RICK RIORDAN

CSATA A LABIRINTUSBAN PERCY JACKSON ÉS AZ OLIMPOSZIAK

Könyvmolyképző Kiadó Szeged, 2011

Írta: Rick Riordan A mű eredeti címe:

Percy Jackson and the Olympians – The Battle of the Labyrinth A művet eredetileg kiadta: Hyperion Books for Children

Fordította: Acsai Roland A szöveget gondozta: Garamvölgyi Katalin

Copyright © 2008 by Rick Riordan

Jelen kiadás a Nancy Gallt Irodalmi Ügynökség engedélyével jöhetett létre.

ISBN 978 963 245 490 0

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2011-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: info@konyvmolykepzo.hu

www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Balogh József Korrektor: Szűcs Márta Zita

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye

nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és

bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Beckynek, aki mindig kivezet az útvesztőből

[4]

1. MEGKÜZDÖK A POMPONLÁNYOKKAL

iggyétek el, igazán nem egy újabb suli lerombolásával akartam kezdeni a nyári szünetet. De eljött június első

hétfője, és én ott ültem anyám kocsijában a Keleti Nyolcvan-egyedik utcán található Goode Középiskola előtt.

A Goode Középiskola egy East Riverre néző, nagy homok-kő épület volt. Jó pár BMW és Lincoln parkolt előtte. A bejárat díszes boltívét méregetve azon tűnődtem, vajon milyen gyorsan fognak kicsapni innen.

– Nyugi! – mondta anyám meglehetősen idegesen. – Ez csak egy nyílt nap. De ne felejtsd el, drágám, hogy ez Paul iskolája! Szóval próbáld meg nem… szóval érted…

– Lerombolni? – Pontosan. Paul Felfújt, anyám pasija a bejárat előtt állva köszöntötte a

lépcsőn felkaptató leendő kilencedikeseket. Mákos hajával, farmerjával és bőrdzsekijével egy tévészínészre emlékeztetett, pedig egyszerű angoltanár volt. Sikerült meggyőznie a Goode vezetőségét, hogy vegyenek fel kilencedikbe annak ellenére, hogy eddig minden iskolámból kirúgtak.

Én megpróbáltam figyelmeztetni, hogy ez nem jó ötlet, de nem hallgatott rám.

Anyámra néztem. – Ugye nem tudja rólam az igazat?

H

[5]

Ujjaival dobolni kezdett a kormányon. Állásinterjúhoz öltö-zött: kék, ünneplő kosztümben és magas sarkú cipőben volt.

– Még várnék ezzel – vallotta be. – Nem akartad rögtön az elején elijeszteni. – Biztosra veszem, hogy nem lesz gond, hiszen csak bemu-

tatják az iskolát, és kész. Egyetlen délelőtt az egész. – Remek. Most majd sikerül még azelőtt kirúgatni magam,

hogy elkezdeném a sulit. – Legyél kicsit optimistább! Gondolj arra, hogy holnap tá-

borozni mész. A suli után meg randid lesz… – Nem randi, anya! – ellenkeztem. – Jesszus, hisz csak

Annabethszel találkozom! – Eljön a táborból, hogy veled lehessen. – Igen. – Moziba mentek. – És? – Édes kettesben. – Anya! Feltette a kezét, mint aki megadja magát, de látszott rajta,

hogy alig állja meg mosolygás nélkül. – Ideje bemenned, szívem! Este találkozunk. Már éppen ki akartam szállni a kocsiból, amikor észrevet-

tem, hogy Paul Felfújt éppen egy lányt üdvözöl a lépcsőn. A lánynak kócos, vörös haja volt, gesztenyeszínű pólót és szakadt farmert viselt. Amikor megfordult, egy pillanatra megláttam az arcát. Még a szőr is felállt tőle a karomon.

– Percy? Mi a baj? – kérdezte anya. – Se-semmi – dadogtam. – Van a sulinak hátsó bejárata? – Igen. A következő utcában, jobbról. De miért? – Este találkozunk!

[6]

Anyám mondani akart még valamit, de kiugrottam az autó-ból, és rohanni kezdtem. Reméltem, hogy a vörös hajú lány nem vett észre.

Mi a csudát keres itt? Nem lehetek ennyire peches. De, sajnos lehettem. És hamarosan rájöttem, hogy ez még

csak a kezdet.

Nem sikerült észrevétlenül besurrannom a nyílt napra, mert az oldalbejáratnál letámadott két bíborba és fehérbe öltözött, gó-lyákra éhes pomponlány.

– Helló! – köszöntöttek mosolyogva, és én tudtam, hogy ez volt az első és az utolsó mosoly, amit pomponlányoktól kapok. Az egyik hidegkék szemű, a másik afroamerikai volt. A tincsei úgy tekeregtek, mint a Medúzának (és higgyétek el, nálam ke-vesen tudják jobban, hogyan tekeregnek a Medúza tincsei).

A ruhájukon kitűzőt viseltek, amelyeken ott állt a nevük dőlt betűkkel, amiket a diszlexiámnak köszönhetően csak tekergő spagettiszálaknak láttam.

– Üdvözlünk a Goode-ban! Imádni fogod! – amikor végig-mért, leolvastam az arcáról, hogy azt gondolja: „Te jó ég, ide már minden szerencsétlent felvesznek?!”

A másik lány zavarba ejtően közel lépett hozzám. Behatóbb tanulmányozás után kisilabizáltam a kitűzőjén a nevet: Kelli. Rózsaillata volt, és még valami más szagot is árasztott, amilyet a táborban a lovardában éreztem. A frissen csutakolt ló szaga egyáltalán nem illett egy pomponlányhoz, de arra gondoltam, talán odahaza lovat tart. A lány olyan közel állt, hogy azt hit-tem, le akar lökni a lépcsőn.

– Mi a neved, gilice? – kérdezte.

[7]

– Gilice? – Gólya. – Ööö… Percy. A lányok egymásra néztek. – Percy Jackson, már vártunk rád – mondta a szőke. Ez dupla hidegzuhanyként ért. Elállták az utat, és nem kife-

jezetten barátságosan néztek rám. A kezem önkéntelenül is el-indult a zsebem felé, ahol harcos golyóstollamat, Árapályt tar-tottam.

Akkor újabb hangot hallottam. Paul Felfújt hangját valahon-nan a folyosóról:

– Percy, te vagy az? Higgyétek el, még soha nem örültem annyira neki, mint ak-

kor. A lányok utat engedtek. Annyira iparkodtam minél távo-

labbra kerülni tőlük, hogy Kellit véletlenül combon találtam a térdemmel.

Bang! A lába fémesen kongott, mintha egy zászlórúdba rúgtam

volna. – Aú! Jobban is vigyázhatnál, gilice! Lenéztem, de a lábán semmi különöset nem láttam. Ahhoz

meg túlságosan be voltam rezelve, hogy kérdezősködni kezd-jek. A folyosó felé rohantam, magam mögött hagyva a vihogó pomponlányokat.

– Itt vagy végre! – mondta Paul. – Isten hozott a Goode-ban! – Jó napot, Paul! Akarom mondani, Mr. Felfújt. – Hátrafor-

dultam, de a furcsa pomponlányok addigra eltűntek. – Olyan képet vágsz, mint aki szellemet látott. – Igen, vagyis… Paul hátba veregetett.

[8]

– Tudom, hogy izgulsz, de nincs okod rá. Itt sok ADHD-s és diszlexiás gyerek van, a tanárok tudják, miként segíthetnek ne-kik.

Kis híján elröhögtem magam. De jó is lenne, ha az ADHD és a diszlexia lenne a legnagyobb problémám. Tudom én, hogy Paul csak segíteni akart, de ha elmondanám neki az igazat, ak-kor sikoltozva elmenekülne, vagy azt hinné, hogy megőrültem. Ha beszélnék neki például azokról a pomponlányokról… Rossz érzésem támadt velük kapcsolatosan.

De amikor végignéztem a folyosón, eszembe jutott, hogy van más problémám is. A vörös hajú lány éppen akkor lépett az épületbe.

Nehogy észrevegyen – fohászkodtam. Persze hogy észrevett. Ő is alaposan meglepődött. – Hol tartják a tájékoztatót? – kérdeztem Pault. – A tornateremben. Erre. De… – Viszlát! – Percy! – kiáltott utánam, de akkor már messze jártam.

Bíztam benne, hogy lerázom a lányt. Csatlakoztam a tornaterem felé özönlő gyerekhadhoz, és

hamarosan elvegyültem a lelátóra préselődött tizenhárom éves kölykök között. A rezesbanda rázendített egy indulóra, olyan hamisan játszottak, mintha egy zsák macskát püfölnének fém baseballütővel.

Néhány idősebb srác, talán a diáktanács tagjai, iskolai egyenruhában feszítettek a zenekar előtt, és nagyon vagánynak képzelték magukat. Tanárok jöttek-mentek, és kezet ráztak a diákokkal. A falakon bíbor- és fehér zászlók, meg ilyen felirat-

[9]

ok díszelegtek: ÜDVÖZÖLJÜK A LEENDŐ GÓLYÁKAT! EGY NAGY SZERETŐ CSALÁD VAGYUNK! A TANÁR-NŐK AZ ANYUKÁINK, A TANÁROK AZ APUKÁINK! A vidámnak szánt szövegektől émelyegni kezdett a gyomrom.

De a többi gólya sem volt sokkal jobb hangulatban nálam. Senkinek sem tetszett ez a korai tájékoztató, amikor a suli csak szeptemberben kezdődik. De a Goode-ban, ahogy az ismertető-füzetben is állt, nem lehetett elég korán kezdeni a felkészülést.

A rezesbanda abbahagyta a játékot. Egy csíkos öltönyös srác kiállt a mikrofon elé, és beszélni kezdett, de a terem annyira visszhangzott, hogy egy árva szót sem értettem belőle. Ennyi erővel akár gargarizálhatott volna.

Valaki megragadta a vállamat. – Te meg mit keresel itt? Ő volt az. A vörös hajú rémálmom. – Rachel Elisabeth Dare – ejtettem ki a nevét. Úgy nézett rám, mintha nem értené, hogyan merészelek em-

lékezni a nevére. – Üdv, Percy Akárki! Nem jegyeztem meg a neved decem-

berben, amikor megpróbáltál megölni. – Nézd, én nem akartalak, és nem tudtam… De mit keresel

te itt? – Ugyanazt, mint te. A tájékoztatóra jöttem. – New Yorkban laksz? – Miért? Azt hitted, hogy a Hoover-gátnál? Ráhibázott. Tényleg azt hittem. Amikor rágondoltam (de

nehogy azt higgyétek, hogy sokszor fordult elő, csak néha eszembe jutott, rendben?), mindig úgy gondoltam rá, mint a lányra, aki a Hoover-gátnál lakik. Jó, ha tíz másodpercet töltöt-tünk együtt. Igaz, hogy ez a néhány másodperc elég sűrű volt: megpróbáltam lekaszabolni a kardommal, aztán megmentette az életemet, majd tovább kellett menekülnöm, mert egy csapat

[10]

természetfölötti gyilkológép üldözött. Tudjátok, milyenek ezek a véletlen találkozások!

A hátunk mögül suttogva ránk szólt egy srác: – Fogjátok be! A pomponlányok beszélnek! – Sziasztok, srácok! – csacsogta a mikrofonba az egyikük. A

bejáratnál látott szőke volt. – Tamminek hívnak. Ez itt mellet-tem, Kelli.

Kelli cigánykerekezett egyet. Rachel feljajdult mellettem, mintha valaki megszúrta volna

egy gombostűvel. Néhányan ránéztek, és vihorászni kezdtek, de Rachel rémült arccal továbbra is a pomponlányra meredt. Tamminak nem tűnt fel, milyen hatást tett Rachelre, mert to-vább csacsogott arról, milyen nagyszerű mulatságokban lehet része náluk a gólyáknak.

– Futás! Most! – suttogta Rachel. – Miért? Rachel nem kezdett magyarázkodásba. Átfurakodott a lelátó

széléig, nem érdekelték a szemöldöküket ráncoló tanárok, sem a morgó kölykök, akiknek a lábára taposott.

Haboztam. Tammi arról beszélt, hogy hamarosan kis cso-portokra bontva megnézhetjük a termeket. Kelli a szemembe nézett, és gonoszul elmosolyodott, mintha kíváncsi lenne, mit szólok ehhez az új fejleményhez. Rosszul vette volna ki magát, ha lelépek. Paul Felfújt lent állt a többi tanárral, és nem tudta volna elképzelni, mi ütött belém.

Aztán Rachel Elisabeth Dare különleges képességére gon-doltam, amiről tavaly télen adott számot a Hoover-gátnál, ami-kor a biztonsági őrök csapatáról rögtön megmondta, hogy nem őrök, de még csak nem is emberek. A szívem kalapálni kezdett, felálltam, és kifurakodtam a nyomában a teremből.

A zenekari teremben találtam rá, az ütős szekcióban egy nagydob mögé rejtőzött.

[11]

– Gyere ide, és lapulj a dobok mögé! – mondta. Nevetségesnek tűnt a bongó dobok mögött bujkálni, de mel-

lé kuporodtam. – Követtek? – kérdezte. – A pomponlányok? Idegesen bólintott. – Nem hiszem. Kik ezek? Láttál valamit? Zöld szemében rémület izzott. Az arcán a szeplők a csillag-

képekre emlékeztettek. Barna pólójáról leolvastam a feliratot: HARVARD MŰVÉSZETI KAR.

– Úgy sem… úgy sem hinnél nekem. – Dehogynem. Tudom, hogy átlátsz a ködön. – A micsodán?! – A ködön. A Köd olyan, mint egy fátyol, elrejti a dolgok

valódi arcát. Akadnak olyan halandók, akik átlátnak rajta. Mint például te is.

Gyanakodva mért végig. – A Hoover-gátnál is így hívtál. Halandónak. Mintha te nem

az lennél. Úgy éreztem magam, mint egy dob, amire alaposan rásóz-

tak. Most mihez kezdjek? Nem tudtam még soha rendesen el-magyarázni. Talán jobb, ha meg sem próbálom.

– Te tudod, hogy mik ezek a szörnyű dolgok, amiket látok. Mond el nekem is! – kérlelt.

– Figyelj, ez nagyon furcsán fog hangzani. Tudsz valamit a görög mitológiáról?

– A Minótauroszra gondolsz, meg a Hidrára? – Igen, de légy szíves, ne mond ki ezeket a neveket, ha a

környéken vagyok, rendben? – Meg a fúriák, meg a szirének, meg a… – lendült bele a

felsorolásba.

[12]

– Elég! – gyorsan körbepislantottam, mert biztosra vettem, hogy a hangszerek mögül menten vérszomjas szörnyek vetik ránk magukat Rachelnek köszönhetően, de nem lett társasá-gunk. A folyosó felől gyerekek zsibongása hallatszott, akiket csoportokra osztva vezettek körbe az iskolában. Nem volt sok időnk a beszélgetésre.

– Ezek a szörnyek, ahogy a görög istenek is, mind valóságo-sak!

– Tudtam! Jobban éreztem volna magam, ha Rachel hazugsággal vádol,

de úgy nézett rám, mint akit most erősítettem meg a legször-nyűbb gyanújában.

– El sem tudod képzelni, milyen rossz volt. Éveken át attól féltem, hogy dilis vagyok. Senkinek nem beszélhettem róla. Nem tudtam, hogy… De várjunk csak! Te ki vagy? Úgy értem, valójában.

– Nem vagyok szörny. – Ennyit én is tudok. Észrevettem volna, ha az vagy. Te úgy

nézel ki, mint… te. De nem ember vagy, ugye? Nagyot nyeltem. Bár három évem volt rá, hogy megszok-

jam, ki vagyok, halandóval még nem beszéltem erről, az anyá-mat leszámítva, de ő előbb tudott róla, mint én. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de kinyögtem.

– Félvér vagyok. Csak félig ember. – És félig meg micsoda? Tammi és Kelli abban a pillanatban lépett be a terembe, és

becsapták maguk mögött az ajtót. – Szóval itt vagy, Percy Jackson! – mondta Tammi. – Ideje,

hogy tartsunk neked egy kis tájékoztatót! – Rémisztőek! – kapkodott levegő után Rachel. Tammi és Kelli a szurkolólányok bíbor- és fehér színű

egyenruháját viselte, kezükben pomponokat tartottak.

[13]

– Hogy néznek ki? – kérdeztem Rachelt, aki túlságosan meg volt döbbenve ahhoz, hogy válaszolni tudjon.

– Felejtsd el a kislányt! – villantotta rám ragyogó mosolyát Tammi, és elindult felénk. Kelli az ajtónál maradt, és elállta az utunkat.

Csapdában voltunk. Tudtam, hogy csak harc árán szabadul-hatunk, de Tammi mosolya teljesen elszédített. Csak azokra a gyönyörű, kék szemekre tudtam gondolni, és a vállára omló fürtökre…

– Percy – figyelmeztetett Rachel. Valami nagyon butát válaszoltam, valami olyat, hogy:

„He?” Tammi egyre közelebb ért, előrenyújtotta pomponjait. – Percy! – hallottam Rachel hangját valahonnan nagyon tá-

volról. – Térj magadhoz! Minden akaraterőmre szükség volt, hogy végül előkotorjam

a zsebemből Árapályt, és lecsavarjam a kupakját. A tollam egyméteres bronzkarddá változott, és aranyfényben derengett. Tammi mosolya grimasszá torzult:

– Ugyan már, erre igazán semmi szükség! Mit szólnál in-kább egy mézédes csókhoz?

Rózsa- és ázottállatszőr-szaga volt – furcsa kombináció, de teljesen elbódított.

Rachel a karomba csípett: – Nem látod, hogy meg akar harapni! Vigyázz! – Csak féltékeny a kicsike – mondta Tammi, aztán Kellire

nézett, aki még mindig az ajtó előtt állt, és éhesen nyalogatta a száját:

– Megengedi, úrnőm? – Csak tessék! Jól csinálod, Tammi. Tammi újabb lépést tett felém, de megállítottam a kardom

hegyével.

[14]

– Vissza! Tammi rám vicsorgott: – Gólya! – mondta undorral. – Ez a mi iskolánk, félvér! Ab-

ból táplálkozunk, akit megkívánunk. Hirtelen megváltozott. Arcából kifutott a vér. A karjából is.

Olyan fehér lett a bőre, mint a kréta, a szeme vörösen égett. Fogai agyarrá nőttek.

– Egy vá-vámpír! – dadogtam. Aztán észrevettem a lábát. A szoknya alatt az egyik lába barna volt, és szőrös, ráadásul patá-ban végződött. A másiknak emberláb formája volt, de bronzból öntötték. – Egy vámpír, akinek a lába…

– Hagyjuk a lábamat! Udvariatlanság felemlegetni a másik testi hibáját.

Tovább közelített felemás lábán. A pomponjait leszámítva elég bizarr látványt nyújtott, de valahogy nem tudtam nevetni rajta – addig nem, amíg ilyen vörös szempárral és hegyes tépő-fogakkal néztem szembe.

– Vámpírnak neveztél? – kacagott fel Kelli. – Az csak egy ostoba legenda, aminek mi szolgálunk alapul. Mi vagyunk az empuszák, Hekaté szolgálói!

– Mmm – lépett egészen közel Tammi. – Fekete mágia kel-tett bennünket életre, és formázott meg állatból, bronzból és szellemekből! Fiatalemberek vérén élünk. Na, mi lesz azzal a csókkal?

Kivillantott tépőfoga láttán sóbálvánnyá dermedtem. Még szerencse, hogy Rachel egy pergődobbal megcélozta az empusza fejét.

A démon sziszegve ütötte el a felé repülő hangszert, amely végiggurult a zenekari állványok közt, majd döngve nekipattant egy nagydobnak. Rachel ezután egy xilofont vágott hozzá, de a szörny azt is elhárította.

[15]

– Nem szoktam lányokkal csókolózni, de a te kedvedért, ha-landócskám, most az egyszer kivételt teszek. Túl jól célzol.

Azzal Rachelre vetette magát. – Ne! – kiáltottam, és felé suhintottam a kardommal. Meg-

próbált elhajolni előle, de pengém felhasította a pomponruháját. Szörnyű halálsikolyt hallatott, majd egy porfelhő kíséretében megsemmisült.

Rachel köhögni kezdett. Úgy nézett ki, mintha egy zacskó lisztet öntöttek volna a fejére.

– Fúj! – Nem én voltam, hanem a szörny! Bocs – védekeztem. – Megölted a tanítványomat! – visította Kelli. – Na megállj

csak, most aztán ízelítőt kapsz az iskola szellemiségéből, fél-vér!

Ő is átváltozott. Göndör fürtjei sistergő lángokká váltak, a szeme vörös lett, és hosszú tépőfogakat növesztve elindult fe-lém. A zenekari terem padlóján sántikálva koppantak felemás lábai.

– Én vagyok az empuszák nagy öregje! – morogta. – Egyet-len hős sem tudott elbánni velem sok ezer év óta.

– Valóban? Akkor már lejárt a szavatosságod! Kelli sokkal gyorsabb volt Tamminál. Az első ütésem elől

ügyesen elugrott, és a rezes szekcióról nagy csörömpölés köze-pette lesodort egy sor trombitát. Rachel elmenekült az útjából. Testemmel védtem a lányt az empuszától. Kelli körbejárt ben-nünket. Tekintete a kardomra siklott.

– Milyen csinos kis penge. Kár, hogy közénk áll – mondta. Sziluettje villogni kezdett: hol démonnak látszott, hol csinos

pomponlánynak. Megpróbáltam koncentrálni, de nagyon zavart folyamatos alakváltása.

– Szegény fiúcska! – kacagott fel Kelli. – Ugye még fogal-mad sincs arról, mi minden fog történni? A drágalátos táborod

[16]

hamarosan a lángok martaléka lesz, és a barátaid az idő urának rabszolgái. Nem tehetsz semmit ellene. Akkor lennék a legke-gyesebb hozzád, ha elvenném az életed, hogy ne kelljen végig-nézned.

Hangokat hallottam a folyosó felől. Egy csapat leendő gólya közeledett, a vezetőjük éppen a szekrényzárakról beszélt nekik.

Az empusza szeme felszikrázott. – Nagyszerű! Hamarosan vendégeink érkeznek. Felkapott egy tubát, és felénk hajította. Rachellel elhajol-

tunk előle. A tuba elszállt a fejünk fölött, és csörömpölve kitör-te az ablaküveget.

A folyosó elcsendesedett. – Percy! – kiáltotta Kelli tettetett rémülettel. – Miért dobtad

ki a tubát az ablakon? Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Kelli egy kottatartó

állvánnyal lesöpört egy sor klarinétot és furulyát. Székek borul-tak, mindenféle hangszerek potyogtak a padlóra.

– Hagyd abba! – kiáltottam, amikor a folyosó felől dobogó lábak zaja ütötte meg a fülemet.

– Itt az ideje, hogy üdvözöljem a látogatóinkat – vicsorgott rám Kelli, és az ajtó felé rohant. Árapállyal a kezemben Kelli után vetettem magam. Nem engedhettem, hogy a halandóknak baja essék.

– Percy, ne! – kiáltott utánam Rachel. De csak akkor jöttem rá, mire készül Kelli, amikor már késő volt.

Kelli kinyitotta az ajtót. Paul Felfújt és a gólyák visszahő-költek. Pont ekkor emeltem fel a kardomat.

Az empusza felém fordult, nagyon jól játszotta az ártatlan, esdeklő áldozatot:

– Kérlek, kegyelmezz! – rimánkodott. De nem tudtam megállítani a kardomat, vitte a lendület.

[17]

Mielőtt a mennyei bronz hozzáérhetett volna, Kelli felrob-bant, mint egy Molotov-koktél. Mindent lángok borítottak. Még nem láttam szörnyet, amelyik ilyesmire képes lett volna, de nem volt időm meglepődni. A terembe hátráltam, amikor a lángok az ajtó felé csaptak.

– Percy! – nézett rám döbbenten Paul Felfújt a lángokon ke-resztül. – Mit tettél?!

A gyerekek sikoltozva elrohantak. A tűzjelző vijjogni kez-dett. Az oltóberendezések vizet spricceltek a fejünkre.

A nagy felfordulásban Rachel megrángatta a ruhámat: – Ki kell jutnod innen! Igaza volt. Az iskola lángokban állt, és én tehettem róla. A

halandók nem látnak át a ködön. Ők annyit láttak az egészből, hogy rátámadtam egy védtelen pomponlányra egy csapat gye-rek előtt. Ebből nem fogom tudni kimagyarázni magam. Hátat fordítottam Paulnak, és a kitört ablak felé sprinteltem.

Kirohantam a sikátorból a Keleti 81. utcára, ahol Annabethbe ütköztem.

– Hová sietsz?! Mozijegyed van?! – viccelődött, amikor el-kapta a vállamat, nehogy elvágódjak. – Nézz a lábad elé, Hí-náragyú!

Egy tört másodpercig úgy tűnt, minden a legnagyobb rend-ben van. Annabeth jókedvű volt, farmert, narancssárga tábori pólót és agyaggyöngy nyakláncot viselt. Szőke haját lófarokba kötötte, szürke szeme csillogott. A délutáni filmre igyekezett, amit együtt szerettünk volna megnézni.

Ám ekkor Rachel Elisabeth Dare szörnyportól fehérlő arccal előbukkant a mellékutcából, és felkiáltott:

[18]

– Percy! Várj! Annabeth arcáról eltűnt a mosoly. Először rám, aztán az is-

kolára nézett. Mintha csak ekkor tűnt volna fel neki a tűzjelzők vijjogása és a feketén gomolygó füst.

Összehúzott szemöldökkel nézett rám. – Már megint mibe keveredtél?! És ez ki a csoda? – Ó, bocs! Rachel, Annabeth. Annabeth, Rachel. Egy bará-

tom. Vagy legalábbis azt hiszem. Nem tudtam, mi másnak nevezhetném Rachelt. Jó, tudom,

alig ismertem, de két közösen átvészelt életveszélyes kaland után egyszerűen nem hívhattam másnak.

– Szia! – köszönt Rachel, aztán felém fordult. – Hatalmas bajban vagy. És még mindig tartozol nekem egy magyarázattal.

Az FDR Drive felől rendőrautók szirénája hallatszott. – Percy! – szólalt meg Annabeth halálos nyugalommal. –

Mennünk kell. – Többet akarok tudni a félvérekről – kötötte az ebet a karó-

hoz Rachel. – Meg a szörnyekről, és az istenekről. – Elkapta a karomat, majd egy tartós filccel a tenyerembe írta a telefon-számát. – Hívj fel, hogy megmagyarázd! Megteszed, ugye? Ennyivel tartozol nekem. Most eredj!

– De… – Én majd kivágom magam valahogy. Elmondom nekik,

hogy nem a te hibád volt. Csak menj már! Visszaszaladt az iskolába, és ott hagyott bennünket az utcán. Annabeth rám bámult. Aztán megpördült, és ő is elindult. – Hé! – kiabáltam a nyomában lihegve. – Találkoztam két

empuszával – magyaráztam –, pomponlányalakot öltöttek, ér-ted? És azt mondták, hogy a tábor a lángok martaléka lesz, és…

– Képes voltál egy halandóval a félvérekről beszélni? – kér-dezte.

[19]

– Átlát a ködön. Előbb látta meg a szörnyeket, mint én. – És te elmondtad neki az igazat. – A Hoover-gátnál futottunk össze először, és most felis-

mert, így… – Szóval már találkoztál vele azelőtt is? – Ööö… tavaly télen. De voltaképpen alig ismerem. – Csinos lány. – Ne-ne-nekem fel sem tűnt – dadogtam. Annabeth továbbnyargalt a York Avenue-n. – Nyugi, elsimítom ezt a kis problémát! – ígértem neki, csak

hogy témát váltsunk. – Minden rendben lesz a suliban! Annabeth rám sem hederített. – A délutáni mozizásnak lőttek. A rendőrség tűvé fogja ten-

ni utánad a várost. Valahogy ki kell juttatni téged. A Goode gimnázium felől sötét füstfelhők bodorodtak az

égre, és úgy tűnt, hogy a füstoszlopból egy vörös szemű lány-démon arca nevet le rám.

A drágalátos táborod a lángok martaléka lesz – jósolta Kel-li. – És a barátaid az idő urának rabszolgái.

– Azt hiszem, igazad van – ismertem be elszorult szívvel. – El kell jutnunk a Félvér Táborba. Most.

[20]

2. AZ ALVILÁGI TELEFONBETYÁR

emmi sem vág tönkre úgy egy kellemesnek indult délelőt-töt, mint egy hosszú taxiút egy dühös lánnyal.

Megpróbáltam beszélgetni Annabethszel, de továbbra is úgy viselkedett, mintha leütöttem volna a nagymamáját. Csak any-nyit tudtam kiszedni belőle, hogy egy szörnyfertőzött San Franciscó-i tavasz van a háta mögött, és hogy karácsony óta kétszer járta meg a tábort, de nem mondta el, miért (ez egy ki-csit meglepett, igazán szólhatott volna, hogy New Yorkba jön); végül megtudtam, hogy Nico di Angelo tartózkodási helye to-vábbra is ismeretlen (hosszú történet).

– Hallottál valamit Luke-ról? Megrázta a fejét. Annabeth számára ez kényes téma volt.

Régebben csodálta a fiút, aki mielőtt elárult volna minket, hogy a titánisten, Kronosz szolgálatába álljon, a Hermész-csapat ve-zetője volt. Annabeth be nem vallotta volna, de én tudtam, hogy a szíve mélyén még mindig szereti. Amikor a múlt télen a Tamalpais-hegyen megküzdöttünk vele, a fiú lezuhant egy húszméteres szakadékba, de csodával határos módon túlélte. Ha jól sejtettem, Luke jelenleg is a tengert járja szörnyfertőzött hajójával, arra várva, hogy feldarabolt ura, Kronosz egy arany-szarkofágban, mint egy kirakós játék, lassan összeálljon, és

S

[21]

elég erős legyen Olimposz isteneinek lerohanásához. Mi, félis-tenek ezt hívjuk „problémának”.

– A Tam-hegyen még mindig hemzsegnek a szörnyek. A közelébe sem merek menni – mondta Annabeth. – De kétlem, hogy Luke odafent lenne. Arról tudnék.

Ettől a hírtől nem lett jobb kedvem. – Tudsz valamit Groverről? – A táborban van. Holnap találkozunk vele. – Hogy áll a srác? Úgy értem, a Nagy Pán keresésével. Annabeth a nyakláncát birizgálta, mint mindig, ha aggódott. – Majd meglátod – válaszolta kurtán. Brooklynon áthaladva kölcsönkértem Annabeth telefonját,

hogy felhívjam anyámat. Mi, félvérek, ha tehetjük, nem hasz-nálunk mobilt. Ennyi erővel lengethetnénk egy „Hahó, ször-nyek, itt vagyok, egyetek meg!” feliratú zászlót is. De most úgy éreztem, muszáj telefonálnom. Hagytam egy üzenetet az otthoni rögzítőnkön, próbáltam megmagyarázni anyámnak a suliban történteket. Nem biztos, hogy sikerült. Elmondtam, hogy jól vagyok, nem kell aggódnia, és hogy a táborban mara-dok, amíg a botrány el nem ül. Továbbá mondja meg Paul Fel-fújtnak, hogy nagyon sajnálom a történteket.

Némán autóztunk tovább. A város eltűnt mögöttünk, és már Long Island északi részén suhantunk végig a sztrádán. Gyü-mölcsöskertek, szőlőültetvények és zöldségesstandok mellett húztunk el.

A telefonszámra néztem, amit Rachel Elisabeth Dare írt a kezemre. Tudom, hogy örültség, de erős késztetést éreztem rá, hogy felhívjam. Talán ő segíthetne kideríteni, mire célzott az empusza, amikor a tábor felégetéséről és a barátaim rabszolga-sorba hajtásáról beszélt. És miért változott Kelli Molotov-koktéllá?

[22]

Tudtam, hogy a szörnyek csak átmenetileg halnak meg. He-tek, hónapok, vagy talán évek múlva Kelli újjáéled majd az Al-világban kavargó ősi gonoszságból. Ráadásul a szörnyek álta-lában nem adják ilyen könnyen a bőrüket. Lehet, hogy Kelli el sem pusztult.

A taxi elérte a 25-ös utat. Fák között haladtunk tovább az Északi parton, amíg balról fel nem tűntek a hegyszirtek. Annabeth a Félvér-hegy lábánál futó, 3.141-es földútra irányí-totta a taxist.

A taxis a homlokát ráncolta. – Biztos, hogy itt akartok kiszállni a semmi közepén? – Igen, itt tegyen ki, kérem – nyújtott át egy köteget a ha-

landók pénzéből a taxisnak, elejét véve ezzel a további vitának. Annabethszel felkaptattunk a hegytetőre. A fiatal őrzősár-

kány éppen a fenyő köré tekeredve szundikált, de érkezésünkre felemelte a rezes fejét, és hagyta, hogy Annabeth megvakar-gassa az állát.

Az orrából sípolva távozott a gőz, mint egy teavízforralóból, a két szeme meg fennakadt a gyönyörtől.

– Hé, Péleusz! – köszöntötte Annabeth. – Minden rendben van?

Amikor utoljára láttam a sárkányt, még két méter sem volt, azóta a duplájára nőtt, és legalább olyan vastag lett, mint a fa, ami köré tekeredett.

Feje fölött, a fenyő alsó ágán lógott a csillogó aranygyapjú, amely varázserejével védte a tábort a betolakodóktól. A sár-kány nyugodtan viselkedett, mint általában, ha minden rendben van, és a Félvér Tábor is békésnek tűnt: a zöld mezők és erdők között görög házak fehérlettek. A négyemeletes farmház, ame-lyet mi Nagy Háznak neveztünk, büszkén trónolt az eperföld felől szálló ködgomolyban. Északon a Long Island-szoros szik-rázott a napsütésben.

[23]

És mégis… Valami nem stimmelt. Feszültség vibrált a leve-gőben, mintha a hegy visszafojtott lélegzettel várná, hogy va-lami rossz kezdetét vegye.

Lesétáltunk a völgybe, ahol a nyári szezon már javában tar-tott. A táborozok már a múlt pénteken megérkeztek, én késtem egyedül. Az eperföldön szatírok játszottak pánsípjaikon, hogy erdei varázslattal serkentsék a palánták növekedését. Néhány táborlakó éppen lovaglóleckét vett a szárnyas lovakon, pegazu-sok suhantak a fák fölött. Füst szállt fel a kovácsműhelyből, és kalapácsok pengése hallatszott, ahogy a srácok a Művészet és mesterség kurzuson saját fegyvereiket kovácsolták. Az Athéné- és a Démétér-csapat tagjai éppen kocsiversenyt tartottak a pá-lyán. Az evezőtavon néhány gyerek egy görög triremén ülve jókora, narancssárga tengeri kígyó ellen küzdött. Egy tipikus tábori nap volt.

– Beszélnem kell Clarisse-szal! – mondta Annabeth. Úgy néztem rá, mintha azt közölte volna, hogy szívesen el-

rágcsálna egy nagy, büdös bakancsot. – Minek? Clarisse az Árész-bungalóból méltán kiérdemelte az általam

legkevésbé kedvelt ember címét. Egy aljas és hálátlan kötekedő volt. Legtöbbször péppé akart verni. Apja, a háború istene meg akart ölni. Máskülönben igazán remek lány volt.

– Van egy közös ügyünk – mondta Annabeth. – Majd ké-sőbb beavatlak a részletekbe.

– Milyen ügy? Annabeth az erdő felé nézett. – Értesítem Kheirónt, hogy megjöttél. Beszélni szeretne ve-

led a meghallgatás előtt. – Milyen meghallgatás előtt? De Annabeth már elindult az íjászmezők felé, és vissza sem

nézett.

[24]

– Szia! Élmény volt veled társalogni! – motyogtam utána.

Miközben átvágtam a táboron, üdvözöltem néhány barátomat. Connor és Travis Ellelop a Hermész-bungalóból éppen a tábori autót próbálták ellopni. Silena Beauregard az Afrodité kölykök vezetője integetett nekem, ahogy pegazusán elröppent felettem. Grovert hiába kerestem, nem láttam sehol. Végül a vívóaréná-ban kötöttem ki, mint általában, ha rossz kedvemben vagyok. A gyakorlás mindig megnyugtat. Talán azért mert a vívás azon kevés dolgok egyike, amihez tényleg értek.

Az amfiteátrumba sétáltam, és majdnem szívinfarktust kap-tam. Az aréna közepén, nekem háttal egy akkora pokolkutya feküdt, amekkorához még nem volt szerencsém.

Pedig volt már dolgom pár nagyméretű pokolkutyával. Egy tank nagyságú dög például tizenkét éves koromban meg akart ölni.

Nem tudtam elképzelni, hogyan jutott át a tábor varázshatá-rán. Láthatóan otthon érezte magát. A hasán feküdt, és elége-detten morogva az egyik gyakorlóbábu fejét rágcsálta. Egyelő-re nem vett észre, de tudtam, hogy ez előbb-utóbb megtörténik. Nem volt időm erősítést kérni. Előhúztam Árapályt, és lecsa-vartam a kupakját.

– ÁÁÁÁÁ! – lendítettem a kardomat a szörny hátsója felé, de egy váratlanul felbukkanó másik kard felfogta az ütést.

BANG! A pokolkutya felkapta a fejét. „Hmm?” Hátraugrottam, és ösztönösen a harcos felé csaptam. A gö-

rög páncélt viselő, őszes hajú férfi könnyűszerrel hárította a támadásomat.

[25]

– Állj! Fegyverszünet! – VAU! – rázta meg a pokolkutya ugatása az arénát. – De ez egy pokolkutya! – kiáltottam. – Ártalmatlan! Ez csak Mrs. O’Leary – mondta a férfi. Pislogtam egyet. – Mrs. O’Leary? A neve hallatán a pokolkutya ismét felugatott. Most vettem

csak észre, hogy egyáltalán nem mérges. Egyszerűen csak izga-tott. A nyáltól csöpögő, félig megrágott bábut a kardforgató fe-lé lökte.

– Jó kislány! – mondta a férfi, majd a páncélos babát a nya-kánál fogva eldobta a lelátó felé. – Kapd el a görögöt! Fogd meg!

Mrs. O’Leary a bábu után vetette magát, majd ráugrott, és kilapította a páncélját, végül a sisakját kezdte cincálni.

A kardforgató hidegen elmosolyodott. Az ötvenes éveiben járhatott, amennyire meg tudtam ítélni, rövidre vágott szürke haja és szakálla volt. A korához képest egészen jó kondícióban volt. Fekete hegymászó nadrágot viselt, narancssárga, tábori pólójára bronz mellvértet szíjazott. A nyaka tövében bíborszí-nű, furcsa foltot vettem észre, mintha anyajegy vagy tetoválás lenne. De nem tudtam jobban szemügyre venni, mert igazított egyet a páncélszíjon, és a folt eltűnt a gallér alatt.

– Mrs. O’Leary a kiskutyám – magyarázta. – Nem hagyhat-tam, hogy fenékbe szúrd. Még a végén megijedt volna, nem igaz?

– Ki maga? – Megígéred, hogy nem ölsz meg, ha leteszem a kardom? –

kérdezett vissza. – Elképzelhető. Hüvelyébe csúsztatta a fegyverét, és felém nyújtotta a kezét: – Quintus vagyok – mutatkozott be.

[26]

Megráztam a kezét. Érdes volt, és durva, mint egy csiszoló-papír.

– Percy Jackson. Bocsánat… Elárulná, hogyan… ööö… – Hogy hogyan szelídítettem meg a pokolkutyát? Hosszú

történet! Sok halálos veszéllyel járt, és még több óriásműcsonttal! Különben én vagyok az új vívótanár. Kisegí-tem Kheirónt, amíg Mr. D. távol van.

– Ó – lepődtem meg, és próbáltam nem túl feltűnően bá-mulni, hogyan tépi le Mrs. O’Leary a gyakorlóbábu pajzsát a pajzsot tartó kézzel együtt, és hogyan rázogatja, mint más ku-tya a frizbit. – Mr. D. nincs itt?

– Nincs. Tudod, sok a munka. Annyi, hogy még Dionü-szosznak is be kell segítenie. Meg kell látogatnia néhány régi barátját, hogy meggyőződjön róla, a jó oldalon állnak-e. Egye-lőre többet nem mondhatok az ügyről.

Ha Dionüszosz csakugyan elment, akkor ez a nap híre. Csak azért volt ő a táborvezetőnk, mert Zeusz ide száműzte. Az volt a bűne, hogy üldözőbe vett néhány tiltott erdei nimfát. Utálta a táborozókat, és mindent megtett azért, hogy mindegyikük rosz-szul érezze magát a bőrében. Nélküle egész jó kis nyárnak néz-hettünk elébe. Másfelől viszont, ha még Dionüszosz is hajlandó volt megmozdítani a hátsóját, hogy a titánisten ellen toboroz-zon istenségeket, akkor nagyon rosszul állhat a helyzet.

Balkéz felől zörgést hallottam. Hat asztal nagyságú faládát vettem észre, amelyek egymás tetejére pakolva álltak a köze-lemben, és erősen rázkódtak. Mrs. O’Leary felkapta a fejét, és feléjük robogott.

– Állj meg, kislány! – mondta Quintus. – Azok nem a te já-tékaid! – és a frizbinek használt bronzpajzzsal igyekezett elte-relni a kutya figyelmét.

[27]

A dobozok egyre csak rázkódtak és zörögtek. Oldalukon há-rom rövid felirat állt, de a diszlexiámnak köszönhetően eltartott egy darabig, amíg kibetűztem őket.

HÁROM G FARM TÖRÉKENY

EZZEL AZ OLDALÁVAL FELFELÉ!

A doboz alján kisebb betűkkel szedve egy figyelmeztetés szerepelt: ÓVATOSAN NYISSÁK KI! A HÁROM G FARM NEM VÁLLAL FELELŐSSÉGET A TULAJDONBAN KE-LETKEZETT KÁROKÉRT, SEM VÉGTAGVESZTESÉ-GÉRT, VAGY A KÜLÖNÖSEN GYÖTRELMES HALÁ-LÉRT!

– Mi van a dobozokban? – tudakoltam. – Egy kis meglepetés – felelte Quintus. – A holnapi edzésre.

Tetszeni fog! – Ha maga mondja – hagytam rá, bár a figyelmeztetés alap-

ján ebben nem voltam olyan biztos. Quintus eldobta a bronzpajzsot, Mrs. O’Leary meg

utánalódult. – A fiataloknak kihívásokra van szükségük. Az én időmben

még nem voltak efféle táborok. – Maga… Maga félvér? – kérdeztem, és a hangom elárulta,

mennyire meglepődtem a dolgon. Még nem találkoztam idő-sebb félistennel.

Quintus felkacagott. – Néhányan azért megérjük a felnőttkort. Nem szólnak min-

denkiről rémes próféciák. – Tud a próféciáról? – Hallottam ezt-azt.

[28]

Már éppen rá akartam kérdezni, hogy pontosabban mit hal-lott, amikor Kheirón beügetett az arénába.

– Percy, hát itt vagy! Bizonyára egyenesen az íjászóráról jöhetett, mert „A kenta-

urok legjobbika, aki nem bika” feliratos pólóján átvetve ott ló-gott az íja és a tegeze. Göndör sörényét és szakállát a nyárra való tekintettel rövidre nyírta. Kheirón másik fele egy fű- és sárfoltos fehér ménben végződött.

– Látom, megismerkedtél az új tanárotokkal – Kheirón könnyed hangon beszélt, de a szemében aggodalmat láttam fel-csillanni. – Quintus, ugye nem baj, ha kölcsönkérem egy kicsit Percyt?

– Egyáltalán nem, Kheirón mester! – válaszolta a férfi. – Hagyjuk ezt a mesterezést! – mondta Kheirón, de látszott

rajta, hogy jólesik neki a titulus. – Gyere, fiam, sok megbeszél-nivalónk van!

Vetettem egy utolsó pillantást Mrs. O’Learyre, aki éppen a gyakorlóbábu lábát hasította le.

– Akkor… majd találkozunk – búcsúztam el Quintustól. Az arénából kifelé odasúgtam Kheirónnak: – Ez a Quintus olyan… – Titokzatos? Nehezen megfejthető? – Igen. Kheirón bólintott. – Egy nagyon magasan kvalifikált félvér. Kiváló kardforga-

tó. Bárcsak tudnám, hogy… – meggondolhatta magát, mert nem fejezte be a mondatát. – De térjünk a lényegre! Annabeth említette, hogy találkoztál néhány empuszával.

– Igen. – Elmeséltem a Goode gimnáziumban történt össze-csapást, és azt, hogyan tűnt el a lángokban Kelli.

[29]

– Mmm… – kezdte Kheirón. – Erre csak a leghatalmasab-bak képesek. Nem pusztult el, egyszerűen csak elmenekült. A nődémonok mozgolódása nem jó jel.

– Mit kerestek ott? – kérdeztem. – Rám vártak? – Lehetséges – ráncolta a homlokát Kheirón. – Az a csoda,

hogy túlélted. Mindenkit elcsábítanak… alig van férfi hős, aki ellen tudna állni nekik. És akkor végeznek velük.

– Én sem tudtam volna ellenállni, ha nincs ott Rachel. – Vicces, hogy egy halandó mentett meg, mindenesetre tar-

tozunk neki – bólintott Kheirón. – Arról, amit az empusza a tá-borunk megtámadásáról mondott, majd később beszélünk. Most gyere, az erdőbe kell mennünk. Grover már nagyon vár téged.

– Mi van az erdőben? – Grover meghallgatása – közölte komoran Kheirón. – A

Párosujjú Patások Tanácsa most dönt a barátod sorsáról.

Mivel Kheirón azt javasolta, siessünk, elfogadtam az ajánlatát, és felültem a hátára. A kabinok mellett elgaloppozva visszate-kintettem az étkezőpavilonra – egy tengerre néző, nyitott, gö-rög épületre a domb tetején. Tavaly nyár óta most láttam elő-ször viszont az épületet, és nem ébresztett bennem kellemes emlékeket.

Kheirón bevetette magát az erdőbe. A fák mögül kíváncsi nimfák lesték, ahogy elsuhanunk mellettük. Az árnyékok mé-lyén nagy testű lények mocorogtak. Szörnyek, amik itt laktak, s részei voltak a tábori képzésnek. Azt hittem, egész jól ismerem már az erdőt, hiszen már két nyáron is részt vettem a zászlóke-reső versenyben, de Kheirón olyan úton haladt velem, amelyen

[30]

még nem jártam: öreg nyírfák alatt ügettünk el, majd egy kis vízesést magunk mögött hagyva egy vadvirágos rétre érkez-tünk.

A réten szatírok ülték körbe Grovert. Három vén, és súly-problémákkal küszködő szatír ült művészien metszett rózsabo-kor trónokon, középen meg a barátom állt. Nem találkoztam még az öregekkel, de nem volt nehéz kitalálni, hogy a Párosuj-jú Patások Tanácsának tagjait látom.

Grover mintha egy történetet mesélt volna nekik, idegesen gyűrögetve pólója szélét, és csak toporgott kecskepatáin. Ta-valy tél óta nem sokat változott. Talán azért, mert a szatírok fe-leolyan gyorsan öregszenek, mint az emberek. A pattanásai vö-röslöttek. Szarvai valamivel hosszabbak lettek, de még így is éppen csak kikandikáltak göndör hajából. Meglepődve tapasz-taltam, hogy magasabb lettem nála.

A kör szélén Annabeth állt egy általam nem ismert lánnyal, és Clarisse-szal. Kheirón mellettük tett le.

Clarisse egy terepszínű hajpánttal fogta hátra fésületlen ha-ját. Olyan mogorva volt, mintha direkt erre gyúrna. Rám né-zett, és ennyit motyogott: „punk”. Ezek szerint jó kedvében volt. Máskor üdvözlésképpen meg akar ölni.

Annabeth átkarolta az ismeretlen, sírdogáló lány vállát. A lány kicsi volt – vagy filigrán ha így szebben hangzik –, vé-kony szálú, borostyánszínű hajjal, és csinos, manós pofikával. Tógát viselt, szíjas sarut, és egy zsebkendővel törölgette a sze-mét.

– Nagyon rosszul áll a szénája – szipogta. – Ugyan már, Boróka! Minden rendben lesz! – veregette

meg a vállát Annabeth. Annabeth rám nézett, és ezt tátogta: Grover barátnője! Legalábbis én ezt olvastam le a szájáról, bármekkora képte-

lenségnek is tűnt. Grovernek barátnője van? Miután alaposab-

[31]

ban megnéztem Borókát, észrevettem, hogy a füle szokatlanul hegyes. A szeme pedig ahelyett, hogy vöröslött volna a sírástól, zöldben úszott, a klorofil színében. Egy fanimfa volt: egy driád.

– Underwood fiatalúr! – vágott Grover szavába hangosan a jobb oldalon ülő vénség. – Azt akarja, hogy mindezt elhigy-gyük?!

– De… de Silenus! Ez az igazság – hebegte Grover. A Silenus nevű tanácstag a társaihoz fordult, és sutyorogni

kezdtek. Kheirón melléjük ügetett. Eszembe jutott, amiről álta-lában el szoktam feledkezni, hogy Kheirón is a tanács megbe-csült tagja. A véneket enyhén szólva sem sikerült meggyőzni. Engem az állatkerti állatsimogató kecskéire emlékeztetett ha-talmas pocakjuk, álmos képük és ködös szemük, amely legfel-jebb a következő marék kajáig lát el. Nem értettem, miért ide-geskedik Grover.

Silenus ráhúzta kibuggyanó pocakjára a sárga pólóját, és ri-szált egyet rózsatrónján.

– Underwood úr, hat hónapja, igen, hat hónapja vagyunk kénytelenek hallgatni azt a botrányos pletykát, hogy hallotta a Nagy Pánt beszélni!

– De ha egyszer tényleg hallottam! – Micsoda arcátlanság! – kelt ki magából a bal oldalon ülő

vén szatír. – Maron, egy kis önuralmat, ha lehet! – kérte Kheirón. – De ez akkora arcátlanság, hogy ha megenném, megfeküd-

né a gyomromat! Mintha a Nagy Pán beszélne! Na hiszen! És éppen… ehhez.

Ha Annabeth és Clarisse nem fogja le, Boróka leüti a vén szatírt.

– Nyugi, kislány, csak rontanál vele a helyzeten. Türelem – suttogta a lánynak Clarisse.

[32]

Nem tudom, min döbbentem meg jobban: azon, hogy Clarisse visszatart valakit a bunyótól, vagy azon, hogy ő és Annabeth, a két ellenség, egy húron pendült.

– Hat hónapja – folytatta Silenus – nem vontuk kérdőre ma-gát, Underwood úr. Hagytuk, hogy utazgasson. Nem vontuk vissza a kutatási engedélyét. Vártuk, hogy arcátlan istenkárom-lására bizonyítékot hozzon. És mit talált a hat hónapos utazga-tása alatt?

– Több időre van szükségem – fogta könyörgőre Grover. – Semmit! – csattant fel a középső vén. – Nem talált sem-

mit! – De, Leneus… Silenus felemelte kezét. Kheirón közéjük hajolt, és mondott

valamit a szatíroknak. Azok nem voltak éppen jó kedvükben. Suttogva vitatkoztak. Kheirón felvethetett valamit, mert Silenus felsóhajtott, majd vonakodva bólintott.

– Fiatalúr – kezdte Silenus –, adunk magának egy utolsó esélyt.

Grover felderült: – Köszönöm! – Kap még egy hetet. – Hogy mi?! De uram! Az semmi! – Egy hét, Underwood, és ha ennyi idő alatt nem tudja bebi-

zonyítani az igazát, akkor itt az ideje, hogy más hivatást válasz-szon magának! Olyat, ami jobban illik a színészi vénájához. Ajánlom a bábszínházat. Vagy a sztepptáncot.

– De uram, nem veszíthetem el a kutatási engedélyemet, az egész életemet erre…

– A meghallgatásnak ezennel vége! – közölte Silenus. – És most nagyra értékelnénk, ha hagynák, hogy nyugodtan elfo-gyasszuk jól megérdemelt ebédünket.

[33]

Az öreg szatír tapsolt egyet, mire a fák közül nimfák siettek elő kezükben zöldségestálakkal, gyümölcsökkel, konzervdo-bozokkal és más kecskefinomságokkal. A szatírok köre fel-bomlott, és megrohamozták az ebédet. Grover legyőzve kullo-gott felénk. Kopott, kék pólóján egy szatír díszelgett, alatta a következő felirat: „Vén kecske is megnyalja a sót, hát még a fi-atal!”

– Szia, Percy – üdvözölt, de annyira le volt törve, hogy ke-zet sem nyújtott. – Egész jól ment, nem?

– Azok a vén kecskék! Fogalmuk sincs arról, mennyit törted magad! – fakadt ki Boróka.

– Van egy másik lehetőség is – mondta sötéten Clarisse. – Nem, nem! – rázta a fejét Boróka. – Nem engedem, Grover. Grover arca hamuszürke lett. – Go-gondolkoznom kell rajta. De azt sem tudjuk, hol ke-

ressük. – Elárulnátok, miről beszéltek? – kérdeztem. A távolban megszólalt egy kagylókürt. Annabeth lebiggyesztette az ajkát. – Később elmondom, Percy. Most ideje visszamennünk a

bungalóinkba. Ellenőrzés lesz.

Igazságtalanságnak éreztem, hogy alig estem be a táborba, má-ris ellenőrzést kapok, de ez már csak így ment. Az egyik csa-patvezető minden áldott délután végigjárta a bungalókat egy papirusztekercsre írt listával a kezében. Az első helyezett csa-pat zuhanyozhatott először, ami garantált forró vizet jelentett. A vesztes büntetése pedig az esti mosogatás volt.

[34]

Elmondom, mi volt a problémám: a Poszeidón-bungalóban általában egyedül tartózkodtam, és nem vagyok az a kifejezett „mindent élére rakó” típus. Mivel a takarító hárpiák csak a nyár végén érkeznek, a kabinom nagy eséllyel ugyanúgy fest, ahogy a téli szünetben hagytam: az ágyamon cukorpapírok és chipses-zacskók, a Kapd el a zászlót! játékhoz használt páncélom da-rabjai a szanaszét szórva a sarkokban.

Az udvar felé vettem az irányt, amelynek zöld pázsitját U alakban ölelte körbe a tizenkét bungaló (minden olimposzi is-tennek egy). A Démétér-csapat tagjai éppen a házukat söprö-gették, az ablakokban friss virágokat neveltek cserepekben. Csak csettintettek az ujjukkal, és az ajtó előtt a lonc máris vi-rágba borult, és százszorszépek borították el a tetőt. Ezt újabb igazságtalanságként könyveltem el. Biztos vagyok benne, hogy még sohasem lettek utolsók a versenyben. A Hermész kölykök pánikba esve rohangáltak, koszos edényeket dugdostak az ágy alá, és különféle lopásokkal vádolták egymást. Trehányak vol-tak ugyan, de jóval előttem jártak a rendrakásban.

Az Afrodité-kabinból Silena Beauregard lépett ki, és szem-ügyre vette a listát. Magamban káromkodtam egyet. Silena kedves volt, de rendmániás, tehát a legrosszabb ellenőr. Szeret-te, ha rendben vannak a dolgok. Velem ellentétben. Máris érez-tem a karomban az izomlázat, amit a rengeteg tányérsikálástól kapok majd.

A Poszeidón-bungaló a mező jobb oldalán, a „hímnemű is-tenek” sorának végén állt. Szürke, kagylóberakású tengeri szik-lákból épült, hosszú volt, és lapos, mint egy bunker, de ablakai a tengerre néztek, és mindig friss tengeri szellő lengedezett odabent.

Berohantam, hogy a Hermész kölykökhöz hasonlóan én is megpróbáljam a rumli nagy részét eltüntetni az ágy alatt, de

[35]

legnagyobb meglepetésemre ott találtam Tysont, a féltestvére-met, aki éppen a padlót söprögette.

– Percy! – bődült fel, majd eldobta a seprűt, és felém rohant. Ha még nem láttál virágos kötényt és gumikesztyűt viselő ér-zelgős küklopszot, semmit sem láttál az életben.

– Helló, nagyfiú! Hé, vigyázz a bordáimra! Összeroppanok! Valahogy sikerült túlélnem az ölelését. Lerakott, és úgy vi-

gyorgott, mint akinek nincs ki mind a négy kereke, egyetlen barna borjúszemében izgatottság csillogott. A fogai ugyano-lyan sárgák és csálék voltak, mint régen, és a haja leginkább egy patkányfészekre hasonlított. Virágos köténykéje alatt sza-kadt, XXXL-es farmert viselt és foszlott flanelinget. De minde-zek ellenére nagyon örültem, hogy láthatom. Egy éve nem ta-lálkoztam vele, azóta, hogy beállt a tenger alatti műhelybe ko-vácsnak.

– Jól vagy? Nem ettek meg a szörnyek? – kérdezte. – Egyetlen harapást sem kaptak belőlem – mutattam neki a

kezemet és a lábamat, hogy lássa, még megvannak. Tyson bol-dogan összecsapta a tenyerét.

– Hurrá! Végre ehetünk mogyoróvajas szendvicset, lovagol-hatunk halpónikon, láthatjuk Annabetht, és sok BUMMOT csi-nálhatunk!

Reménykedtem benne, hogy mindezeket nem egyszerre akarja művelni, de azért biztosítottam, hogy sok mulatságban lesz részünk a nyáron. Annyira lelkes volt, hogy nem álltam meg mosolygás nélkül.

– De először is koncentráljunk az ellenőrzésre! Mindent ki kell…

De amikor körbenéztem, észrevettem, hogy Tyson nem tét-lenkedett. Az emeletes ágyak megigazítva, a sarokban lévő sós vizű szökőkút koralljai fényesre sikálva. Az ablakpárkányon vízzel telt vázákban tengeri anemónák, és más vízinövények

[36]

hajladoztak, amiket a tenger mélyéről hozott, és százszor szeb-ben festettek a Démétér kölykök szikkadt kóróinál.

– Tyson, a kéró… szuperül néz ki! Sugárzott a boldogságtól. – Láttad a halpónikat? Felakasztottam őket a mennyezetre. Egy csorda bronzból készített csikóhal lógott a plafonról, és

úgy tűnt, mintha a levegőben úsznának. El sem tudtam képzel-ni, hogy Tyson két péklapátnyi kezéből ilyen finom ötvösmun-ka kerülhet ki. Aztán az ágyamra néztem, és a mellette álló fa-lon észrevettem a régi pajzsomat.

– Megjavítottad! A pajzs a múlt télen a mantikórral vívott küzdelem során

csúnyán megrongálódott, de most újra hibátlan volt, egyetlen karcolás sem látszódott rajta. A bronz domborművek, amelyek a Szörnyek Tengerén Tysonnal és Annabethszel átélt kalandja-inkat örökítették meg, kifényesítve ragyogtak.

Tysonra néztem. Nem tudtam, hogyan köszönjem meg neki. Aztán valaki megszólalt mögöttem: – Te jó ég! Silena Beauregard állt az ajtóban, kezében a listával. Aztán

belépett, gyorsan körbefordult, és felvont szemöldökkel rám tekintett:

– Vannak bizonyos kétségeim, de ami azt illeti, szépen kita-karítottál, Percy. Észben tartom majd.

Kacsintott egyet, aztán elhagyta a szobát.

Tysonnal a délután folyamán megpróbáltuk kipihenni magunkat, és csak lazítottunk, ami rám fért a délelőtti pompondémonok támadása után.

[37]

Lementünk a kovácsműhelybe, és segítettünk a fémmunkák-ban a Héphaisztosz-házból származó Beckendorfnak. Tyson megmutatta, hogyan tud varázserejű fegyvereket kovácsolni. Olyan gyorsan elkészített egy izzó, kétpengéjű harci baltát, hogy még Beckendorfnak is leesett az álla.

Munka közben Tyson a tenger alatti élményeiről mesélt. A küklopszok kovácsműhelyéről és Poszeidón palotájáról csillo-gó szemmel áradozott, de azt is megtudtuk tőle, hogy odalent sem túl rózsás a helyzet. Az ősi tengeri istenek, akik még Kro-nosz idején uralkodtak, háborúba kezdtek apám ellen. Tyson távozásakor az Atlanti-óceánban egymást követték a harcok. Ezt hallva elkapott a vágy, hogy apám segítségére siessek, de Tyson szerint Poszeidón határozott kívánsága, hogy mindket-ten a táborban maradjunk.

– A szárazföldön is sok a rosszfiú. Egy nagy bummot érde-melnek!

A kovácsműhely után, a kenuzótóhoz mentünk, ahol Annabethszel beszélgettünk. Örült, hogy viszontlátja Tysont, de mintha egészen máshol jártak volna a gondolatai. Folyton az erdő felé pislogott, mintha még mindig Grover problémája fog-lalkoztatta volna. Megértettem a viselkedését. Grovert mintha a föld nyelte volna el. Nekem is rossz előérzetem támadt. A kecskefiú az egész életét arra tette fel, hogy megtalálja Pán is-tent. Az apja és a nagybátyja is ezt az álmot követte, s mindket-tőnek nyoma veszett. Múlt télen Grover fejében megszólalt egy hang: Várlak téged! Grover biztosra vette, hogy Pán szólt hoz-zá, de kutatásai zsákutcába jutottak. Nem heverte volna ki, ha megfosztják a kutatási engedélyétől.

– Mire célzott Clarisse, amikor arról a „másik útról” be-szélt? – kérdeztem Annabetht.

Felvett egy követ, és a tó felé dobta.

[38]

– Valamire, amire ő jött rá. Segítettem neki egy kicsit ta-vasszal. De túlságosan veszélyes lenne. Különösen Grover számára.

– Félek a kecskefiútól – motyogta Tyson. Rábámultam. Tyson bátran nézett szembe lángot fújó bikák-

kal, tengeri szörnyekkel és óriáskannibálokkal. – Ugyan, miért félnél te Grovertől? – tudakoltam. – A patája meg a szarva miatt – válaszolt Tyson idegesen. –

És a kecskeszőrtől mindig viszketni kezd az orrom… Több szót nem ejtettünk Groverről.

Vacsora előtt Tysonnal lementünk a vívóarénába. Quintus örült a társaságnak. Azt továbbra sem árulta el, mit rejtenek a dobozok, de néhány új cselre megtanított. Ez a fickó nagyon értette a dolgát. Úgy kardozott, ahogy mások sakkoznak – az egymást követő mozdulatokból csak akkor állt össze a kép, amikor az utolsó csapásra került a sor, de akkor már a penge ott volt a nyakadnál.

– Szép próbálkozás – mondta. – De egyáltalán nem védeke-zel.

Előrelendült, és én hárítottam. – Maga mindig kardforgató volt? – kérdeztem. Kivédte egy csapásomat. – Ó, én már annyi minden voltam életemben! Döfött, majd oldalra lépett. Vállpántja félrecsúszott, és me-

gint megláttam a nyakán a jelet – azt a bizonyos bíborlila fol-tot. Nem is folt volt, inkább egy szabályos madáralak, kiter-jesztett szárnyakkal. Talán egy fürj, vagy ilyesmi.

[39]

– Mi van a nyakán? – kérdeztem pimaszul, ugyanis ami a szívemen, az a számon, s ezt a fajta szemtelenségemet általá-ban a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarom, az ADHD számlájára szokták írni…

Quintus kiesett a ritmusból. A kardja markolatára csaptam, és kiütöttem a fegyvert a kezéből.

Megvakarta az ujjait. Aztán megigazította a páncélt, hogy eltakarja a jelet. Nem tetoválás volt, azt láttam. Inkább egy régi égési sérülés. Mintha megbillogozták volna.

– Egy emlékeztető – vette fel a kardját, és mosolyra erőltette a száját. – Folytathatjuk? – támadott rám olyan erővel, hogy felhagytam a kérdezősködéssel.

Amíg Quintusszal kardoztam, Tyson Mrs. O’Learyt becéz-gette, hogy így kutyuli, úgy mutyuli, kis kutyulimutyuli… Nagyszerűen elszórakoztak a pajzs-frizbivel és a Kapd el a gö-rögöt! játékkal.

Lement a nap, és Quintus homloka még csak nem is gyön-gyözött. Ez elég furcsa volt, mivel Tyson és én úsztunk az iz-zadságban, így nekünk vacsora előtt még fel kellett keresnünk a zuhanyozót.

Jól éreztem magam. Majdnem olyan jól, mint egy tipikus tábori napon. Eljött a vacsoraidő, a táborlakók felsorakoztak a bungalók előtt, aztán elindultak az étkezőpavilon felé. Leg-többjük ügyet sem vetett a márványpadló befoltozott repedésé-re a bejáratnál – a majdnem három méter hosszú cikcakkos vo-nal a múlt nyáron még nem volt ott, de én óvatosan átléptem.

– Jó nagy repedés – mondta Tyson az asztalunkhoz érve. – Talán földrengés volt…

– Nem. Ez nem egy földrengés műve. Bizonytalankodtam, hogy elmondjam-e neki. Erről csak

hárman tudtunk: Annabeth, Grover és én. De amikor Tyson

[40]

nagy szemébe néztem, tudtam, hogy semmit nem titkolhatok el előle.

– Nico di Angelo csinálta, az a félvér, akit a múlt télen hoz-tunk a táborba. Ööö… Tudod, megkért rá, hogy vigyázzak a testvérére egy küldetésen, de elbuktam. A nővére meghalt. A srác most engem okol érte.

Tyson a homlokát ráncolta: – Ezért repesztette be a padlót? – Csontvázak támadtak ránk. Nico elzavarta őket, mire a

föld megnyílt alattuk, és egyszerűen elnyelte őket. Nico… – körbepillantottam, hogy nem hallgatózik-e valaki – Hadész fia.

Tyson elgondolkozva bólintott: – A halottak istenéé? – Pontosan. – És Nico eltűnt? – A-azt hiszem. Tavasszal megpróbáltam megkeresni, aho-

gyan Annabeth is. De nem jártunk sikerrel. Ez titok, Tyson. Senki sem tudhat róla. Megértetted? Ha valaki megsejti, hogy Hadész fia, akkor veszélybe kerül az élete. Még Kheirónnak sem mondhatod el.

– A rossz prófécia. A titánok biztos felhasználják a fiút, ha megtudják.

Meghökkentem. Tyson olyan, mint egy nagyra nőtt csecse-mő, így az ember hajlamos elfeledkezni róla, hogy megvan a magához való esze. Tudta, hogy a három főisten, Zeusz, Posze-idón vagy Hadész fia a prófécia szerint vagy megmenti, vagy megdönti az Olimposzt. A legtöbben úgy sejtették, hogy a pró-fécia rólam szól, de ha nem élném meg a tizenhatodik évemet, akkor a prófécia főszerepe átszállna Nicóra.

– Pontosan, ezért… – Pecsét lesz a számon, mint azon a repedésen – ígérte

Tyson.

[41]

Azon az éjen álmatlanság gyötört. Csak feküdtem az ágyamon, és a hullámokat, a baglyokat és az erdei szörnyeket hallgattam. Attól féltem, ha elalszom, rémálmom lesz.

Mert tudjátok, a félvérek álmai nemcsak álmok, hanem üze-netek is. Álmunkban meglátjuk, mi történik a barátunkkal vagy az ellenségünkkel. Az is előfordul, hogy a múltba vagy a jövő-be nyerünk bepillantást. És a táborban sokkal gyakrabban és sokkal élesebben látogattak meg az álmok.

Nyitott szemmel hevertem, bámultam a fölső ágy alját, ami-kor valami furcsa fény derengett fel a szobában. A sós vizű szökőkút világított.

Lerúgtam a takarót, és óvatosan elindultam a kút felé. Gőz csapott fel a forró, sós vízből. Szivárványos színek jelentek meg benne, pedig csak a hold világított odakint. Aztán a gőzből egy kellemes női hang hallatszott:

Kérem, helyezzen be egy drachmát! Tysonra néztem, de még mindig hortyogott. Olyan melyen

aludt, mint egy elkábított elefánt. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Eddig még nem volt R be-

szélgetéses Írisz-hívásom. A szökőkút alján megcsillant egy aranydrachma. Kihalásztam, és átdobtam a ködön. Az érme el-tűnt.

– Ó, Írisz, szivárvány istennője, mutasd meg nekem… Izé… szóval, akit meg akarsz mutatni – suttogtam.

A pára megremegett. Egy sötét folyópartot láttam, a fekete víz felett ködfoszlányok lebegtek. A parton vulkanikus sziklák kiálló fogai. A víz mellett egy fiatal fiú guggolt, és egy tábor-tüzet élesztgetett. A lángok természetellenes kék fényt vetettek. Aztán megláttam a fiú arcát. Nico di Angelo volt. Papírokat dobált a tűzbe: a mitomágiáskártya-gyűjteményének legféltet-

[42]

tebb darabjait, amelyekkel télen még olyan megszállottan ját-szott.

Nico még csak tízéves, vagy talán tizenegy, de idősebbnek látszott. Haja hosszabb lett. Összetapadt tincsei a vállát verdes-ték. Szeme sötétlett. Olívaszínű bőre valahogy sápadtabb. Sza-kadt, fekete farmert viselt, és fekete pólója felett néhány számmal nagyobb pilótakabátot. Arca komor volt, szeme vad. Úgy nézett ki, mint egy utcagyerek.

Vártam, hogy rám nézzen. Azt hitem, mindjárt dühöngeni kezd, és azzal vádol majd, hogy hagytam meghalni a testvérét. De mintha észre sem vett volna.

Némán álltam, moccanni sem mertem. Ha nem ő küldte az Írisz-üzenetet, akkor ki?

Nico egy újabb kártyát dobott a kék lángok közé. – Micsoda ostobaság – motyogta. – Hihetetlen, hogy valaha

erre pazaroltam az időt. – Gyerekes játék ez, uram – értett egyet vele egy másik

hang. A tűz mellől jöhetett, de nem láttam senkit. Nico átbámult a folyó túloldalára. A másik parton köd ter-

jengett. Egyből felismertem: az Alvilág volt. Nico a Sztüx, az alvilági folyó partján vert tábort.

– Elbuktam – mondta halkan. – Nem tudom visszahozni őt. A másik hallgatott. Nico kétkedve ránézett: – Vagy mégis? Beszélj! Valami felfénylett. Először azt hittem, hogy csak egy láng-

nyelv, de aztán észrevettem, hogy a kék füstnek emberformája van. Nico egy árnnyal beszélt. Ha egyenesen ránéztél, semmit sem láttál, de ha a szemed sarkából tekintettél rá, kivehetted az alakját. Egy szellemét.

– Lehet, hogy nem sikerül, de érdemes megpróbálni… – Mire célzol? – kérdezte Nico vadul villogó tekintettel.

[43]

– Egy cserére. Lelket a lélekért. – Már felajánlottam! – Nem. Nem a sajátodat – mondta a szellem. – Nem ajánlha-

tod fel azt a lelket az apádnak, ami úgyis az övé lesz. A saját fia halála nem izgatná. Olyan lélekről beszélek, akinek halott-nak kellene lennie. Valakiről, aki kijátszotta a halált.

Nico arca elsötétült. – Ne kezd megint! Ez gyilkosság. – Én igazságszolgáltatásról beszélek – felelte a szellem. –

Bosszúról. – Mintha a kettő ugyanaz lenne! A szellem szárazon felkacagott: – Ha nagyobb leszel, majd megérted. Nico a lángokba bámult. – Ha legalább meg tudnám idézni a nővéremet! Beszélnem

kell vele. Tudom, hogy… segítene. – Majd én segítek neked – ígérte a szellem. – Nem mentette-

lek meg már többször is? Nem vezettelek az útvesztőben, és nem tanítottalak meg rá, hogyan használd az erődet? Meg aka-rod bosszulni a nővéredet, vagy sem?

Egyáltalán nem tetszett a szellem hangja. Egy régi iskolatár-samra emlékeztetett, egy kötekedő alakra, aki mindenféle hü-lyeségre rá tudta venni a többieket: például hogy lopjanak a la-boratóriumból, vagy karcolják össze a tanárok autóját. A fel-bujtó persze mindig megúszta a dolgot, de egy csomó gyereket kirúgtak miatta.

Nico elfordult a lángoktól. A szellem nem láthatta, csak én, hogy az arcán egy könnycsepp gördül végig.

– Legyen, ahogy akarod. Van valami terved? – Hát persze! – válaszolt a szellem, aki a hangjából ítélve

örült Nico döntésének. – Rengeteg sötét út van. Kezdjük a…

[44]

A kép megremegett. Nico eltűnt. Megszólalt újra a női hang: Kérem, helyezzen be egy újabb drachmát, amivel újabb öt per-cig beszélhet!

A szökőkútban nem találtam másik drachmát. A zsebembe nyúltam, de a pizsamanadrágom volt rajtam. Az éjjeliszek-rényhez ugrottam, hogy aprót keressek, de Íriszék addigra bon-tották a vonalat. A szoba újra sötétbe borult.

A szoba közepén álltam, hallgattam a sós vizű szökőkút csobogását és a hullámok neszezését.

Nico életben van. És vissza akarja hozni a nővérét a halál-ból. Nem kétséges, kinek a lelkére akarja kicserélni – valakiére, aki már kicselezte a halált. Nico bosszúra készül.

Nico di Angelo engem akar.

[45]

3. NEM CSÍPJÜK A SKORPIÓKAT, DE ŐK MINKET IGEN

reggeli meglehetősen izgatott hangulatban zajlott. Hajnalban a tábor határában egy etióp sárkányt észlel-

tek. Olyan álmos voltam, hogy rám még az izgatott moraj is zsongítóan hatott. A mágikus határ kívül tartotta, de a sárkány fellopakodott a hegyre, és onnan akarta kilesni, hol a védelem leggyengébb pontja, és egészen addig nem méltóztatott távoz-ni, amíg Lee Fletcher vezetésével az Apolló-csapat ki nem vo-nult ellene. Miután néhány nyílvesző bejutott a pikkelyei alá, vette az adást, és visszavonult.

– Még mindig odakint ólálkodik valahol – mondta Fletcher a beszámolója végén. – Húsz nyílvesszőnk is belefúródott, de meg se kottyant neki, csak feldühítettük vele. Tíz méter hosszú sárkány, zöld szemmel. Soha nem fogom elfelejteni a tekinte-tét… – borzongott meg Fletcher.

– Szép munkát végeztél, Lee! – veregette meg Kheirón a fiú vállát. – Legyetek résen, de őrizzétek meg a nyugalmatokat! Történt már ilyen korábban is.

– Bizony! – szólalt meg Quintus a vezetőségi asztal mellől. – És történni is fog. Egyre gyakrabban.

A táborlakók izgatottan pusmogni kezdtek. Mindenki hallott a pletykáról: arról, hogy Luke a szörnyhadseregével le akarja

A

[46]

rohanni a tábort. Legtöbben azt gyanították, hogy a támadás idén nyáron fog megtörténni, de pontosabbat senki sem tudott. Nem javított a helyzetünkön az alacsony létszám sem. A tábo-rozok száma alig tette ki a nyolcvanat. Három évvel ezelőtt, az első évemben, száznál is többen voltunk. Néhányan meghaltak. Néhányan csatlakoztak Luke-hoz. És néhányan egyszerűen el-tűntek.

– Akkor ideje, hogy megmozgassuk a berozsdásodott izmai-tokat! – jelentette be Quintus csillogó szemmel. – Kíváncsi le-szek, hogy boldogultok ma este…

– Igen… De elég a bejelentésekből! Áldjuk meg az ételün-ket, és együnk! – emelte fel Kheirón a serlegét. – Az istenekre!

Mindannyian felemeltük poharunkat, és megismételtük az áldást.

Tyson és én tálcáinkat a parázstartóhoz vittük, és belekapar-tunk valamennyit az ételünkből. Remélem, az istenek szeretik a mazsolás pirítóst és a gumicukrot.

– Poszeidón! – kezdtem, aztán suttogva folytattam. – Segíts rendezni a dolgot Nicóval, segíts legyőzni Luke-ot, és old meg, kérlek, Grover problémáját, és… – Voltaképpen annyi bajom volt, hogy estig sorolhattam volna, ezért inkább visszamentem az asztalunkhoz.

Miután mindenki enni kezdett, Kheirón és Grover átjött az asztalunkhoz. Grovernek karikás volt a szeme, és fordítva vette fel a pólóját. Letette a tálcáját az asztalra, aztán lehuppant mel-lém.

Tyson kényelmetlenül feszengeni kezdett: – Mennem kell. Még ki kell fényesítenem a… halpónikat –

állt fel Tyson félig megevett reggelije mellől, és elindult vissza a házunkba.

[47]

Kheirón megpróbált mosolyogni. Magabiztosnak akart tűn-ni, amikor kentauralakja fölém tornyosult, és árnyékot vetett rám.

– Nos, Percy, hogy aludtál? – Ööö… Jól, köszönöm! Meglepődtem a kérdésén. Talán tud valamit a múlt éjszakai

furcsa Írisz-üzenetről? – Áthoztam Grovert, gondoltam, talán… van egy kis meg-

beszélnivalótok. Most, ha megbocsátotok, el kell küldenem egy Írisz-üzenetet – nézett sokat sejtetően Groverre, aztán kiügetett a pavilonból.

– Mire célzott Kheirón? – tudakoltam. Grover tükörtojásán nyammogott. Abból tudtam, hogy gon-

dolatban máshol jár, hogy a villa hegyét is elrágcsálta hozzá. – Meg akar győzni – nyögte ki végül. Újabb vendég ült az asztalunkhoz: Annabeth. – Majd én elmondom neked, miről van szó. A Labirintusról. Nehéz volt arra figyelni, amit mond, mert az étkezőben

mindenki felénk pillantgatott, és rólunk sugdolózott. Ráadásul Annabeth mellettem ült. Úgy értem, egy kicsit túl közel.

– Nem szabadna itt lenned – mondtam. – Beszélnünk kell. – De a szabályok! – ellenkeztem. Ugyanolyan jól tudta, mint én, hogy a táborlakók nem ül-

hetnek le akárkinek az asztalához. A szatírok kivételt képeztek a szabály alól. Ők nem voltak igazából félistenek. De a félvé-rek csakis a saját csapatuk asztalánál étkezhettek. Nem tudtam, milyen büntetéssel jár, ha valaki átül máshová. Még sohasem próbáltam. Ha Mr. D. ott lett volna, talán megfojt egy mágikus szőlővesszővel, de Mr. D. szerencsére máshol járt. Kheirón is elhagyta addigra a pavilont. Quintus csak összevont szemöl-dökkel ránk nézett, de nem szólt semmit.

[48]

– Figyelj, Grover bajban van! És csak egy esélye van: a La-birintus. Clarisse-szal egész nyáron a Labirintus után nyomoz-tunk.

Fészkelődni kezdtem, megpróbáltam megérteni, miről van szó:

– Arra a Labirintusra gondolsz, amiben réges-régen a Minó-taurosz élt?

– Igen – felelt Annabeth. – És ha jól sejtem, akkor a Labirintus már nem a krétai ki-

rály palotája alatt van, hanem átkerült egy amerikai épület alá. Látjátok? Ilyen gyorsan vág az eszem, elég néhány év, és

képben vagyok. Tudtam, hogy a fontos helyeket áthelyezték a nyugati civilizációba: így került az Olimposz az Empire State Building tetejére, és az Alvilág Los Angelesbe. Nagyon büszke voltam magamra.

De Annabeth csak a szemét forgatta: – Egy épület alatt? De Percy! A Labirintus hatalmas, egy

város alatt is alig fér el, nemhogy egy ház alatt! Ekkor jutott eszembe az álmom a Sztüx folyó partján ülő

Nicóról. – Akkor a Labirintus… Az Alvilág egy része lett? – Nem – ráncolta a homlokát Annabeth. – Lehetséges, hogy

a Labirintusból át lehet jutni az Alvilágba, nem tudom. De az Alvilág sokkal-sokkal mélyebben van. A Labirintus éppen a halandók világa alatt található, mint egy második bőr. Az el-múlt több ezer év során folyamatosan növekedett, terjeszkedett a nyugati városok alatt, és most már mindent összeköt. Gyakor-latilag bárhová eljuthatsz a Labirintusban.

– Feltéve, ha nem tévedsz el, és halsz kínhalált – morogta Grover.

[49]

– Grover, biztos nem lehetetlen – felelt Annabeth, és az volt az érzésem, hogy ez a beszélgetés párszor már lezajlott közöt-tük. – Clarisse túlélte.

– Majdnem ott hagyta a fogát! – méltatlankodott Grover. – És ami a másik srácot illeti…

– Ő csak megőrült. Nem halt meg. – Ó, nagyszerű! – remegett meg Grover alsó ajka. – Így már

sokkal jobban érzem magam! – Álljon meg a menet! Mi ez a sztori Clarisse-ról, meg az

őrült srácról? Annabeth az Árész-asztal felé pillantott. Clarisse úgy nézett

ránk, mintha pontosan tudná, miről beszélünk, aztán tovább fi-xírozta a tányérját.

– Clarisse tavaly egy küldetésen vett részt, amire Kheirón kérte fel – kezdte Annabeth.

– Emlékszem. A küldetés titkos volt – feleltem. Annabeth bólintott. Bar nagyon komolyan viselkedett, örül-

tem neki, hogy legalább már nem dühös rám. Az is tetszett, hogy a szabályra fittyet hányva, mellém telepedett.

– Titkos – értett egyet Annabeth. – Azzal kezdődött, hogy Clarisse megtalálta Chris Rodriguezt.

– A srácot a Hermész-bungalóból? – kérdeztem, mert emlé-keztem rá két évvel azelőttről. Kihallgattuk egyik beszélgetését Luke hajóján, az Androméda hercegnőn. Chris egyike volt azoknak, akik elhagyták a tábort, és csatlakoztak a titánsereg-hez.

– Igen – mondta Annabeth. – Tavaly nyáron egyszer csak felbukkant az arizonai Phoenixben, Clarisse édesanyjának háza mellett.

– Hogy érted azt, hogy felbukkant? – A sivatagban tévelygett. Ötven fokban, teljes páncélzat-

ban, és valami fonalról makogott.

[50]

– Fonalról – ismételtem meg. – Teljesen bekattant. Clarisse bevitte az anyja házába, hogy

a halandók ne zárják diliházba. Megpróbálta meggyógyítani. Aztán megjelent Kheirón, és kihallgatta. Nem sokra ment vele. Csak annyit tudott kihúzni belőle, hogy Luke emberei a Labi-rintus felderítésén dolgoznak.

Kirázott a hideg, bár pontosan nem tudtam, miért. Szegény Chris… nem volt rossz gyerek. Vajon mi ment az agyára? Groverre néztem, aki addigra az egész villáját elmajszolta.

– Értem – mondtam. – De miért akarták felderíteni a Labi-rintust?

– Ezt kérdeztük magunktól mi is. Ezért indult Clarisse felde-rítő expedícióra – folytatta Annabeth. – Kheirón titokban tar-totta a dolgot, mert nem akart pánikot kelteni. Engem is csak azért avatott be, mert… nos, a Labirintus mindig a kedvenc té-mám volt. Elvégre egy építészeti alkotás – nézett rám Annabeth álmodozó szemekkel. – Daidalosz, az építője egy zseni volt! De a lényeg az, hogy gyakorlatilag bárhol lejuthatsz az útvesztőbe. Ha Luke-nak sikerül megtalálni a módját, ho-gyan igazodjon el benne, bárhová eljuthat, méghozzá gyorsan.

– De ez egy útvesztő, nem? – Tele halálos csapdákkal – értett egyet Grover. – Zsákut-

cákkal. Szemfényvesztéssel. Kecskegyilkos, őrült szörnyekkel. – Ezeket mind elkerülheted, ha nálad van Ariadné fonala –

tette hozzá Annabeth. – Réges-régen Ariadné fonala vezette ki Thészeuszt a Labi-

rintusból. Afféle navigációs szerkentyű volt, Daidalosz találta ki. És Chris Rodriguez is valami fonalról motyogott.

– Tehát Luke megpróbálja megtalálni Ariadné fonalát? – kérdeztem. – Miért? Mire készül?

Annabeth a fejét rázta.

[51]

– Nem tudom. Először arra gondoltam, talán a Labirintuson keresztül akarja megtámadni a tábort, de ezt azért kétlem, mert a legközelebbi bejárat, amire Clarisse bukkant, Manhattanben van. Vagyis nem a tábor határain belül. Clarisse a Labirintus egy darabját már felderítette, de… roppant kockázatos. Adó-dott néhány életveszélyes helyzet. Minden anyagot felkutattam, ami Daidaloszról fellelhető. Sajnos nem sokra mentem velük. Továbbra sem tudom, mi lehet Luke pontos célja, de egy dolog biztos: Grover problémájára csak a Labirintus lehet a megol-dás.

Pislogtam egyet. – Arra gondolsz, hogy ott bujkál a Nagy Pán? – Ez megmagyarázná, mért nem találjuk idefent. Grover megborzongott: – Mi szatírok vagyunk nem vakondok! Még soha egyetlen

kutató sem merészkedett le oda! Nincs napfény nincsenek virá-gok, nincsenek kávézók…

– De a Labirintusban majdnem mindenhová eljuthatsz – mondta Annabeth. – Olvasni tud a gondolataidban. Arra tervez-ték, hogy átverjen, tőrbe csaljon és megöljön. De ha képes vagy rávenni, hogy a Labirintus neked dolgozzon…

– Elvezethet a Pánhoz – fejeztem be Annabeth helyett. – Nekem biztosan nem fog sikerülni – kapott a hasához

Grover. – Már a gondolattól is mindjárt kihányom az ezüst ét-készletet!

– Grover, talán ez az utolsó esélyed! – erősködött Annabeth. – A tanács nem tréfált. Egy hét, és kezdheted a sztepptáncoskarriered!

A táborvezetők asztalánál Quintus köszörülni kezdte a tor-kát. Az volt az érzésem, hogy nem akar jelenetet, de ha Annabeth még sokáig nem ül vissza a helyére, elkerülhetetlen lesz.

[52]

– Később folytatjuk – szorította meg Annabeth a kezemet egy kicsit erősebben a kelleténél. – Győzd meg, rendben?

Visszaült az Athéné-asztalhoz, és rá sem hederített az őt bámulókra.

Grover a tenyerébe temette az arcát. – Nem fog menni, Percy! Mindent elveszítek. A kutatóen-

gedélyem. A Pánt. Nyithatok egy bábszínházat! – Ne mondj ilyet, majd kitalálunk valamit! – vigasztaltam. Könnyes szemmel meredt rám. – Percy, te láttál odalent. A küklopsz barlangjában. Tényleg

azt hiszed, hogy sikerülne nekem a… Hangja elcsuklott. Eszembe jutott, amikor a Szörnyek Ten-

gerének egyik szigetén Grover a küklopsz barlangjának foglya volt. Régebben sem rajongott a föld alatti helyekért, de azóta egyenesen rosszul volt tőlük. A küklopszok a frászt hozták rá. Tyson is.

…Grover megpróbált úgy tenni, mintha nem így lenne, de valójában meglehetősen jól olvastunk egymás érzelmeiben. Ennek a Grover által létesített együttérző-kapcsolat volt az oka. Tudtam, miként érez Tyson iránt. Rettegett a nagydarab srác-tól.

– Mennem kell – mondta Grover szomorúan. – Boróka vár rám. Még jó, hogy a gyávákra bukik.

Miután elment, Quintusra pillantottam. Komoran bólintott, mintha valami közös, sötét titkunk lenne. Aztán tovább szele-telte tőrével a tányérján lévő kolbászt.

Délután a pegazusistállót vettem célba. Meg szerettem volna látogatni barátomat, Fekete Pétert.

[53]

Szevasz, főnök!, ugrándozott körbe a karámban, és veszettül csapkodott fekete szárnyaival. Ugye, hoztál kockacukrot a jó öreg haverodnak?

– Az egészségtelen, Fekete Péter. Nem azt kérdeztem, hogy egészséges-e, hanem, hogy hoztál,

vagy sem, he? Mosolyogva egy maroknyi kockacukrot nyújtottam felé. Fe-

kete Péterrel régi barátok voltunk. Néhány éve én mentettem meg Luke hajójáról, azóta úgy érzi, tartozik nekem.

Nincs újabb küldetés a láthatáron, főnök?, kérdezte a pega-zus. Alig várom már, hogy újra repüljek!

Megpaskoltam az orrát. – Egyelőre ne éld bele magad – hűtöttem le. – Mindenki a

föld alatti Labirintusról pusmog. Fekete Péter idegesen felnyerített: Nem lónak való hely az! Remélem, te sem leszel olyan lökött,

főnök, hogy lemenj oda! Nem szeretném, ha csontenyvként vé-geznéd!

– Lehet, hogy igazad van, Fekete Péter! Majd meglátjuk! Fekete Péter elmajszolta a kockacukoradagját, aztán úgy rá-

zogatta a fejét, mint aki túladagolta magát. Hú, főnök! Ez aztán ütős anyag! Szóval, ha megjön az eszed,

és el akarsz szállni valamerre, csak füttyents! Az öreg Fekete Péter és a haverjai már repülnek is érted!

Azt feleltem hogy majd észben tartom. Egy csapat fiatalabb táborlakó érkezett a lovaglóórájára, és úgy láttam jobbnak, ha távozom. Valami azt súgta, hogy egy ideig nem fogom látni Fekete Pétert…

[54]

Aznap este, vacsora után, Quintus harci páncélba parancsolt bennünket, mintha Kapd el a zászlót! indulnánk játszani, de a hangulat kevésbé volt vidám. A nap folyamán az arénából el-tűntek a dobozok, és biztosra vettem, hogy akármi is volt ben-nük, azt az erdőbe vitték.

– Rendben – kiáltotta Quintus. – Gyülekező! Fekete bőrbe és bronzba öltözött. A fáklya megvilágította

őszes haját, ettől úgy festett, mint egy szellem. Mrs. O’Leary boldogan ugrált mellette, abban reménykedve, hogy kap a va-csoramaradékból.

– Kétfős csoportokra osztalak benneteket – folytatta Quintus, mire mindenki egyszerre kezdett beszélni, és igyeke-zett magához húzni a legjobb barátját. – A csoportbeosztás már megtörtént.

– Neeeeee! – panaszkodtak kórusban. – A játék egyszerű. Meg kell szereznetek az arany babérko-

szorút, anélkül, hogy meghalnátok. A koszorút egy selyemdo-bozban az egyik szörny hátára erősítettem. Mind a hat szörny hátán lesz selyemdoboz, de csak az egyik tartalmazza az arany babérkoszorút. Próbáljátok megszerezni a másik csapat elől. Ehhez természetesen… végeznetek kell a szörnnyel, és életben kell maradnotok.

A tömeg izgatott mormogásba kezdett. A feladat egyértelmű volt. Hé, nem először ölünk szörnyet! Erre képeztek ki ben-nünket.

– Most kijelölöm a csapatokat. Nincs csereberélés, átállás, nyafogás.

Aughhh. Mrs. O’Leary egy pizzába nyomta a képét. Quintus kihajtott egy nagy tekercset, és olvasni kezdte a ne-

veket. Beckendorf legnagyobb örömére Silena Beauregardot kapta csapattársul. Az Ellelop testvérek, Travis és Connor, egy csapatba kerültek. Ez nem volt meglepetés. Úgyis mindent

[55]

együtt csináltak. Clarisse Lee Fletchert kapta az apollósoktól. Ütős kis páros: közelharc, távolharc, mindkettő kipipálva. Quintus tovább darálta a neveket, amíg ránk nem került a sor:

– Percy Jackson és Annabeth Chase. – Hurrá! – vigyorogtam rá, de az Észlány csak ennyit mon-

dott: – Hogy néz ki a páncélod?! – és segített újra szíjazni. – Grover Underwood és Tyson – folytatta Quintus. Grover ijedtében majdnem kiugrott a kecskebőréből: – Hogy?! Mi?! – Ne, ne – nyöszörgött Tyson is. – Biztos csak tévedés.

Kecskefiú… – Mondtam, hogy nincs nyafogás! Mindenki fogja a társát.

Két percet kaptok a felkészülésre. Tyson és Grover segélykérő pillantásokat vetett felém. Báto-

rítólag bólogattam, és a kezemmel jeleztem, hogy elindulhat-nak kifelé. Tyson máris szipogni kezdett, Grover pedig idege-sen rágcsálta a bunkósbotját.

– Jól ki fognak jönni egymással – vélte Annabeth. – Gyere! Inkább azt találjuk ki, hogyan maradjunk életben.

Még világosban elértünk a fákhoz, de odabent, az erdő sűrűjé-ben, mintha máris éjszaka lett volna. És hideg is volt a nyár el-lenére. Egyből a nyomokra bukkantunk. Egy menekülő, soklá-bú lény nyomaira. Követni kezdtük.

Amikor átugrottunk egy patakon, ágreccsenést hallottunk a közelünkben. Elbújtunk egy szikla mögé, de csak az Ellelop fi-vérek voltak, akik káromkodva csörtettek át az erdőn. Hiába

[56]

volt az apjuk a tolvajok istene, olyan „halkan” lopakodtak, mint két vízibivaly.

Miután Ellelopék elvonultak, még mélyebbre hatoltunk a nyugati erdőségbe, oda, ahol a legvadabb szörnyek élnek. Egy kiszögellésen álltunk a mocsaras tó fölött, amikor Annabeth megjegyezte:

– Itt hagytuk abba a keresést! Eltartott néhány pillanatig, amíg rájöttem, mire céloz. Ta-

valy télen itt hagytuk abba Nico di Angelo keresését. Grover, Annabeth és én ugyanezen a sziklán álltunk, amikor megesket-tem őket, hogy nem fedik fel Kheirón előtt Nico kilétét. Nem akartam, hogy kiderüljön róla az igazság, és ez tűnt a legjobb megoldásnak. Én szerettem volna megtalálni a fiút, és elren-dezni vele a dolgokat, hiszen én voltam az, aki nem tudta meg-védeni a nővérét. Elkeserített, hogy hat hónap elteltével sem sikerült a nyomára bukkannom.

– Láttam őt múlt éjjel – mondtam. Annabeth összevonta a szemöldökét: – Ezt meg hogy érted? Miután beszéltem neki az Írisz-üzenetről, Annabeth az erdő

sötétjébe bámulva megjegyezte: – Halottakat idéz meg? Rossz úton jár. – A szellem rossz tanácsokat ad neki. Azt javasolta, álljon

bosszút – mondtam. – Igen… a szellemek nem jó tanácsadók. Őket más dolgok

vezérlik. Ősi átkok. Ráadásul megvetik az élőket. – Engem keres. A szellem említette az útvesztőt is. Annabeth bólintott: – Akkor nincs más választásunk. Fel kell derítenünk a Labi-

rintust. – Meglehet – véltem vonakodva. – De ki küldhette az Írisz-

üzenetet, ha nem Nico?

[57]

Ágroppanás hallatszott. Avar zörögött. Valami nagydarab lény mocorgott mögöttünk a fák között.

– Ezek tuti nem az Ellelop fivérek – suttogta Annabeth. Mindketten előhúztuk a kardunkat.

Elértük Zeusz Öklét, egy nagy sziklát a nyugati erdőség kellős közepén. Természetes tájékozódási pontként szolgált ez a szik-la, ahol vadászat közben gyakran találkoztak egymással a tá-borlakók. De most senki sem volt a környéken.

– Ott – suttogta Annabeth. – Nem, várj! Inkább mögöttünk – feleltem. Elég furcsa volt. A zajok egyszerre több irányból érkeztek.

Kivont karddal megkerültük a sziklát. – Sziasztok! – köszönt ránk valaki a hátunk mögül. Fegyverrel a kezünkben megpördültünk, mire Boróka, az

erdei nimfa ijedten feljajdult. – Eresszétek le azokat, rendben? A driádok nem szeretik az

éles pengéket, világos? – Boróka! – fakadt ki Annabeth. – Te meg mit keresel itt? – Én? Én itt élek. Leengedtem a kardom. – A sziklánál? A tisztás széle felé mutatott. – Nem. A borókák közt, te gyagya. Ez logikusnak hangzott, és hirtelen nagyon hülyén éreztem

magam. Évek óta ismerem a driádokat, de még sohasem álltam le velük beszélgetni. Annyit tudtam, hogy nem távolodhatnak el túl messzire az életük forrását jelentő fájuktól.

– Látom, nagyon elfoglaltak vagytok – sóhajtotta Boróka.

[58]

– Nyakig benne vagyunk egy játékban, az ellenfelünk egy csapat szörny. Próbálunk életben maradni – feleltem.

– Ráérünk, Boróka – mondta Annabeth. – Mondd csak, mi a baj?

Boróka szipogott egyet, aztán selyem ruhaujjával megtörölte a szemét.

– Grover. Mintha nem is ő lenne. Évek óta keresi a Pánt a nagyvilágban. De egyre rosszabb a kedve, amikor visszatér. Először azt hittem, megtetszett neki egy másik fa.

– Dehogy! – nyugtatta a síró nimfát Annabeth. – Erről szó sincs.

– Egyszer már összejött egy fekete áfonyával – vallotta be Boróka szipogva.

– Boróka, Grover nem vágyik másik fára! Egyszerűen csak aggódik a kutatási engedélye miatt.

– Nem mehet a föld alá. Nem szabad leengednetek oda! Annabeth kényelmetlenül érezte magát. – Pedig ez az egyetlen esély. Legalább azt tudjuk, hol kezd-

jük. – Ah! – törölt le egy újabb könnycseppet Boróka az arcáról.

– Arról a… A fák közül újabb zajt hallottunk, és Boróka felkiáltott: – Bújjatok el! Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy miért, puff, zöld köd-

gomolyaggá változott. Megfordultunk. A fák közül egy borostyánsárgán csillogó

rovar mászott elő. Lehetett vagy három méter hosszú, recés ol-lói voltak, és páncélozott farka, a végén akkora fullánkkal, mint a kardom. Egy skorpió. A hátán vörös csomagot vitt.

– Egyikünknek mögé kell kerülni – mondta Annabeth, mi-közben a rovar felénk csörtetett –, és elterelni a figyelmét, hogy a másikunk levághassa a farkát.

[59]

– Rendben – feleltem. – Nálad van a láthatatlanná tévő sap-ka?

Bólintott. Annyiszor küzdöttünk már egymás oldalán, hogy ismertük egymás minden rezdülését. Megoldottuk volna a problémát könnyedén, ha nem bukkan fel két további skorpió az erdőből.

– Három? – lepődött meg Annabeth. – Ez lehetetlen! Az egész erdő és a fél szörnycsapat ellenünk van?

Nagyot nyeltem. Eggyel könnyedén végeztünk volna. Ket-tővel is, egy kis szerencsével. De hárommal? Kétségesnek lát-szott.

A skorpiók ránk támadtak, úgy lengették kampós farkukat, mintha fel akarnának nyársalni vele. Annabethszel a legköze-lebbi sziklának vetettük a hátunkat.

– Felmásszunk? – kérdeztem. – Nincs rá idő – válaszolta Annabeth. Igaza volt. A skorpiók máris körbevettek. Olyan közel vol-

tak, hogy szinte láttam, hogyan fut össze ocsmány szájukban a nyál a friss félistenhús látványára.

– Vigyázz! – hárított el kardlappal egy fullánkot Annabeth. Előredöftem Árapállyal, de nem tudtam elérni a visszahúzódó skorpiót. Oldalazva elindultunk a szikla mellett, de a szörnyek követtek. Egy másik skorpió felé csaptam, de túlságosan veszé-lyesnek ítéltem a támadást. Ha a testét vettem célba, felülről döfött a fullánkjával. Ha a farkára támadtam, akkor meg az ol-lóival akart elkapni. Csak védekezésre voltunk képesek, de arra sem sokáig.

Tettem egy újabb lépést oldalra, és a hátam mögül hirtelen eltűnt a sziklafal. Egy réshez értem, ami a két legnagyobb szik-la között húzódott. Vagy százszor elmentem mellette, és még sosem tűnt fel…

– Befelé!

[60]

Annabeth az egyik skorpió felé csapott, aztán úgy nézett rám, mint aki megbolondult:

– Oda? Túl szűk! – Fedezlek! Menj előre! Bebújt, és igyekezett átpréselni magát a résen. De egyszer

csak feljajdult, és a páncélszíjam után kapott. A következő pil-lanatban már én is zuhantam utána a gödörbe, ami az előző pil-lanatban még ott sem volt. Egy darabig még láttam fölöttünk a skorpiókat, a fákat és az alkonyi ég bíborát, aztán a gödör ösz-szezáródott fölöttünk, mint a fényképezőgép lencséje, és sötét-ség borult ránk.

Zihálásunk visszhangzott a falak között. Nyirkos hideg volt odalent. Göröngyös padlón ültünk, mintha téglából rakták vol-na.

Felemeltem Árapályt. A penge derengése elég volt ahhoz, hogy meglássam Annabeth rémült arckifejezését, és a mohás falakat.

– Ho-hol a csudában vagyunk? – dadogta. – Biztonságos távolságban a skorpióktól – próbáltam maga-

biztosan beszélni, de engem is kivert a hideg veríték. A rés nem vezethetett egy barlangba. Ha lett volna itt egy barlang, bizonyára tudtam volna róla. Ez biztos. Mintha elnyelt volna a föld. Nem tudtam másra gondolni, csak az étkezőpavilon pad-lójának gödrére, amely a múlt nyáron elemésztette a csontvá-zakat. Azon tűnődtem, vajon nem ugyanez történt-e velünk is.

Ismét felemeltem a kardomat. – Egy hosszúkás teremben vagyunk. – Ez nem terem. Ez egy folyosó – javított ki Annabeth. Iga-

za volt. Az előttünk kavargó sötétség valahogy… mélyebbnek tűnt. És mintha langyos szellő lengedezett volna, mint a metró-alagutakban. De ez a szellő sokkal ősibb volt, és sokkal fenye-getőbb.

[61]

Elindultam előre, de Annabeth karon ragadott: – Egyetlen lépést se tovább! Meg kell találnunk a kijáratot. Annabeth egyre ijedtebbnek hangzott. – Rendben – ígértem meg neki. – A kijárat… Amikor felnéztem, rádöbbentem, hogy nem látni a gödör

száját. Vastag kőréteg zárta el. A folyosó mintha mindkét irányban a végtelenbe nyújtózna.

Annabeth megfogta a kezemet. Máskor ettől zavarba jövök, de abban a sötétben örültem neki, hogy tudom, hol van. Ez volt az egyetlen dolog, amiben biztos lehettem.

– Két lépést vissza! – vezényelte Annabeth, és mint két bá-nyász, hátrálni kezdtünk.

– Rendben – mondta ekkor. – Most segíts átvizsgálni a fala-kat!

– Minek? – kérdeztem. – Hogy megtaláljuk Daidalosz jelét – közölte, mintha ennek

csakugyan lett volna értelme. – Ööö, vagy úgy! Milyen jelet ke… – Megvan! – sóhajtotta megkönnyebbülten Annabeth. A ke-

zét egy kis mélyedésbe nyomta, a fal kék színnel felderengett, és megjelent rajta a görög ábécé negyedik betűje, a delta: Δ.

A mennyezet szétnyílt a fejünk felett, és feltűntek az éjsza-kai égbolt csillagai. Sokkal sötétebb volt odakint, mint számí-tottam rá. Fém létrafokok jelentek meg a falon, és hangokat hallottunk. A nevünket kiabálták.

– Percy! Annabeth! – bőgött túl mindent Tyson, pedig a többiek is teli torokból ordítoztak.

Idegesen Annabethre pillantottam, aztán mászni kezdtünk.

[62]

Megkerültük a sziklát, és Clarisse-ba, valamint a többi, fáklyát tartó táborlakóba ütköztünk.

– Ti meg hol voltatok?! – ripakodott ránk. – Már egy örök-kévalóság óta keresünk benneteket!

– De csak néhány percre tűntünk el… – motyogtam. Kheirón előreügetett, Tyson és Grover követte. – Percy! – kiáltott fel Tyson. – Jól vagy? – Jól vagyunk. Csak beleestünk egy lyukba. A többiek hitetlenkedve néztek először rám, aztán

Annabethre. – Nem hazudok! El akartunk bújni három skorpió elől a

sziklák között. De csak néhány percre tűntünk el. – Már egy órája eltűntetek – mondta Tyson. – A játéknak

vége. – Így igaz – bizonygatta Grover. – Mi nyertünk volna, ha ez

a küklopsz nem ül a nyakamra. – Véletlen volt! – ellenkezett Tyson, és egy nagyot tüsszen-

tett. Clarisse viselte az arany babérkoszorút, de még csak el sem

dicsekedett vele. Ez nem vallott rá. – Egy lyukba? – kérdezte gyanakodva. Annabeth nagy levegőt vett, aztán a táborlakókra tekintett: – Kheirón, talán jobb lenne, ha ezt a Nagy Házban beszél-

nénk meg. Clarisse levegő után kapkodott: – Megtaláltad, ugye?! Annabeth az ajkába harapott. – Megtaláltam. Azaz megtaláltuk – helyesbített. A táborlakók kérdezősködni kezdtek, mert hozzám hasonló-

an, ők sem értették, miről is van szó, de Kheirón csendre intette őket.

[63]

– A ma este nem alkalmas erre, és ez a hely túl veszélyes – nézett a sziklákra, mintha csak most döbbent volna rá erre. – Menjen vissza mindenki a bungalójába! Aludjatok. Ügyesek voltatok, de eljött a takarodó ideje.

A táborlakók nyafogva ugyan, de mindannyian elindultak visszafelé, miközben össze-összesúgtak, és gyanakvó pillantá-sokkal méregettek.

– Ez sok mindent megmagyaráz – mondta Clarisse. – Példá-ul azt, hogy Luke-ot miért érdekli újabban annyira a Labirintus.

– Várjatok egy percet! – szakítottam félbe. – Miről van szó? Elárulnátok, hogy mit találtunk meg?

Annabeth felém fordult, szemében aggodalom sötétlett. – A Labirintus bejáratát. Egy titkos támadási útvonalat,

amelyen keresztül az ellenségeink a tábor szívébe juthatnak.

[64]

4. ANNABETH SZABÁLYT SZEG

heirón ragaszkodott hozzá, hogy reggel beszéljük meg a dolgot. Ennyi erővel ezt is mondhatta volna: „Skacok, az

életetek veszélyben forog. De azért szép álmokat!” Nehezen aludtam el, és amikor végre sikerült, egy börtönről álmodtam.

Egy guggoló fiút láttam szandálban és görög tunikában, vas-tag kőfalak közt. A börtön felülről nyitott volt ugyan, látszód-tak a csillagok, de a hétméternyi tükörsima márványfalon em-berfia nem lett volna képes felkapaszkodni.

A padlón faládák hevertek. Feldöntve, összetörve, mintha csak bedobálták volna őket ide. Az egyikből bronz szerszámok dőltek a földre: iránytű, fűrész és más hasonló dolgok, amiket nem tudtam beazonosítani.

A fiú a sarokban kuporgott, és a hidegtől vagy a félelemtől reszketett. Teste sárfoltos volt. Arca, karja és lába teli karcolás-sal és zúzódással, minta őt is a ládákkal együtt hajították volna le ide.

Aztán nyikorogva kinyílt egy duplaszárnyú tölgyfa ajtó. Két bronzpáncélos őr lépett be rajta, akik a magukkal hurcolt ösz-szevert, idős embert úgy hajították a börtön kövére, mint egy rongycsomót.

– Apám! – futott hozzá a fiú. Az öregről cafatokban lógott a ruha. Hajába ősz tincsek vegyültek, és hosszú, göndör szakálla volt. Orrát betörték. Szája felrepedt.

K

[65]

A fiú a két keze közé vette az idős ember arcát. – Mit tettek veled? – kérdezte, aztán az őrök felé kiáltott. –

Megöllek benneteket! – Az öldöklés ma elmarad – szólalt meg egy hang. Az őrök félreálltak. Mögöttük egy magas, fehér köpenyes

alak jelent meg. Fején vékony aranykoronát viselt. Szakálla olyan hegyes, mint a lándzsahegy. Tekintetében kegyetlenség villogott.

– Segítettél az athéninek megölni a Minótauroszt. Ellenem fordítottad a saját lányomat.

– Magának köszönheti, királyom – felelte rekedten az öreg. Az őr mellkason rúgta az idős embert, aki fájdalmában fel-

jajdult. – Hagyják abba! – kiáltotta a fiatalember. – Mivel annyira imádod a Labirintusodat – folytatta a király

–, úgy döntöttem, hogy itt hagylak. Ez lesz az új műhelyed. Készíts nekem egy új csodát. Nyűgözz le. Egy útvesztő nem lehet meg szörny nélkül. Az enyém leszel!

– Nem tud megfélemlíteni – nyögte az öreg. A király hidegen mosolygott. Aztán a fiúra nézett. – De a saját fiadat csak félted, nem? Ha újabb csalódást

okozol, a fiad issza meg a levét. A király kifordult a teremből, és az őreivel együtt elvonult,

ott hagyva a fiút és az öreget a sötétben. – Most mihez kezdjünk? – kérdezte a fiú. – Apám, megöl-

nek téged! Az öreg nagy nehezen nyelt egyet, aztán mosolyt erőltetett

az arcára, ami vérző szája miatt ijesztő grimaszra sikeredett. – Tarts ki, fiam – mondta. – Majd csak… kijutunk… innen

valahogy… – nézett fel a csillagos égboltra. Az ajtóra kívülről hangos csattanással ráhullott a retesz, és

jéghideg verítékben úszva felriadtam.

[66]

Még mindig az álom hatása alatt voltam, amikor Kheirón ösz-szehívatta a tanácsot a vívóarénában. A helyszínt mindenestre elég furcsának találtam: miközben a tábor sorsáról tárgyaltunk, Mrs. O’Leary egy életnagyságú, nyikorgó, rózsaszínű gumija-kon csámcsogott.

Kheirón és Quintus a fegyvertartó előtt állt. Annabeth és Clarisse egymás mellett ülve tartotta meg az összefoglalót. Tyson és Grover olyan távol helyezkedett egymástól, amennyi-re csak lehetett. Az asztalnál helyet kapott még Boróka, az er-dei nimfa, Silena Beauregard, Travis és Connor Ellelop, Beckendorf, Lee Fletcher, és még Árgus is ott ült közöttünk, a százszemű biztonsági főnök. Jelenléte tovább növelte az ese-mény komolyságát. Árgus ugyanis, amennyire én tudtam, csak a legvégső esetben mutatkozott nyilvánosan. Amíg Annabeth beszélt, Árgus olyan erősen bámulta, hogy bevérzett az égszín-kék szeme.

– Bizonyára Luke is tud a bejáratról. Ő mindent tud a tábor-ról – mondta Annabeth.

Egy kis büszkeséget véltem kihallani a hangjából, mintha gonoszsága ellenére egy kicsit még most is tisztelné a fiút.

Boróka megköszörülte a torkát: – Én is erről akartam tegnap este beszélni veletek. Az a rés

régóta ott van. Luke többször is használta. Silena Beauregard felvonta a szemöldökét: – Tudtál a Labirintus bejáratáról, és nem szóltál nekünk ró-

la? Boróka arca elzöldült. – Nem tudtam, hogy fontos lehet. Azt hittem, csak egy bar-

langbejárat. Nem szeretem a koszos, öreg barlangokat. – Mondtam én, hogy jó ízlése van! – sóhajtott fel Grover.

[67]

– A barlangra nem is figyeltem volna fel, csak… Luke-ra – lett egy újabb árnyalattal zöldebb a nimfa.

Grover felhorkant: – Felejtsétek el, amit a jó ízléséről mondtam az előbb! – Érdekes – jegyezte meg a kardját élesítgető Quintus. –

Úgy vélitek, hogy ez a fiatalember, ez a Luke, azon a résen ke-resztül akarja lerohanni a tábort?

– Egész biztosan ez a terve – mondta Clarisse. – Ha fennáll a veszélye, hogy Luke a Félvér Tábor varázshatárait kijátszva az erdő közepén felbukkan a szörnyhadseregével, akkor nem szabad kockáztatnunk. Könnyűszerrel eltörölhet bennünket a föld színéről. Bizonyára hónapok óta tervezi a rajtaütést.

– Felderítőket küldött az útvesztőbe – szólalt meg Annabeth. – Erről tudomásunk van, mert… találtunk egyet.

– Chris Rodriguezt – nézett Kheirón sokat sejtetően Quintusra.

– Ah. A fiú, aki… Igen. Értem. – A fiú, aki micsoda? – vágtam közbe. Clarisse rám nézett: – Figyelj! Luke olyan eszközt akar, amivel tájékozódhat az

útvesztőben. Ezért keresi Daidalosz műhelyét. Eszembe jutott a tegnap éjszakai álmomban látott, szakadt

ruhás öreg. – A fickóét, aki a Labirintust tervezte – mondtam. – Igen – felelt Annabeth. – Ő minden idők legnagyobb épí-

tésze és feltalálója. A legenda igaz, a Labirintus közepén van a műhelye. Ő az egyetlen, aki átlátja az útvesztőt. Ha Luke meg-találja, és meg tudja győzni, hogy segítsen neki, akkor nem fogja a Labirintus feltérképezésével tölteni az idejét. Túl sok embere életébe kerülne. Eltalál benne bárhova – gyorsan és biztonságosan. Legelőször a Félvér Táborba, hogy végezzen velünk, aztán pedig…

[68]

Az Olimposzra. Az arénára halálos csönd borult, csak Mrs. O’Leary csám-

csogott tovább a kibelezett gumijakon: NYÍK! NYÍK! Beckendorf az asztalra fektette hatalmas kezét, és azt kér-

dezte: – Várjunk csak, Annabeth! Jól hallottam? Meggyőzni Dai-

daloszt? Ezek szerint Daidalosz él? Quintus felhorkant: – Ezt kötve hiszem. Háromezer éve életben lenne?! De ha

életben is van, a legenda szerint elmenekült a Labirintusból, nem?

Kheirón idegesen toporgott a patáin. – Ez itt a probléma, drága Quintusom! Ez az, amit senki sem

tud biztosan. Vannak különféle pletykák… Nos, sok zavarba ejtő szóbeszéd járja Daidaloszról, ezek közül az egyik az, hogy élete vége felé visszamenekült a Labirintusba. Lehet, hogy még ma is ott van.

Az álmomban látott öregre gondoltam, aki olyan törékeny-nek tűnt, mint aki a következő hetet sem húzza ki, nem hogy a következő háromezer évet.

– Le kell mennünk – jelentette be Annabeth. – Meg kell ta-lálnunk a műhelyét Luke előtt. Ha Daidalosz életben van, meg-győzzük, hogy minket segítsen, és ne Luke-ot. Ha Ariadné fo-nala még mindig létezik, tennünk kell róla, hogy soha ne kerül-jön Luke kezébe.

– Várj egy percet! – szóltam közbe. – Ha a támadás miatt aggódunk, miért nem robbantjuk fel a bejáratot. Miért nem zár-juk le?

– Jó ötlet! Én majd szerzek dinamitot – lelkesedett Grover. – Az nem olyan egyszerű, idióták! – mordult ránk Clarisse.

– Valójában a phoenixi kijáratot megpróbáltuk beomlasztani. Nem sikerült túl jól.

[69]

Annabeth bólintott: – A Labirintus egy mágikus építmény, Percy. Egyetlen bejá-

ratának felszámolásához is hatalmas erőre lenne szükség. Clarisse egy rombológolyóval ledöntött egy egész épületet, de a Labirintus bejárata épp csak elmozdult. A legtöbb, amit tehe-tünk, hogy megakadályozzuk Luke-ot abban, hogy tájékozódni tudjon a Labirintusban.

– Meg is küzdhetünk velük – vélte Lee Fletcher. – Tudjuk, hol a bejárat. Felállíthatunk elé egy védelmi vonalat, és felké-szülve várnánk őket. Ha megjelenik a hadsereg, nyílzáport ne-ki!

– Valóban felállíthatnánk egy védelmi vonalat – értett egyet Kheirón. – De attól tartok, Clarisse-nak igaza van. Táborunkat a mágikus határok óvják több száz év óta. Ha Luke-nak sike-rülne a határokat kikerülve, egy igazán nagy szörnyhadsereggel felbukkanni a táborban… akkor alulmaradnánk a küzdelemben.

Ez a hír mindenkit lesújtott. Kheirón általában derűlátó volt, és bizakodó. Ha ő is úgy vélte, hogy nem tudnánk visszaverni egy támadást, akkor valóban rosszul állt a szénánk.

– Nekünk kell először megtalálnunk Daidalosz műhelyét – erősködött Annabeth. – Meg kell kaparintanunk Ariadné fona-lát, hogy Luke ne használhassa.

– De ha senki sem képes tájékozódni az útvesztőben, akkor milyenek az esélyeink?

– Évekig tanulmányoztam az építészetet – kezdte Annabeth –, nálam jobban senki sem ismeri Daidalosz Labirintusát.

– De csak könyvekből. – Voltaképpen igen. – Az nem elég. – Elégnek kell lennie. – De nem elég. – Akarsz segíteni, vagy sem?

[70]

Most vettem csak észre, hogy mindenki úgy kapkodja a fejét hol Annabethre, hol rám nézve, mint egy teniszmeccsen.

Mrs. O’Leary jakja egy fülsértő nyikorgás kíséretében meg-vált rózsaszín gumifejétől.

Kheirón megköszörülte a torkát: – Kezdjük a legfontosabbal. Le kell menni a Labirintusba,

meg kell keresni Daidaloszt, és megakadályozni Luke támadá-sát.

– Nem kérdéses, hogy kinek kell vezetnie a küldetést – mondta Clarisse. – Annabethnek.

Mindenki helyeselve hümmögött. Annabeth kislány korától arra várt, hogy megkapja a saját küldetését, most mégis zavar-ban volt.

– Te is ugyanolyan sokat tettél a küldetésért, mint én – szó-lalt meg Annabeth –, neked is köztünk a helyed.

De Clarisse megrázta a fejét: – Én többé be nem teszem oda a lábam. Travis Ellelop felkacagott: – Mi az, Clarisse, berezeltél? Clarisse felállt az asztaltól. Azt hittem, hogy agyoncsapja

Travist. De csak ennyit mondott remegő hangon: – Te nem értesz semmit, punk! Nem megyek le oda még

egyszer, és kész! Soha többé. Azzal kirobogott az arénából. Travis ijedten pislogott körbe: – Én igazán nem akartam… Kheirón felemelte a kezét: – Szegény lány, nehéz év áll mögötte. Mindannyian egyetér-

tünk abban, hogy Annabeth vezesse a küldetést? Mindenki bólintott, csak Quintus nem, aki összefont karral

az asztalt bámulta. Nem hiszem, hogy ezt rajtam kívül bárki észrevette volna.

[71]

– Rendben – fordult Kheirón Annabethhez. – Akkor itt az idő, hogy ellátogass az Orákulumhoz. Remélem, egy darabban visszatérsz, és megbeszélhetjük, hogyan tovább.

Az Annabethre való várakozás sokkal rosszabb volt, mint az Orákulumnál tett látogatásaim.

Az Orákulumot már kétszer hallottam próféciát mondani. Először a Nagy Ház poros padlásán, ahol Delphoi szelleme egy mumifikálódott hippiben szunnyadt. Másodszor az erdőben, mert az Orákulumnak kedve szottyant egy kis sétához, és kijött utánam. Rémálmaimban azóta is kísért ez a kép.

Jómagam sohasem éreztem, hogy fenyegetve lennék az Orákulum által, de hallottam történeteket: táborlakókról, akik megőrültek, és akadtak olyanok is, akiket olyan valóságosnak tűnő látomások gyötörtek, hogy szörnyethaltak a félelemtől.

Fel-alá járkáltam az arénában. Mrs. O’Leary eközben az ebédjét fogyasztotta, ami negyven kiló darált húsból, és néhány szemeteskuka nagyságú kutyakekszből állt. Azon tűnődtem, hol szerezhette be Quintus azokat a nagy kekszeket. Nem tűnt valószínűnek, hogy egyszerűen bement egy állateledelboltba, és bepakolta a cuccot a bevásárlókocsiba.

Kheirón, Quintus és Árgus elmélyülten társalgott. Úgy tűnt, mintha valamiben nem értenének egyet, mert Quintus folyama-tosan rázta a fejét.

Az aréna túloldalán az Ellelop fivérek és Tyson miniatűr, bronz harci szekerekkel játszottak, amiket Tyson készített pán-céldarabokból.

Abbahagytam a fel-alá járkálást, kisétáltam az arénából, és a mező másik oldalán álló Nagy Házra pillantottam. A padlásab-

[72]

lakok sötétek voltak. Semmi sem moccant mögöttük. Mi tart Annabethnek ilyen sokáig? Biztos voltam benne, hogy az én küldetésemmel nem foglalkozott ennyit az Orákulum.

– Percy! – suttogta egy lányhang. A bokorban Borókát pillantottam meg, aki zavarba ejtő

ügyességgel rejtőzött el a zöldben. Türelmetlenül magához intett: – Úgy gondoltam, tudnod kell, hogy nem csak Luke-ot lát-

tam a barlang körül. – Mire célzol? – Szerettem volna elmondani még valamit, de ő is ott volt –

nézett az aréna felé. – A kardmester. Láttam, ahogy a barlang körül szaglászik.

A gyomrom összeszorult: – Quintus? Mikor? – Nem tudom, nincs túl jó időérzékem. Azt hiszem, egy hét-

tel ezelőtt bukkant fel arrafelé először. – Mit csinált? Bement a barlangba? – Nem tudom, Percy. Az az alak nagyon furcsa. Nem is lát-

tam, hogy átvágott volna a mezőn. Egyszer csak ott termett. Meg kell mondanod Grovernek, hogy túl veszélyes a…

– Boróka! – harsant fel Grover hangja az arénából. – Hová tűntél?

Boróka felsóhajtott: – Mennem kell – suttogta. – Ne felejtsd el továbbadni

Grovernek, amit mondtam. Ne bízzatok abban az emberben! Azzal visszafutott az arénába. Ismét a Nagy Házra pillantottam. Most kezdtem csak igazán

aggódni. Ha Quintus készült valamire… Szükségem volt Annabeth tanácsára. Talán ő tudja, mit kezdjünk Boróka hírei-vel. De hol lehet Annabeth? Mit művel vele az Orákulum? Nem szokott ilyen sokáig tartani.

[73]

Végül nem bírtam tovább. Igaz, hogy szabályellenes volt, de úgysem figyelt senki.

Fogtam magam, és átvágtam a mezőn.

A Nagy Ház nappalija szokatlanul csendes volt. Nem kártyá-zott a kandalló előtt Dionüszosz, nem zabált szőlőt, és nem pa-naszkodott a szatíroknak.

Elindultam a folyosón, a padló nyikorgott a lépteim alatt. A lépcső aljánál tétovázni kezdtem. A padlásra egy csapóajtón keresztül lehetett feljutni, négy emelettel feljebb. Annabeth bi-zonyára ott van valahol. Némán álltam, és hallgatóztam, de egyáltalán nem azt hallottam, amire számítottam.

Valaki zokogott. Ráadásul nem fentről, hanem valahonnan lentről jött a hang.

Megkerültem a lépcsőt. A pinceajtót nyitva találtam. Eddig nem is tudtam, hogy a Nagy Háznak pincéje is van. Bekukucs-káltam, és két alakot pillantottam meg a túlsó sarokban, az ambróziásüvegek és az eperbefőttek között. Az egyikük Clarisse volt. A másik egy tizenéves spanyol fiú, aki szakadt terepnadrágot, és fekete, koszos rövid ujjút viselt. A haja zsíro-san, összetapadva lógott. Saját vállait markolászva zokogott. Chris Rodriguez volt az, a félvér, aki átpártolt Luke-hoz.

– Nincs semmi baj – nyugtatta Clarisse. – Igyál még egy kis nektárt!

– Te csak a képzelet szüleménye vagy, Mary! – hátrált Chris a sarokba. – Me-menj innen!

– Nem Mary vagyok – mondta Clarisse kedves, de szomorú hangon. Nahát, ez a lány így is tud beszélni? – Engem Clarisse-nak hívnak. Emlékezz! Kérlek!

[74]

– Itt olyan sötét van! – fakadt ki a fiú. – Gyere ki, a napfény majd segíteni fog! – csalogatta a lány. – Ezer… koponya. A föld meggyógyítja őt. – Chris – könyörgött Clarisse, mintha sírás fojtogatná. –

Meg kell gyógyulnod! Mr. D. hamarosan visszatér. Ő az őrület szakértője. Tarts ki addig!

Chris tekintette olyan volt, mint a sarokba szorított patká-nyé: vad és kétségbeesett.

– Innen nincs kiút, Mary! Nincs kiút! Ez volt az a pillanat, amikor észrevett, és rekedt, halálra ré-

mült hangon felkiáltott: – Ott az a szörnyeteg, Poszeidón fia! Hátrébb húzódtam, nehogy Clarisse meglásson. Biztosra

vettem, hogy menten kirobog, és leüvölti a fejem, de ehelyett szomorú hangon tovább kínálgatta nektárral Christ. Talán ezt is csak a fiú látomásainak tudta be, de… Poszeidón fia? Igaz, hogy Chris rám nézett, de miért éreztem úgy, mintha nem ró-lam beszélne?

Ráadásul Clarisse kedvessége… El sem tudtam képzelni, hogy valakit ennyire kedvelhet, de ahogyan kiejtette a fiú ne-vét… Bizonyára ismerte azelőtt is, hogy átállt volna a másik oldalra. Közelebbről, mint gondoltam volna. És a fiú most egy sötét pincében reszket, ahonnan ki sem meri dugni az orrát, és valami Maryt emleget. Nem csoda, ha ezek után Clarisse nem hajlandó lemenni a Labirintusba. De mi történhetett Chrisszel odalent?

Nyikorgás hallatszott odafentről, mintha a padlásajtó nyílt volna ki. Az ajtóhoz rohantam. Minél messzebbre akartam ke-rülni ettől a háztól.

[75]

– Kedvesem – kezdte Kheirón –, tehát túl vagy rajta. Annabeth az arénába sétált, lerogyott egy kőre, és a földet

bámulta. – Nos? – kérdezte Quintus. Annabeth először rám nézett. Nem tudtam eldönteni, fi-

gyelmeztetni akar-e a pillantásával, vagy egyszerűen csak a benne tükröződő félelmet láttam meg. Ezután Quintusra nézett:

– Megkaptam a próféciát. Nekem kell vezetnem a küldetést, hogy megtaláljuk Daidalosz műhelyét.

Senki sem éljenzett. Nem mintha nem szerettük volna Annabethet, és nem örültünk volna, hogy végre küldetést ve-zethet, de ez az út őrülten veszélyesnek ígérkezett. Miután lát-tam, mi történt Chris Rodriguezzel, én sem szerettem volna, hogy Annabeth betegye a lábát abba a szörnyű útvesztőbe.

Kheirón az egyik patájával kapálni kezdte a homokot. – Hogyan szólt a prófécia, kedvesem? Pontosan ismételd el,

minden szó számít! Annabeth nagyot sóhajtott: – Ööö… nos, a prófécia így hangzik: „Az útvesztő sötétjét

bejárjad…” Visszafojtott lélegzettel vártuk a folytatást. – „A halott, az áruló, az elveszett feltámad.” Grover felkapta a fejét: – Az „elveszett” csakis a Nagy Pánra utalhat! Ez aztán a jó

hír! – De hogy a halottal és az árulóval együtt, az már kevésbé –

tettem hozzá. – És? Halljuk a folytatást! – kérte Kheirón. – „Athéné gyermekének végső csatája…” – szavalta

Annabeth. – „Bízva lészen a szellemkirályra.” Mindenki kényelmetlenül pislogott körbe. Annabeth Athéné

gyermeke volt, és ez a „végső csata” nem hangzott túl jól.

[76]

– Hé… Ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket! – figyelmeztetett Silena. – Elvégre nem Annabeth Athéné egyet-len gyermeke.

– De ki lehet a szellemkirály? – tűnődött Beckendorf. Senki sem válaszolt. Eszembe jutott az Írisz-üzenet, a szel-

lemmel társalgó Nicóról. Rossz érzés fogott el, azt gyanítottam, hogy a próféciának köze lehet az álomhoz.

– Nincs több sor? – kérdezte Kheirón. – Mintha nem lenne teljes a prófécia.

Annabeth habozott. – Nem emlékszem rá pontosan. Kheirón összevonta a szemöldökét. Annabeth agya olyan,

mint a szivacs. Elég egyszer hallania valamit, hogy ne felejtse el többé.

Annabeth kényelmetlenül fészkelődött a helyén. – Volt még valami olyasmi, hogy… „A kapu elpusztul, ha a

hős utolsót inhalál.” – És még? – faggatta tovább Kheirón. Annabeth felállt: – Nem emlékszem az utolsó sorára – hazudta. – A lényeg,

hogy le kell mennem a Labirintusba, meg kell találnom Daida-losz műhelyét, és megállítanom Luke-ot. De ehhez… segítség-re van szükségem. – Felém fordult: – Elkísérnél?

– Persze – vágtam rá rögtön. Annabeth azon a napon először elmosolyodott. Már ezért

megérte. – Grover, te is jössz? Vár a vadon istene. Mintha Grover elfelejtette volna, mennyire utál a föld alatt

tartózkodni. A prófécia Nagy Pánra utaló sora egészen felvilla-nyozta.

– Rágcsálnivalónak bepakolok egy extra szemétadagot! – Tyson – folytatta Annabeth. – Rád is szükségem van.

[77]

– Hurrá! Várnak a nagy BUMMOK! – Tyson olyan hango-san csapta össze örömében lapáttenyerét, hogy a sarokban szundikáló Mrs. O’Leary is felriadt rá.

– Várj, Annabeth! – szólalt meg Kheirón. – Ez ellent mond az ősi szabályoknak. Egy hős csak két társat vihet magával.

– De mindegyikükre szükségem van – kötötte az ebet a ka-róhoz Annabeth. – Kheirón, ez nagyon fontos!

Nem tudom, miért volt ennyire eltökélt, de nekem tetszett, hogy Tysont is bevette a csapatba. El sem tudtam képzelni, hogy itt hagyjuk. Hatalmas volt, erős, emellett nagyszerűen ér-tett a szereléshez. És a szatírokkal ellentétben a küklopszok szerettek a föld alatt tartózkodni.

– Annabeth! – Kheirón idegesen csapkodta ide-oda a lófar-kát. – Gondold át még egyszer! Az ősi törvényeket nem lehet következmények nélkül megszegni. Tavaly télen öten indultak Artemisz megmentésére, és csak hárman tértek vissza. Ezt ne felejtsd el. A három szent szám. A három Moira, a három fúria, Kronosz három olimposzi fia. Egy erős szám, ami sok veszély-nek ellenszegül. A négy… az kockázatos.

Annabeth felsóhajtott. – Tudom. De nem tehetünk mást. Kérlek! Láttam Kheirónon, hogy nem tetszik neki a dolog. Quintus

úgy nézett ránk, mintha azt latolgatná, melyikünk hagyja majd ott a fogát.

Kheirón nagyot sóhajtott. – Legyen. A megbeszélésnek vége. A küldetés résztvevői

kezdjék meg a felkészülést. Holnap hajnalban leküldünk ben-neteket a Labirintusba.

[78]

Quintus félrevont, miután a tanács feloszlott. – Rossz érzésem van – mondta. Mrs. O’Leary odajött hozzám, boldogan csóválta a farkát, és

a lábam elé ejtette a pajzsot. Eldobtam neki. Quintus az elrobo-gó kutya után pillantott. Nem felejtettem el, hogy Boróka látta Quintust a barlang körül szaglászni. Nem bíztam meg benne, de a szeméből őszinte aggodalmat olvastam ki.

– Nem örülök neki, hogy lemész oda. Senkinek sem szabad-na. De ha mégis megteszed, valamit ne felejts el! A Labirintust úgy tervezték, hogy megbolondítson, hogy becsapjon, hogy el-vonja a figyelmed. Túl veszélyes hely ez a félvéreknek. Köny-nyű elterelni a mi figyelmünket.

– Maga is járt odalent? – Réges-régen – mondta rekedten. – De majdnem ott hagy-

tam a fogam. És a legtöbben nem annyira szerencsések, mint én.

Megmarkolta a vállamat: – Percy, mindig arra koncentrálj, ami a legfontosabb. Ha er-

re képes leszel, sikerülhet. Most pedig szeretnék neked adni va-lamit.

Egy kis ezüsthengert adott át, ami olyan hideg volt, hogy majdnem eldobtam.

– Egy sípot? – Egy kutyasípot. Mrs. O’Learyét. – Ööö… köszi… de… – Arra vagy kíváncsi, hogyan veszed majd hasznát az út-

vesztőben? Nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy működni fog. Mrs. O’Leary egy pokolkutya, nem létezik szá-mára legyőzhetetlen távolság. Könnyebb lenne a lelkem, ha tudnám, hogy nálad van. Csak akkor használd, ha tényleg se-gítségre van szükséged. De légy óvatos. A síp sztüxi jégből ké-szült.

[79]

– Milyen jégből? – A Sztüx folyó jegéből. Nagyon nehéz megmunkálni. Na-

gyon törékeny. Nem olvad el, de ha belefújsz, összetörik. Va-gyis csak egyszer használhatod.

Luke-ra gondoltam, ősi ellenségemre. Mielőtt elindultam volna első küldetésemre, Luke-tól is kaptam valamit – varázs-cipőket, amelyek majdnem a halálba sétáltak velem. Quintus kedvesnek tűnt. Gondoskodónak. Mrs. O’Leary is kedvelte, ami már jelentett valamit. A pokolkutya a lábam elé dobta ösz-szenyálazott pajzsát, és izgatottan felvakkantott.

Szinte szégyenkeztem, amiért nem bízom meg Quintusban. De Luke-ban sem lett volna szabad megbíznom akkoriban.

– Köszönöm – csúsztattam zsebembe a jéghideg sípot, de megfogadtam, hogy soha sem fogom használni. Aztán elsiet-tem Annabeth után.

Elég sok időt töltöttem már el a táborban, de még soha sem jár-tam az Athéné-bungalóban.

Ezüstös épület volt, semmi kirívó nem volt rajta, az ablako-kon egyszerű, fehér függönyök, és bagolyszobor a bejárat fe-lett, amely mintha engem figyelt volna ónixszemével, ahogy közeledtem.

– Helló! – kiáltottam be. Senki sem válaszolt. Beléptem, és elállt a lélegzetem. Zse-

nipalánták játszótere tárult a szemem elé. Az ágyak félretolva a sarokba, mintha az alvás csak mellékes dolog lenne. A szobát munkaasztalok, szerszámok és fegyverek töltötték be. A szoba hátuljában hatalmas könyvtár állt régi tekercsekkel, bőr- és pa-pírkötéses könyvekkel. Észrevettem egy tervezőasztalt vonal-

[80]

zókkal, szögmérőkkel és háromdimenziós épületmakettekkel. A mennyezet hatalmas és ősi háborús térképekkel volt kitapé-tázva. Az ablak alatt páncélok lógtak, csillogtak-villogtak.

Annabeth a szoba végében állt, és a régi tekercsek között keresgélt.

– Kop-kop! – Ó… te vagy az? Nem is hallottam, hogy bejöttél – pördült

meg ijedten. – Minden rendben? – kérdeztem. – Igen – nézett homlokát ráncolva a kezében tartott tekercs-

re –, csak folytatom a felkészülést. Daidalosz Labirintusa ha-talmas. Csupa egymásnak ellentmondó történetet találok róla. A térképek pedig sehonnan sehová vezetnek.

Eszembe jutott Quintus figyelmeztetése, hogy a Labirintus el akarja terelni az ember figyelmét. Azon tűnődtem, Annabeth tud-e erről.

– Majd megoldjuk valahogy – ígértem. Haja elszabadult, és kócos fürtök lógtak az arcába. Szürke

szeme most szinte feketének tűnt. – Hétéves korom óta arra vágyom, hogy küldetést vezethes-

sek – mondta. – Te leszel a legjobb vezető! Hálás tekintettel nézett rám. Aztán az asztalon heverő köny-

vek és tekercsek halmára meredt. – Aggódom, Percy. Talán nem lett volna szabad téged,

Tysont és Grovert is belerángatnom ebbe. – Hé, Észlány, nem zavar, hogy a barátaid vagyunk? Semmi

pénzért nem hagynánk ki. – De… – hallgatott el hirtelen. – Mi a baj? A prófécia? – kérdeztem. – Nem, azzal semmi baj – mondta vékony hangon. – Mi az utolsó sora?

[81]

Valami olyasmit tett, ami igazán meglepett. Vissza kellett pislognia a könnyeit, és kétségbeesve felemelte a karját.

Előreléptem, és megöleltem. Pillangók kezdtek verdesni a gyomromban.

– Hé, semmi baj, minden rendben lesz! – veregettem meg a hátát.

Egyszerre éreztem az egész szobát. Mintha a polcokon lévő könyvek legapróbb betűit is el tudnám olvasni. Annabeth haja citromszappan-illatú volt. Egész testében remegett.

– Lehet, hogy Kheirónnak igaza volt, és nem lett volna sza-bad megszegnem a törvényt. De nem tehettem mást. Szüksé-gem van mindhármótokra. Így érzem.

– Akkor meg miért aggódsz? – próbálkoztam. – Azelőtt is rengeteg nehézséget legyőztünk már együtt.

– De ez most más. Nem szeretném, ha történne valami… akármelyikőtökkel.

A hátam mögött valaki megköszörülte a torkát. Annabeth egyik féltestvére volt az, Malcolm. Arca szinte

lángolt. – Oh… bocs – kezdte. – Az íjászatóra elkezdődött. Kheirón

azt üzeni, jelenj meg rajta. Utánad küldött. Elengedtem Annabetht: – Csak régi térképeket nézegettünk – mondtam zavaromban. Malcolm rám bámult: – Értem. – Mond meg Kheirónnak, hogy mindjárt megyek – szólalt

meg Annabeth, Malcolm sietve távozott. Annabeth megdörzsölte a szemét: – Menj előre, Percy! Fel kell készülnöm az íjászatórára! Bólintottam, de még sohasem voltam ennyire összezavarod-

va.

[82]

Legszívesebben kirohantam volna a kabinból. De valami ott tartott.

– „A kapu elpusztul, ha a hős utolsót inhalál…” Ez a prófé-ciád utolsó előtti sora.

– Azon gondolkozol, melyik hősre célozhatott? Fogalmam sincs.

– Nem. Más dolog fúrja az oldalam. Az utolsó sor általában az előzőre rímel. Vagyis lehet, hogy az utolsó sor… Ugye a „halál” szóra végződik? – nyögtem ki végül.

Annabeth lehajtotta a fejét, és a tekercseit bámulta. – Jobb, ha most mész, Percy! Fel kell készülnöd a küldetés-

re. Majd… majd reggel találkozunk. Ott hagytam őt a sehonnan sehová tartó térképekre meredve.

De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy egyikünk nem tér vissza élve erről a küldetésről.

[83]

5. HAPPY MEAL A HOLTAKNAK

egalább jól kialudtam magam a küldetés előtt, gondolhatjá-tok.

De rosszul gondoljátok. Azon az éjszakán álmaimban az Androméda hercegnő egyik

kabinjában voltam. A nyitott ablakokon át a holdfényes tenger-re láttam. A selyemfüggönyökkel hűs szél játszott.

Luke egy perzsaszőnyegen térdelt Kronosz aranyszarkofágja előtt. A beszüremlő holdfényben haja egészen fehérnek tűnt. Görög tógában volt, fölötte válláról leomló köpenyt, fehér himationt, viselt. A fehér ruhadarab egészen időtlenné és egy kicsit valótlanná is tette alakját, egy kisistenhez hasonlított az Olimposzról. Amikor legutóbb láttam, éppenhogy csak túlélt egy súlyos zuhanást a Tam-hegyről. Most teljesen egészséges-nek tűnt. Majd kicsattant.

– Kémeink jelentése szerint sikerrel jártunk, nagyuram, a Félvér Tábor csakugyan küldetést indít, ahogyan megjósolta. Az egyezséget szinte megkötöttnek tekinthetjük.

Kiváló. Kronosz nem beszélt sokat, hangja mégis tőrként szúrt elmémbe. Hideg kegyetlenség áradt belőle. Ha megsze-rezzük a navigáláshoz szükséges eszközt, én magam fogom ve-zetni a csatát.

Luke lehunyta a szemét, mintha össze akarná szedni a gon-dolatait.

L

[84]

– Uram, talán túl korai lenne… Kriosz vagy Hüperión is ve-zethetnék…

Nem, közölte Kronosz halkan, de ellenvetést nem tűrően. Én fogom vezetni. Elég, ha még egy lélek csatlakozik hozzánk, és én hiánytalanul térek mega Tartaroszból.

– De az alakja, uram… – remegett meg Luke hangja. Add ide a kardod, Luke Castellan! Akkor hasított belém, hogy még soha nem hallottam azelőtt

Luke vezetéknevét. Eszembe sem jutott, hogy van neki. Luke előhúzta a kardját. Intrikus kettős pengéje gonoszan

csillogott – félig acélból, félig mennyei bronzból készült. Ve-lem párszor már majdnem végzett. Ördögi fegyver volt, végze-tes halandók és szörnyek számára egyaránt. Ez volt az egyetlen kard amelytől féltem.

Felesküdtél nekem, emlékeztette Kronosz. Ez a kard foga-dalmad jelképe.

– Tudom, uram, de… Hatalmat akartál. Megadtam neked. Sebezhetetlen vagy.

Hamarosan ura leszel a halandók és az istenek világának. Nem akarsz bosszút állni? Nem akarod látni a ledöntött Olimposzt?

Luke teste megremegett. A szarkofág felragyogott, és arany fénye betöltötte a szobát.

Akkor készítsd fel a csapatot. Amint az egyezséget megköt-jük, támadunk. Először a Félvér Tábort tesszük a földdel egyenlővé. Miután a mitugrász hősökkel végeztünk, jöhet az Olimposz!

Kopogtattak a hajókabin ajtaján. Kronosz szarkofágja elhal-ványult. Luke felállt. Visszatolta hüvelyébe a kardját, megiga-zította fehér ruháját, és nagy levegőt vett.

– Szabad! Az ajtó kinyílt.

[85]

Két dracaenae csúszott be rajta – kígyónők, akik lábak he-lyett dupla kígyótesten siklottak. Közöttük Kelli lépdelt, az empusza, a pomponlány a gólyanapról.

– Helló, Luke! – mosolygott Kelli. Vörös ruhájában káprá-zatosan nézett ki, de engem már nem tudott megtéveszteni. Tudtam, mit rejtőzik alatta: felemás lábak, vörös szem, éles té-pőfogak és lángoló haj.

– Mi az, démon? – kérdezte Luke hidegen. – Mondtam, hogy ne zavarj!

Kelli durcásan csücsörített az ajkával. – Ez igazán nem szép tőled. Feszültnek tűnsz. Nem akarod,

hogy megmasszírozzam a vállad? Luke hátralépett. – Ha van valami jelenteni valód, jelentsd! Ellenkező esetben

távozz! – Nem tudom, mi van veled mostanában. Régebben sokkal

szórakoztatóbb voltál. – Ez azelőtt lehetett, hogy láttam, mit műveltél azzal a srác-

cal Seattle-ben. – Ó, az a srác igazán nem jelentett semmit nekem. Ő csak

egy kis harapnivaló volt. Tudod, hogy a szívem a tiéd. – Köszönöm, nem kérek belőle. Jelents, vagy távozz! Kelli vállat vont: – Rendben. Az előőrs felkészült, ahogy parancsoltad. Indul-

hatunk, ha… – Kelli összevonta a szemöldökét. – Mi az? – kérdezte Luke. – Van itt valaki – mondta Kelli. – Az érzékszerveid kezde-

nek tompulni, Luke. Valaki hallgatózik. Kelli körbepásztázta a hajókabint, aztán egyenesen a sze-

membe nézett. Arca aszott lett, mint egy vénasszonyé. Csatto-gó fogakkal felém vetette magát.

[86]

Felriadtam, szívem a torkomban dobogott. Megesküdtem volna rá, hogy az empusza foga csak néhány centire volt a torkomtól.

Tyson a mellettem lévő ágyon hortyogott. A horkolása va-lamelyest megnyugtatott.

Nem tudom, hogyan érezte meg Kelli a jelenlétemet ál-momban, de így is éppen eleget hallottam. A hadsereg készen állt, és Kronosz fogja vezetni személyesen. Ahhoz, hogy meg-támadják és leigázzák a Félvér Tábort, már csak az kell, hogy tájékozódni tudjanak a Labirintusban. És Luke szerint közel járnak a céljukhoz.

Legszívesebben felkeltettem volna Annabetht az éjszaka kö-zepén, hogy mindent elmeséljek neki. Akkor vettem csak észre, hogy a szoba világosabb a kelleténél. A sós vizes szökőkút ké-ken-zölden ragyogott, de sokkal élesebben és sürgetőbben, mint a múlt éjjel. Mintha a víz duruzsolt volna.

Kiugrottam az ágyból, és megközelítettem a szökőkutat. Most nem szólított fel senki, hogy dobjak be egy drachmát.

Mintha a kút arra várt volna, hogy én tegyem meg az első lé-pést.

Talán jobban tettem volna, ha visszafekszem. De eszembe jutott, amit múlt éjjel láttam: az a furcsa álom a Sztüx partján ülő Nicóról.

– Valamit mondani szeretnél nekem? – kérdeztem. De nem érkezett válasz. – Rendben, mutasd Nico di Angelót! Nem dobtam be érmét, de most nem is volt rá szükség.

Mintha Íriszen, az istenek hírnökén kívül más erő is irányította volna az üzenetet. A víz vibrálni kezdett, és megjelent Nico, aki már nem az Alvilágban tartózkodott. Egy temetőben állt a csillagos ég alatt óriásnyírfákkal körülvéve.

[87]

A munkálkodó sírásókat nézte. Hallottam az ásó sercegését, és láttam a gödörből kirepülő földet. Nico fekete köpenyt vi-selt. Itt is, ott is ködfelhők lebegtek. Fülledt, meleg éjszaka volt, békakoncerttől hangos. Nico lába mellett egy nagy Walmart-táska állt.

– Elég mély már? – kérdezte Nico. Feszültnek látszott. – Hamarosan elég mély lesz, uram! – Ugyanaz a szellem

volt, akit múlt éjjel láttam Nico mellett, egy férfi halványan de-rengő alakja. – De, uram, én mondtam, hogy ez szükségtelen. Itt vagyok én tanácsadónak.

– Kíváncsi lennék egy másik véleményre is! – csettintett Nico, mire az ásás abbamaradt. A gödörből két alak mászott ki. Két rongyokat viselő csontváz.

– Mehettek! Köszönöm! – mondta nekik Nico, mire azok csonthalmokká estek össze.

– Ennyi erővel az ásónak is megköszönhetted volna – fa-nyalgott a szellem. – Nem rendelkeztek több öntudattal egy szerszámnál.

Nico rá sem hederített. Kinyitotta a Walmart-táskát, és ki-vett belőle egy kóláskartont. Kinyitotta az egyik dobozt. De ahelyett, hogy megitta volna, a sírba öntötte.

– Ízleljétek meg ismét, holtak! – suttogta. – Fogadjátok el áldozatomat, és jelenjetek meg kísértet képében! Emlékezze-tek!

Az egész karton kólát a sírba dobta, aztán kivett egy ábrák-kal díszített dobozt. Évek óta nem láttam ilyet, de rögtön meg-ismertem: a McDonald’s Happy Meal-es doboza volt.

A sült krumplikat a hamburgerekkel együtt a sírba öntötte. – Az én időmben még állatvért használtunk erre – jegyezte

meg a szellem. – Az is tökéletesen megfelelt a célra. Nem érzik a különbséget.

– Megadom nekik a kellő tiszteletet – válaszolt Nico.

[88]

– Akkor legalább a játékot hadd tartsam meg! – könyörgött a szellem.

– Hallgass! – parancsolta Nico. Miután három újabb Happy Meal és még egy karton kóla is

a sírban végezte, Nico ógörög nyelven kántálni kezdett. Csak néhány szót csíptem el belőle. Halottakról beszélt, meg

emlékekről, meg a feltámadásról. Csupa vidám dologról. A sír bugyborékolni kezdett, habos, barna folyadék nyaldos-

ta a széleit, mintha megtelt volna kólával. A köd egyre sűrűbb lett. A békák elhallgattak. A sírkövek között tucatnyi kékes, emberszerű alak imbolygott. Nico kólával és sajtburgerrel meg-idézte a szellemeket.

– Túl sokan vannak – idegeskedett a szellem. – Nem vagy tisztában a saját hatalmaddal.

– Ura vagyok a helyzetnek – közölte Nico elcsukló hangon. Előhúzta a kardját: egy rövid, vastag, fekete pengéjű fegyvert. Még sohasem láttam ehhez hasonlót. Nem mennyei bronzból vagy acélból készült. Talán vas lehetett? Az árnyak hátrálni kezdtek a láttára.

– Egyszerre csak egy! – parancsolta Nico. Egy magányos alak előrelebegett, és letérdelt a gödör mellé.

Szürcsölve beleivott a lébe. Szellemkezével kihalászott némi sült krumplit. Amikor felállt, jobban szemügyre vehettem: gö-rög páncélt viselő tizenéves srác volt. Göndör hajú és zöld szemű, köpönyegét kagyló alakú csat fogta össze.

– Ki vagy! Beszélj! – szólalt meg Nico. A fiatal fickó homlokráncolva próbált emlékezni. Aztán

megszólalt, hangja mint a száraz, összegyűrt papíré. – Thészeusz vagyok. Kizárt dolog, gondoltam. Ez nem lehet Thészeusz. Ez csak

egy kölyök. A róla szóló történeteken nőttem fel: miként győz-te le a Minótauroszt, meg hasonlók. Világéletemben nagyda-

[89]

rab, megtermett fickónak képzeltem. Ez a szellem sem erős, sem nagy nem volt. És egy nappal sem lehetett idősebb nálam.

– Hogyan hozhatnám vissza a nővérem? – kérdezte Nico. Thészeusz szeme élettelen volt, mintha üvegből lenne. – Ne próbáld meg! Őrültség. – Mondd el! – A mostohaapám a tengerbe vetette magát, mert azt hitte,

meghaltam a Labirintusban. Vissza akartam hozni, de elbuk-tam.

Nico szellemtársa sziszegni kezdett: – Nagyuram, kérdezze a lélekcseréről! Thészeusz megköszörülte a torkát. – Ez a hang. Ismerem ezt a hangot. – Dehogy ismered, bolond! – vágott vissza a szellem. – Vá-

laszolj az úr kérdéseire, különben meg hallgass a neved! – Ismerlek – ismételte Thészeusz, és mintha igyekezett vol-

na felidézni, honnan. – A nővéremről beszélj – mondta Nico. – A Labirintusba

indított küldetés segít abban, hogy visszakapjam? Thészeusz a szellemet kereste tekintetével, de úgy tűnt, nem

találja. Lassan visszafordult Nico felé. – A Labirintus álnok. Engem is csak egyetlen dolog vezetett

ki belőle: egy halandó lány szerelme. A fonál egymagában nem jelentett volna megoldást. A hercegnő vezetett engem.

– Nekünk nincs szükségünk egyikre sem, uram! Én muta-tom neked az utat! Inkább a lélekcseréről kérdezd! Ő majd el-mondja neked.

– Lelket lélekért – kezdte Nico. – Létezik ilyesmi? – I-igen, létezik, de a kísértet… – Csak arra felelj, amit kérdeztek, szolga! – szólt rá a szel-

lem.

[90]

A sírgödör szélénél álló szellemek hirtelen nyugtalanok let-tek.

Idegesen mocorogtak, és suttogtak egymás között. – Látni akarom a nővéremet! – követelte Nico. – Hol van? – Közeledik – szólalt meg rettegve Thészeusz. – Megérezte

a szellemidézést. Közeledik. – Elárulnád, kiről beszélsz? – kérdezte Nico. – Jön, hogy rátaláljon az erő forrására. El kell engedned

bennünket! A szökőkutam vize remegni kezdett, és hangosan felzúgott.

Akkor vettem csak észre, hogy az egész szoba rázkódik. A zaj szinte elviselhetetlenné fokozódott. A kép a temetőben álló Nicóról izzani kezdett. Olyan éles fényt árasztott, hogy végül belesajdult a szemem.

– Elég! – kiáltottam fel. – Legyen vége! A szökőkút repedezni kezdett. Tyson morogva a másik olda-

lára fordult. A bíborfény rémisztő, kísérteties árnyakat vetített a falra, mintha a szellemek a szökőkúton keresztül menekültek volna el.

Kétségbeesésemben előkaptam Árapályt, hogy kettéhasít-sam vele a szökőkutat. A nagy kőkád darabokra tört. Tyson felhorkant, és motyogott valamit álmában.

A padlóra rogytam, remegtem attól, amit láttam. Tyson másnap reggel ugyanott talált rám. Csak ültem, és a sós vizű szökőkút darabjait bámultam.

Virradatkor a küldetésre indulók Zeusz Öklénél találkoztak. Bepakoltam a hátizsákomba: egy termosz nektárt, egy zacskó ambróziát, hálózsákot, kötelet, ruhákat, elemlámpát, és persze

[91]

rengeteg pótelemet. Árapály a zsebemben lapult. A Tyson által kovácsolt, órának álcázott varázspajzs a csuklómon.

Tiszta reggelre ébredtünk. A köd eliszkolt, kéklett az ég. A táborlakók ma is órákra járnak majd. Pegazuson repkednek, íj-ászkodnak, és megmásszák a lávafalat, amíg mi egyre mé-lyebbre hatolunk a Labirintusban.

Boróka és Grover kissé távolabb állt. Boróka megint sírt, de Grover kedvéért megpróbált erős maradni. A szatír ruháit igaz-gatta, kiegyenesítette rasztasapkáját, és lesöpörte a pólójáról a kecskeszőrt. Mivel fogalmunk sem volt róla, kivel-mivel talál-kozunk odalent, Grover embernek öltözött. A sapka elrejtette a szarvait, a farmer, az álláb és az edzőcipő pedig a kecskelábait volt hivatott álcázni.

Kheirón, Quintus és Mrs. O’Leary a táborlakók mellett állt. Mindannyian eljöttek, hogy szerencsés küldetést kívánjanak nekünk. Megpróbáltak vidámnak mutatkozni, de nem nagyon sikerült. A sziklák mellett néhány őrsátrat állítottak fel. Beckendorf csapata lándzsák és árkok felhasználásával éppen egy védővonal felállításán fáradozott. Kheirón úgy döntött, fel kell készülni a támadásra.

Annabeth a hátizsákja készletét ellenőrizte. Amikor Tyson-nal melléléptünk, homlokát ráncolva nézett rám:

– Percy, elég lestrapáltnak látszol. – Tegnap éjjel felaprította a szökőkutat – tudatta vele Tyson. – Hogy mi?! Nem volt idő a magyarázkodásra, mert Kheirón mellénk

ügetett. – Úgy látom, készen álltok! Hiába akart lelkesnek hangzani, láttam rajta, hogy ideges.

Igazán nem szerettem volna még jobban felidegesíteni, de eszembe jutott a múlt éjszakai álmom.

– Kheirón, kérdezhetnék valamit négyszemközt?

[92]

– Persze, fiam. – Mindjárt visszajövök, srácok – mondtam, és fejemmel a

fák felé biccentettem. Kheirón tanácstalanul megemelte az egyik szemöldökét, de azért követett, amíg hallótávolságon kí-vülre nem értünk.

– Múlt éjjel Kronoszról és Luke-ról álmodtam – számoltam be neki részletesen a látomásról. A hírtől, mintha összébb gör-nyedt volna.

– Ettől tartottam – sóhajtotta. – Apámmal, Kronosszal szemben semmi esélyünk.

Kheirón ritkán nevezte Kronoszt az apjának. Nem mintha nem tudtunk volna róla. A görög világban – istenek, szörnyek, titánok – valamilyen módon mind rokonai vagyunk egymás-nak. De Kheirón nem vágott fel a rokonsággal, elég furcsa is lett volna: „Az én apám a rettenetes titánisten, bibibí, aki arra készül, hogy porig rombolja a nyugati civilizációt! Ha nagy le-szek, én is olyan akarok lenni, mint ő!”

– Tudja, milyen üzletre célozhatott? – kérdeztem. – Nem vagyok benne biztos, de attól tartok, hogy Daidalosz-

szal szeretnének üzletet kötni. Ha az öreg feltaláló még él, és ha nem őrült meg a Labirintusban eltöltött pár ezer év alatt… Tudod, Kronosz bárkit rá tud venni, hogy úgy táncoljon, aho-gyan ő fütyül.

– Nem mindenkit – csattantam fel. Kheirón elmosolyodott. – Talán vannak kivételek. De óvatosnak kell lenned, Percy!

Már egy jó ideje attól tartok, hogy Kronosz nem csak a Labi-rintus miatt keresi Daidaloszt.

– Mi a csudát akarhat még tőle? – Annabethszel már beszélgettünk erről. Emlékszel, mit tud-

tál meg az Androméda hercegnőn, amikor első alkalommal lát-tad meg Kronosz aranyszarkofágját?

[93]

Bólintottam: – Luke arról beszélt, hogy Kronosz teste újból egész lesz.

Valahányszor valaki csatlakozik hozzá, egy újabb porcikával gyarapodik a teste a szarkofágban.

– És mit mondott Luke, mi fog történni, ha Kronosznak minden darabja a szarkofágban lesz?

Borzongás futott végig a gerincemen. – Azt mondta, hogy Kronosznak olyan új testet készítenek,

amire még Héphaisztosz kovácsműhelye is büszke lenne. – Pontosan. Daidalosz a világ legnagyobb feltalálója. Nem-

csak a Labirintust találta fel, hanem sok más dolgot is. A robo-tokat, a gondolkodó gépeket… Lehet, hogy Kronosz arra akarja rávenni Daidaloszt, hogy készítsen neki új testet.

Ez volt aztán a jó hír! – Meg kell találnunk Daidaloszt, hogy lebeszéljük erről! –

kiáltottam. Kheirón az erdő felé tekintett: – Van valami, amit nem egészen értek… Az a bizonyos

utolsó lélek, aki ha hozzájuk csatlakozik… Nem hangzik vala-mi jól.

Tartottam a szám, de közben bűntudat mardosott. Én döntöt-tem úgy, hogy Kheirón nem tudhat Nico és Hadész rokonságá-ról. De ha már ez a lélekkérdés szóba került: mi van, ha Kro-nosz tud Nicóról? Mi van, ha átállítja a rossz oldalra? Majdnem kibukott belőlem az igazság, de mégis hallgattam. Úgy véltem Kheirón már úgy sem tehet semmit. Nekem kell megtalálnom Nicót, és beszélnem a fejével. Meg kell győznöm, hogy hall-gasson rám.

– Számomra is homályos a dolog – válaszoltam végül. – De… Ööö… Boróka mondott valamit, amiről magának is tud-nia kell. – Elmondtam Kheirónnak, hogy a fanimfa többször látta Quintust a sziklák körül somfordálni.

[94]

Kheirón állkapcsa megfeszült. – Ez sajnos nem lep meg – felelte. – Ez nem lepi meg… Vagyis sejtette? – Percy, amikor Quintus megjelent a táborban, és felajánlot-

ta a szolgálatait… Nos, tökkelütött bolond lettem volna, ha nem élek némi gyanúperrel a megbízhatóságát illetően.

– Akkor miért engedte be? – Néha jobb a gyanús alakokat a közeledben tartani, így le-

galább a szemed előtt vannak. Lehet, hogy csakugyan az, aki-nek mondja magát: egy otthont kereső félvér. Tudtommal egyelőre nem tett semmi olyasmit, amiért meg kellene kérdője-leznem a hűségét. De hidd el, rajta tartom a szemem…

Annabeth lépett hozzánk. Talán kíváncsi volt, miről beszél-getünk olyan sokáig.

– Percy, készen állsz? Bólintottam. A zsebembe nyúltam, ahol a Quintustól kapott

síp lapult. Felnéztem, és észrevettem, hogy Quintus engem bámul. Aztán felém intett.

Kémeink jelentése szerint sikerrel jártunk – jutottak eszem-be Luke szavai. Alig állapodtunk meg a küldetésben, Luke má-ris tudomást szerzett róla.

– Vigyázzatok magatokra! – köszönt el Kheirón. – És jó va-dászatot!

– Minden jót magának is! – feleltem. A sziklákhoz sétáltunk, ahol Tyson és Grover várakozott. A

szirtek közti résre meredtem – a szájra, ami arra készült, hogy elnyeljen bennünket.

– Akkor – mondta Grover szorongva – viszlát, napocska! – Helló sziklák! – köszönt Tyson is. És négyesünk leereszkedett a sötétségbe.

[95]

6. TALÁLKOZÁS A KÉTARCÚ ISTENNEL

arminc méter után menthetetlenül eltévedtünk. Az alagút nem hasonlított arra, amelyben Annabethszel

botladoztunk. Cső alakú volt, mint egy vörös téglából épült szennyvízcsatorna, három méterenként berácsozott lyukakkal. Kíváncsiságból bevilágítottam az egyik lyukon, de nem láttam semmit.

Áthatolhatatlan sötétségre nyíltak. Azt hittem, hallok valami motozást a túloldalról, de csak a hideg szél játszott velem.

Annabeth vezetőként minden tőle telhetőt megtett. Az az öt-lete támadt, hogy mindannyian maradjunk a bal oldali fal men-tén.

– Ha egyik kezünket a bal oldali falon tartjuk, és azt követ-jük, könnyedén visszatalálunk majd.

De sajnos, mire ezt kimondta, baloldalt a fal teljesen eltűnt. Kör alakú teremben találtuk magunkat, amelyből nyolc alagút nyílt, és fogalmunk sem volt arról, hogy kerültünk oda.

– Melyik úton is érkeztünk ide? – kérdezte Grover elszorult torokkal.

– Csak fordulj meg – mondta Annabeth. Megfordultunk, de egy teljesen más alagutat láttunk. Nevet-

séges volt az egész. Egyikünk sem tudta volna megmondani, melyik út vezet vissza a táborba.

H

[96]

– A bal falak gonoszak – jegyezte meg Tyson is. – Most merre?

Annabeth zseblámpájának fényével végigsöpört a nyolc ala-gút boltíves bejáratán. Teljesen egyformának látszódtak.

– Arra! – Honnan tudod? – kérdeztem. – Deduktív logika. – Vagyis… csak a hasadra ütöttél – fordítottam le. – Mindjárt a fejedre is ütök, ha nem jössz! Az Annabeth által választott alagút hamarosan összeszűkült.

Szürke cementfalak vettek körbe, és le kellett hajolnunk, hogy ne verjük be a fejünket a mennyezetbe. Tysonnak négykézlábra kellett ereszkednie.

Az útvesztőben Grover lihegése volt a leghangosabb zaj. – Nem bírom tovább! – zihálta. – Ott vagyunk már?! – Még öt perce sem vagyunk lent – válaszolta Annabeth. – Én egy évszázadnak érzem – nyavalygott Grover. – Mi a

fenét keresne ebben a pöcegödörben a Nagy Pán? A Labirintus a vadon szöges ellentéte!

Továbbnyomultunk az alagútban. Amikor már azt hittem, végleg beszorulunk, hirtelen kitágult. Végigfuttattam az elem-lámpám fényét a falakon, és felkiáltottam:

– Nahát! A termet mozaikcsempék borították. A képek maszatosak és

kopottak voltak, de a színeket még ki lehetett venni: vörös, kék, zöld és arany. A fríz a lakomázó olimposzi isteneket ábrá-zolta. Apám is szerepelt rajta háromágú szigonyával, és éppen szőlőfürtöket nyújtott át Dionüszosznak, hogy változtassa bor-rá. Zeusz szatírokkal mulatozott, és feje fölött szárnyas sarujá-ban Hermész repült el. A csempemozaik gyönyörű volt, de nem elég pontos. Én láttam ezeket az isteneket. Dionüszosz közel sem ennyire jóképű, és Hermész orra is valamivel kisebb.

[97]

A terem közepén egy háromszintes szökőkút állt. Régen nem láthatott már vizet.

– Hol vagyunk? – kérdeztem zavartan. – Olyan, mintha… – Római lenne – fejezte be helyettem Annabeth. – Ezek a

mozaikok kétezer évesek lehetnek. – Hogy kerülnek ide? – kérdeztem. Nem vagyok valami

penge történelemből, de annyit azért sejtettem, hogy a Római Birodalom nem ért el egészen Long Islandig.

– A Labirintust úgy képzeld el, mint egy foltvarrással ké-szült takarót – magyarázta Annabeth. – Már említettem neked, hogy terjeszkedik, és mindent magába olvaszt. Ez az egyetlen épület, ami magától növekszik.

– Úgy beszélsz róla, mintha egy élőlény lenne. Előttünk, az alagútból visszhangzó morgást hallottunk. – Ha kérhetem, ne mondjátok többé, hogy él! – nyüszítette

Grover. – Rendben – mondta Annabeth. – Előre! – A rossz hang irányába? – kérdezte Tyson. Még ő is ijedt-

nek tűnt. – Igen – hangzott a válasz. – Az építmény öregszik, ez jó

jel. Daidalosz műhelyének a Labirintus legősibb részében kell lennie.

Ebben volt némi logika. De az alagút játszadozni kezdett ve-lünk – tizenöt méter után újra cementfalak között találtuk ma-gunkat, felül csövek futottak. Spray-vel fújt graffitik minde-nütt. Az egyik neonszínű feliratot sikerült elolvasnom: „MOZ, AZ ISTENKIRÁLY”.

– Ha nem tévedek, ez nem római – jegyeztem meg pusztán segítő szándékkal.

Annabeth nagyot sóhajtott, és még mélyebbre hatolt az ala-gútban, amely néhány méterenként elkanyarodott, megfordult, vagy elágazott. A padló cementből sárrá, aztán téglává válto-

[98]

zott, majd megint cement lett. Semmi logika nem volt benne. Egy borpincében lyukadtunk ki, a fából készült állványokon poros üvegek sorakoztak, mintha csak egy ház pincéjében jár-nánk, azzal az eltéréssel, hogy innen nem vezetett lépcső felfe-lé. Egyik alagút követte a másikat. A mennyezet hirtelen desz-kává lett. Nyikorgott a lépteink alatt, és hangokat hallottunk fentről, mintha egy kocsma alatt haladnánk el. Megnyugtató volt emberi hangokat hallani, nem mintha feljuthattunk volna hozzájuk. Be voltunk zárva a Labirintus falai közé, és nem me-nekülhettünk. Akkor bukkantunk az első csontvázra.

Mintha valami fehér egyenruhát viselt volna. Mellette egy dobozban üvegek.

– Egy tejesember – mondta Annabeth. – Mi? – hüledeztem. – Tejesember, egy férfi, aki tejet szállít. – Igen, tudom, mit jelent a szó, de… Az utolsó tejesember

már anyám gyerekkorában nyugdíjba ment. Hogy került ide? – Lehet, hogy véletlenül – vélte Annabeth. – Mindig akad-

nak olyanok, akik fel akarják deríteni, de nem jutnak ki élve. Réges-régen a krétaiak az emberáldozataikat a Labirintusba küldték.

Grover nagyot nyelt. – Ez a fickó nem ma került ide – mutatott Grover a vastag

porréteggel borított tejesüvegekre. A néhai tejesember csontuj-jaival a téglába kapaszkodott, mintha akkor érte volna a halál, amikor ki akart mászni.

– Ezek csak csontok – mondta Tyson. – Ne félj tőlük, kecs-kefiú! A tejesember már halott.

– Engem nem a tejesember zavar, hanem a szag. Szörny-szag. Te nem érzed?

Tyson bólintott.

[99]

– Erős szörnyszag. De a föld alatt már csak ilyen büdös van. A szörnyek és a halott tejesemberek miatt.

– Nagyszerű – nyöszörgött Grover. – Azt reméltem, csak becsapott a szimatom.

– Mélyebbre kell hatolnunk az útvesztőben, meg kell talál-nunk a középpontjába vezető utat.

Annabetht követve először jobbra, aztán balra kanyarod-tunk, majd áthaladtunk egy rozsdamentes acélból készült ala-gúton, mintha valami szellőztetőkürtőben lépkedtünk volna, az-tán újra kilyukadtunk a római mozaikcsempékkel borított, szö-kőkutas teremben.

De most nem voltunk egyedül. Először az arcaira figyeltem fel. Merthogy kettő volt neki. A

koponyája két oldalán egy-egy, szemük a vállak irányába né-zett. A feje a két arctól olyan széles lett, mint egy pörölyfejű cápának. Szemből mindössze két egymást fedő fület, és két egymást tükröző barkót lehetett látni.

New York-i szálloda ajtónállójának volt öltözve: hosszú, fe-kete kabát, kisuvickolt cipők és egy cilinder, ami csodával ha-táros módon megmaradt duplaszélességű fején.

– Mire vársz, Annabeth?! Mozogj már! – szólalt meg a bal arca.

– Ne is törődj vele! Elképesztően udvariatlan – mondta a jobbik. – Erre fáradjon, kisasszony!

Annabethnek még az álla is leesett. – Ööö… Én nem… Tyson a homlokát ráncolta. – Ennek két arca van. Vicces. – Ennek a vicces figurának fülei is vannak – figyelmeztette

a bal arc. – Erre jöjjön, kisasszony! – Nem, nem – ellenkezett a jobb arc. – Erre tessék! Velem

beszéljen, kérem!

[100]

A kétarcú férfi a szeme sarkából, amennyire csak tudta, vé-gigmérte Annabetht. Lehetetlen volt egyenesen ránézni úgy, hogy az ember ne az egyik vagy a másik arcára tekintsen. Ak-kor esett le, hogy mit akar – azt, hogy Annabeth válasszon kö-zülük.

A férfi mögött két faajtót láttunk hatalmas vaszárakkal. Amikor először itt jártunk, még nem voltak itt. A kétarcú ajtó-nálló egy ezüstkulcsot dobált egyik kezéből a másikba. Azon gondolkoztam, vajon ugyanabban a szobában vagyunk-e, de az istenek frízére ráismertem.

Az ajtó, amelyen át beléptünk, eltűnt a hátunk mögül, és he-lyette újabb mozaikok jelentek meg. Arra már nem távozhat-tunk, amerről jöttünk.

– A kijárat bezárult – mormogta Annabeth. – Végre észrevetted! – fújt egyet a bal arc. – Ezek hová vezetnek? – kérdezte őket Annabeth. – Az egyik talán oda vezet, ahová menni szándékozol – ke-

csegtette a jobb arc. – A másik talán a biztos halálba. – É-én tudom, ki maga – dadogta Annabeth. – Hogy te milyen okos vagy! – gúnyolódott a bal arc. – De

azt már nem tudod, melyik ajtót kellene választanod, mi? Siess, nem fogok itt állni egész nap.

– Miért akar összezavarni? – kérdezte Annabeth. A jobb arc elmosolyodott. – Te vezeted a küldetést, drágám! Minden döntés a te vál-

ladra nehezedik. Nem erről álmodoztál mindig? – Én… – Ismerünk, Annabeth – mondta a bal arc. – Tudjuk, mivel

viaskodsz egész nap. Ismerjük a határozatlanságodat. De előbb vagy utóbb választanod kell. És talán a választásodon fog múl-ni az életed.

[101]

Nem egészen értettem, miről is beszélnek, de gyanítottam, hogy nem csupán az ajtókról van szó.

Annabeth elsápadt: – Nem… Én nem… – Szálljon le róla! – szólaltam meg. – Kicsoda maga egyál-

talán? – A legjobb barátod – felelte a jobb arc. – A legádázabb ellenséged – vágta rá a bal. – Janus vagyok – szavalta kórusban a két száj. – Én vagyok

a kapuk istene. A kezdeté. A végé. A választásé. – Hamarosan eljön a te időd is, Percy Jackson, de most

Annabeth van soron – mondta a jobb arc, és pajkosan felkaca-gott. – Jó kis móka!

– Fogd be! – állította le a bal arc. – Ez komoly. Egy rossz választás az egész életedet romba döntheti. Végezhet veled és a barátaiddal. De nem akarlak tovább nyomasztani, Annabeth: válassz!

Megborzongtam, amikor eszembe jutottak a prófécia szavai: „Athéné gyermekének utolsó csatája…”

– Ne válassz! – kértem. – Attól tartok, nincs más választása, csak a választás – vic-

celődött a jobb arc. Annabeth megnedvesítette kiszáradt ajkát. – É-én azt az ajtót választottam – kezdte, de mielőtt rámuta-

tott volna valemelyikre, fényár öntötte el a termet. Janus felemelte kezeit, hogy mindkét oldalon beárnyékol-

hassa a szemét. Amikor a ragyogás kihunyt, a szökőkút előtt egy asszonyt láttunk.

Magas volt, kecses, csokoládébarna haját aranyszalaggal fonta copfokba. Egyszerű, fehér ruhát viselt, amely a legkisebb mozdulatra is csillogni kezdett, mint olajfolt a vízen.

– Janus, már megint valami bajt kevertél? – kérdezte.

[102]

– De-dehogy, asszonyom! – dadogta a jobb arc. – Hát persze! – vágta rá a bal. – Fogd be! – mondta a jobbik. – Ezt nekem mondtad?! – hördült fel a nő. – Nem, asszonyom, csak magamban beszéltem! – Értem. Tudod nagyon jól, hogy látogatásod korai. Nem

jött még el a lány ideje. Most neked kell választani: vagy meg-hagyod ezeket a hősöket nekem, vagy te fogsz kirepülni az egyik ablakon, és abban nem lesz köszönet!

– Milyen ablakon? – kérdezte Janus bal arca. – Mondtam, hogy fogd be! – szólt rá a jobb. – Mert a franciaablakokat például kifejezetten kedvelem. Az

a sok természetes fény! – Fogd már be! – vonyította a jobb arc. – Nem önnek mond-

tam, asszonyom! Persze, hogy távozunk. Csak egy kicsit szó-rakoztam. A munkámat végeztem. Felkínáltam egy választást.

– Elbizonytalanítottál valakit! – javította ki a nő. – Tűnj el innen!

– Ünneprontó – suttogta Janus bal arca, aztán felállt, az ezüstkulcsot a levegőbe dugta, és eltűnt.

Az asszony felénk fordult, és a szívemet félelem markolta meg. Tekintetéből hatalom áradt. Hagyd meg nekem ezeket a hősöket! Ez nem hangzott valami biztatóan. Egy másodpercig bántam, hogy nem fogadtuk el a Janus által felkínált választást. De az asszony végül elmosolyodott.

– Bizonyára megéheztetek. Üljünk le egy kicsit beszélgetni! Intett egyet, mire a római szökőkút megélénkült. Tiszta víz-

sugarak szökkentek a légbe. A teremben megjelent egy szendvicsestányérokkal és limonádéskancsókkal megrakott márványasztal.

– Ki… ki maga? – kérdeztem. – Héra vagyok. Az ég királynője!

[103]

Egyszer már láttam Hérát az Istenek Tanácsában, de nem néz-tem meg alaposabban. Akkor csak arra tudtam figyelni, hogy az egymással vitázó istenek végül hogyan is döntenek: végez-nek velem, vagy sem?

Meglepett, hogy ilyen hétköznapian néz ki. Persze az Olim-poszon hétméteres alakjában láttam, és ilyen óriásmérettel ne-héz hétköznapinak látszani. De most Héra egy hétköznapi anyának tűnt.

Szendvicsekkel kínált, és limonádét töltött: – Grover, drágám! A szalvéta arra van, hogy a szádat töröld

vele, és nem azért, hogy megedd! – szólt rá a szatírra. – Igenis, asszonyom! – Tyson, még a végén elfogysz! Kérsz még egy mogyoróva-

jas szendvicset? Tyson elnyomott egy böfögést: – Kérek, kedves néni! – Héra királynő – javította ki Annabeth. – El sem hiszem,

hogy itt van! De mit keres a Labirintusban? Héra elmosolyodott. A levegőbe pöckölt ujjával, mire

Annabeth kócos haja kisimult, és a maszat is eltűnt az arcáról. – Azért jöttem, hogy lássalak – felelte az istennő. Grover és én ideges pillantásokat váltottunk egymással. Ha

egy isten meglátogat, akkor azt általában nem azért teszi, mert annyira szeret, hanem mert akar valamit.

De ez nem vette el az étvágyam a pulykás szendvicstől, és a chipsektől, amiket hűs limonádéval öblítettem le. Csak most döbbentem rá, milyen éhes vagyok. Tyson egymás után nyomta be a mogyoróvajas szendvicseket. Grover a limonádét lefetyel-te, és úgy rágcsálta hozzá a műanyag poharat, mint a fagylalt-tölcsért szokás.

[104]

– Nem gondoltam, hogy… – kezdte Annabeth – …kedveli a hősöket.

Héra türelmesen rámosolygott. – Arra a kis civódásra célzol Héraklésszal? Egy apró nézet-

eltérés, aminek rossz sajtója volt. – De próbálta megölni… többször is. Héra legyintett egyet. – Hol van már a tavalyi hó! Ne felejtsd el, hogy a drágalátos

férjem gyereke volt egy másik asszonytól. Néha elfogyott a tü-relmem, nem tagadom. De azóta Zeusz és én találtunk egy nagyszerű házassági tanácsadót. Megosztjuk egymással az ér-zéseinket, és megbeszéljük a gondokat… Különösen azt az utolsó esetet követően.

– Arra gondol, amikor Thaliát nemzette? – bukott ki belő-lem meggondolatlanul Amint kiejtettem a számon barátunknak, Zeusz félvér lányának nevét, Héra hideg tekintete rám szege-ződött:

– Percy Jackson, ha nem tévedek! Poszeidón egyik… gye-reke. – Valami azt súgta, hogy a gyerek szó helyett egy kevés-bé szalonképes titulussal akart illetni. – Ha jól emlékszem, a té-li napfordulón amellett szavaztam, hogy életben maradj. Ne akard, hogy megbánjam!

Sugárzó mosollyal az arcán visszafordult Annabeth felé: – Biztosíthatlak, hogy nincsenek ártó szándékaim az irá-

nyodban, lányom. Tudom, mekkora nehézségekkel kell szem-benézned a küldetés során. És ezt csak tetézik a Janushoz ha-sonló bajkeverők.

Annabeth lesütötte a szemét: – Mit keresett itt? Megőrjített. – Legalábbis megpróbált megőrjíteni. Ne felejtsd el, hogy az

olyan kisisteneknek, mint Janus, mindig kisebbségi komplexu-suk van, amiért csak mellékszerep jutott nekik a világminden-

[105]

ség nagy előadásában. Megkockáztatom, néhányuk ellenszenv-vel viseltetik az Olimposz iránt, így ezek arra is rávehetők, hogy apám lázadása mellé álljanak.

– Az apja mellé? Ja, már értem – állt össze a kép. Kiment a fejemből, hogy Kronosz Héra apja is, ahogy Zeu-

szé, Poszeidóné, és az összes többi öreg olimposzi istené is. Ezek szerint Kronosz a nagypapám, de a gondolat annyira bi-zarrnak tűnt, hogy inkább kivertem a fejemből.

– Szemmel kell tartanunk a kisisteneket – folytatta Héra. – Janust. Hekatét. Morpheuszt. Ők csak kényszerből szolgálják az Olimposzt, és mégis…

– Dionüszosz is ezért indult el – kapcsoltam hirtelen. – Hogy a kisistenek körmére nézzen.

– Igen – nézett az olimposzi istenek fakuló mozaikképére Héra. – Tudjátok, a nehéz időkben még az istenek is elveszíthe-tik a hitüket. Rossz dolgokban kezdenek el hinni, apró dolgok-ban. Nem látják az összképet, és felülkerekedik bennük az ön-zés. De én, a házasság istennője, tudjátok, megtanultam, mi az állhatatosság! Felül kell emelkednünk a káoszon és a civakodá-son, és nem szabad meginognunk! A nagy célokat kell szem előtt tartani.

– És mik a maga céljai? – kérdezett rá Annabeth. Az istennő elmosolyodott: – Természetesen az, hogy összetartsam a családomat, az

olimposziakat! Ennek érdekében akkor teszem a legtöbbet, ha segítelek benneteket. Zeusz nem sok lehetőséget ad nekem a beavatkozásra, de száz évenként teljesíthetem egy kívánságát az általam pártfogolt küldetéseknek.

– Egy kívánságunkat? – De mielőtt kívánnátok, hadd adjak egy ingyenes tanácsot!

Tudom, hogy Daidaloszt keresitek. Labirintusa számomra is ti-tok. De ha kíváncsiak vagytok rá, mi történt vele, én a helye-

[106]

tekben meglátogatnám a fiamat, Héphaisztoszt a kovácsmű-helyében. Daidalosz nagy feltaláló volt, és azon kevés halan-dók egyike, akit Héphaisztosz is kedvelt. Nem volt ember, akit jobban csodált volna nála. Ha valaki tudja, mi lett Daidalosz sorsa, akkor az Héphaisztosz.

– De hogyan jutunk el hozzá? – kérdezte Annabeth. – Az a kívánságom, hogy tájékozódni tudjak a Labirintusban!

Héra csalódott képet vágott. – Ha ezt akarod. De sajnos olyat kértél, ami már teljesült. – Nem értem. – Pedig a magyarázat ott van a közeledben – nézett rám az

istennő. – Percy tudja a választ. – Hogy én?! – Ez nem igazságos! – panaszkodott Annabeth. – Nem

mondta el, mi az! Héra megrázta a fejét: – Birtokolni valamit, az egy dolog… Az a kérdés, hogy van-

e benned elég kurázsi a használatához… Biztos vagyok benne, hogy édesanyád, Athéné egyetértene velem ebben.

A szoba morajlani kezdett, mint egy távoli mennydörgés. Héra felállt.

– Ez nekem szólt. Zeusz türelmetlenkedik. Emlékezz rá, amit mondtam, Annabeth. Keressétek meg Héphaisztoszt. Eh-hez útba kell ejtened a farmot, ha jól sejtem. De csak menj to-vább. Használj fel mindent, ami a rendelkezésedre áll, legyen az akármilyen hétköznapi dolog is.

A két ajtóra mutatott, és a helyükön két sötét folyosó tűnt fel.

– Még valami, Annabeth. Csak késleltettem a választást. Nem akadályozhatom meg, hogy bekövetkezzen. Ahogy Janus is mondta, hamarosan meg kell hoznod egy döntést. Isten vele-tek!

[107]

Intett egyet, és fehér füstté változott, és vele együtt az ételek is. Tyson szájában füstté vált a szendvics, amin éppen csám-csogott. A szökőkút megállt. A mozaikok még inkább elfakul-tak, homályosabbá és porosabbá váltak, mint korábban. A te-remben már senkinek nem lett volna többé kedve piknikezni.

Annabeth toppantott egyet: – Miféle segítség volt ez?! Tessék, itt egy szendvics! Kívánj

valamit! Hoppá, nem segíthetek! Puff! – Ami azt illeti, annyit azért elárult, hogy Percy tudja a vá-

laszt. Már ez is valami – jegyezte meg Grover. Mindenki rám meredt: – De ha egyszer nem tudom! – fakadtam ki. – Fogalmam

sincs, mire célozhatott! Annabeth nagyot sóhajtott: – Rendben. Akkor folytassuk az utat. – Merre menjünk tovább? – néztem Annabethre, akitől szí-

vesen megkérdeztem volna, hogy Héra miféle döntést emlege-tett, de Tyson és Grover már tűkön ült. Olyan egyszerre pattan-tak fel, mintha előtte begyakorolták volna.

– Balra! – kiáltották kórusban. – Mért vagytok ebben olyan biztosak? – ráncolta a homlokát

Annabeth. – Mert a jobb oldali folyosón közeledik valami – mondta

Grover. – Valami nagy. És nagyon siet – egészítette ki Tyson. – Meggyőztetek. Balra! – kiáltottam, és mindannyian beve-

tettük magunkat a sötét alagútba.

[108]

7. TYSON BÖRTÖNLÁZADÁS ÉLÉRE ÁLL

jó hír, hogy a bal oldali alagút egyenes volt, és legalább nem jártunk körbe-körbe. A rossz hír, hogy gyorsan kide-

rült róla: zsákutca. Kilencven méter fejvesztett rohanás után egy sziklába ütköztünk, ami elzárta az utunkat. A hátunk mö-gül csoszogás és zihálás hallatszott. Valami – egész biztosan nem emberi lény – üldözött bennünket.

– Tyson – kezdtem el –, tudnád… – Igen – nyomta a vállát olyan erővel a sziklának, hogy az

egész folyosó rázkódni kezdett. A mennyezetről por szitált a fejünkre.

– Igyekezz, de azért ne omlaszd ránk az alagutat! A szikla végül hangosan ropogva megadta magát. Tyson fél-

retolta annyira, hogy el tudjunk surranni mellette. – Elzárni a bejáratot! – parancsolta Annabeth. A túloldalról

együttes erővel a sziklának veselkedtünk, és sikerült visszatol-nunk a helyére. Üldözőnk felüvöltött kétségbeesett dühében, amikor észrevette, hogy megszöktünk előle.

– Csapdába ejtettük! – ujjongtam. – Én inkább úgy fogalmaznék, hogy csapdába estünk – javí-

tott ki Grover. Megfordultam. Egy hatszor hatméteres betonkockában áll-

tunk, melynek túlsó oldalát fémrácsok zárták le. Dutyiba kerül-tünk.

A

[109]

– Hol a fenében vagyunk? – rázta meg Annabeth a rácsot, ami természetesen meg sem mozdult. A rácsokon át börtöncellákra láttunk, amelyek egy sötét udvart fogtak közre. Háromemelet-nyi rács és fémhíd.

– Egy börtönben – mondtam. – Talán Tyson ki tudná törni a…

– Psszt! Halljátok? – kérdezte Grover. Fentről mély hangú sírdogálást hallottunk. Aztán valaki re-

csegő hangon mondott valamit, de nem értettem, mit. Mintha kavicsokat ráztak volna egy vödörben.

– Ez milyen nyelven volt? – kérdeztem. – Ez lehetetlen… – hitetlenkedett Tyson tágra nyílt szem-

mel. – Mi? Megragadott két rácsot, és elhajlította őket annyira, hogy ki-

férhessen közöttük. – Várj! – kiabált utána Grover. De Tysonnak esze ágában sem volt megállni.

Utánafutottunk. A börtön sötétjében csak néhány fénycső de-rengett.

– Ismerem ezt a helyet – mondta Annabeth. – Ez az Alcat-raz.

– Arra a szigetre gondolsz San Francisco közelében? Annabeth bólintott. – Az iskolával ide jöttünk tanulmányi kirándulásra. Olyan,

mint egy múzeum. Elég valószínűtlennek tűnt, hogy a Labirintusból az ország

másik felén bukkanunk elő, de mivel Annabeth az év nagy ré-szét San Franciscóban töltötte, hogy szemmel tarthassa az öböl

[110]

túloldalán található Tamalpais-hegyet, feltehetőleg tudta, mit beszél.

– Egy lépést se tovább! – mondta Grover. Amikor Tyson továbbra sem állt meg, Grover megragadta a

karját, és minden erejét beleadva visszarántotta. – Állj meg! Nem látod? Odanéztem, ahová Grover mutatott, és a gyomrom szaltó-

zott egyet. Az udvar túloldalán, a második emeleten egy szörny állt. Még életemben nem láttam nála ijesztőbbet. Derékig női teste volt, ebben a kentaurokra hasonlított. De velük ellentétben nem lótestben folytatódott, hanem egy sárkányéban: egy fekete pikkelyes sárkánytestben, amely hat méter hosszú, hegyes fa-rokban végződött. A karmai hatalmasak voltak. Először azt hit-tem, hogy indák csavarodtak a lábára, de amikor jobban meg-néztem, rájöttem, hogy ezernyi vipera tekergőzik körülötte, és csak arra várnak, hogy valakit megmarhassanak. A nő hajzata is kígyókból állt, mint Medúzának. De a legfurább a dereka volt, az embertest és a sárkánytest közötti átmenet: folytonos mozgásban volt, hullámzott, és dagadozott. A kidudorodások néha állatfej alakot öltöttek: hol vérengző farkasét, hol oroszlá-nét, mintha egy különféle állatokból álló övet viselt volna. Az volt az érzésem, hogy egy félkész lényt látok, egy szörnyet, ami a világ teremtésének idejéből származik, abból az időből, amikor még semmi sem nyerte el végleges alakját.

– Ez ő – szűkölt Tyson. – Bukjatok le! – utasított Grover. Lekuporodtunk az árnyékba, de a szörny ránk se hederített.

A második emelet egyik cellája előtt állt, és beszélt valakihez. A zokogás innen érkezett. A sárkányasszony furcsa, recsegő hangon újra megszólalt.

– Mit mondott? – suttogtam. – És milyen nyelven beszél?

[111]

– Ez az ősi idők nyelve – borzongott meg Tyson. – Földanya beszélt ezen a nyelven a titánokhoz és… a többi gyerekéhez. Még az istenek előtt.

– Érted ezt a nyelvet? Le tudnád fordítani? Tyson lehunyta a szemét, és ijesztően rekedt, női hangon

kezdett beszélni: – Vagy dolgozol neki, vagy szenvedni fogsz! Annabetht kirázta a hideg: – Utálom, amikor ezt csinálja. Mint minden küklopsz, Tyson is emberfeletti hallással ren-

delkezett, ami egészen különleges hangutánzó képességgel pá-rosult. Amikor valaki más hangján beszélt, teljesen transzba esett.

– Nem leszek a szolgája! – folytatta Tyson mély, fájdalmas hangon.

Aztán visszaváltott a szörnyhangra: – Akkor kiélvezhetem a szenvedésed, Briareósz! – Tyson

hangja elcsuklott, amikor kiejtette a nevet. Eddig akárkit is utánzott, még nem láttam kiesni a szerepéből, de abban a pilla-natban akkorát nyelt, mintha gombóc lenne a torkában. A szörny hangján folytatta:

– Ha az előző börtönödet elviselhetetlennek találtad, mit mondasz majd akkor, ha megismered az igazi szenvedést! Gondolkozz el ezen, amíg visszatérek!

A sárkányasszony elrobogott a lépcső felé, a viperák susogó fűszoknyaként sziszegtek a lábai körül. Csak akkor vettem ész-re, hogy szárnya van, amikor kitárta. Levetette magát az er-kélyről, és átsiklott az udvar fölött. Még jobban lelapultunk. Amikor a szörny elrepült felettünk, forró, kénszagú szél csapott az arcomba. Aztán eltűnt a sarok mögött.

– Szö-szö-szörnyű! Még soha nem éreztem ilyen szörnyű szörnyszagot! – fulladozott Grover.

[112]

– A küklopszok rémálma – suttogta Tyson. – Kampé. – Kicsoda? – kérdeztem. Tyson nagyot nyelt. – Minden küklopsz ismeri. Amikor kicsik voltunk, vele

ijesztgettek minket. Ő volt a küklopszok börtönőre a rossz időkben.

Annabeth bólintott: – Emlékszem. A titánok az uralkodásuk alatt bebörtönözték

Gaia és Uránosz korábbi gyermekeit – a küklopszokat és a hekatonkheireket.

– A heka-miket? – kérdeztem. – A százkezűeket! – világosított fel az Észlány. – Így nevez-

ték őket… a száz karjuk után. A küklopszok bátyjai. – Nagyon erősek. Hihetetlen, hogy mennyire! Az égig ér-

nek, és ha akarják, a hegyeket is lerombolják! – Klassz – ismertem el. – Persze nem a hegyek szempontjá-

ból – tettem hozzá. – Kampé volt a börtönőr – folytatta Tyson. – Kronosznak

dolgozott. Testvéreinket a Tartaroszban tartotta fogva, és egé-szen Zeusz eljöveteléig kínozta őket. Zeusz megölte Kampét, és kiszabadította a százkarúakat, hogy segítségére legyenek a titánok ellen vívott nagy harcában.

– De Kampé visszatért – mondtam. – Rossz hír – foglalta össze Tyson. – Ki is van a cellában? Elfelejtettem a nevét – kérdeztem. – Briareósz – vidult fel Tyson. – Egy százkarú! Az égig ér-

nek, és ha akarják a hegyeket is… – Mondtad már, lerombolják – fejeztem be helyette. Felnéztem a cellára, és azon tűnődtem, hogyan férhet be oda

valaki, aki az égig ér, és ha olyan erős, miért siránkozik? – Látogassuk meg – ajánlotta Annabeth –, mielőtt Kampé

visszajönne.

[113]

A cellához közeledve egyre erősödött a sírás. Amikor először megláttam a százkarút, hirtelen nem is tudtam felfogni, mit lá-tok.

Akkora volt, mint egy ember, de nagyon sápadt, tejszerű bőrrel. Ágyékkötője, akár egy óriáspelenka. Lábai aránytalanul nagyok a testéhez képest. Nyolc-nyolc lábujja volt, a körmei feketék és repedezettek. De a legfurább a felsőtesté volt. Elég, ha annyit mondok, hogy Janus egy hétköznapi ürge volt hozzá képest. A mellkasából több sorban karok nőttek ki, olyan sok, hogy meg sem tudtam számolni. Normális emberi kar volt mindegyik, de annyi volt belőlük és annyira össze voltak gaba-lyodva, hogy a mellkasa egy adag villára tekert spagettihez ha-sonlított. Zokogó arcát több karral is eltakarta.

– Vagy az ég van alacsonyan, vagy ez a fickó kicsi – mo-tyogtam.

Tyson rám sem hederített. Térdre esett a rács előtt. – Briareósz! – kiáltotta. A zokogás abbamaradt. – Nagy százkarú! Segíts nekünk! – kérte Tyson. Briareósz felnézett. Arca hosszúkás volt, és szomorú. Sasor-

ra és sötétbarna szeme volt – a szó szoros értelmében, mert az egész szeme barnán csillogott, szemfehérje és pupilla nélkül, mintha agyagból gyúrták volna.

– Menekülj, amíg tudsz, küklopsz! – szólalt meg Briareósz bánatosan. – Én még magamon sem tudok segíteni.

– De te egy százkarú vagy! Számodra nem létezik akadály! – erősködött Tyson.

Briareósz öt-hat kezével megtörölte az orrát. Néhány kezé-vel a törött priccsből szármázó fa- és fémdarabokkal játszott, ahogy Tyson is szokott a felesleges alkatrészekkel. Lenyűgöző

[114]

látványt nyújtott. Mintha mindegyik keze külön akarattal ren-delkezett volna. A fadarabokból összeraktak egy játék hajót, majd ugyanilyen gyorsan szétszedték. Néhány kezével a beton-padlót kapargatta szórakozottan, párral Kő, papír, ollót játszott. A maradékkal pedig árnyjátékozott: a hátsó falon kacsa- és ku-tyaalakok imbolyogtak.

– Semmit sem tehetek – nyöszörögte Briareósz. – Kampé visszatért, a titánok feltámadnak, és újra a Tartaroszba vetnek bennünket.

– Vágj bátor képet! – kérte Tyson. Briareósz abban a pillanatban új arcot öltött. Vonásai meg-

változtak, csak barna szeme maradt a régi. Turcsi orra lett, ívelt szemöldöke, és furcsa mosolya – mint aki megpróbál nagyon bátornak látszani. Aztán visszaváltozott ugyanolyan szomorú-vá, mint az előbb.

– Hiába, nem megy – vallotta be. – Mindig felülkerekedik az ijedt arcom.

– Ezt meg hogy csináltad? – kíváncsiskodtam. – Ne udvariatlankodj! – bökött meg a könyökével Annabeth.

A százkarúnak ötven különböző arca van. – Ha fotózni akarják, egymaga kitesz egy érettségi tablót –

jegyeztem meg. De Tyson tovább lelkesedett: – Ne aggódj, Briareósz! Minden rendben lesz! Majd mi se-

gítünk! De addig is kaphatnék egy autogramot? – Ha van nálad száz toll… – Srácok – kezdte Grover –, mennünk kéne! Kampé hama-

rosan visszatér. Előbb vagy utóbb megérzi a jelenlétünket. – Kitörni a rácsokat! – rendelkezett Annabeth. – Igen! – mosolygott büszkén Tyson. – Briareósznak az

semmi! Nagyon erős. Még a küklopszoknál is erősebb. Ezt fi-gyeljétek!

[115]

Briareósz nyafogni kezdett. Ahelyett, hogy a rácsokat fesze-gette volna, piros pacsit játszott az összes kezével.

– Ha annyira erős, akkor miért csücsül dutyiban? Annabeth megint a bordáim közé könyökölt: – Meg van rémülve – suttogta. – Kampé több ezer évig fog-

va tartotta a Tartarosz mélyén. Kíváncsi lennék, te hogyan éreznéd magad a helyében?

A százkarú megint a tenyereibe temette az arcát. – Briareósz? – kérdezte Tyson. – Mi… Mi a baj? Mutasd

meg hatalmas erőd! – Tyson, azt hiszem, előbb végzünk, ha te feszíted szét a rá-

csokat – javasolta Annabeth. Tyson ajkáról leolvadt a mosoly. – Majd én szétfeszítem a rácsokat – ismételte. Aztán megra-

gadta a cellaajtót, és úgy tépte le, mintha a pántok gumicukor-ból lettek volna.

– Gyere, Briareósz! – mondta Annabeth. – Kiszabadítunk! Annabeth kinyújtotta kezét. Briareósz egy másodpercre fel-

öltötte bizakodó arcát. Pár karja előrendült, de kétszer annyi visszahúzta őket.

– Nem tudok – vacogta Briareósz. – Meg fog büntetni. – Minden rendben lesz – ígérte Annabeth. – Azelőtt is har-

coltál már a titánok ellen, és legyőzted őket, vagy már elfelej-tetted?

– Emlékszem a háborúra – öltött új arckifejezést. Összehú-zott szemöldöke és lebiggyesztett ajka alapján arra tippeltem, hogy ez a töprengő arca. – Villámcsapás rázta meg a földet. Sziklákat dobáltunk. A titánok és a szörnyek majdnem győztek. De most visszanyerték erejüket. Kampé legalábbis ezt mondta.

– Ne hallgass rá! – mondtam. – Gyere!

[116]

A százkarú nem mozdult. Tudtam, hogy Grovernek igaza van, és Kampé hamarosan visszatér. De nem hagyhattuk itt. Tyson hetekig bömbölt volna utána.

– Játsszunk kő, papír, ollót! – vetettem fel az ötletet. – Ha nyerek, velünk jössz. Ha vesztek, itt maradhatsz a dutyiban.

Annabeth úgy meredt rám, mint akinek elment az esze. Briareósz felöltötte gyanakvó arcát. – De hát én mindig nyerek kő, papír, ollóban! – Akkor kezdjük! – lendítettem meg háromszor ökölbe szo-

rított kezemet. Briareósz mind a száz kezével ugyanígy tett. Úgy hangzott,

mintha egy egész hadsereg előrelépett volna hármat. Egy kő-bányányi kővel, egy ruhagyárnak elegendő ollóval, és annyi papírral rukkolt elő, hogy abból egy egész papírrepülő-flottát lehetett volna hajtogatni.

– Mondtam neked – kezdte –, hogy mindig… – Ekkor felöl-tötte zavarodott arcát. – Te meg mit mutatsz?

– Pisztolyt – mutattam felé fegyvert formázó kezemet. Ezzel a trükkel Paul Felfújt ugratott be, de ezt nem kötöttem Briareósz orrára. – A pisztoly mindennél erősebb.

– Ez nem szabályos! – Mondtam én egy szóval is, hogy szabályosan fogok ját-

szani? Kampé sem fog szabályosan játszani, ha visszatér. Té-ged fog hibáztatni a kitépett rács miatt. Most pedig gyere!

Briareósz sértetten szipákolt: – A félistenek csalók! – de azért feltápászkodott, és kijött

utánunk a cellából. Bizakodni kezdtem. Már csak le kell sétálnunk, és megtalál-

ni a Labirintus bejáratát. De Tyson megtorpant. A földszinten Kampé állt, és felénk vicsorgott.

[117]

– A másik irányba! – kiáltottam. Rohanni kezdünk a vashídon. Most Briareószt sem kellett

győzködni, hogy kövessen bennünket. Sőt száz kezével rémül-ten csapkodva leelőzött mindegyikünket.

Hátunk mögül hangos szárnycsapások jelezték, hogy Kampé a levegőbe emelkedett. Sziszegett és morogott mindenfélét ősi nyelvén, és nem kellett hozzá szótár, hogy megértsem, mit mond: meg akart ölni bennünket.

Lerohantunk a lépcsőn, aztán végig egy folyosón, majd az őrbódét elhagyva újabb börtönrészlegbe jutottunk.

– Balra! – mutatta az irányt Annabeth. – Most veszem csak igazán hasznát a tanulmányi kirándulásnak!

Kirobogtunk az ajtón, és az őrtornyokkal és szögesdróttal körbevett börtönudvaron találtuk magunkat. A nappali fény el-vakított a hosszú sötétség után. Fényképezgető turisták sétál-gattak körülöttünk. Az öböl felől hideg szél fújt.

Délről San Francisco fehérlett, s igen megkapó látványt nyújtott, de északról, a Tamalpais hegy fölött hatalmas vihar-felhők örvénylettek. Mintha egy fekete búgócsiga forgott volna a hegy fölött, ahol Atlasz volt bebörtönözve, és ahol a titánok Othrys-hegyi palotája lassan újjáépült. Nehéz volt elhinni, hogy ebből a természetfeletti viharból a turisták semmit sem vesznek észre, és úgy viselkednek, mintha minden a legna-gyobb rendben lenne.

– Ez egyre rosszabb – pillantott Annabeth észak felé. – Egész évben csúnya viharok voltak, de ez…

– Mozogjatok! – üvöltötte Briareósz. – Mindjárt itt lesz! Az udvar túlsó felére futottunk, a lehető legmesszebb a bör-

tönépülettől. – Ugyan már, Kampé túl nagy ahhoz, hogy kiférjen az ajtón! Amikor a börtönfal szabályosan kirobbant, rádöbbentem,

mekkorát tévedtem.

[118]

A turisták sikoltozni kezdtek, amikor a törmelékek közül, a gomolygó porból előbukkant Kampé, akinek kiterjesztett szár-nya olyan széles volt, mint az udvar. Két pengét tartott a kezé-ben: két hosszú bronzszablyát. Különös, zöldes derengés vette körbe a fegyvereket, amelyekről párafelhők szálltak fel, s for-róságuk savanykás bűzét az udvar túloldalán is érezni lehetett.

– Méreg! – kiáltotta Grover. – Ne hagyjátok, hogy hozzátok érjen vele, mert…

– Meghalunk? – találgattam. – Csak miután szárazzá aszalódsz és szétporladsz… – Akkor tényleg jobb, ha elkerüljük azokat a kardokat. – Briareósz! Küzdj! – biztatta Tyson. – Nőj óriássá! De hiába. Briareósz mintha inkább egyre kisebbre húzta

volna össze magát. És felöltötte a halálosan berezelt arcát. Kampé felénk dübörgött sárkánylábain, a teste körül kígyók

százai tekeregtek. Eszembe jutott, hogy kivonom Árapályt, és elébe állok, de a

szívem a torkomban kezdett dobogni, és Annabeth kimondta helyettem:

– Futás! Ennyit a csatáról. Nem vehettük fel vele a harcot. Átszeltük

az udvart, majd a sárkánnyal a sarkunkban kirohantunk a bör-tönkapun. A halandók sikítozva menekültek. Bekapcsoltak a vészjelző szirénák.

Éppen akkor értünk a rakpartra, amikor egy újabb turistaha-jó kikötött. A turisták döbbenten nézték, ahogy feléjük futunk hátunk mögött a látogatókkal, a látogatók mögött a… Azt nem tudnám megmondani, hogy mit láthattak a ködön keresztül, de abban biztos vagyok, hogy semmi jót.

– A hajó? – kérdezte Grover. – Csigalassú! – mondta Tyson. – A Labirintus! Az az egyet-

len esélyünk!

[119]

– El kell terelnünk a figyelmét! – kiáltott Annabeth. Tyson kitépett egy lámpaoszlopot a földből: – Majd én feltartom! Menjetek! – Segítek! – ajánlottam fel. – Nem – mondta Tyson. – A küklopszokra ártalmas a mé-

reg. Nagy fajdalom. De nem halálos. – Biztos vagy ebben? – Menj, testvér! Találkozunk odabent! Nagyon nem tetszett az ötlet. Egyszer már majdnem elvesz-

tettem Tysont, és nem akartam újra kockáztatni. De nem értünk rá vitatkozni, és jobb megoldás nekem sem jutott az eszembe. Annabeth, Grover és én megragadtuk Briareósz három kezét, és a büfé felé rángattuk. Tyson felüvöltött, és a lándzsaként előreszegezett lámpaoszloppal, mint egy bajvívó lovag, a sár-kányasszonynak rontott.

A sárkány Briareósz felé pillantgatott, de Tysonnak sikerült elterelnie a figyelmét. Az oszloppal mellkason döfte, és a sár-kány a falnak csapódott. Felsikoltott, majd kardjaival felaprí-totta a villanypóznát. Körülötte sistergő tócsákban gyűlt a mé-reg a betonon.

Tyson hátrálni kezdett, amikor Kampé hajszálai sziszegő korbácsként csapkodtak feléje, és a lába körül vonagló viperák kilátott szájjal harapni készültek. A derekán most egy üvöltő oroszlán feje dudorodott ki.

A cellák felé menekülve utoljára még annyit láttam, hogy Tyson felkap egy jégkrémesbódét és Kampéhoz vágja. Méreg és fagyi fröccsent mindenfelé, Kampé hajának kígyói tuttifruttiban áztak. Visszarohantunk a börtönudvarra.

– Nem fog sikerülni – lihegte Briareósz. – Tyson az életét kockáztatja érted. Sikerülnie kell. Amikor elértük a börtönépület ajtaját, dühödt morgás ütötte

meg a fülem. Visszanéztem. Tyson, sarkában a szörnnyel, tel-

[120]

jes sebességgel felénk robogott. Kampéról olvadó fagyi csor-gott, és pólók tapadtak a testére. A derekán kitüremkedő med-vefej orrán törött alcatrazos napszemüveg csücsült.

– Siess! – kiáltotta Annabeth, mintha biztatásra lett volna szükségem.

Végre sikerült rábukkannunk a cellára, amelyen át bejutot-tunk, de a hátsó falon egy repedés nem sok, annyi sem látszó-dott.

– Keressétek a jelet! – mondta Annabeth. – Megvan! – érintett meg Grover egy apró vésetet, ami gö-

rög deltává változott. Daidalosz jele kéken felderengett, és a szikla recsegve-ropogva szétnyílt.

Csak túl lassan. Tyson berohant a folyosóra. Kampé utánacsapott kardjával rácsokat és falakat egyaránt pusztítva.

Belöktem Briareószt az útvesztőbe, aztán Annabeth követ-kezett, majd Grover.

– Sikerülni fog! – néztem Tysonra, de amint kimondtam, rá-jöttem, hogy ez nem igaz. Kampé utolérte. Felemelte a kardját. Szükségem volt valamire, amivel elterelem a figyelmét – va-lami nagyra. Az órámra ütöttem, ami bronzpajzzsá bomlott. Kétségbeesésemben azt vágtam a szörny képébe.

BANG! A pajzs telibe találta. Amíg magához tért, Tyson beugrott mellettem a Labirintusba. Követtem a példáját.

Kampé újra támadásba lendült, de elkésett. A kőajtó bezáró-dott mögöttünk, és varázserejével úgy visszaforrt a falba, mint-ha soha nem létezett volna. Kampé hiába csapkodta dühödt morgással. Nem maradtunk ott, hogy visszakopogjunk neki, pedig jó móka lett volna. Berohantunk a sötétségbe, és első (valamint utolsó) alkalommal boldog voltam hogy a Labirin-tusban lehetek.

[121]

8. LÁTOGATÁS A DÉMONFICSÚR FARMJÁN

ddig rohantunk, amíg el nem értük a vízesés termét. A padló helyén víznyelőgödör ásított, és csúszós járda futott

körülötte. Vaskos csövekből ömlött a víz, és miután lezúdult a falakon, a gödörben gyűlt össze. Belevilágítottam az elemlám-pámmal, de nem láttam az aljáig.

Briareósz leroskadt a fal tövébe, és tucatnyi kezével mosni kezdte az arcát.

– Ez a gödör leér egészen a Tartaroszig – suttogta. – Ha be-levetném magam, legalább megszabadulnátok tőlem.

– Ne mondj ilyeneket – kérte Annabeth. – Visszajöhetsz ve-lünk a táborba. Segíthetsz felkészülni. Te többet tudsz a titánok elleni harcról, mint bárki más.

– Ugyan mit kínálhatnék fel? – kérdezte Briareósz. – Min-dent elvesztettem.

– Mi van a testvéreiddel? – kérdezte Tyson. – Ők még biztos most is olyan magasak, mint egy hegy! Elviszünk hozzájuk.

Briareósz felöltötte eddigi legszomorúbb ábrázatát, ez lehe-tett a gyászoló arca.

– Nincsenek többé. Eltűntek. A zuhatagok tovább mennydörögtek. Tyson a gödörbe bá-

mult, és kipislogott egy könnycseppet. – Hogy érted azt, hogy eltűntek? – kérdeztem. – Eddig azt

hittem, a szörnyek is halhatatlanok, mint az istenek.

A

[122]

– Percy – szólalt meg Grover halkan –, a halhatatlanság sem tart örökké. Néha… néha megesik a szörnyekkel is, hogy elfe-ledik őket, ilyenkor nem akarnak tovább halhatatlanok marad-ni.

Groverre néztem, és azon tűnődtem, hogy vajon most a Nagy Pánra gondol-e. Eszembe jutott, amit Medúza mondott az őt magára hagyó nővéreiről, a két gorgóról. Aztán Apollóra gondoltam, aki arról beszélt, hogyan tűnt el Héliosz, az ősi napisten, és hagyta rá teljes egészében a feladatkörét. Eddig nem gondoltam bele, de Briareószra pillantva át tudtam érezni, milyen rettenetes lehet ennyire öregnek lenni – több ezer éves-nek –, és ennyire magányosnak.

– Mennem kell – mondta Briareósz. – Kronosz hadserege le akarja igázni a tábort. Segítségre

van szükségünk. Briareósz lehorgasztotta a fejét: – Nem lehet, küklopsz. – Erős vagy. – Csak voltam – állt fel Briareósz. – Hé – ragadtam meg a karjait, és oldalra húztam, oda, ahol

a vízesés robajától senki sem hallhatta rajtunk kívül, miről be-szélgetünk. – Briareósz, szükségünk van rád. Ha nem vetted volna észre, Tyson hisz benned, és kockára tette érted az életét. – Elmondtam neki mindent: azt, hogy Luke le akar minket igázni, beszéltem a Labirintus bejáratáról, Daidalosz műhelyé-ről, Kronosz aranyszarkofágjáról.

De Briareósz csak a fejét rázta: – Nem lehet, félisten. Nincsen pisztolyujjam, hogy én nyer-

jem a versenyt – és mind a száz kezének ujjával pisztolyt for-mázott.

[123]

– Talán ezért tűnnek el a szörnyek – mondtam. – Nem azért, amiért a halandók gondolják. Talán azért, mert te nem hiszel többé önmagadban.

Tiszta, barna szemével rám nézett. Az arcot, amit felvett, egyből felismertem – a szégyené volt. Ezután megfordult, majd elindult lefelé a folyosón, amíg el nem nyelte a sötét.

Tyson zokogni kezdett. – Minden rendben – veregette meg a vállát vonakodva

Grover. Ehhez a baráti gesztushoz össze kellett szednie minden bátorságát.

– Semmi sincs rendben, kecskefiú. Ő volt az én hősöm. Szerettem volna jobb kedvre deríteni, de nem tudtam, mit

mondhatnék. Végül Annabeth felállt, és felvette a hátizsákját. – Gyertek, srácok! Idegesít ez a gödör. Keressünk másik tá-

borhelyet éjszakára!

Márványfalú folyosón vertünk tábort. Mintha egy görög sír-boltban lettünk volna. A falakból bronz fáklyatartók álltak ki. Az alagút egy régebbi részén járhattunk. Ezt Annabeth határo-zottan jó jelnek tekintette.

– Közel járhatunk Daidalosz műhelyéhez – mondta. – Aján-lom, mindenki pihenjen egyet. Hajnalhasadáskor továbbindu-lunk.

– Honnan fogjuk tudni, mikor hasad? – kérdezte Grover. – Ha korogni fog a hasad – válaszolt Annabeth Grovernek

nem kellett kétszer mondani, kivett egy adag szalmát a háti-zsákjából, evett belőle egy kicsit, a maradékot a feje alá tette, és már horkolt is. Tysonnak nem jött ilyen könnyen álom a

[124]

szemére. Szerszámkészletéből elővett néhány fémdarabot, és megpróbálta összeszerelni őket. De nem lehetett elégedett az eredménnyel, mert mindig szétszedte.

– Bocs, hogy elvesztettem a pajzsot – mondtam neki. – Tu-dom, milyen sok munkádba került, hogy megjavítsd.

Tyson felnézett. Szeme vöröslött a sírástól. – Nem számít, testvér. Megmentettél. Nem kellett volna

megmentened, ha Briareósz segít. – Csak megijedt – mondtam. – Biztos vagyok benne, hogy

túlteszi magát rajta. – Gyenge – válaszolta Tyson. – Ő már nem számít többé –

sóhajtott fel szomorúan, aztán lehunyta a szemét. A fémdara-bok kipottyantak a kezéből, és Tyson hortyogni kezdett.

Én is megpróbáltam elaludni, de nem ment. Valahogy nem tudtam ellazulni a mérgező pallossal kergető sárkányasszony megrázó élménye után. Fogtam a hálózsákom, és az őrködő Annabethhez húztam.

Leültem mellé. – Jobban tennéd, ha te is aludnál – mondta. – Nem tudok. Jól vagy? – Persze. Ez volt az első napom küldetésvezetőként. Hogyan

is érezhetném magam, ha nem jól?! – Ne aggódj, megtaláljuk a műhelyt Luke előtt! Félresöpörte az arcába hulló tincseket. A szája alatt koszfolt

sötétlett, és hirtelen magam előtt láttam, milyen lehetett Annabeth kislányként, amikor még Thaliával és Luke-kal járta az államokat. Alig töltötte be a hetet, amikor társait kimentette a gonosz küklopszok házából. Amikor Annabeth félt, mint most is, még akkor is bátrabban viselkedett legtöbbünknél.

– Bárcsak lenne egy szemernyi logika ebben a Labirintus-ban! – panaszkodott. – Soha nem tudhatjuk, hol kötünk ki vé-

[125]

gül. Képtelenség New Yorkból egy nap alatt Kaliforniába gya-logolni!

– A Labirintusban egy másik tér-idő rendszerbe kerültünk – emlékeztettem.

– Tudom, tudom, de… – nézett rám bátortalanul. – Csak ámítottam magam. Hiába volt a sok olvasás, tanulás. Fogal-mam sincs, merre tartunk.

– Jól csinálod! Különben sem tudtuk soha, hogy mit te-szünk. De mindig kiderült a végén. Emlékszel Kirké szigetére?

Kuncogni kezdett: – Milyen cuki tengerimalac voltál! – Aztán ott volt a Vízi világ! Miattad jártuk meg azzal a já-

tékkal! – Miattam? A te hibád volt! – Látod? Nem kell aggódni! Jó volt látni, hogy mosolyog. Kár, hogy csak egy pillanatig

tartott. – Percy, mire gondolt Héra, amikor azt mondta, te tudod a

módját, miként kell a Labirintusban tájékozódni? – Fogalmam sincs – vallottam be. – Tényleg. – Ha tudnád, elmondanád? – Persze. Talán ha… – Mi talán ha? – Talán ha elmondanád a prófécia utolsó sorát, segítene. Annabeth megborzongott: – Ne itt. Ne a sötétben. – És mi a helyzet a választással, amiről Janus beszélt? Héra

azt mondta… – Hallgass! – csattant fel Annabeth, aztán remegő hangon

hozzátette: – Bocs, Percy. Egy kicsit feszült vagyok. De én nem… Még gondolkoznom kell rajta.

[126]

Némán ültünk. Az útvesztő gyanús nyikorgásait, morgásait hallgattuk. Reccsenések visszhangzottak, ahogy az alagutak változtak, nőttek, terjeszkedtek: A sötétségről eszembe jutott az álmom Nico di Angelóról, és hirtelen rádöbbentem valamire.

– Nico is idelent van. Így szökött meg a táborból. Rátalált a Labirintus bejáratára. Aztán innen még mélyebbre jutott. Le az Alvilágba. De most visszajött az útvesztőbe. És rám vadászik.

Annabeth hosszú ideig hallgatott: – Percy, remélem, hogy tévedsz, de ha mégsem, akkor… –

Annabeth az elemlámpa homályos fénykörére bámult a falon. Az volt az érzésem, hogy a próféciára gondol. Még sohasem láttam ilyen fáradtnak.

– Mit szólnál hozzá, ha átvenném az őrséget? Felébreszte-lek, ha történik valami.

Annabeth ellenkezni akart, de végül csak bólintott, lefeküdt a hálózsákjára, és már aludt is.

Amikor rám került a sor, hogy szundítsak egyet, álmomban is-mét az idős férfi börtönében jártam.

Most már inkább tűnt műhelynek, mint börtönnek. Az aszta-lokon mérőeszközök hevertek. A sarokban egy kohó izzott vö-rösen. Ugyanaz a fiú élesztgette benne fújtatóval a parazsat, akit az első álmomban láttam, de magasabb és idősebb lett azó-ta, nagyjából velem egykorú. A kohó kéményére furcsa, töl-csérszerű dolgot szereltek, ami foglyul ejtette a füstöt és a for-róságot, és egy cső segítségével a padlóba vezette, pontosan a bronz csatornafedél alá.

Nappal volt. Fent kéklett az ég, de a börtön falai sötét ár-nyakat vetettek a műhelyre. Miután annyi időt töltöttem el az

[127]

alagútban, furcsának találtam, hogy a Labirintus néhány helyen nyitott is lehet. Ettől valahogy még kegyetlenebbnek találtam az útvesztőt.

Az öreg betegesnek látszott. Sovány volt, két keze sebes és vörös a sok munkától. Ősz haja a szemébe hullott, tunikáján olajfoltok éktelenkedtek. A munkapad fölé hajolt, és egy pán-célinghez hasonlító hosszúkás fémszerkezeten dolgozott. Fel-vett egy apró bronzlapot, és a helyére illesztette.

– Készen vagyok! – szólalt meg végül. Felemelte művét. Olyan gyönyörű volt, hogy az én szívem

is nagyot dobbant látványára: ezernyi bronztollból készült fém-szárnyat mutatott a fiú felé. A párja továbbra is az asztalon fe-küdt. Daidalosz széthúzta a vázat, mire a szárny hét méter szé-lesre nyílt. Valami azt súgta, ezzel bajosan fognak repülni. Nemcsak túlságosan nehéz, de hely sincs ahhoz, hogy felszáll-janak vele. De ez mit sem vont le szépségéből: egy igazi mű-tárgy volt. Amikor a fémtollakra fény esett, az arany harminc különböző árnyalatában kezdtek csillogni.

A fiú letette a fújtatót, és odaszaladt. Bár tetőtől talpig izzadt és szurtos volt, szélesen vigyorgott.

– Apám, te zseni vagy! Az idős férfi mosolygott: – Ez nem újdonság, Ikarosz. Most pedig siessünk. Idő kell

hozzá, hogy felerősítsük őket. Gyere! – Te vedd fel először! – javasolta Ikarosz. Az idős férfi ellenkezett, de Ikarosz nem engedett. – Te készítetted őket, legyen a tiéd a megtiszteltetés, hogy

elsőnek próbálhatod ki. A fiú apja mellkasára erősítette a hámot, ahogy a hegymá-

szókra szokták, a csuklója és a válla között szíjak feszültek. Ezután nekilátott, hogy egy melegragasztó-pisztolyhoz hasonló eszközzel a hátához erősítse a szárnyakat.

[128]

– A viasz jó néhány óráig kitart majd – mondta Daidalosz idegesen a szorgoskodó fiúnak. – De hagynunk kell, hogy megszáradjon. Nem szabad sem túl magasan, sem túl alacso-nyan szállni velük. Mert a víz lemoshatja a viaszt…

– A nap pedig megolvaszthatja – fejezte be a fiú az öreg he-lyett. – Tudom, apám! Már vagy ezerszer elmondtad!

– Az ember sohasem lehet eléggé óvatos. – Én teljesen megbízom a találmányaidban, apám! Te vagy

a világ legokosabb embere. Az öreg tekintete felcsillant. Látszott rajta, hogy senkit és

semmit nem szeret jobban a fiánál. – Most én csatolom a hátadra a szárnyakat, addig az enyém-

nek lesz ideje megszáradni. Gyere! Lassan ment a munka. Az öreg ügyetlenkedett a pántokkal.

Csak nagy nehezen tudta a ragasztáshoz megfelelő pozícióba állítani a szárnyakat. Saját fémszárnyai húzták a vállát, és min-dig útban voltak.

– Túl lassú – motyogta az öreg. – Túl lassú vagyok. – Van időd, apám – mondta a fiú. – Az őrök nem jönnek

vissza, amíg… BUMM! A műhely ajtaja megrázkódott. Daidalosz egy oszloppal tá-

masztotta ki belülről, de még így is majdnem leszakadt a pánt-jairól.

– Siessünk! – kiáltotta Ikarosz. BUMM! BUMM! A túloldalról valami nehéz tárggyal ostromolták az ajtót. Az

oszlop még kitartott, de az ajtó bal szárnyán repedés jelent meg.

Daidalosz kapkodni kezdett. Forró viasz cseppent Ikarosz vállára. A fiú az ajkába harapott, hogy fel ne kiáltson. Amikor

[129]

a bal szárnyat sikerült a pántokhoz erősíteni, Daidalosz hozzá-kezdett a jobb szárnyhoz.

– Több időre van szükségünk – suttogta Daidalosz. – Korai lenne elindulnunk. Nem száradt meg eléggé a viasz.

– Működni fognak – nyugtatta Ikarosz, amikor az apja vég-zett a jobb szárnyával is. – Segíts felemelni a csatornafedelet…

RECCS! Az ajtót átszakította egy bronz faltörő kos. A lyu-kat a két őr fejszével tovább tágította, majd a hegyes szakállú királlyal a nyomukban beléptek a cellába.

– Nocsak – kezdte a király kegyetlen mosollyal az ajkán –, úgy látom, készültök valahová…

Daidalosz és a fia megdermedt. Hátukon csillogtak szárnya-ik.

– Elmegyünk, Minósz – mondta az öreg. Minósz király felkacagott: – Kíváncsi voltam, hogyan sikerül a kis találmányod, mie-

lőtt összetöröm a reményeid. El kell ismernem, szép munka. A király megcsodálta a szárnyakat. – Úgy néztek ki, mint két vastyúk. Itt az ideje, hogy megko-

passzunk, és levest főzzünk belőletek. Az őrök bután felröhögtek. – Vastyúk! – ismételte az egyikük. – Levest! – Elhallgass! – dörrent rá a király, majd Daidaloszhoz for-

dulva folytatta: – Hagytad, hogy a lányom megszökjön. A fel-ségemet őrületbe kergetted, öreg. Megölted a szörnyemet, mi-attad nevet rajtam az egész Földközi-tenger! Soha nem jutsz ki innen.

Ikarosz felkapta a ragasztópisztolyt, és a király felé lőtt vele, akit meglepett a támadás, és hátrálni kezdett. Az őrök Ikaroszra támadtak, de mindkettő kapott egy-egy forró viaszfröccsöt a képébe.

– A szellőzőt! – kiáltotta Ikarosz az apjának.

[130]

– Kapjátok el őket! – őrjöngött Minósz. Ikarosz és az apja a csatornafedélnél termett, és együttes

erővel felemelte. A földből forró levegő csapott ki. A király el-képedve figyelte, ahogy a felszálló légáramlat kirepíti a bör-tönből a bronzszárnyat viselő feltalálót és fiát.

– Lőjétek le őket! – kiáltotta a király, de az őröknél nem volt íj. Az egyik kétségbeesésében előhúzta a kardját, de Ikaroszt és Daidaloszt már nem tudta elérni vele. Tettek egy kanyart a La-birintus és a királyi palota felett, majd átsuhantak Knósszosz egén, és végül maguk mögött hagyták Kréta sziklás partjait.

Ikarosz felkacagott: – Szabadok vagyunk, apám! Hála neked, sikerült! A fiú teljesen kitárta a szárnyát, és siklani kezdett a széllel. – Óvatosabban, fiam! – figyelmeztette Daidalosz. De Ikarosz már kint járt a nyílt tenger felett, észak felé re-

pült, alig fért a bőrébe a szerencséjük feletti örömtől. Felfelé siklott, megzavart egy körútját végző sast, ezután lebucskázott, és mint aki repülésre született, csak akkor váltott irányt, amikor már majdnem a tengerbe csapódott. Saruját megmártotta a hul-lámokban.

– Azonnal hagyd abba! – kiáltott utána az apja, de a szél el-sodorta a hangját. Fia egészen megrészegült a szabadságtól.

Az öreg megpróbálta utolérni, ügyetlenül Ikarosz után sik-lott.

Mérföldekkel elhagyták már Kréta partjait, és a nyílt tenger fölött jártak, amikor Ikarosz először visszatekintett, és észre-vette apja aggódó tekintetét.

A fiú elmosolyodott. – Ne aggódj, apám! Te zseni vagy! Megbízom a kezed

munkájá… Az első bronztoll ekkor vált le a szárnyról, és messzire so-

dorta a szél. Aztán levált a második is. Ikarosz bukfencezett

[131]

egyet a levegőben. Sorra levált a többi toll is, és úgy kavarog-tak a légben, mint a megrémült madarak.

– Ikarosz! – kiáltott az apja. – Tárd szét a szárnyaidat, amennyire csak lehet, és próbálj meg siklani!

De Ikarosz csapkodni kezdett, kétségbeesetten próbálta visz-szaszerezni uralmát a szárnyak felett.

A bal oldali szárny vált le először – elengedték a pántok. – Apám! – kiáltotta Ikarosz. Aztán szárnyafosztottan zuhan-

ni kezdett. Ikarosz már csak egy fiú volt, aki hegymászópán-tokkal a mellkasán, fehér tunikában, kitárt karokkal hiába pró-bált szállni a levegőben.

Felriadtam. Mintha én is Ikarosszal zuhantam volna. A fo-lyosó sötét volt. A folyton nyögdécselő Labirintusban úgy rém-lett, mintha Daidalosz hangját hallanám. Aggódva kiáltotta fia, élete egyetlen boldogságának nevét, aki zuhanni kezdett a száz méterrel alatta hullámzó tenger felé.

Az útvesztőben természetesen nem léteztek napszakok, így reggel sem, de valamikor csak fel kellett ébredni, hogy az útra-valónak hozott granolaszeletekből és dobozos narancslevekből csapott nagyszerű reggeli után tovább folytassuk utunkat. Sen-kinek sem említettem az álmomat. Valami nagyon megrémisz-tett benne, és nem találtam szükségesnek, hogy erről a többiek is tudomást szerezzenek. Kő helyett földes padlózaton lépked-tünk tovább egy cédrusoszlopok által tartott alagútban. Mintha egy régi aranybányában jártunk volna, vagy valami hasonló-ban. Annabeth izgatott lett.

– Valami nem stimmel. Itt kőfolyosónak kéne lennie.

[132]

Egy barlangba értünk, amelynek mennyezetéről cseppkövek lógtak. A barlang közepén, egy földbe ásott, téglalap alakú gödröt láttunk, mintha sír lett volna.

Grover megborzongott: – Olyan bűz van itt, mint az Alvilágban! Valami megcsillant a gödör szélén – egy csomagolófólia.

Belevilágítottam a lámpámmal a lyukba, és a barna, pezsgő lé-ben egy félig megevett sajtburgert vettem észre.

– Nico – morogtam. – Már megint megidézte a halottakat. Tyson nyafogni kezdett: – Itt szellemek jártak. Tyson nem szereti a szellemeket. – Meg kell találnunk – nem tudom, miért, de a gödör szélén

állva hirtelen ezt éreztem a legsürgetőbb feladatomnak. Nico a közelben volt. Éreztem a jelenlétét. Nem hagyhattam, hogy itt császkáljon egyedül a halottakkal. Futásnak eredtem.

– Percy! – kiáltott utánam Annabeth. Bevetettem magam egy alagútba, aminek fényt láttam a vé-

gén. Mire Annabeth, Tyson és Grover utolért, már a fejem fö-lötti rácsokon át behulló napfényt néztem. Egy vascsövekből készült rács alatt álltunk. Láttam a kék eget és a fákat.

– Ez meg mi? – tűnődtem. Árnyék hullott a rácsra, és egy tehén nézett vissza rám. Hét-

köznapi tehénnek látszott a színét leszámítva – élénkpiros volt ugyanis, mint a cseresznye.

Eddig nem is sejtettem, hogy létezik ilyen színű tehén. A tehén bőgött egyet, aztán óvatosan rálépett a rácsra, majd

hátrálni kezdett. – Ez egy csordarács – mondta Grover. – Micsoda? – A kijáratok elé helyezik őket, a földre, az állatok nem tud-

nak rajta átmenni. – Honnan értesz ehhez ennyire?

[133]

Grover sértetten fújt egyet. – Ha neked is patáid lennének, te is értenél hozzá. Utálom

ezeket. Annabethhez fordultam. – Mintha Héra emlegetett volna valami farmot. Lehet, hogy

Nico odafent van. Le kell ellenőriznünk. Annabeth habozott. – Rendben. De hogy jutunk fel? Tyson oldotta meg a problémát. Egy lendülettel kiütötte a

csordarácsot a helyéről, ami jó messzire szállt a levegőben. Egy koppanást hallottunk, amit méltatlankodó tehénbőgés kö-vetett.

Tyson elpirult: – Bocs, bocika – hebegte, aztán kisegített minket az alagút-

ból. Annyi biztosnak látszott, hogy egy legelőn vagyunk. A hori-

zonton dombok hullámzottak, amiket tölgyfák, kaktuszok és sziklák pöttyöztek.

A kapu két oldalán szögesdrót kerítés futott. Cseresznyepi-ros tehenek kószáltak és legeltek mindenfele.

– Vörös gulya – mondta Annabeth. – A Nap gulyája! – Kié? – kérdeztem. – Apollónak szentelték őket. – Szent tehenek? – Pontosan, de mit keresnek… – Várj csak! – szakította félbe Grover. – Hallgassátok! Először minden csendesnek tűnt, aztán meghallottam… a

távoli kutyaugatást. A hang egyre erősödött. Aztán az aljnö-vényzet zörögni kezdett, és két kutya rontott ki belőle. Vagyis pontosabban egy kutya két fejjel. Karcsú és barna volt, mint egy agár, de nyaka kétfelé ágazott. Mindkét fejével dühösen ugatott, és morgott. Nem volt túl szép látvány.

[134]

– Csúnya Janus kutyák! – nyiffant fel Tyson. – Arf. – morogta Grover, és üdvözlésképpen mindkét kezét

felemelte. A kétfejű kutya még jobban vicsorgott. Úgy látszik, nem ha-

totta meg, hogy Grover beszél kutyául. A fák közül hamarosan előbújt a kutya gazdája is, és rádöbbentem, hogy nem a kutya a legnagyobb problémánk.

Nagydarab fickó volt, dús, fehér hajjal, és fehér, befont sza-kállal, a fején szalmakalap ült. A Kaszáshoz hasonlított, amennyiben a Kaszás egy legatyásodott földtúró lett volna. Farmert viselt, Ne szemétkedj Texasszal! feliratú pólót és egy szakadt ujjú farmerkabátot, amely látni engedte dagadó izmait. Jobb karjának bicepszére két keresztbe tett kardot tetováltak. Akkora bunkósbotot tartott a kezében, hogy az nukleáris rob-banófejnek is beillett volna, és a végéből tizenöt centiméter hosszú tüskék meredeztek.

– Lábhoz, Orthus! – parancsolta a kutyának. A kutya még egyszer ránk mordult, csak hogy irántunk táp-

lált érzelmeit egyértelművé tegye, aztán gazdája lábához sétált. A férfi tetőtől talpig végigmért bennünket, és továbbra is ké-szenlétben tartotta bunkósbotját.

– Mit kerestek itt? Marhatolvajok vagytok? – Utazók vagyunk. Egy küldetésen veszünk részt. A férfi szeme megrándult. – Félvérek vagytok, mi? – Honnan tudja, hogy… – kezdtem, de Annabeth a karomra

tette a kezét, és megállított. – Én Annabeth vagyok, Athéné lánya. Ez itt Percy, Poszei-

dón fia. Grover, a szatír, és Tyson, a… – Küklopsz – fejezte be a férfi. – Én is látom. – A férfi rám

meredt. – Onnan tudom, hogy félvérek vagytok, öcsi, mert én is az vagyok. A nevem Eurytion, én vagyok itt a tehénpásztor,

[135]

és mellesleg Árész fia. Gondolom, ti is a Labirintusból jöttetek, mint az a másik.

– A másik? – kérdeztem. – Nico di Angelóra gondol? – Rengeteg látogatónk érkezik a Labirintusból – mondta

Eurytion. – És csak kevesen távoznak élve. – Ez aztán a kedves fogadtatás! – jegyeztem meg. A tehenek őrzője mögém pillantott, mintha valakit várna.

Aztán halkabban folytatta: – Csak egyszer mondom el, félistenek. Térjetek vissza a La-

birintusba, mielőtt nem késő. – Addig nem megyünk vissza, amíg nem találkozhatunk a

másik félistennel. Engedje meg, kérem! – erősködött Annabeth. Eurytion felmordult: – Akkor nincs más választásom, kis hölgy, mint hogy a fő-

nököm elé kísérjelek benneteket.

Nem állíthatom, hogy túsznak éreztük magunkat, vagy más ilyesminek. Eurytion vállára vetett bunkósbotjával mellettünk lépdelt. Orthus továbbra sem hagyta abba a morgást, Grover lábát szimatolgatta, és néha a bokrok közé vetette magát, ha kedve támadt megkergetni valamilyen állatot, de a gazdája többé-kevésbé irányítás alatt tartotta.

Egy véget nem érő, kitaposott ösvényen haladtunk. Mini-mum negyven fok volt, és a forróság alaposan fejbe vágott bennünket San Francisco után. Délibáb remegett a tisztás fö-lött, a fák közt rovarok zümmögtek. Már néhány lépés után úgy izzadtam, mint egy ló. A bögölyök megrohamoztak. Néha újabb karámok kerültek a szemünk elé vörös tehenekkel, vagy még furcsább álltokkal. Egyszer egy azbesztbevonatú karám

[136]

előtt haladtunk el, amelyben tüzet lehelő lovakat tartottak. Az eléjük rakott széna is lángolt, és füstölgött lábuk alatt a föld. Amúgy elég szelídnek tűntek. Az egyik nagy csődör rám né-zett, és felnyerített, orrából lángok csaptak ki. Azon tűnődtem, hogy a csudába nem égeti szét az orrlyukát.

– Ezek mit keresnek itt? – kérdeztem. Eurytion haragos tekintettel meredt rám: – Különböző kuncsaftok számára tenyésztjük állatainkat.

Apollónak, Diomédésznek, és… másoknak. – Kik azok a mások? – Elég a kérdésekből. Végre kiértünk az erdőből. Egy dombot pillantottunk meg,

aminek tetején nagy farmház csücsült. Széles ablakai voltak, fehér kövekből és fából épült.

– Mintha Frank Lloyd Wright tervezte volna! – lelkesedett Annabeth.

Ez megint valami építészettel kapcsolatos dolog lehetett. Nekem csak egy háznak tűnt, ahol néhány félisten komoly baj-ba kerülhet. Felkaptattunk a dombra.

– Ne szegjetek meg a szabadokat! – figyelmeztetett Eurytion, miközben felsétáltunk a lépcsőn az első tornácra. – Tilos a harc. A fegyverhasználat. És ne tegyetek megjegyzése-ket a gazdám küllemére.

– Miért, hogy néz ki? – kérdeztem, de mielőtt Eurytion vála-szolhatott volna, új hang ütötte meg a fülünket.

– Üdvözlöm önöket a Három G Farmon! A férfi feje egészen normálisnak tűnt, ami nagy megköny-

nyebbülést jelentett számomra. Arca barna volt, és cserzett a napon eltöltött évektől. Olajtól fénylő haja és vékony bajsza volt, mint a régi filmek banditáinak. Ránk mosolygott, de in-kább kárörvendően, mint barátságosan. Mintha azt gondolta volna magában: „De jó, még több kínzásra váró alapanyag!”

[137]

De nem morfondírozhattam ezen sokat, mert észrevettem a testét… vagy inkább a testeit. Mindhármat. Azt gondolhatná-tok, hogy Janus és Briareósz után hozzászoktam már a furcsa-ságokhoz, de tévedtek: ennek a fickónak ugyanis három teste volt. Nyaka a középső mellkasához kacsolódott a megszokott módon, de két további mellkassal is rendelkezett, amelyeket csak néhány centi választott el egymástól, és a vállaknál kap-csolódtak össze. A bal karja a bal testéből, a jobb a jobb oldali-ból nőtt ki, vagyis mindössze két karja volt, de négy hónalja, ha ez így érthető. A három mellkast egy óriási derék fogta össze. Deréktól lefelé két normális, de a szokásosnál vastagabb láb látszódott. A fickó az általam valaha látott legnagyobb méretű Levi’s farmert viselte. A felsőtestein három különböző színű vadnyugati pólót viselt: zöldet, pirosat, sárgát. Olyan volt, mint egy közlekedési lámpa. El sem tudtam képzelni, hogyan húzza fel a pólót a középső testére, hiszen arról hiányoztak a kezek.

Eurytion, a tehénpásztor oldalba bökött: – Üdvözöld Mr. Geryont! – Jó napot! Szép felsőteste… akarom mondani farmja van! Mielőtt Geryon válaszolhatott volna, az üvegajtón Nico di

Angelo lépett ki. – Geryon, nem fogok várni… Megtorpant, amikor meglátott bennünket. Aztán kirántotta a

kardját. A fegyver éppen olyan volt, amilyennek álmomban lát-tam: rövid, éles, és sötét, mint az éjszaka.

Geryon ráförmedt, amikor meglátta: – Tegye el, Mr. di Angelo! Nem hagyom, hogy a vendégeim

egymást öldököljék! – De ezek… – Percy Jackson és Annabeth Chase – fejezte be helyette

Geryon. – Néhány szörny barátjukkal… – Szörny barátjukkal?! – sértődött meg Grover.

[138]

– Ezen az emberen három póló van! – mondta Tyson, mint akinek ez a tény csak most jutott el a tudatáig.

– Hagyták meghalni a testvéremet! – Nico hangja remegett a dühtől. – És most eljöttek, hogy engem is megöljenek!

– Nico, mi nem akarunk bántani – emeltem fel a kezemet. – Ami Biancával történt…

– Ki ne ejtsd a nevét! Arra sem vagy méltó, hogy a szádra vedd!

– Várjunk csak egy percet! – mutatott Annabeth Geryonra. – Honnan tudja a nevünket?

A háromtestű férfi kacsintott: – Igyekszem minél informáltabb lenni, drágám! Időről időre

különböző alakok jelennek meg a farmon. És mindenki akar valamit a jó öreg Geryon bácsitól. Most pedig, Mr. di Angelo, tegye el azt a ronda kardot, mielőtt Eurytion csavarja ki a kezé-ből!

Eurytion nem túl lelkesen, de meglengette párszor a bun-kósbotját. Orthus is morogni kezdett a lábánál.

Nico habozott. Sápadtabbnak és soványabbnak látszott, mint az Írisz-üzenetben. Úgy vettem észre, nem sokat evett az elmúlt héten. Fekete ruhája poros volt a Labirintusban való vándorlás-tól, szeme gyűlölettől izzott. Túl fiatal még ekkora gyűlölethez, gondoltam. Eszembe jutott, amikor még vidám, mitomágiás kártyáival játszadozó kiskölyök volt.

Nico vonakodva visszadugta a kardját. – Ha közelebb jössz, Percy, segítséget kérek! Ne akard,

hogy megismertesselek velük! – Nem akarom – hagytam rá. Geryon megveregette Nico vállát. – Jól ki fogunk jönni egymással. Most pedig hadd mutassam

meg nektek a farmomat!

[139]

Geryonnak volt egy kisvonata. Az állatkertben furikáztatják körbe hasonlóval a gyerekeket. A kisvasutat fekete-fehér tehén-foltosra festették.

A motorházból hosszú tehénszarvak álltak ki. Olyan hang-juk volt, mint a kolompnak. Arra gondoltam, hogy Geryon így kínozza meg a vendégeit. Egy kör a bocivonattal, és máris ha-lálra alázta őket.

Nico leghátra ült. Talán azért, hogy szemmel tarthasson bennünket. Eurytion a bunkósbotjával mellé telepedett, és sze-mére húzta szalmakalapját, mintha szunyókálásra készülne. Orthus az első kocsi ülésén foglalt helyett, Geryon mellett, majd kétszólamú, boldog csaholásba kezdett. Nekünk a közép-ső két kocsiban jutott hely.

– Mi nagyban dolgozunk! – hencegett Geryon, és a bocivonat meglódult. – Főleg lovaink és marháink vannak, de akadnak egyéb különlegességek is!

Felértünk egy domb tetejére, és Annabeth nem akart hinni a szemének.

– Hippalektryonok?! Azt hittem, már régen kihaltak! A domb lábánál, egy elkerített kifutóban életem legkülönö-

sebb teremtményeit pillanthattam meg. Elölről lovak, hátulról kakasok voltak. Hátsó lábuk hatalmas, sárga karomban végző-dött. Tollas farkuk és vörös szárnyuk volt. Amíg figyeltem őket, két példány összeveszett egy kupac magon. Ágaskodva nyerítettek és szárnyukat csattogtatták, amíg a kisebbik meg nem futamodott groteszkül ugrálva hátsó csirkelábain.

– Kakaspónik! – lelkesedett Tyson. – Tojnak is? – Egyetlen egyet évente – vigyorgott vissza Geryon a hátsó

tükörben. – Mennyei omlettet lehet belőle készíteni, nem győz-zük kielégíteni a keresletet!

[140]

– Ezt hallani is rossz! Nem zavarja, hogy egy veszélyeztetett fajról beszél?! – rökönyödött meg Annabeth.

Geryon legyintett: – Az arany az arany, szívem! Szerintem csak azért ágál elle-

ne, mert még nem kóstolta a tojásukból készült omlettet! – Nagyon téved! – motyogta Grover, de Geryon tovább

folytatta az idegenvezetést. – Ott pedig a tűzokádó pónikat tartjuk, talán látták őket ide-

felé jövet. Természetesen harci lovaknak tenyésztjük őket. – Melyik háborúra? – kérdeztem. Geryon arcán ravasz mosoly jelent meg: – Mikor melyikre… Amott a díjnyertes vörös teheneinket

csodálhatják meg! A domb oldalában több száz cseresznyepiros tehén legelé-

szett. – Rengetegen vannak – mondta Grover. – Igen, tudják, Apolló túl elfoglalt, és bennünket bízott meg

a gondozásukkal. Főleg a tenyésztésükre koncentrálunk, mert nagy irántuk a kereslet.

– Mire használják őket? – kérdeztem. Geryon felhúzta fél szemöldökét: – Hogyhogy mire?! Megeszik őket. A hadseregeknek nagy a

húsigényük. – Maguk levágják a szent teheneket, és hamburgert csinál-

nak belőlük?! – rökönyödött meg Grover. – Ez ellentétes az ősi törvényekkel!

– Ó, szatírom, azért ne túlozza el a dolgot! Ezek csak álla-tok.

– Csak állatok! – Igen, és biztos vagyok benne, hogy ha Apollónak nem tet-

szene a dolog, tudatná velem. – Szerintem nem is sejti, mi folyik itt – suttogtam.

[141]

Nico előrehajolt: – Engem untat a téma. Fontos dolgokról kellene beszélnünk,

Geryon, ez pedig nem az. – Mindent a maga idejében, Mr. di Angelo! Ha abba az

irányba néznek, vethetnek egy pillantást néhány egzotikus já-tékszeremre!

A szögesdróttal körbevett mezőn óriásskorpiók mászkáltak. Három G Farm – jutott eszembe hirtelen. – Quintus magától

rendelte a skorpiókat! – Quintus… – tűnődött el Geryon. – Izmos férfi, katonásra

nyírt, őszes hajjal? Kardforgató? – Igen! – Nem tudom, kiről beszél – válaszolta Geryon. – És íme az

én díjnyertes istállóm! Ezt feltétlenül látniuk kell! Háromszáz méternyire járhattunk az állatoktól, de még mie-

lőtt megláthattam volna őket, orromba csapott a bűzük. Fut-ballpályányi karámjuk egy smaragdzöld folyó mellett állt. Az egyik oldalán istállósor húzódott. Körülbelül száz ló sétálgatott a trutyiban – és trutyi alatt most tényleg trágyát értek. Kevés undorítóbb dolgot láttam életemben. Mintha egyik éjszaka trá-gyalavina árasztotta volna el a karámot. Gyomorforgató volt a trágyában gázoló lovak látványa, és az istálló sem volt jobb ál-lapotban. Úgy bűzölgött, hogy nem is tudom, mihez hasonlít-hatnám – talán az East River-i szemeteshajókhoz.

Nico is fulladozott: – Ez meg mi?! – A lovacskáim! – büszkélkedett Geryon. – Nos, egészen

pontosan Augiász állatai, de egy szerény havi juttatásért elvál-laltam a gondozásukat. Hát nem édesek?

– Undorítóak! – felelte Annabeth. – Sok kaka – állapította meg Tyson.

[142]

– Nem szabadna ilyen körülmények között tartania őket! – csattant fel Grover.

– Kezdenek mindannyian az idegeimre menni. Ezek húsevő lovak, világos? Ezek az ilyen körülményeket kedvelik.

– Ja. Meg sajnálja a pénzt a takarításra… – jegyezte meg Eurytion a kalapja alól.

– Téged ki kérdezett?! – szólt rá Geryon. – Igaz, hogy nem egyszerű kialmozni, és ha felőlük fúj a szél, akkor a rosszullét kerülget. De kit érdekel?! A lényeg, hogy sokat fizetnek a lo-vakért a megrendelőim.

– Miféle megrendelők? – kérdeztem. – Meglepődne, ha tudná, mennyien vásárolnak húsevő lova-

kat! Hatékonyabb szemétpusztítók, mint a konyhamalacok! És náluk jobban semmi nem rémíti meg az ellenséget! Születésna-pi bulikon nélkülözhetetlenek! Sokan akarják kikölcsönözni őket.

– Maga egy szörnyeteg – vonta le a következtetést Annabeth.

Geryon megállította a bocivonatot, és Annabethre meredt. – Miért kapom ezt a megtisztelő jelzőt? A három testem mi-

att? – Az állatokkal való bánásmódja miatt – morogta Grover. – A vevői miatt, akiket emleget! – felelte Annabeth. – Maga

Kronosznak dolgozik. Az ő hadseregét látja el hússal, lovakkal, meg mindennel.

Geryon vállat vont. Ez elég furcsa látványt nyújtott, hiszen hat válla volt. Mintha breakelne, úgy hullámzott.

– Én annak dolgozom, kisasszony, aki megfizet. Üzletember vagyok. Azzal kereskedem, amim van.

Kimászott a bocivonatból, és mint aki élvezi a friss levegőt, elindult az istállók felé. A folyó, a dimbes-dombos, fás táj

[143]

egész szép látványt nyújtott volna, ha nem rondítja el a trá-gyamező.

Nico kiszállt a kocsi hátuljából, és Geryon után futott. Eurytion, a tehénpásztor nem is volt olyan álmos, mint ami-

lyennek látszott. A buzogányát meglengetve Nico után lódult. – Azért jöttem, hogy az üzletről beszéljünk, Geryon – kezd-

te Nico. – És még nem válaszolt. – Mmm – vett szemügyre Geryon egy kaktuszt, aztán bal

kezével megvakarta a középső mellkasát. – Igen, talán lesz üz-let.

– A szellem azt mondta, maga tud segíteni. Elvezet ahhoz a lélekhez, akit meg akarunk szerezni.

– Egy pillanat! Azt hittem, én vagyok az a lélek, akit akarsz – vágtam közbe.

Nico úgy meredt rám, mintha megőrültem volna: – Te? Miért akarnálak én téged? Bianca lelke ezerszer töb-

bet ér a tiédnél! Most pedig válaszoljon, Geryon, tud segíteni, vagy nem?

– Ó, azt hiszem, tudok – mondta a farmer. – Hol van most az a bizonyos szellem barátja, ha szabad kérdeznem?

Nico zavarba jött: – Nappal nem látszik. Nehéz alakot öltenie. De itt van vala-

hol. Geryon elmosolyodott: – Ez jellemző rá. Minósz mindig eltűnik, ha… Nehézségek

akadnak. Minósz? Felötlött emlékezetemben az aranykoronás, hegyes

szakállú, kegyetlen pillantású alak. – Az a gonosz király? Az ő szelleme a tanácsadód? – Semmi közöd hozzá, Percy! – Nico ismét Geryon felé for-

dult. – Hogy érti azt, hogy „nehézségek akadnak”?

[144]

A háromtestű férfi felsóhajtott: – Nos, Nico… ugye, szólíthatom így? – Nem! – Tudja, Nico, Luke Castellan nagyon jó pénzt fizet a félvé-

rekért. Különösen az erős félvérekért. Ha megtudná, ki az apja, akkor egy zsák pénzt kapnék magáért.

Nico előrántotta a kardját, de Eurytion kiütötte a kezéből a bunkósbotjával. Mielőtt felpattanhattam volna, Orthus a mell-kasomra ugrott, és közvetlen közelről a képembe vicsorgott.

– Ha nem akarják, hogy Orthus kitépje Mr. Jackson gigáját, javaslom, maradjanak a helyükön! Eurytion, lennél olyan ked-ves, és vigyáznál Nicóra?

A tehénpásztor a fűbe köpött: – Ez parancs volt? – Természetesen, te marha! Eurytion unott képet vágott. Aztán vastag karjaival felemel-

te a fiút, mint egy birkózó. – Vedd fel a kardot is! – mondta undorodva Geryon. –

Semmit sem utálok jobban a sztűgiai vasnál. – Az idegenvezetés véget ért, menjünk vissza a házba, és ha-

rapjunk valamit! Közben pedig küldjünk egy Írisz-üzenetet a ti-tánok seregében szolgáló barátainknak!

– A barátai?! – kiáltott fel Annabeth. Geryon rámosolygott. – Ne aggódjon, kisasszony, miután Mr. di Angelót átadtam

nekik, maguk szabadon távozhatnak. Nem szeretek beleavat-kozni a missziókba, ráadásul valaki fizetett is nekem azért, hogy egy bizonyos küldetés minden részvevője ép bőrrel tá-vozhasson innen. És ha jól sejtem, Mr. di Angelo nem tartozik önökhöz.

– Ki fizette le? – méltatlankodott Annabeth. – Miről beszél? – Ne foglalkozzon vele, drágám! Indulhatunk?

[145]

– Várjon! – szólaltam meg, de mozdulatlan maradtam, mint egy szobor, mert nem szerettem volna, ha Orthus elharapja a torkomat. – Geryon, azt állítja magáról, hogy üzletember. Ak-kor kössünk üzletet!

Geryon összehúzta a szemét. – Milyen üzletről beszél? Nincs is aranya. – Annál sokkal jobbat ajánlok. Árucserét. – De Mr. Jackson, magának nincs semmije! – Esetleg kitakaríthatná az istállókat – javasolta ártatlanul

Eurytion. – Áll az alku. Ha elbukom, eladhat bennünket is Luke-nak! – Feltéve, ha a lovak nem eszik meg addig – jegyezte meg

Geryon. – A barátaimat akkor is eladhatja. De ha mégis sikerülne,

akkor Nicóval együtt távozhatunk. – Nem! – kiáltott fel Nico. – Ne tegyél nekem szívességet,

Percy! Nem kérek a segítségedből! Geryon kuncogni kezdett. – Percy Jackson, azokat az istállókat nem takarították ki

vagy ezer éve… Bár igaz, ami igaz, ha azt a rengeteg trágyát kitakarítaná valaki, több állatot tarthatnék az istállókban.

– Mi vesztenivalója van? A farmer habozott. – Rendben, elfogadom az ajánlatát! De napnyugtáig végez-

nie kell az istállótakarítással, különben eladom a kis barátait, és gazdag leszek!

– Rendben! Geryon bólintott. – A barátait addig magammal viszem a házba. Ott várunk

magára. Eurytion vicces képet vágott. Akár az együttérzés jelének is

vehettem. Aztán füttyentett egyet a kutyájának, és az rögvest

[146]

átugrott Annabeth ölébe. Annabeth sikkantott egyet. Tudtam, hogy Grover és Tyson semmivel nem fog próbálkozni, amíg Annabeth túsz.

Kiszálltam a kocsiból, és Annabeth szemébe néztem. – Remélem, tudod, mit csinálsz – suttogta. – Én is. Eurytion a hátsó üléshez vonszolta Nicót. Geryon a kor-

mány mögé ült. – Napnyugtáig végezzen! – emlékeztetett. – Nem várunk to-

vább egy percet sem. Búcsúzásképpen rám nevetett, majd megnyomta a kolomp-

dudát, és a bocivonat elrobogott az ösvényen.

[147]

9. FEJEZETÜNK TÁRGYA: A TRÁGYA

mikor megláttam az éles fogakat, hirtelen reménytelennek láttam a helyzetemet.

A kerítéshez közeledve a pólómat az orrom elé kellett tarta-nom, hogy tompítsam a bűzt. Az egyik csődör felém gázolt a kakában, és dühösen rám nyerített. Ezután vicsorgott egyet. Fogai hegyesebbek voltak a medvéénél.

Megpróbáltam vele telepatikusan eltársalogni. A legtöbb ló esetében menni szokott.

Helló! Én fogom kitakarítani az istállótokat! Ugye milyen nagyszerű?

Igen!, válaszolt a ló. Gyere be! Felfalunk! Fincsi félvér! De én Poszeidón fia vagyok! Ő teremtette a lovakat!, ellen-

keztem. A lovak világában e bejelentést követően rögtön VIP ven-

dégként szoktak kezelni, de ez az eset kivételt képezett. Igen! Ő is jöhet! Szeretjük a tengeri kaját! Tengeri kaja! Azonnal érdeklődni kezdtek a társai is. Min-

denfelé legyek döngtek, és a hőség sem tett jót a bűznek. Volt valami halvány elképzelésem arról, hogyan teljesítsem a fela-datot: rémlett ugyanis, hogy Héraklésznek sikerült már egyszer a dolog. Egy folyót vezetett az istállóba, ami kimosta belőle a trágyát. Bíztam benne, hogy sikerül majd parancsolnom a víz-nek. De hogyan közelítsem meg a lovakat anélkül, hogy me-

A

[148]

gennének? Ez volt a kérdés. A folyó pedig lejjebb volt az istál-lóknál. Sokkal távolabb, mint hittem, majdnem két kilométer-nyire. Közelről még nagyobbnak látszott a trágyaprobléma. Egy rozsdás lapáttal próbaképpen belekotortam a kerítés mel-letti trágyába. Szuper. Mindössze négybillió lapátolás válasz-tott el a tiszta és ragyogó istállótól.

A nap már jócskán túljutott a delelőjén. Legjobb esetben is csak néhány órám maradt alkonyatig. Úgy döntöttem, a folyó az egyetlen esélyem. Mindenesetre sokkal könnyebb lesz a fo-lyóparton gondolkozni, mint ebben a bűzben. Elindultam lefelé a dombon.

A folyóparton egy lány várt rám. Farmerben volt, és zöld póló-ban, a haját sáslevelekkel fonta össze. Összefont karral állt, és szigorúan nézett rám.

– Ne is álmodj róla! – jelentette ki határozottan. – Te egy najád vagy? – bámultam rá. – Nem is a Mikulás – forgatta a szemét. – De angolul beszélsz, és nem vagy a vízben. – Miért, azt hitted, hogy nem viselkedhetünk emberként, ha

úgy tartja kedvünk? Ezen még sohasem gondolkoztam. Hülyén éreztem magam.

Egy csomó najádot láttam már a táborban, de azok nem sok mindent csináltak azon kívül, hogy a kenuzótó fenekéről vi-hogtak és integettek felém.

– Figyelj, azért jöttem, hogy… – kezdtem. – Tudom, ki vagy, és azt is, mit tervezel. És a válaszom:

nem! Nem engedem, hogy a folyómmal takarítsd ki azt az un-dorító istállót.

[149]

– De… – Ne törd magad, tengeri fiú! Ti, óceán típusúak azt hiszitek,

hogy sokkal fontosabbak vagytok egy kis folyónál, igaz? Hadd hívjam fel a figyelmed arra, hogy ez a najád nem fog úgy tán-colni, ahogy te fütyülsz, csak azért, mert Poszeidón fia vagy. Ez egy édesvízi élőhely, uram. A srác, aki legutóbb hasonlót kért tőlem, sajnos túlságosan jóképű volt, nálad mindenesetre sokkal helyesebb, és sikerült rávennie a dologra, de most már tudom, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el! Van ne-ked fogalmad arról, mit tenne annyi salakanyag az ökosziszté-mámmal?! Azt képzeled, szennyvizet csinálok a folyómból a kedvedért?! A halaim elpusztulnának. A növényeimet sohasem lennék képes megtisztítani a trágyától! Évekig émelyegnék. KÖSZÖNÖM SZÉPEN, NEM KÉREK BELŐLE!

Az, ahogyan beszélt, egyik halandó ismerősömre, bizonyos Rachel Elisabeth Dare-re emlékeztetett – mindketten szinte bokszoltak a szavaikkal. Igazán nem vethettem semmit a najád szemére. Be kellett látnom, hogy én is dühös lennék, ha valaki több millió kiló trágyát zúdítana a lakásunkra. De mégis…

– A barátaim veszélyben vannak – próbálkoztam. – Az elég kellemetlen, de nem az én problémám. Nem fogod

tönkretenni a folyómat. Úgy állt ott, mint aki bunyózni akar. A kezét ökölbe szorí-

totta, de a hangja kissé megremegett. Észrevettem, hogy min-den dühe ellenére fél tőlem. Talán attól tartott, hogy erőszakkal akarom átvenni a folyó felett az irányítást, és a küzdelemben alul maradna.

Ettől elszomorodtam. Kötekedő alaknak éreztem magam, Poszeidón parancsolgató fiának.

Leültem egy farönkre. – Rendben, te nyertél. A najád meglepetten nézett rám:

[150]

– Tényleg? – Nem akarok harcolni veled. Ez a te folyód. Leeresztette a vállát. – Oh. Ez jó. Úgy értem, szép tőled. – De a barátaimat velem együtt eladjak a titánoknak, ha

napszálltáig nem takarítom ki az istállókat. És fogalmam sincs, hogyan sikerülhetne.

A folyó boldogan csobogott mellettünk. Egy kígyó úszott át a tükrén, aztán lebukott. A najád végül felsóhajtott.

– Elárulok egy titkot, tengeristen fia. Markolj fel egy kis földet.

– Hogy mit?! – Jól hallottad. Lehajoltam, és belemarkoltam a texasi földbe. Száraz volt és

fekete, apró, fehér kövekkel… De valami mást is észrevettem benne.

– Ezek kagylók – mondta a najád. – Megkövült tengeri kagylók. Több millió évvel ezelőtt, még az istenek ideje előtt, amikor Gaia és Uranosz uralkodott, ezt a területet víz borította. A tengerhez tartozott.

A markomban ősi tengeri sünök és puhatestűek kagylóda-rabjait tartottam. Még a mészkőkavicsokban is beágyazódott kagylókat találtam.

– Értem. De nekem mi hasznom ebből? – kérdeztem. – Te hasonlítasz rám, félisten. Amikor nem a vízben va-

gyok, akkor a víz van bennem. Ez az életelemem. – Egy lépést tett hátra, és belelógatta a lábát a folyóba, ezután rám mosoly-gott: – Remélem, megtalálod a módját, hogy kiszabadítsd a ba-rátaidat!

A következő pillanatban vízzé változott, és egyé vált a fo-lyóval.

[151]

Mire visszaértem az istállókhoz, a nap már a domboknál járt. Valaki bizonyára megetette a lovakat, mert éppen nagydarab, állati tetemeket marcangoltak. Nem tudtam volna megmondani, milyen állatokét, de nem is voltam rá kíváncsi. Ha volt valami, ami ezeket az egyébként is undorító istállókat még gusztustala-nabbá tehette, akkor az ötven, dögöt marcangoló ló látványa feltétlenül az volt.

Tengeri kaja!, üzente telepatikusan az egyik, amikor meglá-tott. Gyere be! Még van hely a hasunkban!

Mihez kezdhettem? A folyóval nem takaríthattam ki az istál-lókat, és azzal a ténnyel sem tudtam mit kezdeni, hogy ezen a helyen több millió évvel ezelőtt tenger hullámzott. Először a tenyeremben tartott maroknyi apró, megkövesedett kagylóra néztem, aztán a trágyahegyre, végül elkeseredésemben elhají-tottam a kagylókat. Amikor hátat fordítottam a lovaknak, fur-csa zajt hallottam. SSSSSZ! – sziszegett valami, mint egy ki-lyukadt luftballon.

Ahová a kagylót hajítottam, ott észrevettem egy trágyából feltörő, apró buzgárt.

– Lehetetlen… – ámultam el. Óvatosan közelebb léptem a kerítéshez. – Magasabbra! – parancsoltam. PSSSSSSSSS! A vízsugár egyméteresre nyújtózott, és tovább buzogott.

Nem akartam hinni a szememnek. Néhány ló odamerészkedett a forráshoz, hogy megvizsgálja. Az egyik belekóstolt, és elkap-ta a fejét:

Fúj! Ez sós! Tengervíz tört fel Texas közepén, egy farmon. Újból a föld-

be markoltam, és kiszedegettem belőle a megkövült kagylókat.

[152]

Nem igazán tudtam, mit teszek, csak végigrohantam a karám mentén, és kagylókat dobáltam a trágyába. Sós víz bugyogott fel mindenütt, ahová a kagylók hullottak.

Hagyd abba! Mi zabálni akarunk, nem fürödni!, ellenkeztek a lovak.

Újabb furcsaságra lettem figyelmes: a víz nem futott ki a ka-rámokból, és folyt le a domboldalon, mint az várható lett volna. Tócsává gyűlt a források körül, majd leszivárgott a földbe a trágyával együtt. A lótrágya feloldódott a sós vízben, és helyen csak a jó öreg anyaföld maradt.

– Erősebben! – kiáltottam. Valami megrándult a gyomrom-ban, és a sós vizű források olyan erővel törtek fel, mintha a vi-lág legnagyobb autómosójában járnék. A lovak megvadultak, kétségbeesve vágtatni kezdtek, amikor a feltörő gejzírek több irányból mosdatni kezdték őket. A trágyahegyek úgy olvadtak el, mint a jégkockák.

A bensőmben érzett rángás annyira felerősödött, hogy szinte már fájt, de a fájdalmat elfeledtette velem a feltörő sós víz fan-tasztikus látványa. Megcsináltam. Az óceánt ide varázsoltam, a lankák közé.

Kérem, uram, hagyja abba!, kiabálták a lovak. Addigra már mindent elöntött a víz. A bőrig ázott lovak

ijedten csúszkáltak a sárban. Trágyának nyomát sem lehetett látni, a több tonna ürülék felszívódott a földben, és a tócsák tó-vá dagadtak. A víz kifolyt a karámból, és több száz kis patak-ban elindult a domboldalon a folyó felé.

– Állj! – parancsoltam a víznek. De nem történt semmi. Csak a hasamban erősödött a fájda-

lom. Ha nem sikerül időben elzárnom a gejzíreket, a sós víz a folyóba ömlik, és megmérgezi a halakat a vízinövényekkel együtt.

[153]

– Állj! – minden akaraterőmmel arra összpontosítottam, hogy elzárjam a feltörő tengervizet.

A gejzírek hirtelen elapadtak. Holtfáradtan estem térdre. Egy makulátlanul tiszta istállót láttam magam előtt és egy kifu-tónyi friss, sós, sarat, amelyen ötven csillogó szőrű ló álldogált. A zuhany még a foguk közül is kimosta a húsdarabokat.

Kérem, uram, ígérjük, hogy nem esszük meg! Csak ne zúdít-son a nyakunkba újabb sós zuhanyt!

Rendben, de akkor ígérjétek meg, hogy nem esztek többé mást, csak amit a gondozóitok elétek tesznek. Embereket soha. Vagy visszatérek a kagylóimmal!

A lovak felnyihogtak, és szentül megfogadták, hogy ezentúl szimpla és rendes húsevő lovacskák lesznek. Nem értem rá to-vább csevegni velük, mert a nap leszállni készült. Megfordul-tam, és rohanni kezdtem a farmház felé.

A barbecue illata már messziről megcsapott. Még nagyobb se-bességre kapcsoltam, mert imádtam a barbecue-t.

A tornácon minden készen ált egy jó bulihoz. A korlátokat szalagok és lufik díszítették. Geryon egy olajoshordóból készí-tett barbecue sütőn hamburgerhúsokat forgatott. Eurytion az asztal mellett ült, és késével a körmét piszkálgatta. A kétfejű kutya a sülő oldalasokat és hamburgereket szimatolta. Végül az egyik sarokban észrevettem a barátaimat: Tysont, Annabetht, Grovert és Nicót. Csuklóikat a bokáikhoz kötözték, mint a rodeóállatoknak, és betömték a szájukat.

– Engedje el őket! – ziháltam a rohanástól. – Kitakarítottam az istállókat!

[154]

Geryon megfordult. Mindhárom mellkasán egy-egy feliratos kötényt viselt. „CSÓKOLD… MEG… A SZAKÁCSOT!” – olvastam össze a feliratot.

– Csak nem?! Elárulná, hogy csinálta? Nem voltam mesélős kedvemben, de elmondtam neki. Elismerően bólintott: – Kifejezetten ügyes. A maga helyében megmérgeztem vol-

na azt az idegesítő kis najádot, de így is minden elismerésem. – Engedje el a barátaimat! Megállapodtunk. – Azóta átgondoltam a dolgot. Ha elengedem őket, sajnos,

üres marad a zsebem. – De megígérte! Geryon ciccegni kezdett. – Kérte tán, hogy tegyek esküt a Sztüx folyóra? Eszébe sem

jutott. Vagyis nem ígértem semmit. Ha legközelebb egyezséget köt valakivel, fiatalember, ne felejtse el megesketni!

Kirántottam a kardomat. Orthus felmordult. Az egyik fejé-vel Grover füléhez hajolt, és elővillantotta tépőfogait.

– Eurytion, ez a fiú kezd idegesíteni. Öld meg! – vetette oda flegmán Geryon.

Eurytion szemügyre vett. Nem sok jövőt jósoltam magam-nak vele és hatalmas buzogányával szemben.

– Ölje meg maga! – mondta a tehénpásztor. – Hogy mi?! – emelte fel szemöldökét Geryon. – Hallotta – morogta Eurytion. – Mindig velem végezteti el

a piszkos munkát. Ráadásul nem a jó ügyért harcolunk. Unom már, hogy maga miatt haljak meg. Ha annyira ragaszkodik hozzá, küzdjön meg maga a kölyökkel!

Még soha nem hallottam ennyire „árészietlen” szöveget egy Árész sarjtól.

Geryon elhajította a húsforgató villát:

[155]

– Szembe mersz szegülni velem?! Ha akarom, akár most rögtön kirúglak!

– Igen? És akkor ki fog a marháira vigyázni? Orthus, láb-hoz!

A kutya otthagyta Grovert, és a tehénpásztor lábához tele-pedett.

– Rendben! – mondta Geryon. – Még visszatérünk a dolog-ra, ha végeztem a kölyökkel! – felkapott és elhajított két szelet-előkést.

Az egyiket félreütöttem a kardommal. A másik a kemping-asztalba állt, néhány centinyire Eurytion kezétől.

Támadásba lendültem. Geryon az első csapást egy izzó hús-fogóval hárította el, aztán az arcom felé döfött a barbecue vil-lával. A következő támadását kikerülve sikerült a védővonalán belülre jutnom, és kardomat a középső mellkasába döftem.

– Arrgh – esett térdre előttem. Arra számítottam, hogy mint a szörnyek szoktak, ő is semmivé foszlik. De csak grimaszolt egyet, és feltápászkodott. A konyhakötényén vöröslő seb gyó-gyulni kezdett.

– Szép próbálkozás, fiam, de az a helyzet, hogy három szí-vem van. Tökéletes regeneráló rendszer.

Felrúgta a barbecue-t, és izzó parázs repült mindenfelé. Az egyik Annabeth arca mellett landolt, és amennyire bekötött szája engedte, felsikoltott. Tyson megpróbálta szétszakítani a kötelét, de meghaladta erejét a feladat. Pontot kellett tennem a csata végére, mielőtt valamelyik barátom megsérül.

Pengémmel a bal mellkasára csaptam, de Geryon csak kaca-gott. Ezután a jobb gyomrába szúrtam. Semmi. Arcizma sem rándult. Mintha egy játék mackót próbáltam volna kibelezni.

Három szív. Tökéletes regeneráló rendszer. Amíg egyszerre csak egy szívében tudok kárt tenni, nem győzöm le.

Beszaladtam a házba.

[156]

– Gyáva! – kiáltott utánam. – Gyere vissza, és halj meg tisz-tességgel!

A nappali falain az őz- és sárkányfejek visszataszító trófeái mellett egy fegyvertok és egy kardtartó is lógott. Aztán észre-vettem a puzdrát és az íjat.

Geryon elhajította a barbecue villáját, amely remegve bele-állt a mögöttem lévő falba, éppen a fejem mellett. Elvett két kardot a tartóról:

– A te fejedet oda fogom kitenni, Jackson! A grizzly medve mellé.

Őrült ötletem támadt. Eldobtam Árapályt, és lekaptam az íjat a falról.

Én voltam a világ legrosszabb íjásza. A tábori céltáblát sem találtam el, nemhogy a közepét. De nem volt más választásom. Tudtam, hogy ezt a csatát karddal nem nyerhetem meg. Arte-miszhez és Apollóhoz fohászkodtam, az íjász ikeristenekhez, hogy most az egyszer segítsenek nekem. Kérlek, istenkéim, csak egyetlen lövés erejéig!

A nyílveszőt az idegre helyeztem. Geryon nevetett: – Te bolond! Egy kard többet ér egy nyílvesszőnél! Felemelte kardját, és támadásba lendült. Oldalra hajoltam.

Mielőtt felém fordulhatott volna, a nyílvesszőt a jobb oldalába lőttem.

PAF, PAF, PAF! Hallottam, ahogy a nyílvessző sorban átfú-ródik mindhárom mellkasán, aztán kirepül a bal oldalán, és be-lefúródik a grizzly medve trófeájába.

Geryon elejtette a kardját, és kidülledt szemmel rám nézett: – De nekem azt mondták, hogy nem tudsz lőni. Hogy nem

tudsz lőni…

[157]

Arca beteges zöldre változott. Térdre esett, azután szétpor-lott. Nem maradt más belőle, csak három kötény, és egy nagy-méretű cowboycsizma.

Kiszabadítottam a barátaimat. Eurytion meg sem próbált meg-állítani. Aztán olajat öntöttem a tűzre, és a barbecue sütő láng-jai közé dobáltam mindenféle ennivalót. Ezzel az égő áldozattal szerettem volna megköszönni Artemisz és Apolló segítségét.

– Köszönöm! Jövök nektek egyel. A távoli mennydörgésből arra következtettem, hogy a ham-

burgernek jó illata volt. – Éljen Percy! – lelkendezett Tyson. – Megkötözhetjük a tehénpásztort? Hadd tudja meg ő is, mi-

lyen érzés – szólalt meg Nico. – Benne vagyok! – csatlakozott Grover. – Az ölebe le akarta

harapni a fülemet. Eurytionra néztem, aki nyugodtan ült a piknikasztal mellett.

Orthus a tehénpásztor térdére helyezte mindkét fejét. – Mennyi időbe telik Geryonnak, hogy visszatérjen? – kér-

deztem. Eurytion vállat vont: – Talán száz évbe. Elég sokáig tart neki, szerencsére! Hálá-

val tartozom neked. – Azt mondta, unja már, hogy meghaljon Geryonért – jutott

eszembe. – Hogy történt a dolog? – Már több ezer éve dogozom ennek a patkánynak. Szokvá-

nyos félvérként kezdtem, de elfogadtam a halhatatlanságot, amikor apám felajánlotta. Ez volt életem legrosszabb döntése. Itt ragadtam ezen a farmon. Nem hagyhatom el. Nem léphetek

[158]

le. Csak terelgetem Geryon teheneit, és vívom ostoba harcait. Sajnos össze vagyunk mi már nőve.

– Talán tudna változtatni néhány dolgon – mondtam. – Mire gondolsz? – kérdezte Eurytion résnyire húzott

szemmel. – Legyen kedves az állatokkal. Viselje a gondjukat. Ne adja

el őket húsnak. És szüntesse be a titánokkal való üzletelést. Eurytion elgondolkozott ezen: – Ezentúl úgy lesz, ahogy mondtad. – Állítsa a saját oldalára az állatokat. Ha Geryon visszatér,

talán ő fog majd magának dolgozni. Eurytion elvigyorodott: – Azt el tudnám viselni. – Nem fogja megakadályozni, hogy távozzunk? – Ugyan, miért tennék ilyet?! Annabeth megvakarta kidörzsölt csuklóját. Még mindig

gyanakodva pislogott Eurytion felé. – A főnöke szerint valaki fizetett a biztonságos utazásun-

kért. Kicsoda? A tehénpásztor vállat vont: – Lehet, hogy csak bolondított titeket. – És mi a helyzet a titánokkal? Geryon elküldte nekik az

Írisz-üzenetet Nicóról? – Nem. Meg akarta várni vele a barbecue parti végéig. Tőle

nem tudtak meg semmit. Nico rám meredt. Nem tudtam, mihez kezdjek vele. Abban

biztos voltam, hogy nem fog velünk jönni, hiába is próbálnám rávenni. Ugyanakkor azt sem hagyhattam, hogy folytassa ma-gányos ámokfutását.

– Maradj itt a farmon, amíg nem teljesítjük a küldetésünket – javasoltam. – Itt biztonságban lennél.

[159]

– Biztonságban? Mit törődsz te az én biztonságommal? A nővéremet is hagytad meghalni!

– Nico – kezdte Annabeth –, nem Percy hibája volt. És Geryon nem hazudott, amikor azt mondta, jó lesz vigyáznod Kronosszal. Ha tudomást szerezne arról, hogy ki vagy, mindent elkövetne, hogy a saját oldalára állítson.

– Én nem állok egyik oldalon sem! És egyáltalán nem félek! – Pedig jobban tennéd – folytatta Annabeth. – A nővéred

nem akarná, hogy… – Ha tényleg érdekelne benneteket a nővérem, akkor segíte-

nétek visszaszerezni! – Egy lelket lélekért cserével? – kérdeztem. – Igen! – De ha nem az én lelkemre pályázol, akkor… – Nem fogom neked elmagyarázni! – pislogott ki egy

könnycseppet a szeméből. – És vissza fogom hozni a nővére-met.

– Bianca nem szeretné, hogy visszahozd – mondtam. – Le-galábbis nem így.

– Te nem ismered őt! Honnan tudnád, mit akarna és mit nem?!

A barbecue sütőben táncoló lángokba néztem. Felidéztem magamban Annabeth próféciájának sorát: „Bízva lészen a szel-lem királyra.” Nem volt kérdéses, kire vonatkozhat a sor. Meg kellett győznöm Nicót, hogy ne hallgasson Minószra:

– Kérdezd meg Biancát! Az ég hirtelen elsötétedett. – Már megpróbáltam. De nem válaszolt. – Próbáld meg újra! Most, hogy én is itt vagyok, talán vála-

szolni fog. – Ugyan miért tenné?

[160]

– Mert Írisz-üzenetet küldött nekem. – Hirtelen elöntött a bizonyosság, hogy így történt. – Figyelmeztetni akart arra, ami-re készülsz. Azt szerette volna, ha megvédelek.

Nico a fejét rázta: – Nem hiszem. – Csak egy mód van rá, hogy kiderítsük. Azt mondtad, nem

félsz. – Eurytionhoz fordultam: – Szükségünk lenne egy gödör-re, olyasmire, mint egy sír. Valamint ételekre és italokra.

– Percy – figyelmeztetett Annabeth –, nem hinném, hogy ez jó…

– Rendben. Megpróbálom – határozott Nico. Eurytion megvakarta szakállát. – Van hátul egy gödör, amit a szennyvíztárolónak ástunk.

Használjátok azt. Küklopszfiú, hozd ki a hűtőtáskámat a kony-hából! Remélem, a holtak nem vetik meg a gyökérsört…

[161]

10. EGY HALÁLI KVÍZMŰSOR

ötétedés után kezdtünk a szellemidézésbe, a hét méter hosz-szú gödör mellett. A mellette lévő szennyvíztároló kanári-

sárga tartályára egy mosolygós arcot festettek valamint a válla-lat nevét: BOLDOG BUDI. Ez nem igazán illett a szellemidé-zés hangulatához.

Telihold volt. Ezüstfelhők úsztak az égen. – Minósz bizonyára itt ólálkodik valahol – mondta Nico

homlokráncolva. – Besötétedett. – Lehet, hogy lelépett – bizakodtam. Nico gyökérsört öntött a gödörbe, és bedobált némi grille-

zett húst, majd ógörög nyelven kántálni kezdett. Abban a má-sodpercben elhallgattak a fák között ciripelő tücskök. A zse-bemben lapuló, sztűgiai jégből készült kutyasíp is hidegebb lett, majdnem lefagyott tőle a lábam.

– Hagyd abba! – kérte Tyson. Részben egyetértettem vele. Természetellenes dolgot művel-

tünk. Az éjszakai levegő erősen lehűlt. Fenyegetés vibrált ben-ne. De mielőtt megszólalhattam volna, az első szellem már meg is jelent. A gödörből kénszagú köd szivárgott. Az árnyak emberformákká sűrűsödtek. Az egyik kék árnyalak a gödör széléhez lebegett, majd térdre esett, és belekortyolt.

– Zavarjátok el, ebből csak Bianca ihat! – fejezte be váratla-nul Nico a kántálást.

S

[162]

Előrántottam Árapályt, a szellem pedig hangosan sziszegve hátrálni kezdett a mennyei bronzpenge láttán. De az első szel-lemet nem lehetett megállítani. Emberi alakot öltött: egy fehér köntöst viselő szakállas férfiét. A fején aranykorona ült, és ha-lott szemében gonoszság csillogott.

– Minósz! – ismerte fel Nico. – Mit keresel te itt? – Bocsáss meg, uram! – kezdte Minósz, de nem úgy hang-

zott, mintha bármit sajnálna. – A bemutatott áldozat illatának egyszerűen nem tudtam ellenállni. – Szemügyre vette saját ke-zét. – Jó újra látni magamat majdnem testet öltve.

– Megzavartad a rituálét – rótta meg Nico. – Takarodj in… A halott király szelleme éles fénnyel, fenyegetően vibrálni

kezdett. Nico kénytelen volt folytatni a kántálást, hogy sakkban tartsa.

– Igen, igazad van, uram – felelte a szellem kárörvendve. – Folytasd csak a kántálást! Csak azért jöttem, hogy megvédjelek ezektől a hazugoktól, akik tőrbe akarnak csalni.

Felém fordult, és úgy nézett rám, mint egy csúszómászóra. – Percy Jackson… ejej. Úgy látom, Poszeidón fiai semmivel

sem lettek jobbak az elmúlt évszázadok során… Legszívesebben bemostam volna neki egyet. De mivel sej-

tettem, hogy ennyi erővel a levegőt is bokszolhatnám, lemond-tam róla.

– Bianca di Angelóval szeretnénk beszélni. Tűnjön el! – vágtam oda neki.

A szellem kuncogni kezdett. – Az egyik testvéred puszta kézzel végzett a Minótauro-

szommal. De az útvesztőben ennél sokkal veszedelmesebb dol-gok várnak rád. Honnan veszed, hogy Daidalosz segíthet?

A többi szellem egyre izgatottabb lett. Annabeth előhúzta a tőrét, hogy segítsen távol tartani őket a gödörtől. Grover annyi-ra berezelt, hogy Tyson nyakába csimpaszkodott.

[163]

– Daidalosz nem törődik veletek, félvérek – figyelmeztetett Minósz. – Nem bízhattok meg benne. Egy ravasz vénember. Megkeseredett a kezéhez tapadó vértől, és az istenek is elátkoz-ták.

– A vértől? – kérdeztem. – Megölt valakit? – Ne térjünk el a tárgytól! – mordult fel a szellem. – Ti csak

Nico útjába akartok állni. Le akarjátok beszélni, hogy elérje a célját! Én istenné teszem!

– Hallgass, Minósz! – parancsolta Nico. Minósz gúnyosan mosolygott. – De uram, ezek az ellenségeid. Ne hallgass rájuk! Engedd,

hogy megvédjelek! Elveszem a józan eszüket, mint a többinek! – Mint a többinek? – kapkodott levegő után Annabeth. –

Chris Rodriguezre céloz?! Maga tette! – Az útvesztő az én tulajdonom, nem Daidaloszé: a betola-

kodók nem érdemelnek mást, csak őrületet! – Tűnj el, Minósz! – parancsolta Nico. – Látni akarom a

testvéremet! A szellem alig tudta fékezni dühét. – Ahogy kívánod, uram! De figyelmeztetlek: nem szabad

megbíznod ezekben a hősökben! Azzal köddé vált. Újabb szellemek rohantak előre, de Annabethszel visszatar-

tottuk őket. – Bianca, megidézlek! – kezdett Nico a szövegébe, és egyre

gyorsabban kántált. A szellemek nyugtalanul suhantak ide-oda. – Most már barmikor itt lehet – motyogta Grover. A fák között ezüstös fény villant – egy lélek volt, erősebb és

bátrabb a többinél. Közelebb jött, és valami azt súgta, enged-jem át. Letérdelt a gödör elé, hogy igyon. Amikor felemelke-dett, Bianca di Angelo szellemalakja állt előttünk.

[164]

Nico hangja elcsuklott. Leengedtem a kardom. A többi szel-lem furakodott volna előre, de Bianca feltartott keze láttán visszavonultak a fák közé.

– Szia Percy! – köszöntött. Ugyanúgy nézett ki, mint amikor még életben volt: dús, fe-

kete haj, és zöld, oldalra fordított baseballsapka. Szeme és bőre az öccsééhez hasonlóan sötét. Farmert viselt és csillogó kabá-tot, az Artemisz Vadászainak egyenruháját. Válláról íj lógott, halványan elmosolyodott, és a szellemalakja villogni kezdett.

– Bianca – szólítottam meg elszorult torokkal. Régóta bűn-tudat gyötört a halála miatt, de most, hogy magam előtt láttam, legalább ötször rosszabbul éreztem magam. Felszakadt a seb, amit a halála okozott. Eszembe jutott, ahogy hiába kutatom át utána az óriásbronzharcos maradványait, aminek elpusztításáért feláldozta az életét.

– Annyira sajnálom – mondtam. – Nem kell bocsánatot kérned, Percy! Az én választásom

volt. Nem bántam meg semmit. – Bianca! – tántorgott előre Nico, mintha csak most ocsúdna

a kábulatból. A testvére felé fordult. Bianca arca szomorú volt, mintha

félne a pillanattól. – Szia Nico! De megnőttél! – Miért nem válaszoltál előbb?! – vágta a szemébe a fiú. –

Már hónapok óta próbálkozom, hogy kapcsolatba lépjek veled! – Abban bíztam, hogy feladod. – Feladom? – kérdezte Nico csalódottan. – Hogy mondhatsz

ilyet?! Csak próbállak megmenteni. – Nem fog sikerülni, Nico. Hagyd abba a próbálkozást!

Percynek igaza van. – Nincs igaza! Hagyott meghalni! Percy nem a barátod!

[165]

Bianca kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni Nico arcát, de ujjai köddé váltak az élő bőrének közelében.

– Hallgass meg! Hadész fiának tilos haragot tartania, mert veszélyes. Ez a mi végzetes hibánk. Meg kell bocsátanod neki. Ugye megígéred?

– Nem fogok megbocsátani. Soha. – Percy aggódott miattad, Nico. Ő segíthet neked. Bepillan-

tást engedtem neki abba, amire készülsz. Bíztam benne, hogy rád talál.

– Szóval tényleg te voltál? Te küldted az Írisz-üzenetet – mondtam.

Bianca bólintott. – De miért őt segíted, miért nem engem?! Ez nem igazsá-

gos! – ordított a lánnyal Nico. – Most jársz legközelebb az igazsághoz, Nico – folytatta

Bianca. – Te nem Percyre vagy dühös, hanem rám. – Nem igaz! – Dühös vagy rám, mert magadra hagytalak, hogy csatla-

kozhassam Artemisz Vadászaihoz. Dühös vagy rám, mert egyedül maradtál a halálom után. Nagyon sajnálom, Nico! Tényleg. De felül kell emelkedned a dühödön. És ne okold többé Percyt az én választásomért! Ez végzetes következmé-nyekkel járhat.

– Igaza van – szólt közbe Annabeth. – Kronosz lassan fel-támad. És mindenkit a maga oldalára akar állítani, akit csak tud.

– Kit érdekel Kronosz?! – válaszolt Nico. – Én csak a nővé-remet akarom visszakapni!

– Nem fog sikerülni – mondta halkan Bianca. – Hadész fia vagyok, kinek sikerülne, ha nem nekem?! – Ne próbálkozz, Nico. Ha szeretsz, ne… – Bianca hangja

elcsuklott.

[166]

A szellemek ismét körénk gyűltek, és szemlátomást izgatot-tak voltak. Árnyaik ide-oda suhantak, és azt suttogták: Veszély!

– A Tartarosz nyugtalan – magyarázta Bianca. – Az erőd és hatalmad felkeltette Kronosz figyelmét. A halottaknak vissza kell térniük az Alvilágba. Nem biztonságos itt maradnunk.

– Várj! Kérlek! – tartóztatta Nico. – Szia Nico! Szeretlek! Ne felejtsd el, amit mondtam! Alakja megremegett, és eltűnt a többi szellemmel együtt. Ott

hagytak bennünket egy gödörrel, egy BOLDOG BUDI feliratú szennyvíztartállyal és a teliholddal.

Mivel egyikünk sem égett a vágytól, hogy éjnek évadján foly-tassuk utunkat, úgy döntöttünk, hogy másnap reggel vágunk neki. Grover és én elfoglaltuk Geryon nappalijának bőrkanapé-it. Kényelmesebb fekvés esett rajta, mint az útvesztő padlójára terített hálózsákban, de rémálmaim itt is meglátogattak.

Álmomban Luke-ot láttam a Tam-hegy sötét palotájában. Most már befejezték az épületet – nem csak félkész illúzió volt, mint amilyennek múlt télen láttam. A falakon zöld fénnyel ég-tek a fáklyák, a padlót fekete márvány borította. A folyosón hi-deg szél fújt, és a nyitott mennyezeten túl szürke viharfelhők gomolyogtak.

Luke csatához volt öltözve. Terepszínű nadrágot viselt, rö-vid ujjú pólót, bronz mellvértet, de kardja, Intrikus nem volt nála, oldalán üresen lógott a kardhüvely. Kiléptünk egy nagy udvarra, ahol tucatnyi harcos és dracaena készülődött a közelgő ütközetre. Amikor észrevették a fiút, a félistenek Luke felé for-dultak, és kardjukat a pajzsukhoz ütögetve üdvözölték.

– Ssszóljon, uram, és támadunk! – mondta egy dracaena.

[167]

– Hamarosan sor kerül rá – ígérte Luke. – Most folytassátok a felkészülést!

– Uram! – szólt egy hang Luke háta mögül. Kelli volt, az empusza. Azon az éjjelen kék ruhát viselt, és szívdöglesztően jól nézett ki. A szeme fel-felszikrázott: hol sötétbarna volt, hol vérvörös. A haja összefonva hullott a hátára, és úgy tűnt, mint-ha tüzet fogott volna a fáklyáktól, és semmi mást sem akarna, csak visszaváltozni tiszta lánggá.

A szívem dobolni kezdett. Arra számítottam, hogy Kelli fel-fedez, és megint kiüldöz engem az álmomból, mint a múltkor. De egyelőre nem vett észre.

– Látogatód érkezett! – mondta, és félreállt. A látogató sze-mélye még Luke-ot is meglepte.

Kampé, a szörny tornyosult fölé. A lába körül kígyók szi-szegtek, derekán állatfejek morogtak. Kivont kardjainak pengé-in csillogott a méreg. Kitárt denevérszárnya az egész folyosót betöltötte.

– Te? – csuklott el Luke hangja. – Megmondtam, hogy ma-radj az Alcatrazban!

Kampé pislogóhártyái oldalról csúsztak a szemére, mint a hüllőknek. Most is ugyanazon a morgó hangon beszélt, de a tu-datom mélyén értelmet nyertek szavai:

Jöttem, hogy szolgáljam. Engedje meg hogy bosszút álljak! – Te börtönőr vagy, a te dolgod az, hogy… – kezdte Luke. Senki sem szökhet el előlem. Holtan akarom látni őket. Luke habozott. Az arcán egy izzadságcsepp gördült végig. – Legyen, ahogy akarod! Velünk jössz. Vihetnéd Ariadné

fonalát. Ez nagy megtiszteltetést jelentő feladat. Kampé a csillagokra sziszegett, aztán visszadugta kardjait a

hüvelyekbe, majd hatalmas sárkánylábain eldübörgött a folyo-són.

[168]

– Bánom már, hogy felhoztuk a Tartaroszból… – motyogta Luke. – Túl kiszámíthatatlan. Túl erős.

Kelli lágy hangon felkacagott: – Luke, nem félni kell az erőtől, hanem használni! – Minél előbb indulunk, annál jobb. Túl akarok lenni rajta. – Óóó – dongta együtt érzőn Kelli, és végigfuttatta ujját

Luke karján. – Szegénykém, nagyon fájdalmas lehet számodra, hogy a régi táborod ellen kell vonulnod, ugye?

– Ezt egy szóval sem mondtam. – Ugye nem bántad meg? Luke arca megfeszült: – Tudom, mi a kötelességem. – Az jó – mondta a démon. – Mit gondolsz, elég ütőképes a

csapatunk? Vagy kérjem meg Hekaté anyát, hogy segítsen? – Elegen vagyunk! – felelte mogorván Luke. – Az egyezsé-

get megkötöttük. Most már csak abban kell megállapodnunk, hogy az arénán biztonságosan áthaladhassunk.

– Mmm… – kezdte Kelli –, nagyon izgalmasan hangzik. Nem szeretném azt a helyes fejecskédet egy lándzsa hegyén vi-szontlátni, ha elbuknál.

– Nem fogok elbukni – mosolygott hidegen Luke. – Nincs jobb dolgod annál, hogy engem nyaggass, démon?!

– Hogyne lenne – mosolygott Kelli. – Például el kell ijesz-tenem a hallgatózó idegeneket. Ahogyan most is… – azzal megpördült, és egyenesen a szemembe nézett, majd megvillan-totta karmait, és széthasította vele álmom szövetét.

Hirtelen egy másik helyen találtam magam. Egy torony csúcsán álltam, odalent az óceán hullámai csap-

kodták a hegyes szirteket. Az öreg Daidalosz a munkapadja fö-lé hajolt, és egy nagy iránytűhöz hasonló navigációs eszközzel bajlódott. Idősebbnek tűnt annál, amilyennek utoljára láttam. Háta hajlott volt, keze bütykös és eres. Ógörögül káromkodott,

[169]

és úgy hunyorgott, mintha nem látna jól, pedig fényes nappal volt.

– Bácsikám! – kiáltott fel valaki. A lépcsőn, faládával a kezében egy mosolygó fiú szökdé-

cselt felfelé. Annyi idős lehetett, mint Nico. – Szia Perdix! – köszöntötte az öreg hidegen. – Elkészültél a

munkáddal? – Igen, bácsikám! Gyerekjáték volt! Daidalosz a homlokát ráncolta: – Gyerekjáték? Már hogy lenne gyerekjáték pumpa nélkül

rábírni a vizet, hogy hegynek felfelé folyjon? – Pedig az volt, gyere, nézd meg! A fiú ledobta a ládáját, és turkálni kezdett benne. Végül ki-

húzott belőle egy papiruszdarabot, amelyen különböző jegyze-tek és ábrák látszódtak. Nekem nem mondtak semmit de az öreg mogorván biccentett:

– Értem. Nem rossz. – A király imádta! Azt mondta, nálad is tehetségesebb va-

gyok! – Valóban? – De nem hittem neki. Annyira örülök, hogy anyám hozzád

küldött tanulni! Mindent tudni akarok, amit te! – Azt elhiszem – motyogta Daidalosz. – Hogy a helyembe

állhass, igaz-e? A gyerek szeme elkerekedett. – Jaj, ne mondj ilyeneket, bácsikám! Sőt, azon tűnődöm,

hogy… az embernek miért kell egyáltalán meghalnia? A feltaláló haragos tekintettel meredt a fiúra: – Mert ez a dolgok rendje. Mindenkinek meg kell halnia,

csak az isteneknek nem. – De miért? – makacskodott a fiú. – Ha valahogy fogva tart-

hatnánk az animust, a lelket… egy másik formában… Te voltál

[170]

az, aki robotokról beszéltél nekem: bronzbikákról, -sasokról, -sárkányokról, -lovakról. Miért ne alkothatnánk bronzból em-bert is?

– Ugyan már, fiam! – szólt rá Daidalosz élesen. – Ne álmo-dozz! Az efféle dolgok elképzelhetetlenek!

– Én nem vagyok ebben olyan biztos – makacskodott a fiú. – Egy kis mágiával…

– Mágiával? Nevetséges! – De igen, bácsikám! Mágiával, gépészettel és egy kis mun-

kával olyan emberi test állítható elő, ami jobb, mint az eredeti! Készítettem is néhány vázlatot.

Vastag tekercset nyújtott át az öregnek. Daidalosz kihajtotta, majd hosszasan tanulmányozta. Összehajtotta a tekercset, és a fiúra pillantott.

– Nem sikerülhet. Ha idősebb leszel, majd te is belátod. – Majd én beállítom azt a csillagórát! Megint bedagadtak az

ujjaid? Az idős ember állkapcsa megfeszült. – Meg tudom csinálni magam is, köszönöm! Nincs más dol-

god? Perdix mintha észre sem vette volna, hogy felbosszantotta

az öreget. Szerszámai tetejéről lekapott egy bronzból készült bogarat, és a torony széléhez futott vele. A torony szélén ala-csony korlát futott körbe, éppen csak a fiú térdéig ért. A szél erősen fújt.

Ne menj a szélére! – akartam figyelmeztetni, de nem jött ki hang a torkomon. Perdix felhúzta a bogarat, aztán a levegőbe dobta, és kacagva figyelte, ahogy elrepül.

– Okosabb, mint én – motyogta magában az öreg, hogy a fiú nem hallja.

– Igaz, hogy a fiad meghalt? Hatalmas szárnyakat készítettél neki, de elromlottak.

[171]

Daidalosz keze ökölbe szorult. – A helyemre akar állni – suttogta. A szél a fiú körül csapdosott, belekapott a ruhájába, lobog-

tatta a haját. – Én is szeretnék repülni – csacsogott Perdix. – Elkészítem a

saját szárnyaimat. De azok nem fognak elromlani, mint a tieid. Szerinted sikerülni fog?

Talán csak álom volt az álomban, de Daidalosz mellett a kétarcú Janus feje jelent meg remegve a levegőben, és vigyo-rogva egyik markából a másikba dobálta az ezüstkulcsot. Vá-lassz, suttogta az idős feltalálónak. Válassz!

Daidalosz felkapott egyet a fiú fémbogarai közül. Szeme vö-rösen égett a dühtől.

– Perdix! – kiáltotta. – Kapd el! A bronzbogarat a fiú felé dobta. Perdix boldogan ugrott,

hogy elkapja, de a dobás hosszabb lett, mint gondolta. A bogár az ég felé vitorlázott. Perdix túl messzire nyújtózkodott. A szél megtaszajtotta.

Esés közben valahogy sikerült megkapaszkodnia a kőkorlát-ban.

– Bácsikám! Segíts! Az öreg arca maszkká merevedett. Nem mozdult. – Mi az, Perdix! Hol vannak azok a híres szárnyaid? Ké-

szítsd el őket, mert késő lesz! – Bácsikám! – kiáltotta a fiú utolsó erejéből. Nem bírta to-

vább tartani magát, és a tengerbe zuhant. Egy másodpercnyi halálos csend támadt. Janus isten villant

egyet, és eltűnt. Mennydörgés rázta meg az eget. Odafentről egy asszony szigorú hangja hallatszott: Megfizetsz még ezért, Daidalosz!

Nem először hallottam ezt a hangot. Annabeth anyjáé, At-héné istennőé volt.

[172]

Daidalosz hunyorgó szemmel meredt az égre: – Világ életemben tiszteltelek, Athéné istennő! Mindent fel-

áldoztam azért, hogy a te utadat járjam. Azon a fiún az én áldásom volt, és te végeztél vele. Ezért fi-

zetned kell! – Mást se tettem, csak fizettem és fizettem egész életem-

ben… Nem kétséges, hogy az Alvilágba kerülök, de addig… Felvette a fiú tervrajzait, tanulmányozta egy darabig, majd

ruhaujjába csúsztatta őket. Úgy látom, nem érted – mondta hidegen Athéné. – Fizetni

fogsz érte most és mindörökké! Daidalosz összeroskadt a rátörő fájdalomtól. Azt éreztem,

amit ő érzett. Égető fájdalom szorította össze a nyakamat, mintha olvadt, forró vasból öntöttek volna rá gallért. Elállt a lé-legzetem, és elsötétült előttem a világ.

Sötétben ébredtem, kezemmel a torkomat markolásztam. – Percy! – szólalt meg Tyson a másik kanapéról. – Jól vagy? Végre újra egyenletesen lélegeztem. Nem tudtam mit felel-

ni. Most voltam tanúja annak, hogy a fickó, akit keresünk, vég-

zett a saját unokaöccsével. Kék fény villódzott a szobában. – Hány… hány óra van? – kérdeztem rekedten. – Hajnali kettő – felelt Grover. – Nem tudtam aludni. Néz-

tem egy kicsit az Animal Channelt – szipogta. – Tudod, nagyon hiányzik Boróka.

Kidörzsöltem az álmot a szememből. – Elhiszem, de… nemsokára viszontláthatod. Grover szomorúan rázta a fejét.

[173]

– Tudod, milyen nap van ma? Most láttam a tévében. Június tizenharmadika. Hét napja hagytuk el a tábort.

– Hogy mi? – lepődtem meg. – Az ki van zárva! – Az idő sokkal gyorsabban telik a Labirintus falai között –

emlékeztetett Grover. – Amikor Annabeth és te először lemen-tetek, azt hittétek, hogy csak néhány percre tűntetek el, nem emlékszel? Pedig órákig nem tudtunk rólatok semmit.

– Ja, tényleg… – aztán leesett a tantusz, hogy mi bántja kecskepajtást. – A Párosujjú Patások Tanácsának határideje!

Grover a szájába vette a tévé távirányítóját, és rágni kezdte. – Kifutottam az időből – mondta műanyag darabokkal teli

szájjal. – Ha visszatérek, elveszik a kutatási engedélyem, és nem indulhatok többé a Pán keresésére!

– Beszélünk velük! Megkérjük őket, hogy adjanak több időt!

Grover nagyot nyelt: – Nem fognak belemenni. A Föld haldoklik. Minden nap

rosszabb. A vadon… érzem, ahogy lassan eltűnik. Meg kell ta-lálnom a Pánt.

– Sikerülni fog, haver, ne aggódj! Grover rám meredt nagy, szomorú kecskeszemével: – Te mindig jó barát voltál, Percy. Amit ma is csináltál!

Ahogy megmentette-e-ed az állatokat Greyontól! Az valami csodálatos volt! Azt kívánom, bárcsak olyan lehe-e-etnék, mint te.

– Hé, ne mond ezt! Te sem vagy kisebb hős… – De, sokkal kisebb vagyok. Hiába próbálkozom… – sóhaj-

tott. – Percy, nem mehetek vissza a táborba anélkül, hogy meg-találtam volna a Pánt. Egyszerűen nem. Ugye megérted? Nem tudnék Boróka szemébe nézni, ha elbukom. Még a saját sze-membe sem.

[174]

Hangja annyira boldogtalan volt, hogy fájt hallani. Annyi mindenen átmentünk már együtt, de még nem hallottam ennyi-re letörtnek.

– Majd kitalálunk valamit. Nem buktál el. Te vagy a legnye-rőbb kecskefiú, és ezt Boróka is tudja. Hát még én.

– Nyerő kecskefiú – sóhajtotta szomorúan. Miután Grover elaludt, még sokáig ébren bámultam az

Animal Channel kék fényeit a trófeákon.

Másnap reggel lesétáltunk a tehénpásztorhoz, és elköszöntünk tőle.

– Nico, ha akarod, velünk jöhetsz – mondtam neki, mert eszembe jutott, milyen kísértetiesen hasonlított az álmomban Perdix Nicóra.

De csak a fejét rázta. Kétlem, hogy bármelyikünk jól aludt volna a démonfarmon, de Nico tűnt a legnyúzottabbnak. A szeme vöröslött, arca krétafehér volt. Fekete köntöst viselt, amely bizonyára Geryoné volt, mert még egy felnőtt férfinak is három számmal nagyobb lett volna, nemhogy Nicónak.

– Sok mindent át kell gondolnom – mondta. Nem nézett fe-lém, de tudtam, hogy még most is dühös rám. A tény, hogy a nővére az én hívásomra inkább előjött az Alvilágból, mint az övére, csak tovább rontott a viszonyunkon.

– Nico – szólalt meg Annabeth –, Bianca csak azt szeretné, ha nem kellene aggódnia miattad.

A fiú vállára tette a kezét, de Nico elhúzódott, és visszafor-dult az úton a ház felé. Talán csak a szemem káprázott, de úgy tűnt, mintha a hajnali ködök követnék.

[175]

– Aggódom érte – mondta Annabeth felém fordulva. – Ha megint Minósz szellemétől kér segítséget…

– Minden rendben lesz, ne aggódjatok! – ígérte Eurytion. A pásztor szépen kimosakodott. Farmert viselt, és tiszta cowboy-inget, még a szakállát is rövidre nyírta. A lábán Geryon csiz-májára ismertem. – A fiú addig maradhat, és addig gondolkoz-hat, ameddig csak kedve tartja. Itt biztonságban lesz, erről ke-zeskedem.

– Mi lesz magával? – kérdeztem. Eurytion megvakarta Orthus egyik állát, aztán a másikat is. – A dolgok megváltoznak ezen a farmon a mai naptól. Töb-

bé nem eszik senki a szent állatokból. Lesz helyettük szójafasírt. És összehaverkodom a húsevő lovakkal. Ki tudja, lehet, hogy benevezek velük egy rodeóra!

Hideg futott végig a hátamon a gondolatra: – Maga tudja. Mindenesetre sok szerencsét! – Kösz! – köpött Eurytion a fűbe. – Ha jól sejtem, most to-

vább keresitek Daidalosz műhelyét. Annabeth tekintete felcsillant: – Talán tud segíteni? Eurytion a csordarácsot tanulmányozta. Látszott rajta, hogy

a téma kissé kényelmetlen a számára. – Nem tudom, merre lehet. De Héphaisztosz talán tud segí-

teni nektek. – Héra is ezt javasolta. De hogyan találjuk meg Héphaisz-

toszt? Eurytion kihúzott valamit a gallérjából. Egy nyakláncot –

egy ezüstláncon lógó sima ezüstlemezt. A lemez közepén egy mélyedés látszott, mintha valaki belenyomta volna a hüvelyk-ujját. Átnyújtotta Annabethnek.

– Héphaisztosz néha meglátogat – kezdte. – Az állatokat ta-nulmányozza, hogy minél élethűbben készíthesse el bronzból a

[176]

robotváltozataikat. A legutóbbi alkalommal… ööö… tettem neki egy szívességet. Segítettem neki csőbe húzni apámat, Ár-észt, és Aphroditét. Hálából nekem ajándékozta ezt a láncot. Azt mondta, ha egyszer meg akarom találni, ez a lemez majd elvezet a kovácsműhelyébe. De csak egyetlen egyszer.

– És maga továbbajándékozza nekem? – kérdezte Annabeth. Eurytion elpirult. – Engem nem érdekelnek a kovácsműhelyek, kisasszony.

Éppen elég dolgom akad itt. Csak nyomja meg a gombot, kis-asszony, és próbálja meg követni!

Annabeth engedelmeskedett, és a lemez nyolc fémlábat nö-vesztve életre kelt. Barátnőm visítva hajította el a szerkezetet, ettől a tehénpásztor még jobban zavarba jött.

– Pók! – kiáltott fel. – Tudja, Annabethnek pókfóbiája van – magyarázta Grover.

– Az édesanyja, Athéné esküdt ellensége Arakhnénak. – Ó – pislogott Eurytion. – Ezt nem tudtam, bocsásson meg,

kisasszony! A pók a rács felé iszkolt, és eltűnt két cső között. – Siessünk! A robotpók nem fog várni ránk – javasoltam. Annabeth éppenséggel nem lelkesedett túlzottan, de nem

volt más választásunk. Elbúcsúztunk a tehénpásztortól, Tyson félrehúzta a marharácsot, és lemásztunk az útvesztőbe.

Azt kívántam, bárcsak pórázt is adott volna Eurytion a pókhoz! Olyan gyorsan iszkolt az útvesztőben, hogy az idő nagy részé-ben nem is láttuk. Ha nem lett volna velünk Tyson és Grover, akik kifülelték, merre jár, gyorsan elvesztettük volna a pókot.

[177]

Végigrohantunk egy márványfolyosón, aztán balra fordul-tunk, és nem sokon múlott, hogy nem zuhantunk egy szaka-dékba. Engem Tyson rántott vissza a biztos halálból. A folyosó a túloldalon folytatódott. Előttünk harmincméteres mélység sö-tétlett. A mennyezethez vízszintesen egy vaslétrát erősítettek. A mechanikus pók már félúton járt a szakadék fölött, fémszá-lakat lőtt ki magából, és azon lendült egyik fokról a másikra.

– Majommászóka! – szólalt meg Annabeth. – Ebben jó va-gyok!

Felugrott, elkapta az első fokot, és átkapaszkodott a túlpart-ra.

A pókoktól rettegett, de egy feneketlen szakadék fölött fe-szülő majommászókának simán nekivágott. Ti értitek ezt?

Annabeth a túloldalon folytatta tovább a pók üldözését. Én is átcsimpaszkodtam a mászókán. A másik oldalról visszanéz-tem. Grover, mint egy kismajom (ha lehet egy kecskét majom-hoz hasonlítani) Tyson hátán lógott. Termetes küklopsz testvé-rem három lendülettel a túloldalon termett. Még szerencse, hogy ilyen gyorsan, mert az utolsó fok kilazult a súlya alatt, és a létra lezuhant a mélybe, amint Tyson lába a szakadék túlsó széléhez ért. Az alagútban elhaladtunk egy csontváz mellett. Ing, nadrág és nyakkendő foszlányait véltem felfedezni a cson-tokon. A pók nem lassított, elszaladt egy farakásféle mellett, csak akkor jöttem rá, hogy voltaképpen ceruzák, miután rávilá-gítottam a zseblámpámmal. Egy halom félbetört ceruza.

Az alagút egy nagy terembe futott. Éles fény vakított el bennünket. Miután hozzászokott a szemünk, megláttuk a csontvázakat. Egy tucatnyi hevert körülöttünk a padlón. Néme-lyik nagyon régi volt, és teljesen kifehéredett, de sajnos akad-tak sokkal frissebb és gyomorforgatóbb maradványok is. Azt nem mondhatnám, hogy annyira bűzlöttek, mint Geryon istál-lói, de majdnem.

[178]

Aztán észrevettem a szörnyet. Egy csillogó emelvényen állt, a terem túlsó felében. A feje egy asszonyé volt, de a teste egy oroszláné. A nő egész csinos lett volna, ha nem köti a haját szi-gorú kontyba, és nincs olyan erősen kifestve, mert így egy énektanárnőmre emlékeztetett harmadikos koromból. A mell-kasán kék szalagos kitűzőt viselt. Eltartott egy kis ideig, amíg kibetűztem: EZ A SZÖRNY ELNYERTE A PÉLDAMUTA-TÓ DOLGOZÓ CÍMET.

– Szfinx! – nyöszörögte Tyson. Tudtam, miért ijedt meg annyira. Kiskorában, amikor még

New Yorkban élt, megtámadta egy szfinx. Az összecsapásra máig emlékeztették a hátán éktelenkedő hegek.

Reflektorok világítottak a szörny két oldalán. Az alagút az emelvény mögött folytatódott. A pók átsurrant a szörny tap-pancsai alatt, és eltűnt.

Annabeth utánarohant, de a szfinx rámordult, és emberszá-jából oroszlántépőfogak villantak elő. A terem mindkét kijárata elé rács zuhant.

A szörny vicsorgása váratlanul sugárzó mosollyá változott. – Üdvözlöm a szerencsés vendégeinket! Akkor vágjunk bele

aaaz… Élje ön is túl! játékba! Konzervtaps hangzott a mennyezet felől, mintha hangszóró-

kat rejtettek volna el odafent. A reflektorok végigsöpörtek a termen, diszkófények villogtak a csontokon, és végül megálla-podtak az emelvényen.

– Csodás nyeremények! Ha helyesen válaszoltok, sértetlenül továbbhaladhadtok, ha nem, megeszlek benneteket szőröstül-bőröstül! Kérem az első játékost!

Annabeth megragadta a karomat. – Hagyd, majd én! Tudom, mit fog kérdezni.

[179]

Bevallom, nem ellenkeztem. Nem azért, mert jobban örül-tem volna, ha Annabetht eszik meg helyettem, de tudtam, hogy a műveltségi vetélkedőkben csak ő rúghat labdába közülünk.

Fellépett a játékosok pódiumára, amelyre egy iskolai egyen-ruhát viselő csontváz hajolt. Mivel útban volt, Annabeth fino-man félretolta, mire annak darabjai kopogva a földre hullottak.

– Bocs… – mondta Annabeth. – Üdvözöllek, Annabeth Chase! – kiáltotta a szörny, mielőtt

még Annabeth bemutatkozhatott volna. – Készen állsz a játék-ra?

– Persze – válaszolt Annabeth. – Halljuk azt a találós kér-dést!

– Húsz kérdést fogok feltenni – mondta boldogan a szfinx. – Mi?! De a régi időkben csak… – Azóta szigorítottunk a játékon. Ahhoz, hogy áthaladhass,

mind a húszat meg kell válaszolnod! Ugye milyen izgalmas?! A taps hol felharsant, hol elhalt, mintha valaki egy csapot

csavargatna. Annabeth idegesen rám pillantott. Biztatóan bólintottam. – Rendben – mondta a szfinxnek. – Készen állok. Fentről dobpergés hallatszott. A szfinx szeme izgatottan

csillogott. – Mi… Bulgária fővárosa? Annabeth a homlokát ráncolta. Egy szörnyű másodpercig

azt hittem, leblokkolt. – Szófia, de… – Helyes válasz! – újabb konzervtaps hangzott fel. A szfinx

szélesen vigyorogva mutogatta az agyarait. – Kérlek, a válasza-idat jól láthatóan jelöld be egy hagyományos kettes ceruzával az előtted fekvő tesztlapon.

– Hogy mi? – lepődött meg Annabeth. Egy kifaragott ceruza és egy tesztfüzet jelent meg előtte a pódiumon.

[180]

– Vigyázz, hogy a jó kockát pipáld ki, és maradj a kockán belül! – mondta a szfinx. – Ha radírozol, akkor gondosan radí-rozz, mert a gép nem képes értelmezni a válaszodat.

– Miféle gép?! A szfinx megmutatta. A reflektor felett egy bronzból készült

dobozra bökött a mancsával, amiből különféle műszerek mere-deztek. A doboz oldalán egy nagy, görög éta állt, Héphaisztosz jele.

– És most jöjjön a második kérdés… – folytatta volna a szfinx, de Annabeth közbevágott:

– Várjunk csak, és hol marad az a találós kérdés, hogy „me-lyik az az élőlény, amelyik reggel négy lábon jár…”

– Bocsáss meg, nem értem… – a szfinxet kezdte határozot-tan zavarni az okvetetlenkedés.

– A találós kérdés az emberről. Aki reggel négy lábon jár, mert csecsemő, délben két lábon, este három lábon, mert botja van. Ezt szokta kérdezni!

– Látod, ezért változtattuk meg a kérdéseket! Mert előre tud-tad volna! – csattant fel a szfinx. – És most jöhet a második kérdés! Mi tizenhat négyzetgyöke?

– Négy, de… – Helyes! Melyik amerikai elnök írta alá a Felszabadító nyi-

latkozatot? – Abraham Lincoln, de… – Helyes! Négyes kérdés! Mennyi… – Elég! – kiáltotta Annabeth. Annyira jól haladt, hogy szívesen rászóltam volna, ne nya-

valyogjon, hanem válaszolja meg sorra a kérdéseket, és men-jünk végre.

– De ezek nem találós kérdések! – Ezt meg hogy érted! – csattant fel a szfinx. – Mik lenné-

nek?! Ez a kérdéssorozat direkt erre a célra…

[181]

– Ez csak véletlenül egymásra dobált, szellemtelen tények halmaza! A találós kérdéseken el kell gondolkozni.

– Gondolkozni? Miért, most nem azt csinálod?! Nevetséges! Szóval mekkora erő szükségeltetik…

– Hagyja abba! Ez csak egy ostoba röpdolgozat! – Bocs, Annabeth – szólt közbe Grover. – Arra gondoltam,

hogy talán előbb… csináld meg a tesztet, ráérsz később akadé-koskodni!

– Én Athéné gyermeke vagyok. Ez a kérdéssor sértés az in-telligenciámra nézve. Nem vagyok hajlandó több ehhez hason-ló kérdésre felelni.

Lelkem egyik része egyetértett vele, és elismeréssel adózott bátorsága előtt, de a másik része azt súgta: büszkesége okozza a vesztünknek.

A reflektorok ragyogtak. A szfinx szeme feketén csillogott. – Biztos vagy ebben? – kérdezte hidegen a szfinx. – Ha nem

mész át a vizsgán, megbuksz. Mivel a tanulókkal nincs mó-dunk osztályt ismételtetni, MEGESZLEK!

A szfinx kimeresztette rozsdamentes acélként fénylő karma-it, és elrugaszkodott az emelvényről.

– Ne! – lendült támadásba Tyson, aki nagyon nem szerette, ha Annabetht fenyegetik. De bátorsága megdöbbentett: képes volt kiállni a szfinxszel gyermekkori rémélményei ellenére is.

A levegőben csaptak össze, aztán egy csonthalmazra zuhan-tak. Annabeth időt nyert, és kivonhatta a kardját. Tyson felállt, cafatokban lógott a pólója. A szfinx morogva leste, honnan tá-madhat.

Előrántottam Árapályt, és Annabeth elé álltam. – Válj láthatatlanná! – Le tudom győzni! – felelte. – Nem! A szfinx téged akar. Bízd ránk a dolgot!

[182]

Mintha csak alá akarta volna támasztani a szavaimat, a szfinx félrelökte Tyson, és megpróbált elugrani mellettem. Grover felkapott egy lábszárcsontot a padlóról, és szemen bök-te vele a szörnyet. A szfinx felüvöltött fájdalmában. Annabeth feltette a varázssapkáját, és láthatatlanná vált. A szfinx már csak Annabeth hűlt helyére ugorhatott.

– Ez nem szabályos! Csaltál! – üvöltötte. Mivel Annabetht már nem láthatta, felém fordult. De mielőtt

a kardommal lecsaptam volna rá, Tyson kitépte a szörny osztá-lyozógépét a padlóból, és a fejéhez vágta. Tönkretette vele a kontyát, és a gépet is, ami darabokra esett szét.

– Az osztályozógépem! A tesztkönyvem nélkül hogy legyek példamutató dolgozó?!

A rács felemelkedett az alagút túlsó szája előtt. A kijárat fe-lé sprinteltünk, és nagyon bíztam benne, hogy Annabeth ugya-nezt teszi.

A szfinx utánunk vetette magát, de Grover elővette nádsíp-ját, és játszani kezdett rajta. A padlón heverő ceruzák hirtelen ráébredtek, hogy egykoron fák voltak. Körbevették a szfinxet, gyökeret eresztettek, ágakat hajtottak, és a szörny lábára teke-redtek. A szfinx könnyűszerrel lerázta magáról az indákat, de addigra mi már eltűntünk az alagútban, és a rács csattanva hul-lott le ismét mögöttünk.

– Annabeth! – kiáltottam. – Itt vagyok! – szólalt meg mellettem. – Szedjétek a lábato-

kat! Rohantunk a sötét alagútban, miközben a szfinx egyre mor-

gott a hátunk mögött. Hangosan méltatlankodott, amiért ezen-túl kézzel kell majd javítania a teszteket.

[183]

11. HOGYAN LETTEM TŰZRŐL PATTANT

míg Tyson meg nem hallotta a távoli, fémes csengést, azt hittem, elvesztettük a pókot. Ide-oda kanyarogtunk, kö-

röztünk, de végül megtaláltuk: apró fejével egy fémajtót ost-romolt, amely ovális alakjával, vasszögeivel és kerék alakú zár-jával régi tengeralattjárók ajtajára hasonlított. A közepén zöld patinás réztábla állt egy görög éta betűjellel.

Egymásra néztünk. – Felkészültetek a Héphaisztosszal való találkozásra? – kér-

dezte Grover feszülten. – Én nem – vallottam be. – Én igen! – ujjongott Tyson, és már fordította is el a kere-

ket. Az ajtó kinyílt, Tyson pedig berohant a pók után. Mi is kö-

vettük, de közel sem olyan lelkesen. Egy hatalmas terembe jutottunk. Mintha egy autószerelő

műhelybe léptünk volna, különböző hidraulikus emelők közé. Néhány emelő autókat tartott, és néhányon az autóknál sokkal furcsább dolgok álltak: egy lófejű, bronz hippalektryon, amelynek kakasfarkából drótok lógtak ki, egy fémoroszlán, ami úgy nézett ki, mintha most tették volna akkutöltőre, és egy lángnyelvekből készült, görög harci szekér. A műhelyasztalo-kon kisebb munkák várakoztak. A szerszámok a falakon lóg-tak, de egyik sem a megfelelő helyen. Ott, ahol a kalapács ló-

A

[184]

gott, a csavarhúzónak kellett volna. A tűzőpisztoly a fémfűrész helyét bitorolta.

A legközelebbi hidraulikus emelő alól, amely egy 98-as To-yota Corollát tartott, két láb kandikált ki, szürke, koszos nad-rágban és akkora cipőben, amelynek mérete még Tyson ba-kancsméretén is túltett. Az egyik lábat fémkapcsok tartották.

A pók befutott az autó alá, és a kalapálás abbamaradt. – Lám, lám! Úgy látszik, látogatóm érkezett – hallatszott a

kocsi alól. Az autószerelő kigurította magát a kis kocsin, amin feküdt,

és felült. Egyszer láttam már Héphaisztoszt az Olimposzon, így azt reméltem, nem érhet meglepetés, de most, amikor újra ta-lálkoztam vele, nyeltem egy nagyot.

Az olimposzi látogatása előtt bizonyára kimosakodott, vagy valami varázslattal tette elviselhetőbbé az egyébként szinte el-viselhetetlen küllemét. Itt, a saját műhelyében nem adott a megjelenésre. Tetőtől talpig zsíros és olajos melós overallt vi-selt. A mellső zsebére valaki ráhímezte a nevét. A lábán lévő pántok kattogtak és nyikorogtak, amikor felállt. A bal válla lej-jebb volt, mint a jobb, így még egyenesen állva is görnyedtnek tűnt. Feje alaktalan, és mintha krumplit vetettek volna a bőre alá. Szemöldökét állandóan összeráncolva tartotta. Fekete sza-kálla füstölgött és sistergett. Néha még egy-egy kóbor lángocs-ka is kicsapott a bajszából, aztán kihunyt. A tenyere akkora volt, mint egy baseballkesztyű, de a pókot meglepő ügyesség-gel forgatta. Először szétszerelte, majd újra összerakta.

– Így ni! Most már sokkal jobb! – motyogta. A pók boldogan szakozott egyet a tenyerében, majd egy vé-

kony fémszálat lőtt a mennyezet felé, és himbálózva felhúzta magát rajta.

Héphaisztosz ránk meredt: – Ti nem az én munkáim vagytok, ugye?

[185]

– Ööö… nem, uram – válaszolta Annabeth. – Mindjárt gondoltam. Selejtmunka – morogta az isten. Annabetht és engem alaposan szemügyre vett. – Félvérek. Lehetnétek robotok is, de félvérek vagytok. – Mi egyszer már találkoztunk, uram – szóltam közbe. – Valóban? – kérdezte, de láttam rajta, hogy egyáltalán nem

érdekli a téma. Az arcomat bámulta, de úgy, mintha azt próbál-ná kitalálni, hogy emelővel vagy csuklópánttal mozgatom-e az álkapcsomat. – Ha nem csináltam belőled palacsintát az első ta-lálkozásunkkor, talán most is megúszod.

Homlokát ráncolva Groverre nézett: – Szatír. Ezután Tyson került sorra. Felcsillant a szeme: – Nicsak! Egy küklopsz! Örülök neked! De miért utazgatsz

ezekkel? – Ööö… – nézett Tyson csodálattal a szemében az istenre. – Jól mondod, kis barátom. Mindjárt gondoltam. Remélem,

jó okotok volt rá, hogy megzavarjatok. A Corolla felfüggeszté-sén dolgozom, nem kis munka, sejthetitek.

– Uram – kezdte vonakodva Annabeth. – Daidaloszt keres-sük. Azt gondoltuk…

– Daidaloszt?! – hördült fel az isten. – Azt a vén csirkefo-gót? Nem féltek tőle?

Szakálla lángba borult, szeme sötéten villogott. – Igen, uram, vagyis nem. Tudna segíteni? – kérdezte

Annabeth. – Ajaj. Csak az időtöket vesztegetitek – nézett összevont

szemöldökkel a munkaasztalára Héphaisztosz. Rugókat és fém-lapokat markolt fel, majd bütykölni kezdett velük. Hamarosan egy bronzból és ezüstből készült sólymot tartott a kezében. A madár széttárta fémszárnyait, pislantott egyet obszidián-szemével, aztán körberepülte a termet.

[186]

Tyson nevetve tapsikolt. A madár a vállára ült, és évődve csipegetni kezdte a fülét.

Héphaisztosz hosszan elnézte őket. Az arckifejezése bosszús maradt, de szeme kedvesebben csillogott.

– Úgy érzem, valami mondanivalód van nekem, küklopsz! Tyson arcáról eltűnt a mosoly. – I-igen, uram. Találkoztunk a százkarúval. Úgy tűnt, Héphaisztoszt nem lep meg a dolog. – Briareósszal? – I-igen. Félt. Nem segített nekünk. – És ez bánt téged? – Igen! – változott meg Tyson hangja. – Briareósznak erős-

nek kellene lennie! Öregebb és nagyobb a küklopszoknál, mé-gis elszaladt.

Héphaisztosz felmordult. – Volt idő, amikor csodáltam a százkarúakat. Még az első

háború előtt, de nemcsak az emberek, a szörnyek, még az iste-nek is változnak, fiatal küklopszom. Nem bízhatsz meg ben-nük. Nézd meg az én szerető anyámat, Hérát! A szemedbe mo-solyog, és a család fontosságáról papol, ugye? De azért lelki-ismeret-furdalás nélkül lehajított az Olimposzról, amikor meg-látta, milyen rút vagyok.

– Én azt hittem, Zeusz volt – mondtam. Héphaisztosz krákogott egy nagyot, majd a bronz köpőcsé-

szébe köpött. Csettintett az ujjával, mire a robotmadár vissza-reppent a munkapadra.

– Igen, anyám ezt a változatot szereti terjeszteni. Sokkal szimpatikusabbá teszi magát azzal, ha mindent apámra ken. Az az igazság, hogy az anyám tényleg szereti a családot. De csak egy bizonyos családot. A tökéleteset. Elég volt neki egyetlen pillantást vetnie rám, hogy lássa, nem illek bele a képbe.

[187]

Kihúzott egy tollat a sólyom hátából, ettől az egész madár darabokra hullott.

– Hidd el, fiatal küklopsz, nem bízhatsz meg senkiben és semmiben, csak a saját munkád gyümölcsében.

Meglehetősen magányos életet eredményez egy ilyen szem-lélet, nem beszélve arról, hogy én meg Héphaisztosz munkái-ban sem bíztam meg százszázalékosan. Egyszer Denverben a gépesített pókjainak köszönhetően Annabeth és én majdnem ott hagytuk a fogunkat. Héphaisztosz másik alkotásával, a Tálosz-szoborral való találkozás pedig Bianca életébe került.

Résnyire húzott szemmel rám nézett, mintha olvasna a gon-dolataimban.

– Na, úgy látom, ez a srác nincs oda értem! – mondta töp-rengve. – Nem gond! Hozzászoktam már. Mit akarsz tőlem, tö-pörödött félisten?

– Már mondtuk. Daidaloszt keressük. Van egy fiú, Luke, aki Kronosznak dolgozik. Meg akarja szerezni Ariadné fonalát, hogy aztán az útvesztőn keresztül rohanja le a táborunkat. Ha ő találja meg Daidaloszt először…

– Mondtam már, fiú, ne keressétek Daidaloszt, felesleges! Nem fog nektek segíteni.

– Miért nem? Héphaisztosz vállat vont: – Van, akit ledobnak egy hegyről, és van akit… Nagy árat

kellett fizetnünk azért, hogy megtanuljuk, sohase bízzunk az emberekben. Kérjetek tőlem aranyat vagy egy lángpallost. Vagy egy mágikus paripát. Ezeket könnyedén megadom. Csak azt ne, hogy elvezesselek Daidaloszhoz. Ez túl nagy kívánság.

– Vagyis tudja, hol van? – makacskodott Annabeth. – Nem bölcs dolog őt keresni, kislány! – Anyám szerint a keresés a bölcsesség alapköve! Héphaisztosz megint összehúzta a szemét:

[188]

– Kinek a lánya vagy te? – Athénéé. – Hát persze! – sóhajtott. – Csinos nő. Kár, hogy nem ment

férjhez soha. Rendben, félvér! Segítek nektek, de nem ingyen! Meg kell tennetek nekem egy szívességet!

– Rendben, mi legyen az a szívesség? – kérdezte Annabeth. Héphaisztosz felnevetett – öblös, mennydörgő nevetéssel,

mint egy hatalmas fújtató. – Ti hősök, híresek vagytok az elhamarkodott ígéreteitekről!

Milyen aranyos! Megnyomott egy gombot a munkapadján, mire a falon lévő

fémspaletták kitárultak. Nem tudtam rögtön eldönteni, hogy egy nagy ablak vagy egy széles képernyős tévé van-e mögöt-tük. Egy erdőtől övezett szürke hegyre láttunk. Könnyen lehe-tett vulkán is, mert füstölt a teteje.

– Ez volt az egyik kohóm – mondta Héphaisztosz. – Renge-teg van, de ez volt a kedvencem.

– Ez a St. Helen-hegy – ismert rá Grover. – Nagy erdőségek veszik körül.

– Te már jártál ott? – kérdeztem. – Kerestem a… de úgyis tudod, kit. A Pánt. – Várjunk csak! – nézett Annabeth Héphaisztoszra. – Azt

mondta, hogy a kedvence volt? Miért használt múlt időt? Héphaisztosz megvakarta parázsló szakállát. – Tudjátok, itt tartják fogva a Tüphónt, a szörnyet. Régeb-

ben az Etna alatt raboskodott, de amikor Amerikába költöz-tünk, átkerült a St. Helen-hegy alá. Nagyon erős, és kissé ve-szélyes is. Sajnos, valószínűleg hamarosan kiszabadul. Sok a kitörés mostanában, ez is mutatja, hogy egyre jobban háborog. Tüphón a titánfelkelés miatt nyugtalankodik.

– Mit akar tőlünk? Küzdjünk meg vele? – kérdeztem. Héphaisztosz felhorkant:

[189]

– Az öngyilkosság lenne. Még az istenek is elmenekültek előle, amíg szabadon garázdálkodott. Kívánom, hogy soha ne találkozzatok vele! De behatolókat érzékeltem a hegyemben, valaki használja a kovácsműhelyemet. Amikor odamegyek, nem találok senkit. De tudom, hogy használták. Megérzik, hogy jövök, és eltűnnek. Odaküldtem néhány robotomat, hogy szimatoljanak körbe, de nem jöttek vissza. Valami nagyon… ősi rejtőzik ott. Ősi és gonosz. Meg kell tudnom, ki járkál a műhelyembe, és hogy nem Tüphónt akarja-e kiszabadítani.

– Leplezzük le a betolakodót? – kérdeztem. – Pontosan! Menjetek oda. Talán benneteket nem éreznek

meg. Elvégre nem vagytok istenek. – Csak félig-meddig – motyogtam. – Menjetek, és szaglásszatok körbe. Aztán jelentsétek ne-

kem, mit találtatok. Utána elmondom, merre találjátok Daida-loszt.

– Áll az alku – mondta Annabeth. – De hogyan jutunk oda? Héphaisztosz összecsapta a tenyerét, mire a pók leereszke-

dett a gerendák közül. Annabeth fintorgott, amikor a cipőjén landolt.

– A teremtményem megmutatja nektek az utat – mondta Héphaisztosz. – A Labirintusnak köszönhetően nincs olyan messze. És próbáljatok meg életben maradni, rendben? Az em-berek sokkal törékenyebbek a robotoknál.

Minden rendben ment, amíg el nem értük a gyökereket. Igye-keztünk a pók nyomában maradni, de amikor elhaladtunk egy földbe vájt, gyökerekkel benőtt alagút mellett, Grover megtor-pant.

[190]

– Mi van? – kérdeztem. Nem mozdult. Csak leesett állal meredt a sötét alagútba.

Göndör tincseit szellő fújdogálta. – Gyere már! Sietnünk kell! – sürgette Annabeth. – Ez az! Ez az út vezet hozzá – suttogta ámulva Grover. – Kihez? Csak nem a… Pánhoz? Grover Tysonra nézett: – Te nem érzed? – Föld és növények – hangzott a válasz. – Igen! Ez az út vezet el hozzá! Biztos vagyok benne! A pók már messze előttünk járt a kőfolyosón. Néhány má-

sodperc, és elveszítjük. – Visszajövünk – ígérte Annabeth. – Megállunk itt visszafe-

lé jövet. – Addigra ez az alagút eltűnik – mondta Grover. – Követ-

nem kell. Az ilyen ajtók nem maradnak sokáig nyitva. – De nem maradhatunk! Elfeledkeztél a kovácsműhelyről?! Grover szomorúan nézett a lányra. – Mennem kell, Annabeth. Hát nem érted?! Annabeth olyan kétségbeesett képet vágott, mintha tényleg

nem értené. A pókot már alig láttuk. Eszembe jutott a tegnap esti beszél-

getésünk Groverrel, és tudtam, mit kell tennünk: – Szétválunk. – Ne! – tiltakozott Annabeth. – Az túl veszélyes! Hogyan ta-

láljuk meg újra egymást? Grover különben sem mehet egyedül! Tyson Grover vállára tette a kezét: – Majd én elkísérem – mondta. Nem akartam hinni a fülemnek: – Tyson, biztos vagy ebben? A nagydarab srác bólintott:

[191]

– A kecskefiúnak segítségre van szüksége. Majd én segítek neki megtalálni azt az ürgét. Én nem vagyok olyan, mint Hép-haisztosz. Nekem fontosak a barátaim.

Grover nagyot sóhajtott: – Percy, valahogy majd csak összeakadunk. Ne felejtsd el,

hogy összeköt bennünket az együtt érző lánc. De nekem most… mennem kell.

Nem hibáztattam Grovert. Tudtam, hogy ez az életcélja. És ha ezen az utazáson sem találja meg a Nagy Pánt, akkor lőttek a kutatási engedélyének. A tanácstól nem kap újabb esélyt.

– Remélem, nem tévedsz – sóhajtottam. – Tudom, hogy ott lesz – jelentette ki. Még soha nem hallot-

tam ilyen határozottnak. Na jó, csak egyszer, amikor azt állítot-ta, hogy a sajtos enchilada jobb, mint a csirkés.

– Vigyázz magadra! – mondtam Grovernek. Láttam Tyso-non, hogy alig tudja visszatartani a könnyeit. Olyan szorosan ölelt magához, hogy a szemem majd kiugrott a helyéről. Aztán Groverrel együtt eltűntek a gyökerekkel befont alagút sötétjé-ben.

– Ez nem volt jó ötlet. Határozottan rossz ötlet volt külön-válni – jelentette ki Annabeth.

– Ugyan már, hidd el, megtaláljuk egymást! – próbáltam magabiztosnak hangzani. – Igyekezzünk, nehogy elveszítsük a pókot!

Az alagút hamarosan forrósodni kezdett. A sziklafalak izzottak, mintha egy sütőben lépkednénk. A

folyosó lejtett, és hangos morajlás ütötte meg a fülem, akárha

[192]

egy vasfolyó hömpölygését hallanám. A pók tovább iszkolt, Annabeth utána.

– Hé, várj csak! – kiáltottam. – Mi a baj? – nézett vissza rám. – Héphaisztosz említett valamit… Athénéről. – Esküt tett arra, hogy soha nem házasodik meg. Ugyano-

lyan szűz istennő, mint Artemisz vagy Hesztia. Pislogtam egyet. Ez új információ volt számomra. – De aztán… – Hogyan lettek mégis gyermekei? Bólintottam. Reméltem, hogy Annabeth azt hiszi, a forróság

miatt pirultam el. – Percy, tudod, hogyan született Athéné? – Kipattant Zeusz fejéből teljes fegyverzetben, vagy ilyes-

miben… – Pontosan. Vagyis nem természetes módon született. Ha-

nem a gondolatokból. Nos, az ő gyermekei is hasonló módon születnek. Athéné számára a szerelem, pusztán plátói. Gondolj Odüsszeusszal való kapcsolatára abban a régi történetben! Két intellektus találkozása. Szerinte nincs ennél tisztább szerelem.

– Vagyis apád és Athéné… nem is… szóval érted… – Én egy elméleti gyerek vagyok. Szó szerint. Athéné gyer-

mekei az isteni gondolat és az emberi zsenialitás gyümölcsei. Mi ajándékok vagyunk, áldások azon férfiak számára, akik At-hénének megtetszettek.

– De… – Percy, a pók hamarosan meglóg. Ugye nem akarod, hogy

részletesen ecseteljem neked a születésem körülményeit?! – Persze… nem. Már értem. Arcára gúnyos mosoly ült ki:

[193]

– Na, látod! – előrerohant, én meg követtem De tudtam, hogy ezentúl máshogy fogok nézni Annabethre. Talán tényleg jobb, ha bizonyos dolgok titokban maradnak az ember előtt.

A morgás egyre erősödött. Egy kilométer után egy stadion nagyságú barlangban lyukadtunk ki. A pók megállt, és össze-gömbölyödött. Megérkeztünk Héphaisztosz műhelyébe.

A barlangban olvadt fém fortyogott. A barlangot szegélyező sziklaperemen álltunk. Vashidak íveltek át a láva fölött egy széles platóig, amelyen különféle gépek, üstök, kohók álltak, valamint a világ leghatalmasabb üllője – egy akkora vastömb, mint egy ház. A platón lények mozogtak – furcsa, sötét alakok, de túl messze voltak, hogy alaposabban megnézhessük őket.

– Hogyan lopózzunk a közelükbe? – kérdeztem. Annabeth felvette a fémpókot, és a zsebébe süllyesztette. – Bízd csak rám! – Várj! – de mielőtt nekiállhattam volna vitatkozni, fejébe

csapta Yankees-sapkáját, és láthatatlanná vált. Nem mertem utánakiáltani, pedig egyáltalán nem tetszett,

hogy egymaga akarja becserkészni a műhelyt. Ha ezek a lények képesek megérezni egy isten közeledtét, vajon Annabeth biz-tonságban van-e?

Visszanéztem a Labirintusba. Grover és Tyson máris hiány-zott. Végül úgy döntöttem, nem ülök ölbe tett kézzel. A szikla-párkányon próbáltam meg közelebb kerülni a platóhoz.

Szörnyű hőség tombolt. Geryon farmja ehhez képest hideg, téli táj volt. Pillanatokon belül verítékben áztam. Szememet füst csípte. Továbbhaladtam. Megpróbáltam minél távolabb húzódni a perem szélétől, amikor egy bányászcsille állta uta-mat. A tetejét borító ponyva alatt a kocsi félig volt vasdarabok-kal. Már éppen el akartam surranni mellette, amikor hangok ütötték meg a fülemet. Talán valamelyik oldalalagútból jöhet-tek.

[194]

– Behozzuk? – kérdezte valaki. – Igen. A film a végéhez közeledik. Pánikba estem. Nem volt hová menekülnöm, nem tudtam

hová bújni, csak a… csillébe. Bemásztam, és magamra húztam a ponyvát. Reméltem, hogy senki sem vett észre. Megmarkol-tam Árapályt, felkészültem a harcra.

A csille elindult. – Uff – nyögte valaki. – Ez legalább egy tonna! – Mennyei bronz – mondta a másik. – Mire számítottál?! Továbbtoltak. Befordultunk valahová. A visszhangból ítélve

egy kisebb terembe értünk. Szerencsére nem borítottak egy for-tyogó üstbe. Felkészültem, hogy szükség esetén a kardommal vágjam ki magam szorult helyzetemből, méghozzá nagyon gyorsan. Beszélgetéseket hallottam. A nem emberi hangok va-lahol a fókaugatás és a kutyamorgás közötti regiszterben he-lyezkedtek el. De más hangokat is hallottam. Mintha egy régi-módi filmvetítő berregett volna, hangalámondással.

– Csak tegyék le hátul! – hallottam egy ismeretlen hangot. – Nebulók, most nézzétek a filmet, ráértek később kérdezősköd-ni!

A hangok elhalkultak, és végre a filmre koncentrálhattam: – Amikor a fiatal tengeri démon idősebb lesz – mondta a

narrátor –, a testén változások mutatkoznak. Talán ti is észre-vettétek, hogy az agyaraitok megnőttek, és néha elfog bennete-ket a vágy, hogy embert egyetek. Ezek a változások teljesen természetesek, és minden fiatal szörnnyel előfordulnak!

Izgatott morgás töltötte be a termet. De a tanár – az előadá-sát hallgatva én legalábbis tanárra tippeltem – újra csendre in-tette a fiatalokat, és a film folytatódhatott. Nem értettem min-den szavát, és nem mertem kipillantani sem. A film a szörny-pubertásról és a kovácsműhelyben való izzadságos munka

[195]

eredményeképpen kialakuló pattanásokról továbbpergett, végül a láb úszóhártyáinak tisztántartását taglalásával fejeződött be.

– Na, gyerekek! Mi a mi fajtánk pontos elnevezése? – Tengeri démonok – vakkantotta egyikük. – Nem. Tudja valaki? – Telekhin! – morogta egy másik. – Helyes! És miért vagyunk mi itt? – kérdezte a tanár. – Hogy bosszút álljunk! – kiáltották többen is. – Igen, igen, de miért? – Mert Zeusz gonosz! – felelte az egyik szörny. – A

Tartaroszba űzött bennünket, csak mert varázslatot használunk! – Pontosan! Tette mindezt azok után, hogy elkészítettük az

istenek legremekebb fegyvereit. Példának okáért Poszeidón há-romágú szigonyát – folytatta a tanár. – De természetesen a titá-nokat sem hagytuk fegyverek nélkül. Zeusz ezzel mit sem tö-rődve elűzött bennünket, és azokat az ügyefogyott küklopszo-kat részesítette előnyben. Ezért vagyunk mi itt, a helyünket bi-torló Héphaisztosz műhelyében. De hamarosan visszaszerezzük az irányítást ősi otthonunk, a tengermélyi kohók fölött!

Megmarkoltam golyóstoll-kardomat. Ezek a kaffogó kis szörnyetegek készítették apám szigonyát? Bizonyára csak ösz-szevissza beszélnek. Még soha nem hallottam a telekhinekről.

– Ki a mi urunk? – kérdezte a tanár. – Kronosz! – kiáltották kórusban. – És ha majd nagy telekhinek lesztek, fogtok-e fegyvereket

kovácsolni a hadseregének? – Fogunk, fogunk! – Hoztunk nektek egy kis vasmaradékot, hogy gyakorolja-

tok. Lássuk, milyen ügyesek vagytok! Hallottam, ahogy felpattannak helyükről, és izgatottan pus-

mogva a csille felé indulnak. Megfogtam Árapály kupakját. Amikor fellebbent fölülem a ponyva, és bronzkardommal a ke-

[196]

zemben felpattantam, szembetaláltam magam egy csomó… ku-tyával.

A fejük mindenesetre kutyafej volt, fekete orral, barna szemmel és hegyes füllel. A testük áramvonalas volt, mint a tengeri emlősöké. Rövid lábaik uszonyszerű valamiben vég-ződtek. Emberszerű mancsaikon jó nagy karmok nőttek. Ha képzeletben egybegyúrjátok az embergyereket a dobermannal és a tengeri oroszlánnal, akkor nagyjából el tudjátok képzelni, hogyan festettek.

– Egy félisten – morogta valamelyik. – Együk meg! – lelkesedett a másik. De a terv megvalósításában ennél tovább nem juthattak,

mert suhintottam egyet a kardommal, és lekaszaboltam a ször-nyek első sorát.

– Vissza! – kiáltottam a többinek, és megpróbáltam nagyon ijesztőnek hangzani.

Mögöttük a tanáruk állt, egy két méter magas, kifejlett telekhin, és dobermannagyarával rám vicsorgott. Igyekeztem a lehető leglefitymálóbban nézni rá.

– Tanuljátok meg, nebulók – okítottam az egybegyűlteket –, hogy az a szörny, akihez egy mennyei bronzból készült kard hozzáér, megsemmisül! Ez a változás teljesen normális, és ve-letek is megtörténik rögtön, ha NEM TAKARODTOK IN-NEN!

Legnagyobb meglepetésemre hatásosnak bizonyult a fellé-pésem. A szörnyek hátrálni kezdtek, de mivel legalább húszan voltak, tudtam, hogy a félelem előbb-utóbb ki fog ülni az ar-comra.

Kiugrottam a csilléből, és felkiáltottam: – KICSÖNGETTEK! – majd a kijárat felé futottam. A szörnyek ugatva és morogva utánam vetették magukat.

Abban reménykedtem, hogy tömpe, uszonyszerű lábaikkal csak

[197]

lassan tudnak majd haladni, de egész gyorsan mozogtak. Sze-rencsére találtam egy ajtót, amelyen keresztül a folyosóról a főbarlangba jutottam. Becsaptam magam mögött, és elfordítot-tam a zárat, de sejtettem, hogy nem tartja őket vissza sokáig.

Valamit ki kellett találnom. Annabeth valahol a barlang kö-zepén járhatott, de láthatatlan volt. A tervünk, hogy észrevétle-nül lessük meg a behatolókat, csődöt mondott. Elindultam a lá-va fölött lebegő platón.

– Annabeth! – kiáltottam. – Psszt! – fogta be egy láthatatlan kéz a számat, és húzott le

egy nagy bronzüst mögé. – Mindenáron azt akarod, hogy meg-öljenek?

Kitapogattam a fejét, aztán lekaptam róla a Yankees-sapkát. Néhány vibrálás után újra láthatóvá vált. Arca tiszta korom és hamu volt. Dühösen pislogott rám:

– Percy, te megőrültél?! – Hamarosan társaságunk akad! – számoltam be neki gyor-

san a szörnyosztályról. Szeme tágra nyílt a rémülettől. – Szóval ezért vannak itt. Telekhinek. Tudhattam volna. És

készítik a… De nézd meg inkább magad! Kikukucskáltunk az üst mögül. A plató közepén négy kifej-

lett, három méter magas tengeri démon állt. Fekete testükön lángok csillogtak. Szikrák pattantak minden egyes ütésnél. Fel-váltva kalapáltak egy hosszú, izzó fémdarabot.

– A penge már majdnem kész – mondta az egyikük. – Még egyszer vérbe mártjuk, hogy ötvözzük a fémeket.

– Igen – lelkesedett egy másik. – Élesebb lesz, mint valaha! – Miről beszélnek? – kérdeztem. Annabeth a fejét csóválta. – A fémek ötvözéséről. Azon gondolkozom, hogy… – Azt mondták, ők készítették a legjobb titánfegyvereket. És

apám szigonyát is.

[198]

– A telekhinek elárulták az isteneket – súgta Annabeth. – Fekete mágiát használtak. Nem tudom, pontosan mit, de Zeusz a Tartaroszba száműzte őket érte.

– Kronosszal együtt – mondtam. Annabeth bólintott: – Ki kell jutnunk in… De mielőtt befejezhette volna, az osztályterem felé vezető

ajtó kivágódott, és a kis telekhinek kiözönlöttek rajta. Nagy volt a kavarodás, mert hirtelen nem tudták, merre folytassák az üldözést.

– Vedd fel a sapkád! – mondtam. – És menekülj! – Mi?! – kiáltott fel Annabeth. – Nem hagylak itt! – Van egy tervem. Elterelem a figyelmüket. Használd a

fémpókot, az majd visszavezet Héphaisztosz műhelyébe! El kell mondanod, mire készülnek!

– De meg fognak ölni! – Nyugi, kivágom magam valahogy. Különben sincs olyan

sok választásunk. Annabeth úgy meredt rám, hogy azt hittem, a következő pil-

lanatban bemos egyet. De ehelyett valami olyat csinált, amivel jobban meglepett, mintha orrba vágott volna. Megcsókolt.

– Vigyázz magadra, Hínáragyú! – tette vissza a sapkát a fe-jére, és eltűnt.

Ha a tengeri szörnyek nem zökkentenek vissza a valóságba, egész álló nap elbámultam volna a hullámzó lávatengert a ne-vemre sem emlékezve.

– Ott van! – vett észre az egyik szörny. A telekhinosztály el-indult felém a hídon. A plató közepére futottam. A négy idő-sebb tengeri szörny annyira meglepődött, hogy az izzó pengét a platóra ejtették. A penge másfél méter hosszú volt, alakja mint a fogyó holdé. Láttam már sok ijesztő dolgot, de ez a félkész mit-tudom-én-mi a legijesztőbbek között szerepelt.

[199]

Az idősebb démonok hamar felocsúdtak a meglepetésből. A platóról négy híd vezetett le, de mire bármelyikre ráléphettem volna, mind a négyet elállták.

A legmagasabb rám vicsorgott: – Na, nézd csak ki látogatott meg! Csak nem Poszeidón fi-

acskája?! – Az bizony – morogta a másik. – Innen is érzem a vérének

sós szagát! Dobogó szívvel felemeltem Árapályt. – Ha levágod valamelyikünket, félisten – mondta a harma-

dik –, a többiek darabokra szaggatnak. Apád elárult bennünket. Elfogadta az ajándékunkat, de egyetlen szava nem volt az ellen, hogy a gödörbe száműzzenek minket. De látjuk mi még őt da-rabokban, ahogy a többi olimposzi istent is!

Bárcsak tényleg lett volna egy tervem, és nem csak hazud-tam volna Annabethnek. Azt akartam, hogy épségben kijusson, és reméltem, elég okos ahhoz, hogy így is tegyen. De most megértettem, hogy talán ezen a helyen ér véget az életem. Hiá-ba a rólam szóló prófécia. Egy vulkán közepén végez velem egy csapat kutyapofájú fóka. A fiatal telekhinek is megérkeztek a platóra, és kíváncsian várták, mihez kezd velem a négy öreg.

Valami égetni kezdte a combomat. A zsebemben lapuló jég-síp egyre hidegebb lett. Ennél nagyobb szükségem talán soha-sem volt még a segítségre. Mégis haboztam. Nem bíztam Quintus ajándékában.

Mielőtt elhatároztam volna magam, a legmagasabb telekhin megszólalt:

– Lássuk, milyen erős a fiú, és milyen gyorsan ég! Tenyerével lávát kanalazott a legközelebbi üstből. Még az

ujjai is lángoltak, de mintha meg sem érezte volna. A többiek ugyanígy tettek. Az első rám fröccsentette a lávát, amitől a nadrágom máris lángra kapott. Két újabb adag a mellkasomon

[200]

talált el. Rémülten hajítottam el a kardom, és kezdtem csap-kodni a ruhámat. A lángok lassan elborítottak. Különös módon először csak kellemesen langyosnak éreztem őket, de aztán egyre jobban égetni kezdtek.

– Az apád megpróbál megvédeni – mondta az egyik. – Ne-hezen égsz, öcskös, de te sem bírod öröké!

Újabb lávaadagokat fröcsköltek rám. Arra emlékszem, hogy ordítani kezdtem. Az egész testem lángolt. Soha nem éreztem még ekkora fájdalmat. A tűz lassan, de biztosan kezdett el-emészteni. Összekuporodva a fémpadlóra zuhantam. Hallot-tam, hogy a démongyerekek felvonyítanak örömükben.

Aztán eszembe jutottak a folyami najád szavai: A víz ben-nem van.

Csak a tenger segíthetett. Éreztem, hogy a bensőm megrán-dul. Nem találtam semmit, amihez segítségül fordulhattam vol-na. Se egy csap, se egy folyó. De még egy árva megkövesedett kagyló sem. Arról nem is beszélve, hogy amikor a múltkor szabadjára engedtem az erőmet, egy rémes másodpercig azt hit-tem, hogy elvesztem az uralmat felette.

De nem volt más választásom. Hívni kezdtem a tengert. Bensőmből idéztem meg a hullámokat és az áramlatokat, az óceán végtelen erejét. Aztán szabadon engedtem egy szörnyű ordítás kíséretében.

Nehéz szavakba önteni, ami aztán történt. Robbanás, szökő-ár és forgószél ereje egyszerre kapott fel és vágott a lávába. Amikor a víz és a láva egymáshoz ért, forró gőz keletkezett, és egy hatalmas robbanás kirepített a vulkán gyomrából. Mintha uszadékfa lennék, amit több millió bár nyomás a magasba lök. Az utolsó emlékem az volt, mielőtt elvesztettem volna az esz-méletem, hogy repülök, de olyan magasra, hogy Zeusz köny-nyen felségsértésnek vehette volna, aztán zuhanni kezdtem.

[201]

Tűz-, füst- és lángcsóvát húztam magam után. Egy föld felé száguldó üstökös voltam.

[202]

12. BETEGSZABADSÁGOT VESZEK KI

mikor felébredtem, úgy éreztem magam, mintha még mindig lángolnék. A bőröm szúrt. A torkom száraz, mint

a sivatagi homok. Fákat láttam, és kék eget. Szökőkút csobogását hallottam.

Boróka, cédrus, és más növények édes illatát éreztem. A kavi-csos partot lágyan nyaldosták a hullámok. Megfordult a fejem-ben, hogy halott vagyok, de tudtam, a halottak földjén nem lát-nám az eget.

Megpróbáltam felülni, de mintha az izmaim is elolvadtak volna.

– Maradj fekve! – halottam egy lány hangját. – Túl gyenge vagy még.

Homlokomra nedves ruhát helyezett. Az orrom előtt feltűnt egy bronzkanál, amelyből folyadék csepegett a számba. Az ital enyhítette az égést a torkomban, és forró csokis utóízt hagyott maga után. Az istenek nektárja. Aztán a lány arca megjelent fö-löttem.

Mandulaszeme volt, karamellszínű copfja a vállára hullott. Tizenöt éves lehetett, vagy tizenhat? Nem tudtam megmonda-ni. Azok közé tartozott, akiknek időtlen az arcuk. Énekelni kezdett, és a fájdalom eltávozott a testemből. Varázslatot hasz-nált. Éreztem, ahogy dala a bőrömbe szivárog, és meggyógyítja az égési sérüléseimet.

A

[203]

– Ki vagy te? – kérdeztem rekedt hangon. – Csitt, bátor fiú! Most pihenj és gyógyulj! Itt nincs mitől

félned. Kalüpszó vagyok.

Amikor legközelebb felébredtem, egy barlangban találtam ma-gam. De nem egy akármilyen, hanem egy ötcsillagos barlangot képzeljetek magatok elé. A mennyezeten különböző színű – fehér, bíbor és zöld – kristályalakzatok csillogtak. Mintha egy olyan ásvány közepében lennék, amiket az ajándékboltokban félbevágva árulnak. Kényelmes ágyban feküdtem, tollal bélelt párnám és gyapjútakaróm volt. A barlangot fehér selyemfüg-göny választotta ketté. A fal mellett egy nagy szövőszék és egy hárfa állt. A másik fal mellett egy befőttekkel teli polc. A mennyezetről szárított fűszernövények lógtak: rozmaring, ka-kukkfű, és más hasonlók. Anyám tudta volna a nevüket. Az egyik falba tűzhelyet vájtak, és a lángok fölött lógó üstben va-lami ínycsiklandozó rotyogott. Illatából ítélve marhapörkölt.

Felültem, és igyekeztem elfeledkezni a fejemben lüktető fájdalomról. Vonakodva a karomra néztem, biztos voltam ben-ne, hogy csúnyán meg lesz égve, de egészen jól nézett ki. Egy kicsit pirosabb volt a szokásosnál, de semmi különös. Fehér gyapjúpóló volt rajtam és egy derékban megköthető nadrág – nem a saját ruhadarabjaim. Eszembe jutott, vajon megvan-e Árapály, és megtapogattam a zsebemet. A tollam mindig visz-szatért a zsebembe egy idő után, akárhol is hagytam, most sem történt ez másként.

De nemcsak a kardom volt meg, a sztűgiai jégből készült kutyasípom is ott lapult a zsebemben. Valahogy a síp is köve-tett. Ez a tény nem nyugtatott meg.

[204]

Nagy nehezen felálltam. Talpam alatt jéghideg padlót érez-tem. Megfordultam, és egy kifényesített bronztükör előtt talál-tam magam.

– Te magasságos Poszeidón! – szörnyülködtem, amikor megláttam benne magam.

Leadtam vagy nyolc kilót, pedig nem voltam túlsúlyos. A hajam akár egy patkányfészek. Megperzselődött, mint Hépha-isztosz szakálla. Ha a piros lámpánál egy ilyen alak jön hozzám kéregetni, bezárom még a kocsiajtót is.

Elfordultam a tükörtől. Bal oldalamon megláttam a barlang bejáratát. Elindultam a napfény felé.

A barlang egy zöld mezőre nyílt. Balra cédrusligetet, jobbra hatalmas virágoskertet láttam. A mezőt négy szatírszobros szö-kőkút díszítette, a víz a szatírok sípjaiból lövellt ki. A sziklás partig füves lejtő futott. Egy tó hullámai paskolták a köveket. Honnan tudtam, hogy tó volt? Egyszerűen csak tudtam. Édes-víz. Nem sós. Napfény táncolt a tükrén a kék ég alatt. Mintha az édenkertbe csöppentem volna. Ettől rögtön feszült lettem. Több éve foglalkoztam már ezekkel a mitologikus dolgokkal, és megtanultam, hogy a paradicsomi helyek a legveszélyeseb-bek.

A karamellhajú, copfos lány, aki magát Kalüpszónak nevez-te, a parton állt, és beszélt valakihez. A csillogó víz elvakított, de úgy tűnt, mintha veszekedne vele. Megpróbáltam visszaem-lékezni, milyen is a mítoszok Kalüpszója. Hallottam már a ne-vét, de… egyszerűen nem ugrott be semmi. Lehet, hogy egy szörny, aki hősöket ejt foglyul, és öl meg? De ha gonosz, akkor miért vagyok még mindig életben?

Elindultam felé, de megmerevedett lábbal csak vánszorogni tudtam. A kavicsos parton a lábam elé kellett néznem, ha nem akartam elveszteni az egyensúlyom. Mire felnéztem, Kalüpszó ismét egyedül volt. Ujjatlan, fehér görög ruhát viselt, aminek

[205]

mély kivágású, arannyal szegett nyaka volt. Megdörgölte a szemét, mintha sírt volna.

– Felébredtél, álomszuszék? – próbált mosolyt erőltetni az arcára.

– Kivel beszéltél az előbb? – kérdeztem. A hangom úgy csengett, mint egy mikrohullámú sütőbe tett békáé.

– Ó, senkivel… Csak egy hírnökkel – felelte. – Hogy érzed magad?

– Meddig voltam eszméletlen? – Egy ideje – tűnődött el Kalüpszó. – Az idő itt nem egysze-

rű dolog. Tényleg fogalmam sincs, Percy. – Tudod a nevem? – Beszéltél álmodban. – Igen? Mondták már mások is… – Ki az az Annabeth? – Ööö… egy barátom. Vele voltam, amikor… De várj csak!

Hogy kerültem ide? És hol vagyok egyáltalán? – Kalüpszó vé-gigfuttatta ujjait megtépázott hajamon. Idegesen hátraléptem.

– Bocs, csak hozzászoktam, hogy simogathatlak. Úgy kerül-tél ide, hogy lepottyantál az égből. Beleestél a vízbe, pont oda! – mutatott a tó közepe felé. – Nem is tudom, miként élted túl. Azt hiszem, a víz felfogta az esést. És hogy hol vagy? Ogügié szigetén.

Először azt hittem, gügyög, de csak a sziget nevét mondta. – A St. Helen-hegy közelében található? – kérdeztem, mert

földrajzból mindig csapnivaló voltam. Kalüpszó felnevetett. Látszott rajta, hogy sokkal viccesebb-

nek találja, amit mondtam, csak nem akar megbántani azzal, hogy kiröhög. Aranyos arca volt, amikor nevetett.

– Se közel, se távol nincs ilyen nevű hegy, vakmerő hősöm. Ogügié az én fantomszigetem. Magában áll, egyszerre sehol, és mindenhol. Itt biztonságban felgyógyulhatsz. Sose félj!

[206]

– De a barátaim… – Annabeth, Grover és Tyson? – sorolta fel őket. – Igen! Vissza kell mennem hozzájuk. Veszélyben vannak. Megsimította az arcomat. Most hátráltam el. – Előbb pihenned kell. Betegen nem tudsz segíteni a baráta-

idon. Amint kimondta, máris álmosnak éreztem magam. – De ugye te nem vagy… gonosz varázsló? Ravaszul mosolygott: – Ugyan miért lennék? – Tudod, egyszer találkoztam Kirkével, neki is gyönyörű

szigete volt. De szerette tengerimalaccá változtatni a férfiakat. Kalüpszó ismét felkacagott: – Ígérem, hogy nem változtatlak tengerimalaccá! – És aranyhörcsöggé sem? – kérdeztem, mert biztosra akar-

tam menni. – Nem vagyok gonosz varázsló – felelte Kalüpszó. – Nem

vagyok az ellenséged, vakmerő hősöm! Most pihenj! A szemed már majdnem leragad.

Igaza volt. A térdem megroggyant, és arccal a kavicsokra buktam volna, ha Kalüpszó nem kap el. Hajának fahéjillata volt. Vagy ő volt nagyon erős, vagy én voltam nagyon gyenge és vézna. Visszasétált velem a szökőkút melletti puha fekhe-lyig, és segített lefeküdni.

– Pihenj! – parancsolt rám, és hamarosan elaltatott a szökő-kút-csobogás, a fahéj- és a borókaillat.

Amikor legközelebb felébredtem, éjszaka volt. Nem tudtam volna megmondani, hogy ugyanannak a napnak, vagy egy ké-

[207]

sőbbinek az éjszakája. Felkeltem az ágyáról, és egy köpenyt magam köré tekerve, kibattyogtam a barlangból. Odafönt csil-lagok szikráztak ezrével. Ennyit csak a városokon kívül látni. Sorra megtaláltam a csillagképeket, amiket Annabeth mutatott meg nekem: a bakot, a pegazust, a nyilast. A déli horizonton megláttam egy új csillagképet: a Vadászlányt, ami a tavaly té-len elhunyt barátunk emlékére került az égre.

– Percy, mit nézel? Az égről a földre siklott a tekintetem. Bármennyire is ra-

gyogóak voltak a csillagok, Kalüpszó kétszer olyan ragyogó volt. Én már találkoztam Afroditével, a szerelem istennőjével is, és szerény véleményem szerint – bár ezt a világért sem val-lanám be neki, mert azon nyomban halálra sújtana – Kalüpszó még nála is sokkal gyönyörűbb volt. Hogy miért? Mert termé-szetes szépség. Anélkül volt szép, hogy szépnek akart volna látszani. Mintha nem is érdekelné a dolog. Egyszerűen csak az volt. Összefont hajával, fehér ruhájában szinte ragyogott a holdfényben. Egy kis növényt tartott a kezében. Törékeny ezüstvirágai voltak.

– Én csak a… – Azon kaptam magam, hogy nem tudom le-venni róla a szemem. – Már nem is tudom, mit néztem.

Lágy hangon felkacagott. – Ha már úgyis ébren vagy, segíthetnél elültetni. Átnyújtotta a növényt. A gyökerén földlabda volt. A virágai

fényleni kezdtek a kezemben. Kalüpszó felkapta kertészszerszámát, és a virágágyás szélén

ásni kezdett. – Ez egy holdraforgó – magyarázta Kalüpszó. – Csak éjsza-

ka lehet elültetni. A szirmok körül villogó ezüstös fényt néztem: – És mit tud?

[208]

– Hogy mit tud? Voltaképpen nem sokat. Él, fényt ad, és szép. De kell ennél több?

– Azt hiszem, ennyi bőven elég. Amikor elvette a növényt, összeért a kezünk. Éreztem me-

legségét. Elültette a holdraforgót, aztán távolabb lépett, hogy gyönyörködjön az eredményben.

– Szeretem a kertemet. – Van is mit szeretni rajta! – ismertem el. Kalüpszó lugasait

hat különféle színű rózsa borította. Lonccal befuttatott kerítése volt, és olyan szőlősorai, amelyeknek vörös és bíborterméséért még Dionüszosz is sírva könyörgött volna.

– Anyám mindig szeretett volna egy kertet – mondtam. – Miért nem ültetett virágokat? – Manhattanben élünk. Egy lakásban. – Manhattan? Lakás? Rámeredtem: – Ugye fogalmad sincs, miről beszélek? – Attól tartok, tényleg nincs. Ogügié szigetét… nem hagy-

tam el már egy jó ideje. – Manhattan egy nagyváros. Nincs hely kertészkedni. Kalüpszó a homlokát ráncolta: – Szomorú. Hermész néha meglátogat. Tőle tudom, hogy

alaposan megváltozott a világ. De azt nem gondoltam volna, hogy már kertészkedni sem lehet.

– Miért nem hagytad el a szigeted? Kalüpszó lesütötte a szemét: – Büntetésben vagyok. – Miért? Mit követtél el? – Hogy én? Én semmit. Apám annál többet. Atlasznak hív-

ják.

[209]

A név hallatán hideg futott végig a hátamon. Tavaly télen találkoztam Atlasszal, és nem zártam a szívembe. Majdnem mindenkit megpróbált megölni, akit szeretek.

– Szerintem nem igazságos dolog olyasvalamiért büntetni valakit, amit az apja követett el. Ismertem egy másik Atlasz-gyereket is. Zoénak hívták, ő volt a legbátrabb ember, akivel találkoztam.

Kalüpszó hosszú ideig tanulmányozta az arcomat. Láttam, hogy elszomorodik.

– Valami rosszat mondtam? – kérdeztem. – Úgy látom, lassan meggyógyulsz, hősöm. Hamarosan elég

erős leszel hozzá, hogy elhagyj, ugye? – Tessék? Nem tudom. – Megmozgattam a lábamat, de még

mindig merevnek éreztem, és a sok álldogálástól máris szédül-ni kezdtem. – Szeretnéd, ha elmennék?

– Reggel… – csuklott el a hangja. – Reggel találkozunk! Aludj jól!

A part felé futott. Nem tudtam, mit tegyek, csak néztem utá-na, amíg el nem nyelte a sötétség.

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el. Ahogy Kalüpszó is mondta, a szigeten nehéz volt követni az idő múlását. Sejtet-tem, hogy lassan ideje lenne indulnom. A barátaim a legjobb esetben aggódnak értem, a legrosszabb esetben halálos ve-szélyben forognak. Azt sem tudtam, hogy Annabethnek sike-rült-e kijutnia a vulkánból. Megpróbáltam párszor üzenni Grovernek az együtt érző láncon keresztül, de nem tudtam vele kapcsolatot teremteni. Utáltam, hogy nem tudom, mi van ve-lük.

[210]

Másfelől tényleg nagyon gyenge voltam. Néhány óránál többet nem bírtam állva maradni. Amit a St. Helen-hegyen műveltem, úgy kiszívta az erőm, mint még soha semmi.

Nem éreztem rabnak vagy túsznak magam. Eszembe jutott a vegasi Lótusz Hotel és Kaszinó. Becsalogattak egy csodás já-tékvilágba, és majdnem sikerült mindent elfelejtetniük velem, ami fontos az életemben. De Ogügié szigete egészen más volt. Másra sem tudtam gondolni, csak Annabethre, Groverre és Tysonra. Pontosan tudtam, miért kellene távoznom. Csak egy-szerűen… nem tudtam rávenni magam. Mert ott volt Kalüp-szó…

Nem sokat beszélt magáról, de ettől csak még többet szeret-tem volna tudni róla. Szerettem volna a mezőn ülni nektárt kor-tyolgatva, és a virágokat, a felhőket, vagy a tavon táncoló tük-röződéseket nézni, de képtelen voltam rá. Mindig azon kaptam magam, hogy őt bámulom: ahogy dolgozik, ahogy átdobja vál-lán hajfonatát, ahogy az arcába hull egy tincse, vagy letérdel kertészkedni. Néha csak kinyújtotta a karját, és az erdőből ma-dárkák röppentek a kezére: papagájok, galambok, kanárik. Megkérdezte őket, mi újság otthon, a fészekben, mire azok csi-ripelni kezdtek, majd vidáman visszarepültek a fák közé. Ka-lüpszó szeme csillogott. Rám nézett, és egymásra mosolyog-tunk. Aztán megint kiült arcára a szokásos mélabú, és elfordult. Nem értettem mi bántja.

Egyik nap a parton vacsoráztunk. Láthatatlan szolgák mar-hapörköltet és almasört szolgáltak fel nekünk az asztalnál. A menü talán nem hangzik olyan izgalmasnak, de csak azért, mert még nem kóstoltad meg! Eleinte fel sem tűntek a láthatat-lan szolgák, de egy idő után gyanús lett, hogy az ágy beágyaz-za magát, az ételek maguktól főnek, és hogy a ruhákat láthatat-lan kezek mossák és foltozzák.

[211]

Szóval Kalüpszó és én éppen vacsoráztunk, arca a gyertya-fényben még szebbnek tűnt. Először New Yorkról meséltem neki, aztán a Félvér Táborról, végül elmeséltem, hogyan nyelte le Grover az almát, amivel fociztunk. Rám villantotta kápráza-tos mosolyát, és felkacagott. Amikor egymás szemébe néztünk, gyorsan félrekapta a fejét.

– Látod, már megint! – mondtam. – Mi megint? – Megint elfordulsz, mintha nem mernéd elengedni magad. Az almasörét bámulta. – Mondtam már neked, Percy, hogy büntetésben vagyok. El

vagyok átkozva, ha így jobban tetszik. – Hogyan? Mondd el, hátha segíthetnék! – Ne kérj erre! – Áruld el, mi a büntetésed! Vacsorája maradványai közé dobta a szalvétáját. Egy látha-

tatlan szolga máris elkapta előle a tányért. – Percy, ez a sziget, Ogügié, az otthonom, a szülőhelyem, de

a börtönöm is… Én… házi őrizetben vagyok. Azt hiszem, te így neveznéd. Soha nem láthatom a te Manhattanedet. Más vá-rosba sem utazhatom. Itt kell élnem, egyedül.

– Mindezt azért, mert Atlasz volt az apád, ugye? A lány bólintott: – Az istenek nem bíznak meg az ellenségeikben. Megértem

őket. Igazán nem akarok panaszkodni. Nincs mindenkinek ilyen szép börtöne, mint nekem.

– De ez akkor sem igazságos! Attól, hogy a rokona vagy, még nem biztos, hogy mellette is állsz. A másik lánya, akit már említettem, Árnyék Zoé, egyenesen az ellensége volt. Bár igaz, ami igaz, ő nem is csücsült börtönben.

– De Percy – szólalt meg halkan Kalüpszó –, én mellette áll-tam az első háborúban. Elvégre az apám.

[212]

– Hogy mi?! De hát a titánok gonoszok! – Valóban? Kivétel nélkül? És állandóan? – biggyesztette le

az ajkát. – Mond csak, Percy! Nem vitatkozni akarok veled, de te például azért támogatod az isteneket, mert annyira jóságo-sak, vagy azért, mert a rokonaid?

Nem feleltem. Egy pont oda. Tavaly télen, miután megmen-tettük az Olimposzt, az istenek arról tartottak tanácskozást, hogy megöljenek-e. Ez tényleg messze állt a jóságosságtól. Mégis támogatom őket, és miért? Mert Poszeidón az apám.

– Talán tényleg a rossz oldalon álltam – folytatta Kalüpszó. – És ami azt illeti, az istenek egészen jól bánnak velem. Meglá-togatnak időnként. Híreket hoznak a világból. De ők távozhat-nak. Én nem.

– Barátod sincs? Úgy értem, aki itt élne veled? Nagyon szép hely.

Könnycsepp gördült végig az arcán. – Meg… megfogadtam magamnak, hogy nem beszélek er-

ről, de… Szavait dörgő hang szakította félbe a tó felől. A horizonton

halvány fény jelent meg, egyre erősödött, végül már ki tudtam venni a közeledő lángoszlopot.

Felpattantam, és megtapogattam Árapályt. – Ez meg mi?! – Egy látogató – sóhajtott Kalüpszó. Amikor a lángoszlop elérte a partot, Kalüpszó felállt, és ud-

variasan meghajolt. A lángok kihunytak, és egy szürke overal-los, magas férfi állt előttünk. Egyik lábát fémkapcsok tartották, haja és szakálla parázslott.

– Héphaisztosz isten! Ez aztán a megtiszteltetés! Egy igazán ritka vendég! – mondta Kalüpszó.

A tűz istene felmordult.

[213]

– Kalüpszó, gyönyörű vagy, mint mindig! Ugye megbocsá-tasz? Beszédem van ezzel a fiatalemberrel.

Héphaisztosz darabos mozdulatokkal letelepedett a vacsoraasz-tal mellé, és kért egy Pepsit. A láthatatlan szolga már hozta is, de túl hirtelen nyitotta ki, és a kóla Héphaisztosz overalljára fröccsent.

Héphaisztosz felmordult, majd átkozódva lesöpörte az asz-talról a kólásdobozt.

– Kétbalkezes banda! – jegyezte meg. – Ennek a lánynak jó robotokra lenne szüksége! Azok legalább megbízhatóak!

– Héphaisztosz – kezdtem –, milyen híreket hozott? Annabeth…

– Jól van! Találékony lány, az biztos! Visszatalált, és el-mondta, mi történt. Nagyon aggódik miattad.

– Nem mondta neki, hogy jól vagyok? – Az nem az én dolgom – válaszolt Héphaisztosz. – Min-

denki azt hitte, meghaltál. Nem akartam híresztelni, hogy hol vagy, amíg vissza nem térsz.

– Nem értem. Miért ne térnék vissza?! Héphaisztosz hitetlenkedve nézett rám. Kivett valamit a

zsebéből – egy iPod nagyságú fémlemezt. Megnyomott rajta egy gombot, mire egy bronzból készült kistévé lett belőle. A képernyőn a St. Helen-hegy jelent meg, a vulkán tüzet és füstöt okádott az égre.

– További kitörések várhatók – tudatta a híradó műsorveze-tője. – A hatóságok elővigyázatosságból félmillió ember kite-lepítését rendelték el. Eközben hamueső hullik még a Tahoe-tónál, és Vancouverben is. A St. Helen-hegy környékét százöt-

[214]

ven kilométeres körzetben lezárták. Halálesetekről egyelőre nincs tudomásunk, de megbetegedésekről és kisebb sérülések-ről kaptunk jelentéseket…

Héphaisztosz kikapcsolta a tévét: – Szép kis kitörést okoztál! A bronzlapra meredtem. Félmillió embert kitelepítettek. Sé-

rülések. Betegségek. Mit tettem! – A telekhinek sorait szétziláltad – mondta az isten. – Néhá-

nyuk megsemmisült. Néhányan elmenekültek. Egy darabig biz-tos nem lesz kedvük használni a műhelyemet. A baj csak az, hogy én sem használhatom. A robbanás felébresztette Tüphónt. Ki kell várnunk, hogy…

– Ugye nem szabadítottam ki? Ugye nem vagyok olyan erős?

Az isten felmordult: – Nem vagy olyan erős?! Ne viccelj velem, öcskös! Te a

Földrengető fia vagy. El sem hinnéd, hogy mekkora erő lakik benned!

Ez volt az, amiről leginkább hallgatni szerettem volna. Hogy a vulkánban képtelen voltam megfékezni az erőmet. Annyi energiát szabadítottam fel, hogy kis híján magamat is szénné égettem, és majdnem meghaltam. Most meg arról kell értesül-nöm, hogy majdnem leromboltam egész északnyugatot, és fel-ébresztettem az istenek által fogvatartott szörnyek legrémeseb-bikét. Talán túlságosan veszélyes vagyok. Talán a barátaimnak is jobb, ha halottnak gondolnak.

– Hallott valamit Groverről és Tysonról? – kérdeztem. Héphaisztosz megrázta a fejét: – Sajnos semmit. Attól tartok, a Labirintus elnyelte őket. – Mit tegyek? – Ezt egy öreg nyomoréktól kérded? De egy tanácsot adha-

tok. Találkoztál a feleségemmel, ugye?

[215]

– Aphroditével? Héphaisztosz grimaszolt egyet. – Vele bizony! Csalafinta nőszemély! Légy óvatos a szere-

lemmel. Megzavarja az agyadat, és a végén a fentre azt hiszed, lent, a jóra, hogy rossz.

Eszembe jutott, amikor tavaly télen a sivatagban egy fehér Cadillac hátsó ülésén Aphroditével találkoztam. Azt mondta, hogy különösen közel állok a szívéhez, és amiért ennyire sze-ret, egy kicsit megnehezíti a szerelmi életem.

– Ez is a terv része? Hogy itt értem földet? – Lehetséges. Nála sosem lehet tudni. De ha úgy döntesz,

hogy távozol innen… nem fogom minősíteni, bárhogy döntesz is… akkor segítek neked. Tartozom neked egy válasszal. Halld, hogyan juthattok el Daidalosz műhelyébe! Ariadné fonalához semmi köze sincs a dolognak. Vagyis nem az a lényeg. Bár a fonal valóban működik. Nem hiába akarja megkaparintani a ti-tánhadsereg… De a legjobb módja annak, hogy áthatoljatok a Labirintuson… Thészeusznak a hercegnő segített. A hercegnő halandó volt. Egyetlen csepp istenvér sem csörgedezett az erei-ben. De okos volt, és éles szemű. És nagyon tisztán látott. Azt akarom mondani, hogy… Szerintem tudod, hogyan tájékozódj a Labirintusban.

Akkor értettem csak meg. Miért nem vettem észre előbb! Hérának igaza volt. A válasz ott volt az orrom előtt.

– Igen. Tényleg tudom. – Akkor most már csak azt kell eldöntened, hogy mész-e

vagy maradsz! – Persze, hogy… – azt akartam mondani, hogy megyek, de

hirtelen elhallgattam. Azon kaptam magam, hogy a tavat bámu-lom, és elképzelhetetlennek tartom a távozás gondolatát.

– Nem kell még döntened – tanácsolta Héphaisztosz. – Várj hajnalig. A hajnal a legjobb időszak a döntéshez.

[216]

– Daidalosz hajlandó lesz nekünk segíteni? – kérdeztem. – Ha Luke megkapja tőle a navigációs eszközt, elvesztünk. Lát-tam egy álmot arról, hogy Daidalosz… megölte az unokaöcs-csét. Keserű lett, dühös, és…

– Nem könnyű zseniális feltalálónak lenni – morogta Hép-haisztosz. – Örökre magányos vagy. Senki sem ért meg. Az ember könnyen megkeseredik és szörnyű hibákat vét. Embe-rekkel sokkal nehezebb dolgozni, mint a gépekkel. Az embere-ket nem lehet megjavítani, ha tönkremennek.

Héphaisztosz lesöpörte az utolsó csepp kólát is a kezeslába-sáról.

– Daidalosz rendes emberként kezdte. Segítette Ariadné hercegnőt és Thészeuszt, mert megesett rajtuk a szíve. Meg-próbált jót cselekedni. És erre ráment az egész élete. Szerinted igazságos ez? – Héphaisztosz megvonta a vállát. – Nem tudom, Daidalosz hajlandó lesz-e nektek segíteni, öcsém, de addig ne mondj ítéletet mások felett, amíg nem álltál a kohója előtt, és nem dolgoztál a kalapácsával.

– Ezt nem fogom elfelejteni… Ígérem. Héphaisztosz felállt. – Viszlát, öcskös! Jól csináltad. Odasóztál a telekhineknek.

Nem felejtem el neked. Ez úgy hangzott, mintha máris indulna. Lángcsóvává vált,

és a tó felett suhanva visszatért a világba.

Órákig sétáltam a parton. Amikor végre visszaértem a rétre, már nagyon későre járt, legalább hajnali négy vagy öt óra lehe-tett. Kalüpszó a csillagok fényénél kertészkedett. A

[217]

holdraforgó ezüstösen derengett, a többi virág vörös, sárga és kék fénnyel felelt a varázslatra.

– Megparancsolta, hogy visszatérj – találgatta Kalüpszó. – Nem parancsolta meg. Nekem kell döntenem. Tekintete találkozott az enyémmel: – Ígérem, nem kérlek meg rá… – mondta. – Mire? – Hogy maradj. – Úgy érted, örökre? – kérdeztem. – Ha itt maradnál, elnyernéd a halhatatlanságot – suttogta. –

Nem várna rád öregség, sem halál. Másra hagyhatnád a csatá-kat. És megszabadulnál a prófécia súlyától, Percy Jackson.

– Ilyen egyszerűen? – lepődtem meg. Bólintott: – Ilyen egyszerűen. – De a… barátaim. Kalüpszó felállt, és megfogta a kezem. Érintésére meleg

áram járt át. – Nemrégiben megkérdezted, hogyan átkoztak el az istenek.

Akkor nem feleltem, most megteszem. Az istenek időről időre küldenek nekem valakit. Százévenként egy hős vetődik itt part-ra, valaki, akinek szüksége van a segítségemre. A hős egyre közelebb kerül a szívemhez. De ez sohasem véletlen. A párkák olyan hőst küldenek hozzám mindig, aki…

A hangja megremegett, nem tudta folytatni. Megszorítottam a kezét: – Mit tettem, amivel elszomorítottalak? – Olyan hősöket küldenek, akik nem maradhatnak – suttog-

ta. – Akik csak rövid időre fogadhatják el a barátságomat. Olyan hősöket küldenek, akikbe… Beleszeretek.

[218]

Az éjszaka csendes volt, csak a szökőkutak és a hullámok csobogását lehetett hallani. Eltartott egy darabig, amíg megér-tettem, mit mond.

– Úgy érted… belém is? – Ha látnád, milyen képet vágsz! – kuncogott még mindig

könnyes szemmel. – Igen, beléd is… – Ezért húzódsz el minden alkalommal? – Próbálok tenni ellene. De hiába. A párkák kegyetlenek.

Azért küldtek hozzám, hősöm, mert tudták, hogy te összetöröd majd a szívem.

– De… én csak… én vagyok. – Az éppen elég – mondta Kalüpszó. – Megfogadtam, hogy

nem beszélek erről. És anélkül bocsátalak el, hogy felajánla-nám a szerelmemet. De ez sem sikerült. Azt hiszem, a párkák ezt is tudták. Maradj velem, Percy. Sajnos, csakis így segít-hetsz rajtam.

A horizont felé néztem. A hajnal vörös csíkja már felgyúj-totta az eget. Itt maradhatnék örökre, eltűnve a földről. Itt él-hetnék Kalüpszóval, és láthatatlan szolgák lesnék minden kí-vánságunkat. Gondozhatnánk a virágokat, énekesmadarakkal társaloghatnánk, és sétálhatnánk a parton a szeplőtlen ég alatt. Soha többé háború. Viszlát prófécia! Többet nem kellene egyik oldalra sem állnom.

– Nem maradhatok – válaszoltam. Szomorúan sütötte le a szemét. – Igazán nem akarok neked fájdalmat okozni, de a baráta-

imnak szükségük van rám. Most már tudom, hogyan segíthet-nék rajtuk. Vissza kell mennem.

Leszakított egy virágot – egy szál ezüst holdraforgót. Annál halványabban derengett, minél magasabbra ívelt a nap. A haj-nal a legjobb időszak a döntésre, mondta Héphaisztosz. Kalüp-

[219]

szó a rövid ujjú pólóm zsebébe dugta a virágot. Azután lábujj-hegyre állt, és homlokon csókolt, mintha megáldott volna.

– Akkor gyere a partra, hősöm, hadd búcsúzzam el tőled! A tutaj négyzet alakú volt, az oldalai egyenként háromméte-

resek lehettek, közepén egy árboc állt egyszerű vászonvitorlá-val. Nemhogy tengerre, de még egy kacsaúsztatóba sem me-részkedtem volna vele szívesen.

– A tutaj elvisz oda, ahová szeretnéd – mondta Kalüpszó. – Elég biztonságos.

Megfogtam a kezét, de ő kihúzta a markomból. – Talán meglátogathatlak majd – mondtam. De ő a fejét rázta: – Még egy férfi sem talált vissza Ogügié szigetére, Percy.

Ha elmész, soha nem látlak viszont. – De… – Menj, kérlek! – csuklott el a hangja. – A párkák kegyetle-

nek, Percy. Csak annyit kérek, hogy ne felejts el! – Aztán hal-ványan elmosolyodott. – Ígérd meg, hogy ültetsz egy kertet ne-kem Manhattanben!

– Megígérem! – Ahogy a tutajra tettem a lábam, sodródni kezdtem a parttól.

A tó közepe felé vitorlázva én is átéreztem, mennyire ke-gyetlenek a párkák. Olyan hőst küldenek Kalüpszóhoz, akibe beleszeret, bármennyire is küzd ellene. Tudtam, hogy egész életemben elkísér majd az emléke. Ő lesz a nagy mi lett volna, ha.

Néhány perc múlva Ogügié szigetét elnyelte a köd. Magá-nyosan vitorláztam a felkelő Nap felé.

Aztán megadtam a tutajnak az úti célt. Mivel barátokra és vigasztalásra volt szükségem, csakis egyet mondhattam:

– A Félvér Táborba! Vigyél haza!

[220]

13. RACHEL CSATLAKOZIK

éhány óra elteltével a tutajom a Félvér Tábor partjához sodródott. Nem tudtam volna megmondani, hogy kerül-

tem oda. A tó édesvize egyszer csak sóssá változott, és nem sokkal később feltűnt Long Island ismerős körvonala. Azután megjelent néhány feltűnően barátságos fehér cápa, és a part fe-lé kormányozták a tutajomat.

Amikor partot értem, a tábor kihaltnak látszott. Jól benne jártunk már a délutánban, de az íjászmezőn nem gyakorolt sen-ki. A mászófal magában füstölgött és öntötte a lávát. Az étke-zőpavilon kihalt. A bungalók üresek. Aztán észrevettem az am-fiteátrumból felszálló füstöt. Túl korán volt még a tábortűzhöz, és nem hittem, hogy bárkinek mályvacukrot pirítani támadt volna kedve ilyen nehéz időkben. Futni kezdtem arrafelé.

Mielőtt odaértem volna, Kheirón hangja ütötte meg a fülem. Amikor megértettem, mit mond, megtorpantam.

– …azt hiszem, hogy eltávozott. Olyan hosszú csend után nem hiszem, hogy az imánkra válasz érkezne. Megkérem leg-jobb barátját, a túlélőt, hogy részesítse végső tisztességben! – mondta Kheirón.

Hátulról érkeztem az amfiteátrumba, így senki sem vett ész-re. Mindenki előrenézett, Annabeth irányába, aki éppen egy hosszú, zöld, selyem halotti leplet dobott a lángok közé. A szö-

N

[221]

vetet háromágú szigony díszítette. Az én halotti leplemet éget-ték el.

Annabeth a többiek felé fordult. Rémesen nézett ki, szeme bedagadt a sírástól, és alig tudott megszólalni:

– Bár sohasem vallottam be neki, ő volt a legjobb és a leg-bátrabb barátom. Ő volt a… – hirtelen észrevett. Paprikavörös lett. – Ő volt a világ legnagyobb csirkefogója! – mutatott rám.

Sikerült mindenkit meglepnem. – Percy! – vigyorgott Beckendorf. Néhány srác odajött hoz-

zám, és hátba veregetett. Az Árész-kabin tagjai közül néhányan nagyot káromkodtak, de Clarisse csak a szemét forgatta, mint-ha nem akarná elhinni, hogy volt képem életben maradni.

Kheirón előreügetett, a tömeg szétvált előtte. – Nos – sóhajtott fel megkönnyebbülve –, azt hiszem, még

soha nem örültem ennyire egy táborlakó visszatértének! De áruld el nekem, hogy…

– HOL A FENÉBEN KÓDOROGTÁL?! – szakította félbe Annabeth, és félrelökdöste az előtte állókat. Azt hittem, kapok tőle egy nyaklevest, de csak megölelt, olyan erősen, hogy azt hittem, összeroppanok. A táborlakók hirtelen elnémultak. Amikor Annabeth rájött, hogy mindenki minket bámul, ellö-kött:

– Én… Mi azt hittük, meghaltál, Hínáragyú! – Bocs. Csak eltévedtem. – ELTÉVEDTÉL?! – kiáltott fel. – Két hétig?! Hol az isten-

ben… – Annabeth – szólt rá Kheirón. – Talán jobb lenne, ha ezt

máshol beszélnénk meg. A többiek folytassák az edzéseket! Mielőtt ellenkezhettünk volna, mint két kismacskát, felka-

pott a hátára, és elvágtatott velünk a Nagy Házba.

[222]

Nem árultam el nekik mindent, valahogy nehezemre esett Ka-lüpszóról beszélni. Elmondtam, hogyan okoztam vulkánkitö-rést, amikor kilőttem magam a St. Helen-hegyből. És hogy egy lakatlan szigetre zuhantam, ahol Héphaisztosz meglátogatott és bátorított az indulásra. Végül, hogy egy varázstutajon egészen a táborig vitorláztam.

Amit mondtam, voltaképpen igaz volt az utolsó szóig, a te-nyerem mégis izzadt.

– Két hétre eltűntél! – csattant fel Annabeth, de hangján érezni lehetett, hogy még mindig fel van kavarva. – Amikor meghallottam a robbanást, azt hittem, hogy…

– Tudom. Bocs. De van egy jó hírem: rájöttem, hogyan ha-ladhatunk át a Labirintuson. Beszéltem Héphaisztosszal.

– Héphaisztosz elmondta? – Csak annyit mondott, hogy a válasz a birtokomban van. És

tényleg. Most már tudom, mi az. Elmondtam nekik az ötletemet. Annabeth elképedt. – Percy, ez őrültség! Kheirón visszatelepedett a gurulószékébe, és a szakállát si-

mogatta: – Persze vannak rá példák. Thészeusznak Ariadné segített.

Hermész lánya, Harriet Tubman a föld alatti vasútjában éppen ilyen okból használt halandókat.

– De ez az én küldetésem! Nekem kell vezetni! – háborgott Annabeth.

Kheirón is átérezte, mennyire kényes az ügy: – Drágám, hát persze, hogy a te küldetésed. Mindössze

szükséged van egy picike segítségre. – És ez lenne a segítség?! Ugyan már! Ez akadályoztatás!

Gyávaság! Ez…

[223]

– Nem könnyű beismerni, hogy halandó segítségére van szükségünk, pedig ez a helyzet – mondtam.

Annabeth rám bámult: – Te vagy a világ legidegesítőbb embere, akivel találkoz-

tam! – azzal kiviharzott a szobából. Utánabámultam. És legszívesebben földhöz csaptam volna

valamit. – Ennyit arról, hogy én vagyok a legjobb és legbátrabb ba-

rátja – motyogtam. – Majd megnyugszik – ígérte Kheirón. – Féltékeny a kicsi-

ke. – Kizárt! Ő nem az én… A mi kapcsolatunk nem olyan,

mint… Kheirón kuncogni kezdett. – Nehéz ügy. Ha nem vetted volna észre, Annabeth nem

szeret osztozni a barátain. Nagyon aggódott érted. És most már sejti, hol időztél ennyi ideig…

Kheirón és én összenéztünk. Láttam rajta, hogy tud a Kalüp-szó-ügyről. Nehéz titkolózni egy olyan ember előtt, aki három-ezer éve hősök kiképzésével foglalkozik. Ő már mindent látott.

– Felesleges a döntésedet firtatni – mondta Kheirón. – Az a fő, hogy itt vagy.

– Ezt mondja el Annabethnek is! Kheirón elmosolyodott: – Reggel megkérem Árgust, hogy fuvarozzon benneteket

Manhattanbe. Útközben ugorjatok be édesanyádhoz, aki érthe-tően… nagyon aggódik.

A szívem összeszorult. A szigeten meg sem fordult a fejem-ben, mit érezne anyám, ha Kalüpszónál maradnék. Azt hinné, hogy meghaltam. Teljesen összetörne. Mi ütött belém, hogy er-re nem gondoltam?!

[224]

– Kheirón – kezdtem –, tud valamit Groverről és Tysonról? Gondolja, hogy…

– Nem gondolok semmit, fiam – meredt Kheirón az üres kandallóba. – Boróka nagyon le van sújtva. Minden ága meg-sárgult. A Párosujjú Patások Tanácsa megfosztotta Grovert a kutatói engedélyétől, in absentia. Ha valaha visszatér, bizonyá-ra a szégyenteljes száműzetés vár rá – sóhajtott fel. – De ami azt illeti, Grover és Tyson nagyon találékony fickók. Még re-ménykedhetünk.

– Már bánom, hogy elengedtem őket. – Grovernek meg volt a saját útja, amit követnie kellett.

Tyson pedig elég bátornak bizonyult, hogy segítsen ebben neki. Tudnál arról, ha Grover halálos veszélyben forogna, vagy téve-dek?

– Azt hiszem. Az együtt érző kapcsolat. De… – Van még valami, amit el kell mondanom neked, Percy.

Egészen pontosan két dolog, két kellemetlen dolog. – Alig várom, hogy halljam! – Chris Rodriguez, a vendégünk… Eszembe jutott, milyen kedvesen beszélt a pincében Clarisse

a Labirintusról zagyváló fiúhoz. – Kilehelte a lelkét? – Még nem. De egyre rosszabbul van – mondta komoran

Kheirón. – Olyan gyenge, hogy mozdulni sem bír. Clarisse minden percét vele töltötte. Úgy kellett végül utasítanom, hogy térjen vissza a napi teendőihez. A fiúnak nem használ semmi. Nem fogad el ételt, sem italt. Egyik gyógyszerem sem segít. Úgy tűnik, nem akar élni.

Megborzongtam. Bár volt néhány nézeteltérésünk, most mégis sajnáltam Clarisse-t. Annyira szeretett volna segíteni a fiún. Most, hogy már jártam a Labirintusban, azt is tudtam, mi-ért volt olyan könnyű Minósznak megőrjítenie Christ. Ha ne-

[225]

kem is egyedül kellett volna bolyonganom odalent, a barátaim nélkül, én is megbolondultam volna.

– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a második hír még ennél is kellemetlenebb. Quintus szőrén-szálán eltűnt.

– Eltűnt? Hogyan? – Három éjszakával ezelőtt lement a Labirintusba. Boróka

látta, ahogy távozik. Úgy tűnik, igazad volt vele kapcsolatban. – Luke-nak kémkedik – mondtam. Aztán meséltem neki a

Három G Farmról, és arról, hogy Quintus onnan hozatta a skorpiókat. Attól a Geryontól, aki Kronosz hadseregét látja el. – Ez nem lehet véletlen – vontam le a következtetést.

Kheirón mélyet sóhajtott: – Kezd elegem lenni az árulásokból. Reménykedtem benne,

hogy Quintus jó barátnak bizonyul. De rosszul ítéltem meg őt. – Mi van Mrs. O’Learyvel? – A pokolkutya még mindig az arénában van. Nem engedem

senkinek, hogy a közelébe menjen. De nincs szívem ketrecbe zárni… vagy elpusztítani.

– Furcsa, hogy Quintus csak úgy itt hagyta. – Úgy van, ahogy mondtam, Percy: rosszul ítéltük meg őt.

De most ideje felkészülnöd a holnap reggelre. Neked és Annabethnek rengeteg dolgotok lesz.

Ott hagytam Kheirónt a kerekes székében ülve, ahonnan szomorúan bámulta a kandallót. Az jutott eszembe, vajon hányszor ülhetett így olyan hősökre várva, akik sohasem tértek vissza.

Vacsora előtt megálltam a vívóarénában. Mrs. O’Leary hatal-mas, fekete, szőrös dombbá kucorodva kedvetlenül rágcsálta az

[226]

egyik gyakorlóbábu fejét az aréna közepén. Amikor észrevett, rám vakkantott, és felém rohant. Biztosra vettem, hogy bár va-csorára igyekeztem, most én leszek a vacsora. Csak annyit tud-tam mondani, hogy Várjááá!, a kutya máris feldöntött, és az arcomat nyalogatta. Poszeidón fiaként általában csak akkor le-szek vizes, ha úgy akarom, de hatalmam nem terjedt ki a ku-tyanyálra, amiben most alaposan megfürdetett.

– Hú, kislány! Hadd kapjak levegőt! Engedj felállnom! Valahogy sikerült feltápászkodnom. Alaposan megvakargat-

tam a fülét, és találtam számára egy extragigantikus kutyakek-szet is.

– Hol van a gazdád? Hogyan hagyhatott itt téged csak úgy? Úgy nyüszített, mintha ő is erre keresné a választ. Készség-

gel elhittem Quintusról, hogy ellenséges áruló, de az továbbra sem fért a fejembe, hogyan hagyhatta magára Mrs. O’Learyt. Biztos voltam benne, hogy Quintus szereti a megakutyáját.

Ezen gondolkoztam, miközben a kutyanyálat törölgettem le az arcomról.

– Szerencséd, hogy nem harapta le a fejed! – mondta egy lányhang.

Kardjával és pajzsával a kezében Clarisse állt az aréna túlsó végében.

– Amikor tegnap edzésre jöttem, majdnem felfalt a dög. – Nagyon intelligens kutya – vélekedtem. – Te meg nagyon humoros vagy. Clarisse elindult felénk. Mrs. O’Leary morogni kezdett, de a

fejét paskolva megnyugtattam. – Ez a hülye pokolkutya nem fog megakadályozni az edzés-

ben! – mérgelődött Clarisse. – Hallottam Chrisről. Sajnálom.

[227]

Clarisse tett egy kört az arénában, aztán rárontott a közelébe kerülő első bábura. Egyetlen csapással lenyeste a fejét, aztán gyomron döfte. Kihúzta a kardot, aztán továbbsétált.

– Igen. Néha nem úgy mennek a dolgok, ahogy az ember szeretné – suttogta remegő hangon. – A hősök megsérülnek. Vagy… meghalnak. És csak a szörnyek támadnak fel.

Felkapott egy lándzsát, és áthajította az arénán. Az egyik bábu sisakjának éppen a szemrésébe talált.

Christ továbbra is hősnek nevezte, mintha nem dezertált volna Luke seregébe. Arra gondoltam, hogy Annabeth is ugya-nígy beszél Luke-ról, ezért inkább nem tettem szóvá a dolgot.

– Chris bátor srác volt. Remélem, meggyógyul. Úgy meredt rám, mintha én lennék a következő gyakorlóbá-

bu. Mrs. O’Leary morogni kezdett. – Megtennél nekem egy szívességet? – kérdezte. – Persze! – Ha megtalálod Daidaloszt, ne bízz meg benne. Ne kérj tőle

szívességet, egyszerűen csak öld meg! – De Clarisse… – Aki képes egy olyan épületet létrehozni, mint a Labirintus,

az gonosz. Maga a gonoszság. Clarisse egy pillanatig Eurytionra, a tehénpásztorra emlé-

keztetett, idősebb féltestvérére. Olyan keményen nézett maga elé, mintha kétezer éve lenne az élők sorában, és nagyon elege lenne az egészből. Visszadugta a hüvelybe a kardját:

– A felkészülés idejének vége. Ezentúl minden élesben megy.

[228]

Aznap éjjel ismét a saját ágyamban aludhattam, és Kalüpszó szigetére való érkezésem óta először megint meglátogattak az álmaim.

Egy királyi palota fehér márványból épült tróntermében vol-tam. Körülöttem oszlopok álltak, előttem egy fából faragott trón. A trónon egy kövér, vörös hajú alak ült, és babérkoronát viselt. Az oldalán három lány állt. Bizonyára a gyermekei le-hettek, mert nagyon hasonlítottak rá. A kék köpenyes lányok-nak ugyanolyan vörös hajuk volt, mint apjuknak.

Az ajtó nyikorogva kinyílt, és az ajtónálló felkiáltott: – Minósz, Kréta királya! Megrémültem, de a király csak rámosolygott a lányaira: – Alig várom már, hogy lássam, milyen képet vág! Minósz robogott be a trónterembe, a zsarnok személyesen.

Olyan magas és komoly volt, hogy a másik király hozzá képest kis mitugrásznak látszott. Minósz hegyes szakálla megőszült, és soványabb is volt, mint amikor utoljára álmodtam róla. Sa-ruján sárfoltok éktelenkedtek, de a szemében ugyanaz a gyűlö-let égett.

Mereven a király felé biccentett: – Kókalosz király, úgy hallottam, sikerült megoldania a kis

rejtvényemet. Kókalosz rámosolygott: – Én azért nem nevezném kicsinek, hisz bejelentette, hogy

ezer talentum arany üti a markát a megfejtőnek. Áll még az ajánlata?

Minósz tapsolt egyet. Két megtermett testőr lépett be egy nagy faládával a vállukon. Letették Kókalosz lába elé és kinyi-tották. Aranyrudak csillogtak benne legalább egy gazillion dol-lár értékben.

Kókalosz elismerően füttyentett:

[229]

– Az egész királyi kincstárat kiürítette, hogy kifizesse a ju-talmat?

– Az nem a maga gondja. Kókalosz vállat vont. – A találós kérdés elég egyszerű volt. Az egyik szolgám fej-

tette meg. – De apám… – figyelmeztette a legidősebb lánya, aki a

legmagasabb volt a három közül. Kókalosz nem törődött vele. Köntösének zsebéből egy spirál alakú kagylót vett elő. A

kagylón egy ezüstcérnát fűztek át. Úgy lógott rajta, mint egy túlméretezett gyöngymedál.

Minósz előrelépett, és átvette a kagylót. – Azt mondja, az egyik szolgája? Hogyan sikerült a cérnát

úgy átfűzni a kagylón, hogy ne törjön szét? – Akár hiszi, akár nem, egy hangya segítségével. Ezüstcér-

nát kötött az apró lényre, és mézet tett a kagyló csúcsába, hogy azzal csalogassa át.

– Zseniális fickó. – Az bizony. A lányaim tanítója. Ők is rajonganak érte. Minósz tekintete megkeményedett: – Én óvatosabb lennék! Figyelmeztetni akartam Kókaloszt: Ne bízz meg ebben a go-

nosz királyban! Zárd a várbörtönbe egy emberevő oroszlán mellé! De a vörös hajú király csak kacagott:

– Felesleges aggodalmaskodni, Minósz! A lányaim bölcseb-bek a koruknál. De most térjünk vissza az aranyamhoz…

– Rendben. De mint mondtam, az arany azt illeti, aki a fela-datot megoldotta. És erre Daidaloszon kívül senki sem lett vol-na képes. Maga menedéket adott Daidalosznak.

Kókalosz kényelmetlenül fészkelődött a trónján: – Honnan tudja a nevét?

[230]

– Az a tolvaj annak idején az én udvaromban dolgozott, Kókalosz. A lányomat ellenem fordította. Segített egy trónbi-torlónak, hogy bolonddá tegyen. Aztán megszökött az igazság-szolgáltatás elől. Tíz éve üldözöm.

– Erről most hallok először. Tényleg a pártfogásomba vet-tem az illetőt, de nem bántam meg…

– Üzletet ajánlok – szólalt meg Minósz. – Adja át a szöke-vényt, és öné a jutalom. Máskülönben az ellenségévé tesz. És gondolom, nem akarja Krétát az ellenségévé tenni.

Kókalosz elsápadt. Hiba volt ennyire megrémülnie a saját tróntermében. Elfogathatta volna a katonáival, hiszen Minósz mindössze két őrrel érkezett. De Kókalosz csak ült a trónján, és veríték gyöngyözött a homlokán.

– Apám, ugye nem akarja… – kezdte a legidősebb lány. – Hallgass, Aelia! – vakargatta szakállát a király a csillogó

aranyra sandítva. – Sajnálom, Minósz! De az istenek nem sze-retik azokat, akik megsértik a vendégjogot.

– Az istenek azokat sem szeretik, akik bűnözőket bújtatnak – hangzott a válasz.

Kókalosz bólintott: – Meggyőzött! Átadom láncra verve. – Apám! – kiáltott fel Aelia, de aztán észbe kapott, és mé-

zesmázos hangon folytatta: – Egy va-vaacsora azért mégis ki-járna a vendégnek. A hosszú út után bizonyára jólesne neki egy forró fürdő, hogy aztán tiszta ruhába bújva tölthesse meg kirá-lyi bendőjét a legfinomabb falatokkal. Megtiszteltetés lenne számomra, ha személyesen vezethetném a fürdőbe!

A lány kedvesen Minószra mosolygott. Az öreg király fel-mordult:

– Egy fürdés még belefér! – Nézett Kókaloszra. – Viszlát, a vacsoránál! De hozza magával a rabot is!

[231]

– Erre parancsoljon, uraságod! – mutatta Aelia az utat. A nővéreivel együtt kivezették Minószt a teremből.

Követtem őket a mozaikcsempés fürdőbe. Alig lehetett látni a gőztől. Egy csapból forró víz folyt a kádba. Aelia és a testvé-rei rózsaszirmokat szórtak a vízbe, és valamit, ami a habfürdő antik megfelelője lehetett, mert a kád hamarosan színes habbal telt meg. A lányok elfordultak, amíg Minósz kibújt köntöséből, és elmerült a kádban.

– Ahh! Nincs, ami jobban esne egy hosszú út után egy für-dőnél! Köszönöm, kedveseim! – mosolygott Minósz.

– Tíz éve üldözi őt, uram? – kérdezte Aelia lesütött szem-mel. – Uraságod nagyon kitartó.

– Én mindig behajtom az adósságot. Apátok bölcsen tette, hogy nem húzott velem ujjat – vigyorgott Minósz.

– Ahogy mondja, uram, nagyon jól tette! – felelte Aelia. Aelia túlzásba vitt hízelgése még nekem is szemet szúrt, de

az öreg királynak semmi sem tűnt fel. Aelia testvérei illatos olajat öntöttek Minósz fejére.

– Daidalosz tudta, hogy el fog jönni, uram. Tudta, hogy a fe-ladvány egy csapda, de nem tudott ellenállni neki.

Minósz összehúzta a szemöldökét: – Daidalosz beszélt nektek rólam? – Igen, uram. – Daidalosz rossz ember, hercegnő. A saját lányom is az

igézetébe került. Ne hallgass rá! – Ő egy igazi zseni! – mondta Aelia. – És véleménye szerint

a nők ugyanolyan okosak, mint a férfiak. Ő volt az első taní-tónk, aki nem nézett le bennünket. Lehet, hogy a felséged lánya ugyanígy érzett vele kapcsolatosan.

Minósz megpróbált felülni, de Aelia testvérei visszanyom-ták a vízbe. Aelia a király mögé állt. A tenyerében három gyöngyöt tartott. Először azt hittem, hogy fürdőgyöngyök. De

[232]

amikor a vízbe dobta őket, bronzindák pattantak ki belőlük, és körbefonták a királyt. Befutották a lábát, karját a testéhez kö-tözték, és a nyakára tekeredtek. Én aztán tényleg utáltam Mi-nószt, de akkor majdnem megsajnáltam. Hánykolódott, segít-ségért kiabált, de a lányok erősebbek voltak nála. Végül meg-adta magát, mozdulatlanul feküdt a kádban, csak az álla kandi-kált ki a vízből. Az indák a testére tapadtak, és úgy vonták be, mint hernyót a báb.

– Mit akartok tőlem! Miért tettétek ezt velem? – kérdezte. Aelia rámosolygott: – Daidalosz mindig kedves volt velünk, és nem tetszett,

ahogy apámmal bánt. – Mondjátok meg Daidalosznak, hogy halálomig üldözni

fogom! És még azután is! Ha van igazság az Alvilágban, akkor az örökkévalóságig vadászni fogok rá!

– Bátor szavak, királyom! – válaszolta Aelia. – Szerencsés utat az Alvilágba!

A bronzindák Minósz arcára tekeredtek, és múmiává változ-tatták a királyt.

A fürdő ajtaja kinyílt, Daidalosz lépett be rajta kezében egy utazózsákkal.

A haja rövid, szakálla fehér, mint a hó. Törékenynek látszott, és szomorúnak, amikor a kádba nyúlt,

és megérintette a múmia homlokát. A bronzindák lesüllyedtek a kád aljára. De a múmia belseje üres volt. Minósz király teste eltűnt.

– Fájdalommentes halál – tűnődött Daidalosz. – Sokkal jobb, mint amit megérdemelt. Köszönöm a segítséget, herceg-nők!

Aelia magához szorította az öreget: – Nem maradhat itt, mester! Ha apám megtudja, mi tör-

tént…

[233]

– Igen – mondta Daidalosz –, attól tartok, bajt hoztam a fe-jetekre.

– Ne féltsen bennünket! Apám örülni fog majd a vén zsar-nok aranyának, és Kréta nagyon messze van. Mindenesetre Minósz haláláért magát teszi majd felelőssé. Biztonságos hely-re kell menekülnie!

– Biztonságos helyre? Évek óta egyik királyságból a másik-ba vándorolok, és sehol nem találtam menedéket. Attól tartok, Minósz nem hazudott, és még a halála után is üldözni fog. Nem lesz maradásom a nap alatt, ha ez a bűn kitudódik!

– Hová megy most? – Egy helyre, ahová megfogadtam, hogy nem teszem be

többet a lábam. Lehet, hogy a börtönöm lesz utolsó menedé-kem – válaszolta Daidalosz.

– Nem értem – nézett rá Aelia. – Addig jó, amíg nem érted – felelte Daidalosz. – De mi lesz magával az Alvilágban? – kérdezte az egyik

húg. – Szörnyű büntetés vár majd magára. Senki sem menekül-het el a halál elől.

– Ki tudja? – tűnődött el Daidalosz, aztán zsákjából kihúzta azt a tekercset, amelyet legutóbbi álmomban láttam. Az unoka-öccse terveit. – Talán mégis…

Megveregette Aelia vállát, aztán megáldotta húgait. A kád alján csillogó bronzindákra nézve így szólt:

– Gyere utánam, ha mersz, szellem király! A mozaikcsempék felé fordult, és megnyomta az egyiket. A

csempén felderengett a görög Δ, és a fal oldalra csúszott. A hercegnők levegő után kapkodtak.

– Nekünk egy szóval sem említette ezt a titkos kijáratot – mondta Aelia. – Úgy látom, nem tétlenkedett.

[234]

– A Labirintus nem tétlenkedett – javította ki Daidalosz. – Ne gyertek utánam, kedveseim, ha meg akarjátok őrizni a józan eszeteket!

Egy másik álom vette kezdetét. Egy föld alatti kamrában talál-tam magam. Luke egy harcostársával elemlámpafénynél a tér-képet tanulmányozta.

Luke káromkodott egyet. – Itt kellene lennie az utolsó kanyarnak! – Összegyűrte a

térképet, és elhajította. – De uram! – tiltakozott a harcos. – Itt semmire sem megyünk a térképpel. Ne aggódj, megta-

lálom az utat! – bizonygatta Luke. – Uram, igaz, hogy a nagyobb csapatok… – Könnyebben eltévednek? Igaz. Mit gondolsz, miért kül-

dözgettünk magányos felfedezőket az elején? De nyugi, ha meglesz a fonál, az egész csapat átjut!

– De hogyan találjuk meg a fonalat? Luke az ujjait ropogtatva megállt. – Quintus hamarosan megérkezik. Nem kell mást tennünk,

mint elérnünk az arénát. Az aréna egy kereszteződés. Sehova nem juthatsz el anélkül, hogy ne haladnál át rajta. Ezért is kö-tünk megállapodást az urával. Nem kell mást tennünk, csak ép-ségben elérnünk odáig…

– Uram! – kiabálta egy másik páncélos harcos, aki fáklyával a kezében Luke-hoz futott. – A dracaena egy félvért talált!

Luke a homlokát ráncolta: – Itt bolyongott az útvesztőben, magányosan?

[235]

– Igen, uram! Kérem, siessen! A következő teremben szorí-tották sarokba.

– Nem ismerjük? – kérdezte Luke. – Eddig még senki sem látta. Luke bólintott. – Kronosz ajándéka. Még hasznunkra lehet ez a félvér. Gye-

rünk! Futni kezdtek a folyosón, és én felriadtam. Egy magányos

félvér, aki az útvesztőben bolyong. Sokáig nem jött álom a szememre.

Másnap reggel első dolgom az volt, hogy elegendő kutyakeksz-ről gondoskodjam Mrs. O’Learynek. Megkértem Beckendorfot, hogy vigyázzon rá. Nem mondhatnám, hogy örült a feladatnak. Aztán nekivágtam a Félvér-hegynek. Útközben találkoztam Annabethszel és Árgussal.

Annabeth és én szótlanul ültünk a furgonban. Árgus soha-sem beszélt, talán azért, mert a testét szemek borították, és ahogy hallottam, még a nyelve hegyére is jutott egy. A helyé-ben én sem mutogattam volna.

Annabeth nyűgösnek látszott, mintha még nálam is rosszab-bul aludt volna.

– Rosszat álmodtál? – kérdeztem végül. Megrázta a fejét. – Egy Írisz-üzenet Eurytiontól. – Eurytiontól?! Ugye Nicóval történt valami?! – Távozott a farmról, és visszatért a Labirintusba. – Mi?! Eurytion nem tudta megállítani?

[236]

– Mire felébredt, már eltűnt. Orthus a csordarácsig tudta kö-vetni a nyomát. Eurytion hallotta, hogy éjszakánként magában beszél. De most már tudja, hogy Minósz szellemével társalog-hatott.

– Veszélyben van. – Az biztos. Minósz a holtak bírája, de a velejéig gonosz.

Nem tudom, mit akar Nicótól, de… – Én nem erre céloztam. Múlt éjjel álmot láttam. Beszámoltam Annabethnek az álmomról. Elmondtam, hogy

Luke Quintus nevét emlegette, és hogy egy magányos félvérre találtak az útvesztőben.

Annabeth állkapcsa megfeszült. – Ez nagyon, nagyon rossz hír. – Mit tegyünk? Felvonta az egyik szemöldökét: – Ezt tőlem kérdezed? Nem te vagy az, akinek van egy ter-

ve?

Szombat volt, és a szokásos dugó a városban. Dél körül értünk anyám lakására. Amikor a kopogtatásunkra kinyitotta az ajtót, majdnem úgy vetette rám magát, mint a pokolkutya.

– Én mondtam nekik, hogy jól vagy! – de úgy megkönnyeb-bült, mintha az ég súlyát vették volna le a válláról, és higgyétek el, én tudom, mit beszélek.

Leültetett a konyhaasztalhoz, és ragaszkodott hozzá, hogy megkóstoljuk a specialitását, a kék csokis-chipses sütijét. Fala-tozás közben beszámoltunk neki a küldetésről. Mint általában, az ijesztőbb részeket most is kihagytam (és mivel az egész kül-detés meglehetősen ijesztő volt, a beszámolóm igen nyúlfark-

[237]

nyira sikeredett), de így valahogy még veszélyesebbnek hang-zott az egész.

Amikor Geryon istállójához értem a beszámolómban, anyám meg akart fojtani:

– Arra képtelenség rábírni a fiatalurat, hogy a szobájában ki-takarítson, de egy istállóból simán kitakarít több száz tonna ló-trágyát!

Annabeth felnevetett. Régen nem nevetett már, és nagyon jólesett hallani.

Amikor beszámolómmal végeztem, anyám így szólt: – Az Alcatrazt leromboltad, a St. Helen-hegy vulkánja kitört

miattad, kitelepítettek félmillió embert, de te legalább jól vagy! Ilyen az én anyám, mindig a dolgok jó oldalát nézi. – Igen – feleltem –, jól összefoglaltad! – Kár, hogy Paul nincs itt. Szeretne beszélni veled. – Ja, tényleg. A suli. Annyi minden történt azóta, hogy a Goode tájékoztatóján

történtekről teljesen megfeledkeztem. Kiment a fejemből, hogy felégettem egy egész zenekari termet, és hogy anyám barátja akkor látott utoljára, amikor kiugrottam az ablakon és elmene-kültem, mint egy közönséges szökevény.

– Mit mondtál neki? Anyám a fejét csóválta: – Mit mondhattam volna?! Annyit már sejt, hogy más vagy,

mint a többiek. Paul okos férfi. És hisz benne, hogy jó ember vagy. Nem tudja pontosan, mi történt, de az iskola várja a vála-szát. Végül is ő vitt oda téged. Meg kell győznie az iskola ve-zetését, hogy nem te okoztad a tüzet. De nem vet rád jó fényt, hogy azóta is szökésben vagy.

Annabeth az arcomat tanulmányozta. Láttam rajta, hogy együtt érez velem. Ha valaki, hát ő tudta, hogy nem egyszerű a félvérek élete a halandók világában.

[238]

– Majd én beszélek vele – feleltem. – Ha végzünk a külde-téssel. Ha akarod, elmondom neki az igazat.

Anyám megfogta a vállamat: – Megtennéd? – Miért ne? Bár bolondnak fog tartani. – Már most is annak tart, szívem. – Akkor meg mit veszíthetek?! – Köszönöm, Percy! Megmondom neki, hogy hamarosan

hazajössz majd, és… Mikor is jössz haza? – kérdezte a homlo-kát ráncolva. – És mi is lesz a következő lépésetek?

Annabeth félbetört egy süteményt. – Percynek van egy terve. Vonakodva elmondtam anyámnak, mire készülök. Bólintott. – Nagyon veszélyesnek tűnik. De működhet. – Ugye te is hasonló képességgel rendelkezel? – kérdeztem

anyámat. – Te is átlátsz a ködön? Anyám sóhajtott: – Nem vagyok már a régi. Fiatalabb koromban jobban ment.

De igen, így van, mindig többet láttam, mint amennyit látnom kellett volna. Az apád is erre a tulajdonságomra figyelt fel, amikor először találkoztunk. De légy óvatos! És ígérjétek meg, hogy vigyáztok egymásra!

– Azon leszünk, Mrs. Jackson! – mondta Annabeth. – Bár a maga fia ön- és közveszélyes – bámult ki a konyhaablakon ösz-szefont karral. Megtöröltem a számat, és inkább nem mondtam semmit.

Anyám összehúzta a szemöldökét: – Mi van veletek? Ugye nem veszekedtetek? Nem válaszoltunk. – Értem – mondta anyám, és arra gondoltam, hogy nemcsak

a ködön képes átlátni, hanem rajtunk is. Úgy hangzott, mintha

[239]

tudná, mi folyik Annabeth és köztem, de én biztos voltam ben-ne, hogy nem tudja. – Ne felejtsétek el, hogy Grover és Tyson számít rátok.

– Tudjuk! – vágtuk rá kórusban, amitől még jobban zavarba jöttem.

– Percy, szerintem az előszobából telefonálj. Sok szeren-csét!

Megkönnyebbülve léptem ki a konyhából. Enyhe lámpaláz-zal felvettem a kagylót, és tárcsáztam. A kezemről már régen lekopott a telefonszám, de nem számított, mert megjegyeztem.

A Times Square-n beszéltünk meg találkozót. Rachel Elisabeth Dare-rel a Marriot Marquis előtt találkoztunk. A lány tetőtől talpig aranyszínben pompázott.

De nem csak a ruhája, a haja és az arca is aranyszínű volt – egyszóval mindene. Úgy nézett ki, mintha megérintette volna Midasz király. Öt fémszínre – rézre, bronzra és ezüstre – pin-gált gyerekkel szobroztak a járdán. Különböző pózokba mere-vedve álltak a mellettük elsiető vagy őket bámuló turisták előtt.

Néhányan pénzt dobtak a járdára terített ponyvára. Rachel lába előtt egy tábla állt a következő felirattal: „Ut-

caművészet a gyerekekért! Minden támogatást elfogadunk”. Annabethszel legalább öt percig álltunk előtte, de ha észre is

vett bennünket, nem adta jelét. Öt percig még a szempillája sem rezdült, vagy csak én nem láttam. Az ADHD-mal biztosan nem tudtam volna utánacsinálni. Én egy percig sem tudok egy helyben maradni. Elég furcsa volt Rachelt talpig aranyban lát-ni, mintha valami híresség, színésznő, vagy más ilyesmi szobra lett volna. Csak a szeme volt a megszokott, zöld színű.

[240]

– Talán ha meglöknénk… – javasolta Annabeth. Ez meglehetősen aljas megjegyzés volt, de Rachel erre sem

reagált. Újabb öt perc elteltével a hotel taxiállomása felől, ahol addig a pihenőidejét töltötte, egy másik ezüstre festett srác ér-kezett. Beállt Rachel mellé, és egy utcai prédikátor pózába me-revedett. Rachel ugyanabban a pillanatban megmozdult, és le-lépett a ponyváról.

– Helló, Percy! Tökéletes időzítés! Igyunk egy kávét! Bementünk a Java Moose kávézóba a Nyugati 43. utcán.

Rachel egy Eszpresszó Extrémet rendelt, és Groverre gondol-tam, aki imádta a tejeskávét. Mi Annabethszel gyümölcsturmi-xot kértünk, és leültünk a jávorszarvas-trófea alá. Rachel sen-kinek sem tűnt fel aranyruhájában.

– Szóval, ő Annabell, ugye? – kérdezte. – Annabeth – javította ki a barátnőm. – Te mindig aranyszí-

nű ruhában jársz? – Nem mindig – mondta. – Pénzt gyűjtünk a csoportunknak.

Önkéntes művészeti oktatásban szeretnénk részesíteni az álta-lános iskolásokat, mert eltörölték a művészeti órákat. Havonta egyszer szobrozunk, egy jó hétvégén ötszáz dollár is összejön. De kétlem, hogy erről szeretnél velem beszélni. Te is félvér vagy, ugye?

– Psszt! – nézett körbe Annabeth. – Miért nem kürtölöd rög-tön világgá, hogy ki vagyok?!

– Ha azt akarod – állt fel Rachel, és elkiáltotta magát: – Fi-gyelem, figyelem! Ezek itt ketten félig görög istenek, félig em-berek!

Senki sem méltatta őt figyelemre. Rachel vállat vont, és le-ült.

– Úgy látszik, senkit sem érdekel a téma. – Ez nem vicces. Ez nem vicc, halandó. – Higgadjatok le mindketten! – vágtam közbe.

[241]

– Én nyugodt vagyok. Mindössze csak néhány szörny szo-kott rám támadni, ha feltűnsz a közelemben. Tényleg, miért lennék ideges?!

– Bocs, a zenekari teremben történtek miatt. Remélem, nem rúgtak ki miatta, vagy ilyesmi.

– Dehogy! Csak rólad kérdezgettek. De megjátszottam a hü-lyét.

– Biztosan nem esett nehezedre – jegyezte meg Annabeth. – Befejeznéd végre?! – állítottam le. – Rachel, van egy kis

probléma. És szükségünk van a segítségedre. Rachel résnyire összehúzott szemmel nézett Annabethre: – Neked is szükséged van a segítségemre? Annabeth kevergetni kezdte gyümölcsturmixát a szívószál-

lal. – Mondhatni – húzta el a száját az Észlány. Meséltem Rachelnek a Labirintusról, és arról, hogy meg kell

találnunk Daidaloszt. Arról is beszámoltam, hogy mi történt odalent a látogatásaink során.

– Szóval azt akarjátok, hogy vezesselek át benneteket egy olyan helyen, ahol még sohasem jártam.

– Igen, te átlátsz a ködön, ugyanúgy, mint Ariadné. Biztos vagyok benne, hogy meglátod a helyes utat. A Labirintus nem tud majd átverni, legalábbis nem egykönnyen.

– Mi lesz, ha tévedsz? – kérdezte. – Akkor eltévedünk. De mindenféleképpen veszélyes lesz.

Nagyon, nagyon veszélyes. – Meg is halhatok? – Sajnos, igen. – Mintha azt mondtad volna, hogy a szörnyeket nem érdek-

lik a halandók. A kardod… – Igen, mennyei bronzból készült. Halandókra nem ártal-

mas. A legtöbb szörny valóban nem fog veled törődni. De ott

[242]

van Luke… őt nem zavarja, hogy halandó vagy. Mindenkit fel-használ, legyen halandó, félisten vagy szörny, akármi. És végez mindenkivel, aki az útjába áll.

– Szimpatikus srác – mondta Rachel. – A titánok irányítása alatt áll – védte meg Luke-ot

Annabeth. – Félrevezették. Rachel hol rám, hol Annabethre nézett. – Rendben, számíthattok rám. Csak pislogni tudtam. Nem hittem volna, hogy ennyire

könnyen megy. – Biztos vagy benne? – Hé, a nyaram totál dögunalomnak ígérkezik! Ez a

legizgibb programom. Mit keressek? – A Labirintus bejáratát – felelte Annabeth. – Van egy bejá-

rata a Félvér Táborban, de oda te nem juthatsz be. Tiltott terü-let halandók számára.

Olyan undorral ejtette ki a halandók szót, mintha ez lenne a világ legszánalmasabb állapota, de Rachel csak bólintott.

– Jó, de hogy néz ki a Labirintus bejárata? – Bármi lehet – felelt Annabeth. – Egy faldarab. Egy szikla.

Egy ajtó. Egy csatornafedél. De ott lesz rajta Daidalosz jele: egy kéken derengő, görög delta.

– Olyan, mint ez? – kérdezte Rachel, és vízcseppbe mártott ujjával az asztalra rajzolta.

– Pontosan. Mi az, te tudsz görögül?! – válaszolta Annabeth. – Nem – válaszolta Rachel, miközben a zsebéből elővett egy

nagy műanyag fésűt, és nekiállt kifésülni az aranyfestéket a ha-jából. – Át kell öltöznöm, és jobb lesz, ha ti is átjöttök velem a Marriottba.

– Ugyan minek? – Mert a hotel alagsorában, ahol a ruháinkat tároljuk, van

egy ajtó. Daidalosz jelével.

[243]

14. A TESÓM PÁRBAJRA HÍV, DE Ő HÚZZA A RÖVIDEBBET

vasajtót félig eltakarta egy törülközőkkel megrakott szennyeskosár. Először nem láttam rajta semmit, de miu-

tán Rachel megmutatta, melyik szögből kell nézni, észrevettem a halványan derengő jelet.

– Úgy látom, régen nem nyitották ki – mondta Annabeth. – Egyszer megpróbáltam, puszta kíváncsiságból, de nem

ment. Teljesen be van ragadva. – Dehogy! Csak egy félvér érintésére van szüksége! Igaza volt. Annabeth érintésére a jel felragyogott, és a kinyí-

ló ajtó mögött egy lefelé vezető, sötét lépcső jelent meg. – Nem semmi! – Rachel nyugodtan tűnt. Nem tudtam eldön-

teni, hogy csak megjátssza, vagy valóban megőrizte a hideg-vérét. Rachel felvette a kopott Modern Művészet Múzeuma-pólóját, és a szokásos kihúzófilcszínű farmerját, amelynek zse-béből kikandikált kék, műanyag fésűje. Vörös haját hátra kötöt-te, de még mindig maradtak benne aranyszínű tincsek, és az ar-cán is megcsillant egy-egy aranypötty.

– Szóval… Menjek utánatok? – kérdezte. – Te vagy a vezető! – gúnyolódott Annabeth. – Csak utánad. A lépcsők egy téglaalagútba vezettek. Olyan sötét volt oda-

lent, hogy nem láttam a saját lábamat, de Annabethszel alapo-

A

[244]

san felszerelkeztünk elemlámpákkal. Amikor felkattintottuk a lámpákat, Annabeth nagyot sikkantott.

Egy csontváz vigyorgott ránk. Nem emberi maradvány volt. Már csak azért sem lehetett emberé, mert sokkal nagyobb volt – legalább három méter magas. Csuklóit és bokáit a falhoz lán-colták, egy nagy X-ként állta utunkat. De a hideg akkor kezdett el futkosni a hátamon, amikor észrevettem, hogy a koponyája közepén egyetlen szemgödör sötétlik.

– Egy küklopsz – mondta Annabeth. – Nagyon régi. Ez nem… nem olyané, akit ismerünk.

Úgy értette, hogy ez nem Tyson csontváza. De ettől még nem éreztem magam jobban. Mintha valaki figyelmeztetésként tette volna ide. Bárki is volt a küklopszgyilkos, nem szerettem volna vele találkozni.

Rachel nyelt egyet: – Neked van egy küklopsz ismerősöd? – Tyson. A féltestvérem – válaszoltam. – A féltestvéred? – Remélem, hogy a nyomára akadunk idelent. És megtalál-

juk Grovert is. Ő egy szatír. – Ah! – csuklott el a hangja. – Akkor jobb lesz, ha sietünk!

– bújt át a csontváz bal karja alatt, és továbblépkedett. Annabeth és én egymásra néztünk. Annabeth megvonta a vál-lát. Követtük Rachelt az útvesztő mélyére.

Tizenhat méter után egy kereszteződéshez értünk. Előttünk tovább folytatódott a téglaalagút. Jobb felől egy márványfolyo-só, bal felől egy földbe vájt járat nyílt, a falából gyökerek me-redeztek.

A bal oldalira mutattam: – Grover és Tyson pont egy ilyen alagútban tűnt el. – Na igen – vélte homlokráncolva Annabeth –, de elnézve a

jobb oldali alagút antik márványfalait, úgy vélem, hogy a Labi-

[245]

rintus egy régebbi részébe, azaz Daidalosz műhelyébe vezet – okoskodott.

– Egyenesen tovább megyünk – döntött Rachel. Ismét összenéztünk Annabethszel: – Azt hiszem, ez a legrosszabb választás – kritizálta

Annabeth. – Tényleg nem látjátok? Nézzétek a padlót! – válaszolt

Rachel. Kopott téglákon és sáron kívül semmit sem láttam. – Nagyon halványan, de világít – szögezte le Rachel. –

Egyenesen tovább kell mennünk. A bal oldali alagút belsejében úgy mozognak a gyökerek, mintha csápok lennének. Nekem nagyon gyanús. Ami a jobb oldali alagutat illeti, hét méter múlva egy csapda vár ránk. Lyukak vannak a falban, amik ta-lán lándzsákat rejtenek. Nem hinném, hogy érdemes kockáz-tatni.

Semmit nem láttam abból, amiről beszélt, de bólintottam. – Te hiszel neki? – kérdezte Annabeth. – Miért, te nem? Annabeth vitatkozni szeretett volna, de végül csak intett

Rachelnek, hogy mutassa az utat. Mindhárman elindultunk a téglafolyosón. Kanyargott, tekergett, de nem ágazott el semer-re. Mintha lefelé haladtunk volna, egyre mélyebbre.

– Látsz csapdákat? – kérdezem feszülten. – Egyet sem – húzta össze a szemöldökét Rachel. – Ilyen

könnyű áthaladni a Labirintuson? – Nem tudom. Eddig az ellenkezőjét tapasztaltuk – feleltem. – Rachel, te meg honnan jöttél? – kérdezte Annabeth, mint-

ha azt kérdezte volna, hogy téged meg honnan szalasztottak?, de Rachel nem sértődött meg.

– Brooklynból. – A szüleid nem fognak aggódni, ha későn érsz haza?

[246]

Rachel felsóhajtott: – Nem hiszem Ha eltűnnék egy hétre, azt sem vennék észre. – Miért nem? – tudakolta Annabeth komoly hangon. Ha va-

lamit át tudott érezni, akkor azok a családi problémák voltak. Mielőtt Rachel válaszolhatott volna, nyikorgó hang ütötte

meg a fülünket, mintha egy ajtó nyílt volna ki. – Ez meg mi volt? – kérdezte Annabeth. – Nem tudom, talán egy ajtó zsanérja – felelte Rachel. – Nem azt kérdeztem, hanem, hogy mi nyitotta ki?! A közeledő léptektől megremegtek a falak. – Iszkoljunk? – kérdeztem. – De gyorsan! – hangzott a válasz. Sarkon pördültünk, és rohanni kezdtünk, de hét méter múlva

régi ismerőseinkbe futottunk. A görög páncélt viselő kígyónők sikeresen megállítottak bennünket a mellkasunknak szegezett lándzsáikkal. Közöttük Kelli, az empusza állt, iskolám pomponlánya.

Lecsavartam Árapály kupakját, és Annabeth is előhúzta tő-rét, de mielőtt a tollam karddá változhatott volna, az empusza elkapta vezetőnket, és karmait Rachel nyakának szegezte.

– Megsétáltatjátok a kis halandó ölebet? – kérdezte. – Sze-gények, olyan törékenyek. Olyan könnyű bennünk kárt tenni!

A hátunk mögött egyre közeledtek a döngő léptek. Három-méteres laisztrügón alakja bontakozott ki a sötétből. Vörös szeme volt és agyara.

Az óriás megnyalta a száját, amikor meglátott bennünket: – Megehetem őket? – mennydörögte. – Nem. Az uradnak szüksége van rájuk. Remekül elszórako-

zunk majd velük! – mosolygott rám. – Most pedig nyomás, fél-vérek! Ha nem akartok meghalni a halandó lánnyal együtt!

Még a legrosszabb rémálmomat is felülmúlta, ami követke-zett. Pedig nekem aztán sok volt belőlük. Kelli a két kígyónő-

[247]

vel közrefogott bennünket, hátunk mögött pedig az óriás gon-doskodott róla, hogy eszünkbe ne jusson meglógni. Csak abba az irányba menekülhettünk volna, amerre terelni akartak. Ha-marosan egy bronzajtó tűnt fel a folyosón. Legalább három mé-ter magas volt, és egy keresztbe tett kard díszelgett rajta. Bent-ről olyan zaj hallatszott, mint egy stadionból.

– Ssszépségeim, nagyon ssszeretni fog benneteket házigaz-dánk! – sziszegte a kígyónő. Addig még nem láttam közelről kígyónőt, és most is szívesen lemondtam volna az élményről. Az arca – eltekintve a villás nyelvtől, a sárga szemtől, és a pu-pillák függőleges réseitől – éppenséggel szépnek is mondható. Derékig érő páncélt viselt. A lábak helyén két vastag, bronz- és zöld pöttyös kígyótest látszódott. Mozgása a csúszás és a lép-kedés közti átmenet volt, mintha élő síléceken siklana.

– Milyen házigazdáról beszél?! – kérdeztem. – Ssszeretnéd tudni, mi? Ssszimpatikusssznak fogod találni,

hissszen a tesssztvéred – sziszegte a képembe. – Kicsodám?! Csakis Tysonra célozhatott, de nem akartam elhinni. Miről

beszél ez itt?! Az óriás előrelépett, és kinyitotta az ajtót, aztán Annabetht

felemelte a grabancánál fogva. – Te itt maradsz! – Azt te csak hiszed! – ellenkezett Annabeth, de mivel az

óriás háromszor nagyobb volt nála, és a barátnőmtől előzetesen elvették a fegyvereit is, nem sok eséllyel tiltakozott.

Kelli még mindig Rachel nyakát szorongatta karmos ujjai-val. Az empusza felkacagott:

– Fáradj be, Percy, és szórakoztass bennünket! A kis baráta-id kint maradnak, hogy eszedbe ne jusson rosszul viselkedni.

Rachelre néztem: – Bocs, ígérem, hogy kiszabadítalak a karmai közül!

[248]

Amennyire az empusza karmai engedték, bólintott: – Leköteleznél vele! A kígyónő belökdösött az ajtón a lándzsája hegyével, és egy

arénában találtam magam.

Nem mondom, hogy az életemben nem láttam ennél nagyobb arénát, de a Labirintus termeihez képest egészen tágasnak volt mondható. Kör alakú volt, és porondjára homokot szórtak. Ha a kerületén végig akartál volna menni egy autóval, nagyon húz-nod kellett volna a kormányt. Az aréna közepén egy kentaur és egy óriás küzdött egymással. A kentaur karddal és pajzzsal a kezében ijedten ügette körbe ellenségét. Amikor az óriás csa-pott egyet a telefonpóznának beillő lándzsájával, a tömeg feluj-jongott. A lelátó első sora három méterrel lehetett az aréna po-rondja fölött. A lelátó egyszerű kőpadjai tele voltak. A nézőkö-zönség óriásokból, kígyónőkből, félistenekből, telekhinekből és mindenféle más, furcsa szerzetből állt: denevérszárnyas te-remtményekből, amik félig emberek, félig madarak, hüllők, ro-varok vagy emlősök voltak.

De az egészben a koponyák voltak a leghátborzongatóbbak. Tele volt velük az aréna. Ott sorakoztak a körben futó korláto-kon, a lelátó lépcsőin. Lándzsahegyekről vicsorogtak rám, és mint szörnyű csillárok, láncokra akasztva lógtak a mennyezet-ről. Némelyikük nagyon réginek tűnt – ezek fehéren világítot-tak. Sajnos, akadtak frissebbek is. De inkább le sem írom, mi-lyenek voltak. Hidd el, jobban jársz!

Ekkor észrevettem valamit, ami sehogyan sem illet e rémes díszletek közé: egy zöld transzparenst Poszeidón jelével. Hogy kerül ez a zászló egy ilyen helyre?

[249]

A transzparens feletti dísztribünön régi ellenségem foglalt helyet.

– Luke – ejtettem ki a nevét. Nem tudom, hogy meghallotta-e a nagy zajban, mindeneset-

re hidegen rám mosolygott. Terepszínű nadrágot viselt, fehér pólót és egy mellvértet – pont, mint álmaimban. De a kardja még mindig nem volt nála, ezt furcsának találtam. Mellette egy óriás ült, nagyobb volt még az arénában harcoló társánál is. Simán megvolt öt méter, és olyan széles, hogy egymaga három ülőhelyet elfoglalt. Ágyékkötőben volt, mint a szumóbirkózók. Vörös bőrét kék hullámminták díszítették. Luke új személyi testőre lehetett, vagy valami ilyesmi. Üvöltés harsant, és félre kellett ugranom a homokba csapódó kentaur elől.

Könyörgő tekintettel nézett rám: – Segíts! A kardom után kaptam, de Árapály még nem jelent meg újra

a zsebemben, mióta elvették tőlem. A kentaur megpróbált felállni, az óriás előreszegezett lán-

dzsával odaért hozzá. Karmok ragadták meg a vállamat. – Ha fontosssz ssszámodra a barátaid élete, nem fogsssz be-

avatkozni! Várj a ssszorodra! – sziszegte a kígyónő. A kentaur nem tudott felállni. Az egyik lába eltört. Az óriás

a lóember mellkasára taposott, és döfésre emelte lándzsáját. Luke-ra nézett. A közönség kántálni kezdett: „HALÁL! HA-LÁL!”

Luke meg sem mozdult, de a mellette ülő, tetovált fickó fel-állt. A földön fekvő kentaur nyöszörögni kezdett:

– Ne! Kérlek, ne! Aztán a szumóbirkózó előretartotta a kezét, és lefelé fordí-

totta hüvelykujját.

[250]

Lehunytam a szemem, amikor az óriásgladiátor lándzsája a kentaurba szúrt. Mire újra kinyitottam, a kentaur már eltűnt porrá és hamuvá lett. Nem maradt más belőle, csak egy patkó. Az óriás felemelte, és mint egy trófeát, körbemutatta az elisme-rően morgó tömegnek.

Az aréna túlsó felén kitárult egy kapu, amelyen át az óriás diadalittasan kimasírozott.

A szumóbirkózó feltartott kézzel csendet kért. – Egész kellemesen elszórakoztam, de semmi különös! Van

még valami a tarsolyodban, Luke, Hermész fia? Luke állkapcsa megfeszült. Nem szerette, ha Hermész fiá-

nak titulálják. Utálta az apját. A legnagyobb nyugalomban fel-állt, szemei csillogtak. Mintha egész jó hangulatban lett volna.

– Anteusz! – kezdte Luke elég hangosan ahhoz, hogy min-denki hallja. – Mivel jobb vendéglátót el sem tudnánk képzelni önnél, szeretnénk valami igazán különlegessel kedveskedni, így köszönvén meg a nagylelkűséget, hogy átenged a területén.

– Senki nem mondta, hogy átengedlek. Előbb szórakozni akarok!

Luke bólintott: – Az arénában bohóckodó kentauroknál valami sokkal érde-

kesebbel is szolgálhatok! Itt van például az egyik testvére – mutatott rám. – Percy Jackson, Poszeidón fia.

A szörnyek felém fordultak, majd fitymáló hangok kíséreté-ben kőzáporban részesítettek. Sikerült elhajolnom a kövek elől, de az egyik mellkason talált, és felrepesztette a bőrömet.

Anteusz szeme felcsillant: – Poszeidón fia! Akkor bizonyára nemes harcot láthatunk

majd! Vagy nemes halált! – Remélem, a fiú halála elegendő fizetség lesz, hogy cserébe

áthaladhassunk a területén! – Majd meglátjuk.

[251]

Luke nem volt elégedett a válasszal. Úgy meredt rám, mint-ha azt mondaná: Látványosan halj meg, vagy jaj neked!

– Luke! – kiáltott fel Annabeth. – Állítsd le a harcot! És en-gedj el bennünket!

Luke most vette csak észre Annabetht, jelenléte alaposan meglepte:

– Annabeth?! – Sorra kerülnek majd a hölgyek is! – mennydörögte

Anteusz. – De most Percy Jacksonon a sor, milyen fegyverne-met választasz?

A kígyónő az aréna közepére lökött: – Nem hiszem el, hogy maga Poszeidón fia – néztem

Anteuszra. A szumóbirkózó felnevetett, és a tömeg vele együtt hahotá-

zott. – Méghozzá a kedvenc fia! – bömbölte Anteusz. – Nézd, a

Nagy Földrengető tiszteletére emelt templomomat! Azoknak a koponyáiból építettem, akiket a nevében öltem meg. A te ko-ponyád is hamarosan közéjük kerül!

Szörnyülködve meredtem a koponyák százai fölött feszülő transzparensre. Kizárt dolog, hogy apám temploma legyen! Apám alapjában véve kedves fickó. Tőlem nemhogy koponyát nem kért soha, de még egy apák napi képeslapot sem!

– Percy! – kiáltott Annabeth. – Az anyja Gaia… Ga… De nem folytathatta, mert a laisztrügón betapasztotta tenye-

rével a száját. Az anyja Gaia. A földistennő. Annabeth biztos azért mondta ezt el nekem, mert fontos lehet. Csak azt nem tudtam még, hogy miért. Lehet, hogy mindössze annyit akart közölni, hogy két istentől származik. Vagyis sokkal nehezebb megölni.

[252]

– Maga őrült, Anteusz! Ha azt hiszi, hogy így kell leróni a tiszteletét Poszeidón előtt, akkor téved – hívtam fel rá a fi-gyelmét.

A tömeg természetesen lehurrogott, de Anteusz felemelt kézzel csendet intett.

– Térjünk vissza a fegyverekre – mondta –, és lássuk végre, hogyan pusztulsz el! Van nálad harci balta? Pajzs? Háló? Lángvető?

– Csak a kardom. A szörnyek először kiröhögtek, de amikor Árapály megje-

lent a kezemben, ideges pusmogásba kezdtek. A bronzpenge halványan derengett.

– Első kör! – jelentette be Anteusz. A kapu kinyílt, és egy kígyónő siklott be rajta. Az egyik kezében háromágú szigony, a másikban egy harci háló. Klasszikus gladiátorfelszerelés. Sze-rencsére a táborban megtanultam, hogyan kell ilyen fegyverek ellen küzdeni.

A kígyónő felém döfött, de elléptem a szúrás elől. Azután felém hajította a hálóját, hogy a kardot tartó kezem belegaba-lyodjon. Könnyedén félreugrottam, és kettévágtam a lándzsá-ját, majd a páncélja egyik résébe döftem a kardomat. Halálsi-kolyt hallatva semmivé foszlott, és az addig ujjongó tömeg döbbenten elhallgatott.

– Ez nem ér! Túl gyorsan végeztél vele! Várnod kell, amíg megadom a jelet! – bődült fel Anteusz.

Annabethre és Rachelre pillantottam. Arra vártak, hogy ki-szabadítsam őket. Valahogy el kellene vonnom az őrök figyel-mét.

– Szép munka volt, Percy! – mosolygott Luke. – Sokat fej-lődtél az elmúlt időben, én mondom neked!

[253]

– Második kör! De most ne kapkodd el! Ki akarjuk élvezni a harcot! Addig ne ölj meg senkit, amíg nem engedélyezem, MEGÉRTETTED?

A kapuk kinyíltak, és egy ifjú harcos lépett a porondra. Valamivel idősebb volt nálam, olyan tizenhat éves lehetett.

Fényes, fekete haja volt, és a bal szemét fekete kötés fedte. Vé-kony, inas testén egy kicsit lötyögött a páncél. Kardját a ho-mokba szúrta, ellenőrizte a pajzs szíját, hogy jól tart-e, majd feltette lófarkas sisakját.

– Ki vagy te? – kérdeztem. – Ethan Nakamura. Rám vár a feladat, hogy megöljelek. – Miért engedelmeskedsz? – Hé! – hördült fel az egyik óriás. – Fejezzétek be a traccs-

partit, és küzdjetek végre! – A többi óriás egyetértését fejezte ki.

– Be kell bizonyítanom a rátermettségemet, különben nem csatlakozhatok hozzájuk – mondta, azzal támadásba lendült.

Kardjaink a levegőben találkoztak, a szörnyek felhördültek. Nem volt ínyemre a szörnyek szórakoztatása, de Ethan Nakamura nem hagyott más választást.

Előrenyomult. Jól forgatta a kardot. A Félvér Táborban em-lékeim szerint nem járt, de képzett volt, annyi bizonyos. Kivéd-te a csapásomat, és ha nem ugrom hátra, eltalál a pajzzsal. Fe-lém vágott. Oldalra ugrottam. Váltottunk néhány ütést, hogy kitapasztaljuk a másik fél küzdőstílusát. Megpróbáltam azt az oldalát célba venni, amelyik szemére vak volt, de nem sokra mentem vele. Nyilvánvalóan elég régóta küzdött fél szemmel ahhoz, hogy tökéletesen védeni tudja a bal oldalát is.

– Vért akarunk! – harsogták a szörnyek. Ellenfelem felpislantott a lelátóra. Ez volt a gyenge pontja.

Velem ellentétben, ő le akarta nyűgözni a közönséget.

[254]

Dühödt csatakiáltást hallatva rám támadt. Hátrálni kezdtem, és csak a védekezésre koncentráltam. Hagytam, hogy kövessen.

– Ébresztő! Fejezd be a menekülést, és harcolj! Ethan tovább támadott. Csapásait könnyűszerrel hárítottam,

még pajzs nélkül is. Mivel védelemhez volt öltözve – nehéz páncél és pajzs –, meglehetősen fárasztónak bizonyult számára a folyamatos támadás. Én könnyebb célpontot nyújtottam, vi-szont könnyedebben és gyorsabban is mozogtam. A szörnyek dühösek lettek rám, szitkozódtak, és kövekkel dobáltak. Már majdnem öt perce küzdöttünk, és még egyetlen csepp vér sem hullott.

Végül Ethan hibázott. Gyomron akart szúrni, de kardja ke-resztvasát az enyémbe akasztva kicsavartam a kezéből a fegy-verét, és a penge a porba hullott. Mielőtt feleszmélt volna, kar-dom markolatával sisakon kólintottam, aztán taszítottam egyet rajta. Szinte meg se kellett löknöm, a súlyos páncél magától hátrahúzta. Kábán és kimerülten a hátára esett. Mellkasának szegeztem a kardomat.

– Legyünk túl rajta – nyögte Ethan. Anteuszra pillantottam, vörös képére kiült a nemtetszés. De

azért megkaptam tőle a lefordított hüvelykujjat. – Felejtsd el! – mondtam, és visszadugtam a hüvelybe a

kardomat. – Megőrültél? Így mindkettőnkkel végeznek – préselte ki a

szavakat magából a fiú. Kinyújtottam felé a karomat. Vonakodva bár, de elfogadta.

Talpra állítottam. – Senki sem szentségtelenítheti meg a játékot! – üvöltötte

Anteusz. – Mindkettőtök koponyáját Poszeidónnak áldozom! Ethanre néztem.

[255]

– Amikor nem figyelnek rád, menekülj! – Aztán visszafor-dultam Anteusz felé: – Miért nem küzdesz meg velem saját magad? Bizonyítsd be, hogy te vagy Poszeidón kedvenc fia!

A lelátón ülő szörnyek hümmögni kezdtek. Anteusz szétné-zett, és belátta, hogy nincs más választása. Ha nemet mond, gyávának nézik.

– Én vagyok a világ első számú pankrátora, öcsi! – figyel-meztetett. – Én már az első pankráción is birkóztam!

– Pankráció? – értetlenkedtem. – Élet-halál harc. Szabályok nélkül. Mindent szabad. A régi

görögöknél olimpiai versenyszám volt – világosított fel Ethan. – Kösz a segítséget! – Semmiség! Rachel a rémülettől kitágult szemmel meredt rám. Annabeth

vadul rázta a fejét a laisztrügón tenyerével a száján. Anteuszra mutattam a kardommal. – A győztes mindent visz! Ha én nyerek, szabadon elvonul-

hatunk mindannyian! Ha te nyersz, elveheted az életünket! Es-küszöm a Sztüx folyóra!

Anteusz felkacagott: – Én meg esküszöm, hogy ez gyors menet lesz! – azzal a le-

látóról az arénába ugrott. – Sok szerencsét! Szükséged lesz rá – vetette oda Ethan, és

eliszkolt. Anteusz az ujjait ropogtatva rám vigyorgott. Akkor vettem

észre, hogy még a fogába is hullámokat véstek. Biztosan na-gyon fájhat neki fogmosáskor.

– Milyen fegyvereket választasz? – Maradok a kardnál. Te? Anteusz feltartotta lapáttenyerét, és megtáncoltatta ujjait: – Én maradok ennél. Luke, te leszel a bíró! Luke rám vigyorgott:

[256]

– A legnagyobb örömmel! Anteusz felém lendült. Átbújtam a lába között, és combon

szúrtam. – Arrrgh! – mordult fel. Vér helyett homok csorgott ki a tes-

téből, mintha kilyukasztottam volna egy homokzsákot. Miután a földre pergett, a lábánál összegyűlő homok gipszbe vonta a lábát. Mire a homokflastrom eltűnt, a sebnek nyoma sem lát-szott.

Újból támadott. Szerencsére küzdöttem már azelőtt is óriás-sal, és volt már némi tapasztalatom. Félreugrottam előle, és a karja alá döftem. Árapály pengéje markolatig fúródott a mell-kasába. Ez volt a jó hír. A rossz hír az volt, hogy amikor meg-pördült, kicsavarodott a kezemből a kardom, és fegyvertelenül elterültem a homokban.

Anteusz felüvöltött fájdalmában. Vártam, mikor semmisül meg. Egyetlen szörny sem élt még túl egy ilyen találatot.

A mennyei bronznak el kellett volna pusztítania. De Anteusz csak megmarkolta a kardot, egy mozdulattal kirántot-ta, és maga mögé hajította. A sebből újabb adag homok dőlt ki. A föld megint segítségére sietett, és egészen a válláig bevonta. Mire a homok a földre pergett, Anteusz sebe ismét begyógyult.

– Most már látod, miért nyerek én mindig! – hencegett az óriás. – Gyere, hadd lapítsalak palacsintává! Ígérem, gyors le-szek.

Anteusz köztem és a kardom között állt. Kétségbeesetten forgattam a fejem, aztán elkaptam Annabeth pillantását. A földre gondoltam. És arra, hogy mit akart Annabeth mondani. Anteusz anyja a földanya, a legősibb isten. Lehet, hogy Anteusz apja csakugyan Poszeidón volt, de nem ő tartotta élet-ben, hanem Gaia. Amíg kapcsolatban marad a földdel, nem vé-gezhetek vele.

[257]

Megpróbáltam elsurranni mellette, de Anteusz gyorsabb volt, és kacagva elém ugrott. Most már csak játszott velem. A sarokba szorított.

Felnéztem a láncokra, a kampókról Anteusz ellenségeinek koponyái lógtak. Hirtelen zseniális ötletem támadt. Úgy tettem, mintha a másik oldalán próbálnék elsurranni. Elállta az utam. A tömeg felüvöltött, mindenki a véremet követelte, de Anteusz túlságosan jól szórakozott.

– Nyámnyila egy kölyök vagy te! Nem érdemled meg, hogy Poszeidón fiának nevezzenek! – gúnyolódott.

Anteusz nem sejthette, hogy Árapály időközben visszatért a zsebembe. Azt hitte, még mindig ott hever valahol a porban. És meg volt róla győződve, hogy egyetlen célom visszaszerezni. Nem nagy előny, de be kellett érnem ennyivel.

Leszegett fejjel előreugrottam, hadd higgye azt, hogy a lába között akarok átsurranni. Beroggyantott térdel várt, mint kapus a labdát. Létraként használva testrészeit az alsó karjáról a vállá-ra léptem, majd onnan a feje búbjára. Pont ilyen reagálásra számítottam. Dühösen felpattant, és így kiáltott: „Mit kép-zelsz?!” Az óriást élő katapultként használva kilőttem magam a mennyezet felé. Amikor elkaptam a láncot, a kampókra akasz-tott koponyák megcsördültek alattam. Mintha testnevelésórán kötelet másznék, a lánc köré csavartam a lábam. Kihúztam Ár-apályt, és levágtam vele a mellettem lógó láncot.

– Mássz le, te gyáva! – kiáltotta. Megpróbált elkapni, de nem ért el. Úgy kapaszkodtam, mintha az életem múlna rajta (ahogyan az is múlott), és lekiáltottam a féltestvéremnek:

– Mássz fel, te hájpacni, vagy félsz, hogy leszakad alattad?! Üvöltve újra megpróbált elkapni. Belekapaszkodott az egyik

láncba, és megpróbálta felhúzni magát. Amíg próbálkozott, én kampóval lefelé leeresztettem a levágott láncot. Második pró-bálkozásra sikerült Anteusz ágyékkötőjébe akasztanom.

[258]

– VÁÁÁ! – üvöltött Anteusz, amikor a lánc másik végét vil-lámgyors mozdulattal a saját láncomhoz kötöttem, és amennyi-re erőmből telt, meghúztam. Anteusz hiába próbálta visszaállí-tani tomporát függőleges helyzetbe, az ágyékkötőjébe akasztott kampó a levegőben tartotta. Mivel nem akart fejjel lefelé lógni, bele kellett kapaszkodnia egy másik láncba. Imádkoztam, hogy az ágyékkötő és a lánc kitartson még néhány pillanatig. Amíg Anteusz káromkodva csapdosott a kezével, addig én őrült ma-jomként egyik láncról a másikra kapaszkodva csapkodtam a kardommal. Egyik csomót és hurkot kötöttem a másik után. Nem tudom, hogyan csináltam. Anyám mindig mondta, hogy született tehetségem van a dolgok összekuszálásához, és ehhez most hozzájött, hogy kétségbeesetten meg akartam menteni a barátaimat. Néhány percen belül az óriás úgy lógott vicsorogva a láncokon, mint egy légy, amelyik belegabalyodott a pókháló-ba. Leugrottam a földre. Ziháltam és patakokban folyt rólam a víz. A tenyerem vörös volt a sok mászástól.

– Engedj le! – kiáltotta Anteusz. – Azonnal engedd le a vendéglátónkat! – parancsolta Luke. Lehúztam Árapály kupakját. – Kiszabadítom, ne aggódj! – azzal az órás gyomrába döf-

tem a kardomat. Felüvöltött, a sebből homok folyt ki. De túl messze volt a földtől, hogy anyja megvédhesse. Anteusz lassan megsemmisült. Élete elpergett a homokszemekkel együtt, vé-gül nem maradt más belőle, csak egy nagyméretű ágyékkötő a kampó végére akadva. A halálfejek vigyorogni kezdtek, mintha végre valami olyasmit láttak volna, ami nekik is tetszik.

– Jackson! Csak tudnám, miért nem öltelek meg már régen?! – kiáltotta Luke.

– Mert nem tudtál, pedig megpróbáltad párszor – emlékez-tettem. – Engedj bennünket tovább, Luke! Anteusz és én foga-dást kötöttünk. Én győztem.

[259]

Éppen ilyen válaszra számítottam tőle: – Anteusz halott, az ígéretét magával vitte a halálba. De mi-

vel ma különösen kegyes kedvemben vagyok, ígérem, gyors halálod lesz. – Annabethre mutatott. – Hagyjátok életben a lányt! – hangja alig hallhatóan megremegett. – Beszélni akarok vele a… nagy győzelem előtt!

A teremben ülő szörnyek fegyvert rántottak, vagy éles kar-maikat villogtatták. Kutyaszorítóba kerültünk, és túlerővel néz-tünk szembe.

Aztán a zsebemben érezni kezdtem valamit. Valami hideget, ami egyre fagyosabb lett. A kutyasíp. Megmarkoltam. Eddig sikerült megúsznom, hogy használnom kelljen Quintus ajándé-kát. Csapdát sejtettem… De most tényleg nem maradt más vá-lasztásom. Kivettem a zsebemből és megfújtam. Nem adott ki hallható hangot, csak széttört, és a jégszilánkok olvadásnak in-dultak a kezemben.

Luke felkacagott. – Ez meg mi volt?! A hátam mögül nyekkenést hallottam. A következő pillanat-

ban az Annabetht őrző laisztrügón elrepült mellettem, és neki-csapódott az aréna falának.

– ARUUUF! Kelli, az empusza felsikoltott, amikor egy háromszáz kilós

éjfekete masztiff felkapta, mint egy rágócsontot, és Luke ölébe hajította. Mrs. O’Leary egyetlen morgására a kígyónők hátrálni kezdtek. A nézőtéren ülő szörnyek döbbenten ültek.

– Gyertek! – kiáltottam a barátaimnak. – Mrs. O’Leary, láb-hoz!

– A másik kijáraton! – mondta Rachel. – Arra kell tovább-mennünk!

Ethan Nakamura követte példánkat. Mrs. O’Learyvel a sar-kunkban az aréna túlsó kijárata felé futottunk. Nem fordultam

[260]

meg, de a hátunk mögötti zajongásból ítélve arra következtet-tem, hogy a szörnyhadsereg most próbál meg lejutni a lelátóról, hogy a nyomunkba eredjen.

[261]

15. LENYÚLUNK NÉHÁNY HASZNÁLT SZÁRNYAT

rre! – kiáltott Rachel. – Miért hallgatnék rád? Egyszer már halálos csapdába

vezettél! – csattant fel Annabeth. – Mert az volt a helyes út. Ahogyan ez is az. Gyertek! – fe-

lelte a lány. Annabetht nem sikerült meggyőznie, de azért követett ben-

nünket. Úgy tűnt, Rachel pontosan tudja, merre tart. Határozot-tan vette be a kanyarokat, és a keresztutak sem hozták zavarba. Amikor egyszer felkiáltott, hogy földre!, olyan egyszerre bu-kott le az egész csapat, mintha láthatatlan fejsze suhant volna el felettünk. Aztán felálltunk, és tovább mentünk, mintha mi sem történt volna.

A rengeteg kanyar miatt jómagam teljesen elvesztettem a fonalat. Először egy gimnázium nagyságú teremben álltunk meg pihenni, ahol a mennyezetet fehér márványoszlopok tar-tották. Megálltam a küszöbön, és füleltem, követnek-e. A Labi-rintus néma volt. Úgy tűnt, Luke és csatlósai elvesztették a nyomunkat.

De Mrs. O’Leary is eltűnt. Nem tudtam, mikor, és hogyan történt, hogy eltévedt-e, vagy legyőzte Luke serege. Szívem ólomnehéz lett. Megmentette az életem, én meg arra sem vol-tam képes, hogy megvárjam.

Ethan a földre rogyott.

– E

[262]

– Ti tényleg őrültek vagytok! – vette le a sisakját, arca iz-zadságtól fénylett.

Annabeth meglepődött: – Ismerlek téged! Néhány éve találkoztunk. Te voltál az a

bizonytalan származású srác a Hermész-kabinból. A fiú rámeredt: – Én is emlékszem rád, te vagy Annabeth. – Mi… mi történt a szemeddel? Ethan elfordította a fejét, hogy értésünkre adja, ez az a téma,

amiről nem fog velünk beszélgetni. – Akkor te vagy az álmomban látott félvér, akit Luke embe-

rei sarokba szorítottak! – jöttem rá. – Mégsem Nicót kapták el! – Ki az a Nico? – Nem érdekes – váltott témát gyorsan Annabeth. – Miért

akartál átállni a rossz oldalra? Ethan gúnyosan elhúzta a száját. – Mert nincs jó oldal. Az istenek soha nem törődtek velünk.

Akkor én miért… – Akkor inkább átállsz egy csapatba, ahol a szörnyek szóra-

koztatására embereket ölnek halomra. Gratulálok, tényleg jó döntés!

Ethan feltápászkodott. – Nem állok le veled vitatkozni. Köszönöm, hogy megmen-

tettetek! De én lelépek. – Daidaloszhoz megyünk. Gyere te is! Ha megtaláltuk, visz-

szajöhetsz velünk a táborba, ahol tárt karokkal fogadnak – ja-vasoltam.

– Te tényleg dilis vagy, ha azt hiszed, hogy Daidalosz segí-teni fog!

– Nem lesz más választása – mondta Annabeth. – Teszünk róla, hogy meghallgasson.

Ethan felhorkant:

[263]

– Ja, persze! Sok szerencsét hozzá! Megragadtam a karját: – Nem vághatsz neki egy szál egyedül a Labirintusnak. Kész

öngyilkosság! Alig visszafojtott dühvel nézett ám. A szemén kirojtosodott

a kötés, és a fekete anyag kifakult, mintha nagyon, nagyon ré-gen hordaná.

– Kár volt megkegyelmezned nekem, Jackson! Ebben a há-borúban nincs helye lágyszívűségnek.

Azzal visszarohant a sötétségbe, oda, ahonnan jöttünk.

Annabeth, Rachel és én annyira kimerültek voltunk, hogy ott helyben tábort vertünk. Találtam néhány fadarabot, és tüzet raktam. A körülöttünk álló oszlopok erdején árnyak táncoltak.

– Valami nincs rendben Luke-kal – mondta halkan Annabeth, miközben tőrével a parazsat piszkálta. – Nem tűnt fel a viselkedése?

– Olyan elégedett volt, mint egy hősök kínzásával eltöltött nap után lett volna – feleltem.

– Ez nem igaz! Valami nem stimmelt vele. Olyan… ideges-nek látszott. Megparancsolta a szörnyeinek, hogy hagyjanak életben. Valamit mondani szeretett volna nekem.

– Igen, tényleg. Valami olyasmit, hogy Szia, Annabeth, csüccs le, amíg fasírtot csinálok a haverodból! Remekül fogsz szórakozni!

– Reménytelen eset vagy! – morogta Annabeth, aztán visz-szacsúsztatta tőrét a tokjába, majd Rachelre nézett. – Most merre tovább Sakakawea asszony?

[264]

Rachel nem válaszolt rögtön. Az aréna óta egy kicsit csön-desebb lett. Annabeth gúnyos kérdésére nem akaródzott felel-nie. Egy ágat dugott a lángok közé, és megperzselődött végével a padlóra rajzolgatott. Szörnyek kerültek ki a keze alól. Néhány ügyes vonás, és a porból egy kígyónő nézett vissza ránk.

– Követjük az utat. A fényeket a padlón – mondta végül. – A csapdába vezető fényeket? – kérdezte Annabeth. – Hagyd abba a froclizását! – siettem Rachel védelmére. –

Látod, hogy mindent megtesz, amit tud. – Már csak pislákol a tűz. Hozok tűzifát. Ti meg édes ket-

tesben találjátok ki, hogyan tovább! – masírozott el az árnyak közé Annabeth.

Rachel most a láncokról lógó Anteuszt rajzolta le kormos végű pálcájával.

– Nem tudom, mi ütött belé – kezdtem. – Általában normális szokott lenni.

Rachel felhúzta fél szemöldökét: – Tényleg nem tudod, mi baja? – Gőzöm sincs. – Ti, férfiak! Azt sem látjátok meg, ami kiböki a szemete-

ket. – Hé, most meg te kezded a kötözködést! Figyelj, tényleg

nagyon sajnálom, hogy belerángattalak ebbe! – Nem kell sajnálnod. Igazad volt. Tényleg látom az utat.

Nem tudom, hogyan, de látom – mutatott a terem túlsó, sötétbe burkolózott oldala felé. – Arra van a műhely. A Labirintus kö-zepén. Nagyon közel vagyunk már. Nem tudom, miért kellett áthaladnunk azon az arénán. Bocs… Annyira féltem, hogy ott végzed… – elcsuklott a hangja.

– Semmi probléma! Én így élek. Folyamatos életveszélyben. Emiatt ne legyen lelkiismeret-furdalásod!

Az arcomat tanulmányozta.

[265]

– Szóval így töltöd a nyaraidat? Szörnyeket ölsz, világot mentesz. Arra nem is jut időd, hogy… emberi dolgokat mű-velj? Tudod, mint a halandók!

Igazság szerint ebbe még nem is gondoltam bele. Lássuk csak, mikor is éltem utoljára hétköznapi ember módjára? Hm. Azt hiszem, soha.

– A félvérek hozzá szoktak már ehhez… nem mondom, hogy megszokták, de… – kezdtem kényelmetlenül érezni ma-gam. – És mi a helyzet veled? Hogy töltöd a napjaidat?

Rachel vállat vont. – Festek. És falom a könyveket. Rendben, sejtettem. Eddig egyetlen közös érdeklődési terü-

letünk sincs. – És milyen a családod? Szinte éreztem, hogy a szíve elé pajzsot húz, mintha kényes

témához érkeztünk volna. – Semmi különös. Olyan, mint a családok általában. – Azt mondtad, észre sem vennék, ha eltűnnél egy hétre. Letette a rajzpálcáját. – Hú, de elfáradtam! Nem baj, ha alszom egy kicsit? – Aludj csak! Igazán nem akartalak… Rachel a hátizsákjára hajtotta a fejét, összekucorodott, és

behunyta a szemét. Az volt az érzésem, csak tetteti az alvást. Annabeth néhány perccel később visszatért, és ágakat dobott

a tűzre. Először Rachelre, aztán rám tekintett. – Én kezdem az őrködést. Rád fér egy kis alvás. – Nem kellene így viselkedned – mondtam. – Hogyan? – Semmi, felejtsd el – feküdtem le. Elég nyomorultul érez-

tem magam. Annyira fáradt voltam, hogy alig hunytam le a szemem, már aludtam is.

[266]

Álmomban nevetést hallottam. Hideg, nyers kacagást, mintha kést élesítenének.

A Tartarosz mélyén álltam, egy gödör szélén. Alattam úgy kavargott a sötét, mintha tintaleves lenne.

– Kis hősöm, ott állsz pusztulásod kapujában, és fel sem tű-nik! – gúnyolódott Kronosz.

A hangja megváltozott, mióta utoljára hallottam. Mintha tes-tesebb lett volna. Úgy értem, mintha igazi testből szólt volna, és nem… abból a szeletelt szalámiból.

– Nem is tudod, milyen sokat köszönhetek neked! Te segí-tetted elő a feltámadásom! – folytatta.

A barlang árnyai nehezebbek és sötétebbek lettek. Megpró-báltam távolabb hátrálni a gödörtől, de mintha olajban próbál-tam volna meg úszni. Az idő lelassult. A légzésem leállt.

– Ezért teszek neked egy szívességet – mondta Kronosz. – A titánisten mindig megfizeti a tartozását! Megmutatom neked elveszett barátaidat!

A sötétség hullámzani kezdett körülöttem, és egy másik bar-langban találtam magam.

– Siessünk! – rontott be Tyson a terembe, Grover a nyomá-ban csetlett-botlott. A hátuk mögött a járatból zaj hallatszott, és a következő pillanatban egy hatalmas kígyó dugta be a fejét a barlangba. Olyan vastag volt, hogy majdnem beszorult az ala-gútba. Pikkelyei rezesen fénylettek. A feje gyémánt alakú, mint egy csörgőkígyóé, sárga szeme gyűlölettől égett. Kitátott szá-jában akkora fogak nőttek, mint Tyson.

Grover felé kapott, de a szatír elugrott előle. A kígyó szája teli lett földdel. Tyson felkapott egy sziklát, és a hüllő szeme közé vágta. A szörny sziszegve rántotta vissza fejét.

– Lenyel, mint egy patkányt! – kiáltotta Tysonnak Grover.

[267]

– Ezt meg honnan veszed? – Éppen most mondta nekem! Menekülj! Tyson nekiiramodott, de a kígyó úgy döntötte fel a fejével,

mint kugligolyó a fabábut. – Ne! – kiáltotta Grover, de mielőtt Tyson visszanyerte vol-

na az egyensúlyát, a kígyó a küklopszra tekeredett, és megpró-bálta összeroppantani.

Tyson igyekezett lefejteni magáról a szörnyet, de a kígyó tovább szorította. Grover a nádsípjával kezdte püfölni a hüllőt, de ennyi erővel egy betonfalat is ütlegelhetett volna.

Az egész terem megrázkódott, amikor a kígyó és Tyson tes-te egymásnak feszült.

Grover a beomló barlang cseppkőzáporában játszani kezdett a pánsípján.

Arra ébredtem, hogy Annabeth rázza a vállam: – Percy, ébredj! – Tyson… Tyson bajban van! Segítenünk kell neki! – Mindent a maga idejében! Először éljük túl ezt a földren-

gést… Igaza volt, az egész terem rázkódott. – Rachel! – kiáltottam fel. A lány szeme kipattant. Felkapta hátizsákját, és mindhárman

futásnak eredtünk. Már majdnem kijutottunk a teremből, ami-kor a mellettünk álló oszlop hangos roppanással leomlott. To-vábbrohantunk, a hátunk mögött több száz tonna márvány zu-hogott alá.

A kijáratot elérve visszapillantottunk a kidőlő oszlopokra. Mindenfelé fehér por kavargott. Továbbrohantunk.

[268]

– Tudjátok mit? Végül is szeretem ezt az utat! – jegyezte meg Annabeth.

Hamarosan fény derengett fel előttünk, valami elektromos világításnak tűnt.

– Ott van! – mondta Rachel. Az acélfolyosó, amelyben haladtunk éppen egy űrállomásé

vagy más hasonlóé is lehetett volna. Fejünk felett fénycsövek világítottak, lábunk alatt fémpadló dongott.

Annyira hozzászoktam már a Labirintus sötétjéhez, hogy hunyorognom kellett. A lányok sápadtnak látszottak az éles fényben.

– Erre! – kezdett el futni Rachel. – Közel járunk! – Itt valami nem stimmel! A műhelynek a Labirintus leg-

ősibb részében kellene lennie! Kizárt, hogy… De nem fejezte be a mondatát, mert közben egy kétszárnyas

fémajtóhoz értünk. Szemmagasságban, az ajtóba vésve meglát-tuk Daidalosz jelét: a nagy, kék deltát.

– Megérkeztünk – mondta Rachel. – Íme, Daidalosz műhe-lye!

Annabeth megnyomta az ajtón lévő jelet, mire a szárnyak szi-szegve kinyíltak.

– Ennyit az antik építészetről – jegyeztem meg. Annabeth homlokráncolva besétált. A fényár, ami a műhelyben fogadott, egy kissé meglepett.

Hatalmas ablakokon át ömlött a terembe a napfény. Az ember egy kazamata közepén mindenre számít, csak ekkora világos-ságra nem. A műhely leginkább műteremhez hasonlított. A kö-rülbelül tíz méter belmagasságú terem mennyezetéről ipari

[269]

lámpák lógtak, és az ablakok alatt asztalok sorakoztak a maku-látlan fémpadlón. Csigalépcső vezetett fel a galériára. A rajz-állványokon épületek és gépek Leonardo da Vinci vázlataira hasonlító tervrajzai álltak. Az asztalokon laptopok feküdtek. A polcokon zöld olajjal teli, görögtüzes üvegek sorakoztak. Olyan találmányok is akadtak itt – különös, fémből készült gé-pezetek –, amikről meg nem mondtam volna, hogy micsodák. Ott volt például az a vasszék, ami kiálló drótjaival engem leg-inkább egy villamosszékre emlékeztetett. A másik sarokban egy embernagyságú vastojás állt. De akadt itt üvegből készült ingaóra is, amelynek minden egyes fogaskerekét láthatta az ember. A falra akasztva több garnitúra bronz-, és ezüstszárny lógott.

– Di immortales – suttogta Annabeth. A legközelebbi áll-ványhoz futott, és szemügyre vette a vázlatot: – Zseniális! Nézzétek ennek az épületnek a vonalait!

– Született művész! – tette hozzá Rachel. – Ezek a szárnyak káprázatosak!

A falon lógó szárnyak többszörös fejlesztésen átesett válto-zatai voltak az álmomban látottaknak. A tollak sokkal szoro-sabban és pontosabban illeszkedtek egymáshoz.

Megérintettem Árapályt. Úgy tűnt, Daidalosz házon kívül van, a nyomokból ítélve nem olyan régen távozhatott. A lapto-pokon képernyővédő villogott. Az egyik munkaasztalon félig megevett áfonyás muffint és egy kávéscsészét vettünk észre.

Az ablakhoz léptem. Csodálatos kilátás tárult elém a távoli Sziklás-hegységre. Százötven méterre lehettünk a hegy lábától. Alattunk vöröslő fennsíkokkal, sziklahalmokkal és kőoszlo-pokkal egy völgy terült el. Mintha egy óriásgyerek épített volna magának játékvárost, amit összedöntött, miután megunt.

– Hol vagyunk? – kérdeztem.

[270]

– Colorado Springsben – szólalt meg egy hang a hátam mö-gött. – Az Istenek Völgyében.

Fegyverrel a kezében, a csigalépcső tetején Quintus állt, a vívómesterünk.

– Maga?! – lepődött meg Annabeth. – Mit akar Daidalosztól? Quintus halványan elmosolyodott. – Hidd el nekem, aranyom, hogy jobb, ha nem találkoztok

vele! – Higgye el, Mr. Áruló – mondta fojtott hangon Annabeth –,

nem azért küzdöttem meg egy sárkányasszonnyal, egy három-testű fickóval, meg egy őrült szfinxszel, hogy magával társa-logjak! Ki vele, hol van DAIDALOSZ?!

Quintus az oldala mellett tartott karddal lesétált a lépcsőn. Farmert viselt, csizmát, és a Félvér Tábor vezetőinek pólóját, ami felért egy inzultussal, hiszen tudtuk, kinek kémkedik. Nem voltam benne biztos, hogy le tudnám győzni egy kardpárbaj-ban, mert elég jól forgatta a fegyvert, de nem volt más válasz-tásom.

– Azt hiszitek, hogy Kronosz ügynöke vagyok, és Luke-nak dolgozom, ugye?

– Valahogy úgy – mondta Annabeth. – Te okos lány vagy, de most tévedsz. Én a saját szakállam-

ra dolgozom. – Luke beszélt magáról, és Geryon is ismerte a nevét. Meg-

fordult a farmján. – Mi ebben a különös? Sok helyen megfordultam már éle-

temben, például itt is. – Úgy sétált el mellettem, mintha semmi-féle fenyegetést nem jelentenék a számára. – Ami a panorámát

[271]

illeti, naponta változik. Tegnap például egy felhőkarcolóból te-kintettünk Manhattanre. Tegnapelőtt gyönyörű kilátás nyílt a Michigan-tóra. De az Istenek Völgye mindig visszatér. Azt hi-szem, a Labirintus szereti ezt a helyet. Mindenesetre találó név.

– Tényleg nem ma jár itt először – mondtam. – Elég sok napot eltöltöttem már itt. – Az a völgy illúzió, ugye? Valahogy odavetítették… – Nem illúzió. Valóságos. Tényleg Coloradóban vagyunk –

suttogta Rachel. Quintus alaposan szemügyre vette: – Abszolút látásod van, ha nem tévedek… Nagyon emlékez-

tetsz egy halandó lányra, akit valaha ismertem. Egy hercegnő-re, aki elég rosszul végezte.

– Elég a játékból! Mit művelt Daidalosszal? – kérdeztem. Quintus rám bámult: – Fiam, igazán tanulhatnál egy kis tisztánlátást a barátodtól.

Én vagyok Daidalosz.

Erre a bejelentésre több lehetséges válasz is eszembe jutott, úgymint: „Tudtam én!” „Hazudik!” vagy: „Ja, én meg a dalai láma!”

De csak ennyit tudtam kinyögni: – Maga nem feltaláló. Maga egy kardforgató! – Ez is vagyok, és az is – felelt Quintus. – És építész is. Va-

lamint tudós. És ahhoz képest, hogy csak kétezer éves korom-ban kezdtem, elég jó vagyok kosárlabdában is. Egy igazi mű-vésznek több dologhoz kell értenie.

– Igaza van! Én például nemcsak a kezemmel, de a lábam-mal is tudok festeni! – értett egyet Rachel.

[272]

– Látjátok? Ilyen egy sokoldalú tehetség – mondta Daida-losz.

– De maga még csak nem is hasonlít Daidaloszra! – ellen-keztem. – Láttam őt álmomban, és… – szörnyű gondolat hasí-tott belém.

– Most már kezded kapiskálni – szólalt meg Quintus. – Maga egy robot. Új testet készített magának. – Percy – döbbent meg Annabeth –, az lehetetlen. Ne-nem

lehet robot. Quintus felkacagott: – Tudjátok, mit jelent a Quintus szó, kedveseim? – Latinul azt, hogy az ötödik, de… – Ez az ötödik testem – nyújtotta előre a karját a kardforga-

tó. Megnyomta a könyökét, mire a csuklóján kinyílt egy négy-zet alakú ajtócska. Alatta bronz alkatrészek zúgtak a fénylő ká-belek között.

– Ez hihetetlen! – ámult el Rachel. – Inkább morbid – válaszoltam. – Megtalálta a módját, hogyan költöztesse át az animusát

egy gépbe? De ez… természetellenes. – Biztosíthatlak, kedvesem, hogy én még mindig a jó öreg

Daidalosz vagyok. Az anyám, Athéné, gondoskodott róla, hogy ne felejthessem el – hajtotta le a gallérját, hogy megmutassa a nyakánál a jelet, amelyre már régebben is felfigyeltem. Azt a sötét, madár alakú foltot, amit a bőrébe égettek.

– A gyilkosok billoga – ismerte fel Annabeth. – Ha jól sejtem, Perdixért kapta, a fiúért, akit lelökött a to-

ronyból – gondolkodtam hangosan. Quintus arca elsötétedett: – Nem löktem le. Csak… – Gondoskodott róla, hogy elveszítse az egyensúlyát, és

hagyta lezuhanni.

[273]

Quintus kitekintett az ablakon a bíborban úszó hegyekre. – Megbántam, amit tettem, Percy. Dühös voltam, és elkese-

redett. De nem tehetem meg nem történtté. És Athéné nem hagyta, hogy elfelejtsem. Amikor Perdix meghalt, madárrá vál-toztatta, egy fürjjé. A fürj jelét pedig a nyakamba égette emlé-keztetőül. Mindegy, milyen testet csinálok magamnak, a jel mindig megjelenik a bőrömön.

Amikor a szemébe néztem, rádöbbentem, hogy tényleg ugyanazzal az emberrel állok szembe, akit az álmomban lát-tam. Az arca teljesen más volt, de a lelke ugyanaz maradt – ugyanazt az intelligenciát és szomorúságot tükrözte a tekintete.

– Maga tényleg Daidalosz – hittem el végre. – Miért jött el a táborba, miért kémkedett utánunk?

– Hogy megnézzem, fennmaradásra érdemes-e a táborotok. Luke eljött, és előadta a saját változatát, de én a saját szemem-mel akartam látni.

– Vagyis beszélt Luke-kal? – Ó, többször is! Nagyon rámenős fiú. – De most már látta a tábort – érvelt Annabeth –, tudja, hogy

szükségünk van a segítségére. Nem engedheti át Luke-ot a La-birintuson!

Daidalosz letette kardját az egyik munkaasztalra. – A Labirintus már nem áll az irányításom alatt, Annabeth.

Én hoztam létre, ez igaz, és kapcsolatban áll az életerőmmel. De megengedtem neki, hogy úgy fejlődjön, ahogy neki tetszik. Ez volt az ára, hogy békében élhessek.

– Békében? Kitől? – Az istenektől és a haláltól. Kétezer éve élek itt, kedvesem,

kétezer éve nem talált rám a vég. – Hogyan tudott elbújni Hadész elől? – kérdeztem. – Pedig a

fúriák is neki dolgoznak.

[274]

– Ők sem tudnak és ők sem látnak mindent. Ezt saját magad is tapasztalhattad, Percy, hiszen találkoztál velük. Egy okos ember sokáig elrejtőzhet előlük, és én elég mélyre bújtam. Csak a legősibb ellenségem nem adta még fel, de őt is mindig sikerül kijátszanom.

– Minószra céloz? Daidalosz bólintott: – Egyfolytában vadászik rám. És most, hogy a holtak bírája

lett, semmit sem akar jobban, mint hogy elítélhessen bűnei-mért. Mióta Kókalosz lányai megölték, Minósz szelleme kí-nozni kezdett álmaimban. Megfogadta, hogy megtalál. Csak egyet tehettem. Teljesen eltűntem a világ elől. Visszatértem a Labirintusomba. Úgy döntöttem, életem fő műve az lesz, hogy kijátszom a halált.

– Sikerült. Kétezer éve életben van – mondta Annabeth cso-dálattal a hangjában, mintha elfeledkezett volna Daidalosz bű-néről.

A folyosóról hangos vakkantás hallatszott. Hatalmas man-csok dübörögtek, és Mrs. O’Leary beügetett a műhelybe. En-gem futólag képen nyalt, aztán ledöntötte gazdáját a lábáról.

– Itt van az én öreg barátom! – vakargatta meg Daidalosz a kutya fültövét. – Hosszú, magányos éveim egyetlen társa.

– Ez a kutya megmentett. Segített a kutyasíp, amit adott – ismertem el.

– Miért ne mentettelek volna meg, Percy? Te jószívű vagy. És Mrs. O’Leary is kedvelt. Segíteni akartam. És persze… volt egy kis bűntudatom is.

– Ugyan miért? – Mert hiába vágtatok neki a küldetésnek. – Mi?! De még mindig segíthet! Segítenie kell! Adja ide

Ariadné fonalát, hogy Luke ne kaparinthassa meg!

[275]

– Na igen, a fonál… Én mondtam Luke-nak, hogy nincs jobb vezető egy tisztánlátó halandónál, de meg sem hallgatott. A fonál lett a mániája. Különben a fonál tényleg működik, ké-pes rá, hogy megmutassa az utat, ha nem is olyan pontosan, mint halandó barátunk, de azért elég jól.

– Hol van most? – kérdezte Annabeth. – Luke-nál – vallotta be szomorúan Daidalosz. – Sajnálom,

kedveskéim, de néhány órát késtetek. Akkor értettem meg, miért volt Luke olyan jókedvű az aré-

nában, és beleborzongtam. Megszerezte a fonalat Daidalosztól, már csak az aréna urával kellett lepaktálnia. Azzal, hogy meg-öltem Anteuszt, megkönnyítettem Luke dolgát.

– Kronosz szabadságot ígért nekem – mondta Daidalosz. – Ha Hadész uralma megdől, leszállhatok az Alvilágba a fiamért, Ikaroszért, és jóvátehetem, amit szegény, ifjú Perdix ellen el-követtem. Minósz szellemét a Tartaroszba záratom, hogy ne zavarhasson többet. Nem kellene tovább menekülnöm a halál elől.

– Ez lenne a maga zseniális ötlete? Segít Luke-nak lerohan-ni a táborunkat, és megölni néhány száz félistent, hogy aztán az Olimposz ellen fordulhasson?! Elpusztítja az egész világot, csak hogy megkaphassa, amit akart?! – hördült fel Annabeth.

– Ti bukásra vagytok ítélve, ezt rögtön láttam, amint betet-tem a lábam a táborba. Nincs esélyetek Kronosszal szemben.

– Ez hazugság! – kiáltott Annabeth. – Azt tettem, amit tennem kellett. Egy ilyen ajánlatot nem

lehetett visszautasítani, kedvesem. Sajnálom. Annabeth fellökött egy állványt, a tervrajzok a padlóra hull-

tak. – Eddig csodáltam magát! Maga volt a hősöm! Maga…

csodálatos épületeket tervezett! Problémákat oldott meg. De most… de most már nem tudom, mit szerettem annyira magá-

[276]

ban. Athéné gyermekének nemcsak okosnak, bölcsnek is illene lennie. Talán maga tényleg már csak egy gép. Jobb lett volna, ha elpusztul több ezer éve.

Daidalosz ahelyett, hogy kikérte volna magának Annabeth szavait, csak lehorgasztotta a fejét.

– Talán jobb lenne, ha figyelmeztetnétek a táborotokat. Most hogy Luke megkapta a fonalat…

Mrs. O’Leary hegyezni kezdte a fülét: – Jön valaki – figyelmeztetett Rachel. A műhely ajtaja kivágódott, és belökték rajta az összeláncolt

csuklójú Nicót. Kelli jelent meg mögötte két laisztrügónnal, akiket Minósz követett. Inkább tűnt élő embernek, mint árny-alaknak, egy sápadt, szakállas király volt, akinek köntöse körül a köd gomolyai lebegtek.

Daidaloszra meredt: – Most meg vagy végre, kedves barátom! Daidalosz állkapcsa megfeszült, Kellire nézett: – Mi a csudát jelentsen ez?! – Luke az üdvüzletét küldi! Azt gondolta, hogy biztos szíve-

sen találkozna egykori főnökével, Minósszal. – Ez nem szerepelt a megállapodásunkban – mondta Daida-

losz. – Valóban nem. De magától már megkaptuk, amit akarunk.

Most már más megállapodáshoz tartjuk magunkat. Minósz ezért a kedves, fiatal félistenért cserébe szeretne valamit – va-karászta meg Nico állát. – Ez a fiú hasznunkra lesz. És Minósz nem kér érte mást cserébe, csak a maga fejét, öreg!

– Árulás! – sápadt el Daidalosz. – Ilyen az élet – válaszolta Kelli. – Nico, jól vagy? – kérdeztem. A fiú komoran bólintott:

[277]

– Sa-sajnálom, Percy. Minósz azt mondta, bajban vagy. Rá-vett, hogy menjek vissza a Labirintusba.

– Te meg akartál menteni? Engem? – Becsapott. Ahogy mindenki mást is. Kellire néztem: – Hol van Luke? Miért nincs itt? A lánydémon úgy mosolygott, mintha valami titkot árulna

el: – Luke… nagyon elfoglalt. Készül a rajtaütésre. De ne ag-

gódj, jön még néhány barátunk! Addig is, harapjunk valamit! – azzal karmokat növesztett, haja lángba borult, egyik lába ösz-vérlábbá, a másik bronzlábbá változott.

– Percy, a szárnyak! Mi lenne, ha… – suttogta Rachel. – Ide velük! Én addig megpróbálom feltartani őket! Azzal elszabadult a pokol. Annabeth és én Kellire támad-

tunk. Az óriások Daidaloszt vették volna kezelésbe, ha Mrs. O’Leary nem állja útjukat. A láncaival küszködő Nicót fellök-ték a kavarodásban, Minósz király pedig üvölteni kezdett:

– Öljétek meg a feltalálót, öljétek meg! Rachel lekapta a szárnyakat a falról. Senki nem figyelt rá.

Kelli Annabeth felé kapott. Megpróbáltam megállítani, de a démon gyors volt, és halálos. Asztalokat borított fel, találmá-nyokat zúzott szét, megközelíteni sem tudtuk. A szemem sar-kából láttam, ahogy Mrs. O’Leary egy óriás karjába mélyeszti a fogát. Az óriás felüvöltött, és megpróbálta lerázni a kutyát. Daidalosz a kardjáért nyúlt, de a másik óriás öklével szétzúzta az asztalt, és a kard messzire repült. Egy tégelynyi görögtűz a padlóra ömlött, és meggyulladt. A zöld lángok gyorsan terjed-tek.

– Holtak szellemei, hozzám! – emelte fel Minósz a szellem-karját, és a levegő zúgni kezdett.

[278]

– Ne! – tápászkodott fel Nico, akinek sikerült közben meg-szabadulnia láncaitól is.

– Te nekem nem parancsolsz, bolond kölyök! – húzta el a száját megvetően Minósz. – Eddig is én irányítottalak téged. Lélek a lélekért? Igen! De nem a te nővéred tér majd vissza az Alvilágból, hanem én! Csak előbb lemészárolom a feltalálót!

Minósz körül egyre több lélek villódzott, lassan alakot öltöt-tek, és krétai katonákká váltak.

– Hadész fia vagyok! Takarodjatok innen! – parancsolta Nico.

Minósz felkacagott: – Már mondtam, hogy nincs hatalmad felettem! Én vagyok a

lelkek ura, a szellemkirály! – Téved – húzta ki Nico a kardját –, a szellemkirály én va-

gyok. Fekete kardját a padlóba szúrta. A penge úgy szaladt a kőbe,

mint kés a vajba. – Soha! Nem fogok… – villódzott Minósz árnyalakja, ami-

kor a föld hirtelen rengeni kezdett. Az ablaküvegek megreped-tek, aztán szilánkokra törtek, friss levegő áradt be rajtuk. A műhely közepén tátongó szakadék nyílt, beszippantotta a szel-lemeket és a hátborzongatóan üvöltöző Minószt.

A rossz hír, hogy ez az esemény elterelte a figyelmemet, és Kelli olyan gyorsan vetette rám magát, hogy védekezni sem tudtam. Kardom kihullott a kezemből, és zuhanás közben be-vágtam a fejem az egyik asztalba. Csillagokat láttam, és nem tudtam megmozdítani a karomat.

Kelli felkacagott: – Biztosan fincsi falat leszel! Kimeresztette vámpírfogait, de a következő pillanatban

megmerevedett a teste. Kitágult szemmel levegő után kapko-dott:

[279]

– Ez… ellenkezik… az… iskola… szellemiségével… Annabeth kihúzta tőrét az empusza hátából. A démon felüvöltött, és sárga gőzfelhővé változott. Annabeth felsegített, még mindig szédültem, de nem volt

vesztegetni való időnk. Mrs. O’Leary és Daidalosz az óriások-kal küzdött. A folyosó felől kiáltásokat hallottam. Újabb ször-nyek tartottak a műhely felé.

– Segítenünk kell Daidaloszon! – kiáltottam. – Nincs rá időnk! Mindjárt itt az erősítés! – mondta Rachel,

aki időközben már felcsatolta a szárnyait, és most Nicónak se-gített. A fiú sápadt volt, homloka gyöngyözött a Minósszal va-ló küzdelemtől. Rachel gyorsan felerősítette karjára és hátára a szárnyakat.

– Most te jössz! – mondta nekem. Néhány másodperc múlva mind a négyünk hátán rézszár-

nyak villogtak. Az ablakon át besüvítő szél a szárnyaimba ka-pott, és felemelt. A görögtűz már az asztalokat, és a bútorokat harapdálta, és felfutott a csigalépcsőn.

– Daidalosz! – kiáltottam. – Meneküljön! Legalább száz vágás volt a bőrén, de vér helyett aranyszínű

olaj szivárgott a sebeiből. Megtalálta a kardját, és miközben az óriásokkal küzdött, törött asztalokat tartott maga elé pajzs gya-nánt.

– Nem hagyhatom itt Mrs. O’Learyt! Meneküljetek! – ordí-totta. Nem volt időnk vitázni, és ha maradunk, akkor sem biz-tos, hogy meg tudjuk menteni.

– De egyikünk sem tud repülni! – ellenkezett Nico. – Itt a nagyszerű alkalom, hogy megtanuljunk – feleltem, és

az ablakon át mind a négyen a levegőbe vetettük magunkat.

[280]

16. KINYITOK EGY KOPORSÓT

zázötven méteres magasságból kiugrálni valahogy nem tar-tozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. Különösen akkor

nem, ha bronzszárnyakkal kell kacsaként verdesnem. A vörös sziklás völgy felé zuhantam. Egyre biztosabb vol-

tam benne, hogy hamarosan palacsintává lapulok az Istenek Völgyének közepén, amikor meghallottam Annabeth kiáltását a fejem fölül.

– Tárd szét a karod! Ne csapkodj! Agyamnak az a diónyi része, amin még nem uralkodott el

teljesen a pánik felfogta szavait, és végtagjaim engedelmesked-tek. Széttártam a karom, és a szárnyak kifeszültek. Amikor megtámaszkodtam velük a szeleken, lassult a zuhanás. Köröz-ve ereszkedtem a völgy felé, ügyelve a megfelelő szögre, mint egy lefelé sikló papírsárkány.

Kíváncsiságból csaptam egyet a szárnyammal, és felíveltem a levegőbe a fülembe fütyülő szélben.

– Juhú!!! Leírhatatlan érzés volt. Miután belejöttem, úgy éreztem,

mintha testem eggyé olvadna a széllel. Szabadon köröztem, bucskáztam, siklottam a levegőben.

Megfordultam. A barátaim, Rachel, Annabeth és Nico, felet-tem köröztek csillogó szárnyaikkal a napfényben. Daidalosz műhelyének ablakából füst bodorodott elő.

S

[281]

– Leszállás! – kiáltotta Annabeth. – Ezek az új szárnyak sem bírják örökké!

– Kíváncsi lennék, meddig lehet velük a levegőben maradni – töprengett Rachel.

– Én nem akarom megtudni – felelte Annabeth. Az Istenek Völgye felé vitorláztunk. Amikor megkerültem

az egyik sziklacsúcsot, néhány hegymászó majdnem szívin-farktust kapott tőlem. Azután átsiklottunk egy út felett, és a Tu-rista Központ teraszán leszálltunk. Javában benne jártunk már a délutánban, a hely kihaltnak tűnt, de a biztonság kedvéért le-kaptuk a szárnyainkat. Amikor alaposabban is szemügyre vet-tem őket, beláttam, hogy Annabethnek igaza volt, a szárnyak erősen vedleni kezdtek, és a ragasztó, amivel a hátunkhoz rög-zítettük őket, megolvadt. Sajnáltuk, hogy nem javíthatjuk meg őket, hogy megajándékozzuk vele a halandókat: sajnos ki kel-lett őket dobnunk a kávézó előtti kukába. Belenéztem a turisták által használt messzelátóba, de Daidalosz műhelyét hiába ke-restem vele. Se füst, se kitört ablak, csak a csupasz sziklafal.

– A műhely változtatja a helyét. Nem lehet tudni, hová köl-tözött – mondta Annabeth.

– Most mit tegyünk? Hogyan jutunk vissza a Labirintusba? Annabeth a távolban derengő Spikes Peak csúcsát szemlélte. – Ha Daidalosz meghalt, lehet, hogy sehogy… Azt mondta,

hogy élete összeköttetésben áll a Labirintussal. Lehet, hogy az egész Labirintus eltűnt, és Luke terve a tábor lerohanásáról csődöt mondott.

Tysonra és Groverre gondoltam, akik talán ott rekedtek a föld alatt. Ami pedig Daidaloszt illeti… igaz, hogy elkövetett néhány szörnyűséges bűnt, és veszélybe sodorta mindazok éle-tét, akik egy kicsit is közel állnak a szívemhez, de ilyen halált talán mégsem érdemelt.

– Nem – szólalt meg Nico. – Daidalosz él.

[282]

– Honnan tudod? – csodálkoztam. – Egyszerűen érzem, ha meghal valaki. Olyan ez, mint a

fülzúgás, egyszer csak elkapja az embert. – Grover és Tyson él még? – kérdeztem. – Nem tudom megmondani, mivel ők sem nem emberek,

sem nem félvérek. Nincs halandó lelkük. – Menjünk be a városba, ott nagyobb eséllyel találunk bejá-

ratot a Labirintusba. A táborba kell érnünk Luke és a hadserege előtt.

– Üljünk repülőgépre! – javasolta Rachel. – Nem repülök – futott végig a hátamon a hideg. – De hiszen az előbb is repültél! – Az csak vitorlázás volt, méghozzá alacsonyan. Nem mint-

ha nem lett volna ez is rizikós. De ahol a repülők járnak, az már Zeusz felségterülete. Felejtsd el! Különben sincs időnk re-pülőzgetni. A Labirintuson keresztül jutunk vissza a leghama-rabb.

Titokban abban reménykedtem, hogy odalent megtaláljuk Grovert és Tysont is.

– Egy kocsira lenne szükségünk, ami a városba visz – mondta Annabeth.

Rachel a parkoló felé nézett. Majd olyan képet vágott, mint-ha olyasmit készülne tenni, amit máris megbánt.

– Bízzátok rám. – Mit akarsz csinálni? – kérdezte Annabeth. – Nyugi, minden rendben lesz. Annabeth aggodalmas képpel bólintott: – Rendben. Én beugrom az ajándékboltba prizmáért. Meg-

próbálok vele szivárványt előidézni, hogy Írisz-üzenetet küld-hessek a tábornak.

– Veled megyek! – csatlakozott Nico. – Kopog a szemem az éhségtől.

[283]

– Akkor én Rachellel maradok – döntöttem el. – Találko-zunk a parkolóban!

Rachel a homlokát ráncolva fogadta bejelentésemet, mintha a terhére lennék. Elég rosszul esett, de mit tehettem, követtem a parkoló felé, amelynek a szélén egy fekete autó várakozott.

Egy sofőrrel ellátott Lexus volt, amilyenek Manhattanben furikáznak. A sofőr az autó mellet állt, és újságot olvasott. Sö-tét öltönyt és nyakkendőt viselt.

– Mire készülsz? – kérdeztem. – Várj meg itt, oké? – kérlelt. Rachel a sofőrhöz sétált, és mondott neki valamit. A sofőr a

homlokát ráncolta. Rachel ismét megszólalt. A sofőr elsápadt, és sietve összehajtotta az újságot, azután bólintott, majd előha-lászta zsebéből a mobiltelefonját. A rövid hívás után kinyitotta Rachelnek a hátsó ajtót. Rachel felém mutatott, mire a sofőr szaporán bólogatni kezdett, mintha csak azt mondaná, amit csak akar, hölgyem, kívánsága számomra parancs.

El sem tudtam képzelni, mitől lett ennyire lelkes. Nico és Annabeth éppen akkor lépett ki az ajándékboltból,

amikor Rachel visszajött értem. – Beszéltem Kheirónnal – szólalt meg Annabeth. – Igyekez-

nek felkészülni a küzdelemre. Azt akarja, hogy menjünk visz-sza, mert minden hősre szüksége van a harcban. Sikerült fuvart találni?

– A kocsi indulásra kész – válaszolt Rachel. A sofőr most egy homokszínű pantallót és rövid ujjú pólót

viselő fickóval beszélt, talán azzal, aki eredetileg a Lexust ren-delte. A kuncsaft háborogni kezdett, de a sofőr csak ennyit vá-laszolt:

– Sajnálom, uram. Vészhelyzet. Rendeltem egy újabb kocsit önnek.

[284]

– Gyertek! – mondta Rachel, és ügyet sem vetve a méltat-lankodó férfira, beszállt a kocsiba.

Egy perc múlva már az úton suhantunk. A kocsiban bőrülé-sek voltak, és rengeteg hely a lábaknak. Fejtámaszokba épített, lapos képernyős tévék gondoskodtak az utasok szórakoztatásá-ról, és akinek enni vagy inni támadt kedve, bizalommal fordul-hatott az ásványvizekkel, üdítőkkel és rágcsálnivalókkal teli hűtőhöz. Mi természetesen rögtön kifosztottuk.

– Hová parancsolja, Miss Dare? – érdeklődött a sofőr. – Nem is tudom Robert. Egyelőre csak hajtson át a váro-

son… és tartsa nyitva a szemét! – Ahogy parancsolja, kisasszony! – Te ismered a sofőrt? – Nem. – Akkor meg miért hagyott ott csapot-papot, hogy segítsen

neked? – Csak tartsd nyitva a szemed! Segíts keresni! Nem kaptam választ a kérdésemre. Már vagy egy fél órája kocsikáztunk Colorado Springsben,

de Rachel egyelőre nem talált semmi olyasmit, ami a Labirin-tus bejárata lehetett volna. Ami engem illet, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy Rachel válla a vállamhoz ér, és hogy ki a csuda lehet ez a lány, akinek elég egyet füttyentenie, hogy akármelyik sofőr készségesen a rendelkezésére álljon.

Amikor már egy kerek órája furikáztunk hiába, úgy döntöt-tünk, hogy észak felé indulunk, Denverbe. Úgy okoskodtunk, hogy egy nagyobb városban nagyobb eséllyel találjuk meg a Labirintus bejáratát. Egyre idegesebbek lettünk, mert az idő vé-szesen fogyott.

De amint elhagytuk Colorado Springst, Rachel felkapta a fe-jét:

– Kanyarodjon le a főútról!

[285]

A sofőr hátrapillantott: – Biztos benne, kisasszony? – Mintha láttam volna valamit. Kanyarodjon le! A sofőr néhány manőver után letért a forgalmas útról. – Mit láttál? – kérdeztem csodálkozva, hiszen a városon kí-

vül jártunk, ahol hegyeken, mezőkön, és elszórt tanyákon kívül nem sok minden akadt. Rachel arra kérte a sofőrt, hogy hajtson végig egy nem túl sok jót ígérő földúton. Elhajtottunk egy tábla mellett, de nem tudtam elolvasni, mert túl gyorsan mentünk.

– Nyugati Bányaipari Múzeum – segített Rachel. Inkább tűnt régimódi, apró vasútállomásnak, mint múzeum-

nak. Néhány fúró, egy-két pumpa és kimustrált gőzlapátok ár-válkodtak az udvarán.

– Ott van! – mutatott Rachel a közeli hegyre, egy bedeszká-zott és leláncolt bejáratra. – Egy régi bányabejárat.

– Ez a Labirintus bejárata?! – kérdezte Annabeth. – Honnan vagy benne ilyen biztos?

– Mert lesír róla! Legalábbis számomra. Érd be ennyi ma-gyarázattal!

Megköszönte a fuvart a sofőrnek, és mindannyian kiszáll-tunk. A sofőrnek eszébe sem jutott pénzt, vagy ilyesmit kérni.

– Biztos benne, hogy nincs szüksége rám, Miss Dare? Én igazán nagyon szívesen segí…

– Nincs! – szakította félbe Rachel. – Tényleg nincs, Robert, köszönöm! Innen már egyedül is elboldogulunk.

Mivel a múzeum zárva volt, senki nem firtatta, miért má-szunk fel a bánya nyílásához. Amikor közelebb értünk, a laka-ton észrevettem Daidalosz jelét. De hogy Rachel ezt az apró je-let, hogy szúrta ki az útról, arról halvány gőzöm sincs. Amikor hozzáértem a lakathoz, magától leesett. Lerúgtunk néhány deszkát, és besétáltunk. Nem tudom, jó hír-e, vagy sem, de visszajutottunk a Labirintusba.

[286]

A földalagút egy kőfolyosóban folytatódott. Tekergőzött, szét-ágazott, látszott rajta, hogy megpróbál bennünket összezavarni. De Rachel eszén nem tudott túljárni. Gond nélkül megtalálta a helyes utat. Arra kértük, hogy vezessen bennünket vissza New Yorkba, és Rachel habozás nélkül kiválasztotta a megfelelő já-ratot.

Legnagyobb meglepetésemre Rachel és Annabeth útközben beszélgetésbe elegyedtek. Annabeth eleinte Rachel családi hát-teréről kérdezősködött, de miután a lány többször is kitérő vá-laszt adott, végül az építészetnél maradtak. Kiderült, hogy Rachel a művészettörténetnek köszönhetően sokat tud a témá-ról. New York épülethomlokzatairól társalogtak. „Jaj, és te lát-tad már ezt meg ezt a bla-bla-bla…” Inkább lekoptam, és Nicóval folytattam az utat, akivel egy ideig kínos csöndben lépkedtünk egymás mellett.

– Kösz, hogy utánunk jöttél – nyögtem ki. Nico résnyire húzta a szemét. Már nem tűnt dühösnek, de

óvatos és gyanakvó maradt. – Ennyivel tartoztam neked azért, amit a farmon tettél ér-

tem. Különben is kíváncsi voltam Daidaloszra. Minósznak bi-zonyos szempontból igaza volt. Daidalosznak meg kellett hal-nia. Senki sem menekülhet a halál elől ilyen sokáig. Ez egysze-rűen természetellenes.

– Tehát ezt szeretted volna? Daidalosz lelkét a nővéredére cserélni?

Nico csak ötven méter múlva adott választ: – Hidd el, nekem sem volt könnyű! Csak holtakkal barát-

kozni. Tudni, hogy az élők közt többé nincs helyed, és hogy csak a holtak tisztelnek, de ők is csak félelemből.

[287]

– Miért mondod, hogy nincs helyed? A táborban barátokra lelnél.

– Ugye ezt magad sem hiszed, Percy? Nem válaszoltam. Igazság szerint tényleg nem voltam benne

biztos. Nico mindig is furcsa fiú volt, de Bianca halála óta egyenesen… ijesztő lett. Az apja szemét örökölte – azt az izzó, mániákus tekintetet, ami a zsenikre és az őrültekre jellemző. Tiszteletet parancsoló volt, ahogy önmagát kiáltva ki szellem-királynak, elintézte Minószt, de még én is egy kicsit kényel-metlenül éreztem magam mellette.

Mielőtt kitalálhattam volna, mit válaszoljak, Rachelbe üt-köztem. Egy elágazáshoz értünk. A főalagútból egy mellékala-gút ágazott el jobb felé. Egy fekete, vulkanikus sziklába vájt, csőszerű járat.

– Mi az? – kérdeztem. Rachel a sötét folyosóba meredt. Az elemlámpa fényében

Rachel arca olyan sápadtnak tűnt, mint Nico szellemeié. – Erre kell mennünk? – kérdezte Annabeth. – Nem. – Akkor miért álltál meg? – tudakoltam. – Hallgasd csak! – szólalt meg Nico. Az alagútból fütyülő szél közeli kijáratot jelzett. Orromat

megcsapta egy ismerős illat – és rossz emlékeket csalt elő. – Eukaliptuszfák, mint Kaliforniában – szólaltam meg. Tavaly télen, amikor a Tamalpais-hegyen összecsaptunk

Luke-kal és Atlasszal, a titánnal, a levegő éppen ilyen illattal volt terhes.

– Valami nagyon gonosz van a közelben. És nagyon erős. – Ez a halál szaga – tette hozzá Nico, amitől mindjárt jobban

éreztem magam. – Ez lehet Luke bejárata. Bizonyára az Othrys-hegyről, a Ti-

tán Palotából nyílik.

[288]

– Utánajárok – mondtam. – Percy, állj meg! – Lehet, hogy ott találom Luke-ot… és talán magát Kro-

noszt is. Ki kell derítenem, mire készülnek! Annabeth habozott: – Akkor elkísérünk. – Szó se lehet róla! Túl rizikós! Ha Kronosz elkapja Nicót,

vagy akár Rachelt, felhasználhatja őket a saját céljaira. Maradj itt, és vigyázz rájuk!

Bár kihagytam a felsorolásból, Annabeth miatt is nagyon aggódtam. Nem tudhattam, hogyan viselkedne, ha újra talál-kozna Luke-kal. A fiúnak túl sokszor sikerült már manipulálnia és becsapnia eddig is.

– Nem mehetsz fel egyedül, Percy! – aggódott Rachel. – Sietek, és nem csinálok semmi őrültséget! Annabeth előhúzta a zsebéből a Yankees-sapkát: – Akkor legalább ezt vedd fel! És vigyázz magadra! – Köszi! Eszembe jutott, hogyan váltunk el a múltkor a St. Helen-

hegyen. Akkor szerencsepuszit adott, most csak egy tökfödőt. – Itt jön a láthatatlan ember! – csaptam a fejembe, és elin-

dultam a sötét folyosón.

Még el sem értem a kijáratot, de már hallottam a telekhin ko-vácsok ugató, morgó hangját.

– Sikerült megjavítanunk a pengét! Az urunk nagyon hálás lesz nekünk! – hörögte az egyik.

– Igen, igen! – csaholt a másik. – Végtelenül hálás lesz ne-künk!

[289]

– Ööö… valószínűleg… Ugye, nem baj, ha én most lelépek? – kérdezte egy emberi hang.

– Itt maradsz, félvér, és segítesz átadni az ajándékot. Ez nagy megtiszteltetés!

– Nagy? Én mégis kihagynám – válaszolt a félvér. Megis-mertem a hangját. Ethan Nakamura volt az, a srác, akit futni hagytam, miután az arénában megkíméltem hitvány életét.

A kijárat felé araszoltam. Folyton emlékeztetni kellett ma-gam, hogy láthatatlan vagyok, és nem vehetnek észre.

Az alagútból kilépve hideg levegő csapott meg. A Tam-hegyen álltam, a felhős ég alatt szürkén hullámzott a Csendes-óceán. A hegyoldalban, mindössze hatméternyire tőlem a két telekhin egy hosszú, vékony, fekete szövetbe burkolt tárgyat helyezett a sziklára. Ethan segíteni akart nekik a kicsomagolás-ban.

– Vigyázz, te bolond! Ha hozzáérsz a pengéjéhez, a tested búcsút mondhat a lelkednek!

Ethan nagyot nyelt: – Akkor inkább csináljátok ti. Rátok bízom a kicsomagolást! Feltekintettem a csúcsra, ahol a fekete márványból épült

erőd éppen olyan baljósan tornyosult fölém, mint álmaimban. Egy túlméretezett mauzóleumra hasonlított tizenhat méteres fa-laival. Hihetetlennek tűnt, hogy a halandók mit sem látnak be-lőle, de eltakarta az örvénylő köd, ami a csúcsot elválasztotta a hegy alacsonyabb részeitől. A mágia átláthatatlan köde volt ez. Tölcséralakban örvénylettek fejem fölött a felhők. Atlasz az erőd mögött tartotta az eget. Bár nem láttam, hallottam távoli nyögéseit.

– Íme a mű! – mondta az egyik telekhin, és ünnepélyes áb-rázattal felemelte a kardot. Ereimben megfagyott a vér.

Egy másfél méteres szablya volt holdsarló alakú pengével. Fából készült markolatát fekete bőr borította. A penge bronz-

[290]

és fémszínben tündökölt. Kronosz ezzel a szablyával darabolta fel apját, Uranoszt, mielőtt az istenek megfosztották volna fegyverétől, hogy vele is ugyanazt műveljék, és darabjait a Tartarosz mélyére vessék. A tengeri démonok ezt a kardot javí-tották meg.

– Most már csak fel kell szentelni vérrel – morogta a telekhin.

– Aztán a te segítségeddel, félvér, bemutatjuk ajándékunkat feltámadó urunknak!

Vérem a fülemben dörömbölt. Semmi kedvem nem volt a szörnyű, fekete mauzóleum közelébe menni, de nem tehettem mást. Talán ez volt az egyetlen esélyem.

Átvágtam egy sötét előcsarnokon, és a főterembe jutottam. A padló úgy fénylett, mint egy mahagónizongora. Teljesen fe-kete volt, mégis világított. A fal mellett fekete márványszobrok sorakoztak. Nem ismertem fel őket, de sejtettem, hogy az iste-nek előtt uralkodó titánokat ábrázolhatják. A terem végében két bronz parázstartó között állt az emelvény, amely Kronosz arany szarkofágját tartotta.

A teremben csak a tűz pattogása hallatszott. Luke-nak nyo-mát sem láttam, ahogyan az őröknek sem. Egyedül voltam.

Gyanúsan könnyűnek tűnt, de azért elindultam az emelvény felé.

A szarkofág olyan volt, amilyennek emlékeztem rá. Három méter hosszú – túl nagy ahhoz, hogy emberi lényé lehessen. Az oldalát a halál és a pusztulás domborművei díszítették. Az egyik jeleneten isteneket vetettek harci szekerek alá, és több kép egy-egy híres épület vagy templom lerombolását vagy po-rig égetését ábrázolta. A koporsóból jeges hideg áradt, mintha egy hűtőládához közelítenék, a levegőben párállott a leheletem.

Elővettem a kardomat, ismerős súlya kissé megnyugtatott.

[291]

Eddig akárhányszor közelítettem Kronoszhoz, a fejemben mindig megszólalt gonosz, károgó hangja. Vajon most miért hallgat? A saját szablyájával szeletelték darabokra. Milyen lát-vány tárul majd elém, ha kinyitom a koporsó fedelét? Képesek voltak új testet alkotni a számára, és ha igen, milyet?

Nem kaptam választ a kérdéseimre. De annyit tudtam, hogyha tényleg feltámadni készül, még azelőtt kell lekaszabol-nom, hogy megkaparintaná a fegyverét. Valahogy meg kell ál-lítanom. A koporsófedél még díszesebb volt: vérontások és a mindent leigázó erő képei sorakoztak rajta. A közepébe egy a görögnél is régebbi nyelv betűit, a varázslat nyelvének szimbó-lumait vésték. Nem mondhatnám, hogy pontosan el tudtam ol-vasni, mégis sejtettem, mi áll rajta: KRONOSZ, AZ IDŐ URA.

Amikor megérintettem a fedelet, az ujjhegyeim szederjesek lettek, és a kardomra zúzmara telepedett.

Zajt hallottam a hátam mögül – közeledő hangokat. Csele-kednem kellett. Lelöktem a koporsó fedelét, hatalmas robajjal a földre zuhant. BAAANG!

Felemeltem a kardomat. Eltartott egy darabig, amíg felfog-tam, mit látok, amikor a szarkofágba néztem. Szürke nadrágba burkolt emberlábakat. Egy fehér, rövid ujjú pólót és hason ösz-szetett kezeket. A mellkasból, ott, ahol a szívnek kellett volna lennie, hiányzott egy darab, és akkora fekete lyuk tátongott a helyen, mint egy lőtt seb. Csukott szem. Sápadt arc. Szőke haj… És egy forradás a bal arcon.

A koporsóban Luke feküdt.

Ledöfhettem volna, Árapály hegyét teljes erőmből a testébe szúrhattam volna.

[292]

De úrrá lett rajtam a döbbenet. Nem akartam hinni a sze-memnek. Hiába gyűlöltem Luke-ot, hiába árult el, nem fért a fejembe, mit keres a koporsóban, és miért tűnik teljesen és totá-lisan halottnak.

Újra meghallottam a telekhinek hangját a hátam mögül. – Mi történt itt?! – kiáltott fel az egyik démon, amikor meg-

látta a szarkofág fedelét. Elfeledkezve arról, hogy láthatatlan vagyok, leugrottam az emelvényről, és elrejtőztem egy oszlop mögé.

– Óvatosan! Lehet, hogy már ébredezik! – mondta a másik démon. – Át kell adnunk az ajándékunkat most azonnal!

A telekhinek az emelvény elé slattyogtak, aztán térdre rogy-tak, és előrenyújtották a becsomagolt szablyát:

– Uram! Újrakovácsoltuk hatalma jelképét! Csend. A koporsó néma maradt. – Te bolond! – motyogta az egyik telekhin. – Előbb a félvér

kell neki! Ethan hátrálni kezdett: – Hogy mi?! Rám célzol?! – Nem kell berezelni! – suttogta a másik. – Nem az életed

kell neki. Csak a hűséged. Tegyél esküt, hogy őt fogod szol-gálni az istenek helyett! Ennyi az egész.

– Ne! – Tudom, hogy marhaság volt, de lekaptam a sapká-mat, és előléptem az oszlop mögül. – Ethan, ne hallgass rájuk!

– Behatoló! – vicsorogtak rozmáragyaraikkal a démonok. – Az urunk hamarosan elbánik veled! Te meg mire vársz, fiú?! Halljuk azt az esküt!

– Ethan! Kérlek, ne esküdj fel Kronosznak! Inkább segíts elpusztítani!

Ethan felém fordította fejét. A szemén lévő kötés nem lát-szódott az arcára eső árnyékban. Ajkát szánakozva húzta el.

[293]

– Én mondtam neked, Percy, hogy ne kíméld meg az életem. Hallottad már azt a kifejezést, hogy „szemet szemért”? Én a sa-ját bőrömön tapasztaltam meg, mit jelent ez, amikor isteni származásom feltárult előttem. Én Nemeszisz gyermeke va-gyok, a bosszú istenéé. A bosszúé, amit tenni készülök.

Az emelvény felé fordult: – Le az istenekkel! Mi jót tettek velem?! Látni akarom a

pusztulásukat. Felajánlom Kronosznak a szolgálataimat! Az épület megremegett. Ethan Nakamura lábánál kék fény-

fátyol emelkedett ki a padlóból. Villogva a koporsó felé úszott, mint egy elektromos felhő, majd leereszkedett a szarkofágba.

Luke hirtelen felült. Szeme felpattant, de írisze nem volt többé kék – aranyszínű lett, mint a szarkofág. A szíve helyén sem ásított már sötét lyuk. Teste teljes volt. Könnyedén kipat-tant a koporsóból. Ahol földet ért, lába alatt jégkráterek kelet-keztek.

Úgy meredt Ethanre és a telekhinekre szörnyű aranyszemével, mint egy újszülött csecsemő, aki azt sem tudja, mit lát. Azután rám nézett, és ajkára a viszontlátás mosolya kúszott.

– Ez aztán a test! – szólalt meg. Hangja borotvapengeként szabdalta a bőröm. Mintha Luke-é lett volna, de mégsem – is-merős hangjába egy másik, ijesztő hang vegyült, egy ősi és hi-deg hang, mintha kardpengét élesítenének a köveken. – Te nem így gondolod, Percy Jackson?

Nem hogy mozdulni, válaszolni sem tudtam. Kronosz hátravetett fejjel hahotázni kezdett. Arcán hullám-

zani kezdett a heg.

[294]

– Luke tartott tőled – szólalt meg újra a titán. – Gyűlölete és féltékenysége hasznos volt a számomra. Engedelmessé tette. Ezt neked köszönhetem.

Ethan rémülten összerogyott. Arcát a tenyerébe temette. A telekhinek remegve nyújtották Kronosz felé a szablyát.

Végül sikerült magam összeszedni, és a test felé ugrottam, mely hajdan Luke-é volt, hogy kardomat a mellkasába döfjem, de úgy pattant le róla a pengém, mint egy öntöttvas szoborról. Láttam rajta, hogy jól szórakozik. Egyetlen legyintésétől átre-pültem a termen, és nekivágódtam egy oszlopnak. Alig bírtam felkászálódni. Mire a szemem előtt táncoló csillagokon kívül mást is láttam, Kronosz a kezében tartotta szablyáját.

– Ah… sokkal jobb lett! Intrikus, ahogyan Luke nevezte. Il-lik rá a név. Most, hogy újrakovácsolták, majd tényleg bajt ke-ver!

– Mit művelt Luke-kal? – nyögtem fel. Kronosz felemelte a szablyáját: – Átadta nekem egész lényét, ahogy elvártam tőle De egy

különbség azért van kettőnk között: ő félt tőled, Percy Jackson, de én nem.

Ez volt az a pillanat, amikor futni kezdtem. Gondolkozás és habozás nélkül. Álljak ki ellene ismét? Kösz, nem. Inkább fel-veszem a nyúlcipőt.

De a lábam ólomnehéz lett, az idő lelassult, mintha a körü-löttem lévő világra zselét öntöttek volna. Ismerős érzés volt, és tudtam, hogy Kronosz műve. Ereje még az időt is visszahajlí-totta önmagába.

– Pucolj, kis hősöm, persze, csak ha tudsz! – vihorászott. Hátranéztem a pengéjét suhogtatva kényelmesen közeledő

Kronoszra. Szemlátomást ki akarta élvezni, hogy a markában vagyok. A világ összes fegyvere nem lett volna elég, hogy megállítsam. Nincs az a mennyei bronz!

[295]

Három méterre járhatott tőlem, amikor kiáltást hallottam: – PERCY! Rachel volt. Valami elsuhant mellettem, és a kék, műanyag fésű a szeme

között találta el Kronoszt. – Aú! – kiáltott fel a titán, de most nem a saját, hanem Luke

meglepett és fájdalmas hangján. Ismét könnyűvé vált a lábam, az ajtóhoz rohantam, ahol Rachel, Annabeth és Nico állt a ré-mülettől elkerekedett szemmel.

– Luke! Veled meg mi… – kiáltott fel Annabeth, de megra-gadtam a pólóját, és magam után rántottam. Olyan gyorsan ro-hantam, mint még soha, igyekeztem minél messzebb kerülni az erődtől. Már majdnem elértük a Labirintus bejáratát, amikor felhangzott a világ leghangosabb ordítása. Kronosz hangja volt, aki visszaszerezte uralmát Luke teste felett: UTÁÁÁNUK!

– Nem! – kiáltott fel Nico, és tapsolt egyet. Az erőd előtt egy kamion nagyságú, csipkés szélű szikla emelkedett ki a ta-lajból. A földrengés erejétől a palota első oszlopai ledőltek. A telekhinek hangját elnyomta a robajlás. Porfelhők kavarogtak mindenfelé.

Bevetettük magunkat a Labirintusba, és továbbrohantunk. A titán isten kiáltásába belerázkódott a világ.

[296]

17. AZ ELVESZETT ISTEN MEGSZÓLAL

ddig futottunk, amíg bírtunk. Rachel ügyelt rá, hogy kike-rüljük a csapdákat. Csak egy célunk volt: minél távolabb

kerülni a sötét hegyen ordító Kronosztól. Egy fehér barlangfolyosón álltunk meg. Nem hallottam már

Kronosz hangját, de ettől még nem éreztem magam nagyobb biztonságban. Nem tudtam másra gondolni, csak azokra a Luke arcából rám meredő, természetellenesen sárga szemekre.

– Nem bírom tovább – zihált Rachel mellkasára tapasztott kézzel.

Annabeth, aki még futás közben is sírt, most leroskadt, és térdei közé szorította a fejét. Zokogása visszhangzott az ala-gútban. Én Nico mellé ültem. Letette kardját az enyém mellé, és remegő hangon felsóhajtott:

– Ez kemény volt. Azt hiszem, ez elég jól összefoglalta a történteket. – Megmentetted az életünket. Nico letörölte arcáról a port. – Köszönd a lányoknak, hogy odarángattak! Ez volt az

egyetlen dolog, amiben egyetértettek. Azt mondták, segíteni kell rajtad, ha nem akarjuk, hogy mindent elszúrj.

– Örülök, hogy ennyire bíznak bennem – jegyeztem meg, aztán a zseblámpámmal a barlangba világítottam. A cseppkö-vekről lassú esőként csepegett a víz.

A

[297]

– Nico… ugye tudod, hogy leleplezted magad. – Mivel? – Azzal a fekete sziklával. Nagyon emlékezetes volt. Ha

Kronosz eddig nem sejtette, ki vagy, most már biztosan tudja, hogy az Alvilág gyermeke.

Nico a homlokát ráncolta: – Nem nagy ügy. Ejtettem a témát. Láttam rajta, hogy megpróbálja palástolni

ijedtségét, és ezért nem tudtam hibáztatni. Annabeth felemelte fejét. Szeme vöröslött a sírástól. – Mi… mi történt Luke-kal? Mit tett vele? Beszámoltam neki arról, mit láttam a koporsóban. Elmond-

tam, hogyan költözött Luke testébe Kronosz lelkének utolsó darabja is, amikor Ethan Nakamura felajánlotta szolgálatait.

– Ez lehetetlen. Hazugság. Nem hiszem, hogy Luke… – Egész lényét Kronosz szolgálatába ajánlotta? Sajnálom,

Annabeth, de Luke-nak vége. – Nem igaz! Amikor Rachel hozzávágta a fésűjét, őt láttam! Bólintottam, és a legnagyobb tisztelettel néztem Rachelre: – Te hozzávágtad a műanyag fésűdet a titánok urához. Rachel zavarba jött: – Csak az akadt a kezem ügyébe… – Te is láttad – győzködött tovább Annabeth. – Amikor

homlokon találta a fésű, ha kábán is, de ő állt előttünk. Néhány pillanatra visszanyerte az öntudatát.

– Talán mert Kronosz nem szállta még meg teljesen, de ez nem jelenti azt, hogy Luke irányíthatná.

– Te persze örülnél neki, ha kikiálthatnád ősgonosznak! – kiabált rám Annabeth. – Te nem ismerted őt azelőtt, Percy! Én ismertem!

– Mi ütött beléd?! – csattantam fel. – Miért véded folyton?!

[298]

– Mind a ketten az agyamra mentek! – szólalt meg Rachel. – Leállnátok végre?

Annabeth Rachel felé fordult: – Te maradj ki ebből, halandó! Ha a helyedben lennék… De nem tudta befejezni a mondatát, mert hangja elcsuklott,

és keserves sírásra fakadt. Szerettem volna megvigasztalni, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Még mindig le voltam blokkolva, mintha Kronosz időlelassító trükkje az agyamra is hatott volna. Azt sem fogtam fel, amit a saját szememmel lát-tam. Kronosz él. Felfegyverezték. Megeshet, hogy a világvége karnyújtásnyira van tőlünk.

– Jobb, ha szedjük a lábunkat. Utánunk fogja küldeni a szörnyeit – mondta Nico.

Mindannyiunknak fogytán volt az ereje, de nem volt más választásunk. Feltápászkodtam, és Rachelt is felsegítettem.

– Köszönöm, amit odafent tettél – mondtam neki. Halványan elmosolyodott. – Nem akartalak elveszíteni… – Aztán elpirulva hozzátette:

– Vagyis… de úgyis tudod, miért tettem. Túl sokkal jössz ne-kem. Hogyan hajtom be a tartozást, ha meghalsz?

Annabeth mellé térdeltem: – Bocs az előbbiért! Tényleg mennünk kéne… – Tudom. Én… Én… Már jól vagyok. A vak is látta, hogy nincs jól. De talpra állt, és folytattuk

kanyargós utunkat a Labirintusban. – Vissza kell mennünk New Yorkba… Rachel, el tudsz… –

Ledermedtem. Zseblámpám fénye megakadt egy néhány méter-re heverő, vörös ruhadarabon. Egészen pontosan egy rasztasapkán. Grover kedvenc tökfödőjén.

Remegő kézzel emeltem fel. Mintha rátapostak volna egy nagy, sáros csizmával. Azok után, amiken aznap átmentem,

[299]

nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy Groverrel is tör-tént valami.

Aztán észrevettem még valamit. A folyamatosan csöpögő víztől lágy földön lábnyomokat fedeztem fel, bal felé vezettek. Egy nagy tappancsosét – ezek bizonyára Tyson nyomai lehet-tek és apró patákét, amiket Grover hagyhatott maga után.

– Kövessük őket! Arra mentek. Úgy látom, egészen friss nyomok.

– És mi lesz a Félvér Táborral! Kifutunk az időből – figyel-meztetett Nico.

– Meg kell találnunk őket. A barátainkról van szó – állt a pártomra Annabeth.

Felkapta Grover széttaposott sapkáját, és követni kezdte a nyomokat. Semmi jóban nem reménykedtem, amikor én is ne-kivágtam. Aljas egy alagút volt. A legkülönbözőbb szögekben lejtett, ráadásul csúszott a sártól. Inkább szánkáztuk, mintsem gyalogoltunk. Végre elértünk a lejtő aljára, és egy nagy, csepp-kőoszlopos barlangban találtuk magunkat. A barlang közepét föld alatti folyó metszette ketté. Tyson a folyó partján ült, és az ölében dajkálta Grovert. A szatír szeme csukva volt, és nem mozgott.

– Tyson! – kiáltottam oda neki. – Percy! Gyere gyorsan! Odarohantunk. Grover szerencsére életben volt, de úgy

reszketett, mint aki mindjárt halálra fagy. – Mi történt? – kérdeztem. – Sok minden – mormogta Tyson. – Nagy kígyó. Nagy ku-

tya. Emberek karddokkal. De aztán… a barlang közelében Grover izgatott lett. Futni kezdett. Amikor idáig ért, elbukott. Aztán így maradt.

– Mondott valamit? – kérdeztem.

[300]

– Csak annyit, hogy közel vagyunk. Aztán beverte a fejét a sziklába.

Mellé térdeltem. Legutóbb akkor láttam ilyen állapotban Grovert, amikor Új-Mexikóban megérezte a Pán közelségét.

Körbeforgattam zseblámpámat a barlang csillogó kövein. A túlsó végében hatalmas kristályoszlopok álltak, mintha gyé-mántból lettek volna, közöttük pedig egy másik barlangba lehe-tett jutni, ahol…

– Grover! Ébredj! – költögettem. – Öööööööhhhh. Annabeth is mellé térdelt, és jéghideg folyóvizet loccsantott

a képébe. – Ummm – kezdett rezegni Grover szempillája. – Percy,

Annabeth! Hol… – Semmi baj. Csak elájultál. Nem bírtad elviselni a közelsé-

gét. – Hm. Már emlékszem! A Pán!

– Igen. A bejáraton túl valami hatalmas vár rád. Mivel Tyson és Grover még nem találkozott Rachellel,

gyorsan bemutattam őket egymásnak. Amikor Tyson dicsérni kezdte Rachel szépségét, Annabeth orrcimpái remegni kezdtek, mintha tüzet készülne fújni.

– Gyere, Grover! Támaszkodj rám bátran! – biztattam kecs-ke pajtásom.

Annabethszel felsegíttettük Grovert, és átgázoltunk vele a föld alatti folyón. Az áramlás erős volt. A víz a derekunkig ért. Az akaraterőmmel elértem, hogy ne legyek vizes. Hasznos kis

[301]

képesség, de a többieken nem segített, és a hideget továbbra is éreztem, mintha egy hólavinán vágnék át.

– A Carlsbadi-barlangokban lehetünk – vélte Annabeth va-cogó fogakkal. – Talán egy felderítetlen részében.

– Honnan veszed? – Carlsbad Új-Mexikóban található. Ez megmagyarázná a

múlt télen történteket. Bólintottam. Grover legutóbb akkor veszítette el az eszméle-

tét, amikor tavaly áthaladtunk Új-Mexikón. Ott járt legköze-lebb a Pánhoz.

Kikecmeregtünk a folyóból, és továbblépkedtünk. Ahogy a kristályoszlopok egyre közelebbről tornyosultak fölénk, úgy kezdtem egyre áthatóbban érezni a következő barlangból kiára-dó erőt. Nem először kerültem már istenek közelébe, de ez most valahogy más volt. A bőröm elektromosságtól bizsergett. Olyan frissnek és kipihentnek éreztem magam, mint a legjobb alvások után. Egyre erősebb lettem, szinte kinyíltam, mint a vi-rágok a gyorsított filmfelvételeken. A barlangból áradó illatnak semmi köze nem volt az alagútban terjengő dohszaghoz. A nyári napok virág- és faillata szállt felém.

Grover nyüszíteni kezdett izgalmában. Nekem egy hang sem jött ki a torkomon, de még Nicónak is elállt a szava. A bar-langba lépve Rachel felkiáltott:

– Hú! Ez nem semmi! A falakon vörös, zöld és kék kristályok csillogtak. A furcsa

derengésben lenyűgöző növények nőttek – óriásorchideák és csillag alakú virágok, a falakat indák futották be, rajtuk bíbor- és narancssárga bogyók híztak. Lábunk alatt selymes, zöld mo-haszőnyeg. A barlangnak magasabb volt a mennyezete, mint egy katedrálisnak, és úgy ragyogott, mint egy galaxisnyi csil-lag. A barlang közepén egy aranyozott, U alakú római ágy ter-peszkedett, rajta rengeteg selyempárna. Körülötte régen kihalt

[302]

állatok heverésztek: egy dodó madár, egy emlős, ami mintha a farkas és a tigris keveréke lett volna, továbbá egy hatalmas rágcsáló, talán a tengerimalacok ősanyja, és az ágy mögött egy gyapjas mamut lépkedett az ormányával gyümölcsöket tépe-getve.

Az ágyon egy vénséges szatír ült, és égszínkék szemével fi-gyelte, ahogy közeledünk. Göndör haja és hegyes szakálla hó-fehér volt, de még a lába is ősz szálaktól szürkéllet. Hatalmas, csillogó, barna, csavart szarvai voltak. Ezeket már nem lehetett volna sapka alá rejteni, ahogy Grover tette a sajátjaival. A nya-kába akasztva pánsíp lógott.

Grover térdre rogyott az ágy előtt: – Nagy Pán! Az isten kedvesen mosolygott rá, de szomorúság csillogott a

szemében: – Grover, kedves, bátor szatírom! Már régóta vártalak! – Sa-sajnos eltévedtem – mentegetőzött Grover. A Pán felkacagott. Gyönyörűen tudott nevetni. Kacagása,

mint a tavasz első fuvallata, reménnyel töltötte meg a barlan-got.

A tigris-farkas fújt egyet, és fejét gazdája térdére fektette. A dodó szeretettel csipkedte az istenség patáit, és furcsa hang szüremlett a csőréből. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az It’s a Small Worldöt dúdolja.

De a Pán fáradtnak tűnt, teste hullámzani kezdett, mintha ködből lenne.

Amikor észrevettem, hogy a barátaim kivétel nélkül letér-delnek, és tiszteletteljesen pislognak a Pánra, én is követtem példájukat.

– Dúdol a dodója – mondtam ostobán. A Pán szeme felcsillant: – Igen, ez Dudu, az én kis primadonnám.

[303]

Dudu, a dodó, mintha megsértődött volna, mert a Pán térdé-be csípett, és egy gyászindulót kezdett dúdolni.

– Örülök, hogy tetszik a búvóhelyem, kedveseim! – mondta a Pán. – Ez az utolsó igazán érintetlen helyek egyike. A fenti birodalmam már a múlté. Csak aprócska rejtekhelyek marad-tak. Kis természetdarabok. Ez a hely talán még fennmarad… egy darabig.

– Uram, kérem, jöjjön velem, hogy a Vének is higgyenek nekem! Nagyon fognak örülni! Megmenthetné a világot! – kér-te Grover.

A Pán Grover hajába túrt az ujjaival: – Te olyan fiatal vagy, Grover, olyan jó és őszinte. Jól vá-

lasztottam. – Választott? Nem egészen értem… A Pán teste villogni kezdett, és egy pillanatra ködgomollyá

változott. A tengerimalac rémült visítással az ágy alá iszkolt. A gyapjas mamut idegesen felhorkantott, és Dudu a szárnya alá dugta a fejét. Aztán a Pán visszanyerte régi alakját.

– Annyi eont átaludtam – kezdte az isten kétségbeesetten. – Álmaim sötétek voltak. Frissen ébredtem, de egyre kevesebb ideig bírtam ébren. Azt hiszem, közeledem a véghez.

– Mi?! – kiáltott fel Grover. – Ne! De hiszen itt van! – Kedves szatírom – kezdte a Pán –, már kétezer évvel eze-

lőtt figyelmeztetni akartam a világot. Egy szatírt kértem meg, hogy segítsen. Lyszasznak hívták, és nagyon hasonlított rád. Epheszoszban élt, az volt a feladata, hogy világgá kürtölje a hírt.

Annabeth szeme elkerekedett. – Az a régi történet az Epheszosz mellett elhajózó tenge-

részről, aki egyszer csak kiáltást hallott a partról: „Mond el mindenkinek, hogy a Nagy Pán halott!”

– Hazugság volt! – fakadt ki Grover.

[304]

– A hozzád hasonlók nem tudták elfogadni ezt – sóhajtott a Pán. – Az olyan drága, csökönyös szatírok, mint te, sohasem tudták elfogadni a távozásom! És ezért nagyon szeretlek benne-teket, de csak késleltetni tudjátok, aminek meg kell történnie, megakadályozni nem. Csak meghosszabbítjátok fájdalmas ha-láltusám a hajnali sötétségben! Ideje, hogy véget érjen.

– Az lehetetlen! – kiáltotta Grover remegő hangon. – Kedves Grover – kérte a Pán –, fogadd el az igazságot. A

barátod, Nico, tudja, miről van szó. Nico lassan bólintott: – Haldoklik. Rég meg kellett volna halnia. Már csak önma-

ga árnyéka. – De az istenek nem halhatnak meg! – ellenkezett Grover. – De eltűnhetnek – mondta a Pán –, ha létezésük értelmet-

lenné válik. Amikor hatalmuk elszáll, és szent helyeik meg-szűnnek. A vadon olyan kicsi már, Grover, olyan megtépázott, hogy nincs az az isten, aki megmenthetné. A birodalmam a múlté. Ezért kérlek meg rá, hogy vidd el az üzenetem. Térj vissza a tanácshoz. Mondd el minden szatírnak, driádnak és a többi erdei szellemnek, hogy a Nagy Pán tényleg halott. Be-szélj nekik az elmúlásomról, nem szabad tovább arra várniuk, hogy megmentem őket. Mert nem vagyok rá képes. Csak ma-gatok válthatjátok meg saját magatokat. Nektek…

Nem fejezte be a mondatát, mert a dúdolni kezdő Dudura nézett:

– Jól hallom, Dudu? – csattant fel – Te megint a Gyere el!-t dúdolod?!

Dudu ártatlanul pislogott rá sárga szemével. A Pán felsóhajtott: – Ez az állandó cinizmus… De vissza a feladathoz! Min-

denkihez el kell jutnia az üzenetemnek. – De… Nem! – nyüszített Grover.

[305]

– Erősnek kell lenned. Megtaláltál, és most el kell engedned. Át kell venned a terhemet. Egyetlen isten ezt már nem bírja el a vállán. Mindannyiótoknak cipelnie kell.

Amikor a Pán tiszta, kék szemével a szemembe nézett, rá-döbbentem, hogy nemcsak a szatírokra céloz, hanem a félvé-rekre és az emberekre is. Mindenkire.

– Percy Jackson, tudom, mit láttál ma. Ismerem a kételyei-det. Egy valamit elárulhatok: ha eljön az idő, a szíved nem is-mer majd félelmet.

Annabethhez fordult: – Athéné lánya, közeleg az időd. Egy olyan darabban vár

rád főszerep, amire nem is számítottál. Most Tyson következett: – Küklopsz mester, ne csüggedj! A hősökről sokszor többet

képzelünk, mint amilyenek valójában. De a te neved, Tyson, tovább él majd generációkon keresztül. És végül hozzád szó-lok, Miss Rachel Dare…

Rachel arca megrándult, amikor meghallotta a nevét. Hát-rálni kezdett, mintha valami bűnt követett volna el, de a Pán csak elmosolyodott. Felemelt kézzel megáldotta.

– Tudom, hogy azt hiszed, nem leszel képes jóvátenni. De neked is ugyanakkora hatalmad van, mint az apádnak – mondta a Pán.

– Én… én… – csuklott el Rachel hangja, és könny gördült végig az arcán.

– Tudom, hogy nehéz elhinni. Nem kell mást tenned, csak várni a megfelelő alkalomra.

Végül újra Groverre nézett: – Kedves szatírom, rád bízhatom az üzenetem? – Kép-képtelen vagyok rá… – Menni fog – biztatta a Pán. – Te vagy a legbátrabb és a

legerősebb. A szíved őszinte. Te erősebben hittél bennem, mint

[306]

bárki más, ezért vár rád a feladat, hogy átadd az üzenetem, és ezért kell neked elsőnek elengedned.

– Nem akarlak elengedni. – Tudom – felelte az isten. – A nevem, Pán… eredetileg azt

jelentette, hogy egyszerű, de ma már azt jelenti, minden. A va-don szellemét mindenkinek át kell adnod, akivel találkozol. Azt üzenem nekik hogyha meg akarják találni a Pánt, magukban kell keresniük! Állítsátok helyre a természetet, négyzetméterről négyzetméterre. Mindenki abban a sarkában kezdje a világnak, ahol lakik. Ne várjatok senkire, még az istenekre sem, hogy megcselekedje ezt helyettetek.

Grover megtörölte a szemét, és lassan felállt: – Az egész életemet annak szenteltem, hogy megtaláljalak.

De most… elengedlek téged. A Pán elmosolyodott. – Köszönöm, kedves szatírom! Fogadjátok utolsó áldásom! Azzal lehunyta a szemét, és szertefoszlott. A fehér ködgo-

moly energiafoszlányokra bomlott, de ebben az energiában – Kronosz kék kisüléseivel ellentétben – semmi ijesztő nem volt. Egy-egy füstcsík kúszott mindannyiunk szájába, de úgy láttam, hogy Grover szájába valamivel több jutott. A kristályok elhal-ványultak, az állatok bánatosan bámultak maguk elé. Dudu, a dodó szomorúan felsóhajtott, aztán a többi élőlénnyel együtt ő is elszürkült és porrá lett. A hajdan zöld indák elszáradtak, és egy sötét barlangban találtuk magunkat, egy üres ágy előtt.

Felkapcsoltam az elemlámpám. Grover felsóhajtott. – Jól vagy? – tudakoltam. Idősebbnek látszott, és sokkal szomorúbbnak. Elvette a sap-

káját Annabethtől, letörölte róla a sarat, aztán egy határozott mozdulattal göndör fejébe csapta.

[307]

– Induljunk, hogy mindenkinek elmondhassuk, hogy a Nagy Pán halott.

[308]

18. GROVER PÁNIKOT KELT

Labirintus kisebbnek tűnt. De mire Rachel visszavezetett bennünket a Times Square-re, mégis úgy éreztem, mintha

futva tettem volna meg az utat Új-Mexikóból. Előmásztunk a Marriot pincéjéből, megálltunk a járdán a ragyogó, nyári nap-sütésben, és hunyorogva néztük a forgalmat.

Hirtelen nem is tudtam volna eldönteni, melyik tűnt valótla-nabbnak: New York, vagy a barlang, ahol a szemünk láttára halt meg egy isten.

Egy jól visszhangzó sikátorba vezettem a csapatot, és han-gosat füttyentettem.

Egy perc múlva Rachel meglepetten levegő után kapkodott: – Gyönyörűek! Az égből egy pegazuscsorda ereszkedett alá a felhőkarcolók

között. Fekete Péter repült elöl, őt követte négy fehér barátja. Szevasz, főnök!, szólalt meg a fejemben a hangja. De jó

hogy élsz! – Én is örülök neki. Mázlim volt. Egy gyors fuvarra lenne

szükségünk a táborig. Az a specialitásom. Ember, ezt a küklopszot is magaddal

rángattad?! Guidó, hogy van a hátad? Mert a fuvar után sa-jogni fog…

A

[309]

Guido egy darabig morgott és panaszkodott, de végül ráállt, hogy elvigye Tysont. Rachel kivételével mindannyian nyereg-be szálltunk.

– Azt hiszem, eljött a búcsú ideje – fordult felém. Zavartan bólintottam. Mindketten tudtuk, hogy nem jöhet

velünk a táborba. Annabethre néztem, de úgy tett, mintha na-gyon lekötné, hogy kényelmesen elhelyezkedjen a nyeregben.

– Köszönöm, Rachel. Nélküled nem sikerült volna – vála-szoltam.

– Ilyen bulit kar lett volna kihagyni. Persze azt leszámítva, hogy majdnem meghaltunk, meg hogy a Pán… – csuklott el Rachel hangja.

– Mondott valamit az apádról – jutott eszembe. – Te tudod, mire célzott?

Rachel a hátizsákja pántját babrálta. – Az apám… az apám munkájára. Tudod, ő afféle híres üz-

letember. – Vagyis… te gazdag vagy? – Valami olyasmi. – Akkor ezért segített az a sofőr. Elég volt meghallania,

hogy kinek a lánya vagy, és… – Igen – vágott a szavamba Rachel. – Percy, az apám tel-

kekkel kereskedik. Körberepüli a világot beépítetlen területek után kutatva – remegett meg a hangja. – A vadon. Ő… felvásá-rolja a vadont. Én is utálom, de ráereszti a földgyalukat, és a helyére ronda lakóövezeteket és bevásárlóközpontokat építtet. Most hogy láttam a Pánt… Azt, ahogyan meghalt…

– Hé, ne okold magad! – Ezt azért mondod, mert még nem hallottad a legrosszab-

bat. Én… nem szeretek a családomról beszélni. Nem akartam, hogy tudd. Bocs. Jobb lett volna, ha meg sem szólalok.

[310]

– Ugyan! Minden oké! Figyelj, Rachel, nagyon sokat segí-tettél! Átvezettél a Labirintuson. Bátran viselkedtél. Nem érde-kel, mit művel az apád.

Rachel hálásan nézett rám: – Ha megint kedved szottyanna együtt lógni egy halandó-

val… akkor tudod a számom. – Persze, majd egyszer rád csörgök! Összevonta a szemöldökét. Úgy látszik, nem tűntem elég

lelkesnek, pedig örültem az ajánlatnak. Csak az zavart, hogy olyan sokan álltak körülöttünk. Ráadásul az elmúlt napokban érzelmileg meglehetősen összezavarodtam.

– Az akartam mondani, hogy… nagyon jó lenne újra talál-kozni.

– A számom nincs benne a telefonkönyvben. – Már megadtad. – Ugyan! Biztosan lekopott már a kezedről! – Az igaz, de… Tudom fejből. Lassan elmosolyodott. Most már sokkal boldogabbnak tűnt. – Remélem, hamarosan találkozunk, Percy Jackson! Menj,

és mentsd meg a világot helyettem is, rendben? – búcsúzott el. Kisétált a Fifth Avenue-ra, és eltűnt a tömegben. Amikor visszafordultam, észrevettem, hogy Nicónak gond-

jai támadtak a pegazusával. Az állat nem hagyta, hogy a hátára üljön. Dögszaga van, fintorgott a pegazus.

Most mit izélsz, Húsos Pite?!, rótta meg Fekete Péter. Én sok büdös félistennel találkoztam már. Nem tehetnek róla, ilyen a szaguk! Nyugi, Főnök, nem rád értettem!

– Menjetek nélkülem! Semmi kedvem visszamenni abba a hülye táborba!

– Nico, szükségünk van a segítségedre! – fordultam felé. Összefonta karját a mellkasa előtt, és a homlokát ráncolta.

Annabeth a vállára tette a kezét.

[311]

– Nico, kérlek! Zord arckifejezése lassan megenyhült. – Na, jó – egyezett bele vonakodva. – De csakis a te kedve-

dért. És egy perccel sem maradok tovább a szükségesnél! Kérdő tekintettel néztem Annabethre. – Mi történt közöttetek, hogy Nico hirtelen így hallgat rád? Annabeth válasz helyett kiöltötte rám a nyelvét. Végre mindenki lóháton ült. Kilőttünk a levegőbe, hamaro-

san az East River fölött jártunk, és Long Island terpeszkedett előttünk.

A bungalóknál landoltunk, és szinte nyomban Kheirónba, a pókhasú Silenusba és az Apolló-csapat néhány íjászába botlot-tunk. Kheirón fél szemöldökét kérdőn felvonva nézett új ven-dégünkre, Nicóra. Ha azt hittem, Kheirónt meglepi a hír, hogy Quintus és Daidalosz ugyanaz a személy, vagy hogy Kronosz felébredt, akkor nagyot tévedtem.

– Sejtettem – hangzott válasza. – Sietnünk kell! A titánistent talán sikerült egy időre megállítani, de a csapatai bármelyik pil-lanatban áttörhetnek. Vérre éheznek. A harcosaink már a he-lyükön vannak. Gyertek ti is!

– Álljunk meg egy szóra! – akadékoskodott a vén szatír. – Szeretném tudni, mi a helyzet a Nagy Pánnal? Három hetet ké-sett, Grover! A kutatási engedélyét fújhatja!

Grover felsóhajtott, és egyenesen Silenus szemébe nézett: – A kutatási engedély nem számít többé. A Nagy Pán halott.

Eltávozott, és ránk hagyta szellemét. – Mi?! – vörösödött el a szatír feje. – Miféle szentségtörő

hazugsággal jön megint! Ha így folytatja, száműzetem, Grover Underwood!

– Igazat mond – siettem Grover segítségére. – Ott voltunk, amikor a Pán eltávozott. Mindannyian.

[312]

– Az lehetetlen! Akkor mind hazudnak! Maguk közönséges környezetszennyezők!

Kheirón Grover arcát tanulmányozta: – Majd később visszatérünk rá. – Most kell megbeszélnünk! – kiáltotta Silenus. – Egyszer

és mindenkorra le akarom törni a szarvát éhnek a kis… – Silenus – szakította félbe az őrjöngő szatírt Kheirón. – A

táboromat hamarosan megtámadják. Ha a Nagy Pán ügye vár-hatott kétezer évet, egy-két óra igazán nem számít. Persze, ha megéljük a ma estét.

Ezzel az optimista kijelentéssel ott hagyott bennünket, el-vágtatott az erdőbe íjjal a kezében, hogy kövessük, ahogy tud-juk.

Ez volt a legnagyobb hadművelet, amit a táborban valaha lát-tam. Mindenki a tisztáson állt talpig páncélban, de most nem Kapd el a zászlót! játékra készültünk. A Héphaisztosz-csapat csapdákat állított a Labirintus kijárata köré: szögesdrót akadá-lyok, görögtüzes edényekkel teli vermek, és hegyes nyársak várták a behatolókat. Beckendorf két kamion nagyságú kata-pultot állított fel, és megcélozta velük Zeusz Öklét. Az Árész ház tagjai legelöl foglalták el harcállásukat, és Clarisse paran-csára klasszikus görög falanxba rendeződtek. Az Apolló- és az Árész srácok az erdőben rejtőztek el íjaikkal. Sokan a lombok között kerestek búvóhelyet. Még a driádok kezében is íjakat láttam, a szatírok pedig bunkósbotokkal indultak harcba, pajzs gyanánt durva fakérget emeltek maguk elé. Annabeth nyomban csatlakozott a társaihoz, akik egy sátorból a hadműveleteket irányították. A sátor előtt szürke, bagolycímeres zászló lobo-

[313]

gott. A tábor biztonsági főnöke, Árgus állt őrt a bejáratnál. Az Aphrodité kölykök a csatába indulók páncéljait igazgatták, és a lovak sörényét fésülgették. De a Dionüszosz gyerekek sem tét-lenkedtek. Apjuknak egyelőre nyomát sem lehetett látni, de szőke ikrei ide-oda futkostak ásványvizes palackokat és dobo-zos üdítőket kínálva a verítékező harcosoknak.

Egész ütőképes csapatnak látszódtunk, de Kheirón mégis ezt ismételgette:

– Kevés nagyon kevés… Eszembe jutotta amit a Labirintusban láttam, a szörnyek

Anteusz arénájában, Kronosz ereje, amit a Tam-hegyen érez-tem, és a szívem összeszorult. Kheirón jól mondja: tényleg ke-vés, de a tőlünk telhető legtöbb… Életemben először azt kíván-tam, bárcsak a táborban lenne Dionüszosz, de nem voltam ben-ne biztos, hogy segíteni tudna rajtunk. Ha harcra kerül a sor, az istenek nem avatkozhatnak bele, csak távolról figyelhetik – ez a szabály. A titánok persze fittyet hánytak a szabályokra.

A tisztás szélén Grover Borókával beszélgetett. A lány fel-tartott karral hallgatta beszámolóját. Szemében zöld könnyek gyűltek a Pán halálhírére.

Tyson a Héphaisztosz-csapatnak segített a védekezésben. A katapultok mellé hatalmas sziklákat hordott lövedéknek.

– Maradj mellettem Percy, a csata kezdetéig! Először felmé-rem, mi vár ránk, aztán oda küldelek majd, ahol a legnagyobb szükség lesz rád! – kérte Kheirón.

– Láttam Kronoszt – nyögtem ki, mert még mindig nem tér-tem magamhoz a döbbenettől. – Szemtől szembe álltam vele. Luke volt. És mégsem ő…

Kheirón megsimította íja idegét: – Ha jól sejtem, aranysárga szeme volt. És a közelében le-

lassult az idő. Bólintottam.

[314]

– Hogyan költözhetett halandó testbe? – Nem tudom, Percy. Az istenek emberalakot ölthetnek,

akár hosszabb időre is, de hogy beleköltözzenek valakibe… is-teni lényüket halandó testtel ötvözve… Luke testének minden emberi számítás szerint porrá kellett volna égnie.

– Kronosz azt mondta, dolgoznak még a testén. – Nem szívesen gondolok bele, hogy mit jelent ez. De talán

Kronosz ereje kisebb lesz. Legalábbis arra az időre, ameddig emberi testbe kényszerül. Mert az ugyan formát ad neki, de ta-lán korlátozza is.

– Kheirón, ha ő fogja vezetni a támadást… – Nem hinném, fiam. Érezném, ha közeledne. Lehet, hogy

erre készült, de a számításait alaposan keresztülhúztad, amikor a fejére döntöttétek a tróntermet. – Aztán szemrehányóan hoz-zátette: – Te, meg az a Hadész ivadék.

Gombócot éreztem a torkomban: – Bocsánat, tudom, hogy el kellett volna mondanom, de… Kheirón felemelte a kezét: – Megértem, miért döntöttél így, Percy. Felelősnek érezted

magad. Meg akartad védeni. De ígérd meg, fiam, hogy bízni fogunk egymásban, ha ezt túléljük… – Kheirón hangja elcsuk-lott, mert talpunk alatt megremegett a föld.

A harcmezőn mindenki felkapta a fejét. Clarisse kiadta a pa-rancsot:

– Összezárni a pajzsokat! És a titánisten hadserege kitört a Labirintusból.

Nem ez volt az első ütközet, amiben részt vettem, de az biztos, hogy a legnagyobb. Azzal vette kezdetét, hogy tucatnyi

[315]

laisztrügón zúdult ki a földből, olyan hangos csatakiáltást hal-latva, hogy majdnem megrepedt tőle a dobhártyám. Pajzsaik összepréselt autóroncsok voltak, a bunkósbotjuk egy-egy rozs-dás ácskapcsokkal megtűzdelt fatörzs. Egyikük ordítva az Ár-ész-csapatra támadt, és botjának egyetlen suhintásával elsöpör-te az egész falanxot. A harcosok rongybábukként repültek a le-vegőbe.

– Tűz! – kiáltott fel Beckendorf. A katapult két sziklát lőtt ki az óriásokra. Az első sziklát az egyik óriásnak sikerült háríta-nia, még csak be sem horpadt tőle a pajzsa. De a második kő mellkason találta a társát, és az óriás elterült. Apolló íjászai nyílzáporral köszöntötték a behatolókat. A nyílvesszők beleáll-tak vastag páncéljaikba, és a laisztrügónokat óriássündisznókká változtatták. Néhány vesszőnek sikerült utat találnia a páncél-zat résein, és a szerencsétlenül járt óriások megsemmisültek a mennyei bronz érintésétől.

De amikor már úgy tűnt, hogy felülkerekedünk a laisztrügónokon, megérkezett az erősítés: harminc-negyven, páncélba öltözött, lándzsákkal és harci hálókkal felfegyverzett kígyónő. Egyszerre több irányból támadtak. Néhányuk bele-esett a Héphaisztosz-csapat által felállított csapdákba. Az egyik fennakadt a hegyes nyársakon, könnyű céltáblának kínálkozva az íjászoknak. Egy másik szörny lába beleakadt a görögtüzes aknák drótjába, és a robbanás lángba borított több kígyónőt. A többieket Árgus és Athéné gyermekei várták. Láttam, ahogy Annabeth kivont karddal rátámad egyikükre. Tysonnak vala-hogy sikerült meglovagolnia az egyik óriást, és bronzpajzsával csapkodta a fejét: BANG! BANG! BANG!

Kheirón halálos nyugalommal lőtte ki egymás után a nyíl-vesszőket, és minden lövésével újabb szörnyet terített le. De a Labirintusból további ellenfelek érkeztek. Egy pokolkutya ron-

[316]

tott ki az alagútból – természetesen nem Mrs. O’Leary és a sza-tírokra támadt.

– Most te jössz, Percy! – engedett el Kheirón. Előrántottam Árapályt, és támadásba lendültem. A harcmezőt átszelve szörnyű dolgokat tapasztaltam. Az

egyik ellenséges félvér Dionüszosz fiával küzdött, aki nem je-lentett számára ellenfelet. Karon szúrta a fiút, aztán leütötte kardja markolatával. Dionüszosz gyermeke elesett. Egy másik ellenséges harcos égő nyílvesszőket lőtt a fák közé nem kis ria-dalmat keltve a mi íjászaink és a driádok körében.

Egy tucatnyi kígyónő otthagyta a tűzvonalat, és a táborba vezető ösvényhez indult, mintha ismernék a járást. Ha sikerül meglépniük, úgy égethetik fel az egész tábort, hogy még csak ellenállásba sem ütköznek.

Csak Nico di Angelo volt a közelben. Ledöfött egy telekhint, fekete sztűgiai pengéje a szörny testébe hatolt, és addig szívta életerejét, amíg nem maradt belőle más, csak por és hamu.

– Nico! – figyelmeztettem. Abba az irányba kapta a fejét, amerről a veszélyt jeleztem. A közeledő kígyónők láttán egy-ből tudta, mit kell tennie.

Nagy levegőt vett, és feltartotta fekete kardját: – Szolgáljatok! A föld megremegett, majd szétnyílt a szörnyek előtt, és a

szakadékból élőhalott katonák másztak elő. Rémesebbnél ré-mesebb hullák különböző történelmi korok egyenruháiban: ka-tonák az amerikai függetlenségi háborúból, római centuriók, Napóleon lovasai csontvázlovak hátán. Egyszerre rántottak kardot mind, és a kígyónőkre támadtak. Nico térdre hullott, odaugrottam hozzá, hogy megnézzem, jól van-e.

A pokolkutya az erdő felé űzte a szatírokat. Utána vetettem magam. A szörny az egyik szatír felé kapott, de az elugrott elő-

[317]

le. Ezután egy lassabb társára ugrott. A szatír kéregpajzsa meg-reccsent, amikor felbukott.

– Hé! – kiáltottam fel. A pokolkutya felém kapta a fejét, és morogva rám támadt.

Szétmarcangolt volna a karmaival, ha a hátamra esve nem akad meg a kezem Beckendorf görögtüzes edényében. A pokolkutya képébe vágtam, mire az élő fáklyává változott. Zihálva kúsz-tam minél távolabb a lángoktól.

A szatír, akit a kutya eltaposott, mozdulatlanul feküdt. Oda akartam szaladni hozzá, de ekkor meghallottam Grover kiáltá-sát:

– Percy! Erdőtűz támadt. Boróka fájától alig néhány méterre lángok

morogtak. A driád és Grover kétségbeesve próbálta megmente-ni. Grover esődalt kezdett fújni a sípján, míg Boróka zöld sál-jával csapkodta a lángokat. De csak rontottak a helyzeten.

Feléjük futottam. Párbajozó harcosok és óriáslábak közt sik-lottam el. A legközelebbi vízlelőhely a patak volt, ami tíz mé-terre csobogott tőlünk. Segítenem kellett rajtuk. Összpontosí-tottam. Valami megrándult a gyomromban, és a fülem zúgni kezdett. A fák között víz söpört át, és elöntötte a tüzet Borókás-tól, Groverestől, mindenestől.

Grover, mint egy szőrős vízköpő, vizet spriccelt ki a száján: – Kösz, haver! – Szívesen, máskor is! – rohantam vissza a harctérre. Grover

és Boróka követett. Grovernek bunkósbot volt a kezében, Bo-róka pedig egy régimódi nádpálcára hasonlító vesszővel fegy-verezte fel magát. Olyan dühösnek tűnt, mintha ki akarná vele porolni az ellenség hátsóját.

Amikor úgy látszott, hogy a küzdelem újból kiegyenlítődött, és feltámadt bennünk a remény, a Labirintusból hátborzongató, túlvilági kiáltás harsant, és messzire visszhangzott.

[318]

Kampé szökkent az ég felé kiterjesztett denevérszárnyakkal, majd Zeusz Öklére telepedett, és onnan figyelte a vérontást. Arcára gonosz vigyor ült. A mutáns állatfejek hullámzani kezd-tek derekánál. Lába körül sziszegő kígyók tekeregtek. Jobb ke-zében csillogó gombolyagot tartott, Ariadné fonalát. Bedobta derekán előbukkanó oroszlán szájába, és előhúzta görbe kardja-it. A pengéken zöld méreg csillogott. Kampé diadalittasan fel-rikoltott. A táborlakók pánikba estek, és kiáltozva menekülni kezdtek. Néhányukat menekülés közben eltiporták a pokolku-tyák és az óriások.

– Di immortales! – kiáltotta Kheirón. Megcélozta a nyilával, de a Kampé, mintha megérezte volna, ijesztő gyorsasággal a levegőbe vetette magát, és a nyílvessző elsuhant a feje mellett, nem sebezte meg.

Tyson kimászott az óriás alól, akit sikerült félholtra püföl-nie, és a vonalaink felé futott:

– Állj! Ne meneküljetek el! Harcoljatok! – de akkor a po-kolkutya rávette magát, és összegabalyodva elgurultak.

Kampé az Athéné-sátorra szállt, és palacsintává lapította. Miközben felé futottam, észrevettem, hogy nem vagyok egye-dül Annabeth szaladt az oldalamon karddal a kezében.

– Lehet, hogy ez lesz a végső küzdelem – mondta. – Előfordulhat – feleltem. – Örülök, hogy veled küzdhetek, Hínáragyú! – Dettó, Észlány! Megálltunk a szörny előtt. Kampé felénk csapott. Elhajol-

tam és megpróbáltam elterelni a figyelmét, hogy Annabeth tá-madhasson, de úgy tűnt, hogy a szörny egymástól függetlenül képes küzdeni a kezeivel. Kivédte Annabeth kardcsapását, aki-nek hátra kellett ugrania, hogy elkerülje a méregfelhőt. A szörny közelébe úgy éreztük magunkat, mintha savas esőben állnánk. A szemem égett. Alig kaptam levegőt. Biztos voltam

[319]

benne, hogy ilyen körülmények között jó, ha néhány pillanatig állva maradunk.

– Gyertek ide! – kiáltottam. – Segítsetek! De senki sem segített. Vagy a saját ellenfelükkel voltak el-

foglalva, vagy sebesülten hevertek, vagy túlságosan féltek ah-hoz, hogy megmozduljanak. Kheirón három nyílvesszője Kampé mellkasába fúródott, de csak annyit ért el vele, hogy Kampé még dühösebben morgott.

– Most! – kiáltotta Annabeth. Egyszerre lendültünk támadásba. Kikerültük Kampé csapá-

sait, és a védvonala mögé kerültünk, ahol majdnem sikerült – de sajnos, csak majdnem – mellkason döfni. Egy medvefej ha-jolt ki a szörny derekából, és hogy elkerüljük, a harapást, hátra kellett ugranunk.

BANG! Elsötétült előttem a világ. Amikor újra ki tudtam nyitni a

szemem, Annabeth és én a földön feküdtünk, és a szörny a mellkasunkon áll. Több száz kígyó sziszeget az arcom előtt, mintha csak nevetnének rajtam. Amikor Kampé felemelte mé-regtől csöpögő kardját, tudtam, hogy végünk.

De akkor valami felvonyított mögöttünk. Mintha egy fekete vonat csapódott volna Kampénak, a szörny messzire repült.

Mrs. O’Leary állt felettünk és vicsorogva Kampé után kap-dosott.

– Jó kislány! – tűnt fel a Labirintus ajtajában Daidalosz, és kardjával vágva utat maga előtt felénk indult. Nem egyedül ér-kezett. Egy ismerős óriással jött, aki még a laisztrügónoknál is magasabb volt, és mind a száz kezében egy-egy hatalmas szik-lát tartott.

– Briareósz! – csodálkozott Tyson. – Szia, kistesó! Tarts ki! – kiáltott vissza Briareósz.

[320]

Mrs. O’Leary félreállt az útból, mert a százkarú egy olyan kézilabdameccsre hívta ki Kampét, amelyet labda helyett szik-lákkal játszottak. A kődarabok valósággal megnőttek, amikor kirepültek a kezéből. Annyi szikla zúgott el a levegőben, mint-ha eldobált volna egy fél hegyet.

BUUUM! Ahol az előbb még Kampé állt, most egy akkora

sziklahalom tornyosult, mint Zeusz Ökle. A szörnyből nem lát-szott más, csak a sziklák közül kikandikáló, zöld kardjai.

A mieink éljenezni kezdtek, pedig a csatának még koránt-sem volt vége.

Az egyik kígyónő elkiáltotta magát: – Irtssszátok ki őket mind egy ssszálig, ha nem akarjátok,

hogy Kronosssz elevenen nyúzzon meg benneteket! Úgy látszik, ez a fenyegetés ijesztőbb volt nálunk, mert az

óriások egy utolsó elkeseredett kísérletet tettek a legyőzésünk-re. Az egyikük hátulról kiütötte Kheirón alól a lábait. Hat óriás rontott diadalittas üvöltéssel a kentaurra.

– Ne! – kiáltottam, de túl messze voltam, hogy segíthessek. Aztán megtörtént. Grover kinyitotta a száját, és a legször-

nyűségesebb hangon, amit valaha hallottam, elkiáltotta magát. Mintha egy ezerszeresre hangosított trombitaszó lett volna – a színtiszta rettegés hangja.

Kronosz katonái eldobták fegyvereiket, és fejvesztett mene-külésbe fogtak, mintha az életükért rohantak volna. Az óriások akartak először a bejárathoz érni, futás közben eltapostak né-hány lábuk alá kerülő kígyónőt. A telekhinek, a pokolkutyák és az ellenséges félvérek követték példájukat. Amikor az alagút szája recsegve-ropogva becsukódott, a csata a véget ért. A harcmezőre csend telepedett, csak az égő erdő ropogását és a sebesültek nyögését lehetett hallani.

Miután felsegítettem Annabetht, Kheirónhoz rohantunk.

[321]

– Jól van? – kérdeztem. Az oldalán feküdt, és hiába próbált meg felállni. – Ez elég kellemetlen – nyögte. – Azt hiszem, nincs komo-

lyabb bajom. Szerencsére a kentaurokat nem szokták lelőni, ha… aúúú! …eltörik a lábuk.

– Segítségre van szüksége! Idehívok egy felcsert az Apolló-csapatból – ajánlotta Annabeth.

– Ne! Jól vagyok! Először a komolyabb sérülteket lássátok el! Menjetek! Ne aggódjatok miattam! Grover… azért kíváncsi lennék rá, hogyan csináltad…

– Káprázatos voltál, öregfiú! – ismertem el. Grover elpirult: – Fogalmam sincs, honnan jött a hang. – Nekem van! – ölelte magához szenvedélyesen Boróka. De mielőtt többet mondhatott volna, meghallottuk Tyson ki-

áltását: – Percy, gyere! Történt valami Nicóval! Fekete ruhájából füst szállt fel, ökölbe szorított kézzel fe-

küdt, és a teste körül elszáradt a fű. Óvatosan a hátára fordítottam, és a mellkasára tettem a ke-

zem. A szíve alig vert. – Nektárt ide! – kiáltottam. Az egyik Árész kölyök egy flaskát nyújtott felém. A varázs-

italt Nico szájába csepegtetem. Köhögni és köpködni kezdett, a pillája megremegett, aztán kinyitotta a szemét.

– Nico, mi történt veled? – kérdeztem. – Tudsz beszélni? Bólintani is alig tudott:

– Csak egy kicsit túlerőltettem magam. Még soha nem idéz-tem meg ennyi szellemet. Se-semmi bajom.

Felültettük, és újabb adag nektárt itattunk vele. Úgy meredt ránk, mintha nem ismerne meg bennünket, az-

tán tekintete megakadt valakin a hátunk mögött:

[322]

– Daidalosz – mondta rekedten. – Igen, fiam, én vagyok. Nagy hibát vétettem, és eljöttem,

hogy segítsek helyrehozni. Daidaloszon csak néhány karcolás látszott, azokból is sárga

olaj szivárgott, de jobb állapotban volt mindenkinél. Úgy tűnt, hogy robotteste gyorsan regenerálódik. Mrs. O’Leary a háta mögött állt, és gazdája fejsérülését nyalogatta. Daidalosznak a kutyanyálzselétől vicces kakastaréja lett. Briareósz a közelünk-ben állva fogadta a csodálatára sereglő táborlakókat és szatíro-kat. Kicsit zavarban volt, de boldogan osztogatta autogramjait páncélokra, pajzsokra és pólókra.

– Idefelé jövet belefutottam a százkarúba. Ő is a táborba tar-tott, hogy segítsen, de nem találta az utat. Összeálltunk, és eljöt-tünk, hogy jóvátegyük tévedésünket – magyarázta Daidalosz.

– Jaj, de jó, Briareósz, én tudtam, hogy el fogsz jönni! – ug-rándozott Tyson.

– Én ebben nem voltam olyan biztos. Te vagy az igazi hős, küklopsz, mert emlékeztettél rá, hogy ki is vagyok valójában.

Tyson elvörösödött. Hátba veregettem, és így szóltam: – Én mindig tudtam, hogy hős vagy! De Daidalosz… a ti-

tánsereg még mindig a Labirintusban van. A fonál nélkül is visszatalálnak ide, és előbb-utóbb ismét megtámadnak bennün-ket, méghozzá Kronosz vezetésével.

Daidalosz visszadugta a hüvelybe a kardját. – Igazad van. Amíg az útvesztő létezik, fennáll a veszélye,

hogy az ellenségeitek ismét használni fogják. Éppen ezért el kell tüntetnünk.

Annabeth a férfire meredt: – De hiszen azt mondta, hogy a Labirintus összeköttetésben

áll az életerejével, amíg maga életben van, addig… – Pontosan, kis építészem! Meg kell halnom, hogy a Labi-

rintus elpusztuljon. Hoztam neked egy kis ajándékot!

[323]

A vállán lógó táskát maga elé kanyarította, és miután kicip-zárazta, kivett belőle egy vékony, ezüstlaptopot, a műteremben látott gépek egyikét, fedelén a kéken derengő deltával.

– Ebben vannak a munkáim. A tűzből csak ezt tudtam ki-menteni. Néhány terv, amit soha nem valósítottam meg. A kedvenc találmányaim. Az utolsó ezer évben nem nagyon fej-lesztettem őket. Féltem a halandó világ elé tárni a találmánya-imat. De te talán izgalmasnak találod majd őket.

Átnyújtotta ajándékát Annabethnek, aki úgy nézett a laptop-ra, mintha tömör aranyból lett volna:

– Nekem adja?! De ez felbecsülhetetlen érték! Ez megér vagy… Rengeteget!

– Remélem, ezzel valamelyest jóvátehetem a viselkedésem. Igazad volt, Annabeth. Athéné gyermekeinek nemcsak okosak-nak, bölcseknek is kell lenniük, én pedig nem voltam az. Egy napon nagyobb építész leszel még nálam is. Fejleszd tovább az ötleteimet. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érted, mielőtt távozom e világból.

– Távozik a világból! Álljon meg a menet! Remélem, nem akarja magát megölni! Nem lenne helyes! – ellenkeztem.

De Daidalosz csak a fejét rázta: – Az nem volt helyes, hogy a bűneimmel több ezer évig

bujkáltam. Szembe kell néznem a büntetéssel. – Ne reménykedjen igazságos döntéshozatalban! Minósz a

holtak bírája, és… – óvta Annabeth. – Elfogadom, ami jön – felelte. – Az Alvilág igazságszolgál-

tatására bízom magam. Hiszen úgy sem tehetünk mást, nem igaz?

Nicóra nézett, aki sötét képpel pislogott vissza rá: – De, igaz – válaszolt a fiú. – Ha akarod, átadom neked a lelkem, hogy kiválthasd vele a

nővéredet. Szükséged van még rá?

[324]

– Már nincs. Segítek abban, hogy eltávozzon a lelke. De Bianca elhunyt, és a holtak között a helye.

Daidalosz bólintott: – Helyes, úgy látom, Hadész fia, te is egyre bölcsebb leszel

– mondta, azután felém fordult. – Kérhetek egy utolsó szíves-séget? Nem hagyhatom Mrs. O’Learyt egyedül, és nincs kedve visszatérni a pokolba. Megtennéd, hogy gondját viseled?

A nagydarab, fekete jószágra néztem, ami még mindig Dai-dalosz haját nyaldosta nyüszítve, és megesett rajta a szívem. Tudtam, hogy anyám lakásában nem lehet kutyát tartani, pláne olyat nem, amelyik nagyobb, mint a lakás, de azért rávágtam:

– Persze! Szívesen gondját viselem! – Akkor itt az ideje, hogy újra találkozzam a fiammal, és…

Perdixszel, hogy elmondjam nekik, mennyire sajnálom. Annabeth szemében könny csillogott. Daidalosz Nicóra nézett, aki időközben kivonta a kardját.

Egy pillanatig azt hittem, le akarja döfni az idős feltalálót. – Sokáig menekült előle, de most eljött az idő, hogy elen-

gedje a lelkét, és megpihenjen! Daidalosz arcán megkönnyebbült mosoly jelent meg, teste

megmerevedett, mint egy szobor. A bőre szürke lett, és áttet-sző. Látni lehetett a belsejét alkotó, vibráló bronzalkatrészeket. Aztán a szobor szürke hamuvá vált, és szétszóródott a szélben.

Mrs. O’Leary felvonított. Megsimogattam a fejét, hogy megvigasztaljam, ennél többet nem tudtam tenni érte. A föld megremegett, amikor az ősi Labirintus összeomlott, a rengés talán az ország minden nagyobb városában érezhető volt. Bíz-tam benne, hogy maga alá temeti a titánsereg maradékát is.

Végignéztem a vérengzés nyomain, aztán barátaimra tekin-tettem:

– Menjünk, sok dolgunk van még!

[325]

19. A TANÁCS FELOSZLIK

úl sok embertől kellet búcsút vennem. Az volt az első éjszaka, amikor a halotti lepleket holta-

kon láttam. Bíztam benne, hogy többé nem lesz ilyen élmény-ben részem.

Az elhunytak között volt Lee Fletcher, akit egy óriás bun-kósbotja sújtott halára. Testét dísztelen aranylepelbe csavarták. Dionüszosz fia, akit egy ellenséges félvér koncolt fel szőlő-hímzéses, bíborlepel alatt feküdt. Castornak hívták. Szégyell-tem, hogy hiába voltunk három éve ugyanazon tábor lakói, ad-dig még a nevét sem tudtam. Tizenhét éves volt. Ikertestvére, Pollux, megpróbált mondani valamit, de elcsuklott a hangja. Fogta a fáklyát, és meggyújtotta vele az amfiteátrum közepén álló temetési máglyát. Egy perc sem telt el, és a leplek lángolni kezdtek. Füst és szikra szállt a csillagok felé.

A következő napot a sérültek ápolásával töltöttük. Szinte mindenkinek volt valamilyen sebesülése. A szatírok és a driádok az erdő sebeit gyógyítgatták.

Délben a Párosujjú Patások Tanácsa soron kívüli tanácsko-zást hívott össze a szatírok szent ligetében. Ott volt a három rangidős szatír és a tolószékben ülő Kheirón is. Szegény kenta-ur kerekesszékbe kényszerült, amíg törött csontja össze nem forr annyira, hogy ráállhasson. A liget megtelt szatírokkal, driádokkal és najádokkal – százával vándoroltak ide, és izga-

T

[326]

tottan várták, hogy kiderüljön, mire ez nagy a felhajtás. Annabeth, Boróka és én Grover mellett álltunk.

Silenus mindenféle tárgyalás nélkül száműzni akarta Grovert, de Kheirón ragaszkodott hozzá, hogy először hallgas-sa meg a vallomásokat. Beszámoltunk a kristálybarlangban tör-téntekről, és továbbítottuk a Pán üzenetét. Ezután néhány szemtanú beszámolója következett arról, hogyan futamította meg Grover a titánhadsereget egy felettébb furcsa kiáltással.

– Teljes volt a pánik – mondta Boróka. – Groverből a Nagy Pán ereje áradt!

– Pánik? – kérdeztem. – Percy – szólalt meg Kheirón –, a titánok és istenek első

háborújában a Pán az ordításával kergette szét az ellenséges csapatokat. Ez volt a legnagyobb fegyvere, egy hömpölygő fé-lelemhullám, mely győzelemhez segítette az isteneket. A pánik szó a Pán nevéből ered. Grover ugyanezt a fegyvert használta fel, mintha a Pán ereje átköltözött volna belé.

– Micsoda arcátlanság! Szentségtörés! – mekegte felháboro-dottan Silenus. – Talán a Nagy Pán csodatétele volt, de az is lehet, hogy Grover macskazenéjét nem tudták elviselni az el-lenségeink!

– Téved, uram – jelentette ki halálos nyugalommal Grover. Ha engem sértegetnek így, én nem tudtam volna megőrizni a hidegvéremet. – A Pán szelleme átáradt belénk. Mindenkibe. Rajtunk a sor, hogy cselekedjünk. Azon kell dolgoznunk, hogy feltámasszuk a vadont, és megvédjük azt, ami megmaradt belő-le. Tovább kell adnunk a hírt, hogy a Pán halott, és csak ma-gunkra számíthatunk.

– Kétezer év kutatás után ezzel akar megetetni bennünket?! – kiáltotta Silenus. – Nem fogjuk bevenni! Inkább folytatjuk a kutatást, és száműzzük az árulót! – Néhány szatír egyetértően

[327]

mormogott. – Szavazzunk! Különben is, ki hisz ennek a szá-nalmas, zöldfülű szatírnak! – kérdezte Silenus.

– Például én – szólalt meg egy ismerős hang. Mindenki megfordult. A ligetbe Dionüszosz lépett be. Feke-

te öltönyt viselt, bíbor nyakkendőt és lila inget. Göndör, fekete haja beolajozva. Szeme, mint általában, most is véreres volt, és tésztás arca vöröslött, de látszott, hogy most nem az alkohol-megvonástól, hanem a gyásztól szenved.

A szatírok vigyázzállásba vágták magukat, és meghajoltak, amikor elvonult előttük. Intésére szőlőágakból újabb trónszék nőtt ki a földből éppen Silenus mellett.

Dionüszosz keresztbe tett lábbal leült. Csettintett egyet, és az egyik szatír már hozta is neki a szokásos sajttálat diétás kó-lával.

A bor istene körbenézett az összegyűlteken. – Hiányoztam már, ugye? A szatírok vad bólogatásba kezdtek: – Igen, uram, nagyon! – Nos, nekem egyáltalán nem hiányoztatok – jegyezte meg

Dionüszosz. – Rossz híreket hoztam, barátaim. Gonosz híreket. A kisistenek átálltak. Morpheusz az ellenséghez csatlakozott. Janus, Nemeszisz úgyszintén. Zeusz tudja, még hányan tették ugyanezt!

Távoli mennydörgés hallatszott. – Tévedtem! Még Zeusz sem tudja! Most pedig én is meg

szeretném hallgatni Grover történetét, még egyszer, elejétől a végéig!

– De, uram, ez az egész képtelenség! – ellenkezett Silenus. Dionüszosz szeme szikrákat szórt. – Most értesültem, hogy a fiam, Castor elesett. Nem vagyok

jó hangulatban. Ne rontsd tovább a kedvem, Silenus!

[328]

Silenus nyelt egy nagyot, majd intett Grovernek, hogy ismé-telje meg beszámolóját.

Amikor története végéhez ért, Mr. D. bólintott: – Éppen ezt vártam a Pántól. Grover nem hazudik. A kuta-

tást leállítom. Itt az ideje, hogy mindenki magába nézzen. – Az egyik szatír felé fordult: – Hántolt szőlőt ide, de nyomban!

– Máris hozom, uram! – iszkolt el a szolga. – Száműznie kell az árulót! – ragaszkodott álláspontjához

Silenus. – Nem – felelt Dionüszosz. – Ez az én szavazatom. – Én is a száműzetés ellen szavazok – szólalt meg Kheirón. Silenus megfeszítette állkapcsát, és tovább ragaszkodott az

álláspontjához: – Ki szavaz a száműzetés mellett? Silenus és a két vén szatír felemelte patáját. – Három a kettő ellen – jelentette be Silenus. – Na igen! De pechedre az isteni szavazat duplán számít,

vagyis döntetlen az állás. Silenus dühbe gurult: – Ez felháborító! A tanács nem kerülhet patthelyzetbe! – Akkor oszlassuk fel! – mondta Mr. D. – Nekem nem fog

hiányozni! Silenus mereven bólintott, majd két társával kivonult a li-

getből. Húsz szatír követte példájukat, a többiek a ligetben ma-radtak, és idegesen pusmogtak.

– Ne aggódjatok! – nyugtatta őket Grover. – Nagyon jól el-leszünk a tanács nélkül is, tudni fogjuk, mit tegyünk!

Megismételte a Pán üzenetét, hogy miként mentsék meg lé-pésről lépésre a vadont. Ezután csoportokra osztotta a szatíro-kat: az egyik csapatot a nemzeti parkokba küldte, a másikat a megmaradt érintetlen területek felkutatására, a harmadikat pe-dig a városi parkok védelmére rendelte.

[329]

– No nézd csak – bökött oldalba Annabeth. – Úgy látszik, Grover kezd felnőni!

Tysont délután a parton találtam, ahol Briareósszal beszélge-tett. Briareósz ötven kezével homokozott. Ő oda sem figyelt, de kezei egy háromemeletes várat emeltek árokkal, megerősített falakkal és felvonóhíddal.

Tyson térképet rajzolt a homokba. – A zátonynál fordulj balra, aztán egyenesen le az elsüllyedt

hajóig. Menj tizenöt métert keletre, és haladj el a sellőtemető mellett, onnan látni fogod a lángokat.

– Elmondod neki, hogyan találjon el a kovácsműhelyig? – kérdeztem.

Tyson bólintott: – Briareósz segíteni akar. Megtanítja a küklopszokat azokra

a régi, elfeledett trükkökre, amik segítségével jobb fegyvereket és páncélokat készíthetnek.

– A küklopszokkal akarok lenni, elegem van már az egye-düllétből! – bólogatott Briareósz.

– Odalent biztosan nem fogsz unatkozni – mondtam egy ki-csit irigykedve, mert én még sohasem jártam apám királyságá-ban. – Ellátnak majd munkával!

Briareósz felöltötte boldog arcát: – Az jó! Bárcsak Tyson is velem jöhetne! Tyson elpirult. – Itt kell maradnom a testvéremmel. Minden rendben lesz,

Briareósz! Köszönöm… Briareósz annyiszor rázta meg a kezem, ahány karja volt.

[330]

– Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk, Percy! Tu-dom!

Miután Tysont hatalmas polipölelésben részesítette, az óce-ánba gázolt. Figyeltük, ahogy a hatalmas fej eltűnik a hullámok között.

Megveregettem Tyson vállát: – Sokat segítettél neki. – Én csak beszélgettem vele egy kicsit. – Te hittél benne. Briareósz nélkül nem tudtuk volna le-

győzni Kampét. – Szép sziklákat hajigált. Felnevettem: – Igazad van, tesó, valóban szép sziklák voltak! Gyere,

nagyfiú! Vár a vacsora!

Jó érzés, hogy a táborban mindig meleg vacsora vár. Tyson és én a Poszeidón-asztalnál ültünk. A Long Island-i szoros fölött gyönyörűen ment le a nap. A dolgok még sokáig nem fognak visszazökkenni a rendes kerékvágásba, de amikor a parázstar-tóhoz léptem, hogy a vacsorám egy részét a lángok közé ka-parva Poszeidónnak áldozzak, hirtelen úgy éreztem, hogy na-gyon hálás vagyok neki. Barátaim és én életben maradtunk. A tábor biztonságban van. Kronosz egy darabig nem heveri ki ezt a csapást.

Csak Nico aggasztott, aki kint ólálkodott a szürkületben, ahelyett, hogy bejött volna, pedig nemcsak a Hermész-asztalnál, de még a vezetőségi asztalnál is helyet kaphatott vol-na Kheirón mellett. De visszautasította.

[331]

Vacsora után átvonultunk az amfiteátrumba. Az Apolló kölykök egy dalesttel készültek, hogy jó kedvre derítsenek bennünket. De Nico ehelyett az erdő felé indult. Úgy döntöt-tem, hogy követem.

A fák közé érve vettem csak észre, mennyire besötétedett. Az erdőben a szörnyek ellenére sem féltem soha. De a csata szörnyűségeire gondolva azon tűnődtem, hogy vajon képes le-szek-e valaha úgy belépni a fák közé, hogy eszembe ne jutná-nak.

Nicót sehol sem láttam, de néhány perc séta után világossá-got vettem észre. Először azt hittem, Nico fáklyát gyújtott. De amikor közelebb mentem, rájöttem, hogy egy szellemet látok: Bianca di Angelo fénylő és csillogó szellemalakja állt a tisztá-son. Az öccsére mosolygott, és megérintette az arcát – azaz csak szerette volna megérinteni. Aztán eltűnt.

Nico észrevett, amikor megfordult, de nem tűnt mérgesnek. – Elbúcsúztunk egymástól – mondta rekedt hangon. – Hiányoltunk a vacsoránál. Mellém ülhettél volna. – Nem. – Nico, nem hagyhatsz ki minden étkezést. Ha a Hermész-

kabinhoz nem fűlik a fogad, biztosra veszem, hogy kivételt tennének a kedvedért, és elszállásolnának a Nagy Házban. Ott aztán tényleg rengeteg hely van!

– Nem maradok itt, Percy. – De… nem mehetsz el. Túl veszélyes odakint egy magá-

nyos félvérnek. Kiképzésre van szükséged. – Majd edzek a halottakkal – vetette oda közömbösen. – Ezt

a tábort nem nekem találták ki. Nem véletlen, hogy nem állítot-tak fel benne Hadész-bungalót. Ugyanolyan kevéssé látják őt itt szívesen, mint az Olimposzon. Én nem tartozom ide. Men-nem kell.

[332]

Vitatkozni szerettem volna vele, de egyik felem tudta, hogy igaza van. Ha tetszett nekem, ha nem, Nicónak meg kellett ta-lálnia a saját sötét útját. Eszembe jutott, hogy a Pán mindenkit személyre szóló üzenettel látott el a barlangjában kivéve Nicót…

– Mikor indulsz? – Most azonnal. Legalább egy tonnányi kérdésem van. Pél-

dául, hogy ki volt az édesanyám. Ki fizette az oktatásunkat Biancával. Ki volt az az ügyvéd, aki kihozott bennünket a Ló-tusz Hotelből. Nem tudok semmit a múltamról. Ideje ezen vál-toztatni.

– Végül is megértem – vallottam be. – De remélem, hogy nem leszünk többé ellenségek.

Lesütötte a szemét: – Bocs. Hülyén viselkedtem. Hallgatnom kellett volna arra,

amit Biancával kapcsolatosan mondtál. – Most jut eszembe… – húztam ki valamit a zsebemből. –

Tyson találta takarítás közben a kabinban. Talán örülni fogsz neki.

Hadész ólomfiguráját tartottam a kezemben, egy kis mitomágiás szobrot, amit Nico hagyott el, amikor tavaly télen elszökött a táborból.

Nico habozott: – Nem játszom már ezt a játékot. Kisgyerekeknek való. – Akkor sem, ha négyezer a támadóereje? – próbáltam rábe-

szélni. – Ötezer – javított ki Nico. – De csak ha az ellenfél támad

először. Elmosolyodtam. – Néha nem árt újra gyerekké válni – dobtam felé a szobrot. Nico nézegette egy darabig, aztán zsebre vágta. – Kösz.

[333]

Kezet nyújtottam. Vonakodva elfogadta. Tenyere hideg volt, mint a jégcsap.

– Ki kell nyomoznom jó pár dolgot – mondta. – Valaki kö-zülük… Ha megtudok valamit, értesítelek.

Nem tudtam, mire céloz, de bólintottam: – Tartsuk a kapcsolatot, Nico! Hátat fordított, és elindult a fák felé. Amikor elhaladt mel-

lettük, az árnyékok mintha utánanyúltak volna, hogy magukra vonják a figyelmét.

A hátam mögött megszólalt valaki: – Látom, távozik a bánatos ifjonc. Megfordultam. Dionüszosz állt mögöttem, aki még mindig a

fekete öltönyét viselte. – Elkísérnél? – Hová? – kérdeztem gyanakodva. – Csak a tábortűzig. Kezdtem magam összeszedni, és arra

gondoltam, beszélgetek veled egy kicsit. Te olyan jól fel tudsz idegesíteni.

– Köszönöm az elismerést! Némán haladtunk át az erdőn. Útközben észrevettem, hogy

Dionüszosz lebeg, néhány centiméterrel a föld felett suhan, mert nem akarta összekoszolni kisuvickolt cipőjét.

– Sokan elárultak bennünket. Rosszul állnak a dolgok az Olimposzon. Annabeth és te mégis megmentettétek a tábort. Talán meg kellene köszönöm neked.

– Csapatmunka volt. Vállat vont: – Mindegy, amit ti ketten tettetek, már közelít az ügyeshez.

Szóval, nem vagytok teljesen reménytelen esetek. Amikor elértünk az amfiteátrumhoz, Dionüszosz a tábortűz

felé mutatott. Clarisse egy spanyol fiú mellett ült, aki vicceket

[334]

sugdosott a fülébe. Chris Rodriguez volt, a félvér, aki megőrült a Labirintusban.

– Meggyógyította? – csodálkoztam. – Az őrültség a szakterületem. Nem volt probléma. – Maga most valami jót cselekedett… De miért? – Azért, mert jó vagyok! Csak úgy csöpög belőlem a jóság!

Nem vetted még észre, Perry Johansson? – Hát… – Talán a fiam miatt érzett gyász miatt tettem, talán azért,

mert úgy gondoltam, ez a Chris gyerek megérdemel még egy esélyt.

Akárhogy is, Clarisse-t határozottan elviselhetőbbé teszi, ha a fiú a közelében van.

– Miért mondta el ezt nekem? – kérdeztem. A bor istene felsóhajtott: – Hadész tudja! De ne felejtsd el, fiam, hogy egy jó cseleke-

det sokszor erősebb a kardnál! Halandóként nem voltam rette-gett harcos, izmos sportoló vagy híres költő, egyszerűen csak bort készítettem. A falubeliek kikacagtak. Azt mondták, sem-mire sem viszem. Most nézz rám! Néha az apró dolgokból lesznek a legnagyobbak.

Magamra hagyott, hogy átgondolhassam, amit mondott. Amikor Clarisse-ra és Chrisre néztem, akik a sötétben egymás kezét fogva egy idióta dalt énekeltek, önkéntelenül is elmoso-lyodtam.

[335]

20. A SZÜLETÉSNAPI BULIM BALJÓS FORDULATOT VESZ

nyár fennmaradó része egészen szokatlanra sikeredett: szokatlanul normálisra. Mindennap ugyanazok az órák:

íjászat, sziklamászás, pegazuslovaglás… Sokat játszottunk Kapd el a zászló!-t (bár Zeusz Öklét messze elkerültük). Éne-keltünk a tábortűz mellett, szekérversenyeket tartottunk, és megvicceltük a másik ház tagjait. Tyson és én sokat foglalkoz-tunk Mrs. O’Learyvel, de éjszakánként még mindig vonított, ha régi gazdája eszébe jutott. Annabethszel mintha kerültük volna egymást. Örültem, ha vele voltam, de ugyanolyan szívfájdal-mat éreztem, mint amikor távol voltunk egymástól.

Kronoszról szerettem volna vele beszélni. De ezt nem tehet-tem anélkül, hogy Luke-ot ne hozzam fel. És ezt a témát kerül-nöm kellett, mert nem volt hajlandó erről beszélgetni.

Eltelt a július is. Negyedikén tűzijátékot rendeztünk a par-ton. Az augusztus olyan forró volt, hogy az eprek megsültek a mezőn. Végül elérkezett a tábor utolsó napja. A hivatalos érte-sítés a párnánkon várt, amikor reggeli után visszatértünk a bungalóba. Arra figyelmeztetett, hogy ha nem hagyjuk el a szállásunkat délig, a takarító hárpiák elemésztenek bennünket.

Tíz órakor már a Félvér-hegy tetején álltam, és vártam a tá-bori furgont, ami visszafuvaroz a városba.

A

[336]

Elintéztem, hogy Mrs. O’Leary a táborban maradhasson, és Kheirón megígérte, hogy gondját viseli majd. Tysonnal megbe-széltük, hogy felváltva látogatjuk.

Bíztam benne, hogy Annabethszel együtt utazom majd Manhattanbe, de csak elköszönni jött ki. Elintézte, hogy egy kicsivel tovább maradhasson a táborban. Kheirónt akarta ápol-ni, amíg lábra nem áll, és a Daidalosztól kapott laptopot tanul-mányozni. A nyári szünet két hónapjában is egyfolytában azt bújta. Azután San Franciscóba megy majd, az apjához.

– Van ott egy magániskola, oda fogok járni. Lehet, hogy utálni fogom, de… – vállat vont.

– Majd hívj fel! – mondtam. – Jó – bólintott nem túl lelkesen. – Majd nyitva tartom a

szemem, hogy nem látom-e őt… Megint témánál voltunk. Luke-nál. Nem tudta kimondani

úgy a nevét, hogy ne nyíltak volna ki lelkében a fájdalom, az aggodalom és a düh kamrái.

– Annabeth, mi volt a prófécia utolsó sora? A távolban álló fákra tekintett, és hallgatott. – „Az útvesztő sötétjét bejárjad…” – kezdtem szavalni. – „A

halott, az áruló, az elveszett feltámad.” Felébresztettük a halot-takat. Megmentettük Ethan Nakamurát, aki árulónak bizonyult. És megtaláltuk a Nagy Pánt, az elveszettet. – Annabeth a fejét rázta, mintha le akarna állítani. – „Athéné gyermekének végső csatája” Daidalosz utolsó csatája volt. „Bízva lészen a szellem-királyra.” Ez a sor mégsem Minószra vonatkoztak, hanem Nicóra. Azzal, hogy mellénk állt, megmentett bennünket.

– Percy… – „A kapu elpusztul, ha a hős utolsót inhalál…” Most már

ezt is értem. Daidalosz meghalt, hogy a Labirintus elpusztul-jon. De mi volt az utolsó…

[337]

– Kit szerettél, rosszabb sorsra jut, mint a halál – suttogta könnyes szemmel Annabeth. – Ez volt az utolsó sor. Most már boldog vagy?

A nap hirtelen hidegebben sütött. – Oh – döbbentem meg. – Vagyis Luke… – Percy, nem tudom, kire vonatkozik a prófécia. Nem tu-

dom, hogy… – hangja reménytelenül elcsuklott. – Luke és én… Hosszú évekig csak rá támaszkodhattam. Azt hittem…

De nem folytathatta, mert mellettünk fénybuborékok jelen-tek meg, mintha valaki széthúzott volna a légben egy arany-függönyt.

– Nem kell mentegetőznöd – mondta egy magas, fehér ruhás asszony a hegyen állva. Sötét, összefont haja a vállára hullott.

– Héra! – ismerte fel Annabeth. Az istennő mosolygott: – Megtaláltad a válaszokat, nem csalódtam benned. A kül-

detésed sikeres volt! – Sikeres? Luke eltávozott. Daidalosz halott. A Pán is. Ho-

gyan lenne… – A családunk biztonságban van – folytatta Héra. – Akik el-

távoztak, jobb is, ha nincsenek velünk. Büszke vagyok rád. Ökölbe szorult a kezem. Nem tudtam, hogyan mondhat

ilyet. – Ugye maga fizetett Geryonnak, hogy biztonságban átha-

ladhassunk a farmján? Héra vállat vont. Ruhája szivárványszínben ragyogott. – Csak azt akartam, hogy gyorsabban haladjatok. – De Nicóval nem törődött, ölbe tett kézzel nézte volna vé-

gig, hogy kiszolgáltatják a titánoknak! – Ugyan, kérlek! – legyintett Héra. – Hadész fia maga

mondta, hogy senkinek sincs szüksége rá. Hogy nem tartozik senkihez.

[338]

– Héphaisztosznak igaza volt! – morogtam. – Magának csak az ideális család a fontos, és nem a hús-vér emberek!

A szeme fenyegetően csillogott: – Vigyázz a nyelvedre, Poszeidón fia! Én vezettelek át a

Labirintuson, anélkül, hogy tudtad volna! Én voltam veled ak-kor is, amikor kiálltál Geryon ellen. Én voltam az, aki a nyíl-vessződet célba röpítette. Én küldtelek Kalüpszó szigetére. Én nyitottam és mutattam meg az utat a titánok hegyére! Annabeth, legalább te ismerd el, hogy mennyit segítettem! El-várnám, hogy cserébe áldozatot mutassatok be nekem!

Annabeth olyan mozdulatlanul állt, mint egy szobor. Kö-szönetet mondhatott volna. Mondhatta volna, hogy a parázstar-tóba belekapar majd egy kis maradékot Héra részére, és ezzel elfelejthettük volna az egészet. De ő makacsul összeszorította a fogát. Olyan képet vágott, mint amikor a szfinx előtt állt. Nem volt hajlandó a könnyebb utat választani akkor sem, ha ezzel bajt hoz a fejére. Ezt szerettem Annabethben a legjobban.

– Percynek igaza van – fordított hátat az istennőnek. – Maga az, aki nem tartozik senkihez, Héra királynő! Legközelebb in-kább nem kérünk a segítségéből.

Héra megvető mosolya az empuszáénál is rosszabb volt. Teste ragyogni kezdett.

– Megbánod még, hogy megsértettél, Annabeth! Százszor megbánod!

Amikor Héra felöltötte isteni alakját, és elenyészett a ragyo-gásban, el kellett takarnom a szemem, ha nem akartam megva-kulni.

A hegytető ismét csendes lett, Péleusz úgy szunyókált az aranygyapjú alatt, mintha mi sem történt volna.

– Bocs. Most vissza kell mennem. Ma-majd beszélünk. – Figyelj, Annabeth…

[339]

A St. Helen-hegyre gondoltam, Kalüpszó szigetére, Luke-ra, Rachel Dare-re, arra, hogyan kuszálódott össze minden. Azt akartam mondani Annabethnek, hogy nem szeretnék elszakad-ni tőle.

De Árgus dudálni kezdett, és elszalasztottam a lehetőséget. – Menned kell! Vigyázz magadra, Hínáragyú! – mondta

Annabeth. Lerohant a hegyoldalon. Figyeltem, ahogy leér a bungalók-

hoz. Annabeth egyszer sem nézett vissza.

Két nap múlva eljött a születésnapom. Nem vertem nagydobra a dátumot. Mivel a táborozás utánra esett, a táborlakók úgysem tudtak volna eljönni, halandó barátokban pedig nem dúskáltam. Megjósolták, hogy a tizenhatodik születésnapomon vagy meg-mentem, vagy elpusztítom a világot, így hát nem voltam rá büszke, hogy egy évvel megint öregebb lettem. A tizenötöt töl-töttem be éppen. Már csak egy évem maradt a prófécia által megjelölt időpontig.

Anyám egy kis születésnapi partit rendezett nekem a laká-sunkban. Átjött Paul Felfújt, aki nem volt rám mérges, mert Kheirón manipulálta a ködöt, és a Goode-ban mindenkivel el-hitette, hogy semmi közöm nem volt a robbanáshoz. Most Paul és a többi szemtanú már úgy emlékezett, hogy Kelli megőrült, és Molotov-koktélokat kezdett dobálni a zenekari teremben, én meg, a szegény, ártatlan gólya, ijedtemben kiugrottam az abla-kon, és világgá menekültem. A következő hónapban el is kezd-hetem a következő tanévet. Ha tartani akarom magam az évi egy kirúgáshoz, jobban kell igyekeznem.

[340]

Tyson is eljött a partira, anyám a tiszteletére két extra kék tortát sütött. Amíg Tyson anyámnak fújta a lufikat, Paul kihí-vott a konyhába, hogy segítsek neki.

Amíg a puncsokat töltögettük, Paul megszólalt: – Hallottam, édesanyád beírat ősszel az autósiskolába. – Igen. Klassz. Már alig várom! Az igazat megvallva, egész addigi életemben másra sem

vágytam, de most valahogy mégsem tudtam igazán örülni neki, és ezt Paul is észrevette. Furcsa, de sokszor Kheirónra emlé-keztetett, mert mindketten beleláttak a gondolataimba. Biztosan azért, mert mindketten született tanárok voltak.

– Úgy látom, kemény nyarad volt. Elvesztettél valakit, aki fontos volt neked… Talán egy lány is van a dologban.

Rámeredtem: – Honnan tud erről? Az anyám… Felemelte a kezét. – Anyád nem mondott egy szót sem. És nem is hallgatóz-

tam. Én csak annyit látok, hogy más vagy, mint a többi gyerek. Valami történik veled, amiről én nem tudok. De mivel én is voltam tizenöt éves, tudom, mit jelent ez az arckifejezés. Nehéz hónapok állnak mögötted!

Bólintottam. Megígértem anyámnak, hogy elmondom Paul-nak magamról az igazat, de ez valahogy nem tűnt megfelelő alkalomnak. Várnom kellett vele.

– A táborban, ahová járok, elvesztettem néhány barátomat, nem a legközelebbi barátaimat, de mégis…

– Sajnálom! – Én is. De ami a lányügyet illeti… – Fogd! – nyújtotta a puncsospoharat Paul. – Igyunk a tize-

nötödik születésnapodra, és arra, hogy az előzőnél jobb éved legyen!

Összekoccintottuk a papírpoharainkat, és ittunk.

[341]

– Percy, sajnálom, de úgy tűnik, hogy egy újabb problémá-val kell szembesítenem téged…

– Igen? – Nőügy. Ráncba szalad a homlokom. – Ezt hogy érti? – Az édesanyád. Arra gondoltam, hogy megkérem a kezét. Majdnem elejtettem a kanalamat. – Úgy érti, feleségül akarja venni? Maga meg ő? – Valahogy úgy. Ha ez neked nem jelentene problémát… – Az engedélyemet kéri? Paul a szakállát vakargatta: – Azt nem mondanám, de mégis az anyádról van szó. És tu-

dom, hogy eddig sem volt egyszerű az életed. Lelkiismeret-furdalásom lenne, ha nem beszélném meg veled, mint férfi a férfival.

– Férfi a férfival – ismételtem. Elég furcsán hangzott. Paulra és anyámra gondoltam, arra, hogy anyám mindig többet nevet és mosolygósabb, ha Paul mellette van. Eszembe jutott, meny-nyit küzdött Paul, hogy felvegyenek a Goode-ba. Hirtelen ki-bukott belőlem:

– Ez az évszázad ötlete, Paul! Hajrá! Paul elvigyorodott: – Egészségedre, Percy! Irány a parti!

Éppen akkor szólalt meg az ajtócsengő, amikor el akartam fújni a gyertyákat.

– Ez meg ki a csuda lehet? – csodálkozott anyám.

[342]

A dolog azért adott okot a gyanakvásra, mert új lakásunkhoz egy portás is tartozott, aki normális körülmények között fel-szól, ha látogatónk érkezett. Anyám nyitott ajtót, és leesett az álla.

Az ajtóban apám állt. Bermudanadrágot, hawaii pólót, és strandpapucsot viselt, mint általában. Fekete szakállát gondo-san megnyírta, tengerzöld szeme csillogott. Szakadt, horgászcsalis mintájú sapkáján egy felirat állt: „NEPTUN HORGÁSZSZERENCSE SAPKÁJA”.

– Posz… – mondta ki majdnem a nevét anyám. Tetőtől tal-pig elvörösödött. – Ööö… Szia…

– Szia Sally! Szebb vagy, mint valaha! Bejöhetek? Anyám felnyöszörgött, amit igennek és nemnek egyaránt le-

hetett érteni, de Poszeidón az előbbinek értelmezte, és belépett. Paul, hol rám, hol az anyámra pislogott, megpróbálta leol-

vasni az arckifejezésünkről, ki lehet a látogató. Végül előrelépett: – Üdvözlöm, Paul Felfújt vagyok! – Mint egy gömbhal? – kérdezte felhúzott szemöldökkel

apám, miközben kezet rázott. – Nem. Egyszerűen csak Felfújt, mint a kiflifelfújt. – Kár, szeretem a gömbhalakat. Én Poszeidón vagyok. – Jól hallottam? Poszeidón? Milyen érdekes név! – Igen, nekem is tetszik. Van több nevem is, de ez a ked-

vencem. – Mint a tengeristennek. – Igen, szinte pontosan úgy. – Nos – szakította félbe a társalgást anyám –, nagyon örü-

lünk, hogy beugrottál. Paul, ő Percy édesapja. – Á, vagy úgy! – bólintott Paul, de valahogy nem tudott

szívből örülni a találkozásnak. Poszeidón rám mosolygott:

[343]

– Itt van az én gyermekem! És Tyson is! Szia, fiam! – Apuci! – rohant oda hozzá Tyson, és úgy megölelgette,

hogy Poszeidón fejéről majdnem leesett a horgászsapka. Paulnak leesett az álla: – Tyson is?! – Nem tőlem van! – védekezett anyám. – Hosszú történet! – Nem hagyhattam ki Percy tizenötödik születésnapját. Ha

Spártában lennénk, a mai naptól férfinak számítana! – Ez így van! Antik történelmet is tanítottam! – helyeselt

Paul. Poszeidón rám kacsintott: – Sally, Paul, Tyson, kisajátíthatnám Percyt néhány percre?

– azzal átkarolt, és besétált velem a konyhába.

Amikor ketten maradtunk, eltűnt a mosoly az arcáról. – Jól vagy, fiam? – Igen, jól. Azt hiszem. – Eljutott hozzám néhány pletyka. De a te szádból szeret-

ném hallani. Mesélj el mindent! Engedelmeskedtem. Egy kicsit zavart, hogy Poszeidón a be-

számolóm közben egyetlen pillanatig sem vette le rólam a te-kintetét, olyan erősen figyelt. Pókerarccal hallgatott végig, majd lassan bólintott.

– Ezek szerint Kronosz tényleg visszatért. Akkor a nagy há-ború sincs messze.

– Mi lehet most Luke-kal? – kérdeztem. – Halott? – Nehéz megmondani, Percy. Fölöttébb zavaró a dolog. – A teste egy halandóé. Miért nem pusztítod el? Poszeidón gondterhelt arcot vágott:

[344]

– Halandóé, talán. De Luke nem egyszerű eset. Nem tudom, hogyan készítették fel a titánisten lelkének befogadására, fiam, de azt hiszem, nem lenne egyszerű végezni vele. Félő, hogy tényleg meghal, ha Kronoszt visszaküldjük a gödörbe. Ezen még gondolkoznom kell. Sajnos van más problémám is.

Eszembe jutott, amit Tyson mondott nyár elején: – Az ősi tengeristenek? – Igen. A háború engem ért el először. Nem maradhatok so-

ká. Az óceán most is háborog. A heves küzdelemben azt is alig tudom megakadályozni, hogy a tájfunok és a hurrikánok kárt tegyenek a te világodban.

– Hadd menjek le hozzád segíteni! Poszeidón arcára ezer ránc szaladt, amikor elmosolyodott: – Még nem, fiam. Érzem, hogy itt van rád szükség. Erről jut

eszembe… – vett ki a zsebéből egy homokdollárt. – Tessék, boldog születésnapot! De okosan költsd ám el!

– Hogyan lehet okosan elkölteni egy homokdollárt? – Az én időmben még nagyon sok mindent lehetett kapni

egy homokdollárért. Biztos vagyok benne, hogy ez ma sincs másként, csak meg kell találnod a megfelelő alkalmat.

– Milyen megfelelő alkalmat? – Rá fogsz ismerni, ha elérkezik! – felelt Poszeidón. A markomba zártam a homokdollárt, de valami nagyon za-

vart: – Apám, amikor a Labirintusban jártam, találkoztam

Anteusszal. Azt állította, hogy a kedvenc fiad. Az arénáját ko-ponyákkal díszítette ki, és…

– Nekem ajánlotta őket – fejezte be helyettem Poszeidón. – És te nem érted, hogyan cselekedhet valaki ilyen szörnyűsége-ket az én nevemben.

Vonakodva bólintottam. Poszeidón a vállamra tette kérges kezét.

[345]

– Percy, sokan tesznek szörnyű dolgokat az istenek nevében, de ez még nem azt jelenti, hogy az istenek áldásukat adnák er-re. Amikor a fiaink és a lányaink a mi nevünkben cseleked-nek… nos, ez gyakran többet mond el róluk, mint rólunk. Kü-lönben is, Percy, te vagy a kedvenc fiam.

Apám ott mosolygott mellettem a konyhában, és arra gon-doltam, hogy ennél szebb születésnapi ajándékot nem is kap-hattam.

Anyám kikiabált a nappaliból: – Percy, a gyertyák mindjárt leégnek! – Most jobb, ha mész! – biztatott Poszeidón. – De várj csak!

Az a baleset a St. Helen-hegyen… Hirtelen azt hittem, az Annabethtől kapott csókra céloz, és

elvörösödtem, de valami sokkal fontosabbra gondolt. – A kitörések még mindig folytatódnak. Tüphón ébredezik.

Könnyen lehet, hogy néhány hónap, vagy legkésőbb egy év múlva, kiszabadul.

– Bocsánat, igazán nem akartam… Poszeidón feltartotta a kezét: – Nem a te hibád. Előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezett

volna, hiszen Kronosz elkezdte felébreszteni az ősi szörnyeket. De légy óvatos! Ha Tüphón kiszabadul… Akkor olyan ellen-séggel kerülsz szembe, amilyennel eddig még soha. Amikor el-ső alkalommal megjelent, az egész Olimposz kevés volt hozzá, hogy legyőzze. Ha kiszabadul, első útja ide, New Yorkba vezet majd, az Olimposzra.

Az ember éppen ilyen híreket szeret hallani a születésnap-ján, de Poszeidón megveregette a hátam, mintha minden rend-ben lenne:

– Menj! Jó étvágyat a tortához! Azután köddé vált, és egy meleg, óceáni szellő hátán kisu-

hant a konyhaablakon.

[346]

Eltartott egy darabig, amíg Pault meg tudtuk győzni, hogy Po-szeidón a tűzlétrán távozott, de mivel az ő világában az embe-rek nem szoktak levegővé válni, végül el kellett hinnie.

Annyi kék tortát és fagyit ettünk, hogy a végén nem fért több belénk. A buli hátralévő részét gyerekes társasjátékokkal töltöttük, Monopolyztunk, és Most mutasd meget játszottunk. Tyson mindig kikotyogta, mit mutogat, de Monopolyban na-gyon jó volt. Engem az első öt körben megvert, anyát és Pault pedig majdnem csődbe juttatta. A szobámba mentem, hadd ját-szanak.

A szekrényre raktam a félig megevett, kék tortaszeletemet. Ezután fogtam a félvér táboros nyakláncomat, és az ablakpár-kányra helyeztem. A láncon három medál lógott a három ott töltött nyár emlékeként: az első szigony alakú volt, a második aranygyapjú formájú, a harmadik pedig egy gondosan faragott Labirintus volt, hogy emlékeztessen a Labirintus csatájára, ahogyan a táborlakók nevezni kezdték. Azon tűnődtem, vajon milyen lesz a negyedik medál. Persze ehhez az kellett, hogy én és a tábor megéljük a jövő nyarat.

Az ágyam melletti telefonra meredtem, és erős késztetést éreztem, hogy rácsörögjek Rachel Elisabeth Dare-re. Anyám kérdezte is, hogy kit szeretnék még meghívni. Rögtön eszembe jutott Rachel, de nem hívtam fel. Nem tudom, miért. Már az öt-lettől is annyira ideges lettem, mintha a Labirintusba készülőd-nék.

Nekiálltam kiüríteni a zsebeimet: kivettem belőle Árapályt, egy csomag papír zsebkendőt és a lakáskulcsom. A pólóm zse-bében kitapintottam valamit. Addig nem is jutott eszembe, hogy azt a fehér pamutpólót viselem, amit Kalüpszó adott nekem Ogügié szigetén. A szövetdarabba csavart holdraforgószárról is

[347]

teljesen megfeledkeztem. A kis hajtás elszáradt az elmúlt két hónap során, de még így is halványan érezni lehetett az elvará-zsolt kert illatát. Szomorúság telepedett rám.

Eszembe jutott Kalüpszó kívánsága: Ígérd meg, hogy ültetsz egy kertet nekem Manhattanben. Kinyitottam az ablakot, és ki-léptem a tűzlétrára.

Anyámnak volt odakint egy virágosládája. Tavasszal meg-telt virággal, de most csak föld volt benne. Arra várt, hogy va-lami újat ültessenek belé. Tiszta éjszaka volt. Kövér hold lebe-gett a Nyolcvankettedik utca fölött. Az elszáradt ágacskát gon-dosan elültettem, és a tábori kulacsomból nektárt öntöttem rá. Egy darabig semmi sem történt.

Aztán egyszer csak új száracska szökkent ki a földből, egy holdraforgóbébi és fényleni kezdett a meleg nyári éjszakában.

– Szép növény – szólalt meg egy hang. Ijedtemben majdnem leugrottam a tűzlétráról. Nico di

Angelo állt mellettem. Mintha a semmiből termett volna ott. – Bocs. Nem akartalak megijeszteni – mondta. – Nem ijedtem meg. Vagyis… Szóval mit keresel te itt? Az elmúlt pár hónapban néhány centiméterrel magasabb lett,

haja úgy állt, mint egy hollófekete szénaboglya. Fekete pólót, farmert és egy új, koponya alakú ezüstgyűrűt viselt. Sztűgiai vasból készült kardja az oldalán lógott.

– Kiderítettem néhány dolgot. Gondoltam, érdekelni fog – mondta. – Daidalosz elnyerte büntetését.

– Láttad őt? Nico bólintott: – Minósz először arra akarta ítélni, hogy az örökkévalóságig

forró sajtfondüben főjön, de apámnak jobb ötlete támadt. Dai-dalosznak hidakat és átjárókat kell építenie az aszfodéloszba. Segítenie kell enyhíteni a dugókat. Az igazat megvallva, az

[348]

öreg is elégedett a büntetésével, elvégre tovább építhet és al-kothat. Ráadásul a fiát és Perdixet is láthatja hétvégenként.

– Helyes. Nico megütögette ezüstgyűrűjét. – De nem ez a fő ok, amiért meglátogattalak. Rájöttem va-

lamire. Van egy ajánlatom a számodra. – Micsoda? – Tudom, hogyan győzhetnéd le Luke-ot. Azt hiszem, ez az

egyetlen módja. Hangosan felsóhajtottam: – Rendben. Hallgatlak. Nico bekukkantott a szobába. Összehúzta szemöldökét: – Jól látom? Kék születésnapi torta? – kérdezte Nico éhesen

és vágyakozón. Arra gondoltam, hogy ennek a szegény kölyöknek talán so-

ha nem volt saját születésnapi bulija, és az is lehet, hogy eddig nem hívták meg egyre sem.

– Azt hiszem, sok mondanivalónk van egymásnak, mi lenne, ha mindezt egy szelet torta és pár gombóc fagyi mellett beszél-nénk meg?

– vége –

Tartalomjegyzék

1. MEGKÜZDÖK A POMPONLÁNYOKKAL .............................. 4

2. AZ ALVILÁGI TELEFONBETYÁR.........................................20

3. NEM CSÍPJÜK A SKORPIÓKAT, DE ŐK MINKET IGEN .....45

4. ANNABETH SZABÁLYT SZEG ..............................................64

5. HAPPY MEAL A HOLTAKNAK .............................................83

6. TALÁLKOZÁS A KÉTARCÚ ISTENNEL ...............................95

7. TYSON BÖRTÖNLÁZADÁS ÉLÉRE ÁLL ............................ 108

8. LÁTOGATÁS A DÉMONFICSÚR FARMJÁN ...................... 121

9. FEJEZETÜNK TÁRGYA: A TRÁGYA .................................. 147

10. EGY HALÁLI KVÍZMŰSOR ............................................... 161

11. HOGYAN LETTEM TŰZRŐL PATTANT ........................... 183

12. BETEGSZABADSÁGOT VESZEK KI ................................. 202

13. RACHEL CSATLAKOZIK ................................................... 220

14. A TESÓM PÁRBAJRA HÍV, DE Ő HÚZZA A RÖVIDEBBET .................................................................................................... 243

15. LENYÚLUNK NÉHÁNY HASZNÁLT SZÁRNYAT ........... 261

16. KINYITOK EGY KOPORSÓT.............................................. 280

17. AZ ELVESZETT ISTEN MEGSZÓLAL ............................... 296

18. GROVER PÁNIKOT KELT .................................................. 308

19. A TANÁCS FELOSZLIK ...................................................... 325

20. A SZÜLETÉSNAPI BULIM BALJÓS FORDULATOT VESZ .................................................................................................... 335