OLCSÓ KÖNYVTÁR

Bernard Malamud

A MESTEREMBER

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest

A mű eredeti címe

The Fixer

Fordította

RÉZ ÁDÁM

Az utószó

BORBÁS MÁRIA

Munkája

ISBN 963 15 0697 5

© Bernard Malamud, 1966

OK

Szerkeszti: Varga Katalin

A kiadásért felel az Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő Márvány Judit

Műszaki vezető Jánosa István

Műszaki szerkesztő Ágotai Béláné

A sorozatterv Murányi István munkája

A fedélen Szák András rajza

777. kötet. Megjelent 14,0 A/5 ív terjedelemben

Sz 2555-d-7678

76.0497 Athenaeum Nyomda, Budapest

Felelős vezető Soproni Béla vezérigazgató

Vak vérfolyamok festik meg a földet...

Yeats

Ó, ifjú Hugh of Lincoln, akinek szintén gonosz

zsidók vették a vérét – emlékezünk, hisz

nemrégen esett –, könyörögj értünk, árva

bűnös népért.

Chaucer

I

1

Aznap korán reggel, a téglagyár istállója fölötti szobájának kis ablakkeresztje mögül, Jakov Bok

látta, hogy az emberek futni kezdenek valamerre hosszú felsőkabátjaikban, mindenki ugyanabba az

irányba. Ve iz mir, gondolta nyugtalanul, valami rossz dolog történt. A temető körüli utcákból

felbukkanó oroszok egyesével vagy csoportosan siettek a tavaszi hóban a szakadék barlangjai felé,

volt, aki az utca közepén szaladt, a latyakos macskaköveken. Jakov gyorsan eldugta a kis

bádogdobozt, melyben az ezüstrubeleit őrizte, aztán leszaladt az udvarra, hogy megtudja, mi az oka

a nagy izgalomnak. Megkérdezte Proskót, a munkavezetőt, aki a füstölgő téglaégető kemencék

mellett álldogált, de Prosko csak kiköpött, és nem szólt semmit. A gyár előtt egy fekete kendős,

csontos arcú, alaposan bebugyolált parasztasszony közölte, hogy nem messzire halva találtak egy

gyereket. – Hol? – kérdezte Jakov. – Milyen idős volt a gyerek? – De az asszony azt mondta, hogy

nem tudja, és továbbsietett. Másnap a Kijevljanyin megírta, hogy a szakadék egyik nyirkos

barlangjában, legfeljebb másfél versztára a téglagyártól, felfedezték egy tizenkét éves meggyilkolt

orosz fiú, Zsenya Golov holttestét: két nagyobb fiú talált rá, Kazimir Szelivanov és Ivan

Sesztyinszkij, mindketten tizenöt évesek. Zsenya már több mint egy hete halott volt, késszúrások

borították a testét, egy csöpp vér sem maradt benne. Miután eltemették a téglagyár melletti

temetőben, Richter, az egyik kocsis, egy köteg röpiratot hozott, amely a zsidókat vádolta a

gyilkossággal. Jakov áttanulmányozta az egyiket, és látta, hogy a Feketeszázak adták ki. A borítón a

címerük állt, a kétfejű cári sas, alatta pedig ez: Mentsétek meg Oroszországot a zsidóktól. Aznap

éjjel a szobájában Jakov szinte bénultan olvasta, hogy a fiút vallási célokból ölték meg: a zsidók

felfogták a vérét, és a zsinagógába vitték, mert kellett a húsvéti pászka elkészítéséhez. Nevetséges

volt, de azért megijedt. Felállt, leült, megint felállt. Az ablakhoz ment, majd gyorsan visszafordult,

és tovább olvasta az újságot. Nem érezte jól magát, mert a téglagyár, ahol dolgozott, a Lukjanovka

kerületben volt, ahol zsidóknak tilos volt lakni, ő már hónapok óta itt élt, álnéven, tartózkodási

engedély nélkül. Most félt a pogromtól, amellyel az újság fenyegetőzött. Apját is egy nekivadulás

alkalmával ölték meg, alig egy évvel Jakov születése után – pogromnak éppen nem volt nevezhető,

legfeljebb oktalanságnak: két részeg katona elhatározta, hogy lelövi az első három zsidót, aki az

útjába akad; az apja volt a második. De a fiú aztán igazi pogromot is látott iskolás korában, kozák

munkát, háromnaposat. A harmadik reggelen, amikor a házak még füstölögtek, s őt egy fél tucat

gyerekkel együtt kivezették a pincéből, ahol megbújtak, egy fekete szakálla zsidó feküdt az úton

véres tollak között: szájába egy darab fehér hurkát tömtek, és a karját az egyik paraszt disznaja

harapdálta.

2

Éppen öt hónapja, november elején, egy enyhe pénteki napon, mielőtt még az első hó lehullott

volna a stettlre, Jakov apósa – sovány, ideges ember, akinek a ruházatát, úgy látszott, csak az

imádság tartja össze, s ő mintha pálcákból és habart levegőből lett volna egybeszerkesztve –

megérkezett csontvázszerű lovával és rozoga szekerével. Bent ültek a vézna, hideg házban – ez is

kornyadozott, miután Rajszl, a hűtlen feleség már két hónapja megszökött –, és iszogatták az utolsó

pohár teát. Smuél – jóval túl a hatvanon: borzas, szürke szakáll, hurutos szemek, mélyen barázdált

homlok kikotort a kaftánzsebéből egy fél kockacukrot, és Jakov felé nyújtotta, de ő megrázta a fejét.

A házaló – lányának eleven hozománya: semmit se tudott adni, hát szívességekkel pótolta, lehetőleg

szolgálatokkal – a cukron át szívta a teát, de a veje nem édesítette meg a magáét. Keserű volt, és

Jakov az életet vádolta. Az öreg időnként megjegyzéseket fűzött az élethez, de nem vádolt senkit,

vagy ártatlan kérdéseket tett fel, Jakov azonban hallgatott, vagy csak kurtán-furcsán válaszolt.

Miután félig kiszürcsölte a pohár teáját, Smuél felsóhajtott, és azt mondta: – Nem kell prófétának

lenni, akkor is tudom, hogy engem hibáztatsz az én Rajszl lányom miatt. Szomorúan beszélt, fején a

keménykalapja, amelyet egy hordóból halászott ki az egyik szomszédos városkában. Ha izzadt, a

fejéhez tapadt, de vallásos ember lévén, nem bánta. Egyébként foltozott, bélelt kaftánt viselt,

sovány keze kilógott belőle. És nagyon bő cipőt, nem csizmát: abban szaladgált, meg benne is járt a

lába.

– Szóltam én egy szót is? Te hibáztatod saját magad, amiért kurvának nevelted a lányodat.

Smuél szó nélkül előhúzta mocskos kék zsebkendőjét, és belesírt.

– Akkor mondd meg nekem, ha szabad kérdezni, hogy miért nem háltál vele hónapok óta? Így

kell bánni egy feleséggel?

– Legfeljebb hetek voltak, de meddig hálhat az ember egy meddő asszonnyal? Belefáradtam a

próbálkozásba.

– Mért nem mentél el a rabbihoz, amikor kértelek?

– Ő csak ne üsse bele az orrát az én dolgomba, én sem ütöm az enyémet az övébe. Tudatlan

ember, ez az igazság.

– Jóság, az volt benned mindig nagyon kevés – mondta a házaló.

Jakov dühbe gurult, felállt. – Ne beszélj nekem jóságról. Mit kaptam én egész életemben? Mit

adhattam volna másoknak? Mondhatni, árvának születtem – anyám tíz perccel utána meghalt, és te

is tudod, hogy mi lett szegény apámmal. Nem tudom, ki mondott értük kaddist, de az biztos, hogy

én nem, legfeljebb évek múlva. Ha ott vártak a mennyország kapuja előtt, akkor sokáig kellett

várniuk a hidegben, vagy talán még most is várnak. Az egész nyomorult gyerekkoromat egy büdös

árvaházban töltöttem, alig éltem. Almaimban ettem, és mást nem ettem, csak az álmaimat. A

Tórából nem sokat sajátítottam el és a Talmudból még kevesebbet, habár héberül megtanultam,

mert volt érzékem a nyelvhez. Mindegy, a zsoltárokat legalább tudtam. Aztán szakmát kellett hogy

tanuljak, és tízéves korom után öt perccel beadtak inasnak – nem mintha bánnám. Most hát

dolgozom – mondjuk, hogy ez is dolog – a két kezemmel, és van, aki "közönségesnek" nevez, de az

az igazság, hogy nem sokan tudják igazából, mi a közönséges. És ha valaki olyan nagyszerűnek

látszik, csak nézd meg közelebbről. Viszkover, a nogid, szerintem közönséges ember. Egyebe sincs,

csak rubeljei, és ha kinyitja a száját, hallani a csörgésüket. Én mindenféle dolgokat tanultam saját

magam, és már azelőtt is, hogy behívtak katonának, rendesen beszéltem oroszul, sokkal jobban,

mint a többiek, akikre csak úgy ráragad a parasztoktól. Ami keveset tudok, a magam erejéből

tanultam – egy kis történelmet és földrajzot, egy kis természetrajzot, számtant, Spinozától is egy-két

könyvet. Nem sok, de több, mint a semmi.

– Ezek leginkább tréfli dolgok, de azért becsületedre válik – mondta Smuél.

– Hadd mondjam végig. A tíz körmömmel kellett kikaparnom a megélhetésemet. Mit csinálhat

az ember tőke nélkül? Amit más megcsinál, én is megcsinálom, de az nem sok. Megreparálok

akármit, ha összetört – csak a szívet, azt nem. Ebben a stettlben lassacskán szétmegy minden – ki

törődik a lukas háztetővel, ha a hézagokon át az Isten felé kukucskál? És ki tudja megfizetni a

javítást, ha mondjuk mégis kell neki, de nem kell. És ha kell, a legtöbbször ingyen dolgozom. Ha

kapok egy tányér laskát, már szerencsés vagyok. Itt minden lehetőség halva születik. Ne

csodálkozz, ha rosszkedvű vagyok.

– Nekem mondod, milyenek a lehetőségek?...

– Amikor kitört az orosz-japán háború, behívtak, de mire belekerültem volna, már véget is ért.

Hála Istennek. Amikor beteg lettem, kirúgtak. Mit csináljanak egy asztmás zsidóval. Hála Istennek.

Amikor visszajöttem, tovább kapartam a lekopott körmeimmel. Aztán elkezdődött a hosszú

körbe-körbe, amikor megismerkedtem a lányoddal, a végén feleségül vettem, de öt és fél év alatt

nem tudott teherbe esni. Nem kaptam tőle gyerekeket, hát hogy nézhettem az emberek szemébe?

Most meg tessék, megszökik valami idegennel, akivel a fogadóban találkozott – egy gójjal, a

fejemet teszem rá. Ami sok, az sok – mi kell még? Nem akarom, hogy az emberek sajnáljanak,

vagy azt kérdezzék, vajon mit csinálhattam, amiért így meg vagyok átkozva. Én nem csináltam

semmit. Ajándékba kaptam. Ártatlan vagyok. Túl sokáig voltam árva. Mit tudtam harminc év alatt

szerezni ebben a temetőben? Összesen tizenhat rubelt, azt is úgy, hogy mindenemet eladtam. Hát

akkor ne beszélj nekem a jóságról, mert nincs annyi, hogy adjak is belőle.

– Jóságot akkor is adhatsz, ha nincs semmid. Nem a pénzre gondolok. A lányomra gondolok.

– A lányod nem érdemel semmit.

– Egyik rabbitól a másikhoz futott, minden városban, ahová csak elvittem, de senki se tudta

megígérni, hogy gyereke lesz. Futott a doktorokhoz is, ha volt egy rubelje, de azok is csak ugyanazt

mondták. A rabbiknál olcsóbb volt. Így aztán megszökött – óvja meg az Isten. A vétkesek is az ő

gyermekei. Vétkezett, de el volt keseredve.

– Bár szöknie kéne, amíg él.

– Éveken át jó feleséged volt. Minden bajodat megosztotta.

– Megosztotta, amit ő okozott. Jó feleség volt az utolsó percig, vagy az utolsó hónapig, vagy az

utolsó előtti hónapig, azazhogy rossz feleség volt, hogy esne belé a fekete kolera!

– Isten őrizz – kiáltotta Smuél, és felugrott. – Essen beléd! Forgott a szeme, durván átkozta

Jakovot, és kiszaladt a házból.

Jakov mindent eladott a rajta lévő ruháján kívül, amelyet úgy viselt, mint a parasztok: hímzett

inget a nadrágján kívül, övvel, a nadrágszárat beletűrve magas ráncos csizmájába. Meg egy kopott,

foltozott, barna báránybőr parasztkabátot, amely néha csakugyan úgy tudott bűzleni, mint a birka.

Megtartotta a szerszámait és néhány könyvet: Szmirnovszkij Orosz nyelvtan-át, egy

biológiatankönyvet kezdőknek, Spinoza válogatott lapjai-t és egy legalább huszonöt éves, viharvert

atlaszt. A könyveket batyuba kötötte egy darab görcsös madzaggal. A szerszámok egy lisztes

zsákban voltak, annak is bekötötte a száját, de a kézifűrész pengéje kiállt. Valami ennivalót is

belecsavart egy újságpapír tölcsérbe. Bútorait, azt a néhány roncsot, otthagyta – az ószeres csak

pénzért lett volna hajlandó elvinni –, azonkívül két garnitúra repedt edényt, ez is eladhatatlan volt,

csináljon vele Smuél, amit akar – használja, törje össze, dobja a tűzbe – úgysem ér semmit. Rajszl

két garnitúrát tartott, az apja miatt, bár neki mindegy volt. De a lóért meg a szekérért a házaló egy

egész jó tehenet kap cserébe. Folytathatja a lánya kis tejüzletét. Kevesebbet úgysem igen fog

keresni vele, mint a házalással. Jakov ismerősei közül Smuél volt az egyetlen, aki összeházalta a

semmit, aztán darabonként és cserepenként eladta igazi kopejkákért. A semmit néha disznósörtére,

gyapjúra, gabonára, cukorrépára cserélte el, és parányi mennyiségekben szárított halat, szappant,

kendőt, cukorkát árult a parasztoknak. Ehhez volt tehetsége, és csodálatosképpen megélt belőle.

"Aki fogat adott, kenyeret is ad." De a leheletén nem érződött semmi – se kenyér, se más.

Jakov bő ruhát és magas süveget viselt; nyurga, ideges ember volt, a füle nagy, a keze kemény és

foltos, a háta széles, az arca szenvedő, csak a szürke szeme és barnás haja derítette fel egy kissé. Az

orra néha zsidós volt, néha nem. Senki se lepődött meg rajta, hogy – Rajszl szökése után –

leborotválta rövid, vöröses szakállát. "Vágd le a szakállad, és nem hasonlítasz többé a Teremtődre"

– óvta Smuél. Azóta más zsidók is megfeddték, hogy olyan, mint egy gój, de ő se nem bánkódott

rajta, se nem örült neki. Fiatalnak látszott, de öregnek érezte magát, s ezért nem vádolt senkit, még a

feleségét sem; a sorsot vádolta, önmagát kímélte. Mozdulatain látszott az idegessége. Többnyire

gyorsabban mozgott, mint kellett volna, hiszen nem sok dolga akadt, de azért mindig csinált

valamit. Mégiscsak mesterember volt, nem tehette ölbe a kezét.

Feldobta a holmiját a nyitott szekérre – alul, a két hátulsó kerék között egy rozsdás vödör lógott

–, és egy elégedetlen pillantást vetett a gebére: vedlett külsejű, gacsos lábú jószág, csontos, barna

test, nagy, ostoba szemek – de Smuéllal nagyon jól összefért. Nem sokat kívántak egymástól, és

békében éltek. A ló többnyire azt tette, amit akart, és Smuél ráhagyta. Most mondd, mit számít egy

kis késés ebben a bolond világban? Holnapra se lesz gazdagabb. A mesterember dühös volt magára,

amiért átvette a rozzant jószágot, de úgy gondolta, inkább kössön ilyen kancsal alkut Smuéllal, mint

hogy semmit se kapjon a tehénért egy paraszttól, aki megkívánja. A vér nem válik vízzé, még egy

apósé sem. Bár a környéken sehol sem volt vasútállomás, és a postakocsi csak kéthetenként jött az

utasokért, Jakov úgy is eljuthatott volna Kijevbe, ha nem veszi át a lovat meg a szekeret. Smuél

felajánlotta, hogy elviszi azon a harminc-egynéhány versztás úton, de Jakov jobbnak látta, ha

megszabadul tőle, és egyedül utazik. Úgy gondolta, mihelyt beér a városba, néhány rubelért eladja a

lovat meg a szánalmas kordét – ha nem egy hentesnek, legalább egy ószeresnek.

Dvojra, a sötét tőgyű tehén, kint volt a viskó mögötti réten, egy lombjavesztett nyárfa alatt

legelészett, és Jakov kiment hozzá. A fehér tehén felemelte a fejét, és nézte, ahogy közeledik. Jakov

megveregette sovány oldalát. – Isten veled, Dvojra – mondta –, sok szerencsét. Amid maradt, add

oda Smuélnak, ő is szegény ember. – Szeretett volna mást is mondani, de nem bírt. Kitépett egy kis

zizegő, sárguló füvet, odaadta a tehénnek, aztán visszatért a lóhoz és a szekérhez. Smuél közben

újra előkerült.

Miért viselkedik úgy, mintha ő hagyott volna cserben?

– Nem azért jöttem vissza, hogy veszekedjek valakivel mondta Smuél. – Nem akarom védeni,

amit csinált: nekem legalább úgy fájt, mint neked. Úgy éljek: mikor a rabbi azt mondja róla, hogy

halott, a szájam igazat ad neki, de a szívem nem tud. Először is ő az egyetlen gyermekem, és talán

kell nekem még több halott? Számtalanszor elátkoztam, de kérem az Istent, hogy ne hallgasson

meg.

– Jó, én indulok – mondta Jakov. – Viseld gondját a tehénnek.

– Ne menj még – kérte Smuél, szánalmasan nézve rá. Ha maradsz, talán visszajön Rajszl.

– És ha visszajön, kit érdekel?

– Ha türelmesebb lettél volna, nem hagyott volna el.

– Öt év, azazhogy majdnem hat, éppen elég a türelemből. Elegem volt. Én kivártam volna a

törvényes tíz esztendőt, de ő elszelelt valami mocskos idegennel, úgyhogy betelt a pohár, köszönöm

szépen.

– Ki szólhat rád egy rossz szót? – Smuél szomorúan felsóhajtott. Aztán egy idő múlva

megkérdezte: – Volna dohányod egy vékony cigarettára, Jakov?

– Üres a dóznim.

A házaló élénken összedörzsölte száraz tenyerét.

– Hát ha nincs, akkor nincs, csak azt nem értem, hogy mi a csudát akarsz te Kijevtől. Veszélyes

város, telis-teli templomokkal és antiszemitákkal.

– Engem mindig csak becsaptak, elejétől fogva – mondta Jakov keserűen. – Hogy én min

mentem keresztül, azt úgyis tudod, arról nem is beszélve, hogy itt éltem le az egész életemet, kivéve

azt a néhány hónapot, amíg katona voltam. A stettl kész börtön, semmit se változott Hmelnyickij

ideje óta. Lassan rothad, és a zsidók is rothadnak benne. Itt mindnyájan rabok vagyunk, minek is

mondjam, hát úgy döntöttem, ideje, hogy másutt is körülnézzek. Meg akarok élni, meg akarok

ismerkedni egy kicsit a világgal. Olvastam egypár könyvet az elmúlt években, és hihetetlen, hogy

mi minden történik, amiről egyikünk se tud semmit. Nem azt mondom, hogy mindjárt Tibetbe

akarok eljutni, de amit Szentpétervárott láttam, az érdekes volt. Fehér éjszakák, ugye: ki hitte volna

azelőtt, pedig tudományos tény; igenis vannak. Amikor leszereltem, úgy gondoltam, a lehető

leghamarabb kiszabadulok innét, de aztán megfogott ez is, az is: például a lányod.

– A lányom el akart menekülni innét, mihelyt összeházasodtatok, de te nem voltál hajlandó.

– Igaz – mondta Jakov –, az én hibám volt. Gondoltam, rosszabb már úgyse lehet, hát akkor jobb

lesz. De tévedtem ebben is, abban is, úgyhogy most már elég. Végre úton vagyok.

– A Körzeten kívül csak a gazdag zsidók meg a diplomások kapnak tartózkodási engedélyt. A

cár nem akarja, hogy mindenütt szegény zsidók hemzsegjenek az országában, és Sztolipin csak

uszítja, hogy szakadna meg a tüdeje. Phű! – Smuél kiköpött a két ujja között.

– Mivel diplomás nem lehetek, mert nincs meg hozzá az iskolám, marad a gazdagság. Ahogy

mondani szokás: az utolsó ingemet is odaadnám, hogy milliomos lehessek. Ha szerencsém van,

talán viszem valamire a külvilágban.

– Mi az a világ? – kérdezte Smuél. – Ugyanaz, mint a stettl: emberek, megpróbáltatások,

gondok, körülmények. De itt legalább velünk van az Isten.

– Velünk van, amíg a kozákok meg nem jönnek, aztán másutt. Odakint a budiban, ott ni.

A házaló elfintorodott, de válasz nélkül hagyta ezt a megjegyzést. – Majdnem ötvenezer zsidó él

Kijevben – mondta –, egy-két kerületben szabad lakniuk, és mindjárt útba esnek, ha jön egy új

pogrom, és hullani kezdenek a csapások. És a nagyobb helyeken gyorsabban fognak hullani, mint

itt. Ha meghalljuk az ordításukat, kiszaladunk az erdőbe. Mért akarsz te egyenest odasétálni a

Feketeszázak markába, hogy lógatnák fel őket a nyelvüknél fogva?

– Az az igazság, hogy tele vagyok kívánságokkal, amiket nem tudok kielégíteni, itt legalábbis

soha. Ideje, hogy kidugjam a fejem, és szerencsét próbáljak. Azt mondják, más helyütt a szerencse

is más.

– Egy-két éve, Jakov, te egészen másféle ember vagy. Mik azok a fontos kívánságok?

– Amik nem bírnak aludni, és engem is ébren tartanak, hogy legyen társaságuk. Mondtam már:

egyszer-egyszer teli gyomor. Olyan munka, amiért rubel a fizetség, nem pedig kása. Meg egy kis

műveltség is, ha lehet, és most nem arra gondolok, ahogy a munkások a Tórát tanulják munka után.

Abból már kivettem a részem. Én arra vagyok kíváncsi, hogy mi történik a világban.

– Benne van a Tórában, az égvilágon minden benne van. Hagyd békén, Jakov, a rossz

könyveket, a tisztátlanokat.

– Nincsenek rossz könyvek. Csak az a rossz, ha valaki fél tőlük.

Smuél kiszabadította a fejét a kalapjából, és megtörölte homlokát a zsebkendőjével.

– Jakov, ha idegenbe vágyol, akkor törökök ide, törökök oda, mért nem mész Palesztinába, ahol

zsidó fákat és hegyeket láthat a zsidó, és zsidó levegőt szívhat? Ha volna rá csak egy kicsike

lehetőségem, én oda mennék.

– Én ebben a nyavalyás községben csak kolduséletet találtam. Most hadd lássam, mi lesz

Kijevben. Ha ott tisztességesen meg tudok élni, jól van. Ha nem, koplalni fogok, élére rakom a

garast, és megpróbálok eljutni Amszterdamba, onnan pedig Amerikába. Egyszóval, vagyonom

nincsen, de terveim vannak.

– Akár vannak, akár nincsenek, ennek nem lesz jó vége.

– Az eleje se volt jó – mondta Jakov. – Na, minden jót, Smuél. Lassan elmúlik a délelőtt,

indulnom kell.

Felkapaszkodott a szekérre, és a gyeplő után nyúlt.

– Veled megyek a szélmalmokig. – Smuél is felkapaszkodott az ülésre a másik oldalról.

Jakov meglegyintette a gebét egy nyírfavesszővel, melyet az öreg ott tartott az ülés szélébe fúrt

lukban, de a ló, miután riadtan nekilendült, hirtelen megtorpant, és mozdulatlanul állt az úton.

– Én a magam részéről sose használom – közölte a házaló. – Csak figyelmeztetőnek áll ott. Ha

megmakacsolja magát, eszébe juttatom, hogy ott van. Talán jólesik neki, ha emlegetem.

– Akkor jobb lesz, ha gyalog megyek tovább.

– Türelem. – Smuél csettintett. – Gyí, te, gyönyörűm (tudniillik nagyon hiú). Zabbal etesd,

Jakov, ha csak teheted. Ha túl sok füvet kap, felfúvódik.

– Ha felfúvódik, majd kifingja magát. – Megrántotta a gyeplőt.

Jakov nem nézett hátra. A gebe megindult a kanyargós úton, fekete szántóföldek között, itt-ott

gömbölyű szénakazlak álltak, bal kéz felől messziről látszott a parasztok temploma; aztán enyhe

kaptató következett, a temető keskeny, köves útja, egy-két sovány, sárga fűzfa a sírok között és a

sírkövekkel teliszórt alacsony domb körül, ahol Jakov szülei is nyugodtak: a húsz-egynéhány éves

férj és a felesége. Jakov úgy tervezte, hogy még kimegy a gyommal benőtt sírjukhoz, de az utolsó

pillanatban elhagyta a bátorsága. Sebet érzett a fejében, a múltat. Raj szí jutott az eszébe, és

elcsüggedt.

Rácsapott a nyírfavesszővel a gebe bordájára, de az attól sem mozgott szaporábban.

– Hanukka lesz, mire Kijevbe érek.

– Ha nem érsz oda, hát azért lesz, mert Isten nem akarja. Semmit se fogsz mulasztani.

Az egyik megdőlt sírkő mellől egy toprongyos snorrer odakiáltott: – Hé, Jakov, péntek van.

Megér egy kétkopejkást egy szombati áldás? Az adakozót elkerüli a halál.

– Kisebb gondom is nagyobb a halálnál.

– Adjál kölcsön egy-két kopejkát, Jakov – mondta Smuél.

– Ma még nem kerestem annyit.

A snorrer – csúnya lábú alak – legójozta, a szája eltorzult, a szeme dühösen felvillant. Jakov

kiköpött az útra.

Smuél imát mondott, nehogy rontás érje.

A gebe ügetni kezdett, húzta a rozoga szekeret a tengelyhez ütődő vödörrel, a temetődomb alján

a kanyargós úton. Elhaladtak a szegényház mellett, roskatag épület volt, egy hozzáragasztott

résszel, az árváknak, ettől Jakov elfordította a szemét, majd egy fahídon át bekocogtak a település

népesebb részébe. Maguk mögött hagyták Smuél kunyhóját, egyikük sem nézett oda. A keskeny

patak mellett a bedeszkázott ablakú, megfeketült fürdőház állt, és Jakovnak hirtelen bizseregni

kezdett a bőre egy fürdő után, elképzelte magát a sűrű gőzben, amint vesszőseprűvel csapkodja

beszappanozott testét, és közben a fürdőszolga vizet önt a fejére. Isten, áldd meg a szappant meg a

vizet, szokta mondogatni Rajszl. Még egykét óra, és a fürdőház repedésein áradni fog a gőz,

odabent meg alig férnek a péntek estére tisztálkodó zsidók.

Tovább zötyögtek a kerékvágásokkal barázdált, poros utcán: az egyik oldalon zsúpfödeles házak,

a másikon gyomos, szabad földek. Egy nagy parókájú zsidónő kint ül a küszöbén, térde között egy

véres nyakú tyúkkal, azt kopasztotta, s közben az egyik paraszt kocáját átkozta, amiért a maradék

krumpliját is ki akarja túrni a földből. Az árokban vértócsa jelezte, hogy itt járt a sakter. Valamivel

odébb egy csavart szarvú, szakállas fekete kecske állt, egy cövekhez erősítve, rámekegett a lóra, és

támadásra lendült, de a nyakán megfeszült a kötél, s bár a cövek kidőlt, a kecske a hátára esett.

Némelyik házikónak inkább csak lógott az ajtaja, és a lépcső – ha volt – megereszkedett. A

kerítések ide-oda dőltek, és úgy látszott, bármely pillanatban összeroskadhatnak, minden

figyelmeztetés nélkül, ami bosszantotta a mesterembert, mert ő úgy szerette, ha minden a helyén

van, és rendesen működik.

Ma este mindenütt világos lesz az ablak a fehér gyertyáktól. Világos lesz – de csak másoknak.

A ló cikcakkban közeledett a piactérhez, itt már jobb lett a házak külseje, némelyik nagy volt és

tetszetős, nyaranta viruló virágoskerttel.

– Fene a gazdag bőrötökbe, egyétek meg – dörmögte Jakov.

Smuélnak ehhez nem volt hozzáfűznivalója. Elméje, mint mondogatni szokta, már kimerítette

ezt a témát. Nem irigyelte a gazdagokat, nem kívánt egyebet, csak egy kis részt a vagyonukból –

éppen csak annyit, hogy megéljen, miközben keményen dolgozik a megélhetéséért.

A piactér nagy, tágas négyszög volt, két oldalán faházak, némelyiknek a földszintjén üzletek, és

a téren hemzsegtek a gabonával, zöldséggel, fával, állatbőrökkel, miegymással megrakott

parasztszekerek. A bódék és dézsák körül főleg asszonyok tolongtak; be kellett vásárolni szombatra.

Bár Jakov többnyire a piactéren szokott tanyázni, most nem integetett senkinek, és neki sem intett

senki.

Nem bánom, hogy elmegyek, gondolta. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem.

– Kinek szóltál? – kérdezte Smuél.

– Ki van itt, akinek szólnom kellett volna? Majdnem senki. Különben se tartozik senkire. Nézd,

megmondom őszintén: nehéz a szívem... de torkig vagyok ezzel a hellyel.

Csak a két barátjától búcsúzott el, Lejbis Polikovtól és Haszkel Gyembótól. Az egyik vállat vont,

a másik egy szó nélkül megölelte, és kész. Egy hentes felnézett a zötyögő szekérre – közben egy

rikácsoló, csapkodó tyúkot emelt a magasba vastag sárga lábánál fogva –, és mondott valami

szellemeset a vevőinek. Az egyik vevő, egy fiatalasszony, odafordult, kiáltott valamit Jakovnak, de

a szekér már ki is gördült a piactérről, felriasztva a kerékvágásban megtelepedett csirkéket és egy

rakás hápogó kacsát.

Feltűnt a kupolás zsinagóga, kovácsolt szélkakasával: himlőhelyes, sárga falú, tölgyfa kapus

épület, amelyben pillanatnyilag teljes béke honolt. Jó néhányszor kifosztották már. Az udvar üres

volt, csak egy fekete kalapos zsidó ült egy padon, és összehajtogatott újságját olvasta a napfényben.

Jakov az elmúlt években ritkán fordult meg a zsinagógában, de azért jól emlékezett a hosszúkás,

magas mennyezetű helyiségre, a rézkarú lámpásokra, a színes ovális ablakokra, a faragott

gyertyatartós imaállványokra és a zsámolyokra, hiszen sok időt töltött itt, nagyjából haszontalanul.

– Gyí – mondta.

A városka túlsó szélén – minden stettl egy-egy sziget volt, körülötte az orosz tenger – egy

szélmalomhoz értek, foltozott vitorlája lassan, nehézkesen forgott; Jakov rántott egyet a gyeplőn, és

a ló megtorpant.

– Itt elválnak az útjaink – fordult a házalóhoz.

Smuél kihúzott a zsebéből egy hímzett szövetzacskót.

– Ne felejtsd itt – mondta zavartan. – A fiókodban találtam, mielőtt elindultunk.

A zacskóban egy kisebb zacskó volt, imaszíjakkal. Azonkívül egy talesz és egy imakönyv. A

zacskót Rajszl varrta az egyik ruhája anyagából, még a házasságuk előtt, és ráhímezte a

Tízparancsolat tábláit.

– Köszönöm. – Jakov hátralódította a zacskót a többi holmi közé.

– Jakov – mondta Smuél nagy hévvé! –, ne feledkezz meg az Istenedről!

– Ki feledkezik meg a másikról? – kérdezte vissza dühösen Jakov. – Mit kapok én tőle azon

kívül, hogy nagyokat üt a fejemre, és az arcomba hugyozik? Hát akkor mit imádjak rajta?

– Ne beszélj úgy, mint egy mesümed. Maradj meg zsidónak, Jakov, ne hagyd el az Istent.

– A mesümedek Istent cserélnek. Nekem nem kell sem az egyik, sem a másik. Olyan világban

élünk, ahol szaporán ketyeg az óra, ő meg fent ül az időtlen hegység tetején, és csak bámul a

semmibe. Nem lát minket, és nem is törődik velünk. Nekem mama kell az a falat kenyér, nem a

paradicsomban.

– Hallgass énrám, Jakov, fogadd meg a tanácsomat. Én már többet megéltem, mint te. Van egy

síl Kijevben, a Podol kerületben. Eredj oda sábeszkor, jobban fogod érezni magad. "Boldogok, akik

Istenbe vetik birodalmukat."

– Inkább a szocialista Bund gyűléseire kéne járnom, érted, oda, nem pedig a sílbe. De az az

igazság, hogy nem szeretem a politikát; ne kérdezd, miért. Mit ér az egész, ha az ember nem aktív

harcos? Hiába, ilyen a természetem. Inkább a filozófia felé hajlok, bár nem sokat értek semmihez.

– Vigyázz – mondta Smuél izgatottan –, ellenségeink között élünk. A legjobban úgy vigyázhatsz

magadra, ha megmaradsz Isten védelme alatt. Lehet, hogy ő nem tökéletes, de mi se vagyunk azok.

Sebtiben megcsókolták egymást, és Smuél lekászálódott a szekérről.

– Isten veled, gyönyörűségem – kiáltotta a lónak. – Isten veled, Jakov. Gondolni fogok rád, ha

majd a Tizennyolc Áldást mondom. Ha netán találkoznál Rajszllal, mondd meg neki, hogy az apja

várja.

Smuél baktatva megindult vissza a zsinagóga felé. Már jó messzire volt, amikor Jakovnak

elszorult a szíve: elfelejtett odacsúsztatni neki egy-két rubelt.

– Na, akkor gyerünk. – A gebe felcsapta az egyik fülét, nekidurálta magát, ügetett egy kicsit,

aztán csak fáradtan poroszkált.

Szép kis út lesz, gondolta Jakov.

A ló hirtelen megtorpant: egy mezeiegér futott át az úton.

– Gyí, az anyád... – de a gebe meg se moccant.

Egy paraszt jött az úton, botjával ösztökélte hosszú szarvú ökrét.

– Ostorból ért a jószág – szólt oda oroszul.

Jakov csépelni kezdte a lovat a nyírfavesszővel, amíg ki nem serkent a vére. A ló nyerített, de

úgy maradt, odacövekelve. A paraszt nézte őket egy darabig, aztán továbbment.

– A kurva anyád – mondta Jakov a lónak. – Sohase érünk Kijevbe.

Már-már azt se tudta, hová legyen kétségbeesésében, amikor a fák alól, megzörgetve az avart,

egy barna kutya bújt ki az útra, és megugatta a lovat. A gebe futásnak eredt, Jakov alig fogta a

gyeplőt. A kutya csak kergette őket, éles hangon ugatott a ló patái körül, aztán az út egyik

kanyarulatában eltűnt. De a szekér továbbgurult, a vödör csörömpölt, a kerekek imbolyogtak, a

gebe ügetett, ahogy csak bírt.

Vitte a szekeret a kemény földúton, az egyik oldalon lejtős part ereszkedett alá egy szelíd

folyóhoz; a másikon egy parasztfalu szétszórt fakunyhói álldogáltak rothadó szalmafedelükkel.

Jóllehet érződött a szegénység, és túl sok disznó hempergőzött mindenfelé, a kunyhók jobban

mutattak, mint a stettl vityillói. Egy szakállas paraszt fát aprított, egy asszony vizet húzott fel a falu

kútjából. Mind a ketten megálltak, rábámultak. Csak egy versztára volt a lakóhelyétől, és máris

idegen a világban.

A ló továbbkocogott, Jakov elnézte a földeket, némelyik már fel volt szántva, azelőtt zab, széna,

cukorrépa nőtt rajta, a szénakazlak feketén váltak ki az erdő hátteréből. Egy varjú lassan elrepült az

egyik búzaföld tarlója fölött. Jakov azon kapta magát, hogy a községi legelőkön, a lusta, vemhes

felhők alatt legelésző birkákat és kecskéket számlálgatja. Borús és bánatos volt az ősz, a földek

körül az erdőkben jórészt még le sem hulltak a fákról az elszáradt levelek. Tavaly ilyenkor már

havazott. Jakov általában szerette a tájat, de most valami nyomás volt rajta. A nyári zsongásból és

villódzásból semmi se maradt. Az ibolyaszínű távolban mélabúsnak, végtelennek látszott a sztyepp.

A ló oldalán ugyan már behártyásodott a seb, de azért még apró píros csöppek szivárogtak

belőle, és odacsalták a legyeket; Jakov elhessegette őket, anélkül, hogy az állathoz ért volna. Azt

hitte, mindjárt jobb kedve lesz, ha kiér a stettlből, de most nem érzett megkönnyebbülést. Valami

elégedetlenség bántotta, mélyen megbújva, be nem vallottan: hogy azért ment el, mert nem volt más

választása. Otthagyta azt az egykét barátját. A szokásai, a legszebb emlékei – már amilyen szépek

voltak – mind ott maradtak. De ott maradt a szégyene is. Azért ment el, mert rosszabbul tudott

megélni – bár azért sírásó nem lett belőle –, mint sok ismerőse, akinél okosabbnak és ügyesebbnek

tudta magát. Azért ment el, mert gyermektelen férj volt – "eleven, de halott", ahogy a Talmud

mondja az ilyen emberekről –, s méghozzá elkeseredett, elhagyott férj. Ha Rajszl hű maradt volna,

talán el sem megy. Hát akkor jobb, ha nem volt hű. Örülni kell, hogy megszabadult attól a meddő

élettől. De azért nyugtalanította, hogy idegenbe megy, idegenek városába – akár zsidó, akár

keresztény: az idegen csak idegen –, voltaképp tiltott helyre. A szent Kijev, az orosz városok anyja!

Tíz-húsz versztányi körzetben jól ismerte a mezővároskákat, de Kijevben csak egyszer volt, nyáron,

egy hétre. Most az idegenség szorongató érzése bántotta: hogy nem tudja, mi van ott, nem lehet

megjósolni vagy világosan elképzelni. Csak a podoli nyomorúságos zsúfolt bérkaszárnyák sora

jelent meg a szeme előtt. Vajon rá is ugyanaz az üres szegénység, ugyanaz a sivár élet vár, mint az

ottani zsidók tömegére, akik éppen olyan szegények, mint ő, vagy talán mégiscsak sikerül valahogy

zöld ágra vergődnie? De az ő korában? – már elmúlt harminc. Mindig nehezen talált munkát. Azzal

a néhány rubellel a zsebében meddig lehet kihúzni, hogy éhen ne haljon? Miért lenne jobb a holnap,

mint a ma? Talán rászolgált valamivel?

Sok mindentől félt, s mivel ritkán utazott nagyobb távolságra, félt az utazástól is. Viszketett a

talpa, ami a vénasszonyok szerint azt jelenti: "Messzire fogsz utazni." Jó, jó, de vajon elér-e oda? A

ló megint lelassított, ostoba fejére ráhajolt a sötét évszak. És ha azoknak a felhőknek – most már

feketék és súlyosak – egyszerre csak felhasad a bendője, és hóval borítják el a világot? Bírná-e

akkor a ló? Elképzelte a sűrű havazást, néhány perc alatt olyan fehér lesz az út meg a táj, hogy nem

látni, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik, s a szekér megtelik hóval. A gebe persze

megáll. Ütheti, verheti, amíg a csontja is át nem dereng a vérén, de ez olyan fajta, hogy inkább

nyugodtan lefekszik a hóba, csak azért is. "Fáradt vagyok, testvér. Ha tovább akarsz menni ebben a

viharban, eredj Isten hírével. De énrám ne számíts. Én aludni fogok, és ha fel se ébredek többé,

annál jobb. A hó legalább meleg." Jakov látta önmagát, amint a hófúvásban kóvályog, és végül

odavész.

De a ló nem szólt semmit, és a hó nem akart eleredni – az eső sem. Hűvös idő volt, feltámadt a

szél – meglobogtatta a ló sörényét –, és a ló ráérősen kocogott ugyan, de kitartóan. Mégis, ahogy

egy ligetbe értek, fekete ágú fák közé, és a lombtalan gallyak sötéten fonódtak össze a magasban

Jakov feje fölött, az erdőcske egyre komorabb lett, és Jakovot, aki még mindig az időjárás

változását leste, megint elfogta a kínzó idegesség. Szeme fölé emelte kezét a borongós fényben, és

előrebámult: kanyargós út, sehol egy szemernyi hó. Elég volt ebből, gondolta, eszem valamit.

Mintha a gondolataiban olvasott volna, a gebe megállt, nem is kellett visszarántani a gyeplőt. Jakov

leszállt az ülésről, és a kantárnál fogva az út szélére húzta a lovat. A ló szétvetette hátsó lábait, és

sárga vízsugarat eresztett az útra. Jakov a barna páfrányokra vizeit. Jobban érezte magát, kitépett

néhány maroknyi száraz füvet, s mivel abrakos tarisznyát hiába keresett a szekérben, kézből adott

enni a lónak. A gebe két oldala úgy járt, mint a fújtató, csorba sárga fogai őröltek, végül már

habzott a fű. Jakovnak megkordult a gyomra. Leült egy napsütötte fa alá, feltűrte báránybőr

gallérját, és kinyitotta az elemózsiás csomagot. Megevett valamennyit egy hideg, főtt krumpliból,

lassan rágta, aztán egy fél uborkát, szemcsés sóval meghintve, s hozzá egy darab savanyú fekete

kenyeret. Hej, egy kis tea, gondolta, vagy ha nem, hát legalább egy kis édesített, meleg víz. Háttal a

fának támaszkodva elaludt, hirtelen felriadt, és visszakapaszkodott a szekérre.

– Késő van, a fene egye meg, gyerünk, indulás.

A gebe nem akart mozdulni. Jakov az ostor után nyúlt. Aztán meggondolta magát, lemászott,

leakasztotta a rozsdás vödröt, és elment vizet keresni. Talált is egy kis patakot; a vödör lukas volt,

de azért félig megtöltve odavitte a lónak – hiába, nem akart inni.

– Hát játszani nem fogunk. – Jakov kiöntötte a vizet, visszaakasztotta a vödröt a szekér alatti

kampójára, és felmászott az ülésre. Megsuhogtatta az ostort. A gebe oldalt csapta a fülét, és rászánta

magát a mozgásra – ha ugyan mozgásnak lehet nevezni. Mindenesetre, most már nem ott volt, ahol

az előbb. Jakov megint megsuhogtatta az ostort, és a ló egy pillanatnyi tétovázás után ügetni

kezdett. A szekér zörögve gurult utána.

Így mentek egy darab úton, aztán beértek egy öregasszonyt: zarándok lehetett, lassan bandukolt,

hosszú botjára támaszkodva, nehézkes, paraszti alak, férficipőben, a hátán tarisznya, feje körül

vastag kendő.

Jakov az út szélére kanyarodott, hogy megkerülje, de közben odakiáltotta: – Elvigyem, anyó?

– Áldja meg a Jézus Krisztus. – Három szürke foga volt.

Jézussal ugyan nem megyek semmire. Pech, gondolta. Segített az öregasszonynak

felkapaszkodni az ülésre, és meglegyintette a lovat a nyírfa ostorral. Nagy meglepetésére a ló

folytatta az ügetést. Aztán az út kanyarulatában a jobb oldali kerék nekiütődött egy kőnek, és

nagyot reccsenve eltört. A szekér megbillent, leereszkedett a hátulja, a bal oldali kerék befelé dőlt.

Az öregasszony keresztet vetett, lassan lekászálódott az útra, és tovább baktatott vastag botjával.

Nem nézett hátra.

Jakov elátkozta Smuélt, amiért rásózta ezt a szekeret. Leugrott a földre, megvizsgálta a törött

kereket. A kopott vasabroncs lejött róla. A keréktalp behajlott, két küllő szilánkokra hasadt. A

szétment kerékagyból kocsikenőcs szivárgott. Jakov felnyögött.

Öt percnyi tehetetlen kábulat után levette a szekérről a szerszámos zsákját, kioldozta, és kirakta a

szerszámokat az útra. De hiába került elő a szekerce, a fűrész, a gyalu, a bádogos-olló, a vinkli, a

gitt, a drót, a hegyes kés és két ár, ezzel nem lehetett megreparálni a törést. Még a legjobb

körülmények között is legalább egy nap kellene a javításra. Arra gondolt, venne egy másik kereket

egy paraszttól, ha olyat kapna, amelyik passzol, vagy majdnem passzol, de hol az a paraszt? Ha

nincs rájuk szükség, az ember alig tudja kirázni őket a szakállából. Jakov feldobálta a törött kerék

darabjait a szekérre, összekötözte a szerszámokat, és borúsan várta, hogy megjelenjen valaki. Nem

jött senki. Arra gondolt, visszamegy a stettlbe, de aztán eszébe jutott, hogy torkig van. A szél

hidegebben, élesebben fújt, befurakodott a kabátja alá és a két lapockája közé. Alkonyodon, az ég

elsötétült.

Ha lassan megyek, talán három keréken is elvergődök a legközelebbi faluba.

Megpróbálta, igyekezett könnyedén balra húzódni az ülésen, amennyire csak lehet, és könyörgött

a gebének, hogy vigyázzon. Nagy megkönnyebbülésére haladtak is egy fél versztát, bár a hátsó

kerék erősen nyikorgott. Megint beérte a zarándokasszonyt, és éppen oda akart szólni, hogy most

nem veheti fel, amikor a másik hátulsó kerék nagyot csikordult a tengelyen, és összeroppant: a

szekér hátulja tompa puffanással zuhant az útra, a vödör csörömpölt. A ló megtántorodott,

felhorkant, felágaskodott. Jakov is megdőlt, veszélyes szögben, megbénult.

Végül is lekecmergett az ülésről. "Ki találta ki ezt az én életemet?" Mögötte az üres, fátlan

sztyepp, előtte az öregasszony. Most egy hatalmas feszület előtt állt az út szélén, keresztet vetett,

aztán lassan térdre ereszkedett, és verni kezdte a fejét a kemény földhöz. Annyit verte, hogy

Jakovnak belefájdult a feje. Ezen a részen lakatlan volt a sötétedő sztyepp. Jakov attól tartott, hogy

köd lesz és tombolni kezd a szél. Eloldozta a lovat, kiszabadította a faigából, összefogta a gyeplő

szárait. A szekér mellé taszigálta a lovat, felkapaszkodott az ülésre, onnan a ló hátára. Egy pillanat,

és máris a földön volt. Jakov rárakta a szerszámos zsákot, a könyves batyut meg a többi csomagot a

megdőlt ülésre, maga köré tekerte a gyeplőt, és megint lóra ült. A szerszámokat a vállára vetette, bal

kezével a többi holmit fogta, a ló hátára téve, jobb kezével a gyeplőt markolta. A ló nekiiramodott.

Jakov maga is meglepődött, hogy nem esik le róla.

Elhagyták a feszület előtt térdepelő öregasszonyt. Jakov ostobán és bizonytalanul érezte magát a

lovon, de kitartott. A gebe most már lassabban ügetett, aztán még lassabban poroszkált. Végül

teljesen megállt. Jakov az idők végezetéig elhalmozta átkaival, és a ló fel is támadt, lépésben

megindult újra. Mikor aztán haladni kezdtek, a mesterember, aki még sohasem ült lovon – maga

sem tudta volna megmondani, hogy miért: talán mert sohasem volt lova –, jószerencséről, sikerről,

gazdagságról álmodozott. Kényelmes háza volt, jó műhelye – vagy talán valami kis gyárféle is –,

hűséges felesége, fekete hajú, csinos, és három egészséges gyermeke, áldja meg őket az Isten. De

amikor megnyugodott a gebe hátán, indulatosan gondolt vissza az apósára, öklözni kezdte a

jószágot, és végtelenül sivárnak látta a jövőjét. Könyörgött az állatnak, hogy siessen – sötét volt, és

a sztyeppi szél vágott, mint a kés –, de most, hogy megszabadult a szekértől, a ló szemügyre akarta

venni a világot. Néha egy kis fűért is megállt: hallatszott, ahogy tépkedi csorba fogaival, és ide-oda

keringőzött az út egyik széléről a másikra. Időnként megfordult, és visszafelé kocogott néhány

lépést. Jakov őrjöngve fenyegette az ostorral, de mind a ketten tudták, hogy ostor már nincsen.

Kétségbeesésében belerúgott a ló hasába. A gebe felgörbítette a hátát; olyan érzés volt, néhány

veszélyes pillanatig, mint egy sajkában a háborgó tengeren. Miután ezt valahogy megúszta, Jakov

letett a rugdalásról. Arra gondolt, talán el kéne dobni a cókmókját, mert teher nélkül gyorsabban

haladnának, de nem merte.

– Én mindenre el vagyok szánva, te rohadt gebe. Térj észre, különben baj lesz.

Ezzel se ment semmire.

Közben koromsötét lett. Zúgott a szél. Fekete tenger volt a sztyepp, idegen neszektől hangos. Itt

senki sem beszélt jiddisül, s talán a gebe is megérezte az idegenséget, mert ügetni kezdett, sőt

nemsokára már majdnem vágtatott. Bár Jakov nem volt babonás ember, annak idején babonás

gyerek volt, s most eszébe jutott Lilith, a gonosz szellemek királynője és a halboszorkány, aki

halálra csiklandozza az utasokat vagy másféle módokon bizonyítja a képességeit. Ukrajna felett

szellemek gomolyogtak, mint a füst. Néha úgy érezte, van valaki a háta mögött, de nem nézett

vissza. Aztán felkelt a sárga hold, mint egy szárba szökkenő virág, és bevilágította az üres sztyeppét

a sötétlő messzeségig. Derengő fény töltötte meg a messzeséget. Hosszú lesz ez az éjszaka,

gondolta a mesterember. Átügettek egy parasztfalun, a magas tornyú templom sárgán meredt föl a

holdfényben, a zömök zsúpfödeles kunyhók feketék voltak, sehol nem égett a lámpa. Jakovnak

eszébe jutott, hogy leszállhatna, kopogtathatna egy idegen ajtón, és éjjeli szállást kérhetne. De

érezte, hogy ha leszáll a lóról, soha többé nem sikerül újra felülnie rá. Félt, hogy elrabolják azt a

néhány rubelét, hát inkább maradt, és ment tovább, bizonytalanul. Az égboltot sűrűn belepték a

csillagok, a hideg szél vágta az arcát. Egyszer el is aludt egy pillanatra, és verejtékezve, dideregve

riadt fel lidérces álmából. Azt hitte, végképp eltévedt, de nagy csodálkozására valami magaslat

derengett fel messzi előtte a fátylas holdfényben, itt-ott szikrák villództak rajta, s a lábánál egy

széles, fekete folyó hömpölygött, visszatükrözve a félig elbújt holdat. A gebe abbahagyta az

ügetést, és egy végtelennek tetsző óráig tartott, amíg az utolsó fél verszta után odaértek a vízhez.

3

Dermesztő hideg volt, de a Dnyepr fölött elült a szél. Komp nincsen – mondta a révész. – Záróra.

Bezárt. Csukva. – Úgy hadonászott, mintha egy idegennel beszélne, bár Jakov oroszul szólította

meg. Az a körülmény, hogy a komp leállt, csak fokozta a mesterember vágyát, hogy átjusson a

folyón. Úgy remélte, ágyat bérel egy fogadóban, és másnap kora reggel munka után néz.

– Egy rubelért átviszem csónakon – mondta a révész.

– Az nagyon sok – felelte Jakov, noha holtfáradt volt. Merre van a híd?

– Hat-nyolc versztára innét. Nagy kerülő, és ugyanoda jut az ember.

– Egy rubel – nyögte Jakov. – Kinek van annyi pénze?

– Ha kell, kell, ha nem, nem. Nem könnyű átevezni egy veszélyes folyón, sötét éjszaka.

Belefúlhatunk mind a ketten.

– És mit csináljak a lovammal? – kérdezte Jakov, inkább önmagától.

– Nem az én dolgom. – A révész (a válla, mint egy fatörzs; a szakálla szürke, gubancos) előbb az

egyik orrlukát fújta ki egy kőre, aztán a másikat. Jobb szeme fehérjét vérerek szőtték át.

– Nézze, komám, minek szaporítsa a bajt, amikor úgysem éri meg? Még ha át is tudnám húzni,

de nem tudom, hamarost megdöglene magának. Csak rá kell nézni, és láthatja, hogy az utolsókat

rúgja. Nézze, hogy reszket. Hallgassa csak: úgy hörög, mint egy felöklelt bika.

– Úgy gondoltam, eladom Kijevben.

– Ki az a bolond, aki megvesz egy rakás öreg csontot?

– Gondoltam, talán egy lómészáros, vagy valaki más... legalább a bőrét.

– Mondom, ez a ló már halott – mondta a révész –, de ha maga okos ember, megtakaríthat egy

rubelt. Nem bánom, kifizetheti vele az átkelést. Csak meggyűlik vele a bajom, és boldog leszek, ha

ötven kopejkát kapok a teteméért, de szívességből megteszem magának, mert látom, hogy idegen.

Nekem is csak meggyült vele a bajom, gondolta Jakov.

Belépett a csónakba a szerszámos batyujával, a könyveivel, a többi csomaggal. A révész

eloldozta a csónakot, megmerítette a két evezőt, és már mentek is.

A gebe egy karóhoz kötözve nézett utánuk a holdfényes partról.

Olyan, mint egy öreg zsidó, gondolta Jakov.

A ló felnyerített, s miután erre nem történt semmi, szellentett egy hangosat.

– Nem ismerem ezt a tájszólást, ahogy beszél – mondta a révész, miközben az evezőket húzta. –

Orosznak orosz, de melyik kormányzóságból?

– Lettországban éltem, meg másutt is – motyogta Jakov.

– Először azt hittem, talán maga is egy olyan nyavalyás lengyel. Pan izé, páni mizé. – A révész

felnevetett, aztán a nevetésből vihogás lett. – Vagy talán egy büdös zsidó, basszák az anyjukat.

Látom, orosz a ruhája, mégis inkább németnek nézném, hogy az ördög rakná tűzre mindahányat,

kivéve persze magát meg a családját.

– Lettország – mondta Jakov.

– Mindegy, csak a büdös zsidóktól szabadítson meg az Isten mindannyiunkat – mondta evezés

közben a révész –, fene a görbe orrú, himlőhelyes, csaló, vérszopó, élősdi fajtájukat. A napot is

lelopnák az égről, ha tudnák. Bemocskolják a földet meg a levegőt a büdös testükkel, a fokhagymás

szájukkal, és annyi betegséget terjesztenek, hogy egész Oroszország belepusztul, ha nem csinálunk

valamit. A zsidó mind ördög: tudja az egész világ, és ha egyszer meglesi az egyiket, ahogy lehúzza

a büdös csizmáját, meglátja, hogy patás a lába, nem hazugság. Én tudom, Isten a tanúm, a tulajdon

szememmel láttam egyet. Azt hitte, nem figyeli senki, de én úgy láttam a hasadt patáját, hogy majd

kiszúrta a szememet.

Véreres szemével Jakovra bámult. A mesterembernek viszketett a lába, de nem nyúlt hozzá.

Hadd beszéljen, gondolta, de megborzongott.

– Napról napra jobban összerondítják a hazát – folytatta a révész egyhangúan –, és másképpen

nem szabadulhatunk, csak ha kiirtjuk őket. Nem úgy, hogy hébe-hóba elintézünk egy zsidót egy

ökölcsapással vagy fejberúgással, hanem mindet ki kell irtani, ahogy meg is próbáltuk néha, de sose

jártunk rendesen a végére, össze kell hívni, azt mondom, a férfiakat, puskával, késsel, vas villával,

furkósbottal – minden jó, amitől megdöglik a zsidó –, és ha megkondulnak a templomok harangjai,

rámegyünk a zsidónegyedre, már a szag után is odatalálunk, kizavarjuk őket mindenünnen, ahol

bujkálnak: padlásról, pincéből, patkánylyukból, betörjük a koponyájukat, kiontjuk a hallal tömött

belüket, szétlőjük a görbe orrukat, és nem kíméljük se a gyereket, se az öreget, különben úgy

elszaporodnak, mint a patkány, és kezdhetjük elölről az egész munkát.

– Aztán, ha levágtuk az egész mocskos fajzatot – és ugyanúgy végeznek velük minden orosz

kormányzóságban, ahol csak ki lehet füstölni őket –, még jó, hogy a legtöbb itt van szépen

összeterelve a Körzetben –, akkor hegyet rakunk a hulláikból, és leöntjük petróleummal, és tüzeket

gyújtunk, hogy örvendezzenek a népek az egész világon. Aztán amikor ez is megvan, szétszórjuk

azt a büdös hamut, és elosztjuk a rubeleket, ékszereket, ezüstöket, prémeket meg a többi holmit,

amit összelopkodtak, vagy visszaadjuk a szegényeknek, mert hát úgyis őket illeti jog szerint. Én

mondom magának: nincs messze az idő, amikor minden úgy lesz, ahogy mondtam, mert az Úr

Jézus, akit megfeszítettek, jogos bosszúért kiált.

Elengedte az egyik evezőt, és keresztet vetett.

Jakovnak erőt kellett vennie magán, hogy ne kövesse a példáját. A zacskó, amelyben az

imafelszerelése volt, nagy csobbanással a Dnyeprbe esett, és elsüllyedt, mint az ólom.

II

1

Hová megy az ember, ha még nem volt sehol sem? Eleinte a zsidónegyedben bujkált, időnként

óvatosan kidugta a fejét, hogy lássa, ami látható a világban, körülnézett, próbálgatta a talaj

szilárdságát. Kijev, "az orosz Jeruzsálem", még mindig dermesztően hatott rá és nyugtalanította.

Néhány forró nyári napot már töltött a városban, miután besorozták, s most, hogy viszontlátta, csak

a fele leikével nézte – a másik fele a maga gondjaival volt elfoglalva. Mégis, ahogy utcáról utcára

bolyongott, világos és derűs színek vették körül. Estefelé arányló pára úszott a levegőben. A széles

sugárutakon emberek nyüzsögtek, köztük ukrán parasztok népviseletben, cigányok, katonák, papok.

Éjszaka gázlámpák fehér gömbjei világítottak az utcákon, és sűrű pára ülte meg a folyót. Kijev

három dombon feküdt, és Jakovnak eszébe jutott a remegő kép, amikor először pillantotta meg a

várost a Miklós-hídról: itt-ott fehér házak, zöld háztetők, templomok és kolostorok, arany és ezüst

kupoláik lebegnek a zöld lombok fölött. Jakov tudta méltányolni a szép tájképeket, bár ettől nem

lett nagyobb a betevő falatja. De hát az ember több, mint igavonó állat – legalábbis azt mondják.

A másik oldalon, a fényes barna folyón túl – amerről a haldokló gebén megjött –, a sztyepp nyúlt

el a hatalmas zöld messzeségben. Csak harminc verszta, és a stettl láthatatlanná vált, eltűnt – hopp!

– elveszett, talán megszűnt. Bár honvágyat érzett, tudta, hogy úgysem tér vissza soha többé, de hát

mi lesz vele? Raj szí többször is a szemére vetette, hogy nem mer elmenni, és ez talán igaz is volt,

de a végén mégsem volt igaz. Hát mégis eljöttem, gondolta, de mi hasznom belőle? És Rajszl,

visszament vajon? Elátkozta az asszonyt, valahányszor az eszébe jutott.

Ismeretlen helyeken járkált, oroszul beszélt mindenkivel, aki szóba állt vele – próbaképpen,

magyarázta önmagának. Miért kell félni a világtól? Mert ő félt, okkal-oktalanul. Bénán a félelemtől,

hogy felismerik zsidó voltát, és kiutasítják, lopva figyelte egy templom karzatáról a parasztokat,

amint letérdelnek az oltárnál, a nagy aranyfeszület és a Szűzanya drágakövektől csillogó ikonja

előtt, és imádkoznak, némelyik az iszákjával a hátán, s a pópa – hatalmas ember, dúsan hímzett,

vastag köntösben – a pravoszláv misét énekli. Jakov nézte őket, didergett, és a tömjén különös illata

csak növelte idegességét. Majdnem frászt kapott, amikor valaki megérintette a karját, és egy fekete

szakállú púpost látott maga mellett, aki lemutatott a parasztokra, amint a fejükkel verik és

szenvedélyesen csókolgatják a templom kockaköves padlóját. – Eredj, és kövesd a példájukat!

Egyél sós kenyeret, és halld az igaz Igét! – Jakov gyorsan elmenekült.

Elbámulva a tulajdon merészségén, amellyel ezt a kalandot végigcsinálta, később a

Lavra-katakombákba is lement – a régi kolostor alatt, mely a Dnyepr fölé magasodó

Pecserszkij-dombon állt –, egy csoport tésztaarcú, riadt paraszttal együtt, akik égő gyertyát tartottak

a kezükben. Libasorban csoszogtak az alacsony, dohszagú folyosókon, s a rácsos ablakokon át

Jakov néha megpillantotta a pravoszláv egyház szentjeit, nyitott koporsóikban, málladozó piros és

arany kelmékkel letakarva. Ikonjaik alatt apró piros mécsesek izzottak a falon. Mikor a sor egy

gyertyafényes cellába ért, egy szerzetes – gyér haja a vállát verte – elébük tartotta "Szent András

kezének" ereklyéjét, hogy a hívők megcsókolják, és mindenki letérdelt, hogy ajkával illesse a

pergamenszerű kezet. De jóllehet Jakov elszánta magát, hogy egy gyors csókot lehel a csontos

ujjakra: mikor ő került sorra a térdeplésben, elfújta a gyertyáját, és kibotorkált a sötétben.

Odakint koldusok tolongtak, részben a legutóbbi háború csonka karú és lábú rokkantjai. Három

vak volt köztük. Az egyiknek befelé fordult a szeme. Egy másiknak kidülledt, olyan volt, mint a

halé. Egy harmadik zengő hangon, "isteni ihletésre" olvasott az Evangéliumból, melyet a kezében

tartott. Rábámult Jakovra, és Jakov visszabámult rá.

2

A Podol kerületben lakott, a zsidónegyed kellős közepén, egy hemzsegő házban, szellőzni vagy

száradni kiakasztott derékaljak és rongyos ruhadarabok között, s lelátott a deszkafalú műhelyekkel

zsúfolt udvarra, ahol mindenki sürgött-forgott, de senki se keresett valami sokat, akármit csinált.

Nem haltak éhen. A mesterember többre vágyott, legalábbis többre, mint amennyiben addig része

volt, többre a semminél. Eleinte, a késő őszi hűvös esők idején, megmaradt a zsidónegyedben, de

amikor az első hó lehullott a városra – talán egy hónappal a megérkezése után –, újra kilopakodott,

munkát keresett. Szerszámos zsákját a vállára vetve bandukolt utcáról utcára a Podolban és a

Ploszkijban, a folyóig nyújtózkodó lapos üzleti negyedekben, aztán a dombokra is felkapaszkodott,

olyan környékre, ahol zsidóknak tilos volt dolgozni. Csak munkaalkalmat keres, mondogatta váltig,

de keresés közben néha úgy érezte magát, mint egy kém az ellenséges vonalak mögött. Az ősidők

óta változatlan zsidónegyed nyüzsgött és bűzlött. Földi javai szellemi javak voltak; csak a jólét

hiányzott. Most, hogy kiszabadult a stettlből, Jakovnak fájt ez a hiány. Megpróbált elszegődni egy

kefekötőhöz, egy lengő szakállú emberhez, aki azt ígérte, hogy kitanítja a szakmára. A bér: cibere,

így aztán visszatért a reparáló szakmához, és abból se lett semmi, legfeljebb néha cibere. Ha betört

egy ablak, rongyokkal tömték ki, és elmondtak egy fohászt. Jakov felajánlotta, hogy potom pénzért

megcsinálja, s amikor végzett a munkával, megköszönték, megáldották, és adtak egy tányér

ciberelevest. Igen-igen szerényen élt egy alacsony mennyezetű kamrában, egy Aron Latke nevű

nyomdászsegéd lakásán, s egy jutazsákkal letakart lócán aludt; a lakás tele volt gyerekekkel és

szagló dunyhákkal, s a mesterember, ahogy lassacskán fogyatkoztak a kopejkái, és egyet se keresett

hozzájuk, mind nyugtalanabb lett. Máshová kell mennie, ahol meg tud élni, vagy szakmát kell

változtatnia – esetleg mind a kettőt. A gójok között talán jobb lesz a sora, rosszabb már nem lehet.

Meg aztán miféle lehetősége van az olyannak, aki azt se tudja, mik a lehetőségek? Mármint a

világban, így hát kisurrant a gettóból, amikor senki se látta. A hóban névtelennek érezte magát,

szinte láthatatlannak orosz sapkájában és kabátjában: egy munka nélküli munkás. Oroszok haladtak

el mellette, rá se néztek, ő is elhaladt mellettük. Régebben azt mondták, hogy nem néz ki zsidónak,

s most elhitte. Felbaktatott a hóban a dombra, a Krescsatikra, a széles főutcára, benézett a

kioszkokba, boltokba, középületekbe, de nem sok munkát talált, legfeljebb ezt-azt, és fizetségül

néhány zöldes rézpénzt. Éjszaka a kamrában, egy pohár forró teán melengetve kivörösödött kezeit,

amikor eszébe jutott, hogy visszamehet a stettlbe, a halál jutott az eszébe.

Amikor ezt hangosan is kimondta, Latke kigúvadó rettegésben bámult rá. Köszvényes kezei

voltak, és nyolc éhező gyereke. A fájdalom gátolta a munkájában, de nem a buzgólkodásában.

– Türelem, az Isten szerelméért – mondta. – Eszed az van, és az már fél szerencse. Akkor, mint

mondani szokás, még az ökröd is megborjadzik.

– A szerencséhez szerencse kell. Nekem nem sok szerencsém volt eddig.

– Kezdő vagy, most jöttél vidékről, hát legalább légy türelemmel, amíg kiismered magad.

A mesterember tehát elindult szerencsét próbálni.

Egy csüggesztő estén, mikor a gázlámpák zöldes fényt vetettek a hóra, Jakov a homályos

Ploszkij kerületben botorkálva belebotlott valakibe: a letaposott hóban feküdt, arccal lefelé.

Tétovázott egy pillanatig, mielőtt megfordította; félt, hogy bajba keveredik. A hóban fekvő ember

hatvanöt év körüli, kövérkés, kopasz orosz volt, kucsmája a hóban, húsos arca csupa vörösesfehér

és kékesfehér folt, a bajszán hó. Nehezen lélegzett, és dőlt belőle az alkoholszag. A mesterember

azonnal észrevette a kabátjára tűzött fekete-fehér gombot, a Feketeszázak kétfejű sasát. Hadd

boldoguljon, ahogy tud, gondolta. Riadtan elfutott a sarokig, aztán visszafutott. Hóna alá nyúlt az

antiszemitának, és kezdte bevonszolni a házba, amelynek a kapuja előtt a hóba esett: ekkor kiáltást

hallott az utcáról. Egy zöld ruhás, zöld kendős lány szaladt feléjük bicegve. Jakov először

nyomorék gyereknek hitte, de aztán látta, hogy fiatal nő, csak nyomorék a lába.

A lány letérdelt, lesöpörte a havat a kövér ember arcáról, megrázta, és lélegzetszakadva mondta:

– Papa, kelj fel! Papa, ez nem mehet így tovább.

– Utána kellett volna mennem – fordult aztán Jakovhoz, a melléhez emelt kezeit tördelve. –

Ebben a hónapban már másodszor fordul elő, hogy elesik az utcán. Ha kocsmába megy, és iszik,

mindig ez a vége. Kérem, uram, segítsen hazavinni. Itt lakunk a szomszédban.

– Fogja meg a lábát – mondta Jakov.

A lány segítségével félig elcipelte, félig elvonszolta a kövér oroszt egy kétemeletes sárga

téglaépületig, amely feljebb állt az utcán, a kapuja fölött kovácsoltvas ellenző. A lány bekiáltott a

kapusnak, aki aztán a mesteremberrel együtt felvitte az apát a lépcsőn egy nagy szobás, jól

berendezett földszinti lakásba – a lány sántikálva kapaszkodott utánuk. A hálószobában fektették le

a cserépkályha melletti bőrdíványra. Egy pincsikutya ugatni kezdett, aztán csak vicsorgott a

mesteremberre. A lány felkapta a kutyát, letette egy másik szobában, és mindjárt visszajött. A kutya

visítva ugatott az ajtón túl.

A fekvő ember megmozdult, és felnyögött, miközben a kapus lehúzta átázott cipőjét.

– Isten segedelmével – motyogta.

– Papa – mondta a lánya –, ennek a jó embernek köszönhetjük, hogy segítséget nyújtott a

baleseted után. Úgy talált meg, arccal a hóban. Ha ő nincsen, megfulladtál volna.

Apja kinyitotta vizenyős szemét: – Dicsőség az Úrnak. Keresztet vetett, és halkan sírva fakadt. A

lány is keresztet vetett, és zsebkendőjével nyomogatta a szemét.

Miközben a lány az apja felsőkabátját gombolgatta, Jakov még egy utolsót szippantott a szoba

meleg levegőjéből, majd kiment, és lesietett a lépcsőn: örült, hogy megszabadult.

A lány feszült, magas hangon utánakiáltott a lépcső tetejéről, és szapora léptekkel sántikálni

kezdett lefelé a korlátba kapaszkodva. Az arca határozott vonású volt, zöld szeme fürkésző, éhes.

Úgy huszonöt évesnek látszott, gyenge alkatúnak; a törzse hosszú, sűrű mézszínű haja szabadon

hullt a vállára. Nem volt csinos, de csúnya sem volt, s bár Jakov sajnálta a nyomorék lába miatt,

valami furcsa pillanatnyi viszolygást érzett.

A lány megkérdezte, hogy kicsoda, de nem nézett rá egyenesen, lesütötte a szemét, majd mégis

szembefordult vele. Meglátta a vállán a szerszámos zsákot.

Jakov nem sokat mondott: idegen, nemrég jött vidékről. Ekkor jutott eszébe, hogy le kellene

vennie a sapkáját.

– Kérem, jöjjön vissza holnap – mondta a lány. – Papa azt mondja, szeretné megköszönni, amit

tett, ha jobb állapotban lesz, de én elárulom, hogy valamivel többre is számíthat, nemcsak

köszönetre. Apám Nyikolaj Makszimovics Lebegyev... félig nyugalmazott... már egészen

nyugalomba vonult, de amikor meghalt a testvére, át kellett vennie az üzleti ügyek intézését... én

pedig Zinaida Nyikolajevna vagyok. Kérem, jöjjön el reggel, amikor a papa teljesen magánál lesz.

Rendszerint akkor van a legjobban, bár szegény anyám halála óta soha sincsen igazán jól.

Jakov nem mutatkozott be; azt mondta, reggel visszajön, és elment.

Odahaza, Aron Latke lakásán, a kamrájában, eltűnődött rajta, hogy mi lehet az, ami "valamivel

több, mint a köszönet". A lány nyilván valamiféle jutalomra gondolt, talán egykét rubelre,

szerencsés esetben ötre is. Mégis kétségek gyötörték, hogy visszamenjen-e. Szabad-e jutalmat

elfogadnia egy cégéres zsidógyűlölőtől? Egy pillanatig sem érezte magát jól, amíg ott volt mellette

vagy a lánya mellett. Akkor jobb, ha el se megy, vagy esetleg megmondja az öregnek, hogy kinek

tartozik hálával, és faképnél hagyja. De nem erre vágyott. Jakov verejtékezve küzdött a

gondolataival, a részeg ember kétfejű-sasos gombja a szemébe bámult. Rosszul aludt, és egy új

gondolattal ébredt. Mért lenne rossz egy-két rubel, ha egy éhes zsidó betevő falathoz jut általa?

Lehet-e jobb szolgálatot elképzelni egy antiszemitától? Eszébe jutott egy orosz mondás: "Gyáva

farkas ne menjen az erdőbe" – de úgy döntött, hogy mindenképpen elmegy, vállalja a kockázatot,

különben hogyan tudhatná meg, hogy mi történik a világban?

Visszament hát a Ploszkij kerületi házba, a szerszámos zsákja nélkül, bár kiöltözni nem tudott és

nem is akart. Zinaida Nyikolajevna hímzett parasztingben és szoknyában fogadta, a hajába fonva

két zöld szalag, a nyaka körül sárga üveggyöngyök, többszörösen, és bevezette az apja

hálószobájába. Nyikolaj Makszimovics szőrmegalléros, vatelinos, bő köntösében ült az asztalnál

egy befüggönyözött ablak mellett, előtte kinyitva egy hatalmas könyv. Háta mögött a falon jókora

rajz függött: családfa, amely a vastagabb fekete ágakra nyomott fehér címkék segítségével II.

Miklós származását illusztrálta, Ádámtól fogva. Efölött a cár bekeretezett képe, mellette ült a sápadt

arcú cárevics is. A ház túl volt fűtve. A pincsi rávicsorgott a mesteremberre, és a szakácsnőnek ki

kellett vinnie a szobából.

Nyikolaj Makszimovics nehézkesen felállt – ráncos, gyulladásos, vizenyős, mélabús szemű

öregember –, és minden zavar nélkül üdvözölte Jakovot. A mesterember a Feketeszázak jelvényére

gondolt, és megvetést érzett iránta, de valamelyest önmaga iránt is. A torka elszorult. Bár nem

reszketett, érezte, hogy nem sok hiányzik hozzá.

– Nyikolaj Makszimovics Lebegyev – mondta a kövér orosz, kinyújtva puha, párnás kezét.

Pocakján vastag arany óralánc függött, és a mellénye poros volt a burnóttól.

Jakov némi tétovázás után kezet fogott vele, és azt felelte, amit az előbb kigondolt: – Jakov

Ivanovics Dologusev. – Ha megmondja az igazi nevét, oda a jutalom. De azért szégyellte magát, és

izzadt.

Zinaida Nyikolajevna a szamovárral foglalatoskodott.

Apja székkel kínálta a mesterembert.

– Nagy hálával tartozom önnek, Jakov Ivanovics – mondta, visszaülve a helyére. – Megcsúsztam

a hóban, bizonyára jég volt alatta. Nagyon kedves öntől, hogy segített rajtam: nem mindenki tette

volna meg. Egyszer, egészen más körülmények között – csak szegény feleségem halála után

kezdtem inni, rendkívüli asszony volt, Zina igazolhatja minden szavamat – rosszul lettem a

Funduklejevszkaja utcában, egy kávézó előtt, elájultam, és betört fejjel hevertem a járdán, nem is

tudom, meddig, míg végre eszébe jutott valakinek... ezúttal egy asszonynak, aki Port Arthurnál

vesztette el a fiát –, hogy segítsen rajtam. Manapság az emberek sokkal kevesebbet törődnek a

felebarátaikkal, mint a régi időkben. A vallásos érzület megfogyatkozott a világban, és ritka az

emberszeretet. Bizony, nagyon ritka.

Jakov csak várta, hogy rátérjen a jutalomra, és mereven ült a székén.

Nyikolaj Makszimovics elnézte a mesterember nyűtt báránybőr kabátját. Kivette a tubákos

szelencéjét, egy-egy csipetnyit tömött mindkét orrlukába, harsányan kifújta az orrát egy nagy fehér

zsebkendőbe, kettőt tüsszentett, majd néhány eredménytelen kísérlet után sikerült visszacsúsztatnia

a szelencét a köntöse zsebébe.

– Leányomtól hallom, hogy tegnap egy szerszámos batyu volt önnél. Mi a foglalkozása, ha

szabad érdeklődnöm?

– Ez is, az is, mindenféle reparálás – felelte Jakov. – Ácsmunkákat szoktam végezni, meg festést,

meg tetőjavítást.

– Igazán? És jelenleg alkalmazásban van?

Jakov gondolkodás nélkül felelte, hogy nincs.

– Hová valósi, ha nem haragszik? – kérdezte Nyikolaj Makszimovics. – Azért kérdezem, mert

kíváncsi természetű vagyok.

– Vidéki vagyok – felelte Jakov egy pillanatnyi habozás után.

– Ó... igazán?... vidéki gyerek?... Nagyon derék, nagyon derék. A vidéki erényeket nem lehet

elvitatni. Magam is Kurszk környékéről származom. Annak idején még szénát is hánytam. Mint

zarándok jött Kijevbe?

– Nem, munkáért jöttem. – Elhallgatott egy pillanatra. Meg egy kis műveltségért, ha lehetséges.

– Nagyszerű, ön igen jól beszél, habár vidékies kiejtéssel. De úgy értem, nyelvtanilag. Van

valami iskolája?

Fene a kérdéseit, gondolta a mesterember.

– Olvastam egy kicsit, csak úgy magamtól.

A lány szemmel tartotta, lebocsátott pilláin keresztül.

– A Szentírást is szokta olvasni? – kérdezte Nyikolaj Makszimovics. – Feltételezem, hogy

szokta?

– Ismerem a zsoltárokat.

– Remek. Hallod, Zina?... A zsoltárokat, remek. Csodálatos az Ószövetség: benne az igaz

prófécia Krisztus eljöveteléről, s hogy halálával megvált bennünket. De azért semmiképpen sem

hasonlítható az Újszövetségben foglalt krisztusi tanításokhoz és példabeszédekhez. Éppen most

olvastam újra ezt a részt. – Nyikolaj Makszimovics lepillantott a nyitott könyvre, és hangosan

olvasta: – "Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa."

Jakov elsápadt, bólintott.

Nyikolaj Makszimovicsnak nedves volt a szeme. Megint ki kellett fújnia az orrát.

– Mindig sír, ha a Hegyi Beszédet olvassa – mondta Zinaida Nyikolajevna.

– Mindig sírok. – Nyikolaj Makszimovics köszörült egyet a torkán, és tovább olvasott: –

"Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek."

Irgalmasság, gondolta a mesterember, sírva fakad tőle.

– "Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert azoké a mennyeknek országa."

Mi lesz már azzal a jutalommal, gondolta Jakov.

– Jaj, roppant megható – mondta Nyikolaj Makszimovics, és újra meg kellett törülnie a szemét. –

Tudja, Jakov Ivanovics, én sok tekintetben hitvány ember vagyok, bánatos ember és megrögzött

iszákos, de valamivel mégiscsak több annál, bár nemrég felgyújtottam a ruhámat cigarettázás

közben, amikor egy kis parázs a nadrágomra hullott, és ha Zina nem önt rám azonnal egy kancsó

vizet, most már szénné égett holttest volnék. Azért iszom, mert véletlenül érzékenyebb vagyok,

mint a legtöbben... túlságosan is átérzem az élet fájdalmait. Leányom igazolhatja, hogy így van.

– Igaz – mondta a lány. – Az átlagosnál sokkal több érzés van benne. Amikor Pasa, a régebbi

kiskutyánk meghalt szopornyicában, a papa hetekig nem bírt enni.

– Amikor Zina kislány volt, a súlyos betegsége után minden éjszaka ott sírtam a szegény

megnyomorodott lába fölött.

– Igaz – mondta Zina könnyes szemmel.

– Mindezt azért mondom, hogy tudja, miféle ember vagyok – fordult Nyikolaj Makszimovics

Jakovhoz. – Zina kérlek, légy szíves a teát.

A lány egy súlyos ezüsttálcán odavitte a teát a márványlapú asztalra: két cserépbögrét is,

egészben eltett málnával és őszibarackkal, azonkívül császárzsömléket és vajat.

Tudom, ez őrület, gondolta Jakov. Teázni, gazdag gójokkal. De azért mohón evett.

Nyikolaj Makszimovics egy kis tejet töltött a teájába, és megevett egy vajas zsömlét. Kortyoló

hangokkal evett, mintha inná az ételt. Aztán megint szürcsölt a forró pohárból; letette, és

megtapogatta a tubáktól duzzadt ajkait egy damaszt asztalkendővel.

– Szeretnék felajánlani önnek valami csekély jutalmat, hálából roppant jókor jött segítségéért.

Jakov gyorsan letette a poharát, és felállt.

– Én nem kérek semmit. Köszönöm a teát, és már mennék is.

– Keresztényhez méltó beszéd, de kérem, üljön le, és hallgassa meg, amit mondani akarok. Zina,

töltsd meg Jakov Ivanovics poharát, és tegyél jó sok vajat meg befőttet a zsömléjére. Jakov

Ivanovics, a következőket akarom mondani. Van egy üres lakásom a fölöttünk lévő emeleten,

nemrég ürült meg – a bérlőről kiderült, hogy egyáltalán nem való ebbe a házba –, négy szép szoba,

amely festésre és tapétázásra szorul. Ha ön volna szíves elvállalni ezt a munkát, felajánlanék érte

negyven rubelt, vagyis lényegesen többet, mint amit általában fizetni szoktam, tekintve, hogy én

adom a festéket meg a többi anyagot; a jelen esetben azonban mások a körülmények. Ezúttal

természetesen a hála játssza a főszerepet, de ugye ön is szívesebben dolgozna, semhogy közönyösen

zsebre vágjon tőlem néhány ezüstpénzt? Ugyan mit ér az a pénz, amihez munka nélkül jutunk

hozzá? Egy munkaajánlat egyértelmű az érdemek elismerésével. Jóllehet ön rendkívül nagy

szívességet tett nekem – megfulladhattam volna a hóban, amiként Zina is mondja –, vajon nem

tisztességesebb jutalom-e a munkaajánlatom, mint ha egyszerűen pénzt kínálnék? – Feszülten nézett

Jakovra. – Ugye elfogadja?

– Hát ha már így tetszik mondani: el – mondta Jakov. Gyorsan felállt, azt mondta, mennie kell, s

miután kifelé menet nekiütközött egy szekrénynek, hanyatt-homlok távozott a lakásból.

Bár szörnyen aggasztotta, hogy mibe keveredik, és éjszaka, miközben álmatlanul hevert a

lócaágyán, félóránként megváltoztatta a szándékát, másnap reggel mégis visszament. Ugyanazért

ment el, mint az első alkalommal: hogy megkapja a jutalmát. Most az lesz a jutalom, amit a

munkájáért adnak. Ki bírna nemet mondani negyven rubelre – ilyen óriási ősszegre? Hát akkor

miért kell félni a visszamenéstől? Eredj, végezd el gyorsan a munkát, vedd fel a pénzt, s amikor a

zsebedben van, egyszer s mindenkorra mondj búcsút annak a háznak, és felejtsd el az egészet.

Miért, hiszen csak egy munkáról van szó, nem a lelkemet viszem vásárra. Ha végeztem, felmosom a

piszkot, és alászolgája. Nem rossz emberek. A lány közvetlen és becsületes a maga módján, bár van

valami kínos érzésem tőle, az öreg pedig – hát lehet, hogy rosszul ítéltem meg. Hány gójt ismertem

én egész életemben? Lehet, hogy valaki csak úgy rátűzte a Feketeszázak jelvényét, amikor részegen

ült a kocsmában. De ha mégis az övé, szeretném egyenesen megkérdezni tőle: "Nyikolaj

Makszimovics, volna szíves megmagyarázni, hogy lehet az, hogy sírva fakad egy elhullott kutyáért,

és közben tagja egy fanatikus társaságnak, amely más emberek halálát kívánja pusztán azért, mert

véletlenül zsidók? Magyarázza meg, kérem, hol itt a logika?" Aztán lássuk, mit válaszol.

A mesterembert az is aggasztotta, hogy ha munkába áll bár ez nem olyan közönséges munka, a

"jutalom" miatt, de azért mégiscsak munka –, könnyen elkérhetik az útlevelét, benne a hatósági

bejegyzéssel: "Felekezete: izraelita", amiből Nyikolaj Makszimovics nyomban rájönne a titkára.

Sokat harapdálta az ajkát, de végül is úgy döntött, hogy ha elkérik az útlevelet, azt fogja mondani,

ott maradt a podoli rendőrségen; ha pedig Nyikolaj Makszimovics mégis ragaszkodik hozzá, akkor

nincs más hátra, és csakugyan eltűnik, különben nagy baj lenne. Ez bizony hazárdjáték, de aki

ellensége a hazárdnak, ne vegyen kártyát a kezébe. Arra számított, hogy amilyen zavaros fejű ez az

orosz, nem fogja kérni az útlevelet, bár a törvény megköveteli. De az is lehet, hogy úgysem kéri,

hiszen jutalomról van szó. Jakov már bánta egy kicsit, hogy mindjárt az elején nem vallotta magát

zsidó születésűnek. Ha ezzel eljátszotta volna a jutalmat, legalább most nem kellene megvetnie

magát. Minél többet titkolózik az ember, annál többet kell titkolóznia.

A lakásban elsőrendű szakmunkát végzett: lekaparta a falakról a tapétafoszlányokat s a

mennyezetről a hámladozó festékpikkelyeket és vakolatdarabokat. Mindent kigipszelt, ahol kellett,

aztán enyves festékkel szépen elglettelte a mennyezeteket – Nyikolaj Makszimovicsnak mindenből

csakis a legjobbat. A tapétát is gyönyörűen ragasztotta fel, ámbár tapétázásban nem volt valami

nagy gyakorlata – a stettlben csak Viszkover, a nogid hódolt ilyesféle szeszélyeknek. Jakov egész

nap dolgozott, sőt még éjszaka is, a gázlámpák sárgás fényében, hogy minél hamarabb elkészüljön a

munka, felvehesse a rubeljeit, és eltűnhessen. A házigazda minden reggel felkapaszkodott hozzá a

lépcsőn, időnként meg-megállva, hogy kifújja magát; nézte, hogyan halad a munka, és mindenről a

legnagyobb megelégedés hangján nyilatkozott. Délután előkerítette a vodkás üvegét, amelyben

narancshéj-csíkok áztak, és estére már részeg volt. Zinát napközben nem lehetett látni; délben

felküldött valami ennivalót Ligyijával, a szakácsnővel: halpástétomot, egy tányér borscsot vagy

húsgombócokat – olyan finom volt, hogy a mesterember úgy érezte, pusztán a kosztért is szívesen

elvégezné a munkát.

Egy este Zina is felsántikált a lépcsőn, és csodálkozásának adott kifejezést, amiért ilyen későig

dolgozik. Megkérdezte, hogy evett-e valamit ebéd óta, és Jakov válaszára, hogy tudniillik nem éhes,

idegesen nevetve azt ajánlotta, hogy vacsorázzék vele, a papa már lefeküdt, és ő szereti a társaságot.

A mesterembert nagyon meglepte az ajánlat: szabadkozott. Még rengeteg dolga van, magyarázta, és

különben is, milyen a ruhája. Zina azt mondta, ne törődjön vele: – A ruhát egy pillanat alatt le lehet

vetni, Jakov Ivanovics, de akár leveti, akár nem, az embernek mit sem változik a természete. Ha

kedves, akkor kedves, ha nem, akkor nem, akár van rajta ruha, akár nincs. Különben sem vagyok

híve a túlzott formaságoknak. – Jakov megköszönte, de azt mondta, sehogy se ér rá a munkájától.

Még két szoba van hátra. Másnap este Zina megint feljött, és kissé izgatottan megvallotta, hogy

egyedül érzi magát; így aztán együtt ettek a földszinti konyhában. Zina elküldte Ligyiját, és vacsora

közben szüntelenül beszélt, főleg a gyerekkoráról, a lány ne velő intézetről, ahová járt, valamint a

Kijevben élvezhető nyári örömökről.

– A nappalok hosszúak és forrók, de az éjszakák tele vannak sóvárgással és csillagfénnyel. Az

emberek kint hűsölnek a virágoskertjeikben, van, aki a parkokban sétál, kvaszt és limonádét iszik,

vagy szimfóniákat hallgat. Látta már a Bajazzókat, Jakov Ivanovics? Azt hiszem, el lenne

ragadtatva a Marinszkij-parktól.

Jakov azt mondta, hogy a parkok csakugyan szépek lehetnek.

– Tavasszal megnyílik a Szerződéses Vásár, rendkívül szórakoztató. Vagy ha jobban szereti,

mozgóképszínház is van a Krescsatikon.

Beszéd közben villogott a szeme, és ha Jakov ránézett, elfordította a tekintetét. Később a

mesterember, akit már idegesített a fecsegés, bocsánatot kért: vissza kell mennie dolgozni, de Zina

utánament a lépcsőn, s nézte, hogyan ragasztja fel a kék rózsacsokros mintájú tapétát, amit ő

választott ki. Leült egy konyhaszékre, keresztbe téve a lábait, az egészségeset átvetette a sántán,

napraforgómagot ropogtatott és evett, ütemesen lóbálva a lábát, miközben a munkálkodó Jakovot

nézte.

Aztán cigarettára gyújtott, és ügyetlenül szívni kezdte.

– Tudja, Jakov Ivanovics, sehogy se tekinthetem magát közönséges kétkezi munkásnak, annál az

egyszerű oknál fogva, mert nem az. Legalábbis az én szememben. Maga tulajdonképpen vendég,

aki véletlenül itt dolgozik, a papa hóbortos ötletei miatt. Remélem, megérti ezt?

– Ha nem dolgozunk, nincs mit enni.

– Tökéletesen igaz, de maga sokkal intelligensebb, sőt, kifinomultabb... mindenesetre finomabb

érzésű... kérem, ne rázza a fejét... mint az átlagos orosz munkás. El se tudom mondani, milyen

szörnyűek néha, kivált az ukránok, igazán félünk, ha meg kell javítani vagy át kell alakítani valamit.

Nem, kérem, ne tagadja, bárki láthatja, hogy maga más. És ugye azt mondta a papának, hogy hisz a

műveltség fontosságában, és maga is szeretne művelődni. Hallottam, amikor mondta, és szívből

helyeslem. Én is imádok olvasni, és nemcsak regényeket. Biztos vagyok benne, hogy megtalálja az

érvényesülés lehetőségeit, és ha élni is tud velük, egyszer talán éppen olyan jómódú lesz, mint a

papa.

Jakov tovább ragasztotta a tapétát.

– Szegény papa rettenetesen szenved a melankóliától. Mire besötétedik, már teljesen részeg, és

úgyszólván semmi étvágya nem marad vacsorára. Rendszerint elalszik a székében, Ligyija lehúzza

a cipőjét, aztán Alekszej segítségével valahogy ágyba tesszük. Éjszakánként felébred és imádkozik.

Néha egyedül vetkőzik le, és akkor reggel szinte lehetetlen megtalálni a ruháit. Egyszer az

ágyszőnyeg alá tette a harisnyáját, és az alsónadrágját a vécében találtam meg, csuromvizesen.

Többnyire csak késő délelőtt ébred. Nekem ez persze nagy teher, de nem panaszkodhatom, mert a

papának nagyon nehéz élete volt. És esténként nincs senki, akivel együtt töltsem az időt, csak

Ligyija, meg néha Alekszej, ha éppen reparál valamit, de az igazat megvallva, Jakov Ivanovics,

mind a ketten elég üresfejűek. Alekszej a pincében alszik, Ligyija kis szobája pedig hátul van a

terasz mögött, a papa hálószobáján túl; én meg inkább olvasok éjszakánként, mint hogy a végtelen

fecsegését hallgassam, hát korán elküldöm. Néha élvezem, hogy éjszaka én vagyok egyedül ébren a

házban. Olyan barátságos minden. Begyújtok a szamovár alá, olvasok, leveleket írok a régi

barátnőimnek, horgolok. Papa azt mondja, én horgolom a legszebb csipketerítőket. Egészen odavan

a bonyolult mintáktól. De a legtöbbször – tette hozzá nagyot sóhajtva –, mi tagadás, rettenetesen

egyedül érzem magam.

Bánatosan rágcsált egy napraforgómagot, majd közölte, hogy bár gyerekkorában

megnyomorodott a betegségtől, a másik nem tagjai mindig nagyon vonzónak találták, és több

hódolója is akadt.

– Ezt nem kérkedésből vagy szemtelenségből mondom, csak azért, mert nem szeretném, ha azt

hinné, hogy híjával vagyok a normális élettapasztalatoknak. Szó se róla. Egész csinos az alakom, és

sok férfi nagyon is megnéz, különösen, ha rendesen fel vagyok öltözve. Egyszer a vendéglőben egy

férfi olyan kitartóan fixírozott, hogy a papa odament hozzá, és magyarázatot követelt. Az a férfi

alázatosan bocsánatot kért, és tudja, Jakov Ivanovics, amikor hazajöttünk, kitört belőlem a zokogás.

Hogyne, sokan tették neki a szépet, folytatta Zina, de sajnos, nem mindig a legfinomabb érzésű

vagy a legkiválóbb urak: ilyesmit jó néhány barátnőjének is tapasztalnia kellett. Ritka az érzékeny,

megbízható férfi, habár minden osztályban akadnak ilyenek, nemcsak az urak között.

Jakov fél füllel hallgatta, s közben érezte, hogy a lány figyelmesen követi minden mozdulatát.

Mit vacakol ez? kérdezte magában. Mit láthat egy olyan emberben, mint én, akinek minden előnye

csak hátrány, nem igaz? Oroszul nemigen tudok szellemeskedni, nehéz nekem ez a nyelv. És ha

most hangosan azt mondanám: "Zsidó", hatfelé futna szét egyszerre. De azért gondolatban már

többször is foglalkozott a lánnyal. Régóta nem volt nővel dolga, és eltűnődött rajta, milyen lehet

Zina az ágyban. Még sohasem hált orosz nővel, bár Haszkel Gyembo egyszer lefektetett egy

parasztlányt, és azt mondta, hogy pontosan ugyanolyan, mint akármelyik zsidónő. Az a sánta láb,

gondolta Jakov, nem nagyon zavarna.

Aznap éjjel befejezte a negyedik szoba tapétázását, nem volt más hátra, csak az asztalosmunka.

Két nap múlva, amikor már majdnem elkészült mindennel, Nyikolaj Makszimovics feltántorgott a

lépcsőn, hogy megszemlélje a lakást. Szobáról szobára járt, végighúzta ujjait a tapétán, felnézett a

mennyezetre.

– Kiváló – mondta. – Egészen kiváló. Becsületes, tetszetős munka, Jakov Ivanovics. Engedje

meg, hogy gratuláljak.

Aztán, mintha utólag jutna eszébe, hozzátette: – Bocsássa meg a kérdésemet, de milyenek az ön

politikai nézetei? Nyilván nem szocialista, ugyebár? Mindez persze szigorúan köztünk marad, távol

áll tőlem, hogy firtassam, vagy bármivel is vádoljam. Csak azért kérdezem, mert érdeklődöm a

jövője iránt.

– Nem fűlik a fogam a politikához – felelte Jakov. – A világ tele van vele, de nekem nem való.

Nem vagyok politikus természet.

– Ennek igazán örülök. Én sem vagyok az, és mondhatom, semmit se veszítek rajta. Ne higgye,

Jakov Ivanovics, hogy ezt a pompás munkát egyhamar el tudom felejteni. Ha további

megbízatásokat is elvállalna tőlem, ezúttal más minőségben, mondhatnám: magasabb beosztásban,

igazán boldogan alkalmaznám. A helyzet az, hogy van egy kis téglaégetőm a közelben, bár a

szomszédos kerületben. A bátyámtól örököltem: agglegény volt, és most egy éve tért meg

Teremtőjéhez, gyógyíthatatlan betegsége után. Megpróbáltam eladni a gyárat, de olyan gyalázatos

ajánlatokat kaptam, hogy jóllehet se kedvem nincs, se érzékem, ebben a korban, az üzlethez,

kitartottam benne, habár, bevallom, alig valami haszonnal. Mindent a munkavezetőm intéz, Prosko,

a szaktudása kiváló, de egyébként tudatlan ember, és köztünk maradjon, a kocsisok, akik a keze

alatt dolgoznak, nem szoktak elszámolni minden darab téglával, amit kivisznek a telepről.

Szeretném, ha ön mint afféle felügyelő kezébe venné a könyvelést, és egyáltalában őrködne az

érdekeimen. A bátyám szemmel tartotta a gyártási folyamat minden szakaszát, de nekem nincs sok

türelmem a téglákhoz.

Jakov izgatottan hallgatta az ajánlatot, de be kellett vallania, hogy nincs üzleti tapasztalata. –

Egyáltalán nem értek a könyveléshez.

– Ha megvan a becsület, az üzleti életben nincs másra szükség, csak józan észre – mondta

Nyikolaj Makszimovics. – Majd menet közben megtanulja, amit meg kell tanulni. Hetenként

egy-két délelőttön magam is kinézek a gyárba egy órácskára, és ha nem ért valamit, szívesen

segítek, bár őszintén megvallom, hogy a tudásom nagyon is korlátozott. Kár tiltakozni, Jakov

Ivanovics. A lányom, akinek az ítélőképességét ilyen dolgokban nagyra tartom, kitűnő véleménnyel

van önről, és ebben a véleményben, higgye el, magam is osztozom. Zina szerint ön józan és

értelmes ember, s én meg vagyok győződve róla, hogy ha elsajátítja az alapvető tudnivalókat, teljes

felelősséggel és kifogástalanul meg tud felelni ennek az állásnak. Az első... ööö... mondjuk,

tanulmányi időszakra havi negyvenöt rubel fizetést ajánlok fel. Remélem, kielégítőnek tartja. De

van még egy előny, amit meg kell említenem, s ami őszintén szólva mind a kettőnknek hasznára

válna. Bátyám a téglagyári istálló padlásterében egy meleg és kényelmes szobát rendezett be, és ön

lakbérfizetési kötelezettség nélkül ott lakhatna, ha elfogadja az ajánlatomat.

A negyvenöt rubel letaglózta és csábította a mesterembert.

– Mi a dolga egy felügyelőnek? Bocsássa meg, hogy kérdezem, de nem vagyok világi ember.

– A világiasság hiúság: én nem becsülöm sokra. A felügyelő a vállalkozás üzleti részét intézi.

Naponta mintegy kétezer téglát gyártunk – sokkal kevesebbet, mint régebben –, az építkezési

idényben vagy ezerrel többet, ebben az évszakban valamivel kevesebbet; az utóbbi időben is

csökkent a gyártás, noha van egy megrendelésünk a kijevi városi tanácstól több ezer téglára. Maga a

cár rendelt el bizonyos fejlesztéseket a Romanov-jubileumra, s a város most felszedeti az utcák

faburkolatát, és sok helyütt téglával rakatja ki a járdákat, bár az ilyen munkálatok persze csak jó

időben folynak, nem pedig télen, amikor hó van. Azután van egy kisebb megrendelésünk is,

amelynek alapján téglát szállítunk bizonyos Dnyepr menti erődítmények restaurálására. Igen, azt

kérném öntől, hogy tartsa számon a beérkező megrendeléseket, és persze a legyártott, valamint az

elfuvarozott téglák pontos mennyiségét is. A számadatokat majd megkapja Proskótól, de azért nem

árt egy kis ellenőrzés. Továbbá az ön feladata lenne, hogy fizetési felszólításokat küldjön az

ügyfeleknek, és a befolyó összegeket bevezesse a főkönyvbe. Hetenként egyszer-kétszer majd

átadja nekem a váltókat és az esetleges készpénzt, közben pedig megőrzi a kasszában. Prosko

persze megmarad technikai felelősnek, s majd közlöm vele, hogy az anyagrendeléseket mindig az

ön közreműködésével kell lebonyolítania. Az ön dolga lesz, hogy összeállítsa a bérjegyzéket, és a

hónap végén kifizesse a munkásokat.

Bár kétségek és különböző félelmek gyötörték, Jakov arra gondolt, hogy talán itt a nagy alkalom.

Ha néhány havi gyakorlatot szerez abbén a munkában, más lehetőségek is megnyílhatnak előtte. –

Jól meg fogom gondolni – mondta, de mielőtt Nyikolaj Makszimovics lebaktatott volna a lépcsőn,

már el is fogadta az ajánlatot.

A háziúr egy üveg vodkával tért vissza, hogy igyanak az egyezségre. Jakov két pohárral ivott, és

ettől elmúlt a feszélyezettsége. Alakul a jobb jövő, mondta magában. Aludt egy kicsit a padlón,

aztán befejezte az asztalosmunkát, de közben visszatért a feszélyezettsége.

Besötétedett. Összesöpört, kitakarított, terpentinbe áztatta az ecseteket, és megmosakodott; aztán

meghallotta Zina sántikálását a lépcsőn. A lány kék selyemruhát viselt, a haja feltűzve, fehér

szalaggal átkötve, arca és ajka finoman kipirosítva. Ismét hívta Jakovot, hogy vacsorázzon vele. –

Hogy megünnepeljük a nagyszerű munka befejezését és főleg ezt az új kapcsolatot, ami a jövőben a

papához fűzi, noha ő már lefeküdt, úgyhogy egyedül leszünk.

Jakov megint előállt a múltkori kifogásokkal, egy kicsit bosszantotta is a meghívás, szeretett

volna elmenekülni, de a lány hallani sem akart róla. – Ugyan, Jakov Ivanovics, nemcsak munkából

áll az élet.

Ez újdonság volt a mesterembernek. Mindegy, gondolta, a munka kész, és többet úgyse

találkozom vele. Hát akkor mit árt egy kis búcsúzkodás?

Zina valóságos lakomát rakott ki a konyhaasztalra, olyan finomságokat is, amilyeneket Jakov

még sohasem látott. Volt például töltött uborka, nyers dunai hering, vastag hurka, ecetes tokhal

gombával, többféle hús, bor, sütemény és cseresznyepálinka. A mesterembert elkábította a dús

teríték, és eleinte félszegen viselkedett. Ha az embernek nincsen semmije, megijed a bőségtől. De

aztán legyűrte ezt az érzést, és mohón evett abból, amit már ismert. Nagyokat harapott a finom

fehér kenyérből, és azon keresztül szürcsölte a vörös bort.

Zina vidám volt és fesztelen, vonzóbbnak is látszott, mint addig bármikor, szüntelenül

csipegetett az édes és fűszeres ételekből, és sokszor töltött a borospoharába. Határozott vonású arca

kipirult, sokat beszélt önmagáról, és sokat nevetett minden ok nélkül. Jakov a jó barátot akarta látni

benne, de a lány idegen maradt, ő maga is idegen volt önmagának. Egyszer, a fehér abroszra

bámulva, eszébe jutott Rajszl, de hamar kiverte a fejéből. Két pohárka pálinkával fejezte be a

vacsorát – még soha életében nem evett annyit –, és csak azután kezdte élvezni az "estélyt".

Zina nehezen lélegzett, amikor leszedte az asztalt. Elővett egy gitárt, megpendítette, és magas,

vékony hangon énekelni kezdett: "Hej, nehéz az én terhem." Szomorú dal volt, szelíd mélabúval

töltötte el a mesterembert. Már többször is gondolt rá, hogy felkel és elmegy, de a konyhában meleg

volt, és jólesett elüldögélni, hallgatni a gitárt. Aztán Zina ezt énekelte: "Gyere, gyere, drága

angyalom, gyere, táncolj énvelem." Amikor letette a gitárt, úgy nézett rá, mint addig még soha.

Jakov azonnal megértette, hogy mi a helyzet. Az izgalom és a balsejtelem összekeveredett benne.

Nem, gondolta, ez egy orosz nő. Ha lefekszik velem, és rájön, hogy ki vagyok, utána elvágná a

torkát. Aztán arra gondolt, hogy talán mégse, vannak, akik nem bánnák, ő a maga részéről hajlandó

lett volna kitapasztalni, ami kitapasztalható. De hadd kezdje a lány.

– Jakov Ivanovics – mondta Zina, még egy pohár bort töltve magának, és nyomban ki is itta –,

hisz maga a romantikus szerelemben? Azért kérdezem, mert úgy látom, mintha óvakodna tőle.

– Mindegy, hogy óvakodom-e vagy sem: nem esem belé egykönnyen.

– Tökéletesen egyetértek magával, hogy nem szabad túl könnyen beleesni – mondta Zina –, de

azt hiszem, akik nagyon komolyan veszik az életet... talán túlságosan is komolyan... azok egy kissé

lassan reagálnak bizonyos érzelmi rezdülésekre. Azt akarom mondani, Jakov Ivanovics, hogy a

szerelem néha elszáll a fejünk fölött, mint a szélfútta felhő az égen, ha túl félénkek vagyunk, vagy

ha nem akarjuk elhinni, hogy megérdemeltük a szerencsénket.

– Lehetséges – mondta Jakov.

– Szeret engem... egy icipicit, Jakov Ivanovics? – kérdezte gyorsan Zina. – A szeméből néha úgy

láttam, hogy igen. Pár perccel ezelőtt például nagyon vonzóan mosolygott rám, meleget éreztem a

szívem táján. Azért merek ilyesmit kérdezni, mert maga nagyon szerény és félszeg... túlságosan is

félszeg, igazán... amiért nem tartozunk ugyanabba az osztályba, bár szerintem minden ember

egyforma.

– Nem – felelte Jakov. – Nem mondhatom, hogy szerelmes vagyok magába.

Zina elpirult. A szemhéja verdesett. Egy percnyi hosszú hallgatás után felsóhajtott, és halkabban

kérdezte: – Jó, de rokonszenvezik-e velem egyáltalán?

– Igen, nagyon kedves volt hozzám.

– Én is rokonszenvezem magával, őszintén mondom. Maga igen komoly, jól tájékozott ember.

– Dehogyis, úgyszólván semmit se tudok.

Zina töltött magának egy kis cseresznyepálinkát, szürcsölt a pohárból, majd letette.

– Jaj, Jakov Ivanovics, kérem, hagyja már egy pillanatra azt a komolyságot, és csókoljon meg.

Lássam, meg mer-e csókolni.

Felálltak, megcsókolták egymást. A lány magához szorította, hozzátapadt a testével. Jakov egy

pillanatra valami rémült szánalmat érzett.

– Maradjunk itt? – súgta zihálva a lány. – Vagy nem volna kíváncsi a szobámra? A papáét már

látta, de az enyémet még nem.

Egyenesen az arcába nézett, zöld szeme sötéten kigyúlt, a teste forró volt, még mindig

hozzátapadt. Jakov most idősebbnek látta, talán huszonnyolc-huszonkilenc évesnek, olyan nőnek,

aki tudni szokta, hogy mit csinál.

– Ahogy akarja.

– És maga hogy akarja, Jakov Ivanovics?

– Zinaida Nyikolajevna – mondta Jakov –, bocsássa meg a kérdésemet, de nem szeretnék súlyos

hibát elkövetni. Ami meg volt írva, már úgyis elkövettem... minden elképzelhető hibát... de van

egynéhány, amit nem szeretnék megismételni. Ha maga ártatlan – mondta félszegen –, jobb lesz, ha

nem megyünk tovább. Higgye el, csak tiszteletből mondom.

Zina elvörösödött, aztán vállat vont, és kertelés nélkül mondta: – Annyira vagyok ártatlan, mint a

legtöbben: se többé, se kevésbé. Emiatt nem kell aggódnia. – Zavartan felnevetett, és hozzátette: –

Látom, maga szörnyen régimódi, ami tetszik is nekem, bár a kérdése nem volt valami tapintatos.

– Hát ha megvolt az első, miért ne jöhetne a második? És az apja? Úgy értem, nem fogja

megtudni, ha bemegyünk a szobájába?

– Még sohase tudta meg – mondta Zina. Jakovot egy pillanatra meglepte a válasz, aztán

tudomásul vette, és nem kérdezősködött tovább. Mit akadékoskodjon, ha így van, hát így van.

Halkan végigmentek a folyosón, Zina sántikálva, Jakov mögötte, lábujjhegyen, be a lány illatos

hálószobájába. A pincsi az ágyon feküdt, ránézett a mesteremberre, és nagyot ásított. Zina felkapta,

megint kiment, bezárta a konyhába.

A szobája tele volt asztalkákkal, rajtuk csecsebecsék, a falakat kendős lányok képei díszítették.

Egy tükör kerete mögül pávatollak terültek szét. A szoba sarkában a Szűzanya ikonja függött, előtte

kis piros olajmécses.

Maradjak vagy menjek? – gondolta Jakov. Egyrészt már jó ideje tart a szárazság. Aki férfi,

mégsem tagadhatja meg magát. Hogy is mondják a chasszidok? "Ne rejtőzz el a tulajdon húsod

elől." Másrészt mit jelent nekem ez az egész? Semmi újat, az én koromban. Nem jelent semmit.

Amikor a lány visszajött, Jakov az ágyon ült. Az ingét és a trikóját már levetette.

Jakov feszengve nézte, ahogy Zina leveszi a cipőjét, letérdel az ikon előtt, keresztet vet, és

imádkozik egy pillanatig.

– Maga hivő? – kérdezte a lány.

– Nem.

– Nagy kár, Jakov Ivanovics – sóhajtotta Zina.

Aztán felállt, és megkérte, hogy vetkőzzön le a mosdófülkében, mialatt ő elkészül a

hálószobában.

A lába miatt, gondolta Jakov. Már a takaró alatt lesz, amikor bejövök. Jobb is.

A mosdófülkében levette a ruháját. Kezén még érződött a festék és a terpentin szaga, kétszer is

megmosta Zina rózsaszínű, illatosított szappanával. Újra megszagolta, és most már csak az illatszer

szagát érezte. Ha hibát kell elkövetni, hát elkövetem, gondolta.

Meglátta magát meztelenül a tükörben, és először zavarban volt, aztán émelygést érzett az

elkövetkezendők miatt.

így is elég bajom van, hát minek szaporítsam? Ez nem nekem való, én nem ilyen fajta vagyok,

jobb lesz, ha minél előbb megmondom neki. Bement a hálószobába, karján a ruháival.

Zina kibontotta a haját. Meztelenül állt, a melle ringott, szivaccsal mosta magát egy fehér

mosdótálból, a gázlámpa fényében. Jakov látta, hogy csillogó piros vércsík folyik le a nyomorék

lábán, és döbbenten mondta: – De hiszen maga tisztátalan!

– Jakov!... Megijesztett. – Eltakarta magát a szivaccsal. Azt hittem, megvárja, amíg szólok.

– Nem tudtam, hogy ebben az állapotban van. Bocsásson meg, fogalmam sem volt róla. Tudom,

személyes dolog, de hát nem említette.

– Ugyan, hát nem tudja, hogy ez a legbiztosabb időszak? – mondta Zina. – És úgyszólván egy

csöppet sem zavaró, a folyás rögtön abbamarad, ahogy elkezdjük.

– Bocsásson meg, van, aki meg tudja tenni, de én nem tudom.

A felesége jutott az eszébe: milyen szemérmes volt a havi tisztulás idején, és utána is, amíg el

nem ment a fürdőbe, de ezt persze nem mondhatta meg Zinának.

– Bocsásson meg, én most elmennék.

– Én egy magányos nő vagyok, Jakov Ivanovics – kiáltotta a lány –, legyen egy kicsit irgalmas

hozzám! – de Jakov már öltözködött, és hamarosan el is hagyta a házat.

3

Egy éjszaka, tél derekán, a sűrű hideg négyórai sötétségben, miután Szergyuk és Richter, a két

kocsis, megjött két fogat lóért – az istállóban hat ló maradt –, s hallatszott, amint kicsörtetnek az

istállóból, majd tompa dobogással átvágnak a hóborította macskaköveken, Jakov, aki két napja volt

a téglagyárban, gyorsan kiugrott az ágyból, meggyújtott egy rövid gyertyát, és sebtiben

felöltözködött. Lelopódzott az istálló fölötti szoba külső lépcsőjén, és a zömök égetőkemencéket

maga mögött hagyva a deszkapalánk mentén a hűtőfészerhez osont. Mozdulatlanul leste a nyirkos

hidegben, ahogy a kocsisok és segítőik – gőzölgő báránybőr kabátban, a lovak oldala is gőzölgött –

megrakják a nagy, nehéz sárga téglákkal a szalmafödeles hosszú szekereket. A munka lassan haladt,

kézről kézre adták a téglákat, az egyik segítő a másiknak, a másik a kocsisnak, aki aztán elhelyezte

a szekéren. Jakovnak úgy tetszett, egy örökkévalóság óta áll a sötétben, a kezére lehelgetett,

megpróbálta hangtalanul kitaposni csizmájából a hideget, s közben úgy számolta, hogy

háromszáznegyven téglát raktak fel az egyik szekérre és négyszázhármat a másikra. A fészerben

álló másik három szekér üresen maradt. De reggel, amikor Prosko, a munkavezető bevitte a

kimutatást a fojtott levegőjű, alacsony mennyezetű kamrába, ahol Jakov a múltból ráhagyott üzleti

könyvek és fölösleges papírkötegek halmazai között ült az asztalánál, a darabka csomagolópapírra

felrótt ormótlan számok összesen hatszáztíz téglát mutattak ki, hétszáznegyvenhárom helyett, és a

mesterember dühösen csikorgatta a fogát, amiért ilyen szemérmetlenül folyik a lopás.

Bár Jakov rettenetesen szeretett volna dolgozni, vonakodva elfogadta Nyikolaj Makszimovics

ajánlatát, aztán az utolsó pillanatban vakrémület szállta meg: legszívesebben kimászott volna az

egészből, amikor megtudta, hogy a Lukjanovka kerület, ahol a téglagyár volt – egy temető mellett,

körülötte néhány elszórt ház és fa, de inkább csak a túlsó oldalán, mintegy fél versztányira,

sírkövekkel vegyesen –, s ahol neki is meg kellett telepednie, zsidók számára tilos terület. Közölte a

téglagyárossal, hogy nem fogadhatja el az állást, mert attól fél, nem tudná rendesen ellátni. De

Nyikolaj Makszimovics azt mondta, ne hamarkodja el a dolgot, és csak legyintett a kétségeire.

– Ugyan, ugyan, majd meglátja, hogy könnyebb lesz, mint gondolná. Bíznia kell a természetes

képességeiben, Jakov Ivanovics. Csak kövesse szegény megboldogult bátyám könyvelési módszerét

– régimódi, de pontos –, a többit majd elsajátítja menet közben. – De azért meglepődött egy kissé,

és megemelte az ajánlatot három rubellel, mire Jakov, aki mindenképpen szerette volna rábeszélni

magát erre az állásra, azzal hozakodott elő, hogy kényelmesebb lenne, ha megmaradna podoli

szállásán – pontosabban nem határozta meg a helyet –, és mindennap korán reggel bejárna a telepre.

Gyalog sincs túl messze onnan, ahol lakik. A villamos ott áll meg a téglagyár mellett, de sötétedés

után nem közlekedik.

– Sajnos, nem sok hasznát venném, ha Podolban lakna mondta Nyikolaj Makszimovics. Ez a

beszélgetés a téglagyárban zajlott le egy felhős január végi napon – fekete füstfátyol úszott a

kemencék fölött –, és Nyikolaj Makszimovics most is a kabátján viselte a Feketeszázak gombját,

amelyet Jakovnak semmibe kellett vennie, vagy meg kellett kerülnie a pillantásával – képtelen volt

levenni róla a szemét, ha egyszer odanézett –, mert a gomb felduzzadt, ijesztőre nőtt.

– Elsősorban nem az izgat, ami napközben történik – mondta az antiszemita –, bár gondolhatja,

hogy az is éppen eléggé izgat; de a legfőképpen arra volnék kíváncsi, mi megy itt végbe a kora

hajnali órákban, amikor az első szállítmány rákerül a szekerekre. A tolvajok nem szeretik a nappali

világosságot. Sötétben végzik a piszkos munkát, amikor csak a szellemek járnak, és a tisztességes

emberek az ágyukban feküsznek. Szegény megboldogult bátyám, aki nem sokra becsülte az alvást...

pedig becsülni kell, különben ő se becsül bennünket... hajnali háromkor már itt volt, akár esett, akár

fújt, és személyesen ellenőrzött minden egyes szekérrakományt. Nem kívánom magától is ugyanezt,

Jakov Ivanovics. Ha valaki ennyire odavan egy üzleti vállalkozásért, az már fanatizmus, és meg

vagyok győződve róla, hogy ez vezetett szegény bátyám korai halálához. – Nyikolaj Makszimovics

behunyt szemmel keresztet vetett. – De ha be-benézne hozzájuk a kora hajnali órákban, és néha

máskor is, ha rakodnak, váratlanul, és hangosan számolná, hogy nagyjából hány téglát tesznek fel a

kocsikra, akkor, azt hiszem, nem mernék eltúlozni a dolgot. Egy kis lopás még csak hagyján –

emberek vagyunk –, de persze mindennek megvan a határa. Ha a gyár csődbe jutna, nem tudom,

hogyan adhatnám el méltányos áron.

– Milyen módon lopnak? – kérdezte a mesterember.

– A kocsisokra gyanakszom, akik valószínűleg Prosko felügyelete alatt vagy hallgatólagos

beleegyezésével működnek. Többet visznek ki, mint amennyiről elszámolnak.

– Akkor miért nem bocsátja el Proskót?

– Könnyű azt mondani, kedves fiam. Ha elbocsátanám, mindjárt be is csukhatnám az üzemet.

Kitűnő szakember: bátyám mindig mondta, hogy párját ritkítja. Bevallom, nem az a célom, hogy

lopáson kapjam. Vallásos ember vagyok: azt akarom, hogy ne is lophasson. Hát nem ez az okosabb

módszer, amellett, hogy emberséges? Nem, hadd legyen csak úgy, ahogy mondtam. Költözzön

szépen be az istállópadlásra, Jakov Ivanovics. A szoba a magáé, és egy kopejka bért sem fizet.

Mivel a mesterember iratait nem említette – sem az alkalmaztatáshoz szükséges útlevelet, sem a

tartózkodási engedélyt –, Jakov szorongva kapott az alkalmon, és elvállalta az állást. Egy múló

pillanatra ismét felmerült benne a szándék, hogy megvallja zsidó voltát – egész egyszerűen és

nyugodtan közli Nyikolaj Makszimoviccsal: "Gondolom, legjobb, ha tiszta vizet öntünk a pohárba.

Azt mondja, megkedvelt; tudja, hogy becsületes munkás vagyok, és nem vesztegetem a főnök

idejét, akkor hát talán az se fogja meglepni, hogy zsidónak születtem, és ezért nem lakhatom ebben

a kerületben." De ilyesmire persze még gondolni is kár volt. Tegyük fel – bár képtelen feltevés –,

hogy Nyikolaj Makszimovics a kétfejű-sasos gombjával, miegymással együtt lenyeli ezt a

vallomást, mert az érdeke úgy kívánja: akkor is, a Lukjanovka kerületben néhány ritka kivételtől

eltekintve nem lakhatnak zsidók, s ha egy szegény mesteremberről kiderül, hogy mégis ott lakik,

nagyon megégeti magát. Rettenetesen összekuszálódott minden. Jakov az első héten mindennap

arra gondolt, hogy otthagy csapot-papot és megszökik, de mégis maradt, mert azt hallotta Aron

Latkétól, hogy egy podoli nyomdában hamis papírokat rendelhet az ember, nem túlságosan magas

összegért, s noha kiverte a verejték, ha az efféle papírok megszerzésére gondolt, a gondolatot

mégsem akarta száműzni az agyából.

Miután éjszaka megleste a rakodó kocsisokat, és reggel Prosko behozta a kimutatást, Jakovnak a

papírdarabra körmölt hamis számok láttán nagyot dobbant a szíve, de azért közölte a

munkavezetővel, hogy Nyikolaj Makszimovics utasítására jelen kell lennie az éjszakai rakodásnál,

és mivel így szól a megbízatása, ezentúl ott is lesz. Prosko tagbaszakadt, vastag fülű, durva szakállú

ember volt, sárga agyaggal összekent magas gumicsizmát és hosszú, mocskos bőrkötényt viselt;

most rámeredt a mesteremberre szúrós, apró szemével.

– Mit gondol, mi történik éjszaka a szekereknél? Tán a kocsisok négykézláb basszák az

anyjukat?

– Történik, ami történik – mondta Jakov idegesen –, de a tegnap éjjel felrakott téglák száma nem

egyezik ezzel az adattal itt a papíron, már ne is haragudjon.

Máris úgy érezte, hogy jobb lett volna, ha másképpen mondja, de hogy lehet másképpen

mondani ilyesmit egy tolvajnak?

– Honnan tudja, hogy hány téglát raktak fel?

– Ott álltam éjszaka a fészer mellett, és megszámoltam, Nyikolaj Makszimovics utasításai

szerint. Más szóval, úgy tettem, ahogy ő parancsolta. – A hangja rekedt volt az indulattól, mintha

övé lett volna az a tégla, pedig furcsamód nem az övé volt, hanem egy antiszemita oroszé.

– Akkor rosszul számolta – jelentette ki Prosko –, mi ennyit raktunk fel. – Vastag ujjával

rábökött az asztalon heverő papírra. – Ide hallgasson, barátom, ha a kutya szarba üti az orrát, akkor

büdös lesz. Magának hosszú az orra, Dologusev. Ha nem hiszi, nézzen a tükörbe. Akinek ilyen az

orra, megnézhetné, hogy mibe üti bele.

Kiment a kamrából, de délután visszajött. – Mi van az irataival – kérdezte –, bejelentkezett már?

Ha nem, adja csak ide, majd én lebélyegeztetem a kerületi rendőrségen.

– Nagyon kedves magától – felelte Jakov –, de ez már el van intézve annak rendje és módja

szerint. Nyikolaj Makszimovics magára vállalta. Nem kell fölöslegesen fáradoznia.

– Ide hallgasson, Dologusev – mondta Prosko –, miért beszél maga úgy oroszul, mint egy török?

– Na és ha török vagyok? – A mesterember arca mosolyra torzult.

– Aki túl gyorsan szalad, maga ellen kavarja a szelet. Prosko felemelte a fél lábát, és fingott

egyet.

Később Jakov idegességében nem bírt vacsorázni. Nem születtem én rendőrnek, gondolta.

Gójnak való munka.

De azért teljesítette a megbízatását. Hajnalonként a négyórai hidegben megjelent a fészerben, és

számolta a szekérre rakott téglákat. Aztán ha napközben kinézett a kamra ablakán, és látta, hogy

rakodás folyik, megint csak odament, és nézte. Nyíltan csinálta, hogy a tolvajok ne

tolvajkodhassanak. Ha Jakov megjelent a fészerben, senki sem szólt semmit, de a kocsisok néha

abbahagyták a munkát, és rábámultak.

Prosko többé nem hozta reggelente a kimutatásokat, Jakov maga végezte el az összesítést. A

könyvelés nem volt olyan nehéz, mint gondolta: hamar rájött a módszerére, meg aztán nem is volt

nagy a forgalom. Hetenként egyszer megjött Nyikolaj Makszimovics, szánon, egyre búbánatosabb

arccal, hogy átvegye a bankba teendő bevételt, és egy hónap múlva Jakov hosszú gratuláló levelet

kapott tőle. "Szorgalmas és eredményes munkája tökéletesen megfelel várakozásaimnak, és

továbbra is a legnagyobb bizalommal viseltetem ön iránt. Zinaida Nyikolajevna üdvözletét küldi. Ő

is elismeréssel adózik a sikereinek." De más azután nem adózott elismeréssel. Sem a kocsisok, sem

a segítők nem vették emberszámba, hiába próbált beszélgetni velük. Richter, a húsos arcú német,

kiköpött a hóba, ha meglátta, és Szergyuk, a lóizzadság- és szénaszagú magas ukrán csak nézte,

nagyokat fújva. Prosko, ha elhaladt mellette az udvaron, azt dünnyögte: – Rohadt spicli! – Jakov

úgy tett, mintha nem hallaná. Ha azt hallaná, hogy "zsidó", kifutna a világból.

Az említetteket nem számítva, elég jó viszonyban volt a gyár munkásaival – pontosan fizette

őket: talán ötvenen maradtak a kétszázból, amennyit régebben foglalkoztatott a gyár, amikor napi

hat-hétezer téglát termelt –, noha Prosko csúnya meséket terjesztett róla; Szkobeljev, a telepőr,

visszamondta az egyiket, amely úgy szólt, hogy Jakov egyszer börtönben is ült lopásért. De senki

sem barátkozott vele, és munka után nem kereste a társaságát, úgyhogy többnyire egyedül volt.

Szabad idejét a szobájában töltötte. Olvasni szokott egy lámpás fényénél – bár Nyikolaj

Makszimovics megígérte, hogy bevezetteti a villanyt –, órák hosszat, minden éjszaka. Régebben

csak azt olvasta, ami véletlenül a kezébe akadt; most olyasmit olvasott, ami érdekelte. Tovább

tanult oroszul, hosszú nyelvtani gyakorlatokat másolt egy füzetbe, és hangosan felolvasta őket. És

minden áldott nap felfalt két újságot, bár sokszor borsózott tőlük a háta, a tényeknek beállított

hírektől csakúgy, mint a célzásoktól; például amikor Raszputyint meg a cárnét emlegették, a

terroristák legújabb cselszövényeit, vagy pogrommal fenyegetőztek, és egy balkáni háború

lehetőségéről írtak. Annyi minden új volt neki: honnan tudhatná az ember, hogy mi az, amit tudnia

kell? Így aztán szabad idejében bújni kezdte a podoli könyvesboltokat, olcsó könyvekre vadászott.

Vásárolt egy Spinoza-életrajzot, azt olvasta magányos éjszakáin az istálló fölötti szobában. Lehet-e

tanulni egy másik ember életéből? S az orosz történelem lenyűgözte. Sok-sok halomnyi röpiratot

böngészett át a boltok eldugott polcain. Olvasott a jobbágyságról, a szibériai büntetőrendszerről –

ezt a szörnyű leírást egy kosárban találta, a könyvkereskedő csak a szemével mutatta. Olvasott a

dekabristák lázadásáról és megsemmisítéséről s egy lélegzet-elállító füzetet a narodnyikokról, az

1870-es évek idealistáiról, akik a parasztoknak szentelték magukat, ösztönös indulatból szociális

forradalomra akarták tüzelni őket, de miután nem kellettek nekik, a paraszti miszticizmusról áttértek

a terrorizmusra. Jakov elolvasta Nagy Péter rövid életrajzát, aztán egy hátborzongató írást

Novgorod véres pusztulásáról, Rettenetes Ivan művéről. Az őrült cár a fejébe vette, hogy a város el

akarja árulni, és ezért falat építtetett köréje fából, hogy senki se menekülhessen. Akkor bevonult a

seregével, s miután alattvalóit a legkegyetlenebb kínzásoknak vetette alá, ezrével mészárolta le őket

nap nap után. Így folyt a vérontás egyre vadabbul, az iszonyat üvöltései ostromolták az eget,

miközben a jajveszékelő anyáknak látniuk kellett, amint a gyerekeiket elevenen megsütik, és az

elvadult kutyák elé vetik, öt hét múltán hatvanezer megcsonkított, darabokra tépett, kerékbe tört

ember hevert holtan a bűzlő utcákon, és terjedt a ragály. Jakovnak felfordult a gyomra. Mint egy

pogrom – a legrosszabb pogrom. Oroszok pogromja oroszok ellen – ilyen az egész történelmük.

Micsoda szomorú ország, gondolta, döbbenten az olvasmányaitól, itt minden elképzelhető: a fekete

egyszer fehér, egyszer fekete; s ha az oroszokat is lemészárolják a tulajdon uraik, és hullanak, mint

a legyek, akkor mit szólhat a Kiválasztott Nép? Belefáradt a történelembe, visszatért Spinozához,

újra elolvasta a bibliakritikával, babonákkal, csodákkal foglalkozó fejezeteket, amelyeket csaknem

betéve tudott. Lehet, hogy volt Isten: de miután elolvasta Spinozát, becsukta a boltot, és eszmévé

finomult.

Amikor éppen nem olvasott, Jakov kis dolgozatokat írt különböző témákról. "Benne vagyok a

történelemben – írta –, de nem vagyok része. Tulajdonképpen kívül állok rajta, szinte elhalad

mellettem. Vajon ez jó, vagy talán hiányzik valami a jellememből? Micsoda kérdés! Persze hogy

hiányzik, de hát mit tegyek? Meg aztán tényleg olyan nagy baj ez? Legjobb, ha ott maradunk, ahol

vagyunk, hacsak nem tudunk valamit hozzáadni a történelemhez, mint például Spinoza, ahogy az

életrajzában olvasom, ő megértette a történelmet, és hozzá is tudott járulni az eszméivel. Egy

eszmét nem lehet elégetni, legfeljebb az embert. Viszont ott volt az aktív Jan de Witt is, Spinoza

barátja és jótevője, igaz és nagy ember, akit egy hollandi csőcselék darabokra tépett, mert gyanúba

fogta, bár ártatlan volt. Hát kell nekem az ilyen sors?" Némelyik dolgozat a "fennálló

körülményeket" bírálta, melyekről az újságokban olvasott. Ezeket az írásait átolvasta, és elégette a

kályhában. Azokat a röpiratokat is elégette, amelyeket nem tudott újra eladni.

Még valami bántotta, egy előre nem látott érzés: hogy már nem használja a szerszámait.

Készített magának egy ágyat, egy asztalt és egy széket, meg néhány polcot is a falra, de még az első

napokban, miután a téglagyárba került. Attól félt, ha felhagy a fúrással-faragással, teljesen elszokik

tőle, és ezt nem akarta. Aztán még egy levelet kapott, ezúttal Zinától – a kézírása csupa meglepő,

vastag fekete szálka: látogasson el hozzá, az apjának semmi kifogása ellene. "Maga finom érzésű

ember, Jakov Ivanovics – írta a lány –, s én tisztelem az eszményeit és a viselkedését; de kérem, ne

izgassa magát az öltözéke miatt, noha biztos vagyok benne, hogy most már újat is vehet a magasabb

fizetéséből." Jakov neki is ült a válasznak, de aztán nem tudta, mit írjon, és nem válaszolt a levélre.

Februárban egy ideig megint hatalmába kerítette az idegesség. A gondjait okolta érte. Elment

arra a helyre, ahol a hamis papírokat készítették, megtudta, hogy nem elérhetetlenül drágák, bár

nem is éppen olcsók, és arra gondolt, rendel egy útlevelet meg egy tartózkodási engedélyt a felvett

nevére. Ébredéskor – órákkal korábban, mint kellett volna, hogy ellenőrizze a téglarakományokat –

az izmai merevek voltak, a mellkasa összeszűkült, néha nehezére esett a lélegzés, és nem tudott

könnyedén tárgyalni Proskóval. Már attól is zavarba jött, ha a legmindennapibb kérdéseket kellett

feltennie. Egész nap ingerült volt, és átkozta önmagát, amiért valami jelentéktelen hibát követett el

a számadásokban, pedig csak egy-két kopejkát tévedett. Egyszer, estefelé, kizavart két fiút a

téglagyárból. Ismerte őket, nagy csibészek voltak; az egyik sápadt arcú, pattanásos, talán tizenkét

éves, a másik paraszti forma, boglyas hajú, körülbelül ugyanolyan idős. Iskola után, alkonyattájban

jöttek be az udvarra, agyaggolyókkal dobálták egymást, sok jó téglát eltörtek, és vadították az

istállóban levő lovakat. Jakov már többször is figyelmeztette őket, hogy nem szabad bejönniük.

Most a kamra ablakából látta, hogy megint ott vannak. Belopóztak az udvarra, iskolatáskájuk a

kezükben, és köveket hajigáltak a kemencékből felszálló göndör füstbe. Aztán tégladarabokkal

dobálták a kéményeket. Jakov kifutott a kamrából, rájuk kiáltott, hogy menjenek onnan, de ők a

fülük botját se mozgatták. Szaladni kezdett feléjük, hogy megijessze őket. Amikor látták, hogy

közeledik, a fiúk vijjogásban törtek ki, a nemi szervükhöz nyúltak, majd a táskájukat megmarkolva

elfutottak a raktárfészerek mellett, és a kerítésnél felkapaszkodtak egy rakás törött téglára. Kidobták

a táskájukat a kerítésen, aztán maguk is átugrottak rajta.

– Nyavalyás kis disznók! – kiáltotta Jakov az öklét rázva.

Visszafelé menet a kamrába, látta, hogy Szkobeljev sunyin figyeli. Aztán a telepőr tovább sietett

a gázlámpagyújtogató botjával. A lámpák nemsokára zöld gyertyaként égtek a homályban.

Prosko is végignézte a jelenetet, a hűtőfészer ajtajából. Maga úgy futkározik, Dologusev, mint a

töketlen kutya.

Másnap reggel egy rendőrfelügyelő jelent meg Jakovnál, és azt kérdezte, vannak-e a

téglagyárban politikailag megbízhatatlan elemek. A mesterember azt mondta, hogy nincsenek. A

rendőr feltett még egypár kérdést, aztán elment. Aznap éjjel Jakov képtelen volt az olvasmányára

összpontosítani a figyelmét.

Mivel rosszul aludt, megpróbált mindjárt vacsora után lefeküdni. Elég gyorsan álomba is merült,

de éjfél előtt felébredt, tökéletesen éber volt, és valami veszélyérzet fogta el. A sötétben mindenféle

szerencsétlenségek rémítették, amelyek nappal csak ritkán jutottak az eszébe: kigyullad az istálló,

porrá ég, és benne ő is, keze-lába összekötözve, nem bír mozdulni, s a megvadult lovak

agyontiporják egymást. Vagy másképpen hal meg: tüdővészben, szifiliszben, kiköhögi a tüdejét,

vagy vért vizei. És a legjobban attól rettegett, ami szüntelenül izgatta: hogy leleplezik mint bujkáló

zsidót. – Gevalt! – ordította, majd rémülten fülelt az istállóbeli neszekre, hogy a kocsisok ott

vannak-e, és meghallották-e a kiáltását. Egyszer azt álmodta, hogy Richter, hátán egy óriási fekete

zsákkal, utánaered a temető melletti úton. Jakov megállt, szembefordult a némettel, és megkérdezte,

mit visz a zsákban, mire a kocsis rákacsintott, és azt mondta: "Téged." így azután Jakov

megrendelte a hamis papírokat, előre ki is fizette őket, de aztán múltak a hetek, és nem ment értük.

Azután egyszerre csak minden látható ok nélkül kezdte jobban érezni magát.

Magabiztosabb időszak következett, miután életében először úgy költötte a pénzét, hogy az

csakis pénz volt és semmi más. Újabb könyveket vásárolt, írópapírt, dohányt, egy pár cipőt, hogy

megszabaduljon a csizmától, egy üveg pazar eperlekvárt és egy kiló lisztet, amiből kenyeret akart

sütni. A kenyér nem kelt meg, de azért megsütötte, és lepény formájában is megette. Vásárolt egy

pár harisnyát is, egy alsónadrágot, egy trikót és egy olcsó zubbonyt: csak a legszükségesebbet. Egy

este valami ellenállhatatlan éhség fogta el: édességre vágyott; bement egy cukrászdába, kakaót

kortyolt, süteményt evett. És vett egy vastag tábla csokoládét. Amikor később átszámolta a

rubeljeit, látta, hogy többet költött, mint tervezte, és megijedt. Visszatért hát a szerényebb

életmódhoz. Fekete kenyéren, aludttejen, főtt krumplin élt, olykor-olykor megevett egy tojást, és ha

nagy volt a kísértés, egy kis darab halvát. Stoppolgatta a harisnyáját, foltozgatta régi ingeit, végül

egy tenyérnyi rész sem maradt öltés nélkül. Élére rakta a garast. "Hadd gyűljenek a kopejkák" –

dünnyögte. Komoly tervei voltak.

Egy áprilisi estén, amikor már pattogott a Dnyepr vastag jégpáncélja, és Jakov későn bandukolt

hazafelé a téglagyárba – eladta a nemrég vásárolt könyveit, azután a Ploszkij kerületben kóborolt –,

váratlanul eleredt a hó. A temető közelében, már felfelé kapaszkodva a dombra, látta, hogy néhány

fiú egy öregembert bántalmaz, és nagyot kiáltva elzavarta őket. Szétfutottak a temetőben, mint a

felriasztott nyulak. Az öregember zsidó volt, chasszid, bokáig érő kaftánt viselt, prémes karimájú,

kerek rabbikalapot és hosszú fehér harisnyát. Lassan lehajolt, és kikotort a hóból egy barna

madzaggal átkötött kis fekete zacskót. Megsebesült a halántékán, és a vér lassan szivárgott a

borostáin keresztül a zilált, kétágú szürke szakállba. A szeme fátyolos volt. – Mi történt, öregapó? –

kérdezte a mesterember oroszul. A chasszid rémülten visszahőkölt, de Jakov várt, és akkor az öreg

rossz oroszsággal elmondta, hogy Minszkből jött látogatóba egy beteg testvéréhez, aki a

zsidónegyedben lakik, és eltévedt. Aztán megtámadták a fiúk, hógolyókkal, amelyekbe éles köveket

gyúrtak.

A villamos már nem járt, és nagy, nedves pelyhekben hullt a hó. Jakov kínosan érezte magát, de

úgy gondolta, talán meg lehet csinálni: beviszi az öreget a téglagyárba, hideg vízzel kimossa a

sebét, addig legalább pihenhet, aztán majd kicsempészi, mielőtt a kocsisok és a segédmunkások

megjönnének.

– Jöjjön velem, öregapó.

– Hová visz? – kérdezte a chasszid.

– Szépen letöröljük a vérét, aztán ha majd eláll a havazás, megmutatom az utat a podoli

zsidónegyedbe.

Bevezette a chasszidot a téglagyárba, aztán fel a lépcsőn a szobájába, az istálló fölé. Lámpát

gyújtott, széttépte legrongyosabb ingét, és letörülte a vért az öreg szakálláról. A seb még vérzett, de

a chasszid nem törődött vele. Csukott szemmel ült Jakov székében, úgy lélegzett, mintha suttogna.

Jakov kenyérrel és egy pohár édes teával kínálta, de a chasszid nem akart ennivalót elfogadni.

Méltóságteljes ember volt, hosszú pajesszel, és egy kis vizet kért Jakovtól. Az ujjaira csorgatott

valamennyit a mosdótál fölött, aztán kivett egy kis csomagot a kaftánzsebéből: néhány

pászkadarabka volt benne, zsebkendőbe bugyolálva. Elmondta a pászkaáldást, és sóhajtva rágcsálni

kezdte az egyik darabot. Jakovra meglepetésként hatott, hogy húsvét van. Nagy felindulás vett rajta

erőt, és félre kellett fordulnia, amíg el nem múlt.

Mikor kinézett az ablakon, még esett a hó, de már látszott a hold is: derengő fénykorong a

hóhullásban. Nemsokára eláll, gondolta, de tévedett. A derengés eltűnt, megint csak a sötétség és a

hó maradt a helyén. Várni kell, gondolta Jakov, amíg a kocsisok megjönnek, akkor gyorsan

leszámolja a téglákat, és ha eláll a havazás, kicsempészi az öreget, miután a kocsik elmentek, de

még Prosko érkezése előtt. Ha nem marad abba a havazás, az öregnek úgyis el kell mennie.

A chasszid elaludt a széken, felriadt, a lámpára meredt, aztán az ablakra, majd ismét elaludt.

Amikor a kocsisok kinyitották az istállóajtót, felébredt, és Jakovra nézett, de a mesterember intett

neki, hogy hallgasson, és lement a fészerbe. Előzőleg felajánlotta a chasszidnak az ágyát, de amikor

visszajött, az öreg még mindig a széken ült, és nem aludt. A kocsisok megrakták a szekereket, és a

fészerben várták, hogy kivilágosodjon. Láncokat tekertek a lovak patáira, de Szergyuk azt mondta,

hogy ha nagyobb lesz a hó, úgyse lehet kimenni a gyárból. Jakov most már komolyan aggódott.

Báránybőr kabátjába bújva állt a szobában, nézte a havat, aztán cigarettát sodort, elszívta, és

csinált magának egy pohár langyos teát. Ivott egy kicsit, az ágyára dőlve elaludt, és azt álmodta,

hogy a temetőben találkozik a chassziddal. "Miért bujkálsz itt?" – kérdezte a chasszid, és a

mesterember kalapáccsal lesújtott a fejére. Rettenetes álom volt, megfájdult tőle a feje.

Arra ébredt, hogy az öreg merően nézi, és minden idegessége visszatért.

– Mi a baj? – kérdezte.

– Ami baj, az baj – mondta az öreg. – De elállt a havazás.

– Mondtam valamit álmomban?

– Nem figyeltem oda.

Az ég kivilágosodott, indulni kellett volna, de a chasszid megmártotta az ujjai hegyét a vízben,

aztán leoldotta a madzagot a zacskóról, kibontotta, és elővett egy nagy csíkos imakendőt. A kaftánja

zsebéből az imaszíjas csomagot vette elő.

– Merre van kelet? – kérdezte az öreg.

Jakov türelmetlenül mutatott az ablakos falra. A chasszid elmondta az imaszíjáldást, az egyik

szíjat lassan rátekerte a bal karjára, a másikat a homlokára, vigyázva, hogy meg ne nyomja vele a

száradó sebet.

Betakarta a fejét a bő imakendővel, azt is megáldotta, majd imádkozni kezdett a falnál,

előre-hátra hajlongva. A mesterember csukott szemmel várt. Miután végzett a reggeli imádsággal,

az öreg levette a kendőt, gondosan összehajtogatta és eltette. Leoldozta az imaszíjakat, megcsókolta

őket, és azokat is elrakta.

– Isten fizesse meg – mondta Jakovnak.

– Köszönöm, köszönöm, de gyerünk már. – A mesterember izzadt a hideg ruhájában.

Szólt az öregnek, hogy várjon egy pillanatig, majd lement a hótól roskadozó lépcsőn, és

megkerülte az istállót. Az udvar fehér volt és néma, az égetők tetejét hó borította. De a szekerek,

bár régen felkerült rájuk a tégla, nem hagyták el a telepet, és a kocsisok még mindig a fészerben

tanyáztak. Jakov visszasietett a lépcsőn, és megragadta a chasszidot a batyujával együtt. Futva

mentek a tavaszi hóban a kapu felé. Jakov levezette az öreget a dombról egészen a

villamosmegállóig, de miközben ott várakoztak, csilingelve arra jött egy szán. Jakov intett neki, és

az álmos kocsis megígérte, hogy elviszi a zsidót a megadott podoli utcába. Amikor Jakov visszaért

a telepre, úgy érezte, hogy nagyon hosszú volt ez az éjszaka. Balsejtelmek kínozták, oktalan

csüggedés vett rajta erőt. Az istálló felé menet szembetalálkozott Proskóval, aki láthatólag széles

jókedvében volt.

A szobájába lépve hirtelen az az érzése támadt, hogy valaki járt itt, miközben ő elkísérte a

chasszidot. Mintha elmozdították volna a tárgyakat, és most nem ugyanott állnának, mint azelőtt. A

munkavezetőre gyanakodott. Az istállóból felszállt a lótrágya és a rothadó széna bűze. Gyorsan

átvizsgálta szerény ingóságait, de úgy találta, hogy mindene megvan: a háztartási felszerelése, az a

néhány könyv, a rubelek a bádogdobozban, örült, hogy a könyvek egy részét eladta, és a röpiratokat

elégette; történelmi tárgyú írások voltak, de a történelem néha veszélyes is lehet. Másnap hallotta,

hogy egy közeli barlangban holttestet találtak, aztán iszonyodva, megbabonázva olvasta az újságban

a szörnyű gyilkosságot: az áldozat egy tizenkét éves fiú, aki az egyik faházban lakott a temető

mellett. A holttestet ülő helyzetben találták meg, a fiú két keze hátra volt kötve. Csak az alsóruhája

volt rajta, a cipője hiányzott, bal lábáról egy fekete harisnya fityegett; körülötte szétdobálva egy

véres ing, egy diáksapka, egy öv és néhány ceruzával összefirkált füzet. Zsenya Golovnak hívták, a

képe benne volt a Kijevljanyin-ban és a Kijevszkaja Miszl-ben is, és Jakov felismerte a pattanásos

arcú fiút, akit a barátjával együtt kizavart a gyárból. Az egyik újság szerint a fiú már egy hete halott

volt, a másik szerint két hete. A rendőrfelügyelő, aki megvizsgálta püffedt arcát és összekötözött,

megcsonkított testét, harminchét sebet talált rajta, melyet egy vékony, hegyes szerszámmal ejtettek.

A fiút, közölte J. A. Cserpunov professzor, a Kijevi Anatómiai Intézet vezetője, agyonszurkálták, a

vérét lecsapolták, "feltehetőleg vallási célokra". Marfa Vlagyimirovna Golova – özvegyasszony, a

gyászoló anya – azonosította a gyerek holttestét. Mind a két újság róla is közölt képet, amint

fájdalomsújtotta keblére szorítja a szegény fiú fejét, és kétségbeesetten kiáltja: "Mondd meg nekem,

Zsenyuska, ki tette ezt az én kincsemmel?"

Aznap éjjel kiáradt a folyó, és elöntötte a város alacsonyabban fekvő részeit. Két nap múlva a

fiút eltemették a temetőben, alig néhány lépésnyire az otthonától. Az istálló fölötti ablakból Jakov

jól látta a fákat, ágaikon az áprilisi hó porát, s a fák és a keskeny sírkövek között a fekete sokaságot,

amelyben zarándokok is imbolyogtak, bottal a kezükben. Mikor leengedték a koporsót, sok száz

röpcédula szállt fel a magasba: A ZSIDÓKAT VÁDOLJUK. Egy héttel később az Orosz Nép

Szövetségének kijevi szervezete, a Kétfejű Sas Társaságának néhány tagjával karöltve, hatalmas

fakeresztet állított a fiú sírjára – Jakov messziről nézte –, s ugyanakkor felszólított minden jó

keresztényt, mint aznap este az újságok megírták, hogy hirdessen új keresztes hadjáratot az izraelita

ellenség megsemmisítésére. "Nem kevesebbet akarnak, mint az életünket és a hazánkat!

Oroszország népe! Szánd meg a gyermekeidet! Állj bosszút a szerencsétlen vértanúkért!" Ez

szörnyű, gondolta Jakov, pogromot akarnak indítani. A téglagyárban Prosko a Feketeszázak

jelvényével hivalkodott: kitűzte a bőrkötényére. Másnap kora hajnalban a mesterember elszaladt a

nyomdába a hamis papírokért, de tapasztalnia kellett, hogy a nyomda leégett. Visszarohant az

istállóba, és gyorsan összeszámolta a rubeljeit, hogy futja-e belőlük Amszterdamig, vagy talán

egészen New Yorkig, összecsomagolta a cókmókját, vállára vetette a szerszámos tarisznyát, és már

ment is lefelé a lépcsőn, amikor egy vörös bajuszos férfi – I. P. Bodjanszkij ezredes, mint

megnevezte magát, a kijevi titkosrendőrség főnöke –, valamint több más hatósági közeg, tizenöt

csendőr, egyenruhájuk mellén a fehér paszománnyal, egy szakasz rendőr, több civil ruhás detektív

és a Kerületi Felsőbíróság Főügyészi Hivatalának két képviselője, összesen vagy harminc ember,

kivont pisztollyal és karddal felrohant a lépcsőre, és útját állta a menekülő Jakovnak.

– Őfelsége II. Miklós nevében – mondta a vörös hajú ezredes – letartóztatom. Ha ellenáll, halál

fia.

A mesterember azonnal bevallotta, hogy zsidó. Egyébként ártatlan.

III

1

A Ploszkij üzleti negyedében álló Kerületi Törvényszék komor, színehagyott, stukkódíszes

épületében, néhány versztára a lukjanovkai téglagyártól, egy hosszúkás, magas mennyezetű, föld

alatti cellában, a teljes kétségbeesésbe zuhant Jakov képtelen volt elhessegetni szeme elől önmaga

képét, amint megbilincselve halad két magas lovascsendőroszlop között: kivont karddal, nagy

sarkantyúpengés közepette hajtották a havas utcákon, melyeket kásásra tapostak a szántalpak.

Kérte az ezredest, hadd mehessen a járdán, akkor mégsem olyan kínos, de hiába:

odakényszerítették a latyakos úttestre, és a munkába menők megálltak, s nézték. Eleinte nyugodtan

bámészkodtak, aztán mély csendben, amelyet néha megtört a suttogás, morajlás, egy-egy

gúnykiáltás. A legtöbben nem értették, mit jelent ez a parádé, de aztán egy kéksapkás, ezüstgombos,

egyenruhás diák szamárfület mutatva táncolni kezdett a hóban a fogoly mögött, "Icig, Icig" –

énekelte, és ettől megnőtt a morgás, pisszegés, gúnyolódás. Egy kisebb csoport a nyomukba

szegődött – nők is voltak benne –, csúfolták, szidták a mesterembert, "gyilkos zsidó"-nak nevezték.

Szeretett volna kitörni és elszaladni, de nem mert. Valaki megdobta egy fadarabbal, de csak egy

lovat talált el, az nekivadult, havat fröcskölve vágtatni kezdett, és csak két sarokkal odébb sikerült

megfékezni. Akkor az ezredes – nagy darab, kucsmás ember – felemelte a kardját, és a csődület

szétszóródott.

Először a titkosrendőrségre vitte a foglyot – földszintes, barna épület volt az egyik

mellékutcában; aztán hosszú, ingerült telefonbeszélgetés következett, amelynek foszlányait a rémült

Jakov is hallotta az előszobában, egy padon, csendőrök között, majd az ezredes egészen a Kerületi

Törvényszék alagsori cellájáig kísértette, és otthagyott vele két csendőrt: kivont karddal cirkáltak a

folyosón. Miután magára maradt a cellában, Jakov a kezét tördelve felkiáltott: – Istenem, mit tettem

magammal? Ellenségeim kezében vagyok! – ököllel verte a mellét, jajveszékelt, hogy ilyen sorsra

jutott, rémképeket látott, utolsónak azt, hogy széttépi a csőcselék. De egy-egy pillanatban a remény

is felvillant: ilyenkor úgy érezte, hogy csak meg kell magyaráznia, mit tett és miért, akkor rögtön

elengedik. Ostoba fejjel másnak tüntette fel magát, mint aki volt, abban a reményben, hogy ezáltal

megnyílnak a "lehetőségek", de nem így van, most már tudja – csak a rosszra nyílott lehetőség –,

saját kárán tanul az ember. Igazán elengedhetnék, megszenvedett érte. Önzéssel, hiú becsvággyal is

vádolta magát, mert hát kicsoda ő, és megfogadta, hogy a jövőben másként lesz. Igen, tanult a saját

kárán, mint már annyiszor. Aztán felugrott, és hangosan kiáltotta: – Micsoda jövő? – de senki sem

válaszolt. Mikor a szolgálatos teát és fekete kenyeret hozott, nem bírt enni, bár aznap még semmit

sem evett. Ahogy múlt az idő, sokat nyögött, két kézzel tépkedte a haját, és többször is a falba verte

a fejét. Egy csendőr meglátta, és rászólt, hogy szigorúan tilos.

Estefelé, ahogy mozdulatlanul ült a padlóra terített vékony matracon, a fogoly lépéseket hallott a

folyosóról: nem a két csendőr távozása után odaállított fegyveres őr szabályos lépteit.

Feltápászkodott. Egy fekete kalapos, bundás, középmagas férfi jött sietve a cella felé a homályos

folyosón. Ráparancsolt az őrre, hogy nyissa ki a cellaajtót, zárja őt is be a fogollyal együtt, és

távozzon. Az őr tétovázott. A férfi türelmesen várt.

– Ne tessék haragudni, nagyságos uram, de úgy szól a parancs, hogy ne menjek innét – mondta

az őr. – Az ügyész úr meghagyta, hogy ne tévesszem szem elől a zsidót, mert nagyon fontos ügy. A

helyettese mondta, szó szerint.

– Én hivatalos ügyben jöttem, és majd szólok, ha szükségem lesz magára. Várjon odakint a

folyosó ajtajánál.

Az őr kelletlenül kinyitotta a cellát, bezárta a jövevényt Jakovval együtt, és elment. A férfi

megvárta, amíg elmegy, aztán kivett a kabátzsebéből egy gyertyacsonkot, meggyújtotta, és néhány

csöppnyi olvadt viasszal egy tányérra ragasztotta. Felemelte a tányért, egy hosszú pillanatig

fürkésző szemmel Jakovra nézett, aztán letette a cella asztalára. A fényben meglátta a saját párálló

leheletét, és szorosabbra vonta a kabátját. – Nem bírok szabadulni ettől a krónikus megfázástól. –

Feketés szakálla volt, az orrán csiptető, nyaka körül vastag sál. Szemébe nézett a mesterembernek,

aki merev vigyázzban, nagy belső remegésben állt előtte, és nyugodt zengő hangon bemutatkozott.

– B. A. Bibikov vagyok, a rendkívüli fontosságú ügyek vizsgálóbírája. Legyen szíves

megnevezni magát.

– Jakov Sepszovics Bok, nagyságos uram, de hát az én ostoba hibáimban nincsen semmi

rendkívüli.

– Tehát nem Jakov Ivanovics Dologusev?

– Az csak oktalan hazugság volt. Készségesen beismerem.

Bibikov megigazította a szemüvegét, és szótlanul ránézett. Felemelte a gyertyát, hogy cigarettára

gyújtson róla, aztán meggondolta magát, letette, és a zsebébe dugta a cigarettát.

– Válaszoljon őszintén a kérdésemre – mondta a vizsgálóbíró szigorú hangon –: maga ölte meg

azt a szerencsétlen gyereket?

Jakov szemére fekete köd borult.

– Soha! Soha! – kiáltotta rekedten. – Miért öltem volna meg egy ártatlan gyereket? Hogy

tehettem volna ilyesmit? Én is gyereket akartam hosszú éveken át, de pechem volt, és a feleségem

nem esett teherbe. Ha másképpen nem is, legalább a szívemben apa vagyok. Hát akkor hogy

ölhettem volna meg egy ártatlan gyereket? Ilyesmit el se tudnék gondolni, inkább meghalnék.

– Mióta nős?

– Több mint öt, majdnem hat éve, bár most már nem vagyok igazán nős, mert a feleségem

elhagyott.

– Igen? Miért hagyta el?

– Hát, hogy ne kerteljünk, hűtlen volt hozzám. Megszökött egy ismeretlennel, azért vagyok most

börtönben. Ha nem tesz ilyet, most is ott volnék, ahová való vagyok, vagyis ahol születtem. Kérem

szépen, éppen most látnék hozzá a vacsorához, mindegy, hogy milyenhez, rosszabb is lehetett

volna. Amikor lement a nap, én már mentem egyenest a viskómba, akár megkerestem egy kopejkát,

akár nem. Most, hogy meggondolom, nem is volt olyan rossz hely.

– Maga nem kijevi?

– Nem, kérem, vidéki vagyok. Néhány hónappal azután jöttem el a falumból, hogy a feleségem

otthagyott, és november óta itt vagyok. Szégyelltem ott maradni, abban a helyzetben. Más okok is

voltak, de ez bántott a legjobban.

– Miféle más okok?

– Torkig voltam a munkámmal... vagyis a munkanélküliségemmel. És azt reméltem,

művelődhetek egy kicsit, ha szerencsém van. Azt mondják, Amerikában esti iskolák is vannak,

felnőtteknek.

– Ki akart vándorolni Amerikába?

– Gondoltam rá, nagyságos uram, de még sok ilyen gondolatom volt, és egyikből se lett semmi.

De azért hűséges alattvalója vagyok a cárnak.

A vizsgálóbíró kikotorta a zsebéből a cigarettát, és rágyújtott. Szótlanul szívta, az asztal másik

oldalán állva, továbbra is Jakov elgyötört arcát fürkészve a gyertyafényben.

– Az ingóságai között, miután letartóztatták, néhány könyvet is láttam, például egy olyan kötetet,

amely Spinoza filozófiai műveiből tartalmaz szemelvényeket.

– Úgy van, nagyságos uram. Visszakaphatnám? Meg a szerszámaim sorsa is aggaszt.

– A kellő időben, ha nem lesz vádemelés. Jól ismeri Spinoza műveit?

– Csak úgy nagyjából – mondta a mesterember, akit nyugtalanított a kérdés. – A könyvet ugyan

elolvastam, de nem mindent értek belőle.

– Mi tetszett benne? De előbb hadd kérdezzem meg, mi vezette Spinozához? Hogy ő is zsidó

volt?

– Nem, nagyságos uram. Amikor az a könyv a kezembe került, azt se tudtam, kicsoda vagy

micsoda: a zsinagógában nem nagyon szeretik, az élete történetéből is kiderül, ha tetszett olvasni.

Egy ócskásnál találtam, egy szomszéd városkában, fizettem érte egy kopejkát, aztán szidtam

magam, hogy ilyesmire pazarlom a nehezen megkeresett pénzemet. Később elolvastam belőle

néhány oldalt, aztán nem bírtam megállni, mintha forgószél lett volna a hátamban. Mondom, nem

értettem minden szót, de ha ilyen gondolatokat emészt az ember, úgy érzi magát, mintha

boszorkányseprűn lovagolna. Utána mintha kicseréltek volna. Ez persze csak olyan szólásmondás,

mert gyerekkorom óta nem sokat változtam.

Noha könnyedén válaszolgatott, a mesterembert mégis rémítette, hogy egy könyvről társalog egy

orosz hivatalos személlyel. A vesémbe akar látni, gondolta. De hát, ha meggondoljuk, még mindig

jobb, ha egy könyvről érdeklődik, mint egy meggyilkolt gyerekről. Csak az igazat fogom mondani,

de lassan.

– Megmagyarázná, hogy maga szerint mi a lényege Spinoza művének? Más szóval, ha

filozófiának vesszük, mi a mondanivalója?

– Nem könnyű megmondani – felelte Jakov mentegetőzve. – Az az igazság, hogy félig tudatlan

ember vagyok. És a másik felem is csak félművelt. Sok mindent akkor sem értek, ha nagyon

odafigyelek.

– Megmondom, miért kérdezem. Azért, mert Spinoza a legkedvesebb filozófusaim közé tartozik,

és érdekel, hogy milyen hatása van másokra.

– Hát ha így áll a dolog – mondta a mesterember valamelyest megkönnyebbülve –, én úgy

mondanám, hogy a könyv különböző dolgokat jelent, aszerint, hogy miről szólnak a fejezetek, de

azért alapjában mégis összefügg az egész. És úgy hiszem, az a lényege, hogy fel akarta szabadítani

magát – már amennyire az ő filozófiája szerint egyáltalán szabad lehet az ember: tetszik érteni, mire

gondolok –, mégpedig azzal, hogy végiggondolja a dolgokat, és mindent összekapcsol... nem

tudom, ez így elfogadható-e, nagyságos uram.

– Nem rossz megközelítés – mondta Bibikov –: az emberből indulni ki a mű felé. De szeretném,

ha egy kicsit a filozófiáját is elmagyarázná.

– Ha én azt tudnám – felelte Jakov. – Talán abból áll, hogy Isten és a Természet egy és ugyanaz,

és az ember is az, vagy valami hasonló, akár szegény, akár gazdag. Ha megérti, nagyságos uram,

hogy az emberi szellem Istennek része, akkor ugyanúgy megérti, mint én. Akkor szabad is, mert

benne van az isteni szellemben. És ha benne van, akkor tudja. Csak az a baj, hogy ugyanakkor

megköti a Természet, habár Istenre ez már nem érvényes, mert ő ugye azonos a Természettel. Aztán

van még más is, amit Szükségszerűségnek hívnak: ez mindig jelen van, habár senki se kívánja, és

birkózni kell vele. A stettlben Isten folyton szaladgál, mind a két kezében a Törvénnyel, de ennek a

másik Istennek, bár nagyobb a tér, amit betölt sokkal kevesebb a dolga. A végén akármelyiknél köt

ki a hivő, a világban nem nagyon változik meg semmi, ha az embernek nincsen munkája. Hát ennyit

a Szükségszerűségről. És gondolom, az is a mondanivalójához tartozik, hogy az élet élet, és

oktalanság belerugdosni a sírba. Ilyesmit kell, hogy jelentsen: vagy pedig én nem értem jól, hiába

van olyan jól elmondva.

– Ha az embert köti a Szükségszerűség, honnan a szabadság?

– A gondolataiból, nagyságos uram, ha a gondolatai Istenben vannak. Mármint akkor, ha hisz az

ilyen Istenben; ha utánajár az értelmével. Ez olyan, mintha az ember átrepülne a saját feje fölött az

értelem szárnyain, vagy valami hasonló. Egyesül a világegyetemmel, és elfelejti a bajait.

– Gondolja, hogy így felszabadulhat?

– Bizonyos mértékig – sóhajtotta Jakov. – Szépen hangzik, de nekem nincs sok tapasztalatom.

Nem sokat éltem a kisvárosokon kívül.

A vizsgálóbíró elmosolyodott.

Jakov nevetgélni kezdett, de rajtakapta magát, és elhallgatott.

– És az, amiről beszél, maga szerint igazi szabadság, vagy pedig az ember csak akkor lehet

szabad, ha politikailag is szabad?

Itt lesz jó vigyázni, gondolta a mesterember. A politika politika. Ne szítsuk fel a parazsat, ha

mezítláb át kell menni rajta.

– Igazán nem tudom biztosan, nagyságos uram. Van benne ebből is, abból is.

– Nagyon igaz. Úgy is mondhatnánk, hogy Spinoza elméjében van többféle szabadságfogalom:

egy filozófiai, a Szükségszerűségben; és egy gyakorlati, az államban, vagyis a politika és a politikai

cselekvés birodalmában. Spinoza elismerte a politikai választás bizonyos szabadságát, a gondolati

döntések szabadságához hasonlóan, persze, ha ilyen választások egyáltalán lehetségesek volnának.

De elgondolni mindenesetre lehetséges őket. Talán úgy érezte, az államnak – a kormányzatnak – az

a hivatása, hogy biztonságot és viszonylagos szabadságot adjon a gondolkodó embernek. Vagyis

lehetővé tegye a számára, hogy tudásához képest a legjobban gondolkodjék. És azt is hitte, hogy a

társadalom életében részt vevő ember szabadabb annál, aki magányosan él, mint ő is. Úgy gondolta,

a társadalomban élő szabad embernek saját jól felfogott érdeke, hogy elősegítse felebarátai

boldogságát és szellemi felszabadulását.

– Gondolom, ez igaz lehet, nagyságos uram, ha már így tetszik mondani – felelte Jakov –, de hát

én a magam részéről még el kéne hogy gondolkozzak rajta, és ha szegény az ember, akkor ugye

másra megy el az ideje, nem is kell felsorolnom. Hadd foglalkozzanak a politika ága-bogával, akik

ráérnek.

– Ah – Bibikov felsóhajtott. Szótlanul szippantott a cigarettájából. Egy pillanatig teljes némaság

volt a cellában.

Valami rosszat mondtam? – gondolta riadtan Jakov. Van, amikor jobb, ha ki se nyitjuk a szánkat.

Amikor a vizsgálóbíró újra megszólalt, a hangja megint olyan volt, mint egy hatósági személyé:

száraz, tárgyilagos.

– Hallotta már ezt a kifejezést: "történelmi szükségszerűség"?

– Nem emlékszem rá. Nem hinném, de talán így is ki tudnám találni, hogy mit jelent.

– Biztos benne? Nem olvasta Hegelt?

– Nem ismerem a nevét.

– Vagy Marx Károlyt? Ő is zsidó volt, bár nem lett tőle éppen boldogabb.

– Őt sem.

– Lehet-e mondani, hogy magának van valami saját "filozófiája"? És ha igen, miből áll?

– Ha van, hát legfeljebb csont és bőr. Csak mostanában jutottam hozzá egy kis olvasáshoz,

nagyságos uram – mentegetőzött Jakov. – Ha van valami filozófiám, annyiból áll az egész, ha meg

tetszik engedni, hogy az élet jobb is lehetne, mint amilyen.

– De hogy lehet megjavítani, ha nem a politikában vagy a politikán keresztül?

Ez aztán csapda, annyi szent, gondolta Jakov. – Talán több munkaalkalommal, lehetőségekkel –

mondta akadozva. Több jóindulat is kéne az emberek között. Belátónak kell lenni, különben az is

elvész, ami van.

– Hát kezdetnek nem rossz – mondta nyugodtan a vizsgálóbíró. – Még sokat kell olvasnia és

gondolkodnia.

– Fogok is, mihelyt kikerülök innét.

Bibikov zavartnak látszott. A mesterember úgy érezte, mintha csalódást okozott volna neki, bár

nem tudta biztosan, hogy miért. Talán az a sok zavaros beszéd. Nehéz értelmesen diskurálni, ha

bajban van az ember, a természetes fogyatékosságairól nem is beszélve.

Egy kis szünet után a vizsgálóbíró elgondolkodva kérdezte: – Hogyan sértette meg a fejét?

– A sötétben, kétségbeesésemben.

Bibikov a zsebébe nyúlt, és a mesterember felé nyújtotta a cigarettatárcáját. – Vegyen egyet,

török gyártmány.

Jakov rágyújtott, hogy meg ne sértse, bár nem érezte a cigaretta ízét.

A vizsgálóbíró kivett az öltönyzsebéből egy összehajtogatott papírlapot meg egy ceruzacsonkot,

és letette az asztalra: – Ezt a kérdőívet itthagyom magánál. Több életrajzi részletre van szükségünk,

minthogy nincs rendőrségi lapja. Ha minden kérdést megválaszolt, és aláírta, szóljon az őrnek, és

adja oda neki a papirost. Minden adat pontos legyen. A gyertyát itthagyom.

Jakov a papírlapra meredt.

– Most sietnem kell. Lázas a kisfiam. A feleségem magánkívül van. – A vizsgálóbíró

begombolta a bundáját, és feltette széles karimájú fekete puhakalapját, amely nagyobbnak látszott a

kelleténél.

Odabiccentett a fogolynak, és nyugodt hangon mondta: – Akármi történik, legyen erős.

– Istenem, mi történhetik? Én ártatlan vagyok.

Bibikov vállat vont. – Kényes ügy.

– Egy kis irgalmat, nagyságos uram; eddig nemigen volt részem benne.

– Az irgalom Istenre tartozik, én a törvényben bízom. A törvény majd megvédi.

Kiáltott az őrnek, és kiment a cellából. Miután bezárult az ajtó, elsietett a homályos folyosón.

A mesterember hirtelen úgy érezte magát, mint akit teljesen kifosztottak.

– Mikor jön vissza? – kiáltotta utána.

– Holnap. – Valahol messze becsukódott egy ajtó. A lépések elhaltak.

– Hosszú lesz az a holnap – mondta az őr.

2

Másnap reggel egy új őr nyitotta ki a cellát, alaposan megmotozta Jakovot, immár harmadszor,

amióta felébredt, nehéz, szoros bilincset rakott a két kezére, vastag, rövid lánccal összekötve, majd

két másik fegyveres őr társaságában – az egyik szitkokat szórt a fogolyra, és a bordái közé nyomta a

pisztolyát, hogy siessen – felkísérte a dübögő falépcső két fordulóján a se nem élő, se nem holt

Jakovot a vizsgálóbíró irodájába. A tágas előszobában egyenruhás tisztviselők ültek a hosszú

asztaloknál, és a tollaikat mártogatva körmöltek. Nagy érdeklődéssel bámultak a fogolyra, aztán

összenéztek. Jakovot bevezették egy barna falú kisebb helyiségbe. Bibikov a nyitott ablakban állt,

és ide-oda lengette a kezét, hogy kimenjen a cigarettafüst. Amikor Jakov belépett, gyorsan becsukta

az ablakot, és leült a székére egy hosszú asztal végében. A szobában volt még egy terjedelmes

íróasztal, néhány polcnyi vastag könyv, két nagy zöld ellenzős lámpa és a sarokban egy kis ikon; a

falon II. Miklós cár nagy szépiaképe: mellén a kitüntetései, az arca tökéletesen borotválva – bíráló

szemmel bámult a mesteremberre. A kép csak növelte Jakov rossz érzését.

Rajtuk kívül csak Bibikov segédje tartózkodott a helyiségben: pörsenéses arcú, harminc körüli

ember, akinek gyér szakállán áttetszett kicsiny álla. A vizsgálóbíró mellett ült az asztal rövidebb

oldalán; Jakovnak velük szemben kellett leülnie. A három őr, aki idehozta, a vizsgálóbíró

utasítására az előszobában várakozott. Bibikov épp csak ránézett a fogolyra – a mesterembernek

úgy rémlett, majdnem undorral –, majd turkálni kezdett az előtte heverő iratok halmazában, aztán

kihalászott egy vastag aktát, és lapozni kezdte. Odasúgott valamit a segédjének, mire az elővett egy

vaskos töltőtollat, fekete tintát töltött bele egy nagy üvegből, megtörülte a hegyét egy tintás

ronggyal, és sebesen írni kezdett egy jegyzőfüzetbe.

Bibikov rosszkedvűnek és fáradtnak látszott, nem olyan volt, mint tegnap este, Jakov szinte el

sem akarta hinni idegességében, hogy ugyanaz az ember. Nagy feje volt, széles homloka, őszülő

fekete haja. Olvasás közben a keskeny alsó ajkát harapdálta; aztán letette az iratot, ráfújt a

csiptetőjére, gondosan megigazította, és kortyolt egy pohár vízből. Hangjában nem volt semmi

melegség, ahogy rászólt a mesteremberre az asztal fölött: – Felolvasok magának valamit egy

tanúvallomásból: a tanú Nyikolaj Makszimovics Lebegyev, gyártulajdonos a Lukjanovka

kerületben, illetve a gyára van a Lukjanovkában... – Aztán elhagyta a hivatalos hangot, és

csendesen mondta: – Jakov Sepszovics Bok, maga nehéz helyzetbe került, tisztáznunk kell a

dolgokat. Először is hallgassa meg Lebegyev tanú vallomását. Azt mondja, maga kezdettől fogva

szándékosan be akarta csapni.

– Nem igaz, nagyságos uram!

– Egy pillanat. Kérem, uralkodjék magán.

Bibikov fogta az aktát, belelapozott, és hangosan olvasni kezdte:

– "N. Lebegyev: Az a személy, akit Jakov Ivanovics Dologusev néven ismertem, bár véletlenül

egy nem egészen jelentéktelen szívességet köszönhetek neki, amiért bőkezűen megjutalmaztam, és

a leányom is rendkívül nagy lelkűén bánt vele, nem volt egészen becsületes ember – pontosabban,

csaló volt. Nyilvánvaló okokból eltitkolta előlem – és minden oka megvolt rá, hiszen sohasem

alkalmaztam volna, ha tudom, amit most tudok –, hogy valójában, bár ezt leplezni próbálta, a zsidó

nemzet tagja. Bevallom, támadt bennem egy árnyalatnyi gyanú, amikor láttam, hogy a Szentírással

kapcsolatos kérdéseim zavarba ejtik. Arra a kérdésemre, hogy szokta-e olvasni a Szent Bibliát, azt

felelte, hogy csak az Ószövetséget ismeri behatóbban, és szemlátomást elsápadt, amikor erre

felolvastam neki néhány sokatmondó verset az Újszövetségből, nevezetesen a Hegyi Beszédből.

Vizsgálóbíró: Ezen kívül?

N. Lebegyev: Megfigyeltem továbbá valami furcsa tétovázást, a hangjának valamiféle

megbicsaklását, amikor először mondta ki a nevét, mármint a hamis nevét, amelyet még nem

szokott meg. Az a zsidó nyelve, bíró úr, ugyebár nehezen tudott megbarátkozni vele. Továbbá,

ahhoz képest, hogy szegény embernek adta ki magát, rendkívüli vonakodást tanúsított – de ez talán

mellette szól –, amikor nagylelkűen állást kínáltam neki a téglagyáramban, és a gyanúmat csak

megerősítette a feszengése, amikor szóba hoztam, hogy a gyártelep istállója fölötti szobában kellene

laknia. El is akarta vállalni a munkát, félt is tőle, ami természetes. Zavartan és idegesen viselkedett,

szüntelenül nyalogatta az ajkát, és kerülte a tekintetemet. Mivel egészségi állapotom nem teljesen

kielégítő – májpanaszaim vannak, és súlyos légzési zavarokkal küszködöm –, szükségem volt egy

felügyelőre, aki ott lakna a telepen, és vigyázna, hogy az ügyeim rendben intéződjenek. Mivel

azonban a zsidó előzőleg a segítségemre sietett, amikor hirtelen rosszul lettem, és elestem a hóban,

a gyanúm hamarosan elaludt, és felajánlottam neki ezt az állást. Azt hiszem, pontosan tudta, amikor

elfogadta a tájékozatlanságomból fakadó ajánlatot, hogy a Lukjanovka szent terület, ahol zsidóknak

tilos lakniuk, kivéve, ha jól tudom, rendkívüli esetekben, a Koronának tett különleges szolgálatok

jutalmául; és véleményem szerint ezzel magyarázható az is, hogy meg sem kísérelte bemutatni az

iratait, amelyeket a kerületi rendőrségre vittem volna láttamozás végett.

Vizsgálóbíró: Ön elkérte az iratokat?

N. Lebegyev: Közvetlenül nem. Azazhogy egyszer talán mégis, mire ő valami szokásos zsidó

kifogással állt elő, nekem pedig annyi gondot okozott az egészségi állapotom, hogy azután meg is

feledkeztem róla. De ha szóltam volna neki, és ő nem engedelmeskedett volna a felszólításomnak,

azonnal kiutasítottam volna a gyáramból. Én nagylelkű és elnéző ember vagyok, bíró úr, de

sohasem tűrtem volna zsidót az alkalmazottaim között. Tessék talán egy pillantást vetni erre a

jelvényre a kabátom hajtókáján. Véleményem szerint a zsidó pimaszságára vall, hogy a szeme se

rebbent, amikor rajtam látta. Hadd közöljem szíves tájékoztatásul, hogy régebben a Kétfejű Sas

Társaságának naplóvezető titkára voltam."

A vizsgálóbíró letette az iratot, levette a csiptetőjét, és megtörülte a szemét.

– Hallotta a tanúvallomást – mondta Jakovnak. – Én pedig elolvastam azt a kérdőívet, és

ismerem a válaszait, de most arra kell kérnem, hogy tegye meg az észrevételeit Lebegyev tanú

vallomásával kapcsolatban. Lényegében egyezik-e a valósággal, amit előadott? Gondolja meg, mit

válaszol. Ez ugyan még nem bírósági tárgyalás, de rendőri vizsgálat, és ennek alapján dől el, hogy

adjanak-e ki vádiratot, vagy sem.

Jakov izgatottan felállt: – Kérem, nagyságos uram, én nem nagyon értek a törvényhez, és nem

mindig olyan egyszerű, hogy az ember jókor mondja-e az igent meg a nemet. Meg tetszene engedni,

hogy ügyvédhez forduljak tanácsért? Még egypár rubelt is tudnék fizetni, ha a rendőrség visszaadja

a pénzemet.

– Az igen és a nem egymagában is elboldogul, ha az ember az igazat mondja. Ami pedig azt

illeti, hogy ügyvédhez fordulna, erről az ügy jelenlegi stádiumában nem lehet szó. Jogrendszerünk a

vádiratnak biztosít elsőbbséget. Az előzetes vizsgálat után a vizsgálóbíró és az ügyész megvitatja a

kérdést, és ha mindketten bűnösnek tartják a gyanúsítottat, kiadják a vádiratot, és felterjesztik a

kerületi törvényszékre, ahol aztán a bírák vagy jóváhagyják, vagy elvetik. A védelem csak azután

kezdődhetik, hogy a vádlottat tájékoztatták a vádirat kiadásáról, és egy példányt a rendelkezésére

bocsátottak. Akkor körülbelül egy hét, esetleg valamivel hosszabb idő múltán a vádlott

megválaszthatja jogi tanácsadóját, és szót emelhet a bíróság előtt.

– De nagyságos uram – mondta Jakov rémülten –, és ha valaki nem bűnös abban, amivel

vádolják? Nekem csak az a bajom, hogy minden összezavarodott a fejemben. Az egyik pillanatban

úgy érzem, hogy világos, mint a nap, és az a bűn, amiről beszélgetünk, jelentéktelen semmiség,

legfeljebb egy kis hiba, aztán a következő pillanatban olyanokat tetszik mondani, hogy borsódzik a

hátam. Azért a kis bűnömért minek vádolnának engem valami naggyal? Ha nem az igazi nevemet

adtam meg valakinek, akkor már elkerülhetetlen a vádirat?

– A kellő időben meg fogjuk tudni, hogy mi az elkerülhetetlen.

A mesterember nagyot sóhajtott, leült, megbilincselt keze rángatózott az ölében.

– Arra kértem, tegye meg az észrevételeit Lebegyev tanú vallomásával kapcsolatban – mondta

Bibikov.

– Nagyságos uram, a szavamat adom, hogy nem akartam rosszat. Ha mégis rosszat tettem – még

Nyikolaj Makszimovics is elismeri –, vonakodva tettem, akaratom ellenére. Az az igazság, hogy

részegen találtam rá a hóban. Jutalmul felajánlott egy munkát, amit nem is kértem. Elutasíthattam

volna, el is utasítottam egyszer-kétszer, de fogytán volt a pénzem, és fizetnem kellett a lakbért meg

egyebeket. Rettenetesen vágytam a munkára – sír a kezem, ha nincs mit tennie –, úgyhogy a végén

elfogadtam az ajánlatát. Meg volt elégedve az első munkámmal, a festéssel meg a tapétázással, és

azt is mondta, hogy jó felügyelő vagyok a téglagyárban. Minden éjszaka fél négykor keltem, hogy

ellenőrizzem a szekerek megrakását. Ha nem mondta százszor, hát egyszer se. Tessék csak

megkérdezni tőle, nagyságos uram.

– Rendben van, de az igaz-e, hogy hamis nevet adott meg neki? Méghozzá keresztény nevet?

Gondolom, ez nem volt véletlen? Hanem szándékos megtévesztés, igaz?

A vizsgálóbíró nyomatékosan előrehajolt. Tényleg ugyanaz az ember volna, aki azt mondta,

hogy rajong Spinozáért?

– Beismerem, hogy hiba volt – mondta Jakov. – Azt a nevet mondtam neki, ami éppen az

eszembe jutott. Nem is gondolkoztam, nagyságos uram, ez viszi romlásba az embert. Ha valami

nehéz helyzetbe kerülünk, nem könnyű világosan látni, hogy mi a következő lépés. Dologusev egy

félszemű paraszt a szomszéd faluból, ő ott a böllér. De az igazság az, hogy én tényleg nem akartam

a telepen lakni. Annyira nem, hogy már aludni se bírtam a nyugtalanságtól. Nyikolaj Makszimovics

is említi, hogy féltem elfogadni azt a szobát az istállóban, ő maga mondja abban az iratban, amit fel

tetszett olvasni. Kértem, hogy maradhassak a Podolban, és onnét járnék be a telepre, de azt mondta,

nem, ott kell laknom. Vagyis hát nem az én ötletem volt. És ha azt mondja, hogy elkérte az

útlevelemet, akkor téved. Lehet, hogy akarta, de aztán mégse kérte. Nagyon bánatos természetű

ember, el szoktak kalandozni a gondolatai. Esküszöm, hogy sohasem kérte. Ha kérte volna, mindjárt

abbamaradt volna az egész. Láttam volna, hogy vége a komédiának, és hazamentem volna. És

mennyi bajt elkerültem volna.

– No de mégiscsak ott élt a Lukjanovkában, noha tudta, hogy ezzel megszegi a törvényt?

– Ez már igaz, nagyságos uram, de nem akartam elveszteni ezt a munkát. Reméltem, hogy jobb

sorom lesz, mint addig volt. – A hangja könyörgőre vált, de látva a vizsgálóbíró összepréselt ajkát

és szigorú tekintetét, Jakov elhallgatott, és a bilincseire bámult.

– A kérdőívben – mondta Bibikov feltéve a csíptetőjét, és egy másik irat után nyúlva – azt állítja,

hogy "születésre és nemzetiségre nézve" zsidó. Itt mintha valami fenntartást éreznék, így van? És ha

igen, akkor miért?

A mesterember hallgatott egy pillanatig, majd zavartan felnézett. – Ez csak azt jelenti, hogy nem

vagyok vallásos. Fiatalkoromban az voltam, de elvesztettem a hitemet. Úgy rémlett, mondtam is

tegnap este, de talán mégse mondtam. Csak ezt akartam kifejezni.

– Hogyan történt? Mármint az, hogy elvesztette a hitét.

– Gondolom, több oka lehetett, de nem emlékszem mindegyikre. És nem is tudom, úgy hozta az

élet, hogy sok mindenről el kellett gondolkoznom. És a gondolatok egymást szülik. Ha valahonnan

felbukkan az egyik, két perc múlva mindjárt ott a második, és kitúrja az elsőt. Meg aztán hébe-hóba

olvastam is egy kicsit, nagyságos uram, ahogy említettem, és felszedtem egypár dolgot, amiről

addig nem tudtam. Aztán valahogy kikerekedik az egész.

A vizsgálóbíró hátradőlt a székében. – És közben nem keresztelkedett meg véletlenül? Talán

még a hasznára válhatna.

– Jaj, nem, nagyságos uram, dehogyis. Csak azt akarom mondani, hogy szabadgondolkodó

vagyok.

– Értem, bár a szabadgondolkodás azt jelenti, hogy az ember tud is gondolkodni.

– Igyekszem – mondta Jakov.

– Maga szerint ki a szabadgondolkodó?

– Aki maga dönti el, hogy akar-e hinni a vallásban. Talán az is, aki agnosztikus. Vannak, akik

hisznek, és vannak, akik nem.

– Gondolja, hogy jobb színben tűnik fel, ha vallástalan?

Uram, Istenem, mit mondtam? – gondolta a mesterember. Jobb lesz, ha nem szaporítom a szót,

különben megásom a síromat, és belefektetnek.

– Úgy van, ahogy mondani tetszett, nagyságos uram – sietett a válasszal –: az igen és a nem

egymagában is elboldogul, ha az ember az igazat mondja. Én az igazat mondom.

– Ne komplikáljuk fölöslegesen a dolgokat. – Bibikov kortyolt egyet a pohár vízből. – A törvény

szerint maga zsidó. A cári kormányzat annak tartja, akárhogy próbálja csűrni-csavarni. Az

útlevelébe is ez van bejegyezve. A zsidókat érintő törvényeink magára is vonatkoznak. De ha

szégyelli a népét, miért nem tér ki hivatalosan?

– Én nem szégyellem, nagyságos uram. Talán nem mindig tetszik, amit látok – azt szokták

mondani, zsidóból is sokféle akad, de ha már szégyenkezni kell, hát inkább magam miatt. – E

szavak közben kipirult az arca.

Bibikov érdeklődve hallgatta. A jegyzeteire pillantott, majd felnézett, elszűkült szemmel. Ivan

Szemjonovics, a segédje, aki azonnal reagált minden megjegyzésére, és sokszor még a vizsgálóbíró

arckifejezését is átvette, éppúgy a jegyzetekre sandított, és feszülten előredőlt.

– A teljes igazságot kérem – mondta a vizsgálóbíró szigorúan. – Maga forradalmár?... Akár

elméletben, akár gyakorlatban?

Jakov érezte, hogy erősen kalapál a szíve.

– Ilyesmit mondanak az iratokban, nagyságos uram?

– Kérem, válaszoljon a kérdésemre.

– Nem, dehogy vagyok. Isten őrizz. Magas az énnekem, hiszen tetszik érteni. Idegen a

természetemtől. Nem vagyok én semmi, csak egy békés ember. "Jakov – szoktam mondogatni

magamnak –, túl sok az erőszak a világban: ha okos vagy, kimaradsz belőle." Nem nekem való,

nagyságos uram.

– Szocialista, illetve tagja valamelyik szocialista pártnak?

A mesterember tétovázott. – Nem.

– Biztos?

– Becsületszavamra.

– Cionista?

– Nem.

– Egyáltalán tagja-e valamilyen politikai pártnak? A zsidó pártokat is ideértem.

– Egyiknek sem, nagyságos uram.

– Rendben van. Leírta a válaszokat, Ivan Szemjonovics?

– Szó szerint, vizsgálóbíró úr. Minden megvan – felelte a pörsenéses segéd.

– Jó – mondta Bibikov, és tűnődve megvakarta szakállát. – Aztán van itt még egy ügy, amiről ki

akarom kérdezni. Várjon csak, mindjárt előkerítem az iratot.

– Bocsánat, ha közbeszólok – mondta Jakov –, de szeretném megjegyezni, hogy az útlevelembe

beütötték az eltávozási engedélyt, amikor eljöttem a falumból. És másnap, hogy Kijevbe értem,

mert késő éjszaka érkeztem – mindjárt másnap elvittem a Podol kerületi rendőrség

útlevélosztályára. Ott is lebélyegezték, nagyságos uram.

– Tudjuk. Átvizsgáltam az útlevelét, és az állításai megfelelnek a valóságnak. De most nem erről

akartam beszélni.

– Ne tessék haragudni, nagyságos uram, csak a Lukjanovkában nem jelentkeztem be. Ott

követtem el a hibát.

– Ezt is tudjuk.

– És szabadjon megjegyezni, kérem, hogy rövid ideig az orosz hadseregben szolgáltam.

– Tudjuk. Nagyon rövid ideig, nem egészen egy évig. Betegség miatt leszerelték, igaz?

– Meg azért is, mert közben vége lett a háborúnak. Nem kellett több katona.

– Mi volt az a betegség?

– Asztmarohamok, egyszer-másszor. Sose tudtam, mikor jön a következő.

– Még mindig szenved tőle? – kérdezte a vizsgálóbíró társalgó hangon. – Azért kérdezem, mert a

fiam is asztmás.

– Nagyjából elmúlt, csak néha szeles időben egy kicsit nehezen lélegzem.

– Örülök, hogy elmúlt. Most pedig engedje meg, hogy rátérjek a következő pontra. Felolvasok

egy tanúvallomásból. A tanú: Zinaida Nyikolajevna Lebegyeva, hajadon, harmincéves.

Ez szörnyű, gondolta a mesterember, a kezét tördelve. Hol lesz ennek vége?

Kinyílt az ajtó. A vizsgálóbíró és a segédje felnézett: két úr lépett a szobába. Az egyik, kék-piros

egyenruhában, arany vállpánttal, az a tiszt volt, aki Jakovot letartóztatta, Bodjanszkij ezredes, nagy

darab, vörös kefebajszú ember. A másik az ügyész volt, Grubesov, a kijevi felsőbíróságról. Aznap

reggel már lement a cellába, megnézte magának a mesterembert, de nem szólt hozzá egy szót sem,

és Jakov dermedten tapadt a falhoz. Az ügyész öt perc múlva elsétált, a fogoly verejtékezve,

nyugtalanul pillantott utána.

Grubesov letette az asztalra kopott, összeszíjazott táskáját. Kövérkés, húsos arcú ember volt,

pofaszakállal, sűrű szemöldökkel, a szeme, mint a karvalyé. Egy hurkányi bőr túlcsordult a

keménygallérján, amelynek a két sarka ráhajlott fekete csokornyakkendőjére. Sötét ruhát viselt,

pecsétes sárga mellénnyel, és érződött rajta a visszafojtott izgalom. Jakovban ismét feltámadt a

rettegés.

Bibikov segédje azonnal felállt, és meghajolt. A vizsgálóbíró figyelmeztető pillantására a

mesterember is gyorsan felállt, és állva maradt.

– Jó reggelt, Vlagyiszlav Grigorjevics – mondta Bibikov egy kissé zavartan. – Jó reggelt,

Bodjanszkij ezredes, épp a gyanúsítottat hallgatom ki. Foglaljanak helyet. Ivan Szemjonovics,

kérem, csukja be az ajtót.

Az ezredes végighúzta ujjait a bajszán, az ügyész pedig mosolyogva biccentett, valami tárgyatlan

mosollyal. A vizsgálóbíró intésére Jakov remegve leült. Mind a két hivatalos úr szemügyre vette, az

ügyész ismét nagyon figyelmesen, mintha a mesterember egészségi állapotát, testsúlyát, erejét

akarná felbecsülni: libabőrös lett tőle a háta; vagy mint az állatkert legújabb szerzeményét. Az

ezredes viszont keresztülnézett rajta, mintha nem is létezne.

Bárcsak ne léteznék, gondolta fáradtan.

Bibikov átfutott a kezében lévő akta első gépírásos oldalán, lapozott egypárat, majd felnézett.

– Na végre, megvan – mondta a torkát köszörülve. – Itt a tanúvallomás lényege: "Z. N.

Lebegyeva: Már a legelején is éreztem rajta valami idegenséget, valami furcsaságot, de nem tudtam

elképzelni, mi lehet az oka, különben szóba se álltam volna vele, gondolhatja. Igen, volt benne

valami idegenség, de ezt azzal magyaráztam, hogy vidéki és szemlátomást műveletlen ember, aki

nem kapott nevelést. Csak annyit mondhatok, mindig kínosan éreztem magam a jelenlétében, bár

persze őszintén hálás voltam neki, amiért segített a papán, mikor a hóba esett. Később azután

meggyűlöltem, mert erőszakoskodni próbált. Határozottan megmondtam neki, hogy soha többé nem

akarom látni..."

– Ez nem igaz, én nem erőszakoskodtam vele – mondta Jakov félig felemelkedve ültéből. – Egy

szó sem igaz belőle.

– De kérem – mondta Bibikov, és elképedve bámult rá.

– Csend – mondta Bodjanszkij ezredes, öklével az asztalra csapva. – Azonnal üljön vissza!

Grubesov csak dobolt az ujjaival.

Jakov gyorsan leült. Bibikov zavartan nézett az ezredesre. Majd a mesteremberhez fordulva

szigorú hangon így szólt:

– Kérem, uralkodjék magán, itt hatósági vizsgálat folyik. Folytatom a felolvasást: "Vizsgálóbíró:

Nemi erőszakkal vádolja?

Z. N. Lebegyeva: Biztos vagyok benne, hogy meg akart erőszakolni. Akkor már gyanítottam,

hogy talán zsidó, de amikor a tulajdon két szememmel láttam, hangosan kiáltozni kezdtem.

Vizsgálóbíró: Magyarázza meg, kérem, mit ért azon, hogy »a tulajdon két szemével látta«.

Z. N. Lebegyeva: Ő tudniillik... láttam, hogy körül van metélve, mint a zsidó férfiak. Kénytelen

voltam látni.

Vizsgálóbíró: Folytassa, kérem, Zinaida Nyikolajevna, ha lecsillapodott. Megértem, hogy

zavarban van, de a legjobb elmondani az igazat.

Z. N. Lebegyeva: Látta, hogy nem tűröm a közeledését, mire kiment a szobából. Akkor láttam

utoljára, és hálát adok érte az Istennek.

Vizsgálóbíró: Akkor hát, ne haragudjék, nem is történt erőszak a szó tulajdonképpeni

értelmében? Egyszóval, nem ért hozzá kegyedhez, meg se próbálta?

Z. N. Lebegyeva: így is lehet mondani, de akárhogy vesszük, mégiscsak levetkőzött, és az volt a

szándéka, hogy a magáévá tegyen egy orosz nőt. Ezt remélte, különben nem vetkőzött volna le, és

nem mutatkozott volna meztelenül. Amit ugyebár a bíró úr sem helyesel.

Vizsgálóbíró: Itt nincs szó helyeslésről, se nyíltan, se utalás formájában, akár az ő

viselkedésével, akár a kegyedével kapcsolatosan, Zinaida Nyikolajevna. Azután később tájékoztatta

az apját, Nyikolaj Makszimovicsot erről az esetről?

Z. N. Lebegyeva: Apám nincs jól, és nem is volt jó egészségi vagy lelkiállapotban szegény

anyám halála óta. Egyetlen testvére is egy évvel ezelőtt halt meg hosszas betegeskedés után,

úgyhogy nem akartam még jobban felizgatni. Különben megkorbácsolta volna a zsidót.

Megjegyzés: A tanúnak itt eleredtek a könnyei, és sokáig sírt."

Bibikov letette az iratot.

– Hát akkor halljuk – fordult Jakovhoz –, meg akarta-e erőszakolni Zinaida Nyikolajevnát?

Ivan Szemjonovics az asztalon álló porcelán kancsóból vizet töltött a vizsgálóbíró poharába.

– Szó sincs róla, nagyságos uram – mondta szaporán Jakov. – Kétszer együtt ettünk az ő

meghívására, amikor még az emeleti lakásban dolgoztam, és az utolsó estén – aznap fejeztem be a

festést – utána behívott a hálószobájába. Talán nem kellett volna bemennem – ez most már világos

–, de hát nem olyan szörnyű dolog, hisz férfiak vagyunk. Különben is kétségeim voltak, és mihelyt

láttam, hogy tisztátalan, már ne tessék haragudni, nagyságos uram, rögtön elmentem. Ez a

színigazság, és ha ítélet napjáig erőlködnék, akkor se mondhatnám igazabbul.

– Mit ért azon, hogy "tisztátalan"?

A mesterember zavarba jött. – Bocsánat, hogy ilyen dolgokat említek, de ha az ember bajban

van, mindent meg kell magyaráznia. Az az igazság, hogy éppen rajta volt a havibaj.

Felemelte bilincsbe vert kezét, hogy megtörülje az arcát.

– Minden zsidót fel kéne kötni, ha egy orosz nőhöz közeledik – mondta Bodjanszkij ezredes.

– A hölgy maga közölte, hogy abban az állapotban van? – kérdezte Grubesov egy kissé fátyolos

hangon.

– Láttam a vért, nagyságos uram, tisztesség ne essék szólván, miközben egy szivaccsal mosta

magát.

– Látta a vért? – ismételte meg gúnyosan az ügyész. – Netán, mint zsidónak valamiféle vallásos

érzése is támadt tőle? Tudja-e, hogy a középkorban állítólag a zsidó férfiak is menstruáltak?

Jakov elképedve, döbbenten nézett rá.

– Erről nem tudok semmit, nagyságos uram, de fel se tudom fogni, hogyan volna lehetséges.

Hanem visszatérve Zinaida Nyikolajevna Lebegyevára: nekem csak az az érzésem támadt, hogy

nem lenne jó egyikünknek se, és bolond voltam, hogy egyáltalán vele mentem a szobájába. Haza

kellett volna mennem, mihelyt befejeztem a munkámat, nem lett volna szabad hagyni, hogy

elcsábítson az a minden jóval megrakott asztal.

– Írja le, mi történt a hálószobában – mondta Bibikov. És kérem, korlátozza a megjegyzéseit a

szóban forgó kérdésre.

– Semmi se történt, nagyságos uram, igaz szívemből esküszöm. Úgy van, ahogy mondtam – és

ahogy a kisasszony is mondja abban az iratban, amit fel tetszett olvasni –: felöltöztem, amilyen

gyorsan csak bírtam, és elmentem, így történt, és azután sohase láttam többé. Tessék elhinni,

sajnálom az egészet.

– Elhiszem – mondta Bibikov.

Grubesov megrökönyödve nézett a vizsgálóbíróra. Bodjanszkij ezredes idegesen fészkelődött a

székén.

Bibikov, mintha igazolni akarná magát, így folytatta: – Találtunk két levelet, a tanúk elismerték,

hogy ők írták. Az egyiket Nyikolaj Makszimovics küldte Jakov Ivanovics Dologusevnek,

elismerését fejezve ki a szorgalmáért, amelyet a Lebegyev-féle téglagyár felügyelőjeként tanúsított,

a másikat a leánya írta, Zinaida Nyikolajevna, illatosított kék levélpapíron, felszólítva a

gyanúsítottat, hogy látogasson el hozzá, mégpedig, mint határozottan írja, az apja engedélyével.

Mind a két levél megvan az iratok között. Korimzin kapitány juttatta el őket hozzám a kijevi városi

rendőrségről, miután a téglagyárban a kezébe kerültek.

Az ezredes és az ügyész úgy ült, mint két szobor.

A vizsgálóbíró megint Jakovhoz fordult: – A dátumból úgy látom, hogy a kisasszony levele az

előbb ismertetett incidens után íródott, igaz?

– Úgy van, nagyságos uram. Akkor már a téglagyárban dolgoztam.

– És maga nem írt neki, noha a hölgy felkérte rá?

– Nem válaszoltam a levelére. Gondoltam, úgyis több az én bajom, mint amennyi kéne, hát

akkor minek szaporítsam. Aki fél az árvíztől, ne menjen a partra.

– A hölgy későbbi megjegyzései, bár nem hivatalos jellegűek – mondta a vizsgálóbíró –,

alátámasztják ezt az állítást. Ennélfogva, figyelembe véve a körülményeket – ami nem azt jelenti,

mintha el volnék ragadtatva a magatartásától, Jakov Bok, javasolni fogom az ügyész úrnak, hogy ne

vádolja nemi erőszak kísérletével.

A segédjéhez fordult, az bólintott, és szaporán futtatta a tollat.

Az ügyész elvörösödött a pofaszakálla alatt, felkapta a táskáját, hátratolta a székét, és zajosan

felállt. Bodjanszkij ezredes is felemelkedett. Bibikov a vizespohárért nyúlt, és feldöntötte. Talpra

ugrott, zsebkendőjével próbálta felitatni az asztalra ömlött vizet: ebben a segítségére volt Ivan

Szemjonovics is, aki rémült sietséggel kapkodta az iratokat, s mivel egyik-másik benedvesedett,

szárítgatni kezdte.

Grubesov és Bodjanszkij ezredes egyetlen szó nélkül, mogorván kivonult a szobából.

Miután felitatta a vizet, a vizsgálóbíró leült, megvárta, amíg Ivan Szemjonovics szárazra törli és

elrendezi az iratokat, s noha a baleset zavarba hozta, felvette a jegyzeteit, köszörült a torkán, és

ismét zengő hangon fordult a mesteremberhez.

– Vannak törvényeink, Jakov Bok – mondta komoran –, amelyek a maga felekezetének minden

tagjára vonatkoznak, akár ortodox, akár eretnek, ha a hivatalos születési bizonyítványában szereplő

név helyett másikat vesz fel, vagy hamisít, bármiféle megtévesztés céljából; mivel azonban ebben

az ügyben nem merültek fel megtévesztő vagy hamis iratok, s mivel eddig arra sincs adat, hogy

korábban hasonló vétségeket követett volna el, ezúttal elnéző leszek, és nem foglalkozom többé

ezzel a váddal, bár személy szerint, mint már közöltem, visszataszítónak találom az eljárását, és

hangsúlyozom, igen nagy szerencséje, hogy ezáltal nem került még sokkal súlyosabb helyzetbe...

– Hálásan köszönöm, nagyságos uram... – A mesterember megtörülte szemét az ujjai hegyével.

– Viszont – folytatta a vizsgálóbíró –, kérni fogom a törvényszéket, emeljen vádat maga ellen,

amiért olyan területen lakott, ahol zsidóknak tilos megtelepedniük, kivéve bizonyos körülmények

között, amelyek a maga esetében egyáltalán nem forognak fenn. Ebből a szempontból igenis

törvénysértést követett el. Nem főbenjáró bűnről van szó, csak kihágásról, de számíthat rá, hogy

bíróság elé állítják, és elítélik.

– Börtönbe fogok kerülni, nagyságos uram?

– Attól tartok.

– Jaj. De mennyi ideig?

– Nem nagyon sokáig... talán egy hónapra, lehet, hogy még kevesebbre: attól függ, melyik bíró

elé kerül. Jó lecke lesz, ráfér magára.

– És rabruhát is kell viselnem?

– Ugyanolyan bánásmódban fog részesülni, mint a többi fogoly.

Kopogtattak az ajtón, majd belépett egy egyenruhás küldönc. Átnyújtott Ivan Szemjonovicsnak

egy borítékot, ő pedig azonnal továbbadta Bibikovnak.

A vizsgálóbíró kissé remegő kézzel feltépte a borítékot, elolvasta a benne lévő kézzel írt

papirost, lassan megtörülte a szemüvegét, és kisietett a szobából.

Jóllehet tudta, hogy ezt nem úszhatja meg szárazon – igaz, félig-meddig abban reménykedett,

talán elengedik, miután alaposan lehordták, és szigorú megrovásban részesítették, hadd fusson

vissza a zsidónegyedbe – ó, milyen boldogan futott volna! –, Jakov az első csalódás után némi

megkönnyebbülést érzett, amiért a dolog nem fordult még sokkal rosszabbra. Egyhavi börtön nem a

világ, és három hét még annál is kevesebb; meg aztán ingyen kvártélynak is fel lehet fogni. Azok

után, hogy megbilincselve vonultatták végig a havas utcákon, s hallotta a tömeg moraját és tegnap

este a cellájában a vizsgálóbíró szörnyűséges kérdését, valami nagy hűhóra számított, esetleg még

rosszabbra is. Most valahogy elcsitultak a dolgok. Tulajdonképpen nem maradt egyéb, csak ez a kis

vádacska, és az ügyvéd talán elérheti, hogy az ítélet, mondjuk, egy hétre szóljon, vagy hogy

egyáltalán le se csukják. Persze, elbúcsúzhatik egypár megtakarított rubeljétől – a rendőrség nyilván

visszaadja –, de hát újra meg lehet keresni azt a rubelt, ha nem egy nap alatt, hát egy hét alatt, egy

hónap alatt. Inkább robotol érte egy hónapig, mint hogy a börtönben üljön. Rubelekért nem érdemes

izgulni. Az a fő, hogy szabad legyen, és ha egyszer szabad lesz, Jakov Bok ugyan soha többé nem

bolondozik a törvénnyel.

A vizsgálóbíró segédje tétován a papirosért nyúlt, amelyet Bibikov összegyűrve az asztalon

hagyott. Egy pillantást vetett rá, és bizonytalanul elmosolyodott; de amikor a mesterember

viszonozni próbálta a mosolyt, a segéd harsányan kifújta az orrát.

Aztán visszajött a vizsgálóbíró, nyitott szájjal lélegzett, arca megnyúlt és komor volt, mögötte

Grubesov és Bodjanszkij ezredes lépett a szobába. Megint leültek az asztalhoz, az ügyész megint

kinyitotta a táskáját. Ivan Szemjonovics riadtan nézte őket, de az urak közül egyik sem szólt

semmit. A segéd kipróbálta a tollat, majd kézbe vette, írásra készen. Grubesov arcáról eltűnt a

mosoly, összepréselte az ajkát. Az ezredesnek halálosan komoly volt az arckifejezése. Jakov csak

egy pillantást vetett rájuk, és máris elöntötte megint a félelem hulláma. Hideg verejték patakzott a

hátán. Megint a legrosszabbat várta. Vagy majdnem a legrosszabbat.

– Most az ügyész úr fog feltenni néhány kérdést – mondta Bibikov nyugodtan, de rekedten.

Hátradőlt, és a csiptető zsinórjával kezdett babrálni.

– Előbb, ha megengedi, én kérdeznék – mondta az ezredes Grubesovhoz fordulva, aki a táskája

rekeszeiben matatott. Az ügyész felnézett, és beleegyezően bólintott.

– Feleljen a fogoly – Bodjanszkij ezredes érces hangja betöltötte a szobát –, tagja-e bizonyos

politikai szervezeteknek, amelyeket ezennel felsorolok: szociáldemokraták, szociálforradalmárok

vagy bármiféle más csoport, beleértve a zsidó Bundot, az ilyen vagy amolyan cionistákat, a

szejmktákat vagy a Volksparteit?

– Ezt már tisztáztuk – mondta Bibikov egy csöppnyi türelmetlenséggel a hangjában.

Az ezredes szembefordult vele. – Vizsgálóbíró úr, a politikai titkosrendőrség feladatkörébe

tartozik, hogy megvédje ellenségeitől a Koronát. Eddig is fölöslegesen avatkoztak be az ügyeinkbe.

– Szó sincs róla, ezredes úr; a vétség, amelyet vizsgálunk, polgári jellegű...

– Polgári vétség is lehet felségsértés. Kérem, ne vágjon bele a kérdéseimbe, én se vágok bele az

önéibe. Feleljen – fordult megint Jakovhoz –, tagja-e az imént felsorolt úgynevezett politikai

pártoknak, vagy bármiféle titkos terrorista vagy nihilista szervezetnek? Csak az igazat vallja,

különben a Péter-Pál erődbe küldöm.

– Nem, kérem, egyiknek sem – sietett a válasszal Jakov. Sohasem voltam a tagja semmilyen

politikai pártnak vagy olyan titkos szervezetnek, amilyet említeni tetszett. Az igazat megvallva,

nem is tudom megkülönböztetni őket egymástól. Ha valamivel tanultabb volnék, akkor tudnám, de

így akármit tetszik kérdezni róluk, nem sokat mondhatok.

– Szigorú büntetést kap, ha kiderül, hogy hazudik.

– Ki hazudik, nagyságos uram? Mint katonaviselt ember, esküszöm, hogy nem hazudok.

– Ne járassa a száját – mondta az ezredes utálkozva. – Még nem láttam olyan zsidót, akire a

katona név ráillett volna.

Jakov arca lángvörösre gyúlt.

Az ezredes dühösen felírt valamit egy darabka papírra, bedugta a zubbonyzsebébe, majd intett az

ügyésznek.

Grubesov közben elővett a táskájából egy vászonfedelű fekete jegyzőfüzetet, s most annak egyik

sűrűn teleírt oldalát tanulmányozta felvont szemöldökkel. Aztán letette a füzetet, s bár meredt

szemmel nézett a mesteremberre, úgy látszott, mintha derűs kedélyállapotban volna, amikor

szárazon, de egy kissé vastag hangon így szólt: – Nahát, eddig remekül szórakoztunk, Jakov

Sepszovics Bok úr, alias Dologusev, alias tudom is én, micsoda, de most néhány komoly kérdést

szeretnék feltenni, és arra kérem, szentelje nekik a lehető legnagyobb figyelmet. Annyit már

elismert, hogy többszörösen is súlyosan megsértette az orosz törvényt. Néhány bűnét már

bevallotta, és okunk van gyanítani – minden okunk megvan rá –, hogy másokat is elkövetett, s ezek

közül az egyik olyan súlyos, hogy egyelőre meg se nevezem, amíg alaposabban át nem vizsgáltuk a

bizonyítékokat, amire most mindjárt rá is térnék, kollégáim szíves engedelmével.

Meghajolt Bibikov felé, aki a cigarettáját szíva komoran visszabólintott.

– Jaj, Istenem – nyögte Jakov –, esküszöm, hogy semmiféle súlyos bűnt nem követtem el. Nem,

kérem, a legnagyobb bűnöm az ostobaság... hogy a Lukjanovkában laktam engedély nélkül, amiért

a vizsgálóbíró úr azt mondja, egyhavi börtönt kaphatok... de súlyos bűnöket nem követtem el soha.

Isten legyen irgalmas hozzám, gondolta halálos rémületben. Benne vagyok a pácban: ez

rosszabb, mint a futóhomok, így jár az, aki csak megy bele a vak világba, és nem tudja, hogy hová.

– Válaszoljon pontosan erre a kérdésre – mondta Grubesov a jegyzőfüzetébe pillantva. – Igaz-e,

hogy maga "chasszid" vagy "misznogid"? Kérem, szó szerint jegyezze a választ, Ivan

Szemjonovics.

– Egyik sem. Sem az egyik, sem a másik – felelte Jakov. Már mondtam a vizsgálóbíró úrnak:

nem vagyok én semmi, legfeljebb szabadgondolkodó. Csak azért említem, nagyságos uram, hogy

lássa: nem vagyok vallásos ember.

– Ebből nem lesz semmi haszna – mondta az ügyész, váratlanul ingerülten. – Pontosan ilyen

válaszra számítottam: nyilvánvaló, hogy mellékutakra akarja terelni a kihallgatást. Most válaszoljon

egyenesen: maga ugye körülmetélt zsidó?

– Zsidó vagyok, nagyságos uram, ezt elismerem, a többi már személyes dolog.

– Ezt már én is tisztáztam, Vlagyiszlav Grigorjevics mondta Bibikov. – Minden benne van a

kihallgatási jegyzőkönyvben. Olvassa fel az ügyész úrnak, Ivan Szemjonovics, időt takarítunk meg

vele.

– Arra kell kérnem a vizsgálóbíró urat, hogy ne szakítson félbe – mondta Grubesov nyersen. –

Nem érdekel az időmegtakarítás. Az idő nekem nem számít. Engedje meg, hogy folytassam,

fölösleges közbeszólások nélkül.

Bibikov felemelte a kancsót, hogy vizet töltsön a poharába, de üres volt.

– Töltsem meg, vizsgálóbíró úr? – súgta Ivan Szemjonovics.

– Nem – mondta Bibikov –, nem vagyok szomjas.

– Mi van ezzel a szabadgondolkodó históriával? – kérdezte az ezredes.

– Hagyjuk ezt, ezredes úr, ha szabad kérnem – mondta Grubesov. – Nem politikai párt.

Bodjanszkij ezredes cigarettára gyújtott. Grubesov Jakovhoz fordult, hangosan, tagoltan

felolvasva néhány szót a jegyzőfüzetéből.

– Maguk, zsidók között vannak – ugye, vannak? – úgynevezett "cadik"-ok? Ha egy zsidó ártani

akar egy kereszténynek, vagy ahogy maguk mondják, egy "gój"-nak, elmegy a "cadik"-hoz, és

"pidjon"-t ad neki, valamiféle honoráriumot, amiért aztán a "cadik" varázsigékkel, ráolvasással

igyekszik bajt zúdítani a keresztényre, így van? Feleljen.

– Kérem – mondta Jakov –, nem értem, mit tetszik akarni tőlem. Mi közöm nekem az

ilyesmihez?

– Ha még nem tudná, majd megtudja nemsokára – mondta Grubesov elvörösödve. – De addig is

válaszoljon őszintén, kertelés nélkül, és ne okádjon itt vissza mindenféle pimasz kérdéseket. Nahát,

halljuk: maguknál, zsidóknál mi az az "afikómen"? Csak a színtiszta igazat.

– De hát hogy jön ez ide? – kérdezte Jakov. – Mit tudhatok én ezekről, amiket kérdezni tetszik?

Annyi közöm sincsen hozzájuk, mint a nagyságos úrnak.

– Még egyszer felszólítom, hogy szorítkozzék a kérdésekre. Utoljára mondom, türelmesen, hogy

nem érdekelnek a személyes megjegyzései. Ne feledje, hogy egy csöppet se rózsás a helyzete, és

tartsa féken a nyelvét.

– Nem vagyok benne biztos – mondta a mesterember csüggedten –, de valamiféle macesz,

vagyis pászka, amit a húsvéti szertartásban használnak védelemül a gonosz szellemek és a gonosz

emberek ellen.

– Jegyezzen fel mindent, Ivan Szemjonovics. Valamiféle varázslat?

– Én úgy gondolom, hogy babona, nagyságos uram.

– De azt mondja, ugyanaz, mint a pászka?

– Lényegében, azt hiszem, ugyanaz. Nem vagyok szakértő ezekben a dolgokban. Megmondom

őszintén, nem is nagyon érdekelnek. Semmi bajom azokkal, akik ragaszkodnak a hagyományokhoz,

de engem az érdekel, ami új a világban.

A vizsgálóbíróra pillantott, de Bibikov éppen kinézett az ablakon.

Grubesov benyúlt a táskájába, és kihúzott valami zsebkendőbe csomagolt tárgyat. Lassan

széthajtotta a zsebkendő négy sarkát, majd diadalmasan felmutatott egy háromszögletű

pászkadarabot.

– Ezt a maga szállásán találták a téglagyár istállójában. Mit szól hozzá?

– Mit szólhatnék, nagyságos uram? Semmit. Macesz. Nem az enyém.

– Egyszerű macesz vagy "maco smuro"?

– Honnan tudjam?

– Úgy tudom, a "maco smurót" a nagyon vallásos zsidók eszik.

– Azt hiszem.

– Miben különbözik a közönséges macesztől?

– Tőlem ne tessék kérdezni, nagyságos uram. Igazán nem tudom.

– Azt kérdezek, amit akarok. Addig kérdezek, amíg ki nem dülled a szeme. Érti?

– Igenis.

– Maga sütötte ezt a pászkát?

– Nem.

– Akkor hogy került a szállására? A rendőrség ott találta meg.

– Egy öregember hozta, egy idegen. Becsületszavamra. Egy este eltévedt a temető mellett, és én

bevittem magamhoz, amíg el nem áll a havazás. A gyerekek kővel dobálták. Meg volt rémülve.

– Ez a lukjanovkai temető mellett történt?

– Ott, ahol a téglagyár van.

– És az az öregember "cadik" volt?

– Tegyük fel, hogy az volt: mi köze ennek énhozzám?

– Tisztelettel válaszoljon! – Az ügyész tenyérrel az asztalra csapott. A pászkadarab leesett a

földre. Ivan Szemjonovics gyorsan utánahajolt. Felmutatta, hogy mindnyájan lássák: nem tört el.

Bibikov megnedvesítette száraz ajkát. – Válaszoljon udvariasan – mondta.

Jakov kábultan bólintott.

Grubesov ismét meghajolt a vizsgálóbíró felé. – Hálás köszönet. – Egy kis szünetet tartott,

mintha még hozzá akarna tenni valamit, de aztán meggondolta magát. – És a maga "cadik" barátja

gyakran járt az istállóban? – kérdezte Jakovtól.

– Csak egyszer. Nem ismertem. Azután nem is láttam többé.

– Persze, mert nem sokkal a távozása után magát letartóztatták.

Ezen nem volt mit vitatkozni.

– Igaz-e, hogy más zsidókat is rejtegetett az istállóban, és együtt kereskedtek mindenféle lopott

holmival?

– Nem.

– Igaz-e, hogy rendszeresen meglopta a munkaadóját, Nyikolaj Makszimovics Lebegyevet?

– Isten a tanúm rá: soha egy kopejkát.

– Biztos, hogy nem maga sütötte ezt a pászkát? A szállásán egy fél zacskó lisztet is találtak.

– Bocsánatot kérek, nagyságos uram, az a liszt nem arra való. Meg aztán nem is vagyok pék.

Egyszer megpróbáltam kenyeret sütni, hogy talán olcsóbb lesz egy kopejkával, de nem kelt meg, és

olyan lett, mint a kő. Pocsékba ment a liszt. Nem dicsekedhetem a péktudományommal. Ezt-azt

még csak összeácsolok, vagy kifestek egy szobát – remélem, megvannak a szerszámaim, abból áll

az egész vagyonom –, de leginkább csak reparálni szoktam, nem vagyok pászkasütő. Ha akad

valami javítanivaló, hát megjavítom, bár nincs sok haszon rajta, és általában peches voltam a

munkáimmal. De bűnöző nem vagyok, nagyságos uram.

Grubesov türelmetlenül hallgatta. – Ne kalandozzon el a tárgytól. A "cadik" sütötte a pászkát?

– Lehet, hogy ő, de akkor se énnálam. Talán másutt, ki tudja: nem mondta, de nem hiszem.

– Akkor talán egy másik zsidó?

– Valószínű.

– Több, mint valószínű – mondta az ügyész, rámeredve. – Olyan igaz, mint a Szentírás.

Jakov látta, hogy megint a baljóslatú táskában keresgél, és bilincsbe vert keze megrándult az

asztal alatt.

Grubesov lassan előhúzott egy hosszú, foltos rongyot.

– Látta már ezt? – Két ujja közé szorítva meglóbálta a foltos rongyot az asztal fölött.

Bibikov csak nézte a lengő rongyot, és öntudatlanul tisztogatta a szemüvegét; Ivan Szemjonovics

megbabonázva bámult.

– Megmondom, hogy micsoda – mondta az ügyész. – Egy parasztingből való, egy olyanból,

amilyet képes most is viselni. Nem volt-e véletlenül ez a rongy valamikor a maga tulajdona?

– Nem tudom – mondta Jakov kimerülten.

– Azt ajánlom, jobban gondolja meg, amit mond, Jakov Bok. Ha nem evett fokhagymát, nem

lesz büdös a szája.

– Igenis, nagyságos uram – mondta Jakov kétségbeesetten –, lehet mondani, hogy az enyém, de

ez nem érdekes. Az öregembert, akit említettem, halántékon találta egy kő, és én vettem egy régi

inget, amit már nem viseltem – szétment a hátamon –, hogy letörüljem a vérét. Ez a színtiszta

igazság, esküszöm, se több, se kevesebb.

– Szóval elismeri, hogy véres – kiáltotta az ügyész. Jakov úgy érezte, a nyelve homokká válik.

– Igaz-e, hogy megkergetett néhány gyereket a téglagyár udvarán az égetők mellett, különösen

egy Zsenya Golov nevű tizenkét éves fiút?

A mesterember képtelen volt válaszolni.

Grubesov egy pillantást vetett Bibikovra, majd szélesen elmosolyodott, és affektált hangon

kérdezte a mesterembertől: – Mondja csak, miért reszket, Kóbi úr?

3

Miért reszket az ember?

Mikor visszazárták a cellába, három mocskos szalmazsák hevert a padlón. Az egyik az övé volt –

micsoda kín, hogy azt kell mondania: az övé –; a másik kettőn két új rab feküdt. Az egyik egy

szőrös, rongyos ember, a másik egy élő csontváz. Piszok és szegénység bűze áradt belőlük a

helyiségen keresztül, őrá ügyet sem vetettek, a rongyos hunyorogva nézte a falat, a másik horkolt,

de a mesterember mégis elhúzódott a cella legtávolabbi sarkába. Úgy érezte, hogy mindenki

elhagyta, kiesett a világból.

Most mi lesz velem? – kérdezte magában. És ha valami rossz lesz, ki fogja megtudni? Akár meg

is halhatok. Az apósára meg a feleségére gondolt, de egyiküket sem tudta felidézni. Legkevésbé a

feleségét. Az apjára és az anyjára is gondolt, fiatal emberek, gyom nő a sírjukon, és nem talált

vigaszt a sorsukban. A sértett ártatlanság fellobbant benne. Igaztalanul vádolják, és ő tehetetlen,

nincs bizonyítéka, nem hisznek a szavának. Legközelebb vajon miféle szörnyűséggel fogják

vádolni? "Hát mondhatnának ilyesmit, ha ismernének?" Erőlködött, hogy megértse, ami történik, és

megmagyarázza magának. Elvégre értelmes lény, és az embernek használnia kell az értelmét. De

minél többet használta, annál kevesebbet értett az egészből. A mindennapos tapasztalatból borzalom

lett. A közvetlen jövő veszélyekkel terhes. Zsidó volt, akarva-akaratlan, de a sorsát ezzel még nem

lehetett megmagyarázni. Visszagondolt az életére, és gyűlölet támadt benne a múlt és a jelen iránt.

Mesterember vagyok, de egész életemben többet rontottam, mint javítottam. Most mivel fogják

vádolni? Hogy védekezhetik az ember az ilyen szörnyű célzások, gyanúsítások, vádak ellen, ha

senki sem akar hinni a szavának? Belemart a rémület. Kétségbeesett gondolatok gyötörték: mit is

kell tennie – valahogy kisurran a cellából, megkeresi a gettóban az öreget, mondja el az oroszoknak,

hogy fejbe verték egy kővel, és Jakov letörülte a vérét.

A mesterember házról házra jár, bekopogtat minden vékony ajtón, és keresi a cadikot, de senki

sem ismeri; végül az utolsó házban ismerik, szent ember, de már régen elment. Jakov vonaton robog

Minszkbe, hosszú hónapokig tartó kétségbeesett kutatás után megtalálja az öreget, este van,

hazafelé baktat a zsinagógából, rabbikalapjára rásüt a hold.

– Kérem, vissza kell jönnie velem Kijevbe, hogy bizonyítsa az ártatlanságomat. Mondja meg a

hatósági embereknek, hogy nem én tettem, amivel vádolnak.

De az öreg cadik nem ismeri meg a mesterembert. Hosszasan nézi, de csak rázza a fejét.

Halántékán már beforradt a seb, és nem emlékszik arra az éjszakára, amelyet, mint Jakov mondja,

együtt töltöttek az istálló fölötti szobában.

Mikor a mesterember ráeszmélt, hogy hol van, körmével vájta a kezét, és végigszántott az arcán.

A horkoló nagyot horkantva felriadt. – Akimics – kiáltotta. – Szabó voltam. Ártatlan vagyok –

nyöszörögte. – Ne üssenek.

A másik vihogott.

– Van egy cigarettád, Pocejkin? – kérdezte az egykori szabó a másik szalmazsákon fekvő rabtól.

– Vagy legalább egy csikked?

– Lófasz a seggedbe – mondta a hunyorgó, véreres szemű ember.

– Van egy cigarettád? – kérdezte Akimics Jakovtól.

– Üres a dóznim – mondta a mesterember. Meg is mutatta.

– Fogadjunk, hogy nem tudod, miért vagyok itt – mondta Akimics.

– Nem.

– Én sem. Összetévesztenek valakivel. Azt mondják, én tettem, amit sose tettem, hogy

fulladnának meg az anyjuk csecsén. Összetévesztettek egy anarchistával.

Sírva fakadt.

– Én egy köteg brosúra miatt vagyok itt, vagy hogy a fenébe hívják – mondta Pocejkin. – Odajön

hozzám az Insztyitutszkaja utcán egy csóró alak, egy vad szemű alak, vastag télikabátban, és azt

mondja: "Testvér – azt mondja –, hugyoznom kell, fogd meg ezt a köteget egy percre, aztán

visszajövök, és kapsz egy ötkopejkásat, én úgy éljek." Hát mit szóljak, ha valakinek hugyozni kell?

Lehet annak azt mondani, hogy nem? Aztán még engem húgyoz le. Hát fogtam a köteget, és két

perc múlva átszaladt a túlsó oldalról egy disznószemű detektív, a gyomromba böki a pisztolyát, de

úgy, hogy majdnem beszakad, aztán oda se figyel, hogy mit mondok, és bevisz a titkosrendőrségre.

Ott aztán három marha nagy pofa nekem esik a vastag botjaival, hogy a végén már

recsegtek-ropogtak a csontjaim, és mutatják a brosúrát, amiben az áll, hogy meg kell dönteni a cárt.

Ki akarja megdönteni a cárt? Én a magam részéről őszintén tisztelem II. Miklóst meg a cári

családot, különösen a fiatal hercegkisasszonyt meg a szegény beteg fiúcskát, akit úgy szeretek,

mintha az enyém volna. De senki se akarta elhinni, és most ezért vagyok itt. Az a kurva brosúra az

oka.

– Engem összetévesztettek valakivel – mondta Akimics. Hát téged, pajtás?

– Engem is – mondta Jakov.

– Mit akarnak rád fogni?

Nem kéne elmondani nekik, gondolta, de kicsúszott a száján, vád a vádlók ellen.

– Azt mondják, megöltem egy fiút... szemenszedett hazugság.

Mélységes csend támadt a cellában. Na most bakot lőttem, gondolta Jakov. Az őr után pislogott,

de az elment a leveses vödörért.

A másik kettő összedugta a fejét a szalmazsákokon, suttogtak egymás fülébe, előbb Akimics,

aztán Pocejkin.

– Megölted? – kérdezte Akimics.

– Dehogyis. Minek öltem volna meg egy ártatlan gyereket?

Megint sugdolóztak, aztán Pocejkin szólalt meg vastag hangon: – Mondd meg az igazat: zsidó

vagy?

– Hát nem mindegy az? – kérdezte Jakov, de amikor újra sugdolózni kezdtek, megijedt.

– Maradjatok veszteg, különben hívom az őrt.

A rongyos ember felállt, és vigyorogva közeledett hozzá. – Szóval te vagy az a rohadt zsidó, aki

megölt egy keresztény fiút, és kiszívta a vért a csontjaiból? Láttam az újságokban.

– Hagyjatok békén – mondta Jakov. – Ilyet én senkivel se csináltam, nemhogy egy tizenkét éves

fiúval. Nem olyan a természetem.

– Te büdös hazug zsidó.

– Mondj, amit akarsz, csak hagyjál békén.

– Ki tett volna ilyet, ha nem egy zsidó, aki az anyját is megbassza?

Pocejkin rávetette magát a mesteremberre, és szuvas fogaival a nyakába akart harapni. Jakov

ellökte, de a büdös leheletű Akimics már ott volt a hátán, és ragacsos, csontos kezével ütötte a fejét,

az arcát.

– Krisztus-gyilkos!

– Gevalt! – ordította Jakov, sebesen forgatva a karját. De hiába csépelt, hajlongott, öklözött,

Pocejkin térddel belerúgott a hátába, miközben Akimics a nyakát találta el mindkét öklével. A

mesterember elvágódott, szemén a fájdalom sötét fátyla. Mozdulatlanul feküdt, amazok vadul

rugdosták, s miközben elvesztette az eszméletét, rettenetes dühöt érzett.

Később a szalmazsákján ébredt, hallotta a hortyogásukat, és elhányta magát. Egy patkány

kotorászott a nemi szerve körül, rémülten felugrott. De a magasban nyíló kis rácsos ablakon át

meglátta a holdsarló csücskét, és valahogy megnyugodva nézte egy darabig.

IV

1

Az istálló percek alatt porig leégett, mondta Prosko, kiköpve a mesterember lába elé, és igazán

nem volna meglepve, ha kiderülne, hogy zsidó varázslat volt az oka. Rámutatott a rekeszek üszkös

maradványaira: négy megvadult, ágaskodó, nyerítő ló pusztult el itt, most a tetőről lezuhant törött,

fekete deszkák és gerendák kusza halmaza állt a helyükön.

A bajuszos, szakállas urak – némelyik csizmában és egyenruhában, mások esernyővel, bár az eső

már elállt –, a titkosrendőrség csendőrei, a civil ruhás detektívek és a kijevi városi rendőrség tagjai

– köztük a cári hadseregnek egy tábornoka is, a mellén két sor aranygombbal és egy sor

kitüntetéssel – szótlanul hallgatták a téglagyár udvarán a munkavezetőt. Grubesov – angol divatú

keménykalapban, besározódott kamásliban, esőköpenyben – kipirult, mialatt Prosko megtette a

vallomását, kezét ökölbe szorítva odasúgott Bodjanszkij ezredesnek, aki közelebb hajtotta a fülét,

az ezredes komoly arccal visszasúgott valamit, Jakov pedig megnyalta száraz ajkát. Bibikov a

Feketeszázak két merev arcú, vádló jelvényes képviselője mögött állt magas szárú sáros-sárga kis

cipőben, a nyakán téli sállal, fején nagy kalapjával, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és a

többieket is nyájasan kínálgatta a tárcájából. Ott volt Ivan Szemjonovics is, mellette egy idősebb

pravoszláv pap, Anasztaszij atya, "a zsidó vallás specialistája", mint Jakov a suttogásból kivette:

gömbölyű vállú, csíkosan elszíneződött szakállú ember, a keze keskeny, a szeme fekete és

nyugtalan; lobogó köntöst viselt, lapos tetejű süvegét leszorította a tenyerével, ha fújt a szél. Miért

hívták ide, hogy ő is az ártására legyen? Jakov nem tudta, és nem is merte találgatni. A többiektől

elkülönítve, bilincsbe verve, a lábán is lánccal, nagy idegkimerültségben állt, a teste már-már

cserbenhagyta, de tíz körömmel kapaszkodott a tudatába – mögötte öt fegyveres őr. Már csaknem

egy hónap telt el a letartóztatása óta, de még mindig nem hitte egészen, hogy ez megtörténhetett

vele, mint az álmodó, aki nem ismeri fel magát az álmában; kábultan hallgatta Proskót, mintha a

szörnyű bűncselekmény vádja igaz is volna, üres beszéd is volna, mintha valaki más került volna

ebbe a helyzetbe, akit nem jól ismer, egy idegen, bár világosan emlékezett rá, hogy igenis voltak

ilyesféle előérzetei.

A téglagyár egyébként néptelen volt a szokatlanul hűvös májusnak ezen a borús, szürke és zöld

vasárnapi délutánján. A munkások közül senki se volt jelen, csak a két kocsis, Richter és Szergyuk,

akik szótlanul figyeltek, és időnként kiköptek, az ukrán feszengve markolászta a sapkáját nagy,

vörös kezével, a német sötéten bámult az egykori felügyelőre. Nyikolaj Makszimovicsot is várták,

de Jakov tudta, hogy késő van, ilyenkor már nem jöhet el józanul hazulról. Miután a reggeli köd

megritkult és felszállt, zuhogni kezdett az eső; délután megint ömlött. A fél tucat lovaskocsi, amely

nem egyszerre indult el a Ploszkij kerületi törvényszékről, és csak a téglagyárban találkozott,

felverte a pocsolyák vizét, s az automobil, melyben Jakov, Bodjanszkij ezredes és a csendőrök

ültek, megfeneklett a Lukjanovka egyik kátyújában, néhány bámészkodó is akadt, az ügyész

bosszúságára, aki közölte a sofőrrel, hogy nem akarja "nagydobra verni az ügyet". Az újságok

nemigen foglalkoztak a mesteremberrel. Hírül adták, hogy egy podoli zsidót mint "gyanús

személyt" letartóztattak, de hogy miért, és ki az illető, úgy látszik, nem tudták. Grubesov azt ígérte,

később majd felvilágosítással szolgál, egyelőre nem szeretné akadályozni a vizsgálatot. Bibikovnak

ennyit sikerült közölnie Jakovval, mielőtt elindultak a törvényszékről, többet nemigen mondhatott.

– Kezdje az elején – mondta Grubesov Proskónak, aki vastag nadrágú, rövid zakójú ünneplőjét

viselte. – Arra vagyok kíváncsi, hogyan támadt fel a gyanúja.

Az ügyész azért rendelte el az események rekonstruálását – mint a vádlottnak mondta –, "hogy

maga is belássa a vád megdönthetetlen logikáját, és ennek megfelelően viselkedhessek, a saját jól

felfogott érdekében".

– Hogyhogy a saját érdekemben?

– Majd megérti.

A munkavezető kifújta az orrát, két mozdulattal megtörülte, majd a nadrágzsebébe dugta a

zsebkendőt.

– Csak rá kellett nézni, máris láttam, hogy zsidó, hiába játszotta az oroszt. Ha nem színvak az

ember, sose téveszti össze a hagymát a retekkel. – Proskóból felbugyogott egy kis nevetés. – Azt

mondta, Jakov Ivanovics Dologusevnek hívják, de úgy jött ki a száján, hogy mindjárt hallottam,

sehogy se illik rá. Az ember születéstől fogva viseli a nevét, jogos tulajdona, de az övé csak lógott

rajta, mint a lopott ruha. A vérem is azt súgta, hogy zsidó, mint ahogy a sötétben is megérezzük a

kísérletet. Megálljunk, bátyuska, mondtam magamban, itt büdös valami. Talán a szaga miatt, vagy

ahogy oroszul beszél, vagy ahogy a kisfiúkat kergeti a csámpás lábán futkározva: mindegy, amikor

jól kinyitottam a szemem, már tudtam, hogy nincs tévedés – zsidó ez, olyan biztos, mint vasárnap a

mise. Azt szokták mondani, varangyos békából nem lesz úriember, hát a zsidóságot se törülheti le a

pofájáról senki. Ez itten ravasz egy féreg, mondtam magamban, azt hiszi, nem látok át a szitán, mert

öves báránybőr kabátba bújt, és levágta a zsidó pajeszát meg szakállát, és talán nem lesz könnyű

kifüstölni a lukából, hisz Nyikolaj Makszimovicsot is becsapta, de én kifüstölöm, annyi szent, és ki

is füstöltem, Isten segítségével.

– Halljuk a részleteket – mondta Grubesov.

– Negyedóra se telt belé, hogy először találkoztam vele, mindjárt visszamentem az

irodahelyiségbe, és elkértem a papírjait, mert ugye be kellett volna vinni a kerületi rendőrségre,

akkor aztán megmutatta, hogy kicsoda. Azt hazudta, hogy már odaadta a főnöknek, és ő elintézte a

rendőri bejelentést. Aki görbén beszél, az másutt is görbe, gondoltam magamban, majd én

meglesem, hogy hol. Nem is kellett sokat várni. Egyszer, amikor az égetők körül ólálkodott, ő tudja,

hogy miért, belopóztam az irodára, és megnéztem, miféle számokat irkál a könyvébe. Hát persze,

hogy görbe volt a könyvelés: mindennap kevesebbet számolt el, hogy megtarthasson magának

egypár rubelt – nem nagyon sokat, mert ravasz a zsidó –, talán naponta négyet-ötöt, hogy Nyikolaj

Makszimovics gyanút ne fogjon, és így szép kis summát összegyűjtött magának egy

bádogdobozban, amit a szobájában tartott.

– Hazudik – mondta remegve Jakov –, maga a tolvaj, és most rám akarja kenni. Maga meg a

kocsisok ezrével lopták a téglát Nyikolaj Makszimovicstól, és gyűlöltek engem, amiért figyelek,

hogy ne lophassanak többet.

Senki sem hallgatott oda.

– És mit csinált a pénzzel, amit maga szerint ellopott? – kérdezte Bibikov a munkavezetőtől. – A

bádogdobozban körülbelül kilencven rubelt találtak, ha jól emlékszem. Ha, mondjuk, napi négy

rubelt lopott, sokkal többnek kellett volna lenni.

– Ki tudja, mit csinál egy zsidó a pénzzel. Egyszer azt hallottam, még az ágyba is magukkal

viszik, és baszogatják. Biztos a podoli zsinagógának adta a tejfelt. Van nekik mire költeni az orosz

rubelt.

– A titkosrendőrség összesen százöt rubelt kobozott el – közölte Grubesov, miután néhány szót

váltott Bodjanszkij ezredessel. – Fogja be a száját – fordult Jakovhoz. – Akkor beszéljen, ha

kérdezik.

– Azután – folytatta Prosko – más zsidókat is becsempészett a téglagyárba, volt köztük egy olyan

kerek kalapos chasszid, vagy hogy a fenébe hívják, ott imádkozott az istálló fölött ezzel, ni. Úgy jött

be, hogy azt hitték, senki se látja őket. Mind a ketten szarvakat kötöztek a fejükre, úgy imádkoztak

a zsidó istenhez. Meglestem őket az ablakon át, és láttam, ahogy imádkoznak meg pászkát esznek.

Gondoltam, ott süthették a kályhán, és igazam is volt, mert a rendőrség megtalált egy fél zacskó

lisztet az ágy alá eldugva. Én rajtuk tartottam a szemem, a gyanú miatt, ahogy mondtam. Láttam is

ezt itten, ahogy éjszaka kilopózik, mint egy kísértet, fehér az arca, ilyen nagy a szeme, keres

valamit, aztán láttam, mikor a fiúkat kergette, ahogy mondtam. Féltem, hogy még kárt tesz bennük,

és nem is tudtam, milyen igazam van. Egyszer bejött a gyárba két-három gyerek az iskolatáskájával.

Láttam, ahogy megkergeti őket, de kimenekültek a kerítésen át. Meg is kérdeztem tőle: "Mért

kergeti azokat a gyerekeket, Jakov Ivanovics, jó fiúk azok, csak látni szeretnék, hogy csináljuk a

téglát", de ő azt mondta: "Ha olyan ártatlanok, majd megvédi őket a Jézus Krisztus." Azt hitte,

Prosko úgyse érti, mire gondol, de hát megértettem én.

Jakov felnyögött.

– Ezért aztán szemmel tartottam, és ha nem értem rá, szóltam a kocsisoknak, hogy ők figyeljék.

– Úgy van. – Szergyuk, a lószagú, rábólintott, és Richter is azt mondta, hogy úgy volt.

– Láttam, ahogy imádkoznak a kis fekete kalapjukban, és meglestem őket, amikor a pászkát

sütötték. Aztán, mikor a fiút meggyilkolták, és az agyonszurkált holtteste megkerült a barlangban

azon a havas reggelen – amikor áprilisban újra eleredt a hó –, láttam ezt, ahogy viszi lefelé a

lépcsőn a másik zsidót, a kerek kalaposat, és gyorsan eliszkoltak a téglagyárból. Én felmentem a

szobába, mindig a lábuk nyomába léptem a hóban, hogy ne vegyék észre, és akkor találtam meg a

pászkadarabokat, amit sütöttek, egy fél zacskó lisztet az ágy alatt, a szerszámos zsákját meg a véres

rongyot, amit jelentettem. Az ördög mindenütt elhullatja a ganaját, amerre csak jár.

Aztán fel akarta gyújtani az istállót, hogy odaégjen a bizonyíték, de látta, hogy szemmel tanom.

Mikor találkoztam vele az udvaron, kifutott az arcából a vér, és nem bírt a szemembe nézni. Ez már

azután volt, hogy megölték a gyereket. A temetés után elmentem a rendőrségre, aztán egy hét múlva

kijöttek, és letartóztatták. Elvitték a pászkát is, meg a többi holmit, amit mondtam, de én megint

felmentem oda Szergyukkal meg Richterrel, ni, hogy felszedjük a padlódeszkát – egyiken-másikon

sötét foltok voltak, azt meg akartuk mutatni a rendőrségnek. Éppen akkor látjuk, hogy egy ősz

szakállú öreg zsidó kiszalad az istállóból, és a következő pillanatban már lángokban állt minden, öt

perc alatt leégett az egész istálló, úgyhogy csak nagy szerencsével sikerült néhány lovat

megmenteni. Hatot megmentettünk, négy odaveszett. Ha közönséges tűz lett volna, mind a tízet

megmentettük volna, de hát volt benne valami, amitől úgy égett, mintha a szél fújná, és nyöszörgött,

mint a haldoklók meg a kísértetek, akik eljönnek értük. Ezek valami varázsigéket mondtak egy

zsidó könyvből, Isten engem úgy segéljen, és odafent, ahol ez a zsidó lakott, mielőtt letartóztatták,

olyan olajos zöld lett a láng, amilyet sohase láttam, aztán sárga, aztán majdnem fekete, és kétszer

olyan gyorsan égett, mint lent az istállóban, pedig a szénatartó is tele volt. Az istállóban

narancsszínű meg piros volt a tűz, és lassabban égett, jobban hasonlított a közönséges tüzekre, így

aztán hat lovat kihoztunk az égő rekeszekből, négy meg odaveszett.

Richter esküvel igazolta, hogy minden szó igaz, és Szergyuk kétszer keresztet vetett.

2

Anasztaszij atya mereven magához ölelte Marfa Golovát, a vértanúhalált halt fiú gyötrődő

anyját: sovány nyakú, nyúlánk nő volt, pettyes-szürke, könnyes szeme karikás, arcán megfeszült a

barna bőr – térdet akart hajtani, és a pap karjaiba rogyott.

– Bocsásd meg a mi vétkeinket, atyám – sírta.

– Te bocsáss meg nekünk, gyermekem – mondta a pap orrhangon. – Ellened vetkezett a világ.

Kiváltképpen azok, akik az Úr Jézus ellen vetkeznek.

Keresztet vetett madárszerű kezével, és néhányan a hatósági urak közül is követték a példáját.

Amikor Jakov először pillantotta meg, Marfa Golova odakint várta a hivatalos vendégeket a

csúcsos bádogtetejű, emeletes faház roskatag lépcsőjén – mellette egy vastag kendős

szomszédasszony, aki gyorsan elszaladt a kocsik közeledtére. A házból ki lehetett látni az alacsony

fallal kerített temetőre és távolabb a téglagyárra – Bibikov oda is nézett: vasárnap lévén nem

füstöltek a kémények. Olyan volt a ház, mint egy doboz, fehérre festették valamikor, de már régen

megszürkült, hámladozott. Előtte a kopár udvart, melyben sarat vert az eső, magas, festetlen kerítés

vette körül, deszkáit egyenlőtlen hosszúságú, az időtől megfeketült vízszintes lécek fogták össze az

utca felőli oldalon. A ház előtt, ahol a kocsik és az automobil várakoztak, csupa sár és kátyú volt az

út, és a fogatok úgy álltak sorban, mint egy gyászmenet, csak a koporsó hiányzott. Marfa – az

újságok szerint harminckilenc éves asszony – mintha valamikor szép lett volna; kapkodva, idegesen

mozgott, a szeme ide-oda ugrált, gyönge álla fölött elszűkült a boldogtalan száj; fekete virágokkal

mintázott blúzt vett fel erre az alkalomra, hosszú zöld szoknyát és hegyes orrú, fehér betétes,

gombos cipőt. Petyhüdt nyakán egy színehagyott kámea díszlett, a vállán könnyű kendő. Azonkívül

új fehér kalapot viselt, egy csokor élénkpiros cseresznyével, amire többen is felfigyeltek. Mikor a

mesterembert a kapun át bevezették az udvarra, Marfából kitört a zokogás. Az ügyészi hivatal egyik

tisztviselője és egy csendőr, aki mellette állt, néhány szitkot szórt a fogolyra, sziszegve ugyan, de

azért elég hangosan, hogy meghallja.

– Biztosan ő az – zokogta Marfa.

– Az a kicsoda? – kérdezte Bibikov, feltéve a csiptetőjét, és merően az asszonyra nézett.

– Az a zsidó, akiről Zsenya mondta, hogy megkergette egy hosszú késsel.

– Jegyezze: a személyazonosság meg van állapítva mondta Grubesov Ivan Szemjonovicsnak. A

segéd nem hozta el a jegyzőfüzetét, de szólt az egyik rendőrnek, és az feljegyezte.

Az udvaron egy zöld penésszel belepett nagy kőkút állt, és Bibikov belenézett, de nem látott

semmit.

Kavicsot dobott a kútba, és egy idő múlva hallatszott a csobbanás. A hatósági közegek

összenéztek, de a vizsgálóbíró továbbment.

– Odafent van a szoba – mondta Marfa az ügyésznek. Kicsi szobácska, majd meg tetszik látni, de

Zsenya is kicsi volt a korához képest. Nem éntőlem örökölte, tetszik látni, mert én nem

panaszkodhatok a nagyságomra, hanem attól a hitvány apjától, aki elhagyott bennünket. – Idegesen

mosolygott.

Bevezette őket, és felsietett a lépcsőn, hogy megmutassa az uraknak, hol szokott aludni a gyerek.

Beletörülték a lábukat az ajtó elé letett sáros rongyba, majd felmentek, több kis csoportban, hogy

egy megilletődött pillantást vessenek a sötét kamrácskába, amelynek két ajtaja közül az egyik egy

tágas, rendetlen hálószobára nyílott: kétszemélyes rézágy állt benne; a másik csukva volt: ott valami

rakodóhelyiség van, mondta Marfa.

– Minek egy özvegyasszonynak annyi szoba? Hát inkább elrakok mindent. Amikor meghalt a

nagynéném, rám hagyta a bútorát, pedig magamnak is van elég.

Miután a többiek megnézték a fiú szobáját, Jakovra is ráparancsoltak, hogy menjen fel. Nem

szívesen ment, de tudta, hogy felvonszolják, ha tiltakozik. Lassan kapaszkodott felfelé a lépcsőn,

lábán a csörömpölő láncokkal, amelyek felhorzsolták a bokáját, a nyomában három csizmás

csendőr: kivont pisztollyal vártak a lépcső tetejében, amíg bent volt. Marfa, Anasztaszij atya,

Grubesov, Ivan Szemjonovics és Bodjanszkij ezredes a folyosón állt, amikor a zsidó félve

bepillantott a fiú szobájába. Feszülten figyelték, Grubesov összepréselte az ajkát. A mesterember

szeretett volna nyugodtnak, méltóságteljesnek mutatkozni, de nem sikerült. Olyan volt, mintha azt

várná, hogy mindjárt egy vadállat ugrik neki a szobából. Riadtan nézte a parányi kamrát, a

foszladozó tapétát, a bevetetlen ágyat: a gyűrött lepedő szürke volt, mocskos, a kifakult takaró

rongyos. Bár a szoba és az ágy az ismeretlenségből lépett elő, Jakovon egy pillanatig valami

hallucináció lett úrrá: mintha már látta volna. Aztán eszébe jutott a saját kamrája, a podoli

nyomdász lakásán. Ez merült fel benne, de attól félt, még azt hiszik, hogy valami másra gondol, és

biztosan elítélnék, ha tudnák, hogy mire.

– Az én drága Zsenyecskám pap akart lenni – súgta Marfa hangosan Anasztaszij atyának,

kölnivizes zsebkendőjével nyomogatva kivörösödött szemét. – Vallásos gyerek volt, imádta az

Istent.

– Értesültem róla, hogy a szemináriumra készült – mondta a pap. – Az egyik szerzetestől tudom,

hogy jóságos gyermek volt, bizonyos tekintetben szent életű gyermek. Mondják, egyszer már

misztikus élményben is részesült. Azt is hallottam, hogy rajongott a mi papi köntösünkért, és

boldog lett volna, ha felöltheti. Halálával Istent érte veszteség.

Marfa keservesen sírt. Ivan Szemjonovicsnak homályos lett a szeme, elfordult, megtörülte a

kabátja ujjába. Jakovot is kerülgette a sírás, de hiába.

Aztán Anasztaszij atya lejött, és Bibikov ment fel, utat törve a csendőrök között. Bepillantott

Zsenya kis szobájába, szórakozottan körülnézett, aztán letérdelt, és megemelve a lepedőt,

bekukkantott az ágy alá. Matatott a padlón, végül megvizsgálta bepiszkolódott ujjait.

– Lehet, hogy poros a padló – mondta gyorsan Marfa –, de az éjjeliedényt mindig kiürítem.

– Nem számít – mondta Grubesov undorral. – No, mit talált? – kérdezte Bibikovtól.

– Semmit.

A vizsgálóbíró gyorsan bepillantott Marfa hálószobájába, aztán megállt a másik szoba csukott

ajtaja előtt, mintha hallgatózna, de nem próbálta lenyomni a kilincset. Végül lebaktatott a lépcsőn.

Marfa sietve a fiú ágyához lépett, be akarta vetni, de Grubesov rászólt, hogy hagyja.

– Csak egy perc az egész.

– Hagyja úgy, ahogy van. A rendőrség így tartja helyesnek.

Lementek. Bár odakint szemerkélt az eső, a hatósági személyek egy része az udvaron álldogált.

A többiek – köztük a fogoly és a csendőrök, akik őrizték – Marfa poros, rendetlen nappalijában

gyűltek össze, ahol dohányfüst, állott édes sör és káposzta szaga érződött. Grubesov kérésére Marfa

kinyitotta az ablak szellőzőjét, és egy piszkos ruhával gyorsan letörült vagy fél tucat széket, de nem

ült le senki. A fogoly nem mert leülni. Marfa felkapott egy seprűt, és húzogatni kezdte a padlón, de

az ügyész kivette a kezéből.

– Ez ráér most, Marfa Vlagyimirovna. Kérem, szentelje nekünk a teljes figyelmét.

– Gondoltam, összetakarítok egy kicsit – magyarázta szaporán az asszony. – Őszintén szólva,

nem számítottam ilyen sok magas rangú úrra. Gondoltam, csak a foglyot hozzák, hogy lássa, mit

csinált, és egy piszkos zsidó miatt ugye minek takarítottam volna?

– Jó, jó – mondta Grubesov. – A háztartási problémáival most nem foglalkozunk. Inkább azt

mondja el, mi történt a fiával.

– Már kiskorától fogva pap akart lenni – zokogta Marfa –, és most holtan fekszik a sírjában.

– Hogyne, ezt már tudjuk, végtelenül tragikus eset, de talán lesz szíves arra szorítkozni, amit a

bűncselekmény előzményeiről tud.

– Előbb talán beadnám a teát, ugye meg tetszik engedni, nagyságos uram? – kérdezte az asszony

megzavarodva. Már forr is a szamovár.

– Nem – mondta Grubesov. – Rengeteg a dolgunk, és még sok mindent el kell végeznünk,

mielőtt hazamehetnénk. Kérem, mondja el a történetet – mármint Zsenya eltűnését és halálát –,

például, hogyan értesült róla.

– Maga is – fordult Jakovhoz, aki az ablakon át bámult az esőverte vadgesztenyékre –, nagyon

jól tudja, hogy a maga dolgáról van szó, hát figyeljen. – Mióta a mesterembert börtönbe vetették, a

város kizöldült, és mindenütt érződött az édes orgonaillat, de ki tud ennek örülni? A nyitott ablakon

át érezte a nedves fű- és rügyszagot, s ahol véget ért a temető, ezüsttörzsű nyírfák álltak. Valahol a

közelben egy kintornás valami keringőt nyekergetett: Zinaida Nyikolajevnától is hallotta egyszer,

gitárral: "Örökre vége a nyárnak."

– Folytassa, kérem – mondta Grubesov Marfának.

Az asszony mindkét kezével a kalapjához nyúlt, hogy megigazítsa, de a tekintete találkozott a

Grubesovával, és leengedte a kezét.

– Nagyon komoly gyerek volt – kezdte gyorsan –, sose kellett annyit bajlódni vele, mint más

fiúkkal. Én, kérem, nagyon egyszerű, tiszta özvegyasszony vagyok, nincs folt a becsületemen. Az

uram, aki távírász volt, elhagyott, mint említettem, nagyságos uram, és két évre rá meghalt

tüdővészben, de meg is érdemelte, amiért olyan gyalázatosan bánt velünk. Én a két kezem

munkájával tartom el magam, azért nem olyan rendes ez a ház is, ugye, de a gyerekemnek mindig

tudtam födelet adni a feje fölé, és olyan dolgos életet éltem, amiben senki se találhatott kivetnivalót.

Ne tessék haragudni az őszinteségért, de ha valaki annyit dolgozik, mint egy ló, nem élhet úri

módon. Mégiscsak elboldogultunk valahogy a nélkül a csavargó nélkül is. Ez a ház nem az enyém,

csak bérelem, és néha ki is adok egy-két szobát, de persze vigyázni kell, mert vannak szemét

emberek, főleg, akik nemigen adják meg, amivel másoknak tartoznak. Én nem akartam, hogy a

gyermekem ilyenek közé keveredjen, azért csak ritkán tartottam albérlőket – inkább még többet

dolgoztam –, és ha mégis, akkor csakis jobb embereket. Nem mondom, hogy Zsenya mindenből a

legfinomabbat kapta, de mindene megvolt, ami kellett, és nem is restellte kimutatni a háláját, mert

mindig segített nekem – nem úgy, mint más fiúk, akiket fel tudnék sorolni, például Vaszja

Siszkovszkij itt a szomszéd házból. Az én fiam szófogadó gyerek volt, egy kis angyal. Egyszer azt

kérdezte, nem-e lenne jobb, ha otthagyná az egyházi iskolát, és elmenne hentesinasnak, de én azt

mondtam: "Zsenya, galambocskám, inkább csak tanulj te tovább. Hadd legyen belőled művelt

ember, aztán ha majd gazdag leszel, támogathatod szegény öreg anyádat." "Mamenyka – azt

mondja –, én mindig gondoskodni fogok rólad, ha majd öreg leszel és beteg." Szent életű gyermek

volt, és nem is lepődtem meg rajta, mikor egyszer hazajött a bibliaóráról, és azt mondta, hogy pap

akar lenni. Egész nap csupa könny volt a szemem.

Idegesen pillantott Grubesovra, aki egy kissé megbiccentette a fejét.

– Folytassa, Marfa Vlagyimirovna, mondja el, mi történt március vége felé, néhány héttel az idei

zsidóhúsvét előtt. És lassabban beszéljen, hogy mindent megérthessünk. Ne harapja el a szavakat.

– Maga is figyel? – kérdezte Jakovtól.

– Csupa fül vagyok, nagyságos uram, de őszintén mondom, nem értem, mi köze ennek

énhozzám. Valahogy messze van az egész.

– Csak ne türelmetlenkedjen – mondta Grubesov. – Lesz az még közelebb is: úgy meg fog

ismerkedni vele, hogy a saját orrával se jobban.

Néhány úr – köztük a tábornok – felnevetett.

– Egy reggel, azon a héten, amit említeni tetszett – mondta Marfa a zsidóra villantva a szemét –,

keddi nap volt, nem felejtem el soha életemben, Zsenya felébredt, és felvette a fekete harisnyáját,

amit a névnapjára vettem neki, és hat órakor elindult az iskolába, mint rendesen. Én aznap késő

estig kellett hogy dolgozzak, aztán még jött a bevásárlás, úgyhogy csak nagyon későn értem haza.

Zsenya nem volt itthon, hát pihentem egy kicsit – fájós a lábam, tetszik tudni, visszeres a szülés óta

–, aztán átmentem a szomszédasszonyhoz, Szofja Siszkovszkajához, itt a másik házban, mert az ő

fia, Vaszja, egy osztályba járt Zsenyával, és megkérdeztem a gyerektől, hogy hol van a fiam. Azt

mondja, nem tudja, mert iskola után már nem is látta Zsenyát, nem együtt jöttek hazafelé, mint

máskor. Mondom, akkor hova ment? "Nem tudom" – azt mondja. Ja, gondoltam, biztos a

nagyanyjához, nem kell izgulni. De még akkor éjszaka kitört rajtam a nátha. Három napig rázott a

hideg, aztán még háromig feküdtem nagyon legyöngülve, csak a vécére mentem ki, már ne tessék

haragudni, ha így mondom, vagy egy kis vízbe főtt rizsát csinálni, hogy elálljon a hasmenésem.

Zsenya úgy egy hétig nem került elő – egész pontosan hat vagy hét napig, már éppen rászántam

magam, hogy felkelek, és megyek a rendőrségre, amikor halva találták a barlangban, negyvenhét

szúrással a testén. Jöttek is a szomszédok, óvatosan lépkedve, szomorú arccal – olyanok voltak,

mint a hazajáró lélek, még ki se nyitották a szájukat, máris megrémültem –, aztán mikor elmondták,

hogy micsoda szerencsétlenség szakadt rám, elkezdtem kiabálni: "Vége az életemnek, most már

nincs, hogy miért éljek!"

Marfa a szeméhez emelte a kezét, és megingott. Ketten közelebb léptek hozzá, de az asszony

belekapaszkodott egy székbe, és állva maradt. A férfiak visszahúzódtak.

– Bocsásson meg – mondta Bibikov szelíden –, de hogy lehet az, hogy teljes hat vagy hét napig

várt, mielőtt eszébe jutott volna jelenteni a fia eltűnését? Ha az én fiammal történik ilyen, azonnal

jelentettem volna – akár az éjszaka kellős közepén, ha még addig se jött haza. Tudom, hogy beteg

volt, de hát beteg emberekkel is előfordult már, hogy nagy nehezen kivergődtek az ágyból, ha

sürgősen tenni kellett valamit.

– Attól függ, mennyire beteg az ember, nagyságos uram. Mindegy, kinek a fia, az enyém vagy a

nagyságos úré: aki magas lázzal fekszik, és ráadásul még a gyomra is rossz, az nem tud mindig

olyan okosan gondolkozni. Én nagyon aggódtam Zsenya miatt, és mindenféle rémlátásaim voltak.

Féltem, hogy valami borzasztó dolog történt vele, de azt hittem, csak álmodom, mert lázas voltam.

És miközben engem úgy megkínzott a nátha, ugyanakkor Szofját is levette a lábáról, a

szomszédasszonyt, meg Vaszját is. Senki se kopogtatott be hozzám, ahogy szokták, napjában

kétszer-háromszor. Mert Jurij Siszkovszkijt, Szofja férjét, azt ugyan várhatja az ember, ha szüksége

van rá, mint a Mikulást. Nem nagyon férünk össze egymással, de hát ez más lapra tartozik.

Mindegy, ha valaki mégis betévedt volna hozzám abban az öt-hat napban, a füle is meghasadt

volna, úgy telekiabálom a szegény gyerekemmel, hogy mi történhetett vele, de hát nem jött senki.

– Hagyja, kérem, hogy befejezze a történetét – mondta Grubesov Bibikovnak. – Később is

kikérdezheti, ha szükséges.

A vizsgálóbíró meghajolt kollégája felé. – Biztosíthatom, Vlagyiszlav Grigorjevics, hogy nagyon

is szükséges, de ha úgy óhajtja, majd később teszem fel a kérdéseimet. S hogy ezen kívül mi lehet

még szükséges, vagy talán nem is olyan nagyon szükséges, például ez az egész eljárás az ügy

vizsgálati stádiumában, gondolom, arról is el kellene beszélgetnünk, ha másért nem, legalább elvi

okokból.

– Holnap – mondta Grubesov. – Holnap mindent megbeszélhetünk.

– Térjen rá a dolog lényegére, Marfa Vlagyimirovna folytatta. – Halljuk, mit mondott magának a

zsidóról a fia és Vaszja Siszkovszkij a végzetes esetet megelőzően.

Marfa feszült figyelemmel hallgatta a férfiak szóváltását, arcán nyugtalanság és látszólagos

unalom váltakozott. Amikor Bibikov beszélt, idegesen pillantott maga köré, de mindjárt lesütötte a

szemét, ha valaki ránézett.

– Vaszja ugyanazt mondta, amit többször is hallottam Zsenyától: hogy féltek a téglagyári

zsidótól.

– Folytassa, hallgatjuk.

– Zsenya elmondta, hogy amikor egyszer a téglagyár udvarán játszottak Vaszjával – késő este

volt –, látták, hogy két zsidó belopódzik a kapun, és felmegy a lépcsőn oda, ahol ez a zsidó lakott.

A mesteremberre pillantott, majd elfordította a fejét. Jakov a fejét lehorgasztva állt.

– Bocsásson meg, amiért közbeszólok – mondta Bibikov az ügyésznek –, de szeretném tudni,

honnan tudták a fiúk, hogy az a két ember zsidó volt.

Bodjanszkij ezredesből kitört a nevetés, Grubesov pedig elmosolyodott.

– Nem volt nehéz, nagyságos uram – mondta Marfa izgatottan –, zsidó ruha volt rajtuk, és

hosszú gubancos szakálluk volt, nem olyan szépen nyírott, mint itt az uraknak. Aztán a fiúk be is

lestek az ablakon, és látták, ahogy imádkoznak. Fekete kalap meg köpeny volt rajtuk. A fiúk

megijedtek, és idefutottak. Mondtam Vaszjának, maradjon itt Zsenyával, kap egy csésze kakaót

meg egy szelet fehér kenyeret, de halálosan meg volt ijedve, és azt mondta, inkább hazamegy a

szüleihez.

Grubesov szótlanul hallgatta, a háta mögött összekulcsolva a kezét. – Folytassa, kérem.

– Hallottam a fiúktól, hogy ez itten más zsidókat is odavitt az istállóba. Az egyik egy öregember

volt, valami fekete batyuval, ami az Isten tudja, mire kellett neki. Zsenya egyszer a szemébe mondta

ennek itt, hogy szól a munkavezetőnek, ha megint megkergeti. Ez meg azt mondja: "Csak merjél

szólni, akkor megöllek, és el leszel intézve." Egyszer Zsenya látta, hogy egy másik fiú után szaladt

a téglagyárban, egy nem egészen nyolcéves gyerek után, innen a szomszédból, Andrjuska

Hototovnak hívják, az apja utcaseprő. A gyerek szerencsére ki tudott szökni a nyitott kapun, hála

Istennek. Akkor a zsidó meglátta az én Zsenyámat, és kergetni kezdte, de az én Zsenyám átmászott

a kerítésen, és akkor megmenekült, de mondta nekem, hogy szúr a szíve, mert azt hitte, nem tud

átmászni a kerítésen, és elkapja a zsidó. Egyszer Zsenya elbújt az égetők mellett, és látta, hogy két

zsidó meg akar fogni egy orosz gyereket, és be akarják hurcolni az istállóba. De a fiú nem hagyta

magát, harapott, karmolt, és olyan hangosan visított, hogy megijedtek, és elengedték. Hányszor

mondtam Zsenyának, hogy ne menjen oda, mert még elrabolják és megölik, és meg is ígérte, hogy

nem megy. Talán nem is ment egy darabig, aztán egy este halálra rémülve, lázasan jött haza, és

amikor elsikítottam magam: "Zsenya, mi bajod, mondd el gyorsan, mi történt?" – elmondta, hogy a

zsidó megkergette egy hosszú késsel a sötétben, a temető sírkövei között. Én akkor letérdeltem

előtte, úgy kértem: "Zsenya Golov, a Szűzanyára kérlek, ígérd meg, hogy nem mész többé annak a

gonosz zsidónak a közelébe. Ne menj a téglagyárba." "Nem megyek, édes mamenyka – azt mondja

–, megígérem." így mondta, de aztán mégis visszament. Tetszik tudni, milyenek a fiúk, nagyságos

uram. Isten tudja, mi csábítja őket a veszedelembe, de ha rázártam volna a házat, ahogy néha

szoktam, mikor még kicsi volt, akkor még ma is élne, és nem feküdne holtan a koporsójában.

Felindultan keresztet vetett.

– Kérem, Marfa Vlagyimirovna, mondja el, mit hallott még a fiúktól – mondta Grubesov.

– Azt mondták, láttak egy üveg vért a zsidó asztalán.

A tábornok kitátotta a száját, s a többiek iszonyodva néztek össze. Jakov falfehéren meredt

Marfára, remegett az ajka.

– Az én asztalomon nem volt semmiféle üveg vér – kiáltotta.

– Ha volt valami, hát legfeljebb egy üveg eperlekvár. A lekvár nem vér. A vér nem lekvár.

– Csend! – förmedt rá Grubesov. – Majd szólunk, ha beszélhet.

Az egyik csendőr ráfogta Jakovra a revolverét.

– Tegye el azt az ostoba pisztolyt – mondta Bibikov. – Nem látja, hogy a keze-lába meg van

vasalva?

– Maga személyesen látta azt az "üveg vért"? – kérdezte Marfától.

– Én nem, de mind a két fiú látta, és elmondták. Alig bírtak szóhoz jutni. Zöld volt az arcuk.

– Akkor miért nem tett erről jelentést a rendőrségnek? Kötelessége lett volna, akárcsak a többi

dologról, amit az imént említett, például arról, hogy a gyanúsított késsel kergette a fiát. Az ilyesmi

bűncselekmény. Civilizált társadalomban élünk. Az ilyet jelenteni kell a rendőrségnek.

Marfa gondolkodás nélkül felelte: – Mert már torkig voltam a rendőrséggel, ne is tessék

haragudni, hogy kimondom, nagyságos uram, és igazán nem akarom megsérteni a többi urat itt,

akikkel soha nem volt semmi bajom. Egyszer panaszra mentem, hogy Jurij Siszkovszkij – most

mindegy, hogy miért – fejbe vágott egy darab fával, és egész délelőtt ott tartottak az őrszobán,

mindenféle személyes dolgokat kérdeztek, közben hosszú kérdőíveket töltöttek ki, mintha én volnék

a bűnöző, nem pedig az az őrült, akit mindjárt elengedtek, pedig akkora nagy véres seb volt a

fejemen, és még a hülye is láthatta, hogy ki bántalmazott kicsodát. Nekem nincs annyi időm, hogy

így elpocsékoljam. Nekem dolgozni kell a megélhetésért, hát azért nem jelentettem, amit a fiúktól

hallottam.

– Tökéletesen érthető – mondta Grubesov a tábornokhoz fordulva, aki rábólintott –, bár

egyetértek a vizsgálóbíró úrral, hogy az ilyesmit azonnal jelenteni kell. Nohát, fejezze be az

elbeszélését, Marfa Vlagyimirovna.

– Befejeztem, nincs több mondanivalóm.

– Ebben az esetben – mondta az ügyész az urakhoz fordulva – mehetünk is tovább.

Sárga mellénye zsebéből kihúzott egy lapos aranyórát, és közelről megszemlélte.

– Vlagyiszlav Grigorjevics – mondta Bibikov –, kénytelen vagyok ragaszkodni ahhoz a

jogomhoz, hogy kikérdezzem a tanút.

Marfa feszülten figyelő arcán harag váltotta fel a félelmet.

– Mit ártottam én magának? – kiáltotta.

– Egyikünk sem ártott a másiknak, nem erről van szó. Marfa Golova, szeretnék feltenni magának

néhány kérdést. Ragaszkodom hozzá, Vlagyiszlav Grigorjevics. Most, sajnos, nem mélyedhetek el

bizonyos részletekben, de néhány kérdést okvetlenül fel kell tennem, és szeretném, ha becsületes,

egyenes válaszokat kapnék. Igaz-e például, Marfa Golova, hogy maga lopott holmikat szokott kapni

egy tolvajbandától, amelybe a szeretője is beletartozik – vagy a volt szeretője –, aki gyakran el

szokott ide látogatni?

– Erre nem szükséges válaszolnia – mondta Grubesov elvörösödve. – Semmi köze a szóban

forgó ügyhöz.

– Véleményem szerint mégiscsak van hozzá valami köze, Vlagyiszlav Grigorjevics.

– Nem, nem szoktam ilyen holmit kapni – mondta Marfa krétafehér ajakkal, és a szeme elborult.

– Aljas rágalom, az ellenségeim terjesztik.

– Ez tehát a válasza?

– Ez hát.

– No jó. Igaz-e, hogy tavaly januárban egy fiola karbolsavat zúdított a szeretőjének a szemébe,

amivel örökre megvakította, majd később kibékült vele?

– Őtőle van a feljelentés? – kérdezte az asszony, magánkívül dühében.

– Feljelentés?

– Ő mondta ezeket a piszkos hazugságokat?

– Borisz Alekszandrovics: mint felettese, megtiltom, hogy ilyeneket kérdezzen – mondta

Grubesov ingerülten. – Ha ilyen természetű kérdései vannak, holnap délelőtt felteheti őket az én

irodámban, habár a magam részéről nem látom be, mit számithatnak ezek a dolog lényegét

semmiben sem érintő ügyek. A jelentős bizonyítékok súlyán igazán mit sem változtatnak. Most

pedig feltétlenül mennünk kell. Vasárnap van, és még a családi kötelezettségeinknek is eleget kell

tennünk.

– Mit nevez "jelentős bizonyítéknak"?

– Azt a bizonyítékot, amit már el is kezdtünk összegyűjteni, beleértve a történelmi

bizonyítékokat is.

– A történelem nem törvény.

– Majd meglátjuk.

– Ragaszkodom hozzá, hogy választ kapjak Marfa Golovától.

– Nincs több mondanivalóm, mint amennyit mondtam felelte Marfa kihívóan. – Az az ember

többször is megvert, és én védekeztem. Hónapokig látszottak a kék-zöld foltok a lábamon meg a

hátamon, ahol ütött, és egyszer úgy belevágott a szemembe, hogy három hétig gennyedzett.

– Igaz-e, hogy a fiát is megverte néha, egyszer olyan erősen, hogy a gyerek elvesztette az

eszméletét?

– Megtiltom, hogy válaszoljon – kiáltotta Grubesov.

– Ne marháskodjon – mondta Bodjanszkij ezredes Bibikovnak.

– A zsidó megölte a gyerekemet – visította Marfa. – Ki kéne kaparni a szemét. – Az ablakhoz

futott, és a nyitott szellőzőn át kiáltotta a temető sírkövei felé: – Zsenya, kicsikém, gyere haza!

Gyere haza anyukához!

Keservesen sírt.

Nem normális, gondolta Jakov. Az a cseresznyés kalapja sem az.

– Nézzék, hogy bámul rám, mint az éhes farkas az erdőben – kiáltotta Marfa a mesterember felé

fordulva. – Fogják meg!

A hatósági emberek között mozgolódás támadt. Két csendőr megragadta a fogoly karját.

Marfa rábámult, aztán megpróbálta levenni a kalapját.

Verdesett a szemhéja, felnyögött, a padlóra hanyatlott. A kalap legurult a fejéről, de az asszony,

mielőtt elájult volna, még körülnézett, hogy merre. Anasztaszij atya és Bodjanszkij ezredes

segítőkészen hajolt fölébe.

Amikor Marfa magához tért, rajta és a foglyon kívül csak a rendőrök és a csendőrök voltak a

szobában. Jakov kétségbeesésére Bibikov elsőnek távozott: az ablakon át látta, amint kimegy a

sáros utcára, és egyedül beszáll egy kocsiba. A halott fiú anyja a kalapját kérte, lefújta róla a port, és

gondosan eltette az egyik szekrény fiókjába.

A fejére durva szövésű fekete kendőt terített.

3

Grubesov – keménykalaposan, vizes esőköpenyben – kissé előredőlve tartotta nagy fekete

esernyőjét Anasztaszij atya feje fölött, miközben a nedves ajkú pap egy lapos kövön állva, a

beszéde tartalmától néha függetlenül emelkedő vagy lejtő hangon, az orrán keresztül szavalta a

zsidó nemzet elleni vérvádat.

A hatósági urak és a rendőrök egy kövekkel kirakott lejtős utca alján hagyták a kocsikat és az

automobilt: az egyik oldalon időrágta kalyibák álltak, s az ablakokból és ajtókból kibámultak az

emberek, de senki sem jött oda közelebbről nézdelődni. Az utcáról galambraj szállt fel a magasba,

és a hivatalos személyek közeledtére két fehér kiskutya élesen ugatva beszaladt a házakba. A

jövevények, most már gyalog, először felkapaszkodtak egy lépcsőzetes dombra, ahová messziről

odalátszott a kanyargós Dnyepr, majd leereszkedtek egy sáros szakadékba, annak a fenekén mentek

tovább egy csaknem merőleges sziklafalig, amelyből néhány barlang nyílott: itt találták meg az

egyikben Zsenya Golov holttestét. Ez a barlang, melynek részletes leírását a holttest felfedezése

napján olvasta Jakov az újságokban, s amelyet, akárcsak a többit, vallásos remeték vájtak a sziklás

dombba évszázadokkal azelőtt, a sziklafal tövétől vagy öt méter magasságban kezdődött. A sziklába

vágott durva lépcsőkön lehetett a szájához eljutni. Fölötte ritkás nyírfaliget nőtt, a vékony törzsű

fehér fákon számtalan fecske csicsergett, valamivel távolabb pedig a külvárosnak egy lapos része

terült el, néhány elszórt ház és üres telek, körülbelül két versztányira Nyikolaj Makszimovics

téglagyárától.

– Csaknem egyenes út vezet ide a téglagyártól, ahol Zsenyát feltehetőleg megölték – mondta

Grubesov.

– Megbocsásson, Vlagyiszlav Grigorjevics, de szeretném felhívni a figyelmét arra a

körülményre, hogy Marfa Golova házától ugyanolyan egyenes az út és valamivel rövidebb mondta

Bibikov.

– Akárhogyan is van – felelte az ügyész –, a döntő bizonyítékot majd a szakértők vallomása

szolgáltatja.

A pap – hosszú hajú, nagy orrú ember, akinek a lehelete fokhagymaszagot árasztott – Grubesov

esernyője alól nézett szembe a hallgatóság tágas félkörével, de az ügyész közelebb hozatta Jakovot,

és a hatósági közegek helyet adtak neki, mikor az őrök nagy lánccsörgés közepette odalódították.

Bibikov hátul állt, csak nézte, és szenvtelenül cigarettázott. Még mindig szemerkélt az eső, és a

mesterember elvesztette a sapkáját, ami fájdalmasabban hatott rá, mint hitte volna, ilyen

körülmények között. Csak egy sapkáról van szó, nem az életemről; de ez a gondolat mégis szörnyű

volt, mert most vallotta be először önmagának, hogy félti az életét. Félt, hogy itt most valami titok

feltárulása következik, ami egyértelmű lesz a megfellebbezhetetlen ítélettel, mihelyt kimondják;

bokáig süppedve állt a sárban, nehezen lélegzett, kővé válva figyelt.

– Kedves gyermekeim – mondta a pap az oroszoknak, száraz kezeit tördelve –, ha megnyílna a

földnek a méhe, és kivetné magából a holtakat, akik a világ teremtése óta elhaláloztak, iszonyodva

látnátok, mennyi közöttük az ártatlan keresztény gyermek, akit a Krisztust gyűlölő zsidók kínoztak

halálra. A sémi vér hangja, amiként szent könyveikben és különféle kommentárjaikban olvasható,

időtlen idők óta buzdítja őket a szentségtörésre, elmondhatatlan borzalmakra a Talmud például

vízhez és tejhez hasonlítja a vért, és gyűlöletet prédikál a nem-zsidók ellen, akiket nem is vesz

emberszámba, hanem állatoknak tekint. "Ne ölj": ez a tilalom minket nem oltalmaz, mert ugyan

nem azt írják-e a könyveikben: "Gyilkoljátok a nem-zsidók legjavát"? Ezt a hamis gonoszságot

hirdeti az ő Kabalájuk, a zsidó mágia és alkímia könyve, amely a Sátán nevét idézi; ezért

mészároltak le sok-sok ártatlan gyermeket, akiknek a könnyei nem tudták megindítani a gyilkosok

szívét.

Végigfuttatta tekintetét a hallgatók arcán, de senki sem moccant.

– A rituális gyilkosság az Úr Jézus megfeszítésének mását jelenti. A keresztény gyermekek

meggyilkolása és vérük szétosztása a zsidók között, a kereszténység ellen fogadott örök gyűlöletük

záloga, mert az ártatlan keresztény gyermek legyilkolásával Krisztus vértanúságát újítják meg.

Zsenya Golov, az ő forró vérének elhullatásával, a mi Urunk Krisztusunkat jelképezi, amint kínokat

szenvedve csöppenként elhullatta drága vérét a keresztfán, melyre az Antikrisztus felszögezte. Azt

mondják, hogy a nem-zsidó meggyilkolása – bármely nem-zsidóé – sietteti az ő várva várt

Messiásuk, Éliás eljövetelét, akinek örökké nyitva hagyják az ajtajukat, de aki az első eljövetele óta

lepergett évszázadok folyamán egyetlenegyszer sem fogadta el a meghívást, hogy a házukba lépjen,

és leüljön az üresen hagyott székre. Amióta Titus légiói lerombolták jeruzsálemi templomukat,

zsinagógáikból hiányzik az állat-áldozatok oltára, és így történt, hogy a nemzsidók, kiváltképpen az

ártatlan gyermekek megölését fogadták el nagyon is kedvükre való pótlásul. Még Maimonides is, az

egyik filozófusuk, akinek az írásait 1844-ben tiltották be hazánkban, parancsként hagyja meg a

zsidóknak, hogy keresztény gyermekeket gyilkoljanak. Nem mondottam-é, hogy állatoknak

tekintenek bennünket?

– A történelem lapjain olvashatjuk – folytatta Anasztaszij atya, dallamos orrhangján –, mennyi

mindenre használták fel a zsidók a keresztény vért. Felhasználták varázslatokra és

boszorkányszertartásokra, szerelmi bájitalok készítésére, halálos mérget kevertek belőle, amely

országról országra terjesztette a pestist, s amely a meggyilkolt áldozat keresztény vérén kívül a

zsidók vizeletét is tartalmazta, valamint mérges kígyók fejét, sőt, az ellopott, megbecstelenített

ostyát – vagyis Krisztus Urunk vérző testét. Meg van írva, hogy a zsidók csak keresztény vérrel

hosszabbíthatják meg az életüket, különben fiatalon kell elpusztulniuk. És a régmúlt időkben úgy

tartották – ez is fel van jegyezve –, hogy a mi vérünk a leghatásosabb szer minden betegségük

gyógyítására. Régi orvosi könyveik tanúsága szerint felhasználták a szülőasszonyok kezelésére,

vérzések elállítására, gyermekek vakságának gyógyítására és a körülmetélés okozta sebek

behegesztésére.

Az egyik rendőrtiszt, Korimzin kapitány – a köpenye csupa víz, a csizmája sár – titokban

keresztet vetett. Jakovot ájulás környékezte. A pap merően ránézett egy pillanatig, majd folytatta, s

bár nyugodtan beszélt, a gesztusai hevesek voltak. Az oroszok változatlanul komor figyelemmel

hallgatták.

– Vannak köztünk olyanok is, gyermekeim, akik azt állítják, hogy ezek csupán a régmúlt idők

babonás meséi, de hogy az imént mondottaknak jó része mégis igaz – nem mondom, hogy minden

–, már a zsidók ellen felhozott vádak gyakoriságából is kiderül. Az igazságot senki sem rejtheti

örökké véka alá. Ha meghal a harangozó, a szél is tovább kongatja a harangot. Ebben a mai

tudományos korban talán már nem fogadhatunk el minden egyes vádat, melyet e szerencsétlen nép

ellen emeltek; de fel kell tennünk magunknak a kérdést, vajon mennyi marad belőle cáfolhatatlanul

igaznak, bármennyire vonakodunk is elhinni. Nem állítom, hogy minden zsidó vétkes ezekben a

bűnökben, s hogy ezért rendszeres pogromokat kell indítani ellenük, de igenis vannak köztük

bizonyos szekták, kiváltképpen a chasszidok és vezetőik, a cadikok, akik titokban elkövetik az

imént leírt bűnöket, de erről a keresztény világ, bármilyen gyakran tapasztalhatta is, szívesen

megfeledkezik, amíg, íme, újra elvész egy szerencsétlen gyermek, és így kerül meg holtan: hátra

kötözött kézzel, testén egy hegyes fegyver ütötte sebekkel, és a sebek száma megegyezik a mágikus

számokkal: 3, 7, 9, 13, akárcsak a régmúlt időkben, amikor hasonló bűncselekményeket követtek el.

Tudjuk, hogy az ő húsvétjuk, bár színleg más rendeltetést tulajdonítanak neki, valójában szintén a

keresztre feszítés megünneplése. Tudjuk, hogy ilyenkor szoktak keresztényeket rabolni, vallási

szertartásaik céljaira. Éppen itt, a mi szent városunkban, amikor 1100-ban betörtek a poloveciek, a

pecserszki kolostorból elhurcoltak egy Eusztratiosz nevű szerzetest, és eladták a herszoni

zsidóknak, akik azután húsvétkor keresztre feszítették. Minthogy ilyen nyílt bűncselekményekre

már nem mernek vetemedni, azzal ünnepelnek, hogy pászkát és kovásztalan lepényt esznek a

széder-estéjükön. De még ez a cselekedetük is bűnt takar, mert a pászka és a lepény a mi

mártírjaink vérét tartalmazza, bár a cadikok ezt persze tagadják. A mi vérünkben tehát, melyet a

húsvéti táplálékukba kevernek, megint csak az élő Krisztus megkínzott testét veszik magukhoz.

Higgyetek a szavamnak, kedves gyermekeim: ezért pusztult el Zsenya Golov, ez az ártatlan

gyermek, aki a papi hivatásra áhítozott!

A pap egy fehér zsebkendővel megtörülte az egyik szemét, aztán a másikat. Két őr, aki

közvetlenül a mesterember mellett állt, elhúzódott tőle.

De ekkor Jakovból feltört a kiáltás: – Dajkamese, az utolsó szóig. Ki az, aki elhiszi az ilyet? Én

soha! – a hangja megbicsaklott, arcából elszállt a vér.

– Aki ésszel fel tudja érni, hittel el is fogja hinni – mondta a pap.

– Tanuljon tisztességet, ha van magához való esze mondta Grubesov a visszafojtott indulattól

sziszegő hangon. – Figyeljen, és szívlelje meg!

– Hogy volna ez lehetséges, amikor épp az ellenkezője az igaz – kiáltotta rekedten a

mesterember. – Ha egy-két tényből mindjárt elméletet csinálnak, még hagyján, de abban, ami itt

elhangzott, sehol sem látom az igazságot. Kérem szépen, tisztelendő úr, tudja mindenki: a Biblia

tiltja, hogy vért együnk. Benne van az egész könyvben, a törvényekben, mindenütt. Én már majd

mindent elfelejtettem, amit a szent könyvekből tudtam, de ott éltem az emberek között, és ismerem

a szokásaikat. Hányszor dobott ki a saját feleségem is egy jó tojást a kecskének, csak azért, mert

volt egy pici kis vérpötty a sárgájában. "Rajszl – mondtam neki –, nem kell túlozni. Nem vagyunk

olyan gazdagok, hogy úgy éljünk, mint a királyok" – de hiába, ha egyszer kivitte azt a tojást, senki

többé vissza nem hozathatta az asztalra, se szép szóval, se erővel, még ha meg is próbálta volna, de

hát én nem próbáltam – az ember lassan beleszokik a szokásokba. Amit az asszony elvégzett, az

végleges volt, tisztelendő úr. Én sohasem mondtam neki: "Hozd vissza azt a véres tojást" – és ha

mondtam volna, hát biztos, hogy a fejemhez vágja. Azt a kis marhahúst vagy baromfit, amihez

hozzájutottunk, azt is órák hosszat áztatta, hogy nyoma se maradjon benne a vérnek, aztán meg

beszórta sóval, hogy az utolsó csepp is felszívódjon. Vége-hossza nem volt az öblögetésnek. Ez a

színtiszta igazság, esküszöm. Esküszöm, hogy ártatlan vagyok abban a bűnben, amire azt mondják,

hogy elkövettem, nem a tisztelendő úr, személy szerint, hanem a hatósági urak közül némelyik.

Nem vagyok chasszid, és nem vagyok cadik. Mesterember vagyok, mindenes mesterember, ilyen

szegény szakma nem sok akad, azelőtt meg rövid időre katona voltam a cári hadseregben. És az

igazat megvallva, nem vagyok vallásos ember, szabadgondolkodó vagyok. Eleinte veszekedtünk is

emiatt a feleségemmel, de én azt mondtam, mindenki maga határozhat a vallása felől, és kész: ne

tessék haragudni érte, tisztelendő úr. De mindegy, ahhoz a fiúhoz vagy akármelyik másikhoz én

hozzá nem nyúltam soha életemben. Én is voltam kisfiú, és nehezen tudom elfelejteni azt az időt.

Szeretem a gyerekeket, és boldog ember lettem volna, ha a feleségemnek sikerül gyereket szülni.

Nem fér össze a természetemmel, hogy olyasmit tegyek, amiről itt szó volt, és ha valaki mégis azt

hiszi, hát biztosan összetéveszt valakivel.

Közben a hatósági urak felé fordult. Türelmesen hallgatták, még a Feketeszázak képviselői is,

bár az alacsonyabbik nem bírta palástolni az utálatát, amit a mesterember iránt érzett. A másik most

lassan elsétált. Egy kerek posztósapkás ember nyájasan rámosolygott Jakovra, aztán elbámult,

szenvtelenül, a távolba, ahol egy székesegyház aranykupolái emelkedtek a fák fölé.

– Jobban tenné, ha bevallaná – mondta Grubesov –, kár itt fölöslegesen kapálódzni a szarban. –

Elnézést kért a paptól a durva szóért.

– Mit vallják be, nagyságos uram, ha mondom, hogy nem én tettem? Egyet-mást be tudok

vallani, de ezt a bűnt nem vallhatom be. Ne tessék már haragudni – nem én tettem.

Miért is tettem volna ilyet? Tévedni tetszik, nagyságos uram. Valaki súlyos tévedést követett el.

De senki sem akarta elismerni, és Jakovra valami nagy szomorúság telepedett.

– Azt vallja be, hogy hogy csinálta – felelte Grubesov. Hogy cukorkával becsalogatta a fiút az

istállóba, aztán ketten-hárman rávetették magukat, felpeckelték a száját, gúzsba kötötték, és

felhurcolták a lépcsőn a maga szállására. Ott aztán imádkoztak fölötte azokban a fekete kalapokban

és köpenyekben, levetkőztették a rémült gyermeket, és szurkálni kezdték bizonyos helyeken: előbb

tizenkét szúrás, aztán még egy, hogy kilegyen a tizenhárom – mindenütt tizenhárom: a szíve táján, a

nyakán, ahonnan a legtöbb vért lehet venni, az arcán –, amiként a maguk kabalisztikus könyvei

előírják. Gyötörték és ijesztgették, élvezték a vacogó gyermeki áldozat halálos rémületét és szívet

tépő könyörgését, ahogy irgalomért rimánkodott, miközben üvegekben fogták fel csordogáló vérét,

míg az utolsó cseppet is le nem csapolták. Azt az öt-hat liter meleg vért pedig egy fekete zacskóba

rakták, aztán, ha jól ismerem a szokásaikat, elküldték egy púpos zsidóval a zsinagógába, hogy

idejében elkészíthessék vele a pászkát és az afikóment. És amikor a szerencsétlen Zsenya Golov

szívében egy cseppnyi vér sem maradt, és a fiú élettelenül hevert a padlón, akkor maga meg a fehér

harisnyás cadik-zsidó felnyalábolták, és éjnek idején kihozták ide, és itthagyták a holttestét a

barlangban. Aztán kenyeret és sót ettek mind a ketten, hogy egyiküket se kísértse a fiú szelleme, és

napfölkelte előtt elsiettek. Később abbeli félelmében, hogy a padlóján felfedezik a vérfoltokat,

odaküldött egy zsidót, hogy gyújtsa fel Nyikolaj Makszimovics istállóját. Ezt kellene bevallania.

A mesterember felnyögött, a kezeit tördelte, a mellét ütötte velük. Szemével Bibikovot kereste,

de a vizsgálóbíró már eltűnt a segédjével együtt.

– Vigyék fel a barlangba – szólt Grubesov az őröknek, összecsukta az esernyőjét, előresietett,

szaporán vette a lépcsőfokokat, és eltűnt a barlangban.

Jakov lábán rövid volt a lánc, nem bírt vele felhágni a meredek lépcsőre, így aztán két csendőr

megragadta a hóna alatt, és vonszolva, taszigálva felhúzta, a többiek szorosan utánuk. Aztán az

egyik őr belépett a barlangba, a többi pedig belódította a mesterembert a keskeny kőbejáraton.

Bent, a nyirkos, halálszagú barlangban, a falra ragasztott csöpögő gyertyák karéjának pisla

fényében Grubesov felmutatta Jakov szerszámos zsákját.

– Nem a maga szerszámai ezek, Jakov Bok? A szállásán találta meg őket, az istálló fölött,

Richter, a kocsis.

Jakov rájuk ismert a gyertyafényben.

– Igenis, nagyságos uram, évek óta megvannak.

– Nézze ezt a rozsdás kést és ezt az árt, amiről ezzel a ronggyal törülték le a vért, és most merje

tagadni, hogy maga meg a zsidó bandája ezekkel a szerszámokkal szurkálta össze és csapolta meg

egy szelíd, ártatlan keresztény gyermek testét!

A mesterember minden erejét megfeszítette, hogy oda nézzen. Rámeredt az ár csillogó hegyére

és azon túl, a barlang mélyében, ahol most mindent világosan látott, az összes többiekre: köztük

volt Marfa Golova is, fején a fekete kendővel, könnyes szeme visszaverte a gyertyafényt, térden

állva jajveszékelt Zsenyája előtt, akit kihantoltak erre az alkalomra, meztelenül feküdt a ravatalon,

szánalmasan összezsugorodott szürke kis testének sebeire rávilágított a kövér viaszcseppeket izzadó

két hosszú fehér gyertya, melyet nagy fejéhez és kicsiny lábaihoz állítottak.

Jakov gyorsan megszámolta a sebeket a gyerek püffedt arcán, és felkiáltott: – Tizennégy!

De az ügyész azt felelte, hogy az kétszer hét, a mágikus hetes duplája, Anasztaszij atya pedig

fokhagymaszagot fújva térdre rogyott, és halk, kesergő hangon imádkozni kezdett.

V

1

Múltak a napok, és az oroszok türelmetlenül várták, hogy mikor kezd már menstruálni. Grubesov

és a tábornok sokszor elővette a naptárt. Azzal fenyegették, hogy ha nem indul meg egyhamar, vért

szivattyúznak a nemi szervéből egy erre a célra szolgáló készülékkel. A készülék szivattyú volt,

vasból, és egy piros mutató jelezte a kiszívott vér mennyiségét. De veszélyes volt, mert nem

működött mindig rendesen, és néha az utolsó csepp vért is kiszívta az áldozat testéből. Kizárólag

zsidókon alkalmazták; csak az ő nemi szervük illett bele.

Reggel az őrök bejöttek a cellába, és durván felrázták. Alaposan megmotozták, és

ráparancsoltak, hogy öltözzön fel. Rátették a bilincset, a láncot, és felvitték a lépcső két fordulóján

– Jakov azt remélte, hogy Bibikov irodájába, de nem, az ügyész irodájába vitték, amely a folyosó

másik oldalán nyílott. Az előszobában, a hátulsó fal menti lócán két kopott ruhás ember lopva

felnézett a fogolyra, majd lesütötte a szemét. Spiclik, gondolta. Grubesov irodája nagy, magas

mennyezetű szoba volt, a falon, az íróasztal mögött, hosszúkás ikon, a megfeszített Krisztus kék

dicsfénnyel, alatta ült az ügyész, aktákat olvasva és nyitott törvénykönyveket tanulmányozva. A

mesterembernek Grubesovval szemben le kellett ülnie egy székre, és az őrök felsorakoztak a háta

mögött.

Kellemetlenül meleg idő volt, az ablakok csukva, hogy be ne jöjjön a hőség. Az ügyész

világoszöld öltönyt viselt, ugyanazzal a pecsétes sárga mellénnyel és fekete csokornyakkendővel.

Pofaszakállát szépen kifésülte, egy nagy zsebkendővel itatgatta nyirkos arcát és tenyerét, és néha

megtörülte vastag tarkóját. Jakov, aki még nem nyugodott meg a hajnali rossz álom után, és a

barlangban lejátszódott jelenet óta alig bírt az ügyészre nézni, valósággal fuldokolt.

– Úgy határoztam, hogy átküldőm a városi börtön előzetes fogdájába, amíg tárgyalásra nem

kerül az ügye – mondta Grubesov; kifújta az orrát, majd lassan megtörülte. – No persze, nem

könnyű megmondani, hogy arra mikor kerül sor, hát gondoltam, megkérdezem, nem érez-e

valamivel több együttműködési készséget. Volt ideje elgondolkodni a helyzetén, talán most már

hajlandó lesz megmondani az igazat. No, mit szól? Ha továbbra is makacskodik, csak a maga feje

fájdul meg tőle. Ha viszont együttműködik velünk, talán könnyebb lesz a helyzete.

– Mit szólhatnék, nagyságos uram? – A mesterember szomorúan felsóhajtott. – Hiába forgattam

ki az én szegényes szavaim zsákját, nem találtam benne más mondanivalót, csak azt, hogy ártatlan

vagyok. Nincs bizonyíték ellenem, mert nem követtem el, amit mondani tetszik.

– Ejnye, ejnye. Mi már a letartóztatása előtt is tudtuk, mi volt a szerepe ebben a gyilkosságban.

Maga volt az egyetlen zsidó, aki a kerületben élt, kivéve Mandelbaumot és Litvinovot, az Első Céh

kereskedőit, akik a bűncselekmény elkövetése idején nem tartózkodtak Oroszországban, talán

szándékosan. Mindjárt gyanítottuk, hogy zsidó a tettes, mert orosz ember ilyenfajta bűncselekményt

nem képes elkövetni. Az még elképzelhető, hogy összeverekszik valakivel, és átvágja a torkát, vagy

jól fejbe veri kétszer-háromszor, és hirtelen dühében megöli, de nincs az az orosz, aki képes volna

gonoszul megkínozni egy ártatlan gyermeket, negyvenhét halálos sebet ejtve a testén.

– Én sem volnék rá képes – mondta a mesterember. Akármilyen is a természetem, ez nem fér

össze vele.

– A bizonyítékok súlya magát terheli.

– Akkor talán téves a bizonyíték, nagyságos uram.

– A bizonyíték bizonyíték, nem lehet téves. Grubesov hangja kezdett rábeszélően szólni. –

Mondja meg, Jakov Bok, de őszintén: nem a zsidó nemzet bujtotta fel erre a bűncselekményre?

Maga komoly embernek látszik talán nem is akarta megtenni, de nem hagyták békén, fenyegették,

mindenféle ígéretekkel csábították, és akkor vonakodva bár, de elvégezte helyettük a gyilkosságot?

Más szavakkal: talán ők terveitek ki, nem pedig maga. Ha ezt elismeri, megmondom őszintén –

nézze csak –, könnyebb lesz az élete. Nem fogjuk teljes szigorral kezelni. Nemsokára talán még

feltételesen szabadlábra is kerülhet, és felfüggesztik a büntetését. Egyszóval, vannak "lehetőségek".

Nem kérünk magától egyebet, csak egy aláírást – igazán nem sok.

Grubesovnak fénylett az arca, mintha erőlködne, bár ezt nem akarja mutatni.

– Hogy tehetnék ilyet, nagyságos uram? Én ilyet nem tehetek. Miért kenjem rá olyanokra, akik

ártatlanok?

– A történelem bebizonyította, hogy nem is olyan ártatlanok. De nem értem a maga oktalan

aggályait. Elvégre bevallotta, hogy szabadgondolkodó, jelen voltam, amikor bevallotta. Nem sok

köze van a zsidósághoz. Olyan embernek tartom, aki csak saját magát nézi, nem mintha

hibáztatnám érte. Ejnye, hát itt az alkalom, hogy kiszabaduljon a hálóból, amibe belebonyolódott.

– Ha semmi közöm a zsidósághoz, akkor miért vagyok itt?

– Ostobaság, ha eltűri, hogy kihasználják a gonosz céljaikra. Ugyan mit tettek ők magáért?

– Ha mást nem is, nagyságos uram, legalább békén hagytak. Nem, ilyesmit én nem írhatok alá.

– Akkor viszont ne feledje, hogy nagyon súlyosak lehetnek a következmények. Az elmarasztaló

ítélet még a legkevesebb.

– Kérem szépen – mondta a mesterember, zihálva –, csakugyan el tetszik hinni azokat a meséket,

hogy varázslók vannak, lecsapolják egy meggyilkolt keresztény gyerek vérét, és belekeverik a

pászkába? Az ügyész úr művelt ember, hát biztosan nem hisz az ilyen babonákban.

Grubesov hátradőlt, halványan elmosolyodva. – Hiszem, hogy maga rituális céllal megölte

Zsenya Golovot. Ha napvilág derül a tényekre, egész Oroszország el fogja hinni. Maguk hiszik? –

kérdezte az őröktől.

Az őrök megesküdtek rá, hogy hiszik.

– Persze hogy hisszük – mondta Grubesov. – A zsidó mindig zsidó, erről kár beszélni. A

történelmük, a jellemük soha meg nem változik. A természetük mindig egyforma marad. Ezt

tudományos kutatások bizonyítják, Gobineau, Chamberlain és mások. Mi itt Oroszországban éppen

most készítünk egy tanulmányt a jellegzetes zsidó arcvonásokról. Van egy orosz népi mondás:

tolvajnak ég a kalapja. A zsidónak meg az orra ég, azon látszik a bűnöző mivolta.

Felütött egy könyvet, tollrajzok voltak az egyik oldalán, és Jakov felé fordította, hogy

elolvashassa a lap tetejére nyomtatott feliratot: "Zsidó orrok."

– Ez itt például a magáé. – Grubesov egy vékony cimpájú, magas nyergű, keskeny orra mutatott.

– Ez meg a magáé – mondta Jakov, egy tömpe, húsos, széles orra mutatva.

Az ügyész, bár egy kissé vörösebb lett, vékony hangon elnevette magát. – Szellemes – mondta –,

de nem sok haszna lesz belőle. A sorsa meg van pecsételve. A mi társadalmunk igazán emberséges,

de azért vannak eszközeink a konok bűnözők megbüntetésére. Talán nem árt, ha emlékezetébe

idézem – hogy lássa, milyen jó dolga van –, hogyan végezték ki a maga zsidó testvéreit a nem is

nagyon régmúlt időkben. Forró szurokkal teli sapkában kötötték fel őket, és egy kutya lógott

mellettük, hogy mindenki lássa, milyen utálatosak.

– Kutya köti fel a kutyát, nagyságos uram.

– Ha már harapni nem tud, a fogát se vicsorítsa. – Grubesovnak lángba borult a nyaka, és egy

vonalzóval rácsapott a mesterember szájára. Jakov felkiáltott; a vonalzó eltört, egy darabja a falnak

repült. Az őrök öklözni kezdték a fejét, de az ügyész intett, hogy húzódjanak hátra.

– Ítéletnapjáig is sírhat Bibikovnak – ordított a mesteremberre –, akkor is börtönben tartom,

amíg apránként le nem rohad a hús a csontjairól. Fog maga térden állva könyörögni, hogy

bevallhassa, ki kényszerítette annak az ártatlan fiúnak a meggyilkolására!

2

Félt, hogy a börtönnek nem lesz jó vége, és mindjárt rosszul is kezdődött. Ilyen az én

szerencsém, gondolta elkeseredve. Hogy is szokták mondani? "Ha gyertyát árulnék, sohasem

menne le a nap." De én nem gyertyás vagyok, hanem Jakov, a mesterember, és a nap percnyi

pontossággal lenyugszik minden este. Olyan ember vagyok, akinek csupa veszély az élete. Meg kell

tanulnom, hogy kevesebbet beszéljek, sokkal kevesebbet, különben tönkreteszem magam. Már így

is majdnem tönkre vagyok téve.

A városi börtön – ugyancsak a Lukjanovka kerületben erődítményszerű, magas falú, régi szürke

épület volt, nagy, sáros belső udvarral, amelynek a vaskapus oldalán mindenféle limlom hevert

kupacokban – egy törött szekér, rothadó szalmazsákok, megfeketült deszkák, szemeteshordók,

kavics- és homokrakások, ahol a foglyok néha cementtel dolgoztak. A nyugati szárnyban

elhelyezett irodák és a tulajdonképpeni börtön között volt a sétaudvar. Jakov és az őrei villamoson

jöttek át a néhány versztányira levő kerületi törvényszékről, ahol a mesterembert addig fogva

tartották. A börtönben a kancsal igazgató fogadta: – Üdvözlöm, vérivó, Isten hozta az ígéret földjén.

– Az igazgatóhelyettes, szikár, keskeny arcú ember, a szemében semmi mélység, jobb kezén csak

négy ujj, ennyit mondott: – Itt majd annyi lisztet és vért ehet, hogy pászkát fog szarni. – A

beosztottak és a tisztviselők kitódultak az irodahelyiségekből, hogy lássák a zsidót, de Grizickoj

igazgató – hatvanöt éves ember, puha, sárgásszürke szakállal, arany vállpántos khaki egyenruhában

és ellenzős sapkában belökött egy ajtót, és az irodájába lépve leült az íróasztalához –, a zsidót

utánakísérték.

– Nem szívesen látom itt a fajtáját – mondta a börtönigazgató –, de mit csináljak. A cárt

szolgálom, és híven teljesítem a parancsait. Maga a legmocskosabb zsidó söpredék – olvastam

viselt dolgait –, de mégiscsak őfelsége II. Miklós cár alattvalója. Egyszóval itt marad, amíg más

utasításokat nem kapok. Jó lesz, ha tisztességesen viselkedik. Tartsa be a szabályzatot, a

rendelkezéseket, és ha mondanak valamit, csinálja. Minél fürgébben, annál jobb. Semmi szín alatt

meg ne kísérelje, hogy bárkivel is érintkezzék a börtönön kívül, hacsak én magam engedélyt nem

adok rá. Ha nem fér a bőrébe, nyomban agyon lesz lőve. Megértette?

– Meddig kell itt maradnom? – kérdezte Jakov, némi erőfeszítéssel. – Mert ugye még nem volt

meg a tárgyalás.

– Ameddig az illetékes hatóságok szükségesnek tartják. A kérdéseit pedig tegye el magának, és

most menjen, kövesse az őrmestert. Majd ő megmondja, hogy mit kell tennie.

A lógó bajszú őrmester végigvezette Jakovot a folyosón – a mocskos irodák nyitott ajtóin

kibámultak a tisztviselők – egy hosszú helyiségbe, melyben egy pult állt, néhány lócával, és rászólt,

hogy vetkőzzék le. A mesterember kapott egy zsákszerű fehér zubbonyt – emberi izzadság szaga

érződött rajta és egy idomtalan vászonnadrágot. Inget is kapott, gombok nélkül, meg elnyűtt

felsőkabátot, amely valamikor barna lehetett, de már régen szürke volt: derékaljnak vagy takarónak.

A csizmájától is meg kellett válnia, hogy felvegye a megkeményedett rabcipőt; közben valami

nyomasztó fekete hullám csapott át rajta. Az ájulás környékezte, de erőt vett magán: ezt az örömet

nem szerzi meg nekik.

– Üljön oda a székre, hajvágás lesz – mondta az őrmester. Jakov leült az egyenes hátú székre, de

amikor a börtön borbélya hatalmas ollójával hozzá akart látni a munkához, az őrmester a hivatalos

iratba pillantva rászólt.

– Hagyja csak. Úgy szól a parancs, hogy megmarad a haja.

– Fene a dolgát – mondta dühösen a borbély. – Ezek a büdösek mindig jobban járnak.

– Vágja le! – ordította Jakov. – Vágja le a hajam!

– Kuss! – mondta az őrmester. – Tanulja meg, hogy a parancs az parancs! Mozgás!

Nagy kulcsával kinyitott egy vasajtót, és a homályos, nyirkos folyosón egy telizsúfolt nagy

cellához kísérte a mesterembert: az egyik oldala rácsból volt, a szemközti falban, magasan, két

piszkos kis ablak nyílott, de nem sok fény hatolt be rajtuk. A cella hátulsó fala mentén büdös

vizelővályú húzódott: egy födetlen lefolyó, semmi több.

– Ez a harmincnapos cella – mondta az őrmester. – Egy hónapig itt marad, aztán vagy

tárgyalásra viszik, vagy áthelyezik máshová.

– Hová máshová?

– Majd megtudja.

Hát nem mindegy, hogy hová? – gondolta borúsan a mesterember.

Mikor az ajtó kinyílt, a cellában elhalkult a moraj, aztán még mélyebb lett a csend, mintha

dunyhát dobtak volna a rabokra, akik Jakov érkezését figyelték. Miután az ajtó becsukódott

mögötte, tovább beszélgettek, mozgolódtak. Vagy huszonötén lehettek odabent, orrfacsaró

szaguktól émelyegni kellett a csaknem levegőtlen cellában. Néhányan a padlón ülve kártyáztak,

ketten összekapaszkodva táncoltak, mások birkóztak vagy ököllel vívtak párbajt, elbuktak,

hemperegtek, rugdosták és szidták egymást. Egy vén fanatikus fel-felugrált törött zsámolyáról. Egy

beesett arcú, beteges külsejű ember az egyik cipőjét kalapálta a másiknak a sarkával. A cellában

volt néhány lóca és asztal, de ágy vagy szalmazsák egy sem. A rabok a külső fal mentén lefektetett

deszkákon aludtak afféle dobogó volt, de csak egy centiméterre a nedves, mocskos padlótól. Jakov

egyedül ült a legtávolabbi sarokban, keserves sorsán töprengve. Két marokkal tépte volna a haját,

de félt, hogy észreveszik.

3

A rácson túl egy fegyveres őr elkiáltotta magát: – Vacsora! – két másik őr pedig kinyitotta a

cellaajtót, és lerakott három dézsa gőzölgő levest. A rabok ordítva rohantak a dézsákhoz,

körülvették mind a hármat. Jakov, aki aznap még semmit sem evett, csak nehezen tápászkodott fel.

Az őr a dézsák köré sereglett három csoportból kiszemelt egy-egy rabot, és a kezébe nyomott egy

fakanalat. A rab leülhetett a földre a dézsája elé, és tízszer merhetett a híg káposztalevesből,

amelyben egy kis árpa is úszott, azután tovább kellett adnia a kanalat az utána következőnek. Aki

megpróbált többször venni, a társai összeverték. Amikor mindegyik rab kivette a részét, megint az

első került sorra.

Jakov odafurakodott a legközelebbi dézsához, de aki éppen evett, egy forradásos fejű, tuskólábú

ember, hirtelen abbahagyta a kanalazást, belenyúlt a dézsába, és nagy diadalordítással kihalászta

egy döglött egér felét: lógtak a belei. A rab feltartotta az egeret a farkánál fogva, közben a másik

kezével gyorsan tovább kanalazta a levest. Két társa dühösen kicsavarta a kezéből a kanalat, és

ellökte a dézsa mellől. A tuskólábú odasántikált a másik dézsa körül állókhoz, és meglóbálta orruk

előtt az egeret: a rabok elküldték mindenhová, de egyik sem mozdult a dézsa mellől. Mást nem

tehetett, hát otrombán táncolt ide-oda a döglött egérrel. Jakov belepillantott a második dézsába: már

üres volt, csak néhány döglött svábbogár úszott az alján. A harmadikba bele se nézett. A színtelen

tea sem érdekelte, amit bádogedényekben kaptak, cukor nélkül. Egy kis kenyeret szeretett volna, de

nem kapott, mert az őrmester még nem vezette rá a nevét a listára. Aznap éjjel, míg a többi rab

egymás mellett horkolt a dobogón, a mesterember, noha nem volt hűvös, a felsőkabátjába

burkolózva járkált fel s alá a cellában, a sűrű sötétben, míg a bakancsszögek szúrni nem kezdték a

lábát. Alighogy lefeküdt, kimerültén, arcára egy darab újságpapírt terítve, amit a cellában talált,

védekezésül a legyek ellen, már fel is riasztotta a hangos börtönkolomp.

Jött a reggeli: lenyelte a gyönge teát, melynek olyan szaga volt, mint a korhadó fának, de a híg,

szürke árpakásához, amit a dézsákban hoztak, hozzá se bírt nyúlni. Közben hallotta, hogy a

dézsákat a fürdőben használják, ha éppen nincs bennük leves vagy kása. Kenyeret kért, de az őr azt

mondta, hogy még mindig nincs rajta a listán.

– Mikor leszek rajta?

– Az anyád kínja – mondta az őr. – Ne murizz.

A mesterember észrevette, hogy a rabok, akik teljes közönnyel fogadták, most másképpen

viszonyulnak hozzá. Kevesebbet beszéltek, halkabban. A délelőtt folyamán csoportokba verődtek a

vizelővályúnál, összesúgtak, pislogtak Jakov felé. A tuskólábú időnként ravasz, sunyi pillantásokat

vetett rá.

Jakov úgy érezte, mintha jégcsapok támadnának a vérében. Valami történt, gondolta. Talán

valaki megmondta nekik, hogy ki vagyok. Ha azt hiszik, hogy megöltem egy keresztény fiút, még

eltesznek láb alól.

Mit csináljon: kiáltson az őrnek, és kérje, hogy vigyék át egy másik cellába, mielőtt itt

megölnék? De vajon sikerül-e élve megúsznia, amíg odajut? És ha rárohannak a rabok, az őr meg

semmit sem tesz a védelmére?

A délelőtti "séta", vagyis a tízperces mozgás alatt, amikor a rabok kettes sorokban, tizenkettes

oszlopokban jártak körbe-körbe az udvaron, tíz lépés távolságot tartva a csoportok között, és a

fegyveres őrök, némelyik bikacsökkel a kezében, a magas, vastag falak tövében álltak, a tuskólábú,

akinek sikerült Jakov mellé kerülnie a sorban, odasúgta: – Mért nincs a te fejed is leborotválva, mint

a miénk?

– Nem tudom – súgta vissza Jakov. – Én mondtam a borbélynak, hogy csak csinálja.

– Nem vagy te besúgó, spicli? Az emberek gyanakszanak rád.

– Nem, dehogy, mondd meg nekik, hogy nem vagyok.

– Akkor miért kuporogsz külön tőlünk? Mi a fenét képzelsz magadról?

– Mit mondjak, fáj a lábam ebben a bakancsban. És most vagyok először börtönben. Próbálom

megszokni, de nem olyan könnyű.

– Elemózsiás csomagot vársz-e? – kérdezte a tuskólábú.

– Ki küldene énnekem csomagot? Senkim sincs, aki csomagot küldjön. A feleségem elhagyott.

Minden ismerősöm szegény ember.

– Hát, ha mégis kapnál, akkor osztozkodás, érted? Igazságosan. Itt ez a szabály.

– Hát persze.

A tuskólábú szótlanul sántikált tovább.

Nem tudják, ki vagyok, gondolta Jakov. Mostantól fogva jobb lesz, ha barátkozom velük. Ha

megtudják, vége a kérdezősködésnek, jönnek az ütések.

De miután visszakísérték őket a cellába, a rabok suttogó tárgyalásokba kezdtek, és Jakov, akinek

eszébe jutott a verés, amit a kerületi törvényszék cellájában kapott, erősen megizzadt.

Később egy másik rab – nedves szemű, magas ember kivált az egyik csoportból, és megindult

Jakov felé. Tagbaszakadt ember volt, az arca sápadt, kemény, feszes, a nyaka csaknem fekete, a

lába vékony és karikás. Lassan jött, furcsa léptekkel, mintha attól félne, hogy valami kieshetik a

ruhájából. A mesterember, aki háttal a falnak támaszkodva ült a földön, gyorsan feltápászkodott.

– Ide hallgass, bátyuska – kezdte a másik rab –, én Fetyukov vagyok, a többiek küldtek, hogy

beszéljek veled.

– Ha attól féltek, hogy spicli vagyok – mondta Jakov sietve –, hiába féltek. Én is úgy vagyok itt,

mint akárki más, várom a tárgyalást. Nem kértem semmi kivételezést, de nem is kaptam volna, ha

kérek. Még a kenyéradagomat se kapom meg. És hogy miért hagyták meg a hajam: mondtam a

borbélynak, hogy gyerünk, vágja le, de az őrmester nem engedte – ne kérdezd, hogy miért.

– Mivel vagy vádolva?

A mesterember végighúzta száraz nyelvét az ajkán. Mindegy, hogy mivel: nem én tettem.

Bizony Isten. Bonyodalmas dolog, hosszú mese lenne, ha belefognék, néha magam sem értem.

– Én gyilkos vagyok – mondta Fetyukov. – Leszúrtam egy idegent odahaza a falusi kocsmában.

Felingerelt, hát belészúrtam kétszer, egyszer a mellébe, és amikor elesett, még egyszer a hátába.

Azzal vége is lett. Többet ittam a kelleténél, de amikor mondták, hogy mit műveltem, nagyon meg

voltam lepődve. Én békés ember vagyok, sohase csinálok bajt, ha nem ingerelnek. Ki gondolta

volna rólam, hogy meg tudnék ölni valakit? Ha ilyesmit mondtál volna nekem, hát a szemed közé

nevettem volna.

A mesterember a gyilkosra meredve oldalvást elhúzódott tőle a fal mentén. Ugyanakkor látta,

hogy két másik rab jobbról-balról odalopódzik mellé. Elkiáltotta magát, de Fetyukov hátranyúlt, és

már ki is rántott a nadrágjából egy rövid, vastag botot. Erősen lesújtott vele Jakov fejére. A

mesterember összecsuklott, fél térdre esett, nyilalló véres fejére szorította mindkét kezét, aztán

eldőlt.

A ragacsos dobogón fekve tért magához. Émelyítően szédült a feje, és tüzes fájdalom lüktetett a

koponyája bal felében. Kitapogatta a nedves, duzzadt sebet. Még csöpögött belőle a vér. Nagy

szorongás fogta el. Ez már így lesz, valahányszor új cellába viszik, új rabok közé? Kábultan felült, a

vér lecsurgott az arcán.

– Törüld le – tanácsolta egy repedt szemüveges öregember, felülről nézve rá. Ő volt a "gangos",

aki az ürülékes vödröket cipelte, az ivóvizet hozta, és néha felsöpörte a nyirkos padlót. – Ott a

vizesvödör az ajtó mellett.

– Miért veritek azt, aki semmit se vétett nektek? Mit vétettem én nektek?

– Ide hallgass, pajtás – súgta az öreg –, mosd le a vért, mielőtt megjön az őr, különben megölnek

a többiek.

– Öljenek meg – ordította.

– Mondtam, hogy ez egy szaros spicli – hallatszott a tuskólábú hangja a cella túlsó végéből. –

Eredj, készítsd ki, Fetyukov.

Ideges moraj támadt a rabok között. Két őr futva megjelent a folyosón, az egyik puskával.

Benéztek a rácson.

– Mi történik itt? Pofa be, disznók, különben fele adagot kaptok egy hétig.

A másik őr a homályos cella mélyét fürkészte a rácson keresztül.

– Hol a zsidó? – kiáltotta.

Néma csend volt a válasz. A rabok összenéztek; néhányan lopva Jakov felé pislogtak.

Egy idő múlva Jakov jelentkezett. A rabok halkan felmorajlottak. Az őr rájuk fogta a fegyverét,

erre megszűnt a moraj.

– Hol? – kérdezte az őr. – Nem latiak.

– Itt – mondta Jakov. – Nincs mit látni.

– Az őrmester felírta a neved a kenyérlistára. Estére megkapod a tizenöt dekádat.

– Addig csak álmodozzál pászkáról – mondta a puskás őr. – Meg a keresztény mártírok véréről:

érted, ugye?

Miután az őrök elmentek, a felajzott rabok között megindult a szó. Jakovban feltámadt a félelem.

Fetyukov, a gyilkos, megint közelebb jött. A mesterember megfeszült, feltápászkodott, a falban

próbált megkapaszkodni.

– Te vagy az a zsidó, akire azt mondják, hogy meggyilkolt egy orosz fiút?

– Hazudnak – mondta rekedten Jakov –, ártatlan vagyok. A rabok morgása betöltötte a cellát. Az

egyik felordított:

– Rohadt zsidó!

– Én nem azért ütöttelek meg – mondta Fetyukov. – Nem volt leborotválva a fejed, azt hittük,

spicli vagy. Azért csináltuk, hogy lássuk, jelented-e az őrnek. Ha jelented, kikészítettünk volna. A

tuskólábú beléd mártotta volna a kését. Tárgyalás előtt vagyunk, és nem akarjuk, hogy valaki

beköpje, amit ebben a cellában hallott. Nem tudtam, hogy zsidó vagy. Ha tudtam volna, nem

ütöttelek volna meg.

Gyerekkoromban inas voltam egy zsidó kovácsnál. Ő nem tett volna olyat, amit rólad mondanak.

Ha vért ivott volna, mindjárt kihányta volna. És nem ártott volna semelyik keresztény gyereknek.

Bánom, hogy megütöttelek, tévedés volt.

– Tévedés volt – mondta a tuskólábú.

Jakov odatántorgott a vizesvödörhöz. A vödör büdös volt, de azért térdre rogyott előtte, és egy

kis vizet locsolt a fejére.

Ezzel meg is szűnt a rabok érdeklődése, más dolgokkal kezdtek foglalkozni. Néhányan

végignyúltak a dobogón, és elaludtak, mások kártyáztak.

Aznap éjjel Fetyukov felköltötte a mesterembert, és adott neki egy darab kolbászt: ennyi maradt

a csomagból, amit a nővére küldött. Jakov mohón befalta. A gyilkos egy vizes rongyot is adott neki,

hogy borogassa a dagadt sebet a fején.

– Mondd meg az igazat – suttogta –, tényleg megölted azt a fiút? Talán volt rá valami más okod.

Talán részeg voltál.

– Nem volt semmi okom – mondta Jakov. – És nem voltam részeg. Egy szó sem igaz az

egészből, ártatlan vagyok.

– Bárcsak én is ártatlan volnék – sóhajtotta Fetyukov. Rettenetes dolgot műveltem. Az az ember

idegen volt. Az idegeneknek oltalmat kell nyújtani, benne van a Bibliában. Sokat ittam, érted, aztán

egyszerre csak a kezemben volt a kés, ő meg holtan feküdt a lábamnál. Istentől kapjuk az életet, de

nagyon vékony cérnára kötve. Odasózunk egyet, és már el is van vágva. Ne kérdezd, hogy miért:

tán az ördög az erősebb. Ha visszaadhatnám annak az embernek az életét, bizony Isten

visszaadnám. Azt mondanám neki, vidd az életedet, és ne gyere többé a közelembe. Nem tudom,

miért tettem, de nem akarok gyilkos lenni, így is elég baja van az embernek, ki akar még többet?

Most aztán mehetek kényszermunkára Szibériába, és ha túlélem a büntetésemet, ott is kell hogy

maradjak holtom napjáig.

– Ne veszítsd el a reményt, bátyuska – mondta Jakovnak, és keresztet vetett rá. – Egyszer a

kőhíd is összeomlik, de az igazságnak muszáj kiderülni.

– És addig? – sóhajtotta a mesterember. – És a fiatalságom, ami kárba vész?

4

A fiatalsága lassan elszivárgott tőle.

Már csaknem három hónapja volt börtönben, háromszor annyi ideje, mint amennyit Bibikov

jósolt, és csak az Isten tudja, meddig fog még tartani. Jakov csaknem beleőrült, annyit törte a fejét:

mi is történik vele? Mit keres egy szegény ártalmatlan mesterember a börtönben? Mivel érdemelte

meg ezt a szörnyű bebörtönzést, amelynek nem látni a végét? Hát nem volt része elég

nyomorúságban odakint is, az igazságosnak éppen nem mondható világban? Megfeszült, hogy

ésszel felfogható sorozattá fűzze össze az eseményeket, amelyek, mióta csak eljött a stettlből,

szükségszerűen vezették ide a kijevi börtöncellába; de a sok furcsa és váratlan élmény között olyan

nehéz volt értelmes okozati kapcsolatot találni, hogy megzavarodott. Igaz, a világ olyan, amilyen.

Az eső eloltja a tüzet, és megárasztja a folyókat. De olyasmi is történt éppen elég, aminek semmi

értelme. Elkövetett néhány hibát, és bőven megfizetett értük. Egy sötét éjszakán valami sűrű fekete

pókháló zuhant rá, mert éppen ott állt alatta, és most hiába szaladgál mindenfelé, nem tudja lefejteni

magáról a ragacsos szálakat. Ki lehet az a pók, ha egyszer láthatatlan marad? Néha arra gondolt,

talán Isten bünteti a hitetlenségéért. Hiszen ő a bosszúálló isten. "Ne legyenek neked más isteneid

énelőttem", de még azt se szabad, hogy egyáltalán ne legyenek isteneid. A gójokat is kárhoztatta

örökös zsidógyűlöletükért. Egy bizonyos történelmi pillanatban kisiklik valami, aztán örökre úgy

marad, akár van isten, akár nincs. Vajon törvényszerűen van így? És megint csak önmagát

kárhoztatta. Megtörténhetett volna egy öntudatosabb zsidóval is, de ahelyett egy újsütetű

szabadgondolkodóval történt meg, mert Jakov Boknak hívták. A szokásos hibáit okolta – a régmúlt

időkből valókat nem mindig tudta megkülönböztetni azoktól, amelyek közvetlenül vezettek a

téglagyári letartóztatásra. De tudta, hogy van valami rajta kívül, valami sorsszerűség, ami egész

életében kerülgette, és most korai pusztulással fenyegeti, ha nem elég óvatos.

Rettenetesen vágyott rá, hogy megmagyarázza, kicsoda ő: Jakov, a mesterember, a Körzet egyik

községéből, árva gyerek, aki feleségül vette Smuél lányát, Raj szít, aztán az asszony elhagyta, hogy

verné meg az átok; aki egész életében szegény volt, úgy kaparta össze a megélhetését, és szegény

volt más tekintetben is – ha pedig ő ez a valaki, akkor mit keres a börtönben? Kit akarnak

megbüntetni, ha úgyis büntetés volt az élete? Miért zárnak egy ártalmatlan embert börtönbe, vastag

kőfalak közé? Arra gondolt, egyszerűen megkéri őket, hogy engedjék el, hiszen nem bűnöző –

mindenki tudja –, kérdezzék csak meg a stettlben. Ha a hatósági közegek – akármelyik: Grubesov,

Bodjanszkij, a börtönigazgató – régről ismerték volna, nem is hihették volna, hogy el tudott követni

egy ilyen szörnyű bűncselekményt. Egy ilyen ember, mint ő? Ha az ártatlansága rá volna írva egy

darab papirosra, akkor csak elő kéne venni, és azt mondaná: "Olvassátok, itt van minden" de hát el

van rejtve benne, nem láthatják, csak ha megkeresik, és eszükben sincs keresni. Hiszen elég, ha

valaki ránéz Marfa Golovára, látja a gyanús viselkedését, a kalapján azt a hibbant cseresznyét, és

mindjárt éreznie kell, hogy többet tud a gyilkosságról, mint amennyit elmond. És mi történt a

vizsgálóbíróval, akit már több mint egy hónapja nem látott? Vajon még mindig hű-e a törvényhez,

vagy pedig beállt a többiek közé, akik egy bűnös zsidóra vadásznak, gonoszul? Vagy talán csak

megfeledkezett róla, mert hisz nem kár érte?

Az első napokban, még a törvényszéki fogdában, Jakov szinte mesének érezte a vádat: nincs sok

köze az életéhez vagy a cselekedeteihez. De miután kivitték a barlangba, értelmüket vesztették az

ilyen fogalmak: mese, igazság vagy akár bizonyíték. Nem voltak "okok", nem volt más, csak

összeesküvés egy zsidó ellen, mindegy, hogy ki az a zsidó; véletlenül ő lett az áldozat. El fogják

ítélni, mert kitalálták a vádat: más okra nincs szükség. Zsidónak született, ezért játszhat vele a

történelem, még akkor is, ha iszonyatosan téved. Jakov Bokot a véletlen és a történelem juttatta a

szerepéhez, olyan szerephez, amilyenről nem is álmodott. A szerep tulajdonképp személytelen, csak

a következménye nem az, a gyötrelem és a szenvedés. A szenvedés már személyes, iszonyatos, és

talán sohasem lesz vége.

Csapdába esettnek, elhagyottnak, tehetetlennek érezte magát. Eltűnt a világból, és senki sem tud

róla azok közül, akiket a barátainak nevezhet. Senki. A mesterember szitkokat zúdított magára,

amiért nem fogadta meg Smuél tanácsát, és nem maradt ott, ahová való. Szörnyű bajba keveredett,

és miért? Lehetőségekért? Önmaga elpusztításának lehetőségéért. Heringre halászott, és elkapta egy

cápa. Nem nehéz kitalálni, hogy melyiküknek lesz meg az ebédje. S noha most végre már értette

egy kissé, hogy mi történik, vagy legalábbis azt hitte, még mindig nem tudott belenyugodni a

történésekbe. Filozofikus pillanataiban elátkozta a történelmet, az antiszemitizmust, a sorsot, sőt

néha még a zsidókat is. – Ki segít énrajtam? – kiáltott fel álmában, de a többi rabnak megvoltak a

maga szorongásai, a maga rossz álmai.

Egy este új vendéget hoztak a cellába, kövérkés, duzzadt arcú fiatalembert; szökés szakálla volt,

apró keze és lába, és a saját ruháját viselte. Eleinte mogorván viselkedett, és csak lopva pillantott

vissza, ha ránézett valaki. Jakov messziről figyelte. A fiatalember volt az egyetlen kövér alak a

csont és bőr rabok cellájában. Pénze is volt, megvesztegette az őröket, jól élt, csomagokat kapott

odakintről – jó nagyokat, hetenként kétszer –, és nem bánt fukarul az ennivalóval vagy a

cigarettákkal. – Nesztek, fiúk, egyetek – és szétosztott mindent, amiből fölöslege volt, de azért neki

is maradt éppen elég. Még a zöld ásványvizes üvegeit is körbekínálta. Úgy látszott, tudja, mitől

döglik a légy, és a rabok között akadtak, akik kártyáztak vele. A tuskólábú el akart szegődni hozzá

szolgának, de ő tagadólag legyintett. Ugyanakkor nyugtalan is volt, motyogott magában, tiltakozóan

rázta a fejét, és piszkos körmeivel néha belemart gömbölyű csuklójába. Ingéről egyenként letépte a

gombokat. Jakov szeretett volna beszélni vele, eleinte mégis kerülte, részben azért, mert nem tudta,

miről is beszéljen az olyannal, akinek pénze van, részben azért, mert a jövevény szemlátomást nem

akart barátkozni, és még valamiért, amit maga sem értett.

Az új rab tüntető szívélyességgel osztogatta kegyeit, bár látszott a szemén, hogy nem szívélyes

ember – aztán visszahúzódott. Sokat ült egyedül, motyogott. Jakov érezte, hogy a másik is érzékeli

az ő jelenlétét. De mindketten csak a maguk dolgával törődtek, és keresztülnéztek egymáson. Egy

délelőtt, miután a börtönudvaron véget ért a séta, beszélgetni kezdtek a cella egyik sarkában.

– Zsidó vagy? – kérdezte a kövér fiatalember jiddisül.

Jakov bólintott.

– Én is.

– Gondoltam – mondta a mesterember.

– Ha gondoltad, miért nem jöttél oda hozzám?

– Gondoltam, várok egy kicsit.

– Hogy hívnak?

– Jakov Bok, mesterember.

– Gronfein, Gregor. S alom. Miért vagy itt?

– Rámfogták, hogy megöltem egy keresztény gyereket. Még mindig remegett a hangja, ha ki

kellett mondania.

Gronfein tágra nyílt szemmel nézett rá.

– Hát te vagy az? Istenem, miért nem mondtad mindjárt? Örülök, hogy egy cellába kerültem

veled.

– Minek kell itt örülni?

– Hallottam, hogy vádolnak valakit annak az orosz fiúnak a meggyilkolásával, akit a barlangban

találtak. Persze kitalálás az egész, de a Podolban az a hír járja, hogy letartóztattak egy zsidót, bár

nem tudják, hogy kit, és téged nem látott senki. Mindegy, hogy kicsoda: vértanú mindannyiunk

helyett. Tényleg te vagy az?

– Én vagyok, bár ne én volnék.

– Szinte nem is akartam elhinni, hogy létezik ilyen ember.

– Létezni még csak létezem – sóhajtotta a mesterember. Bár a legrosszabb ellenségem létezne

így.

– Ne keseregj – mondta Gronfein. – Isten majd segít.

– Segít vagy nem segít, azt csinál, amit akar, de ha nem segít, remélem, hamarosan akad valami

másféle segítség, különben máris berakhatnak a gödörbe, és teríthetik rám a földet meg a füvet.

– Türelem – mondta Gronfein színtelen hangon. – Türelem. Ha be van csukva az egyik kapu,

mindig akad másik.

– Micsoda másik?

– Amíg él az ember, sose tudja, mi adódhatik a következő pillanatban. De aki meghalt, nem ír alá

több csekket.

Magáról kezdett beszélni. – Hát igen, nekem jobb a sorom, mint néhány másnak – mondta

Jakovra pillantva, hogy lássa, mit szól hozzá. – Máris van egy elsőrendű ügyvédem, aki, hogy úgy

mondjam, nemhivatalos utakon intézi az ügyemet, és azt se bánom, ha rá kell szánni pár száz rubelt,

mert több is akad, ahonnét veszem. Én tudniillik pénzhamisító vagyok. Nem valami becsületes

dolog, de kifizetődik, meg aztán mit számít, ha elveszünk egy keveset Miklós cártól – marad neki

elég, amit a zsidóktól vett el. De ha most nem válik be a vesztegetés, nem tudom, mit csinálok. Van

egy feleségem, öt gyerekem, és kezdek nyugtalankodni egy kicsit. Ilyen sokáig még sohasem

voltam lecsukva. Te mióta vagy itt?

– Itt körülbelül egy hónapja. De összesen már három hónapja, hogy letartóztattak.

– Hűha. – A pénzhamisító adott Jakovnak két cigarettát és egy almás rétest a legutóbbi

csomagjából, s a mesterember hálásan evett és dohányzott.

Amikor legközelebb beszélgettek, Gronfein a szüleiről, a családjáról és a falujáról faggatta

Jakovot. Kíváncsi volt rá, mit keresett Kijevben. Jakov elmondott ezt-azt, de nem túl sokat. Raj szít

azért megemlítette, mire Gronfein elfintorodott.

– Mintha nem is zsidó nő volna. Az én feleségemnek eszébe se jutott volna ilyen, pláne egy

gójjal, nemhogy meg is tegye.

A mesterember vállat vont. – Van, aki megteszi, van, aki nem. És van, aki megteszi és zsidó.

Gronfein újabb kérdésre készült, óvatosan körülnézett, majd azt súgta, kíváncsi rá, mi is történt

valójában a fiúval. – Hogyan halt meg?

– Kicsoda? – A mesterember nagyot nézett. – Az az orosz fiú, akit meggyilkoltak.

– Honnan tudjam? – Elhúzódott a másiktól. – Nem én tettem, amit rám fognak. Ha nem volnék

zsidó, bűncselekmény se volna.

– Biztos? Miért nem bízol bennem? Mért nem mondod el? Ugyanabban a cipőben járunk.

– Nincs mit elmondanom – felelte szárazon Jakov. – Ahol nem volt csirke, ne keresd a tollat.

– Nagy pech – mondta nyájasan a pénzhamisító –, de amit bírok, megteszem érted. Csak

engedjenek ki innen, és beszélek az ügyvédemmel.

– Azért nagyon hálás leszek.

De Gronfein rosszkedvű lett, elborult a szeme, nem szólt többet.

Másnap odasettenkedett Jakovhoz, és nyugtalan hangon súgta: – Odakint azt beszélik, hogy ha a

kormányzat tárgyalásra viszi az ügyedet, ugyanakkor talán kitör a pogrom. A Feketeszázak

borzasztóan fenyegetőznek. A zsidók százával menekülnek a városból, mint a pestis elől. Az

apósom is azt mondja, talán eladja a boltját, és Varsóba menekül.

A mesterember szótlanul hallgatta.

– Téged senki se hibáztat, érted? – mondta Gronfein.

– Ha az apósod el akar menekülni, ő legalább megteheti.

Mialatt beszéltek, a hamisító idegesen pislogott a cellaajtó felé, mintha az őrt lesné.

– Csomagot vársz? – kérdezte Jakov.

– Nem, dehogy. De ha nem engednek ki innen, hamarosan megőrülök. Szörnyen büdös ez a hely,

és aggódom a családomért.

Elsomfordált, de húsz perc múlva visszajött egy csomag maradványaival.

– Vigyázz rá – mondta Jakovnak –, talán mégiscsak történik már valami.

Az őr kinyitotta az ajtót, és Gronfein egy fél órára eltűnt a cellából. Mikor visszajött, azt mondta

a mesterembernek, hogy aznap este kiengedik. Elégedettnek látszott, de lángolt a füle, később pedig

több mint egy óra hosszat motyogott magában. Aztán megnyugodott.

Lám, mit tesz a pénz, gondolta Jakov. Akinek pénze van, mintha szárnya volna.

– Hadd segítsek rajtad, mielőtt elmegyek – súgta Gronfein egy tízrubeles bankjegyet csúsztatva a

mesterember markába. – Ne izgulj, ez garantáltan valódi.

– Köszönöm. Legalább vehetek magamnak egy-két dolgot. A saját pénzemet nem akarják

visszaadni. Talán szerezhetek valamelyik rabtól egy jobb cipőt. Ez szúrja a lábamat. És ha az

ügyvéded segíteni tud rajtam, nagyon hálás leszek.

– Gondoltam, talán levelet is akarnál küldeni valakinek mondta Gronfein. – Írd csak meg ezzel a

ceruzával, én majd feladom. Van papírom meg egy-két borítékom a csomagban. A bélyeget majd

odakint ragasztom rá.

– Nagyon, szépen köszönöm – mondta Jakov –, de ugyan kinek írhatnék?

– Ha senkid sincs, akinek írhatnál – mondta Gronfein –, én igazán nem szülhetem meg a

címzettet, no de az apósod, akiről beszéltél?

– Szegény ember volt egész életében. Mit tehetne ő értem?

– Szája csak van, nem? Hát akkor üvöltsön, ahogy a torkán kifér.

– Szája van és gyomra is, de üres.

– Azt szokták mondani, ha Pinszkben elkukorékolja magát egy zsidó kakas, még Palesztinában is

meghallják.

– Lehet, hogy írok – mondta Jakov.

Minél többet foglalkozott a gondolattal, annál jobban vágyott rá, hogy írjon. Hasító vágyat érzett,

hogy valakinek tudtára adja a sorsát. Odakint, mint Gronfein mondta, tudják, hogy valaki börtönben

van, de nem tudják, hogy kicsoda. Hadd tudja meg mindenki, hogy Jakov Bok. Tudják meg, hogy

ártatlan. Valakinek meg kell tudnia, különben sohasem kerül ki innen. Talán még valamiféle

bizottságot is alakíthatnak a megsegítésére. Talán egy ügyvéd, aki járatos a törvény útvesztőiben,

elintézheti, hogy még a vádirat kiadása előtt is beszéljen vele; vagy ha nem, esetleg megsürgetheti a

vádirat kiadását, hogy a védelem is munkába léphessen. Egy hét múlva harminc napja lesz, hogy

ebben a büdös cellában sínylődik, és még semmi értesítést nem kapott. Arra gondolt, talán a

vizsgálóbírónak ír, de nem mert. Ha megmutatja a levelet az ügyésznek, még baj lehet belőle. Vagy

ha nem ő, talán a segédje, Ivan Szemjonovics. Túl nagy a kockázat.

Végül is a mesterember nagy nehezen megírt két levelet, egyet Smuélnak, egyet pedig Aron

Latkénak, a nyomdásznak, akinél lakott.

"Kedves Smuél – írta Jakov –, mint ahogy megjósoltad, nagy bajba kerültem, és most a kijevi

városi börtönben vagyok a Dorogozsickaja utca mellett. Tudom, hogy lehetetlen, de próbálj meg

segíteni rajtam, minél hamarabb. Kihez máshoz fordulhatnék? Üdvözöl vejed, Jakov Bok. Ui. Ha a

lányod visszajött, nem kell írnod róla."

Aron Latkénak ezt írta: "Kedves barátom, Aron, a múltkori albérlőd, Jakov Bok, most a városi

börtönben van, a harmincnapos cellában. Ha letelik a harminc nap, Isten tudja, mi történik velem.

Az is elég rossz, ami eddig történt. Azzal vádolnak, hogy megöltem egy Zsenya Golov nevű orosz

gyereket, pedig esküszöm, hogy hozzá se nyúltam. Nagyon kérlek, légy szíves, vidd el ezt a levelet

valami zsidó újságíróhoz vagy esetleg egy komoly emberbaráthoz, ha véletlenül ismersz ilyet.

Mondd meg nekik, hogy ha ki tudnak hozni innen, egész életemben keményen dolgozni fogok,

hogy visszafizethessem. De arra kérlek, siess, mert nagyon csúnya a helyzet, és egyre csúnyább

lesz. Jakov Bok."

– Jó – mondta Gronfein, átvéve a leragasztott leveleket –, rendben van. Nahát, sok szerencsét, és

ne izgulj a tíz rubel miatt. Majd megadod, ha kiszabadultál. Jut is, marad is.

Az őr kinyitotta a cellaajtót, és a pénzhamisító gyors léptekkel eltűnt a folyosón, az őr lassan

baktatott utána.

Negyedóra múlva Jakovot az igazgató irodájába hívatták.

Gronfein maradék csomagját átadta Fetyukovnak, hogy majd megosztják, ha visszajön.

Szaporán lépkedett a folyosón, hátában az őr pisztolyával. Talán megvan a vádirat, gondolta

izgatottan.

Az irodában Grizickoj igazgató várta az igazgatóhelyettessel és egy szigorú arcú felügyelővel,

aki olyasféle egyenruhát viselt, mint egy tábornok. A sarokban Gronfein ült, kalappal a fején, a

szeme csukva.

Az igazgató meglengette a két levelet, immár boríték nélkül.

– Maga írta ezeket? Őszintén válaszoljon, a kurva anyját.

Jakov megdermedt, a szíve elszorult. – Igenis, nagyságos uram.

Az igazgató a jiddis írásra mutatott. – Fordítsa le ezt a tyúkszart – fordult Gronfeinhez.

A pénzhamisító kinyitotta a szemét, de csak addig, míg oroszul felolvasta a leveleket, gyors,

monoton hangon.

– Hallja, maga vérszopó zsidó – mondta az igazgató –, hogy meri megszegni a

börtönszabályzatot? Személyesen figyelmeztettem, hogy senkivel se próbáljon érintkezésbe lépni

odakintről, az én kifejezett engedélyem nélkül.

Jakov nem szólt semmit, csak rámeredt Gronfeinre, görcsöt érzett a gyomrában.

– Igen, ő szolgáltatta be – mondta Jakovnak az igazgatóhelyettes. – Törvénytisztelő polgár.

– Tőlem nem kell valami nagy erkölcsöket várni – mondta Gronfein, szavait nem egy

meghatározott személyhez intézve, még mindig csukott szemmel. – Én csak egy hamisító vagyok.

– Te rohadt spicli – ordított rá Jakov –, mért toltál ki egy ártatlan emberrel?

– Vigyázzon a szájára, hé – mondta az igazgató. – Mocskos a szíve, mocskos a nyelve.

– Ki-ki a maga bőrét – motyogta Gronfein. – Öt kisgyerekem van és egy ideges feleségem.

– Azonkívül – mondta az igazgatóhelyettes –, maga meg akarta vesztegetni – itt van ni, írásban

–, hogy mérgezze meg a telepőrt, aki látta, mikor rátámadt a gyerekre a téglagyárban, és fizesse le

Marfa Golovát is, hogy ne valljon maga ellen. Nem igaz? – kérdezte Gronfeintől.

A pénzhamisító – kalapja alól sötét szemhéjára csurgott az izzadság – bólintott.

– Honnét volna nekem pénzem ilyen vesztegetésekre? – kérdezte Jakov.

– Fizetné a zsidó nemzet – mondta a felügyelő.

– Vigyék innét – mondta az öreg igazgató. – Az ügyész úr majd hívatja, ha szüksége lesz magára

– fordult Gronfeinhez.

– Spicli! – ordította Jakov. – Piszkos áruló... szemenszedett hazugság!

Gronfeint, mint egy vakot, kivezette az igazgatóhelyettes.

– Most legalább láthatja, hogy milyen segítségre számíthat a hitsorsosaitól – mondta a felügyelő

Jakovnak. – Jobban tenné, ha mindent bevallana.

– Még csak az kéne, hogy az ilyenek, mint maga, fittyet hányjanak a szabályzatnak – mondta az

igazgató. – A magánzárka majd észre téríti, és ha még van kedve leveleket irkálni, hát a saját vére

lesz a tinta.

5

Elevenen főtt a kis magánzárka fullasztó melegében, ahová belökték, a verejték elöntötte a hátát,

lefolyt a hóna alól; de a harmadik éjszakán elhúzták a reteszt, kulcs nyikordult a zárban, és az ajtó

kinyílt.

Az őr ráförmedt, vitte az igazgatói irodába. – Mozogj, piszok, mennyi baj van egy ilyen

rohadékkal.

Odalent a vizsgálóbíró várta, egy széken ült, nyúzott sárga szalmakalapjával legyezgette magát.

Gyűrött vászonruha volt rajta, fehér selyemnyakkendő, sápadt arca élesen elütött rövid fekete

szakállától; komoly hangon beszélgetett az igazgatóhelyettessel – ennek nyugtalan volt a szeme, a

lábán kenőcsszagú fényes csizma; Jakov megjelenésére elvörösödött, valami zavartság és

ingerültség látszott rajta. Mikor a kísértetiesen szürke arcú, az idegösszeroppanáshoz közel álló

fogoly bebotladozott a szobába, a két úr egy pillanatra elhallgatott. Az igazgatóhelyettes az ajkába

harapva dünnyögte: – Meg kell mondanom, szabálytalan eljárás – de Bibikov türelmesen megrázta

a fejét: – Én mint vizsgálóbíró a hivatali kötelességem teljesítése végett jöttem, igazgatóhelyettes

úr, úgyhogy nincs mitől félni.

– Jó, jó, de miért éppen éjféltájban, amikor az igazgató szabadságon van, a többiek pedig

alusznak? Szokatlan idő hivatalos ügyek intézésére, akárhogy vesszük.

– Pokoli éjszaka, nappal is pokolian meleg volt – mondta rekedten a vizsgálóbíró, az öklébe

köhögve –, de most már sokkal hűvösebb. Érezni egy kis szellőt a Dnyepr felől, ha az ember

kimegy az utcára. Az igazat megvallva, már lefeküdtem, de a házban elviselhetetlen volt a hőség, és

a lepedő még jobban izzadt, mint én. Hánykolódtam, forgolódtam, végül azt mondtam, úgyis hiába,

felkelek. Mikor felöltöztem, azt gondoltam, többet ér, ha a hivatalos dolgaimmal foglalkozom, mint

ha tétlenül heverészek, hűsítőket iszom, ami csak szelet csinál az embernek, és átkozom a hőséget.

A feleségem és a gyerekeim szerencsére lent vannak a Feketetengernél a dácsánkban, augusztusban

én is utánuk megyek. Tudja-e, hogy ma délután árnyékban 40,5 fokot mértek, most pedig 33,8

lehet? Higgye el, az irodámban ma egyáltalán nem lehetett dolgozni. A segédem majdnem rosszul

lett, haza kellett küldenem.

– Jó, hát csinálja, ha akarja – mondta az igazgatóhelyettes –, de ragaszkodnom kell hozzá, hogy

én is jelen legyek, amíg a kérdéseit felteszi. A fogoly a mi hatáskörünkbe tartozik: azt hiszem, ez

világos.

– Legyen szabad megjegyeznem, hogy az ön hatásköre az őrizetre terjed ki, az enyém pedig a

vizsgálatra. A gyanúsított ügyében még nem volt tárgyalás vagy ítélet. Sőt, még a vádiratot sem

adták ki. Még csak nem is rendeletileg tartóztatták le. Legfeljebb azért került ide, mert perdöntő

tanú. Bocsásson meg, de jogom van hozzá, hogy négyszemközt hallgassam ki. Lehet, hogy az idő

alkalmatlan, de csak ami a formát illeti; ennélfogva arra kérem, szíveskedjék magunkra hagyni

bennünket egy kis időre, mondjuk legfeljebb egy fél órára.

– Akkor is, legalább tudni szeretném, mit akar kérdezni tőle, hogy jelenthessem az igazgatónak,

ha érdeklődne. Ha az itteni bánásmódról van szó, figyelmeztetem, hogy az igazgató nem lesz

elragadtatva. Nem tettünk kivételt a zsidóval. Ha betartja a szabályokat meg a rendelkezéseket,

ugyanolyan bánásmódban részesül, mint akárki más. Ha nem, magára vessen.

– Nem, a bánásmód e pillanatban nem érdekel, bár remélem, hogy feltétlenül emberséges.

Megmondhatja Grizickoj igazgatónak, hogy ellenőrizni akartam néhány adatot, amely a vádlott

korábbi vallomásában merült fel. Ha pontosabb információt óhajt, hívjon fel telefonon.

Az igazgatóhelyettes egy komor pillantást vetve a fogolyra, eltávozott.

Bibikov még ült egy percig, ajkára szorítva két ujját, majd gyorsan az ajtóhoz lépett, figyelmesen

hallgatózott, aztán a székét s egy másikat is, Jakovnak, az irodahelyiség távolabbi, ablaktalan

sarkába húzta, és intett a fogolynak, hogy üljön le.

– Barátom – mondta halkan, sietve –, látom a külsején, hogy miken mehetett keresztül, és kérem,

ne tartson érzéketlennek vagy nemtörődömnek, ha erről most nem beszélek. Megígértem az

igazgatóhelyettesnek, hogy másról lesz szó, azonkívül rövid az időnk, és sok a mondanivalóm.

– Nincs semmi baj, nagyságos uram – suttogta Jakov, az érzéseivel küszködve –, csak az lenne

jó, ha tudna nekem szerezni egy másik bakancsot. Ez tele van szögekkel, szúrja a lábamat, és senki

sem akarja elhinni. Adjanak egy másikat, vagy az se kell, csak adjanak egy kalapácsot meg egy

fogót, és magam is megjavítom.

Nyelt egyet, zubbonyujjával megtörülte a fél szemét. Bocsássa meg, hogy összevissza beszélek,

nagyságos uram.

– Látom, mind a ketten vászonruhában járunk – próbált meg tréfálni Bibikov, lassan legyezgetve

magát a horpadt kalappal. Aztán halkan hozzátette: – Mondja meg, mi a száma, és küldök egy pár

cipőt.

– Talán jobb lesz, ha mégsem – súgta Jakov –, akkor az igazgatóhelyettes megtudná, hogy

panaszkodtam.

– Tudja, ugye, hogy nem én rendeltem el az ideszállítását, hanem az ügyész?

A mesterember bólintott.

– Akar egy cigarettát? Abból a finom törökből, hiszen ismeri?

Tüzet is adott, de néhány szippantás után Jakov nem bírta tovább. – Bocsásson meg, hogy kárba

vész – köhögte –, de nehéz lélegezni ebben a hőségben.

A vizsgálóbíró eltette a cigarettatárcáját. Szivarzsebébe nyúlt a csiptetőjéért, rálehelt, feltette

izzadó orrára. – Szeretném elmondani magának, Jakov Sepszovics – engedje meg –, hogy az ügye

semmiképp se hagy nyugodni, és épp a múlt héten jöttem meg Szentpétervárról – majd megfőttem a

zsúfolt vonatban –: beszéltem az igazságügy-miniszterrel, Odojevszkij gróffal.

Előrehajolt, csendesen mondta: – Azért mentem oda, hogy elébe terjesszem az eddig

összegyűjtött bizonyítékaimat, és megkérjem, hogy a maga elleni vádat – amiként az ügyész úrnak

is javasoltam már – korlátozzák a Lukjanovka kerületben való törvényellenes megtelepedésére,

vagy netán ejtsék el véglegesen, ha elmegy Kijevből és visszatér a szülőfalujába. Ezzel szemben azt

a határozott utasítást kaptam, hogy folytassam a vizsgálatot, amíg egy szikrányi kétség sem marad,

őszintén megmondom, de szigorúan köztünk maradjon: a legjobban az izgatott, hogy az

igazságügy-miniszter – bár udvariasan és látható érdeklődéssel hallgatott végig – mégis

félreérthetetlenül éreztette, hogy a bizonyítékoktól a vád igazolását várja.

– Vé iz mir.

– Hangsúlyozom, ezt nem mondta kifejezetten, ez csak a benyomásom, és lehet, hogy tévedek,

bár nem hiszem. Nézze, az egész beszélgetés nem volt egyéb, mint csupa körülírás, utalás, célzás,

csupa furcsa kérdés, amit nem is egészen értettem, homályos, kétértelmű megjegyzések, és így

tovább. Teljesen nyíltan egy szó sem – még most sem –, de azért, hogy is mondjam, mintha nyomás

alatt volnék, hogy olyan bizonyítékokat tárjak fel, amelyek az általános feltevést igazolják. A

belügyminiszter is rendszeresen megkeresett telefonon. Ez a nyomás, elismerem, idegessé tett. A

feleségem szerint összeférhetetlenebb vagyok, mint máskor, és gyomorpanaszaim vannak. Ma is azt

írta, menjek orvoshoz. Ma éjszaka pedig – folytatta, egészen halkra fogva a hangját –, idejövet az

volt az érzésem, hogy követik a kocsimat, bár az is lehet, hogy képzelődöm, ebben az

idegállapotban.

Sápadt arcával közelebb hajolva Jakovhoz, tovább suttogott: – De ez nem tartozik ide. Térjünk

vissza a tényekre: Odojevszkij gróf egy bizonyos ponton felajánlotta, hogy leveszi rólam ennek az

ügynek a "terhét", ha úgy érzem, hogy "sürgetnek", vagy "valami bajom van", vagy ha

"megcsömörlöttem" a munkától, vagy esetleg nem tudom összeegyeztetni, mint ő mondta, a

"felfogásommal". És ha jól értettem, arra is célzott, hogy jobban megfelel az igazságszolgáltatás

érdekének, ha rituális célokból elkövetett gyilkosság címén emelünk vádat, ami persze badarság.

– Az a gyilkosság... – mondta Jakov – ha bármi részem volt benne, legyek örökre nyomorék a

pokolban.

A vizsgálóbíró lassan legyezgette magát a kalapjával. Megint az ajtóra pillantott, majd folytatta:

– Amikor közöltem az igazságügy-miniszterrel – nyíltan megmondtam, mindenféle köntörfalazás

nélkül, a homályos beszéd nem alkalmas a törvény érvényesítésére vagy fenntartására –, hogy az én

bizonyítékaim épp az ellenkező irányba mutatnak, a fővád elejtése felé, csak vállat vont – a gróf

szép szál ember, jóvágású, nagyszerűen beszél, finom illatszert használ –, mintha azt akarná

kifejezni, hogy még nem sajátítottam el az igazi bölcsességet. És tulajdonképp ennyi volt az egész:

egy vállrándítás, ami jelenthet sokat is, keveset is, de mindenesetre kétségek kőzett hagyja az

embert. Azt nem tagadhatom, hogy a gróf igazi úr. De őszintén megmondom: ami az ügyészt illeti,

Grubesov kollégát, itt már szikrája sincs a kételynek, ő, hogy úgy mondjam, eleve döntésre jutott.

Ez nemcsak feltevés. Grubesov többször is nyomatékosan felkért – ragaszkodott hozzá –, hogy

szigorú vádiratot adjak ki maga ellen; ne kerteljünk: Zsenya Golov meggyilkolásáért, amit én

kereken visszautasítottam. Persze, ez sem tesz jót az idegeimnek. De magának is érdeke, hogy

szembenézzen a tényekkel: ez így nem mehet tovább sokáig. Ha nem csinálom meg a vádiratot,

megcsinálja helyettem valaki más. El fognak távolítani, ha egy módjuk van rá, és akkor többé

semmiben sem lehetek a segítségére. Elhatároztam tehát, hogy úgy teszek, mintha együttműködnék

velük, és közben folytatom a nyomozást, amíg megdönthetetlen bizonyítékaim nem lesznek. Ezt

azután újra felterjesztem az igazságügy-minisztériumba, és ha mégis ragaszkodnak a vádhoz,

esetleg közlöm a nyomozás eredményét a sajtóval, ami feltehetőleg nagy botrányt keltene. De

remélem is. Sőt, már most is azon gondolkodom, hogy némi tájékoztatást nyújtok – bár névtelenül

egy-két vezető újságírónak a maga ellen felhozott bizonyítékok hátterében lappangó valódi

helyzetről – már amennyire a névtelen vádaskodás és a reakciós sajtóban megjelent uszító cikkek

bizonyítékoknak nevezhetők. Ma éjjel jutottam erre az elhatározásra, miközben álmatlanul

feküdtem az ágyamban. Ez a látogatásom is hirtelen elhatározás eredménye: közölni akartam a

terveimet, hogy ne higgye magát teljesen elhagyatottnak. Tudom, hogy igaztalanul vádolják. El

vagyok rá szánva, hogy legjobb tudásomhoz képest, minden erőmből folytassam ezt a nyomozást, s

feltárjam, és ha szükséges, közzé is tegyem a teljes igazságot. Ezt ugyanúgy teszem Oroszországért,

mint magáért és önmagamért. Arra kérem tehát, Jakov Sepszovics, bár tudom, milyen

megpróbáltatásoknak van kitéve, hogy bízzék bennem, és legyen türelemmel.

– Köszönöm, nagyságos uram – mondta Jakov remegő hangon. – Aki megszokta, hogy néha

azért kidugja a fejét a viskójából, szippant egy kis tiszta levegőt, és közben felnéz az égre, hogy

lesz-e eső holnap – nem mintha sokat számítana –, annak nehéz kibírni egy sötét kis

magánzárkában; de most legalább tudom, hogy van, aki tudja, mit tettem, és mit nem tettem, és

akiben meg is bízom, de azért kíváncsi volnék rá, mi az a "valódi helyzet", amit az előbb tetszett

említeni az újságírókkal kapcsolatban.

Bibikov megint az ajtóhoz ment, halkan kinyitotta, kikémlelt, óvatosan becsukta, visszajött a

székéhez, és ismét közel hajolt Jakov arcához.

– Feltevésem szerint a gyilkosságot Marfa Golova bűnöző és betörő bandája követte el, közülük

is elsősorban az asszony megvakított szeretője, egy Sztyepan Bulkin nevű ember, aki talán ezzel

akart bosszút állni a szeme világa elvesztéséért. A fiút egyébként kutyába se vette az anyja. Gonosz

asszony, ostoba, de ravasz, az erkölcsei... mint egy hétpróbás prostituáltnak. Zsenya a jelek szerint

azzal fenyegetőzött, valószínűleg többször is, hogy bűnös üzelmeikért feljelenti őket a rendőrségen,

és az asszonyt talán rávette a szeretője, hogy tegyék el láb alól a gyereket. Talán valamennyien

részegek voltak, amikor a bűncselekményt elkövették. A fiút, majdnem biztos vagyok benne, az

anyja házában ölték meg, és Bulkin játszotta a főszerepet a bestiális aktusban. Nyilvánvalóan

megkínozták a szerencsétlen gyereket, számos sebet ejtettek a testén, és felitatták a kiömlő vért,

hogy ne maradjanak áruló nyomok a padlón – úgy gondolom, a véres rongyokat elégették –, végül

pedig beledöfték a kést a gyerek szívébe. Azt nem sikerült megállapítanom, hogy Marfa is

végignézte-e a gyerek halálát, vagy pedig akkor már eszméletlen volt az italtól.

Jakov megborzongott. – Hogyan tudta ezt kideríteni, nagyságos uram?

– Most elégedjék meg azzal, hogy a tolvajok össze szoktak veszni, és amint mondtam, Marfa

ostoba, bármennyire agyafúrt. Az igazságnak ki kell derülnie, ha türelmesen dolgozunk. Okunk van

hinni, hogy a fiú holttestét egy hétig a fürdőkádban tartotta, mielőtt kivitték volna a barlangba. Most

az egyik szomszédasszonyt keressük, aki állítólag látta ott a hullát, aztán nemsokára elköltözött,

nyilván azért, mert Marfa halálra rémítette a fenyegetéseivel. A tolvajok menteni akarják a bőrüket,

s ezért persze váltig hangoztatják a vérvádat maga ellen. Hogy ennek mi volt az eredete, nem tudjuk

egészen biztosan. Gyanítjuk, hogy Marfa saját kezűleg írt egy névtelen levelet, melyben a zsidókat

vádolja a bűncselekménnyel. Az eredeti levélen, melyet a rendőrség kapott, ez az aláírás szerepelt:

"Egy keresztény." Ennyit tudok, de magához az irathoz még nem sikerült hozzáférnem. Mindegy, a

tolvajok mindent el fognak követni, hogy alátámasszák a vádat, és ha kell, akár szemtanúi is lesznek

a maga "véres cselekedetének". Meg vannak ijedve, és veszélyes emberek. Azután a segédem, Ivan

Szemjonovics megállapította, hogy Nyikolaj Makszimovics istállóját Prosko és Richter gyújtotta

fel, méghozzá bármiféle zsidó démon segítsége nélkül.

– Hát így áll a dolog – sóhajtotta Jakov. – A világ mögött egy másik világ rejtőzik. Bocsásson

meg, de az ügyész úr is tudja, amit most el tetszett mondani?

Bibikov eltűnődve legyezgette magát a kalapjával.

– Az igazat megvallva, nem tudom, hogy mit tud, és mit nem tud. Nem tartozom a bizalmasai

közé – de gyanítom, hogy többet tud, mint amennyit elárul belőle. Azt is tudom, hogy becsvágyó és

törtető ember, nagy opportunista. Fiatalkorában buzgó ukrán nacionalista volt, de amióta

közhivatalban ül, oroszabb a cárnál. Egyszer még, hacsak az isteni irgalmasság közbe nem lép, bíró

lesz a legfelsőbb bíróságon – nem kétséges, hogy ez a szíve vágya. És ha ez bekövetkezik,

elbúcsúzhatunk a jogtól. – A vizsgálóbíró elharapta a szavát, egy ideig csend volt. – Hálás lennék

magának, Jakov Sepszovics, ha sem ezt, sem a többi közlésemet nem mondaná vissza senkinek.

Mint a legtöbb orosz, én is túl sokat beszélek; de fontosnak tartottam, hogy megnyugtassam egy

kicsit, ha lehet. Közös érdek, amire kérem.

– Kinek mondanám vissza, még akkor is, ha volna itt olyan, aki nem az ellenségem? De azt

szerettem volna kérdezni, vajon az ügyész úr tényleg úgy gondolja, hogy én öltem meg a fiút, és

csakugyan elhiszi, amit a pap a barlangnál mondott?

– Megint csak be kell vallanom, hogy nem tudom, valójában mit hisz, bár hivatalos

tevékenységem folyamán sokat érintkezem vele. Szerintem hajlamos rá, hogy azt higgye, amit

körülötte a többiek hisznek. Fogalmam sincs róla, hogy mekkora helyet foglalnak el a lelkében a

babonák és az üres szólamok, vagy hogy milyen célt szolgálnak. De nem buta ember, arra mérget

vehet. Ismeri a történelmünket, és járatos a törvényben, bár a szellemét nemigen tette a magáévá.

Nyilván ő is jól tudja, hogy I. Sándor 1817-ben és I. Miklós 1835-ben hivatalos ukázzal tilosnak

nyilvánította az orosz földön élő zsidók elleni vérvádat, bár az is igaz, hogy a legutóbbi

emberöltőben ezt a vádat felújították, ürügynek a politikai célok érdekében indított pogromokra.

Talán mondanom sem kell, milyen csüggesztően megtorpant a haladás az utóbbi időben – most

mindegy, mit nevezünk haladásnak –, s ez annál csüggesztőbb, mert nagyon keveset láttunk belőle a

jobbágyfelszabadítás óta. Úgy érzem, mintha valami átok nyomná az olyan országot, amelyben az

egyik ember valamikor a gazdája és a tulajdonosa volt a másiknak. Ez a förtelem megrontja a lelket,

és további förtelmeknek szolgál melegágyul. Mindegy, az eredeti ukázokat nem vonták vissza, és

így ma is törvényerejűek. Ha Grubesov elmélyedt egy kicsit ebben a témában, mint én az elmúlt

időkben, azt is tudnia kell például, hogy néhány római katolikus pápa, köztük egy Ince, egy Pál, egy

Gergely és egy Kelemen – már nem emlékszem a sorszámukra –, szintén tilalmakat adtak ki a

vérvád ellen. Úgy rémlik, egyikük "alaptalan és gonosz koholmány"-nak nevezte. Érdekes még,

hogy ugyanezt a vérvádat, amit a zsidók ellen szoktak felhozni, az első században a pogányok

hozták fel a korai keresztények elnyomásának és lemészárlásának igazolására, őket is "vérivók"-nak

nevezték, és ha maga ismerné a katolikus misét, megértené, hogy milyen alapon. A vérmítosz a

primitív embereknek abból a hiedelméből fakad, hogy a vérben valami titokzatos erő rejlik. Nem

vitás, hogy csakugyan izgalmas anyag, akár a színét, akár az összetételét nézzük.

– De ha a pápa tagadja, miért állítja az a pap?

– Anasztaszij atya szélhámos, írt egy ostoba antiszemita röpiratot latinul, amivel felhívta magára

a nemesi kar figyelmét: ők biztatták a maga ügyében is, hogy legyen a vád tanúja. Egyáltalán, nagy

szerepet játszik a pogromhangulat szításában. Érdekesnek találom, hogy Zsenya Golov megölésére

nem sokkal az említett röpirat megjelenése után került sor. Anasztaszij atya azelőtt katolikus pap

volt, de valami tisztességtelen ügy miatt – azt hiszem, egyházi pénzek elsikkasztásáért – le kellett

vetnie a reverendát; csak nemrég jött ide Lengyelországból, és belépett a pravoszláv egyházba,

amelynek a szinódusa egyébként nem támogatja a maga elleni vádat, bár nem is cáfolja. A kijevi

metropolita értesített, hogy nem foglal állást ebben az ügyben.

– Attól azért csak tovább rotyog a fazék – mondta a mesterember.

– Sajnos. Tud egy kicsit franciául, Jakov Sepszovics? kérdezte Bibikov.

– Nem mondhatnám, nagyságos uram.

– A franciáknak van egy mondásuk: "Minél többet változik, annál inkább ugyanaz." Ismerje el,

van benne valami igazság, kivált, ha arra vonatkoztatjuk, amit "társadalom"-nak nevezünk. Az

bizony lényegében mit sem változott az ősidők óta, bár mi valahogy szeretjük azonosítani a

civilizációt a haladással. Őszintén megmondom: én már nem hiszek ebben a fogalomban. Tisztelem

az embert azért, amit az életben el kell viselnie, néha azért is, ahogyan elviseli, de nem sokat

változott, amióta civilizáltnak vallja magát, és ugyanez érvényes a társadalmunkra is. Így érzem, de

hadd tegyem hozzá ehhez a vallomáshoz, hogy – mint bizonyára úgyis kitalálta – többé-kevésbé

azért meliorista vagyok. Vagyis úgy teszek, mintha optimista volnék, mert ha pesszimista volnék,

akkor egyáltalán nem tehetnék semmit. Az ember sokszor tehetetlennek érzi magát, olyan zavaros

ez a kor, csupa bonyolult esemény és tapasztalat, még áttekinteni vagy felfogni se lehet, nemhogy

elrendezni; de mégsem szabad visszariadnunk a feladattól, ha csak egy keveset is tehetünk –

különben az a veszély fenyeget, hogy az emberségünkön esik csorba.

Akárhogyan van is – folytatta –, ha az ügyész úr foglalkozott volna egy kicsit az Ószövetséggel,

bizonyára jól ismerné Mózes III. könyvének azokat a részeit, amelyek megtiltják a zsidóknak, hogy

bármilyen formában vért egyenek. Nem tudom szó szerint idézni – a jegyzeteim otthon vannak az

íróasztalomon –, de az Úr megmondta, hogy aki vért eszik, akár zsidó, akár idegen, azt kitaszítja a

népéből. Később nem engedte meg Dávid királynak, hogy templomot emeljen a dicsőségére, mert

sokat háborúzott, és sok vért ontott. Meg kell adni: az Úr következetes, ha nem is éppen szelíd. Az

Ószövetség néhány orosz kommentátorától és más zsidó szent szövegekből azt is megtudtam, hogy

ezekben az írásokban sehol sem esik szó olyan törvényről vagy szokásról, amely megengedné a

zsidóknak, hogy vért vagy éppen keresztény vért használjanak vallási célokra. Azok szerint, akiket

megkérdeztem – persze titokban –, változatlanul fennáll a tilalom, hogy semmiféle vért nem szabad

felhasználni semmiféle célra: visszavonásáról vagy módosításáról nem történik említés a későbbi

zsidó törvényekben, az irodalomban vagy az orvostudományban. Egyetlen recept sem létezik

például, amely vért írna elő, külsőleg vagy belsőleg. És így tovább, és így tovább. Sok ilyen adat

van, amivel nem ártana, ha Grubesov megismerkedne – és esküszöm, komolyan foglalkozom azzal

a gondolattal, hogy a rendelkezésére bocsátom tanulmányaim rövid kivonatát, hadd tűnődjön el

rajta. Az igazat megvallva, Jakov Sepszovics, kínos nekem, hogy így becsmérlem maga előtt egy

kollégámat, de arra a szomorú következtetésre kellett jutnom, hogy amit ő a maga ártatlanságával

kapcsolatban esetleg máris tud, vagy az én közreműködésem által megtudhat, legfeljebb

haszontalan, de mindenesetre keresztezi a céljait és a szándékait, ő is azt szeretné, ha elítélnék.

Jakov a kezét tördelte. – Akkor mit tegyek, nagyságos uram? Itt kell meghalnom, elhagyatva,

ebben a börtönben?

– Ki hagyta el? – kérdezte a vizsgálóbíró, rámosolyogva.

– Nem a vizsgálóbíró úr, és ezért hálát is adok annak a kis szerencsémnek, ami van. De ha az

ügyész úr nem kér a vizsgálóbíró úr bizonyítékaiból, akkor évekig is itt rothadhatok. Talán olyan

hosszú az élet? Nem adhatna ki ellenem valamiféle vádiratot, hogy legalább ügyvédet fogadhassak?

– Nem, az nem megy. Kénytelen lennék gyilkossággal vádolni. Túlságosan kockázatos dolog. A

kellő időben majd ügyvédje is lesz. De pillanatnyilag egyetlen ügyvéd sem tehet annyit magáért,

mint én, Jakov Sepszovics. Ha pedig eljutunk odáig, majd gondoskodom róla, hogy jó ügyvédet

kapjon. Máris gondolok valakire, aktív és bátor ember, és igen jó híre van. A közeljövőben beszélni

fogok vele, és biztos vagyok, hogy elvállalja a védelmét.

A mesterember megköszönte.

Bibikov az órájára pillantott, majd hirtelen felállt. – Mit mondhatok még, Jakov Sepszovics?

Bízzék az igazságban, tűrje a megpróbáltatásokat. Merítsen erőt az ártatlanságából.

– Nem olyan könnyű, nagyságos uram. Nem ilyen életre születtem. Nehezemre esik, hogy a

kutyákat utánozzam. Nem egészen ezt akartam mondani, de úgy nagyjából mégis ezt. Vagyis hát

nem bírom a börtönt, és nem is vagyok bátor ember. Az igazat megvallva, szörnyű félelmeim

vannak, nem hagynak el se éjjel, se nappal.

– Senki se mondja, hogy könnyű. De ne feledje, nincs egyedül.

– A cellámban egyedül vagyok. A gondolataimban egyedül vagyok. Nem akarok keserű hangon

beszélni a vizsgálóbíró úrral, mert hálás vagyok a segítségéért, de...

– Kedves barátom – mondta Bibikov komolyan –, engem nem sért a keserűsége. Csak attól

tartok, hogy esetleg még én is cserbenhagyom.

– Miért hagyna cserben? – kérdezte a mesterember, és riadtan felállt.

– Ki tudja? – Bibikov feltette elnyűtt kalapját. – A helyzetünk ebben a szerencsétlen országban –

ez is csak a kétségeimet táplálja. Bonyolult, szenvedő, tudatlan, vívódó, reménytelen ország – ez a

mi hazánk, Oroszország. Itt voltaképpen mindannyian rabok vagyunk. – Elhallgatott, ujjaival

belefésült a szakállába, majd azt mondta: – Annyi mindent kellene tenni, ami teljes szívet, lelket

kíván, de mondja, hol kezdjük? Én talán magával kezdem. Tudja, Jakov Sepszovics, ha a maga

életének nincs értéke, az enyémnek sincs. Ha magát nem védi a törvény, végső soron engem se fog

megvédeni. Ezért nem akarom cserbenhagyni, ezért félek: nem szabad cserbenhagynom. És most

hadd búcsúzzam el: jó éjszakát. Próbáljunk meg aludni mind a ketten, holnap talán jobb napra

virradunk. Adjunk hálát Istennek a holnapért.

Jakov a keze után kapott, hogy az ajkához szorítsa, de Bibikov már elment.

6

A szomszéd cellába új fogoly került: kétségbeesett, elkeseredett ember. Mihelyt bezárult mögötte

az ajtó, dörömbölni kezdett a falon az egyik cipőjével, vagy talán mind a kettővel. A hang mintha

távolról jött volna, és Jakov visszadörömbölt.

Aztán a másik rab ordítani kezdett: a hangja áthatolt valahogyan, de a szavait nem lehetett

kivenni. Különböző időpontokban ordítottak egymásnak, éjjel és nappal, amilyen hangosan csak

bírtak – a mesterember úgy érezte, mintha valaki egy szívet tépő történetet akarna elmondani, s

rettenetesen vágyott rá, hogy meghallgassa, és ő is elmondja a magáét; de a másik rab kiáltásai,

üvöltései, kérdései csak tompán, elmosódva jutottak el hozzá. Odaátról ugyanilyen lehet az ő hangja

is, gondolta Jakov.

A magánzárkák négyszögletes kamrák voltak, falaik téglából és cementből, a külső falban egy

ablak, három ráccsal, fél méterre a rab feje fölött. Az ajtó tömör vasból volt, a szem magasságában

kukkantóval, amin az őr néha benézett, ha éppen kedve tartotta; ha a folyosóról ordítottak be hozzá,

Jakov megértette, de ha a rábök próbáltak a kukkantón át ordítani egymásnak, egyikük sem értette a

másikat. A nyílás kicsi volt, a visszhangos folyosó tompa morajjá változtatta a szavakat.

Egyszer egy sötét arcú, ostoba szemű őr jelent meg a magánzárkák folyosóján, hallotta, ahogy

ordítanak egymásnak, és szitkokat szórt mind a kettőjükre. Ráförmedt a másik rabra, hogy fogja be

a száját, különben kocsonyává veri a fejét, Jakovnak pedig azt mondta: – Még egy hang, és

szétlövöm azt a zsidó töködet. – Miután elment, a két rab újra dörömbölni kezdett a falon. Az őr

naponta egyszer hozott nekik egy csajkányi híg, férgektől hemzsegő levest és egy szelet száraz

fekete kenyeret; időnként, kiszámíthatatlanul, ellenőrizte, hogy mi történik a cellákban. Jakov a

földön aludt, vagy ide-oda járkált ketrecében, vagy háttal a falnak támaszkodva ült, a térdét

felhúzva, csüggedt gondolatokba merülve, amikor egyszerre csak megérezte, hogy egy

rosszindulatú szem figyeli, majd rögtön eltűnik. Reggel, amikor az őr és a segítőtársa az ételt hozta,

Jakov az ajtónyílások számából megállapította, hogy azon a szárnyon nincs senki más rajta és a

másik rabon kívül. A másik rab balra volt tőle, az őrök jobb felé távolodtak vagy ötven lépést a

másik ajtóig, amit kulccsal kinyitottak, nagy dörrenéssel bevágtak, majd a másik oldalról bezártak.

Néha a kora hajnali órákban, amikor a hatalmas börtön sötétségbe és némaságba süllyedt, bár sok

száz ember vagy talán ezer is, hangosan nyöszörgött, hortyogott, álmodott, és nagyokat szellentett

álmában, a szomszéd cella rabja felébredt, és kopogni kezdett a válaszfalon. Eleinte szaporán, aztán

lassabban, mintha valamiféle jelrendszerre akarná megtanítani a mesterembert, s bár Jakov számolta

a kopogásokat, és igyekezett kiolvasni belőlük az orosz ábécé betűit, a szavak, amelyeket

összeállított, értelmetlenek voltak, s ő csak dühöngött az ostobasága miatt. Visszakopogott, de

ugyan mit? Néha egyszerre kopogtak eredménytelenül.

Az elkülönítés volt a legnyomasztóbb élmény, amiben a mesterember eddig részesült. Nincs

annyi erő az agyában, gondolta, hogy ilyen sokáig kibírja egyedül. Amikor a magánzárkában töltött

tizenkettedik nap reggelén az őrök meghozták a kenyeret és a levest, Jakov könyörögni próbált.

Tanult a leckéből, ezután szigorúan betartja a szabályzatot, ha megszánják, és visszaviszik a közös

cellába, ahol legalább arcokat, élő embereket láthat. – Mondják meg az igazgató úrnak, nagyon

hálás leszek érte. Nehéz úgy élni, hogy soha egy kicsit se beszélgessen az ember. – De az őrök egy

árva szót sem válaszoltak. Egy kopejkájukba se került volna, ha átadják az üzenetet a

börtönigazgatónak, mégsem adták át. Jakov némaságba süllyedt, néha arról ábrándozott, hogy a

Podolban van, és diskurál valakivel. Ott áll a bérház udvarán, egy fa alatt, Aron Latkéval, és

panaszkodik, hogy milyen keserves az élet. (De hogy is lehet keserves, ha szabad az ember?) Csak

egynéhány barátságos szó, lehetőleg jiddisül, de oroszul is megteszi. Vagy ha már a szabadságról

úgysem érdemes álmodozni: ha legalább megvolnának a szerszámai, egy félnapi munkával lukat

fúrhatna a falba, és beszélgethetne a másik rabbal, talán még az arcát is láthatná, ha egy kicsit

hátrahúzódik. Elmondhatnák egymásnak az életük történetét, hónapokig elnyújthatnák, aztán

újrakezdhetnék, ha szükséges. De a másik rab – talán elcsüggedt vagy megbetegedett abbahagyta a

kopogást, és most már nem is ordítoztak egymásnak.

Ha megfeledkezett is a másikról, hirtelen az eszébe jutott megint. Egy éjszaka valami távoli

nyögés hatolt be az álmába. Felriadt, nem hallott semmit. Ütni kezdte a falat nehéz bakancsával, de

nem kapott választ. Úgy rémlett, mintha lépteket hallana a folyosón, aztán megint felriadt egy

fojtott kiáltásra, és megrémült. Valami nincs rendben, gondolta, lapulni kell. Egy cellaajtó

becsapódott, lépések koppantak a folyosón, több ember. Jakov feszülten várt a koromsötétben,

felüvöltött volna, ha megnyikordul az ajtaja, de a lépések elhaladtak a cellája előtt. A folyosó végén

bevágódott a súlyos ajtó, kulcs fordult a zárban, és ezzel véget ért a lárma. Iszonyatos csend

következett, nem bírt újra elaludni. Mind a két rongyos cipőjével verte a falat, ordított, amíg be nem

rekedt, de senki sem válaszolt. Reggel nem hozták az ételt. Éhen akarnak veszejteni, gondolta. De

délben bejött egy részeg őr a levessel és a kenyérrel, maga elé motyogva. A leves felét Jakovra

öntötte, mielőtt a rabnak sikerült kikapni a kezéből a csajkát.

– Itt van ni, megöl egy orosz gyereket, aztán még neki áll feljebb – dörmögte az őr, és áradt

belőle az alkoholszag.

Miután elment, a mesterember lassan rágcsálni kezdte a fekete kenyeret, s közben ráeszmélt,

hogy az őr nem zárta és reteszelte be az ajtót. A tarkóján bizseregni kezdett a haj. Izgatottan felállt,

két ujját beakasztotta a kukkantóba, és csaknem elájult, amikor az ajtó lassan kinyílt, befelé.

A szédület és a rettegés örvénye forgatta. Ha kiteszem a lábam, biztos agyonlőnek. Valaki biztos

vár odakint. Kikukucskált a nyíláson, de nem látott senkit. Aztán halkan betette az ajtót, és várt.

Eltelt egy óra, vagy talán több is. Megint kinyitotta a nyikorgó ajtót, és most egy gyors pillantást

vetett a folyosóra. Jobb kéz felől, a folyosó végén, félig tárva volt a cementajtó. Azt is elfelejtette

volna bezárni a részeg őr? Jakov kiosont a folyosóra, az ajtótól néhány lépésnyire megállt, majd

visszafutott. De nem ment be a cellájába. Megint odaosont a súlyos ajtóhoz, és már-már egészen

kitárta, amikor belehasított a gondolat: gyorsabb a keze, mint az esze. Visszafutott hát a cellájához,

bement, és hangosan bevágta az ajtót. Aztán várt, dermedten, elszorult szívvel. Nem jött senki. De

Jakov végiggondolta a dolgot, és biztos volt benne, hogy az őr készakarva hagyta nyitva az ajtót. Ha

kimegy rajta, és lelopódzik a lépcsőn, odalent szembe találja magát egy másik őrrel, az

ostobaszeművel. Szinte látta, ahogy rámered, és lassan felemeli a pisztolyát. Az igazgató pedig

beírja a börtönnaplóba: "Jakov Bok – szökési kísérlet közben hasba lőve."

Mégis kisurrant megint a folyosóra, agyát elöntötte a szabadság gondolata, most a másik

irányban indult el, maga is csodálkozott rajta, hogy ez eddig nem jutott az eszébe. Óvatosan nézett

jobbra-balra, aztán bepillantott a másik rab cellájának a kukkantóján. Egy szakállas ember

himbálódzott előtte lassan, valami bőrszíjon, amelynek a vége a nyitott ablak középső rácsára volt

erősítve, mellette a feldőlt zsámoly. Lefelé nézett, a földre, ahol összetört csiptetője hevert apró,

hintázó lábai alatt.

Egy örökkévalóságig tartott, amíg Jakov bevallotta magának, hogy Bibikov az.

VI

1

A fénylő sötétben megjelent Bibikov szelleme, a fején nagy fehér kalap. A csiptető nem volt

rajta, eltűnt valahová – zavartan dörzsölgette az orra nyergét.

– Borzalmas dolog történt, Jakov Sepszovics. Ezekben nincs semmi erkölcs. Félek, hogy magát

is megölik.

– Nem, nem – kiáltotta Jakov. – Nem hiszek a babonában.

A vizsgálóbíró rágyújtott egy rózsaszínű papirosba töltött cigarettára, és szótlanul ült; aztán

mondani akart valamit, de halványulni kezdett. Lassan beleolvadt a sötétbe, fehér alakja egyre

homályosabb lett, mintha rászállna az este, majd az éjszaka; a cigaretta meleg parazsa is

zsugorodott, végül eltűnt. Csak az emlékezetben maradt meg a sötét kép, amint az ablak rácsán

himbálódzik, kidülledt szemével az összetört csíptetőre meredve.

A mesterember egész éjszaka a cella sarkában kuporgott, csordultig telve halálfélelemmel. Ha

elaludt egy pillanatra, álmát átitatta a halál íze, szaga, iszonyata. Mozdulatlanul feküdt egy

temetőben, rémülten, kővé dermedve. A fekete égen fekete csillagok voltak. Ha megmoccan,

belezuhan egy nyitott sírgödörbe, rothadó húsú, mállott csontú, foszladozó hullák közé. De a

halálnál is jobban félt a kínzástól. Félt, hogy megtörik és darabokra szaggatják, mielőtt utolérné a

halál. Látta, amint iszonyatos szerszámokat hurcolnak a cellába, hatalmas, ácsolt szerkezeteket,

amelyek feszítik és összeroppantják a testét; a maradványait kiakasztották egy ablakrácsra.

Hajnalban, amikor az ajtóba vágott lyukon át megérezte az ocsmány szem pillantását, felriadt

sekély álmából, és az életéért könyörgött. Mikor nyikorogva kinyílt az ajtó, felordított; de az őrök

nem fojtották meg. Egyikük lábbal betaszított egy csajka árpakását, amelyben nem volt svábbogár.

Egész nap járkált a cellájában, néha futott, öt lépés, három, öt, három, kitört a körből, a falnak

rohant, vagy öklével dörömbölt a vasajtón, és hosszan üvöltött fájdalmában. Bibikovot gyászolta,

keservesen, mélységes bánatban. Hetek óta úgy élt, hogy gondolataiból egy pillanatra sem távozott

ez az esetleges megmentő, ez az igaz és jóságos ember; számított rá, hogy valamiképpen

megszabadítja a börtöntől, az elébe állított csapdától, magától a bűntől, a hátborzongató vádtól.

Másban nem talált nyugalmat, csak ebben a gondolatban: hogy van egy jóindulatú ember, aki segít

rajta, és el fogja érni, ha meglesz a tárgyalás, hogy ne nyilvánítsák bűnösnek. Elképzelte magát,

amint kiszabadul, rohan vissza a stettlbe, vagy Amerikába menekül, ha össze tudja szedni a pénzt.

De most odalett minden remény és elképzelés, minden éltető ábránd: elragadták tőle, váratlanul.

Most már kitől várjon segítséget, miben reménykedjen? Gondolataiban, Bibikov helyén, fekete lyuk

támadt. Ki fogja leleplezni a gyilkos Marfa Golovát és cinkosait, ki fogja fennszóval meghirdetni az

ő ártatlanságát az újságokban? Ha az a nő elmegy Kijevből, másik városba vagy országba menekül,

vajon megtalálja-e valaha? Most már hogyan szerezhet tudomást a világ erről az igazságtalanságról,

amelynek egy ártatlan ember az áldozata? Ki segíthetne rajta, ha a börtönőrein kívül senki sem

tudja, hogy hol van? Ha azt nézzük, amit az emberek tudnak: Jakov Bok nem is létezik. És ha nem

az a szándékuk, hogy most rögtön megölik, lassacskán fogják megölni, elevenen eltemetik a

börtönben.

– Mama, papa – szakadt fel belőle a kiáltás –, mentsetek meg! Smuél, Rajszl – akárki –,

mentsetek meg! Mentsen meg valaki! – Körbe-körbejárt, megfeledkezett róla, hogy járkál,

lélegzet-elállító szökési terveket szőtt, de mindegyiktől csak megfájdult a szíve, mert mindegyik

lehetetlen volt. Egész nap járkált, és még éjszaka is, amíg szét nem esett a bakancsa, azután pedig

mezítláb járkált a reszelős padlón. Járkált, a hőség szinte cseppfolyóssá vált körülötte, a kerek

csapdából nem volt kiút, és járkálás közben vadul öklözte magát – a mellét, az arcát, a fejét, tépte a

húsát, siratta az életét.

A lába feje megnyomorodott, elviselhetetlenül fájt. Jakov kimerültén lefeküdt a padlóra.

Önnönmagának lett kínzószerszáma – testi fájdalommal tetézte a mélységes csüggedést. Lábfeje

megduzzadt, a talpát hólyagok és gennyező vörös sebek borították, mind a két láb felfúvódott,

mintha szét akarna pukkadni. Aztán felfelé kúszott a dagadás, eltűnt a bokája. A hátán feküdt, és

nehezen, hörögve lélegzett. Ha legalább hűvösebb volna. Meddig bírom ezt? A lábfejét mintha

láncra verve tartanák a tűzben. Mindkét lábszára térdig felpüffedt. Feküdt a hátán, hívta a halált.

Egy hideg szem rábámult. Eszébe jutott a kukkantó: onnan figyelte valaki a gennyes lábát, de hiába

figyelte, nem volt semmi mondanivalója, és nem is szólt semmit. – Segítség, a lábam – kiáltotta

Jakov –, rettenetesen fáj. – Lehet, hogy a néző meghallotta, de nem szólt semmit. Aztán a

kukkantóból eltűnt a szem. A mesterember lázasan borzongva, csuromvizes ruhában, átnyöszörgött

még egy fájdalmas éjszakát. Reggel a kulcs megfordult a zárban, és belépett Grizickoj

börtönigazgató. Jakov Bibikovra gondolt, visszarettent. De a kancsal börtönigazgató valóságosnak,

sőt, emberinek látszott, ami pedig a szomszéd cellában tárult a szeme elé, álomképnek,

valószerűtlennek; néha maga sem tudta biztosan, hogy valóban látta-e. Nem mert a vizsgálóbíró

felől kérdezősködni. Ha tudnák, hogy tudja, talán mindjárt megölnék.

– Miféle cirkusz ez? – kérdezte a börtönigazgató.

– Kérem szépen – mondta Jakov –, a lábamat megfertőzték a bakancs szögei. Orvos kellene.

– Az ilyeneknek nincs orvos.

A mesterember fáradtan lehunyta a szemét. A börtönigazgató kiment. Délután visszajött: vele

volt egy ápoló is a börtön betegszobájáról.

– Megfertőzte a lábát – mondta az ápoló.

– Komoly? – kérdezte a börtönigazgató. – Vagy magától is elmúlik?

– Mind a két lába csupa genny. Elüszkösödhetik.

– Megérdemelné a nyavalyás – mondta a börtönigazgató. Aztán Jakovhoz fordult: – No jó,

menjen le a betegszobára. Nem bánnám, ha itt rohadna meg, de nem akarom, hogy még büdösebb

legyen a cella, aztán nem lehet kifüstölni belőle a bacilusait. Gyerünk, mozgás.

– Hogy mozogjak, amikor nem bírok járni? – mondta Jakov. – Nem segíthetne Fetyukov, vagy

valaki más?

– Éppen összeillenének, gyilkos a gyilkossal – mondta a börtönigazgató. – Fetyukov már nincs

itt. Agyonlőtték, mert nem teljesítette a parancsot, és szembeszállt az őrrel.

– Agyonlőtték? – kérdezte döbbenten a mesterember.

– Engedetlenség miatt. Megsértett egy őrt. Maga is tanulhat belőle. Na, gyerünk, szaporán.

– Nem bírok járni. Hogy menjek, amikor nem bírok járni?

– Ha nem bír járni, akkor másszon. A fene egye meg magát.

Mint egy kutya – gondolta Jakov. Négykézláb kivergődött a folyosóra, aztán tovább, a lépcsőre

nyíló ajtó felé. Lassan mászott, mégis fájt, ahogy a súly ránehezedett a térdére, és hiába vigyázott

rá, sebes lábát horzsolta a padló. De összeszorította a fogát, nem kiáltott fel. A börtönigazgató és az

ápoló elment, csak egy puskás őr kísérte a mesterembert, miközben a betonajtó felé kúszott. Aztán

megindult lefelé a meredek falépcsőn, reszkető karjaival kellett visszatartania egész testét, a lába

nagyot koppant minden fokon, és többször is úgy volt, hogy fejjel előre legurul. Ha megpihent, az

őr puskatussal hajtotta tovább. Mire a lépcső aljára ért, mind a két tenyeréről lejött a bőr, és a térde

vérzett. Háta fekete volt a verejtéktől, és a nyakán kidagadtak az erek – így kúszott végig a

folyosón, majd az ajtón át ki a börtönudvarra.

A betegszoba az irodahelyiségek szárnyában volt, szemben a cellákkal, az udvar túlsó oldalán. A

rabok épp a délutáni tízperces sétájukat végezték, a kettős sorok szétváltak a mesterember előtt, és

mindenki őt bámulta, ahogy meg-megállva kúszik a sáros udvaron.

– Öt kopejkát a zsidó gebére – kiáltotta a tuskólábú. Egy rab – rongyos felsőkabát volt rajta –

megfordult, és szájon vágta. Az őr ütlegelni kezdte a rabot.

Elérek odáig, ha bele nem pusztulok! Jakovnak felkavarodott a gyomra, majdnem elájult.

Remegő karjai az udvar közepén felmondták a szolgálatot, összeesett. Néhány rab kilépett a sorból,

de a korbácsos őr rájuk ordított, hogy tilos. Az udvaron cirkáló őrszemek a rabokra fogták

puskájukat, mire visszaléptek a sorba, kivéve a "gangos"-t, a törött-szemüvegest. Ez kikotort valami

vászonrongyokat egy szemétrakásból, az udvar sarkában, és Jakovhoz sietett. Gyorsan betekerte a

rongyokkal a mesterember kezét és térdét. Az őr káromkodott, de hagyta. Mikor elkészült a kötés,

lábbal ösztökélte tovább Jakovot.

A mesterember feltápászkodott sebes kezére és vérző térdére, s folytatta vak kúszását az udvaron

keresztül. Elért a kőlépcsőhöz, felmászott a betegszobába.

Az orvos – kopasz ember, karbolsav- és dohányszagú mocskos fehér vászonköpenyben –

megtekintette Jakov lábát, bekente valami sűrű, csípős, sárga kenőccsel, piszkos kötést tett rá, kezén

és térdén végighúzott egy alkoholos vattát, azután ágyba küldte a beteget. Amióta letartóztatták,

most került először ágyba. Másfél napig aludt. Amikor felébredt, az orvos – szivarozva – levette a

kötést, és megoperálta a lábát. Szikéjével belevágott a gennyező sebekbe, érzéstelenítő nélkül. A

rab összeszorította a fogát, de minden vágásra fel kellett kiáltania.

– Úgy kell magának, Bok – mondta az orvos. – Most legalább tudja, mit érezhetett a szegény

Zsenya, amikor összeszurkálta és lecsapolta a vérét, a zsidó Isten kedvéért.

Aznap éjjel a betegszoba ágyán fekve Jakov csak nehezen bírt lélegezni. Nagy kortyokban szedte

a forró levegőt, nyitott szájjal, mégsem kapott belőle eleget, és ritkának érezte. Eleinte nem tartott

az asztmától, mert ha sokszor voltak is légzési zavarai, mikor kimerült, már évek óta nem vette elő a

betegség. De azután súlyossá, áporodottá vált a levegő. Mintha vasat akart volna belélegezni. A

mellkasa vadul dolgozott. A tüdeje nehéz lett, mint a kő, zihált, hörgött, a gyomra felfordult.

Körmével belevájt a matracba. – Mi kell még? Elegem van. – Felült, segítségért nyöszörgött, de

nem jött senki. Jakov kimászott az ágyból, lábán a kötést átitatta a vér, odatántorgott a rácsos

ablakhoz. Lefeküdt alatta, hörögve próbált néhány korty levegőt szívni a tüdejébe. Nem sokáig bírta

az erőlködést, kimerült, veszélyes félálomba zuhant, azt álmodta, hogy egy ablaktalan cellában

haldoklik, fuldokolt, látta a nyomorúságos árvaházat, a kidőlt-bedőlt falú rozzant viskót, ahol a

gyerekkorát töltötte; Raj szí rémülten menekült előle, mintha húsvágó bárddal fenyegetné; aztán

életfogytiglan Szibériába küldték egy fiú meggyilkolásáért: a halott szenvedő arca még ott is

kísértette. Azt álmodta, hogy az erdőben találkozott vele, a gyerek kezében a tankönyvei, ő pedig

ösztönösen, öntudatlanul rávetette magát, és megfojtotta; aztán a fiú a földön hevert, még

rángatózott, és ő Prosko segítségével tizenháromszor beleszúrt a mellébe, felfogta a vérét, öt litert,

gyönyörű, izzó folyadék volt. Grubesov egész éjjel ott állt Jakov mellén, sárga kamáslis lábával,

vastag hangon szónokolt, s bár a mesterember kétségbeesetten fohászkodott Bibikovhoz segítségért,

a vizsgálóbíró egy másik szobában ült az íróasztalánál, és nem ért rá, vagy nem akart ráérni.

A börtönigazgató új cellában helyezte el, ez nagyobb volt, mint az előző: nyirkos helyiség, a

magánzárkák földszintjén, a börtönépület déli szárnyában, jobbra az irodáktól és a betegszobától.

– Itt legalább jobban szem előtt lesz – mondta. – Olyasmiket hallok, hogy netán meg akar szökni

a zsidó cimborái segítségével, de nem ajánlom, mert ha megkísérelné, holtbiztos, hogy golyót kap.

A falon függő kiírásra mutatott:

A rab köteles szó nélkül betartani a szabályzatot és minden rendelkezést. Függelemsértés esetén,

vagy ha szembeszegül bármely őrrel vagy tiszttel, vagy ha bármilyen módon véteni próbál a börtön

biztonsága ellen, a helyszínen kivégeztetik.

– Azonkívül – mondta az öreg igazgató – az őr pénzbeli jutalmat kap a szabályzat betartatásáért,

úgyhogy jó lesz, ha vigyáz magára. Okos kutyának nem kell sokat mutatni a korbácsot, anélkül is

meglapul.

Vett egy csipetnyit a tubákjából, és kettőt tüsszentett. Jakov megkérdezte, nem kaphatna-e társul

egy másik rabot, egy rendesebbet. – Nehéz így élni, hogy senkihez se szólhat az ember, nagyságos

uram. Hogyan könnyítsék egy csöppet a szívemen?

– Kisebb gondom is nagyobb annál – mondta az igazgató.

– Hát akkor nem tarthatnék valami állatot, egy macskát vagy talán egy madarat?

– Macskát, a maga fejadagján? Felfordulnának mind a ketten. Vagy maga falná fel őt, vagy ő

magát. Mit képzel, ez börtön, nem pedig szanatórium vagy klubház. Nem üdülni hozták ide vagy a

kedvenceit babusgatni, hanem büntetésből, amiért bestiálisan meggyilkolt egy ártatlan gyermeket.

Csak zsidó raboknak van pofájuk ilyesmit kérni. Egy szót se többet.

Ősszel hűvös, esős idő volt, Jakov látta a leheletét a cellában. Az asztma nem nagyon bántotta,

amíg meg nem fázott, akkor aztán kegyetlenül megkínozta, mint rendesen. Reggelente a cella külső

falát, amely a börtönudvartól választotta el, néha fagycsipkék borították. A téglából, kőből,

cementből épített, fél méter vastag belső falak hámladoztak, repedeztek. Nagyobb esők után a

kőpadlót jórészt befutotta a felszívódó talajvíz. Az ablak fölött egy darabon beázott a mennyezet.

Szép időben a kis rácsos ablak, talán egy méterre a rab feje fölött, bár mocskos volt, beengedett egy

kis fényt. Inkább csak derengést, ami borús napokon beleolvadt a sötétbe. Vacsora után Jakov egy

kis büdös petróleumlámpát kapott, üveg nélkül: reggelig égett, aztán kivitték. De egy este nem

kapta meg a lámpát, mert az igazgatóhelyettes azt mondta, hogy a petróleum pénzbe kerül. A

mesterember akkor gyertyát kért, és az igazgatóhelyettes azt mondta, majd intézkedik, de nem lett

belőle semmi. A cellában egész éjjel koromsötét volt. Majd megkapom a gyertyát, ha elkészül a

vádirat, gondolta Jakov.

Ha odakint erős volt a szél, a repedt ablakon át befújt a hideg a cellába. Jakov ajánlkozott, hogy

megcsinálja az ablakot, csak adjanak egy kis gittet meg egy létrát, de senki se törődött vele. A cella

hideg volt, de legalább nem a földön kellett feküdnie: volt egy sovány, göröngyös szalmazsákja,

amelynek a legutóbbi tulajdonosát – mint Zsitnyak, az apró szemű, fekete ujjú nappalos őr közölte –

elvitte a tífusz. Jakov a padló szárazabbik részén tartotta a szalmazsákot. Poloskák is voltak benne,

de néhányat sikerült kiráznia és megölnie. Rossz fekvés esett rajta, megfájdult tőle a feje, és a

zsákba tömött szalma penészszagú volt – mégis jobb így, mint a kőpadlón. Novemberben kapott

egy rongyos pokrócot. A cellában volt még egy háromlábú szék és egy bicegő, mocskos kis

faasztal. Az egyik sarokban a vizeskorsó állt, szemközt a büdös kübli, amibe a kis és nagy

szükségét végezte, ha volt miből. A küblit naponta egyszer kiüríthette, mikor a gyűjtőhordót

végiggurította a cellák előtt egy másik rab, akinek nem volt szabad Jakovval beszélnie, és Jakov

sem szólhatott hozzá. Hallotta, hol áll meg a hordó a folyosón: jobbra és balra kimaradtak a

szomszéd cellák, üresek voltak. Magányos magánzárka.

A reteszes cellaajtó három vaslemezből készült, valamikor feketére festették, de már jórészt

megrozsdásodott; szemmagasságban kukkantó volt rajta, kerek vaslappal, azt az őr félretolta, ha be

akart nézni. A nyílásban óránként meg is jelent egy fürkésző szem. Nappal rendszerint Zsitnyak volt

a szolgálatos, éjszaka Kogin; volt, amikor egy ideig mind a ketten ottmaradtak, néha pedig cseréltek

egymással. Ha Jakov lopva félretolta a vaslapot, és kinézett a kukkantón, látta, amint Zsitnyak ott ül

a falnál egy nagy széken, botot farag a bicskájával, valami képes újságot nézeget, vagy bóbiskol.

Széles vállú ember volt, az orrluka szőrös, tömzsi ujjai feketék, mintha valamikor kátránnyal vagy

korommal dolgozott volna, és soha többé nem tudná lemosni. Ha bejött a cellába, izzadság és

káposzta szagát hozta. Himlőhelyes arca volt, és türelmetlen természete. Mogorván,

kiszámíthatatlanul viselkedett, és néha megütötte a mesterembert.

Kogin, az éjszakás őr, magas ember volt, az arca szikár, a szeme vizenyős, gondterhelt. Mély

hangja mintha a földből jött volna. Még a suttogása is mély volt, öblös. Sokszor úgy járkált a

folyosón fel s alá, mintha ő volna a rab; Jakov hallotta a cementpadlón ide-oda koppanó csizmáját.

Éjszakánként Kogin benézett a kukkantón, és hallgatta a mesterember asztmás lélegzését, vagy

ahogy motyog és kiáltozik álmában. Jakov tudta, hogy ott van, mert ha a lidérces álom vagy a

tulajdon kiáltozása felriasztotta, látta a folyosó gyönge fényét a kerek nyílásban, és látta, ahogy a

fedőlap lassan visszacsúszik a helyére. Néha arra ébredt, hogy Kogin kézilámpával világít be a

kukkantón. Máskor az őr nehéz lélegzését hallotta a cellaajtóban.

Kettőjük közül Zsitnyak volt a beszédesebb, bár ő sem beszélt valami sokat. Kogin eleinte nem

állt szóba a mesteremberrel, de egyszer, miután ivott egy kicsit, panaszkodni kezdett, hogy a fiából

nem lesz semmi. – Nem tart ki semmilyen munkában – mondta mély hangján az őr. – Mikor lesz

rendes állása? Harminc évet vártam, hogy ember legyen belőle, és még mindig várok. "Türelem –

mondogatom magamban –, majd megváltozik. Ember lesz belőle" – de hát nem és nem. Még tőlem

is lop, pedig az apja vagyok. Az asszony azt mondja, én vagyok a hibás, hogy nem vertem eleget,

amikor kicsi volt, és csibészkedett, de hát nem olyan a természetem. Tudom én, mi az, eleget

kaptam én is az apámtól, most már szerencsére ott rohad a sírjában. Aztán a lányommal is baj van,

de ezt inkább hagyjuk. A fiú egyszer még itt végzi a börtönben, mint te, és meg is érdemli. Ennyit

ér az apai szeretet.

Októberben Jakov kérte az őröket, hogy gyújtsanak be a cella téglakályhájában, de az

igazgatóhelyettes eleinte nem engedte meg, mert takarékoskodott a fával. Aztán egy novemberi

napon Zsitnyak kinyitotta az ajtót, és két rövidre nyírt hajú rab, oldalpillantásokat vetve Jakovra,

behozott valami kevés tűzifát kötegekben. Biztos az egyik őr jelentette az igazgatónak, hogy náthás

és asztmás, a börtönigazgató pedig úgy érezhette, kötelessége gondoskodni róla, hogy a rab életben

maradjon. Jakov nem tartotta gonosznak. Legfeljebb a fegyelem megszállottjának, rossz esetben

ostobának. Az igazgatóhelyettes másmilyen volt. A mesterember megborzongott, ha látta hideg

szemét, keskeny arcát, négyujjú kezét. Amikor ránézett valamire, mintha leharapott volna belőle

egy keveset. Kis szája kemény volt, állandó éhséget leplezett. A csizmája bűzlött: talán

kutyapiszokkal vagy mivel fényesítette. Az őrök revolvert viseltek a pisztolytáskájukban, de az

igazgatóhelyettesnek két nagy pisztolya volt a derekán. Sokáig tartott, amíg engedélyezte, hogy

Jakov tűzifát kapjon. A mesterember tőle viszolygott és félt a legjobban az egész börtönben.

A magas, egyenes, sárga téglakályha tetején szivárgott a füst egy repedésen át, de Jakov jobban

meg tudott barátkozni a füsttel, mint a hideggel. Kérte, hogy kora reggel gyújtsanak be, akkor

legalább a falról leolvadt a fagy, bár a padlón egy kis tócsa keletkezett, amikor a cella már

melegebb volt; estefelé is jólesett egy kis fűtés, a vacsorához. Ha túl hideg volt a cella, nem érezte a

levesben úszó káposztafoszlányok ízét. Ha meleg volt a cella, minden morzsát kiélvezett. Délelőtt

hagyta kialudni a kályhát, hogy maradjon a fából. Azután a tíz ujjával kikaparta a hideg hamut a

rostély alól, betett egy kis gyújtóst és egy-két hasábot; vacsora előtt Zsitnyak bejött, és

meggyújtotta. Úgy látszott, nem bánja, hogy ilyesmivel kell foglalkoznia, bár néha káromkodott

közben. Jakovnak még mindig nem nyírták le a haját, csak egyszer vágott le belőle valamennyit a

borbély; borotválkozni nem hagyták, és a szakálla hosszúra nőtt.

– Azért, hogy igazán úgy nézzél ki, mint egy zsidó – mondta Zsitnyak a kukkantón át. – Hallom,

zsidó kaftánt is kapsz majd az igazgatótól, meg kerek rabbikalapot, és pajeszt fognak sodorni a

hajadból, hogy egészen kóser legyél, így mondta az igazgatóhelyettes.

A folyosó többi magánzárkájában levő raboknak más rabok hozták a sovány kosztot, de a

zsidóval nem volt szabad érintkezniük. Jakov ételét Zsitnyaknak vagy Koginnak adták át, és a

fegyőrök aztán továbbadták a mesterembernek. Zsitnyak dühös is volt emiatt, és amikor bevitte

Jakov árpakásáját vagy a káposztalevest meg a kenyeret, néha azt mondta: – Itt van ni, egy csajka

keresztény vér, váljék egészségedre, cimbora. – A szolgálatos őr, néha egy másik őr kíséretében, aki

a puskáját tartva állt a folyosón, de többnyire egyedül, csak úgy léphetett a cellába, ha előbb

kinyitotta a háromkarikás reteszeket, mind a hatot, melyeket aznap szereltek fel, amikor Jakov

odakerült. A mesterembernek naponta négyszer-ötször kellett hallania, amint a hat retesz egymás

után félrekattan, s ettől felborzolódtak az idegei.

A késő ősz folyamán Jakov nem látta a börtönigazgatót; egyszer aztán megjelent a cellában,

"hivatalos ügyben".

– Találtak egy ujjlenyomatot Zsenyuska övének a csatján, úgyhogy magáról is ujjlenyomatot

veszünk.

Vele volt egy detektív is, festékespárnával és papirossal, és felvette Jakov ujjlenyomatát.

Egy hét múlva a börtönigazgató egy nagy ollóval lépett a cellába.

– Hajszálakat találtak a fiú holttestén, össze akarjuk hasonlítani a magáéval.

Jakov kényszeredetten beleegyezett, hogy levágják a haját.

– Maga vágja le – mondta Grizickoj igazgató. – Vágjon le hat-nyolc szálat, és tegye bele ebbe a

borítékba. – Átadta Jakovnak az ollót és a borítékot.

A mesterember lenyisszantott néhány hajszálat. – Hátha veszik ezeket a hajszálakat, ráteszik a

fiú holttestére, és azt mondják, hogy ott találták?

– Gyanakvó egy alak – mondta a börtönigazgató. – Ilyen az egész fajtája.

– Bocsánatot kérek, de miért kell egy börtönigazgatónak bizonyítékokat gyűjtenie? Talán ő is

rendőr?

– Ahhoz magának semmi köze, hallja? – mondta a börtönigazgató. – Ha olyan ártatlan, lássuk a

bizonyítékot.

A hajszálakkal együtt egy tetű is beleesett a borítékba, de Jakov hagyta.

Egy reggel a börtönigazgató írótollal, tintásüveggel és néhány ív papírral lépett be a cellába:

írásmintákat akart venni Jakovtól. Ráparancsolt, hogy írja le oroszul: "Nevem Jakov Sepszovics

Bok. Elismerem, hogy zsidó vagyok."

Később a börtönigazgató visszajött, és ráparancsolt, hogy írja le ugyanazt a padlón fekve. Aztán

Zsitnyakot hívatta: fogja meg a rab lábát, amíg a fején állva írja le a nevét.

– Mire való ez? – kérdezte Jakov.

– Hogy lássuk, a különféle helyzetekben megváltozik-e az írása. Szükség van minden

elképzelhető mintára.

S amióta csak a cellában volt, naponta kétszer testi motozásnak vetették alá a mesterembert; ezt

úgy hívták, hogy "ellenőrzés". Az ajtón félrekattantak a reteszek, bejött Zsitnyak meg az

igazgatóhelyettes, a büdös csizmájában, és rászólt, hogy vetkőzzék le. Le kellett vetnie a ruháját – a

felsőkabátot, a rabzubbonyt, a gomb nélküli inget, amely sohasem volt kimosva, bár kérte, hogy

kimoshassa; aztán leengedte a nadrágját és hosszú alsónadrágját. Az elnyűtt trikót magán tarthatta,

talán azért, hogy halálra ne fagyjon. A rongyos harisnyáját is le kellett vetnie, meg a facipőt, amit

azóta viselt, hogy az orvos felvágta a lábán a keléseket; aztán szét kellett feszítenie a lábujjait, hogy

Zsitnyak megnézhesse, mi van közöttük.

– Miért csinálják ezt? – kérdezte Jakov az első motozásnál.

– Pofa be – mondta Zsitnyak.

– Hogy nincs-e valami fegyver eldugva a seggében vagy a ruhájában – mondta az

igazgatóhelyettes. – Felelősséggel tartozunk magáért.

– Miféle fegyvert rejtegethetnék? Mindent elvettek tőlem.

– Ravasz fickó maga, de volt már dolgunk ilyenekkel. Hátha reszelőket, szögeket, tűket,

gyufaszálakat vagy ilyesmit rejteget; talán még méregpirulákat is, amit a zsidóktól kapott, hogy

öngyilkos lehessen.

– Nincs nálam semmi efféle.

– Nyissa ki a seggét – mondta az igazgatóhelyettes. Jakovnak először fel kellett emelnie a karját,

és szét kellett terpesztenie a lábát. Az igazgatóhelyettes a négy ujjával megnyomkodta a hónalját és

a heréi tájékát. Aztán rászólt, hogy nyissa ki a száját, és húzza fel a nyelvét; ujjaival szétfeszítette az

arcát, Zsitnyak pedig belenézett a szájába. Végül le kellett hajolnia, az ülepét szétfeszítve.

– Jobban is kitörülhetnéd a segged – mondta Zsitnyak.

– Ha volna mivel.

Miután átvizsgálták a ruhadarabjait, felöltözhetett. Ennél rosszabb dologban nem lehetett volna

része, ebben viszont része volt naponta kétszer.

3

Mélységes bánatba süllyedt, örökre ittmaradok. Sohasem jön meg a vádirat. A véres térdemen

állva könyöröghetek, akkor sem fogják kiadni. Sohasem állítanak bíróság elé.

Decemberben, reggel, mind a négy falon kiütközött a fagy. Egyszer úgy ébredt, hogy a keze a

falhoz volt ragadva. Élettelen, jeges levegő vette körül. Jakov egész nap járkált, hogy meg ne

fagyjon. Az asztmája is súlyosbodott. Éjszaka felsőkabátban feküdt a szalmazsákon, magára húzta a

takarót, zihálva, harákolva, fuldokolva kapkodott levegőért. Valaki figyelte a kukkantón át, aztán

visszatolta a fedőlapot, és elment. Egy reggel Zsitnyak bejött, segített felrakni egy új adag tűzifát a

külső fal mellett, csaknem mellmagasságig. Este pedig néhány húsfoszlány is úszott a

káposztalevesben, kerek zsírcsöppekkel keveredve.

– Mi történt? – kérdezte a mesterember.

Az őr vállat vont. – A fejesek nem akarják, hogy itt haljál meg a nyakukon. Hullát ugye nem

lehet bíróság elé állítani. – Kacsintott, nevetett egy kicsit.

Ez talán azt jelenti, hogy meglesz a vádirat, gondolta izgatottan Jakov. Nem akarják, hogy úgy

álljak a bíróság elé, mint egy csontváz.

A koszt nemcsak megjavult: bőségesebb is lett. Reggelente öt dekával több kenyeret kapott, a

kása pedig sűrűbb volt, árpaszemek úszkáltak a vízízű meleg tejben. A teához egy fél kockacukrot

adtak, ami elvett egy kicsit a korhadó ízből. A mesterember lassan forgatta szájában az ételt,

kiélvezte az utolsó cseppig. Már nem zavarta, ha svábbogarat talált a csajkában. Kihalászta, és

tovább evett, végül még ki is nyalta a csajkát. Az ételt Zsitnyak hozta be a cellába, aztán mindjárt

kiment. De a kukkantón át néha figyelte Jakovot, amint eszik, bár a rab többnyire a zsámolyon ülve

evett, háttal a vasajtónak.

– Hogy ízlik a leves? – kérdezte Zsitnyak a nyíláson át.

– Nagyon.

– Jó étvágyat. – Mire Jakov befejezte, az őr már eltűnt.

Noha több volt az ennivaló, a mesterember még többre éhezett. Evés után egy pillanattal már

éhes volt megint. Látomásai voltak: Zsitnyak egyszer csak beállít egy hatalmas tányér ízletes

tyúklevessel, nagy darab sárga tészták úsznak benne, egy halom húsos kreplachhal és egy félcipónyi

hallahhal, csak úgy tépte a foszlós, édes kalácsot, amely elolvadt a nyelvén. Rizsfelfújtról

álmodozott, mazsolával és fahéjjal, Rajszl csodálatosat tudott készíteni; aztán jött a többi étel,

mindegy, hogy micsoda, csak tejföl legyen hozzá: blini, sajtos kreplach, főtt krumpli, retek,

mogyoróhagyma, friss, ropogós uborka. Meg azok az óriási, leves paradicsomok, amiket egyszer

Viszkoverék konyháján látott. Kiszívta egy érett paradicsom belsejét, lecsurgott a száján, aztán csak

úgy tudott elaludni, ha megevett rá egy darab fehér kenyeret, vastagon meghintve sóval. Az efféle

képzelődések után alig bírta kivárni, hogy az őr megjöjjön a reggelivel; de ha végül megjött,

uralkodott magán, nagyon lassan evett. Előbb szétcsócsálta a kenyeret, amíg az anyagszerű

keménység és a gabonaíz el nem tűnt belőle, aztán apránként lenyelte. Az adag egy részét többnyire

eltette éjszakára, az ágyba, hogy ott legyen, ha ennivalóra gondol, és rátör a farkaséhség. A kenyér

után a kása következett, elszopogatott minden egyes árpaszemet, amíg szét nem olvadt a szájában.

Éjszaka eldajkált a nyelvén minden kanálnyi levest, minden darabka puha káposztát és

húsfoszlányt, nagyon apró kortyonként és falatonként nyelte le, végül pedig kikaparta a csajkát a

megfeketedett kanállal. Hálás volt a valamivel nagyobb adagokért, s jóllehet az ízlelhetőbb,

bőségesebb koszt sohasem tudta teljesen megszüntetni az éhségét, valamivel kevésbé volt éhes,

mint azelőtt.

De egy hét múlva megszűnt az éhsége. Egy reggel émelyegve ébredt, és egész nap várta, hogy

elmúljon, de csak rosszabbul lett. A rossz érzés ott bujkált a szájában, a szemében, a beleiben. Nem

olyan, mint az asztma, gondolta, hát akkor mi bajom? Viszketett a hónalja és az ágyéka, kilelte a

hideg, a lába olyan lett, mint a jég. Hasmenése is volt.

– Hát ez meg micsoda? – kérdezte Zsitnyak, amikor reggel bejött a cellába. – Nem etted meg a

tegnap esti levest.

– Beteg vagyok – mondta a mesterember, nagykabátjában fekve a szalmazsákon.

– No – mondta az őr, miután megvizsgálta a rab arcát –, tán beléd esett a tífusz.

– Nem mehetnék betegszobára?

– Azt nem, abból már kivetted a részed, de meglátom, majd szólok az igazgatónak, ha

találkozom vele. Addig edd csak meg ezt az árpakását. Meleg tejjel van főzve, az jót tesz, ha beteg

vagy.

– Nem mehetnék ki az udvarra, egy kis levegőt szívni? Nagyon büdös a cella, és már régóta nem

mozoghattam. Odakint talán jobban lennék.

– Azért büdös a cella, mert benne vagy. Az udvarra pedig nem mehetsz ki, mert a

magánzárkásoknak tiltja a szabályzat.

– Meddig leszek magánzárkában?

– Pofa be: elég a kérdezősködésből. Majd a fejesek megmondják.

Jakov megette a kását, aztán kihányta. Erősen izzadt, a szalmazsák csurom víz lett. Este egy

orvos jött a cellába, gyér szakállú fiatalember, barna puhakalapban. Megmérte a rab lázát,

megvizsgálta a testét, megnézte a pulzusát.

– Nincs láza – mondta. – Ártalmatlan gyomorrontás. Kiütései is vannak. Igya meg a teáját, és

egy-két napig ne fogyasszon szilárd ételt, aztán visszatérhet a rendes kosztra.

Sietve távozott.

Kétnapi böjtölés után a mesterember jobban érezte magát, és újra megette a kásáját meg a

káposztalevest, de a fekete kenyeret nem. Nem volt ereje megrágni. Ha a fejéhez nyúlt, az ujjain

maradt a haja. Elbágyadt, elcsüggedt. Zsitnyak a kukkantón át figyelte, oldalvást. A hasmenés

nemhogy elmúlt volna, többször elővette, és utána Jakov felzaklatva, lihegve nyúlt el a

szalmazsákon. Bár nagyon fáradt volt, egész nap égette a kályhában a tüzet, és Zsitnyak nem szólt

rá semmit. Jakov változatlanul borzongott, semmi sem tudta felmelegíteni. Valami jó is volt az

egészben: elmaradt a motozás.

Újra kérte, hogy küldjék betegszobára, de az igazgatóhelyettes, amikor bejött, azt mondta: –

Egye meg a kosztját, elég volt a szimulálásból. Attól beteg, hogy koplal.

Jakov magába erőltette az ételt, és egy-két kanállal még jól is esett. Azután hányt. Többször is

hányt, bár semmi sem maradt a gyomrában. Éjszaka szörnyű álmai voltak, tömegmészárlásokat

látott, utána nem bírt elaludni, nyöszörgött. Ha mégis elszunnyadt, kozákok jöttek, és mindenkit

lekaszaboltak. Jakov az erdőbe menekült, ott lőtték agyon. A viskójában bújt meg egy asztal alatt,

kirángatták, és lefejezték. A kerékvágásokkal barázdált úton futott, elvesztette a fél karját, a fél

szemét, véres nemi szervét; Rajszl a homokos padlón feküdt, tömegesen megerőszakolták, felvágták

a hasát, meddő méhe kiomlott. Smuél megtöretett és összeszabdalt hullája az ablakban lógott. Jakov

hányingerrel ébredt, félt elaludni, de ha ébren volt, a sűrű, bűzös rosszullét jobban nyomasztotta,

mint a lidérces álom. Sokszor hívta a halált.

Egy éjszaka azt álmodta, hogy Bibikov ott lóg a feje fölött, és amikor felébredt, valami nehéz íz

volt a szájában, mintha a nyelve rézzé változott volna.

Rémülten felült. – Méreg! Istenem, megmérgeznek!

Sírt egy darabig.

Reggel nem akart hozzányúlni az ételhez, amit Zsitnyak behozott, sem pedig a teához.

– Egyél – szólt rá az őr –, különben beteg maradsz.

– Miért nem lőnek agyon? – mondta elkeseredve Jakov. – Mindenkinek könnyebb lenne, mint ez

a nyavalyás méreg.

Zsitnyak elsápadt, és kisietett a cellából.

Az igazgatóhelyettessel jött vissza.

– Ki hallott még ilyet, hogy ennyi bajom legyen egy rohadt zsidóval? – mondta az

igazgatóhelyettes.

– Meg akarnak mérgezni – mondta Jakov rekedten. Nincs igazi bizonyítékuk ellenem, hát

megmérgezik az ételemet, hogy elpusztuljak.

– Hazugság – mondta az igazgatóhelyettes –, elment az esze.

– Nem eszem meg, amit adnak – kiáltotta Jakov. – Böjtölni fogok.

– Böjtölhet, amíg ki nem szárad, abba is beledöglik.

– Akkor maguk lesznek a gyilkosaim.

– Oda nézz, ki vádol másokat gyilkossággal – mondta az igazgatóhelyettes –: aki lecsapolta egy

tizenkét éves keresztény fiú vérét.

– Hülye – mondta Zsitnyaknak, amikor kimentek a cellából.

Nem sokkal utána nagy sebbel-lobbal bejött a börtönigazgató. – Most meg mi a panasza, Bok? A

börtönszabályzat tiltja, hogy visszautasítsa az ételt. Figyelmeztetem, hogy még egy ilyen

fegyelemsértés, és szigorúan megbüntetjük.

– Meg akarnak mérgezni – ordította Jakov.

– Nem tudom, miféle méregről beszél – mondta szigorúan a börtönigazgató. – Csak azért találta

ki ezt a mesét, hogy csúfot űzzön belőlünk. Az orvos jelentette, hogy a gyomrára ment a nátha.

– Méreg. Érzem a belsőmben. Beteg a testem, össze van zsugorodva, hull a hajam. Meg akarnak

ölni.

– Menjen a fenébe – mondta a kancsal börtönigazgató, és kiment a cellából.

Egy fél óra múlva visszajött. – Nem én vagyok felelős érte – mondta. – Ilyen parancsot én nem

adtam soha. Ha csakugyan mérgezésről van szó, a maga zsidó cimborái tették, a híres kútmérgezők.

Azt hiszi, elfelejtettem, amikor éppen itt, ebben a börtönben meg akarta vesztegetni Gronfeint, hogy

mérgezze meg vagy ölje meg Marfa Golovát, hogy ne vallhasson maga ellen a bíróság előtt? Most a

zsidó testvérei magát akarják megmérgezni, mert attól félnek, még bevallja a bűnét, és belerángatja

az egész nemzetüket. Épp most jöttünk rá, hogy az egyik konyhai szolga titkos zsidó, és át is adtuk

a rendőrségnek, ő tett mérget az ételébe.

– Nem hiszem el – mondta Jakov.

– Miért akarnánk a halálát? Azt akarjuk, ítéljék el szigorúan, életfogytiglani kényszermunkára,

hadd lássa mindenki, hogy mit kap a zsidó aljasság.

– Nem eszem meg, amit adnak. Agyonlőhetnek, akkor sem eszem meg.

– Ha enni akar, megeszi, amit kap. Ha nem, akkor éhezik.

Jakov öt napon át éhezett. A mérgezés kínjait felváltották az éhezés kínjai. Feküdt a

szalmazsákon, egy-egy pillanatra elaludt, felriadt. Zsitnyak korbáccsal fenyegette, de hiába. A

hatodik napon megint bejött a börtönigazgató, kancsal szeme nedvezett, az arca vörös volt, –

Parancsolom, hogy egyék.

– Csak a közös kondérból – mondta gyengén Jakov. – Amit a többi rab megeszik, én is

megeszem. Engedjenek a konyhára, hogy kivegyem a kásámat meg a levesemet a közös kondérból.

– Tilos – mondta a börtönigazgató. – Nem szabad elhagynia a celláját. Szigorúan el van

különítve. A többi rabnak látnia sem szabad. Benne van a szabályzatban.

– Elfordulhatnak, amíg kiveszem az adagomat.

– Nem – mondta a börtönigazgató. De miután Jakov még egy napot böjtölt, beleegyezett. A

mesterember naponta kétszer átment a nyugati szárnyba, a börtönkonyhára, mögötte Zsitnyak,

kivont pisztollyal. Jakov reggel felvette a kenyéradagját, és megtöltötte a csajkáját a közös

kondérból, mialatt a konyhán dolgozó rabok néhány pillanatig a fal felé fordultak. A csajkát nem

töltötte egészen tele, mert akkor Zsitnyak visszalöttyentett belőle.

A teljes koplalásból megint fél koplalás lett.

4

Könyörgött, hogy csinálhasson valamit. A keze megfájdult a semmittevéstől, de nem kapott

semmit. Felajánlotta, hogy bútorokat javít, asztalt, széket csinál, bármi egyebet, amire szükségük

van, csak néhány deszkát kért, meg a szerszámos zsákját. Rettenetesen hiányzott a fűrésze, a

madzagos nyelével, a kis német gyalu, a kalapács és a vinkli. Még mindig érezte az ujjaiban minden

egyes szerszámát, és emlékezett a működésükre. Az éles fűrész tíz másodperc alatt át tudott vágni

egy tizenöt centiméteres deszkát. Szerette a faforgács tapintását és illatát. Gondolatban olykor

hallotta a fűrész kéthangú zümmögését és a kalapács megfontolt koppanását. Eszébe jutott, mi

mindent csinált a szerszámaival, és gondolatban néha újra megcsinálta. Ha szerszámai volnának –

ha nem a sajátja, hát akármilyen másik – és hozzá néhány fadarab, kereshetne egy-két kopejkát,

alsóneműre, egy gyapjúujjasra, meleg harisnyára – másra is, ami kéne. Titokban azt remélte, ha

pénze volna, talán sikerülne valakivel kicsempésztetnie egy levelet; ha nem levelet, legalább egy

üzenetet Aron Latkénak. De nem kapott se szerszámot, se fát, és szüntelenül ropogtatnia kellett az

ujjait, hogy valamit csináljon a kezével.

Kérte, hogy adjanak egy újságot, valamiféle könyvet, akármit, csak olvashasson, unaloműzőnek.

Zsitnyak közölte az igazgatóhelyettes válaszát: az olyan rabnak, aki megszegte a szabályzatot, tilos

olvasnia. Tilos a papír és a ceruza is. – Ha nem írtad volna meg azokat a tiltott leveleket, most nem

volnál magánzárkában. – Hát hol volnék? – kérdezte Jakov. – Jobb dolgod volna. Ott maradtál

volna a közös cellában. – Nem tudja, mikorra várják a vádiratomat? – Nem, és más se tudja, hiába

kérdezősködöl. – Egyszer Jakov azt kérdezte: – Miért akart megmérgezni, Zsitnyak? Mit vétettem

én magának? – Nekem senki se mondta, hogy méreg van az ételben – felelte zavartan az őr. – Csak

azt mondták, adjam be. – Aztán hozzátette: – Nem az én hibám volt. Senki se akart kikészíteni. Az

igazgatóhelyettes úgy gondolta, hamarább vallomásra lehet bírni, ha megbetegszel. Az igazgató le

is hordta érte. – Másnap reggel Zsitnyak egy nyírfavessző seprűt hozott a rabnak a cellába. – Ha

meg akarod tartani, mostantól fogva ne járasd a szádat. Az igazgatóhelyettes azt mondja, elege van

belőle, hogy annyit diskurálsz velem. Ne is hallgassak oda, azt mondja.

A seprű egy botból állt, vékony nyírfavesszők voltak madzaggal rákötözve. Jakov minden reggel

felsöpörte vele a cellát, eleinte nem dolgozott túl buzgón, mert még gyönge volt a betegsége után;

de kellett egy kis testmozgás, hogy egészen el ne sorvadjon. Megint kérte, hogy néha engedjék ki az

udvarra, de – mint ahogy számított is rá – a kérését nem teljesítették. Mindennap alaposan

felsöpörte a kőpadlót, a nedves részeket is, a szárazakat is. Kisöpörte a cella sarkait, felszedte a

szalmazsákot, felsöpört alatta. Kisöpörte a kőkockák hézagait, s egyszer talált egy százlábút. Látta,

ahogy kifut az ajtó alatt, belegondolt egy pillanatra, és megfájdult a feje. A seprűnyéllel kiverte a

szalmazsákot, a huzata már elrongyolódott, mindkét oldalon felhasadt, látszott a színtelen szalma

abbahagyta a porolást, nehogy szétessen. Ha mégis verte, bűz szállott fel belőle. Inkább a kezével

próbálta kiegyengetni minden reggel, úgy mégis frissebbnek hatott.

Amennyire bírta, igyekezett úgy beosztani a teendőit, hogy megtörje az idő egyhangú múlását.

Amikor hajnali ötkor a folyosón megszólalt a csengő, felkelt a hideg sötétben, két kézzel gyorsan

kikaparta a hamut a kályhából, érezte a felszálló por szagát, majd a kis hamukupacot egy dobozba

söpörte, amit erre a célra kapott. Aztán megrakta a kályhát gyújtóssal, száraz ágakkal, néhány

nagyobb fadarabbal, és várta, hogy Zsitnyak vagy néha Kogin bejöjjön, és meggyújtsa. Azelőtt az

őr olyankor gyújtott be, mikor a rab reggelijét hozta, most pedig, hogy Jakov maga ment érte a

konyhába, a mesterember visszatérése után végezte el a begyújtást. Jakov naponta kétszer mehetett

a konyhára, nem akart lemondani erről a kiváltságról, hogy néhány percre elhagyhatja a cellát,

hiába hozta szóba a börtönigazgató, személyesen garantálva, hogy a koszt "tökéletesen egészséges"

lesz, ha megint a rabok hozzák fel a konyháról, s azután átadják az őröknek.

– Nem kell félnie tőlünk, Bok – mondta. – Biztosíthatom, hogy az ügyész úr, akárcsak mindenki

más, szeretné, ha mielőbb a bírái elé állna. Senki sem akarja megölni. Más terveink vannak.

– Mikor lesz a tárgyalás?

– Azt nem tudom – mondta Grizickoj igazgató. – Egyelőre még a bizonyítékokat gyűjtjük. Időbe

telik.

– Akkor, ha nem haragszik, továbbra is lejárnék a konyhára.

Amíg csak lehet, gondolta. Megfizettem ezért a kiváltságért. Biztosan azért tűrik a konyhai

sétákat, gondolta, mert tudják, hogy tudja, hogy meg akarták mérgezni.

Ezután a személyi motozások számát napi háromra emelték. Utána Jakovnak minden

alkalommal őrülten vert a szíve, megsűrűsödött benne a gyűlölet, eltartott egy ideig, amíg le tudott

csillapodni. Néha motozás után, hogy megszabaduljon undorító utóízétől, másodszor és harmadszor

is felsöpörte a cellát. Vagy kiszedte a kályhából a hamut, és mindent előkészített a begyújtásra,

jóval azelőtt, hogy Zsitnyak érte jött volna: menjenek a konyhára az esti adagért. A kályha füstölt,

de Jakov azért mellette étkezett, s miután az utolsó csepp teát is kiitta, a kályhába dobott még

egy-két botocskát, aztán sóhajtva lefeküdt a szalmazsákra, abban a reményben, hogy sikerül

elaludnia, mielőtt a kályha kihűl, és a cellában fagyos lesz a levegő. Reggelente néha jég volt az

ivóvizében: fel kellett olvasztania.

A vizelés is egyik fajtája volt az időtöltésnek. Gyakran vizeit, hallgatta a bádogedény hangját,

ahogy emelkedett a tartalma. Néha visszatartotta a vizeletét, amíg olyan erővel, olyan forrón tört ki,

hogy belefájdult a foga. Az is egy pillanatnyi változatosság volt, amikor kiürítették az edényt. Aztán

másodnaponként az egyik őr megtöltötte a vizeskorsót, amelyből ivott és mosakodott. Törülközője

nem volt, a rongyos kabátjába törülte a kezét, vagy a kályha mellett dörzsölgette, amíg meg nem

száradt. Még Fetyukovtól kapott egy törött fésűt, azzal fésülte a haját és a szakállát. Eddig kétszer

volt szabad a fürdőházba mennie, egy őr kíséretében, amikor a többi rabbal nem találkozhatott, és

megengedték, hogy meztelen testét langyos vízzel lemossa egy facsöbörből. Riadtan látta, mennyire

lefogyott. A hajához nem akartak hozzányúlni, de amikor egyszer nagyon eltetvesedett, a börtön

borbélya meglocsolta petróleummal, és megengedte, hogy egy sűrű fogú fésűvel kifésülje a döglött

tetveket. A szakállát sem nyírták le, de az ellen nem volt kifogásuk, hogy fésüli. Néha, mikor a

hosszú körmére panaszkodott, Zsitnyak levágta. Ollót nem adott a mesterember kezébe. Aztán az őr

összegyűjtötte a levágott körömdarabokat egy viaszosvászon zacskóba.

– Ez mire való? – kérdezte Jakov.

– Kell valami elemzéshez – felelte az őr.

Egy reggel valami újdonság jelent meg Jakov cellájában. Egy ócska imakendőt és egy

imaszíjkészletet raktak be, mialatt a konyhán volt az ennivalójáért. Szemügyre vette az imaszíjakat,

aztán félretette őket, de az imakendőt felvette a nagykabátja alá, hogy melegebb legyen. Most

vastagabb rabruhája volt, mint az elején, bár nagyon elnyűtték már az elődei, és kis híján szétment.

Sapkát is kapott, fülvédővel: nem illett a fejére, de viselte, leengedve a fülvédőt. A nagykabát

varrása néhol felfeslett. Zsitnyak adott egy tűt meg egy kis cérnát, hogy varr ja meg; aztán egy

pofont is adott, mikor Jakov később jelentette, hogy a tű elveszett. Pedig nem vesztette el: a

kályhába dugta. De a varrás újra felfeslett a kabáton, és most már nem volt cérnája. A facipőjét

elvették, háncsból készült, fűzőtlen sarut viselt; övet nem kapott. Ha Jakov feltette az imakendőt,

Zsitnyak a kukkantón át fürkészte, sokszor benézett váratlanul, hogy hátha sikerül rajtakapnia,

amint imádkozik. De egyszer sem sikerült.

Hosszú órákon át járkált a cellában. Megtette az utat Szibériáig és vissza. Naponta

hatszor-nyolcszor is elolvasta a börtönszabályzatot. Néha leült a bicegő asztalhoz. Az ennivalóját

elfogyaszthatta az asztalnál, de mást nem tudott kitalálni, hogy mit csináljon rajta. Ha volna egy kis

papirosa meg egy ceruzája, írhatna valamit. Ha kése volna, elfarigcsálhatna egy darab tűzifán, de ki

adna neki kést? Sűrű időközönként rálehelt a kezére. Félt, hogy megőrül a semmittevésben. Ha

legalább volna egy könyve, amit olvashatna. Visszagondolt rá, hogyan tanult és írogatott a

téglagyári szobájában, az istálló fölött, a maga készítette asztalnál. Egyszer, miután Zsitnyak

visszahúzódott a kukkantótól, Jakov gyorsan odatornyozta a maradék tűzifát a falhoz, és felhágott

rá, hogy talán sikerül az ablakon át kilátnia a börtönudvarra. Talán a rabok éppen most végzik a

sétájukat. Van-e még köztük ismerőse, vagy kiszabadultak azóta? De a keze nem érte el az ablak

rácsait, és a külvilágból csak egy darab ólomszürke eget látott.

5

Kapott néhány darab újságpapírt, hogy kitörülje magát: Zsitnyak megtiltotta, hogy beleolvasson,

de Jakovnak néha sikerült kijátszania ezt a tilalmat.

– Azért, mert az állam ellensége vagy – mondta az őr a kukkantón át. – Az ilyeneknek semmit

sem szabad olvasni.

A végtelen, üres napok múlása közben, hogy valamelyest kiverje a fejéből a nyomorúságát, a

mesterember megpróbálta felidézni, amit egykor olvasott. Eszébe jutottak Spinoza életének egyes

eseményei: hogy a zsidók kiátkozták a zsinagógából; hogy egy gyilkos meg akarta ölni az utcán, az

eszméiért; hogy egy parányi szobában élt és halt, a tanulmányaival foglalkozva, írogatva, lencséket

köszörülve a megélhetéséért, amíg a tüdeje is meg nem üvegesedett. Fiatalon halt meg,

szegénységben, üldözötten, mégis olyan szabadon, mint kevés ember. Szabad volt a gondolataiban,

a Szükségszerűség megértésében, filozófiájának felépítésében. A mesterember gondolataiból nem

kerekedett ki semmiféle szabadság; az ő szabadsága nem létezett. Rab volt, cellába zárva, rab még

az emlékeiben is, mert amit addig élt át az életében, melyet néha talán szabadnak érzett, most úgy

rémlett, mintha kérlelhetetlenül ide vezette volna a börtönbe. A Szükségszerűség felszabadította

Spinozát, és börtönbe vetette Jakovot. Spinozát a világmindenségbe emelték a gondolatai, de Jakov

szegényes gondolatai egy cellában raboskodtak.

Hogy akarom én őhozzá hasonlítani magam?

Megpróbált visszaemlékezni a biológiai ismereteire, és azon is eltöprengett, ami a

történelemtudásából megmaradt. Azt mondják, Isten felbukkant a történelemben, aztán a maga

céljainak a szolgálatába állította, de ha ez igaz, akkor nem volt benne szánalom az emberek iránt.

Isten az irgalmasságról kiáltozott, és verte a mellét, de irgalmasság nem volt, mert szánalom se volt.

Szánalom a villámlásban? Aki nem ember, nem is szánakozhat semmin; a szánalom meglepetés volt

Istennek. Nem ő találta ki. Aztán Jakovnak eszébe jutottak Perec elbeszélései, Sólem Alejhem

néhány írása, amit az újságokban olvasott, Csehov egy-két rövid története: ezeket oroszul olvasta.

Felidézte a Szentírást, különösen a zsoltárok töredékeit, régi pergamenre voltak írva, héberül. A

zsoltárokat szinte szagolta is, nemcsak hallotta. A zsinagógában minden héten énekelték őket, Isten

dicsőítésére, hogy óvják meg a stettlt a bajtól, de nem óvták meg soha. Jakov is sokszor énekelte a

zsoltárokat, vagy hallotta, amint a többiek éneklik, és most az emlékezet a felszínre hozott egyes

verseket, egész szakaszokat, amelyekről maga sem hitte volna, hogy el vannak raktározva az

agyában. Egészében nem tudott visszaemlékezni egyetlen zsoltárra sem, de a töredékekből

összeállított egyet, és hangosan szavalta a cellában, hogy el ne felejtse, és mindig meglegyen, ha

szüksége van rá. Reggelente héberül mondta, a sötétben pedig, ahogy a szalmazsákján feküdt,

megpróbálta lefordítani oroszra. Tudta, hogy amikor éjszakánként hangosan szaval, Kogin

figyelmesen hallgatja.

Ímé, hamisságot gondol,

háborúságra igyekszik, és hiábavalóságot cselekszik.

Vermet ásott, és mélyen ásta azt;

de ő maga esett a verembe, melyet ásott.

Elfáradtam fohászkodásaimban,

megmostam minden éjjel az én ágyamat,

és könnyhullatásaimmal megöntöztem nyoszolyámat.

Mert megemésztetnek, mint a füst, az én napjaim,

és az én csontjaim, mint az üszög, megégtek.

Az én szívem, minekutána megveretett, megszáradott, mint a fű,

annyira, hogy elfelejtkezzem ételemről is.

Felkelnek nála a hatalmai tanúk,

és amelyeket nem tudtam, azokat kérdezték éntőlem.

Minden ellenségim egyetemben ellenem susognak,

és ellenem gonoszt gondolnak, mondván:

Mikor hal meg,

és vész el az ő neve?

Kelj fel, Uram, erős Isten, emeld fel kezedet:

ne felejtkezzél el a szegényekről.

Rontsd meg a gonosznak karját.

Olyanokká teszed őket, mint a tűznek kemencéjét,

a te haragodnak idején.

Felettünk bevonta az eget felhőkkel, és leszállt:

és homály volt az ő lábai alatt.

És elbocsátá az ő nyilait, és elszéleszté őket;

a villámlásokat megsokasította, és megháborította őket.

Midőn ellenségimet kergettem, megfogtam őket:

és meg nem tértem, míg megemésztettem őket.

Elképzelte magát, amint az ellenségeit kergeti, oldalán az Istennel, de ha felnézett Istenre, nem

látott semmit, és nem hallott egyebet, csak hangos kacagást. A tulajdon bebörtönzött kacagását.

6

Vakarom az emlékezetem. Rajszlra gondolok. Börtönben vagyok, úgyhogy mit számít? Amikor

először láttam, az apja rozoga szekerén ült, a megboldogult gebe húzta. Ott ült a beteg anyjával, a

háztartási kacatok között. Smuél a bakon önmagának dünnyögött, vagy a ló farkának, vagy

Istennek; ment, amerre a gebe húzta, de akárhová ment, mindig csak visszafelé ment. Akkor jöttek

meg valahonnan, nem is tudom, honnan. Honnan jöhet az ember a Körzetben, ami ne legyen

majdnem ugyanolyan, mint ahová megy? Jobb megélhetést keresett mindenütt, de nem talált sehol,

hát ment tovább. Eljött a mi községünkbe, és az anya, aki már torkig volt a kalandozással, ott

helyben meghalt. Azután Smuélt helyhez kötötte a sírja. Milyen gyereket várjon az ember egy ilyen

szerencsétlen apától – hát nem mentem a közelébe. Persze hogy nem mentem, amikor néhány

hónapig a katonaságnál voltam, de azután se, amikor visszajöttem, csakhogy akkor már nem sokáig.

(Nagy szívességet tett volna, ha férjhez megy, mialatt oda vagyok.) De hát csinos lány volt,

értelmes, elégedetlen, az arca már akkor is szomorú. Legalábbis a jobb szeme szomorú volt; a bal

szeme semleges, az engem tükrözött vissza. Sokszor láttam a piacon, amíg összeszedtem annyi

bátorságot, hogy megszólítsam. Féltem tőle, nem voltam biztos benne, hogy olyan vagyok, amilyet

ő akar. Féltem, hogy beleveri az orromat a jövőmbe. Mindegy, láttam, hogy a többi fiatalember

bámulja, én is bámultam. Sovány, nyúlánk lány volt, kis mellekkel. Emlékszem a befont fekete

hajára, mély szemére, hosszú nyakára. Reggelenként azt viselte, amit este kimosott; néha még

nedves volt a ruhája. Az apja el akarta szegődtetni cselédnek, de ő nem ment. Vásárolt néhány tojást

egy parasztasszonytól, felállított egy kis bódét a piacon. Ha csak lehetett, vettem tőle egy tojást. Ott

lakott Smuéllal egy viskóban, nem messze az úttól, a fürdőház patakja mellett. Amikor látogatóba

mentem hozzájuk, úgy látszott, mintha örömmel fogadnának, főleg az apja. Férjet keresett a

lányának, hozomány pedig nem volt. Vagy legfeljebb egy cseresznyemag. De Smuél ismerte a

fajtámat, tudta, hogy úgysem kérdezek semmit, ő meg nem hozta szóba.

Együtt mászkáltunk az erdőben a patak mellett, Rajszl meg én. Megmutattam neki a

szerszámaimat, és egyszer kivágtam a fűrészemmel egy fiatal fát. Úgy-ahogy helyreütöttem a

viskójukat, csináltam egy padot, egy pohárszéket és néhány polcot a megtakarított deszkáimból. Ha

került egy kevés csirke, péntek este is elmentem. Rajszl megáldotta a gyertyákat, és beadta az ételt,

nagyon kellemes volt. Kedveltük egymást, de mind a kettőnknek megvoltak a kételyei, ő talán azt

gondolta: ez nem mozdul innét, nincs benne becsvágy, örökre ittmarad. Miféle jövő ez? Én azt

gondoltam: bonyolult lány, nem lesz könnyű kielégíteni. Ha megkíván valamit, az őrületbe kerget,

csak teremtsem elő. De azért jólesett együtt lenni vele. Egyszer aztán az erdőben megtörtént.

Tiltakozott, de vállalta a kockázatot. Aztán aggódni kezdett. Félt a gyerek miatt, hogy talán

nyomorékon születik, vagy hét ujja lesz. – Ne légy babonás – mondtam. – Ha szabad akarsz lenni,

előbb a fejedben legyél szabad. – Erre sírva fakadt. Egy idő múlva azt mondtam: – Jól van, eleget

sírtál, hát gyerünk, házasodjunk össze, mielőtt újra megtörténik. Nekem feleség kell, neked férj. –

Erre tágra nyílt a szeme, megint teli lett könnyel. Nem szólt semmit. – Mért nem beszélsz? –

kérdeztem. – Igen vagy nem? – Miért nem mondod, hogy szeretsz? – kérdezte. – Ki beszél

szerelemről a stettlben? – kérdeztem vissza. – Azt hiszed, milliomosok vagyunk? – Tényleg nem

mondtam, hogy szeretem, idegesít ez a szó. Mit tudhat egy magamfajta ember a szerelemről? – Ha

nem szeretsz, nem mehetek hozzád – mondta. De addigra már az apja folyton rágta a fülemet. – Ez

egy csodálatos lány, egy kincs, ezzel nagyon jól jársz. Sokat fog dolgozni, és ketten együtt majd

csak megéltek. – Hát kimondtam, hogy szeretem, és azt mondta, jó. Talán az én szegény jövőm még

mindig jobbnak látszott, mint az övé.

Mikor aztán összeházasodtunk, folyton arról beszélt, hogy el kell menni Oroszországból, az

apjával együtt, mert itt egyre rosszabb lesz minden, nemhogy javulna. Rosszabb nekünk is,

rosszabb az oroszoknak is. – Adjunk el mindent, és menjünk, amíg lehet. – Én azt mondtam: –

Hiába adunk el mindent, akkor se lesz semmink. Hidd el, éppen elég hely van a világon, ahová

mehet az ember, de előbb dolgozni fogok, keményen, összekaparok néhány rubelt, aztán Isten tudja,

hová el nem juthatunk. Még egy év vagy kettő, aztán megyünk. – Megfeszült az arca, úgy nézett

rám. – Még egy év, aztán már nem mész sehová; félsz elmenni. – Talán igaza volt, de én azt

mondtam: – Az apád mindig máshová költözött, ahányszor csak lélegzetet vett, és nem szerzett

egyebet a puszta levegőnél. Én egy helyben maradok, összegyűjtők egy kis tőkét, aztán majd

gondolkodom az elmenetelen. – Ez nem volt egészen igaz. Nem siettem, hogy valami más országba

fussak. Van, aki felfedezőnek született; nekem olyan a természetem, hogy szeretem, ha ugyanaz a

hold van fölöttem, ugyanazok a csillagok, és ha esik, akkor ugyanaz a tető. Úgyis idegen a világ,

miért tegyük még idegenebbé? Amikor a cári hadseregben voltam, nem féltem annyira a világtól, de

amikor hazamentem, betelt a pohár. Egyszóval, akkoriban én csak úgy mozogtam, ha volt, aki

taszítson. Hát ő taszított. De azért jól megfértünk egymással, csakhogy eltelt egy év, kettő, és még

mindig nem volt semmi tőkénk, és nem volt gyerekünk. Raj szí elkeseredett, nem szólt semmit,

vagy sírt, folyton panaszkodott. A viskónk két kis szobából állt. Éjszakánként ő az ágyban feküdt,

én a konyhában ültem. Akkoriban kezdtem többet olvasni. Itt-ott felszedtem egy-két könyvet,

loptam is egynéhányat, olvastam a lámpa mellett. Olvasás után sokszor ott aludtam a konyhai lócán.

Amikor Spinozát olvastam, éjszakákon át le se hunytam a szemem. Akkor már izgattak a

gondolatok, szerettem volna összehozni néhány sajátot. Egy új Jakov volt születőben. Olyan dolgok

jutottak eszembe, mint soha azelőtt, aztán amikor belekóstoltam a történelembe, és elolvastam egy

füzetet I. Miklósról, a cár őséről, azt mondtam magamban: "Rajszlnak igaza van, innen el kell

menni, amilyen hamar csak lehet."

De hová menjen az ember, ha nincs pénze? Nem mentünk sehová. Akkor már majdnem hat éve

voltunk házasok, és még mindig nem volt gyerekünk. Én nem szóltam semmit, de a szívem mélyén

nagy csalódás volt. Hogy nézzek az emberek szemébe? Rajszl meg csupa elkeseredés. Önmagát

hibáztatta, a bűneit. Vagy talán az én bűneimet. Megint futkározni kezdett, a nagy parókájában, a

rabbikhoz, akik azelőtt se segítettek rajta – ha nem a mi községünkben, hát a többiben. Még

varázslattal is próbálkozott, ráolvasással. A Szentírásból szavalt, és bájitalokat ivott, amiket halak

meg nyulak belső részeiből kellett kipréselni. Ne is mondjam, nem történt semmi. – Miért vert meg

az Isten? – kiáltotta. – Miféle Isten? – kérdeztem. El volt keseredve. – Én is csak olyan leszek, mint

az apám, soha nem lesz semmim? Vagy még annál is kevesebb, amennyi az apámnak van? –

Addigra nekem már elegem volt az állandó viharokból, ő meg idefutott, odafutott, sírt, átkozta az

életét. Én egyre kevesebbet beszéltem és többet olvastam, bár a könyvekből nem volt egy kopejka

hasznom se, ha csak el nem adtam őket. Gondoltam, el kéne vinni Rajszlt egy híres kijevi

doktorhoz, de kinek van annyi pénze? Így aztán nem történt semmi. Ő meddő maradt, én szegény

maradtam. Mindennap könyörgött, hogy menjünk el, akkor talán fordul a szerencsénk. – Elmenni –

mondtam –, kinek a szárnyain? – Meg ezt is: – Apádnak is, ugye, megfordult a szerencséje? – Rám

nézett, gyűlölet volt a szemében. Kezdtem elmaradni hazulról. Ha éjszaka megjöttem, a konyhában

aludtam. Aztán hallottam, hogy a fogadóban a szájukra vették az emberek. Aztán egy napon elment.

Kinyitottam az ajtót, a ház üres volt. Eleinte átkoztam, ahogy a Bibliában átkozza valaki a

kurválkodó feleségét. "Legyen örökké meddő a méhe, és száraz a melle." De most már másképpen

látom: rosszhoz kötötte a jövőjét.

7

Vársz. Vársz a remény perceiben és a reménytelenség napjaiban. Néha csak vársz, más baj

nincsen. Elmerülsz a gondolataidba, megpróbálod kirekeszteni belőlük a börtöncellát. Ha

szerencsés vagy, akkor szétfoszlik, és eltölthetsz egy fél órát a szabadban, túl a kapukon, a falakon,

önmagád gyűlöletén. Ha nem vagy szerencsés, a gondolataid meg is mérgezhetnek. Ha szerencsés

vagy, és egészen a stettlig eljutsz, benézhetsz egy barátodhoz, vagy ha nincs otthon, elüldögélhetsz

egyedül egy padon a kunyhója előtt. Erezheted a fű meg a virágok illatát, és nézheted a lányokat, ha

egy-kettő éppen arra jár az úton. Munkával is eltöltheted a napot, ha van munkád. Ma éppen akadt

egy kis ácsmunka. Dolgozol izzadásig, szétfűrészeled a fát, összeszögezed. Ha eljön az étkezés

ideje, kibontod az elemózsiás csomagodat – nem is rossz. Az ételnek az a titka, hogy legyen belőle

egy kevés, amikor éhes vagy. Egy keménytojás, egy csipetnyi sóval mennyei. Vagy egy kis tejföl,

egy fél krumplival. Ha kenyeret mártasz a friss tejbe, és elszopogatod, mielőtt lenyelnéd, csudás íze

van. A forró teának is, citrommal és egy kockacukorral. Este kint jársz a nedves füvön az

erdőszélen. Nézed a holdat, a tejes égen. Beszívod a friss levegőt. Tervek fortyognak benned, még

mindig előtted a jövő. Hiszen élsz, szabad vagy. Vagy ha nem is vagy olyan szabad, legalább azt

képzeled. Az ilyen gondolatokban csak az a rossz, hogy a végén faképnél hagynak, és akkor megint

ott vagy a cellában. Az a te erdőd, az az eged.

Jakov számolt. Számolta az időt, bár nem akarta. Számolni csak úgy lehet, ha az ember látja a

végét, legalábbis az olyan ember, aki csak kis számokkal szokott dolgozni. Hányszor számolt

életében százig? Ki tud örökké számolni? – csak halmozódik tőle az idő. A mesterember letépett

néhány szilánkot a tűzifabotokról. A hosszú szilánkok hónapokat jelentettek, a rövidek napokat.

Egy nap úgyis elég nyomasztó időteher, de a napon belül még a percek is kínossá tudnak válni,

ahogy felhalmozódnak. Ha nincs más dolgunk, az a legrosszabb, ha a percekből kimeríthetetlen

mennyiség áll a rendelkezésünkre. Olyan, mintha a semmit töltenénk egymillió kis üvegbe.

A nap hajnali ötkor kezdődött, és soha nem ért véget. A kora esti sötétben már a szalmazsákján

feküdt, aludni próbált. Néha egész éjjel hiába próbálta. A napnak megvoltak az eseményei: a

rendszeres ellenőrzés a kukkantón át és a három gyötrelmes testi motozás. Aztán a hamu kiszedése,

a kályha megrakása, begyújtása. A cella kisöprése, vizelés a bádogedénybe, ide-oda járkálás, amíg

az ember el nem kezd számolni; üldögélés az asztalnál, tétlenül. A kirándulások a sovány kosztért,

az evés. Az erőlködés, hogy visszaemlékezzen, az erőlködés, hogy feledjen. A napok számlálása; a

zsoltár, amit összeállított és szavalgatott. Azt is elnézte, hogyan váltakozik a világosság és a

sötétség. A reggeli sötétség különbözött az estitől. A reggeli sötétségben volt egy kis üdeség, egy

kis ígéret, bár nem tudta volna megmondani, hogy mit ígér. Az esti sötétség ránehezedett sűrű és

összetett árnyékaival. Reggel az árnyékok kigöngyölődtek, csak egy maradt meg belőlük, és az ott

lebegett a cellában egész nap. Egy pillanatra eltűnt, tizenegy óra tájban, legalábbis ő úgy számította,

amikor, ha szép idő volt, egy napsugár megérintette a hámladozó belső falat egy fél méterrel a

szalmazsák fölött, egy arányló napsugár, amely néhány pillanat múlva elillant. Egyszer meg is

csókolta a falon. Egyszer megnyalta a nyelvével. Miután a nap eltűnt, sötétebb fény ereszkedett alá

az ablakból. Ha olvasni próbálta az ellopott újságdarabokat, sötétség telepedett a papirosra.

Decemberben már délután fél négykor éjszaka volt. Jakov megrakta a kályhát, Zsitnyak pedig

begyújtott, miután megjöttek az esti adaggal. A sötétben evett, vagy a nyitott kályhaajtón kiszűrődő

fényben. Lámpája még mindig nem volt, gyertyája sem. Aztán félretett egy rövid szilánkot, a kárba

veszett nap jelölésére, és összekuporodott a vackán.

A hosszú szilánkok hónapok voltak. Úgy képzelte, január lehet. Zsitnyak nem akarta

megmondani, Kogin sem. Azt mondták, ilyen kérdésekre tilos válaszolniuk. Április közepén

tartóztatták le a téglagyárban, és két hónapot töltött a kerületi törvényszék börtönében. Ebben a

börtönben, úgy számította, hét hónapot tölthetett, az összesen kilenc, ha nem több. Nemsokára –

nemsokára? – egy teljes éve lesz, hogy börtönben van. Egy évnél többet nem is tudott, nem is

próbált elgondolni. Nem tudta elképzelni, hogy a jövőben is lehet jövő. Ha a jövőre gondolt, nem

gondolt semmi másra, csak a vádiratra. Úgy képzelte, a börtönigazgató majd félrekattintja a hat

reteszt, és behozza a vádiratot egy vastag barna borítékban. De miután ezt elgondolta, a

börtönigazgató kiment, a vádirat pedig nem jött meg, és ő tovább számolta az időt. Meddig kell még

várnia? A várakozásban elnehezült fejét belepték a hónapok, napok, percek, és a világosság és a

sötétség váltakozó ciklusai felhalmozódtak az idő hosszú és rövid töredékem. Várt, s közben az

unalom ledugta ujjait a torkán. Várt az ismeretlen időben, amely különbözött minden addig

megtapasztalt időtől. Várt, végeláthatatlanul, olyasmire, ami talán sohasem fog megtörténni. Télen

az idő hófúvásként süvített be a rácsos ablak repedésén, és soha nem hagyta abba a havazást, ő csak

állt ebben a hóban, amely lassan hullott köréje, és nem tudhatta, mikor fullad meg benne.

Egy téli napon, az időtől betegen, letépte a ruháját. A rongyok szétestek a kezében.

– Gazemberek! – ordította a kukkantón át az őröknek, a börtön vezetőinek, Grubesovnak, a

Feketeszázaknak. – Antiszemiták! Gyilkosok!

Úgy hagyták meztelenül. Zsitnyak nem gyújtotta meg a tüzet. Jakov teste elkékült, miközben

őrjöngve járt a fagyos cellában. Didergett a szalmazsákon, akkor is reszketett, ha maga köré tekerte

az imakendőt és a rongyos takarót.

– Reggel már úgyse lesz szüksége ruhára – mondta az igazgatóhelyettes, amikor bejött az őrrel,

hogy megtartsa az aznapi utolsó motozást. – Addigra megfagy, mint a kő. Tárja szét a mocskos

seggét.

De sötétedés előtt megjött a börtönigazgató is, és azt mondta, nem tűr ilyen szemérmetlenséget,

hogy egy zsidó meztelenül sétálgasson a cellájában. – Az ilyenért, de még kevesebbért is, főbelövés

járna.

Odavetett Jakovnak egy másik elnyűtt rabruhát és egy másik rongyos nagykabátot. Zsitnyak ezek

után meggyújtotta a tüzet, de egy hétig is eltartott, amíg a mesterembernek sikerült megszabadulnia

a gerincébe fagyott jégtől, és a hideg jobban kínozta, mint azelőtt.

Aztán újrakezdte a várakozást.

Várakozik.

8

A börtönigazgató – teljes díszben – üzenetet hozott a magánzárkába Grubesov ügyész úrtól.

– Civilbe öltözik, és elmegy a Ploszkij kerületi törvényszékre. Kész a vádirat.

A mesterember kábultan lehunyta a szeméi. Amikor kinyitotta, a börtönigazgató még mindig ott

állt.

– Hogyan menjek, nagyságos uram? – A hangja elcsuklott.

– Egy detektív fogja kísérni. Nincs messzire, villamoson is mehet. Legfeljebb másfél óráig

maradhat távol. Ennyi időre kérte ki az ügyész úr.

– Megint láncot kell tenni a lábamra?

A börtönigazgató megvakarta a szakállát. – Nem, de bilincset, azt kap, és szigorú parancs van rá,

hogy azonnal lőjék agyon, ha bármiféle szabálytalansággal próbálkozik. Azonkívül két titkosrendőr

is ott lesz a közelben, ha netán a cinkosai érintkezni akarnának magával.

Fél óra múlva Jakov már odakint volt, a detektívvel együtt várta a villamost. Noha borús, hideg

idő volt, az utcák mindenütt fehérek, és a lombtalan fák feketén rajzolódtak ki a fagyos égen, a

mesterembernek könnyek szöktek a szemébe, akárhová nézett. Mintha most látná először, hogyan

van összeszerkesztve a világ.

A villamosról úgy nézte az üzleteket és az utcai járókelőket, mintha egy idegen országban volna.

Milyen megható, ahogy egy paraszt bemegy egy boltba. A detektív ott ült mellette, jobb keze a

kabátja zsebében. Potrohos, szemüveges ember volt, szürke kucsmában, nem szólt egy szót sem. A

törvényszék felé menet a mesterembert az egész úton az izgatta, mi lesz a vádiratban. Egyszerűen

csak gyilkossággal fogják vádolni, vagy pedig "rituális célú" gyilkossággal? Bizonyíték nem

létezik, legfeljebb "közvetett", de azért félt a leleményességüktől. Ha valakit koholt vád alapján el

akarnak ítélni, könnyen kerül bizonyíték. De mindegy, mi lesz a vádiratban, a fontos csak az, hogy

meglegyen, akkor már ügyvéddel is beszélhet. Ha ez sikerül, talán már nem tartják többé

magánzárkában. Inkább zárják össze egy gyilkossal, az is jobb lenne, mint ez a kétségbeejtő

egyedüllét. Az ügyvéd majd elmondja mindenkinek, hogy kicsoda ő. Azt fogja mondani: "Ez egy

rendes ember, ez soha nem tudott volna megölni egy gyereket." Jakov azon is aggódott, hogy jó

ügyvédet kap-e; vajon kire gondolt Bibikov, ki lehetett az az "aktív és bátor, jó hírű ember"? Vajon

Ivan Szemjonovics tudja-e, és szabad lesz-e megkérdeznie tőle? Orosz-e az ügyvéd, vagy zsidó?

Melyik a jobb? És miből fizessen neki? Van-e olyan ügyvéd, aki pénz nélkül is vállalja az ügyét? És

még ha kap is egy jó ügyvédet, vajon meg tudja védeni, ha Bibikov irataira rátették kezüket a

Feketeszázak?

De hiába aggasztotta mindez, hiába volt szorosan megbilincselve – hiszen rab, aki csak néhány

percre távozhatott a börtönéből –, Jakov mégis élvezte az utazást. A körülötte levő emberek

látványa és a villamos mozgása azt az illúziót keltette, mintha szabad volna.

Az egyik megállónál két ember felszállt a villamosra, és ahogy elhaladtak Jakov előtt, meglátták

a kezén a bilincset, összesúgtak, és amikor leültek, odasúgtak a többieknek. Néhány utas arra

fordult, rábámult, ő észrevette, és lehunyta a szemét.

– Ez az az elvetemült gyilkos, aki megölt egy keresztény gyereket – mondta egy kötött

gyapjúsapkás ember. – Láttam egyszer automobilban Marfa Golova háza előtt, miután

letartóztatták.

A villamosban itt is, ott is morajlani kezdtek az emberek.

Akkor a detektív nyugodt hangon megszólalt: – Nincs semmi baj, jóemberek. Ne izgassák fel

magukat fölöslegesen. A törvényszékre kísérem a foglyot, hogy felelősségre vonják azért, amit

elkövetett.

Két nagy kalapos, szakállas zsidó a következő megállónál gyorsan leszállt a villamosról. Egy

harmadik szólni akart a fogolyhoz, de a detektív intett, hogy menjen onnan.

– Ha elítélnek – ordította a zsidó Jakov felé –, kiáltsd: "Soma Jiszroél, az Úr a mi Istenünk, az Úr

egy!" – Leugrott a mozgó villamosról, és a két titkosrendőr, aki már felállt, visszaült.

Egy nő, bársony művirágokkal díszített kalapban, leköpte a mesterembert, mikor mellé került. A

nyál lecsurgott a szakállán. Aztán a detektív megbökte, és a következő megállónál leszálltak. A

havas járdán mentek tovább, a detektív megállt, vett egy almát egy utcai árustól. Odaadta a

mesterembernek, és ő három harapásra befalta.

A törvényszék épületében Grubesov egy nagyobb irodába költözött, hat íróasztal volt az

előszobájában. Jakov türelmetlenül várt a detektív mellett, ideges volt, látni szerette volna a

vádiratot. Furcsa, gondolta, hogy egy vádirat ilyen értékes legyen, amikor gyilkossággal vádol, de

hát anélkül el sem kezdhet védekezni.

Beszólították a belső helyiségbe. A detektív, kezében a kucsmája, utánament, és vigyázzba vágta

magát a fogoly mögött, de Grubesov egy fej mozdulattal elbocsátotta. Az ügyész egykedvűen ült új

íróasztalánál, és bandzsítva nézett a fogolyra. Nemigen változott semmi, csak a külseje. Idősebbnek

látszott, s ha így van, vajon Jakov mennyivel látszik idősebbnek? Látta magát borzasan,

szakállasan, lötyögő ruhájában, halálra rémülve.

Grubesov komoly arccal köhintett, és elfordult. Jakov nem látott iratokat az asztalán. Bár

megfogadta, hogy uralkodni fog magán a fő-fő antiszemita előtt, nem bírta, és reszketni kezdett.

Belülről addig is remegett, és sikerült elfojtania, de amikor arra gondolt, hogy mi történt

Bibikovval, hogyan bántak ővele, és mit kellett elszenvednie Grubesov miatt, torkában

megvastagodott a gyűlölet szálkája, és vacogni kezdett. Hevesen rázkódott, mintha valamiféle

mérget akarna kivetni magából. S bár szégyellte, hogy reszket, mintha lázas volna, vagy dideregne

az ügyész előtt, nem bírta leküzdeni.

Az ügyész meghökkenve nézte egy pillanatig. – Megfázott, Bok? – Kissé vastag hangja

rokonszenvet próbált éreztetni.

A mesterember, még mindig hasztalan küszködve a remegésével, azt felelte, hogy meg.

– Beteg volt?

Jakov bólintott, leplezni próbálva a megvetését.

– Sajnálom – mondta az ügyész. – No, üljön le, vegyen erőt magán. Térjünk rá az

elintéznivalókra.

Kulccsal kinyitotta az íróasztalfiókot, és kivett egy papírcsomót: kék színű lapok, sűrűn

telegépelve. Vagy húsz lap lehetett.

Uramisten, ilyen sok? – gondolta Jakov. Nyugtalanul előrehajolt, a remegése megszűnt.

– No – mondta Grubesov mosolyogva, mintha most jött volna rá, hogy miről is van szó –, hát a

vádiratért jött? Megzizegtette a papírlapokat.

A mesterember rámeredt, megnyalta az ajkát.

– Gondolom, nincs túlságosan elragadtatva a börtönélettől?

Bár a legszívesebben felordított volna, Jakov csak bólintott.

– És most már másképpen látja a dolgokat?

– Az ártatlanságomat nem.

Grubesov nevetett egy kicsit, eltolva székét az íróasztaltól. – A makacs ember akkor is sétál, ha

összekötözik a lábát. Csodálkozom magán, Bok. Az volt a véleményem, hogy nem éppen buta.

Gondolom, tudja, hogy a jövője egy fabatkát sem ér, ha továbbra is makacskodik.

– Kérem, mikor beszélhetnék egy ügyvéddel?

– Attól nincs mit várnia. Én mondom, higgye el.

A mesterember megfeszült, nem szólt semmit, de figyelt.

Grubesov járkálni kezdett a keleti szőnyegen. – Még ha egy tucat ügyvédet kapna, akkor is

elítélnék, és magánzárkában tölthetné a hátralevő napjait. Azt hiszi, egy hazafias oroszokból álló

esküdtszék elhinné azt a csűrés-csavarást, amit egy minden hájjal megkent róka utasítására

szajkózna?

– Én az igazat mondanám.

– Ha az "igazság" ugyanaz, mint amit eddig mondott, egyetlen épeszű orosz sem hinné el.

– Gondoltam, az ügyész úr elhinné, hiszen ismeri a tényeket.

Grubesov megállt, köszörült a torkán. – Én hinném el a legkevésbé, noha nem zártam ki azt a

lehetőséget, hogy maga valamikor tisztességes ember volt, csak a hitsorsosai vetették oda

bűnbaknak. Mit szól hozzá: maga a cár is meg van győződve róla, hogy maga követte el a

bűncselekményt.

– A cár? – kérdezte döbbenten Jakov. – Tud a létezésemről? De hogy is képzelhet ilyet? –

Elszorult a szíve.

– Őfelsége élénk érdeklődéssel kíséri az ügyet, amióta először olvasott Zsenya meggyilkolásáról

az újságokban. Azonnal leült az íróasztalához, és saját kezűleg a következőket írta nekem:

"Remélem, nem kíméli a fáradságot, hogy leleplezze és bíróság elé állítsa a szerencsétlen gyermek

elvetemült zsidó gyilkosát." Emlékezetből idézem, őfelsége rendkívül érzékeny ember, és a

megérzései néha döbbenetesek. Azóta folyamatosan tájékoztatom a vizsgálat fejleményeiről.

Minden az ő tudtával és beleegyezésével történik.

Hajaj, ez rossz, gondolta a mesterember. Egy idő múlva azt mondta: – De miért hinne a cár olyat,

ami nem igaz?

Grubesov gyorsan visszament az íróasztalához, és leült. Akárcsak valamennyiünket, őt is

meggyőzte a tanúvallomásokban foglalt bizonyítékok halmaza.

– Kik azok a tanúk?

– Nagyon jól tudja, hogy kik – mondta Grubesov türelmetlenül. – Például Nyikolaj

Makszimovics Lebegyev és a lánya, előkelő származású, művelt emberek. Marfa Golova, egy

szerencsétlen fiúgyermek bánatos anyja: a fájdalomtól megtört, de tiszta asszony. Prosko, a

munkavezető, és a két kocsis. Szkobeljev, a telepőr, aki látta, mikor cukorkával csalogatta Zsenyát,

és a bíróság előtt is vallani fogja, hogy maga többször megkergette a fiút a téglagyárban. Ezt az

embert, mint Nyikolaj Makszimovicstól tudjuk, a maga intrikái következtében bocsátották el az

állásából.

– Nem is tudtam, hogy elbocsátották.

– Sok mindent nem tud maga, de majd megtudja lassanként.

Grubesov tovább sorolta a tanúkat. – Aztán itt van a maga zsidó cellatársa, Gronfein, akit

megpróbált rávenni, hogy a zsidó közösség érdekében vesztegesse meg Marfa Vlagyimirovnát,

nehogy maga ellen valljon. Továbbá egy koldusasszony, aki egyszer alamizsnát kért magától, de

nem kapott, és aki látta, mikor bement egy köszörűshöz. A köszörűs és a segédje, akik igazolják,

hogy két kést borotvaélesre kifentek magának. Több vallási személyiség, a zsidó történelemmel és

teológiával foglalkozó tudósok, valamint elmegyógyászok, a zsidó lélek szakértői. Több mint

harminc megbízható tanú vallomását gyűjtöttük össze, őfelsége mindezt áttanulmányozta. Amikor

legutóbb Kijevben járt, nem sokkal a maga letartóztatása után, volt szerencsém tájékoztatni:

"Felség, örömmel jelentem, hogy elfogtuk és börtönbe vetettük a Zsenya Golov meggyilkolásában

vétkes személyt. A neve Jakov Bok, és tagja egy fanatikus zsidó csoportnak, a chasszidoknak."

Elhiheti, ha mondom: őfelsége levette a kalapját az esőben, és keresztet vetett, hálát adva az Urnák

a maga letartóztatásáért.

A mesterember elképzelte, amint a cár keresztet vet, hajadonfőtt az esőben. Most először gondolt

arra, hogy valami tévedés lehet a dologban. Lehetséges, hogy összetévesztették valakivel?

Az ügyész kihúzta az íróasztal egyik oldalfiókját, és elővett egy dossziét, újságkivágásokkal.

Olvasni kezdte az egyiket: – "Őfelsége úgy nyilatkozott, hogy igazolva látja azt a véleményét,

miszerint a bűncselekmény egy elvetemült zsidó gonosztevő műve, akinek barbár tettéért el kell

nyernie méltó büntetését. »Meg fogunk tenni mindent, ami szükséges, hogy megvédjük ártatlan

orosz gyermekeinket és aggódó anyáikat. Mikor a magam feleségére és gyermekeire gondolok,

rájuk is gondolok.«" Ha az orosz állam és nép uralkodója tökéletesen meg van győződve a

bűnösségéről, mit gondol, mennyi a valószínűsége, hogy az esküdtszék nem találja bűnösnek?

Semennyi, higgye el. Nincs az az orosz esküdtszék, amely felmentené.

– De mégis – mondta a mesterember, szaggatottan lélegezve –, minden attól függ, mennyit ér a

bizonyíték.

– Semmi kétségem nincs az értéke felől. Talán van valami jobb bizonyítéka?

– És ha bizonyos antiszemita csoportok követték el a gyilkosságot, hogy gyanúba keverjék a

zsidókat?

Grubesov ököllel az asztalra csapott. – Micsoda pimaszság! Csak egy zsidó képes rá, hogy a

vádlóira kenje a bűnét. Úgy látszik, nem tudja, hogy maga is elismerte, igen, bevallotta, hogy

bűnös. – Megizzadt, orrában sípolt a lélegzete.

– Én? – kérdezte Jakov, halálra rémülve. – Mit ismertem én el? Én nem ismertem el semmit.

– Azt maga csak hiszi, de itt fel van jegyezve nem is egy vallomása, amit álmában tett. Kogin, a

fegyőr, mindent leírt, és az igazgatóhelyettes is hallotta, amikor éjszaka megállt a cellaajtónál.

Nyilvánvaló, Jakov Bok, hogy maga súlyos lelkifurdalásoktól szenved, és erre meg is van minden

oka. Itt van, ni: a visszataszító bűncselekmény kiáltásokra, sóhajokra, sikolyokra, nyögésekre

késztette, még bűnbánó zokogásra is. Hiszen éppen azért beszélek magával ilyen szelíden, mert

látszik, hogy némi megbánást érez azért, amit tett.

Jakov pillantása ismét az íróasztalon heverő papírlapokra siklott.

– Láthatnám a vádiratot, nagyságos uram?

– Azt tanácsolom – mondta Grubesov, megtörülve nyakát a zsebkendőjével –, írjon alá egy

vallomást, mely szerint akarata ellenére követte el a gyilkosságot, hitsorsosainak a befolyása alatt.

Ha ezt megteszi, akkor, mint legutóbb is mondtam, talán könnyíthetünk valamit a helyzetén.

– Nincs mit be vallanom. Mit vallják? Csak a nyomorúságomról vallhatok. Zsenya Golov

megölését nem vallhatom be.

– Nézze, Bok, én jót akarok magának. Különben reménytelen a helyzete. A vallomásból, ha

megteszi, több jó is származna. A többi zsidó például elkerülhetné a megtorlást. Tudja-e, hogy

amikor letartóztatták, Kijevben nem sok hiányzott egy nagyarányú pogromhoz? Csak azért nem tört

ki, mert váratlanul megjelent a cár, hogy felavassa egyik ősének a szobrát. Még egyszer nem lehet

ilyen véletlenre számítani, beláthatja. Gondolja meg a dolgot, sokat nyerhet rajta. Hajlandó lennék

elintézni, hogy titokban kihozzák a börtönből, és Podovoloscsiszkbe vigyék, az osztrák határra. Kap

egy orosz útlevelet, még útiköltséget is, valamelyik Európán kívüli országba. Lehet az Palesztina,

Amerika vagy akár Ausztrália, ha netalán oda akar menni. Komolyan mondom, jól gondolja meg. A

másik lehetőség: börtönben tölti az egész életét, sokkal kedvezőtlenebb körülmények között, mint

amilyeneket e pillanatban élvez.

– Bocsánat, de akkor mivel magyarázná meg a cárnak, hogy szabadon engedte egy keresztény

gyerek gyilkosát, aki mindent be is vallott?

– Ez már nem tartozik magára – mondta Grubesov.

A mesterember nem hitt neki. A vallomással, tudta, vége lenne, így is vége van.

– A börtönigazgató azt mondta, hogy megkapom a vádiratot.

Grubesov kényszeredetten tanulmányozta a legfelső papirost, majd letette. – A vádiratot a

vizsgálóbírónak is alá kell írnia, ő most hivatalos ügyekben távol van, és még nem jött vissza a

hivatalába. Addig is szeretném tudni, mit felel nagyon is előnyös ajánlatomra.

– Sok mindent bevallhatok, de ezt a bűnt nem.

– Eh, maga ostoba zsidó. Jakov ezen nem vitatkozott.

– Ha netán Bibikov vizsgálóbíró úr rokonszenvére vagy esetleg a segítségére számít, jobb lesz,

ha kiveri a fejéből. A helyét valaki más töltötte be.

A mesterember erősen összeszorította a fogát, nehogy megint kitörjön rajta a vacogás.

– Hol van Bibikov úr?

Grubesov idegesen mondta: – Letartóztatták közpénzek hűtlen kezelése miatt. Mielőtt

tárgyalásra került volna az ügye, szégyenében öngyilkosságot követett el.

A mesterember behunyta a szemét.

Végül kinyitotta, és azt mondta: – Beszélhetnék a segédjével, Ivan Szemjonoviccsal?

– Ivan Szemjonovics Kuzminszkijt – mondta fagyosan az ügyész – tavaly szeptemberben a

mezőgazdasági vásáron őrizetbe vették. Nem vette le a kalapját, mikor a zenekar a cári himnuszt

játszotta. Ha jól emlékszem, egy évet kapott a Péter-Pál erődben.

A mesterember nem szólt semmit, zihált.

– Érti már? – Grubesov arca megfeszült, izzadt.

– Ártatlan vagyok – ordította rekedten a mesterember.

– Egyetlen zsidó sem ártatlan, legkevésbé egy rituális gyilkos. De azt is tudjuk, hogy maga

ügynöke a zsidó Kahalnak, a titkos nemzetközi zsidó kormánynak, amely földalatti összeesküvést

sző a Cionista Világszervezettel, a Herzl-féle szövetséggel és az orosz szabadkőművesekkel. Okunk

van hinni, hogy a megbízói az angolokkal is trafikálnak, a törvényes orosz kormányzat

megdöntésére, hogy uralmuk alá hajtsák országunkat és népünket. Nem vagyunk olyan naivak.

Ismerjük a céljaikat. Olvastuk "Cion Véneinek Iratai"-t és a "Kommunista Kiáltvány"-t, és tisztában

vagyunk a maguk forradalmi szándékaival!

– Nem vagyok forradalmár. Tapasztalatlan ember vagyok. Mit tudok én az ilyesmiről?

Mesterember vagyok.

– Tagadhat, ameddig akar, mégis tudjuk az igazságot üvöltötte Grubesov. – A zsidók a világ

urai, nyakunkon érezzük az igájukat. Én magam is érzem, hogy szorít a zsidó hatalom, a zsidó

eszmék, a zsidó sajtó hatalma. Ha valaki szót emel a zsidók bűnei ellen, mindjárt ráolvassák, hogy a

Feketeszázak embere, maradi, reakciós. Én nem vagyok egyik se! Én orosz hazafi vagyok! Én

szeretem az orosz cárt!

Jakov megtörtén bámult a vádirat lapjaira.

Grubesov lecsapott rájuk, és bezárta őket a fiókjába.

– Ha majd észre tér, értesítsen a börtönigazgatón keresztül. Addig csak rohadjon tovább a

börtönben.

Mielőtt Jakov eltávozhatott volna az irodából, az ügyész vértolulásos, sötét arccal a jegyzeteibe

pillantva megkérdezte tőle, hogy rokona-e Bál Sém Tovnak vagy a ladi rabbi Zalman Snurnak, és

hogy volt-e valaha sochet a családjában. Jakov, minden ízében remegve, sorra nemmel válaszolt, és

Grubesov aggályosan feljegyezte minden szavát.

9

Rabruhájában ült a sötét cellában, zilált szakállal, vörös szemmel, égő fejjel, csontjai recsegtek a

maró hidegtől. Az ablakban sziszegett a hó. A törött üvegen át beszűrődő szél rászállt, mint egy

gonosz madár, belevájta csőrét a kezébe és a fejébe. Fel-alá szaladgált a cellában, látszott a lehelete,

verte a mellét, forgatta a karját, össze-összecsapta elkékült kezét, vonított szorongásában.

Sóhajtozott, nyöszörgött, az éghez rimánkodott segítségért, míg Zsitnyak, a kukkantóra tapasztva

ideges szemét, rá nem parancsolt, hogy hallgasson. Mikor az őr meggyújtotta az esti tüzet, a

mesterember leült a nyitott ajtajú, füstös kályha mellé, feltűrte nagykabátja gallérját, a lángok

visszfénye bevilágította, de nem melegítette az arcát. A tűz izzott, ropogott, jajongott, de a cella

különben fekete volt, nyirkos, megülte a tapadós bűz. Jakov kiérezte a saját émelyítő szagát az

elűzhetetlen bűz-egyvelegből – elődei hagyták itt, a rabok, akik ebben a nyomorúságos cellában

éltek és haltak.

Órák hosszat vacogott, a kétségbeesés mélyeibe süllyedve. Ki hinne a szavának? Maga a cár is

tud róla. A cár is meg van győződve a bűnösségéről. A cár azt akarja, hogy elítéljék és

megbüntessék. Jakov látta magát, amint az orosz császárral viaskodik. Összefonódva birkóztak a

sötétben, végül Miklós kijelentette, hogy ő Isten angyala, és felszállt az égbe.

– Ez csak képzelődés – motyogta a mesterember. – Neki nincs rám szüksége, nekem sincs

szükségem őrá. Miért nem hagynak békén? Mit vétettem nekik?

Émelyítette a sorsa. Megszökött a Körzetből, hogy utána mindjárt a börtön csapdájába kerüljön.

Születésétől fogva egy fekete ló vágtatott a nyomában, egy zsidó lidérc. Mit jelent az, zsidónak

lenni? Örökké tartó átok. Hányingere volt a történelmüktől, a sorsuktól, a rájuk olvasott vérvádtól.

VII

1

Vár.

A hóból eső lett.

Nem történt semmi.

Semmi, csak a hosszú tél; a vádirat, az nem.

A fejében érezte az idő változását. Megjött a tavasz, de kívül maradt a rácsokon. Az ablakon át

hallotta a fecskék csicsergését.

Az évszakok gyorsabban jöttek, mint a vádirat. A vádirat nagyon lassú volt. Az a gondolat tette

lassúvá, hogy egyszer talán mégis megjön.

Tavasszal sokat zuhogott az eső. Hallgatta a zuhogást, és jólesett a kinti nedvességre gondolnia,

de a benti nedvesség nem esett jól. A börtönudvar felőli falon beszívódott a víz. A lecsupaszodott

téglák között nyirkos vonalak rajzolódtak ki a cementen. Az ablak fölött volt egy málladozó rész a

mennyezeten, csöpögött belőle a víz, miután elállt az eső. Eső után mindig tócsa volt a padlón. A

csöpögés néha napokig eltartott. Éj szaka felébredt rá, hallgatta. Néha abbamaradt egy-két percre,

akkor elaludt. Mikor újrakezdődött a csöpögés, felébredt.

Régebben akkor is tudtam aludni, ha dörgött az ég.

Olyan ideges volt, olyan ingerült, annyira elcsigázta a börtön, hogy féltette az ép eszét. Mi

mindent fogok bevallani, ha megőrülök? Az egymás után következő napok nyomasztó unalma

rémülettel töltötte el. Az unalomtól és az idegességtől támadt az a gondolata, hogy megtébolyodhat.

Egyszer, nagy éhségében, hogy már tegyen valamit, elolvasson egy szót, feltörte a cellájában

hagyott imaszíjak egyik kockáját. Marokra fogta a szíjat, úgy verte a falhoz, amíg a kis doboz szét

nem repedt, egy kis porfelhő közepette. A doboz belsejéből ódon pergamen és bőr szaga csapta

meg, de valami furcsa emberi illat is volt benne. Egy kicsit a verejték szagára emlékeztetett. A

mesterember az orrához emelte a széttört dobozt, és mohón beszívta a szagát. Négy rekeszből állt,

mindegyikben egy-egy szorosan összesodort kis tekercs, kettő Mózes II. könyvéből, kettő pedig az

V. könyvből vett idézetekkel. Jakov kibetűzte az írást, a szavak gyorsabban jutottak eszébe, mint

ahogy el tudta olvasni őket. Az egyiptomi szolgaság véget ért, és az egyik tekercsen Mózes

meghirdette a pászkaünnepet. Egy másik tekercs a Soma Jiszroél volt. A harmadik felsorolta az

Isten szeretetéért és szolgálatáért járó jutalmakat, és fordított esetben a büntetést: elvétetik a

mennybolt, az eső, az esőnek a gyümölcse; még az élet is. Mind a négy tekercs megparancsolta,

hogy az ember engedelmeskedjék Istennek, és tanítsa a szavait. "Annakokáért vedd be az én

szavamat a szívedbe és lelkedbe, és legyen az mintegy kezeden való jegyül és homlokon függő

gyanánt a te szemeid előtt." Az a jegy az imaszíj doboza volt, azt törte fel Jakov. Izgatottan,

szomorúan olvasta a tekercseket, és jól el rejtette őket a szalmazsákjában. De egy napon Zsitnyak a

kukkantón át fürkészve rajtakapta, amint elmerül az olvasásban. Bejött a cellába, kényszerítette,

hogy adja oda. A négy tekercs felbukkanása zavarba hozta az őrt, bár Jakov megmutatta neki a

törött dobozt; Zsitnyak azután átadta az igazgatóhelyettesnek, akit valósággal lázba hozott ez az "új

bizonyíték".

Néhány héttel később Zsitnyak, mikor a cellában járt, odacsúsztatott a mesterembernek egy

orosz nyelvű, zöld papírba kötött kis Újtestamentumot. A lapjai szakadozottak voltak, és

elpiszkolódtak a használatban. – Az asszonyé – súgta Zsitnyak. – Azt mondta, adjam oda, hogy

megbánhasd a rosszat, amit tettél. Úgyis mindig panaszkodol, hogy nincs, amit olvassál. Nesze, de

el ne mondd senkinek, hogy kitől kaptad, mert szétverem a pofádat. Ha kérdezik, mondd, hogy nem

is vetted észre, a konyhán csúsztatta a zsebedbe valamelyik rab, vagy talán egy másik, mikor bejött

kiüríteni a szarosküblit.

– De miért az Újat, mért nem az Ótestamentumot? – kérdezte Jakov.

– Az Ótestamentummal nem viszed semmire – mondta Zsitnyak. – Az már régóta el van

használva, és nincs benne más, csak egy rakás öreg szakállas zsidó, aki beleesik a csávába,

kimászik, megint beleesik. Meg aztán az Ótestamentum tele van baszással, hát miféle vallásos

könyv az? Ha Isten igazi szavát akarod olvasni, olvasd az Evangéliumokat. Ezt üzeni az asszony.

Jakov eleinte ki sem akarta nyitni a könyvet: gyerekkora óta félt Jézus Krisztustól – idegen,

hitehagyott, a zsidók titokzatos ellensége. De hogy a könyv a birtokába került, mélyebb lett az

unalma, erősebb a kíváncsisága. Végül is kinyitotta, és olvasni kezdte. Ott ült az asztalnál, szemével

átfúrta a lapokra telepedő sötétséget, de egyszerre nem sokáig, mert nehezére esett összpontosítania

a figyelmét. Mégis, Jézus története lenyűgözte, el is olvasta mind a négy Evangéliumban. Különös

egy zsidó lehetett, humortalan és fanatikus, de a mesterembernek tetszettek a tanításai, és élvezettel

olvasott a bénák, vakok gyógyításáról, meg a nyavalyatörésekről, akik tűzbe és vízbe estek. A

kenyerek és halak története is tetszett neki, meg a halottak feltámasztása. A végén nagyon

meghatódott, amikor olvasta, hogy leköpték, botokkal ütötték; aztán éjszaka ott függött a kereszten.

Jézus segítségért kiáltott Istenhez, de Isten nem segített. Egy ember kiáltott nagy szorongásában a

sötétben, de Isten a hegység túlsó oldalán volt. Hallotta, de már mindent hallott. Mit hallhatott

volna, amit ne hallott volna régebben is? Krisztus meghalt, levették a keresztfáról. A mesterember

megtörülte a szemét. Később azt gondolta, ha ez így történt, és beletartozik a keresztény vallásba, és

hisznek benne, akkor hogy tarthatnak engem börtönben, mikor tudják, hogy ártatlan vagyok? Miért

nincs bennük szánalom, miért nem engednek el?

Az emlékezőképessége már nem működött tökéletesen, de azért megpróbált könyv nélkül

megtanulni néhány evangéliumi verset, amely különösen tetszett neki. Legalább foglalkoztatta az

agyát, működtette az emlékezőtehetségét. Aztán elszavalta magának, amit tanult. Egyszer hangosan

kezdte mondani a verseket a kukkantón át. Zsitnyak a folyosón ült a székén, egy botot farigcsált a

késével, hallotta, amint a mesterember a Hegyi Beszédet recitálja, végighallgatta, aztán rászólt,

hogy fogja be a száját. Ha Jakov nem bírt aludni éjszaka, vagy ha aludt egy kicsit, de felriasztotta

valami álom vagy lárma, az ébrenlét egy részét azzal töltötte, hogy szavalt a cellájában, és Kogin

rátapasztotta fülét a kukkantóra, hallatszott a lélegzése. Az őr, aki újabban igen gondterheltnek

látszott, egy éjszaka beszólt mély hangján az ajtó túlsó oldaláról: – Hogy lehet az, hogy egy zsidó,

aki megölt egy keresztény gyereket, nem átallja Krisztus igéit szavalni?

– Én hozzá se nyúltam ahhoz a fiúhoz – mondta a mesterember.

– Pedig mindenki azt mondja. Azt mondják, titkos felmentést kaptál egy rabbitól, hogy eredj

csak, csináljad, nem fog furdalni a lelkiismeret. Úgy hallottam, szegény munkásember voltál, Jakov

Bok, de azért mégis elkövethetted azt a bűnt, mert ahogy ti gondolkoztok, egy keresztény

meggyilkolása nem bűn. Az a vér meg a pászka beletartozik a vallásotokba. Már gyerekkoromban is

hallottam.

– Az Ótestamentum kimondja, hogy nem szabad vért ennünk. Meg van tiltva – mondta Jakov. –

De mit szól ehhez: "Bizony mondom nektek: ha nem eszitek az ember fiának testét, és nem isszátok

az ő vérét, nem lészen élet tibennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, örök élete

vagyon annak; és én feltámasztom azt amaz utolsó napon. Mert az én testem bizony étel, és az én

vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem lakozik, és én is

abban."

– Hohó, az egészen más káposzta – mondta Kogin. – Mert a kenyér és a bor nem az igazi test és

vér. De honnét tudod te ezeket a szavakat? Ha az ördög tanítja a Szentírást egy zsidónak,

kiforgatják mind a ketten.

– A vér az vér. Úgy mondtam, ahogy meg van írva.

– Honnan tudod?

– Olvastam János evangéliumában.

– Minek olvassa egy zsidó az Evangéliumot?

– Azért olvasom, hogy megtudjam, mi a keresztény.

– Keresztény az az ember, aki szereti Krisztust.

– Hogy lehet Krisztust szeretni, és ugyanakkor börtönben tartani egy ártatlan, szenvedő embert?

– Krisztus gyilkosa nem lehet ártatlan – mondta Kogin, és rátolta a vaslapot a kukkantóra.

De másnap éjjel – az eső kitartóan verte a börtönudvart, és a mennyezetről nagy cseppekben

hullott a víz – a fegyőr megint eljött meghallgatni, hogy mit tud Jakov.

– Évek óta nem voltam templomban – mondta Kogin. Nem nagyon vagyok oda a tömjénért meg

a papokért, de szeretem hallani Krisztus szavát.

– "Ki vádol engem közületek bűnnel?" – mondta Jakov. "Ha pedig igazságot szólok, miért nem

hisztek ti nékem?"

– Ezt mondta?

– Ezt.

– Halljunk egy másikat.

– "Könnyebb pedig a mennynek és a földnek elmúlni, hogynem a törvényből egy pontocskának

elesni."

– Amikor te mondod, másképpen hangzik, mint ahogy hallottam.

– Pedig szóról szóra ugyanaz.

– Halljunk egy másikat.

– "Ne ítéljetek, hogy ti is ne ítéltessetek. Mert aminémű ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és

aminémű mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek."

– Elég – mondta Kogin. – Elegem van.

De a következő éjjel hozott egy gyertyacsonkot és gyufát is.

– Ide hallgass, Jakov Bok, tudom, hogy egy Evangéliumot rejtegetsz a cellában. Hogy jutottál

hozzá?

Jakov azt mondta, valaki a zsebébe csúsztatta, mikor a konyhán volt az adagjáért.

– Hát, lehet, hogy úgy volt, lehet, hogy nem – mondta Kogin –, de ha már megvan az a könyv,

felolvashatnál valamit. Unom itt magam, mint a szart, egyedül minden éjszaka. Én olyan ember

vagyok, érted, akinek család kell.

Jakov meggyújtotta a gyertyát, és olvasott Koginnak az ajtóba vágott lukon keresztül. Olvasott

neki Krisztus megkínzatásáról és szenvedéséről, miközben a sárga gyertyaláng csöpögéssel és

sercegéssel töltötte meg a nyirkos cellát. Mikor oda ért, hogy a katonák töviskoszorút tesznek Jézus

fejére, az őr felsóhajtott.

A mesterember izgatottan suttogta: – Ide hallgasson, Kogin, kérhetnék magától egy kis

szívességet? Igazán nem sok. Kéne egy darab papír meg egy kis ceruza, hogy írjak néhány szót egy

ismerősömnek. Megteszi?

– Eredj az anyád kínjába, Bok – mondta Kogin. – Átlátok én a zsidó ravaszságodon.

Fogta a gyertyát, elfújta, és többé nem ment oda Evangéliumot hallgatni.

2

A törött ablakon keresztül néha elkapta a tavasz illatát: egy szellő, amely virágzó bokrok és fák

között járt, emlékeket dobott be hozzá, olyasmiről, ami zöld és a földön terem, és kimondhatatlanul

fájt a szíve.

Egy májusi vagy talán júniusi késő délutánon, amikor már több mint egy éve volt bebörtönözve,

egy szürke köntösű, fekete kalapos pap jelent meg a sötét cellában: sápadt arcú fiatalember, a haja

vastag szálú, az ajka nedves, fekete szeme mint az űzött vadé.

Jakov azt hitte, hogy kísérletet lát, a falig hátrált.

– Ki maga? Honnan jön?

– Az őr nyitotta ki az ajtót – mondta a pap, meghajtva a fejét, hunyorogva. Elfogta a köhögés,

hosszú roham volt, sokáig tartott, amíg legyűrte. – Beteg voltam – mondta –, és egyszer, amikor

lázasan feküdtem az ágyban, rendkívüli látomásom támadt egy emberről, aki a börtönben szenved.

Ki lehet az? gondoltam, és hirtelen felvillant bennem, hogy bizonyosan az a zsidó, akit egy

keresztény gyermek megöléséért fogtak el. Kivert a verejték, és felkiáltottam: "Mennyei Atyám,

hála néked e jelért, mert megértettem a te akaratodat, hogy legyek a bebörtönzött zsidó

szolgálatára." Amikor felgyógyultam a betegségemből, azonnal írtam a börtönigazgatónak,

engedélyt kértem, hogy beszélhessek magával. Először úgy látszott, nincs rá lehetőség, de aztán

imádkoztam és böjtöltem, és végül mégis sikerült elintézni a metropolita segítségével.

Merően nézte a rongyos, szakállas mesterembert, aki háttal a nyirkos falhoz szorulva állt a

homályban, s a pap térdre hullott.

– Jóságos Istenem – fohászkodott –, bocsásd meg e szerencsétlen héber bűneit, és tedd, hogy ő is

megbocsássa nekünk, amit ellene vétettünk. "Mert ha megbocsátod az emberek bűneit, a Mennyei

Atya neked is megbocsát; de ha nem bocsátód meg az emberek bűneit, a te bűneidet sem bocsátja

meg a Mennyei Atya."

– Én nem bocsátok meg senkinek.

A pap térden állva közelebb csúszott a mesteremberhez, meg akarta csókolni a kezét, de Jakov

elkapta, és visszahúzódott a cella árnyékaiba.

A pap egy jajszóval felállt, nehezen lélegzett.

– Könyörgök, hallgasson meg, Jakov Sepszovics Bok zihálta. – Az őrétől, Zsitnyaktól tudom,

hogy áhítatosan olvassa az Evangéliumot. A másik őr, Kogin pedig azt mondja, hogy betéve

megtanult sok verset, amelyből az igaz Krisztus szól hozzánk. Ez csodálatos jel, mert ha átéli a

Krisztust, az teljes és őszinte bűnbánat. Ő meg fogja váltani a kárhozattól. S ha megtér a pravoszláv

hitre, fogvatartói rákényszerülnek, hogy másképpen gondolkozzanak a vádról, és végül is szabadon

bocsássák, mint testvérüket. Higgye meg, Isten előtt senki sem olyan kedves, mint egy zsidó, aki

bevallja tévelygéseit, és önként megtér az igaz hitre. Ha ezt belátja, máris elkezdhetem oktatni a

pravoszláv dogmákra. A börtönigazgató engedélyezte. Megértő ember.

Jakov szótlanul állt.

– Ott van? – kérdezte a pap az árnyékokba bámulva. Hol van? – kiáltotta, nyugtalanul

hunyorogva. Megint rátört a köhögés, hörgött.

Jakov mozdulatlanul állt a homályban, az asztal mellett, fején az imakendő, homlokán a karra

való imaszíj.

A pap bugyborékolva köhögött, zsebkendőjét a szájához tartotta, a vasajtóhoz hátrált, és ököllel

dörömbölni kezdett rajta. Az ajtó hamarosan kinyílt, és a pap elsietett.

– Ne félj, megkapod a magadét – szólt be Zsitnyak a mesterembernek a folyosóról.

Később lámpát hoztak a cellába, Jakovnak le kellett vetnie a ruháját, és aznap negyedszer is

megmotozták. Az igazgatóhelyettes kutya rossz kedvében volt, belerúgott a szalmazsákba, és

megtalálta az Újtestamentumot.

– Ezt honnan a fenéből szerezte?

– Valaki biztos odacsúsztatta neki a konyhában – mondta Zsitnyak.

Az igazgatóhelyettes egy ökölcsapással leterítette a mesterembert.

Elkobozta az imaszíjakat és Zsitnyak Újtestamentumát, de reggel visszajött, és Jakov felé hajított

egy maroknyi papírlapot, szétszálltak az egész cellában. Az Ótestamentumból kitépett lapok voltak,

héberül; Jakov felszedte, és türelmesen összerakta őket. A könyvnek a fele hiányzott, és némelyik

lapot rozsdabarna foltok borították – talán vér száradt rajtuk.

3

A nyírfasöprű szétment. Már hónapok óta használta, és a vesszők elkoptak a kőpadlón.

Egyik-másik kihullt seprés közben, és nem volt mivel pótolni. Aztán elkopott a foszladozó spárga

is, amely a vesszőket összetartotta, és ezzel vége volt a seprűnek. Zsitnyak nem adott új vesszőket

vagy spárgát. Jakov kérte, de az őr még a seprűnyelet is elvette.

– Hogy kárt ne tegyél magadban, Bok, vagy netán valaki máson próbáld ki a ravaszságodat. Azt

mondják, eszméletlenre verted azt a szerencsétlen fiút, mielőtt beledöfted a késed.

A mesterember kevesebbet beszélt az őrökkel, így nem fáradt el annyira; ők se sokat mondtak,

legfeljebb néha egy-egy parancsszót, rámordulva, vagy káromkodtak, ha lassan mozgott. A seprű

nélkül kezdett összeomlani a napirendje. Megpróbált belekapaszkodni, de most már nem volt

kályha, amit megrakjon vagy kitisztítson, a begyújtásra se lehetett várni, a konyhára se mehetett

többé az adagjáért. Megint a cellába hozták az ételét, mint azelőtt. Azt mondták, mindenféléket

lopott a konyhán. Például az Újtestamentumot. És az egyik ellenőrzés alkalmával egy kést is

"találtak" a cellájában. Ezzel véget értek a napi kétszeri kirándulások, melyeket néha mohó

izgalommal várt. – Így is van rendjén – mondta a börtönigazgató. – Nem tűrhetjük, hogy egy zsidó

fittyet hányjon a szabályzatnak. A többi rab már morgolódott. – A napirendből csak annyi maradt,

hogy reggel felköltötte a börtönkolomp, megette a sovány kosztot, nem egyszer, hanem kétszer

naponta, és mindennap háromszor átesett a kétségbeesésbe kergető motozáson.

Már nem méricskélte az időt a hosszú és rövid szilánkokkal. Egy évnél tovább nem bírt

számolni. Megjött a nyár, a fülledt cellában megállt a bűz, a falak izzadtak. Szúnyogok és bogarak

ütődtek a falhoz. Azért mégis jobb nyáron; rettegett egy újabb téltől. S ha a télre tavasz is jön, akkor

már két éve lesz börtönben. És azután? Üres jövőbe süvített az idő, mint a sztyeppi szél. Nincs

határ, nincs esemény, vádirat, tárgyalás. A várakozás megfonnyasztotta. Megaszalta a várakozás

küzdelme, ártatlanságának tudata a bebörtönöztetés tényével szemben; hogy egy kerek esztendő

alatt semmi se történt a kiszabadítására. Letaglózta a tökéletes egyedüllét. Nyomasztotta a hőség,

marta a hűvös nyirkosság, őrölte a várakozás – a vádirat nem akart megjönni –: szürke csontjai talán

már áttetszenek a bőrén. Idegei pattanásig feszültek. Üvöltések szakadtak fel a lénye legmélyéből,

egy keskeny kútból, de senki sem jött, senki sem felelt, nem nézett rá, nem szólt hozzá, se jóbarát,

se idegen. Semmi se változott, csak öregebb lett. Ha bíróság elé állítanák, elítélnék, és Szibériába

küldenek, akkor legalább csinálhatna valamit. Fésülte a haját és a szakállát, amíg a fésű fogai ki

nem hulltak. Másikat nem adott senki, hiába kért, könyörgött, úgyhogy attól fogva az ujjaival

fésülte magát. Megszállottan piszkálta az orrát. A teste is csábította, lányok éltek benne, akik

sohasem válhattak asszonnyá, de ettől felfordult a gyomra. Hasztalan igyekezett, nem bírt tiszta

maradni.

Olvasgatta az Ótestamentum mocskos, foltos lapjait, az egyik töredékes fejezetet a másik után.

Gondosan silabizálta a zömök betűket, bár a szavakat sokszor nem értette. Sokat elfelejtett, bár

régebben tudta, de az olvasásban és az újraolvasásban némelyik felbukkant megint; olyan is volt,

amely örökre elveszett. Mégsem zavarta, hogy egyes részeket nem ért, és a könyv hiányos; az

egésznek úgyis tudta az értelmét. Ami hiányzott, azt kitalálta, vagy később az eszébe jutott. Eleinte

csak néhány percig olvasott egyszerre. Gyenge volt a fény. Könnyezett a szeme, szédült. Azután

hosszabb ideig olvasott, gyorsabban magával sodorta az elbeszélés, követte a lelkendező és tomboló

hébereket, akik munkálkodtak, háborúztak, bűnöztek, Istent imádtak – minden foglalatosságuk

közben szüntelenül társalogtak a morcos, dohogó Istennel, aki megpróbált úgy viselkedni, mintha

ember volna – talán irigységből.

Isten beszél. Azt mondja, azért választotta ki a hébereket, hogy megőrizzék őt. Szövetséget köt,

tehát létezik. Ajánlatokat tesz, és Izrael elfogadja, különben mikor kezdődne el a történelem?

Ábrahám, Mózes, Noé, Jeremiás, Hóseás, Ezra, még Jób is, megkötik a maguk személyes

szövetségét a beszédes Istennel. De Izrael azért fogadja el a szövetséget, hogy megszegje. Ez a

titokzatos szándék mozgatja: szükségük van a tapasztalatra, így aztán hamis isteneket imádnak, és

erre Jehova felpattan aranytrónusáról, lángoló karddal mind a két kezében. Amikor hangosan

beszél, forr a történelem. Asszíria, Babilónia, Görögország, Róma az ő haragjának lesz a vesszeje,

az a vessző, amely lesújt a Kiválasztott Nép fejére. Miután elárulták az Istennel kötött szövetséget,

fizetniük kell: háborúval, pusztulással, halállal, száműzetéssel – és ami még vele jár. Azt mondják,

a szenvedés felszítja a bűnbánatot, legalábbis azokban, akik képesek a bűnbánatra, így vezekli le az

Úr elleni vétkeit a szövetség népe. Ő azután megbocsát, és új szövetséget ajánl. Miért is ne? Ilyen a

természete, mindennek újra kell kezdődnie, ne kérdezzük, hogy miért. A megváltozott és mégis

változatlan Izrael pedig elfogadja az új szövetséget, hogy aztán hamis isteneket imádva megszegje,

és megint csak szenvedjen és vezekeljen, az idők végezetéig. A szövetség azért van, gondolja

Jakov, hogy emberi tapasztalat fakadjon belőle, de Isten nem tud mit kezdeni az emberi

tapasztalattal. Isten elvégre Isten; azért Isten, hogy az legyen, ami: Isten. Mit ért ő az ilyesmihez? Ő

talán imádott Istent? Szenvedett? Ugyan mennyi tapasztalata lehet? Isten irigyli a zsidókat: gazdag

életük van. Talán szeretne ember lenni, elképzelhető, senki se tudja. Ilyen ez az Isten, Jehova, aki

felhőkben, forgószelekben, égő csipkebokrokban jelenik meg; és beszél. Spinoza Istene másmilyen,

ő az Isten örök és végtelen eszméje, amely az egész természetben megtalálható, ő sohasem beszél;

vagy nem tud beszélni, vagy nincs rá szüksége. Mit mondjon az olyan, aki csak eszme? Őt a saját

eszünk mozgolódásában kell megtalálni. Spinoza ki is okoskodta valahogy, de Jakov Bok nem

képes erre. Hisz mégse filozófus, így aztán szenved: sem Isten intellektuális eszméje, sem a

szövetség Istene nem segít rajta; az imaszíj dobozát eltörte. Senki sem szenved érte, és ő se szenved

másért, csak magáért. Isten haragjának vesszeje, mellyel lesújt a mesteremberre, II. Miklós, az

orosz cár. Istentelensége miatt bünteti szenvedő szolgáját.

Nehéz az élet.

Zsitnyak nézte, amint olvas. – Hajladozzál előre-hátra, mint a zsinagógában – mondta a

kukkantón át. A mesterember hajladozott. Odahívták az igazgatóhelyettest is, hogy lássa. – Na,

persze, mást nem lehetett várni tőle – mondta, és kiköpött.

A szavak néha elúsztak Jakov szeme elől. Fehér szárnyú, fekete madarak voltak, fekete szárnyú,

fehér madarak. Gondolattalan tűnődésbe zuhant, tompító fehérségbe. Nem is tudta, hol van, és ez az

önkívület olyan mély volt, hogy fájt: szeretett volna kilábalni belőle. Mostanában sokszor

megtörtént vele, és órákig eltartott. Egyszer reggel zuhant ebbe az állapotba, mikor az asztalnál ülve

az Ótestamentumot olvasta, és csak késő délután ocsúdott fel, meztelenül, a cella közepén,

miközben az igazgatóhelyettes és Zsitnyak motozta. Néha gyalog vándorolt Oroszországon át,

öntudatlanul. Belefájdult a lába, vigyáznia kellett, mert a háncs-cipő talpa elkopott, és újat senki

sem akart adni. Mezítláb gyalogolt egy hosszú köves úton, csak utána vette észre, hogy mind a két

lába csupa seb és hólyag. Ráeszmélt, hogy járkál, és megrémült, mert eszébe jutott az orvosi kés

okozta fájdalom. Minden erejét megfeszítette, hogy oda figyeljen, amikor járkálni kezd. Lépett

egyet-kettőt a hosszú úton, aztán rémülten felriadt.

A múltról álmodozott: a stettlről, élete hibáiról és kudarcairól. Egy holdfényes éjszakán – előtte

nagy veszekedés volt, már nem emlékezett rá, hogy miért –, Rajszl kirohant a kunyhóból, és az

apjához futott a sötétben. A mesterember magára maradt, elrágódott a keserűségén, igaztalan

vádaskodásán, és utána akart menni, de aztán elaludt. Hiába, halálosan belefáradt a semmittevésbe.

Egy év múlva igaz lett, amivel Raj szít vádolta, de akkor még nem volt igaz. Kinek köszönhető,

hogy igaz lett? Ha utánament volna, vajon itt ülne most?

Sokat forgatta a Hóseásból való lapokat, és megbabonázva olvasott erről az emberről, akinek

Isten megparancsolta, hogy egy ringyót vegyen feleségül. A ringyó – így magyarázták – Izrael volt,

de Hóseás féltékenysége és fájdalma semmiben sem különbözött az olyan emberétől, akinek a

felesége otthagyta az ura ágyát, és elment idegenekkel kurválkodni.

Vesse el azért az ő kurvaságát az ő orcájáról,

és az ő paráznaságát az ő mejjéről;

hogy megfosztván mezítelen ne hagyjam őtet,

és ne tegyem olyanná, minémü volt születése napján,

és pusztaságra ne juttassam,

és száraz földdé ne tegyem ötét,

és szomjuval meg ne öljem ötét.

Az ő fiain sem könyörülök:

mert paráznaságból való fiak.

Mert paráználkodott az ő anyjok,

szidalomba bémerült, aki őket e világra szülte,

mert ezt mondotta: "Elmegyek az én szeretőim után,

kik nekem megadják kenyeremet, vizemet,

gyapjamat, lenemet, olajomat és italomat."

Annakokáért, imé, én tövissel berekeszteni az ő útját,

és sövényt fogok eleibe,

hogy az ő ösvényét ne találja meg.

És az ő szeretői után járván,

azokat ne érje el,

és keresvén azokat ne találja meg;

azután azt mondja: "Elmegyek az én első férjemhez:

mert nékem akkor volt jobban dolgom, mikor nála voltam,

hogynem mint mostan."

4

Egy reggel Zsitnyak egy vastag levelet hozott a rabnak, bepiszkolódott fehér borítékban, sok

piros bélyeg volt rajta. A bélyegek a cárt ábrázolták, katonai egyenruhában, nyakában egy érmen a

császári címer, a kétfejű sas. A levelet felbontotta a cenzor, majd újra leragasztotta egy

papírszalaggal. Ez állt rajta: "Zsenya Golov gyilkosának", és az ügyészhez címezték: Felsőbíróság,

Kijev, Ploszkij kerület.

Jakovnak megdobbant a szíve, mikor átvette a levelet. – Ki küldte?

– Sába királynője – mondta az őr. – Nyisd ki, majd meglátod.

Jakov megvárta, amíg az őr elmegy. Letette a levelet az asztalra, hogy ne süsse a kezét, öt percig

bámulta tétlenül. Lehet, hogy ez a vádirat? Ilyen volna a címzése? Ügyetlenül felszakította a

borítékot, kettétépte, és egy tizenhat oldalas levelet talált benne, oroszul, szálkás női írással.

Tintapöttyök voltak minden oldalon, helyesírási hibák, vastagon kihúzott és átírt szavak.

"Uram! – így kezdődött –, én a vértanúhalált halt Zsenya Golov gyászoló és szerencsétlen anyja

vagyok, és azért veszek tollat a kezembe, hogy megkérjem, hogy tegye meg, ami helyes és való. Az

Istenre kérem, hallgassa meg egy anya könyörgését. Már egészen odavagyok a sok gonosz

sértegetéstől és gyanúsítástól, amivel igaztalanul bántalmaznak mindenféle szemét emberek,

például egyes szomszédok is, akikkel most már nem érintkezek, minden bizonyíték nélkül. Éppen

fordítva van, mert minden bizonyíték maga ellen szól, és kérem, tisztázza végre a dolgot egy teljes

és őszinte vallomással. Igaz, hogy amikor önt a házamban láttam, az arca nem volt nagyon zsidós,

és talán nem is követett volna el egy ilyen szörnyű bűncselekményt, hogy meggyilkolt egy

gyermeket, és lecsapolta drága vérét, ha nem uszították volna rá az elvakult zsidók – úgyis tudja,

hogy mifélékre gondolok. De mégis megtette, valószínűleg, mert halállal fenyegették, pedig talán

nem is akarta megtenni. Ki tudja? De azt most már biztosan tudom, hogy ezek a hosszú fekete

kabátos és nagy szakállú öreg zsidók parancsolták, hogy magának muszáj elkövetni a gyilkosságot,

és azután ők majd elrejtik a gyermekem holttestét a barlangban. Éppen azelőtt való éjszaka, hogy

Zsenyuska eltűnt, láttam álmomban az egyiket, egy zsákkal, borzasztó villogó szemekkel, és piros

foltok voltak a szakállában, és Szofja Siszkovszkaja, aki azelőtt a szomszédom volt, elmondta, hogy

ő is ugyanazt álmodta, ugyanazon az éjszakán, amikor én álmodtam.

Azért kérem, hogy valljon be mindent, mert a bizonyítékok világosan maga ellen szólnak. Azt

talán még nem is tudja, hogy amikor Zsenyuska elmondta nekem, hogy ön egy késsel megkergette a

temetőben, én megkértem egy úriember ismerősömet, hogy kövesse önt, és nézze meg, hogy miféle

más bűnös dolgokat művel. Mindenki tudja, hogy törvénytelen tevékenységet végzett, amikor a

téglagyárban titokban más zsidókkal érintkezett, akik úgy tettek, mintha nem volnának zsidók, és a

zsinagóga pincéjében is, ahol mindig találkoztak a Podolban. Csempésztek, raboltak, és olyan

árukkal kereskedtek, ami nem volt a maguké. Zsenyuska ezt mind megtudta, meg a többi

törvénytelen dolgot, és maga ezért csak még jobban meggyűlölte szegényt, és mindjárt őrá gondolt,

amikor magát szemelték ki, hogy keressen valakit, és csapolja le a vérét a zsidó húsvétra. Azonkívül

maga falazott ennek a zsidó bandának, akik betörtek az úriemberek házaiba és néhány boltba is,

meg sok mindenhová a Lipkij kerületben, ahol az előkelő házak vannak, és mindenfélét

zsákmányoltak, pénzt, prémeket és ékszereket, meg sok más értékes dolgot. De maga a zsákmány

igazi értékéből csak egy kis részt adott oda a bandának, mert jól mondják, hogy minden zsidó

becsapja a másikat. És ezen nem csodálkozik senki, mert az egész világ tudja, hogy mind

bűnözőnek született. Egy zsidó pénzt akart kölcsönadni egy barátnőmnek, aki házat akart építeni, de

ő előbb megkérdezte a papot, és a pap reszketni kezdett, és azt tanácsolta, hogy semmit se fogadjon

el, Krisztus szerelmére, egy átkozott zsidótól, mert ezek mind becsapják és kiforgatják az embert,

mert ilyen a természetük, és mást nem tudnak csinálni. A pap azt mondta, hogy bizsereg a zsidó

vérük, ha nem művelnek valami gonoszát. Ha nem így volna, akkor talán maga se lett volna

hajlandó meggyilkolni azt a szent életű gyereket, amikor bujtogatták. És gondolom, azt is tudja,

hogy engem meg akartak vesztegetni, hogy ne vallják maga ellen, ha majd meglesz a tárgyalás. Egy

selyemruhás kövér zsidó 40 000 rubelt kínált nekem, csak menjek el Oroszországból, és ha

megérkeztem Ausztriába, akkor utólag még 10 000 rubelt fizet, de ha ő meg a maga többi zsidó

cimborája 400 000 rubelt kínált volna, akkor is csak szembeköpném őket, és azt mondanám, hogy

szó se lehet róla, mert nekem többet ér a becsületem és a tisztességes nevem, mint 400 000 rubel

zsidó vérdíj.

Az az úriember ismerősöm azt is látta, hogy maga egyszer kiköpött a földre, amikor a Szent

Szofja-székesegyház körül mászkált, mert ki akarta lesni az udvaron azt az iskolát, ahová Zsenya

járt. Látta, hogy maga elfordítja a fejét, mintha attól félne, hogy különben megvakul, amikor

felnézett a zöld kupolák tetején az aranykeresztekre, és olyan gyorsan köpött, hogy senki se lássa,

de az ismerősöm látta. Azt is hallottam, hogy vallásos boszorkányságokat szokott művelni és

mindenféle babonás kabalákat.

És ne képzelje, hogy nem tudom azokat a piszkos dolgokat, amikben szintén benne volt. Zsenya

elmesélte, hogy sokszor becsalogatta a szobájába az istálló fölött, és ott édességekkel meg

cukorkákkal rávette, hogy gombolja ki a nadrágját, és borzasztóan felizgatta a kezével. Még más

parázna dolgokat is művelt, amiket le se tudok írni, mert mindjárt elájulok. Elmesélte, hogy ezek

után a szörnyű dolgok után maga félt, hogy ő elmondja nekem, és én feljelentem magát a

rendőrségen, és ezért tíz kopejkát szokott adni neki, hogy senkinek ne szóljon semmit. Ő nem is

szólt, amikor ezek történtek, csak egyszer mondta nekem, hogy mi történik az istállóban, mert félt

és meg volt rémülve, de én egy szót se szóltam róla senkinek, még a szomszédoknak se, mert

szégyelltem magam, és azért is, mert a gyilkosság éppen elég, és azért is biztosan meg fogja kapni a

kárhozottak minden szenvedését. De most őszintén és kertelés nélkül megmondom, hogyha az

emberek tovább sugdolóznak, és gyanúsítgatnak a hátam mögött, akkor nem bánom az arcom

pirulását, és mindent kipakolok az ügyész úrnak, aki elsősorban is úriember. És mindenkinek

elmondom, hogy miféle mocskos dolgokat művelt a gyermekemmel.

Kérvényt fogok küldeni a cárhoz, hogy védje meg a jó híremet. Azon kívül, hogy elvesztettem a

gyermekemet, mindig feddhetetlen és dolgos életet éltem. Becsületes és tisztességes nő vagyok.

Mindig a legjobb anya voltam, pedig mint dolgozó nőnek, aki saját magán kívül még két személyt

is eltartott, sohase maradt semmi időm. Akik azt mondják, hogy nem sirattam meg szegény fiamat a

temetésén, utolsó hazugok, és egyszer még be fogok perelni valakit vádaskodásért és rágalmazásért.

Én úgy bántam az én Zsenyámmal, mint egy herceggel. Rendben tartottam a ruháit és minden

egyebet, amire szüksége volt. Mindig a legkedvesebb ételeit főztem, mindenféle süteményeket és

drága ételeket. Én magam voltam az anyja és az apja is, amikor az a hitvány apja elhagyott. A

tanulásban is segítettem neki, amennyire tudtam, és biztattam, és azt mondtam, jól van, amikor pap

akart lenni. Már az előkészítő egyházi iskolába járt, hogy pap lehessen, amikor meggyilkolták, ő

ugyanúgy volt velem, mint én ővele – szenvedélyesen szeretett. Ezt elhiheti, ha mondom. Mamaska,

mondta, csak téged szeretlek. Kérlek, Zsenyuska, könyörögtem neki, ne menj azoknak a gonosz

zsidóknak a közelébe. De sajnos, nem követte anyai tanácsomat. Ön az én fiam gyilkosa.

Felszólítom mint egy vértanú gyermek vértanú anyja, hogy vallja be a teljes igazságot azonnal, és

tisztítsa meg végre a levegőt, hogy megint lélegezhessünk. Ha ezt megteszi, legalább nem kell,

hogy annyit szenvedjen majd a másvilágon.

Marfa Vlagyimirovna Golova"

Az izgalom, hogy levelet kapott, olvasás közben még nagyobb lett, és Jakov lüktető agyában

nyugtalan kérdések kavarogtak. Vajon a tárgyalás, amit Marfa említ, valóban meglesz nemsokára,

vagy csak ő képzeli úgy? Valószínűleg csak képzeli, de ki tudja? Mindegy, a vádiratnak akkor is

meg kell jönnie, és hol a vádirat? Vajon mi késztette Marfát a levél megírására? Miféle "gonosz

sértegetésekre", "sugdolózásra" és "gyanúsítgatásokra" céloz? Vajon kik gyanúsítják? Lehetséges

volna, hogy kihallgatták, de ugyan kicsoda, ha nem Bibikov? Hogy Grubesov nem, az biztos. De

vajon miért engedte át ezt a levelet, egy ilyen őrült levelet? Vagy talán Marfa az ő segítségével írta

volna? Az lenne a célja, hogy Jakov lássa, milyen tanúval áll szemben, mire számíthat tehát ez is

csak újabb figyelmeztetés, fenyegetés? Azt jelenti-e: na látja, ezeket fogja mondani, és még mást is,

amiről maga nem is álmodik, és meg fogja győzni az esküdteket, akik ugyanolyanok, mint ő, hát

akkor nem lenne jobb, ha megtenné azt a vallomást? Szaporítják a vádakat, az ocsmány részleteket,

és úgysem lesz nyugtuk, amíg teljesen meg nem bénul, mint a légy a mézgában; most még

vallomást tehet, és jobb, ha megteszi, mert később már nem lesz menekvés.

De akármiért küldte is: a levél majdnem egyértelmű volt egy beismerő vallomással, és talán azt

jelezte, hogy valami azért történik. Vajon megtudja-e valaha, hogy micsoda? A mesterember a

fülében érezte a szíve dobolását. Körülnézett, hová rejthetné a levelet: átadná az ügyvédjének, ha

egyáltalán lesz ügyvédje valaha. De másnap reggel, miután befejezte az evést, a levél hiányzott a

kabátzsebéből; gyanította, hogy elaltatták, vagy másképpen vették el tőle, talán az egyik motozás

közben. Mindegy, a levél eltűnt.

– Válaszolhatok neki? – kérdezte az igazgatóhelyettestől a következő motozás előtt, és az

igazgatóhelyettes azt felelte, hogy válaszolhat, ha beismeri az elkövetett bűneit.

Aznap éjjel Jakov előtt megjelent Marfa: nyúlánk, sovány nyakú nő, az alakja egy kicsit

hasonlított a Rajszléra, bejött a cellába, és egy árva szó nélkül vetkőzni kezdett – levette a

cseresznyés fehér kalapot, a rózsaszínű kendőt, a zöld szoknyát, a virágmintás blúzt, a vászon

alsószoknyát, a hegyes orrú gomboscipőt, a piros harisnyakötőt, a fekete harisnyát és a piszkos,

csipkés alsónadrágot. Meztelenül feküdt a mesterember szalmazsákján, széttárta a lábát, és

mindenféle gój élvezetekkel kecsegtette, ha meggyón a papnak, aki a kukkantónál leselkedett.

5

Egy éjszaka arra riadt fel, hogy valaki énekel a cellában, feszülten hallgatta, egész lényével, és az

ének gyerekhangon szólt, egy kisfiú édes, vékony hangján. Jakov felkelt, hogy lássa, honnan jön a

hang. A gyerek sápadt, összezsugorodott, csontos arca – fekete színek, megzöldült rézzel keverve –

a cella egyik sarkának mélyéből világított. Halott volt, mégis énekelt, arról, hogy egy fekete

szakálla zsidó meggyilkolta. Az anyja elküldte valahová, és éppen hazafelé tartott a zsidónegyeden

keresztül, amikor ez a hajlott hátú, szőrös rabbi elébe állt, és cukorkával kínálta. Abban a

pillanatban, hogy a szájába tette a cukrot, összeesett. A zsidó a vállára vetette, és a téglagyárba

sietett vele. Ott a fiút lefektették a földre az istállóban, megkötözték, és összevissza szurkálták,

amíg a vér fel nem szökött a sebekből. Jakov végighallgatta a dalt, aztán felkiáltott: – Újra! Énekeld

újra! – És újra hallotta az édes dalt, melyet a halott gyerek énekelt a sírjában.

Azután megjelent előtte a fiú, meztelenül, élénk piros, vérző stigmákkal, és könyörgött: – Kérem

szépen, adja vissza a ruhámat.

Őrületbe akarnak kergetni, gondolta a mesterember, és a végén majd azt mondják, hogy azért

hibbantam meg, mert elkövettem a bűncselekményt. Iszonyatos, miket vallhatna tébolyában; akkor

pedig hiába szenvedett, hogy megvédje az ártatlanságát: zilált szavakban törne fel belőle az önvád

és a vérvád a felbujtói ellen. Küzdött magával, viaskodott, parancsokat üvöltött magának, hogy

kapaszkodjon bele az ép eszébe, őrizzen meg az elme sötét, háborgó közepében egy gyertyányi

lobogást.

Megjelent egy eszelős szemű véres ló: Smuél gebéje.

– Gyilkos! – nyerítette. – Lógyilkos! Gyerekgyilkos! Megérdemled, amit kaptál!

Egy nagy doronggal lesújtott a ló fejére.

Napközben sokat aludt, de rosszul. Az alvás elbágyasztotta, letörte. A kukkantóban sokaknak a

szeme leste, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor megőrül. A levegő távoli hangoktól lüktetett.

Odakint összeesküvést szőttek a megmentésére. Látomásai voltak: a Nemzetközi Zsidó Hadsereg ki

akarja szabadítani. Megostromolták a börtönfalakat. Az ismerős arcok között felismerte Berele

Margoliszt, Leib Rosenbachot, Dudje Bontot, Icig Schulmant, Kalman Kohlert, Slojme Pinkuszt,

Josze-Mojse Magadovot, Pinje Apfelbaumot és Benja Merpecet, együtt volt velük az árvaházban,

bár úgy rémlett, azóta rég elmentek, némelyik meghalt, mások kivándoroltak – velük kellett volna

menni.

– Várjatok – ordította. – Várjatok.

A börtön körül forrtak az utcák, zúgott, énekelt, jajveszékelt a tömeg; állatok bőgtek,

kukorékoltak, röfögtek. Mindenki összevissza futott, tollak úsztak a levegőben, gevalt, ölik a

zsidókat! Vastag csizmás, buggyos nadrágú, kardjukat forgató kozákok vágtattak, félelmetes,

alacsony lovakon. Az udvaron kibontották a kétfejű-sasos zászlókat, lobogtak a szélben. Begördült

II. Miklós hintója, hat fehér ló húzta, a cár jobbra is, balra is szalutált a Feketeszázak százainak,

akik már alig várták, hogy rátehessék a kezüket a rabra, és szögeket kalapáljanak a fejébe. Jakovnak

szinte összeroppant a melle, szúrt a szíve, elrejtőzött a cellában. Az őrök el akarják tenni láb alól,

patkányméreggel. De előbb ő gyilkolja meg őket. Zsidó szarik Zsitnyakra. Kóbi meg a Koginra.

Eltorlaszolta az ajtót az asztallal meg a zsámollyal, aztán a falhoz vágta mind a kettőt. Mialatt az

ajtón dörömböltek, hogy betörjenek hozzá, törökülésben ült a padlón, vért kevert kovásztálán

lisztbe. Vadul rugdalózott, mikor az őrök végigvonszolták a folyosón, és fejére záporoztak az

ütlegek.

Egy sötét zugban kuporgott, igyekezett összekötözni az agyát egy madzaggal, hogy ne jöjjön ki

belőle a vallomás. De szétrobbant, és rothadt gyümölcsöt, félszemű halakat, paradicsommadarakat

dobott fel, mint a szökőkút. Milliónyi bűzlő szóvá robbant szét, de hiába vallott, a vallomás jiddisül

volt, és a gójok nem értették. Héberül szavalta a zsoltárokat. Oroszul megnémult. Félelemben aludt,

és rémületben ébredt. Álmában sikoltozó gyerekek hangját hallotta. Hosszú kaftánban, kerek

prémes kalapban rejtőzött a fák mögött, és ha egy keresztény gyerek közeledett hozzá, eszelősen

üldözni kezdte. Egy öklömnyi arcú kisfiú, tüdővészes fajta, inaszakadtából futott előle, rémült

szemei forogtak.

– Állj meg, szeretlek – ordította utána a mesterember, de a gyerek egyszer sem nézett vissza.

– Egy is elég volt, Jakov Bok.

II. Miklós jelent meg, az orosz hadiflotta fehér tengernagyi egyenruhájában.

– Atyuska – mondta a mesterember térden állva –, nálamnál hazafiasabb zsidót soha nem találsz.

Könnyek szöknek a szemembe, ha csak látom a zászlót. Meg aztán nem érdekel a politika, csak

szeretnék megélni. Az a sok vád mind hamis, vagy talán nem azt fogtátok el, akit kellett volna. Élni

és élni hagyni, már ne is haragudjál. Rövid az élet, ha meggondoljuk.

– Kedves barátom – mondta szelíd hangon a kék szemű, sápadt arcú cár –, ne irigyeld tőlem a

trónt. Ó, mennyi teher vállamon, az ésatöbbi, ésatöbbi. A zsidók is igazán megérthetnék – unom

már az állandó panaszaikat, abban a nyafogó zsargonjukban. Tudniillik kétségtelen, hogy túl sok a

zsidó – hogy ti milyen szaporák vagytok! Hát kell az Oroszországnak, hogy milliószámra

belepjétek? Magatokra vessetek a bajaitokért, és az 1905-6-os pogromok, amelyekre a

Zsidókörzeten kívül került sor, érted? cáfolhatatlanul bizonyítják, ha egyáltalán kell bizonyíték,

hogy nem maradtok meg a helyeteken. A fajtátok betörése megmételyezte Oroszországot. Ki akarta

ezt? Amikor tiszteletreméltó ősünket, Nagy Pétert megkérték, hogy engedje be a zsidókat

Oroszországba, azt felelte: "Csalók és gazemberek. Én a rosszat kiirtani akarom, nem pedig

szaporítani." Másik tiszteletre méltó ősünk, Jelizaveta Petrovna cárnő, azt mondotta: "Krisztus

ellenségeitől nem kívánok se hasznot, se nyereséget." Egész zsidó hordákat száműztek a haza

különböző részeiből 1727-ben, 1739-ben, 1742-ben, de aztán mindig visszamásztak, és mi nem

tudtuk tetvetleníteni magunkat. A legrosszabb az volt, a legsúlyosabb hibánk, amikor Nagy Katalin

átvette Lengyelország felét, és azzal együtt az egész mocskos népséget, egymillió kútmérgezőt,

kémet, aljas hazaárulót. Mindig mondtam, hogy lengyel fondorlat az egész: így akarják tönkretenni

Oroszországot.

– Könyörüljön rajtam, Felség. Én a magam részéről ártatlan vagyok. Mit láttam én a világból?

Könyörületért esedezem.

– A cár szíve Isten kezében van. – Felszállt fehér hajójára, és elvitorlázott a Fekete-tengeren.

Nyikolaj Makszimovics lefogyott, a lánya szánalmasan sántikált, és rá sem akart nézni a

mesteremberre. Megjött Prosko, Szergyuk és Richter, lóháton, a három ló megbokrosodott, trágyát

hullattak, tele volt zabszemekkel, szerette volna kiszedni belőle. Anasztaszij atya meg akarta

téríteni a katolikus hitre. Marfa Golova, aki szárazra sírta riadt szemét, pénzt ajánlott fel, ha

bűnösnek vallja magát; az igazgatóhelyettes pedig, tengerésztiszti egyenruhában, személyes

okokból ragaszkodott a motozás folytatásához. Az őrök mindent megígértek, csak beszéljen végre,

és nevezze meg a cinkosait, és Jakov azt mondta, lehet róla szó, ha télen fűtött cellát kap, naponta

egy csajka sajtos metéltet és egy tiszta, jól megtömött lószőr-matracot.

Lövések dördültek.

Nem tudott visszaemlékezni rá, mennyi idő telt el így, és egy nap arra ébredt, hogy ugyanabban a

cellában van, nem egy másikban, hat ajtóval és ablakokkal, amilyenről álmodott. Még mindig

meleg volt, de nem tudhatta biztosan, hogy ez még ugyanaz a nyár-e. A cella mintha ugyanaz lett

volna, talán valamivel kisebb lett, a nyirkos falak ugyanúgy hámladoztak. Ugyanaz a vizes kőpadló.

Ugyanaz a büdös szalmazsák; a poloskák nem tudtak felfordulni a szagától. Az asztal és a

háromlábú szék eltűnt. A nedves padlón az Ótestamentum lapjai hevertek szanaszét, mocskosan,

foltosan. Az imaszíjakat nem találta, de a rongyos imakendő még rajta volt. S a maradék tüzelőt is

elvitték, és a cellát jól fellocsolták, mintha azt akarnák, hogy örökre ottmaradjon.

– Meddig voltam távol? – kérdezte Zsitnyaktól.

– Nem voltál távol. Ki mondja, hogy távol voltál?

– Talán beteg voltam?

– Azt mondják, lázas voltál.

– Miket mondtam, amikor félrebeszéltem? – kérdezte nyugtalanul.

– Fene, aki tudja – mondta türelmetlenül az őr. – Van nekem más bajom. Ebből a nyavalyás

fizetésből éljen meg az ember. Az igazgatóhelyettes naponta kétszer is hallgatta, amiket ordítoztál,

de semmit se tudott kiokoskodni belőle. Azt mondja, piszkos a lelked, de hát ezt úgy is tudtuk.

– Most már jobban vagyok?

– Te tudod, de ha megint összetörsz valami berendezési tárgyat, szétverjük a fejedet.

Reszketett a lába, de odaállt a kukkantóhoz, kinézett. Ujjával félretolta a vaslapot, kibámult a

folyosóra. Az ablaktalan falon elterült egy villanykörte sárga fénye. A szomszéd cellák üresek

voltak, erre emlékezett. Többször is kopogott a falakon egy fadarabbal, de sohasem kapott választ.

Egy főfoglár egyszer arra ment a folyosón, meglátta kibámuló szemét, és ráparancsolt, hogy csukja

be a nyílást, és menjen el az ajtótól. Miután továbbment, Jakov újra kinézett. Nem látott mást, csak

bal kéz felől a széket, amelyen az őrök szoktak ülni, Zsitnyak a botját farigcsálva, Kogin

sóhajtozva, gondterhelten. A másik irányban egy törött hordó látszott a fal mellett, fölötte poros

villanykörte. A mesterember órák hosszat állt, és bámult a folyosóra. Ha Zsitnyak odajött, hogy

benézzen, Jakov kifelé bámuló szemével találkozott.

6

Nyár derekán, egy éjszaka, jóval éjfél után, álmatlanul, hiszen annyi időt töltött már a börtönben,

Jakov a kukkantón át bámult ki a cellájából, amikor a szeme hirtelen lüktetni kezdett, mintha

hozzáértek volna, és betöltötte egy fájó kép, a Smuél képe.

A mesterember káromkodott egyet, önmagára, visszahúzta a szemét, és a másikat dugta oda.

Látomás volt-e, vagy látogató – mégiscsak Smuélra hasonlított, csak mintha öregebb volna,

töpörödöttebb, szürkébb: egy rémült szakállú madárijesztő.

A rab, csupa hitetlenség, suttogást hallott. – Jakov, te vagy az? Én Smuél vagyok, az apósod.

Előbb a cár, most meg Smuél. Vagy nem billent helyre az eszem, vagy megint valami őrültet

álmodok. Legközelebb majd Éliás próféta jön, vagy Jézus Krisztus.

De a törékeny öregember alakja, ingujjban és keménykalapban, a sárgás gyönge fényben, a

rituális alsóing kilógó bojtjaival, nem akart szétfoszlani.

– Smuél, ne hazudj, igazán te vagy az?

– Ki lenne? – mondta rekedten a házaló.

– Isten őrizz, csak nem vagy te is rab? – kérdezte rémülten a mesterember.

– Isten őrizz. Látogatóba jöttem, de majdnem el se jöttem. Erev sábesz van, de Isten majd

megbocsátja.

Jakov megtörülte a szemét. – Már mindenkiről álmodtam, hát mért éppen rólad ne? De hogy

jutottál be? Hogy kerültél ide?

Az öreg megvonta keskeny vállát.

– Körbe-körbe. Úgy tettem, ahogy mondták. Jakov, én már több mint egy éve kereslek, de senki

se tudta, hogy hol vagy. Gondoltam, ez örökre eltűnt, nem látom soha többé. Aztán egyszer

megvettem néhány kopejkáért egy egész dombra való rothadt cukorrépát egy beteg orosztól. Ne

kérdezd, hogy s mint, de életemben először történt, hogy amit rothadtnak vettem meg, nem volt

egészen rothadt. Kiderült, hogy a répának több mint a fele jó, Isten megajándékozta a

szegényembert. A cukorgyár szekereket küldött, és elszállíttatta. Szóval, negyven rubelt kaptam a

répáért, soha még ekkora hasznom nem volt, amióta üzletelek. Aztán találkoztam Fjodor

Zsitnyakkal, ennek az itteninek a testvérével házaló a kijevi piacon. Beszélgetni kezdtünk, és

ismerte a nevedet. Azt mondta, negyven rubelért el tudja intézni, hogy beszélhessek veled. Szólt a

testvérének, és a testvére azt mondta, rendben van, ha késő éjszaka jövök, és nem kívánok túl sokat.

Ki az, aki sokat kíván? szóval itt vagyok. Negyven rubelért tíz percet adtak, úgyhogy gyorsan kell

beszélnünk. Egész életemben annyi időm volt, mint a szemét, de most az idő pénzt ér. Zsitnyak, a

testvér, aki itt börtönőr, cserélt egy másikkal, aki szabadságot kért éjszakára, mert letartóztatták a

fiát. Ez van vele, kívánok neki minden jót. Egyszóval, Zsitnyak hajlandó tíz percet várni a folyosó

végében a külső ajtónál, de figyelmeztetett, hogyha jönne valaki, akkor esetleg kénytelen lesz lőni.

Alit bánom én: ha meglátnak, úgyis végem.

– Smuél, mindjárt elájulok az izgalomtól, de előbb mondd meg, honnan tudtad, hogy börtönben

vagyok?

Smuél nyugtalanul mozgatta a lábait. Táncnak éppen nem lehetett volna nevezni a topogását, bár

hasonlított hozzá.

– Azt kérdi, honnan tudom. Onnan tudtam, hogy tudtam. Tudom. Amikor tavaly a jiddis lapok

megírták, hogy Kijevben letartóztattak egy zsidót egy keresztény gyerek meggyilkolásáért,

gondoltam, vajon ki lehet ez a szegény zsidó, biztosan Jakov, az én vőm. Aztán egy év múlva

láttam a neved az újságban. Egy Gronfein nevű hamisító nem bírta idegekkel, és világgá kürtölte,

hogy Jakov Bok a kijevi börtönben van egy orosz gyerek megölése miatt, ő látta is. Próbáltam

megkeresni, de eltűnt, és akik még reménykednek, azt remélik, hogy él. Talán Amerikába ment, így

remélik. Jakov, lehet, hogy te nem is tudod, borzasztó nagy a mozgolódás egész Oroszországban,

mit mondjak, a zsidók halálra vannak rémülve. Csak kevesen tudják, hogy ki vagy, és van, aki azt

mondja, hazugság az egész, ilyen nevű ember nem is létezik, csak a gójok találták ki, hogy gyanúba

keverjék a zsidókat. A stettlben is, akik sohasem szerettek téged, azt mondják, úgy kell neked. Van,

aki sajnál, és szeretne segíteni rajtad, de nem csinálhatunk semmit, amíg ki nem adják a vádiratot.

Amikor láttam a neved a zsidó újságban, rögtön írtam neked egy levelet, de visszaküldték: "A

címzett rab ismeretlen." Egy kis csomagot is küldtem, nem volt benne sok, csak néhány apró holmi,

de azt se tudom, megkaptad-e.

– Mérget azt kaptam, de csomagot nem.

– Megpróbáltam bejutni hozzád, de senki sem engedte, amíg be nem ütött a cukorrépa-üzlet, és

nem találkoztam Zsitnyak testvérével.

– Smuél, sajnálom azt a negyven rubeledet. Rengeteg pénz, és mit kapsz érte?

– A pénz az semmi. Azért jöttem, hogy lássalak, és ha ez csak egy lépéssel közelebb visz a

Paradicsomhoz, nagyon megérte a befektetést.

– Szaladj, Smuél – mondta izgatottan a mesterember –, menekülj innen, amíg lehet, különben

gondolkodás nélkül agyonlőnek, és ráfogják, hogy zsidó összeesküvés volt. Akkor pedig nekem is

végem.

– Szaladok – mondta Smuél, csontos melléhez emelve a kezét, és ropogtatva az ujjait –, de előbb

mondd el, miért vádolnak ezzel a szörnyűséges bűnnel?

– Miért vádolnak? Mert ostoba szamár voltam. Mert egy tilos kerületben beálltam dolgozni egy

orosz gyártulajdonoshoz. Ott is laktam, és nem mondtam meg neki, hogy zsidó papírjaim vannak.

– Látod, Jakov, mi lesz belőle, ha leborotválod a szakállad, és megfeledkezel az Istenedről?

– Ne beszélj nekem Istenről – mondta Jakov keserűen. Nem kérek belőle, egyik porcikája sem

kell. Mindig akkor van a legmesszebb, amikor a leginkább szükség volna rá. Ami sok, az sok. A

múltamról nem kell hogy meséljek neked, de ha tudnád, min mentem én keresztül, amióta legutóbb

találkoztunk... – mondani kezdte, de elcsuklott a hangja.

– Jakov – mondta Smuél, az egyik izgatott kezével szorongatva, majd elengedve a másikat –,

nemhiába vagyunk mi zsidók. Isten nélkül nem élhetünk. A szövetség nélkül eltűntünk volna a

történelemből. Megkaptad a leckét, tanulhatsz belőle. Egyebünk sincs, csak az Isten, de kinek kell

több?

– Nekem. Vállalom a nyomorúságot, de nem örökre.

– A nyomorúságért ne Istent hibáztasd, ő adja az ételt, de mi főzzük meg.

– Azért hibáztatom, mert nem létezik. Vagy ha mégis, odafent van a holdban vagy a

csillagokban, de nem itt. Nem szabad hinni, különben elviselhetetlen lesz a várakozás. Nem hallom

a hangját, nem is hallottam soha. Nincs rá szükségem, csak ha megjelenik.

– Ki vagy te, Jakov, egy Mózes? Ha nem hallod a hangját, hadd hallja ő a tiédet. "Felszáll az

ima, és leszáll az áldás."

– Leszáll a skorpió, a jégeső, a tűz, a kőzápor, a szar. Ahhoz nincs szükségem Isten segítségére,

az oroszoktól is megkapom. Jó, volt idő, amikor beszéltem hozzá, és feleltem is magamnak, de mit

érek vele, ha olyan keveset tudok? Néha elmondtam, hogyan élek, a küszködéseimet, a bajaimat, a

tévedéseimet. Nagy ritkán egy-két jó hírt is mondtam neki, de akármit mondtam, sohasem válaszolt.

Most én is hallgatok.

– A büszke ember süket és vak. Hogy is hallhatná Istent? Hogy is láthatná őt?

– Én voltam büszke? Mire lettem volna büszke? Hogy szülők nélkül jöttem a világra? Hogy

sohase tudtam tisztességesen megélni? Hogy a meddő feleségem megszökött egy gójjal? Hogy

amikor Kijevben megöltek egy fiút, a hárommillió oroszországi zsidó közül éppen engem

tartóztattak le? Dehogy vagyok én büszke. Ha Isten létezik, boldogan meghallgatom. Ha nincs

kedve beszélni, nyissa ki az ajtót, hogy kisétálhassak. Nekem nincs semmim. A semmiből nem lesz

semmi. Ha akar tőlem valamit, előbb ő adjon. Ha adományt nem is, legalább jelet.

– Ne kérj te jeleket, inkább irgalmat kérj.

– Én már mindent kértem, és nem kaptam semmit. A mesterember felsóhajtott, közelebb hajolt a

kukkantóhoz. – "Kezdetben vala az ige" – de nem az ő igéje volt. Nézd, én ezt most már így látom.

A természet feltalálta saját magát meg az embert is. Ami volt, mindig megvolt. Spinoza is így

mondja. Hihetetlenül hangzik, de igaznak kell lennie. Ha a dolog lényegét nézzük, akkor Isten vagy

a mi kitalálásunk, és nem tehet róla, vagy pedig erő, de csak a természetben, nem a történelemben.

Az erő nem lehet atya. Hideg szél, aztán próbálj megmelegedni. Megmondom őszintén, én már

elkönyveltem Istent: tiszta veszteség.

– Jakov – mondta Smuél, a két kezét szorongatva –, ne beszélj olyan gyorsan. Nem jó helyen

keresed Istent, keresd a Tórában, a Törvényben. Ott kell keresni, nem pedig a rossz könyvekben,

amik megmérgezik a gondolataidat.

– Törvény, törvény, azt is az ember találta ki, messze van attól, hogy tökéletes legyen, és mit

érek vele, ha a cár félvállról veszi? Ha egyszerű tiszteletet már nem kaphatok Istentől, megelégszem

az igazsággal is. Érvényesítse a törvényt! Sújtson le villámával a cárra! Szabadítson ki a börtönből!

– Isten igazsága úgyis meglesz az idők végezetén.

– Már nem vagyok olyan fiatal, nem bírok addig várni. És a pogromok elől menekülő zsidók sem

bírnak. Mostanában már tömeges a mészárlás, és egyre rosszabb lesz. Isten csillagászati számokkal

dolgozik, de én csak annyit tudok, ha emberekről van szó, hogy egy meg egy az kettő. Hagyjuk ezt

a hiábavaló témát, Smuél. Mi értelme vitatkozni, egy kis lyukon keresztül, amikor még az arcom

felét sem látod a sötétben? Úgyse maradhatsz sokáig, és fogy az idő.

– Jakov – mondta Smuél –, ő találta fel a világosságot. Ő teremtette a világot, ő alkotott téged is,

engem is. Az igazi csoda a hit. Én hiszek benne. Jób azt mondta: "Még ha megöl is, bizakodom

benne." Többet mondott, de ennyi is elég.

– Mert egy piszkos fogadást kötött az ördöggel, és meg akarta nyerni, azért tette el láb alól Jób

összes szolgáit és ártatlan gyermekeit. Már ezért az egyért is gyűlölöm, a százezer pogromról nem

is beszélve. De miért piszkálsz, hogy itt dajkameséket mondjak? Jób puszta kitalálás, és Isten is az.

Hagyjuk az egészet. – Fél szemével rámeredt a házalóra. Ne haragudj, Smuél, hogy megkeserítem

ezt a drága pénzen vett kis idődet, de hidd el, nem könnyű szabadgondolkodónak lenni ebben a

borzalmas cellában. Ezt büszkeség vagy öröm nélkül mondom. De ha az embernek van egy csöpp

értelme, ragaszkodnia kell hozzá.

– Jakov – mondta Smuél, kék zsebkendőjével tapogatva az arcát –, nagyon szépen kérlek, ne

zárd be a szívedet. Senki sincs elveszve Isten előtt, ha nyitva a szíve.

– Ami az én szívemből maradt, olyan, mint a kő.

– És ne feledd a megbánást – mondta Smuél. – Ez az első.

Megjött Zsitnyak nagy sietve. – Elég volt, most már gyerünk. Lejárt a tíz perc, annál is többet

beszéltetek.

– Mintha csak két perc lett volna – mondta Smuél. – Még el se kezdtem, hogy mi nyomja a

szívemet.

– Szaladj, Smuél – lihegte Jakov, száját a kukkantóra tapasztva. – Tegyél meg értem mindent,

amit csak lehet. Szaladj az újságokhoz, mondd el, hogy a rendőrség börtönbe csukott egy ártatlan

embert. Szaladj a gazdag zsidókhoz, Rotschildhoz, ha kell. Kérjél segítséget, pénzt, szánalmat, egy

jó ügyvédet, aki megvéd. Szabadíts ki innen, mielőtt a sírba fektetnének.

Smuél kihúzott egy uborkát a nadrágzsebéből. – Ezt a kis savanyúságot hoztam. – Át akarta

dugni a kukkantón, de Zsitnyak elkapta.

– Azt már nem – suttogta hangosan az őr. – Rajtam ne akarjátok kipróbálni a zsidó

ravaszságotokat. És most már pofa be – mondta Jakovnak. – Elmondhattad a magadét, elég volt.

Karon ragadta Smuélt. – Gyerünk, mozgás, már hajnalodik.

– Isten veled, Jakov, ne feledd, amit mondtam.

– Rajszl – kiáltotta utána Jakov. – Elfelejtettem kérdezni. Mi történt vele?

– Szaladok – mondta Smuél, két kézzel fogva a kalapját.

VIII

1

Smuél látogatása nyomasztó, zaklató terhet hagyott a mesteremberen. Most már történnie kell

valaminek, gondolta. Biztos elszalad mindenkihez az ügyemben. Kérem, fogja mondani, ez az én

vőm, Jakov, és nézzék, mi történt vele. Elmondja, hogy a kijevi börtönben vagyok, és miért.

Világgá kiáltja az ártatlanságomat, és segítségért könyörög. Akkor egy ügyvéd talán elmegy

Grubesovhoz, és követelni fogja a vádiratot. A szemébe mondja neki: "Ki kell adnia, kérem, mielőtt

ez az ember meghalna a cellájában." Talán még az igazságügy-miniszterhez is felmegy. Ha jó

ügyvéd, egyebeket is kitalálhat. Az nem lehet, hogy ittfelejtsen.

Ehelyett a börtönigazgató jelent meg a cellában, felajzva, izgatottan. A hibátlan szeme izzott.

Száját eltorzította a harag. – Majd adunk mi magának szökést, maga szemét. Majd adunk mi

magának összeesküvést.

Az egyik közeli magánzárkában lévő rab akkor éjjel meghallotta a hangokat, és beárulta

Zsitnyakot. Az őrt letartóztatták; egy idő múlva bevallotta, hogy beengedett egy öreg zsidót, és az

elbeszélgetett a gyilkossal.

– Most aztán túllőtt a célon, Bok. Még a napját is el fogja átkozni, amikor összekerült a

cinkosával. Majd mi megmutatjuk magának, mit ér, ha odakint agitálnak. Még azt is megbánja,

hogy a világra jött.

Követelte a cinkostárs nevét, és a mesterember izgatottan mondta: – Nem tudom. Idegen volt.

Nem mondta meg a nevét. Egy szegény ember. Véletlenül találkozott Zsitnyakkal.

– Mit mondott magának? Ki vele.

– Azt kérdezte, éhes vagyok-e.

– És mit felelt?

– Hogy igen.

– Majd adunk mi magának éhséget! – ordította a börtönigazgató.

Másnap kora reggel két munkás jött be a cellába, szerszámos ládákkal, fogták a kalapácsaikat,

vésőiket, egész délelőtt dolgoztak, négy mély lyukat véstek a belső falba, aztán nagy kampókat

cementeztek beléjük vaskarikákkal. Készítettek egy ágyforma deszkaalkotmányt is, négy rövid

lábbal. Az "ágy" lába valójában kaloda volt, éjszaka rá lehetett lakatolni a rab lábára. Az

ablakrácsokat megerősítették, és beépítettek még kettőt, amitől a homályos cella még homályosabb

lett. De a törött ablakot úgy hagyták, és kívülről még hat reteszt szereltek a vasajtóra – összesen

tehát tizenkettő volt, lakattal. A zsidók valami ravaszságra készülnek, mondta az igazgatóhelyettes,

ki akarják szabadítani. Figyelmeztette a mesterembert, hogy közvetlenül szemben a cellával, a

magas börtönfalon, figyelőtornyot is építenek, az udvaron cirkáló járőrök számát pedig

megkettőzték.

– Ha szökést kísérelne meg, lemészároljuk az egész büdös bandát. Egyetlenegy se menekülhet.

Zsitnyak helyére új nappalos őr került a cellaajtó elé, Berezsinszkij, egykori katona, sötét arcú

ember, táskás, kifejezéstelen szemmel, dagadt ujjpercekkel és törött orral. Pofacsontján és nyakán

szőrcsomók maradtak még azután is, hogy megborotválkozott. Néha unalmában bedugta a puskája

csövét a kukkantón, és megcélozta a rab szívét.

– Bumm!

A mesterembert egész nap a falhoz láncolták, éjszaka pedig az ágydeszkán feküdt, kalodába zárt

lábbal. A lábnak hagyott nyílás szoros volt, felhorzsolta a bőrét, ha meg akart fordulni egy kicsit. A

szalmazsákot kivitték a cellából. Legalább a szag is eltávozott, a poloskákkal együtt, de néhány

azért maradt a ruhájában. Minthogy a mesterember az oldalán szokott aludni, eltartott egy ideig,

amíg háton fekve is sikerült elaludnia. Sokáig feküdt ébren, aztán nem bírta tovább, és álomba ájult.

Mélyen aludt egy-két órát, majd felébredt. Ha megint elaludt, testének legkisebb mozdulatára ismét

felriadt.

Most, gondolta, hogy láncra verték, talán elmarad a testi motozás, de éppen ellenkezőleg: hatszor

motozták meg, háromszor délelőtt és háromszor délután. Ha az igazgatóhelyettes korán letette a

szolgálatot, mind a hat motozásra délelőtt került sor. Zsitnyak helyett most Berezsinszkij jött be az

igazgatóhelyettessel. Naponta hatszor csikordult meg a kulcs a lakatban, és a tizenkét retesz

félrekattant, egyik a másik után, mint megannyi pisztolylövés. Jakov a fejére szorította a kezét, úgy

érezte, mintha valaki makacsul ütlegelné. Mikor a motozók megjelentek, leoldották róla a láncokat,

és ráparancsoltak, hogy gyorsan vetkőzzék le. Igyekezett sietni, de az ujjai mintha ólomból lettek

volna; nem boldogult azzal a néhány gombjával, és az őr belerúgott, amiért nem mozog elég

gyorsan. Könyörgött, hogy két részletben motozzák meg: előbb csak a nadrágját vetné le, és

megtartaná a zubbonyát meg az ingét, aztán felveszi a nadrágot, és leveti a többi ruhadarabját: de

erre nem voltak hajlandók. Csak a trikóját tarthatta magán. Jakov már-már úgy érezte, amíg ezt

megtarthatja, a motozás nem is olyan elviselhetetlen, bármit csinálnak vele egyébként. Motozás

közben Berezsinszkij néha marokra fogta a szakállát és megcsavarta. Ha Jakov panaszkodni próbált,

megrángatta a nemi szervét.

– Csingilingi, bim-bam. Megszorul a zsidó farka, elkapta az ördög marka.

Az igazgatóhelyettes kivörösödött. Hahotázva nevetett, és az egész motozás közben mosoly volt

a szája körül.

Jakov minden motozás után depresszióba zuhant, süketen, elcsigázva. Eleinte még reménykedett,

hogy valaminek mégiscsak történnie kell Smuél látogatása után. Aztán félni kezdett, hogy a házalót

elfogták. Néha már maga sem tudta biztosan, vajon Smuél csakugyan járt-e nála, s ha eljött, most

már azt kívánta, bár ne jött volna. Akkor nem verték volna láncra. Átkozta Smuélt a láncok miatt.

A börtönben töltött második tél rosszabb volt, mint az első. Odakint is rosszabb volt az időjárás,

kevesebbet esett az ólmos eső és a hó, de gyakoribbak voltak a tiszta, fagyos napok, és különösen

akkor lett nagyon hideg, ha fújt a szél. Úgy üvöltött az ablakban, mint egy éhes farkas. És odabent

is rosszabb lett az idő. A hideg szinte izzott a cellában. Néha fájt, annyira hideg volt, szorította a

mellét, alig bírt lélegezni. Felvette a fülvédős sapkáját, kétszer is körültekerte a rongyos

imakendővel, amelyet csomóra kötött a feje búbján. Aztán az imakendő szétfoszlott, de egy darabját

azért eltette zsebkendőnek. A kabátujját megpróbálta betűrni a bilincs alá, de nem sikerült. A jeges

vasak szorosan markolták csupasz lábát. Bedobtak hozzá egy lópokrócot, azt hordta a fején és a

vállán, mikor a legkeményebb volt a tél, mert hiába állt néhány köteg fa a cellában, Berezsinszkij

sohasem sietett a kályha begyújtásával, és a mesterember csontjait majdnem egész nap belepte a

jég, mint a faágakat a téli erdőben. A dermesztő hidegben iszonyatos volt a motozás; a fagy késeket

döfött a mellébe, hónaljába, végbelébe. Didergett a teste, vacogott a foga. De amikor Kogin vette át

a szolgálatot, estefelé, megrakta a tüzet. Néha késő este is begyújtott. Mióta letartóztatták a fiát, az

őrnek majdnem üveges volt a szeme. Rendszerint nem szólt semmit, csak szívta kialudt

cigarettacsutkáját. Miután Jakov kitörülte és letette a vacsorás csajkát, Kogin rálakatolta a lábára a

kálódat, és kiment.

Napközben a mesterember egy alacsony zsámolyon ült, láncra verve. Aznap, amikor a falhoz

láncolták, az Ótestamentum lapjait elvitték a cellából, és az igazgatóhelyettes azt mondta, hogy

elégették őket. – Elszálltak, mint a fing a szélben. – Jakovnak nem volt más tennivalója, mint hogy

üljön, és igyekezzék nem gondolkozni. Hogy a vére meg ne fagyjon, sokszor felállt, tett egy lépést

jobbra, aztán kettőt balra; vagy egyet balra és kettőt jobbra. Vagy ha úgy tetszett, egyet hátra, a

jeges falig, aztán egyet előre. Ennyi volt a mozgástere, és akármerre lépett, magával húzta a

csörömpölő láncokat. Ezt csinálta órák hosszat, mindennap. Néha megpróbálta kitépni a falból a

láncot és zokogott.

Egyedül semmit sem volt szabad elvégeznie. Ha vizelni akart, szólnia kellett az őrnek, hogy adja

oda az edényt. Ha Berezsinszkij nem volt a közelben, és nem hallotta, vagy nem akarta meghallani,

vagy ha Jakov nem bírta a fejébe kattanó reteszek hangját, visszatartotta a vizeletét, hogy végül már

vágott, mint a kés. Amikor nem bírta tovább, a földre vizeit. Egyszer olyan sokáig tartotta vissza,

hogy a végén kitört belőle, levizelte a nadrágját és a cipőjét. Amikor Berezsinszkij bejött, és látta,

hogy mi történt, előbb az egyik kezével, aztán a másikkal pofozta a mesterembert, amíg be nem

alkonyodott.

– Az anyád kínját, te piszok zsidó, fel kéne hogy nyalassam veled a földről.

Amikor Berezsinszkij meghozta a kását, Jakov sokszor kérte, hogy evés közben vegye le róla

néhány percre a bilincseket, de az őr nem volt hajlandó. Egyszer evés után, mikor az őr már elment,

Jakov oldalt fordult, és a kanál nyelével kaparni próbálta a cementet a lánc karikája körül. De az őr

meglátta a kukkantón át, visszajött, és véresre verte a száját.

Ezek után Berezsinszkij egy öttagú szakasszal átvizsgáltatta a cellát. Semmi se került elő, de

még azon a héten visszajöttek, és megtalálták a rozsdás tűt, melyet Jakov annak idején Zsitnyaktól

kapott, és gondosan elrejtett a kályha egyik repedésében. Büntetésből egy hétre kivitték a

zsámolyát. Egész nap láncokban állt, éjszaka pedig úgy aludt, mint akit agyonvertek.

Így múltak a napok. Minden egyes nap külön-külön. Lassan mászva, mint egy döglődő féreg.

Néha, ha utánagondolt, három nap is elmúlt, de a harmadik ugyanaz volt, mint az első. Az is az első

nap volt, mert nem mondhatta, hogy három külön napból, ha összeszámolja, valami más jön ki,

mint ha nem számolja össze. Elmászott egy nap. Aztán egy nap. Aztán egy nap. Sohasem három.

Vagy öt, vagy hét. A hét mint időegység nem létezett, minthogy a bebörtönzésének nem volt határa.

Ha Szibériában volna, húsz évi kényszermunkára ítélve, egy hét még jelenthetne valamit. Azt

jelentené, egy héttel kevesebb van hátra a húsz évből. De aki számolatlan napokra van börtönbe

zárva, annak minden napja első nap, egymásra következő első napok. A harmadik is első, a

negyedik is első, a hetvenegyedik is első. És az első a háromezredik.

Jakov visszagondolt rá, milyen volt azelőtt, hogy a falhoz láncolták. Emlékezett a padlósöprésre,

a nyírfasöprűre. Emlékezett rá, ahogy Zsitnyak Evangéliumát olvasta, meg az Ótestamentum lapjait.

Félretette és számolta a szilánkokat, számon tartotta a napokat és a hónapokat, amikor még úgy

tetszett, érdemes összeadni az időt. Visszagondolt azokra a percekre, mikor a fény megjelent a

hámló falon. Visszagondolt az asztalra, amelynél valamikor üldögélt és olvasott, mielőtt egy

tébolyult rohamában összezúzta volna. Visszagondolt rá, hogy szabadon járkálhatott fel s alá a

cellában, vagy körbe-körbe, amíg az agya el nem zsibbadt. Visszagondolt rá, hogy bármikor

vizelhetett, nem kellett az őrt hívnia; és nem volt ez az iszonyatos hatszori motozás, csak naponta

kettő. Visszagondolt rá, hogy bármikor lefekhetett a szalmazsákra, ha kedve tartotta; most még a

deszkaágyra sem fekhetett le, csak ha odaengedték. És visszagondolt arra az időre, araikor maga

tölthette meg a csajkáját a konyhán; télen pedig megrakhatta a kályhát, és Zsitnyak, aki nem volt

olyan rossz ember, naponta kétszer begyújtott. Megengedte, hogy jól befűtsön. Megengedte, hogy

sok fát tegyen a kályhába, és mielőtt kiment a cellából, gyufával meggyújtotta, és várt, amíg lángra

nem lobbant. Jakov úgy érezte, boldog lenne, ha megint úgy volna, mint régen. Kár, hogy akkor

nem élvezte ki azt a kis kényelmet, mondhatni, azt a kis szabadságot, amiben részesült. A

láncokban semmi sem maradt a szabadságból, csak az élet, a puszta létezés; de a tehetetlen létezés

ugyanaz, mint a halál.

Titkos, majdnem kéjes gondolatokkal fordult a halál felé, és nemcsak most: már azóta, hogy

ellopta Zsitnyak tűjét. Ha egyszer meg akarok halni, gondolta, felszúrhatom az ereimet a tűvel.

Megteheti, miután Kogin kiment, és éjszaka szépen elvérezhet. Reggelre csak egy hullát találnának.

Ezek a gondolatok most mélyebb gyökereket vertek. Egy idő múlva már nem gondolt semmi

egyébre, csak a halálra. Rettenetesen fáradt volt, rettenetesen szeretett volna megszabadulni a

kemény láncoktól és a pokolian fagyos cellától. Remélte, hogy hamar meghalna, egyszer s

mindenkorra vége lenne a szenvedésének, ledobná magáról mindazt, ami volt, amivé lett. A halála

azt mutatná, hogy mégiscsak volt egy utolsó választás, az mindig megvan, és ő igenis választott.

Kezébe vette a sorsát. Hogyan csináljam? Éhségsztrájkra gondolt, de az sokáig tartana, lassú

sorvadás. Derékszíja nem volt, de összetéphetné a ruháját meg a takarót, kötelet fonhatna a

csíkjaiból, és ha nem fagy meg addig, felakaszthatná magát az ablakrácsokra. De az ablakrácsokat

nem érte el, és még ha sikerülne is valahogy átvetni rajtuk a kötelet, és visszahúzni a végét – nem,

nem ez az, nem akarja felakasztani magát. Akkor nekik semmi közük se lenne hozzá. Azt akarta,

hogy részük legyen benne. Eszébe jutott Fetyukov, akit az őr agyonlőtt, így kell csinálnom. Azt

akarják, hogy meghaljak, de nem közvetlenül az ő kezüktől. Láncra verve tartanak, folytatják a

motozásokat, amíg a szívem fel nem mondja a szolgálatot. Akkor majd közlik, hogy "előzetes

letartóztatásban" haltam meg, természetes okokból. De én természetellenes okokat akarok. Azt

akarom, hogy ők tegyék meg, a saját kezükkel. Kiprovokálom, hogy megöljenek, így döntött.

Elhatározta, hogy másnap megteszi, a hatodik motozás alatt, amikor a legingerültebbek, és

gondolkodás nélkül fognak cselekedni, gépiesen, abban a pillanatban. Nem lesz hajlandó

levetkőzni, és amikor ráparancsolnak, szembeköpi az igazgatóhelyettest. Ha nem lövik főbe

azonnal, megpróbálja letépni a derekáról az egyik pisztolyát. De addigra Berezsinszkij biztosan

főbe lövi. Öt perc alatt vége lesz az egésznek, és az őr azután majd kap öt vagy tíz rubel jutalmat a

szolgálatban tanúsított érdemeiért. A cár is olvasni fogja a szentpétervári újságokban, azonnal leül

az íróasztalához, és táviratot küld Grubesovnak. "Fogadja szívélyes gratulációmat, amiért sikerült

méltóképpen megfizetnie Zsenya Golov zsidó gyilkosának. Ami az előléptetését illeti, nem kell

sokáig várnia. Miklós." De a hatósági urak kénytelenek lesznek magyarázatot adni a haláláról, és

akármit mondanak is, azt semmiképpen sem mondhatják, hogy sikerült rábizonyítani a bűnét. Ki

hinne nekik? Odakint talán még valami felzúdulás is támadna.

Táncoljon csak a cár a tükörsima parkettjén. Leszarom a halálommal.

2

Késő délután van. A nap lehanyatlik a fák hideg koronája mögött. A távolban egy fekete kocsi

tűnik fel (melyik városból jön?), négy fekete ló húzza. Szem elől veszti a forgalmas Krescsatikon,

más kocsik, drozskik, villamosok, szekerek, néhány automobil között. A fák most már feketék.

Megint éjszaka van. Kogin nyugtalanul járkál fel s alá a folyosón. Már sokszor megállt Jakov

cellaajtajában, a nyitott kukkantónál, hallgatta a zihálását, és hallatszott az őr lélegzése is, amint

megnyálazza a ceruzáját, és feljegyzi, miket kiabál Jakov álmában. De ma este – hóvihar van, a szél

örvényeket kavar a hóból a börtön körül –, miután órák hosszat járt ide-oda Jakov ajtaja előtt, tudva,

hogy a rab ébren van, az őr megáll, és besóhajt a kukkantón: – Hej, Jakov Bok, ne hidd, hogy csak

neked van meg a magad baja. Az enyém is meggyűlt a fejemen, mint a hó a hegytetőn.

Továbbmegy, aztán visszajön, és elmondja, hogy a fia, Trofim betört egy podoli házba, és

megölt egy öregembert. – Látod, ez a vége.

Hosszú csend után azt mondja: – Elég bajom volt a lányommal is, aki teherbe esett egy

korombeli embertől, egy részeges disznótól, de aztán alighogy sikerült férjhez adnom valaki

máshoz – mondja Kogin a kukkantón át –, a fiam fogja magát, és betör egy házba; azelőtt sose

csinált ilyesmit. Tőlem ugyan lopott, de mástól soha, addig az éjszakáig, amikor elment egy házba a

Dnyepr partján, és amíg odabent volt, megölte az öregembert, aki ott lakott. Egy ártalmatlan öreget,

és már kívülről is láthatta volna, akinek egy csöpp esze van, hogy abban a házban nem lehet értékes

holmi, semmi a világon, ő is tudta, de hát akkor minek csinálta, Jakov Bok? Vagy nem akart semmi

mást, csak hogy bánattal fizesse vissza azt a sok szeretetet, amit éveken át kapott tőlem? Mikor az

öreg észrevette a házban, elkapta Trofim kabátját, belekapaszkodott, ő meg, azt mondja, ijedtében

ököllel verte az öreg fejét, hogy engedje el, de akkor már késő volt – az öreg valami gutaütést

kapott, és meghalt. Mindjárt vége lett. Trofim, ugye, elment hozzá vendégségbe, aztán, mondhatjuk,

ott maradt meggyújtani a gyertyákat a ravatalon, talán még imádkozni is a holttest fölött. Reggel

jött haza, mikor épp lehúztam a csizmámat az éjszakai szolgálat után, és elmondta, hogy mit tett.

Hát fogtam a csizmát, felhúztam megint, elmentünk együtt a kerületi rendőrségre, és jelentettük,

hogy gyilkos. Néhány hónapja el is ítélték, és a legnagyobb büntetést kapta, húsz évi

kényszermunkát Szibériában. Már útban is van oda. A Miklós-hídon át indultak el egy fagyos

decemberi napon, és csak az Isten tudja, hol lehetnek most ebben a hófúvásban. Ezt gondold el:

húsz év – egy egész élet.

– Csak húsz év – mondja Jakov.

– Ha megérjük, ő is, meg én is, ötvenkét éves lesz, amikor újra láthatom, én most vagyok annyi.

Az őr mély hangja öblösen szól a cellában, suttogásra fogja.

– Kérdeztem tőle, hogy miért csinálta, és azt mondta, nem volt rá semmi különös oka. Hallottál

már ilyen nevetséges dolgot, Bok? Az lett a vége, ahogy megjósoltam, kárba veszett az egész apai

szeretet, így szokott az lenni. Eltervezzük a dolgokat, aztán nem úgy lesz. Az élet nem kivételez

senkivel, kár reménykedni benne. A gyerekeket az anyjuk rontotta el, könnyelmű asszony, nem

tudja, mit csinál. A fiammal is úgy bánt mindig, hogy alig bírtam féken tartani, és gondoltam,

egyszer még legyilkol bennünket, hiába minden szeretet, de aztán úgy fordult, hogy valaki mást ölt

meg.

Kogin nagyot sóhajt, hallgat egy percig, aztán megkérdi Jakovtól, akar-e egy cigarettát.

Jakov nem kér. Nehezen lélegzik, az őr hallja a tüdejében a sípolást. Rosszul lenne, ha

rágyújtana.

– De ha egy percre kinyitná a kalodát – mondja –, jót tenne egy kicsit a merev lábamnak.

– Azt nem lehet – mondja Kogin. Egy ideig szótlanul áll a kukkantónál, majd azt súgja: – Ne

hidd, hogy nem tudok a nyomorúságodról, Bok, mert igenis tudok. Rettenetes dolog láncokban látni

valakit, mindegy, hogy kicsoda, és minden áldott este kalodába zárni a lábát, de őszintén

megmondom, nem is akarok sokat gondolni erre. Igyekszem kiverni a fejemből, hogy ott vagy

egész nap, láncokban. Senkinek sincsenek kötélből az idegei, én már megkaptam, amennyit elbírok.

Tudod ugye, mit akarok ezzel mondani?

Jakov azt mondja, hogy tudja.

– Biztos, hogy nem kell egy cigaretta? Nem olyan nagy szabálysértés. Vannak őrök, akik még

árulják is a raboknak, és ide hallgass: szerintem az igazgató tudja. De ha kinyitnám a kálódat,

főbelőnének.

Egy idő múlva Jakov azt hiszi, hogy az őr már elment – de nem.

– Megvan még az Evangéliumod? – kérdi Kogin.

– Nem, eltűnt.

– És azok a mondások, amiket fejből tudtál? Mostanában mért nem mondogatod?

– Elfelejtettem.

– Az egyikre emlékszem – mondja az őr. – "De aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül."

Mátéból vagy Lukácsból van, vagy az egyikből, vagy a másikból.

Jakov úgy meghatódik, hogy nevetnie kell.

Az őr elmegy. Ma éjszaka nagyon nyugtalan, egy fél óra múlva visszajön a cellaajtóhoz, lámpát

tart a kukkantó elé, benéz, mit lehet látni. A világosság a mesterember kalodába zárt lábára esik,

megint felkölti. Kogin mondani akar valamit, de meggondolja. A fény kialszik. Jakov nyugtalanul

mozgolódik, ébren hallgatja, hogyan járkál az őr ide-oda a folyosón, mintha Szibériáig el akarná

kísérni a fiát. A rab hallgatja, míg erőt nem vesz rajta a kimerültség, aztán folytatja a félbeszakadt

álmot.

Újra megtalálja a fekete kocsit, de közben rozoga szekér lett belőle, vidékről jön, rajta viharvert

fenyődeszkákból ácsolt koporsó. Nekem vagy valaki másnak? – gondolja. Nem mer megnevezni

senkit, viaskodik, hogy felébredjen, de hiába, egy üres szobában áll a kis fekete koporsó mellett,

olyan, mint egy leláncolt láda.

Zsenya koporsója, gondolja. Marfa Golova küldte ajándékba. De amikor leoldja a rozsdás

láncokat, és felemeli a koporsó födelét, Smuél fekszik benne, az apósa, a fején imakendő, homlokán

bíborpiros luk, az egyik szemén még nem száradt meg a vér.

– Smuél, meghaltál? – kiáltja a mesterember, s az öreg, ha nem is békében, de nyugszik: most az

egyszer nincs semmi mondanivalója.

A mesterember felriad, kesereg, szakálla nedves a sós könnyektől.

– Élj, Smuél – sóhajtja –, élj. Hadd haljak meg én helyetted.

De hogy halhatnék meg helyette, gondolja a sötétben, ha öngyilkos leszek? Ha meghalok, azért

halok meg, hogy kibasszak velük, és vége legyen a szenvedésemnek. Smuél már odakint van a

hidegben. Még az is lehet, hogy belehal a halálomba, ha pogromot rendeznek a megünneplésére.

Akkor pedig mit érek a meghalással, azon kívül, hogy vége a fájdalomnak? Mi hasznom belőle, ha

csak egy zsidónak is meg kell halnia, az én halálom miatt? A szenvedésre semmi szükségem,

gyűlölöm az ízét, de ha szenvednem kell, legalább legyen valami, amiért szenvedek. Például

Smuélért.

Másnap jön a hatszori motozás, a kegyetlenül hideg cellában, mezítláb áll a padlón, minden

kőlap egy jégkocka, piszkos ujjak böknek a legkényesebb részeibe. A hatodik motozás, amikor úgy

tervezte, hogy meghal, a legszörnyűbb mind közül. Viaskodik magával, hogy rá ne ugorjon az

igazgatóhelyettesre, meg ne gyilkolja egy kicsit a puszta kezével, mielőtt agyonlövik.

Nem szabad meghalnia, mondogatja magában. Miért dobnám el magamtól, amit ők akarnak

elvenni? Miért segítsek nekik a tulajdon elpusztításomban?

Ha most meghal, ki tudna róla? Felsöpörnék maradványait a véres padlóról, beledobnák egy

nyirkos gödörbe. Egy-két év múlva azt mondanák, hogy szökést kísérelt meg. Ki tenne fel

kérdéseket egy-két év múlva? Természetes dolog, hogy a rabok meghalnak a börtönben. Hullanak,

mint a legyek, egész Oroszországban. Hatalmas ország, sok börtön van benne. Több a rab, mint a

zsidó. És mit számit, ha a zsidók azt mondják: nem hiszik, hogy természetes halállal halt meg?

Addigra úgyis mástól fog fájni a fejük.

Nem azért fél meghalni, mert fél az öngyilkosságtól, hanem azért, mert nincs rá mód, hogy a

halála következményeit önmagára korlátozza. A gójok úgy veszik, hogy amilyen az egyik zsidó,

olyan az összes többi. Ha a mesterembert egy gyerekük meggyilkolásával vádolják, ugyanez a vád

éri az egész fajtáját. A krisztusgyilkosság bűne minden zsidónak a bűne, a keresztre feszítés óta.

"Legyen az ő vére rajtunk és a mi gyermekeinken."

Elkeseríti a sorsuk, a történelmük. Egy kis ideig sütött a nap, aztán az ember egy fekete és véres

világban ocsúdik magára. Máról holnapra megszületett egy őrült, aki azt hiszi, hogy a zsidó vér

vízzé válik. Az élet máról holnapra elveszti értékét. Már az ártatlanok sem születnek ártatlannak. Az

emberi test kevesebbet ér, mint az anyaga. Az ember szar. Azok a zsidók, akik élve megússzák, az

emlékezés örök gyötrelmében élnek. Hát mit tehet akkor Jakov Bok? Legfeljebb arra vigyázhat,

hogy ne legyen még rosszabb, ő csak félig zsidó, de annyira mégis, hogy megvédje őket. Hiszen

ismeri a népet; hisz abban a jogukban, hogy zsidók legyenek, és ember módra éljenek a világban.

Akik az ellenségeik, azoknak ő is ellensége. Megvédi őket, amennyire tudja. Ezt a szövetséget

kötötte önmagával. Ha Isten nem ember, ő legalább az lesz. Tűrnie kell tehát a szenvedést, amíg

tárgyalásra nem viszik: hadd igazolják hazugságaikkal az ártatlanságát. Nincs más jövője, csak ez:

kitartani, kivárni.

Dühöng azért, ami történt – ami történik vele: egy egész társadalom fordult Jakov Bok ellen, aki

szegény ember, alig van valami műveltsége, de mindenesetre ártatlan abban, amivel vádolják.

Milyen furcsa, milyen rendkívüli dolog, hogy egy olyan embernek, mint ő, egy mesterembernek,

aki soha életében nem követett el semmit, csak néhány hónapig egy tiltott kerületben lakott, most

esküdt és ádáz ellenségévé vált az egész orosz állam, hivatalos képviselőin és a cáron keresztül,

pusztán azért, mert zsidónak született, s ennélfogva az ellenségük, bár az az igazság, hogy a szíve

mélyén senkinek sem az ellensége, csak önmagának.

Hol az értelem? Hol az igazság? Mit is mond Spinoza? Az államnak az a rendeltetése, hogy

megvédje az ember békéjét és biztonságát, ami a napi munkájához szükséges. Hogy le tudja élni azt

a néhány évet, szembeszállva a körülményekkel, a betegséggel, a világmindenség borzalmaival.

Hogy legalább ne legyen rosszabb, mint amilyen. De az orosz állam megtagadja Jakov Boktól a

legelemibb igazságot, s hogy lássák, mennyire fél az emberiességtől, és mennyire megveti, a falhoz

láncolta, mint egy állatot.

– Kutyák – tör ki belőle a kiáltás.

Láncaival üti a falat, nyakizmai megduzzadnak. Dühöng a szabadságért, időnként felvillan benne

a remény, mintha a képzelődés meg is tudná valósítani, úgy érzi, itt van a közelben, elérheti, ha jól

lélegzik, vagy ha úgy gondolkodik, ahogy kell. Talán összedől egy fal, vagy áttöri a felkelő nap, és

akkora rést éget rajta, mint egy emberi test. Vagy eszébe jut, hová rejtett el egy könyvet, amelyből

kiolvashatja, hogyan lehet könnyűszerrel átsétálni egy tizenkét reteszes, lelakatolt ajtón.

– Élni fogok – ordítja a cellában –, várni fogok, kivárom a tárgyalást.

Berezsinszkij kinyitja a kukkantót, bedugja a puskáját, megcélozza a mesterember nemi szervét.

Jakov a verem mélyén ül. Egy angyali hang, ő legalábbis annak hallja, a nevén szólítja, de nem

biztos benne, hogy jól hallotta; a jobb fülére rosszul hall egy kicsit, amióta Berezsinszkij egyszer

odavágott. Eső és hó szakad rá az égből. De lehet, hogy fadarabok vagy az idő megfagyott darabjai.

Nem válaszol. A haja fényevesztett és hosszú. A körme nő, amíg le nem törik. Vérhasba esett,

összemocskolja magát, bűzlik.

Berezsinszkij nyakon önti egy vödör hideg vízzel. – Nem titok, hogy mért nem esznek

disznóhúst a zsidók. Édestestvérek vagytok, szart esztek ti is, meg ők is.

A füvön ül egy lombos fa alatt. A rét csupa virág. Magában beszél, hogy ne feledjen. Néha

meglepi, mik jutnak az eszébe. Talán olyasmire emlékezik, vagy gondol, ami csak a reményeiben

létezett? Sárga köd burkolja sűrű felhőkbe. Néha fájdalmas fénypászmákba. Az emlékek

megritkulnak, szétfoszlanak. Nehezére esik felidézni a múlt eseményeit. Emlékszik rá, hogy

egyszer megőrült. Hova néz az ember, ha meghibbant? Akkor vége. Akkor az elméje örökre itt

marad bezárva a börtönben, s már nem is tudja, miért van bezárva és hová. A végzetébe, amelyről ő

tud a legkevesebbet.

– Halj meg – mondja Berezsinszkij. – Krisztus szerelmére, halj meg.

Meghal. Meg.

Kogin azt mondja, levelet kapott: meghalt a fia. Egy folyóba ölte magát Irkutszkban, útban

Novorosszijszk felé.

3

– Vegye le a sapkáját – mondta a börtönigazgató, megállva előtte a cellában.

Levette a sapkát, és az igazgató odanyújtott egy kötegnyi papírlapot.

– Itt a vádirat, Bok, de azért még ne számítson rá, hogy máris meglesz a tárgyalás.

Később, láncaiban kuporogva a zsámolyon, Jakov nagyon lassan olvasta az iratot. A szíve

nyargalt olvasás közben, de az agya még a szívét is megelőzte; a zsidó, akiről szó volt, szörnyű

bűncselekményt követett el, aztán csapdába esett, és a rab már látta is holtan, keskeny sírjába

temetve. A papírlapra írt szavak néha elmosódtak, víz alá kerültek. Ha a felszínre bukkantak,

egyenként olvasta őket, hangosan kimondta mindegyiket. Végigment három oldalon, aztán nem

bírta tovább összpontosítani a figyelmét. A papír súlyos lett, mint a tölgyfa, le kellett tennie. A

rácsos ablak még világos volt, de nemsokára megsűrűsödött a homály, nem lehetett tovább olvasni.

Éjszaka felébredt, kiéhezve, falta volna a szavakat. Arra gondolt, kér egy gyertyát Kogintól, de

látomásai voltak: a papír tüzet fog, elég. Megvárta hát a reggelt, közben azt álmodta, hogy olvasni

akarja a vádiratot, de törökül írták. Aztán felébredt, rémülten kereste a papírokat. Ott voltak a

nagykabátja zsebében. Türelmetlenül várta, hogy megvirradjon. Reggel, amikor már elég világos

volt, a mesterember mohón átolvasta az egész iratot. Úgy rémlett, mintha a történet a tegnapi

olvasás óta megváltozott volna, de aztán rájött, hogy ahhoz képest változott meg, ahogyan ő

ismerte, ahogyan összeállította a kihallgatásakor feltett kérdésekből és a vádakból. A

bűncselekmény ugyanaz volt, csak gazdagodott néhány részlettel, amelyet eddig még nem hallott,

elképesztő részletekkel is; a régiek pedig itt-ott módosultak, és egy új rejtély született. Jakov

olvasta, erőnek erejével megpróbálta csoportosítani a tényeket, oly módon, hogy e csoportosítás

által igazabbá váljanak, mint amikor először hallott róluk; vagy talán úgy, hogy jobban megértse

őket, mint a többiek, amivel aztán rögtön bebizonyíthatná az ártatlanságát. Ha pedig bebizonyította,

kénytelenek lesznek levenni a láncait, és kinyitni a börtönajtót.

A "Törvényszéki Vádirat", hosszúkás kék miniszterpapírra gépelve, nagyjából ugyanúgy adta elő

Zsenya Golov meggyilkolásának történetét, ahogyan Jakov már ismerte, csak a sebek száma lett

meglepő módon negyvenöt: "Három tizenhármas csoport, továbbá még két hármas csoport." A

sebeket, állapította meg a vádirat, a fiú mellén, torkán, arcán ejtették, azonkívül a koponyáján – "a

fültájékon"; a boncolás pedig, melyet a kijevi egyetem orvosi karán végzett el M. Zagreb

professzor, kimutatta, hogy a fiú szíve még erős volt, amikor a sebeket kapta. "A nyak fő erein lévő

sebek azonban már a szívműködés meggyöngülése után keletkeztek."

Aznap, amikor a fiút holtan találták a barlangban, anyja elájult a hírre. Ezt a körülményt a

rendőrségi jegyzőkönyv örökítette meg. Azután néhány részlet következett, Jakov átfutott rajtuk, de

kénytelen volt újrakezdeni, lassabban. Marfa Golova elájulására, jelentette ki a vádirat, "érdemes

megkülönböztetett figyelmet fordítani", mert később, a temetésen, többeknek feltűnt, hogy

nyugodtan viselkedik, és egyáltalán nem sír, holott más jelenlévők, "teljességgel idegenek",

hangosan zokogtak. Akadtak "jóindulatú szemlélők" és mások is, "talán kevésbé jóindulatúak", akik

ezt furcsállották, mire aztán "ostoba híresztelések" kaptak szárnyra, és olyasmit kezdtek rebesgetni,

hogy "ez a derék asszony, egy régebbi, súlyosan rokkant ismerősének a segítségével, esetleg valami

szerepet játszhatott a tulajdon gyermeke meggyilkolásában". Hogy elejét vegye a további alaptalan

híreszteléseknek, és feltárja az igazságot, a rendőrség őrizetbe vette, és alaposan kihallgatta Marfa

Golovát. Többször is házkutatást tartottak nála, de semmit se találtak, "ami akár a legcsekélyebb

mértékben is gyanús lehetett volna". Több napig tartó aprólékos vizsgálat után tehát szabadon

bocsátották, a rendőri és egyéb tisztviselők bocsánatkérése közepette. A rendőrfőnök

megállapította, hogy a fentebb említett híresztelések hamisak és alaptalanok voltak, "valószínűleg

Marfa Golova ellenségeinek vagy más sötét erőknek a koholmányai", Marfa Golova ugyanis

önfeláldozó anya, "akit a gyermekével szemben egyáltalán semmiféle bűn nem terhel". Minden

efféle gyanúsítás merő rágalom. A fia temetésén azért viselkedett oly nyugodtan, mert

"tiszteletreméltóan erős egyéniség, aki fegyelmezni tudja az érzéseit még akkor is, ha a

legsúlyosabb személyes veszteség érte". Hiszen tudjuk, hogy "nem mindenki sír, aki szomorú", a

bűnösség kérdését pedig "nem az arckifejezés dönti el, hanem a bizonyító anyag". "Hogy ez a

szerencsétlen asszony mennyit gyászolt és szenvedett a gyermek temetését megelőzőleg, afelől nem

érdeklődött senki." Viszont több tanú vallotta, hogy Marfa Golova mindig az átlagosnál jóval

lelkiismeretesebb anya volt, "keményen dolgozó, erényes, feddhetetlen jellemű asszony, aki

úgyszólván minden segítség nélkül egymaga gondoskodott gyermekéről, mióta a felelőtlen apa

elhagyta és meghalt". Mindebből az a következtetés vonható le, hogy a Marfa Golova jó híre ellen

intézett támadás "ismeretlen és idegen felforgató csoportok műve": e csoportok "így akarták fehérre

mosdatni egyik tagjukat, Zsenya Golov igazi gyilkosát, a Jakov Bok nevezetű vándor gonosztevőt".

– Ve iz mir – mondta Jakov.

A hatóságok kezdettől fogva gyanakodtak a mesteremberre. Már a temetés előtt is az a hír járta a

városban, hogy "a gyermek meggyilkolásáért csakugyan felelős személy a héber felekezet tagja".

Ezután következett az okok összefoglalása, hogy Bok miért vált "gyanús személlyé" a rendőrség

előtt: először is, kiderült, hogy héber, aki hamis néven él a Lukjanovka kerületben, ahol pedig e

felekezet tagjainak a törvény értelmében tilos megtelepedniük, kivéve az Első Céhbe tartozó

kereskedőket és néhány diplomást. Másodszor, nevezett Jakov Bok, orosznak adva ki magát, és

felvéve a Jakov Ivanovics Dologusev nevet, szemérmetlenül megkörnyékezte, sőt, meg is akarta

erőszakolni a munkaadója, Nyikolaj Makszimovics Lebegyev lányát, Zinaida Nyikolajevnát. "A

kisasszonynak szerencsére sikerült gyalázatos szándékait meghiúsítania." Harmadszor, a téglagyár

néhány alkalmazottja, különösen "Prosko, az éber munkavezető", gyanúba fogta Jakov Bokot, hogy

rendszeresen sikkaszt a Nyikolaj Makszimovics Lebegyev üzleti vállalkozásában forgalmazott

összegekből. Negyedszer, a Szkobeljev nevű telepőr, Prosko, a munkavezető és "más tanúk"

többször is látták, amint fiúkat kerget a téglagyárban, az égetők mellett. E fiúk közé tartoztak

Vaszja Siszkovszkij, Andrej Hototov, az elhunyt Zsenya Golov és mások, még náluk is fiatalabbak,

valamennyi fiúgyermek, ötödször, nevezett Jakov Bok egy éjszaka megkergette Zsenya Golovot a

téglagyár melletti temetőben, a sírkövek között, "kezében hosszú, vékony faragókést szorongatva".

A rémült fiú beszámolt erről az anyjának. Bok szállásán, az istálló fölött, a rendőrség megtalálta

szerszámos zsákját s benne "több véres árt és kést". Néhány vérfoltos rongyot is találtak a

szobájában.

A mesterember nagyot sóhajtva olvasott tovább.

"A fenti bizonyítékok kiegészítéséül Marfa Golova még előadta vallomásában, hogy Zsenya

panaszkodott neki, miszerint Jakov Bok szexuálisan is bántalmazta, és attól félt, hogy a fiú feljelenti

a hatóságoknál." "Zsenya, aki élénk eszű, jószemű gyerek volt", "néhány alkalommal" megleste

Bokot, és rájött, hogy Bok "más héberekkel szokott találkozni, csempészgyanús elemekkel,

betörőkkel és más bűnözőkkel, a zsinagóga pincéjében". A fiú, mint anyja közölte, azzal

fenyegetőzött, hogy jelenti e bűnös üzelmeket a rendőrségnek. Továbbá Vaszja Siszkovszkij és

Zsenya Golov egyszer-kétszer felingerelte Bokot, "már ahogy a gyerekek szokták": kövekkel

dobálták, és csúfolták a fajtája miatt, mire Bok elhatározta, hogy bosszút áll rajtuk. "A végzet úgy

akarta, hogy éppen Zsenya Golov kerüljön Bok gonosz kezébe, Vaszja Siszkovszkij azonban nagy

szerencse folytán elkerülte szegény kis barátja sorsát."

Gyorsan átfutotta azt a részt, amelyben le volt írva, hogyan ölte meg a fiút. ("Szkobeljev előadta,

hogy látta Bokot, amint valami súlyos terhet, egy emberi testhez hasonló, vonagló csomagot cipel a

lépcsőn a szállása felé. Ott azután, mint a bizonyítékokból világosan kiderül, Jakov Bok

megkínozta, majd megölte a fiút, valószínűleg egy-két hitsorsosának a segítségével.") "Miután

börtönbe került – folytatta a vádirat –, nevezett Jakov Bok arra buzdított egy Gronfein nevű

pénzhamisítót, barátját és hitsorsosát, próbálja vesztegetéssel elérni, hogy Marfa Golova ne valljon

ellene. Az e célra szolgáló pénzösszeget gyűjtés útján kellett volna előteremteni a Zsidókörzet héber

községeiben. Később meg is környékezték Marfa Golovát, nem kevesebb mint 40 000 rubelt

kínálva neki, ha átszökik az osztrák határon, ő azonban felháborodva visszautasította az ajánlatot."

Az utolsó bekezdés így hangzott: "Ennélfogva a vizsgálóbíró, az ügyész és a Kijev

kormányzósági felsőbíróság elnöke a mai napon kiadja jelen vádiratot, miután alapos okuk van

feltételezni, hogy Jakov Bok, ki héber voltát maga is elismerte, előre megfontolt szándékkal,

kínzóként és gyilkosként halálra szurkálta a tizenkét esztendős Jevgenyij Golovot, Marfa

Vlagyimirovna Golova szeretett gyermekét, a fentebb ismertetett okokból; összefoglalásul, azért,

mert túltengő és abnormális bosszúvágy élt benne egy ártatlan gyermek ellen, aki leleplezte bűnös

üzelmekben való részvételét. A bűncselekmény azonban oly gonosz és elvetemült, hogy a fentieken

kívül még egy másik elemnek is szerepet kellett játszania benne. Csak a legszörnyűbb szadista

ösztönökkel terhelt bűnöző vetemedhetett ilyen égbekiáltó, természetellenes, bestiális és

indokolatlan cselekményre."

Aláírások: Jefim Balik, vizsgálóbíró; V. G. Grubesov, ügyész; és P. F. Furmanov, a felsőbíróság

elnöke.

Jakov a két kezébe fogta lüktető fejét, miután végére ért az olvasásnak. Fájt ugyan a szeme – úgy

érezte, mintha a szavakat homokon és csirizen át olvasta volna –, mégis azonnal újraolvasta az

egészet, aztán ismét, egyre döbbentebben és hitetlenebbül. Mi történt a rituális gyilkosság vádjával?

Külön-külön felemelt minden lapot, hogy jobban lássa, de hiába. Ez a vád nem szerepelt. Csak

célzások voltak, utalások, de a vallási bűncselekmény említése végül is elmaradt. A zsidókból

héberek lettek. Aliért? Csakis az lehet az oka, gondolta, hogy a rituális gyilkosság vádját nem tudják

bizonyítani. Ha pedig ezt nem tudják, akkor mit tudnak? Ezeket az ostoba, alantas, nevetséges

hazugságokat bizonyára nem némelyik szó szerint van átvéve Marfa eszelős leveléből. Semmit se

tudnak bizonyítani, gondolta, ezért tartanak magánzárkában már csaknem két éve. Tudják, hogy a

fiút az anyja meg a szeretője ölte meg. Nagy csüggedés szállt rá. Ezzel a "bizonyítékkal" sohase

visznek tárgyalásra. Nincs is szándékukban, maga a vádirat gyengesége mutatja.

De azért a vádirat mégiscsak vádirat volt, és Jakov azon töprengett, vajon most már

megengedik-e, hogy ügyvéddel is beszéljen, mikor a börtönigazgató ismét megjelent a cellában, és

rászólt, hogy adja vissza a papírokat.

– Akár hiszi, akár nem, csak ügyintézési hiba folytán kapta meg. Csak betekintésre küldték el

hozzám, nem azért, hogy át is adjam.

Félnek a tárgyalástól, gondolta keserűen a mesterember, miután az igazgató kiment. Talán

vannak, akik zaklatják őket, hogy mikor lesz már meg. Talán emiatt olyan idegesek. Ha életben

maradok, előbb-utóbb tárgyalásra kell, hogy vigyenek. Ha Második Miklós nem hajlandó, majd a

Harmadik.

4

Amikor levették a láncait, és megengedték, hogy annyit feküdjön a deszkaágyon, amennyi

jólesik, felszabadult lábbal, vagy sétálgasson a cellában – nem értette, mi történt, és egy ideig

sajgott az izgalomtól. Ide-oda botladozott, de többnyire csak feküdt a faágyon, nyitott szájjal

lélegezve. – Új vádiratot kapok, vagy ez már a tárgyalás? – kérdezte Berezsinszkijtől, de az őr nem

volt hajlandó válaszolni. Egy napon lenyírták egy kicsit a haját, és megfésülték a szakállát. A

borbély oda-odasandított egy megsárgult fényképre, amely a zubbonyzsebéből kandikált ki, és

tincseket csavart Jakov füle köré. Végül új rabruhát adtak neki, megengedték, hogy kezet és arcot

mosson, szappannal, majd az igazgató irodájába hívatták.

Berezsinszkij kilódította a folyosóra, és ráförmedt, hogy mozogjon, de a rab lassan sántikált,

sokszor meg kellett állnia, hogy lélegzethez jusson. Az őr puskatussal ösztökélte, és Jakov szaladt

egy lépést, botlott kettőt. Visszafelé, gondolta, már nemigen futja az erejéből.

– Itt van a felesége – mondta Grizickoj igazgató az irodában. – A beszélőben várja. Egy őr is ott

lesz; szóval: férjen a bőrébe.

A döbbenet átcsapott rajta: ez nem lehet igaz, becsapják, újabb kínzás. Azután, ahogy nézte az

igazgatót és az őrt, elhitte, és tátogott, mintha tűz perzselné a tüdejét. Mikor végre szóhoz jutott, a

félelem szorongatta.

– A feleségem?

– Rajszl Bok, nem?

– De igen.

– Beszélhet vele néhány percig a beszélőben, de aztán meg ne próbáljon valamit.

– Ne most, kérem szépen – mondta Jakov elgyöngülve. Inkább máskor.

– Elég – mondta az igazgató.

Dúltan, megrendülve, sántikálva kellett ügetnie a keskeny folyosókon át, Berezsinszkij beterelte

a beszélőbe, azon belül is a rabok karámjába. Az ajtóban Jakov megpróbált kiegyenesedni, belépett,

bezárták. Valami ravaszság, gondolta, nem ő az, valami kém. Jó lesz vigyázni.

Rajszl egy padon ült, sűrű drótrács választotta el a rabtól. A csupasz falú, dobozforma helyiség

túlsó oldalán egy őr állt a háta mögött, puskáját a falhoz támasztotta, lassú mozdulatokkal cigarettát

sodort.

Jakov dermedten ült vele szemben, púpos háttal, mint aki fázik, fájt a torka, megnyirkosodott a

tenyere. Elfogta a rémület, hogy mindjárt kibillen az esze, megőrül itt az asszony előtt – hogy

szétpattan az önuralma, mihelyt beszélni kezdenek, és akkor mi lesz utána?

– Gyerünk, kezdjék már – mondta az őr oroszul.

A beszélő ugyan homályos volt, mégis világosabb a cellánál, és a fény bántotta Jakov szemét,

amíg hozzá nem szokott. Az asszony mozdulatlanul ült viseltes kabátjában, a fején gyapjúkendő,

ujjai mint összeakadt kampók hevertek az ölében. Némán, meredten bámult Jakovra. Ő csak nézte,

azt hitte, öregebb lesz, de jóllehet az asszony megtört, zavarban is volt, és már nem viselte a

parókáját, amelyet sohasem szeretett, nagyjából ugyanolyannak látszott, mint régen, meglepően

fiatalnak, bár Jakov tudta, hogy csak harmincéves, és nem rossz nő. Ennek is én adtam meg az árát,

gondolta keserűen.

– Jakov?

– Rajszl?

– Igen.

Levette a kendőjét – fekete haja, a sajátja, rövidre volt vágva, és verejtékcsöppek látszottak a

tövében –, Jakov merően az arcába nézett, látta hosszú, csupasz nyakát, két szomorú szemét, és

Rajszl visszanézett, ijedten és megindultan. Jakov kétszer is meg akart szólalni, de nem sikerült.

Fájt az arca, reszketett a szája.

– Tudom, Jakov – mondta Rajszl. – Mit mondjak még? Tudom.

A mesterember szeme előtt minden összefutott.

Istenem, mit felejtettem én el? Nem felejtettem el semmit. A kudarc, a szégyen felfakadt benne,

elborította – hogy a múlt érzései még mindig élnek, ilyen hosszú és borzalmas rabság után is. A

legmélyebb sebek sohasem tokosodnak be.

– Jakov, igazán te vagy az?

A rab egy fejrándítással elűzte feltámadó könnyeit, és az ép fülét tartotta az asszony felé.

– Én. Ki más volna?

– Olyan furcsa vagy pajesszel és hosszú szakállal.

– Ez a bizonyítékuk ellenem.

– Milyen sovány vagy, milyen fonnyadt.

– Sovány vagyok – mondta –, fonnyadt vagyok. Mit akarsz tőlem?

– Megtiltották, hogy arról kérdezzelek, milyen dolgod van ebben a börtönben – mondta Rajszl

jiddisül –, és én meg is ígértem, de minek itt kérdezni? Van szemem, látok. Bár ne látnék. Jaj,

Jakov, mit tettek veled? Mit tettél magaddal? Hogy történhetett ez a szörnyűség?

– És te mit tettél velem, te büdös kurva? Nem elég, hogy szegények voltunk és gyermektelenek.

Ráadásul még az is kellett, hogy kurva legyél.

Rajszl fakó hangon mondta: – Nemcsak az a baj, amit én tettem, hanem az is, amit egymással

tettünk. Szerelmes voltál belém? Szerelmes voltam beléd? Azt is mondhatom, hogy igen, azt is,

hogy nem. És a kurvaság – lehet, hogy az voltam, de már nem vagyok az. Én is kikóstoltam a

jóságot meg a rosszaságot, akárcsak te, Jakov, de ha meg akarsz ítélni, úgy ítélj meg, amilyen

vagyok.

– Mi vagy?

– Akármi vagyok, nem az vagyok, ami voltam.

– Mért jöttél hozzám feleségül, arra vagyok kíváncsi? "Szerelem", azt mondja. Ha nem voltál

szerelmes belém, mért nem hagytál békén?

– Hidd el, igenis féltem ettől a házasságtól, de te akkor nagyon jó voltál, és ha az ember

magányos, könnyen hajlik a kedves szóra. Meg azt is gondoltam, hogy szeretsz, csak nehezen tudod

kimondani.

– Mit mondjon az ember, ha fél, hogy csapdába esik? Én féltem tőled. Soha még nem ismertem

senkit, aki olyan elégedetlen volt. Én nem vagyok sokra képes. Mit ígérhettem neked? És az apád is

ott volt a hátam mögött, taszított mind a két kezével: ha elveszlek, megváltozik a világ, szivárvány

lesz az égen mindennap. Aztán megtörtént, ott kint az erdőben.

– Többször is voltunk az erdőben. Te is azt akartad, amit én. Kettő kell hozzá, az egyik rajta a

másikon.

– Hát összeházasodtunk – mondta Jakov keserűen. – De azért volt remény. Ha már

összeházasodtunk, úgy kellett volna, hogy hű maradjál. A szerződés szerződés. A feleség feleség. A

házasság házasság.

– Te talán olyan jó férj voltál? – kérdezte Rajszl. – Hogyne, mindig megpróbáltad előteremteni,

ami kellett, nem mondom, hogy nem, bár sohase sikerült. És ha egész éjszaka fennmaradtál, mert

Spinozát olvastad, az ellen sem volt semmi kifogásom, pedig nem a Tórát bújtad, és nem szóltam

semmit, csak ha én lettem a károsult, érted, ugye? A legjobban a gorombaságok meg a trágár szavak

fájtak. Amiért az esküvő előtt is lefeküdtem veled, azt hitted, mindenkivel lefekszem. Én nem

feküdtem le senkivel, csak amikor már te se feküdtél le velem. Huszonnyolc éves fejjel nem

akartam eltemetkezni. Megfogadtam a tanácsodat, hogy ne legyek babonás, és a végén tettem egy

próbát. Különben hamarosan meghaltam volna. Meddő voltam, összevissza futkostam. Nekimentem

a fáknak. Téptem a száraz mellemet, átkoztam az üres méhemet. Neked mindegy volt, hogy

maradok-e vagy megyek, hát úgy döntöttem, hogy elmegyek. Te nem akartál elmenni, muszáj volt.

Kétségbeesésemben mentem el, hogy változtassak az életemen. Más kiutat nem találtam. Vagy ez,

vagy a halál, vagy az egyik bűn, vagy egy még nagyobb. Én a kisebbik bűnt választottam. Akár

hiszed, akár nem, Jakov, azért is mentem el, hogy te megmozdulj végre. Ki gondolta volna, hogy ez

lesz belőle?

A mellén tördelte fehér ujjait. – Jakov, nem azért jöttem ide, hogy a múlton veszekedjünk.

Bocsáss meg, bocsásd meg a múltat.

– Miért jöttél?

– Papa mondta, hogy látott a börtönben, másról nem is tud beszélni. Novemberben

visszamentem a stettlbe. Először Harkovban voltam, aztán Moszkvában, de aztán nem ment tovább,

vissza kellett mennem. Mikor megtudtam, hogy a kijevi börtönben vagy, eljöttem, de nem akartak

beengedni. Elmentem az ügyészhez, megmutattam neki a papírokat, hogy a feleséged vagyok. Azt

mondta, csak rendkívüli körülmények között beszélhetnék veled, mire azt mondtam, elég

rendkívüliek a körülmények, ha egy ártatlan embert börtönben tartanak. Legalább ötször elmentem

hozzá, és a végén azt mondta, beenged, ha elhozok egy papirost, és aláíratom veled. Azt mondta,

beszéljelek rá, hogy írd alá.

– Verje meg a nap a papírjait. Verjen meg téged is, amiért elhoztad.

– Jakov, ha aláírod, holnap már szabad lehetsz. Gondolkodni legalább érdemes rajta.

– Gondolkodtam – ordította. – Nincs mit gondolkodni. Ártatlan vagyok.

Rajszl szótlanul nézett rá.

Az őr odajött, kezében a puskával. – Itt nem lehet jiddisül beszélgetni – mondta. – Oroszul

beszéljenek. Ez orosz börtön.

– Oroszul tovább tart – mondta Rajszl. – Nagyon lassan beszélek oroszul.

– Gyerünk azzal a papírral, amit oda kell hogy adjon neki.

– Azt meg is kell hogy magyarázzam. Vannak előnyök, de vannak hátrányok is. El kell

mondanom, amit az ügyész úr üzent.

– Akkor mondja el, a Krisztusát neki, és legyen már vége. Kivett a nadrágzsebéből egy kis

kulcsot, kinyitotta a rácsozat kis drótajtaját.

– Meg ne próbálja, hogy mást is odacsúsztasson a papíron kívül, különben mind a ketten

megjárják. Nyitva lesz a szemem.

Rajszl kinyitotta szürke posztó kézitáskáját, és elővett egy összehajtogatott borítékot.

– Ez az az urat, amit megígértem, hogy átadok neked mondta Jakovnak oroszul. – Az ügyész azt

mondja, ez az utolsó lehetőség.

– Hát ezért jöttél – mondta Jakov indulatosan, jiddisül –, rá akarsz venni, hogy hazugságokat

vallják be, aminek két évig ellenálltam. Egyszer már megcsaltál, és most megint.

– Másképpen nem jutottam volna be hozzád – mondta Rajszl. – De nem ezért jöttem: azért

jöttem, hogy sírjak. Nyelt egyet, a szája kinyílt, az ajka meggörbült; sírt. Szemére nyomta az ujjait,

a könnyek átfolytak közöttük. Rázkódott a válla.

Jakov nézte, szívében nehezebb lett a vér.

Az őr újabb cigarettát sodort, rágyújtott, lassan szívta.

Itt hagytuk abba, gondolta Jakov. Amikor legutóbb láttam, ugyanígy sírt, és tessék, még mindig

sír. Közben én két évig voltam börtönben, minden ok nélkül, magánzárkában, láncokban.

Szenvedtem a dermesztő hidegtől, a mocsoktól, a tetvektől, a motozások megaláztatásától, ő meg

csak sír.

– Miért sírsz? – kérdezte.

– Érted, magamért, a világért.

Így sírás közben nagyon törékeny nő volt, nyúlánk, kis mellű, meggyötört, szomorú. Ki hitte

volna, hogy ilyen törékeny? A sírása hatott Jakovra. Ő is megtanulta már, mi az.

– Mit lehet itt csinálni? Csak gondolkozni, hát gondolkoztam – mondta egy idő múlva. –

Elgondoltam az egész életünket, elejétől a végéig, és téged se tudlak jobban hibáztatni, mint

magamat. Aki keveset ad, még kevesebbet kap, de egyből-másból többet kaptam, mint amennyi járt

volna. És én lassan tanulok, nehezen. Van, akinek hétszer is el kell követnie ugyanazt a hibát, amíg

rájön, hogy hibázott. Én is ilyen vagyok, most már bánom. Azt is bánom, hogy nem háltam többé

veled. Magamra akartam lesújtani, azért sújtottam le rád. Ki más állt hozzám olyan közel? De aztán

szenvedtem ebben a börtönben, és most már nem vagyok ugyanaz, aki voltam. Mit mondhatok még,

Rajszl? Ha újrakezdhetném az életemet, nem lenne annyi okod a sírásra, hát ne sírj.

– Jakov – mondta Rajszl, megtörülve szemét az ujjaival –, azért hoztam ezt a papírost, hogy

beengedjenek hozzád, nem mintha azt akarnám, hogy aláírd. Nem akarom. De ha te akarnád, mit

szólhatnék? Talán azt kéne mondanom, hogy maradj a börtönben? És még valamiért jöttem, aminek

talán nem fogsz örülni. Azért jöttem, hogy elmondjam: gyerekem született. A szökésem után vettem

észre, hogy teherben vagyok. Szégyelltem magam, megijedtem, de ugyanakkor boldog is voltam,

hogy már nem vagyok meddő, és anya lehetek.

Feneketlen az én nyomorúságom: sohasem érek a mélyére, gondolta Jakov.

Mindkét öklével verni kezdte a karám deszkafalát. Az őr szigorúan rászólt, hogy hagyja abba, s

akkor önmagát verte, az arcát, a fejét. Rajszl csukott szemmel nézte.

Azután elmúlt, csak a kínból maradt valami, és Jakov azt mondta: – Ha nem voltál meddő, akkor

mi volt a baj?

Rajszl elfordult, aztán ránézett. – Ki tudja? Vannak nők, akik csak sokára esnek teherbe. A

fogamzáshoz is szerencse kell.

Szerencsében nemigen volt részem, gondolta Jakov, hát őt hibáztattam.

– Fiú vagy lány? – kérdezte.

Rajszl lefelé mosolygott, a kezére. – Fiú, Chaiml, a nagyapám után.

– Most mekkora?

– Majdnem másfél éves.

– Nem lehet, hogy tőlem van?

– Hogy lehetne?

– Hajaj – sóhajtotta. – Hol van most?

– Apámnál. Azért mentem vissza, egyedül nem bírtam gondoskodni róla. Ó, Jakov, nem csupa

mazsola és mandula az élet. Visszamentem a stettlbe, de mindenki engem kárhoztat a sorsomért.

Megint megpróbáltam tejet vinni a piacra, de akár disznóhúst is árulhatnék. A rabbi a szemembe

mondja, hogy tisztátalan vagyok. A gyereknek is meg kell majd tanulni, hogy fattyú a neve.

– Akkor mit akarsz tőlem?

– Jakov – mondta Rajszl –, nekem fáj a szenvedésed. Amikor megtudtam, hogy te vagy az, a

hajamat téptem; de úgy gondoltam, te is sajnálsz engem. Nagyon kérlek, talán könnyebb lenne, ha

vállalni tudnád a gyereket, ha azt mondanád, hogy te vagy az apja. De ha nem tudod, akkor nem.

Igazán nem akarom szaporítani a terheidet.

– És ki az apja? Valami gój, fogadni merek.

– Ha így jobb, hát megmondom, hogy zsidó volt, egy zenész. Jött, elment, elfelejtettem.

Gyereket csinált, de nem lett az apja. Mindig az az apa, aki úgy is viselkedik. Az apám, igen, ő apa,

de ő csak két lépésre van a halál ajtajától. Egy kopogtatás, és kétszeresen özvegy leszek.

– Mi baja van?

– Cukorbetegség, de azért még vonszolja magát. Nagyon aggódik miattad, és aggódik miattam

meg a gyerek miatt is. Átkozódva ébred, szidja magát, amiért nem született gazdagnak. Minden

percben imádkozik. Gondját viselem, amennyire tudom. Egy rongycsomón alszik a fal mellett. Jó

ételre volna szüksége, pihenésre, orvosságra. Ami keveset kapunk, irgalomból kapjuk. Van egy-két

gazdag, aki átküldi a cselédjét ezzel-azzal, de ha meglátnak engem, felhúzzák az orrukat.

– És ő, szólt valakinek rólam?

– Mindenkinek. Mindenhová elfut, akármilyen beteg.

– És mit mondanak?

– Tépik a hajukat. Verik a mellüket. Hálát adnak Istennek, hogy nem velük történt. Vannak, akik

pénzt gyűjtenek. Van, aki azt mondja, hogy tiltakozni kell. Vannak, akik semmit se mernek tenni,

mert félnek, hogy felbőszítik a keresztényeket, és még rosszabb lesz minden. Vannak, akik

borúlátók, de van egypár, aki remél. Én nem is tudok mindent, valami azért történik.

– Ha nem elég gyorsan történik, én már sose fogom megtudni.

– Ne beszélj így, Jakov. Magam is elmentem néhány kijevi ügyvédhez. Ketten is megesküdtek,

hogy segítenek, de senki se tehet semmit, amíg nincs vádirat.

– Hát akkor várok – mondta Jakov. Rajszl úgy látta, mintha összezsugorodna.

– Hoztam egy kis hallahot, sajtot meg egy almát – mondta Rajszl –, de ott kellett hagynom a

csomagot az igazgatói irodán. Ne feledd elkérni. Csak kecskesajt, de gondolom, az neked most

mindegy.

– Köszönöm – mondta Jakov fáradtan. Sóhajtott, majd hozzátette: – Nézd, Rajszl, megírom azt a

papirost, hogy a gyerek az enyém.

Az asszonynak fényes lett a szeme. – Isten megáld érte.

– Hagyjuk az Istent. Ha van egy darab papírod, írok valamit. Mutasd meg a rabbi apjának, az

öreg melamednek. Ismeri a kezem írását, és jobb szívű ember, mint a fia.

– Van papírom és ceruzám is – súgta idegesen Rajszl –, de nem merem odaadni, az őr miatt.

Figyelmeztettek, hogy semmit se adjak oda és ne is vegyek át tőled, csak azt az iratot, a

vallomással, különben letartóztatnak, amiért segíteni akarlak a szökésben.

Az őr, türelmét vesztve, megint odajött. – Elég volt a beszédből, írja alá azt a papírt, vagy mehet

vissza a cellába.

– Van egy ceruzája? – kérdezte a mesterember.

Az őr kivett a zubbonyzsebéből egy vastag töltőtollat, és beadta a drótrács nyílásán. Ott maradt,

figyelt, de Jakov várta, amíg hátrahúzódik.

– Add ide a vallomást – mondta Rajszlnak oroszul. Rajszl odaadta a borítékot. Jakov kivette

belőle a papirost széthajtogatta, elolvasta: "Én, Jakov Bok, ezennel bevallom, hogy tanúja voltam,

amikor zsidó hittestvéreim meggyilkolták Zsenya Golovot, Marfa Golova fiát. 1911. március 20-án

éjjel ölték meg az istálló fölött, a téglagyárban, amelynek a tulajdonosa Nyikolaj Makszimovics

Lebegyev, kereskedő a Lukjanovka kerületben."

Alatta egy vastag vonal az aláírásnak.

Jakov rátette a papirost az előtte lévő polcra, és oroszul odaírta a nevének hagyott vonal fölé:

"Minden szava hazugság."

A borítékra jiddisül kezdett írni, meg-megállva a szavak között, hogy eszébe jussanak a betűk:

"Ezennel kijelentem, hogy apja vagyok feleségem, Rajszl Bok kisgyermekének, Chaimnak. Akkor

fogant, mielőtt az asszony elhagyott volna. Kérem, segítsék az anyát és gyermekét, és ezért nagy

bajaim közepette is hálás leszek. Jakov Bok."

Rajszl megmondta a dátumot, és ő odaírta: "1913. február 27." Aztán visszaadta a papirost a

drótrács nyílásán.

Rajszl a kabátujjába csúsztatta a borítékot, a vallomást pedig átadta az őrnek. Az mindjárt

összehajtogatta, és a zubbonyzsebébe dugta. Átvizsgálta Rajszl kézitáskáját, megtapogatta a

kabátzsebeit, majd rászólt, hogy menjen.

– Jakov – zokogta Rajszl –, gyere haza.

IX

1

Megint a falhoz láncolták. Rossz volt nagyon. Inkább le se vették volna a láncot, annyira

fájdalmas volt, amikor visszatették. Verte a falat a csörömpölő láncokkal, amíg fehérre nem

karmolódott azon a helyen. Hagyták, hadd verje. Egyébként aludt. Ha nincsenek a motozások, egész

nap aludt volna. A holtak álmát aludta, lába a kalodában. Átaludta a tél végét, a tavasz elejét. Kogin

azt mondta, április van. Két év. A motozás nem maradt abba, csak amikor vérhast kapott. Akkor az

igazgatóhelyettes nem jött a közelébe, de Berezsinszkij néha egyedül is megmotozta. Egyszer,

Jakov betegsége után a cellát fellocsolták, és tüzet raktak a kályhában. Bejött egy rózsás arcú

öregúr, téli ruhában. Fekete köpenye volt, fekete kamáslija, kezében göcsörtös sétabot.

Berezsinszkij egy kecses hátú, hajlított széket hozott utána, az öregúr leült, egyenes tartásban, jó

egy méterre a mesterembertől, szürke kesztyűs kezében szorongatva a sétabotot. Vizenyős szeme

ide-oda dülledt. Közölte Jakovval, hogy nyugalmazott jogász, neves ember, és jó hírt hozott. A sűrű

izgalom úgy fakadt fel a mesteremberben, mintha ki akarna fordulni a gyomra. Megkérdezte, mi az

a jó hír. A nyugalmazott jogász azt mondta, ebben az évben van a Romanov-ház uralmának

háromszázadik évfordulója, és a cár egy ukázt fog kiadni az ünnep alkalmával, amnesztiában

részesítve a bűnözők egyes csoportjait. Jakov neve is felkerülhet a listára. Kegyelmet kaphat, és

visszatérhet a falujába. Az öregúrnak kipirult az arca örömében. A rab a falhoz tapadt, nagy súlyok

nyomták, nem bírt szóhoz jutni. Aztán megkérdezte: mint bűnöző kapna kegyelmet, vagy mint

ártatlan? A nyugalmazott jogász ingerülten kérdezte: hát nem mindegy, amikor úgyis kiengedik a

börtönből? A múlt bűneit lehetetlen eltörülni, de egyáltalán nem lehetetlen, hogy egy emberséges

uralkodó, egy keresztény úr megbocsássa valakinek a vétkét. Az öregúr tubák nélkül is tüsszentett,

és ezüstórájára pillantott. Jakov azt mondta, ő becsületes tárgyalást kér, nem kegyelmet. Ha azt

akarják, hogy tárgyalás nélkül hagyja el a börtönt, előbb agyon kell lőniük. Ne bolondozzon,

mondta a nyugalmazott jogász, képes lenne így szenvedni tovább, ebben a mocsokban? A

mesterember nyugtalanul mozgolódott láncaiban. Nincs más választásom, mondta. De hiszen épp

most mutattam meg, hogy van. Az nem választás, mondta Jakov. A nyugalmazott jogász

megpróbálta rábeszélni, aztán letett róla, dühösen. Egy parasztot könnyebb meggyőzni. Felállt,

megrázta a sétabotját a mesterember felé. Hogy segítsünk magán, kiáltotta, ha ilyen csökönyös?

Berezsinszkij, aki a kukkantónál hallgatta a beszélgetést, kinyitotta az ajtót, és az öregúr eltávozott.

Az őr bejött a székért, de mielőtt kivitte volna, odaadta Jakovnak a bádogedényt, hogy vizeljen bele,

utána pedig a fejére borította a tartalmát. Aznap Jakovról éjszaka sem vették le a láncokat. Arra

gondolt: valahányszor azt hitte, hogy ennél rosszabb már nem lehet, mindig jött valami még

rosszabb.

Egy napon – már a harmadik nyarat töltötte a börtönben – levették a bilincseit és a lábvasait.

Abban a pillanatban vadul dobogni kezdett a szíve, és amikor hozzáért a kezével, a keze is

ugyanúgy dobogott. Egy óra múlva bejött az igazgató – megöregedett, amióta a mesterember

legutóbb látta, a léptei megrövidültek –, és új vádiratot hozott, barna borítékban, kétszer olyan

vastag papírcsomót, mint az előbbi. A mesterember átvette a papírlapokat, lassan és izgatottan

olvasni kezdte, rettegve, hogy sohasem ér a végére; de aztán mindjárt megtalálta, amire számított:

újra felhozták a vérvádat, a lehető legélesebben. Ez már megint komoly, gondolta. A szexuális

vonatkozások, hogy mit művelt a fiúval, a zsidó betörők és csempészek bandája, amellyel állítólag

összeszűrte a levet a kijevi zsinagóga pincéjében – a Marfa Golova leveléből származó eszelős

hazugságok –: mindez elmaradt. Jakov Bokot ismét azzal vádolták, hogy meggyilkolt egy ártatlan

fiút, és lecsapolta a vérét, amelyre a húsvéti pászka és lepény elkészítéséhez volt szüksége.

Ezt állapította meg Manyil Zagreb professzor, aki nagy hírű kollégájával, dr. Szergej Bullal

egyetemben kétszer is felboncolta Zsenya maradványait. Mindketten határozottan kijelentették,

hogy a szörnyű sebeket előre kitervelt csoportonként ejtette a gyilkos, bizonyos időt hagyva az

egyes csoportok között, hogy tovább tartson a kínzás, és könnyebben folyjon a vér. Számításuk

szerint minden sebcsoportból egy liter vért vettek, és összesen öt litert gyűjtöttek üvegekbe.

Ugyanerre a következtetésre jutott Anasztaszij atya is, a zsidóság közismert specialistája, aki alapos

tanulmányoknak vetette alá a Talmudot, és részletesen közölte eredményeit nyolc sűrűn gépelt

oldalon. Nemkülönben Jefim Balik, a vizsgálóbíró. Alaposan átvizsgálta a teljes bizonyító anyagot,

és tökéletesen egyetértett "a tényálladékból leszűrt következtetésekkel".

A vérszomjas bűntett elkövetésének módját nagyjából ugyanúgy írta le a vádirat, mint Grubesov

a barlangnál, több mint két éve, "nyomatékosan hangsúlyozva a fanatikus chasszid cadik szerepét,

akit Prosko, a munkavezető is látott a téglagyárban, s aki minden bizonnyal segítségére volt a

vádlottnak, hogy a szükséges vért lecsapolhassa a fiúnak még élő testéből, továbbá a holttestet is

segített átszállítani a barlangba, ahol azután két rémült fiú megtalálta". Az idevágó bizonyítékok,

melyek az előző vádiratból kimaradtak, most ismét előkerültek. A vádirat leszögezte, hogy egy fél

zacskó pászkalisztet találtak "elrejtve" Jakov Bok szobájában az istálló fölött, azonkívül néhány

kemény, már megsült pászkadarabot, amely kétségtelenül az ártatlan vérrel készült, s amelyből a két

zsidó "minden valószínűség szerint" már elfogyasztott valamennyit. Ugyanabban a szobában

megtalálták a jól ismert véres rongyot is, "amelyről a vádlott elismerte, hogy az egyik ingének a

darabja". Vaszja Siszkovszkij előadta, hogy ő meg Zsenya látták egy üveg élénkpiros vért Bok

szobájában az asztalon, ezt azonban a rendőrség a házkutatás alkalmával már nem találta meg. De a

mesterember letartóztatása után az említett szobában igenis megtalálták a szerszámos zsákját, és

benne néhány vérnyomokkal szennyezett árt és kést, "annak ellenére, hogy a zsidó összeesküvők

később a téglagyári istálló felgyújtásával meg akarták semmisíteni ezeket, valamint a többi tárgyi

bizonyítékot, amely tervüket azután végre is hajtották".

A fárasztó, ijesztő okmány vége felé egy új téma merült fel, "Jakov Bok állítólagos ateizmusának

a kérdése". Első kihallgatása alkalmával, szögezte le az irat, a vádlott bevallotta, hogy "születésre és

nemzetiségre nézve" zsidó, később azonban azzal állt elő, hogy "ateista, vagyis szabadgondolkodó,

nem pedig vallásos zsidó". Hogy miért adott önmagáról "ilyen visszataszító jellemzést", bárki

beláthatja, ha egy pillanatra elgondolkodik a kérdésen. Azt hitte, "enyhítő körülményekkel" és

"megtévesztő részletekkel" sikerül majd "félrevezetnie a hatósági vizsgálatot, és ellepleznie

gyalázatos bűne indítékait". Ez az állítólagos ateizmus azonban puszta koholmány, mert megbízható

tanúk, köztük a fegyőrök és a börtön vezetői igazolják, hogy Jakov Bok, a tárgyalására várva,

előzetes letartóztatásban, "bár kitartott abbeli hazug állítása mellett, hogy vallástalan, titokban

naponta imádkozott a cellájában, az ortodox zsidók módjára, imakendőbe burkolózva, homlokára és

bal karjára fekete imaszíjakat csavarva". Azt is látták, amint áhítatosan olvassa az Ótestamentumot,

"melyet, akárcsak a fentebb említett ortodox vallási kellékeket, a zsinagógabeli zsidó cinkosai

csempésztek be hozzá". Mindazok, akik megfigyelték, egy percig sem kételkedhettek benne, hogy

vallási szertartást űz a legnagyobb ájtatossággal. Az imakendőt később is használta, amíg teljesen el

nem kopott, és "a szent anyagnak egy darabját mind a mai napig őrzi kabátzsebében".

A vizsgálattal megbízott személyeknek és a többi hatóság képviselőinek az volt a véleménye,

hogy az ateista önvád "csupán kitalálás, mellyel Jakov Bok port akart hinteni a hatóságok szemébe,

eltitkolva az aljas gyermekgyilkosság vallási jellegét, tettének egyedüli és kizárólagos célja az

lévén, hogy chasszid testvéreit ellássa a húsvéti pászka és kovásztálán lepény elkészítéséhez

szükséges ártatlan emberi vérrel".

Miután végigolvasta az iratot, a mesteremberből minden erő elszállt: soha többé nem lehet

szabadulni a vértől, gondolta. Átitatja a vádirat minden egyes szavát, kimoshatatlan. Ha elítélnek, a

keresztre feszítésért fognak elítélni.

Egyre nyugtalanabb lett. Vajon most, hogy megkapta ezt az iratot, megint visszaveszik tőle, és

később egy másikat adnak helyette? Ez volna a legújabb kínzás? Lehetséges, hogy most már

egymás után kapja a különböző vádiratokat, húsz esztendőn át? Ilyeneket kell olvasnia, amíg bele

nem hal a kétségbeesésbe, vagy szét nem robban az agy veleje? Vagy ezután, vagy esetleg egy

harmadik, hetedik, tizenharmadik vádirat után végül mégiscsak tárgyalásra viszik? Sikerül-e úgy

összehozniuk a vádat, hogy legalább valamennyire megálljon a lábán? Remélte, hogy sikerül.

Sikerüljön, legalább úgy-ahogy. És ha nem, akkor vajon örökre láncokban tartják? Vagy valami

még rosszabbat tartogatnak? Egyszer, amikor kitörülte magát egy újságpapirossal, ezt olvasta rajta:

A ZSIDÓ SORSA MEG VAN PECSÉTELVE. Jakov lázasan olvasta tovább, hogy miért, de az a

rész már le volt tépve.

2

Közölték vele, hogy egy ügyvéd nemsokára meglátogatja a börtönben, de amikor egy forró

júliusi éjszakán kinyílt a cellaajtó, nem az ügyvéd lépett be rajta, hanem Grubesov, frakkban. A

mesterember arra ébredt, hogy Kogin, kezében egy csöpögő gyertyával, kilakatolja a lábát. – Ébredj

– mondta az őr, és megrázta –, itt az ügyész úr. – Jakov úgy tért magához, mintha valami piszkos

víznek a mélyéből jönne fel. Rámeredt Grubesovra, izzadó, húsos arcára, puha pofaszakállára, égő,

nyugtalan, véreres szemére. Az ügyésznek járt a melle, mint a fújtató. Tétován járkálni kezdett a

cellában, aztán leült a zsámolyra, kezét az asztalra téve, háta mögött óriási árnyék nőtt a falon. Egy

pillanatig belebámult a lámpába, hunyorgott, aztán Jakovra nézett. Amikor megszólalt, szeszek és

zsíros ételek szaga szállt a mesterember felé, émelyegnie kellett tőle.

– Éppen hazafelé tartottam egy városi bankettről, melyet a cár tiszteletére rendeztek – mondta

Grubesov a rabnak, és sípolva lélegzett. – Az automobilom véletlenül ezt a kerületet is érintette, hát

szóltam a sofőrnek, hogy gyerünk a börtönbe. Gondoltam, beszélek magával. Maga nagyon makacs

ember, Bok, de azért talán még hallgat az értelmes szóra. Gondoltam, még egyszer utoljára beszélek

a fejével. Kérem, álljon fel, ha magához szólok.

Jakov a faágyon ült, csontos, mezítelen lába a nyirkos padlón – most lassan felállt. Grubesov a

szemébe nézett, megborzongott. A mesterember érezte, hogy hirtelen elönti a gyűlölet.

– Először is – mondta Grubesov, nagy, nedves zsebkendőjével tapogatva kivörösödött tarkóját –,

ne ringassa magát hiú ábrándokba, Jakov Bok. Különben keserű lesz a csalódás. Ne higgye, hogy

aráért kiadták a vádiratot, vége minden bajnak. Éppen ellenkezőleg: a legnagyobb bajok csak most

kezdődnek. Figyelmeztetem, most jön a nyilvános leleplezés, hogy mindenki láthassa, kicsoda

maga.

– Mit akar itt tőlem, Grubesov úr? Késő éjszaka van. Pihenni akarok reggelig, amikor újra

megkapom a láncokat.

– A láncokért magára vessen; tanulja meg, hogy a parancs az parancs. Nekem semmi közöm

hozzá, nem azért jöttem. Marfa Golova, az áldozat anyja, ma felkeresett a hivatalomban. Letérdelt

előttem, szent könnyek patakzottak a szeméből, és Isten színe előtt megesküdött rá, hogy csak a

színtiszta igazat mondta Zsenyáról, valamint arról, ami a fiú és maga között történt, s végül a

gyilkosságra vezetett. Tökéletesen őszinte asszony, engem mélyen megrendített. Jobban meg

vagyok róla győződve, mint valaha, hogy az esküdtszék is hinni fog a szavának, és maga nem tehet

ellene semmit. A vallomása, a lényéből sugárzó őszinteség pillanatok alatt elsöpörne mindent, amit

maga esetleg kiagyalhat.

– Hát akkor tegye meg a vallomását – mondta Jakov. Mért nem kezdődik már a tárgyalás?

Grubesov úgy fészkelődött a zsámolyon, mintha egy forró kályha tetején ülne. – Nem óhajtok

vitába bocsátkozni egy bűnözővel – felelte. – Csupán azt akarom közölni, hogy ha maga meg a

zsidó cimborái továbbra is sürgetnek a tárgyalással, mielőtt az utolsó szálig összegyűjtöttem volna

minden bizonyítékot, vagy ellenőriztem volna minden elképzelhető lehetőséget, akkor nem tudják,

miféle veszélyeket idéznek a saját fejükre. Jóból is megárt a sok, remélem, érti, hogy mit akarok

mondani. Lehet, hogy gőzölög a fazék, de ne legyen meglepődve, ha egyszer csak elfőtt a víz.

– Grubesov úr – mondta Jakov –, nem bírok tovább állni. Fáradt vagyok, le kell ülnöm. Ha

agyon akar lőni, hívassa az őrt, neki van puskája.

Jakov leült a deszkaágyra.

– Pofája, az van – mondta Grubesov az indulattól remegő hangon. – Az orosz nép mélységesen

megcsömörlött a maguk zsidó fortélyaitól és csalásaitól. Azokra a fajtestvéreire is gondolok, akik

mindenütt kutakodnak, panaszkodnak, rágalmaznak. Az események nyilvánvalóan igazolják, Bok,

hogy a föld alatt áskálódó zsidók mindenáron bele akarják ártani magukat az orosz ügyekbe, és

magának is be kell látnia, ha van egy csöpp esze, hogy az állam ellenségei a legnagyobb arányú

megtorlásra számíthatnak. Még ha valamiféle fondorlattal netalán sikerülne is megtévesztenie az

esküdtszéket, hogy az igaz bizonyítékok ellenében döntsön, higgye el, az orosz nép akkor is bosszút

áll magán, jogos haragjában, amiért így meggyötörte és megkínozta azt a szerencsétlen Zsenyát.

Most talán alig várja, hogy tárgyalásra kerüljön, de ne feledjen valamit: még az elmarasztaló ítélet

is olyan vérfürdőt fog előidézni ebben a városban, hogy az úgynevezett kisinyovi mészárlás

eltörpülne mellette. A tárgyalás nem mentené meg se magát, se a zsidó testvéreit. Jobban tenné, ha

mindent bevallana, aztán egy idő múlva, ha a közvélemény már lecsillapodott, bejelenthetnénk,

hogy meghalt a börtönben, vagy valami hasonlót, és kicsempészhetnénk Oroszországból. Ha

ragaszkodik a tárgyaláshoz, ne csodálkozzon, ha szakállas fejek gurulnak majd az utcán. Ha

libegnek a tollak, és kozák acél járja át a zsidó lányok zsenge húsát.

Grubesov közben felállt a forró zsámolyról, és megint ide-oda járkált, árnyéka mindig az

ellenkező irányba mozgott a falon.

– A kormánynak védekeznie kell a felforgatók ellen, ha meggyőzéssel nem lehet, hát erővel.

Jakov lenézett fehér, megnyomorodott lábfejére.

Az ügyész egyre izgatottabban folytatta: – Apámtól hallottam egyszer: egy zsinagóga pincéje

tele volt zsidókkal, férfiakkal és nőkkel, akik el akartak bújni, amikor a kozákok rátámadtak a

falujukra. Az őrmester megparancsolta, hogy jöjjenek fel egyenként, és először senki sem moccant,

de aztán néhányan feljöttek a lépcsőn, a fejük fölé tartva a kezüket. Nem értek vele semmit,

puskatussal verték agyon őket. A többiek úgy össze voltak zsúfolva, mint a heringek egy büdös

hordóban, mégsem akartak mozdulni, pedig figyelmeztették őket, hogy akkor még rosszabb lesz. És

úgy is lett. A türelmetlen kozákok betörtek a pincébe, és szuronnyal, golyóval megöltek minden

zsidót az utolsó szálig. Akit még elevenen húztak ki, később mozgó vonatokról hajigálták le. Olyan

is akadt egy-kettő, akit élve égettek meg, petróleumot öntöttek rájuk, és meggyújtották a

szakállukat, néhány nőt meg a kutakba dobtak, alsóruhában. Én mondom magának: egy hét sem

telik el a tárgyalása után, és egy negyedmillió zsidóval kevesebb lesz a Körzetben.

Egy pillanatra lélegzetet vett, majd vastag hangon folytatta: – Mi persze tudjuk, hogy maguk épp

egy ilyen pogromot szeretnének kiprovokálni. A titkosrendőrség jelentéseiből tudjuk, hogy éppen

erre esküdtek össze: forradalmi céljaiknak megfelel, ha minél vadabb maguk ellen a reakció – annál

könnyebben sikerül felforgató tevékenységre uszítaniuk a szocialista forradalmárokat. A cár

tisztában van ezzel, afelől nyugodt lehet, és el van rá szánva, hogy még nagyobb adagokban nyeleti

le magukkal az előbb említett orvosságot, ha nem hajlandók lemondani a tekintélyének aláásására

tett kísérleteikről. Figyelmeztetem, hogy egy uráli kozák különítmény máris Kijevben állomásozik.

Jakov kiköpött a padlóra.

Grubesov vagy nem látta, vagy úgy tett, mintha nem látná. Most, mintha elpufogtatta volna a

mérgét, a hangja nyugodtabb lett. – Mindezt a maga érdekében akartam elmondani, Jakov Bok, és

végső soron a többi zsidó érdekében. Ezzel be is fejeztem, nincs más mondanivalóm. A többit

magára bízom: gondolkozzék rajta. Mit gondol, hogy lehetne megakadályozni egy ilyen borzalmas,

katasztrofális és – hadd mondjam meg őszintén – fölösleges tragédiát? Hadd hivatkozzam

emberbaráti érzéseire. A maga helyzetében sokféle kompromisszumot el lehet képzelni, amit azért

vállalhatna, hogy a mérleg ne billenjen a szerencsétlenség felé. Nagyon komolyan beszélek. Van

valami mondanivalója? Ha igen, halljuk.

– Grubesov úr, állítson bíróság elé. Kivárom a tárgyalást, akár a halálomig.

– A halál, igen, azt megkapja. Máris ott van a feje fölött.

– A magáé fölött – mondta Jakov. – Azért is, amit Bibikovval tett.

Grubesov fehér szemmel meredt a rabra. Egy óriási madár árnyéka elröpült a falról. A lámpák

kialudtak, a cellaajtó becsapódott.

Kogin nagyon rossz kedvében volt, amikor visszakattantotta a mesterember lábára a kálódat.

3

Az ügyvéd megjött, Julij Osztrovszkij, el is ment.

Néhány héttel az ügyész látogatása után jelent meg, egy óra hosszat suttogott a rabbal, a fülébe

mondta, hogy mi minden történik: volt, amit a mesterember már úgy is sejtett, de sok minden

meglepte. Meglepte, hogy a kívülállók nála többet tudnak a szenvedése nyilvános okairól, s hogy a

bonyodalmak annyira képtelenek és végtelenek.

– Mondja meg a legrosszabbat – kérte Jakov –, gondolja, hogy kikerülök egyszer innen?

– Az a legrosszabb, hogy nem ismerjük a legrosszabbat – felelte Osztrovszkij. – Tudjuk, hogy

nem maga tette, a legrosszabb az, hogy ők is tudják, mégis az ellenkezőjét állítják. Ez a

legrosszabb.

– Tudja, hogy mikor lesz meg a tárgyalásom, ha egyáltalán meglesz?

– Mit válaszoljak erre? Azt se mondják meg, ami ma történik, hát akkor mit mondjanak a

holnapról? A holnapot is eltitkolják. Mindent eltitkolnak, az alapvető tényeket is. Félnek, hogy ha

megtudunk valamit, zsidó fondorlat lesz belőle. De mit is várjunk, amikor életre-halálra folyik a

háború, és mindenki azt mondja: ki beszél itt háborúról? Béke van. Pedig háború ez, higgye el.

Amikor Jakov sántítva bejött a szobába, az ügyvéd felállt. A rabot ezúttal nem választotta el

drótrács a látogatótól. Osztrovszkij mindjárt figyelmeztette egy mozdulattal, majd a fülébe súgta: –

Halkan beszéljen, a padló felé. Azt mondják, nincs őr az ajtó előtt, de azért beszéljen csak úgy,

mintha Grubesov állna ott, vagy maga az ördög.

Hatvanas, zömök ember volt, az arca ráncos, a feje majdnem kopasz, néhány ősz hajszál

meredezett rajta, mint sarjú a tarlón. Görbe lába volt, fehér betétes gombos cipőt viselt, fekete

csokornyakkendőt, a szakálla rövidre nyírva.

Amikor a rab belépett, rámeredt, mintha nem akarná elhinni, hogy ő az. Végül is elhitte, és a

tekintetében aggodalom váltotta fel a meglepetést. Jiddisül beszélt, fojtottan suttogva, többszörös

megindultság volt a hangjában. – Hadd mutatkozzam be, Bok úr: Julij Osztrovszkij, a kijevi

ügyvédi kamara tagja, örülök, hogy végre eljutottam ide, de azért még nem kell ujjongani, hosszú út

áll előttünk. Mindegy, jó barátok küldtek.

– Köszönöm.

– Vannak barátai, bár sajnos, meg kell mondanom, hogy nem minden zsidó a barátja. Ha valaki

vödörbe dugja a fejét, ugye, kit nevezhet a barátjának? Sajnos, vannak köztünk olyanok, akik

mindig dideregnek, akár fúj a szél, akár süt a nap. Bizottságot alakítottunk a védelmére, de

rettenetes, hogy milyen óvatosak. Félnek "beleavatkozni", hogy valami nagy baj ne legyen. De

éppen ez a legnagyobb baj. Játékpuskával lövöldöznek, aztán elfutnak a durrogásra. De hát van

olyan ember, akinek mindenki jó barátja?

– Akkor kik a barátaim?

– Például én, és még vagyunk egypáran. Higgye el, nincs egyedül.

– Tehetnek valamit értem? Nem bírom már a börtönt.

– Megtesszük, amit tudunk. Ne is mondjam, hosszú harc áll előttünk, egyenlőtlen fegyverekkel.

De azért csak nyugalom, nyugalom, nyugalom. Azt mondják a bölcsek, mindig két lehetőség van.

Az egyiket hosszú-hosszú tapasztalatból ismerjük; a másik az, amiben reménykedünk: a csoda.

Remélni könnyű, csak egy bibije van: a várakozás. Mindegy, a két lehetőség mégiscsak kiegyenlíti

az esélyeket. De ennyi elég a filozófiából. Pillanatnyilag nem sok jó hírem van; végre sikerült

kicsikarnunk a vádiratot, ami azt jelenti, hogy most már tárgyalásra kell vinniük az ügyet, de hogy

az mikor lesz, azt csak Rasi tudná megmondani. De ha megengedi, előbb a rossz hírekről számolnék

be. – Osztrovszkij felsóhajtott. Meg kell mondanom, hogy az apósa, Smuél Rabinovics, akivel a

nyáron volt szerencsém találkozni és elbeszélgetni – nagyon derék ember –, sajnos már nem él:

meghalt cukorbetegségben. Levelet kaptam a feleségétől, onnan tudom.

– Ó – mondta Jakov.

A halál megelőzte önmagát. Szegény Smuél – gondolta a mesterember –, soha többé nem látom,

így van az, ha búcsút mondunk egy jó barátnak, aztán kimegyünk a világba.

Kezébe temette az arcát, és sírt.

– Jó ember volt, tanítani akart.

– Hja, az élet, az megvan benne, hogy nagyon gyorsan elmúlik – mondta Osztrovszkij.

– Még annál is gyorsabban.

– Maga mindannyiunkért szenved – mondta az ügyvéd rekedten. – Kitüntetésnek venném, ha a

helyében lehetnék.

– Nincs benne semmi kitüntetés – mondta Jakov, ujjaival megtörülve a szemét, majd elkenve a

könnyeit. – Semmi, csak az ocsmány szenvedés.

– Tisztelem érte.

– Ne haragudjék, mondja el, hogy áll az ügyem. Mondja meg az igazat.

– Az igazság az, hogy elég rosszul néznek ki a dolgok, de hogy milyen rosszul, azt magam sem

tudom. Maga az ügy világos – egy rossz vicc, elejétől a végéig –, de csúnyán össze van keveredve a

politikai helyzettel. Kijev ugyebár középkori város, csupa vad babona és miszticizmus. Mindig is itt

volt az orosz reakció szíve. A Feketeszázak, hogy süllyednének bele a sírba, felhergelték maga ellen

a legtudatlanabb és legbrutálisabb tömegeket. Halálosan félnek a zsidóktól, és ugyanakkor halálra

rémítik őket. Tessék: egy kis bepillantás az emberi leiekbe. A testvéreink pedig, akár gazdagok,

akár szegények, futnak innen, amerre tudnak. Aki nem tud elfutni, máris gyászol. Beleszimatolnak a

levegőbe, érzik a pogromszagot. Mondom, senki se tudja pontosan, hogy mi is történik. Egyrészt az

a hír járja, hogy minden, ami eddig történt, beleértve a vádiratot is, csupán halogatás, és a

tárgyalásra – bocsásson meg – sohasem kerül sor; másrészt azt is halljuk, hogy a szeptemberi

Duma-választások után talán mindjárt meglesz. De akár meglesz, akár nem, a vád sehogy sem áll

meg a lábán. Ezt tudja az egész civilizált világ, beleértve a pápát és a bíborosait. Ha Grubesov

"bizonyítani" akar, csak a "szakértők" hazugságaira támaszkodhatik. De nekünk is megvannak a

magunk szakértői, például egy orosz teológiatanár, aztán írtam Pavlovnak is, a cár orvosának, hogy

adjon véleményt a fiú boncolási jegyzőkönyvéről, és eddig még nem utasított vissza. Grubesov

tudja, kik az igazi gyilkosok, de behunyja a szemét, és csak magára bámul. Együtt tanult jogot a

nagyobbik fiammal, és híres volt a harisnyáiról meg a mellényeiről. Most az antiszemita

harisnyáiról és mellényeiről híres. Most azon fáradozik, hogy Marfa Golovát, ezt az utolsó

szemetet, szentté avassa, vagy legalábbis üldözött hősnőt csináljon belőle. A vak szerető a múlt

héten öngyilkosságot kísérelt meg, de hál' Istennek még él. Aztán egy ügyes újságíró – bár adna az

Isten még száz ilyet! –, Pityirim Mirszkij, nemrég kiderítette, hogy Zsenya apja után maradt egy

ötszázrubeles életbiztosítás, amit a két gyilkos megkívánt, megkapott, és azonnal el is költött.

Tudja, hogy szokták mondani: két disznó rosszabb egynél. Mirszkij a múlt héten mindezt megírta a

Poszlednyije Novosztyi-ban, amiért a kiadónak bírságot kellett fizetnie, és a rendőrség három

hónapra bezáratta a nyomdát. Golováról semmit se szabad többé közölni. Ez ugye a legsötétebb

reakció, de hát nem azért vagyok itt, hogy megijesszem. Úgyis elég a gondja.

– Mi kell még nekem, hogy megijedjek?

– Ha el akar keseredni, gondoljon Dreyfusra. Ő is megkapta ugyanezt a szerepet, csak francia

volt a szövegkönyv. Majd minden civilizált nyelven ránk jár a rúd.

– Gondoltam rá. Nem használt.

– Hosszú évekig volt börtönben, sokkal tovább, mint maga.

– Eddig.

Osztrovszkij eltűnődve bólintott, az ajtó felé nézett, még halkabbra fogta suttogó hangját. –

Azután van egy írásbeli nyilatkozatunk Szofja Siszkovszkajától. Egy este kiment a vécére Marfa

Golovánál, és látta a fürdőkádban a meztelen holttestet, sebekkel borítva. Visítozni kezdett, kirohant

a házból. Marfa, aki közben felment az emeletre valami levélért, amivel egy hazugságot akart

alátámasztani, utánaszaladt, és beérte az utcán. Ez a nő tiszta őrült: azzal fenyegetőzött, hogy

meggyilkolja az egész Siszkovszkij családot, ha egy szót is szólnak bárkinek, ők féltették Vaszját,

hát összecsomagolták a holmijukat, és elköltöztek. Nagy nehezen sikerült rájuk találnunk Moszkva

külvárosában, egy faházikóban, és az asszony azt mondta, öngyilkos lesz, ha nem hagyjuk békén,

de végül mégiscsak sikerült kiszedni belőle egy rövid nyilatkozatot. Hogy Vaszját is kikérdezzük,

azt már nem engedte, de majd a tárgyalásra mind a kettőjüket megidéztetjük, ha ugyan nem lesznek

addigra Ázsiában. Ez is egyik oka, hogy miért olyan lassú az ügyészség: a rituális gyilkosságot nem

tudják bizonyítani, de azért egyre próbálkoznak, és minél tovább próbálkoznak, annál veszélyesebb

lesz a helyzet. Azért veszélyes, mert ésszel nem követhető, bonyolult, titokzatos. És annál

veszélyesebb, minél elszántabbak.

– Akkor mi lesz velem? – kérdezte Jakov kétségbeesetten. – Mennyit kell még kibírnom, amikor

már úgyis csak félig élek?

– Türelem, nyugalom, nyugalom, nyugalom – mondta Osztrovszkij megszorítva a kezét. Aztán

megváltozott a nézése, a homlokára csapott.

– De mit álldogálunk itt, az Istenért? Üljön le, kérem. Bocsásson meg, egészen vak vagyok.

Leültek egy keskeny padra a helyiség sarkában, távol az ajtótól, de az ügyvéd továbbra is csak

suttogva beszélt. A maga ügye összefügg a közelmúlt orosz történelmének kudarcaival. Az

orosz-japán háború, ugyebár, szörnyű csapás volt, de kiváltotta az 1905-ös forradalmat, ami így is,

úgy is kitört volna. Marx szerint a háború a történelem motorja. Oroszországnak jót tett, de a

zsidóknak rosszat. A kormány, ahogy szokta, minket okol a bajaiért, és alig egy nappal a cár

engedményei után, háromszáz községben egyidejűleg tört ki a pogrom. Ezt ugye maga is tudja,

melyik zsidó ne tudná?

– És mi lehet még ebből?

– A cár megijedt az egyre nagyobb mozgolódástól: sztrájkoktól, zendülésektől, gyilkosságoktól.

Az ország megbénult. A Téli Palota előtti vérengzés után vonakodva bár, de kiadott egy ukázt,

megígérte az alapvető szabadságjogok biztosítását. Alkotmányt adott, megalakult a császári Duma,

és egy kis ideig úgy látszott – persze az orosz viszonyokhoz képest –, hogy liberális korszak

kezdődik. A zsidók megéljenezték a cárt, szerencsét kívántak neki. Képzelje, az első Dumában

tizenkét képviselőnk volt! Ezek aztán mindjárt felvetették a teljes jogegyenlőséget és a Körzet

eltörlését. Nem is ugyanaz a világ, igaz?

– Igen, de csak folytassa.

– Folytatom, de mit mondjak? Ha egy ország beteg, minden orvosi beavatkozás sérti azokat, akik

a betegségből élnek. Az önkényuralom hívei, a jobboldaliak figyelmeztették a cárt, hogy billeg a

koronája, ő már úgyis bánta az engedményeket, megpróbálta visszavonni őket. Szóval, tíz percre

felgyújtotta a lámpákat, aztán annyira megijedt attól, amit látott, hogy azóta is oltogatja egyiket a

másik után, nehogy más is észrevegye. Amennyire csak lehetett, visszatért az önkényuralomhoz. A

reakciós csoportok – az Orosz Nép Szövetsége, a Kétfejű Sas Társasága, Mihály Arkangyal

Szövetsége szemben állnak a munkás- és parasztmozgalmakkal, a liberalizmussal, a

szocializmussal, bármiféle reformmal, és persze a közös ellenséggel, a zsidókkal. Az alkotmányos

monarchia

puszta gondolatától is vacogni kezdett a foguk. Megszervezték a Feketeszázakat, vagyis a

száztagú bandákat – hogy milyen aljas célokra, nem kell mondanom. Mint a patkányok, igyekeznek

megrágni a bíróság függetlenségét, a liberális sajtót, a Duma tekintélyét. Megszegik az orosz

alkotmányt, s hogy erről eltereljék a közfigyelmet, szítják a nacionalizmust a nem-pravoszláv

oroszok ellen. Üldöznek minden kisebbséget – a lengyeleket, a finneket, a németeket, minket –,

főleg minket. Az általános elégedetlenséget antiszemita kitörésekkel próbálják levezetni. Ez a

legegyszerűbb megoldás minden problémájukra. És még jól is szórakoznak, mert a kormány

segítségével gyilkolhatják a zsidókat, ami nagyon kellemes.

– Én csak egyetlen ember vagyok, mit akarnak tőlem?

– Egy ember is éppen elég, ha példaként állíthatják oda: ilyenek a zsidók, vérszomjasak és

gonosztevők. Bizonyítéknak mindig az a legjobb, ha van egy áldozat, 1905-ben és 1906-ban sok

ezer ártatlan embert mészároltak le, az anyagi kár sok millió rubelt tett ki. Ezeket a pogromokat a

Belügyminisztérium hivatalaiban készítették elő. Tudjuk, hogy a zsidóellenes kiáltványokat

rendőrségi nyomdákban nyomták. Azt beszélik, hogy maga a cár is hozzájárul a Kincstárból az

antiszemita könyvek és röpiratok kiadásához. Éppen elég okunk van az ijedségre, de mi a kósza

hírektől is megijedünk.

– A széltől – mondta Jakov.

– Aki meg van ijedve, mindentől megijed – mondta Osztrovszkij. – Eh, hosszú mese,

megpróbálom rövidre fogni. Hadd mondjam el, hogy került bele maga. Amikor Sztolipin

miniszterelnök úr, aki nem tartozott a legjobb barátaink közé, a második Duma-választások előtt

oda akart vetni néhány csontot a zsidóknak, néhány apró kis kedvezményt, hogy betömje a szájukat,

a reakciósok azonnal a cárhoz futottak, mire ő rögtön módosította a választójogi törvényt, a

lakosság nagy részétől megvonta a szavazati jogot, hogy a Dumában minél kisebb legyen a zsidó és

a liberális képviselet, vagyis a kormány ellenzéke. A három és fél millió zsidónak most talán három

képviselője van, és még ezektől is meg akarnak szabadulni. Tavaly a nyílt utcán gyilkolták meg az

egyiket. De hadd térjek rá magára. Hisztérikus légkör alakult ki az egész országban. Mégis volt egy

kis haladás, esküszöm, hogy nem tudom, hogyan, a Dumában megint arról folyt a vita, hogy el

kell-e törülni a Zsidókörzetet, vagy sem, és pontosan ekkor, amikor a Feketeszázak már őrjöngtek,

egyszer csak holtan találnak a barlangban egy keresztény fiút, és megjelenik a színen Jakov Bok.

A mesterember zsibbadtan ült. Azt hitte, Osztrovszkij ki fog köpni, de az ügyvéd csak sóhajtott

egy nagyot, és tovább beszélt. – Senki se tudta, hogy maga honnan jött, vagy kicsoda, de éppen

időben jött. Úgy hallottam, lóháton érkezett. Mihelyt meglátták, lecsaptak magára, ezért van most

itt. De azért nem kell túlságosan elkeseredni: ha maga nem volna, akkor valaki más ülne a helyén.

– Igen – mondta Jakov. – Egy ugyanilyen. Ezt már én is végiggondoltam.

– Hát így néz ki a maga históriája – mondta Osztrovszkij.

– Akkor nem mindegy, hogy meglesz-e a tárgyalásom, vagy nem?

Osztrovszkij felállt, lábujjhegyen az ajtóhoz ment, hirtelen kinyitotta. Aztán visszajött a padhoz.

– Nincs ott senki, de így legalább látják, hogy résen vagyunk. A legrosszabbat már elmondtam –

tette hozzá, miközben leült –, most hadd mondjam el a legjobbat is: van némi esélye. Hogy mennyi?

Valamennyi. A valamennyi is több a semminél. Mindenesetre hallgasson végig, hogy aztán

abbahagyhassam. Először is, nem minden orosz az ellensége. Isten őrizz. Az értelmiséget felkavarta

ez az ügy. Sok neves irodalmár, tudós és diplomás felemelte szavát a vérvád ellen. Nemrég a

harkovi orvosok társasága határozatilag elítélte a maga fogva tartását, mire a kormány feloszlatta a

társaságot. A Poszlednyije Novosztyi-t már elmondtam. Más újságoknak is bírságot kellett fizetniük

sokatmondó jelentéseikért és vezércikkeikért. Ismerek néhány ügyvédet, akik nyíltan hangoztatják,

hogy a gyilkosságot Marfa Golova és a szeretője követte el. Vannak, akik azt mondják, hogy ő írta a

Feketeszázaknak azt az eredeti levelet, amely a zsidókat vádolja a bűncselekménnyel. Szerintem a

Feketeszázak mentek el hozzá, és felkérték a levél megírására. Mindegy: van ellenállás, ami jó is,

rossz is. Ahol a reakció ellenállásba ütközik, ott megtorlásnak is kell lennie; de inkább megtorlás

legyen, mint az igazságtalanság hivatalos jóváhagyása. Tehát van némi esély.

– Ennyi az egész?

– Több. A szabadság az államgépezet repedéseiben is meg tud kapaszkodni. Még

Oroszországban is van egy kis igazság. Furcsa a világ. Egyrészt itt van a legkönyörtelenebb

önkényuralom, másrészt az anarchiához közeledünk; a kettő között bíróságok működnek, még a jog

is érvényesülhet. A törvény tovább él az emberek gondolkodásában. Ha egy bíró becsületes, a

törvény meg van mentve. És a maga személye is, ha úgy adódik. Aztán az esküdtszék mégiscsak

esküdtszék – emberekből áll –: öt perc alatt felmentheti.

– Hát akkor reméljek? – kérdezte a mesterember.

– Ha nem nagyon fáj, reméljen. De el akartam mondani az igazságot: hadd mondjam végig. Ha

egyszer eljutunk a tárgyalásra, lesznek tanúk, akik majd hazudnak, mert rájuk ijesztettek, mások

pedig azért, mert hazugok. Arra is el lehet készülve, hogy a belügyminiszter olyan elnököt nevez ki,

aki a vádnak fogja a pártját. Jót fog tenni a karrierjének, ha magát elmarasztalják. Az is valószínű,

hogy értelmiségiek és liberálisok nem kerülhetnek be az esküdtek közé, és ezellen nem tehetünk

semmit. Majd igyekeznünk kell megbirkózni azokkal, akik bekerülnek. Szóval, ha muszáj remélnie,

akkor reméljen. Meg mernék rá esküdni, hogy Grubesov nem bízik a vádban. És ami még

fontosabb: önmagában sem bízik. Sokat akar, de nincs könnyű dolga. Akármit csinál, a végén

mégiscsak szilárdabb bizonyítékokra lesz szüksége. Szakértőket cibál elő, csak az a bibi, hogy

másféle szakértők is vannak. De hadd térjek vissza az esküdtekre. Itt is van, ami nekünk kedvez:

lehet, hogy tudatlan parasztok és boltosok, egyszerű emberek, de általában nem nagyon szeretik az

állami tisztviselőket, és amikor tényekkel kerülnek szembe, megérzik a büdöset. Nagyon jól tudják

például, hogy még a zsidó kakasok sem szoktak tojni. Ha Grubesov túlfeszíti a húrt, súlyos hibákat

fog elkövetni, a maga ügyvédje pedig, legyen nyugodt, az ilyesmit rögtön kihasználja. Kiváló

ember, Moszkvából, Szuszlov-Szmirnovnak hívják, ukrán származású.

– Hát nem maga? – kérdezte Jakov megdöbbenve. – Nem maga az ügyvédem?

– Csak voltam – mondta Osztrovszkij bocsánatkérően mosolyogva. – Már nem vagyok az. Most

tanú vagyok.

– Miféle tanú?

– Azzal vádolnak, hogy meg akartam vesztegetni Marfa Golovát, hogy ne valljon maga ellen. Ő

persze megesküszik rá. Hogyne, beszéltem vele, de a vád nevetséges, pusztán az a célja, hogy ne

védhessem magát. Nem tudom, hallotta-e már a nevemet, Bok úr? Gondolom, nem – tette hozzá

sóhajtva –, pedig volt egy-két híresebb bűnperem. No de ne izguljon. Szuszlov-Szmirnov olyan

ember, hogy én is őt választanám, ha a maga helyében volnék, ő lesz a védelem fő képviselője.

Fiatalkorában antiszemita volt, de most a zsidók jogainak harcos védelmezője.

Jakov felnyögött. – Ez kell nekem, egy régi antiszemita?

– Higgye el, kérem – mondta gyorsan Osztrovszkij. Nagyszerű ügyvéd, és őszintén szakított a

múltjával. Legközelebb majd elhozom. Higgye el, ő tudja a legjobban, hogy kell bánni ezekkel.

Egy pillantást vetett ketyegő órájára, visszadugta a mellényzsebébe, majd az ajtóhoz sietett, és

kinyitotta. Egy puskás őr állt a küszöb előtt. Az ügyvéd egyáltalán nem lepődött meg, becsukta az

ajtót, és visszajött a rabhoz.

– Hadd beszélek őszintén – mondta oroszul. – Pedig fáj, amit mondani akarok, Bok úr, és

nehezemre esik. Maga sokat szenvedett, és nem akarom még én is megterhelni, de a vád mindenre

el van szánva, és ezért féltem az életét. Ha maga most meghalna, egészen természetes, hogy a le

nem tárgyalt ügy is többet érne a kormánynak, mint egy felmentő ítélet, bármennyire gyanúsítanák

vagy bírálnák is a hatóságokat a haláláért. Érti, ugye, mire gondolok. Szóval, csak annyit mondok,

legyen óvatos. Ne hagyja magát provokálni. Ne feledje: türelem, nyugalom, van egypár barátja.

Jakov azt mondta, élni szeretne.

– Kérem – mondta Osztrovszkij.

4

Miután visszakerült a cellájába, nem tették rá megint a láncot. A falból kiszedték a karikákat, és

becementezték a réseket. A mesterember csaknem súlytalanul ült a deszkaágy szélén, feje körül

megritkult a levegő, testében zúgott az izgalom. Fél óráig hallgatta ezt a lármát, amíg rájött, hogy a

tulajdon nyüzsgő gondolatainak a csörömpölését hallgatja. Smuél meghalt, nyugodjék békében.

Jobbat érdemelt volna, mint amit kapott. Itt járt egy ügyvéd, Osztrovszkij. Beszélt a tárgyalásról;

van némi esély. Egy másik ügyvéd, egy jó útra tért ukrán antiszemita, majd védelmébe veszi a

rosszindulatú bíró és a tudatlan esküdtek előtt. De mindez a jövő zenéje, senki se tudja, hogy mikor

lesz. De most legalább vége a névtelenségének, csak a vádlói és a börtönőrei nem akarnak tudni a

nevéről. Most már nem ismeretlen. Közvélemény is létezik, előbújt valahonnan. Nem minden orosz

tartja bűnösnek. A köd megritkult egy kicsit. Cikkek jelennek meg az újságokban, kétségbe vonják

a vádat. Vannak ügyvédek, akik nyíltan Marfa Golovát vádolják. Egy orvosi társaság tiltakozott a

bebörtönzése ellen, ő, Jakov Bok – ki hitte volna? –, híres ember lett. Nevetett és sírt egy kicsit.

Képtelenség, hihetetlen. Megpróbált reménykedni, de a félelem tovább acsarkodott: mi mindenen

kell még keresztülmennie.

"Miért éppen én?" – kérdezte magában tízezredszer. Miért éppen egy szegény, félig tudatlan

mesteremberrel kellett megtörténnie? Ilyen iskolára volt neki szüksége? Azzal is megelégedett

volna, amit a könyvekből lehet tanulni. Valahányszor feltette ezt a kérdést, mindig másképpen

válaszolt rá. Igen, a személyes sorsának köszönheti – különböző fogyatékosságainak és hibáinak –,

de a külső körülményeknek is, és hogy az egyiket hogy lehet különválasztani a másiktól – ha

egyáltalán lehet –, azt már nem tudta elképzelni. Például kinek kellett megtalálnia Nyikolaj

Makszimovicsot, amikor részegen feküdt a hóban, kinek kellett hazavonszolnia, hogy meginduljon

a szörnyű események végtelen sorozata? Talán Isten akarta így, a kérlelhetetlen Szükségszerűség?

Eredj a sorsod után – próbáld meg, először is ott van az a kövér orosz, arccal a hóban. Tégy jót egy

antiszemitával, aztán szenvedj érte. És az antiszemitától a nyomorék lábú lányáig: csak egy

nyomorék lépés, aztán még egy a téglagyárig. Aztán egy nyomorék ugrás, bele a börtönbe. Ha a

stettlben marad, sohasem történt volna meg. Legalábbis nem ez. Valami más történt volna, jobb

nem is gondolni rá.

Ha elmegy az ember, máris kint van a szabadban; esik és havazik. A történelem havazik; vagyis

ami rázúdul az emberre, valahol az események szövevényében kezdődik, az ő személye fölött, ő

persze még nincs is ott, amikor elkezdődik. Mindnyájan benne vagyunk a történelemben, az biztos,

de egyesek jobban benne vannak, mint mások, a zsidók jobban, mint egyesek. Amikor havazni

kezd, nincs mindenki odakint, nem kell mindenkinek megázni, őt nyakon öntötték. Fájdalmas

meglepetés: belelépett a történelembe, mélyebbre süllyedt benne, mint mások – így hozta a véletlen.

Hogy miért, sose fogja megtudni. Azért, mert rákapott Spinozára? Az eszmék is kalandokba

sodorják az embert? Lehet, ki tudja. Mindegy, ha nem hívják Jakov Boknak, ha nem születik

zsidónak, akkor nem tartózkodott volna illegálisan a Lukjanovkában, mikor épp egy ilyet kerestek;

sose került volna börtönbe. Talán még mindig keresnék a nekik való embert. Lehet mondani, a

történelem műve az egész, tele van mindenféle gátakkal és korlátokkal, mintha egy háznak

bedeszkázták volna néhány ajtaját, és ha ki akar jutni az ember, nincs más hátra, ki kell ugrania az

ablakon. Az ugrás veszélyes: az ember a fejére is eshetik. A történelem néha sűrűbb, mint máskor,

túl sok minden történik benne. Osztrovszkij szépen megmagyarázta. Ha megértek a körülmények,

akkor ami meg akar történni, alig várja, hogy arra sétálj, és megtörténhessen. Ha nem volna olyan

zsúfolt a történelem, elsétálhatnál mellette, vagy át is mehetnél rajta: mint amikor esőre áll, de

mégis süt a nap. A hóban egyszer csak belebotlott Nyikolaj Makszimovics Lebegyevbe, kabátján a

Feketeszázak jelvénye. Nem az édenben élünk, annak már vége.

De az anyja és az apja, az a két fiatal, ottmaradt a stettlben, ott élte le nyomorúságos életét, és a

történelem gonoszsága mégis utánuk nyargalt, ott gyilkolta meg őket. Vagyis akárhol vagyunk,

gondolta, kint vagyunk a "szabadban". Kint vagy bent, mindegy, csak a történelem számít – a világ

rossz memóriája. Nem arra emlékezik, amire kellene. Ha valaki zsidó, mindegy, hogy hová megy,

magával viszi a hátán a rátapadt emlékek csomagját – a szolgaság állapotát, a beszűkült

lehetőségeket, a sebezhetőséget. Nem, igazán nem kell Kijevbe menni, vagy Moszkvába, vagy

akárhová. Az ember ott is maradhat a stettlben, lehet kereskedő, aki levegőt vagy paszulyt árul,

táncolhat az esküvőkön vagy a temetéseken, ott töltheti az egész életét a zsinagógában, meghalhat

az ágyában, és azt állíthatja, hogy békében halt meg, de mégsem lehet szabad, ha zsidó. Mert a

kormány elpusztította a szabadságát, amikor leszállította az értékét. Vagyis akárhol van, akárhová

megy, akármi történik – minden veszélyes. Már várták: közeledtére kinyílt egy ajtó. Kinyúlt egy

kéz, és berántotta a zsidó szakállánál fogva – őt, Jakov Bokot, egy szabadgondolkodó zsidót, egy

kijevi téglagyárban, de bármelyik zsidó jó lett volna, ha csak egy kicsit is alkalmas a szerepre –,

hogy ő legyen a cár ellensége és áldozata; hogy a gyilkosa legyen egy hullának, amelyet őfelsége

bocsátott a rendelkezésükre, ingyenesen; hogy börtönbe vessék, kiéheztessék, megalázzák, a falhoz

láncolják, mint egy állatot, noha ártatlan. Miért? Mert egyetlen zsidó sem lehet ártatlan egy romlott

államban, amelynek a romlottságát mindennél jobban mutatja, hogy félelemmel és gyűlölettel

fordul azok ellen, akiket üldöz. Osztrovszkij megmagyarázta, hogy sokkal nagyobb bajok is vannak

Oroszországban, nemcsak az antiszemitizmus. Akik ártatlanokat üldöznek, maguk sem lehetnek

soha szabadok. De ez a gondolat nemhogy megnyugtatta volna: csak felszította a dühét.

Azért történt így – megint csak ebben a körben topogott –, mert ő Jakov Bok, és iszonyatos,

hogy mennyit kell tanulnia. Tanult is valamennyit, nem volt könnyű; a tapasztalat az övé; dehogyis,

rosszabb: a tapasztalat ő maga. Ő a tapasztalat. Ami azt is jelenti, hogy valaki más lett belőle, ki

hitte volna? Jó, tanultam valamit, gondolta, ezt igazán megtanultam, de mit érek vele? Talán

kinyitja a börtönajtót? Kienged a szabadba, hogy folytassam azt a nyomorúságos életemet?

Felszabadít egy kicsit, ha majd szabad leszek? Vagy csak azt tanultam meg, hogy miben vagyok

benne – mint a fuldokló, hogy sós a tenger, és miközben rájön erre, szépen megfullad? Azért mégis

jobb tudni, mint nem tudni. Az embernek tanulnia kell, hozzátartozik a természetéhez.

A lánctalan állapot felpiszkálta a türelmetlenségét: mihez kezdjen magával? Az idő megint

nekilódult, mint egy mozdony, két vagonnal, három vagonnal, négy vagonnal, napok füzére, aztán

két hét is eltelt, és – iszonyat – egy újabb évszak, ősz volt, rémülten gondolt a télre. A gondolat

hideg pántként feszült a fejére. Szuszlov-Szmirnov – heveskedő, hosszú csontú, hórihorgas ember,

keskeny orrán vastag lencséjű szemüveg, a fején bozontos szőke haj – négyszer is eljött, kérdéseket

tett fel, sokat jegyezgetett vékony papírlapjaira; Osztrovszkijt nem engedték vissza. Az ügyvéd

megölelte a rabot, és azt ígérte – "bár nehéz ezekkel az ostoba, cammogó hivatalnokokkal" –, hogy

siettetni fogja az ügyet, amennyire csak lehet. – De addig is, legyen nagyon óvatos, akármit csinál.

Mintha tojásokon lépkedne, Bok úr. Tojásokon. – Biccentett, összehunyorította mindkét szemét,

négy ujját az ajkára szorította.

– Tudja, hogy megölték Bibikovot? – kérdezte Jakov. Tudjuk – súgta Szuszlov-Szmirnov,

riadtan körülnézve –, de nem tudjuk bebizonyítani. Erről ne szóljon senkinek, csak ronthat a

helyzetén.

– Már szóltam – mondta a mesterember –, Grubesovnak.

Szuszlov-Szmirnov gyorsan feljegyzett valamit, majd kihúzta, és elment. Azt mondta, vissza fog

jönni, de nem jött, és senki se közölte a mesteremberrel, hogy miért. Megint valami hibát követtem

el? Megint visszavonták a vádiratot? Jakov lassan vájta a húsát a körmével. Megint elszivárgott,

ami még hátravolt a hónapból. Megint számolta a napokat, papírdarabkákkal, amelyet a

tisztálkodásra kapott papirosból tépett le. Sok-sok mázsa lett a súlya, úgy érezte, és az mind

szomorúság. Az a csöpp kis reménység – az a szemernyi kis remény, amit ostobán megengedett

magának – pislákolni kezdett, elhalványult, összezsugorodott. A lábai megdagadtak, a zápfogai

meglazultak. Az élet lángja már-már kialudt benne, amikor megjelent az igazgató egy hófehér

papírlappal, sapkájához emelte a kezét, és azt mondta, meglesz a tárgyalás.

5

A cellában egész éjszaka tolongtak a rabok, akik ott éltek és haltak meg. Tört arcú, zöldesszürke,

rémült szemű, sebhelyes, borotvált fejű és tépett testű emberek tolongtak a cellában. Sokan

szótlanul meredtek Jakovra, ő meg rájuk, szemük kigyúlt az élet vágyától. Ha az egyik eltűnt, két

másik jelent meg a helyén. Mennyi rab, gondolta a rab, rabok országa. Felszabadították a

jobbágyokat, legalábbis azt mondják, de az ártatlan rabokat nem. Nézte hosszú soraikat, az éhező

szájú, kifosztott szemű embereket, a sorok átnyúltak a vastag falakon, kanyarogtak az

elszegényedett városok felé, a hatalmas, puszta sztyepp, a végtelen, havas, szűz erdők, a fából épült,

rozoga szibériai munkatáborok felé. Trofim Kogin is ott volt. Eltörte a lábát, és a hóban feküdt, a

hosszú sorok elhaladtak mellette. Csukott szemmel feküdt, a szája vonaglott, de nem kiáltott

segítségért.

– Segítség! – kiáltotta Jakov a sötétben.

Ezen az éjszakán, a tárgyalása előtti éjszakán, a mesterembert markába szorította a halálfélelem,

s bár halálosan álmos volt, nem akart aludni. Ha elnehezült szemhéja lecsuklott egy pillanatra, úgy

látta, mintha valaki ott állna fölötte, késsel a kezében, hogy felhasítsa a torkát. A mesterember

minden erejét megfeszítette, hogy ébren maradjon. Ledobta a pokrócot, hogy a hidegtől ne tudjon

aludni. Csipkedte a karját és a combját. Ha valaki be akar lopózni a cellába, felordít, mihelyt

kinyílik az ajtó. Ez az egyetlen védekezés: az ordítás. A gyilkosok talán visszarettennek: hátha

meghallja a többi rab a folyosó celláiban, és kitalálja, hogy gyilkolják a zsidót. Ha meghallják, egy

idő múlva biztosan kitudódik, hogy a hatóság eltette láb alól, mert nem akarta tárgyalásra vinni.

A börtönudvaron fojtva jajveszékelt a szél. Jakov rozsdás láncnak érezte a szívét, az izmai

megfeszültek, mintha dróttal kötözték volna körül valamennyit. Még a hideg levegőben is izzadt. A

sötéten fénylő rabok között kémeket látott, akik meg akarják ölni. Az egyik az ősz hajú

börtönigazgató volt, kétélű, csillogó fejszével. Kancsal szemét a keze mögé akarta rejteni, de hiába,

megcsillant az ujjai között, mint egy ékszer. Az igazgatóhelyettes – nadrágján nyitva a hasíték – egy

fekete bikacsököt tartott a háta mögé. S jóllehet a cárnak fehér álarc volt az arcán és fekete álarc a

tarkóján, Jakov felismerte: ott állt a cella legtávolabbi sarkában, zöld cseppeket hullajtott egy pohár

forró tejbe.

– Ettől majd szépen elalszik, Jakov Sepszovics.

– Csak ön után, Felség.

A cár beleolvadt a sötétbe. A kémek eltűntek, de a rabok sorai nem értek véget.

Mi lesz még, gondolta a mesterember, és mikor lesz? Igazán elkezdik a tárgyalást, vagy

lemondják az utolsó pillanatban? Hátha reggel visszavonják a vádiratot, abban a reményben, hogy

összeroppanok, vagy megőrülök, mielőtt kiadnák a következőt. Sok ember raboskodott már, néha

ennél rosszabb körülmények között is, de ha nekem még egy évet kell töltenem ebben a cellában,

inkább meghalok. Aztán a szomorú szemű rabok, akik betöltötték a cellát, lassan tünedezni kezdtek.

Először azok, akik a deszkaágy körül álltak, aztán a helyiség közepén tolongok, aztán a falnál

lapulók, végül mindnyájan, a beesett arcú férfiak, a siránkozó asszonyok, a bíbor szemgödrű,

üveges szemű, kísérteties gyerekek, a hosszú sorok, amelyek a börtönfalakon át belevesztek a havas

távolba.

– Mik vagytok: zsidók vagy oroszok? – kérdezte a mesterember.

– Orosz rabok vagyunk.

– Olyanok vagytok, mint a zsidók – mondta.

Jakov elaludt. Tudta, hogy elaludt, kétségbeesetten küszködött az ébredésért, hallotta magát,

amint zokog álmában, de a cellában világosabb lett, aztán meglátta Bibikovot, az asztalnál ült, fehér

nyári ruhájában, egy kanálnyi eperzselét tett a teájába és kavargatta.

– Nem valószínű, hogy éppen most akarnák megölni, Jakov Sepszovics – mondta. – Mindenki

tudná, hogy mi történt, és nagy lenne a felzúdulás. Inkább a hirtelen, váratlan veszélyekre kell

vigyázni, a látszólagos véletlenekre. Most csak aludjon, ne féltse az életét, és ha egyszer sikerülne

kiszabadulnia a börtönből, ne feledje: a szabadság arra való, hogy másokat is felszabadítson.

– Nagyságos uram – mondta Jakov –, előttem rendkívüli módon megvilágosodott valami.

– Igazán? Micsoda?

– Valami megváltozott bennem. Már nem vagyok az, aki voltam. Nem félek annyira, és jobban

gyűlölök.

Még nem virradt meg, amikor eljött Zsenya, összeszurkált arcával és vérző mellével, és kérte,

hogy adja vissza az életét. Jakov mindkét kezét rátette a fiúra, és megpróbálta feltámasztani

halottaiból, de nem sikerült.

Reggel Jakov még mindig élt. Döbbenetben ébredt, vegyes hangulatban, várakozás és csüggedés

keveredett benne. Október vége volt, két és fél éve, hogy letartóztatták Nyikolaj Makszimovics

téglagyárában. A dátumot Kogin mondta meg, amikor behozta a reggelijét. Ezen a reggelen

rizskását kapott forró tejjel, negyedkiló fekete kenyeret, egy darab sárga vajat és édes illatú teát egy

zománcos bögrében, egy szelet citrommal és két kockacukorral. Azonkívül egy uborkát és egy kis

hagymát, hogy a rágástól megerősödjön a foga, és leapadjon a dagadt lába. Kogin nem érezte jól

magát. Reszketett a keze, amikor letette az ételt. Vörös volt az arca, és azt mondta, szeretett volna

hazamenni, ágyba feküdni, de az igazgató nem engedte: ott kell maradnia, amíg a rabot el nem

viszik a bíróságra.

– A legszigorúbb biztonsági intézkedések, ezt mondta az igazgató.

Jakov nem nyúlt hozzá az ételhez.

– Edd csak meg – mondta Kogin.

– Nem vagyok éhes.

– Akkor is edd meg, hosszú lesz a nap a bíróságon.

– Ideges vagyok. Ha ennék, kihánynám.

Bejött Berezsinszkij. Zavartnak látszott, nem tudta, mosolyogjon-e, vagy bosszús képet

mutasson. Mégis mosolygott, de kelletlenül.

– No, a te napod is eljött. Itt a tárgyalás.

– Mi lesz a ruhámmal? – kérdezte Jakov. – Rabruhában kell mennem, vagy visszakapom a

magamét?

Arra gondolt, talán selyemkaftánt és kerek, szőrmés chasszid kalapot adnak rá.

– Majd meglátod – mondta Berezsinszkij.

A két őr együttesen kísérte a rabot a fürdőházba. Levetkőzött, megengedték, hogy

beszappanozza magát, és lemosakodjon egy vödör meleg vízből. A víz melegétől titkos könnyek

szöktek a szemébe. Lassan mosakodott, két kezével merte a vizet. Lemosta magáról a szagokat, a

mocskot.

Aztán kapott egy fésűt, gondosan megfésülte hosszú haját és szakállát, de akkor megjelent a

börtön borbélya, és azt mondta, le kell borotválni a fejét.

– Nem – kiáltotta a mesterember. – Miért legyek most olyan, mint egy rab, ha eddig nem kellett?

– Azért, mert rab vagy – mondta Berezsinszkij. – Még nincs nyitva a kapu.

– De miért most, és nem eddig?

– Parancs – mondta a borbély –, ülj csak le szépen, és fogd be a szádat.

– Miért vágja le a hajam? – kérdezte Jakov megdühödve Kogintól. Hirtelen belehasított az éhség.

– A parancs parancs – mondta az őr. – Hadd lássa mindenki, hogy itt nem volt kivételezés,

ugyanúgy bántak veled is, mint a többiekkel.

– Velem rosszabbul bántak, mint a többiekkel.

– Ha úgyis mindenre tudod a választ, akkor minek kérdezősködöl – mondta ingerülten Kogin.

– Úgy van – mondta Berezsinszkij. – Fogd be a szád.

Miután a borbély végzett a munkájával, Kogin kiment, elhozta a mesterember civil ruháját, és

rászólt, hogy vegye fel.

Jakov ott öltözködött a fürdőházban. Megáldotta a ruháit, pedig csak lógtak a csontos testén. A

bő nadrágot egy vékony madzag tartotta. A tapadós báránybőr kabát csaknem a térdéig ért. De a

csizma, noha kiszáradt, kényelmes volt.

Visszamentek a cellába; furcsa volt, hogy két lámpa ég benne. Kogin azt mondta: – Ide hallgass,

Bok, azt tanácsolom, hogy egyél. Bizony Isten mondom, nincs semmi az ételben, amitől félni kéne.

Jobb lesz, ha eszel.

– Úgy van – mondta Berezsinszkij.

– Hallottad?

– Nem akarok enni – mondta a mesterember –, böjtölni akarok.

– Mi a fenéért? – kérdezte Kogin.

– Isten országáért.

– Azt hittem, nem hiszel Istenben.

– Nem is hiszek.

– Eredj a fenébe – mondta Kogin.

– No, sok szerencsét, nem kell haragudni – mondta Berezsinszkij zavartan. – A kötelesség

kötelesség. A rab rab, az őr meg őr.

Az ablakon át egy lovascsapat dobogása hallatszott a börtönudvarról.

– A kozákok – mondta Berezsinszkij.

– Az utca közepén kell hogy menjek?

– Majd meglátod. Az igazgató már vár, gyerünk, mozgás, különben baj lesz.

Amikor Jakov kilépett a cellából, a folyosón már felsorakozott a kozák őrkíséret: hat ember,

mellükön keresztben a fegyverszíj. A kapitány – fekete bajszos, tagbaszakadt férfi intett, hogy

fogják közre a rabot.

– Előre, indulj – vezényelte a kapitány.

A kozákok megindultak a rabbal a folyosón az igazgatói iroda felé. Jakov erőltette a lábát, mégis

sántított. Sietett, amennyire csak bírt, hogy lépést tartson az őrséggel. Kogin és Berezsinszkij

ottmaradt.

Az igazgatói irodában a kapitány alaposan megmotozta a rabot, megírta az átvételi elismervényt,

és odaadta az igazgatónak.

– Egy pillanat, fiatalember – mondta az igazgató. – Nekem is volna még egy-két szavam a

rabbal.

A kapitány tisztelgett. – Pontban nyolckor indulunk, uram. – Kiment várakozni a külső

helyiségbe.

Az öreg igazgató megtörülte szája szögletét egy zsebkendővel. A szeme nedvedzett, azt is

megtörülte. Elővette a tubákos szelencéjét, aztán eltette.

Jakov idegesen nézte. Ha most visszavonja a vádiratot, megfojtom.

– Nohát, Bok – mondta Grizickoj igazgató –, ha lett volna esze, és megfogadja az ügyész úr

tanácsát, most már szabad ember volna, túl a határon, így meg valószínűleg elítélik a bizonyítékok

alapján, és ami még hátravan az életéből, a legszigorúbb rabságban töltheti.

A mesterember a tenyerébe süllyesztette körmeit.

Az igazgató kivette szemüvegét a fiókból, feltette az orrára, és hangosan olvasni kezdte az

íróasztalán heverő újság egyik cikkét. Egy odesszai szabóról szólt, egy Markovics nevű zsidóról,

ötgyerekes családapáról, akit a rendőrség azzal vádolt, hogy késő éjszaka a kikötő mellett

meggyilkolt egy kilencéves fiút. Aztán az áldozatot behurcolta a szabóműhelyébe, és lecsapolta a

még meleg holttest vérét. A rendőrségnek gyanús lett, hogy a szabó egymaga járkál éjszaka az

utcákon, vérfoltokat is talált a padlón, és azonnal őrizetbe vette.

Az igazgató letette az újságot, levette a szemüvegét.

– Jegyezze meg, Bok: vagy az egyiket, vagy a másikat biztosan elítéljük. Tanulhatna belőle az

egész fajtája.

A mesterember nem szólt semmit.

Az igazgatónak nedves lett az ajka mérgében, feltépte az ajtót, és intett a kapitánynak.

De ekkor megjelent a folyosón az igazgatóhelyettes. Sietve jött, ügyet sem vetett a kapitányra.

– Igazgató úr – mondta –, most jött ez a távirat, hogy a Bok nevű zsidó rab nem részesülhet

semmiféle kedvezésben, még akkor se, ha netán a bíróságra viszik. Ma reggel elmaradt a motozás:

nem az én hibám. Tessék visszakísértetni a cellájába, hogy megvizsgálhassuk, ahogy szoktuk.

Fojtogató nyomás nehezedett Jakov mellére.

– Miért akarnak megmotozni? Alit találhatnak, ha megmotoznak? Csak a nyomorúságomat. Ez

az ember nem ismer határt.

– Én már megmotoztam – mondta az igazgatóhelyettesnek a kozák kapitány. – A rab most már

az én felügyeletem alá tartozik. Odaadtam az elismervényt az igazgató úrnak.

– Ott van az íróasztalomon – mondta az igazgató.

Az igazgatóhelyettes kivett egy összehajtogatott fehér papírlapot a zubbonyzsebéből. – Ezt a

táviratot a cár őfelsége küldte Szentpétervárról. Parancsba adja, hogy a zsidót nagyon alaposan meg

kell motozni, a veszélyes incidensek elkerülése végett.

– Miért nem énnekem küldték azt a táviratot? – kérdezte az igazgató.

– Én jeleztem, hogy meg fog jönni – mondta az igazgatóhelyettes.

– Igaz – mondta zavartan az igazgató.

– Minek ez az újabb kínzás? – ordította Jakov, és arcába szökött a vér. – Az őrök láttak

meztelenül a fürdőházban, és végignézték, amikor öltöztem. A kapitány is megmotozott az előbb,

az igazgató szeme láttára. Miért kell, hogy újra megalázzanak a tárgyalásom napján?

A börtönigazgató ököllel az asztalra csapott. – Elég. Csend legyen, amíg szépen van.

– Senki sem kíváncsi a véleményére – mondta fagyosan a fekete bajszos kapitány. – Előre indulj.

Vissza a cellába.

Emögött van valami, gondolta Jakov, nemcsak az, ami a táviratban áll. Talán provokáció: jó lesz

vigyázni.

Csordultig telt keserűséggel, mialatt a kozákok visszakísérték a cellába.

– Isten hozott idehaza – nevetett Berezsinszkij. Kogin döbbenten, rémülten nézett rá.

– Aztán siessen – mondta a kozák kapitány az igazgatóhelyettesnek.

– Kérem, barátom, ne szóljon bele a dolgomba, én se szólok bele a magáéba – mondta dühösen

az igazgatóhelyettes. A csizmája bűzlött, mintha trágyába lépett volna.

– Befelé, vetkőzés – szólt rá Jakovra.

A rab, az igazgatóhelyettes és a két őr bement a cellába, a kapitány és az őrkíséret kint maradt a

folyosón. Az igazgatóhelyettes becsapta a cellaajtót.

Bent a cellában Kogin keresztet vetett.

Jakov lassan, dideregve vetkőzött. Meztelenül állt, csak a trikója maradt rajta. Vigyáznom kell,

gondolta, különben baj lesz. Osztrovszkij is figyelmeztetett. De miközben így csitította magát,

érezte, hogy nő benne a düh. Fülében zúgott a vér. Mintha gödröt ásott volna, aztán letette az ásót,

és a gödör tovább mélyült, önmagától. Sírgödör lett belőle. Látta magát, amint az igazgatóhelyettes

arcát hasogatja, és halálra rugdossa.

– Nyisd ki a szád. – Berezsinszkij bedugta a nyelve alá mocskos ujját.

– Tárd szét a segged. Kogin a falra bámult.

– Vegye le azt a büdös trikót – parancsolta az igazgatóhelyettes.

Fékeznem kell a dühömet, gondolta a mesterember, és a szeme előtt elfeketült a világ. De a dühe

csak nőtt.

– Minek? – ordította. – Eddig még sose vettem le. Mért vegyem le most? Mért kínoznak?

– Gyerünk, mert letépem.

Jakov úgy érezte, mintha a cella vibrálna, megolvadna. Jobb lett volna enni, gondolta. Hiba volt,

hogy nem ettem. Látta, hogy egy sovány, meztelen ember áll a dermesztő cellában, letépi magáról a

trikót, rémülten nézte: belevágja az igazgatóhelyettes arcába.

Halotti csend szállta meg a cellát.

Gyilkos fény lobbant az igazgatóhelyettes vizenyős szemében, de a hangja nyugodt volt. –

Jogomban áll megbüntetni, amiért sértően viselkedett, és gátolta kötelességének teljesítésében a

börtön egyik vezetőjét.

Már a kezében is volt a revolvere.

Ilyen az én szerencsém. Jakov az elmúlt életére gondolt. Smuél meghalt, és Rajszlnak nincs mit

ennie. Soha senki nem látta hasznomat, és most már nem is fogja soha.

– Egy pillanatra, nagyságos uram – mondta Kogin az igazgatóhelyettesnek. Mély hangja

megtört. – Én hallottam ezt az embert, minden áldott éjszaka. Tudom, mennyi minden nyomja. Ami

sok, az sok, meg aztán mindjárt kezdődik a tárgyalása.

– Féke az utamból, különben megkapja a magáét, függelemsértésért, a kurva anyját.

Kogin az igazgatóhelyettes nyakára nyomta a revolverét.

Berezsinszkij a fegyveréhez kapott, de még el sem érte, Kogin már lőtt.

A mennyezetbe lőtt, aztán fehér por kezdett szitálni a padlóra.

A folyosón metsző sípszó hangzott fel. A börtön kolompja megkondult. A cella vasajtaja

felcsapódott, s a fehér arcú kapitány és kozákjai berohantak.

– Elismervényt adtam róla! – üvöltötte a kapitány.

– Fáj a fejem – motyogta Kogin. Térdre rogyott, véres volt az arca. Golyót kapott az

igazgatóhelyettestől.

6

Megkondult egy templomharang.

Egy fekete madár kirepült az égből. Varjú? Héja? Vagy egy fekete sas fekete tojása hull a kocsi

felé? Ha nem az, akkor micsoda? Ha bomba, gondolta Jakov, akkor mit tegyek? Behúzom a fejem,

mi mást tehetnék? Ha bomba, akkor miért kellett megszületnem?

A parancsnokok, a vendégek, a lovas kozákok szótlanul meredtek rá a börtönudvaron, amikor

őrei között kilépett az ajtón, és sántítva megindult a nehéz, páncélozott fekete kocsi felé, amely

négy vastag nyakú, széles farú lóval várakozott a kapu előtt. A bakon egy karvalyszemű kocsis ült,

hosszú kabátban és ellenzős sapkában, az ostorát tartva.

Két kozák feltaszította a mesterembert a vashágcsón, majd a rendőrfőnök és segédje bezárta a

nagy kerekű kocsiba. Odabent sötét volt, dohszag érződött. A sarokban egy lámpás függött, de nem

égett; az ablakok kicsik és kerekek voltak. Jakov odanyomta arcát az egyikhez, semmi olyat nem

látott, amit szeretett volna – csak Grizickoj igazgatót, katonasapkában, köpenyben, véreres szemét

dörzsölgetve –, aztán visszahúzódott a homályba.

A kocsis rákiáltott a lovakra; pattogott az ostor, a hatalmas kocsi meglódult, körülötte a kucsmás,

szürke köpenyes kozák lovasok, egy szakasz az élen, villogó lándzsákkal, egy másik hátul, kivont

karddal, kidübörögtek a kapun, és zörögve megindultak a macskaköves utcán. Gyorsan haladtak,

befordultak egy sarkon, aztán egyenes út következett, az egyik oldalán szántóföldek, a másikon

egy-egy ház vagy gyárépület.

Jó ez, vagy rossz? – gondolta a mesterember. – Annyi biztos, hogy elindultam, és ha rossz, akkor

rosszabb lesz, mint eddig volt.

Egy ideig csak ült a magányába roskadva, aztán az ablakon át meglátott egy égi madarat, és

megindultan nézte, amíg el nem tűnt. A gyenge napfény megfestette a vékony, úszó felhőket, egy

pillanatig hó szállingózott összevissza. Az úttól nem messzire az erdőben a tölgyfákról még nem

hullottak le a bronzszínű levelek, de a nagy gesztenyefák feketék és csupaszok voltak. Mégis

virágba borultak Jakov emlékeiben, és a mesterembert valami sajgás fogta el: az elmulasztott

évszakok, a börtönfalak közt kárba veszett fiatal évek.

Még nem tért egészen magához Kogin halála után, mégis megkönnyebbülést érzett, hiszen

elindult végre, de hogy hová viszi a sors, ki tudná megmondani? Mindegy, elindult, a törvényszék

felé, azt mondják, meglesz a tárgyalás, három kerek évvel azután, hogy otthagyta a stettlt, és

bekocogott Kijevbe. Egy gyárépület téglafala mentén haladtak, a kéményekből szénfüst

gomolygott, a szél felcsapta az égre, s akkor az ablak karikájában meglátta egy sápadt, fonnyadt

zsidó visszaverődő képét, elbújt előle, az ösztövér arc, a vastag szálú, fekete szakáll és a keserű száj

emléke egy pillanat múlva ismét felbukkant, és hiába nem akarta megsiratni magát, nedves lett a

tenyere, ahogy a szeméhez ért.

A gyárkapuban öt-hat munkás állt, nézték a menetet; aztán egy versztával odébb, az üzleti

negyedben, a mesterember döbbenten látta, hogy mekkora tömeg gyűlt össze az utca mindkét

oldalán. Kora reggel volt, mégis tolongtak az emberek, ötszörös, hatszoros sorokban, munkába

igyekvő napszámosok és hivatalnokok, boltosok, báránybőr bekecses parasztok, asszonyok is,

kendőben, itt-ott kalapban, néhány tisztiiskolás meg katona, egy-egy szürke csuhás pap vagy

szerzetes – mind a kocsit bámulták. A villamosok megálltak, az utasok az ablakon át nézték a kozák

lovasokat és a dübörgő kocsit. A mellékutcákon rendőrök tartóztatták fel a fogatokat, az

automobilokat és a vidékről jött ökrös szekereket, amelyeken zöldség, gabona, tejeskannák

tornyosultak. A törvényszékhez vezető úton itt-ott lovasrendőrök álltak, hogy fenntartsák a rendet.

Jakov az egyik ablaktól a másikhoz fordult, nézte a tömeget.

– Jakov Bok! – kiáltotta. – Jakov Bok!

A kocsi bal oldalán lovagló kozák – vastag vállú, bozontos szemöldökű, őszes bajszú ember –

közönyösen bámult maga elé; de a másik oldalon, az ajtó felől, egy húsz év körüli fiatalember

lovagolt szürke kancáján, és időnként odapillantott az ablakon kitekintő Jakovra, mintha az

ártatlanságát vagy a bűnösségét akarná latolgatni.

– Ártatlan! – kiáltotta felé a mesterember. – Ártatlan! – S bár nem volt rá semmi oka, egy kicsit

rámosolygott a kozákra, amiért olyan fiatal és jóvágású, és még valamiért: ebben legalább szabad

ember, adhat is, kaphat is egy keveset. Akkor a kozák előbbre lovagolt, a kanca felemelte a farkát,

egy gőzölgő gombócot hullajtott az utcára, egy iskolás fiú meglátta, odamutatott.

A tömegben néhány zsidó is volt, szánakozó vagy rettegő arcok. A legtöbb orosz közönyösnek

látszott, csak elvétve akadt egy-egy rosszindulatú vagy utálkozó tekintet. Egy köpenyes boltos

kiköpött a kocsi felé. Két fiú fütyülni kezdett. Néhányan a Feketeszázak jelvényét viselték, s amikor

Jakov előbb az egyik ablakhoz, majd gyorsan a másikhoz fordulva látta, hogy milyen sokan vannak,

nyugtalan lett. Ahol egy van belőlük, mindjárt száz is van. Egy feszes arcú, ijesztő szemű ember

feldobta a kezét a magasba, mintha tüzet fogott volna. A mesterembernek fájdalmasan

összezsugorodott a herezacskója, ujjaival tépte a mellét – úgy rémlett, mintha egy fekete madár

röppenne ki a levegőben markolászó fehér kézből.

Jakov rémülten összehúzta magát. Ha ez a halál, akkor hiába szenvedtem.

– Várhatott volna egy kicsit, Jakov Bok – mondta az esküdtszék elnöke. – Mi nem vagyunk

nemesurak vagy tanult emberek, de azért van egy kis élettapasztalatunk. A végén csak ráismer az

ember az igazságra, még ha nem is mindig aszerint él. De néha igenis aszerint, nagy ritkán, ha

éppen úgy tartja a kedve. Az urak talán nem akarják, hogy megismerjük az igazságot, de az még az

ajtó alatt is bebújik, ahogy mondani szokás. Lehet, hogy be akarnak csapni minket, nem ez volna az

első eset, de mi szépen átrostáljuk a bizonyítékokat, és ha nem úgy van, ahogy ők mondják, akkor

csak álljanak oda a lelkiismeretük elé.

– Nincs nekik.

– Annál rosszabb, magukra vessenek. Amondó vagyok, az ember nem hiába születik embernek.

– Én ártatlan vagyok – mondta Jakov –, elég, ha rám néz, és láthatja. Nézzen az arcomba, és

mondja meg: egy ilyen ember, mint én, akármire is volna képes egyébként, meg tudott ölni egy

kisfiút, le tudta csapolni a vérét? Ha van a szívemben egy csöppnyi emberség, azt maguknak látni

kell, hisz maguk is emberek. Mondja meg: úgy nézek én ki, mint egy gyilkos?

Az elnök válaszolni akart, de heves robbanás rázkódtatta meg a kocsit.

Jakov várta a halált. Egy ideig valami temetőben kóborolt, olvasgatta a sírkövekre vésett

neveket. Aztán az egyik sírtól a másikhoz futott, tébolyultan fürkészte valamennyit, de a saját nevét

nem találta sehol. Végül abbahagyta a keresést. Eddig is sokat várt, de talán még többet kell várnia.

Vannak emberek, akikhez nem jön közel a halál. Az élettől kapják a bajokat – nyomorúságot,

tévedéseket, ha másokkal kerülnek össze, sorscsapásokat. Élnek, szenvednek, de élnek.

Sikolyokat, kiáltásokat, morajlást hallott, lovak rémült nyerítését. A kocsi nagyokat reccsent,

mintha fel akarna ugorni, aztán a földhöz vágódott, és megállt, rezgett, de nem borult fel. Jakovnak

lőporszag facsarta az orrát. Az ajtózár megkattant, az ajtó kinyílt. Kibírhatatlan vágyat érzett, hogy

hazamenjen, beszéljen Rajszllal, rendbe hozza a dolgokat, intézkedjen. – Rajszl – mondta –,

öltöztesd fel a gyereket, csomagold össze a legszükségesebbet, el kell bújnunk. – Már majdnem

belerúgott az ajtóba, de aztán mégis fegyelmezte magát. A jobb oldali megrepedt ablakon át

embereket látott, futottak. Egy kozák szakasz felemelt lándzsával nyargalt el a kocsitól. Egy másik

szakasz emelt karddal közeledett, a lovasok szinte álltak a kengyelben. A szürke kanca holtan

feküdt az utcaköveken. Három rendőr éppen felemelte a fiatal kozák lovast. Lábfejét letépte a

bomba. A csizma lejött róla, a lába csupa cafat és vér. Mikor elvitték a kocsi mellett, kinyílt a

szeme, rémülten, szorongva nézett Jakovra, mintha azt akarná mondani: "Mi köze ehhez az én

lábamnak?"

A mesterember iszonyodva hátrahőkölt. A kozák elájult, de a tépett lába rázkódott, vérrel

fröcskölte be a rendőröket. Aztán egy kozák ezredes vágtatott a kocsihoz, feltartva a kardját, és

ráordított a kocsisra: – Tovább, tovább! – Leszállt a lóról, és be akarta csapni a kocsiajtót, de nem

lehetett. – Tovább, tovább! – ordította. A kocsi megindult, a lovak gyorsítottak, végül már szaporán

ügettek. Az ezredes ott nyargalt a kocsi mellett, fehér lován, a sebesült kozák helyén.

Jakovot úgy megülte a gyűlölet a homályos kocsiban, hogy a melle fújtatott, mintha odabent nem

volna levegő. Egy idő múlva látta magát, amint egy asztalnál ül valahol, szemben a cárral, kettőjük

között égő gyertya, talán egy cellában, de az is lehet, hogy pincében. A középtermetű II. Miklós

meztelenül ült, őszinte kék szemével, arcához képest kissé nagy, ápolt szakállával, kezében a

Szűzanya kis ezüst-ikonját tartotta. Sápadt volt, megviselt, csúnyán köhögött is egy idő óta, de azért

szelíd hangon beszélt, megható szavakkal.

– A helyzetem e pillanatban fölöttébb hátrányos, Jakov Sepszovics, de azért csakis az igazat

mondom. Nem csupán arról van szó, hogy a zsidók szabadkőművesek és forradalmárok, akik

összekuszálják törvényeinket, és mindenféle kiváltságokért rendszeresen megvesztegetik a

rendőrséget: ezt még csak megbocsátanám valahogy, de a többit már semmiképp, s legkevésbé azt a

szörnyűséges bűncselekményt, amellyel vádolják, s amelyet én a magam részéről kimondhatatlanul

visszataszítónak találok. Arra gondolok, természetesen, hogy megcsapolta Zsenya Golov eleven

testét. Nem tudom, hallott-e róla, hogy az én fiam is, Alekszej cárevics, vérzékenységben szenved?

Az újságok persze a cári család és különösen a cárné iránti tapintatból mellőzni szokták e betegség

említését. Szerencsére van még négy egészséges leánygyermekünk is: Olga hercegnő, aki oly

szorgalmas; Tatjána, a legcsinosabb, egy kis kacérság is van benne – mosolyognom kell, ha

rágondolok; Marija, ő szelíd és félszeg; végül Anasztaszija, a legfiatalabb, legélénkebb; de amikor

annyi imádság után végre megszületett a trónörökös – Istennek úgy tetszett, hogy legnagyobb

örömünk egyúttal a legnagyobb megpróbáltatásunk legyen –, a vére sajnos nem tartalmazta kellő

mennyiségben azt a bizonyos anyagot, amely az alvadáshoz és a gyógyuláshoz szükséges. Egy

jelentéktelen vágástól, a legkisebbtől is elvérezhet. Féltő szeretettel őrködünk felette, képzelheti, és

figyelmünk egy pillanatra sem lankad, hisz minden kis esés végveszélyt jelenthet. Alekszej erei

vékonyak, törékenyek, s elég a legkisebb baj, hogy a belső vérzés kimondhatatlan fájdalmat és

szenvedést okozzon neki. Drága nőm és én – s hadd tegyem hozzá: a lányok is – páni félelemben

élünk e szegény gyermek miatt. Szabadjon megkérdeznem, Jakov Sepszovics: ön apa?

– Teljes szívemből.

– Akkor képzelheti, mi zajlik a szívünkben – mondta sóhajtva a szomorú szemű cár.

Kissé reszkető kézzel kivett az asztalon heverő zománcos dobozból egy zöld papirosba töltött

török cigarettát, és rágyújtott. Jakovot is megkínálta a dobozból, de a mesterember tagadólag rázta a

fejét.

– Én sohasem áhítoztam a koronára, úgy éreztem, korlátozná igazi egyéniségemet, de nem

utasíthattam vissza. Nehéz keresztet hord, aki uralkodik. Talán hibáztam is néha, de higgye el,

sohasem rosszindulatból. Nem vagyok határozott egyéniség, mint szegény megboldogult apám volt

– igazán, rettegtünk tőle –, de hát mit tehet az ember? legfeljebb igyekszik. Olyanok vagyunk,

amilyennek születtünk, ezen nem lehet segíteni. A jó tulajdonságaimért legalább hálát adok

Istennek. Az igazat megvallva, Jakov Sepszovics, nem szívesen beszélek ezekről. De igenis

állíthatom – nagyon őszintén –, hogy jóindulatú ember vagyok, és szeretem a népemet. Bár a

zsidókkal sokszor meggyűlt a bajom, és néha szigorúan el kell bánnunk velük, a rend fenntartása

végett: higgye el, azért nekik is csak jót akarok. És hogy önt se feledjük – remélem, megbocsát –,

véleményem szerint ön igen derék ember, ha megtévedt is – hangsúlyozom, hogy tisztességesnek

tartom –, de arra kell kérnem, vegye tekintetbe a kötelezettségeimet, valamint a rám nehezedő

terheket. Hiszen ön ugyebár tisztában van vele, hogy mit jelent a szenvedés. Nyilván azt is

megtanulta belőle, hogy mi az irgalom.

Most már kitartóan köhögött, és a hangja bizonytalanná vált, amikor befejezte.

Jakov zavartan fészkelődön a székén. – Bocsásson meg, Felség, de én csak azt tanultam meg a

szenvedésből, hogy a szenvedés haszontalan – ne tessék megsértődni. És különben is, annyit

kapunk az életben, hogy nem kell még egy rakás igazságtalanságot is a tetejébe hordani.

Rachmónesz, így mondjuk héberül: irgalom, arról nem szabad megfeledkezni, de arról se, hogy

milyen elnyomottak, tudatlanok, nyomorultak vagyunk a legtöbben ebben az országban, a

keresztények ugyanúgy, mint a zsidók, Felséged kormánya és miniszterei alatt. Egyszóval, atyuska,

nem tudom, mit akartál, mit nem akartál, de voltak lehetőségeid; sok mindent tehettél volna, és

mégis mit adtál nekünk a nagy jószándékoddal? A legszegényebb és legreakciósabb államot egész

Európában. Vagyis, hogy úgy mondjam, siralomvölgyet csináltál ebből az országból. Megvolt a

lehetőséged, te meg elvacakoltad. Ezen nincs mit vitatkozni. Igaz, nem könnyű elkapni a dolgoknak

a farkát, de azért valamit mégiscsak tehettél volna értünk, a jobb életünkért – Oroszország jövőjéért,

ugye, de te nem tettél semmit.

A cár felállt, látszott sovány vesszeje, még mindig köhögött, zavarban volt, feltámadt a haragja.

– Én csak egyetlen ember vagyok, habár uralkodó, mégis engem hibáztatsz az egész

történelmünkért.

– Azért, amit nem tudsz, atyuska, és amit nem tanultál meg. Szegény fiad vérzékeny, valami

hiányzik a véréből. Belőled, hiába vagy többé-kevésbé érzelmes, valami más hiányzik: talán úgy

kéne mondani, valami éleslátás, ami jóságot fakaszt az emberben, tiszteletet a legnyomorultabbak

iránt. Azt mondod, jóindulatú vagy, és ezt pogromokkal bizonyítod.

– Azért nem én vagyok felelős – mondta a cár. – Ha folyni akar a víz, semmi sem tarthatja

vissza. A pogromokban a nép őszinte akarata jut kifejezésre.

– Akkor nincs értelme a további beszédnek. – Az asztalon, a mesterember keze ügyében, egy

revolver feküdt. Jakov benyomott egy golyót a rozsdás tölténytárba.

A cár leült, nézte, nem látszott rajta izgalom, bár az arca elfehéredett, és a szakálla sötétebb lett.

– Én áldozat vagyok, szegény népem helyett kell szenvednem. Lesz, ami lesz. Elnyomta cigarettáját

a gyertya tányérjában. A láng meglobbant, de tovább égett.

– Ne várd, hogy könyörögjek.

– A börtönért is, a méregért, a napi hatszori motozásért. Bibikovért és Koginért, és még sok

mindenért, amit meg se akarok említeni.

Jakov a cár szívére irányozta a revolvert (noha Bibikov vadul hadonászott fehér karjaival, és azt

kiáltotta: nem, nem, nem, nem), és meghúzta a ravaszt. Miklós éppen keresztet akart vetni,

felborította a székét, meglepett arccal a padlóra zuhant, mellén egyre nagyobb lett a folt.

A lovak tovább trappoltak a macskaköveken.

Akármilyen is a történelem, gondolta Jakov, azért valahogy mégiscsak meg lehet fordítani. Mit

érdemel a cár? Golyót a hasába. Inkább ő, mint mi.

A kocsi bal hátulsó kereke mintha lötyögött volna.

Egyvalamit megtanultam – gondolta –: senki se lehet apolitikus, pláne, ha zsidó. Nem lehet,

hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon, ez világos. Nem lehet, hogy az ember

nyugodtan üljön, és csak várjon, amíg el nem pusztítják.

Később ezt gondolta: ahol nem harcolnak érte, ott nincs szabadság. Hogy is mondja Spinoza? Ha

az állam cselekedetei megcsúfolják az emberi természetet, akkor az a kisebbik rossz, ha elpusztítjuk

az államot. Halál az antiszemitákra! Éljen a forradalom! Éljen a szabadság!

Az utcák két oldalán ismét megsűrűsödött a tömeg, nagyon sok ember tolongott a járdaszél és a

házfalak között. Minden ablakból arcok bámultak, még a háztetőkre is jutott a nézőkből. Az utcai

tömegben zsidók is voltak a Ploszkij kerületből. Ahogy a kocsi eldübörgött, és egy pillanatra

meglátták benne a mesterembert, némelyek nyíltan sírtak, a kezüket tördelték. Egy gyér szakállú

ember az arcát karmolászta. Néhányan intettek Jakovnak. Volt, aki a nevét kiáltotta.

UTÓSZÓ

Bernard Malamud a második világháború után feltűnt új amerikai írónemzedék egyik

legtehetségesebb – ha ugyan nem a legtehetségesebb – tagja. 1914-ben született, Brooklynban;

szülei orosz emigránsok, akik a cári pogromok elől menekültek az új "Ígéret Földjére".

Malamud New Yorkban végezte iskoláit, majd a Columbia-egyetemen szerzett bölcsészdiplomát.

Viszonylag későn kezdett publikálni; 1952-ben jelent meg első regénye (The Natural – Az

őstehetség). Már az érett író kezére vall 1957-ben megjelent második regénye, A segéd (The

Assistant) – a bűn- és bűnhődéstéma modern, amerikai újrafogalmazása. Mint Malamud

valamennyi műve, ez is zsidó környezetben játszódik. Malamud "hősei" mind kisemberek – a

nagyvárosi szegénynegyed kis szabócskái, cipészei, szatócsai. Igencsak keskeny réteg – de ez az ő

világa, és ezt csontjáig velejéig ismeri, életüket éli, levegőjüket szívja, és – mindenek felett –

szenvedésüket szenvedi. Mert Malamud első, és talán egyetlen témája – a szenvedés. És ennek a

témának a variációi: hogy az ember mit képes elviselni.

Tizenhárom variáció erre a témára az 1958-as novellás kötet – A varázshordó (The Magic

Barrel) – tizenhárom darabja, egy sajátos emberi írói világ megannyi remekbe formált miniatűrje.

Ha A segéd szellemi ősét Dosztojevszkijben véljük megtalálni, A varázshordó darabjainak ihletője:

Csehov. Az elbeszélések középpontjában mindig egy-egy önmagában jelentéktelennek tűnő esemény

áll, amely azonban egy zárt, öntörvényű világ katasztrófájának mozzanata. Malamud itt is

szeretettel, elnéző iróniával, a szentimentalizmus buktatóit elkerülő érzelmességgel kezeli alakjait;

bölcs derű villan fel egy-egy epizódban, hogy csakhamar tragikomédiába csapjon át, vagy

éppenséggel tragikumba. Megmosolyogtató, megkönnyeztető, chaplini figurák csetlenek-botlanak

következő novellás köteteinek lapjain is (Idiots Firts; 1963 – Elsők az idióták; és Rembrandt's Hat;

1973 – R. kalapja).

Új élet (A New Life) című regénye 1965-ben jelent meg; mint a novellák szereplői, ennek a

regénynek a hőse is új életet keres, ha nem is tudja voltaképpen, milyen az az új élet, melyre vágyik,

s még kevésbé, hogy hogyan is lehetne megvalósítani. A regény főszereplője, Levin, aki egy

kisvárosi főiskolára kerül tanárnak, folytatja a kétbalkezes Malamud-figurák sorát;

megváltó-ábrándjai, reformelképzelései természetesen sorra csődöt mondanak, szerelmi idillje is

csak azért nem tragikus, mert szánalmasan groteszk; és mégis – Levin képes arra, hogy az abszolút

esélytelen játszmában megvalósítsa önnön belső parancsát, és új tudattal valóban holmi új életfélét

kezdjen.

Malamud írói pályáján a legjelentősebb mérföldkő az 1966-os esztendő volt. Ötvenéves is elmúlt,

mire addigi műveiből, tapasztalataiból kikristályosította azt a művet, amely egymagában is

elegendő lett volna arra, hogy beírja Bernard Malamud nevét az irodalomtörténetbe.

A mesterembert-t (The Fixer) 1967-ben az egyik legrangosabb amerikai irodalmi díj, a National

Book Award regénykategóriájának nagydíjával tüntették ki. Se szeri, se száma nem volt a lelkesedő

kritikáknak; Truman Capote Hidegvérrel-je mellett kétségtelenül A mesterember volt a legnagyobb

irodalmi esemény Amerikában.

A kritika nem tévedett: Malamud a kis témák után ebben a művében rálelt a Nagy Témára; a

kisszerű hősökével azonos anyagból megalkotta Jakov Bok halhatatlan figuráját. Jakov Bok

szakasztott olyan kisember, mint a Malamud-életmű New York-i szatócsai, cipészei; épp olyan

"schlemil", éppúgy csetlik-botlik a maga kisvilágában – az első világháborút megelőző oroszországi

zsidó gettóéletben –, éppolyan naivan és ártatlanul kerül ki a világba, mint elődei. Csakhogy az ő

számára a vallás, az elvont hit már nem vigasztalás, nem támasz és nem menedék. Jakov Boknál a

zsidóság nem meggyőződés, hanem állapot. Ezt az állapotot kénytelen elfogadni, de teste-lelke

tiltakozik a réerőszakolt korlátok ellen. S ha első látásra könnyen azt mondhatná is bárki, hogy a

tragikus vétséget Jakov Bok épp ott követi el, hogy megpróbál kiszakadni korlátai közül – nem így

van. Malamudnál épp ez a nagy ugrás, az írói szemlélet itt lép át addigi önmagán, ahol Jakov

Bokkal megbánás nélkül, megalkuvás nélkül járatja végig kálváriáját. A vérvád – és minden

igaztalan vád – ellen tiltakozó Ember típusa születik meg A mesterember lapjain. Hogy Jakov Bok

élete és kínszenvedése épp a cári Oroszországban zajlik – esetleges. Az út, amelyet a szegény kis

zsidó mesterember megtesz, a végletessé fokozott emberi szenvedés útja, ezúttal nem a sors tétlenül

belenyugvó vállalásáig vezet – hanem a tudatos forradalmárságig. Jakov Bokról lefoszlik minden,

ami születése, származása, a politikai-társadalmi rendszer, a szegénység rakott rá – az ember

marad csak, akiről kiderül, hogy esendő, csetlő-botló, szánandó lényének kemény magva van,

amelyet sem a fizikai, sem a lelki gyötrelem nem törhet meg. Jakov Bok élményei a hatalom esztelen

rabságában – kafkai élmények, de tudata, magatartása a passzív jóindulattól az eszmélésen át a

forradalmi cselekvésig – ha csak a forradalmi cselekvés víziójáig is – juttatja el.

Eddigi hőseit is lelkéből lelkedzett gyermekeiként kezelte Malamud – az az érzékenység azonban,

mellyel Jakov Bokot megközelíti, minden eddiginél lenyűgözőbb remeklés. Tökéletesen azonosul a

mesteremberrel; ezért lesz a sors, amelyet kimér a számára, sokszor abszurd borzalmai ellenére is

tökéletesen hiteles, ezért szól Jakov Bok szájából minden szó mélységesen meggyőzően.

A mesterember-t követően 1970-ben jelentkezett Malamud új regénnyel; a Pictures of Fidelman

(F. képei) voltaképpen inkább lazán összefűzött novellák sora, egy – természetesen – kudarcra ítélt

dilettáns művészi próbálkozásairól. Malamud talán itt él legleplezetlenebbül a gonosz irónia

eszközével. 1971-ben jelent meg A lakók (The Tenants) című regénye, amelyben valamennyi

Malamud-motívum fellelhető: a szánandó kisember botladozása, kálváriajárása – sarkított

helyzetben: egy néger és egy zsidó kisembert "játszik ki" egymás ellen, összezárva egy üres házban,

és kettejük, természetesen elvont és tipikus, "új élet"-ével éri el a kényszerű megoldást. A befejezést,

újszerű bravúrral, háromszoros fénytörésben, három lehetséges változatban kínálja fel az író.

Az életmű már most is teljesnek tűnik – de korántsem befejezett. Bernard Malamud, alkotó ereje

teljében, egyetemi előadásokat tart, irodalmi, esztétikai témákról – és ma is ír.

Borbás Mária