MICHAEL

ENDE

A Végtelen

Történet

A-tól Z-ig

BETŰKKEL ÉS KÉPEKKEL

DÍSZÍTETTE

ROSWITHA QUADFLIEG

FORDÍTOTTA

HÁRS ERNŐ

EURÓPA KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST 1993

MICHAEL ENDE

DIE UNENDLICHE GESCHICHTE

1975 by K. THIENEMANNS VERLAG.

STUTTGART

HUNGARIAN TRANSLATION

HÁRS ERNŐ 1985

4

Ez a felirat egy kis üzlet üvegajtaján állt, de így, természetesen, csak akkor volt olvasható, ha az ember a

homályos helyiség belsejéből az üvegen át az utca felé nézett.

Kinn szürke, hideg novemberi reggel volt, és ömlött az eső. A cseppek végigszaladtak az üvegen és

a kacskaringós betűkön. Mást nem lehetett látni az ablakon keresztül, mint egy esőfoltos falat az utca

másik oldalán.

Egyszerre csak feltépték az ajtót, de oly hevesen, hogy a felette lógó rézharangocskák fürtje

izgatottan kezdett csilingelni, s jó időbe telt, míg megnyugodott.

A lárma okozója egy kis kövér, tíz-tizenegy év körüli fiú volt. Sötétbarna haja csapzottan lógott az

arcába, átázott kabátja csöpögött az esőtől, a vállán átvetett szíjon iskolatáskát viselt. Kicsit sápadt volt,

levegő után kapkodott, de előbbi sietségével ellentétben úgy állt a nyitott ajtóban, mintha gyökeret

eresztett volna a lába.

Hosszú, keskeny, hátrafelé homályba vesző helyiség nyílt előtte. A falak mentén mennyezetig érő

könyvespolcok, dugig a legkülönbözőbb alakú és nagyságú könyvekkel. A padlón nagy fóliánsokból álló

rakások tornyosultak, néhány asztalon bőrbe kötött, gerincükön aranyosan csillogó, kisebb könyvek

hevertek halomban. A helyiség túlsó végében, embermagasságú könyvfal mögött, lámpa világított.

Fényében időnként egy-egy füstkarika szállt fel, egyre nagyobb lett és feljebb érve, szétoszlott a

homályban. Olyan volt, mint az indiánok jeladásai, melyekkel egyik hegyről a másikra üzennek. Nyilván

ült ott valaki, s valóban, a könyvfal mögül egyszerre csak nyers hang ütötte meg a fiú fülét:

– Bámészkodjék akár bent, akár kint, de csukja be az ajtót. Huzat van.

A fiú szót fogadott, és csendesen becsukta az ajtót. Azután a könyvfal felé közeledett, és a sarkához

érve, óvatosan mögéje kukucskált. Nehéz testű, zömök férfi ült ott egy magas, kopott bőrpárnájú

karosszékben. Gyűrött fekete öltönye viseltesnek és valahogy porosnak látszott. Hasát virágmintás mellény

fogta össze. Feje kopasz volt, csak a füle fölött meredt egy-egy fehér hajcsomó az égnek. Piros arca

harapós bulldogéra emlékeztetett. Gumó formájú orrán kis arany szemüveg ült. A férfi ráadásul egy

hajlított szárú pipát szívott, mely a szája sarkában lógva mindkét ajkát ferdére húzta. Térdén könyvet

tartott, nyilván éppen azt olvasta, mert amikor becsapta, bal kezének kövér mutatóujját a lapok között

hagyta – mintegy olvasójelül.

5

Ekkor jobb kezével leemelte szemüvegét és szemügyre vette a kis kövér fiút, aki csuromvizesen állt

előtte. Nézés közben összehúzta a szemét, ami csak fokozta a harapósság benyomását, és mindössze ennyit

mormogott: – Na, te kis jómadár! – Majd megint kinyitotta a könyvet és folytatta az olvasást.

A fiú nemigen tudta, hogy mit csináljon, ezért csak ott álldogált továbbra is, és nagy szemekkel

nézte a férfit. Ez végül ismét becsapta a könyvet – bent hagyva az ujját a lapok között, mint az előbb – és

ezt dörmögte: – Ide figyelj, fiam, én nem szeretem a gyerekeket. Manapság ugyan az a divat, hogy az

egész világ borzasztó sokat fontoskodik körülöttetek de én bizony nem! Egyáltalán nem vagyok

gyerekbarát. Számomra a gyerekek csak ostoba bőgőmasinák, elvetemült rosszcsontok, akik mindent

tönkretesznek, a könyveket bekenik lekvárral, a lapokat összetépik, és kutyába se veszik, hogy a

felnőtteknek is megvan talán a maguk gondja-baja. Csak azért mondom, hogy tudd magad mihez tartani.

Azonkívül nálam nincs is gyereknek való könyv, más könyvet pedig nem adok el neked. Na, remélem,

megértettük egymást!

Mindezt úgy mondta, hogy közben a pipát nem vette ki a szájából. Aztán a könyvet ismét

felnyitotta és tovább olvasott.

A fiú némán bólintott és kifelé indult, de valahogy úgy érezte, hogy nem állhatja meg felelet

nélkül. Visszafordult hát és halkan így szólt:

– Azért nem mind ilyenek.

A férfi lassan felnézett és megint levette a szemüvegét. – Még mindig itt vagy? Elárulnád nekem,

hogyan szabadulhatnék meg egy ilyen alaktól, mint te vagy? Micsoda szörnyen fontos mondanivalód van?

– Semmi fontos – felelte a fiú még halkabban. – Csak az, hogy nem minden gyerek olyan,

amilyennek mondja.

– Nocsak! – A férfi színlelt csodálkozással húzta fel a szemöldökét. – Akkor netán te magad volnál

az a nagyszerű kivétel, mi?

A kövér fiú nem tudott mit válaszolni. Csak a vállán rándított egy csöppet, és újból kifelé indult.

– És modorod – hallotta maga mögött a dörmögő hangot – modorod aztán két krajcárt érő sincsen,

másképp először legalábbis bemutatkoztál volna.

– Barnabásnak hívnak – mondta a fiú. – Bux Barnabás Boldizsár vagyok.

– Elég különös név – dünnyögte a férfi –, evvel a három B-vel. Na persze, nem tehetsz róla, nem te

adtad magadnak. Az én nevem Korándi Károly Konrád.

– Ez meg három K betű – mondta a fiú komolyan.

– Hm – dörmögött az öreg –, igazad van!

Egyet-kettőt pöfékelt. – Na persze, teljesen mindegy, hogy mi a nevünk, hiszen úgysem

találkozunk többet. Csak egyet szeretnék még tudni, mégpedig azt, hogy mért törtél be olyan sebbel-lobbal

az előbb a boltomba. Egész olyan volt, mintha menekültél volna valahonnan. Így van?

Barnabás bólintott. Kerek arca hirtelen még sápadtabbnak látszott, mint az előbb, s a szeme még

valamivel nagyobbnak.

– Biztosan kiraboltad egy üzlet pénztárát –találgatta Korándi úr –, vagy leütöttél egy öregasszonyt,

vagy valami hasonlót műveltél, ahogy azt a magadfajták manapság csinálják. Nyomodban van a rendőrség,

gyermekem?

Barnabás megrázta a fejét.

– Ki vele – mondta Korándi úr –, ki elől futottál ide?

6

– A többiek elől.

– Milyen többiek elől?

– Az osztálytársaim elől.

– Miért?

– Mert . . . mert nem hagynak soha békén.

– Mért, mit csinálnak?

– Meglesnek az iskola előtt.

– Aztán?

– Aztán mindenfélét kiabálnak. Lökdösnek, taszigálnak és kinevetnek.

– És ezt te csak úgy tűröd?

Korándi úr egy darabig rosszallóan vizsgálgatta a fiút, aztán azt kérdezte: – Mért nem sózol egyet

oda nekik?

Barnabás nagy szemeket meresztett rá. – Nem, azt nem akarom. Egyébként pedig – nem tudok jól

bokszolni.

– És mi van a birkózással? – faggatta Korándi úr. – S a futással, úszással, futballal, tornával?

Egyikhez se értesz?

A fiú megrázta a fejét.

– Más szóval – mondta Korándi úr – amolyan puhány vagy, mi?

Barnabás a vállát vonogatta.

– De beszélni azért tudsz – vélte Korándi úr. – Mért nem mondod meg nekik a magadét, ha

gúnyolnak?

– Egyszer megtettem.. .

– Na, és?

– Benyomtak egy szemétládába és a tetejét

lekötöztek. Két óra hosszat kiabáltam, míg valaki meghallotta.

– Hm – dörmögött Korándi úr –, tehát inadba szállt a bátorságod.

Barnabás bólintott.

– Vagyis – szögezte le Korándi úr – még gyáva nyúl is vagy a tetejébe.

Barnabás lehajtotta a fejét.

– Biztosan jó nagy stréber vagy, mi? Osztályelső, tiszta egyes, minden tanár kedvence, igaz?

– Nem – mondta Barnabás még mindig lesütött szemmel –, tavaly megbuktam.

– Úristen! – kiáltott fel Korándi úr –, szóval teljes csőd az egész vonalon.

Barnabás nem szólt semmit. Csak ott álldogált. Karja lógott, kabátja csöpögött.

– De mit kiabálnak, amikor gúnyolnak? – akarta tudni Korándi úr.

– Hát – mindenfélét.

– Például?

– „Szuszék! Szuszék! Álomszuszék! Ülőkéje éji fazék. Szólt a szuszék: eltört a szék, mert túl nagy

volt a nehezék."

– Nem valami vicces – állapította meg Korándi úr –, és még mit?

Barnabás habozott, mielőtt sorolni kezdte:

7

– „Szédelgő, hólyag, felvágó, csaló. . ”

– Szédelgő? Miért?

– Mert néha magamban beszélek.

– Miket mondasz például?

– Történeteket találok ki, és olyan neveket meg szavakat, amik nem léteznek, meg egyéb ilyesfélét.

– És ezeket magadnak meséled? Miért?

– Hát, mert nincs senki, akit az ilyesmi érdekel.

Korándi úr egy darabig elgondolkozva hallgatott. – És mit szólnak hozzá a szüleid?

Barnabás nem felelt rögtön. Csak kis idő múlva mormolta: – Papa nem szól semmit. Ő soha nem

szól semmit. Neki minden mindegy.

– És a mamád?

– Ő – nincs már velünk.

– Elváltak a szüleid?

– Nem – mondta Barnabás –, a mamám meghalt.

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Korándi úr némi erőfeszítés árán felkelt a karosszékből,

és becsoszogott a bolt mögötti kis

benyílóba. Leemelte a kagylót, és Barnabás még hallotta, amint Korándi úr bemondta a nevét. Aztán

becsukódott a fülke ajtaja, és csak tompa dünnyögés volt hallható.

Barnabás csak állt ott, és nem tudta igazából, hogy mi volt vele, és mért mondta el és vallotta be

magáról mindezt. Gyűlöletesnek tartotta, hogy így kifaggatták. Forróság öntötte el hirtelen, amint

rádöbbent, hogy már jócskán elkésett az iskolából. Igen, sietnie kellene, rohannia – de továbbra is ott

ácsorgott, és nem tudta magát elhatározni. Valami fogva tartotta, maga sem tudta, mi.

A tompa hang még mindig hallatszott a fülke felől. Hosszú telefonbeszélgetés volt.

Barnabás egyszerre ráeszmélt, hogy egész idő alatt azt a könyvet bámulta, amelyet Korándi úr

előbb a kezében tartott, és amely most a bőrszéken feküdt. Egyszerűen képtelen volt levenni róla a

tekintetét. Úgy érezte, mintha valami mágneses erő áradna belőle, amely ellenállhatatlanul magához

vonzza.

A székhez közeledett, kinyújtotta lassan a kezét, megérintette a könyvet – s ebben a pillanatban

valami kattanást hallott a bensőjében,

mintha egy csapda záródott volna be. Barnabásnak az a homályos érzése támadt, hogy ezzel az érintéssel

valami visszavonhatatlan kezdődött el és indult meg a maga útján.

Magasra emelte a könyvet, és minden oldalról megszemlélte. Rézszínű selyem volt a kötése,

csillogott, ahogy ide-oda forgatta. Gyorsan átlapozta, és látta, hogy a könyvet két különböző színben

nyomták. Képek, úgy találta, nem voltak benne, csak csodaszép, nagy kezdőbetűk. Mikor a kötést még

egyszer alaposabban megnézte, két kígyót fedezett fel rajta, egy világosat és egy sötétet, melyek, egymás

farkába harapva, ovális alakot képeztek. És ebben az ovális keretben furcsán összefonódott betűkkel ez a

cím állt:

A Végtelen Történet Rejtélyes valami az emberi szenvedély, és a gyermekeknél sincs másképp, mint a felnőtteknél.

8

Akiket megszállt, nem találnak rá magyarázatot, akik viszont soha nem éltek át semmi ilyesmit, azok nem

értik meg. Vannak emberek, akik kockára teszik az életüket, hogy meghódítsanak egy hegycsúcsot. Senki,

még talán ők maguk sem tudják igazán

megmagyarázni, miért. Mások tönkreteszik magukat, hogy megnyerjék a szívét egy bizonyos személynek,

aki tudni sem akar róluk. Megint mások azzal pusztítják el magukat, hogy nem tudnak a gyomor örö-

meinek ellenállni – vagy annak, amit az ital nyújt. Egyesek minden vagyonukat odadobják, hogy

szerencsejátékban nyerjenek, vagy mindent feláldoznak egy rögeszméért, ami soha nem valósul meg.

Vannak, akik azt hiszik, hogy csak akkor lennének boldogok, ha máshol élnének, mint ahol éppen vannak,

s ezért egész életükön át ide-oda utaznak a világban. S akadnak egynéhányan, akik nem nyugszanak addig,

amíg hatalomhoz nem jutnak. Egyszóval, annyiféle szenvedély létezik, ahányféle ember.

Bux Barnabás Boldizsár szenvedélye a könyv volt.

Aki nem tudja, mi az, egész délutánokon át égő felborzolt hajjal ülni egy könyv előtt, és olvasni,

olvasni, míg az ember elfelejti a körülötte levő világot, meg azt is, hogy éhes vagy fázik

Aki nem tudja, mi az, zseblámpa titkos fényénél olvasni a takaró alatt, mert apa vagy

anya vagy más aggodalmaskodó személy lekattintotta a villanyt azzal a jó szándékú megokolással, hogy

ideje lenne már aludni, mert hiszen reggel korán kell kikászálódni a dunyha alól

Aki nem tudja, mi az, nyíltan vagy titokban könnyeket ontani, mert egy csodálatos történet véget

ért, és el kell búcsúzni azoktól a szereplőktől, akikkel együtt az ember annyi kalandot élt át, akiket szeretett

és csodált, akikért aggódott és akikért reménykedett, és akiknek társasága nélkül az élet üresnek és

értelmetlennek tetszik

Aki nem ismeri mindezt saját tapasztalásából, nos, az valószínűleg nem fogja

megérteni, amit most Barnabás cselekedett.

A könyv címére meredt, és hol melege lett, hol pedig kilelte a hideg. Ez, pontosan ez, volt az,

amiről már olyan sokszor álmodott és amire vágyódott, mióta elfogta a szenvedély: Olyan történet, aminek

soha nincs vége! A könyvek könyve!

Meg kell szereznie ezt a könyvet, kerüljön, amibe kerül!

Kerüljön, amibe kerül? Könnyű ezt mondani!

Még ha a nála levő három márka ötven pfennig zsebpénznél többet ígérne is érte – ez a barátságtalan

Korándi úr nagyon is világosan értésére adta, hogy egyetlen könyvet sem ad el neki. Ajándékba pedig

végképp nem adná. Az ügy reménytelen volt.

De Barnabás tudta, hogy a könyv nélkül nem képes elmenni. Most lett világos előtte, hogy csakis e

könyv miatt jött ide, ez hívta titokzatos módon őt, mert hozzá akart kerülni, mert tulajdonképpen kezdettől

fogva az övé volt!

Barnabás a mormolásra figyelt, mely ugyanúgy áramlott a fülke felől, mint eddig.

Mielőtt ráeszmélt volna, hirtelen a kabátja alá dugta a könyvet, és mindkét karjával magához

szorította. Nesztelenül hátrált a boltajtó felé, miközben a másik ajtót, a fülkéét, aggódva szemmel tartotta.

Óvatosan nyomta le a kilincset. Nem akarta, hogy a rézcsengettyűk lármát csapjanak, ezért csak annyira

nyitotta ki az üvegajtót, hogy éppen keresztülpréselhesse magát. Halkan és elővigyázatosan csukta be

kívülről az ajtót.

Csak ekkor kezdett rohanni.

A füzetek, a könyvek és a tolltartó lépteinek

9

ütemére ugráltak és zörögtek az iskolatáskájában. Szúrt az oldala, de tovább rohant.

Az eső végigvert az arcán és befolyt hátul a gallérja mögé. Nyirkos hideg járta át a kabátját, de

Barnabás nem érezte. Melege volt, ám nemcsak a futástól.

Lelkiismerete, amely előbb a boltban meg sem mukkant, most hirtelen felébredt. Az összes ok,

mely olyan meggyőző volt, egyszerre tökéletesen hitelét vesztette, s úgy olvadt szét, mint hóember a

tűzokádó sárkány leheletében.

Lopott. Tolvaj lett!

Amit tett, még rosszabb is, mint egy közönséges lopás. A könyv biztosan egyedülálló és

pótolhatatlan. Nyilván Konrádi úr legdrágább kincse volt. Ellopni egy hegedűművésztől páratlan értékű

hegedűjét vagy egy királytól a koronáját, mégiscsak más, mint pénzt elemelni egy kasszából.

S miközben így rohant, a kabátja alatt magához szorította a könyvet. Nem akarta elveszíteni,

akármilyen drágán kell is majd megfizetnie érte. Már csak ez volt mindene a világon.

Mert haza ezek után természetesen már nem mehetett.

Megpróbálta maga elé képzelni az apját, ahogy a laboratóriumnak berendezett nagy szobában ül és

dolgozik. Körülötte tucatjával hevernek az emberi fogsorokról készített gipsznyomatok, mert papa

fogtechnikus. Barnabás még soha nem gondolkozott azon, hogy apja szereti-e ezt a munkát. Először jutott

ilyesmi az eszébe, de már soha többé nem kérdezheti meg tőle.

Ha most hazamenne, apja kilépne fehér köpenyében a laboratóriumból, esetleg egy gipsz fogsorral

a kezében, és azt kérdezné: – Már megjöttél? – Igen – mondaná Barnabás. – Nincs ma tanítás? – Maga

előtt látta apja csendes, szomorú arcát, és tudta, hogy nem lenne képes a szemébe hazudni. De a valóságot

mégúgy sem mondhatná meg neki. Nem, az egyetlen, amit tehet, hogy elmegy bárhová, jó messzire innen.

Papának soha nem szabad megtudnia, hogy a fia tolvaj lett. És talán észre sem venné, hogy Barnabás

eltűnt. Ebben a gondolatban még valami vigasztaló is akadt.

Barnabás abbahagyta a futást. Lassan lépkedett, és az utca végén megpillantotta az iskolaépületet.

Anélkül, hogy észrevette volna, az iskola felé vivő megszokott úton rohant. Az utca egyenesen kihaltnak

tetszett a számára, noha itt-ott emberek jártak. De a nagyon későn érkező az iskola környékén mindig

kihaltnak látja a világot. És Barnabás minden lépésnél érezte, mint növekszik benne a félelem. Amúgy is

félt az iskolától, mindennapos vereségeinek színhelyétől. Félt a tanáraitól, akik jóindulatúan a lelkére

beszéltek, vagy a haragjukat töltötték ki rajta, félt a gyerekektől, akik gúnyt űztek belőle és egyetlen

alkalmat sem hagytak ki, hogy be ne bizonyítsák, milyen ügyefogyott és tehetetlen. Az iskolát már régen

úgy tekintette, mint egy beláthatatlanul hosszú börtönbüntetést, amely addig tart, amíg felnőtt nem lesz és

amelyet némán és megadóan le kell töltenie.

De amint a visszhangos, padlóviasz- és nedveskabát-szagot árasztó folyosókon végigment, s a ház

alattomos csendje, mint vattacsomó dugaszolta be hirtelen a fülét, és amint az osztálya ajtajában megállt,

amely ugyanolyan spenótszínű volt, mint a falak körös-körül, világos lett előtte, hogy mostantól kezdve itt

sincs keresnivalója. Mennie kell, és akár rögtön el is mehet.

De hová?

Barnabás a könyveiben olyan fiúkról olvasott, akik hajóra szerződtek, nekivágtak a messze

világnak, hogy szerencsét próbáljanak. Némelyekből kalózok vagy hősök lettek, voltak, akik sok idő

múltán gazdag emberként tértek vissza szülőhonukba, és senki sem sejtette, hogy valaha kik voltak.

10

De Barnabás nem mert volna ilyet tenni. Nem is tudta elképzelni, hogy felvennék őt hajósinasnak.

Azonkívül halvány fogalma sem volt róla, hogyan juthatna el egy kikötővárosba, ahol alkalmas hajók

találhatók ilyen merész vállalkozáshoz.

Hát akkor hová legyen?

És hirtelen eszébe jutott a megfelelő hely, az egyetlen, ahol – legalábbis egyelőre – nem fogják se

keresni, se megtalálni.

A lomtár nagy volt és sötét. Por- és molyirtószagot árasztott. Csend volt, csak a hatalmas

bádogtetőn hallatszott az eső halk dobolása. Öregségtől megfeketült, hatalmas gerendák emelkedtek ki

egymástól egyforma távolságban a deszkapadlóból, feljebb a fedélszék gerendáival találkoztak és

elvesztek valahol a sötétségben. Helyenként függőágy nagyságú pókhálók lógtak, s a huzatban halkan és

kísértetiesen lengedeztek ide-oda. A magasból a padlásablakon át tejszerű fény szűrődött be.

Az egyetlen élőlény ebben a környezetben, ahol mintha megállt volna az idő, egy kis egér volt,

amely a deszkapadlón ugrabugrált és picinyke lábnyomokat hagyott a porban. Amerre a farkincáját

végighúzta, vékony vonás vezetett a talpnyomok között. Hirtelen felegyenesedett és figyelni kezdett. És

aztán huss! – eltűnt egy lyukban a deszkák között.

Kulcs csikordult a nagy zárban. Lassan és nyikorogva nyílt a lomtár ajtaja, s egy pillanatra hosszú

fénysáv hasított keresztül a helyiségen. Barnabás osont be, majd az ajtó megint nyikorgott egyet és

becsukódott. A fiú nagy kulcsot dugott belülről a zárba és fordított egyet rajta. Miután a reteszt is behúzta,

a megkönnyebbülés sóhaja szakadt ki belőle. Itt valóban nem lelnek a nyomára. Itt senki sem fogja

keresni. Ide a legritkábban jön valaki – ebben meglehetősen biztos volt –, s ha a véletlen mégis úgy hozná,

hogy éppen ma vagy holnap akadna itt tennivalója valakinek, az illető zárva találná az ajtót. A kulcs pedig

nem lenne sehol. S ha az ajtót valahogy mégis kinyitnák, Barnabásnak maradna még elegendő ideje, hogy

a limlom között elrejtőzzék.

Szeme fokozatosan megszokta a félhomályt. Ismerte már ezt a helyet. Fél évvel ezelőtt az

iskolaszolga megkérte, hogy segítsen neki egy ruháskosárnyi régi űrlapot, iratpapírt a lomtárba vinni.

Akkor látta azt is, hogy hol tartják a lomtár kulcsát: egy kis faliszekrénykében, amely a legfelső

lépcsőforduló mellett lógott. Azóta soha nem gondolt rá. Most azonban eszébe jutott.

Barnabás fázni kezdett, mert a kabátja teljesen átázott, és nagyon hideg volt itt fenn. Először egy

olyan helyet kellett keresnie, ahol kicsit kényelembe helyezkedhet. Végül is hosszú ideig kell itt maradnia.

Hogy milyen soká – erre még nem is gondolt, de arra sem, hogy hamarosan éhes és szomjas lesz.

Néhány lépést tett erre-arra.

Szanaszét szórva mindenféle limlom hevert, iratrendezőkkel és feleslegessé vált iratokkal teli

polcok, egymásra halmozott összetintázott fedelű iskolapadok, egy állvány, melyen tucatnyi öreg térkép

függött, több falitábla, melyről lepattogzott a fekete festék, elrozsdásodott vaskályhák, használhatatlanná

vált tornaeszközök, például egy bak, melynek bőrbevonata úgy megtöredezett, hogy kilógott belőle a

tömés, kipukkant gyógylabdák, egy halom öreg, foltos tornaszőnyeg, távolabb néhány kitömött állat,

melyet a molyok félig szétrágtak, köztük egy nagy bagoly, egy szirti sas, egy róka, mindenféle kémiai

lombik és repedezett üvegedény, egy villanyozógép, egy emberi csontváz, amely valami ruhaakasztó-félén

lógott, és sok láda és doboz, tele régi füzetekkel és iskolakönyvekkel. Barnabás végül úgy döntött, hogy az

öreg tornaszőnyegekből álló halmot nevezi ki szállásul. Ha az ember végignyújtózott rajta, majdnem úgy

11

érezte magát, mint egy kereveten. Odahurcolta a padlásablak alá, ahol a legvilágosabb volt. A közelben

néhány szürke katonai pokróc feküdt egymásra rakva, természetesen mind csupa por és szakadás, de azért

használhatók voltak. Barnabás ezeket is odavitte. Nedves kabátját levetette és a fogasra akasztotta a

csontváz mellé. A csontember ide-oda himbálózott egy kicsit, de

Barnabás nem félt tőle. Talán mert otthon hozzászokott az ilyen dolgokhoz. Átázott csizmáját is lehúzta.

Harisnyásan ereszkedett törökülésbe a tornaszőnyegekre, és indián módra vállára húzta a szürke

pokrócokat. Mellette feküdt az iskolatáskája – és a rézszínű könyv.

Arra gondolt, hogy a többieknek lent az osztályban éppen németórájuk van. Talán dolgozatot kell

írniok valami halál unalmas témáról.

Barnabás a könyvre nézett.

– Azt szeretném tudni – mormolta maga elé –, mi is van egy ilyen könyvben, amíg csukva van.

Természetesen betűk vannak benne, melyeket papírra nyomtattak, de mégis – valaminek kell még lennie

benne, mert ha kinyitom, egyszerre előttem áll egy egész történet. Személyek bukkannak fel, akiket még

nem ismerek, mindenféle kalandok, tettek és harcok fordulnak elő – és néha tengeri viharok játszódnak le,

vagy az ember idegen országokat és városokat lát. Ez mind benne van ugyanis valahogyan a könyvekben.

El kell olvasni, hogy átélhessük, ez világos. De belül mindez már előre megvan. Szeretném tudni. hogyan.

És egyszerre majdnemhogy ünnepélyes érzés kerítette hatalmába.

Kényelembe helyezte magát, kézbe vette a könyvet. felütötte az első oldalt és olvasni kezdte

A Végtelen Történet-et

I.

Fantázia

bajban van

15

Az összes állat, Zengerdő minden lakója barlangjában, fészkében és búvóhelyén lapult.

Éjfél volt, és az óriás ősöreg fák ormát viharos szél rázta. A toronyvastagságú törzsek recsegtek és

sóhajtoztak.

Hirtelen gyenge fénysugár suhant cikcakkban a lombozat közé, hol itt, hol ott állt meg remegve,

felszállt, megült egy ágon, aztán megint tovább sietett. Körülbelül egy gyermeklabda nagyságú fénylő

golyó volt, hosszú ugrásokkal szökkent tova, hébe-hóba megérintette a földet, majd ismét felemelkedett.

Azonban nem labda volt.

Lidérc volt, aki elvétette az utat. Vagyis eltévedt bolygótűz volt, és ilyesmi még Fantáziában is elég

ritka jelenség. Rendszerint éppen a lidércek azok, akik másokat tévútra vezetnek.

A fénygolyó belsejében rendkívül mozgékony kis figura volt látható, aki teljes erőből ugrott és

rohant. Nem volt se fiú, se lány, ugyanis ilyen különbségtétel a lidércek körében nem létezik. Jobb kezében

picinyke fehér zászlót tartott, mely repesve szállt a nyomában. Tehát hírnök vagy követ lehetett.

Nem fenyegette az a veszély, hogy lendületes, hosszú ugrásaival valamelyik fatörzsnek ütközik a

sötétben, mert a lidércek hihetetlenül ügyesek és fürgék, és ugrás közben arra is képesek, hogy

megváltoztassák az irányukat. Innen eredt a cikcakkvonal, amit leírt, egészben véve azonban állandóan egy

bizonyos irányban haladt előre.

Egészen addig a pillanatig, amíg egy kiugró sziklához nem ért, mert ott ijedten visszahőkölt.

Libegő kiskutya módján ült meg egy faodúban, és gondolkozott egy darabig, mielőtt újra kimerészkedett

és óvatosan a szikla sarka mögé kandikált volna.

Erdei tisztás tárult elébe. A tábortűz fényében három igen különböző nagyságú és formájú alak ült.

Egy óriás, akin mintha minden szürke kőből lett volna, mintegy tíz láb hosszúra nyúlva, hason fekve terült

el a földön. Felsőtestét könyökére támasztotta és a tüzet nézte. Hatalmas vállához képest meglepően kicsi,

viharvert arcából úgy meredt elő az állkapcsa, mintha minden foga egy-egy acélvéső lenne. A lidérc

felismerte, hogy az óriás a sziklaevők nemzetségéhez tartozik. Ezek olyan lények voltak, akik a

Zengerdőtől elképzelhetetlen messzeségben a

hegyekben éltek – de nemcsak a hegyekben, hanem a hegyekből is éltek, ugyanis lassanként felfalták

azokat. Sziklával táplálkoztak. Szerencsére igen szerények voltak, egyetlen falat ebből a számukra

rendkívül tartalmas táplálékból hetekre, hónapokra kielégítette őket. Egyébként nem élt olyan sok

sziklaevő Fantáziában, s a hegység is igen nagy volt. De minthogy ezek a lények már igen régen ott

tanyáztak – sokkal magasabb kort értek meg Fantázia legtöbb teremtményénél –, az idők folyamán a

hegység bizony különös alakot öltött. Lyukakkal, barlangokkal teli, óriási ementáli sajthoz hasonlított.

Ezért is hívták Furat-hegynek.

Ám a sziklaevők nemcsak táplálkoztak a hegyekből, hanem azokból állítottak is elő mindent, amire

szükségük volt: bútort, kalapot, cipőt, szerszámot, sőt még kakukkos órát is. Így azután nem volt abban

semmi csodálatos, hogy ennek a sziklaevőnek háta mögött olyanfajta kerékpár állt, amely mindenestül

az említett anyagból készült, és amelynek két – hatalmas malomkőre emlékeztető – kereke volt. Az egész

inkább egy pedállal ellátott gőzhengerhez hasonlított.

A második figura, aki a tűztől jobbra ült, kis éji manó volt. Legfeljebb kétszer akkorára nőtt, mint a

lidérc, és egy felegyenesedett szurokfekete, szőrös hernyóra emlékeztetett. Beszéd közben két csöpp

16

rózsaszín kezével hevesen gesztikulált, és onnan, ahol göndör fekete haja alatt az arca lehetett, két

holdszerű, nagy kerek szem parázslott elő.

Éji manók, a legváltozatosabb alakban és nagyságban, mindenütt előfordultak Fantázia területén,

így egyelőre nem lehetett eldönteni, hogy ez vajon közelről vagy messziről jött-e. Mindenesetre ő is úton

volt, mert a háta mögött az éji manók szokásos hátasállata, egy denevér függött szárnyaiba burkolózva,

összecsukott ernyőként, fejjel lefelé egy ágról.

A tűztől balra ülő harmadik alakot csak kicsit később fedezte fel a lidérc, mert olyan pici volt, hogy

ilyen távolságból nehezen lehetett észrevenni. A fikarcok nemzetségébe

tartozott, s fölöttébb finom testalkatú fickó volt, tarka ruhácskában, fején piros cilinderrel.

A fikarcokról a lidérc szinte semmit sem tudott. Egyszer hallott csak róla, hogy ez a nép a fák

ágai közé egész városokat épít, amelyekben a házacskákat lépcsők, kötélhágcsók és siklópályák kötik

össze. De ezek a lények a határtalan Fantáziabirodalomnak teljesen más részében élnek, még sokkal,

sokkal messzebb innen, mint a sziklaevők. Annál bámulatosabb volt, hogy a jelen levő fikarc éppen

egy csiga hátán utazott. Az állatka gazdája mögött pihent. Rózsaszínű háza tetején kis ezüstnyereg

csillogott, és még a csápjaira erősített kantár és gyeplő is ezüstszálként fénylett.

Csodálkozott a lidérc, hogy éppen három ennyire különböző lény üldögél itt ilyen egyetértésben,

mert Fantáziában általában nem az volt a divat, hogy a nemzetségek békében és egyetértésben éljenek

egymással. Gyakran dúltak harcok és háborúságok, évszázadokig tartó viszályok bizonyos fajok között,

amellett nem csupán becsületes és derék teremtmények léteztek, hanem rablótermészetűek, gonoszak és

kegyetlenek is. Maga a lidérc is olyan családhoz tartozott, amelynek szavahihetőségéhez és

megbízhatóságához némi kétség fért.

Csak miután a jelenetet a tűz fényénél egy ideig figyelemmel kísérte, akkor vette észre a lidérc,

hogy a három alak mindegyike vagy fehér zászlócskát tart a kezében, vagy fehér szalagot visel

keresztben a mellén. Tehát ők is hírnökök vagy követek, s ez természetesen magyarázatát adja békés

viselkedésüknek.

A végén tán ők is ugyanazért keltek volna útra, mint maga a lidérc?

Hogy mit beszéltek, a fák ormai közt zúgó szél miatt ebből a távolságból nem lehetett érteni. De

minthogy egymást, mint követeket kölcsönösen tiszteletben tartották, remélhető volt, hogy a lidércet is

elismerik ebben a minőségében és nem fogják bántani. És valakitől végül is meg kellett kérdeznie az utat.

Kedvezőbb alkalom itt az erdőben s az éjszaka közepén nem nagyon kínálkozott. Összeszedte hát magát,

előbújt a rejtekhelyéről, meglengette a fehér zászlócskát, és reszketve megállt a levegőben.

A sziklaevő arccal éppen arra fordulva feküdt, ezért ő vette észre elsőnek.

– Jó nagy a forgalom ma éjjel – mondta recsegő hangon. – Itt jön megint egy.

– Huhu, egy lidérc! – sutyorogta az éji manó, s holdszemei felizzottak. – Örvendek, örvendek!

A fikarc felállt, pár lépést tett a jövevény felé, és ezt csipogta: – Ha jól látom, ön is követi

minőségben van itt.

– Igen – felelte a lidérc.

A fikarc levette piros cilinderét a fejéről, kis bókot vágott ki, és így csicsergett: – Ó, akkor jöjjön

közelebb kérem szépen. Mi is követek vagyunk. Foglaljon helyet körünkben.

És kalapkájával hívogatóan a tűz melletti szabad helyre mutatott.

17

– Köszönöm szépen – mondta a lidérc, és félénken közelebb lépett. – Élek az alkalommal. Engedjék

meg, hogy bemutatkozzam. Nevem: Plutty.

– Nagyon örvendek – felelte a fikarc. – Nevem Ükükk.

Az éji manó ültében meghajolt: – Engem úgy hívnak, hogy Suhuvu.

– Részemről – recsegte a sziklaevő – Pörtarkreccs vagyok.

Mindhárman a lidércre néztek, aki elfordult zavarában. A lidércek számára rendkívül kínos, ha

leplezetlenül szemlélik őket.

– Nem óhajt leülni, kedves Plutty? – kérdezte a fikarc.

– Tulajdonképpen – válaszolta a lidérc –

nagyon sietek, és csak meg akartam önöket kérdezni, meg tudják-e mondani nekem, hogy melyik irányba jutok

innen az Elefántcsonttoronyhoz.

– Huhu! – szólt az éji manó –, a Kislány Királynőhöz óhajt?

– Pontosan – mondta a lidérc –, fontos üzenetet kell neki átadnom.

– Mifélét – recsegte a sziklaevő.

– Hát – a lidérc egyik lábáról a másikra állt –, titkos üzenetről van szó.

– Mi hárman ugyanazzal a céllal vagyunk itt, mint te – huhu! – válaszolta Suhuvu manó. –

Kollégák vagyunk.

– Lehet, hogy ugyanazt az üzenetet visszük – jegyezte meg Ükükk, a fikarc.

– Ülj le és beszélj! – csikorogta Pörtarkreccs.

A lidérc leereszkedett a szabad helyre.

– Az én hazám – kezdte némi gondolkodás után – elég messze van innen nem tudom, a jelenlevők

közül ismeri-e valaki. Úgy hívják, hogy Lapos-Láp.

– Huuu! – sóhajtotta elragadtatva az éji manó –, gyönyörű vidék!

A lidérc halványan mosolygott.

– Ugye?

– Ez minden? – recsegte Pörtarkreccs. – Mért keltél útra, Plutty?

– Nálunk, Lapos-Lápon – folytatta akadozva a lidérc – történt valami – valami megfoghatatlan –

illetve, tulajdonképpen még mindig történik – nehéz megmagyarázni azzal kezdődött, hogy – szóval, az

országunk keleti részében van egy tó – vagy sokkal inkább volt – úgy hívták, hogy Fertőforty. Azzal

kezdődött tehát, hogy Fertőforty tava egy szép napon eltűnt – egyszerűen megszűnt, értitek?

– Azt akarja mondani érdeklődött Ükükk –, hogy kiszáradt?

– Nem – szögezte le a lidérc –, akkor most a helyén egy kiszáradt tó lenne. De nem így áll a dolog.

Ott, ahol a tó volt, most egyáltalán semmi sincs – egyszerűen semmi, értitek?

– Lyuk sincs? – dörmögte a sziklaevő.

– Nem, lyuk sincs – a lidérc szemlátomást egyre gyámoltalanabb lett –, egy lyuk mégiscsak valami.

De ott semmi sincs.

A három másik hírnök összenézett.

– Milyen az – huhu , az a Semmi? – kérdezte az éji manó. Éppen ez az, amit olyan nehéz

megmagyarázni bizonygatta a szerencsétlen lidérc. – Valójában semmilyen. Olyan, olyan, mint – jaj, nincs

rá szó!

18

– Olyan – jutott a fikarc eszébe –, mintha az ember vak lenne, ahogy arra a helyre néz, nem?

A lidérc tátott szájjal bámult rá.

– Ez a pontos kifejezés! – kiáltott fel. – De honnan – úgy gondolom –, hogyan – vagy ti is ismeritek

a dolgot?

– Pillanat! – recsegte közbe a sziklaevő. – Csak egy helyen történt ez, mondd?

– Eleinte igen – magyarázta a lidérc –, illetve az a bizonyos hely egyre nagyobb és nagyobb lett.

Valahogyan egyre több hiányzott a tájból. Ungi Unka Úr, aki népével a Fertőforty tóban élt, egyszer csak

szintén eltűnt. Más ottlakók menekülni kezdtek. De lassanként egyéb helyeken is elkezdődött ez a dolog

Lapos-Láp országában. Néhol eleinte csak egész kicsi volt, egy semmiség, akkora, mint egy vízicsibetojás.

De ezek a helyek nőni kezdtek. Ha valaki tévedésből belelépett, akkor eltűnt a lába is – vagy a keze – vagy

amivel éppen beleért. Egyébként nem okoz fájdalmat – csak az történik, hogy az illetőből hiányzik egy

darabka. Egyesek szándékosan esnek bele, amikor túl közel érnek ehhez a Semmihez. Mert ellenállhatatlan

vonzereje van, mely annál erősebb, minél nagyobb az a bizonyos hely. Senki sem tudja megmagyarázni,

mi lehet ez a rettenetes dolog, honnan van, és mit kellene tenni ellene. S minthogy magától nem múlik el,

sőt egyre terjed, végül is az a határozat született, hogy segítségért és tanácsért követet kell küldeni a

Kislány Királynőhöz. És ez a követ vagyok én.

A többi három hallgatva nézett maga elé.

– Huhu! – hallatszott kisvártatva az éji manó sápítozó hangja –, szakasztott ugyanez történt ott,

ahonnan én jövök. És ugyanezért vagyok úton én is – huhu!

A fikarc a lidérc felé fordította az arcát. – Mindegyikünk Fantázia-birodalom más-más országából

jön – csipogta. – Egész véletlenül találkoztunk itt. De mindegyikünk ugyanazt az üzenetet viszi a Kislány

Királynőnek.

– És ez azt jelenti – nyögte a sziklaevő –, hogy egész Fantázia veszélyben forog.

A lidérc halálra rémülten pillantott egyikről a másikra.

– De ha ez a helyzet – kiáltotta és felugrott –,akkor nem szabad egy pillanatot sem vesztegetnünk!

– Már amúgy is fel akartunk kerekedni – közölte a fikarc. – Csak a Zengerdő áthatolhatatlan sötétje

miatt pihentünk meg itt. De hogy ön most velünk van, Plutty, világíthat előttünk.

– Lehetetlen! – kiáltotta a lidérc –, nagyon sajnálom, de nem tudok olyasvalakire várni, aki csigán

lovagol!

– De ez versenycsiga! – mondta a fikarc némileg megbántva.

– Azonkívül pedig – huhu! – sutyorogta az éji manó – máskülönben nem is mondjuk meg neked a

helyes irányt!

– Kivel beszéltek tulajdonképpen? – morogta a sziklaevő.

S valóban, a lidérc már nem hallotta a többi hírnök utolsó szavait, hanem hosszú ugrásokkal

szökellt tova az erdőben.

– Na persze – nyilvánította ki véleményét Ükükk, a fikarc és piros cilinderét hátratolta a fején –,

egy lidérc fénye, mint úti világítás talán úgysem lett volna az igazi.

Eközben versenycsigája nyergébe pattant.

– Egyébként nekem is jobban tetszene – jelentette ki az éji manó, és halk huhu!-val odahívta

denevérjét –, ha mindegyikünk a saját szakállára utazna. Hisz az ember amúgy is repül!

19

És huss! máris elszállt.

A sziklaevő eloltotta a tábortüzet, úgy, hogy egyszerűen rápacskolt néhányat a lapátkezével.

– Nekem is ez tetszik jobban – hallatszott csikorgó hangja a sötétben –, legalább nem kell

vigyáznom, hogy valami csöppséget szét ne lapítsak.

Aztán hallani lehetett, amint nagy recsegés-ropogás közepette hatalmas szikla kerékpárjával

egyenesen belehajtott a bozótba. Itt-ott tompán nekiütközött egy-egy faóriásnak. Csikorgónyikorgó lármája

lassan távolodott a sötétben.

Ükükk, a fikarc magára maradt. Megragadta a finom ezüstszálból való kantárszárat, és így szólt:

– Hát jó, majd meglátjuk, ki ér oda elsőnek. Hű, öreganyó, hű!

És csettintett egyet a nyelvével.

És aztán nem lehetett egyebet hallani, csak a süvöltő szélvihart Zengerdő ormai közt.

A közeli toronyóra kilencet ütött.

Barnabás gondolatai nem szívesen tértek vissza a valósághoz. Boldog volt, hogy a Végtelen

Történetnek semmi köze sincs a hétköznapokhoz.

Nem szerette az olyan könyveket, amelyek mindennapi emberek mindennapi életének mindennapos

eseményeit mesélik el kedvetlenül és nyavalygósan. Ilyesmiből a valóságban éppen elege volt, minek még

olvasni is róla? Azonkívül utálta, ha észrevette, hogy valamire rá akarják bírni. És az ilyesfajta könyvek,

többé-kevésbé nyíltan, mindig rá akarják bírni az embert valamire.

Barnabást különösen az olyan könyvek vonzották, amelyek izgalmasak voltak vagy vidámak, vagy

amelyek fölött álmodozni lehetett, s az olyanok, amelyekben kitalált alakok mesés kalandokon estek át, és

amelyeket még sokféleképpen tovább lehetett színezni.

Mert értett hozzá talán ez volt az egyetlen dolog, amihez valóban értett –: hogyan kell valamit

maga elé képzelni, olyan élénken, hogy szinte lássa és hallja.

Mikor magának mesélte a történeteit, olykor mindent elfelejtett maga körül, és csak

a végén ébredt fel, mintha álmodott volna. És ez a könyv éppen olyan, mint az ő saját történetei! Olvasása

közben nemcsak a vastag törzsek ropogását és a fák ormai közt zúgó szelet hallotta, hanem a négy különös

hírnök különféle hangját is, sőt a moha és az erdő földjének illatát is érezni vélte.

Lenn az osztályban hamarosan megkezdődik a természettanóra, mely főleg virágfajták és portokok

felsorolásából áll. Barnabás boldog volt, hogy itt ül a rejtekhelyén és olvashat. Ez valóban neki való

könyv, pontosan a neki való!

Egy héttel később Suhuvu, a kis éji manó elsőnek ért célba. Azaz sokkal inkább: meg volt

győződve róla, hogy ő az első, hiszen a légen át utazott, idáig.

A nap éppen lemenőben volt, és az esti égbolt felhői már olyanok voltak, mint a folyékony arany,

amikor ráeszmélt, hogy denevérje a Labirintus felett lebeg. Ez volt a neve annak a tágas síkságnak, amely

az egyik látóhatártól a másikig terjedt, és amely nem volt más, mint felkavaró illatokban és álomszerű

színekben tobzódó, egyetlen hatalmas virágoskert. Bokrok és sövények, rétek és csupa különleges, ritka

virággal teli ágyások között széles utak és keskeny ösvények kanyarogtak olyan művészien szerteágazó

20

elrendezésben, hogy az egész park egy elképzelhetetlen kiterjedésű útvesztőt alkotott. Természetesen ez az

útvesztő csak játékra és szórakozásra szolgált, a világért sem arra, hogy valakit komolyan veszélybe

sodorjon vagy éppen elhárítson valamilyen támadást. Erre nem lett volna alkalmas, és ilyesfajta védelemre

a Kislány Királynőnek nem is volt szüksége. Az egész határtalan fantáziai birodalomban nem volt senki,

aki ellen meg kellett volna védenie magát. Ennek megvolt a maga oka, amiről hamarosan értesülünk.

Miközben a kis éji manó denevérje hátán teljesen zajtalanul lebegett tova a virágútvesztő felett,

mindenféle ritka állatfajtát is megfigyelhetett. Egy keskeny tisztáson orgona és aranyeső között fiatal

egyszarvúak csoportja játszott az alkonyfényben, s egy pillanatra mintha a híres Főnixmadarat látta volna

egy óriási harangvirág alatt a fészkén ülni, de nem volt egészen biztos benne, ám visszafordulni,

utánanézni sem akart, nehogy időt veszítsen. Mert a Labirintus közepében már felbukkant előtte a tündéri

fehér színben ragyogó Elefántcsonttorony, Fantázia szíve és a Kislány Királynő lakóhelye.

A „torony" szó olyasvalakiben, aki ezt a helyet soha nem látta, esetleg hamis képzeteket kelthet,

mondjuk, egy templomtoronyét vagy egy vár tornyáét. Az Elefántcsonttorony akkora volt, mint egy egész

város. Messziről egy csúcsos, magas hegykúphoz hasonlított, amely csigaházként önmagába csavarodott,

és legmagasabb pontja felhőkbe burkolózott. Csak közelebb érve látszott, hogy ez az óriási cukorsüveg

számtalan egymásba és egymás fölé zsúfolt toronyból, tornyocskából, kupolából, háztetőből, erkélyből,

teraszból, kapuívből, lépcsőből és mellvédből

tevődött össze. Mindez a legeslegfehérebb fantáziai elefántcsontból épült, minden részletében olyan

pompás faragással, hogy az embert a legfinomabb csipke kézimunkára emlékeztette.

Ezekben az épületekben élt a Kislány Királynő udvartartása, a kamarások és a szolgálók, a

javasasszonyok és a csillagjósok, a mágusok és a bolondok, a hírnökök, a szakácsok és az akrobaták, a

kötéltáncosok és a mesemondók, a heroldok, kertészek, őrök, szabók, cipészek és alkimisták. És egészen

fent, a hatalmas torony legtetején lakott a Kislány Királynő egy fehér, magnóliabimbó formájú pavilonban.

Bizonyos éjszakákon, amikor a telihold különösen pazar pompában sugárzott a csillagfényes égen, az

elefántcsont szirmok szétnyíltak és gyönyörű virággá bontakoztak, melynek közepén ott ült a Kislány Ki-

rálynő.

A kis éji manó a legalsó teraszok egyikén szállt le denevérjéről, ott, ahol a hátasállatok számára

fenntartott istállók voltak. Valaki nyilván jelezte érkezését, mert már öt királyi állatfelügyelő várt rá;

kisegítették a nyeregből, meghajoltak előtte, és némán nyújtották felé a szertartásos üdvözlőitalt. Suhuvu,

épp csak a forma kedvéért, kortyintott egyet az elefántcsont kehelyből, majd visszaadta. A felügyelők

ugyancsak ittak egy-egy kortyot, azután meghajoltak, és a denevért elvezették az istállóba. Mindez

hangtalanul zajlott le.

Mikor a denevér a számára kijelölt helyre ért, nem nyúlt sem ételhez, sem italhoz, hanem azonnal

összetekeredett, fejjel lefelé ráakaszkodott a kampójára, és a kimerültségtől mély álomba merült.

Meglehetősen sokat követelt tőle a kis éji manó. A felügyelők békében hagyták, és lábujjhegyen távoztak.

Ebben az istállóban egyébként még sok más hátasállat is akadt: egy rózsaszínű és egy kék elefánt,

egy óriási griffmadár, melynek felsőteste sashoz, alsóteste pedig oroszlánhoz hasonlított, egy fehér szárnyú

ló, melynek nevét egykor régebben Fantázia határán kívül is ismerték, de mostanra elfeledték, néhány

repülő kutya, több más denevér, sőt szitakötők és lepkék is a különösen kis termetű utasok szolgálatára.

21

További istállóépületekben olyan hátasállatok voltak, amelyek nem repültek, hanem futottak, másztak,

szökdeltek vagy úsztak. És mindegyiknek külön felügyelője volt, aki ápolta és vigyázott rá.

Rendes körülmények között jókora hangzavar kavargott volna itt: ordítás, rikoltozás, fütyülés,

csipogás, brekegés és hápogás egyvelege. De teljes csend uralkodott.

A kis éji manó még mindig ugyanazon a helyen állt, ahol a felügyelők otthagyták. Most egyszerre

bátortalannak és elesettnek érezte magát, anélkül hogy az okát tudta volna. Ő is igen kimerült a hosszú,

hosszú utazástól. És még az a tény sem vidította fel, hogy elsőként érkezett ide.

– Halló – csipogta váratlanul egy hangocska –, nem Suhuvu barátomhoz van szerencsém? Remek,

hogy végre ön is itt van.

Az éji manó körülnézett, és holdszemei felizzottak a csodálkozástól. Az egyik mellvéden ugyanis,

hanyagul egy elefántcsont virágtartónak támaszkodva, Ükükk, a fikarc állt és feléje lengette piros

cilinderét.

– Huhu! – mondta zavartan az éji manó, majd kis idő múlva újra huhuzott egyet. Merthogy nem

jutott semmi okosabb az eszébe.

– A másik kettő – magyarázta a fikarc – eddig még nem érkezett meg. Én tegnap reggel óta vagyok

itt.

– Hogyan – huhu! –, hogyan lehetséges ez? – álmélkodott az éji manó.

– Hát – mondta a fikarc némi fölényes mosollyal – említettem önnek, hogy versenycsigám van.

Az éji manó rózsaszínű kis kezével megvakarta a feje búbján díszelgő fekete prémgubancot.

– Azonnal a Kislány Királynőhöz kell mennem – mondta sírós hangon.

A fikarc elgondolkodva nézett rá.

– Hm – mormogta –, ami azt illeti, én már tegnap bejelentkeztem.

– Bejelentkeztél? – kérdezte az éji manó. – Hát nem lehet rögtön bemenni hozzá?

– Attól tartok, hogy nem – csipogta a fikarc –, sokáig kell várni. Hogy is mondjam csak, óriási a

hírnöktolongás.

– Huhu – vinnyogta az éji manó – hogyhogy?

– A legjobb lesz – csicseregte a fikarc –, ha személyesen győződik meg róla. Jöjjön, kedves

Suhuvu, jöjjön csak!

Kettesben indultak útnak.

Az Elefántcsonttorony körül egyre szűkülő csigavonalban felfelé haladó főutca zsúfolásig tele volt

a legkülönbözőbb alakok tömegével. Óriási turbános dzsinnek, parányi koboldok, háromfejű szörnyek,

szakállas törpék, világító tündérek, bakkecskelábú faunok, göndör aranyprémes vadnőcskék, tündöklő

hókísértetek és számtalanféle egyéb lények járkáltak fel-alá az úton, verődtek csoportokba és beszélgettek

halkan vagy guggoltak némán a földön és meredtek bánatosan maguk elé.

Mikor Suhuvu megpillantotta őket, megtorpant.

– Huhu! – kiáltott fel –, mi történik itt? Mit keresnek itt ezek?

– Ezek mind hírnökök – magyarázta halkan Ükükk – hírnökök Fantázia minden tájékáról. És

mindnyájan ugyanabban a küldetésben járnak, mint mi. Már sokukkal beszéltem. Úgy látszik, mindenhol

ugyanaz a veszedelem ütötte fel a fejét.

Az éji manó hosszú vinnyogó sóhajt hallatott.

22

– És tudják már – kérdezte –, hogy mi a baj és honnan ered?

– Félek, hogy nem. Senki sem tud rá magyarázatot.

– Maga a Kislány Királynő sem?

– A Kislány Királynő beteg – súgta a fikarc –, nagyon, nagyon beteg. Talán ez az oka ennek a

megfoghatatlan szerencsét-lenségnek, ami Fantáziát sújtja. De a sok orvos közül, aki a palota területén, ott

fent a magnóliapavilon körül összesereglett, mindeddig egy sem jött rá, hogy mi a betegség előidézője és

hogy mit lehetne tenni ellene. Senki sem tudja a gyógyszerét.

– Ez – nyögdécselte tompán az éji manó – huhu! – bizony katasztrófa.

– Az – felelte a fikarc – ez bizony az.

Ilyen körülmények között Suhuvu mindenesetre lemondott róla, hogy a Kislány Királynőhöz

bejelentkezzék.

Két nappal később egyébként befutott Plutty, a lidérc is, aki természetesen rossz irányban szaladt,

és emiatt hatalmas kerülő utat tett.

És Végül – újabb három nappal később – Pörtarkreccs, a sziklaevő is megérkezett. Gyalog baktatott

idáig, mert egy hirtelen támadt falánksági rohamában megette kő kerékpárját – mintegy úti elemózsiaként.

A hosszú várakozási idő alatt a négy különböző alkatú hírnök bensőséges barátságot kötött, és

később is végig együtt maradt.

De ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.

II.

Atráskó

elhivatása

25

Bármily tanácskozás folyt Fantázia egészének bújáról-bajáról vagy boldogságáról, azt általában az

Elefántcsonttorony nagy tróntermében tartották, mely a tulajdonképpeni palotaépületen belül helyezkedett

el mindössze néhány emelettel a magnóliapavilon alatt.

Ezt a tágas, kör alakú helyiséget most fojtott hangzavar töltötte be. Fantázia-birodalom

négyszázkilencvenkilenc legjobb orvosa gyűlt itt össze, suttogva vagy mormolva beszélgettek egymással

kisebb-nagyobb csoportokba verődve. Mindegyik megvizsgálta már a Kislány Királynőt – egyesek már

korábban, mások csak épp az imént –, és mindegyik megkísérelte, hogy tudományával segítsen rajta. De

egyiknek sem sikerült, egyik sem ismerte a betegségét, sem annak okát, és egyik sem tudta, hogyan lehetne

meggyógyítani őt. S az ötszázadik, Fantázia leghíresebb orvosa, akiről az a hír járta, hogy nem létezik

olyan gyógynövény, varázsszer vagy a természetnek olyan titka, amelyet ne ismerne, már órák óta a

betegnél tartózkodott, s valamennyien feszülten várták, hogy vizsgálata milyen eredményre vezet.

Persze, egy effajta gyűlést nem szabad olyannak képzelni, mint valami orvoskongresszust az

emberek világában. Bár Fantáziában sok olyan lény élt, aki külső megjelenésében többé-kevésbé ember

formájú volt, legalább ugyanannyian hasonlítottak állatokra vagy tökéletesen más jellegű teremtményekre.

Ahányféle hírnökből tevődött össze a kint tolongó tömeg, olyan változatos összetételű volt a teremben

zsibongó társaság is. Voltak közöttük fehér szakállú, púpos törpe-orvosok, fénylő kékezüst ruhába öltözött

tündér-orvosnők, szikrázó csillagokkal a hajukban; úszóhártyás végtagú, kövér, pocakos vízimanók

(ezeknek külön ülőkádakat bocsátottak a rendel-kezésükre), de voltak fehér kígyók is, akik a terem

közepén álló hosszú asztalon feküdtek összetekeredve, s akadtak méhkoboldok, sőt boszorkányok,

vámpírok és kísértetek is, akikről általában nem mondható el, hogy különösen jótékony hatással lennének

az egészségre.

Hogy megérthessük, ez utóbbiak miért voltak jelen, valamit okvetlenül tudnunk kell:

Noha a Kislány Királynő – mint a címe is mutatja – a határtalan fantáziai birodalom számtalan

országának uralkodójaként szerepelt, a valóságban sokkal több volt, mint uralkodó, jobban mondva,

valami egészen más volt.

Nem uralkodott, soha nem alkalmazott erőszakot, nem gyakorolta a hatalmat, nem parancsolt

semmit és nem ítélt el senkit, nem támadott meg soha senkit, és soha nem kellett támadás ellen védekeznie,

mert senkinek sem jutott volna eszébe, hogy fellázadjon ellene vagy ártson neki. Az ő színe előtt mindenki

egyenlő volt.

Egyszerűen csak létezett, de valami különös módon létezett: Ő volt minden élet központja

Fantáziában.

És minden teremtmény – mindegy, hogy jó-e vagy rossz, szép vagy csúnya, vidám vagy komoly,

balga vagy bölcs –, mind-mind csak őáltala létezett. Nélküle senki és semmi nem tudott volna

fennmaradni, éppoly kevéssé, mint ahogy az emberi test sem tudna fennmaradni, ha nem lenne szíve.

Titkát senki sem tudta teljes egészében felfogni, de mindenki tudta, hogy ez így van. És a

birodalom minden teremtménye egyformán tisztelte őt és mindenki egyöntetűen aggódott az életéért. Mert

halála egyúttal mindnyájuk végét jelentette volna, a mérhetetlen Fantázia-birodalom pusztulását.

Barnabás gondolatai elkalandoztak.

26

Emlékezetében hirtelen maga előtt látta a klinika hosszú folyosóját, ahol mamát operálták. Apjával

órák hosszat ültek a műtő előtt és vártak. Orvosok és ápolónők futkostak ide-oda. Mikor papa

megkérdezte, hogy mama hogy van, mindig csak kitérő válaszokat kapott. Úgy látszott, senki sem tudja

pontosan, hogyan is áll a helyzet. Akkor végül egy kopasz férfi jött oda fehér köpenyben. Fáradt volt és

szomorú. Azt mondta nekik, hogy minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult, és hogy nagyon sajnálja.

Mindkettejükkel kezet fogott és „őszinte részvét"-et mormogott.

Ezután minden megváltozott Barnabás és az apja között. Nem külsőleg. Barnabás mindent

megkapott, amit csak kívánhatott. Volt háromsebességes kerékpárja, villanyvasútja, sok vitamintablettája,

ötvenhárom könyve, aranyhörcsöge, akváriuma édesvízi halakkal, kis fényképezőgépe, hat darab rugós

zsebkése és még egy csomó egyebe. De mindez alapjában véve nem sokat jelentett neki.

Barnabás emlékezett rá, hogy apja régebben sokat tréfálkozott vele. Sőt néha mesélt is vagy

felolvasott neki. De ennek azóta vége. Papával nem lehetett beszélni. Áthatolhatatlan fal vette körül,

amelyen senki sem tudott áttörni. Nem szidott és nem dicsért. Akkor sem szólt semmit, mikor Barnabás

megbukott. Csak nézte őt a maga szórakozott és szomorú módján, és Barnabásnak az volt az érzése,

mintha egyáltalán nem is létezne. Máskor is ezt érezte az apjával kapcsolatban. Ha esténként a televízió

előtt ültek, Barnabás észrevette, hogy apja egyáltalán nem nézi a műsort, hanem gondolataival messze-

messze jár, ahova nem tudja őt követni. Vagy némelykor, mikor mindketten könyvet vettek a kezükbe,

Barnabás látta, hogy papa egyáltalán nem olvas, mert órákon át egy és ugyanarra az oldalra meredt,

anélkül hogy továbblapozott volna.

Barnabás persze megértette, hogy papa szomorú. Hiszen ő maga is sok éjszakát átsírt akkoriban,

olyan hevesen, hogy néha a zokogástól hánynia kellett – de ez lassanként elmúlt. S ő mégiscsak itt van

még. Miért nem beszél vele soha az apja, se mamáról, se más fontos dolgokról, csak éppen a legszüksé-

gesebbről?

– Ha legalább tudná az ember – mondta egy hosszú, sovány szalamandra, akinek szakálla piros

lángokból állt –, mi is egyáltalán a betegsége. Láza nincs, semmije nincs megdagadva, kiütése, gyulladása

sincs. Csak olyan, mintha életének lángja akarna kihunyni – nem tudni, miért.

Miközben beszélt, minden mondatnál kis füstfelhők szöktek elő a szájából, amelyek különböző

alakokat öltöttek. Ezúttal kérdőjel alakú volt a füstfelhőcske.

Egy öreg, megtépázott holló – nagy krumplihoz hasonlított, melybe valaki keresztbe-kasul néhány

fekete tollat dugdosott – rikácsoló hangon válaszolt (egyébként a hűléses megbetegedések szakorvosa

volt):

– Nem köhög, nincs náthája, orvosi értelemben egyáltalán nem beteg.

Csőrén ülő nagy szemüvegét megigazítva, kihívóan pillantott a körülötte levőkre.

– Egy dolog nyilvánvalónak látszik a számomra – zümmögte egy szkarabeusz (néha „galacsinhajtó

bogár"-nak is hívják) –, hogy úrnőnk betegsége és ama szörnyűségek között, amiket a hírnökök egész

Fantázia területéről jelentenek, valami titokzatos összefüggés van.

– Ó, ön – vágott közbe gúnyosan egy tintaemberke – mindig és mindenütt titokzatos

összefüggéseket lát!

27

– Ön pedig soha nem lát messzebb a tintatartója pereménél! – zizegte a szkarabeusz dühösen.

– De kedves kolléga urak! – nyöszörögte egy fehér köpenybe öltözött, beesett arcú kísértet –, csak

nem fogunk a tárgyhoz nem tartozó, személyeskedő vitákba bonyolódni! Mindenekelőtt pedig – ne olyan

hangosan!

Ilyen és hasonló jelenetek játszódtak le mindenütt a nagy trónteremben. Talán meglepőnek tűnik,

hogy ezek az egymástól annyira elütő lények egyáltalán szót tudtak érteni. De Fantáziában az összes lény,

az állatokat is beleértve, legalább két nyelvet beszélt: először a sajátját, mellyel a hozzá hasonlókkal

érintkezett, s melyet kívülálló nem értett meg, másodszor egy általánosat, melyet felsőfantáznak vagy a

Nagy Nyelvnek neveztek. Ezt mindenki ismerte, noha némelyek meglehetősen sajátos módon alkalmazták.

Egyszerre csend támadt a teremben, minden szem a megnyíló nagy szárnyas ajtó felé fordult.

Chairon lépett be, a gyógyítás művészetének mondák övezte híres mestere.

Az a lény volt, akit a régebbi időkben kentaurnak neveztek. Csípőjéig emberi alakja, lejjebb pedig

lóteste volt. De Chairon úgynevezett fekete-kentaur volt. Nagyon távoli vidékről, a messze, messze délről

jött. Ezért emberi fele ébenfekete volt, kivéve fehér és kusza haját meg szakállát, lótestét viszont csíkok

tarkították, mint a zebráét. Kákából font, különös kalapot viselt. Nyakában, láncra akasztva, nagy

aranyamulett lógott, melyen két kígyó volt látható, egy világos és egy sötét, s ezek egymás farkába

harapva, ovális keretet képeztek.

Barnabás meglepetten hagyta abba az olvasást. Becsapta a könyvet – vigyázva, hogy ujját azért a lapok

között hagyja –, és újra tüzetesen megnézte a borítólapot. Igen, itt voltak a kígyók, amelyek, egymás

farkába harapva, ovális keretet képeztek! Mit jelenthet hát ez a furcsa jelvény?

Fantázia-szerte mindenki tudta, hogy mit jelent ez a medalion: ezt a jelvényt az viselte, aki a Kislány

Királynő megbízásából, az ő nevében járt el, mintha ő maga lett volna jelen.

Az a hír járta, hogy viselőjének titkos erőt kölcsönöz, bár senki sem tudta pontosan,

hogy milyet. Nevét mindenki tudta: AURIN.

Ám sokan, akik féltek e név kiejtésétől, „az Ékszer"-nek nevezték, vagy „a Talizmán"-nak, vagy

egyszerűen „a Fény"- nek.

Tehát a könyv is a Kislány Királynő jelét viseli!

Suttogás futott végig a termen, és néhány csodálkozó felkiáltás hallatszott. Már régen nem fordult elő,

hogy a Fényt valakire rábízták volna.

Chairon néhányat dobbantott a patájával, míg a nyugtalanság el nem ült, majd mély hangon

megszólalt:

28

– Barátaim, ne csodálkozzatok annyira, AURIN-t csak rövid ideig fogom viselni. Pusztán közvetítő

vagyok. Hamarosan egy arra méltóbbnak adom át a Fényt.

A teremben mindenki lélegzet-visszafojtva figyelt.

– Nem akarom megkísérelni, hogy vereségünk tényét szép szavakkal enyhítsem – folytatta

Chairon. – Mindnyájan tanácstalanul állunk a Kislány Királynő betegségével szemben. Csak annyit

tudunk, hogy Fantázia pusztulása evvel a betegséggel egy időben kezdődött. Többet nem tudunk. Még azt

sem, hogy egyáltalán orvosi tudomány-e, ami úrnőnket megmenthetné. Azonban lehetséges – és remélem,

egyikőtök sem sértődik meg, ha nyíltan kimondom –, lehetséges, hogy mi, akik itt összegyűltünk, nem

vagyunk birtokában minden tudománynak és minden bölcsességnek. Sőt: az utolsó és egyetlen reményem,

hogy ebben a határtalan birodalomban akad valahol egy lény, aki bölcsebb, mint mi, aki tanácsot és

segítséget tud nyújtani. Ez azonban több mint bizonytalan. Bármiben álljon is a menekvés lehetősége – egy

dologhoz nem fűződik kétség: felkutatásához olyan nyomkeresőre van szükség, aki az úttalanban is utat

talál, aki nem riad vissza semmilyen veszélytől és erőfeszítéstől, egyszóval: hősre. És a Kislány Királynő

néven nevezte azt a hőst, akire mindnyájunk sorsát s a sajátját is bízta: Atráskónak hívják, és a Füves-

tengerben lakik, túl az Ezüsthegyeken. Neki adom át AURIN-t és őt küldöm a Nagy Keresésre. Most

mindent tudtok.

Ezzel az öreg kentaur kicsörtetett a teremből.

Az ott maradtak zavartan néztek össze.

– Mi is a hős neve? – kérdezte az egyik.

– Atráskó vagy valami hasonló – felelte egy másik.

– Soha nem hallottam! – vélekedett egy harmadik. S mind a négyszázkilencvenkilenc orvos

gondterhelten csóválta a fejét.

A toronyóra tízet ütött. Barnabás csodálkozott, hogy milyen gyorsan elmúlt az idő. Tanítás közben egy óra

olyan volt mindig, mint egy darab örökkévalóság. Lent az osztályban most történelemórát tart a sovány és

legtöbbször rosszkedvű Dübör tanár úr, aki különösen hajlott arra, hogy Barnabást a többiek előtt

nevetségessé tegye, mert a csaták évszámát és mindenféle emberek születési adatait és uralkodási idejét

egyszerűen képtelen volt megjegyezni.

Az Ezüst-hegyek mögött elterülő Füves-tenger sok-sok napi járóföldre feküdt az Elefántcsonttoronytól.

Tulajdonképpen préri volt, valóban éppolyan széles, nagy meg sík, mint a tenger. A dús fű

embermagasságúra nőtt, és mikor végigszántott rajta a szél, úgy hullámzott a síkság, mint az óceán és úgy

zúgott, mint a víz.

Az itt lakó népet „fűemberek"-nek nevezték vagy „zöldbőrűek"-nek. Kékesfekete hajuk volt,

melyet a férfiak is hosszúra növesztettek és varkocsban viseltek, bőrük színe pedig barnásba játszó

sötétzöld, mint az olajbogyóé. Rendkívül mértékletes, szigorú és kemény életet éltek, és gyermekeiket, a

lányokat éppúgy, mint a fiúkat, bátorságra, nagylelkűségre és büszkeségre nevelték. Meg kellett tanulniok

a hőség, a fagy és a legsúlyosabb nélkülözések elviselését és bizonyosságot kellett tenniök bátorságukról.

29

Erre szükség is volt, mert a zöldbőrűek vadásznép voltak. Mindazt, ami az életükhöz kellett, vagy a

kemény, rostos prérifűből állították elő, vagy a Füves-tengeren hatalmas csordákban végigvonuló

bíborbivalyoktól szerezték meg.

Ezek a bíborbivalyok körülbelül kétszer akkorák voltak, mint a közönséges bikák vagy tehenek,

hosszú bíborszínű szőrük selymesen csillogott, és hatalmas szarvuk hegye élesen és keményen meredt

előre, mint a tőr. Általában békés természetűek voltak, de ha veszélyt szimatoltak, vagy megtámadták őket,

rettenetesek tudtak lenni, mint valami természeti erő. Senki a zöldbőrűeken kívül nem mert volna ezekre az

állatokra vadászni – ráadásul csak nyilat és íjat használtak ellenük. Előnyben részesítették a lovagias

harcot, s ezért esett meg gyakran, hogy nem az állat, hanem a vadász vesztette életét. A zöldbőrűek

szerették és tisztelték a bíborbivalyokat, és úgy vélekedtek, hogy bivalyok elejtéséhez csak úgy lehet

joguk, ha arra is készek, hogy esetleg a bivalyok öljék meg őket.

A Kislány Királynő betegségének és az egész Fantáziát fenyegető sorscsapásnak a híre még nem

ért el eddig az országig. Már régóta nem érkeztek utazók a zöldbőrűek sátortáboraiba. A fű dúsabban nőtt,

mint valaha, a nappalok világosak voltak s az éjszakák csillagosak. Látszólag minden rendben volt.

Ám egy napon egy fehér hajú öreg fekete-kentaur jelent meg a sátortáborban. Szőre csapzott volt

az izzadságtól, halálosan kimerültnek mutatkozott, szakállas arca sovány volt és beesett. Kákából font

különös kalapot viselt, a nyakában pedig egy láncot, amelyen egy nagy aranyamulett függött. Chairon volt.

Megállt annak a szabad térségnek a közepén, melyet a tábor sátrai egyre szélesedő gyűrűkben

vettek körül, s ahol a legöregebbek szoktak tanácskozásra összegyűlni, vagy ahol ünnepnapokon táncot

jártak és régi dalokat énekeltek. Várt és körülnézett, de csak nagyon öreg asszonyok és férfiak és egész

kicsi gyerekek tolongtak körülötte és bámultak rá kíváncsian. Patájával türelmetlenül dobbantott.

– Hol vannak a vadászó férfiak és nők? – lihegte, és levette a kalapját, hogy a homlokát megtörölje.

Egy fehér hajú asszony, aki kisbabát tartott a karján, adta meg a választ: – Mind vadászaton

vannak. Csak három vagy négy nap múlva jönnek haza.

– Atráskó is velük van? – kérdezte a kentaur.

– Igen, ó, idegen, de honnan ismered őt?

– Nem ismerem őt. Hozzátok ide!

– Idegen – felelte egy mankós öregember –, nem szívesen jönne, mert ma az ő vadászata van.

Alkonyattal kezdődik. Tudod, hogy mit jelent ez?

Chairon megrázta sörényét, és dobbantott a patájával.

– Nem tudom, de nem is érdekes, mert most fontosabb tennivalója lesz. Ismeritek a jelet, amelyet

viselek. Hozzátok hát ide!

– Látjuk az Ékszert – mondta egy fiatal lány –, és tudjuk, hogy a Kislány Királynőtől jössz. De ki

vagy?

– Chairon vagyok – dörmögte a kentaur – Chairon, az orvos, ha mond ez nektek valamit.

Egy púpos öregasszony előretörtetett és felkiáltott:

– Igen, így igaz! Felismerem őt. Láttam egyszer, még fiatalkoromban. Ő a leghíresebb és

legkiválóbb orvos egész Fantáziában!

A kentaur odabólintott. – Köszönöm, jóasszony – mondta –, de most talán lesz olyan szíves

valamelyikőtök és idehozza végre ezt az Atráskót. Nagyon sürgős. A Kislány Királynő élete forog kockán.

30

– Megyek érte! – kiáltotta egy öt-hat éves kislány.

Elszaladt és néhány másodperc múlva már a sátrak között lovagolt tova egy nyergeletlen lovon.

– Na végre! – mormogta Chairon. És ekkor eszméletlenül esett össze.

Mikor magához tért, először nem tudta, hogy hol van, mert egészen sötét volt körülötte. Csak

lassanként eszmélt rá, hogy egy tágas sátorban, puha prémtakarón fekszik. Éjszaka lehetett, s az

ajtófüggöny résén lobogó tűz fénye hatolt be.

– Szentséges Patkószegek! – dörmögte, miközben megpróbálta összeszedni magát –, mióta

fekszem itt?

Valaki bedugta a fejét az ajtónyíláson, majd nyomban eltűnt, csak a hangja hallatszott: – Igen, úgy

látszik, felébredt.

Ekkor félrehúzódott az ajtó függönye, és egy tíz év körüli fiú lépett be. Puha bivalybőrből készült

hosszúnadrágot és cipőt viselt. Felsőteste mezítelen volt, csak a válla köré vetve lógott egy nyilván

bivalyszőrből szőtt, földig érő, bíborvörös köpeny. Hosszú, kékesfekete haját bőrzsinór kötötte kontyba a

tarkóján. Homlokának és arcának olajzöld bőre fehér színű egyszerű mintákkal volt befestve. Sötét szeme

haragosan villogott a betolakodóra, vonásain egyébként azonban semmiféle indulat sem tükröződött.

– Mit óhajtasz tőlem, idegen – kérdezte –, miért jöttél a sátramba? Miért akadályoztál meg a

vadászatomban? Ha ma megöltem volna a nagy bivalyt – s a nyilam már a húron feszült, mikor a nevemen

szólítottak –, holnaptól vadász lehettem volna. Most egy egész évig várnom kell. Miért?

Az öreg kentaur zavartan meredt rá.

– Ez azt jelenti – kérdezte végre –, hogy te vagy az az Atráskó?

– Igen, idegen.

– Nincs itt véletlenül másvalaki is, egy felnőtt férfi, tapasztalt vadász, aki ugyanezt a nevet viseli?

– Nem, Atráskó én vagyok és senki más.

Az öreg Chairon visszarogyott a fekhelyére és felnyögött:

– Egy gyermek! Egy kisfiú! Valóban, a Kislány Királynő döntéseit nehéz megérteni.

Atráskó hallgatott és mozdulatlanul várt.

– Bocsáss meg, Atráskó – mondta Chairon, nehezen lévén úrrá izgatottságán –, nem volt

szándékomban, hogy megbántsalak, de túl nagy volt a meglepetésem. Őszintén szólva, magamon kívül

vagyok! Nem is tudom, mit gondoljak! Komolyan felteszem magamnak a kérdést, vajon a Kislány

Királynő tudatában volt-e annak, hogy mit csinál, amikor egy magadfajta gyermeket választott. Valóságos

őrület! S ha szántszándékkal tette, akkor . . . akkor .. .

Fejét hevesen rázta, majd kitört:

– Nem! Nem! Ha tudom, hogy kihez küld, egyszerűen megtagadtam volna, hogy átadjam neked a

megbízatást. Megtagadtam volna!

– Milyen megbízatást? – kérdezte Atráskó.

– Szörnyűség! – kiáltotta Chairon, akit végül is elragadott a felháborodás. – Ezt a megbízatást

teljesíteni még a legnagyobb, legtapasztaltabb hős számára is a lehetetlenséggel határos feladat lenne, de

neked . . . A bizonytalanba küld, olyasvalami keresésére, amit senki sem ismer. Senki sem segíthet rajtad,

senki sem adhat tanácsot neked, senki sem láthatja előre, mi vár rád. És most azonnal el kell döntened, itt,

ezen a helyen, hogy elvállalod-e a megbízatást vagy sem. Nincs egy pillanat veszteni való idő. Tíz napon

31

és tíz éjen át szinte pihenés nélkül vágtattam, hogy elérjelek. De most – most szinte azt kívánom, bár soha

ne értem volna ide. Nagyon öreg vagyok, s elfogyott az erőm. Kérlek, adj egy korty vizet!

Atráskó egy korsó friss forrásvizet hozott. A kentaur nagyokat kortyolt, aztán megtörölte szakállát

és valamivel nyugodtabban folytatta:

– Ó, köszönöm, ez jólesett! Már jobban érzem magam. Hallgass ide, Atráskó, nem kell elfogadnod

ezt a megbízatást. A Kislány Királynő rád bízza a dolgot. Nem parancsol semmit. Meg fogok neki mindent

magyarázni, és majd talál valaki mást. Nem tudhatta, hogy kisfiú vagy. Biztosan felcserélt valakivel, ez az

egyetlen magyarázat.

– Miben áll a megbízatás? – tudakolta Atráskó.

– Meg kell találni a Kislány Királynő betegségének orvosságát – felelte az öreg kentaur –, és

megmenteni Fantáziát.

– Hát beteg az úrnő? – kérdezte Atráskó csodálkozva.

Chairon nekifogott, hogy elmesélje, mi történt a Kislány Királynővel, és hogy miféle jelentésekkel

érkeztek a hírnökök Fantázia minden részéből. Atráskó egyre újabb kérdéseket tett fel, és a kentaur a

legjobb tudása szerint adta meg a felvilágosítást. Hosszan, az éjszakába nyúlóan beszélgettek. És ahogy

Atráskó egyre jobban tisztába jött a sorscsapás teljes súlyával, mind világosabban rajzolódott ki kezdetben

olyannyira zárkózott arcán az őszinte döbbenet.

– És minderről nem tudtam semmit – mormolta végül sápadt ajakkal.

Chairon komolyan és gondterhelten pillantott fehér, bozontos szemöldöke alól a fiúra.

– Most már tudod, miként állnak a dolgok, és talán megérted, hogy miért vesztettem el az

önuralmamat, amikor megpillantottalak. De a Kislány Királynő mégiscsak téged nevezett meg. – Menj és

keresd meg Atráskót! – kérlelt. – Minden bizalmam benne van – folytatta. – Kérdezd meg, hogy értem és

Fantáziáért elvállalja-e a Nagy Keresést – mondta. Nem tudom, hogy a választása mért éppen rád esett.

Talán azért, mert csak egy ilyen kisfiú képes ezt a lehetetlen feladatot megoldani. Nem tudom, és nem is

tudok neked tanácsot adni.

Atráskó lehajtott fejjel ült és hallgatott. Megértette, hogy itt olyan próbáról van szó, amely sokkal-

sokkal nagyobb, mint amilyen a vadászata lett volna. Még a legnagyobb vadászok vagy a legkitűnőbb

nyomkeresők se igen tudnák kiállni, az ő erejét pedig egyértelműen meghaladja.

– Nos hát – érdeklődött halkan az öreg kentaur vállalod?

Atráskó felemelte a fejét és rátekintett.

– Vállalom – szólt szilárdan.

Chairon lassan bólintott, aztán levette nyakáról a láncot az aranyamulettel, és Atráskó nyakába

akasztotta.

– AURIN nagy hatalmat ad neked – jelentette ki ünnepélyesen –, de ezt nem szabad használnod.

Mert maga a Kislány Királynő sem él soha a hatalmával. AURIN őrizni és vezetni fog téged, de bármit

látsz is, nem szabad beavatkoznod, mert ettől a pillanattól kezdve nem számít többé az egyéni véleményed.

Ezért fegyver nélkül kell nekivágnod. Hagynod kell, hogy az történjék, ami történik. Legyen minden

mindegy a számodra, a gonosz és a jó, a szép és a csúnya, a balga és a bölcs, éppúgy, ahogy a Kislány

Királynő számára is mindegy. Csak keresned és kérdezned szabad, ítélned azonban, az egyéni ítéleted sze-

rint, nem. Ezt soha ne felejtsd el, Atráskó!

32

– AURIN! - ismételte Atráskó megilletődve –, méltó akarok lenni az Ékszerhez. Mikor keljek útra?

– Most rögtön – válaszolta Chairon. – Senki sem tudja, hogy a Nagy Keresés meddig fog tartani.

Lehet, hogy már most is minden óra számít. Búcsúzz el szüleidtől és testvéreidtől!

– Nincs senkim – válaszolta Atráskó. – Szüleimet egy bivaly ölte meg nem sokkal azután, hogy a

világra jöttem.

– Ki nevelt fel?

– Az összes asszony és férfi közösen. Ezért neveztek el Atráskónak, ami a Nagy Nyelv szavaival

azt jelenti: „Mindenki fia."

Senki sem érthette meg jobban, mint Barnabás, hogy ez mit jelent. Jóllehet az ő apja mégiscsak él még. És

Atráskónak nem volt se apja, se anyja. Cserében viszont Atráskót közösen nevelték fel az asszonyok és a

férfiak, és „mindenki fia" lett, míg Barnabásnak alapjában véve nem volt senkije sem - igen, ő „senki fia".

Ennek ellenére örült, hogy legalább ily módon van kettejükben valami közös vonás, mert különben, sajnos,

nem nagyon hasonlítanak egymásra, sem ami a bátorságot és határozottságot, sem ami a külső megjelenést

illeti. De ő, Barnabás is a Nagy Keresés útját járta, amelyről nem tudta, hová vezet és hogy fog végződni.

– Ez esetben – vélte az öreg kentaur – jobb, ha búcsú nélkül mégy el. Én itt maradok és mindent elmondok

a többieknek.

Atráskó arca még keskenyebb és keményebb lett.

– Hol kezdjem el? – kérdezte.

– Mindenütt és sehol – felelte Chairon. – Mostantól fogva egyedül vagy, és senki nem adhat neked

tanácsot. És ez így lesz, míg csak a Nagy Keresés tart – akárhogyan fog is végződni.

Atráskó bólintott.

– Ég veled, Chairon!

– Ég veled, Atráskó. És – sok szerencsét!

A fiú megfordult és már ki akart lépni a sátorból, mikor a kentaur visszahívta. Amint egymással

szemben álltak, az öreg mindkét kezét a fiú vállára tette, elismerő mosollyal a szemébe nézett, és lassan ezt

mondta:

– Azt hiszem, kezdem érteni, mért esett rád a Kislány Királynő választása, Atráskó.

A fiú egy kicsit előrebillentette a fejét, aztán gyorsan kiment.

Kint a sátor előtt Artax nevű lova várta. Foltos szőrű és kis termetű volt, mint a vadlovak, izmos és

kurta lábú, mégis a leggyorsabb és legkitartóbb versenyló közel s távol. Még rajta volt a nyereg és a

szerszám, úgy, ahogy Atráskóval a vadászatról visszatért.

– Artax – suttogta Atráskó és megveregette a nyakát –, útnak kell indulnunk. Messze, nagyon

messze kell mennünk. Senki sem tudja, hogy egyáltalán visszajövünk-e, és ha igen, mikor.

A lovacska bólintott és halkan felhorkantott.

– Igen, uram – válaszolta –, és mi lesz a vadászatoddal?

– Sokkal nagyobb vadászatra megyünk – felelte Atráskó és nyeregbe lendült.

33

– Állj meg, uram – fújtatta a lovacska –, elfeledkeztél a fegyvereidről. Nyíl és íj nélkül akarsz

nekivágni?

– Igen, Artax – felelte Atráskó –, a Fényt viselem és fegyvertelennek kell lennem.

– Hó! – kiáltotta a lovacska – és hova megyünk?

– Ahova akarsz, Artax – válaszolta Atráskó –, ettől a pillanattól kezdve a Nagy Keresés útját járjuk.

Ezzel nekiiramodtak, és az éjszaka sötétje elnyelte őket. Ugyanebben az időpontban Fantázia egy

másik részében történt valami, amiről sem Atráskónak vagy Artaxnak, de még Chaironnak sem volt a

legcsekélyebb fogalma sem.

Egy igen távoli éjszakai pusztaságon a sötétség irdatlan árnyszerű alakká tömörült össze. Addig

sűrűsödött, míg óriási fekete testként vált ki magából a fénytelen pusztai éjszakából is. Körvonalai még

bizonytalanok voltak, de négy mancson állt, és hatalmas, bozontos fejéből zöld tüzű szem izzott. Most

magasra emelte a pofáját és szimatolni kezdett. így állt hosszú ideig. Egyszer csak, úgy látszik, megérezte

a keresett szagot, mert mély, diadalmas morgás tört elő a torkából.

Futni kezdett. Hosszú, hangtalan ugrásokkal viharzott tova a csillagtalan éjszakában az

árnyszülemény.

A toronyóra tizenegyet ütött. Most kezdődött a nagyszünet. A folyosókról hallatszott az udvarra szaladó

gyerekek kiabálása.

Barnabásnak, aki még mindig törökülésben ült a tornaszőnyegek tetején, elzsibbadt a lába. Bizony,

nem volt született indián. Felállt, kivette a táskájából a tízórai kenyerét és az almáját, és fel-alá kezdett

szaladgálni a lomtár padlóján. Lába zsibogott, de lassan visszatért belé az élet.

Akkor felszállt a tornabakra és lovagló ülésben helyezkedett el rajta. Azt képzelte, hogy ő most

Atráskó, aki Artax hátán lovagol bele az éjszakába. Ráhajolt a lovacskája nyakára.

– Hej! – kiáltotta –, vágtass, Artax, hej! hej!

Aztán megrémült. A legnagyobb fokú elővigyázatlanság volt ilyen hangosan kiáltozni. Hátha

meghallotta valaki? Várt egy darabig és figyelt. De csak a sokszólamú lárma hatolt fel hozzá az

iskolaudvarhól.

Kicsit szégyenkezve mászott le a tornabakról. Valóban, úgy viselkedett, mint egy kisgyerek!

Kibontotta a tízórai kenyerét, és az almát

fényesre dörgölte a nadrágján. De mielőtt beléjük harapott volna, megmerevedett.

– Nem – mondta hangosan önmagának –, gondosan be kell osztanom az elemózsiámat. Ki tudja,

milyen sokáig kell élnem belőle.

Nehéz szívvel csomagolta be újra a kenyeret, és az almával együtt visszadugta a táskába. Aztán

sóhajtva leereszkedett a tornaszőnyegekre, és ismét a könyv után nyúlt.

III.

A Vénséges

Morla

36

Hairon, az öreg fekete-kentaur, amint Atráskó lovának patkódobogása elhalt, visszaesett fehér prém fekhelyére. A

megerőltetés a végsőkig kimerítette. Az asszonyok, akik másnap Atráskó sátrában rátaláltak, az életéért aggódtak.

Még akkor is csak alig volt jobban, amikor néhány nap múlva a vadászok hazatértek, arra azonban mindenesetre

képes volt, hogy megmagyarázza nekik, miért lovagolt el Atráskó és miért nem térhet egyhamar vissza. S miután

mindnyájan szerették a fiút, ennek hallatára elkomolyodtak és aggódva gondoltak rá. Ugyanakkor büszkék is voltak

arra, hogy a Kislány Királynő éppen őt bízta meg a Nagy Kereséssel – noha senki sem értette egészen a dolgot.

Az öreg Chairon egyébként soha nem tért vissza az Elefántcsonttoronyba. De nem is halt meg és nem is

maradt a zöldbőrűeknél a Füves-tengerben. Sorsa egészen más, soha nem sejtett útra vezette. De ez már más

történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.

Atráskó még ezen az éjszakán elérte az Ezüst-hegyek lábát. Már hajnalra járt, amikor megpihent. Artax

legelészett kicsit, és ivott egy hegyi patak tiszta vizéből. Atráskó beburkolózott piros köpenyébe, és aludt néhány

órát. De amint a nap felkelt, már ismét úton voltak.

Az első napon átjutottak az Ezüst-hegyeken. Errefelé mindketten ismerték az összes utat és ösvényt, és

gyorsan haladtak. Mikor a fiú megéhezett, egy darab szárított bivalyhúst és fűmagból készült két kis lepényt evett,

amit a nyeregzsákban tartalékolt eredetileg a vadászatra.

– Na ugye! – mondta Barnabás – hébe-hóba csak kell ennie valamit az embernek.

Kivette a tízórai kenyerét a táskából, kicsomagolta és gondosan kétfelé törte, az egyik darabot

visszagöngyölte és eltette. A másikat megette.

A szünetnek vége lett, és Barnabás azon gondolkozott, mi is következik most sorra az osztályban. Ja, persze,

földrajz Fukaros néninél. Folyókat kell felsorolni és mellékfolyókat, városokat és azt, hogy hány lakosuk van,

természeti kincseket és iparágakat. Barnabás vállat vont és tovább olvasott.

Naplementekor az Ezüst-hegyeket már maguk mögött tudták, s ekkor újra megpihentek. Ezen az éjszakán Atráskó a

bíborbivalyokról álmodott. Látta őket messziről, ahogy a Füves-tengeren át vonultak, és megpróbált közel lovagolni

hozzájuk. De mindhiába. Mindig egyforma maradt köztük a távolság, akárhogy hajszolta is a lovacskáját.

A második napon az Éneklő Fák Országán mentek keresztül. Minden fának más volt az alakja, más a levele,

más a kérge, ám az ország ilyenforma elnevezésére az adott okot, hogy a fák növekedését hallani lehetett, mint

valami finom zenét, mely közelről és távolról felhangozva, olyan hatalmas egésszé olvadt, hogy szépségéhez semmi

más nem volt fogható Fantáziában. Az utazás ezen a tájon nem volt egészen veszélytelen, mert jócskán akadtak, akik

mintegy varázslattól rabul ejtve, ott ragadtak és mindent elfelejtettek. Atráskó is érezte e csodálatos hangzatok

hatalmát, de nem engedett a csábításnak, mely megállásra akarta kényszeríteni.

A következő éjszakán újra a bíborbivalyokról álmodott. Ezúttal gyalogszerrel volt, és a bivalyok nagy

csordában vonultak el előtte. De kívül jártak íjának lőtávolán, és amikor Atráskó közelebb akart lopózni hozzájuk,

azt vette észre, hogy lába mintha összenőtt volna a földdel, és nem tudja megmozdítani. Ahogy ki akarta magát

szabadítani, az erőlködéstől felébredt. Még nem kelt fel a nap, ennek ellenére haladéktalanul útnak indult.

A harmadik napon Eribo üvegtornyait pillantotta meg, melyekben a vidék lakosai felfogták és

összegyűjtötték a csillagok fényét. Csodálatosan díszített tárgyakat készítettek belőle, de rajtuk kívül senki sem tudta

Fantáziában, hogy ezek a tárgyak mi célt szolgálnak.

Néhányukkal találkozott is, parányi lények voltak, maguk is olyanok, mintha üvegből fújták volna őket.

Rendkívül barátságosan vendégelték meg Atráskót étellel és itallal, de arra a kérdésére, hogy ki tudna valamit a

Kislány Királynő betegségéről, szomorú és tanácstalan hallgatásba merültek.

37

A rákövetkező éjszakán ismét azt álmodta Atráskó, hogy elvonul előtte a bíborbivalyok csordája. Látta,

amint egy különösen nagy, tekintélyes bika kiválik a többiek közül és lassan, a félelem vagy düh bármi jele nélkül,

felé közeledik. És mint minden igazi vadász, Atráskó is rendelkezett azzal a képességgel, hogy bármely

teremtményen azonnal felmérje, testének melyik pontjába kell beletalálnia, hogy elejtse. A bíborbivaly egyenesen

úgy állt eléje, hogy ezt a célpontot szabályosan felkínálta. Atráskó elhelyezte a nyílvesszőt, és ahogy csak bírta,

megfeszítette az erős íjat – de nem tudott lőni. Ujjai mintha összenőttek volna az íj húrjával, és nem voltak képesek

elengedni.

És így vagy hasonlóan folyt le az álma az összes következő éjszakán is. Egyre közelebb került a

bíborbivalyhoz – egyébként ugyanaz volt, amelyet a valóságban akart elejteni, megismerte a homlokán levő fehér

foltról –, de valamilyen okból képtelen volt a halálos nyílvesszőt kilőni.

Nappal messzebb és egyre messzebb lovagolt, anélkül hogy tudta volna, hol jár, és anélkül, hogy találkozott

volna valakivel, akitől útbaigazítást kapott volna. A nyakában függő arany-amulettet minden lény tisztelte, akivel

találkozott, de kérdésére egyikük sem tudott választ adni.

Egyszer messziről megpillantotta Brussa városának lángutcáit, ahol olyan teremtmények éltek, akiknek

tűzből volt a testük. Oda azonban inkább nem tért be. Keresztüllovagolt a szaxafránok tágas felföldjén. Ezek

öregnek születnek, és akkor halnak meg, amikor csecsemővé válnak. Eljutott Muamát őserdei templomához, ahol

egy holdkőből levő nagy oszlop lebeg szabadon a levegőben, és beszélt az ott élő szerzetesekkel. De innen is

felvilágosítás nélkül kellett tovább mennie.

Már vagy egy hete tévelygett erre-arra, mikor a hetedik napon és a rákövetkező éjszakán két olyan

tökéletesen különböző élményben volt része, melyek külső és belső állapotát alapvetően megváltoztatták.

Bármilyen erős hatást tett is rá az öreg Chairon elbeszélése a Fantázia-szerte bekövetkezett szörnyű

eseményekről, mindez nem jelentett eddig többet a számára puszta tudósításnál. A hetedik napon azonban a saját

szemével kellett látnia a dolgokat.

Dél lehetett, mikor egy rendkívül nagyra nőtt, göcsörtös fákból álló sűrű, homályos erdőn lovagolt keresztül.

Ugyanaz a Zengerdő volt, amelyben nemrég a négy hírnök találkozott. Atráskó tudott róla, hogy ezen a vidéken

kéregrémek tanyáznak. Ezek, úgy hallotta, óriási termetű sihederek és süldő lányok, akik maguk is göcsörtös fákhoz

hasonlítanak. Ha, mint ez szokásuk volt, mozdulatlanul álltak, valóban fának vélhette őket az ember és gyanútlanul

ellovagolhatott mellettük. Csak amikor megmozdultak, akkor derült ki, hogy faághoz hasonlító karjaik és görbe,

gyökérszerű lábaik vannak. Nagy erejük ellenére nem voltak veszélyesek legfeljebb néhanapján megtréfálták az

eltévedt vándort.

Atráskó egy kanyargós patakocskával átszelt erdei tisztást fedezett fel éppen, és leszállt a nyeregből, hogy

Artax ihassék és legelhessen, mikor egyszer csak hatalmas recsegést-ropogást hallott a háta mögötti bozótból, és

megfordult.

Az erdőből három kéregrém közeledett felé, s láttukra végigfutott a hátán a hideg. Az egyiknek hiányzott a

lába és az alsóteste, ezért a kezén kellett járnia. A másodiknak óriási lyuk tátongott a mellén, úgyhogy át lehetett

rajta látni. A harmadik fél lábon ugrált, mert az egész bal fele hiányzott, és úgy festett, mintha hosszában kettévágták

volna.

Mikor Atráskó mellén megpillantották az amulettet, biccentettek egymásnak, és lassan közelebb jöttek.

– Ne ijedj meg! – mondta az, aki a kezén járt, s hangja farecsegéshez volt hasonló –, bizonyosan nem

nyújtunk valami szép látványt, de a Zengerdőnek ebben a részében senki sincs már rajtunk kívül, aki

figyelmeztethetne. Ezért jöttünk ide.

– Figyelmeztetni? – kérdezte Atráskó.

– Hallottunk rólad – nyöszörögte a másik, akinek lyukas volt a melle –, és azt is elmondták nekünk, hogy

mért keltél útra. Nem szabad erre továbblovagolnod, mert a vesztedbe rohansz.

38

– Különben az történik veled is, ami mivelünk – sóhajtotta a félbevágott –, nézz ránk! Ezt akarod?

– De hát mi történt veletek? – érdeklődött Atráskó.

– A megsemmisülés egyre jobban terjed – nyögte az első –, állandóan növekszik és napról napra több lesz –

már amennyire a semmiről azt mondhatjuk, hogy több. Mindenki még idejében elmenekült a Zengerdőből, de mi

nem akartuk az otthonunkat elhagyni. Álmunkban lepett meg a baj, és ezt tette velünk, amit most magad előtt látsz.

– Nagyon fáj? – kérdezte Atráskó.

– Nem – válaszolt a másik kéregrém, a lyukas mellű –, az ember nem érez semmit. Csak éppen hiányzik

valamije. És minden nap többje hiányzik annak, akit a baj megtámadott. Hamarosan nem marad belőlünk semmi.

– Hol van az a hely az erdőben, ahol elkezdődött? – tudakolta Atráskó.

– Látni akarod? – A harmadik rém, a félbevágott, kérdőn pillantott sorstársaira. Mikor azok bólintottak, így

folytatta:

– Olyan közel vezetünk hozzá, hogy láthasd, de meg kell ígérned, hogy nem mégy tovább. Különben téged

is ellenállhatatlanul magába ránt.

– Jó – egyezett bele Atráskó –, megígérem.

A három alak megfordult, és az erdő széle felé indult. Atráskó kantárszáron fogta Artaxot, és követte őket.

Kis ideig keresztbe-kasul haladtak az óriásfák között, majd egy különlegesen vastag törzs előtt megálltak. Öt felnőtt

férfi sem tudta volna körülölelni.

– Mássz fel, amilyen magasra csak tudsz – mondta a láb nélküli rém –, nézz napkelte irányába. Ott fogod

látni – vagyis inkább nem látni.

Atráskó a törzs göcsörtjeibe és dudoraiba kapaszkodva elérte az alsó ágakat. Ekkor a következő ágra

húzódzkodott fel, majd egyre feljebb és feljebb lendült, míg nem látott már le a földre.

Tovább mászott, a törzs egyre vékonyabb lett s a keresztágak egyre sűrűbbek, úgyhogy egyre könnyebben

haladt előre. Mikor végül a legfelső lombkoronába ért, napkelte irányába fordult és meglátta.

A közvetlen közelben álló fák koronája még zöld volt, de a mögöttük levők lombja mintha minden színét

elvesztette volna, teljesen szürke. És egy kissé még távolabb furcsa módon átlátszóvá, ködszerűvé, vagy jobban

mondva, egyre valószerűtlenebbé vált minden. És emögött semmi sem volt, egyáltalán semmi. Nem volt kopár

terület, nem volt homály, nem volt világosság sem, olyasvalami volt, ami a szem számára kibírhatatlannak

bizonyult, és amitől az ember úgy érezte, hogy megvakult. Mert nincs az a szem, amely el tudná viselni a tökéletes

semmi megpillantását. Atráskó eltakarta az arcát, és majdnem lezuhant a fáról. Keményen megkapaszkodott, és

amilyen gyorsan csak tudott, lefelé iparkodott. Eleget látott. Most érezte át teljes egészében azt a borzalmat, amely

Fantáziában lábra kapott.

Mire leért az óriásfa lábához, a három kéregrém eltűnt, Atráskó lovacskája hátára lendült, és erőltetett

vágtában menekült ellenkező irányba ez elől a lassan és feltartóztathatatlanul szétterjedő Semmi elől. Csak akkor

pihent meg, amikor besötétedett, és a Zengerdőt messze maga mögött hagyta.

És ezen az éjszakán várt rá a második élmény, amely a Nagy Keresésnek más irányt kellett hogy adjon.

Ugyanis ismét – de még élénkebben, mint eddig – a nagy bivalyról álmodott, amelyet le akart teríteni.

Ezúttal nyíl és íj nélkül állt vele szemben. Önmagát icipicinek érezte, s az állat arca betöltötte a teljes égboltot. És

hallotta, hogy az állat beszél hozzá. Nem érthette meg minden szavát, de körülbelül a következőket mondta:

– Ha megöltél volna engem, most vadász lennél. De te letettél róla, és így most a segítségedre lehetek,

Atráskó. Figyelj! Él egy lény Fantáziában, aki öregebb minden más lénynél. Messze, messze innen, északon terül el

a Szomorúság Ingoványa. Ennek közepén emelkedik a Szaru-hegy. Ott lakik a Vénséges Morla. Keresd meg a

Vénséges Morlát!

Atráskó ekkor felébredt.

39

A toronyóra tizenkettőt ütött. Barnabás osztálytársai hamarosan lemennek az utolsó órára, a tornaterembe. Lehet,

hogy ma nemzetesdit játszanak a nagy, nehéz gyógylabdával. Ebben Barnabás mindig különlegesen ügyetlennek

bizonyult – amiért is egyik csapat sem tartott rá igényt. Ugyanezt néha egy kis, kemény ütőlabdával játszották, mely

rémes fájdalmat okozott, ha eltalálták vele. És mindig teljes erőből vágták oda Barnabásnak a labdát, mert könnyű

célpontot kínált. Ma azonban talán a mászókötélre is sor kerül. Ettől a gyakorlattól Barnabás végképp undorodott.

Miközben a többiek nagyrészt már egész fent voltak, ő rendszerint pulykavörös fejjel liszteszsákként himbálózott az

osztály csukladozó gyönyörűségére a mászókötél alsó végén, és fél méterre sem tudott feljutni. És Mende tornatanár

úr nem fukarkodott a viccelődéssel, persze Barnabás rovására.

Barnabás sokért nem adta volna, ha olyan lehetne, mint Atráskó. Akkor majd megmutatná mindenkinek!

Mélyet sóhajtott.

Atráskó észak felé vágtatott, mindig csak északnak. Jómaga és lova számára csak alvásra és táplálkozásra

engedélyezte a legszükségesebb pihenőt. Éjjel-nappal vágtatott, verőfényben és esőben, viharban és zivatarban.

Többé nem méltatott figyelemre semmit és nem kérdezett senkit.

Minél messzebb ment északnak, annál jobban nőtt a homály. Állandó és egyforma ólomszürke derengés

töltötte be a nappalt. Éjszakánként északi fény villódzott az égen.

Egy reggelen, melynek borús szürkületében mintha megállt volna az idő, egy dombtetőről végre

megpillantotta a Szomorúság Ingoványát. Ködfoszlányok lebegtek felette, itt-ott kisebb erdők nőttek ki belőle, a fák

törzse lefelé négy-öt vagy több görbe tuskóra oszlott, úgyhogy olyanok voltak, mintha soklábú nagy rákok állnának

a fekete vízben. A barna lombozatból mindenütt léggyökerek lógtak, melyek mozdulatlan polipkaroknak tűntek.

Szinte lehetetlen volt megkülönböztetni, hol járható a talaj a zsombékok közt, és hol áll puszta vízinövény-takaróból.

Artax rémültében halkat horkantott.

– Nekivágunk, uram?

– Igen – felelte Atráskó –, meg kell találnunk a Szaru-hegyet az ingovány közepében.

Indulásra ösztökélte Artaxot, s a lovacska engedelmeskedett. Patájával lépésről lépésre tapogatta ki a talaj

szilárdságát, de így csak nagyon lassan jutottak előre. Atráskó végül is leszállt, és kantárszáránál fogva vezette

Artaxot. A ló néhányszor belesüllyedt a mocsárba, de mindannyiszor ki tudott kecmeregni belőle. De minél

mélyebbre hatoltak a Szomorúság Ingoványába, mozgása annál nehézkesebbé vált. Lógó fejjel vonszolta magát

előre.

– Artax – szólalt meg Atráskó –, mi van veled?

– Nem tudom, uram – mondta az állat –, azt hiszem, vissza kellene fordulnunk. Céltalan az egész. Olyasmi

után futunk, amiről csak álmodtál. De nem fogjuk megtalálni. Hiszen talán már úgyis késő. Talán már meg is halt a

Kislány Királynő, és semminek sincs értelme, amit teszünk. Forduljunk vissza, uram.

– Még soha nem beszéltél így, Artax – bámult rá Atráskó – mi bajod? Beteg vagy?

– Talán – válaszolta Artax –, hisz minden lépéssel nő a szomorúság a szívemben. Elvesztettem a

reményemet, uram. És nagyon-nagyon elesettnek érzem magam. Úgy érzem, nem bírok tovább menni.

– De tovább kell mennünk! – kiáltotta Atráskó –, gyerünk, Artax!

Megragadta a kantárszárat, de Artax nem mozdult. Már hasig süllyedt az ingoványba. És nem tett már

kísérletet sem, hogy kikeveredjék belőle.

– Artax! – kiáltotta Atráskó –, nem szabad most elhagynod magad! Gyere! Gyere ki, mert elmerülsz!

– Hagyj, uram – rebegte a lovacska –, nem győzöm erővel. Menj egyedül tovább! Ne törődj velem! Nem

bírom már elviselni ezt a szomorúságot. Meg akarok halni.

40

Atráskó kétségbeesetten rángatta a kantárszárat, de a lovacska egyre mélyebbre merült. Nem volt mit tenni.

Mikor már csak az állat feje emelkedett ki a fekete vízből, Atráskó átkarolta.

– Erősen foglak, Artax – suttogta –, nem engedlek elmerülni.

A lovacska még egyszer halkan felnyihogott.

– Már nem segíthetsz rajtam, uram. Nekem végem. Egyikünk sem tudta, hogy mi vár ránk. Most már tudjuk,

miért kapta ez a hely a Szomorúság Ingoványa nevet. A szomorúság nehezített így el, hogy el kell merülnöm. Nincs

menekvés.

– De én is itt vagyok – ellenkezett Atráskó –, és én nem érzek semmit.

– Te a Fényt viseled, uram – felelte Artax –, az védelmez téged.

– Akkor rád akasztom a Jelvényt – tört ki Atráskó –, talán téged is megoltalmaz.

Nyúlt a nyakához, hogy a láncot levegye.

– Ne – lihegte a lovacska –, nem szabad, uram. A Talizmánt te kaptad, és nincs rá engedélyed, hogy saját

belátásod szerint továbbadd. Nélkülem kell folytatnod a Keresést.

Atráskó a ló képéhez szorította arcát.

– Artax – suttogta fojtottan – kedves Artax!

– Teljesítenéd még az utolsó kívánságomat, gazdám? – kérdezte az állat.

Atráskó némán bólintott.

– Akkor, kérlek, menj most. Nem akarom, hogy végső perceimnek tanúja légy. Megteszed a kedvemért?

Atráskó lassan felállt. A lovacska feje félig már a fekete vízbe merült.

– Ég veled, Atráskó, kedves gazdám –sóhajtotta –, és köszönöm !

Atráskó összeszorította az ajkát. Nem tudott szólni. Még egyszer odahajolt Artaxhoz, aztán megfordult és

továbbment.

Barnabás csukladozott a sírástól. Nem tudott uralkodni magán. Szeme tele volt könnyel, és nem bírt tovább olvasni.

Elő kellett vennie a zsebkendőjét és kifújnia az orrát, mielőtt folytathatta volna az olvasást.

Atráskó nem tudta, meddig gázolt előre, vaktában mindig csak előre. Mintha megvakult és megsüketült volna. A köd

egyre sűrűbb lett, s Atráskónak az volt az érzése, hogy már órák óta körben tévelyeg. Egyáltalán nem ügyelt arra,

hogy hova lép, és mégsem süllyedt soha térdnél mélyebbre. A Kislány Királynő jelvénye valami számára

megfoghatatlan módon vezette a helyes úton.

Egyszer csak egész váratlanul egy magas, meglehetősen meredek hegyoldal tövében találta magát. Felhúzódott a

repedezett sziklákon, és megmászta a kerek hegykúpot. Kezdetben nem vette észre, hogy miből vannak a sziklák.

Csak amikor egészen fent volt és áttekintette a hegyet, akkor látta, hogy szarutáblákból áll, melyeknek repedéseiben

és hasadékaiban moha burjánzik.

Akkor hát megtalálta a Szaru-hegyet!

De ez a felfedezés nem töltötte el elégtétellel. Hűséges lovacskájának pusztulása miatt a tényt szinte

közömbösen vette tudomásul. Most még azt kellett kinyomoznia, kicsoda és merre lehet a Vénséges Morla, aki itt

tanyázik.

Miközben ezen töprengett, érezte, amint halk remegés járja át a hegyet, majd szörnyű fújtatást és cuppogást,

utána pedig egy hangot hallott, mely mintha a föld legmélyebb belsejéből szólt volna:

– Nézd csak meg, öreg, itt valami kapirgál rajtunk.

41

Atráskó a hegyhát pereméhez sietett, amerről a hangot hallotta. Eközben egy mohapárnára lépve, elvesztette

az egyensúlyát és csúszni kezdett. Nem sikerült megkapaszkodnia, és egyre gyorsabban csúszott lefelé, míg végül

lezuhant. Szerencsére a lent álló fák egyikére esett, melynek ágai felfogták.

Óriási hegyi barlangot látott maga előtt, melynek fekete vize tocsogott és szorcsogott, ugyanis bent mozgott

valami és lassan kifelé tartott. Olyannak tűnt, mint egy ház nagyságú szikladarab. Csak amikor egészen előjött,

akkor ismerte fel Atráskó, hogy nem más, mint egy hosszú, ráncos nyakon ülő fej, egy teknősbéka feje. Szemei

akkorák voltak, mint két kisebbfajta fekete tó. Szájából iszap és alga szivárgott. Ez az egész Szaruhegy – ezt most

fogta fel Atráskó – egyetlen szörnyűséges állat, egy hatalmas mocsári teknős: a Vénséges Morla!

Aztán újra az a fújtató, gurgulázó hang hallatszott:

– Fiacskám, mit csinálsz itt?

Atráskó a mellén levő amulett után kapott, és úgy tartotta, hogy a tó nagyságú szemek megláthassák.

– Ismered ezt, Morla?

Kis időbe telt, mire felhangzott a válasz:

– Nézd csak, öreg. . . AURIN ... a Kislány Királynő jelvénye, már rég nem láttuk . . . de milyen régen.

A Kislány Királynő beteg – folytatta Atráskó –, tudtál róla?

– Nekünk teljesen mindegy, mi, öreg? – mondta rá a Morla. Úgy tetszett, hogy ezen a sajátságos módon

beszélget önmagával, talán azért, mert ki tudja, mióta nem volt beszélgetőtársa.

– Ha nem mentjük meg, meghal – tette hozzá sürgetően Atráskó.

– Úgy is jó – felelte a Morla.

– De vele együtt Fantázia is elpusztul – kiáltotta Atráskó – a megsemmisülés feltartóztathatatlanul terjed!

Magam is láttam.

A Morla óriási, üres szemeit a fiúra meresztette.

– Nincs ellene semmi kifogásunk, mi, öreg? – bugyborékolta.

– Akkor mindnyájunknak vége – harsogta Atráskó –, mindnyájunknak!

– Nézd, fiacskám – felelte a Morla –, mit érdekel ez már minket? Már semmi sem fontos nekünk. Minden

mindegy, teljesen mindegy.

– Te is megsemmisülsz, Morla – kiabálta haragosan Atráskó – te is! Vagy azt hiszed, hogy mert ilyen öreg

vagy, túléled Fantáziát?

– Ide figyelj – bugyborékolta a Morla –, öregek vagyunk, fiacskám, nagyon öregek. Eleget éltünk. Túl sokat

láttunk. Aki ennyit tud, mint mi, annak már semmi sem fontos. Minden folyton ismétlődik: nappal és éjszaka, nyár

és tél, a világ üres és értelmetlen. Körben forog minden. Ami keletkezik, annak el kell múlnia, ami születik, annak

meg kell halnia. Minden megsemmisül, a jó és a gonosz, a buta és a bölcs, a szép és a csúnya. Minden üres. Semmi

sem valóságos. Semmi sem fontos.

Atráskó nem tudta, mit válaszoljon. A Vénséges Morla óriási, sötét és üres tekintete megbénította a

gondolatait. Kis idő múlva hallotta, ahogy a Morla tovább beszél:

- Te fiatal vagy, fiacskám. Mi öregek vagyunk. Ha olyan öreg lennél, mint mi, akkor tudnád, hogy nincs

más, csak a szomorúság. Lám-lám. Miért ne haljunk meg, te meg én, meg a Kislány Királynő, meg mind, mind?

Hiszen minden csak látszat, csak játék a semmiben. Minden mindegy. Hagyj minket békén, fiacskám, menj az

utadra.

Atráskó minden akaratát megfeszítette, hogy a Morla tekintetéből áradó bénító hatásnak ellenálljon.

– Ha olyan sokat tudsz – mondta –, akkor azt is tudhatod, mi a baja a Kislány Királynőnek, és hogy van-e rá

orvosság.

– Tudjuk, öreg, mi, ugye, tudjuk – fújtatott a Morla –, de teljesen mindegy, hogy meggyógyul-e vagy sem.

Akkor meg minek mondjuk meg?

42

–Ha valóban mindegy neked – szögezte neki Atráskó akkor akár meg is mondhatod nekem.

– Megtehetnénk, öreg, mi? – dörmögte a Morla –, de nincs hozzá kedvünk.

– Akkor pedig – kiáltotta Atráskó – mégsem igazán mindegy neked! Akkor magad sem hiszed, amit

mondasz!

Sokáig tartott a csend. Aztán mély bugyborékolás és böfögés hallatszott. Ez nyilván valami nevetésféle akart

lenni, ha a Vénséges Morla egyáltalán tudta még, mi a nevetés. Mindenesetre ezt mondta:

– Ravasz vagy, gyerek. Na nézd csak. Ravasz vagy. Már rég nem mulattunk ilyen jót, mi, öreg? Na nézd

csak! Valóban akár meg is mondhatjuk neked. Egyre megy. Megmondjuk neki, öreg?

Hosszú csend következett be. Atráskó feszülten várta a Morla válaszát, anélkül hogy gondolatainak lassú és

vigasztalan gomolygását kérdésekkel törte volna meg. A Morla végre újból megszólalt:

– Te keveset élsz, gyerek. Mi sokat élünk. Túl sokat is. De mi az időben élünk. Te keveset. Mi sokat. A

Kislány Királynő már előttem is létezett. De ő nem öreg. Ő mindig fiatal. Bizony-bizony. Az ő léte nem mérhető az

idő múlásával, hanem nevekkel. Új névre van szüksége, mindig új névre. Tudod a nevét, fiacskám?

– Nem ismerte el Atráskó –, még soha nem hallottam.

– Persze hogy nem hallhattad – válaszolta a Morla –, hiszen még mi sem emlékszünk rá. Pedig már sok volt

neki. De már mind feledésbe merült. Mind a múlté. De nézd csak: név nélkül nem élhet. Csak egy új névre van

szükség, s a Kislány Királynő ismét egészséges lesz. Persze, mindegy, hogy az lesz-e.

Behunyta tó nagyságú szemeit és fejét is kezdte visszahúzni.

– Várj! – kiáltotta Atráskó –, honnan szerez magának nevet? Ki tud neki nevet adni? Hol találom azt a

nevet?

– Senki, aki közülünk való – bugyborékolta a Morla –, Fantázia egyetlen teremtett lelke sem tud neki új

nevet adni. Ezért hiábavaló minden. Ne törődj vele, fiacskám. Semmi sem fontos.

– De hát kicsoda – kiáltotta magánkívül Atráskó –, ki az, aki nevet tud neki adni, amivel megmentheti őt és

mindnyájunkat?

– Ne csapj ilyen lármát! – intette a Morla. – Hagyj békén minket és menj. Mi sem tudjuk, hogy ki lenne az.

– Ha te nem tudod – kiabált egyre hangosabban Atráskó – akkor kicsoda tudja?

A Morla még egyszer kinyitotta a szemét.

– Ha nem viselnéd a Fényt – lihegte –, már felfaltunk volna, hogy végre csend legyen. Ejnye-ejnye!

– Kicsoda – makacskodott Atráskó –, mondd meg nekem, kicsoda az, aki tudja, és akkor örökre békében

hagylak.

– Egész mindegy – hangzott a felelet –, talán Jajulála a Déli Jósdában. Talán ő tudja. Mit érdekel minket.

– És hogy jutok oda?

– Oda egyáltalán nem tudsz eljutni, fiacskám. De nem ám! Tízezer napi út is kevés hozzá. Túl rövid az

életed. Előbb meghalnál. Túl messze van. Délen. Túlságosan messze. Ezért hiábavaló az egész. Már az elején

megmondtuk, mi, öreg? Ne törődj vele és tégy le róla, fiacskám. És legfőképpen, hagyj békén minket!

Ezzel véglegesen behunyta üres tekintetű szemeit és fejét visszahúzta a barlangba. Atráskó tudta, hogy

többet már nem csikarhat ki belőle.

Ugyanebben az órában az az árnyalak, amely az éjszakai pusztaság sötétségéből sűrűsödött össze, megtalálta

Atráskó nyomát és már útban is volt a Szomorúság Ingoványa felé. Egész Fantáziában semmi és senki nem tudta

volna többé ettől a nyomtól eltéríteni.

43

Barnabás kezébe támasztotta fejét, és elgondolkozva nézett maga elé.

– Különös – mondta hangosan –, hogy nincs egyetlen lény sem egész Fantáziában, aki a Kislány

Királynőnek új nevet tudna adni.

Ha csak azon múlik a dolog, hogy egy nevet kell kitalálni, Barnabás könnyen segíthetett volna rajta. E téren

nagy mester volt. De sajnos, éppen nem tartózkodik Fantáziában, ahol a képességét hasznosíthatná, s ahol ennek

fejében netán rokonszenvben és tiszteletben lenne része. Másfelől viszont nagyon örült, hogy nincs ott, mert olyan

vidékre, mint a Szomorúság Ingoványa, a világ minden kincséért sem merészkedett volna. Na és az a félelmetes

árnyalak, amely Atráskót követte, anélkül hogy az tudott volna róla! Barnabás szerette volna figyelmeztetni rá, de

hát ez lehetetlen volt. Nem maradt más hátra, mint hogy reménykedjék és tovább olvasson.

III.

Igramul

A Tömérdek

47

erekas éhség és szomjúság kezdte Atráskót gyötörni.

Két napja, hogy maga mögött hagyta a Szomorúság

Ingoványát, s azóta egy sziklasivatagban bolyongott,

ahol nyoma sem volt az életnek. Az a kevés, amit

útravalóul magával hozott, Artaxszal együtt a fekete

vízbe merült. Hiába ásott Atráskó két kezével a

kövek között, hogy legalább valami gyökeret

találjon, itt semmi, még moha vagy zuzmó sem

termett.

Eleinte örült, hogy legalább újra biztos talajt érez

a lába alatt, de lassanként be kellett vallania

magának, hogy a helyzete inkább csak rosszabb lett.

Eltévedt. Még azt sem tudta megállapítani, hogy

milyen égtáj irányában halad, mert minden oldalról

egyforma szürkeség vette körül és nem nyújtott

számára semmilyen támpontot. A körülötte

tornyosodó sziklaszálak között szüntelenül fújt a

hideg szél.

Hegyhátakat és sziklagerinceket mászott meg,

felfelé kapaszkodott és lefelé ereszkedett, de soha

nem tárult egyéb látvány elébe, mint egyre távolabbi

hegyeké, melyek mögött megint csak hegyláncok

húzódtak, s ez így ment tovább minden irányban,

48

egészen a láthatár széléig. És semmi élőlény, se

bogárka, se hangya, de még egy keselyű sem, amely

egyébként türelmesen szokta követni az eltévedt

vándort, míg össze nem roskad.

Nem kétséges: a vidék, ahová vetődött, a Holt

Hegyek országa volt. Csak kevesen pillanthatták

meg, és alig akadt, aki visszatért volna innen. De

Atráskó népének mondáiban szó volt róluk.

Emlékezett egy régi dal egyik versszakára:

Jobb sorsa van a vadásznak,

ki az Ingoványba pusztul,

mert a Holt Hegyek honában

tátong a Mély Szakadék, hol

Igramul él, a Tömérdek,

a szörnyek legrémítőbbje.. .

Még ha tudta volna is Atráskó, milyen irányban

kell mennie, hogy visszatérhessen, ez már nem lett

volna lehetséges. Túlságosan messzire hatolt előre.

Nem volt más választása, tovább kellett mennie. Ha

csak a saját személye lett volna a tét, talán

egyszerűen beül egy sziklabarlangba és ott várja meg

a halált, ahogyan a népéből való vadászok szokták

tenni ilyen esetekben. De a Nagy Keresés útját járta,

49

a Kislány Királynő és egész Fantázia sorsáról volt

szó. Nem volt joga hozzá, hogy feladja a harcot.

Így hát továbbhaladt hegynek fel, hegynek le, s

olykor tudatára ébredt, hogy hosszú ideig úgy

bolyongott, mint egy alvajáró, miközben szelleme

más tájakon időzött, ahonnan nem szívesen tért

vissza.

Barnabás összerezzent. A toronyóra egyet ütött. A

tanítás mára véget ért.

Barnabás a lármára és kiáltozásra fülelt, amit a

lenti tantermekből kiözönlő és a folyosókon

végigcsörtető gyerekek csaptak. Felhallatszott hozzá

a lépcsőkön dobogó lábak zaja. Aztán még kis ideig

feljutott hozzá egy-egy kiáltás az utcáról. Végül

csend borult az iskolaépületre.

Ez a csend tompa, nehéz takaróként feküdt

Barnabás kedélyén és fulladással fenyegette.

Mostantól kezdve teljesen egyedül lesz a nagy

iskolaépületben – egész nap és a rákövetkező éjjel, ki

tudja, meddig. A dolog kezdett komolyra fordulni.

50

A többiek most hazamentek ebédelni. Barnabás is

éhes volt, és fázott a magára borított katonai takarók

ellenére is. Egyszerre elvesztette a bátorságát, és

egész terve őrültségnek és értelmetlenségnek tűnt.

Haza akart menni, most azonnal! Még nem volna

késő. Apja eddig még nem vett észre semmit.

Barnabásnak még azt sem kellene megmondania,

hogy ma iskolát került. Persze, ez valamikor úgyis

kiderülne, de az jó időbe telnék. És a lopott könyv

ügye? Hát, ezt is be kellene vallania egyszer. Apja

végeredményben ezt is elviselné, ahogy már egyéb

csalódásokat is elviselt, melyeket Barnabás okozott

neki. Nem volt oka, hogy féljen tőle. Valószínűleg

elmenne a háta mögött Korándi úrhoz és rendezné

vele a dolgot.

Már nyúlt a rézszínű könyv után, hogy táskájába

tegye, de aztán meggondolta magát.

– Nem – mondta hangosan a lomtár csendjében –,

Atráskó nem adná meg magát ilyen könnyen, csak

mert a helyzet kicsit nehezebbé vált. Amit elkezdtem,

véghez kell vinnem. Túl messzire mentem ahhoz,

hogy visszafordulhassak. Most már tovább kell

csinálnom, akármi történik is.

51

Nagyon egyedül érezte magát, de volt ebben az

érzésben valami büszkeségféle is, büszke volt rá,

hogy erős maradt és nem engedett a kísértésnek.

Egy icipicit mégiscsak hasonlít Atráskóhoz!

Eljött a pillanat, amikor Atráskó valóban nem tudott

továbbmenni. Előtte tátongott a Mély Szakadék.

A látvány borzongató nagyságát nem lehet

szavakkal leírni. A Holt Hegyek országának földjét

hasadék szelte keresztül, amely legalább fél mérföld

széles volt. Mélységét nem lehetett felmérni.

Atráskó egy kiugró szikla peremén feküdt és a

sötétségbe meredt, amely mintha a föld legbelsejéig

ért volna. Felmarkolt egy kartávolságra fekvő,

emberfej nagyságú követ és olyan messzire hajította,

amilyenre csak bírta. A kő zuhant és zuhant, míg a

sötétség el nem nyelte. Atráskó hallgatózott, de a kő

csattanásának hangját nem észlelte, noha sokáig várt.

Ekkor azt tette, ami még lehetséges volt a

számára: elindult hosszában a Mély Szakadék

peremén. Közben minden pillanatban készen állt rá,

hogy találkozik „a szörnyek legrémítőbbjé"-vel,

52

amelyről a régi dal mesélt. Fogalma sem volt róla,

hogy minémű teremtménynek kell lennie, csupán

annyit tudott, hogy Igramulnak hívják.

A Mély Szakadék szaggatott vonalban szelte át a

hegyek pusztaságát, és peremén természetesen

semmiféle út nem vezetett, hanem itt is sziklatornyok

magasodtak, melyeket meg kellett másznia, s melyek

néha aggasztóan ingadoztak alatta. Máskor óriási

kődarabok állták az útját, melyeket fáradságosan

kellett kikerülnie. Volt, hogy a hasadék felé lejtő

hordalékgörgeteg indult meg a lába alatt, amint

keresztülvágott rajta. Nemegyszer csupán egy

lábfejszélesség választotta el a lezuhanástól.

Ha tudta volna, hogy valaki nyomon követi, aki

óráról órára közelebb ér hozzá, talán olyan

meggondolatlan lépésre ragadtatta volna magát,

amelyért ezen a keserves úton drágán kellett volna

megfizetnie. Ez a valaki a sötétségből lett lény volt,

aki üldözőbe vette attól fogva, hogy útnak indult.

Alakja időközben annyira összesűrűsödött, hogy

körvonalait világosan fel lehetett ismerni. Farkas

formájú volt, szurokfekete és olyan nagy, mint egy

ökör. Orrával a földet szántva ügetett Atráskó

53

nyomában a Holt Hegyek sziklasivatagán át. Nyelve

hosszan kilógott a szájából, ajkát felhúzta, úgyhogy

látható lett félelmetes állkapcsa. A fogott szimat

frissesége meggyőzte róla, hogy már csak néhány

mérföld választja el áldozatától. És a távolság

kérlelhetetlenül csökkent.

De Atráskó mit sem tudott üldözőjéről, és óvatos

lassúsággal tapogatta ki az útját.

Amikor éppen egy szűk barlangban görnyedezett,

mely kanyargós csőként vezetett át egy

sziklatömegen, hirtelen valami megmagyarázhatatlan

robajt hallott, mely nem hasonlított semmiféle más

lármához, amit valaha is észlelt. Egyszerre volt

süvöltés, ordítás és csörömpölés, s Atráskó

ugyanakkor úgy érezte, hogy reng az egész szikla,

amelyben tartózkodik, és hallotta, amint összetört

kőtömbök döngenek lefelé a hegyoldalakon. Egy

ideig várt, hátha alábbhagy a földrengés – vagy ki

tudja, micsoda –, ám amikor változatlanul tovább

tartott, folytatta a kúszást, elérte végre a kijáratot és

óvatosan kidugta a fejét.

S ezt látta: a Mély Szakadék sötétsége felett, az

egyik peremtől a másikig, egy rettenetes pókháló volt

54

kifeszítve. És a kötélvastagságú háló tapadós szálai

között egy nagy fehér szerencsesárkány forgolódott,

farkával és karmaival csapkodva maga körül, de csak

egyre menthetetlenebbül gabalyodott bele a szálakba.

A szerencsesárkányok Fantázia legritkább állatai

közé tartoznak. Egyáltalán nem hasonlítanak a

közönséges sárkányokhoz vagy óriásgyíkokhoz,

melyek mint borzasztó nagy utálatos kígyók mély

barlangokban lakoznak, bűzt terjesztenek és bizo-

nyos valódi vagy állítólagos kincseket őriznek. A

káosz eme torzszüleményei többnyire gonosz,

mogorva természetűek, a denevéréhez hasonló

bőrszárnyuk van, mellyel zajosan és nehézkesen

emelkednek a levegőbe, és tüzet meg füstgomolyagot

okádnak. Ezzel szemben a szerencsesárkányok a

levegő és a langymeleg teremtményei, a féktelen

örömé, és hatalmas testük ellenére könnyűek, mint

egy nyári felhő. Ezért nincs szükségük szárnyra a

repüléshez. Úgy úsznak a levegőégben, mint halak a

vízben. A földről nézve lassan cikázó villámoknak

tetszenek. A legcsodálatosabb az énekük. Hangjuk

úgy szól, mint egy nagy harang arany zengése, s

amikor halkan beszélnek, olyan, mintha ezt a

55

harangkongást messziről hallanánk. Akinek valaha is

megütötte a fülét ez az ének, az soha életében nem

felejti el, és még az unokáinak is mesél róla.

De a szerencsesárkány, melyet most Atráskó

látott, igazán nem volt olyan helyzetben, hogy

énekelni lett volna kedve. Hosszú, hajlékony teste,

melynek gyöngyházszínű pikkelyei rózsás és fehér

színben csillogtak, elnyomorítva és megbéklyózva

függött az óriási pókhálóban. Az állat hosszú

szakállát a szája alatt, dús sörényét és a farkáról,

valamint végtagjairól lógó bojtokat egyaránt

behálózta a tapadós kötelék, úgyhogy szinte már

mozdulni sem bírt. Csak rubinpiros szemgolyói

szikráztak oroszlánszerű arcában és tanúsították,

hogy még életben van.

A nagyszerű állat számtalan sebből vérzett, mert

volt itt még valami más is, egy óriási lény, amely

villámgyorsan újra és újra lecsapott a fehér

sárkánytestre, mint egy sötét felhő, mely alakját

szakadatlanul változtatta. Egyszer hosszú lábú, izzó

szemű óriási pókhoz hasonlított, melynek kövér

testét fekete nemezszerű hajbozót fedte, azután

egyetlen hosszú karmú nagy kézzé vált, mely a

56

szerencsesárkányt megpróbálta összelapítani, a

következő pillanatban pedig fekete óriásskorpióvá

alakult át, amely mérgező fullánkjával bökött

szerencsétlen áldozata felé.

A két hatalmas teremtmény harca félelmetes volt.

A szerencsesárkány még védekezett, miközben kék

tüzet fújt, mely felperzselte a felhőszerű rém sörtéjét.

Füst tört fel és nagy gomolyokban örvénylett a

sziklahasadékok között. Atráskó alig tudott lélegzeni

a bűztől. A szerencsesárkánynak egyszer még az is

sikerült, hogy ellenfelének egyik hosszú lábát

leharapja. De a levált végtag nem esett a szakadék

mélyébe, hanem egy pillanatig külön lebegett a

levegőben, és azután visszatért előbbi helyére és újra

egyesült a sötét felhőtesttel. És ez így történt minden

alkalommal, a sárkány csak az ürességet harapta,

valahányszor sikerült fogai közé kapnia egy-egy

végtagot.

Csak most vette észre Atráskó azt, ami eddig

elkerülte a figyelmét. Az iszonyatos lény teste nem

egyetlen szilárd egészből állt, hanem

megszámlálhatatlan kis acélkék rovarból, melyek

57

úgy zúgtak, mint dühös lódarazsak, és sűrű rajokban

folyton új meg új alakzatot képeztek.

Igramul volt, s Atráskó most már azt is tudta,

miért nevezik „a Tömérdek"-nek.

Előugrott rejtekhelyéről, s a mellén levő Ékszert

megragadva, olyan hangosan kiáltotta, ahogy csak

bírta:

– Állj! A Kislány Királynő nevében! Állj!

De hangja elenyészett a két harcoló teremtmény

ordítása és fújtatása közepette. Ő maga is alig

hallotta.

Hirtelen elhatározással a háló ragacsos huzalain

át a két viaskodó felé szaladt. A háló rezgett a lába

alatt. Elvesztette az egyensúlyát, átesett az egyik

hurkon, s csak kezével kapaszkodva lógott a sötét

mélység felett, majd ismét felhúzódzkodott,

odaragadt a kötelékhez, de kiszabadította magát és

tovább rohant.

Igramul hirtelen megérezte, hogy valaki közelít

felé. Villámgyorsan megfordult, s a látvány, amit

nyújtott, rettenetes volt. Már csak egy óriási acélkék

pofából állt, mely orrtöve feletti egyetlen szemének

58

függőleges pupillájával elképzelhetetlen go-

noszsággal meredt Atráskóra.

Barnabás rémületében halkan felkiáltott.

Rémült kiáltás hallatszott a szakadék felett és

többszörösen ide-oda visszhangzott. Igramul jobbra

és balra forgatva szemét azt nézte, hogy nem lát-e

újabb jövevényt, mert ez a fiú, aki a borzalomtól

megbénulva állt előtte, nem lehetett az, aki kiáltott.

De nem volt ott senki más.

– Nem az én kiáltásomat hallhatta végül is? –

gondolta mélységes nyugtalansággal Barnabás. – De

hát ez teljesen lehetetlen.

S ekkor Atráskó meghallotta Igramul hangját. Igen

magas és rekedt hang volt, amely a legkevésbé sem

illett óriási pofájához. S a száját sem mozgatta

59

beszéd közben. Egy óriási lódarázsraj zúgása volt,

ami szavakká formálódott:

– Egy kétlábú – hallotta Atráskó – ilyen hosszú,

hosszú éhezés után egyszerre két ínyencfalat! Milyen

szerencsés nap ez Igramul számára!

Atráskónak minden erejét össze kellett szednie.

Odatartotta a Fényt a szörny egyetlen szeme elé, és

ezt kérdezte:

– Ismeritek ezt a jelet?

– Gyere közelebb, kétlábú! – zúgta a sokszólamú

kórus –, Igramul nem lát jól.

Atráskó egy lépést tett az ábrázat felé, mely most

kitátotta a száját. Nyelv helyett számtalan villogó

csapja, tapogatója és rágója volt.

– Még közelebb! – zümmögte a raj.

A fiú még egy lépést tett, és most olyan közel állt

előtte, hogy egyenként világosan láthatta a számtalan

acélkék rovarfélét, mely vadul örvénylett egymáson

keresztül-kasul. S a rémes ábrázat egészben véve

mégis mozdulatlan maradt.

– Atráskó vagyok – mondta a fiú –, és a Kislány

Királynő megbízásában járok.

60

– Rosszkor jössz – hallatszott kisvártatva a dühös

zümmögés. – Mit akarsz Igramultól? Amint látod,

nagyon el van foglalva.

– A szerencsesárkányt akarom – felelte Atráskó –

, adjátok nekem!

– Minek kell neked, kétlábú Atráskó?

– A Szomorúság Ingoványában elvesz-tettem a

lovamat. A Déli Jósdához kell mennem, mert csak

Jajulála tudja megmondani, hogy ki adhat a Kislány

Királynőnek új nevet. Ha nem kapja meg, meg kell

halnia és vele együtt egész Fantáziának – nektek is,

Igramul, akit a Tömérdeknek neveznek.

Elnyújtott sóhaj hallatszott az arc irányából: – Ez

lenne az oka, hogy vannak helyek, ahol semmi sincs?

– Igen – mondta Atráskó –, tehát ti is tudjátok,

Igramul. De a Déli Jósda sokkal messzebb van annál,

semhogy az életem időtartama alatt odaérjek. Ezért

követelem tőletek ezt a szerencsesárkányt. Ha a

levegőn át visz engem, talán még célt érhetek.

Az óriási arcot alkotó örvénylő raj valami

sokszólamú vihogásfélét hallatott.

– Tévedsz, kétlábú Atráskó. Nem tudunk

semmiféle Déli Jósdáról és semmiféle Jajuláláról, de

61

azt tudjuk, hogy a sárkány már nem képes szállítani

téged. S még ha sértetlen lenne is, akkor is olyan

sokáig tartana az utatok, hogy közben a Kislány

Királynőt elvinné a betegsége. Ne a te életedhez

mérd a Keresést, kétlábú Atráskó, hanem az övéhez.

A függőleges pupillájú szem pillantása már-már

elviselhetetlen volt, s Atráskó lehajtotta a fejét.

– Ez igaz – suttogta.

– Azonkívül – folytatta a mozdulatlan arc –,

Igramul mérge már átjárta a sárkány testét.

Legfeljebb egy kurta órája van még hátra.

– Akkor pedig – mormolta Atráskó – nincs több

remény, se neki, se nekem, de nektek se, Igramul.

– Nos hát – zümmögte a hang –, Igramul

legalább még egyszer falatozik egy jót. De egyáltalán

nem biztos, hogy valóban ez lesz Igramul utolsó

lakomája. Merthogy tudna egy módot, amellyel egy

szempillantás alatt a Déli Jósdához juttathatna téged.

Csak az a kérdés, hogy tetszenék-e neked, kétlábú

Atráskó.

– Miről beszéltek?

– Ez Igramul titka. A szakadék lakóinak is

megvan a maguk titka, kétlábú Atráskó. Igramul

62

eddig még soha nem szolgáltatta ki. És neked is meg

kell esküdnöd, hogy nem árulod el soha. Mert kárt

okozna Igramulnak, hú, de nagy kárt, ha mások is

megtudnák.

– Megesküszöm rá. Beszéljetek!

Az óriási acélkék ábrázat kicsit előrehajolt, és

alig hallhatóan zümmögte:

– Meg kell maratnod magad Igramullal.

Atráskó rémülten hőkölt vissza.

– Igramul mérge – folytatta a hang – egy órán

belül öl, de ugyanakkor olyan hatalommal ruházza

fel azt, akibe belekerül, hogy Fantázia bármely

kívánt pontjára eljuthat. Képzeld csak el, ha erről

mindenki tudna! Igramul minden áldozata kereket

oldana!

– Egy óra? – kiáltotta Atráskó –, de mit tudok én

egyetlen óra alatt véghezvinni?

– Hát – zümmögte a raj –, ez az óra mindenesetre

több, mint az összes, ami még számodra hátravan.

Döntsd el magad! Atráskó viaskodott önmagával.

– Elengeditek a szerencsesárkányt, ha a Kislány

Királynő nevében kérem? – kérdezte végül.

63

– Nem – felelte az arc –, nincs jogod, hogy

Igramult erre kérd, még ha AURIN-t, a Fényt viseled

is. A Kislány Királynő mindnyájunkat olyannak

fogad el, amilyenek vagyunk. Ezért hajlik meg

Igramul is az ő jele előtt. És te jól tudod ezt.

Atráskó még mindig lehajtott fejjel állt. Amit

Igramul most mondott, színigaz volt. Tehát nem

mentheti meg a fehér szerencsesárkányt. Saját

kívánságai nem számítanak.

Összeszedte magát és így szólt: – Tedd azt, amit

javasoltál! Villámgyorsan csapott rá az acélkék felhő

és minden oldalról körülburkolta. Atráskó őrjítő

fájdalmat érzett a bal vállában, és csak egyetlen

gondolata volt: a Déli Jósdához!

Aztán elfeketült előtte a világ.

Mikor a farkas röviddel ezután ideért, csak az óriási

pókhálót találta, de senki mást már ezenkívül. A

nyom, melyet idáig követett, hirtelen megszakadt, és

minden erőfeszítése ellenére sem tudta újra

megtalálni.

64

Barnabás szünetet tartott. Nyomorúságosan érezte

magát, mintha az ő testében is dolgozna Igramul

mérge.

– Hála istennek, hogy nem vagyok Fantáziában –

mormolta halkan maga elé. – Ilyen szörnyetegek

szerencsére nincsenek a valóságban. Mindez nem

egyéb, mint mese.

De valóban csak mese az egész? Hogy volt akkor

lehetséges, hogy Igramul és valószínűleg Atráskó is

hallotta Barnabás rémült kiáltását?

A könyv kezdett lassan kísértetiessé válni a

számára.

V.

A Másodmagák

67

gyetlen borzalmas pillanatig kétség fogta el Atráskót,

hogy nem csapta-e be Igramul, mert ahogy magához

tért, még mindig a sziklasivatagban találta magát.

Nagy nehezen feltápászkodott. S akkor látta,

hogy hegyi vadon veszi körül ugyan, de egészen

másfajta. Mintha csupa rozsdavörös nagy

sziklatáblából állt volna a vidék, s ezek a táblák

egymásra csúsztak és egymás fölé halmozódtak

volna, úgy, hogy mindenféle furcsa tornyot és

piramist alkottak. Közöttük alacsony bozót és dudva

borította a talajt. Perzselő hőség uralkodott. A tájat

sugárzó, sőt harsány napfény árasztotta el, mely

vakította a szemet.

Atráskó ellenzőt formált kezéből az arca elé, és

körülbelül egy mérföld távolságban szabálytalan

alakú sziklakaput pillantott meg, melynek boltívét

vízszintesen fekvő kőlapok képezték, s mely talán

száz láb magas is lehetett.

Ez lett volna a Déli Jósda bejárata? Ameddig

elláthatott, a kapu mögött nem volt semmi más, csak

végtelen, üres pusztaság, se épület, se templom, se

liget — semmi, ami egy jóshelyhez hasonlított volna.

68

Miközben még azt fontolgatta, mit kellene tennie,

mély, bronzszínű hang szólította meg hirtelen:

– Atráskó! – és aztán még egyszer: – Atráskó!

Megfordult és egy rozsdavörös sziklatorony

mögül a fehér szerencsesárkányt látta előbújni.

Sebeiből vér folyt, és annyira legyengült, hogy csak

fáradságosan tudta magát elébe vonszolni. Ennek

ellenére vidáman hunyorított az egyik rubinpiros

szemével, és így szólt:

– Ne csodálkozz annyira, hogy én is itt vagyok,

Atráskó. Noha szinte bénán feküdtem a pókhálóban,

mindent hallottam, amit Igramul mondott neked. S

ekkor azt gondoltam, hogy hiszen engem is megmart,

miért ne használjam ki én is a titkát, amit rád bízott?

Így szöktem el tőle.

Atráskó örömmel hallgatta.

– Nehezemre esett, hogy átengedjelek

Igramulnak — mondta —, de mi mást tehettem

volna?

– Semmit – felelte a szerencsesárkány. Mégis

megmentetted az életemet – bár magamnak is részem

van benne. És újra hunyorított, ezúttal a másik

szemével.

69

– Megmentettem – ismételte Atráskó –, igen, egy

órára, mert több egyikünk számára sincs hátra.

Igramul mérgének erejét minden pillanatban

erősebben érzem.

– Minden méregnek van ellenmérge – válaszolta

a fehér sárkány –, meglátod, minden jóra fordul.

– Sejtelmem sincs, hogyan – kételkedett Atráskó.

– Én sem tudom – mondta a sárkány –, de éppen

ez az érdekes. Mostantól kezdve minden sikerülni

fog neked. Elvégre szerencsesárkány vagyok! Mikor

a pókhálóban lógtam, akkor sem adtam fel a reményt

– s amint látod, joggal.

Atráskó mosolygott.

– Mondd csak, miért akartál éppen idekerülni –

és nem valami más, jobb helyre, ahol talán

meggyógyulhatnál?

– Az életem a tiéd – jelentette ki a sárkány –, ha

elfogadod. Úgy gondoltam, hogy hátasállatra van

szükséged a Nagy Kereséshez. És majd meglátod,

micsoda különbség, ha valaki két lábon rója a tájat,

vagy akár egy jó lovon üget, vagy ha egy

szerencsesárkány hátán viharzik keresztül a

levegőégen. Rendben van?

70

– Rendben van! – felelte Atráskó.

– Egyébként – fűzte hozzá a sárkány – a nevem

Fuhur.

– Jól van, Fuhur – mondta Atráskó –, de amíg itt

beszélgetünk, letelik az a kevés időnk is, ami még

hátravan. Tennem kell valamit. De mit?

– Szerencsésnek kell lenned – válaszolta Fuhur –,

mi mást tehetnél?

De szavait Atráskó már nem hallotta. Összeesett

és mozdulatlanul feküdt a sárkánytest puha hajlataiba

csavarva. Igramul mérge megtette a magáét.

Mikor Atráskó – ki tudja, mennyi idő múlva –

újra felnyitotta a szemét, először mindössze egy

fölébe hajló, ritka különös arcot látott. A

legráncosabb és leggyűröttebb arc volt, melyet

valaha is ismert, de csak akkora körülbelül, mint az

ökle.

Sötétbarna volt, mint egy sült alma, és

szemecskéi úgy villogtak, mint két csillag. A fején

hervadt levelekből álló főkötőféle ült.

Aztán azt érezte Atráskó, hogy kis ivóedényt

tartanak az ajkához.

71

– Finom orvosság, jó orvosság! –mormolták a

ráncos kis ajkak a töpörödött arcocskában idd csak,

gyermekem, idd. Jót tesz!

Atráskó kortyolt egyet. Furcsa íze volt, édeskés

és mégis fanyar.

– Mi van a fehér sárkánnyal? – nyögte ki nagy

nehezen.

– Minden rendben van – válaszolta a suttogó

hangocska. – Ne izgasd magad, fiacskám.

Meggyógyul. Mind a ketten meggyógyultok. A

legrosszabbján már túl vagytok. Igyál csak, igyál!

Atráskó még egyet kortyolt, és azonnal újabb

álomba merült, de ez már a gyógyulás mély, üdítő

álma volt.

A toronyóra kettőt ütött.

Barnabás nem tarthatta vissza tovább: sürgősen

vécére kellett mennie. Már jó ideje kellett volna, de

egyszerűen képtelen volt abbahagyni az olvasást.

Azonkívül félt is egy kicsit attól, hogy lemenjen az

iskolaépületbe. Hiába mondta magának, hogy nincs

rá oka, hiszen üres a ház, senki sem látná meg. Mégis

72

félt, mintha az iskolaépület maga is valami lény

volna, aki figyeli.

De nem volt mentség, mennie kellett!

A könyvet a nyitott oldalaknál fogva letette a

tornaszőnyegre, felállt és a lomtárajtóhoz ment.

Dobogó szívvel hallgatózott egy darabig. Minden

csendes volt. Félrehúzta a reteszt, és lassan

megfordította a nagy kulcsot a zárban. Mikor a

kilincset lenyomta, az ajtó hangos csikorgással

kinyílt.

Harisnyás lábbal osont ki, és az ajtót nyitva

hagyta maga mögött, nehogy újabb felesleges lármát

csapjon. Azután lelopakodott a lépcsőn az első

emeletre. Előtte nyúlt el a hosszú folyosó, kétoldalt

az osztályokba nyíló spenótzöld ajtókkal.

A tanulók vécéje a folyosó másik végén volt. A

helyzet rendkívül sürgette, és Barnabás rohant, ahogy

csak bírt. A kis menedéket szó szerint az utolsó

pillanatban érte el.

Mialatt a vécén ült, azon merengett, vajon a

hősöknek az ilyen történetekben tulajdonképpen

miért nincsenek soha effajta problémáik. Egyszer –

mikor még sokkal kisebb volt – még a hittanórán is

73

megkérdezte, hogy az Úr Jézusnak is volt-e

szüksége, mint a közönséges embereknek, hiszen

éppúgy evett és ivott, mint a közönséges emberek.

Az osztály visított a nevetéstől, és a hittantanár

„illetlen magaviselet" miatt feddést írt be az

osztálykönyvbe. Feleletet azonban nem kapott

Barnabás. Mellesleg igazán nem akart illetlenül

viselkedni.

– Ezek a dolgok bizonyára annyira mellékesek és

lényegtelenek, hogy az ilyen történetekben nem

szükséges megemlíteni őket – mondta magában most

Barnabás.

Noha számára néha kétségbeejtő és szégyenteljes

fontosságúak voltak.

Kész volt, meghúzta a láncot és éppen ki akart

lépni, mikor kint a folyosón hirtelen lépteket hallott.

Egyik teremajtó a másik után nyílt és csukódott újra,

s a léptek egyre közeledtek.

Barnabás szíve a torkában dobogott. Hova

bújhatna el? Bénultan állt egy helyben.

A vécéajtó kinyílt, de szerencsére éppen úgy,

hogy Barnabást eltakarta. Az iskolaszolga lépett be.

Sorban bepillantott az egyes fülkékbe. Amikor ahhoz

74

ért, amelyben még zúgott a víz, s a lehúzólánc még

mozgott, meghökkent egy pillanatra. Morgott valamit

maga elé, de aztán, mikor látta, hogy a víz zúgása

eláll, megvonta a vállát és kiment. Léptei elhaltak a

lépcsőn.

Barnabás az egész idő alatt nem mert levegőt

venni, most mélyet lélegzett. Mikor kifelé indult,

észrevette, hogy a térde remeg.

Óvatosan és amilyen gyorsan csak bírt,

végigosont a folyosón a spenótzöld ajtók mentén,

majd fel a lépcsőn és vissza a lomtárba. Csak amikor

újra bezárta és bereteszelte az ajtót, akkor oldódott

benne a feszültség.

Mély sóhajtással ereszkedett le torna-

szőnyegekből álló fekhelyére, beburkolózott a

katonai pokrócokba és a könyv után nyúlt.

Mikor Atráskó újra felébredt, teljesen frissnek és

erősnek érezte magát. Felült.

Éjszaka volt, a hold fényesen világított, és

Atráskó látta, hogy ugyanazon a helyen van, ahol a

fehér sárkány mellett összeesett. Fuhur is még

75

mindig ott feküdt, de nyugodtan és mélyen lélegzett,

és látszott rajta, hogy jól alszik. Minden sebe be volt

kötözve.

Atráskó észrevette, hogy az ő vállán levő sebet is

hasonló módon látták el, nem valami anyaggal,

hanem füvekkel és növényi rostokkal.

Néhány lépésnyire kis barlang nyílt a sziklában.

Bejáratából tompa fény szűrődött ki.

Bal karjának mozgatása nélkül óvatosan felkelt

és az alacsony barlang bejáratához lépett. Lehajolt és

odabent egy miniatűr alkimistakonyhához hasonló

helyiséget pillantott meg. A háttérben vidám

tüzecske pattogott a nyitott kandallóban. Mindenütt

tégelyek, fazekak és csodálatos formájú üvegek áll-

tak vagy hevertek. Egy állványon különféle szárított

növények csomói voltak felhalmozva. A középen

álló asztalt és a többi bútort mintha gyökértuskókból

barkácsolták volna össze. A lakóhelyiség egészben

véve rendkívül kellemes benyomást keltett.

Csak amikor köhécselést hallott, akkor vette

észre Atráskó, hogy a kandalló előtti karosszékben

egy kis fickó ül. Fején gyökérből készült kalapfélét

viselt, mely fordított pipafejhez hasonlított. Arca

76

éppolyan sötétbarna és ráncos volt, mint az, melyet

első felébredésekor látott maga fölött. De az orrán

nagy szemüveg ült, és vonásai keményebbnek és

gondterheltebbnek látszottak. A fickó az ölében

fekvő nagy könyvet olvasta.

Majd egy hátrább levő másik helyiségből egy

újabb kis alak döcögött elő, akiben Atráskó azonnal

felismerte azt a teremtést, aki előzőleg a gondjaiba

vette. Csak most látta, hogy pici asszonykáról van

szó. Akárcsak a karosszékben ülő emberke, a

levélsapkán kívül valami barátcsuhafélét viselt,

amely mintha szintén hervadt lombból állt volna.

Elégedetten dudorászott, kezét dörzsölgette és a tűz

felett lógó üsttel kezdett foglalatoskodni. A két alak

alig volt magasabb, mint Atráskó lábszára a talpától a

térdéig. Nyilvánvaló volt, hogy mind a ketten a

meglehetősen szerteágazó gnómcsalád tagjai közé

tartoztak, ha meglehetősen szokatlanok voltak is.

– Asszony – szólt az emberke morcosan –, ne

fogd el a fényt előlem! Zavarsz a tanulmányaimban.

– Azok a te tanulmányaid! – torkolta le az

asszonyka. – Kit érdekelnek már! Az most a fontos,

77

hogy kész legyen a gyógybalzsam. Annak a kettőnek

ott kint szüksége van rá.

– Annak a kettőnek ott kint – válaszolta

ingerülten az emberke – sokkal nagyobb szüksége

lesz az én tanácsomra és segítségemre.

– Felőlem – vetette oda az asszonyka –, de csak

ha már egészségesek lesznek. Adj helyet, öreg!

Az emberke dörmögve csúszott székével odább a

tűztől. Atráskó a torkát köszörülte, hogy észrevétesse

magát. A gnóm-pár felnézett.

– Már meggyógyult – állapította meg az

emberke. – Most én vagyok soron!

– Hogyisne! – zsémbelt az asszonyka –, hogy

egészséges-e vagy sem, azt én döntöm el. Akkor

kerülsz sorra, ha én mondom, hogy rajtad a sor!

Majd Atráskóhoz fordult.

– Szívesen behívnánk. De bizony kissé szűk

lenne itt neked a hely. Egy pillanat! Mindjárt

kimegyek hozzád.

Egy kis mozsárban szétmorzsolt még valamit,

amit aztán beledobott az üstbe. Majd megmosta és

csuhájában megtörölte a kezét, miközben odaszólt az

emberkének:

78

– És te itt maradsz ülve, Szűkmók, amíg nem

hívlak, megértetted?

– Jó, jó, Urgula – dörmögte az emberke.

A gnómasszony kilépett a barlangból a szabadba.

Felnézett Atráskóra és összehúzott szemmel

vizsgálgatta.

– Na? Úgy látszik, már egészen jól vagyunk, mi?

Atráskó bólintott.

Az asszonyka felmászott egy kiugró sziklára,

mely Atráskó arcával egy magasságban volt, és

elhelyezkedett rajta.

– Nem fáj már semmid? – tudakolta.

– Szóra sem érdemes – válaszolta Atráskó.

– Micsoda? – förmedt rá az asszonyka szikrázó

szemmel –, fáj vagy nem fáj?

– Még fáj – magyarázta Atráskó –, de nem számít

...

– De nekem igen! – dúlt-fúlt Urgula. – Szeretjük,

ha a beteg mondja az orvosnak, hogy mi számít és mi

nem! Mit értesz hozzá, te zöldfülű! Kell fájnia ahhoz,

hogy meggyógyuljon. Ha ugyanis nem fájna már,

akkor ez azt jelentené, hogy elhalt a karod.

79

– Bocsánat! – mondta Atráskó, s úgy érezte

magát, mint egy megszidott gyerek –, csak azt

akartam mondani. . . azaz, meg akartam köszönni.

– Ugyan! – ripakodott rá mogorván Urgula –,

elvégre füvesasszony vagyok. Csak a kötelességemet

tettem. És Szűkmók, az öregem, felismerte a

Talizmánt a nyakadban. Nem volt kétséges, hogy mit

kell tennünk.

– És Fuhur – kérdezte Atráskó –, vele mi van?

– Ki az?

– A fehér szerencsesárkány.

– Ja úgy. Még nem tudom. Kicsit rosszabbul járt,

mint te. Mindenesetre valamicskével többet is visel

el. Tulajdonképpen meg kellene birkóznia a bajával.

Majdnem biztos vagyok benne, hogy helyrejön. Még

egy ideig nyugalomra van szüksége. Hol a csudában

szedtétek össze ezt a mérget, he? És honnan kerültök

ide ilyen hirtelen? És hova akartok menni? És kik

vagytok egyáltalán?

Szűkmók is megjelent közben a barlang

bejáratában, és végighallgatta Atráskónak az öreg

Urgula kérdéseire adott válaszát. Ekkor előlépett és

így kiáltott:

80

– Tartsd a szád, asszony, most én vagyok soron!

Aztán Atráskóhoz fordult, leemelte pipafejhez

hasonló kalapját, megvakarta kis kopasz fejét és azt

mondta:

– Ne vedd rossz néven a modorát, Atráskó. Az

öreg Urgula gyakran udvariatlan egy kissé, de nem

gondolja komolyan. Nevem Szűkmók. Úgy is

neveznek minket, hogy a Másodmagák. Hallottál már

rólunk?

– Nem – vallotta be Atráskó.

Szűkmók kissé sértődöttnek látszott.

– Na jó – jegyezte meg –, bizonyára nem forogsz

tudományos körökben, különben mondták volna már

neked, hogy nálam jobb tanácsadót nem találsz, ha

Jajulálához igyekszel a Déli Jósdába. Jó címre jöttél,

fiam.

– Csak ne játszd meg magad! – kiáltotta közbe az

öreg Urgula. Ezzel lemászott ülőhelyéről és magában

mormogva eltűnt a barlangban.

Szűkmók úgy tett, mintha nem hallaná a

közbeszólást.

– Mindent megmagyarázok neked – folytatta –,

egy életen át tanulmányoztam kívülről és belülről a

81

dolgot. Saját obszervatóriumot rendeztem be

magamnak. A közeljövőben nagy tudományos

munkát fogok kiadni a Jósdáról. Címe ez lesz: A

Jajulála-rejtély, megoldotta Szűkmók professzor.

Nem hangzik rosszul, ugye? Sajnos, azonban még

hiányzik hozzá néhány apróság. Segíthetnél a

megszerzésében, fiam.

– Obszervatórium? – kérdezte Atráskó, mert a

szó ismeretlen volt előtte.

Szűkmók büszkeségtől szikrázó szemecskével

bólintott. Kézmozdulattal jelezte Atráskónak, hogy

kövesse.

A hatalmas kőlapok között kanyargós kis ösvény

vezetett felfelé. Egy-egy nagyon meredek helyen pici

lépcsőfokokat vágtak bele, amelyek Atráskó lábainak

természetesen túl kicsik voltak. Ezeket egyetlen

lendülettel lépte át. Ennek ellenére nem kis

fáradságába került, hogy az előtte szaporán tipegő

gnómot kövesse.

– Tiszta holdfényes éjszaka van ma – hallotta

Szűkmók hangját –, láthatod majd.

– Kit – tudakolta Atráskó –, a Jajulálát?

82

De Szűkmók bosszúsan leintette és tovább

döcögött.

Végre felértek a sziklatorony ormára. A terep

lapos volt, csak egyik oldalon emelkedett valami

természetes mellvédféle, egyetlen kőtáblából álló

korlát. A tábla közepében nyílás volt, nyilvánvalóan

szerszámokkal vágták ki. A nyílás előtt gyökérfa

állványon kis távcső állt.

Szűkmók belekukucskált, néhány csavar

megforgatásával könnyűszerrel beszabályozta, majd

elégedetten bólintott, és felszólította Atráskót, hogy ő

is pillantson bele. A fiú szót fogadott, de le kellett

ereszkednie a földre és könyökére támaszkodva

kellett a csőbe néznie.

A távcső a hatalmas sziklakapura irányult,

méghozzá úgy, hogy a jobb pillér alsó része volt a

képtérben. S Atráskó látta, hogy az oszlop mellett

egy magasba nyúló, tökéletesen mozdulatlan szfinx

ül a holdfényben. Mellső lába, amelyre támaszkodott,

oroszláné, alsóteste bikáé volt, hátán hatalmas

sasszárnyat viselt, arca pedig embert idézett –

legalábbis a formáját tekintve, mert kifejezése nem

volt emberi. Nehéz volt megállapítani, hogy ez az

83

ábrázat mosolyog-e vagy mérhetetlen bánatot tükröz,

vagy éppen tökéletesen egykedvű. Hosszasabb

szemlélés után úgy tűnt Atráskónak, hogy mélységes

gonoszságot és kegyetlenséget áraszt, de rögtön

helyesbítenie kellett a benyomását, és nem talált rajta

mást, mint színtiszta derűt.

– Jól van, hagyd abba! – súgta a fülébe a gnóm –,

úgysem igazodsz el rajta. Mindenki így van vele. Én

is. Egy életen át figyeltem, és nem tudtam kideríteni

a titkát. Most lássuk a másikat!

Igazított egyet valamelyik csavaron, s a kép

átvándorolt a kapuboltozat nyílásán, mely mögött

csak a messze üres síkság terült el, aztán a bal

kapupillér került Atráskó látómezejébe. Itt

ugyanolyan tartásban egy másik szfinx ült. Hatalmas

teste különös sápadtsággal csillogott a holdfényben,

mintha csak folyékony ezüstből lenne. Úgy tetszett,

mintha állhatatosan bámulná az első szfinxet, mint

ahogy az is mozdulatlanul az ő irányába nézett.

– Szobrok ezek? – kérdezte Atráskó halkan,

anélkül hogy le tudta volna venni róluk a szemét.

– Ó, nem – felelte Szűkmók és kacarászott –,

ezek valódi, élő szfinxek – méghozzá milyen

84

élők! Előszörre eleget láttál. Gyere, menjünk le.

Mindent meg fogok magyarázni.

És kezét a távcső elé tette, úgyhogy Atráskó

nem látott többet. Szótlanul tették meg a

visszautat.

VI.

A három

Mágikus kapu

87

uhur még mindig mélyen aludt, mikor Szűkmók

Atráskóval visszatért a gnómbarlanghoz. Az öreg

Urgula közben kitette az asztalkát a szabadba és

telerakta mindenféle édességgel, valamint bogyók és

növények sűrített levével.

Ezenkívül kis ivókelyhecskék is álltak ott, és egy

kis kannában illatos füvekből főtt forró tea gőzölgött.

Két, olajjal működő parányi viharlámpa tette teljessé

a képet.

– Asztalhoz! – parancsolta a gnóm-asszonyka. –

Atráskónak mindenekelőtt ennie és innia kell, hogy

erőre kapjon. A gyógyszer önmagában nem elég.

– Köszönöm – mondta Atráskó –, már nagyon jól

érzem magam.

– Semmi feleselés! – fortyogott Urgula –,

ameddig itt vagy, azt teszed, amit mondanak,

megértetted? A testedben levő mérget

semlegesítettem. Tehát nem kell már annyira sietned,

fiam. Annyi időd van, amennyit akarsz, élj hát vele.

– Nemcsak rólam van szó – vetette közbe

Atráskó –, a Kislány Királynő a halálán van. Talán

már csak órái vannak hátra.

88

– Lárifári! – dörmögte a kis öregasszony –,

sietséggel nem érsz el semmit. Ülj le! Egyél! Igyál!

Nosza, jössz végre?

– Jobb, ha mindent ráhagyunk – súgta Szűkmók –

, ismerem én már az asszonyt. Ha valamit akar, nem

segít semmi. Aztán sok megbeszélnivalónk van még

nekünk kettőnknek.

Atráskó maga alá húzott lábbal leült hát a pici

asztalhoz, és hozzálátott a lakomához. Minden korty

és minden falat olyan volt valóban, mintha aranyló,

meleg élet áradt volna szét az ereiben és az izmaiban.

Csak most vette észre, hogy mennyire legyöngült.

Barnabás szájában összefutott a nyál.

Hirtelen mintha ő is érezte volna a gnómlakoma

illatát. Körbeszaglászott a levegőben, de

természetesen képzelődés volt az egész.

Gyomra hallhatóan korgott. Nem bírta tovább.

Kivette táskájából a tízórai kenyér maradékát és az

almát és mindkettőt megette. Ezután kicsit jobban

érezte magát, noha távolról sem lakott jól.

89

Később rádöbbent, hogy ez volt az utolsó

étkezése. A szó megrémítette. Igyekezett nem

gondolni rá.

– Honnan veszed ezeket a finom dolgokat? –

kérdezte Atráskó Urgulától.

– Hát, kisfiam – kezdte az asszonyka –, sokat,

nagyon sokat kell erre-arra szaladgálnom, hogy az

igazi jó füveket és növényeket megtaláljam. De ez a

keményfejű Szűkmók éppen itt akar lakni – a fontos

tanulmányai miatt! Hogy az étel hogy kerül az

asztalra, azzal nem törődik.

– Asszony – szólt Szűkmók méltóságteljesen –,

mit értesz hozzá, hogy mi fontos, és mi nem. Tágulj

innen és hagyj minket beszélgetni!

Urgula duzzogva visszavonult a kis barlangba,

ahol edénykéivel nagy csörömpölésbe fogott.

– Hagyd csak! – suttogta Szűkmók –, derék vén

csont, csak néha szüksége van egy kis dohogásra.

Hallgass ide, Atráskó! Elmondok most neked

egynéhány dolgot a Déli Jósdáról, amit tudnod kell.

Nem olyan egyszerű eljutni Jajulálához. Sőt meg-

90

lehetősen nehéz. Azonban nem akarok neked

tudományos előadást tartani. Talán jobb lesz, ha

kérdéseket teszel fel. Könnyen elmerülök a

részletekben. Kérdezz hát!

– Jó – mondta Atráskó –, akkor kiféle vagy

miféle az a Jajulála?

– Teringettét! – morogta Szűkmók, és

bosszúságtól szikrázó szemmel nézett a fiúra –,

ugyanolyan közvetlenül szegezed nekem a kérdést,

mint ahogyan az öregasszony szokta. Nem tudod

mással kezdeni?

Atráskó elgondolkodott és aztán ezt kérdezte:

– Az a nagy sziklakapu a szfinxekkel, amit

mutattál – az a bejárat?

– Ez jobb kérdés! – felelte Szűkmók –, így már

tovább jutunk. A sziklakapu a bejárat, de utána még

két kapu következik, és csak a harmadik mögött lakik

Jajulála – ha egyáltalán lehet róla azt mondani, hogy

lakik.

– Te magad voltál már nála valaha?

– Hova gondolsz! – válaszolta Szűkmók, némileg

ismét elkedvetlenedve utóvégre tudományos alapon

dolgozom. Minden adatot összegyűjtöttem azokról,

91

akik ott voltak. Már amennyiben visszatértek,

természetesen. Igen fontos munka! Semmiféle

személyes kockázatot nem engedhetek meg magam-

nak. Befolyásolhatná a munkámat.

– Értem – bólintott Atráskó. – És mi a helyzet

azzal a három kapuval?

Szűkmók felállt és karját összefonva a hátán, fel-

alá kezdett járkálni, miközben a következőket

jelentette ki:

– Az első neve Nagy Rejtély Kapu. A második

neve Varázstükör Kapu. A harmadik neve

Kulcsnélküli Kapu . . .

– Különös – szakította félbe Atráskó –, ameddig

csak elláttam, nem volt a sziklakapu mögött semmi,

csak puszta síkság. Hol van hát ez a másik két kapu?

– Nyugalom! – rivallt rá Szűkmók –, ha

állandóan félbeszakítasz, nem tudom elmagyarázni a

dolgokat. Minden rendkívül bonyolult! A helyzet a

következő: a második kapu csak akkor bukkan elő,

ha az ember átjutott az elsőn. És a harmadik csak

akkor, ha a második a hátunk mögött van. És Jajulála

csak annak jelenik meg, aki a harmadikon is átment.

92

Addig mindebből semmi sem látszik. Egyszerűen

nem létezik, érted?

Atráskó bólintott, de helyesebbnek látta, ha

hallgat, nehogy újra felingerelje a gnómot.

– Az elsőt, a Nagy Rejtély Kaput, láttad a

távcsövemen keresztül. A két szfinxet is. Ez a kapu

mindig nyitva áll – magától értetődik. Egyáltalán

nincs kapuszárnya. Ennek ellenére senki sem tud

átmenni rajta, csakis ha – a Szűkmók itt magasba

emelte picurka mutatóujját –, csak akkor, ha a

szfinxek lehunyják a szemüket. És tudod, mért? Egy

szfinx pillantása teljesen más, mint akármely más

lényé. Mi ketten s az összes többi lény befogadunk

valamit a pillantásunkkal. Látjuk a világot. De a

szfinx nem lát semmit, bizonyos értelemben vak.

Ugyanakkor a szeme kibocsát valamit. És mi az, amit

a szeme kibocsát? A világ minden rejtélye. Emiatt

nézi a két szfinx folyton egymást. Mert egy szfinx

tekintetét csak egy másik szfinx tudja elviselni. És

képzeld el, mi történik azzal, aki csak úgy beme-

részkedik a két pillantás kereszttüzébe! Ott helyben

megdermed, és addig meg sem tud mozdulni, míg a

világ minden rejtélyét meg nem oldotta. Majd

93

megtalálod az ilyen szegény ördögöknek a nyomait,

ha odakerülsz.

– De nem azt mondtad – vetette közbe Atráskó –,

hogy néha becsukják a szemüket? Nem kell olykor

aludniuk?

– Aludniuk? – Szűkmók rázkódott a kacagástól. –

Jóságos ég, egy szfinx és az alvás! Nem, szavamra,

nem. Te valóban gyanútlan kölyök vagy. Mégsem

egészen hóbortos a kérdésed. Sőt éppen ez az a pont,

melynek a kutatásaimat szenteltem. Egyes

látogatóknál a szfinxek behunyják a szemüket, és

átengedik őket. A kérdés, melyet azonban ez idáig

senki nem tudott tisztázni, a következő: miért éppen

az egyiket és miért nem a másikat? Ugyanis

egyáltalán nem úgy van, hogy mondjuk: a bölcseket,

a bátrakat és a jókat átengedik, a butákat, a gyávákat

vagy a gazembereket pedig kizárják. Egy fityiszt!

Saját szememmel figyeltem meg, nem is egyszer,

hogy kifejezetten valamely ostoba tökfilkónak vagy

alávaló csirkefogónak engedélyezték a belépést,

miközben a legtisztességesebb és legértelmesebb

emberek gyakran hónapokon át vártak hiába és végül

dolguk végezetlen távoztak. Az, hogy valaki

94

szükségből és szorult helyzetében akar a Jósdába

bejutni, vagy csak úgy mulatságból, úgy látszik,

szintén nem játszik semmiféle szerepet.

– És a kutatásaid – kérdezte Atráskó – nem

nyújtottak semmi támpontot?

Szűkmók tekintete tüstént újra haragos szikrákat

vetett.

– Figyelsz vagy nem? Épp most mondtam, hogy

a mai napig senki sem tisztázta ezt a kérdést. Az évek

során természetesen kidolgoztam néhány elméletet.

Először azt gondoltam, hogy a döntő pont, amely

szerint a szfinxek ítélnek, talán bizonyos testi

ismertetőjegyek – magasság, szépség, erő vagy

ilyesmi. Ezt azonban hamarosan el kellett ejtenem.

Megpróbáltam aztán bizonyos számviszonylatokat

megállapítani, például, hogy öt közül mindig hármat

zárnak ki, vagy csak a prímszámúakat engedik be.

Ami a múltat illeti, egész jól ment a számítás, de az

előrejelzést illetően egyáltalán nem vált be. Közben

arra a véleményre jutottam, hogy a szfinxek döntése

minden tekintetben véletlenszerű és teljességgel

értelmetlen. De a feleségem azt állítja, hogy ez

95

káromlás és ráadásul Fantázia-ellenes nézet, és hogy

semmi köze sincs a tudományhoz.

– Már megint ezzel a badarsággal jössz? –

hallatszott a barlangból a gnómasszonyka

zsémbelődése. – Szégyelld magad! Csak mert az a

kevés kis eszed is összeszáradt a fejedben, azért

gondolod, hogy ilyen nagy titkokat csak úgy

egyszerűen meg lehet tagadni, vén tökfej!

– Na tessék! – sóhajtotta Szűkmók. – S a

legrosszabb az, hogy igaza van.

– És a Kislány Királynő amulettje? – kérdezte

Atráskó. – Gondolod, hogy nem tartják tiszteletben?

Végtére ők is Fantázia teremtményei.

– Persze – vélte Szűkmók és ide-oda ingatta alma

nagyságú fejét –, de ahhoz látniuk is kellene.

Csakhogy nem látnak semmit. Az ő pillantásuk

viszont eltalálna téged. Abban sem vagyok biztos,

hogy a szfinxek engedelmeskednek a Kislány

Királynőnek. Talán hatalmasabbak, mint ő. Nem

tudom, nem tudom. Mindenesetre nagyon

meggondolkoztató.

– Mit tanácsolsz hát? – tudakolta Atráskó.

96

– Azt kell tenned, amit a többieknek – felelte a

gnóm. – Várni, hogy miként döntenek – anélkül,

hogy tudnád, miért.

Atráskó gondterhelten bólintott.

A kis Urgula előjött a barlangból. Aprócska

vödröt cipelt valami gőzölgő folyadékkal, másik

karja alatt pedig néhány csomó szárított növényt

szorongatott. Magában mormogva odament a még

mindig mozdulatlanul fekvő szerencsesárkányhoz.

Ide-oda mászkált a testén és új borogatást rakott a

sebeire. Óriási páciense csak egyszer sóhajtott fel

elégedetten és nyújtózott egy nagyot, egyébként úgy

látszott, hogy a kezelésből alig vett valamit észre.

– Te is inkább hasznossá tehetnéd magad egy

kicsit – mondta Urgula Szűkmóknak, mikor még

egyszer visszaszaladt a konyhába –, ahelyett hogy itt

ücsörögsz és badarságokat hordasz össze.

– Nagyon is hasznossá teszem magam – kiáltotta

utána a férje –, talán hasznosabbá, mint te, de ezt te

soha nem fogod felfogni, együgyű asszony!

És Atráskóhoz fordulva folytatta: – Csak

gyakorlati dolgokra tud gondolni. A nagy távlatok

iránt egyszerűen semmi érzéke nincs.

97

A toronyóra hármat ütött.

Ha valamikor egyáltalán, akkor legkésőbb most

vette észre az apja, hogy Barnabás nem ment haza.

Vajon aggódik-e érte? Talán elindul a keresésére.

Talán már értesítette a rendőrséget. A végén még

köröztetik is a rádióban. Barnabás szúrást érzett a

gyomorgödrében.

S ha így van, hol fogják keresni? Az iskolában?

Talán éppen itt a padláson?

Bezárta vajon az ajtót, mikor a vécéről visszajött?

Nem tudott visszaemlékezni. Felkelt, hogy

megnézze. Igen, az ajtó be volt zárva és reteszelve.

Kint lassan sötétedni kezdett. A tetőnyíláson

behulló fény észrevétlenül gyengébb lett.

Hogy nyugtalanságától szabaduljon, Barnabás

kicsit fel-alá járkált a lomtárban. Közben felfedezett

egy csomó dolgot, melyeknek az egyébként itt

heverő iskolai felszerelési tárgyakhoz semmi közük

sem volt. Például egy régi, ütött-kopott, tölcséres

gramofont – ki tudja, ki és mikor hozta ide? Az egyik

sarokban több cifra aranykeretes festmény volt,

98

melyeken alig látszott már valami, csak itt-ott

derengett elő a sötét háttérből egy-egy sápadt,

szigorú tekintetű arc. Akadt még egy teljesen

elrozsdásodott hétágú gyertyatartó is, melynek

csonkig égett vastag viaszgyertyáiról hosszú

cseppszakállak lógtak.

Barnabás hirtelen megijedt, mert egy homályos

szegletben valami alak mozdult meg. Csak a

következő pillanatban eszmélt rá, hogy egy félvak,

nagy tükör áll ott, melyben saját elmosódott

képmását látta. Közelebb ment és nézegette magát

egy darabig. Hát, szépnek valóban nem volt

mondható. kövér alakjával, iksz-lábaival és ezzel a

savószínű arcával. Lassan megcsóválta a fejét és

fennhangon így szólt:

– Nem!

Aztán visszament szőnyegekből rakott

fekhelyéhez. Most már közel kellett tartania a

könyvet a szeméhez, hogy tovább tudjon olvasni.

– Hol is tartottunk? – kérdezte Szűkmók.

– A Nagy Rejtély Kapunál – emlékeztette Atráskó.

99

– Helyes! Tegyük fel, hogy sikerül átjutnod rajta.

Akkor – és csakis akkor – jelenik meg előtted a

második kapu. A Varázstükör Kapu. Amint

mondtam, nem tudok róla saját megfigyeléseket

közölni, hanem csak azt, amit a beszámolókból

összegyűjtöttem. Ez a második kapu nyitva is van

meg zárva is. Őrültségnek hangzik, nem? Talán jobb,

ha úgy mondjuk, nincs se zárva, se nyitva. Ámbár

ettől még nem lesz kevésbé őrültség. Röviden: nagy

tükörről vagy valami hasonlóról van szó, noha nincs

sem üvegből, sem fémből. De hogy miből van, ezt

még senki sem tudta nekem megmondani.

Mindenesetre, aki előtte áll, látja önmagát – de

persze, nem úgy, mint egy közönséges tükörben. Az

ember nem a külsejét, hanem igazi belső lényét látja,

azt, amilyen a valóságban. Aki itt át akar menni,

annak – hogy úgy fejezzem ki magam – önmagába

kell bemennie.

– Mindenesetre – vélte Atráskó – az az érzésem,

hogy ezen a Varázstükör Kapun könnyebb átlépni,

mint az elsőn.

– Tévedés! – kiáltotta Szűkmók, és megint

izgatottan fel-alá kezdett járkálni –, óriási tévedés,

100

barátom! Tapasztaltam, hogy épp olyan látogatók,

akik különösen feddhetetlennek tartották magukat,

ordítva menekültek az elől a szörnyeteg elől, aki a

tükörből szembevigyorgott velük. Némelyeket

hetekig kellett ápolnunk, mire megint olyan állapotba

kerültek, hogy egyáltalán képesek legyenek a

hazautazásra.

– Ápolnunk! – dörmögte Urgula, aki éppen egy

újabb vödröcskével ment el mellettük –, mindig

többes számot hallok. Kit ápoltál te, mondd?

Szűkmók csak legyintett.

– Mások – folytatta előadását – nyilván még

sokkal borzalmasabbat láttak, mégis volt hozzá

bátorságuk, hogy keresztülvágjanak. Némelyek

számára esetleg kevésbé volt ijesztő, de

mindegyiküknek erőt kellett vennie önmagán. Nem

mondhatunk általános érvényűt róla. Mindenki

számára más.

– Jó – mondta Atráskó –, egyszóval át lehet

menni ezen a Varázstükör Kapun?

– Át lehet – erősítette meg a gnóm –,

természetesen át lehet, különben nem lenne kapu.

Logikus, nem?

101

– Kívülről is meg lehet kerülni – vélte Atráskó –,

vagy nem?

– Meg lehet – ismételte Szűkmók –, feltétlenül

meg lehet! De akkor nincs mögötte semmi. A

harmadik kapu csak akkor jelenik meg, ha az ember

átjutott a másodikon, hányszor mondjam még!

– És mi van ezzel a harmadik kapuval?

– Itt következik csak az igazi nehézség! A

Kulcsnélküli Kapu ugyanis zárva van. Egyszerűen

zárva. Kész! Vége! Nincs rajta kilincs, nincs

fogógomb, és nincs kulcslyuk, semmi! A hézagta-

lanul záródó egyetlen kapuszárny elméletem szerint

fantáziai szelénből készült. Talán tudod, hogy nincs

semmi, ami a fantáziai szelént összetörhetné,

meghajlíthatná vagy oldhatná. Teljességgel

tönkretehetetlen.

– Tehát semmiképp nem lehet átmenni ezen a

kapun? Lassan, lassan, fiam! Hisz voltak már

egyesek, akik bejutottak és beszéltek Jajulálával,

nem igaz? Vagyis a kapu nyitható.

– De hogyan?

– Hallgass ide: tudni való, hogy a fantáziai szelén

az akaratunknak van alárendelve. Éppen az akaratunk

102

teszi a lehető legszilárdabbá. Minél inkább be akar

valaki menni, annál erősebben zár az ajtó. De ha

valaki egyszer eléri azt az állapotot, hogy minden

szándékát elfelejti és nem akar semmit – az előtt

kinyílik az ajtó teljesen önmagától.

Atráskó lesütötte a szemét és halkan mondta: –

Ha ez igaz – akkor hogyan sikerülhet majd

keresztüljutnom rajta? Hogyan tudnám nem akarni?

Szűkmók sóhajtva bólintott.

– Megmondtam: a Kulcsnélküli Kapu a

legnehezebb.

– És ha mégis sikerülne – folytatta Atráskó –,

akkor már a Déli Jósdában vagyok?

– Igen – mondta a gnóm.

– És beszélhetek Jajulálával?

– Igen – mondta a gnóm.

– És ki vagy mi az a Jajulála?

– Fogalmam sincs – mondta a gnóm, és szeme

haragosan szikrázott –, senki nem akarta elárulni

nekem azok közül, akik voltak nála. Hogyan fejezze

be az ember a tudományos munkáját, ha mindnyájan

titokzatos hallgatásba merülnek, he? Kitépném

mérgemben minden szál hajamat – ha még lenne. Ha

103

elébe jutsz, Atráskó, ugye, elmondod nekem végre?

Elmondod, ugye? Elpusztulok szinte a tudásvágytól,

és senki, de senki nem akar segíteni. Kérlek, ígérd

meg, hogy mindent elmondasz!

Atráskó felállt és a Nagy Rejtély Kapu felé

nézett, melyet elöntött a tiszta holdfény.

– Nem ígérhetem meg neked, Szűkmók –

suttogta –, bár szívesen kimutatnám a hálámat. De ha

senki sem beszélt eddig arról, hogy ki vagy mi az a

Jajulála, annak valami okának kell lennie. És míg ezt

az okot nem ismerem, nem dönthetem el, hogy vajon

tudhatja-e olyasvalaki is, aki maga még nem állt a

színe előtt.

– Akkor pedig pusztulj innen! – kiáltott rá a

gnóm, és szemecskéi valósággal szikrát hánytak. –

Az ember csak hálátlanságot kap! Az ember egy

életen át fáradozik, hogy felderítsen egy általános

érdekű titkot. De segítségre nem számíthat. Egy-

általán nem kellett volna törődnöm veled!

Ezzel berohant a kis barlangba, ahonnan egy

ajtócska heves csapódása hallatszott.

Urgula Atráskó mellé lépett, és kuncogva

mondta: – Nem gondolja ám komolyan a vén

104

aszottfejű! Csak megint retteneteset csalódott a

nevetséges kutatásai miatt. Nagyon is szeretné

ugyanis, ha ő lehetne, aki a nagy rejtélyt megoldja. A

híres Szűkmók gnóm! Ne vedd tőle zokon!

– Nem – mondta Atráskó. – Mondd meg neki,

kérlek, hogy teljes szívemből köszönöm mindazt,

amit értem tett. És neked is köszönöm. Ha

engedélyem lesz rá, el fogom mondani neki a titkot –

feltéve, hogy visszajövök.

– Hát el akarsz hagyni minket? – kérdezte az öreg

Urgula.

– Nem tehetek másként – felelte Atráskó –, nem

szabad időt veszítenem. Most elmegyek a Jósdába.

Ég veled! És vigyázz addig Fuhurra, a

szerencsesárkányra!

Ezzel sarkon fordult, és elindult a Nagy Rejtély

Kapu irányában.

Urgula szemmel követte, amint egyenes alakja a

lebegő köpenyben eltűnt a sziklák között.

Utánaszaladt még és így kiáltott:

– Sok szerencsét, Atráskó!

De nem tudta, hogy hallotta-e vajon a fiú. Mialatt

visszadöcögött kis barlangjába, ezt dörmögte

105

magában: – Szüksége lesz rá – csakugyan sok

szerencsére lesz szüksége.

Atráskó mintegy ötvenlépésnyire közelítette meg a

sziklakaput. Sokkal hatalmasabb volt, mint ahogy a

messzeségből elképzelte. Mögötte a teljesen puszta

síkság terült el, amely a szemnek semmi kapaszkodót

nem kínált, úgyhogy a tekintet mintha csak az űrbe

fúródott volna. A kapu előtt s a két oszlop között

számtalan koponyát és csontvázat látott Atráskó –

Fantázia különféle lakóinak a maradványait, akik

megpróbáltak átmenni a kapun, de a szfinxek

pillantásától örökre megdermedtek.

De nem ez volt, ami Atráskót megállásra bírta.

Ami feltartóztatta, az a szfinxek látványa volt.

Atráskó már átélt néhány dolgot a Nagy Keresés

folyamán, látott már fenségeset és félelmeteset, de

amit eddig a percig még nem tudott, az az volt, hogy

e kettő egy lényben egyesülhet, hogy a szépség

rettenetes is lehet.

A holdfény elárasztotta a két hatalmas alakot, s

ahogy lassan közeledett feléjük, mintha a végtelenbe

magasodtak volna. Úgy tetszett, mintha fejük elérné

106

a holdat, és hogy az arckifejezés, amellyel egymásra

tekintenek, minden hozzájuk közelítő lépéssel

változáson megy át. Felmagasodó testükön, de

főképp emberszabású arcukon ismeretlen, félelmetes

erő árama futott és cikázott végig – mintha nem úgy

léteznének, ahogy más márványtömbök, hanem

mintha minden pillanatban el akarnának tűnni és

ugyanakkor újrateremtődnének önmagukból. S úgy

tetszett, mintha éppen ezért hatnának sokkal

igazibbnak, mint bármely szikla.

Atráskót félelem fogta el.

Nem a fenyegető veszélytől való félelem volt ez,

olyan félelem volt, amely túlnőtt saját személyén.

Alig gondolt arra, hogy – amennyiben a szfinxek

pillantása nekiszegeződik – örökre megbéklyózva és

megmeredve ott kell maradnia. Nem, őt a

megfoghatatlanság, a minden mértéken felüli

nagyszerűség és a felsőbbrendű erő valósága előtt

érzett félelem nyűgözte le. Ez tette lépteit egyre

nehezebbé, mígnem úgy érezte, hogy hideg, szürke

ólomhól van a teste.

Mégis továbbment. Nem nézett fel többet. Fejét

lehajtva, nagyon lassan, lépésről lépésre haladt a

107

sziklakapu felé. S egyre súlyosabb lett a félelem

terhe, mely földre akarta teperni. Mégis ment tovább.

Nem tudta, hogy a szfinxek behunyták-e a szemüket

vagy sem. Nem volt veszteni való ideje. A

szerencsére kellett bíznia, hogy bebocsátást nyer-e,

vagy ez lesz a Nagy Keresés vége.

És abban a pillanatban, mikor éppen úgy hitte,

hogy akaraterejéből már egyetlen további lépés

megtételére sem telik, meghallotta ennek a lépésnek

a visszhangját a sziklaboltív belsejében. És

ugyanakkor legördült róla minden félelem, olyan

tökéletesen és maradéktalanul, hogy úgy érezte,

mostantól kezdve soha többé nem fog félni, akármi

történjék is vele.

Felemelte a fejét, és látta, hogy a Nagy Rejtély

Kaput maga mögött hagyta. A szfinxek átengedték.

Előtte, mintegy húszlépésnyire, ahol előzőleg

csak a végtelen puszta síkság terült el, ott magasodott

egyszerre a Varázstükör Kapu.

Nagy volt és kerek, mint egy második

holdkorong (mert a valódi még mindig ott úszott

magasan az égen), és úgy fénylett, mint a színezüst.

Nehezen volt hihető, hogy valaki éppen ezen a fémes

108

felületen legyen képes áthatolni. Arra számított, hogy

amint Szűkmók leírta neki – önnön mivoltának

valamilyen iszonyatot keltő képe fog szembelépni

vele a tükörben, de ezt miután minden félelmét

levetkőzte – szinte alig tartotta már figyelemre

érdemesnek.

Eközben rémkép helyett olyasmit látott, amire

egyáltalán nem számított és amit fel sem tudott fogni.

Egy körülbelül vele egykorú, sápadt arcú, kövér fiút

látott, amint maga alá húzott lábbal ül szőnyegekből

tákolt fekhelyén és egy könyvet olvas. Szakadozott,

szürke takarókba burkolózott, és nagy, szomorú

szeme volt. Mögötte a félhomályban néhány

mozdulatlan állat látszott, egy sas, egy bagoly és egy

róka, hátrább pedig egy fehér csontváznak tűnő

valami derengett. Nem lehetett pontosan felismerni.

Barnabás összerezzent, amikor felfogta, hogy mit is

olvasott. Hisz ez ő! A leírás minden kis részlete

ráillett. A könyv reszketni kezdett a kezében. A

dolog határozottan komolyra fordult! Teljes

képtelenség, hogy egy nyomtatott könyvben olyasmi

109

álljon, ami csakis ebben a pillanatban és csakis őrá

érvényes. Mindenki más ugyanezt olvasná a

könyvnek ezen a helyén. Az egész nem lehet más,

mint egy őrületes véletlen. Ugyanakkor kétségtelenül

figyelemre méltó véletlen.

– Barnabás – mondta hangosan magának –, te

igazán szédelgő vagy. Szedd, kérlek, össze magad!

A lehetőséghez képest szigorú hangon próbált

beszélni, de hangja remegett kissé, mert nem volt

egészen meggyőződve róla, hogy csak véletlenről

van szó.

– Képzeld csak – gondolta –, ha valóban

tudnának rólad valamit Fantáziában. Ez csodás

volna.

De nem merte hangosan mondani.

Csak egy ámuló kis mosoly lebegett Atráskó ajkán,

mikor a tükörképbe lépett – kicsit csodálkozott, hogy

neki ilyen könnyen sikerül, amit mások lebírhatatlan

nehézségnek láttak. De mialatt keresztülment a

kapun, sajátságos, bizsergető borzongás futott rajta

110

végig. És sejtelme sem volt róla, hogy valójában mi

történt vele:

Amint ugyanis a Varázstükör Kapu túloldalára

ért, minden emlékét elvesztette, ami önmagára,

addigi életére, további céljaira és szándékaira

vonatkozott. Nem tudott már a Nagy Keresésről, ami

idevezette, és nem tudta a saját nevét sem. Olyan

volt, mint egy újszülött gyermek.

Maga előtt, csupán néhány lépésnyire, ott látta a

Kulcsnélküli Kaput, ám Atráskó nem emlékezett sem

erre a megjelölésre, sem arra, hogy át akart menni

rajta, hogy a Déli Jósdába jusson. Fogalma sem volt

róla, mit akar tenni, mit kellene tennie, és miért van

itt. Könnyűnek és nagyon derűsnek érezte magát,

minden ok nélkül nevetett, csak úgy jókedvében.

A kapu, melyet maga előtt látott, kicsi volt és

alacsony, mint valami közönséges ajtó. Nem vette

körül fal – egy szál magában állt a kopár síkon. És a

kapuszárny be volt csukva.

Atráskó nézegette egy darabig. Úgy tetszett, hogy

valami rézszínben csillogó anyagból áll. Mindez szép

volt, de egy idő után nem érdekelte többé Atráskót.

Körbement, megszemlélte a kapu hátoldalát is, de a

111

látvány semmiben sem különbözött az előbbitől.

Nem volt az ajtón sem kilincs, sem gomb, sem

kulcslyuk. Nyilvánvalóan nem lehetett kinyitni, de

minek is, amikor sehova sem vezetett és egyszerűen

csak ott állott. Mert a kapu mögött csak a széles,

lapos és teljesen puszta síkság terült el.

Atráskó legszívesebben elment volna.

Megfordult, visszatért a kerek Varázstükör Kapuhoz

és annak hátoldalát szemlélgette egy ideig, anélkül

hogy a jelentését felfogta volna. Elhatározta, hogy

elmegy,

– Nem, nem, ne menj el! – mondta Barnabás jó

hangosan –, fordulj vissza, Atráskó! Át kell menned

a Kulcsnélküli Kapun!

aztán mégis visszafordult a Kulcsnélküli Kapu

irányába. Még egyszer meg akarta nézni a rézvörös

ragyogást. Ott állt ismét a kapu előtt, jobbra-balra

hajlongott és örült. Gyengéden végigsimította a

112

különös anyagot. Melegnek, sőt élettelinek érezte. És

az ajtó résnyire kinyílt.

Atráskó bedugta a fejét, és olyasvalamit látott,

amit előbb, mikor a kaput körbejárta, nem látott a

másik oldalon. Fejét ismét visszahúzta, és elnézett a

kapu mellett: csak a puszta síkság terült el ott. Újra

benézett az ajtórésen, és számtalan hatalmas oszlop

alkotta hosszú folyosó tárult a szeme elé. És mögötte

lépcsők és újabb oszlopok és teraszok sorakoztak,

majd megint lépcsők és egy egész oszloperdő. De az

oszlopok felett sehol nem volt tető. Az éjszakai

égbolt borult föléjük.

Atráskó belépett a kapun és csodálkozva nézett

körül. A zár bekattant mögötte.

A toronyóra négyet ütött.

A tetőnyíláson beeső borús nappali fény fokozatosan

elhalványult. Túl sötét volt már az olvasáshoz. Az

utolsó oldalt Barnabás már csak fáradságosan tudta

kibetűzni. Félretette a könyvet.

Most mit tegyen?

113

Biztosan van villanyvilágítás ebben a lomtárban.

A félhomályban az ajtóhoz botorkált és

végigtapogatta a falat. Nem talált kapcsolót. A másik

oldalon sem volt.

Barnabás ekkor egy doboz gyufát húzott elő a

nadrágzsebéből (mindig volt nála, mert szeretett kis

tűzcsóvákat gyújtani), de a gyufa nedves volt, és csak

a negyedik gyulladt meg. A kis láng gyenge fényénél

kereste tovább a villanykapcsolót, de nyoma sem

volt.

Ezzel nem számolt. Arra a gondolatra, hogy az

egész estét és éjszakát teljes sötétségben ülve kell itt

eltöltenie, megdermedt a félelemtől. Bár nem volt

már kisgyerek, és otthon vagy valami más ismert

helyen egyáltalán nem félt a sötéttől, de itt fenn,

ebben az óriási lomtárban, a sok furcsa holmi között,

egészen más volt a helyzet.

A láng megperzselte az ujját, úgyhogy eldobta a

gyufát. Egy darabig csak állt és figyelt. Az eső

alábbhagyott és csak egész halkan dobolt a nagy

bádogtetőn.

Ekkor eszébe jutott a hétkarú,

rozsdásgyertyatartó, amit a lomok között fedezett fel.

114

Eltapogatózott hozzá, megtalálta és odavitte a

tornaszőnyegeihez.

Meggyújtotta a kövér viaszcsonkok kanócát –

mind a hetet –, és aranyló fény áradt szét máris. A

lángok halkan sisteregtek és időnként ide-oda

lengedeztek a huzatban.

Barnabás fellélegzett és ismét a könyv után nyúlt.

VII.

A hallgatás

hangja

117

yönyörűségtől mosolyogva sétált be Atráskó az

oszloperdőbe, mely fekete árnyékot vetett a tiszta

holdfényben. Mély csend vette körül, alig hallotta

csupasz lábának neszét. Nem tudta már, kicsoda volt,

és hogy hívták, azt sem, hogy miként vetődött ide és

mi keresnivalója van itt. Csupa ámulat volt és mégis

gondtalan.

A padlót mindenütt mozaik borította, melyet

rejtélyesen összefonott minták vagy titokzatos

jelenetek és képek díszítettek. Atráskó elindult rajta,

széles lépcsőkön ment fel, tágas teraszokra érkezett,

majd ismét lépcsőkön lefelé és egy kőoszlopokból

álló sétányon haladt végig. Sorra szemügyre vette az

oszlopokat, és örömmel állapította meg, hogy

mindegyiket más-más díszítményekkel és jelekkel

vésték tele. Így távolodott egyre jobban a

Kulcsnélküli Kaputól.

Ki tudja, mióta vándorolt már így, mikor egyszer

csak lebegő hangot hallott a távolból. Megállt és

fülelt. A hang közelebb jött. Énekhang volt,

gyönyörű szép és csengettyűtisztaságú, olyan magas,

mint egy gyermeké, ám végtelen szomorúan szólt,

igen, néha mintha zokogott volna. A panaszdal

118

egyszer oly gyorsan suhant tova az oszlopok között,

mint a szélfuvallat, másszor megállt egy helyen, le-

fel lebegett, közeledett és távolodott, s úgy tetszett,

mintha széles ívben keringett volna Atráskó körül.

A fiú nem mozdult, csak várt.

A hang által leírt körök egyre szűkültek, úgyhogy

Atráskó már értette a dal szövegét:

Csak egyszer esik meg minden eset

De egyszer mindent meghoz az élet.

Hegyorom, völgy, rét és legelő felett

Szétfoszlok és elenyészek....

Atráskó a hang felé fordult, mely nyugtalanul

szálldosott ide-oda az oszlopok között, de senkit sem

látott.

– Ki vagy? – kiáltotta.

És a hang visszhangozta: – Ki vagy?

Atráskó elgondolkodott.

– Ki vagyok? – mormogta –, nem tudom

megmondani. Úgy rémlik, mintha egyszer tudtam

volna. De vajon fontos-e ez?

Az éneklő hang így felelt:

Megtudni rejtelmeimet,

versben beszélj, használj rímet,

119

mert ki nem így beszél velem,

nem érthetem – nem érthetem

Atráskó nem volt valami gyakorlott a rím- és

versszerkesztésben, és tartott tőle, hogy a beszélgetés

meglehetősen nehézkesnek fog bizonyulni, ha a hang

csak azt érti, ami rímel. Egy ideig törni kellett a fejét,

míg kibökte:

Kérlek, zokon tőlem ne vedd,

szeretném tudni a neved.

S a hang rögtön válaszolt:

Így már jól cseng a szó!

Így már felfogható!

Majd egy másik irányból énekelt:

Barátom, jó a vágyad iránya,

hogy itt vagy, ünnepi alkalom,

a Hallgatás Hangja vagyok, Jajulála,

s a titokpalotát lakom.

Atráskónak feltűnt, hogy a hang hol

hangosabban, hol halkabban zengett, de soha nem

némult el egészen. Még amikor nem szavakat

hallatott vagy ő maga beszélt hozzá, akkor is ott

lengett körülötte a szüntelen zengés.

120

S hogy a dal lassan távolodott tőle, utánafutott és

megkérdezte:

Hallasz, Jajulála, felelj nekem!

Nem látlak, noha látnálak szívesen!

A hang most elsuhant a füle mellett:

Engem soha senki

Még nem láthatott.

Nem fogsz észrevenni,

mégis itt vagyok.

– Tehát láthatatlan vagy? – kérdezte Atráskó, de

nem kapott választ. Erre eszébe jutott, hogy

versformában kell kérdezősködnie, és ezt mondta:

Láthatatlan vagy csupán,

vagy még tested sincs talán?

Halk csilingelés volt hallható, ami éppúgy

lehetett nevetés, mint zokogás, majd ismét

felhangzott a dal:

Sem ez, sem az nem vagyok,

ahogy képzeled.

Nem a fény ad alakot,

ahogy teneked.

Testem csengő hang, zene,

csak az ért, ki hall,

121

létezésem lényege

egymaga a dal.

Atráskó elcsodálkozott és egyre messzebbre

követte a hangot, keresztül-kasul járva az

oszloperdőt. Egy idő múlva újabb kérdést fabrikált:

Helyesen értettelek meg,

csupán a zengés alkotja lényed,

s ha elhallgat egyszer az ének,

többé hiába kereslek?

S akkor ismét egészen közelről hallotta a

feleletet:

Ha dalom elcsendesedik,

velem is az esik meg,

ami minden egyéb lénnyel megesik,

ha teste búcsút intett.

Ez a rám kiszabott rend:

Addig élek, míg a dalom zeng,

de már nem sok nap elé tekintek.

Ekkor újból zokogás hangzott fel, és Atráskó, aki

nem értette, miért sír Jajulála, sietve megkérdezte:

Mondd csak, miért vagy olyan szomorú!

Hisz még fiatal vagy, gyerekszavú.

S megint mintha a visszhang felelt volna:

122

Szél kap szárnyára már.

Csak panaszolva tudok dalolni.

De halld, az idő lejár.

Nosza mondd ki, mondd ki,

mit akarsz megtudakolni?

A dal elhalt valahol az oszlopok között, és

Atráskó, miután már nem hallotta, fejét forgatva

figyelt minden irányba. Kis csend után a távolból

megint közelebb szaladt az ének és szinte

türelmetlenül hangzott:

Jajulála a válasz. Te légy, aki faggat!

Ha nincs, aki kérd, választ sem adhat!

Atráskó ezt kiáltotta feléje:

Jajulála, segíts megérteni, kérlek,

mért kell szétfoszlanod és elenyészned!

S a hang így énekelt:

A Kislány Királynő nagybeteg,

s odavész Fantáziahon.

A Semmi elnyeli majd e helyet,

s ugyanez lesz az én bajom.

A Seholba hullunk és a Sohába,

mint kik igazán nem is éltünk.

Egy új név kell neki, ennyi az ára,

123

hogy meggyógyuljon újra minékünk.

Atráskó így válaszolt:

Mondd, Jajulála, segély hol akadhat?

Ki lesz, aki néki új nevet adhat?

A hang folytatta:

Halld meg, halld meg szózatomat,

bár értelmedbe nem hatol,

rögzítse magába jól az agyad,

mielőtt távozol,

hogy később, hogyha jobb időket érsz meg,

mindazt, mi az emlékek vizének

legmélyén érintetlenül pihen,

újólag napvilágra hozd.

Attól függ, eléred-e óhajod,

nem, vagy igen.

Egy ideig csak szó nélküli panaszos dal volt

hallható, majd hirtelen közvetlenül Atráskó mellett

csendült fel a hang, mintha valaki a fülébe beszélt

volna:

A Kislány Királynőnek új nevet

ki tudna vajon szerezni?

Segíteni dzsinn- vagy villasereg,

te se, én se tudunk, se senki.

124

Átkunktól nem szabadulhatunk,

úrnőnk sose lesz vidámabb.

Betűkbe zárt alakok vagyunk,

s éljük a sorsot, amelyre szántak.

Kitalált mese álmai, képei

vagyunk csak, nem egyebek,

egyikünk se tud újat teremteni,

se bölcs, se király, se gyerek.

De létezik egy hely, túl Fantázián,

a neve kinti világ.

Aki lakja, nincs bőség híján,

másféle a rend odaát!

Az Ádámsarjak, jó okkal ilyen

nevük van az ottlakozóknak,

az Évalányok, az emberi nem,

valódi tudói a szónak.

Jól ismerik ők a módozatot,

miképpen kell nevet adni.

A Kislány Királynő így tudott

kezdet óta fennmaradni.

Új meg új neveket kapott,

gyönyörűket,

de hosszú ideje múlt,

125

hogy az emberek átlépték küszöbünket,

nem tudják, merre az út.

Valódi mivoltunk mind feledte már,

létünkben egyikük se hisz.

Ó, jönne csak egy emberfia bár,

nyomorunk már oszlana is!

Ó, lenne csak, aki hinni merész,

csak egy, ki a szózatot érti!

Be könnyű nekik, s minekünk be nehéz

egymás közegébe belépni.

A világuk kívül van Fantázián,

erőnk oda el nem ér

Megtartod-e, én ifjú daliám,

mit Jajulála beszél?

– Igen, igen – bólogatott zavartan Atráskó.

Minden erejét összeszedte, hogy emlékezetébe vésse

a hallottakat, csak hát nem tudta, miért van erre

szükség, s így nem értette meg, hogy a hang miről

beszélt. Mindössze azt érezte, hogy nagyon, nagyon

fontos dologról van szó, ám ez a zim-zum és a

megerőltetés, hogy mindent rímekben hallgasson és

mondjon, elálmosította. Ezt mormolta:

Meg én! Mindenkor eszemben forgatom,

126

node mondd, mit kezdhetek azzal, hogy tudom!

S a hang így válaszolt:

Tőled függ, mit cselekszel.

A hír kimondva.

Ütött nekünk ezennel

a búcsúóra.

Félig már alva kérdezte Atráskó:

Tovatűnsz?

Hová repülsz?

Most ismét zokogás vegyült a hangba,

mely, egyre jobban távolodva, így énekelt:

Közelbe jött a Semmi,

a Jósda néma már,

többé nem hallja senki,

hogy hangja fel-le száll.

Mind közt, ki szózatomra

figyelni jött ide el,

e kőoszlopvadonba,

az utolsó leszel.

Talán sikerül tenéked,

mit senki még sose tett,

de hogy a célod elérjed,

őrizd meg énekemet!

127

És azután, egyre nagyobb messzeségből, még

ezeket a szavakat hallotta Atráskó:

Hegyorom, völgy, rét s legelő felett

szétfoszlok és elenyészek

Csak egyszer esik meg minden eset,

de egyszer mindent meghoz az élet .. .

Ez volt a végső, ami Atráskó füléhez ért.

Leült egy oszlop mellé, hátát nekitámasztotta,

felnézett az éjszakai égboltra és megpróbálta

megérteni a hallottakat. A csend úgy burkolta be,

mint puha, nehéz köpeny. Elaludt.

Mikor felébredt, hideg hajnali szürkület vette

körül. Hátán feküdt s az eget nézte. Az utolsó

csillagok is elhalványultak. Jajulála hangja még

mindig az emlékezetében csengett. S ugyanakkor

ismét minden az eszébe jutott, amit idáig átélt, és az

is, hogy milyen céllal folytatja a Nagy Keresést.

Végre tudta hát, hogy mit kell tennie. Csak a

Fantázia határain túl elterülő világ gyermeke tud új

nevet adni a Kislány Királynőnek. Kellene találnia

egy emberfiát és hozzá kellene vinnie!

Egyetlen lendülettel talpra szökött.

128

– Ó – gondolta Barnabás –, hogy szeretnék segíteni a

Kislány Királynőn – rajta és Atráskón is.

Különlegesen szép név lenne, amit kitalálnék. Csak

tudnám, hogy juthatok Atráskóhoz! Azonnal

indulnék. Mekkora szemeket meresztene, ha egyszer

csak megjelennék! De hát ez, sajnos, nem megy,

vagy talán mégis?

Majd halkan azt mondta:

– Ha létezik valamilyen felétek vezető út,

mondjátok meg nekem. Egész biztos, hogy

odamegyek, Atráskó! Meg fogod látni.

Mikor Atráskó körülnézett, azt látta, hogy az

oszloperdő – összes lépcsőjével és teraszával együtt

– eltűnt. Körös-körül ugyanaz a tökéletesen puszta

síkság terült el, melyet a Három Mágikus Kapu

mögött pillantott meg, mielőtt átment rajtuk.

De most sem a Kulcsnélküli Kapu, sem a

Varázstükör Kapu nem volt látható.

Felkelt és körbekémlelt. S egyszerre felfedezte,

hogy a síkság közepén, nem különösebben messze

129

tőle, ugyanolyan hely képződött, mint amilyen már

egyszer a Zengerdőben a szeme elé tárult. Ezúttal

viszont sokkal közelebb volt hozzá. Megfordult és

amilyen gyorsan csak tudott, futni kezdett az

ellenkező irányba.

Hosszú futás után végre a látóhatáron kicsinyke

emelkedőt vett észre, amely talán az a rozsdavörös

sziklatáblákból álló hegyi táj lehetett, ahol a Nagy

Rejtély Kapu magasodott.

Arrafelé futott, de sokáig kellett futnia, amíg

olyan közel került hozzá, hogy a részletek is

kivehetők lettek. S akkor bizony kétségei támadtak.

Valóban, volt ott valami, ami hasonlított arra a

sziklatáblás tájra, de kaput nem észlelt sehol. S a

kőtáblák már nem vörösek, hanem szürkék és

színtelenek voltak.

Csak amikor ismét hosszú ideig futott a vidék

felé, akkor vette észre, hogy a sziklák között

csakugyan akadt egy olyan bevágás, amely a kapu

alsó részéhez hasonlított, de fölötte már nem ívelt át

boltozat. Mi történhetett?

130

Választ csak jó néhány órával később kapott,

mikor végre a helyszínre ért. Az óriási kőboltozat

beomlott – és a szfinxek eltűntek!

Atráskó utat vágott magának a törmelék között,

azután felmászott egy sziklagúlára, hogy kilátása

legyen arrafelé, ahol a Másodmagáknak és a

szerencsesárkánynak kellett lenniük. Vagy netán ők

is elmenekültek közben a Semmi elől?

Ekkor egyszer csak egy icipici lengő zászlót vett

észre Szűkmók obszervatóriumának sziklamellvédje

mögött. Atráskó mindkét karral integetni kezdett, és

kezével szája elé tölcsért formálva kiáltotta:

– Hahó! Itt vagytok még?

Alig zengett el a hangja, mikor abból a

szakadékból, ahol a Másodmagák barlangja volt,

gyöngyházfényű fehér szerencsesárkány emelkedett

ki: Fuhur volt.

Fenségesen lassú kígyómozgással szelte át a

levegőt, miközben néhányszor pajkosan a hátára

fordult és villámgyors bukfenceket hányt, úgyhogy

olyannak tűnt, mint egy nyaldosó fehér láng. Ezután

leszállt a sziklagúla elé, amelyen Atráskó állt.

Feltámasztotta mellső lábát, s ettől olyan nagy lett,

131

hogy magasra ívelő nyakán ülő feje fölébe került

Atráskónak. Megforgatta rubinpiros szemgolyóit és

nyelvét hatalmasra tárt torkából örömében

előrenyújtva, érces hangon zengte:

– Atráskó, barátom és gazdám! Milyen jó, hogy

végre visszatértél. Már majdnem feladtuk a reményt

– azaz, csak a Másodmagák, én nem!

– Én is boldog vagyok, hogy viszontlátlak –

válaszolta Atráskó. – De mi történt ez alatt az

egyetlen éjszaka alatt?

– Egyetlen éjszaka? – kiáltotta Fuhur – azt

hiszed, hogy mindössze egyetlen éjszaka volt?

Csodálkozni fogsz! Szállj fel rám, vinni akarlak!

Atráskó a hatalmas állat hátára lendült. Először

ült életében szerencsesárkányon. S bár már betört

néhány vad lovat és igazán nem volt félős, de az első

pillanatban se nem látott, se nem hallott ettől a rövid

légi vágtától. Olyan erősen kapaszkodott Fuhur

lobogó sörényébe, hogy az állat zengve felkacagott

és így kiáltott:

– Ehhez mostantól fogva hozzá kell szoknod,

Atráskó!

132

– Mindenesetre úgy látszik – kiabálta vissza

Atráskó és levegő után kapkodott –, hogy újra

teljesen egészséges vagy!

– Majdnem – felelte a sárkány –, de még nem

egészen!

S ezután leszálltak a Másodmagák barlanglakása

előtt. Szűkmók és Urgula egymás mellett állt a

bejáratnál és várta őket.

– Mit éltél át? – kezdett rögtön locsogni

Szűkmók –, mindent el kell mesélned! Hogy áll a

dolog a kapukkal? Helyesek-e az elméleteim?

Kicsoda vagy micsoda az a Jajulála?

– Nyughass! – torkolta le az öreg Urgula –, most

először is ennie és innia kell. Csak nem sütöttem-

főztem hiába! A te haszontalan kíváncsiskodásodra

még elég idő marad!

Atráskó lemászott a sárkány hátáról, és

köszöntötte a gnóm házaspárt. Azután mindhárman

asztalhoz ültek, ami újra mindenféle pompás étellel

volt megrakva, s melyen egy kis kannában

gyógyfűtea gőzölgött.

133

A toronyóra ötöt ütött. Barnabás szomorúan gondolt

a két tábla mogyorós csokoládéra, melyet otthon az

éjjeliszekrényében őrzött - arra az esetre, ha egyszer

éjszaka megéhezne. Ha sejtette volna, hogy soha

vissza nem tér oda, magával hozhatta volna

vastartalékul. De hát ezen nem lehetett már

változtatni. Jobb, ha nem is gondol rá többet!

Fuhur úgy nyújtózott el a kis sziklavölgyben, hogy

hatalmas feje Atráskó mellett feküdt, s így mindent

hallhatott.

– Képzeljétek – kiáltotta –, barátom és gazdám

azt hiszi, hogy mindössze egy éjszakára volt távol!

– Hát nem így van? – kérdezte Atráskó.

– Hét nap és hét éjjel volt! – mondta Fuhur. –

Nézd, a sebeim mind majdnem begyógyultak!

Csak most vette észre Atráskó, hogy az ő sebe is

begyógyult. A gyógyfűből készített kötés leesett róla.

Csodálkozott. – Hogy lehetséges ez? Átmentem a

Három Mágikus Kapun, beszéltem Jajulálával,

azután elaludtam – de ennyi ideig csak nem alhat-

tam!

134

– Tér és idő bizonyára másképp van ott bent,

mint itt – bölcselkedett Szűkmók. – Ennek ellenére

ennyi időt, mint te, még senki sem töltött a Jósdában.

Mi történt? Beszélj már végre!

– Először azt szeretném tudni, hogy itt mi történt

– válaszolta Atráskó.

– Magad is láthatod – mondta Szűkmók –,

minden szín elsápad, minden egyre

valószerűtlenebbé válik, a Nagy Rejtély Kapu eltűnt.

egy látszik, hogy itt is elkezdődött a megsemmisülés.

– És a szfinxek? – tudakolta Atráskó. – Hova

lettek? Elmenekültek? Láttátok őket?

– Semmit sem láttunk – dörmögte Szűkmók -, azt

reméltem, talán te tudsz róluk valamit mondani. A

sziklaboltozat egyszer csak beomlott, de egyikünk

sem hallott vagy látott semmit. Még oda is mentem

és átvizsgáltam a törmeléket. És tudod, mi derült ki?

Az omlás helyét szürke moha borítja, és olyan ősöreg

az egész, mintha már sok száz éve romokban állna,

és mintha a Nagy Rejtély Kapu soha nem is létezett

volna.

135

– Pedig létezett – mondta Atráskó halkan –,

hiszen átmentem rajta és a Varázstükör Kapun is és

végül a Kulcsnélküli Kapun is.

És most Atráskó elmesélte mindazt, ami vele

történt. Fáradság nélkül idézett fel minden részletet.

Szűkmók, aki kezdetben buzgón közbekérdezett,

hogy még pontosabb leírásokat kapjon, az elbeszélés

alatt fokról fokra szótlanabb lett. S mikor Atráskó

végül szinte szóról szóra elismételte, amit Jajulála

tudtára adott, egészen elhallgatott. Csöpp, ráncos

arcára mélységes bánat ült.

– Most hát tudod a titkot – fejezte be

beszámolóját Atráskó –, mindenképpen tudni

akartad, nem igaz? Jajulála olyan lény, aki pusztán

hangból áll. Alakját csak hallani lehet. Ott van jelen,

ahol felcsendül.

Szűkmók hallgatott egy darabig, aztán rekedt

hangon kitört: – Ott volt csak, így akarod mondani.

– Igen – felelte Atráskó –, saját szavai szerint én

voltam az utolsó, akihez szólt.

Szűkmók töpörödött arcán két kis könnycsepp

gurult végig.

136

– Hát hiába volt! – rikácsolta –, egész életem

munkája, a kutatásaim, hosszú évek megfigyelései –

minden hiába volt! Végre megkapom az utolsó követ

tudományos építményemhez, végre befejezhetném,

végre megírhatnám az utolsó fejezetet és akkor most

egyszerre nem ér az egész semmit, teljesen fölösle-

ges, nem kell senkinek, egy fabatkányi haszna sincs,

a kutyát sem érdekli, mert mindaz, amiről szól, nincs

többé! Kész, vége, jó éjszakát!

Rázta a zokogás, mintha köhögési rohama lett

volna. Az öreg Urgula részvéttel nézte,

megsimogatta kopasz fejecskéjét és így duruzsolt:

– Szegény öreg Szűkmók! Szegény öreg

Szűkmók! Ne légy ennyire kétségbeesve! Majd csak

találsz valami mást.

– Asszony! – förmedt rá Szűkmók szikrázó

szemekkel –, akit magad előtt látsz, az nem holmi

szegény öreg Szűkmók, hanem egy tragikus sorsú

személy!

És ahogy már egyszer tette, most is berohant a

barlangba, és hallatszott a kis ajtó csattanása. Urgula

sóhajtva ingatta a fejét és ezt mormogta: – Nem

137

gondolja komolyan, derék öreg fickó ez, csak, sajnos,

teljesen megbolondult.

Mikor vége lett az étkezésnek, Urgula felállt és

ezt mondta: – Most összecsomagolom a

cókmókunkat. Nem sokat vihetünk magunkkal, de

egy s más mégiscsak összejön. Igen, ennek most meg

kell lennie.

– Hát el akartok menni innen? – kérdezte

Atráskó.

Urgula szomorúan bólintott. – Nem tehetünk

mást. Ahol a megsemmisülés elharapózik, ott semmi

sem terem meg. És az öregemnek sincs már miért itt

maradnia. Majd meglátjuk, mi lesz. Valahogyan csak

lesz. És ti? Mi a tervetek?

– Azt kell tennem, amit Jajulála mondott –

válaszolta Atráskó –, meg kell próbálnom találni egy

emberfiát s el kell vinnem a Kislány Királynőhöz,

hogy új nevet adjon neki.

– És hol akarod keresni ezt az emberfiát? –

kérdezte Urgula.

– Magam sem tudom – felelte Atráskó –,

mindenesetre Fantázia határán túl.

138

– Majd megoldjuk a dolgot – kondult meg Fuhur

haranghangja –, vinni foglak. Meglátod, szerencsénk

lesz!

– Na – mormolta Urgula –, akkor csak rajta!

– Talán magunkkal vihetnénk titeket egy

darabon? – ajánlotta fel Atráskó.

– Még csak ez hiányozna! – válaszolta Urgula –,

soha az életben nem hajókáznék a levegőben. Rendes

gnómok a biztos földön maradnak. Azonkívül ne

szenvedjetek késedelmet miattunk, nektek fontosabb

dolgotok van, nektek kettőtöknek mindnyájunkért.

– De szeretném nektek kifejezni a hálámat –

mondta Atráskó.

– Legjobban teszed – morogta Urgula –, ha nem

töltöd az időt ezzel a haszontalan fecsegéssel, hanem

azonnal indulsz!

– Igaza van – jegyezte meg Fuhur. – Gyere,

Atráskó!

Atráskó a szerencsesárkány hátára lendült. Még

egyszer visszafordult és lekiáltott a kis öreg

Urgulának: – A viszontlátásra!

De az már a barlangban volt és csomagolt.

139

Mikor néhány órával később Szűkmókkal együtt

kilépett a szabadba, mind a kettejük hátán egy-egy

púpozott puttony volt, s már megint mind a ketten

buzgón civakodtak. Így billegtek tova apró görbe

lábacskájukon, anélkül hogy egyszer is visszanéztek

volna.

Egyébként Szűkmók később még nagyon híres

lett, nemzetségében a legesleghíresebb gnóm,

azonban nem a tudományos kutatásai miatt. De ez

már más történet, és elbeszélésére más alkalommal

kerül majd sor.

Ugyanabban az időpontban, amikor a

Másodmagák útnak indultak, Atráskó már messze

viharzott Fuhur hátán, messze, messze a Fantázia

fölötti levegőégben.

Barnabás akaratlanul is a tetőnyílás felé tekintett. és

elképzelte, milyen lenne, ha ott fenn az égen, amely

már majdnem egészen sötét volt, megpillantaná a

nyaldosó fehér lángként közeledő szerencsesárkányt

- ha azok ketten érte jönnének, hogy magukkal

vigyék!

140

– Ó – sóhajtotta – , ez volna csak valami!

Tudna rajtuk segíteni és ők is rajta. Mindannyiuk

számára ez lenne a menekvés.

VIII.

Söpredék-

Országban

143

atalmas magasságban szárnyalt tova Atráskó. Piros

köpenye óriási hullámívekben verdesett mögötte.

Bőrszíjjal felkötött kékesfekete haja lobogva nyúlt el

a szélben. Fuhur, a fehér szerencsesárkány lassú,

egyenletes hullámmozgással siklott az ég párái és

felhő-foszlányai között.

Fel és le és fel és le, újra meg újra . . .

Mióta lehettek már úton? Nappalok és éjszakák

és megint nappalok teltek el – Atráskó nem tudta

már, mennyi. A sárkány alvás közben is tudott

repülni, tovább, egyre tovább, és Atráskó elbóbiskolt

néha, miközben erősen megkapaszkodott a sárkány

fehér sörényében. De csak könnyű, nyugtalan álma

volt. így az ébrenléte is fokról fokra álomba ment át,

amelyben minden bizonytalanná vált.

Lenn a mélyben árnyékszerűen vonultak el

hegyek, szárazföldek és tengerek, szigetek és folyók .

. . Atráskó már nem törődött velük, és hátasállatát

sem siettette többé, ahogy eleinte tette, miután

elindultak a Déli Jósdától. Eleinte türelmetlen volt,

mert azt hitte, hogy a szerencsesárkány hátán igazán

nem lesz nehéz Fantázia határát elérnie – és a határon

túl a Külső Világot, ahol az emberek fiai laknak.

144

Fogalma sem volt, mekkora Fantázia.

Kétségbeesetten harcolt a súlyos fáradtság ellen,

mely le akarta gyűrni. Sötét szeme, melynek élessége

korábban fiatal sasmadáréhoz volt hasonló, már nem

érzékelte a messzeséget. Egyszer-egyszer még

összeszedte minden akaratát, ültében magasra

emelkedett és körbekémlelt, de hamarosan ismét

magába roskadt, s maga elé meredve csak a hosszú,

hajlékony sárkánytestet bámulta, melynek

gyöngyházszínű pikkelyei rózsásan és fehéren

csillogtak. Fuhur is ki volt merülve. Még az ő

végtelennek tetsző ereje is lassanként a végéhez

közeledett.

A hosszú repülés alatt nemegyszer láttak az

alattuk elterülő vidéken olyan helyeket, amelyeket

elborított a Semmi, és amelyekre nem lehetett

megvakulás érzése nélkül letekinteni. Ekkora

magasságból nézve, számos ilyen hely még

viszonylag kicsinek tűnt, de némelyek már akkorák

voltak, mint egy egész ország, és a távoli láthatáron

is túlterjedtek. Rémület fogta el a szerencse-sárkányt

és utasát egyaránt, irányt változtattak és másfelé

repültek tovább, hogy ne kelljen látniuk a borzalmat.

145

Ám különös dolog, hogy a borzalom, ha

rendszeresen ismétlődik, elveszti rémisztő hatását. És

minthogy a megsemmisült helyek nem kevesbedtek,

hanem egyre szaporodtak, Fuhur és Atráskó

lassanként hozzászoktak a látványhoz – vagy inkább

valami közönyféle lett úrrá rajtuk. Már alig vetettek

ügyet rá.

Jó ideje nem beszélgettek már egymással, amikor

Fuhur érces hangon hirtelen megszólalt:

– Atráskó, kis gazdám, alszol?

– Nem mondta Atráskó, noha éppen valami

szorongó álomból ébredt –, mi tetszik, Fuhur?

– Azt kérdem magamtól, nem volna-e jobb

visszafordulnunk.

– Visszafordulni? Hova?

– Az Elefántcsonttoronyhoz. A Kislány

Királynőhöz.

– Úgy gondolod, hogy dolgunk végezetlenül

menjünk hozzá?

– Nem, így éppen nem mondanám, Atráskó.

Hogy is szólt a megbízatásod?

146

– Ki kell kutatnom, mi az oka annak a

betegségnek, amelyben a Kislány Királynő senyved,

és hogy milyen orvosság az ellenszere.

– De az nem volt a megbízatásodban —vetette

ellene Fuhur —, hogy azt az orvosságot magad vidd

el neki.

– Hogy érted ezt?

– Lehet, hogy nagy hibát követünk el, ha egy

emberfiát keresve, megkíséreljük átlépni Fantázia

határát.

– Nem értem, hova akarsz kilyukadni, Fuhur.

Magyarázd meg világosabban.

– A Kislány Királynő halálos beteg – magyarázta

a sárkány –, mert új névre van szüksége. Ezt a

Vénséges Morla árulta el neked. De ilyen nevet csak

a Külső Világból való emberek fiai adhatnak neki.

Így nyilatkoztatta ki Jajulála. Ezzel teljesítetted a

megbízatásodat, és úgy érzem, hogy mindezt

sürgősen jelentened kellene a Kislány Királynőnek.

– De mit segít rajta – kiáltotta Atráskó –, ha

mindezt csupán közlöm vele, és nem viszek

magammal egyúttal egy emberfiát, aki

megmenthetné?

147

– Ezt nem tudhatod – válaszolta Fuhur. – Ő

sokkal többre képes, mint te meg én. Hátha semmi

nehézséget nem okozna a számára, hogy egy

emberfiát szólítson magához. Hátha tud valami utat-

módot, ami előttünk és Fantázia összes teremtményei

előtt ismeretlen. Ehhez azonban tudnia kellene

mindazt, amit most te tudsz. Mondjuk, hogy így van.

Akkor nemcsak esztelenség, hogy a saját

szakállunkra próbálunk egy emberfiát fellelni és

hozzá vinni, hanem még az is megtörténhetik, hogy a

Kislány Királynő meghal, mialatt mi még egyre

keresgélünk, pedig megmenthettük volna, ha

idejében visszafordulunk.

Atráskó hallgatott. Kétségtelen, hogy a sárkány

helyesen beszélt. Lehet, hogy így áll a dolog. De

állhat egész másként is. Nagyon is lehetséges, hogy a

Kislány Királynő, ha most ezzel a híradással térne

hozzá vissza, ezt mondaná: mit segít ez rajtam? Ha

elhoztad volna megmentőmet, meggyógyul-hatnék.

De most már késő, hogy még egyszer elküldjelek.

Nem tudta, mitévő legyen. És fáradt volt,

túlságosan fáradt ahhoz, hogy határozzon.

148

– Tudod, Fuhur – mondta halkan, de a sárkány jól

hallotta a szavát –, talán igazad van, de lehet, hogy

nincs. Repüljünk még egy kis ideig. Ha még akkor

sem látjuk a határt, hát visszafordulunk.

– Mit nevezel kis időnek? – kérdezte a sárkány.

– Néhány órát – mormogta Atráskó – ej, mit, egy

órát még.

– Jó – felelte Fuhur –, tehát még egy órát.

Ám ez az óra egy órával több volt a kelleténél.

Egyikük sem figyelt rá, hogy az ég északon feketére

felhősödött. Nyugaton, ahol a nap állt, izzó volt, és

vészjósló csíkok lógtak le véres tengeri moszatként a

látóhatárra. Keleten zivatar göngyölődött elő, mint

szürke ólomtakaró, mely előtt kiöntött kék tintára

emlékeztető, széttépett felhőcafatok úsztak. És délről

kénsárga gőz áramlott, melyben szikrázó villámok

cikáztak.

– Az az érzésem vélte Fuhur – , hogy rossz időt

kapunk.

Atráskó körbejártatta a tekintetét.

– Igen – mondta –, aggasztó a helyzet. Mégis

tovább kell repülnünk.

149

– Okosabb lenne – válaszolta Fuhur –, ha

menedéket keresnénk magunknak. Ha arról van szó,

amit gyanítok, akkor nem tréfadolog vár ránk.

– Mit gyanítasz? – kérdezte Atráskó.

– Azt, hogy a négy szélóriás közeledik, akik

megint éppen harcot akarnak vívni egymással! –

magyarázta Fuhur. – Majdnem mindig azon

vitatkoznak, hogy melyikük uralkodjék mint a

legerősebb a többiek felett. Számukra az egész csak

játék, mert nekik semmi bajuk sem történik közben.

De jaj annak, aki a vitájuk kereszttüzébe kerül.

Abból a legtöbbször nem sok marad.

– Nem tudsz magasabbra repülni? – kérdezte

Atráskó.

– Úgy gondolod, hogy a hatósugarukon kívülre?

Nem, olyan magasra nem tudok. És alattunk,

ameddig ellátok, csak víz van, valamilyen óriási

tenger. Nem látok sehol olyan helyet, ahol

elrejtőzhetnénk.

– Akkor nincs más hátra – határozta el Atráskó –,

mint hogy bevárjuk őket. Úgyis akarok tőlük valamit

kérdezni.

150

– Mit akarsz? – kiáltotta a sárkány, és ijedtében

nagyot ugrott a levegőben.

– Ha ők a négy szélóriás – magyarázta Atráskó –,

akkor ismerik Fantázia valamennyi égtáját. Senki

sem mondhatja meg nekünk pontosabban, hogy

merre vannak a határok.

– Szent ég! – kiáltotta a sárkány –, azt hiszed,

hogy csak úgy kedélyesen el lehet velük társalogni?

– Mi a nevük? – tudakolta Atráskó.

– Az északit Lirrnek nevezik, a keletit Boreónak,

a délről valót Siróknak és a nyugatról jövőt

Magasztrolnak – válaszolta Fuhur. – De te, Atráskó,

mi vagy te tulajdonképpen? Kisfiú vagy, vagy

vasdarab, hogy nem ismered a félelmet?

– Amikor a szfinxek kapuján átmentem – felelte

Atráskó – minden félelem elmúlt belőlem. Azonkívül

a Kislány Királynő jelét viselem. Fantázia minden

teremtménye tiszteletben tartja. Mért éppen a

szélóriások ne tennék?

– Ó, persze hogy tiszteletben tartják! – szólt

Fuhur –, de buták, és nem tudod őket a viaskodástól

visszatartani. Majd meglátod, mit jelent ez!

151

Eközben a zivatarfelhők annyira összetorlódtak

minden oldalról, hogy amit Atráskó maga körül

látott, hatalmas méretű tölcsérhez, tűzhányó

kráteréhez hasonlított, melynek falai egyre gyorsabb

forgásba kezdtek, úgyhogy a kénsárga, az ólom-

szürke, a vérvörös és a mélyfekete színek egymásba

keveredtek. És ő maga a fehér sárkány hátán szintén

körben pörgött, mint a gyufaszál egy hatalmas

örvényben. És most megpillantotta a viharóriásokat.

Tulajdonképpen csak arcokból álltak, mert

végtagjaik alak és szám tekintetében annyira

változók voltak – hol rövidebbek, hol hosszabbak

lettek, hol megszaporodtak, hol eltűntek, hol élessé

körvonalazódtak, hol ködössé váltak –, azonkívül

úgy egymásba gabalyodtak szörnyűséges

körtáncukban vagy inkább birkózásukban, hogy

teljes lehetetlenség volt igazi alakjukat felismerni. De

az arcuk is állandóan változott, egyszer kövérre

fúvódott fel, másszor hosszában és széltében

széthúzódott, azonban mégis arc maradt, melyet a

másiktól meg lehetett különböztetni. Szájukat kitátva

ordítottak és bömböltek, üvöltöttek és nevettek

egymásra. A sárkányt és utasát, úgy látszik, észre

152

sem vették, hiszen hozzájuk képest oly csöppek

voltak, mint egy szúnyog.

Atráskó felemelkedett. Jobb kezével megragadta

a mellén levő aranyamulettet, és oly hangosan

kiáltotta, ahogy csak a torkán kifért:

– A Kislány Királynő nevében hallgassatok és

figyeljetek rám!

És a hihetetlen megtörtént!

Mintha hirtelen némaság sújtotta volna őket,

elhallgattak. Szájuk becsukódott, és négy kidülledt

óriási szempár meredt AURIN-ra. A körforgás is

megszűnt. Egy csapásra síri csend támadt.

– Adjatok választ! – kiáltotta Atráskó. – Merre

van Fantázia határa? Tudod-e, Lirr?

– Északon nincs – válaszolta a fekete felhőarc.

– És te, Boreo?

– Keleten sincs – felelte az ólomszürke felhőarc.

– Beszélj, Sirók!

– Délen sehol nincs határ – mondta a kénsárga

felhőarc. Magasztrol, te tudod vajon?

– Nincs határ nyugaton – válaszolta a tűzvörös

felhőarc.

És mind a négyen egyszerre mondták:

153

– Ki vagy te, hogy a Kislány Királynő jelvényét

viseled és nem tudod, hogy Fantázia határtalan?

Atráskó hallgatott. Úgy érezte, mintha fejbe

verték volna. Arra igazán nem gondolt, hogy

egyáltalán nincs határ. Akkor minden hiába volt.

Alig vette észre, hogy a szélóriások újra harci

játékukba fogtak. Mindegy volt számára, hogy mi

történik tovább. Mikor a sárkányt egy forgatag

hirtelen a magasba röpítette, erősen belekapaszkodott

a sörényébe. Lángoló villámok között vágtattak

körbe, s utána majdnem belefulladtak a vízszintesen

száguldó felhőszakadásba. Váratlan lángáradat

ragadta magával őket, hogy majdnem megégtek, de

máris jégesőbe kerültek, amely nem jégszemekből,

hanem dárdahosszúságú jégcsapokból állt, és a

mélybe verte le őket. Aztán megint felszívta őket

valami a magasba, ide-oda dobálta és erre-arra

röpítette – a szélóriások az elsőbbségért viaskodtak.

– Kapaszkodj erősen! – kiáltotta Fuhur, mikor

egy széllökés a hátára fordította.

De már késő volt. Atráskó elvesztette az

egyensúlyát, és a mélybe zuhant. Zuhant és zuhant,

azután nem tudott semmiről.

154

Mikor ismét magához tért, puha homokon találta

magát. Hullámok zúgását hallotta, és mikor fejét

felemelte, látta, hogy tengerpartra sodródott. Szürke,

ködös, de szélcsendes nap volt.

A tenger nyugodt volt, és semmi sem mutatta,

hogy röviddel ezelőtt még a szélóriások háborúja dúlt

errefelé. Vagy talán egészen másféle, távoli vidékre

vetődött volna? A part lapos volt, semerre sem

látszott szikla vagy domb, a párában csupán néhány

göcsörtös, ferde fa állt, karmos nagy kezekre

hasonlítva. Atráskó felült. Néhány lépésnyi

távolságban felfedezte piros bivalyszőr köpenyét.

Odamászott és a vállára borította. Csodálkozva

állapította meg, hogy köpenye már alig nedves. Ezek

szerint elég régóta itt fekhet.

Hogy került ide? És miért nem fulladt a vízbe?

Valami homályos emlék merült fel benne.

Karokat látott, amelyek magukra vették, és különös

éneklő hangokat hallott: „Szegény kisfiú, szép kisfiú!

Tartsátok őt! Ne hagyjátok elmerülni!"

Talán ez is csak a hullámok csobogása volt.

155

Vagy sellők és vízimanók lettek volna?

Valószínűleg látták rajta a Talizmánt, és azért

mentették meg.

Ösztönösen az amulett után kapott – de nem volt

meg. A lánc eltűnt a nyakáról. Elvesztette a

medaliont.

– Fuhur! – kiáltotta olyan hangosan, ahogy csak

bírta. Felugrott, ide-oda futkosott és mindenfelé

kiabálta: – Fuhur! Fuhur! Hol vagy?

Semmi válasz. Csak a hullámok egyenletes, lassú

csobogása, amint a partot nyaldosták.

Ki tudja, hova sodorták a szélóriások a fehér

sárkányt! Talán egész másfelé keresi Fuhur az ő kis

gazdáját, messze-messze innen. Talán már nincs is

életben.

Atráskó immár nem volt sárkánylovas, nem volt

a Kislány Királynő követe – csupán egy kisfiú. És

egészen egyedül volt.

A toronyóra hatot ütött.

Kinn most már sötét volt. Az eső elállt. Teljes csend

uralkodott. Barnabás a gyertyák lángjába bámult.

156

Aztán összerázkódott, mert a deszkapadló

megreccsent.

Mintha valakit sóhajtani hallott volna. Lélegzetét

visszafojtva figyelt. A gyertyák vetette kis fénykörön

kívül sötétség töltötte meg az óriási lomtárt.

Nem topognak halk léptek a lépcsőn felfelé?

Nem mozdult meg egész lassan a lomtárajtó kilincse?

Megint reccsent egyet a deszkapadló.

Ha kísértet tanyázna itt a lomtárban . . . ?

Ej, mit – mondta Barnabás félhangosan –,

nincsenek kísértetek. Mindenki azt mondja.

De akkor mért szól annyi történet róluk?

Talán mind, akik azt mondják, hogy nincsenek

kísértetek, egyszerűen csak félnek bevallani, hogy

mégis vannak.

Atráskó szorosan beburkolózott piros köpenyébe,

mert fázott, és útnak indult a szárazföld belseje felé.

A vidék, amennyire a ködtől egyáltalán láthatta, alig

változott. Lapos és egyhangú volt, csak azzal a lassú

módosulással, hogy a göcsörtös fák közt egyre több

lett a bozót. Bokrok tűntek fel, melyek mintha

157

rozsdás bádogból lettek volna, s majdnem olyan

kemények is voltak. Könnyen felsérthette magát

köztük, aki nem vigyázott.

Körülbelül egy óra múlva Atráskó elért egy

úthoz, mely púpos, szabálytalan alakú kődarabokkal

volt kirakva. Úgy döntött, hogy követi az út irányát,

hiszen valahova csak kell hogy vezessen. Ám

kényelmesebbnek találta, hogy az út mellett a porban

menjen, mint a göröngyös kövezeten. Az út tekervé-

nyes volt, jobbra-balra kígyózott, anélkül hogy okát

lehetett volna találni, minthogy erre sem volt domb

vagy folyó. Úgy látszott, hogy ezen a vidéken

minden görbe.

Atráskó még nem régen mendegélt így, mikor a

távolból fokozatosan közeledő különös, dobogó

lárma ütötte meg a fülét. Nagy dob tompa

dübögéséhez volt hasonló, amibe pikulák hangjára

emlékeztető éles füttyögés, valamint csengettyűszó

vegyült. Atráskó egy útszéli bokor mögé bújt és várt.

A sajátságos zenebona egyre közeledett, és végül

a ködből előtűntek az első alakok. Nyilvánvaló volt,

hogy táncolnak, de táncuk nem vidám és kecses

mozdulatokból állt, hanem összevissza ugráltak a

158

legfurcsább taglejtésekkel, hemperegtek a földön,

négykézláb mászkáltak, fel-felágaskodtak, és úgy

viselkedtek, mint a bolondok. Közben csak a tompa,

lassú dobszó, a pikulák éles hangja és a torkokból

előtörő vinnyogás és zihálás hallatszott.

Egyre többen és többen lettek, a menet szinte vég

nélkülinek tetszett. Atráskó megpillantotta a

táncosok arcát. Hamuszürke volt és verítékben

úszott, de a szeme valamennyinek vad, lázas fényben

izzott. Némelyek ostorral csapkodták magukat.

Őrültek, gondolta Atráskó, és hideg borzongás

futott végig a hátán.

Egyébként megállapította, hogy a menet

legnagyobb része éji manókból, koboldokból és

kísértetekből áll. Vámpírok is voltak közöttük és

boszorkányok tömegével, öregek, nagy púppal és

állukon kecskeszakállal, de fiatalok is, szépek és

gonosz tekintetűek. Nyilvánvaló volt, hogy Atráskó

Fantázia egyik országába jutott, melyet a sötétség

teremtményei népesítenek be. Ha AURIN-t nem

vesztette volna el, habozás nélkül elébük áll és

megkérdezi tőlük, hogy mi folyik itt. Így azonban

jobbnak tartotta, ha búvóhelyén várja meg, amíg a

159

tébolyult menet elvonul, és az utolsó elmaradozó

figura is bicegve és szökdécselve eltűnik a ködben.

Csak ezután merészkedett ki újból az útra, és a

kísérteties csapat után tekintett. Kövesse őket vagy

ne? Nem tudta eldönteni. Tulajdonképpen azt sem

tudta már, hogy kell-e még tennie vagy egyáltalán

tehet-e még valamit.

Először érezte világosan, hogy mennyire

hiányzik a Kislány Királynő amulettje, és milyen

tehetetlen nélküle. Nem az általa nyújtott védelem

volt a lényeg – hiszen az összes fáradalmat és

nélkülözést, félelmet és magányt mind a saját

erejéből kellett kiállnia –, hanem amíg a jelvényt

hordta, soha nem volt kétsége afelől, hogy mit kell

cselekednie. Mint valami rejtélyes iránytű, helyes

irányba vezérelte akaratát és elhatározásait. De most

másképp volt, nem érezte már a titkos erőt, amely

vezette.

Csupán azért, hogy ne álljon ott tehetetlenül,

megparancsolta önmagának, hogy kövesse a

kísértetmenetet, melynek tompa dobritmusa még

mindig hallatszott a távolból.

160

Miközben a ködben előrelopakodott – mindenkor

vigyázva, hogy az utolsó lemaradozóktól is kellő

távolságban legyen –, megpróbálta a helyzetét

tisztázni.

Miért, ó, miért is nem hallgatott Fuhurra, mikor

azt tanácsolta, hogy tüstént repüljenek a Kislány

Királynőhöz? Átadhatta volna neki Jajulála üzenetét

és visszajuttathatta volna a Fényt. AURIN nélkül és

Fuhur nélkül nem kerülhet többé a Kislány

Királynőhöz. Biztosan várja őt élete végső percéig,

reménykedve, hogy jön, bízva, hogy szabadulást hoz

neki és Fantáziának – de mindhiába!

Hát ez bizony elég rettenetes volt, de még

rémesebben hangzott, amit a szélóriásoktól

megtudott: hogy sehol nem létezik határ. Ha

lehetetlen Fantáziából kilépni, akkor az is lehetetlen,

hogy a határon túlról segítségül hívhasson egy

emberfiát. Éppen azért, mert Fantázia végtelen, vált

elkerülhetetlenné a vége.

Miközben tovább bukdácsolt a ködgomolyokon

keresztül az egyenetlen kövezeten, emlékezetében

még egyszer felhangzott Jajulála szelíd hangja.

Halvány kis reményszikra pislákolt fel a szívében.

161

Régebben gyakran jöttek át emberek Fantáziába,

hogy a Kislány Királynőnek időről időre pompás új

neveket adjanak – így szólt az ének. Tehát mégis van

út az egyik világból a másikba!

Be könnyű nekik, s minekünk be nehéz

egymás közegébe belépni.

Igen, ezek voltak Jajulála szavai. Csakhogy az

emberek elfelejtették ezt az utat. De nem lehetséges-

e, hogy egy, egyetlenegy ember mégis emlékszik rá?

Hogy az ő helyzete is reménytelen, azzal már

nem sokat törődött Atráskó. Csak az volt a fontos,

hogy egy emberfia meghallja Fantázia hívását és

eljöjjön – ahogy ez minden időben történt. És talán,

talán már el is indult valaki, talán már úton is van!

– Igen! Igen! – kiáltotta Barnabás. Megijedt a saját

hangjától és halkabban tette hozzá:

– Szeretnék a segítségetekre lenni, csak tudnám,

hogyan! Nem tudom az utat, Atráskó. Igazán nem

tudom.

162

A tompa dobszó és a pikulák éles hangja elnémult, és

Atráskó anélkül, hogy észrevette volna, olyan közel

ért a menethez, hogy majdnem beleszaladt az utolsó

alakokba. Minthogy mezítláb volt, lépte nem ütött

zajt – de nem ez volt az oka, hogy ez a népség

egyáltalán nem vett róla tudomást. Ha vasalt

csizmában dobogott vagy hangosan kiáltozott volna,

akkor sem törődtek volna vele.

Már nem menetoszlopban álltak, hanem messze

szétoszoltak egy szürkés fűvel benőtt, néhol iszapos

mezőn. Egyesek könnyedén ide-oda ringatóztak,

mások mozdulatlanul ácsorogtak vagy guggoltak, de

vak, lázas fényben csillogó szemmel mindannyian

egyazon irányba néztek.

S most Atráskó is meglátta, hogy mi az, amire

iszonyatos önkívületükben merednek. A mező

túloldalán a Semmi terült el.

Olyan volt, amilyennek Atráskó korábban is látta

már a kéregrémeknél a fa ormáról, vagy a síkságon,

ahol a Déli Jósda Mágikus Kapui álltak, vagy Fuhur

hátán ülve, nagy magasságból – de eddig mindig

csak távolról pillantotta meg. Most azonban

váratlanul szemtől szembe találta magát vele, amint

163

az egész tájat keresztülszelve, hatalmasan és nagyon

lassan, de feltartóztathatatlanul közeledett.

Atráskó látta, hogy a mezőn álló kísértetfigurák

rángatózni kezdenek előtte, végtagjaik görcsbe

csavarodnak, szájukat kitátják, mintha kiáltani vagy

nevetni akarnának, de síri csend uralkodott. És

azután, mint hervadt falevelek, melyeket elragad egy

szélroham – valamennyien egyszerre a Semmi felé

tódultak és gurulva, ugrálva zuhantak bele.

Alig tűnt el hangtalanul és nyom nélkül a

szellemcsapat utolsó tagja, amikor Atráskó rémülten

vette észre, hogy saját teste is rángatózásszerű kis

lépésekkel indul a Semmi felé. Mindent elsöprő vágy

akarta a hatalmába keríteni, hogy ő is belevesse

magát. Atráskó minden akaraterejét összeszedte és

ellenállt. Kényszerítette magát, hogy megálljon.

Lassan, egész lassan sikerült is megfordulnia és, mint

valami láthatatlan hatalmas vízáradattal szemben,

lépésről lépésre előreküzdenie magát. A szívóerő

gyengült, és Atráskó rohanni kezdett, rohanni,

amilyen gyorsan csak bírt, visszafelé a hepehupás

kövezeten. Megcsúszott, elvágódott, majd

164

összeszedte magát és tovább rohant, anélkül hogy

meggondolta volna, hova vezeti a ködben ez az út.

Futva követte az út értelmetlen kanyarulatait, és

csak akkor állt meg, amikor egy szurokfekete, magas

városfal bontakozott ki előtte a ködből. A fal mögött

néhány ferde torony fúródott a szürke égbe. A

városkapu vastag fa kapuszárnyai korhadtak és

rothadtak voltak és ferdén lógtak a rozsdás

sarokvasakon.

Atráskó belépett a kapun.

A lomtárban egyre hidegebb lett. Barnabás már úgy

fázott, hogy reszketett bele.

És ha megbetegedne – akkor mi lenne vele?

Például tüdőgyulladást kaphatna, mint Vili, az

osztálytársa. Akkor egyedül kellene meghalnia itt a

lomtárban. Senki nem lenne mellette, aki segíthetne

rajta.

Most bizony nagyon örülne, ha apa megtalálná és

kiszabadítaná.

De hazamenni – nem, azt nem lehet! Inkább a

halál! Összeszedte a még fellelhető katonai

165

pokrócokat és minden oldalról jól beburkolta magát

velük.

Lassacskán kezdett felmelegedni.

IX.

Kísértetváros

169

gen messze, valahol a tenger viharos hullámai felett

megzendült Fuhur bronzharanghoz hasonló hatalmas

hangja:

– Atráskó! Hol vagy? Atráskó!

A szélóriások már régen abbahagyták harci

játékukat és szanaszét viharzottak. Majd újból

találkoznak, itt vagy másutt, hogy ismét

megküzdjenek egymással, ahogy ezt időtlen idők óta

teszik. Már el is felejtették, ami az imént történt,

mert semmire sem emlékeznek és semmiről sem

tudnak a saját zabolátlan erejükön kívül. És így a

fehér sárkány és kis utasa is már rég kiesett az

emlékezetükből.

Amikor Atráskó a mélybe zuhant, Fuhur, minden

erejét latba vetve, azonnal megkísérelte, hogy

utánabukjék és röptében felfogja. De egy forgószél

magasba ragadta és messze, messze sodorta. Mire

visszavergődött, a szélóriások már a tenger más része

felett tomboltak. Fuhur kétségbeesetten igyekezett

megtalálni azt a helyet, ahol Atráskó a vízbe

zuhanhatott, de még egy fehér szerencsesárkány

számára is lehetetlen feladat felfedezni olyan piciny

170

pontocskát, mint a vízen ide-oda hányódó test – vagy

éppen egy vízbefúltat a fenéken.

Fuhur mégsem adta fel a reményt. Magasra

emelkedett a levegőben, hogy jobb áttekintése

legyen, majd ismét közvetlenül a hullámok fölött

repült, vagy köröket írt le, egyre tágabb és tágabb

köröket. Közben állandóan Atráskót szólongatta,

abban a reményben, hogy valahol csak ráakad a

tajték között.

Szerencsesárkány volt, és semmi sem tudta

megingatni abban a meggyőződésében, hogy végül is

minden jóra fordul. Bármi történt is, Fuhur soha nem

fogja feladni a reményt.

– Atráskó! – dörgött át hatalmas hangja a

hullámok háborgásán – Atráskó, hol vagy?

Atráskó egy elhagyott város kihalt utcáin mendegélt.

A látvány nyomasztó volt és félelmetes. Nem volt

egyetlen épület sem, amely már külsőleg is ne keltett

volna fenyegető és elátkozott benyomást, mintha az

egész város csupa szellempalotából és kísértetházból

állana. Az utak és utcák felett, melyek ugyanolyan

girbegurbák voltak, mint minden ebben az

171

országban, szörnyű pókhálók lógtak, és rossz szag

áradt a pincenyílásokból és üres kutakból.

Atráskó eleinte csak saroktól sarokig osont,

nehogy meglássa valaki, de hamarosan már nem

csinált gondot magának abból, hogy elrejtőzzék. A

terek és az utcák üresen ásítoztak előtte, s az

épületekben sem volt semmi mozgás. Egyesekbe

bement, de nem talált mást, mint felborult bútorokat,

széttépett függönyöket, törött edényeket és üveget –

a pusztítás összes jelét, de lakókat sehol. Az egyik

asztalon félbeszakadt étkezés maradéka állt, néhány

tányér fekete színű leves némi ragacsos törmelékkel,

ami talán kenyér lehetett. Mindkettőből evett.

Undorítónak találta, de nagyon éhes volt. Bizonyos

értelemben egész helyénvalónak érezte, hogy éppen

ide vetődött. Ez a hely jól illett olyasvalakihez, aki

elvesztette minden reményét.

Barnabás már egészen elgyengült az éhségtől.

A jó ég tudja, miért éppen most, egyáltalán nem

ide illő módon, de Anna kisasszony almás rétese

jutott az eszébe. A világ legjobb almás rétese volt.

172

Anna kisasszony háromszor egy héten járt

hozzájuk, apja írnivalóit intézte és rendbe hozta a

háztartást. Legtöbbször főzött vagy sütött is valamit.

Tenyeres-talpas nőszemély volt, aki gátlástalanul

hangosan beszélt és nevetett. Apja udvarias volt

hozzá, de egyébként mintha tudomást sem vett volna

róla. Csak nagy ritkán sikerült a kisasszonynak

elérnie, hogy apa szomorú arcán mosoly suhanjon át.

Amikor náluk volt, jelenlététől egy kicsit világosabb

lett a lakás.

Anna kisasszonynak volt egy kislánya, bár nem

volt férjnél. A kislányt Krisztának hívták, három

évvel volt fiatalabb Barnabásnál, és gyönyörű szőke

haja volt. Régebben Anna kisasszony majdnem

mindig magával hozta a kislányát. Kriszta nagyon

félénk volt. Amikor Barnabás órákon keresztül

mesélte neki a történeteit, mély csendben ült a helyén

és tágra nyílt szemmel figyelt rá. Csodálta Barnabást,

ő pedig nagyon szerette a kislányt.

Azonban egy évvel ezelőtt Anna kisasszony

vidéki intézetbe adta a kislányát. És azóta talán

egyszer sem találkoztak.

173

Barnabás ezt meglehetősen rossz néven vette

Anna kisasszonytól, és semmiféle magyarázat nem

győzte meg, hogy miért jobb így Krisztának.

Ám a kisasszony almás rétesének ettől

függetlenül soha nem tudott ellenállni.

Gondterhelten tette fel magának a kérdést, hogy

vajon meddig bírja valaki evés nélkül. Három napig?

Kettőig? Lehet, hogy az embernek már huszonnégy

óra múlva kényszerképzetei lesznek? Ujjain számolta

ki, hogy mennyi ideje van már itt. Tíz órája, sőt

valamivel több is lehet. Ha a tízórai kenyerét vagy

legalább az almáját eltette volna!

A lobogó gyertyafényben a róka, a bagoly és az

óriási szirti sas üvegszeme mintha élt volna.

Árnyékuk nagyra nőve imbolygott a lomtár falán.

A toronyóra hetet ütött.

Atráskó ismét kilépett az utcára, és céltalanul

kóborolt a városban. Igen nagynak találta.

Keresztülment olyan negyedeken, ahol a házak aprók

és alacsonyak voltak, és ereszcsatornájukat álltában

elérte, majd olyanokon is, amelyekben díszes

174

homlokzatú, sokemeletes paloták álltak. De ezek a

díszek csupa csontvázat vagy démoni figurát

ábrázoltak, melyek torz pofával bámultak a

magányos vándorra.

És ekkor hirtelen megállt, mintha gyökeret vert

volna a lába.

Valahol egészen a közelben durva, rekedt ordítás

hangzott fel, amely olyan kétségbeesetten és

vigasztalanul szólt, hogy Atráskónak a szíve szakadt

belé. A sötétség teremtményeinek minden

elhagyatottsága és elátkozottsága benne sírt ebben a

panaszos hangban, melynek nem akart vége

szakadni, és amely egyre távolabbi házak faláról

visszaverődve, végül is úgy hangzott, mint óriási

farkasok messzire szétszórt falkájának üvöltése.

Atráskó csak ment a hang után, mely közben

egyre halkabb és halkabb lett és végül rekedten

csuklásba fúlt. De egy darabig keresgélnie kellett.

Átment egy bejáraton, bejutott egy szűk, sötét

udvarba, áthaladt egy kapuboltozat alatt, s a végén

egy nyirkos és piszkos hátsó udvarba ért. S ott,

valami falnyílás elé láncolva, egy óriási, félholtra

éhezett farkasember feküdt. Ótvaros szőrzete alatt

175

egyenként meg lehetett számolni a bordáit,

hátgerincéből mint fűrészfogak álltak ki a csigolyák,

s félig nyitott torkából hosszan lógott alá a nyelve.

Atráskó nesztelenül közeledett hozzá. Amikor a

farkasember észrevette, felkapta hatalmas fejét.

Szemében zöld fény lobbant.

Kölcsönösen vizsgálgatták egymást, egyetlen szó

vagy hang nélkül. Végül is a farkasember halk,

fölöttébb veszedelmes morgást hallatott:

– Menj innen! Hagyj békében meghalni!

Atráskó nem mozdult. Ugyanolyan halkan

válaszolta:

– Hallottam a hívásodat, azért jöttem ide.

A farkasember feje lehanyatlott.

– Senkit sem hívtam – morogta –, saját halálomat

sirattam.

– Ki vagy te? – kérdezte Atráskó, és még egy

lépéssel közelebb ment.

– Gomor vagyok, a farkasember.

– Miért vagy ideláncolva?

– Mert elfeledkeztek rólam, amikor elmentek.

– Kicsodák?

– Azok, akik ideláncoltak.

176

– És hova mentek?

Gomor nem felelt. Félig nyitott szemmel,

gyanakvóan nézte Atráskót. Hosszabb csend után ezt

mondta:

– Te nem idevalósi vagy, kis idegen, nem ez a

város, nem ez az ország a hazád. Mit keresel itt?

Atráskó lehajtotta a fejét.

– Nem tudom, hogy kerültem ide. Mi ennek a

városnak a neve?

– Ez Fantázia leghíresebb országának a fővárosa

– mondta Gomor. – Egyetlen más országról és

egyetlen más városról sem szól annyi történet.

Bizonyára te is hallottál már Söpredékország

Kísértetvárosáról, ugye?

Atráskó lassan bólintott.

Gomor nem vette le a szemét a fiúról.

Csodálkozott, hogy ez a zöld bőrű gyermek ilyen

nyugodtan nézi őt a nagy fekete szemével és nem

mutat semmi félelmet.

– És te – ki vagy te? – kérdezte.

Atráskó töprengett egy kicsit, mielőtt felelt volna:

– Senki vagyok.

– Mit jelentsen ez?

177

– Azt jelenti, hogy valaha volt nevem. Ezt

azonban többé nem szabad kiejteni. Ezért vagyok

senki.

A farkasember kicsit felhúzta az ínyét és

megvillogtatta rémisztő fogsorát, ami feltehetően

mosoly akart lenni a részéről. Értett a lelki sötétség

minden fajtájához, és megérezte, hogy valami módon

egyenrangú ellenféllel áll szemben.

– Ha ez így van – mondta rekedt hangján –, akkor

Senki nem hallott engem, Senki nem jött hozzám, és

Senki nem beszél velem az utolsó órámon.

Atráskó ismét bólintott. Aztán megkérdezte:

– Senki nem szabadíthat meg a láncaidtól?

A farkasember szemében megint fellángolt a zöld

fény. Lihegni kezdett és a szája szélét nyaldosta.

– Valóban megtennéd – tört ki belőle –, szabadon

engednél egy éhes farkasembert? Tudod, hogy ez mit

jelent? Ki lenne előttem biztonságban? Senki!

– Igen – mondta Atráskó –, és én Senki vagyok.

Mért kellene hát félnem tőled?

Közelebb akart lépni Gomorhoz, de az újból

ugyanazt a mély, rettenetes morgást hallatta. A fiú

visszahőkölt.

178

– Nem akarod talán, hogy megszabadítsalak? –

kérdezte.

A farkasember egyszerre nagyon fáradtnak

látszott.

– Úgysincs rá módod. De ha elérhető távolságra

közelítesz hozzám, darabokra kell hogy tépjelek,

fiacskám. Ez pedig az én pusztulásomat csak egy

kevéssel odázná el, legfeljebb egy-két órával.

Úgyhogy maradj tisztes távolban és hagyj békében

megdögölni.

Atráskó elgondolkozott.

– Talán – szólalt meg végül –, talán találok

valami ennivalót a számodra. Elmehetnék keresni

valamit a városban.

Gomor lassan ismét felnyitotta a szemét, és

ránézett a fiúra. A zöld fény kialudt a szemében.

– Menj a pokolba, te kis bolond! Életben akarsz

tartani, míg a Semmi ideér?

– Arra gondoltam – dadogta Atráskó –, ha

ennivalót hoznék neked, és jóllaknál, akkor talán

közelebb mehetnék hozzád, hogy levegyem a

láncodat.

Gomor a fogát csikorgatta.

179

– Ha közönséges lánc volna, amely itt fogva tart,

nem gondolod, hogy magam is szétharaptam volna

már rég?

Mintegy bizonyításul a lánc után kapott, és

félelmetes fogsora recsegve zárult össze. Rángatta a

láncot, azután elengedte.

– Mágikus lánc ez. Csak ugyanaz a személy

oldhatja meg, aki rám helyezte. De ő soha többé nem

jön vissza.

– És ki az, aki rád tette?

Gomor vinnyogni kezdett, mint egy megvert

kutya. Kis időbe telt, amíg annyira megnyugodott,

hogy válaszolni tudjon:

– Gaja volt, a Homály Hercegnője.

– És hova ment?

– A Semmibe vetette magát – mint valamennyi

idevalósi.

Atráskó a tébolyult táncolókra gondolt, akiket

kint a város előtt figyelt meg a ködben.

– Miért – mormogta –, miért nem menekültek el?

– Nem volt már reményük. A reménytelenség

pedig elgyengíti a ti fajtátokat. A Semmi hatalmas

180

erővel vonz magához benneteket, és egyikőtök sem

fog már sokáig ellenállni neki.

Míg ezt mondta, Gomor mély, gonosz nevetést

hallatott.

– És te? – kérdezte tovább Atráskó –, úgy

beszélsz, mintha nem közülünk való volnál.

Gomor ismét avval a gyanakvó tekintettel nézett

rá. – Nem is tartozom közétek!

– Honnan való vagy hát?

– Nem tudod, ki a farkasember?

Atráskó némán rázta a fejét.

– Te csak Fantáziát ismered – mondta Gomor. –

De vannak még más világok is. Például az embereké.

Ám vannak lények, akiknek nincs saját világuk.

Ezért tudnak egyik világból a másikba átmenni.

Ezekhez tartozom én. Az emberek világában úgy

jelenek meg, mint ember, noha nem vagyok az. És

Fantáziában fantáziás alakot öltök – noha nem

vagyok közületek való.

Atráskó lassan lekuporodott a földre, és nagy,

sötét szemekkel nézte a haldokló farkasembert.

– Te megjártad az emberek világát?

181

– Gyakran jártam ide-oda az ő világuk és a tiétek

között.

– Gomor – dadogta Atráskó, és nem tudott ajka

reszketésén úrrá lenni –, elárulod nekem az utat az

emberek világába?

Gomor szemében kis zöld szikra villant. Olyan

volt, mintha magában nevetne.

– Neked és a hozzád hasonlóknak nagyon

egyszerű az odaátra vivő út. A dolognak csak egy

bökkenője van a magadfajtájúak számára: soha nem

jöhettek Vissza. Örökre ott kell maradnotok. Ezt

akarod?

– Mit kell tennem? – kérdezte Atráskó

határozottan.

– Azt, amit előtted itt már a többiek is megtettek,

fiacskám. Csak bele kell ugornod a Semmibe. De

nem sürgős, mert előbb vagy utóbb úgyis meg fogod

tenni, amikor Fantázia utolsó területei is eltűnnek.

Atráskó felállt.

Gomor észrevette, hogy a fiú egész testében

reszket. Minthogy a valódi okát nem ismerte,

megnyugtatásul ezt mondta: – Nem kell félned, nem

fáj.

182

– Én nem félek – felelte Atráskó. – Nem hittem

volna, hogy éppen itt és teáltalad nyerem vissza

minden reményemet.

Gomor szeme úgy csillogott, mint két keskeny

zöld félhold.

– Reményre semmi alapod, fiacskám – akármi áll

is a szándékodban. Ha megjelensz az emberek

világában, már nem vagy ugyanaz, mint itt. Épp ez

az a titok, amit senki sem tudhat Fantáziában.

Atráskó lecsüngő karral állt előtte.

– Mi lehetek ott? – kérdezte. – Mondd meg a

titkot!

Gomor sokáig hallgatott, és nem mozdult.

Atráskó már félt, hogy nem kap többé választ, de

végül a farkasember mély lélegzetet vett, és rekedt

hangján beszélni kezdett:

– Minek tartasz te engem, fiacskám? Barátodnak?

Vigyázz! Csak időtöltésre kellesz nekem. És most

már el sem mehetsz innen. A reménységednél fogva

tartalak itt. De miközben beszélek, a Semmi minden

oldalról körülveszi a Kísértetvárost, és hamarosan

nem lesz már szabad kijárás. S akkor elvesztél. Ha

183

meghallgatsz engem, már döntöttél is. De most még

elmenekülhetsz.

Gomor szája körül elmélyült a félelmetes vonás.

Atráskó habozott egy kurta pillanatig, aztán ezt

susogta:

– Mondd meg nekem a titkot! Mi leszek ott?

Gomor megint sokáig nem válaszolt. Hörögve és

lökésszerűen lélegzett. De egyszer csak

felemelkedett, s mellső lábaira támaszkodva úgy ült

ott, hogy Atráskónak fel kellett néznie rá. Csak most

mutatkozott meg teljes nagyságában és félelmetessé-

gében. Hangja recsegett, mialatt tovább beszélt.

– Láttad a Semmit, fiacskám?

– Igen, többször is.

– És milyen?

– Mintha megvakulna az ember.

– Nos, jó – és ha belekerültök, akkor a Semmi

rátok ragad. Olyanok lesztek, mint egy ragályos

betegség, melytől az emberek megvakulnak,

úgyhogy többé nem tudnak különbséget tenni látszat

és valóság között. Tudod-e, hogy hívnak titeket

odaát?

– Nem – suttogta Atráskó.

184

– Hazugságnak! – ugatta Gomor.

Atráskó megrázta a fejét. Ajka falfehér lett.

– Hogyan lehetséges ez?

Gomor élvezte Atráskó ijedelmét. Láthatóan

felélénkült a társalgástól. Kisvártatva így folytatta:

– Azt kérdezed, mi lennél ott? De mi vagy te itt?

Mik vagytok ti mindnyájan, Fantázia lakói?

Álomképek vagytok, a költészet birodalmának

kitalált lényei, egy végtelen történet alakjai! Te,

fiacskám, valóságos lénynek tartod magad? Na igen,

itt a te világodban az is vagy. De ha áthaladsz a

Semmin, már nem vagy az. Felismerhetetlenné válsz.

Akkor már más világban vagy. Ott többé nem

hasonlítotok önmagatokhoz. Káprázatot és

elvakultságot visztek az emberi világba. Találd ki,

fiacskám, mi lesz Kísértetváros lakóiból, akik a

Semmibe ugortak.

– Nem tudom – dadogta Atráskó.

– Téveszmévé lesznek az emberek fejében, a

félelem képzetévé ott, ahol valójában nincs mitől

félni, vágyódássá olyan dolgok után, melyek beteggé

tesznek, a kétségbeesés érzetévé ott, ahol nincs ok a

kétségbeesésre.

185

– Mindnyájan ilyenek leszünk? – kérdezte

Atráskó rémülten.

– Nem – felelte Gomor –, sokféle agyrém és

elvakultság van, és aszerint, hogy itt milyenek

vagytok, szépek vagy csúnyák, buták vagy okosak,

szép vagy csúnya, buta vagy okos hazugság lesztek.

– És én – tudakolta Atráskó –, én mi leszek?

Gomor vigyorgott.

– Ezt nem mondom meg neked, fiacskám. Majd

meglátod. Vagy jobban mondva, nem fogod látni,

mert többé nem leszel te magad.

Atráskó hallgatott és tágra nyitott szemmel nézte

a farkasembert.

Gomor folytatta:

– Ezért félik és gyűlölik az emberek Fantáziát és

mindazt, ami innen való. El akarják pusztítani. És

nem tudják, hogy éppen ezzel növelik a hazugságok

özönét, mely szakadatlanul dől az emberi világba. A

hazugságözön pedig nem más, mint Fantázia

felismerhetetlenné vált lényeinek áradata, akiknek ott

az élő holttestek látszatéletét kell élniük, és

hullaszagukkal megmérgezik az emberek lelkét. S

mindezt nem is tudják. Mulatságos, nemde?

186

– És nincsenek többé olyanok – kérdezte halkan

Atráskó – akik nem gyűlölnek minket és nem félnek

tőlünk?

– A magam részéről nem ismerek egyet sem –

mondta Gomor –, és ez egyébként nem is csoda, mert

ti magatok gondoskodtok ott róla, hogy az emberek

ne higgyenek többé Fantázia létezésében.

– Ne higgyenek többé Fantázia létezésében? –

ismételte Atráskó tanácstalanul.

– Bizony, fiacskám – válaszolta Gomor –, mert

ez a legfontosabb. Nem tudod elképzelni? Csak ha

nem hiszik, hogy Fantázia létezik, akkor nem jut az

eszükbe, hogy meglátogassanak titeket. És ettől függ

minden, mert csak ha nem ismerik igazi lényeteket,

akkor lehet velük jól elbánni.

– Mit lehet velük csinálni?

– Mindent, amit csak akarunk. Hatalmunk van

felettük. És semmi nem biztosít nagyobb hatalmat az

emberek felett, mint a hazugság. Mert az emberek,

fiacskám, eszmékből élnek. S ezeket irányítani lehet.

Ez az egyetlen hatalom, ami számít. Ezért álltam én

is a hatalom oldalára és szolgáltam őt, hogy részem

187

legyen benne – ha másképpen is, mint te vagy a te

fajtád.

– Én nem akarok belőle részesülni! – tört ki

Atráskó.

– Nyugalom, kis bolond – morogta a farkasember

–, ha rád kerül a sor, hogy a Semmibe ugorj, te is a

hatalom élettelen bábbá torzított szolgája leszel. Ki

tudja, milyen hasznot fogsz neki hajtani. Talán a te

segítségeddel éri el, hogy az emberek olyasmit

vásároljanak, amire nincs szükségük, gyűlöljék azt,

amit nem ismernek, azt higgyék, ami kezessé teszi

őket, vagy azt vonják kétségbe, ami megmenthetné

őket. A fi segítségetekkel, kis fantáziai, nagy

üzleteket kötnek ám az emberi világban, háborúkat

robbantanak ki, világbirodalmakat alapítanak .. .

Gomor egy ideig félig lehunyt szemmel figyelte

Atráskót, majd hozzátette:

Persze, akad sok olyan szegény hígvelejű alak is –

bár magát természetesen nagyon okosnak tartja és azt

gondolja, hogy az igazságot szolgálja –, aki

mindennél nagyobb buzgalommal igyekszik kiverni

még a gyermekek fejéből is Fantázia létezését. Talán

éppen te is hasznukra leszel majd.

188

Atráskó lehajtott fejjel állt Gomor előtt.

Most már tudta, hogy miért nem jönnek többé

emberek Fantáziába, és hogy miért nem jönnek újra

olyanok, akik a Kislány Királynőnek új nevet

adhatnának. Minél több esik Fantáziából áldozatul a

megsemmisülésnek, annál nagyobb hazugságáradat

borítja el az emberi világot, és éppen ezáltal csökken

pillanatról pillanatra annak a lehetősége, hogy akár

egyetlen emberfia is átjöjjön ide. Ördögi kör,

melyből nem lehet kiszabadulni. Atráskó most hát

tudta.

És még valaki tudta most már: Bux Barnabás

Boldizsár. Ekkor értette meg, hogy nemcsak Fantázia

beteg. hanem az emberek világa is. A kettő

összefügg. Tulajdonképpen már eddig is érezte,

anélkül hogy meg tudta volna magyarázni, miért van

így. Soha nem akarta elfogadni, hogy az életnek

annyira szürkének és közömbösnek kell lennie,

annyira titkok és csodák híján valónak, mint ahogy

azok az emberek vélekedtek, akik egyre ezt

hajtogatták: ilyen az élet!

189

De egyúttal az is világossá lett a számára. hogy a

két világ meggyógyítása érdekében Fantáziába

kellene menni.

És hogy már egyetlen ember sem ismeri az

odavezető utat, az éppen azokból a hazugságokból és

hamis képzetekből ered, amelyek Fantázia

pusztulásával terjedtek el a világban és az embereket

vakká tették.

Barnabás elborzadva és szégyenkezve gondolt

saját hazugságaira. Azokat a kitalált történeteket,

melyeket mesélgetni szokott, nem számította

közéjük. Az egészen más dolog. De néha tudatosan

és szándékosan hazudott – olykor félelemből, olykor

pedig azért, hogy megkapjon valamit, amit feltétlenül

meg akart szerezni, olykor meg csak hencegésből.

Vajon Fantázia hány teremtményét semmisítette meg

ilyen módon, hányat tett felismerhetetlenné, hányat

rontott meg? Megpróbálta maga elé képzelni.

milyenek lehettek régebbi. igazi alakjukban – de nem

sikerült. Talán éppen azért, mert hazudott.

Egy dolog mindenesetre biztos volt: ő maga is

hozzájárult, hogy Fantázia ilyen sorsra jutott. És

most valahogy jóvá akarta tenni, amit elkövetett.

190

Ezzel tartozott Atráskónak, aki mindenre kész volt,

csak hogy elmenjen hozzájuk. Nem tudott és nem

akart Atráskónak csalódást okozni. Meg kell találnia

az utat!

A toronyóra nyolcat ütött.

A farkasember alaposan szemügyre vette Atráskót.

– Most tehát tudod, hogy juthatsz az emberek

világába mondta. – Még mindig akarod, fiacskám?

Atráskó megrázta a fejét.

– Nem akarok hazugsággá válni! – mormolta.

– De az leszel, akár akarod, akár nem – válaszolta

Gomor szinte vidáman.

– És te – kérdezte Atráskó –, miért vagy te itt?

– Megbízatásom volt – mondta Gomor

kelletlenül. – Neked is?

Atráskó figyelmesen és csaknem résztvevően

nézett a farkasemberre.

– És teljesítetted?

– Nem – morogta Gomor –, különben bizonyára

nem láncoltak volna ide. Pedig eleinte nem is mentek

rosszul a dolgok, mindaddig, amíg ebbe a városba

191

nem érkeztem. A Homály Hercegnője, az itteni

uralkodó, a legnagyobb tisztelettel fogadott.

Meghívott a palotájába, gazdagon megvendégelt, és

úgy beszélt velem és mindenben úgy cselekedett,

mintha az én oldalamon állna. Nos, Söpredékország

lényei így természetesen meglehetősen rokon-

szenvesek voltak nekem, és hogy úgy mondjam,

otthon éreztem magamat. És a Homály Hercegnője a

maga nemében nagyon szép asszony volt —

legalábbis az én ízlésem szerint. Simogatott,

vakargatott, és én hagytam, mert fölöttébb kellemes

volt. Még soha senki nem simogatott és vakargatott

így. Egyszóval elvesztettem a fejemet és fecsegni

kezdtem, és ő úgy tett, mintha tudj' isten, mennyire

csodálna, úgy, hogy végül elmeséltem neki a

küldetésemet. Valószínűleg elaltatott, mert különben

éberen szoktam aludni. S amikor felébredtem, rajtam

volt ez a lánc. És a Homály Hercegnője előttem állt

és ezt mondta: „Elfelejtetted, Gomor, hogy én is

Fantázia teremtményei közé tartozom. S ha te

Fantázia ellen harcolsz, akkor ellenem is harcolsz.

Az ellenségem vagy tehát, és én túljártam az

eszeden. Ezt a láncot csak én nyithatom fel. De én a

192

szolgáimmal és a szolgálóimmal együtt a Semmibe

megyek és soha nem térek vissza." Megfordult és

elment. De nem mindenki követte a példáját. Csak

amikor folyton közelebb jött a Semmi, akkor húzta a

város egyre több lakóját olyan hatalmas erővel, hogy

nem tudtak már neki ellenállni. És ha nem tévedek,

éppen ma adták meg magukat az utolsók. Igen,

csapdába estem, fiacskám, túl sokáig hallgattam arra

az asszonyra. De te, fiacskám, te is ugyanabba a

csapdába estél, túl sokáig hallgattál rám. Ebben a

pillanatban ugyanis a Semmi már gyűrűként veszi

körül a várost, fogoly vagy és nem tudsz többé

megszökni.

– Akkor együtt pusztulunk el — mondta Atráskó.

– Lehet – felelte Gomor –, de nagyon eltérő

módon, kis bolondom. Mert én meghalok, mielőtt a

Semmi ideér, de téged el fog nyelni. Nagy

különbség. Mert aki előzőleg meghal, annak a

története kész, de a tiéd vég nélkül folytatódik,

hazugság formájában.

– Miért vagy olyan gonosz? – kérdezte Atráskó.

– Nektek volt saját világotok – mondta Gomor

sötéten –, de nekem nem.

193

– Mi volt a küldetésed?

Gomor, aki eddig egyfolytában egyenesen ült,

lehanyatlott a földre. Ereje szemlátomást a végét

járta. Rekedt hangja már csak zihálásnak hangzott.

– Azok, akiket szolgálok, és akik elhatározták

Fantázia megsemmisítését, veszélyben látták

tervüket. Megtudták, hogy a Kislány Királynő

követet küldött, egy nagy hőst, és feltehető volt, hogy

sikerülni fog neki egy emberfiát Fantáziába hívni.

Feltétlenül szükséges volt, hogy időben végezzenek

vele. Evégett küldtek ki engem, mert sokszor

megfordultam Fantáziában ... Rögtön meg is találtam

a nyomát . . . éjjel-nappal követtem . . . lassan utol is

értem ... a szaxafránok országában . . . Muamát

őserdei templomán . . . a Zengerdőn ... a Szomorúság

Ingoványán ... a Holt Hegyeken át . . . de azután, az

Igramul hálója alatt nyíló Mély Szakadéknál . . . el-

vesztettem a nyomát . . mintha levegővé oszlott

volna . . . Így hát tovább kerestem, hiszen valahol

csak kellett lennie . . . de nem akadtam többé a

nyomára . . . Végül is idevetődtem ...Nem sikerült

teljesítenem a feladatot . . De neki sem sikerült, mert

Fantázia tönkremegy! A fiú neve egyébként Atráskó.

194

Gomor felemelte a fejét. A fiú egy lépést tett

hátrafelé és kiegyenesedett.

– Én vagyok – mondta –, én vagyok Atráskó.

Rángás futott végig a farkasember lesoványodott

testén. Megismétlődve mind erősebbé és erősebbé

vált. Ezután rekedt köhögésféle tört fel a torkából,

egyre hangosabb és zörgőbb lett és olyan ordítássá

fokozódott, hogy a házak falai visszhangoztak tőle. A

farkasember nevetett!

A legszörnyűbb hang volt, amit Atráskó valaha is

hallott és soha többé nem hallott ehhez hasonlót.

Ekkor hirtelen vége szakadt.

Gomor halott volt.

Atráskó sokáig mozdulatlanul állt. Azután

közelebb lépett a halott farkasemberhez – maga sem

tudta miért –, feje fölé hajolt és kezével megérintette

bozontos, fekete szőrét. S ebben a pillanatban, a

gondolatnál is sebesebben, Gomor odakapott, és

fogazata mélyen belevágódott Atráskó lábszárába.

Még a halálon túl is hatalmas volt benne a Gonosz.

Atráskó kétségbeesetten próbálta szétfeszíteni

Gomor állkapcsát. De hiába. Mintha acélos csavarok

tartanák fogva, úgy ültek húsában az óriási fogak.

195

Atráskó lehanyatlott a farkasember holtteste mellé, a

piszkos földre.

És lépésről lépésre, feltartóztathatatlanul és

hangtalanul nyomult előre minden oldalról a Semmi,

a várost körülvevő magas fekete falon keresztül.

X.

Repülés az

Elefántcsont-

toronyba

199

óformán ugyanabban a pillanatban, amelyben

Atráskó belépett Kísértetváros komor kapuján, és

bolyongani kezdett a görbe utcákon, aminek azután

az a piszkos hátsó udvar lett a végzetes befejezése,

Fuhur, a fehér szerencsesárkány bámulatos

felfedezésre tett szert.

Kis gazdájának és barátjának fáradhatatlan

keresése közben igen magasra szállt fel az ég felhői

és párafoszlányai közé és onnan szemlét tartott. A

láthatár széléig mindent betöltött a tenger. Csak

lassan nyugodott meg a hatalmas vihar után, mely

fenekéig felkavarta. És a távoli messzeségben Fuhur

egyszer csak meglátott valamit, amire nem talált

magyarázatot. Aranyló fénysugárhoz hasonlított,

mely egyenlő időközökben villant egyet, majd

kialudt, újra villant egyet, majd újra kialudt. És úgy

tetszett, mintha ez a fénysugár egyenesen rá, Fuhurra

irányult volna.

Amilyen gyorsan csak tudott, arrafelé repült, és

mikor végül a fényjel felett lebegett, meg kellett

állapítania, hogy az a víz mélyéből, talán egyenesen

a tenger fenekéről ered.

200

A szerencsesárkányok – mint már említettük – a

levegő és a tűz teremtményei. A nedves elem

számukra nemcsak hogy idegen, hanem rendkívül

veszélyes is. A vízben szabályszerűen kialhatnak,

mint a láng – ha már előzőleg meg nem fulladtak,

tekintve, hogy szakadatlanul, egész testükkel

lélegzenek százezer gyöngyházszínű pikkelyükön

keresztül. Ugyanakkor a táplálékuk is levegőből és

hőből áll, más táplálékra nincs szükségük, de levegő

és hő nélkül csupán igen rövid ideig képesek életben

maradni.

Fuhur nem tudta, mit csináljon. Hisz még azt sem

tudta, mi lehet az a különös villogás lenn a tenger

mélyén és hogy van-e egyáltalán valami köze

Atráskóhoz.

De nem sokáig tűnődött. Felszökött a magasba,

majd fejét leszegve és mancsait testéhez szorítva,

mereven és egyenesen, mint egy pózna, zuhant a

mélybe. Hatalmas csobbanással merült el a

tengerben, miközben a víz óriási szökőkútként lövellt

a magasba. A csapódástól majdnem elvesztette az

eszméletét, de azután erőt véve magán, kinyitotta

rubinpiros szemét. A villogást most egészen közel

201

látta maga előtt, csupán néhány testhossznyira a

mélységben. A víz körülmosta a törzsét és

légbuborékokat kezdett képezni, mint mikor

megindul a forrás egy tégelyben. A sárkány

egyidejűleg érezte, hogy hűlni kezd és egyre

gyengébb lesz. Végső maradék erejével még

mélyebbre bukott – és ekkor karnyújtásnyira

megpillantotta a fényforrást. AURIN volt, a Fény!

Az amulett, láncánál fogva, szerencsésen fennakadt

egy sziklahasadék falából kiálló korallágon – külön-

ben az Ékszer a feneketlen mélybe süllyedt volna.

Fuhur megragadta, kiszabadította és nyakába

akasztotta a láncot, hogy el ne veszítse – mert érezte,

hogy rögtön elhagyja az eszmélete.

Mikor magához tért, először nem értett semmit, mert

nagy csodálkozására már újra a tenger fölött a

levegőben repült. Nagy sebességgel szállt egy

pontosan meghatározott irányba, sokkal gyorsabban,

mint amennyire kimerültségétől telt volna.

Megpróbált valamivel lassabban repülni, de meg

kellett állapítania, hogy teste nem engedelmeskedik

202

már neki. Egy másik, sokkalta erősebb akarat vette

birtokába és vezette a testét. És ez az akarat AURIN-

ból áradt, melyet a nyakában lógó láncon viselt.

A nap már hanyatlóban volt, s estére járt, amikor

Fuhur végre a távolban megpillantotta a tenger

partját. A mögötte elterülő vidékből nem sok látszott,

olyan volt, mintha köd ülte volna meg. Amikor még

közelebb ért, ráeszmélt, hogy a táj legnagyobb részét

elnyelte már a Semmi, ami azért fáj annyira a

szemnek, mert a vakság érzetét kelti benne.

Ha saját akarata szerint dönthetett volna, Fuhur

itt bizonyára megfordul. Az Ékszerből áradó titkos

erő azonban arra kényszerítette, hogy egyenesen

továbbrepüljön. És hamarosan arra is ráeszmélt, hogy

miért, ugyanis a végtelen Semmi közepében hirtelen

felfedezett egy parányi szigetet, amely még tartotta

magát: egy hegyes ormú házakból és ferde

tornyokból álló szigetet. Fuhur megsejtette, hogy kit

fog ott találni, és ekkor már nemcsak az amulettből

ráható hatalmas akarat volt az,mely a cél felé

hajtotta, hanem a sajátja is. A világtalan hátsó

udvarban, ahol Atráskó a halott farkasember mellett

feküdt, már majdnem sötét volt. A házak alkotta szűk

203

aknába alászivárgó szürke félhomályban már alig

lehetett megkülönböztetni egymástól a fiú világos

testét és a szörnyeteg fekete szőrzetét. És minél

sötétebb lett, annál inkább egybeolvadt a két alak.

Atráskó már rég felhagyott minden kísérlettel,

hogy magát a farkasállkapocs acélos satujából

kiszabadítsa. Félig öntudatlan állapotban volt, és újra

azt a bíborbivalyt látta maga előtt a Füves-tengeren,

amelyet nem ejtett el. Időnként a többi gyermeket

szólítgatta, kis vadásztársait, akik már bizonyosan

igazi vadászok lettek. De senki sem válaszolt a

hívásra. Csak az óriási bivaly állt ott mozdulatlanul

és nézte őt. Atráskó lovacskája, Artax után kiáltott.

De az sem jött, semerről sem hangzott fel vidám

nyihogása. Majd a Kislány Királynőhöz kiáltott, de

mindhiába. Nem tud neki már semmiről sem

beszámolni. Nem lett vadász, nem volt többé követ,

senki sem volt már.

Atráskó megadta magát sorsának.

De ekkor valami mást is érzett: a Semmit! Már

nagyon közel lehetett. Atráskó újra érezte azt a

rettenetes szívóerőt, mely a szédüléshez hasonlított.

204

Felegyenesedett és nyöszörögve rángatta a lábát. De

a fogak nem engedték el.

S ebben az esetben ez szolgált szerencséjére.

Mert ha Gomor fogai nem tartották volna olyan

erősen fogva, akkor Fuhur, minden igyekezete

ellenére, későn érkezett volna.

Így azonban Atráskó egyszer csak meghallotta

maga fölött a levegőégben a szerencsesárkány

bronzhangját:

– Atráskó! Itt vagy? Atráskó!

– Fuhur! – kiáltotta Atráskó. S azután a két

kezéből tölcsért formálva kiabálta a magasba:

– Itt vagyok, Fuhur! Fuhur! Segíts! Itt vagyok.

És újra meg újra megismételte.

És ekkor megpillantotta Fuhur élő villámhoz

hasonló, fehéren kígyózó testét az égbolt kihunyó kis

darabján, először nagyon messze, igen nagy

magasságban, de másodszor már sokkal közelebb.

Atráskó kiabált, kiabált, és a szerencsesárkány

harangzengésű hangja válaszolt. Végül az ott fenn

meglátta ezt itt lenn, aki olyan kicsi volt, mint valami

nyomorult bogárka egy sötét lyukban.

205

Fuhur leszálláshoz készülődött, de a hátsó udvar

szűk volt, már csaknem beállt az éj, és a sárkány

leereszkedés közben beszakította az egyik ház

csúcsos tetejét. Mennydörögve omlott be a padlás

gerendázata. Fuhur metsző fájdalmat érzett, az éles

tetőorom súlyos sebet hasított a testébe. Nem a

szokásos elegáns módján szállt le, beesett az udvarba

és keményen levágódott Atráskó és a halott Gomor

mellé a nedves, piszkos földre.

Megrázta magát, tüsszögött, mint egy vízből

kibújó kutya, és így szólt: – Végre! Itt bujkálsz hát!

Úgy látom, még idejében érkeztem.

Atráskó nem szólt semmit. Karját Fuhur nyaka

köré fonta és arcát ezüstfehér sörényébe fúrta.

– Gyere! – biztatta Fuhur –, ülj a hátamra! Nincs

veszteni való időnk.

Atráskó a fejét rázta. Csak ekkor vette észre

Fuhur, hogy Atráskó lábát a farkasember pofája tartja

fogva.

– Mindjárt elintézzük a dolgot – jelentette ki,

miközben rubinpiros szemgolyóit forgatta –, ne

aggódj!

206

Mindkét mancsával munkához látott, és

megpróbálta Gomor állkapcsát szétfeszíteni. De a

fogak egy millimétert sem tágultak.

Fuhur fújtatott és zihált az erőlködéstől, de

semmi sem segített. És bizonyára nem sikerült volna

kis barátját kiszabadítania, ha a szerencse nem siet a

segítségére. De hát a szerencsesárkányoknak

általában szerencséjük van, s velük együtt azoknak

is, akik jóban vannak velük.

Amikor ugyanis Fuhur kimerülten kis pihenőt

tartott és Gomor feje fölé hajolt, hogy a sötétben

jobban lássa, mit lehetne tenni, az történt, hogy a

Kislány Királynő amulettje, mely a nyakában levő

láncon lógott, megérintette a halott farkasember

homlokát. S ebben a pillanatban szétnyílt a fogsor és

elengedte Atráskó lábát.

– Hé! – kiáltotta Fuhur –, láttad ezt?

Atráskó nem válaszolt.

– Mi baj van – kérdezte Fuhur –, hol vagy,

Atráskó?

A sötétben barátja után tapogatózott, de az már

nem volt a helyén. És mialatt pirosan izzó szemét

megpróbálta átfúrni az éjszakai sötétségen, ő is

207

érezni kezdte azt, ami az alighogy szabaddá vált

Atráskót elszakította tőle: az egyre közeledő Semmit.

Ám őt AURIN megvédte a szívóerőtől.

Atráskó hiába küzdött. A szívó hatás erősebb volt

az ő kis akaratánál. Csapkodott maga körül,

hadakozott és kapálózott, de tagjai nem neki

engedelmeskedtek, hanem annak az ellenállhatatlan

vonzásnak. Már csak néhány lépés választotta el a

végső megsemmisüléstől.

Ebben a pillanatban Fuhur kígyózó fehér

villámként lecsapott rá, megragadta hosszú,

kékesfekete hajánál fogva, s a magasba rántva,

elviharzott vele az éjfekete égen.

A toronyóra kilencet ütött.

Egyikük sem tudta később megmondani, sem Fuhur,

sem Atráskó, mennyi ideig tartott ez a repülés a teljes

sötétségen át, hogy valóban egyetlen éjszaka volt-e

csupán. Talán az idő maga is megszűnt számukra, és

mozdulatlanul függtek a határtalan sötétségben.

208

Nemcsak Atráskónak volt ez élete leghosszabb

éjszakája, de Fuhurnak is, ki pedig sokkal, sokkal

öregebb volt nála.

Ám a leghosszabb és legsötétebb éjszakának is

vége szakad egyszer. És mikor sápadt derengéssel

eljött a reggel, a távoli láthatáron megpillantották az

Elefántcsonttornyot.

S most feltétlenül meg kell állnunk egy

pillanatra, hogy a fantáziai földrajz egyik

sajátosságát megmagyarázzuk. Szárazföldek és

tengerek, hegyek és folyók nem olyan határozott

formában fordulnak elő ott, mint az emberi világban.

Ezért például lehetetlen volna Fantázia térképét

megrajzolni. Ott soha nem lehet biztosan tudni,

melyik földdarab melyikkel határos. Még az égtájak

is aszerint változnak, hogy melyik vidéken

tartózkodik valaki. Nyár és tél, nappal és éjszaka

más-más törvényekhez igazodik a különböző

tájakon. Napsütötte pusztaságból a közvetlenül

szomszédos sarkvidéki hómezőre juthatunk. Ebben a

világban nincs mérhető, külsőleges távolság, s így a

„közel" és „távol" szavaknak más az értelmük. Ezek

a fogalmak annak a személynek a lelkiállapotától és

209

akaratától függenek, aki egy bizonyos utat megtesz.

Minthogy Fantázia határtalan, középpontja bárhol

lehet – jobban mondva, bárhonnan egyformán van

közel vagy távol. Tisztára azon a személyen múlik,

aki ebbe a középpontba el akar jutni. És Fantáziának

a legbelső középpontja éppen az Elefántcsonttorony.

Atráskó, legnagyobb ámulatára, a

szerencsesárkány hátán találta magát, anélkül hogy

emlékezett volna, miként került oda. Csak annyit

tudott, hogy Fuhur a hajánál fogva a magasba

rántotta. Amikor mögötte libegő köpenyét dideregve

maga köré húzta, észrevette, hogy az teljesen

elvesztette a színét és szürke lett. Ez történt a bőrével

és a hajával is. És a reggel növekvő fényében látta,

hogy Fuhur is ugyanígy járt. A sárkány csak valami

szürke ködsávhoz hasonlított és szinte éppoly való-

szerűtlen is volt már. Mind a ketten túl közel kerültek

a Semmihez.

– Atráskó, kis gazdám – hallotta a sárkány halk

hangját –, nagyon fáj a sebed?

– Nem – felelte Atráskó –, nem érzem már.

– Lázad van?

– Nem, Fuhur, azt hiszem, nincs. Miért kérded?

210

– Úgy éreztem, hogy reszketsz – válaszolta a

sárkány –, mi lehet még a világon, ami Atráskót

reszketésre készteti?

Atráskó hallgatott egy darabig, mielőtt felelt

volna:

– Nemsokára megérkezünk. S akkor meg kell

mondanom a Kislány Királynőnek, hogy nincs többé

menekvés. Az összes feladat közül, amit véghez

kellett vinnem, ez a legnehezebb.

– Igen – ismerte be Fuhur még halkabban –, ez

igaz.

Hallgatagon repültek tovább, egyre az

Elefántcsonttorony irányába.

Egy idő után a sárkány újrakezdte:

– Láttad őt valaha, Atráskó?

– Kit?

– A Kislány Királynőt – vagy inkább a

Kívánságok Aranyszemű Királynőjét. Mert így kell

őt megszólítanod, ha előtte állsz.

– Nem, még sohasem láttam.

– Én igen. Nagyon régen történt. Még a dédapád

is kisgyermek lehetett akkoriban. Magam is még

afféle ifjú felhőugrató voltam, akinek csupa badarság

211

töltötte meg a fejét. Egyszer egy éjjel megpróbáltam

lehozni a nagy, kereken fénylő holdat az égről.

Ahogy mondtam, fogalmam sem volt még semmiről.

Mikor végül is csalódottan visszaestem a földre,

egész közel pottyantam le az Elefántcsonttoronyhoz.

A magnóliapavilon ezen az éjszakán szélesre tárta

szirmait, és a közepében ott ült a Kislány Királynő.

Csak egy pillantást vetett rám, csak egyetlen rövid

pillantást, de – nem tudom, hogy magyarázzam meg

– ettől az éjszakától kezdve más lettem.

– Milyen ő?

– Olyan, mint egy kislány. De sokkal öregebb,

mint Fantázia legöregebb teremtményei. Inkább úgy

kellene mondanom: kortalan.

– De halálos beteg – aggodalmaskodott Atráskó –

, ugye, óvatosan kell előkészítenem rá, hogy minden

reménynek vége?

Fuhur a fejét rázta.

– Nem, rögtön átlátna minden megnyugtatási

kísérleten. Az igazat kell mondanod neki.

– Akkor is, ha belehal? – kérdezte Atráskó.

– Nem hiszem, hogy így történne – mondta

Fuhur.

212

– Tudom – válaszolta Atráskó –, te

szerencsesárkány vagy.

Azután sokáig ismét némán repültek tovább.

A végén harmadszor is beszélgetni kezdtek.

Ezúttal Atráskó törte meg a csendet:

– Még valamit szeretnék kérdezni tőled, Fuhur.

– Kérdezz!

– Kicsoda ő?

– Hogy érted ezt?

– AURIN-nak Fantázia minden lénye felett

hatalma van, akár a világosság, akár a sötétség

teremtményei. Hatalma van feletted és felettem is. És

mégis, a Kislány Királynő sohasem él a hatalmával.

Olyan, mintha nem létezne, és mégis mindenütt jelen

van. Ugyanolyan ő is, mint mi vagyunk?

– Nem – mondta Fuhur –, nem olyan, mint mi

vagyunk. Ö nem Fantázia teremtménye. Bennünket

mindnyájunkat az ő létezése éltet. De ő másfajta.

– Akkor – Atráskó habozott, hogy a kérdést

feltegye-e – olyasféle, mint egy emberfia?

– Nem – mondta Fuhur –, nem olyan, mint az

emberek.

213

– Akkor hát – kérdezte ismét Atráskó – kicsoda

ő?

Fuhur csak hosszú szünet után válaszolt:

– Fantáziában senki sem tudja, senki sem

tudhatja. Ez a mi világunk legmélyebb titka. Egyszer

egy bölcstől azt hallottam, hogy aki ezt tökéletesen

felfogná, a saját létét oltaná ki. Nem tudom, mit értett

ezen. Nem tudok többet mondani.

– És most – mondta Atráskó – az ő léte és

valamennyiünké ki fog hunyni, anélkül hogy a titkát

megértettük volna.

Ezúttal Fuhur hallgatott, de oroszlánéhoz

hasonlatos szája körül mosoly játszott, mintha azt

mondaná: ez nem fog megtörténni.

Ettől kezdve nem beszélgettek többet.

Kis idő múlva átrepülték a Labirintus külső

peremét, azét a virágágyakból, sövényekből és

kanyargós utakból álló síkságét, mely széles körben

övezi az Elefántcsonttornyot. Rémülettel állapították

meg, hogy a Semmi már itt is elkezdte művét. Bár

egyelőre csak kisebb sávjai szelték át a Labirintust,

ezek azonban mindenütt jelentkeztek. A köztük

elterülő színpompás virágágyak és virágzó bokrok

214

elszürkültek és kiszáradtak. A kecses kis fák úgy

nyújtották kopár, göcsörtös ágaikat a sárkány és

utasa felé, mintha segítségért könyörögnének. A

valaha zöld és tarka rétek megfakultak, és enyhe doh-

és rothadásszag ütötte meg a jövevények orrát.

Színük már csak a felpüffedt óriási gombáknak és

azoknak a mérgezőnek tetsző, elfajzott, rikítóan tarka

virágalakzatoknak volt, melyek inkább úgy hatottak,

mint a téboly és a romlottság torzszüleményei.

Fantáziautolsó, legbenső élete görcsösen küzdött

még, bár ereje fogytán, a végleges megsemmisülés

ellen, mely minden oldalról ostrom alá vette és

marcangolta.

Ám középen még tündéri fehérségben,

makulátlanul és érintetlenül ragyogott az

Elefántcsonttorony.

Fuhur nem azon a lenti teraszon szállt le

Atráskóval, mely az érkező repülő hírnökök számára

volt fenntartva. Érezte, hogy sem ő, sem Atráskó

nem rendelkezik annyi erővel, hogy végigjárja a

hosszú, csigavonal alakú főutcát, mely lentről a

torony tetejéhez vezetett. Ezenkívül arra is gondolt,

hogy a rendkívüli helyzet mindenképpen lehetővé

215

teszi az előírások és formaságok mellőzését.

Kényszerleszállás mellett döntött. Elzúgott az

elefántcsont erkélyek, hidak és mellvédek felett, az

utolsó pillanatban még megtalálta a főutca

legmagasabban fekvő szakaszát, azt, ahol a

tulajdonképpeni palotakörzet tövében véget ér,

ledobta magát, csúszott még valamit felfelé az utcán,

miközben néhányszor megfordult maga körül, és

végül, farkával előre, megállt.

Atráskó, aki mindkét karjával erősen

kapaszkodott Fuhur nyakába, felegyenesedett és

körülnézett. Valami fogadtatásfélét várt, vagy

legalábbis egy sereg palotaőrt, akik megkérdezik,

hogy kicsoda és mit akar itt – de közel s távolban egy

lélek sem volt látható. A ragyogó fehér épületek

körös-körül mintha kihaltak lettek volna.

– Elmenekültek! – futott át a fején. – Magára

hagyták a Kislány Királynőt. Vagy talán már meg is

..

– Atráskó – suttogta Fuhur –, vissza kell adnod

neki az Ékszert.

Lesodorta nyakáról az aranyláncot, s az

lecsúszott a földre.

216

Atráskó leugrott Fuhur hátáról – és összerogyott.

Nem gondolt a sebére. Fektében ragadta meg a

Talizmánt és magára vette. Azután a sárkányra

támaszkodva, nagy fáradsággal feltápászkodott.

– Fuhur – szólt –, hova kell mennem?

A szerencsesárkány azonban nem válaszolt már.

egy feküdt ott, mintha meghalt volna.

A főutca egy magas, fehér körfal csodálatosan

faragott, nagy kapuja előtt ért véget, melynek

szárnyai nyitva álltak.

Atráskó odabotorkált, nekitámaszkodott a

kapunak, és mögötte egy fehéren csillogó, széles

szabad lépcsőt talált, amely olyan volt, mintha az

égig ért volna. Elindult a lépcsőfokokon. Néha

megállt, hogy új erőt gyűjtsön. A fehér lépcsőn

vércseppek nyomát hagyta maga után.

Végre felért, és egy hosszú nyitott folyosót látott

maga előtt. Tovább támolygott és erősen

megkapaszkodott az oszlopokban. Azután egy

szökőkutakkal és más vízköpőkkel teli udvaron

vágott keresztül, de már alig tudta észlelni, hogy mit

lát. Mintegy álomban küzdötte magát előre. Egy

második, kisebb kapura akadt, majd egy igen magas,

217

ezúttal azonban szűk lépcsőt kellett megmásznia, s

akkor egy olyan kertbe ért, melyben minden: fák,

virágok és állatok, elefántcsontból voltak kifaragva.

Négykézláb kúszott át több korlát nélküli, ívelt

hídon, melyek egy minden eddiginél kisebb,

harmadik kapuhoz vezettek. Hason csúszva

vonszolódott előre, s ekkor tekintetét lassan

felemelve, megpillantott egy tükörsima, elefántcsont

hegykúpot és annak csúcsán a vakító fehér

magnóliapavilont. Se út, se lépcső nem vezetett fel

hozzá.

Atráskó a karjára hajtotta fejét.

Senki sem tudja megmondani, aki oda valaha is

feljutott, vagy még fel fog jutni, hogyan tette meg az

útnak ezt a hátralevő szakaszát. Ezt mindenki csak

ajándékba kaphatja.

Atráskó egyszer csak a pavilonba nyíló kapuban

állt. Belépett – és szemtől szemben találta magát a

Kívánságok Aranyszemű Királynőjével.

Vánkosokkal körültámasztott puha, kerek párnán

ült a virágkupola közepén és rátekintett. Végtelenül

gyengéd és bájos volt. Hogy milyen beteg lehet, azt

csaknem áttetsző arcának sápadtságán mérhette le

218

Atráskó. Mandulavágású szeme sötét aranyban

fénylett. De nem árult el semmiféle aggodalmat vagy

nyugtalanságot. Mosolygott. Vékony kis alakját bő

selyemköntös burkolta be, amely olyan fehérségben

tündökölt, hogy elhomályosította még a

magnóliaszirmokat is. Olyan volt, mint egy

legfeljebb tízéves, leírhatatlan szépségű kislány, de

simára fésült, hosszú haja, mely a

vállán és hátán végigomolva, ülőpárnájáig ért – fehér

volt, mint a hó.

Barnabás megrémült.

Ebben a pillanatban olyasmi történt vele, amit még

soha nem élt át.

Eddig mindent világosan maga elé tudott

képzelni, amit csak a Végtelen Történetben olvasott.

Tagadhatatlanul előfordult néhány különös dolog a

könyvben, de ezekre mindig lehetett valami

magyarázatot találni. Amilyen pontosan csak lehetett,

lefestette magának Atráskót, ahogy a

szerencsesárkány hátán utazik, aztán a Labirintust és

219

az Elefántcsonttornyot. De eddig a pillanatig mindez

csupán az ő képzeletében élt.

Most azonban, amikor ahhoz a helyhez ért, ahol a

Kislány Királynőről volt szó, egy másodperc

töredékéig – csak addig, amíg a villám cikázása tart –

maga előtt látta az arcát. És nem csupán

gondolataiban, hanem saját szemével! Barnabás egé-

szen biztos volt benne, hogy nem képzelődött. Még

olyan részleteket is észrevett, amelyek a leírásban

egyáltalán nem szerepeltek, például a Kislány

Királynő szemöldökét, mely, mintha csak tussal

húzták volna ki, olyan finom ívben rajzolódott

aranybarna szeme fölött – vagy azt, hogy

különlegesen megnyúlt fülcimpái voltak vagy kecses

nyakának sajátságos tartását. Barnabás biztosan

tudta, hogy soha életében nem látott szebbet, mint ez

az arc. S ugyanabban a pillanatban azt is tudta, hogy

mi a neve: Holdgyermek. A legcsekélyebb kétség

sem fért hozzá, hogy ez a neve.

És Holdgyermek rátekintett őrá, Bux Barnabás

Boldizsárra!

Olyan kifejezéssel tekintett rá, amit nem tudott

magának megmagyarázni. Netán ő is meg volt lepve?

220

Kérés volt a pillantásában? Vagy vágyódás? Vagy

igen, mi is hát?

Megpróbálta emlékezetébe idézni Holdgyermek

szemét, de már nem sikerült.

Csak egyet tudott, teljes bizonyossággal: ez a

tekintet az ő saját szemén keresztül, a torkán át a

szíve közepébe talált. Még most is érzi izzó nyomát,

melyet maga mögött hagyott ezen az úton. És úgy

érezte, hogy ez a pillantás most a szívében ül és úgy

világít, mint valami titokzatos kincs. És ez valami

különös és ugyanakkor csodálatos fájdalmat okozott

neki.

Még ha Barnabás akarta volna is, akkor sem

tudott volna többé védekezni az ellen, ami vele

történt. De nem akart, ó, nem! Éppen ellenkezőleg,

semmiért a világon nem adta volna vissza ezt a

kincset. Most már csak egyet akart: tovább olvasni,

hogy ismét Holdgyermeknél lehessen, hogy

viszontláthassa őt.

Nem sejtette, hogy ezáltal visszavonhatatlanul

belebocsátkozik a legszokatlanabb s egyszersmind

legveszélyesebb kalandba. Ám, ha sejtette volna is –

ez bizonyára nem lett volna ok arra, hogy a könyvet

221

becsukja és félretegye és soha többé hozzá ne

nyúljon.

Reszkető ujjakkal kereste meg a helyet, ahol

megállt, és folytatta az olvasást.

A toronyóra tízet ütött.

XI.

A Kislány

Királynő

225

éptelenül arra, hogy megszólaljon, Atráskó csak állt,

és nézte a Kislány Királynőt. Nem tudta, hogyan

fogjon a mondandójához, sem azt, hogyan

viselkedjék. Gyakran megkísérelte maga elé képzelni

ezt a pillanatot, szavakat eszelt ki, de most egyszerre

minden kiesett a fejéből.

Végül is a Kislány Királynő rámosolygott, és egy

álmában éneklő kismadár halk, gyengéd hangján

megszólalt: – Visszajöttél a Nagy Keresésből,

Atráskó.

– Igen – bökte ki Atráskó és lehajtotta a fejét.

– Szürke lett a szép köpenyed – folytatta a

hangocska kis csend után –, szürke lett a hajad és a

bőröd, mint a kő. De minden ugyanolyan lesz, mint

volt és még szebb. Majd meglátod.

Atráskó torkát mintha valami összeszorította

volna. Csak a fejét rázta alig észrevehetően. Ekkor

ismét megszólalt a gyengéd hang:

– Teljesítetted a megbízásomat. . .

Atráskó nem tudta, hogy vajon kérdésnek értse-e

e szavakat. Nem mert feltekinteni, hogy a Kislány

Királynő arckifejezéséből olvasson. Lassan a láncon

lógó aranyamulett után nyúlt és levette a nyakából.

226

Szemét még mindig lesütve, kinyújtott kézzel tartotta

oda a Kislány Királynőnek. Megpróbált fél térdre

ereszkedni, ahogyan a követek tették a mesékben és

dalokban, melyeket még hazájában a sátortáborban

hallott, de sebesült lábszára felmondta a szolgálatot,

a Kislány Királynő lábai elé rogyott, és ott maradt

fekve, arccal a földön.

A Kislány Királynő előrehajolt, felemelte

AURIN-t, és mialatt a láncot végigcsúsztatta fehér

ujjai között, így szólt:

– Jól csináltad a dolgodat. Nagyon meg vagyok

veled elégedve.

– Nem! – tört ki szinte vadul Atráskó –, minden

hiába volt. Nincs menekvés.

Hosszú csend következett. Atráskó a karja

hajlatába temette arcát, és remegés futott végig a

testén. Attól félt, hogy kétségbeesett kiáltást fog

hallani úrnője ajkáról, fájdalmas jajt, esetleg még

keserű szemrehányást is vagy éppen dühkitörést.

Maga sem tudta, mit várt – de egész biztosan nem

azt, ami történt: a Kislány Királynő kacagott. Halkan

és elégedetten kacagott. Atráskó gondolatai össze-

zavarodtak, egy pillanatra azt hitte, hogy a Kislány

227

Királynő megbolondult. De ez a nevetés nem az

őrületé volt. Aztán ezt mondta a hangocska:

– De hiszen magaddal hoztad.

Atráskó felemelte a fejét.

– Kit?

– A megmentőnket.

Atráskó kutatva nézett úrnője szemébe, de nem

látott benne mást, mint tiszta derűt. A Kislány

Királynő ismét mosolygott.

– Teljesítetted a megbízást. Mindent köszönök,

amit tettél és amit elszenvedtél.

A fiú a fejét rázta.

– Kívánságok Aranyszemű Királynője – dadogta

és most először használta azt a hivatalos

megszólítást, amelyet Fuhur ajánlott neki –, én . . .

igazán nem, nem értem, hogyan gondolod.

– Látom rajtad – mondta –, de akár érted, akár

nem, véghezvitted, amit kellett. És ez a fő, nem igaz?

Atráskó hallgatott. Egyetlen kérdés sem jutott az

eszébe. Csak bámult nyitott szájjal a Kislány

Királynőre.

– Láttam őt – folytatta –, és ő is rám pillantott.

– Mikor történt ez? – tudakolta Atráskó.

228

– Épp akkor, amikor beléptél. Magaddal hoztad

őt.

Atráskó akaratlanul is körülnézett.

– De hol van? Nem látok itt senki mást, csak

téged és magamat.

– Ó, van még egy s más, ami láthatatlan a

számodra – válaszolta a Kislány Királynő –, de

hihetsz nekem. Még nincs itt a mi világunkban. De

világaink már oly közel kerültek egymáshoz, hogy

láthatta ki-ki a másikát, mert a bennünket elválasztó

vékony fal egy villámlásnyi időre átlátszóvá vált.

Nemsokára egészen itt lesz nálunk és az új nevemen

fog szólítani, azon, amit csak ő adhat nekem. Akkor

újra egészséges leszek és velem együtt egész

Fantázia.

A Kislány Királynő szavai közben Atráskó

fáradságosan felült. Felnézett úrnőjére, akit párnás

ülőhelye kissé magasabbá tett, és fátyolos hangon

kérdezte:

– Ezek szerint már régen ismered az üzenetet,

amit hoznom kellett a számodra. Amit a Vénséges

Morla a Szomorúság Ingoványában elárult nekem,

229

amit a Déli Jósdában Jajulála titokzatos hangja

kinyilatkoztatott – mindezt tudod már?

– Igen – mondta ő –, és tudtam már, mielőtt a

Nagy Keresésre küldtelek téged.

Atráskó nyelt néhányat.

– Miért – nyögte ki végül –, miért küldtél akkor

világgá? Mit vártál tőlem?

– Semmi mást – válaszolta a Kislány Királynő –,

mint amit tettél.

– Amit tettem . . . – ismételte lassan Atráskó. Két

szemöldöke között meredek, haragos ránc képződött.

– Ha így van, ahogy mondod, akkor fölösleges volt

minden. Hasztalanul küldtél a Nagy Keresésre. Már

hallottam róla, hogy a döntéseid a mi fajtánk számára

gyakran érthetetlenek. Lehetséges. Mégis nehezemre

esik, hogy azok után, amiket átéltem, megadóan

vegyem tudomásul, hogy csak tréfáltál velem.

A Kislány Királynő szeme nagyon komoly lett.

– Semmiféle tréfát nem engedtem meg

magamnak veled szemben, Atráskó – mondta –, és

jól tudom, mivel tartozom neked. Mindenre, amit

végig kellett csinálnod, igenis szükség volt.

Elküldtelek a Nagy Keresésre – nem azért az

230

üzenetért, amit most át akartál nekem adni, hanem

azért, mert ez volt az egyetlen módja, hogy

megmentőnket idehívjuk. Mert ő mindenben részt

vett, amit te átéltél, és veled együtt jött a hosszú úton.

Hallottad rémült kiáltását a Mély Szakadéknál,

amikor Igramullal beszéltél, és láttad az alakját,

mikor a Varázstükör Kapu előtt álltál. Bementél a

képmásába és magaddal hoztad azt, és azért követett

téged, mert a te szemeddel látta önmagát. És most is

minden szót hall, amit egymással beszélünk. És

tudja, hogy róla szólunk, őt várjuk és benne

reménykedünk. És talán már megérti, hogy mindaz a

sok fáradság, amit te, Atráskó, magadra vállaltál,

neki szólt, és hogy egész Fantázia öt hívja!

Atráskó még mindig komoran nézett maga elé, de

a haragos ránc fokról fokra kisimult a homlokán.

– Hogyan tudhatod mindezt – kérdezte kis idő

múlva –, a kiáltást a Mély Szakadéknál és a képet a

Varázstükörben – vagy mindezt szintén előre

elrendelted?

A Kislány Királynő magasra emelte AURIN-t, és

miközben a nyakába akasztotta, így felelt:

231

– Nem viselted állandóan a Fényt? Nem tudtad,

hogy rajta keresztül mindig veled voltam?

– Nem mindig – válaszolta Atráskó – egyszer

elvesztettem.

– Igen – mondta ő –, akkor valóban egyedül

voltál. Meséld el, mi történt veled ezalatt!

Atráskó beszámolt arról, amit átélt.

– Akkor már tudom, miért lettél ilyen szürke –

mondta a Kislány Királynő. – Túl közel kerültél a

Semmihez.

– De igaz-e az – tudakolta Atráskó –, amit

Gomor, a farkasember Fantázia megsemmisített

teremtményeiről mondott, hogy az emberek

világában hazugsággá válnak?

– Igen, igaz – felelte a Kislány Királynő, és

aranyszínű szeme elsötétedett –, minden hazugság

valamikor Fantázia gyermeke volt. Ugyanabból az

anyagból vannak – de felismerhetetlenné váltak és

elvesztették igazi lényüket. De amit Gomor mondott,

csak az igazság fele, mint ahogy felemás lénytől nem

is várható más. Két Út van, melyen Fantázia és az

emberi világ határát át lehet lépni, egy igazi és egy

hamis. Ha Fantázia lényeit ilyen borzalmas módon

232

ráncigálják át e határon, ez a hamis Út. Ha azonban

az emberek jönnek a mi világunkba, ez az igazi.

Mindazok, akik nálunk jártak, olyat tapasztaltak,

amit csak itt tapasztalhattak, és ettől megváltozva

tértek vissza saját világukba. Látóvá váltak, mert

valódi alakotokban láttak titeket. Ezért láthatták ettől

kezdve más szemmel a saját világukat és

embertársaikat is. Ott, ahol azelőtt csak mindennapos

dolgokat láttak, egyszerre csodákat és titkokat

fedeztek fel. Ezért jöttek szívesen hozzánk,

Fantáziába. És minél gazdagabb és virágzóbb lett

ezáltal a mi világunk, annál kevesebb lett a hazugság

az övékben, és annál tökéletesebb is lett. Ahogy

világaink egymást kölcsönösen elpusztíthatják,

éppúgy kölcsönösen meg is gyógyíthatják egymást.

Atráskó egy darabig elgondolkozott, azután ezt

kérdezte: – Hogy kezdődött hát az egész?

– A nyomorúság, mely mind a két világot sújtja –

válaszolta a Kislány Királynő –, szintén kettős

eredetű. Most minden az ellenkezőjére fordult: ami

látóvá tehet, elvakít, ami újat teremthet,

megsemmisít. A menekvés az emberektől függ. El

233

kell jönnie egy emberfiának, egyetlenegynek, hogy

új nevet adjon nekem. És el is fog jönni.

Atráskó hallgatott.

– Érted már, Atráskó – kérdezte a Kislány

Királynő –, miért kellett annyi mindent

elszenvedned? Csak egy kalandokkal, csodákkal és

veszedelmekkel teli, hosszú történettel vezethetted

hozzám a megmentőnket. És ez a te történeted volt.

Atráskó mélyen elmerült gondolataiba. Végül

bólintott.

– Már értem, Kívánságok Aranyszemű

Királynője. Köszönöm, hogy engem választottál.

Bocsásd meg a haragomat.

– Te mindezt nem tudhattad – felelte szelíden

amaz –, és ennek is így kellett lennie.

Atráskó ismét bólintott. Rövid hallgatás után így

szólt: – De most már nagyon fáradt vagyok.

– Eleget végeztél, Atráskó – felelte a Kislány

Királynő –, szeretnéd magad kipihenni?

– Még nem. Előbb még szeretném a történetem jó

végét megérni. Ha úgy van, ahogy mondod, és ha

megbízatásomat teljesítettem – miért nincs még itt a

Megmentő? Mire vár még?

234

– Igen – jegyezte meg halkan a Kislány Királynő

–, mire vár még?

Barnabás érezte, hogy keze nedves lett az izgalomtól.

– De hát hogy menjek mondta –, egyáltalán nem

tudom, hogy mit kell tennem. És hátha az a név, ami

eszembe jutott, egyáltalán nem az igazi.

– Kérdezhetek tőled még valamit? – vette fel

Atráskó újra a beszélgetés fonalát.

A Kislány Királynő mosolyogva bólintott.

– Miért csak akkor gyógyulhatsz meg, ha új nevet

kapsz?

– Csak az igazi név adja meg minden lénynek és

dolognak a valódiságát – mondta. – A hamis név

mindent valótlanná tesz. Ez az, amit a hazugság

művel.

– De hátha nem tudja még a Megmentő azt az

igazi nevet, amit adnia kell neked?

– De igen – felelte a Kislány Királynő –, tudja.

Ismét hallgatva ültek mindketten.

235

Igen – mondta Barnabás –, tudom. Rögtön tudtam,

mihelyt megláttalak. De nem tudom, mit kell tennem.

Atráskó feltekintett.

– Talán szeretne jönni, csak nem tudja, hogy

fogjon hozzá.

– Nem kell mást tennie – válaszolta a Kislány

Királynő –, mint azon az új néven szólítania engem,

amit csak ő tud. Ez már elég lenne.

Barnabás szíve vadul dobogni kezdett. Próbálja ki?

De ha nem sikerül? Ha minden tekintetben téved? Ha

azok ketten nem is róla beszélnek, hanem egy

egészen más Megmentőről? Honnan tudhatná, hogy

valóban őrá gondolnak?

– Azt kérdem magamtól – kezdte Atráskó végül is

újra –, lehetséges, hogy még mindig nem érti, hogy

róla van szó és senki másról?

236

– Nem – mondta a Kislány Királynő –, nem lehet

olyan balga, mindazok a jelek után, amiket kapott.

– Lesz, ami lesz, megpróbálom! – mondta Barnabás.

De nem jött ki száján a szó.

Mi lesz, ha valóban sikerül? Akkor valamiképpen

Fantáziába jut. De hogyan? Talán neki is valamilyen

változáson kell átesnie. Mi lesz akkor belőle? Talán

fájdalmas is a dolog, vagy elájul tőle? És akar ő

egyáltalán Fantáziába menni? Atráskóhoz és a

Kislány Királynőhöz igen, de azokhoz a szörnyekhez

semmiképpen, akik csak úgy nyüzsögnek arrafelé.

– Talán – vélte Atráskó – nincs elég bátorsága?

– Bátorsága? – kérdezte a Kislány Királynő –,

miféle bátorságra van szükség ahhoz, hogy a

nevemet kimondja?

– Akkor – mondta Atráskó – már csak egy okot

tudok, ami visszatarthatja.

– Mi az?

Atráskó habozott, mielőtt kimondta:

237

– Egyszerűen nem akar jönni. Nem törődik sem

veled, sem Fantáziával. Közömbösek vagyunk neki.

A Kislány Királynő nagy szemeket meresztett

Atráskóra.

– Nem! Nem! – kiáltotta Barnabás –, ezt nem szabad

hinnetek! Biztos, hogy nem így van! Ó, szépen

kérlek benneteket, ne gondoljatok ilyesmit rólam!

Nem hallotok engem? Nem így van, Atráskó!

– Megígérte, hogy jön – mondta a Kislány Királynő

–, a szeméből olvastam ki.

– Igen, így igaz – kiáltotta Barnabás –, és jövök is

mindjárt, csak még egyszer mindent alaposan át kell

gondolnom! Nem olyan egyszerű a dolog.

Atráskó lehajtotta a fejét, ismét hosszú ideig

hallgattak mind a ketten. De a Megmentő nem jelent

238

meg, és a legcsekélyebb jel sem mutatott arra, hogy

legalább megkísérelné észrevétetni magát velük.

Barnabás elképzelte, hogy milyen is lenne, ha

hirtelen előttük teremne – kövéren, iksz-lábaival és

savószínű arcával. Tisztán látta maga előtt a

csalódást a Kislány Királynő arcán, ahogy azt

kérdezné tőle:

– Hát te mit keresel itt?

És Atráskó talán nevetne is.

Ennél az elképzelésnél Barnabás arcába

szégyenpír szökött.

Természetesen valami hőst, herceget vagy

ilyesmit várnak. Nem mutatkozhatik előttük. Ez

teljességgel lehetetlen. Bármit szívesebben elviselne

– csak ezt nem!

Mikor a Kislány Királynő végre feltekintett,

arckifejezése megváltozott. Atráskó szinte megijedt

pillantásának hatalmas erejétől és szigorától. És azt is

tudta, hogy hol látta már ezt a kifejezést: a

szfinxeken!

239

– Van még egy eszközöm – mondta a Kislány

Királynő –, de nem szívesen használom. Azt

szerettem volna, ha nem kényszerít rá.

– Milyen eszköz? – kérdezte Atráskó suttogva.

– Akár tudja, akár nem – az az emberfia már a

Végtelen Történethez tartozik. Most már nem teheti

meg és nem szabad megtennie, hogy visszavonul.

Ígéretet tett nekem, és meg is kell tartania. De ezt

egyedül nem tudom elérni.

– Létezik valaki Fantáziában – kiáltotta Atráskó –

, aki véghez tud vinni valamit, amire te nem vagy

képes?

– Csak egyvalaki – felelte a Kislány Királynő –,

ha ő is akarja. A Vándorló Hegy Öregje.

Atráskó a legnagyobb csodálkozással nézett a

Kislány Királynőre.

– A Vándorló Hegy Öregje? – ismételte és

minden szót hangsúlyozott –, azt akarod mondani,

hogy valóban létezik?

– Kételkedsz benne?

– Az öreg emberek mesélnek róla sátor-

táborainkban az egész kicsi gyermekeknek, ha

szófogadatlanok vagy rosszak. Azt mondják, hogy

240

mindent, amit tesz vagy elmulaszt valaki, sőt még azt

is, amit gondol és érez, beír a könyvébe, és hogy az

akkor örökre ott marad feljegyezve, mint szép vagy

csúnya történet, ahogy éppen adódik. Amikor még

magam is kicsi voltam, szintén hittem benne, de

később azt gondoltam, hogy csak gyermekriogató

dajkamese az egész.

– Ki tudja – mondta a Kislány Királynő

mosolyogva –, mi van a dajkamesék mögött.

– Tehát ismered őt – firtatta Atráskó –, láttad

valaha?

A Kislány Királynő megrázta a fejét.

– Ha fellelem, első ízben fogunk találkozni.

– A mi öregjeink azt is mesélik – folytatta

Atráskó –, hogy soha nem lehet tudni, merre

található éppen az Öreg hegye, hogy mindig egészen

váratlanul jelenik meg, hol itt, hol ott, és hogy csak

véletlenül vagy a sors különös rendeléseképpen lehet

vele találkozni.

– Így van – felelte a Kislány Királynő –, a

Vándorló Hegy Öregjét nem lehet keresni. Őt csak

megtalálni lehet.

– Neked is? – kérdezte Atráskó.

241

– Nekem is – mondta ő.

– És ha nem találsz rá?

– Ha létezik, akkor meg fogom találni – felelte

rejtélyes mosollyal a Kislány Királynő –, és ha

megtalálom, akkor létezni is fog.

Atráskó nem értette a választ. Habozva kérdezte:

– Olyan ő – mint te?

– Olyan, mint én – felelte a Kislány Királynő –,

mert mindenben az ellentétem.

Atráskó belátta, hogy ilyen módon semmit nem

tud meg tőle. Azonkívül egy másik gondolat is

nyugtalanította:

– Halálos beteg vagy, Kívánságok Aranyszemű

Királynője – mondta majdnem szigorúan –, és

egyedül nem jutsz messze. Amint látom, összes

szolgád és híved elhagyott. Fuhur és én szívesen

elkísérünk, ahova csak akarod, de – őszintén

megmondom – nem tudom, Fuhur ereje meddig tart.

És az én lábam – nos, magad is láthatod, felmondta a

szolgálatot.

– Köszönöm, Atráskó – válaszolta a Kislány

Királynő –, köszönöm derék és hűséges ajánlatodat.

De nem gondolok arra, hogy titeket magammal

242

vigyelek. A Vándorló Hegy Öregjét csak egyedül

lehet megtalálni. És Fuhur sincs már ott, ahol

hagytad őt. Olyan helyen van, ahol minden sebe

begyógyul, és összes ereje megújul. És hamarosan te

is, Atráskó, azon a helyen leszel.

Ujjai AURIN-nal játszadoztak.

– Milyen hely az?

– Ezt most nem kell tudnod. Alvó állapotban

kerülsz oda. S majd eljön a nap, amikor ráismersz a

helyre, ahol voltál.

– De hogyan alhatnék – kiáltotta Atráskó és

aggodalmában megfeledkezett a tapintatos

kifejezésmódról –, mikor tudom, hogy bármely

pillanatban meghalhatsz!

A Kislány Királynő megint halkan nevetett.

– Nem vagyok olyan elhagyatott, mint hiszed.

Már mondtam neked, hogy vannak dolgok, amelyek

a számodra láthatatlanok. Hét hatalom vesz körül,

mely úgy tartozik hozzám, mint tehozzád az

emlékezeted, a bátorságod vagy a gondolataid. Nem

láthatod, nem hallhatod őket, mégis mind velem

vannak ebben a pillanatban. Hármat közülük itt

hagyok veled és Fuhurral, hogy gondotokat viseljék.

243

Négyet magammal viszek, ők lesznek a kísérőim. Te

pedig, Atráskó, nyugodtan alhatsz.

A Kislány Királynő e szavai közben mint valami

sötét fátyol, egyszerre terült Atráskóra mindaz a

fáradtság, ami a Nagy Keresés alatt felgyülemlett

benne. De nem a kimerültség kősúlyosságú

fáradtsága volt, hanem nyugalommal és békességgel

teli vágyakozás az alvás után. Annyi mindent

szeretett volna még kérdezni a Kívánságok

Aranyszemű Királynőjétől, de úgy érezte, hogy

annak szavai szíve minden kívánságának gátat

vetettek, és nem hagytak mást, csak ezt az egyetlen,

mindenek fölött álló vágyat az álom után. Szeme

lecsukódott, és ültében, anélkül hogy hátrahanyatlott

volna, máris átsiklott az álom homályába.

A toronyóra tizenegyet ütött.

Nagyon messziről még mintha hallotta volna

Atráskó, hogy a Kislány Királynő halk, szelíd

244

hangon valami parancsot adott, s akkor érezte, amint

hatalmas karok ragadják fel óvatosan és tovaviszik.

Hosszú ideig homály és meleg vette körül.

Sokkal-sokkal később egyszer félig öntudatlanul azt

érezte, hogy csodálatos folyadék érinti száraz,

kicserepesedett ajkát, s fut le a torkán. egy rémlett,

hogy valami nagy barlangfélét lát maga körül,

melynek falai mintha színaranyból lettek volna. És a

fehér szerencsesárkány ott feküdt mellette. És aztán

úgy látta, vagy inkább sejtette, hogy a barlang

közepében forrás csörgedezik, és hogy a forrás körül

két kígyó fekszik, egy világos és egy sötét, melyek

egymás farkába harapnak .. .

De ekkor egy láthatatlan kéz simította végig a

szemét, s ez kimondhatatlanul jólesett, és Atráskó

újra mély, álomtalan alvásba merült.

Ezzel egy időben a Kislány Királynő elhagyta az

Elefántcsonttornyot. Puha selyempárnákon feküdt

üveg gyaloghintójában, melyet négy láthatatlan

szolgája vitt, úgyhogy olybá tűnt, mintha a

gyaloghintó szép lassan magától lebegett volna tova.

Keresztülmentek a kerti útvesztőn, vagy inkább

azon, ami még megmaradt belőle. Gyakran kerülőket

245

kellett tenniük, mert több ösvény már a Semmibe

torkollt.

Amikor végül is elérték a síkság külső szélét és a

Labirintust maguk mögött hagyták, a láthatatlan

hordozók megálltak. Mint akik várják a további

parancsot.

A Kislány Királynő felemelkedett párnáiról, és

búcsúpillantást vetett az Elefántcsonttoronyra.

És miközben párnáira visszaereszkedett, így

szólt:

– Menjetek tovább! Menjetek egyszerűen tovább

– bárhova!

Szélroham kapott hófehér hajába, mely, mint

zászló, hosszan és súlyosan lebegett a gyaloghintó

mögött.

XII.

A Vándorló

Hegy Öregje

249

avinák zuhogtak dübörögve széthasogatott

hegyfalakon keresztül, hóviharok tomboltak

jégpáncélos bércfokok sziklatornyai között, üvöltve

akaszkodtak egymásba a barlangok és szakadékok

mélyén, majd újból végigsöpörtek a gleccserek széles

felületén. Ilyen időjárás éppenséggel nem volt

szokatlan ezen a vidéken, ugyanis a Sors-hegység –

ez volt a neve – egész Fantázia legnagyobb és

legmagasabb hegye volt, és leghatalmasabb csúcsa

szó szerint az égbe nyúlt.

Az örök jég eme honába még a legbátrabb

hegymászók sem merészkedtek. Jobban mondva:

olyan hihetetlen régen történt, hogy valakinek

sikerült ide feljutnia, hogy már senki sem tudott róla.

Mert a fantáziai birodalom számos megfoghatatlan

törvényének egyike ez volt: a Sors-hegységet új

hegymászó csak akkor hódíthatja meg, ha az elődjét,

akinek ez sikerült, teljesen elfeledték, és sem kőbe,

sem ércbe vésett felirat nem tanúskodik már róla. Így

mindenki, aki a tettet véghezvitte, mindig az elsőnek

számított.

Itt fenn semmiféle élőlény nem tudott megélni,

néhány óriási jégmanót kivéve – feltéve, hogy ezeket

250

egyáltalán élőlénynek számítjuk, mert olyan

elképzelhetetlen lassúsággal mozogtak, hogy évekre

volt szükségük egyetlen lépés megtételéhez és év-

századokra egy kis sétához. Így világos, hogy csak a

fajtájukbeliekkel tudtak érintkezni, és Fantázia egyéb

területeinek létezéséről a leghalványabb fogalmuk

sem volt. A világegyetem egyedüli élőlényeinek

tartották magukat.

Annál bizonytalanabbul bámultak lefele arra a

pirinyó pontocskára, amely tekervényes utakon, jeges

fényű falak alig járható sziklakiszögellésein,

késélességű gerinceken, mély szakadékokon és

hasadékokon keresztül fokozatosan közeledett a

csúcshoz.

Az az üveg gyaloghintó volt, melyben a Kislány

Királynő feküdt, s melyet a szolgálatában álló négy

láthatatlan hatalom hordozott. A hintó alig vált ki a

környezetből, mert üvege átlátszó jégdarabhoz

hasonlított, és a Kislány Királynő fehér köntösét és

haját szinte lehetetlen volt a hótól megkülönböztetni.

Hosszú ideje volt már úton, sok éjen és nappalon

át, esőben és napsütésben, sötétben és holdfényben

hordozta hintaját a négy hatalom, egyre tovább,

251

amint megparancsolta nekik, egyre tovább, bárhova.

Nem tett különbséget a számára elviselhető és

elviselhetetlen dolgok között, éppúgy, ahogy

birodalmában azelőtt mindent egyformán hagyott

érvényesülni, a sötétséget és a fényt, a szépet és a

rútat. Kész volt magát mindennek alávetni, mert a

Vándorló Hegy Öregje éppúgy lehetett mindenhol,

mint sehol.

A négy láthatatlan hatalom által követett útirány

megválasztása azonban mégsem volt egészen

véletlenszerű. A Semmi, mely már teljes országokat

is elnyelt, egyre gyakrabban korlátozta útjukat

csupán egyetlen ösvényre. Olykor egy híd, egy

barlang vagy egy kapu volt, amelyen még éppen

átcsúszhattak, sőt előfordult az is, hogy valamilyen tó

vagy tengeröböl hullámain vitte keresztül a négy

hatalom a gyaloghintót a halálos beteggel, mert ezek

a hordozók nem ismertek különbséget szilárd és

folyékony halmazállapot között.

Nos, így másztak felfelé a Sors-hegység jéggé

dermedt csúcsainak világában, és másztak csak egyre

tovább, feltartóztathatatlanul és fáradhatatlanul. És

ameddig a Kislány Királynő másféle parancsot nem

252

ad nekik, továbbra is csak vitték volna egyre feljebb.

Ő azonban csukott szemmel feküdt a párnáin és nem

mozdult. Már hosszú ideje feküdt így. És az utolsó

szó, amit kiejtett, az a bizonyos „bárhova" volt,

melyet az Elefántcsonttoronytól elbúcsúzva

parancsolt.

A gyaloghintó most egy mély szurdokban, két

sziklahasadék közötti bevágásban haladt végig, mely

alig volt szélesebb, mint maga a hordszék. A talajt

laza hó borította, melynek mélysége egy méter körül

lehetett, de a láthatatlan hordozók nem süppedtek

bele, sőt még lábnyomokat sem hagytak maguk után.

Nagyon sötét volt ennek a hasadéknak a mélyén,

mert a nappali fény csak egy keskeny csíkból állt

fenn a magasban. Az út enyhén emelkedett, és minél

magasabbra ért a gyaloghintó, annál közelebb jött a

nappali fénycsík. Ekkor, szinte váratlanul, egyszer

csak szétváltak a sziklafalak, és szabad pillantást

engedtek egy széles, fehérben csillogó síkságra. Ez

volt a legmagasabb pont, mert a Sors-hegység nem

csúcsban végződött, mint a legtöbb egyéb hegy,

hanem ebben a fennsíkban, mely akkora volt, mint

egy ország.

253

Most azonban egy különös formájú, kisebb hegy

emelkedett ki meglepetésszerűen a síkság közepéből.

Meglehetősen keskeny és magas volt, hasonlatos az

Elefántcsonttoronyhoz, csak éppen világító kék

színű. Számos bizarr alakú hegyes fogból tevődött

össze, melyek mint megannyi óriási megfordított

jégcsap meredeztek az égnek. Körülbelül a hegy

felemagasságában, három ilyen foghegyen, egy ház

nagyságú tojás ült.

Félkörben a tojás körül és annak háta mögött

nagyobb kék jégcsapok meredeztek a magasba, mint

valami óriási orgona sípjai. Belőlük állt a

tulajdonképpeni csúcs. A nagy tojáson kör alakú

nyílás volt, mely ajtóhoz vagy ablakhoz hasonlított.

És ebben a nyílásban egyszer csak megjelent egy arc,

s tekintete a gyaloghintóra szegeződött.

A Kislány Királynő, mintha csak megérezte

volna, hogy nézik, felnyitotta a szemét és viszonozta

a pillantást.

– Állj! – mondta halkan.

A láthatatlan hatalmak megálltak.

A Kislány Királynő felemelkedett.

254

– Ő az – folytatta. – Úgy kell lennie, hogy az út

utolsó szakaszát egyedül tegyem meg hozzá.

Várjatok itt rám, akármi történjék is.

Az arc eltűnt a tojás kör alakú nyílásából.

A Kislány Királynő kiszállt a gyaloghintóból, és

útnak indult a széles hómezőn. Fáradságos volt a

járás mezítláb a megkérgesedett hóban. A jégfelület

minden lépésnél betört alatta, és az üvegkeménységű

érdes hó összevagdalta finom lábát. A jeges szél

belekapdosott fehér hajába és köntösébe.

Végre elérte a kék hegyet, és ott állt az üvegsima

jégcsapok előtt.

A nagy tojás kör alakú, homályos nyílásából

hosszú létra nyúlt ki, sokkal-sokkal hosszabb,

semhogy a tojásban elfért volna. Végül leért a kék

hegy lábához, és amikor a Kislány Királynő

megragadta, látta, hogy csupa-csupa egymáson lógó

betűből tevődik össze, és minden foka egy-egy

sornak felel meg. A Kislány Királynő mászni kezdett

felfelé, és amint fokról fokra hágott, a következő

szavakat olvasta:

MENJ VISSZA! MENJ! NE LÁSSALAK!

SEMMIKOR, SEHOL NEM SZABAD

255

TALÁLKOZNUNK! LEGYEN ESZED!

EGYEDÜL NEKED, ÉPP NEKED

KELL AZ UTADBA ÁLLNOM.

MENJ! SZÍVLELD MEG TANÁCSOM!

HA TALÁLKOZUNK TE MEG ÉN,

MEGTÖRTÉNIK, MI NINCS HELYÉN:

A VÉG A KEZDETTEL LESZ EGY.

MENJ VISSZA! MENJ! NE KÖZELEDJ!

MÁSKÜLÖNBEN TEMÉRDEK

ZŰRZAVART KELL MEGÉRNED!

Megállt, hogy új erőt gyűjtsön, és feltekintett.

Még nagyon sok volt hátra az útból. Eddig még a

felét sem hagyta maga mögött.

– Vándorló Hegy Öregje – kiáltotta –, ha nem

akarod, hogy találkozzunk, nem kellett volna ezt a

létrát írnod! Amivel jöttömet megtiltod, éppen az

visz hozzád.

És tovább kapaszkodott.

AMI VAGY, ÉS AMIT CSINÁLSZ,

MEGŐRZÖM ÉN, MINT KRÓNIKÁS:

MI EGYKOR ÉLT, MIND VÉGLEGES

ÉRVÉNYŰ HALOTT BETŰ LESZ.

HA ÉNFELÉM TÖREKSZEL,

256

A BAJTÓL NEM MENEKSZEL!

ITT VÉGET ÉR A KEZDETED,

IFJÚ MARADSZ, KIRÁLYGYEREK.

ÉN SOSEM VOLTAM MÁS, CSAK AGG.

MIT FELSZÍTSZ, NÁLAM ELAPAD.

AZ ÉLET, HOLTRA VÁLVA,

NEM NÉZHET ÖNMAGÁRA.

Megint meg kellett állnia, hogy lélegzethez

jusson.

Nagyon magasan volt immár, és a létra úgy

imbolygott a hóviharban, mint egy faág. A Kislány

Királynő erősen belekapaszkodott a jeges

betűfokokba, és még a létra utolsó szakaszának is

nekivágott:

S HA MÉGIS MEG NEM HALLGATOD

AZ INTÉST, MIT A LÉTRA MOND,

S HA ARRA SZÁNOD EL MAGAD,

MIT TENNI SOHA NEM SZABAD,

AKKOR NINCS TÖBB SZAVAM MÁR:

LÉGY ÜDVÖZÖLT AZ AGGNÁL!

Mikor a Kislány Királynő ezeket az utolsó

fokokat is maga mögött hagyta, halk sóhajt hallatott

és végignézett magán. Bő, fehér ruhája

257

elrongyolódott, mert a betűlétra minden kereszt-

vonása, kampócskája és tüskéje beleakadt.

Maga előtt látta a tojást és a kör alakú nyílást,

ahol a létra végződött. Belépett. A nyílás abban a

pillanatban bezárult mögötte. Mozdulatlanul állt a

sötétben, és várta, hogy mi fog történni.

De egyelőre hosszú ideig nem történt semmi.

– Itt vagyok – mondta végül halkan a homálynak.

Hangja úgy visszhangzott, mintha egy nagy üres

teremben lett volna – vagy egy másik, sokkal

mélyebb hang volt az, amely szavaira ugyanazokkal

a szavakkal válaszolt?

Lassanként egy gyenge, rőt fénysugarat vett észre

a sötétségben. A fény egy nyitott könyvből sugárzott,

mely a tojás formájú helyiség közepén lebegett a

levegőben. Ferdén helyezkedett el, így látható volt a

kötése. Rézszínű selyem borította, és éppúgy, mint a

Kislány Királynő nyakában függő ékszeren, ezen a

könyvön is két kígyó volt látható, melyek egymás

farkába harapva, ovális keretet képeztek. És az ovális

keret közepén ez a cím állt:

A Végtelen Történet

258

Barnabás gondolatai összezavarodtak. Hiszen ez

pontosan az a könyv volt, amelyet éppen most olvas.

Még egyszer megnézte. Igen, nincs semmi kétség, a

kezében levő könyvről van szó. De hát hogyan

szerepelhet ez a könyv saját magában?

A Kislány Királynő közelebb lépett, és a lebegő

könyv másik oldalán egy férfiarcot látott, melyet a

felnyitott oldalak alulról kékes megvilágításba

hoztak. Ez a csillogás a könyvbe foglalt kékeszöld

írásból származott.

A barázdák szántotta férfiarc olyan volt, mint egy

ősöreg fa kérge. Hosszú, fehér szakáll keretezte,

szeme pedig olyan mélyen ült sötét gödrében, hogy

nem lehetett látni. A férfi kék szerzetesi csuhát viselt,

fején csuklyával. Kezében íróvesszőt tartott, mellyel

sorokat rótt a könyvben. Nem tekintett fel.

A Kislány Királynő hosszú ideig némán állt és

nézte. Tulajdonképpen nem is volt írás, amit az öreg

művelt, az íróvessző inkább csak elsiklott lassan az

259

üres oldal felett, és a betűk és szavak mintegy

maguktól alakultak ki, szinte az ürességből bukkanva

fel.

A Kislány Királynő elolvasta az előtte álló írást,

és az éppen arról szólt, ami abban a pillanatban

történt, vagyis: „A Kislány Királynő elolvasta az

előtte álló írást . . ."

– Mindent, ami történik – mondta –, feljegyzel.

– Minden, amit feljegyzek, megtörténik – szólt a

felelet. S ez megint az a mély, sötét hang volt, mely

mintegy a Kislány Királynő saját hangját

visszhangozta.

A különös az volt, hogy a Vándorló Hegy Öregje

nem nyitotta ki a száját. Mindkettejük szavait leírta,

és a Kislány Királynő úgy hallotta, mintha csupán

emlékeznék arra, hogy az öreg éppen beszélt az

imént. – Te meg én – kérdezte – és egész Fantázia . .

. minden fel van jegyezve ebben a könyvben?

Az öreg írt, és ugyanakkor fel is hangzott a

válasz:

– Nem így van. Ez a könyv maga egész Fantázia

és te meg én.

– És hol van ez a könyv?

260

– A könyvben – hangzott a válasz, amelyet leírt.

– Akkor hát az egész csak fény és visszfény? -

kérdezte a Kislány Királynő.

És az öreg írt, és ő hallotta, ahogy mondja:

– Mit mutat az a tükör, amely egy tükörben

tükröződik? Tudod-e, Kívánságok Aranyszemű

Királynője?

A Kislány Királynő hallgatott egy darabig, és az

öreg egyidejűleg feljegyezte, hogy „hallgatott".

Ekkor a Kislány Királynő halk hangon

megszólalt: – Szükségem van a segítségedre.

– Tudom – felelte amaz és írt.

– Igen – jegyezte meg a vendég –, ennek így is

kell lennie. Te vagy Fantázia emlékezete, és tudsz

mindent, ami eddig a pillanatig történt. De nem tudsz

előrelapozni a könyvedben, hogy megnézd, ami majd

ezután történik?

– Üres oldalak! - volt a válasz. – Csak arra tudok

visszatekinteni, ami megtörtént. Mialatt írtam, el

tudtam olvasni. És azért tudom, mert elolvastam. És

azért írtam, mert megtörtént. Így írja magamagát a

Végtelen Történet a kezem által.

– Tehát nem tudod, miért jöttem hozzád?

261

– Nem – hallatszott a mély hang az írás közben –,

és azt szerettem volna, ha nem teszed meg. Általam

minden megváltoztathatatlan és végérvényes lesz – te

is, Kívánságok Aranyszemű Királynője. Ez a tojás a

sírod és koporsód. Beléptél Fantázia emlékezetébe.

Hogy akarod valaha is elhagyni ezt a helyet?

– Minden tojás – felelte ez – új élet kezdete.

– Igaz – írta és mondta az öreg –, de csak akkor,

ha felnyílik a héja.

– Te fel tudod nyitni – kiáltotta a Kislány

Királynő –, hiszen te voltál, aki beeresztettél ide!

Az öreg megrázta a fejét és felírta.

– A te erőd művelte ezt. De azzal, hogy itt vagy,

nincs meg többé ez az erőd. Mindörökre be vagyunk

zárva. Igazán nem lett volna szabad idejönnöd! Ez a

Végtelen Történet vége.

A Kislány Királynő mosolygott, és a legkevésbé

sem látszott nyugtalannak.

– Te meg én – mondta – semmit sem tehetünk

többé. De van valaki, aki tehet.

– Új kezdetet teremteni írta az öreg csak emberfia

tud.

262

– Igen – felelte a Kislány Királynő –, egy

emberfia.

A Vándorló Hegy Öregje lassan felemelte a

tekintetét, és most először nézett a Kislány

Királynőre. Mintha a világegyetem másik végéről

jött volna ez a tekintet, olyan távoli volt és olyan

sötét. A Kislány Királynő aranyló szeme állta és

viszonozta ezt a pillantást. Olyan volt ez, mint

valami néma és mozdulatlan küzdelem. Végül az

öreg ismét a könyve fölé hajolt és ezt írta:

– Őrizd meg a határt, amely téged is korlátoz.

– Ezt teszem – felelte a Kislány Királynő –, de

az, akiről beszélek és akire várok, már régen átlépett

rajta. Olvassa ezt a könyvet, amit te írsz, és hall

minden szót, amit beszélünk. Tehát itt van velünk.

– Valóban – hallatszott az öreg hangja, mialatt írt

–, ő is visszavonhatatlanul hozzátartozik a Végtelen

Történethez, mert ez már az ő saját története.

– Meséld el nekem! – parancsolta a Kislány

Királynő. – Te, aki Fantázia emlékezete vagy,

meséld el nekem – elejétől fogva és szóról szóra,

úgy, ahogy megírtad!

Az öreg keze, amellyel írt, reszketni kezdett.

263

– Ha ezt megteszem, mindent újra le is kell

írnom. És amit írok, újra megtörténik.

– Így legyen! – parancsolta a Kislány Királynő.

Barnabásnak rossz sejtelmei támadtak.

Mi lehet a szándéka? Valami vele kapcsolatos dolog

lesz. De ha magának a Vandorló Hegy Öregjének is

reszketni kezdett a keze . .

Az öreg írta és mondta:

Ha magát zárja önmagába

történetem,

mely végtelen,

romlást hoz a világra!

És a Kislány Királynő ráfelelte:

De hogyha győz

értünk a hős,

új csírát bont az élet.

Csak döntsön, ez a lényeg!

– Valóban rettenetes vagy – mondta és írta az

öreg –, ez a vég nélküli véget jelenti. Be fogunk lépni

az örök visszatérés körébe. Abból pedig nincs

menekvés.

264

– Számunkra nincs – felelte a Kislány Királynő,

és hangja már nem volt szelíd, hanem kemény és

tiszta, mint a gyémánt –, de az ő számára sincs –

hacsak nem ment meg mindnyájunkat.

– Igazán mindent egy emberfia kezébe akarsz

letenni?

– Ezt akarom.

S ezután halkan hozzátette:

– Vagy van valami más tanácsod?

Hosszú csend állt be, mielőtt az öreg mély hangja

megszólalt: – Nincs.

Mélyen a könyv fölé hajolt, amelyben írt. Arcát

eltakarta a csuklya, úgyhogy nem lehetett látni többé.

– Akkor tedd meg, amire kértelek!

A Vándorló Hegy Öregje alávetette magát a

Kislány Királynő akaratának, és elkezdte elejétől

fogva mesélni neki a Végtelen Történetet.

Ebben a pillanatban a könyv lapjairól sugárzó

fény színe megváltozott. Olyan rőtszínű lett, mint

azok az írásjelek, melyek most előbújtak az öreg

írószerszáma alól. A barátcsuha és a csuklya is

rézszínűre vált. És miközben az öreg írt, mély hangja

is megzendült egyidejűleg:

265

Barnabás szintén egészen világosan hallotta.

Ennek ellenére az első szavak, amelyeket az öreg

mondott érthetetlenek voltak a számára.

Ilyesféleképpen hangzottak: “Muirávkitna dárnok

zlorák idnárok sonodjalut.”

Érdekes, gondolta Barnabás, mért beszél az öreg

egyszerre idegen nyelven. Vagy ez talán valami

varázsszöveg lenne?

Az öreg hangja folytatta, és Barnabásnak

követnie kellett.

„Ez a felirat egy kis üzlet üvegajtaján állt, de így,

természetesen, csak akkor volt olvasható, ha az

ember a homályos helyiség belsejéből az üvegen át

az utca felé nézett.

Kinn szürke, hideg novemberi reggel volt, és

ömlött az eső. A cseppek végigszaladtak az üvegen

és a kacskaringós betűkön. Mást nem lehetett látni az

ablakon keresztül, mint egy esőfoltos falat az utca

másik oldalán."

266

Ezt a történetet egyáltalán nem ismerem, gondolta

Barnabás kissé csalódottan, sehol sem fordul elő a

könyvben, melyet idáig olvastam. Hát igen, most

derül ki, hogy egész idő alatt tévedésben voltam. Már

valóban azt hittem, hogy az öreg most elkezdi

elejétől fogva mesélni a Végtelen Történetet.

„Egyszerre csak feltépték az ajtót, de olyan hevesen,

hogy a felette lógó rézharangocskák fürtje izgatottan

kezdett csilingelni, s jó időbe telt, míg meg-

nyugodott.

A lárma okozója egy kis kövér, tíz-tizenegy év

körüli fiú volt. Sötétbarna haja csapzottan lógott az

arcába, átázott kabátja csöpögött az esőtől, a vállán

átvetett szíjon iskolatáskát viselt. Kicsit sápadt volt,

levegő után kapkodott, de előbbi sietségével

ellentétben úgy állt a nyitott ajtóban, mintha gyökeret

eresztett volna a lába . . . "

267

Miközben Barnabás ezt olvasta és ugyanakkor a

Vándorló Hegy Öregjének mély hangját hallgatta, a

füle zúgni és a szeme káprázni kezdett.

Amit itt elmondtak, az az ő saját története! És

benne van a Végtelen Történetben. Ő, Barnabás, úgy

jelenik meg, mint a szereplője egy könyvnek,

amelyről eddig azt hitte, hogy az olvasója! És ki

tudja, milyen más olvasó olvas róla éppen most, aki

szintén azt gondolja magáról, hogy csak olvasó – és

így tovább a végtelenségig!

Barnabást most már elfogta a félelem. Hirtelen

úgy érezte, nem kap levegőt. Az volt a benyomása,

mintha egy láthatatlan börtönbe lenne zárva. Abba

akarta hagyni az egészet, nem akart tovább olvasni.

De a Vándorló Hegy Öregjének mély hangja csak

folytatta az elbeszélést,

és Barnabás nem tehetett ellene semmit. Befogta a

fülét, de nem használt, mert a hang a belsejében

zengett. Noha régóta tudta, hogy nem így van, végül

268

is abba a gondolatba kapaszkodott, hogy ez a saját

történetével való egyezés talán mégsem egyéb, mint

valami őrült véletlen,

de a mély hang kérlelhetetlenül tovább beszélt, és

Barnabás egész világosan hallotta:

„ ... modorod aztán két krajcárt érő sincsen, másképp

először legalábbis bemutatkoztál volna."

„– Barnabásnak hívnak – mondta a fiú –, Bux

Barnabás Boldizsár vagyok."

Ebben a pillanatban Barnabás súlyos tapasztalatra

tett szert: az ember eltökélten kívánhat magának

valamit – esetleg éveken keresztül –, amíg tudja,

hogy az a kívánság teljesíthetetlen. Ha viszont egy

szép napon az előtt a lehetőség előtt áll, hogy a

269

vágyálom valóra válik, akkor már csak egyet kíván:

bárcsak soha ne kívánta volna azt a valamit.

Barnabással mindenesetre ez történt.

Most, mikor a dolog könyörtelenül komollyá

vált, a legszívesebben elfutott volna. Csakhogy

ebben az esetben nem létezett többé az „el". És ezért

azt cselekedte, ami természetesen semmit sem

használt: holtnak tettette magát, mint egy bogár,

mely a hátán fekszik. Úgy akart viselkedni, mintha

nem is lenne a világon, csendben akart maradni és

olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak

lehet.

A Vándorló Hegy Öregje folytatta az elbeszélést, és

egyidejűleg újból feljegyezte, hogyan lopta el

Barnabás a könyvet, hogyan menekült az

iskolaépület lomtárába és kezdett ott olvasni. És

Atráskó még egyszer megkezdte a Keresést, eljutott a

Vénséges Morlához, és rátalált Fuhurra Igramul

hálójában a Mély Szakadéknál, ahol meghallotta

Barnabás rémült kiáltását. Még egyszer

meggyógyította őt az öreg Urgula, és kioktatta Szűk-

270

mók. Keresztülment a Három Mágikus Kapun,

belelépett Barnabás képmásába és beszélt Jajulálával.

Azután a szélóriások következtek – és Kísértetváros

– és Gomor – és Atráskó megszabadítása és

visszatérése az Elefántcsonttoronyba. És eközben

megtörtént az is, amit Barnabás átélt, a gyertyák

meggyújtása és az, hogy meglátta a Kislány

Királynőt, és ahogy az hiába várta a jövetelét. És a

Kislány Királynő még egyszer útnak indult, hogy a

Vándorló Hegy Öregjét megkeresse, még egyszer

felkapaszkodott a betűlétrán, belépett a tojásba, és

még egyszer szóról szóra megismétlődött a

beszélgetés, amit egymással folytattak, és ami azzal

végződött, hogy a Vándorló Hegy Öregje elkezdte

írni és mesélni a Végtelen Történetet.

És itt újrakezdődött az egész – változatlanul és

változtathatatlanul –, és megint ott végződött, amikor

a Kislány Királynő találkozik a Vándorló Hegy

Öregjével, aki újfent belekezd a Végtelen Történet

írásába és mesélésébe.

271

. . . és ennek így kell folynia örökkön-örökké, mert

hát teljesen lehetetlen, hogy a dolgok menetében

valami változás álljon be. Egyedül ő, Barnabás tudott

volna közbelépni. És meg kellett tennie, ha nem akart

maga is ebben a körforgásban bezárva maradni. Úgy

tűnt neki, mintha már ezredszer ismétlődött volna a

történet, dehogyis, mintha nem is létezne Ezelőtt és

Azután, hanem minden mindig egyidejűleg lenne

jelen. Most fogta fel, mért reszketett az öreg keze. Az

örök visszatérés körforgása volt a vég nélküli vég!

Barnabás nem is érezte, hogy könnyek folynak

végig az arcán. Egyszer csak szinte önkívületben

felkiáltott:

– Holdgyermek! Megyek!

Ebben a pillanatban több dolog történt

egyidejűleg.

A nagy tojás héja valami szörnyű erő hatására

darabokra esett, miközben tompa mennydörgést

lehetett hallani. Azután szélvihar zúgott elő a

messzeségből,

272

és kicsapott a Barnabás térdén fekvő könyv lapjai

közül, úgyhogy azok vadul verdesni kezdtek.

Barnabás a hajában és az arcában érezte a viharos

szelet, amelytől szinte elállt a lélegzete. A hétágú

gyertyatartó lángjai táncba fogtak és vízszintesen

elnyúltak. S akkor egy második, még erősebb

szélvihar csapott a könyvbe, és a fények kialudtak.

A toronyóra tizenkettőt ütött.

XIII.

Perelin,

273

az Éjvadon

274

275

ég egyszer halkan beleszólt Barnabás a sötétbe: –

Holdgyermek, megyek! – Úgy érezte, hogy e névből

valami leírhatatlanul édes, megnyugtató erő árad,

amely egész valóját eltölti. Ezért nyomban még

néhányszor elmondta:

– Holdgyermek! Holdgyermek! Megyek,

Holdgyermek! Már ott is vagyok.

De hol is volt tulajdonképpen?

Parányi fénysugarat sem látott, de ami most

körülvette, már nem a lomtár fagyos sötétje volt,

hanem valami bársonyos, meleg homály, amelyben

biztonságban érezte magát és boldognak.

Minden félelme és szorongása lefoszlott róla.

Csak mint régmúlt dolgokra emlékezett vissza rájuk.

Olyan derűs és könnyed hangulatban volt, hogy még

halkan kuncogott is.

– Holdgyermek, hol vagyok? – kérdezte.

Testének súlyát nem érezte. Maga körül

tapogatózva, tudatára ébredt, hogy lebeg. Eltűntek a

pokrócok s a szilárd talaj.

Csodálatos, soha nem ismert érzés volt ez, a

kötetlenségé és határtalan szabadságé. Semmi sem

276

férkőzhetett már hozzá, ami valaha is nyomasztotta

és szorongatta.

Netán valahol a világmindenségben lebeg? De

hát a mindenségben csillagok vannak, s ő nem látott

semmi ilyesmit. Nem létezett más, csak ez a

bársonyos sötét, s olyan jól, de olyan jól érezte

magát, mint soha még eddig az életében. Meghalt

talán?

– Holdgyermek, merre vagy?

És most egy madárhangszerű hangocska válaszát

hallotta, ki tudja, talán már nem is először, anélkül

hogy tudatára ébredt volna. Egészen közelről szólt,

de nem tudta volna megmondani, melyik irányból:

– Itt vagyok, Barnabásom.

– Holdgyermek, te vagy?

A hang különös, dallamos kacagást hallatott.

– Ugyan ki más lehetnék? Hiszen te adtad épp az

imént ezt a szép nevet nekem. Köszönöm. Légy

üdvözölve, én Hősöm és Megmentőm.

– Hol vagyunk, Holdgyermek?

– Veled vagyok és te énvelem.

277

Mintha álomban beszélgettek volna, Barnabás

mégis egészen biztosan tudta, hogy ébren van és nem

álmodik.

– Holdgyermek – suttogta –, ez most a vég?

– Nem – felelte ő –, ez a kezdet.

– Hol van Fantázia, Holdgyermek? Hol vannak a

többiek? Hol van Atráskó és Fuhur? Minden

megsemmisült? És a Vándorló Hegy Öregje a

könyvével? Nem léteznek már?

– Fantázia a te kívánságaidból támad újra,

Barnabásom. S általam lesz valósággá.

– Az én kívánságaimból? – ismételte csodálkozva

Barnabás.

– Hiszen tudod – hallotta az édes hangot –, hogy

engem a Kívánságok Aranyszemű Királynőjének

hívnak. Mit kívánsz magadnak?

Barnabás gondolkozott, majd óvatosan

megkérdezte:

– Hány kívánságom lehet?

– Ahányat csak akarsz – minél több, annál jobb,

Barnabásom. Annál gazdagabb és sokszínűbb lesz

Fantázia.

278

Barnabást lenyűgözte a meglepetés. Ám éppen

mert végtelen sok lehetőséggel találta szemben

magát, egyetlen kívánság sem jutott az eszébe.

– Nem tudok egyet sem – mondta végül.

Kis ideig csend volt, majd megszólalt a

madárkahang:

– Ez bizony baj.

– Miért?

– Mert akkor nem lesz többé Fantázia.

Barnabás zavartan hallgatott. Korlátlan

szabadságának érzését feszélyezte kissé, hogy

minden őtőle függ.

– Miért van olyan sötét, Holdgyermek? –

kérdezte.

– A kezdet mindig sötét, Barnabásom.

– Szeretnélek még egyszer újra látni,

Holdgyermek, tudod, úgy, mint abban a pillanatban,

amikor rám tekintettél.

Ismét azt a halk, dallamos kacagást hallotta.

– Miért nevetsz?

– Mert boldog vagyok.

– Mitől vagy boldog?

– Mert épp most hangzott el az első kívánságod.

279

– És teljesíted?

– Igen, nyújtsd ki a kezed!

Barnabás úgy tett, és érezte, hogy a Kislány

Királynő valamit a tenyerébe helyez. Kicsi volt az a

valami, de furcsamód mégis súlyos. Hidegség áradt

belőle, és kemény, halott tapintású volt.

– Mi ez, Holdgyermek?

– Egy homokszem – hangzott a válasz. – Ez az

egész, ami határtalan birodalmamból megmaradt.

Neked ajándékozom.

– Köszönöm – mondta Barnabás ámulva.

Valójában nem tudta, mit kezdjen ezzel az

ajándékkal. Ha legalább valami eleven dolog lenne!

Miközben azon gondolkozott, hogy mit vár tőle

Holdgyermek, egyszer csak gyengéd bizsergést érzett

a tenyerében. Jól megnézte, mi az.

– Nézd csak, Holdgyermek! – suttogta –, hisz ez

parázslani és villogni kezd! És itt – látod – picurka

lángnyelv csap ki belőle. Ó, hiszen ez egy csíra!

Holdgyermek, ez nem homokszem! Ez egy fénylő

magszemecske, mely hajtani kezd!

– Jól van, Barnabásom! – hallotta a szavát. –

Látod, milyen könnyen megy.

280

A Barnabás tenyerén pihenő pontocskából alig

észrevehető fény szüremlett ki, gyors növekedésnek

indult és ragyogón emelte ki a bársonyos sötétből a

két, egymástól olyannyira elütő gyermekarcot, mely

együtt hajolt a csoda fölé.

Barnabás lassan visszahúzta a kezét, és a fénylő

pont kis csillagként táncolt kettejük között a

levegőben.

A csíra szemmel látható gyorsasággal nőtt.

Leveleket és szárakat hozott, bimbókat hajtott,

melyekből sokféle színben parázsló, foszforeszkáló

virágok nyíltak. És már kis gyümölcsök képződtek,

melyek, ahogy megértek, mint miniatűr rakéták

pattantak szét és új magszemecskék szikraesőjét

permetezték szét.

Az új magszemecskékből ismét növények

támadtak, de más formájúak, páfránylevelekhez vagy

kis pálmákhoz, kaktuszgömbökhöz, zsurlókhoz vagy

göcsörtös fácskákhoz hasonlók. Mindegyik más és

más színben izzott és csillogott. A Barnabást és

Holdgyermeket körülölelő bársonyos sötétséget

felülről, alulról és minden oldalról csupa sarjadzó és

burjánzó fénynövény töltötte be egykettőre. Egy

281

ragyogó, színes gömb, egy új fénylő világ lebegett a

Seholban, és nőtt és nőtt, s a legbelsejében ott ült

Barnabás és Holdgyermek kéz a kézben, és ámuló

szemmel nézték a csodálatos színjátékot.

A növények fáradhatatlannak tűntek az újabb és

újabb alakok és színek létrehozásában. Egyre

nagyobb bimbók pattantak fel, egyre gazdagabb

virágernyők záporoztak szét. És ez a növekedés teljes

csendben ment végbe.

Egy idő után egyes növények már a napraforgó

magasságát is elérték, sőt némelyek már gyümölcsfa

nagyságúra nőttek.

Voltak köztük hosszú smaragdzöld levelekből

álló legyezők vagy pamacsok és pávafarokhoz

hasonlító virágok, szivárványszínű szemekkel

teleszórva. Más növények kifeszített és egymásra

helyezett lila selyemesernyőkből álló pagodák

formáját öltötték magukra. Egy-egy vastagabb törzs

varkoccsá fonódott össze. Mivel átlátszók voltak,

úgy tetszett, mintha belülről megvilágított rózsaszínű

üvegből lettek volna. És olyan virágcsomók is

akadtak, melyek kék és sárga lampionfürtökre

emlékeztettek. Néhány helyen ezüstös vízesésként

282

csillogó csillagvirágok ezrei, másutt pedig hosszú,

bojtszerű porzótokokkal díszelgő harangvirágok

sötétarany függönyei lógtak. És egyre bujábban és

dúsabban tenyésztek ezek a világító éji növények, s

enyhe fényből álló pazar szövedékké fonódtak

lassanként össze.

– Nevet kell adnod neki! – suttogta

Holdgyermek.

Barnabás bólintott.

– Perelin, az Éjvadon – mondta.

Barnabás a Kislány Királynő szemébe nézett – és

újra megtörtént vele az, ami akkor, mikor először

váltottak pillantást. Úgy ült ott, mint akit

megbabonáztak, csak nézte őt, és nem tudta többé

levenni róla a szemét. Annál az első találkozásnál

halálosan betegnek látta, de most még sokkal, sokkal

szebb volt. Szakadt ruhája olyan volt, mint új

korában, hosszú hajának és köntöse selymének

makulátlan fehérségén játékosan verődött vissza a

sokszínű lágy fény. Barnabás kívánsága teljesült.

– Holdgyermek – dadogta kábultan –, újra

egészséges vagy?

Ő mosolygott.

283

– Hát nem látod, Barnabásom?

– Szeretném, ha minden örökre így maradna,

mint most – mondta Barnabás.

– A pillanat örök – volt a válasz.

Barnabás hallgatott. Nem értette a választ, de

most nem volt kedve töprengeni rajta. Nem akart

mást, mint ülni előtte és nézni őt.

A fénynövények burjánzó sűrűje lassanként

szoros rácsozatot alkotott körülöttük, izzó színű

szövedéket, mely úgy zárta magába őket, mint egy

varázsszőnyegekből álló nagy kerek sátor. Így

Barnabás nem figyelt arra, ami kívül történt. Nem

tudta, hogy Perelin tovább és tovább növekedett, az

egyes növények pedig egyre nagyobbak lettek. És

még mindig fényszikrácska nagyságú magszemek

záporoztak szét mindenfelé, hogy újabb csírák

sarjadjanak belőlük.

Barnabás elmerült Holdgyermek nézésében.

Nem tudta volna megmondani, hogy sok vagy

kevés idő telt-e el, amikor Holdgyermek keze

egyszer csak eltakarta a fiú szemét.

– Miért várattál magadra olyan sokáig? –

hallatszott a kérdése. – Miért kényszerítettél, hogy a

284

Vándorló Hegy Öregjéhez menjek? Miért nem jöttél,

amikor hívtalak?

Barnabás nyelt egyet.

– Azért, mert . . . – nyögte ki zavartan – azt

gondoltam .. sok mindent éreztem, félelmet is . . . de

igazából szégyelltem magam előtted, Holdgyermek.

Amaz visszahúzta a kezét, és csodálkozva nézett

rá. – Szégyellted magad? Ugyan miért?

– Hát – habozott Barnabás –, azt hiszem,

olyasvalakit vártál, aki illik hozzád.

– És te – kérdezte –, te nem illesz hozzám?

– Az úgy van – dadogta Barnabás és érezte, hogy

elpirul –, azt akartam mondani, hogy olyat vártál, aki

bátor, erős és szép – egy herceget vagy hasonlót –,

semmi esetre sem olyat, mint én vagyok.

Barnabás lesütötte a szemét, és megint azt a halk

dallamos kacagást hallotta.

– Látod – mondta –, ráadásul még ki is nevetsz.

Hosszú csend állt be, és amikor Barnabás végre

erőt vett magán és feltekintett, azt látta, hogy

Holdgyermek egész közel hajol hozzá. Arca komoly

volt.

285

– Mutatni akarok neked valamit, Barnabásom –

mondta –, nézz a szemembe!

Barnabás szót fogadott, bár a szíve dobogott. és

egy kicsit szédült is közben.

És ekkor Holdgyermek szemének aranytükrében

egy alakot látott, mely először még kicsinek és

nagyon távolinak tűnt, de fokozatosan egyre nagyobb

lett és egyre világosabban körvonalazódott.

Nagyjából vele egyidős fiú volt, de karcsú és csoda-

szép. Tartása büszke és egyenes, arca nemesen

keskeny és férfias, egy festett, mint egy ifjú napkeleti

herceg. Turbánja kék selyemből volt, és ugyanolyan

ezüsthímzéses, térdig érő köntöst viselt. Lábán finom

puha bőrből készült magas, piros csizma feszült,

melynek orra felkunkorodott. Válláról földig érő,

ezüstösen csillogó, magas gallérú köpeny hullott alá.

Az ifjún a keze volt a legszebb, finoman tagolt és

előkelő, ugyanakkor mégis szokatlan erőt sejtető.

Elragadtatva és csodálattal telve nézte Barnabás a

képet. Nem győzte bámulni. Éppen meg akarta

kérdezni, kicsoda ez a szép királyfi, amikor

villámcsapásszerűen hatolt a tudatába, hogy ő maga

az.

286

A saját tükörképe nézett rá Holdgyermek

aranyszeméből!

Szavakkal nehezen kifejezhető, hogy mi ment

benne végbe ebben a pillanatban. Ájulásszerű révület

ragadta ki messzire önmagából, s amikor ismét

teljesen magához tért belőle, ama szép ifjúként látta

magát viszont, akinek a képét megismerte.

Ahogy végignézett önmagán, minden ugyanolyan

volt, mint Holdgyermek szemében, a finom puha

bőrcsizma, az ezüsttel hímzett kék köntös, a turbán, a

hosszú csillogó köpeny, az alakja – és amennyire

érezte –, az arca is. Álmélkodva pillantott a kezére.

Odafordult Holdgyermek felé.

Ám az eltűnt!

Barnabás egyedül volt az izzó növényszövedék

alkotta kerek térségben.

– Holdgyermek! – kiáltotta minden irányba. –

Holdgyermek!

De nem kapott választ.

Tanácstalanul ült le. Mihez kezdjen most? Miért

hagyta egyedül Holdgyermek? Hova menjen most –

ha egyáltalán mehet valahova és nem kalitkába zárva

ül itt?

287

Mialatt üldögélt és megpróbálta megérteni, mi

indíthatta Holdgyermeket arra, hogy minden

magyarázat és búcsúszó nélkül otthagyja, ujjai a

nyakában láncot lógó aranyamulettel játszadoztak.

Jobban megnézte és meglepetésében felkiáltott.

AURIN volt, az Ékszer, a Fény, a Kislány

Királynő jelvénye, mely képviselőjévé tette azt, aki

hordta! Holdgyermek ráruházta Fantázia összes lénye

és dolga feletti hatalmát. És mindaddig, amíg ezt a

jelet viseli, olyan lesz, mintha vele volna.

Barnabás hosszasan szemlélte a két kígyót, a

világosat és a sötétet, melyek, egymás farkába

harapva, ovális keretet képeztek. Ekkor megfordította

a medaliont, és hátlapján nagy csodálkozására

feliratot talált. Négy rövid szó volt, sajátságosan

összefonódott betűkkel:

Tedd

Azt Amit

Akarsz

288

Eddig erről soha nem volt szó a Végtelen

Történetben. Atráskó vajon nem vette észre a

feliratot?

Ez azonban most nem volt fontos. Egyedül az

volt a fontos, hogy a szavak engedélyt, nem,

egyenesen felszólítást tartalmaztak, hogy bármit

megtegyen, amihez kedve van.

Barnabás az izzó, színes növénysűrűség képezte

falhoz lépett, hogy megnézze, hol, merre tudna

átcsúszni rajta, de örömmel állapította meg, hogy az

fáradság nélkül, mint valami függöny, félrehúzható.

Kilépett.

Közben szakadatlanul folytatódott az éji

növények szelíd, de ugyanakkor őserejű burjánzása,

és Perelin olyan erdővé vált, amilyet emberszem

Barnabás előtt még nem látott.

A legmagasabb törzsek már templomtorony-

magasságúak és -vastagságúak voltak ennek ellenére

csak tovább nőttek, nem hagyták abba a növekedést.

Egyes helyeken olyan szorosan álltak egymás mellett

ezek a tejszerűen csillogó óriási oszlopok, hogy

képtelenség volt átsiklani közöttük. És még mindig

új magszemek hullottak alá, mint szikrazápor.

289

Barnabás az erdő fénydómjában haladva nagyon

vigyázott, hogy egyetlen izzó csírát se taposson szét

a földön, de igyekezete csakhamar hiábavalónak

bizonyult. Hisz nem volt már egy talpalatnyi föld

sem, ahol valami ne sarjadzott volna. Így azután

végül is gondtalanul ment tovább, amerre az óriási

törzsek szabadon hagyták az útját.

Barnabás élvezte, hogy szép. Egyáltalán nem

zavarta, hogy senki sincs, aki megcsodálja.

Ellenkezőleg, örült, hogy örömével egyedül lehet.

Teljességgel semmibe vette azoknak a csodálatát,

akik eddig kigúnyolták. Nem törődött velük.

Majdhogynem részvéttel gondolt rájuk.

Ebben az erdőben, melyben sem évszakok nem

voltak, sem a nappalok és az éjszakák váltakozása

nem létezett, az idő érzete is valami egészen más

volt, mint ahogy Barnabás észlelte különben. Így

azután nem tudta, hogy mennyi ideig sétálgatott.

Szépségén érzett öröme lassanként másnak adott

helyet: természetesnek találta. Nem mintha kevésbé

boldogította volna, de úgy érezte, mintha sohasem

lett volna másképp.

290

Ennek okáról, amit Barnabás csak sokkal-sokkal

később értett meg, most a leghalványabb sejtelme

sem volt. Az adományként kapott szépség

elfeledtette vele, hogy valamikor kövér és iksz-lábú

volt.

Még ha tudatában lett volna is a változásnak,

bizonyára nem ragaszkodik különösebben az

emlékeihez. Ám a felejtés teljesen észrevétlenül ment

végbe benne. És amikor emlékei teljesen

elenyésztek, úgy tetszett neki, mintha mindig is olyan

lett volna, mint most. És éppen ezáltal elégült ki a

szépség utáni vágya, mert olyasvalaki, aki mindig

szép volt, nem vágyik azzá lenni.

Alig jutott el eddig, amikor szinte bizonyos

elégedetlenséget érzett, és új kívánság ébredezett

benne. Csak szépnek lenni, tulajdonképpen nem is az

igazi! Erős akart lenni, erősebb mindenkinél. A

létező legerősebb!

Amint Perelin Éjvadonában tovább sétálgatott,

megéhezett. Letépett itt-ott néhányat a különös alakú

fénylő gyümölcsökből, és óvatosan megkóstolta,

ehetők-e vajon. Elégedetten állapította meg, hogy

nemcsak ehetők, hanem rendkívül ízletesek is, egyik

291

fanyar, másik édes, némelyik kicsit kesernyés, de

mind fölöttébb kívánatos. Egyiket a másik után

eszegette mendegélve, és érezte, amint csodálatos erő

árad szét a tagjaiban.

Eközben az erdő izzó aljnövényzete olyan sűrű

lett körülötte, hogy mindenfelé elzárta előle a

kilátást. Ráadásul liánok és léggyökerek is kezdtek

nőni lefelé a magasból, s a sűrű növényzettel

áthatolhatatlan bozóttá szövődtek össze. Barnabás a

tenyere élével vágott magának ösvényt, és a sűrűség

úgy nyílt szét, mintha csak machetét, vagyis

bozótkést használt volna. Közvetlenül mögötte ismét

összezárult a rés, olyan nyomtalanul, mintha soha

nem létezett volna.

Tovább ment, de egy faóriásokból álló fal útját

állta, a törzsek ugyanis úgy lapultak egymáshoz,

hogy semmi rés nem volt köztük.

Barnabás két kézzel látott neki és szétválasztott

két fatörzset! Háta mögött ismét zajtalanul csukódott

össze a nyílás. Barnabás vad örömrivalgásban tört ki.

Ő volt az őserdő ura!

Egy darabig abban lelte kedvét, hogy a

dzsungelben utat nyisson magának, mint egy elefánt,

292

amely a Nagy Hívást hallja. Ereje nem gyengült, egy

pillanatra sem kellett megállnia, hogy levegőhöz

jusson, nem szúrt az oldala, nem kalapált a szíve,

még csak nem is izzadt.

De végül is kitombolta magát, és kedve támadt,

hogy birodalmát, Perelint egyszer már a magasból is

áttekintse, hogy meglássa, milyen messzire terjedt ki

már.

Vizsgálódva nézett felfelé, a markába köpött,

elkapott egy liánt és kezdett rajta felhúzódzkodni,

egyszerűen úgy, hogy csak a két kezét használta, a

lábait nem, amint azt a cirkuszi artistáktól látta. Mint

régmúlt napok sápadt emlékképét látta egy pillanatra

önmagát a tornaórákon, amikor az egész osztály

csukladozó gyönyörűségére a mászókötél legalján

kalimpált, mint egy liszteszsák. Mosolyognia kellett.

Bizonyára tátva maradna a szájuk, ha most látnák őt.

Büszkék lennének rá, hogy ismerik. Ő azonban ügyet

sem vetne rájuk.

Anélkül, hogy egyszer is megállt volna, végül

elérte azt az ágat, amelyről a lián alácsüngött.

Lovagló ülésben helyezkedett el rajta. Az ág olyan

vastag volt, mint egy hordó, és belülről rőten

293

foszforeszkált. Barnabás felállt, és a fatörzs

irányában egyensúlyozott. Itt is sűrű indabozót zárta

el az utat előle, de fáradság nélkül teremtett átjárót

magának.

A törzs még ebben a magasságban is olyan

vastag volt, hogy öt ember sem tudta volna átfogni.

Egy másik oldalág, amely valamivel magasabban és

más irányban nyúlt ki a fatörzsből, Barnabás helyéről

nem volt elérhető. Egy ugrással átlendült tehát egy

léggyökérhez, és addig hintázott ide-oda, míg a ma-

gasabb ágat, ismét egy merész ugrással, meg nem

ragadta. Innen azután egy még magasabb ágra tudott

felhúzódzkodni. Most már nagyon magasan volt az

ágak között, legkevesebb száz méterre a földtől, de

az izzó levél- és ágtömegtől nem látott semmit. Csak

mintegy még egyszer ilyen magasra érve fel, akadt

itt-ott egy-egy kis szabad részre, ahol

körbetekinthetett. Ám mégis itt kezdett nehézzé válni

a helyzet, éppen mert egyre fogytak az ágak és a

gallyak. És a végén, amikor már majdnem egészen

fent volt, meg kellett állnia, mert már nem talált sem-

mit, amiben megkapaszkodhatott volna, csak a

294

csupasz, sima fatörzset, amely még mindig

telefonpózna-vastagságú volt.

Barnabás feltekintett és azt látta, hogy ez a törzs

vagy szár mintegy húsz méterrel magasabban egy

óriási, sötétvörös fényben ragyogó virágban

végződik. Nem tudta elképzelni, hogy jut fel oda,

pedig fel kellett jutnia, mert ott, ahol volt, nem akart

maradni. Átkarolta hát a fatörzset, és az utolsó húsz

méteren úgy kúszott fel, mint egy akrobata. A fatörzs

ide-oda ingott és meghajlott, mint fűszál a szélben.

Végre ott lógott közvetlenül a virág tövében,

amely felfelé nyílt szét, mint a tulipán. Sikerült fél

kezét a sziromlevelek közé csúsztatnia. Így meg

tudott kapaszkodni, széjjelebb nyitotta a szirmokat és

felhúzódzkodott.

Egy pillanatig fekve maradt, mert azért egy kicsit

mégis elakadt a lélegzete. De rögtön fel is kelt, és a

pirosan izzó óriási virág peremén át, mint egy

árbockosárból, minden irányban széttekintett.

Szavakkal kifejezhetetlen nagyszerű látványban

volt része!

A növény, melynek virágjában állt, a

legmagasabbak egyike volt az egész dzsungelben, és

295

így igen messzire elláthatott. Feje fölé még mindig a

bársonyos sötétség borult, mint csillagtalan éjszakai

égbolt, de alatta Perelin fasudarainak végtelenje

olyan színjátékban nyújtózott el, hogy szeme

csaknem könnybe lábadt tőle.

És Barnabás sokáig állt ott és itta magába e

képet. Ez az ő birodalma! Ő teremtette! Ő Perelin

ura.

És újabb vad örömkiáltása messze szárnyalt a

fényben úszó dzsungel felett.

Az éji növények burjánzása közben csendben,

szelíden és feltartóztathatatlanul folyt tovább.

XIV.

Góba,

A Színek

Sivataga

299

agyot és mélyet aludt Barnabás a pirosan izzó óriási

virágkehelyben, s amikor szemét kinyitotta, még

mindig a bársonyfekete éji égbolt borult fölé.

Nyújtózott egyet, és elégedetten érezte tagjainak

csodálatos erejét.

És anélkül, hogy bármit észrevett volna belőle,

ismét változás történt benne. Az a kívánsága, hogy

erős legyen, teljesült.

Amikor most felállt, és az óriási virágkehely

pereméről körbekémlelt, megállapította, hogy Perelin

fokozatosan abbahagyta a növekedést. Az Éjvadon

már nem nagyon változott. Barnabás nem tudta, hogy

ez is kívánságának teljesülésével függött össze, és

hogy gyengeségének és ügyetlenségének emléke

egyúttal kihunyt benne. Szép volt és erős, de ez

valahogy mégsem elégítette ki, sőt mintha még némi

elpuhultságot érzett volna benne. Szépnek és erősnek

lenni csak akkor értékes dolog, ha az ember

egyszersmind edzett, szívós és spártaias. Olyan, mint

Atráskó. De itt, a világító virágok között, ahol csak a

kezét kellett kinyújtania a gyümölcsök után, erre nem

volt alkalom.

300

Kelet felől Perelin látóhatárán a hajnal első

gyengéd gyöngyházfényei kezdtek játszadozni. És

minél világosabb lett, annál inkább halványodott az

éji növények foszforeszkálása.

– Végre – mondta magában Barnabás –, már azt

hittem, itt soha nem virrad meg.

A virágkehely tányérjában ült, és azon

gondolkozott, hogy most mitévő legyen. Megint

lemászni és tovább sétálgatni? Mint Perelin ura,

biztosan tudna magának utat vágni, ahol csak kedve

tartja. Napokig, hónapokig, esetleg évekig bolyong-

hatna benne. Az őserdő már túl nagy volt ahhoz,

hogy valaha is kitaláljon belőle. Akármilyen szépek

is az éji növények, hosszabb időre ez már nem igazán

felelt meg Barnabásnak. Egészen más volna például

egy sivatagban vándorolni – Fantázia legnagyobb

sivatagában. Igen, ez olyasvalami lenne, amire az

ember csakugyan büszke lehetne!

És ebben a pillanatban érezte, amint az egész

óriási növény hevesen megrázkódik. A fatörzs

meghajolt és pattogó, ropogó hangot hallatott.

Barnabásnak erősen meg kellett kapaszkodnia,

nehogy kiguruljon a virágból, amely egyre

301

mélyebbre hajolt és már vízszintes helyzetben volt.

Perelin, innen nézve, ijesztő látványt nyújtott.

A nap időközben feljött és a pusztulás képét

világította meg. A hatalmas éji növényekből alig

maradt valami. Sokkal gyorsabban, mint ahogy

keletkeztek, porrá és finom, színes homokká

mállottak szét a nap tűző fényében. Csak itt-ott

magasodott még egy-egy faóriás csonkja, majd

szétmorzsolódott, mint mikor egy homokvár tornyai

kiszáradnak. Az utolsó növény, amely láthatóan még

szilárdan tartotta magát, az volt, amelynek

virágkelyhében Barnabás ült. Amikor azonban meg

akart kapaszkodni a virágszirmokban, azok is

szétporlottak az érintésétől és homokfelhőként

szálltak tova. Most, amikor lefelé már semmi nem

takarta el előle a kilátást, azt is meglátta, hogy

milyen szédítő magasságban ül. Ha nem akarta

magát kitenni a lezuhanás veszélyének, meg kellett

kísérelnie, hogy amilyen gyorsan csak tud,

lemásszék.

Óvatosan, nehogy felesleges rázkódást okozzon,

kilépett a virágkehelyből, s lovagló ülésben a

horgászbot módjára meghajlott növényszárra ült.

302

Alighogy ezt véghezvitte, máris levált mögötte az

egész virág, hulltában piros homokfelhővé szóródva

szét.

Barnabás a legnagyobb elővigyázatossággal

haladt tovább. Más talán nem bírta volna elviselni a

félelmetes mélység látványát, amely felett lebegett,

és pánikba esve lezuhant volna, de Barnabás

egyáltalán nem szédült, idegei vasból voltak. Tudta,

hogy egyetlen meggondolatlan mozdulata eltörheti a

növényt. Nem engedhette, hogy a veszély oktalan

lépésre ragadja. Lassan tovább kúszott, és végül

elérte azt a helyet, ahol a törzs ismét meredekebb és

végül függőleges lett. Átkarolta és centiméterről

centiméterre csúszott lefelé. Többször is nagy színes

porfelhő borította el felülről. Oldalágak nem voltak

már, és ahol egy csonk még kiállt, azonnal

szétporlott, amint Barnabás megpróbálta

kapaszkodónak használni. Lejjebb a fatörzs egyre

vastagabb lett, és már nem lehetett átkarolni. És

Barnabás még mindig toronymagasságban volt a

talajtól. Megállt, hogy megfontolja, miként juthatna

tovább.

303

Ám az óriási törzsön végigfutó újabb rázkódás

fölmentette minden további fontolgatás alól. Ami

még a törzsből megmaradt, önmagába csúszott össze

és kúp alakú, meredek hegy lett belőle, amelyről

Barnabás vad örvényléssel szánkázott le, miközben

jó néhány bukfencet vetett és végül is elterült a hegy

lábánál. Az utána csúszó színes por már kezdte

betemetni, de kiszabadította magát, kirázta a

homokot a füléből és a ruhájából és jó nagyokat

köpött. Ezután körülnézett.

A színjáték, mely elébe tárult, rendkívüli volt: a

homok mindenfelé lassú, folyamatos mozgásban

volt. Sajátos módon kavarogva áramlott erre-arra, a

legkülönbözőbb kiterjedésű és magasságú dombokba

és dűnékbe halmozódott, de mindig valamely

pontosan meghatározott színben. A világoskék ho-

mok világoskék halomba gyűlt össze, a zöld zöldbe

és a lila lilába. Perelin feloszlott és sivataggá

változott, de milyenné!

Barnabás felmászott egy bíborvörös

homokdűnére, és nem látott maga körül mást, mint

az összes elképzelhető színű dombok egymásutánját.

Mert minden domb más és más, sohasem ismétlődő

304

színárnyalatot képviselt. A legközelebb fekvő kobalt-

kék volt, a másik sáfránysárga, amögött egy

kárminpiros ragyogott, majd indigókék, almazöld,

égszínkék, narancsszín, őszibarack-rózsaszín,

mályvaszín, türkizkék, orgonalila, mohazöld,

rubinpiros, umbrabarna, indiai sárga, cinóbervörös és

lapislazuli-kék. És így ment ez egyre tovább, az

egyik látóhatártól a másikig, míg a szem már nem

volt képes befogadni. Arany és ezüst homokpatakok

húzódtak a dombok között és elválasztották

egymástól a színeket.

– Ez itt – mondta Barnabás hangosan – Góba, a

Színek Sivataga!

A nap egyre magasabbra emelkedett, és gyilkos

lett a hőség. A levegő villódzani kezdett a tarka

homokdűnék felett, és Barnabás tudatára ébredt,

hogy helyzete most már valóban súlyossá vált. Ebben

a sivatagban nem maradhat, ez biztos. Ha nem

sikerül kivergődnie innen, rövid időn belül elpusztul.

Akaratlanul is a Kislány Királynő jelvényéhez

kapott a mellén, abban a reményben, hogy talán

vezetni fogja őt. Aztán elszántan útnak indult.

305

Egyik dűnét a másik után mászta meg, egyiken a

másik után gázolt lefelé, óráról órára ekképpen

küzdötte magát előre, anélkül hogy a dombok

egymásutánján kívül egyebet is látott volna. Csak a

színek váltakoztak folyton. Mesés testi erejének itt

már nem vette hasznát, mert egy sivatag távolságait

erővel nem lehet legyőzni. A levegő a pokol lobogó

lánglehelete volt, melyet már alig bírt belélegezni.

Nyelve a szájpadlására tapadt, és arca izzadságban

fürdött.

A nap tűzörvénnyé vált az égbolt közepén. Már

hosszú ideje egy helyben állt ott, és mintha soha

többé nem akart volna elmozdulni. Ez a sivatagi

nappal éppolyan hosszú volt, mint az éjszaka Perelin

felett.

Barnabás csak ment tovább, egyre tovább. Szeme

égett, és a nyelvét száraz bőrdarabnak érezte. De nem

adta fel a küzdelmet. Teste kiszáradt, és ereiben a vér

olyan sűrű lett, hogy szinte már alig akart folyni. De

Barnabás csak ment tovább, lassan, egyenletes

lépésekkel, sietség és megállás nélkül, úgy, mint a

tapasztalt sivatagi vándorok. Nem törődött a

szomjúság kínjával, mely a testét gyötörte. Olyan

306

vaskemény akarat ébredt benne, hogy sem fáradság,

sem nélkülözés nem tudta őt legyőzni.

Arra gondolt, hogy azelőtt milyen könnyen

elcsüggedt. Száz dologba belefogott, de a legkisebb

nehézség esetén abbahagyta mindet. Állandóan a

tápláléka miatt aggodalmaskodott, és nevetségesen

félt a betegségtől vagy attól, hogy fájdalmat kelljen

elviselnie. Mindez a régmúlté volt.

Erre az útra, melyet most a Góba színsivatagban

megtett, rajta kívül még soha senki sem mert

vállalkozni, és őutána sem lesz senki, aki elszánja

magát, hogy nekivágjon.

És valószínűleg soha senki sem fog valaha is

tudomást szerezni róla.

Ez az utóbbi gondolat sajnálkozással töltötte el

Barnabást. De tántoríthatatlan volt. Minden amellett

szólt, hogy Góba olyan elképzelhetetlenül nagy,

hogy a sivatag szélét soha nem fogja elérni. Az a

gondolat, hogy minden kitartása ellenére előbb vagy

utóbb el kell pusztulnia, nem keltett benne félelmet.

Nyugodtan és méltósággal fogja elviselni a halált,

ahogyan az Atráskó népéből való vadászok szokták.

Minthogy azonban senki nem merészkedik a

307

sivatagba, senki nem lesz, aki Barnabás halálhírét

valaha is elterjessze. Sem Fantáziában, sem odahaza.

Egyszerűen eltűntnek fogják nyilvánítani, és olyan

helyzet áll elő, mintha soha nem jutott volna el

Fantáziába és a Góba sivatagba.

Míg továbbmenve ezen tűnődött, hirtelen egy

ötlete támadt. Eszébe jutott, hogy hiszen egész

Fantázia megtalálható abban a könyvben, amelyet a

Vándorló Hegy Öregje ír. És ez a könyv a Végtelen

Történet, amelyet a lomtárban ő maga is olvasott.

Talán mindaz, amit most átél, szintén benne van a

könyvben. És könnyen meglehet, hogy egy szép

napon valaki majd olvassa vagy talán éppen most,

ebben a pillanatban olvassa. Tehát az a lehetőség is

fenn kell hogy álljon, hogy ennek a valakinek valami

jelet adjon.

A homokdomb, amelyen Barnabás éppen állt,

ultramarinkék volt. Kis völgy választotta el a

következő, tűzpiros dűnétől. Barnabás átment oda,

mindkét kezével merített a piros homokból és

visszament vele a kék dombhoz. Azután hosszú

vonalat szórt az oldallejtőre. Ismét átment újabb

piros homokért s ezt többször megismételte. Rövid

308

idő alatt három óriási piros betűt szórt ki a kék

alaptalajon:

B B B

Elégedetten szemlélte művét. Ezt a jelet senki

nem hagyhatja figyelmen kívül, aki a Végtelen

Történetet olvassa. Bármi történjék is vele ezután,

tudni fogják róla, hogy hová lett.

Leült a tűzpiros hegy csúcsára, és kis időre

megpihent. A három betű fényesen ragyogott az éles

sivatagi napsütésben.

Ismét elhomályosult emlékezetének egy

darabkája, amely az emberi világ Barnabására

vonatkozott. Nem volt többé tudomása arról, hogy

egyszer régen érzékeny, sőt néha szinte kényeskedő

volt. Szívós keménysége büszkeséggel töltötte el. De

máris új kívánság jelentkezett benne.

– Bár nem félek – mondta, ahogyan szokta, maga

elé –, de az, ami hiányzik belőlem, az az igazi

bátorság. Nélkülözést kibírni, fáradságot elviselni

nagyszerű dolog. De a merészség és a bátorság

mégiscsak valami egészen más! Azt szeretném, ha

309

igazi kalandban lenne részem, amihez őrült bátorság

kell. Itt a pusztában senkivel nem találkozik az

ember. De mesés lenne valami veszélyes lénnyel

találkozni – nem kell éppen olyan förtelmesnek

lennie, mint Igramul volt, de legyen még ijesztőbb.

Legyen szép és ugyanakkor Fantázia legveszélyesebb

teremtménye. És akkor szembeszállnék vele és .. .

Tovább nem jutott Barnabás, mert abban a

pillanatban azt tapasztalta, hogy megremeg alatta a

sivatag talaja. Mintha valami moraj jött volna olyan

mélységből, hogy inkább érezni, mintsem hallani

lehetett.

Barnabás megfordult, és a távoli sivatagi

látóhatáron egy olyan jelenséget látott, amelyre nem

tudott azonnal magyarázatot találni. Valami

tűzgolyószerűség száguldozott hihetetlen sebességgel

hatalmas kört írva le a körül a hely körül, ahol

Barnabás állt, azután hirtelen egyenesen feléje vette

az útját. Ebben a hőségtől szikrázó levegőben, mely

minden körvonalat lobogó lánggá változtatott, olyan

volt ez a lény, mint egy táncoló tűzdémon.

A félelem torkon ragadta Barnabást, és mielőtt

még igazából meggondolta volna, már lenn is volt a

310

piros és kék dűnék közötti völgyben, hogy a rárohanó

tűzlény elől elrejtőzzön. De alig ért le, máris

elszégyellte magát és legyűrte félelmét.

Megragadta a mellén lógó AURIN-t, és érezte,

mint áramlik a szívébe és mint tölti meg színültig az

a bátorság, amit éppen az imént kívánt magának.

Ekkor újból hallotta azt a mély morajt, amelytől a

sivatag talaja megremegett, ezúttal azonban

közvetlen közelről. Felpillantott.

A tűzpiros dűne ormán egy óriási oroszlán

magasodott. Éppen elállta a napot, így arcát

lángkoszorúként lobogta körül hatalmas sörénye. De

sem sörénye, sem szőre nem volt sárga, mint az

oroszlánoké általában, hanem ugyanolyan tűzpiros,

mint a homok, amelyen állt.

Úgy látszott, hogy az oroszlán nem vette észre a

hozzá képest aprócska fiút, aki a két dűne közti

völgyben állt, sokkal inkább a szemben fekvő

domboldalt beborító három piros betűt nézte. És

megint hatalmas, morajló hangot hallatott:

– Ki tette ezt?

– Én – mondta Barnabás.

– És mit jelent?

311

– Ez a nevem – válaszolta Barnabás – Bux

Barnabás Boldizsár.

Az oroszlán most először fordította tekintetét

Barnabás felé, s a fiúnak az volt az érzése, mintha

lángköpenybe burkolná őt, amelyben azonmód

hamuvá ég. Ám ez az érzése nyomban elmúlt,

Barnabás állta az oroszlán tekintetét.

– Én – mondta a hatalmas állat – Szörszörény

vagyok, a színsivatag ura, de úgy is hívnak, hogy a

Tarka Halál.

Még mindig farkasszemet néztek, és Barnabás

érezte az állat szeméből áradó halálos erőt.

Mintha láthatatlan erőpróba folyt volna köztük.

És végül az oroszlán lesütötte a szemét. Lassú,

fejedelmi léptekkel lejött a dűnéről. Amint az

ultramarinkék homokra lépett, az ő színe is

megváltozott, úgyhogy szőre és sörénye szintén kék

lett. A hatalmas állat egy pillanatra megállt Barnabás

előtt, akinek úgy kellett felnéznie rá, mint az egérnek

a macskára, majd Szörszörény váratlanul lefeküdt a

földre és fejét a fiú lába elé hajtotta.

– Uram – mondta –, szolgád vagyok és várom

parancsaidat!

312

– Ki szeretnék jutni ebből a sivatagból –

jelentette ki Barnabás –, ki tudsz engem vezetni?

Szörszörény megrázta sörényét.

– Uram, erre én nem vagyok képes.

– Miért nem?

– Mert én a sivatagot magammal hordom.

Barnabás nem értette az oroszlán szavait.

– Nincs valami más teremtmény – kérdezte ezért

–, aki kivezethetne engem?

– Hogy lehetne, uram – felelte Szörszörény –,

ahol én vagyok, ott közel s távolban nem létezhet

élőlény. A puszta jelenlétem elég ahhoz, hogy ezer

mérföldes körzetben a legerősebb és

legfélelmetesebb lény egy marék hamuvá égjen.

Ezért neveznek Tarka Halálnak és a színsivatag

királyának.

– Tévedsz – mondta Barnabás –, nem minden

lény ég el a birodalmadban. Én például, amint látod,

ellenállok neked.

– Mert a Fényt viseled, uram. AURIN megvéd

téged – még tőlem is, aki Fantázia minden lénye közt

a leggyilkosabb vagyok.

313

– Azt akarod ezzel mondani, hogy ha nem lenne

rajtam az ékszer, nekem is egy marék hamuvá

kellene égnem?

– Így van, uram, még akkor is így lenne, ha

magam is fájlalnám. Mert te vagy az első és egyetlen,

aki valaha beszélgetett velem.

Barnabás megérintette a Jelvényt. – Köszönöm,

Holdgyermek! – mondta halkan.

Szörszörény most ismét teljes nagyságúra

egyenesedett ki, és úgy tekintett le Barnabásra.

– Azt hiszem, uram, hogy van egymás számára

mondanivalónk. Talán olyan titkokat fedhetek fel

előtted, amiket nem ismersz. Te meg talán

megfejtheted az én létem talányát, amely rejtve

maradt a számomra.

Barnabás bólintott.

– Ha lehetséges, mindenekelőtt inni szeretnék

valamit. Nagyon szomjas vagyok.

– Szolgád hallja szavadat és engedelmeskedik –

válaszolta Szörszörény kegyeskednél a hátamra ülni?

A palotámba viszlek, ahol mindent megtalálsz, amire

szükséged van.

314

Barnabás az oroszlán hátára lendült. Mindkét

kezével erősen megkapaszkodott a sörényében,

melynek fürtjei szórólángként lobogtak. Szörszörény

Barnabás felé fordította a fejét.

– Fogódzkodj erősen, uram, mert sebes futó

vagyok. És még egyet kérek tőled, uram: amíg csak a

birodalmamban vagy éppen velem vagy –- ígérd

meg, hogy semmilyen okból, a legkurtább pillanatra

sem teszed le az Ékszert!

– Megígérem - mondta Barnabás.

Ekkor elindult az oroszlán, először lassan és

méltóságteljesen, azután egyre gyorsabban és

gyorsabban. Csodálkozva állapította meg Barnabás,

hogyan változott az oroszlán szőrének és sörényének

színe minden új homokbuckánál, mindig a bucka

színének megfelelően. Szörszörény végül már

hatalmas szökésekkel ugrott egyik dombtetőről a

másikra, s száguldása közben erős mancsai alig

érintették a talajt. Szőrének színeváltozása is egyre

gyorsabban ment végbe, mire Barnabás szeme

káprázni kezdett, és minden színt egy időben

érzékelt, mintha az egész óriási állat egyetlen irizáló

opálkő lett volna. Le kellett hunynia a szemét. A

315

pokolian forró szél a füle mellett süvített és lebegő

köpenyét tépdeste. Barnabás érezte, mint dolgoznak

az oroszlán testének izmai, és beszívta a bozontos

sörényből kicsapó vad, izgató szagot. Éles,

győzelmes kiáltásban tört ki, amely úgy hangzott,

mint egy ragadozó madáré, és Szörszörény olyan

ordítással válaszolt, hogy megremegtette a sivatagot.

Ebben a pillanatban ugyanazok voltak mindketten.

bármekkora volt is egyébként közöttük a különbség.

Barnabás szinte kábulatban ringott, melyből csak

akkor tért magához, amikor Szörszörény hangját

meghallotta:

– Megérkeztünk, uram. Kegyeskednél leszállni?

Barnabás egy ugrással a homokon termett. Előtte

egy fekete sziklakőből álló, repedezett hegy

emelkedett – vagy netán valami épület romja?

Nemigen tudta volna megmondani, mert a mély

repedések és hasadékok szabdalta kövek, amelyek a

tarka homokkal félig betemetve szanaszét hevertek,

vagy roskadozó kapuíveket, falakat, oszlopokat,

teraszokat alkottak, olyan alakúak voltak, mintha a

homokvihar ősidők óta minden szögletüket és

egyenetlenségüket lecsiszolta volna.

316

– Ez, uram – hallotta Barnabás az oroszlán

hangját a palotám – és a sírom. Lépj be és légy

üdvözölve, mint Szörszörény első és egyetlen

vendége.

A nap elvesztette már perzselő erejét és nagyra

nőve, sápadt-sárgán állt a látóhatár szélén. Nyilván

sokkal tovább tartott a vágta, mint Barnabás

gondolta. Az oszlopcsonkok vagy sziklatűk, vagy

bárminek nevezzük is, már hosszú árnyékot vetettek.

Közeledett az este.

Mikor Barnabás követte az oroszlánt egy sötét

kapuboltozaton át, mely Szörszörény palotájába

vezetett, úgy tetszett neki, mintha az állat léptei

erőtlenebbek, sőt kifejezetten fáradtak és nehézkesek

lennének.

Egy sötét folyosón, majd különböző le- és

felvezető lépcsőkön végighaladva nagy ajtóhoz értek,

melynek szárnyai mintha ugyancsak fekete sziklából

lettek volna. Mikor Szörszörény eléje lépett, magától

kinyílt, és miután Barnabás is belépett, újra bezárult

mögötte.

Tágas teremben, jobban mondva barlangban

álltak, melyet ámpolnák százai világítottak meg.

317

Tüzük Szörszörény szőrének táncoló lángjátékához

hasonlított. A terem közepén a tarka csempékkel

borított padló lépcsőzetesen vitt fel egy kerek emel-

vényre, melyen egy fekete sziklatömb nyúlt el.

Szörszörény lassan Barnabás felé fordította

tekintetét, melyben most mintha minden élet kialudt

volna.

– Közeledik az órám, uram – mondta, és hangja

tompa mormolásnak tetszett –, nem marad már időnk

a beszélgetésre. De ne nyugtalankodj és várd a

nappalt. Ami mindig megtörtént, most is

megtörténik. És talán meg tudod nekem mondani

majd, hogy miért.

Azután fejével a barlang másik végében álló kis

ajtóra mutatott.

– Lépj be azon, uram, bent mindent készen

találsz. Az a helyiség rád vár időtlen idők óta.

Barnabás az ajtóhoz ment, de mielőtt kinyitotta

volna, visszanézett. Szörszörény leereszkedett a

fekete sziklatömbre, és most ugyanolyan fekete volt,

mint a szikla. Szinte már csak suttogva mondta:

318

– Figyelj, uram, lehetséges, hogy olyan hangokat

fogsz hallani, amelyek megrémítenek. De ne aggódj!

Nem történhet semmi bajod, amíg a Jelvényt viseled.

Barnabás bólintott és belépett az ajtón.

Pompásan feldíszített helyiségben találta magát.

A padlót pazar színezésű, puha szőnyegek borították.

A karcsú oszlopokat, melyek többszörösen ívelt

boltozatot tartottak, aranymozaik díszítette, mely

ezerszeres fénytörésben verte vissza az – emitt is

felfüggesztett – teljes színgazdagságban ragyogó ám-

polnák fényét. Egyik sarokban széles dívány állt

puha takarókkal és párnákkal, mely fölé azúrkék

selyemsátor volt kifeszítve. A másik sarokban, a

sziklapadlóba vájt nagy úszómedencében valami

aranyszínben világító folyadék gőzölgött. Alacsony

asztalkán ételekkel megrakott tálak és csészék álltak,

valamint egy üvegpalack rubinpiros itallal töltve és

egy aranyos serleg.

Barnabás törökülésben az asztalkához telepedett,

és nekilátott az evésnek, ivásnak. Az ital fanyar és

vad ízű volt, de csodálatosan oltotta a szomját. Az

ételek mind ismeretlenek voltak a számára. Még azt

sem tudta volna megmondani, hogy pástétomot,

319

hüvelyes borsót vagy diót evett-e. Akadt, ami tökre

vagy dinnyére emlékeztette, de mindegyik íze

egészen más volt, erős és fűszeres.

Ínycsiklandozónak és pompásnak találta őket.

Barnabás addig evett, míg jól nem lakott.

Akkor levetkőzött – csak a Jelvényt nem vette le

magáról és belépett a fürdőmedencébe. Egy darabig

ide-oda lubickolt a tüzes folyadékban, mosakodott,

alámerült és úgy prüszkölt, mint egy rozmár. Majd a

medence peremén különös üvegeket fedezett fel,

melyekben fürdősókat gyanított. Mindegyikből öntött

egy keveset a vízbe, minden aggály nélkül.

Néhányszor zöld, piros és sárga láng sistergett ide-

oda a felszínen, és némi füst szállt fel belőlük.

Gyanta és kesernyés füvek illata terjengett.

Barnabás végül kilépett a fürdőből, és az

odakészített puha törülközőkkel leszárítkozott,

azután felöltözött. Eközben úgy tűnt neki, mintha az

ámpolnák fénye hirtelen elhalványodott volna a

helyiségben. Ekkor olyan hang ütötte meg a fülét,

amelytől hideg borzadály futott végig a hátán: valami

recsegés, ropogás, mintha jég repesztett volna szét

320

egy nagy sziklát, majd mindez nyöszörgésbe ment át

és fokozatosan elhalkult.

Barnabás dobogó szívvel figyelt. Szörszörény

szavaira gondolt, melyek nyugalomra intették.

A hang nem ismétlődött. De a csend talán még

félelmetesebb volt. Meg kell tudnia, hogy mi történt!

Kinyitotta a hálóhelyiség ajtaját, és kinézett a

nagy barlangba. Először nem vett észre semmi

változást, azon kívül, hogy az ámpolnák komorabban

világítottak, és fényük úgy kezdett lüktetni, mint az

egyre lassuló szívdobogás. Az oroszlán ugyanabban

a helyzetben ült a fekete sziklatömbön, és szemmel

láthatóan Barnabást nézte.

– Szörszörény! – szólította halkan Barnabás –, mi

történik itt? Micsoda hang volt ez? Te voltál?

Az oroszlán nem válaszolt és nem is mozdult, de

ahogy Barnabás közeledett hozzá, követte a

szemével.

Barnabás habozva nyúlt felé, hogy a sörényét

megsimogassa, de alig érintette, ijedten hőkölt

vissza. A sörény kemény és jéghideg volt, mint a

fekete szikla. Ugyanilyennek érezte az arcát és a

mancsát is.

321

Barnabás nem tudta, mitévő legyen. Látta, amint

a nagy ajtó fekete kőszárnyai lassan kinyílnak. Csak

amikor már a hosszú sötét folyosóra ért és felment a

lépcsőn, akkor tette fel magának a kérdést, hogy

tulajdonképpen mit is keres odakint. Hiszen a

sivatagban nem talál senkit, aki Szörszörényt meg

tudná menteni.

Ám a sivatag eltűnt!

Az éjszakai sötétség mindenfelé izzani és villogni

kezdett. Milliónyi kis növénycsíra sarjadzott a

homokszemekből, amelyek újra magszemekké

váltak. Perelin, az Éjvadon újból növekedni kezdett.

Barnabás hirtelen megsejtette, hogy Szörszörény

dermedtsége valamiféle összefüggésben van

mindezzel.

Visszament a barlangba. Az ámpolnák fénye már

csak nagyon gyengén pislákolt. Odalépett az

oroszlánhoz, átkarolta hatalmas nyakát és arcát az

állat képéhez szorította. Most már az oroszlán szeme

is fekete és halott volt, mint a szikla. Szörszörény

kővé vált. A fények utolsót lobbantak, majd olyan

sötét lett, mint a sírban.

322

Barnabás keservesen zokogott, és a megkövült

oroszlánarc nedves lett a könnyeitől. Végül az óriási

mancsok közé fészkelte magát, és ebben a helyzetben

aludt el.

XV.

Szörszörény,

A Tarka Halál

325

uram! – szólt a dörgő oroszlánhang –, így töltötted az

egész éjszakát?

Barnabás felegyenesedett és megdörzsölte a

szemét. Az oroszlán mancsai között ült, a nagy

állatfej fentről hajolt le hozzá, és Szörszörény

tekintetében csodálkozás tükröződött. Bundája még

mindig fekete volt, mint az a sziklatömb, amelyen

ült, de a szeme ragyogott. A barlang ámpolnái

megint világítottak.

Ó – dadogta Barnabás –, én ... én azt hittem, kővé

váltál.

Így is volt – válaszolta az oroszlán. – Mindennap

meghalok, mikor eljön az éj, és minden reggel újra

ébredek.

– Úgy tűnt, mintha örökre szólna – magyarázta

Barnabás.

– Minden alkalom örökre szól – mondta

Szörszörény rejtélyesen.

Felállt, nyújtózkodott, majd oroszlánszokás

szerint fel-alá futkosott a barlangban. Lángbundája

egyre fényesebben kezdett csillogni a tarka csempék

összes színében. Egyszer csak megállt a futásban és

ránézett a fiúra.

326

– Csak nem hullattál könnyeket is értem?

Barnabás némán bólintott.

– Akkor – mondta az oroszlán – nemcsak az

egyetlen vagy, aki a Tarka Halál mancsai között

aludt, hanem az egyetlen, aki valaha is megsiratta a

halálát.

Barnabás elnézte az oroszlánt. ahogy ismét fel-

alá lépkedett, és végül halkan ezt kérdezte:

– Mindig egyedül vagy?

Az oroszlán újból megállt, de ezúttal nem nézett

Barnabásra. Fejét félrefordítva, morogva ismételte:

– Egyedül .. .

A szó visszhangot vert a barlangban.

– Az én birodalmam a sivatag – és az a művem

is. Bárhova megyek, körülöttem minden

szükségszerűen sivataggá lesz. Magammal hordom a

sivatagot. Halálos tűz a lényem. Mi más lehetne a

sorsom, mint az örökké tartó egyedüllét?

Barnabás megdöbbenve hallgatott.

– Te, uram folytatta az oroszlán, miközben a

fiúhoz lépett és izzó szemmel nézett az arcába –, aki

a Kislány Királynő jelvényét viseled, képes vagy

327

nekem választ adni arra, hogy miért kell meghalnom,

mikor beköszönt az éjszaka?

– Azért, hogy a Színek Sivatagában Perelin, az

Éjvadon növekedhessék – mondta Barnabás.

– Perelin – ismételte az oroszlán –, mi az?

Barnabás ekkor az élő fényből álló dzsungel

csodáiról kezdett mesélni. Miközben Szörszörény

mozdulatlanul és álmélkodva figyelt, leírta neki az

önmaguktól szaporodó, izzó és foszforeszkáló

növények pompás sokféleségét, feltartóztathatatlan,

hangtalan növekedésüket, álomszerű szépségüket és

nagyságukat. Lelkesülten beszélt, és Szörszörény

szeme egyre fényesebben ragyogott.

– És mindez – mondta befejezésül Barnabás –

csak azalatt mehet végbe, mialatt te meg vagy

kövülve. De Perelin mindent elnyelne és önmagába

fúlna, ha nem kellene mindig újból meghalnia, porrá

szétesnie, amint te felébredsz. Perelin és te,

Szörszörény, összetartoztok.

Szörszörény sokáig hallgatott.

– Uram – mondta aztán –, látom hát, hogy a

halálom életet ad és az életem halált, és mind a kettő

328

jó. Most értem meg, hogy mi a létezésem értelme.

Köszönöm.

Lassan és ünnepélyesen a barlang legsötétebb

sarkába ment. Barnabás nem láthatta, hogy mit

művel ott, de valami fémes csörrenést hallott.

Szörszörény, visszatérve, a szájában hozott valamit,

amit mély főhajtással tett le Barnabás lábához.

Egy kard volt.

Nem volt éppen pompás külsejű. A vashüvely,

melyben nyugodott, rozsdás volt, és a markolata

majdhogynem olyan, mint valami öreg fából való

gyermekkardé.

– Tudsz neki nevet adni? – kérdezte Szörszörény.

– Kamonda! – mondta a fiú.

Ebben a pillanatban a kard sisteregve pattant ki a

hüvelyéből és szó szerint a fiú kezébe repült. Most

látta csak, hogy pengéje merő vakító fény, amelyre

alig lehet ránézni. Kétélű volt és olyan könnyű, mint

egy kézben tartott toll.

– Ez a kard – mondta Szörszörény – öröktől

fogva rád várt. Mert csak az érintheti veszélytelenül,

aki ült a hátamon, aki evett és ivott a tüzemből és

329

megfürdött benne, mint te. De csak azáltal lett a tiéd,

hogy az igazi nevén tudtad nevezni.

– Kamonda! – suttogta Barnabás, és elragadtatva

szemlélte a szikrázó fényt, miközben a kardot lassan

meglengette a levegőben –, ugye, varázskard?

– Se fém, se szikla – felelte Szörszörény –,

semmi sincs Fantáziában, ami képes lenne ellenállni

neki. De nem szabad erőszakot alkalmaznod vele

szemben. Csak akkor használhatod, ha úgy, mint

most, a kezedbe ugrik, akármi fenyegessen is. Ő

vezeti majd a kezedet és saját erejéből teszi azt, amit

tennie kell. De ha valaha önkényesen húzod ki a

hüvelyéből, nagy bajt zúdítasz saját fejedre és egész

Fantáziára. Soha ne feledd ezt.

– Soha nem fogom elfelejteni – ígérte Barnabás.

A kard visszarepült a hüvelyébe, és megint

kopott és értéktelen külsőt öltött. Barnabás a

derekára kötötte a bőrszíjat, melyen a hüvely lógott.

– És most, uram – javasolta Szörszörény

vágtassunk egyet a sivatagban, ha kedved tartja. Ülj

fel a hátamra, mert nekem most mennem kell!

Barnabás felpattant a hátára, és az oroszlán

kiügetett a szabadba.

330

A reggeli nap a sivatag látóhatára fölé

emelkedett, az Éjvadon már régen újra színes

homokká porlott szét. Úgy söpörtek végig a dűnéken,

mint táncoló tűzvész, mint izzó szélvihar. Barnabás

úgy érezte magát, mintha egy lángoló üstökösön

száguldana fényen és színeken keresztül. És megint

elfogta a vad szédület.

Délfelé Szörszörény hirtelen megállt.

– Ez az a hely, uram, ahol tegnap találkoztunk.

Barnabás még kicsit bódult volt a vad vágtától.

Körülnézett, de sem az ultramarinkék, sem a tűzpiros

homokdombot nem találta. A betűk sem látszottak. A

dűnék most olajzöldek és rózsaszínűek voltak.

– Minden egészen más – csodálkozott.

– Igen, uram – válaszolta az oroszlán –, így van

ez mindennap – mindig más. Eddig nem tudtam,

miért van így. De, mert elmesélted, hogy Perelin a

homokból növekszik, most már ezt is értem.

– De miről ismered meg, hogy ez a tegnapi hely?

– Érzem, ahogyan a testem valamely részét

érzem. A sivatag egy darab belőlem.

Barnabás leszállt az állat hátáról, és az olajzöld

dombtetőre ült.

331

Az oroszlán melléje telepedett és ugyancsak

olajzöld színű lett. Barnabás az állát tenyerébe

támasztotta, és elgondolkozva nézett a látóhatár felé.

– Kérdezhetek tőled valamit, Szörszörény? –

törte meg végül a hosszú hallgatást.

– Szolgád figyel rád – válaszolta az oroszlán.

– Igazán öröktől fogva itt vagy?

– Öröktől fogva – erősítette meg Szörszörény.

– És a Góba sivatag is mindig létezett?

– Igen, a sivatag is. Miért kérdezed?

Barnabás elgondolkozott.

– Nem értem – vallotta be végül. – Fogadni

mertem volna, hogy csak tegnap óta létezik.

– Hogy érted ezt, uram?

Ekkor Barnabás elmesélte neki mindazt, ami

Holdgyermekkel való találkozása óta történt vele.

– Mindez olyan különös – fejezte be

beszámolóját –, eszembe jut egy kívánság, és

nyomban történik valami, ami egybevág vele és a

kívánságot teljesíti. Nem én találom ki, elhiszed?

Nem is tudnám. Soha nem tudtam volna kitalálni azt

a sokféle éji növényt Perelinben. Vagy Góba színeit

– vagy téged! Minden sokkalta nagyszerűbb és

332

valóságosabb, hogysem el tudtam volna képzelni. És

mégis, minden csak akkor jön létre, ha valamit

kívántam.

– Ez azért van, mert AURIN-t, a Fényt viseled –

mondta az oroszlán.

– Más az, amit nem értek – próbálta

megmagyarázni Barnabás. – Minden csak akkor jön

létre, ha valamit kívánok? Vagy már előbb is létezett,

és én valahogy kitalálom?

– Mind a kettő igaz – mondta Szörszörény.

– De hogy lehet ez? – kiáltotta szinte

türelmetlenül Barnabás. – Te már, ki tudja, mióta

élsz a Góba színsivatagban. A palotádban lévő szoba

kezdettől fogva rám várt. Kamonda, a kard

elgondolhatatlan idők óta nekem volt szánva – hiszen

te magad mondtad!

– Így van, uram.

– De én, én csak tegnap éjszaka óta vagyok

Fantáziában! Ezek szerint nemcsak azóta léteznek

ezek a dolgok, mióta én itt vagyok!

– Uram – válaszolta nyugodtan az oroszlán -,

nem tudod, hogy Fantázia a történetek birodalma?

333

Egy történet lehet új és mégis ősidőkről mesél. A

múlt vele együtt születik meg.

– Akkor Perelinnek is kezdettől fogva léteznie

kellett – vélte tanácstalanul Barnabás.

– Attól a pillanattól fogva, hogy nevet adtál neki,

uram – válaszolta Szörszörény –, kezdettől fogva

létezett.

– Azt akarod ezzel mondani, hogy én

teremtettem?

Az oroszlán hallgatott egy ideig, csak azután

felelte: – Ezt csak a Kislány Királynő tudja

megmondani. Tőle kaptál mindent.

Felemelkedett.

– Itt az ideje, uram, hogy visszatérjünk a

palotámba. A nap már hanyatlóban van, és hosszú az

út odáig.

Ezen az estén Barnabás Szörszörénynél maradt,

aki ismét letelepedett a fekete sziklatömbre. Nem

sokat beszéltek egymással. Barnabás enni- és

innivalót hozott át magának a hálókamrából, ahol az

alacsony asztalka, mintha szellemkezek tették volna,

újból terítve állt. Vacsoráját a sziklatömbhöz

felvezető lépcsőn ülve fogyasztotta el.

334

Mikor az ámpolnák fénye halványulni kezdett és

a lassuló szívdobogáshoz hasonló lüktetésbe fogott,

felállt és némán átkarolta az oroszlán nyakát. A

sörény kemény volt, és megdermedt lávának látszott.

És akkor megint felhangzott az a rémes hang, de

Barnabás nem ismert már félelmet. Újra könnyet

csalt azonban a szemébe a szomorúság, melyet

Szörszörény szenvedéseinek megváltoztat-

hatatlansága miatt érzett.

Később, az éjszaka folyamán Barnabás újból

kitapogatózott a szabadba, és hosszasan szemlélte a

világító éji növények hangtalan növekedését. Majd

visszament a barlangba és megint a kővé vált

oroszlán mancsai közé kuporodott aludni.

Sok napon és éjen át volt Barnabás a Tarka Halál

vendége, és barátokká lettek. Órákat töltöttek vad

játékokkal a sivatagban. Barnabás elbújt a

homokdűnék között, de Szörszörény mindig

megtalálta őt. Versenyt futottak, de az oroszlán

ezerszer gyorsabb volt nála. Tréfából még meg is

vívtak egymással, birkóztak és hancúroztak – és

ebben Barnabás egyenrangúnak bizonyult az

oroszlánnal. Jóllehet természetesen csak játék volt az

335

egész, Szörszörénynek mégis minden erejét össze

kellett szednie, hogy a fiúval szemben megállja a

helyét. Egyik sem tudta a másikat legyőzni.

Egyszer, miután így tomboltak, Barnabás

némileg kifulladva leült az oroszlán mellé és ezt

kérdezte:

– Nem maradhatnék örökre nálad?

Az oroszlán megrázta a sörényét.

– Nem, uram.

– Miért nem?

– Itt csak élet és halál van, csak Perelin és Góba,

de semmiféle történet. Neked végig kell élned a

történetedet. Nem szabad itt maradnod.

– De hiszen nem tudok elmenni – jegyezte meg

Barnabás. – A sivatag sokkal nagyobb annál,

hogysem valaki kijuthasson belőle. És te nem vihetsz

el, mivel magaddal hordod a sivatagot.

– Fantázia útjait – magyarázta Szörszörény –

csak kívánságaidon keresztül találod meg. És mindig

csak kívánságról kívánságra haladhatsz. Amit nem

kívánsz, az elérhetetlen a számodra. Ezt jelentik itt a

„közel" és „távol" szavak. És az sem elég, ha csupán

el akarsz menni valahonnan. Valami más hely felé

336

kell törekedned. Engedned kell, hogy a kívánságaid

vezessenek.

– De én egyáltalán nem akarok innen elmenni –

válaszolta Barnabás.

– Meg kell találnod a következő kívánságodat –

felelte majdnem szigorúan Szörszörény.

– És ha nem találom – kérdezte Barnabás –,

akkor hogy tudok majd innen elmenni?

– Hallgass ide, uram – szólt halkan Szörszörény –

, van Fantáziában egy hely, ahonnan mindenfelé

vezet út, és amely mindenhonnan elérhető. Ezt a

helyet a Tízezerajtajú Templomnak hívják. Senki

sem látta még kívülről, ugyanis nincsen külseje.

Belseje azonban maga az ajtók útvesztője. Aki meg

akarja ismerni, be kell merészkednie oda.

– Hogy lehetséges ez, ha kívülről meg sem

közelíthető?

– Minden ajtó – folytatta az oroszlán –, minden

ajtó Fantázia-szerte, még a legközönségesebb istálló-

vagy konyhaajtó is, sőt még egy szekrényajtó is,

adott pillanatban a Tízezerajtajú Templom bejárati

ajtajává válhat. Ha e pillanat elmúlt, ugyanaz lesz

ismét, mint ami annak előtte volt. Ezért nem mehet

337

senki kétszer ugyanazon az ajtón keresztül. És a

tízezer ajtó közül egyetlenegy sem visz oda vissza,

ahonnan érkeztél. Nincs visszatérés.

– De ha egyszer bent van az ember – kérdezte

Barnabás valamerre csak kijut megint?

– Igen válaszolta az oroszlán –, de nem olyan

egyszerű a dolog, mint a közönséges épületek

esetében. Mert a tízezer ajtó útvesztőjén csak igazi

kívánság tud átvezetni. Akinek ilyen nincs, annak

addig kell bolyongania, míg rá nem eszmél, hogy mit

kíván. És ez néha sokáig tart.

– És hogy lehet megtalálni a bejárati ajtót?

– Kívánni kell.

Barnabás sokáig gondolkozott, majd így szólt:

– Különös, hogy az ember nem kívánhatja

egyszerűen azt, amit akar. Tulajdonképpen honnan

jönnek az ember kívánságai? És egyáltalán mi az,

hogy kívánság?

Szörszörény nagy szemeket meresztett a fiúra, de

nem válaszolt.

Megint néhány nappal később még egy nagyon

fontos beszélgetés zajlott le közöttük.

338

Barnabás megmutatta az oroszlánnak az Ékszer

hátlapján lévő feliratot. – Mit jelenthet ez? –

kérdezte. – TEDD AZT AMIT AKARSZ, hiszen ez

azt jelenti, hogy mindent tehetek, amihez csak

kedvem van, nem gondolod?

Szörszörény arca ijesztően komoly lett, és szeme

villogni kezdett.

– Nem – mondta azon a mély, morgó hangon –,

azt jelenti, hogy a Valódi Vágyadat kell követned. És

ennél semmi sem nehezebb.

– A Valódi Vágyamat? – ismételte Barnabás

megilletődve. – Hát az mi?

– A saját legmélyebb titkod, amelyről nem tudsz.

– De hogy ismerek rá?

– Azáltal, hogy a kívánságaid útján haladsz,

egyiktől a másikig és a legvégsőig. Ez az út vezet

aztán a Valódi Vágyadhoz.

– Tulajdonképpen nem is tűnik olyan nehéznek –

vélte Barnabás.

– Ez minden utak legveszélyesebbike – mondta

az oroszlán.

– Miért? – kérdezte Barnabás –, én nem félek.

339

– Nem erről van szó – morogta Szörszörény –,

igen nagyfokú igazságszeretet és figyelem kell

hozzá, mert nincs még egy út, amelyen igen könnyű

végérvényesen eltévedni.

– Úgy érted nemcsak jó kívánságai vannak az

embernek? – firtatta Barnabás.

Az oroszlán csapkodni kezdte a farkával a

homokot, amelyben feküdt. Felmeresztette fülét,

összeráncolta az orrát, szeme tüzet lövellt. Barnabás

önkéntelenül behúzta nyakát, mikor olyan hangon,

melytől újfent remegés futott végig a földön, így

kiáltott:

– Mit tudod te , mi az, hogy kívánság? Mit tudod

te, mi az, hogy jó!

Barnabás az elkövetkezendő napokban sokat

gondolkozott mindazon, amit a Tarka Halál mondott.

De vannak dolgok, amiket nem lehet gondolkozással

kideríteni, csak tapasztalat útján. Ezért volt aztán,

hogy csak sokkal később, miután sok mindent

megélt, gondolt vissza Szörszörény szavaira és

kezdte megérteni őket. Ebben az időben újra

változás ment végbe Barnabás lelkében. Azokhoz az

adományokhoz, amelyeket Holdgyermekkel való

340

találkozása óta nyert, most már a bátorság is

csatlakozott. És mint minden alkalommal, ezúttal is

cserében elvesztett valamit, mégpedig korábbi

félénkségének emlékét.

És minthogy már nem volt semmi, amitől félt

volna, először észrevétlenül, majd egyre

határozottabban egy új kívánság kezdett testet ölteni

benne. Nem akart tovább egyedül lenni. Hiszen

bizonyos értelemben a Tarka Halál társaságában is

egyedül volt. Képességeit másoknak is meg akarta

mutatni, csodálatot akart ébreszteni és hírnevet

szerezni.

És egyik éjszaka, amikor megint Perelin

növekedését szemlélte, hirtelen úgy érezte, hogy

elérkezett az utolsó alkalom, és búcsút kell vennie a

világító Éjvadon nagyszerűségétől. Egy belső hang új

utakra hívta.

Még egy utolsó pillantást vetett az izzó

fénypompára, azután lement Szörszörény síri

barlangjába, és a sötétben leült a lépcsőre. Nem tudta

volna megmondani, mire vár, de azt tudta, hogy ezen

az éjszakán nem szabad aludnia.

341

Ültében kicsit mégiscsak elbóbiskolhatott, mert

hirtelen felriadt, mintha valaki a nevén szólította

volna.

A hálóhelyiségbe nyíló ajtó felpattant. A nyíláson

át hosszú pirosas fénycsík vetődött a sötét barlangba.

Barnabás felállt. Az ajtó netán erre a pillanatra

változott át a Tízezerajtajú Templom bejáratává?

Tétovázva lépett a nyíláshoz és megpróbált

bekémlelni. Nem látott semmit. Ekkor a nyílás lassan

csukódni kezdett. Mindjárt elszalasztja az egyetlen

alkalmat, hogy elmehessen!

Még egyszer visszafordult Szörszörény felé, aki

mozdulatlanul, halott kőszemmel ült a talapzatán. A

fénysugár az ajtón keresztül egyenesen rávetődött.

– Ég veled, Szörszörény, és köszönök mindent! –

suttogta Barnabás. – Visszajövök, egész biztos, hogy

visszajövök.

Ezzel kisurrant az ajtó résén, amely nyomban

összecsukódott mögötte.

Barnabás nem tudta, hogy ígéretét nem fogja

megtartani. Csak sokkal-sokkal később jön a nevében

valaki, hogy azt helyette beváltsa.

342

Ez azonban már más történet, és elbeszélésére

más alkalommal kerül majd sor.

XVI.

Amargant,

az Ezüstváros

345

irosas fény öntötte el lassú hullámokban a helyiség

padlóját és falait. Hatszögletű szoba volt, akár egy

hatalmas lépsejt. Minden második falból ajtó nyílt, s

a közbeeső falakra különös képek voltak festve.

Álombeli tájak és olyan figurák, amelyek félig

növényekre, félig állatokra emlékeztettek. Az egyik

ajtó az volt, amelyen Barnabás belépett, a másik

kettő tőle jobbra és balra nyílt. Az ajtók alakra nézve

teljesen egyformák voltak, csakhogy a bal oldali

fekete volt, a jobb oldali pedig fehér. Barnabás a

fehér mellett döntött.

A következő szobában sárgás fény uralkodott. A

falak ugyanolyan elrendezést mutattak. A képek itt

mindenféle eszközöket ábrázoltak, melyeken

Barnabás nem tudott eligazodni. Szerszámok voltak

vagy fegyverek? A két ajtó, mely balra és jobbra

vezetett, egyforma sárga színű volt, de a bal oldali

magas és keskeny, a jobb ezzel szemben alacsony és

széles. Barnabás a bal oldali ajtón ment be.

Az a szoba, amelybe most belépett, ugyanúgy

hatszögletű volt, mint a két előző, de kékes fény

világította meg. A falra festett képeken egymásba

fonódó díszítmények voltak láthatók vagy esetleg

346

egy idegenszerű ábécé jelei. Itt az ajtók egyformák

voltak, de más-más anyagból készültek, az egyik

fából, a másik fémből. Barnabás a faajtót választotta.

Képtelenség volna minden ajtót és szobát

leírnunk, melyen Barnabás a Tízezerajtajú

Templomban való vándorlása közben átment. Voltak

ajtók, amelyek nagy kulcslyukhoz, s voltak, melyek

barlangbejárathoz hasonlítottak, akadtak aranyló és

rozsdás ajtók, párnázottak és szögekkel kivertek,

papírvékonyak és olyanok, melyek vastagok voltak,

akár a trezorajtók, volt, amelyik úgy festett, mint egy

óriás szája, s egy másikat pedig úgy kellett lenyitni,

mint egy felvonóhidat, volt fül formájú,

mézeskalácsból való, kályhacsappantyú alakú és

olyan, melyet ki kellett gombolni. Az egyes

szobákból nyíló két-két ajtóban mindig volt valami

közös vonás – az alakjuk, az anyaguk, a nagyságuk

vagy a színük –, ugyanakkor valami alapvetően meg

is különböztette őket egymástól.

Barnabás sok hatszögletű helyiségből lépett

tovább a következőbe. Minden döntés, melyre el

kellett magát szánnia, újabb döntéshez vezetett, s ez

megint döntést vont maga után. De mindezek a

347

döntések nem változtattak azon, hogy még mindig a

Tízezerajtajú Templomban volt és úgy tetszett, hogy

ott is fog maradni. Miközben egyre tovább ment,

azon kezdett gondolkozni, hogy mi lehet ennek az

oka. Kívánsága, noha megfelelő volt ahhoz, hogy az

útvesztőbe vezesse, nyilván nem volt elég pontos,

hogy a kivezető utat is felfedje. Azt kívánta, hogy

társak közé kerüljön. Ám most ébredt tudatára, hogy

erről egyáltalán semmi szabatos elképzelése sincs. S

így a legkevésbé sem segítette annak eldöntésében,

hogy üvegajtót vagy vesszőfonatú ajtót válasszon-e.

Eddig kedve és hangulata határozta meg a

választását, anélkül hogy sokat töprengett volna rajta.

Tulajdonképpen kiszemelhette volna minden

alkalommal a másik ajtót is. Így azonban aligha fog

innen kijutni.

Éppen egy zöldes megvilágítású szobában állt. A

hat falfelület közül háromra felhőalakzatok voltak

festve. A bal kézre eső ajtó fehér gyöngyházból volt,

a jobb oldali fekete ébenfából. És egyszerre csak

tudta, hogy mi az, amire vágyik: Atráskó!

A gyöngyház ajtó Barnabást Fuhurra, a

szerencsesárkányra emlékeztette, melynek pikkelyei

348

fehér gyöngyházfényben csillogtak, tehát ezt az ajtót

választotta.

A következő helyiség két ajtaja közül az egyik

fűből volt fonva, a másik vasrácsos volt. Barnabás a

fűből fonottat választotta, mert Atráskó hazájára, a

Füves-tengerre gondolt.

A következő helyiségben olyan két ajtó előtt

találta magát, melyek csak abban különböztek

egymástól, hogy az egyik bőrből, a másik nemezből

készült. Barnabás természetesen a bőrajtón ment át.

Ismét két ajtó előtt állott, és itt megint csak

gondolkoznia kellett. Az egyik ajtó bíborvörös volt, a

másik olajzöld. Atráskó zöld bőrű volt, és

bíborbivalyprémből készült köpenyt viselt. Az

olajzöld ajtóra néhány egyszerű, fehér színű jel volt

festve, amilyen Atráskó homlokát és arcát díszítette,

amikor az öreg Chairon állított be hozzá. Csakhogy

ugyanilyen jelek álltak a bíborvörös ajtón is, és arról,

hogy Atráskó köpenyén ilyen jelek lettek volna,

Barnabásnak nem volt tudomása. Tehát olyan útról

lehet itt szó, amely nem Atráskóhoz, hanem valaki

máshoz vezet.

349

Barnabás kinyitotta hát az olajzöld ajtót – és

egyszerre kint állt a szabadban!

Nagy csodálkozására azonban nem a Füves-

tengerre jutott, hanem egy ritkás tavaszi erdőbe.

Napsugarak törték át a fiatal lombozatot, fény- és

árnyjátékuk villódzott a mohos talajon. Föld- és

gombaillat terjengett, és a langyos levegőt betöltötte

a madarak csipogása.

Barnabás megfordult, és látta, hogy egy kis erdei

kápolnából lépett ki, melynek ajtaja erre a pillanatra

tehát a Tízezerajtajú Templom kijárata lett. Barnabás

még egyszer kinyitotta az ajtót, de csak egy szűk kis

kápolnabelsőt látott maga előtt. A tetőt már csupán

néhány korhadt gerenda jelezte, mely az erdei

égboltra meredezett, a falakat pedig moha borította.

Barnabás elindult, anélkül hogy egyelőre tudta

volna, merre. Nem volt kétsége afelől, hogy előbb

vagy utóbb Atráskóba ütközik. És szinte féktelen

örömmel készült a találkozásra. Füttyentett a

madaraknak, akik visszafeleltek neki, hangosan és

túláradó jókedvvel énekelt mindenfélét, ami éppen az

eszébe jutott.

350

Rövid vándorlás után egy tisztáson táborozó kis

csoportot pillantott meg. Közelebb érve látta, hogy

pompás fegyverzetű férfiak. Egy szép hölgy is volt a

körükben, aki a fűben ült és lantot pengetett. A

háttérben néhány ló álldogált, pazarul felnyergelve és

felszerszámozva. A fűben fekvő és társalgó férfiak

előtt kibontott terítő fehérlett, mindenféle ételekkel

és ivóedényekkel telerakva.

Barnabás közelebb lépett a csoporthoz, de

előzőleg az inge alá rejtette a Kislány Királynő

amulettjét, mert úgy hozta a kedve, hogy először

ismeretlenül és különösebb feltűnés nélkül lépjen

érintkezésbe a társasággal.

Amikor a férfiak megpillantották, felálltak és

udvarias meghajlással köszöntötték. Nyilván-valóan

napkeleti hercegnek vagy valami hasonló

személynek gondolták. A szép hölgy is mosolyogva

hajtott fejet előtte és tovább pengette hangszerét. Az

egyik férfi különösen magas volt és különösen díszes

öltözetű. Fiatal volt még, és szőke haja a vállára

omlott.

– Nevem Hős Hibor – mondta –, e hölgy Oluda

hercegnő, Alun királyának leánya. A férfiak

351

barátaim: Hirót, Hiszár és Hikar. És mi az ön neve,

fiatal barátom?

– Nem mondhatom meg a nevem, még nem –

válaszolta Barnabás.

– Fogadalomhól? – kérdezte Oluda hercegnő

kissé gúnyosan –, ilyen fiatal és máris fogadalmat

tett?

– Bizonyára messziről jön? – tudakolta Hős

Hibor.

– Igen, nagyon messziről – felelte Barnabás.

– Hercegi származású? – érdeklődött a hercegnő,

és kedvtelve mustrálta a fiút.

– Ezt nem árulom el – mondta Barnabás.

– No hát, mindenesetre szívesen látjuk

asztaltársaságunkban! – kiáltotta Hős Hibor –

megtisztelne bennünket azzal, hogy helyet foglal és

velünk lakomázik, ifjú ember?

Barnabás köszönettel fogadta a meghívást, leült

és hozzálátott az evéshez.

A hölgy és a négy úr beszélgetéséből megtudta,

hogy a közelben van a gyönyörű, nagy ezüstváros,

Amargant, ahol állítólag valamiféle versenyre

készülnek. Közel s távolból a legmerészebb hősök, a

352

legjobb vadászok s a legbátrabb harcosok

gyülekeznek, de mindenféle kalandorok és vakmerő

fickók is, hogy ezen az ünnepségen szerepeljenek.

Úgy hírlik, hogy csak az a három legbátrabb és

legkiválóbb személy, aki az összes többit legyőzi,

részesül majd abban a megtiszteltetésben, hogy tagja

lehet egy bizonyos kutatóexpedíció-szerűségnek.

Valami igen hosszú és kalandosnak ígérkező utazást

emlegettek, melynek célja az, hogy rátaláljanak egy

bizonyos személyiségre, aki jelenleg Fantázia

számtalan országának egyikében tartózkodik, és akit

a Megmentőnek neveznek. Nevét még senki sem

tudja. Mindenesetre neki köszönhető, hogy a

fantáziai birodalom újból, illetve még mindig fennáll.

Valaha, régmúlt időkben ugyanis iszonyú katasztrófa

tört Fantáziára, amely hajszál híján a teljes

pusztulását okozta. Ezt a vészt az említett Megmentő

az utolsó pillanatban elhárította, azáltal hogy eljött és

a Kislány Királynőnek a Holdgyermek nevet adta,

amiként őt ma Fantázia minden teremtménye ismeri.

A hős azonban azóta ismeretlenül tévelyeg országról

országra, és a kutatóexpedíciónak éppen az lenne a

feladata, hogy kinyomozza hollétét, majd, hogy

353

mintegy testőrségként kísérje őt, nehogy valami baj

érje. Erre a feladatra azonban csak a legügyesebb és

legbátrabb férfiak jöhetnek számításba, mert

előfordulhat, hogy közben elképzelhetetlen

kalandokat kell kiállniuk.

Noha a versenyt, melyen a válogatásnak meg kell

történnie, Querdobán, az Ezüstagg szervezi –

Amargant városában ugyanis mindig a legöregebb

férfi vagy legöregebb asszony uralkodik, és

Querdobán százhét éves –, nem ő az, aki a

versenyzők kiválasztását intézi, hanem egy Atráskó

nevű ifjú vadember, a zöldbőrűek népéből, aki

Querdobánnál, az Ezüstaggnál vendégeskedik. Ez az

Atráskó lesz később az expedíció vezetője is. Ő

ugyanis az egyetlen, aki a Megmentőt felismerhetné,

mert látta egyszer egy varázstükörben.

Barnabás hallgatott és figyelt. Nem volt éppen

könnyű hallgatnia, mert igen hamar felfogta, hogy a

Megmentő elnevezés rá vonatkozik. Amikor azután

még Atráskó neve is elhangzott, szíve kacagott

örömében, és a legnagyobb fáradságába került, hogy

el ne árulja magát. De elhatározta, hogy egyelőre

megőrzi inkognitóját.

354

Egyébként Hős Hibort az egész dologban nem

annyira a kutatóexpedíció és annak célja érdekelte,

mint az, hogy megnyerje Oluda hercegnő szívét.

Barnabás azonnal észrevette, hogy Hős Hibor fülig

szerelmes a fiatal hölgybe. Sóhajtozott, amikor

semmi oka nem volt a sóhajokra, és újra meg újra

szomorúan pillantgatott imádottjára. A hölgy úgy

tett, mintha nem venné észre. Ugyanis, mint kiderült,

valamilyen alkalomból megfogadta, hogy csak a

hősök hősét választja férjül, azt, aki mindenkit le tud

győzni. Éppen ez volt Hős Hibor gondja, mert

hogyan bizonyítsa be, hogy ő az a bizonyos

leghősiesebb. Végtére is nem üthet agyon valakit, aki

nem ártott neki. És háború már régen nem volt.

Szívesen küzdött volna szörnyekkel és sárkányokkal,

s ha tőle függ, minden reggel egy véres sárkányfarkat

tett volna a reggelizőasztalra, de közel s távolban

nem voltak szörnyek és sárkányok. Amikor az

Ezüstagg követe felkereste a versenyre szóló

meghívással, természetesen rögtön elfogadta. Oluda

hercegnő azonban ragaszkodott hozzá, hogy vele

menjen, mert saját szemével akart meggyőződni róla,

hogy mire képes.

355

– Tudvalevő – mondta mosolyogva Barnabásnak

–, hogy a hősök beszámolóiban nem lehet bízni.

Mind hajlamosak az események kiszínezésére.

– Színezés ide, színezés oda – vetette közbe Hős

Hibor – mindenesetre százszor többet érek, mint az a

legendás Megmentő.

– Ön vajon miből gondolja ezt? – kérdezte

Barnabás.

– Hát – kezdte Hős Hibor –, ha a fiú csak félig

lenne olyan legény a talpán, mint én, nem lenne

szüksége testőrségre, mely óvja és ápolja őt, mint

egy bébit. Az a gyanúm, hogy elég szánalmas fickó

ez a Megmentő.

– Hogy mondhat ilyet! – kiáltotta Oluda

felháborodva. – Végtére is a végromlástól mentette

meg Fantáziát!

– És aztán – mondta becsmérlő hangon Hős

Hibor. – Ehhez ugyan nem volt szükség valami

különleges hőstettre.

Barnabás elhatározta, hogy megfelelő

alkalommal úgy ellátja a baját, hogy megemlegeti.

A három másik úr csak véletlenül, útközben

csatlakozott a párhoz. Hirót, aki vad, fekete bajuszt

356

viselt, kijelentette, hogy ő a legerősebb és

legkiválóbb kardforgató egész Fantáziában. Hiszár, a

vörös hajú, aki a többiekkel ellentétben finom testal-

katú volt, leszögezte, hogy senki nem bánik

ügyesebben és fürgébben a pengével, mint ő. És

végül Hikar arról volt meggyőződve, hogy szívósság

és kitartás terén senki meg sem közelíti a harcban.

Külseje megerősítette kijelentését, mert magas volt

és sovány, mintha csupa ínból és csontból állt volna.

Miután befejezték az étkezést, felkerekedtek. Az

edényeket, a terítőt és az élelmiszerkészletet egy

málhás állat nyeregtáskáiban helyezték el. Oluda

hercegnő felszállt fehér hátaslovára és szó nélkül

elügetett, anélkül hogy a többiekre visszanézett vol-

na. Hős Hibor szénfekete ménjére pattant és

utánavágtatott. A másik három úr felajánlotta

Barnabásnak, hogy a málhás állat hátán, az

elemózsiás táskák között foglaljon helyet. Barnabás

felült az állatra, az urak pedig pazarul

felszerszámozott lovaikra, s így ügettek azután

Barnabással, mint sereghajtóval, az erdőn keresztül.

A málhás állat, egy korosabb szamáröszvér, egyre

jobban lemaradt, és Barnabás megpróbálta sietésre

357

ösztökélni. Ám ahelyett, hogy gyorsabban poroszkált

volna, az öszvér megállt, fejét hátrafordította és így

szólt:

– Nem kell, hogy siettess, szándékosan maradtam

le, uram.

– Miért? – kérdezte Barnabás.

– Tudom, ki vagy, uram.

– Honnan tudhatnád?

– Ha valaki csupán félig szamár, mint jómagam,

és nem egészen az, megérzi az ilyesmit. Még a lovak

is észrevettek valamit. Nem kell semmit mondanod,

uram. Milyen örömmel mesélném a gyerekeimnek

meg az unokáimnak, hogy hordoztam a Megmentőt

és elsőként üdvözöltem. Sajnos, a magunkfajtának

nincs gyereke.

– Hogy hívnak?

– Nyiha a nevem, uram.

– Hallgass ide, Nyiha, ne rontsd el a tréfát, és

egyelőre tartsd meg magadnak, amit tudsz. Jó?

– Igen, uram.

Ekkor az öszvér ügetésbe fogott, hogy utolérje a

többieket. A csapat az erdőszélen várakozott.

Mindnyájan ámulva tekintettek le Amargant

358

városára, mely előttük csillogott a napfényben. Az

erdő egy magaslaton végződött, ahonnan tágas

kilátás nyílt egy szinte ibolyakék színű, nagy tóra,

melyet minden oldalról hasonló, erdő borította

dombok vettek körül. És e tó közepén terült el

Amargant, az Ezüstváros. A házak hajókra épültek, a

nagy paloták teherladikokra, a kisebbek bárkákra és

csónakokra. És minden ház s minden hajó ezüstből

volt, finoman cizellált, művészien díszített ezüstből.

A kis és nagy paloták ablakai és ajtói, a tornyok és

balkonok olyan csodálatos ezüstfiligrán munkával

készültek, hogy egész Fantáziában nem volt hozzájuk

fogható. A tavon csónakok és bárkák úsztak fel-alá,

ezek vitték a látogatókat a partról a városba. Hős

Hibor és társasága tehát a part felé igyekezett, ahol

egy pompásan ívelt orrú ezüstkomp várakozott. Az

egész társaság lovastul s a málhás állattal együtt

elfért rajta.

Barnabás útközben megtudta a révésztől, aki

mellesleg ezüstből szőtt ruhát viselt, hogy a tó

ibolyakék vize olyan sós és keserű, hogy bomlasztó

hatásának az ezüstön kívül semmi sem tud hosszabb

ideig ellenállni. A tó neve Szumru vagy a Könnyek

359

Tava. Régmúlt időkben költöztették ki a várost a tó

közepére, hogy biztosítsák minden támadás ellen.

Aki ugyanis fából készült hajón vagy vascsónakon

kísérelt meg odajutni, elsüllyedt és odaveszett, mert a

víz a hajót a rajta levőkkel együtt rövid idő alatt

szétmarta. Most viszont más oka van annak, hogy

Amargantot a tó közepén hagyták. A lakosok ugyanis

előszeretettel csoportosítják át hébe-hóba házaikat és

új utakat s tereket képeznek ki. Ha például két család,

mely eddig a város két ellentétes szélén lakott,

összebarátkozik, vagy rokonságba kerül egymással,

mivelhogy fiataljaik összeházasodtak, egyszerűen

elhagyja eddigi helyét és ezüsthajóit egymás mellé

állítja, miáltal szomszédja lesz egyik a másikának.

Az ezüst, mellesleg szólva, különleges fajta és

éppoly egyedülálló, mint megmunkálásának

semmihez sem hasonlító szépsége.

Barnabás szívesen hallott volna még többet is

ezekről a dolgokról, de a komp megérkezett a

városba, és útitársaival együtt ki kellett szállnia.

Legelőször is fogadó után néztek, hogy

maguknak és állataiknak szállást szerezzenek. Nem

volt könnyű dolog, mert Amargantot valósággal

360

megszállták az utazók, akik közeli és távoli

vidékekről érkeztek a versenyre. Végül mégis

találtak helyet egy vendégfogadóban. Mikor

Barnabás a szamáröszvért az istállóba vezette, a

fülébe súgta:

– Ne felejtsd el, amit ígértél, Nyiha. Hamarosan

látjuk egymást.

Nyiha csak biccentett egyet.

Ekkor Barnabás bejelentette útitársainak, hogy

nem akar tovább a terhükre lenni, hanem szeretné

saját szakállára megtekinteni a várost. Megköszönte

szíves barátságukat és elbúcsúzott tőlük. Valójában,

persze, égett a vágytól, hogy Atráskóval találkozzék.

A nagy és kis hajókat pallók kötötték össze,

egyesek keskenyek és kecsesek voltak, úgyhogy

mindenkor csak egy személy mehetett át rajtuk,

mások szélesek és pompásak, mint az utcák, ezeken

hullámzott a tömeg. ív formájú hidak is akadtak,

tetővel fedve, és a palotahajók közötti kanálisokon

százával siklottak fel s alá a kis ezüstbárkák. De

bárhol járt vagy állt is az ember, mindenütt érezte

talpa alatt a talaj könnyű emelkedését és süllyedését,

361

amely arra emlékeztette, hogy az egész város a vízen

úszik.

A látogatók tömege, amely majd szétvetette a

várost, olyan tarka és sokféle volt, hogy leírásuk

külön könyvet töltene meg. Az amargantiakat

könnyű volt felismerni, mert valamennyien ezüstből

szőtt ruhát viseltek, majdnem olyan szépet, mint Bar-

nabás köpenye. Hajuk is ezüstös, alakjuk magas és

arányos volt, szemük pedig olyan ibolyakéken

csillogott, mint Szumru, a Könnyek Tava. A

látogatók nagyobb része nem volt éppen ilyen

szépnek mondható. Akadtak például csupaizom

óriások, hatalmas válluk között alma nagyságú kis

fejjel. Sötét és vad külsejű éjjeli vagányok

kóboroltak erre-arra, magányos fickók, akikről lerítt,

hogy nem nagyon ajánlatos velük egy tálból

cseresznyézni. Voltak fürge szemű és fürge kezű

nyikhajok és pökhendi kiállású kötekedők, akik

szájukból és orrukból füstöt eregettek.

Szemfényvesztők nyüzsögtek eleven pörgettyűként

és bütykös lábú erdei manók baktattak, vállukon

vastag bunkóval. Egy sziklaevőt is látott Barnabás,

kinek fogai acélvésőkként álltak ki a szájából. Az

362

ezüstpalló meghajlott a súlya alatt, ahogy

végigdöngött rajta. De még mielőtt Barnabás

megkérdezhette volna, hogy véletlenül nem

Pörtarkreccsnek hívják-e, eltűnt a tolongásban.

Barnabás végre a város központjába ért. Ez volt

az a hely, ahol a versenyeket tartották. Már javában

folytak. Óriási cirkuszi arénához hasonló, nagy kerek

téren versenyzők százai mérték össze erejüket és

mutatták be tudásukat. A széles porond körül nézők

tömege tolongott és biztató kiáltásokkal tüzelte a

küzdőket. A környező hajópaloták ablakai és erkélyei

is majd leszakadtak a nézőktől, sőt némelyeknek még

az ezüstfiligránnal díszített tetőkre is sikerült

felmászniok.

Barnabást azonban egyelőre nem annyira a

versenyzők kínálta látványosság érdekelte, Atráskót

kereste, aki valahonnan biztosan figyeli a játékokat.

Ekkor észrevette, hogy a tömeg újra meg újra

várakozással tekint egy bizonyos palota felé – főként

olyankor, ha valamelyik küzdő félnek egy-egy

különösen hatásos remeklést sikerült véghezvinnie.

De Barnabásnak előbb át kellett furakodnia az egyik

ívelt hídon, majd fel kellett másznia egy

363

lámpaoszlopfélére, hogy egy pillantást vethessen arra

a palotára.

Tágas erkély tűnt a szemébe, melyen két magas

ezüstszék volt felállítva. Az egyikben egy igen öreg

ember ült, kinek ezüstös szakálla és haja egészen az

övéig hullámzott alá. Ez lehetett Querdobán, az

Ezüstagg. Mellette egy körülbelül Barnabással

egyidős ifjú foglalt helyet. Puha bőrből készült

hosszú nadrágot viselt, felsőteste meztelen volt, így

jól lehetett látni bőrének olajzöld színét. Keskeny

arcán komoly, sőt majdnem szigorú kifejezés ült.

Hosszú, kékesfekete haját bőrszíjjal összekötött

csomóban viselte a tarkóján. Vállára bíborvörös

köpeny borult. Nyugodtan és mégis egyfajta

feszültséggel nézte a küzdőteret. Úgy tűnt fel, hogy

sötét szemének figyelmét semmi nem kerüli el.

Atráskó!

E pillanatban a nyitott erkélyajtóban Atráskó

mögött megjelent még egy hatalmas arc is, mely

oroszlánéra hasonlított, csak éppen bunda helyett

fehér gyöngyházpikkelyek borították, és hosszú fehér

bajusz lógott le kétoldalt a szája mellett. Szemgo-

lyója rubinpiros fényben szikrázott, és mikor fejét

364

Atráskó fölött magasra emelte, látható lett hosszú,

sima, ugyancsak gyöngyházpikkelyekkel borított

nyaka, melyről sörénye, mint fehértűz, omlott le.

Fuhur volt, a szerencsesárkány. Valamit súghatott

Atráskó fülébe, mert a fiú bólintott.

Barnabás lecsúszott a lámpaoszlopról. Eleget

látott. Figyelmét most a versenyzők felé fordította.

Alapjában véve nem annyira igazi és valóságos

küzdelmekről volt itt szó, mint inkább valami

nagyméretű cirkuszi előadásféléről. Jóllehet éppen

birkózás folyt két óriás között, akiknek teste egyetlen

ide-oda görgő hatalmas csomóba fonódott össze, s

akadtak itt-ott hasonló vagy különböző összetételű

párok, akik kardvívásban vagy buzogány-, illetve

lándzsaforgatásban mutatták be művészetüket, ezek a

küzdelmek természetesen mégsem mentek életre-

halálra. Sőt a játékszabályok szerint azt is bizonyítani

kellett, hogy valaki milyen szabályos és tisztességes

módon versenyez és mennyire tud magán uralkodni.

Azt a versenyzőt, akit haragja és hiúsága odáig

ragadott volna, hogy ellenfelét komolyan

megsebezze, mindenképpen azonnal alkalmatlannak

nyilvánították volna. Legtöbben a nyíllövészetben

365

ügyeskedtek, vagy szörnyű súlyok emelésével tettek

tanúságot erejükről, mások akrobatamutatványokban

vagy különféle bátorsági próbákban fitogtatták

tehetségüket. Ahány jelölt akadt, annyiféle volt, amit

bemutattak.

Egy-egy vesztesnek mindig el kellett hagynia a

teret, így lassanként egyre kevesebben maradtak.

Barnabás ekkor azt látta, hogy Hirót, az Erős, Hiszár,

a Fürge és Hikar, a Szívós lép a küzdőtérre. Hős

Hibor és imádottja, Oluda hercegnő nem volt velük.

E pillanatban még mintegy száz mérkőző

tartózkodott a porondon. Minthogy ekkor már a

legjobbak kiválasztása folyt, Hirótnak, Hiszárnak és

Hikarnak nem is volt olyan könnyű ellenfeleikkel

szemben helytállani, mint esetleg képzelték. Egész

délutánba telt, míg Hirót az Erősek

leghatalmasabbjának, Hiszár a Fürgék

legügyesebbjének és Hikar a Szívósak legkitar-

tóbbjának bizonyult. A közönség ujjongott és

lelkesen megtapsolta a három bajvívót, ők pedig

meghajoltak annak az erkélynek irányába, ahol

Querdobán, az Ezüstagg és Atráskó ült. Atráskó már

éppen szólásra emelkedett, amikor hirtelen újabb

366

versenyző lépett a térre. Hibor volt. Feszült csend állt

be, és Atráskó visszaült a helyére. Mivel csupán

három kísérőre volt szüksége, a lent állók most

eggyel többen voltak a kelleténél. Egyiküknek vissza

kellett lépnie.

– Uraim – szólt fennhangon Hibor, úgy, hogy

mindenki hallhatta –, nem hinném, hogy

képességeiteknek az a kis közszemlére bocsátása,

amin az imént túlestetek, megviselte volna erőiteket.

Ugyanakkor nem lenne méltányos a részemről, hogy

ilyen körülmények között egyenként hívjalak ki

titeket párviadalra. Minthogy ez idáig egyetlen

hozzám mérhető ellenfelet sem láttam a versenyzők

között, nem vettem részt semmiben és ezért még friss

vagyok. Ha bármelyikőtök túlságosan kimerültnek

érezné magát, önként visszaléphet. Ellenkező esetben

kész vagyok egyszerre mindhármatokkal felvenni a

küzdelmet. Van valami kifogásotok ellene?

– Nincs – felelték mind a hárman, mintha egy

torokból szólt volna.

Ekkor olyan harc vette kezdetét, hogy csak úgy

szikrázott. Hirót ütései a legkevésbé sem vesztettek

erejükből, de Hős Hibor erősebb volt, Hiszár

367

villámként rontott rá minden oldalról, de Hős Hibor

gyorsabb volt. Hikar megpróbálta kimeríteni, de Hős

Hibor kitartóbb volt nála. Az egész küzdelem nem

tartott tíz percig sem, s a három lovag lefegyverezve

hajtott térdet Hős Hibor előtt. Ő maga büszkén

tekintett szét és szemmel láthatóan hölgyének

csodáló pillantását kereste, aki nyilván valahol a

tömegben állt. A nézőközönség ujjongása és

tetszésnyilvánítása orkánként zúgott át a téren. Talán

még Szumrunak, a Könnyek Tavának legtávolabbi

partjáig is elhallatszott.

Amikor ismét csend lett, felemelkedett

Querdobán, az Ezüstagg és hangosan kérdezte:

– Van még valaki, aki ki merne állni Hős Hibor

ellen?

És az általános hallgatást egy fiúhang törte meg:

– Igen, én!

Barnabásé volt.

Minden arc feléje fordult. A tömeg utat nyitott

neki, és ő kilépett a térre. Az ámulat és aggodalom

felkiáltásai fogadták.

– Nézd csak, milyen szép! – De kár érte! – Ne

engedjétek!

368

– Ki vagy te? – kérdezte Querdobán, az

Ezüstagg.

– Nevemet csak később mondom meg –

válaszolta Barnabás. Látta, hogy Atráskó szeme

összeszűkül és kutatva, de még a legteljesebb

bizonytalanságban tekint rá.

– Ifjú barátom – szólt Hős Hibor –, együtt

üldögéltünk, lakomáztunk, iszogattunk. Miért

akarod, hogy megszégyenítselek? Kérlek, vond

vissza a szavad és távozz.

– Nem – felelte Barnabás –, állom, amit

mondtam.

Hős Hibor habozott egy pillanatig. Ekkor a

következőt javasolta:

– Nem volna helyes, ha harci játékban mérném

össze magam veled. Lássuk előbb, hogy melyikünk

lövi fel magasabbra a nyilát.

– Benne vagyok! – felelte Barnabás.

Egy-egy erős íjat és nyilat hoztak

mindkettőjüknek. Hibor megfeszítette a húrt, és

olyan magasra lőtte nyilát az égbe, hogy szem nem

tudta követni. Szinte ugyanabban a pillanatban

369

feszítette meg Barnabás is a maga íját és küldte nyilát

a másik után.

Kis időbe telt, míg a nyilak visszatértek és a két

vadász között a földre estek. És ekkor kiderült, hogy

Barnabás piros tollú nyila Hős Hibor kék tollú nyilát,

nyilván a legmagasabb ponton, olyan erővel találta

el, hogy hátulról kettéhasította.

Hős Hibor meredten bámult a két egymásba ékelt

nyílra. Kissé elsápadt, csak arcán jelentek meg piros

foltok.

– Csupán véletlen lehetett – mormogta. – Lássuk,

melyikünk bánik ügyesebben a tőrrel.

Két tőrt és két csomag kártyát kért. Azonnal

hozták. Gondosan megkeverte mindkét

kártyacsomagot.

Ekkor az egyik csomagot magasra dobta a

levegőbe, villámgyorsan kivonta pengéjét és szúrt.

Mikor a többi kártya a földre esett, kitűnt, hogy a

piros ászt találta el, méghozzá a kártyán látható

egyetlen szív közepén. Ismét hölgyet kereste a

tekintete, mialatt a vívótőrt a kártyával körbemutatta.

Most Barnabás dobta magasba a másik

kártyacsomagot, s pengéjét megsurrogtatta a

370

levegőben. Egyetlen kártya sem hullott a földre. A

kártyacsomagnak mind a harminckét lapját

felnyársalta, pontosan a közepüket találva el,

ráadásul a helyes sorrendben – jóllehet Hős Hibor

alaposan megkeverte.

Hős Hibor megvizsgálta a dolgot. Nem szólt

semmit, csak ajka remegett egy kicsit.

– De erőben nem múlsz felül – bökte ki végül

kissé rekedten.

A küzdőtéren fekvő súlyok legnehezebbikét

ragadta meg és nyomta ki lassan a magasba. De

mielőtt letehette volna, Barnabás őt magát ragadta

meg s a súllyal együtt emelte fel. Hős Hibor olyan

zavart képet vágott, hogy néhány néző nem tudta a

nevetését visszatartani.

– Eddig – mondta Barnabás – ön szabta meg,

hogy miben mérkőzzünk. Egyetért azzal, hogy most

én javasoljak valamit?

Hős Hibor némán bólintott.

– Egy vakmerőségi próbára gondolok – folytatta

Barnabás.

Hős Hibor még egyszer összeszedte magát.

– Nincs olyan, amitől megrettennék!

371

– Akkor – felelte Barnabás – azt javaslom, hogy

ússzunk versenyt a Könnyek Taván. Aki előbb partot

ér, az nyert.

Halálos csend ülte meg az egész teret.

Hős Hibor felváltva pirult és sápadt.

– Ez nem vakmerőségi próba – szólalt meg –, ez

őrültség.

– Magam részéről – mondta Barnabás – készen

állok rá. Menjünk!

Ezzel aztán vége lett Hős Hibor önuralmának.

– Nem! – kiáltotta és dobbantott egyet –, ön

éppoly jól tudja, mint én, hogy Szumru vize mindent

szétmar. A biztos halálba mennénk.

– Én nem félek – válaszolta Barnabás nyugodtan

–, én végigjártam a Színek Sivatagát, ettem és ittam a

Tarka Halál tüzéből, és meg is fürödtem benne. Én

ilyen vizektől többé nem félek.

– Hazudik! – bömbölte a haragtól pulyka-vörösen

Hős Hibor. – Fantáziában senki sem élheti túl a

Tarka Halált, ezt minden gyerek tudja!

– Hős Hibor – mondta Barnabás lassan –,

ahelyett, hogy hazugsággal vádol, vallja be inkább,

hogy fél.

372

Ez már túl sok volt Hős Hibornak. Haragtól

elvakulva rántotta ki hüvelyéből nagy kardját és

Barnabásnak rontott. A fiú visszalépett és még egy

figyelmeztető szót akart mondani, de Hős Hibor nem

hagyott rá időt. Barnabásra csapott, s ez már vérre

ment. Ebben a pillanatban Kamonda, a kard mint a

villám pattant ki rozsdás hüvelyéből és táncolni

kezdett.

Ami most történt, olyan elképesztő volt, hogy aki

látta, nem felejtette el, amíg élt: Barnabás

szerencsére nem tudta elengedni a kardmarkolatot,

így minden mozdulatot követnie kellett, amelyet

Kamonda magától végbevitt. Először is cafatokra

szaggatta Hős Hibor pazar öltözékét. A rongyok csak

úgy röpködtek szerteszét, de bőrét még csak karcolás

sem érte. Hős Hibor kétségbeesetten védekezett és

mint az őrült vagdalkozott maga körül, de Kamonda

villámló tűzforgatagként cikázott körülötte és úgy

elvakította, hogy egyetlen vágása sem talált. Amikor

már végül is alsóneműben állt ott és még mindig nem

hagyta abba a vagdalkozást, Kamonda szó szerint kis

szeletekre szabdalta a kardját, méghozzá olyan

gyorsasággal, hogy pengéje, mely az egyik

373

pillanatban még egésznek látszott a levegőben, a

következő pillanatban mint egy halom ércpénz

hullott csengve-bongva a földre. Hős Hibor tágra

nyílt szemmel bámulta a kezében maradt

hasznavehetetlen markolatot. Leejtette, és fejét

lehorgasztotta. Kamonda visszaszökkent rozsdás

hüvelyébe, és Barnabás elengedhette.

A lelkesedés és csodálat hatalmas kiáltása csapott

fel a nézők sokezres tömegéből. Megrohanták a teret,

megragadták és magasra emelték Barnabást és

diadalmenetben vitték körül. Az ünneplésnek nem

akart vége szakadni. Barnabás a magasból Hős Hibor

után fordult. Néhány engesztelő szót akart mondani

neki, hiszen tulajdonképpen sajnálta szegényt, és

nem is akarta ennyire megszégyeníteni. De Hős

Hibor már eltűnt.

Ekkor hirtelen csend lett. A tömeg visszahúzódott

és helyet csinált. Ott állt Atráskó és mosolyogva

nézett fel Barnabásra. Barnabás is mosolygott.

Lecsúszott az ünneplők válláról, és most ott állt a két

ifjú egymással szemben, és hosszan hallgatva nézték

egymást. Végül Atráskó kezdett beszélni.

374

– Ha még szükségem lenne kísérőre Fantázia

Megmentőjének felkutatásához, megelégednék ezzel

az eggyel, mert többet ér, mint száz más együttesen.

De már nincs szükségem kísérőre, mert a

kutatóexpedícióra nem kerül sor.

A csodálkozás és csalódás moraja hallatszott a

tömegből.

– Fantázia Megmentőjének nincs szüksége a

védelmünkre – folytatta Atráskó emelt hangon –,

mert jobban meg tudja védeni magát, mint mi

valahányan. És nem is kell őt többé keresnünk, mert

már megtalált minket. Nem ismertem fel rögtön, mert

amikor a Déli Jósda Varázstükör Kapujában megpil-

lantottam, más volt, mint most – egészen más. De

tekintetét nem felejtettem el. Ugyanaz, mint amely

most szegeződik rám. Nem lehet szó tévedésről.

Barnabás mosolyogva rázta meg a fejét és ezt

mondta:

– Nem tévedsz, Atráskó. Te voltál az, aki a

Kislány Királynőhöz vittél, azzal, hogy új nevet

adjak neki. S köszönöm ezt neked.

Hódolatteljes moraj futott végig, mint a

széllökés, a nézők tömegén.

375

– Azt ígérted – válaszolta Atráskó –, hogy

elárulod a saját nevedet is, amelyet a Kívánságok

Aranyszemű Királynőjén kívül még senki sem ismer

Fantáziában. Megteszed?

– A nevem Bux Barnabás Boldizsár.

A nézősereg most már nem tudott uralkodni

magán. Ujjongása ezer és ezer éljenkiáltásban

robbant ki. Sokan táncra perdültek lelkesedésükben,

úgyhogy a pallók és hidak inogni kezdtek, sőt még az

egész tér is.

Atráskó nevetve nyújtotta a kezét, Barnabás

belecsapott, és így – kéz a kézben – mentek a

palotába, amelynek bejárati lépcsőjén Querdobán, az

Ezüstagg és Fuhur, a szerencsesárkány várt rájuk.

Ezen az estén Amargantnak a legszebb ünnepben

volt része, amelyet valaha is megült. Akinek lába

volt, akár kurta, akár nyurga, görbe vagy egyenes, az

mind táncolt, s akinek hangja volt, akár szép, akár

csúnya, mély vagy magas, az mind énekelt és

nevetett.

Amikor besötétedett, az amargantiak tarka

lámpások ezreit gyújtották az ezüsthajókon és a

palotákon. És éjfélkor tűzijátékot rendeztek, olyat,

376

amilyet még Fantáziában sem láttak soha. Barnabás

Atráskóval az erkélyen állt, balról és jobbról Fuhur

és Querdobán, az Ezüstagg állt mellettük, s együtt

nézték, mint tükröződik Szumrunak, a Könnyek

Tavának sötét vizében az égen szétnyíló sok tarka

tűzkéve és az ezüstváros ezernyi fénye.

XVII.

Sárkány

Hős Hibornak

379

uerdobán, az Ezüstagg elaludt ültében, mert már késő

éjszaka volt. Így elmulasztotta azt az eseményt,

amely pedig százhét éves életének legnagyobb és

legszebb élménye lehetett volna. Így járt sok más

amarganti is, bennszülöttek és vendégek egyaránt,

akik az ünnepségtől kimerülve nyugovóra tértek.

Csak kevesen voltak ébren, de ezeknek a keveseknek

olyasmi jutott osztályrészül, ami szépségében

mindent felülmúlt, amit valaha is hallottak vagy még

hallani fognak.

Fuhur, a fehér szerencsesárkány énekelt.

Magasan körözött Ezüstváros és a Könnyek Tava

felett az éjszakai égbolton, és hangja úgy zengett,

mint a harang. Szöveg nélküli dalt énekelt, a tiszta

boldogság egyszerű, hatalmas dallamát. És aki

hallotta, annak tágra nyílt a szíve tőle.

Ilyen érzés töltötte el Barnabást és Atráskót is,

kik egymás mellett ültek Querdobán palotájának

tágas erkélyén. Ők is először hallottak életükben

szerencsesárkányt énekelni. Észre sem vették, hogy

megfogták egymás kezét és úgy figyeltek néma

elragadtatással. Mindegyik tudta, hogy a másik

ugyanazt érzi, mint ő: a barátra találás örömét. És

380

óvakodtak attól, hogy ezt az érzést beszéddel

megzavarják.

A nagy pillanat véget ért, Fuhur éneke lassanként

elhalkult és végül elhallgatott.

Mikor csend lett, Querdobán felébredt,

felemelkedett helyéről és mentegetőzve mondta:

– Egy Ezüstaggnak, mint én, szüksége van az

alvásra. Veletek, fiatalokkal más a helyzet. Ne

haragudjatok, de most le kell feküdnöm.

Jó éjszakát kívántak neki, és Querdobán kiment.

A két barát jó darabig ismét szótlanul üldögélt és

az éjszakai mennyboltot nézte, ahol a

szerencsesárkány még mindig lassú, nyugodt

hullámzással rótta a köröket. Időnként fehér

felhőcsíkként lebegett el a telihold előtt.

– Fuhur nem alszik? – kérdezte végül Barnabás.

– Már alszik – mondta halkan Atráskó.

– Repülés közben?

– Igen. Nem szívesen tartózkodik épületben, ha

mégoly nagyról van is szó, mint Querdobán palotája.

Korlátozva és bezárva érzi magát, és igyekszik a

lehető legnagyobb óvatossággal mozogni, nehogy

381

leverjen vagy fellökjön valamit. Egyszerűen túl nagy.

Ezért alszik jobbára fenn a levegőben.

– Gondolod, megengedi egyszer nekem is, hogy a

hátára üljek?

– Biztosan – vélekedett Atráskó –, de persze,

nem olyan egyszerű a dolog. Meg kell előbb szokni.

– Szörszörény hátán már utaztam – közölte

Barnabás.

Atráskó bólintott és csodálattal nézett társára.

– Igen, ezt már mondtad Hős Hibornak a

vakmerőségi próbán. Hogyan gyűrted le a Tarka

Halált?

– AURIN van rajtam – mondta Barnabás.

– Ó – lepődött meg Atráskó, de nem szólt többet.

Barnabás az inge alól előhúzta a Kislány

Királynő jelvényét és megmutatta Atráskónak.

Atráskó egy ideig nézegette, majd azt mormogta:

– Tehát most te viseled a Fényt.

Arca kissé zárkózottnak tűnt, úgyhogy Barnabás

sietve mondta:

– Újra magadra szeretnéd venni?

Már nyúlt, hogy levegye a láncot a nyakáról.

– Nem!

382

Atráskó hangja szinte élesen csengett, és

Barnabás megrökönyödve hagyta félbe a mozdulatot.

Atráskó bocsánatkérőn mosolygott és lágyan

ismételte:

– Nem, Barnabás, elég sokáig viseltem.

– Ahogy akarod – mondta Barnabás. Ekkor

megfordította a Jelvényt.

– Nézd csak! Láttad a feliratát?

– Látni láttam – felelte Atráskó –, de nem tudom,

mit jelent.

– Hogyhogy?

– Mi, zöldbőrűek nyomokat tudunk olvasni, de

betűket nem.

Ezúttal Barnabás volt az, aki egy meglepett „ó"-t

hallatott.

– Mit mond a felirat? – tudakolta Atráskó.

– TEDD AZT, AMIT AKARSZ – olvasta

Barnabás.

Atráskó mereven nézte a jelvényt.

– Tehát ezt jelenti? – mormogta. Arca semmit

sem árult el az érzéseiből, és Barnabás nem tudta

kitalálni, hogy mire gondol. Ezért megkérdezte:

383

– Ha tudtad volna a jelentését, másképpen alakult

volna valami veled?

– Nem – mondta Atráskó –, azt tettem, amit

akartam.

– Ez igaz – jegyezte meg Barnabás és bólintott.

Ismét hallgattak mind a ketten.

– Még valamit meg kell kérdeznem tőled,

Atráskó – vette fel újra Barnabás a beszélgetés

fonalát. – Azt mondtad, hogy más voltam, amikor a

Varázstükör Kapuban láttál.

– Igen, egészen más voltál.

– És milyen?

– Nagyon kövér voltál és sápadt és egész más

ruhát viseltél.

– Kövér és sápadt? – kérdezte Barnabás és

hitetlenkedve mosolygott. – Igazán biztos vagy

benne, hogy én voltam?

– Hát nem te voltál?

Barnabás elgondolkozott.

– Te láttál engem, azt tudom. De én mindig ilyen

voltam, mint most.

– Igazán?

384

– Emlékeznem kellene rá, nem? – kiáltotta

Barnabás.

– Igen – mondta Atráskó és elgondolkozva nézett

rá –, emlékezned kellene.

– Nem torzító tükörben láttál?

Atráskó megrázta a fejét.

– Nem hiszem.

– Mivel magyarázod akkor, hogy olyannak láttál?

– Nem tudom – ismerte el Atráskó. – Csak annyit

tudok, hogy nem tévedtem.

Ezután ismét hosszan hallgattak, és végül aludni

mentek.

Mikor Barnabás már az ágyában feküdt –

amelynek fej- és lábtámlája természetesen a

legfinomabb ezüstfiligránból készült –, még mindig

az Atráskóval folytatott beszélgetésen járt az esze.

Valahogyan az volt a benyomása, mintha a Hős

Hibor felett aratott győzelme, de még Szörszörénynél

való tartózkodása is kisebb hatást tett volna

Atráskóra, mióta megtudta, hogy Barnabás a Fényt

viseli. Talán úgy gondolja, hogy ilyen körülmények

között semmi különös nincs az egészben. Barnabás

385

azonban ki akarta vívni Atráskó korlátlan

nagyrabecsülését.

Sokáig törte a fejét. Kell valaminek lennie,

amihez Fantáziában senki sem ért, még a Jelvény

birtokában sem. Valaminek, amit csak ő, Barnabás

tudhat.

És egyszerre eszébe jutott: történeteket kitalálni!

Többször is hallotta, hogy Fantáziában senki sem

tud újat létrehozni. Még Jajulála hangja is erről

beszélt. És éppen ez az, amihez ő egész különlegesen

jól ért.

Atráskónak meg kell tudnia, hogy ő, Barnabás

milyen nagy költő!

Szerette volna, ha minél hamarabb alkalom

kínálkoznék, hogy ezt barátjának bebizonyítsa. Talán

már holnap. Például költői ünnepet lehetne rendezni

Amargantban, amelynek során Barnabás mindenki

más hírnevét elhomályosítaná az ötleteivel!

Vagy még jobb lenne, ha minden, amit el akar

mesélni, valósággá válna! Nem azt mondta-e

Szörszörény, hogy Fantázia a történetek birodalma,

és ezért még régmúlt események is új életre

támadhatnak, ha egy történetben előfordulnak?

386

Akkor nézne csak nagyot Atráskó!

S míg Barnabás Atráskó ámuló csodálatát

színezgette magának, elaludt.

Mikor másnap reggel a palota dísztermében a

kiadós reggelinél ültek, Querdobán, az Ezüstagg így

szólt:

– Elhatároztuk, hogy vendégünknek, Fantázia

Megmentőjének, valamint a barátjának, aki őt

elhozta hozzánk, ma valami egész különleges

ünnepséget rendezünk. Talán nincs róla tudomásod,

Bux Barnabás Boldizsár, hogy egy régi

hagyománynak megfelelően mi, amargantiak

Fantázia dalnokai és mesemondói vagyunk.

Gyermekeinket is erre a művészetre oktatjuk már

kiskoruktól fogva. Amint nagyobbak lesznek, sok

éven át kell országról országra vándorolniuk, hogy

hivatásukat mindenki hasznára és javára gyakorolják.

Ezért fogadnak minket mindenütt megbecsüléssel és

örömmel. De van egy bánatunk: dal- és

mesekészletünk – őszintén szólva – nem túlságosan

nagy. És ezen a kevésen sokunknak kell osztoznia.

Az a hír járja azonban rólad – nem tudom, így van-e

387

–, hogy te a magad világában történetek kitalálásáról

vagy nevezetes. Igaz ez?

– Igen – mondta Barnabás –, még ki is nevettek

érte.

Querdobán, az Ezüstagg meglepve húzta fel

szemöldökét.

– Azért nevettek ki, mert olyan történeteket tudsz

mesélni, amiket még soha senki nem hallott? Hogy

lehet ez? Közülünk senki sincs ilyen képesség

birtokában, és mi mindnyájan, jómagam és

polgártársaim, kimondhatatlanul hálásak lennénk, ha

néhány új történettel ajándékoznál meg bennünket.

Kész volnál rajtunk segíteni lángelméddel?

– Örömmel! – válaszolta Barnabás.

Reggeli után kivonultak Querdobán palotájának

lépcsőfeljáratára, ahol Fuhur már várta őket.

A téren ezalatt nagy tömeg gyűlt össze, ezúttal

azonban már csak kevesen képviselték azokat a

vendégeket, akik a harci játékokra jöttek a városba.

Főként amargantiak jelentek meg, férfiak, nők,

gyermekek, akik mind szép alakúak és kék szeműek

voltak és mind díszes ezüstöltözéket viseltek.

Legtöbbjük ezüstből való húros hangszert hozott

388

magával, hárfát, lírát, gitárt vagy lantot, amellyel

előadását kísérni óhajtotta, mivel mind abban

reménykedett, hogy módja lesz művészetét Barnabás

és Atráskó előtt bemutatni.

Megint székeket hoztak, Barnabás Querdobán és

Atráskó között foglalt helyet. Fuhur mögöttük

helyezkedett el.

Azután Querdobán összeütötte tenyerét, és a

beállt csendben a következőt mondta:

– A nagy költő teljesíti kívánságunkat. Új

történetekkel ajándékoz meg bennünket. Ezért,

barátaim, nyújtsátok tudásotok legjavát, hogy

megjöjjön a kedve!

A téren levő összes amarganti mélyen és

csendben meghajtotta magát. Ekkor előlépett az első

és előadta műsorát. Utána újabbak és újabbak

következtek. Mindnek szép, csengő hangja volt, és

mind jól értette a dolgát.

A mesék, versek és dalok, melyeket előadtak,

váltakozva voltak izgalmasak, vidámak vagy

szomorúak, de részletezésük túl sok időt venne

igénybe. Majd inkább egy más alkalommal essék szó

róluk. Mindössze csupán mintegy száz különböző

389

darab hangzott fel, azután ismétlődni kezdtek. Az

újonnan fellépő amargantiak nem tudtak mást

előadni, mint amit az előttük járók már bemutattak.

Barnabás mégis egyre izgatottabb lett, mert arra a

pillanatra várt, amikor ő kerül sorra. Tegnap esti

kívánsága hajszálpontosan teljesült. Alig tudta

kivárni, hogy minden egyéb is valóra váljék. Szeme

sarkából Atráskót nézte, de az mozdulatlan arccal ült

és figyelt. Semmiféle kedélyváltozást nem tudott róla

leolvasni.

Végül Querdobán, az Ezüstagg megálljt intett

polgártársainak. Sóhajtva fordult Barnabáshoz és így

szólt:

– Mondtam neked, Bux Barnabás Boldizsár,

hogy készletünk, sajnos, elég csekély. Nem a mi

bűnünk, hogy nincs több történetünk. Amint látod,

megteszünk minden tőlünk telhetőt.

Megajándékoznál most bennünket eggyel a tieid

közül?

– Nektek adom minden történetemet, amit csak

kitaláltam – mondta Barnabás nagyvonalúan –,

ugyanis annyi újat találok ki, amennyit csak akarok.

Sokat közülük egy Krisz Ta nevű kislánynak

390

meséltem, de a legtöbbet csak saját magamnak. Tehát

még senki más nem ismeri őket. De hetekig,

hónapokig tartana, ha mindet egyenként elmesélném,

és annyi ideig nem maradhatunk itt nálatok. Ezért

egy olyan történetet mesélek nektek, amelyben az

összes többi benne van. A címe „Az amarganti

könyvtár története" és egész rövid. – Kicsit

gondolkozott, azután találomra elkezdte:

„A homályos előidőkben élt Amargantban egy

Ezüstagg-asszony, akit úgy hívtak, hogy Quana, s a

város felett uralkodott. Ama régmúlt napokban nem

létezett még Szumru, a Könnyek Tava, de Amargant

sem volt még abból a különleges ezüstből, amely

ellenáll a víz hatásának. Egész közönséges város

volt, kő- és faházakkal. És erdővel borított dombok

között feküdt egy völgyben.

Quanának volt egy Quin nevű fia, aki nagy

vadász volt. Quin egy napon megpillantott az

erdőben egy egyszarvút, amelynek szarva hegyén

ragyogó drágakő ült. Megölte az állatot és a

drágakövet hazavitte. Ám ezzel nagy bajt zúdított a

városra. A lakosságnak egyre kevesebb gyermeke

született. Úgy festett a helyzet, hogy ha nem találnak

391

segítséget, kihalásra vannak ítélve. Az egyszarvút

azonban nem lehetett életre kelteni, és mindenki

tanácstalan volt.

Ekkor Quana, az Ezüstagg-asszony követet

küldött a Déli Jósdába, amely akkoriban még

működött, hogy tudakolja meg Jajulálától, mitévők

legyenek. De a Déli Jósda nagyon messze volt. A

követ ifjúként indult útnak és aggastyán volt, mire

visszatért. Quana, az Ezüstagg-asszony már régen

meghalt, és fia, Quin lépett időközben a helyére.

Természetesen már ő is élemedett korú volt, valamint

a többi amarganti is. Csupán egyetlen gyermekpár

volt még közöttük, a fiút Aquilnak, a lányt

Muquának hívták.

Közhírré tette hát a követ, amit Jajulála hangja

nyilatkoztatott ki: Amargant csak abban az esetben

maradhat fenn, ha Fantázia legszebb városává teszik.

Csak ily módon tehetik jóvá Quin vétkét. Ezt az

amargantiak csak az aharárik segítségével vihetik

végbe, akik Fantázia legrútabb teremtményei. Örök-

síróknak is nevezik őket, mert saját rútságuk feletti

bánatukban szüntelenül ontják a könnyeket. De

éppen ezzel a könnyözönnel mossák ki a föld

392

mélyéből a különleges ezüstöt, és értik a módját,

hogyan kell belőle a legcsodálatosabb filigránmunkát

készíteni.

Elindult hát az összes amarganti, hogy

megkeresse az aharárikat, de egyiküknek sem

sikerült megtalálni őket, mert ezek a lények mélyen a

föld alatt élnek. Végül már csak Aquil és Muqua volt

hátra. A többiek már mind elhaltak, ők ketten pedig

időközben felnőttek. És kettejüknek közösen sikerült

az aharárikat megtalálni és rábeszélni, hogy

Amargantot Fantázia legszebb városává tegyék.

Az aharárik először is egy ezüstcsónakot

építettek és arra egy kis filigránpalotát emeltek, s a

kihalt város piacterére állították. Akkor

könnyözönüket úgy vezették a föld alatt, hogy mint

forrás törjön napvilágra az erdő borította dombok

közötti völgyben. A völgy megtelt a keserű vízzel, és

Szumru lett belőle, a Könnyek Tava, amelyen ott

úszott az első ezüstpalota. Abban lakott Aquil és

Muqua.

Az aharárik azonban feltételt szabtak az ifjú

párnak, éspedig azt, hogy ők maguk és utódaik az

éneklésnek és mesemondásnak szenteljék magukat.

393

És ameddig ezt teszik, az aharárik segítenek nekik,

mert így nekik is részük van benne, és csúfságuk így

segít létrehozni valami szépet.

Aquil és Muqua könyvtárat alapított hát

Amargant híres könyvtárát –, amelyben

összegyűjtötték az én összes meséimet. Ezzel

kezdték, amelyet éppen most hallottatok, de

lassanként az összes többi is hozzákerült, amit valaha

is meséltem, és végül annyi lett belőle, hogy sem ők

ketten, sem nagyszámú utódaik, akik ma az

Ezüstvárost benépesítik, nem érnek soha a végére.

Hogy Amargant, Fantázia legszebb városa még

ma is fennáll, azért van, mert az aharárik és az

amargantiak kölcsönösen megtartották ígéretüket –

jóllehet, egyikük sem tud már a másikról. Csupán

Szumrunak, a Könnyek Tavának neve emlékeztet

még a homályos előidők ama eseményére."

Miután Barnabás befejezte elbeszélését,

Querdobán, az Ezüstagg lassan felemelkedett

székéről. Arcán üdvözült mosoly ömlött el.

– Bux Barnabás Boldizsár – szólt –, többet adtál

nekünk, mint egyetlen történetet, és többet, mint akár

az összes történet. Saját eredetünkkel ajándékoztál

394

meg bennünket. Most már tudjuk, honnan származik

Szumru és honnan ezüsthajóink, valamint

ezüstpalotáink, amelyeket a tó hordoz. Most már

tudjuk, miért vagyunk időtlen idők óta dalnok- és

mesemondó nép. És mindenekelőtt megtudtuk, hogy

mit tartalmaz városunknak az a nagy kerek

építménye, amelybe még senki közülünk soha be

nem lépett, mert ősidőktől fogva zárva van.

Legnagyobb kincsünket tartalmazza, amiről eddig

nem volt tudomásunk. Amargant könyvtárát

tartalmazza!

Barnabást magát is lenyűgözte, hogy mindaz,

amit az imént elbeszélt, valósággá vált (vagy talán

mindig is az volt? Szörszörény bizonyára azt mondta

volna: mind a kettő!). Mindenesetre saját szemével

akart meggyőződni róla.

– Hol van az az épület? – kérdezte.

– Megmutatom – mondta Querdobán, és a

tömeghez fordulva így kiáltott: – Jöjjetek mind!

Talán még más csodában is lesz ma részünk!

A hosszú menet, melynek élén az Ezüstagg

haladt Atráskó és Barnabás között, átvonult az

ezüsthajókat összekapcsoló pallókon és végül egy

395

hatalmas építmény előtt állt meg, amely egy kör

alakú hajón emelkedett és olyan volt, mint egy óriási

ezüstszelence. Külső falai simák és dísztelenek

voltak, s ablak sem nyílt rajtuk. Egyetlen nagy

kapuja zárva volt.

A sima, ezüst kapuszárny közepében, gyűrű

alakú foglalatban egy áttetsző üvegdarabnak látszó

kő ült. Felette a következő felirat volt olvasható:

„Ültem az Egyszarvú szarván. Kihunytam aztán,

az ajtót zárva tartván, míg nem ragyogtat fel, aki

nevem meg tudja mondani.

Világítok neki századévig,

s Yor Tárnódjának sötét mélyeiben

leszek a vezetője.

De ha nevemet még egyszer kimondja,

végétől elejéig,

százévnyi fény, mit szétsugárzok

egy pillanat alatt."

– Egyikünk sem képes ezt a feliratot megfejteni –

mondta Querdobán. – Egyikünk sem tudja, mit

jelentenek a Yor Tárnódja szavak. Senki nem talált

eddig nevet a kő számára, pedig mindnyájan újra

meg újra kísérletet tettünk rá. Mi azonban csak olyan

396

neveket használhatunk, amelyek már előfordultak

Fantáziában. És mivel ezek egyéb dolgok nevei,

egyik sem tudta a követ ragyogásra bírni és ezáltal az

ajtót kinyitni. Tudsz nevet találni, Bux Barnabás

Boldizsár?

Várakozásteli, mély csend állt be. Minden

amarganti és nem amarganti visszafojtotta a

lélegzetét.

– Al' Csahir! – kiáltotta Barnabás.

Ebben a szempillantásban élesen felragyogott a

kő, kiszökkent a foglalatából, egyenesen Barnabás

kezébe. Az ajtó kitárult.

Az ámulat kiáltása tört fel ezer torokból.

Barnabás, kezében a csillogó kővel, nyomában

Atráskóval és Querdobánnal, belépett az ajtón. A

tömeg utánuk nyomult.

A nagy kör alakú helyiségben sötét volt, és

Barnabás magasra emelte a követ. Fénye, jóllehet

erősebb volt a gyertyáénál, nem tudta az egész teret

megvilágítani. Csupán annyit lehetett látni, hogy a

falak hosszában, több emelet magasságban könyvek

és megint csak könyvek sorakoznak.

397

Lámpákat hoztak, és hamarosan az egész,

hatalmas teremben világos lett. Ekkor kitűnt, hogy a

könyvespolcok körös-körül sok különböző részlegre

voltak osztva, melyeken útmutatók függtek. Például

„Vidám történetek" vagy „Izgalmas történetek" vagy

„Komoly történetek" vagy „Rövid történetek" és így

tovább.

A kör alakú terem közepén feltűnő, nagybetűs

felirat volt a padlóba vésve:

BUX BARNABÁS BOLDIZSÁR

ÖSSZEGYŰJTÖTT MŰVEINEK

KÖNYVTÁRA

Atráskó csak állt és tágra nyílt szemmel nézett

körül. egy elfogta az ámulat és a csodálkozás, hogy

lelkiállapota szinte túlzottan kiütközött az arcán. És

Barnabás örült ennek.

– Ezek mind – kérdezte Atráskó és ujjával

körbemutatott ezek mind olyan történetek, amelyeket

te találtál ki?

– Igen – mondta Barnabás és Al'Csahirt a

zsebébe dugta.

398

Atráskó zavarodottan nézett rá.

– Ezt nem érem fel ésszel – ismerte el.

Az amargantiak természetesen már rég tüzes

buzgalommal vetették magukat a könyvekre,

lapozgatták őket, kölcsönösen felolvastak egymásnak

belőlük, egyesek minden teketória nélkül

letelepedtek a földre és bizonyos részeket már

elkezdtek kívülről tanulni.

A nagy esemény híre, persze, futótűzként terjedt

szét az egész Ezüstvárosban, odavalósiak és

vendégek közt egyaránt.

Barnabás és Atráskó éppen kilépett a

könyvtárból, amikor a három lovag, Hirót, Hiszár és

Hikar jött velük szembe.

– Barnabás úr – mondta a rőt hajú Hiszár, aki

nyilvánvalóan nemcsak a penge-, hanem a

nyelvforgatásban is a legfürgébb volt –, hallottuk,

hogy milyen páratlan képességekről tett tanú-

bizonyságot. Ezért szeretnénk önt megkérni, vegyen

fel minket a szolgálatába és engedje meg, hogy

további útja során önnel tarthassunk. Mindhárman

arra vágyunk, hogy saját történetünk legyen. És még

ha természetesen nincs is rászorulva a védelmünkre,

399

akkor is hasznát vehetné, ha három ilyen derék,

ügyes lovag áll a szolgálatára, mint mi vagyunk.

Hajlandó rá?

– Szívesen – felelte Barnabás –, ilyen kísérőkre

mindenki büszke lenne.

A három lovag ekkor fenntartás nélkül és ott

helyben le akarta tenni a hűségesküt Barnabás

kardjára, de ő visszatartotta őket.

– Kamonda – magyarázta nekik – varázskard.

Életveszélyes bárkinek megérintenie, aki nem evett,

nem ivott a Tarka Halál tüzéből és nem fürdött

benne.

Így meg kellett elégedniük egy barátságos

kézszorítással.

– És mi van Hős Hiborral? – tudakolta Barnabás.

– Teljesen össze van törve – mondta Hirót.

– A szíve hölgye miatt – tette hozzá Hikar.

– Felkereshetné, uram – mondta végül Hiszár.

Útnak indultak hát – immár öten – a fogadó felé,

ahova a társaság eredetileg beszállásolta magát, és

ahol Barnabás az öreg Nyihát az istállóban

elhelyezte.

400

Amikor az ivóba léptek, csupán egyetlen férfi ült

ott. Kezét szőke hajába mélyesztve borult az asztalra.

Hős Hibor volt.

Nyilván hozott magával tartalék öltözetet az

úticsomagjában, mert most egy valamivel

egyszerűbb gúnya volt rajta annál, amely

Barnabással vívott harcában az előző napon ronggyá

ment szét.

Mikor Barnabás jó napot kívánt neki, felszökött

és a két ifjúra meredt. Szeme vérben forgott.

Barnabás megkérdezte, hogy szabad-e mellé

ülniük, mire megrándította a vállát, bólintott és

visszarogyott a helyére. Előtte az asztalon papírlap

hevert, mely úgy hatott, mintha többször

összegyűrték és újra kisimították volna.

– Szeretnék a hogyléte felől érdeklődni — kezdte

Barnabás. – Sajnálom, ha megbántottam volna.

Hős Hibor megrázta a fejét.

– Nekem végem – tört ki rekedt hangon. – Itt

van, olvassa! Barnabás elé tolta a papírlapot:

„Csak a legtökéletesebb kell nekem – állt rajta –,

és az nem ön, így hát éljen boldogul!"

– Oluda hercegnőtől kapta? – kérdezte Barnabás.

401

Hős Hibor bólintott.

– Közvetlenül a viadalunk után a partra vitette

magát hátaslovával együtt. Ki tudja, hol van most?

Soha nem fogom viszontlátni. Mi célja van még az

életemnek?

– Nem tudná utolérni?

– Minek?

– Talán még jobb belátásra bírhatja.

Hős Hibor keserű nevetésben tört ki.

– Akkor ön nem ismeri Oluda hercegnőt. Több

mint tíz évig gyakoroltam, hogy mindazt tudjam,

amit tudok. Mindenről lemondtam, ami testi

állapotomra káros lett volna. Vasfegyelemmel

tanultam a legkiválóbb vívómesterektől a vívást, a

legerősebb birkózóktól a birkózás minden válfaját,

egész addig, míg mindnyájukat sikerült legyőznöm.

Gyorsabban futok, mint egy ló, magasabbra ugrok,

mint egy szarvas, mindent a legeslegjobban tudok,

vagy inkább — tudtam, a tegnapi napig. Eleinte soha

egy pillantásra sem méltatott a hercegnő, de aztán

irántam tanúsított érdeklődése képességeim

arányában fokozatosan nőni kezdett. Már

reménykedhettem, hogy választása rám esik – és

402

most minden örökre kárba veszett. Hogy élhetek

remény nélkül?

– Talán – vélte Barnabás – nem kellene ekkora

esetet csinálnia Oluda hercegnőből. Biztosan akadna

más is, aki éppúgy tetszene önnek.

– Nem – válaszolta Hős Hibor – Oluda hercegnő

éppen azért tetszik nekem, mert csak a legkiválóbbal

elégszik meg.

– Ahá – mondta Barnabás –, így persze nehéz.

Mit lehetne tenni? És ha valami más módon

próbálkozna nála? Például mint énekes vagy mint

költő?

– De hát én hős vagyok – válaszolta Hibor kissé

ingerülten –, nem tudok és nem is akarok más

hivatást választani. Olyan vagyok, amilyen vagyok.

– Igen – mondta Barnabás –, ezt belátom.

Mindnyájan hallgattak. A három lovag

részvétételi pillantásokat vetett Hős Hiborra.

Megértették, hogy mi megy benne végbe. Végül

Hiszár torkát köszörülve halkan Barnabáshoz fordult:

– Az ön számára, Barnabás úr, tulajdonképpen

nem jelentene különösebb gondot, hogy segítsen

rajta.

403

Barnabás Atráskóra nézett, de az újra

kifürkészhetetlen arcot öltött.

– Egy ilyen hős, mint Hibor – folytatta Hikar

valóban kárát vallja, ha közel s távolban sehol sem

akad szörnyekre, érti?

Barnabás még mindig nem értette.

– Szörnyekre végül is szükség van — szólt Hirót

és megpödörte tekintélyes fekete bajuszát – ahhoz,

hogy egy hős hőssé váljék. – Közben Barnabásra

kacsintott.

Most értette meg végre Barnabás, hogy miről van

szó.

– Hallgasson rám, Hős Hibor – mondta –, azzal a

javaslatommal, hogy szívét más hölgynek adja, csak

az állhatatosságát akartam próbára tenni. A

valóságban ugyanis Oluda hercegnőnek már most

szüksége van az ön segítségére, és önön kívül senki

nem mentheti meg őt.

Hős Hibor felfigyelt.

– Komolyan beszél, Barnabás úr?

– A legkomolyabban, egyébként azonnal meg is

győződhet róla. Oluda hercegnőt ugyanis néhány

perccel ezelőtt megtámadták és elrabolták.

404

– Kicsoda?

– A legrémesebb szörny, amely valaha is létezett

Fantáziában. A Szemerd nevű sárkányról van szó. A

hercegnő éppen egy erdei tisztáson lovagolt

keresztül, amikor a rémség megpillantotta őt, a

magasból rávetette magát, felkapta lova hátáról és

magával ragadta.

Hibor felugrott. Szeme felragyogott, arca kipirult.

Örömében összeütötte a tenyerét. De azután kialudt

tekintettel visszaült.

Ez, sajnos, nem lehet igaz – mondta szomorúan –

, sehol a világon nincsenek már sárkányok.

– Hős Hibor, ön elfelejti, hogy én nagyon

messziről jövök, sokkal messzebbről, mint ahol ön

valaha is járt – világosította fel Barnabás.

– Ez igaz – erősítette meg Atráskó, aki első ízben

avatkozott a beszélgetésbe.

– És valóban az a szörny rabolta el? – kiáltott fel

Hős Hibor. Két kezét a szívére szorította és így

sóhajtott:

– Ó, imádott Oludám, hogy szenvedhetsz. De ne

félj, lovagod közeleg, már útban van feléd! Mondja

meg: hova kell mennem? Miről van szó voltaképpen?

405

– Messze-messze innen – kezdte Barnabás – van

egy ország, a neve Morozóna vagy a Hideg Tűz

Országa, mert ott a lángok hidegebbek, mint a jég.

Hogy hogyan juthat ebbe az országba, nem tudom

megmondani, ezt önnek kell kitalálnia. Az ország

közepében van egy megkövesedett erdő, neve

Vadgoboly. És ennek a megkövesedett erdőnek a

közepében áll a Ragóc nevű ólomvár. Három várárok

veszi körül. Az elsőben zöld méreg folyik, a

másodikban füstölgő salétromsav, a harmadikban pe-

dig skorpiók nyüzsögnek, akkorák, mint az ön lába.

Híd vagy palló nem vezet át rajtuk, mert Ragóc

ólomvárának ura nem más, mint ama Szemerd

nevezetű szárnyas szörnyeteg. Nyálkás bőrszárnya

kiterjesztve harminckét méter széles. Ha éppen nem

repül, úgy áll, mint egy óriási kenguru. Teste ótvaros

patkányéhoz, farka pedig skorpióéhoz hasonlít.

Mérges fullánkjának legkisebb érintése is feltétlenül

halálos. Hátsó lábai óriási szöcskelábak, a mellsők

azonban, amelyek aprók és csenevészek, egy

kisgyermek kezének felelnek meg. De ez ne tévessze

meg önt, mert éppen ezekben a kezecskékben

rettenetes erő lakik. Hosszú nyakát be tudja húzni,

406

mint a csiga a tapogatóit, és rajta három fejet visel.

Az egyik nagy és krokodilfejhez hasonló, ennek

torkából jeges tüzet tud lövellni. Azon a helyen

azonban, ahol a krokodil szeme van, két kinövés

látható, mely nem más, mint a sárkány két további

feje. A jobb oldali olyan, mintha egy öregemberé

volna. Ezzel hall és lát. Beszédhez azonban a bal

oldalit használja, mely egy öregasszony képére

emlékeztet.

Hős Hibor kissé elsápadt ettől a leírástól.

– Mi is a neve? — kérdezte.

– Szemerd – ismételte meg Barnabás. – Ezer éve

garázdálkodik, minthogy ennyi idős. Időről időre

magával ragad egy szép szüzet, akinek azután a

háztartását kell vezetnie, amíg csak él. Ha meghalt,

másikat rabol a helyébe.

– Hogyhogy nem hallottam róla soha?

– Szemerd elképzelhetetlenül messzire és

hihetetlen gyorsan tud repülni. Eddig mindig

Fantázia más országait választotta rablóhadjárata

céljául. Egyébként is csupán minden fél évszázadban

egyszer jelenik meg.

407

– És eddig egyetlen foglyát sem sikerült

kiszabadítani senkinek sem?

– Nem, mert ehhez egész kivételes hősre van

szükség.

Ezekre a szavakra Hős Hibor orcái újra

kipirultak.

– Van Szemerdnek valamilyen sebezhető pontja?

– kérdezte szakszerűen.

– Ó – mondta Barnabás –, a legfontosabbat

majdnem elfelejtettem. Ragóc várának legmélyebb

pincéjében egy ólombárd fekszik. Meg fogja érteni,

hogy Szemerd ezt a bárdot úgy őrzi, mint a szeme

világát, ha elmondom önnek, hogy ez az egyetlen

fegyver, amellyel meg lehet őt ölni. A két kisebb

fejét kell vele levágni.

– Honnan tudja mindezt? – kérdezte Hős Hibor.

Barnabásnak nem kellett felelnie, mert ebben a

pillanatban rémült kiáltások hallatszottak az utcáról:

– Sárkány! – Egy szörny! – Nézzétek, ott,. ott

fenn az égen! – Rettenetes! A városra támad! –

Meneküljön, aki tud! Nem, nem, már meg is van az

áldozata!

408

Hős Hibor kirohant az utcára, a többiek követték,

legvégül Atráskó és Barnabás.

Az égen óriási denevérféle röpdösött. Amikor

közelített, mintha egy pillanatra hideg árny vetődött

volna az egész Ezüstvárosra. Szemerd volt az, és

pontosan olyannak festett, amilyennek Barnabás az

imént kitalálta. És csenevész, ám fölöttébb veszélyes

kezecskéi között egy ifjú hölgyet tartott fogva, aki

teljes erejéből kiáltozott és kapálózott.

– Hibor! – hallatszott egyre messzebbről –,

segíts, Hibor! Ments meg, én hősöm!

Azután eltűnt.

Hibor már hozta is fekete csődörét az istállóból

és már ott állt az egyik ezüstkompon, mely a

szárazföld felé tartott.

– Gyorsabban! – kiáltotta a révésznek. – Annyit

adok, amennyit csak akarsz, de vigyél gyorsabban!

Barnabás utánanézett és ezt mormogta:

– Csak azt remélem, hogy nem tettem túlságosan

nehézzé a dolgát.

Atráskó a szeme sarkából nézte. Majd halkan

megszólalt:

– Talán mi is jobban tennénk, ha felkerekednénk.

409

– Merre?

– Általam jöttél Fantáziába – mondta Atráskó -, s

úgy gondolom, a visszaút megtalálásában is

segítségedre kell lennem. Hiszen valamikor biztosan

vissza szeretnél térni a világodba, így van?

– Ó – mondta Barnabás –, erre eddig még

egyáltalán nem gondoltam. De igazad van, Atráskó.

Igen, persze, teljesen igazad van.

– Megmentetted Fantáziát – folytatta Atráskó –,

és azt hiszem, sokat kaptál érte cserébe. Úgy

képzelem, hogy mindezzel most haza szeretnél térni,

hogy meggyógyítsd vele a saját világodat. Vagy van

esetleg valami, ami visszatart?

És Barnabás, aki elfelejtette, hogy nem volt

mindig erős, szép, bátor és hatalmas, így felelt:

– Nem, nem tudom, mi lenne az.

Atráskó ismét elgondolkozva nézte a barátját, és

az előbbiekhez hozzátette:

– És talán hosszú és nehéz is az út, ki tudja?

– Igen, ki tudja? – helyeselt Barnabás. - Ha

akarod, rögtön indulhatunk is.

Ezután rövid, barátságos vita zajlott le még a

három lovag között, mert nem tudtak megegyezni

410

abban, hogy melyikük bocsáthatja Barnabás

rendelkezésére a lovát. Barnabás azonban röviden

elintézte a kérdést, amennyiben azt kérte, hogy

Nyihát, a szamáröszvért adják neki. A lovagok ugyan

Barnabás úr méltóságán alulinak ítélték, hogy ilyen

hátaslovat használjon, de minthogy ő ragaszkodott

hozzá, végül is engedtek.

Mialatt a három lovag az utazás előkészületeivel

foglalatoskodott, Barnabás és Atráskó visszament

Querdobán palotájába, hogy köszönetet mondjanak

az Ezüstaggnak vendégszeretetéért és búcsút

vegyenek tőle. Fuhur, a szerencsesárkány a palota

előtt várta Atráskót. Nagyon elégedett volt, amikor

meghallotta, hogy indulnak. Városban nem érezte

igazán jól magát, még ha olyan szép volt is, mint

Amargant.

Querdobán, az Ezüstagg mélyen elmerült egy

könyv olvasásába, melyet a Bux Barnabás Boldizsár

Könyvtárból vett ki magának.

– Szerettem volna, ha még sokáig vendégül

láthatlak benneteket – mondta kissé szórakozottan –,

ilyen nagy költőnek nem mindennap ad szállást az

ember. Vigaszul viszont itt vannak a művei.

411

A két ifjú elbúcsúzott és kilépett a palotából.

Amikor Atráskó Fuhur hátára szállt, megkérdezte

Barnabást:

– Nem akarnál te is Fuhur hátán utazni?

– Majd később – válaszolta Barnabás –, most

Nyiha vár rám, s én ígéretet tettem neki.

– Akkor megvárunk a szárazföldön – kiáltotta

Atráskó. A szerencsesárkány a levegőbe emelkedett,

és a következő pillanatban már látótávolon kívül

volt.

Mikor Barnabás visszaért a fogadóba, a három

lovag már útra készen várta az egyik kompon a

lovakkal és a szamáröszvérrel együtt. Nyiháról

levették a málhanyerget és helyette egy gazdagon

díszített lovaglónyerget adtak rá. Hogy miért, azt

csak akkor tudta meg, mikor Barnabás hozzálépett és

a fülébe súgta:

– Te most hozzám tartozol, Nyiha.

És miközben a bárka elindult és egyre távolodott

az Ezüstvárostól, sokáig hangzott az öreg

szamáröszvér örömkiáltása Szumrunak, a Könnyek

Tavának keserű vize felett.

412

Ami egyébként Hős Hibort illeti, valóban sikerült

eljutnia Morozónába, a Hideg Tűz országába.

Behatolt Vadgobolyba, a megkövesedett erdőbe, és

átküzdötte magát a Ragóc várát körülvevő három

árkon. Megtalálta az ólombárdot, és legyőzte

Szemerdet, a sárkányt. Azután hazavitte atyjához

Oludát, pedig az most már szívesen feleségül ment

volna hozzá. De Hibornak most már nem kellett. Ez

azonban már más történet, és elbeszélésére más

alkalommal kerül majd sor.

XVIII.

Az aharárik

415

ettenetes eső szakadt az utasokra a fejük felett

tovasöprő sűrű, sötét felhőkből. Azután nagy tapadós

pelyhekben esni kezdett a hó, és végül egyszerre

havazott és esett. A szélvihar olyan erős volt, hogy

még a lovaknak is oldalvást kellett szembeszegülniük

vele. A lovasok köpenye súlyos volt a nedvességtől

és csattogva verte az állatok hátát.

Már sok napja voltak úton és az utolsó három

alatt ezen a felföldön át lovagoltak. Az idő napról

napra romlott, és az iszap s metsző élű kőtörmelék

keverékévé vált talaj egyre fáradságosabbá tette

előrehaladásukat. Itt-ott bokorcsoportok vagy szél

görbítette, alacsony cserjések nőttek, ezenkívül

semmi változatosság nem kínálkozott a szemnek.

Barnabás, aki Nyiha hátán legelöl lovagolt,

csillogó ezüstköpenyében viszonylag még jól bírta.

Kiderült, hogy a köpeny, noha könnyű és vékony,

kitűnően melegít és lepergeti magáról a vizet.

Hirótnak, az Erősnek köpcös alakja szinte eltűnt

vastag kék gyapjúkabátjában. A finom csontú Hiszár

rőt hajára húzta barna lóden átalvetőjének nagy

csuklyáját. Hikar ösztövér tagjaira rátapadt a szürke

vitorlavászon körgallér.

416

Ennek ellenére a három lovag a maga nyers

módján egész jókedvű volt. Nem számítottak arra,

hogy utazásuk Barnabás úrral valami kéjutazás lesz.

Olykor-olykor hangosan beleénekeltek a viharba,

inkább elszántan, mint szépen, hol egyenként, hol

pedig kórusban. Kedvenc daluk nyilván az volt,

amely így kezdődik:

„Mikor én még gyerek voltam,

Zúg a zápor, hujjahaj ... "*

Úgy nyilatkoztak, hogy ez a dal egy réges-régen

Fantáziában járt utazó szerzeménye, akit Sexpirnek

vagy valami hasonlónak hívtak.

A csoport egyetlen tagja, akire látszólag semmi

hatással nem volt sem a nedvesség, sem a szél,

Atráskó volt. Mint az utazás kezdete óta általában,

most is messzire előrevágtatott a felhők között vagy

felettük, hogy a terepet felderítse és azután vissza-

térve, jelentést tegyen a többieknek.

Mindnyájan úgy gondolták, még a szerencse-

* Shakespeare: Vízkereszt, V. felvonás záróénekéből

Rónay György).

417

sárkány is, hogy azt az utat keresik, amely Barnabás

világába visz vissza. Barnabás is így hitte. Maga sem

tudta, hogy Atráskó javaslatát tulajdonképpen csak

barátságból és jóakaratból fogadta el, de valójában

egyáltalán nem ezt kívánta. Ám Fantázia földrajzát a

kívánságok határozzák meg, akár tudatosak, akár

nem. És mivel Barnabás volt az, akinek el kellett

döntenie, milyen irányban haladjanak tovább, az

történt, hogy útjuk egyre beljebb vitte őket

Fantáziába – vagyis a felé a központ felé, amelyet az

Elefántcsonttorony képezett. Hogy ez mit jelentett a

számára, csak később tapasztalhatta meg. Egyelőre

sem neki, sem útitársainak sejtelme sem volt róla.

Barnabás gondolatai mással voltak elfoglalva.

Mindjárt az Amargantból való elutazásukat

követő második napon Szemerd sárkány világosan

kivehető nyomaira bukkantak a Szumrut környező

erdőkben. Az itt álló fák egy része megkövesedett. A

szörny nyilvánvalóan leereszkedett ezen a helyen és

a torkából kiáradó jéghideg tűzzel végigsúrolta a

fákat. Óriási szöcskelábainak lenyomatát könnyű volt

felismerni. Atráskó, aki értette a módját, további

418

nyomokat fedezett fel, mégpedig Hős Hibor lováéit.

Tehát Hibor a sárkány sarkában volt.

– Egészen elégedett azért nem vagyok a dologgal

– mondta Fuhur félig tréfásan, miközben rubinpiros

szemgolyóit forgatta –, mert akár rémség ez a

Szemerd, akár nem, ha bármily távolról is, mégiscsak

rokonom.

Nem követték Hős Hibor nyomát, hanem más

irányt választottak, hiszen a céljuk Barnabás

hazavezető útjának felkutatása volt.

Azóta Barnabás elgondolkozott rajta, hogy mit

csinált voltaképpen, amikor sárkányt talált ki Hős

Hibor számára. Igen, Hős Hibornak kellett valami,

amiben helytállhasson, ami ellen a harcot felvehesse.

Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy győzni is

fog. Mi történik akkor, ha Szemerd megöli?

Azonkívül Oluda hercegnő is rémes helyzetbe került.

Igaz, hogy meglehetősen elbízta magát, de volt-e

Barnabásnak joga, hogy ilyen szerencsétlenségbe

taszítsa? És végül is mindezektől eltekintve, ki tudja,

mit művel még Szemerd Fantáziában. Barnabás,

anélkül hogy alaposabban átgondolta volna, olyan

beláthatatlan veszélyt teremtett, ami most már

419

nélküle is fennmarad, és esetleg sok ártatlan lényre

zúdít kimondhatatlan szerencsétlenséget. Hold-

gyermek, ezt tudta, nem tesz birodalmában különb-

séget rossz és jó, szép és csúnya között. Szemében

Fantázia minden teremtménye egyenlő jogú és

egyformán fontos. De neki, Barnabásnak – szabad-e

ugyanígy néznie a dolgokat? És mindenekelőtt

akarja-e egyáltalán?

Nem, mondta magában Barnabás, semmi esetre

sem akar szörnyek és rémségek teremtőjeként

bevonulni Fantázia történetébe. Sokkal szebb lenne,

ha jósága és önzetlensége által válna híressé, ha

fénylő példaképül állna mindenki előtt, amikor mint

a ‚Jó Ember"-t emlegetik vagy mint a „Nagy Jótevő"-

t tisztelik majd. Igen, ez az, amire vágyik.

A táj időközben sziklássá vált, és Atráskó, aki

Fuhur hátán visszajött felderítő repüléséből, azt

jelentette, hogy néhány mérfölddel előttük egy kis

völgykatlant kémlelt ki, amely viszonylag megfelelő

védelmet nyújthatna a szél ellen. Sőt, ha jól látta,

néhány barlang is akad ott, ahol az eső és hó ellen is

menedéket találhatnának.

420

Már késő délután volt és legfőbb ideje, hogy

alkalmas táborhelyet keressenek éjszakára.

Megörültek hát Atráskó híreinek és sietésre

ösztökélték lovaikat. Az út egy egyre magasodó

sziklák közé zárt völgy – talán valami kiszáradt

folyómeder – fenekén vezetett. Mintegy két óra alatt

elérték a katlant, és körös-körül a sziklafalban

valóban több barlangot találtak. Kiválasztották a

legtágasabbat, és amennyire lehetett, kényelembe

helyezték magukat. A három lovag száraz rőzsét és

vihartól levert ágakat gyűjtött a környéken, és

hamarosan pompás tűz lobogott a barlangban. A

nedves köpenyeket kiterítették száradni, a lovakat és

a szamáröszvért beterelték, lenyergelték, és még

Fuhur is, aki pedig jobban szeretett a szabadban

éjszakázni, a barlang mélyén tekeredett össze.

Szálláshelyük, alapjában véve, nem is volt olyan

kellemetlen.

Mialatt Hikar, a Szívós, nagy darab húst vett elő

úti elemózsiakészletükből és hosszú kardjára tűzve

sütögetni próbálta a tűzön, a többiek pedig

várakozásteljesen figyelték, Atráskó Barnabáshoz

fordult és így szólt:

421

– Mesélj még nekünk Krisz Táról!

– Kiről? – kérdezte értetlenül Barnabás.

– Krisz Ta barátnődről, arról a kislányról, akinek

a történeteidet mesélted.

– Nem ismerek semmiféle kislányt, akit így

hívnak – felelte Barnabás –, és honnan veszed, hogy

történeteket meséltem neki?

Atráskó ismét azzal az elgondolkozó tekintettel

nézett rá.

– A te világodban – mondta lassan – sok

történetet meséltél neki is meg magadnak is.

– De miből gondolod, Atráskó?

– Magad mondtad Amargantban. És még azt is

mondtad, hogy sokszor kinevettek érte.

Barnabás a tűzbe bámult.

– Igaz – mormogta –, ezt mondtam. De nem

tudom, miért. Nem emlékszem.

Ő maga is furcsának találta a dolgot.

Atráskó pillantást váltott Fuhurral és komolyan

bólintott, mintha valami, amit ketten már

megtárgyaltak, most beigazolódott volna. De nem

szólt többet. Nyilván nem akart a három lovag előtt

beszélni róla.

422

– Kész a hús – jelentette Hikar.

Késével mindenkinek vágott egy darabot, és

mindnyájan ettek. Hogy a hús valóban kész volt-e, a

legjobb akarattal sem lehetett megállapítani – mert

kívülről némileg elszenesedett, belül pedig még

nyers volt –, ám az adott körülmények között nem

lett volna helyénvaló a finnyáskodás.

Egy darabig rágták a húst, majd Atráskó ismét

megszólalt: – Meséld el nekünk, hogy jöttél hozzánk!

– Hiszen tudod – felelte Barnabás –, te vittél

engem a Kislány Királynőhöz.

– Úgy értem, azelőtt – mondta Atráskó – hol volt

a helyed a te világodban, és hogyan történt ez az

egész?

És Barnabás elmesélte, miként lopta el Korándi

úrtól a könyvet, hogyan menekült vele az iskola

lomtárába és fogott neki az olvasásnak. Amikor

Atráskó Nagy Kereséséről kezdett volna beszélni,

emez leintette. egy látszott, nem érdekli, mit olvasott

róla Barnabás. Ehelyett nagyon is szeretett volna

valami közelebbit megtudni arról, hogyan látogatta

meg Barnabás Korándi urat és hogyan menekült az

iskola lomtárába.

423

Barnabás erősen gondolkozott, de emlékei között

semmi többet nem talált ezekről a dolgokról.

Mindazt, ami összefüggött velük, azt, hogy félénk

volt, kövér és gyönge meg érzékeny, elfelejtette.

Emlékezete töredékessé vált, és ezek a töredékek

olyan messzinek és homályosnak tűntek, mintha nem

is róla, hanem valaki másról lett volna szó.

Egyéb emlékeiről is faggatta Atráskó, és

Barnabás mesélt neki azokról az időkről, mikor még

élt az édesanyja, mesélt az apjáról, otthonáról, az

iskoláról, szülővárosáról – amire még éppen

emlékezett.

A három lovag már álomba merült, és Barnabás

még mindig mesélt. Csodálkozott, hogy Atráskó

éppen a mindennapi dolgok iránt mutat ilyen nagy

érdeklődést. Talán az a mód okozta, ahogy Atráskó

odafigyelt, hogy lassan-lassan neki magának sem

látszottak többé olyan hétköznapiaknak a

legközönségesebb és leghétköznapibb dolgok, sőt

inkább úgy tűnt fel, mintha mind valami titkot

hordozna, amit ő eddig soha nem vett észre. Végül

már nem jutott semmi az eszébe, már nem tudta, mit

meséljen. Késő éjszaka volt, a tűz kialudt. A három

424

lovag halkan hortyogott. Atráskó mozdulatlan arccal

ült, mint aki gondolataiba mélyedt.

Barnabás elnyújtózott, ezüstköpenyébe

burkolózott és már az elalvás határán volt, mikor

Atráskó halkan megszólalt:

– AURIN miatt van.

Barnabás fél kezébe támasztotta fejét, és

álomittasan nézett barátjára.

– Hogy érted?

– A Fény – folytatta Atráskó, mintha magában

beszélne – a mifajtánkra másképpen hat, mint egy

emberfiára.

– Hogy jössz erre a gondolatra?

– A Jelvény nagy hatalmat ad neked, minden

kívánságodat teljesíti, ugyanakkor azonban elvesz

tőled valamit: a világodra vonatkozó emlékeidet.

Barnabás elgondolkozott. Nem érezte, hogy

hiányozna valamije.

– Szörszörény azt mondta, hogy a kívánságok

útját kell járnom, ha a Valódi Vágyamat meg akarom

találni. És ezt jelenti az AURIN-on látható felirat. De

ehhez az egyik kívánságtól a következőig kell

mennem. Egyet sem ugorhatok át. Másképp

425

egyáltalán nem tudok előrejutni Fantáziában, így

mondta. És ezért van szükségem az Ékszerre.

– Igen – mondta Atráskó –, megmutatja az utat,

de ugyanakkor elveszi előled a célt.

– Hát – mondta Barnabás könnyedén –

Holdgyermeknek tudnia kellett, hogy mit tesz,

amikor a Jelvényt nekem adta. Felesleges gondjaid

vannak, Atráskó. AURIN biztosan nem csapda.

– Nem – mormolta Atráskó –, ezt én sem hiszem.

Kisvártatva hozzátette:

– Mindenesetre jó, hogy már a világodba

visszavezető utat keressük. Ugye, azt keressük?

– Persze, persze – válaszolta Barnabás már félig

alva.

Éjféltájban különös zajra ébredt. Nem tudott

rájönni, hogy mi lehet az. A tűz kialudt, és tökéletes

sötétség vette körül. Ekkor Atráskó kezét érezte a

vállán és hallotta suttogását:

– Mi ez?

– Én sem tudom – súgta vissza Barnabás.

A barlang bejáratához kúsztak, és arrafelé

figyeltek, amerről a zaj jött.

426

Mintha valami elnyomott csukladozás és sírás

hangzott volna számtalan torokból. De nem emberi

hang volt és még állati panaszhoz sem hasonlított.

Általános zsongása néha egyetlen sóhajtássá dagadt,

mint felhabzó hullám, majd ismét elapadt, hogy kis

idő múlva újra magasra csapjon. A legsiralmasabb

hang volt, amelyet Barnabás valaha is hallott.

– Ha legalább látnánk valamit! – suttogta

Atráskó.

– Várj! – felelte Barnabás –, hiszen itt van

Al'Csahir.

Előhúzta zsebéből a csillogó követ és magasra

tartotta. A fény enyhe volt, mint egy gyertyáé, és a

völgykatlant csak gyéren világította meg, ám ez a

derengés elég volt ahhoz, hogy a két barát elé olyan

kép táruljon, aminek láttára libabőrösek lettek az

undortól.

Az egész völgykatlan karhosszúságú, formátlan

férgekkel volt tele. Bőrük olyan volt, mintha

mocskos, tépett ringy-rongyokba lettek volna

burkolva. A ráncok közül valami nyálkás végtagfélét

dugdostak ki, ami polipcsápra emlékeztetett. Testük

egyik végén a cafatok alól két-két szem meredezett,

427

szemhéj nélküli szemek, melyekből szünet nélkül

ömlött a könny. Nemcsak ők maguk, hanem az egész

völgykatlan is nedves volt tőle.

Abban a pillanatban, amikor Al'Csahir fénye érte

őket, megdermedtek, s így láthatóvá vált, amivel

éppen foglalatoskodtak. A legfinomabb

ezüstfiligránból készült torony emelkedett közöttük,

szebb és pompázatosabb, mint bármely épület,

melyet Barnabás Amargantban látott. Sokan e

féregszerű lények közül nyilván épp ide-oda

mászkáltak a tornyon és igyekeztek azt különböző

részekből összeállítani. Most azonban mind mozdu-

latlanok voltak és Al'Csahir fényébe bámultak.

– Ó, jaj, ó, jaj! – hangzott, mint valami

iszonyatos susogás a völgykatlanon át –, most

kiderült a rútságunk! Ó, jaj, ó, jaj! Kinek a szeme

látott meg minket? Ó, jaj, ó, jaj, hogy látnunk kell

saját magunkat! Bárki vagy is, ádáz betolakodó, légy

kegyes és könyörülj rajtunk, vedd le rólunk ezt a

fényt!

Barnabás felemelkedett.

– Nevem Bux Barnabás Boldizsár mondta –,

és ti kik vagytok?

428

– Mi az aharárik vagyunk – zengett feléje az

aharárik, az aharárik! Mi vagyunk Fantázia

legszerencsétlenebb teremtményei!

Barnabás hallgatott és döbbenten nézett

Atráskóra, aki közben szintén felkelt és melléje

lépett.

– Akkor ti vagytok azok – kérdezte –, akik

Fantázia legszebb városát, Amargantot építettétek?

– Így van – kiáltották a lények –, de vedd el

rólunk ezt a fényt és ne nézz ránk! Légy irgalmas!

– És ti sírtátok Szumrut, a Könnyek Tavát?

– Urunk – nyöszörögtek az aharárik –, így van,

ahogy mondod. De belehalunk a magunk miatt érzett

szégyenbe és irtózatba, ha tovább is arra

kényszerítesz, hogy a fényedben álljunk. Miért

növeled ilyen kegyetlenül a kínjainkat? Ó, hisz mi

nem ártottunk neked, és még soha senkit nem sértett

a látványunk.

Barnabás visszadugta a zsebébe Al'Csahirt,

mire koromsötét lett.

– Köszönjük! – kiáltozták a csukladozó hangok –

, köszönjük, hogy kegyes és irgalmas vagy, urunk!

429

– Beszélni szeretnék veletek! – mondta Barnabás

– segíteni akarok rajtatok.

Majdnem rosszul volt az undortól s a részvéttől,

melyet a kétségbeesés e teremtményei keltettek

benne. Világos volt számára, hogy ezek azok a

lények, akikről Amargant keletkezésének

történetében beszélt, de, mint minden egyéb

alkalommal, most sem volt biztos benne, hogy

mindig is léteztek, vagy csak őáltala keltek életre. Az

utóbbi esetben valamiképpen felelős lenne ezekért a

szenvedésekért.

De akárhogy álljon is a dolog, elhatározta, hogy

változtat ezen a szörnyűségen.

– Ó – vinnyogtak a panaszos hangok – ki tud

rajtunk segíteni?

– Én – kiáltotta Barnabás –, AURIN-t viselem!

Erre hirtelen csend lett. A sírás teljesen

megszűnt.

– Honnan tűntetek fel ilyen váratlanul? – kiáltotta

Barnabás a sötétségbe.

A föld világtalan mélyén élünk – morajlott felé,

mint egy sokszólamú kórus –, hogy arcunkat a nap

elől elrejtsük. Ott siratjuk szüntelenül a létünket és

430

ott mossuk ki könnyeinkkel az őskőzetből a

kikezdhetetlen ezüstöt, amelyből aztán azt a filigránt

szőjük, amit már láttál. Csak a legsötétebb

éjszakákon merészkedünk a felszínre, és ezek a

barlangok a mi kijárataink. Itt fenn illesztjük aztán

össze, amit lenn előkészítettünk. És éppen ez az

éjszaka elég sötét volt ahhoz, hogy önmagunk

látványától megkíméljük magunkat. Ezért vagyunk

itt. Szeretnénk rútságunkat munkánkkal jóvátenni a

világnak, és némi vigaszt találunk ebben.

– De hiszen nem tehettek róla, hogy ilyenek

vagytok! – mondta ki véleményét Barnabás.

– Ó, többféle bűn létezik – felelték az aharárik –,

a tetté, a gondolaté – a mi bűnünk az, hogy élünk.

– Hogyan segíthetek rajtatok? – kérdezte

Barnabás, aki majdnem sírt a részvéttől.

– Ó, Nagy Jótevő – kiáltották az aharárik –, aki

AURIN-t viseled, és hatalmadban áll, hogy

megszabadíts minket – csak egyet kérünk tőled: adj

nekünk más alakot!

– Megteszem, bízzatok csak bennem, ti szegény

férgek! – mondta Barnabás. – Azt kívánom, hogy

most aludjatok el, és ha holnap reggel felébredtek,

431

bújjatok ki burkotokból és váljatok pillangókká.

Legyetek színesek és vidámak, mindig csak

nevessetek és szórakozzatok! Holnaptól ne

aharáriknak, az Örök-síróknak hívjanak benneteket,

hanem salabókoknak, az Örök-nevetőknek!

Barnabás a sötétségbe fülelt, de már semmi nesz

sem hallatszott.

– Elaludtak – suttogta Atráskó.

A két barát visszament a barlangba. Hiszár, Hikar

és Hirót lovagok még mindig halkan horkoltak és az

egész eseményből semmit sem vettek észre.

Barnabás lefeküdt.

A legnagyobb mértékben meg volt magával

elégedve. Hamarosan egész Fantázia tudomást fog

szerezni az imént végbevitt jótettéről. És cselekedete

igazán önzetlen volt, hiszen senki sem állíthatja,

hogy ezzel bármit is kívánt volna önmagának.

Jóságának híre tiszta fényben fog ragyogni.

– Mit szólsz hozzá, Atráskó? – suttogta.

Atráskó hallgatott egy darabig, mielőtt válaszolt

volna:

– Vajon mi volt az ára?

432

Csak valamivel később, mikor Atráskó már aludt,

értette meg Barnabás, hogy barátja a feledésbe ment

emlékekre célzott, nem pedig Barnabás

önmegtagadására. De nem gondolkozott rajta tovább

és az öröm előérzetével aludt el.

Másnap reggel a lovagok csodálkozó kiáltozására

ébredt:

– Nézzétek csak!

– Szavamra, még az öreg gebém is vihog!

A barlang bejáratában álltak, mellettük Atráskó.

Ő volt az egyetlen, aki nem nevetett.

Barnabás felkelt és hozzájuk lépett.

Az egész völgykatlan tele volt csúszó-mászó,

hempergő és röpködő kis figurákkal, melyeknél

komikusabbakat az életben még nem látott. Tarka

molyszárnyuk volt, és mindenféle kockás, csíkos,

karikás meg pettyes rongyot viseltek, de minden

ruhadarab túl szűk vagy túl bő, túl nagy vagy túl

kicsi volt rajtuk, úgyszólván csak találomra

összevarrogatva. Semmi nem illett rájuk, még

szárnyukon is foltok éktelenkedtek. Egyik lény sem

hasonlított a másikra, arcuk tarka volt, mint a

bohócoké, orruk tömpe és piros vagy nevetséges

433

krumpli formájú, szájuk pedig túl nagyra nőtt.

Többen különböző színű cilindert viseltek, mások

hegyes sapkát, némelyek fején csupán három

jajvörös hajtincs meredezett, egyesek koponyája

pedig tükörsima volt. Legtöbbjük a pompás

ezüstfiligránból való díszes tornyon üldögélt vagy

himbálózott, tornázott rajta vagy ide-oda ugrabugrált

és azon volt, hogy tönkretegye.

Barnabás kirohant.

– Hé, ti ott! – kiáltott rájuk –, hagyjátok azonnal

abba! Ezt már mégse tehetitek!

A figurák megálltak és valamennyien lenéztek

Barnabásra.

Az egyik legfelülről megkérdezte: – Mit mondott

az ott lenn?

Egy másik felkiabált hozzá:

– Ez az izé azt mondja, hogy nem tehetjük, amit

csinálunk.

– Mért mondja, hogy nem tehetjük? – kérdezte

egy harmadik.

– Mert egyszerűen nem szabad! – ordította

Barnabás. – Nem tehettek tönkre mindent csak úgy!

434

– Az az izé azt mondja, nem tehetünk mindent

tönkre – közölte az első pillebohóc a többiekkel.

– Dehogynem tehetjük – felelte rá egy másik és

egy nagy darabot leszakított a toronyból.

Az első újra lekiabált Barnabásnak, miközben,

mint az őrült, ugrándozott:

– Dehogynem tehetjük!

A torony megingott és aggasztóan ropogni

kezdett.

– Mit csináltok! – ordította Barnabás. Dühös és

ijedt volt, de nem tudta, hogyan viselkedjék, mert

ezek a figurák igazán nagyon mulatságosak voltak.

Az az izé – fordult újra társaihoz az első pille –

azt kérdezi, hogy mit csinálunk.

– Mit is csinálunk tulajdonképpen? – tudakolta

egy másik.

– Szórakozunk – jelentette ki egy harmadik.

Erre az összes körülötte levő szörnyű vihogásban

és prüszkölésben tört ki.

– Szórakozunk! – kiáltotta le az első pille

Barnabásnak, és majd megfulladt a nevetéstől.

– De a torony összedől, ha nem hagyjátok abba!

– ordította Barnabás.

435

– Az az izé – közölte a többiekkel az első pille –

úgy gondolja, hogy a torony összedől.

– Na és? – mondta egy másik.

És az első lekiabált: – Na és?

Barnabás nem jutott szóhoz és mielőtt megfelelő

módon válaszolhatott volna, a tornyon himbálózó

összes pillebohóc táncba kezdett a levegőben,

azonban nem egymás kezét fogva, hanem részben

egymás lábába, részben egymás gallérjába ka-

paszkodva, míg egyesek fejen állva pörögtek, és

mindnyájan kurjongattak és kacagtak.

Olyan mulatságos és vidám volt, amit ezek a

szárnyas fickók műveltek, hogy Barnabásnak akarata

ellenére velük kellett nevetnie.

– De nem szabad! – kiáltotta. – Ez az aharárik

műve!

– Az az izé – fordult ismét cimboráihoz az első

pillebohóc – azt mondja, hogy nem szabad.

– Nekünk mindent szabad – kiáltotta egy másik

és bukfencet vetett a levegőben –, nekünk mindent

szabad, ami nem tilos! És ki tilt meg nekünk valamit

is? Mi a salabókok vagyunk!

436

– Ki tilt meg nekünk valamit is? – kiáltották

kórusban a pillebohócok. – Mi a salabókok vagyunk!

– Én! – válaszolta Barnabás.

– Az az izé – szólt az első pille a többiekhez – azt

mondja, hogy „én".

– Hogyhogy te? – kérdezték a többiek –, te nem

mondhatsz nekünk semmit.

– De nem én! – magyarázta az első –, az az izé

mondja, hogy „ő”.

– Mért mondja ez az izé, hogy „ő"? – tudakolták

a többiek –, és egyáltalán, kinek mondja, hogy „ő"?

– Kinek mondod, hogy „ő"? – kiáltott le az első

pille.

– Nem azt mondtam, hogy „ő"! – kiáltotta oda

Barnabás félig mérgesen, félig nevetve. – Azt

mondom, én tiltom meg nektek, hogy a tornyot

leromboljátok.

– Ő tiltja meg nekünk – magyarázta az első pille

a többieknek –, hogy a tornyot leromboljuk.

– Kicsoda? – kérdezte egy újonnan bekapcsolódó

figura.

– Ez az izé – felelték a többiek.

437

És az újonnan jött ezt mondta: – Én ezt az izét

nem ismerem. Ki ez egyáltalán?

Az első így kiáltott: – Hé, te izé, kicsoda vagy

tulajdonképpen?

– Én nem vagyok semmiféle izé! – kiáltotta

Barnabás most már meglehetősen dühösen –, Bux

Barnabás Boldizsár vagyok és én csináltam belőletek

salabókokat, hogy többé ne sírjatok és jajgassatok.

Ma éjjel még szerencsétlen aharárik voltatok.

Valamivel több tisztelettel válaszol-hatnátok a

jótevőtöknek!

A pillebohócok egy csapásra abbahagyták az

ugrabugrálást és a táncolást és mindnyájan

Barnabásra néztek. Hirtelen lélegzetelállító csend állt

be.

– Mit mondott itt ez az izé? – suttogta az egyik

pille, aki egy kicsit messzebb ült, de a mellette levő

úgy rávágott a kalapjára, hogy az lecsúszott a

szemére és a fülére. A többiek pisszegtek.

– Lennél szíves ezt még egyszer egész lassan és

részletesen elmondani? – kérte az első pille

hangsúlyozott udvariassággal.

– A jótevőtök vagyok! – kiáltotta Barnabás.

438

Erre azután valósággal nevetséges izgalom tört ki

a pillebohócok között, tovább mondták egymásnak a

hallottakat, és végül mindaz a számtalan figura,

amely eddig a völgykatlanban szétoszolva tanyázott,

egyetlen gomolyagba gyűlve kúszott és röpdösött

Barnabás körül, miközben egymás fülébe rikácsol-

ták:

– Hallottátok? Értettétek? Ő a mi Tójövőnk! Úgy

hívják, hogy Boldibux Sarnabán! Nem, úgy hívják,

hogy Buxiás Jétovó! Hülyeség, úgy hívják, hogy

Buxijó Sarlatán! Nem, Hix Boltizsó! Szax! Tétova

Bábelás! Nix! Kox! Fix!

Az egész társaság magánkívül volt a

lelkesedéstől. Egymás kezét rázogatták, kalapjukat

dobálták, vállukat, hasukat veregették, úgyhogy nagy

porfelhők szálltak szerteszét.

– Micsoda szerencsefiak vagyunk! – kiabálták. –

Éljen soká Buxtevő Zanzibár Babrajó!

És szüntelenül kiabálva és nevetve, az egész

óriási raj a magasba szökött és tovaörvénylett.

Lármájuk elhalt a távolban.

Barnabás csak állt és szinte már azt sem tudta,

hogy is hívják voltaképpen.

439

Már nem volt olyan biztos benne, vajon valóban

jót cselekedett-e.

XIX.

Az útitársak

443

ápadt, ferde napsugarak törték át a sötét felhőtakarót,

amikor ezen a reggelen útnak indultak. Az eső és a

szél végre alábbhagyott, a délelőtt folyamán két-

háromszor még kaptak a nyakukba a lovasok egy-egy

rövid, heves zuhanyt, de azután szemlátomást javult

az idő. Észrevehetően melegebb lett.

A három lovag kifejezetten féktelen hangulatban

volt, tréfálkoztak, nevetgéltek és mindenféle

bolondságot műveltek egymással. Barnabás azonban

csendben, magába szállva kocogott előttük a

szamáröszvéren. A három lovag természetesen

sokkal jobban tiszteletben tartotta annál, hogysem

gondolataiban megzavarja.

A táj, amelyen keresztülvonultak, még mindig

ugyanaz a sziklás fennsík volt, melynek mintha soha

nem akart volna vége szakadni. Csak a fák lettek

fokozatosan sűrűbbek és magasabbak.

Atráskó, aki szokása szerint Fuhur hátán messzire

előrerepült, és a vidéket a többi irányban is

felderítette, már az induláskor észrevette Barnabás

töprengő hangulatát. Megkérdezte a

szerencsesárkányt, mit tehetne, hogy a barátját

444

felvidítsa. Fuhur rubinpiros szemgolyóit forgatva ezt

mondta:

– Mi sem egyszerűbb: nem az volt mindig is a

kívánsága, hogy egyszer a hátamon utazzon?

Mikor a kis útitársaság rövid idő múlva egy

sziklakiszögellésnél elkanyarodott, Atráskó és a

szerencsesárkány már várt rájuk. Mindketten

kényelmesen hevertek a napon és hunyorogva

tekingettek az érkezőkre.

Barnabás megállt és végignézett rajtuk.

– Fáradtak vagytok?

– Egy cseppet sem – válaszolta Atráskó –, csak

meg akartalak kérdezni, hogy nem engednél-e egy

kicsit Nyihán lovagolni. Még soha nem ültem

szamáröszvér hátán. Biztosan remek lehet, merthogy

egyáltalán nem akarsz beleunni. Ne sajnáld tőlem ezt

az élvezetet Barnabás. Cserébe kölcsönadom az én

öreg Fuhuromat.

Barnabás elpirult örömében.

– Igaz ez, Fuhur? – kérdezte. – Felveszel?

– Örömmel, nagy hatalmú szultán! – zengte a

szerencsesárkány és fél szemével kacsintott. – Szállj

fel és fogódzkodj meg erősen!

445

Barnabás leugrott a szamáröszvérről és egyetlen

lendülettel Fuhur hátán termett. Megkapaszkodott az

ezüstfehér sörényben, és a sárkány felrepült a

magasba.

Barnabás még jól emlékezett a Színek

Sivatagában, Szörszörényen való utazására. Ám a

fehér szerencsesárkány hátán repülni mégis valami

más volt. Ha a száguldás az erős tűzoroszlánon olyan

volt, mint a kábulat vagy egy kiáltás, akkor a

hajlékony sárkánytestnek ez a lágy fel- és

lehullámzása olyan dalhoz hasonlított, mely egyszer

gyengéd és finom, másszor hatalmas és sugárzó.

Különösen akkor tűnt olyannak ez a repülés, mint a

szférák zenéje, amikor Fuhur villámgyors hurkot írt

le, amitől sörénye, szája körüli bajsza és a

végtagjairól csüngő hosszú bojtok mint fehér lángok

villództak. Barnabás ezüstköpenye csattogva úszott

mögötte a szélben és úgy villogott a napsütésben,

mint ezernyi szikra nyoma.

Délfelé leszálltak a többiekhez, akik időközben

egy zúgó kis patakkal átszelt napsütötte

sziklafennsíkon ütöttek tábort. A tűz felett egy

kondérban már gőzölgött a leves, lepénykenyeret

446

ettek hozzá. A lovak és a szamáröszvér valamivel

arrább egy kis réten legelésztek.

Ebéd után a három lovag elhatározta, hogy

vadászni megy. Az élelmiszer-tartalék már fogytán

volt, főként a hús. Útközben a bozótban fácánkiáltást

hallottak, és valószínűleg nyúl is akad a környéken.

Megkérdezték Atráskót, nem akarna-e velük tartani,

hiszen zöldbőrű lévén bizonyára szenvedélyes

vadász. Atráskó azonban köszönettel elhárította a

hívást. Így a vadászok magukhoz vették erős íjaikat,

hátukra csatolták a nyílvesszőkkel teli tegezeket és a

közeli erdő felé indultak.

Atráskó, Fuhur és Barnabás egyedül maradtak.

Rövid hallgatás után Atráskó megszólalt: – Mi

lenne, Barnabás, ha megint mesélnél egy kicsit a

világodról?

– Mi érdekelne benneteket? – kérdezte Barnabás.

– Mit gondolsz, Fuhur? – fordult Atráskó a

szerencsesárkányhoz.

– Szeretnék valamit az iskoládbeli gyerekekről

hallani – felelte Fuhur.

– Milyen gyerekekről? – csodálkozott Barnabás.

447

– Azokról, akik kicsúfoltak – magyarázta a

sárkány.

– Gyerekek, akik kicsúfoltak? – ismételte

Barnabás még jobban csodálkozva. – Nem tudok

semmiféle gyerekekről – és egész biztos, hogy egyik

sem mert volna kicsúfolni engem.

– De azt, hogy iskolába jártál – vetette közbe

Atráskó –, azt csak tudod még?

– Igen – mondta Barnabás elgondolkozva –,

emlékszem valami iskolára, igen.

Atráskó és Fuhur egymásra néztek.

– Ettől féltem – mormogta Atráskó.

– Mit beszélsz?

– Már megint kiesett egy részlet az

emlékezetedből – válaszolta Atráskó komolyan –, s

ezúttal azzal van összefüggésben, hogy az aharárikat

salabókokká változtattad. Nem kellett volna.

– Bux Barnabás Boldizsár – jelentette ki most a

szerencsesárkány, és szinte ünnepélyes volt a hangja

–, ha súlyt helyezel a tanácsomra, akkor mostantól

fogva nem használod többé azt a hatalmat, amit

AURIN ad tenéked. Máskülönben az a veszély

fenyeget, hogy emlékezeted utolsó maradékát is

448

elveszted – és akkor hogy sikerüljön visszatérned

oda, ahonnan jöttél?

– Tulajdonképpen – vallotta be némi

gondolkozás után Barnabás – egyáltalán nem

kívánom, hogy visszatérjek.

– Pedig meg kell tenned! – kiáltotta ijedten

Atráskó. – Vissza kell menned és meg kell próbálnod

rendbe hozni a világodat, hogy megint jöjjenek

emberek hozzánk, Fantáziába. Különben előbb vagy

utóbb ismét elpusztul Fantázia, és minden hiába volt!

– De egyelőre még itt vagyok – mondta kissé

sértődötten Barnabás –, alig egy kis ideje, hogy

Holdgyermeknek új nevet adtam.

Atráskó hallgatott.

– Mindenesetre – elegyedett ismét a

beszélgetésbe Fuhur – most már világos, hogy miért

nem találtuk eddig a legkisebb utalást sem arra

nézve, hogy hogyan juthat haza Barnabás. Ha

egyáltalán nem kívánja .. .!

– Barnabás – mondta szinte kérlelve Atráskó –,

nincs semmi, ami hazavonzana? Nincs ott semmi,

amit szeretsz? Nem gondolsz az apádra, aki biztosan

vár rád és aggódik miattad?

449

Barnabás a fejét rázta.

– Nem hinném. Talán örül is, hogy megszabadult

tőlem.

Atráskó döbbenten nézett a barátjára.

– Ha az ember titeket így elhallgat – mondta

keserűen Barnabás –, szinte azt hiheti, hogy ti is csak

meg akartok szabadulni tőlem.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Atráskó fátyolos

hangon.

– Hát igen – válaszolta Barnabás mind-

kettőtöknek, úgy látszik, csak egy gondotok van,

mégpedig az, hogy miként tűnhetnék el minél

hamarabb Fantáziából.

Atráskó Barnabásra nézett és lassan csóválta a

fejét. Hosszú ideig hallgattak mind a hárman.

Barnabás már kezdte megbánni, amit a szemükre

hányt. Maga is tudta, hogy nem volt helyénvaló.

– Azt hittem – mondta kis idő múlva halkan

Atráskó –, hogy barátok vagyunk.

– Hát persze kiáltotta Barnabás –, azok vagyunk

és azok is maradunk örökké! Bocsássatok meg, hogy

esztelenséget beszéltem.

450

Atráskó mosolygott. – Neked is meg kell

bocsátanod, ha megsértettünk. Nem volt szándékos.

– Mindenesetre – mondta békülékenyen Barnabás

– követem a tanácsaitokat.

Később visszajött a három vadász. Néhány

foglyot, egy fácánt és egy nyulat ejtettek. Tábort

bontották és folytatták az utat. Barnabás megint

Nyiha hátán foglalt helyet.

Délután egy csupa egyenes, nagyon magas

fatörzsből álló erdőbe értek. Tűlevelű fák voltak,

melyek jókora magasságban olyan sűrű, zöld tetőt

képeztek, hogy alig hullt egy-egy fénysugár a talajra.

Talán ezért hiányzott az aljnövényzet. Kellemes

lovaglás esett ezen a puha, sima talajon. Fuhurnak rá

kellett fanyalodnia arra, hogy együtt haladjon az

útitársasággal, mert ha Atráskóval a fák teteje felett

repül, feltétlenül szem elől veszti a többieket.

Egész délután a sötétzöld homályban vonultak

tovább, a magas fatörzsek között. Estefelé egy

dombtetőn álló várromot pillantottak meg, és

felfedeztek a leomlott tornyok s falak, hidak meg

épületek között egy boltíves helyiséget, amely még

tűrhető állapotban maradt. Ebben rendezkedtek be

451

éjszakára. Ezúttal a vörös hajú Hiszár volt a soros

szakács, és bebizonyosult, hogy sokkal jobban ért a

dologhoz, mint a társa. A tűz fölött sült fácán kitűnő

volt.

Másnap reggel továbbindultak. Útjuk egész

napon át az erdőben vezetett, amely minden irányban

egyforma képet mutatott. Csak amikor megint este

lett, akkor vették észre, hogy nyilván hatalmas kört

írtak le, mert újra ahhoz a várromhoz érkeztek,

ahonnan felkerekedtek. Csakhogy ezúttal másik ol-

dalról közelítették meg.

– Ez még soha nem fordult elő velem! – mondta

Hirót, és fekete bajszát pödörgette.

– Nem hiszek a szememnek! – csodálkozott

Hiszár, és vörös fejét csóválta.

– Ez nem lehet igaz! – dörmögte Hikar, és hosszú

pipaszárlábaival becsörtetett a várromba.

Pedig így volt, az előző napi étkezés nyomai

bizonyították.

Atráskó és Fuhur sem tudta magának

megmagyarázni, hogyan tévedhettek el ennyire. De

hallgattak mind a ketten.

452

Vacsoránál – ezúttal a Hirót készítette viszonylag

ehető nyúlpecsenye volt soron – azt kérdezte a három

lovag, hogy nem volna-e kedve Barnabásnak valamit

mesélni azokból a gazdag emlékeiből, amelyek arra a

világra vonatkoznak, ahonnan jött. Barnabás azzal

mentette ki magát, hogy fáj a torka. Minthogy egész

nap hallgatag volt, a lovagok igaznak hitték-e

kifogást. Néhány jó tanáccsal látták el, hogy mit

tegyen ellene, majd aludni tértek.

Csak Atráskó és Fuhur sejtette, hogy mi megy

végbe Barnabásban.

Kora reggel ismét felkerekedtek, egész napon át az

erdőben haladtak és gondosan ügyeltek rá, hogy egy

bizonyos irányhoz tartsák magukat – és amikor eljött

az este, újra a várrom előtt álltak.

– Azt az erre meg arra! – pattogott Hirót.

– Megbolondulok! – nyögte Hiszár.

– Barátaim – mondta Hikar szárazon –, szögre

akaszthatjuk a tudományunkat. Nem vagyunk

alkalmasak arra, hogy vándorlovagok legyünk.

453

Barnabás már az első estén külön kuckót talált

Nyiha számára, mert a szamáröszvér szerette, ha

hébe-hóba egész egyedül maradhat és átengedheti

magát a gondolatainak. A lovak társasága, akik

másról sem beszéltek egymás közt, mint ilyen vagy

olyan előkelő származásukról és nemesi

családfájukról, zavarta ebben. Mikor Barnabás ezen

az estén a helyére vezette, a szamáröszvér ezt

mondta:

– Uram, én tudom, hogy miért nem jutunk előre.

– Honnan tudhatnád, Nyiha?

– Mert a hátamon viszlek, uram. Ha valaki csak

felerészben szamár, sok mindenféle érzése támadhat

közben.

– És véleményed szerint mi lehet az oka?

– Nem kívánsz már továbbmenni, uram.

Felhagytál avval, hogy valamit kívánj magadnak.

Barnabás meglepetten nézett rá.

– Te valóban bölcs állat vagy, Nyiha.

A szamáröszvér zavartan billegette hosszú füleit.

– Tudod-e egyáltalán, hogy folyvást milyen

irányban haladtunk idáig?

– Nem – mondta Barnabás –, te talán tudod?

454

Nyiha bólintott.

– Eddig Fantázia belseje felé mentünk. Az volt az

irányunk.

– Az Elefántcsonttorony felé?

– Igen, uram. És jócskán előrejutottunk, amíg

csak tartottuk az irányt.

– Ez lehetetlen – kételkedett Barnabás – Atráskó

észrevette volna, Fuhur nemkülönben. De egyikük

sem tud semmiről.

– Mi, szamáröszvérek – mondta Nyiha – együgyű

teremtmények vagyunk, és egész biztosan nem

mérhetjük magunkat a szerencsesárkányokhoz. De

van néhány dolog, uram, amihez értünk. És ezek

közé tartozik a tájékozódás, ami velünk született.

Soha nem tévedünk. Ezért voltam biztos benne, hogy

a Kislány Királynőhöz akarsz jutni.

– Holdgyermekhez . . . – mormogta Barnabás –

igen, szeretném viszontlátni. Ő megmondja majd,

hogy mit tegyek.

Megsimogatta szamáröszvér puha orrát és ezt

suttogta:

– Köszönöm, Nyiha, köszönöm!

455

Másnap reggel Atráskó félrevonta Barnabást.

– Figyelj ide, Barnabás, Fuhur és én elnézést

kérünk tőled. A tanács, amit adtunk neked, jó

szándékú volt, de téves. Amióta megfogadtad, utunk

nem visz többé előre. Ma éjszaka hosszan

beszélgettünk erről Fuhur és én. És mindaddig nem

jutsz innen tovább, és veled együtt mi sem, amíg

csak nem kívánsz magadnak újból valamit.

Elkerülhetetlen, hogy ezáltal még többet ne felejts,

még sincs más megoldás. Csak abban remény-

kedhetünk, hogy még időben rátalálsz a hazavivő

útra. Hiszen ha itt maradunk, az ugyanúgy nem segít

rajtad. Élned kell az AURIN-ban rejlő hatalommal és

valami újat kell kívánnod.

– Igen – mondta Barnabás – Nyiha ugyanezt

mondta. És már tudom is a következő kívánságomat.

Gyere velem, mert azt akarom, hogy mindenki hallja.

Visszamentek a többiekhez.

– Barátaim – mondta hangosan Barnabás –,

mindeddig hiába kerestük azt az utat, amely engem a

saját világomba visszavisz. Attól félek, hogy ha így

folytatjuk, soha nem is találjuk meg. Ezért

456

elhatároztam, hogy felkeresem azt az egyetlen

valakit, aki felvilágosítást tud adni ebben az ügyben.

Ez a Kislány Királynő. Mostantól fogva az

Elefántcsonttorony lesz az úticélunk.

– Hurrá! – kiáltotta egy emberként a három

lovag.

De Fuhur bronzszínű hangja közbezengett:

– Tégy le róla, Bux Barnabás Boldizsár!

Lehetetlen, amit akarsz! Hát nem tudod, hogy a

Kívánságok Aranyszemű Királynőjével csak egyszer

lehet találkozni? Nem láthatod őt viszont!

Barnabás kihúzta magát.

– Holdgyermek nagyon sokat köszönhet nekem!

– mondta ingerülten –, nem gondolnám, hogy

megtagadja tőlem azt, hogy fogadjon.

– Még megtanulod – válaszolta Fuhur –, hogy

olykor nehezen lehet megérteni a döntéseit.

– Te és Atráskó – felelte Barnabás és érezte,

amint a harag elönti a homlokát – állandóan

tanácsokat akartok adni nekem. Magatok is látjátok,

hova vezetett, hogy hallgattam rátok. Most magam

döntök. S már döntöttem is, és ennél maradunk.

457

Mély lélegzetet vett és valamivel higgadtabban

folytatta:

– Azonkívül mindig magatokból indultok ki. De

ti Fantázia teremtményei vagytok, én pedig ember

vagyok. Honnan veszitek, hogy rám ugyanaz

érvényes, ami rátok? Amikor Atráskó viselte

AURIN-t, mást jelentett neki, mint nekem. És ki

adná vissza Holdgyermeknek az Ékszert, ha nem én?

Azt mondod, hogy nem lehet őt másodszor látni? De

hiszen én már kétszer találkoztam vele. Először egy

pillanatra láttuk egymást, amikor Atráskó belépett

hozzá, másodszor meg akkor, amikor a nagy tojás

felrobbant. Rám minden másképp vonatkozik, mint

rátok. És harmadszor is látni fogom őt!

Mindnyájan hallgattak. A lovagok azért, mert

nem értették, miről is folyik a vita tulajdonképpen,

Atráskó és Fuhur pedig azért, mert valóban

elbizonytalanodtak.

– Jó – mondta végül halkan Atráskó –, lehet,

hogy úgy van, amint mondod, Barnabás. Nem

tudhatjuk, hogy a Kislány Királynő hogy fog veled

szemben viselkedni.

458

Ezután felkerekedtek és már néhány óra múlva,

még ebéd előtt elérték az erdő szélét.

Tágas, enyhén lankás mezőség tárult a szemük

elé, melyen egy folyó kígyózott keresztül. Ezt elérve,

a partja mentében haladtak tovább.

Atráskó, mint korábban is, Fuhur hátán a lovas

csoport elé repült és széles ívet írt le körötte, hogy az

utat felderítse. Ám mindketten gondterheltek voltak,

és röptük nem volt oly könnyű, mint annak előtte.

Amikor egyik alkalommal különösen magasra

emelkedtek és messze megelőzték a többieket,

észrevették, hogy a tájat a messzeségben mintha

levágták volna. Meredek sziklafal vezetett egy

mélyebben fekvő síksághoz, amelyet – ameddig a

szem ellátott – sűrű erdőség borított. A folyó ezen a

ponton hatalmas vízesésben zuhant alá. Azonban a

lovasok leghamarább csak másnap érhettek e helyre.

Visszafordultak.

– Gondolod, Fuhur – kérdezte Atráskó –, hogy a

Kislány Királynőnek közömbös, mi lesz

Barnabásból?

– Ki tudja – felelte Fuhur – ő nem tesz kivételt

senkivel.

459

– De akkor ő – folytatta Atráskó – valóban egy...

– Ki ne mondd! – vágott közbe Fuhur. – Tudom,

mire gondolsz, de ki ne mondd!

Atráskó hallgatott egy darabig, mielőtt

megszólalt:

– A fiú a barátom, Fuhur. Segítenünk kell neki.

Még a Kislány Királynő akarata ellenében is, ha úgy

kell lennie. De hogyan?

– Szerencsével – válaszolta a sárkány, és először

hangzott úgy, mintha hangjának bronzharangján

repedés támadt volna.

Ezen az estén egy gerendákból tákolt, üresen álló

kunyhót szemeltek ki éjszakai szállásul a

folyóparton. Fuhurnak természetesen szűk volt, ezért,

mint korábban is már annyiszor, inkább a levegős

magasban való alvást választotta. Nyihának és a

lovaknak is kint kellett maradniuk a szabadban.

Vacsora közben Atráskó elmesélte, amit észlelt, a

vízesést és a táj különös leszakadását. Azután

mintegy mellékesen hozzátette:

– Egyébként nyomon követnek minket.

460

A három lovag összenézett.

– Éljen! – kiáltotta Hirót és vállalkozó kedvében

megpödörte fekete bajszát –, és hányan vannak?

– A hátunk mögött hetet számoltam – mondta

Atráskó –, de reggel előtt nem érhetnek ide, még

akkor sem, ha egész éjszaka lovagolnak.

– Fegyveresek? – tudakolta Hiszár.

– Azt nem sikerült megállapítanom – mondta

Atráskó –, de többen jönnek már más irányból is.

Nyugat felől hatot láttam, kilencet keleti irányból, és

tizenketten vagy tizenhárman közelednek szemből.

– Megvárjuk, mit akarnak – vélte Hikar.

Harmincöt vagy harminchat fő még hármunk

számára sem veszélyes, hát még Barnabás úrnak

vagy Atráskónak.

Barnabás ezen az éjszakán nem csatolta le az

övéről Kamondát, mint eddig legtöbbször tette.

Markolatát öklében szorongatva aludt. Álmában

Holdgyermek arcát látta maga előtt. Biztatóan

mosolygott Barnabásra. Felébredéskor nem emléke-

zett többre, de ez az álom megerősítette abban a

reményében, hogy viszontláthatja.

461

Amikor a kunyhó ajtajából kitekintett, a folyó

felől felszálló reggeli ködben hét alak bizonytalan

körvonalát pillantotta meg. Kettő közülük

gyalogszerrel érkezett, a többiek különféle

hátasállatokon ültek. Barnabás halkan felébresztette

útitársait.

A lovagok felcsatolták kardjukat, majd

mindannyian kiléptek a kunyhóból. Amikor a kint

várakozó alakok Barnabást megpillantották, a

lovasok leszálltak nyergükből és mind a heten

egyszerre bal térdükre ereszkedtek. Fejet hajtottak és

ezt kiáltották:

– Üdv és hála Bux Barnabás Boldizsárnak,

Fantázia Megmentőjének!

A jövevények meglehetősen furcsán festettek. Az

egyik gyalogos szokatlanul hosszú nyakán olyan fej

ült, melyből négy arc nézett az egyes égtájak felé. Az

egyik arc vidám, a másik haragos, a harmadik

szomorú, a negyedik pedig álmos képet mutatott.

Mind a négy arc merev és mozdulatlan volt, de

gazdájuk mindenkor azt az arcát tudta előre fordítani,

amelyik a pillanatnyi lelkiállapotának megfelelt. Ez a

lény nem volt más, mint a Négy Negyed Rémek

462

egyike, akiket több helyütt Hangulatnokoknak is

neveztek.

A másik gyalogos a Fantáziában

kephalopodáknak, vagyis lábasfejűeknek nevezettek

közül való volt. Teste egyetlen, nagyon hosszú és

vékony lábakon nyugvó fejből állt, törzs és karok

nélkül. A lábasfejűek folyton vándorúton vannak és

nincs állandó lakhelyük. Legtöbbször sokszázas

seregekben kóborolnak, s csak ritkán találkozni egy-

egy magányos példánnyal. Füvekkel táplálkoznak.

Emez, aki itt Barnabás előtt térdelt, fiatalnak és

piros-pozsgásnak látszott. A kecskénél alig nagyobb

lovakon érkezett másik három figura egy gnóm, egy

árnykópé és egy vadnőcske volt. A gnóm aranyos

abroncsot viselt a homlokán és nyilván herceg volt.

Az árnykópét nehezen lehetett felismerni, mert

tulajdonképpen csupán egy senki által sem vetett

árnyékból állt. A vadnőcskének macskaarca volt és

hosszú aranyszőke hajfürtjei köpenyként takarták be

alakját. Egész testét ugyanolyan aranyszőke

prémbozont fedte. Nem volt nagyobb egy ötéves

gyermeknél.

463

Az a látogató, aki egy ökör hátán nyargalt idáig, a

szaxafránok országából származott, melynek lakói

öregen születnek és akkor halnak meg, mikor

csecsemővé válnak. Ez itt hosszú fehér szakállú,

kopasz fejű és csuparánc arcú, tehát – a szaxafrán

viszonyokat figyelembe véve – nagyon fiatal volt,

körülbelül Barnabással egykorú.

Egy kék dzsinn teveháton érkezett. Hosszú volt

és vékony, és óriási turbánt viselt. Alakja emberére

emlékeztetett, annak ellenére, hogy meztelen,

izmoktól duzzadó felsőteste mintha csillogó kék

fémből lett volna. Arcából orr és száj helyett hatal-

mas kampós sascsőr nőtt.

– Kik vagytok és mit akartok? – kérdezte Hirót

kicsit nyersen. Úgy látszott, hogy az ünnepélyes

üdvözlés ellenére sem volt meggyőződve a látogatók

ártalmatlanságáról és egyedül ő nem eresztette még

el a kardja markolatát.

A Négy Negyed Rém, aki idáig az álmos képét

mutatta, most a vidámat fordította előre és Hirótot

figyelemre sem méltatva, ezeket a szavakat intézte

Barnabáshoz:

464

– Uram, Fantázia legkülönbözőbb országainak

hercegei vagyunk és útra keltünk, hogy köszöntsünk

téged és segítségedet kérjük. Jelenléted híre országról

országra száll, a szél és a felhők nevedet zengik, a

tengerek hullámai dicsőséged hírét zúgják, és minden

patakocska hatalmadról regél.

Barnabás Atráskóra pillantott, az azonban

komolyan és szinte szigorúan nézett a Rémre. Szája

körül a legcsekélyebb mosoly sem látszott.

– Tudjuk – vette át a szót a kék dzsinn

sasrikoltáshoz hasonló éles hangon –, hogy

megteremtetted Perelint, az Éjvadont és Góbát, a

Színek Sivatagát. Tudjuk, hogy ettél és ittál a Tarka

Halál tüzéből és meg is fürödtél benne, amit

Fantáziában senki más túl nem élt volna. Tudjuk,

hogy keresztülmentél a Tízezer-ajtajú Templomon,

és arról is tudunk, hogy mi történt Amargantban, az

Ezüstvárosban. Tudjuk, uram, hogy mindenre képes

vagy. Ha csak egy szót szólsz, meglesz, amit akarsz.

Ezért meghívunk, jöjj hozzánk és részesíts abban a

kegyben, hogy saját történetünk legyen. Mert

egyikünknek sincsen.

465

Barnabás elgondolkodott, majd megrázta a fejét.

– Amit tőlem kívántok, most nem tudom teljesíteni.

Később mindannyiótoknak segíteni fogok. Először

azonban a Kislány Királynővel kell találkoznom.

Ezért segítsetek, hogy megtaláljuk az

Elefántcsonttornyot!

A figurák egyáltalán nem látszottak csalódottnak.

Rövid egymás közti tanácskozás után kijelentették,

mindannyian fölöttébb örülnek Barnabás

javaslatának, vagyis hogy útján elkísérhetik. És

röviddel ezután elindult a menet, mely most már egy

kisebb karavánhoz hasonlított.

Egész nap újabb jövevények csapódtak hozzájuk.

Nemcsak azok a követek jelentek meg a különböző

irányokból, akikről előző nap Atráskó már

beszámolt, hanem még sokkal többen.

Kecskelábú faunok és óriási éji manók, tündérek

és koboldok, bogárlovasok és háromlábúak, egy

embermagasságú kakas, magas karimás csizmában és

egy felegyenesedve járó, aranyagancsos szarvas,

amely valami frakkféleséget viselt. Általában

rengeteg olyan lény volt az újonnan érkezettek

között, amely semmiféle emberi hasonlatosságot sem

466

mutatott. Voltak közöttük például sisakos

rézhangyák, bizarr formájú vándorsziklák,

fuvolaállatok, melyek hosszú csőrükkel muzsikáltak,

és három úgynevezett tócsás is. Ezek elég

meghökkentő módon mozogtak, amennyiben – ha

lehet így mondani – minden lépésnél pocsolyává

folytak szét és kicsivel távolabb ismét visszanyerték

alakjukat. Az újonnan jöttek legfurcsábbika talán

mégis egy kettős lény volt, amelynek mellső és hátsó

fele egymástól függetlenül futkározott ide-oda. A

vízilóval mutatott valami távoli hasonlóságot,

csakhogy piros-fehér csíkozású volt.

Számuk időközben összesen már megközelítette

a százat. És mind azért jöttek, hogy Barnabást mint

Fantázia Megmentőjét köszöntsék és hogy tőle saját

történetet kérjenek. Ám az első hét megmagyarázta

az új jövevényeknek, hogy az út először az

Elefántcsonttoronyhoz vezet, és mindnyájan

készeknek mutatkoztak, hogy velük tartsanak.

Hirót, Hiszár és Hikar együtt lovagolt

Barnabással az immár meglehetősen hosszú menet

élén.

467

Estefelé elérték a vízesést. És az éj leszálltakor a

menet elhagyta a magasabban fekvő síkságot,

leereszkedett egy hegyi ösvényen, és egy fa

nagyságú orchideákból álló erdőbe jutott, csupa

foltos szirmú és kissé nyugtalanító külsejű óriásvirág

közé. Ezért, mikor tábort ütöttek, elhatározták, hogy

mindenesetre őröket állítanak éjszakára.

Barnabás és Atráskó a mindenfelé gazdagon

tenyésző mohából puha fekhelyet hordtak össze

maguknak. Fuhur a két barát köré tekeredett, fejjel

befelé, úgyhogy magukban voltak és olyan

biztonságban, mint egy nagy homokvárban. A levegő

meleg volt és sajátságos illattal terhes, amely az

orchideákból áradt és nem volt túl kellemes. Volt

benne valami vészjósló.

XX.

A Látó Kéz

471

ündöklött a harmat az orchideavirágokon és -

leveleken az első reggeli napsugárban, amikor a

karaván felfrissülve útnak eredt. Éjszaka semmi

jelentős nem történt azonkívül, hogy ismét új

küldöttek csatlakoztak hozzájuk, úgy, hogy az egész

sereg létszáma közel háromszázra rúgott. Igazán

látványos színjátékot nyújtott ez az annyiféle lényből

összetevődő menet.

Minél beljebb hatoltak az orchideaerdőbe, annál

hihetetlenebb alakú és színű virágokkal találkoztak.

És Hirót, Hiszár, Hikar lovagok hamarosan

megállapították, hogy nyugtalanító érzésük, amely

őrök állítására késztette őket, nem volt egész

alaptalan. E növények jelentős része ugyanis húsevő

virág volt, s elég nagy ahhoz, hogy akár egy egész

borjút elnyeljen. Bár maguktól nem mozdultak –

ennyiben nem volt szükség az őrökre –, mégis, ha

valaki megérintette őket, rácsaptak, mint a csapóvas.

S a lovagoknak nemegyszer kardjukat kellett hasz-

nálniuk, hogy egy-egy útitárs vagy hátasállat karját

vagy lábát kiszabadítsák, miközben a teljes

virágzatot ledöntötték és darabokra vágták.

472

Barnabást, aki Nyiha hátán lovagolt, állandóan

sűrű tömegben vették körül a legkülönbözőbb

fantáziabeli lények és igyekeztek elérni, hogy

figyelmét magukra vonják vagy legalábbis egy

pillantást vethessenek rá. Barnabás azonban

hallgatagon és zárkózott arccal ült a szamáröszvéren.

Új kívánság ébredt benne és ez első ízben volt olyan,

hogy megközelíthetetlen, sőt kimondottan komor

külsőt kölcsönzött neki.

Ami Atráskó és Fuhur viselkedésében,

kibékülésük ellenére is a legjobban bosszantotta, az a

kétségbevonhatatlan tény volt, hogy úgy kezelték őt,

mint egy önállótlan gyermeket, akiért felelősséggel

tartoznak s akit vezetgetni és irányítgatni kell. Ha

jobban belegondolt, így volt ez már együttlétük első

napjától kezdve. Hogy jönnek ehhez tulajdonképpen?

Nyilván valamilyen okból fölényben érzik magukat

vele szemben – akkor is, ha ezzel jót akarnak neki.

Atráskó és Fuhur, minden kétséget kizáróan,

védelemre szoruló, jámbor fiúnak tartják őt. S ez

nem tetszett neki, a legkevésbé sem tetszett! Ő nem

jámbor! Majd meglátják! Veszélyes akart lenni,

veszélyes és félelmetes! Olyasvalaki, akitől

473

mindenkinek óvakodnia kell – még Fuhurnak és

Atráskónak is.

A kék dzsinn – akit egyébként Iluánnak hívtak –

utat tört a Barnabást körülvevő tömegen, és mellén

keresztbe tett karral meghajolt.

Barnabás megállt.

– Mit akarsz, Iluán? Beszélj!

– Uram – mondta sashangján a dzsinn

érdeklődtem kicsit az újonnan csatlakózott

útitársaknál. Némelyikük azt állítja, hogy ismeri ezt a

vidéket és tudja, hogy minek nézünk elébe. Mind

reszketnek a félelemtől, uram.

– Miért? Micsoda vidék ez?

– Ezt az erdőt, a húsevő orchideákkal, Oglász

kertjének hívják, és a Harók nevű varázs-kastélyhoz

tartozik, melyet a Látó Kéznek is neveznek. Ott él

Fantázia leghatalmasabb és leggonoszabb

varázslónője, Xaida a neve.

– Jól van – felelte Barnabás –, mondd meg az

aggodalmaskodóknak, hogy nyugodjanak meg.

Velük vagyok.

Iluán ismét meghajolt és távozott.

474

Valamivel később Fuhur és Atráskó szállt le

Barnabás mellett, akik időközben messzire

előrerepültek. A sereg éppen déli pihenőt tartott.

– Nem tudom, mire véljem – kezdte Atráskó –,

három-négy óra járásnyira az orchideaerdő

közepében egy építményt láttunk, mely olyan, mint

egy földből kinövő kéz. Elég kísérteties hatást kelt.

Ha az eddigi irányt tartjuk, egyenesen nekimegyünk.

Barnabás elmondta, hogy mit tudott meg

időközben Iluántól.

– Ebben az esetben – vélte Atráskó – okosabb

lenne irányt változtatnunk, nem gondolod?

– Nem – mondta Barnabás.

– De nincs semmi ok, ami arra kényszerítene

bennünket, hogy Xaidával találkozzunk. Jobb lenne

őt elkerülnünk.

– De van okunk rá – mondta Barnabás.

– Mégpedig?

– Az, hogy én így szeretném – mondta Barnabás.

Atráskó elhallgatott és nagy szemeket meresztett.

Minthogy megint minden oldalról fantáziabeliek

nyomakodtak köréjük, hogy Barnabásnak legalább

475

egy pillantását elkapják, a beszélgetést nem

folytatták.

Ebéd után azonban Atráskó visszatért és látszólag

könnyedén a következő ajánlatot tette Barnabásnak:

– Nem volna kedved repülni egyet velem Fuhur

hátán?

Barnabás megértette, hogy Atráskó szívét nyomja

valami. Felpattantak a szerencsesárkány hátára,

Atráskó előreült, Barnabás mögéje, és a magasba

emelkedtek. Először történt, hogy együtt repültek.

Alig kerültek hallótávolon kívül, amikor Atráskó

megszólalt: – Nagyon nehéz most egyedül szót

váltani veled. De okvetlenül beszélnünk kell,

Barnabás.

– Mindjárt gondoltam – válaszolta Barnabás

mosolyogva. – Mi a baj?

– Ahova most elérkeztünk – kezdte Atráskó

habozva –, és amerre tartunk, összefüggésben van

valami új kívánságoddal?

– Feltehetően – válaszolta kissé hűvösen

Barnabás.

– Igen – folytatta Atráskó –, így is gondoltuk

Fuhurral. És miféle kívánság lenne az?

476

Barnabás hallgatott.

– Ne érts félre – fűzte hozzá Atráskó –, nem arról

van szó, hogy félünk bárkitől vagy bármitől. De,

mint a barátaid, aggódunk érted.

– Fölösleges – vetette oda Barnabás még

hűvösebben.

Atráskó hosszabb ideig hallgatott. Végre Fuhur

feléjük fordította a fejét és ezt mondta:

– Atráskónak nagyon ésszerű javaslata van, meg

kellene hallgatnod, Bux Barnabás Boldizsár.

– Megint valami jó tanáccsal szolgáltok? –

kérdezte Barnabás gúnyos mosollyal.

– Nem, nem tanáccsal, Barnabás – válaszolta

Atráskó –, egy javaslattal, amely az első pillanatban

talán nem fog tetszeni neked. De gondolkoznod

kellene rajta, mielőtt elveted. Egész idő alatt azon

törtük a fejünket, hogy miként tudnánk neked

segíteni. Minden azon a hatáson alapszik, amit a

Kislány Királynő jelvénye tesz rád. AURIN hatalma

nélkül nem folytathatod a kívánságaidat, viszont

AURIN hatalma folytán elveszted önmagad és egyre

kevésbé emlékszel arra, hogy tulajdonképpen mire is

477

törekszel. Ha nem teszünk valamit, eljön az a

pillanat, amikor egyáltalán nem fogod tudni többé.

– Erről beszéltünk már – mondta Barnabás –, mi

van még?

– Amikor annak idején én viseltem az Ékszert –

folytatta Atráskó –, minden más volt. Vezérelt engem

és nem vett el tőlem semmit. Talán azért, mert nem

vagyok ember és nincs elveszteni való emlékem az

emberi világról. Azt akarom mondani, hogy nekem

nem volt ártalmamra, sőt ellenkezőleg. És ezért

szeretném azt javasolni, hogy add nekem AURIN-t

és bízd magad egyszerűen az én irányításomra. Meg

fogom keresni számodra az utat. Mi erről a

véleményed?

– Visszautasítom! – mondta hidegen Barnabás.

Fuhur ismét hátrafordította a fejét.

– Nem vagy hajlandó legalább egy pillanatig

gondolkozni rajta?

– Nem – felelte Barnabás –, minek?

Most először történt, hogy Atráskó

megharagudott.

– Barnabás, légy észnél! Be kell látnod, hogy így

nem mehet tovább! Nem veszed észre, hogy teljesen

478

megváltoztál? Mi közöd van még egyáltalán

önmagadhoz? És mi lesz belőled?

– Köszönöm szépen – mondta Barnabás –, igazán

köszönöm, hogy szüntelenül az én dolgaimmal

törődtök! Őszintén szólva, sokkal jobban örülnék, ha

végül is megkímélnétek ettől. Én – ha netán

elfelejtettétek volna –, én vagyok ugyanis az, aki

Fantáziát megmentette, én vagyok az, akire

Holdgyermek a hatalmát ráruházta. És valami oka

bizonyára kellett hogy legyen, amiért így tett,

különben nálad hagyhatta volna AURIN-t, Atráskó.

Ő azonban elvette tőled a Jelvényt és nekem adta!

Megváltoztam, azt mondod? Igen, kedves Atráskóm,

ebben igazad lehet! Nem vagyok többé az a jámbor,

mit sem sejtő fajankó, aminek néztetek!

Megmondjam, miért akarod tőlem AURIN-t

megkapni? Mert féltékeny vagy rám, bizony,

féltékeny. Még nem ismertek engem, de ha így

folytatjátok – még egyszer jóindulatúan

figyelmeztetlek benneteket –, majd megismertek!

Atráskó nem felelt. Fuhur röpte hirtelen minden

erejét elvesztette, fáradságosan vonszolta magát a

479

légen át és egyre mélyebbre hanyatlott, mint egy

meglőtt madár.

– Barnabás – tört ki végül nagy nehezen

Atráskóból –, amit most mondtál, nem gondolhatod

komolyan. Felejtsük el. Nem mondtál semmit.

– Na jó – válaszolta Barnabás –, ahogy akarod.

Nem én kezdtem. De nem bánom: spongyát rá.

Kis ideig egyikük sem szólt.

A messzeségben az orchideaerdőből Harók vára

tűnt a szemükbe. Valóban, öt magasra nyújtott

ujjával olyan volt, mint egy óriási kéz.

– De egyet még egyszer s mindenkorra tisztázni

szeretnék mondta Barnabás minden átmenet nélkül –,

elhatároztam, hogy egyáltalán nem térek vissza.

Örökre Fantáziában maradok. Nagyon jól érzem itt

magam. Éppen ezért az emlékeimről könnyen le

tudok mondani. Ami pedig Fantázia jövőjét illeti:

ezer új nevet tudok adni a Kislány Királynőnek.

Nincs szükségünk többé az emberi világra!

Fuhur hirtelen éles kanyart vett és visszafelé

repült.

– Hé! – kiáltotta Barnabás –, mit csinálsz? Repülj

tovább! Közelről akarom látni Harókot!

480

– Nem bírom tovább – válaszolta Fuhur megtört

hangon –, igazán nem bírom tovább.

Amikor később a karaván mellett földet értek,

útitársaikat nagy izgalomban találták. Kiderült, hogy

a csapatot megtámadták, mégpedig egy mintegy

ötven jól megtermett legényből álló banda tört rájuk,

fekete bogárszemű páncélba vagy fegyverzetbe

öltözve. Sokan az útitársak közül elmenekültek és

csak most kezdtek egyesével vagy csoportosan

visszaszállingózni. Mások bátran védekeztek, de

minden eredmény nélkül. Ezek a páncélos óriások

minden ellenkezést meghiúsítottak, mintha csak

gyermekjáték lett volna nekik. A három lovag, Hirót,

Hiszár és Hikar hősiesen küzdött, mégsem sikerült

egyetlen ellenfelet sem legyőzniük. Végül is a túlerő

lebírta őket, mindhármukat lefegyverezték, bilincsbe

verték és elhurcolták.

Az egyik fekete páncélos sajátságos

bádoghangon a következőt harsogta:

– Íme Harók vár úrnőjének, Xaidának üzenete

Bux Barnabás Boldizsár számára. Az úrnő azt

481

követeli, hogy a Megmentő feltétel nélkül adja meg

magát és esküdjön meg rá, hogy egész valójával s

mindennel, amije van és amit tud, hű rabszolgaként

szolgálni fogja. Ha azonban erre nem lenne kész, és

ha valami cselhez folyamodna, hogy Xaida akaratát

meghiúsítsa, három barátja, Hirót, Hiszár és Hikar

lassú, csúfos és szörnyű kínhalált fog halni. Gyorsan

gondolja hát meg magát. mert a határidő holnap

napfelkeltekor lejár. Ez Harók vára úrnőjének,

Xaidának üzenete Bux Barnabás Boldizsár számára.

Tudomásul adatott.

Barnabás ajkába harapott. Atráskó és Fuhur

mereven nézett maga elé, de Barnabás pontosan

tudta, hogy mire gondolnak mindketten. És éppen az

a tény, hogy ebből semmit nem árultak el, ingerelte

fel még jobban Barnabást. Az időpont azonban nem

volt most alkalmas rá, hogy kérdőre vonja őket.

Később lesz még rá megfelelő lehetőség.

– Semmi esetre sem hajlok meg Xaida

zsarolásának, ez teljesen világos – mondta hangosan

a körülállóknak –, azonnal tervet kell készítenünk,

hogyan szabadíthatjuk ki gyorsan a három rabot.

482

– Nem lesz könnyű dolog – vélte Iluán, a

sascsőrű dzsinn – ezekkel a fekete fickókkal

együttesen sem tudunk boldogulni, ez kiderült. S

még akkor is, ha te magad, uram és Atráskó meg a

szerencsesárkány harcoltok az élünkön, sok időbe

telik, mire Harók várát bevesszük. A három lovag

élete Xaida kezében van, s amint észreveszi, hogy

támadunk, megöli őket. Ezt biztosra veszem.

– Akkor hát nem szabad észrevennie –

magyarázta Barnabás –, meg kell lepnünk őket.

– De hogyan? – kérdezte a Négy Negyed Rém,

aki most a dühös képét fordította előre, ami elég

ijesztően festett –, Xaida nagyon ravasz és minden

eshetőségre fel fog készülni.

– Ettől félek én is – mondta a gnómherceg –, túl

sokan vagyunk ahhoz, hogy ne figyeljen fel rá, ha

Harók vára felé tartunk. Ilyen hadsereg nem

maradhat rejtve, még éjszaka sem. Biztosan

felderítőket is állított.

– Akkor – fontolgatta Barnabás – éppen ezt

használhatnánk fel arra, hogy megtévesszük.

– Hogy érted, uram?

483

– Az egész karavánnal más irányba kell tovább

vonulnotok, azt a látszatot keltve, mintha

menekülnétek. mintha letettünk volna a három fogoly

kiszabadításáról.

– És mi lesz a foglyokkal?

– Ez hármunk dolga lesz, Atráskóval és Fuhurral.

– Csak hármótoké?

– Igen – mondta Barnabás –, természetesen csak

akkor, ha Atráskó és Fuhur velem tartanak. Különben

egymagam végzem el.

Ámuló pillantásokat vetettek rá. A közelebb állók

suttogva közölték a dolgot azokkal, akik nem

hallhatták.

– Ez. uram – kiáltotta végül a kék dzsinn –, be

fog kerülni Fantázia történetébe, akár győzöl, akár

alulmaradsz!

– Velem jöttök? – fordult Barnabás Atráskóhoz

és Fuhurhoz –, vagy van megint valami javaslatotok?

– Nincs – mondta Atráskó halkan –, veled

megyünk.

– Akkor – adta ki a parancsot Barnabás – a csapat

most induljon el, addig, amíg még világos van. Azt a

látszatot kell keltenetek, hogy menekültök, tehát

484

siessetek! Mi itt megvárjuk, amíg besötétedik.

Holnap reggel újra egyesülünk veletek – a három

lovaggal együtt vagy sehogy. Menjetek!

Az útitársak némán meghajoltak Barnabás előtt

és útnak indultak. Barnabás, Atráskó és Fuhur

elrejtőztek az orchideabozótban, és mozdulatlanul,

némán várták az éj beálltát.

Mikor bealkonyult, hirtelen halk csörrenést

hallottak és látták, hogy öt óriás, fekete fickó jelenik

meg az elhagyott táborhelyen. Különös, gépies

módon mozogtak, mindegyik teljesen egyformán.

Minden rajtuk levő mintha fekete fémből készült

volna, még az arcuk is vas álarcnak látszott.

Egyszerre álltak meg és fordultak abba az irányba,

amerre a karaván eltűnt, és anélkül, hogy egy szót

szóltak volna egymáshoz, ütemes lépésben követték

a nyomát. Azután minden újra elcsendesedett.

– Úgy látszik, beválik a terv – súgta Barnabás.

– Csak öten voltak – válaszolta Atráskó. – Hol a

többi?

– Biztosan ez az öt hívja majd őket valami

módon – vélte Barnabás.

485

Mikor végre egészen sötét lett, óvatosan

előbújtak rejtekükből, és Fuhur két lovasával

hangtalanul a magasba emelkedett. Lehetőleg

alacsonyan szállt az orchideaerdő koronái felett,

nehogy felfedezzék őket. Hisz az irány voltaképpen

adva volt, ugyanaz, amit már délután is követtek.

Körülbelül negyedórai sebes siklás után azon kezdtek

tanakodni, hogy és mint fogják Harók várát

megtalálni. A sötétség áthatolhatatlan volt. Ám

néhány perc múlva feltűnt előttük a vár. Ezer ablaka

fényesen ki volt világítva. Xaida nyilván fontosnak

tartotta, hogy jól látható legyen. Ez persze teljesen

érthető volt, hisz Barnabás látogatását várta, ha nem

is ebben az értelemben.

Fuhur elővigyázatosan siklott a földre az

orchideák között, gyöngyházfehér pikkelyruhája

ugyanis szikrázott és visszaverte a fényt. És egyelőre

senkinek sem volt szabad meglátnia őket.

A növényzet védelme alatt közelítették meg a

várat. A nagy bejárati kapu előtt tíz páncélos óriás

őrködött. És minden kivilágított ablaknál állt egy-

egy, feketén és mozdulatlanul, mint egy fenyegető

árny.

486

Harók vára kis magaslaton állt, amelyet nem

borított be az orchideák sűrűje. Az épület alakja

valóban olyan volt, mint egy földből kinövő óriás

kézé. Minden ujj egy-egy torony volt és a hüvelykujj

az erkély, melyen újabb torony emelkedett. Az épület

sok emelet magas volt, minden ujjperec egy-egy

szintet alkotott, s az ablakok világító szemekhez

hasonlítottak, amelyek a tájat kémlelték minden

irányban. Joggal nevezték a Látó Kéznek.

– Meg kell találnunk azt a helyet – súgta

Barnabás Atráskó fülébe –, ahova a foglyokat

rejtették.

Atráskó bólintott és intett Barnabásnak, hogy

legyen csendben és maradjon Fuhurral. Azután a

legkisebb nesz nélkül, hason csúszva ott hagyta őket.

Sok időbe telt, míg visszajött.

– Az egész várat körülcserkésztem – suttogta –,

csak ez az egy bejárata van. De ezt aztán erősen

őrzik. Csak legfelül, a középső ujj hegyén fedeztem

fel egy padlásablakot, melynél mintha nem állna

páncélos óriás. De ha Fuhurral felszállunk, feltétlenül

meglátnak minket. A foglyok valószínűleg a

pincében vannak, mindenesetre egy ízben valami

487

hosszú jajkiáltást hallottam, mely mintha nagy

mélységből jött volna.

Barnabás feszülten gondolkozott. Azután ezt

suttogta:

– Megpróbálok feljutni ahhoz a padlás-ablakhoz.

Közben nektek Fuhurral el kell terelnetek az őrök

figyelmét. Tegyetek valamit, hogy azt higgyék, a

bejárati kaput akarjuk megtámadni. Az összes őrt ide

kell csalogatnotok. De csak csalogatni, érted?

Nehogy valami harcba keveredjetek! Azalatt én

megpróbálok hátulról felmászni a Kézre. Tartsd fel a

fickókat, ameddig csak lehet. De ne kockáztass!

Hagyj nekem néhány percet, mielőtt elkezded.

Atráskó bólintott és megszorította Barnabás

kezét. Ekkor Barnabás levette ezüstköpenyét és

elosont a sötétben. Széles félkörben lopózott az

épület körül. Alig érte el a hátsó oldalt, már hallotta

is Atráskó hangos kiáltását:

– Hahó! Ismeritek Bux Barnabás Boldizsárt,

Fantázia Megmentőjét? Eljött ide, de nem azért, hogy

Xaida kegyéért könyörögjön, hanem hogy még egy

lehetőséget adjon neki a foglyok szabadon

488

bocsátására. Ezzel a feltétellel megtarthatja nyomo-

rúságos életét!

Barnabás még éppen hogy ki tudott kémlelni a

bozótból, a vár egyik sarka mellől. Atráskó magára

vette az ezüstköpenyt és kékesfekete haját

turbánszerűen felcsavarta. Annak, aki csak

felületesen ismerte őket, valóban bizonyos

hasonlóságot mutattak.

A fekete páncélos óriások egy pillanatig mintha

tétováztak volna. De csak egy pillanatig. Ekkor

Atráskó felé rontottak, hallatszott lépteik fémes

döngése. Az ablakokban levő árnyak is

megmozdultak, elhagyták helyüket, hogy

megnézzék, mi történt. Más részük nagy tömegben

tódult ki a bejárati kapun. Ahogy az elsők már

majdnem elérték Atráskót, az, mint a menyét, siklott

ki a kezük közül s a következő pillanatban már Fuhur

hátán ülve tűnt fel a fejük felett. A páncélosok

kardjukkal ide-oda hadonásztak a levegőben és a

magasba ugráltak, de nem tudták elérni.

Barnabás villámgyorsan a várhoz suhant és

mászni kezdett felfelé a homlokzaton. Helyenként

segítették az ablakpárkányok és kiugró falrészek, de

489

leginkább csak az ujjhegyeivel tartotta fenn magát.

Egyre magasabbra kúszott, egyszer letört egy kis

faldarab, amelyen támaszt keresett a lába, úgyhogy

másodpercekig csak fél kézen lógott, de azután

felhúzta magát, kapaszkodót talált a másik kezének

is, majd tovább mászott. Mikor végre elérte a

tornyokat, gyorsabban tudott haladni, mert az

egymástól való távolságuk olyan kicsi volt, hogy

meg tudta vetni közöttük a lábát és így a magasba

nyomakodhatott.

Végül megtalálta a padlásablakot és bebújt rajta.

Ebben a toronyszobában csakugyan nem volt

egyetlen őr sem, ki tudja, miért? Kinyitotta az ajtót,

és egy szűk menetű csigalépcsőt látott maga előtt.

Nesztelenül indult el rajta lefelé. Ahogy egy

emelettel lejjebb ért, két fekete őrt látott az egyik

ablakban, akik némán figyelték az odalenn

történteket. Sikerült a hátuk mögött észrevétlenül

elosonnia.

Újabb lépcsőkön, átjárókon és folyosókon

lopózott tovább. Egyvalami biztos volt: ezek a

páncélos óriások legyőzhetetlenek lehetnek a

harcban, de mint őrök, nem sokat érnek.

490

Végre a pince szintjére ért. Rögtön megérezte a

nyomasztó dohszagról és a hidegről, amely az arcába

csapott. Szerencsére az itteni őrök nyilván mind

felszaladtak, hogy a Bux Barnabás Boldizsárnak vélt

személyt elfogják. Mindenesetre egy sem volt látható

közülük. Fáklyák álltak ki a falakból és

megvilágították az utat. Mindig mélyebbre és

mélyebbre vitt a lépcső. Barnabásnak úgy rémlett,

mintha a föld alatt ugyanannyi emelet lenne, mint

felette. Végül elérte a legmélyebbet, és akkor meg-

pillantotta azt a börtönt is, amelyben Hirót, Hiszár és

Hikar sínylődött. Siralmas látvány volt.

Csuklójuknál fogva felakasztva, hosszú vasláncokon

lógtak a levegőben valami árok felett, amely

feneketlen fekete lyuknak látszott. A láncok a börtön

mennyezetéhez erősített csigákon át egy csörlőhöz

vezettek, de ezt egy acélból készült nagy függőlakat

zárta le, és mozdíthatatlan volt. Barnabás

tanácstalanul állt.

A három rab szeme csukva volt, mintha elájultak

volna, de most Hikar, a Szívós felnyitotta bal szemét

és száraz ajakkal ezt mormolta:

– Hé, barátaim, nézzétek csak, ki van itt!

491

Erre fáradságosan felemelte szemhéját a két

másik is, s amint Barnabást megpillantották, mosoly

suhant át az ajkukon.

– Tudtuk, hogy nem hagy cserben minket, uram –

krákogta Hirót.

– Hogy szedhetnélek le innen titeket? – kérdezte

Barnabás – a csörlő le van zárva.

– Vegye elő a kardját – tört ki a szó Hiszárból –,

és egyszerűen vágja szét a láncokat.

– Hogy a mélységbe zuhanjunk? – kérdezte Hirót

–, nem valami jó elgondolás.

– Nem is tudom előhúzni – mondta Barnabás

Kamondának magától kell a kezembe pattannia.

– Hm – dörmögte Hikar –, ez a bosszantó a

varázskardokkal. Ha az embernek szüksége van

rájuk, megmakacsolják magukat.

– Hé! – suttogta hirtelen Hiszár –, volt ennek a

csörlőnek kulcsa is. Hova a csudába dughatták?

– Kell lennie valahol egy laza kőlapnak – tette

hozzá Hirót. – Nem láttam elég jól, amikor ide

felhúztak.

Barnabás alaposabban körülnézett. A világítás

homályos és vibráló volt, de párszori fel-alá

492

lépegetés után felfedezett a földön egy kőlapot, mely

kissé kiállt. Óvatosan megemelte és valóban ott volt

a kulcs.

Most aztán ki tudta nyitni a nagy lakatot és

szabaddá tette a csörlőt. Lassan tekerni kezdte, de

olyan hangosan recsegett-ropogott, hogy feltétlenül

hallható volt a pince felsőbb emeletein is. Ha a

páncélos óriások nem teljesen süketek, ez felriasztja

őket. De most már az sem segített volna, ha

abbahagyja. Barnabás folytatta a tekerést, míg a

három lovag a mélység peremének magasságába nem

ért. Ekkor elkezdték magukat ide-oda himbálni és

végül lábukkal elérték a szilárd talajt. Mikor ez

megtörtént, Barnabás egészen leengedte őket.

Kimerülten hanyatlottak alá és ott maradtak elnyúlva,

ahol voltak. S a vastag láncok még mindig a

csuklójukon lógtak.

Barnabásnak nem sok ideje maradt a

gondolkozásra, mert fémesen döngő léptek

közeledtek a pince kőlépcsőjén, először csak egy-

egy, majd egyre több. Az őrök jöttek. Fegyverzetük

úgy csillogott a fáklyafényben, mint óriási bogarak

páncélja. Kardot rántottak, mindnyájan ugyanazzal a

493

mozdulattal, és Barnabásra rontottak, aki a szűk

börtönajtó mögött állt.

És ekkor végre kipattant rozsdás hüvelyéből

Kamonda és Barnabás kezébe ugrott. Mint a villám

támadt a fényes kardlap az első páncélos óriásra, és

még mielőtt Barnabás maga is igazából felfogta

volna, hogy mi történt, darabokra vágta. És most

derült ki, hogy mi volt a nyitjuk ezeknek a

fickóknak: üresek voltak, csupán páncéllemezekből

álltak, melyek maguktól mozogtak és belsejükben

nem volt más, mint a puszta semmi.

Barnabás előnyös helyzetben volt, mert a börtön

szűk ajtaján keresztül mindig csak egyesével tudták

őt megközelíteni és Kamonda egymás után ronggyá

aprította őket. Hamarosan halomban feküdtek a

földön, mint valami gigantikus madár fekete

tojásának héjai. Miután vagy húszan hevertek

közülük darabokban, úgy tetszett, hogy a többiek

más tervet eszeltek ki. Visszavonultak, nyilván azért,

hogy Barnabást egy számukra kedvezőbb helyen

várják meg.

Barnabás kihasználta az alkalmat, hogy a három

lovag csuklóján lévő láncokat Kamonda pengéjével

494

gyorsan eltávolítsa. Hirót és Hikar nehézkesen

felemelkedtek és megpróbálták kirántani kardjukat,

amelyet különösképpen nem vettek el tőlük, de nem

tudtak Barnabás segítségére lenni, mert kezük a

hosszú függéstől érzéketlen lett és nem

engedelmeskedett. Hiszár, a legtörékenyebb közülük,

még olyan állapotban sem volt, hogy saját erejéből

fel tudjon állni. Két társának kellett őt támogatnia.

– Ne aggódjatok – mondta Barnabás –

Kamondának nincs szüksége támogatásra.

Maradjatok mögöttem és ne okozzatok külön

nehézséget azzal, hogy segíteni próbáltok nekem.

Elhagyták a börtönt, lassan felfelé lépkedtek a

lépcsőn, egy nagy, teremszerű helyiségbe jutottak –

és itt hirtelen minden fáklya kialudt. Ám Kamonda

ragyogó fényt árasztott.

Ismét sok páncélos óriás fémesen döngő léptének

közeledése hallatszott.

– Gyorsan! – mondta Barnabás –, vissza a

lépcsőre. Én itt védekezem!

Nem láthatta, hogy a három lovag követte-e a

parancsát és nem is volt rá ideje, hogy meggyőződjön

róla, mert Kamonda máris táncolni kezdett a

495

kezében. És a belőle áradó éles, fehér fény nappali

világosságot teremtett a csarnokban. A támadók

ugyan odább szorították Barnabást a lépcsőfeljárótól,

hogy minden oldalról neki tudjanak rontani, mégsem

érte őt egyetlenegy sem hatalmas csapásaikból.

Kamonda oly sebesen örvénylett körülötte, hogy

kardok százainak látszott, amelyeket már meg sem

lehet egymástól különböztetni. És végül ott állt

Barnabás egy összevagdalt fekete páncélokból álló

romhalmaz közepén. Semmi nem mozdult.

– Jöjjetek! – kiáltotta társainak.

A három lovag előlépett a lépcsőfeljáróból és

nagy szemeket meresztett.

– Ilyesmit még nem láttam soha, szavamra

mondom! – mondta Hirót és remegett a bajsza.

– Még az unokáimnak is mesélni fogom –

hebegte Hiszár.

– És sajnos, el se fogják hinni – fűzte hozzá

sajnálkozva Hikar.

Barnabás tétovázva állt kezében a karddal, de az

egyszer csak visszaugrott a hüvelyébe.

– A veszély, úgy látszik, elmúlt – mondta.

496

– Legalábbis az, ami karddal kivédhető –

állapította meg Hikar. – Mit csinálunk most?

– Most – válaszolta Barnabás – szeretném

személyesen megismerni Xaidát. Kis beszélnivalóm

van vele.

Mind a négyen megindultak hát fölfelé a

pinceemeletekre vezető lépcsőn, amíg a földszintre

nem jutottak. Itt egy előcsarnokszerű helyiségben

várt rájuk Atráskó és Fuhur.

– Derék dolog volt mindkettőtöktől! – mondta

Barnabás és vállon veregette Atráskót.

– Mi történt a páncélos óriásokkal? – tudakolta

Atráskó.

– Üres dió mind! – vetette oda Barnabás

könnyedén. – Hol van Xaida?

– Fenn, a varázstermében – felelte Atráskó.

– Gyertek velem! – mondta Barnabás. Újra

magára vette ezüstköpenyét, amelyet Atráskó

odatartott elébe. Azután mindnyájan nekivágtak a

széles kőlépcsőnek, amely a felső emeletekre vitt.

Fuhur is velük ment.

Amikor Barnabás kíséretével a nagy

varázsterembe lépett, Xaida felemelkedett piros

497

koralltrónjáról. Sokkal magasabb volt Barnabásnál és

nagyon szép. Hosszú, lila selyemruhát viselt,

tűzvörös haja fonadékokból és varkocsokból álló

különleges frizurává tornyosult. Arca márványfehér

volt, hasonlóképpen hosszú, keskeny keze is.

Tekintete talányos és zavarba ejtő volt, és

Barnabásnak némi időre volt szüksége, hogy

rájöjjön, mitől: két különböző szeme volt, az egyik

zöld, a másik piros. Reszketett, mint aki fél

Barnabástól. Barnabás farkasszemet nézett vele, mire

lebocsátotta hosszú szempilláit.

A helyiség tele volt mindenféle ismeretlen

rendeltetésű furcsa tárggyal, nagy képes

glóbuszokkal, csillagórákkal és a magasból függő

ingákkal. Közöttük pazar füstölőedények álltak,

melyekből különféle színű, nehéz füstfelhők

gomolyogtak elő és köd módjára kúsztak tova a

padlón.

Barnabás mindeddig egy szót sem szólt. S ez,

úgy látszik, kihozta a sodrából Xaidát, mert hirtelen

odafutott hozzá és földre borult előtte. Azután

megfogta Barnabás egyik lábát és ráhelyezte a saját

tarkójára.

498

– Uram és Mesterem – mondta mély, bársonyos

és meghatározhatatlanul fátyolos hangon –, senki

sem állhat ellen neked Fantáziában. Hatalmasabb

vagy a hatalmasoknál és veszélyesebb minden

démonoknál. Ha úgy tartja kedved, hogy meg-

bosszuld magad, mert oly balga voltam, hogy nem

ismertem fel nagyságodat, taposs el engem.

Megérdemeltem haragodat. Ha azonban azt a

nagylelkűséget, amiről híres vagy, velem, méltat-

lannal szemben is tanúsítani kívánnád, tűrd el, hogy

mint engedelmes rabszolganőd, alávessem magam

akaratodnak és megesküdjem, hogy téged mindazzal,

ami vagyok, amim van és amit tudok, szolgálni

foglak. Taníts, hogy azt tegyem, amit kívánatosnak

tartasz, és én alázatos tanítványod leszek és szemed

minden rebbenését követni fogom. Bánom, amit

ellened terveztem és kegyelmedért esedezem.

– Állj fel, Xaida! – mondta Barnabás. Haragudott

rá, de a varázslónő beszéde tetszett neki. S ha Xaida

valóban csak tájékozatlanságból fordult ellene és ha

ezt igazán ilyen keserűen megbánta, akkor Barnabás

méltóságán aluli volna, ha most még meg is

büntetné. És minthogy késznek mutatkozott arra is,

499

hogy megtanulja tőle, mi az, amit Barnabás

kívánatosnak tart, tulajdonképpen semmi oka nem

volt rá, hogy kérését visszautasítsa.

Xaida felemelkedett és lehajtott fejjel állt előtte.

– Feltétel nélkül engedelmeskedsz nekem – kérdezte

Barnabás –, ha mégoly nehezedre esik is, amit

parancsolok minden ellentmondás és zúgolódás

nélkül?

– Így lesz, Uram és Mesterem – válaszolta Xaida

–, és meglátod, minden, amit akarunk, teljesül, ha

egyesítjük az én összes tudományomat a te

hatalmaddal.

– Jó – felelte Barnabás – szolgálatomba fogadlak.

Elhagyod ezt a várat és velem jössz az

Elefántcsonttoronyhoz, ahol Holdgyermekkel

szándékozom találkozni.

Xaida szeme egy másodperc töredékére pirosan

és zölden izzott fel, de nyomban ismét lebocsátotta

hosszú szempilláit és ezt mondta:

– Engedelmeskedem, Uram és Mesterem.

Mindnyájan levonultak és kiléptek a várból.

– Először meg kell találnunk többi útitársunkat –

rendelkezett Barnabás –, ki tudja, hol vannak most?

500

– Nem túl messze innen – mondta Xaida –, kissé

félrevezettem őket.

– De utoljára – mondta Barnabás.

– Igen, utoljára, Uram – ismételte a varázslónő –,

de hogyan akarunk odajutni? Gyalogosan menjek?

Éjszaka és ezen az erdőn keresztül?

– Fuhur visz minket – parancsolta Barnabás –,

elég erős ahhoz, hogy mindnyájunkat szállítson.

Fuhur felemelte a fejét és Barnabásra nézett.

Rubinpiros szemgolyója szikrázott.

– Erősnek elég erős vagyok, Bux Barnabás

Boldizsár – zengett bronzhangja –, de ezt a némbert

nem viszem.

– De igen – mondta Barnabás –, mert így

parancsolom!

A szerencsesárkány Atráskóra nézett, s az

észrevétlenül bólintott. Barnabás mégis meglátta.

Mindnyájan Fuhur hátára ültek, aki azonnal a

légbe emelkedett.

– Merre? – kérdezte.

– Egyenesen előre! – mondta Xaida.

– Merre? – kérdezte Fuhur még egyszer, mintha

nem hallotta volna.

501

– Előre! – kiáltotta oda Barnabás –, nagyon jól

értetted!

– Menj csak! – mondta halkan Atráskó, és Fuhur

ment.

Fél óra múlva – már hajnalodott – tábortüzeket

pillantottak meg maguk alatt, és Fuhur leereszkedett.

Időközben újabb fantáziabeliek csatlakoztak

hozzájuk, és sokan közülük sátrakat hoztak

magukkal. A tábor, mely az orchideaerdő szélén, egy

tágas, virágos mezőn terült el, most egy szabályos

sátorvároshoz hasonlított.

– Hányan vannak már? – érdeklődött Barnabás,

és Iluán, a kék dzsinn, aki közben a csapat vezetője

lett és most megjelent Barnabás üdvözlésére,

elmondta, hogy még nem tudták pontosan számba

venni a jelenlevőket, de biztosan közel vannak már

az ezerhez. Egyébként történt itt még valami egyéb,

meglehetősen furcsa dolog: röviddel azután, hogy

tábort ütöttek, tehát még éjfél előtt, öt páncélos óriás

jelent meg. Azonban békésen viselkedtek és

félrevonultak. Természetesen senki sem mert

közeledni hozzájuk. És egy piros korallból levő nagy

gyaloghintót hoztak magukkal, amely azonban üres.

502

– Ezek az én hordozóim – mondta Xaida kérlelő

hangon Barnabásnak –, tegnap este előreküldtem

őket. Ez a legkellemesebb utazási mód. Ha

megengeded, Uram.

– Nekem ez nem tetszik – vágott a szavába

Atráskó.

– Miért nem? – kérdezte Barnabás –, mi az

ellenvetésed?

– Úgy utazhat, ahogy akar – felelte Atráskó

élesen –, de az, hogy a gyaloghintót már tegnap este

elküldte, azt jelenti, előre tudta, hogy ide fog jönni.

Minden az ő terve szerint ment, Barnabás.

Győzelmed a valóságban vereség. Szándékosan ha-

gyott győzni, hogy a maga módján megnyerjen

magának.

– Hagyd abba! – kiáltotta dühtől vörösen

Barnabás –, nem kérdeztem a véleményedet! Örökös

oktatásaid a végén még beteggé tesznek! Most a

győzelmemet is elvitatnád, a nagylelkűségemet meg

nevetségessé tennéd!

Atráskó válaszolni akart valamit, de Barnabás

rákiáltott:

503

– Fogd be a szád és hagyj engem békén! Ha nem

tetszik kettőtöknek, amit teszek és amilyen vagyok,

csak menjetek az utatokra! Nem tartalak vissza

benneteket! Menjetek, ahova akartok! Elegem van

belőletek!

Barnabás összefonta karját a mellén és hátat

fordított Atráskónak. A körülöttük álló tömeg

visszafojtotta a lélegzetét. Atráskó egy ideig kihúzott

derékkal, némán állt. Eddig még soha nem utasította

őt rendre Barnabás mások előtt. Torka úgy

összeszorult, hogy csak nehezen kapott levegőt. Várt

még egy darabig, de minthogy Barnabás nem nézett

újra felé, lassan megfordult és elment. Fuhur követte.

Xaida mosolygott. Mosolya nem sok jót ígért.

Barnabásban azonban ebben a pillanatban kialudt

annak az emléke, hogy saját világában annak idején

gyermek volt.

XXI.

A Csillag-

kolostor

507

j meg új küldöttek csatlakoztak szünet nélkül

Fantázia minden tájáról ahhoz a sokasághoz, amely

Barnabást az Elefántcsonttorony felé tartó útján

kísérte. Hiábavaló volt minden népszámlálás,

ugyanis alig készültek el vele, ismét újabb küldöttek

jöttek. Egy sok ezer főből álló sereg kerekedett fel

minden reggel, és amikor megpihentek, a tábor az

elképzelhető legkülönösebb sátorváros képét

nyújtotta. Minthogy Barnabás útitársai nemcsak

alakjukban, de testi nagyságukban is igen elütőek

voltak egymástól, sátraik is nagy változatosságot

mutattak, a cirkuszi aréna nagyságúaktól kezdve

olyanokig, melyek nem voltak nagyobbak egy

gyűszűnél. Leírhatatlanul sokfélék voltak a kocsik és

egyéb járművek is, melyeken a küldöttek utaztak, az

egész közönséges ekhós szekerektől és hintóktól

kezdve a fölöttébb különös guruló hordókig, ugráló

gömbökig vagy önműködően mászó lábas

tartályokig.

Időközben Barnabás számára is kerítettek egy

sátrat, és ez volt mind közt a legpazarabb. Olyan

volt, mint egy kis ház, és ragyogó, színpompás

selyemből készült, telis-tele hímezve arany- és

508

ezüstképekkel. Tetején zászló lobogott, melyen egy

hétágú gyertyatartó szerepelt címer gyanánt. A sátor

belsejét takarókkal és párnákkal bélelték puhára.

Bárhol ütött is a sereg tábort – ez a sátor mindig

középen állt. És a kék dzsinn, aki közben valami

komornyik- és testőrféléje lett Barnabásnak, őrt állt a

bejáratnál.

Atráskó és Fuhur még Barnabás kísérőinek

seregével tartott, de a nyilvános rendreutasítás óta

egy szót sem beszéltek egymással. Barnabás titokban

arra várt, hogy Atráskó engedni fog és bocsánatát

kéri. Ám Atráskó semmi ilyesmit nem tett. Úgy

látszott, hogy Fuhur sem hajlandó Barnabást

elismerni. Pedig éppen ezt kellene egyszer már

megtanulniuk, gondolta magában Barnabás! Ha arra

megy ki a dolog, hogy ki bírja tovább, végül is be

kell látniuk, hogy Barnabás akarata hajlíthatatlan. De

ha engednének, tárt karokkal fogadná őket. Ha

Atráskó letérdelne előtte, akkor felemelné és azt

mondaná: ne térdelj előttem, Atráskó, mert a barátom

vagy és az is maradsz . . .

Ám azok ketten egyelőre a sereg végén

meneteltek. Fuhur mintha elfelejtett volna repülni,

509

gyalog kocogott, Atráskó pedig mellette ment,

többnyire lehajtott fejjel. Míg korábban előőrsként

mindig megelőzték a többieket a levegőben, most

utóvédként leghátul kullogtak. Barnabás nem örült

ennek, de nem tudott rajta változtatni.

Mikor a sereg úton volt, Barnabás legtöbbnyire

az élen lovagolt, Nyiha szamáröszvér hátán. Egyre

gyakrabban fordult elő azonban, hogy ehhez nem

volt kedve, és inkább Xaidát látogatta meg

gyaloghintójában. A varázslónő mindig a legnagyobb

tisztelettel fogadta, átengedte neki a

legkényelmesebb helyet és a lábához telepedett.

Mindig talált valami érdekes beszédtémát és kerülte a

kérdezősködést Barnabás múltjáról az emberi

világban, mert észrevette, hogy a fiúnak kellemetlen

erről beszélni. Majdnem szünet nélkül füstölt a

mellette álló keleti vízipipából. Ennek csöve olyan

volt, mint egy smaragdzöld vipera, és szopókája,

melyet a nő hosszú, márványfehér ujjai között tartott,

kígyófejhez hasonlított. Mikor megszívta, mintha

megcsókolta volna. A füstfelhőcskék, amelyeket

élvezettel eregetett a száján és orrán át, minden

510

fújásnál más színűek voltak, hol kékek, hol sárgák,

rózsaszínűek, zöldek vagy lilák.

– Egyet szeretnék már régen kérdezni tőled,

Xaida – mondta egy ilyen látogatás alkalmával

Barnabás, miközben elgondolkozva nézegette a

fekete bogárpáncélos óriáslegényeket, akik

tökéletesen egy ütemre lépegetve vitték a

gyaloghintót.

– Rabszolganőd figyel rád – válaszolta Xaida.

– Amikor páncélos óriásaiddal harcoltam –

folytatta Barnabás –, kiderült, hogy csupán

fegyverzetből állnak és belül üresek. Mi mozgatja

őket tulajdonképpen?

– Az én akaratom – felelte mosolyogva Xaida. –

Éppen azért engedelmeskednek az akaratomnak,

mert üresek. Mindent, ami üres, irányítani képes az

akaratom.

Kétféle színű szemével Barnabást méregette.

Barnabás meghatározhatatlan nyugtalanságot

érzett ettől a pillantástól, de a nő máris újra

lebocsátotta szempilláit.

– Én is irányíthatom őket az akaratommal? –

kérdezte Barnabás.

511

– Természetesen, Uram és Mesterem – adta meg

a nő a választ –, százszorta inkább, mint én, aki

hozzád képest semmi vagyok. Megpróbálod?

– Most nem – felelte Barnabás, akinek

kényelmetlen volt a dolog –, talán más alkalommal.

– Igazán jobbnak találod, hogy egy öreg

szamáröszvér hátán lovagolsz – folytatta Xaida –,

mint hogy olyan óriásfigurák hordozzanak, akiket a

te akaratod mozgat?

– Nyiha szívesen hordoz engem – mondta

Barnabás kissé rosszkedvűen –, boldog, ha vihet.

– Tehát az ő kedvéért teszed?

– Miért ne? – kérdezte Barnabás. – Mi ebben a

rossz?

Xaida zöld füstöt fújt ki a száján.

– Ó, semmi, Uram. Mi lehetne rossz, amit te

teszel?

– Hova akarsz kilyukadni, Xaida?

A nő lehajtotta tűzvörös fejét.

– Túl sokat foglalkozol másokkal, Uram és

Mesterem – suttogta. – De senki sem méltó arra,

hogy figyelmedet elvonja saját magad mindennél

fontosabb fejlődéséről. Ha nem haragudnál meg a

512

merészségemért, ó, Uram, adnék neked egy tanácsot:

törődj többet a tökéletességeddel!

– Mi köze van ennek az öreg Nyihához?

– Nem sok, Uram, szinte semmi. Csupán. . . a

szamáröszvér nem méltó hátasállat olyasvalaki

számára, mint te. Bánt, hogy téged ilyen . . .

közönséges állat hátán látlak. Összes útitársad is

csodálkozik rajta. Egyedül te, Uram és Mesterem, te

nem tudod, hogy mivel tartozol önmagadnak.

Barnabás nem szólt semmit, de Xaida szavai

mély hatással voltak rá.

Amikor másnap a sereg vele és Nyihával az élen

egy csodaszép ligetes tájon vonult át, melyet itt-ott

illatos kis orgonaerdők szakítottak meg, Barnabás a

déli pihenőt használta fel, hogy Xaida javaslatát

megvalósítsa.

– Ide figyelj, Nyiha – mondta és megsimogatta a

szamáröszvér nyakát –, eljött az ideje: meg kell

válnunk egymástól.

Nyiha feljajdult.

– Miért, uram? – sírt fel. – Olyan rosszul

végeztem a dolgomat? – Sötét szeme sarkából

könnyek csurogtak.

513

– Dehogyis – sietett vigasztalni Barnabás –,

ellenkezőleg, az egész hosszú úton végig olyan

gyengéden hordoztál és olyan türelmes és készséges

voltál, hogy köszönetképpen meg szeretnélek

jutalmazni.

– Nem kell nekem más jutalom – felelte Nyiha –,

csak az, hogy továbbra is vihesselek. Mi jobbat

kívánhatnék?

– Nem mondtad-e – folytatta Barnabás –, hogy

szomorú vagy, amiért a te fajtád nem szülhet

gyermeket?

– Igen – mondta Nyiha bánatosan –, mert

szeretnék nekik ezekről a napokról mesélni, ha

egyszer nagyon öreg leszek.

– Jó – mondta Barnabás –, akkor most mesélek

neked egy történetet, amelynek valóra kell válnia. S

ezt csak neked, egyedül csak neked mesélem, mert

neked szól.

Akkor kezébe vette Nyiha hosszú fülét és

belesuttogta:

– Nem messze innen, egy kis orgonaerdőben

gyermeked apja vár rád, egy fehér, hattyúszárnyú

mén. Hosszú sörénye és farka a földet verdesi.

514

Titokban már napok óta követ minket, mert halálosan

szerelmes beléd.

– Belém? – kiáltotta csaknem ijedten Nyiha –, de

én csak egy szamáröszvér vagyok és nem is nagyon

fiatal!

– Szemében – mondta Barnabás halkan – te vagy

Fantázia legszebb teremtménye, éppen mert olyan

vagy, amilyen vagy. S talán azért is, mert engem

hordoztál. De nagyon szégyenlős, és nem mer hozzád

közeledni ennyi mindenki előtt. Neked kell hozzá

menned, különben belehal a vágyakozásba.

– Ó, egek – tanácstalankodott Nyiha –, ilyen

komoly a dolog?

– Igen – suttogta a fülébe Barnabás –, és minden

jót, Nyiha! Siess csak, meg fogod találni.

Nyiha néhány lépést tett, de visszafordult.

– Őszintén szólva – vallotta be – félek egy kicsit.

– Bátorság! – mondta Barnabás mosolyogva –, és

ne felejts el a gyerekeidnek és az unokáidnak mesélni

rólam.

– Köszönöm, uram! – válaszolta a maga egyszerű

módján Nyiha és elindult.

515

Barnabás hosszan nézett utána, ahogy

tovaporoszkált, és nem érezte valami boldognak

magát, hogy elküldte. Bement pazar sátrába, lefeküdt

a puha párnákra és a mennyezetet bámulta. Egyre azt

mondogatta magának, hogy Nyiha leghőbb vágyát

teljesítette. Ez azonban nem tudta sötét hangulatát

eloszlatni. Nagyon sok múlik azon, hogy mikor és

miért teszünk jót valakivel.

De ez csak Barnabásra tartozott, mert Nyiha

valóban rátalált a hófehér, szárnyas ménre és nászt

ült vele. És később fia született, egy hófehér szárnyas

szamáröszvér, akit Pataplánnak neveztek. Tetteiről

még sokat beszéltek Fantázia-szerte, de ez már más

történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd

sor.

Ettől kezdve Barnabás Xaida gyaloghintóján

utazott tovább. A varázslónő még azt is felajánlotta,

hogy kiszáll és gyalogosan megy mellette, hogy

minden elképzelhető kényelme meglegyen, de ezt

Barnabás nem akarta elfogadni. Így ketten ültek a

tágas korallhintóban, amely a sereg élén utazott.

Barnabás még mindig kissé mogorva volt,

Xaidával szemben is, hiszen tőle kapta azt a tanácsot,

516

hogy megváljon szamáröszvérétől. És Xaida ezt

nagyon hamar felmérte. A fiú kurta válaszaiból nem

alakulhatott ki igazi beszélgetés.

Hogy felélénkítse őt, vidáman így szólt hozzá:

– Szeretnélek megajándékozni valamivel, Uram

és Mesterem, ha kegyeskednél elfogadni.

Az ülőpárnák alól egy rendkívül pazarul díszített

ládikót húzott elő. Barnabás várakozóan

egyenesedett fel. Xaida kinyitotta a ládikót és egy

keskeny övet vett ki belőle, amely csuklósan mozgó

szemekből állt, mint valami lánc. Valamennyi szem

és a kapocs is tiszta üvegből volt.

– Mi ez? – érdeklődött Barnabás.

Az öv halkan megcsörrent a nő kezében.

– Olyan öv, amely láthatatlanná tesz. De nevet

kell adnod neki, Uram, hogy a tiéd lehessen.

Barnabás rátekintett. – Özlár, az Öv – mondta

aztán.

Xaida mosolyogva bólintott. – Most már a tiéd.

Barnabás átvette az övet és tétovázva tartotta a

kezében. – Nem akarnád mindjárt kipróbálni –

kérdezte Xaida hogy a hatásáról meggyőződhess?

517

Barnabás az övet a csípőjére kötötte és úgy

érezte, mintha ráöntötték volna. Valóban csak érezte,

mert nem láthatta magát, sem a testét, sem a lábát

vagy a kezét. Felettébb kellemetlen érzés volt, és

megpróbálta azon nyomban kinyitni a kapcsot. De

minthogy már sem a kezét, sem az övet nem láthatta,

nem boldogult vele.

– Segítség! – kiáltotta elfúló hangon. Hirtelen

félelem támadt benne, hogy soha többé nem tudja

levenni magáról Özlárt és örökre láthatatlan marad.

– Először meg kell tanulnod a vele való bánást –

mondta Xaida –, én is így jártam, Uram és

Parancsolóm. Engedd meg, hogy segítsek!

Belemarkolt az üres levegőbe, egy szemvillanás

alatt kinyitotta az övet, és Barnabás újra látta

önmagát. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle.

Aztán nevetni kezdett, és Xaida is mosolygott, és

szippantott egyet a kígyószopókájú vízipipából.

Mindenestre más irányba terelte a fiú gondolatait.

– Most biztosabban vagy védve minden ártalom

ellen – jegyezte meg gyengéden –, s ez nekem

fontosabb, mintsem elmondhatnám, Uram.

518

– Ártalom? – tudakolta Barnabás még mindig egy

kissé zavartan –, miféle ártalomról beszélsz?

– Ó, senki nem érhet fel hozzád – suttogta Xaida

–, ha bölcs vagy. A veszély benned magadban rejlik,

s ezért nehéz tőle megvédeni téged.

– Mit értesz azon, hogy – magamban? – kérdezte

Barnabás.

– A bölcsesség annyit jelent, mint a dolgok felett

állni, senkit sem gyűlölni és senkit sem szeretni.

Neked, Uram, azonban még mindig fontos a

barátság. Szíved még nem hűvös és részvétlen, mint

egy havas hegycsúcs – és így árthatnak neked.

– És ki lenne az?

– Az, akihez minden dölyfössége ellenére még

mindig ragaszkodsz.

– Fejezd ki magad világosabban!

– A pimasz és tiszteletlen kis vadóc a zöldbőrűek

nemzetségéből, Uram.

– Atráskó?

– Ő és vele együtt az a szemtelen Fuhur.

– És ők ártanának nekem? – Barnabásnak szinte

nevetnie kellett.

Xaida lehajtott fejjel ült.

519

– Ezt soha, de soha nem fogom elhinni – folytatta

Barnabás –, ne halljam többé.

Xaida hallgatott és még mélyebbre hajtotta a

fejét. Hosszú szünet után ezt kérdezte Barnabás:

– És egyáltalán, mi lenne az, amit Atráskó tervez

ellenem?

– Uram – suttogta Xaida –, jobban szeretném, ha

nem mondtam volna semmit!

– Akkor mondj el mindent! – kiáltotta Barnabás –

, és ne célozgass! Mit tudsz?

– Reszketek haragodtól, Uram – dadogta Xaida

és valóban remegett egész testében –, de ha az

életembe kerül is, megmondom: Atráskó azt forralja,

hogy megszerzi tőled a Kislány Királynő jelvényét,

titokban vagy erőszakkal.

Barnabásnak egy pillanatra elállt a lélegzete.

– Tudod bizonyítani? – kérdezte rekedt hangon.

Xaida megrázta a fejét és ezt mormogta:

– Az a fajta tudás, amellyel én rendelkezem,

Uram, nem tartozik a bizonyíthatók közé.

– Akkor tartsd meg magadnak! – mondta

Barnabás és arcába vér szökött –, és ne rágalmazd a

520

legbecsületesebb és legderekabb fiút, aki csak létezik

Fantáziában.

Ezzel kiugrott a gyaloghintóból és elment.

Xaida ujjai elgondolkozva játszottak a kígyófejjel

és szeme zöld-piros fényben izzott. Kis idő után újra

elmosolyodott, és miközben lila füstöt eregetett a

szájából, ezt suttogta:

– Majd elválik, Uram és Mesterem. Özlár, az Öv

be fogja neked bizonyítani.

Mikor éjszakára tábort ütöttek, Barnabás a sátrába

ment. Megparancsolta Iluánnak, a kék dzsinnek,

hogy senkit ne eresszen be hozzá, legkevésbé Xaidát.

Egyedül akart maradni a gondolataival.

Amit a varázslónő Atráskóról mondott, alig

tartotta megfontolásra érdemesnek. De valami egyéb

foglalkoztatta: az a néhány szó, amelyet Xaida a

bölcsességről hintett el benne.

Annyi mindent élt át, félelmet és örömet, bánatot

és győzelmet, egyik kívánságától a másikig hajszolta

magát, és nem volt egy perc pihenése sem.

Mindebből semmi sem tette nyugodttá és elégedetté.

Ám bölcsnek lenni, ez azt jelenti, hogy az ember

521

fölébe emelkedik örömnek és bánatnak,

aggodalomnak és részvétnek, becsvágynak és

sértődésnek. Bölcsnek lenni annyit tesz, mint a

dolgok fölött állni, semmit és senkit nem gyűlölni

vagy szeretni, de egyúttal mások elzárkózását vagy

rokonszenvét is tökéletes közönnyel fogadni. Aki

valóban bölcs, az semminek sem tulajdonít

jelentőséget. Megközelíthetetlen, és semmi nem

árthat neki. Igen, ilyennek lenni csakugyan kívánatos

dolog! Barnabás meg volt győződve róla, hogy ezzel

elérkezett az utolsó kívánságához, ahhoz az utolsó

kívánsághoz, amely elvezeti Valódi Vágyához,

ahogy Szörszörény mondta. Úgy érezte, hogy végre

érti, mit akar ez jelenteni. Azt kívánta, hogy nagy

bölcs legyen, a legbölcsebb bölcs egész Fantáziában!

Kicsit később kilépett a sátrából.

A hold megvilágította a tájat, melynek Barnabás

eddig nem szentelt különösebb figyelmet. A

sátorváros egy völgykatlanban terült el, bizarr

formájú hegyek széles ívétől körülfogva. Tökéletes

volt a csend. A völgyben még akadtak erdők és

bozótosok, de feljebb teljesen eltűntek. A fölébe

emelkedő sziklacsoportok különféle alakzatokat

522

képeztek, mintha csak egy óriás szobrász keze

faragta volna ki őket. Szélcsendes, felhőtlen éjszaka

volt. A csillagok közelebb szikráztak, mint máskor.

Fent, az egyik legmagasabb hegycsúcson

Barnabás valami kupolához hasonló építményt

fedezett fel. Nyilván laktak benne, mert gyenge fény

szűrődött ki a belsejéből.

– Magam is észrevettem, uram – mondta Iluán

rikoltó hangon. Őrhelyén állt a sátor bejárata előtt. –

Mi lehet az?

Még be sem fejezte a mondatot, amikor messziről

különös kiáltás hallatszott. A baglyok hosszan

elnyújtott „uhuhuhu" hangjához volt hasonló, de

mélyebben és erőteljesebben szólt. Ezután másodszor

és harmadszor is felhangzott a kiáltás, de már több

szólamban.

Csakugyan baglyok voltak, szám szerint hatan,

amint Barnabás hamarosan megállapíthatta. Annak a

hegyoromnak az irányából közeledtek, amelynek

csúcsán a kupolás építmény állt. Szinte mozdulatlan

szárnyakkal vitorláztak errefelé. És minél közelebb

értek, annál világosabban látszott bámulatos

nagyságuk. Hihetetlen gyorsan repültek. Szemük

523

fényesen világított, pehelypamacs fülük hegyesen

meredezett. Teljesen hangtalanul szálltak. Alig

lehetett hallani evezőtollaik surrogását, amint

Barnabás sátra előtt földet értek.

Itt ültek most és egytől egyig nagyobbak voltak

magánál Barnabásnál. Kerek szemüket tágra nyitva,

fejüket körbe-körbe forgatták. Barnabás hozzájuk

lépett.

– Kik vagytok és kit kerestek?

– Uzsdu küld minket, a Sejtelem Anyja –

válaszolta a hat bagoly egyike –, Gigán

Csillagkolostor repülő küldöttei vagyunk.

– Miféle kolostor az? – kérdezte Barnabás.

– A Bölcsesség helye – válaszolta a második

bagoly –, ahol a Tudás szerzetesei élnek.

– És kicsoda Uzsdu? – tudakolta Barnabás.

– A három Mélyen Töprengő egyike, akik a

kolostort igazgatják és a Tudás szerzeteseit oktatják –

magyarázta a harmadik bagoly. – Mi az éj küldöttei

vagyunk és az ő szolgálatában állunk.

– Ha nappal volna – folytatta a negyedik bagoly –

, akkor Sikrió, a Látás Atyja küldte volna követeit

hozzád, a sasokat. És a szürkület órájában, mely a

524

nappalt az éjszakától elválasztja, Jizsóp, az Okosság

Fia küldi övéit, a rókákat.

– És kicsoda Sikrió és Jizsóp?

– A másik két Mélyen Töprengő, az elöljáróink.

– És mit kerestek itt?

– Mi a Nagytudományút keressük – mondta a

hatodik bagoly. – A három Mélyen Töprengő úgy

tudja, hogy ebben a sátorvárosban időzik, és

megvilágosodást kérnek tőle.

– A Nagytudományút? – kérdezte Barnabás. – Ki

az?

– A neve – válaszolta egyszerre mind a hat

bagoly – Bux Barnabás Boldizsár.

– Akkor megtaláltátok – válaszolta Barnabás –,

én vagyok az.

A baglyok hirtelen mozdulattal mélyen

meghajoltak, ami ijesztő magasságuk ellenére is egy

csöppet bohókássá tette őket.

– A három Mélyen Töprengő – kezdte az első

bagoly – alázattal és tisztelettel kéri, látogasd meg

őket, hogy megoldd azt a kérdést, amelyet ők hosszú

életükön keresztül nem tudtak megoldani.

Barnabás elgondolkozva simogatta az állát.

525

– Jó – mondta végül –, de magammal szeretném

vinni két tanítványomat.

– Hatan vagyunk – felelte a bagoly –, ketten-

ketten egyesével el tudunk vinni titeket.

Barnabás a kék dzsinnhez fordult.

– Iluán, hozd ide Atráskót és Xaidát!

A dzsinn elsietett.

– Milyen kérdés az – tudakolta Barnabás –,

amelyre válaszolnom kell?

– Nagytudományú – jelentette ki az egyik bagoly

–, mi csak szegény tudatlan repülő küldöttek

vagyunk és nem tartozunk a Tudás szerzeteseinek

még a legalacsonyabb osztályába sem. Hogyan

tudnánk veled közölni azt a kérdést, amelyet a három

Mélyen Töprengő egy hosszú életen keresztül nem

tudott megoldani?

Néhány perc múlva visszatért Iluán, Atráskóval

és Xaidával. Útközben sietve megmagyarázta nekik,

hogy miről van szó.

Amint Atráskó megállt Barnabás előtt, halkan ezt

kérdezte:

– Miért engem hívtál?

– Igen – firtatta Xaida is –, miért őt?

526

– Majd megtudjátok – válaszolta Barnabás.

Kitűnt, hogy a baglyok előrelátó módon három

trapézt hoztak magukkal. Ketten-ketten karmukba

ragadták a trapézok függesztő köteleit, Barnabás,

Atráskó és Xaida pedig a rudakra ültek. A hatalmas

éji madarak magasba emelkedtek velük.

Csak amikor már Gigán Csillagkolostorhoz értek,

akkor látszott, hogy a nagy kupola csupán legfelső

része egy igen nagy kiterjedésű épületnek, amely sok

kocka alakú szárnyból állt. Számtalan kis ablaka volt,

és magas külső fala közvetlenül egy

sziklameredélyre épült. Kéretlen látogatók csak nagy

nehezen vagy egyáltalán nem tudták megközelíteni.

A kocka alakú épületszárnyakban voltak a Tudás

szerzeteseinek cellái, a könyvtárak, a gazdasági

helyiségek és a küldöttek szállásai. A nagy kupola

alatt volt a gyűlésterem, amelyben a három Mélyen

Töprengő a tanóráit tartotta.

A Tudás szerzetesei Fantázia legkülönbözőbb

alakú és származású lakosai közül kerültek ki. Ha

azonban a kolostorba be akartak lépni, minden

kapcsolatot meg kellett szakítaniuk hazájukkal és

családjukkal. A szerzetesek kemény és lemondásteli

527

életet éltek s egyes-egyedül a Bölcsességnek és a

Tudásnak szentelték magukat. A közösségbe távolról

sem vettek fel mindenkit, aki be szeretett volna lépni.

A vizsgák szigorúak voltak, és a három Mélyen

Töprengő nem ismert könyörületet. Így esett, hogy a

szerzetesek száma jóformán soha nem haladta meg a

háromszázat, ezáltal viszont Fantázia legokosabb

teremtményeinek gyülekezetét képezték. Volt már

idő, amikor a barátok és a nővérek közössége

mindössze hét tagra zsugorodott. Ám ez mit sem

változtatott a vizsgák szigorúságán. Ez idő tájt a

barátok és a nővérek száma valamivel meghaladta a

kétszázat.

Mikor Barnabást Atráskó és Xaida társaságában a

nagy gyűlésterembe vezették, Fantázia minden

elképzelhető teremtményének tarkabarka tömegével

találta magát szemben, s ez a tömeg csak annyiban

különbözött az ő kíséretétől, hogy valamennyi tagja,

alkatától függetlenül, durva, barnásfekete csuhát

viselt. El lehet képzelni, hogy festett ez például a

korábban

már említett vándorsziklák egyikének vagy egy

fikarcnak az esetében.

528

A három elöljárónak, a Mélyen Töprengőknek

azonban emberi alakjuk volt. Nem volt emberi ezzel

szemben a fejük. Uzsdunak, a Sejtelem Anyjának

bagolyarca volt. Sikrió, a Látás Atyja sasfejet viselt.

Végül Jizsópnak, az Okosság Fiának rókafeje volt.

Magasított kőszékeken ültek, és igen nagynak

látszottak. Látványuk elbátortalanította Atráskót, sőt

még Xaidát is. Barnabás azonban higgadtan lépett

eléjük. Mély csend ülte meg a termet.

Sikrió, aki nyilvánvalóan a legöregebb volt

hármójuk közül és a középen ült, lassú

kézmozdulattal egy velük szemben álló, üres

trónszékre mutatott. Barnabás helyet foglalt.

Hosszabb hallgatás után Sikrió beszélni kezdett.

Halkan szólt, és hangja meglepően mélyen és telten

csengett.

– Ősidők óta világunk rejtélye felett

elmélkedünk. Jizsóp másképp vélekedik róla, mint

ahogyan Uzsdu sejti, és Uzsdu sejtése másképp

tanítja, mint ahogy én látom, s én megint másképp

látom, mint ahogy Jizsóp gondolkozik róla. Ez így

nem mehet tovább. Ezért kértünk téged,

529

Nagytudományú, hogy jöjj hozzánk és taníts minket.

Teljesíted a kérésünket?

– Teljesítem – mondta Barnabás.

– Halld hát, Nagytudományú, a kérdésünket:

micsoda Fantázia?

Barnabás hallgatott egy darabig, majd ezt

válaszolta:

– Fantázia a Végtelen Történet.

– Adj időt, hogy válaszodat megértsük – mondta

Sikrió. – Holnap ugyanebben az órában itt

találkozunk.

Némán állt fel mind a három Mélyen Töprengő,

valamint a Tudás összes szerzetese, és elhagyták a

termet.

Barnabást, Atráskót és Xaidát a vendégcellákba

vezették, ahol szerény vacsora várt mindegyikükre.

Fekhelyül egyszerű fapriccs szolgált, durva

gyapjútakaróval. Barnabásnak és Atráskónak ez

természetesen nem számított, Xaida viszont szívesen

varázsolt volna kellemesebb ágyat magának, de meg

kellett állapítania, hogy varázsereje nem működik

ebben a kolostorban.

530

Következő éjjel a meghatározott órában ismét

összegyűltek a szerzetesek és a három Mélyen

Töprengő a nagy kupolateremben. Barnabás megint a

trónszékben ült, Xaida és Atráskó a bal és jobb

oldalára álltak.

Ezúttal Uzsdu, a Sejtelem Anyja volt az, aki nagy

bagolyszemével Barnabásra nézett és így szólt:

– Elgondolkoztunk tanításodon, Nagytudo-

mányú. De újabb kérdés merült fel. Ha Fantázia a

Végtelen Történet, amint mondod, hol van ez a

Végtelen Történet megírva?

Barnabás ismét hallgatott egy darabig, azután így

válaszolt:

– Egy rézszínű selyembe kötött könyvben.

– Adj időt, hogy szavaidat megértsük – mondta

Uzsdu. – Holnap ugyanebben az órában újra itt

találkozunk.

Minden úgy történt, ahogyan az előző éjszakán.

És a rákövetkezőn, amikor mindnyájan újból

összejöttek a gyűlésteremben, Jizsóp, az Okosság fia

szólalt meg:

– Ez alkalommal is átgondoltuk tanításodat,

Nagytudományú. És megint tanácstalanul állunk egy

531

újabb kérdés előtt. Ha a mi Fantáziánk a Végtelen

Történet, és ha ez a Végtelen Történet egy rézszínű

könyvben van megírva – hol található ez a könyv?

Rövid hallgatás után Barnabás így felelt:

– Egy iskolaépület lomtárában.

– Nagytudományú – válaszolta Jizsóp, a rókafejű

–, nem kételkedünk annak igazságában, amit

mondasz. Azt kérjük mégis, engedd látnunk ezt az

igazságot. Meg tudod tenni?

Barnabás elgondolkozott, majd ezt mondta:

– Azt hiszem, igen.

Atráskó meglepetten nézett Barnabásra. Xaida

kétféle színű szemében is kérdés tükröződött.

– Holnap éjjel ugyanabban az órában találkozunk

– mondta Barnabás –, de nem itt a tanteremben,

hanem kint a Gigán Csillagkolostor tetőin. S

figyelmesen és szünet nélkül az eget kell néznetek.

A következő éjszakán – mely ugyanolyan tiszta,

csillagos volt, mint az előző három – a rend összes

tagja, beleértve a három Mélyen Töprengőt, ott állt a

megadott órában a kolostor tetőin és hátrahajtott

fejjel az éjszakai égboltot kémlelte. Atráskó és

532

Xaida, akik maguk sem tudták, mit tervez Barnabás,

szintén közöttük voltak.

Barnabás azonban felmászott a kupola

legmagasabb pontjára. Mikor felért, messze

körbetekintett – és ebben a pillanatban a távoli

látóhatáron végre megpillantotta a hold tündéri

fényében csillogó Elefántcsonttornyot.

Zsebéből elővette az Al'Csahir követ, mely

szelíden világított. Barnabás visszaidézte

emlékezetébe annak a feliratnak a szavait, mely

Amargant könyvtárának ajtaján állt:

„ . . . De ha nevemet még egyszer kimondja,

végétől elejéig,

százévnyi fény, mit szétsugárzok

egy pillanat alatt."

Magasra tartotta a követ, és így kiáltott:

– Rihacs'la!

Ebben a pillanatban olyan fényes villám hasított

az éjszakába, hogy a csillagos ég elsápadt, és a

mögötte levő sötét világűr kivilágosodott. És ez a

térség nem volt más, mint az iskolaépület lomtára,

öregségtől megfeketült, hatalmas gerendáival. Aztán

533

mindennek vége lett. A százévnyi fény ellobbant.

Al'Csahir maradéktalanul eltűnt.

Az egybegyűlteknek – Barnabásnak is – bizonyos

időre volt szüksége, míg szemük újból hozzászokott

a hold és a csillagok gyenge világításához.

A látomástól megrendülve, némán gyülekeztek

mindnyájan a nagy tanteremben. Legvégül jött

Barnabás. A Tudás szerzetesei és a Mélyen

Töprengők felemelkedtek helyükről, mélyen és

hosszan meghajoltak előtte.

– Nincs rá szó – mondta Sikrió –, amellyel neked,

Nagytudományú, köszönetet tudnék mondani a

Megvilágosodás Villámáért. Mert abban a titokzatos

lomtárban egy hozzám hasonló lényt pillantottam

meg, egy sast.

– Tévedsz, Sikrió – ellenkezett szelíd mosollyal a

bagolyarcú Uzsdu –, pontosan láttam, hogy bagoly

volt.

– Mindketten csalódtok – vágott szavába ragyogó

szemmel Jizsóp –, az a lény ott az én rokonom. Egy

róka.

Sikrió tiltakozóan emelte fel a kezét.

534

– Most megint ott vagyunk, ahol annak előtte

voltunk – mondta. – Erre a kérdésre is csak te tudsz

megfelelni, Nagytudományú. Hármunk közül

melyiknek van igaza?

Barnabás, hűvösen mosolyogva, így szólt:

– Mindhármótoknak.

– Adj időt, hogy válaszodat megértsük – kérte

Uzsdu.

– Jó – válaszolta Barnabás –, annyi időt,

amennyit csak akartok. Mert most elhagyunk

benneteket.

A Tudás szerzeteseinek és három elöljárójuknak

arcán csalódás tükröződött, ám esdeklő kérésüket,

hogy maradjanak hosszabb időre vagy még inkább

örökre náluk, Barnabás szenvtelenül elhárította.

Így azután kikísérték két tanítványával együtt, és

a repülő hírnökök visszaszállították őket a

sátorvárosba.

Ezen az éjszakán kezdődött egyébként Gigán

Csillagkolostorban az első alapvető

véleménykülönbség a három Mélyen Töprengő

között, ami sok évvel később oda vezetett, hogy a

rendet feloszlatták, s Uzsdu, a Sejtelem Anyja,

535

Sikrió, a Látás Atyja és Jizsóp, az Okosság Fia

külön-külön kolostort alapított. De ez már más

történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd

sor.

Barnabás azonban ettől az éjszakától fogva

minden arra vonatkozó emlékét elfelejtette, hogy

valaha iskolába járt. A lomtár, sőt még a rézszínű

selyembe kötött, ellopott könyv is kiesett az

emlékezetéből. És nem kérdezte többé magától, hogy

hogyan is került egyáltalán Fantáziába.

XXII.

Az Elefánttcsont-

torony

körül vívott csata

539

isszatérő felderítők azt a hírt hozták a táborba, hogy

az Elefántcsonttorony immár egészen közel van. Két-

, legfeljebb háromnapi erőltetett menettel el lehet

érni.

Barnabás azonban határozatlannak látszott.

Többször rendelt el pihenőt, mint eddig, hogy aztán

kapkodó sietséggel megint felkerekedjék. Kísérői

seregében senki nem értette ennek okát, de

természetesen senki nem merte tőle megkérdezni. A

Csillagkolostorban véghezvitt nagy tette óta

megközelíthetetlenné vált, még Xaida számára is. A

sátortáborban mindenféle találgatások járták, de az

útitársak legnagyobb része engedelmesen követte

ellentmondó parancsait. Nagy bölcsek – így vélték –

gyakran kiszámíthatatlanok a köznapi lények

számára. Atráskó és Fuhur sem talált többé

magyarázatot Barnabás viselkedésére. A

csillagkolostorbeli eset meghaladta mindkettőjük

értelmét. Ám ettől kezdve csak még inkább aggódtak

érte.

Barnabásban két érzés küzdött egymással, és

egyiket sem tudta elhallgattatni. Vágyott a

Holdgyermekkel való találkozásra. Most már egész

540

Fantáziában híres, és csodálat övezi, és így

egyenrangúként tudna elébe lépni. Ugyanakkor attól

tartott, hogy Holdgyermek visszaköveteli tőle

AURIN-t. És azután? Esetleg kísérletet tesz, hogy

visszaküldje abba a világba, amelyről már alig tud

valamit? De ő nem akar visszamenni! És meg akarja

tartani az Ékszert! – Akkor megint arra gondolt, hogy

egyáltalán nem volt róla szó, hogy a Jelvényt vissza

kell adnia. Talán nála maradhat, ameddig akarja.

Talán egyenesen ajándékba kapta, és örökre az övé.

Ezekben a pillanatokban alig várta, hogy a Kislány

Királynőt viszontlássa. Sürgette a sereget, hogy

mielőbb ott legyen nála. De máris újabb kétségek

szállták meg, megálljt és pihenőt parancsolt, tisztázni

igyekezve, hogy mire számíthat.

Így, sietős, kapkodó meneteléseket órákig tartó

halogatásokkal váltogatva, végül is elérték a

nevezetes Labirintus külső peremét, azét a tágas

síkságét, amely egyetlen, kanyargós ösvényekkel és

utakkal teli virágoskert volt. A láthatár szélén, az

aranylóan csillogó alkonyati égboltból kiválva,

tündéri fehérségben ragyogott az Elefántcsonttorony.

541

Az egész fantáziai sereg és vele együtt Barnabás

is áhítatos hallgatásba merülve élvezte a látvány

leírhatatlan szépségét. Még Xaida arcán is eddig még

soha nem észlelt ámulat tükröződött, ami azonban

természetesen hamarosan eltűnt. Atráskó és Fuhur, a

háttérben állva, arra emlékezett, hogy mennyire más

volt a Labirintus akkoriban, amikor utoljára jártak itt:

a Semmi halálos betegségének martaléka. Most

virágzóbbnak, szebbnek és fénylőbbnek tűnt, mint

valaha. Barnabás elhatározta, hogy ezen a napon már

nem mennek tovább, így hát tábort ütöttek éjszakára.

Néhány követet küldött, hogy átadják üdvözletét

Holdgyermeknek és bejelentsék neki, hogy másnapra

tervezi bevonulását az Elefántcsonttoronyba. Azután

lefeküdt a sátrában és megpróbált elaludni. Ide-oda

forgolódott a párnáin, aggodalmai nem hagyták

elnyugodni. Nem sejtette, hogy ez az éjszaka, még

egészen más okokból is, a legkellemetlenebb lesz a

számára, mióta csak Fantáziában tartózkodik.

Éjfél felé végre könnyű, nyugtalan álomba

merült, melyből a sátor bejárata előtti izgatott

suttogás és pusmogás riasztotta fel. Felkelt és kilépett

a szabadba.

542

– Mi baj van? – kérdezte szigorúan.

– Ez a követ itt – válaszolta Iluán, a kék dzsinn –

azt állítja, hogy olyan fontos üzenetet kell átadnia,

amivel nem várhat holnapig.

A követ, akit Iluán a gallérjánál fogva magasba

emelt, egy kis sürgönc volt, olyan lény, amely

bizonyos hasonlóságot mutatott a nyúlhoz, csakhogy

bunda helyett rikító tarka tollruhát viselt. A

sürgöncök Fantázia leggyorsabb futói közül valók, és

iszonyú távolságokat képesek olyan sebességgel

megtenni, hogy közben szinte nem is láthatóak,

hanem csak egy kis felkavart porfelhő nyomaiból

lehet következtetni az útvonalukra. Éppen e

képessége miatt használták fel követnek a sürgöncöt.

Már maga mögött tudta az Elefántcsonttoronyhoz

vivő és onnan visszavezető utat, és lélegzet után

kapkodva lihegett, amikor a dzsinn Barnabás elé

állította.

– Bocsásd meg, uram – zihálta és néhányszor

mélyen meghajolt –, bocsásd meg, hogy

nyugalmadat meg merem zavarni, de joggal lennél

velem elégedetlen, ha nem tenném. A Kislány

Királynő már időtlen idők óta nincs az

543

Elefántcsonttoronyban, és senki sem tudja, hol

tartózkodik.

Barnabás egyszerre ürességet és hideget érzett

bensőjében.

– Biztosan tévedsz. Ez nem lehet igaz.

– A többi küldött, ha majd ideér, meg fogja

erősíteni, uram.

Barnabás egy darabig hallgatott, azután színtelen

hangon ennyit mondott:

– Köszönöm, rendben van.

Sarkon fordult és bement a sátrába.

Leült a fekvőhelyére és fejét a két kezébe

támasztotta. Teljes képtelenség, hogy Holdgyermek

ne tudott volna róla, mennyi ideje van úton feléje.

Talán nem akarja őt viszontlátni? Vagy történt vele

valami? Nem, az teljesen elképzelhetetlen, hogy vele,

a Kislány Királynővel saját birodalmában bármi is

történjék.

Azonban eltűnt, s ez azt jelenti, hogy AURIN-t

nem kell visszaadnia. Másrészt keserű csalódást

érzett afölött, hogy nem láthatja viszont. Bármi oka

lenne is erre a viselkedésre, megfoghatatlannak

találta, igen, valósággal sértőnek!

544

Ekkor eszébe jutott Atráskó és Fuhur többször

ismételt megjegyzése, hogy mindenki csak

egyetlenegyszer találkozhat a Kislány Királynővel.

Bánata okozta, hogy hirtelen Atráskó és Fuhur

társaságára vágyott. Valakivel szeretett volna

beszélgetni, baráti szóra volt szüksége.

Az az ötlete támadt, hogy felveszi Özlárt, az Övet

és láthatatlanul keresi meg őket. Így velük lehet,

érezheti vigasztaló jelenlétüket, anélkül hogy a

legcsekélyebb mértékben elárulná magát.

Sebtiben kinyitotta a díszes ládikát, kivette belőle

az övet és a csípőjére csatolta. Ismét ugyanaz a

kényelmetlen érzés fogta el, mint az első

alkalommal, mikor nem látta többé saját magát. Várt

egy kicsit, amíg hozzászokott, akkor kiment és

Atráskót és Fuhurt keresve fel-alá kezdett járkálni a

sátorvárosban.

Mindenütt izgatott pusmogás és suttogás volt

hallható, árnyalakok suhantak ide-oda a sátrak

között, itt-ott többen összedugták a fejüket és halkan

tanácskoztak. Időközben a többi küldött is visszatért,

és a hír, hogy Holdgyermek nem tartózkodik az

Elefántcsonttoronyban, futó-tűzként terjedt el az

545

útitársak táborában. Barnabás körbejárt a sátrak

között, de egyelőre nem találta, akiket keresett.

Atráskó és Fuhur egészen a tábor peremén

helyezkedett el egy virágzó rozmaringfa tövében.

Atráskó maga alá húzott lábbal ült, karját mellén

keresztbe fonva és merev arccal nézett az

Elefántcsonttorony irányába. A szerencsesárkány

mellette feküdt a földön, hatalmas fejét a fiú lába

előtt nyugtatva.

– Utolsó reményem az volt, hogy a Kislány

Királynő kivételt tesz vele, hogy a Jelvényt

visszavehesse tőle – mondta Atráskó – de most

minden reményem odalett.

– A Kislány Királynő tudja, hogy mit tesz -

felelte Fuhur. Ebben a pillanatban talált rájuk

Barnabás és láthatatlanul hozzájuk lépett.

– Csakugyan tudja? – mormolta Atráskó. –

Barnabás nem tarthatja meg tovább AURIN-t.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte Fuhur. – Nem

fogja jószántából ideadni.

– El kell tőle vennem – felelte Atráskó.

Barnabás e szavak hallatán úgy érezte, hogy

megnyílik alatta a föld.

546

– Hogy akarod véghezvinni? – hallotta Fuhur

kérdését. – Persze, ha AURIN már egyszer nálad

van, többé nem kényszeríthet, hogy visszaadd neki.

– Bizony nem tudom – gondolkozott el Atráskó –

, az ereje és a varázskardja akkor is megmaradna.

– De a Jelvény megvédene téged – vetette közbe

Fuhur – még tőle is.

– Nem – mondta Atráskó –, nem hiszem. Tőle

nem. Egyáltalán nem.

– Mellesleg – folytatta Fuhur halk, dühös

nevetéssel – maga ajánlotta fel neked az első estén

Amarganthan. S te elhárítottad.

Atráskó bólintott.

– Akkor még nem tudtam, hova fejlődnek a

dolgok.

– Mi marad akkor hátra? – kérdezte Fuhur –,

milyen módon tudod elvenni tőle a Jelvényt?

– El kell lopnom tőle – válaszolta Atráskó.

Fuhur felkapta a fejét, és rubinpirosan ragyogó

szemét Atráskóra meresztette, aki, tekintetét a földre

sütve, halkan ismételte:

– El kell lopnom tőle. Nincsen más lehetőség.

Kínos csend állt be, mielőtt Fuhur megkérdezte:

547

– És mikor?

– Még ma éjjel – felelte Atráskó –, mert holnap

már talán késő lesz.

Barnabás nem akart többet hallani. Lassan

odébbállt. Nem érzett mást, mint határtalan, hideg

ürességet. Immár minden közömbös lett neki – ahogy

Xaida mondta.

Visszament a sátrába és levetette Özlárt az Övet.

Akkor Iluánnal a három lovagot, Hiszárt, Hirótot és

Hikart hívatta. Mialatt várakozva fel-alá járkált,

eszébe jutott, hogy Xaida mindezt megjósolta neki.

Nem akarta elhinni, de most kénytelen volt. Xaida

tisztességes volt vele szemben, ezt be kellett látnia.

Egyedül ő volt igazán odaadó híve. De még

egyáltalán nem biztos, hogy Atráskó csakugyan

végrehajtja, amit kitervelt. Hátha csak egy ötlet volt,

amit már szégyell is azóta. Ebben az esetben

Barnabás egy szót sem vesztegetne az ügyre – bár a

barátságára többé nem tart igényt. Annak vége mind-

örökre.

Mikor a három lovag megérkezett, elmagyarázta

nekik, hogy alapos oka van annak feltételezésére,

hogy még ezen az éjszakán tolvaj surran a sátrába.

548

Arra kéri hát a három lovagot, hogy álljanak őrt a

sátor belsejében és a tolvajt, bárki légyen is, azonnal

fogják el. Hiszár, Hikar és Hirót tudomásul vették a

rendelkezést és kényelembe helyezkedtek. Barnabás

eltávozott.

Xaida korallhintója felé tartott. A varázslónő

mélyen aludt, csak az öt fekete bogárpáncélos óriás

állt egyenesen és mozdulatlanul körülötte. A sötétben

olyanok voltak, mint öt sziklatömb.

– Azt akarom, hogy engedelmeskedjetek nekem –

mondta halkan Barnabás.

Az öt vasarc tüstént feléje fordult.

– Parancsolj velünk, Úrnőnk Parancsolója –

felelte bádoghangon az egyikük.

– Gondoljátok, hogy el tudtok bánni Fuhurral, a

szerencsesárkánnyal? – tudakolta Barnabás.

– Ez attól függ, milyen akarat irányít bennünket –

válaszolta a bádoghang.

– Az én akaratom – mondta Barnabás.

– Akkor mindenre képesek vagyunk – hallatszott

a felelet.

– Jól van, akkor most meneteljetek a közelébe! –

s kezével mutatta az irányt. – Amint Atráskó

549

otthagyja őt, fogjátok el! De maradjatok ott vele.

Majd hívatlak benneteket, ha elém kell hoznotok.

– Készséggel, Úrnőnk Parancsolója – adta meg a

választ a bádoghang.

Az öt fekete legény hangtalanul és egyforma

léptekkel elindult. Xaida mosolygott álmában.

Barnabás visszatért a sátrához, ám amikor elébe

érkezett, habozni kezdett. Amennyiben Atráskó

valóban megkísérli a lopást, ő nem akar ott lenni,

amikor elfogják.

A hajnal már éppen derengeni kezdett az égen, és

Barnabás, ezüstköpenyébe burkolózva, sátrától nem

messze egy fa alá ült és várt. Az idő végtelenül

lassan múlt, sápadtan virradt fel a reggel, világosabb

lett, és Barnabás reménykedni kezdett, hogy Atráskó

feladta a tervét, amikor egyszer csak lárma és

hangzavar tört elő a díszsátor belsejéből. Kisvártatva

megjelent Hirót, a hátrakötött kezű Atráskót vezetve

ki a sátorból. A másik két lovag követte őket.

Barnabás fáradtan emelkedett fel és a fának

támaszkodott. – Hát mégis! – mormolta maga elé.

Aztán odament a sátrához. Nem akart Atráskóra

nézni, s az is lehajtotta a fejét.

550

– Iluán! – mondta Barnabás a sátor bejárata

mellett őrködő kék dzsinnek – ébreszd fel az egész

tábort. Mindenki gyülekezzék ide. És a fekete

páncélos óriások is hozzák ide Fuhurt.

A dzsinn éles sasrikoltásban tört ki és elsietett.

Amerre csak ment, mindenütt mozgás támadt a kis és

nagy sátrakban és egyéb nyugvóhelyeken.

– Egyáltalán nem védekezett – dörmögte Hirót és

fejével Atráskó felé intett, aki mozdulatlanul és

lehorgasztott fejjel állt. Barnabás elfordult és egy

kőre ült.

Mikor az öt fekete óriás meghozta Fuhurt, már

nagy tömeg gyűlt össze a díszsátor körül. Ahogy az

egyformán dobogó, fémes lépések közeledtek,

szétváltak a bámészkodók és szabad utat engedtek.

Fuhuron sem bilincs nem volt, sem nem nyúltak

hozzá a páncélos óriások, csak kivont karddal

kísérték bal és jobb felől.

– Egyáltalán nem védekezett, Úrnőnk

Parancsolója – mondta az egyik bádoghangú

Barnabásnak, mikor a menet eléje ért.

Fuhur Atráskó elé feküdt a földre és lehunyta a

szemét.

551

Mély csend állt be. Az utolsó táborlakók is

elősiettek és nyakukat nyújtogatták, hogy lássák, mi

történik. Az egyetlen személy, aki nem jelent meg,

Xaida volt. A suttogás és pusmogás lassanként elhalt.

Minden tekintet Atráskó és Barnabás között

vándorolt ide-oda. Mozdulatlan alakjuk a szürke

félhomályban olyan volt, mint egy örökre

megmerevedett, színtelen kép.

Barnabás végre felemelkedett.

– Atráskó – mondta –, el akartad lopni tőlem a

Kislány Királynő Jelvényét, hogy magadnak

kaparintsd meg. És te, Fuhur, tudtál a dologról és

részt vettél a kitervelésében. Ezzel nemcsak a

köztünk egykor fennállt barátságot mocskoltátok be,

hanem Holdgyermek akarata ellen is a legcsúnyább

árulást követtétek el, minthogy ő nekem adta az

Ékszert. Elismeritek, hogy bűnösök vagytok?

Atráskó hosszan Barnabásra pillantott, aztán

bólintott. Barnabás elvesztette a hangját, és kétszer is

nekikészülődött, mielőtt tovább tudott volna beszélni.

– Arra gondolok, Atráskó, hogy te voltál az, aki

engem a Kislány Királynőhöz vezettél. És Fuhur

amarganti énekére gondolok. Ezért meghagyom

552

életeteket, egy tolvaj és bűntársa életét. Csináljatok

vele, amit akartok. De menjetek el tőlem, olyan

messze, amennyire csak tudtok, és ne merészeljetek

soha többé a szemem elé kerülni. Örökre száműzlek.

Soha nem ismertelek benneteket!

Fejével intett Hirótnak, hogy oldja le Atráskó

bilincseit, azután elfordult és visszaült a kőre.

Atráskó mozdulatlanul állt hosszú ideig, majd

Barnabásra tekintett. Mintha mondani akart volna

valamit, de aztán mást gondolt. Lehajolt Fuhurhoz és

súgott neki valamit. A szerencsesárkány kinyitotta a

szemét és fölegyenesedett. Atráskó a hátára ugrott, és

Fuhur a levegőbe emelkedett. Pontosan az egyre

világosodó reggeli égbolt irányába repült, s bár

mozgása nehézkes és fáradságos volt, néhány pillanat

alatt eltűnt a messzeségben.

Barnabás felállt és sátrába ment. Fekhelyére

dobta magát.

– Most érted el az igazi nagyságodat – mondta

halkan egy lágy, fátyolos hang –, most már nem

számít neked semmi, és nem érhet fel hozzád semmi.

Barnabás felült. Xaida volt, aki szólt hozzá. A

sátor legsötétebb zugában kuporgott.

553

– Hát te – kérdezte Barnabás –, hogy jutottál be

ide?

Xaida mosolygott.

– Számomra, Uram és Mesterem, nem létezik őr,

aki feltartóztathatna. Csak a te parancsod tehetné.

Elküldesz magadtól?

Barnabás visszafeküdt és szemét ismét lehunyta.

Kis idő múlva ezt mormogta:

– Mindegy. Maradhatsz vagy mehetsz.

A nő, félig lehunyt szemhéja mögül, hosszan

figyelte Barnabást. Azután megkérdezte:

– Mire gondolsz, Uram és Mesterem?

Barnabás elfordult tőle és nem válaszolt.

Xaida előtt világos volt, hogy most semmi esetre

sem szabad őt magára hagynia. Közel állt hozzá,

hogy kicsússzék a kezéből. Vigasztalnia kell és

felvidítani – a maga módján. Rá kell vennie, hogy

azon az úton menjen tovább, amelyet előirányzott a

számára – és a saját maga számára. Ám ezúttal nem

lehetett a dolgot egy varázsajándékkal vagy valami

egyszerű fogással elintézni. Erősebb eszközökhöz

kellett nyúlnia. A legerősebbhez, amely a

554

rendelkezésére állt, Barnabás legtitkosabb vágyaihoz.

Barnabás mellé telepedett és ezt suttogta a fülébe:

– Uram és Mesterem, mikor szándékozol az

Elefántcsonttoronyhoz vonulni?

– Nem tudom – mondta Barnabás inkább a

párnáinak –, mi keresnivalóm van ott, ha

Holdgyermek nincs jelen? Egyáltalán nem tudom,

mit kell még tennem.

– Odavonulhatnál, hogy ott várd meg a Kislány

Királynőt.

Barnabás Xaidához fordult.

– Azt gondolod, hogy visszatér?

Kérdését meg kellett nyomatékosabban

ismételnie, mielőtt Xaida habozva választ adott

volna:

– Nem hiszem. Azt hiszem inkább, hogy

mindörökre elhagyta Fantáziát, és te vagy az utóda,

Uram és Mesterem.

Barnabás lassan felemelkedett. Xaida kétféle

színű szemébe nézett, és jó időbe telt, amíg teljesen

felfogta a mondottakat.

– Én? – bökte ki. Arcán piros foltok gyúltak ki.

555

– Ennyire megrémít ez a gondolat? – suttogta

Xaida. – Neked adta teljhatalmának Jelvényét. Rád

hagyta a birodalmát. Most te leszel a Kisfiú Király,

Uram és Mesterem. És ehhez minden jogod megvan.

Nemcsak hogy megmentetted Fantáziát, azzal, hogy

eljöttél, de te teremtetted meg igazán! Mi

mindnyájan – magam is – csupán a teremtményeid

vagyunk! Te vagy a Nagytudományú, miért rettensz

vissza most attól, hogy megragadd a teljhatalmat,

mely mindezek után téged illet.

És mialatt Barnabás szeme fokozódó hideg

lázban kezdett csillogni, Xaida egy új Fantáziáról

mesélt neki, egy olyan világról, amely a legapróbb

részletekig Barnabás tetszése szerint fog alakulni,

amelyben kénye-kedvére teremthet és meg-

semmisíthet, amelyben nincsenek korlátok és

feltételek többé, amelyben minden teremtmény, jó

vagy rossz, szép vagy csúnya, bolond vagy bölcs,

kizárólag az ő akaratából születik, és amelyben

méltóságteljesen és rejtélyesen trónol mindenek felett

és a sorsokat örök játékban irányítja.

– Majd csak akkor – fejezte be végül –, akkor

leszel csakugyan szabad, akkor szabadulsz meg

556

mindentől, ami korlátokat szab, akkor tehetsz

mindent szabadon, amit akarsz. Hisz meg akartad

találni a Valódi Vágyadat, igaz? Hát ez az!

Még aznap reggel felszedték a sátortábort, és a

sokezres sereg, élén Barnabással és a korallhintóban

utazó Xaidával, megindult az Elefántcsonttorony

felé. Végtelennek tetsző menetoszlop vonult a

Labirintus kanyargós útjain. S amikor az eleje

estefelé elérte az Elefántcsonttornyot, a leghátul

haladók csak épp akkor lépték át a virágoskert külső

peremét.

Barnabás fogadtatása olyan ünnepélyes volt,

amilyent csak kívánhatott magának. Mindenki, aki a

Kislány Királynő udvartartásához tartozott, talpon

volt. Minden tetőn és párkányon koboldőrök álltak és

teli tüdőből fújták csillogó trombitájukat. A bűvészek

bemutatták mesterfogásaikat, a csillagjósok

szerencsét és hatalmat jósoltak Barnabásnak, a pékek

hegymagasságú tortákat sütöttek, a miniszterek és

tisztségviselők pedig a korallhintó mellett haladtak és

végigkísérték a nyüzsgő tömegen keresztül a főutcán,

amely egyre szűkülő csigavonalban tekeredett a kúp

alakú Elefántcsonttorony körül, egész addig, ahol a

557

nagy kapu a tulajdonképpeni palota belsejébe

vezetett. Barnabás Xaida és az összes tisztségviselő

társaságában lépkedett felfelé a széles lépcső hófehér

fokain, végigment az összes termen és folyosón,

áthaladt a második kapun, egyre feljebb, át a kerten,

amelyben az állatok, a virágok és a fák elefántcsont-

ból voltak, az ívelt hidakon és végül az utolsó kapun.

Fel akart jutni abba a pavilonba, amely az óriási

torony csúcsát képezte és magnóliavirág alakú volt.

De kiderült, hogy a virág zárva van, és a hozzá

vezető út utolsó szakasza olyan sima és meredek,

hogy senki nem tud rajta felmenni.

Barnabás emlékezett rá, hogy a súlyosan sebesült

Atráskó nem tudott annak idején feljutni, legalábbis

nem a saját erejéből – mert senki, aki oda valaha is

felért, nem tudja, hogyan sikerült neki. Ezt mindenki

csak ajándékba kaphatja.

Barnabás azonban nem volt Atráskó. Ha van

mostantól fogva valaki, aki az utolsó útszakasz

megismerésének kegyét osztogathatja, akkor ő az. S

nem volt hajlandó eltűrni, hogy menet közben még

fel is tartsák.

558

– Hívjatok kézműveseket! – parancsolta –,

vágjanak lépcsőfokokat ebbe a sima felületbe, vagy

építsenek létrát, vagy találjanak ki bármi egyebet.

Mert odafenn óhajtok lakni.

– Uram – merészelt ellenvetést tenni az egyik

legöregebb tanácsadó –, odafenn a Kívánságok

Aranyszemű Királynője lakik, amikor nálunk

tartózkodik.

– Tegyétek, amit parancsolok! – förmedt rá

Barnabás.

A tisztségviselők elsápadtak és elhúzódtak tőle.

De engedelmeskedtek. Kézműveseket hoztak, akik

súlyos kalapácsokkal és vésőkkel fogtak dologhoz.

De bárhogy kínlódtak, nem sikerült egy kis darabot

sem kivágni a hegycsúcsból. A vésők kiugrottak a

kezükből és még egy karcolást sem hagytak a sima

felületen.

– Találjatok ki valami mást – mondta Barnabás

és kedvetlenül elfordult –, mert fel akarok menni

oda. De vegyétek észbe, hogy türelmemnek

hamarosan vége.

Aztán visszament és udvartartásával, amelyhez

elsősorban Xaida, a három lovag, Hiszár, Hirót és

559

Hikar, valamint Iluán, a kék dzsinn tartozott,

egyelőre birtokba vette a palotanegyed többi

helyiségeit.

Még ugyanazon az éjjelen az összes

tisztségviselőt, minisztert és tanácsadót, aki idáig

Holdgyermeket szolgálta, gyűlésbe hívta össze abba

a nagy kör alakú terembe, ahol annak idején az

orvoskongresszus ülésezett. Tudatta velük, hogy a

Kívánságok Aranyszemű Királynője rá, Bux

Barnabás Boldizsárra hagyta a végtelen fantáziai

birodalom feletti teljhatalmat, és hogy mostantól

kezdve ő lép a helyébe. Felszólított mindenkit,

fogadják meg, hogy teljes mértékben alávetik

magukat az akaratának.

– Még akkor is, sőt főleg akkor – tette hozzá –,

ha elhatározásaim számotokra néha érthetetlenek

lennének. Mert nem vagyok hozzátok hasonló.

Aztán kijelentette, hogy pontosan hetvenhét nap

múlva Fantázia Kisfiú Királyává akarja koronáztatni

magát. Olyan pompázatos ünnepséget kíván,

amilyent még Fantáziában sem tartottak soha.

Hírnökök siessenek nyomban minden országba, mert

az az óhajtása, hogy a fantáziai birodalom minden

560

népe egy-egy képviselőt küldjön a koronázási

ünnepélyre.

Ezzel Barnabás visszavonult, és magukra hagyta

a tanácstalan tanácsadókat és tisztségviselőket.

Ezek nem tudták, hogyan viselkedjenek.

Mindazt, ami elhangzott, olyan szörnyű volt

hallaniuk, hogy először, fejüket behúzva, hosszú

ideig csak álldogáltak némán. Azután halkan

tárgyalni kezdtek. És több órányi tanácskozás után

megegyeztek abban, hogy a követniük kell Barnabás

utasításait, mert hiszen a Kislány Királynő Jelvényét

viseli, és ez engedelmességre kötelezi őket – akár

elhiszik, hogy Holdgyermek valóban minden

hatalmát Barnabásra ruházta, akár ismét csak egy

számukra érthetetlen elhatározásáról van szó. A

hírnököket tehát kiküldték, és minden egyéb is úgy

történt, ahogy Barnabás elrendelte.

Maga Barnabás egyébként nem törődött már az

egésszel. A koronázási ünnepségek előkészítésének

minden részletét Xaidának engedte át. És ő értett

hozzá, hogy miként foglalkoztassa az

Elefántcsonttorony udvartartását – olyannyira, hogy

alig jutott valakinek is ideje a gondolkozásra.

561

Barnabás az elkövetkező napokban és hetekben

többnyire mozdulatlanul ült maga választotta

lakosztályában. Csak bámult a levegőbe és nem

csinált semmit. Szeretett volna kívánni valamit, vagy

egy történetet kitalálni, ami elszórakoztatta volna, de

nem jutott az eszébe többé semmi. Tökéletesen

üresnek érezte magát.

Végül az az ötlete támadt, hogy idekívánhatná

Holdgyermeket. Ha csakugyan mindenható, ha

minden-minden vágya valósággá válik, akkor

Holdgyermeknek is engedelmeskednie kell. Fél

éjszakákon át csak ült és ekképp suttogott maga elé:

„Holdgyermek, jöjj! Jönnöd kell. Parancsolom, hogy

jöjj." És a tekintetére gondolt, mely ragyogó

kincsként fészkelte be magát a szívébe. Ám a

Kislány Királynő nem jött. És minél gyakrabban

próbálta erőszakkal megidézni, annál gyorsabban

hunyt ki a szívében annak a bizonyos világosságnak

az emléke, míg csak egész sötét nem lett a

bensőjében.

Bebeszélte magának, hogy mindent újra megtalál,

ha majd a magnóliapavilonban ülhet. Oda-odaszaladt

a kézművesekhez és hol fenyegetésekkel, hol

562

ígéretekkel biztatta őket, de bármit csináltak,

hiábavalónak bizonyult. A létrák eltörtek, az acélszö-

gek meggörbültek, a vésők elpattantak.

A három lovag, Hirót, Hiszár és Hikar, akikkel

Barnabás időnként szívesen elbeszélgetett vagy

különféle játékokat játszott, már csak ritkán voltak

valamire használhatók. Az Elefántcsont-torony

mélyebb emeleteinek egyikén felfedeztek egy

borpincét. Itt ültek éjjel-nappal, ittak, kockáztak,

ostoba dalokat bömböltek és veszekedtek, miközben

nemegyszer még kardot is rántottak egymás ellen.

Olykor tántorogva vonultak végig a főutcán és

zaklatták a tündéreket, villiket, vadnőcskéket és a

torony egyéb nőnemű lényeit.

– Mit akarsz, uram – mondták, mikor Barnabás

maga elé rendelte őket –, az kellene, hogy valami

tennivalót kapjunk.

De Barnabásnak semmi nem jutott az eszébe, és

azzal biztatta őket, hogy várják meg a koronázást,

jóllehet maga sem tudta, hogy ez mit fog változtatni

a helyzeten.

Lassacskán az idő is borúsabbra fordult. A

folyékony aranyhoz hasonló naplementék egyre

563

ritkábbak lettek. Az égbolt többnyire szürke volt és

felhős és a levegő fullasztóvá vált. Szellő sem

rezdült.

Így közeledett lassan a koronázás kijelölt napja.

A kiküldött hírnökök visszatértek. Sokan közülük

képviselőket hoztak magukkal Fantázia

legkülönbözőbb tájairól. Némelyek azonban dolguk

végezetlen jöttek meg és azt jelentették, hogy a

lakosok, akikhez küldték őket, kereken megtagadták

a ceremónián való részvételt. Egyébként is több

helyütt tapasztaltak titkos vagy teljesen nyílt

lázadást.

Barnabás rezzenéstelenül nézett maga elé.

– Mindezekkel alaposan leszámolsz majd, ha

Fantázia királya leszel – vélekedett Xaida.

– Azt akarom, hogy azt akarják, amit én akarok –

mondta Barnabás.

De Xaida már elsietett, hogy újabb

intézkedéseket tegyen.

És ekkor elérkezett a kitűzött nap, amelyen nem

történt meg a koronázás, mert ez a nap úgy vonult be

Fantázia történelmébe, mint az Elefántcsonttorony

körül vívott véres csata napja.

564

Már reggel vastag, ólomszürke felhő takarta az

eget és megakadályozta, hogy igazi nappali

világosság támadjon. Aggasztó félhomály ült

mindenen, a levegő teljesen mozdulatlan volt és

olyan súlyos és nyomasztó, hogy alig lehetett

lélegezni.

Xaida az Elefántcsonttorony tizennégy

ceremóniamesterével együtt rendkívül gazdag ünnepi

programot készített elő, amelynek fényűzés és pompa

tekintetében minden eddigit felül kellett múlnia

Fantáziában.

A kora reggeli órák óta valamennyi utcán és téren

zene szólt, de olyan zene, amilyet eddig a napig még

soha nem hallottak az Elefántcsonttoronyban: vad,

rikoltó és mégis monoton. Mindenkinek, aki csak

hallotta, rángatózni kezdett a lába, és akár akarta,

akár nem, táncolnia és ugrálnia kellett. Senki sem

ismerte a zenészeket, akik fekete álarcot viseltek, és

senki sem tudta, hogy Xaida honnan hozatta őket.

Az összes épületet és házhomlokzatot rikítóan

tarka lobogók és zászlócskák díszítették, melyek

azonban, minthogy szellő se rezdült, ernyedten

lógtak. A főutca egész hosszát és körös-körül a

565

palotanegyed magas falát számtalan képpel aggatták

tele, kicsivel és óriásival, melyek véges-végig egy és

ugyanazt az arcot ábrázolták, Barnabásét.

Minthogy a magnóliapavilon még mindig

megközelíthetetlen volt, Xaida más helyet készített

elő a trónra lépési szertartás céljára. Ahol a

csigavonalú főutca a palota falában nyíló nagy kapu

előtt véget ért, ott akarta felállíttatni a trónt a széles

elefántcsont lépcsőkön. Arany tömjéntartók ezrei

füstölögtek itt, és a füst, amely bódító és ugyanakkor

izgató illatú volt,lassanként végigfolyt a lépcsőkön, a

téren, a főutcán és behatolt az összes mellékutcába,

be minden helyiségbe és kuckóba.

Mindenütt bogárpáncélos fekete óriások álltak.

Egyedül Xaida tudhatta, hogyan volt képes rá, hogy

maradék öt testőrét megszázszorozza. De ez még

nem volt minden: mintegy ötvenen hatalmas lovak

hátán ültek, melyek ugyancsak fekete fémből voltak

és tökéletesen egyformán mozogtak.

A lovasok diadalmenetben kísérték felfelé a

főutcán a trónt. Senki sem tudta, honnan került elő.

Olyan nagy volt, mint egy templom portálja, és csupa

különböző alakú és méretű tükörből állt. Csak az

566

ülőpárnája készült rézszínű selyemből. Ez az óriási

csillogó tákolmány különös módon magától siklott

felfelé a csigavonalban kanyargó úton, anélkül hogy

bárki tolta vagy húzta volna, egészen úgy, mintha

önálló életet élne.

Amikor a nagy elefántcsont kapu előtt

megállapodott, Barnabás előlépett a palotanegyed

falai közül és helyet foglalt rajta. Olyan kicsi volt,

mint egy baba, ahogy ott ült a hideg, csillogó pompa

közepette. A nézősereg, amelyet a fekete páncélosok

sorfala visszatartott, örömujjongásban tört ki, de a

hang, ami hallatszott, megmagyarázhatatlan módon

vékony és éles volt.

Ezután az ünnepség leghosszadalmasabb és

legfárasztóbb része következett. A fantáziai

birodalom összes követének és képviselőjének

egymás mögé kellett sorakoznia, és ez a sor a

tükörtróntól kezdve nemcsak az Elefántcsont-torony

csigavonal alakú főutcájának aljáig, hanem mélyen,

mélyen a kertlabirintus belsejéig húzódott, és a

kígyózó sor végéhez egyre újabb küldöttek

csatlakoztak. Mindegyiküknek, amikor rákerült a sor,

a trón előtt térdre esve homlokával háromszor meg

567

kellett érintenie a földet, majd Barnabás jobb lábát

megcsókolva a következőt kellett mondania: „Népem

és a fajtámbeliek nevében kérlek téged, akinek

mindnyájan a létünket köszönhetjük, koronázd meg

magad Fantázia Kisfiú Királyává!"

Már két vagy három óra telt el így, amikor

váratlanul nyugtalanság hullámzott végig a

várakozók során. Egy ifjú faun ügetett felfelé az

úton. Látszott rajta, hogy ereje végső megfeszítésével

fut, mert támolygott, időnként összeesett, majd feltá-

pászkodva tovább rohant, míg végül, levegő után

kapkodva, Barnabás elé vetette magát. Barnabás

lehajolt hozzá.

– Mi történt, hogy zavarni merészeled a

szertartást?

– Háború, ó, uram! – nyögte ki a faun. – Atráskó

rengeteg zendülőt gyűjtött össze és most három

hadsereggel útban van ide. Azt kívánják, mondj le

AURIN-ról, mert ha jószántadból nem teszed, erővel

kényszerítenek rá.

Halotti csend lett. A felkorbácsoló zene és az éles

örömujjongás egy csapásra elnémult. Barnabás

dermedten nézett maga elé. Elsápadt.

568

Ekkor futva megérkezett a három lovag is,

Hiszár, Hirót és Hikar. Rendkívül jókedvűnek

látszottak.

– Végre lesz egy kis tennivalónk, uram! –

kiabálták túl egymást. – Bízd csak ránk a dolgot!

Egyáltalán ne zavartasd magad az ünnepségben!

Összeszedünk néhány belevaló legényt és a lázadók

ellen vonulunk. Olyan leckét adunk nekik, hogy még

sokáig megemlegetik.

Fantázia sok ezer jelen lévő teremtménye között

jó néhányan akadtak, akik egyáltalán nem voltak

alkalmasak háborúzásra. A többség azonban tudott

bánni valamilyen fegyverrel, bunkóval, karddal, íjjal,

lándzsával, parittyával vagy egyszerűen a fogával és

a karmával. Ezek valamennyien a három lovag köré

gyülekeztek, akik a sereg élére álltak. Mialatt

elvonultak, Barnabás a hadra nem foghatók nagy

tömegével visszamaradt, hogy folytassa a szertartást.

Ám ettől kezdve a gondolatai már másfelé

kalandoztak. Szeme minduntalan a láthatárra tévedt,

ahova jól odaláthatott ülőhelyéből. Óriási porfelhők

sejtették vele, mekkora haddal nyomul ellene

Atráskó.

569

– Ne aggódj – mondta Xaida, aki Barnabás mellé

lépett –, páncélos óriásaim még nem avatkoztak be a

küzdelembe. Megvédik ők a te Elefántcsonttornyodat

– rajtad és a kardodon kívül senki nem mérkőzhetik

meg velük.

Néhány óra múlva megjöttek az első

csatajelentések. Atráskó oldalán harcolt szinte az

egész zöldbőrű nép, de mintegy kétszáz kentaur és

ötvennyolc sziklaevő is, a levegőből pedig Fuhur

vezetésével öt szerencsesárkány avatkozott egyre-

másra a harci cselekményekbe, ezenfelül egy sereg

fehér óriássas, amely a Sors-hegységből repült ide, és

még nagyon sok egyéb lény. Sőt észleltek néhány

egyszarvút is.

Bár a Hirót, Hiszár és Hikar vezette sereggel

szemben számszerűen messze alulmaradtak, olyan

elszántsággal küzdöttek, hogy a Barnabás oldalán

harcoló hadat egyre jobban visszaszorították az

Elefántcsonttorony alá.

Barnabás maga akarta kézbe venni hadserege

vezetését, de Xaida lebeszélte erről.

– Gondold meg, Uram és Mesterem – mondta –,

új rangodhoz, melyre mint Fantázia királya

570

emelkedtél, nem illik, hogy beavatkozz. Hagyd ezt

bizalommal a híveidre.

A csata a nap teljes hátralevő részén át tartott.

Barnabás hadserege elkeseredetten védte a

kertlabirintus minden talpalatnyi darabját, amely

összetiport, véres csatatérré változott. Mikor kezdett

sötétedni, a lázadók eleje már elérte az Elefánt-

csonttorony lábát.

És ekkor Xaida rájuk szabadította lovas és

gyalogos páncélosait, akik rettentő tombolásba

fogtak Atráskó hívei közt.

Az Elefántcsonttorony körül vívott csatáról

lehetetlen pontos beszámolót adni, ezért itt el is kell

tőle tekintenünk. Fantáziában mind a mai napig

számtalan dal és leírás forog közkézen, amelyek erről

a napról és éjszakáról szólnak, mert mindenki, aki

részt vett az eseményekben, mást és mást élt át. Ezek

olyan történetek, melyek elbeszélésére talán majd

más alkalommal kerül sor.

Egyes beszámolók szerint Atráskó oldalán is állt

egy, sőt talán több fehér mágus, akik megbirkóztak

Xaida varázserejével. Biztosat nem lehet tudni, de

talán ez a magyarázata annak, hogyan sikerült

571

Atráskónak és társainak a fekete páncélos óriások

ellenében is bevenniük az Elefántcsonttornyot.

Valószínűbb mégiscsak egy másik ok: Atráskó nem

önmagáért harcolt, hanem a barátjáért, akit azért

akart legyőzni, hogy megmentse.

Már jó ideje leszállt az éjszaka. Csillagtalan volt,

tele füsttel és lánggal. A tornyot földre zuhant

fáklyák, felborult füstölők és összetört lámpák

gyújtották fel számos helyen. Barnabás ide-oda

rohant a küzdők között, akik a tűz lobogó fényében

kísérteties árnyékot vetettek. Fegyverek zaja és harci

ordítás vette körül.

– Atráskó! – kiáltotta rekedt hangon –, Atráskó,

mutasd magad! Állj ki velem! Hol vagy?

Ám Kamonda, a kard hüvelyében rejtőzött és

nem mozdult.

Barnabás végigviharzott a palotanegyed minden

helyiségén, majd kifutott a nagy falra, amely itt

utcányi szélességű volt, és éppen amikor ki akart

rontani a nagy külső kapun, mely előtt – immár ezer

darabra törve – a tükörtrón állt, megpillantotta

Atráskót, aki az ellenkező irányból jött feléje.

Atráskó kezében kard volt.

572

Ezután megálltak egymással szemközt. Kamonda

nem mozdult.

Atráskó Barnabás mellének szegezte kardja

hegyét.

– Add ide a Jelvényt – mondta –, a te

érdekedben.

– Áruló! – kiáltotta Barnabás. – A teremt-

ményem vagy! Mindent én hívtam életre! Téged is!

Ellenem akarsz fordulni? Térdelj le és kérj tőlem

bocsánatot!

– Őrült vagy – válaszolta Atráskó –, semmit nem

teremtettél. Mindent a Kislány Királynőnek

köszönhetsz. Add ide AURIN-t!

– Vedd el! – mondta Barnabás –, ha tudod.

Atráskó habozott.

– Barnabás – mondta –, mért kényszerítesz, hogy

legyőzzelek azért, hogy megmentselek?

Barnabás rántott egyet a kardja markolatán és

hatalmas erejével csakugyan sikerült Kamondát

kihúznia a hüvelyéből, ahelyett hogy az magától

ugrott volna a kezébe. Ám ugyanebben a

szempillantásban valami olyan rémisztő hang

hallatszott, hogy lenn az utcán, a kapu előtt harcolók

573

is dermedten megálltak és felnéztek kettejükre. És

Barnabás felismerte a hangot. Ugyanaz a rémes

csikorgás volt, amit akkor hallott, amikor

Szörszörény kővé vált. És Kamonda fénye kihunyt.

Barnabás fején átvillant, amit az oroszlán közölt vele

arra az esetre, ha saját akaratából húzná ki a fegyvert.

De már nem tudott és nem akart visszakozni.

Atráskóra sújtott, aki kardját védekezően emelte

maga elé. De Kamonda kettévágta a fegyvert és

mellen találta Atráskót. Mély sebe támadt, melyből

vér buggyant elő. Atráskó hátratántorodott és

lezuhant a nagy kapu párkányáról. Ekkor az éj

sötétjén át fehér szúróláng csapott elő a

füstgomolyból, felfogta a zuhanó Atráskót és

magával ragadta. Fuhur volt, a fehér

szerencsesárkány.

Barnabás a köpenyével törölte le homlokáról az

izzadságot. Eközben vette észre, hogy a köpenye

fekete lett, fekete, mint az éjszaka. Még mindig

Kamondával a kezében, lejött a palota faláról és

kilépett a szabad térre.

Az Atráskón aratott győzelem egyik percről a

másikra megfordította a hadiszerencsét. A lázadók

574

serege, mely már biztos volt a győzelmében,

menekülni kezdett. Barnabás úgy érezte magát, mint

valami rettenetes álomban, amelyből nem tud

felébredni. Győzelme epéhez hasonló keserűséggel

töltötte el, ugyanakkor vad diadalmámort is érzett.

Fekete köpenyébe burkolózva, kezében a véres

karddal, lassan haladt lefelé az Elefántcsonttorony

főutcáján, miközben az egész épület már lobogó

lángokban állt, mint egy óriási fáklya. Barnabás

azonban továbbment az alig érzékelt zúgó és süvöltő

lángok között, míg a torony lábához nem ért. Itt talált

rá serege maradékára, amely a feldúlt kertlabirintus –

most az elesett fantáziabeliek holttestével teli

végtelen csatamező – közepében rá várakozott. Itt

volt Hirót, Hiszár és Hikar is, a két utóbbi súlyosan

megsebesülve. Iluán, a kék dzsinn elesett. Xaida ott

állt a teteme mellett. Kezében tartotta Özlárt, az

Övet.

– Ezt, Uram és Mesterem – mondta –, neked

mentettem meg.

Barnabás átvette az övet, markába gyűrte, majd

zsebre dugta.

575

Szemét lassan körbejártatta úti- és harcostársain.

Csupán néhány százan maradtak életben. Kimerültek

voltak és feldúltak. A tűz lobogó fényében

kísértethad benyomását keltették.

Arcukat mindnyájan az Elefántcsonttorony felé

fordították, mely, mint valami máglya, fokozatosan

omlott össze. A tetején lévő magnóliapavilon

fellobbant, szirmai tágra nyíltak, és látni lehetett,

hogy üres belül. Aztán azt is elnyelték a lángok.

Barnabás kardjával az üszök- és romhalmaz felé

mutatott és érdes hangon így szólt:

– Ez Atráskó műve. És ezért üldözni fogom őt a

világ végéig!

Az egyik óriási fekete fémló hátára pattant és

elkiáltotta magát: – Kövessetek!

A paripa felágaskodott, de Barnabás

engedelmességre kényszerítette és sebes vágtában

elszáguldott az éjszakába.

XXIII.

A Régi Királyok

Városa

579

alküri vágtájában Barnabás már mérföldeket tett meg

a szurokfekete éjszakában, mikor a hátramaradt

harcostársak végre útnak indultak. Sokan

megsebesültek, valamennyi halálosan ki volt

merülve, és egy sem rendelkezett még megközelítően

sem Barnabás mérhetetlen erejével és kitartásával.

Maguk a fémlovon ülő fekete páncélos óriások is

csak nagy nehezen mozdultak meg, a gyalogos

óriások pedig nem tudták lépteiket a szokásos módon

összehangolni. Úgy látszott, hogy még az őket

irányító Xaida akarata is erejének végső határához

ért. A korallhintó az Elefánt-csonttorony égésekor a

lángok martaléka lett. Ezért mindenféle

kocsideszkákból, törött fegyverekből és a torony

elszenesedett darabjaiból új hintót ácsoltak neki,

amely persze inkább valami nyomorúságos

kunyhóhoz hasonlított. A sereg maradéka botorkálva

és csoszogva vonszolta magát mögötte. Még Hirót,

Hiszár és Hikar is, akik elvesztették lovukat, egymás

kölcsönös támogatására szorultak. Senki nem szólt

egy szót sem, de mindenki tudta, hogy teljes

lehetetlenség Barnabást valaha is utolérniük.

580

Barnabás pedig száguldott tovább a sűrű

sötétségen keresztül, fekete köpenye vadul

csapkodott a válla körül, s az óriásló fémtagjai

csikorogtak-nyikorogtak minden mozdulattól, mi-

közben hatalmas patái a földet döngölték.

– Gyí! – kiáltotta Barnabás –, hej! hej! hej!

Nem volt neki elég gyors a száguldás.

Mindenáron utol akarta érni Atráskót és Fuhurt,

még ha ezt a fém lószörnyeteget tönkrelovagolja is!

Bosszúért lihegett! Ebben az órában már rég

elérte volna vágyai célját, Atráskó azonban

meghiúsította. Barnabás nem lett Fantázia királya.

Ezért Atráskónak keservesen kell bűnhődnie!

Barnabás még kíméletlenebbül hajtotta

fémparipáját. A ló, noha ízületei egyre hangosabban

recsegtek-ropogtak, engedelmeskedett a lovas

akaratának és még gyorsabbra fogta tébolyult

vágtáját.

Hosszú órákig tartott ez a vad hajsza, anélkül

hogy az éjszaka világosodni kezdett volna. És

Barnabás gondolataiban folytonosan maga előtt látta

az égő Elefántcsonttornvot s újra meg újra átélte azt a

pillanatot, amikor Atráskó a kardját az ő mellének

581

szegezte – míg egyszer csak fel nem ötlött benne a

kérdés: miért habozott Atráskó? Miért nem szánta rá

magát, a történtek után, hogy magsebesítse őt, s így

erőszakkal vegye el tőle AURIN-t? És ekkor hirtelen

arra a sebre kellett gondolnia, amelyet ő ejtett

Atráskón, és arra az utolsó pillantására, amikor

hátratántorodott és alázuhant.

Barnabás visszadugta rozsdás hüvelyébe

Kamondát, melyet még mindig kezében tartott.

Hajnalodott, és Barnabás egyre tisztábban

láthatta, merre jár. A fémparipa éppen egy

pusztaságon viharzott végig. A borókacsoportok

sötét körvonalai csuklyás szerzetesóriások vagy

hegyes süvegű varázslók mozdulatlan

gyülekezetéhez hasonlítottak. Sziklatömbök hevertek

köztük szerteszórva.

S ekkor az történt, hogy a fémparipa a sebes

vágta közben egyszer csak fogta magát és darabokra

hullott.

Barnabás kábultan terült el az esés lendületétől.

Amikor végre magához tért és összevert tagjait

megdörzsölte, egy alacsony borókabokorban találta

magát. Kimászott. Nagy területen szétvetve feküdtek

582

a paripa héjszerű roncsai, mintha egy lovas szobor

robbant volna fel.

Barnabás felállt, válla köré vetette fekete

köpenyét és cél nélkül nekivágott a világosodó

hajnali láthatárnak.

A borókabokorban azonban ott maradt egy

csillogó valami, amit Barnabás elvesztett: Özlár, az

Öv. Veszteségét nem vette észre, és később sem

gondolt rá soha többé. Iluán hiába mentette ki az övet

a lángok közül.

Az övet néhány nap múlva egy szarka találta

meg, aki nem sejtette, hogy ez a csillogó dolog mit

rejt magában. Fészkébe vitte, ám ezzel egy másik

történet vette kezdetét, amelynek elbeszélésére más

alkalommal kerül majd sor.

Délfelé Barnabás egy magas földsánchoz ért,

mely keresztbe szelte a pusztaságot. Felnézett rá. A

sánc mögött széles völgykatlan terült el, amely –

befelé egyre mélyülve – olyan formát nyert, mint egy

lapos kráter. S ezt az egész völgyet egy város töltötte

ki – az épületek tömege legalábbis ezt a

meghatározást tette kézenfekvővé, ámbár a

legbolondosabb város volt, amelyet Barnabás

583

életében valaha is látott. Minden látható terv vagy

meggondolás nélkül dobálták egymásra az épületeit,

mintha egy óriási zsákból öntötték volna oda őket,

akár egy csomó kockát. Nem volt itt sem utca, sem

tér, sem semmiféle felismerhető rend.

De az egyes építmények is tábolyultan festettek:

kapubejárattal a tetőkön, lépcsőkkel ott, ahova nem

lehetett feljutni, vagy olyanokkal, melyeken csak

fejjel lefelé lehetett járni, és amelyek a puszta légben

végződtek. Tornyocskák álltak keresztben, balkonok

lógtak függőlegesen a falon, ablakok voltak az ajtók

helyén és padló a falak helyén. Volt olyan híd,

melynek íve egyszer csak valahol abbamaradt,

mintha építője munka közben elfelejtette volna, hogy

mit akart vele. Akadt banán formájúra hajlított

torony és hegyére állított piramis. Röviden szólva, az

egész város az őrület benyomását keltette.

Azután a lakosokat pillantotta meg Barnabás,

férfiakat, asszonyokat és gyermekeket. Alakjukat

tekintve közönséges emberekre hasonlítottak, de

ruházatuk olyan volt, mintha mindnyájan

megbolondultak volna, és nem tudnának különbséget

tenni olyan dolgok között, amelyek felölteni valók,

584

és amelyek más célokat szolgálnak. Fejükön

lámpaernyőket, homokozó-vödröket, levesestálakat,

papírkosarakat, tölcséreket és dobozokat viseltek.

Testüket pedig asztalterítők, szőnyegek, nagy darab

ezüstpapírok, sőt hordók vették körül.

Többen talicskákat vagy kocsikat húztak-vontak,

melyeken mindenféle kacat volt felhalmozva, törött

lámpák, matracok, edények, ócska rongyok és

csillogó limlomok. Mások meg a hátukon cipeltek

hasonló ócskaságokat tartalmazó óriási batyukat.

Minél lejjebb hatolt Barnabás a városba, annál

sűrűbb lett a nyüzsgés. De úgy tetszett, hogy

tulajdonképpen senki sem tudja, hova is igyekszik.

Barnabás több ízben is megfigyelte, hogy valaki, aki

talicskáját fáradságosan húzta az egyik irányba,

kisvártatva az ellenkező irányba ráncigálta, hogy

valamivel később megint egy másik irányt válasszon.

De mindenki lázasan tevékenykedett.

Barnabás elhatározta, hogy megszólítja

egyiküket.

– Mi a neve ennek a városnak?

A megszólított elengedte a talicskát,

kiegyenesedett, egy ideig a homlokát dörzsölte,

585

mintha feszülten gondolkoznék, majd elment és

talicskáját egyszerűen otthagyta. Mintha megfeled-

kezett volna róla. Ám pár perccel később egy

asszony vette birtokba a kis kocsit és nagy nehezen

húzni kezdte valamerre. Barnabás megkérdezte, hogy

övé-e a limlom. Az asszony egy darabig mély

töprengésbe merülve állt, azután elment.

Barnabás még néhány kísérletet tett, de egyetlen

kérdésére sem kapott választ.

– Hiába kérdezgeted őket – szólalt meg mögötte

egy kuncogó hang –, nem tudnak semmit sem

mondani. Úgy is nevezhetnénk őket, hogy a

Semmitmondók.

Barnabás a hang irányába fordult és egy

falkiszögellésen (amely egy megfordított erkély alsó

fele volt) kis szürke majmot pillantott meg. Az állat

bojtos fekete doktori kalapot viselt, és láthatóan azzal

foglalatoskodott, hogy a lábujjain valamit ki-

számoljon. Majd Barnabásra vigyorgott és így szólt:

– Bocsánat, csak valamit gyorsan ki kellett

számítanom.

– Ki vagy te? – kérdezte Barnabás.

586

– Nevem Argax, nagyon örvendek! – felelte a

majmocska és megemelte a doktori kalapot –, és

kihez van szerencsém?

– A nevem Bux Barnabás Boldizsár.

– Persze, persze! – mondta elégedetten a

majmocska.

– És mi a neve ennek a városnak? – érdeklődött

Barnabás.

– Tulajdonképpen nincs is neve – magyarázta

Argax –, de nevezhetnénk – mondjuk – a Régi

Királyok Városának.

– A Régi Királyok Városa? – ismételte

nyugtalanul Barnabás. – Miért? Senkit sem látok, aki

régi királynak látszana.

– Nem? – a majmocska kuncogott –, pedig mind,

akit itt látsz, valaha a maga idejében Fantázia királya

volt – vagy legalábbis az akart lenni.

Barnabás megijedt.

– Honnan tudod, Argax?

A majom ismét megemelte doktori kalapját és

vigyorgott.

– Én – mondjuk így – a város felügyelője

vagyok.

587

Barnabás körülnézett. Közelükben egy öreg

ember gödröt ásott. Mikor elkészült vele, égő

gyertyát helyezett el benne és újra betemette a lyukat.

A majmocska kuncogott.

– Megfelelne egy kis városnéző körút, uram?

Mondjuk így – első ismerkedésül eljövendő

lakóhelyeddel?

– Nem – mondta Barnabás. – Miről beszélsz?

A majmocska a vállára ugrott.

– Gyere csak! – suttogta –, semmibe sem kerül.

Már megfizetted, ami a belépésre jogosít.

Barnabás elindult, noha tulajdonképpen

legszívesebben kereket oldott volna. Kényelmetlenül

érezte magát, és ez az érzés minden lépéssel

növekedett benne.

Amint az embereket figyelte, feltűnt neki, hogy

maguk között sem beszélnek. Egyáltalán nem

törődtek egymással, sőt mintha nem is vették volna

észre egymást.

– Mi bajuk ezeknek – tudakolta Barnabás –, miért

viselkednek ilyen különösen?

588

– Semmi különös nincs bennük – kuncogta Argax

Barnabás fülébe –, hozzád hasonlók, mondjuk így,

vagy inkább ők is ilyenek voltak a maguk idejében.

– Mit akarsz ezzel mondani? – állt meg Barnabás.

– Azt, hogy ezek emberek?

Argax a mulatságtól fel-alá kezdett ugrálni

Barnabás hátán.

– Így van! Így van!

Barnabás az út közepén ülő asszonyt nézte, amint

stoppoló-tűvel borsót próbált kiszedegetni egy

tányérból.

– Honnan jöttek ezek? És mit csinálnak itt? –

kérdezte Barnabás.

Ó, mindig voltak olyan emberek, akik nem

találtak vissza a saját világukba – magyarázta Argax.

– Eleinte nem akartak, és most – mondjuk így – nem

is tudnak már.

Barnabás egy kislány után nézett, aki minden

erejét megfeszítve húzta négyszögletes kerekű

babakocsiját.

– Miért nem tudnak visszamenni? – kérdezte.

589

– Kívánniuk kellett volna. De most már nem

kívánják. Utolsó kívánságukat valami másra

használták fel.

– Az utolsó kívánságukat? – kérdezte sápadt

ajakkal Barnabás. – Hát nem kívánhat valaki addig,

ameddig csak akar?

Argax megint kuncogott. Most Barnabás

turbánját próbálta leszedni, hogy tetvészkedjen a

fején.

– Hagyd abba! – kiáltotta Barnabás. Le akarta

rázni magáról a majmot, de az erősen kapaszkodott

belé és sivalkodott a gyönyörűségtől.

– Azt már nem! Azt már nem! – kaffogta –, csak

addig kívánhatsz, amíg emlékszel a világodra. Ezek

itt minden emléküket elherdálták. Akinek nincs már

múltja, jövője sincs. Ezért is nem öregszenek. Nézd

csak meg őket! Hinnéd, hogy némelyik már ezer éve

vagy még régebben van itt? De olyanok maradnak,

amilyenek voltak. Számukra már semmi sem

változik, mert ők maguk sem tudják többé

megváltoztatni magukat.

Barnabás egy férfira lett figyelmes, aki tükrét

beszappanozta és borotválni kezdte. Ami eleinte

590

mulatságosnak tűnt neki, attól most lúdbőrözni

kezdett a háta. Gyorsan továbbment, s csak most

ébredt tudatára, hogy egyre beljebb hatol a városba.

Vissza akart fordulni, de valami úgy húzta, mint a

mágnes. Futni kezdett és megpróbált megszabadulni

a kellemetlen szürke majomtól, de az keményen

tapadt rá, mint a folyondár, sőt még ösztökélte is:

– Gyorsabban! Hopp! Hopp! Hopp!

Barnabás megállt, miután belátta, hogy minden

ellenkezés hasztalan.

– És ezek itt mind – kérdezte levegő után

kapkodva – egykor Fantázia királyai voltak vagy

azok akartak lenni?

– Világos – mondta Argax –, aki nem talál vissza,

előbb-utóbb mind király akar lenni. Nem mindnek

sikerült, de mind azt akarta. Ezért van itt kétfajta

bolond. Az eredmény mindenesetre – mondjuk így –

ugyanaz.

– Mi ez a két fajta? Magyarázd meg! Tudnom

kell, Argax!

– Nyugalom! Nyugalom! – kuncogott a majom és

még keményebben kapaszkodott Barnabás nyakába.

– Egyesek fokozatosan szórták ki magukból az

591

emlékeiket, és mikor az utolsót is elvesztették, már

AURIN sem tudta többé egyetlen kívánságukat sem

teljesíteni. Ezután – mondjuk így – teljesen maguktól

jöttek ide. A többiek, akiknek sikerült királlyá

lenniük, ezzel egy csapásra elvesztették minden

emléküket. AURIN éppúgy nem tudta többé

teljesíteni a kívánságukat, mert nem volt már

kívánságuk. Amint látod, az eredmény ugyanaz.

Ezek is itt vannak és többé nem tudnak elmenni

innen.

– Ez azt jelenti, hogy egykor mindnek birtokában

volt AURIN?

– Magától értetődik! – válaszolta Argax. – De

már réges-rég elfelejtették. Ezeken a szegény

bolondokon egyébként úgysem segítene semmi.

– Vajon – Barnabás habozott – elvették tőlük?

– Nem – mondta Argax –, ha valaki királlyá

választatja magát, AURIN eltűnik a saját kívánsága

folytán. Napnál világosabb, mondjuk így, mert a

Kislány Királynő hatalmát nem lehet arra használni,

hogy éppen ezt a hatalmat vegyék el tőle.

592

Barnabás olyan nyomorúságosan érezte magát,

hogy szeretett volna valahova leülni, ám a kis majom

nem engedte.

– Nem, nem, a városnézés még nem ért véget –

kiáltotta –, a legfontosabb csak most jön! Tovább!

Tovább!

Barnabás egy fiút pillantott meg, aki nehéz

kalapáccsal szögeket vert a földön előtte heverő

harisnyákba. Egy kövér ember bélyegeket akart

ragasztani szappanbuborékokra, amelyek,

természetesen, mindig szétpattantak. De nem hagyta

abba. Folyvást újabbakat fújt.

– Nézd csak! – hallotta Barnabás Argax kuncogó

hangját és érezte, amint a kis majomkezek egy

bizonyos irányba fordítják a fejét –, nézz oda! Hát

nem mulatságos?

Nagy embercsoport álldogált ott, férfiak, nők,

öregek, fiatalok, valamennyien a legfurább

öltözékben, de egy szót sem szóltak. Mind magába

merült. A földön töméntelen hatalmas kocka hevert

és minden kocka hat-hat oldalán betűk álltak. Az

emberek újra meg újra összekevertek a kockákat és

hosszan bámulták.

593

– Mit csinálnak? – susogta Barnabás –, miféle

játék ez? Mi a neve?

Ez a Tetszésszerint-játék – felelte Argax.

Odaintett a játékosoknak és így kiáltott: – Bravó,

gyermekeim! Csak így tovább! Ne hagyjátok abba!

Azután megint Barnabás felé fordult, és ezt

mormolta a fülébe:

– Nem tudnak semmit sem mesélni többé.

Elvesztették a beszélőképességüket. Ezért találtam ki

nekik ezt a játékot. Jól leköti őket, amint látod. És

nagyon egyszerű. Ha jól belegondolsz, el kell

ismerned, hogy a világ minden története alapjában

véve csupán néhány betűből áll. A betűk mindig

ugyanazok, csak az összeállításuk változik. A

betűkből szavak állnak elő, a szavakból mondatok, a

mondatokból fejezetek és a fejezetekből történetek.

Nézd csak, mi van odaírva?

Barnabás olvasta:

H G I K L O P F M V E Y U X Q

Y X C V B N M A S D F G H J K L O Á

Q V E R T Z U I O P Ü

A S D F G H J K L Ö Á

594

M N B V C X Y L K J H G F D S A

Ü P O I U Z T R E V Q A S

Q V E R T Z U I O P Ü A S D F

Y X C V B N M L K J

Q V E R T Z U I O P Ü

A S D F G H J K L Ö Á Y X C

Ü P O I U Z T R E V Q

Á Ö L K J H G F D S A M N B V

G K H D S R Z I P

Q E T U O U S F H K O

Y C B M V R Z I P

A R C G U N I K Y Ö

Q W E R Z U I O P Ü A S D

M N B V C X Y Á S D

L K J U O N G R F G H L

– Igen – kuncogott Argax –, általában így van.

De ha valaki nagyon sokáig játssza, évekig, akkor

néha véletlenül szavak lesznek belőlük. Nem éppen

szellemdús szavak, de mégiscsak szavak.

„Spenótgörcs" például vagy „Sörtekörte" vagy „Gal-

lérmáz". Ám ha száz évig, ezer évig vagy százezer

évig játssza valaki, akkor minden valószínűség

595

szerint véletlenül egy vers is kijöhet belőlük. S ha

örökké játssza, minden lehetséges versnek és

történetnek létre kell jönnie, azonkívül a történetek

összes történetének, még ennek a történetnek is,

amelyben mi ketten most éppen társalgunk. Logikus,

nem?

– Ez borzasztó – mondta Barnabás.

– Ó – jegyezte meg Argax –, csak nézőpont

kérdése. Ezek ott – mondjuk így – szívesen

szorgoskodunk vele. Azonkívül mi mást kezdhetnénk

velük Fantáziában?

Barnabás hosszan és némán szemlélte a játszó

embereket, majd halkan ezt kérdezte:

– Argax, ugye tudod, hogy ki vagyok?

– Hogyne tudnám? Ki ne ismerné a nevedet

Fantáziában?

– Egyet mondj meg nekem, Argax. Ha tegnap

királlyá lettem volna, már én is itt lennék?

– Ma vagy holnap – válaszolta a majom –, vagy

egy hét múlva. Mindenképpen hamarosan idetaláltál

volna.

Akkor Atráskó megmentett engem.

– Azt nem tudom – felelte a majom.

596

– S ha sikerült volna elvennie tőlem az Ékszert,

akkor mi történt volna?

A majom ismét kuncogott.

– Mondjuk így – akkor is itt kötöttél volna ki.

– Miért?

– Mert szükséged van AURIN-ra, hogy megtaláld

a hazavezető utat. Bár, őszintén szólva, nem hiszem,

hogy valaha is sikerül.

A majom összecsapta kis kezét, megemelte

doktori kalapját és vigyorgott.

– Mondd, Argax, mit kell tennem?

– Olyan kívánságot kell kitalálnod, amely a

világodba visszavisz.

Barnabás megint sokáig hallgatott, majd ezt

kérdezte:

– Argax, meg tudnád mondani, hány kívánságom

lehet még?

– Már nem sok. Véleményem szerint legfeljebb

három vagy négy. És ennyivel nehezen boldogulsz.

Kissé későn fogsz hozzá, és a visszaút nem könnyű.

Át kell jutnod a Köd-tengeren. Ez máris egy

kívánságodba kerül. Hogy mi jön még utána, azt nem

tudom. Senki nem tudja Fantáziában, hogy merre

597

nyílik a ti fajtátok hazavezető útja. Talán megtalálod

Yor Tárnódját, az egyetlen menekvést az olyanok

számára, mint te vagy. Ámbár félek, hogy neked –

mondjuk így – túl messze van. Hanem a Régi

Királyok Városából ez egyszer még ki fogsz találni.

– Köszönöm, Argax! – mondta Barnabás.

A majmocska vigyorgott.

– Viszontlátásra, Bux Barnabás Boldizsár!

S egy ugrással eltűnt a bolondos házak

egyikében. A turbánt magával vitte.

Barnabás kis ideig még mozdulatlanul állt. Úgy

megzavarta és megrázta mindaz, amit tapasztalt,

hogy nem tudott határozni. Minden eddigi célja és

terve egy csapásra összeomlott. Úgy érezte magát,

mintha bensőjében minden a feje tetejére állt volna –

mint ott az a piramis, melynek teteje alulra s a háta

előrefordult. Amiben reménykedett, az lett a romlása,

s a menekvése az, amit gyűlölt.

Mindenekelőtt egyvalami volt világos: ki kell

jutnia ebből a városnak nevezett bolondok-házából!

És soha többé nem akart ide visszatérni!

Elindult hát az esztelen házak zűrzavarán

keresztül, de hamarosan ráeszmélt, hogy a befelé

598

vezető út sokkal egyszerűbb volt, mint kijutnia innen.

Ismételten meg kellett állapítania, hogy elvétette az

irányt és már megint a központ felé igyekszik. Az

egész délutánjába beletelt, míg a földsáncot elérte.

Ekkor futni kezdett a pusztaságban és csak futott,

míg az éjszaka –éppoly sötét, mint az előző –

megállásra nem kényszerítette. Kimerülten rogyott

egy borókabokor alá és mély álomba merült. És alvás

közben kialudt benne annak az emléke, hogy valaha

történeteket tudott kieszelni.

Egész éjszakán át ugyanazt az álomképet látta,

mely nem akart sem eltűnni, sem változni: Atráskót

vérző sebével a mellén, amint csak áll és néz rá

némán és mozdulatlanul.

Mennydörgésre ébredt és felugrott. Mélységes

sötétség vette körül, de mintha a napok óta gyülekező

összes felhő most egyszerre vad tombolásba fogott

volna. Megszakítás nélkül cikáztak a villámok,

mennykövek dörögtek, úgy, hogy a föld remegett

belé, a vihar végigüvöltött a pusztaságon és földig

hajlította a borókafákat. Záporok szürke függönye

söpört keresztül a tájon.

599

Barnabás felkelt. Fekete köpenyébe burkolózva

állt, s a víz végigcsurgott az arcán.

Egy villám pontosan előtte vágott egy fába,

széthasította a göcsörtös törzset, s az ágak azon

nyomban fellángoltak, a szél szikraesőt hajtott át a

pusztaságon, de a vízzuhatag rögtön kioltotta.

Barnabást az iszonyú robaj a térdére vetette.

Ekkor mindkét kezével ásni kezdte a földet. Amikor

a nyílás elég nagy volt, leoldotta derekáról

Kamondát, a Kardot és belehelyezte.

– Kamonda! – mondta halkan a zúgó vihar

közepette –, örökre búcsút veszek tőled. Soha ne

származzék romlás olyasvalaki miatt, aki téged egy

barát ellen akarna kirántani. És senki ne találjon rád,

míg mindaz feledésbe nem megy, ami teáltalad és

énáltalam történt.

Akkor befedte a lyukat, és mohát meg ágakat tett

rá, hogy senki fel ne fedezhesse.

És Kamonda ma is ott fekszik. Majd csak a

messzi jövőben jön valaki, aki baj nélkül érintheti

ismét – de ez már más történet, és elbeszélésére más

alkalommal kerül majd sor.

Barnabás elindult a sötétségben.

600

A zivatar reggel felé alábbhagyott, a szél elállt, a

fákról csöpögött az eső, és minden csendes lett.

Ezen az éjszakán kezdődött Barnabás hosszú,

magányos vándorlása. Harcostársaihoz és kísérőihez

nem akart visszamenni, Xaidához sem. Meg akarta

találni az emberi világba visszavezető utat – csak azt

nem tudta, hol és merre keresse. Létezik-e vajon

valahol egy kapu, egy rév, egy mezsgye, amelyen

átkelhetne?

Kívánnia kellene, ezt tudta jól. De nem volt

hozzá ereje. Úgy érezte magát, mint a búvár, aki a

tengerfenéken elmerült hajó után kutat, de mindig a

felszínre vetődik, mielőtt bármit is találna.

Azt is tudta, hogy már csupán néhány kívánsága

maradt, ezért gondosan ügyelt rá, hogy ne használja

AURIN-t. Azt a kevés emléket, amely még

megmaradt benne, csak akkor áldozhatja fel, ha

ezáltal közelebb kerül a világához, és csak akkor, ha

okvetlenül szükséges.

Ám a kívánságokat nem lehet tetszés szerint

előhívni vagy elnyomni. A legmélyebb

mélységeinkből törnek elő, mint minden szándék,

akár jó, akár rossz. És észrevétlenül születnek.

601

Anélkül, hogy Barnabás észrevette volna, új

kívánság éledt benne és öltött fokozatosan egyre

világosabb alakot.

A sok napon és éjen át tartó magányos vándorlás

hatására azt kezdte kívánni, hogy bár tartozna valami

közösséghez, fogadná be valami csoport, nem mint

uralkodót vagy hőst vagy bármily kivételes személyt,

hanem egyszerűen mint egyet a sok közül, akár mint

a legkisebbet, a legkevésbé jelentőset, de magától

értetődően odatartozót, olyat, aki részt vesz a

közösség életében.

Egy napon az történt, hogy egy tenger partjára

ért. Legalábbis kezdetben úgy hitte. Meredek

sziklaparton állt, szeme előtt terült el a tenger, fehér,

megmerevedett hullámaival. Csak később vette észre,

hogy ezek a hullámok nem igazából mozdulatlanok,

mert nagyon lassan ugyan, de mozognak, úgyhogy

áramlások is támadnak bennük, és örvények, melyek

oly észrevétlenül forognak, mint az óramutatók.

A Köd-tenger volt!

Barnabás végigment a meredek parton. A levegő

meleg volt és kissé nyirkos, szellő sem lebbent. Kora

602

délelőtt volt még, s a nap beragyogta a hófehér

ködfelületet, mely a látóhatárig terjedt.

Barnabás néhány órai gyaloglás után déltájban

egy kis városhoz ért, amely magas cölöpökön állt,

nem messze a szárazföldtől, kinn a Köd-tengeren.

Hosszú, szabadon lengő függőhíd kötötte össze a

sziklapart egyik kiugró szirtjével. A híd csendesen

ingott, ahogy Barnabás végigment rajta.

A házak viszonylag kicsik voltak, az ajtók,

ablakok, lépcsők mintha gyermekek számára

készültek volna. És csakugyan, az utcai járókelők: a

szakállas, felnőtt férfiak és magasra fésült hajú nők

mind gyermekmagasságúak voltak. Feltűnő volt,

hogy alig lehet őket megkülönböztetni, annyira

hasonlítanak egymásra. Arcuk sötétbarna volt, mint a

nedves föld, és nagyon szelídnek és csendesnek

látszottak. Mikor Barnabást megpillantották,

odabólintottak, de egyikük sem szólította meg.

Általában igen hallgatagnak tetszettek, csak ritkán

hangzott egy-egy szó vagy kiáltás az utakon és az

utcákon, pedig élénk sürgés-forgás uralkodott

mindenütt. Soha senki nem járt egyedül.

Valamennyien kisebb-nagyobb csoportokban

603

közlekedtek, kart karba öltve vagy egymás kezét

fogva.

A házakat jobban szemügyre véve, Barnabás

megállapította, hogy mind valami kosár-fonadékból

épült, némelyik durvábból, némelyik finomabból, sőt

még az utcák burkolata is ebből állt. Végül azt is

észrevette, hogy a lakosok öltözete, a nadrágjuk,

szoknyájuk, kabátkájuk és kalapjuk is az említett

fonadékból készült, de természetesen ez esetben

nagyon finom, művészi szövésűből. Nyilvánvalóan

kivétel nélkül mindent ugyanebből az anyagból

csináltak.

Barnabás be-benézett egy-egy kézműves

műhelyébe, de mindenütt ilyen fonott tárgyak

előállításával foglalatoskodtak, cipőket, korsókat,

lámpákat, tálcákat, esernyőket készítettek –kizárólag

ebből a fonadékból. És senki nem dolgozott egyedül,

mert ezeket a holmikat csak többek

közreműködésével lehetett előállítani. Élvezet volt

megfigyelnie, hogy milyen ügyesen dolgoznak

egymás keze alá, és hogy az egyik munkája mindig

kiegészíti a másikét. Közben többnyire egy szöveg

nélküli egyszerű dallamot énekeltek.

604

A város nem volt valami nagy, így Barnabás

hamarosan a másik végére ért. S az itt elébe táruló

látvány félreérthetetlenül azt tanúsította, hogy

kikötővárosba jutott, mert százával álltak itt a

különböző formájú és nagyságú hajók. Ám

meglehetősen szokatlan kikötőváros volt, ugyanis a

hajók óriási horgászbotokon lógtak és lágyan ringva

lebegtek egymás mellett a mélység felett, ahol a

fehér ködtömeg hömpölygött. Egyébként úgy lát-

szott, hogy ezek a hajók is kosárfonadékból állnak,

és nem volt sem vitorlájuk, sem árbocuk, sem

evezőjük vagy kormányuk. Barnabás egy korláton

áthajolva letekintett a Köd-tengerre. Hogy milyen

magasak a cölöpök, amelyeken a város nyugszik, azt

abból az árnyékból állapította meg, amelyet a

napfényben a lenti fehér felületre vetettek.

– Éjszaka – szólalt meg egy hang mellette – a

köd egészen a város magasságáig kúszik fel. Akkor

kifuthatunk a tengerre. Nappal a nap felszívja a

ködöt, és a tenger alább száll. Ugye, ezt akartad

tudni, idegen?

Barnabás mellett három férfi támaszkodott a

korlátnak és szelíden és barátságosan nézték őt.

605

Beszédbe elegyedett velük, és megtudta, hogy a

város az Iskál nevet viseli, de úgy is nevezik, hogy

Kosárváros. Lakosait iskaliótáknak hívják. A szó

körülbelül azt jelenti, hogy „közösségbeliek". A

férfiak hivatásuk szerint mind a hárman ködhajósok

voltak. Barnabás nem akarta elárulni a nevét, nehogy

felismerjék, s azt mondta, úgy hívják, hogy az Egyik.

A három tengerész elmagyarázta neki, hogy náluk

senkinek sincs külön neve, és ezt nem is találják

szükségesnek. Mindnyájan együttvéve az iskalióták,

és ez elég nekik.

Mivel éppen délidő volt, meghívták Barnabást,

hogy tartson velük, s ő köszönettel elfogadta a

meghívást. Egy közeli vendéglőben asztalhoz ültek,

és Barnabás ebéd közben mindent megtudott Iskál

városáról és lakóiról.

A Köd-tenger, melyet itt Skanidánnak neveznek,

nem más, mint egy fehér gőzből álló óriási óceán,

mely Fantázia két részét egymástól elválasztja. Hogy

milyen mély lehet a Skanidán, még soha senki nem

kutatta ki, és azt sem, hogy vajon honnan származik

ez a mérhetetlen ködtömeg. A felszín alatt lélegzeni

is lehet, s a partról, ahol a köd még viszonylag

606

sekély, egy darabon be lehet lábalni a tengerbe,

azonban csak kötéllel biztosítva, amellyel az embert

vissza lehet húzni a partra. A ködnek ugyanis az a

tulajdonsága, hogy rövid időn belül mindenkit

megfoszt a tájékozódóképességétől. Az idők folya-

mán már sok merész és könnyelmű lény odaveszett,

aki megkísérelte, hogy a Skanidánon egyedül,

gyalogosan keljen át. Csupán néhányat sikerült

közülük megmenteni. Az egyedüli mód, amellyel a

Köd-tenger túloldalára juthat valaki, az, amit az

iskalióták találtak ki.

Ahhoz a fonadékhoz ugyanis, amelyből Iskál

házai, az összes használati tárgy, a ruhák és a hajók

is állnak, azt a bizonyos szittyófélét használják,

amely a Köd-tenger felszíne alatt, a parthoz közel

tenyészik, és amelyet – az előbbiek alapján könnyen

érthető módon – csak életveszély árán lehet levágni.

Ez a szittyó, noha rendkívül hajlékony, sőt a

közönséges levegőn petyhüdtté válik, a ködben

szálegyenesen áll, mert könnyebb nála és a felszínén

úszik. Így úsznak természetesen a hajók is, hiszen

belőle készültek. Az iskalióták ruhája tehát

607

egyszersmind úszómellényül is szolgál arra az esetre,

ha valaki beletéved a ködbe.

De az iskalióták tulajdonképpeni titka még nem

is ez, s mindez nem magyarázza azt a sajátságos

közösségi szellemet, amely minden tevékenységüket

meghatározza. Amint Barnabás hamarosan

megállapította, úgy tetszett, hogy nem ismerik az

„én" szócskát, legalábbis soha nem alkalmazzák,

hanem mindig csak úgy beszélnek, hogy „mi". Csak

később jött rá, hogy ennek mi az oka.

Mikor a három ködhajós beszédéből kivette,

hogy még ezen az éjszakán kifutnak a tengerre,

megkérdezte őket, hogy nem szerződtetnék-e

hajósinasnak. Megmagyarázták neki, hogy a

Skanidánon való hajózás lényegesen különbözik

minden más hajóúttól, mert senki sem tudja, meddig

lesz úton és végül is hova érkezik. Barnabás közölte,

hogy ez neki éppen megfelel, így azután a

tengerészek beleegyeztek, hogy magukkal viszik a

hajójukon.

Az éj beálltával, amint várható volt, a köd

emelkedni kezdett és éjfélkor elérte a Kosárváros

magasságát. Az összes hajó, amely előbb még a

608

levegőben lógott, most a fehér felszínen úszott. A

hajó, melyen Barnabás tartózkodott – egy körülbelül

harminc méter hosszú, lapos csónak –, köteleiről

eloldva, lassan kiúszott a nyílt éjszakai Köd-tengerre.

Barnabás már az első pillanatban azt kérdezte

magától, hogy mi hajtja vajon ezt a fajta hajót, ha

nincs sem vitorlája, sem evezője vagy hajócsavarja.

Mint megtudta, a vitorlát semmire sem tudnák

használni, mert a Skanidán felett csaknem mindig

szélcsend uralkodik, evezőkkel és hajócsavarokkal

pedig mégannyira sem tudnának a ködön átkelni.

Egészen más erő volt az, ami a hajót mozgatta.

A fedélzeten egy kör alakú, alacsony emelvény

állt, Barnabás már kezdetben észrevette és

parancsnoki hídnak vagy valami hasonlónak tartotta.

Valóban, az egész út tartama alatt legalább két,

olykor azonban három, négy, sőt több ködhajós is

tartózkodott rajta. (A teljes személyzet tizennégy

főből állt – természetesen Barnabást nem számítva.)

Azok, akik a kör alakú emelvényen álltak, karjukat

egymás vállára tették és a menetirányba néztek. Ha

valaki csak felületesen tekintett rájuk, azt hihette,

hogy mozdulatlanul állnak. Csak a figyelmes

609

szemlélő vehette észre, hogy tánchoz hasonló,

rendkívül lassú és tökéletesen egybehangolt

mozdulatokat végeznek. Közben egy folyton

ismétlődő, egyszerű, igen szép és lágy dallamot

énekeltek.

Barnabás ezt a sajátságos viselkedést eleinte

valami különös szertartásnak vagy szokásnak vélte,

melynek értelme rejtve maradt előtte. Csak az utazás

harmadik napján kérdezte meg három barátja

egyikét, amikor az melléje ült. A tengerész a maga

részéről csodálkozott Barnabás álmélkodásán és

megmagyarázta neki, hogy a férfiak a hajót a

képzelőerejükkel hajtják.

Barnabás először nem értette a magyarázatot, és

azt kérdezte, hogy ezzel netán valamiféle rejtett

kerekeket hoznak mozgásba.

– Nem – felelte a ködhajós –, ha mozgatni akarod

a lábadat, neked is elég, ha elképzeled – vagy a

lábadat kerekekkel kell mozgásba hoznod?

Az élő test és a hajó közti különbség pusztán

abban áll, hogy legalább két iskalióta képzelőerejét

kell tökéletesen egyesíteni. Mert ebből az

egyesítésből jön létre a hajtóerő. S ha gyorsabban

610

akarnak haladni, több személy együttműködésére van

szükség. Általában hármas csoportokban dolgoznak,

a többiek ezalatt pihennek, ugyanis bármilyen

könnyűnek és kellemesnek látszik is, munkájuk

nehéz és megerőltető és állandó, nagyfokú figyelem-

összpontosítást kíván. Azonban ez az egyetlen mód,

amivel a Skanidánon hajózni lehet.

És Barnabás kijárta a ködhajósok iskoláját és

megtanulta közösségük titkát: a táncot s a szöveg

nélküli dallamot.

A hosszú átkelés ideje alatt lassanként ő is

közösségük tagja lett. Az önfeledtség és harmónia

különös és leírhatatlan élménye töltötte el, ha

táncolás közben érezte, amint saját képzelőereje

egybeolvad a többiekével és egyetlen egésszé válik.

Úgy érezte, hogy valóban bevették a közösségükbe,

hogy közéjük tartozik – és ugyanakkor megszűnt

benne annak az emléke, hogy abban a világban,

amelyből származik s ahova a visszautat kereste,

emberek élnek, emberek, akiknek mind saját külön

képzelőerejük és véleményük van. Az egyetlen,

amire még homályosan emlékezett, az az otthona

volt és a szülei.

611

Ám szíve mélyén élt még egy másik kívánság is

azon kívül, hogy ne legyen többé egyedül. És ez a

másik kívánság halkan megmozdult benne.

Ez azon a napon történt, amikor először vette

észre, hogy az iskalióták nem azáltal alakítják ki

közösségüket, hogy különféle elképzelésmódokat

hoznak összhangba, hiszen olyan tökéletesen

hasonlítanak egymásra, hogy semmi

megerőltetésükbe sem kerül, hogy közösségnek

érezzék magukat. Sőt egyáltalán nem volt módjuk

egymással veszekedni vagy más véleményen lenni,

mert egyikük sem érezte magát különállónak. Nem

kellett ellentéteket áthidalniuk, hogy harmóniát

teremtsenek maguk közt, és éppen ez a fáradság

nélkül elért eredmény tette lassanként elégedetlenné

Barnabást. Szelídségük bágyadtnak tűnt, énekük

örökösen egyforma dallama monotonnak. Érezte,

hogy valami hiányzik belőle, szomjazott valami után,

de nem tudta volna megmondani, hogy mi az.

Csak akkor eszmélt rá, amikor valamivel később

egy óriási ködholló tűnt fel az égen. Az iskalióták

megijedtek és amilyen gyorsan csak tudtak, lebújtak

a fedélzet alá. Ám egyiküknek nem sikerült idejében

612

eltűnnie, és a szörnyű madár nagy károgással

rácsapott, megragadta a szerencsétlent és a csőrében

magával vitte.

Amikor a veszély elmúlt, az iskalióták előjöttek

és folytatták az utazást, tánccal és énekkel, mintha mi

sem történt volna. Harmóniájukat nem zavarta meg

semmi, nem gyászoltak, nem panaszkodtak, egy szót

sem vesztegettek az eseményre.

– Nem – mondta egyikük, akit Barnabás

megkérdezett –, senki sem hiányzik közülünk. Miért

panaszkodnánk?

Az egyén nem számított náluk. S minthogy

egyformák voltak, egyikük sem volt pótolhatatlan.

Barnabás azonban egyéni ember akart lenni.

Valaki, aki nem csupán egy a sok közül. Azt akarta,

hogy azért szeressék, mert éppen olyan, amilyen. Az

iskalióták közösségében harmónia volt, de nem volt

szeretet.

Nem akart többé a legnagyobb, a legerősebb

vagy a legokosabb lenni. Az már a múlté. Az után

vágyakozott, hogy olyannak szeressék őt, amilyen:

jónak vagy rossznak, szépnek vagy csúnyának,

613

ostobának vagy okosnak, összes hibájával együtt –

vagy éppen azok miatt.

De milyen is ő?

Már nem is tudta. Annyi mindent kapott

Fantáziában, és most a sok ajándék és erő között nem

találta önmagát.

Ettől kezdve nem vett részt a többi ködhajós

táncában. Egészen elöl ült a hajó orrában és minden

áldott nap, néha éjjel is, a Skanidánt kémlelte.

Végre elérték a túlsó partot. A ködhajó kikötött,

Barnabás köszönetet mondott az iskaliótáknak és a

partra lépett.

A táj tele volt rózsával, mindenféle színben

pompázó rózsaerdővel. És e végtelen rózsaliget

közepén kanyargós ösvény vezetett.

Barnabás elindult rajta.

XXIV.

Ujuóla asszony

617

aida végét röviden el lehet mesélni, de megérteni

nehéz, mert tele van ellentmondásokkal, mint annyi

minden egyéb dolog Fantáziában. Mind a mai napig

törik a fejüket a tudósok és történetírók, hogy miként

történhetett, többen kétségbe vonják a tényeket, vagy

megpróbálnak nekik más értelmezést adni. Itt arról

számolunk be, ami valóban megtörtént, és mindenki

próbálja úgy magyarázni a dolgokat, ahogy tudja.

Amikor Barnabás Iskál városában rábukkant a

ködhajósokra, ugyanabban az időpontban jutott el

Xaida fekete óriásaival a pusztaságnak arra a

pontjára, ahol a fémparipa darabokra hullott

Barnabás alatt. Ebben a pillanatban már gyanította,

hogy nem akad többé Barnabás nyomára. Amikor

valamivel később meglátta a földsáncot, melyre

Barnabás nyomai felvezettek, ez a gyanúja

bizonyossággá vált. Ha Barnabás eljutott a Régi

Királyok Városába, akkor az ő tervei számára

elveszett, teljesen mindegy, hogy örökre ott marad-e,

vagy sikerült-e kimenekülnie a városból. Az első

esetben a fiú éppoly tehetetlenné vált, mint

mindazok, akik ott élnek, és nem tud többé semmit

sem kívánni – a másik esetben pedig nem kívánja

618

már a nagyságot és a hatalmat. Az ő, mármint Xaida

számára a játék mindkét esetben véget ért.

Megálljt parancsolt páncélos óriásainak, de ezek

érthetetlen módon nem engedelmeskedtek

akaratának, hanem tovább meneteltek. Xaida dühös

lett, kiugrott a gyaloghintójából és kitárt karokkal

elébük állt. Ám a páncélos óriások, a gyaloghad épp-

úgy, mint a lovasok, tovább dübörögtek, mintha

úrnőjük ott sem volna, és lábuk és patájuk alá

tiporták. És csak amikor Xaida kilehelte a lelkét,

akkor állt meg egyszerre az egész csapat, mint egy

lejárt óraszerkezet.

Amikor később Hiszár, Hikar és Hirót a sereg

maradékával utolérték őket, meglátták, hogy mi

történt, de nem tudták megérteni, mert hiszen

kizárólag Xaida akarata volt, ami az üres óriásokat

mozgatta, s ennélfogva a legázolás is az ő akaratára

történt. De a hosszas gondolkodás nem volt különös

erőssége a három lovagnak, így végül is, vállukat

vonva, belenyugodtak a dologba. Megtanácskozták,

hogy mi a teendő, és arra az eredményre jutottak,

hogy a hadjárat szemmel láthatólag véget ért.

Elbocsátották tehát a megmaradt sereget, és

619

mindenkinek azt javasolták, hogy térjen haza. Ők

maguk pedig, akik Barnabásnak tett hűségesküjüket

nem akarták megszegni, elhatározták, hogy egész

Fantáziában keresni fogják. Ám a követendő irány

tekintetében nem tudtak egyezségre jutni, ezért úgy

döntöttek, hogy mindenki a maga szakállára megy

tovább. Elbúcsúztak egymástól, és mindegyikük más

irányban botorkált tova. Mindhárman még rengeteg

kalandot éltek át, és Fantáziában számtalan

beszámoló foglalkozik Kelekótya Keresésükkel. De

ezek már más történetek, és elbeszélésükre más

alkalommal kerül majd sor.

A fekete, üres fémóriások azonban azóta is azon

a helyen állnak a pusztaságban, a Régi Királyok

Városának közelében. Eső és hó veri őket, úgyhogy

megrozsdásodtak és lassanként – ferdén vagy

függőlegesen – a földbe süllyedtek. De némelyikük

még ma is látható. A hely elátkozott hírben áll, és

minden vándor ívben elkerüli. De térjünk vissza most

Barnabáshoz.

Mialatt, a rózsaligeten keresztülhaladva, az ösvény

szelíd kanyargását követte, olyasmit pillantott meg,

620

ami ámulatba ejtette, mert egész fantáziabeli útja

alatt nem látott soha ehhez hasonlót, nevezetesen egy

kéz alakúra faragott útjelzőt, mely egy bizonyos

irányba mutatott.

„A Változ-lakhoz" – ez állt rajta.

Barnabás sietség nélkül követte a megadott

irányt. Beszívta a temérdek rózsa illatát, és egyre

vidámabbnak érezte magát, mintha valami kellemes

meglepetés várna rá.

Végül egy gömbölyű fákból álló nyílegyenes

fasorhoz ért, mely roskadásig tele volt pirospozsgás

almával. És a fasor legvégén egy ház bukkant fel.

Ahogy közeledett hozzá, megállapította, hogy a

legmókásabb ház, amit valaha látott. Magas, csúcsos

tető ült rajta, mint valami bojtos hálósipka. Az épület

leginkább az óriástökhöz hasonlított, mert gömbölyű

volt, és falán több helyütt dudorok és kitüremlések

keletkeztek, valamiféle kövér pocakok, melyektől

jómódú és kedélyes külsőt kapott.

Akadt rajta néhány ablak és egy ajtó, de mind

ferde és görbe volt némiképpen, mintha ezeket a

nyílásokat kicsit ügyetlenül vágták volna a tökbe.

621

Mialatt Barnabás a ház felé haladt, észrevette, hogy

az állandó, lassú változáson megy keresztül.

Körülbelül azzal a nyugalommal, amellyel a csiga

nyújtja ki a tapogatóit, a jobb oldalán egy kis kinövés

képződött, amelyből lassacskán kis erkélytorony lett.

Ugyanakkor a bal oldalán becsukódott egy ablak és

fokozatosan eltűnt. A tetőből kémény nőtt ki, és a

bejárati ajtó felett rácsos könyöklőjű balkonocska

formálódott.

Barnabás megállt és jókedvű álmélkodással

figyelte a folytonos változást. Most már világossá

vált előtte, miért viseli a ház a „Változ-lak" nevet.

Mialatt így álldogált, meleg, szép női hang énekét

hallotta bentről:

Száz év óta vár e ház,

kedves vándorom.

Te vagy, ki előtte állsz

jöttödből tudom.

Éhet csillapít e hely,

oltja szomjadat.

Megleled, mit keresel,

béke váltja majd

622

összes kínodat.

Rossz voltál, vagy bűntelen,

bármilyen vagy, jó nekem,

mert nagy volt utad.

– Ó – gondolta Barnabás –, micsoda szép hang!

Szeretném, ha nekem szólna a dal!

A hang újból énekelni kezdett:

Válj gyerekké, Nagyuram!

Lépj be, ajtóm nyitva van!

Ne állj tovább odakint,

mert szívesen látlak itt!

Minden elkészítve vár

sok ideje már.

A hang ellenállhatatlan vonzerővel hatott

Barnabásra. Biztos volt benne, hogy nagyon

barátságos személy, aki odabent énekelt. Kopogott

hát az ajtón, mire a hang így kiáltott:

– Befelé! Befelé, szép kisfiam!

Barnabás benyitott, és egy kellemes, nem túl

nagy helyiséget látott maga körül, melynek ablakain

besütött a nap. Középen kerek asztal állt, megrakva

tálakkal és kosarakkal, melyek Barnabás előtt

ismeretlen tarka gyümölcsökkel voltak tele. Az asz-

623

talnál egy nő ült, aki maga is némileg almára

hasonlított, olyan piros arcú volt és kerek, olyan

egészséges és kívánatos.

A legelső pillanatban Barnabáson majdnem

elhatalmasodott a kívánság, hogy kitárt karokkal

feléje rohanjon és így kiáltson: – Mama! Mama! –

De uralkodott magán. Mamája meghalt és egész

biztosan nem itt van, Fantáziában. Igaz, hogy az

asszonynak ugyanolyan kedves volt a mosolya, és

ugyanolyan bizalmat keltően tudott nézni, de

legfeljebb úgy hasonlított az anyjára, mint egy

testvér. Az ő mamája kicsi volt, ez az asszony pedig

nagy és valahogy tekintélyes. Széles kalap volt a

fején, telis-teli virággal és gyümölccsel, és ruhája is

színpompás virágos anyagból készült. Csak miután

Barnabás jobban megszemlélte, vette észre, hogy

valójában a ruha is levelekből, virágokból és gyü-

mölcsökből állt.

Míg így álldogált és nézelődött, olyan érzés fogta

el, amilyenben már réges-régóta nem volt része. Nem

tudott visszaemlékezni, mikor és miképp, csak azt

tudta, hogy néha hasonlóan érezte magát, mikor még

kicsi volt.

624

– Ülj már le, szép kisfiam! – mondta az asszony

és szíves mozdulattal egy székre mutatott –, biztosan

éhes vagy, egyél hát először!

– Bocsánat – válaszolta Barnabás –, de vendéget

vársz. Én meg csak egész véletlenül vagyok itt.

– Csakugyan? – kérdezte az asszony és

mosolygott –, no, nem tesz semmit. Azért még

nyugodtan ehetsz, nem? Közben egy kis történetet

mesélek el neked. Láss hozzá és ne kéresd sokáig

magad!

Barnabás levetette fekete köpenyét, a székre

borította, leült és habozva egy gyümölcs után nyúlt.

Mielőtt beleharapott volna, megkérdezte:

– És te? Te nem eszel? Vagy nem szereted a

gyümölcsöt? Az asszony hangosan és szívből

nevetett, Barnabás nem tudta, miért.

– Jó – mondta, miután erőt vett magán –, ha

nagyon akarod, veled tartok és magamhoz veszek

valamit, de a magam módján. Meg ne ijedj!

Ezzel az öntözőkannáért nyúlt, mely mellette állt

a földön, a feje fölé tartotta és megöntözte magát.

– Ó – sóhajtotta –, ez felüdített!

625

Most Barnabáson volt a nevetés sora. Azután

beleharapott a gyümölcsbe és tüstént megállapította,

hogy ilyen jót még soha nem evett. Ezt követően

még egyet megevett, mely talán még jobb volt, mint

az első.

–Ízlik? – kérdezte az asszony, aki figyelmesen

nézte a fiút. Barnabásnak tele volt a szája, és nem

tudott válaszolni, csak majszolva bólintott.

– Nagyon örülök – jegyezte meg az asszony –,

különös gonddal válogattam őket. Egyél csak,

amennyi tetszik!

Barnabás újabb gyümölcsért nyúlt, és ez volt

aztán csak a mennyei élvezet. Elragadtatva sóhajtott.

– És most mesélek neked valamit – folytatta az

asszony –, de ne zavartasd magad az evésben.

Barnabásnak meg kellett erőltetnie magát, hogy

az asszony szavaira figyeljen, mert minden újabb

gyümölcs újabb gyönyörűséget okozott neki.

– Valamikor réges-régen – kezdte a virágokkal

ékes asszony – a mi Kislány Királynőnk halálos

beteg volt, mert új névre volt szüksége, és ilyent csak

egy emberfia adhatott neki. De az emberek már nem

jöttek Fantáziába, senki sem tudta, miért. És ha a

626

Kislány Királynő meghal, ez egész Fantázia végét

jelentette volna. S egy szép napon, illetve éjszakán

mégis eljött újra egy ember – kisfiú volt, és a Kislány

Királynőnek a Holdgyermek nevet adta. Ez ismét

egészséges lett, és hálából megígérte a fiúnak, hogy

birodalmában minden kívánsága valóra válik –

mindaddig, amíg rá nem talál a Valódi Vágyára.

Ettől kezdve a kisfiú hosszú utat tett meg, egyik

kívánságtól a másikig, és mindegyik teljesült. És

minden beteljesülés újabb kívánságot ébresztett

benne. És ezek nemcsak jó kívánságok voltak, hanem

rosszak is, de a Kislány Királynő nem tesz

különbséget, számára minden egyforma, és

birodalmában egyformán fontos minden. S mikor

eközben végül is elpusztult az Elefántcsonttorony,

még ennek megakadályozására sem tett semmit. A

kisfiú azonban minden kívánságának teljesülésével

elvesztett egyet-egyet azokból az emlékekből,

melyek ahhoz a világhoz fűzték, amelyből érkezett.

Nem sokat törődött vele, hiszen úgysem akart

visszamenni. Egyre újabb és újabb kívánságokat

talált ki, ezáltal viszont már csaknem minden emlék

kiveszett belőle, és emlékek nélkül többé nincs mit

627

kívánni. Ekkor már alig volt ember, hanem szinte

egészen fantáziabelivé vált. És a Valódi Vágyát még

mindig nem ismerte. Most aztán az a veszély

fenyeget, hogy felhasználja az utolsó kívánságait is,

anélkül hogy ezt meglelte volna. Ami azt jelentené,

hogy soha többé nem juthat vissza az emberi világba.

Útja végül a Változ-lakba vezetett, ahol addig marad,

míg csak rá nem talál a Valódi Vágyára. Mert a

Változ-lakot nemcsak azért nevezik így, mert

önmaga folyton változik, hanem mert azt is

megváltoztatja, aki benne lakik. S ez nagyon fontos a

kisfiú számára, mert eddig mindig csak más akart

lenni, mint aki volt, de nem akarta önmagát

megváltoztatni.

Ezen a ponton a mesélő megszakította az

elbeszélést, mert látogatója abbahagyta a majszolást.

Egy félig elharapott gyümölcsöt tartva kezében tátott

szájjal bámult a virágokkal ékes asszonyra.

– Ha nem ízlik – szólt az aggódva –, tedd

nyugodtan félre és végy egy másikat!

– Hogy? – dadogta Barnabás –, ó, nem, nagyon

jó.

628

– Akkor minden rendben van – mondta

elégedetten az asszony. – De elfelejtettem

megmondani, hogy mi annak a kisfiúnak a neve, akit

már olyan régen vártunk itt a Változ-lakban.

Fantáziában sokan egyszerűen csak a Megmentőnek,

mások A Hétágú Gyertyatartó Lovagjának vagy a

Nagytudományúnak vagy éppen Úrnak és

Parancsolónak nevezik, a valódi neve azonban Bux

Barnabás Boldizsár.

Ezután az asszony jó darabig mosolyogva

szemlélte a vendégét. A fiú néhányat nyelt, majd

halkan megszólalt:

– Így hívnak engem.

– Na látod! – mondta az asszony, és cseppet sem

látszott meglepettnek.

A kalapján és ruháján levő bimbók hirtelen mind

kipattantak és virágba borultak.

– De száz éve – bizonytalankodott Barnabás –

még nem vagyok Fantáziában.

– Ó, a valóságban már sokkal régebben várunk

rád – válaszolta az asszony –, már a nagymamám és

a nagymamám nagymamája is várt rád. Látod, most

629

olyan történetet hallasz, amely új és mégis a réges-

rég elmúlt időkről beszél.

Barnabásnak eszébe jutottak Szörszörény szavai,

akkor még útja legelején állt. Most úgy rémlett neki,

mintha az csakugyan száz éve lett volna.

– Egyébként még nem mondtam neked, hogy

engem hogy hívnak. Ujuóla asszony vagyok.

Barnabás megismételte a nevét, és némi fáradságába

került, míg helyesen ki tudta ejteni. Azután újabb

gyümölcsért nyúlt. Beleharapott és úgy érezte, hogy

mindig az a legfinomabb, amit éppen eszik. Kicsit

aggódva látta, hogy már az utolsó előttit fogyasztja.

– Szeretnél még? – kérdezte Ujuóla asszony,

észrevéve a fiú pillantását. Barnabás bólintott. Az

asszony ekkor kalapjáról és ruhájáról gyümölcsöket

szedett, míg a tál ismét tele nem lett.

– Ezek a gyümölcsök a kalapodon teremnek? –

kérdezte elképedve Barnabás.

– Hogyhogy a kalapomon? – Ujuóla asszony

értetlenül nézett a fiúra. Aztán szívből jövő, hangos

nevetésre fakadt. – Ó, nyilván azt véled kalapnak,

amit itt a fejemen hordok! Dehogy, dehogy, szép

kisfiam, ez mind énbelőlem nő ki. Úgy, ahogy neked

630

hajad van. Ebből láthatod, mennyire örülök, hogy

végre itt vagy, ezért borultam virágba. Ha szomorú

lennék, minden elhervadna rajtam. De kérlek, ne

feledkezz meg az evésről!

– Nem is tudom – mondta Barnabás zavartan –,

az ember nem ehet olyasmit, ami valaki máson

terem.

– Miért ne? – kérdezte Ujuóla asszony –, a

kisgyermekek is a mamájuktól kapják a tejet. És ez

olyan csodálatos.

– Persze – vetette közbe Barnabás, kissé elpirulva

–, de csak addig, amíg egészen kicsik.

– Akkor hát – mondta sugárzó arccal Ujuóla

asszony –, most te is újra egészen kicsi leszel, szép

kisfiam.

Barnabás újabb gyümölcsért nyúlt és

beleharapott, és Ujuóla asszony örült, és még

pompásabban nyíltak rajta a virágok. Kis csend után

az asszony megszólalt:

– Azt hiszem, szívesen vennéd, ha a szomszéd

szobába vonulnánk át. Valószínűleg előkészített

neked valamit.

– Kicsoda? – kérdezte Barnabás és körülnézett.

631

– A Változ-lak – jelentette ki magától értetődő

tényként Ujuóla asszony.

Valóban, különös dolog történt. A helyiség

átalakult, anélkül hogy Barnabás ebből bármit is

észrevett volna. A mennyezet felcsúszott a magasba,

a három oldal pedig közelebb jött az asztalhoz. A

negyedik oldalon még volt hely, ott most egy nyitott

ajtó jelent meg.

Ujuóla asszony felemelkedett – most látszott,

hogy milyen magas –, és ezt javasolta:

– Menjünk! Roppant makacs feje van. Nincs

értelme ellenkezni vele, ha valami meglepetést eszelt

ki. Legyen a kedve szerint! Egyébként a legtöbbször

jót akar.

A nyitott ajtón át a szomszéd szobába lépett.

Barnabás követte, de a gyümölcsöstálat gondosan

magával vitte.

A helyiség akkora volt, mint egy terem, mégis

ebédlőnek látszott, melyet Barnabás mintha valahogy

ismert volna. Csupán az volt idegenszerű, hogy az itt

álló bútorok, az asztal és a székek is, óriási méretűek

voltak, sokkal nagyobbak, semhogy Barnabás

felmászhatott volna rájuk.

632

– No nézd csak! – mondta mulatva Ujuóla

asszony –, a Változ-laknak mindig valami új dolog

jut az eszébe. Neked most olyan szobát rendezett be,

amit a kisgyerek szokott látni.

– Hogyhogy – kérdezte Barnabás –, ez a terem

nem volt itt eddig?

– Persze hogy nem – felelte az asszony –, a

Változ-lak igen eleven. A maga módján szívesen

részt vesz a beszélgetésünkben. Azt hiszem, mondani

akar neked valamit ezzel.

Aztán leült az asztal mellett álló egyik székre,

Barnabás azonban hiába próbált a másikra

felkapaszkodni. Ujuóla asszonynak kellett

segítségére lennie és felemelnie, és még akkor is csak

az orra hegyével érte el az asztal lapját. Nagyon

örült, hogy a gyümölcsöstálat magával hozta, és az

ölében tartotta. Ha az asztalon lett volna, nem érhette

volna el.

– Gyakran kell így átköltöznöd? – kérdezte.

– Nem éppen gyakran – válaszolta Ujuóla

asszony –, legfeljebb háromszor-négyszer napjában.

Néha csak tréfát űz a Változ-lak az emberrel, akkor

egyszerre az összes szoba a feje tetején áll, a padló

633

fenn, a mennyezet lenn, vagy más ehhez hasonló

dolog történik. Ám csupán jókedvében teszi, és

rögtön észhez tér, ha a lelkére beszélek. Alapjában

véve nagyon kedves ház, és a magam részéről igazán

kellemesen érzem magam benne. Sokat nevetünk

együtt.

– De nem veszélyes? – tudakolta Barnabás –, úgy

értem, éjszaka például, mikor az ember alszik, és a

szobája egyre kisebb lesz?

– Hova gondolsz, szép kisfiam? – kiáltotta

Ujuóla asszony csaknem megbotránkozva –, hiszen

szeret engem és téged is. Örül neked.

– És ha valakit nem szeret?

– Tudom is én! – felelte az asszony –, de micsoda

kérdéseid vannak! Eddig még nem volt itt senki

rajtam és rajtad kívül.

– Vagy úgy! – mondta Barnabás –, akkor én

vagyok az első vendég?

– Természetesen.

Barnabás körülnézett az óriási helyiségben.

– Az ember nem is hinné, hogy ez a szoba

egyáltalán belefér ebbe a házba. Kívülről nem

látszott ilyen nagynak.

634

– A Változ-lak – magyarázta Ujuóla asszony -

belülről nagyobb, mint kívülről.

Eközben bealkonyodott, és a szobában lassan

egyre sötétebb lett. Barnabás hátradőlt nagy székében

és megtámasztotta a fejét. Csodálatosan jóleső

álmosság fogta el.

– Miért – kérdezte –, miért vártál rám ilyen

sokáig, Ujuóla néni?

– Mindig szerettem volna egy gyereket –

válaszolta az asszony –, egy kisgyereket, akit

kényeztethetnék, akinek szüksége van a

gyengédségemre, akivel törődhetnék – ilyesfélét,

mint te vagy, szép kisfiam.

Barnabás ásított. Az asszony meleg hangja

ellenállhatatlan ringató hatással volt rá.

– De azt mondtad – felelte –, hogy már a mamád

és a nagymamád is rám várt.

Ujuóla asszonynak homály takarta el az arcát.

– Igen – hallatszott a szava –, a mamám és a

nagymamám is szeretett volna gyereket. De csak

nekem van most.

Barnabásnak lecsukódott a szeme. Nagy nehezen

még ezt kérdezte:

635

– Hogyhogy, hisz a mamádnak te voltál a

gyereke, mikor kicsi voltál. És a nagymamádnak a

mamád. Akkor mégis volt gyerekük!

– Nem, szép kisfiam – válaszolta halkan a hang –

, nálunk ez másképpen van. Mi nem halunk meg és

nem születünk. Mi mindig ugyanaz az Ujuóla

asszony vagyunk és aztán mégsem vagyunk már az.

Mikor a mamám megöregedett, elhervadt, minden

levele lehullott, mint a fáé télen, egészen

visszahúzódott magába. Így maradt hosszú ideig. De

aztán egy napon ismét zsenge leveleket kezdett

növeszteni, bimbókat és virágokat és végül

gyümölcsöket. És így lettem én, mert ez az új Ujuóla

asszony én vagyok. És éppígy történt a

nagymamámmal is, mikor a mamámat a világra

hozta. Nekünk, Ujuóla asszonyoknak csak akkor

lehet gyermekünk, ha előbb elhervadunk. De akkor

már a saját gyermekünk vagyunk és nem lehetünk

mamák többé. Azért örülök annyira, hogy itt vagy,

szép kisfiam . . .

Barnabás nem válaszolt. Édes félálomba siklott

át, melyben az asszony szavai már csak valami zim-

zümnek hatottak. Hallotta, mikor Ujuóla felállt,

636

hozzálépett és föléje hajolt, hogy gyengéden

végigsimítsa a haját és homlokon csókolja. Aztán

érezte, hogy az asszony felveszi őt és karjában

kiviszi a szobából. Fejét ráfektette a vállára, mint egy

kicsi gyermek. Egyre mélyebben merült az álom

meleg sötétjébe. Úgy rémlett neki, hogy levetkőztetik

s puha, illatos ágyba fektetik. Utoljára még – nagyon

távolról – halk dalocskát hallott, melyet a szép hang

dúdolt:

Aludj, jó éjt, kedvesem!

Átmentél sok mindenen.

Légy, Nagyúr, gyermek megint!

Aludj, hunyd le szemeid!

Mikor másnap reggel felébredt, olyan jól érezte

magát és olyan elégedett volt, mint még soha.

Körülnézett és látta, hogy egy igen barátságos kis

szobában fekszik – méghozzá gyerekágyacskában!

Egyébként igen nagy gyerekágyacska volt, vagyis in-

kább olyan, amilyennek egy kisgyerek szokta látni.

Az első pillanatban nevetségesnek tűnt neki a dolog,

hiszen nyilvánvaló, hogy nem kisgyerek többé. Még

637

mindig birtokában volt mindannak az erőnek és

adománynak, amit Fantáziától kapott. A Kislány

Királynő Jelvénye is változatlanul a nyakában lógott.

De már a következő pillanatban teljesen közömbös

lett számára, hogy nevetséges-e vagy sem, ahogy itt

fekszik. Saját magán és Ujuóla asszonyon kívül nem

tudja meg soha senki, ők ketten pedig tudják, hogy

minden úgy jó és helyes, ahogy van.

Felkelt, megmosdott, felöltözött és kiment.

Falépcsőn kellett lemennie, hogy a nagy ebédlőbe

jusson, amely az éjszaka folyamán egyébként

konyhává változott át. Ujuóla asszony már várta a

reggelivel. Ő is rendkívül jó hangulatban volt, összes

virága pompázott, miközben énekelt, nevetett, sőt

még körül is táncolta Barnabással a konyhaasztalt.

Az étkezés után kiküldte a fiút a szabadba, hogy friss

levegőt szippantson.

Úgy tetszett, hogy a Változ-lakot körülvevő

rózsaligetben örök nyár uralkodik. Barnabás ide-oda

csavargott, megfigyelte a méheket, ahogy a

virágokon lakmároztak, hallgatta a bokrokból

felhangzó madárdalt, játszott a gyíkokkal, akik olyan

barátságosak voltak, hogy a kezére kúsztak, és a

638

nyulakkal, akik tűrték, hogy megsimogassa őket.

Hébe-hóba levetette magát egy bokor aljába, beszívta

a rózsák édes illatát, a napba hunyorgott, és anélkül,

hogy bármi határozott dologra gondolt volna,

egyszerűen csak hagyta, hogy átcsobogjon felette az

idő, mint valami patak.

Így teltek el napok, és a napokból hetek lettek.

Ügyet sem vetett rá. Ujuóla asszony boldog volt, és

Barnabás teljesen átengedte magát anyai

gondoskodásának és gyengédségének. Úgy érezte,

hogy már régóta szomjazott öntudatlanul valami

után, amiben most bőséggel részesül. És szinte nem

tudott betelni vele.

Volt egy idő, amikor átkutatta a Változ-lakot a

padlástól a pincéig. Ez olyan elfoglaltság volt, amit

nem lehetett egyhamar megunni, minthogy az összes

helyiség folytonosan átalakult és mindig valami új

felfedeznivalóval szolgált. A ház szemlátomást

mindent elkövetett, hogy vendégét szórakoztassa.

Játékszobát, vasutat, bábszínházat és hullámvasutat

teremtett elő, sőt még egy nagy körhintát is.

Barnabás néha egész napos barangolásra indult a

környéken. De soha nem ment nagyon messzire a

639

Változ-laktól, mert rendszeresen megtörtént vele,

hogy valóságos kínzó éhség fogta el hirtelen Ujuóla

gyümölcsei után. Ilyen pillanatokban alig tudta

kivárni, hogy visszaérjen hozzá és kedvére teleegye

magát.

Esténként gyakorta hosszan elbeszélgettek.

Barnabás sorra elmesélte fantáziabeli élményeit,

Perelint és Szörszörényt, Xaidát és Atráskót, akit oly

súlyosan megsebesített, sőt talán meg is ölt.

– Mindent rosszul csináltam – mondta –, mindent

félreértettem. Holdgyermektől annyi mindent

kaptam, és csak bajt okoztam magamnak és

Fantáziának.

Ujuóla asszony hosszasan nézte őt.

– Nem – válaszolta –, nem hiszem. Te a

kívánságok útját jártad, s ez soha nem egyenes. Nagy

kerülő utat tettél meg, de az a te utad volt. És tudod,

miért? Azok közé tartozol, akik csak akkor térhetnek

vissza, ha megtalálják a forrást, melyből az Élet Vize

fakad. És ez Fantázia legtitkosabb helye. Nem

egyszerű az út odáig.

Majd kis hallgatás után ezt fűzte hozzá:

640

– Minden út, amely oda visz, végül is az egyetlen

helyes út.

Barnabást ekkor elfogta a sírás. Maga sem tudta,

miért. Úgy érezte, mintha a szívében kioldódott

volna egy csomó és könnyekben folyna szét. Csak

zokogott, zokogott és nem tudta abbahagyni. Ujuóla

asszony az ölébe vette és szelíden simogatta, ő pedig

a mellén nyíló virágokba temette az arcát és sírt, míg

csak elege nem lett, és bele nem fáradt.

Ezen az estén nem beszélgettek többet.

Barnabásnak csak a következő napon nyílt

alkalma, hogy kereséséről újból szót ejtsen:

– Meg tudod mondani, hol találhatom meg az

Élet Vizét?

– Fantázia határán – mondta Ujuóla asszony.

– De Fantáziának nincs határa – felelte a fiú.

– De igen, csakhogy nem kívül van, hanem belül.

Ott, ahonnan a Kislány Királynő összes hatalmát

meríti, és ahová ő maga mégsem juthat el.

– És ezt kellene megtalálnom? – kérdezte

Barnabás szomorúan –, nincs már túl késő hozzá?

– Csak egyetlen kívánsággal találhatsz oda: az

utolsóval.

641

Barnabás megijedt.

– Ujuóla néni, minden kívánságommal, amit

AURIN teljesített, elfelejtettem valamit. Ezzel is így

lesz?

Az asszony lassan bólintott.

– De egyáltalán nem veszem észre!

– Hát a többi alkalommal észrevetted? Amit

elfelejtettél, arról már nem tudhatsz.

– És ezúttal mit felejtek el?

– Majd megmondom, ha itt a kellő pillanat.

Különben az eszedben tartanád.

– Úgy kell lennie, hogy mindent elveszítsek?

– Semmi sem vész el – mondta az asszony –,

minden átalakul.

– De akkor – mondta Barnabás nyugtalanul –

talán sietnem kellene. Nem volna szabad itt

maradnom.

Ujuóla megsimogatta a fiú haját.

– Ne aggodalmaskodj. Addig tart, amíg tart.

Amikor az utolsó kívánság felébred benned, akkor

tudni fogod és én is.

Ettől a naptól kezdve valami valóban változásnak

indult, noha Barnabás maga még semmit sem vett

642

észre belőle. A Változ-lak átalakító ereje megtette

hatását. Ám ahogyan minden igazi változás, ez is

csendben és lassan ment végbe, mint a palánta

növekedése.

Repültek a napok a Változ-lakban, és még mindig

tartott a nyár. Barnabás továbbra is élvezte, hogy

Ujuóla asszony úgy kényezteti, mint egy gyermeket.

Gyümölcsei is éppúgy ízlettek neki, mint kezdetben,

de mohó éhsége lassanként csillapodott, kevesebbet

evett belőlük. És Ujuóla észrevette ezt, anélkül hogy

egy szó is esett volna róla. Barnabás pedig lassan

kezdett betelni az asszony gondoskodásával és

gyengédségével. És amilyen mértékben csökkent erre

vonatkozó igénye, úgy nőtt benne egy egészen

másfajta vágy, olyan sóvárgás, amit még soha nem

érzett, és ami minden tekintetben különbözött

valamennyi eddigi kívánságától: a vágy, hogy ő

maga is tudjon szeretni. Csodálkozva és szomorúan

ébredt rá, hogy erre nem képes. Ám egyre erősebben

kívánta.

És egy este, mikor megint együtt ültek, beszélt

róla Ujuólának.

643

Az asszony, miután meghallgatta a fiút, sokáig

szótlan maradt. Pillantása olyan kifejezéssel

nyugodott Barnabáson, amit az nem értett.

– Most megtaláltad az utolsó kívánságodat –

mondta –, a Valódi Vágyad az, hogy szeretni tudj.

– De miért nem tudok, Ujuóla néni?

– Csak akkor tudsz majd, ha ittál az Élet Vizéből

– válaszolta az asszony –, és nem mehetsz vissza az

emberi világba anélkül, hogy másoknak is ne vinnél

magaddal belőle.

Barnabás zavartan hallgatott. – És te – kérdezte –

, te szintén ittál már belőle?

– Nem – mondta Ujuóla asszony –, nálam ez

másképp van. Nekem csak arra van szükségem, hogy

adhassak valakinek a fölöslegemből.

– Hát ez akkor nem szeretet volt?

Ujuóla asszony elgondolkozott kicsit, majd így

válaszolt:

– Az volt, amit kívántál magadnak.

– A fantáziabeli lények sem tudnak szeretni,

akárcsak én? – kérdezte szorongva Barnabás.

– Az úgy van – magyarázta Ujuóla halkan –,

hogy Fantázia egynémely teremtményének szabad

644

volt az Élet Vizéből innia. De senki sem tudja, kik

azok. És tudunk egy olyan ígéretről – bár csak ritkán

beszélünk róla –, hogy egyszer, a távoli jövőben

eljön az idő, amikor az emberek a szeretetet elhozzák

Fantáziába is. És akkor a két világ eggyé lesz. De

hogy ez mit jelent, nem tudom.

– Ujuóla néni – kérdezte Barnabás éppoly halkan

–, megígérted, hogy ha a kellő pillanat itt lesz,

megmondod nekem, mit kell elfelejtenem, hogy

megtaláljam az utolsó kívánságomat. Ez hát most a

kellő pillanat?

Az asszony bólintott.

– El kell felejtened az apádat és az anyádat. Most

már nincs egyebed, mint a neved.

Barnabás elgondolkozott.

– Apámat és anyámat? – mondta lassan. De a

szavak már semmit sem jelentettek számára. Nem

emlékezett rájuk.

– Mit tegyek most? – kérdezte.

– El kell hagynod engem – felelte az asszony –, a

Változlakban töltött időd lejárt.

– És hova kell mennem?

645

– Az utolsó kívánságod fog vezetni. Ne veszítsd

el!

– Máris menjek?

– Nem, már késő van. Majd holnap kora reggel.

Még egy éjszakád van a Változ-lakban. Most

menjünk aludni.

Barnabás felállt és az asszonyhoz lépett. Csak

most vette észre, amint mellette állt a homályban,

hogy minden virága elhervadt.

– Ne törődj vele! – mondta az asszony –, holnap

reggel se törődj velem. Menj az utadra! Minden úgy

jó és helyes, ahogy van. Jó éjszakát, szép kisfiam.

– Jó éjszakát, Ujuóla néni – mormogta Barnabás.

Azután felment a szobájába.

Mikor másnap reggel lement, látta, hogy Ujuóla

asszony még mindig ugyanazon a helyen ül. Összes

levele, virága és gyümölcse lehullott róla. Szeme

csukva volt, ő maga pedig egy fekete, elszáradt fához

hasonlított. Barnabás hosszan állt előtte és nézte.

Ekkor hirtelen kipattant egy ajtó, mely a szabadba

vezetett.

Mielőtt Barnabás kilépett volna, még egyszer

visszafordult, s anélkül, hogy tudta volna, vajon

646

Ujuóla asszonyra vagy a házra vagy mindkettőre érti-

e, amit mond, így szólt:

– Köszönöm! Köszönök mindent!

Azután kilépett az ajtón. Kint egyetlen éjszaka

alatt tél lett. A hó térdig ért, és a virágzó

rózsaligetből csak fekete tüskebozót maradt. Szél

sem mozdult. Keserves hideg volt és igen nagy

csend.

Barnabás vissza akart menni a köpenyéért, de a

ház ajtóstul, ablakostul eltűnt. Szorosra húzta magán

a ruhát és dideregve útnak indult.

XXV.

A Betemetett

Képek

Bányája

649

or, a Vak Vájár kunyhója előtt állt és a körös-körül

elterülő végtelen hómező felé hallgatózott. Olyan

tökéletes volt a csend, hogy finom füle tisztán

hallotta, ahogy a nagy messzeségben egy vándor

léptei csikorognak a hóban. Ám a léptek közeledtek a

kunyhó irányába.

Yor magas öregember volt, de sima és

szakálltalan arcú. Mindene, ruhája, arca, haja szürke

volt, mint a kő. Ahogy ott állt mozdulatlanul,

olyannak tűnt, mint akit egyetlen hatalmas

lávadarabból faragtak. Csak vak szeme sötétlett, és a

mélyén mintha kis láng pislákolt volna.

Mikor Barnabás – mert ő volt a vándor – odaért,

így szólt:

– Jó napot. Eltévedtem. A forrást keresem,

melyből az Élet Vize fakad. Tudsz rajtam segíteni?

A vájár a hang irányába fülelt.

– Nem tévedtél el – suttogta. – De halkan beszélj,

mert szétesnek a képeim.

Intett Barnabásnak, s az belépett nyomában a

kunyhóba.

A kunyhó egyetlen kis helyiségből állt. Dísztelen

és fölöttébb szegényes volt a berendezése: egy

650

faasztal, két szék, egy alvásra szolgáló priccs és egy

élelmiszerekkel és edényekkel megrakott deszkapolc.

Kicsiny láng égett a nyílt tűzhelyen, a fölötte lógó

üstben leves párolgott.

Yor két telemert tányért tett maga és Barnabás

elé az asztalra, és egy kézmozdulattal evésre

szólította fel vendégét. Némán fogyasztották el az

ételt.

A vájár aztán hátradőlt, és miközben szeme

Barnabáson keresztül a távoli messzeségbe meredt,

suttogva kérdezte:

– Ki vagy?

– Bux Barnabás Boldizsárnak hívnak.

– Ó, tehát a nevedet tudod még?

– Igen. És te ki vagy?

– Yor vagyok, akit a Vak Vájárnak neveznek. De

csak a világosságban vagyok vak. A föld alatt, a

bányámban, ahol tökéletes sötétség uralkodik, látok.

– Miféle bánya ez?

– Tárnód, a Betemetett Képek Bányája.

– A Betemetett Képek Bányája? – ismételte

csodálkozva Barnabás –, még sohasem hallottam

ilyenről.

651

Yor mintha állandóan fülelt volna valamire.

– Pedig – dörmögte – éppen ilyen embereknek

való, mint te vagy. Olyanoknak, akik nem találják az

Élet Vizéhez vezető utat.

– De milyen képek azok? – tudakolta Barnabás.

Yor, szemét lehunyva, hallgatott egy darabig.

Barnabásban felvetődött, nem kellene-e

megismételnie a kérdését. Ekkor a vájár suttogni

kezdett:

– A világban semmi sem vész el. Voltál már úgy,

hogy álmodtál valamit és ébredéskor nem emlékeztél

rá?

– Igen – válaszolta Barnabás –, gyakran.

Yor elgondolkozva bólintott. Aztán felkelt és

intett Barnabásnak, hogy kövesse. Mielőtt kiléptek a

kunyhóból, keményen vállon ragadta a fiút, és ezt

dörmögte a fülébe:

– De egy szót, egy hangot se, megértetted? Amit

látni fogsz, sokévi munkám eredménye. Bármily zaj

tönkreteheti. Hallgass hát és viselkedj csendesen!

Barnabás bólintott, és elhagyták a kunyhót. A

házikó mögött fából készült szállítótorony állt, mely

alatt függőleges akna vitt a föld mélyébe. Elhaladva

652

mellette, kiléptek a végtelen hómezőre. És Barnabás

most megpillantotta a képeket, amelyek úgy feküdtek

itt, mint fehér selyembe ágyazott értékes drágakövek.

Valami máriaüveg-szerű anyagból készült,

leheletvékony táblák voltak, átlátszóak és színesek,

mindenféle méretben és alakban, négyszögletesek és

kerekek, töredékesek és sértetlenek, némelyek

templomablak nagyságúak, mások olyan kicsik, mint

egy szelence miniatúrái. Nagyjából méret és alak

szerint elrendezve sorakoztak egymás mögött,

ameddig csak a szem ellátott a fehér síkságon.

Hogy mit ábrázoltak ezek a képek, rejtély volt.

Voltak álruhás alakok, melyek mintha egy nagy

madárfészekben ringatóztak volna, bírói talárt viselő

szamarak, puha sajthoz hasonlóan szétomló órák,

vagy próbababák, melyek élesen megvilágított

tereken álldogáltak. Akadtak arcok és fejek, melyek

állati elemekből voltak összeállítva, és olyanok,

amelyek tájképet alkottak. De előfordultak egész

közönséges képek is, gabonát arató férfiak vagy

balkonon ülő nők. Akadtak hegyi falvak és tengeri

tájképek, harci jelenetek és cirkuszi előadások, utcák

és szobák és megint csak arcok, öregek és fiatalok,

653

bölcsek és együgyűek, bolondok és királyok,

komorak és vidámak. Voltak ott borzalmas képek,

kivégzést vagy haláltáncot ábrázolók, és mulatságos

képek, rozmáron ülő ifjú hölgyekkel vagy egy orral,

amely sétálgatva fogadta a járókelők köszönését.

Minél tovább járkáltak a képek között, Barnabás

annál kevésbé értette, hogy lényegében miről van

szó. Csak egyben volt biztos, hogy az égvilágon

minden látható rajtuk, bár többnyire sajátságos

összeállításban.

Miközben így hosszú órákon át sétálgatott Yorral

a táblasorok mentén, a végtelen hómezőre leszállt az

alkony. Visszatértek a kunyhóba. Miután becsukták

maguk mögött az ajtót, Yor halk hangon

megkérdezte:

– Volt köztük olyan, amit felismertél?

– Nem volt – felelte Barnabás.

A vájár elgondolkozva csóválta a fejét.

– Miért – tudakolta Barnabás –, miféle képek

ezek?

– Ezek az emberi világ elfelejtett álomképei –

magyarázta Yor. – Az álom nem semmisülhet meg,

ha már egyszer megálmodták. Ám ha az ember, aki

654

megálmodta, elfelejti – hová lesz akkor? Itt van

nálunk Fantáziában, lenn a földünk mélyében. Itt

vannak elraktározva az elfelejtett álmok, igen finom

rétegekben, egymás felett. Minél mélyebbre

bányászunk, annál sűrűbben fordulnak elő. Egész

Fantázia az elfelejtett álmok fundamentumára épült

– Az enyémek is köztük vannak? – kérdezte tágra

nyitott szemmel Barnabás.

Yor csak bólintott.

– És úgy gondolod, hogy meg kell találnom őket?

– firtatta tovább Barnabás.

– Legalább egyet. Egy elég – felelte Yor.

– De minek? – tudakolta Barnabás.

A vájár a fiú felé fordította arcát, melyet most

csak a tűzhely kicsiny lángjának fénye világított

meg. Vak szeme megint átnézett Barnabáson, mintha

a távoli messzeségbe meredt volna.

– Hallgass ide, Bux Barnabás Boldizsár —

mondta –, nem szeretek sokat beszélni. Jobban

kedvelem a csendet. De most az egyszer elmondom

neked a dolgot. Te az Élet Vizét keresed. S mert

vissza akarsz találni az emberi világba, azt kívánod,

hogy szeretni tudj. Szeretni – ez csak olyan szólam!

655

Az Élet Vize megkérdi majd tőled: kit? Szeretni

ugyanis nem lehet csak úgy akárhogyan és általában.

Te azonban mindent elfelejtettél a neveden kívül. És

ha nem tudsz válaszolni, nem szabad innod. Ezért

csak egy elfelejtett álom segíthet rajtad, amit

viszontlátsz, egy kép, amely a forráshoz vezet. Ehhez

pedig el kell felejtened az utolsót is, amid még van:

önmagadat. És ez kemény és türelmes munkát jelent.

Jegyezd meg jól, amit mondtam, mert soha többé

nem ismétlem meg.

Ezután lefeküdt a fapriccsre és elaludt.

Barnabásnak nem maradt más hátra, mint hogy

beérje a kemény, hideg padló nyújtotta fekhellyel. De

ez mit sem számított neki.

Mikor másnap elgémberedett tagokkal felébredt,

Yor már elment hazulról. Valószínűleg leereszkedett

a Tárnód Bányába. Barnabás vett magának egy

tányérra valót a forró levesből, ami átmelegítette

ugyan, de nem ízlett neki különösebben. Sóssága

némileg a könnyek és az izzadság ízére emlékeztette.

Aztán kiment és sorra járta a végtelen havas

síkság számtalan képét. Figyelmesen megszemlélte

egyiket a másik után, mert hisz tudta már, hogy mi

656

függ tőlük, de egyet sem volt képes felfedezni, amely

valamilyen szempontból közelebbről érintette volna.

Mind teljesen közömbös volt a számára.

Estefelé látta, hogy Yor egy szállítókasban feljön

a bánya aknájából. A hátán cipelt rakaszban néhány

változatos nagyságú leheletvékony máriaüveg-táblát

hozott. Barnabás szótlanul haladt mellette, amint

még egyszer messze kiment a síkságra s új leleteit az

egyik sor végén a legnagyobb óvatossággal be-

ágyazta a puha hóba. A képek egyike férfit ábrázolt,

akinek a mellét madárkalitka helyettesítette, melyben

két galamb ült. Egy másik kép kőből való asszonyt

mutatott, aki egy nagy teknőc hátán lovagolt. Egy

csöppnyi képen csak egy lepke volt kivehető,

melynek szárnyait betű alakú foltok borították. Volt

még néhány egyéb kép is, de egyik sem mondott

Barnabásnak semmit.

Amikor újra a kunyhóban üldögélt a vájárral, ezt

kérdezte:

– Mi történik a képekkel, ha a hó elolvad?

– Itt mindig tél van – válaszolta Yor.

Ez volt minden, amit ezen az estén egymással

beszéltek.

657

A következő napokon Barnabás tovább keresgélt

a képek között, hátha talál egyet, amelyre

visszaemlékezik, vagy amely legalább valami

különlegeset jelent a számára – de hiába. Esténként a

kunyhóban üldögélt a bányásszal, és minthogy az

öreg hallgatott, Barnabás is megszokta a hallgatást.

Lassanként átvette Yor mozgását is, az

elővigyázatosságot, nehogy zajt üssön, amitől a

képek széteshetnek.

– Most már az összes képet láttam – mondta

Barnabás egy este –, egyetlen nekem való sincs

köztük.

– Baj – válaszolta Yor.

– Mit tegyek – kérdezte Barnabás – várjak az

újabb képekre, amelyeket felhozol?

Yor egy darabig gondolkozott, majd megrázta a

fejét.

– Én a te helyedben – suttogta – személyesen

szállnék le a Tárnód Bányába és lenn a vájatban

ásnék.

– De nincs olyan szemem, mint neked –

ellenkezett Barnabás nem látok a sötétben.

658

– Hát nem kaptál valami fényt a hosszú útra —

kérdezte Yor és megint keresztülnézett Barnabáson –

, esetleg egy fénylő követ, vagy valamit, ami most

segíthetne rajtad?

– De igen – válaszolta szomorúan Barnabás –, de

Al'Csahirt másra használtam.

– Baj – ismételte Yor kőszerű arccal.

– Mit tanácsolsz? – faggatta Barnabás.

A vájár megint sokáig hallgatott, mielőtt

válaszolt volna:

– Akkor hát sötétben kell dolgoznod.

Barnabáson borzongás futott át. Bár még mindig

birtokában volt minden erőnek és

félelemnélküliségnek, amit AURIN-tól kapott,

mégis, amikor elképzelte, hogy ott lenn a föld

mélységes mélyében kell teljes sötétségben feküdnie,

megfagyott ereiben a vér. Nem szólt többet, és mind

a ketten aludni tértek.

Másnap reggel a vájár megrázta a fiú vállát.

Barnabás felült.

– Edd meg a levesedet és gyere! – parancsolta

Yor kurtán.

Barnabás szót fogadott.

659

Követte a vájárt az aknához, beült vele együtt a

szállítókasba és leszállt a Tárnód Bányába. Egyre

mélyebbre és mélyebbre ereszkedtek. Már rég eltűnt

az akna nyílásán beszűrődő utolsó kis fénysugár is,

és a kosár csak süllyedt lefelé a sötétségben. Egy

lökés jelezte végre, hogy feneket értek. Kiszálltak.

Idelenn sokkal melegebb volt, mint fenn a téli

síkságon, és Barnabás testét hamarosan izzadságba

borította a megfeszített igyekezet, hogy az előtte

szaporán lépkedő vájárt el ne veszítse a sötétben.

Kanyargós út volt, számtalan tárnán, folyosón és

időnként csarnokokon át, amint erre lépéseik halk

visszhangjából következtetni lehetett. Barnabás

többször igen fájdalmasan megütötte magát egyes

kiszögellésekben és támasztógerendákban, de Yor

nem vett róla tudomást.

Ezen az első napon és még néhány következőn

Yor némán, csak Barnabás kezének irányításával

tanította a fiút arra a művészetre, hogyan kell a

finom, leheletvékony máriaüveg-rétegeket egymástól

elválasztani és óvatosan kiemelni. Eszközei is voltak

ehhez a művelethez, Barnabás érzése szerint fából és

szaruból készült lapátkák, melyek azonban soha nem

660

kerültek a szeme elé, mert a napi munka befejeztével

ott maradtak a helyszínen.

Lassanként megtanult tájékozódni a lenti teljes

sötétségben. Felismerte a folyosókat és tárnákat,

valami olyan új érzék segítségével, amiről nem tudott

magának számot adni. És Yor egy napon keze

érintésével tudtára adta Barnabásnak, hogy mostantól

fogva egyedül kell dolgoznia egy olyan alacsony

tárnában, amelybe csak kúszva juthat be. Barnabás

engedelmeskedett. A vájat nagyon szűk volt, és az

őskőzet terhe feküdt rajta.

Úgy kuporgott begöngyölve Fantázia

fundamentumának sötét mélyén, mint egy még meg

nem született gyermek az anyja testében, és

türelmesen bányászott egy elfelejtett álom után, egy

kép után, amely őt az Élet Vizéhez vezetheti.

Mivel a föld belsejének örök éjszakájában

semmit sem látott, válogatni vagy dönteni sem tudott

a képek között. Csak abban reménykedhetett, hogy a

véletlen vagy a sors irgalma egyszer hozzásegíti az

igazi lelethez. Estéről estére hordta fel a kihunyóban

levő napvilágra mindazt, amit ki tudott fejteni a

Tárnód Bánya mélyén. És estéről estére hiábavalónak

661

bizonyult a munkája. De Barnabás nem panaszkodott

és nem zúgolódott. Minden önsajnálat kihalt belőle.

Türelmes és nyugodt lett. Noha erői

kimeríthetetlenek voltak, gyakran nagyon fáradtnak

érezte magát.

Hogy meddig tartott ez a keserves időszak, nem

lehet megmondani, mert az efféle munka nem

mérhető napokkal és hónapokkal. Egyik este aztán

olyan képet hozott fel magával, amely azon nyomban

annyira felkavarta, hogy vissza kellett fognia magát,

nehogy felkiáltson meglepetésében és ezzel mindent

tönkretegyen.

A finom máriaüveg-táblán nem volt túl nagy,

csak akkora körülbelül, mint egy átlagos könyvoldal

– nagyon világosan és élesen egy férfi látszott, aki

fehér köpenyt viselt. Egyik kezében gipsz fogsort

tartott. Ahogy ott állt, tartása és csendes, aggódó

arckifejezése a szívébe markolt Barnabásnak. De

amitől leginkább megilletődött, az az volt, hogy a

férfi be volt fagyva egy üvegtiszta jégtömbbe.

Minden oldalról áthatolhatatlan, de teljesen átlátszó

jégréteg vette körül tetőtől talpig.

662

Mialatt Barnabás a hóban előtte fekvő képet

szemlélte, vágyakozás ébredt benne ez után a férfi

után, akit nem ismert. Úgy támadt rá ez az érzés a

messzi távolból, mint a szökőár keletkezik a

tengeren, amelyet először alig lehet észrevenni, de

amely egyre közelebb érve, hatalmas, emeletnyi

hullámmá nő és mindent magával ragad és tovasöpör

a végén. Barnabás majd megfulladt benne és levegő

után kapkodott. Fájt a szíve, nem volt elég nagy ilyen

óriási vágyakozás befogadására. Ebben az

árhullámban minden emléke alámerült, ami még

önmagára vonatkozott. És elfelejtette az utolsót,

amije még volt: a saját nevét.

Mikor később belépett Yor kunyhójába,

hallgatott. A vájár sem szólt semmit, de hosszan

nézett Barnabás felé, miközben szeme mintha megint

a távoli messzeségbe meredt volna, majd, az egész

idő alatt első ízben, rövid mosoly futott át kőszürke

arcán.

Ezen az éjszakán a fiú, akinek nem volt többé

neve, minden fáradtsága ellenére nem tudott elaludni.

Folyton a képet látta maga előtt. Úgy rémlett neki,

mintha a férfi mondani akarna valamit, de nem tud,

663

mert be van zárva a jégtömbbe. A név nélküli fiú

segíteni akart neki, le akarta olvasztani róla a jeget.

Éber álomban látta önmagát, ahogy átkarolja a

jégtömböt, hogy testének melegével olvadásra bírja.

De minden hasztalan volt.

Ám ekkor hirtelen meghallotta, amit a férfi

mondani akart neki, nem a fülével hallotta, hanem a

szíve mélyében.

– Kérlek, segíts rajtam! Ne hagyj cserben!

Egyedül nem tudok kijutni ebből a jégből. Segíts!

Csak te tudsz belőle kiszabadítani – csak te!

Mikor másnap kora hajnalban felkeltek, a név

nélküli fiú így szólt Yorhoz:

– Ma már nem megyek le veled a Tárnód

Bányába.

– El akarsz hagyni?

A fiú bólintott. – El akarok indulni, hogy

megkeressem az Élet Vizét.

– Megtaláltad a képet, amely vezetni fog?

– Meg.

– Megmutatod?

A fiú ismét bólintott. Mindketten kimentek a

hómezőre, ahol a kép feküdt. A fiú a képet nézte, Yor

664

viszont a fiú arcára irányította vak tekintetét, mintha

rajta keresztül a távoli messzeségbe meredne. Úgy

tetszett, hogy hosszan fülel valamire. Végül bólintott.

– Vidd magaddal – suttogta –, és el ne veszítsd.

Ha elveszíted, vagy összetörik, akkor számodra

mindennek vége. Többé semmid sincs Fantáziában.

Tudod, hogy ez mit jelent.

A fiú, akinek nem volt többé neve, lehajtott fejjel

állt és hallgatott egy darabig. Majd éppily halkan

válaszolta:

– Köszönöm, Yor, mindazt, amire tanítottál.

Kezet fogtak.

– Jó bányásztanuló voltál – dörmögte Yor –, és

szorgalmasan dolgoztál.

Ezzel elfordult és a Tárnód Bánya aknájához

ment. Anélkül, hogy visszatekintett volna, a

szállítókasba lépett és leszállt a mélybe.

A név nélküli fiú kiemelte a képet a hóból és

nekivágott a végtelen fehér síkságnak.

Már órák óta vándorolt, Yor kunyhója rég eltűnt

mögötte a látóhatáron, és nem látott többé mást, mint

a körös-körül elterülő fehér mezőt. De érezte, hogy a

665

kép, melyet két kézzel fogva óvatosan visz, egy

bizonyos irányba húzza.

A fiú elhatározta, hogy követi ezt az erőt, mert

tudta, hogy a megfelelő helyre vezeti, akár hosszú,

akár rövid lesz az út. Most már semmi nem

tántoríthatja vissza. Meg akarta találni az Élet Vizét,

és biztos volt benne, hogy meg is találja.

Ekkor hirtelen lármát hallott a magasban, sok-sok

torokból jövő távoli kiáltozásnak és csivogásnak

hangzót. Ahogy felnézett az égre, nagy madárrajhoz

hasonló sötét felhőt pillantott meg. Csak amikor

közelebb ért a raj, akkor ismerte fel, hogy miről is

van valójában szó, és a rémülettől szinte földbe

gyökerezett a lába.

A pillebohócok voltak, a salabákok!

– Jóságos ég! – gondolta a név nélküli fiú –,

remélem, nem láttak meg! Még összetörik a képet a

kiabálásukkal.

De bizony észrevették! Iszonyú vihogással és

sivalkodással csapott le a csapat a magányos

vándorra és köréje telepedett a hóba.

– Hurrá! – rikácsolták, tarka torkukat tágra tátva

–, végre rátaláltunk a mi nagy Jótevőnkre!

666

És hemperegtek a hóban, hógolyókkal dobálóztak

és bukfencet, cigánykereket hánytak.

– Csendesebben! Kérlek, legyetek csende-

sebben! – suttogta kétségbeesetten a név nélküli fiú.

Az egész kórus lelkesen üvöltötte:

– Mit mondott? – Azt mondta, hogy túl

csendesek vagyunk! – Ezt még nem mondta nekünk

senki!

– Mit akartok tőlem kérdezte a fiú –, miért nem

hagytok békén?

Mindnyájan körülötte örvénylettek és

karattyoltak:

– Nagy Jótevőnk! Nagy Jótevőnk! Emlékszel

még, hogyan szabadítottál meg minket, amikor még

aharárik voltunk? Akkor mi voltunk a

legszerencsétlenebb lények egész Fantáziában, most

viszont torkig vagyunk saját magunkkal. Eleinte

egész mulatságos volt, amit belőlünk csináltál, de

most halálosan unjuk magunkat. Csak csapongunk

ide-oda, és nincs semmi, amihez igazodni tudjunk.

Még jóformán játszani sem vagyunk képesek, mert

nem ismerünk semmiféle játékszabályt. Nevetséges

paprikajancsit csináltál belőlünk azzal, hogy

667

megszabadítottál! Becsaptál bennünket, nagy

Jótevőnk!

– Jót akartam – suttogta rémülten a fiú.

– Persze, saját magadnak! – kiabálták kórusban a

salabókok, –, meg voltál győződve a

nagyszerűségedről. De mi fizettük meg a te jóságod

árát, nagy jótevőnk!

– Mit tehetnék? – kérdezte a fiú. Mit akartok

tőlem?

– Kerestünk mindenfelé – rikácsolták a

salabókok torz bohócpofával –, utol akartunk érni,

mielőtt odébbállnál! És most utolértünk. És nem

hagyunk békében, amíg nem leszel a főnökünk. Te

leszel a fő-salabók, az első salabók, a vezér-salabók!

Amit csak akarsz!

– De miért hát, miért? – suttogta esdekelve a fiú.

És a bohócok kara rikácsolva válaszolt:

– Azt akarjuk, hogy parancsokat adj, hogy ide-

oda vezényelj, hogy valamire kényszeríts bennünket,

hogy valamit megtilts nekünk! Azt akarjuk, hogy

legyen valami értelme a létünknek!

Erre nem vagyok képes! Miért nem választotok

valakit magatok közül?

668

– Nem, nem, mi téged akarunk, nagy Jótevőnk!

Hiszen te tettél minket azzá, amik vagyunk!

– Nem! – zihálta a fiú –, nekem mennem kell

innen. Vissza kell térnem!

– Csak ne olyan gyorsan, nagy Jótevőnk! –

kiáltozták a bohócszájak –, nem szabadulsz meg

tőlünk. Az kéne neked – egyszerűen eliszkolni

Fantáziából!

– De én már az utam végén vagyok! –

bizonygatta a fiú.

– És mi felelték kórusban –, velünk mi lesz?

– Menjetek! – kiáltotta a fiú –, semmi dolgom

veletek többé!

– Akkor változtass vissza minket! – felelték éles

hangon –, akkor inkább újból aharárik akarunk lenni.

A Könnyek Tava kiszáradt, és Amargant a

szárazföldön fekszik. És senki sem fonja többé a

finom ezüstfiligránt. Aharárik akarunk lenni ismét.

– Nem tudlak visszaváltoztatni benneteket! –

felelte a fiú. – Nincs többé hatalmam Fantáziában.

– Hát akkor – bömbölte a csapat, keresztül-kasul

kavarogva egymáson – magunkkal viszünk!

669

Sok száz apró kéz ragadta meg és akarta a

magasba rántani. A fiú teljes erejéből védekezett,

mire a pillék szétröppentek. De mint a felizgatott

darazsak, konokul újra meg újra visszatértek.

A visítás és rikácsolás közepette egyszer csak

halk és mégis hatalmas hang szólalt meg a

messzeségből, akárha valami nagy bronzharang

zengett volna.

A salabókok egy szempillantás alatt

elmenekültek, és sötét rajuk eltűnt az égen

A fiú, akinek nem volt többé neve, a hóban

térdelt. Előtte porrá zúzva feküdt a kép. Minden

elveszett a számára. Nincs már semmi, ami az Élet

Vizéhez vezethetné.

Mikor felnézett, nem messze maga előtt a

hómezőn két bizonytalan körvonalú alakot látott

könnyein keresztül, egy nagyot és egy kicsit.

Megdörzsölte a szemét és még egyszer odanézett.

Fuhur volt, a fehér szerencsesárkány és Atráskó.

XXVI.

Az Élet Vize

673

avartan és habozva állt a név nélküli fiú, és néhány

lépést tett Atráskó felé. Aztán megtorpant. Atráskó

nem csinált semmit, csak figyelmesen és nyugodtan

nézte őt. Mellén a seb nem vérzett már.

Sokáig álltak egymással szemben, és egyikük

sem szólalt meg. Olyan csend volt, hogy hallhatták

egymás lélegzetét.

A név nélküli fiú lassan a nyakában lógó

aranylánchoz nyúlt és levette magáról AURIN-t.

Lehajolt és az Ékszert óvatosan letette Atráskó elé a

hóba. Eközben még egyszer megnézte a két kígyót, a

világosat és a sötétet, amelyek egymás farkába

harapva, ovális keretet képeztek. Ekkor elengedte

AURIN-t.

Ebben a pillanatban AURIN aranyfénye olyan

vakítóan szikrázott fel, hogy a mérhetetlen

világosságtól le kellett hunynia a szemét, mintha a

napba nézett volna. Mikor ismét kinyitotta, egy

kupolacsarnokban találta magát, mely akkora volt,

mint az égbolt. Az épület kövei aranyfényből voltak.

Ebben a mérhetetlen nagy térben pedig, mint valami

óriási városfal, a két kígyó feküdt.

674

Atráskó, Fuhur és a név nélküli fiú egymás

mellett állt a fekete kígyófej oldalán, amely szájában

a fehér kígyó végét tartotta. Függőleges pupillájú,

merev szemét hármukra függesztette. Hozzá képest

mindhárman picik voltak, még a szerencsesárkány is

csak akkorának tűnt, mint egy fehér hernyócska.

A kígyók mozdulatlan hatalmas teste valami

ismeretlen fém fényében ragyogott, éjfekete volt az

egyik, ezüstfehér a másik. És a romlás, amit

felidézhettek volna, elhárult, mert kölcsönösen fogva

tartották egymást. Ha szétválnának valaha, elpusztul

a világ. Ehhez nem fért kétség.

Ám mialatt egymást kölcsönösen fogva tartották,

az Élet Vizét is őrizték. Mert a testükkel körülvett

térség közepén hatalmas forrás tört fel, melynek

sugara fel s alá táncolt és esés közben ezerféle

alakzatot hozott létre, majd szétomlott, gyorsabban,

semmint a szem követhette volna. A habzó víz finom

köddé porlott, melyben az aranyfény a szivárvány

összes színében megtörve csillogott. Az öröm ezer

hangja zúgott és rivalgott, énekelt és ujjongott,

kacagott és harsogott benne.

675

A név nélküli fiú úgy nézte a vizet, mint a

szomjhalállal küzdő – de miként férhetne hozzá? A

kígyófej nem mozdult.

Fuhur hirtelen felemelte a fejét. Rubinpiros

szemgolyója szikrázni kezdett.

– Értitek, amit a vizek mondanak? – kérdezte.

– Nem – válaszolta Atráskó –, nem értem.

– Nem tudom, hogy lehet – dörmögte Fuhur –, de

én világosan értem. Talán azért, mert

szerencsesárkány vagyok. Az öröm minden nyelve

rokon egymással.

– Mit mondanak a vizek? – kérdezte Atráskó.

Fuhur figyelmesen hallgatta és lassan elismételte,

szóról szóra, amit hallott:

Az Élet Vize vagyunk!

Forrás, mely magából ered,

s minél többet iszod,

annál bőségesebb.

Megint fülelt egy kicsit és tovább mondta:

– Folytonosan így kiáltanak: Igyál! Igyál! Tedd

azt amit akarsz!

– Hogyan férhetünk hozzá? – kérdezte Atráskó.

676

– A nevünket kérdezik – magyarázta Fuhur.

– Atráskó vagyok! – kiáltotta Atráskó.

– Fuhur vagyok! – mondta Fuhur.

A név nélküli fiú néma maradt.

Atráskó ránézett és kezét megfogva így kiáltott:

– Ez itt Bux Barnabás Boldizsár!

– Azt kérdezik – fordította Fuhur –, miért nem ő

maga beszél.

– Már nem tud – mondta Atráskó –, mindent

elfelejtett.

Fuhur egy darabig megint a csobogásra és

zúgásra figyelt.

– Emlékezés nélkül – mondják a vizek – nem

léphet be. A kígyók nem eresztik át.

– Én mindent megőriztem helyette – kiáltotta

Atráskó – mindent, amit önmagáról és a világáról

mesélt nekem! Én helytállok érte.

Fuhur fülelt.

– Azt kérdezik, hogy milyen jogon teszed.

– A barátja vagyok – mondta Atráskó.

Ismét eltelt egy kis idő, mialatt Fuhur

figyelmesen hallgatózott.

677

– Nem biztos – suttogta Atráskónak –, hogy

elfogadják. Most a sebedről beszélnek. Azt akarják

tudni, hogyan történt a dolog.

– Mindkettőnknek igaza volt – mondta Atráskó –,

és mindketten tévedtünk. De most Barnabás önként

levetette AURIN-t.

Fuhur figyelt, majd bólintott.

– Igen – mondta –, így már rendben van. Ez a

hely AURIN. Szívesen fogadnak minket, azt

mondják.

Atráskó felnézett az óriási aranykupolára.

– Mind a hárman viseltük a nyakunkban –

suttogta –, még te is Fuhur, egy kis ideig.

A szerencsesárkány egy mozdulattal csendre

intette és megint a vizek énekére figyelt.

Azután így fordította le:

– AURIN az az ajtó, amelyet Barnabás keresett.

Kezdettől fogva magán viselte. De – így mondják – a

kígyók Fantáziából senkit sem engednek át a

küszöbön. Ezért Barnabásnak mindent vissza kell

adnia, amit a Kislány Királynőtől kapott. Másképpen

nem ihat az Élet Vizéből.

678

– De az ő jegyében állunk itt – kiáltotta Atráskó –

, a Kislány Királynő nincs itt személyesen?

– Azt mondják, itt végződik Holdgyermek

hatalma. És ő az egyetlen, aki soha nem léphet e

helyre. Nem mehet be a Fény belsejébe, mert nem

vetheti le önmagát.

Atráskó zavartan hallgatott.

– Most azt kérdezik – folytatta Fuhur –, készen

áll-e Barnabás.

– Igen – mondta fennhangon Atráskó –, készen

áll. Ebben a pillanatban nagyon lassan emelkedni

kezdett az óriási fekete kígyófej, anélkül hogy

elengedte volna a fehér kígyó végét, amelyet a

szájában tartott. A hatalmas testek felíveltek, míg egy

magas kaput nem alkottak, amelynek egyik fele

fekete volt, a másik fehér.

Atráskó kézen fogva vezette át Barnabást ezen az

iszonyatos kapun a forráshoz, amely most teljes

nagyságában és pompájában tárult elébük. Fuhur

követte őket. És mialatt haladtak, Barnabásról

minden lépéssel lefoszlott egy-egy csodálatos fantá-

ziai adomány. A szép, erős és félelmet nem ismerő

hősből megint az alacsony növésű, kövér és félénk

679

kisfiú lett. Még ruhája is, mely Yor Tárnódjában

szinte cafatokká rongyolódott, eltűnt róla és

végérvényesen semmivé vált. Így állt ott teljesen

meztelenül a nagy aranykörben, melynek közepén az

Élet Vize szökött fel olyan magasra, mint egy fa –

csupa kristályból.

Ebben az utolsó pillanatban, amikor már nem

volt birtokában egyetlen fantáziai adománynak sem,

de a saját világára vonatkozó emlékeit és önmagát

még nem kapta vissza, a tökéletes bizonytalanságnak

olyan állapotát élte át, amelyben nem tudta, melyik

világhoz tartozik és létezik-e egyáltalán.

Ám ekkor fogta magát és beugrott a kristálytiszta

vízbe, meghempergett benne, prüszkölt és fröcskölt

és száját kitárta a szikrázó cseppek zuhatagának.

Ivott és ivott, míg szomja nem csillapult. És öröm

töltötte el tetőtől talpig, az élet öröme és annak az

öröme, hogy ő önmaga. Mert most ébredt tudatára

megint, hogy ki ő és hova tartozik. Újjászületett. És a

legszebb az volt, hogy most éppen az akart lenni, aki.

Ha az összes létező lehetőség közül csak egyet

választhatott volna, nem választott volna mást. Mert

már tudta: a világ az öröm ezer meg ezer formáját

680

kínálja, de ezek alapjában véve mind egyet

jelentenek, a szeretni tudás örömét. A kettő egy és

ugyanaz.

Sokkal később, mikor Barnabás már rég

visszatért az emberi világba és felnőtt lett, majd

végül megöregedett, akkor sem hagyta el soha ez az

öröm. Életének legnehezebb szakaszaiban is

megőrizte szívének vidámságát, amitől mosolyogni

tudott és amivel másokat is meg tudott vigasztalni.

– Atráskó! – kiáltotta a barátjának, aki Fuhurral a

nagy aranykör szélén állt –, gyere már! Gyere! Igyál!

Olyan csodálatos!

Atráskó nevetve rázta a fejét.

– Nem – kiáltotta oda –, mi ezúttal csak kíséretül

vagyunk itt!

– Ezúttal – kérdezte Barnabás –, mit akarsz ezzel

mondani?

Atráskó pillantást váltott Fuhurral, majd ezt

mondta:

– Mi ketten már voltunk ezen a helyen egyszer.

Nem ismertük fel rögtön. mert akkor álmunkban

hoztak ide minket és álmunkban vittek vissza. De

most emlékszünk rá.

681

Barnabás kilépett a vízből.

– Most újból tudom, hogy ki vagyok – mondta

ragyogva.

– Igen – felelte Atráskó és bólintott –, most én is

felismertelek. Most olyan vagy, mint akkor, amikor a

Varázstükör Kapuban megláttalak.

Barnabás a habzó, szikrázó vizet nézte.

– Szeretnék belőle vinni az apámnak – kiabálta

bele a zúgásba –, de hogyan?

– Nem hiszem, hogy lehetne – válaszolta Atráskó

–, Fantáziából semmit sem lehet a küszöbön átvinni.

– De Barnabásnak igen – szólalt meg Fuhur, s

hangja megint teljes bronzfényében csengett –, neki

lehet!

– Te valóban szerencsesárkány vagy! – mondta

Barnabás.

Fuhur intett, hogy maradjon csendben, és az

ezerhangú csobogásra figyelt.

Majd ezt közvetítette:

– A vizek úgy mondják, hogy most indulnod kell,

de nekünk is.

– Merre van az utam? – kérdezte Barnabás.

682

– A másik kapun át – tolmácsolta Fuhur –, ott,

ahol a fehér kígyó feje fekszik.

– Jó – mondta Barnabás –, de hogy jutok ki? A

fehér fej mozdulatlan.

A fehér kígyó feje csakugyan nem mozdult.

Szájában a fekete kígyó végét tartotta, és óriási

szeme Barnabásra meredt.

– A vizek azt kérdik – tudatta Fuhur –, hogy

befejezted-e az összes történetedet, amelyet

Fantáziában elkezdtél.

– Nem – mondta Barnabás –, tulajdonképpen

egyiket sem.

Fuhur fülelt egy darabig. Arcára rémült kifejezés

ült.

– Azt mondják, hogy így nem enged át a fehér

kígyó. Vissza kell menned Fantáziába és be kell

fejezned mindet.

– Minden történetemet? – hebegte Barnabás –,

hiszen akkor soha nem mehetek el innen. Akkor

minden hiába volt.

Fuhur feszülten figyelt.

– Mit mondanak? – tudakolta Barnabás.

– Csend! – mondta Fuhur.

683

Kisvártatva sóhajtott egyet és ezt közölte:

– Azt mondják, ezen nem lehet változtatni,

hacsak nem akad valaki, aki átveszi tőled ezt a

feladatot.

– De számtalan történetem van – kiáltotta

Barnabás –, és mindegyikből újabbak támadnak!

Ilyen feladatot senki sem tud átvenni.

– Dehogynem – mondta Atráskó –, majd én.

Barnabás szótlanul nézett rá. Azután a nyakába

ugrott és ezt dadogta:

– Atráskó, Atráskó! Ezt soha nem felejtem el

neked!

Atráskó mosolygott.

– Jól van, Barnabás, akkor Fantáziát sem fogod

elfelejteni.

Testvériesen megveregette az arcát, majd gyorsan

megfordult és a fekete kígyókapu felé indult, amely

még mindig úgy állt ott, magasra ívelve, mint amikor

beléptek rajta.

– Fuhur – mondta Barnabás –, hogy viszitek

végbe mindazt, amit rátok hagyok?

A fehér sárkány hunyorított egyet rubinpiros

szemével és így válaszolt:

684

– Szerencsével, fiatal barátom! Szerencsével!

Ezzel ura és barátja után indult.

Barnabás utánuk nézett, amint átmentek a kapun,

vissza Fantáziába. Azok is hátrafordultak és

integettek neki. Ekkor a fekete kígyófej leereszkedett

a földre. Barnabás nem láthatta többé Atráskót és

Fuhurt.

Most egész egyedül volt.

Ekkor a másik, a fehér kígyófej felé fordult és

látta, hogy az egyidejűleg felemelkedik, és hogy a

kígyótestek hasonló módon boltozódnak kapuvá,

mint korábban a másik oldalon.

Gyorsan mindkét kezével merített az Élet

Vizéből és a kapu felé szaladt, amely mögött sötétség

tátongott.

Barnabás belevetette magát – és a semmibe

zuhant.

– Papa! – kiáltotta –, papa! – Én – vagyok – Bux

– Barnabás Boldizsár!

– Papa! Papa! – Én – vagyok – Bux – Barnabás –

Boldizsár!

685

Kiáltozás közben minden átmenet nélkül az

iskolaépület lomtárában találta magát, ahonnan

valamikor, réges-régen Fantáziába ment. Nem ismert

rá azonnal a helyiségre és a körülötte lévő csodálatos

dolgok, a kitömött állatok, a csontváz és a fest-

mények miatt egy rövid pillanatig nem volt biztos

benne, hogy nem Fantáziában van-e még mindig. De

akkor észrevette az iskolatáskáját és a rozsdás hétágú

gyertyatartót a leégett gyertyacsonkokkal, és most

már tudta, hogy hol van.

Mennyi idő telt el azóta, hogy elindult innen a

Végtelen Történetben tett nagy utazására? Hetek?

Hónapok? Esetleg évek? Egyszer egy férfi történetét

olvasta, aki csak egyetlen órát töltött egy

varázsbarlangban, és mire visszatért, száz év telt el, s

azok közül, akiket ismert, már csak egyvalaki élt, aki

annak idején még pici gyerek volt és addigra

aggastyán lett.

A padlásablakon szürke nappali fény szűrődött

be, de nem lehetett megállapítani, hogy reggel van-e

vagy délután. A lomtárban dermesztő hideg volt,

éppúgy, mint azon az éjszakán, mikor Barnabás útra

kelt innen.

686

Kigöngyölte magát a poros katonai pokrócok

halmazából, felhúzta a cipőjét és a kabátját és

meglepve állapította meg, hogy nedvesek. akárcsak

azon a napon. amikor az a nagy eső esett.

Magára szíjazta a táskáját és körülnézett, hogy

hol van az a könyv, amelyet annak idején ellopott, és

amellyel ez az egész dolog elkezdődött. Szilárdan

eltökélte magában, hogy visszaviszi a barátságtalan

Korándi úrnak. Akár megbünteti a lopásért, akár

feljelenti vagy még rosszabbat tesz. Aki olyan kalan-

dokat élt át, mint Barnabás, azt nem könnyű bármivel

is megijeszteni. Ám a könyv nem volt sehol.

Barnabás csak kereste, kereste, feltúrta a

takarókat és benézett minden sarokba. Mindhiába. A

Végtelen Történet eltűnt.

– Na jó – mondta magában Barnabás –, akkor hát

meg kell neki mondanom, hogy elveszett. Biztosan

nem fogja elhinni. De nem változtathatok a dolgon.

Lesz, ami lesz. Persze, ki tudja, emlékszik-e még rá

ennyi idő után? Talán már nincs is meg a

könyvesbolt?

Hamarosan ki fog derülni, mert először is végig

kell mennie az iskolaépületen. Ha a tanárok és a

687

gyerekek, akikkel találkozik, ismeretlenek lesznek,

akkor tudni fogja, hogy mire számítson.

Mikor azonban kinyitotta a lomtár ajtaját és az

iskola lépcsőjén lefelé indult, tökéletes csend

fogadta. Úgy látszott, hogy egy árva lélek sincs az

épületben. Ám az iskola toronyórája éppen kilencet

ütött. Tehát délelőtt van, és a tanításnak már régen

meg kellett volna kezdődnie.

Barnabás bekukkantott egy-két osztály-terembe,

de mindegyik üres volt. Az egyik ablakhoz lépve,

kinézett az utcára s néhány járókelőt és autót látott

odalenn. A világ, ezek szerint, legalább nem halt ki.

Leszaladt a lépcsőn a nagy bejárati kapuhoz,

megpróbálta kinyitni, de zárva volt. A

házmesterlakás ajtajához ment, csengetett és

kopogott, de senki nem mozdult.

Barnabás töprengeni kezdett. Nem várhat addig,

míg egyszer valaki idevetődik. Az apjához akar

menni. Még ha az Élet Vizét ki is loccsantotta

közben.

Tárja ki az egyik ablakot és addig kiabáljon, míg

valaki meghallja és intézkedik, hogy a kaput

kinyissák? Nem, ezt kicsit szégyellné. Eszébe jutott,

688

hogy ki is mászhatna az egyik ablakon. Hiszen

belülről nyílnak. De a földszinti ablakokat rács

borítja. Ekkor eszébe jutott, hogy mikor az első

emeletről kinézett az utcára, építőállványt vett észre.

Nyilván újra vakolják az iskola egyik külső falát.

Barnabás visszament az első emeletre, és az

ablakhoz lépett. Ki tudta nyitni és kimászott.

Az állványzat csak függőleges gerendákból állt,

melyek között bizonyos távolságban vízszintes

deszkák voltak keresztbe fektetve. A deszkák meg-

meghajoltak Barnabás súlya alatt. Egy pillanatra

szédülés fogta el és félelem vett rajta erőt, de mind-

kettőt legyőzte magában. Aki egyszer Perelin

uralkodója volt, annak ilyesmi nem okozhat

problémát – még akkor sem, ha nem rendelkezik

többé olyan mesés testi erővel, és kövér testének

súlya mégiscsak jelent némi nehézséget.

Megfontoltan és nyugodtan keresett fogást és támaszt

a keze-lába számára, és így mászott lefelé a

függőleges gerendákon. Egyszer szálka ment a

kezébe, ám ilyen csekélységgel már nem törődött.

Kicsit izzadtan s lihegve, de épségben ért le az

utcára. Senki sem vette észre.

689

Barnabás hazafelé rohant. Iskolatáskájában a

tolltartó és a könyvek lépéseinek ritmusára zörögtek,

szúrt az oldala, de csak rohant tovább. Mielőbb az

apjánál akart lenni.

Mikor végre a ház elé ért, amelyben lakott,

megállt egy percre és felnézett apja laboratóriumának

ablakára. És most hirtelen aggodalom szorította össze

a szívét, mert első ízben jutott az eszébe, hátha az

apja már nincs is ott.

De papa ott volt és már biztosan meglátta őt, mert

mikor Barnabás a lépcsőn felviharzott, elébe szaladt.

Kitárta a karját, és Barnabás a mellére vetette magát.

Papa magasra emelte, úgy vitte be a lakásba.

– Barnabás, kisfiam – ismételgette egyre –, édes,

drága kicsi kölyköm, hol voltál? Mi történt veled?

Csak amikor már a konyhaasztalnál ültek, és a fiú

forró tejet kortyolgatott és zsemlét evett hozzá,

amelyre gondos apja jó vastagon kente a vajat és a

mézet, akkor vette észre Barnabás, hogy papa arca

milyen sápadt és sovány. A szeme piros volt és az

álla borostás. Egyébként éppolyan volt, mint

akkoriban, amikor Barnabás elment. Ezt meg is

jegyezte.

690

– Akkoriban – kérdezte papa csodálkozva –,

hogy érted ezt?

– Hát mióta voltam távol?

– Tegnap óta, Barnabás. Azóta, hogy az iskolába

mentél. De amikor nem jöttél haza, felhívtam a

tanáraidat és megtudtam, hogy nem is voltál ott.

Egész nap és egész éjjel kerestelek, kisfiam. Már a

rendőrséget is mozgósítottam, mert a legrosszabbtól

tartottam. Ó, istenem, Barnabás, mi volt veled? Majd

beleőrültem az aggódásba. Hol voltál hát?

És ekkor Barnabás mesélni kezdett. Részletesen

elmesélte mindazt, amit átélt. Hosszú órák teltek

bele.

Apja úgy hallgatta, ahogyan még soha nem

figyelt rá és mindent megértett, amit Barnabás

elmondott.

Délfelé szakította egyszer félbe, de csak azért,

hogy a rendőrséget felhívja és közölje, hogy a fia

megkerült, és minden rendben van. Azután ebédet

készített kettejüknek és Barnabás folytatta az

elbeszélést. Már alkonyodott, amikor

beszámolójában az Élet Vizéhez ért és elmondta,

691

hogyan akart belőle papának is hozni, de aztán

bizony elloccsantotta útközben.

Már majdnem egész sötét volt a konyhában. Papa

mozdulatlanul ült. Barnabás felállt és felkattintotta a

villanyt. És akkor olyat látott, amit eddig még soha.

Az apja szeme tele volt könnyel.

És akkor megértette, hogy mégis el tudta hozni

neki az Élet Vizét.

Apja szó nélkül az ölébe vette, magához

szorította, és kölcsönösen megsimogatták egymást.

Így ültek sokáig, azután papa mélyet sóhajtott,

Barnabás arcába nézett és elmosolyodott. Ez volt a

legboldogabb mosolya, amit Barnabás valaha is látott

az arcán.

– Mától kezdve – mondta papa megváltozott

hangon –-, mától kezdve minden másképp lesz, nem

gondolod?

És Barnabás bólintott. Szíve annyira csordultig

volt, hogy egy hang sem jött ki a torkán.

Másnap reggel leesett az első hó. Puhán és

makulátlanul borította be Barnabás szobájának

692

ablakpárkányát. Az utcáról tompítottan ért fel a

lárma.

– Tudod, mit, Barnabás? – mondta vidáman papa

a reggelinél –, azt hiszem, minden okunk megvan rá,

hogy ünnepet üljünk. Ilyen nap csak egyszer fordul

elő az életben – sokaknál soha. Azt javaslom hát,

csináljunk valami egészen nagyszerűt. Ma nem

dolgozom, és neked sem kell iskolába menned. Majd

írok igazolást. Mi a véleményed?

– Az iskolába? – kérdezte Barnabás. – Van még

iskola? Amikor tegnap végigszaladtam az

osztályokon, teremtett lelket sem találtam. Még a

házmestert sem.

– Tegnap? – válaszolta az apja –, hiszen tegnap

advent első vasárnapja volt, Barnabás.

A fiú elgondolkozva kavargatta a kakaóját. Majd

csendesen megszólalt:

– Azt hiszem, eltart még egy darabig, amíg újra

hozzászokom a dolgokhoz.

– Ez az – mondta papa és bólintott –, éppen ezért

ülünk ünnepet mindketten. Mihez volna leginkább

kedved? Kirándulhatnánk valahova vagy menjünk az

állatkertbe? Ebédre a világ legnagyszerűbb menüjét

693

esszük végig. Délután vásárolgathatnánk,

megveszünk mindent, amit csak akarsz. És este –

menjünk esetleg színházba?

Barnabás szeme csak Úgy ragyogott. Azután

határozottan ezt mondta:

– De előbb valamit még el kell intéznem. El kell

mennem Korándi úrhoz és megmondanom neki,

hogy elloptam a könyvét és elvesztettem.

Papa Barnabás keze után nyúlt.

– Figyelj rám, Barnabás, ha akarod, elintézem

helyetted.

Barnabás a fejét rázta.

– Nem – jelentette ki –, ez az én ügyem. Én

magam megyek. És legjobb lesz most azonnal.

Felállt és felvette a kabátját. Apja nem szólt

semmit, de pillantása, amelyet a fiára vetett,

meglepett és elismerő volt. A gyerek eddig soha nem

viselkedett így.

– Úgy gondolom – mondta végül –, nálam is

eltart egy ideig, amíg ehhez a változáshoz

hozzászokom.

– Sietek – kiáltotta Barnabás, már a folyosóról –,

biztosan nem tart sokáig! Ezúttal nem.

694

Amikor Korándi úr könyvesboltja előtt megállt,

kicsit mégis inába szállt a bátorsága. Bekukucskált az

üzletbe az üvegen keresztül, amelyen a kacskaringós

betűk sorakoztak. Korándi úrnál éppen egy vevő volt,

és Barnabás inkább kivárta, míg elmegy. Fel-alá

járkált az antikvárium előtt. Megint havazni kezdett.

Végre kijött a vevő az üzletből.

– Most! – parancsolta magának Barnabás.

Arra gondolt, hogyan lépett Szörszörény elé a

Góba színsivatagban. Határozottan nyomta le a

kilincset.

A homályos helyiség másik végét határoló

könyvfal mögül köhögés hallatszott. Barnabás lassan

közeledett, majd kicsit sápadtan, de komolyan és

hidegvérrel lépett Korándi úr elé, aki ugyanabban a

kopott bőrszékben ült, mint első találkozásuk

alkalmával.

Barnabás hallgatott. Azt várta, hogy Korándi úr

dühtől vörösen támad rá, hogy „Tolvaj"-t,

„Gazember"-t kiált vagy valami hasonlót.

695

Ehelyett az öregember körülményesen

meggyújtotta hajlított pipáját, mialatt mulatságos kis

szemüvege mögül félig összehúzott szemmel

mustrálta a fiút. Mikor a pipa végre meggyulladt, egy

darabig élvezettel pöfékelt és csak azután morogta:

– Na? Mi újság? Mit akarsz itt már megint?

– Én – kezdte Barnabás akadozva – elloptam egy

könyvet öntől. Vissza akartam hozni, de nem tudom.

Elvesztettem, vagy inkább – minden-esetre eltűnt.

Korándi úr abbahagyta a pöfékelést, és kivette a

pipát a szájából.

– Milyen könyvet? – kérdezte.

– Azt, amelyet éppen olvasni tetszett, amikor

legutóbb itt voltam. Magammal vittem. Hátra tetszett

menni a telefonhoz, és a könyv itt feküdt a széken, és

egyszerűen elvittem.

– Nocsak – mondta Korándi úr krákogva –, de

nekem nem hiányzik egy könyvem sem. Milyen

könyv volt az?

– A Végtelen Történet – mondta Barnabás –

rézszínű selyembe van kötve, és csillog, ahogy az

ember ide-oda mozgatja. Két kígyó van rajta, egy

fehér és egy fekete, melyek egymás farkába

696

harapnak. Két különböző színnel van nyomtatva –

gyönyörű, nagy kezdőbetűkkel.

– Meglehetősen fura história! – jelentette ki

Korándi úr. – Ilyen könyvem soha nem volt. Tehát el

sem lophattad tőlem. Talán máshol emelted el.

– Biztos, hogy nem! – közölte Barnabás. –

Emlékeznie kell rá. Az valami – habozott egy kicsit,

aztán mégis kimondta –, valami varázskönyv. Az

olvasása közben belekeveredtem a Végtelen

Történetbe és mire kiléptem belőle, a könyv eltűnt.

Korándi úr a szemüvege fölött figyelte a fiút.

– Remélem, nem űzöl tréfát velem, mi?

– Nem – felelte szinte rémülten Barnabás –,

igazán nem. Úgy van, ahogy mondom. Hisz önnek

tudnia kell!

Korándi úr elgondolkodott egy ideig, aztán

megrázta a fejét.

– Magyarázz el mindent egész pontosan. Ülj le,

fiacskám. Tessék, foglalj helyet!

A pipaszárral egy vele szemben álló székre

mutatott, és Barnabás leült.

697

– Na – mondta Korándi úr –, és most meséld el

szépen, mit jelent mindez. De lassan és sorban, ha

szabad kérnem.

És Barnabás mesélni kezdett.

Nem mesélt el mindent olyan kimerítően, mint az

apjának, de minthogy Korándi úr egyre nagyobb

érdeklődést tanúsított és egyre újabb részleteket akart

megismerni, több mint két óra hosszat tartott, míg

mondandójával készen lett.

Ki tudja, miért, de különös módon egész idő alatt

egyetlen vevő sem zavarta meg őket.

Amikor Barnabás a beszámolóját befejezte,

Korándi úr hosszasan pöfékelt maga elé. Szemmel

láthatóan mélyen elmerült a gondolataiban. Végül

krákogott egyet, megigazította kis szemüvegét, egy

darabig vizsgálódva nézte Barnabást és azután ezt

mondta:

– Egy biztos: a könyvet nem loptad el tőlem,

mert ez a könyv sem az enyém, sem a tiéd, de senki

másé sem. Ha nem tévedek, maga is Fantáziából

való. Ki tudja, hátha éppen ebben a pillanatban

valaki más tartja a kezében és olvassa.

698

– Akkor hát hisz nekem? – kérdezte Barnabás.

– Természetesen – válaszolta Korándi úr –,

minden értelmes ember ezt tenné.

– Őszintén bevallva – mondta Barnabás –, erre

nem számítottam.

– Vannak emberek, akik soha nem jutnak

Fantáziába – mondta Korándi úr –, és vannak,

akiknek sikerül, viszont örökre ott maradnak. És

akadnak egyesek, akik eljutnak Fantáziába és vissza

is térnek onnan. Úgy, mint te. És ezek hoznak

gyógyulást mindkét világnak.

– Ó – mondta Barnabás és kicsit belepirult –,

tulajdonképpen nem tehetek róla. Egy hajszálon

múlt, hogy vissza tudtam jönni. Ha Atráskó nem lett

volna, egész biztos, hogy örökre a Régi Királyok

Városában csücsülnék.

Korándi úr bólintott, és elgondolkodva pöfékelt

maga elé.

– Hja dörmögte –, szerencséd van, hogy barátod

van Fantáziában. Isten a megmondhatója, ez nincs

mindenkinek.

699

– Korándi úr – kérdezte Barnabás –, honnan tudja

mindezt? Úgy értem – volt netán ön is már

Fantáziában?

– Természetesen – mondta Korándi úr.

– De akkor – vélte Barnabás – ismernie kell

Holdgyermeket is!

– Igen, ismerem a Kislány Királynőt – mondta

Korándi úr –, persze, nem ezen a néven. Én másképp

hívtam. De ez nem játszik szerepet.

– Hát akkor ismernie kell a könyvet is – kiáltotta

Barnabás – akkor mégiscsak olvasta a Végtelen

Történetet!

Korándi úr megrázta a fejét.

– Minden igazi történet Végtelen Történet. –

Tekintetét körbejártatta a sok-sok könyvön, melyek a

falak mellett sorakoztak a mennyezetig, azután a

pipaszárral rájuk mutatva így folytatta:

– Egy sereg ajtaja van Fantáziának, fiacskám.

Több ilyen varázskönyv létezik még. Sok ember nem

vesz tudomást róluk. Azon múlik, hogy kinek a

kezébe kerül efféle könyv.

– Hát akkor a Végtelen Történet mindenki

számára más?

700

– Úgy gondolom – válaszolta Korándi úr –

nemcsak könyvek segítségével lehet egyébként

Fantáziába menni és visszajönni, hanem vannak más

lehetőségek is. Majd rájössz.

– Azt hiszi? – kérdezte reménykedve Barnabás –,

hisz akkor újra találkozhatnék Holdgyermekkel,

pedig mindenki csak egyszer találkozhat vele.

Korándi úr előrehajolt és lehalkította a hangját.

– Engedd meg, fiacskám, hogy egy öreg,

tapasztalt Fantáziautazó mondjon neked valamit! Ez

olyan titok, amiről Fantáziában senki sem tudhat. Ha

utánagondolsz, te is meg fogod érteni, hogy miért

van így. Holdgyermekhez nem jutsz el másodszor is,

ez igaz – addig, amíg Holdgyermek a neve. De ha új

nevet tudsz neki adni, viszontláthatod. És ahányszor

csak sikerül, minden alkalom az első és egyetlen lesz

újra.

Korándi úr bulldogképén egy pillanatra lágy

ragyogás ömlött el, amely szinte megfiatalította és

megszépítette.

– Köszönöm, Korándi úr! – mondta Barnabás.

– Én tartozom neked köszönettel, fiacskám –

válaszolta Korándi úr. – Kedves volna, ha

701

néhanapján mutatkoznál nálam, hogy kicserélhessük

tapasztalatainkat. Nincs sok olyan ember, akivel

ilyesmikről lehet beszélgetni.

Kezét nyújtotta Barnabásnak. – Megegyeztünk?

– Örömmel – csapott a tenyerébe Barnabás. –

Most mennem kell. Az apám vár. De hamarosan újra

eljövök.

Korándi úr az ajtóig kísérte. Odaérve, Barnabás

az üvegtábla tükörképében olvasható feliratán

keresztül megpillantotta az apját, amint az utca

túloldalán állva várta őt. Arca sugárzott.

Barnabás feltépte az ajtót, hogy a sárgaréz

csengőcskék fürtje vadul csilingelni kezdett, és e

sugárzás felé rohant.

Korándi úr gondosan becsukta az ajtót és utánuk

nézett.

– Bux Barnabás Boldizsár – dörmögte –, ha nem

tévedek, még jó néhány embernek meg fogod

mutatni az utat Fantáziába, hogy az Élet Vizét

elhozza nekünk.

És Korándi úr nem tévedett.

702

De ez már más történet, és elbeszélésére más

alkalommal kerül majd sor.

VÉGE

Tartalom

[BEVEZETÉS] / 5

I. Fantázia bajban van / 17

II. Atráskó elhivatása / 33

III. A Vénséges Morla / 49

IV. Igramul, a Tömérdek / 65

V. A Másodmagák / 77

VI. A Három Mágikus Kapu / 89

VII. A Hallgatás Hangja / 107

VIII. Söpredékországban / 123

IX. Kísértetváros / 137

X. Repülés az Elefántcsonttoronyba / 153

XI. A Kislány Királynő / 167

XII. A Vándorló Hegy Öregje / 181

XIII. Perelin, az Éjvadon / 197

XIV. Góba, a Színek Sivataga / 211

XV. Szörszörény, a Tarka Halál / 227

XVI. Amargant, az Ezüstváros / 239

XVII: Sárkány Hős Hibornak / 259

XVIII. Az aharárik / 279

XIX. Az útitársak / 295

XX. A Látó Kéz / 311

XXI. A Csillagkolostor / 331

XXII. Az Elefántcsonttorony körül vívott csata / XXIII. A

Régi Királyok Városa / 371

XXIV. Ujuóla asszony / 391

XXV. A Betemetett Képek Bányája / 409

XXVI. Az Élet Vize / 423

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST

FELELŐS KIADÓ: OSZTOVICS LEVENTE

IGAZGATÓ

SZEDTE ÉS NYOMTA AZ ALFÜLDI NYOMDA

RT.

FELELŐS VEZETŐ GYÖRGY GÉZA

VEZÉRIGAZGATÓ VEZÉRIGAZGATÓ

A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA:

4078.66-14-1

KÉSZÜLT: DEBRECENBEN 1993-BAN

FELELŐS SZERKESZTŐ LENDVAY KATALIN

A SZÖVEGHŰSÉGET ELLENŐRIZTE LISKA

ENDRE

A BORÍTÓ ÉS A TIPOGRÁFIA BENKŐ ANNA

MUNKÁJA

MŰSZAKI SZERKESZTŐ PINTÉR LÁSZLÓ

MŰSZAKI VEZETŐ MIKLÓSI IMRE

KÉSZÜLT 27,75 (A/5) ÍIV TERJEDELEMBEN,

ISBN 963 07 5567 X