1

Ilama Árgilus:

AN-KI Végtelen szerelem

Első könyv: Ősföld büszke népe

2

3

– Mióta szeretsz? – kérdezte a lány.

– Az idők kezdete óta – felelte a fiú.

– Mióta szeretsz? – kérdezte a fiú.

– Az idők kezdete óta – felelte a lány, és rátette a kezét a gömbre, míg a

fiú újra kinyitotta az első könyvet.

Már lassan két éve éltek a városban. A kihalt, világtól teljesen elzárt város vö-

rös kövei, épületei és utcái időtlen nyugalmat sugároztak, s végtelen titkokat sej-

tettek. Ketten voltak, de nem hiányzott nekik senki más. A kutatás izgalma min-

den napot különlegessé tett számukra. Megérkezésük után két hónappal fedezték

fel a földalatti alagutat, mely a szemközti hegy belsejébe, a vízesés mögé vezette

őket. Újabb két hónap, és rátaláltak a házak alatti szintekre is, s nem sokkal ez-

után a tér alatti hatalmas könyvtárra. A belőle nyíló kisebb szobára azonban csak

három napja. Ebben a szobában állt az oltár. Ők maguk nevezték oltárnak, való-

jában három kőlap alkotta. Egy nagyobb vízszinteset két kisebb tartott asztalsze-

rűen a terem közepén. Rajta öt könyv sorakozott olyan távol egymástól, hogy

kényelmesen ki lehessen nyitni őket, ne kelljen a többire ráfektetni. A könyvek

ránézésre pont olyanok, mint a nagyteremben lévők. Ugyanabból a különleges

anyagból készültek a lapjaik. Nagyon vékony aranyfüstből préselhették, mégis

megfelelően erősnek bizonyultak. Nem szakadtak, és láthatóan az idő sem tett

bennük kárt. A lapok felülete elég matt ahhoz, hogy viszonylag könnyen el le-

hessen olvasni a rájuk fekete festékkel rótt írásjeleket. Kilenc hónapba került,

míg megtanulták megérteni a nyelvet. Már ismerték az egyes írásjeleket, tudták,

hogyan kell értelmezni, hogyan kell a szavakat és a mondatokat összerakni. A

jelekhez tartozó hangokat azonban nem ismerték. Az asztalon, közel a peremhez

kialakítottak még egy mélyedést, melybe egy áttetsző, férfiökölnél legalább két-

szer nagyobb, hegyikristályból készült gömb állt, melynek előző nap késő dél-

után fedezték fel a titkát.

Most úgy döntöttek, újra kezdik olvasni a könyveket, immár a gömb segítsé-

gével. Ültek egymás mellett az oltár mellé állított padon, fogták egymás kezét, a

lány másik keze a gömbön nyugodott, a fiú ujjaival követte a szöveget az első

könyvben, és közben hangosan kimondta a szavakat. Ekkor a gömb életre keltet-

te azokat a tudatukban, segített megérteniük az író érzéseit, gondolatait. A sza-

vaknak nem egyszerűen csak jelentésük lett, hanem életük is. Amikor kimondták

egy tárgynak a nevét, mintha az adott tárgy felragyogott volna, tudatukban meg-

jelent a tárgy teljes valójában, megélhették születését, életét, majd átalakulását.

Ahogy ott ültek egymás mellett, mint aki a legértékesebb kincs birtokába ju-

tott, meghatottsággal, vegyes áhítattal olvasták a sorokat, miközben figyelték,

ahogy elméjükben megelevenednek a történések, mintha közösen álmodnák

ugyanazt.

4

Soral

– És mekkora a szárazföld? – kérdeztem apámat.

Gyermekként apám és anyám jelentette számomra a világ két legbölcsebb em-

berét. Engem és a húgomat is saját szüleink tanítottak, mint ahogy minden gyer-

meket a Városban.

– Kicsit kisebb, mint a bolygó fele – válaszolta.

– Nézd! – mutatott egy régi képre, a bolygónk térképére. – Északon és

délen majdnem eléri a sarkokat, az egyenlítőnél a legszélesebb, ott egy kicsit

több mint a bolygó fele. Olyan, mint egy jó kövér tojás. Látod? Északon egy ki-

csit keskenyebb, mint délen.

Nem elégedtem meg apám válaszával, ezek az adatok nem sokat mondtak ne-

kem, ezért másképp kérdeztem.

– Mennyi ideig tartana végigmenni rajta?

Apám elmosolyodott.

– Gyalog, vagy hátason akarsz menni?

– Hátason gyorsabb – gondolkodtam el. – Hátason mennyi ideig tarta-

na?

– Ha a keleti partról mennél a nyugatiig, nézd, innen idáig, és egész nap

mennél mondjuk ügetve, akkor kicsit több mint, egy teljes évig.

– Akkor a mi bolygónk nagyon nagy – állapítottam meg komolyan.

– Igazad van fiam, nagyon nagy – nézett rám apám büszkén, értékelve,

hogy fia ilyen komoly, tudományos megállapítást tudott tenni. Már gyermekként

is nagyon érdekelt a körülöttem lévő világ és mindaz a tudás, amit őseink össze-

gyűjtöttek róla.

Születésemkor még csak egyetlen szárazföld emelkedett ki a vizek

végtelenjéből. A bolygó már túlélte az első olyan civilizációt, mely szinte teljes

egészében kipusztította önmagát. Azért csak szinte, mert egy kicsiny csoportjuk,

néhány bölcs előrelátásának köszönhetően megmenekült. Ezen néhányezer fős

csoport tagjai és leszármazottaik, az okos tervezés miatt évszázadokig rejtve ma-

radtak az első civilizáció nyomába lépő új népcsoportok előtt. Így tudták meg-

őrizni tudásukat a jövő nemzedékeinek.

– És miért ölték meg egymást az emberek?

– Mert így gondolkodtak. Sokan azt hitték, hogy attól lesznek boldogok,

ha elveszik a többiektől a vagyonukat, mások pedig azt hitték attól, ha megszab-

hatják a többieknek, hogyan kell élniük.

– És most már tudják az emberek, hogy nem szabad egymást bántani?

– Itt a Városban már igen. De a bolygó többi részén még nem. Ott több

különböző népcsoport él, erről is meséltem már. A mi őseink emlékeztek rá, mi-

lyen érzés elpusztítani egy egész bolygó lakosságát. Akik utánuk jöttek, azok

még csak most fedezik fel a bolygót és önmagukat. Ők még nagyon fiatal népek.

– Nagyapa azt mondta, olyanok, mintha ők lennének a mi unokáink.

5

– Olyasmi.

– És mi tanítjuk őket.

– Így van.

– És nagyapa most tanítani ment az erdőlakók közé.

– Igen.

Szerettem hallani, hogy az én nagyapám tanítja az erdőben élő törzseket. Én is

meg akartam ismerni őket, alig vártam, hogy felnőve én is elmehessek hozzájuk.

– És mit tanít a nagyapa nekik?

– Mindent, amit meg akarnak tanulni. De főképp azt, hogyan lehet bol-

dogan élni.

– Azt mondta, ha felnövök, én is elmehetek majd vele.

Kezdetben hatalmas volt a különbség a régi civilizáció megmaradt tagjai és az

új népek között. Az új lakosok Isteneknek tekintették őket, amikor néha megje-

lentek közöttük. Ahogy teltek a századok, az újak fejlődtek, a régiek, ahogy tud-

ták, segítették őket, tanultak hibáikból. Alig százezer év múlva, egyre jobban

kezdtek hasonlítani egymásra a régi és új népek. Az én koromra népem, az ősla-

kosok, már sokkal kevésbé különböztek az újaktól. Átlagosan még magasabbak,

arányosabb felépítésűek voltunk, és arcvonásaink még őrizték őseink elegáns és

nemes vonásait. Hozzánk képest az újak még szögletesebb felépítésűek, kevésbé

finom és rugalmas izomzattal, merevebb arcvonásokkal rendelkeztek, bár akad-

tak már kivételek. Korábban hófehér bőrünk alkalmazkodott az erősebb napsü-

téshez és aranyszínű árnyalatot kapott, bár még így is jóval világosabb, mint a

többieké. Ha közéjük keveredünk, még feltűnést keltünk, de már nem tűnünk

számukra teljesen más fajnak.

– Az erdőlakók okosak?

– Az erdőlakók sokan vannak. Vannak olyan törzsek, akik már tanulnak,

és meg akarják ismerni a világot, és vannak, amelyek még nem.

– És akik nem akarják, azokat hogyan tanítja a nagyapa?

– Azokat nem tanítja.

– Miért?

Mert akkor a nagyapa is olyan buta lenne, mint azok a régi emberek, akik azt

hitték, meg tudják mondani másoknak, hogyan éljenek, mitől legyenek boldo-

gok.

– Mesélj még apa, a többi emberekről is.

– Róluk már meséltem.

– Meséld el újra! – kérleltem.

– Jó, de most nézd a térképet is, és keresd meg azokat a helyeket, ahol

ezek a népek élnek. Kezdjük a síkföldiekkel. Ők hol élnek?

– Itt – mutattam a bolygó északi részére.

– Igen, már benépesítették szinte az teljes északi féltekét. Ebben az

északi hegységben nem ők laknak, és a partokon sem, de középen, a sík területe-

ken nagyrészt ők élnek, és főleg növényeket termesztenek. Itt csak kisebb dom-

6

bok vannak és sok-sok mocsár is. Látod ezeket a szürke foltokat? Ezek a mocsa-

rak.

– Aztán vannak még barlanglakók is, ugye apa?

– Igen. Ők hol élnek?

– Itt a hegyekben – mutattam a szárazföld déli féltekéjének keleti részét

elfoglaló hatalmas hegységrendszerre.

Ebből a hegységrendszerből két nyúlvány is indult. Az egyik, az északi végről

keletnek, nagyjából az egyenlítő mentén, nem igazán hosszú, inkább széles. A

másik nyúlvány a hegységrendszer déli végéből szintén keletnek tartott, a déli

pólus környékének síkságát választotta el az erdővilágtól, és leért egészen a ke-

leti partig.

– Mire emlékszel a mesémből, amit a barlanglakókról mondtam?

– Ők ezekben a hegyekben, a barlangokban laknak. Sokat vadásznak,

ezért sok fegyver kell nekik.

– És honnan van nekik fegyverük?

– A barlangokban találtak olyan köveket, amelyekből fémet tudtak ol-

vasztani, és abból csináltak fegyvereket.

– Így igaz. És kik azok a partlakók? – kérdezgetett tovább apám.

– Itt élnek a föld nyugati partján, az óceán mellett. Ez jó föld, csak nem

elég széles. Ők sok finom gyümölcsöt és zöldséget is termelnek, de a barlangla-

kók mindig elveszik tőlük.

Nyugaton egy nem túl széles, termékeny óceánparti sáv húzódott, melyet ere-

detileg egy halászatból és növénytermesztésből élő nép lakott. Őket gyermekko-

rom végére teljesen leigázták és kis híján kipusztították a következő széles hegy-

ségrendszer lakói. A barlanglakók a hegységek vadjaira építették életüket, vala-

mint igen hamar felfedezték a hegyekben található érceket. Ők találták fel újra a

fémkészítést, a fegyvergyártást. Fegyvereik segítségével sikeresen fosztogatták a

parti sáv lakóit. Megtermelt élelmüket rendszeresen elvették, így a partlakók

száma rohamosan csökkenni kezdett.

– És miért ilyen rosszak a barlanglakók?

– Mit jelent az, hogy rosszak? A sas megeszi a mompit. A sas rossz?

– A sasnak kell az ennivaló.

– A barlanglakóknak is kell, és úgy gondolják, könnyebb, ha mástól ve-

szik el. Ők nem tudnak növényt termelni, de egyszer ők is megtanulják majd.

Egyszer pedig, majd ha nagyobb leszel, azt is megérted, hogy a jó és a rossz lé-

tezik is és nem is. De ehhez még nagyon sok mindent meg kell ismerned a világ

teljességéből.

Megjegyeztem apám szavait – megkérdőjelezhetetlen bölcsessége mindig is

lenyűgözött –, és tovább kérdeztem.

– Itt, az erdővilágban élnek az erdőlakók, akikhez most a nagyapa ment,

ugye? – mutattam egy, a térképen zölddel jelölt nagy területre.

– Igen – felelte apám.

7

Ezen terület sűrű erdeiben élt az erdőlakók harcias, de büszke népe. Őket

egy nagyobb mocsár védte a barlanglakók legnagyobb településeitől, és a nagy

hegység északi nyúlványában, a szárazföld majdnem közepén eredő, egyre szé-

lesedő nagy folyó, a síklakóktól. Az Északi Folyó az egyenlítőtől kissé délebbre

vágta ketté a földrész keleti oldalát, és több napi járóföldszélességben ömlött az

óceánba. Területük másik határa a nagy hegység déli nyúlványa volt. Így egy, a

természet által kialakított, védett medencében, a másik két technikailag fejlet-

tebb néptől jól elzárva, elrejtve alakultak ki az erdőlakók települései. Az ő biro-

dalmukat vágta ketté a bolygó másik nagy folyója, a Déli Folyó, mely az északi-

val párhuzamosan, tőle délebbre ömlött az óceánba.

– Tőlük nem veszik el a barlanglakók az ennivalót?

– Nem. Ahhoz át kellene kelniük ezen a mocsaras területen. Látod, ez a

valaha hatalmas tó, melyet a hegyekből lefolyó vizek tápláltak, mostanában már

nagy részben elmocsarasodott. – És mi? – kérdezett tovább apám. – Mi hol la-

kunk? Mutasd meg a Várost a térképen!

– Itt – mutattam a nagy hegység déli nyúlványának közepére.

Őseink itt rejtették el a mi lakóhelyünket, a Várost. Eléggé félre esett ahhoz,

hogy senkinek ne jelentsen komolyabb stratégiai értéket, de viszonylag könnyen

elérhettük bármelyik birodalmat, ha szükségét éreztük. Legkönnyebben az erdő-

lakókat. A síklakókon, a barlanglakókon és az erdőlakókon kívül, élt még né-

hány kisebb népcsoport, mely inkább a szárazföld szélein, a még lakható perem-

területeken próbált meg életben maradni és önálló kultúrát létrehozni. Akkor,

még gyermekként, semmit sem sejtettem arról, hogy mi vár ránk és ezekre a né-

pekre. Akkor még senki sem sejtette!

Annalilla – Titkok kora

– Nem baj! – Nem baj, Ilos! Bakunak jó lesz. Második feleségnek jó

lesz. Ő hajlandó lesz annyit fizetni érte, mintha első feleség lenne – dünnyögte

apám születésemkor az orra alá.

Az, hogy anyámat, vagy önmagát vigasztalta-e ezzel, sosem derült ki.

– Két fiú után nem haragudhatok azért, mert ez lány lett – mondta, mint-

ha tehetett volna róla anyám, hogy nem fiút szült.

– Köszönöm – mondta anyám, és valóban hálásan nézet urára, amiért

hajlandó megtartani, annak ellenére, hogy lány lettem. Ez jelentette életem első

győzelmét apámmal szemben.

– Bama legidősebb fia most 14 éves. Mire ez tizenöt lesz, addigra az el-

ső felesége már megszüli neki a fiúkat, és főleg azokkal lesz elfoglalva. Baku

örülni fog egy jó házból való, széplánynak. És így van ez rendjén. Az üzleti kap-

csolatok érdekében elég követ fog fizetni érte. Első feleségtől van, és ha rád ha-

sonlít, akkor szép is lesz. – Igen, ha szép lesz, megkérem az árát. Nagyon jól ki-

találták ezt a régiek.

8

Később, már nem csak anyám elbeszélése nyomán, de magam is gyakran

éreztem, mennyire büszke jószívűségére, arra, hogy életben hagyott, és arra is,

hogy ügyes üzletemberként a leghatékonyabban oldotta meg a felnevelésemmel

kapcsolatos költségeket. Befektetésnek tekintette, mely jó haszonnal térül visz-

sza, ha sikerül eladnia.

– Tehát megtartod? – kérdezte apám öccse, akit harmadik fiúként a szo-

kásokhoz híven orvosnak képeztek ki, így ő gondoskodott az egészségünkről.

Neki nem lehetett saját felesége és gyermekei, éppúgy, ahogy apám nagyob-

bik öccsének, a fegyveresnek sem.

A mi kasztunkban csak az első fiú alapíthatott családot, a második csak ak-

kor, ha az első nemzőképtelennek bizonyult. Az első fiú kötelessége a vagyont

átvenni, egyben tartani, és ha lehet növelni. Ő tanulja meg az üzletet. Nálunk ez

a szerep apámnak jutott. A második fiú feladata a család védelme, a biztonság

megszervezése, a harc megtanulása. A harmadik, negyedik vagy néha ötödik fiú

tanult. A családfő értékrendje és döntése szerint lehetett belőlük orvos, pap, ta-

nár, vagy alkalmazott a családi üzletben.

Az persze gyakran előfordult, hogy a fiatalabb fiúk is gyermeket nemzettek

egy szerencsésebb alsóbb kasztbeli lánynak, vagy szolgálónak, aki némi járan-

dóság fejében aztán felnevelte a gyereket, ha az apa úgy döntött, életben hagy-

hatja, de a gyermeknek soha, semmilyen igénye nem lehetett a családdal szem-

ben. Ezeket a gyerekeket gyakran vették fel szolgának, esetleg kiképezték a csa-

ládot védő fegyveresnek. A második, vagy harmadik feleség gyermekeit sem il-

lette örökség. Ezzel a törvénnyel biztosították, hogy ne szakadhasson szét a csa-

ládi vagyon.

De én lánynak születtem. Ha életben hagy, két út közül választhatott számom-

ra az apám. Vagy elad feleségnek egy azonos kasztbelinek, illetve, ami ezzel lé-

nyegében azonos, ágyasnak egy nemes házába, amennyiben szép leszek. Ha

nem leszek elég szép, akkor pedig elkönyveli veszteségként felnevelésem költ-

ségeit és reménykedik, nem élek túl sokáig. Apám tökéletes képviselője volt a

vagyonosok elsőszülött fiainak. A kövek jelentették számára az élet értelmét.

Magas, erős alkat, határozott elképzelésekkel az életről. Mindent úgy tartott tö-

kéletesnek, ahogy azt ősei már évszázadok óta kitalálták. Mivel hitt benne, aka-

ratát minden körülmények között végigvitte. Az egész család az ő döntései alap-

ján cselekedett.

Azzal, hogy Baku nevét kimondta, sorsom születésemkor hivatalosan eldőlt.

– Kicsi és elég gyenge – magyarázott még apám anyámnak. – Nem al-

kalmas első feleségnek. Nem fog tudni sokat szülni. Második feleségnek nevel-

jük. Baku az üzlettársam lesz addigra. Szépen fog fizetni érte. És még nem is

lesz öreg. Jó lesz a lánynak.

A második feleségtől már nem vártak sokat. Az első feleség a gyermekeket

szülte, a harmadikat pedig rendszerint már idősebb korban vették és mindig na-

gyon fiatalt. Ő az ifjúságával kellett örömet vigyen, a már öregedő családfő éle-

tébe. Kettejük között csupán időkitöltő szerepet játszott a második feleség, őt

9

becsülték a legkevésbé. Anyám, első feleségként szemrebbenés nélkül vette tu-

domásul férje döntését: Az ő utasításai irányították, saját élete nem lehetett.

Apám nem bánt vele rosszul, kedvelte, de csak, mint tulajdonát, mint egy érté-

kes követ. Pedig csodálatos asszony volt. Finom és törékeny alkat. A szokásostól

eltérő zöld színű szememet is tőle örököltem. Tudta, nincs értelme ellenkeznie,

így hát magába zárta fájdalmát, de belül nagy elhatározásra jutott. Nem tudta,

csak sejtette, hogy én más leszek, mint kasztunk többi leánygyermeke. Ezért új

feladatot, új életcélt választott magának. A saját életébe már beletörődött, de

hogy a kezében tartott, testéből származó kis tehetetlen csöppség, ugyanazt az

életet élje, mint ő, azt nem tudta elfogadni. Ettől a pillanattól, legfontosabb fel-

adata lett engem megmenteni saját kasztomtól, saját családomtól, eleve elrendelt

sorsomtól.

Fiatal korában ő is lázadt apja és a családi szokások ellen, csak saját értelme

és tapasztalatai győzték meg arról, hogy nincs esélye életének gyökeres megvál-

toztatására. Még kislánykorában, titokban megtanult írni, olvasni, és a számolás

tudományát is elleste apjától és bátyjától, pedig mindennemű tudást, fővesztés

terhe mellett tiltottak meg minden nőnek a vagyonosok kasztjában. Munkát vé-

gezni, főzni, szőni, fonni, varrni, csak a szegények lányai tanulhattak, esetleg az

otthonmaradásra ítélt nők.

Engem varázslatos, titkokkal teli gyermekkorral ajándékozott meg. Rengeteg

történetet tudott, és mindnek meg kellett tanulnom fejből a hátterét. Először azt

hittem, ez is hozzá tartozik, csak később jöttem rá a mese és a valóság közötti

összefüggésre. Minden cselekmény valós helyszínen játszódott, a herceg ponto-

san azon az úton ment el a kincsért, amelyik a házunktól a kikötőig vezetett.

Tudta, mikor és hova indulnak a hajók, hogyan kell rájuk felszállni. A mesebeli

herceg érdekes mód, mindig a barlanglakók országába érkezett, és nekem meg

kellett jegyeznem az új ország földrajzát, városait, útjait, beszédét, szokásait.

Írni, olvasni, számolni a legnagyobb titokban tanított. Sokszor játszott velem

a homokos sétány félreeső részén.

– „És akkor a herceg bement a házba” – mesélte. – Látod, ez itt egy há-

zikó – mondta és egy levélszárral házformát rajzolt a homokba. Így kell rajzolni!

Húzol két vonalat egymás mellé, és itt középen összekötöd. Amikor kimondod,

ház, először lehelsz egyet, így, hogy hhh, utána ásítasz, ááá, és a végén züm-

mögsz, mint a méhecske zzz – mondta kacagva, és az ujjával eljátszotta, hogyan

zümmög a méh a fejem körül. Utána rajzolt egy ásító szájat, majd a méhecske

szárnyait. A rajzokat később már csak jelezte néhány vonallal, amiket megtaní-

tott összeolvasni. Mutasd meg, mit csinálsz a száddal, amikor ezt kimondod! –

kért, és egy újabb vonalsort rajzolt a földre.

– Zzzááárrr – játszottam a hangokkal.

– Zár. És mi az a zár?

– Amivel be lehet csukni a kaput.

– Ügyes vagy, Gyöngyöm! – és valóban büszkén ölelt magához, miköz-

ben gyorsan eltörölte a rajzokat, nehogy bárki megláthassa.

10

Szinte észre sem vettem, és megtanított írni, olvasni, számolni. Mivel nem

tudtam, hogy ez valami fontos és értékes dolog, egyszerűen játéknak éltem meg,

a játékaimmal pedig senki nem foglalkozott anyámon kívül. Csak jóval később

tudtam papírokhoz jutni, és azokon is gyakorolni az írás művészetét.

Hétéves koromig csodálatos és gondtalan életet éltem, egy varázslatokkal,

mesés kalandokkal teli álomvilágban. Akkor azonban anyám beavatott a titokba,

honnan tudja mindezeket. Ekkorra már mindkét öcsém megszületett, és anyám-

nak nagyon kevés ideje maradt a tudásvadászatra, ahogyan ő nevezte. Egy csen-

des este bevitt a szobájába. Kinyitotta az ablakot, melyen át besütött a hatalmas

korongú telihold. Kint a fák sötéten bólogattak az enyhe szélben, és az ugróbo-

gár hangja töltötte be a teret. A szoba felől sugárzó gyenge mécses fénye hiába

próbált versenyre kelni a holdtányér ragyogásával. Különös, meghitt hangulat

öntötte el a szobát.

– Fontos dolgot kérek tőled – kezdte.

Figyeltem, mert hangja nagyon ünnepélyesen csengett.

– Amit most elmondok neked, azt soha, senkinek sem árulhatod el!

– Nem fogom – ígértem.

– Az egyszerű szó most kevés. Bízom benned, tudom, mindig betartod,

amit nekem ígérsz, mégis most azt kérem, hogy esküdj meg. Nézz fel a Holdasz-

szonyra, és esküdj az asszonyok egyetlen reményére, lelkünk egyetlen vigaszta-

lójára, a sejtelmes, de szerető fényére, hogy amit most mutatni fogok, azt soha,

senkinek nem árulod el.

A Holdasszony fénye megvilágította az arcát, és most különösen sugárzónak,

mégis fájdalmasan titokzatosnak láttam. Egész életemre lelkembe vésődött ez a

jelenet. Azt hiszem, pontosan ezt akarta.

– Megesküszöm, anya!

– Nem árulhatod el sem apádnak, sem testvéreidnek, sem senkinek itt a

házban, bármilyen barátságosnak is mutatja magát. Legfőképpen el kell titkol-

nod a szolgálók előtt, mert ők legtöbbször csak kihasználnak.

– Nem fogom.

De hát, hogyan is árulhattam volna el az én gyönyörűséges, okos és varázsla-

tos anyámat. Bólintott, és láttam, elfutja szemét a könny. Egyetlen lányaként

imádott, és éreztem, elégedett a komolyságommal, a figyelmemmel.

– Most megmutatom neked az én kincseskamrámat.

Bevezetett a szobájából nyíló kis cselédkamrába, amit nem engedett egyetlen

cselédnek sem használni.

Valahányszor ez szóba került, komoly hisztit csapott, kijelentette, zavarja ál-

mában, ha valaki ott szuszog.

– Itt találhatod meg a világ legszebb kincseit – mondta.

Körülnéztem, de csak egy régi, kopott zsámolyt és néhány ritkán használt ru-

hát láttam, ezért kérdőn néztem vissza rá.

– A világ legszebb kincsét úgy hívják, tudás. A tudás olyan érték, amit

nem lehet tőled elvenni. Nem kell fegyveresekkel őriztetned, és ha nem akarod,

11

senki nem tudja meg, mennyi van belőle neked. A világ nagyon érdekes, és ha

sok mindent tudsz, akkor segít is téged. De ha nem ismered, nem tudod milyen,

milyenek az emberek, akkor ellenséges és veszélyes. És neked, Gyöngyöm, na-

gyon sok tudásra lesz szükséged.

– Többre, mint neked?

– Sokkal többre.

– Miért?

– Ezt nemsokára meg fogod tudni. De most maradj csendben és figyelj.

Óvatosan megmozgatott egy csempét a falon és kiemelte. Mögötte egy szellő-

ző húzódott, melyen át távoli hangok szűrődtek felénk. Hamarosan felismertem

apám hangját, amint tárgyalt valamelyik kereskedőjével az irodájában, másrészt

idősebb bátyám szobájából hallottam, ahogy tanítója magyarázott neki. Anyám

két kis tükörrel addig ügyeskedett, míg apám szobájának egy részébe be tudott

pillantani. Ide nő sosem tehette be a lábát. Csak férfi szolgák takarították, csak

férfiak vihették be neki a kívánt ételt vagy italt. A babona szerint, a női érintés

átkot hoz az üzletre, szerencsétlenség, kár éri a tulajdonost miatta. – Így tanult

hát anyám. Visszavonulást, alvást színlelve leste, hallgatta a férfiak beszédét. A

kereskedők jelentéseit messzi földön tett látogatásaikról, arról, mit adtak el, mi-

lyen sikerrel, milyen új utakat fedeztek fel. Mindent megjegyzett, mindent fej-

ben tartott, hogy ha eljön az ideje, át tudja adni nekem. Ő már akkor tudta, egy-

szer majd az életet jelenthetik számomra ezek az ismeretek.

– Ugye már érted, miért nem szabad ezt senkinek sem megtudnia? –

kérdezte.

– Igen, anya! – és valóban értettem.

Akkor még nem tudtam, mi ezzel a célja, de felfogtam, mindez milyen na-

gyon veszélyes. Apám teljes mértékben hitt világunk rendjének tökéletességé-

ben. Tudtam, a saját házában talált árulónak sem kegyelmezne. Sorsa tökéletes

elégedettséggel töltötte el, így azt sosem vette észre, mekkora árat fizetnek ezért

mások.

Két-háromévente apám elengedte anyámat néhány napra, meglátogatni az

édesanyját, az én nagymamámat. Ezekről az utakról anyám mindig varázslatos

kincsekkel tért haza. Egyik alkalommal egy szótárat sikerült szereznie. El sem

tudom képzelni, hogyan juthatott hozzá, és hogyan csempészhette be a szobájá-

ba. A hegyek országának nyelvéről szólt. Ezt is a szellőzőben rejtette el. Együtt

ízlelgettük, tanulgattuk a tiltott szavak zenéjét. Egyre többet értettünk meg a bá-

tyámat tanító mester mondataiból. Atennek meg kellett tanulnia ezt a nyelvet,

hiszen apám sok mindent cserélt a hegyek országának lakóival, a barlanglakók-

kal.

Anyám már korábban sajátos étkezési rendet alakított ki. Amíg a férfiak ettek,

addig a nők visszavonultak, és csak ha ők befejezték, akkor fogyasztották el

gyors ebédjüket, vagy vacsorájukat. Apámnak ez tetszett, a tisztelet jelének vet-

te.

12

– Jó feleség vagy, a lányodat is erre neveld, akkor minden rendben lesz

– mondogatta gyakran.

Az okot azonban sosem kereste. Valójában anyám így használta ki hosszú, né-

ha több septnyire is elnyúló, számunkra érdektelen üzleti traktáit. Ezek alatt mi

némi alvásidőt csíptünk el magunknak, hogy az est leszálltával elkezdjük saját,

titkos, önálló életünket. Alkonyat után belopóztam anyám szobájába, elmeséltük

egymásnak, mit sikerült aznap megtudnunk, megértenünk, megtanulnunk. Ekkor

már nem fenyegetett a lebukás veszélye, mert a szolgák az egész napi robot után

fáradtan tértek nyugovóra, és mi is eljátszottuk a lefekvést. Ilyenkor apám rend-

szerint feltűnés nélkül elhagyhatta a házat egy kis esti mulatásra egyik üzlettár-

sánál vagy valamely leányháznál. Mi anyámmal összebújtunk, én elmondtam

mit hallottam délelőtt a bátyám taníttatásából, amikor anyám a két kicsivel fog-

lalkozott és fedezett engem. Ő pedig délutáni kémkedésének eredményéről szá-

molt be, amikor is a kicsik pihentek és a dadák vigyáztak rájuk. Ezalatt anyám

látszólag visszavonult, én pedig figyeltem, senki meg ne lephesse.

Majd késő éjszakáig csendben gyakoroltunk, semmit nem akartunk elfelejteni.

Nyolcadik születésnapomra anyám egy babát varratott nekem. Először meg-

lepődve néztem furcsa ajándékát, hiszen sokkal csodálatosabb elfoglaltságaim

voltak annál, minthogy egy üres rongydarabot babusgassak.

– Minek ez anya? – kérdeztem.

De anyám kacsintott és azt mondta:

– Ha apád látja, tégy úgy, mint aki örül neki.

És én engedelmesen örültem neki, mert ismertem anyámat, tudtam, okkal

mondja. Néhány nap múlva, este bejött a szobámba és újabb kincset mutatott.

– A szolgálótól csentem el – vette elő büszkén szerzeményeit.

Egy tűt és egy gombolyag nagyon vékony fonalat tartott a kezében, de jobban

vigyázott rá, mint apám a legnagyobb kövére. Megmutatta, hogyan varrta a ba-

bát a szolgáló és ő is munkához látott. Felbontotta a baba hátán a ruhát, egy da-

rabka szövet segítségével kis zsebet alakított ki rajta. Elővett egy vászonzacskót

és kinyitotta.

– Most jól figyelj! Ezek itt – mondta elhaló, mély tisztelettel a hangjá-

ban –, ezek lehetnek itt, a szabadságod zálogai.

– Sok, apró, a gyenge fényben is szikrázó kő hullott a tenyerembe.

– Milyen csillogóak! – lelkesedtem. – Holdasszony kövei?

– Igen, de ne a külsejük érdekeljen! – szólt rám anyám. – Az értékét ta-

nuld meg. Az életedet jelenthetik. Lásd, elég kicsik, nem tűnnek fel, ha csak egy

-kettőt sejtenek nálad. Ennyije egy szolgálónak is lehet. De elég értékesek ah-

hoz, hogy ha bajba kerülsz, segíthess velük magadon.

– Hogyan kerülhetek bajba? – kérdeztem, de már rá is jöttem.

Hiszen mi anyámmal egész életünkben olyanokat csináltunk, amik miatt,

akár nagyon nagy bajba is kerülhetett egy nő.

– Gyöngyöm, figyelj most nagyon rám! Oly fiatal vagy még, és nekem

igen nagy terhet kell rádraknom.

13

Ekkor mondta el, apám milyen sorsot szánt nekem.

– Tudod, ezek felnőtt dolgok, de én úgy hiszem, már nem sokáig itt le-

szek veled. Nem tudok majd vigyázni rád. Úgy érzem, nem várhatom meg, amíg

felnősz. Apád Bakunak szánt, ez ellen nem tehetünk semmit. Baku apja most ve-

szi magához a harmadik feleségét, mert a második nemsokára meg fog halni.

– Meghalni? Miért?

– Baku családjában a nők nem élnek hosszú életet. Túlságosan szeretnek

a férfiak a leányházakba járni. Nem is igen válogatnak. Bama, az apja, nem csak

a rendesebbjébe jár, de utazásai során nemigen tudja megállni, és bármelyik épp

útjába esőbe bemegy.

– Honnan tudod ezt?

– A szolgálóktól, akik ismerik az ő szolgálóikat. Többször mesélték,

hogy Bama már megint beteg. Gyakran szed össze különböző betegségeket mire

hazaér, amit itthon aztán az öccse és az orvosai nem győznek kikezelni. Az öreg

Bama ilyenkor sem vigyáz, és csúnyán megfertőzte a második feleségét, aki

sokkal érzékenyebb, gyengébb teremtés. Most, hogy beteg lett, Bama már nem

törődik vele. Az első felesége már idős neki, úgyhogy egy harmadik asszonyt

vett épp nemrég, de szegényt valószínű ugyanúgy meg fogja fertőzni. Baku már

most gyakran vele tart az utazásokon és bizony ő sem veti meg a leányházakat.

Ő most még vigyáz, mert első felesége még szülőkorban van, de ha már meg-

születtek a fiú utódok, akkor a második feleségét – tudom –, már ő sem kímélné

túlzottan. A második felesége pedig te leszel Gyöngyöm. Láttam és hallottam

Bakut. Már most borzasztóan kövér és kegyetlen. Az öccse titokban meg akarta

tartani a fiát az egyik szolgálólányuktól. A gyerek már betöltötte a második évét,

amikor Baku tudomást szerzett a létezéséről. Képes volt a kétéves gyermeket

megöletni. Próbáltam apáddal beszélni, de őt csak az érdekli, hogy minél hama-

rabb elhagyd a házat és minél jobb árat kapjon érted. Szerinte Baku jól fog veled

bánni, mert az üzlettársa lánya vagy. Én ebben nem bízom. Az apja is egy üzleti

partnerének lányát vette meg, mégse kímélte. Ha már az ő felesége vagy, apád-

nak semmi köze nem lesz hozzád. És azt se felejtsd el, a második feleség gyer-

mekeit rendszerint nem tartják meg. A lányokat szinte sosem, és a fiúkat is csak

akkor, ha az első feleség nem szült elég fiút.

Anyám hangja elcsuklott.

– Gyöngyöm, én nem tudom elfogadni, hogy apád téged ilyen életre ítélt

egy üzleti kapcsolat érdekében. Én azt akarom, hogy boldog légy! Azt akarom,

hogy a te gyermekeid élhessenek! Még a lányok is! Neked el kell menned innen!

Meg… kell… szöknöd! – Hangja elcsuklott, rettegést éreztem benne, és az én

torkomban is ott dobogott a szívem, amint megértettem mit szeretne.

Néhány percig némán néztük egymást, és én akkor hirtelen… felnőttem.

– Gyöngyöm! Én tudom, téged vár valami, vagy valaki odakint az élet-

ben. Neked feladatod van, amit csak szabadon tudsz megtenni. Neked nem lehet

ez az életed.

14

Apámat addig csak egy hallgatag, mogorva embernek láttam, aki néha megje-

lent a közelemben, de közvetlen kapcsolatba ritkán kerültem vele. Néha úgy

éreztem, szándékosan tartja magát távol tőlem. Most tudatára ébredtem, meny-

nyire az ő kezében van az életem. És ő már döntött róla.

Kemény és határozott egyénisége miatt meg sem fordulhatott a fejemben bár-

mit is nyíltan másképp tenni, mint ahogy ő utasította. Egy nő, már a szökés gon-

dolatáért is halállal fizethet. Ez nem a család szégyenét jelentené, hanem a va-

gyonosok egész társadalmának felfordítását. A királyi családnál nem számított

mennyien vannak, és mit tesznek a nők, mert nekik munka nélkül is járt a jöve-

delem. A szegények pedig olyannyira nincstelenek voltak, hogy egy nő csak

hozni tudott a házhoz, de vinni nem. A szépeket eladták ágyasházakba, a többit

nagyrészt szolgálónak. De a vagyonosoknál a családi értékek őrzése, egybetar-

tása és növelése minden másnál fontosabbnak számított. Mindent ennek rendel-

tek alá, mindenki annyit ért, amennyit ezért tenni tudott. Apám rám is a családi

vagyon részéként tekintett.

– Anya! Képes leszek én erre? – kérdeztem leírhatatlan szorongással.

– Hét-nyolc éved van, hogy felkészülj rá. Egyetlen esélyed lesz. Élned

kell vele.

Tekintetében ott kavargott egész addigi életének minden érzelme. Félelem,

vágy, aggódás, makacs elszántság, hogy megment, hogy mindenre megtanít,

amire szükségem lesz ahhoz, hogy elmeneküljek apám akarata elől. A születé-

sem óta eltelt nyolc év alatt erről álmodozott, ezért tanult, ezt szervezte.

– De, mi lesz veled, ha én…

– Ezen ne töprengj! – fojtotta belém a szót. – Akkorra én már nem le-

szek.

A gombóc még hatalmasabbra nőtt a torkomban. Az én anyám? Életem egyet-

len biztonságot adó lénye? Boldog pillanataim forrása? Nem lesz? Az nem lehet!

– Ne ijedj meg, Gyöngyöm! Ilyen az élet. De én akkor is melletted le-

szek és vigyázni fogok rád, amikor már nem láthatsz engem, csak érezhetsz. Ott

leszek minden okos gondolatodban, minden szóban, amit a hegyek országának

nyelvén kiejtesz. Ott leszek kezed minden alkotásában, mert te megtanulhatsz

bármit, megtehetsz bármit. Emlékezz! A hegyek országában vannak nők, akik

szabadon élnek. Emlékezz a mesére! A hegyek országának széle, ahol már

együtt élnek mindkét birodalom lakói. Ott nagyon sokan vannak. Ott nem talál-

nak rád. Most azonban még együtt tölthetünk egy kis időt. Segítek neked. Segí-

tek felkészülni, megtanulni, mit kell tenned, ha én már nem leszek.

Ez volt az én anyám nagy álma. Az álma, hogy a lánya megszökik a sorsa

elől. A lánya nem hagyja magát eladni, és más ember ösztönei miatt elpusztulni.

Vakmerő, bátor, mégis megfontolt, szeretete vezette ravaszsággal megáldott

anyám.

Óvatosan visszatette az apró köveket a zacskóba, és bekötötte a száját. Betette

a baba hátába, visszavarrta a zsebet és a ruhát.

– Azt akarom, tudjál erről, legyen nálad, bármi történjék is velem.

15

Egy-két év múlva tedd el szem elől a babát, nehogy túl nagynak gondoljon

már apád az ilyesmihez, és kidobassa. Ha szükséged lesz rá, a köveket varrd át

egy olyan ruhanemű szélébe, szépen egyenként, ami nem elég értékes ahhoz,

hogy ellopják, vagy elrabolják tőled.

Hangja visszanyerte erejét, újra gyakorlatiassá és ravasszá vált. Megmutatta

hogyan hajtsam vissza a ruha alját, és képezzek láthatatlan rejteket a köveknek,

hogyan varrjam le, hogy ki ne essenek.

– A szolgákat mindig rá lehet venni, hogy elcseréljenek, vagy elintézze-

nek neked valamit. Ha többet adsz érte, mint amennyi az értéke, akkor el sem

árulnak, mert újabb jó üzletben reménykednek – adta a tanácsot, és én igyekez-

tem minden szavát megjegyezni.

– Honnan vannak a kövek?

– Néhányat ruhákért cseréltem, apád szereti, ha új ruhákban lát, a saját

gazdagságát látja bennük. Nem törődik, azzal, mi lesz a régiekkel. A legtöbbet

azonban egy hajtűért kaptam.

– A vérszemesért? – lepődtem meg, amikor rájöttem az újabb trükkjére.

– Igen.

– Azért, ami tavaly beleesett a folyóba?

– Igen – mosolygott anyám.

Eszembe jutott, hogyan siratta a hajóról véletlenül a folyóba eső hajtűjét apám

előtt. A hajtűt azonban csak elrejtette, és egy értéktelent ejtett a folyóba. Így az

értékes, de haszontalant, el tudta nekem cserélni a sokkal hasznosabb holdasz-

szony-kövekre. Apámat nagyon bosszantotta, de nem tehetett semmit.

Ettől kezdve még jobban ügyeltünk arra, hogy egy átlagos, nem túl élénk

gyermek benyomását keltsem, de belül már nem sok gyermeki maradt bennem.

Ez már az életemről szólt. Titkos játékainkat a cél tette komollyá. Akkor még

nem fogtam fel teljes egészében, mit jelent férjhez menni, elveszíteni egy még

meg sem született gyermeket, vagy meghalni. Ezek gyermeki elmémben még

nem jelentettek valódi veszélyt, csak távoli ijesztgetéseknek hatottak. Láttam

azonban anyám szemét, éreztem félelmeit, és az iránta érzett szeretetem által el-

fogadtam saját célomnak az ő célját. Ha ő azt akarja, tegyek meg mindent, és

menjek el innen, akkor meg is fogom tenni.

Megszülettem, és születésem pillanatától két erő irányította sorsomat.

Egy nap a szokottnál is izgatottabban várta az estét. A szellőzőn át, az egyik

kereskedőnktől hallott egy történetet, azt akarta minél hamarabb megosztani ve-

lem.

– A kereskedő messze keleten járt. Ő, és az őt kísérő fegyveres járt

apádnál ma délután. Az ő beszámolóját sikerült meghallgatnom, ami számodra is

nagyon érdekes lesz. Figyelj nagyon! Sokat tanulhatsz a részletekből is. – A ke-

reskedő értékes, arrafele ritkaságnak számító fűszereket és sok gabonát vitt. Né-

hány kővel, valamint jó minőségű, különleges fegyverekkel indult vissza. Jó üz-

letet csinált, de szerintem valami nem rendes dolgot is művelhetett, mert túlzott

elégedettséggel beszélt a haszonról. Épp hazafele készülődött, amikor megke-

16

reste egy másik szalvota vezetője. Hallotta, hogy a hidas város felé mennek,

ezért csatlakozni akart hozzájuk. Őt csak egy felbérelt fegyveres kísérte, leg-

alábbis ezt állította az idegen. Apád szalvotáját pedig kilenc saját nevelésű őr

védte. A saját kiképzésű fegyveresek sokkal megbízhatóbbak, ezért alaposan

megkérte a kereskedő a kíséret árát, de a férfi még így is belement. A kereskedő

nem látott veszélyt a másik csapatban, hiszen a vezetővel együtt csak két fegy-

veresből állt, és az áruból, ami öt fiatal lányt jelentett. Őket kísérte kétvárosnyit,

hogy az ottani ágyasháznak eladhassa. A második éjjel, ahogy elhagyták a vá-

rost, az alvóőr hirtelen riadót fújt.

Apám szalvotáiban szokás szerint két fegyveres látványosan állt őrt, és két-

óránként váltották egymást. Mindig volt azonban egy harmadik is, aki úgy tett

mintha aludna, de úgy helyezkedett, hogy titokban minél nagyobb területet

szemmel tarthasson. Őt nevezték alvóőrnek. Most ez az őr mentette meg a ke-

reskedő életét.

– Óriási kavarodás keletkezett – mesélt tovább anyám. – A fegyveresek

keresték a támadókat, figyelték melyik irányból jönnek, de nem találták. Közben

egyre csak hullottak. A semmiből bukkantak fel mellettük a támadók. Az egyik

fegyveresünk megragadta a kereskedőt és amit még tudott, és már vitte is magá-

val. A sötétség leple alatt igyekezett legalább az életét és a haszon egy részét

megmenteni. Jól látta a helyzetet, a többieken már nem segíthetett, addigra az

elleség túlerőre tett szert. Szerencséjükre a támadók nem követték őket, elége-

dettek lehettek a megszerzett zsákmánnyal. A legnagyobb meglepetés azonban

akkor érte a kereskedőt, és később apádat is, amikor itthon elmesélték, kik tá-

madták meg a szalvotát. Én magam is majdnem felsikoltottam, amikor meghal-

lottam. – Képzeld el, Gyöngyöm! A lányok voltak!

– A lányok? – ezt és sem akartam elhinni.

– Igen! A lányok elől kellett menekülniük. Az őr elmesélte, hogy nagyon

gyorsak voltak. Harc közben nem viselték nappali selyemruháikat, csak egy fe-

kete, testhez simuló ruhát, melyben teljesen beleolvadtak a sötétbe, alig látták

őket. Hihetetlenül jól bántak a tőrrel. Matul, a fegyveres, az egyetlen rá támadó

lánnyal sem boldogult. Egyszerűen nem tudta elérni, olyan gyorsan és hajléko-

nyan mozgott. Jobban harcoltak, mint a férfiak. Fürgék voltak és ruganyosak,

harcra lettek felkészítve. Hang nélkül és kíméletlenül öltek. Csak az arcuk fehér-

je világított a csillagos ég alatt, és apró éles tőreik csillantak meg néha. Ha nincs

az alvó őr, senki sem menekül meg. A kereskedő igencsak ijedten magyarázko-

dott apádnak. Győzködte, hogy végig az ő érdekeit nézte, de többet nem tudtak

tenni. Nem maga a támadás döbbentette meg, ezek szokásos velejárói útjainak,

hanem az, hogy ennyire meg tudták lepni őket. Nem vették észre az ellenség kö-

zeledését, mert nem is kellett közeledniük, már ott voltak közöttünk. Apád csak

azért hitte el mindezt, mert az egyik legmegbízhatóbb kereskedője állította, és a

megmenekült fegyveres is ugyanígy látta.

Megértettem mi izgatta fel anyámat ebben a történetben. Eddig soha senkinek

nem jutott eszébe, hogy egy nő ellenfele lehetne egy férfinak. Ez teljes lehetet-

17

lenségnek számított. A férfiak sokkal nagyobbak és erősebbek a nőknél. Ez a

történet azonban világossá tette, egy nő is szert tud tenni olyan képességekre,

amelyek előnyhöz juttathatják a fizikai harcban is. Gyorsaság, fürgeség, hajlé-

konyság. Már maga a lehetőség mámorossá tett bennünket.

Anyám rögtön terveket kezdett szőni, hogyan tanulhatnám meg a harcolás

művészetét, bár erre még több évet kellett várnom. Egészen addig, amíg kiseb-

bik bátyám megkezdte hadászati tanulmányait. Addig kénytelenek voltunk a ma-

gunk, kissé ügyetlen elképzelései alapján kitalálni egy tanulási módot. Meg

akartuk lesni, milyen mozdulatokat tesznek a fegyveresek, de az őröket nem lát-

tuk harc közben, csak ahogy meghatározott útvonalat bejárva ellenőrizték a há-

zat és környékét. A gyakorlatokat a park hátsó végében végezték, ahová nőknek

nem illett közeledni. Ezért anyám kitalálta, hogy végigmegyünk minden testré-

szemen, megnézzük, hogyan tudom mozgatni, és minden mozgást meg kellett

tanulom nagyon gyorsan végezni. Egyszer új módszert talált ki. Úgy kellett gya-

korolnom a mozgásokat, hogy közben valamivel akadályozza. Fel kellett emel-

nem a térdemet, miközben ő megpróbálta lenyomni, le kellett hajolnom, ő pedig

visszafogta a vállamat. Közben nagyokat nevettünk az én, vagy az ő ügyetlensé-

gén.

Az ügyességemet is fejleszteni akarta valahogy.

– Kislány koromban – kezdte –, az egyik cselédünk korábban a királyi

családnál is szolgált. Tőle hallottam egy messze földről származó utazó csoport-

ról. A királyi udvar kiválasztottjait szórakoztatták különböző mutatványokkal.

Tárgyakat dobáltak egymásnak és csak úgy maguknak is, és különböző módon

kapták el.

– Például így! – kacagott fel anyám, és felém dobott egy kisebb párnát.

Onnantól kezdve elkezdett ő is különböző tárgyakat felém dobálni, amiket

nekem el kellett kapni. Amikor már elég ügyes voltam, megpörgette őket. Ne-

kem hol a nyelénél, hol a szőrénél kellett elkapnom a hajkeféjét. Amikor már ez

is ment, egyre magasabbra dobta és nekem fel kellett ugranom érte. Ehhez a

földre tette a párnákat, nehogy zajt üssek, ha visszaérek a padlóra, mert arra fel-

figyelhettek volna. Ha nem sikerült és véletlenül a földre esett, ijedtünkben per-

cekig füleltünk, nem hallotta-e meg valaki. A félelem jó megfigyelővé tett és ki-

élesítette érzékeinket.

Egyik este a szokottnál is vidámabban fogadott anyám.

– Kitaláltam, mit adhatok még neked – mondta titokzatosan.

– Mit? – lepődtem meg, hiszen nem volt semmije, amiről én ne tudtam

volna.

– Adok neked egy nevet! – vágta ki büszkén.

– Egy nevet? Nekem már van nevem. Apám az Ikus nevet adta nekem.

– Ikus, az apád lánya, őt nem ismerem – kacsintott rám.

– Az én lányom Annalilla.

– An-na-lil-la?

– Annalilla.

18

– Szép és dallamos szó. De nagyon sok hangból áll – kétkedtem.

– Az a jó! – mondta anyám, mire én még értetlenebbül néztem rá.

– A barlanglakók között nem hívhatnak Ikusnak. A barlanglakók neve

igencsak hosszú.

Szülőföldemen, a Végtelen Földek Országában, a rövid név az előkelőséget

jelentette. Egy hangból álló neve csak a királynak lehetett. Két hangból álltak a

királyi család tagjainak a nevei, jelezve, ők azon kevés kiválasztottak, akiknek

elég két hang is, így is lehet mindenkinek külön neve. Három hangból a neme-

sek nevei álltak, négyből pedig a vagyonosoké. A szegényeké akárhányból, de

legalább ötből kellett, hogy álljon, mert ők nagyon sokan vannak, muszáj őket

megkülönböztetni valahogy. Így is akadtak egyforma nevek, ezért nekik sokszor

kellett egy másik név is az egyértelműség kedvéért. De, hogy kilenc hangból áll-

jon valakinek a neve, ez még lázadó természetű anyámtól szájából is meglepő-

nek hangzott. Viszont tetszett a szó dallama. Csengett benne némi huncutság

anyámból, komolyság, mellyel az életre készültem, és kedvesség is, az ismétlő-

dő hangok játékosságában.

– Annalilla – egyeztem bele boldogan, és anyám is örült, hogy tetszik

nekem.

Innentől kezdve Ikus csak akkor élt, ha apám, vagy valaki más a közelben

volt. Anyám a lányával, Annalillával élte titkokkal és veszélyekkel teli életét.

Egyszer aztán anyám arca egyre szomorúbbá vált, egyre kevesebbet nevetett,

de egyre többször kötötte a lelkemre, hogy ha ő már nem lesz, akkor se adjam

fel a reményt.

– Tégy meg mindent! – mondogatta egyre többet.

– Tégy meg mindent, hogy elmehess innen, de legyél nagyon óvatos!

– Csak okosan Gyöngyöm, csak ügyesen!

Aztán egyre jobban látszott rajta az áldott állapot. Sok volt ez már, az ő töré-

keny alkatának. Apám öccse, a család orvosa, figyelmeztette is apámat. Nem

elég erős már egy újabb terhességhez – mondta neki titokban, de anyám hallotta

a szellőzőn át. Apám azonban élvezte anyám birtoklását. Ezekben a hónapokban

sok időt töltöttünk együtt. Anyámnak pihennie kellett, ezért öcséim gondját le-

vették a válláról – apám nővére, és második felesége gondoskodott róluk.

Egy reggel, amikor eljött az ideje, nagybátyám megvizsgálta és félrevonta

apámat.

– Nem hiszem, hogy túléli a szülést – mondta halkan, hogy anyám ne

hallja.

Nem is kellett hallania, ő ezt orvos nélkül is pontosan tudta.

– Még van idő elhívni a sebészt, az talán megmentheti az életét.

Apám egy darabig hallgatott, láttam rajta hogyan mérlegel.

– Nem éri meg – válaszolta, és kiment.

Már meg sem lepődtem. Álltam anyám fejénél, és hol a kezét fogtam, hol a

homlokát törölgettem.

19

– Nem tartott soká, míg húgom a világra jött, de anyám nagyon sok vért

vesztett, és nagyon elfáradt. Nagybátyám üzent a szolgálóval, hogy lány lett.

Apám bejött, ránézett, és annyit mondott:

– Túl kicsi, túl gyenge.

Valóban nagyon kicsi volt, még egy újszülötthöz képest is. Anyámat a hat ter-

hesség valóban megviselte, teste már megfáradt.

– Nem tartod meg? – kérdezte nagybátyám.

– Nem – válaszolta apám.

Nagybátyám bólintott és kiment a kicsivel, akit nem láttam soha többé.

Anyám felsóhajtott, de nem szólt. Számított erre. Csak nekem súgta oda halkan,

hogy senki más ne hallja:

– Te élj, Gyöngyöm, élj a húgod helyett is!

Egy teljes napig haldoklott, de furcsamód ezt a napot mégis csodaszépnek élte

meg. Ha nem mozgott, nem érzett fájdalmat, csak az ereje fogyott el szép lassan.

Fiait jó kezekben tudta, apám megfelelően gondoskodott róluk, mindegyikük ne-

veltetésére nagy figyelmet fordított. A fiúk reggel már elbúcsúztak tőle, a hal-

doklás fájdalmát nem engedte apám végignézni nekik. Számukra anya csak egy

asszony volt, akinek egyetlen dolga az életben, hogy megszülje őket, és amíg

értelmük ki nem nyílik a nevelésre, addig gondoskodjon a fizikai szükségleteik-

ről. Apám maga csak annyit mondott, hogy minden rendben lesz a gyerekekkel,

és hogy jó felesége volt anyám. Majd jelezte, részéről a lényeget elmondta, nem

szándékozik visszatérni többet, és egyszerűen kiment. Nem nézte végig döntése

következményét, ezzel már nem terhelte magát. Apám nővére, és második fele-

sége is szertartásosan elköszönt anyámtól. Jó utat kívántak neki a Holdasszony-

hoz, és magunkra hagytak bennünket. Ott ültem az ágyán, és fogtam a kezét

egész nap. Arca nyugalmat sugárzott, mint aki már mindent elrendezett. Már

nem kellett tekintettel lennie senkire, lelke megpróbáltatásai a végéhez közeled-

tek. Némán néztük egymást. Már minden szót kimondtunk, már minden könnyet

kisírtunk, már minden nevetést elnevettünk. Fogtuk egymás kezét, elmerültünk

egymás szemében, és élveztük a másik létét. Semmi sem vonhatta el figyelmün-

ket egymástól. Szívemet kitöltötte a boldogság, hogy ő létezik, hogy a lelke ré-

sze a világomnak, hogy ő van. Az élet legcsodálatosabb ajándékaként éltem

meg, hogy egy ilyen lény lehetett az anyám. Ő is tudta, be fogom tartani az ígé-

retem, és megszököm innen. Tudta, minden képességgel rendelkezem, ami eh-

hez kell. Tudta, bármilyen szenvedésekkel teli élet is vár rám odakint, az millió-

szor jobb lesz majd, mint élve eltemetve várni a halált, Baku házának kőfalai

mögé zárva. Szemében nem láttam mást, csak megkönnyebbülést, hogy távozhat

végre. Végtelen bizalma és korlátlan szeretete áramlott felém. Éreztem háláját,

mert biztos lehetett bennem. Meg fogom valósítani azt, amiről egész életében

álmodott. Mindent megadtunk egymásnak, amit csak adhattunk. Aki még nem

szeretett igazán, az meg sem értheti, milyen boldogan telt el ez a nap mindket-

tőnk számára. Ebben a különleges lelkiállapotban minden pillanatot külön meg-

éltünk. A pillanatban nem lehet jelen az elválás fájdalma, mert csak maga a pil-

20

lanat létezik. A jelenlétünk pillanata, ő és én. Felolvadtunk egymás lelkében,

egymás szeretetében. Apám öccse néha benézett, megtörtént-e már, kell-e már

gondoskodnia a továbbiakról, de amint látta, hogy anyám még lélegzik, vissza-

vonult. A nap utolsó sugaraival indult útnak anyám a Holdasszonyhoz, a Boldo-

gon Honába. Még lágyan megérintette a kezem, lecsukta szemeit, és egy hal-

vány mosollyal jelezte, érzi, ahogyan utoljára megsimogatom az arcát. Csak a

testem sírt. A könnycseppek önállóan indultak meg szememből, és gördültek le

rezzenéstelen arcomon. Lelkemben a végtelen nyugalom csendje zsongott. Tud-

tam, ő létezik, még ha most nem is láthatom. Elválásunk csak ideiglenes, kap-

csolatunk csak formát váltott, de nem szűnt meg. Ő most egy boldogabb helyről

segíti az életem.

Apám, anyám halála napján mutatott viselkedése számomra is kézzel fogható-

vá tette hatalmát, és kasztunk könyörtelen szabályait. Most már nemcsak anyám

álmát akartam beteljesíteni, hanem átéltem, megértettem, miért akart annyira

megmenteni ettől. Tízévesen egy gyermektestbe zárt felnőttnek éreztem magam.

Magányosan

Akövetkező évek látszólag csendben teltek. Apám ugyan át akarta költöztetni

második feleségét anyám szobájába, és nagyon nem örült, amikor azt mondtam,

hogy amíg itthon vagyok, én szeretnék ott lakni, anyám emléke iránti tisztelet-

ből. Végül felajánlottam Asin-nak, a második feleségnek, hogy lemondok a javá-

ra anyám gyűrűjéről, ha meggyőzi apámat, hogy nincs szüksége a szobára. Ez

hatott. Anyám gyűrűje engem illetett, mint legidősebb lányt a családban. Azzal,

hogy lemondtam róla, Asin lett az első asszony. Neki ez bár csak névleges, de

megtiszteltetésnek számított, apámnak pedig lehetőséget adott. Így jogot szerzett

egy negyedik asszonyra is. Családom gyermeki ostobaságomnak tudta be dönté-

sem, és nem foglalkoztak vele sokat, én azonban megtarthattam anyám szobáját,

és titkos tudásforrásomat.

Figyelhettem, hogyan oktatja apám a kereskedés és az intézkedés szabályaira

idősebbik bátyámat. Magyarázta neki, hogyan kell a kőőrzőknek az utasításokat

megírni ahhoz, hogy a kereskedőknek kiadják a szükséges köveket.

– Minden vagyonos család választhatott egy jelmondatot, és készített

egy pecsétet – magyarázta. – A jelmondatot a küldött utasítás szövegében kellett

elrejteni.

– Minden kőőrző ismeri minden család jelmondatát?

– Igen. A családok évszázadok alatt nem változtak, csak a családfőik,

ezért a birodalom minden kőőrzőjében ismerik minden családét.

– És senki sem tudhatja meg?

– Csak a kőőrzők vezetői ismerik ezeket a jelmondatokat, és pontosan

tudják az értéküket. Nem csak a saját, de egész családjuk életét kockáztatnák, ha

megszegnék a szabályokat. – A családok pedig nagyon vigyáznak, nem adják

21

meg senkinek sem. A pecsét, és a szövegbe rejtett jelmondat együtt biztosítja,

hogy más ne férhessen hozzá a család őrzött vagyonához.

Valójában ezt meglehetősen túlbiztosították, mert a szegények írni-olvasni

sem igen tudtak, a nemesek nem foglalkoztak ilyesmivel, a vagyonosok pedig

nem loptak a kőőrzőkből. Finomabb módszerekkel próbálkoztak, egymás félre-

vezetésével, meggyőzésével, a szerződések kijátszásával, ha valamiért új helyzet

állt elő. Vagy nyílt harccal, ha bármelyik esélyt látott a győzelemre. Árgus szem-

mel figyelték egymást, hogyan szerezhetik meg a másik vagyonát. De a kőőrző-

ket mindegyik tiszteletben tartotta, mert azok a saját céljaihoz is kellettek. A va-

gyonosokat szolgáló kereskedők sem igen merték becsapni a gazdájukat, már a

próbálkozás is egész családjuk életébe kerülhetett.

– Nem kell túl sok követ a kőőrzőben tartanod. Mindig csak annyit, am-

ennyire a kereskedőidnek, vagy neked szükséged lehet az utazások során – ma-

gyarázta apám.

A valódi vagyont a család fegyveresek által őrzött házában, jól elrejtett titkos

szekrényekben tartották.

A kőőrzők feladata a biztonságot és a kényelmet adták. Segítségükkel a keres-

kedőnek nem kellettmagukkal vinni az értékeket egy-egy hosszú útra. Amikor

megérkeztek arra a helyre, ahol árut vettek, bevitték a gazdájuk által adott utal-

ványt, felvették a köveket, kifizették a termelőt és magukkal hozták az árut. Il-

letve, ha egy vagyonosnak út közben fogyott el a köve, akkor szintén hozzájut-

hatott, akár kölcsönbe is. Ezért a szolgáltatásért persze fizetni kellett, de így sok-

kal biztonságosabb, mint nagyobb vagyonokat magukkal vinni. Ez hasznos is-

meret lehet később, ezért jól megjegyeztem. Két évvel később, sikerült néhány

üres utalványívet lepecsételnem és elrejtenem a szellőzőben. Csodáltam és ret-

tegtem apámat. Értette az üzlet minden fortélyát, konok elszántsággal dolgozott

a vagyonért. Egyetlen lehetőséget sem tudott kihagyni, amiből a legkisebb hasz-

not is remélte.

Tizenegy éves voltam, amikor egyre több vitát váltott ki kisebbik bátyám,

Aten katonai kiképzése. Nagybátyám, és több más orvos is hiába próbálkozott

testének, fizikai képességeinek a megerősítésével. Értelmének és emlékezőtehet-

ségének hála, elméletben mindent megtanult, de a harc gyakorlati fogásait nem

tudta elsajátítani. Idősebb nagybátyám teljesen reménytelennek tartotta.

– Sose nem lesz elég erős. Nem tudják majd tisztelni az emberei, ahhoz

nagy szufla kéne – mondta. – Ha nem tud harcolni, nem tudja irányítani se. Az

ilyenre nem hallgatnak a fegyveresek.

Nagyobbik öcsém, Azar, azonban nagyon szerette a katonás játékokat. Ezt fel-

fedezve úgy döntöttem, felhasználom saját céljaimhoz. Igyekeztem erősíteni

benne ezt a képességet. Idősebb lévén rávettem, lesse ki, mit tanul Aten, milyen

fogásokat, ütéseket mutat neki nagybátyánk, és engedtem rajtam gyakorolni azo-

kat. Ő feltűnés nélkül figyelhette, még gyereknek számított, játéknak vették tőle.

Aztán kedvet kapott a magyarázáshoz is. Okosabbnak érezte magát, miközben

22

nekem mutogatta, miket csinál Aten. Legalább lekötötte magát, amíg engem

nyaggatott, így ennek kimondottan örültek a felnőttek.

Én persze úgy tettem, mint aki lusta megmozdulni, de kellő rábeszélés után

engedtem. Közben figyeltem, hogyan utánozza nagybátyánkat. Úgy tett, mintha

ő lenne a nagybátyánk, aki tanítja Atent. Én voltam Aten, és ő elmagyarázta mit

látott, hogyan kell fogni a fegyvert, hogyan kell ütni és védeni. Apánktól kapott

két fakardot, azzal próbálkozott. Az egyiket esténként véletlenül mindig bevit-

tem magamhoz, és csendben gyakoroltam.

– Lássad már be végre – szólt egyszer nagybátyám apámhoz –, Aten

nem jó harcra.

– Nem tudod kiképezni?

– Nem is lehet. De nézd meg az Azart. Ügyes! Van nekije ereje is! Csak

úgy nézi, mit tanítok, aztán megtanulja. Ragad hozzája a fegyver!

– Hát legyen! – egyezett bele végül apám. – Legyen ő a fegyveres. Ta-

nulja meg ő a harcot, és Aten lesz az orvos.

Aten meg is könnyebbült, de fájt is neki a kudarc. Nagybátyám örökös kiok-

tatásai, lesajnálása, komoly tüskéket szúrtak a szívébe. Nem tudott megfelelni

apám elvárásainak, és ezt szégyellte is. Csalódott, magának való, kissé sunyi ter-

mészetet alakított ki.

Azar továbbra is szeretett velem gyakorolni, ügyesebbnek érezte magát, és ez

önbizalmat adott neki.

Ahogy nőtt, azonban egyre erősebb lett. Vigyáznom kellett, ne tűnjön fel,

hogy még mindig egyenrangú partnere vagyok. Egy alkalommal úgy tettem,

mintha nem tudnám kivédeni a csapását, de túlzásba vittem, és valóban eltalálta

a fejemet. Egy pillanatra fellobbant bennem az évek alatt elfojtott büszkeség,

üres kezemmel kicsavartam kezéből a kardot, és az enyém lapjával jókorát sóz-

tam a fenekére. Éktelen hisztit csapott, a zajra pedig apám is előkerült. Látta

öcsém toporzékolását, hallotta az üvöltését, úgyhogy kérdés nélkül megragadta

nyakamnál a ruhámat, és hatalmas pofont kevert le nekem. Már a másodikra ké-

szült, amikor nagybátyám is odaért és megállította.

– Vérzik nekije a feje, lássad! – mondta. – Azarnak meg jó lesz, tanulja

csak a fájdalmat. A csatába se kötik pihébe. Úgy jó, ha fáj, akkor is védje meg

magát!

Nagybátyám volt általában a türelmesebb. Egyszerű, katonák nevelte ember,

de kevésbé lobbanékony természetű, mint az apám. Ez után az eset után azon-

ban, Azar már nem gyakorolhatott velem. Egy szolgáló, nála nem sokkal idő-

sebb fiát hozták fel a házba, akit szintén hadi kiképzésben akart részesíteni a

nagybátyám. Ettől kezdve vele gyakorolt Azar, én pedig igyekeztem titokban

olyan gyakran meglesni őket, amennyire csak feltűnés nélkül tehettem. A fiúról

később megtudtam, hogy idősebb nagybátyám és egy régi szolgálólányunk gyer-

meke.

Így azonban még kevesebb mozgásban lehetett részem. Szobámban már nem

tudtam rendesen gyakorolni, mert ugrásaimat, ütéseimet meghallhatták. Ezért

23

éjszakai felderítő utakra kényszerültem. Kerestem, hogyan juthatnék ki a házból

és vissza úgy, hogy senki ne vegye észre. Ekkor kezdtem el tudatosan megfi-

gyelni a környezetemet. Sétákat tettetve feltérképeztem a házat, a szobák, a tera-

szok elhelyezkedését, az ablakokat, az ajtókat. A házat körülvevő fal mellett sé-

tálgatva megfigyeltem a park fáit, bokrait. Álmomban is fel tudtam idézni az ös-

vényeket, melyik van kaviccsal felszórva, melyik csak homokkal. Anyám úgy

gondolta, majd megvesztegetek egy őrt, aki segít megszökni. Ezt azonban nem

szívesen kockáztattam meg. Nem építhettem egyetlen emberre az életemet. Na-

gyobb volt az esélye annak, hogy elveszi a köveket és elárul apámnak. Most

még csak azt akartam elérni, hogy éjszakánként feltűnés nélkül gyakorolhassak.

Találtam egy hatalmas fát, ami elég közel nőtt a házhoz. Az egyik ága az épület

felé nyúlt, ezért meg akartam tudni, milyen közel ér hozzá. Egy szolgálóval lát-

ványosan a fa alá vitettem egy kerti padot. Biztos voltam benne, hogy utána néz-

nek majd, mit csinálok ott. Ebéd után a padhoz vittem néhány párnát, és úgy tet-

tem, mint aki ott szunyókál. Néhány napon át hol nagynéném, hol egy szolgáló

jelent meg, ellenőrizték mit csinálok. Miután meggyőződtek róla, hogy csak

megszokott lustaságomnak kerestem egy olyan helyet, ahol öcséim nem zavar-

tak, nem törődtek velem tovább. Amint elterelődött rólam a figyelmük, összekö-

töttem felső köntösöm két első részét a hátam mögött, így nem akadályoztak a

mozgásban, és megpróbáltam feljutni az első ágakra. A padot nem akartam hasz-

nálni.

Anyám mondta mindig:

– „Sose a könnyebb utat keresd.” „Mindig a legnehezebbre készülj, ak-

kor csak könnyebb lehet a valóság.”

Jó párszor lehorzsoltam a tenyerem, mire ráéreztem, hogyan kell megkapasz-

kodnom, és kezem, lábam együttes használatával meg tudtam tartani saját ma-

gam. Kénytelen voltam felvenni azt a szokást, hogy két kezem a köntösöm ujjai-

ba dugtam. Amikor megtanultam elérni az alsó ágakat, már minden sokkal köny-

nyebben ment. A fa már nem annyira akadályozott, hanem inkább segített. Egyre

ügyesebben kapaszkodtam át az egyik ágról a másikra. Szerencsére a fa alját egy

nagyobb bokor takarta, feljebb pedig már elég sűrűn nőtt a lombja, a törzséig

nem lehetett belátni. Amikor elég magasra jutottam, láthattam a házat, a parkot,

a szomszéd házakat, és a néhány utcával lejjebb nyüzsgő kikötőt. A másik irány-

ban erdő határolta a várost, melynek egy része szobám ablakából is látszott. A fa

ágai az épület faláig nyúltak, de a végei elvékonyodtak a fal közelében, egyetlen

ablakot sem lehetett elérni róluk. Viszont nem messze találtam egy másik fát,

melynek egyik vaskos ága egy tetőtéri kis beugró fölé nyúlt. Ezt csak innen, a

másik fa ágai közül lehetett látni, lentről nem. – Ha ki tudnék jutni arra a terasz-

féleségre, onnan kimászhatnék – állapítottam meg. – Meg kell tudnom, milyen

helyiségből nyílik a terasz.

Élveztem ezt a felfedező játékot, bár tudtam, annyira sosem szabad beleme-

rülnöm, hogy a biztonságról megfeledkezzek. Egyszer mégis majdnem észrevet-

24

tek. A terasz fölé benyúló fát is sikerült meghódítanom, amikor teljesen beleme-

rülve a mászásba, nem vettem észre a közeledő szolgálót.

– Asszonyka, asszonyka! – kiabált, amikor nem talált a padon.

Ijedten lapultam a fatörzshöz, reméltem, nem jut eszébe a fákon keresni.

– Ikus asszonyka! Etar asszony kéreti! Megjött a ruhavarró!

Már nem volt időm lemászni, és úgy tenni, mintha aludnék. Lélegzetemet

visszafojtva simultam bele a fa lombjaiba, és hálát adtam a szerencsémnek, ami-

ért épp a sötétvörös ruhám van rajtam, mert az a színe miatt beleolvadt a fa kér-

gébe. Abban reménykedtem, máshol fog tovább keresni, nem ver fel mindenkit.

Kutatva nézett körül, de meg sem fordult a fejében, hogy szemmagasságnál fel-

jebb is kereshetne. Szívem a torkomban dobogott. Amikor visszafordult, a lehető

legnagyobb csendben leereszkedtem, visszaosontam a padomhoz, és alvást szín-

leltem. Mivel a szolgáló nem talált, nagynéném maga nézett utána, hol lehetek.

Ő is egyből a padomnál keresett, és amikor megtalált, nem tudta eldönteni, ki

lehetett vajon a lustább. A szolgáló, aki nem akart eljönni a padomig, vagy én,

aki a kiabálást sem hallottam meg a nagy szuszogástól. Elkerültem a bajt, de

ezek után még jobban figyeltem. Nappal már nem gyakoroltam a famászást, in-

kább a házat kutattam fel belülről. Több napomba került, mire megtaláltam azt a

kis lépcsőfeljárót, ami a fához tartozó teraszra vezetett. Nyáron nem használták

a szobát, főként télen szárítottak ott fehérneműket, mert könnyebben lehetett

szellőztetni a terasz miatt.

A következő mosás előtt óvatosan a szárítók közé lopakodtam, letéptem né-

hány vékonyabb kötelet, így a szolgáló a ruhák egy részét a padlásszobába vitte.

Kezem-lábam remegett, de amíg szétrakta őket, elloptam a zárból a kulcsot.

Nem vette észre, csak másnap kapott ki, amiért elvesztette. Mivel nem volt nagy

jelentősége, nem vesződtek egy új beszerelésével, egyszerűen csak egy akasztó-

val akadályozták meg, hogy az ajtó magától kinyíljon. A lányt majd kárpótolom

valahogy, gondoltam, mert bántott, hogy bajba sodortam. Vártam még egy jó hó-

napot, reméltem ez alatt mindenki elfelejtkezik az esetről, aztán egy éjjel elérke-

zettnek láttam az időt, és kilopóztam a teraszra. Azt már kitapasztaltam, merre

járnak apám és a testvéreim éjszaka, mikor és merre hagyják el a házat és térnek

vissza, és milyen útvonalon ellenőriznek az őrök. A lépcsőt könnyedén megtalál-

tam a sötétben is, a zárat kiakasztottam, és a túloldalon a korábban nyakamba

kötött kulccsal bezártam magam mögött az ajtót, nehogy a szél vagy a huzat ki-

csapja, a zajra pedig összefusson a ház. A teraszajtót belülről szintén egy akasz-

tóval rögzítették. Könnyen ki tudtam nyitni, és kitámasztottam egy törött tégla

két felével, amit valószínűleg hasonló céllal vitt fel valamelyik szolgáló koráb-

ban. Remegve léptem ki. A fa ága valóban benőtt a teraszra, kimászhattam rajta.

Lassan, bizonytalanul haladtam, szívem egészen a torkomban dobogott az izga-

lomtól. Sokáig hallgatóztam, figyeltem, nehogy bármi meglepjen. Erősen kellett

kapaszkodnom, ezért elhatároztam, hogy az egyensúlyérzékemet is fejleszteni

fogom valahogy. A fa törzséhez érve szorosan hozzásimultam és körülnéztem. A

nappali őrök helyeit már ismertem, de nem lehettem biztos abban, hogy éjjel is

25

ugyanott vigyáznak. Több órát töltöttem a fa ágai között, mire meggyőződtem

róla, hogy a park ezen részén valóban nem járnak. Ahogy a földre ereszkedtem,

megcsikordult lábam alatt a kavics. A csönd! Igen, ez egy fontos dolog, amit na-

gyon meg kell tanulnom. A parkban, az erdőben másképp kell csöndben lenni,

mint a házban. A bútorok, a szőnyegek másképp nyelik a neszeket. Itt egy álmá-

ból felriasztott pillangó, vagy ugróbogár is árulóm lehet. Ha csak egyszer is,

egyetlen ember is felfedez, akkor vége minden esélyemnek. Az első estén nem

merészkedtem túl messze a fától, inkább azt gyakoroltam, hogyan tudok hang

nélkül leereszkedni a kövekre, sétálni vagy szaladni a kavicson, a legkevesebb

zajt csapva közben. Igyekeztem a kavicsok zörgését belerejteni az éjszakai élet

zajaiba. Sejtettem, hogy ez túlzott óvatosság, de alaposan megjegyeztem a leckét

a korábbi esetből, mikor majdnem lebuktatott egy véletlen. Most már tényleg

mindenre fel akartam készülni. A következő éjszakákon a park éjjeli életét derí-

tettem fel. Napközben kilestem hol gyakorol öcsém, merre tapossa le a füvet, és

én is oda mentem, ott futottam és edzettem magam, nehogy bárkinek feltűnjenek

a nyomaim. Kerestem azokat a helyeket, ahol át tudok majd jutni a házat körül-

vevő falon.

A magas kőkerítés mellé se kint, se bent nem ültettek fákat. Semmit se enge-

dett oda vinni nagybátyám, amin keresztül be lehetne mászni. Csak akkor jutha-

tok át rajta, – gondoltam –, ha sokkal ügyesebb leszek, mint amennyire azt nagy-

bátyám bárkiről is el tudná képzelni. A kőkerítést szélesnek és erősnek építették

őseim, de az már igencsak régen történt. Néhol a repedések, a két kő közötti il-

lesztékek már akkorára tágultak, hogy belefértek az ujjaim is. Az elkövetkező

éjszakákat óvatos falbontással töltöttem. Egy félreeső helyen, szemmagasság fe-

lett kezdtem, egy szemétből visszalopott törött késpengével tágítani a két kő-

tömb közti rést. Nagyon vigyáztam, még véletlenül se lehessen észrevenni, senki

se használhassa fel családom ellen. Napközben is ellenőriztem néhányszor, ha-

gyott-e ténykedésem valamilyen látható jelet. Fél év alatt sikerült hat olyan ka-

paszkodási pontot mélyítenem, melybe lábam és kezem annyira belefért, hogy

kellő ügyességgel meg tudtam magam tartani. A friss csiszolás helyeit földdel és

mohadarabokkal tüntettem el, melyek nedves nyoma hamar bebarnult a napsütés

hatására és régies hatást keltett.

Közben betöltöttem a tizenharmadik évemet. Ekkor már egy éve voltam nő.

Anyám erre is felkészített.

– Amíg csak tudod, titkold el – mondta –, ha gyereknek tartanak, nem

figyelnek rád túlzottan.

Most azonban már kezdtem nővé válni, és ez apámnak is feltűnt, ezért nővé-

rével megkérdeztette. Kénytelen voltam igazat mondani, különben fiatalabb

nagybátyámmal nézettet utána az okoknak.

– Csak két hónapja történt – hazudtam.

Ahogy ez kiderült, apám örült is, de aggódni is kezdett. Ettől a naptól kezdve

úgy került, mint egy fertőző beteget. Bennem is csak gyűlt a harag azért, aho-

gyan anyám halálakor döntött, így aztán nem hiányoltuk egymás társaságát.

26

Anyám ugyan megígértette vele, hogy tizenhat éves korom előtt nem ad férjhez,

de ez csak reményt adott. Talán megpróbálja betartani az ígéretét, talán tizenöt

éves korom előtt nem ad oda Bakunak. Innentől kezdve különösen védendő ér-

ték lettem a szemében. Már nem a gyermekek közé tartoztam, eladható fiatal

lánnyá váltam. Rettegett attól, hogy valaki megront, és Baku nem fizeti ki értem

a kialkudott köveket. Minden nappal szegényebbnek érezte magát, amiért még

nem kaphatta meg. Ésszerűtlenül nagy rettegésének az okát csak később, szökési

kísérletem éjszakáján ismertem meg.

Mostmár napközben nem tudtam olyan könnyen eltűnni az ellenőrző tekinte-

tek elől, csak ha visszahúzódtam szobámba. Ott nem zavartak kíváncsiskodó

szemek. A férfiak nem szerettek bejárni a női szobákba, szerencsétlenség ragadt

volna rájuk a sok női holmi között. A ház ura is egy külön szobába hívta éjsza-

kánként az aznapra kiválasztott feleséget. A leányházakat is ennek megfelelően

alakították ki. A lányok szállására sosem ment be vendég, hanem a férfiak fizet-

tek egy szoba használatáért, ahol felkeresték őket a kiszemelt lányok.

Aten tanulmányaiba sajnos nem tudtam belesni, ezt sehogyan sem sikerült el-

érni. Őt fiatalabb nagybátyám tanította az orvostudományokra, de ezt leginkább

Aten szobájában tette, ahonnan nem jutottak el a hangok a kis szellőzőbe. Na-

gyon sajnáltam, mert mindennél jobban meg akartam tudni, hogyan menthette

volna meg a sebész anyámat, és apám miért nem engedte. Mennyi lehetett az a

kőmennyiség, amit a felesége élete árán takarított meg.

Anyám azt mondta egyszer, a szerencse azokhoz pártol, akik meg tudják látni,

és így már nem is annyira szerencse, hanem a jó felkészülés eredménye.

Atennek szokásává vált szép napokon kiülni a parkba és ott tanulni. Ekkor ma-

gával hozott egy-két könyvet és a jegyzeteit. Ilyenkor inkább csak úgy csinált,

mint aki könyveibe mélyed, valójában a szolgálólányokat leste. Gyakran tűnt el

hosszabb-rövidebb időre az asztala mellől, és utána mindig nagyon vidáman tért

vissza. Egyik alkalommal, amikor épp elindult, megragadtam a lehetőséget. Úgy

tettem, mint aki épp az ellenkező irányba sétál, de a fák takarásában gyorsan tet-

tem egy kisebb kört, és az elhagyott asztala mögötti bokrok között rejtőztem el.

Nem kellett sokáig várnom, az őrök a túloldali találkozási pontjuk felé haladtak.

Mikor épp senkit sem láttam a közelben, gyorsan felkaptam a legfelső könyvet,

és már el is tűntem a bokrok között.

Ezt is a szellőzőbe rejtettem, a többi kincsem közé. Aten aznap észre sem vet-

te a hiányát, mert annyira lefoglalta az öröm, amit az új kis szolgálólány tudott

neki adni. Néhány nap múlva bőszen kereste, de nem találta, pedig a szolgálók

szállását is átkutatták. Nálam nem keresték, meg sem fordult a fejükben, hogy

közöm lehetne bármilyen könyvhöz. Apám belenyugodott, úgy sejtette, valame-

lyik szolgálónak sikerült kicsempésznie, és eladnia, így vett Atennek egy mási-

kat. Én csak néhány nap múlva mertem elővenni, de akkor a szívem majd kiug-

rott a helyéből örömömben. Legújabb szerzeményem az emberi testről szólt,

mindent leírtak benne, amit egy orvosnak tudnia kellett róla. A következő na-

27

pokban nagyon kellet vigyáznom, nehogy bárki is észrevegye különös jókedve-

met.

Ezt palástolandó, hajnalig olvastam, így napközben elég karikás és fáradt

szemmel járkáltam, a kialvatlanság látszódott rajtam, nem az öröm. Ez is lett a

vesztem. Orvos nagybátyám észrevette, és alaposabban meg akart vizsgálni.

Atent is magával hozta. Tanítani akarta, hozzászoktatni a tudathoz, hogy neki

kell majd gondoskodnia a család nőtagjairól is. Egészségemről rendkívül aggá-

lyosan gondoskodtak, hiszen még mindig alacsonyabb voltam az átlagnál, és

nem túl erős, legalábbis kívülről így látszott. Aten különös mód örült. Nem tudta

kellően titkolni kéjvágyát, miközben rám nézett. Iszonyatosan kellemetlenül

éreztem magam. Mindebből nagybátyám látszólag nem vett észre semmit. Ő ve-

lem volt elfoglalva, elmélyülten magyarázott és mutogatott Atennek. Közben al-

katom is elvonta a figyelmét, nem győzött csodálkozni.

– El sem tudom képzelni, mitől lehetnek ilyen izmai – mondta, mintha

ott sem lettem volna. – Tapintsd ki te is a csuklót, milyen erős a pulzus.

Aten mohón kapott csuklóm után, látható élvezettel fogta meg és nézett végig

meztelen karomon és vállaimon. Leolvashattam arcáról, mennyire reménykedik

abban, hogy nagybátyám a hosszú vállas ingemet is leveszi rólam. Ebben sze-

rencsémre csalódnia kellett. Ha nem veszem észre korábban, mi a kedvenc el-

foglaltsága, jobban meglepődöm, de azért így is csodálkoztam, hiszen mégiscsak

a húgát mustrálgatta.

Este kihallgattam, amikor nagybátyám beszámolt apámnak az állapotomról.

– Semmi baja nincs – mondta. – Erős, egészséges és kimondottan kívá-

natos. A királyi ágyasház vezetője sokkal többet adna érte, mint Baku.

– Már megegyeztem Bakuval – dörmögött mérgesen apám.

– Miért kellett ennyire sietned!

– Nem akartam úgy járni vele, mint apám a nővéremmel. A lányoktól

csak akkor szabadulsz meg biztosan, ha már a második éjjel mennek be a férjük-

höz.

Nagybátyám mondott még valamit, de azt már nem hallottam, mert kimehet-

tek az ajtón. Apám válasza viszont úgy csattant fel, hogy szinte az egész házat

felriasztotta:

– Saját kezűleg vágom le, ha megteszi.

A következő napok békésen teltek. Esténként új szerzeményemet tanulmá-

nyoztam, a kijárással pedig, egy darabig felhagytam addig,amíg ismét elfelejt-

keznek rólam. Atent igyekeztem minden lehető módon elkerülni, de sajnos nem

sikerült teljesen. Egyik nap, délutáni sétám közben meglesett a parkban és elka-

pott. Befogta a szám, én pedig mozdulni sem mertem.

– Tedd azt, amit mondok, súgta a fülembe, különben megmondom

apámnak, hogy összeszűrted a levet az egyik szolgálóval.

Óvatosan elengedte a szám és a derekam.

– Úgysem hinne neked! – sziszegtem mérgesen.

– De igen, ha magamévá teszlek.

28

– Elmondom, hogy te voltál.

– Mondd, de akkorra neked már véged.

Igaza volt.

– Ha jól viselkedsz, nem bántalak, és el tud majd adni apám. Most fel-

megyek, te várj egy kicsi, majd gyere utánam, de senki se lásson – súgta oda.

Lázasan kergették egymást a gondolataim. – Elmehetek apámhoz panaszra, de

csak én járhatok rosszabbul. Aten letagadhatja, apám viszont biztosan előrehoz-

za az esküvőmet. Még időre van szükségem. Ha most szököm meg, még nincs

esélyem az életben maradásra. Még gyereknek néznek, aki bárkinek a tulajdona

lehet. Még nem tudom senkivel sem elhitetni, hogy felnőtt vagyok. Atent fizikai-

lag akár le is győzhetném, meg tudom védeni magam, még ha nem is erővel, –

bár az is lehet –, de ügyességgel biztosan. Akkor viszont rájöhetnek a képessége-

imre, elvesztem az esélyem a szökésre.

Nem tesz kárt bennem – ígérte Aten. Akkor a többit ki fogom bírni. Ha meg-

kapja, amit akar, talán békén hagy. Anyám is nagyon sok mindent elviselt értem.

Én sem lehetek gyengébb vagy gyávább. A célért meg kell tennem. Döntöttem.

Megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni az eseményekből. Úgy tettem, mint aki

délutáni pihenőjére tér vissza a szobájába, de helyette, Aten szobájába surrantam

be.

– Látom nem is vagy olyan buta, mint hittem – mondta, amikor megér-

keztem.

Mérhetetlen kínban éreztem magam, de nem tehettem másképp. Az ágyára

lökött és elkezdte a lábam, a kezem simogatni. Undorodtam tőle, de ki akartam

bírni. Ajkamba haraptam, amikor melleim simogatta a ruhán keresztül és érez-

tem, keze egyre lejjebb vándorol.

– Ha meg mered tenni, megöllek – sziszegtem olyan elszántsággal,

amely alaposan meglepte. – Megértette, nagyon is komolyan gondolom.

Hányinger kerülgetett, amikor elfordult és saját magának fejezte be. Már ki

akartam menni, de elkapta a karom.

– Ha ezt a kék köntöst látod rajtam, gyere be hozzám ebben az időben.

Apánk és a többiek ilyenkor nincsenek itthon. Ha rendes leszel velem, még aján-

dékot is kaphatsz érte.

Szégyentől égő arccal surrantam ki Aten szobájából. Aznap éjjel sokáig csak

forgolódtam az ágyamban, és amikor végre elaludtam, akkor is egy nagyon kel-

lemetlen álmot láttam. Nem igazán jöttem rá az értelmére, de rossz érzéseket

keltett bennem. Egy férfival vitatkoztam, aki kutatott utánam, aki engem kere-

sett, de nem ismert fel, mert még nem az voltam, akit keresett. Azzá, majd csak

később fogok válni. Ennek az álomnak az emléke később többször felbukkant a

tudatomban, sokszor a legváratlanabb pillanatokban.

Aten négy-öt naponként vette fel a kék köntösét. A harmadik alkalommal el-

kezdtem nyafogni, hogy nagyon unatkozom.

– Itt egy képes könyv, nézegesd! – mondta, hogy ne zavarjam.

29

Megnéztem, egy szerelmi útmutatót adott a kezembe, melyet férfiaknak írtak

arról, hogyan kell vágyaikat beteljesíteni. Engem egyáltalán nem érdekelt, csak

az ő beteges fantáziája találta kéjesebbnek, hogy azt nézegetem, amíg ő engem

tapogat.

– Ez nem érdekel – nyafogtam. Azt a virágosat akarom.

Nagyot nevetett. Gyereknek gondolt, akit a színes virágok jobban vonzanak,

mint a felnőtt dolgok.

– Nesze! – mondta. De maradj csendben és nyugton.

Valóban szép képeket rajzoltak bele a növényekről, de engem a címe miatt ér-

dekelt. Atennek persze fogalma sem volt arról, hogy tudok olvasni. A könyv a

gyógynövényekről szólt. Óvatosan olvastam a szöveget, mintha csak a képeket

nézegetném. Belemélyedtem és minél több mindent meg akartam jegyezni belő-

le, így könnyebben viseltem el azt, ami a fizikai világban történt. Tudatomat

mintegy kettéosztottam. Egy része Atenre ügyelt, észre ne vegye, mit csinálok,

másik része viszont megfeszített figyelemmel tanult, véste emlékezetembe a nö-

vények neveit, alakját, levelének, virágának jellegzetességeit, hatását, betegsé-

gekre való alkalmazását. Mire Aten rám unt, már több mint a felét ismertem. Ez

segített megfeledkezni az undorról, amit Atenre pillantva, mohó tapogatásai köz-

ben éreztem. Vajon minden férfi érintése ennyire visszataszító? Eszembe jutot-

tak Baku kezei, melyeken a zsír már benőtte a gyűrűket is. Néha láttam a parkon

átmenve, szememmel követtem hatalmas alakját, hangos szuszogással kísért

mozgását, és a gondolattól is megborzongtam. Atennek a testvére voltam, emiatt

visszafogta magát, de tudtam, Baku bármit megtehet velem, ha már a felesége

leszek.

Ezerszer is igazat adtam anyámnak, amiért meg akart kímélni ettől. Az undor

és a tehetetlen düh, csak még elszántabbá tett.

– Többet nem kell jönnöd, bármilyen köntös van rajtam – mondta egy

napon Aten.

– Ezt nekem adod? – kérdeztem. – Azt ígérted adsz ajándékot.

– Rendben – nevetett. – Azt hihetném, ennyi idő alatt már rég meguntad

ezeket a képeket. Női ész!

És még akkor is nevetett, amikor újabb szerzeményemmel kisurrantam a szo-

bájából. Tényleg nem akart többet tőlem semmit. Egyszerűen megunt, és nem

mert továbbmenni. Apánktól is tartott, hiszen ha kiderül, ő okozta szégyenemet,

akkor őt is alaposan megbünteti.

A következő időszakban nappal, ha csak tehettem, szobámba zárkózva ta-

nultam, amit csak tudtam. Két könyvemet, Amik leckéit apámtól és Azar gya-

korlatait nagybátyámtól. Néha nevettem saját magamon – három fiútestvérem

képzését egyszerre csinálom önként –, de tudtam, bármelyikre szükségem lehet,

ha egyedül akarok boldogulni az életben. Sokszor képzeltem el magamat, amint

magányosan, a ház falainak védelme nélkül, önállóan kell megélnem, életben

maradnom. Ez megriasztott és félelemmel töltött el. De ha Baku hájas testére és

apja szívtelen házára gondoltam, minden kétségem elszállt. Annál az életnél bár-

30

mi jobb lehet, még ha csak rövid ideig tart is. Semmi értelme nem lett volna

apámnak könyörögni, sosem változtatná meg a szándékát, legfeljebb, csak ha

valaki más, még többet ígérne értem. Erről az elmúlt évek alatt meggyőződtem.

Városunk a bolygó egyenlítőjéhez közel feküdt, így az évszakok sokkal ke-

vésbé különböztek egymástól, mint az ország nagy részén. A télnek nevezett

időszakban azonban sok eső esett, ami miatt nehezebben tudtam nyom nélkül

kimenni a parkba. Most azonban újra tavasz lett, jóval kevesebbet esett, éjsza-

kánként rendszeresen kijártam mozogni és gyakorolni. Már megtanultam fel-

mászni a falra is. A tetején lopakodva egy másik helyen, amely a város utcáitól

távol esett, kívülről is kialakítottam négy kisebb rést, olyan mélyen, amennyire

csak le tudtam nyúlni. Ennyivel lejjebbről indulva több esélyem lesz, ha le kell

ugranom. Sajnos, sehonnan sem tudtam kötelet keríteni, így ez volt a legtöbb,

amit szökésemhez sikerült előkészíteni. Ettől kezdve a magasról való leugráso-

kat tökéletesítettem. A lehető legkevésbé akartam megütni magam, hogy semmi

ne akadályozhasson meg a gyors menekülésben. Ismételgettem a mozdulatokat,

hogyan jutok fel egy fára a legkönnyebben, hogyan egyensúlyozok kéz nélkül az

ágak között. A következő tavaszra, mire betöltöttem a tizenötödik évemet már

nem horzsoltam le magam, nem kellett az árulkodó kék, zöld, lila ütésnyomoktól

tartanom.

Szökés

Tizenötödik születésnapom másnapján egy idegen orvos állított be hozzánk,

engem jött megnézni. Különösen gazdagon hímzett köntösét szinte teljesen be-

borították a csillogó aranyvirágok. Alaposan megvizsgált és látszott rajta az elé-

gedettség.

– Mondtam! Megmondtam, hogy nagyon egészséges és erős – dicseke-

dett nagybátyám, mintha az ő érdeme lenne.

– Igaz – bólintott az idegen orvos.

– És még garantáltan szűz – fontoskodott tovább.

– Azt majd megvizsgáljuk a palotában. Ha mégsem az, ti viselitek a

költségeket – vetette oda nagybátyámnak.

– Mikor lesz az?

– Most nem alkalmas, a király most veszi el a második feleségét, de

nyár elejére pont jó lesz. Addig tartsátok tisztán. A királynak tetszeni fog, szereti

a különlegességeket.

Úgy látszik, apám mégis a királyi ágyasház mellett döntött. Ott még rövidebb

életútra számíthattam, mint Baku mellett. A király csak ritkán látogatta az ágya-

sait, szerette a feleségét, és azt beszélték, második feleségnek is nagyon szép

lányt választottak számára, aki nemsokára meg is fog érkezni. Ezért néhány al-

kalom után, ha az ágyas nem fogant meg, vagy visszaküldte a családjához, ha

visszafogadták, vagy hozzáadta valamely kegyencéhez. Ezzel a szokásával a

mostani király sokkal jobban bánt a lányokkal, mint elődei, mert azok, ha meg-

31

unták valamelyiküket, legtöbbször egyszerűen csak elajándékozták, vagy elad-

ták a leányházakba. Én nem voltam biztos abban, hogy apám visszafogadna.

Akármennyit is adott értem a királyi ágyasház vezetője, ha enged hazaköltözni,

akkor életem végéig fizetnie kellene eltartásom költségeit.

Néhány nap múlva szörnyű veszekedésnek voltam tanúja apám szobájából.

Baku és az apja jött el üzleti megbeszélésre, és rólam is beszéltek. Baku megsér-

tődött, mert apám közölte velük a királyi ágyasház érdeklődését. Éreztem, apám

valójában Bakunak akar adni, az orvos ajánlatával csak az áramat próbálta meg

felemelni, még az utolsó pillanatban.

– Hát ennyit ér az ígéreted? – vetette apám szemére Baku.

– Azt ígértem, megkaphatod. De azt nem mondtam, mennyiért.

– A búzára sem akkor alkudnak, amikor kikel, hanem ha már zsákba

rakták – segítette apámat Amik.

– Amikor megszületett, még nem lehetett tudni, hogy milyen értékes

lesz. Azért is nem mondtam árat. A királyi orvos szerint rendkívül szép és külön-

leges – dicsérte apám az áruját.

– És mellette nagyon erős és egészséges. Sokáig élvezheted. Még első

feleségnek is megteheted, ha megszabadulsz a mostanitól, mert sok gyereket tud

majd neked szülni – fokozta értékemet Amik.

– A mostani csak egyet tudott ennyi év alatt – egészítette ki apám.

Egy előre megtervezett, ügyes színjátékot hallgattam ki. Apám és bátyám kö-

zösen győzködték Bakut és az apját, hogy nagyon is megéri az, az ár, amit értem

kérnek.

Végül, ahogy kivettem, az eredeti ár kétszeresében állapodtak meg. Apám na-

gyon is jó üzletet csinált, a következő napokban meglehetősen elégedett arccal

járt-kelt a házban. A királyi esküvő utánra tűzték ki a miénket. Nem illett a kirá-

lyénál néhány hónappal korábban esküvőt rendezni. Egy hónapnyi lehetőségem

maradt hát a szökésre. Apám nem tartja be anyámnak tett ígéretét, és röviddel a

tizenötödik születésnapom után férjhez fog adni.

Nem maradt sok időm, cselekednem kellett. Már mindent előkészítettem. Sze-

reztem ócska ruhát, amilyenben a szolgálók járnak. Egy elég régi, kopott ing al-

jába bevarrtam anyám Holdasszony köveit. Minden más kincsemet betettem a

szellőzőbe, tettem rá némi nehezéket, így nem viszi el a huzat, nem lehet áru-

lóm. Sosem tudhatom, mi történhet még. Gondosan visszahelyeztem a kiemelt

csempét a helyére, és eltakartam néhány régi kacattal.

Tizennégy nap múlva, újhold előtti éjszakán akartam megszökni. A hátralévő

napokban a lehető legjobban igyekeztem beleolvadni a környezetembe. Azt

akartam, semmi ne hívja fel rám a figyelmet. Közben magamat lelkileg igyekez-

tem felkészíteni.

Apám nem vette a fáradtságot, hogy maga közölje velem a hírt, a nővérének

szólt, ő készített fel az esküvőre. Az alkudozásokat ismerve, apámat már semmi

sem vehette rá, hogy megmásítsa az elhatározását.

32

Mire elérkezett az újhold előtti éjszaka, már viszonylag minden lehetséges

hibát végiggondoltam. Gondolatban ezerszer elszöktem, ezért már az izgalmat is

kevésbé éreztem.

Este minden a szokások szerint történt. Apám és két bátyám vacsora után út-

nak indult, a helyi leányházban akartak egy rövid látogatást tenni, a szolgálók

visszavonultak, a ház elcsendesedett. Remegő kézzel nyitottam ki szobám ajta-

ját. Végigosontam a kihalt folyosón. Most nem láthatott meg senki, mert külön-

leges öltözetemet sehogyan sem tudtam volna kimagyarázni. Gond nélkül felju-

tottan a kis teraszszoba lépcsőjén. Furcsa érzésem támadt, megálltam egy pilla-

natra, de aztán azzal nyugtattam magam, hogy csak az izgalom okozza. Hang

nélkül akasztottam ki a zárat és beléptem. Ekkor hátulról valaki meglökött, való-

színűleg ott állhatott már az ajtó melletti mélyedésben, csak a sötét miatt nem

vettem észre. A szobában is állt valaki, mert, ahogy elvesztettem az egyensúlyo-

mat, elém lépett, elkapott és kezével betapasztotta a számat. Négy kéz ragadott

meg és szorított.

– Elvesztem! – futott át az agyamon. Mégsem voltam elég ügyes, elég

óvatos. Mindennek vége!

Egy gyenge kísérlet erejéig megpróbáltam kiszabadítani magam, de tudtam,

hasztalan. Ha kell, az egész ház, az összes fegyveres összeszalad, hogy megaka-

dályozzon a szökésben. Végigfutott agyamban apám dühe, ahogy értesül szökési

kísérletemről. Az esküvőig hátralévő időre bezárat a szobámba, és fegyveresek-

kel őriztet, ebben biztos voltam. Az esküvőn még megtagadhatok mindent, de

azzal csak annyit érhetek el, hogy Bakut is magam ellen fordítom.

– Csss! – hallatszott a felszólítás.

– Ne félj! Nem bántunk. – Etar hangját ismertem fel, apám nővéréé.

– Maradj nyugton, és nem lesz baj! – Ez Asin, ő a másik kéz tulajdono-

sa.

– Elengedünk, ha nem csapsz zajt.

Bólintottam. Valóban elengedtek.

– Gyere velünk csendben! – suttogta Etar.

Az ő szobája esett közelebb, oda osontunk be néma csöndben. Etar gondosan

bezárta az ajtót és meggyújtott egy kicsiny mécsest.

Megrettenve néztem rájuk, nem értettem a szándékukat. Nem bántanak, de

nem is engednek el? Kétségbeesésemet látva, Etar igyekezett megnyugtatni.

– Csak azt akarjuk, hogy ne ma menj.

– Várj holnap estig.

Még inkább csodálkozva néztem rájuk.

– Holnap hozzák a király új feleségét át a városon, és teszik hajóra. Az

egész várost ki fogják üríteni, tele lesz fegyveresekkel. Nem fogsz tudni elmene-

külni. De holnapután nagyon sokan lesznek újra az utcákon, jobban elvegyül-

hetsz majd a tömegben.

Erről nem tudtam. Ez valóban megakadályozná, hogy hajóra szálljak, és a le-

hető legmesszebb menjek ettől a háztól. Hálásan néztem rájuk.

33

– De miért? Miért segítetek nekem? Miért nem árultok el?

– Örülnénk, ha legalább neked sikerülne. A te szabadságod tudata ne-

künk is boldog emlék lehetne.

Asinra néztem, majd Etarra. Még mindig nem fogtam fel teljesen.

Asin kezdte.

– Ikus. Te lemondtál az én javamra anyád gyűrűjéről. Én lettem az első

asszony a házban. Ezzel a törvények szerint első feleségnek is számítok. Így a

lányom is első feleség gyermeke, vagyis apád el tudja őt adni egy vagyonos csa-

ládnak, feleségnek. Ez az egyetlen ok, amiért nem ölette meg születésekor.

Valóban, Asin kislánya ekkor töltötte be a harmadik évét, és Asin a rajongásig

szerette.

– Nagyon hálás vagyok érte neked. Segíteni szeretnék. Még anyám után

örököltem egy nyakéket, melyről apád nem tud. Úgy gondoltam, a lányomra ha-

gyom, hátha segít majd neki. Remélem, könnyebbé tudja majd tenni vele az éle-

tét. Kivettem belőle négy vérszemes követ, azt szeretném, ha elfogadnád. A lá-

nyom, az életét köszönheti neked.

Látszott rajtam a meghatottság, szólni sem tudtam, csak bólintottam.

– Belevarrtam neked, ennek a szőttesnek a négy bojtjába, ott nem keres-

né senki – folytatta Etar. – Ez a szőttes jellegzetes lill öltözet, és itt van hozzá

egy könnyű, nyári sapka is. Ennek a bojtjába is varrtam neked egy vérszemest az

egyik függőmből. Arra gondoltunk, mivel nagyon fehér a bőröd, könnyen lill

szőttesárusnak néznének. Így felöltözve nem ismerhetnek fel, ha esetleg apád

utánad küldi a fegyvereseit. Ők egy síkföldi lány után érdeklődnek majd, nem

egy lill szőttesárus fiú után. Csomagoltam neked néhány lill kendőt is, aki látja,

azt hiszi, még nem adtad el az áruidat, még nem lehet nálad sok kő.

– Nagyon köszönöm – mondtam könnyekkel küszködve –, de miért?

Miért vagy ilyen jó hozzám.

– Nem ismered a történetemet? – kérdezte.

Megráztam a fejem.

– Nincs benne semmi különös, csak megélni nagyon fájdalmas. Apám, a

te nagyapád igen kemény ember volt. Anyám azonban teljesen le tudta venni a

lábáról. Nagyon megtetszett neki, amikor a szülei kiválasztották első feleségnek.

Én születtem elsőnek, aztán apád, megint egy lány, majd a két nagybátyád. Utá-

nuk született még egy lány, de a szülésbe belehalt az anyánk. Halála után apánk

teljesen megváltozott. Anyánkat sem a második, sem a harmadik felesége sem

tudta feledtetni. A tizenötödik évet is betöltöttem már, de még nem tudta rászán-

ni magát, hogy férjet keressen nekem. Nagyon hasonlítottam anyámra, őt látta

bennem. Testvérei már többször figyelmeztették, ideje eladnia, mielőtt túl idős

leszek, de ő nem engedett. Egy este, a tizenhatodik születésnapom után bejött

hozzám, és közölte, az ő felesége leszek. Nem tud nélkülem élni. Egészen halá-

láig nem engedett el maga mellől. Apáddal megígértette, hogy életem végéig

gondoskodik rólam, különben nem kapja meg a teljes vagyont. Egy kisebb részt

így is elkülönített, melyből most az egyik kőőrző minden évben kiad néhány kö-

34

vet apádnak, ami az én költségeimet fedezi. A teljes összeget, csak halálom után

fogja megkapni, ő vagy a fia. Egész életében nagyon jól bánt velem az apám,

csupán a gyermekeimet nem tarthatta meg, hiszen a saját apámtól származtak.

Apád benned ugyanúgy az anyádat látja. Saját magától fél, hogy nem tudja meg-

állni és megront téged. Az apjára is nagyon dühös, úgy érzi megfosztotta őt attól,

hogy szabadon rendelkezzen a teljes vagyon felett. Ezért tartotta magát annyira

távol tőled.

Megdöbbentett a története, és megértettem, miért fontos neki, hogy segítsen.

Fiatalkori önmagát látta bennem és a sorsomban. Azt is megértettem, miért sür-

geti apám a mielőbbi esküvőt és a távozásomat.

– Azt sem bánjátok, ha szökésem miatt a család nem kapja meg az értem

járó köveket?

– Mi hasznunk nekünk azokból a kövekből? – kérdezte Asin. – Apád be-

zárja őket az egyik szekrényébe a pincében, aztán néha megszámolja, megsimo-

gatja. Egyszerre csak egy ruhát tudunk felvenni, egyszerre csak egy szájjal

eszünk. Ami megvehető, azt így is meg tudja már venni apád nekünk. Amit pe-

dig valóban szeretnénk, azt sosem kaphatjuk meg semennyi kőért sem. A lányo-

mat, bármit teszek is, annak fogja eladni, akinek akarja, és nem fogja megkér-

dezni, mit szeretne ő, vagy mit szeretnék én.

– Nagyon köszönöm nektek, amit értem tettetek. De honnan tudtátok,

hogy meg akarok szökni? Mit rontottam el?

– Somi vette észre, hogy elloptad Aten könyvét. Az ablakából látott el-

bújni a bokorban, és kileste, hogyan lopod el az asztalról. El akarta árulni apád-

nak, de megmondtuk neki, ha ezt megteszi, akkor mi is elmondjuk, hogy a gye-

reke nem az apádtól van, hanem az öccsétől.

Somi apám harmadik felesége, aki addig könyörgött apámnak, míg első gyer-

mekét, mivel fiú lett, megtarthatta.

– Ettől kezdve figyeltünk, és láttuk milyen tudatosan készülsz valamire.

Okos, értelmes nőnek ismertük anyádat, sejtettük, komoly figyelmet fordíthatott

a nevelésedre. Meglestünk, ahogy éjszakánként kiszöksz a padlásszobán át.

Most, hogy apád férjhez akar adni, sejtettük a szökési szándékod. Szörnyű sors

lenne Baku feleségeként élni. Már tíz napja figyeltük, mikor próbálod meg. Azt

terveztük, elköszönünk tőled, de nem akartunk elriasztani.

– Ma azonban semmi esetre sem mehetsz. Ma nincs rá esélyed.

– Holnap segítünk. Nálam hagyhatod a ruhákat, és ha elmentél vissza-

akasztjuk a kamraajtó zárját, ne tudják meg, hogyan mentél el. Minél kevesebbet

tudnak, annál nagyobb esélyed lesz.

– Most viszont pihenjél, holnap nehéz éjszakád lesz.

Furcsa érzésekkel osontam vissza a szobámba. Először gondoltam arra, hogy

sajnálok itthagyni valakit. Etar és Asin. Megértettek. Felfedeztem, nemcsak

anyámnak és nekem lehetnek titkaink. A többi ember is érző, gondolkodó lény,

akiknek álmai, vágyai vannak. A többi ember is akar valamit, és ezért szintén

játszik, színlel. Azt már megszoktam, hogy engem csak a külső látszat alapján

35

ítélnek meg. Lustának és ostobának tartottak bátyáim, mert ezt látták. Én kegyet-

lennek láttam apámat, és érzéketlennek. Csak most tudtam meg, mennyire fél

belül. Félt saját magától, félt a babonától, a családi szokás öröklődésétől. Gyen-

gének hittem magam, csak mert apám születésemkor annak látott. Kicsinek és

gyengének nevezett, de csak ő látott annak. Én tudtam, hogy egész gyerek és

serdülő korom nem volt más, mint színjáték, saját lényem eltitkolása, mégsem

tudtam túllépni egy olyan véleményen, amit nem is én hallottam, csak anyám

mesélte. Apám véleményét akartam megcáfolni, ezért küzdöttem annyit, ezért

gyakoroltam, erősítettem magam. Pedig ez a vélemény az ő fejében létezett

csak, ő találta ki. Etart is ridegnek és érzéketlennek tartottam, mert nem tudtam

milyen szörnyű fájdalom marta a szívét. Az érzéketlenségét csak én találtam ki,

az csak én hittem annak. Egész eddigi életem bizonyította, de csak ezen az estén

fogalmaztam meg magamnak, mennyire fontos, a valóság megfigyelése. Ne

higgyünk abban, amit mások rólunk gondolnak, ne az befolyásolja tetteinket,

önmagunkról kialakított képünket. Ne higgyünk saját véleményünknek se, mert

az is megcsalhat. Sosem láthatjuk, sosem ismerhetjük meg a másik embert teljes

valójában. Csak abból alkothatunk véleményt, amit felfogunk belőle, az pedig

mindig hiányos, mindig félrevezető.

A felismeréstől zsongó fejjel borult rám az álom. Reggel sokáig aludtam.

Kaptam még egy éjszakát és napot, egy kényelmes, védett helyen. Délután is pi-

hentem, és este újra útnak indultam, most Etar szobájába először. Már vártak

rám. Asin egy kisebb élelmiszercsomagot is készített, én ezt nem tehettem meg,

mert nem mehettem be a konyhába. Segítettek felvenni a lillek ruháját, hajamat

férfi módra a fejem tetejére csavarni és eltüntetni a sapka alatt. Odaadtam nekik

a kamra kulcsát, és gyorsan elmondtam a rejtett szellőző titkát, hátha hasznát ve-

szik még valamikor. Megöleltek, jó utat, boldogságot kívántak, és felkísértek a

lépcsőn.

– Mindent köszönök! – súgtam nekik.

Kívánni nem tudtam semmit. Mit is kívánhattam volna, ami értékes, és esé-

lyük is lenne rá?

Kiléptem a teraszra. Ők, majd ha biztonságosan elhagyom a parkot, bezárják

mögöttem az ajtót.

– Innen már nincs visszaút – gondoltam.

A hátamra kötött csomaggal kimásztam a fára, le a parkba, majd gyorsan a

falhoz, ahol a mélyedések rejtőzködtek az avatatlan szemek elől. A csomaggal

egy kicsit másképp kellett másznom, de megoldottam. A kőfal tetején végig-

osonva elértem azt a helyet, ahol a leereszkedésben segítő rések voltak. Megvár-

tam, míg az őr elhalad alattam és olyan távol jut, hogy már nem hallhat meg.

Óvatosan leengedtem a csomagot, majd magam is utána ereszkedtem. Túl magas

volt, lábammal nem tudtam teljesen megtartani magam, de nem lett komolyabb

sérülésem. Térdemet és könyökömet ütöttem be csupán.

Úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Anyám mosolyát éreztem magamon,

ahogy tekintetével kíséri utamat a Boldogok honából.

36

Úton

Az éjszaka hátralévő részében a házak mögött, az erdő takarásában halad-

tam, a város túlsó vége felé. Bár magam sosem jártam arra, anyám pontosan

megfigyelt mindent, miközben kétévente meglátogatta a nagyanyámat. Tudtam,

ott a halpiac, nem valószínű, hogy elköltöztették azóta, hiszen ott volt az értel-

mes, rendeltetésének megfelelő helye. A folyóval párhuzamosan, folyásirányá-

ban felfele kell haladnom. Korán értem el a kikötőt, még nagyon kevesen jártak

az utcán, ezért az erdőbe visszahúzódva vártam, míg elindul az élet. Úgy gon-

dolkodtam, ha sok ember nyüzsög körülöttem, akkor kevesebb eséllyel figyelhet

fel rám bárki is, kevésbé fognak emlékezni rám. A vagyonosok házait is el akar-

tam kerülni, mert körülöttük mindig járkálnak az őrök, akiknek szintén feltűnhe-

tek, hiszen veszélyes idegennek tarthatnak. A nagyobb tömegben viszont min-

denki a maga dolgára figyel. Először a halászhajók futottak be a friss áruval. Mi-

re kikötöttek, megjelentek a helybéli kereskedők is, akik a beérkező áruikra vár-

tak, majd nem sokkal utánuk a korán kelő szolgálók, akik gazdacsaládjaiknak

szerezték be a friss halat. Ezután az útnak induló kereskedők és néhány más uta-

zó érkezett, akik hajóval akartak továbbmenni. Színes, nyüzsgő sokaság alakult

ki, és én meg is rettentem egy kicsit, nem tudtam, hogyan fogok közöttük eltalál-

ni a célomhoz. Ebben a tömegben, hogyan nem lökik fel egymást ennyien?

De nem várhattam tovább, nem bujkálhattam egész nap a fák között. Egy na-

gyobb fal takarásában kijöttem, és a fal mellett haladva elértem az első utcát,

melyen az emberek közé tudtam keveredni. Sodródtam a tömeggel, míg rá nem

éreztem, hogyan kell hol az egyik irányba, hol a másikba kitérni, lehetőleg sen-

kinek neki nem ütközve. Ez nehezebbnek bizonyult elsőre, mint nagybátyám

bármely harci gyakorlata. Eddig legfeljebb egy embert kellett kikerülnöm, ha

véletlenül szembe jött velem a házban vagy a parkban, a szolgálók pedig engem

kerültek ki.

Most olyan érzésem támadt, mintha mindenki szándékosan nekem akarna jön-

ni. A hajnalban induló hajókat azonban el kellett érnem. Anyám meséje szerint, a

nagyobb városok kikötőiből hosszabb utakra hajnalban indulnak a hajók, így

elég sok utat tudnak megtenni sötétedésig. Éjszaka senki sem szeretett hajózni,

ezért, ha csak tehették, elérték a következő nagyobb várost, vagy ha túl messze

érte őket az éjjel, akkor lehorgonyoztak valahol a part mellett. Próbáltam a hajók

között nézelődni, közben a lehető legjobban beleolvadni a tömegbe. Anyám

mondta, figyeljem az orrukat, a hegyesebb végük áll be a kikötőbe a következő

menetirányba. Már épp el akartam indulni a kiválasztott felé, amikor erős kéz

ragadta meg szőttesem nyakát.

– Hát te mit leskelődsz kölyök? – Egy hatalmas vörös kezet láttam. –

Lopni akarsz?

37

Lassan felnéztem a kéz gazdájára. Nagydarab, hozzám képest szinte óriás,

holdvilágképű férfi volt. Morcos arcot vágott, de a szemében az erőfölény tuda-

tának vidámsága csillant. A hajósok szokásos öltözetét viselte.

– Nem – próbáltam határozottnak látszani, és lassan leemelni magamról

a kezet, mintha felnőtt önérzetemet sértené a kéz gazdájának viselkedése, de be-

lül majd meghaltam a félelemtől.

A hosszú évek óta tartó színlelés megszokása segített.

– Ki akarok hajózni. Ebben a városban nem veszik a szőttesemet.

A nagydarab férfinak tetszhetett a kiállásom, mert megenyhült.

– És köved van-e rá? – kérdezte.

– Kövem nincs, de akad néhány karikám – tudtam, hogy az út árában

lehet alkudni. Sokszor elképzeltem már magamat, ahogy apámhoz hasonlóan al-

kudozom. Most érdekes izgalmat fedeztem fel magamban.

– Mennyid van?- kérdezte.

– Mennyiért visz el a következő városig?

– Ötért.

– Négyet adok, ha kétvárosnyit visz.

– Rendben – egyezett bele túl könnyen.

– Kettőt most adok, kettőt kiszálláskor.

– Ide azt a kettőt! – mondta, de túlzott elégedettséget éreztem a hangjá-

ban. Többet kellet volna alkudnom?

Elővettem a kis kendőt, amibe indulás előtt gondosan bekötöttem öt karikát.

Már régebben elcseréltem egy holdkövet húsz karikára az egyik szolgálóval.

Nem akartam megkockáztatni, hogy még a szülővárosomban kelljen kiadni az

első követ. Az feltűnő lenne, nyomomra vezethetné a nagybátyámat. A többi ka-

rikát belső zsebeimbe rejtettem. A nagydarab férfi mohón leste hány karika van

még nálam, majd amikor látta, hogy csak öt összesen, megnyugodott. Úgy sej-

tette, nem tudott volna többet kihúzni belőlem. Eltette a kettőt és a szemembe

nevetett.

– Na, kölyök, azt tudod, hogy én a folyón felfele megyek? Így is be

akarsz szállni? – kérdezte.

– Be én – mondtam. – Ha már kialkudtuk és megfizettem, akkor igen.

Ekkor a fickó lepődött meg.

– Nem lefelé mész a keleti szavolta úthoz?

Most értettem meg. Lillnek nézett, úgy számolt, hogy hazafelé tartok és a

lillek városába vezető szalvota úthoz akarok eljutni, azon át haza. Úgy vélte, a

semmiért alkudott ki tőlem két karikát, mert úgysem fogok beszállni a hajójába.

Ez okozta az örömét.

– Nem. Hazamegyek, apám falujába.

– De lill vagy kölyök, vagy mi!

– Csak az anyám. Az apám két várossal feljebb lakik egy kis faluban.

Meglehetősen csalódott képet vágott, de hát végül is saját magát csapta be

mohóságában. Most, hogy kifizettem az előleget, nem léphetett vissza.

38

– Rendben kölyök, te nyertél, elviszlek kétvárosnyit, de aztán a maradék

két karikát kifizesd ám!

– Ráülök addig – mondtam az apámtól hallott fordulatot, amit akkor

használt, ha megígért valamit, de még nem akarta kifizetni.

A nagydarab hajós elnevette magát. Életre való egy kölyök vagy. Bárcsak az

enyémben is lenne ennyi ész! Beszálltam a hajóba. A férfi még várt egy darabig,

de nem jelentkezett több utas, így elindultunk a folyón felfelé. Sok rakománya

lehetett, mert, ahogy megfigyeltem, a legtöbb hajó könnyebben kormányzott, és

nem merült annyira bele a vízbe, mint az övé. Érdekelt, hogy mit szállít, de er-

ről nem illett tudakozódni. Néztem, ahogy elhagyjuk városom házait. Este kikö-

töttünk az első városnál.

– Kiszállsz kölyök? – kérdezte a hajós.

– Kiszállok – mondtam. – Épp elég napközben ez a mozgó talaj, éjsza-

kára olyan helyet keresek, ahol nyugodtabban viselkedik az ágy.

– Keresel egy leányházat éjszakára, mi? – kérdezte és jót nevetve tréfá-

san a vállamra ütött.

– Ha ad rá néhány karikát, ott is alhatok – pimaszkodtam.

– Tetszene mi, kölyök!

– Aha! – vetettem oda neki, és már nagyon igyekeztem lefelé, mert a

nap folyamán nem kockáztathattam meg, hogy a hajóshoz és a szolgáihoz ha-

sonlóan, a hajó széléről, a vízbe könnyítsem magamat.

– Hajnalra itt legyél, mert nem várok rád! – kiáltotta még utánam.

– Itt leszek hajós! – válaszoltam hátra sem fordulva.

Kerestem egy szegényebb házat, ahová bezörgettem. Megkérdeztem, elalha-

tok-e az udvarban. Egy karikáért odaadták a kis kamrájukat, melyben télen a ta-

karmányt tartották. Korán lefeküdtem, hogy hajnalban el ne aludjak. Jóval indu-

lás előtt érkeztem meg a hajóhoz.

– Megvan-e még a két karikád kölyök, különben nem szállhatsz be – kö-

tekedett a hajós.

– Mondtam, hogy ülök rajta. De ha előre akarja, akkor szórakoztatnia is

kell az úton.

– Szórakoztatni? – nézett rám, de már sejtette, tudom, mit akarok.

– Ja. Amíg kormányoz, úgysincs sok dolga, meséljen arról merre járt

már. Vagy csak ezt a két folyóparti várost járta egész életében?

– Azt a pimasz mindenedet! Ide azt a két karikát, aztán ne panaszkodj,

ha unod az életem! Nem sok olyan utast vittem eddig, akit érdekelt.

A hajós tartotta a szavát, majdnem egész nap mesélt. Mesélt a folyóról, mi-

lyen gyors az elején, hogy örvények és lapályok nehezítik a közepén, milyen

széles a végén, ahol a nagy vízbe torkollik. Mesélt a beteg fiáról, aki nem tudott

megtanulni az emberek közt élni. Mutatta, hogyan kell a kormányt tartani, az

evezősöket irányítani, miért nehezebb tavasszal, amikor megárad. Melyik város

milyen a partról nézve.

– Jó üzletet, kölyök! – köszönt el este, mikor kiszálltam.

39

– Sok ellentétes irányba menő utast! – válaszoltam.

Jót nevetett rajtam. Késő este kötöttünk ki, és én úgy csináltam, mint aki biz-

tosan tudja hova jött. Határozott léptekkel indultam el a városon át. Senki sem

járt már az utcákon. Ha átvágok a városon, itt bárki is követne, nyomomat veszt-

heti. Senkit sem találhat, aki látott kiszállni. Magam mögött hagyva a várost, a

folyó mentén haladtam, továbbra is a folyásának felfelé. A forrásánál lévő nagy-

városban akartam elkeveredni és átmenni a barlanglakók területére. A hajóról

megfigyeltem, hogy a városokon kívül több kisebb falu vagy néha csak egy-egy

ház állt a partok mentén. A kisebbeket kikerülöm, gondoltam, de a nagyobbak-

ban tudok élelmet venni, és ha kell, szállást találni. Hajnalig haladtam a part

mentén a Hold fényében, csak néhány óra alvást engedve magamnak, majd egy

kisebb falut láttam a derengésben. Nem akartam bemenni, ezért inkább a fák kö-

zött haladtam tovább. Estére mélyen behatoltam az erdőbe, az állatoktól kevésbé

tartottam, mint az emberektől. Éjszaka egy fa alatt aludtam, szőttesembe burko-

lózva. Ez megint túlzott óvatosságnak számított, de nem tudtam ellene mit tenni.

A nyolc év ébersége belém égett. A legkisebb esélyt sem akartam adni annak,

aki esetleg utánam kutat. Elképzelni sem tudtam annál rosszabbat, mint apám

házába visszakerülni.

Reggel továbbmentem, és a következő faluba tértem csak be. Élelmem elfo-

gyott, vennem kellett. Szegény falu volt, örültek annak az egy szem karikának

is, amit adtam az ennivalóért. A házigazda behívott, hogy kényelmesen egyem

meg a főtt ételt, a felesége pedig csomagot készített nekem.

– Merre tartasz? – kérdezte.

– Az előző városban nem vették a kendőimet, megpróbálom a követke-

zőben – hazudtam szemrebbenés nélkül.

Nem szívesen tettem, de amíg el nem hagyom az országot, nem érezhettem

magam biztonságban.

– Elég messze az még. Sokat kell addig menni. Meg ott a mocsár is előt-

te. Jobban jár, ha hajóval megy.

– Ahhoz karika is kéne – mondtam. – És mi van az erdők irányába? Tá-

volabb a folyótól vannak még városok?

– Fel északnak talál egyet, de az is több napi járás.

– Itt a faluban találhatok valakit, aki elvisz csónakkal?

– Szegény falu ez, olyan csónak nincs, amin hosszú távot meg lehetne

tenni a folyón felfelé. Talán a következő faluban.

– Akkor arra megyek. Megpróbálom ott. Éjszakára meghúzhatom ma-

gam maguknál?

– A sarokban lel frissen vágott füvet. Elég puha, elalhat abba.

Másnap reggel arra indultam, amerre mondtam, de a falut elhagyva inkább

északnak vettem az irányt. Máig sem tudom pontosan, miért döntöttem így. A

mocsártól féltem? Újabb félrevezető nyomot akartam hagyni? Nem tudom. Csak

annyit tudtam, hogy valami húz abba az irányba, noha eredeti tervemmel ez tel-

jes mértékben ellenkezett. Elhagyni akartam az országot, nem a belseje felé ha-

40

ladni. Úgy számoltam, ha beosztom, élelmem több napra elegendő. Még tartott a

téli esőzések hatása, vizet könnyen találtam az erdőben. Három napon át halad-

tam, hitem szerint északi irányba. Hiába, nagy ez az ország, mindenütt találha-

tók megművelt földek. Előbb-utóbb emberi településre kell akadnom. Leginkább

eltűnni akartam egy időre apám szeme elől. Egy-két hónap és feladja, mert nem

fog bízni abban, hogy érintetlenül visszakap.

A papfalu

Ahogy átvágtam egy sűrűbb területen, egy tisztás világosságát véltem felfe-

dezni magam előtt. Arra vettem az irányt, reméltem, falura találok. Óvatosan

lestem ki a sűrűből, és valóban embereket láttam. Az erdőt igen nagy területen

kiirtották. Hatalmas veteményeseket láttam magam előtt, keletnek gabonafölde-

ket, északnak olyan növényeket, melyeket nem ismertem meg így messziről, de

emberkéz alkotta szabályos rendben nőttek. Nyugati irányban, a megművelt föl-

dek végén, egy hosszú kőkerítés húzódott, mögüle néhány épület teteje kandikált

ki. A veteményesben dolgoztak néhányan, így egyelőre nem léptem ki a bokrok

mögül. Az emberek furcsa ruhája is meglepett. Fekete, felhajtott szárú nadrágot

viseltek, fekete inget és egy még sosem látott, széles karimájú, de hegyes csúcs-

ban végződő fejfedőt.

A leírások alapján ismertem rájuk. Papok. Az épületek, akkor bizonyára egy

papfalu házai lesznek. Erről a világról otthon nemigen hallottam. Apám nem

szerette a papokat. Azt mondta, szükség van rájuk, a szegényeknek ők adnak re-

ményt, addig sem foglalkoznak azzal, mit csinálnak a vagyonosok, de ő maga

minden szavukat ostoba álmodozásnak tartotta.

Visszább húzódtam, hogy végiggondolhassam. Itt nem bántanának, és talán

szükségük lehet szolgálóra, és legfőképp biztosan találok itt könyveket. A pa-

pok mással sem töltik az idejüket, csak könyvekkel és az Istenekkel.

– Könyvek! Azok a csodálatos könyvek, melyek álmaim netovábbjai! A

Tudást rejtő könyvek. Tudás, aminek a tiszteletére és szeretetére anyám tanított

meg. Mivel olyan nehezen juthattam hozzájuk, ez még értékesebbé tette szá-

momra őket.

Hatalmas kísértést éreztem, és nem tudtam ellenállni. Ha a szerencsém épp

egy papfaluhoz vezetett el, nem mehettem csak úgy el mellette. A fáradtság is

elgyengített már, meggyötört a magányos vándorlás, a félelem az erdőben, és az

élelmem is elfogyott. Itt biztonságban megpihenhetek, – gondoltam. Mégsem

akartam tudatni, honnan jövök és hová tartok, ezért inkább az erdő takarásában

megkerültem az egész irtást, és észak felől bukkantam ki a bokrok közül. Elő-

ször nem vettek észre, majd ahogy az alacsonyan járó So fényében hosszúra

nyúlt árnyékom a közelükbe ért, felnéztek.

– Üdvözöllek nagy tudású Nanta – léptem oda hozzájuk.

– Miután alaposan végigmértek, meglepetés tükröződött a szemükben.

– Mit keresel erre fiam? – kérdezte az egyik.

41

– A folyóparti városba tartok, de nem tudom, jó irányba megyek-e.

– Ha a kéttornyosat keresed, akkor egy kicsit elkanyarodtál nyugatnak.

– Azt – feleltem.

– Az még több napi kemény járás innen, te meg már elég szélszaggattán

nézel ki. A cipődet is már csak a Holdfény tartja össze.

Szavára végignéztem magamon. Úgy éreztem, a Holdasszony segített rátalál-

nom erre a falura, mert valóban erőim vége felé jártam. A magányt megszokot-

tam már, de a nehéz terep az erdőben, a többnapos gyaloglás többet kivett belő-

lem, mint gondoltam.

– Éjszakára elalhatsz a faluban, aztán majd kerítünk neked valamit a lá-

badra is.

– Köszönöm, Nanta! Az bizony jólesne.

– Na, gyere, mára már úgyis elég a föld sarából.

Bevezettek a széles kőfallal körülvett faluba. Több nagy épületet láttam, és

körben sok kicsi, két, háromhelyiséges önálló kis házat, saját udvarral.

– Nem vagyunk sokan, mostanában kevesen költöznek ide a faluba –

mondta a Nanta, megértve körülpillantásomat. – A legtöbb Nanta a városban

akar élni, adományokból. Ma már nem szeretik megteremteni a saját ellátásukat.

Ott könnyebben jutnak hozzá a király és a vagyonosok adományaihoz. Ide már

csak két-háromévente jutnak el az adományosztók.

– Pedig szép ez a falu. Jó a föld körülötte – igyekeztem dicsérettel szóba

elegyedni.

– Jó – bólintott a Nanta.

– Ő itt Bil Nanta, ő Kera Nanta, én pedig Do Nanta vagyok.

– Ó! Egy királyi rokon! – lepődtem meg.

– Az. Gyors az eszed fiú – jegyezte meg Do Nanta.

– Lill vagy? – kérdezte Bil Nanta.

– Félig. Anyám az volt. Apám síkföldi.

– És a neved? Csak van neved? – kérdezte Kera Nanta.

– Peso – mondtam röviden. Be kellett valljam, hogy vagyonos családból

származom, bőröm, kezem, elárulta, hogy nem lehetek egyszerű szegény.

– Akkor apád vagyonos.

– Csak volt. A földjeit a lill hegység alatt megette a mocsár.

Egészen megdöbbentem magamon, milyen szemrebbenés nélkül tudok hazud-

ni, bár Kera Nantát úgy éreztem, nem egészen győztem meg.

– Ülj le fiú és szabadulj meg azoktól a cipőktől, mert már többet árta-

nak a lábadnak, mint használnak – mondta Bil Nanta, egy asztalra és egy mellet-

te lévő padra mutatva.

Ha tovább kéretem magam, az már gyanússá tehetne, így leültem, és elkezd-

tem kibontani lábaimat a cipők szíjaiból. Magam is meglepődtem, milyen álla-

potban voltak. Amíg mentem, addig észre sem vettem. Egyetlen célt láttam ma-

gam előtt, minél messzebb jutni, és minél kevesebb nyomot hagyni. Legkésőbb

42

szökésem napján, dél környékén biztosan felfedezték, hogy elszöktem. Annál

tovább nem titkolhatta sem nagynéném, sem Asin.

Do Nanta is lenézett a lábaimra.

– Megyek, szólok Pak Nantának, ehhez, ahogy látom, már ő kell. Nem

láttam még ilyen lábat, amit ennyire elborítottak a hólyagok és a sebek. Látszik,

hogy jobb élethez szoktál korábban.

Pak Nanta rövid időn belül megérkezett. Már messziről feltűnt különös egyé-

nisége. Nem jött, egyenesen siklott a falu keményre járt udvarán. Földig érő, fe-

kete köntöst viselt a fekete papi ing és nadrág fölött. Még nem láttam ilyen fen-

séges férfit. Tartása méltóságot és finomságot sugárzott. Közel érve megfigyel-

hettem teljesen fehér haját és arcán, kézfején a sok-sok apró ráncot. Már nem

lehetett középkorúnak mondani, mindamellett egyenes tartású, magas, erőteljes

alkata nem ezt mutatta. A ráncok ellenére finom, vékony arcéle, egyenesen met-

szett orra, magas, csontos homloka határozottan kellemes benyomást keltett.

Energikus, elegánsan kiszámított mozgás jellemezte. Úgy éreztem, átható kék

szemei előtt nem lehetnek titkok. Végigmért, és én úgy éreztem, mindent tud ró-

lam. Ettől más körülmények között megijedek, de a Nanta tekintetéből valami

olyasmit olvashattam ki, amitől minden bizalmatlanságom a Holdra szállt.

– Vegyél a kútból vizet, és alaposan mosd le – szólt rám. Utána várj itt a

kút mellett.

Azzal elment. Amikor visszajött, egy kis vászonzacskót hozott magával, és

egy kis dobozt.

Megnézte lábaim, majd kinyitotta a dobozt. Kisméretű kés és csipesz került

elő belőle, majd mécses és tűzszerszám. Meggyújtotta a mécsest, a lángjában

többször végighúzta a kést és a csipeszt.

– Ez kapgyökérmag fiú! Nem tanultad meg, hogy ezzel nagyon kell vi-

gyázni! Befúrja magát a bőr alá, és nagyon súlyos mérgezést tud okozni.

– Nem éreztem fájdalmat – mondtam csodálkozva.

– Épp ezért veszélyes.

– Akkor veszed csak észre, amikor már késő.

Megfeszítette a bőrt, a késsel ügyesen a mag hosszában elmetszette, és a csi-

pesszel kiemelte a magot. Gyakorlott mozdulatai biztonságot sugároztak. Ezután

sorra vette a lábamon keletkezett hólyagokat is. Amikor végzett, a zacskóból fű-

keveréket szórt egy agyagtálba, majd vízzel öntötte fel.

– Ebbe áztasd, amíg vissza nem jövök! – mondta.

Beledugtam a lábamat. Iszonyatosan csípett, de összeszorítottam a fogam.

Egy fiú csak nem kezdhet el nyafogni. Amikor visszajött, könnyben úszott a sze-

mem, de nem szóltam semmit.

– Vedd fel ezeket a papucsokat, és gyere velem! – mondta, egy pár

könnyű, bőrtalpú vászonpapucsot nyújtva át.

– Nálam alhatsz. Reggelre meglátjuk, mennyire tudsz lábra állni.

– Köszönöm Nanta! – mondtam hálásan.

Csöndben a saját házához vezetett.

43

– Ez lesz a szobád, itt elalhatsz. Tedd le a csomagod, aztán vacsorázunk.

Vacsora közben nem beszélt, de a végén belenézett a szemembe, majd meg-

szólalt.

– Ha akarod, elmondhatod az igazat, senki sem hall. Nem kell, de ha el-

mondod, tudok segíteni.

Már épp valami tiltakozás félén törtem a fejem, de ahogy az égkék szemeibe

néztem, tudtam, felesleges. Tud mindent.

– Rendben – bólintottam.

– Hogy tudtál elszökni? – kérdezte.

– Készültem rá.

– Ágyasház?

– Második feleség.

– Üzlet?

– Üzlet.

– Itt sosem keresnének.

– Köszönöm.

– Van valami, amit szeretnél azon túl, hogy szabad légy?

– Tanulni.

Ezen meglepődött.

– Szeretnél megtanulni írni, olvasni?

– Azt már tudok.

Most már komolyan kezdtem érdekelni.

– Ki tanított meg.

– Anyám.

– A lill?

– Nem vagyok lill, csak fehér a bőröm.

– Ezt nem tudhatod – mosolyodott el először az este folyamán.

– Miért szeretnél tanulni?

– Életben akarok maradni.

Megértően bólintott.

Igen, eddigi egész életemnek egyetlen célja volt. Elszabadulni apám házától.

Minden tettemet, minden gondolatomat ez irányította. Most sikerült, így új cé-

lom az életben maradás lett. Az embereket aszerint értékeltem, hogy segítenek

vágyam elérésében vagy sem. Nagyon sokáig anyám volt az egyetlen ember, aki

iránt őszinte szeretetet éreztem. Az ő halálával belém fagyott a szeretet. Szöké-

sem kapcsán azonban megláttam Etarban és Asinban is. Pak Nanta önzetlen jó-

indulata is különös érzéseket keltett bennem.

– Mit szeretnél tanulni?

– Mindent.

– Az egy kicsit sok lenne – mondta derűsen.

– Otthon az üzletet tanultam az egyik bátyámtól ellesve, a gyógyítást a

másiktól, és harcolni az öcsémtől.

– Izgalmas életed lehetett.

44

– Ha így nézzük, valóban. Anyám és én tettük azzá.

– Itt maradhatsz egy darabig, ha akarsz. A többiek előtt a szolgálóm és

tanítványom leszel, cserébe tanítalak, amire tudlak.

– Tudok fizetni érte Nanta. Tudom, mindennek ára van.

– Tartsd meg a köveidet, még szükséged lehet rá. Ha megfelelő tanít-

vány leszel, nekem lesz öröm a tanítás, ha nem, akkor úgysem maradsz soká.

Amikor lefeküdtem, azon gondolkodtam, milyen mérhetetlenül szerencsés is

vagyok. Mióta elindultam otthonról, olyan emberekkel hozott össze a sors, akik

segítettek. Ezek szerint nem csupa olyan önző és rideg ember van a világon,

mint apám, bátyáim, Bama, vagy Baku, vagy a szolgálóink, akik csak azt lesték,

hogyan tudnának a legjobban kihasználni. A Nanta is jó embernek látszott. Nem

éreztem semmilyen hátsó szándékot benne. Egyszerűen bölcs, és segíteni akar.

Olyan ember, akitől tanulhatok. Ennek örültem, még ha nem is tudtam, miért te-

szi. Itt békém lehet addig, amíg meg nem tanulok mindent, amire még szüksé-

gem lehet. Tanulhatok, és az erdőben találok megfelelő búvóhelyet a gyakorlás-

hoz. Bár nem így terveztem, de az élet egy jobb lehetőséget kínált fel. Furcsa ér-

zés szerencsésnek gondolni magam. Eddig mindent megterveztem, mindenre

előre készültem. Az életben vajon mennyire vannak szerencsés vagy szerencsét-

len véletlenek, és mennyire lehet rá felkészülni, megtervezni és irányítani? Ed-

dig úgy gondoltam, mindenre fel lehet készülni, és a szerencse csupán a felké-

szülés, a gondos előrelátás miatt következik be. Most azonban nem hagyott nyu-

godni a gondolat, hogy bármi is történik, sorsomat, nálam hatalmasabb és érthe-

tetlenebb erők irányítják. Teljesen máshol lennék most, ha nincs anyám, ha nem

olyan rideg és eltaszító az apám, ha egy nappal korábban, vagy később szököm

meg, ha nem kétvárosnyit jövök a hajóval, ha nem fordulok minden észérv elle-

nére északnak, pillanatnyi szeszélyből. Ezeken gondolkodtam, de nem tudtam

döntésre jutni, miközben lassan elnyomott az álom.

Másnap reggel Pak Nanta egy szürke inget hozott, és egy hasonló nadrágot.

– Ez jobban takar és kényelmesebb.

– Köszönöm.

– Látom, lábra tudsz állni.

– Igen Nanta, sokat segített a kezelésed.

– Mihez értesz?

– Semmihez, ami hasznos lehetne.

– Az itt nem gond – mosolygott magában. – Gyere, körbevezetlek.

A falu három nagyobb épületből és harminc kicsiből állt.

– Ez a Kérés háza – mutatott Pak Nanta a legközelebbi nagy épületre. –

Itt beszélnek a papok az Istenekkel. Itt hallgatják meg az utasításaikat.

Bevezetett, bár én elég kétségbeesetten nézhettem rá, mert elnevette magát.

– Ne félj, most fiú vagy. Az Istenek könyvében le vagyon írva, hogy „a

férfiak nadrágot és inget hordanak, és a nadrág elöl elég bő, hogy eltakarja férfi-

asságukat”. Te ilyet hordasz, tehát férfi vagy.

45

– Még nem győztél meg egészen Nanta – mondtam. – Attól, hogy igaz

egy állítás, a megfordítottja még nem biztos, hogy az.

– No, nézd csak! Egy filozófuspalánta! Jó tanítvány leszel, mersz ellent-

mondani. Amíg itt vagy, fiú vagy mindenki szerint. Ha nem lennél az, nem len-

nél itt.

– Értem, Nanta.

– Ebben az épületben nem sok dolgod lesz. Hetente egyszer kisöpröd a

port.

A nem túl nagy ház egyetlen nagyobb teremből és körben a falak mellett né-

hány kisebb fülkéből állt. A férfiaké a nagyteremből, a nőké kívülről, a külső fal-

ból nyílt. Elvileg a nagyterembe és a férfiak fülkéjébe nőként nem léphettem be,

de a Nanta láthatóan nem vette túl komolyan a vallási szabályokat.

Ezután, az olvasóházhoz mentünk.

Amikor beléptünk, nem akartam hinni a szememnek. Végig a falak mentén,

egészen az épület tetejéig hatalmas polcok álltak, melyeken sűrűn egymás mel-

lett könyvek végtelennek tűnő sora állt. Elvarázsolva néztem végig a termen.

Nem tudtam betelni a látvánnyal. Pak Nanta mosolyogva figyelte ámulatomat.

– Lássuk, mi az, ami érdekel! Nézz körül! – utasított.

Elindultam körbe a fal mentén.

– Történetek, utazások, kereskedés, Istenek, férfivágyak, gyógyítás, ve-

rekedés, nyelvek, agyagozás, fémkészítés, kőismeret, eposzírás, táncművészet –

olvastam sorban a témaköröket.

– Kevés kivétellel mind érdekel, de leginkább a gyógyítás és a vereke-

dés.

Pak Nanta túlzott kétkedéssel nézett rám.

– Mondtam én, hogy férfi vagy – nevetett rám. – Látom már, hogy jól

fogunk mi együtt szórakozni.

Tetszett neki a helyzet. Titkolhatott valamit a többiek előtt, és talált okot kiját-

szani az előírásokat.

– Kera Nanta nem biztos, hogy elhitte – jegyeztem meg.

– Majd meggyőzzük őt is.

– Minden nap ebéd előtt, ha a nap már túl meleg a kinti munkához, bejö-

hetsz ide, és amíg a nap meg nem enyhül, olvashatsz. A délutáni munka után pe-

dig megbeszéljük, mit olvastál.

– Minden papfaluban ennyi rengeteg könyv van? – kérdeztem, mert még

mindig nem tudtam betelni a látvánnyal.

– Nem. Egyre inkább azt hiszem, téged a sors szándékosan hozott ide.

Ez az egyetlen papfalu, ahol az országban megírt szinte minden könyvnek meg-

található a másolata.

– Ez hogy lehet? – csodálkoztam. – Meglehetősen eldugott, és kicsi ez a

falu.

Nyolc-tíz papnál többet nem sejtettem benne.

46

– Ma már valóban kicsi, de régen itt élt Po Nanta, a híres csodagyógyí-

tó. Ismered a történetét?

– Nem – vallottam be. – Az apám házában nem kedvelték a papokat.

Róluk nem sokat hallhattam.

– Po Nanta Z király idejében élt, és elég eszes pap hírében állt. Olyan

ember, aki átlátott az ajtón, nem kellett neki a kulcslyuk. Sok embert meggyó-

gyított azzal, hogy ismerte az emberi természetet. Egyszer az ifjú király is a se-

gítségét kérte, mert nem tudott a felesége megfoganni. A királynak az ágyasai

szültek már gyermeket, – legalábbis így tudta –, ezért az asszonyt hibáztatta. Po

Nanta megvizsgálta mind az asszonyt, mind az ágyasokat és a gyerekeket is, és

azt mondta:

– „Fenség! Az első feleségnek a Holdasszony támogatására van szüksé-

ge. Minden holdtöltekor el kell jönnie a Kérés házába, és a Holdasszony segítsé-

géért kell könyörögnie.” A király megfogadta a tanácsot, minden Holdtölte éjje-

lén, odakísértette a feleségét a legközelebbi papfalu Kérés házába. Az ifjú asz-

szony néhány hónap múlva meg is fogant. Egyes királyi rokonok szerint a gyer-

mek felnőve, mintha emlékeztetett volna az őrök parancsnokára, de ezt csak az

irigység számlájára írta a király. Po Nanta jutalmul a tanácsáért azt kérte, hogy

az ő papfaluja minden, az országban megírt könyvről kapjon egy másolatot. Azt

mondta, az ő legmegbízhatóbb barátai a könyvek.

– Igazán hálás vagyok Po Nantának és a bölcs királynak – mondtam.

– Nagy ravasz volt, annyi bizonyos.

Egyre hihetetlenebbnek éreztem, hogy ide kerültem. Több száz papfalut alapí-

tottak már, de én ott születtem, ahonnan menekülés közben pont ez kerülhetett

az utamba. A sorsnak tényleg szándéka lehet velem.

Ezután megmutatta még Pak Nanta a konyhát, az étkezdét, és a raktárakat.

– Az élet egyszerű nálunk – magyarázta. – Reggel néhány órát a vete-

ményesben dolgozunk. Ha So túl nagy forróságot áraszt, bejövünk és olvasunk,

beszélgetünk az Istenekkel, megebédelünk, majd újra tanulunk a hűvös olvasó-

házban. Délután újra munkálkodunk egy kicsit alkonyatig, majd beszélgetünk.

Te lesz, amikor bent segítesz, és lesz, amikor a veteményesben. Ha soknak ér-

zed, szólj bátran, nem várok annyit tőled, mint a papoktól.

– És más tanítványok nincsenek? Úgy tudtam, a papfalukban tanulnak

azok a fiúk, akik papok akarnak lenni.

– Nálunk most nincs egy sem, nagyon távol vagyunk minden várostól,

és nem is vezet ide, csak egy vékony ösvény. Ez jó is, meg rossz is.

Hogy miért jó, vagy miért rossz, azt már nem részletezte, bár sejtettem.

A többi pap nem lepődött meg Pak Nanta döntésén, mellyel tanítványává fo-

gadott. Örültek, hogy akadt a faluba egy tanítvány. Azt gondolták, belőlem is pa-

pot fog nevelni.

A következő napokban könnyen beletanultam az életükbe. Valóban egyszerű-

en éltek. Megtanultam a konyhán segíteni, főleg zöldséget tisztítani. A főzéshez

azonban a harmadik próbálkozásom után már oda sem engedtek. Akárhogy is

47

figyeltem, ehhez minden érzék hiányzott belőlem. Vagy túlfűszereztem, vagy

ízetlen lett, pedig mindenből annyit tettem, amennyit mondtak. Ezért inkább

máshol igyekeztem hasznossá tenni magam. Ha sok munka gyűlt össze a vete-

ményben, ha valamely gyümölcs beérett és gyorsan fel kellett dolgozni, vagy az

eső után hirtelen elszaporodtak a kártevők, akkor kimentem velük. Egyébként

pedig minden szabadidőmet az olvasóházban tölthettem. Pak Nanta nem győzött

csodálkozni, milyen gyorsan haladok, főként az orvosi ismeretekkel.

– Ezek egy részét, már otthon is olvastam. Most inkább rendszereztem

és kiegészítettem.

– Kár, hogy itt nincs, akin gyakorolj – állapította meg Pak Nanta.

Ez megint furcsa érzést keltett bennem. Eddig eszembe sem jutott a gyógyí-

tást valódi embereken gyakorolni. Azért éreztem fontosnak megtanulni, mert

úgy gondoltam, bármi bajom lehet, nem fordulhatok idegen orvoshoz, hiszen ed-

dig csak családtagjaim lehettek a közelemben, csak azok kezelhettek. Most

egyetlen rokonom sincs mellettem – jutott el a tudatomig –, most egy idegen se-

gítségére szorultam, amikor Pak Nanta a lábamat kezelte.

Az még furcsább gondolatnak tűnt, hogy én érjek hozzá egy idegenhez, aki az

én segítségemre szorulna. Anyám jutott megint eszembe, aki önmagával sem so-

kat törődve, élete nagy részét az én boldogságom megteremtésének rendelte alá.

Halála után igyekeztem mindig magam megoldani a problémáimat, nem akartam

senkire sem rászorulni. Lehetnek olyanok, akiknek az én tudásomra lehet szük-

sége, akinek én adhatok? Ezen a gondolaton alaposan meglepődtem, érdekesnek

és valahogy megindítónak éreztem. Végül is rajtam kívül még sok hasonló sorsú

lány és asszony él, és közülük sokan sokkal rosszabb körülmények között. Nem

ismertem a szegények életét, de nekik biztosan nincs elég kövük a megfelelő or-

vosi ellátásra, az ő családjukban senki sincs, akit erre a célra neveltek. Meglepett

arckifejezésemet látva Pak Nanta hozzátette:

– A gyógyításból jól meg fogsz tudni élni, amíg megfelelő férfit nem ta-

lálsz.

Erre aztán tényleg nem gondoltam.

– Nekem nem lesz szükségem férfira a megélhetéshez.

– Persze, hogy nem. De azért lehetsz még boldog eggyel. Ne zárd ki a

lehetőséget.

– Most először Kera Nantát szeretném meggyőzni arról, hogy nem je-

lentek veszélyt a falura.

– Miért gondolod, hogy nem örül neked? Ő egyszerűen csak egy kicsit

mogorva természet.

– Nem tudom Nanta, inkább érzem. Minden alkalommal, valahányszor

találkozunk, vagy ha úgy hiszi, nem látom, folyamatosan figyel. Minden testré-

szemet végigméri, szerintem nem hiszi, hogy fiú vagyok. Amikor rám néz, az

olyan érzés, mint amikor a királyi orvos jött el hozzánk megvizsgálni, és felmér-

ni mennyit érnék meg a királyi ágyasháznak.

48

– Kera Nanta vagyonos családból származik, és első fiúnak született,

akit eredetileg vagyonszerzésre neveltek. Talán csak emiatt érzed így.

– Akkor hogyan lett mégis pap belőle?

– Nem tehetett mást. Elég későn született, egyetlen fiúnak a családban.

Anyja első feleségként öt lányt szült, mielőtt Kera a világra jött. A második és a

harmadik feleség is csak lányokat szült az apjának, aki Kera tizenöt éves korá-

ban meghalt. Ekkor az apja öccse vette át a ház irányítását, saját feleséget vett,

és Kerát elzavarta a háztól. Üres kézzel hagyta el a házat, csupán a rajta lévő ru-

hát vihette magával. Próbált kereskedőnek állni más vagyonosoknál, de senki

sem fogadta fel. Egyrészt fiatalsága miatt, másrészt egy elszegényedett első fiút

senki sem vesz fel, mert félő, saját vagyont akar gyűjteni, és nem a gazdája érde-

keit fogja képviselni. Szolga nem akart lenni, így papnak állt.

– Megértem Nanta, mégis félek tőle.

– Majd kitalálok valamit, ami meggyőzi őt, hogy igazi férfi vagy.

Másnap este a Nanta szemében huncut mosollyal hívott be a szobájába.

– Ez itt egy kis bőrtömlő – mutatta a kezében lévő szürke valamit. Meg-

töltöttem neked egy kis vizelettel.

Kellően meglepetten néztem rá, de ő továbbra is csak mosolygott. Szerette a

tréfákat, és most úgy gondolta, hasznos leckét eszelt ki Kera Nantának.

– Holnap reggel kösd a derekadra az inged alá. Délelőtt te is menj ki a

veteményesbe dolgozni a többiekkel. Ha Kera Nanta a közeledben van, akkor

tegyél úgy, mintha félrevonulnál könnyíteni magadon. Olyan helyre menj, ahol

hátat fordíthatsz neki, de még láthat. A bőrtömlő tartalmát állva, ahogy a férfiak

szokták, öntsd egy fa tövére. Kíváncsi vagyok, oda megy-e és megszagolja,

vagy megelégszik azzal, hogy látott. Majd számolj be!

Úgy tettem, ahogy a Nanta javasolta. Figyeltem, de Kera Nanta nem ment ar-

ra, nem akarta megvizsgálni a nyomomat. Mikor a nagy meleg elől bemenekül-

tünk a faluba, Pak Nanta már a kapuban várt. Látszólag feladatot akart adni ne-

kem, de csak félrehívott.

– Nem ment oda – mondtam.

– Azért csak figyeljünk!

Az olvasóház mellől lestük meg, mit csinál Kera Nanta. Elindult ő is az étke-

zőterem felé, de előtte elkanyarodott, és visszatért a kapuhoz, visszasurrant a ve-

teményesek felé. A Nanta intett, hogy kövessem. Egy használaton kívüli papház

mögé vezetett, ahová előzőleg odatámasztott egy létrát. Mindketten felmásztunk

rá, és a fal tetejéről néztük, ahogy Kera Nanta elindul az általam megtisztelt fa

irányába.

– Jól érezted Peso, tényleg kémkedik utánad.

Kera Nanta odaért a fához, lehajolt, megszagolta, a földet is megtapogatta,

hogy valóban nedves-e.

– Kár, hogy nem láthatjuk az arcát! – nevetett Pak Nanta.

Ahogy Kera Nanta visszafordult, leereszkedtünk a fal mögé.

– Ez most meggyőzte – állapította meg a Nanta.

49

– Egy ideig.

– Szerinted nem adja fel?

– Ha tizenötéves koráig egy vagyonos családfő nevelte, akkor nem. Ak-

kor megtanulta, hogy ne higgyen a látszatnak, vizsgáljon meg mindent, amit

vesz, és tudja az értékét annak, amit elad. Akit a családi gazdagság birtokosává

neveltek, az élete végéig kövek halmairól ábrándozik. Azzal a mennyiséggel,

amit értem kaphat, megalapozhatja egy új vagyonos család születését.

– Te ilyen értékes vagy?

– Amíg szűz vagyok, igen. Ha kideríti, kik a szüleim, akkor a királyi ház

is sokat adna értem.

– Igazad lehet – gondolkodott el a Nanta. Emlékszem, Kera Nanta min-

dig is növelni akarta a falu vagyonát. Nehezen nyugodott bele abba, hogy itt

nincs szükségünk a pincében felhalmozott kövekre.

Pak Nanta ettől kezdve, ha nem is feltűnően, de szemmel tartotta Kera Nantát.

– Nanta! – fordultam hozzá egy napon. – Ha nem bánnád, kimennék az

erdőbe, gyűjtenék gyógynövényeket, szeretném a valóságban is megismerni

őket, nem csak képekről.

– Menj nyugodtan, az erdőben nem sokan járnak, a szürke ruha miatt a

tulajdonos sem fog bántani.

Nagyon jólesett egy kicsit egyedül lenni, bár a faluban sem zavartak, most

mégis szabadabbnak éreztem magam. Felidéztem emlékeimből a látott képeket,

és jó pár növényt sikerült azonosítanom. Öröm volt újra a fák között sétálni, fel-

mászni rájuk, és a magasból felderíteni a környéket. Estére alaposan, de nagyon

jólesően elfáradtam.

A faluban Pak Nanta komoly érdeklődést mutatott növénygyűjteményem

iránt. Nagy figyelemmel válogatta át őket. Mindegyikről megkérdezte mit tudok

róla, hogyan ismertem fel, mire használható. Az sem kerülte el figyelmét, hogy

ruhám több helyen mutatta a famászás nyomait.

– Ezek közül melyeket szedted a fák tetejéről? – kérdezte nevetve.

– Csak szeretek fára mászni.

– Csak úgy felmászni? – vonta fel a szemöldökét.

– Úgy vettem észre, a fáknak nem fáj, legalábbis vigyázok, nem töröm

le az ágaikat.

– Azt a tavalyról fent maradt magot is le tudnád szedni nekem? – kér-

dezte a közeli diávediófa tetejére mutatva.

– Úgy látom, sikerülhet – feleltem.

A fának nagyon magas volt a törzse és sima. Nem lehetett belekapaszkodni,

de vastagnak sem lehetett mondani. Otthon a parkban is nőttek ilyen fák, már

kitapasztaltam, hogyan lehet kezemmel átkarolva, majd egyre feljebb fogva fel-

sétálnom az első elágazásig. Onnan pedig már tényleg könnyű volt felkapasz-

kodnom a tetejéig. A kért dió épp egy ág végére nőtt, de az ág hajlékonysága mi-

att be tudtam húzni addig, amíg elértem. Mutatványomra a többi pap is összese-

reglett, ilyenkor alkonyatkor, már mindenki ráért.

50

– Na, fiú, ezt biztosan megbánod, hogy bemutattad!– szólt oda Set

Nanta. – Most Pak Nanta a harcművészetére is meg akar majd tanítani, azt pedig

nem fogod tudni túlélni.

– Itt a faluban már az összes pappal megpróbálkozott, de egyikünk sem

bírta erővel a leckéit, hát fel is adta. De belőled az utolsó leheletet is ki fogja

préselni – tette hozzá Bil Nanta.

– Ne félj fiam, a nagytiszteletű Holdarcú Nanták csak hatalmas pocakju-

kat féltették, amikor feladták a tanulást. De amint látom, te valóban elég ügyes

és elég kitartó vagy. Akarod, hogy megtanítsalak a harcolás tudományára?

– Persze, hogy akarom Nanta!

Kera Nanta arcán meglepődés látszott. Reméltem, ez végképp meggyőzi. Azt

mégsem gondolhatta komolyan, hogy van lány, aki nem riad vissza a verekedés-

től.

Ettől a naptól fogva reggelenként és délutánonként kijártunk Pak Nantával az

erdőbe gyakorolni. Még a konyhai munkák alól is felmentett, nem kis megköny-

nyebbülésünkre. Nem tudom, a többi pap, vagy én örültem-e ennek jobban. A

Nanta nagyon jó tanárnak bizonyult. Ami a legfurcsább, pontosan tudta, hogyan

kell egy nőnek harcolnia. Mint aki korábban már tanított erre lányokat. Elsősor-

ban nem az erőmet akarta növelni, hanem a gyorsaságomat, hajlékonyságomat

és ügyességemet. Épp olyan női harcossá formált, mint akikről apám kereskedő-

jétől hallott anyám. Rendíthetetlen türelemmel gyakoroltatta velem az elhajláso-

kat, felugrásokat. Megmutatta, hol találom meg az ellenfél gyenge pontjait, amit

kihasználva le tudom győzni. Hogyan tudom a támadó lendületét felhasználva

kis erővel kibillenteni eredeti mozgásából, és harcképtelenné tenni, a saját erejét

önmaga ellen fordítva. Rendkívül éles szemel vette észre hibáimat, és a még ott-

hon begyakorolt mozdulatokat továbbfejlesztette. Megmutatta, hogyan kell né-

hány hajszálnyival hátrábbról vagy előbbről indítanom a mozdulatot, mint egy

átlagos férfinak ahhoz, hogy az erők pontosabban kövessék a testemet. Ahogy

útmutatása szerint tényleg csak leheletnyit módosítottam egy-egy ütésen, az

eredmény többszörösére növekedett. Megtanított egy nagyon különleges eszköz-

zel is bánni, amit korábban sosem láttam. Egy nap egy kis dobozt hozott magá-

val az edzésre.

– Ez egy dobókészlet – mondta. – Kicsi, nem kell nagy erő a kezelésé-

hez, de hozzáértő kezekben halálos fegyver lehet.

– Kik használnak ilyet?

– Több helyen találkoztam már vele, ezt éppen a barlanglakók készítet-

ték. Nagyon értenek a fémekhez, különösen a fémfegyverekhez. Azt is hallot-

tam, hogy nemrégiben egy újfajta harci eszközt is feltaláltak, ami magától képes

egy kis fémdarabot nagyon messzire és nagyon nagy erővel elhajítani. Figyel-

meztettem is a királyt és a vagyonosokat is, jó lesz erre odafigyelni. Ezzel sok-

kal erősebbek lettek mint mi, de süket fülekre találtam. Csak kinevettek. Pedig

kardjaink és késeink nagy része ma is a tőlük származik, tőlük vesszük gaboná-

ért cserébe. Könnyen eszükbe juthat, hogy erővel is elvehetik tőlünk.

51

– És ez a kis tőr? – kérdeztem, mert a dobozban lévő tőr nem igazán il-

lett a többi csillaghoz és karikához –, ez is a barlanglakók műve?

– Nem. Ez a földrész épp ellenkező oldaláról származik.

– Az merre van? Kik élnek ott?

– Ez már hosszabb történet lenne - felelte Pak Nanta.

– Nem akarlak faggatni Nanta. Nagyon is hálás vagyok mindazért, amit

értem tettél, de örülnék, ha megtisztelnél és elmesélnéd ki vagy, és hogyan lettél

harcos, gyógyító és pap. Nagyon kíváncsi vagyok rá.

– Valóban érdekel, vagy csak a mai edzést szeretnéd kihagyni? – próbál-

ta tréfával elütni.

– Valóban Nanta. Egyszer én is ilyen bölcs és szeretettel teli ember sze-

retnék lenni, mint te.

– Hát jó. Elmondom, de ehhez inkább menjünk be a szobámba, hosszú

lesz, és közben besötétedik.

A házban a Nanta főzött egy nagy adag vörösbogyóteát, majd hozzáfogott,

hogy elmesélje nekem élete történetét. Elbeszélését később, mielőtt elváltak vol-

na útjaink, le is jegyeztem magamnak, bár akkor még nem tudtam, miért teszem.

Megfigyeltem, hogy egyre gyakrabban tettem olyasmit, aminek abban a pillanat-

ban még nem láttam értelmét, de később hasznosnak bizonyult.

Pak Nanta

Nemes családba születtem – kezdte.

Boldog gyermekkorral ajándékoztak meg szüleim. Tágas palotában, saját la-

kószárnyban laktam. A legnagyobb gyönyörűséget mégis a kert, a birtokhoz tar-

tozó erdő jelentette nekem. Az erdőben minden az volt, ami. A fa, fa, a bokor,

bokor, a bogár a leveleken, egyszerűen csak bogár. Semmi sem akart másnak,

többnek látszani önmagánál. A legtöbb emberről, akikkel környezetemben meg-

ismerkedtem, ezt messze nem mondhattam el. Szerettem tanulni. Nemesi sarj-

ként ez leginkább a művészeteket és a tudományokat jelentette, még csak vélet-

lenül sem valami hasznos ismeretet. Gyakorlati ismeretekkel azoknak kellett

rendelkezniük, akiknek ez a megélhetést segítette. A nemesek magasabb rendű,

úgymond fennköltebb tanulmányokat folytattak, olyat, amely őket magukat hi-

vatott emelni. Mivel jövedelmünk a király kegyétől függött, hát neki kívántuk

megfelelni. Sok nemes fiú és nemes lány szeretett vágyott arra, hogy bekerül-

hessen az udvarba. Itt tudták újabb kegyekhez, újabb adományokhoz juttatni

családjukat. Én nem tartoztam közéjük. Élveztem nevelőim társaságát, szenve-

délyesen vágytam megismerni a világot. Nem az engem körülvevő társadalmat,

azt túl egyszerűnek és könnyen kiismerhetőnek éreztem akkor még. Engem a

nagyvilág érdekelt. – Mik azok a csillagok? Milyen a bolygó ahol élünk, miért

nem esünk le róla, ha gömb alakú? Van-e a világnak vége? A tükrökben miért

csak a jobb és a bal cserélődik fel, a lent és a fent miért nem?

52

Ezer kérdés kavargott bennem, amire mind választ akartam kapni. Nem talál-

tam különösen érdekesnek a költészetet, bár mesterem szerint rendkívüli tehet-

séggel írtam hőskölteményeket. Én nem tehetségnek tartottam, egyszerűen meg-

éreztem, mit várnak el, mit szeretnek hallani az emberek. Ki, mire büszke, ki,

mit becsül a legjobban, és az illető szája íze szerint formáltam a szavakat. Csu-

pán néhány bemutatkozó mondatot váltottam bárkivel, és rögtön tudtam, széplé-

lek-e, akinek az érzelgős szerelmi történetek tetszenek, tudós alkatnak tartja-e

magát, akinél az értelem, a furfangos cselek számítanak, vagy cselekvő hőstípus,

akiket harci érdemekkel lehet elkápráztatni. Az általuk fontosnak tartott értéke-

ket tettem a költemény középpontjába. Inkább csalónak éreztem magam, amikor

apámat, testvéreimet, vagy az előkelő látogatókat rögtönzött eposzokkal szóra-

koztattam. A legtöbben szerették a túldíszített jelzőket, a régiesnek ható, véget

nem érő mondatokat. Tudtam Ó király korabeli stílusban, M királyéban, vagy L

királyéban fogalmazni. Megint csak kinek-kinek az ízlése szerint. A legtöbbet

dicsőített költők ezekben a korokban éltek. Részemről nem tartottam sokra őket.

Néhány egyszerű esemény, hasonló fordulatok, semmi fantázia vagy egyéni öt-

let. Ha még sikeredett a dagályos jelzők közé véletlenül egy-egy egyszerű, sor-

végi összecsengést is betuszkolnom, hallgatóságom könnyekig meghatottan tap-

solt és áradozott tehetségemről.

A nemesek általában nagyon büszkék műveltségükre, kifinomult ízlésükre, de

a legtöbbjüknél ez rendkívül felszínes. Néhány épp divatos költőt dicsőítettek,

néhány felkapott elméletet hangoztattak, melyet valamelyikük épp felfogott egy

tudós előadásában, és akkor mindenki arról beszélt, azt vitatta, mintha valóban

értenének hozzá. A legtöbbször azonban ugyanazt a látszólag logikus érvet ismé-

telgették, a valódi összefüggések ismerete nélkül. Újat pedig nemigen tudtak

hozzátenni.

– Tényleg! Zer mester tényleg megmérte milyen gyorsan esnek le a tár-

gyak?

– Nahát!

– Én azt is hallottam, hogy Zer mester kiszámolta, hogy hat pillanatig

tart, amíg a király dolgozószobájának ablakából leesik egy kő.

– Tényleg?

– Én azt hittem legalább hétig.

– Szerintem is hétig kell, hogy tartson. A hat nem igazán királyi szám.

– A fiam, aki bejáratos a palotába mesélte, hogy a király fontolgatja,

hogy megengedi Zer mesternek, hogy bemenjen a dolgozószobájába, és meg-

mérje, valóban annyi ideig tart-e.

– Jobb lenne, ha Zer mester inkább hétnek mérné, az jobban tetszene a

királynak.

– Tob lánya a hálószobájába szeretne bejutni, nem a dolgozószobájába,

de nem sok esélye van rá, mióta a kis Osi elbűvölte a királyt.

– A hét sokkal tudományosabb szám, mint a hat. Zer mester biztos any-

nyit fog mérni.

53

Ilyen és ehhez hasonló tudományoskodó beszélgetésekkel villogtak a nemes

urak, előkelő és fennkölten okoskodó köreikben.

Én a valódi tudást kerestem. Meg akartam ismerni mindent, ezért nem kötötte

le figyelmemet a társasági élet. Tanítóimmal gyakran mentünk ki a természetbe,

és séták közben folytattunk párbeszédet a természet titkairól, a világegyetem

szerkezetéről, a különböző anyagok mibenlétéről. Már nagyon fiatal koromban

ki tudtam választani azokat az oktatókat, akik valódi tudást birtokoltak. A divat-

tudományokkal kérkedőket hamar elzavartam. Apám látta érettségemet, így azo-

kat, akik nem feleltek meg az igényeimnek, nem erőltette. Persze azért akadt né-

hány kellemetlen alak is, aki olyan, a palotában nélkülözhetetlen ismereteket ok-

tatott, mint megszólítás, meghajlástan, bókolás tudománya, előkelő társalgás.

Mivel ezek apám szerint feltétlenül szükségesek, így igyekeztem mindent rend-

kívül gyorsan elsajátítani, hogy aztán áttérhessek az engem érdeklő témákra. Ti-

zenegy éves koromig ittam magamba az ismereteket, csodáltam az igazi művé-

szetet, és nagyon boldogan éltem apám házában. Egyik kedvenc mesterem, még

kilencéves korom körül felfigyelt a szervezetemre ható, túlzottan egyoldalú ter-

helésre. Figyelmeztette apámat az örökös elméleti foglalkozások testet sorvasztó

hatására, és javasolta fordítsanak gondot testem építésére is. Csak úgy lehet

szép, elegáns tartásom, kívánatos alkatom, amit a király is kedvel – magyarázta.

Apám táncmestert akart fogadni mellém, mondván, a palotában a tánctudás so-

kat ér, a király szereti nézni a táncosok művészetét, noha ő maga testalkatánál

fogva nem képes túlzottan kecses mozgásra. Testén nagyon is meglátszott, mi-

lyen feltétel nélküli rajongója a konyhamestereknek. Ekkor lázadtam fel először

komolyabban apám döntése ellen. Ő azonban egészen addig hajthatatlan maradt,

míg meg nem ígértem neki, hogy szorgalmasan gyakorolom a táncot, ha cserébe

kapok egy harcmestert is, aki a közelharcra és a fegyverek használatára okít. A

csere nem okozott osztatlan örömöt apámnak, de nem tehetett mást. – Akaratod

ellenére nem tudlak tanítani – mondta.

A mi köreinkben rendkívül lealacsonyító tevékenységnek számított az, ami

közvetlen haszonnal járt.

A bíráskodás, a törvények kitalálása, az adók kiszámítása, új gyógyítás, vagy

új tudományos ismeretek felkutatása még elfogadható tevékenységnek számított.

Ezeknek, bár lehetett hasznuk, és valóban alkalmazták is, de főként a vagyono-

sok. Ők nem tudtak időt áldozni rá, nekik a gazdálkodással, a kereskedéssel és

árujuk, értékeik megvédésével kellett törődniük. Az idő sürgetésének hiánya tet-

te ezeket a tevékenységeket előkelővé. A bíró addig húzott egy vitát, amíg csak

kedve tartotta, az adószedő annyi féle adószámítást találhatott ki, amennyi csak

kellett a szegények kifosztására. Nemesek találták ki a betartandó törvényeket,

vallási tételeket, szabályokat. Ők bírták rá a szegényeket sorsuk elviselésére. A

nemesek játszották el a főpapok, vallási vezetők szerepét. Különböző filozófiai,

etikai és tudományos nézeteket eszeltek ki és azok ellennézeteit, amelyekkel az-

tán megosztva a szegényeket, egymás ellen lehetett fordítani őket. Míg lényegte-

len hitekről és tévhitekről vitatkoztak, addig nem látták meg az igazságot, nem

54

fordultak a gazdagok ellen, nem vették el hihetetlen mértékben felhalmozott kin-

cseiket. Így az továbbra is a vastag kőfalakkal körülvett kereskedőházak,

iparosporták és földművesurak pincéiben gyűlt holt értékként, mert senki nem

élvezte a felhasználását. A vagyonosok kasztja értékelte a nemesek ilyen irányú

hol tudatos, hol csak ösztönös ténykedését, ezért nem sajnáltak némi adót a ki-

rály és kegyencei intézményének fenntartására.

A harc és a hadviselés is a módosok életét jellemezte. Nekik kellett a legjob-

ban megvédeniük értékeiket, így mint kimondottan hasznos tevékenység, a ne-

mesek életéből száműzve lett. Ők maguk nem értettek a harchoz, inkább felbé-

reltek fegyvereseket. Apám tehát alaptermészetétől kezdve idegenkedet attól,

hogy én a harc tudományával foglalkozzam. Azt nem tartotta hozzám méltónak.

A tánc művészetében való jártasság megszerzése érdekében azonban beleegye-

zett a harctanulásomba.

11 éves koromra nyílt eszű, élénk, arányosan elegáns testfelépítésű gyermek

lettem, aki gyakran elbűvölte a társaságokat költői tehetségével. Ekkor apám el-

érkezettnek látta az időt, és elhatározta, bemutat az udvarban. Belebújtattak egy

csupa fodor, hófehér ingbe és egy sötétbordó nadrágba és kabátba. A nadrág al-

ját, a kézelő és a kabát szélét gazdagon díszítették az aranyhímzések, gallérjánál

azonban csak rendkívül szolidan, valóban ízlésesen.

Apám kedvtelve nézegetett.

– Ugye, hogy így az igazi? Megmondtam a varrónak, nem szabad hím-

zést tenni a vállra és a mellrészre. Az elnyomta volna a fiú haját. Nézze meg

kedvesem, hát nem gyönyörű így? Hosszú csigákban aláhulló szőke haját meny-

nyire kiemeli a sötét háttér! Még szebben ragyog, mint a hímzések! Teljesen el

fognak hűlni a palotában, amikor megtudják, hogy igazi és nem paróka!

– Igaza lett kedvesem, valódi mesebeli kisherceg a fiunk.

– Csodálatos vagy fiam! Menjünk és bűvöld el a királyi családot!

Kíváncsi voltam a palotára, melyről már oly sokat hallhattam, de nem igazán

vágytam arra, hogy kiállítási darabként mutogassanak, bókolgassak, bájologjak.

A palota tényleg különlegesen nézett ki, bár az én ízlésem szerint nagyon eltú-

lozták. Mindenütt gazdagon festett falak, cikornyás lépcsősorok. Még gazda-

gabban díszített függönyök, szőnyegek, terítők. Egy nagy oszlopcsarnokon ha-

ladtunk át először – minden oszlopon aranyszalagok és faragott virágok tengere

–, majd néhány kisebb termen át egy csillogó fogadóhelyiségbe léptünk be. Az

első feleség társalgószobája.

– Előbb Ke, az első feleség bizalmát kell megnyerned, akkor lesz esé-

lyed a király elé bejutni – figyelmeztetett apám.

A teremszolga odavezetett egy csupaselyem, csupacsipke asszony elé, aki egy

hatalmas méretű kanapén ült a terem közepén. Épp senki nem ült mellette. Kü-

lön kegynek számított, ha valakit maga mellé engedett. A teremszolga halkan

megmondta a nevem, a hölgy rám nézett és elmosolyodott.

55

– Ó! A kis Pak! Mas fia! – Nagyon kedves, hogy elhozta hozzánk! –

édelgett velem és apámmal. Most vagy először a palotában, úgy tudom. Hogy

tetszik neked?

– Fenség a palota teljesen elbűvölt. Sosem láttam még ilyen ragyogást,

ilyen ízlést. De mióta fenségedet megpillantottam, már nem látom a ragyogását,

mert fenségedé teljesen elhalványítja – igyekeztem betartani bókolástanárom

szavait:

– „Figyeld meg, miről kérdeznek és abból kiindulva, azt kiegészítve, el-

lenpontozva, vagy túlszárnyalva igyekezz válaszodat megfogalmazni.”

A fenség el volt ragadtatva.

– Milyen ifjú, és máris milyen bölcs – mondta.

Elég volt csak ránéznem a fenségre és tudtam, a saját szépsége a gyengéje.

– Gyere kedves Pak, tisztelj meg azzal, hogy helyet foglalsz itt mellet-

tem és együtt elemezzük ki kedves kis rokonaim és rajongó kishölgyeim ízlését

ruhaügyben.

Maga mellé ültetett, míg apám tisztelettel a kanapé mögé állt, és onnan figyel-

te, hogyan vizsgázik a fia.

– Látja kedvesem, hogy annak a kis udvarhölgynek, a sárga selyemruhá-

ban, milyen tökéletes illik a ruha színe a dióbarna szeméhez?

– Igen, Fenséged, remek megfigyelő és nagyon éles szeme van, hogy ezt

az apróságot is ilyen pontosan meglátta. De bocsássa meg nekem, én azt vettem

észre, hogy ebben a teremben mindenki bátran mer rendkívül csinosan és ele-

gánsan öltözködni, mert tudják, hogy az ön szépségének ragyogását semmivel

sem tudnák felülmúlni.

Hasonlóan bárgyú, semmitmondó bókokkal válaszolgattam, de ez senkinek

sem tűnt fel. Ke-t teljesen elbűvölte.

– Ó, kedves Pak fiam, látod, elhanyagolom miattad kötelességem, és el-

feledkezem a többi nemes ifjúról és nemes kisasszonyról. Ez nagyon nem szép

tőlem.

– Fenséged kedvessége mindenkit türelemmel ajándékoz meg – mond-

tam nem túl értelmesen, de ez is tetszett neki, mert róla szólt.

– Kedves Pak, holnap ismét szeretném élvezni a társaságod. Örülnék, ha

eljönnél és bemutathatnám csodálatos királyi fenségünknek, milyen kincset ta-

láltam itt a palota oszlopai között.

– Enyém a mérhetetlen megtiszteltetés, hogy rám emelte a Holdasszony

köveknél is szebben szikrázó szemeit fenség, és figyelmére méltatott.

Felálltam, a tanult módod meghajoltam, és hátrább húzódtam apámmal, míg

az első feleség fogadása véget ért.

Otthon apámnak nagyon elégedetten csillogott a szeme. Keveseknek sikerül

rögtön a bemutatkozáskor elérni, hogy másnap bejussanak a királyhoz. Hallot-

tam, hogy a király kedvence most épp egy Osi nevű fiatal lány, akinek a tánctu-

dása bűvölte el a királyt. Minden nap, mikor táncolt a királynak, kapott ajándék-

56

ba egy kisebb Holdasszony követ. Apám remélte, hogy az én költői képességem

is hasonló hatást vált majd ki nála.

Másnap az első feleség az előző napi negédes bájolgással fogadott. Ott

folytattuk a beszélgetést, ahol tegnap abbahagytuk.

A délelőtt az előző napihoz hasonlóan telt, én már azt hittem Ke el is feledke-

zett tegnapi ígéretéről, hogy bemutat a királynak. Pedig ez lett volna még az

egyetlen, ami igazán érdekelt. Nem minden nap láthat az ember egy királyt sze-

mélyesen. Bár arra már kezdtem rájönni, hogy a király hatalma nem önmagától

való. Az ország működése a vagyonosok kezébe fut össze. Három féle vagyonos

létezik. Akiknek a kezében a termőföld van, akik termékeket állítatnak elő, és

akik kereskednek.

A király csak a hivatalos ideológiát jelképezi. Ő adta a tulajdonjogot mind-

ezekhez a vagyonosok kezébe. A szegények ezért nem lázonganak, mert a király

egy felsőbb hatalom, az Istenek által föléjük rendelt vezető. Ha ő mondja, hogy

most harcos kell, akkor hajlandóak harcolni és megvédeni a határokat az esetleg

betörő barlanglakóktól. A király pedig akkor mondja, és azt, amikor és amit a

vagyonosok akarnak. Cserébe valóban királyi körülmények között élhet. Egy-

szer ugyan volt egy G nevű király, aki többre hivatottnak érezte magát, mintsem

a vagyonosok bábja legyen, de hamar rá kellett ébrednie az igazságra. Bár pom-

pa vette körül, mégsem volt semmije. Valódi vagyonát csak az át nem váltható

paloták, ruhák, és egyéb használati tárgyak jelentették. Kövei is voltak, de nem

több mint, bármely más gazdag családnak. Egyértelműen a vagyonosok jóindu-

latától függött. A személyes kényelmére, a nemesség fenntartására bőségesen

elégségesnek tűnt, de a gazdaságba való beleszóláshoz, egy ország irányításához

ez édeskevés.

Mégis kíváncsian vártam a nagyfenséggel való találkozást. Abban remény-

kedtem, ha más nem is, de talán ő tényleg értékeli az igazi művészetet, a komoly

tudományt. Ennél nagyobbat, alig ha tévedhettem.

Amikor véget ért a királynői fogadás, mindenki visszavonult, de nekünk

apámmal intett a teremszolga. Hátrébb léptünk, és maradtunk. Miután a királynő

kíséretét kivéve mindenki távozott, hozzám fordult a fenség.

– Kedves, bűbájos kis Pak! Most bemutatlak a királynak. Nagy kegy és

nagy szerencse ez, ugye tudod? Bűvöld el a királyt! Tedd meg ezt nekem bájos

kis Pak.

– Mindent megteszek fenség, hogy fenségednek és a királynak kedvében

járjak – ígértem.

Ekkor felém fordult és rám nézett.

– Üsd ki Osit a király kegyeiből! – mondta harciasan. – Az én kegyen-

cem legyen a király kedvence és ne Em-é, a második feleségé. Ezt akarom!

Egészen elakadt a lélegzetem, olyan dühvel és elszántsággal mondta ezt. Csak

bólintani tudtam.

– Helyes – mosolygott rám nagy váltással, mint aki önmagát kapta rajta

valami illetlenségen, és most hirtelen helyrehozza. – Kedves kis Pak, neked

57

megvan minden esélyed rá. Fiatalabb vagy és üdébb, mint Osi, mégis valami bá-

josan felnőttes sugárzik belőled. Amellett egyszerűen gyönyörű vagy. Csak

ügyesen kis Pak! Nagyon megjutalmazlak, ha sikerül. Ne feledd!

A királyi látogatások a király ebédje után kezdődtek. Desszertként szórakoz-

tatta magát a kegyencekkel. Amikor beléptünk, épp Osi táncolt. Valóban nagyon

ügyesen mozgott és szépsége is meglepett. De a királyné megbökött oldalról, je-

lezte, ne felejtsem, miért vagyok itt. Amint a zene véget ért, a királyné előlépett

és a király elé borult.

– Fenséges uralkodóm, dicsőséges tettekkel ékes királyom – kezdte. –

Bocsáss meg, amiért hívatlanul színed elé jöttem. Azért bátorkodtam, mert olyan

csodás kincsre leltem palotádban, melyet azonnal meg akartam mutatni fensé-

gednek, mert csak a fenséged legkifinomultabb ízlése tudja őt kellőképpen érté-

kelni.

– Jöjjön kedvesem – szólt a király. – Tudom, kedvesem mindig nagy te-

hetséggel válogat a kincsek között, és gyakran talál valódi ékköveket. Lássam

hát, most mit hozott nekem!

A király most felém fordult. Szinte fel sem tudtam fogni, milyen nagy és kö-

vér. Ujjait nem tudta végig összecsukni a tövében felhalmozódott, zsírból épített

gyűrűk miatt. Nyakát nem lehetett látni, állkapcsa egyenes folytatásaként egyet-

len oszlopként ért le vállai vonaláig. Feje azonban furcsa mód nem tűnt kövér-

nek. Ruhája égővörös színű selyem, amely csak azért nem hatott zavaróan, mert

szinte teljes méretében beborította a fényes hímzés. Fehér fodros kézelőjét és

gallérját szintén hímzésekkel és szalagokkal zsúfolták tele. Talán arra gondolha-

tott a ruhamestere, hogy ezek alá rejti el, hatalmas testét.

– Fenség, ez itt a kis Pak, Mas legidősebb fia – csicseregte az első fele-

ség.

– Hát nem elbűvölő látvány? Nézze ezeket az édes, aranyló fürtöket!

Képzelje fenség, teljesen valódiak. Nézze ezeket a ragyogó szemeket. Olyanok,

mint két égkristály. Ilyen gyönyörű világoskék szemeket még életemben nem

láttam. És milyen elegáns az alakja! Ifjú kora ellenére máris milyen erős és dali-

ás. Pedig képzelje fenséged, még be sem töltötte a 11-et.

Ez hazugság volt, és ezt a királyné is tudta.

– Ráadásul, amit a költői képességeiről hallottam! Azt rebesgetik, hogy

Ma-val a híres eposzíróval is felveszi a versenyt. Pedig ő királyi családhoz tarto-

zott.

– Ó, igazán? – lett egyre élénkebb a király.

– Hát figyelj kis Pak. Tudnál nekem rögtönözni egy szép költeményt?

Megpróbálta ujjáról lerángatni a legkisebb gyűrűjét, de sehogyan sem sike-

rült. Sóhajtott egyet és egy másikkal próbálkozott. Az már könnyen lejött.

– Látod ezt a gyűrűt, nem kis érték ez drágaságom. Ha valóban szép és

megható legendát mondasz nekem, megkapod.

A kis Osi tekintete ölni tudott volna, ahogy rám nézett. A királyné megakadá-

lyozta miattam a királyt abban, hogy táncművészetéért kellően megjutalmazza.

58

A király elé léptem és előadtam a több mozdulatból álló, betanult bemutatko-

zási ceremóniát. A király szemén láttam, hogy tetszik neki előadásom, majd ami-

kor végeztem, megszólaltam.

– Ó legcsodálatosabb királyunk minden királyok között. Mérhetetlen

megtiszteltetés számomra, hogy kegyes figyelmére méltatni szíveskedett. Félek,

fenséged fülei nálam sokkal méltóbb hangokhoz vannak szokva, de legőszintébb

igyekezetemmel próbálom meg fenségedet szórakoztatni. Kérem, jelöljön meg

egy témát, melyről hallani szeretne!

– Ó! Hát még választhatok is? Micsoda gáláns fiatalember.

– Akkor hát legyen a téma ez a gyűrű. Egy költemény a gyűrűről a gyű-

rűért – engedett meg egy tréfát, amit maga is igen elmésnek értékelhetett, mert

diadalittasan nézett körbe. Figyelte, észrevették-e kegyencei, és kellően értékel-

ték-e.

A kegyencek persze csak azt lesték, mivel és hogyan tudnak hízelegni, így hát

kaptak az alkalmon, hatalmas kacagásba kezdtek, és dicsérték a király páratlan

elmésségét. Ez időt adott nekem a gondolkodásra. A gyűrű, gondoltam magam-

ban. Egyáltalán nem nehéz. A király ízléséről már hallottam korábban is. Azokat

a történeteket kedvelte, amelyekben ésszel és tréfás megoldásokkal vágta ki ma-

gát a főhős szorult helyzeteiből. Így egy olyan eposzt kanyarítottam, melyben a

főhős, S király fia, D királyfi szerelembe esett, de kedvesétől elrabolták a jegy-

gyűrűjét. Ezért csak akkor teljesedhetett be az ifjú vágya, ha előbb visszaszerzi

azt.

Elég középszerűnek éreztem a vers ritmusát, nem másképp a tartalmát, de a

király egészen meghatódott. Később tudtam meg, hogy D király volt az egyik

kedvenc elődje.

Elragadtatottan tapsolt, és tapsoltak vele együtt a kegyencek is.

– Kedves, bájos kis Pak, valóban páratlan tehetséggel vagy megáldva.

Megérdemled a gyűrűt! Fogd, és ígérd meg nekem, hogy minden nap eljössz

hozzám, és elkápráztatsz csodás fantáziáddal és hangoddal.

– Nekem a megtiszteltetés fenség, hogy kicsiny költeményemet meg-

hallgatásra méltónak találta. Köszönöm a kegyet.

Elvettem a gyűrűt, és hirtelen elhatározással az ajkamhoz emeltem.

– Fenség, ez lesz a legbecsesebb kincsem, mert ezt Öntől kaptam –

mondtam és a szívem feletti kis zsebbe rejtettem.

A király teljesen meghatódott produkciómon, én pedig szégyelltem magam az

ostoba színjátékért.

Másnap saját kocsiját küldette értem. Apámat roppant elégedetté tettem, a

gyűrű értéke több évi költségeinket fedezte. Attól kezdve minden másnap meg-

hívást kaptam a palotába. Egyszer csak olyan meghívó érkezett, amin apám neve

már nem szerepelt. Ez először meglepte őt, de nem bánta túlzottan. Ő már

akármennyire jól hízelgett is, koránál fogva nem vehette fel a versenyt a fiata-

lokkal. Újra nővéreim felé fordult és minden idejét az kötötte le, hogy megfelelő

férjet találjon nekik. Most, hogy a király kegyeltje lettem, az ő értékük is meg-

59

nőtt. Eleinte minden a szokott módon ment, én elszavaltam aznapi költeménye-

met a királynak, ő kellően elérzékenyült, és én megkaptam jutalmamat. Aztán

egy nap a király azt üzente, hogy nem érzi jól magát, szeretné, ha a hálószobájá-

ban mondanám el aznapi versemet. Az valódi gyógyír lenne a lelkének. El kel-

lett fogadni a meghívást. A király az ágya szélén ült, mélykék színű, gyöngyök-

kel hímzett köntösben.

– Gyere csak kis Pak – hívott kedvesen. Ülj csak ide mellém, melengesd

meg öreg szívemet.

– Miről mondjak ma költeményt Fenség? – kérdeztem.

– Egy beteg királyról kis Pak! Egy szegény, gyenge, beteg királyról, akit

csak az ő kis énekmondó madara képes meggyógyítani.

– Inkább egy olyan királyról mondanék fenség, aki olyan erős, hogy ké-

pes minden betegséggel szembeszállni és legyőzni – mondtam udvariaskodva.

– Mondd csak kis Pak, mondd! – kérlelt.

– Belefogtam az eposzba, de már az első sor után félbeszakított.

– Látom, kényelmetlenül érzed magad kis Pak. Nagyon meleg van itt, a

beteg királynak kell a melegség. De te vedd le nyugodtan a kabátod, nem aka-

rom, hogy megizzadjál.

Segített levennem a könnyű, tavaszi bársonykabátom, majd folytattam a ver-

set.

– Milyen csodálatos ez a lángolás a szemedben kis Pak, ahogy szavalsz!

Ahogy hevülsz a beteg királyért! Folytasd csak, melengesd beteg királyod szí-

vét.

Folytattam, közben szorosan mellém ült, ezt már elég kínosnak éreztem. Át-

karolta a vállamat. Nyeltem egyet, de folytatnom kellett, mert olyan epedő

szemmel nézett rám, mint aki már alig várja a folytatást.

A király látszólag elmélyülten hallgatta versemet, de keze közben megfogta

az enyémet, mintha csak elragadtatásában tenné és mellére szorította. Ami ez-

után következett, az sokáig kísértett gyermeki álmaimban. A király egyik kezé-

vel kezemet az ő férfiassága felé vitte, míg másik kezével az enyém felé nyúlt.

Amikor rájöttem mi történik, és megértettem mit akar tőlem, lángvörös lettem,

kitépve magam a kezei közül felugrottam. Először csak elképedten néztem rá, de

amikor ismét felém nyúlt és meg akart szólalni, kirohantam a szobából. A döb-

benettől nem tudtam mást tenni, mint rohanni. El, minél messzebb attól a hely-

től, a király közeléből. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy most nagyon

kellemetlen helyzetbe hozom apámat és pártfogómat, az első feleséget, de képte-

len voltam rá, hogy megnyugodjak és visszamenjek bocsánatot kérni, ahogy il-

lett. Még helyre lehetett hozni, még leborulhatnék a király elé, és bókokkal elte-

relhetném a figyelmét. Még kiszolgálhattam volna vágyait, de nem tudtam meg-

tenni, még ha ezzel családomat a romlásba is taszítom, akkor sem. Csak futot-

tam át a fényes folyosókon, termeken, át a parkon, ki a kocsiútra. Addig rohan-

tam, míg a tüdőm bírta. Amikor elfogyott a levegőm, lassítottam, de amint tud-

tam, újra rohanni kezdtem haza. Apám és anyám biztonságára vágytam, hogy

60

védjenek meg a királytól, szobám nyugalmára, ahol nem zavarhat senki. Kiiz-

zadva és többször áthűlve értem haza. Eszembe sem jutott, hogy kabátom a ki-

rály hálószobájában maradt. Otthon apám megütközve nézett rám.

– Mi történt? – kérdezte sápadtan.

– A király – lihegtem –, a király nem is volt beteg. Nem a verseimet

akarta, hanem engem.

Ekkor ért le anyám, hozzá rohantam, átkaroltam, és arcomat köntösébe rejtet-

tem. Mérhetetlenül szégyelltem magam.

– Te tiszta izzadt vagy, és csupa forró a homlokod. Miért nincs rajtad

kabát? Hol hagytad? – látszott, hogy alaposan megijedt.

– A királynál! A királynál maradt a kabátom! – kiabáltam hisztérikusan.

Apám és anyám összenézett, látszott rajtuk a megdöbbenés, erre nem számí-

tottak.

– Azonnal ágyba kell feküdnöd, teljesen áthűltél – mondta anyám.

– Kedvesem, hozza az orvost! Most a fiunk az első, a többit majd utána

megbeszéljük – szólt apámhoz, aki már kezdett magához térni megrendüléséből.

Valóban alaposan meghűltem, belázasodtam és több hónapig nyomtam az

ágyat.

A király többször küldött hozzánk szolgálót. Utánam érdeklődött, de apámék

azt a választ adták, hogy nagyon beteg vagyok. Erre a király a saját orvosát bízta

meg. Tudni akarta, valóban beteg vagyok-e. Az orvos megállapította, hogy min-

den úgy igaz, ahogy apám állította, valóban beteg vagyok, és megkapok minden

szükséges ellátást. Ezt követően apró, értéktelen ajándékokkal öt-hatnaponta

megjelent a szolgáló, állapotomról érdeklődött és gyógyulást kívánt. A nagyfen-

ség nem adta fel, tudni akarta, mikor tudom újra meglátogatni.

Amikor már jobban lettem, apám és anyám együtt bejöttek hozzám.

– Fiam! – kezdte az apám. Sokat beszélgettünk anyáddal, hogyan is tud-

nánk ettől a gondtól megszabadítani téged és a családunkat.

Bólintottam, értettem, miért hozták most ezt szóba.

– Tudod, ha nem teljesíted a király akaratát, akkor, az nagyon meg fogja

nehezíteni a te és a családod életét is.

– Tudom – feleltem.

– Ezért először megkérdezem, meg tudnád-e tenni a családodért azt,

amit a király vár tőled?

Egy darabig hallgattam, majd megráztam a fejem. Ezt már a lábadozásom

alatt végiggondoltam, többször is. Olyan mérhetetlenül felháborított és undort

keltett bennem a király vágya, hogy képtelen voltam rávenni magam. Még nem

töltöttem be a tizenkettedik évem, de már tudtam, nem a nemesek világa az én

jövőm. Itt mindent hamisnak éreztem, semmi sem volt valódi. Mindenki másnak

mutatta magát, mint aki valójában. Én az embert kerestem, az igazit. Nem ítél-

tem el őket, mert még azt sem tudtam, én ki vagyok. Mihez képest lehetnének

rosszak? Megérteni sem akartam, mert fájt látni kínlódásukat. Nem tudtam hideg

fejjel, kívülről szemlélni őket. Köztük éltem, szerettem apám és anyám, de nem

61

akartam köztük maradni, és végül közönyössé válva, olyanná lenni, mint ők.

Nem véletlen akartam harci módszereket tanulni. Azt terveztem, hogy ha elég

erős leszek, úgy tizenhat-tizenhét évesen, beállok egy kereskedő mellé fegyve-

resnek. Így bejárhatom az egész országot, megismerkedhetek mindenféle ember-

rel, beleláthatok más népek szokásaiba, és ha szerencsém van, akkor még más

országokba is eljuthatok. Amit keresek köveket, azt félreteszem, veszek egy ki-

sebb házat, ahol asszony és gyermek vár majd vissza, ha megérkeztem egy-egy

hosszú útról. Versekkel, üres bókokkal még tudtam segíteni családomat, azok

nem jelentettek értéket számomra, de a testemmel már nem tudtam megtenni.

– Nem apám – ráztam meg a fejemet. – Nagyon szeretlek benneteket, de

nem tudnám megadni a királynak azt, amit tőlem vár.

– Értem fiam, és megértem. Mi sem várjuk el tőled. Ezért hallgasd meg,

amit mondok, amit már végiggondoltunk anyáddal. – Ha nyíltan ellentmondasz

a királynak, akkor az egész család kegyvesztett lesz. Többé egyetlen családta-

gunk sem léphet be a palotába, amíg a király él. Ez még legalább húsz év, ha

nem több. Attól függ, mennyire bírja a teste a sok ételt és az élvezeteket.

– Ennyi ideig nem tart ki jelenlegi vagyonunk – vette át a szót anyám.

– Amit eddig a királytól kaptál, abból még fel tudjuk nevelni testvérei-

det, és egy részéből vettem egy kisebb birtokot. Nem értek ugyan hozzá, de fel-

fogadtam egy földműves fiát, aki a haszon feléért vezeti és tartja a száját. Így

nem fogunk éhen halni, bár jóval szerényebbek lesznek a körülményeink – foly-

tatta apám.

– Én is tudok dolgozni – mondtam, de apám megrázta a fejét.

– Ha nem akarunk haragot a királyi családdal, akkor elfogadható indo-

kot kell találnunk, miért nem teljesíted a király kérését. A király a legnagyobb úr,

felette már csak az Istenek vannak és a Holdasszony.

– A király csak akkor nem haragudhat meg nyilvánosan rád, ha maguk

az Istenek szólítanak el tőle. Ekkor nem vonhatja vissza a járandóságunkat –

apám és anyám felváltva magyarázott nekem.

– Ezért kitaláltunk valamit. Meg fogjuk győzni a királyt. Azt mondjuk, a

betegséged alatt olyan látomást láttál, ezért papnak kell lenned.

– Azt nem fogja elhinni, hogy tényleg Isten hívott, de azt igen, hogy láz-

álmodban hallottad Őt, és most meg vagy győződve arról, hogy mindenképpen

az Istenek szolgálatába kell állnod.

– Az Istenekkel nem versenyezhet.

– Néhány évet eltöltesz egy papfaluban, addig talán megenyhül és elfe-

led téged.

– És a királyné? – kérdeztem. – A királyné is nagyon csalódott lesz, mert

így Osi lesz megint a kedvenc.

– Őt bízd rám – mondta apám. – Már többször tett különös célzásokat.

Szeretné, ha szórakoztatnám az útján, amikor a közeli papfaluba megy a Kérés

házába, beszélni az Istenekkel.

Elég meglepett arcot vághattam, mert anyám megfogta a kezem.

62

– Semmi gond fiam, apád a családért teszi, tudom, hogy nem maga mi-

att.

– Rendben – mondtam.

Ha apám és anyám meghozzák ezt az áldozatot, pedig tudtam, tényleg nagyon

szeretik egymást, akkor én is ki fogom bírni a papfalut. Ezerszer inkább, mint a

király hálószobája.

– Egy olyan helyet találtunk neked, ami elég távol esik a királyi palotá-

tól, és úgy tudom, nagyon sok könyvet tartanak ott. Szeretsz olvasni, biztosan el

tudod majd foglalni magad.

A papfalu valóban jó messze volt, és legnagyobb meglepetésemre, rengeteg

könyvet találtam itt. A harcolás tudományáról is sok könyvet gyűjtöttek össze,

ennek kimondottan örültem.

A pap, akinek gondjaira bízták nevelésemet és tanításomat roppant elégedett

volt velem, mert azt a kevés vallási szabályt és ismeretet, amit elvárt, könnyen

megjegyeztem. Nem vitatkoztam vele, mert bár nem értettem egyet, tudtam,

meggyőzni úgysem fogom, egész társadalmunkkal szembeszállni pedig még

nem éreztem elég erőt magamban. A király többször küldött hozzám szolgákat,

akik hogylétemről érdeklődtek. Tudni akarta, valóban ennek a hivatásnak szen-

teltem-e az életem. Miután azonban tizenhat évesen hivatalosan is pappá avat-

tak, nem zaklatott többé. Elveszített, és ebbe kénytelen volt belenyugodni. A fe-

lesleges időt olvasással töltöttem. Gyakoroltam és elsajátítottam az olvasott har-

ci technikákat, majd amikor már a falu közelében nem találtam olyan embert,

beleértve a közeli vagyonos ház fegyvereseit is, akit nem tudtam legyőzni, unal-

mamban az orvosi és kézműves könyvek felé fordultam. Elolvastam, hogyan

kell agyagot formálni és égetni, hogyan lehet fémet olvasztani az ércekből, és

vasat vagy acélt készíteni. A valóságban azonban nem tudtam kipróbálni. Sem

agyagot, sem fémtartalmú érceket nem találtam a papfalu közelében. Az orvos-

lással már könnyebben boldogultam. A közeli falvakból egyre szívesebben jöttek

a faluba a betegek, a segítségemet kérni. A papok pedig örültek a többletadomá-

nyoknak, ezért nem ellenezték tevékenységemet.

Húsz évesen végre engedélyt kaptam a falu elhagyására. Vándorpapként

jártam az országot. Egy csodálatos, kalandokkal teli korszakok éltem át. Élelmet

és szállást mindig kaptam, ha betértem egy városba, vagy faluba. Ha ruhám tel-

jesen elkopott, akkor megkerestem a legközelebbi papfalut ahol mindig kérhet-

tem újat. Nem hirdettem a vallást erőszakosan, hiszen magam sem vettem túl

komolyan. Ha megkértek, tolmácsoljak egy-egy kérést az Istenek felé, megtet-

tem, ha tanácsot kértek, adtam, amilyen tellett tőlem. Ha beteg emberrel talál-

koztam, segítettem, ahogy tudtam.

Több mint tíz évig jártam az országot. Sok embert megismertem, sok különös

tapasztalatot szereztem. Vonzottak a vagyonosok közti hatalmi harcok. Ha ilyen-

ről hallottam, mindig beálltam az egyik félhez gyógyítani. Eleinte megpróbáltam

békés megoldásra rávenni őket, de hamar rájöttem, pont nem az a céljuk, hanem

a másik vagyonának erőszakos megszerzése. Nem az igazság, vagy valami érté-

63

kes eszme hajtotta őket, egyszerűen a nyers haszonszerzési vágy. Ezért inkább

gyógyítottam a sebesülteket, mentettem őket a csaták közben, és bizony sokszor

kellett önmagamat is megvédenem néhány komolyabb ütéssel, vagy rúgással. Jó

hasznát vettem a verekedések során szerzett ismereteimnek is. Nem emberszere-

tetből gyógyítottam, csak élveztem, hogy képes vagyok rá, és használhatom a

tudásom.

Nem jártam azonban még az északi hegyek keleti részében, ezért csatlakoz-

tam egy kereskedő szalvotájához, mely gabonát és fűszereket vitt egy kisebb

törzsnek, és cserébe fegyvereket akart szerezni. A kereskedő mesélte, hogy van a

hegyek között néhány falu, ahol nagyon értenek a fémekhez. Jobb kardokat és

tőröket készítenek, mint a barlanglakók. Technikájukat azonban annyira titkol-

ják, hogy senkit sem engednek be a falvaikba. Akik be mernek lépni a hegyeik

közé, azok sosem térnek vissza. Néha megtalálják testüket a hegyek tövében, de

sokan egyáltalán nem kerültek elő. Felkeltette a kíváncsiságom ez a különös

hely, vagy különös nép. Kíváncsi lettem technikájukra és életükre. A kereskedő

ugyan óvott, hogy meg ne próbáljam megközelíteni őket, de bennem már buz-

gott a kalandvágy.

Amikor a szalvota megérkezett a hegyek lábához, tábort vert.

– Most mi lesz? – kérdeztem a kereskedőt.

– Várunk – felelte. – Megvárjuk, míg idejönnek.

– Tudják, hogy itt vagyunk?

– Igen. A hegy tetejéről belátni az egész síkságot. Nem lehet titokban

megközelíteni a hegyeket. Rendszeresen kivágják a nagyobb bokrokat és a fa-

csemetéket igen széles sávban.

– A hegyek felől sem lehet bejutni hozzájuk?

– Szerintem nagyon is jól ismerik a területüket, biztosan védik a többi

oldalról is.

A furcsa törzs tagjai másnap délután érkeztek meg. Egy húszfős lovascsapat

jelent meg, és közeledett a lehető legnagyobb határozottsággal.

Érdekes benyomást keltett a csapat. Nagyrészt egyforma ruhát viseltek, szűk,

testhez simuló nadrágot, mely valahogy rugalmasan követte lábuk mozgását.

Felül bő, derékban övvel összefogott, combközépig érő inget, melyre egy bő,

elöl megköthető, kör alakú, de szabás nélküli köpönyeget terítettek. Derekukra

kardot és tőrt is erősítettek, melyek, ha léptek, kivillantak köpönyegek alól. A

legtöbben bőrsisakot viseltek, amely arcuk nagy részét is elfedte. A többiek ar-

cán hosszúkásabb vonásokat figyelhettem meg, mint amit megszoktunk, hosz-

szabb, egyenes orral és magasabb homlokkal. Öten leszálltak a lóról és közelebb

jöttek. Némán megszemlélték a számukra kikészített árukat. Beletúrtak a gabo-

nába, megszagolták a fűszereket, majd az egyikük bólintott. A kereskedő segédei

visszakötötték a zsákok száját, és felrakták őket a hátasokra. A kocsikon lévőket

is lepakolták, és a saját lovaikat felmálházva, szó nélkül elindultak visszafelé.

– Nem is alkudott meg velük? – kérdeztem.

– Velük nem lehet.

64

– Honnan tudja, hogy nem tűnnek el a hegyek között az árujával.

– Még sosem tették. Nekik is kell a gabonánk. Cserébe a szokásos áru-

val fizetnek, fegyverekkel.

– És mennyivel?

– Amennyire ők értékelik az árumat. Még sosem jártam rosszul, de ők

akarják mindig megszabni, mennyit adnak.

Egyre kíváncsibb lettem ezekre a különc emberekre. Másnap reggel valóban

megérkezett újra a csapat. Egy részük megállt félúton, a csapat másik fele egy

nagyobb zsákot hozott, és letette a sátrunk elé. Meg sem várták, míg kibontjuk,

már fordultak is vissza, és hamarosan el is tűntek a hegyek között.

A kereskedő megvizsgálva a kapott csomagot elégedettnek látszott.

– Nem sok, de nagyon jó minőségűek. Majdnem kétszer annyi követ

kaphatok értük, mint a gabonáért. Én még ma visszaindulok. Velem tartasz?

– Nem. Megvárom, míg elmentek, aztán megpróbálok megismerkedni

velük – mondtam.

A kereskedő összecsomagolt, és elindult a szalvota. Nem akartam titokban,

lopva megközelíteni e furcsa nép faluját. Kivártam, míg olyan messze jutott a

szalvota, hogy már nem is látszott, majd elindultam a hegyek felé. Sejtettem,

hogy figyelnek és követik minden mozdulatomat. Reméltem azonban, lesz lehe-

tőségem legalább néhány szót szólni, és meggyőzni őket jószándékomról. Ab-

ban bíztam, hogy egy papot csak nem ölnek meg szó nélkül.

Keskeny völgy futott be a két hegy közé, az elején látszottak az irtások nyo-

mai. Valóban senki sem tudta észrevétlen megközelíteni a hegyeket. Nyíltan

mentem végig a kiirtott részen, mely egyszer csak véget ért, és a természet al-

kotta sűrűn nőtt fák és magas bokrok állták utamat. Tettem egy lépést a bokrok

felé, épp kettő között akartam átbújni, amikor pontosan az orrom előtt szállt el

egy nyílvessző, és csapódott a mellettem lévő fába. Nem akartak eltalálni, csak

figyelmeztetni, hogy eddig és ne tovább. Ez elbizakodottá tett, ami nagy hibának

bizonyult. Azt hittem, ha meg akarnának ölni, akkor már megtették volna. Nem

számoltam azonban a csapdákkal. Alig tettem meg néhány embernyi távolságot

a sűrűben, amikor halk pattanásra lettem figyelmes. Épp csak eljutott a tudato-

mig, hogy ráléphettem valamire, mikor egy éles fájdalom hasított a lábamba

nem sokkal a bokám felett. Egy nyílvessző fúródott mélyen a lábamba, a csont

állította meg. Harag öntött el. Miért nem képesek felfogni, hogy nem akarok

rosszat, csak megismerkedni velük? Le kellett ülnöm, nyílvesszővel a lábamban

nem tudtam továbbmenni. Sok hasonló sebesülést láttam már el, most annyi volt

a különbség, hogy a fájdalmat is én éreztem. Nem ért nagyobb eret, ez meg-

nyugtatott. Csomagomból elővettem sebészeszközeimet és néhány kábító leve-

let. Kettőt elkezdtem szétrágni, ennyi elég lesz, hogy a fájdalmat csökkentse, de

magamnál tudjak maradni. Késemmel ki kellett tágítanom a sebet, csak így lehe-

tett kivenni a nyilat. Szerencsére oldalt kaptam, kicsit kifacsart derékkal ugyan,

de hozzáfértem. Kivettem a nyilat és megtisztítottam a sebet. Jófűolajat mindig

tartok magamnál, most is hasznosnak bizonyult. Iszonyatosan csíp, de megelőzi

65

a fertőzéseket. Végül összevarrtam néhány öltéssel és amennyire tudtam, bekö-

töztem. Most már kimondottan dühös és elszánt lettem. Lehet, hogy csak a kábí-

tó levelek hatására, de minden áron meg akartam nézni, kik ezek az emberek.

Minden józanész helyett, nem visszafele indultam el sajgó lábammal, hanem to-

vább, a csapdákkal teli sűrűben. Most már minden lépés előtt megnéztem, hova

teszem le a lábam, és néhányat sikerült is kikerülnöm, amikor egyszer csak elsö-

tétült előttem a világ.

Egy kör alakú sátorban tértem magamhoz. Női hangokat hallottam, de ahogy

megmozdultam elhallgattak. Irdatlanul fájt a fejem, csupán résnyire tudtam ki-

nyitni a szemem. Egy hosszú pengéjű kard hegye támaszkodott a torkomnak, a

kard másik végét pedig egy sugárzóan szép lány tartotta. Mellette egy idősebb-

nek látszó nő állt. Hasonlítottak egymásra.

– Csak nyugalom, ha megmozdulsz, meghalsz – mondta a fiatalabb.

– Ha akarnék, sem tudnék – feleltem. – Úgy érzem egy egész megrakott

szekér áll a fejemen, és több ló tiporja.

– Egy kissé fejbe vágtunk. Borzasztóan ostoba vagy.

– Nem akartam rosszat, csak megismerni titeket.

– Mi meg nem akartuk, hogy megismerj. Ezt elég érthetően kimutattuk.

– Ha lenne eszed, értenél a jelekből – mondta az idősebb. – Csak azért

vagy még életben, mert a lányomnak megtetszett az ostoba képed.

– Ez igazán nagyon megtisztelő – mondtam enyhe gúnnyal.

– Vedd is annak! Nem kértük, hogy ide gyere, és addig élsz, amíg én en-

gedem.

– Megértem asszony, hogy nem kedvelitek az idegeneket, de semmi

rossz szándék nincsen bennem. Nem akarok ártani senkinek.

– Nem is tudnál.

Megpróbáltam felemelni a fejem, de még mindig erősen lüktetett, és a fiata-

labb nő sem vette el a kardját a torkomtól. Ez még jobban felbosszantott. Miért

nem értik meg, hogy csak meg akarom ismerni őket?

– Nem beszélhetnék inkább a vezetőtökkel? – kérdeztem.

Reméltem, egy férfival jobban szót tudok érteni.

– Úgy értem asszony, a férjeddel, vagy valakivel, aki a falu vezetője.

– Micsoda ostoba, rátarti ember! Tényleg ez kell neked lányom?

– Nézd meg anyám a szemét! Nekem tetszik, hogy ilyen világos, és a

képe is egész csinos. Erős is, jól használható férfinak látszik.

– Te tudod Fata, de neked kell megnevelned.

– Rendben anyám, vállalom. Vigyázok rá, amíg meg nem szokik.

Úgy beszéltek rólam, mintha ott sem lennék. Ezt kínosnak és egyben nevetsé-

gesnek is éreztem. A lány most elvette a kardját a torkomtól. Megpróbáltam fel-

állni, de csak felülnöm sikerült. A lábam erősen lüktetett, a seb még nagyon friss

volt. Most egy darabig nem szabad terhelnem, mert felszakadhat.

Az idősebb asszony újra rám nézett.

– Mi a neved? – kérdezte.

66

– Pak Nanta.

– A rangod nem érdekel, annak nálunk nincs jelentése. Figyelj ide Pak.

Ebben a faluban, ahogy nevezted, én vagyok a vezető, és az összes lamassunak

én vagyok a vezetője. Minden idegent, aki nem tartja tiszteletben a határainkat,

visszaküldünk a teremtőjéhez. Nagyon ritkán teszünk kivételt. A lányom felelős-

séget vállalt érted, ezért egyelőre életben maradhatsz, de vigyázz hogyan visel-

kedsz, mert hamar meggondolhatom magam.

Majd a lányához fordult.

– Vigyázz rá, ne okozzon túl sok gondot. Semmi kedvem a többiek előtt

magyarázkodni a lányom különc ízlése miatt.

Azzal, mint aki elmondta, amit akart, és választ nem vár, egyszerűen kiment.

A lány, Fata, a legnagyobb lelki nyugalommal leült mellém az ágy szélére.

– Hát, az anyám már csak ilyen – mondta. – Az összes lamassu iránt fe-

lelősséget érez. A biztonság az első a számára, de hát meg lehet érteni.

– Tényleg ő a vezetőtök? – kérdeztem, mert még mindig nem tértem

egészen magamhoz a meglepetéstől.

– Igen. És te tényleg csak azért élsz még, mert engem talált meg előbb

az őr, aki a közeledésed hírét hozta, és nem őt. Anyám figyelmeztetés nélkül vé-

gez veled, és visszadobat a hegy elé, hogy mindenki okuljon belőle.

– Te miért nem ezt tetted?

– Tetszel nekem – válaszolta teljes természetességgel.

– Szökéssel azonban ne próbálkozz, nem sikerülhet. Ha majd megisme-

red a szabályainkat, rájössz arra is, hogy miért.

– Egyelőre nem akarok megszökni. Azért jöttem, mert meg akarom is-

merni a népedet.

– Az lehet, hogy te ezt akarod, de mi ezt nem akartuk, és most, hogy itt

vagy, kénytelenek vagyunk rólad is gondoskodni.

– Erre nincs szükség, meg tudom szolgálni, amire szükségem van.

– Ugyan mivel tudnál szolgálni? Nem hiszünk abban az Istenben, akihez

te kéréseket mondogatsz. Munkát sem igen tudunk adni neked. Ha meg tudlak

tanítani arra, hogy jó férfi legyél, akkor gondoskodom rólad.

Mintha egy teljesen kifordult világba érkeztem volna. A lány és az anyja

ugyanazt a nyelvet beszélte, mint én, némi különbséggel. Kicsit másképp képez-

ték a hangokat, ám ez a megértést nem akadályozta. A gondolkodásmódjuk

azonban, mintha épp az ellenkezője lett volna annak, amiben eddig éltem.

– Mit jelent az, hogy nem tudtok munkát adni, és mit értesz azon, hogy

ha jó férfi leszek.

– Ezt majd holnap elmagyarázom. Most pihenj, hagyd, hogy gyógyuljon

a sebed. Átkötöttem rendesen, és tettem rá még gyógyfüvet. Most úgysem tudod

elhagyni a sátrat, de azért figyelmeztetlek: a második szökési kísérletednél meg-

öllek, ha próbálkozol.

Nagyon szép volt a lány, azt el kellett ismernem, de a fölényes viselkedése

rettenetesen ingerelt.

67

– Miből gondolod, hogy elsőre nem sikerülne?

– Figyelj jobban, arra, amit mondok. Az előbb elmondtam, hogy nem

sikerülhet. Ha viszont olyan makacs vagy, hogy kétszer is megpróbálod, akkor

túl sok vesződségbe kerülsz, nem éri meg a fáradtság. Most azonban pihenj.

Azzal kiment a sátorból.

Jól mondta, most nem szökhettem meg. Fáradt voltam, és a fejem is fájt még.

Óvatosan visszafeküdtem, megpróbáltam megérteni mi is történik körülöttem,

de a kimerültség ezt megakadályozta. Esteledett már, amikor felébredtem. Most

jutott csak eszembe a ruhám, és a csomagjaim. Papi köntösömet egy mellettem

álló kis asztalkára tették összehajtva. Ingem és nadrágom rajtam volt ugyan, de

övem, minden fegyveremmel és a csomagom eltűnt. Megpróbáltam felülni, ami-

kor ismét bejött Fata. Vacsorát hozott nekem egy tálcán. Letette az asztalra és

segített a hátam mögé tenni egy nagyobb párnát, hogy kényelmesebben ülhes-

sek, majd elém rakta.

Sült húst hozott és valamilyen zöldséget, amit addig nem ismertem. Meglepő-

en jó íze volt.

– Ez nagyon finom – dicsértem meg önkéntelenül. – Te készítetted?

– Ma Serta a soros – mondta, és nem igazán látszott rajta, hogy fontos

lett volna számára a dicséretem.

Megvárta, amíg végzek, aztán elvitte a tálcát, és újra magamra hagyott. Látha-

tólag nem én voltam a legfontosabb teendője.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy nyílik az ajtó. Egy férfi lépett be, de nem

szólt semmit. Letette mellém a reggelim, elvégezte az összes olyan teendőket,

amik nálunk, egy átlagos családban az asszony vagy a szolgálok dolga, majd

hang nélkül kiment.

Fata jóval ebéd után jött csak be újra. Körülnézett, ellenőrizte, hogy minden

rendben van-e körülöttem, majd lábam mellé ült. Kibontotta a kötést, lemosta,

friss gyógynövényeket készített elő.

– Nagyon ügyesen varrtad össze, így valóban gyorsabban gyógyul – ál-

lapította meg, némi meglepődéssel a hangjában. – Még három-négy nap és lábra

is tudsz állni.

– Amikor befejezte a kötözést, kényelmesen elhelyezkedett az ágyam

szélén és rám nézett. Alaposan megnézte a szememet, az arcomat, és megsimí-

totta a kezemet.

– Pak – kezdett bele. – Amit most mondani fogok, tudom, neked furcsa

lesz, mert nem itt születtél. A mi világunk más, mint az, amit eddig ismertél. De

ha annyira érdekel, akkor hát hallgasd meg, milyen világban fogod leélni hátra-

lévő életedet.

Erre most már valóban nagyon kíváncsi voltam.

– Nálunk – folytatta –, a férfiak fizikai ereje nem túl hasznos képesség.

Az élethez sokkal inkább szükség van ügyességre, fürgeségre, finom érzékelés-

re, kitartó, pontos munkára. – A nők azok, akik képesek mindig találni táplálé-

kot, akkor is, amikor a férfiak nem. Hegyeinkben, erdeinkben nem élnek nagy

68

vadak. Amelyek élnek, azokhoz ügyes, finom csapdák, jó szervezés és kitartás

kell, hogy elegendőt össze tudjunk gyűjteni. A növényekhez jó szem kell, észre-

venni mikor megfelelően érett, meddig lehet levágni, amíg még fogyasztható,

megtalálni az elbújt kagylókat, az éjjel a vízből, vagy az erdő sűrűjéből előme-

részkedő állatokat. A nők készítik a ruhákat, az eszközöket és elsősorban azokat

a különleges fémeszközöket, amelyekért élelmiszereink nagy részét kapjuk a ke-

reskedőktől. Ezek attól különlegesek, hogy sok időt és türelmet áldozunk rájuk.

Kicsi lépésekben, aprólékos munkával, a fém legkisebb színváltozására, egye-

netlenségeire is odafigyelve alkotjuk meg őket. Ezt még a mi férfijaink közül is,

csak egy-ketten tudták megtanulni az elmúlt évszázadok során. A férfiak a leg-

többet a szállításban, a rakodásban tudnak segíteni. Azok a férfiak, akiknek még,

vagy már nincs asszonyuk, a fémércek begyűjtésével segítik a népünk életét.

Akiknek van állandó asszonya, az otthon segít, illetve az asszonya örömét bizto-

sítja. Mi adjuk a megélhetést, ők pedig az örömöket.

Ez kellően megdöbbentett.

– És a harcokban? A csatákban, csak ők a fontosabbak? – próbáltam ott-

honi szemléletemet védeni.