AN-KI - Végtelen szerelemII. kötet: Isten áldott népe

Előzetes részlet:

Először a szagokat érezte meg. Legerősebben az ágy nedves, dohos illatát, amin feküdt, majd a hangok közül választotta ki a legközelebbit, egy izgatott szuszogást. Utoljára a látását nyerte vissza, és amikor végre kitisztult, Bunnut pillantotta meg, aki egy közeli széken ült és látható türelmetlenséggel várta, hogy Illa magához térjen.

– Hát végül sikerült neki – állapította meg gondolatban, miközben maga is meglepődött, milyen közönnyel veszi ezt tudomásul. Bunnunak sikerült a hatalmába kerítenie, és nagy valószínűséggel csak azért él még, mert azt akarta, hogy Illa a tudatánál legyen, tudja, ki öli meg. – Ez is egy megoldás – jutott eszébe –, hiszen ha Bunnu végez vele, Arrisnak nem kell feleségül vennie, nem születnek gyermekeik, akik aztán vetélkednének Séda gyermekével a trónért. Bunnu kiélheti a kiskorától beléégett féltékenységét és pusztítási vágyát, és esélyt kap arra, hogy megértse, hosszú távon nem ettől lesz boldog az élete. Az elmúlt évek alatt Illa már több korábbi életét és halálát nézte végig, miközben a valóságot járta szellemben, így nem a haláltól, nem az elmúlástól félt. Tudta, ha szükséges, vissza tud jönni, képes újabb alkalmas családot keresni és másik testet teremteni magának. Inkább a haldoklás folyamatától tartott, attól, hogy Bunnu nem éri be egy gyors halállal, de hosszú szenvedésre ítélve vesz elégtételt vélt sérelmeiért.

Bunnu kitartóan őt figyelte. Megvárta, míg tudata teljesen kitisztul és összekötözött keze és lába ellenére, ülő helyzetbe ügyeskedi magát. Megérezte a lány nyugalmát, tudta, hogy megadta magát a sorsának, nem számít kegyelemre.

– Nem nővérkém, ilyen könnyen nem szabadulsz meg. A halál neked túl egyszerű és túl gyors büntetés lenne.

– Miért gyűlölsz ennyire?– Elvettél mindent tőlem. Én vagyok az igazi Úrfia! Nekem kellett volna

előbb születnem és átvennem apánk helyét.– Ha te vagy az első, akkor nem nőhettél volna fel biztonságban.

Szüleink téged jobban féltettek, mint engem. Az életedet mentették meg azzal, hogy lemondtak rólad, mint fiukról.

– Engem nem kell félteni, tudok vigyázni magamra. Bebizonyítom, hogy nekem jár a korona és nem Arrisnak.

– Te nem Samas vére vagy, hanem Magurué. A mi feladatunk a szellemi vezetés. A világi hatalom Samas utódaié. Ha felborítod a rendet, újra belháború lesz és tovább szakadhat az ország.

– Akkor szakadjon! Én a hatalomra születtem és az enyém is lesz. Nem csak az egyik, de mindkettő. Ha csak egyetlen tartományban megszerzem, onnan már csak idő kérdése és az egész világ a lábaimnál fog heverni. Megmutatom, hogy ki az igazi Istenfia! Egyesítem Turát Magurral, utána pedig leigázom egész Urukot. Én leszek a föld legnagyobb királya.

– És akkor boldog leszel? – Én fogok uralkodni mindenki felett. Az én tekintetemtől retteg majd az

egész világ!– Ha csak ennyire vágysz, valósítsd meg, de tudd, minél többet adsz,

annál több marad neked, minél több embert bántasz, annál jobban fogod később bánni.

– Ugyan, nővérkém, hagyd ezt a táltos szónoklatot. Ezzel már mindkét apám próbálkozott. Ostoba vénemberek. Fogalmuk sincs a világról. Olyan könnyen megkaptak mindent, hogy elfelejtkeztek a hatalom ízéről. De én nem! Én, nővérem, pontosan tudom, hogyan kell a hatalmat megszerezni. Előbb nagy vagyont szerzek, és akkor mindent megtehetek. És az első birtokot épp a te segítségeddel fogom megszerezni! Úgy bizony! Az én édes, bájos, mindenki által imádott, isteninek nevezett nővéremből lesz nekem elég pénzem a kezdetekhez. Olyan okosan kitaláltam! Ki én! Te életed végéig szenvedni fogsz, én pedig nagyon gazdag leszek belőled.

Bunnu teljesen belelkesedett saját nagyszerű terveitől. Látszott, hogy mindent alaposan végiggondolt, az egész életét megtervezte. Fiatal éveit arra használta, hogy megismerje a társadalom működését és kitalálja, hogyan ragadhatja magához az irányítását. Illa megértette, hogy ő sem képes meggyőzni, vagy megváltoztatni, annyira beléivódott már a harag és az elkeseredés, a sikeresek iránti gyűlölet. Épp, mint Srendergor! Jutott eszébe a révülése során felvillant emlék. A gondolatra elmosolyodott magában. Akkor nem sikerült neki, és az életébe került, most hát újra eljött, hogy megint megpróbálja. Most van esélye a sikerre, most talán olyan társadalmi együttállás jött létre, ahol lehetősége nyílik megtapasztalni és kiégetni magából ezt a fájdalmat, és talán a többi embernek is fontos tanulságot adhat. Ha ehhez az kell, hogy Illa is részt vegyen a játékban, hát ő eljátsza a szerepét, ezzel nem lehet baj.

Bunnu még mindig nem látta eléggé megijedtnek Illát, és ez zavarta. Hogy fogadhatja ilyen nyugodtan az elrablását. Miért nem fél? Miért nem könyörög, hiszen az élete az ő kezében van és tapasztalta már, hogy nem fél elvenni azt.

Ettől egyre mérgesebb lett, pedig azt már tudta, hogy a harag nem jó tanácsadó. Egy elsietett lépés mindent elronthat.

– Hiába is próbálkoznál, most nincs esélyed a menekülésre. Most sem apánk, sem Salu nem fog megmenteni. Mindent tökéletesen előkészítettem. És most nagyon figyelj, mert elmondom, milyen sorsot szánok neked.

Erre már komolyan kíváncsi volt Illa. El sem tudta képzelni, hogyan akar Bunnu pénzt csinálni belőle, hiszen ha életben hagyja, mindig lesz lehetősége a menekülésre. Illa-MANI-t, a fény leányát mindenütt ismerik az országban, senki nem veszi a bátorságot ahhoz, hogy bántsa. Abban is biztos volt, hogy az apja és a király is mindent elkövet majd, hogy nyomára bukkanjon.

– Ne reménykedj, nem fognak rád találni. Már csak a testedet keresik, mert Salu látta, ahogy leszúrtak, és a véres kendődet is megtalálták az úton. Mindenki halottnak hisz.

Ennek megint csak örült Illa, Salu tehát életben maradt, őt szánták hírvivőnek. Apját majd megnyugtatja, ha Bunnu egy kicsit magára hagyja.

– Azt veszem el tőled, amit a legjobban szeretsz. A hírnevedet és a családodat. Nem leszel senki és semmi. Nem lesz lelked, csak tested. Nem leszel többet a Fény Lánya, Úrfia Istennő! Csak egy test leszel, akit kénye kedve szerint használhat bárki.

– Az Istenek azt tanították, hogy mindenki a saját testének birtokosa. Nem találsz olyan embert, aki képes lenne arra, hogy egy másik ember testét birtokolja.

– Látom megértetted a tervem – örült meg Bunnu, megérezve közelgő diadalát. – Igaz, Magurban nem találnék ilyen embert, de nem is mondtam, hogy itthon adlak el! Urukba viszlek, ott nagyon jó ára van egy fiatal, érintetlen lánynak. És most nagyon figyelj, mert most mondom a legfontosabbat. Ugye tudod, hogy Urukban senkinek sem mondhatod el, hogy ki vagy.

Igen, Illa ebben a pillanatban megértette Bunnu tervének tökéletességét. Bár Urukban is törvény tiltja a rabszolgatartást, de hallott arról, hogy ott bizony a legnagyobb titokban szerveznek lányárveréseket, és nagyon is sokat fizetnek egy-egy szép nőért. Ha pedig egyszer eladták őket, akkor végérvényesen eltűnnek a világ szeme elől, mert a törvény nemcsak az eladót, de a vevőt is bünteti. Urukban pedig, bárhová is kerül, senkinek sem árulhatja el, kicsoda ő valójában. Az urukiak kezében ő a legnagyobb érték lenne, akit felhasználhatnának a Magur birodalom ellen. Tudta, bármely krón, legyen az szegény, vagy gazdag, nemcsak a szabadságát, de az életét is odaadná azért, hogy az Úr lányát megmentse. Bunnu ismerte ennyire. Biztos lehetett benne, hogy nem engedi így megzsarolni a saját népét. Bármi is történik vele, a titkát

megőrzi, nem használja fel a szabadulása érdekében. Urukban senkinek sem fogja elárulni, kicsoda ő valójában.

– Bizony drága nővérem, jól érted! Elveszem tőled a születésed előjogát. Elveszem a lelked, az istenséged. És épp te leszel az, aki a legjobban fogja őrizni kilétének titkát. A te érdeked lesz, hogy senki meg ne tudja, ki is vagy. Csak téged fog gyötörni a tudat, hogy nem ismer el senki, épp úgy, ahogy engem is elhallgattattak és megaláztak.

A gúny és diadalérzet mellett, fájdalom és keserűség keveredett Bunnu hangjába és Illa értette, mi az, amit most mindketten tanulnak és tapasztalnak, de ez rajta nem segített. Egyelőre bele kell törődnie a történésekbe, most még nem tud kiszabadulni. Bunnun kívül még két férfi rezgéseit érzékelte a közelben, biztos kellően felkészültek. Amikor Bunnu látta, hogy Illa megértette, milyen sorsot szánt neki, magára hagyta, remélve, kellően felfogja sötét jövőjét.

Illának azonban fontosabb dologgal kellett foglalkoznia. Csak sejtette, hogy még nem hagyták el Magurt, de nem lehetett biztos benne. Felidézte apja alakját, minden érzelmet, amit egymás iránt éreztek és megkereste a tudatát. Gondolatokat nem volt képes a táltos felfogni, de érzéseket igen. Pontosabban Illa megtanította megkülönböztetni a saját érzelmeit a külső sugallatoktól. Most a megnyugvás és a biztonság érzését kapcsolta az apai érzéseihez. Ebből megértette a táltos, hogy lánya életben van, és még egészséges. Majd a nyugalom és türelem érzését küldte, hogy tudassa vele, nem szabad másnak beszélnie a kapott sugallatról. Az öreg ismerte a lányát, tudta okkal üzente ezt, ezért csak Illa anyjának és bátyjának, valamint Salunak beszélt a sugallatról, alaposan lelkükre kötve, hogy kifelé továbbra is mély gyászt mutassanak.

Igencsak hosszúnak érezte az időt Illa, mire Bunnu ismét bejött a szobába, ahol fogva tartotta. Nem szólt semmit, csak meglazította a köteleit, elkísérte a vizes szobába, majd vissza, ahol közben ételt készítettek be számára.

– Azt akarom, hogy tiszta és egészséges legyél, mikor a piacra érünk, jó árat akarok kapni érted.

Illa bólintott, ez az ő terveivel sem ellenkezett, erősen, egészségesen több esélye lesz a menekülésre. Evés után újra megkötözték és betömték a száját, majd egy zárt kocsiba tették. A nap már lement, amikor útnak indultak. Egész éjjel haladt vele a kocsi, hajnalban álltak meg, és behúzódtak az útról az erdőbe, és csak az est leszálltával folytatták útjukat. Az esetleges keresőknek esélyt sem adott Bunnu. Senkivel nem találkoztak nyolc napon át. Akkor azonban hosszabb pihenőt tartottak és onnantól már fényes nappal haladtak tovább. Innen tudta Illa, hogy átértek a határon, de azt el sem tudta képzelni, hogyan jutottak át bármilyen ellenőrzés nélkül. Bárhogy is kereste a lehetőséget, nem talált lehetőséget a szökésre. Újabb húsz napon át mentek,

immár nem keletnek, hanem északra. Abban reménykedett, hogy Kavakánba tartanak, az elég közel van a maguri határhoz, és elég nagyváros, de húsz nap alatt biztosan elhagyták már. A huszadik napon azonban letértek a kereskedelmi útról és egy kis hegyi ösvényen haladtak tovább. Amennyire Illa a kocsi résein át látta, egy völgybe érkeztek meg, ahol egyetlen nagyobb épület volt, körülötte több különböző egyenruhás csapat, és vagy ötven-hatvan kisebb nagyobb zárt kocsi. Igazak voltak tehát a hírek, valóban működik Uruk területén egy jelentős rabszolga-piac. Hallotta, ahogy megérkezésük zajára egy férfi jön elő, és köszönti Bunnut. Bár a párbeszéd uruki nyelven folyt Illa értette, apja erre is megtanította. Kiderült számára, hogy Bunnu már előre ígért a férfinak egy különleges árut. Hihetetlennek tűnt számára, hogy Bunnu fiatal kora ellenére már ilyen komoly kapcsolatokkal, és tapasztalatokkal rendelkezik. Megtudta azt is, hogy időben érkeztek az aznap esti nagy árverésre. Illát egy kis szobába vezették, ahol két idősebb asszony kezelésbe is vette. Kellemes meleg fürdőt vehetett a segítségükkel, majd egy nagyon finom, lágy esésű, fehér ruhába öltöztették, mely bár kihangsúlyozta alakját, mégsem volt szemérmetlen. Haját uruki módra elölről hátra fésülték, majd a hátán engedték szabadon aláhullani. Amint kész lettek, az ajtónál két markos fegyveres férfi várta, akik egy hatalmas terem közepére kísérték. Ott két másik férfi állt, legalábbis annak nézte őket. Mást elsőre nem tudott megállapítani, mert hosszú fekete leplet viselt mindkettő, mely csak a csak a szemüket hagyta szabadon. Közelükbe érve az egyikben felismerte Bunnut, kinek szemei szakasztott olyanok voltak, mint apjuké. Ahogy körbenézett, körben végig a falak mentén hasonló lepelbe burkolózott emberek sorakoztak, érezhetően mind férfiak. Nyilván senki sem akarta, hogy bárki is felismerje. A mellette álló másik férfi ekkor beszélni kezdett, őt kezdte el dicsérni. Kiemelte alakját, arcát, szeme szépségét, és egészségét. Intett neki, hogy forduljon meg. Nem látta értelmét az ellenkezésnek, így hát lassan körbefordult, hogy mindenki alaposan szemügyre vehesse. Bunnuból boldog izgatottság áradt, Illa pedig hírtelen biztos lett abban, hogy nem kell félnie, meg fog tudni szökni, vagy valami módon hasznára tudja fordítani a helyzetet. Ahogy befejezte a fordulatot, egy különös szempárra figyelt fel. Nem égőfeketén villant, mint az uruki embereké általában, hanem világosszürkén áradt belőle egy furcsa erő. Ez nem jellemző még a krónokra sem. Egy pillanatra mélyen belenézett az idegen szempárba, de ekkor Bunnu megrántotta a kezére kötött kötelet és az fájdalmasan belevágott a csuklójába.

– Ne próbálkozz semmi trükkel! Azé leszel, aki a legtöbbet fizeti – sziszegte a fülébe.

A helyzet megalázó volt, mégsem érezte annak Illa. Figyelte az eseményeket, mintha nem is vele történne, hiszen nem is vele történt. Nem vele magával, azzal, aki valóban létezett, csak azzal a személyiséggel, akire

most figyelmének egy részét koncentrálta. Hiszen ezek az emberek valójában nem is őt látják. Egy testet látnak, egy fiatal lány testét, ő pedig ennél a testnél sokkal mélyebb, sokkal ősibb tudat. Ennek a tudatnak pedig nem lehet elvenni a szabadságát. Ő maga megkötözve, bezárva is szabad, hiszen valódi lényét, teljes lényegét, nem zárhatják el, azt nem birtokolhatja senki.

A férfi, akinek a szemébe belenézett, most vett részt először ilyen vásáron. Nem venni akart, csupán megismerni ezt a világot. Tudni akarta, valóban létezik-e a hírhedt és rendkívül jól titkolt piac. Végignézte és bár nem mutatta, nagyon is felháborította a valóság. Látta az ijedt lányokat, akiket megfosztottak családjuktól és a szabad élet lehetőségétől. Már el is tervezte magában, hogy az utolsó lányt, legyen az bárki, megveszi, és segít neki visszajutnia a családjához. Ennél többet most nem tehetett. Nem akarta felhívni magára a figyelmet a számára idegen országben. Csak így volt esélye arra, hogy tovább kutasson, és egyszer, ha lehetősége adódik, megbüntesse azokat, akik ilyen gonoszságra vetemedtek. Illát meglátva azonban elakadt a lélegzete, amikor pedig a lány szemébe nézett, megszűnt számára a világ. Nem létezett semmi más, csak az a gyönyörű nő, akiben nem volt egy szemernyi félelem, egy szemernyi büszkeség, egy szemernyi magabiztosság sem, mert mindezek felett állt. Nem volt szüksége arra, hogy bármilyen jelzővel is illesse magát, mert ő maga állt ott, az volt, aki. Teljesen elvarázsolta. Most először fordult elő vele, hogy akart valamit, és félt, hogy nem kaphatja meg. Nem értette ezt az új érzést. Magának akarta ezt a csodálatos lányt, birtokolni akarta, elzárni mások elől, csak magának megszerezni. Feledve korábbi tervét, hogy az utolsó lányt veszi meg, gyorsan végiggondolta milyen értékek vannak épp nála, és megizzadt a gondolatra is, ha nem lenne elég. Míg ezt átgondolta, a kereskedő már el is kezdte az alkudozást. Hamar kiderült azonban, hogy kevesen vannak a jelenlevők között, akik lépést tudtak tartani. A férfi izgatottan keresgélt köpönyege alatt, majd előhúzta kezét és két ujja közt felmutatott egy igencsak nagyméretű követ. Néma csönd lett a teremben. A kő értéke sokszorosa volt az eddig elhangzott értékeknek. Egyértelműen ez a legnagyobb ajánlat. Még Bunnu lélegzete is elakadt, a kő messze többet ért, mint amennyire számított. A kereskedő gyorsan Illa fejére tette egyik kezét, míg a másikat nyitott tenyérrel a férfi felé nyújtotta. Az középre sietett és beletette a követ. Ezzel az üzlet megköttetett. A férfi kivette Bunnu kezéből a kötél másik végét, melyet Illa kezére hurkoltak, és már vezette is ki a teremből. Nem tudta tovább elviselni, hogy ilyen megalázó helyzetben lássa ezt az idegen lányt. Alig gondolkodott, csak az járt a fejében, hogy mindentől megvédje, mindent megadjon neki.

– Szerezz egy kocsit, és hozzátok a lovam, azonnal indulunk! – szinte üvöltött a kint várakozó emberének. Az látta mennyire feldúlt a gazdája, így kérdés nélkül rohant és megvette az egyik feleslegessé vált

szállító kocsit, nem is alkudott, csak fizetett, így Illa néhány pillanat múlva már ismét egy kocsiban találta magát, amely iszonyatos sebességgel távolodott, a rabszolgapiac völgyétől.

– Vidd az erdei házamba, senki nem láthatja, senki nem tudhat róla, csak ti és a mamó. Gondoskodj róla, legyen meg mindene, de nem hagyhatja el a házat! Menjetek, amilyen gyorsan csak tudtok, én gondoskodom arról, hogy senki ne követhessen.

A fegyveres nem értette, mi ez a nagy izgalom, de kérdés nélkül teljesítette gazdája utasítását. Illa bárhogy leste a lehetőséget, nem talált rá módot, hogy a két lovas mellől elszökjön. Újabb hat napon át utazott a kényelmetlen kocsiban, míg végre megérkeztek egy meglehetősen nagy és jómódról árulkodó házhoz, mely mélyen a hegyek közt bújt meg, kíváncsi szemek elől gondosan elrejtve. Egy szerfelett kényelmes és elegáns szobába vezették, ahol aztán magára is maradt. Első pillantásra látszott, hogy nem lehet megszökni belőle. A súlyos ajtót gondosan rázárták, a külső fala pedig, bár tele volt ablakkal, de mind olyan keskenyek, hogy egyiken sem férhetett át. Most már valóban kezdett megijedni. Megrémítette az a hirtelen jött indulat is, amit új tulajdonosában látott fellobbanni. Ilyen hatást még senkiből sem váltott ki. Otthon sosem tekintettek rá, mint nőre, ennél sokkal jobban tisztelték. Eddig minden ember, akivel találkozott, tudta, ő Illa-MANI, az Istennő, aki messze felette áll. Ez a férfi azonban nem tudta, ő meglátta benne a nőt, az embert. Éppen ezért lepte meg annyira, hogy két napig nem jött a közelébe. Az második nap kora délután érkezett. Nem ment azonnal a lány szobájába, előbb lemosta az út porát, átöltözött, ezzel idő adott magának. Érezte, hogy megint fel fogja kavarni a lány látványa, tekintete. Illa a fél szobát elfoglaló emelvényen ült, díszes párnák között, amikor benyitott. Ösztönösen fel akart állni, mintha álló helyzetből könnyebben menekülhetne, de a férfi intett, hogy maradjon ülve és ő is, lábait maga alá húzva leült az emelvény szélére, a lánnyal szemben, a lehető legtávolabb tőle. Nem akarta megijeszteni, így jelezte, nincsenek erőszakos szándékai. Csak nézte gyönyörű arcvonásait, karjainak lágy íveit, selymes bőrét és leírhatatlanul zöld szemeit. Nem tudott betelni a látvánnyal.

– Ki vagy? – kérdezte uruki nyelven, amikor végre meg tudott úgy szólalni, hogy hangja nem árulta el izgalmát.

Illa érezte a férfi vívódását, és bár továbbra is tartott tőle, meg is hatotta a megrendülése. Erős, határozott embernek látszott, aki hozzászokott a parancsoláshoz, ahhoz, hogy ő maga irányítja az életét. Nem akart neki hazudni, de nem is mondhatott igazat.

– Ha nem akarod, hogy hazudjak, akkor ezt ne kérdezd tőlem – válaszolt szintén az urukiak nyelvén, bár hallotta a férfi kiejtésén, hogy nem ez az anyanyelve.

Urukinak nézte tehát és ez egyelőre megnyugtatta. – Krón származású – gondolta, – De nem Magur földjén vagyunk –

állapította meg a férfi öltözete alapján. – Elfelejted, hogy megvettelek, az enyém vagy. Azt teszek veled, amit

akarok – tréfának szánta, de valahogy nem annak hangzott.– A saját törvényeid szerint megvehetsz, de az Istenek szemében ez bűn

– hírtelen hideg rémület futott át Illán, rájött, hogy most elszólta magát. Az urukiak számára csak egyetlen Isten létezik, Eddu. Hogy mentse a helyzetet, gyorsan folytatta. – A testemet uralhatod, de a lelkem szabadságát nem veheted meg.

Az idegennek azonban úgy látszott, nem tűnt fel, jobban bosszantották saját érzései, mint a lány szemtelen válasza. Megdöbbentette a saját gondolata. Egyszerűen nem értette, hogyan fordulhatott meg a fejében, hogy nem engedi haza a lányt. Az elmúlt két nap alatt százszor akart utasítást adni, hogy keressék meg a családját, de nem tudta magát rászánni. Először nem is akarta többé látni, oly erősnek érezte a kísértést, de nem bírta tovább. Most pedig itt ül vele szembe, és csak nézi, és nem tud betelni vele. – Milyen nyugodt a tekintete! Szeme sarkában az a kis hullám a bölcsesség íve. Teste tiszta ártatlanságot sugároz, mégis egy érett asszony tapasztalata süt belőle. Ilyen lány egyszerűen nem létezhet – gondolta és erősen figyelt, hogy újra összeszedje magát. – Hogy is mondhattam ilyet? Tudom, hogy nincs jogom birtokolni egy másik embert. Mégse vagyok képes elengedni. El kell engednem. Ezt akarom tenni.

Minél jobban győzködte magát, annál reménytelenebbnek érezte. Meg akarta érinteni az arcát, megsimogatni a haját, átölelni. Úgy érezte, a napot képes lenne puszta kézzel visszatolni az égre a lány kedvéért. Segíteni akarta, szolgálni, mindent megadni neki, egyetlen mosolyáért.

Illa is látta a vívódását, de nem értette, a dühöt viszont határozottan érezte. A dühös ember nem kiszámíthat – gondolta, és ezért igyekezett nyugalmat erőltetni magára, remélve, a férfi is megérez belőle valamit és megenyhül. Ez úgy tűnt, sikerült is, mert egy nagy sóhaj után a férfi ismét higgadt hangon folytatta.

– Nem akarlak bántani. Ha megbízol bennem, segíthetek. – Bocsáss meg nekem, de nehéz megbíznom olyan emberben, aki

rabszolgapiacra jár asszonyokért. – Most voltam életemben először. – Megtetted.– Ez a te nagy szerencséd! Ha nem én veszlek meg, sokkal rosszabbul

jársz. Erre Illa nem szólt semmit, érezte, igazat beszél a férfi. De vajon ki lehet?

És főleg miért hozta őket össze a sors? Most nézte csak meg alaposabban,

eddig inkább a szándékait akarta kitalálni. Azt, hogy magas, már a rabszolgapiacon is látta, de arcát és alkatát akkor eltakarta a fekete lepel. Most láthatta széles mellkasát, mely az izmoktól feszült, erős karjait, melyek fegyverhez szokottak. Egyenes tartása jelezte határozott, mások fölé rendelt szerepét. Arcvonásait az élettapasztalat keményítette meg, ennek ellenére nem lehetett durvának mondani. Legalább húsz évvel lehetett idősebb, mint Illa. Igen, ezt a férfit ismerte már, tudta, egy másik életben már találkoztak. Ha akarná, meg is nézhetné, de nem akarta. Nem engedhetett olyan emlékek és érzelmek befolyásainak, melyek ebben az életben nem léteznek. A férfi most látta őt, most vette meg, most van a hatalmában. Bármilyen kapcsolatban is álltak egykor, ebben a pillanatban bármit megtehetett vele.

– Nem tudom ki vagy, és nem tudom, mit akarsz velem tenni. Nem tudom, jobban jártam-e veled, mint bárki mással.

Hát persze! A lány nem tudja, ki is vagyok! – erre csak most eszmélt rá a férfi. Már megszokta, hogy őt mindenki ismeri, meg sem fordult a fejében, hogy

a lány nem látta még. Neki eddig még senkinek sem kellett bemutatkoznia. Hirtelen úgy döntött, nem is árulja el valódi kilétét. Egy terv kezdett megfogalmazódni benne. A lány sokkal fiatalabb nála, ezzel tisztában volt, mégis érezte, nem véletlenül találkoztak. Még nem tudta miért, de el akarta nyerni a bizalmát, a megbecsülését. Úgy vonzotta a lány lénye, mint tűz fénye az éjjeli bogarakat.

– Elég annyit tudnod, hatalmamban áll bármit megadni neked.– Én csak a szabadságomat kérem. – Megkapod azt is. – Akkor most elmehetek? – Nem. Látom a szemedben, hogy nem. – Ha megmondod ki az apád, hol van a házatok, akkor elviszlek oda,

vagy értesítem, hogy jöjjön ide érted.Furcsállotta, de Illa érezte, hogy a férfi őszintén gondolja, amit mond.

Mégsem árulhatta el magát, hiszen ha tudná kicsoda valójában, biztosan nem engedné el. Előbb rá kell jönnie, ki a gazdája.

– Hát jó! Én türelmes vagyok. Megvárom, míg megbízol bennem. Illa megint csak hallgatott. Még ha meg is bízna benne, akkor sem lehetne vele őszinte. Neki egész népére kell gondolnia, nem csak magára.

– Ha úgy döntesz, bármikor üzenhetsz nekem, addig is érezd jól magad a házamban. Bármire szükséged lenne, csak szólj a szolgálónak, mindenről gondoskodik.

Azzal a férfi felállt és újra magára hagyta. Egyikük sem értette mi zajlik éppen közöttük, de egyértelműen a férfinak ment nehezebben. Mozgásra vágyott, kiengedni minden gondolatát és csak létezni. Lóra ült és cél nélkül

vágtatott a szűk erdei utakon. Először azt sem vette észre, amint barátja látva feldúlt arcát, szintén lóra pattan és tisztes távolból követi. Amikor kissé lecsillapodott, meghallotta a közeledő paták zaját. Hátrafordulva felismerte Terrát, akivel együtt nőttek fel, és akivel szinte elválaszthatatlanok lettek az eltelt évek során. Megvárta, míg beéri, majd csendben poroszkáltak tovább. Terra nem szólt, ismerte már urát és barátját. Előbb váratni kell a kérdéssel, ha túl hamar teszi fel, nem kap választ. Már a város közelében jártak, amikor megfogta mindkét ló kantárját, barátja szemébe nézett és megkérdezte:

– Mit tett veled ez a lány felség?– Ha én azt tudnám Terra! Ha én azt tudnám!– Beleszerettél? – Még azt sem tudom. De ha ilyen a szerelem, akkor törvényben kellene

betiltanom. Ezt egyszerűen nem lehet elviselni.– A szerelem ellen, még egy király sem tehet semmit. – Terra! Te ismersz. Te tudod, hogy nem vagyok gonosz. – Tudom felség!– Mindent megtennék ezért a lányért. Mindent azért, hogy mindig

mellettem legyen, mindig láthassam, mindig hallhassam a hangját, érinthessem a bőrét és mélyen magamba szívhassam az illatát. Mégsem tudtam megérinteni. Ahogy ott állt a rabszolga-kereskedő mellett, azt sosem fogom elfelejteni. Az ő kezét kötözték meg, mégis ő uralkodott mindenkin. Azt éreztem, erősebb, bölcsebb, tiszteletreméltóbb bárkinél a világon.

– Te valóban szerelmes vagy!– Az én koromhoz ez már nem illik. – Nem vagyunk még azért olyan öregek! Bár igaz, a leányzó igencsak

fiatalnak látszik.– Épp ezért nem tudom, hogy ez most szerelem-e, vagy csak az atyai

érzések támadtak fel bennem. Ha bevezetném az udvarba, inkább lányomnak hinnék, mint a szerelmemnek. Ugyanakkor sosem éreztem még annyira férfinak magam, mint az ő közelében.

– És ő mit érez? – Egyelőre csak annyit tudok, hogy nem árulja el kicsoda, és, hogy

egyáltalán nem tartja magát rabszolgának. Esze ágában sincs bárkinek is engedelmeskedni.

– Nem származhat alacsony sorból, ahhoz túl szép és finom a megjelenése és az egyénisége is.

– És túl okos is. – Az urukiak között ritka az ilyen világos bőr és zöld szem.

– Talán rabolták. Az a kölyök, aki hozta, nagyon is kardhegyre valónak látszott. A sunyi tekintetéből bármit kinéznék. Igaz is! Tőle megtudhatnánk, honnan szerezte.

– Értelek Uram. Holnap indulok és felkutatom. – Köszönöm Terra! Ezzel nagyon sokat segítenél. – Barátok közt, ezért nem jár köszönet. Az én feladatom, hogy a

királynak semmi ne vonja el a figyelmét az ország ügyeiről. – Igazad van barátom, menjünk, ma még sok a dolgunk.

Illa a következő napokat látszólag nyugalomban töltötte, de ezt csak a külső szemlélő hihette. Valójában csukott pillái mögött nagyon is dolgozott. Megpróbálta megtudni hol is van, kik veszik körül és milyen módon tudna elmenekülni. Megfigyelte a ház személyzetét, a környező hegyeket és próbálta megtalálni az emlékeiben elraktározott térképeken.

A király ismét csak két nap múlva jött vissza, tovább nem tudta megállni. Ékszereket hozott magával, és néhány különlegesen szép ruhát. Illa azonban figyelemre sem méltatta.

– Egyszer már kifizetted az áramat, miért akarsz még egyszer megvenni? – Azt reméltem, örömet szerzek vele. Az asszonyok szeretik a szép ruhát

és az ékszereket.– A madár örül, ha aranyat aggatnak a kalitkájára? Szabadabbnak érzi

tőle magát? – Te szabad vagy. Bármikor elmehetsz, ha megmondod, ki vagy. Én csak

biztonságban akarlak visszajuttatni a családodhoz. – Nem akarsz elengedni. Érzem. – Ez igaz. Mégis megteszem, ha segítesz nekem. – Nem tehetem. – Nem értelek és nem értem magamat sem. Kérlek! Engedd, hogy

megértselek.– Mit akarsz megérteni?– Hogy miért nem akarlak elengedni. – Keresd magadban a hiány szülte lyukat, melyet jelenlétemmel akarsz

betömni. – Tudod te, hogy mit mondtál most? – Abból, ahogy meglepődtél szavaimon, azt hiszem, nem azt mondtam,

amit gondoltam, hogy mondok.– Kron-Hor tanított ilyeneket nekünk. Honnan ismered az ő tanításait?– Az embert ismerem. Amit nem akar elengedni, azzal legtöbbször saját

hiányosságait pótolja. – Ha ennyire ismered az embereket, akkor tudnod kell, kiben bízhatsz

meg. Bennem miért nem bízol.

– Bízom benned. De ettől még nem beszélhetek magamról. – Nehéz helyzetbe hozol. – A nehézséget te teremted magadnak. Én tőled függetlenül létezem és

adom azt, ami vagyok. Rajtad múlik, mit fogsz fel belőlem, hogyan érzel, hogyan éled meg a jelenlétemet. Az érzések, a gondok benned születnek és halnak el.

Kron-Hor neve elárulta Illának, hogy most turai földön lehet. Tehát biztosan nem Urukban. Ezért nem tökéletes a férfi kiejtése. Egy turai gazda lehet, olyan, akinek ősei között egy Úr-fia is megtalálható, ezért a különösen magas alkat és a világos szem.

– Egy nép vagyunk – gondolta Illa. - Együtt erősebbek lehetnénk. Talán ezért kerültem ide.

Lélekben még mindig küzdöttek egymással és önmagukkal. Egyre jobban érezték mind a ketten, hogy akarnak valamit a másiktól, de nem tudtak rájönni mi az.

A királyban tombolt a vágy. Minden erejét össze kellett szednie, hogy uralkodjon magán. De igazi férfinak érezte magát, olyannak, akinek nincs szüksége erőszakra egy nővel szemben. Ez több ezer éve beleégett minden krón férfi lelkébe. Ezt még maga SOL tanította az őseiknek. „A férfi a nő védelmére használja az erejét és ne a legyőzésére.” „Egy valódi férfi van olyan erős, hogy elviselje, ha egy nő visszautasítja.” Ez a lány most alaposan próbára tette a király erejét.

Illa is érezte a feléje áradó erős szenvedélyt és a férfi hatalmas lelki küzdelmét. Figyelte a saját érzéseit is, és alaposan meglepte az öröm és a büszkeség, amit az a gondolat teremtett, hogy ezt ő váltotta ki. Bár értette miért érzi ezt, korábban azt hitte, túllépett már az emberi kapcsolatoknak ezen a szintjén. Az anyag, a testi vágy sokkal jobban hatott rá, mint gondolta. A férfiban lobogó tűz az ő testét lángra lobbantotta.

– Bárhogyan is van, most itt vagy. Oka van a jelenlétednek. A sors, a véletlenek ritka összjátéka kellett a találkozásunkhoz.

– Nem is hinnéd, mekkora véletlen! – gondolták mindketten, szinte egyszerre.

– Egy király a titkos rabszolgapiacon! – jutott eszébe a furcsa helyzet a férfinak.

– Egy istennő a rabszolgapiacon! – emlékezett vissza magában Illa.Csak nézték egymást és mindketten figyelték, ahogy a lelkükben

fellobbanó lángok a másik felé kapkodnak. Mindketten tudták, mennyire ellenkezik minden korábbi tapasztalatukkal, terveikkel, teljes önmagukról alkotott képükkel mindaz, ami most itt, a hűvös beszélgetés látszata mögött megbújik. A férfi adta fel hamarabb. Érezte, mennie kell, különben nem fog tudni uralkodni magán. Illának is beletelt néhány septbe, míg feldolgozta saját

érzéseit, gondolatait. Mindenáron el kell szöknie, jutott el a végkövetkeztetésig. Ha marad, az érzései, a saját vágyai miatt elfelejti miért született, milyen feladatot vállalt. Nem hagyhatja cserben Argilt, ha már elindította az úton. Neki szüksége lesz rá. Ahhoz, amilyen célt maga elé tűzött, ahhoz kell az istennő segítsége, kell egy olyan társ, akire támaszkodhat, aki kívülről is látja. Több ország sorsa függ attól, hogy ők ketten hogyan dolgoznak össze. Mindezt tudta, de ha csak egy pillanatra is megjelent gondolataiban fogvatartója képe, elfelejtkezett Argilról és senki más nem érdekelte. Olyan tűzet gyújtott benne, melyet nem tudott eloltani. Sokszor kapta azon magát, hogy figyeli, hallja-e a lépteit, és fájdalmas csalódást érzett, amikor nem ő jött. Ezt nem engedhette meg magának. Az őt kiszolgáló asszonyra és a fiatal fiúra már rá tudott hangolódni. Képességei lehetővé tették, hogy szobájából megfigyelje, mikor, mit csinálnak. A következő éjjel, amikor az ifjú őrködött az ajtaja előtt, behatolt az elméjébe, - bár nagyon nem szívesen tette -, és ólmos fáradságérzést bocsátott rá. Amikor a fiú feladta a hiábavaló küzdelmet és elaludt, tudatának erejével elhúzta az ajtaját kívülről záró reteszt. Hálásan gondolt Annalillára, aki ezt a képességet kifejlesztette, és most, mint Illa, felhasználhatta. Tudatával ellenőrizte, hogy szabad-e az út, de nem érzett sehol sem mozgást a házban. Leosont az üres lépcsőkön és a földszinten megkereste azt a hátsó ajtót, amit eddigi megfigyelési szerint, nem őriztek túl gondosan. Nem is látták szükségesnek, hiszen az értékes fogolyról úgy hitték, sosem tudna egyedül kijönni a szobájából. Egy pillanatig gondolkodott, hogy elvigyen-e egy lovat, de aztán úgy döntött, azt majd szerez útközben. Amíg nem jut elég messzire, addig csak jobban követhető nyomokat hagy, ha lovon megy, és a tudat is zavarta, hogy olyasmit vigyen magával, ami nem az övé. Gyalog indult hát délnek, mert ha most valóban turai földön van, akkor a krón birodalom délre fekszik. Újra jó hasznát vette Annalilla ismereteinek. Könnyen tájékozódott az erdőben, ügyesen tüntette el a nyomait. Mire megvirradt jókora távolságot tett meg. Egyszer csak furcsa érzése támadt. Mintha ez már megtörtént volna vele egyszer. Elmosolyodott magában, miközben egy különös kép és gondolat bukkant fel elméjében. Egy másik korban gondolta ezt, miközben egy számára meglepő házban ült egy még meghökkentőbb képet nézve, melyen mozgott a festmény. Szintén egy fiatal, idegen lány menekült a képen, akit megtámadtak gonosz emberek, de jött egy bátor és erős harcos, aki az összes támadót legyőzte és megmentette a lányt.

– Milyen ostoba, elkoptatott történet! – gondolta a lány, aki a képet nézte, és akiben Illa most saját tudatának egy részét érezte meg.

– Milyen felfoghatatlanul különös a tudat – gondolta Illa, és nem vette túl komolyan a jövőből jött emlékképet, pedig a valóság egy fontos részletére hívta fel a figyelmét.

A király ugyanis kivételesen, még hajnal előtt megérkezett a kis vadászházhoz és meglepve tapasztalta, hogy milyen mélyen alszik a szolgáló. Benyitott hát a szobába, amit Illa gondosan bezárt maga után a szökéskor. Nem akart hinni a szemének, amikor üresen találta. Hasító fájdalom futott végig rajta. Szinte beleszakadt a szíve a gondolatba, hogy nem láthatja többé a lányt, akinek létezése számára maga volt a csoda. Majd amikor felfogta, hogy a lány most egyedül van az erdőben, félelme valós alapot kapott. Ha bármi baja esne, azt sohasem bocsátaná meg magának. Nem tudta merre indulhatott a lány, csak ösztöne által vezetve vetette utána magát. Sejtette, hogy nem az úton halad, ott nehezebb elrejtőzni, ezért remélte, hogy lóval elébe tud vágni. Jól számolt, a félelem kiélesítette az érzékeit. Épp akkor bukkant fel, amikor Illa átvágott az úton és majdnem elérte a túloldali bokrokat, melyek közt elrejtőzni készült a közelgő lovas elől, akinek hangját már korábban meghallotta. De egy kissé elkésett, és a férfi észrevette. Egy pillanatra összeakadt a tekintetük, majd Illa bevetette magát a sűrű és magas aljnövényzet közé, remélve, oda lóval nem tud utána jönni a férfi. A király nagyon is jól ismerte a terepet, tudta, milyen keskeny az a sáv, és néhány lépés után a lány újra nyílt terepen lesz. Megkerülte hát a bozótost, és csakugyan jól számított. Közben Illa is felmérte, hogy a hosszas rejtőzködéshez túl kicsi a menedéke, ezért gyorsaságában reménykedve igyekezett minél távolabb kerülni. Ha üldözője elhiszi, hogy még a bokrok közt van, azzal időt nyerhet. A királyt azonban valami megmagyarázhatatlan erő segítette, mert bár nem látta a lányt, mégis pontosan vele azonos irányba indult tovább. Hamarosan észre is vette, ahogyan futva igyekezett elérni egy újabb sűrű részt. Illa hallotta az egyre közeledő lovast, és még egy utolsó erőfeszítéssel megpróbálkozott, bár érezte, nincs több esélye. A férfi utolérte, melléje ugratott, egy határozott mozdulattal megragadta, majd maga mellé emelte a nyeregbe. Nem szólt egy szót sem, csak szorította magához, mintha csak a saját életét óvná. Illa szíve sem csak a futástól dobogott már oly erősen. A férfi érintése égette a lelkét. Nem tudtak egymás szemébe nézni. Mindketten megadták magukat egy náluknál sokkal erősebb hatalomnak, a vágynak. A király beletörődött a csalódásba, amit önmaga iránt érzett. Tudomásul vette, hogy most olyasmit fog tenni, amit sosem hitt volna el magáról. Egy rövid pillanatra még megpróbált ellenállni, de lány illata, bőrének érintése elsöpörte minden büszkeségét, minden tartását. Elfogadta saját gyengeségét, elfogadta a bűntudatot, az önmaga megvetését, amit majd utána fog érezni, és tudta, bármi lesz is a következménye, arról, amire most készül, nem tud lemondani. És Illa érezte mindezt. A férfi lelke meggyújtotta az övét is. Ez az ősi, a világ legmélyéből feltörő olthatatlan tűz magával sodorta. Érezte a férfikor csúcspontján lévő király erős, izmoktól duzzadó mellkasát, karjait, határozott mozdulatait, és elbűvölte a belőle áradó energia. Már nem fiatal lány volt,

hanem hús-vér nő, aki remegett az izgalomtól, hogy végre meghódítsa, legyőzze őt a férfi, aki most halálos iramban vágtatott vele vissza, miközben úgy szorította, hogy az maga volt a szerelmi gyönyör. Visszaérve a házhoz a király ölben vitte fel a szobájába, miközben a szolgálók ijedten igyekeztek eltűnni a közelből, mert ők is megérezték az urukban tomboló hihetetlen erőket. Gyengéden a párnák közé fektette Illát, a szemébe nézett és csak annyit mondott:

– Ha tudsz, bocsáss meg nekem. Illa becsukta a szemét, már nem tudta elviselni a vágyat. Minden sejtje a

férfi érintését várta. Elengedte magát, szinte mozdulni sem tudott, csak hagyta, hogy felizzon benne a gyönyör, valahányszor bőrük összeért. A férfi úgy ölelte, úgy tépte le róla a ruhát, hogy közben nem okozott valódi fájdalmat. Ereje, tapasztalt mozdulatai, mindent elsöprő vágya olyan fajta élvezetett adott, melyre később sem talált példát, miközben elmúlt és jövendő életeinek emlékei közt kutatott. Több volt ez, és kevesebb is, mint szerelem. Arra már nem is volt szükségük, az ott volt a háttérben, csak nem érezték nélkülözhetetlennek a megélését. Testük és lelkük e nélkül is tudta, mennyire egyek. Egyetlen lehelet, egyetlen érintés, és a lángok az egekig csaptak közöttük. Egyetlen gondolat, az első egymásba érés megadhatta nekik a gyönyört. Minden egyes szívdobbanás, minden mozdulat egy önálló beteljesülést hozott.

Még sokáig nem voltak képesek visszatérni a fizikai világba, miután elengedte a király Illát. Éntudat nélkül, gondolatok nélkül feküdtek egymás mellett. A királyt lassan magához térítette az érzés, hogy ez után már soha nem tud úgy nézni önmagára, mint régen. Nem hazudott magának, tudta, nincs joga ilyet tenni senkivel, de azt is tudta, újra megtenné, még ha az élete múlna is rajta. Talán, ha a lány védekezik. Ha könyörög és szánalmat ébreszt maga iránt. De nem tette. Éppen ezért vágyott rá ennyire. Össze sem lehet hasonlítani bármilyen más földi nővel. Nem ellenkezett. Úgy érezte, nem csak testük, de lelkük és szellemük is egyé vált, míg szerette a lányt. Aztán kitörölte magából ezt a gondolatot. Csak gyenge mentegetőzésnek, önbecsapásnak tartotta. És újra vágyott a lányra, felfogta, élete végéig sem telne be lényével, de már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy ellent tudjon állni neki. Lassan felkészült arra, hogy felkeljen, a lány szemébe nézzen és elviselje megvető pillantását. Ekkor azonban olyasmi történt, amire egyáltalán nem számított. A lány még csukott szemmel, a párnák közt tapogatva megkereste a kezét, óvatosan a szájához emelte és megcsókolta. Illa nem tudta kinyitni a szemét, még nem tudott önmagával szembe nézni. Megdöbbentette, mennyire rosszul ismerte eddig saját magát. Nem akarta elhinni, hogy ilyen nyers, elemi erővel feltörő ösztönök is munkálkodnak benne. Még mindig oda akart bújni elrablójához, karját használva párnaként tovább érezni érintését, de

ezt még magának sem akarta bevallani, nemhogy a férfinak. Nem mozdult hát, csak hallgatta a férfi neszeit, ahogy felöltözik, ahogy távolodik az ajtó felé, és ahogy megtorpan előtte. Ő sem tudott a lányra nézni, ezért csak háttal állva mondta:

– Bármikor elmehetsz, a szolgáló gondoskodik mindenről és addig kísér, ameddig te akarod.

Ahogy kilépett a szobából, Illa máris érezte a hiányát. Tudatával még követte, figyelte, ahogy visszafogottan intézkedik, utasítja a szolgákat, majd a keleti kapun át elhagyja a birtokot. Valóban elengedte, de Illa már nem tudta csak így elhagyni.

A király, hogy elméje visszatérjen újra az anyagi világba, belevetette magát hivatalos feladataiba. Közben egész nap várta a futárt, akinek a lány távozásának hírét kellett hoznia.

Egész éjjel forgolódott, nem tudott aludni. Azon járt az esze, mit is jelenthetett a lány utolsó mozdulata, és, hogy miért nem jön már a futár. De a futár másnap sem jött. Helyette, Terra érkezett meg.

– Megtaláltad? – tért türelmetlenül a tárgyra. Nem Felség! A kereskedő sem ismerte közelebbről. Csak azért fogadta,

mert kiváló árut ígért, és valóban elképzelhetetlenül gyönyörűt hozott. Nem sokkal dél után járt az idő, amikor nem bírta tovább, úgy döntött, maga néz utána, mi történik az erdei lakban. A nap már készült égi útja utolsó szakaszára, mire megérkezett. A szolgálófiú kérdés nélkül válaszolt.

– A lány a hátsó kertben van, a rózsabokroknál. A király bólintott, a fiú pedig intézkedett, hogy senki ne menjen a kert

közelébe. Ügyes legényként tudta, mi a dolga. A király óvatosan, de hangosan dübörgő szívvel ment megkeresni a lányt. Nem értette, miért van még itt. Talán bele akar nézni a szemébe, nem hagyja, hogy csak úgy továbblépjen. Kínozni akarja a jelenlétével? Mindenre fel volt készülve.

– A lánynak joga van megbüntetni – gondolta. Hallhatta közeledését, de nem mozdult, csak ült a kerti padon és nézett maga elé. Még mindig lélegzetelállítóan gyönyörűnek látta. Megállt tőle három lépésre és megszólalt.

– Bármit kérsz kárpótlásul, megadom. Ha az életem kell, az is a tiéd. Ezt már az éjjel végiggondolta. Méltatlannak érezte magát a királyi botra.

Egy nép vezetője nem követhet el ilyen bűnt. Illa nem tudta elviselni arcán a férfi tekintetét, félt kimutatni a lelkében még mindig ott izzó vágyat, ezért felállt és hátat fordított neki. Minden erejét összeszedve, feltette neki a kérdést, amit két napja nem tudott megérteni. Ennek a férfinak nem kell piacra mennie és ott nőt vennie magának. Ez a férfi bármelyik lányt vagy asszonyt megkaphatja, akit csak akar. Nem értette, mit keresett a rabszolgapiacon.

– Miért vettél meg?

– Nem tudom. Csak azt tudtam, meg kell tennem. Mindenkitől meg akartalak menteni, csak magamtól nem tudtalak.

Illa hallotta hangjában az őszinte sajnálat fájdalmát, és a kínt is, amellyel fegyelmezte magát. Nem akarta bántani és azt sem akarta, hogy a férfi magát bántsa.

– Te rájöttél, miért alakította ki a sors a mi találkozásunkat? – Nem – felelte a férfi és Illa még mindig hallotta a fájdalmat. – Én sem. Csak azt tudom, hogy most itt vagyok!Lassan megfordult és a férfi szemébe nézett, a király pedig azt hitte, már

meg is bomlott az elméje. A lány szemében vágy izzott, épp olyan, mint amilyen őt is égette.

– Csak azt tudom, hogy akarom a jelenléted, akarom az érintésed, akarom a belőled áradó leküzdhetetlen szenvedélyt.

A király sokáig csak döbbenten nézte, azt hitte agya nem képes felfogni a szavak jelentését, majd féltérdre ereszkedett és felfele nyitott tenyereit az arca elé emelte. Az ősi mozdulatból annyi erő, méltóság és alázat sugárzott egyszerre, amennyit eddig még nem látott a jóöreg föld. Illának majd beleszakadt a szíve, de nem fogadhatta el a felajánlást. Ő egyszer már belehelyezte kezét egy férfi tenyerébe, még ha csak gyermekként is. Ha megváltoztatja döntését, akkor azt előbb Arrissal kell közölnie. Nem tehetett mást, letérdelt ő is a férfival szemben, és bár remegett mindene, annyira félt megérinteni, a kézfejét fogta meg és a férfi mindkét tenyerét a szívére szorította.

A király megértette. A lány más férfihoz tartozik, nem fogadhatja el az ő felajánlását, nem lehet az asszonya, de önmagát, testét, lelkét megosztja vele. A szívnek földi hatalom nem parancsol. Illa végre összegyűjtötte minden bátorságát és újra belenézett a király szemébe. A haragos ég kékjének végtelenjéig kavargott benne a vihar. Az idők kezdetéből származó, egyszerre pusztító és teremtő vadság, a legőszintébb alázattal és csodálattal a másik iránt. Csak egy sokat megélt, az élet izzásában megedzett férfi képes így nézni egy nőre. Hegyeket elhordó erő áradt belőle. És akkor Illa meglátta a férfi szemében az Ős-Metost. Egyszeriben megértette azt a megkérdőjelezhetetlen önfeláldozást, amellyel az életét mentette meg egy másik korban, egy másik világban. Megértette annak a tizenkét évnek az erejét és kitartását, melyben arra várt, hogy ha csak egyetlen-egyszer is, de övé legyen Annalilla. Látta mostani kapcsolatuk tombolását, mindent elsöprő, elemi erővel feltörő szenvedélyüket, mellyel kölcsönösen megélték magukban és egymásban egy olyan ösztönüket, melyet nem lehetett elnyomni. Mostani kapcsolatuk tette lehetővé, hogy akkor, ott, a Városban, olyan különleges élményeket éljenek meg és olyan sokat tanuljanak egymástól.

Csak nézték egymást, ugyanarra vágytak, ugyanazt akarták. A király érezte a lány szívének zakatolását, a vékony ruhán át is felfogta bőrének selymes érintését és nem tudott tovább uralkodni magán. Felállt, és felsegítette a lány is. Köpenyét leterítette a fűre a rózsabokrok közé, majd kinyújtotta tenyerét a lány felé, jelezve vele, hogy van választása. De Illa valójában már nem tudott dönteni, csak cselekedni. Csak ujjai hegyével érintette a király ujjait, aki leheletfinom gyengédséggel vezette őt a köpenyéhez. Így is úgy érezte, szikrák pattognak ki érintésük nyomán. Illa még mindig csak hagyta, csak engedte, hogy a férfi ereje vezesse. Még mindig nem érzett elég erőt ahhoz, hogy ő is csókoljon, ő is öleljen. A férfiból áradó tűz átitatta egész testét, érezte, bármit is tenne, azzal csak akadályozná a férfiból kitörő energiák szabad áramlását. Ezért csak elfogadta, csak belesimult a férfi lüktetésébe és hagyta, repítse mindkettőjüket ismeretlen érzések, ismeretlen testi-lelki viharok kavalkádjába.

A nap már elbúcsúzott az égtől, csak az alkony pírja borította még lángokba, mikor a király tüze lenyugodott. Most Illa kelt fel előbb, összeszedte a ruháit és felöltözött. A király azt hitte, szégyelli magát, ott akarja hagyni, de tévedett. Illa megáll a lábainál és kinyújtotta felé a tenyerét. A lélegzete is elakadt ettől. Asszony még ilyen őszinte, tiszta, szégyen nélküli mozdulattal sosem fordult feléje. A lány egyenrangúnak tartotta vele magát, nem a királynak szólt a mozdulata, hanem a férfinak, akinek odaadta mindenét, akire rábízta az életét. Meg akarta mondani neki, ki is ő valójában, de valahogy nem tudta, hogyan tegye. Nem remélt ettől semmi többet, csak annyit, hogy megértesse, miért kell minden nap elmennie és magára hagynia, amikor legszívesebben örökre itt maradna vele az erdei lakban. Semmi másra nem vágyott, csak az együttlétre. Feláll, ő is felöltözött és megfogta a lány újra feléje nyújtott kezét, aki a szobájába vezette. A szolgálók már bekészítették a vacsorájukat. Egy kis asztal, mellette egymással szemben két szék. Leültek, de csak azért ettek, hogy mindketten időt nyerjenek. Időt, felfogni mi is történt, mi is történik velük. Még mindig nem tudtak beszélgetni. Csak itták magukba egymás jelenlétét. A történelem előtti mozdulatok ott voltak mindkettőjükben. Illa teljes természetességgel, asszonyaként öntötte szerelmének bort, tette tányérjára a falatokat. Mintha régóta összetartoznának. Ezt a király újdonságként élte meg, hiszen eddig mindig szolgálók gondoskodtak róla. Akkor is így történt, amikor felesége még élt. Szép asszony volt, de az ő szépsége nélkülözte azt a tüzet, ami a most vele szemben ülő lányban lüktetett. Illa egyetlen mozdulata, ahogyan felemelte a kancsót, szemének egyetlen villanása újra felébresztette benne a vágyat. Most nem kötelességből szolgálták ki, hanem egy vágytól izzó nő keze azért, hogy megtarthassa férfierejét, hogy a király meg tudja adni neki azt, amire vágyik. A külvilágban harcoló, a nőt védelmező férfit kényeztették. Az isteni egység öltött most

fizikai formát. A kifele teremtő, áthatoló, védelmező férfierő és a befelé terjedő, befogadó, békéltető, lágyságában elsimító női létezés.

Befejezve az evést újra elmerültek egymás csodálatában. Bár látta a vágyat a lány szemében, a király, nem mert újra kezdeményezni, ehhez túl törékenynek érezte a lány testét. Illa értette ezt és ezért ő állt fel. Kézenfogta és a párnákkal teli emelvényhez vezette. A király leült a szélére, ő pedig megállt előtte. Gyengéden megérintette a férfi homlokát, ujjaival végigsimított arcának már az idő nyomait jelző néhány ráncán, a régi forradáson, melyet egy csatában szerzett a bal szemöldöke fölé. Egyik kezével füle mögött beletúrt koromfekete hajába, míg a másikkal ajkának körvonalát fedezte fel, mielőtt megcsókolta. A király, a délutáni élmény utóhatásaként, már tudta fegyelmezni magát, bár a lány első érintésére újra felizzott benne a vágy. Most végre elég türelemmel bírtak ahhoz, hogy tudatosan fedezzék fel a másik testét, mielőtt magával ragadták őket ösztöneik.

Reggel, miközben a palota felé lovagolt, még mindig nem tudta elhinni a király, hogy ez vele történt meg. A lány nem haragudott rá, csak neki is időre volt szüksége. Neki is meg kellett értenie a benne megjelent érzéseket, azt a különös vágyat, amelyet egymás iránt éreztek. És a lánynak a lelkiismeretével is meg kellett küzdenie, hiszen, mint kiderült, férje, de legalább is jegyese van. Bár ezzel nem mentette fel teljes egészében magát, mégis megnyugtatta. Másnap Illa is összeszedte magát egy kicsit. Eszébe jutott, hogy régóta nem adott életjelt apjának, aki bizonyára nagyon aggódik miatta. Lecsillapította hát a lelkében dúló érzelmeket, nyugalmat erőltetett magára és megkereste apjának a mindenségbe szétáradó rezgéseit. Ahogy rájuk hangolódott, a béke és a biztonság érzését küldte tovább. Érezte, ahogy a Táltos felfogja és viszonozza. Megértette vele, hogy még türelmet és időt kér, még nem mehet haza.

Az elkövetkezendő időben nem igazán tudtak sem magukról, sem a külvilágról. Nappaljaik egyszerűen nem léteztek. A király tette a dolgát, de egész nap csak az alkonyatra várt, amikor végre megpillanthatja a lányt. Illa pedig a király érkezésére várt attól a pillanattól kezdve, hogy reggel elindult.

Alkonyattól reggelig a másik lényét élték, a másikban léteztek. Eltelt a nyár és vágyuk mégsem csökkent. A király minden reggel úgy indult el, hogy aznap bevallja, hogy kicsoda ő valójában, de nem tudta megtenni, mert olyannyira tökéletesnek érezte a köztük lévő harmóniát. Nem akarta, hogy a rangbéli különbség tudata bármit is megváltoztasson. A beszélgetés közöttük lassan megindult, bár még nem érezték feltétlenül szükségesnek, csupán együttléteik egy kellemes kiegészítőjének.

Egy nap, mikor megérkezett, Illa ösztönösen megkérdezte:– Hogy telt a napod Uram?

Mindketten érezték a helyzet fonákságát, hogy még egymás nevét sem tudják. A kertben ültek, a nyár utolsó napsugarait élvezték. A király két tenyere közé fogta Illa kezeit. Elhatározta magát. Illa szemébe nézett, és csak annyit mondott:

– A nevem Narua. Eredeti jelentése hegyes bot, de ma már inkább dárdaként, nyílként értelmezik.

Számított rá, hogy a lány meglepődik, de valódi reakciójától nagyon is zavarba jött. Illa amint meghallotta a nevet, felfogta ki az a férfi, aki így elbűvölte.

– Ez nem lehet! Ilyen véletlen nem fordulhat elő! Ha ez napvilágra kerül, az iszonyatos háborúhoz vezethet – gondolta végig kétségbeesetten.

Döbbenetét és fájdalmát mindenképp el akarta rejteni. Nem okozhat ekkora fájdalmat szerelmének, ezért hirtelen felállt és hátat fordított a férfinak. Most már végképp nem árulhatja el, kicsoda ő valójában. Még nem!

– Most menj el, kérlek! – mást nem tudott mondani. A király felállt, nem kérdezett, nem várt magyarázatot, egyszerűen

visszament a palotába. Arra gondolt, időre van szüksége a lánynak, megemészteni a tudatot, hogy az ország királya az, akivel megosztotta az elmúlt hónapokban az életét. Azt azonban nem tudhatta, hogy ez a tény sokkal nagyobb bonyodalmakhoz vezethet, mint azt valaha is képzelné.

Másnap este feszülten érkezett a lányhoz. Remélte, egy nap alatt túltette magát a meglepetésen és elfogadja az új helyzetet. Bízott a szerelem erejében, hitt a lány nagylelkűségében és megbocsátásában. Meg akarta ismerni a titkát, remélte, ha van is férje, királyi hatalmával el tudja érni, hogy lemondjanak egymásról és a világ előtt is hitvesévé fogadhatja.

A lány szobájában ültek le, ott akarta meghallgatni hogyan döntött. Mindketten hihetetlennek érezték, de még mindig felizzott körülöttük a levegő, valahányszor csak megérintették egymást.

– Felség! – kezdett bele Illa. – Narua – javította ki a király. – Narua! Sosem mondtam ki, mégis tudnod kell, mennyire szeretlek.

Nem tudok betelni veled és most úgy érzem, az idők végezetéig élvezném ölelő karjaidat. Mégis el kell mennem. Nem most rögtön, még nem tudom, mennyi időt tölthetünk együtt. Ezt majd a sors és az Isten eldönti. Amíg csak lehet, veled akarok maradni. Kérlek, ne kérdezz, még nem válaszolhatok, csak szoríts magadhoz, és szeress. Szeress minden alkalommal úgy, mintha ez lenne az utolsó.

A király megdöbbent Illa szavain, de örült is, mert nem érzett haragot bennük, csak félelmet. Vajon mitől fél? Mi az, amitől úgy gondolja, még egy király sem tudja megvédeni?

Segíteni akart neki, de nem tudott, így hát azt tette, amit kért. Ölelte és ölelte. Most, hogy tudta, nem lesz végleg övé a lány, megújult erővel tört fel mindkettőjükből a vágy.

– Nagyon szeretnélek én is neveden szólítani – kérte egyszer Narua.– Akkor adj nekem egy nevet. Amíg veled vagyok, az leszek, akinek

nevezel. Másik énen amúgy sem létezik, amikor te ölelsz. Narua elgondolkodott. – Asilla. Így foglak nevezni. Azt jelenti örömünnep. Számomra minden

pillanat az, amit veled tölthetek.Illa elmosolyodott. Naruának is vannak képességei. Belőle is jó táltos

lenne, nem hiába Úr-fia leszármazott. Illa valóban minden napot az utolsónak élt meg, minden nap azt tervezte,

másnap elindul. El kellett mennie, de bármilyen veszélyes is maradnia, nem tudott lemondani a következő ölelésről, a következő gyönyörrel teli éjszakáról.

Egy nap azonban észrevette a királyon, hogy valami történt, mert nagyon felhős arccal érkezett. Illa sosem faggatta, de most megtette, mert megérzett valami fontosat.

– Mondd el mi történt, hátha segíthetek. – Ebben nem hinném. Magurból érkeztek követek. Valami eszelős

vénember lehet a Táltos, mert azt állítja, elraboltam a lányát. Én! Az ő lányát! Még ha Istennőnek tartják is, akkor sem kellene nekem, még ha ők kényszerítenék rám, akkor sem. Hogyan gondolhatják, hogy a turai király betör az ő palotájukba és elrabolja a trónörökös feleségét! Én, aki mióta a trónra kerültem, épp azon dolgozom, hogy közelebb hozzam egymáshoz a két országot! Elvégre egy nép vagyunk. Nem is értem miért kellett őseinknek így egymásnak ugrania. Én rabolnám el az ő Istennőjüket?

Naruát nagyon is felháborította a feltételezés. Csak miután kiöntötte, ami a szívét nyomja, akkor vette észre, hogy Illa teljesen elsápadt és mérhetetlen fájdalommal a szemében néz rá. Meglepődött, így első dolga a lány megnyugtatása lett.

– Ne félj! Ez nem olyan nagy gond. Majdcsak megoldom valahogy. Csak meg kell győznöm a bolond táltost, hogy valamit nagyon félrenézett, mert semmi közöm a lányához.

Illa megfogta a király kezét és a szemébe nézett. Ha eddig nem tudta rávenni magát a szökésre, akkor vállalnia kell ezt a pillanatot, túl kell esniük rajta. Nem halogathatta tovább, most már, hogy kiderült, hol van, nincs értelme tovább titkolnia. Ennyivel tartozott Naruának és magának is.

– Narua! A táltos nem bolond!– Már hogyne lenne az, amikor ilyen sületlenséget állít. – Részben igazat mond.

– Részben? Milyen részben? – és ekkor elakadt a szava a királynak. Most vette észre, hogy már nem urukiul beszélnek, mint eddig mindig, nem

is krónul, hanem az Istenek nyelvén, amit csak az Úr-fia leszármazottak értettek és használtak évezredek óta. Döbbenten hallgatott, miközben agya lázasan dolgozott.

– Asilla – mondta remegve. – Illa! Illa-MANI! – és látta a lány szemén, hogy helyesen következtetett.

Egy villanás alatt mindent megértett. Miért nem árulhatta el igazi nevét, miért érezte mindig is olyan mérhetetlen természetességgel egyenrangúnak, miért mondta, hogy nem maradhatnak végleg együtt. Belátta, mennyire igazat mondott, valóban nem lehet közös jövőjük. Az egyetlen dolog, amit még királyként sem tehet meg. Nem veheti el egy másik király asszonyát. Nekik nincs joguk férfiként és nőként viselkedni, ők számtalan ember sorsáért felelősek.

– Illa! Illa-MANI! Micsoda iszonyatosan nehéz terhet vettél a válladra. – Kettőnkért tettem, ezért a néhány együtt eltöltött hónapért. És Narua értette, hogy így legalább ő felhőtlenül boldog tudott lenni egy

ideig. Mindkettejük szívét jeges rémület rántotta össze. Még ott ültek egymással szemben, nézték egymást, szorították egymás kezét, és el sem tudták képzelni, hogy ez egyszer ne így legyen.

A király lázasan kutatott elméjében, de nem talált semmilyen megoldást. Ez még az ő harcedzett lelkének is kimondhatatlan kínt okozott. Illa tudatának legszélén érzékelt valami halvány gondolatot, de még nem fogta fel teljesen, és most nem is akart vele foglalkozni. Már csak azért sem, mert a király tekintetében egy új érzést fedezett fel. Egyszerre volt kérdés és bizonytalanság. Megértette.

– Felség! Én most is ugyanaz a nő vagyok, akit tegnap öleltél. – Istennő vagy!– Tegnap is az voltam. – De én nem tudtam. – Én sem tudtam eleinte, hogy király vagy. Egy férfi voltál számomra,

aki úgy tudott szeretni, mint még soha senki. – Egy Istennőt nem lehet szeretni, csak imádni. – Már megtetted. Nézz rám! Valóban azt hiszed, más vagyok, mint te?

Érints meg és megtapasztalod újra, hogy ugyanaz az ösztön, ugyanaz a vágy izzik bennem, mint benned. Az Istenek mindenki számára pontosan olyanok, amilyen Istenben hinni tudnak. Én azért vagyok Istennő, mert az emberek annak akarnak látni. Te vagy az egyetlen férfi, akinek van ereje és bátorsága nőnek látni. Kérlek! Ne vedd el tőlem ezt a csodát!

És csakugyan. Ahogy Illára nézett, már nem az Istennőt látta, hanem a lányt, akinek még mindig kiolthatatlan vágy égett a tekintetében. Ez az éjszaka még az övék lehet, erről nem akart Illa lemondani. Felállt, majd a király elé térdelt. Két kezével határozottan végigsimította a karjait, hogy érezze az izmok feszülését, a széles, fegyvertől kérges tenyerét. A király még habozott, ezért benyúlt az inge alá és mindkét kezével mellkasába markolt, majd lassan elkezdte lefelé húzni az ujjait. Ezt már nem bírta tovább Narua, feltámadt benne újra az első együttlétük férfija. Újra ő maga lett az erő, a mindent elfelejtő ösztön. Ölbe kapta a lányt és Illa csak hagyta, hogy újra és újra meghódítsa, betöltse teljes lényét. Narua megélte, hogy nem csak belőle tűnt el a király, amikor Illát ölelte, de Illából is elszállt az Istennő. Egy férfi és egy nő olvadt egymásba, hogy együtt éljék meg az Univerzum legnagyobb csodáját, a teljességet egy másik lénnyel. Mérhetetlenül sokat adtak egymásnak, sokat tanultak mindketten ebből a kapcsolatból. Már érezték, miért kellett nekik találkozniuk. Csak így, egymást fel nem ismerve élhették meg ezeket az élményeket. Míg nem ismerték a másik valódi kilétét, lényének a világban betöltött szerepét, önmaguk voltak. Ha a király, mint király jelenik meg Illa előtt, sosem teszi meg azt, amit az első alkalommal megtett. Akkor nem tapasztalja meg az önmagában való csalódást, sem azt az elemi erővel elszabaduló, megmagyarázhatatlan vágyat, ami benne tombolt. Ha Illát Istennőként ismeri meg, nem láthatja meg benne azt a nőt, aki képes befogadni, megérteni és élvezni az ő áradó energiáit, úgy, mint még soha senki más. Illának is meg kellett tapasztalnia a benne is meglévő tiszta fizikai energiákat. Megértette, hogy nagyon is ember, még akkor is, ha ebben az életében többet fog fel a valóság teljességéből, mind a földön élő legtöbb ember. Csak úgy lehet teljesen Istennő, ha képes teljesen ember lenni. Első, különös együttlétük emléke miatt lettek képesek, immár királyként és Istennőként is ismerve egymást elfelejtkezni erről, és megélni az igazi férfit és igazi nőt a másikban.

Reggel a szokásosnál korábban ébredtek. – Narua! Tegnap mondtál valami nagyon fontosat!– Mit? – Valóban úgy látod, van esély a két ország egyesítésére? – A turaiaknak már régóta ott a vágy a szívében. Mindig is hiányzott

lelkünk másik fele. – Akkor talán ezért is kellett találkoznunk. – Magur népe képes lenne elfogadni bennünket? – Sosem gondoltunk rátok idegenként. Inkább fájt az elszakadás. – Apám már megpróbált volna közeledni, de aztán jött az uruki király

üzenete, hogy szövetséget köt a királyoddal, és ha nem adjuk meg magunkat, akkor mindkét országgal szembe kerülünk.

– Ez nem volt igaz. – Tudom, de az emberek féltek. Raggu-Úr Táltos azt tanította, hogy

Sam-Úr népe el akarja pusztítani a táltosokat és a szellemi vezetőket.– Ennek semmi értelme nem lenne.– Igaz, és mára be is bizonyítottátok, hiszen a mai napig a Táltossal

együtt vezetitek Magurt. Illa elmosolyodott.– Tudod, amikor Bunnu elrabolt, közölte velem, hogy ő fog uralkodni az

egész földön. Egyesíteni fogja a krónokat, és leigázza az urukiakat. Ha sikerül, amire gondolunk, akkor első tervét meg is valósíthatjuk neki, hiszen bárhogy is nézzük, ő tette lehetővé a találkozásunkat.

– Akaratán kívül segített. – Ha ezt megtudja, nagyon dühös lesz. – Akkor belevágunk? – Igen! Meg kell tennünk mindent, ez hatalmas esély. – Ami a kettőnk közti bizalom nélkül soha nem jöhetne létre. Apád

honnan tudja, hogy élsz és itt vagy turai földön. – Táltos, és jó táltos. Képes megérezni az általam közvetített érzéseket.

Azt pedig, hogy éppen itt vagyok, valószínűleg az Istenekkel beszélve tudta meg. El tudnál juttatni neki egy levelet? Fontos, hogy biztosan ő kapja meg.

– Igen. Azt kérem a követektől, hogy személyesen találkozhassam a Táltossal, meg akarom győzni, hogy téved. Magam adom a kezébe.

– Rendben. Megírom neki, hogy mi történt, talán tud nekünk nyerni még egy kis időt, amíg kitaláljuk, mi legyen.

Illa megírta a levelet és lezáratlanul Naruának adta. – Bízom benned, nyugodtan lezárhatod. – Tudom, de apámnak is látnia kell, hogy én is megbízom benned. Veled

akarok menni, hogy az úton is együtt lehessünk, de apámmal nem találkozhatom, míg a királyt meg nem győztük, senki sem tudhatja, hogy a közelben vagyok.

– Ezt megoldhatjuk. A kíséretet előreküldöm, mi utánuk megyünk kellő távolságra. Csak négyen leszünk, Terra, aki a rabszolgapiacról haza hozott, Samu a szolgálólegény és mi ketten. Te Terrával és Samuval hátramaradsz a határ előtti utolsó faluban, míg én találkozom az apáddal.

Tuddu-Úr Táltos beleegyezett a találkozóba, főleg, miután megérezte a lánya megnyugtató rezgéseit. Nem tévedett hát, valóban a turai királynál van, és jelenleg nincs veszélyben. A találkozó helyéül a határvonalat jelölték ki, ahová egy, a hűvös idő ellenére is nyitott sátrat emeltek, melybe csak a király

és a Táltos megy be, de embereik szemmel tarthatják őket, és a legkisebb gyanús jelre használhatják a fegyvereiket.

A követ húsz nap alatt fordult meg, és tíz napra rá jelölték ki a találkozás időpontját. Így még egy csodás hónapot tölthettek együtt. A határig tartó öt napos utazást is élvezték. Most voltak együtt először az erdei lakon kívül. A találkozó minden gond nélkül jött létre. Narua és a Táltos egyszerre érkeztek a sátor alá és egyszerre ültek le egymással szemben.

– Mielőtt beszélnénk, egy levelet kell átadnom. Illa küldte. Narua elővette az összetekert ívet, majd jól láthatóan széthúzta, hogy a

Táltos kísérete is láthassa, nincs benne semmi veszélyes. A Táltos felemelt kézzel jelezte az embereinek, hogy semmi baj, átveszi a tekercset. Egyből felismerte a lánya írását.

Apám!

Bunnu rabolt el, nem Tura Királya. Egy uruki rabszolgapiacra vitt és eladott. Szerencsémre, Narua-Úr Király vásárolt meg, akivel aztán egymásba szerettünk. Tudom, hogy találkozásunk nem lehet a véletlen műve, de még szükségünk lenne némi időre, hogy megvalósítsuk, amit szeretnénk. Kérem, segítsen nekünk! Magyarázza el királyunknak, hogy nem Narua felelős az eltűnésemért, hanem épp ő az, aki megmentett, és nem fogolyként vagyok az udvarában, hanem a vendégeként. Az Istenek szándékosan hozták létre ezt a találkozást, mely fordulatot hozhat a két ország történelmében. Beszélje rá, hogy találkozzon Tura Királyával. Tudom, hogy magával hozta Sagast és Salut is. Küldje el őket hozzám, hogy turai látogatásomnak hivatalosabb látszata legyen. Nem esik bántódásuk, ezt Narua biztosítja. A levelet égesse el, senki nem tudhatja meg, mi történt köztem és a király között.

Az Istenek óvják lépteit!Szerető lánya: Illa

A Táltos remegő kézzel tekerte össze a levelet. Megértette minden egyes szó jelentőségét. A vele szemközt ülő férfira nézett és látta rajta, tudja, mi van a levélben és egyet is ért vele. Lánya segítségével most lehetőséget kapott megvalósítani azt a titkolt tervét, amit azóta dédelgetett, mióta átvette a Táltos-botot. Raggu-Úr Táltos kettészakította az országot, Tuddu-Úr akart lenni az a Táltos, aki újra egyesíti.

– Tehát jól értettem, amit az Istenek mondtak. Nálad van a lányom.– Igaz.– Szereted annyira, hogy le is tudj mondani róla? – Igen. Ezt már megbeszéltük. Tudjuk mi a feladatunk, tisztában

vagyunk a felelősségünkkel.– Helyes. Segítek nektek. Ide küldöm a fiam és a leghűségesebb

emberem. A fegyvereiket maguknál tartják, de szavamat adom, hogy csak akkor használják, ha megtámadják őket.

– Rendben!– Hatvan nap múlva, ha minden sikerül, itt leszek a királlyal. – Köszönöm!A Táltos újra kezébe vette a levelet és az asztalon lévő gyertya lángjában

meggyújtotta. Ügyelt arra, hogy teljesen elégjen, még a maradék perjét is szétmorzsolta az ujjai között.

– Ha Illának csak egyetlen fájdalmas pillanatot okozol is, minden csontod ezer darabra töröm.

– Tedd azt Táltos! Tőled elfogadom a büntetést.A Táltos bólintott, felállt és visszatért az övéihez. Ugyan így tett a király is.Mielőtt Sagast és Salut átküldte Illához, a táltos elmagyarázta nekik, mi is

történt, és hogyan segítsék Illát. Megértették Illa és a király kapcsolatát, és azt is, miért kell titokban tartaniuk.

A király előre ment és bejelentette az Istennő látogatását. Az emberek meglepődtek, de már hallottak a szomszéd országban történt csodás fényjelenségről, és a fények éjszakáján született lánygyermekről. Mindenki kíváncsi volt rá, mindenki látni akarta az igazi Istennőt. A király először nagy ünnepélyt rendezett Illa és kísérete tiszteletére. Meghívta az összes tartomány vezetőjét, a tudósokat és művészeket és minden mesterség képviselőjét. Illa új, számára is furcsa szerepben találta magát. Az ünnepély után elkísérte a királyt országbírói útjára, mellyel bejárja és egyben az Istennőnek és a bátyjának bemutatja az országot. Az embereket lenyűgözte a lányból áradó ragyogás. Csak kevesen tudták, hogy ennek nagyon is sok köze van Tura királyához.

Aztán elérkezett ennek is a vége. Hiába készültek rá már napokkal korábban, a fájdalomra nem lehet felkészülni. A király elkísérte Illát a határig, ahol már várta a maguri követség. A határ előtti faluban töltött utolsó éjszakának minden pillanatát kihasználták, hogy másnap legyen elég erejük a

nyilvánosság előtt hivatalos búcsút venni egymástól. A találkozó céljára külön épületet emeltek. Illa utazása alatt a két ország kormányzója megtárgyalta a két király találkozójának részleteit. Most elérkezett a történelmi nap. A két küldöttség két külön bejáraton lépett be az épület központi nagytermébe és egymással szemben sorakoztak fel, mindkettő közepén a királlyal. A megbeszéltek szerint először Illa és az apja lépett ki a sorból és a középen elhelyezett asztal közepénél találkoztak. Üdvözölték egymást, majd miután Illa üdvözölte királyát, visszament és helyet foglalt az asztalfőn, épp a két küldöttség között. Őt elfogadta mindkét ország, mint felettük álló, mindkét nép érdekeit egyaránt képviselő közvetítőt. Ezután a két király ült le az asztal két másik végére.

Magur királya szólalt meg először. – Narua-Úr Király! Tuddu-Úr Táltos arról számolt be nekem, hogy te

mentetted meg Illa-MANI Istennőt az elrablóitól.Szerette volna még hozzátenni, hogy a maguri trónörökös menyasszonyát,

de a Táltos azt tanácsolta, ezt ne tegye, ne érezze úgy a turai király, hogy több jogot akar formálni az Istennőre Magur, mint Tura. Illának az összekötő kapocs szerepét kell játszania, nem a szétválasztóét. Talán jobb is lenne, ha egyik királyi családhoz sem állna közelebb, utalt homályosan a táltos, de a király ezt meg sem hallotta.

– Így történt Sassu-Úr Király!– Akkor Magur népe hálás neked!– Tura népe is hálás neked, amiért nem szövetkeztél Urukkal ellenünk. – „Amíg SAM-Úr és MAG-Úr egytestvér, a krónok népe tovább él.”– „Ha SAM-Úr és MAG-Úr ellenség, a történetük véget ér.”– Narua-Úr Király tehát egyet ért azzal, hogy a két országot az Istenek

egynek teremtették?– Egyetértek. Mindkét ország minden lakója egyenrangú, még ha nem

mindent gondolnak azonos módon, akkor is.– Értelek és egyetértek – mondta Sassu-Úr Király és valóban értette. Úgy

kell közös országot létrehozniuk, hogy az valóban Krón birodalom legyen, és ne Tura visszafoglalása.

– Bízzuk a részleteket a két Táltosra és a kormányzókra.– Helyes!

Mindketten Illára néztek, jelezve, részükről elégedettek az elhangzottakkal. Illa bólintott és felállt.

– SAM-Úr és MAG-Úr egytestvér – mondta, és mindkét király felé kinyújtotta a tenyerét.

Azok felálltak, Illa elé léptek, majd egymás felé fordultak. Ősi módon, jobb tenyerüket felemelve és a másik felé mutatva köszöntek el, jelezve, üres a kezük és az is marad, nem fognak egymásra fegyvert, tiszták a szándékaik.

Illa felé az apja nyújtotta a kezét, jelezve, hogy az Istennő a családjához tér vissza, és nem az egyik, vagy a másik országba. Szükségét is érezte apja támogatásának, mert legszívesebben visszaszaladt volna Narua ölelő karjaiba, de azt már semmi esetre sem tehette meg. Neki, mint a béke és az egyesülés Istennőjének egyik ország felé, egyik ember felé sem húzhatott a szíve. A Táltos sátrában azonban nem bírta tovább és úgy zokogott, mint aki évszázadokig abba sem akarja hagyni. Az öreg sem tudott most vigasztaló szavakat mondani, hiszen a szerelem erejével nem lehet versenyre kelni. Illa úgy érezte, mostantól üresek lesznek a napjai, hiszen nincs mire várnia. Az alkonyat ezentúl nem hozza el neki a férfit, nem érezheti többé nekifeszülő, mégis figyelmes erejét, érintésének tüzében égő testét, a világ tetejére röpítő csodálatát.

Megjelent: AN-KI - Végtelen szerelemI. kötet: Ősföld büszke népe

www.argilus.hu

AN-KI - Végtelen szerelemII. kötet: Isten áldott népeVárható megjelenés: 2012. ősz

Előkészületben: AN-KI Érints meg!

Várható megjelenés: 2012. február