A PÉTERI PRIMÁTUS ALAPJAI I.

”… erre a sziklára építem egyházamat”

Készítette: Pozsonyi Gábor Attila

2007

2

TARTALOM

Előszó..................................................................................................................................4

A névváltoztatás..................................................................................................................6

A földrajzi hely és az időpont fontossága............................................................................9

A szöveg exegetikai vizsgálata............................................................................................11

Nemkatolikus ellenvetések és egyetértések.........................................................................14

1. Mikor keletkezett a szöveg?..............................................................................15

2. Jézus a „szikla”?................................................................................................17

3. Péter hite a „szikla”?.........................................................................................18

4. Péter mint kődarab?...........................................................................................19

Befejezés..............................................................................................................................22

Bibliográfia..........................................................................................................................23

3

ELŐSZÓ

Talán nincs kifejezőbb szó a katolikus önazonosság kifejezésére a mai

egyházszakadások és a számos keresztény hitvallás kontextusában, mint a „pápista” szó.

Ebben a kifejezésben – attól teljesen függetlenül, hogy végsősoron pejoratív értelemben

kezdték el használni a katolikusokra – benne van az a fő tényező, amely elválasztja a

Katolikus Egyháztól az összes többi keresztény testvéregyházat és vallási közösségeket.

Mindebből következően az ökumenikus, vagyis egységet kereső (vagy talán helyesebben: az

egységbe visszatérni vágyó) törekvések és útkeresések egyik „skandalonja” is. Hogy el tudjuk

tenni az útból ezt a „botránykövet”, ahhoz többféleképpen is hozzá lehet látni. Az ezt tárgyaló

irodalom nagyon sok megoldási kísérletet nyújt, viszont talán kettő olyan fő irányzat van, ami

jellemzően meghatározza a mai törekvéseket, és amelyek általában egymásnak feszülnek. Az

egyik szerint a gond magában a jelenlegi pápaság mibenlétében van, tehát a pápaság

intézményét kellene megváltoztatni, illetve esetleg közösen úgy meghatározni, hogy annak

teológiai és jogi vonatkozásait mindenki (kezdve a keleti ortodoxoktól a pünkösdi

közösségekig) elfogadhassa. Itt elsősorban a katolikus gondolkodást kellene meggyőzni arról,

hogy az egység érdekében változtasson elvein. Ez azonban minden bizonnyal több problémát

szülne, mint megoldást, már csak abból a szempontból is, hogy ezzel csak még egy újabb

egyházi meghatározás születne, amit szükségképpen nem fog mindenki elfogadni (elsőként

maguk a katolikusok, a „pápisták” nem), hiszen ennek a meghatározásnak az igazvoltjáról

ugyanúgy meg kellene győzni a mindkét oldalon résztvevő képviselőket. Így maga a cél, az

egység nem jöhet létre. A másik mód az lenne, hogy fordítva, a másik oldalt kellene

meggyőzni véleményük feladásáról, és elfogadtatni a jelenlegi katolikus állásontot. Ez utóbbi

elgondoláson belül is számos mód állhat rendelkezésünkre, kezdve azon, hogy hogyan álljunk

mindehhez hozzá, illetve, hogy konkrétan mit is kellene elfogadtatni, melyek azok a pontok,

amelyek szükségesek egy közös hitvallás letételéhez, hogy „egy szívvel, egy szájjal”

magasztaljuk az Istent, Urunk, Jézus Krisztus Atyját. (vö. Róm 15,5-6), s hogy ne szakadjunk

pártokra, hanem egyek legyünk „ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban” (vö.

1Kor 1,10). Az erre való törekvés nem csak katolikus oldalon ismert, egyre inkább látszik,

hogy a pápa nélküli kereszténységben megmutatkoznak azok a jelek, amelyek arról az

igényről, vágyról szólnak, hogy jó volna egy közös pásztor alatt vinni Krisztus zászlaját a

4

világba. II. János Pál pápa is észlelte ezt: „Évszázadok elkeseredett vitái után a többi

egyházak és egyházi közösségek egyre inkább új szemmel vizsgálják az egység e

szolgálatát.”1. Paolo Ricca, az olaszországi valdens lelkész pedig a következőket jegyezte

meg: „A helyzet végeredményben megfordult: míg egy ideig sok protestáns azt gondolta,

hogy a keresztény egység megvalósíthatatlan a pápával, ma ugyanez a pápa nélkül tűnik

lehetetlennek”2.

Mivel a két oldal közötti szembenállás lényege, hogy a nemkatolikus (illetve a

helyzeten változást akaró katolikus[?]) álláspont szerint a pápa jogtalanul és megalapozatlanul

igényli magának azt a pápasággal járó hatalmat és tekintélyt, amelyet – főként az I. Vatikáni

Zsinaton dogmatikailag is meghatározottan – jelenleg bír, ezért elsőrendű fontossággal

kellene kezelni azokat pontokat, amelyek a pápaság ezen jogára és alapjaira mutatnak. Mivel

a nemkatolikus oldalon jelentősen eltérnek az episztemológiai elvek, ezért több „fronton” is

helyt kell állni. A protestáns teológia a Szentírást használja fő, és csaknem kizárólagos

eszközeként, de némely közösség szívesen meghallgatja az ókori keresztény atyákat is

(általában a IV. századdal bezárólag), mégha nem is tartja véleményüket kötelező

tekintélynek. Ezzel szemben a keleti egyházak elsősorban – és erősen Keletre súlypontozva –

a Szent Hagyományt, az Egyházatyák tanításait tartják igazi ismérvnek, és a Szentírást is

ennek megfelelően értelmezik. A jelen dolgozatban tehát első lépésként a Bibliát vesszük elő,

és az egyik legfontosabb igeverset vizsgáljuk meg, a Máté szerinti evangélium 16,17-es

versét3. A vizsgálat során azt az állítást vesszük szemügyre, hogy igazolható-e, hogy a jelzett

igeszakaszban Jézus azt az ígéretét fogalmazta meg, miszerint a halála után létrejövő

Egyháznak ad egy olyan biztos sziklaalapot, amely által az nem pusztulhat el, és hogy ez a

sziklaalap a Péteren megalakuló pápaság intézménye. Itt (még) nem egyházalapításról van

szó, hanem arról, hogy az Egyház Péteren, azaz a pápai tisztségen áll, hacsak nem akar

elbukni, hacsak nem akar Krisztus akarata ellen tenni. Mi, katolikusok hisszük, hogy

tekintettel Jézus szavaira, ez a másodlagos – az Egyház fő és első Sziklája maga az Úr - és

nélkülözhetetlen Szikla Péter hivatala, amelyre épül Krisztus egyetlen Egyháza, amely látható

alap, amely égi tekintéllyel nyithat és zárhat, oldhat és köthet, és amely az idők végezetéig

fennmarad.

1 „Ut Unum Sint” enciklika az ökumenikus törekvésről, 89. 2 A pápaság mint ökumenikus probléma, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest 1980., 69.3 Jelen dolgozat egyik korábbi írásomnak az átdolgozása, lásd: Péter az a szikla..., http://www.depositum.hu/szikla.html (A kutatás időpontja: 2007. 11. 10.)

5

A NÉVVÁLTOZTATÁS

Jézus rátekintett, és így szólt:„Te Simon vagy, János fia. Kéfás lesz a neved.”

Ez azt jelenti, hogy Péter (vagyis Szikla).(Jn 1,42)

Ahhoz a vizsgálathoz, amely a Péter (Petrosz, Kepha, Szikla) név és az Egyház

alapjául szolgáló szikla (petra, kepha) kifejezés közötti kapcsolatot igyekszik feltárni,

elengedhetetlen áttekinteni azt a névváltoztatást, annak jelentését és célját, amelyet Jézus

kezdeményezett. Jézus az apostolok egyikének, Simonnak egy új nevet adott: „Te Simon

vagy, János fia, de Kéfa, azaz Péter lesz a neved.” (Jn 1,42). Az arám „kepha” kifejezés követ,

kősziklát, ill. – eliptikus szerkezetekben – kőből készült dolgokat (pl. kőedényt, kőoszlopot,

drágakövet, stb.) jelent4. Miért változtatta meg Simon nevét erre a „kepha”-ra? Ha megnézzük

a Szentírásban azokat a helyeket, ahol hasonló névadások történtek, akkor megfigyelhetjük,

hogy ezek sohasem hétköznapi események, hanem mindig valami nagy jelentőségű, valami

üdvtörténeti szerep kapcsolódik a névadásokhoz: Ábrám „felséges atya” - Ábrahám „népek

sokaságának atyja” (vö. Ter 17,5); Sárai „az én fejedelemasszonyom” - Sára „a

fejedelemasszony”, „népek fejedelemasszonya” (vö. Ter 17,15); a Jákob – Izrael névnek több

értelmezése is van, de mindegyik kifejezi az üdvtörténetben kapott szerepet: „sarok”, „kitúr”,

„kicsal” – „Isten harcosa”, „Isten bizonyuljon Úrnak”, „Isten világít” (vö. Ter 32,29); Gedeon

„kétélű kard”, „kardforgató” - Jerubbaal „aki legyőzi Báált” (vö. Bír 6,32); Salamon

„jólétszerző”, „aki kártalanít” - Jedidja „Jahve kedveltje” (vö. 2Sám 12,24-25); Eljakim

„emeljen fel az Isten” - Jojakim „Jahve felemel” (vö. 2Kir 23,34); Máriánál nem találunk

adatokat, hogy „kegyelemmel teljes”-t személynévként használták volna, de ettől függetlenül

az angyal így nevezte el őt (vö. Lk 1,28); Szent Pálnál is megfigyelhetünk egy korábbi és egy

későbbi nevet, bár nem biztos, hogy új névadás történt, hanem inkább egy gyermekkori nevét

vette használatba a Saul helyett. De itt is a lényeg, hogy a héber nevű Saulból („kért,

kiesdett”) a görög nevű Pál („kicsi, apró” – vö. Ef 3,8) lett (vö. ApCsel 13,9). Tehát mindig

Isten különleges képviselőihez kapcsolt feladat, hivatás szimbolikus kifejeződése az új név.

A kepha-szikla esetében még több dolog is szót érdemel, amelyek kiemelik azt, hogy

hivatali névről van szó. Egyrészt a szikla kifejezés bibliai szimbolikája és magyarázata5 jelzi

4 Vö. SMITH, R. P., A Compendious Syriac Dictionary, Eisenbrauns 1998. (reprint)5 vö. JÁKI, SZ., …Erre a sziklára…, Ecclesia, Budapest 1991., 51-84.; SPINETOLI, O. DA, Máté. Az Egyház evangéliuma, Agapé, Szeged 1998., 468-469.; FITZMEYER, J.A., Aramaic Kepha’ and Peter’s Name int he New

6

ezt. A szikla szimbolikája általánosságban az erőt és a maradandóságot, a jó és megbízható

alapot jelenti, egy épület biztos talapzatát, amire nyugodt szívvel lehet építeni, mivel sem ár,

sem vész el nem pusztíthatja (vö. Mt 7,25).6 Ezekhez járul az isteni biztonságot kifejező héber

„sur” (szikla) titulushoz való hasonlóság méltósága is7. Ezekből következően nehezen

elképzelhető, hogy a névnek akkora szimbolikus erőt tulajdonító zsidó környezetben a

sziklaszilárd jellemnek nem éppen nevezhető Simonnak Jézus egy ilyen nevet adott volna, ha

az pusztán a személyére vonatkozik. Aztán ehhez járul az a tény is, hogy a kepha kifejezés

akkoriban nem volt használatos személynévként. Bár Fitzmyer megemlíti az egyik művében8,

hogy találtak egy Kr. e. V. századból, Elefantinéből (Egyiptom) származó arám nyelvű

papiruszt, amelyen az áll, hogy „Aqab, Kepha fia”. Ezt arra szokták bizonyítékul felhozni,

hogy a Kepha egy ismert arám személynév. Csakhogy erre az egyedülálló esetre hivatkozni,

amely egy egyiptomi környezetben, távol Judeától, és ráadásul több mint 400 évvel Krisztus

kora előtt szerepel, amelyről még azt sem tudni, hogy tényleg egy arám névről van-e szó,

vagy csak egy egyiptomi név arám fordításáról, igencsak gyenge érv. A meglehetősen gazdag

szír-arám nyelvű korabeli dokumentumokban nyoma sincs ennek a névnek. Aztán az is

figyelemreméltó, hogy Jézus a tizenkét tanítványa közül, akiknek közösen az apostolok nevet

adta (vö. Lk 6,13), egyedül Simon nevét változtatta meg9. A Simonnak adott új név

általánosan elterjedt a keresztény közösségekben. Szent Pál a Gal 2,7-8 kivételével mindenhol

Kephas-nak hívja őt, tehát minden bizonnyal ez volt a név eredeti változata (ezt a Jn 1,42 is

igazolja). Azonban az evangéliumokban, illetve a többi újszövetségi írásban a Péter (gör.

Petrosz) változat szerepel. Ami itt mindenképpen jelentős, az az, hogy nem a Kepha görögös

változata terjedt el az apostoli keresztény gyülekezetekben, mint Pálnál, hanem egy tőle

alakilag teljesen eltérő változat, a Petrosz. Tehát a szó jelentése volt a fontos, és ezt

fordították le görögre. Ez egy egyszerű személynévnél értelmetlen lett volna. „Mind a két

dolog, nevezetesen az, hogy a melléknév a tulajdonnevet eltűntette, és az, hogy lefordították

görögre, bizonyítja, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonított az ősegyház a

Testament, Fst. M. Black, Leiden 1979., 121-132.; LAMPE, P., Das Spiel mit dem Petrusnamen Mt 16,18, in New Testament Studies 25 (1978-79), 227-245.6 Vö. szikla, in DÁVID, K., A teremtett világ misztériuma. Bibliai jelképek kézikönyve, Szent István Társulat, Budapest 2002, 217k.7 JÁKI, i.m. 71-73.8 To Advance the Gospel, New York 1981., 112-123. 9 A Zebedeus fiainak adott „boanerges” (= „mennydörgés fiai”) név (vö. Mk 3,17) nem tekinthető névadásnak, mert Jézus itt csak egy adott jelenetre reagáló nevet ad, amit nem használt senki a továbbiakban, éppen azért, mert ez egy ironikus, Jézus nemtetszését kifejező névadás volt. Ti. a párhuzamos részből (Lk 9,54-55) kiderül, hogy János és Jakab a tüzet (villámot) akarták lehozatni az égből a szamaritánusokra, és Jézus erre mondott egy szellemes megjegyzést.

7

’sziklaembernek’” – írja E. M. Kredel10. Hogy ezt jobban megvilágosítsuk, gondoljunk csak

Jézus nevére. Az Ő személyneve a Jesua volt, amit aztán a görög nyelvterületen Iészusz-ra

görögösítettek, azaz megmaradt a héber forma, csak görögös hangzásúra alakították. Viszont

Jézus úgymond hivatali nevét a Messiást, a Felkentet, Megváltót, Üdvözítőt, azaz az arám

Mesiha-t már lefordították görögre: Krisztus, azaz Khrisztosz. Tehát a Jézus Krisztus

eredetileg annyit tett, hogy Jézus a Krisztus, azaz Jesua a Megváltó, és ugyanígy volt Simon a

Péter, azaz Simon a Szikla. Mindezek tehát erősen arra mutatnak, hogy a Kepha név hivatalt,

státust, feladatkört jelölő nevet takar, amely emellett szoros kapcsolatban van az új Izraellel,

az Egyházzal, miként azt Suzanne de Dietrich, presbiteriánus teológusnő is megjegyzi: „A 18.

versben lévő szójáték a szakasz arám eredetére mutat. Az új név egy ígéretet tartalmaz.

"Simon", az ingadozó és megfontolatlan tanítvány Isten kegyelméből "szikla" lesz, amelyen

Isten felépíti új közösségét.”11

Péter megmaradt Simonnak hivatalának elnyerése, és Krisztus mennybemenetele után

is, továbbra is néha ugyanolyan ingatag és megfontolatlan maradt, mint amikor ellépett a

halászbárka mellől (gondoljunk csak az antióchiai jelenetre, amikor Pál „megfeddi” őt

viselkedése miatt – vö. Gal 2,11-14). Azonban minden jelentősebb pillanatban, amikor mint

Krisztus apostola, és juhainak pásztora szólalt meg, azaz mint Péter, akkor szava döntő és

határozott volt, amelyet senki se vont kétségbe. Az angol irodalom egyik legbrilliánsabb és

legsziporkázóbb gondolkodója, Gilbert Keith Chesterton ezt írja erről:

„Midőn Krisztus egy jelképes pillanatban megalapította az Ő társadalmát, szegletkőül nem a ragyogó

elméjű Pált vagy a misztikus Jánost választotta, hanem egy köntörfalazót, egy sznobot, egy gyávát,

egyszóval: egy embert. És erre a sziklára építette az Ő Egyházát, és a poklok kapui nem vesznek erőt

rajta. Birodalmak és királyságok buktak el annak az eredendő és állandó gyengeségnek következtében,

hogy erős emberek erős emberekre alapították őket. Ám egyetlen dolgot, a történelmi Keresztény

Egyházat egy gyenge emberre alapították, s épp ezért elpusztíthatatlan. Mert nincs olyan lánc, mely

erősebb lenne, mint a leggyengébb láncszeme....”12

10 Primat, in Bibeltheologisches Wörterbuch, Wien 1962., 946. Idézi CSERHÁTI, J., Az Egyház, saját tanítása tükrében, Szent István Társulat, Budapest 1964., 198.11 The Layman's Bible Commentary: Matthew, voll. 16., John Knox Press, Atlanta 1961., 93.12 CHESTERTON, G. K., Eretnekek, Szent István Társulat, Budapest 1991. 39. [Chesterton a könyv megírásakor (1905) még nem volt hivatalosan katolikus. Csak 17 évvel később, 1922-ben lépett be a Katolikus Egyházba.]

8

A FÖLDRAJZI HELY ÉS AZ IDŐPONT FONTOSSÁGA

Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért…

Hat nap múlva Jézus…

fölvitte őket külön egy magas hegyre

Mt 16,13; 17,1

Az alábbi fejtegetésre Jáki Szaniszló, Az Ország kulcsai (Ecclesia, 1992) című könyve

hívta fel a figyelmemet. Fülöp Cezáreája Jézus korában egy újonnan épült, fenséges császári

város volt. Ennek közvetlen közelében van máig egy hatalmas, legalább 200 láb (kb. 60

méter) magas, szinte függőleges sziklaképződmény, amelynek alja egy pogány templomnak,

Pán istenségnek adott otthont, a tetején pedig Jupiter újonnan épített temploma ékeskedett. Ha

Jézus és tanítványai a városba tartottak, akkor feltétlenül erre kellett menniük, és

mindenképpen a szemük elé tárult az a látvány, amelyet pompájával a templom,

monumentalitásával a sziklafal nyújtott. Ez a látvány éles ellentétben volt a zsidók egyszerű

vallásossága és a pogány civilizációban elfogadott császári kultusz ragyogása között. A szikla

tetején álló Jupiter-templom és az ékes város a császári hatalmat önkéntelenül is

demonstrálhatta az egyszerű halászembereknek. Ebben az éles kontrasztban vallotta meg

Péter Jézus istenfiúi voltát, valamint azt, hogy Jézus a Krisztus, azaz a „Felkent”, amely cím a

Római Birodalomban csak a császárt illethette, aki Jupiter fia, s az Olimposz isteneinek

uralkodója volt. Ebben a környezetben mondta Jézus azt, hogy az Egyház, Isten fiainak

közössége, Péterre alapozódik, s az Alvilág hatalma sem korlátozza ebben. A sziklafal aljában

lévő Pán-szentély, amelyben a legrémisztőbb (vö. a pánik szavunkkal) pokoli szertartások

folytak, szolgáltatta erre a megfelelő szimbolikát. A bűnös világ (Jupiter temploma), és az

Alvilág (Pán szentélye) az az erő, amellyel az Egyháznak majd szembe kell szállnia, de

amellyel szemben nem szenvedhet vereséget. Itt ismét azt találjuk, hogy nem Jézus egyik

tanítványa, Simon fog megküzdeni a teljes Alvilággal – hiszen ez egy embernek lehetetlen

lenne –, viszont egy Krisztus és a Szentlélek által szentesített és felügyelt hivatali státusz

megfelelhet ennek a feladatnak.

Most nézzük meg, hogy mikor történhetett ez a hitvallás, és a feleletül adott jézusi

megbízás. A színeváltozás jelenetében előforduló furcsa kérés Péter szájából, hogy „ha

akarod, csinálok itt három sátrat...”, minden bizonnyal a zsidók sátoros ünnepére, a Yom

Sukkot-ra utal, melynek része volt a gallyakból, levelekből való sátorkészítés, s ahol egy hetet

9

kellett eltölteniük (vö. Lev 23,39-43). Ha a színeváltozás ezen a napon történt, akkor ez fontos

utalást tartalmaz a Krisztus és Péter közötti párbeszéd megértéséhez. A színeváltozás

közvetlenül a cezáreai események után történt, méghozzá pontosan egy héttel később. Ez

olyannyira fontos volt a szinoptikusoknak, hogy mindhárman pontosan megjelölik a két

esemény közötti időt - ami rendkívül ritka. Máté és Márk azt írja: „hat nap múlva”, Lukács

pedig „mintegy nyolc napot” említ. Mindkét kifejezés egy hetet jelent. A sátoros Yom Sukkot

előtti héten szintén egy ünnep, méghozzá a zsidó liturgikus év legfontosabb ünnepe volt, az

Engesztelés Napja, a Yom Kippur. Ennek az ünnepnek a központi cselekménye az volt, hogy a

főpap bevonult a Szentek Szentjébe, hogy kimondja a legszentebb nevet: JHVH, Jahve. Tehát

fontos párhuzam van az engesztelés napi Isten nevének kimondása és Péter hitvallása között.

A zsidó főpap kimondja az Isten nevét, és Péter, az új főpap ugyanekkor kimondja Jézus

nevét. Ezt további érv is erősíti. Jézus Péternek a Kéfás nevet adta, és ugyanez a neve annak a

főpapnak is, aki ugyanezen a napon a Szentek Szentjében kimondta a tetragrammatont:

Kaifás, akinek a neve szintén az arám szikla szóból származik. Ráadásul, ami már a véletlenek

sorának netovábbja lenne, a minden hatalom jelképét, a Templom kulcsát a Szentek

Szentjének egy üregében tartották. Ezt az üreget úgy nevezték, hogy kifa.

Tehát az időpont párhuzama rámutat arra, hogy Péter szerepe kivételes szerep. Jézus új

Templomot épít, amelyet Péterre alapoz, s amelynek kulcsát őrá bízza, hogy kezében legyen

az a hatalom, amellyel „megköt és felold” bármit. A szent szavakat kimondó főpap immár

nem Kaifás, hanem Kéfás, azaz Péter. Így a Sirák fia könyvében található őskép

aktualizálódik:

„Simon főpap, Onijának a fia megjavíttatta az Isten hajlékát, s megerősítette életében a

templomot.” (Sir 50,1)

Az Onija másképpen Oniász, amelynek mind írása, mind kiejtése nagyon hasonlít a Jónáshoz.

Tehát nem véletlen, hogy Jézus csak itt szólítja így meg Pétert: "Simon, Jónásnak fia!"

Egyébként Péter apjának János a neve (vö. Jn 1,42; 21,15).

10

A SZÖVEG EXEGETIKAI VIZSGÁLATA

Jézus... az embernek fia

(16,13)

Te a Krisztus (a

Felkent) vagy

= az élő Isten Fia (16,16)

Az Atya nyilatkoztatta ki

(16,17)

Én is mondom.... (16,18) Te Péter (szikla) vagy

= akire az Egyház épül

(16,18)

Simon, Jónás fia (16,17)

A Máté-evangélium egésze irodalomszerkezetileg egy csodálatos, csiszolt gyémánthoz

hasonlít13. Azonban nemcsak az egész mű struktúrája, hanem a belső dialógusok, történetek

nagyon pontos, üzenetet is hordozó szerkezetei is figyelemreméltóak. A Mt 16 vizsgálatánál

is egy gyönyörű szerkezetre figyelhetünk fel, amely érvelésünket tovább erősíti.

A szövegben két csúcspont található: egyrészről Péter kinyilatkoztatása az Atya által

Jézusról, másrészről Jézus saját kinyilatkoztatása Péterről. Mind a két kinyilatkoztatás arra ad

választ, hogy ki is az illető valójában, mi is az ő hivatala. Az előzményben Jézus felteszi

tanítványainak a kérdést: Kinek tartják őt az emberek? A válaszban először a tanítványok az

általános véleményeket adják meg: Keresztelő János, Illés, Jeremiás vagy valamilyen próféta.

Péter azonban kimondja a helyes választ: Jézus a Krisztus. Fel kell figyelnünk arra, hogy itt

elsődlegesen nem Jézus Isten-voltáról beszél Péter, hanem Jézus hivatását adja meg: ő a

Krisztus, azaz a Felkent, a Megváltó. Ez nem Jézus személyneve, az majd csak a későbbikben

válik azzá (is). Ez a Fiú megtestesüléséhez tartozó szerepköre, egy lényegében evilági feladat

hivatala, tisztsége, címe, amelyben viszont magával az élő Istennel van közvetlen

kapcsolatban, hiszen Krisztus az Ő Fia, Krisztus a mindenkori alap az Istennel való

kapcsolatban. Jézus erre válaszul a választ megadóhoz, Péterhez fordul, hogy most ő adjon

kinyilatkoztatást („Én is mondom...”) Péterről. Úgy, ahogy Péter megadta a választ Jézus

hivatalára, úgy adja meg Jézus is a választ Simon hivatalára: Te (pedig) Péter, azaz Szikla

vagy, amelynek kapcsolata az Egyházhoz a mindenkori alap.

Mindkét esetben egy emberi valóság van egy misztikumhoz, egy Istenhez és az

üdvtörténethez kapcsolódó hivatallal, ranggal, címmel, tisztséggel összekapcsolva. Jézus, az 13 A Szentírás irodalomszerekezeti (retorikai) analízisének módszeréhez lásd: TAKÁCS, GY.: Az Újszövetség irodalma I-II., Paulus Hungarus – Kairosz, 1999-2000.; TÖRÖK, L., Egy új módszer a Szentírás megértéséhez: a retorikai analízis, in Teológia, XLI (2007/ 1-2), 93-104.

11

embernek fia a Krisztus, míg Simon, Jónásnak fia Péter. Mindkét tagmondat (Te Krisztus

vagy... / Te Péter vagy...) teljesen egyenértékű, és párhuzamos egymással, azaz, ha azt

mondjuk, hogy itt nem Péter személyére épül az egyház, akkor Krisztus személyétől is

(logikailag) el kellene vitatni, hogy ő az élő Isten Fia. A baptista újszövetség-professzor,

Craig L. Blomberg ezt így magyarázza:

„A Krisztusként elismert Jézus Simon rendeltetését a "Péter" (Petrosz = szikla) melléknévvel világítja

meg. Nem ez az első, hogy Simont Péternek hívják (vö. Jn 1,42), de kétségtelen, hogy a

legnevezetesebb. Jézusnak az a kijelentése, hogy "te Péter vagy", párhuzamos Péter hitvallásával: "te

vagy a Krisztus", mintha csak azt mondaná: "mivel te megmondtad, hogy ki vagyok én, én is

megmondom, hogy ki vagy te". Az "ezen a sziklán" kifejezés csaknem biztosan Péterre vonatkozik,

hiszen rögtön a neve után következik, ugyanúgy, ahogy a 16. versben "a Krisztus"-t követő szavak

Jézusra vonatkoznak.”14

Hogy hivatalról van szó a névadás mögött, azt a Péterhez kapcsolódó ígéretek is igazolják. Öt

ígéretet kapcsol Jézus a Péter névhez, és mind az öt ígéret valamilyen hatalom (isteni törvény)

átadása is, azaz olyan képesség és törvényesség, amellyel valami felett valakinek hatalma van:

1) Simont Sziklává teszi Jézus. A szikla a bibliai jelképrendszerben az erőt, a biztonságot,

a maradandóságot, a megrendíthetetlenséget fejezi ki. Ez hatalom a múlandóság, a

bizonytalanság felett.

2) Jézus őrá építi az Egyházát, azaz ő az alap. Az alapkő szintén az erő és a biztonság

kifejezése, de emellett az egység, és minden azonosság eredetének jele is, minden

további fejlődés, épülés alapja. Ez hatalom az egész épület és az építkezés felett.

3) Az Alvilág kapui nem vesznek az Egyházon erőt, és ez a Szikla-voltnak köszönhetően

történik. Ez egyértelmű, hogy az Alvilág feletti hatalmat fejezi ki, ami jelen esetben a

sátáni ellenséges erőket, és azok pusztítását jelképezi. Pázmány szerint a pokol kapui

az összes hatalom, mely a pokol kapuján csak kirohanhat. Az Alvilág a gonoszság és a

halál, a kapu pedig minden hadititok tudója, hiszen a haditanácsot a kapunál tartották.

4) Péternél vannak a Mennyek Országának kulcsai. A kulcsoknak a birtoklása teljeskörű

jogi hatalmat fejezett ki, ez esetben az Egyház felett. Ezt a következő fejezetben

aprólékosan ki fogom fejteni.

14 The New American Commentary: Matthew, vol. 22., Broadman, Nashville 1992., 251-252.; ugyanígy a híres evangelikál bibliatudós, R. T. FRANCE, vö. Matthew, in Tyndale New Testament Commentaries (szerk. MORRIS, L.), vol. 1. Inter-Varsity Press, Leicester - Eerdmans Pub. Co., Grand Rapids 1985., 254, 256.

12

5) Péter (egyedül is) birtokolja az oldás-kötés jogkörét. Az oldás-kötés hatalma pedig

hatalom a büntetés és a megbocsátás felett.

Ezek azért vannak megemlítve, mert maga a Kéfa-Péter cím nem lehetett egyértelmű,

legalábbis olyan egyértelmű, mint volt a Krisztus cím. A Krisztus címhez szintén a

hatalombirtoklás kapcsolódik: a Krisztus, azaz felkent cím abban az időben királyi cím volt, s

amely egy mindenek feletti hatalmat jelentette.

13

NEMKATOLIKUS ELLENVETÉSEK

ÉS EGYETÉRTÉSEK

Természetesen a fenti értelmezés máig is elsősorban „katolikus” magyarázata az

igehelynek, és körülnézve a nem-katolikus irodalomban, számos ellenvetését találjuk meg

ennek a magyarázatnak. Olvashatunk arról, hogy a Mt 16,19-et csak betoldották az eredeti

szövegbe, avagy csak az I. század végi „mátéi közösség” hitét fejezi ki. Aztán arról is

olvashatunk, hogy a Pétert jelentő „petrosz” szó nem ugyanaz, mint a sziklát jelentő „petra”,

és Krisztus ezen utóbbin építette fel Egyházát, míg Péter csak egy kis szilánkja ennek a

sziklának; vagy, hogy a szikla Jézus maga, vagy pedig Péter hite, illetőleg hitvallása, vagy az

általa feltárt igazság. Ezeket számbavéve egyetérthetünk a baptista Donald A. Carsonnal, akit

széles körben úgy ismernek, mint a mai protestantizmus egyik legbrilliánsabb Szentírás

kommentátora, aki a következőt jegyezte meg: „gyanús, hogy sokan bármit és bárkit

megtettek "sziklának" csak Pétert nem.”15 Az ok nyilvánvaló, amit a presbiteriánus Donald A.

Hagner, aki 1976 óta a Fuller Teológiai Szeminárium tanára, a következőképpen fogalmazott

meg: „Péter az a szikla, akin az egyház épül... azokat a gyakori próbálkozásokat, amelyek -

túlnyomórészt a múltban - tagadják ezt, és azt a nézetet pártfogolják, hogy a hitvallás a

szikla... úgy tűnik, hogy nagyrészt a szakasz iránti protestáns előítélet motiválta, mivel a

római katolikusok ezzel igazolják a pápaságot.”16 Az idézetben van egy fontos megjegyzés,

ami szerint ellenvetések „túlnyomórészt a múltban” voltak, és valóban, egyre több olyan

protestáns kommentár vallja ezen szentírási rész katolikus értelmezését (egyelőre az apostoli

utódlás továbbgondolása nélkül), akiknek szavára többnyire odafigyelnek. A polémiák helyett

ilyeneket is olvashatunk: „A protestánsok most tanulják, hogy a Mt 16-ban lévő döntő szakasz

a szikláról, amelyen az egyház épül, csaknem biztosan magára Péterre vonatkozik, és nem az

ő hitére.”17 „Sok protestáns magyarázó, beleértve a híres Cullmannt” tartja ezt a nézetet – írja

a The New Bible Dictionary18, amely „a mai tudósok túlnyomó többségének közös

15 Matthew, Mark, Luke, in Expositor's Bible Commentary (Főszerk.: GAEBELEIN F. E.), vol. 8., Zondervan, Grand Rapids 1984., 368.); vö. UŐ., Zondervan NIV Bible Commentary - New Testament, vol. 2., Zondervan, Grand Rapids 1994., 78. o.16 Matthew 14-28., in Word Biblical Commentary, vol. 33b., Word Books, Dallas 1995., 470. o.17 BROWN, R. MCAFEE, Introduction, in A Pope for all Christians? (szerk.: MCCORD, P. J.), Paulist Press, New York 1976., 7.)18 (Szerk. DOUGLAS, J.D.), Eerdmans, Grand Rapids 1962., 972. o.

14

véleménye”19; „a valószínűleg legáltalánosabb nézet” és „értelmetlen lenne felsorolni az

összes kommentárt, amely ezt a nézetet tartja”20; „Manapság széles körű konszenzus

mutatkozik - a szöveg szavai alapján ... abban a tekintetben, hogy az ígéret Péternek mint

személynek szól. Ebben a kérdésben liberális (H. J. Holtman, E. Schweiger) és konzervatív

(Cullmann, Flew) teológusok is egyetértenek, csakúgy mint a római katolikus exegézis

képviselői.”21.22

Most ezen egyetértő vélemények alapján átnézzük azokat a fő kifogásokat, amelyek el

szoktak hangzani a szöveg katolikus értelmezése ellenében.

1. Mikor keletkezett a szöveg?

Már a protestantizmus kezdetén is felvetődött az az elgondolást, hogy a Mt 16,17-19.

csak egy későbbi betoldás az eredeti szövegbe, és ezt főként a liberális teológusok,

bibliakritikusok és -magyarázók is magukévá tették. Ezt a felfogást azonban ma már

egyöntetűen elvetik. A szövegben előforduló több arám/héber megfogalmazás, mint egy

makarizmus: „boldog vagy”; a „Bar Jona” Jónás fia, a „test és vér”, az „alvilág kapui”, az

„oldás és kötés”, mind olyan szemitizmusok, amelyek egyértelműen rámutatnak a zsidó/arám

eredetre, amit még kiegészítenek olyan mátéi kifejezések is, mint az „atya” vagy a „mennyek

országa”. A mai történeti, irodalom- és alakkritikai módszerekkel végzett egzegetikai

vizsgálatok is alátámasztják a szöveg hitelességét. Ezenkívül ezt a részletet az összes korai

kézirat tartalmazza, s az ókeresztény egyházban is hivatkoznak rá, pl. a Kr. u. 132 körül

keletkezett Héberek evangéliuma, Tatianus Diatesszaronja, Jusztinosz vértanú, Tertullianusz,

Órigenész, Hippolütosz és Cyprianus. Arról nem is beszélve, hogy ez az érv, miszerint egy

későbbi betoldás a rész, csak a Bibliában nem hívő, független kritikusok érve lehet. Ugyanis a

19 O'CONNOR, D. W., Peter, in Encyclopaedia Britannica, 1985. (A cikk szerzője protestáns, és a Peter in Rome: The Literary, Liturqical & Archaeological Evidence (1969) című könyv szerzője.)20 Peter in the New Testament (Szerk.: BROWN, R. E. - DONFRIED, K. P. – REUMANN, J.), Augsburg Pub. House - Paulist Press, Minneapolis - New York 1973, 92-93. (Talán ez a legjelentősebb ökumenikus munka Péterről, és ezért az Encyclopedia Britannica elsőként idézi hosszú bibliográfiájában. A könyv tizenegy katolikus és lutheránus tudós közös nyilatkozata.)21 MAIER, G., The Church in the Gospel of Matthew: Hermeneutical Analysis of the Current Debate, in Biblical Interpretation and Church Text and Context, Paternoster Press, Flemington Markets 1984. 58. o.)22 További egyetértő protestáns idézeteket olvashatunk összefoglalóan a következő művekben: BUTLER, S., et al., Jesus, Peter and the Keys: A Scriptural Handbook on the Papacy, Queenship, Santa Barbara 1996.; RAY, S. K., Upon This Rock: St. Peter and the Primacy of Rome in Scripture and the Early Church (Modern Apologetics Library), Ignatius Press 1999.; ARMSTRONG, D., A Biblical Defense of Catholicism, Sophia Institute Press 2003; UŐ., Reflections on the Papacy: The Primacy of St. Peter & Biblical Evidences, http://socrates58.blogspot.com/2005/10/reflections-on-papacy-primacy-of-st.html (A kutatás időpontja: 2007. 12. 18.)

15

kereszténység egyik döntő alaptétele, hogy a Szentírás minden szava isteni kijelentés, és ebbe

beletartozik ez a rész is. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor oda juthatunk, mint pl.

Markion, aki, hogy tanítását elfogadhatóvá tegye, egyedül Lukács evangéliumát tartotta

hitelesnek, de annak is csak egy részét. [Bár, ha rágondol az ember az Ószövetség

deuterokanonikus könyveinek protestáns sorsára, el kell, hogy szomorodjon.]. De mint

említettem, manapság a legtöbb protestáns és liberális biblikus (pl.: Wendland, Michaelis, R.

Otto, O. Linton, O. Cullmann, J. Jeremias, E. Stauffer) elfogadja, hogy a szöveg kétségtelenül

a Máté evangélium része eredetileg is.

Egy másik – ehhez hasonló – állítás szerint nem a tárgyalt szöveg egy későbbi

reakciója a péteri szikla tanításának, amit aztán beszúrtak a szövegbe, hanem az egész

evangélium egy apostoli kor után élő közösség alkotása, és így a péteri szöveg is csak e

közösség hitét jelzi, és nem Jézus szavain alapul. Ez az állítás nem csak protestáns, hanem – a

II. Vatikáni Zsinat tanításával nem biztosan összeegyeztethető módon23 – a katolikus

körökben is elterjedt, de mivel ennek tárgyalása még általánosságban is túl messzire vezetne,

és nem férne ezen dolgozat kereteibe, ezért most csak dióhéjban foglalkozunk vele.

A bismarci kultúrharc nyomására és ennek következtében elsősorban a német, és a tőle

függő – pl. magyar – területeken a katolikus teológiában is erőteljesebben megjelent az

evangéliumok közötti márki prioritás hipotézise, amely szerint az első evangéliumot Márk

írta, és így a további evangéliumok csak jóval ezután keletkezhettek.24 Ennek következtében a

Máté evangélium keletkezési idejét jócskán kitolták a Kr. u-i első század végére, sőt többen a

második század elejére. A válasz erre ugyanaz, mint fent, ti. hogy a kepha-szójáték, és a többi

zsidó/arám kifejezések miatt a szöveg kétségtelenül visszavezethető Jézushoz és az

apostolokhoz, és ez a többi evangélium péteri szövegeinek (pl. Lk 22,31-32; Jn 21,15-17) is

valamiképpeni párhuzama25. Azt legtöbbször már elfogadják azok is, akik az evangéliumban

egy későbbi keresztény művet látnak csak, hogy az evangélium szerzője (legyen bárki is)

„valószínűleg egy korábbi forrásból merít”26.

23 Vö. „Dei Verbum” dogmatikai konstitúció az isteni kinyilatkoztatásról, 7.18.19.24 Bismarc és a márki prioritás kapcsolatáról lásd: FARMER, W. R., Bismarc and the Four Gospels 1870-1914, in Festschrift Frans Neirynck (szerk. SEGBROECK, F. V. – TUCKETT, C. M. – BELLE, G. V. – VERHEYDEN, J.) voll. 3., Leuven University Press, Leuven 1992.; FARMER, W. R., The Gospel of Jesus: The Pastoral Relevance of the Synoptic Problem, John Knox Press, Westminster 1994.; BEAUMONT, J., Kulturkampf and the Gospel, in Culture Wars XVI (1996/december); REICKE, B., From Strauss to Holtzmann and Meijboom: Synoptic Theories Advanced during the Consolidation of Germany, 1830-1870, in Novum Testamentum, XXIX (1987/1); PEABODY, D. B., H. J. Holtzmann and His European Colleagues, Biblical Studies and the Shifting of Paradigms, 1850-1914, (szerk. REVENTLOW, H. G. – FARMER, W. R.), in Journal for the Study of the Old Testament, Supplement Series, 192., Sheffield Academic Press, Sheffield 1995., 50-131.25 Vö. CULLMANN, O., Pierre, disciple, apôtre, martyre, Paris 1952., 166.26 VIVIANO, B. T., Evangélium Szent Máté szerint, in Jeromos Bibliakommentár II., Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest 2003., 139.

16

2. Jézus a "szikla"?

Számos igehely nevezi Istent sziklának (pl. 2Sám 22,2-3.32.47; 23,3; Zsolt 18,2.31.46;

19,4; 28,1; 42,9; 62,2.6-7; 89,26; 94,22; 144,1-2.). Néhány nemkatolikus keresztény ezekre a

helyekre is hivatkozni szokott, és azt állítják, hogy azért nem lehet Péter az a szikla, amelyet

Jézus a Mt 16,18-ban említ, mert a szikla név Istennek van fenntartva. Ez az érv egyrészt nem

veszi figyelembe a mondat tiszta és világos jelentését, másrészt azt állítja, hogy egy köznapi

jelzőnek, vagy titulusnak csak egy alanya lehet, ti. hogy a szikla metafora csak Istenre

vonatkozhat. Ez természetesen nem igaz, még akkor sem, ha a jelző általában Istenre

vonatkozik. Pl. Izaiás Ábrahámot is sziklának nevezi (Iz 51,1-2); aztán az 1Kor 3,11 Jézust

nevezi az Egyház egyetlen alapjának, ennek ellenére az Ef 2,20-ban – szintén Pál – azt írja,

hogy ez az alap az apostolok és a próféták (vö. Jel 21,14); a Jn 10,11skk; Zsid 13,20; 1Pét

2,25 szerint az Egyház pásztora egyértelműen Jézus Krisztus, viszont az ApCsel 20,28-ban és

az Ef 4,11-ben az Egyház vezetőit nevezik pásztoroknak; ugyancsak Jézus Krisztus a „világ

világossága” a Jn 8,12 és 9,15 szerint, de Máténál Jézus azt mondja, hogy az Ő követőinek

kell lenniük a „világ világosságának” (Mt 5,14).

Ezek a versek megmutatják, hogy az Istenre vonatkoztatott bibliai metaforákat más-

más személyre, hivatalra is lehet alkalmazni, és a sugalmazott írók szavainak is lehetnek

különféle jelentései. Azaz Pétert is lehet sziklának nevezni. Természetesen abban az

értelemben, hogy az Egyház sziklája elsődlegesen az Isten Fia27, de ez nem jelenti azt, hogy

Isten ezt a megkülönböztető jelzőt nem adományozhatja annak, akinek akarja28, ez esetben –

másodikként és másodlagosan – Péternek és utódainak, hogy ezáltal elősegítse Egyházában az

egységet, ami annak záloga, hogy a pokol erői ne diadalmaskodhassanak rajta.

További, de a fenti állítás alapján álló érvként szokott elhangzani protestáns, illetve

keleti ortodox részről, hogy Krisztus önmagára utal az „erre” szóval, azaz Simont Péterré

teszi, de az alap, amelyre épül az Egyház Jézus Krisztus maga. Ehhez olvassuk el Marvin

Vincent, a híres protestáns tudós szavait, amelyben maga először vetette el a

meggyökeresedett protestáns nézetet, s vallotta meg, hogy a katolikus vélemény a helytálló.

27 vö. DH 774.: III. Ince, Az "Apostolicae Sedis primatus" levél a konstantinápolyi pátriárkának.28 Vö. TORINÓI SZENT MAXIMUS, 63. homília: „Péter, akinek Krisztus szabadon adományozott egy részt az ő nevéből, azaz miként Krisztus a szikla, ahogy Pál Apostol tanította, úgy Péter is sziklává lett téve, mikor az Úr ezt mondta: ’Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat’.”

17

„A szó se nem Krisztusra utal, mint sziklára, amellyel megkülönböztette azt Simontól, egy kőtől, se nem

Péter hitvallására, hanem Péterre magára... Az a célzás, hogy a petra szó maga Krisztus, erőltetett és

mesterséges. A szó nyilvánvalóan utal Péterre. A nyomatékos erre értelemszerűen a legközelebbi

antecedensre (előzményre) utal; és ezenkívül így a metafora is elmosódik, minthogy Krisztus itt nem

alapként, hanem építészként tűnik fel: "Erre a sziklára építem." Továbbá, bár Krisztus a nagyszerű alap,

a fő szegletkő, az Újszövetség írói felismerték, hogy nem helytelen az olyan szóhasználat, amelyben

Krisztus egyházának tagjaira alkalmaznak bizonyos terminusokat, amelyeket ugyanakkor Krisztusra is

alkalmaztak. Például Péter maga hívja Krisztust élő kőnek (1Pét 2,4), s majd az 5. versben az egyházat

szólítja élő köveknek...

Az a magyarázat egyaránt tarthatatlan, miszerint a petra Simon hitvallására utal. Mind a szójáték, mind

a szöveg természetes olvasata ellene van ennek, és ezenkívül nincs összhangban azzal a ténnyel, hogy

amióta csak az egyház épül, mindig hitvallókra - élő emberekre -, s nem hitvallásokra épül...

A magára Simonra való utalást támasztja alá Péter tényleges kapcsolata is a korai egyházhoz... Lásd:

ApCsel 1,15; 2,14.37; 3,2; 4,8; 5,15.29; 9,34.40; 10,25-26; Gal 1,18.”29

3. Péter hite a „szikla”?

Többen vannak, akik pedig azt állítják, hogy Jézus az idézett versekben az Egyházat

Péter hitére, vagy az ő hitvallására építi, és nem a péteri státusra, Péter személyére és

hivatalára. Azonban ez az állítás, legalábbis abban a tekintetben, hogy kizárja magát Pétert a

szöveg elsődleges jelentéséből, minden alapot nélkülöz. Péter itt valóban megvallja hitét,

hogy Jézus Krisztus az élő Isten Fia. Azonban nem erre a hitvallására utal vissza Jézus.

Az „ezen a sziklán” görögül így hangzik: „” („epi tauté té petra”). A

„” („tauté té”) görög szerkezet jelentése egyértelmű: „ezen”, „ugyanezen”, vagy

„pontosan ezen”. Ez a mutató szerkezet mindig a legközelebbi előtagra utal, tehát a szerkezet

biztosan mutat Péterre, a mondat tárgyára, mint sziklára, amelyen az Egyház épül. S nem

Péter hitére, hitvallására. J. Knox Chamblin, a jacksoni Reformed Theological Seminary

presbiteriánus újszövetségprofesszora ezt írja ezzel kapcsolatban:

„Azokon a szavakon, hogy "ezen a sziklán" Jézus nem magát értette, nem is az ő tanítását, se az

Atyaistent, se Péter hitvallását, hanem Pétert saját magát. A kifejezést közvetlenül megelőzi egy direkt

és nyomatékos utalás Péterre. Minthogy Jézus önmagát az Építővel azonosítja, a szikla, amelyre ő épít,

a legtermészetesebb értelemmel valaki (vagy valami) más, mint Jézus. Az ezen mutatószó vagy arra

mutat rá, ami Jézushoz fizikailag közelebb van, vagy arra, ami Máté szövegében van közelebb, a

legnyilvánvalóbb tehát, hogy inkább Péterre vonatkozik (18. vers), mint a távolabbi hitvallásra (16.

29 Word Studies in the New Testament, Eerdmans, Grand Rapids 1946. (orig. 1887), 4 voll., voll. 1, 91-92. (a kiemelések követik az eredetit).

18

vers). A 18. vers tagmondatai közötti kapcsolatot mégjobban megerősíti a szójáték: "Te Péter (gör.

petrosz) vagy, és ezen a sziklán (gör. petra) építem fel egyházamat". Mint apostol, Péter kimondta a 16.

vers hitvallását; mint hitvalló, megkapta Jézustól az "ezen a sziklán" elnevezést.”30

Az is ezt a tényt bizonyítja, hogy még akkor is, amikor Jézus elfogadja Péter

hitvallását, a szöveg végig Péter személyére irányul: „Boldog vagy (te) Simon... nem a test és

vér nyilatkoztatta ki ezt neked... Én is mondom neked: (te) Péter vagy... Neked adom a

mennyek országa kulcsait. Amit (te) megkötsz... amit (te) feloldasz...” Jézus az egész

szövegben Péterről beszél, és nem a hitéről, vagy a hitvallásáról. Valamint az egész

Szentírásban sehol sincs olyan hely, ahol a szikla azonosítva lenne a hittel.

Az is tény, hogy több ókeresztény kommentárban megtalálhatóak olyan magyarázatok,

miszerint a szikla az a hitvallás, amelyet Péter kimondott, azonban ezek között nem található

olyan kijelentés, amely szembeállítaná ezt azzal, hogy Péter az a szikla. Így ezeket kiegészítő,

alkalmazott értelemben vehetjük, ahogy ugyanez az állítás megtalálható Nagy Szent Leónál

is, akiről nem mondható el, hogy kétségbe vonta volna a péteri primátust, vagy ugyanígy

találkozunk ezzel a Trienti Zsinat határozatában31, és a Katolikus Egyház Katekizmusában32

is.

4. Péter mint kődarab?

Jézus a fenn vizsgált részt arámul csak így mondhatta Simonnak: „te "Kepha" vagy, és

én ezen a "Kepha"-n építem fel egyházamat.” Az arámban a „Kepha” masszív követ vagy

sziklatalajt jelent. A kisebb kő vagy kavics pedig az „evna”. Néhány nem-katolikus azonban

azzal szokott érvelni, hogy a görög nyelvű Újszövetségben viszont itt két különböző alakú szó

áll. Így valahogy: „te "Petros" vagy, és én erre a "petrá"-ra építem egyházamat.” A „petra”

sziklát jelent egyértelműen, a „petros”-t pedig szokták fordítani kis kőnek, kődarabnak,

kavicsnak is. Tehát a nemkatolikus magyarázók azt állítják, hogy mivel nem ugyanaz a szó áll

itt, ezért Jézus ezzel azt akarta itt kifejezni, hogy Simont csak a szikla - ami Jézus maga - egy

30 „Matthew”, Evangelical Commentary on the Bible, Baker, Grand Rapids 1989., 742. 31 Vö. 3. ülés: Határozat a hitvallásról, DH 1500. „A zsinat úgy vélte, hogy a hitvallást… szilárd és egyetlen alapként, amelyen a pokol kapui sohasem fognak erőt venni…”32 Vö. KEK 424. „hisszük és valljuk Jézusról, hogy ’Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia’ (Mt 16,16). Ennek a Szent Péter által megvallott hitnek a sziklájára építette Krisztus az ő Egyházát.”; és KEK 442. „Ez a hitvallás volt kezdettől fogva az apostoli hit középpontja, és elsőként Péter vallotta meg ezt a hitet mint az Egyház alapját.”

19

kisebb darabjának, egy kisebb kőszilánkjának nevezi el, amire ugye nem lehet Egyházat

építeni.

Tehát akkor hogyan van ez? Mi ez a kétféle szóhasználat? Nagyon egyszerű. Jézus (és

Máté is) arámul beszélt, s Jézus arámul nevezte el Pétert (vö. Jn 1,42). Nem Petrosnak hívta

őt, hanem Kepha-nak. Szent Pál, a Gal 2,7-8 kivételével, mindenhol így is hívja Pétert (1Kor

1,12; 3,22; 9,5; 15,5; Gal 2,9). A későbbiekben a görög nyelvterületen kibontakozó

egyházban azonban, hogy görögül is érthető legyen, hogy mit jelent maga a Kepha név,

lefordították görögre, Petroszként. (Már maga az a tény, hogy egy nevet lefordítanak egy

másik nyelvre, és nem ugyanolyan formában használják, azt jelenti, hogy nem pusztán egy

személynévről, hanem inkább egy metaforikus jelentésű hivatali névről van szó. Lásd fenn.)

Ez a fordítás egyetlen egy módon volt lehetséges, méghozzá úgy, hogy Petros-nak fordították.

Miért nem Petrá-nak, ami kifejezetten a sziklát jelenti? Mivel a petra szó nőnemű. Simont

egy nőnemű névvel ellátni egyértelműen furcsa lenne, azonban a petra szónak van egy

hímnemű változata is, és ez a petros. Így lett a mondat első Kephá-ja Petros-szá, míg a

második kepha petrá-vá. (azaz: te "Kepha" vagy, és én ezen a "kepha"-n építem fel

egyházamat => te "Petros" vagy, és én ezen a "petrá"-n építem fel egyházamat.) Máté

mindenképpen meg akarta őrizni azt a szójátékot, amelyet Jézus itt használt (többek között

ezért is biztos, hogy eredeti Jézus-logionnal van dolgunk), hiszen éppen ez a lényege a

mondatnak, ezért ragaszkodott ugyanahhoz a görög szóhoz még annak árán is, hogy a nembeli

viszonyt kifejező szótövet (petr) így meg kellett változtatnia, mint már megjegyeztem, mert

Péter férfi volt, de a szikla szót kifejező petra szó nőnemű.

A másik fontos dolog, amit meg kell említeni, hogy a petros szónak nem a kődarab az

egyedüli jelentése. A petros ugyanúgy jelent sziklát is. A Septuagintából ez világosan kiderül:

a petros-ban barlangok és hasadékok vannak (Iz 2,19.21; 7,19; 57,5; Jer 16,16; 49,16; Abd

1,3), a petros magas kőszál (Jer 51,25). Kődarabot két helyen jelent, a 2Makk 1,16; 4,41-ben.

Ennek ellenére azt mondják a nemkatolikusok, hogy mivel a Makkabeusok könyve áll Jézus

korához a legközelebb, ezért ez bizonyítja, hogy ebben a korban a petros inkább követ

jelentett. Érdekes módon ezt egy híres protestáns biblikus cáfolta meg, D. A. Carson, aki

kimutatta a korabeli költészetből és más iratokból, hogy a koiné nyelvjárásban, amelyen az

Újszövetség íródott, nincs különbség a petros és a petra között, hanem egymásnak egyenlő

értékű szinonimái, azaz mindkettő szó sziklát jelent33. Ugyanezt az állítást a Thayer's Greek-

33 The Expositor’s Bible Commentary, voll. 8 (Matthew, Mark, Luke), (szerk. GAEBELEIN, F. E.), Zondervan, Grand Rapids 1984., 368.

20

English Lexicon of the New Testament is alátámasztja34, valamint a református Varga

Zsigmond szótára is: „a (tulajdonnév egyszerűen a hímnemű alakja”.35

Ha Máté apostol azt akarta volna hangsúlyozni, amit a nemkatolikusok értenek ez alatt

az igehely alatt, ti. azt, hogy Péter itt egy kisebb kődarabként volt megnevezve, és nem rá lett

építve az Egyház, hanem ő is, és más is, aki megvallja Krisztust, csak része Krisztus

sziklájának, akkor nem a petros szóval, hanem a lithos szóval kellett volna lefordítania Jézus

szavát. A lithos görög szó ugyanis egyértelműen jelenti a méretektől független kődarabot,

vagy akár kavicsot. A lithos 60-szor szerepel az Újszövetségben, méghozzá az olyan helyeken

is, ahol Jézusra úgy van alkalmazva, mint építőkő, szegletkő (vö. Mt 21,42; Mk 12,10; Lk

20,17; ApCsel 4,11; Róm 9,32-33; 1Pét 2,4-8). Tehát természetesen adódott volna Máté

számára a lithos szó használata, ha különbséget akart volna tenni a Mt 16,18 két tagmondata

között.

A mondatszerkezet is a mi érvelésünket támasztja alá. Ha az lenne a görög mondat

helyes fordítása, hogy míg Péter csak egy kődarab, addig Jézus sziklára építi az Egyházat,

akkor a két mondatrész között ellentétes viszonynak kellene állnia. „Te kődarab vagy, de (->

<-) én erre a sziklára építem... Azonban ez nem így van. Mivel a görög kai szó, ami

összekapcsolja a két mondatrészt, vagy kapcsolatos (és, s, meg, is, sőt) vagy következtető

(ezért, így, tehát, ennélfogva) viszonyt jelöl, valamint néha magyarázó viszonyt (hiszen,

mivel, ugyanis, stb), de ellentétes viszonyt soha.

Végezetül olvassuk még el a XIX. századi baptista író, John A. Broadus szavait:

„a különbséget nem kell figyelembe venni… Urunk kétségtelenül arámul beszélt, amelyben nem tudunk

ilyen különbségtételről (ami a nőnemű petra és a hímnemű petrosz között van a görögben). A Pesitta

(nyugat arámi nyelven) így adta vissza: "Te kipho vagy, és ezen a kipho-n". A keleti arám nyelvben,

amelyet Krisztus idejében Palesztinában beszéltek, elkerülhetetlenül hasonlóképpen szól: "Te kepha

vagy, és ezen a kepha-n"... Beza felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy ez hasonlóképpen van franciául

is: "te Pierre vagy, és ezen a pierre-n"; illetve Nicholson (E. W. Nicholson) azt ajánlotta, hogy (angolul)

így kellene mondani: "Te Piers vagy [Péter óangolul], és ezen a pier-en [támpillér, tartóoszlop

angolul]".”36

34 THAYER, J. H., Thayer's Greek-English Lexicon of the New Testament, Hendrickson, Peabody 1996., 507.35 VARGA, ZS., Újszövetségi görög-magyar szótár, Kálvin János Kiadó, Budapest 1996., 774.36 Commentary on the Gospel of Matthew, Judson Press, Valley Forge, 1886. 355-356.

21

BEFEJEZÉS

Remélhetően elegendő érv hangzott el ahhoz, hogy azt a katolikus állítást, miszerint a

Mt 16,17-18 a pápai primátus egyik igehelye, megalapozott állításként hozhassuk fel.

Természetesen a teljes kifejtéshez további elemzések szükségesek, mind szentírási, mind

ókeresztény vonatkozásokban. A Katolikus Egyházban jelenlévő pápai primátus alapját, azaz

Szent Péter apostolok közötti primátusát a Szentírás számos helyen visszatükrözi, és ezt

figyelmen kívül hagyni, véleményem szerint, a lelkiismeretes vizsgálódás után nem

lehetséges. Igaz ugyan, hogy mint az összes keresztény tantétel, úgy ez a tanítás is a

történelmi századok alatt egy bizonyos fejlődésen ment keresztül, ám maga a lényegi rész,

amelyet maga Krisztus rendelt el, azaz a Szent Péter státusából eredő vezetés és előjog,

semmit sem változott, hanem ma is ugyanaz, mint volt az őskeresztény korban. Ezt a

primátust, amely az Egyház vezetésére irányul, a mi Urunk, Jézus Krisztus adta egynek az

apostolok közül, és természetesen ezt az apostolok, valamint az egész Egyház tudomásul

vette, és elfogadta. Az erről szóló bibliai részek nemcsak, hogy meglehetősen világosak és

ellentmondást nem tűrőek (még ha így, csak egyenként is vesszük némelyiket figyelembe),

ám ha ezen bibliai részek összességére tekintünk37, akkor megingathatatlanok is. Tehát a

további feladat az lenne, hogy szemrevegyük az összes bibliai helyet, amelyek e primátusról

szólhatnak, majd az apostoli utódlás kérdéseiről szóló bibliai tanítást, és azokat megfelelő

körültekintéssel – megfontolva minden lehetséges magyarázatot – megvizsgálva eldönthetjük,

hogy levonható-e az a konklúzió, hogy – mégha csak a Szentírást tesszük is meg kötelező

alapnak – a római püspök hivatala Krisztus akarata szerinti, vagy csak egy azzal ellentétes

akarat megnyilvánulása, valamint, hogy ez miként tükröződött vissza az Egyházatyák között.

37 Ehhez kiinduló alapul szolgálhat pl. ARMSTRONG, D., 50 New Testament Proofs for Petrine Primacy and the Papacy, in A Biblical Defense of Catholicism, 233-238. átdolgozott magyar fordítását lásd: POZSONYI, G. A., Péter primátusa az Újszövetségben, http://www.depositum.hu/peter.html (A kutatás időpontja: 2008. 01. 09.)

22

BIBLIOGRÁFIA

PÉTER APOSTOL

HAAG, H., Bibliai lexikon, Szent István Társulat, Budapest 1989.

Biblikus teológiai szótár (szerk. LÉON-DUFOUR, X.), Róma 1974.

SPINETOLI, O. DA, Máté, az egyház evangéliuma, Agapé, Szeged 1998.

SCHWANK, B., János, Agapé, Szeged 2001.

Jeromos bibliakommentár I-III. (szerk. BROWN, R.E. – FITZMYER, J.A. – MURPHY, R.E.),

Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest 2003.

VARGA, ZS., Újszövetségi görög-magyar szótár, Kálvin János Kiadó, Budapest 1996.

JÁKI, SZ., …erre a sziklára… Ecclesia, 1991.

UŐ., Az Ország kulcsai. Ecclesia, 1992.

SALAMON Z. L., „Hol Szent Péter sírba téve”, Szent Péter római tartózkodása és halála,

sírjának és ereklyéinek története, Róma 1975.

KIRSCHBAUM, E., Az apostolfejedelmek sírjai, Budapest 1987.

TÖRÖK, J., Péter vándorúton, Mentor-Mont Kft., Budapest 1991.

THIEDE, C. P., Péter apostol nyomában, Trivium Kiadó, Budapest 2005.

Navarre Bible, (szerk. CASCIARO, J. M. etc.), Scepter Pubs., Princeton, New Jersey, 1988-

ARNDT, W. F. - GINGRICH, F. W., A Greek-English Lexicon of the New Testament and other

Early Christian Literature, Univ. of Chicago Press, Chicago 1969.

HARRINGTON, D. J., The Gospel of Matthew, Liturgical Press, Collegeville 1991.

KNECHT, F. J., A Practical Commentary on Holy Scripture, B. Herder Book Co., St. Louis

1930.

KNOX, R., It Is Paul Who Writes, Sheed and Ward, New York 1944.

BUTLER, S. - DAHLGREN, N. - HESS, D., Jesus, Peter and the Keys, Queenship Publishing Co.,

Santa Barbara 1996.

RAY, S. K., Upon This Rock, Ignatius Press, San Francisco 1999.

GRANT, M., Saint Peter, Scribner, New York 1995.

BARNES, A. S., St. Peter in Rome and His Tomb on the Vatican Hill, Swan Sonnenschein &

Co., London 1900.

23

WALSH, J. E., The Bones of St. Peter, Doubleday Image, NY, Garden City 1985.

BASSO, M., Guide to the Vatican Necropolis, Fabbrica di S. Pietro, Vaticano 1968.

KIRSCHBAUM, E., The Tombs of St. Peter & St. Paul, Secker & Warburg, London 1959.

GUARDUCCI, M., La tomba di san Pietro. Una straordinaria vicenda, Bompiani, 2000.

(angolul: The Tomb of St. Peter, The New Discoveries in the Sacred Grottoes of the

Vatican, ford. MCLELLAN, J., Hawthorn Books, New York 1960.)

ALLIES, T. W., The Throne of the Fisherman, Burns & Oates, Limited, London 1887.

UŐ, St. Peter, His Name and His Office, Catholic Truth Society, London 1895.

Peter in the New Testament (szerk. BROWN, R. E. - DONFRIED, K. P. - REUMANN, J.),

Minneapolis, Augsburg 1973.

ARMSTRONG, D., „Forty-five New Testament Proofs” in Hands On Apologetics, 1995

Szept./Okt., (szerk. DES CHENES, F. – MICHUTA, G.), Thy Faith Inc., Farmington Hills.

CHEVROT, G., Simon Peter, Sinag-tala, Manila 1984.

FOUARD, C., Simon Peter and the First Years of Christianity, Longmans, Green, and Co.,

New York - London 1893.

UNDERHILL, F., Saint Peter, Centenary Press, London 1937.

WALSH, W. TH., Saint Peter the Apostle, Macmillan, New York 1948.

HOADE, E., Guide to the Holy Land, Franciscan Printing Press, Jerusalem 1976.

HOBSON, C., Exploring the World of the Pharaohs, Thames and Hudson, Ltd., London 1987.

PÁPASÁG, PRIMÁTUS

A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, Budapest 2002.

A Katolikus Egyház Katekizmusának kompendiuma, Szent István Társulat, Budapest 2006.

Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai (szerk. DENZINGER, H. -

HÜNERMANN, P.). Örökmécs Kiadó - Szent István Társulat, Bátonyterenye – Budapest 2004.

A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai. Szent István Társulat, Budapest 2007. (2. kiadás)

II. János Pál megnyilatkozásai I-III. (Pápai dokumentumok 1978-2005), Szent István

Társulat, Budapest 2006.

Az egyházi törvénykönyv, Szent István Társulat, Budapest 2001.

SZABÓ, GY., Dogmatika I-III. A katolikus hit igazságai főiskolások és krisztushívők számára,

Egri Érsekség.

24

SCHÜTZ, A., Dogmatika I-II. A katolikus hitigazságok rendszere, Szent István Társulat,

Budapest 1937.

ELŐD, I., Katolikus dogmatika, Szent István Társulat, Budapest 1983.

GÁL, F., Dogmatika 1-2., Szent István Társulat, Budapest 1990.

A dogmatika kézikönyve 1-2. (szerk. SCHNEIDER, TH.), Vigilia, Budapest 1996.

RAHNER, K. – VORGRIMLER, H., Teológiai kisszótár, Szent István Társulat, Budapest 1980.

KRÁNITZ, M. – SZOPKÓ, M., Teológiai kulcsfogalmak szótára, Szent István Társulat,

Budapest 2003.

DANIEL-ROPS, H., Jézus és kora I-II., Ecclesia, Budapest 1991.

UŐ., Az apostolok és vértanúk egyháza I-II., Ecclesia, Budapest 1989.

VANYÓ, L., Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe, Szent István Társulat, Budapest

1998.

UŐ., Az ókeresztény egyház és irodalma I-II. Szent István Társulat, Budapest 1988. (Jel kiadó,

1997.)

FRANZEN, A., Kis egyháztörténet, Agapé, Szeged 1998.

SZÁNTÓ, K.: A katolikus egyház története I-II. Ecclesia, Budapest 1984-1985.

JOHNSON, P., A kereszténység története. Európa, Budapest 2005.

GÁRDONYI, M., Bevezetés a Katolikus Egyház történetébe. Jel Könyvkiadó, Budapest 2006.

ADRIÁNYI, G., Az egyháztörténet kézikönyve, Szent István Társulat, Budapest 2001.

JEDIN, H., A zsinatok története. Ecclesia, Budapest 1998.

DAWSON, CH., Európa születése, Athenaeum, Budapest 1938.

Ókeresztény írók – sorozat (szerk. VANYÓ, L.). Szent István Társulat, Budapest 1980-

HORVÁTH, S., A pápaság, mint a vándoregyház világossága és erőssége, Szent István

Társulat, 1987.

SZABÓ, V., A pápaság. Magyar Szemle Társaság, 1931.

POUPARD, P., Miért van pápánk?, Szent István Társulat, Budapest 1986.

COULOMBE, CH. A., Krisztus helytartói - Szent Pétertől XVI. Benedekig, JLX Kiadó, Budapest

2005.

CSERHÁTI, J., Az Egyház, Szent István Társulat, Budapest 1964.

KRÁNITZ, M., Az Egyház, Alapvető hittan III., Szent István Társulat, Budapest 1999.

25

KERESZTY, R., Bevezetés az Egyház teológiájába, Christianus – O.M.C., Budapest – Bécs

1998.

BANGHA, B., A katolikus egyház krisztusi eredete, Magyar Kultúra kiadás, Budapest 1923.

ADAM, K., A katolicizmus lényege, Szent István Társulat, Budapest 1936.

II. JÁNOS PÁL, Átlépni a remény küszöbén, JLX Könyvkiadó, Budapest 1995.

KARCSU, A. A. (szerk.), A római pápák történelme Sz. Pétertől korunkig, 3 köt., Bába

Nyomda, Szeged 1869-1871.

KISFALUDY, Z. L., A római pápáról, 2. kiad., Szent István Társulat, Budapest 1902.

GERGELY, J., A pápaság története, Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1982.

MEYENDORFF, J., Birodalmi egység és keresztény szakadások, Bizantinológiai Intézeti

Alapítvány, Budapest 2001.

PAPADAKIS, A. - MEYENDORFF, J., A keresztény Kelet és a pápaság felemelkedése,

Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest 2002.

CARROLL, W. H., The Founding of Christendom, (A History of Christendom I.),: Christendom

Press, Front Royal 1985.

UŐ., The Building of Christendom, (A History of Christendom II.),: Christendom Press, Front

Royal 1987.

UŐ., The Triumph of Christendom. (A History of Christendom III.),: Christendom Press, Front

Royal 1993.

HUGHES, PH., The Church in Crisis: History of the General Councils, 325-1870, Doubleday

Image, Garden City 1961.

UŐ., A History of the Church, voll. I-III, Sheed & Ward, New York 1947.

HEFELE, C . I. A History of the Councils of the Church, voll. I-V, ford. NUTCOMBE, H. N., T

& T Clark, Edinburgh 1896.

Oxford Dictionary of the Christian Church (szerk. CROSS, F. L. - LIVINGSTON, E. A.) Oxford

Univ. Press, New York 1983. (2. jav. kiadás)

WILLIS, J. R., The Teachings of the Church Fathers, Ignatius Press, San Francisco 2002.

(orig. 1966)

The Faith of the Early Fathers (szerk. és ford. JURGENS, W. A.), voll. I-III, Liturgical Press,

Collegeville 1970, 1979.

Early Christian Writings (szerk. és ford. STANIFORTH, M.), Penguin Books, Harmondsworth,

Middlesex 1968.

26

HAMELL, P., Handbook of Patrology, Alba House, Staten Island 1968.

HARDON, J., The Catholic Catechism, Doubleday, Garden City 1975.

Catholic Encyclopedia (szerk. HERBERMANN, C. G., et al.), voll. I-XV, Robert Appleton Co.,

New York 1909.

NEWMAN, J. H., An Essay on the Development of Christian Doctrine, University of Notre

Dame Press, 1989. (orig. 1845)

ARMSTRONG, D., A Biblical Defense of Catholicism, Sophia Institute Press, Manchester 2003.

(jav. kiadás)

UŐ., Orthodoxy and Catholicism: A Comparison, s.k., 2007.

BALTHASAR, H. U. VON, Der antirömische Affekt. Wie läßt sich das Papsttum in der

Gesamtkirche integrieren?, Einsiedeln 1989. (orig. 1974)

(angolul: The Office of Peter and the Structure of the Church, ford. EMERY, ANDREE,

Ignatius Press, San Francisco 1986.)

BUTLER, B.C., The Church and Infallibility, Sheed & Ward, New York 1954.

CHAPMAN, J., Studies on the Early Papacy, Sheed & Ward, London 1928. (repr. Kennikat

Press, University of Michigan 1971.)

UŐ, The First Eight General Councils and Papal Infallibility. Catholic Truth Society, London

1928. (3. kiad.)

D'ORMESSON, W., La papauté, Librairie Arthème Fayard, Paris 1957.

(angolul: The Papacy, ford. DERRICK, M., Hawthorn Books, New York 1959.)

MADRID, P., Pope Fiction, Basilica Press, San Diego 1999.

RIPLEY, F. J., The Pope: Vicar of Jesus Christ, Catholic Truth Society, Dublin 1965.

RIVINGTON, L., The Primitive Church & the See of Peter, Longmans, Green & Co., London

1894.

UŐ., The Roman Primacy, A.D. 430-451., Longmans, Green and Co., London 1899.

GASSER, V., The Gift of Infallibility, The Official Relatio on Infallibility of Bishop Vincent

Gasser at Vatican Council I., ford. és magyarázattal ellátta O'CONNOR, JAMES T., Daughters

of St. Paul, Boston 1986.

BUTLER, DOM C., The Vatican Council 1869-1870, The Newman Press, Westminster 1962.

(orig. 1930)

SOLOVIEV, V., The Russian Church and the Papacy (szerk. RYLAND, R.) Catholic Answers,

El Cajon 2001.

LIKOUDIS, J., Ending the Byzantine Greek Schism, Benedictus Books, 1992. (jav. kiad.)

27

LIKOUDIS, J. – WHITEHEAD, K. D., The Pope, the Council, and the Mass, Emmaus Road

Publishing, 2006. (3. kiad.)

WHITEHEAD, K., One, Holy, Catholic, and Apostolic: The Early Church was the Catholic

Church, Ignatius, San Francisco 2000.

GILES, E., Documents Illustrating Papal Authority AD 96-454, S.P.C.K., London 1952.

(Hyperion Press, New York 1979.)

FARROW, J., Pageant of the Popes, rev. Sheed & Ward, New York 1950.

CHEETHAM, N., Keepers of the Keys: A History of the Popes from St. Peter to John Paul II .,

Charles Scribner's Sons, New York 1982.

DALEY, B. - WILES, M., Current Theology: St. Irenaeus and the Roman Primacy in The

Journal of Theological Studies, vol. 44, Clarendon Press, Oxford 1993.

DAVIS, L. D., The First Seven Ecumenical Councils, 325-787, The Liturgical Press,

Minneapolis 1990.

DENZINGER, H., Kepha. Über die päpstl, Unfehlbarkeit, 1870.

DOLAN, TH. S., The See of Peter and the Voice of Antiquity,

UŐ., The papacy and the first councils of the church, B. Herder, St. Louis 1910.

EBERHARDT, N. C., A Summary of Catholic History, voll. I-II, B. Herder, St. Louis 1961.

ENO, B., The Rise of the Papacy,: Michael Glazier, Wilmington 1990.

UŐ., Teaching Authority in the Early Church. in Message of the Fathers of the Church (szerk.

HALTON, T.) voll. 14., Michael Glazier, Wilmington 1984.

FREMANTLE, A., The Papal Encyclicals in Their Historical Context,: G. P. Putnam's Sons,

New York 1956.

GILES, E., Documents Illustrating Papal Authority: A.D. 96-454., Hyperion Press, Westport

1979.

The Fathers of the Church: The Apostolic Fathers, ford. GLIMM, F. X., - WALSH, G. G. -

MARIQUE, J. M.-F., Catholic University of America Press, Washington D.C 1981.

GONEN, R., Biblical Holy Places, Palphot, LTD, Herzlia, Israel 1994.

GONTARD, F., Die Päpste. Regenten zwischen Himmel und Hölle, Wien, München, Basel,

Desch 1959.

(angolul: The Chair of Peter: A History of the Papacy, ford. PEELER, A. J. - PEELER,

E. F., Holt, Rinehart and Winston, New York 1964.)

HERGENRÖTHER, J., Anti-Janus, Freiburg in Br.1870.

(angolul: Anti-Janus: An Historical-Theological Criticism of the Work, „The Pope and

the Council,” by Janus, ford. ROBERTSON, J. B., W. B. Kelly, Dublin 1870.)

28

HERTLING, L., Communio: Church and Papacy in Early Christianity, ford. WICKS, J., Loyola

Univ. Press, Chicago 1972.

HOWARD, TH., Evangelical is not Enough, Ignatius Press, San Francisco 1984.

HUGHES, J. J., Pontiffs, Popes Who Shaped History, Our Sunday Visitor, Huntington 1994.

SHOTWELL, J. T. – LOOMIS, L. R., The See of Peter, Columbia House Publ., New York 1991.

JOERS, L. E. C., Thou Art Peter, Vantage Press, New York 1952.

JOHN, E., The Popes: A Concise Biographical History, Burnes & Oates, London 1964.

JOHNSON, P., A History of the Jews, Harper & Row, New York 1987.

JOWETT, G. F., The Drama of the Lost Disciples, Covenant Publ., London 1970.

KEATING, K., Catholicism and Fundamentalism: The Attack on „Romanism” by Bible

Christians, Ignatius Press, San Francisco 1988.

KELLY, J. N. D., Early Christian Doctrines, Harper & Row, Publ. San Francisco 1978.

UŐ., The Oxford Dictionary of the Popes, Oxford Univ. Press, New York 1986.

KENRICK, F. P., The Primacy of the Apostolic See, Vindicated, Murphy, Baltimore 1855.

Ancient Christian Writers: The Epistles of St. Clement of Rome and St. Ignatius of Antioch,

ford. KLEIST, J. A., Newman Press, New York 1946.

KRÜGER, G., Das Papsttum. Seine Idee und ihre Träger, 1907, 1932.

(angolul: The Papacy, ford. BATCHELOR, F. M. S. – MILES, C. A., T. Fisher Unwin,

London 1909.)

KREEFT, P., Fundamentals of the Faith, Ignatius Press, San Francisco 1988.

LACKMANN, M., Katholische Reformation (szerk. ASMUSSEN, H.), Stuttgart, Schwabenverlag,

1958.

(angolul: The Unfinished Reformation, Fides Publ., 1961.)

The Church (szerk. LATTEY, C. W.), Heffer and Sons, Ltd., Cambridge 1928.

UŐ., Papacy, Burns Oates & Washbourne Ltd., London 1923.

LINDSAY, C., The Evidence for the Papacy, Longman's, London 1870.

LIVIUS, T., St. Peter, Bishop of Rome, Burns & Oates, London 1888.

LOFFREDA, S., Recovering Capharnaum Jerusalem, Franciscan Printing Press, 1993.

LOPES, A., The Popes: The Lives of the Pontiffs through 2000 Years of History, ford. NOPAR,

CH., Futura Edizioni, Rome 1997.

MACGREGOR-HASTIE, R., The Throne of Peter, Catholic Book Club, London 1966.

MANNING, H. E., Petri Privilegium: Three Pastoral Letters to the Clergy of the Diocese,

Longmans, Green, and Co., London 1871.

29

UŐ., Oecumenical Council and the Infallibility of the Roman Pontiff, Longmans, Green, and

Co., London 1869.

UŐ., The True Story of the Vatican Council, Henry S. King, London 1877; reprint, American

Council on Economics and Society, Fraser 1996.

MARTIN, D. W., The Church of the Scriptures, Confraternity Home Study Service, St. Louis

1959.

MCBRIEN, R. P., Lives of the Popes, Harper, San Francisco 1997.

MILLER, J. M., The Shepherd and the Rock: Origins, Development, and Mission of the

Papacy, Our Sunday Visitor, Huntington 1995.

UŐ., What Are They Saying About Papal Primacy? Paulist Press, New York 1983.

MOST, W. G., Catholic Apologetics Today: Answers to Modern Critics, TAN Books,

Rockford 1986.

UŐ., Free From An Error, Prow Books, Libertyville 1985. [2. jav. kiad.]

MOURRET, F., La papauté, Bloud & Gay, Paris 1929

(angolul: The Papacy in Catholic Library of Religious Knowledge voll. VIII, ford.

EATON, R., Sands & Co., London 1931.)

NEUNER, J. – DUPUIS, J. eds. The Christian Faith in the Doctrinal Documents of the Catholic

Church, (6. javított és bővített kiadás), Alba House, New York 1996.

NEWMAN, J. H., An Essay on the Development of Christian Doctrine, in Conscience,

Consensus, and the Development of Doctrine, Image Books, Doubleday, New York 1992.

NICHOLS, A., Rome and the Eastern Churches, T & T Limited, Edinburgh 1992.

O'HARE, P. F., The Facts About Luther, TAN Books, Rockford 1987.

OTT, L., Grundriss der Katholischen Dogmatik, 1952 (Herder, 1981.)

(angolul: Fundamentals of Catholic Dogma, TAN Books, Rockford 1974. [4. kiad.])

OTTEN, B. J., A Manual of the History of Dogmas, B. Herder, St. Louis 1917.

POULET, C., Histoire de L'Église, Paris, 1941.

(angolul: A History of the Catholic Church voll. I-II, ford. SIDNEY, A. R.., B. Herder Book

Co., St Louis 1941.)

QUASTEN, J., Patrology, voll. I-IV, Christian Classics, Westminster 1993.

RAHNER, K. – RATZINGER, J., Episcopat und Primat, „Quaestiones disputatae” 11, Freiburg-

Basel-Wien 1961.

(angolul: The Episcopate and the Primacy, ford. BARKER, KENNETH et al., Burns &

Oates, London 1962.)

RAY, S., Crossing the Tiber, Ignatius Press, San Francisco 1997.

30

RHODES, M. J., The Visible Unity of the Catholic Church, voll. I-II, Longmans, Green, and

Co., London 1870.

RICCIOTTI, G., Vita di Gesù Cristo con introduzione critica e illustrazioni, Tipogr. Poliglotta

Vaticana, Roma 1941.

(angolul: The Life of Christ, ford. ZIZZAMIA, A., The Bruce Publ. Co., Milwaukee

1947.)

RIPLEY, F. J., The Pope: Vicar of Jesus Christ, Catholic Truth Society, Dublin 1965.

RUFFIN, C. B., The Twelve Huntington, Our Sunday Visitor, 1984.

RUMBLE, L. - CARTY, CH., Radio Replies, voll. I-III, Radio Replies Press Society, 1938; TAN

Books, Rockford 1979.

RYLAND, R., „Papal Primacy and the Council of Nicaea” in This Rock magazine, 1997/VI.

Catholic Answers, San Diego.

SCHATZ, K., Papal Primacy, Liturgical Press, Collegeville 1996.

SCHIMMELPFENNIG, B., Das Papsttum. Grundzüge seiner Geschichte von der Antike bis zur

Renaissance, Darmstadt 1984.

(angolul: The Papacy, ford. SIEVERT, JAMES, Columbia Univ. Press, New York 1992.)

SCHMAUS, M., Dogma 4: The Church its Origin and Structure, Sheed and Ward, London

1972.

SCOTT, S. H., The Eastern Churches and the Papacy, Sheed & Ward, London 1928.

SIMONS, F., Infallibility and the Evidence, Templegate Publishers, Springfield 1968.

STRAVINSKAS, P. M. J., Our Sunday Visitor's Catholic Dictionary on diskette, Our Sunday

Visitor, Huntington 1994.

SUNGENIS, R., Not By Faith Alone, Queenship Publ., Santa Barbara 1997.

The Fathers of the Church: The Apostolic Fathers, ford. WALSH, GERALD G., Catholic Univ.

of America Press, Washington D.C. 1981.

THURSTON, H., No Popery: Chapters on the Anti-Papal Prejudice, Longmans, Green and Co.,

New York 1930.

TILLARD, J. M. R., L’Évêque de Rome, Paris, 1982.

(angolul: The Bishop of Rome, ford. SATGÉ, J. DE, Michael Glazier, Wilmington

1983.)

TIXERONT, J., Histoire Des Dogmes, Dans l'Antiquité Chrétienn, voll. I-III, Gabalda 1909.

(angolul: History of Dogmas, voll. I-III, ford. BRIANCEAU, H. L.. St. Louis: B. Herder

Book Co., 1921. [2. kiad.])

VAUX, R. DE, Histoire ancienne d'Israël, Cerf , Paris 1960.

31

(angolul: Ancient Israel, McGraw-Hill, New York 1961.)

WINTER, M., M., Saint Peter and the Popes, Helicon Press, Baltimore 1960.

WISEMAN, N., Lectures on the Principal Doctrines and Practices of the Catholic Church, P.

O'Shea, Publ., New York 1843.

NEM-KATOLIKUSOK

Harper's Bible Dictionary (szerk. ACHTEMEIER, P. J.), Harper & Row, San Francisco 1985.

ALBRIGHT, W. F. - MANN, C. S., Matthew, in The Anchor Bible, Doubleday, Garden City

1971.

Eerdman's Handbook to the Bible (szerk. ALEXANDER, D. - ALEXANDER, P.), Lion Publ.,

Icknield Way, Tring, Herts 1973.

BARCLAY, W., The Gospel of Matthew, voll. I-II, Westminster Press, Philadelphia 1975.

BRUCE, F. F., The Hard Sayings of Jesus, Intervarsity, Downers Grove 1983.

UŐ., Paul: Apostle of the Heart Set Free, William B. Eerdmans Publ. Co., Grand Rapids

1977.

UŐ., Peter, Stephen, James & John, Eerdmans, Grand Rapids 1979.

The Interpreter's Bible, (szerk. BUTTRICK, G., etc.), voll. I-XII, Abingdon, Nashville 1980.

CARSON, D. A., The Gospel According to John, Eerdmans Publ., Grand Rapids 1991.

DAVIDS, P., The First Epistle of Peter in The New International Commentary on the New

Testament (szerk. BRUCE, F. F.), Eerdmans, Grand Rapids 1990.

DELITZSCH, F., Commentary on the Old Testament: Isaiah, Eerdmans, Grand Rapids 1978.

The Illustrated Bible Dictionary (szerk. DOUGLAS, J. D.), voll. I-III, Inter-Varsity Press -

Tyndale House Publ., Wheaton 1980.

DUNN, J., Romans 1-8 in Word Biblical Commentary (szerk. HUBBARD, DAVID A. et all),

Word Books, Waco 1988.

ELLICOTT, C. J., The Epistles to Galatians, Ephesians, and Philippians. Cassel & Co.,

London.

Encyclopedia of the Bible (szerk. ELWELL, W. A.) voll. I-II, Baker Book House, Grand

Rapids 1988.

FENTON, J. C., Saint Matthew, Penguin Books, New York 1963.

FRANCE, R. T., Matthew: Evangelist and Teacher, Zondervan, Grand Rapids 1989.

The Expositor's Bible Commentary (szerk. GAEBELEIN, F.), voll. I-XII, Zondervan, Grand

Rapids 1986.

32

GUNDRY, R., Matthew. A Commentary on His Literary and Theological Art, Eerdmans, Grand

Rapids 1982.

GUTHRIE, D. et al., The New Bible Commentary, Eerdmans, Grand Rapids 1953.

UŐ., The Pastoral Epistles in Tyndale New Testament Commentaries voll. I-XII, Eerdmans,

Grand Rapids 1980.

HAGNER, D. A., Matthew 14-28 in Word Biblical Commentary, Word Books, Waco 1995.

HENRY, M., Matthew Henry's Commentary, voll. I-VI, MacDonald Publ., McLean (é.n.) (orig.

1721.)

HILL, D., The Gospel of Matthew in New Century Bible Commentary, Eerdmans, Grand

Rapids 1972.

IRONSIDE, H. A., Expository Notes on the Prophet Isaiah, Loizeaux Brothers, Neptune 1952.

UŐ., James and Peter, Loizeaux Brothers, Neptune 1947.

KEENER, C., The IVP Bible Background Commentary, InterVarsity Press, Downer's Grove

1993.

KEIL, C. F. - DELITZSCH, F., Isaiah in Commentary on the Old Testament, voll. I-X,

Eerdmans, Grand Rapids 1978.

UŐK., The Pentateuch in Commentary on the Old Testament, voll. I-X, Eerdmans, Grand

Rapids 1978.

KISTEMAKER, S., Acts in the New Testament Commentary series, Baker Book House, Grand

Rapids 1990.

LIGHTFOOT, J. B., St. Paul's Epistle to the Philippians, Hendrickson Publ., Lynn 1982.

UŐ., Commentary on the New Testament from the Talmud and Hebraica, voll. I-IV,

Hendrickson, Peabody 1995.

LONGNECKER, R. N., Galatians in Word Biblical Commentary series, Word Books, Waco

1990.

LUTHER, M., Lectures on Galatians, in Works of Luther, voll. I-LIV, (szerk. PELIKAN, J.)

Concordia Publ., St. Louis 1963.

UŐ., The Catholic Epistles, in Luther's Works voll. I-LIV, (szerk. PELIKAN, J.), Concordia

Publ., St. Louis 1967.

MCKENZIE, J. L., Dictionary of the Bible, Simon & Schuster, New York 1995.

Merriam-Webster's Collegiate Dictionary, Merriam-Webster, Inc., Springfield 1993. [10.

kiad.] (Logos Library System 2.1 CD Rom, Logos Research Systems, 1997.)

Webster's Ninth Collegiate Dictionary (szerk. MISH, F.), Merriam-Webster Inc., Springfield

1983.

33

MORGAN, G. C., The Acts of the Apostles, , Fleming H. Revell, Westwood 1924.

MOUNCE, R., The New International Commentary on the New Testament: The Book of

Revelation, William B. Eerdmans, Grand Rapids 1977.

The Revell Bible Dictionary (szerk. RICHARDS, L. O.), Fleming H. Revell, Old Tappan 1990.

SCROGGIE, W. G., Know Your Bible, Fleming H. Revell, Old Tappan 1974.

STERN, D., Jewish New Testament Commentary, Jewish New Testament Publications,

Clarksville 1994.

STIBBS, A., The First Epistle General of Peter, in Tyndale New Testament Commentaries,

voll. I-XII, (szerk. TASKER, R. V. G.), Wm. B. Eerdmans, Grand Rapids 1981.

STIGERS, H., A Commentary on Genesis, Zondervan, Grand Rapids 1976.

TASKER, E. V. G., The Gospel according to Matthew, in the Tyndale New Testament

Commentaries, Eerdmans, Grand Rapids 1978.

The Zondervan's Pictorial Encyclopedia of the Bible (szerk. TENNEY, M.), voll. I-V,

Zondervan, Grand Rapids 1978.

THEOPHYLACT, The Holy Gospel according to St. Mark, Chrysostom Press, House Springs

1993.

VINCENT, M., Word Studies in the New Testament voll. I-IV, Eerdmans, Grand Rapids 1887,

1980.

WATTS, J. D. W., Isaiah 1-33 in Commentary on the Old Testament voll. I-XXXII, Word

Books, Waco 1985.

YOUNG, E. J., The Book of Isaiah, Eerdmans, Grand Rapids 1969.

The Apostolic Fathers, ford. LIGHTFOOT, J. B. & J.R. HARMER, (szerk. és bev. HOLMES, M.

W.), Baker Book House, Grand Rapids 1989. [2. kiad.] (orig. 1891)

The Nicene and Post-Nicene Fathers, 2. sor. ford. SCHAFF, PH. – WALLACE, H., Wm. B.

Eerdmans, Grand Rapids 1982.

The Ante-Nicene Fathers (szerk. ROBERT, A. - DONALDSON, J.), Cleveland Coxe, DD.,

Eerdmans, Pub., Grand Rapids 1985.

MAIER, H. O., The Social Setting of the Ministry as Reflected in the Writings of Hermas,

Clement and Ignatius, Wilfrid Laurier Univ. Press, Waterloo, Ontario, Canada 1991.

AYER, J. C., A Source Book for Ancient Church History, Charles Scribner's Sons, New York

1948.

BRIGHT, W., The Roman See in the Early Church, Longmans, Green and Co., London 1896.

UŐ., Catholicity, Dacre Press, Westminster 1952.

34

Who's Who in Christian History (szerk. DOUGLAS, J. D. - COMFORT, PH. W.), Tyndale House,

Wheaton 1992 (Logos Systems Library 2.1 CD Rom, Logos Research Systems, Oak Harbor

1997.)

Eerdman's Handbook to the History of Christianity (szerk. DOWLEY, T.), Wm. B. Eerdman,

Grand Rapids 1977.

EDERSHEIM, A., The Life and Times of Jesus the Messiah, Eerdmans, Grand Rapids 1972.

EL-MESKIN, M., Coptic Monasticism and the Monastery of St. Macarius, Monastery of St.

Macarius, Cairo 1984.

Encyclopedia Britannica, The New, voll. I-XXX, Encyclopedia Britannica, Inc., Chicago

1981.

Encyclopedia of Early Christianity (szerk. FERGUSON, E.), Garland Publ., New York 1990.

FREND, W. H. C., The Rise of Christianity, Fortress Press, Philadelphia 1984.

Theological Dictionary of the New Testament (szerk. KITTEL, G. - FRIEDRICH, G.), voll. I-X,

Wm. B. Eerdmans, Grand Rapids 1968.

LAMSA, G., Old Testament Light, Harper & Row, New York 1964.

LIDDELL, H. G., An Intermediate Greek Lexicon, in Liddell and Scott's Greek-English lexicon

(elektronikus kiadás) Oxford University Press., Oxford; Logos Research Systems, 1996.

LOWE, J., Saint Peter, Oxford Univ. Press, New York 1956.

LOWRIE, W., SS. Peter and Paul in Rome: An Archaeological Rhapsody, Oxford Univ. Press,

New York 1940.

MCBIRNIE, W. S., The Search of the Twelve Apostles, Tyndale House, Living Books,

Wheaton 1973.

MCGOLDRICK, J. E., Baptist Successionism, American Theological Library Assoc. and

Scarecrow Press, Metuchen, NJ and London 1994.

NEE, W., The King and the Kingdom of Heaven, Christian Fellowship Publ., New York 1978.

PELIKAN, J., Christian Doctrine and Modern Culture since 1700, voll. I-V, Univ. of Chicago

Press, Chicago 1989.

UŐ., The Emergence of the Catholic Tradition 100-600 in The Christian Tradition, voll. I-V,

Univ. of Chicago Press, Chicago 1971.

SCHAFF, PH., History of the Christian Church, voll. I-VIII, Wm. B. Eerdmans, Grand Rapids

1980.

SHELLEY, B. L., Church History in Plain Language, Word Books, Waco 1982.

SHOTWELL, J. T. - LOOMIS, L., The See of Peter, Columbia Univ. Press, New York 1927,

1991.

35

SPROUL, R. C., Essential Truths of the Christian Faith, Tyndale House Publ., Wheaton 1992.

STOTT, J., The Spirit, the Church and the World, InterVarsity Press, Downers Grove 1990.

The Fundamentals: The Famous Sourcebook of Foundational Biblical Truths (szerk. TORREY,

R. A. et al.), Kregel Publications, Grand Rapids 1958.

The World of the Bible (szerk. VAN DER WOUDE, A. S.), Eerdmans, Grand Rapids 1986.

WARE, T., The Orthodox Church, Penguin Books, New York 1993.

Westminster Larger Catechism, Committee for Christian Education & Publications, Atlanta

1990, (Logos Library System Software v.2.1, Oak Harbor 1996.)

AZ EGYSÉGET KERESVE…

RICCA, P., A pápaság mint ökumenikus probléma, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya,

Budapest 1980.

A Pope For All Christians? (szerk. MCCORD, P. J.), Paulist Press, New York 1976

DE SATGE, J., Peter and the Single Church, SPCK, London 1981.

Papal Primacy and the Universal Church (szerk. EMPIE, P. C. – MURPHY, T. A.), Augsburg

Publishing, Minneapolis 1974.

Teaching Authority and Infallibility in the Church (szerk. EMPIE, P. C., - MURPHY, T. A. –

BURGESS, J. A.), Augsburg Publishing House, Minneapolis 1978, 1980.

PANNENBERG, W., Evangelische Überlegungen zum Petrusdienst des römischen Bischofs, in

Papstamt und Ökumene (szerk. HÜNERMANN, P.), Pustet, Regensburg 1997.

(angolul: A Lutheran’s Reflections on the Petrine Ministry of the Bishop of Rome , in

Communio, 25., Winter, 1998.)

KERESZTY, R., A Catholic Response to W. Pannenberg Regarding the Petrine Ministry of the

Bishop of Rome, in Communio, 25., Winter 1998.

KERESZTY, R. - FARMER, W. R., Peter & Paul in the Church of Rome: The Ecumenical

Potential of a Forgotten Perspective, Paulist Press, New York 1990.

CULLMANN, O., Saint Pierre: disciple, apôtre, martyr. Hist. et théologie (Bibliothèque

théologique), Neuchâtel/Paris 1952.

(angolul: Peter: Disciple, Apostle, Martyr, ford. FILSON, F., Westminster Press,

Philadelphia 1953.)

GRANFIELD, P., The Papacy in Transition, Doubleday, Garden City 1980.

36

OHLIG, K.-H., Why We Need the Pope: The Necessity and Limits of Papal Primacy, Abbey

Press, St. Meinrad 1975.

The Primacy of Peter in the Orthodox Church (szerk. MEYENDORFF, J. ET AL.), Faith Press,

London 1963.

The Primacy of Peter (szerk. MEYENDORFF, J.), St. Vladimir's Seminary Press, Crestwood

1992.

TILLARD, J.M.R., The Bishop of Rome, Wilmington, DE, M. Glazier, 1983.

Peter in the New Testament: A Collaborative Assessment by Protestant and Roman Catholic

Scholars (szerk. BROWN, R. ET AL.), Augsburg, Minneapolis 1973.

MILLER, M., The Divine Right of the Papacy in Recent Ecumenical Theology, in Analecta

Gregoriana, voll. I-CCXVIII, Universita Gregoriana Editrice, Rome 1980.

BROWN, P. – KRETSCHMAR, G., St. Peter's Place in the Apostolic Church, in The Ecumenical

Review vol. 9, 1956-57.

PESCH, R., The Position and Significance of Peter in the Church of the New Testament: A

Survey of Current Research, in Papal Ministry in the Church: Concilium 64, (szerk. KÜNG,

H.), Herder & Herder, New York 1971.

JOURNET, CH., Primauté de Pierre dans la perspective protestante et dans la perspective

catholique, Alsatia, Paris 1953, 1958.

(angolul: The Primacy of Peter from the Protestant and from the Catholic Point of

View, ford. CHAPIN, J. S., Newman Press, Westminster 1954.)

SCHNACKENBURG, R., The Petrine Office. Peter's Relationship to the Other Apostles, in

Theology Digest, vol. 20, 1972.

BURGESS, J. A., A History of the Exegesis of Matthew 16:17-19 from 1781 to 1965,

Dissertation, Basel 1966., Edwards Brother, Ann Arbor 1976.

KESICH, V., The Problem of Peter's Primacy in the New Testament and the Early Christian

Exegesis, in St. Vladimir's Seminary Quarterly, vol. 4, 1960.

KARRER, O., Um die Einheit der Christen. Die Petrusfrage. Ein Gespräch mit E. Brunner, O.

Cullmann, Knecht, H. v. Campenhausen 1953.

(angolul: Peter and the Church: An examination of Cullmann's Thesis, ford. WALLS,

R., Herder and Herder, New York 1963.)

SOLOVIEV, V., Russia and the Universal Church. ford. REES, H., Geoffrey Bles, London

1948.

37

ANTIKATOLIKUS

GEISLER, N. L. - MACKENZIE, R. E., Roman Catholics and Evangelicals: Agreements and

Differences, Baker Books, Grand Rapids 1995.

GUETTÉE, W., The Papacy., New Sarov Press, Blanco 1866.

HISCOX, E. T., Principles and Practices for Baptist Churches, Kregel Publ., Grand Rapids

1980.

HISLOP, A., The Two Babylons, Loizeaux Brothers, Neptune 1959. [2. kiad.]

MCCARTHY, J. G., The Gospel according to Rome, Harvest House, Eugene 1995.

NICHOLS, J. H., Primer For Protestants, Association Press, New York 1947.

SALMON, G., The Infallibility of the Church, John Murray, London 1914.

SWAGGART, J., Catholicism & Christianity, Jimmy Swaggart Ministries, Baton Rouge 1986.

HUDSON, HENRY T., Papal Power, Evangelical, Welwyn 1981.

BOETTNER, L., Roman Catholicism, Presbyterian and Reformed Pub. Co., Phillipsburg 1985.

WEBSTER, W., Peter and the Rock, Christian Resources, Battle Ground 1996.

UŐ., The Church of Rome at the Bar of History Carlisle, Banner of Truth Trust, 1995.

WHITE, J., Answers to Catholic Claims: A Discussion of Biblical Authority, Crowne Publ.,

Southbridge 1990.

UŐ., The Fatal Flaw, Bethany House Publ., Minneapolis 1990.

UŐ., The Roman Catholic Controversy, Bethany House Publ., Minneapolis 1996.

38