NNCL687-3DEv1.0

Nemere István

KILÉPHETSZ TESTEDBŐL(A spiritiszták titkai)

“Íme, lelked kilép testedből, de nem száll rád a halál, Ketten léteztek egy ideig, majd lelked újra visszaszáll..."

(Ókori szövegtöredék részlete)

Libroservo Kft 1991

Cím: Budapest VIII. ker. Kenyérmező u. 2.

Borítófotó: Fejér Zoltán Borítót tervezte: Flórián Gábor

1. Bevezetés

ISBN 963 571413 0

Kiadja a Libroservo KftFelelős kiadó: Lőrincz Ernesztina

Készült a Múzsák Közművelődési Kiadó VállalatNyomdaüzemében Felelős

vezető: Horváth László

Manapság nálunk is egyre többet hallani a parapszichológiái jelensé-gekről, amelyekről több évtizeden keresztül nem is lehetett beszélni, írni Magyarországon. Mivel szerencsére ezek a láncok is lehullottak, mind több könyv jelenik meg UFO-król, Bermuda-háromszögről, ok-kultnak, sőt (hibásan) természetfelettinek is nevezett jelenségekről, különleges képességű emberekről és nem hagyományos gyógymódok-ról.

Azonban – úgy vettem észre e könyv megírásáig – kevesen érintették eddig a jelenségek egy bizonyos részletét, amely pedig roppant érdekes és már több mint száz éve ismert. Talán attól tartottak az eset-leges reménybeli szerzők, hogy rájuk sütik a spiritizmus vádját? Aggo-dalmuk (aggodalmunk) talán nem is alaptalan. Ám úgy vélem, ma már minden olyannal lehet foglalkozni, ami a természettudományos tanul-mányozásra éppen úgy számot tarthat, mint a kívülálló kíváncsiak egy-szerű érdeklődésére. Ebben a könyvben most nem térek ki a spiritizmus több mint száz éves történetére, sem az általa feltárt – vagy feltárni vélt – jelenségek, folyamatok nagyobb részére. Kevés szó esik majd a klasszikus értelemben vett “médiumokról", ektoplazmáról, asztaltáncoltatásról, stb.

Volt és van azonban a jelenségeknek egy olyan oldala, amellyel ma már a tudományos érdeklődésű emberek, kutatók is egyre többet fog-lalkoznak. A jelenséget különös képességű emberek révén is tanulmá-nyozhatják, és meg is teszik azt. Vannak szerzők, akik a kor egyik legérdekesebb problémájaként vetik fel a “testenkívüliséget" (mert er-

ről van szó), és akadnak olyanok is, akik a huszadik század végén a pszichológia legérdekesebb felfedezéseit várják ettől és a hasonló ké-pességek jövőbeli tudományos magyarázatától.

Az biztos, hogy a pszichotronika – másnéven parapszichológia – jelenségei között is különleges helyet foglal el ez a meglehetősen ritka tulajdonság. Persze ez sem mai találmány. “Az ember, aki a lelkét tá-volba küldi", felbukkan már az őskorban, majd a különféle természeti népeknél (pl. indiánoknál) is. Régi szövegek olvasásakor úgy tűnik, hogy a telepátiával egyenértékű, sőt annál mindenesetre hatásosabb fegyvere is lehetett ez egy bizonyos kor embereinek. Bármilyen meglepő a dolog, ma is előfordul, hogy léteznek emberek, akik mintegy “ki-léphetnek saját testükből" és a “lelkűk" (?) eközben elmehet valahová máshová – pár méterre, vagy akár sok kilométerre! – és ott elvégezhet feladatokat, tapasztalhat dolgokat.

Tisztában vagyok vele, hogy ez eléggé hihetetlenül hangzik. Kétség-kívül így voltak vele azok a kutatók is, akik az elmúlt évtizedekben ko-molyan vették e híreket és kísérletezni kezdtek vele. Ebben a könyvben igyekszem majd a rendelkezésemre álló anyagok alapján ért-hetően és nem túl hosszan bemutatni, mi is történt a tizenkilencedik és huszadik században azokkal az egyénekkel, akik képesek voltak “létez-ni testükön kívül is".

6

A jelenség taglalását óhatatlanul a spiritizmussal kell kezdeni. Ugyan-akkor úgy vélem, nem érdemes kitérni most ennek a társadalmi moz-galomnak a hátterére és kezdetére; tény, hogy a múlt század második felében Európa- és Amerika-szerte rendkívüli mértékben elterjedt. A jobb társaságban, de a társadalmi ranglétra középső fokain elhelyezkedő rétegekben is egyrészt divattá, később valós érdeklődéssé fajult a spiritizmus iránti érdeklődés. Nem hiszem, hogy igazuk lenne azoknak a szerzőknek és “ismeretterjesztőknek", akik (Magyarországon is az ötvenes-hatvanas-hetvenes években) a szellemekbe, médiumokba ve-tett hitet a világháború és egyáltalán, a nagy háborúk okozta megráz-kódtatásokkal magyarázták. Először is, amikor a mozgalom elkezdődött, Európában egy többé-kevésbé békés korszak volt, nem is szólva arról, hogy a legbékésebb éppen az az Anglia volt, ahol a leg-több spiritiszta klub, majd szervezet működött. Azonfelül, amíg az első világháború valóban hozott a spiritisztáknak egy újabb tömeges fellen-dülést, addig a második világháború után semmi ilyesmit nem tapasz-taltunk.

Magyarországon a tizenkilencedik században ismert emberek is részt vettek e szervezetek munkájában. Mikszáth egyik-másik regényé-ben, és persze más szerzőknél is megtaláljuk a spiritiszta mozgalmak nyomait, kinél komolyan, kinél kevésbé komolyan lelhetők fel a kora-beli szellemi áramlatok hatásai.

A jelenségekkel kezdetben csak a parapszichológia foglalkozott, amelyet viszont az igazi pszichológia – egészen a legújabb időkig, és sokfelé ma sem – ismert-ismer el mint önálló tudományt, vagy akár-csak a pszichológiai kutatások egyik ágát. Szerencsére akadnak intéz-mények és kiváló kutatók is, akik semmibe vették ezt – az olykor

7

kategorikusan és nyíltan ki is mondott – tiltást és foglalkoztak egyik-másik addig csak a parapszichológiában kutatott eseménysorozattal vagy személlyel.

Valójában mindez 1869-ben kezdődött. Akkor már javában “dúlt" a spiritizmus. Ebben az évben Londonban megkezdte működését a Dia-lektikai Társaság. Ennek (szerencsére) semmi köze sem volt a marxi-engelsi dialektikához, annál inkább a szó igazi, még el sem csúfított görögkori filozófiai jelentéséhez. A társaságot 1869 januárjában dr. J. W. Edmonds alapította azzal a céllal, hogy a spiritizmus során felbuk-kanó érthetetlen jelenségekre tudományos magyarázatokat adjanak. Hogy erre volt is esélyük, azt a tagság összetétele biztosította: Ed-mondsnak a kor igen kiváló szakembereit sikerült e zászló alá gyűjte-nie. Harminchat, javarészt ismert és elismert tudós vállalkozott a feladat végrehajtására. Például Sir John Lubbock (ő lett az elnök), Thomas Henry Huxley, Alfréd Russel Wallace, Fletwood Varley, John Tyndall és mások. A bizottság megbízta őket, hogy vizsgálják meg a kor akkor leghíresebb londoni médiumát, a skót Dániel Dunglas Hu-me “mutatványait". A bizottság szigorúan tudományos feltételek közé kényszerítette e spiritiszta “szeánszokat" és, bár talált durva csalásokat is, számos vizsgálata után kénytelen volt megállapítani: a médium je-lenlétében tapasztalható jelenségeket nem okozhatták csalással. Hume jelenlétében különféle hangokat lehetett hallani, emberi beszédet is, amit nem ő adott ki magából. Minden közreműködés nélkül, a fizikai törvények ellenére mozdultak el közelében súlyos tárgyak, amelyekhez senki sem nyúlt. Kérdésekre “asztaltáncoltatás" és kopogtatás révén adott választ. E válaszok – hangsúlyozta a bizottság alapos jelentésé-ben – bár banálisak voltak, olykor tartalmaztak olyan részleteket is, amelyekre sem Hume, sem bárki jelenlévő nem adhatott kielégítő vá-laszt, csupáncsak a “megidézett", már elhalt személy. (Vagyis a “lel-ke", ahogyan akkoriban hitték.) A bizottság jelentése második részében mindezt valósnak ismerte el, valamint azt is írásba adta, hogy ezenfelül tapasztalta még: tárgyak és emberek levegőbe emelkedését, emberi végtagok megjelenését és láthatóvá tételét a kutatás folyamán a helyiségekben, és szükségesnek tartották hangsúlyozni, hogy e végta-gok “nem tartoztak egyetlen jelenlévőhöz sem", hogy szó szerint is

8

idézzünk a jelentésből. A tizenöt komoly tudósból álló bizottság kény-telen volt leírni, hogy szemük láttára több ízben megtörtént: e levegő-ben felbukkanó kezek megérintettek hangszereket, játszottak is azokon, valamint rajzoltak és festettek is! Paul Ginier erről írott Spiri-tizmus c. műve már a nyolcvanas években megjelent számos európai országban. Nem csoda hát, ha akkoriban a dolgot komolyan vették, bár az akadémiák igencsak tiltakoztak ellene. Ám kórusuk még korántsem volt olyan egybehangzó, mint mondjuk a második világháború után az UFO-k és egyéb rejtélyes jelenségek ügyében.

Talán nem árt megjegyezni: a fenti jegyzőkönyvet olyan ismert kuta-tók írták alá, mint például prof. C. Flammarion, A. Lewis és mások, az élen pedig August Morgan professzor, aki egyszerre volt a londoni Matematikai Társaság elnöke és a Királyi Csillagászati Társaság titká-ra... (1) Azt hiszem, már ez is eléggé jelzi, hogy a spiritizmus, és főkép-pen akkori eredményei igen nagy érdeklődést keltettek tudományos körökben is.

E kutatásokhoz csatlakozott később a híres William Crookes pro-fesszor is, aki szintén kénytelen volt megállapítani, hogy e jelenségek a valóságban is megtörténnek. Tudós kortársai gúnyolták és szidalmaz-ták érte, ő azonban sziklaszilárdan kijelentette: “Nem azt mondom, hogy e jelenségek lehetségesek – én azt mondom, hogy megtörténtek!" Mondanom sem kell, hogy hihetetlenkedő kollégái ezért sem zárták különösebben a szívükbe.

Nem árt, ha tudjuk: ez volt az az időszak, amikor Európában és Észak-Amerikában rendkívül sok spiritiszta társaság működött (talán stílszerű itt az “asztaltársaság" szót használni, nem véletlenül), és gaz-dag emberek milliókat adományoztak mindenféle kutatóknak, hogy tárják fel a jelenséget. A közvélemény hamarosan két egymásra acsar-kodó pártra esett szét. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, egyesek esküd-tek arra, hogy minden médium csodálatos dolgokat képes művelni, a halottak visszajárnak, kisértetek igenis vannak, stb. stb., ellenben a másik oldal képviselői még azt is tagadták, amiről pedig saját maguk is meggyőződhettek volna. Akkoriban születtek azok az erőltetett ma-gyarázatok is, amelyekkel még századunk második felében is találkoz-

9

hattunk: hogy például az asztaltáncoltatás nem egyéb, mint a résztve-vők akaratukon kívüli izommozgásaból eredő bútor-helyváltoztatás, és ehhez hasonlók.

Egy biztos: a nagyközönség, nem lévén tudományos képzettsége, maga nem adhatta meg a magyarázatot, ezért ezt a tudósoktól várta el. Nos, a kutatók pedig összekülönböztek és mindkét oldalra jutott belő-lük. Ezért a vita továbbra sem dőlt el.

Ismeretes, hogy a neves filozófus, fiziológus és orvos, a német Lud-% wig Büchner (1824-1899) egyszer 10 ezer dollárt vesztett fogcsikorgatva a spiritizmus miatt. New Yorkban egy egyesület ekkora díjat tűzött ki annak, aki tudományosan bebizonyítja, hogy a spiritiszta szeánszokon fellépő jelenségek csaláson alapulnak. Büchner megpróbálta, de kudarcot vallott és az akkor óriási összeg nem került a zsebébe. Európában 1868 október 1-én egy másik társaság 30.000 frankot ígért annak, aki ugyanezt végrehajtja. John Tyndall és G. H. Lewes álltak sorompóba, de nekik sem sikerült a dolog. Nem vitás – ha itt valóban csak csalásról lett volna sző, azt a három, igen jól felkészült ember játszi könnyedséggel leleplezhette volna.

Mint ismeretes, 1882-ben hozták létre Londonban a Pszichikai Ku-tató Társaságot, amely azóta is létezik, és a parapszichológiái kutatá-sok egyik fellegvára. Nem árt megjegyezni, hogy tagjaik között az eltelt csaknem 110 év alatt igen neves kutatók is voltak – csak az elnökök között is olyan neveket említhetnénk, mint Henri Bergson, Camille Flammarion, Charles Richet. Túlzás nélkül mondhatjuk: a korabeli tu-dományos élet elitje foglalt helyet ama székekben. Hamarosan tagszer-vezeteik működtek az Egyesült Államokban, Francia- Német- és Oroszországban is. Jó, ha tudjuk, hogy – például – az orosz nyelvte-rületen együttműködött velük egy bizonyos Dmitrij Ivánovics Mengye-lejev is, aki nem más, mint a róla elnevezett táblázat, a periódusos rendszer megalkotója, amiről annakidején mindnyájan tanultunk az is-kolában. (Nem véletlen, hogy tankönyveinkben egy árva szó sem esett a neves tudós ilyen irányú érdeklődéséről...) Mengyelejev (1834-1907) kisebb könyvet is írt a spiritizmusról, amellyel ma már nem nagyon di-csekszenek a tudományos, róla szóló lexikon-szócikkek és irodalom-jegyzékek szerzői. Szóval, Mengyelejev úr az 1876-ban kiadott

10

“Véleményadő anyagok a spiritizmus tárgyában" c. művében kerek-pe-rec megírta: alaposan kutatni kell e jelenségeket, hogy elválaszthassuk a búzát az ocsútől, megállapítsuk, mi az új, ismeretlen, és mi a csalás vagy a már ismert, csak másképpen fellépő jelenség. “Ezután – írta Mengyelejev – a jelenségek elveszítik a sokak számára oly vonzó ti-tokzatosságot és ily módon a miszticizmust megfosztjuk minden alap-jától". (2)

Számos lengyel kutatót is foglalkoztatott a téma; róluk is szó esik majd e kötetben. Szintén nem árt fellebbenteni a fátylat egy olyan ese-ménysorozatról, amelyet a hivatalos életrajzokban és tudományos em-lékkönyvekben mind a mai napig gondosan eltitkolnak: Marié Curie és Pierre Curie, akik a rádium és a radioaktivitás felfedezése körül sze-reztek múlhatatlan érdemeket, életük egy szakaszában élénken foglal-koztak parapszichológiával, sőt több éven át (1905-1908) spiritiszta médium-szeánszokon is részt vettek. Marié Curie le is írta ilyetén él-ményeit, de hangsúlyozta, hogy ő mindig csak mint néző volt jelen. Férje azonban nyilvánosan is hirdette, hogy saját szemével látott aszta-lokat levitálni – levegőbe emelkedni – a szeánszokon, sőt olyan be-rendezéseket is készített, amelyekkel a médium-jelenségeket kutatni lehetne. Tudós énjét tehát itt sem tagadta meg.

Nincs itt értelme elmesélni, hogyan született újjá a spiritizmus az el-ső világháború után; olvashatjuk ezeket az e témában megjelent (kül-földi) krónikákban. Kár lenne tagadni azt is, hogy ezen tömeges érdeklődés és a kutatások, nem kevés alapját adták a későbbi parapszi-chológiái kutatásoknak is.

De mi csak maradjunk e könyvben e jelenségek talán legérdekesebb fajtájánál: a testenkívüliségnél. Tisztában vagyok vele, hogy magyarul esetlenül hangzik ez a szó. Az idegen nyelvekben – legyen ez nekünk vígasz – szintén hosszú és nehézkesen kimondható. A latin eredetű nyelvekben mindenfelé az “exteriorisatio" különféle formáit és eseteit variálják.

11

Miről is van szó?

Bár a pszichológiai szakkönyvekben általában egyetlen szóval sem említik a dolgot, a parapszichológiái művekben annál többször esik róla sző. Sajnos a szaknyelvezet e tárgyban sem túl egyértelmű és nagy a zavar é terminológiában. Amit régen mindenesetre úgy mondtak vol-na: “a lélek elhagyja a testet", azt itt sokkal tudományosabban ekép-pen fogalmaznak meg: “a tudat a fizikai szervezeten kívül kerül". Különféle specifikus elnevezések is divatban vannak, amelyek éppen sokféleségük miatt nemhogy csökkentenék, inkább növelik a káoszt. Például a jelenséget nevezik még így is: telefánia, excursio, bilokáció, autofánia, autoszkópia, exteriorizáció, sőt extázis. Régebben akadtak, akik egy bizonyos lelki “hasonmás" feltűnését, avagy bizonyos ,fluidál" vagy “fantom" felbukkanását emlegették.

A francia extériorisarion külsővé lényegülést, külsővé válást jelent. Ez az a klasszikus eset, amiről beszélünk. A tudat elhagyja a testet, a fizikailag létező emberi szervezetet. A kutatók szerint ez bekövetkez-het spontán, és szándékosan is, tehát valamilyen külső erő ezt az álla -potot létrehozhatja. Ilyen esetekben alapvető, hogy az illető tudata a téridőben eltávolodik saját testétől és azt távolabbról is szemügyre ve-heti.

Ha a tudat messzebbre megy valami célból, azt nevezik exeursio-nak,latinul kirándulásnak.

Ha ilyenkor felbukkan az illetőnek egy hasonmása is – amit a meg-figyelők látnak – akkor egyrészt ezt a hasonmást latinosán alterego-nak, a jelenséget pedig bilokációnak, vagyis kéthelyűségnek nevezik, célozva arra, hogy ugyanaz az illető a térnek egyszerre két pontján he-lyezkedik el ugyanabban az időben.

A modern angol nyelvű szakirodalomban gyakran az OOBE rövidí-tést alkalmazzák – Out of the Body Experiences – “testen kívüliség tapasztalása", esetlenül így fordíthatnánk magyarra. Nyilvánvaló, hogy bármelyik kifejezést használjuk, mindenképpen csak részlegesen tud-juk vele jelezni ezt a sokrétű jelenséget. Az igazi szakirodalomban lát-tam, hogy oldalakon keresztül sorolják az alfajokat, pontokra osztva, mikor melyiket hogyan kellene nevezni. Mert hiszen előfordul állító-

12

lag, hogy e jelenségek különböző környezetben, különféle okok által mintegy előhíva jönnek létre, sőt az is, hogy vegyi anyagokkal vagy me-chanikus úton alakítani, fékezni, változtatni lehet lefolyásukat. Ezekre inkább az ellenőrzött esetek leírásakor térnék ki.

Mikor kezdődött? Mióta tart már?

Mert azt ugye senki sem hiszi, hogy mindezekkel a dolgokkal az em-berek csak a múlt század közepétől kezdve találkoztak. Mint annyi más pszichikai és nem pszichikai képességnek és jelenségnek, úgy ennek is voltak történelmi előzményei. Ezek egy részéről (könnyen meglehet, hogy csak egy töredékéről) maradtak fenn emlékek vagy bizonyítékok, de mindenképpen említések is.

Számos ókori vallás – és a ma létezők lényegében mindmáig – azt állítja, hogy az ember teste csak egy anyag, egy eszköz, mondhatni “jár-mű" vagy “fészek", amely a lelket óvja és a halál után a lélek megy to-vább a közelebbről nem pontosított, illetve vitatott “útján". Már a régi egyiptomiak is úgy vélték, hogy a halál csak a testet pusztítja el, a lélek tovább élhet. A Napisten sem volt más, mint a halál és feltámadás jel-képe. “Az élet örökké tart", olvashatjuk egy fellelt egyiptomi papirusz-tekercsen. Ugyanez az elv bukkan elő a Halottak Könyvéből, és persze a Biblia számos helyén is.

Ókori történetírók, szerzők, filozófusok állították mindezt teljes hittel, és nincs okunk feltételezni, hogy milliók ne követték volna őket. Ám mindez a már halott emberek lelkére vonatkozott. És mi van, mi volt az élők “leikével"? Josephus Flavius és mások úgy vélték: az álom közben az embert el-elhagyhatja a lelke, és amit aközben “lát", az az álmunk. A hasonmásokba vetett hitet használták ki a mágusok, a kora -beli tudósok, és sokan sokféleképpen írtak róluk. Egyesek úgy vélik, a testenkívüliség és hasonmás-jelenség nyomai fedezhetők fel Hermes Trismegistos, Philotratos Flavius műveiben, sőt a tibeti Holtak Köny-vében is. A spiritiszta tankönyvek szerzői példákat minderre bőven idéznek a szóbanforgó művekből.

13

Egyes szentek életének leírásában találunk említést efféle testenkí-vüli eseményekről, valamint valós történelmi személyek az újabb ko-rokban is átéltek ilyesmit, amint arról emlékirataikban beszámoltak. Például Gerolamo Cardano (latinosán Hieronymus Cardanus, 1501-1576) olasz matematikus, filozófus és orvos “kijött" egyszer önnön tes-téből, megállt önmaga mellett és nézte testét; de ez álmában történt, tehát lehet, csupán álom volt. Mindenesetre a dolog oly rendkívüli ha-tást tett rá, hogy feljegyezte. Heinrich Heine egyik versében (“Hason-más") oly pontosan és plasztikusan írta le önmagát, hogy egyesek ebből is arra gyanakodnak, látta önmagát. (Netán tükörből? – kérdez-hetnénk ironikusan.) Maga Immánuel Kant írta le, hogyan történt ilyesmi a híres svéd gondolkodóval és misztikus filozófussal, Sweden-borggal. Swedenborg egy tipikus testenkívüriség-jelenséget produkált, méghozzá bizonyíthatóan: elküldte a lelkét egy több mint 80 kilomé-terre lévő pontra és egy ott éppen akkor lezajlott eseményt (nagy tűz-vészt) pontosan elmondott az ittmaradottaknak. A korabeli technika szintjén egyidejűleg semmilyen, tudományosan magyarázható módon nem szerezhetett tudomást arról az eseményről. Mindez számos tanú előtt játszódott le (1756 szeptember végén, egy szombat délután). (3)

A spontán “elválás" az illető személy teljes tudatánál következik be. Ez általában nagyon rövid ideig tart, és azok számára, akik mélyebben foglalkoznak a dologgal, számos ilyen példa leírása máris elérhető a szakirodalomban. E. Bozzano, C. Green, E. Mattiesen és mások nevé-nél találnak ilyent a könyv végén az irodalomjegyzékben. Akik ezt átél-ték, sokszor meglehetősen különös, olykor meg teljesen normális körülmények között tapasztalták és a legtöbbjük számára döbbenetes élmény volt. Volt köztük, aki látta a folyamatot, amint elválik a lelke a testétől, vagy “egyik teste a másiktól", akadt, aki kábulatszerű állapot-ban csak annyit érzett, hogy mintha önmagát nézné valahonnan, gon-dolatai rendkívül élessé válnak, a kábulat elmúlik, és olyan dolgokat is látnak, amit másképpen sohasem vehetnének észre. Például látják a szobában lévő, de magasan elhelyezkedő tárgyaknak a tetejét is – amit onnan “lentről" sohasem láthatnának. Megesett, hogy elveszett-nek hitt tárgyakat így fedeztek fel, találtak meg. Egy cseh beszámoló-

14

ból tudjuk, hogy a jelenséget átélt tudományos képzettségű férfi látta önmagát felülről, majd amikor ismét “visszatért" – mondhatni: magá-hoz tért – megpróbálta megkeresni azt a pontot, ahonnan az imént le-nézett önmagára. Meg is találta – csak az a bökkenő, hogy ez a pont csaknem két méter magasan, a szoba mennyezete alatt volt, ahol érthető módon a helyiség lakója amúgy soha nem tartózkodott. Hasonló éJ-ményben volt része 1936-ban egy angliai panzió tulajdonosnőjének, csak éppen úgy hitte, hogy közben elaludt és az egész dolgot álmodja. Ám amikor ellenőrizte a fentről látott “látképet", kiderült, hogy azt valóban látnia kellett – ha nem is a szónak köznapi értelmében.

Van leírás olyan férfitól, aki hasonló helyzetben a fekve maradt “ha-sonmásának" a vérét is látta az erekben folyni. Mintha átlátott volna a test szövetein. Akadt, aki néhány másodperc vagy perc alatt (az idő ilyenkor összemosódik a tudatban) külföldre “szaladt el", majd onnan tért vissza. Legalábbis így érezte.

Valódi álom közben még gyakrabban fordul elő a jelenség. Erről is sok beszámolót olvashatunk, nagyjából megegyeznek azokkal, ame-lyekről előzőleg esett szó. A legtöbben önmagukat látják, és néhány tárgyat a helyiségben, ritkább az, hogy a tudat, vagy a “hasonmás" messzebbre távozik. Mindenképpen úgy tűnik, hogy a jelenség igen rö-vid idő alatt játszódik le. Vannak, akikkel nem is egyszer, hanem több-ször fordul elő életük során, és a leggyakrabban nincs folytatása, a dolog általában emlék marad. Nem válik állapottá, különleges képes-séggé.

Betegség vagy baleset közben is előfordul ilyesmi. Számos tanú kö-zölte, hogy súlyos állapotukban előfordult velük: látták önmagukat és környezetüket, orvosokat, ápolónőket, családtagokat, amint betegá-gyuk körül vannak, olykor azt is, hogy az orvos milyen beavatkozást vé-gez “hasonmásukon" aki ott maradt az ágyban, miközben a “másik énjük" mindezt távolabbról nézte végig. Nem ritka, hogy egyesek lát-ták saját klinikai halálukat. Erről még szót ejtünk majd a későbbiek-ben.

Ide kell sorolni egy különleges csoportot: azokat, akik hipnotikus »álomba" merítve éltek át hasonlót.

15

1966-ban a Nemzetközi Parapszichológiái Kongresszuson egy hip-notizőr bemutatóján történt a következő eset:

Nagy közönség előtt egy asszonyt úgynevezett “mélyhipnózisba" vit-tek; ebben az állapotban a jelek szerint teste-tudata kettévált, és hirte-len éles kiáltást hallatott, majd ájultán esett össze. Miután eszméletre térítették, elmondta: tudata elment valahová és ott váratlanul szembe-találkozott a saját nővérével, aki éppen egy pisztolyt szegezett a hom-lokához. Nyilván öngyilkos akart lenni. A jelenet után azonnal valóságos küldöttség indult a nővér lakására, és kiderült: valóban így történt. Azokban a percekben a nővér öngyilkos akart lenni, de a dön-tő pillanatban hirtelen megpillantotta a nővérét (vagyis, úgy hitte, őt látja, pedig csak testenkívüli “hasonmása" volt az! ) és ijedtében ő is elvesztette az eszméletét, majd mikor magához tért, már eszébe sem jutott megvalósítani tragikus szándékát. Nem sokkal később idegen emberek kopogtattak az ajtaján – ez volt a bizottság, amelyik jött el-lenőrizni: a történtek mennyiben felelnek meg a valóságnak.

Ne tévesszen meg senkit, hogy ezek a beszámolók nagyobbrészt vagy az első, vagy a második világháború előtti időkből származnak. Éppen elég gyakran előfordulnak ma is, csak a róluk szóló hírek nagyon ritkán kerülnek a sajtóba. Erről győzhet meg bennünket a már említett dr. Celia Green asszony, az oxfordi Pszichofizikai Kutató In-tézet igazgatójának több könyve, például az Out-of-the-Body Ex-periences is.

16

Kísérletek 1.

KATIE ÉS FLORENCE

Már említettük William Crookest, a kutatót, aki a múlt században na-gyobb mértékben hozzájárult a spiritiszta jelenségek felderítésében. Crookes lelkiismeretes ember lévén addig nem nyugodott, amíg a szó-banforgó jelenséget a lehető legalaposabban meg nem vizsgálhatta. A maga korában (élt 1832-1919) egyike volt a leghíresebb brit vegyészek-nek és fizikusoknak. Már húszévesen nagy feltűnést keltett, kitűnő dol-gozatot tett közzé a polarizált fényről, majd hamarosan az oxfordi tudományos társulat meteorológiai szekcióját vezette. Huszonhét éve-sen kezdte a “Chemical News" kiadását, amit élete végéig szerkesztett. Más tudományos folyóiratokat is kiadott, rengeteg kémiai tárgyú mun-kát írt. Ő találta fel a polarizációs fénymérőt, a mikrospektroszkópot és a radiométert. Csillagászattal is foglalkozott, ő írta például 1855-ben (!) a Hold fényképezéséről szóló munkát, amellyel díjat is nyert. (A fényképezést mint módszert – látjuk majd később – a spiritiszta tárgyú kísérleteknél is alkalmazta.) Az elemek közül ő fedezte fel töb-bek között az indiumot, céziumot és rubídiumot. De foglalkozott a napfogyatkozásokkal, orvostudománnyal, sőt a sugárzó anyagokkal is. Később a mágneses terek iránt érdeklődött, és 1890-ben felfedezte a thórium 234-es elemet. Nem kétséges, hogy ő volt az egyik utolsó, szin-te reneszánsz-méretű polihisztor, csaknem mindenhez értő tudós.

17

És 1870 körül ez az ember kezdett érdeklődni a metafizika iránt. Ez akkoriban elsősorban a spiritizmust jelentette. Amikor pedig a Dialek-tikai Társaság őt kérte fel a médiumok ellenőrzésére, kezdetét vették a nagy kísérletek. Ezekről szól a fejezet.

Crookes előtt is akadtak kutatók, akik foglalkoztak a témával, de je-lentéseik kevéssé voltak kritikusak, és inkább csak összemosták a probléma különféle jellegzetességeit, nem választották el őket eléggé világosan. 1871-ben – minden túlzás nélkül mondhatjuk – világhírű lett a Katie King-ügy, és Crookes itt “jön bele a képbe".

London egyik negyedében élt egy 15 éves kislány, Florence Cook. 1871 májusában tapasztalták nála első ízben a furcsa jelenséget. Egy korabeli spiritiszta leírása szerint így zajlott le: Cook asszony, Florence édesanyja egy ismeretlen “hang" hallatára rendkívüli kísérletre tett előkészületeket. A lakás vendégszobája ajtajára függönyt erősítettek, a szobát elsötétítették, közepére egy székre ültették a kis Florence-ot, a háziak pedig az előszobában gyűltek össze. Csak az előszobában gyúj-tottak egy gyengefényű lámpát, Florence a függöny mögött a sötétben maradt. Egy idő után a függöny előtt a levegőben megjelent egy “szel-lem" (“olyan volt, mint egy halott arca"). Ezt akkoriban materializáci-ónak nevezték, vagyis feltételezték, hogy a médium (Florence) testéből-tudatából származó “szellem" anyagi testet öltve jelent meg a nézők előtt. Ez az első kísérlet különben nem volt túl sikeres, mert az ismeretlen alaknak csak feje és felső teste volt, alsótestét egy “megha-tározhatatlan fénylő felhő" (ahogy akkoriban leírták) alkotta. A né-zőknek az volt a benyomásuk, hogy a jelenés szeretne valamit közölni velük, mert mozgott az ajka is –ám minden erőlködése dacára hangot nem hallottak.

A leírások szerint a kis Cook-lány eközben teljesen magánál volt, a vendégszoba székéről nem kelt fel, sőt a függöny résén át ő is érdek-lődve szemlélte a jelenést. Majd maga írta le mindezt, aláíratta a ta-núkkal és elküldte az ismert kutatónak, William H. Harrisonnak.

18

Három nappal később újabb szeánszra került sor, ezen már Harri-son is részt vett. Ő számolt be arról, hogy ezúttal már hosszabb beszél-getés zajlott le a jelenés és Florence között, ráadásul ennek során Florence nem teljesítette a jelenés egyik, többször megismételt kérését (hogy érintse meg őt ruhája egy darabjával).

A kísérleteket folytatták. A jelenés egyre erősebben manifesztáló-dott. Végül már nem is kellett elsötétíteni a helyiséget, a “szellemet" szinte nappali fényben is láthatták – ám Florence közben továbbra is a sötét szobában ült és egyre inkább úgy érezte, jobb, ha eközben afféle transzba esik.

Később más kutatók is részt vettek e szeánszokon, például dr. J. E. Purdon. Nagyon fontos: amikor már nappali fényben is láthatták, min-denki megállapította: a jelenés meglehetősen hasonlít Florence Cook-ra.

A szkeptikus olvasó itt bizonyára arra gondol: hát persze, hogy ha-sonlított, hiszen biztosan 6 maga volt az. A mi racionális agyunk jelen-leg csak azt az egyetlen feltételezést hajlandó elfogadni, hogy a kislány valahogy megtévesztette a jelenlévő “közönséget", és maga játszotta el a “szellem" szerepét is. Eltekintve attól, hogy egy erre addig felkészü-letlen, 15 éves kislány nehezen alakíthat például egy csak fejből és fel-sőtestből álló jelenést – miként volt az kezdetben – de nappali fényben már igen nehezen játszhatna meg mindezt, ha tudjuk, hogy kü-lönböző módszerekkel azért ellenőrizhették, hogy közben ott ül-e a szobában igazi alakja?

Purdon és mások úgy vélték, a megjelenő alak csak hasonlít Floren-ce-hoz, de nem azonos vele. Maga a jelenés közölte az emberekkel, hogy a neve Katie King és előre megmondta azt is, hogy csak három évig fog megjelenni (1871 májusától 1874 májusáig), majd – idézem – “ezután küldetése lejár, már nem lesz elég ereje ahhoz, hogy fizikailag felbukkanjon, már nem láthatják és nem érinthetik meg őt, mert átmegy majd egy magasabb szférába, és ily anyagi módon többé nem teremthet kapcsolatot médiumával".

Ahogy szaporodtak a jelenések, a közönség és a Cook-házban szin-tén megjelenő kutatók egyre újabb óvatossági rendszabályokat fogana-tosítottak, hogy kizárhassák a csalás lehetőségét. Minden szeánsz előtt

19

gondosan összekötözték Florence-ot (aki ez ellen nem tiltakozott), kötelékeinek csomóit pecsétviasszal leöntötték és lepecsételték, sőt olykor a jelenlévő hölgyek előzőleg meg is motozták őt, nem rejtett-e ruhájába valamilyen tárgyat. Ráadásul – erről kevés szó esett eddig nálunk a háború utáni időkben, amikor is a materialista tanok na-gyobb dicsőségére a mi “ismeretterjesztőink" elhallgattak minden ér-vet, ami e jelenségek mellett szólt – több jelenlévő kutató minderről fényképfelvételeket is készített! Az angolok – B. Coleman, dr. James M. Gully és dr. George Sexton mellett egy akkoriban igen ismert orosz kutató, Alekszander N. Akszakov is részletesen írt műveiben a Katie King-jelenésről. (4)

Akszakov könyvében így írja le saját tapasztalatait: “1873-ban kül-földön járva szándékosan csak azért mentem Londonba, hogy saját szememmel győződhessek meg a Katie-jelenségről. Megismerkedtem a Cook-családdal és ők szívélyesen meghívtak a legközelebbi szeánszra, amely 1876 október 22-én történt." Ezután leírja a lakás berendezését, azt, hogy Cook kisasszonyt egy gurítható állványra szerelt függöny mö-gé ültették, a jelenlévő kutató (ezúttal egy bizonyos J. C. Luxmoore volt az) megkötözte a kislányt és felkérte Akszakovot, szemlélje meg az összes óvatossági rendszabályt. Tömérdek zsinór, szalag és pecsét biztosította a kísérlet tisztaságát: Florence Cook semmiképpen sem kelhetett fel székéről. Már csak azért sem, mert egy szalagot hozzákö-töttek és azt a függöny alatt kivezették a nézők közé; egy kutató azt vé-gig a kezében tartotta. Ha csak megmozdult a kislány, ily módon már érezte. A függöny mögötti szobarészletet kicsiny lámpával megvilágí-tották. És elkezdődött a szeánsz. Akszakov írja: “Még egy negyedóra sem múlott el, a függöny félkönyéknyi távolságra elmozdult és ott állt egy emberalak fehér ruhában, fedetlen arccal, de haját ugyanolyan fe-hér anyag fedte; viselete ingre emlékeztetett, ám széles ingujjából mez-telen karok nyúltak ki. Az alak suttogva kérte Luxmoore urat, adjon át nekem egy tárgyat, amit oda is adott annak az úrnak, az pedig továbbí-totta nekem. Egy doboz cukorka volt! Kitört a nevetés. íme, ismeretsé-günket nem lehet misztikusnak nevezni. “Honnan van ez a doboz?" – kérdeztem. “A konyhából" – felelte Katie. Mint látják, a magyarázat igen prózai volt."

20

Akszakov azonban vérbeli kutató volt és ennyi neki távolról sem volt elég. Nagyon figyelt, és szerencsére később mindent nagyon pon-tosan papírra is vetett. Lássuk hát, mi történt még azon a szeánszon:

“Bár csaknem Katie-vel szemben ültem, mindössze öt lépés távol-ságra tőle, félhomályban, nem láthattam elég tisztán az arcát. Fizikai-lag testesebbnek és magasabbnak tűnt, mint a médium, ámbátor mezítláb volt. Az arca és a keze is nagyobbnak tűnt, mint Cook kisasz-szonyé. Katie egész idő alatt félhangosan beszélgetett a jelenlévőkkel. Többször is kérte: “Tegyenek fel kérdéseket, tárgyilagos kérdéseket." erre megkérdeztem tőle: “Levághatok egy darabkát a ruhája anyagá-ból?" Azt felelte, ezúttal ez lehetetlen, de máskor mások már megtet-ték azt. Akkor azt kérdeztem, megmutatná-e most a médiumot? “Igen, jöjjön ide, gyorsan, és nézze meg őt." Máris ott termettem a függöny-nél és elrántottam – a fehér alak eltűnt, a sötétben láttam-a médium homályos alakját. Fekete selyemruha volt rajta, ezért nem láttam őt túl jól. Alig ültem vissza a helyemre, a függöny mögül ismét előbukkant Katie fehér alakja és megkérdezte tőlem: “Jól látta?" Azt mondtam, nem túl jól. “Akkor fogjon egy lámpát és nézze meg a lehető leggyor-sabban" – felelte. Egy szempillantás alatt a függönynél voltam a lám-pával a kezemben – de Katie-nek nyoma sem volt, viszont ott ült a széken a médium mély álomba merülve, hátrakötözött kezekkel... Alig ültem vissza a helyemre, Katie ismét kinézett a függöny mögül."

Itt ismét felmerülhet az olvasóban – vajon miért nem volt soha egyszerre látható a két lány? Amikor Akszakov megnézhette a székhez kötözött Florence-t, Katie eltűnt, és amikor a függöny miatt nem lát-hatta Florence-t, felbukkant Katie. Ez megint csak arra utalna, hogy nem volt két különböző lény (bármit is értünk e szó alatt), hanem csak egy és ugyanaz. Ez sajnos még nem magyarázza meg a kötelékek, pe-csétszalagok stb. által “bebiztosított", mozdulatlan Florence kétalakos megjelenésének rejtélyét. De lássuk tovább az orosz kutató beszámo-lóját.

21

“Közben az a tény, hogy megvilágítottam a transzba esett médiu-mot, változást okozott. Florence feljajdult és ébredezni kezdett. Ekkor a függöny mögött érdekes párbeszéd zajlott le. Florence már szeretett volna magához térni, Katie viszont ismét el akarta altatni, de ez nem sikerült neki. Ezért Katie búcsút vett tőle és eltűnt.

Rögtön ezt követően, Luxmoore úr felszólított, hogy tekintsem meg a médium kötelékeit és a csomókat a karjain. Mindegyik érintetlen volt. Megkértek, hogy vágjam el a szalagot a kezén; alig tudtam az olló szárait a bőre és a szalagok közé tolni, oly szoros volt a kötés.

Amikor Cook kisasszony kijött a szobából, azt ismét átkutattam. Körös-körül kőfalak voltak. Hogy mindez nem lehetett vásári mutat-vány, biztos volt számomra. De akkor honnan került elő az a fehér alak, aki oly élő módon beszélgetett, egyszóval, ha csak félig öltözött is, de normális nő volt? Máig emlékszem akkori benyomásaimra. Bár fel voltam készülve a dologra, mégsem tudtam elhinni, amit átéltem. Az érzékeim és a logika arra késztettek, hogy higyjek, de az értelmem ellenkezett!"

Megfigyelték az utolsó mondatot?... “Az értelem ellenkezik", és ez a döntő motívum mindmáig, amikor a kutatók szembetalálkoznak a parajelenségek bármelyikével. Méginkább, ha csak hallanak róla. Per-sze, ez nem korlátozódik kizárólag a kutatókra. Bármelyikünk hajla-mos legyinteni, ha ilyesmit hall – míg saját szemével nem tapasztalja. Nyilvánvaló persze, hogy a szemünket be tudják csapni (lásd bűvé-szek), de azért vannak olyan körülmények, amelyek között a dolog ma-gas szinten ellenőrizhető.

Akszakov és Crookes korában sem volt egyszerű elhitetni a nagykö-zönséggel, hogy mindez valóság. Ezért fényképek is készültek, mint már említettem. “Katie King" több fotón is látható. Igaz, ezek a fény-képek nem túl élesek, különösen a széleiken, de az egyiken például a Katie-nek nevezett árnylény (?) együtt látható az őt figyelő egyik kuta-tóval, a már említett Dr. James M. Gullyval – és Gully alakja sem túl éles a fotón, tehát ezt inkább a korabeli technika hiányosságainak kö-szönhetjük. Később készült fénykép laboratóriumi körülmények kö-zött is, erről alább.

22

Ugyanis nagyon téved, aki azt hiszi, hogy a Katie-Florence páros csak a Cook-házban, mondhatni “hazai pályán" lépett fel, jelent meg a döbbent érdeklődők szeme előtt. Nagyon is érhető módon feltételez-ték az akkori kutatók is, hogy Katie szerepét eljátszhatja egy másik fia-tal nő, aki valamilyen rejtekúton hatolt be a szóbanforgó helyiségbe a szeánszok alatt. De...

Tehát a szeánszok nem mindig a Cook-házban történtek. Akszakov a következő héten, pontosabban 1873 október 28-án Luxmoore úr há-zában találkozhatott ismét Katie-vel.

“Tizenöt vendég látogatott el a gazdag egykori békebíró, J. C. Lux-moore úr otthonába. Mielőtt Cook kisasszony megérkezett volna, megszemléltük azt a szobát, ahol a sötétben a médiumnak kellett majd tartózkodnia. A másik ajtaját jelenlétünkben zárta le Henry M. Dunphy úr, a Morning Post egyik szerkesztője, és a kulcsot is magával vitte. Hamarosan megjött Florence Cook kisasszony a szüleivel." Ak-szakov itt ismét leírja, hogyan kötözték meg Florence-t, kezeit, lábait külön, testét a székhez, szalagot vezettek ki a függöny alatt, pecsétek-kel látták el, stb. stb. Odakünn a szalonban – jegyzi meg tárgyilagosan – “a megvilágítás elegendő volt."

Aztán ismét: elhajolt a függöny, a résben felbukkant Katie King és szabadon társalogni kezdett a jelenlévőkkel. Ugyanazt a ruhát viselte, mint az előző, fentebb leírt alkalommal. A padlón heverő szalag, mellyel ellenőrizték, vajon Florence nem mozdul-e meg, mozdulatlan maradt. Katie ezúttal is tárgyilagos kérdéseket kért a vendégektől. Ak-szakov kifejezte azon kívánságát, hogy a lány jöjjön közelebb, de az erre nem volt hajlandó. Mivel sejthette, hogy ezzel bizalmatlanságot keltett a jelenlévőkben, visszament a függöny mögé és kihozott a má-sik szobából egy japán serleget. Ez előzőleg a megkötözött Florence-tól több méternyire volt. Katie-től valaki átvette a poharat, ő pedig háromszor is megperdült a közönség előtt, hogy lássák: nincs rajta semmiféle kötelék – vagyis ő nem azonos Florence Cook-kal! A sze-ánsz Akszakov feljegyzései szerint körülbelül egy óráig tartott, Katie többször eltűnt és felbukkant ismét, kérdésekre válaszolt. Majd ismét az történt, ami a Cook-házban: Florence ébredezni kezdett, ekkor a

23

függöny mögül mindnyájan hallották Florence és Katie párbeszédét. Aztán Katie végleg eltűnt, a jelenlévők pedig csoportosan szemlélték meg Florence érintetlen kötelékeit és pecsétjeit.

Akszakov leírta kétségeit is. Többek között nem fért a fejébe, miért nem láthatták egyszerre a médiumot és a jelenést? Legalább azt szerette volna, ha a megkötözött médium valamelyik testrészét, például a karját kiteszi a függöny elé egy asztalkára, míg teste többi része lehet éppenséggel a függöny mögött is. így egyszerre láthatták volna, hogy a “második test" nem azonos az elsővel. Azt kell mondanunk, hogy ez a kívánság természetesen másokban is felmerült, és... később megvaló-sult! Érdekes módon a kutató ezt “Katie-nek" mondotta el, aki azt vá-laszolta: a médiumnak ilyenkor sötétben kell lennie, nem viseli el a fényt. Aztán megígérte Akszakovnak: eljön az idő, amikor mindkette-jüket egyszerre lefényképezhetik.

Itt jött létre Crookes és Akszakov első személyes találkozója. Ter-mészetesen nagyon érdekelte az oroszt, miképpen vélekedik minderről a híres brit tudós. Ebben az időben Crookes nem hitt az efféle “mate-rializálódásban", ahogyan akkor nevezték a Florence Cook – Katie King körül történő ügyeket. Mint szilárd természettudományos alapo-kon álló, gondolkodó ember, ő is úgy vélte: a lezárt helyiségbe nem ke-rülhet be egy másik ember a maga testi valóságában, akit egy “médium" hozna létre valamilyen pszichikai folyamattal. (Ha jól meg-gondoljuk a dolgot, a tudomány még ma is itt tart.) Crookes közölte: semmit sem hisz el ebből mindaddig, amíg nem látja meg egyidőben a médiumot és azt a másikat.

Akszakov ezután elhagyta Londont és tovább járta Európát. Ám hamarosan bekövetkezett egy esemény, amelyre senki sem számított, és paradox módon éppen ez nyitotta meg az utat a jelenség igazán ala-pos, tudományos elemzésére – Crookes által. 1873 december 9-én egy William Volckman nevezetű spiritiszta úgy döntött, hogy végre lelep-lezi a két lány titkát; ezért egy szeánszon váratlanul elkapta az előtte sürgölődő Katie Kinget. Hatalmas zűrzavar támadt, és a szkeptikus úr azt állította: akit ő akkor a karjaiba kapott, nem volt más, mint Floren-ce Cook! Vagyis az állítólag megkötözött “médium"!

24

A “leleplezésnek" nagy visszhangja támadt. Ám a Cook-lány szülei nem bírták elviselni a tudatot, hogy lányukat ország-világ előtt csaló-nak kiáltják ki, és ekkor meglepő lépést tettek. Azt állították, hogy Volckman lejáratta lányukat és elégtételt követeltek – méghozzá tu-dományos elégtételt

Ez abban állt, hogy felkérték Crookest, vegye védelmébe lányukat és bizonyítsa be: a szeánszokon valóban megjelenik egy másik lény, Katie King, és az nem azonos Florence Cook-kal. Crookes természete-sen örömmel vállalta a feladatot. Számos fényképet is készített Katie-rői, ezek egy része többfelé megjelent. Például egy N. Peterov nevű szerző Mediumicseszkaja materializacija c. orosz nyelvű könyvében. Akszakov tehát megtekintette e képeket két évvel később, amikor is-mét találkozott Crookes-szel, és írta is: a fotókon ugyanazt a Katie Kinget látta, akivel ő maga is találkozott a Cook-házban és másutt ren-dezett szeánszokon.

Crookes tehát 1873 decemberében kezdett foglalkozni az üggyel és kísérleteit 1874 május 21-ig végezte. Ezen a napon – pontosan úgy, ahogyan annak idején előre közölte – Katie King végleg eltűnt és többé nem látták. Ekkor telt le a három év...

Crookes úgy kezdte, ahogyan az egy kutatóhoz illik: attól kezdve a legtöbb szeánszot már nem a Cook-liázban, hanem nála, a lakásában berendezett laboratóriumban és a vele egybenyíló könyvtárszobában rendezték. Itt jobban szemügyre vehette a jelenségeket. Kár, hogy mindazok, akik később e jelenségről negatíve írtak (nem hitték el az egészet és igyekeztek Crookest gúny tárgyává tenni), elhallgatták ezt a tényt.

Ráadásul Crookes nem volt egyedül, és a kutatásban nem akárki se-gédkezett neki. Már említettük a kor másik nagy tudósát, Cromwell Fleetwood Varleyt (1828-1883), aki előbb a gázok, majd az elektro-mosság területén végzett úttörő jellegű kutatómunkát. Később az ő öt-lete volt az óceánok alatti tengeri kábelek alkalmazása, és feltalált egy róla elnevezett hatalmas kondenzátort is.

25

Kutatásaikhoz saját maguk építették a szükséges műszereket is. Alább csupa olyan adatokat közlünk – olykor szó szerint – amit maga Crookes vagy Varley, esetleg a szeánszokon gyakran részt vevő Har-rison, a The Spirituálist c. folyóirat kiadója vetett papírra.

Crookes – helyesen – végig amellett kardoskodott: be kell bizo-nyítani, hogy Katie nem azonos Florence-szal. Amíg ez nem történik meg, senki sem mossa le a gyanút a fiatal lányról, hogy egy nagyméretű csalás főszereplője, értelemszerűen maga is csaló. Crookes kikérdezte mindazokat, akik a korábbi évek során résztvettek a Cook-éknál ren-dezett szeánszokon, de senkivel sem találkozott, aki ilyenkor egyszerre látta volna Florence-ot és Katie-t. Nem csoda hát, ha a férfi eléggé szkeptikus volt (ami kifejezetten jó tulajdonsága a kutatónak).

Az első kísérletek során csak annyi volt a változás: Crookes a füg-göny közelében ült és miközben “Katie" többször is megjelent a füg-göny előtt, a kutató hallotta a függöny mögül a transzba esett Florence Cook sóhajtásait, sőt egyszer halk sírását is. Akusztikusán tehát ketten voltak, de ez persze nem elégítette ki a bizonyítékokra vágyó Crookest.

Nem volt kétséges, hogy Cook kisasszony sohasem ellenkezett, bár-milyen próbára akarták tenni. A legcsekélyebb mértékben sem ellenezte a tudományos kutatómunkát. Crookes 1874 február elején írott levelében – ez megjelent a fent említett újságban – türelemre inti a nagyközönséget és kéri, addig ne hozzanak ítéletet, ne alkossanak véle-ményt az ügyről, míg több bizonyíték nem kerül eléjük. A maga részé-ről Crookes ezért mindent meg is tett. Varley szintén közzétett leírásából tudjuk, milyen intézkedéseket foganatosítottak a csalás kizá-rására. Például a médium, vagyis Florence testén a kísérlet alatt gyenge áramot vezettek át, ezt egy műszerrel kapcsolták össze, amely már a megvilágított másik szobában állt. A rendkívül precíz leírásokban nemcsak a kísérleteknél jelenlévő tanúk névsorát olvashatjuk, de azt is, hány lépésre volt ez a galvanométer a függönytől, mivel világították meg a szobát, hol ültek a résztvevők, stb. stb. A műszer kimutatta vol-na, ha Florence elmozdul a helyéről, ha pedig feláll és elmozdulnak az érintkező pontok, valósággal “riadót vert" volna. De semmi ilyesmire nem került sor. A kísérlet alatt tehát a fiatal lány végig ott ült a széken, persze megkötözve, ahogyan régebben is.

26

Ezekután Katie King felbukkant a függöny előtt, papírt és ceruzát kért, majd számos szemtanú előtt írni kezdett. Később megszorította Varley kezét (tehát létrejött egy fizikai kapcsolat is, Katie nem lehetett csak “jelenség", bármit is értsünk a szó alatt; a maga fizikai valóságá-ban volt jelen a laboratóriumban!), és eltűnt. A műszer közben na-gyobb elváltozást nem mutatott, ám mégis volt egy nyugtalanító jel. A jelenség a második próbánál három percig tartott, ezalatt a galvano-méter a 191-es pontról a 155-ösre esett le, de ez csak egy pillanatig tar-tott. Először azzal magyarázták, hogy a kábult Florence ekkor megmozdult. Ám később folyamatosan ugyanazon értékeket mutatta, amikor Katie a függöny előtt produkálta magát. Mi lehetett a kezdeti esés...? Varley természetesnek tartja a történteket: a médium testének ellenállása megszűnt, mivel ez ugyanakkor elvesztette materiális anya-gának egy részét az éppen materializálódó Katie számára... A szeánsz alatt – mondták – Florence Cook teste “megritkult" és ezért elektromos ellenállása azonnal megnőtt.

Akadtak, akik állították, hogy a médium ezalatt nem volt eszmélet-len transz-állapotban, hanem nagyon is tudatosan csúsztatta el a csuk-lójához erősített elektromos pontokat.

így már majdnem biztosnak látszott, hogy a két lezárt és előtte gon-dosan átkutatott helyiségben a szeánsz percei alatt eggyel többen voltak, mint előtte és utána. Talán nem árt ismét megjegyezni: Florence a kí-sérletek alatt mindig sötét ruhát viselt. Katie viszont fehér öltözetben jelent meg, ennek sem anyaga, sem szabása nem emlékeztetett Floren-ce ruháira.

A következő alkalommal Crookes még szigorított a feltételeken. Florence-ra egy drótot is kötött, és oly közel helyezte el a lányt a füg-gönyhöz – persze annak másik oldalán – hogy ha csak megmozdult volna, már felbukkan a függöny réseiben. Ezzel szemben akkor Katie megjelent a függöny előtt, sőt attól hat-hét lépésre is eltávolodott és mindenki láthatta, hogy nincs a kezén sem kötés, sem drót. A galvano-méter egész idő alatt mutatta, hogy Florence meg sem mozdult. Rá-adásul a talpraesett Crookes megkérte a jelenést, vagyis Katie-t, hogy mártsa bele a kezét az előkészített tálba. Ebben egy olyan oldat volt, amely biztosan megváltoztatta volna a testnek az áramvezető képessé-

27

gét – ha az a test azonos a médium, vagyis Florence testével. Katie szí-vesen teljesítette a kérést, és a galvanométer mutatója mozdulatlan maradt. Tehát a két test nem volt azonos – nem Florence Cook ját-szotta el Katie szerepét valamilyen ördögi módon villámgyorsan kibúj-va kötelékeiből...

Ezt a kísérletet többen is leírták a szemtanúk közül, mindnyájan egyformán. Megjelent szakfolyóiratokban is. (5)

Talán meglepően hangzik, de igaz: a két megszállott szkeptikusnak, Varleynek és Crookes-nek ez sem volt elég. Varley javaslatára még egy módszert alkalmaztak: egy higannyal teli edényt is beiktattak az áram-körbe. Amikor legközelebb Katie ismét megjelent, kérték, merítse bele a kezét a higanyba, amit az habozás nélkül meg is tett. A rendszerben az áram feszültsége nem nőtt, az ellenállás sem csökkent. Ám amikor Katie eltűnése után kihívták Florence-ot és ő is belemerí-tette a kezét a higanyos tálba, a galvanométer mutatója csaknem letört a hirtelen kilendüléstől. Egy másik kísérlet során Katie King ötször nagyobb elektromos ellenállást tanúsított, mint Florence Cook. Ebből nyilvánvaló – vonták le a következtetést a kutatók – hogy az emberi test elektromos vezetőképessége ötször nagyobb, mint a materializált testé.

A “fantom" különb dolgokat is művelt. Egyszer Crookes-nek az az ötlete támadt, hogy anilinfestéket kever a higany tetejére. Ezeket a fes-tőanyagokat nem lehet egykönnyen lemosni – például a kísérlet után maga Crookes hetekig hordozta ujjain a festéket, míg végre az leko-pott a bőréről. Katie King a kérésnek engedelmeskedve ujjait belemár-totta a tálba – de később az ellenőrzés során Florence ujjai tiszták voltak. Érdekes, viszont a könyöke táján találtak egy pénzdarab nagy-ságú anilinfestékes foltot! Ezt csak Katie vihette át valamilyen módon a médium testére, pedig akkor úgy látták, hogy Florence-nak a közelébe sem ment... Ez arra mutatott volna, hogy a médium és a materiali-zálódó “fantomja" között van valamilyen “vezeték" (nincs rá jobb szó), amely egy bizonyos átváltozási fázisban összekapcsolja a két tes-tet.

28

Már lassan bebizonyított ténynek látszott, hogy Florence és Katie két különböző személy, akik egymástól függetlenül cselekszenek. De a kutató további bizonyítékokat keresett és talált is. Méghozzá – vélte – az abszolút bizonyítékot.

Akkor már egy különleges lámpát is használt, hogy nagyobb legyen a fény a függöny előtt és a résztvevők jobban láthassák Katie Kinget. A (fehér foszforos) lámpa fényében remélték a kutatók megtapasztalni, milyen rejtélyes jelenségek is történnek a két ember (?) között.

Erre a kísérletre 1874 március 12-én került sor. Katie annak rendje és módja szerint meg is jelent és beszélgetett a jelenlévőkkel, majd egy pillanatra eltűnt a függöny mögött (ahol a sötét szobában a médium feküdt megkötözve). Majd ismét felbukkant és így szólt Crookes-hez: “Legyen szíves, jöjjön be és emelje fel a médiumot, lecsúszott a padló-ra!" Amikor ezt mondta, egy turbánszerű fejfedővel, fehér ruhában állt Crookes előtt. Majd félreállt, hogy utat engedjen a férfinak. Crookes bement a függönnyel lezárt másik szobába. Florence ott feküdt a dívá-nyon, mély transzban, és csakugyan, kissé lecsúszott úgy, hogy a feje igen kényelmetlen tartással a padlót érintette. A kutató feljegyezte: maximum három másodperc telhetett el, hogy ott állt előtte Katie, majd megpillantotta a fekete bársonyruhát viselő Florence-ot. Egysze-rűen lehetetlen, hogy Katie és Florence ugyanaz a személy legyenek hát.

A következő kísérletek alatt egyszer Katie maga vezette Crookest hátra a függöny mögé, lámpával a kezében. Egy szemtanú a függöny ré-sén át ezt úgy látta, hogy a lámpát senki sem tartja, az csak lebeg a le-vegőben. A két alakot Crookes addig még sohasem látta egyidejűleg, de – mondhatjuk – látta őket majdnem egyidejűleg. Volt olyan kísérlet is, ahol Katie csaknem két óra hosszat megjelent és eltűnt, ismét megjelent, beszélgetett, többször megfogta Crookes kezét, és a férfinak az volt a benyomása, hogy egy valós, fizikailag létező ember érintette meg őt. Egyszer Crookes megkérte, hadd ölelje meg őt – “természete-sen a jóízlés határain belül" –, amit Katie megengedett, és ezekután Crookes kénytelen volt papírra vetni: “a 'fantom' éppolyan materiális lény, mint maga Cook kisasszony." Amikor pedig egy alkalommal Katie végre közölte vele, hogy megnézheti őket egyidőben, Crookes fogta

29

a foszforlámpát, de mielőtt bement.volna a függöny mögé, kérte az egyik szemtanút, aki remek gyorsíró volt, hogy majd jegyezze fel min-den kihallatszó szavát. Ez meg is történt.

És eljött a nagy pillanat. Florence Cook transz-állapotban hevert a díványon. Crookes a félhomályban odatalált, felcsavarta a lámpa fé-nyét. És akkor meglátta azt a másikat is. Ott állt Florence mellett, fe-hér ruhában (Florence ismét feketében volt). Crookes fogta Florence kezét, már nem is engedte el, felemelkedett és emelte a lámpát is, hogy megvilágítsa Katie-t. Meg akart győződni róla, hogy ez ugyanaz a Ka-tie-e, akit odakünn a függöny előtt is láttak oly sokszor? Katie nem szólt, csak a fejét mozgatta és szépen mosolygott Crookes-ra. A férfi háromszor egymásután tapogatta meg Florence kezét és ugyanannyi-szor emelte fel a lámpát Katie-re, hogy meggyőződhessen róla: két kü-lönböző személlyel van dolga. Aztán Katie intett, hogy távolodjon el. Crookes nem ment ki a helyiségből, csak a falig hátrált. Katie-t már nem látta, de várt, amíg Florence kezd magához térni. Akkor több szemtanú is átjött a függönyön lámpákkal, az a szoba megtelt fénnyel – Katie nem volt sehol.

Crookes még ugyanabban a leírásban említ néhány jellegzetességet is. Például: Katie alakja nem mindig ugyanakkora. Egyszer 6, másszor 4,5 hüvelykkel magasabb Florence-nál, de lehet azért, mert az utóbbi esetben mezítláb jelent meg. Egyik alkalommal Katie szabadon hagyta a nyakát, amely sima, selymes külsejű – míg Florence Cook-nak ugyanott egy sebhely látható, érintésre pedig bőre kemény, érdes. Ka-tie fülcimpája nincs átlyukasztva, míg Florence-é igen, és hord is fülbe-valókat. Katie bőre inkább fehér, míg Florence bőre barnás. Katie ujjai jóval hosszabbak, mint a médiumé. Különben pedig igen nagy a kü-lönbség mozgásuk, viselkedésük között, más szavakat is használnak.

Ezen alkalmak során ívfénnyel fotókat is készítettek Katie-ről. A dolog számunkra talán érdekes magyar vonatkozása, hogy egy hazánk-béli spiritiszta szerző, Fodor Nándor egyik könyvében (6) is megjelent egy jó minőségű kép, méghozzá olyan, amelyen együtt látni a fehérru-hás, “turbános" Katie-t és a szakállas Crookest!

30

A leírásokból tudjuk, hogy egyszerre öt fényképezőgépet is előké-szítettek a kísérletek helyszínén, ezek mind mesterséges fénnyel (elekt-romos ívfénnyel) működtek. Minden gép más méretű (egész-fél-negyed kliséket, stb.) képet készíthetett, és ha Katie megengedte, hogy fényképezzék, mindegyiket elsütötték. A fotókat Crookes és egyik segítője készítették és a szomszédos helyiségekben minden készen állt azonnali előhívásukhoz is. Előfordult, hogy egy este 15 képet is készítettek, de ezek egyrésze nagyon rossz minőségű volt, míg mások remekül sikerültek. Crookes egy levelében 44, nagyobbrészt sikeres fo-tót említ. Attól kezdve különben Crookes gyakran bemehetett a füg-göny mögé, hogy megnézze egyszerre Cook kisasszonyt és Katie-t, bár az esetek többségében – tegyük hozzá – ilyenkor Katie egyetlen szempillantás alatt eltűnt, mintha szétfolyt volna a levegőben, hogy percek múlva ismét felbukkanjon.

Tegyük hozzá, hogy akkoriban Florence Cook már szinte a Croo-kes-házban lakott, napközben a kutató feleségével volt együtt, és foly-ton szem előtt. Aligha készülhetett volna fel arra, hogy eljátssza Katie King szerepét. Nem is rendelkezett ehhez kellékekkel, például ruhák-kal sem, hisz azt is ellenőrizték. Később a dolog odáig fejlődött, hogy Katie megengedte: egyszerre fényképezzék le őt és Florence-ot, és ilyen alkalmakkor 7-8 személy is láthatta őket egyidőben! Ilyenkor Florence mindig transzban volt, tehát szinte eszméletlen állapotban, Katie pedig eltakarta a lány fejét, nehogy a felvillanó ívfény kizökkent-se a transzból. Láttam olyan fotót is, ahol csak Katie van, és ugyan lát-ható Florence Cook is – de úgy, hogy Katie saját testével takarja el a lány arcát-fejét. Mellesleg akkor már senki sem állította, hogy a két lány hasonlít egymáshoz. Idővel mind több különbséget fedeztek fel közöttük.

Odáig fejlődtek a dolgok, hogy Katie mintegy megkedvelte Croo-kest, és maga is csak akkor volt nyugodt, ha mindenről a kutató gon-doskodott. Crookes-nak egyre többet engedett meg, míg a többi jelenlévő a fényképész-segítőn kívül általában kénytelen volt mozdu-latlanul ülni a székén és csak nézőként részt venni az eseményekben.

31

Ami a fotózást illeti: készültek ellenőrző képek is. Kísérleten kívül beállították Florence-ot ugyanolyan pózokba, mint amilyenekben már előzőleg lefényképezték Katie-t, ugyanazon személyek mellé. Itt derült ki a magasságbeli különbség köztük; az arcuk szélessége sem volt azo-nos, és egyéb apró eltéréseket is találtak a két alak között. Ahogy múl-tak a hetek és hónapok, Crookes mind többször győződhetett meg arról, hogy nem azonos a két személy (“legalábbis testileg nem azono-sak", írta), másszínű a hajuk, az egyikük arcán apró anyajegyek is van-nak, amik nem találhatók a másikon, stb. Crookes engedélyt kapott, hogy levágjon egy fürtöt Katie hajából, miután megtapogathatta azt a lány fején egészen tövig és meggyőződhetett arról, hogy nem parókát visel, a haja természetes.

Sőt, egyik alkalommal Crookes megmérhette Katie pulzusát is! Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, pulzusa nincs a “kísérteteknek" vagy “szellemeknek", csak biológiailag élő embereknek. Katie szíve percen-ként 75-ször vert, míg a szintén megvizsgált Florence-é 90-szer! Croo-kes, akár egy orvos, meghallgathatta Katie szívét annak melléhez tett füllel is – kiderült, a “fantom" szíve sokkal szabályosabban ver, mint Florence Cooké. A kor szintjén megejtett “orvosi vizsgálat" azt is ki-derítette, hogy Katie tüdeje egészségesebb, mint Florence-é.

Katie, mint már említettük, már 1871-ben közölte, hogy megjelené-sei csupán három évre korlátozódnak. Ezt azzal is magyarázta, hogy médiuma, Florence ezen idő után már nem rendelkezik majd elégséges erővel, hogy őt “előhívja" abból a közelebbről meg nem határozott másik állapotából, amelyben most van. Nem ismeretes persze, honnan tudhatta ezt előre? Tény, hogy 1874 május 21-én, az aznap rendezett szeánszon bejelentette: ez az utolsó alkalom. Crookes ekkor megkérte: hadd legyen ő az utolsó, aki láthatja Katie-t mielőtt végleg eltűnne. Talán valami nosztalgikus vágy beszélt a professzorból, vagy – ami hi-hetőbb – az eltűnés folyamatát is szerette volna megtapasztalni? Katie sorban szólott a jelenlévőkhöz (gyorsíró jegyezte szavait), mindenkinek utasításokat adott, hogyan viselkedjen a jövőben, és kérte őket, vigyázzanak Florence kisasszonyra. Ezután Katie és Crookes bemehettek a függöny mögé, ahol Florence feküdt transzban. “Ébredj, Florence, ébredj! El kell téged hagynom!"

32

Cook kisasszony azonnal felébredt és könnyek között kérlelte Ka-tie-t, ne menjen el, de az hajthatatlan volt. “A küldetésem befejező-dött, drágám", közölte a lánnyal. Florence úgy sírt, hogy már nem tudott beszélni, aztán elgyengült és csaknem összeesett. Crookes el-kapta, megtartotta, és amikor ismét felnézett, Katie-t nem látta többé. Sem ő, sem más.

Crookes írásaiban úgy véli, Florence Cook sohasem csapta be őt vagy másokat, nagyon becsületesen viselkedett, csalásnak még nyomát sem fedezték fel nála. Kevéssé valószínű, hogy a 15 – majd 16,17 éves – kislány egy ilyen gigantikus csalást végrehajthatott volna oly sok tudós ember ellen laboratóriumi környezetben, nem is szólva a műszeres vizsgálatokról és fotókról.

Talán nem árt, ha megjegyezzük: Katie többet is tett annál, mint amit eddig leírtunk. Crookes ugyanis alig említ, vagy éppenséggel néni is ír le sok “apróságot", amelyek pedig szintén megtörténtek. Más be-számolókból tudjuk, hogy Katie képes volt egy ollóval darabokat ki-vágni ruhájából, majd egyetlen érintéssel eltűntetni ezeket a kivágott részeket; ruhája ismét együtt volt. Ez bűvésztrükknek tetszik, de aligha az volt. Valamilyen általunk ismeretlen módon pótolni tudta az anyag-hiányt, méghozzá időigény nélkül. Leveleket is írt és azokat odaadta a szemtanúknak, meg is őrizhették azokat. Egy, az utolsó találkozáson-szeánszon jelenlévő hölgyet megkért, hogy csúsztassa ujjait a ruhája alá, aki ilymódon meggyőződhetett meleg bőréről, verő szívéről, stb. Tehát arról, hogy egy élő emberről van szó. Ugyanakkor Katie hangsú-lyozta, hogy ő nincs ezen a világon, az valamilyen másik világ, egyelőre bűneiért bűnhődik, de a három év leteltével egy magasabb szellemi-lelki fokot ér el, és már nem térhet ide vissza.

Ha egy Katie-szerű ember ma állna elénk, nyilván azt mondanánk rá: parafenomenális tulajdonságokkal rendelkezik. Ezek közül a legna-gyobb kétségkívül az volt, hogy kívánságra materializálhatta vagy de-materializálhatta magát. Méghozzá olyan személyek jelenlétében, akik éppen azért voltak ott, hogy ezt a jelenséget tapasztalják, kutassák. Te-hát nem műveletlen, könnyen becsapható egyszerű emberek előtt, afféle “vásári mutatványosként", hanem laboratóriumi körülmények között.

33

Katie nem bírta elviselni a túl erős fényt.Mindig kérte, hogy csak egyetlen lámpa, vagy egyetlen gázláng vilá-

gítsa meg a helyiséget, ha megjelenik. Ha nagyobb volt a fény, hiába várták. Később, amikor már erről is lehetett vele beszélni, közölte: ma-ga sem tudja, miért van ez így, de nem bírja elviselni a nagyobb fényt. Egyszer sikerült rábeszélni, hogy végezzenek el egy kísérletet éppen ar-ról, mi történik vele, ha erős fénnyel megvilágítják. Nem árt megje-gyezni, hogy ekkor éppen jelen volt a kor kitűnő kutatója, S. C. Hall is. Katie szemlátomást ideges volt, mert mint mondotta, a fény nagy gyöt-relem számára. De odaállt egy fal mellé, karjait mellén összekulcsolta. Felcsavarták a helyiségben az összes gázlámpát. Csakugyan! A jelenlé-vők szeme elé döbbenetes látvány tárult. Katie egyetlen pillanatig né-zett csak ki úgy, mint a félhomályban – aztán elvesztette szokásos külsejét és egyszerűen szétolvadt a fényben, elfoszlott a levegőben! Va-laki később (F. Marryat asszony, szintén szemtanú több szeánszon is) azt írta: először az arcvonásai olvadtak össze, akár egy tűz mellett álló viaszbabáé, szeme belemélyedt üregeibe, eltűnt orra és a homloka is. Aztán egyre rövidült a lába, a nő felsőteste mind alacsonyabb volt, egyre közeledett a padlóhoz, végül csak a feje maradt a padlón és egy halom fehér ruha, aztán hirtelen eltűnt mindez, mintha egy láthatatlan kéz rántotta volna ki ebből a világból. A jelenlévők pedig döbbenten álltak és nem hittek a szemüknek, nézték a padlót, ahol az imént még ott állt Katie King. (7)

Most egy pillanatra szakítsuk félbe a dolgot és töprengjünk el az ol-vasottak fölött. Aki olvasott néhány könyvet a gömbvillám-jelenségről és egyáltalán arról, miket tételez fel a mai fizika (egyelőre sajnos még nagyon bátortalanul) a más dimenziók létéről, az biztosan ugyanarra gondol, amire én. Ha nem is könnyen, de talán így magyarázható meg mindaz, amit az előbbi tízegynéhány oldalon olvastunk... Mi van akkor, ha létezik “itt mellettünk" (és mindenhol) néhány másik térdimenzió is, és időnként akadnak emberek, akik különleges képességeik révén áttörhetik ennek képzeletbeli falait? Ilyen lehetett Katie – de az sincs kizárva, hogy a titok nyitja nem benne, hanem Florence Cook valamely különös képességében vagy energiájában keresendő. Hiszen Katie so-hasem volt képes megjelenni Florence együttműködése nélkül. Ugyan-

34

így lehetséges, hogy a fény valamilyen módon csakugyan hatott Katiere és viszavitte őt abba a másik dimenzióba. A fenti leírás Katie King eltűnéséről nagyon hasonlít bizonyos eseményekhez, folyamatokhoz, amelyek a dimenziók kapcsán állítólag megtörténtek, vagy amiket szemtanúk megfigyeltek (UFO, gömbvillám, stb. Ld. magyarul pl. Dr. Egely György műveit).

A leírásokban felfedezhető viszont egy lényeges ellentmondás: ha Katie ennyire félt, sőt irtózott a fénytől, miért engedte meg számtalan esetben, hogy lefényképezzék? Az ívlámpák fénye – ha csak rövid időre is – de jóval erősebb volt a korabeli gázlámpák fényénél. Lehetséges, hogy a felvillanó, töredékmásodperces fény nem hatott rá ily “megsemmisítőén"? Nem véletlen, hogy itt idézőjelek közé tettem a szót, hiszen Katie még a fenti rémisztő jelenet után sem pusztult el a szónak semmilyen értelmében, hanem legközelebb ismét megjelent az érdeklődők előtt.

Ugyanakkor érdemes megjegyezni: alakja nem volt állandó. (Poli-morfizmusnak nevezi ezt a tudomány, magyarra sokalakúságnak for-díthatnánk.) A hároméves periódus kezdetén külsőleg valóban hasonlított Florence-hez, ezért is vélték úgy sokan (egy időben maga Crookes is), hogy azonos a lánnyal. Külalakja később azonban megvál-tozott. Mint már írtam, észrevették, hogy más a haja, körme, bőre, ma-gassága. És még valami: mint azt egy, a témában annak idején Európa-szerte ismert lengyel, Julián Ochorowicz írta (8): kiderült, hogy Katie King képes teljes alakjának tetszés szerinti elváltoztatására. “Egyetlen perc alatt megváltoztathatta az arcbőre színét fehérről csak-nem feketére és fordítva", sőt olyasmit is tett, ami a cirkuszi artisták-hoz hasonlóan demonstrálta, hogy végtagjaiban szinte nincs is csont, oly hajlékonyak, majd hirtelen ismét “lett bennük csont", vagyis meg-tapogathatták pl. a karját és érezték csontjait. Ezeket a folyamatokat a többi szemtanú is láthatta nemegyszer. Akszakov – mint megrögzött természettudós! – még valamilyen törvényszerűségeket is szeretett volna felállítani a materializálódó emberalak tárgyában; az egyik ilyen szerinte azon alapul, hogy kezdetben egyes testrészei vagy akár egész teste megdöbbentően hasonlít a médium testéhez, arcvonásaihoz, stb.,

35

később azonban ez a tulajdonsága bár nem tűnik el véglegesen, de helyt ad másféle képességeknek. Már bárkihez tud hasonlítani, ha akar – tételezték fel mások is, merészen.

Emlékezetes volt Katie egyik jelenése 1873 május 7-én. Aznap is sok szemtanú előtt jelent meg, négy fényképet is készített róla W. Har-rison – és ekkor furcsa dolog történt. Katie King bejelentette, hogy “fogytán van ereje", és csakugyan, alakja kisebbedni kezdett, lábai el-tűntek, már szinte dereka érte a padlót. Arra kérte a jelenlévőket, éne-keljenek. Majd eltűnt. Pár percig csönd volt, a vendégek is hallgattak. Aztán Katie ismét felbukkant teljes alakjában és ismét fényképezhet-ték. Mintha mi sem történt volna. Pedig valaminek történnie kellett...! De mi okozhatta a “műszaki hibát", valamilyen energiaszint váratlan esése? Nem derült ki. Katie mintha rákapott volna a mutatványok ízé-re, percekkel ezután szándékosan “produkálta magát": saját akaratá-ból eltűntette egész testét, kivéve a fejét. Szörnyű látvány volt az ide-oda mozgó magányos női fej, amely közben beszélt is.

A következő alkalmakkor is számos fénykép készült, és azokat ko-rántsem mindig ugyanaz a személy készítette. Crookes-on és segítőjén kívül számos fotót készítettek: Luxmoore, Gully, Harrison és mások is. Kénytelenek vagyunk ugyanazt mondani, amit a korabeli szakértők is kinyilvánítottak: az összes kép egy és ugyanazt a személyt ábrázolja. E tárgyban sem érhető tetten semmiféle csalás.

Mégis, sokan úgy vélték, akkor is, később is, hogy ez mind, így együtt, egyetlen nagy világcsalás volt. Az ügy sokáig korbácsolta fel az indulatokat mindkét táborban. Csak jellemzésképpen említem, hogy még kilenc évtizeddel később is írtak erről vitázó könyvet; 1962-ben je-lent meg Londonban T. Hall műve (9). Valójában kijelenthetjük: az ügy némely aspektusa a mai napig sincs kellőképpen megvilágítva.

Némely kutatók – mindkét táborból – abban az irányban indultak el, hogy létezett-e valaha egy Katie King nevezetű fiatal nő? Természe-tesen függetlenül a Florence Cook és William Crookes nevével fémjel-zett spiritiszta kísérletektől. Sajnos, a King név meglehetősen népszerű volt a brit birodalom területén. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy Katie fényképeit rengeteg újság közölte akkoriban és függetlenül a korabeli technika tökéletlenségétől, sok földrészen ke-

36

ringtek arcmásai. Felismerhették volna hát azok, akik régebben vagy akkoriban találkoztak vele. Ráadásul akkoriban az ilyen típusú nőket “rendkívül szépnek" tartották és a szó szoros értelmében a fotókat milliók forgatták.

Mégsem találtak rá. Mintha sohasem létezett volna. És itt hadd te-gyek én is egy saját elmémből fakadó, abszolúte tudománytalan meg-jegyzést. Az a gyanúm, a kutatók és a Katie Kinget világszerte keresők abból a hibás feltételezésből indultak ki, hogy nevezett hölgy már léte-zett és meghalt, vagy akkor létezik, amikor Crookes kísérletei folynak. A legtöbben persze úgy vélték – és ezt támasztotta alá Katie egynémely állítólagos megnyilatkozása is arról, hogy ő “most bűneiért vezekel, azért van ilyen állapotban", stb. – hogy a fiatal hölgy e világon élt és már meghalt. Ezzel szemben feltételezhetjük azt is, hogy a többféle térdimenzióban nemcsak a terek érintkezhetnek vagy “csúszhatnak el" egymáshoz viszonyítva, hanem az idők is. Nincs hát kizárva, hogy Katie King valóban létező személy, de nem volt, hanem lesz. Még tán meg sem született, majd a jövőben kerül erre sor, aztán valamilyen bonyo-lult és számunkra ma még teljességgel ismeretlen dimenzió-szövevény-ben mintegy eltévedve felbukkan Londonban az 1870-es években. Akár egy, a fantasztikus regényekből ismert időutas...

A feltételezés tovább folytatható – ismétlem, ez ma még egy csöppet sincs tudományosan alátámasztva, de ez nem zárja ki utólagos bi-zonyítását és majdani érvényességét. Mi történik akkor, ha a miénkhez fizikai külsejükben hasonlító, de talán más viszonyok között élő emberi (?) társadalom – több példányban is létezik? Többféle emberek élnek több dimenzióban? Több Föld is van, ezzel együtt több, már lezajlott történelem, vagyis többféle múlt, jelen és jövő...? így már nem olyan nehéz feltételezni, hogy egy Katie King (vagy ma egy nagyszemű UFO-emberke) valahogyan, szándékosan vagy véletlenül, átcsúszik egy dimenzióhatáron és más időben, más térben találván magát, olyanokra képes, mint Katie King annak idején Londonban.

A dolgon lehet még egyet csavarni (beismerem, ezt már csak regé-nyírói fantáziám mondatja velem:) – tegyük fel, hogy közülünk való emberekkel is előfordult ez, csak fordítva? Vagyis úgy régebben, mint talán ma is “átcsúsznak" egyesen más téridő-koordináták közé? Ezek

37

lehetnek, akik innen tűnnek el nyomtalanul (rengeteg eltűnés van ma-napság, a tökéletes személyellenőrzések és modern technika korában is!). Akkor ezek az innen eltűnt személyek tán egy – vagy több! – más dimenzióban “produkálhatják magukat" olyan, számukra természetes, itteni tulajdonságokkal és képességekkel, amelyek azokban a világokban, az ott élők számára lesznek “természetfölöttiek", csodála-tosak, hihetetlenek és... áltudományosak!

Az ellenfelek természetesen kezdettől azt állították, hogy valami-lyen remekül megrendezett csalásnak esett áldozatul Crookes és lénye-gében az összes többi szemtanú, vagy kísérletező-ellenőrző kutató. Szegény Crookes élete végéig nem tudott szabadulni ezektől a gyanú-sítgatásoktól, de társainak is bőven kijutott belőlük. A spiritizmus el-lenfelei azt állították, hogy kezdettől két nő csinálta az egészet (egyesek ugyan úgy vélték, hogy eleinte Florence játszotta mindkét szerepet, ezért hasonlított rá annyira kezdetben Katie King, csak ké-sőbb, az ellenőrzés szigorodásával avattak be valaki mást is), és így szó sincs semmiféle “materializációról", “tudat alatt létrehozott másik lényről", stb. De ezek az ellenkezők sohasem tudtak és nem is próbál-tak értelmes magyarázatot adni arra a pár egyszerű kérdésre: hogyan jutott volna be a titokzatos másik nő Crookes, Luxmoore vagy mások lakására, a kutatólaborba, és hogyan jutott volna ki onnan észrevétle-nül? Milyen technikai trükkel csinálta volna Katie emlékezetes eltűné-sét a teljes fényben, és a többi “mutatványt"? No és persze azok, akik az egészet nem vették komolyan, sőt tudós létükre a tudomány meg-csúfolását látták Crookes kísérleteiben, számos vádat vágtak a kutató fejéhez. Például azt, hogy nem tudományos folyóiratban írta meg ész-revételeit. Csak azt felejtették el hozzátenni, hogy ilyen jellegű anyago-kat az igazán komoly szaklapok akkoriban nem közöltek volna. Mellesleg a régmúlt kísértetiesen visszaköszön a közelmúltnak: Ma-gyarországon még a hetvenes években, sőt a nyolcvanas évek elején sem közölt egyetlen szakfolyóirat sem ehhez hasonló parapszicholó-giái kutatási anyagot; ha pedig ilyesmi szinte véletlenül mégis előfor-

38

dúlt – mint a Központi Fizikai Kutató Intézet saját sorozatának egyes füzeteivel – akkor a kiadó intézmény a megjelenés időpontjában azonnal megtiltotta azok terjesztését! Ez az érv tehát nem tartható.

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy Crookes számos szkep-tikus kollégáját hívta meg, vegyenek részt ők is e kísérletekben – de azok ettől mereven elzárkóztak! A tudománytörténetekben régen, sőt ma is eléggé ismeretes ez az “álláspont". Kényelmes, veszélytelen a szkeptikusok számára... Crookes erről elég keserűen számolt be egy francia tudományos folyóiratnak írott anyagában, amely a jelek szerint kivételt képezett és legalább közölte a világhírű kutató egyes eredmé-nyeit. (10)

Másutt erről így írt: “A nép még mindig hisz a természetfölöttiben és tőlünk is kérdi: hisztek-e vagy sem? Mi erre azt válaszoljuk: vegyé-szek és fizikusok vagyunk, nem a mi feladatunk hinni vagy nem hinni – hanem kutatni, hogy valamely jelenség valóban létezik-e, avagy sem. Minden más ezen a körön kívül esik. Ami e jelenségek valódiságát ille-ti, meg kell azt erősítenünk, hiszen nyilvánvalóságuk erre kényszerít bennünket. Emlékeztetőül: semmiféle hipotézist vagy bizonytalan dol-got nem állítunk. Bizonyos tényeket állapítunk meg csupán, és azokat is csak azért, mert valóban léteznek. Hosszú életünket az igazság kuta-tásának szenteltük." Hosszan bizonyított még hasonló érvekkel, hivat-kozott a soknemzetiségű kutatógárdára, amely a hasonló tényeket szintén tapasztalta és megerősítette azok létezését. Majd hozzátette: “Ne hibáztassanak bennünket azért, ha az általunk feltárt tények nem egyeznek az önök nézeteivel!" Ezt a mondatot sok mai kutatóintézet bejárata fölé is kiírhatnánk.

Crookes egyetlen támadásra sem felelt nyomtatott formában, de élete végéig nem vonta vissza akkori állításait, és jelentéseit. Hű ma-radt kutatásaihoz és méginkább azok meglepő eredményeihez. Meg-alázónak tartotta volna az évtizedek során újra és újra felvenni a kesztyűt és olyanoknak bizonygatni, mi történt a szeánszokon, akik nem voltak és nem is akartak ott lenni. Bár sokszor elhíresztelték, hogy visszavonta állításait, és az “igazi tudomány megtért báránya lett", ez nem igaz. Éppen ellenkezőleg, kollégáit több ízben megbízta, nyilatkozzanak a nevében, hogy igenis minden úgy volt a Katie King-

39

ügyben, ahogyan annakidején tapasztalták. (Például ilyen írásos meg-bízást adott 1883 július 27-én Elliot Coves filozófus-orvosnak.) 1898-ban a Brit Tudományos Társaság kongresszusán “A fizikai tudományok fejlődése" című előadásában is tett egy kis kitérőt és töb-bek között ezt mondta: “...közzétettem annak idején egy jelentést, amelyben igyekeztem bizonyítani, hogy tudományos tudatunkon kívül létezik más erő, más intelligencia is... Nincs mit visszavonnom, továbbra is fenntartom, amit akkor közöltem, sőt, ehhez még sokat tehetnék hozzá!" (11)

Sokan ebből tévesen arra következtettek, hogy Crookes megrögzött spiritiszta lett. Pedig hát erről szó sem volt. Hosszú élete során még számos alkalommal beszélgetett a kor neves kutatóival és mindig fenn-tartotta véleményét Katie King-ügyben. Akkoriban igen neves asszony volt Heléna Petrovna Blavatszkaja, egy orosz teozófiai “profétanő", aki a nyolcvanas években szintén találkozott Crookes-szal és mind ta-núk előtt, mind négyszemközt feltette neki a szokásos kérdéseket. Cro-okes habozás nélkül közölte: a szellemekben nem hisz, soha nem is hitt, Katie King kilétére vonatkozóan csak annyit mondott: a lány vala-milyen módon a médium alteregója volt és reméli, a filozófia és a bio-lógia “hamarosan" megmagyarázzák, miképpen volt lehetséges mindaz, aminek létét ő kísérleti úton is bizonyította. Szerinte az emberi szervezetnek (nem tudni, mindegyiknek-é?) van egy ilyen félig anyagi, – félig “materializált" vagy “materializálható" – hasonmása.

Sajnos, Crookes családja erős nyomásnak volt kitéve a kutató halála után és ezért nemcsak sok jegyzetét, de a már említett 44 Katie King-fénykép negatívját is megsemmisítették. így nem maradt fenn más, mint az a sok újságban közölt fénykép, amely a hetvenes években szer-te a sajtóban napvilágot látott.

A huszadik században – amikor időben meglehetősen eltávolodtunk már az e fejezetben ismertetett eseményektől – a spiritizmus és Crookes ellenfelei egyre bátrabbak lettek és szokás szerint a tények sem zavarták őket abban, hogy lejárassák nemcsak őt, hanem az általa oly lelkiismeretesen megfigyelt eseményeket. Kelet-európai tudomá-nyos (?) és népszerű könyvekben, cikkekben a legvadabb állításokat ta-láltam szegény professzor működéséről. A legenyhébb az volt, ha

40

“megszállott spiritisztának" nevezték. De sokkal aljasabb dolgokra is képesek voltak a “tudományos ismeretterjesztő" cikkek és művek szer-zői. Azt állították, hogy Katie King maga ismerte el később, hogy be-csapta a tudóst... Mintha nem tudnák, hogy Katie sohasem került elő. Miközben kíméletlenül csalónak vagy csalás áldozatának jelzik Croo-kest, egyetlen szóval sem említik, hogy műszerekkel, festékekkel stb., tehát objektív eszközökkel is kísérletezett. Szó nem esik más neves szemtanúkról, akik ugyanazt állították és látták, amit ő. Egy szerző – gondolom, nagyon megkönnyebbülten – odáig merészkedett, hogy felsóhajt: “Mivel a fantom (Katie King) fotói megsemmisültek, nyil-vánvalóan el kell vetnünk Crookes megfigyeléseinek hitelességét..." Egy lengyel szerző pedig azzal vádolta meg poszthumusz Crookest: annyira elvakult spiritiszta volt, hogy a csak a túlvilágon létező szel-lemgyerekekhez nevelőnőt is fogadott." (12) Azt hiszem, ehhez már nem kell kommentár.

Úgy vélem, azon is el kellene gondolkozni, hogy a tudománynak mi-lyen sokat ártanak az efféle “támogatások". Már a régi korokban is rossz vért szültek a túlbuzgó hívek, manapság pedig – amikor az em-berek tudományba vetett hite korántsem olyan általános, mint egyko-ron – még sokkal rombolóbb lett.

Azért szerencsére minden korból tudunk ellenpéldákat említeni. Magán Crookes-on kívül is akadtak néhányan, akik nem elvakultan hadakoztak a meglepő újdonság ellen – bármennyire is ütközött az mindazzal, amit addig tanultak, tanítottak. Példa rá a nagy fizikus, John William S. Rayleight (1842-1919), aki később többek között a ré-szecskefizika egyik nagy alakja is lett és 1904-ben (notabene éppen ak-kor, amikor Florence Cook negyvennyolc évesen meghalt) megkapta a Nobel-díjat is. A maga idejében az egyik legjózanabb elmének tartot-ták, amint azt a számos róla szóló cikkben, életrajzban, sőt lexikon-szócikkben is olvashatjuk. Nos, Crookes kísérleteiről Rayleight határozottan kijelentette: ezeknek a kutatásoknak igen nagy a jelentő-ségük, talán nagyobb is, mint bármilyen másirányú kutatásnak!

41

Kérem majd jusson eszükbe mindez, ha e könyvet tovább olvassák. Ha Crookes csaló volt, vagy megtévesztették - hogyan lehetséges, hogy a világ más pontjain, más időkben, más körülmények között más kutatók hasonló eredményekre jutottak, mint Crookes professzor úr...?

42

Kísérletek 2.

E. Paladino

Eusapia Paladino a maga korában híres olasz médium volt. 1854-1918 között élt és beutazta szinte egész Európát. Szép nőnek egyáltalán nem lehet nevezni – egy századvégi fényképen középkorú, szigorú te-kintetű jó ötvenes nőt látunk – vagyis éppen annyi idős volt akkor és úgy hiszem, külsejével biztosan nem tűnt ki az akkori átlagból. Ennek persze nincs jelentősége.

Megfordult az Egyesült Államokban is. Nagyon híres emberek tár-saságában forgott, természetesen éppen és kizárólag médium-volta mi-att. Hogy e nevek közül csak néhányat említsek mindjárt a róla szóló fejezet elején: Pierre Curie, Marié Curie, Cesare Lombroso, Charles Richet, Henri Bergson, és mások.

Már a huszadik században, pontosabban 1905 és 1908 között Párizs-ban igen komoly kísérleteket és vizsgálatokat folytattak ezzel az asz-szonnyal. Amelyek mellesleg – mondjuk ki ezt is – nem is voltak olyan olcsók. Ritkán jut eszünkbe, hogy a nem magánházaknál, társa-sági alapon rendezett spiritiszta szeánszok bizony tetemes költséggel is jártak. Ha tudományos célú vizsgálatokról volt szó, még több pénzt kellett költeni rájuk. És nehogy félreértés legyen – nem-a médiumok kerültek pénzbe, azok általában nem kértek pénzt fellépésükért. A tu-dósok ideje, a műszerek, az esetlegesen felhasznált energia, laboratóri-um-bérletek stb. ez esetben például a csaknem négy évig tartó kutatás alatt 25 ezer akkori frankot tett ki, ami elég nagy összeg. Összesen

43

negyvenhárom szeánszra került sor. A spiritizmus iránt érdeklődőket mindez nagyon érdekelte és a sajtó is beszámolt egyes részleteiről. Vé-gül pedig a megfigyeléseket egy összefoglaló munkában gyűjtötték össze. (13) <

E kísérletekre a párizsi Általános Pszichológiai Intézetben került sor. A Curie-házaspárt főleg az exteriorizáció, a materializáció, az ún. “fluidumos kezek" megjelenése érdekelte, de nem csak ez. Marié Cu-rie nem tartotta Eusapiát csalónak, aminthogy a többi résztvevő neves kutató sem. Bár többen – főleg azok, akik sohasem látták, mire képes az olasz asszony! – nemegyszer próbálták rávenni őt és férjét olyan nyilatkozat aláírására, amelyben elítélnék a “csalót"; a két neves kutató ezt nem tette meg.

De mit is tudott Eusapia asszony?Az egyik szeánszon – ez esetben nyugodtan nevezhetjük kísérletnek

– a Curie-házaspáron kívül jelen volt egy neves lengyel parapszi-chológus, Julián Ochorowicz, akiről még majd esik szó e lapokon, valamint az ismert francia vegyész, az aktin nevű elem felfedezője, André Louis Debierne vett részt, valamint több meg nem nevezett el-lenőrző személy. Paladino asszony többek között arról is híres volt, hogy tetszés szerint... fényt árasztott. De persze másra is képes volt. Mellesleg meg volt róla győződve és sziklaszilárdan állította, hogy rajta keresztül egy bizonyos “John King" nevezetű illető hat, akit – talán jobb híján – “lelki vezetőjének" is nevezett. Minden szeánszán – és ilyen csak Európában több mint száz történt azokban az években – ez a “John King" gyakorolt hatást. Ezt az utolsó szót szoros fizikai érte-lemben vehetjük: ugyanis a médium kérésre bárhol “kopogást" ren-dezhetett vagy bútorokat tolhatott el messziről is, a médium vagy bárki más fizikai közreműködése, minden látható beavatkozása nélkül.

Már a párizsi kísérletsorozat előtt többen megfigyelték, hogy Pala-dino asszony jelenlétében a helyiségben fény terjed szét, megvilágítva a falakat is – ez azonban nem a lámpáktól eredt (azokat nemegyszer el is oltották, a fény mégis ott volt). Volt, amikor csak a levegőben buk-kantak fel fénylő pontok; leggyakrabban az asszony feje fölött és körül, közel hozzá – ritkábban tőle távolabb. E pontok nem álltak mozdu-latlanul a levegőben, hanem ívalakban el-elmozdultak, akárcsak a csil-

44

lagok az égen, csak persze sokkal gyorsabban. E jelenség sohasem tar-tott tovább néhány percnél. A pontocskák a szentjánosbogarakra em-lékeztettek és kissé lilás-zöldes fénnyel jelentek meg. De előfordultak aranysárga fényben is. E fény gyenge volt, gyengébb, mint a fent emlí-tett rovarok fénye. A Párizst megelőző szeánszok hosszú során más is kiderült. (Akadt olyan érdeklődő, aki Európa-szerte kísérte Paladino asszonyt és száznál több szeánszán vett részt... az ilyenek nyilván össze tudták hasonlítani a jelenségeket.) Egyesek szerint a fényfoltok csak akkor jelentek meg, ha az asszony nem beszélt. A beszéd idején a jelek eltűntek, a csöndben sokszor – de nem mindig – ismét felbukkantak. Ha egyhelyben álltak kis ideig, fényük erősebb volt, mint amikor mo-zogtak. Ilyenkor elhalványultak, majd később persze teljesen eltűntek.

Több kutató arra a belátásra jutott, hogy az egyenletesen szétterje-dő fény, akárcsak afféle háttérvilágítás, nem más, mint a más médiu-mok szeánszairól ismert éteri test, vagyis alterego, hasonmás szeme. Állítólag akkoriban gyakorta megesett, hogy az alterego testének csak egyik fele jelent meg, vagy annyi sem, csupán néhány testrésze. így hát a kutatók egyetlen világító szemnek vélték azt a különleges fényt.

Párizsban Eusapia Paladino több ízben is fura fényeket demonst-rált. A jegyzőkönyvek szerint különösen a tizedik és tizenharmadik szeánszon (1907-ben) történtek ilyenek. A fent említetteken kívül je-len volt egy Courtier nevű francia, és egy Jurewicz nevezetű lengyel ku-tató is.

Amint megjelent a levegőben több ilyen fényes pont, Paladino asz-szony kérte, hozzák oda az elektromos gépet és pattintsanak ki belőle három szikrát. Ezt Courtier tette meg. Akkor Paladino asszony létre-hozott három pontosan ugyanolyan szikrát a levegőben, kissé el is nyújtotta őket, mintha repülő szikrák lennének. Hallották azt is, ho-gyan pattognak. Az egyik kutató igen talpraesetten azt kérdezte a mé-diumtól – vagyis “John Ringtől" –, hogy ezek elektromos jelenségek-e, mire “John" így válaszolt: nem, de a jelenség létrejötté-ben segít a levegőben lévő elektromosság is. Szóval “John", aki ilyen-kor Paladino asszonyon keresztül beszélt, elég jól ismerhette az elektromosságot..

45

Ezt követően két fénylő pont az asszony feje fölött, egy harmadik pedig a szoba egy másik pontján, Jurewicz térde magasságában jelent meg, majd halványodni kezdtek. A kísérletezők tudták már tapaszta-latból, mit jelent ez: közeledik az alterego. És csakugyan – a szoba sarkában álló függöny megmozdult és több jelenlévő úgy érezte, hogy egy láthatatlan kéz erősen megszorítja a vállukat vagy a karjukat. Csak a “fényes szemet" látták ugyanakkor. Amikor az ismeretlen “lény" el-távozott, és ezt valahogyan ők is érezték, ismét feltűntek a fénypontok a levegőben. Paladino asszony többször is megcsinálta egyetlen szeán-szon, hogy a gép által csiholt szikrákat leutánozta és valamilyen isme-retlen módon ugyanolyanokat produkált, mint azok. így történt nem csak 1907-ben, hanem 1908 június 30-án is. Hadd jegyezzem meg, hogy a médium kezeit nemegyszer a közelében ülő egyik férfi karjához kö-tözték, és helyéről nem mozdulhatott el. Mellesleg mindenki jól látta őt egész idő alatt. Aztán az asztal többször megmozdult és koppantott, majd legalább húsz fénypont jelent meg egyszerre a szoba különböző pontjain, a levegőben.

Közben a spiritiszta szeánsz résztvevői nem mutatták egy tudósgyü-lekezet képét. Ugyanis az asztal körül ültek, mindkét kezükkel az asz-tal lapján úgy, hogy szélső ujjaikat összeértették szomszédaikéval. Mint tudjuk, ebben a műfajban klasszikus helyzet ez. Ám a fentebb leírt pillanatban – amikor is a fények javarésze Paladino asszony feje fölött, és az asztal közepe fölött volt látható, Madame Curie – nem szakítva meg az élő láncot – megdörzsölte a kezét, és ekkor előtte is fénypontok bukkantak fel. Ezt követően “John" arra kérte az egyik résztvevőt, szakítsa meg a láncot, lépjen oda a médiumhoz és dörzsölje meg a feje tetejét. Amikor ez megtörtént, Paladino-“John" feje körül is – de nem a megdörzsölt ponton, hanem attól körülbelül 10 centi-méter távolságra – fénypontok bukkantak fel.

Ugyanakkor Curie asszony több ízben kérte a médiumot, hogy egy általa megjelölt pontra tegyen fénypontot, de ez nem sikerült. A fény megjelent ugyan, méghozzá a Madame Curie által jelölt hely közelé-ben, de sohasem pontosan ugyanott. Paladino asszony szerint ezt az ő alteregója “teszi fel", ám e pontok mindig olyan magasan voltak, hogy

46

azt egy normális termetű ember nem érhette el. És a fénypontok mégis megjelentek ott. Tehát a jelek szerint volt ott még valaki, aki így tevé-kenykedett...

A jegyzőkönyvek azért is érdekesek, mert közlik mindazt, amit a ku-tatók és a médium a szeánszok során elmondtak, beszéltek. Ugyanis gyorsírással jegyzetelték őket; néha olyan benyomása van az olvasónak, mintha mai modern helyszíni közvetítés szövegét olvasná az idők távla-tából.

Elmondhatjuk: Eusapia Paladino a fénylő pontokat kétféle módon tudta létrehozni – vélik a kutatók – egyszerűen odaképzelte őket és a képzelete valamilyen ismeretlen energiával realizálta, valóssá tette e pontokat, a másik módozat a hasonmás volt. Ami Florence Cook ese-tében Crookes és tucatnyi egyéb megfigyelő előtt Katie King volt, az itt az olasz asszony esetében egy mindig láthatatlan, vagy csak világító fél-szemét mutató hasonmás, aki hol fénypontokat produkált, hol zajt csa-pott, hol megérintette a jelenlévőket, stb. Tehát kétségtelennek tűnik, hogy itt is volt valaki, egy másik személy – bár ezt az utolsó szót talán meg kellene kérdőjeleznünk.

Nemegyszer előfordult, hogy a fénypontokat csak egy jelenlévő látta – nem világos, azért-e, mert “John" ezt a személyt kiválasztotta és csak neki mutatta meg, vagy más okból. Az egyik jegyzőkönyvben ol-vashattunk egy kísérletről, amikor minden fényt csak Madame Curie látott, a többiek semmit. Később a médium felhívta a figyelmüket, néz-zenek Madame Curie-re, és ott is fényeket fognak látni. Ekkor a jelek szerint egyszerűen átvitte rá a fényeket és azok ott ragyogtak a fizikus és kémikus teste körül. Nem árt belegondolni a paradox helyzetbe: mindez a Sorbonne Egyetem tanárával, a másfélszeres Nobel díjassal (az elsőt 1903-ban férjével együtt, a másodikat, a “teljeset" már egye-dül kapta 1911-ben) történt, és nem pályája kezdetén, amikor még ke-vesebbet tudott és ismeretlen volt, hanem már az első díj után és a második előtt. Számomra nem kétséges, hogy a Curie-házaspárt a tiszta tudományos kíváncsiság vitte el ezekre a szeánszokra. Példájukat követhetnék a mai szkeptikus, de mereven elutasító és látni-tapasztal-ni semmit sem akaró parapszichológia-ellenzők...

47

Meg kell mondani, hogy ezek a fény-ügyek annyira lefoglalták a kí-sérletezőket, hogy végső soron erről nagyon sokat írtak a kutatási anyagokban, míg más témákról aránytalanul kevesebbet. Az Intézet nevéhez képest elég kevés itt a pszichológiai anyag...

írjuk itt le egy másik kísérlet lefolyását. Ennél a vezérlő egyéniség a már többször említett Charles Richet professzor volt. Rajta kívül ott volt természetesen Eusapia Paladino, Courtier professzor, az intézet titkára, Madame Curie, annak egy meg nem nevezett lengyel barátnő-je. Tehát öt ember; három nő és két férfi. Bezárkóztak a pszichológiai intézet egyik helyiségébe, majd azt gondosan ellenőrizték. Meggyőződ-tek róla, hogy rajtuk kívül ott senki sem tartózkodik. Ezután félho-mályban ültek az asztal köré. Eusapia mellé egyik oldalról Madame Curie, a másikról Richet professzor ültek, és szemmel tartották a mé-diumot. A többiek is jól látták, hiszen pár méterre tőle az asztal körül foglaltak helyet. A csak Madame X-nek nevezett lengyel hölgy készí-tette a jegyzeteket. Courtier előkészített egy függönyt, felakasztotta, és kész. A félhomályban mindent jól láttak a résztvevők. Látták hát egy-más asztalon fekvő kezeit is, de Richet-nek ez nem volt elég: egyik ke-zét rátette Paladino asszony kézfejére, mintegy lefogta, mozdulatlanná tette azt.

És akkor... Paladino asszony, a médium megfeszítette akaratát és előhívta a hasonmást. Az alteregót, vagyis “John Kinget", aki a füg-göny mögött volt... A függöny mozogni kezdett és egy ponton kidudo-rodott. Richet felállt, odalépett hozzá. Ezenközben Paladino asszony elég messze volt a függönytől ahhoz, hogy őt gyanúsítsák valamiféle manipulációval. Fizikai lehetetlenség lett volna, hogy ő okozza ezeket a mozgásokat.

Richet látva a függöny mozgását, odanyúlt. Paladino asszony ekkor kijelentette, hogy amit látnak, az “John King" keze a függöny mögött. Richet ekkor a következőket tapasztalta (mondta közben és azt gyorsí-rással jegyezték): “Szeretném megérinteni azt a kezet... Eusapia feje fölött átnyúlva jobb kézzel megérintem a függönyt, és érzem, hogy egy igazi kéz az, érzem az anyag ellenállását. A függönyön keresztül is annyira valós az a test, hogy érzem az ujjak alakját, a kéz alakját – úgy tűnik, sokkal nagyobb Eusapia Paladino kicsiny kezénél. Fogom a ke-

48

zet, miközben látom Eusapia kezét az asztalon, és huszonkilencig szá-molok. Eközben folyton látom Eusapia kezét, hallom, hogy Madame Curie megkérdezi: biztos az ellenőrzés? – és hallom, hogy Courtier úr is észreveszi a jelenséget, mindeközben tapogatom azt az idegen kezet. Huszonkilenc másodperc után azt mondom: 'Hiányzik itt nekem vala-mi, szeretnék az egyik ujjon egy pecsétgyűrűt érezni' – és abban a pil-lanatban az idegen már éreztette is velem, hogy van ott egy gyűrű. Akkor azt mondtam: 'Adesso un braceletto'..."

(Itt hadd szakítsam meg egy pillanatra: Eusapia csak olaszul be-szélt, ebből kifolyólag logikusnak tűnik, hogy “John King", angolos hangzású neve ellenére, szintén csak olaszul értett. Hiszen állítólag va-lamilyen módon Eusapia Paladino testének egy része, belőle – a lei-kéből? tudatából? – kiszakadt hasonmás volt... A fenti olasz mondat különben azt jelenti: “Most egy karperecet!")

Richet így folytatta beszámolóját: “És azonnal éreztem, hogy azon kéz csuklóján egy kétrészes női karperec jelenik meg, még azt is érez-tem, hogy kis pánttal kapcsolódnak össze a részei. Aztán kértem, hogy a kéz most tűnjön el, oszoljon szét a levegőben, vagyis a kezemben. Ám John hirtelen kirántotta kezemből a kezét és többé semmit sem éreztem."

A dematerializációra irányuló kérés tehát teljesült, ha nem is pon-tosan úgy, ahogyan azt a neves kutató kívánta.

Gondoljuk csak végig ismét ezt az utolsó kísérletet. A médium uta-sításra materializálta “hasonmásának" egyik testrészét, bár azt a jelen-lévők – Katie King esetével ellentétben – úgy igazán egyszer sem láthatták. Fizikailag csak az egyik résztvevő érezte az ismeretlen erede-tű kéz létezését, és csak egy szöveten keresztül. Huszonkilenc másod-perc éppen elég hosszú idő ahhoz, hogy Richet-nek elmúljon a meglepődése, hogy felkészülten tapogathassa végig azt a kezet, és meg-tapasztalja, hogy valóban arról van szó. Még az egyes ujjakat is világo-san, tisztán érezte. Az a kéz úgy viselkedett az ő kezében, mint egy igazi emberi végtag – mozogtak az ujjak, szorítottak, elernyedtek, stb.

De van itt még egy dolog. Eusapia Paladino képes volt létrehozni egy emberi (?) kezet, de ennél többet is: kívánságra gyakorlatilag idő-igény nélkül, azonnal materializálta a kívánt ékszereket, vagyis fémtár-

49

gyakat is! Gyűrűt, karperecet – és ha Richet többet kívánt volna, nyil-ván azt is. A kéz ujjai között (persze, a függöny mögött) felbukkanha-tott volna egy revolver, írótoll, kődarab, zsebóra vagy bármilyen egyéb tárgy is.

Richet eme beszámolóját egyik könyvének német fordításából vet-tük. (14) Nem kétséges, hogy őszintén hitte, amit írt, sőt – számomra az sem kétséges: Madame Curie, Pierre Curie, Richet és mások való-ban átélték és tapasztalták mindazt, amit e jegyzőkönyvekben leírtak és ami Párizsban azokban az években lejátszódott. Tehát ismét egy bi-zonyíték Crookes tétele mellett: valami van. Léteznek emberek, akik képesek valamilyen módon úgymond létrehozni egy belőlük kiinduló, vagy csak általuk létező másik lényt, amely fizikai hatásokat is tud kel-teni ebben a minket körülvevő fizikai valóságban.

Ám a példák sorozatának ezzel nincs vége.

50

Régebbi esetek

Ugorjunk kicsit hátrább az időben. Nyilvánvaló, hogy a régebbi korok-ban nemhogy nem rendeztek tudományos kísérleteket a különleges pa-rapszichológiái képességű egyénekkel, sőt... Örülhettek, ha ezek miatt nem kerültek máglyára, kínpadra, bíróságok elé, stb. Hiszen nagyon fontos dolog ám az, miképpen reagál egy társadalom, egy közősség ar-ra, ha egyik vagy több tagja hirtelen ilyen, a normálistól teljesen eltérő tulajdonságokkal lepi meg környezetét. A középkorban a reakció tra-gikus lehetett számára – az ókorban esetleg hihetetlen magasságokba emelhette, királyok fölött rendelkezhetett, népek sorsát dönthette el egy igazi előrelátó jós vagy különleges képességű egyén. A későbbi ko-rokban – mondjuk, a tizennyolcadik század második felétől a huszadik századig – a társadalmi közeg reakciója már nem volt ennyire erőszakos, de azért nem mindig kellemes a delikvens számára. Ma is elmondhatjuk, hogy ritkán díjazzák ezt pozitívan.

Nos, lássuk a régebbi “testenkívüliség-eseteket".A bilokáció, tehát az egyazon személy egyazon időben két helyen

történő megjelenésének esete rendkívül ritkán fordult elő eddig az em-beri történelemben – ha hihetünk az ezekről szóló ilyen vagy olyan feljegyzéseknek. Az is feltehető, hogy több is volt, csak nem mind-egyikről maradt fenn írásos emlék, beszámoló. Mindenesetre itt arról van szó, hogy valamilyen formában bizonyítható (pl. szemtanúk által) a következő feltétel: az a második személy, a hasonmás az első, az igazi személy testéből származik, olykor sikerül az átváltozás, a második “születésének" fázisait is megszemlélni, sőt... azt lefényképezni! Egy

51

mai szakértő úgy mondaná, hogy bizonyítható: ezek a hasonmások az esetek egy részében autonóm pszichikummal is rendelkeznek, sőt me-chanikus, fizikai cselekvéssorozatokra is képesek (pl. tárgyak, szemé-lyek érintése, elmozdítása, stb.).

Természetes, hogy különösen a régebbi eseteknél – mondjuk, hogy a tizenkilencedik század közepe előttieknél, ha már valamilyen időbeli határvonalat kell húznunk – a leírások nem felelnek meg a mai tudo-mányos követelményeknek és olykor annyira hiányosak, zavarosak, hogy nem lehet őket értékelni. Nem csoda, ha a jelenség készületlenül érte a korabeli, erre pszichikailag különben sem felkészített embere-ket. Ezért több ilyen esetet csak említünk, és nem próbáljuk értékelni.

Tehát biztosan előfordult az ókorban is, erről azonban nincsenek említések. Hitelesebbnek tekinthető egy tizenhetedik századi esetleí-rás. A helyszín Anglia, az időpont 1691 júniusa. Feltehetően június 3-án vagy 4-én, mindenképpen a két nap közötti éjszakán történt, hogy egy súlyosan beteg fiatal nőt, bizonyos Mary Goffét Rochesterből Westmullingbe szállítottak. A halála előtti napon mindenképpen sze-rette volna látni a Rochesterben hagyott gyermekeit, akikre ott egy házvezetőnő vigyázott. Betegsége olyan súlyos volt, hogy erről termé-szetesen szó sem lehetett. Személyzet vigyázott rá, ám Mary Goffe éjjel egy óra után valamilyen különleges állapotba zuhant, amit persze a környezete nem tudott mire vélni és így később meghatározni, leírni sem. Ma úgy mondanánk, a médiumokhoz hasonló módon “transzba", különleges lelkiállapotba került. Szeme egy pontra meredt, az ápoló-nők pedig nem tapasztaltak nála légzést. Ám másnap reggel magához tért és közölte, az éjszaka folyamán meglátogatta gyermekeit Roches-terben. És hiába magyarázták neki, hogy egész éjszaka ott feküdt az ágyban, hiszen látták, ő csak mondta, hogy mi van a gyerekekkel, ho-gyan néznek ki.

Másnap viszont a rochesteri házvezetőnő eskü alatt vallotta, hogy éjjel két óra előtt látta Mary Goffét; bement előbb az egyik, később a másik gyermek szobájába. A kisebbik ágyánál negyedóra hosszat állt, ezt is látta. A házvezetőnő is ebben a szobában aludt és mindent látott. Leírta az asszony viselkedését, (“néma csodálattal nézte a kicsit, a szá-ja mozgott, de hangot nem adott ki"). A házvezetőnő a jelenséget per-

52

sze kísértetnek hitte, és Isten nevében felszólította, közölje, kicsoda – ekkor a “másodpéldány" eltűnt. Az eset nagy feltűnést keltett a város-ban, ezért is jegyezték fel. Az összes tanú vallomása pontosan egyezett.

Eléggé híres eset volt 1845-ben is a mai Riga közelében, amely ak-koriban (gyakorlatilag az egész Észak-Baltikummal együtt) német te-rület volt. A Neuwelcke-leányiskolában francia nyelvet oktatott egy 32 éves szőke, kékszemű, dijoni származású francia tanítónő, Emilie Sa-gée. Alig érkezett a helyszínre és kezdett tanítani, fura dolgok történ-tek körülötte. Egyszer tizenhárom kislánynak tartott órát (akkoriban a jobb iskolákban ennyien jártak egy osztályba...) és a gyerekek egyszer csak rémülten látták, hogy “az egyik Sagée kisasszony a táblánál áll és krétával a szavakat írja fel, míg oldalt a teremben felbukkan egy másik Sagée kisasszony, ugyanúgy öltözve, de nem szól, csak utánozza az iga-zi kisasszony mozdulatait. Mintha ő is írna valamilyen láthatatlan táb-lára..." De előfordult az is, hogy az egyik Sagée kisasszony a tanteremben volt; és arccal az ablakok felé ülő lányok látták a “másik Sagée kisasszonyt", amint a kertben sétált...

Az esetek érthető rémületet keltettek, főleg, mivel korántsem csu-pán egyszer történtek. Több-kevesebb rendszereséggel ismétlődtek a következő, 1846-os évben is. Az egyik kisleány, az akkor 13 éves kis bá-rónő, Júlia von Güldenstubbe később ismert spiritiszta és ilyen tárgyú könyvek szerzője is lett. Feltételezhető, hogy éppen e gyermekkori él-mények hatására. A Sagée-esetekről jóval később írtak a lapok is (15), és sok spiritizmussal foglalkozó könyvben, különböző szerzők neve alatt ismertették. A már többször említett orosz kutató, Akszakov is ír róla.

Az összes kislány ugyanúgy írta le a “másodpéldányt" és mozdulata-it, tehát aligha lehet szó csalásról. Később az is előfordult, hogy külön is látták. Az egyik kislánynak Sagée segített átöltözni, és a lány egy-szercsak a tükörben látott két tanítónőt. Az eseteknek csak nem akart vége szakadni; a tanárok közös ebédlőjében a pedagógusok is látták egyszer, hogy amíg az “igazi" Sagée kisasszony ült és ebédjét fogyasz-totta, az alterego megjelent mellette és ugyanazokat a mozdulatokat végezte, holott nem volt előtte tányér és kezében nem volt kanál. Más esetben viszont a hasonmás nemcsak imitálta az igazi Sagée kisasszony

53

mozdulatait – például egyszer az igazi alak felkelt a székéről, a mellette álló másolat pedig egyszerűen leült, elfoglalva az ő iménti székét. Megesett, hogy mialatt Sagée kisasszony betegen feküdt szobájában, más helyiségekben az alterego sétálgatott. Egy alkalommal negyvenkét kislány – a bennlakásos iskola összes növendéke! – egy teremben hímzett, ott volt köztük Sagée is, vigyázott rájuk. Közben az ablaknál ülők látták, hogy a másik Sagée – vagy az volt az igazi és a teremben ülő a hasonmás? – a kertben virágokat ápol. Ám a jelenségnek ezzel nem szakadt vége, sőt, tudományos szempontból itt kezd valóban iz-galmas lenni. Az ablakhoz közelebb ülő lányok ugyanis azt látták, hogy a kertben dolgozó Sagée kisasszony valahogy lassan, gyengén, mintegy lusta mozdulatokkal dolgozik a virágok között. Ami nem volt szokása. Ugyanakkor egy pillanatra eltűnt a teremben lévő hasonmás, majd is-mét megjelent. (Ma azt mondhatjuk: a hasonmás “előállítása" nem kis energiaveszteségébe került az erre képes embernek.) A lányok néma-ságából és közelebbről meg nem határozott kisebb jelekből arra követ-keztettek, hogy ez itt a hasonmás, az “élettelen példány", és a két legbátrabb közelebb ment hozzá, sőt meg is érintették. Az alterego nem reagált. Az érintők később elmondták: éreztek ugyan ellenállást, de korántsem annyit, mint egy normális emberi test esetében érezniök kellett volna, kezük mélyebben hatolt be az ismeretlen anyagba. Úgy vélték későbbi tanúvallomásaikban, hogy mintha valamilyen szövetbe merült volna a kezük. Az egyik kislány túl közel lépett és... átment a hasonmás kinyújtott lábán, vagyis minden ellenállás nélkül hatolt át a “testén". De az a láb egész idő alatt, az áthatolás ellenére olyan ma-radt, mint annak előtte. Aztán a hasonmás egyetlen perc alatt fokoza-tosan eltűnt. Akkor ismét az ablakhoz mentek és látták, hogy Sagée kisasszony megint gyorsan, energikusan dolgozik a virágok között.

Az összes lány látta ezt, és mind ugyanúgy mondták el később. Né-hányan aztán megkérdezték Sagée kisasszonyt, hogy a kerti sürgés-for-gás közben nem érzett-e valami furcsát. A válasz eléggé meglepő volt, ugyanis kiderült belőle, hogy Sagée kisasszony a kertben is tudta, mi történik ezen idő alatt a teremben, mintha látta volna. Sőt, elmondása

54

szerint még arra is gondolt: jobb lenne, ha hasonmása most nem menne be a terembe, mert a felügyelet nélküli lányok biztosan “elkövetnek vele valamilyen csínyt..."

Ebből az is világossá válik, hogy Emilie Sagée nagyon is tisztában volt a jelenség folyamatos létezésével, gyakori felbukkanásával. Másfél éven át ismétlődtek akkor Riga mellett, olykor néhányhetes kihagyá-sokkal. A tanítónő – mint nemrégen ezt a Reader's Digest című ame-rikai újságban olvashattuk – beismerte, hogy kizárólag saját akaratereje révén bármikor előállíthatja, létrehozhatja a másodpél-dány alakját, sőt azonnal meg is ideologizálta a dolgot. Úgy vélte, a pe-dagógiai munkában segítségére is van, ha például a tanteremben két példányban létezhet, ez csak erősítheti a tanulólányok figyelmét. Ugye, nem csodáljuk, ha ez a magyarázat egy csöppet sem nyugtatta meg az iskola vezetőségét és a szülőket; egy ideig még elviselték a jelenségek szaporodását, aztán felmondtak Sagée kisasszonynak. Ekkor ő azt is beismerte, hogy ez nem először történik meg vele. Európa különféle pontjain dolgozott eddig, és minden munkavállalása így végződött.

Felmerül a kérdés: ha ennyi baja volt a hasonmás miatt, miért hozta azt létre? Ugyanis magyarázatából olybá tűnik, annak megjelenése csak az ő akaratától függ. A dolog azonban mégsem lehetett ilyen egy-szerű, ha a hasonmás miatt folyton elvesztette munkáját.

A korabeli megfigyelők elbeszéléseiből kiderül: minél erősebbnek, fizikailag valóságosabbnak, hogy úgy mondjam: “életrevalóbbnak" lát-szott a hasonmás, ugyanabban az időben annál gyengébbnek tűnt maga Sagée kisasszony. És ez fordítva is igaz volt: amikor az erős megjelenésű hasonmás eltűnt, Sagée visszanyerte erejét. Ez nyilvánvalóan vala-milyen nagyon is létező és erős energetikai összefüggést tételez fel a két létezésforma, a két test között. A fenti állításokkal különben ellen-tétes jelentések is fennmaradtak ránk; egyesek azt írták, hogy a tanító-nő nem mindig volt tudatában a hasonmás megjelenésének, az nem teljesen tőle függött, sőt – ő maga azt nem is látta soha! Csak testi ál-lapotának változásából, elgyengüléséből következtetett rá, hogy a ha-sonmás ismét megjelent valahol a környezetében.

55

Meg kell jegyeznünk: a szóbanforgó másfél év alatt, amikor gyakran manifesztálódott a hasonmás, nem tudunk egyetlen olyan esetről sem, amikor az jelentős távolságban bukkant volna fel. Magyarul: mindig nagyon közel volt Sagée kisasszonyhoz. Nem kilométerekre vagy száz méterekre, hanem látótávolságon belül, vagy annak közvetlen közelé-ben, és olyankor kortól, nemtől függetlenül mindenki láthatta. Mint említettem volt, kezdetben az iskola vezetősége még kitartott az amúgy jó tanerő mellett – ezért dolgozhatott ott másfél éven át – ám 1846 őszén jóval kevesebb gyermeket engedtek vissza a szüleik, félvén e “furcsa és természetellenes" dologtól. Ekkor kénytelenek voltak megszabadulni tőle. Júlia von Güldenstubbe emlékiratai szerint Sagée kisasszony nagyon elkeseredett és közölte, hogy ez már tizenkilencedik (!) alkalommal fordul elő vele. Szerencsére, mivel jó tanítónő volt, az iskolaigazgatók minden alkalommal remek tanúsítványt adtak neki, amelyekben szó sem volt különös “bajáról". így valahol másutt mindig könnyen talált magának új iskolát vagy egyéb munkahelyet. A rigai eset után Oroszországba utazott, és többé nem hallottak róla.

Az esetet a század hetvenes éveiben, sőt még az első világháború után is visszamenőleg ellenőrizték különféle kutatók, és a még élő szemtanúk annyi idő után is hasonlóképpen nyilatkoztak.

Az erről szóló irodalomban több leírást találunk olyan esetekről, amikor valaki egyszerűen elhatározza, hogy ő most csupáncsak akara-terejével előállítja hasonmását és azt elküldi ide és oda. Nagyon primi-tíven hangzik ez, de valóban megesett. A spiritiszta irodalomban ismerősen cseng Gurney, Myers és Podmore neve; az urak számos esetleírást közöltek. Ezek közül röviden elmondom az egyiket.

Egy angol úr 1881 novemberében egy könyvből olvasott erről a je-lenségről. Azelőtt soha nem tudott a dologról, nem is hallott ilyen ese-tekről, fogalma sem volt az exteriorizációról, a kéthelyűségről. Ezért természetesen önmagánál sem észlelt ilyen képességet. A könyvet elol-vasta, majd becsukta a szemét, és úgy döntött, összeszedi minden aka-raterejét, hogy hasonmását (tudatát?) elküldhesse a tőle három mérföldre, de szintén Nagy-Londonban lakó két ismerőséhez. A höl-gyek egyike huszonöt éves volt, a húga tizenegy", és a férfi tudta, melyik

56

házban, melyik szobában alszanak együtt. A dolog éjszaka történt. Odaküldte hát magát, majd négy nappal később elment hozzájuk nap-pal és nem szólt semmit. Arra várt, hogy a lányok kezdjék el a témát.

És nem várt hiába. Az idősebbik kis habozás után, látható (és érthe-tő) zavarral elmondta, hogy vasárnap éjjel arra riadt fel: egy “kísértet" az ismerős férfi alakjában közelít ágyához. Rémülten felkiáltott, de az csak közeledett. A kiáltás felébresztette a húgát is, aki szintén látta az alakot.

Mindezt a két nő írásba is adta; a spiritiszta művekben olvashatjuk e leveleket, írásokat. Többes számot használtam, mert ezekből aztán több is lett. Ugyanis a meg nem nevezett férfiú megismételte a kísérle-teket – ha úgy nevezhetjük tapasztalatait. Például az 1882 december 1-én, pénteken végzett hasonló “alterego-elküldés" is sikerrel járt, és még egy harmadik személy is látta őt, aki különben alig ismerte őt. Ez-úttal a férfi előzőleg leírta az éjjel történteket a saját szemszögéből és miután abban a pár kilométerre lévő házban többen állították, hogy látták őt előző éjjel – elővette a korábban írt nyilatkozatot és felol-vasta. Később ugyanígy mindenki írásba adta, hogy az eseménysorozat így is történt. Az egyik hölgy azon az éjszakán kétszer is látta a férfit – vagyis annak alteregóját.

Most jön egy érdekes fordulat – maga a férfi nem emlékezett az eseményekre! Nála ez mindig úgy játszódott le, hogy erős akarattal el-határozta: ma éjjel odamegy. Aztán valamilyen kábult félálomszerű ál-lapotba esett, és ebből ébredt órákkal később. Tagjait kezdetben alig tudta mozdítani, és eltartott egy ideig, amíg mozgásképes és tudatos lett ismét. Csak hát – ami az éjszaka a hasonmásával történt abban a másik, távoli házban, azt mindig a szemtanúktól tudta meg. így kényte-lenek vagyunk hozzátenni, hogy számára az egésznek gyakorlati haszna nem volt, csupáncsak a jelenség létezését sikerült ilymódon bebizonyí-tani.

A fenti esetnél valamivel korábban történt, hogy egy anglikán lel-kész, William Stainton-Moses (spiritiszta körökben ez sem ismeretlen név), aki egyben médium és kutató is volt, 1878 elején szintén szeretett volna egy alterego-kísérletet végezni. Úgy vélte, hogy képes mint médi-

57

um a hasonmás létrehozására. Kísérlete sikerrel járt, nem is egy alka-lommal, pedig számunkra elég furcsa módon zajlott le: a lelkész úr el-alvás előtt elhatározta, hogy az éjjel majd “meglátogatja" barátját, bizonyos Z. urat, aki tőle több mérföldnyi távolságban lakott. Ezt kö-vetően egyszerűen elaludt, és kész, ennyi. Az előző esetben ismertetett londoni úrhoz hasonlóan később megtudta, hogy Z. úrnál csakugyan megjelent, a lakásában ült egy fotelben, némán. A lelkész ezek után felszólította barátját: ha ismét megjelenik nála, kérdezzen tőle valamit az őket érdeklő témákból, amikről mellesleg nem egyszer szép vitákat is folytattak. A következő alkalommal – miközben a lelkész úr édes-deden aludt otthon és fogalma sem volt róla, merre csavarog most alte-regója, az megjelent Z. úr házában és vitázott is vele egy ideig. Figyelem: tehát a Katie King-effektus ismétlődött, a hasonmás nem-csak megjelent a maga fizikai (?) valóságában, de értelmes intellektuá-lis beszélgetésre, érvelésre és vitára is képes volt, egészen úgy (vagy tán majdnem úgy), mint igazi alakja, mondjuk “tulajdonosa".

A dologban itt is történt egy érdekesség. Azon az éjszakán a házi-gazda, Z. úr nem akarta oly hamar elengedni a hasonmást, és akarate-rejével visszatartotta, rávette, hogy maradjon még egy ideig. Amikor erről a lelkész később értesült, megértette, miért ébredt másnap reggel erős fejfájással, méghozzá olyan fura fájdalommal, amit soha azelőtt nem érzett. Mintha az idegen akarat rá is hatott volna?

Ezekben az esetekben a médium, vagyis a jelenség okozója, bár-mennyire is szándékosan követte el a dolgokat, nem emlékezett az ese-ményekre, azokban nagyon korlátolt mértékben vehetett csak részt (ha ugyan egyáltalán).

Hogy ezekben az esetekben sem csalásról van szó, bizonyítják a le-velek, amelyeket például a kezdeményezők küldtek az eseteket meg-előző estéken harmadik személyeknek és ezekben tudatták velük; ma éjszaka történik a kísérlet X. Y. lakásán. Majd odaküldtek hasonmásu-kat, és másnap vagy később az előre mit sem sejtő “címzettek" mond-ták el, hogy ekkor és ekkor (a levelekben jósolt időpontokban; még az órák is egyeztek!) megjelent lakásukban ennek és ennek az úrnak a ha-sonmása, aki így vagy úgy, de mindenképpen kissé furcsán viselke-dett. (16)

58

Tőrtént olyan eset is, amelyet sokan tudományos szempontból telje-sen hihetetlennek tartanak. Egy német építészmérnök egész délelőtt dolgozott lakásában, rajzolta terveit, végezte számításait – egy színház terveit kellett elkészítenie – majd elment ebédelni, bevásárolni, és utána jött haza. Dolgozószobájába lépve egy idegent pillantott meg az asztalnál, aki ott ült és dolgozott a terveken. Először nagyon dühös lett, azt hitte, a házvezetőnő engedett be egy idegent a szobájába... És akkor észrevette, hogy az az idegen férfi nem más, mint ő maga. Vagyis – a hasonmása! Ugyanazt a ruhát viselte, amit ő, megismerte a házi-kabátja kifeslett zsebét is. De a mérnök kalapját kint hagyta az előszo-bában, a hasonmás kalappal a fején ült és rajzolt, méricskélt. Olyannyira elfoglalta magát, hogy bár az építész körülbelül 10 percig állt ott döbbenten és nézte, az nem is figyelt fel rá. Később először a lába kezdett “olvadni", majd rövid idő alatt az egész jelenség eltűnt. Az építész ekkor látta, hogy a hasonmás nem csak imitálta az ő munkáját, hanem folytatta azt. Ahol ebéd előtt abbahagyta, ott egy másik ceruzá-val folytatódtak a számítások, méghozzá helyesen. Csak a fantom vala-mivel gyengébben nyomta a ceruzát a papírra, ezért az írása halványabb lett...

Ismétlem, a tudósok ezt az esetet még kevésbé fogadják el, mint a többit. Bár Max Kemmerich kultúrtörténész és író egész tekintélyét latba vetette az ügy mellett, könyvében is pozitívan említi (17), de le kell szögeznünk: egy kultúrtörténészt ez esetben aligha nevezhetünk szakértőnek.

Mellesleg Kemmerich állítása szerint röviddel később az építész is-mét átélte a “bilokációt", a “kéthelyűséget", az előzőhöz hasonló kö-rülmények között. A hasonmás ezúttal is íróasztala mellett ült, de most sokkal kisebb volt, nem dolgozott, és amint az építész meglátta, szétfolyt a levegőben, eltűnt. Többé soha nem jelentkezett.

Megemlíthetjük tehát azt a jellegzetességet is, hogy előfordult: olyan emberek hozzák létre a jelenséget, akik nem is gondolnak rá – ahogy mondani szokták, “álmukban sem jutna eszükbe" – és az mégis realizálódik velük kapcsolatban. Ezen érdemes elgondolkozni. A rigai tanítónőről szóló jelentések ugyan e témában nem világosak, de úgy tűnik, a fantom megjelenhetett az ő akarata ellenére is, legalábbis nem

59

kellett túlságosan akarnia. A német építész, és több más, itt le nem írt példa azt bizonyítaná viszont, hogy a jelenség létrejöhet a médium részvétele nélkül is. Kérdés, hogy ezért itt használható-e egyáltalán ez aszó?

Leírtak egy másik esetet is, ez szintén elgondolkoztató. Itt persze már ismét az akarat dominál. Egy fiatal hölgy a nagy téli hidegben el-ment a városba bevásárolni. Útközben nagyon fázott, és eszébe jutott, milyen jó lenne most otthon a meleg szobában... Nagyon szeretett vol-na otthon lenni. És ekkor – ő nem tudott róla! – otthon a lakásban furcsa dolog történt. Az időpontok későbbi egyeztetésénél kiderült, hogy pontosan ekkor két cselédlány megpillantotta a fiatal hölgyet, amint bejön a főbejáraton, megy a nappaliba és a kandallónál melegíti a kezét. A kezein zöld kesztyű volt – a cselédek pedig tudták, hogy a hölgynek nincsen zöld kesztyűje! Aztán a jelenés váratlanul és hirtelen eltűnt; a cselédek rohantak a háziaszonyhoz, a fiatal hölgy anyjához, és elmondták, mit láttak. Egy óra múlva hazajött az ifjú hölgy – kezén zöld kesztyűvel, amit a városban vásárolt, éppen azért, mert nagyon fá-zott.

Gurney, Myers és Podmore már említett könyvükben leírtak egy esetet, amikor a hasonmást nemcsak emberek, hanem egy macska is látta – erre egyértelműen következtetni lehetett az állat viselkedésé-ből. A házban, mellesleg jeges hideget árasztva, a házigazda egy barátja jelent meg, aki – mint másnap kiderült – éppen elhunyt. Hozzá kell tenni, hogy a fantom nem néma csöndben érkezett, hanem hatalmas ajtócsapódás kíséretében.

Az irodalomban számtalan ilyen esetet olvashatunk, hol Ameriká-ban, hol Dániában, hol Angliában vagy valahol másutt történtek meg. Erős a gyanú, hogy nem mindegyik bizonyítható, és már a megtörténés idején sem volt az. Elgondolkoztató persze, hogy milyen sok ilyen je-lenségről írnak (viszonylag) egy bizonyos korban, éppen a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, vagyis a spiritiszta tanok elterjedésekor. Nehéz lenne ezt véletlennek nevezni. Az ellentáborban számosan ezt is gyanúsnak tartják és valóságos tömeghisztériáról beszélnek. Ne feled-jük azonban, hogy amíg valóban afféle sajátságos tömegmozgalommá

60

fejlődött az asztal táncolta tás és a holtak szellemének megidézése, ad-dig a bilokáció, a “testenkívüliség" esetei egyáltalán nem voltak töme-gesnek mondhatók.

Századunk tízes-húszas éveiben is előfordult hasonmásmegjelenés. A lengyelek nagy médiuma, Teofil Modrzejewski mondhatni gyakran megjelent ismerőseinél, persze nem személyesen, hanem hasonmás-alakban. Ez már a telefonos korszakban történt. 1920-ban Modrze-jewski – ha szabad ezt így mondani – hasonmása által igencsak “elszaporodott" Varsóban és Párizsban (Modrzejewski felváltva élt a két városban). Ha valahol meglátták, ismerősök, barátok, jelenlétét ta-pasztalták lakásukban, azonnal telefonáltak otthonába. És kiderült, hogy az igazi Modrzejewski ilyenkor otthon tartózkodott. Nemegyszer késő éjjel vagy éppen hajnal felé, álmából ébresztette a kíváncsiskodók érdeklődése. De – és itt jön be a képbe a bilokációnak egy nagyon ér-dekes, új vonása – Modrzejewski nemcsak pár mérföldre, hanem ezer kilométerekre is képes volt elküldeni hasonmását! Ugyanis előfordult, hogy Párizsban, a lakása körül látták világos nappal, amikor... Varsó-ban tartózkodott, és ezt Párizsba érkezve az útlevele pecsétjeivel is bi-zonyította. Amikor meg Párizsban volt, hasonmása felbukkant Varsóban is. Érdekes módon a hasonmás mindig ugyanolyan öltözetet viselt, mint amilyent az adott időpontban Modrzejewski hordott – bárhol legyen is. Tehát ha a férfi a valóságban a kellemes éghajlatú Pá-rizsban volt ősszel vagy tavasszal, miközben Varsóban éppen hideg na-pok jöttek – a lengyel fővárosban felbukkanó hasonmása könnyed párizsi, csaknem nyárias öltözetet viselt, ami éppenhogy nagyon is fel-tűnővé tette a varsói utcán. De persze ez megtörtént fordítva is. Élete egy bizonyos szakaszában Modrzejewski is csak “transzban", szeánszo-kon, mint médium volt képes elküldeni hasonmását valahová, később erre már képes volt bármikor, bármilyen fizikai állapotban is. Hogy va-lóban így történt, azt is bizonyítani lehetett: elmesélte ismerőseinek, kinek a lakásában járt mint hasonmás, ott hogyan viselkedett, mit lá-tott, stb.

Ő volt az, aki képes volt szeánsz alkalmával egyszerre két hasonmást produkálni. Előfordult, hogy a szemtanúk, a szeánsz résztvevői látták az egyik hasonmást, amely nevéhez illően nagyon hasonlított rá, kékes

61

fényben ragyogott, de mintha fiatalabbkori mása lett volna a férfinak, míg ugyanakkor ugyanott megjelent egy más külsejű fantom, például egy szép fiatal lány... Az is előfordult, hogy a szeánszon a levegőben felbukkant Modrzejewski arcmása, és csak az – ám olyan szakállal, amilyent ő korábban viselt az életben, és nem sokkal e szeánsz napja előtt leborotváltatott. A fantom tehát nemcsak hogy nem volt ponto-san ő maga,, hanem a jelek szerint időben kissé “el is késett"...

1924-ben Modrzejewski szeánszait jól ellenőrizték. Megfelelően ki-választott személyek (köztük egy magas rangú katonatiszt) garantál-ták, hogy megvesztegetésre vagy hazugságokra nem fog sor kerülni. A kísérlet színhelyéül szolgáló helyiségben még a hőmérsékletet is meg-mérték, pontosan leírták a megvilágítás eszközeit és fényerejét, ezt kö-vetően a szeánsz előtt és után megvizsgálták a médiumot is (például a pulzusa a jelenség előtt percenként 80, utána 120 volt). Használtak fényvisszaverő fémlapokat, stb.

Az 1924 március 24-ei szeánszon is történt valami különös. Eddig ugyanis megszokták, hogy a médiumok általában a saját fantomjukat hozzák létre. Itt viszont Modrzejewski az egyik ottlévő hölgy távol lakó apját realizálta a szobában. De az az alak csak deréktői felfelé létezett és arckifejezése, tekintete enyhén kábult állapotra vallott. A látvány oly aggodalmat keltett a hölgyben, hogy azonnal információkat kért otthonról, mi van az apjával. Kiderült, hogy gyors lefolyású, nehéz be-tegségbe esett és a szeánsz időpontjában otthon eszméletlenül feküdt. Modrzejewski ugyanazon a szeánszon két másik személyt is “megidé-zett", és a jelenlévők őket is látták, de ezek egészségi állapotát később nem ellenőrizték.

Lengyelországban akkoriban akadt még egy híres médium, Stefan Ossowiecki mérnök, akire ma is sokan emlékeznek még (1877-1944). Az ő esetében számunkra az az érdekes, hogy eddig mindig csak má-sodkézből szereztük értesüléseinket, mi és hogyan történt a médiu-mokkal; ha pedig maguk írták le, sajnos olyanok voltak, akik a lényegi időszakokból éppen semmire sem emlékeztek (alvás, transz, stb. álla-potban voltak). Ossowiecki maga egyszerre médium és kutató volt. így izgalmas elolvasni, amikor maga a médium közli velünk, mit hogyan

62

tett ahhoz, hogy létrehozza hasonmását és utána mintegy annak sze-mével lássa a történteket. Ossowiecki a mi emberünk, leírása nagyon hasznos információkat tartalmaz. (18)

A dolog röviden így zajlott le: barátai megkérték a mérnököt, végez-zen el egy exteriorizációs kísérletet. Ebben részt vett dr. Gustave Geley is, aki akkoriban a spiritiszta mozgalom ismert kutatója és szerzője volt. Többeket előre beavattak az esetbe, csak éppen a másik főszerep-lőt nem: akinek a lakásában lezajlik majd a fura esemény. Végül kivá-lasztottak egy ismert varsói színésznőt, aki baráti társaságukhoz tartozott. Éjjel tizenegy körül Ossowiecki varsói belvárosi lakásában láttak munkához. A színésznő is a belvárosban lakott, nem sokkal tá-volabb. Geley doktor, ismerve Ossowiecki nem túl kielégítő egészségi állapotát, hajlamát a hirtelen rosszullétekre, már egy kámforinjekciót is kikészített még a kísérlet megkezdése előtt. (Ossowieckit a hason-más-kísérletek és szeánszok annyira megviselték, hogy Lengyelország-ban az évtizedek folyamán mindössze hét ízben sikerült szeánszra rábeszélni.)

A kísérlet előtt Ossowiecki egyetlen egyszer járt a színésznő laká-sán; most a saját lakásában, tanúk előtt óriási akaraterővel összponto-sított, míg sikerült szinte teljesen eltűntetni saját énjét és... “Abban a pillanatban máris L. asszony lakásában voltam. Ő is meglátott, kiabálni kezdett: Ossowiecki! Ossowiecki! Amennyire emlékszem, háromszor kiáltotta a nevemet, tehát látott engem, felriadt álmából, lámpát gyújtott. Testem a levegőben úszott, nem éreztem a lábaimat, sem a kezeimet. Egyetlen szót sem voltam képes kimondani, és halálos rémü-let fogott el arra a gondolatra, hogyan kerülök én innen haza, és hogy egyáltalán visszakerülök-e? Nagyon élesen, tisztán láttam L. asszonyt és a hálószobáját. Egy perc múlva éreztem, hogy lassan ébredezni kez-dek. Geley doktor már kézbe vette az injekciós tűt, mert a szívem mintha megszűnt volna dobogni. Végre magamhoz tértem és mindent elmondtam a jelenlévőknek."

A történet természetes folytatása: másnap reggel a kísérletet vezető doktor telefonált a színésznőnek és meghívta ebédre egy semleges, harmadik helyre. A kísérlet résztvevői ott találkoztak. A színésznő még mindig az események hatása alatt állt, remegő hangon mesélte el,

63

mi történt az éjszaka a lakásában. Utána az egész társaság “kiszállt a helyszínre", vagyis a színésznő lakásán végeztek szemlét. A legapróbb részletekig egyezett minden azzal, amit Ossowiecki előző éjjel, “vissza-térte" után mondott el. Megmutatta, hol hatolt át a falon, és hol lebe -gett, amikor L. asszony őt észrevette.

Az is a történethez tartozik, hogy Ossowiecki ezt is megszenvedte; a kísérlet után még sokáig voltak fájdalmai és a szívére is panaszkodott. Érdekes, hogy az eddigi példákban (kivéve az éppen halálukon lévő-ket, mint a rochesteri Mary Goffét) a médiumokat ennyire soha nem viselte meg a hasonmás létrehozása. Ossowiecki ezután két hétig fe-küdt betegen és azt állította, az asztráltest-jelenség után szervezetéből sok foszfort vesztett, fájt a feje, sőt – úgy érezte – még a csontjai is.

Az esetről különben fennmaradt a színésznő visszaemlékezése is. Itt is hangsúlyozódik, hogy Ossowiecki, bár egyszer járt a színésznő laká-sán, soha nem volt a hálószobájában, így annak berendezését, tárgyait stb. nem ismerhette. A jelek szerint a lelke-tudata-hasonmása-asztrál-teste tehát valóban ott járt, azon az emlékezetes éjszakán.

Ossowiecki mérnök úr pár évvel később hagyta magát rábeszélni egy hasonló kísérletre, de sokkal nagyobb közönség, baráti társaság je -lenlétében. Feljegyezték, hogy amikor transzba esett, az ottlévők meg-állapították; már nem is él, hiszen nem érezték a pulzusát. De bár ezt egy orvos állapította meg, hamarosan mégis magához tért. Ám közben a városban valahol történt valami... Ezúttal mindent egyeztettek. Egy másik negyedben, egy lakásban összegyűlt egy másik társaság, éjjel egy előtt telefonon felhívták Ossowiecki lakását és egyeztették az időket. Pontban egy órakor leoltották a fényeket, kikapcsolták a telefont, és vártak. Egyszercsak felbukkant Ossowiecki. Előbb egy zöldes fénypont volt, majd kiteljesedett, foszforeszkáló alakja kitöltötte az egyik abla-kot. Mosolygott, intett a jelenlévőknek, hangot nem adott ki, majd hal -ványodni kezdett és szétfolyt, eltűnt. Felkapcsolták a fényeket: az órák egy után négy percet mutattak.

Volt egy harmadik lengyel is, de az ő esetei azokban az időkben tör -téntek, amikor Lengyelország keleti része, beleértve Varsót is, a cári orosz birodalom részét képezte (1918-ig). Czeslaw Czynski (1859-

64

1932) szintén képes volt erős akarattal létrehozni hasonmását, mint az kiderül a korabeli feljegyzésekből és sajtóhírekből. A leghíresebb ese -tére azonban nem Lengyelország területén, hanem az orosz birodalom fővárosában, Szentpéterváron, vagy más néven Petersburgban került sor. Az eset teljességgel bűnügyként indult, viszont a folytatása beleil -lik abba a sorozatba, amit a parapszichológia és az igazságszolgáltatás, a bűnüldözés kapcsolatáról eddig feljegyeztek.

1909-ben egy petersburgi (Leningrád régi neve) szállodában holtan találtak egy ismeretlen férfit. Kilétét már csak azért sem lehetett meg-állapítani, mert a fejét az ismeretlen tettes vagy tettesek szétverték. A szállodai dokumentumok szerint az áldozat egy Gilevics nevű mérnök volt. A nyomozás viszont kiderítette, hogy az áldozat nem Gilevics, ha-nem éppen ellenkezőleg, ő volt a tettes, aki utána megszökött. A gyil -kosság célja az lett volna, hogy Gilevics álnéven, elváltoztatott külsővel felmarkolja a halála után járó 250.000 rubeles életbiztosítást. Akkori (és későbbi...) orosz szokás szerint mivel a tettest nem tudták elfogni, hát letartóztatták az anyját és fivérét, aki különben a börtön-ben kétségbeesésében öngyilkos lett. A nyomozás ezután csak annyit tudott megállapítani, hogy az áldozat egy bizonyos Andrejev; a tettest hiába keresték.

Pár nappal később a sajtó felhívta a Petersburgban élő jósokat, hip-notizőröket és egyéb “mágusokat": lépjenek be az ügybe és derítsék ki a gyilkos hollétét. (19) Szinte azonnal álnévvel (“Okkultista") jelent -kezett is egy ismeretlen parapszichológus és közölte észrevételeit. Az említett újság azt három nappal később kinyomtatta. Ebben a szerző közölte: a körözött Gilevics már nincs Oroszországban és oda élve nem is fog visszatérni. Hiába keresi fél Európa rendőrsége (ami igaz is volt, teszem hozzá én, mert más forrásokból tudjuk, hogy Szerbiában, Németországban, az Osztrák-Magyar Monarchia és Svédország terüle-tén is körözték a gyilkost), Gilevics már átutazott Németországon, most Franciaországban van, Le Havre kikötőjében akar feljutni egy Dél-Amerikába induló hajóra. Az ismeretlen azt is közölte, hogy Gile-vics nincs egyedül, egy nő kíséri.

65

A nyomozás elindult ezen az új nyomon (igen, a cári és a külföldi rendőrség komolyan vette az ismeretlen “mágus" bejelentését) és... si-kerrel járt. 1909 december 16-án még Párizsban elkapták a Le Havre felé tartó Gilevicset, akinek a kíséretében valóban volt egy nő. Már megvolt a jegyük egy Le Havre-ból Brazíliába induló hajóra.

Ám a pétervári “mágus" egy nappal korábban, december 15-én kö-zölte kilétét a lap szerkesztőségével. Czeslaw Czynski olyannyira biztos volt a dolgában, hogy nyugodtan felfedte magát a világ előtt. Tehát még mielőtt megérkezett volna a hír Gilevics letartóztatásáról. Ami-kor az újságírók azt kérdezték, miért tette mindezt, így válaszolt: “Egy új tudomány létezésére próbáltam ily módon felhívni a világ figyelmét. E tudás kézzelfogható tényekkel dönti halomra a szkeptikusok hitet-lenségét." Mint látjuk, Czynski nem volt híjával a költői vénának sem. Természetesen igen nagy híre lett az esetnek, miután kiderült, hogy jóslata beteljesedett az utolsó szóig és a gyilkos mérnököt éppen az ő segítségével fogták el. A magyarázatot persze már nem mindenki hitte el – Czynski ugyanis közölte: úgy jutott Gilevics nyomára, hogy utá-naküldte hasonmását és az bejárta Európát, míg rátalált a tettesre.

A magyarázat, bármennyire volt hihetetlen akkor, és sokak számára nyilván ma is – logikus. Hiszen a gyilkos “lemerült" és eltűnt. Mielőtt tettére fény derülhetett volna, már nem is volt a birodalom területén, Európában pedig egyszerűen nyoma veszett. Ki tudhatta volna, hogy egy nő társaságában utazik, mit tervez, merre járhat...? Hiszen e tények egy részét előre még maga Gilevics sem ismerhette, nem tudhatta, út-közben hogyan alakul majd menekülése.

Gilevics különben, amikor a francia rendőrök kezére került és látta, nincs kiút (és nyilván tudatában volt annak, mi várhat rá Oroszország-ban, ha kiadják a franciák) kérte a rendőröket, hadd menjen ki a mos-dóba. Kérését teljesítették. Ott egy elrejtett méregampullát vett elő, és percekkel később már nem élt. ílymódon tehát – mint azt a pétervári sajtó akkoriban gondosan, pontokba szedve meg is írta – Czynski jós-lata teljes egészében beigazolódott. Hiszen Gilevics élve nem tért vissza Oroszországba. Igaz volt, hogy a jóslat idejében már Franciaor-

66

szagban volt, és nem Németországban, Svédországban, Szerbiában stb. Bebizonyosodott, hogy Dél-Amerikába szándékozott utazni (Brazíliá-ba), és hogy Le Havre-ban szállt volna hajóra, hogy egy nő kisérte, stb.

Az ügy természetesen nagy port vert fel akkoriban és maga Czynski is megírta orosz nyelven (20). A Czynski-ügy a hozzáértők szerint új távlatokat nyitott meg a hasonmás-ügy előtt. Egyrészt bebizonyoso-dott, hogy ezen a módon is bizonyítani lehet a kétkedők számára a do-log létezését, másrészt a tudomány is nyert az üggyel. Ugyanis megerősíteni látták a következő feltételezést: ha a médium, vagyis a hasonmást létrehozó személy valamilyen ösztökélés hatására nagyon akarja, hogy a hasonmás eltávolodjon tőle, akkor azt megteheti igen nagy távolság (akár több ezer kilométer) esetében is. Czynski nagyon akarta, hogy hasonmása nemcsak hogy eltávolodjon tőle, de meghatá-rozott feladatot is végezzen a távolban.

Az viszont nem derült ki, hogy a hasonmás hogyan találta meg sok -millió ember között Gilevicset? Aki mellesleg el is változtatta a külse-jét, éppen azért, nehogy megtalálja a rendőrség. Itt már valamilyen más telepatikus tulajdonság is “bejöhetett a képbe", olyasmi, amivel például számos mai parapszichológus dicsekedhet, akik képesek nagy távolságban ezt-azt észrevenni vagy megtenni, messziről információkat hozni. Ki tudja, ebben az esetben is nem erről van-e szó?

Mielőtt tovább mennénk, töprengjünk el egy kicsit az egész jelensé-gen. Amint azt annak idején megtették a kor nagy kutatói is. Charles Richet, a lengyel Józef Switkowski és mások rengeteg jellemzőt vettek bonckés alá és igyekeztek minden lehetséges oldalról megvilágítani a problémát, amely nagyobb részben – és ez természetes! – számukra sem volt világos. (21, 22) Annyit mindenképpen bizonyosnak láttak, hogy 1.: a hasonmás megjelenése nem választható el egy “médiumnak" is nevezett másik személy létezésétől, aki ezt az alteregót létrehozza; és 2.: a hasonmás létrehozásának mechanizmusa teljesen ismeretlen, vi-szont 3.: a folyamat a jelek szerint energiaigényes, tehát energiaátvitel nélkül nem valósulhat meg – ami annak nagyon is e világi voltára utal, továbbá 4.: a hasonmás létezése, viselkedése, megjelenésének “erőssége" és az általa végzett tevékenység visszahat a hasonmást lét -rehozó személyre.

67

Az utolsó pontnál gondoljunk csak Ossowiecki egészségromlására minden egyes hasonmás-létrehozás után, vagy Sagée kisasszony moz-gásának lelassulására, fáradtságára, ahányszor csak a hasonmás létre-jött és megjelent másoknak. Ám sokkal fontosabb az, hogy számos szemtanú szerint – akik megérinthették a hasonmást – az mindig fi-zikailag létező tárgy vagy élőlény benyomását keltette, akkor is, ha csak testének egy része jelent meg (az ököl a függöny mögött, mint emléke-zünk rá). Tehát – tételezték fel ezek a korukat megelőző kutatók – ami fizikailag létezik, annak a létrehozásához is fizikailag mérhető, megtapasztalható energia kell. Feltehetően helyes nyomon jártak, ám nem tudhattak arról, amit sok oldallal korábban a több térdimenzióról említettem. Ez bizony nagyon megnehezíti a további kutatást, jóidőre számunkra lehetetlenné is teszi – de persze a harcot nem szabad fel-adni. És az sincs kizárva, hogy nincs igazam, a megfejtést más, dimenzi-ókkal össze nem függő új természeti törvények megismerése hozza majd el.

A másik kérdés inkább pszichológiai jellegű és vonatkozik az összes eddig ismertetett esetre. A kutatók nem értették, miért annyira sokféle az okozati háttér? Miért van az, hogy annyi különféle ok miatt jöhet létre a hasonmás? Hiszen emlékszünk: akadt olyan “médium ", aki minden különösebb ok nélkül egyszerűen szinte csak kíváncsiságból, “mi lenne, ha én is megpróbálnám"-alapon, minden addig erre mutató jel és felkészülés nélkül egyszerűen csak elhatározta, hogy ő pedig most elküldi valahová a hasonmását – és sikerült neki. De volt olyan eset is, amikor az szinte a “médium" akaratán, tudtán kívül is előfor-dult sokszor (E. Sagée), vagy éppenséggel nagyon kellett akarnia és ak-kor sem mindig sikerült. Volt, akinek ez kifejezetten hátrányos volt (betegség, leromlott egészségi állapot származott belőle), ám mások-nak az égvilágon semmi bajuk sem lett. Olyasmi is előfordult (a zöld kesztyűben hazatért fiatal nőre gondolok), akinél a hasonmás létrejöt-tének oka teljesen jelentéktelen volt: az utcán fázott és szeretett volna fűtött helyiségben lenni.

Nem világos, mi a célja a hasonmás megjelenésének? A kísérletek-nél világos a dolog: a médium a kutatók rábeszélésére akarja őt meg-

68

mutatni, be akarja bizonyítani, hogy a hasonmás igenis létezhet, létre tudja őt hozni. De az eddig ismertetett esetek között is volt, amikor az egésznek a célja homályba veszett.

A fenti problémák közül a legérdekesebbnek az energiakérdés lát-szik, már csak azért is, mert ez bizonyítékként szolgálhat a szigorúan természettudományos alapon vett kutatásokban is. Bár ez sem tör-vényszerű – hiszen amíg Modrzejewski valóságos kataleptikus álomba, szélsőségesen kimerült csaknem-halál állapotba zuhant a hasonmás ténykedése és létezése alatt – Ossowiecki szintén –, addig olyanok is akadtak, akikre ez nem tett észrevehető hatást. Sőt, akik talán nem is tudtak róla, hogy közben csak úgy “mellékesen" létrehozták hasonmá-sukat! (A már többször említett zöld kesztyűs hölgy, például. Vagy az építészmérnök, aki “önmagával" találkozott.) A legelső példánkban szereplő angol beteg asszony a hasonmás létezésének idejére valóságos halottnak tűnt a szemtanúk számára, és ez másokkal is előfordult. Mindez persze, mint már említettem, azt jelzi, hogy a hasonmás létre-hozásának folyamata nem kizárólag lelki, tudati eredetű és nem csak azokban a régiókban zajlik le. Az általunk ma ismert és áthághatatlan-nak tartott törvények – például az energiamegmaradás törvénye – alapján ki kell jelentenünk: ha valóban olyan szoros kapcsolat létezik a médium és hasonmása között, akkor a dolog így áll: amennyi energiát e létezés alatt veszít a “médium", annyit nyer tőle a hasonmás, “aki" azt fel is használja valamiképpen, vagy “visszatérése" esetén annak fennmaradt, el nem használt részét visszatáplálja a médium szervezetébe. Ismétlem, mindez csak akkor igaz, ha itt nem más, általunk még nem ismert törvények (is) szerepelnek.

Mindezektől függetlenül továbbra is rejtély néhány más kérdés. Pél-dául az, hogyan képes a hasonmás materializálni önmagával együtt más tárgyakat? Például az öltözetét? A feljegyzésekből kiderül, hogy a szemtanúk még sohasem találkoztak meztelen hasonmásokkal. Ennek mi lehet vajon az oka? Mert azt kevéssé hihetjük, hogy létezik valahol egy “hasonmások világa" a maga erkölcsi és egyéb törvényeivel, szoká-saival, és ebből következően a hasonmásoknak “nem illik" meztelenül kószálniok. Tehát ez egy érdekes plusz kérdés.

69

Kérdés az is, hogyan zajlik le a ruhaszövet materializálása? Miből, miképpen?

És a másik: hogyan lehetséges, hogy a hasonmás ruhája – nem mindig, lásd Katie King esetét, “aki" szinte mindig egy saját kreáció-ban jelent meg, amely sohasem egyezett (még csak nem is hasonlított) Florence Cook ruhájához – gyakran azonos a médium öltözetével? Ez nemegyszer a legkisebb részletekre is kínosan vonatkozik...

Sok még a kérdőjel. Annyi mindenesetre biztos, hogy az esetek va-lamilyen szinten hasonlítanak egymáshoz – ha másban nem, hát abban, hogy több korban, földrajzi szélességen stb. megtörténtek. Az irodalomban nem találunk leírásokat arról, hogy ilyesmiket láttak-e mondjuk Afrikában, vagy más, kevésbé fejlett vidékein a Földnek – de ebből nem kell túl messzire menő következtetéseket levonni. Felte-hetően nem jegyezték fel őket. Nem látom okát, miért ne történhetne meg mindez más kultúrákban, más körülmények között élő társadal-makban is. Ne feledjük: sokszor hallani olyan régen élt, vagy ma élő “primitív" törzsi varázslókról, akik bizony a mi parapszichológusaink és “médiumaink" képességeivel rendelkeznek; amit produkálnak, az nem más, mint amit mi telepátiának, telekinézisnek hívunk, és így to-vább. Tudunk olyan esetekről is, amikor egy ilyen varázsló tudomást szerzett olyan eseményekről, amelyek tőle sokszáz kilométer távolság-ban történtek (útleírásokban olvashattunk ilyesmiről). Nincs okunk feltételezni, hogy talán nem éppen a hasonmás létrehozásával és elkül-désével volt kapcsolatos mindez – korábbi példáinkhoz hasonlatosan.

70

Kísértet-áradat?

A múlt század hetvenes éveitől kezdve a huszadik század húszas éveiig számos “médium" bukkant fel. A spiritiszta mozgalomnak ez az idő-szak volt a fénykora. Aki csak egy kicsit is forgatta az idevágó irodal-mat (megjegyzem, magyarul nagyon kevés elérhető manapság), annak nem lehet idegen a következő névsor: Eusapia Paladino, Kathleen Go-ligher, Linda Gazzera, Tosie Osanami, Eileen Garrett, Gemma Galga-ni, William Eglington, Éve Carriére (valódi nevén M. Béraud), Henry Slade, Cecil Husk, Auguste Henri Jacob, Kari Kraus (igazi nevén EL Weber), Elisabeth d' Espérance, Matthew Manning, Carlos Mirabelli, D. Dunglas Home, Therese Naumann és mások. Még legalább ugyan-ennyit lehetne hozzáírni, és számosan akadtak a harmincas évektől napjainkig is. Persze, ezek távolról sem mindnyájan a hasonmások lét-rehozása terén tevékenykedtek és lettek ismertek. A már néhányszor említett Dániel Dunglas Home (1833-1866) a maga korában nagyon is-mert médium volt, aki a kutatóknak is szívesen rendelkezésére állt. Nappali fényben (!) produkált olyan képességeket, amelyeket más mé-diumok olykor a félhomályban sem vállaltak, vagy csak ritkán sikerült nekik. Levitáit (felemelkedett a levegőbe), és más “fura" dolgokat mű-velt. Például anélkül, hogy hozzáért volna, a tőle pár méterre elhelye-zett hangszereken ismert dallamokat játszott el. Róla, Crookes, Ochorowicz, Tomczyk (hamarosan én is említést teszek róla) és más “spiritiszták" és kutatók kísérleteiről nagyon sok érdekes olvasható magyarul Dús Magdolna-Egely György közös kötetében, a Titokzatos erők tudománya? c. műben.

71

Többen csak a szokásos spiritiszta asztaltáncoltatás, szellemidézés tárgyában ügyködtek. Másokról már említést tettünk e lapokon. Volt még néhány lengyel médium is. akikről eddig nem esett szó: Stanislawa Tomczyk, Stanislawa Popielska és Jan Guzik. De a legsokoldalúbb és e könyv témájában is leginkább érdekelt az a Teofil Modrzejewski volt, akinek most íme egy kisebb, külön fejezetet is szentelünk, nem ok nél-kül.

Modrzejewski 1921-ben vált ismertté. 1920-ban és 21-ben ugyanis a párizsi Metafizikai Kutató Intézet igazgatója, a már említett dr. Gusta-ve Geley közzétette jelentéseit a vele folytatott kísérletekről. Ezek egy része Párizsban, más része Varsóban zajlott le. A leírások bő beszámo-lókat közölnek képességeiről. (23) De Geley több más helyen is publi-kált erről, például az Ektoplazma és jóslás c. kötetében (24). Itt kell hozzátennünk: ektoplazmának a spiritiszták azt az anyagot nevezték, amelyet egyes médiumok teste választott ki, leggyakrabban a szájon át és amelyből különféle alakzatok keletkeztek. Számosan vélték úgy, hogy a hasonmás nem egyéb, mint egy ilyen “plazma". Meg kell jegyez-ni azt is, hogy T. Modrzejewski, ki tudja miért, élete egyes szakasza-iban nem saját nevén, hanem “Franek Kluski" álnéven vett részt a szeánszokon és némelyik kísérlet-leírás címében is így szerepel.

Teofil Modrzejewski 1873-ban született Varsóban; kezdetben bank-szakember, majd közgazdász-újságíró volt, de nevét verseskötetek szerzőjeként is megismerték. A húszas évektől lapoknak tárcákat is írt. Sokat utazott, több nyelven beszélt, műfordításokat is készített olasz-ból, és a lengyel nyelv kihalóban lévő szavainak egyik szakértőjeként tartották számon. 1943-ban a megszállt Varsóban, tüdőbajban halt meg. Nem maradt fenn olyan fénykép, amely csak őt ábrázolná, kizáró-lag csoportképeken szerepel. Kortársai leírásából tudjuk, hogy ala-csony, rövidlátó, csendes szavú férfi volt. A pszichológiai jellegű kísérletek megkezdése előtt a párizsi orvosok a fizikai állapotát is vizs-gálták. Szervi bajt nem találtak nála, viszont “idegrendszere igen érzé-keny", mint írták jelentésükben a lelkiismeretes doktorok. Akik közelebbről ismerték, emlékirataikban úgy írták őt le, mint aki nappal inkább afféle apátiába zuhant, viszont estefelé és éjszaka felélénkült. Huszonnégy óránként csak három órát aludt és ennyi elég volt neki. A

72

párizsi doktorok nem vehették észre, amit mások annál inkább: volt egy különleges tulajdonsága. Sok betegségen ment át, de úgy, hogy azok néhány óra leforgása alatt kifejlődtek, majd el is tűntek szerveze-téből. Sokszor hozta zavarba orvosait azzal, hogy reggel kapott el vala-mi kórt, délben állapota már igen súlyos volt, estére pedig gyógyultan kelt ki az ágyból és munkához látott. Talán ide tartozik az is, hogy 1900-ban, tehát meglett fiatalember korában (27 éves volt) pisztoly-párbajt vívott valakivel, minek következtében az ellenfél golyója állító-lag átment a szívén (ahogyan ezt akkoriban elképzelték... Nyilvánvaló, hogy ez nem egészen így lehetett.) Attól kezdve problémái voltak a mellkasban maradt golyó miatt.

Már 45 éves volt, amikor kiderültek különös képességei. 1918-ban egyszer meghívták egy akkoriban divatos “médiumhoz", szeánszra. Ám a jelenlévők nagy megrökönyödésére a kopogtatás, zajok, érintések stb. – tehát az efféle szeánszok szokványos “műsorszámai" – nem a médium, hanem Modrzejewski körül nyilvánultak meg, ő vonzotta őket. Másodszorra az eredeti médiumot már el sem hívták, és Modrze-jewski mindazt képes volt produkálni, amit amaz, sőt többet is! Például kísérteties fényhatásokat... Ettől kezdve hat éven át, 1918 decemberétől 1925 márciusáig tartottak a vele folytatott szeánszok és kísérletek. Akkor kezdett odajárni a párizsi Geley doktor, és más nem-zetközileg ismert kutató, majd többször magukkal vitték őt.

De térjünk át a kísérletekre. Modrzejewskit Párizsban, egy kutató-intézeti laboratóriumban vizsgálták, ahol megfelelő műszerek is helyet kaptak. Az ablakokat elfedték, a helyiséget 50 wattos, változtatható fé-nyerősségű lámpa világította meg. A kísérletek előtt Modrzejewski ki-ürítette zsebeit, leült középre egy székre az asztal mellé. Mögötte fekete függönyt akasztottak fel, két ellenőr ült a férfi mellé és – talán hihetetlen, de igaz: – az egész szeánsz alatt szorosan fogták a kezeit. Amelyeket különben soha egy centire sem mozdított el. Néha a fejét, vagy felsőtestét mozdította csak, azt sem mindig. A kutatók – a spiri-tiszta szokásnak engedelmeskedve – úgy ülték körül az asztalt, hogy egymás kezét érintették, így minden jelenlévő tagja volt a “láncnak".

73

Nagy a gyanúm, hogy ennek valójában más jelentősége és szerepe volt: így biztosították, hogy egyikük sem tett közben semmit, amivel a médi-um cinkosaként azt segítette volna, vagy ellenkezőleg, gátolta volna.

Talán nem árt mindjárt kezdetben megjegyezni, hogy Modrzejewski soha nem fogadott el pénzt a fellépéseiért, és soha senki nem kapta rajta csaláson. Ez fontos. Már akkor is akadtak olyan tudósok, akik az efféle “mutatványokat" kizárólag bűvészkedésnek tartották; ez vele is megesett. 1921-ben egy bűvész inkognitóban jött Varsóba, és a kutatók tudtával – de Modrzejewski tudta nélkül – részt vett több szeánszán is. Bár feltett szándéka volt, hogy bebizonyítja: Teofil barátunk csak bűvész – utóbb kénytelen volt írásban is elismerni, hogy Teofil Modr-zejewskinél semmi olyant nem tapasztalt, amit bűvészkedésnek lehet-ne nevezni.

De térjünk vissza a kísérletekhez. Teofil, a fentebb említett külsősé-gek után a félhomályos laboratóriumban elkezdte képességei demonst-rálását. Általában a kezdet után pár perccel, vagy tízegynéhány perccel mutatkoztak jelei a tevékenységének. Kívánságra fényeket, illatokat és zajokat produkált, pl. nemegyszer emberi vagy állati hangokat. Az iro-dalomban oldalakon át sorolják, mi mindenre volt képes Teofil a fény-létrehozás terén: kívánt fényerejű, formájú, nagyságú fényeket produkált, például miniatűr vulkánkitöréseket is. A legérdekesebb egy tulajdonképpen mellékesnek tűnő körülmény volt: ha már elég sok ilyen fény tűnt fel a szobában egymás után, a helyiség hőmérséklete csökkent – olykor 10 celsius fokkal is. Mivel ilyesmi más szeánszokon is előfordult, a kutatók eltöprenghettek rajta: vajon miféle folyamatok zajlanak valójában azokban a helyiségekben, amelyek nagy hőt vonnakel környezetüktől?

A másik megerősíti az előző fejezet végén írottakat: Teofil mozgása úgy csökkent, ahogy szaporodtak azok a fények – vagyis nőtt erőkifej-tése. A fények sajátságos “hasonmások" lehettek hát, vagy legalábbis éppen olyan nehézséget, fizikai kimerültséget okozott neki azok létre-hozása, mint más médiumoknak az alterego kibocsátása.

A résztvevők általában el voltak ragadtatva e fények formagazdag-ságától, szépségétől. Az ellenfelek természetesen fehér foszfor alkal-mazásával is vádolták az efféle hatásokat létrehozó médiumokat, de ez

74

több okból is lehetetlen. Már csak azért is, mert az szobahőmérsékle-ten könnyen lángragyúlhat, no és a médium kezeit állandóan fogták, így ő nem vehette elő az anyagot (amit különben is, az imént említett tulajdonsága miatt, edényben, víz alatt kell tartani). Azonkívül igen mérgező is; ha egy médium testfelületével érintkezik, szegény perceken belül elhalálozik.

A lényeg azonban az, amiről eddig kevés szó esett. Mi ugyanis mind-eddig csak hasonmások létrehozását emlegettük e lapokon. Ám szép számban léteztek médiumok, akik valódi exteriorizációt voltak képe-sek létrehozni. Vagyis – nemcsak önmagukat, hanem valamilyen más alakot (személyt?) produkáltak a tudatuk, akaratuk, testük segítségé-vel!

Az ilyen szeánszok kezdetén Teofilnál is a szokásos dolgok jelent-keztek: láthatatlan kezek érintették a jelenlévőket, kopogott az asztal vagy más bútorok (kívánságra bármelyik!). Ha kellett, Teofil egyszerű-" en kikapcsolta a szobát megvilágító lámpát, vagy “villogtatta" annak fényét. A jelenlévők szerint – különösen a kezdeti fázisban – a testi érintkezések gyengék voltak. Mintha női vagy gyermekkéz érintené őket. Ne feledjük, a médium közben a szokott helyén ült, mindkét ke-zét fogták az ellerőrök. De akadt, aki úgy érezte, mintha műkéz, protézis érintette volna őket. Nincs kizárva, hogy itt egyszerűen a jelenlévők különböző reakcióiról lehet szó.

Ezenközben Teofil mindinkább transzba esett, ami afféle álomnak tetszett. Érdekes, hogy a Teofil által létrehozott “alakok" feketék vol-tak, és nagyon életszerűen mozogtak. Minél erőteljesebb volt a mozgá-suk, megjelenésük, maga Teofil annál erőtlenebbnek látszott. Amikor létrehozott egy nagyon is élénk, cselekvő “lényt", ő maga szinte halott-ként ült, feje az asztalra koppant és élettelennek látszott.

Egyik fekete árnya több kisebb fekete árnyra tudott oszlani. De ez utóbbiak már nem mind egyformán materializált állapotban voltak – némelyik jobban, a másik kevésbé vált valószerűvé. Ezen árnyak kör-bejártak a laboratóriumi helyiségben, ha kellett, megérintettek valakit, írtak az odakészített írógépen vagy ceruzával papírra – és mindez a tökéletes sötétben, leoltott lámpa mellett történt, a tanúk csak a ne-szeket hallották. Nemegyszer egyidőben több ilyen lény is “garázdálko-

75

dott" a laboratóriumban. Közülük némelyiket – úgy tűnik – nagyon izgatta, mi történik a szeánsz során, míg másokat ez abszolút nem ér-dekelt. Az egyik sokszor megjelent és hogy ugyanarról a “lényről" van szó, a jelenlévők arról ismerték fel: minduntalan az egyik leoltott lám-pa buráját kopogtatta és ügyet sem vetett a szemtanúk utasításaira, hogy hagyja abba. Ez a kis rosszindulatú alak kifejezetten akadályozta a koncentrációt az egyidejűleg zajló többi jelenség irányába. Több résztvevő leírta, hogy többször feltűnt egy majomszerű ősember – ők nevezték így – aki nem beszélt, csak morgott és csámcsogott. Éppen e hangok miatt nevezték így.

Teofil egyszer lámpafényben is létrehozott egy ködös emberalakot, amely a bútorok fölött a levegőben úszkált, majd megérintette az egyik résztvevőt, és eltűnt. Persze, nem minden esetben mentek ilyen tökéle-tesen a dolgok. Számtalanszor előfordult, hogy tökéletlen, befejezetlen alakok bukkantak fel – végtagok, fejek, féltestű emberfigurák. Emlé-kezetes egy férfialak esete, akit Teofil többször megpróbált létrehozni, de mindig csak részben sikerült: a körben ülő tanúk előtt az asztalon jelent meg, csak felsőteste volt, aztán eltűnt.

Ismét egy újdonságra kell felhívnom a figyelmet. Teofil szeánszain – illetve nyugodtan mondhatjuk úgy: kísérletein – tudományos célból az előre elkészített parafinos edények segítségével mintákat vettek a “szellemlények" (?) testrészeiről. Ezekből később gipszöntvényeket lehetett csinálni, így mintegy gipszbe öntve kapták meg a lények kezé-nek, lábának formáját. Fontos: ahogyan a szemtanúk a normálisnál ki-sebb méretű, de arányos embertesteket láttak lebegni a környezetükben, úgy az esetek többségében a gipszminták is a médium kezénél kisebb – fele, vagy egy-a-háromhoz arányú – mintákat kaptak. Különben pedig a fényképek tanúbizonysága szerint ezek az önt-vények az emberi kézhez nagyon hasonló, vagy éppenséggel pontosan ugyanolyan mintákat formáznak. Gondolom, nem kell megismételnem az ilyenkor szokásos kérdést: vajon csak a gondolatban, vagy képzelet-ben létrehozott lények, a fantazmagória, a tömegpszichózis termékei otthagyják-e fizikailag létező nyomaikat...?

76

Néhány oldallal előbb már töprengtünk azon, hogyan lehetséges a szövetek és egyéb tárgyak “létrehozása" a semmiből? Feltehetően itt is a negyedik térdimenzióban rejlik a magyarázat, de erre természetesen semmi bizonyítékunk nincs. Ez csak egy hipotézis. Mindazonáltal el-gondolkoztató mindaz, ami ezen a téren történt Teofil Modrzejewski szeánszain. Mivel évekig tartó kísérletsorozatról volt szó, ebből sokféle alapvető következtetést levonhatunk – amit a kísérletek gyakori szemtanúi meg is tettek. Végső soron megállapították, hogy a fanto-mok (zavarban vagyunk, milyen elnevezést használjunk?) az első pilla-natokban olyan öltözetben jelentek meg, amelyek a médium öltözetének részeit alkották akkor is, ha a fantom nem a médium ha-sonmása volt. De egy-egy pillanattal később ez a ruhadarab hirtelen át-alakult valamivé, ami jobban illett a fantomhoz. Például: megjelent egy katonatiszt alakja, a sapkája ugyan valódi katonasapka volt, ám a többi ruhája a médium civil öltözetét mintázta. Egy pillanattal később azon-ban a civil ruhából valami egyenruha-féle lett. Az mindennapos volt, hogy a fantomok megjelenésük után elsuhantak a résztvevő emberek mellett, megérintették azok ruháit, mintha csak “mintát vennének az anyagról", ahogy az egyik résztvevő annak idején feljegyezte. Egyetlen röpke érintés elég volt, hogy azonnal tudják, miből van az anyag, vagy milyen sajátosságokkal rendelkezik, és azonnal megjelent ez az ő öltö-zetükben. Nemegyszer bizonyos tárgyakat – például ruhához gombokat, egyenruhához jelvényeket, rangjelző csillagokat stb. – a fantomok, akár a mesében, a “semmiből" varázsoltak elő, mintha egy láthatatlan világból vették volna ki a tárgyakat és azok rögtön fizikailag létező testté váltak – ebben a világban is. (Ami ismét csak a dimenzió-elméletet támasztaná alá.) Ha valaki például szóvá tette, hogy a fantom ruháján nincsenek gombok vagy azok kevéssé láthatók, valamelyik jelenlévő azonnal érezte, hogy az ő gombjait megérintik, mintegy mintát véve róluk, és másodpercekkel később ugyanolyan gombok fénylettek fel a fantom ruháján.

A beszámolók szerint jellegzetes volt a következő kis esemény is. Teofil akarata folytán felbukkant a teremben egy egzotikus külsejű, szép nő. A “hölgy" odament az egyik női résztvevőhöz, megdörzsölte annak gyöngysor-ékszerét, majd hamarosan egy ugyanolyan jelent meg

77

az ő nyakában is – csak legalább kétszer olyan hosszú! És, hogy még -legyen min töprengenünk: másnap, a következő szeánszon ismét fel -bukkant a női fantom, ugyanazzal a nyaklánccal – bár a résztvevő hölgy aznap nem jelent meg a szeánszon, nem volt a szemtanúk között. A jelenlévők meg voltak győződve – úgy látták –, hogy e tárgyak mintegy megkétszereződtek, vagyis pontosan olyan “hasonmásuk" je-lent meg a fantomoknál, mint az övék volt. (Kivéve mondjuk ezt az utolsó esetet.) Ezt mellesleg mások más kísérletek, szeánszok alkalmá-val is megfigyelték. Aminthogy még egy érdekes dolgot is: a résztvevők ruhái mintha erősebben használódtak volna el a szeánszokon... Ez per -sze lehet szubjektív, netán egészében véve csak képzelt dolog is, de nem biztos. Akadt olyan résztvevő, aki később könyvben számolt be a Teofil-szeánszokról és az illető határozottan állította, hogy a ruhái ezen idő alatt elvékonyodtak, olykor szinte átlátszóvá vált az anyag, mintha hosszú ideig dörzsölték, hordták, “fárasztották" volna azt. Pedig nem minden szeánszon viselte ugyanazt a darabot. Ez mellesleg mintha ismét az anyag megmaradásának törvényét támasztaná alá, együtt az energiamegmaradással. Nem lehetséges, hogy a fantomok valamilyen módon “használták" a jelenlévők ruháit, valamilyen szükséges anyagot kivontak belőle? De ez a feltételezés túl messzire vezetne bennünket olyankor, amikor szinte semmilyen információval nem rendelkezünk a történtek igazi mibenlétéről.

A fantomok értették a résztvevők kívánságait és azoknak gyakran engedelmeskedtek is. Például, ha valaki kritizálta öltözetüket, azt gyorsan “kijavították" vagy “megigazították", miközben ezáltal az öl-tözet olykor teljesen átalakult. Volt, hogy egy női fantom haját bírál -ták, mire az elővette az egyik jelenlévő hölgy fésűjét és megfésülködött. Az is megtörtént, hogy más helyiségekből hoztak be tárgyakat, nyilván a falon át, mivel a szeánszok ideje alatt az ajtókat természetesen kulcsra zárták (előfordult, hogy le is pecsételték...). A korabeli résztvevők azon sem csodálkoztak, ha távolabbi helyiségekből áthozott virágvázákat, kisebb tárgyakat, sőt egyszer – télvíz idején – egy frissen letört almafa-ágat, gyümölccsel láthattak. Ez utóbbi ismét a dimenziókat juttatja eszünkbe és azt a feltételezésünket, hogy talán mégis van “itt valahol, körülöttünk" egy másik dimenzióban egy vagy

78

több másik Föld a maga más, de éppen olyannyira létező fizikai valósá-gában, évszakokkal, gyümölcsfákkal, vagyis társadalommal, mezőgaz-dasággal, iparral, történelmi múlttal és jövővel? És találkozik-e valaha a két világ, vagy csak a Katie King-féle “fantomok" tudnak részlegesen, időlegesen átjönni olykor, és mi oda sokáig nem juthatunk el?

Állatok, holtak, fények

Eddig nem beszéltünk arról, hogy ha a médium elégséges akaraterő-vel rendelkezik különös képessége mellé, akkor nemcsak emberalakú fantomokat, de állatokat is megidézhet, azok létrejöttét is elősegítheti.

Teofil szeánszain is történt ilyesmi. Létrehozott például egy vad külsejű, emberszabású majmot, amely külsőre átmenetet képezett az állat és az ősember között. Továbbá megjelent nála egy monguz (Kip-ling indiai történeteiből ismerjük ezt a kis, bátor kígyóvadászt), egy ra-gadozó madár, és egy kutya. Ez utóbbi megnyalta a résztvevők kezét. A madár ráült Teofil Modrzejewski vállára, és így együtt sikerült őket le-fényképezni. A majom-ember vagy “ősember" többször is megjelent, nemcsak Varsóban, hanem Teofil párizsi szeánszain is. Az utóbbi hely-színen, a metafizikai társaság nemzetközi szemtanúi előtt ez a “fan-tom" (?) nehéz bútorokat tolt el, és bár bizonyíthatóan igen nagy fizikai erővel rendelkezett, azt sohasem használta fel az emberek ellen, igen jóindulatú volt...' A korabeli szeánszokon gyakran használtak foszforeszkáló ernyőket is. Ezeknek megvolt a maguk rendeltetése (később lesz még errőíszó.) A fantomok egy része csak ezeken az ernyőkön jelent meg, más része szabadon közlekedett a helyiségekben. Meg keli említeni, hogy az álta-lános döbbeneten és aggodalmon túlmenően akadtak olyan fantomok, akik –■• vagy amelyek – a jelenlévőkben félelmet és undort keltettek. Teofil több ízben is előhívott egy általa afgánnak nevezett embert, egy vad külsejű harcost, aki egy sörény nélküli oroszlánhoz hasonló állattal bukkant fel; mindketten nagyon ellenszenvesen, félelmet keltőén visel -kedtek. Ha összeszámoljuk, a kísérletek során hány különböző fantom bukkant fel Teofil szeánszain, akkor e szám megközelíti a kétszázat.

79

Összesen 650 kísérlet során tehát sok fantom többször is felbukkant. A már említett “ősembert" nagyon megcsodálta a többi fantom, jelezvén, hogy ez náluk teljesen szokatlan. (Kérdés: hol van ez a “náluk", hol van az az “ott"? Valamilyen másik világban? Lásd előbbi fejtegetésein-ket!)

A spiritizmus egyik alappillére volt a már elhunyt személyekkel való információcsere. Mondhatjuk úgy is: a halottak szellemeinek megidé-zése. Végső soron az egész mozgalom azon alapult, hogy valójában az ember nem hal meg, és ami belőle a halála után fennmarad, azzal az ittmaradottak valamilyen módon kommunikálhatnak is. Ezt alátá-masztani látszik Teofil kísérlete is, amikor felbukkant ott két fantom, akik a résztvevők szeme láttára... összeverekedtek, mondván, hogy éle-tükben is folytattak egymással már egy halálos verekedést... Politikai aktualitás: az 1905-ös megmozdulások idején az egyik tűntető munkás, a másik rendőr volt, közölték. Ez ismét a “lelkek", az egykori holtak felé mutat – feltéve, hogy igaz...

1924 június 30-án megjelent egy fantom, amelyben a jelenlévő idő-sebb házaspár a néhány évvel korábban a háborúban elesett fiát ismerte fel, és nagyon meghatódtak. Szintúgy a “fantom" is, aki ölelgette-cSókolgatta szüleit, suttogott velük, majd eltűnt, egy perc múlva ismét megjelent, beszélt hozzájuk, és végleg nyoma veszett. Ugyanez a fantom nem sokkal később, 1924 július 11-én ismét megjelent és azonnal ahhoz a székhez ment, ahol korábban az apja ült. De ott most egy francia kutató foglalt helyet. A fantom lehajolt és meg-csókolta a férfi kezét, majd észrevéve tévedését, szomorúan suttogta: “Nincs itt az apám", és eltűnt. Ez arra vall, hogy bár a látszat szerint a fantomok érzékszervei aránylag jól működtek és a sötétben is tájéko-zódtak, ez nem minden esetben volt így.

A kísérletekre nem mindig ugyanabban a házban került sor. A len-gyel szerzők számos esetet írnak le, amikor magánházaknál gyűlt össze a társaság Teofillal és másokkal, lengyelekkel és külföldiekkel vegye-sen. Előfordult, hogy a nagyon szkeptikusok (milyen jó, hogy ilyenek is voltak közöttük!) olykor párbeszédbe bonyolódtak a fantomokkal, akik erre általában készséggel ráálltak. Akadt olyan is, aki szándéko-san valamilyen rendkívül ritka és magas műveltséget feltételező témá-

80

ról kérte véleményüket, vagy ilyesmit kérdezett tőlük – és legnagyobb csodálkozásukra a fantomok minderről igen magas szinten válaszoltak. Olyannyira, hogy az egyik résztvevő később írott könyvében fel is je-gyezte: olybá tűnt, mintha saját magával beszélgetne, hisz e dolgokról, akkor ilyen szinten, egész Varsóban csak ő tudott.

Felmerül a kérdés, valóban ilyen szuper intelligensek voltak-e a fan-tomok, vagy másról volt szó? Netán arról, hogy a kérdező agyában ott volt a válasz is minden kérdésre, és így “egyszerű" telepátiával is meg-tudhatták a választ a fantomok? Elég volt belemerülniök a kérdező tu-datába? Ha erre volt lehetőségük, természetesen.

Említettük az előbb azt az esetet, amikor egy halott “szelleme" (?) jelent meg Teofil egyik szeánszán. Nos, ez természetesen máskor is megtörtént, de ezekről a fantomokról kegyeleti okokból (?) sajnos so-ha nem készült fényképfelvétel. Az viszont tény, hogy számos jegyző-könyv maradt fenn, ezeket a hozzátartozók is aláírták, bizonyítva, hogy Teofil szeánszán elhalt hozzátartozójukkal találkoztak. Nyilván felte-hető a kérdés: nem a jelenlévők tudata hozza elő ezeket a jelensége-ket? Hogy a médium csak egy eszköz, talán nem is a legfontosabb eszköz az egész folyamatban, és amikor eljön a megfelelő pillanat, a szülők mindenképpen halott gyermeküket szeretnék látni, ezért meg is “látják" őt? Tehát csak pszichikai lenne a folyamat, a többi mind kép-zelődés? Ennek ejlentmond többek között az is, hogy ilyenkor nem csak a szülők látják a “halott szellemét", hanem olyanok is, akik azt nem is ismerték az életében, sőt talán még a létezéséről sem tudtak. A másik: számtalanszor olyan fantomok bukkantak fel, akik nem voltak egyetlen jelenlévő egykori hozzátartozója sem, és úgy tűnik, megjele-nésük csak a médiumtól függött.

Némely esetben – hisszük ma mi, pedig talán nincs igazunk – a dolgok vígjátékba illő fordulatot is vehettek. Mert bizony akadt olyan fantom, amely megjelent, ha kellett, ha nem – például egy magát Ce-sare Battistinek nevező olasz katonatiszt 88-szor bukkant fel Teofil szeánszain, 1918 decembere és 1925 márciusa között. De mint mon-dottam volt, más fantomokból is sok száz akadt.

81

A fantomok – akár állítólagos holtak lelkei, akár mások voltak – különbséget tettek a jelenlévők között, viselkedésükkel egyesek iránt rokonszenvet mutattak ki, másokkal szemben közömbösek, vagy ép-penséggel ellenségesek voltak. Az más kérdés, hogy a résztvevők gyak-ran nehezen viselték el a felbukkanó “szellemek" látványát, hisztérikus rohamokban törtek ki, vagy éppen sokkot, esetleg sírógörcsöt kaptak. Ez főleg az ismert halottak, hozzátartozók felbukkanása alkalmával tör-tént.

Más médiumok “halottidézéséről" viszont vannak fényképeink is. Itt ezek a fantomok alig különböznek a mellettük szintén látható élők-től. Számos ilyen fotó jelent meg már a század elején egy olasz szakíró könyvében (25). Teofilnál többször is lefotóztak egy “asszír főpapot", aki összesen 29 alkalommal jelent meg és saját fénnyel rendelkezett (ez könnyítette meg a fotózást is). Két ízben felbukkant az “asszír fő-pap fivére" is, valóban hasonlított hozzá, sikerült őt is lefényképezni. Ezek a képek megjelentek a húszas években az egyik leghűségesebb résztvevő és ellenőr, a katonatiszt N. Okolowicz könyvében (26).

Sokan csak azért kérték Modrzejewskit, hadd vegyenek részt a sze-ánszain, mert szeretett halottjukat akarták látni. Teofilnak soha nem volt ereje megtagadni tőlük, azért egy időben oly sok szeánszra kény-szerítették, hogy az már egészségét rongálta. Tudjuk a pontos dátumo-kat, amikor a médium komoly betegségbe esett, éppen emiatt. Azokban az években egyszer szívrohama is volt.

Mint korábban említettük, kezdetben a fantomok így vagy úgy ha-sonlítanak a médiumhoz. Ez Teofil esetében is így volt. De ez itt is rö-vid ideig tartott. Amelyik fantom már másodszor – vagy sokadszor – jelent meg, az semmiben sem hasonlított hozzá, bár az első megjelené-se első perceiben még felfedezhettek bizonyos hasonlóságot a mozdu-latukban, hangjukban, olykor arcvonásaikban is. Aztán ez megszűnt.

Számos fantom, mint már említettem, saját fénnyel megvilágítva bukkant fel. Ezeket jól lehetett látni. Megjelenésük nagyon kimerítette a médiumot, sokkal inkább, mint a többi, sötétben járkáló “fekete alak" létrehozása. Ráadásul a nemzetközi kutatók azt is észrevették, hogy ezen alakoknak több mint háromnegyede nem európai külsejű, hanem egzotikus vonásokat és ruhákat viselő, Európán kívüli alakokat

82

mintázott. Ezeknek alig egytizede volt biztosan már elhunyt személy fantomja. Nem tudni, miért, az európaiak között akadt több olasz is. A már említett katonatiszten kívül 1924 május 9-én felbukkant egy másik honfitársa is. Bemutatkozott: Nino Bixio – akiről kiderítették, hogy a maga idejében Garibaldi tábornok hadseregében volt. Erre egyesek úgy próbáltak magyarázatot adni, hogy Teofil Modrzejewski tudott olaszul, irodalmukból fordított is, és tudatában az olaszok tekintélyes helyet foglalhattak el – de nincs semmi bizonyíték arra, hogy ennek valóban lehetett-e ilyen mellékhatása.

Rengeteg fantom úgy jelent meg, hogy valamelyik saját testrészével, általában kezével, vagy kezében tartott ékszer-szerű valamivel világí-totta meg magát. Egy fotón aránylag jól látható az “asszír főpap" is a kezéből áradó sajátfény-megvilágításában. Nem árt hozzátenni, hogy a fényes fantomokat gyakran illat-hatások is kísérték: megjelenésük alatt virágok, szantálfa, menta stb. illat terjengett a levegőben.

Módszerek és vélemények

Szó volt már a fényképezésről, ami a múlt században – például a hetvenes években, amikor Crookes és társai fotózták Katie Kinget – nem is volt olyan egyszerű dolog. Annak idején egy fényképcsinálás előkészítése 3-4 percig tartott a bonyolult emulziós lemez miatt; nem is beszélve a megvilágítás nehézségeiről. A húszas években ez már gyorsabban ment. De például a mintavételre, majd gipszöntvények ké-szítésére szolgáló parafínos tartályokat Geley és mások Varsóban és Párizsban nagyon ravasz módon készítették elő: már csak akkor láttak hozzá, amikor a résztvevők bezárkóztak a laboratóriumba. Nehogy a médium csalhasson, e tartályokat csak akkor töltötték meg parafinnal, amikor őt már ellenőrzés alá helyezték (fogták a kezét, vagy odakötöz-ték a székhez). A parafinhoz titokban festőanyagokat vagy más vegyi anyagokat kevertek, és később ellenőrizték, hogy ugyanaz a parafin-e? No és sokszor logikai úton is bizonyítható volt, hogy az elkészült kéz-

83

és láb-lenyomatok nem származhattak a jelenlévőktől, lévén azok mind felnőttek – a lenyomatok pedig élethű, de gyermekméretűek voltak.

Egy alkalommal szeánsz közben mérték a médium testsúlyát is. Te-ofil azon a napon kétszer is transzba esett, majd a második után kata-leptikus álom jött rá. Ekkor kiderült, hogy a súlya (kb. 66 kg-ot nyomott normálisan) csaknem kétharmadával csökkent, tehát ekkor kb. 22 kg-ot nyomhatott. A gravitáció nem vonatkozna mindenkire egyformán ebben a világban? Vagy itt is valamilyen “dimenzió-ügy" játszott közre?

A résztvevőknek, különösen azoknak, akik nem tudományos céllal, hanem csak érdeklődőként vettek részt e szeánszokon, természetesen sokféle véleményük volt. Akik legalább egyszer látták a fantomokat, többé nem kételkedtek – nemcsak Teofil képességeiben, de általában véve a spiritizmusban sem. Teofil nemcsak a már említett két főváros -ban, hanem Milánóban, Bécsben, Firenzében és más városokban is fel-lépett szeánszaival. Sok száz nézője között – számos tábornok, egyetemi tanár, különféle tudományágak doktorai, filozófus, mérnök, diák stb. akadt. Azt senki sem állíthatja ma sem, hogy mindez csalás lett volna. Tizenöt fotó, negyvenegynéhány gipszöntvény, no és renge-teg tanú látta az általa életre hívott fantomokat. A róla szóló szak-könyvekben szó szerint idézik azokat az írásbeli tanúsítványokat, részletes, sőt aprólékos jegyzőkönyveket, amelyeket a kor bizony nem éppen ismeretlen emberei írtak alá, bizonyítva, hogy amit e lapokon leírtak, az mind megtörtént. Nem idézem őket – a lényeg, hogy tudo-mányos intézmények, kutatóintézetek, egyetemek professzorai és veze-tői sorban állították: Franek Kluski, alias Teofil Modrzejewski számukra érthetetlen módon, de minden kétséget kizáróan tudati, pszichikai erejével materializálhat, anyagivá tehet különféle lényeket. Ezen személyek gyakran azt is írták, hogy szerintük mindezt csalással létrehozni nem lehet. Ez fontos, hiszen nem amatőrök, hanem éppen-séggel – tekintélyes részük – természettudományos képzettségű személy volt. Mások leírták, hogy a szemük előtt megjelent fantomban felismerték X. Y.-t, aki meghalt ekkor és ekkor, de akit ők halálukig személyesen ismertek. Többen leírták a parafinos tartályokat, majd a

84

belőlük készült gipszöntvényeket. E tartályok sok esetben célzatosan olyan kicsik voltak, hogy azokba csak a lenyomandó kézfej fért bele. Tehát a lenyomatot nem lehetett élő ember kezével készíteni, mert az egyszerűen nem fért volna bele a csukló folytatása, a kar miatt. A le -nyomatok mégis ott voltak – olybá tűnt mindez, mintha csuklóból le -vágott kezeket helyeztek volna a parafinba, majd kivették volna azokat...

Maga Modrzejewski a lehető legritkábban mondott bármit is a sze-ánszokról, arról, mit tapasztal ott ő maga. Ismerőseinek úgy tetszett, talán nem is tudja, mi játszódik le, miközben ő “transzban" van. Egyik közeli barátja és kutatója szerint Teofil nem volt biztos benne: az egész médium-ügy és a szeánszok nem ártanak-e többet, mint ameny-nyit használnak? Nincs kizárva, hogy nem volt tisztában azokkal az erőkkel, amelyeket képességei révén uralt, de ezt nem akarta elárulni. Ha efelől kérdezték, egyszerűen így felelt: “Nem tudom". Ahogyan a mai parapszichológiailag különleges képességű emberek sem tudják, honnan van tehetségük és az hogyan működik. Olykor találnak erre vallási magyarázatot (ez a leggyakoribb), máskor mindezt UFO-kon száguldozó idegen lényeknek tulajdonítják – talán azért, mert érzik, hogy ez a képesség valamilyen nem “evilági" erőt képvisel. De hogy va-lójában miről is van szó, azt {még) nem tudhatjuk.

85

Tudományos kutatások – a kezdet

Nem titok és teljességgel érthető, hogy e különleges jelenségeket – a spiritizmus egyéb, kétségkívül felmutatható eredményeivel együtt – már korán kezdték kutatni a tudósok. Igaz, ezek mindig nagyon keve-sen voltak, és bátrabb kollégáik a legtöbbször hiába próbálták rábe-szélni szkeptikusabb társaikat, azok nem álltak kötélnek. Nem vettek részt a kísérletekben – ami ugyan egy csöppet sem akadályozta meg őket abban, hogy később minden rosszat elmondjanak a spiritizmusról és kollégáikról is, akik a jelenségek egy részét komolyan vették és azo-kat kutatni merték. Természetesen, mint azt a bevezetőben már írtam, a legrégebbi korokban sokan hittek abban, hogy az ember lénye kettős: nemcsak testből, hanem egy másik részből is áll, amit minden időben másképpen értelmeztek. Valójában logikus, hogy a kutatók mindig próbáltak magyarázatot találni az eseményekre és tendenciákra, és ezt a kor színvonalán tették – nem is tehették másképpen. A testen kívüli rejtélyes valamit filozófiák és vallások különféleképpen nevezték, de lényegében mindig valamilyen szellemi részről, leiekről beszéltek. Azt is mondták mindig, hogy ez a másik, titokzatos és kevéssé ismert rész meglehetősen röpke, gyengének tűnik, ám időben tovább tart (esetleg: örökké...), mint a nagyon is fizikai, földhöz kötött biológiai test, amely csak anyagból van.

86

Az egyiptomiak ezt a másikat Ka-nak nevezték, és hitték: ha a fizi-kai testet bebalzsamozzák, tán a Ka is visszatér belé, valamikor a jövő-ben. Püthagorasz hívei és mások is vallották, hogy az ember lelke akkor vándorol és tevékenykedik, amikor a fizikai test alszik. Paracel-sus is említi ezt a kettősséget.

A dolog tehát mintegy kezdettől kíséri az emberiséget. Nyilvánvaló, hogy folyamatosan ugyanilyen két szálon futottak az emberek e körül járó gondolatai is. Az egyik szálon elfogadták axiómaként, elhitték, hogy így van, és képzeletükben felépítették azt a “másik világot" is, ki így, ki úgy. A másik szál az volt, hogy egyesek a későbbi korokban sze-rették volna ezt a kettősséget valahogyan alátámasztani, bebizonyítani. Nem volt könnyű dolguk. Mindez a hit birodalmán belül maradt volna, ha közben a tudomány és a technika, az orvostudomány technikai ré-sze nem fejlődik olyan gyorsan az elmúlt nem egészen száz évben. Kü-lönösen az utóbbi évtizedek jelentettek itt világosan meghúzható határt. Ugyanis amikor a tudomány fejlődése folytán egyre több em-bert sikerült visszahozni a klinikai halál állapotából, valami történt. Paradox módon a hideg racionalitás diadala hozta az első kétségeket e téren: amikor a kizárólag tudományos alapokon álló orvostudomány megmentette azokat az embereket az életnek, akik azelőtt – oly sok ezer éven át – menthetetlenül a halálba csúsztak át ebből a köztes ál-lapotból, “túlvilági" dolgokról kezdtünk hallani. A megmentettek kö-zül mind többen jelezték, hogy a klinikai halál állapotában valahol járt a leikük. Száznál több ilyen beszámolót gyűjtött össze egyik könyvében a kérdéssel komolyan foglalkozó amerikai kutató, Raymond Moody, majd kutatásait folytatta, kiterjesztette, azokhoz más kutatók is csatla-koztak. Ezek mind tudományos képzettségű szakemberek voltak, tehát a csalás, az önámítás vagy a szándékos szélhámosság esete azonnal ki-zárható.

Moody az Élet az élet után c. (magyarul is megjelent) könyvében, majd egy másik, kisebb művében (27) leírja hát, hogy ilyen állapotban sok emberrel (ám közel sem mindnyájukkal!) megtörtént: “lelkűk" el-vált testüktől, bár ez a lélek vagy tudat, vagy nevezzük bárminek – akár hasonmásnak is, akit azonban a jelenlévő egészséges emberek nem láttak – látta, hallotta, mi történik a baleset, műtét stb. színhe-

87

lyén, tehát ahol számára beállt a klinikai halál állapota. Hallják és lát-ják, “halálukra" miképpen reagál a környezet, majd eltávolodva onnan valamiféle alagúton át egy csodálatos érzésekkel teli másik világba jut-nak, ott találkoznak már elhunyt hozzátartozóikkal és egy “fénylény-nyel", amely (aki?) mindenkiben egy jóságos és mindenttudó lény benyomását kelti. (“Isten".) Ezekután igen sajnálják, amikor a fény-lény mégis arra készteti őket, hogy visszatérjenek testükbe, vagyis az életbe. Utána már testükben ébrednek-élednek fel – az orvosok idő-közben visszahozták őket a klinikai halál állapotából.

Míg a régebbi korokban ilyesmi csak rendkívül ritkán, valamilyen belejátszó külső körülmény hatására fordulhatott elő, száz évenként talán egyszer – a huszadik század második felében szinte tömegessé váló és tudományosan irányított beavatkozásról, jelenségről van szó. Naponta a világban száz és száz embert hoznak vissza az életbe műtő-asztalokon, balesetek színhelyén, robogó mentőautókban – hát bi-zony ehhez képest nagyon kevesen jeleztek ilyent. Ám akik jelezték, azok “túlvilági kalandjaikat" leírva tíznél több hasonló jellegzetességet említettek, egymástól függetlenül. Vagyis valaminek lennie kell a do-logban, ha ezek az emberek a világ különböző részein, keresztények, mohamedánok, animisták, ateisták stb. ugyanúgy azt a fénylényt emle-getik... Bár az egyházak nem sietnek keblükre ölelni e kutatókat, kife-jezetten nem is ellenzik közzétett anyagaikat és nyilvánvaló, miért tesznek így. A halálközeli élmények valamiféle túlvilág és mindenek felett rendelkező jóságos LÉNY létezését tanúsítják.

Mi köze mindennek a mi témánkhoz? Csak annyi, hogy ez is egy le-hetséges módja a testenkívüliségnek. Aminthogy sokan elérték és le is írták ezt az állapotot... kábítószerek segítségével is. De ezt a változatot csak említjük, nem érdemes vele foglalkozni, hiszen az egy teljesen mesterséges dolog.

A baj a mi számunkra ott kezdődik, hogy a Moody-féle esetek alig -ha hozhatók létre mesterségesen. Tehát nem lehet őket kívánságra megismételni laboratóriumi körülmények között csak azért, hogy szé-pen, kényelmesen, alaposan ellenőrizhessük mindazt, amit állítanak a delikvensek. Ugyanakkor azt sem hisszük, hogy a kutatók és a klinikai halálból visszahozottak hazudtak volna. Átélték azt, amit átéltek. Mi

88

lehet a magyarázata? Ezen töprengenek néhányan és születtek olyan munkák, amelyek próbáltak megoldást találni. Egy olyan orvos is be-kapcsolódott a kutatásokba, aki maga is megélte a “halálközeli él-ményt", ahogyan szakmai berkekben ezt nevezik. (28)

Mivel mégsem pontosan ugyanarról van szó, erről ne beszéljünk többet. Azok, akik baleset folytán látják messziről a testüket, egy raj-tuk kívülálló ok révén kerültek ebbe az állapotba. Számos leírás ma-radt ránk szakkönyvekben pl. baleset utáni sokkos állapotban bekövetkezett “testenkívüliségről" (29), vagy sebesült katonák, rendő-rök stb. esetei a kórházakban, különösen a második világháború idejé-ből. (30) Ezeknek az embereknek nem jött létre megtapasztalható “hasonmásuk", sem más “lény", akit valamiféle nemlétező (?) állapot-ból ők hoztak volna át ismét a létező állapotba. Nem küldhették vala-milyen feladatot elvégezni ezt a lényt, hanem az teljesen az ő tudtukkal egy külső erőnek engedelmeskedve minden esetben ugyanazt csinálta: eltávolodva a klinikai halálba esett testtől elment egy “másik" világba, majd onnan visszajött.

Ugyanilyen vagy hasonló ál-testenkívüliség előidézhető hipnotikus álomban is. Az OBE vagy OOBE-jelenség (“Out of the Body Experi-ences") a tudomány határán áll jelenleg, és hogy ott sok hasonló jelen-ség is létezik ezzel egyidejűleg, a felvilágosultabb kutatók számára már nem kétséges. Amikor a halálközeli élménnyel párosulva jelentkezik, magyarázhatjuk másképpen is. Már csak azért is, mert a halálos ve-szélybe vagy szélsőséges élethelyzetekbe került embereknél tapasztal-ható kizárólag. Reinhold Meissner, aki neve ellenére olasz, a világ legismertebb hegymászója (a Föld összes nyolcezres csúcsát megmász-ta már), “A halálövezet szélén" című könyvében leírja: amikor az em-ber végletesen kimerült odafönt a jeges hegycsúcsok közelében, ha magára maradt, vagy leesett és balesetet szenvedett és nem tudja, meg-mentik-e, akkor – bizony előfordul, hogy a lélek úgymond felülkere-kedik a testen. Az alpinista ilyenkor nem érzi testét és annak fájdalmait, bajait, lelke szinte kívülről tekint le rá, és a körülményekre. Ez persze nem ugyanaz, amiről ez a könyv szól, ám értésünkre adja: a lélek vagy tudat nagy úr, és legyőzheti a testet is. Más alpinisták, akik lezuhantak, de mégis megmenekültek, sokszor elmondták utána: látták

89

saját zuhanásukat. Lelkűk-tudatuk a zuhanás alatt kilépett testükből, “páholyból" nézte végig a tragikus esést. Meissner nem véletlenül ne-vezi a 8000 méter feletti magasságot “halálövezetnek". Amikor ez az alpinista 1978-ban egyedül vágott neki a Nanga Parbat csúcsnak, fél -úton először azt érezte, hogy egy kislány van vele. Később, amikor sát-rat vert egy kiugró sziklapadon a hóban, már kisebb tömeget vélt maga körül látni, akik különböző utasításokat sugalltak neki, és mind hasz-nosnak bizonyult. Mondhatnánk: a hegymászó érthetően halálosan ki-merült. Kétségkívül így is lehetett, de ez még nem magyarázza meg, miért látott maga körül másokat, hogyan lehetséges az, hogy beszélt velük több nyelven – köztük olyanon is, amit nem ismert! – és hogy eközben nem volt magánkívül, sem sokkban, sem eszméletlenül, hisz akkor minderre aligha kerülhetett volna sor. Tény, hogy visszatérve út -járól, le merte írni: nem először van ilyen tapasztalata, és sokszor érez te úgy, hogy ezek a lények segítik őt útjain. Nos, mások is közöltek hasonlót a hegyekből visszaérkezve.

De térjünk vissza témánkhoz. Ha valóban felbukkannak “nem evilági lények" a minket körülvevő fizikai valóságban, valahogyan mérni kellene az e jelenléthez kapcsolódó fizikai elváltozásokat, amelyeket e lények okoznak felbukkanásukkal. Az ötlet persze nem új. Többen már megpróbálták összekapcsolni az egész jelenséget a bioplazmával, vagyis az anyag negyedik halmazállapotával. A Kirlián-effektus is arra mutat, hogy a dolognak köze lehet az energetikához. Ha egy falevélből kitépnek egy darabot és a megfelelő készülékbe helyezik, jó ideig egész falevélnek látszik a képernyőkön, mert a már nem létező része is sugá-rozza ugyanazokat a jellemzőket, amelyeket sugároz a növény megma-radt része. Állítólag frissiben amputált emberek hiányzó keze vagy lába helyén is ugyanúgy látható még a nemrégen ott volt végtag körvo-nala...

Nem sok kellett hát, hogy a régebbi kutatók összekapcsolják a fizi-kailag létező testet – testünket – ezzel a “fluidummal", “asztráltest-tel". (Régebben egyszerűen szellemnek vagy még régebben “kísértetnek" is nevezték). H. Durville úgy vélte: amíg az ember fizikai teste pihen, az asztrális test elválhat tőle. És hogy ez a fluidum-test sokkal nagyobb lehetőségekkel rendelkezik, mint a valódi test, hiszen

90

— olvashattuk eddig e könyvben – átmehet a falakon, pillanatok alattmessze eltávolodhat... Sőt, Durville úgy látta, hogy ez a másik test időigény nélkül elváltozhat vagy hihetetlen távolságokra mehet, mintha azáltalunk ismert és elismert fizikai törvények rájuk nem vonatkoznának. És bizony azt kell mondanunk: ha valóban így van, nyilván mástörvényeknek engedelmeskednek. Ezért tűnik számunkra az egész dolog egyszerűen hihetetlennek, vagyis “természetfelettinek". Az általunk ismert természet felett lévőnek... És így a tudományosság igényesem szenved csorbát. Hiszen ez egy másik állapot és más feltételek között működő jelenség, bár természetesen ugyanúgy része a mi természetünknek, hiszen az csak egy van. Próbáljuk meg az egészet egysokemeletes házhoz hasonlítani. Már feljebb kerültünk a primitív korok “emeletein", meghaladtuk a newtoni fizikát, sőt még a kopernikuszi világképet is részben kijavíthattuk, Einstein most az úr ezen aszinten, és a jelenlegi tudomány és technika. No de hány emelet vanmég...? Számuk feltehetően végtelen. Amiről mi most itt töprengünk— bioplazma, negyedik dimenzió, másvilági lények – egyszerűen a következő emeletet jelenti.

Durville esküdött rá, hogy eme másik testek nagyon ritka anyagból vannak, a legtöbbször ezért számunkra észrevehetetlenek. Vagyis arra célzott ezzel, hogy máskor is köztünk lehetnek, nemcsak akkor, ami-kor tapasztaljuk jelenlétüket. Ám elgondolkoztató: voltak esetek, amelyek ezt alátámasztják, és voltak, amelyek ennek az ellenkezőjét bizonyítják. Gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor a rigai franciata -nárnő hasonmása megjelent a teremben negyven lány előtt, miközben az igazi a kertben dolgozott, és akadtak, akik egyszerre látták mindket-tőjüket. A teremben lévő hasonmáshoz túl közel lépve, több szemtanú akadálytalanul átment a testén. Tehát valóban igencsak ritka anyagból lehetett... volna, ha pár másodperccel később az őt szándékosan meg-érintő szemtanúk viszont ne éreztek volna valamilyen ellenállást – ha nem is olyan keményet, amilyet egy igazi test érintésekor kellett volna érezniök. Ellenpélda: Charles Richet a párizsi laboratóriumban, ami-kor E. Palladino a függöny mögé egy, csupán kezével-karjával materia-

91

lizálódó hasonmását produkálta, akinek esetében a kutató valós, em-bertestre emlékeztető fizikai anyagot, ellenállást tapasztalhatott huza-mosabb érintések, tapogatások során is.

Tehát a “testenkívüli lény" lehet ilyen is, olyan is. Netán ő is vala -milyen természetes fejlődési folyamatnak van alávetve és egyik stádi-umban még ilyen, majd olyanná válik? A tények ennek ellentmondanak, hiszen némelyik szinte egyszerre volt megfoghatatlan és mutatott fizikai jellemzőket is.

Egy ezzel foglalkozó New York-i kutatóintézetben a balti származá-sú dr. Karlis Ozis úgy véli, a jelenleg létező mintegy ötmilliárd ember közül nagyon kevés képes az OBE-jelenséget létrehozni. Szerinte erre leginkább akkor kerülhet sor, amikor az illető a legnagyobb pszichikai és fizikai ellazultság állapotában van, tehát: amikor alszik. Egy másik kutató, Dr. Maxey kerek-perec kijelentette: “Vagy tömeghisztéria mi-att hallottunk az elmúlt időkben száz és száz ilyen esetről, vagy bizo-nyos körülmények között az agykéreg és a pszichikum egymástól függetlenül is működhetnek..."

Számos, a jelenséget átélt emberrel történt beszélgetés után R. Monroe, az Utazások a testen kívül c. könyv (“Journeys of the Body") szerzője úgy véli: abban az állapotban a test energetikai állapota kizá-rólag az illető tudatától függ. Vagyis az illető bármilyen alakot ölthet, ami csak eszébe jut. Lehet esőcsepp nagyságú, vagy ágyúgolyó, vagy ál-lat, ember, tárgy, száguldhat a gondolatnál sebesebben és vánszoroghat lassan. Átmehet a kulcslyukon, de a betonfalon is, mert nincs számára akadály és a meglévő anyagi struktúrákat nem rombolja le. Egy másik kutató, Celia Green (31) művében úgy véli: amikor az energetikai test látható mások számára is, akkor valamilyen, a körülményekhez illő ru-hát visel, a legtöbbször olyant, amilyent e tudat hordozója is viselne olyankor. Mivel maga a lény – nevezzük most energetikai testnek – tulajdonképpen csak fényből áll, az “öltözete" is csak olyan ad hoc “csinált" ruha, nem igazi. Green még azt is mondja, hogy talán csak megfelelően irányított fénysugarak keltik az öltözet benyomását, mi-közben az nem létezik. Ennek, hacsak részben is, ellentmondani lát-szanak azok a kísérletek és szeánszok, amiket már bemutattunk e

92

könyvben, és ahol a “lények" megmutatták ruhájukat, a résztvevők azokat meg is tapogathatták. Bár azokban a kísérletekben is szó esik arról, hogy a lények öltözetüket a jelenlévők ruháiról másolták.

A jelenségnek érdekes eleme a mozgás is. Minden olyan beszámoló, ami a jelenséget véletlenül átélt emberektől származik, egyértelműen és egybehangzóan közli: teljesen szabadon mozoghattak, számukra nem létezett fizikai akadály vagy bármiképpen értelmezett sebesség-korlátozás. Ez megint egy másik dimenzióban uralkodó, a miénktől erősen eltérő fizikai törvényekre utal. Az idő és a tér az OBE-jelenség kapcsán persze nem játszik szerepet.

Statisztikát persze nehéz lenne készíteni, de néhány kutató úgy véli: körülbelül egy az egymillióból képes minderre. Ha ez igaz, akkor is több ezren vannak, és ők tudatosan bármikor elhagyhatják testüket. Azon csak töprengeni lehet, hogy az “energetikai lény" milyen hatást tud gyakorolni ránk, normális helyzetben és állapotban lévő, általában mit sem sejtő emberekre, ha nem is tudunk arról, hogy egy ilyen van a közelünkben. Sci-fi regénybe illő gondolatok sorozatát idézheti fel, ha elkezdünk kérdezgetni magunktól ilyesmiket: lehet, hogy ezek a lények állandóan itt vannak, csak mi nem tapasztaljuk őket? Lehet, hogy szá-mos, ma még számunkra megmagyarázhatatlan jelenségnek ők az oko-zói? Tehát: UFO, rejtélyes katasztrófák, jelenségek, képességek? Ha “benne vannak" a hipnózisban, reinkarnációs “álmokban" is? Ha az emberiség távolabbi múltjának sok homályos pontját is velük magya-rázhatjuk: például idő előtti találmányokat? Vagy azt, hogy egyes né -pek, kisebb társadalmak olyasmiket tudtak, amiket nem szabadott volna tudniok az adott szinten? Boszorkányokat, csodálatos gyógyítá-sokat?

De ne cifrázzuk tovább, a dolog önmagában, az eddig tapasztalt szi-gorú adattal is rendkívül érdekes. OBE-jelenséget az ismert emberek közül többen is átéltek már. Különböző szóbeli vagy írásbeli beszámo-lóikból kiderül, hogy találkozott vele E. Hemingway, Alfréd Tennyson, D. H. Lawrence, George Elliot, a magyar származású Arthur Köstler, és számosan még. Egy amerikai egyetemen végzett felmérés (Luké University, Észak-Karolina állam) szerint a megkérdezett 150 diák kö-

93

rülbelül 20 %-a vallotta, hogy átélt ilyesmit, ami gyanúsan soknak tű-nik és nem zárható ki: a diákok nem tudták pontosan, mit kell érteni a jelenség alatt. Egy másik felmérés, ezúttal az angliai Oxford egyetemen még meglepőbb, 34 %-os eredményt hozott, vagyis minden harmadik átlagember tudata legalább egyszer már huszonéves kora előtt elhagyta volna a testét...? Ismétlem, nem tűnik ez valószínűnek. Az angliai fel-mérésnél 300 diákot kérdeztek meg. Erősen ellenkezik ez az adat azokkal a feltevésekkel, hogy csak minden egymilliomodik ember ké-pes rá. Persze, a két dolog nem fedi egymást: egyfelől azokról szólnak a felmérések, akik már így vagy úgy átéltek valami hasonlót, míg másfe-lől azok száma valóban ritka, akik bármikor elő tudják idézni a dolgot. Kérdés, mi a valós helyzet. Egy amerikai pszichiáter, H. Greenhouse könyvében (“The Astral Journey", New York), saját kutatásai alapján úgy véli, hogy honfitársainak 25 %-a átélt ilyesmit, azonban túlnyomó többségűk ezt álmában “élte meg", vagyis nem zárható ki, hogy ezek nagyobb része mindössze álmodta a dolgot...

Korábban a már említett Hector Durville szentül állította, hogy az “élő fantomok" mindig is voltak és sok középkori szellemhistóriát is ezzel lehet magyarázni. Nagyon sikeres könyvében (32) komolyan hoz-zálátott, hogy igazolja ezeket az elméleteket (is), ő úgy vélte, a legiga-zolhatóbbnak az iker- vagy hasonmás-felbukkanások látszanak, ezekről voltak is korabeli anyagai. A bilokáció, tehát az egyidejű két-helyűség felbukkanása a régebbi korokban is nagy szenzációt keltett, ám a fennmaradt emlékek vagy beszámolók nem sok hitelt kaptak ad-dig. Durville aztán felhagyott a történelmi esetek magyarázatával és nagyon is korabeli, élő emberekkel kezdett kísérletezni. Kilenc nő volt a médiuma, akiket hipnózisnak vetett alá. Mindeközben különféle ké-szülékeket is alkalmazott, a kísérletekre sötétben került sor és a ha-sonmások általában láthatatlanok voltak, néhányszor viszont anyaguk annyira “megsűrűsödött", hogy néhány, nem túl jó fényképet is készít-hettek.

Ha nem lehetett őket látni, hogyan bizonyíthatók, hogy egyáltalán ott voltak?

94

A legtöbb információt maguk a médiumok adták, akik nemegyszer állítólag látták hasonmásaikat, leírták külsejüket és tevékenységüket. Ez – ismerjük el – meglehetősen gyenge lábakon álló “bizonyíték" egy tudományos igényű kísérletsorozatban.

A másik információs rendszer már komolyabb, és az elsőtől függet-len. Durville bevetett olyan érzékeny személyeket is, akik ugyanebben az időben a közelben tartózkodtak és valamilyen módon érzékelték e hasonmások felbukkanását. Beszámolóik – állítja Durville – tökéletesen megegyeztek a médiumok elmondásaival.

A harmadik, ismét csak az előzőektől független információs rend-szert a már említett műszaki berendezések jelentették. Durville kénes mésszel borított ernyőket használt, amelyeket 4-5 napig erős napfény-ben tartottak künn a szabad levegőn, majd sötét helyiségbe vitték, ahol semmilyen fényt nem bocsátottak ki magukból. Ám amikor a hason-mások a közelükben voltak, az ernyők foszforeszkálva fényleni kezd-tek. Az ugyanilyen, ámde távolabb elhelyezett ernyők nem adtak fényt. Tehát a “hasonmások" csak akkor hatottak vegyileg ezekre az anya-gokra, ha megfelelően közel voltak hozzá. így a jelenség közben elle-nőrizni lehetett, egy teremben vajon úgy mozognak-e a láthatatlan alteregók, ahogyan róluk a hipnotizált médiumok beszélnek. Alkalma-zott automata mérlegeket, ezek elektromos elven működtek, és fény-képezőgépeket. Durville azt állította, hogy e módszerek egyidejű alkalmazásával meglehetősen jó képet kapott a “lények" mibenlétéről, viselkedéséről, megjelenésük különféle törvényszerűségéről. Röviden: látott egyesülő és szétváló masszákat, amelyek egy része később állító-lag valamiféle emberalakot öltött. Ha sikerült nagyon is emberalakú “fluidumot" létrehozni, az nagyon hasonlított a szóbanforgó médium-ra és mindig annak bal oldalán jelent meg. Ekkor a hasonmás elkezdte utánozni a médium mozdulatait. Ha a hipnotikus parancsra a médium ide-oda járkált, ezt tette a hasonmás is; ha leült egy székre, a hasonmás is helyet foglalt egy üres széken. Akár az árnyéka, úgy viselkedett. A médiumok és a tőlük független személyek szerint a hasonmás nagyon is reális lény, és ha eléggé “megsűrűsödött", fényképezni is lehetett, képe megjelent a tükrökben is.

95

Amikor a médiumnak ilyenkor kezébe adtak valamilyen tárgyat, más hipnotizált médiumok ilyenkor is üresnek látták a kezét, többen viszont úgy vélték, hirtelen nála van annak a tárgynak a másolata. Ha az egész jelenség több percig tartott, akkor ezen idő elteltével a hason-más már nem hasonlított a médiumhoz, mássá váltak arcvonásai és többé nem cselekedett úgy, mint annak árnyéka. Önállósult. Durville úgy vélte: ha elegendő energiát kap a médiumtól, már saját teste és akarata van, tud gondolkodni, ítéletet alkotni – tehát saját tudattal is rendelkezik.

Kezdetben a hasonmás nehézkes, szétfolyó, mozdulatai nem eléggé koordináltak, akár egy gyereké. Aztán egyre ügyesebb és “összetar-tóbb" lesz. Ha járás közben nekiütődik valamilyen bútornak, ezt meg-érzi a médium, olykor fájdalmasan, hogy testén a kísérlet után is észrevehetőek a nyomok. Előfordult, hogy egy hasonmás nem akart át-menni egy tárt ajtónyíláson, félvén, hogy nekimegy az ott álló valósá-gos személynek. Viszont amikor azt tanácsolták, hogy ez esetben fáradjon inkább át a falon, ezt habozás nélkül megtette – állítja Dur-ville. A hasonmásoknak sokszor alsó végtagjuk nem volt, szinte úsztak a levegőben, felsőtestük viszont fénylett, különösen a fejük. Ilyenkor jól lehetett őket fotózni is. E képek persze igen halványak, viszont az az értékük, hogy több szemtanú egyidejű jelenlétében készültek.

Durville végül összeírta “tízparancsolatát" az őt követő kutatóknak. Felsorolta, milyen fizikai körülményeket kell teremteni a laboratóri-umban ahhoz, hogy a kísérletek sikeresek lehessenek. Semmit sem ha-gyott ki, még a kívánt hőmérsékletet vagy a megvilágítás minimumát-maximumát sem. Ez önmagában is érdekes olvasmány. Ezenfelül Durville nem egy kísérletben azt célozza, vajon a hasonmá-sok más helyiségekben végezhetnek-e olyan tevékenységet, amely ott érzékelhető, tehát fizikailag átmehetnek-e oda? Ez a másik helyiség olykor tízegynéhány kilométerre volt a laboratóriumtól! Úgy vehetjük, tanúk, ellenőrök is bizonyították, hogy a hasonmások igenis elmentek a távolabbi helyiségbe is, és ott azt csinálták, amit a távolból a médiu-mon keresztül parancsoltak nekik. Egy érdekes apróság: 1907 októbe-

96

rében, amikor meglehetősen hideg ősz volt Párizsban, a hasonmást el-küldték valamiért egy fűteüen szobába huzamosabb időre, ebből kifo-lyólag később a médium fázott meg.

Ha valaki önök közül, kedves olvasók, primitívnek tartja a mészké-nes ernyők használatát, hadd ellenkezzem vele: a maga korában ezt a módszert egyenesen a tudományosság egyik alapfeltételeként értékel-ték, és amelyik parapszichológiái kísérletben használták, ott az ellenfe-lek nem oly hevesen támadták a dolgot. Gondoljunk csak bele: az említett anyag csak akkor kezd foszforeszkálni, ha valamilyen, emberi szemmel láthatatlan sugárzás éri, pl. Röntgen-sugarak, vagy elektron-sugár, protonok, alfa-részecskék, ionok, stb. Amikor azok a közelebb-ről meg nem határozható “energetikai lények", “hasonmások", “fantomok" stb. felbukkannak a közelükben, ez a felfénylés, ez a vegyi reakció jelzi, hogy sugárhatás érte az ernyőket. De még mindig nem tudjuk, hogy ez miféle hatás. Milyen erő okozza a pszichikai energia átalakulását fizikai energiává?

Említettük, hogy az ötletes Durville automata mérlegeket is hasz-nált. Ezeket a teremben össze-vissza helyezte el és egy ízben sikerült az egyikre “rácsalnia" egy fantomot. A berendezés ekkor automatikusan regisztrálta az őt ért hatást: vagyis a fantomnak volt fizikailag mérhető súlya. Ez körülbelül 30 grammot tett ki. Mindnyájan tudjuk, hogy csak fizikailag létező tárgyaknak vagy személyeknek lehet súlyuk.

Ha már a súlynál tartunk, és – kimondva vagy kimondatlanul vala-miféle “lélek"-ről esik szó – hadd említsünk meg egy másfajta kísérletet is. Ezekre jóval később került sor. A kutatókat már nagyon régen izgatta, hogy valóban van-e lelke az embernek, és ha igen, akkor az a testben hol található? Ezt nem sikerült megállapítani, ellenben érde-kes eredményekre jutottak azok, akik más feltevésből indultak ki. Ab-ból, hogy ha van lélek, az a halál pillanatában távozik a testből. Ha távozik, akkor a test súlyának változnia kell...?! 1926-ban Massachu-setsben egy dr. McDougall egyszerű mérlegekre állította a haldoklók ágyait egy kórházban. Amikor az orvostudomány már elégtelennek bi-zonyul, hamarosan várható a páciens halála. Ezek az ágyak és bennük

97

a betegek kerültek McDougall nagyméretű mérlegeire. Az érdekes végeredmény: minden beteg halála pillanatában a súly 21 grammal csökkent.

Ez annyira izgatta a későbbi időkben – pontosabban a hetvenes években – a svéd dr. Nils Olof Jacobsont Svédországban, hogy megis-mételte a kísérletet. Azzal a különbséggel, hogy – modern kor! – már rendkívül pontos elektronikus mérlegeket alkalmazott. Minden haláleset pillanatában... 21 grammal lett könnyebb a test, vagyis ennyit nyomott volna az eltávozott lélek? Tegyük hozzá: a kísérletet sokféle emberrel ismételték, és ez a 21 grammos érték nem változott akkor sem, ha a szerencsétlen páciens kövér volt vagy sovány, férfi vagy nő, fiatal vagy öreg. Ez kivédeni látszik az ellentábor egyik fő érvét, misze-rint az a 21 gramm a halottá váló ember tüdejéből távozó levegő súlya lett volna. Először is, nagyon sok levegő súlya nyom csak ennyit, más-részt nyilván nem egyforma mennyiségű – tehát súlyú – levegő lehet egy nagy, testes ember, és egy vékony tizenéves gyerek tüdejében.

De térjünk vissza a fantomokhoz. Durville tehát lemért egy fanto-mot és azt 30 grammosnak találta. Ebből és az egész, hároméves kísér-letsorozatból (1907-1909) több, szerinte igen megfontolandó következtetést vont le. Először is: az ember szervezete nem egy – mint eddig hittük –, hanem két részből áll. A fizikai testen kívül van a másik, láthatatlan test, a hasonmás, amelyet igenis lehet tudományos módszerekkel kutatni! Továbbá – folytatta Durville a sort – ez a másik test rendelkezik tudattal, emlékezettel, lelkierővel, akarattal, érte-lemmel, tehetséggel.

Miután materiálják, láthatóvá válik. Az idő alatt az ember, a fizikai-lag létező ember elveszti minden lelki tehetségét, érzékelését, és akkor ezeket a képességeket vagy funkciókat a fantom veszi át.

Már akkor sem volt kétséges, hogy a tudósok többségét sem Durvil-le, sem mások ilyen irányú kutatásai nem győzték meg. Durville-nek általában még a nevét is elhallgatják az utóbbi nyolcvan évben, és az igazán komoly tudományos intézetek soha nem ismételték meg kutatá-sait. Amikről mégis hallottunk az elmúlt évtizedekből, azok független intézmények vagy kutatók vizsgálatai voltak.

98

Fantomok és gondolat-fényképek

A lengyelek már korán jeleskedtek ezen a téren. Említettük például Julián Ochorowicz nevét, aki az Eusapia Palladinóval folytatott kísér-letekben is részt vett.

Nos, a Durville kísérleteit követő években – még az első világhá-ború előtt – feltűnt egy Stanislawa Tomczyk nevezetű fiatal hölgy. Ochorowicz főleg 1909-1912 között folytatta vizsgálatait. Tomczyk egy varsói lány volt, nem különösebben iskolázott, de intelligens és a maga idejében még csinosnak is tartották. A fennmaradt fényképeken általá-ban szigorú tekintetű, és magas kontyot visel. Német lexikonok és más források nagy tisztelettel írnak róla, sok teret szentel neki a kor német szakírója, Schrenk-Notzing is. (33) Meg kell jegyezni, hogy a hölgy egy csöppet sem volt egzaltált, nyoma sem volt benne oly sok médium szín-padias vagy affektált viselkedésének, sőt – eleve nem is volt spiritisz-ta! Sohasem volt azelőtt szeánszokon. Tomczyk kisasszony képes volt fluidelis kezet létrehozni, vagy ha kellett, egészalakos fantomlényt is. Ám ez a lény általában egy kb. 55 centiméteres miniatűr emberke volt – a médium saját elképzelése önnön gyermekkorából. Anélkül, hogy valaha is hallott volna az alteregókról, már az első kérdésre – ez ki-csoda? – így felelt: “A hasonmásom".

Három különböző személyként szerepelt. Mint “médium" adta ön-magát, aztán hipnotikus álomban volt egy “Másik" vagy “Második" ne-vezetű személyisége, és “fluid" állapotban, fantomként felbukkant a “Kicsi", a gyermektesttel manifesztálódó “energetikai lény" is.

A kísérletek javát vele is Párizsban, nemzetközi résztvevők és ellen-őrök előtt folytatták. A kutatók szerint ezek fantasztikus eredménye-ket hoztak; ám a tudományos világ korántsem volt ennyire elragadtatva mindettől és mindmáig keveset emlegetik Tomczykot ép-pen úgy, mint Durville vagy előtte Crookes kísérleteit.

Csak a lényeges dolgokat soroljuk fel a Tomczyk (ejtsd: tomcsik) kí-sérletekből. A fantomlény gyakorta maga követelte, hogy lefényképez-zék (szerepelni vágyott?) és kívánságát természetesen teljesítették is. Született erről egyaránt jó és rosszabb minőségű felvétel. Meg kell je-gyezni, hogy 1911 szeptemberétől a kísérleteken gyakran jelen volt

99

Marié Curie is. A fotózás – az előző médiumoktól és hasonmásoktól eltérően – eléggé különös körülmények között játszódott le, kérdés, hogy egyáltalán nevezhető-e fényképezésnek a szó hagyományos értel-mében? Mert például egy alkalommal ez úgy történt: a médium, Ocho-rowicz és a tanúk az egyik szobában maradtak, a másikba bevittek egy fényképlemezt – természetesen sötétben, becsomagolva, nehogy fény érje; ezt követően kijöttek és a szobát lezárták. A médium szerint a fantom bent volt a lezárt szobában, de őt senki sem látta. Vártak. Az-tán – legalábbis a médium szerint – fény villant a másik szobában, és a fantom kopogással jelezte, hogy bemehetnek. A fényérzékeny lemez burkolólapja letépve hevert a padlón. A lemezt betették az előhívóba, és nagyon sokáig, körülbelül 45 percig tartott, amíg sikerült előhívni. Akkor viszont egy aránylag éles fotót kaptak, amelyen egy hosszúhajú, fehérruhás kislány látható. Aki mellesleg nem is hasonlít Tomczyk ki-sasszonyra. A médium állítása szerint ez volt a “Kicsi", gyermekmére-tű- és korú hasonmása.

A médium egyébként nem “élvezte" ezeket a sikereket; Stanislawa Tomczyk az egykori beszámolók szerint nem kis árat fizetett azért, hogy hagyta magát kutatóktól vizsgálni, és méginkább a hasonmás “előállítása" követelt sok energiát. A fiatal nő szinte minden szeánsz után rosszullétekre, görcsös fájdalmakra, ájulásokra panaszkodott. Az előbb leírt fénykép készítése után két napig nem tudta kiheverni rosz-szulléteit. Ennek ellenére hajlandó volt még hasonló kísérletekre. Em-lékezetes marad ugyanabból az időből a következő, nagyon izgalmas “fantom-ügy" is:

Ochorowicz és Madame Curie rábeszélték a lányt, hagyja magát hipnotizálni és egy egészen különleges fényképezést végezzenek el. A lengyel kutató szerette volna megtudni, hogy a kis fantom át tudná-e dugni a kezét egy palack száján azért, hogy az előzőleg beletett filmre rávigye saját kezét? A ráfotózásnak ez a módszere, mint tudjuk, nor-mális ember (ember!?...) számára kivihetetlen. Érdekes módon Tomczyk nemcsak ráállt a dologra, de még mielőtt hipnotizálták vol-na, talán némi kárörömmel maga javasolta a kutatóknak: nehezítsék meg a “Kicsi" dolgát, és valamilyen módon dugaszolják be a palackot!

100

Ezekután hipnotizálták őt. Ochorowicz a sötétben levágott egy da-rabot egy még érintetlen, gyári csomagolású fényérzékeny lemezből és ezt a kb. 13-szor 18 cm-es darabot összetekerte, bedugta a palack kes-keny nyakán, aztán leült az előkészített szobába, természetesen a többi ellenőrrel együtt. A szobában a médium kívánságának megfelelően sö-tét volt. Ochorowicz térdére fektette a palackot és erősen tartotta, mi-közben az üveg nyílását befogta ujjaival. A médium az utasításokat követve odaült mellé és egyik kezét könnyedén a palackra helyezte. Arra vártak hát, hogy bekövetkezzen a jelenség: a fluidális lénynek, va-gyis fantomnak, Tomczyk kiskorú hasonmásának valahogyan oda kel-lett férkőznie a fényérzékeny lemezhez, hiszen csak sugárzó kézzel megérintve azt, lehetett rávinni bármilyen vegyi elváltozást...

A hipnotizált médium közben arról beszélt, mit érez. Például úgy tűnt neki, hogy a palack a keze alatt egyre csak növekszik, mind na-gyobb lesz, Tomczyk keze elzsibbadt, aztán egy rémisztő kiáltással el-hanyatlott, izmai görcsösen összerándultak. Ochorowicz, a kutatás vezetője ekkor sem engedte el a palackot, az tehát elejétől végéig a ke-zében volt és a nyílást befogta. Az természetesen nem növekedett a va-lóságban – egyáltalán, semmi érzékelhető dolog nem történt vele. Ochorowicz most felkelt és kivitte a palackot az előhívó helyiségbe. Csak úgy tudta kivenni a filmet, hogy széttörte a palackot. A kép gyor-san láthatóvá lett, és egy kezet ábrázolt, világosan látták az ujjakat. Nem tudni, valóban a “Kicsi" tette-e, hiszen a lemezen az ujjak és egyáltalán a kéz nagyobb volt, mint a médium keze – sőt nagyobb, mint a kutató férfi keze! Látszott, hogy aki a filmet érintette, hüvelyk-ujját kissé odaszorította egy másik ujjához, hogy a keze egyáltalán rá-férjen a lemezre!

Amely lemez pedig – ismétlem – egész idő alatt a sötét szobában egy keskeny nyakú palackban volt úgy, hogy a nyílást is befogták és a palack végig a kutatás vezetőjének kezében volt!

Az eset érthetően óriási feltűnést keltett. Különösen a radiológiá-val, sugárzásokkal különben is foglalkozó Marié Curie asszony nem tu-dott napirendre térni a dolog fölött. A kísérlet minden szempontból ellenkezett az akkori (és a mostani, teszem hozzá) fizika törvényeivel, amelyeket pedig univerzálisnak, minden körülmények között érvényes-

101

nek hiszünk. Hiszen nem elég, hogy “valaki" minden furfangos biztosítás ellenére belenyúlt a palackba – a nyakán, vagy netán az üveg falán keresztül? Hogyan? –, még a fényképlemezhez is hozzáfért, amely pedig össze volt csavarva, és így részei között talán ha milliméteres szabad térség maradt. Mivel nem ez volt az egyetlen ilyen jellegű kísérlet, és a médium előre megmondta, hogy ez lesz az eredmény, nem lehetett semmibe venni a dolgot. Tévedés vagy csalás ki volt zárva. Hiszen, ha maga Ochorowicz akart volna csalni, kezét semmiképpen sem tudta volna bedugni a palack kisujjnyi széles nyakán és a fent említett okok-ból a lemezre sem tudta volna ráfotózni a kezét. Ha pedig még a kísér-let előtt valahogyan, ügyesen, lopva sikerül kezét a kis lemezdarabra helyeznie és valahogyan megvilágítania – akkor hogyan lehetett a fotón egy, az övénél is nagyobb kéz lenyomata? Ezt is elfelejthetjük tehát. A sötétben manipulált volna a lemezzel? Ha mindezt megteszi valahogyan, akkor sem keletkezik fénykép lemezen – hiszen ahhoz az érintőnek sugároznia kellett volna! A hiányzó fény helyett az ismeret-len testből áradó sugárzás váltotta ki az emulziós réteg kémiai reakció-ját.

A szakkönyvekben számos hasonló kísérlet leírása található. A kí-sérletek vezetői semmiképpen sem akartak hinni a szemüknek, amikor Tomczyk ilyesmit művelt. Saját, szintén hipnózis alatt tett vallomása szerint ő maga, mint hasonmás, olyan kicsivé tehette a kezét, amekko-rára csak akarta, és nem csoda – szerinte – ha az ilyenkor befér a milliméteres résbe is. Ezt bármikor meg tudja ismételni, közölte. Még azt is megteheti, közölte, hogy a hasonmás kezét többszörösen össze-csavarja a milliméternél is vékonyabbra megnyújtva, hogy beférjen bár-milyen összecsavart filmtekercs közé.

És csakugyan. Nem egyszer és nem kétszer ismételte, miközben a francia és lengyel kutatók a hasonmást egyre ravaszabb és lehetetlen-nek látszó feladatok elé állították. Hogy világos legyen a dolog: csinál-tak olyan kísérleteket is a fotólemezekkel, amelyeknek lényegét maga a médium sem ismerte – aminthogy a jól elrejtett, külső világosságtól elszigetelt lemez helyét sem tudta a laborban. A sötétben a hasonmás mégis rátalált nemcsak az elrejtett kísérleti dobozra, de megtalálta raj-

102

ta azt a szándékosan hagyott, kicsinyke nyílást is, ahol beférkőzhetett és a milliméternél is keskenyebb résen ismét exponálhatta a filmet. Er-re csupán pár percre volt szüksége.

Az efféle kísérletek újabb távlatokat nyitottak a kísérletezők számá-ra, bár méginkább éthetetlenné tették a dolgot. A hasonmás tehát ren-delkezett olyan információkkal is, amelyekről a médium nem tudott!

Azon persze rengeteget gondolkoztak – eredménytelenül – hogyan, és mi módon változtatja a hasonmás, az ismeretlen lény saját testének méreteit. Még ha csak egyetlen végtagját, mondjuk a kezét képes milliméteresre csökkenteni – mi lehet ennek a módja és a magyarázata? Ők 1911-ben abban maradtak, hogy ez szuggesztióval lehetséges, de ezzel természetesen nem jutottak közelebb az igazi magyarázathoz. Úgy gyanítom, ma már a sokszor emlegetett más dimenziókkal talán megmagyarázhatnánk ezt is, bár így sem értjük teljesen a dolgot.

A dolgot méginkább bonyolította az a tény, hogy nemegy ilyen fo-tón világosan lehetett látni valamelyik ujjon Tomczyk kisasszony gyű-rűjét, amely e kísérletek alatt is ujján volt. Márpedig szóba sem jöhetett, hogy ő maga nyomta volna bele kezét a filmtekercsbe – már csak azért sem, mert bizonyos kísérletek alkalmával attól messzebb ült. Több kísérletnél ezt a hatást ellenőrizendő, ujjara egy gyűszűt tettek, majd az előbb leírt módokon kísérleteztek. Ezúttal sem engedték, hogy Tomczyk kezével érintse a filmet, legfeljebb tőle 40 centiméterre tart-hatta a kezét a levegőben. Percekkel később, amikor aztán előhívták a filmet, nrögis lehetett látni az ujjakat, és az egyik végén... a gyűszűt!

Itt tehát már arról volt szó, hogy minden eddigi furcsaságot fokozva, az “energetikai lény" képes arra is, hogy nemlétező tárgy képét vigye filmre! Mert hiszen a gyűszű a médium kezén volt, 40-50 centire a filmtől, és közben senki nem vette le azt a nő kezéről. Tehát a fantom a fotókészítéshez olyan gyűszűt használt, amely akkor csak távolról állt a rendelkezésére, nem érintette meg, nem vihette el, nem is vihette be a lemez közelébe saját ujjaival együtt.

A tárgynak nem volt hasonmása a valóságban – vagy mégis lett vol-na? Gondoljunk csak a korábban ismertetett kísérletekre, amikor is a fantomok bármikor, a “semmiből", akár a bűvészek elővarázsoltak ék-szereket, és egyéb, nekik akkor szükséges és fontos tárgyakat (mint pl.

103

nyaklánc, gombok, virágok, stb.). Itt nem árt emlékeztetni a kedves Ol-vasót arra, hogy ma is léteznek olyan emberek, felnőttek és gyerekek egyaránt, akik “gondolati úton" a legmodernebb fényképezőgépekbe rejtett lemezekre is rávihetik érintés és egyéb manipuláció nélkül a kí-vánt tájképet vagy bármi mást – fotografikus pontossággal...

A gondolat-fotózás – amely szinte egyidős a fényképezés felfedezé-sével – és más képességek sem voltak idegenek Tomczyktól. Más ku-tatók feljegyzéseiből tudjuk, hogy a hölgy eközben, mintegy mellékesen, képes volt még másféle dolgokra is. A világon elsőként tu-dott világos nappal asztalokat, bútorokat “levitálni", vagyis a gravitá-ció ellenére azokat a levegőbe emelni. Csinált ilyesmit állítólag egy napfényben fürdő teraszon is. Ott is készültek fényképek. Ennek azért van jelentősége, mert annak előtte állítólag minden asztal-“táncolta-tásra" csak elsötétített helyiségekben kerülhetett sor.

De minket a hasonmás-ügy érdekel továbbra is. Nem véletlen, hogy ezt nyomozták a kutatók is. Úgy vélték, a legegyszerűbb, ha magától a médiumtól érdeklődnek eziránt. A Tomczykkal hipnózisban folytatott beszélgetésekben a kutatók szerettek volna minél többet megtudni a fantomokról. Sajnos, a válaszok nem voltak eléggé érthetőek és egyér-telműek. Egyes mondatokból az derült ki, hogy a fantom már akkor is létezett, mielőtt médiuma megszületett volna, ezzel viszont nehezen kapcsolható össze, hogy csak a médiumon keresztül tud megnyilvánul-ni. Nincs neme és kora, mérete változó, de “nem túl nagy", és csak ak-kor képes jelenségeket előállítani, ha a médiummal van kapcsolatban. A dolog egy bizonyos ponton mintha a lélekvándorlással, a reinkarná-cióval is összefüggene, bár ez nagyon homályos – legalábbis Tomczyk 191 l-es kijelentései, “információi" alapján.

104

További kutatások

A belfasti egyetem fizikaprofesszora, William Jackson Crawford (meg-halt 1920-ban) a kor egyik ismert kísérletező természettudósa volt. 1915-1916-ban nagy fába vágta a fejszéjét: a médiumként ismert Golig-her-családdal fogott kísérletekbe. A szakirodalom a családot Goligher-Körnek ismeri (“Goligher-Zirkel", írják a német lexikonok, “Goligher-Circle", szerepel sok angol nyelvű műben). Eredményeiről a maga korában nagyon nagy feltűnést keltő könyvben számolt be (34), de a témát mások is megírták.

A Goligher-család spiritiszta vagy parapszichológiái szempontból valóban rendkívül érdekes volt. Ugyanis egyszerre rendelkezett külön-féle képességekkel. Kathleen Goligher, az apja, három nővére, egyik fi-vére, sőt, egyik sógora is. A hét személlyel sokan sokféle kísérletet végeztek. A legjobb képességekkel Kathleen rendelkezett, de a többiek is tudtak “asztalt táncoltatni", vagyis levitációt végrehajtani. Ekto-plazmát bocsátottak ki magukból és egyéb akkoriban szokásos para-normális dolgokat műveltek. Crawford hangfelvételeket készített, természetesen mérlegeket és fényképezőgépeket is használt.

A kutató a testenkívüliséggel magyarázott meg néhány, máskülön-ben szerinte érthetetlen jelenséget. Kathleen Goligherrel a kísérlete-ket mindig résztvevők, ellenőrök jelenlétében folytatták, a médiumot nem kellett tudatától megfosztani, szó sem volt hipnózisról vagy “transz-állapotról". A laboratóriumot, vagy a kísérletek egyéb helyszí-neit minden alkalommal vörös gázlámpa-fénnyel világították meg, amelyben azért jól láthattak mindent. A spiritizmus többi “kellékét"

105

sem nagyon alkalmazták, nem ültek az asztal mellett kezeikkel egy-mást érintve. A lány általában egy mérlegre helyezett széken ült, és a résztvevők számtalanszor tapasztalhatták, hogy a nagyméretű asztal, amelyhez senki sem nyúlt, olykor egy méterre is felemelkedett. Hogy valamiféle “hasonmások" is lehettek a dologban, bizonyítja: a jelenlé-vők hallották, hogy valakik járkálnak körülöttük, olykor láthatatlan kezek is érintették őket. Ami a levitációt illeti: Crawford nem ok nél-kül használt mérleget. Nagyon meglepő dologra derült fény: Kathleen testsúlya – mialatt 1-2 percen át a levegőben “tartotta" az asztalt – éppen annyival nőtt a mérleg tanúbizonysága szerint, amennyit az asztal nyomott...!

Talán mondanom sem kell, hogy a kísérletet sokszor megismétel-ték, mindig más nagyságú, súlyú és formájú asztalokkal. Az eredmény ettől függetlenül mindig ugyanaz volt. A források nem mulasztják el megjegyezni, hogy mégis volt azért némi különbség: Kathleen súlya plusz az asztal súlya az esetek többségében 3 százalékkal maradt el ket-tőjük normális, nyugalmi állapotban mért súlyától. A “hiány" nem túl jelentős, ám elgondolkoztató, és a dolog ismét csak növelte a homályt. Hová tűnt ez a valójában jelentéktelen súlymennyiség – ami azért tu-dományos kísérletben mégis fontos?

Okvetlenül hozzá kell tenni, hogy a “kegyetlen" Crawford kitalálta: amikor Kathleen a távolból megemeli az asztalt, a többi jelenlévő pró-bálja meg izomerejével azt lenyomni, visszahozni a padlóra! Gondol-junk csak bele, milyen látvány lehetett – a terem közepén lebeg egy asztal, teljesen érthetetlenül, magyarázat nélkül. Több erős férfi ekkor rátéve kezeit a lapjára, megpróbálja visszanyomni a földre – de nem sikerül! Az. ellenállása, rugalmas volt, mintha lett volna alatta egy lát-hatatlan valaki, aki ugyanakkor felfelé nyomta azt. Ez utóbbi észrevétel természetesen nem tudományos igényű állítás, csupán a jelenlévők érezték így. Ha felülről fénycsóvát vetítettek az asztalra, nem történt változás, tovább lebegett. Ám ha alája vetítették azt, azonnal leesett a padlóra. Ott volt tehát az az erő, amely tevékenykedett, de a fényre azonnal felhagyott erőfeszítéseivel. Ha a jelenet közben a fény a médi-umra esett, ugyanígy félbeszakadt a jelenség. Különböző egyéb kísérle-tek arra mutattak, hogy az asztalt levitáló médiumnak is dolgoznak az

106

izmai, mintha saját erejével “dolgozna". Nem világos, miért szűnt meg azonnal a hatás, ha a médiumot megvilágították. Ami a hasonmás asz-talt emelgető erőfeszítéseit illeti, a két dolgot össze kell kapcsolni. A fény valahogyan mindig ellensége volt az alteregónak – gondoljunk csak “Katie King" valóságos előadására és szemléltető bemutatójára!

Crawford még egy különös észrevételt tett: szerinte ilyenkor nem az egész energia ered a médiumból, hanem annak egy kis része... a jelen-lévő résztvevőkből! Erre azok reakcióiból és súlyveszteségeiből jött rá, beleértve önmagát is! Úgy vélte, hogy az ismeretlen erő 95 %-át adta a médium, vagyis láthatatlan hasonmása, míg 5 %-ot valamilyen öntu-datlan, de pszichikai módon a résztvevők szolgáltattak. A szakemberek máig sem békültek ki Crawford megállapításaival, sokkal vitáztak, vi-táznak. Azonban felfedezései egy részét később mások is bebizonyítot-ták, többet máig elméletnek tartanak csupán. Nem tudjuk, mennyiben tartozik könyvünk témájához a Goligher-lány esete. Nem kétséges, hogy ő is képes volt hasonmást, vagy legalábbis valamilyen más lényt létrehozni, de tehetségének nem ez volt a legfőbb jellemzője.

A francia Pierre Janet professzor pszichológus és neurológus volt. Egyik kísérlete során a tengerparti Le Havre városában egy hölgy-mé-diummal folytatott kísérleteket, természetesen szemtanúk jelenlété-ben. A médiumot hipnotizálták és rávették, hozza létre hasonmását, küldje el azt a másik parapszichológus kolléga, Charles Richet párizsi laboratóriumába. A hasonmás nyilván azonnal – időigény nélkül! – Párizsban termett, mert Le Havre-ban a médium felkiáltott, hogy a jel-zett helyen nagy tüzet tapasztal. Nem hittek neki, próbálták megnyug-tatni, de váratlanul felébredt a hipnotikus állapotból és ébren is megerősítette, hogy ott egy tűzvészt látott. Később kiderült, hogy azon a napon – ellenőrizhető: 1919 november 15-ről van szó, Richet labo-ratóriuma pedig a Vauquelin utcában volt – valóban tűzvész pusztí-totta el azt a laboratóriumot. Az irodalomjegyzékben már szereplő művében maga Richet is említi ezt az esetet. (21)

Talán fölösleges hozzátennem: Le Havre és Párizs között légvonal-ban körülbelül kétszáz kilométer a távolság, vagy valamivel több.

107

Lehetne most ismételni, kimásolni a könyvekből azokat az eseteket – nem kevés ilyen volt a huszadik században is! – amikor szigorúan kísérleti körülmények között, igazolható módon juttatták el egyesek a tudatukat – vagy hasonmásukat – egy másik helyiségbe, más városba, stb. Onnan rengeteg információval tértek haza, amelyeket az ellenőrzés nagyobbrészt igen pontosnak ismert el. Röviden: megtették ezek a médiumok, hogy hasonmásukat elküldték a megjelölt lakásba, szá-mukra vadidegen ember sosem látott házába, annak egy szobájába, és leírták, mit “látnak" most ott. Még olyan kérdésekre is kielégítően fel-eltek, hogy például “a polcon fekszik egy zöldszínű fényképalbum, nyissa fel a nyolcadik oldalon, ott milyen fotók vannak?" – ami már valóban kizárja a csalásnak még a lehetőségét is.

Aztán megjelentek olyan saját beszámolók, amelyeknek a szerzői álmukban mentek el ismeretlen helyekre és ott felfedeztek ezt és azt, láttak lakásokat, eseményeket, embereket, akiket pedig nem ismertek. Később elmondták tapasztalataikat és azok bizonyságot szereztek.

Itt ismét felmerül egy érdekes általános kérdés. Nem lehetséges-e, hogy a pszichológiában és a gyakorlati életben egyaránt ismert “déjá vu" érzése is innen táplálkozik? Talán mindnyájunkkal előfordult már: egy számunkra addig ismeretlen városban vagy lakásban hirtelen úgy érezzük, jártunk már itt, tudjuk, mi vár ránk a következő helyiségben vagy a másik utcán – és csakugyan, pontosan úgy van. Előfordul más-képpen is: ülünk, beszélgetünk egy társaságban, egyszercsak valaki mond valamit és hirtelen “beugrik" az “emlékezés": erre Z. ezt fogja mondani, Y. azt válaszolja, stb. És csakugyan így zajlik le a párbeszéd! Mintha már hallottuk volna... Lehet, szinte mindenki képes hasonmás előállítására? Az átlagemberek többségével ez tényleg csak álmában esik meg és arra sem emlékszik, csak ha bekövetkezik az emlék felele-venítése. Előfordul: odaér arra a helyre, ahol fizikailag valóban nem járt, de a hasonmása már megfordult ott. Vagy esetleg a hasonmás idő-ben megelőzte korát és kihallgatott-hallott egy olyan beszélgetést, amelyre a valóságban majd csak évek vagy évtizedek múlva kerül sor? Ez ismét csak a tér- és idődimenziók közti elcsúszásokra, vagy azok tu-datos, szándékos átlépésére utalna.

108

A kutatók nemcsak régebben foglalkoztak a témával. Ideje megnéz-ni, mire mentek azok a bátrak, akik a hivatalos tudomány képviselői-nek lényegében mindvégig merev ellenállásával szemben mégis megpróbálkoztak az efféle dolgok kutatásával?

109

Mai kutatások

Rengeteg nevet lehetne felsorolni, bár ez a szó eleve nagy tömegű ku-tatót sejtet – amiről persze szó sincs. A Szovjetunióban Alekszander Dubrov és Venjamin Puskin nevét kell okvetlenül megemlíteni. Ök nem kifejezetten a minket érdeklő jelenséggel, hanem általában para-pszichológiával foglalkoztak. Közös könyvükben arról próbálták meg-győzni kétkedő kollégáikat, hogy a legtöbb ilyen jelenség vagy képesség kutatható a már ismert műszaki és egyéb eszközökkel, tehát “normálisan" is. (35) Közben nyugaton is dolgoztak, Puthoffról és Targról majd még ejtünk szót (említettem őket az első “Titkok könyvé-ben" is, Bp. 1986). Kísérletek folytak nemcsak az Egyesült Államok-ban, hanem Svédországban, Kanadában, Finnországban, Nagy-Britanniában és másutt. Általában az történt, hogy egy magányos kutató – vagy ketten, esetleg hárman egy csapatban – valamelyik ma-gánegyetemen váratlanul pénzadományhoz jutott, például örökség ré-szeként hullott a vagyon az egyetemre, kutatóintézetre és az kénytelen volt az összeget parapszichológiái kutatásokra fordítani. (Ez történt a világhírű, magyar származású Arthur Köstler esetében is. Az író-filo-zófus igen nagy érdeklődést mutatott a parapszichológia iránt; nem kis vagyonát az edinburghi egyetemre hagyta azzal a megszorítással, hogy ebből a pénzből hozzanak ott létre egy parapszichológiával is foglalkozó katedrát.)

Az Egyesült Államokban talán nem véletlenül volt mindig sok híve a spiritizmusnak, parapszichológiának. Már Lincoln elnökkel meg-esett, méghozzá pontosan négy nappal halála előtt, hogy álmában látta

110

önmagát (vagy kérdem én: nem hasonmása ment előre az időben, és az elnök erre mint álomra emlékezett vissza másnap, hisz más módját a dolgoknak el sem tudta képzelni?), szóval Lincoln látomása az volt, hogy a néptelen Fehér Házban lépked egyedül, végre a kápolnában lát csak embereket, a katafalkon fekvő halott körül sirdogálnak csende-sen. Az elnök csodálkozik, miért nem veszi őt észre valaki, miért nem reagálnak közeledésére? Akkor látja, hogy a koporsóban a virágok kö-zött... ő maga fekszik. A dolog ismertté vált még a halálos végű me-rénylet előtt. Később a kutatók úgy magyarázták, hogy Lincoln tudat alatt félt a merényletektől, tudta, milyen sok ellensége van, stb., stb. De szerintünk ez erőltetett belemagyarázás csupán, a lényeg feltehető-en másutt van. Talán éppen ott, ahol most mi keresgéljük.

Tehát Amerika. Ha fellapozzuk valamelyik hasonló tárgyú magyar művet– kevés ilyen van eddig, szinte két kezünkön megszámolhatjuk őket! – az ott közölt irodalomjegyzékben a legtöbb szerző amerikai, és kísérleteik, kutatásaik, elméleteik is abban a nagy országban szület-tek meg. Mindenesetre örvendetes tény, hogy végre nálunk is megje-lennek szintézist próbáló kicsiny összefoglaló művek erről a témáról (36). De még a szóbanforgó magyar szakkönyv sem mentes az inszinu-ációktól (1989-ben még azt állította a szerző, hogy Uri Geller egyszerű csaló, aki egyetlen fémdarabot sem hajlít meg távolról, hanem érinté-ses manipulációval, stb.), és az is jellemző, hogy az egész műben lénye-gében egyetlen szó sem esik a minket itt érdeklő jelenségről és annak sok évtizedes kutatásáról. De hát ezt már megszoktuk másfelé, más szerzőkkel kapcsolatban is.

Amerikában sokfelé foglalkoztak a dologgal. Virginia államban egy külön intézet is létesült a parapszichológiái kutatások céljaira, és ezek közé sorolhatjuk a nagyhírű Stanford Intézetet is Kaliforniában. Na-gyon sokat segített, hogy az ismert űrhajós, dr. Edgár D. Mitchell, aki az “Apolló-14-es" űrhajóval a Holdra is leszállt, keményen foglalko-zott parapszichológiával. A Hold körüli repülés során ő és a Földön lévő partnerei közös telepatikus kísérleteket is végeztek, állítólag a NASA tudta nélkül (ami azért nem egészen biztos...), és később a re-pülőmérnöki tudományok doktora... parapszichológiái intézetet alapí-

111

tott. Erről a magyar Űrhajózási Lexikon szemérmesen csak annyit em-lít, idézem: “kivált a NASA kötelékéből és egy filozófiai (ismeretelmé-leti) tudományos intézetet alapított."

A szépen hangzó elnevezés persze mást is takarhat. Ráleltem egy, a szélesebb olvasóközönség számára teljesen ismeretlen interjúra, amit Edgár Mitchell adott egy amerikai kutatókkal folytatott beszélgetés-gyűjtemény szerzőjének (37). Ebből egyértelműbben kiderül, hogy mi-ről van szó. “A parapszichológia csak eszköz", közli megfellebbezhetetlenül az ex-űrhajós. Bár sokat tett érte... Kevesen tudják, hogy ő és intézete szervezték meg Uri Geller világhírre vergő-dött vizsgálatát a Stanford Research Institute részéről, és más nagy port felvert kutatásokkal. Például öt katedrát állítottak fel olyan neves tudósok számára, akik a hivatalos tudomány hirdetett elveitől eltérő kutatásokra adják a fejüket. Nézeteit Mitchell egy parapszichológiái könyvben is összefoglalta (38). Az ex-űrhajós és egyben tudós nem tit-kolja: az a célja, hogy a parapszichológiái – “természetfeletti" – je-lenségeket a tudomány egzakt módszereivel kutassa, és ha lehet, bizonyítsa be azok létezését és magyarázatát.

Az interjúban szinte semmi újat nem mond, következtetései mégis megkapóak: “A célunk: megismerni a világot, és benne az embert. Ha a tudomány eszközei erre alkalmasak, nos használjuk őket. Ám ha azok tanácstalannak bizonyulnak, új eszközöket kell találnunk, vagy a régieket megújítanunk úgy, hogy hatásosabbak legyenek. Az utóbbi években sok esemény – különösen a parapszichológia területén – arra enged következtetni, hogy a tudomány több elfogadott alapelve és módszere nem olyan hatásos, mint kellene lennie, és újra kellene gon-dolni őket." Az interjú más helyén határozottan nemmel felel a kér-désre: a tudomány általunk alkalmazott eszközei jelenleg nem teszik lehetővé a világmindenség teljes megismerését? És igennel válaszol, amikor az a kérdés: a parapszichológia eszközeivel jobban megérthet-jük-e ezt a világot. Széles képet kapunk átfogó nézeteiről. Állítja, hogy léteznie kell egy értékrendnek, amely nem csak itt a Földön, az embe-rek számára lenne kötelező (ha végre rátalálnánk), hanem kozmikus méretekben, tehát más civilizációk és az emberek számára közösen is. Mitchell mint az etika és értékrend megszállottja úgy véli, a parapszi-

112

chológia sokat segíthet ennek elérésében, de persze az nem cél, hanem csak eszköz. “A parapszichológia nagyon fontos, mert jelenleg a tudo-mány azt állítja, hogy parapszichológiái jelenségek nem léteznek. Ha tehát a parapszichológia bebizonyítja, hogy léteznek a szellemi aktivi-tásnak olyan formái is, amelyek nem egyeznek a világegyetem általunk elképzelt elveivel, a tudósok kénytelenek lesznek átértékelni feltevése-iket. Röviden szólva: a parapszichológia eszköz, amely azért van, hogy bebizonyítsuk: a jelenleg uralkozó paradigma hibás."

Világos beszéd. Később Mitchell kifejti, hogy amint ez bekövetke-zik, a parapszichológiái képességeket a társadalom is elismeri, normá-lisnak tartja és persze jobban ki is használja majd, mint ma. A lényeg továbbra is az, hogy a parapszichológiái kutatások mindenekelőtt esz-közt jelentenek az emberiség nagy erkölcsi céljainak elérésében.

Az biztos, hogy személye sok neves embert vonzott az intézménybe. Hamarosan hívei között bukkant fel az egykori német, majd az ameri-kai űrkutatás nagyja, Wernher von Braun is. Rajta kívül körülbelül nyolcvan ismert fizikus, pszichológus stb. csatlakozott munkájához és az űrhajós intézete hamarosan többfelé alapított más intézeteket. A nyolc fő téma között, amellyel foglalkoznak, szinte első helyen szere-pel az OOBE-jelenség, vagyis a testenkívüliség esetei; de érdeklődésük homlokterében található ezenkívül a pszichikai energia mérésére szol-gáló berendezések készítése, a növények pszichikai reakcióinak vizsgá-lata, a mesterséges intelligencia építése, más égitesteken idegen civilizációk kutatása, a meditáció, az elváltoztatott tudati állapotok (transz, hipnózis, kábítószerhatás, extázis, álom, stb.) kutatása is.

Mitchell tevékenységének köszönhetően 1972 óta sokan kezdtek foglalkozni az OOBE-témával is. Egyikük, doktor Charles T. Tart Mit-chell már említett könyvében közölte erről szóló anyagait. Ő úgy véli, a testenkívüliség nagyon elterjedt jelenség a Földön annak ellenére, hogy számokban kifejezve nagyon kevés ember képes rá (véli dr. Tart), ám minden korban és kultúrában felbukkant, tehát így érti ő az időbeli és térbeli gyakoriságot. Ő maga is végzett ilyen kísérleteket, már 1956-ban is. Más kutatókhoz hasonlóan abból indult ki: be kell valahogyan bizonyítania a médiumnak, hogy olyan dolgokra képes, amit fizikailag 6 maga sohasem végezhet el, de ha valóban létezik egy “segítője", va-

113

gyis hasonmása, egy általa létrehozott másik lény, akkor a feladat elvé-gezhető. És mindezt úgy, hogy kísérleti körülmények, ellenőrizhetőség, és ha kell, tanúk is jelezzék: a tudományos feltételeknek eleget tettek.

Nem Tart jött rá, mi kell ehhez. Már régebbi kutatók mutatták az irányt, és a szükségleteket. Egy helyiség, ahol mindent előkészítenek és folyamatosan ellenőriznek. Mondjuk, bejön oda a médium, az ellenőrök is elfoglalják a helyüket. Illetve, helyesebben így kell mondani: először jönnek az ellenőrök, és csak utánuk a médium. Az tehát a kísérleti helyiségben egyetlen pillanatra sem marad magára, folyton fi-gyelik. Lefektetik egy ágyra, akár a pszichiáter rendelőjében. Nem tudja, hogy a feje fölött lévő polcon – ennek magassága meghaladja egy átlagos ember testmagasságát, és persze okvetlenül magasabban van, mint a médium feje – fekszik egy papírlap, amire egy számot írnak. A lapot feltehetik előre, de a médium lefektetése után is. A lényeg, hogy ne lássa, ne tudjon róla. így, ha hipnotikus vagy más módon álomba “ringatják", ebben a kábult, nem egészen öntudatos állapotában teste kettéválhat és a hasonmás felszállhat a mennyezet alá, leolvashatja a lapról a számot, majd visszatér a testbe, a kísérlet alanya felébred, és közli vagy leírja a számot.

Ez persze nem mindig ilyen egyszerű. Tart 1956-os kísérleti alanya, egy nő, számtalanszor megtette ezt, de csak normális álmában. Ott kel-lett aludnia a kísérleti helyiségben és három-négy ott töltött éjszakára jutott egy testenkívüli élménye (mellesleg gyermekkorától gyakran át-élte azt). A számok véletlenszerűek voltak, ötjegyűek, és a papírlapot úgy helyezték el, hogy a kísérleti alany akkor sem érhette volna el nor-mális fizikai módon, ha a szoba egyetlen bútorát, az ágyat a polc alá húzza. Mellesleg folyton figyelték, nem mozdul-e álmában. A kutatók jelenlétére már csak azért is szükség volt, hogy a jelenség után azonnal felébredő alany elmondhassa neki a számot. Ha már ott voltak, eszükbe jutott: mérrúök kellene az alany agyműködését is, hátha abban is látható lesz a testenkívüliség perce...?

Zseniális ötlet volt. Éjszakáról éjszakára ismétlődtek a fantom-lét-rehozás percei, és ilyenkor az agyhullámok teljesen egyedülálló összké-pet adtak a kutatóknak. Az ezt közlő szakkönyvekben igen

114

meggyőzőek az elektroencefalogrammok. A vonalak jelentős elválto-zást mutattak, együttes képük pedig nem tapasztalható az ismert em-beri állapotokban (39).

Ingó Swann amerikai festő-író régóta ismert ilyen paraképességei-ről és előszeretettel kísérleteztek vele az évek során a kutatók. A min-ket érdeklő kísérletekre New Yorkban került sor. Az AmerikaiParapszichológiái Kutatások Társasága megbízásából Janet Lee Mit-chell vizsgálta őt és egy szaklapban számolt be az eredményekről (40).

A szóbanforgó férfiről már előtte és utána is sokat olvashattunk kü-lönféle sajtótermékekben és sokat szerepelt a televíziók műsoraiban is. Annyiban különbözik az általunk eddig bemutatott egyénektől, hogy nem “médium" a szó egykori, főleg spiritiszta értelmezésében. Nem álomban, hipnózis alatt, “transzban" képes arra, amit csinál, hanem teljesen normális állapotban. Tudatánál van; a laboratóriumokban ter-mészetesen ebben az állapotban orvosi vizsgálat alá is vetették. Az idegrendszerében semmi elváltozást nem találtak, egyedül bizonyos amplitúdók, alfa-változások tűntek fel, de ezek sem voltak jelentősek.

Swann egyik kísérletsorozata alatt a következő volt a feladat: leül-tették a laboratórium közepére, majd a mennyezetre erősített doboz-ban lévő tárgyakat, rajzokat kellett “megnéznie" – természetesen úgy, hogy a székből nem kel fel. Ehhez mai ismereteink szerint csak kétféle úton juthatott el: vagy gondolatolvasó – ekkor azonban a dolog to-vábbra is nagyon érdekes és a parapszichológiái kutatások határán be-lül marad – vagy “elküldi a tudatát" oda fel és annak révén szerzi be a szükséges információkat a dobozok tartalmáról. Hogy az első változa-tot kivédhessek, nagyon egyszerű módszert alkalmaztak: gyakran a kí-sérletben közvetlenül résztvevők sem tudták, aktuálisan éppen mi található, a dobozban. Ezt más személyek helyezték be, még mielőtt Swann és a kísérletezők bejöttek a laboratóriumba. Utána ezek a sze-mélyek elmentek máshová, és a már megszokott felállásban (kutatók és kísérleti alany) kezdetét vette az érdemi munka.

115

Amikor a dobozban rajzokat helyeztek el, Swann nyolcból nyolc esetben ezeket pontosan leírta. Ugyanígy volt a dobozba rakott kisebb tárgyakkal is. Ha a valószínűségszámítást hívják segítségül és úgy pró-bálják kiszámítani, sikerülhet-e például nyolc esetben eltalálni ilyesmit – az eredmény az lesz, hogy erre az esély egy a negyvenezerhez. Vagyis nem valószínű, hogy Swann egy szélhámos, aki ráadásul ilyen hihetet-len szerencsével rendelkezik. Ha más nem is történt volna, már bizo-nyítva lenne az exteriorizáció létezése, ráadásul laboratóriumi körülmények között.

A New York-i kísérletek során Ingó Swann még egyéb dolgokra is képes volt. Bebizonyította, hogy akaratával képes ki- és bekapcsolni elektromos szerkezeteket, amelyeket előtte és utána is megvizsgáltak a szakemberek és azokat rendben találták. De ezt csak úgy mellékesen említjük meg – bizonyítékul, hogy a magyar tévében is látott para-ké-pességű személyekhez (Uri Geller és mások) hasonlóan ezek az embe-rek nem csak egyféléhez “értenek", nem csak arra képesek. Egyesek számára itt egy nagy igazságtalanság körvonalai bontakoznak ki: a ter-mészet millióktól megtagadja a legkisebb parapszichológiái képességet is, miközben néhány “kiválasztottnak" bőkezűen osztogatja azokat...

Már többször szóba került a stanfordi kutatóintézet, ahol az évtize-dek során számos különleges képességű egyént vizsgáltak. Nagyon is természetes tehát, hogy Swannra is sor került. Dr. Russel Targ és dr. Harold Puthoff, az SRI (“Stanford Research Institute"; nem tévesz-tendő össze a hasonló nevű híres egyetemmel) híresen jól ellenőrzött kísérleteik során Swannal is hasonlóan elgondolkoztató eredményeket értek el. Itt még világosabbá vált például, hogy Swann nemcsak egy épületen, pl. a laboratóriumon és közvetlen környezetén belül képes “elküldeni a tudatát", hanem ez a távolság gyakorlatilag nem korlátoz-ható. Ha előre megadták neki a földrajzi koordinátákat, akkor boly-gónk bármelyik pontjára “elmehetett" és onnan meghozta a kért információkat.

Tisztában vagyok vele, hogy ez eléggé hihetetlenül hangzik. Szá-momra is. Mert ha ez így van, több merész gondolat jut eszünkbe. Az egyik például a kővetkező: nem véletlenül hallottunk annyit, már a hatvanas évektől kezdve a kémszolgálatok fokozott érdeklődéséről a

116

parapszichológiái kutatások iránt. Ma már egyre világosabb, hogy a két szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió (amíg ez utóbbi is az volt...), kísérletek százait végezte titokban. A lemerült tengeralattjáróknak történő telepatikus “üzengetés", a gondolatolvasási és a telekinetikus kísérletek stb. nem önzetlenül folytak tehát, nem csupán a tudomány érdekében. Nyilvánvalóan nagyon is “földi", hatalmi érdekeket szolgál-tak. De világunkban sajnos mindez nagyon is normális dolog. Tehát a kérdésünk: ha Swann valóban képes elküldeni tudatát bárhová a Föl-dön, fel kell tételeznünk, hogy a képességét leginkább nem a tudo-mány, hanem a kémszolgálatok tudnák a leginkább hasznosítani. Egy példa: a CIA megtudja, hogy Moszkvában egy bizonyos tervezőintézet-ben hadászatilag rendkívül fontos új berendezés tervei készülnek. Egy időpontban – mondjuk, amikor Moszkvában éppen éjszaka van – el-küldik Swann “hasonmását", lelki alteregóját, tudatát (nevezzük, aho-gyan akarjuk), és az ugyanabban a percben bejutva az intézetbe (hiszen átmehet a falon is...) megszerzi a kért információt. Ad absurdum fokoz-va a dolgot, kijelenthetnénk: ha minden országnak lenne csak egyetlen “Swannja", már minden hadászati titok megszűnne titok lenni, nem is szólva az ipari kémkedés előtt megnyíló távlatokról...

A másik: miért lenne határ a Föld...? Hiszen, ha a különleges képes-ségű kísérleti alany gyakorlatilag bárhová elküldheti a tudatát, nem va-lószínű, hogy ez a képesség csak az általa aránylag ismert földi viszonyok között működne (bár elképzelhető valamiféle korlátozás, de ez inkább csak a kísérleti alany pszichikumában létezik, kis adag bátor-sággal áthágható?), így a Világűrben is csaponghatna! Elmehetne a kö-zeli bolygókra, például a Marsra és megoldhatna számos olyan rejtélyt, amelyek ma még ismeretlenek a csillagászok és más tudományágak képviselői számára. Ugyanígy természetesen elmehetne a tudata távoli galaxisokba, sőt, az általunk ismeretlen Világegyetem távoli vidékeire, és... a Végtelenbe is!

Mindenesetre Ingó Swann sem száz százalékig sikeres, és ez így sok-kal hihetőbben hangzik. Az említett két kutatóval végzett kísérletek során száz próbából 43 volt teljesen sikeres, 32 kevésbé sikeres (mond-hatjuk Targ és Puthoff után így is: “csaknem sikeresek"), és 19 teljesen hibás. Ilyenkor mintha az “alterego" nem működött volna. Az említett

117

száz kísérletből hat olyan is akadt, amelyek végeredménye nem volt vi-lágos, ilyen-olyan okokból nem lehetett besorolni egyik csoportba sem. Mindenesetre ez az arány sokkal jobb, mint amennyit statisztikai-lag véletlen-alapon várni lehetett volna, ezért a parapszichológusok Swann esetéből kiindulva a testenkívüliség létezését és képességét ez-zel laboratóriumi körülmények között is bebizonyítottnak tartják.

Nem így az ellenfelek. Nekik ez is kevés, túlságosan esetleges, a módszerekkel is bajuk van.

Swann ennek ellenére más kísérletezők elismerését is megszerezte. 1964-7? között egy másik, parapszichológiái berkekben nagyon jól is-mert kutató-páros, dr. Stanley Rrippner és dr. Montague Ullman ér-deklődését is felkeltette, ők a New York-i Maimonides Egészségügyi Központ Álomkutató Laboratóriumának vezetői.

Természetesen több kísérletet végeztek Swannal, szemtanúk, “ellenőrök" jelenlétében, műszereket is bevetettek. Például ebben az esetben is elektroenecfalográf érzékelőit helyezték el Swann fején. A kísérletre, amelyet most röviden ismertetünk, világos nappal került sor, a biológiai aktivitás kellős közepén; álomról szó sem volt. Ingó Swann éber állapotban végezte a feladatot. Ez pedig abban állt, hogy a tudatát el kellett küldenie valahová, egy másik épületbe, annak egy bi-zonyos szobájába és az ott lévő festményt kellett szavakkal leírnia, is-mertetnie. Nyolc ilyen kísérletet végeztek el. A kísérlet vezetői sem tudták, hogy az általuk megadott címen milyen kép látható, a gondo-latolvasás-verzió tehát kizárható. A helyes “megfejtést" tartalmazó bo-rítékot a kísérletezők is csak akkor bonthatták fel, amikor Swann már befejezte a kép leírását.

Nos kérem, megismétlődött a Stanford Intézetben regisztrált ered-mény: Swann nyolc esetből nyolcban meglehetős pontossággal írta le a képeket! Annyira, hogy a szavaiból kiderülhetett, valóban az a keresett tárgy. Nemegyszer meglepő kis részletekkel is szolgált. A kísérletben szemtanúként résztvevő pszichológusok, meglátván később a képeket, kénytelenek voltak egyhangúan elismerni, hogy ez bizony “telitalálat" volt.

118

És mit mondtak a műszerek? Nos, az elektroenecfalográf a testenkí-vüliség állapotának kezdetekor hirtelen eltéréseket mutatott. Ilyenkor például gyakran fellépett az alfa-állapot. Ezenkívül a szakemberek arra is rájöttek, hogy azokban a percekben, amikor Swann a kísérlet közben azt mondja: most ér a kép elé, most kezdi azt “látni" – a műszerek szerint az agyban pontosan ugyanolyan elváltozások láthatók, mint amikor az a szemen keresztül normális látás révén szerzi információ-it... Vagyis, az elküldött tudat valójában továbbra is ugyanaz a tudat, ugyanazé az emberé, vele valamilyen szerves (?) kapcsolatban áll, amit az a tudat – hasonmás – a távolban-közelben észrevesz, lát, azt ennek az ittmaradt embernek az ittmaradt agya látja valamiképpen! Vagy az elküldött tudat csak “hazajelenti", amit tapasztal...?

A logika arra mutat, hogy itt csak egyetlen magyarázat van, és eztmár többször bizonygattuk a könyvben. A különleges képességű vagyállapotú ember tudata annak parancsára vagy tőle függetlenül, mintegyönálló életre kel és eltávozhat, majd a fizikai tér egy másik pontján tapasztaltakat tudatja az ittmaradt tudattal (ha ez eleve egy másik tudatlenne, de a jelek szerint ugyanaz!), ezekután “visszajön" és a két tudatvagy test ismét egyesül. Bárhogyan csűrjük-csavarjuk a dolgot, más elfogadható magyarázatot nem találunk.

Itt kell megjegyeznünk, hogy más könyveimben már leírt jóslási ese-tek is ide sorolhatók, csak ezt egyelőre nem bizonyították be. Mert el-képzelhető: vannak emberek, akik a tudatukat nem a tér egyik pontjáról küldik el egy másikra, hanem... az időben előre, vagy hátrál Gyakorlati okokból a mi esetünkben sokkal nagyobb jelentősége van annak, ha az időben előre történt utazást választják, vagy arra képesek (esetleg csak arra). így valóban értesülést szerezhetnek később beálló eseményekről – aminthogy erre már számos példa volt az emberiség történetében. De nem olyan sok, hogy ebből valamiféle rendszerre kö-vetkeztethetnénk.

Ingó Swann arra is képes volt, hogy a kísérletezők kérésére a tesztek alatt a fellelt képhez egy bizonyos szögben közelítse tudatát. így azo-kon először mást kellett észrevennie, az egész ábrázolásnak csak egy részét, a legjobban szembeszökő részletét, stb. így ismét sikerült bizo-

119

nyítania, hogy valóban “ott van" a tudata. Minderről szó esik egy való-di szakfolyóirat hasábjain is. (41) Swannal kísérleteket folytattak több más jóhírű egyetemen is.

Elgondolkoztató továbbá, hogy Swann – a régebbi “médiumokkal" ellentétben – a készenléti állapothoz és az egész jelenség végrehajtá-sához bármikor készen állt, nem volt szükség semmilyen módszerre, eljárásra, hogy testét-tudatát elkábítsák, a normálistól eltérő állapotba hozzák, mint már említettem. Felleltek néhány hasonló képességű em-bert még Amerikában (pl. Róbert A. Monroe-t), de Swann eredményeia legismertebbek.

Vannak kutatók, akik nemcsak hisznek mindebben, hanem ezen az ösvényen elindulva – úgy érzik – széles utakra juthatunk ki a tudomány

egyéb területeire is. Akad, aki határozottan állítja: sok elmebe-tegségnek az igazi okát is megtalálhatnánk abban, hogy felkészületlen, mit sem értő emberek találkoztak a testenkívüliség jelenségével, az esetleg gyermekkoruktól “üldözte" őket gyakori élményként, és nem bírták elviselni ezt a számukra teljesen érthetetlen dolgot. Van, aki ezen túlmenően még az egyéb, fizikai-biológiai különleges teljesítmé-

nyek és képességek magyarázatát is ezekben lelné fel – például a fakí-rok érthetetlen mutatványai esetében. Mert nem vitás, hogy fakírok,

jógik, lámák stb. oly fokon képesek a test biológiai tulajdonságait alá-rendelni akaratuknak, amit a mai tudomány vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon gyengén és csöppet sem meggyőzően képes magyarázni.

Ráadásul olyan professzor is akadt, aki a krónikus fejfájás, a migrén és a testenkívüliség jelensége között vélt felfedezni összefüggést.

A dolog Swann esetében sem korlátozódott csupán festményekre. Az ő esetében talán azért folyamodtak ehhez a tesztfajtához, mivel ma-ga Swann is festő volt. De a laboratórium melletti helyiségben elhelye-zett egyéb tárgyakat is képes volt felismerni, “körüljárni", sőt – éppen festői mivolta miatt – azokat vázlatosan le is rajzolni. Méghozzá abból a szögből vagy arról az oldalról, ahonnan a kísérletek vezetői kí-vánták tőle. Ha kellett, felülről, jobbról, balról – mindegy volt neki, ill. a tudatának. Természetesen elolvasott papírlapra írt sokjegyű szá-mokat is. Puthoff és Targ egyik beszámolójukban éppen ilyenekkel foglalkoznak. Jellemző, hogy Swann használati tárgyakat, azok szű-

120

jcebb környezetét is lerajzolta, ha kérték. Ha például a másik szobában elhelyeztek egy asztalt és arra tettek valamit, akkor lerajzolta az asztalt is (a kívánt oldalról), majd a rajta lévő tárgyat. (42)

Mindenképpen úgy tűnik azonban, hogy Ingó Swann – ha nincs is egyedül – nagyon kevés társának örülhetne. Az ismert politikai okok miatt az elmúlt évtizedekben például a Szovjetunióban bár felfedeztek sok parapszichológiái képességű személyt, de az erről szóló hírek na-gyon ritkán jutottak ki nyugatra és egyetlen esetben sem voltak azok teljes, jól értelmezhető információk. Nyilvánvaló azonban, hogy külö-nösen a nagyobb létszámú társadalmakban, a nagy országokban várható elsősorban az ilyen képességű emberek felbukkanása. Amerika nem véletlenül vezet ezen a téren: ahol a társadalom nyílt, nincs elnyomó rendszer és a tudomány vaskalaposainak is sokkal kisebb a hangjuk-szorításuk, ott előbb-utóbb előkerülnek ezek az emberek. Különösen akkor, ha a hírközlő eszközök elég gyakran szellőztetik ezeket a témá-kat. Hiszen számtalanszor tapasztaltuk már, hogy ahol a tévében is fel-lépnek a személyek és bemutatják, mit tudnak – kiderül, hogy nem egy ember akad, aki képes ugyanarra, mint ők. Különösen sokszor bukkannak fel ilyen tulajdonságú gyerekek. Ami nem meglepő azért, mert a gyerekek tudatába még nem verték bele az iskolai fizikai és egyéb oktatás során, hogy mi az, ami törvényeink szerint “lehetséges", és mi az, ami “lehetetlen"... Ez lejátszódott sokfelé, Magyarországon is: amíg az úgynevezett “ismeretterjesztők" kegyetlen-kellemetlen, a módszerekben sem válogató nyomásának eltávolítása után hazánkban is felbukkant több ilyen egyén, láttuk őket a televízióban és élő bemu-tatókon is. Nem kétséges tehát, hogy a Szovjetunióban, Kínában és másutt is lehetnek még “elrejtve". Nem is szólva Afrikáról, ahol azon-ban más, társadalmi, anyagi okok miatt nem foglalkozik senki a külön-leges képességű gyerekek és felnőttek felkutatásával.

121

Befejezés

Tehát bonyolult kép rajzolódott ki előttünk. Az esetek fenti, eléggé vázlatos leírása csak arra volt elég, hogy nagyjából megismerjük a je-lenség bekövetkezésének módjait, körülményeit, határait, egyes régeb-ben élt vagy éppenséggel ma is élő különleges képességű személyt. De mindettől nem jutottunk közelebb a megoldáshoz – tisztában va-gyunk vele. A tudomány képviselői többek között azzal is érvelnek, hogy ilyen kevés eset leírása alapján nem lehet végleges véleményt mondani. Nincs kizárva, hogy ez csupán kényelmes álláspont, egyelőre. De egyszer úgyis eljön a határozott véleményformálás ideje.

Sokan akadnak, akik magát a tudatot sem képesek meghatározni; ez régi probléma. így még nehezebb “megfogni" a jelenséget. Mi lehet hát a kettéválni is képes tudat? Hogyan működik mindez? Kari Pop-per, W. Sedlak, az okkultista C. W. Leadheater és mások is – ahányan vannak, annyiféleképpen állnak a kérdéshez. Van, aki a bioplazmára esküszik, van, aki az óindiai filozófiában véli fellelni a megoldást. Má-sok számára az öntudat az, ami a tudatot uralja, itt látják a kettősséget. Akad, aki szerint a tudatot remekül lehet kutatni kibernetikai módsze-rekkel. Másoknak a tudat önszervező rendszer. Ismét mások esküsz-nek, hogy a tudatot nem lehet kutatni tudományos módszerekkel. A dolog századokra nyúlik vissza.

A minket érdeklő jelenségen túlmenően is sok a kérdőjel. Ha elfo-gadjuk – és miért ne fogadnánk el, hiszen bebizonyították –, hogy mindez létezik, hogy a tudat képes megkettőzni önmagát és az a másik olyan dolgokra képes, amelyre ez az első, ismert tudat sohasem lenne

122

képes – akkor hát itt van ezer egyéb kérdés. Például: mi volt a természet célja mindezzel? Miért adott valamit az ember nevű élőlénynek úgy, hogy az egyáltalán nem tömegesen elterjedt tulajdonsága, hanem csak kivételesen található meg némelyik egyedben? Ezen egyedek száma miért olyan aránytalanul kicsi? Vagy nem is kicsi, csak még nem jött el az ideje, hogy a társadalom szélesebb rétegei számára is mintegy “felfedeződjön" a dolog?

Az agy befogadóképességéhez hasonlóan felmerülhet a következő kérdés is: lehet, hogy minderre valamikor a jövőben lesz szükség? A fejlődésünk egy következő, az eddigieknél intenzívebb szakaszában? Mert akadnak, akik szerint egy hosszútávú tervezés alanyai vagyunk és az agyunk is ezt bizonyítja. A természetben minden szerv – legalábbis itt a Földön így tapasztaljuk – olyan mértékben fejlődött, hogy működése a fejlődés adott fokán legyen a legoptimálisabb. így látjuk a növény- és állatvilágban, és az embernél is. Ezzel szemben, mint egyetlen ismert kivétel, az emberi agy kapacitása sokszorosan megelőzte a korát, már most oly sok ismeret befogadására lenne képes, amennyire az embernek még közel sincs szüksége. Ebből következtetnek arra, hogy ez az agy már a távoli jövőre készült. Vagyis: valaki előre látta fejlődé-sünk folyamatát annak összes buktatójával, elágazásával stb. együtt. Nem kell ez esetben okvetlenül egy istenre gondolni – bár persze sen-kinek sem tiltható meg, hogy ezt a megoldást válassza. Nincs kizárva, hogy fejlődésünk a Kozmosz értelmes lényei fejlődésének általános törvényszerűségeit követi, és az is lehetséges: másutt, régebben élő “szuperlények" hozták létre a biológiai életet a Földön is. Ha ez igaz, (egyelőre nem bizonyítható!) akkor megmagyarázható az agy fejlettsége – és sok más, ma minket nyugtalanító tény vagy képesség is.

Mint például a testenkívüliség fogalma is. Az embernek talán erre is később lesz szüksége, amikor a tudomány megoldja a dimenziókon át történő helyváltoztatás jelenleg leküzdhetetlen problémáit. Lehet, amit e könyvben olvastak, csak előjáték volt a jövő egyik nagy kaland-jához? Lehet, hogy az ókori megmagyarázhatatlan képességek (jóslá-sok: Sybilla, Kasszandra, Delphoi, stb. időigény nélküli helyváltoztatások és csodálatos eszközök alkalmazása: óindiai mondák tartalma, Gilgames-eposz, indián mondák, stb.) a középkor boszorká-

123

nyai, varázslói, az újkor egyes bűvészei és mindenekelőtt a para-képes-ségű személyek – valamikor majd egyetlen láncolattá állnak össze és utólag megmagyarázhatókká válnak? Lehetséges, hogy a legtöbb “má-gus", “főpap" és később tudósnak tartott “varázsló", csodálatos gyó-gyító és “félisten" nem volt egyéb, mint olyan para-képességű ember, aki akkor egyik-másik itt is leírt tudással rendelkezett? Olykor esetleg anélkül, hogy ő maga bármit tett volna ezen tudás megszerzéséért, és olyanok is lehettek közöttük, akik képességeiket eltanulták a meste-rektől és szorgos gyakorlással mélyítették azt igazi tudássá?

Egy azonban bizonyos: láttuk, hogy steril, tudományosan megköve-telt (és ellenőrzött) vizsgálati körülmények között is lehetséges bizo-nyítani: létezik ez a jelenség. Egyesek képesek a mások számára láthatatlan tudatukat elválasztani saját testüktől, és azt kisebb vagy na-gyobb távolságra, a tér egy másik pontjára egyidejűleg elküldeni, ott információkat gyűjteni és azokat visszaadni. Mások, talán másféle, esetleg ugyanolyan, de nagyobb hatásfokú erővel alkalmazva képessé-güket, ezt a másik tudatot kívülállók számára, tehát fizikailag is látha-tóvá tudják tenni, és ezek a másodlények sok – de korántsem minden – szempontból úgy viselkedhetnek, mint egy emberi lény.

Ezen a tényen az sem változtat, ha világszerte igyekeznek befeketí-teni az ezirányú kutatásokat, ha egyformán csaló szélhámosoknak ne-vezik a különleges képességű embereket és a velük foglalkozó kutatókat. Az igazságot ezzel természetesen nem lehet megváltoztatni, legfeljebb elfedni. Sok jel mutat arra, hogy az emberi természet kettős, és bizonyos, meghatározott, de általunk még nem kellően ismert kö-rülmények között ez a kettősség nem csupán elméleti, de gyakorlativá is válhat. Ennek vannak energetikai, anyagi jellemzői is.

Itt van hát a kutatási terület. A feladat adott. És hadd tegyem hozzá: igen nehéz. De a kutató, aki megtalálja az egyetlen helyes, célhozveze-tő ösvényt, elnyerheti az emberiség csodálatát és háláját.

1991 január

124

Irodalomjegyzék

1. Vesme, CB. von: Geschichte der Spiritismus (ford. olasz nyelvből).3. kötet, Leipzig 1900.

2.Mendelejev, D.I.: Materiali dija szuzsdenyija o szpiritizme. Petersz-burg, 1876.

3.Nielsen, E.: Das Unerkannte aufseinem Wegdurch die Jahrtausende.München, 1922.

1.Akszakov, A.N.:Animtm iszpiritizm. Sz. Peterszburg, 1893.1.köt.4.A már említett The Spiritualist-en kívül a Médium c. folyóiratban

1874-ben, 187. oldal.2.Fodor Nándor: These Mysterious People. London, 1935.3.Marryat, R: There Is No Death. London, 1891.5.Ochorowicz, J.: Zjawiska mediumiczne (Médium-jelenségek). War-

szawa, 1913 I.kötet.6.Hall, Trevor: The Spirituálist. The Story ofFlorence Cook and Willi-

am Crookes. London, 1962.10.Quarterfy Journal ofScience, 1871. július 1.11.Crookes, W.: Discours Récents sur le Recherches Psychiques. Paris,

1903.12.Wolicki, Krzysztof: Nauka i duchy (Tudomány és kísértetek). Odra

folyóirat, 1974,6-7.sz.lS.Bulletin de l'Institut Général Psychologique, Paris, 1908. Rapport sur

les séances d'Eusapia Paladino ...en 1905,1906,1907 et 1908.

125

14. Richet, Ch: Grundriss der Parapsychologie und Parapsychophysik.Stuttgart, 1923.

15. Light, London, 1883.16. Gurney, Myers, Podmore: Phantoms ofthe Living. London, 1918.17. Kemmerich, Max: Gespenster und Spuk Ludwigshafen, 1921.18. Ossowiecki, Stefan: Swiat mego ducha i wizja prszyszlosci (Lelkem

világa és a jövő látomása), Warszawa, 1933.19. Gazeta Peterszburszkaja, 1909 október 24.20. Czynski, Cz.: Magicseszkije poiszki Gilevicsa. Asztralnüj vühod. S.

Peterszburg, 1910.21. Richet, Ch.: Traité de métapsychique. Paris, 1922.22. Switkowski, J.: Okultyzm i mágia w swietleparapsychologii. (Okkul

tizmus és mágia a parapszichológia fényében). Lwów, 1939.23. Bulletin de ITnstitut Mótaphysique International. Paris, 1921-22-23.24. Geley, G.: L'Ectoplasmie et la Clairvoyance. Observations et Expérí-

encespersonelles. Paris, 1925.25. Imoda, Enrico: Annales des Sciences Psychiques. Torino, 1912.26. Okolowicz, N.: Wspomnienia z seansów z médium Frankiem Klus-

kim. (Visszaemlékezések Franek Kluski szeánszairól.) Warszawa,1926. (Megj.: F.K. valójában Teofil Modrzejewski spiritiszta körökben használatos álneve, “művészneve" volt. – N.I.)

27. Mody, R. A.: A fényen túl. Szent István Társulat, Bp. 1989.28. Ritchie, George G.: Visszatérés a holnapból. Ecclesia, Bp. 1989.29. Audren, ?.: Die phantastische Wissenschaft. Düsseldorf, 1973.30. Currie, Ian: You CannotDie. New York, 1978.31. Green, C: Out ofthe Body Experiences. London, 1968.32. Durville, H.: Le Fantomé des Vwants. Paris, 1909.33. Schrenck-Notzing, A.: Physikalische Phaenomene des Mediumismus.

München, 1920.34. Crawford, W.J.: The Reality ofPhysic Phenomena. London, 1916.35. Dubrov, A. – Puskin, V.: Parapszichologija i szovremennoje jesz-

tyesztvoznanije. (Lengyel nyelvű kiadás, Warszawa, 1989.)

126

36.Vassy Zoltán: A parapszichológia tudományos irányzata. AkadémiaiKiadó, Bp. 1989.

37. Osiatynski, Wiktor: Zrozumiec swiat. (Megérteni a világot). Warszawa, 1977, 275-285. oldal.

38. Mitchell, E.: Psychic Exploration. A Challengefor Science. 197'4.yj.Journal of the American Society for Physical Research. 62-ik kötet,

1968.á&.Psychic. 1973 április: Out ofthe Body Vision. 'Al.Psychology Today, 1974. 42.Procedings ofthe IREE, Vol. 64. No. 3.1976 március

127

Nemere-Könyvklub ajánlata JELENTKEZÉSI LAP

AKARJA előre tudni, mi fog történni a világban pár év múlva?

LÉPJEN BE A NEMERE-KLUBBA!

Szeretné ellenőrizni a jelen és a jövő eseményeit? Nemere az első, aki merte elmondani, bemutatni, hinni mindazt, amit Ön ma a televízió-ban láthat!AKAR Ön tagja lenni egy a világon egyedülálló társaságnak? A már két éve működő klub az egyetlen, amely élő író köré tömörült!

LÉPJEN BE A NEMERE-KLUBBA!

Szeretné megismerni őt közelről? Az ő szemével látni a világot a Föl-dön és a Földön kívül?

LÉPJEN BE A NEMERE-KLUBBA!

Mi vállaljuk, hogy otthonába küldünk minden frissen megjelent köny-vet, közvetlen a megjelenés napján! Sohasem kell többé keresgélnie a boltokban!Évente egyszer a klubtagok dedikált példányt kapnak! Biztosítjuk Önnek a kis példányszámban megjelenő külön kiadványokat, melyeket hiába keresne a könyvárusoknál! Minden évben megjelentetünk egy, csak a klubtagok számára írt Nemere művet!Évente zártkörű klub találkozó híres előadókkal, filmvetítéssel! Könyvbörzénken hozzájuthat régi Nemere könyvekhez, ha hiányzik a gyűjteményéből!Ha mindez tetszik Önnek, és vállalja, hogy az általunk kiküldött köny-vek árát 8 napon belül postán befizeti és az első könyvvel a 100,- forin-tos évi tagdíjat is, ha elmúlott 14 éves, (de ha 100, az sem akadály) várja önt a Nemere Könyv-Klub különleges szolgáltatásaival! Kitárul Ön előtt a világ a legnépszerűbb magyar író segítségével!

Tartozzon közénk! Járjon egy lépéssel a hitetlenek előtt!

Alulírott a fenti feltételek alapján belépek a Nemere-Könyvklubba. Vállalom, hogy a Könyvklub által szállított újonnan megjelent Neme-re-könyveket átveszem, s árukat a postaköltséggel együtt a mellékelt csekken befizetem a Könyvklub folyószámlájára.

Dátum:

aláírás

Név:.....................................................................................................Lakcím (irányítószámmal):...................................................................

Születési év:.........................................................................................

A “Jelentkezési lap"-ot nem szükséges innen kivágnia, külön papírra is felírhatja a nyilatkozat szövegét és a kért adatokat. Jelentkezését szí-veskedjék az alábbi címre küldeni:

LIBROSERVO KFTBudapest 1426 Pf. 54.

Telefon: 133-4343

A borítékra szíveskedjék felírni: “Nemere-Könyvklub"

Még kapható Nemere könyvek:

Elszabadul a pokol 27,- FtHol vagytok idegenek? 87,- FtUgrás a sötétben 92,- FtA sátán csapdája 98,- FtAranyháló 75,- FtA kikötő hiénái 35,- FtAz Atlantisz Alapítvány 83,- FtTámadás Tingrában 87,- FtA téridő istenei 118,- FtAhol csontjaid fehérlenek 98,- FtCsak te hallod a dalt 135,- FtRejtelmes óceánok 169,- FtTények és talányok 95,- FtTitkok könyve 65,- FtUFO a láthatáron 86,- FtÚj titkok könyve 65,- FtVízlépcső 48,- FtSem út sem ösvény 78,- FtAz utolsó esély 82,- FtA legnagyobb tét 59,- FtA számítógépes gyilkos 59,- FtAlfa művelet 53,- FtAmíg köztünk voltál 58,- FtAz esemény 59,- FtFejvadászok 88,- FtGátszakadás 89,- Ft

Gránitmező 55,- FtHajnal a Trendalon 53,- FtHajóm partot ér 58,- FtHolnap kezdődik az élet 62,- FtHolnap már késő 75,- FtKeresd meg álmomat 45,- FtNulla óra nulla perc 53,- Ft

Postai szállítással megrendelhető: CÍM: LIBROSERVO KFTBUDAPEST 1426 PF. 54.