Elizabeth MoonA SÖTÉT SEBESSÉGE

Elizabeth Moon: The Speed of Dark

Fordította: Gálvölgyi JuditBorító: Sallai Péter

Michaelnak, akinek a bátorsága és öröme állandó boldogság forrása és Richardnak, akinek szeretete éstámogatása nélkül a munka 200 százalékkal lett volna nehezebb. És más autista gyerekek szüleinek, abbana reményben, hogy ők is örömöt találnak a különbözőségben.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Akik a legtöbbet segítettek az ehhez a könyvhöz végzett kutatómunkában, azok az autista gyerekek ésfelnőttek, és az autisták családjai voltak, akik az évek során kommunikáltak velem írásban, személyesen,az interneten. A könyv tervezési fázisaiban eltávolodtam ezektől a forrásoktól (lemondtam alevelezőlisták és hírcsoportok előfizetését, stb.), hogy megóvjam ezeknek a személyeknek a magánéletét; arendesen működő emlékezet kitöröl bármely olyan részletet, amely alapján felismerhető lenne egy évekóta szünetelő kapcsolat. Egy ilyen személy azonban úgy döntött, hogy e-mail kapcsolatban marad velem;nagylelkűségéért a rokkantság, beleértés és a nem-autista személyek érzékelésének megtárgyalásábanörökre a lekötelezettje leszek. De ezt a könyvet (még) nem olvasta, és semmiért sem felelős benne.

Az erről a témáról írók közül a leghálásabb Oliver Sacksnak vagyok, akinek számos, a neurológiárólírott kötetét átjárja a humanitás és a tudás egyaránt, valamint Temple Grandinnek, akinek belső képe azautizmusról felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult (számomra különösképpen, mert az állati viselkedésiránti olthatatlan érdeklődésem illeszkedik az ő szakterületéhez). Azok az olvasók, akiket különösenérdekel az autizmus tekintsék meg esetleg olvasmánylistámat a honlapomon.

J. Ferris Duhon, a munkajogban különösen nagy szakértelemmel rendelkező ügyvéd segítettmegrajzolnom egy hihető közeljövőben üzleti és jogi környezetet, különös tekintettel a rokkantnakminősített személyek alkalmazására; ha mégis akadnak jogi baklövések, az az én hibám, nem az övé. J.B.,J.H. és K.S. nyújtottak bepillantást a nagy nemzetközi vállalatok és kutatóintézetek szerkezetébe és belsőpolitikájába; nyilvánvaló okokból nem szeretnék, ha róluk többet lehetne megtudni. David Watson adottszakértői tanácsokat a vívással, a történelmi rekreációs szervezetekkel és a versenyek szabályaivalkapcsolatban. Ha ezeken a területeken akadna hiba, azért ismét csak én vagyok a felelős, nem ők.

A szerkesztőm, Shelly Shapiro pontosan a kellő mennyiségben adagolta a szabadságot és az útmutatást,és az ügynököm, Joshua Bilmes tartotta bennem a lelket a hitével, hogy képes vagyok rá.

ELSŐ FEJEZETKérdések, mindig kérdések. És meg sem várják a válaszokat. Rohannak egyre tovább, kérdést kérdésre

halmozva, minden pillanatot kérdésekkel befedve, kirekesztve minden érzést, kivéve a kérdésektüskebökéseit.

És parancsok. Ha nem az volt, hogy „Lou, mi ez?”, akkor „Mondja meg, mi ez. „ Egy tál. Ugyanaz a tál,időről időre. Ez egy tál, és ez egy csúnya tál, unalmas tál, teljesen és tökéletesen unalmas és érdektelen,semmitmondó. Nem érdekel az érdektelen tál.

Ha nem hallgatnak meg, miért beszéljek?De tudom ám, hogy ezt nem szabad hangosan kimondanom. Amit az életemben becsülök, azt mind azzal

értem el, hogy nem mondtam meg, amit igazán gondolok, és azt mondtam, amit hallani akartak.Ebben a rendelőben, ahol évente négyszer felmérnek, és tanácsokkal látnak el a pszichiáternő nem

kevésbé biztos a közöttünk lévő vonalban, mint a többiek voltak. Fáj látnom a bizonyosságát, ezértpróbálok nem nézni rá többet, mint amennyit feltétlenül kell. Ennek is megvannak a veszélyei; mint atöbbiek, ő is úgy gondolja, több szemkontaktust kellene létesítenem, mint amennyit létesítek. Mostránézek.

A határozott és profi dr. Fornum felhúzza az egyik szemöldökét, és nem egészen észrevehetetlenülmegrázza a fejét. Az autisták nem értik ezeket a jeleket; így mondja a könyv. Olvastam a könyvet, háttudom, mit nem értek.

Amire még nem jöttem rá, azoknak a dolgoknak a tartománya, amelyeket ők nem értenek. A normálisak.A valódiak. Akiknek diplomájuk van, és az íróasztal mögött ülnek kényelmes székben.

Én tudok olyanokat, amiket a doktornő nem tud. Nem tudja, hogy tudok olvasni. Azt hiszi, hiperlexiásvagyok, csak papagájként ismétlem a szavakat. A különbség a között, amit ismétlésnek nevez, és amitakkor tesz, amikor olvas számomra érzékelhetetlen. Nem tudja, hogy nagy szókincsem van. Valahányszormegkérdezi, hol dolgozom, és azt felelem, még mindig a gyógyszerészeti vállalatnál, megkérdezi, tudom-e,mit jelent a gyógyszerészeti. Azt hiszi, papagájként ismétlem.

A különbség a között, amit ő papagájként ismétlésnek nevez és a nagy szókincsem használata közöttszámomra érzékelhetetlen. Különleges szavakat használ, amikor más orvosokkal és nővérekkel éstechnikusokkal beszél, fecseg csak egyre, és olyanokat mond, amiket egyszerűbben is el lehetne mondani.Tudja, hogy számítógépen dolgozom, tudja, hogy jártam iskolába, de arra még nem jött rá, hogy ezösszeegyeztethetetlen azzal a hitével, hogy valójában majdnem analfabéta vagyok, és szinte nem tudokbeszélni.

Úgy beszél velem, mintha meglehetősen buta gyerek lennék. Nem szereti, ha nagy szavakat használok(ahogy ő nevezi), és azt mondja, csak azt mondjam, amit gondolok.

Én azt gondolom, hogy a sötét sebessége éppen olyan érdekes, mint a fény sebessége, és talán gyorsabb,de ki derítheti ki?

Én azt gondolom a gravitációról, hogy ha volna egy világ, ahol kétszer ilyen erős, akkor azon a világonegy legyező szele erősebb lenne, mert a levegő sűrűbb, és a poharamat is lefújná az asztalról, nem csak azsebkendőmet? Vagy a nagyobb gravitáció erősebben tartaná az asztalon a poharat, hogy az erősebb szélne tudja mozdítani?

Én azt gondolom, hogy a világ nagy és ijesztő és zajos és bolond, de gyönyörű is és békés a szélviharközepében.

Én azt gondolom, hogy mit számít, ha úgy gondolok a színekre, mint emberekre vagy az emberekre, mintkrétadarabokra, mind merev és fehér, hacsak nem barna vagy fekete kréta?

Én azt gondolom, hogy én tudom, mit szeretek és akarok, nem pedig ő, és én nem akarom azt szeretnivagy akarni, amiről ő akarja, hogy szeressem, vagy akarjam.

Ő nem akarja tudni, hogy én mit gondolok. Azt akarja, hogy azt mondjam, amit mások. „Jó reggelt, dr.Fornum.” „Igen, köszönöm, jól vagyok.” „Igen, 8 tudok várni. Nem bánom.”

Nem bánom. Amíg ő telefonál, körülnézhetek a rendelőjében, és megláthatom a csillogó dolgokat,amelyekről nem is tudja, hogy a birtokában vannak. Előre-hátra mozgathatom a fejem, hogy a sarokban afény meg-megcsillanjon ott, egy könyv fényes borítóján, a polcon. Ha észreveszi, hogy előre-hátramozgatom a fejem, feljegyzést készít a lapomra. Még a telefonálást is képes abbahagyni, csak hogy rámszóljon, hogy hagyjam abba. Sztereotípiának nevezik, ha én teszem, a nyaka ellazításának, ha ő. Énszórakozásnak nevezem, nézni, ahogy a fény meg-megcsillan.

Dr. Fornum rendelőjében furcsán keverednek a szagok, nemcsak papír és tinta és könyvszag ésszőnyegragasztó és a székvázak műanyagszaga, hanem valami más is, amiről azt hiszem, csokoládé. Egydoboz édességet tart az íróasztala fiókjában? Szeretném kideríteni. Tudom, ha megkérdezném, ráírná apapíromra. Szagokat észrevenni nem illik. Az észrevevésről szóló feljegyzések rossz feljegyzések.

Nem hiszem, hogy mindenki más egyforma mindenképpen. A doktornő mondta nekem, hogy Mindenkitudja ezt, és Mindenki tudja azt, de én nem vagyok vak, csak autista, és tudom, hogy különböző dolgokattudnak és tesznek. A parkolóban lévő autók különböző nagyságúak és színűek. Ma reggel a harminchétszázalékuk kék. Kilenc százalék a nagy méretű: teherautók és furgonok. Tizennyolc motorkerékpár állhárom sorban, azaz soronként lenne hat, csakhogy tíz áll a hátsó sorban, a Karbantartás közelében. Akülönböző csatornákon különböző műsorok vannak; nem így lenne, ha mindenki egyforma lenne.

Amikor a doktornő leteszi a telefont, és rámnéz, ott az arcán az az arckifejezés. Nem tudom, hogyhívnák a legtöbben, de én VALÓDI VAGYOK arckifejezésnek nevezem. Azt jelenti, hogy ő valódi, ésneki vannak válaszai, és én kevesebb vagyok nála, nem egészen valódi, még ha érzem is a rendelőbeliszék göcsörtös textúráját a nadrágomon át. Azelőtt újságot tettem magam alá, de ő azt mondta, nem kell. Ővalódi, gondolja, tehát tudja, hogy mi kell nekem, és mit nem.

– Igen, dr. Fornum, figyelek – szavai kissé idegesítően ömlenek rám, akár egy hordó ecet.– Figyeljen a beszélgetésekben a végszavakra – mondja nekem, és vár.– Igen – mondom. Bólint, ír valamit a lapomra, aztán azt mondja:– Nagyon jó – anélkül, hogy rámnézne.A folyosón valahol, valaki elindul errefelé. Két valaki, beszélgetve. A beszédük hamarosan

összevegyül a doktornőével. Hallok Debbyről pénteken... a legközelebb... odamegy a Tényleg? Ésmegmondtam neki. De soha madár a tuskón... nem lehet, és dr. Fornum várja, hogy válaszoljak valamire.Ő nem beszélne nekem madárról a tuskón.

– Sajnálom – mondom. Ő meg azt mondja, figyeljek jobban, és megint ír valamit a lapomra, és atársasági életemről kérdez.

Nem tetszik neki, amit mondok, hogy játszom az interneten Alex barátommal Németországból és Kybarátommal Indonéziából.

– A valódi életben – mondja határozottan.– A munkahelyemen – mondom, és ő ismét bólint, aztán a bowling-ról kérdez és a minigolfról és a

moziról és az Autizmus Társaság helyi szervezetéről.A bowlingtól fáj a hátam, és a zaj rondán visszhangzik fejemben. A minigolf gyerekeknek való, nem

felnőtteknek, de gyerekkoromban sem szerettem. A lézerfogócskát szerettem, de amikor ezt megmondtamneki az első találkozásunkkor, azt írta, „erőszakos hajlamok”. Hosszú időbe telt, amíg azt az erőszakrólszóló kérdéssort sikerült levetetnem a rendszeres napirendemről, és biztos vagyok benne, hogy sosemtörölte azt a bejegyzést. Emlékeztetem, hogy nem szeretem a bowlingot és a minigolfot, és ő azt mondja,próbáljam csak meg. Mondom neki, hogy láttam három filmet, és ő azokról kérdez. Elolvasom akritikákat, így hát el tudom mesélni a cselekményt. A filmeket se nagyon szeretem, kivált nemfilmszínházban, de mondanom kell neki valamit… és eddig még nem jött rá, hogy egyszerű reakcióm acselekményre egyenesen a kritikából jön.

Felkészülök a következő kérdésre, amelyik mindig feldühít. A nemi életemhez semmi köze. De ő nemszámít arra, hogy nekem egyáltalán van; csak azt akarja dokumentálni, hogy nincs, és ez rosszabb.

Végre vége. Legközelebb újra találkozunk, mondja, mire én:– Köszönöm, dr. Fornum. – Mire ő:– Nagyon jó – mintha idomított kutya lennék.Odakinn forró és száraz az idő, hunyorítanom kell, úgy csillognak a parkoló autók. A járdán haladó

emberek sötét pöttyök a napfényben, nehéz látni a fény ragyogása ellenében, amíg a szemem nemalkalmazkodik.

Túlságosan gyorsan megyek. Ezt nemcsak a cipőm határozott koppanásából érzem a kövezeten, hanemabból is, hogy a felém jövő emberek arca úgy van összegyűrve, ami szerintem azt jelenti, hogy aggódnak.Miért?

Nem próbálom eltalálni őket. Hát lassítok, és zenét gondolok.Dr. Fornum azt mondja, meg kellene tanulnom élvezni azt a zenét, amelyet más emberek élveznek. Azt

teszem. Tudom, hogy más emberek szeretik Bachot és Schubertet, és nem mind autisták. Nincs elegendőautista, hogy eltartsák mindazokat a zenekarokat és operákat. De dr. Fornumnak a más emberek azt jelenti,hogy „a legtöbb ember”. A Pisztráng ötösre gondolok, és ahogy a zene átfolyik az elmémen, érzem, hogya légzésem egyenletes lesz, és a lépteim lelassulnak, hogy átvegyék az ütemét.

A kulcsom könnyen csúszik az autóm ajtajának zárjába most, hogy megvan a megfelelő zeném. Az ülésmeleg, barátságosan meleg, és a puha szőr kényeztet. Azelőtt kórházi gyapjút használtam, de az egyik elsőfizetésemből valódi birkabőrt vásároltam. Rugózom egy kicsit az ülésen a belső zenére, mielőtt beindítoma motort. Néha nehéz fenntartani a zenét, amikor a motor beindul; szeretem megvárni, amíg beáll.

Útban visszafelé a munkahelyemre, hagyom, hogy a zene segítsen át a kereszteződéseken, lámpákon,majdnem-dugókon és az intézet kapuján, ahogy nevezik. A mi életünk jobbra helyezkedik el; odamutatom aszemélyimet a parkolóőrnek, és megkeresem a kedvenc helyemet. Hallom, hogy más épületekből azemberek panaszkodnak, hogy nem kapják meg a kedvenc helyüket, de itt mi mindig megkapjuk. Senki nemfoglalná el a helyem, és én sem foglalnám el senkiét. Dale tőlem jobbra és Linda balra, szembenCameron.

Megyek az épület felé a zene számomra legkedvesebb részének utolsó frázisára, és hagyom a zenételhalni, amikor belépek az ajtón. Ott van Dale a kávégépnél. Nem szól, én sem. Dr. Fornum azt akarná,hogy beszéljek, de nincs értelme. Látom, hogy Dale igen erősen gondolkodik, és nem kell megzavarni.Még mindig bosszús vagyok dr. Fornum miatt, ahogyan minden negyedévben, hát elmegyek az íróasztalomelőtt, be a mini-tornaterembe. Az ugrálás majd segít. Az ugrálás mindig segít. Nincs ott senki, hátkiakasztom az ajtóra a jelzést, és felerősítem hangosra a jó ugráló-zenét.

Senki nem zavar, amíg ugrálok; az ugróasztal erőteljes lökésétől és utána a súlytalan lebegéstőlhatalmasnak és könnyűnek érzem magam. Érzem, hogy az elmém kinyúlik, ellazul, miközben tökéletesenösszhangban vagyok a zenével. Amikor úgy vélem, hogy a koncentráció visszatér, és a kíváncsiság újra afeladatom felé űz, lassítom az ugrálást picike babaugrásokra, aztán leugrom az ugróasztalról.

Senki nem zavar, amíg az íróasztalomhoz megyek. Azt hiszem, itt van Linda és Bailey, de nem számít.Később esetleg vacsorázni megyünk, de nem most. Most készen állok a munkára.

A szimbólumok, amelyekkel dolgozom értelmetlenek és zavarba ejtők a legtöbb ember számára. Nehézelmagyarázni, mivel foglalkozom, de tudom, hogy értékes munka, mert eleget fizetnek ahhoz, hogyfenntartsam az autót és a lakást, és biztosítják a tornatermet meg a negyedévenkénti látogatást dr.Fornumnál. Alapvetően sémákat keresek. Egyes sémáknak fura nevük van, és mások nehezen látják megőket, de számomra mindig könnyű volt. Csak annyit kellett tennem, hogy megtanuljam úgy leírni őket, hogymások lássák, mire gondolok.

Felteszem a fejhallgatót, zenét választok. A projekthez, amin dolgozom Schubert túlságosan buja. Bachtökéletes, a bonyolult sémák tükrözik a mintát, amelyre szükségem van. Elmémnek azt a részét, amelyik

megtalálja az általános sémát hagyom belemerülni a projektbe, aztán olyan, mint azt nézni, hogyanképződnek jégkristályok a nyugodt víz felületén: egyik a másik után, a jég vonalai nőnek, elágaznak, újraelágaznak, összefonódnak… Csak annyit kell tennem, hogy odafigyelek, és biztosítom, hogy a sémaszimmetrikus vagy aszimmetrikus maradjon, amire az adott projektnél éppen szükség van. Ezúttalerőteljesebben visszatérő, mint a legtöbbször, és elmémben a fraktális növekedés halmazainak látom,amely tüskés gömböket alkot.

Amikor az élek elmosódnak, megrázom magam, és visszaülök. Öt óra telt el, és észre sem vettem. A dr.Fornum okozta minden izgalom elmúlt, most tiszta vagyok. Amikor visszajövök tőle, néha vagy egy napigsem tudok dolgozni, de ezúttal az ugrálással visszanyertem az egyensúlyomat. A munkahelyem fölött egycsaposkerék forog lustán a szellőztetőrendszer léghuzatában. Ráfújok, és egy pillanat – pontosabban 1,3másodperc – múlva gyorsabban forog, lila-ezüstösen csillogva a fényben. Elhatározom, hogy mozgóventilátoromat úgy állítom be, hogy az összes csaposkerék és forgó spirál egyszerre forogjon, villogófénnyel töltve be irodámat.

A káprázat éppen csak elkezdődik, amikor Bailey hangját hallom távolabbról.– Kér valaki pizzát?Éhes vagyok; a gyomrom korog, és egyszeriben mindennek érzem a szagát az irodában: a papírét, a

munkahelyemét, a szőnyegét, a fémet/ műanyagot/port/tisztítószert... a magam szagát. Kikapcsolom aventilátort, egy utolsó pillantást vetek a csillogó szépségre, és kimegyek a folyosóra. Egyetlen gyorspillantás a barátaim arcára, és tudom, ki jön, és ki nem. Nem kell beszélnünk róla; ismerjük egymást.

Kilenc körül érünk a pizzázóba. Linda, Bailey, Eric, Dale, Cameron meg én. Chuy is evett volna, de azitteni asztalok hatszemélyesek. Ő megérti. Én is megérteném, ha ő meg a többiek lettek volna készekelőbb. Én nem akarnék idejönni, és másik asztalnál ülni, így hát tudom, hogy Chuy nem jön ide, és nekünknem kell megpróbálnunk helyet szorítanunk neki. Egy új vezető tavaly ezt nem értette. Mindig megpróbáltnagy ebédeket rendezni nekünk, és keverni minket az ültetésnél. „Ne legyenek már ilyen csökönyösek”,mondogatta. Amikor nem nézett oda, visszamentünk oda, ahol ülni szeretünk. Dale-nek tikkel a szeme, ésez zavarja Lindát, ezért ott ül, ahol nem látja Dale-t. Szerintem mókás, és én szeretem nézni, ezért Dalebalján ülök, ahol olyan, mintha kacsintgatna rám.

Akik itt dolgoznak, ismernek bennünket. Amikor az étteremben mások túlságosan sokáig bámulnakminket a mozdulataink miatt, vagy azért, ahogyan beszélünk – vagy nem beszélünk –, az itteniek akkor semnéznek ránk azzal a menjetek-innen nézéssel, amelyet máshol tapasztaltam. Linda csak mutatja, mit akar,vagy néha leírja, és sosem zaklatják további kérdésekkel.

Ma este a kedvenc asztalunk piszkos. Alig bírok ránézni az öt szennyes tányérra és pizzás serpenyőre;felfordul a gyomrom, ha a szósz– és sajtfoltokra meg a tésztamorzsákra gondolok, és a páratlan szám miattmég rosszabb. Tőlünk jobbra van egy üres asztal, de azt nem szeretjük. A mosdóba vezető járás mellettvan, és túlságosan sokan mennének el mögöttünk.

Várunk, próbálunk türelmesek lenni, amíg Szia-Sylvia-vagyok – ez áll a kitűzőjén, mintha eladó árucikklenne, és nem ember – int egy másiknak, hogy takarítsa le az asztalunkat. Kedvelem a lányt, és eszembejut, hogy akkor is Sylviának kell szólítanom, szia nélkül, ha nem nézek a kitűzőjére. Szia-Sylvia-vagyokmindig mosolyog ránk, és segítőkész; Szia-Jean-vagyok az oka annak, hogy csütörtökönként nem járunkide, amikor ő van műszakban. Szia-Jean-vagyok nem szeret minket, és motyog az orra alatt, ha meglát.Néha valamelyikünk bejön a többiek rendelésével, és amikor a legutóbb én jöttem, Szia-Jean-vagyok aztmondta az egyik szakácsnak, „Ez legalább nem hozta magával a többi szörnyszülöttet”, amikor éppenelfordultam a kasszától. Tudta, hogy hallottam. Akarta, hogy halljam. Ő az egyetlen, aki kellemetlenkedikvelünk. De ma Szia-Sylvia-vagyok van és Tyree, aki úgy szedi össze a szennyes tányérokat és késeket ésvillákat, mintha nem zavarná őt. Tyree nem visel kitűzőt; ő csak leszedő. Onnan tudjuk, hogy Tyree, hogyhallottuk, a többiek így szólítják. Amikor először szólítottam a nevén, meghökkent és kissé megrémült, demost már ismer minket, bár a nevünket nem használja.

– Egy pillanat – mondja Tyree, és a szeme sarkából néz ránk. – Jól vannak?– Jól – mondja Cameron. Hintázik egy kicsit a sarkáról a lábujjaira. Mindig csinálja egy kicsit, de én

mondom, most a szokásosnál gyorsabban.Nézem a kirakatban villogó sörreklámot. Három részletben gyullad ki, piros, zöld, aztán a közepén kék,

aztán egyben kialszik. Pislogás, piros. Pislogás, zöld, pislogás, kék, aztán pislogás, piros/zöld/kékegyszerre ki, egyszerre be, egyszerre ki, és kezdődik újra. Igen egyszerű séma, és a színek nem szépek (apiros nekem túlságosan narancs és a zöld is, de a kék szép kék), de mégis néznivaló séma.

– Kész az asztaluk – mondja Szia-Sylvia-vagyok, és próbálok nem összerándulni, amint figyelmemet asörreklámról rá irányítom.

Elrendeződünk a szokásos módon az asztal körül, és leülünk. Ugyanazt fogyasztjuk, mint mindig, amikoridejövünk, hát nem sokáig tart a rendelés. Várjuk, hogy jöjjön az étel, nem beszélünk, mert a maga módjánmindegyikünk éppen szokja a helyzetet. A dr. Fornumnál tett látogatás miatt a szokásosnál jobbanészreveszem a folyamat részleteit: Linda olyan bonyolult sémát dobol a kanala hátán, amely éppen annyiörömet okozna egy matematikusnak, amennyit Lindának. Én a sörreklámot nézem a szemem sarkából,ahogyan Dale is. Cameron a pici műanyag kockát forgatja, amelyet a zsebében tart, kellőképpen diszkrétenahhoz, hogy akik nem ismerik őt, ne vegyék észre, de én látom ruhája ujjának ritmikus mozgását. Bailey isa sörreklámot nézi. Eric elővette többszínű tollát, és parányi geometriai ábrákat rajzol az előtte lévőpapírterítékre. Először piros, aztán lila, aztán kék, aztán zöld, aztán sárga, aztán narancssárga, aztánmegint piros. Azt szereti, ha az étel akkor érkezik, amikor éppen egy színszekvencia végére ért.

Most az italok akkor jönnek, amikor a sárgánál tart; az étel a következő narancssárgánál. Eric arcakisimul.

Nem lehetne a projektről beszélnünk az intézeten kívül. De amikor már majdnem befejeztük az evést,Cameron még mindig hintázik a helyén, látszik rajta: alig várja, hogy beszélhessen a problémáról, amelyetmegoldott.

Körülpillantok. Senki nem ül a közelünkben.– Ezzer – mondom. Ezzer azt jelenti a privát nyelvünkön, hogy „rajta”.Nem szabadna, hogy privát nyelvünk legyen, és senki nem gondolja, hogy képesek vagyunk ilyesmire,

pedig igen. Sok embernek van privát nyelve, és nem is tud róla. Nevezhetik zsargonnak vagy szlengnek, devalójában privát nyelv, annak egyfajta kifejezése, ki tartozik a csoporthoz, és ki nem.

Cameron papírt vesz elő a zsebéből, kiteríti. Nem lehetne papírokat kihoznunk az irodából, nehogyvalaki megszerezze őket, de mind megtesszük. Beszélni nehéz, sokkal könnyebb leírni a dolgokat vagylerajzolni.

Felismerem a göndör angyalkákat, akiket Cameron mindig a rajzai sarkába firkál. Szereti a lelkeket.Felismerem a sémákat is, amelyeket egy részleges visszatérésen át kötött össze, amelyben benne vanmegoldásainak szikár eleganciája. Mindannyian nézzük, és bólintunk.

– Szép – mondja Linda. A keze kissé oldalra rándul; az intézetben vadul csapkodna, de itt próbálja nemtenni.

– Igen – mondja Cameron, és összehajtja a papírt.Tudom, hogy ez a párbeszéd nem elégítené ki dr. Fornumot. Azt akarná, hogy Cameron magyarázza el a

rajzot, bár mindannyiunknak érthető. Azt kérné, hogy tegyünk fel kérdéseket, tegyünk megjegyzéseket,beszéljünk róla. Nincs miről beszélni: mindannyiunk előtt világos, mi volt a probléma, és hogy Cameronmegoldása minden szempontból jó. Minden egyéb felesleges locsogás. Magunk között erre nincsszükségünk.

– A sötét sebességén tűnődtem – mondom, és lesütöm a szemem. Rámnéznek majd, ha röviden is,amikor beszélek, és nem akarom érezni a tekintetüket.

– Nincs sebessége – mondja Eric. – Egyszerűen az a hely, ahol a fény nincs.– Milyen érzés lehet pizzát enni olyan világon, ahol egynél több gravitáció van? – kérdezi Linda.

– Nem tudom – mondja Dale, a hangja aggodalmas.– A nem tudás sebessége – mondja Linda. Egy pillanatig töprengek rajta, aztán rájövök.– A nem tudás gyorsabban tágul, mint a tudás – mondom. Linda vigyorog, és lehorgasztja a fejét. – Így a

sötét sebessége nagyobb lehet a fény sebességénél. Ha mindig kell sötétnek lenni a fény körül, akkor előttekell kimennie.

– Haza akarok menni – mondja Eric. Dr. Fornum azt akarná, hogy kérdezzem meg, izgatott-e. Tudom,hogy nem izgatott; ha most elindul, megnézheti a kedvenc tévé-műsorát. Elbúcsúzunk, mert nyilvánoshelyen vagyunk, és tudjuk, hogy nyilvános helyen illik elbúcsúzni. Én visszatérek intézetbe. Nézni akaromegy darabig pörgőimet és forgóimat, mielőtt hazamegyek lefeküdni.

Cameron meg én a tornateremben vagyunk, szaggatottan beszélgetünk, miközben ugrálunk azugróasztalon. Mindketten sok jó munkát végeztünk az utóbbi napokban, most lazítunk.

Joe Lee jön be, és Cameronra pillant. Joe Lee csak huszonnégy éves. Ő is közénk tartozna, ha nem esettvolna át a kezelésen, amelyet számunkra már későn fejlesztettek ki. Azt hiszi, olyan, mint mi, mert tudja,hogy közénk tartozott volna, és megvan benne néhány jellemzőnk. Például nagyon jó az absztrakcióban ésa visszatérő dolgokban. Ugyanolyan játékokat kedvel; szereti a tornatermünket. De sokkal jobb –lényegében normális – az a képessége, hogy olvasson mások gondolataiban és arckifejezéseiben. Anormális elmékben és tekintetekben. Velünk, akik ilyen szempontból a legközelebbi rokonai vagyunk,téved.

– Szia, Lou – mondja nekem. – Szia, Cam. – Látom, hogy Cameron megmerevedik. Nem szereti, halerövidítik a nevét. Elmondta nekem, számára ez olyan érzés, mintha levágnák a lábát. Megmondta JoeLéének is, de Joe Lee elfelejti, mert olyan sok időt tölt a normálisokkal.

– Hogyvagytok? – kérdezi, egybemosva a szavakat, és elfelejtve szembefordulni velünk, hogy lássuk aszáját. Megértem, mert a hallásom jobb, mint Cameroné, és tudom, hogy Joe sokszor hadarva ejti aszavakat.

– Hogy vagyunk? – mondom érthetően Cameron kedvéért. – Jól, Joe Lee. – Cameron kifújja a levegőt.– Hallottátok? – kérdezi Joe Lee, és a választ meg sem várva, folytatja.– Valaki az autizmus megszüntetésének eljárásán dolgozik. Patkányokon, vagy miken már bevált, most

próbálják ki főemlősökön. Fogadni mernék, hogy nemsokára ti, srácok éppen olyan normálisak lesztek,mint én.

Joe Lee mindig azt mondta, közénk tartozik, de ebből világos, hogy sosem gondolta komolyan. Mivagyunk a „ti, srácok”, és a normális olyan, „mint én”. Nem tudom, azért mondta-e, hogy hasonló hozzánk,csak szerencsésebb, hogy jobban érezzük magunkat, vagy hogy valaki másnak járjon a kedvében.

Cameron dühös; szinte érzem, hogyan fojtogatják torkát a szavak, lehetetlenné téve, hogy megszólaljon.Van annyi eszem, hogy ne beszéljek a nevében. Én csak a magam nevében beszélek, ahogyan mindenkinekkellene.

– Tehát elismered, hogy nem tartozol közénk – mondom, és Joe Lee megmerevedik, az arcára az akifejezés ül ki, amiről azt tanultam, „megbántottság”.

– Hogy mondhatsz ilyet, Lou? Tudod, hogy csak egy kezelés...– Ha egy siket gyereknek hallást adsz, már nem siket – mondom. – Ha eléggé korán, nem is volt az

soha. Másként minden tettetés.– Mi tettetés másként? Másként micsoda? – Joe Lee megbántottnak és zavarodottnak látszik, és rájövök,

hogy kihagytam a kis szünetet, ahol vessző lenne, ha leírtam volna, amit mondtam. De a zavarodottságamegrémít – megrémít, ha nem értenek meg; olyan sokáig tartott gyerekkoromban. Érzem a fejemben, atorkomban összetorlódó szavakat, és töröm magam, hogy a megfelelő sorrendben, a megfelelőarckifejezéssel mondjam ki őket. Miért nem mondhatják az emberek egyszerűen azt, amit gondolnak, csaka szavakat? Miért kell küszködnöm hangszínnel és hangmagassággal és eltéréssel?

Hallom és érzem, hogy a hangom feszültté és gépiessé változik. Magam úgy hallom, dühös a hangom, de

valójában félek.– Téged már a születésed előtt kijavítottak, Joe Lee – mondom. – Soha nem éltél, egyetlen napot sem

úgy, mint mi.– Tévedsz – mondja gyorsan, közbevágva. – Belül olyan vagyok, mint ti, kivéve…– Kivéve azt, ami megkülönböztet másoktól, amit te normálisnak nevezel – mondom, szintén

közbeszólva. Közbeszólni fáj. Miss Finley, az egyik terapeutám mindig megérintette a kezem, haközbeszóltam. De nem bírtam hallani, hogy olyanokat mond, ami nem igaz.

– Meghallottad és fel tudtad dolgozni a nyelvi jeleket – megtanultál normálisan beszélni. Nem voltkáprázó szemed.

– Igen, de az agyam ugyanúgy működik.Megrázom a fejem. Joe Lee jobban tudhatná; újra meg újra elmondtuk neki. A problémáink a hallással

meg a látással meg a többi érzékszervvel nem az érzékszervek, hanem az agy hibája. Az agy tehát nemműködik ugyanúgy, ha valakinek nincsenek ugyanilyen problémái. Ha számítógépek volnánk, Joe Lee-nekmásmilyen főprocesszor csipje lenne, másféle instrukciókkal. Még ha két, különböző csipet tartalmazószámítógép ugyanazt a programot használja is, nem egyformán működnek.

– De ugyanazt a munkát végezzük…De ő nem. Azt hiszi, hogy igen. Néha magam sem tudom, hogy a cégünk is elhiszi-e, hogy igen, mert

felvettek több Joe Lee-t, és közülünk többet nem, pedig tudom, hogy vannak hozzánk hasonlómunkanélküliek. Joe Lee megoldásai lineárisak. Ez néha igen hatékony, ám gyakran... szeretném mondani,de nem tehetem, mert dühösnek és feldúltnak látszik.

– Hagyjuk – mondja. – Gyertek, vacsorázzatok velem, te meg Cam. A vendégeim vagytok.Hideget érzek a gyomromban. Nem akarok Joe Lee-vel vacsorázni.– Nem megy – mondja Cameron. – Randevúm van. – A Japánban élő sakkpartnerével van randevúja,

gyanítom. Joe Lee felém fordul.– Sajnálom – jut eszembe, hogy ezt kell mondanom. – Találkozóm van. – Izzadság folyik végig a

hátamon; remélem, Joe Lee nem kérdezi meg, miféle találkozó. Elég baj, hogy tudom, lenne elegendő időa vacsorára Joe Lee-vel most és a találkozó között, de ha hazudnom kell a találkozóról, napokigszenvednék.

Gene Crenshaw egy nagy székben ült az asztal egyik végén, Pete Aldrin, mint a többiek, normálisszéken az asztal másik oldalán. Tipikus, gondolta Aldrin. Azért hív össze értekezleteket, mert fontosnakmutathatja magát a nagy székben. Négy nap alatt ez volt a harmadik értekezlet, és Aldrinnak halomban álltaz asztalán a munka, amelyet nem tudott elvégezni ezek miatt a megbeszélések miatt. Ugyanígy jártakmások is.

A mai téma a munkahely negatív szelleme volt, amely szemlátomást mindenkire vonatkozott, akibármilyen szempontból megkérdőjelezte Crenshaw-t. Ehelyett az lett volna a feladatuk, hogy „elkapják alátomást” – Crenshaw látomását –, és arra koncentráljanak minden egyéb kizárásával.

Ami nem illett bele a látomásba, az minimum… gyanús volt, ha nem rossz. A demokrácia nem szerepeltbenne: ez üzlet, nem buli. Crenshaw ezt többször elmondta. Aztán rámutatott Aldrin egységére, az A-osztályra, ahogyan a házban ismerték, mint annak a példájára, hogy mi rossz.

Aldrinnak égett a gyomra; savanyú ízt érzett a szájában. Az A-osztálynak jelentékeny volt atermelékenysége; számos dicséretet kapott érte. Hogy is gondolhatta Crenshaw, hogy valami baj van vele?

Mielőtt megszólalhatott volna, megtette Madge Demont.– Tudod, Gene, ebben a részlegben mindig csapatban dolgoztunk. Most jössz te, és nem figyelsz oda a

bevált és sikeres együttes munkánkra…– Született vezető vagyok – mondta Crenshaw. – A személyiség-profilom mutatja, hogy kapitánynak

születtem, nem legénységnek.– A csapatmunka mindenkinek fontos – mondta Aldrin. – A vezetőknek is meg kell tanulniuk másokkal

dolgozni…– Az nem az én adottságom – mondta Crenshaw. – Az én tehetségem abban rejlik, hogy másokat

inspirálok, és határozottan vezetek.Ahhoz van tehetsége, gondolta Aldrin, hogy parancsolgasson, anélkül, hogy jogot szerzett volna hozzá,

de Crenshaw a felső vezetés erőteljes ajánlatával jött. Előbb rúgnák ki valamennyiüket, mint Crenshaw-t.– Ezeknek az embereknek – folytatta Crenshaw – meg kell érteniük, hogy nem ők a vállalat

legfontosabb emberei és céljai. Be kell illeszkedniük; az a dolguk, hogy elvégezzék a munkájukat, amireszerződtették őket…

– És ha közöttük is vannak született vezetők? – kérdezte Aldrin.Crenshaw felhorkant.– Autisták, mint vezetők? Te viccelsz. Nincs meg bennük, ami kell hozzá; sejtelmük sincs arról, hogyan

működik a társadalom.– Szerződéses kötelezettségeink vannak... – mondta Aldrin, témát váltva, mielőtt túlságosan feldühödik,

és összefüggéstelenül kezd el beszélni. – A szerződés szerint nekik megfelelő munkakörülményeket kellbiztosítanunk.

– Hát nem azt tesszük? – Crenshaw szinte remegett a felháborodástól. – Ráadásul hatalmas költséggel.Saját tornatermük van, zenecsatornájuk, parkolójuk, mindenféle játékszerük.

A felső vezetésnek is volt saját tornaterme, zenecsatornája, parkolója és olyan hasznos játékszerei, mintaz opció a részvényekre. Ha ezt bárki megmondja, az sem segített volna persze.

Crenshaw folytatta.– Biztos vagyok benne, hogy a többi, keményen dolgozó alkalmazottunk is szívesen játszadozna abban a

homokozóban – de ők dolgoznak.– Az A-osztály is dolgozik – mondta Aldrin. – A termelékenységi mutatóik…– Megfelelőek, elismerem. De ha munkára fordítanák azt az időt, amit játszadozásra, sokkal jobbak

lennének.Aldrin érezte, hogy a nyaka forró.– A termelékenységük nem megfelelő, Gene. Hanem kiemelkedő. Az A-osztály minden egyes tagja

termelékenyebb, mint bármely más részleg. Talán inkább azt kellenekellene tennünk, hogy a többieknek isolyan támogatási forrásokat biztosítunk, amilyeneket az A-osztálynak…

– És hagyjuk a haszonkulcsot leesni nullára? A részvényeseink imádnák. Pete, csodállak, amiértragaszkodsz az embereidhez, de pontosan ezért nem lennél jó alelnök, és ezért nem juthatsz feljebb, amígészre nem veszed a nagy képet, amíg nem lesz látomásod. Ez a cég sok helyen megjelenik, és épmunkaerőre van szüksége, termelékeny munkásokra – olyan emberekre, akiknek nincs szükségük ezekre akis extrákra. Levagdossuk a zsírt, visszatérünk a sovány, kemény, termelékeny géphez…

Üres szavak, gondolta Aldrin. Ugyanazok az üres szavak, amelyek ellen olyan keményen harcolt, hogymegszerezze az A-osztálynak azokat a külön juttatásokat, amelyek olyan termelékennyé tették. Amikor azA-osztály jövedelmezősége bebizonyította Aldrin igazát, a felső vezetés nagy kegyesen beadta a derekát –hitte Aldrin. De most bevetették Crenshaw-t. Tudták? Már hogyne tudták volna.

– Tudom, hogy van egy autista bátyád – mondta kenetteljesen Crenshaw. – Átérzem a fájdalmad, de rákell jönnöd, hogy ez a való világ, nem óvoda. A családi problémáid nem képezhetik a vállalati politikaalapját.

Aldrin szerette volna felkapni a vizeskancsót, és mindenestől – vízzel és jéggel együtt – szétverniCrenshaw fején. De észnél volt. Crenshaw-t semmi sem győzhetné meg, hogy jóval bonyolultabb okaivannak annak, hogy harcol az A-osztályért, mint az autista bátyja. Kis híján megtagadta az ottani munkátJeremy miatt, hiszen a gyerekkora Jeremy összefüggéstelen dührohamainak árnyékában telt, és a többi

gyerek gúnyolta „őrült szellemi fogyatékos” bátyja miatt. Több mint elege volt Jeremyből; araikor eljöttotthonról, megesküdött, hogy kerüli az emlékeztetőket, hogy az élete további részében biztonságos, józan,normális emberek között él majd.

De éppen a (még mindig otthonban élő, napjait egy felnőtt nappali gondozóban töltő, a legegyszerűbböngondozó műveleteknél többre nem képes) Jeremy és az A-osztályban dolgozó férfiak és nők közöttikülönbség késztette Aldrint arra, hogy védje őket. Néha mégis nehéz volt látni azt, ami közös volt bennükés Jeremyben, és nem elborzadni. Ám a velük végzett munka kissé enyhítette a bűntudatát, amiért csakévente egyszer látogatta meg a szüleit és Jeremyt.

– Tévedsz – mondta Crenshaw-nak. – Ha meg akarod szüntetni az A-osztály támogató apparátusát, többtermelékenységébe kerül majd a cégnek, mint amennyit nyersz vele. Az ő egyedülálló képességeiktőlfüggünk; az általuk kifejlesztett kutatási algoritmusok és sémaelemzések lerövidítették az időt a nyersadatoktól a termelésig – ez az előnyünk a versenytársainkkal szemben…

– Én nem így gondolom. A te dolgod, hogy termelékenyek maradjanak, Aldrin. Lássuk, képes vagy-eteljesíteni.

Aldrin lenyelte a dühét. Crenshaw önelégülten somolygott, ahogyan az olyan ember, aki tudja, hogyhatalma van, és élvezi az alárendeltjei gyötrődését. Aldrin elfordította a tekintetét; a többiek véletlenülsem néztek rá, azt remélve, hogy az őt ért baj nem terjed át rájuk.

– Egyébként – folytatta Crenshaw – egy új tanulmány jön ki egy európai laborból. Egy-két napon belül ahálón lesz. Egyelőre kísérleti a dolog, de úgy tudom, igen ígéretes. Talán javasolhatnánk, hogyjelentkezzenek rá.

– Új kezelés?– Aha. Nem valami sokat tudok róla, de ismerek valakit, aki igen, és aki tudta, hogy a nyakamba veszek

egy csomó autistát. Szólt, hogy figyeljek oda, amikor emberkísérletekre kerül sor. Az eljárás állítólagrendezi az alapvető hiányosságot, normálissá teszi őket. Ha normálisak lennének, nem lenne mentségükazokra a fényűzésekre.

– Ha normálisak lennének – mondta Aldrin – nem tudnák elvégezni a munkát.– Egyik esetben sem kellene biztosítanunk nekik mindezt... – Crenshaw széles gesztusa magába foglalt

mindent a tornateremtől az egyszemélyes, ajtóval ellátott kis szobácskákig. – Vagy kevesebb pénzértvégeznék el nekünk a munkát, vagy, ha nem tudnák elvégezni, nem lennének többé az alkalmazottaink.

– Mi az a kezelés? – kérdezte Aldrin.– Ó, holmi idegserkentők és nanotechnika kombinációja. Állítólag növeli az agy megfelelő részeit. –

Crenshaw vigyorgott, nem barátságosan. – Miért nem derítesz ki róla mindent, Pete, és küldesz rólajelentést nekem? Ha beválik, megpályázhatjuk az észak-amerikai licencet is.

Aldrin haragosan szeretett volna nézni, de tudta, hogy az nem segít. Belesétált Crenshaw csapdájába; azA-osztály őt vádolhatja, ha számukra rosszul sül el ez az egész.

– Tudod, hogy senki nem kényszeríthető gyógykezelésre – mondta, miközben csiklandozva futott végig abordáin az izzadság. – Vannak emberi jogaik.

– Nem tudom elképzelni, hogy bárki olyan akarjon lenni – mondta Crenshaw. – És ha mégis, szerintemaz beleszámít a lélektani értékelésükbe. Ha valaki jobban szeret beteg lenni…

– Nem betegek – mondta Aldrin.– És sérültek. Akik előnyben részesítik a különleges bánásmódot a gyógyulással szemben. Ez mentális

kiegyensúlyozatlanságra utal. És alap ahhoz, hogy komolyan fontolóra vegyem az elbocsátásukat,tekintettel arra, hogy érzékeny munkát végeznek, amelyet mások is szívesen elvégeznének.

Aldrin ismét leküzdte a vágyát, hogy valami súlyos tárggyal fejbecsapja Crenshaw-t.– A bátyádon is segíthet – mondta Crenshaw.Ez már sok volt.– Kérlek, hagyd ki ebből a bátyámat – mondta összeszorított foggal Aldrin.

– Ugyan-ugyan, nem akartalak felidegesíteni. – Crenshaw még szélesebben vigyorgott. – Csak arragondoltam, hogyan segíthetne… – És egy legyintéssel elfordult, mielőtt Aldrin kimondhatta volna afejében feltorlódott csúf szavakat. Crenshaw már a következőhöz fordult az asztalnál. – Nos, Jennifer,azokról az időpontokról, amelyeket a csoportod nem teljesített…

Mit tehetett Aldrin? Semmit. Mit tehetett bárki? Semmit. A Crenshaw-féle emberek éppen azértkerültek a csúcsra, mert ilyenek voltak – ez kellett hozzá. Úgy látszik.

Ha van ilyen gyógymód – Aldrin nem hitt benne –, segíthetne-e a bátyján? Gyűlölte Crenshaw-t, amiértelhúzta az orra előtt ezt a mézesmadzagot. Végre elfogadta Jeremyt annak, ami; feldolgozta magában a régineheztelést és bűntudatot. Ha Jeremy megváltozna, az mit jelentene?

MÁSODIK FEJEZETMr. Crenshaw az új nagyfőnök. Mr. Aldrin, a mi főnökünk körbevezette azon az első napon.Nem nagyon kedvelem – mármint Crenshaw-t –, mert ugyanolyan hamisan szívélyes a hangja, mint

egykor a tornatanárunknak volt a felső tagozaton, aki futballedző akart lenni egy középiskolában. Jerryedző, így kellett hívnunk. Azt hitte, a különleges törődést igénylő osztály buta, és mind gyűlöltük. Nemgyűlölöm Mr. Crenshaw-t, de nem is kedvelem.

Ma útban munkába állok egy piros lámpánál, ott, ahol az utca keresztezi az államközit. Az előttem állójármű éjfélkék mini-teherautó, sás államból való rendszámmal, georgiai. A hátsó ablakára kisgumikorongokkal szőrös mackót erősítettek. A mackó hülyén vigyorog rám. Örülök, hogy csak játék;utálom, amikor a kocsi hátuljában kutya van, és rámnéz. Általában megugat. A lámpa vált, a mini-teherautó kilő. Mielőtt azt gondolhatnám, Ne, ne tedd! két kocsi száguld át keresztben a piroson, egybézsszínű, könnyű teherautó barna csíkkal és hátul narancssárga vízhűtő kannával, meg egy barna szedán,és a teherautó nekimegy a mini-teherautó oldalának. A zaj visszataszító.

Sikoly/csattanás/csikorgás/recsegés egyszerre, és a két jármű forog, csillogó üvegszilánkokatfröcskölve szét… Szeretnék eltűnni magamban, ahogy a groteszk formák közelebb pörögnek. Becsukom aszemem.

Lassan visszatér a csend, bár meg-megszakítják azoknak a dudái, akik nem tudják, miért áll a forgalom.Kinyitom a szemem. A lámpa zöld. Az emberek kiszálltak autóikból; az összetört autók vezetői mozognak,beszélnek.

A vezetési szabályzat azt mondja, hogy az a személy, aki baleset részese volt, ne hagyja el a helyszínt.A vezetési szabályzat azt mondja, állj meg, és nyújts segítséget. De én nem voltam baleset részese, mertcsupán néhány üvegszilánk érte a kocsimat. És van itt sok más ember, aki segítséget nyújthat. Nemtanultam segítséget nyújtani.

Gondosan hátranézek, és lassan, óvatosan elgurulok a roncsok mellett. Az emberek dühösen néznekrám. De én nem tettem semmi rosszat; én nem voltam részese a balesetnek. Ha maradok, elkésem amunkából. És beszélnem kellett volna a rendőrrel. Félek a rendőröktől.

Bizonytalannak érzem magam, amikor beérek, ezért az irodám helyett előbb a tornaterembe megyek. A„Polka és fugát” teszem fel a Schwanda, a dudásból, mert nagyokat kell ugranom, nagy, kaszálómozdulatokat kell tennem. Valamivel nyugodtabb vagyok az ugrálástól, amikor megjelenik Mr. Crenshaw,az arca a vöröses, bézs csúf árnyalatában csillog.

– Lám-lám, Lou – mondja. A tónus fátyolos, mintha joviálisnak akarna hatni, de valójában nagyon isdühös lenne. Jerry edző használt ilyen hangot. –

Szóval nagyon szereti a tornatermet?A hosszú válasz mindig érdekesebb a rövidnél. Tudom, hogy a legtöbben a rövid, unalmas választ

akarják hallani inkább, mint a hosszú, érdekest, erre próbálok emlékezni, amikor olyan kérdéseket tesznekfel nekem, amelyekre volna hosszú válasz, ha megértenék. Mr. Crenshaw csak azt akarja tudni, szeretem-ea tornatermet. Azt nem akarja tudni, mennyire.

– Nagyon klassz – mondom neki.– Szüksége volna valamire, ami itt nincs?– Nem. – Sok mindenre szükségem van, ami nincs itt, beleértve az ételt, a vizet és a helyet, ahol

alhatok, de ő úgy érti, szükségem volna-e ebben a szobában valamire ahhoz, amire a termet tervezték, aminincs ebben a teremben.

– Szüksége van arra a zenére?Arra a zenére. Laura arra tanított, hogy ha az emberek egy főnév előtt azt mondják, „az” vagy „arra”, az

bizonyos viszonyra utal a főnév tartalmával. Próbálom kitalálni, miféle viszonyban lehet Mr. Crenshaw

azzal a zenével, amikor folytatja, ahogyan mások is gyakran, mielőtt válaszolnék.– Nagyon nehéz – mondja. – Készenlétben tartani mindazt a zenét. A felvételek elkopnak... Egyszerűbb

lenne, ha csak be kellene kapcsolnunk a rádiót.Az itteni rádióból hangos, csörömpölő zaj jön, vagy olyan sipákoló éneklés, nem zene. És reklámok,

még hangosabban, néhány percenként.Nincs ritmusa, nem olyan, amire relaxálhatnék.– A rádió nem lenne jó – mondom. Tudom, hogy ez túlságosan nyers volt, mert az arca megkeményedik.

Többet kell mondanom, nem a rövid választ, hanem a hosszút. – A zenének át kell mennie rajtam –mondom. – A megfelelő dallamnak kell lennie, hogy megfelelő hatása legyen, és muzsikának kell lennie,nem beszédnek vagy éneknek. Ez mindannyiunknál így van. A saját zenénkre van szükségünk, amelyik hatránk.

– Szép is lenne – mondja Mr. Crenshaw olyan hangon, amelyben dühös felhangokat érzek –, hamindenki azt a zenét hallgathatná, amelyiket a legjobban szereti. De a legtöbbünknek... – A „legtöbbünk”-et úgy mondja, hogy azt jelenti „a valódi emberek, a normálisak”. – A legtöbbünknek azt kell hallgatnia,amit kap.

– Értem – mondom, bár valójában nem értem. Mindenki behozhatna lejátszót és a maga zenéjét, ésviselhetne munka közben fejhallgatót, mint mi.

– De nekünk... – Nekünk, autistáknak, nem kompletteknek. – A megfelelő zene kell.Most igazán dühösnek látszik, az izmok rángatóznak az arcán, az arca vörösebb és fényesebb. Látom a

feszültséget a vállában az inge alatt.– Helyes – mondja. Nem úgy érti, hogy helyes. Úgy érti, hogy hagynia kell, hogy a megfelelő zenét

hallgassuk, de változtatna ezen, ha tehetné. Nem tudom, hogy a szavak a papíron a szerződésünkben eléggéerősek-e, hogy megakadályozzák, hogy változtasson. Arra gondolok, megkérdezem Mr. Aldrint.

Még tizenöt perc, amíg megnyugszom annyira, hogy bemenjek az irodámba. Izzadságban úszom. Rossz aszagom. Fogom a tartalék ruhámat, és megyek zuhanyozni. Amikor végre leülök dolgozni, egy óranegyvenhét perccel van később, mint amikor a munkám kezdődött volna; ma este sokáig bennmaradok,hogy ledolgozzam.

Mr. Crenshaw újra bejön záráskor, amikor még mindig dolgozom.Kopogás nélkül benyit. Nem tudom, mióta volt benn, amikor észrevettem, de abban biztos vagyok, hogy

nem kopogott. Összerezzenek, amikor azt mondja, „Lou!”, és megfordulok.– Mit csinál? – kérdezi.– Dolgozom – mondom. Mit képzelt? Mi mást tennék az irodámban, a munkahelyemen?– Hadd látom – mondja, és odajön a munkahelyemhez. Mögém áll; érzem, amint az idegeim

összegyűrődnek a bőröm alatt, mint a megrúgott szőnyeg. Gyűlölöm, amikor mögöttem van valaki. – Azmi? – Szimbólumok egy sorára mutat, amelyet az alatta és fölötte levő tömegtől üres vonal választ el.Egész nap ezt a sort bütyköltem, hogy azt tegye, amit akarok.

– Ez lesz a kapocs... e között – mutatok a fönti blokkra – és a között. – A lenti blokkra mutatok.– És mik ezek? – kérdezi.Igazán nem tudja? Vagy ez az, amit a könyvek oktató társalgásnak neveznek, amikor a tanárok olyan

kérdéseket tesznek fel, amelyekre tudják a választ, hogy megtudják, a diák tudja-e? Ha valóban nem tudja,bármit mondanék, nem értené meg. Ha valójában tudja, dühös lesz, amikor rájön, hogy azt hiszem, nemtudja.

Egyszerűbb lenne, ha az emberek azt mondanák, amit gondolnak.– Ez egy háromrétegű rendszer szintézishez – mondom. Ez az igaz válasz, bár a rövid változata.– Értem – mondja. A hangja negédes. Azt hiszi, hazudok? Arcának elmosódott, torz tükörképét látom az

íróasztalomon lévő fényes gömbben. Nehéz lenne megmondani, mit fejez ki.– A háromrétegű rendszer bele lesz ágyazva a termelési kódokba – mondom, és nagyon igyekszem

nyugodt maradni. – Ez biztosítja, hogy a felhasználó képes legyen meghatározni a produkciósparamétereket, de ne tudja őket átváltoztatni valami ártalmasra.

– És maga érti ezt? – kérdezi.Melyik ez az ez? Értem, amit teszek. Azt nem mindig értem, hogy miért kell. A könnyű, rövid választ

választom.– Igen – mondom.– Helyes – mondja. Éppen olyan hamisan, mint reggel. – Ma későn kezdett – mondja.– Ma sokáig bennmaradok – mondom. – Egy óra negyvenhét perccel később kezdtem. Az ebédidőt

végigdolgoztam; az harminc perc. Egy óra tizenhét perccel maradok tovább.– Maga becsületes – mondja, nyilvánvalóan meglepetten.– Igen – mondom. Nem fordulok meg, hogy ránézzek. Nem akarom látni az arcát. Hét másodperc múlva

megfordul, és kimegy. Az ajtóból még visszaszól.– A dolgok nem mehetnek tovább így, Lou. Változások lesznek. Kilenc szó. Kilenc szó, amelyektől

kiráz a hideg, miután az ajtó becsukódott.Bekapcsolom a ventilátort, és a szobám megtelik csillogó, forgó fényekkel. Dolgozom tovább, egy óra

tizenhét percet. Ma nem érzek vágyat még tovább dolgozni. Szerda este van, és vannak dolgaim.Odakinn enyhe az idő, kissé nyirkos. Nagyon óvatosan vezetek haza, ahol pólót és sortot veszek, és

eszem egy szelet hideg pizzát.

A dolgok között, amelyekről sosem beszélek dr. Fornumnak ott a szexuális életem. Nem gondolja, hogyvan szexuális életem, mert amikor megkérdezi, van-e szexuális partnerem, barátnőm vagy fiúm, én csaknemet mondok. Sosem kérdez ennél többet. Nekem ez megfelel, mert nem akarok vele beszélni róla.Számomra dr. Fornum nem vonzó, és a szüleim azt mondták, a szexről csak azért szabad beszélni, hogykiderítsük, hogy tessünk a partnerünknek, és ő nekünk. Vagy ha valami baj van, az ember forduljonorvoshoz.

Nálam soha nem volt baj. Bizonyos dolgokkal volt baj kezdettől fogva, de az más. Marjoryra gondolok,amikor befejezem a pizzámat. Marjory nem a szexuális partnerem, de szeretném, ha a barátnőm lenne.Marjoryt a vívásórákon ismertem meg, nem a rokkantak számára rendezett társasági események egyikén,ahová dr. Fornum szerint járnom kellene. Nem beszélek dr. Fornumnak a vívásról, mert aggódna azerőszakos hajlamok miatt. Ha már a lézeres bújócska is aggasztotta, a hosszú, hegyes kardtól pánikbaesne. Nem beszélek dr. Fornumnak Marjoryról sem, mert olyan kérdéseket tenne fel, amelyekre nemakarok válaszolni. Ez tehát két nagy titok, kardok és Marjory.

Miután ettem, átautózom a vívásórára Tomhoz és Luciához. Marjory ott lesz. Szeretném becsukni aszemem, amikor Marjoryra gondolok, de ez vezetés közben nem biztonságos. Inkább zenére gondolok,Bach 39. kantátájának koráljára.

Tomnak és Luciának nagy háza van, hatalmas, körülkerített hátsó kerttel. Nincs gyerekük, pedigidősebbek nálam. Először azt hittem, azért van ez, mert Lucia annyira szeret dolgozni a kliensekkel, hogynem akar otthon maradni a gyerekekkel, de aztán hallottam, hogy mondta valaki másnak, hogy neki megTomnak nem lehet gyerekük. Sok barátjuk van, és nyolc vagy kilenc általában megjelenik a vívástgyakorolni. Nem tudom, Lucia elmondta-e a kórházban, hogy vív, vagy hogy néha elhívja a klienseket,hogy tanuljanak vívni. Azt hiszem, a kórház nem helyeselné. Nem én vagyok az egyetlen pszichiátriaiellenőrzés alatt álló személy, aki Tomhoz és Luciához jár, hogy tanuljon karddal vívni. Egyszermegkérdeztem, de csak nevetett, és azt mondta:

– Amiről nem tudnak, az nem ijeszti meg őket.Öt éve vívok itt. Segítettem Tomnak lerakni a vívóterület új borítását, olyan anyagot, amelyet általában

teniszpályákon használnak. Segítettem megépíteni az állványt a hátsó szobában, ahol a pengéinket tartjuk.

Nem akarom, hogy a pengéim a kocsimban vagy a lakásomban legyenek, mert tudom, hogy az megijeszteneegyeseket. Tom figyelmeztetett rá. Fontos nem megijeszteni az embereket. A teljes felszerelésemet tehátTomnál és Luciánál hagyom, és mindenki tudja, hogy balról a második rekesz az enyém, tehát balról amásodik pecek a másik falon is az enyém, és a maszkomnak saját polca van a maszktárolóban.

Először elvégzem a nyújtógyakorlatokat. Ügyelek rá, hogy mindet elvégezzem; Lucia azt mondja,példakép vagyok a többieknek. Például Don ritkán végzi el az összes gyakorlatot, és mindig kimegy adereka, vagy meghúzza valamelyik izmát. Akkor aztán ül oldalt, és panaszkodik. Nem vagyok olyan jó,mint ő, de sosem sérülök meg azért, mert nem tartom be a szabályokat. Szeretném, ha betartaná őket, mertszomorú vagyok, ha valamelyik barátom megsérül.

Amikor már nyújtottam a karom, a vállam, a hátam, a lábam, a hátsó szobába megyek, felveszem akönyöktől levágott ujjú bőrdzsekimet és az acél nyakvédőmet. Jó érzés a nyakvédő súlya a nyakam körül.Leveszem a polcról a maszkomat benne az összehajtott kesztyűvel, és egyelőre zsebre teszem a kesztyűt. Apárbajtőröm meg a hosszú tőröm a tartóban vannak; a maszkot a hónom alá teszem, és óvatosan kiveszema pengéket.

Don jön be, szokás szerint sietve és izzadva, az arca vörös.– Szia, Lou – mondja. Én is sziát mondok, és hátralépek, hogy kivehesse a pengéjét a helyéről. Ő

normális, és hordhatná a párbajtőrét a kocsijában, ha akarná, nem ijesztené meg az embereket, de elfelejtdolgokat. Mindig mástól kellett pengét kérnie, végül Tom azt mondta neki, hagyja itt az övét.

Kimegyek. Marjory még nincs itt. Cindy és Lucia párbajtőrrel állnak fel; Max felteszi az acélsisakját.Nem hiszem, hogy szeretném az acélsisakot; túlságosan hangos lenne, amikor valaki eltalálja. Maxnevetett, amikor ezt elmondtam neki, és azt mondta, használhatnék füldugót, de utálom a füldugót. Úgyérzem magam tőlük, mintha nagyon meg lennék fázva. Különös, mert bekötött szemmel lenni szeretek.Fiatal koromban gyakran jártam így, azt játszva, hogy vak vagyok. Akkor valamivel jobban értettem ahangokat. De a bedugott fültől nem látok jobban.

Don jön ki fontoskodva, párbajtőr a hóna alatt, csicsás bőrzekéjét gombolja. Néha szeretnék egy olyat,de azt hiszem, jobbak nekem az egyszerű dolgok.

– Melegítettél? – kérdezi tőle Lucia.Vállat von.– Eleget.Lucia is vállat von.– Neked fáj majd – mondja. Lucia és Cindy vívni kezdenek. Szeretem nézni őket, és megpróbálni

kitalálni, mit csinálnak. Olyan gyors, hogy nehéz követnem, de a normális embereknek is nehéz.– Szia, Lou – mondja a hátam mögül Marjory. Meleget és fényt érzek, mintha kisebb lenne a gravitáció.

Egy pillanatra erősen becsukom a szemem. Marjory gyönyörű, de nehéz ránézni.– Szia, Marjory – mondom, és megfordulok. Mosolyog rám. Fénylik az arca. Ez zavart, mert amikor az

emberek boldogok voltak, fényes lett az arcuk, mert a dühös embereknek is fényes az arcuk, és sosemtudtam, melyik melyik. A szüleim próbálták megmutatni a különbséget, a szemöldök helyzetével, és ígytovább, de rájöttem, hogy a legtöbbet a szem külső sarka árulja el. Marjory fénylő arca boldog arc. Örül,hogy lát, és én is örülök, hogy látom őt.

De azért sok minden nyugtalanít, amikor Marjoryra gondolok? Fertőz-e az autizmus? Elkaphatja-etőlem? Nem örül majd neki, ha úgy lesz. Tudom, hogy nem ragályos, de azt mondják, ha az ember sokatvan együtt egy csoporttal, úgy kezd gondolkodni, mint ők. Ha sokat van velem, úgy fog-e gondolkodni,mint én? Nem akarom, hogy ez történjen vele. Ha így született volna, rendben van, de aki olyan, mint ő, nelegyen olyan, mint én. Nem hinném, hogy megtörténne, de bűntudatom lenne, ha mégis. Néha ezért távolakarok maradni tőle, de többnyire többet szeretnék vele lenni, mint amennyit vagyok.

– Szia, Marj – mondja Don. Az arca fényesebb, mint volt. Ő is szépnek tartja Marjoryt. Tudom, hogyamit érzek, azt féltékenységnek hívják; olvastam egy könyvben. Ez rossz érzés, és azt jelenti, túlságosan

uralkodom magamon. Hátralépek, megpróbálok nem uralkodni túlságosan magamon, és Don előrelép.Marjory rámnéz, nem Donra.

– Akarsz játszani? – kérdezi Don, és megbök a könyökével. Úgy érti, akarok-e vívni vele. Először nemértettem. Ma már igen. Némán bólintok és elindulunk helyet keresni, ahol felállhatunk.

Don suhint egyet csuklóból, ahogyan minden csörtét kezd, és én automatikusan védem. Kerülgetjükegymást, cselezve és hárítva, aztán azt látom, hogy Don karja vállból elernyed. Újabb csel? Legalább egylehetőség, és előrelendülök, és eltalálom a mellkasát.

– Eltaláltál – mondja. – Tényleg fáj a karom.– Sajnálom – mondom. Mozgatja a vállát, aztán hirtelen előretör, és a lábamat célozza. Ezt már

csinálta; gyorsan hátraugrom, nem talál el. Miután még háromszor eltalálom, nagyot sóhajt, és azt mondja,fáradt. Nekem jó; inkább beszélnék Marjoryval. Max és Tom foglalja el a helyet, ahol vívtunk. Luciapihen; Cindy Susannal áll ki.

Marjory most Lucia mellett ül; Lucia képeket mutogat neki. Lucia egyik hobbija a fényképezés.Leveszem a maszkom, nézem őket. Marjory arca szélesebb, mint Luciáé. Don közém és Marjory közé áll,és beszélni kezd.

– Zavarsz – mondja Lucia.– Sajnálom – mondja Don, de még mindig ott áll, eltakarva előlem Luciát és Marjoryt.– És pontosan középen vagy – mondja Lucia. – Légy szíves, menj ki az emberek közül. – Egy pillantást

vet rám. Nem csinálok semmi rosszat, másként megmondaná. Mindenki másnál inkább, aki nem olyan mintén, Lucia nagyon világosan megmondja, mit akar.

Don visszanéz, fortyog, eloldalog.– Nem láttam Lou-t – mondja.– Én igen – mondja Lucia. Ismét Marjoryhoz fordul. – Itt szálltunk meg a negyedik éjszakán. Ezt bentről

csináltam... micsoda kilátás!– Szép – mondja Marjory. Nem látom a képet, amelyet néz, de látom az arcán az örömet. Inkább őt

nézem, nem Luciára figyelek, ahogyan a többi képről beszél. Don megjegyzésekkel szakítja félbe időnként.Amikor végeztek a képekkel, Lucia összecsukja a hordozható dianéző dobozát, és a széke alá teszi.

– Gyerünk, Don – mondja. – Lássuk, hogy boldogulsz velem. – Újra felveszi a maszkját és a kesztyűjét,fogja a párbajtőrét. Don vállat von, és követi oda, ahol szabad hely van.

– Foglalj helyet – mondja Marjory. Leülök, érzem a széken Lucia testének enyhe melegét. – Milyen volta napod? – kérdezi Marjory.

– Majdnem benne voltam egy autóbalesetben – mondom neki. Nem tesz fel kérdéseket; hagy beszélni.Nehéz elmondani mindent; most kevésbé látszik elfogadhatónak, hogy elhajtottam, de be akartam érnidolgozni, és féltem a rendőrségtől.

– Ez ijesztően hangzik – mondja. A hangja meleg, megnyugtató. Nem hivatásos módon megnyugtató,csak gyengéd a fülemnek.

Mr. Crenshaw-ról akarok mesélni neki, de most Tom jön vissza, és megkérdezi, akarok-e vívni.Szeretek Tommal vívni. Tom majdnem olyan magas, mint én, és bár idősebb nálam, nagyon fitt. És ő alegjobb vívó a csoportban.

– Láttalak vívni Donnal – mondja. – Nagyon jól kezeled a trükkjeit. De Don nem fejlődik – valójábanvisszafejlődik –, ezért gondod legyen rá, hogy minden héten vívj a jobb vívókkal is. Velem, Luciával,Cindyvel, Maxszel. Minimum kettővel közülünk, oké?

A minimum azt jelenti, „nem kevesebb mint”.– Oké – mondom. Mindkettőnknek két pengéje van, párbajtőr és hosszú tőr.Amikor először próbáltam második pengét használni, mindig összeakadtak. Aztán megpróbáltam

párhuzamosan tartani őket. Így nem keresztezték egymást, de Tom mindkettőt félre tudta lökni. Ma márképes vagyok különböző magasságban és szögben fogni őket.

Körözünk, előbb erre, aztán arra. Próbálok visszaemlékezni mindenre, amire Tom tanított: hogyanhelyezzem el a lábam, hogyan tartsam a pengéket, melyik mozdulat védi ki melyik mozdulatot. Támad; akarom felemelkedik, hogy hárítsa a bal pengémmel; ugyanakkor szúrok, és ő kivédi. Olyan, mint a tánc:lépés-lépés-döfés-hárítás-lépés. Tom arról beszél, hogy a sémán változtatni kell, hogykiszámíthatatlannak kell lenni, de amikor utoljára láttam vívni valakivel, azt hiszem, sémát láttam a nem-sémájában.

Ha kellő ideig kitartok, talán újra rátalálok.Hirtelen meghallom Prokofjev Rómeó és Júliájának zenéjét, a lovagok táncát. Betölti a fejem, arra a

ritmusra mozgok, a gyorsabb mozdulatok lelassulnak. Tom is lassít, ahogy lassítok. Most látom, azt ahosszú sémát, amelyet kitalált, mert senki sem lehet teljesen véletlenszerű. Együtt mozogva a sémával, azén személyes zenémben, képes vagyok Tommal maradni, blokkolni minden szúrást, próbára tenni ahárításait. És már tudom, mire készül, és a karom gondolkodás nélkül lendül, és beviszek egy puntariversát[1] a feje oldalára. Érzem az ütést a kezemben, a karomban.

– Jó! – mondja. A zene elhallgat. – Hűha! – mondja, a fejét csóválva.– Túlságosan erős volt, sajnálom – mondom.– Nem, nem, semmi baj. Jó, tiszta szúrás, egyenesen a védelmemen át.Még a közelében sem jártam, hogy hárítsam. – Vigyorog a maszkján keresztül. – Mondtam, hogy egyre

jobb vagy. Gyerünk újra.Nem akarok bántani senkit. Amikor elkezdtem, nem tudtak rávenni, hogy egyáltalán hozzáérjek

valakihez a pengével, nem lehetett érezni, olyan gyengén szúrtam. Most sem szeretem. Amit szeretek, azsémákat tanulni, aztán újraalkotni őket úgy, hogy én is benne legyek a sémában.

Fény villan Tom pengéin, ahogy mindkettőt tisztelgésre emeli. Egy pillanatra elvakít a ragyogás, a fénytáncának sebessége.

Aztán újra mozdulok, a fényen túli sötétben. Milyen gyors a sötét? Az árnyék nem lehet gyorsabb, mintaz, ami veti, de nem minden sötétség árnyék. Vagy az? Ezúttal nem hallok zenét, de látom a fény és azárnyék sémáját, egymást váltva, pörögve, a fény íveit és csigavonalait a sötétség hátterével.

A fény csúcsán táncolok, de túl rajta, és egyszerre csak érzem azt a rezgő nyomást a kezemen. EzúttalTom pengéjének tompa ütését is érzem a mellkasomon.

– Jó – mondom, ahogy ő mondta, és mindketten hátralépünk, elismerve a kettős találatot.– Úúú! – Elfordulok Tomtól, és Dont látom összegörnyedve, a kezével a derekán. A székek felé

sántikál, de Lucia megelőzi, és újra leül Marjory mellé. Különös érzésem van: hogy észrevettem, és hogyörülök neki. Don megállt, még mindig görnyedten. Nincsenek üres székek, mert más vívók is érkeztek.Don végül leereszkedik a kockakőre, egész idő alatt nyögdécselve.

– Azt hiszem, abba kellene hagynom – mondja. – Öregszem.– Nem öreg vagy – mondja Lucia. – Hanem lusta. – Nem tudom, miért ilyen aljas Donnal Lucia. Don

barát; nem szép dolog csúnyákat mondani barátra, hacsak nem ugratásból. Don nem szereti elvégezni abemelegítő gyakorlatokat, és sokat panaszkodik, de ez még nem teszi nem-baráttá.

– Gyere, Lou – mondja Tom. – Eltaláltál; eltaláltuk egymást; esélyt kérek a visszavágóra. – A szavakdühösek is lehetnének, de a hang barátságos, és Tom mosolyog. Újra felemelem a pengém.

Ezúttal Tom azt teszi, amit soha, és rohamoz. Nincs időm visszaemlékezni, mit mondott, mit helyestenni, ha valaki rohamoz; hátralépek, és elfordulok, jobb oldali pengéjét félrelökve az enyémmel, és ahosszú tőrrel megpróbálva megszúrni a fejét. De túlságosan gyorsan mozog; elhibázom, és a hosszú tőrttartó keze a saját feje fölé emelkedik, és leszúr a fejem tetejére.

– Megvagy! – mondja.– Csináltad ezt hogy? – kérdezem, aztán átrendezem a szavakat. – Hogy csináltad ezt?– Ez a titkos versenyszúrásom – mondja Tom, hátratolva a maszkját. – Valaki ezt alkalmazta velem

szemben tizenkét évvel ezelőtt, és hazajöttem, és addig gyakoroltam, amíg tökéletesen el nem sajátítottam

egy fatuskón… és normális körülmények között csak versenyen használom. De te készen állsz rá, hogymegtanuld. Csak egy trükk van. – Vigyorgott, az arcán végigfolyt az izzadság.

– Hé! – kiáltja Don az udvar túlsó feléről. – Nem láttam. Megmutatod még egyszer?– Mi a trükk? – kérdezem.– Magadnak kell rájönnöd, hogyan kell. Szívesen a rendelkezésedre bocsátom a tuskómat, de ez volt a

teljes bemutató, több nincs. És azt is megmondom, hogy ha nem tanulod meg tökéletesen jól, döglött húsvagy az olyan ellenfélnek, aki nem esik pánikba. Láttad, milyen könnyű volt elhárítani a jobb oldalifegyvert.

– Tom, ezt nekem nem mutattad, kérlek mutasd meg még egyszer – mondja Don.– Nem vagy rá készen – mondja Tom. – Ki kell érdemelned. – Most dühösnek hangzik, ahogy az előbb

Lucia. Mit tett Don, amitől mérgesek? Nem melegített, és tényleg gyorsan elfárad, de elegendő ok lenneez? Most nem kérdezhetem meg, de később megteszem.

Leveszem a maszkom, és megyek, hogy Marjory közelében állhassak.Fentről látom, hogyan verődik vissza a fény ragyogó, sötét hajáról. Ha előre-hátra mozgok, a fény fel-le

szaladgál a haján, ahogyan fel-le szaladgált Tom pengéin. Kíváncsi vagyok, milyen tapintású lehet a haja.– Ülj le ide – áll fel Lucia. – Megint megyek vívni.Leülök, nagyon érzem magam mellett Marjoryt.– Vívsz ma este? – kérdezem.– Ma este nem. Korán el kell mennem. Karen barátnőm érkezik a repülőtérre, és megígértem, hogy érte

megyek. Csak azért néztem be, hogy lássam… az embereket.Meg akarom mondani neki, hogy örülök, hogy így tett, de a szavak elakadnak a számban. Merevnek és

sutának érzem magam.– Karen honnan jön? – kérdezem végül.– Chicagóból. A szüleit látogatta meg. – Marjory kinyújtja maga elé a lábát.– Úgy volt, hogy a kocsiját a repülőtéren hagyja, de az elutazása reggelén gumidefektje volt. Ezért

megyek érte. – Rámnéz. Lesütöm a szemem, nem tudom elviselni tekintetének forróságát. – Sokáigmaradsz ma este?

– Nem olyan sokáig – mondom. Ha Marjory megy, és Don marad, hazamegyek.– Nem akarsz kijönni velem a repülőtérre? Visszahoználak ide a kocsidért. Persze későn érnél haza;

Karen gépe csak tíz tizenötkor érkezik.Marjoryval autózni? Annyira meglepett/boldog vagyok, hogy egy hosszú percig mozdulni sem tudok.– Igen – mondom. – Igen. – Érzem, hogy az arcom forró lesz.

Az úton a repülőtérre kinézek az ablakon. Könnyűnek érzem magam, mintha ki tudnék repülni alevegőbe.

– A boldogság olyan érzés, mint a normálisnál kisebb gravitáció – mondom.Érzem Marjory tekintetét.– Könnyű, mint a tollpihe – mondja. – Így érted?– Talán nem tollpihe. Inkább úgy érzem magam, mint egy ballon – mondom.– Ismerem azt az érzést – mondja Marjory. Nem mondja, hogy most így érez. Nem tudom, hogyan érez.

A normális emberek tudnák, hogyan érez, de én nem tudom megmondani. Minél jobban ismerem, annáltöbb dolgot nem tudok róla. Azt se tudom, Tom és Lucia miért haragudtak Donra.

– Tom és Lucia mindketten dühösen beszéltek Donnal – mondom. Marjory gyors oldalpillantást vetrám. Azt hiszem, értenem kellene, de nem értem. Szeretnék elfordulni inkább; furán érzem magam belül.

– Don igazán szemét tud lenni – mondja.Don nem szemét; Don személy. A normális emberek szoktak ilyeneket mondani, gondolkodás nélkül

megváltoztatják a szavak jelentését, és ők értik.Tudom, mert valaki mondta nekem évekkel ezelőtt, hogy a szemét szleng szó a „rossz emberre”. De azt

nem tudta megmondani, miért, és azóta is töröm rajta a fejem. Ha valaki rossz ember, és azt akarommondani, hogy rossz ember, akkor miért nem mondom azt? Miért „szemét” vagy „szar” vagy ilyesmi? Ésamikor hozzáteszik, hogy „igazán”, az még rosszabb. Ha azt mondjuk, valami igazi, annak igazinak kelllennie.

De jobban szeretném tudni, hogy Tom és Lucia miért mérgesek Donra, mint amennyire el akarommagyarázni Marjorynak, miért nem helyes azt mondani, hogy Don szemét.

– Mert nem melegít be rendesen?– Nem. – Marjory kissé dühösnek hangzik, és nekem összeszorul a gyomrom. Mit tettem? – Don csak...

egyszerűen aljas, néha, Lou. Úgy tréfálkozik emberekről, hogy az nem mulatságos.Nem tudom, a tréfák vagy az emberek nem mulatságosak? Ismerek vicceket, amelyeket a legtöbben nem

tartanak mulatságosnak, mert én is kitaláltam néhányat. Még mindig nem tudom, egyesek miértmulatságosak, az enyémek miért nem, de tudom, hogy így igaz.

– Rólad tréfálkozott – mondja egy sarokkal később halkan Marjory. – És nem tetszett nekünk.Nem tudom, mit mondjak. Don mindenkin élcelődik, még Marjoryn is. Én nem szeretem az ugratásait,

de ebben az ügyben nem tettem semmit. Kellett volna? Marjory rám pillant. Azt hiszem, most azt akarja,mondjak valamit. Nem jut eszembe semmi. Végül mégis.

– A szüleim azt mondták, ha kitöltjük a dühünket az embereken, attól még nem cselekszenekhelyesebben.

Marjory fura hangot hallat. Nem tudom, mit jelent.– Lou, néha azt hiszem, filozófus vagy.– Nem – mondom. – Ahhoz nem vagyok eléggé okos, hogy filozófus legyek.Marjory ismét azt a hangot hallatja. Kinézek az ablakon; majdnem a repülőtérnél vagyunk. Éjjel a

repülőtéren különböző színű fényekkel világítják ki a leszálló és felszálló gépek kifutópályáit. Sárga, kék,zöld, vörös. Bárcsak volna lila is. Marjory a parkológarázs rövid idejű parkolásra való részén állítja le akocsiját, és a buszsávokon át bemegyünk a repülőtérre.

Amikor egyedül vagyok, szeretem nézni, hogyan nyílnak és csukódnak az automata ajtók. Ma Marjorymellett megyek, úgy téve, mintha nem érdekelnének az ajtók. Megáll megnézni a videó-képernyőn azérkezéseket és az indulásokat. Én már észrevettem, melyik járat lehet: a megfelelő légitársaság gépe,Chicagóból, 22:15-kor száll le, késése nincs, Tizenhetes Kapu. Marjorynak tovább tart; a normálisembereknek mindig tovább tart.

Az „Érkezések” biztonsági kapujánál ismét összeszorul a gyomrom. Tudom, hogy kell csinálni; aszüleim megtanítottak rá, és már csináltam. Vegyél ki a zsebedből minden fémest, és tedd a kis kosárba.Várd ki a sorod.

Menj át a kapun. Ha senki nem kérdez tőlem semmit, könnyű. De ha kérdeznek, nem mindig értempontosan: túlságosan zajos itt, sok a kemény felületekről visszaverődő visszhang. Érzem, hogy feszültvagyok.

Marjory megy elöl: a retikülje a futószalagra kerül, a kulcsai a kis kosárba. Nézem, ahogy átmegy;senki nem kérdez tőle semmit. A kulcsaimat, a tárcámat, az aprópénzemet a kis kosárba teszem, ésátmegyek. Nincs se csengetés, se pittyegés. Az egyenruhás férfi rám mered, amint magamhoz veszem akulcsaimat, a tárcámat, az aprópénzemet, és visszateszem a zsebeimbe. Elfordulok, a pár lépésnyirevárakozó Marjory felé. Ekkor a férfi megszólal.

– Láthatnám, kérem, a jegyét? És valami igazolványt?Végigfut rajtam a hideg. Senki mást nem kérdezett – sem a hosszú, fonott hajú férfit, aki átfurakodott

mellettem, hogy elvegye a tárcáját a futószalagról, sem Marjoryt –, és én nem tettem semmi rosszat. Azembernek nem szükséges, hogy jegye legyen, ha átmegy a biztonsági kapun az érkezéseknél; csak a járat

számát kell tudnia, amelyik elé megy. Azoknak az embereknek, akik érkezőket várnak nincs jegyük, mertnem utaznak. Az indulásnál kérhetik a biztonságiak a jegyet.

– Nincs jegyem – mondom. A férfi háta mögött látom, hogy Marjory egyik lábáról a másikra áll, de nemjön közelebb. Nem hiszem, hogy hallja, mit beszél a biztonsági őr, és nyilvános helyen nem akarokkiabálni.

– Igazolvány? – kérdezi. Az arca rám összpontosít, és egyre fényesebb. * Előveszem a tárcám, éskinyitom az igazolványomnál. Ránéz, majd újra rám.

– Ha nincs jegye, mit csinál itt? – kérdezi.Érzem, hogy kalapál a szívem, a nyakamon folyik az izzadság.– É-én... é-én... é-én...– Nyögje már ki – mondja sötéten. – Vagy mindig így dadog?Bólintok. Tudom, hogy most nem tudok mondani semmit, pár percig nem. Az ingzsebembe nyúlok,

kiveszem az ott tartott kis kártyát. Odanyújtom; rápillant.– Autista, mi? De hát beszélt; egy másodperce még válaszolt. Ki elé jött? Marjory végre odalép a férfi

mögé.– Valami baj van, Lou?– Menjen innen, hölgyem – mondja az őr.Nem néz Marjoryra.– Az úr a barátom – mondja Marjory. – Egy barátnőmet várjuk a háromnyolcvankettes járattal, a

tizenhetes kapunál. Nem hallottam, hogy a berregő megszólalt volna... – Harag bujkál a hangjában.A férfi most elfordítja annyira a fejét, hogy láthassa Marjoryt. Kissé megnyugszik.– Magával van?– Igen. Valami gond volt?– Nem, hölgyem. Csak kissé furán nézett ki. Azt hiszem, ez – még a kezében a kártyám –

megmagyarázza. Ha maga vele van…– Nem vagyok az őrzője – mondja Marjory ugyanolyan hangon, mint amikor azt mondta, Don igazán

szemét. – Lou a barátom.A férfi szemöldöke felszalad, aztán le. Visszaadja a kártyámat, elfordul. Elindulok én is Marjory

mellett, aki gyors léptekkel halad, ezek a lépések biztosan nyújtják a lábát. Egy szót se szólunk, amíg atizenötöstől a harmincas kapuig tartó biztonsági körzetbe nem érünk. Az üvegfal túloldalán, az indulásioldalon emberek ülnek sorban, jegyekkel; az ülések kerete fényes fém, az ülések sötétkékek. Az érkezésioldalon nincsenek ülések, mert az emberek általában csak tíz perccel a gép tervezett érkezése előtt jönnekide.

Régen ez nem így volt. Erre persze nem emlékszem – a századfordulón születtem –, de a szüleim aztmondták, hogy az emberek egészen a kapukig mehettek, hogy fogadják az érkezőket. Aztán, a 2001-eskatasztrófák után csak az induló utasok mehettek a kapukig. Ez olyan kényelmetlen volt a segítségreszoruló embereknek, és olyan sokan kértek különleges belépőt, hogy a kormányzat ilyen várócsarnokokbevezetését határozta el inkább, külön biztonsági rendszerrel. Mire a szüleim először vittek felrepülőgépre, kilencéves koromban, az összes nagy repülőtéren különválasztották az érkező és az indulóutasokat.

Kinézek a nagy ablakon. Mindenütt fények. Vörös és zöld fények a repülőgépek szárnyainak csücskén.A poggyászszállító kis kocsik reflektorai. Állandó fények és villogó fények.

– Most már tudsz beszélni? – kérdezi Marjory, miközben még mindig a fényeket nézem.– Azt hiszem. – Megkerül, hogy szemben álljunk egymással.– Jól vagy?– Igen. Ez csak… néha megesik. – Bosszant, hogy ma este is megesett, amikor először vagyok kettesben

Marjoryval. Emlékszem, gimnazista koromban beszélni akartam lányokkal. akik nem akartak beszélni

velem. Marjory is elmegy majd? Taxival is visszamehetek Tomhoz és Luciához, de nincs valami sok pénználam.

– Örülök, hogy jól vagy – mondja Marjory, és ekkor nyílik az ajtó, és kezdenek jönni az emberek agépről. Marjory Karent figyeli, én meg őt. Kiderül, hogy Karen idősebb hölgy, ősz a haja. Kisvártatvaújra a szabadban vagyunk, aztán úton Karen lakása felé. A hátsó ülésen ülök, hallgatom Marjory és Karenbeszélgetését. A hangjuk csobog és fodroz, mint fürge víz a köveken. Nem egészen tudom követni, amirőlbeszélnek. Nekem túlságosan gyorsak, és nem ismerem az embereket és a helyeket, akikről-amelyekrőlbeszélnek. De azért jó, mert nézhetem Marjoryt, anélkül, hogy ugyanakkor beszélnem is kellene.

Amikor visszaérünk Tom és Lucia házához, ahol a kocsim van, Don már elment, és az utolsó vívók ispakolnak be a kocsijukba. Eszembe jut, hogy nem tettem a helyére a pengéimet és a maszkomat, éskimegyek, hogy összeszedjem őket, de Tom már megtette, azt mondja. Nem tudta, mikor jövök vissza; nemakarta odakinn hagyni őket a sötétben.

Elbúcsúzom Tomtól és Luciától és Marjorytól, és hazaautózom a gyors sötétben.

HARMADIK FEJEZETVillog az üzenetrögzítőm, amikor hazaérek. Lars kódja az. Azt akarja, hogy vegyem fel vele a

kapcsolatot a számítógépen. Késő van. Nem akarok holnap elaludni és elkésni. De Lars tudja, hogyszerdán vívok, és általában nem szokott ilyenkor hívni. Nagyon fontos lehet.

Bejelentkezem, és megtalálom az üzenetet. Kivágott nekem egy újságcikket, kutatásról szól autista-jellegű tünetek megfordításáról főemlősöknél. Átfutom, kalapál a szívem. A genetikus autizmusmegfordítása csecsemőknél vagy az agykárosodás okozta autista-jellegű tünetek megfordításakisgyerekeknél ma már meglehetősen általános, de nekem azt mondták, számomra már késő. Ha ez igaz,akkor nem késő. Az utolsó mondatban a cikk szerzője erről ír, azt feltételezi, hogy a kutatási eredményekembereknél is alkalmazhatók lehetnek, és további kutatásokat javasol.

– Miközben olvasok, újabb logó ugrik a képernyőmre. A helyi autista közösségünké. Cameron logója ésDale logója. Szóval ők is hallottak róla. Egyelőre nem veszek tudomást róluk, továbbolvasok. Bár olyanagyakról van szó, amilyen az enyém, ez nem az én területem, és nem egészen értem, hogy is működne akezelés. A szerzők további cikkekre utalnak, amelyekben az eljárások le vannak írva. Azok a cikkek nemelérhetők – nem nekem, nem ma éjjel. Nem tudom, mi az a „Ho és Delgracia módszer”. Azt sem tudom,mit jelentenek a szavak, és nincsenek benne a lexikonomban.

Amikor az órára nézek, jóval elmúlt éjfél. Ágyba. Aludnom kell. Mindent kikapcsolok, beállítom azébresztőt, lefekszem. A gondolataimban fotonok üldözik a sötétséget, de sosem érik el.

Másnap reggel a munkahelyünkön mind ott állunk az előcsarnokban, nem egészen nézünk egymásszemébe. Mindenki tudja.

– Azt hiszem, nem igaz – mondja Linda. – Nem működhet.– De ha mégis – mondja Cameron. – Ha mégis, normálisak lehetünk.– Nem akarok normális lenni – mondja Linda. – Vagyok, aki vagyok. Boldog vagyok. – Nem látszik

boldognak. Szenvedélyesnek és eltökéltnek látszik.– Én is – mondja Dale. – Mi van, ha beválik a majmoknál, mit jelent? A majmok nem emberek;

egyszerűbbek nálunk. A majmok nem beszélnek. – Szemhéja a szokásosnál jobban rángatózik.– Mi máris jobban kommunikálunk, mint a majmok – mondja Linda. Amikor így vagyunk együtt, csak

mi, jobban tudunk beszélni, mint bármikor máskor. Nevetünk ezen, azon, hogy a normális emberekbizonyára valamiféle mezőt bocsátanak ki, amely gátolja a képességeinket. Tudjuk, hogy ez nem igaz, éstudjuk, hogy a mások paranoidnak tartanának minket, ha a jelenlétükben mondanánk el ezt a tréfát. Aztgondolnák, őrültek vagyunk, méghozzá rossz módon; nem értenék, hogy ez hecc. Amikor mi nem értünkmeg egy viccet, azt mondják, azért, mert mindent szó szerint értünk, de mi tudjuk, hogy ezt nem mondhatjukróluk.

– Nem szeretnék pszichiáterhez járni negyedévenként – mondja Cameron.Arra gondolok, mi lenne, ha nem kellene felkeresnem dr. Fornumot.Sokkal boldogabb lennék. Vajon ő is boldog lenne, hogy nem kell találkoznia velem?– És te, Lou? – kérdezi Linda. – Te már részben az ő világukban élsz. Valamennyien, azzal, hogy itt

dolgozunk, hogy függetlenül élünk. De Linda nem szeret semmit sem kezdeni nem autistákkal, és mármondta, hogy nem kellene Tom és Lucia vívásóráira járnom, sem beszélnem a templomunkba járókkal. Hatudná, hogyan érzek valójában Marjory iránt, csúnyákat mondana rólam.

– Én megvagyok.,, nem tudom, miért kellene változtatnom. – Hallom a hangom, hangosabb aszokásosnál, és szeretném, ha nem tenném ezt, amikor zaklatott vagyok. Nem vagyok dühös; nem akarokdühösnek hangzani.

– Látod? – Linda Cameronra néz, aki elfordul.– Dolgoznom kell – mondom, és az irodámba indulok, ahol bekapcsolom a kis ventilátort, és nézem a

csillogó fényeket. Ugrálnom kellene, de nem akarok a tornaterembe menni, mert esetleg bejön Mr.Crenshaw. Úgy érzem, mintha szorongatna valami. Nehéz belemennem a problémába, amelyen dolgozom.

Eltűnődöm, milyen lehet normálisnak lenni. Akkor vettem rá magam, hogy ne gondoljak erre, amikorbefejeztem az iskolát. Ha felmerül, eltolom a gondolatot. De most... milyen lenne, ha nem kellene attóltartanom, hogy az emberek bolondnak tartanak, amikor dadogok, vagy amikor egyáltalán nem tudokválaszolni, és a kis noteszomba kell írnom? Milyen lenne nem hordani a zsebemben azt a kártyát?Képesnek lenni látni és hallani mindenütt? Tudni, hogy az emberek mire gondolnak, pusztán abból, hogyaz arcukra nézek?

A jelképek blokkja, amelyen dolgozom egyszeriben mélységesen értelmetlennek látszik, ugyanolyanértelmetlennek, amilyennek a hangok hangzanak néha.

Ez lenne az? Ezért nem végzik normális emberek azt a munkát, amelyet mi? Választanom kell e között amunka között, amelyet tudom, hogyan kell végezni, amelyikben jó vagyok és a normálisság között?Körülnézek az irodában. A forgó spirálok egyszeriben idegesítenek. Egyszerűen csak forognak, ugyanaz aséma, újra meg újra. Kikapcsolom a ventilátort. Ha ez a normális, nem tetszik.

A jelképek újra életre kelnek, gazdag a jelentésük, és beléjük merülök, beléjük merítem az elmémet úgy,hogy ne kelljen látnom odafenn az eget.

Amikor újra felbukkanok, ebédidő van. Megfájdult a fejem, mert túlságosan sokáig ültem egy helyben,és nem ebédeltem. Felállok, körbejárok az irodámban, próbálok nem gondolni arra, amit Lars mondottnekem. Nem megy. Nem vagyok éhes, de tudom, hogy ennem kell. Kimegyek az épületünkben lévőteakonyhába, kiveszem a hűtőből a műanyag dobozomat. Egyikünk sem szereti a műanyag szagát, de azételeinket külön tartja, így nem kell szagolnom Linda tonhalas szendvicsét, neki pedig nem kell szagolniaaz én szárított húsos kenyeremet és gyümölcsömet.

Eszem egy almát és pár szem szőlőt, aztán rágcsálom a szendvicset. A gyomrom nyugtalankodik; arragondolok, hogy bemegyek a tornaterembe, de amikor benézek, ott van Linda és Chuy. Linda nagyokatugrik, az arca komor; Chuy a földön ül, nézi a ventilátor fújta, színes zászlócskákat. Linda meglát, és hátatfordít az ugróasztalon. Nem akar beszélgetni. Én sem akarok beszélgetni.

A délután mintha örökké tartana. Pontosan távozom, a megszokott helyén álló kocsimhoz megyek. Afejemben lévő zene teljesen rossz, hangos és lüktető. Amikor kinyitom a kocsim ajtaját, túlmelegedettlevegő csap meg. Állok a kocsi mellett, az őszre vágyom és hűvösebb időre. Látom kijönni a többieket,mindegyikükön látszik így vagy úgy a feszültség, és kerülöm a tekintetüket. Senki sem beszél. Beülünk azautóinkba; én megyek el először, mert én jöttem ki elsőként.

Nehéz vezetni a forró délutánon, fejemben a rossz zenével. Fények villannak lökhárítókon,szélvédőkön, kereteken; túlságosan sok a felvillanó fény. Mire hazaérek, fáj a fejem, és reszketek. Apamlagomról beviszem a párnákat a hálószobába, szorosan bezárom az összes zsalugátert, aztán az ajtót.Lefekszem, a párnákat magamra halmozom, aztán leoltom a lámpát.

Erről sem beszélek soha dr. Fornumnak. Feljegyzéseket készítene róla a kartonomon; tudom. Amintfekszem a sötétben, a gyengéd, lágy nyomás fokozatosan oldja a feszültségemet, és a fejemből kiürül arossz zene. Puha, sötét csendben lebegek… nyugalomban, békességben, nem érhetnek hozzám a sebesenmozgó fotonok.

Idővel újra készen állok gondolkozni és érezni. Szomorú vagyok. Nem lenne szabad szomorúnaklennem. Mondom magamnak, hogy dr. Fornum ezt mondaná. Egészséges vagyok. Meglehetősen jól fizetőállásom van. Van egy helyem, ahol lakhatok és ruháim, amelyeket viselhetek. Van egy ritka, magas státustjelentő engedélyem magán gépkocsira, így nem kell együtt utaznom senki mással, vagy igénybe vennem azajos, zsúfolt tömegközlekedést. Szerencsésnek érezhetem magam.

Mégis szomorú vagyok. Erősen próbálkozom, mégsem megy. Ugyanolyan ruhákat viselek, mint mások.

Ugyanazokat a szavakat mondom, ugyanolyankor: jó reggelt, szia, hogy vagy, én jól, jó éjt, kérem,köszönöm, szívesen, köszönöm, nem, most éppen nem. Betartom a KRESZ-t; betartom a szabályokat. Alakásomban közönséges bútorok vannak, és szokatlan zenémet igen halkan játszom, vagy fejhallgatóthasználok. De ez nem elég. Bármilyen keményen próbálkozom is, a valódi emberek mégis azt akarják,hogy változzam meg, hogy olyan legyek, mint ők.

Nem tudják, milyen nehéz. Nem érdekli őket. Azt akarják, hogy változzam meg. Dolgokat akarnakbelerakni a fejembe, meg akarják változtatni az agyamat. Azt mondanák, nem, de igen.

Azt hittem, biztonságban vagyok, hiszen függetlenül élek, úgy élek, mint bárki más. De nem.A párnák alatt ismét reszketni kezdek. Nem akarok sírni; a sírás túlságosan hangos lehet, a

szomszédjaim észrevehetik. Hallom a rám aggatott címkéket, a címkéket, amelyek már gyerekkorombanrákerültek a kartonomra.

Elsődleges kórisme autista színkép rendellenesség/autizmus. Szenzoros koordinációs hiányosság.Hallásbeli feldolgozási hiányosság. Látásbeli feldolgozási hiányosság. Védekezés a tapintás ellen.

Minden csecsemő autistának születik, mondta egyszer a csoportunkból valaki. Idegesen nevettünk.Egyetértettünk, de veszélyes volt ezt mondani.

A neurológiai szempontból normális csecsemőnek évekbe telik, amíg megtanulja összefüggővilágképpé integrálni a beérkező érzékszervi adatokat. Nálam ez jóval tovább tartott – és készséggelelismerem, hogy az érzékszerveim adatainak feldolgozása ma sem normális –, nagyjából ugyanúgy láttamneki a feladatnak, mint bármely más kisded. Amikor először árasztottak el az érzékszerveimből érkezőszüretlen, szerkesztetlen információk, alvással és oda nem figyeléssel védtem magam a túlterheléstől.

Az ember azt hinné az irodalom alapján, hogy csak neurológiailag sérült gyermekek teszik ezt, devalójában ezt teszi minden csecsemő a túlzott igénybevétel ellen – becsukja a szemét, elfordítja atekintetét, vagy egyszerűen elalszik, ha túl sok a világ. Idővel aztán, ahogy egymás után sajátítják el ezt,majd azt az adathalmazt, megtanulják, hogy a különböző, a retinát ingerlő behatások mit jelentenek alátható világban, vagy hogy a dobhártyát érő sokféle zaj közül melyik az emberi, adott esetben azanyanyelvükön beszélő hang.

Számomra – egy autista számára – mindez jóval tovább tartott. A szüleim elmagyarázták nekem, amikormár voltam annyi idős, hogy megérthettem: bizonyos okból az én csecsemői idegeimnek hosszabb ideigtartó ösztönzésre volt szükségük, hogy áthidalják a szakadékot. Valamennyien – ők is, én is – szerencsésekvoltunk, mert olyan technikához férhettünk hozzá, amely biztosította az idegsejtek számára a megfelelőidőtartamú jelet. Nem legyintettek rám, hogy „hiányos a figyelme” (ami meglehetősen általános volt),egyszerűen olyan ösztönzéseket kaptam, amelyekre képes voltam reagálni.

Emlékszem az időre, mielőtt elkezdtem volna a számítógéppel segített elsődleges nyelvtanulásiprogramot… amikor az emberek szájából jövő hangok éppen olyan véletlenszerűnek – nem, mégvéletlenszerűbbnek – tetszettek számomra, mint egy tehén bőgése a mezőn. Sok mássalhangzót egyáltalánnem hallottam – nem tartottak eléggé sokáig. A terápia segített – a számítógép addig nyújtotta el ahangokat, amíg meghallottam őket, és az agyam fokozatosan megtanult felfogni rövidebb jeleket is. Denem mindet. Aki gyorsan beszél, azt a mai napig sem értem, bármennyire koncentrálok.

De azelőtt sokkal rosszabb volt. A számítógéppel segített elsődleges nyelvtanulási program bevezetéseelőtt sok hozzám hasonló gyerek egyáltalán nem tanulta meg a nyelvet. A huszadik század közepén aterapeuták azt hitték, az autizmus elmebetegség, mint a skizofrénia. Anyám olvasott egy könyvet egyasszonyról, akinek azt mondták, ő bolondította meg a gyerekét. Az az elképzelés, hogy az autistákelmebetegek, vagy azzá válhatnak tartotta magát egészen a huszadik század végéig, és magam is láttamerről egy cikket egy folyóiratban néhány évvel ezelőtt. Ezért kell eljárnom dr. Fornumhoz, hogy biztoslehessen benne, hogy nem alakul ki nálam elmebetegség.

Nem tudom, Mr. Crenshaw azt gondolja-e, hogy bolond vagyok. Ezért lesz fényes az arca, amikorvelem beszél? Fél? Nem hiszem, hogy Mr. Aldrin fél tőlem – bármelyikünktől. Úgy beszél velünk, mintha

valódi emberek volnánk. De Mr. Crenshaw úgy beszél, mintha csökönyös állat volnék, amelyet joga vanidomítani. Gyakran félek, de most, hogy pihentem a párnák alatt, most nem.

Amit nagyon szeretnék, ha kimehetnék, és felnézhetnék a csillagokra. A szüleim elvittek kempingezniDélnyugatra; emlékszem, amint ott feküdtem, és láttam a gyönyörű sémákat, az örökké tartó, végtelensémákat. Szeretnék újra csillagokat látni. Gyerekkoromban megnyugtattak; rendezett mindenséget mutattaknekem, amelynek sémája van, ahol egy nagy sablon aprócska része lehetek. Amikor a szüleimmegmondták, mennyi ideig utazott a fény, hogy a szememig érjen – évszázadokat, évezredeket –,vigasztalást éreztem, bár nem tudom, miért.

Innen nem láthatom a csillagokat. A parkolóban a biztonsági lámpák nátriumgőz lámpák, amelyek lilás-sárga fényt adnak. Ettől a levegő elmosódottnak látszik, és a csillagok nem tudnak átragyogni az égbolthomályos, fekete fedelén. Csak a hold és egy-két nagyon fényes csillag meg bolygó látszik.

Néha kiutaztam vidékre, és olyan helyet próbáltam keresni, ahonnan felnézhetek a csillagokra. Nehéz.Ha egy vidéki úton megállok, és leoltom a kocsim lámpáit, belém jöhet valaki, mert nem lát. Próbáltam azút mellett, vagy valami pajtához vezető mellékúton megállni, de észrevehet egy közelben lakó, és hívhatjaa rendőrséget. Akkor jön a rendőrség, és tudni akarja, miért parkolok ott éjszaka. Nem értik, hogy látniszeretném a csillagokat. Azt mondják, ez csak kifogás. Többé nem teszem. Inkább spórolni próbálok, hogyolyan helyre mehessek nyaralni, ahonnan láthatom a csillagokat.

Fura ám a rendőrség. Némelyikünknek több baja van velük, másoknak kevesebb. Jorge, aki SanAntonióban nőtt fel azt mondta, ha az ember nem gazdag, fehér és normális, rögtön bűnözőnek nézik.Serdülőkorában sokszor megállították; csak tizenkét éves korában tanult meg beszélni, és akkor sembeszélt valami jól. Mindig azt hitték, részeg, vagy be van tépve, azt mondta. Amikor olyan karkötőt viselt,amelyikre rá volt írva, hogy kicsoda, akkor is bevitték az őrsre, és csak ott nézték meg. Akkormegpróbálták megkeresni az egyik szülőjét, hogy vigye magával, nem hogy ők vitték volna haza a városonát. Mindkét szülője dolgozott, így sokszor három-négy órát kellett ott ülnie.

Velem nem történt ilyesmi, de néha megállítottak minden, számomra érthető ok nélkül, mint az abiztonsági őr a repülőtéren. Nagyon megijedek, amikor valaki durván beszél velem, és néha nehezemreesik válaszolni. Addig gyakoroltam tükör előtt, hogy „A nevem Lou Arrendale; autista vagyok, nehezentudok kérdésekre válaszolni”, amíg el tudtam mondani akkor is, amikor nagyon megijedtem. A hangomdurva és feszült, amikor mondom. Megkérdezik, „Van igazolványa”, és tudom, hogy azt kell mondanom,„A zsebemben”. Ha megpróbálom magam kivenni a tárcámat, talán annyira megijednek, hogy megölnek.Miss Sevier a középiskolában azt mondta nekünk, hogy a rendőrök azt hiszik, kés vagy pisztoly van azsebünkben, és megöltek már embereket, akik csak az igazolványukat akarták elővenni.

Szerintem ez helytelen, de olvastam, hogy a bíróság úgy döntött, hogy helyes volt, ha a rendőrök nagyonféltek. De ha bárki más nagyon fél a rendőrségtől, az nem helyes, ha az illető, aki fél megöli a rendőrt.

Ennek nincs értelme. Nincs szimmetria.A rendőr, aki járt nálunk, a középiskolában azt mondta, a rendőrség azért van, hogy segítsen nekünk, és

csak akik rosszat tettek, azoknak kell félniük tőlük. Jen Brouchard kimondta, amit én is gondoltam, hogynehéz nem félni olyan emberektől, akik rákiabálnak az emberre, és fenyegetik, és kényszeríthetik, hogyfeküdjön arccal a földre. Hogy még ha az ember nem tett is rosszat, ha egy nagydarab ember pisztollyalfenyegeti, hát félhet. A rendőrnek vörös lett az arca, és azt mondta, ez a magatartás nem segít. Az övé sem,gondoltam, de okosabbnak tartottam nem mondani.

De az a rendőr, aki a házunkban lakik mindig kellemesen viselkedett velem. A neve Daniel Bryce, deazt mondja, hívjuk Dannynek. Jó reggelt és jó estét köszön, ha lát, és én is jó reggelt és jó estét köszönök.Megdicsért, hogy milyen tisztán tartom a kocsimat. Mindketten segítettünk Miss Watsonnak költözni,amikor otthonba költözött; ketten fogtuk a kávézóasztalkája két végét, úgy vittük le. Ő felajánlotta, hogy ő

megy háttal.Nem kiabál senkivel, akit ismerek. Nem tudom, mit gondol rólam, kivéve azt, hogy szereti, hogy a

kocsim tiszta. Nem tudom, tudja-e, hogy autista vagyok. Próbálok nem félni tőle, mert nem tettem semmirosszat, de kicsit azért aggódom.

Szeretném megkérdezni tőle, mit gondol, tartanak-e tőle az emberek, de nem akarom feldühíteni. Nemakarom, hogy azt higgye, valami rosszat teszek, mert egy kicsit félek.

Próbáltam a tévében rendőrműsorokat nézni, de megrémített. A rendőrök mindig fáradtnak ésharagosnak látszanak, és a műsorok szerint ez így van jól. Nekem akkor sem szabad dühösnek lennem, haaz vagyok, de nekik szabad.

Mégsem szeretem, hogy aszerint ítéljenek meg, hogy mások mit szeretnének, ha tennék, és nem akarokigazságtalan lenni Danny Bryce-szal. Rám mosolyog, és én visszamosolygok. Azt mondja, jó reggelt, énmeg azt válaszolom, jó reggelt. Próbálom elhitetni magammal, hogy a nála lévő pisztoly játékszer, hogy neizzadjak nagyon, amikor a közelében vagyok, és ne higgye azt, hogy bűnös vagyok valamiben, amibenpedig nem is.

A takarók és párnák alatt most izzadt és nyugodt vagyok. Kimászom, visszateszem a párnákat,lezuhanyozom. Fontos, hogy ne legyen rossz szagom. Azok az emberek, akiknek rossz a szaguk,feldühítenek és megijesztenek más embereket. Nem szeretem az általam használt szappan illatát –mesterséges, túlságosan erős – de tudom, hogy mások számára elfogadható szag.

Késő van, elmúlt kilenc, mire kijövök a zuhany alól, és újra felöltözöm.Csütörtökönként általában nézem a Kobalt 457-et, de ahhoz már késő van. Éhes vagyok; vizet forralok,

aztán tésztát dobok bele.Megszólal a telefon. Összerezzenek; mindegy, milyen csengőhangot választok, a telefon mindig meglep,

és mindig összerezzenek, ha meglepődöm.Mr. Aldrin az. Összeszorul a torkom; egy hosszú percig nem tudok megszólalni, de ő nem beszél

tovább. Vár. Ő érti.Én nem értem. Ő az irodához tartozik; az iroda tartozéka. Soha nem hívott még itthon. Most találkozni

akar velem. Csapdába estem. A főnököm. Megmondhatja, mit tegyek, de csak a munkahelyemen. Rosszhallanom a hangját a telefonon, itthon.

– Nem… nem számítottam a hívására.– Tudom – mondja. – Azért hívtam otthon, mert az irodától távol kell beszélnem magával.Összeszorul a gyomrom.– Miért? – kérdezem.– Lou, tudnia kell, mielőtt Mr. Crenshaw behívja valamennyiüket. Van egy kísérleti gyógymód, amely

visszafordíthatja a felnőttkori autizmust.– Tudom – mondom. – Hallottam róla. Kipróbálták majmokon.– Igen. De ami a folyóiratban áll, több mint egyéves; azóta volt... előrehaladás. A cégünk kivásárolta a

kutatást. Crenshaw azt akarja, hogy mindannyian próbálják ki az új kezelést. Én nem értek egyet vele.Szerintem korai, és nem helyes erre kérni magukat. Legalább magukra kellene bízni a választást; senkineknem lenne szabad nyomást gyakorolni magukra. De ő a főnököm, és nem akadályozhatom meg, hogybeszéljen erről magukkal.

Ha nem tud segíteni, miért telefonál? Azoknak a manővereknek az egyikéről lenne szó, amelyekrőlolvastam? Amikor a normális ember azért tesz valamit, mert együttérzést akar, amikor rosszat tesz, mertnem tehet mást?

– Segíteni akarok – mondja. Emlékszem, a szüleim azt mondták, hogy ha az ember tenni akar valamit, aznem ugyanaz, mintha tenné is… hogy megpróbálni nem annyi, mint tenni. Miért nem azt mondja inkább,

„Segítek”?– Azt hiszem, ügyvédre van szükségük – mondja. – Valakire, aki segít tárgyalni Crenshaw-val. Valaki

nálam jobbra. Én meg tudom találni maguknak azt az embert.Azt hiszem, nem akar az ügyvédünk lenni. Azt hiszem, fél, hogy Crenshaw kirúgja. Ez ésszerű.

Crenshaw bármelyikünket kirúghatja. Küszködök makacs nyelvemmel, hogy kimondjam a szavakat.– Nem kellene… nem volna... azt hiszem… nekem... nekünk kellene megtalálnunk… a magunk emberét.– Képesek rá? – kérdezi. Kétséget hallok a hangjában. Régebben ha bármi mást is hallottam

boldogságon kívül, féltem volna, hogy haragszik rám. Örülök, hogy már nem vagyok ilyen. Nem tudom,miért van benne ez a kétség, hiszen tudja, milyen munkát végzünk, és tudja, hogy függetlenül élek.

– Elmehetek a Központba – mondom.– Talán az lenne a legjobb – mondja. Valami zaj kezdődik a vonal másik végén; Mr. Aldrin hangja

beszél, de azt hiszem, nem hozzám. – Kapcsolja ki; telefonálok. – Hallok egy másik hangot is, egyboldogtalan hangot, de nem hallom őket tisztán. Aztán Mr. Aldrin hangja hangosabban, a fülemben: – Lou,ha bármilyen probléma lenne azzal, hogy találjanak valakit… ha azt akarják, hogy én segítsek, kérem,szóljanak. A legjobbat akarom maguknak; tudja.

Nem tudom. Azt tudom, hogy Mr. Aldrin a főnökünk, és mindig kellemes és türelmes volt velünk, ésolyan dolgokat biztosított nekünk, amelyek megkönnyítik a munkánkat, de azt nem tudom, hogy a legjobbatakarja nekünk. Honnan tudná, mi az? Azt akarná talán, hogy feleségül vegyem Marjoryt? Mit tudbármelyikünkről a munkán kívül?

– Köszönöm – mondom, ez biztonságos és konvencionális, szinte bármikor mondható. Dr. Fornumbüszke lenne.

– Akkor jó – mondja. Próbálok nem belebonyolódni ezekbe a szavakba, amelyeknek így, magukbanmost semmi értelmük. Ilyesmit szokás mondani; a beszélgetés végéhez ért. – Hívjon fel, ha segítségre vanszüksége. Megadom az otthoni számomat… – Bediktál egy számot; a telefonrendszerem rögzíti, bár énnem felejtem el. A számok könnyűek, ez pedig különösen az, mert csupa prímszám, bár ő valószínűleg eztsosem vette észre. – Viszlát, Lou – mondja végül. – Próbáljon nem aggódni.

A próbálás nem tevés. Elbúcsúzom, leteszem a kagylót, és visszatérek immár kissé elázott tésztámhoz.Nem bánom, hogy a tészta elázott; puha és megnyugtató. A legtöbben nem szeretik a mogyoróvajat atésztán, de én igen.

Arra gondolok, hogy Mr. Crenshaw azt akarja, hogy vessük alá magunkat a kezelésnek. Nem hiszem,hogy megteheti. Vannak törvények rólunk és az orvosi kutatásról. Nem tudom pontosan, mi áll atörvényben, de nem gondolom, hogy engedi, hogy Mr. Crenshaw ezt tegye velünk. Mr. Aldrinnak többetkell tudnia erről; ő vezető. Tehát azt kell hinnie, hogy Mr. Crenshaw megteheti, vagy megpróbálhatja.

Nehéz elaludni.

Péntek reggel Cameron elmondja, hogy mr. Aldrin őt is felhívta. Mindenkit felhívott. Mr. Crenshawmég semmit sem mondott egyikünknek sem. Az a bizonytalan, rossz érzés van a gyomromban, amelyikolyan teszt előtt szokott lenni, amelyiken érzem, hogy nem megyek át rajta. Megkönnyebbülés leülni aszámítógéphez, és dolgozni.

Egész nap nem történik semmi, kivéve azt, hogy végzek az aktuális projekt első felével, és a próbákmind tisztán jönnek ki. Ebéd után Cameron elmondja, hogy a helyi, autizmussal foglalkozó társaságtalálkozót hívott össze a Központban a kutatásról. Ő elmegy. Szerinte mindannyiunknak el kellenemennünk. Most szombatra nem terveztem mást, mint a kocsim lemosását, és úgyis szinte minden szombatdélelőtt elmegyek a Központba.

Szombat reggel átgyaloglom a Központba. Hosszú séta, de ilyen kora reggel még nincs hőség, és jólesika lábamnak. Ráadásul az úton van egy téglajárda is, kétféle színű – barna és vörös – téglából, érdekessémákkal. Szeretem nézni.

A Központban nemcsak az én munkacsoportomból látok embereket, hanem olyanokat is, akik

szétszórtan élnek a városban. Egyesek, főleg az idősebbek vagy napközi otthonban vannak nap közben,vagy nagyon védett munkahelyeken, erős felügyelet mellett, és csoportos otthonokban laknak. Stefanprofesszor itt egy kisebb egyetemen; bizonyos biológiai területen végez kutatásokat. Mai a nagyobbegyetemen professzor; az ő területe az a tartomány, ahol a matematika átfedi a biofizikát. Egyikük sem jönvalami gyakran gyűlésekre. Észrevettem, hogy a legsérültebbek jönnek a leggyakrabban; a fiatalok, akikolyanok, mint Joe Lee szinte soha nem jönnek.

Beszélgetek néhánnyukkal, akiket ismerek és kedvelek, egyesek a munkahelyemről valók, másokmáshonnan, mint Murray, aki egy nagy könyvelőcégnél dolgozik. Murray a vívásomról akar hallani; őaikidót tanul, és ő sem beszélt róla a pszichiáterének. Tudom, hogy Murray hallott az új gyógymódról,különben mi másért lenne ma itt, de azt hiszem, nem akar beszélni róla. Ő nem velünk dolgozik; talán nemtudja, hogy a dolog közel jár az emberkísérletekhez. Talán ő akarja, és szeretné, ha a dolog ott tartana. Denem akarom megkérdezni tőle, ma nem.

A Központ nem csak az autistáké; látunk sok másféle rokkantsággal élő embert is, kivált hétvégeken.Nem tudom, mik ezek a betegségek. Nem akarok mindazokra a dolgokra gondolni, amelyek elromolhatnakaz emberben.

Egyesek barátságosak, és beszélnek velünk, mások nem. Emmy egyenesen odajön hozzám. Ő szintemindig itt van. Alacsonyabb nálam, egyenes, sötét haja és vastag szemüvege van. Nem tudom, miért nemoperáltatta meg a szemét. Nem udvarias dolog megkérdezni. Emmy mindig dühösnek látszik. Aszemöldöke összenőtt, és feszes kis izomkötegek vannak a szája sarkánál, és a szája lefelé görbül.

– Barátnőd van – mondja.– Nem – mondom én.– De igen. Linda mondta nekem. Nem közülünk való.– Nem – mondom újra. Marjory nem a barátnőm – még –, és nem akarok róla beszélni Emmyvel.

Lindának nem kellett volna mondania semmit Emmynek, ezt biztosan nem. Nem mondtam Lindának, hogyMarjory a barátnőm, mert nem az. Ez nem volt helyes.

– Ahol kardokkal játszol – mondja Emmy. – Ott van egy lány…– Nem lány – mondom. – Felnőtt nő, és nem a barátnőm. – Még, gondolom. Forróságot érzek a

nyakamban, amint Marjoryra gondolok meg az arckifejezésére a múlt héten.– Linda azt mondja, az. Az a nő kém, Lou.Emmy ritkán mondja ki emberek nevét; amikor kimondja az enyémet, olyan, mint egy ütés a karomra.– Hogy érted, hogy „kém”?– Az egyetemen dolgozik, ahol azt a projektet csinálják, tudod. – Olyan csúnyán néz rám, mintha én

végezném a projektet. A fejlődési rendellenességgel foglalkozó kutatócsoportra gondol. Gyerek-koromban a szüleim elvittek oda, és három éven át különleges osztályba jártam. Aztán a szüleim úgygondolták, hogy a csoportot jobban izgatják a kutatásokról szóló dolgozatok, amelyekre pénzt lehet kapni,mint az, hogy gyerekeken segítsenek, és átvittek egy másik helyre, a regionális klinikára. A helyicsoportunknak az a szokása, hogy a kutatóktól megköveteli, hogy fedjék fel kilétüket; nem engedjük, hogyrészt vegyenek a találkozóinkon.

Emmy maga is az egyetemen dolgozik, az épületgondnokságon, innen tudhatja, hogy Marjory is.– Sokan dolgoznak az egyetemen – mondom. – Nem mindenki a kutatócsoportban.– Az a nő kém, Lou – mondja megint Emmy. – Csak a diagnózisod érdekli, nem te mint személy.Űr nyílik meg bennem; biztos vagyok benne, hogy Marjory nem kutató, de nem annyira biztos.– Az ő szemében szörnyszülött vagy – mondja Emmy. – Tárgy. – Emmy szájából a tárgy obszcénnek

hangzik, ha értem az obszcént. Csúnyán. Egér az útvesztőben, majom a ketrecben. Az új gyógymódragondolok; azok az emberek, akik először kipróbálják tárgyak lesznek, mint a majmok, amelyeken előszörkipróbálták.

– Nem igaz – mondom. Érzem, hogy csiklandoz az izzadság a hónom alatt, a nyakamon, érzem a gyenge

remegést, amely akkor fog el, ha fenyegetve érzem magam. – De semmiképpen nem a barátnőm.– Örülök, hogy van ennyi eszed – mondja Emmy.Bemegyek a találkozóra, mert ha otthagynám a Központot, Emmy másoknak is beszélne Marjoryról meg

rólam. Nehéz odafigyelni a szónokra, aki a kutatási jegyzőkönyvről és jelentőségéről beszél. Hallom, ésnem hallom, amit mond; észreveszem, amikor olyasmit mond, amit még nem hallottam, de nemigenfigyelek oda. Később elolvashatom a beszédét a Központ honlapján. Nem gondoltam Marjoryra, amígEmmy ezt nem mondta róla, de most már nem tudok nem gondolni rá.

Marjory kedvel engem. Biztos vagyok benne, hogy kedvel. Biztos vagyok benne, hogy azt kedveli, akivagyok, Lou-t, aki a csoportban vív, hogy Lou-t hívta, hogy menjen vele szerdán a repülőtérre. Luciamondta, hogy Marjory kedvel. Lucia nem hazudik.

De kedvelés és kedvelés között különbség van. Kedvelem a sonkát mint ételt. Nem érdekel, miregondol a sonka, amikor beleharapok. Tudom, hogy a sonka nem gondolkodik, tehát nem izgat, hogybeleharapok. Egyesek nem esznek húst, mert az állat, amelyikből származik egykor élt, és talán voltakérzései és gondolatai, de engem ez nem zavar, ha már nem élnek. Minden, amit megeszünk élt valaha,kivéve néhány grammnyi ásványt, és egy fának is lehetnek gondolatai és érzései, ha tudnánk, hogyanférjünk hozzá.

Mi van akkor, ha Marjory úgy kedvel, ahogyan Emmy mondta – mint tárgyat, az én falatnyi sonkámmegfelelőjét? Mi van, ha azért kedvel jobban más kutatási tárgyaknál, mert csendes és barátságos vagyok?

Most nem érzem magam csendesnek és barátságosnak. A legszívesebben megütnék valakit.A tanácsadó a gyűlésen semmi olyat nem mond, amit ne olvastunk volna már on-line. Nem tudja

elmagyarázni a módszert; nem tudja, hová kell menni jelentkezni, ha valaki benne akar lenni a kutatásban.Nem mondja, hogy a cég, ahol dolgozom felvásárolta a kutatást. Talán nem tudja. Én nem mondok semmit.Nem vagyok biztos benne, hogy Mr. Aldrinnak igaza van ebben.

A gyűlés után a többiek maradni akarnak és beszélni az új eljárásról, de én gyorsan távozom. Hazaszeretnék menni, Marjoryn gondol-kodni, Emmy jelenléte nélkül. Nem akarom azt gondolni, hogy Marjorykutató; arra akarok gondolni, ahogy ül mellettem az autóban. Az illatára akarok gondolni, a fényekre ahaján; még arra is, ahogyan a hosszú tőrrel vív.

Könnyebb Marjoryra gondolni, amíg az autómat takarítom. Leszedem a báránybőr üléshuzatot, éskirázom. Bármilyen óvatos vagyok is, mindig beleragad valami, por és fonalak és – ma – egy gemkapocs.Nem tudom, honnan. A kocsi elé teszem, az üléseket kis seprűvel lesöpröm, aztán kiporszívózom a kocsit.A porszívó zaja bántja a fülem, de gyorsabb a söprésnél, és nem száll az orromba sem annyi por.Megtisztítom belülről a szélvédőt, gondosan ügyelek a sarkokra is, aztán lepucolom a tükröket. Aboltokban kapni kifejezetten autóápoláshoz való tisztítószereket, de nagyon rossz a szaguk, hányingeremvan tőlük, ezért egyszerűen nedves rongyot használok.

Visszateszem az ülésre a báránybőrt, és gondosan megkötöm. Most már tiszta a kocsim vasárnapreggelre. Bár busszal megyek templomba, szeretek arra gondolni, hogy a kocsim ünneplő ruhában fogadjaa vasárnapot.

Gyorsan lezuhanyozom, nem gondolok közben Marjoryra, aztán lefekszem, és rá gondolok. Mozog, agondolataimban, mindig mozog, mégis mindig mozdulatlan. Az arca érthetőbben fejezi ki magát számomraa legtöbb arcnál. Az arckifejezései elegendő ideig maradnak az arcán ahhoz, hogy tolmácsolni tudjamőket. Amikor elalszom, éppen mosolyog.

NEGYEDIK FEJEZETTom az utcáról nézte, amint Marjory Shaw és Don Poiteau átmentek az udvaron. Lucia azt hitte,

Marjory kötődik Lou Arrendale-hez, de most itt sétált Donnal. Igaz, Don elvette tőle a szereléséttartalmazó táskát, de ha a lány nem kedvelte Dont, miért nem vette vissza tőle?

Tom sóhajtott, végigsimította ritkuló haját. Szerette a vívósportot, szerette, ha emberek vették körül, dea csoport tagjai közötti intrikák állandó terhe egyre jobban fárasztotta, ahogy öregedett. Azt akarta, hogy aLuciával közös házuk olyan hely legyen, ahol az emberek fizikai és társadalmi képességeik határáigfejlődnek, de néha úgy érezte, egy rakás állandó serdülőkorú lóg a nyakán. Előbb-utóbb mind hozzámentek panaszaikkal, sérelmeikkel, megbántott érzelmeikkel.

Vagy Luciára zúdították. Főként a nők. Leültek mellé, mintha érdekelné őket Lucia kézimunkája vagyfényképei, és elmondták bajaikat. Tom és Lucia órákig tárgyalták, mi folyik, kinek milyen segítségre vanszüksége, hogyan segíthetnének a legjobban, anélkül, hogy túlságosan nagy felelősséget vállalnának.

Ahogy Don és Marjory közelebb értek, Tom látta, hogy a lány bosszús. Don szokás szerint észre semvette, gyorsan beszélt, és lóbálta a lány táskáját lelkesedésében. Ebből ügy lesz, gondolta Tom. Mielőttvéget érne az este, biztosan hallja majd, mit tett Don, amivel felbosszantotta Marjoryt, Dontól pedig azt,hogy Marjory nem eléggé megértő.

– Pontosan ugyanoda kell tennie mindig a cuccát, nem tudja máshová tenni – mondta éppen Don, amikorMarjoryval hallótávolságon belülre értek.

– Mert rendes – mondta Marjory. A hangja mesterkélt volt, ami azt jelentette, hogy több mint bosszús. –Mi kifogásod van az ellen, hogy rendes?

– A mániákusság ellen van kifogásom – mondta Don. – Te, hölgyem, egészséges rugalmasságról teszeltanúbizonyságot, amikor hol az utcának ezen, hol azon az oldalán parkolsz, és különféle ruhákat viselsz.Lou minden héten ugyanazokat a ruhadarabokat viseli – tiszta, meg kell hagyni, de mindig ugyanaz vanrajta –, és ez a mániája, hogy hol tárolja a szerelését…

– Rossz helyre tetted, és Tom átrakatta veled, igaz? – mondta Marjory.– Mert Lou kiborulna – duzzogott Don. – Nem tisztességes…Tom látta, hogy Marjory a legszívesebben rákiáltana Donra. Ő is így volt ezzel. De semmi értelme nem

lett volna Donnal kiabálni. Donnak volt egy tisztességes, keményen dolgozó barátnője, aki már nyolc évetáldozott az életéből Don nevelgetésére, és a férfi semmit sem változott.

– Én is azt szeretem, ha rend van itt – mondta Tom, és vigyázott, nehogy a hangja éles legyen. –Mindenkinek sokkal könnyebb, ha tudjuk, kinek hol a holmija. Meg aztán, széthagyni a dolgokat éppenolyan mániákusan lehet, mint mindig ugyanoda tenni.

– Ugyan már, Tom; a feledékeny és a mániákus egymás ellentétei. – Don még csak bosszús sem volt,inkább mulatott magában, mintha Tom tudatlan kölyök lett volna. Tom azon tűnődött, vajon így viselkedik-e Don a munkában is. Ha igen, ez megmagyarázza munkahelyeinek változatos történetét.

– Ne Lou-t hibáztasd az én szabályaimért – mondta Tom.Don vállat vont, és bement a házba a holmijáért.Pár perc nyugalom, mielőtt beindul az edzés... Tom leült Lucia mellé, aki lábujjaihoz hajlongva

elkezdte a bemelegítést. Régebben könnyebb volt.Lucia másik oldalán Marjory ült, aki a homlokával a térdét próbálta érinteni.– Lou-nak ma itt kellene lennie – mondta Lucia. Oldalvást Marjoryra sandított.– Nem tudom, nem zaklattam-e fel – mondta Marjory. – Amikor megkértem, hogy jöjjön velem a

repülőtérre.– Nem hinném – mondta Lucia. – Inkább azt mondanám, nagyon is örült neki. Történt valami?– Nem. Felvettük a barátnőmet; Lou-t aztán itt tettem ki. Ennyi. Don mondott nekem valamit a

szereléséről…– Ó, Tom egy csomó szerelést szedetett össze vele, és Don csak úgy, össze– vissza be akarta dugdosni

mindet a szekrényekbe. Tom rászólt, hogy rendesen rakjon el mindent. Ahányszor látta már, tudniakellene, minek hol a helye, de Don... nem akar tanulni. Amióta nincs Helennel, kezd visszafejlődni olyanslendrián kölyökké, amilyen volt. Bárcsak felnőne végre.

Tom nem szólt közbe. Ismerte a jeleket: Lucia immár pillanatokon belül rákérdez Marjory érzéseireLou-val és Donnal kapcsolatban, és ő távol akart lenni, amikor ez történik. Befejezte a melegítést, éséppen akkor állt fel, amikor Lou fordult be a ház sarkánál.

Miközben ellenőrizte a fényeket, és még egyszer végignézte a terepet, nincs-e ott véletlenül olyasmi,ami balesetet okozhat, Tom figyelte, hogyan melegít Lou... módszeresen, mint mindig, alaposan, mintmindig. Egyesek butának tarthatják Lou-t, de Tom végtelenül izgalmasnak találta. Harminc évvel korábbanLou nem állt volna meg a lábán a hétköznapokban; ötven évvel korábban intézetben töltötte volna az egészéletét. De a korai beavatkozás, a tanítási módszerek és a számítógéppel segített érzékszervi integrációsgyakorlatok fejlődése felruházta Lou-t olyan képességekkel, hogy jó munkát kaphatott, egyedül élhetett,majdnem-egyenlőként közlekedhetett a valódi világban.

Az adaptáció csodája, ugyanakkor Tom szemében kicsit szomorú is. A Lou-nál fiatalabb, ugyanolyanidegrendszeri hiányosságokkal született embereket tökéletesen tudták már gyógyítani génterápiával életükelső két évében. Csak akiknek a szülei nem egyeztek bele a kezelésbe, azoknak kellett úgy küszködniük,ahogyan Lou-nak a fárasztó terápiákkal, amelyeken átesett. Ha Lou fiatalabb lenne, nem szenvedett volna.Normális lehetne, bármit jelentsen is az.

Mégis itt volt, vívott. Tom felidézte a szaggatott, esetlen mozdulatokat, amelyekkel Lou kezdte – hosszúideig úgy látszott, hogy Lou vívása csupán a sport paródiája lehet. Fejlődése minden egyes szakaszaegyformán lassan indult el, és lassan, nehezen haladt előre… fatőrtől párbajtőrig, párbajtőrtől vívótőrig,egyetlen pengétől hosszú tőrig és rövid tőrig, párbajtőrig és rövid tőrig, vívótőrig és rövid tőrig, és ígytovább.

Mindezt színtiszta erőfeszítéssel sajátította el, nem a született tehetségével. Mégis, miután megszereztea fizikai készségeket, a mentális készségek elsajátítása, amelyhez más vívóknak évtizedek kellettek, nekicsak néhány hónap.

Tom elkapta Lou tekintetét, és magához intette a férfit.– Ne feledd, amit mondtam – most már a legjobbakkal kell vívnod.– Igenis… – Lou bólintott, és szabályosan tisztelgett. A megnyitása merev volt, de gyorsan olyan

stílusra váltott, amely kihasználta Lou szaggatottabb mozgásának előnyeit. Tom körözött, iránytváltoztatott, színlelt támadásokat indított, és Lou mozdulatról mozdulatra hárított, éppúgy próbára tetteTomot, ahogyan az őt. Volt-e séma Lou mozdulataiban, valami más is, mint Tom mozdulatainak hárítása?Tom nem tudta megmondani. De Lou újra meg újra kis híján elkapta őt, mintha várta volna Tommozdulatait... aminek azt kellett jelentenie, hogy Tomnak sémája volt, és ezt Lou észrevette.

– Sémaelemzés – mondta hangosan, amikor Lou pengéje elcsusszant az övé mellett, és a hegyemegérintette a mellkasát. – Gondolnom kellett volna rá.

– Bocsánat – mondta Lou. Majdnem mindig azt mondta, „Bocsánat”, aztán zavartnak látszott.– Jó találat – mondta Tom. – Inkább azon járt az eszem, hogyan vagy képes arra, amit teszel, és nem a

mérkőzésen. Te sémaelemzést végzel?– Igen – mondta Lou. A hangjában enyhe meglepődés volt, és Tom nem tudhatta, nem arra gondol-e, hát

nem ezt teszi mindenki?– Én nem vagyok rá képes valós időn belül – mondta Tom. – Hacsak nem igen egyszerű sémáról van

szó.– Nem tisztességes dolog? – kérdezte Lou.– Nagyon tisztességes, ha az ember képes rá – mondta Tom. – És egyben a jó vívó, vagy éppen a jó

sakkozó jele. Sakkozol?– Nem.– Hát akkor... nézzük meg, képes vagyok-e a fejemben tartani, hogy mit teszek, és visszaszúrni. – Tom

bólintott, elkezdték, de nehéz volt koncentrálni. Lou-n akart inkább gondolkodni – hogy sutaszaggatottsága mikor vált hatékonnyá, mikor mutatkozott először ígéretesnek, mikor kezdte leolvasni alassabb vívók sémáit. Mit árult el ez a gondolkodásmódjáról? Mit árult el róla, mint emberről?

Tom lehetőséget látott, rámozdult, és máris újabb találatot érzett a mellkasán.– A fenébe, Lou, ha ilyen jól folytatod, versenyekre is benevezhetünk – mondta Tom csak félig

tréfálkozva. Lou megmerevedett, a válla előreesett. – Vagy zavarna?– Én... nem hinném, hogy versenyeken kellene vívnom – mondta Lou.– Csak rajtad áll – tisztelgett Tom. Azon törte a fejét, miért fogalmazott így Lou. Egy dolog, ha az

ember nem kíván versenyezni, más, ha azt mondja, nem kellene. Ha Lou normális lenne – Tom utáltamagát már azért is, hogy gondolta ezt a szót, de hát ott volt –, az utóbbi három évben már részt vett volnaversenyeken. Túlságosan korán kezdte volna, ahogyan a legtöbben, ahelyett, hogy megmarad ezen amagánjellegű gyakorlóhelyen ilyen sokáig. Tom próbált a csörtére koncentrálni, alig sikerült hárítania egyszúrást, és azon volt, hogy az ő támadásai véletlenszerűbbek legyenek.

Végül kifogyott a levegőből, meg kellett állnia, lihegett.– Szünetet kell tartanom, Lou. Gyere ide, és elemezzük... – Lou engedelmesen követte, és leült a tornác

kőszegélyére, Tom pedig széket húzott. Lou izzadt, ezt Tom látta, de nemigen lihegett.

Végül Tom megáll, levegő után kapkod, és kijelenti, hogy olyan fáradt hogy nem tudja folytatni. Elvezetaz egyik oldalra, közben két másik lép a helyünkre. Nagyon nehezen lélegzik; a szavai jókora közökkelkövetik egymást, így könnyebben megértem. Örülök, hogy szerinte jó vagyok.

– De nézd csak, te nem fogytál ki a levegőből. Eredj, keress valakit, akivel vívhatsz, hadd fújom kimagam, aztán majd beszélünk.

Marjoryra pillantok, aki Lucia mellett ül. Láttam, hogy figyelt, amíg Tommal vívtam. Most lenéz, és ahőségtől rózsásabb az arca. Összeszorul a gyomrom, de felállok, és odamegyek hozzá.

– Szia, Marjory – mondom. Kalapál a szívem.Felnéz. Mosolyog, teljes mosollyal.– Szia, Lou – mondja. – Hogy vagy ma este?– Jól – mondom. – Akarsz… szeretnél… vívnál velem?– Persze. – Lenyúl a maszkjáért, felteszi. Most nem láthatom jól az arcát, ő sem látja az enyémet, ha

maszkban leszek; visszateszem a maszkomat. Nézhetek, anélkül, hogy látnának; a szívem megnyugszik.Saviolo vívás kézikönyvének néhány részletének ismétlésével kezdjük. Lépésről lépésre, előre és

oldalt, körözve és megérezve egymást. Egyszerre szertartás és beszélgetés, ahogy hárítássalegyensúlyozom a támadását, támadással a hárítását. Tudom-e ezt? Hát ő tudja-e azt? Marjory mozdulatailágyabbak, bizonytalanabbak Tom mozdulatainál. Kör, lépés, kérdés, felelet, párbeszéd acélban a zenére,amelyet a fejemben hallok.

Tust érek el, amikor Marjory nem úgy mozdul, ahogyan vártam. Nem akartam megütni őt.– Sajnálom – mondom. A zeném leáll; a ritmusom felborul. Hátralépek, megszakítom a kapcsolatot,

pengém hegye a földön.– Nem... szép volt – mondja Marjory. – Több eszem lehetett volna, jobban kellett volna vigyáznom…– Nem sérültél meg? – Erős tus volt, éreztem a tenyeremben.– Nem… folytassuk.Fogak villanását látom a maszkban: mosoly. Tisztelgek; viszonozza; visszaállunk a táncba. Óvatos

igyekszem lenni, és az acélhoz érő acélon át érzem, hogy Marjory határozottabb, koncentráltabb,

gyorsabban mozog. Nem gyorsulok fel; eltalálja a vállam. Ettől a ponttól kezdve az ő tempójábanigyekszem vívni, hogy a találkozó minél tovább tartson.

Túlságosan hamar hallom, hogy nehezen lélegzik, és kész megállni pihenni. Karunkat egymásba fonvamondunk köszönetet egymásnak; szédülök.

– Jó mulatság volt – mondja. – De ideje felhagynom a kifogásokkal, hogy miért nem edzek többet. Haannyi súlyt emelnék, amennyit kell, nem fájna a karom.

– Én hetente háromszor emelek súlyt – mondom. Aztán rájövök, még azt hiheti, tanácsot adok, hogy mittegyen, vagy dicsekszem, pedig csak annyit akartam mondani, hogy igenis, súlyt emelek, hogy ne fájjon akarom.

– Nekem is kellene – mondja. A hangja boldog és nyugodt. Én is ellazulok. Nem boldogtalan attól, hogyemlítettem, hogy súlyt emelek. – Azelőtt emeltem. De új projekten dolgozom, és az felemészti az időmet.

Elképzelem a projektet mint valami élőlényt, amely egy órát rágcsál. Ez lehet az a kutatás, amelyetEmmy említett.

– Igen. Miféle projekt az? – Alig bírok lélegezni, amíg a válaszra várok.– Nos, az én területem az idegi-izomzati jelzőrendszer – mondta Marjory. – Olyan veleszületett

neuromuszkuláris, azaz idegi-izomzati betegségek lehetséges terápiáin dolgozunk, amelyeknél génterápianem jöhet szóba – rámnéz és én bólintok.

– Mint például az izomsorvadás? – kérdezem.– Igen, az az egyik – mondja Marjory. – Tulajdonképpen ezért kerültem kapcsolatba a vívással is.Érzem, hogy a homlokom összeráncolódik: zavarodottság. Hogyan függ össze a vívás és az

izomsorvadás? Az izomsorvadásosok nem vívnak.– A vívással?– Igen. Egy osztályértekezletre tartottam, évekkel ezelőtt, és éppen akkor vágtam át az udvaron, amikor

Tom vívásbemutatót tartott. Orvosi szempontból gondoltam addig a jó izomműködésre csak, nem afelhasználó szemszögéből… Emlékszem, hogy ott álltam, néztem a vívókat, és az izomsejtek biokémiaiviselkedése járt az eszemben, amikor Tom egyszerre csak megkérdezte, nem volna-e kedvem kipróbálni.Azt hiszem, félreértett: azt hitte, a vívás érdekel, pedig én csak a lábizmokat figyeltem.

– Azt hittem, egyetemista korodban is vívtál – mondta Lou.– Az az egyetemen volt – mondta Marjory. – Még diák voltam.– Ó… és mindig az izmokkal foglalkoztál?– Így vagy úgy, igen. Amikor a génterápia sikereket ért el bizonyos tisztán izomjellegű

megbetegedéseknél, átváltottam az idegi-izomzati területre... vagyis inkább a munkaadóm váltott. Nemvagyok éppenséggel projektigazgató. – Sokáig nézi az arcomat; el kell fordulnom, mert az érzés túlságosanerős. – Remélem, nem bántad meg, hogy magammal hívtalak a repülőtérre, Lou. Nagyobb biztonságbanéreztem magam veled.

Érzem, hogy elönt a forróság.– Nem az, hogy... én nem… azt akartam... – Nagyot nyelek. – Nem vagyok izgatott – mondom, amikor

ismét ura vagyok a hangomnak. – Örültem, hogy veled mehettem.– Az jó – mondja Marjory.Semmi többet nem mond; ülök mellette, és érzem, ahogy a testem ellazul. Ha lehetne, itt ülnék egész

este. Amint a szívem lelassul, körbepillantok, a többiekre. Max és Tom és Susan vívnak kettő egy ellen.Don egy széken ül petyhüdten a tornác túlsó végén; engem bámul, de elfordul, amikor ránézek.

Tom búcsút intett Maxnek, Susannak és Marjorynak, akik mind együtt mentek el. Amikor megfordult,Lou még mindig ott volt. Lucia bement, a nyomában, szokás szerint, mindazokkal, akik beszélgetni akartak.

– Kutatás van – mondta Lou. – Új. Talán gyógyulást hoz.

Tom inkább Lou hangjának szaggatottságára figyelt, a hangmagasságból és a tónusból egyértelműfeszültségre, mintsem a szavakra. Lou rémült volt; csak akkor beszélt így, amikor szorongott.

– Még kísérleti szakaszban van, vagy már hozzáférhető?– Kísérleti. De ők, az irodában, azt akarják – a főnököm azt mondta… azt akarják, hogy én… vessem

alá magam.– Egy kísérleti gyógymódnak? Különös. Az ilyenek általában nem hozzáférhetők a kereskedelmi

egészségbiztosítók számára.– Ez… ők... ezt a cambridge-i központ dolgozta ki – mondta Lou még szaggatottabb és gépiesebb

hangon. – Most az ő tulajdonukban van. A főnököm azt mondja, a főnöke azt akarja, hogy vessük alámagunkat. Ő nem ért egyet, de nem tudja megakadályozni.

Tom hirtelen vágyat érzett, hogy beleöklözzön valakinek a fejébe. Lou félt; valaki megfélemlítette. Nema gyerekem, emlékeztette magát Tom. Nem voltak jogai ebben a helyzetben, de Lou barátjaként érzettfelelősséget.

– És ismered az eljárást? – kérdezte.– Még nem – rázta a fejét Lou. – Csak a múlt héten jött ki a hálón; a helyi autizmus-társaság gyűlést

rendezett róla, de ők sem tudták... Szerintük még évekig kell várni az emberi alkalmazásra. Mr. Aldrin, afőnököm szerint már most kipróbálható, és Mr. Crenshaw azt akarja, hogy kipróbáljuk.

– Nem kényszeríthetnek arra, hogy kísérleti anyagot vegyél be, Lou; törvényellenes, hogy arrakényszerítsenek. Hogy…

– De elvehetik a munkámat…– Kirúgással fenyegetnek, ha nem engedelmeskedsz? Nem tehetik. – Tom legalábbis így gondolta. Az

egyetemen valóban nem tehették, de a magánszektor más volt. Ennyire más? – Ügyvédre van szükséged –mondta. Végiggondolta, milyen ügyvédeket ismer. Gail lehet ehhez a megfelelő ügyvéd, gondolta Tom.Gail már régen végez emberjogi munkát, és ami ennél is több, kifizetődővé tudja tenni. Inkább azon töri afejét, ki tud segíteni, mint hogy hagyja elhatalmasodni a vágyát, hogy valakinek beverje a fejét.

– Nem… igen... nem tudom. Aggódom. Mr. Aldrin azt mondta, segítséget kell szereznünk, ügyvédet…– Pontosan – mondta Tom. Arra gondolt, vajon segít-e, ha ad valami más fejtörőt Lou-nak, vagy sem. –

Nézd, az előbb említettem neked a versenyeket…– Nem vagyok eléggé jó – mondta gyorsan Lou.– De az vagy. És arra gondoltam, ha versenyeznél, talán segítene a másik problémádon is… – Tom

tisztázni próbálta önnön gondolatait, hogy tulajdonképpen miért is lenne ez jó ötlet. – Ha az lesz a vége,hogy perre kell menned a munkaadóddal, az lényegében olyan, mint egy vívómérkőzés. Segíthet azönbizalom, amelyet a vívással szerzel.

Lou szinte kifejezéstelen arccal nézett rá.– Nem értem, miért segítene.– Hát… nem biztos. Csak arra gondoltam, hogy valamivel több tapasztalat másokkal, nem csak velünk

talán mégis segítene.– Mikor lesz verseny?– A következő helyi verseny pár hét múlva lesz – mondta Tom. – Szombaton. Jöhetnél velünk; Lucia

meg én melletted lennénk, gondoskodnánk róla, hogy rendes emberekkel találkozz.– Vannak nem-rendes emberek is?– Hát, igen. Mindenütt vannak nem-rendes emberek, és néhányuknak sikerül bejutnia a vívócsoportokba

is. De a legtöbben rendesek. Lehet, hogy élveznéd. – Nem szabad erőltetnie, bár Tom egyre inkább úgyérezte, hogy Lou-nak több tapasztalatra kellene szert tennie a normális világban, már ha a történelmirekreációs sportok híveit normálisnak lehet nevezni. A mindennapi életükben normálisak; csak szerettekfantáziaruhákat viselni, és úgy tenni, mintha karddal gyilkolásznák egymást.

– Nincs ruhám – mondta Lou, és végigpillantott levágott ujjú, ócska bőrdzsekijén.

– Majd keresünk neked valamit – mondta Tom. Lou-ra valószínűleg jó lesz az ő valamelyik kosztümje.Több ruhája volt úgyis a kelleténél, több, mint a legtöbb tizenhetedik századi embernek. – Lucia segít.

– Nem tudom – mondta Lou.– Nézd, a jövő héten megmondod, akarod-e megpróbálni. Be kell fizetnünk a nevezési díjat. Ha nem,

lesz verseny később is.– Gondolkodom rajta – mondta Lou.– Helyes. És ami a másik dolgot illeti... lehet, hogy ismerek egy ügyvédnőt, aki segíthet. Szólok neki.

És mi volt a Központban, beszéltetek velük?– Nem. Mr. Aldrin felhívott, de senki nem mondott semmi hivatalosat, és azt hiszem, nem szabad

mondanom semmit, amíg ők nem szólnak.– Attól nem lesz semmi bajod, ha előre megtudod, milyen jogaid vannak – mondta Tom. – Nem tudom

biztosan... a törvények ide-oda változtak, de egyikben sincs szó emberkísérletekről, tehát nem vagyoktisztában a jelenlegi jogi helyzettel. Szakértőre van szükséged.

– Sokba kerülhet – mondta Lou.– Lehet – mondta Tom. – Ezt is meg kell tudni. Ezt az információt a Központ is megszerezheti neked.– Köszönöm – mondta Lou.Tom nézte Lou-t elmenni, csendesen, visszafogottan, a maga ártalmatlan módján kissé ijesztően. Már a

gondolattól rosszul lett, hogy valaki Lou-n kísérletezzen. Lou Lou volt, és a maga módján nagyszerű.Odabenn Tom Dont szokás szerint a ventilátor alatt elterülve találta, és be l nem állt a szája. Lucia

hímzett, és az arckifejezése segítségért kiáltott. Don Tomhoz fordult.– Szóval… szerinted Lou versenyképes, mi? – kérdezte Don.Tom bólintott.– Meghallottad, miről beszéltünk? Igen, szerintem az. Sokat fejlődött. A legjobbjainkkal vív, és

megállja a helyét.– Nagy élvezet lehet egy olyannak, mint ő – mondta Don.– „Olyannak, mint ő”… úgy érted, autistának?– Aha. Nem nagyon bírják a tömeget meg a zajt meg az ilyesmit, mi? Azt olvastam, hogy a zenében

egészen kiválóak közülük ezért nem lesznek soha koncertező művészek. Lou oké, de szerintem nem kelleneversenyezni küldened. Kiborul.

Tom lenyelte az első gondolatát, inkább azt mondta:– Emlékszel az első versenyedre, Don?– No igen... meglehetősen fiatal voltam… Katasztrófa volt.– Igen. Emlékszel, mit mondtál nekem az első csörtéd után?– Nem... nem igazán. Tudom, hogy veszítettem... szétestem.– Azt mondtad, nem tudtál koncentrálni, mert az emberek járkáltak.– Ja, no igen, de egy olyannak, mint Lou még rosszabb lenne.– Don... hogy tudna rosszabbul veszíteni, mint te?Don elvörösödött.– Hát, én… ő... egyszerűen rosszabb lenne neki. A vesztés, úgy értem. Nekem…– Mentél, és megittál hat doboz sört, aztán hánytál a fa mögött – mondta Tom. – Aztán sírtál, és azt

mondtad nekem, ez életed legrosszabb napja.– Fiatal voltam – mondta Don. – És mindent kitálaltam, és aztán már nem zavart. Ő rágódna rajta.– Örülök, hogy aggódsz Lou érzései miatt – mondta Lucia. Tom kis híján összerándult a Lucia

hangjából csengő maró gúnytól, pedig nem is ő volt a célpontja.Don vállat vont, bár a szeme összeszűkült.– Persze, hogy aggódom – mondta. – Ő nem olyan, mint mi, többiek…– Úgy van – mondta Lucia. – Jobb vívó a legtöbbünknél, és jobb ember egyeseknél.

– Jaj, Luci, rossz kedved van – mondta Don évődő hangon, de Tom tudta, hogy nem tréfának szánta.– Rögtön javítok rajta – mondta Lucia, összecsomagolta a kézimunkáját, és felállt; mielőtt Tom bármit

mondhatott volna, már ott sem volt.Tom utálta, amikor Lucia kimondta, amit ő gondolt, aztán a következményekkel neki kellett

megküzdenie, tudván, hogy Lucia azt hozta nyilvánosságra, amit ő el akart titkolni. Most, ahogyanelőrelátható volt, Don amolyan férfi a férfihoz pillantást vetett rá, amely azt volt hivatva kifejezni, hogylám csak, megvan a közös véleményünk a nőkről, bár Tomnak egészen más volt a véleménye.

– Lucia kezd... tudod... szóval klimaxos? – kérdezte Don.– Nem – mondta Tom. – Csak megmondja a véleményét. – Amellyel Tom tökéletesen egyetértett, no de

kimondja-e? Miért nem tud Don felnőni, hogy ne okozzon mindig ilyen problémákat? – Nézd... fáradtvagyok, és holnap korán lesz órám.

– Oké, oké, értem én – tápászkodott fel drámaian fogva a derekát Don.A baj az volt, hogy nem értette. Még eltelt egy negyedóra, amíg végre elment; Tom bezárta a bejárati

ajtót, és leoltotta a villanyt, nehogy Don kitaláljon még valamit, és visszajöjjön, ahogyan gyakran tette.Tom rosszul érezte magát; Don elbűvölő és lelkes fiú volt, évekkel korábban, és neki képesnek kellettvolna lennie segíteni neki, hogy érettebb férfi váljék belőle, mint amilyen lett. Mi másra valók a régibarátok?

– Nem a te hibád – szólt be a folyosóról Lucia. Most lágyabb volt a hangja, és ettől Tom kissémegnyugodott; nem lett volna kedve lecsillapítani a feldühödött Luciát. – Még komiszabb lenne, ha nemdolgoztál volna rajta.

– Nemtom – mondta Tom. – Mégis azt hiszem…– Amilyen született tanító vagy, Tom, azt hiszed, képes vagy megmenteni őket önmaguktól. Gondolkozz:

ott van Marcus Kolumbiában, Grayson Michiganben és Vladianoff Berlinben – egykor mind a te fiaid, éskülönb emberek attól, hogy ismertek téged. Don nem a te hibád.

– Ma estére elfogadom ezt – mondta Tom. Luciának, akit hálószobájuk lámpája hátulról világított meg,szinte varázslatos képességei voltak.

– De nem csak ezt kívánom ma este adni – mondta Lucia ingerlőn, és ledobta a köntösét.

Számomra nincs annak értelme, hogy Tom megkér, induljak egy vívótornán, amikor én egy kísérletigyógymódról beszélek neki az autizmus gyógyítására. Ezen gondolkodom hazafelé. Az világos, hogy egyrejobban vívok, és megállom a helyem a csoport jobb vívóival szemben. De mi köze ennek a gyógymódhozvagy a jogaimhoz?

Akik versenyeken vívnak, komolyan veszik. Sokat gyakoroltak. Saját felszerelésük van. Győzniakarnak. Nem tudom, én győzni szeretnék-e, bár valóban élvezem, hogy értem a sémákat, és megtalálomközöttük az utamat. Talán Tom azt hiszi, hogy győzni akarok? Talán Tom azt hiszi, az kell, hogy győzniakarjak a vívásban, hogy aztán győzni akarjak a bíróságon is?

A két dolog nem függ össze. Az ember vágyhat arra, hogy megnyerjen egy játékot, vagy egy pert,anélkül, hogy mindkettőt akarná.

Mi a hasonlóság? Mindkettő verseny. Valaki nyer, és valaki veszít. A szüleim hangsúlyozták, hogy azéletben nem minden verseny, hogy az emberek tudnak együtt dolgozni, hogy mindenki nyerhet, ha eztteszik. A vívás élvezetesebb, amikor az emberek együttműködnek, megpróbálják élvezni egymással.Amikor eltalálok valakit, nem úgy gondolok rá, mint győzelemre, hanem úgy, hogy jól játszom a játékot.

Mindkettőhöz előkészületek kellenek? Mindenhez előkészület kell. Mindkettőhöz – elrántom akormányt, hogy kikerüljek egy kivilágítatlan biciklistát; alig vettem észre.

Előrelátás. Figyelem. Megértés. Sémák. A gondolatok felvillanó kártyákként futnak át a fejemen,minden fogalmat egy-egy takaros szó jelöl, amely távolról sem mond el mindent.

Szeretnék Tom kedvében járni. Amikor segítettem a vívófelületet meg az állványokat elkészíteni, aztetszett neki. Olyan volt, mintha újra velem lett volna az apám, a jó napjain. Szeretnék ismét Tomnakörömet szerezni, de nem tudom, megfelelne-e, ha beneveznék egy versenyre. Mi van, ha rosszul vívok, ésveszítek? Csalódott lesz? Mit vár?

Jó móka lenne olyanokkal vívni, akiket soha nem láttam még. Akiknek nem ismerem a sémáit. Akiknormálisak, és nem tudják, hogy én nem vagyok normális. Vagy Tom megmondaná nekik? Valahogy nemhiszem.

Jövő szombaton a planetáriumba megyek Erickel és Lindával. A következő szombat a hónap harmadikszombatja, és a hónap harmadik szombatján mindig nagytakarítok. A verseny az azt követő szombatonlesz. Akkorra nem terveztem semmit.

Amikor hazaérek, a hónap negyedik szombatjára beírom ceruzával, hogy „vívótorna”. Fel kellenehívnom Tomot, de késő van, meg aztán azt mondta, adjak választ a jövő héten. Egy emlékeztető cédulátragasztok a naptárra: „Mondd Tomnak, hogy igen”.

ÖTÖDIK FEJEZETPéntek délutánig Mr. Crenshaw még mindig nem mondott nekünk semmit a kísérleti gyógymódról. Talán

Mr. Aldrin tévedett. Talán Mr. Aldrin lebeszélte róla. Az interneten élénk beszélgetés zajlik, főként amagán hírcsoportokban, de senki sem tudja, mikor vagy hol terveznek emberkísérleteket.

On-line nem mondok arról semmit, amiről Mr. Aldrin tájékoztatott minket. Nem mondta, hogy nebeszéljek róla, de nem látszik helyesnek. Ha Mr. Crenshaw meggondolta magát, és mégis mindenkifelizgatja magát, Mr. Crenshaw dühös lesz. Úgyis többnyire mérgesnek tűnik, amikor jön minketellenőrizni.

A planetárium műsora „A külső bolygók és holdjaik felfedezése”. Május elseje óta van műsoron, amiazt jelenti, hogy már nincsenek túlságosan sokan, még szombaton sem. Korán megyek, az első előadásra,azon is kevesebben szoktak lenni, még akkor is, ha egyébként sok a látogató. Csak a székek egyharmadafoglalt, így Eric, Linda meg én elfoglalhatunk egy teljes sort, nem kell túlságosan közel lennünk senkihez.

Az amfiteátrumnak mókás szaga van, de hát mindig ilyen. Ahogy besötétedik, és a mesterséges égboltelsötétül, a régi izgalmat érzem. Még ha ezek a tűhegynyi fénypontok a kupolán nem igazi csillagok is,mégis csillagokról van szó. A fény nem olyan öreg; nem lágyította meg a sokmilliárd kilométeres utazás –egy, a fénymásodperc mindössze egyetlen tízezred részényire lévő vetítőből jön –, mégis élvezem.

Amit nem élvezek, az a hosszú bevezető szöveg arról, hogy mit tudtunk száz éve, ötven éve, és ígytovább. Azt akarom tudni, amit most tudunk, nem azt, amit a szüleim hallhattak gyerekkorukban. Mitszámít, hogy a régmúltban valaki azt hitte, hogy csatornák vannak a Marson?

Az ülésem bársonyán van egy kemény, durva folt. Érzem az ujjaimmal – valaki cukrot vagy rágógumitragasztott oda, és a tisztítószer nem vette ki teljesen. Észreveszem, nem tudom nem észrevenni. Aműsorfüzetemet magam és a pont közé csúsztatom.

A műsor végre továbblép a múltból a jelenbe. A külső bolygók legfrissebb űrszonda-felvételeilátványosak; a szimulált repüléstől szinte úgy érzem, mintha az ülésemből bele tudnék zuhanni az egyesbolygók gravitációs kútjába egymás után. Bárcsak ott lehetnék! Kiskoromban, amikor először láttamhíradókat emberekről az űrben, űrhajós akartam lenni, de tudom, hogy lehetetlen. Ha megkapnám az újTeljesÉlet kezelést, hogy kellőképpen sokáig éljek, akkor sem, mert autista vagyok. Amin nem tudszváltoztatni, azon ne siránkozz, mondta anyám.

Nem tudok meg semmi olyat, amit már ne tudnék, de így is élvezem az előadást. A műsor után éhesvagyok. Már túl vagyunk a szokásos ebédidőmön.

– Ebédelhetnénk – mondja Eric.– Hazamegyek – mondom. Finom, napon szárított húsom van otthon meg almám, amely már nem sokáig

lesz ropogós.Eric bólint, és elfordul.

Vasárnap templomba megyek. Az orgonista Mozartot játszik a szertartás kezdete előtt. A zene illik azistentisztelet formalitásához. Minden összeillik, ahogyan ingnek és nyakkendőnek és zakónak össze kellilleniük: nem egyformának kell lenniük, hanem harmonikusan egymáshoz valónak. A kórus egy kellemesRutter-himnuszt énekel. Ruttert nem kedvelem annyira, mint Mozartot, de nem fáj tőle a fejem.

Hétfőn hűvösebb van, hűvös, nedves szellő fúj északkeletről. Nincs olyan hideg, hogy zakót vagypulóvert kelljen venni, de kényelmesebb. Tudom, hogy a nyár legrosszabb részének már vége.

Kedden megint meleg van. Kedden szoktam élelmiszert vásárolni. Kedden az üzletek kevésbé zsúfoltak,még akkor is, ha keddre esik elseje.

Nézem az embereket a fűszeresnél. Gyerekkoromban azt mondták, nemsokára nem lesznek fűszeresek.

Mindenki interneten rendeli majd az élelmiszert, és azt házhoz szállítják. A szomszéd család ezt tette, ésanyám csacsiságnak tartotta. Veszekedtek rajta Mrs. Taylorral. Az arcuk fényes lett, és olyan volt ahangjuk, mint amikor kés csikordul késen. Azt hittem, gyűlölik egymást, amíg meg nem tanultam, hogy afelnőttek – az emberek – anélkül is tudnak vitatkozni és veszekedni, hogy utálnák egymást.

Vannak még helyek, ahol az élelmiszert házhoz szállítják, de errefelé az ilyen vállalkozásokmegszűntek. Most azt teheti az ember, hogy a „Gyors” osztályon rendeli meg az árut, ahol egy futószalagviszi a dobozt oda, ahol a vevő leveheti. Néha ezt teszem, de ritkán. 10 százalékkal többe kerül, ésszámomra fontos a bevásárlás élménye. Anyám ezt mondta. Mrs. Taylor viszont azt, talán ér elegendőstressz e nélkül is, de anyám szerint, Mrs.

Taylor túlérzékeny. Néha szerettem volna, ha inkább Mrs. Taylor lett volna az anyám, de aztán ezért isrossz érzés töltött el.

Amikor az emberek egyedül vásárolnak az élelmiszerboltban, gyakran látszanak aggodalmasnak ésfeszültnek, és nem törődnek másokkal. Anyám megtanított az élelmiszerboltok etikettjére, eléggé könnyenment, a zaj és a zűrzavar ellenére. Mert senki nem áll meg beszélgetni idegenekkel, kerülik aszemkontaktust, és így könnyű nézni őket, anélkül, hogy bosszantanék bárkit is. Nem bánom, hogy nemalakítok ki szemkontaktust, bár udvarias dolog egyenesen arra nézni egy pillanatig, aki elveszi ahitelkártyát vagy a pénzt. Udvarias dolog mondani valamit az időjárásról, akkor is, ha a sorban előttemálló ugyanazt mondta, de nem kötelező.

Néha azon tűnődöm, mennyire normálisak az emberek, és a leggyakrabban az élelmiszerboltban. AMindennapi Készségek órán azt tanultuk, hogy írjunk listát, és menjünk egyik polctól egyenesen amásikhoz, úgy pipáljuk ki sorra a lista tételeit. A tanárunk azt mondta, nézzük meg az árakat előre. Azújságban, ne a polc előtt állva hasonlítgassuk össze őket. Azt hittem – hiszen ő mondta –, arra tanítottminket, hogyan vásárolnak a normális emberek.

De az az ember, aki elzárja előlem a járást, nem volt ott azon az órán. Normálisnak látszik, de megnézminden egyes üveg spagetti-szószt, az árakat hasonlítgatja, a címkéket olvasgatja. Rajta túl egy alacsony,ősz hajú asszony vastag szemüvegben próbál átleselkedni a férfi válla fölött, ugyanarra a polcra néz; aztgondolom, az én oldalamon lévő szószokból szeretne, de a férfi az útjában van, viszont zavarni nemakarja. Én sem. A férfi arcizmai feszültek, kidudorodnak a homlokán, az orcáján, az állán. A bőre kisséfényes– Dühös. Az ősz asszony meg én egyaránt tudjuk, hogy a mérgesnek látszó, jólöltözött férfi könnyenkirobban, ha zaklatják.

Hirtelen felnéz, egyenesen a szemembe. Az arca kipirul, vörösebb és fényesebb lesz. Mondhatott volnavalamit! – mondja, oldalra löki a kosarát, még jobban eltorlaszolva a polctól az ősz hajú asszonyt. Azasszonyra mosolygok, és bólintok; körbetolja a férfi körül a kocsiját, és átmegyek.

– Micsoda ostobaság – motyogja a férfi. – Miért nem egyforma nagy mindegyik? Több eszem van,semhogy válaszoljak neki, bár nagy a kísértés.

Ha az emberek beszélnek, elvárják, hogy valaki meghallgassa őket. Tőlem elvárják, hogy odafigyeljek,amikor mások beszélnek, és rászoktattam magam, hogy ezt többnyire meg is tegyem. Az élelmiszerboltbanaz emberek néha nem várnak választ. És megharagudnak, ha az ember válaszol nekik. Ez az ember márúgyis dühös. Érzem, hogy kalapál a szívem. Előttem most két kisgyerek kuncog, fűszeres zacskókathúzogatnak ki a polcról.

A sor vége felől fiatal, farmeros nő förmed rájuk.– Jackson! Misty! Azonnal tegyétek vissza azokat! Összerezzenek. Tudom, hogy a nő nem hozzám szólt,

mégis az idegeimre megy. Az egyik kölyök, közvetlenül mellettem felvisít, a másik válaszol.– Nem!De nem fordulok meg. Azt mondanám a legszívesebben, „Csendet, csendet, csendet”, de nem az én

dolgom; nem helyes csendre inteni másokat, ha az ember nem a szülőjük, vagy a főnökük. Más hangokathallok most, női hangokat, valaki a gyerekes nőt korholja, én meg gyorsan befordulok a keresztező sorba.

A szívem a szokásosnál gyorsabban és erősebben kalapál.Az emberek azért járnak az ilyen boltokba, hogy hallják ezt a zajt, és lássák, hogy mások rohannak és

dühösek és idegesek. A távrendelés és a házhoz szállítás azért vallott kudarcot, mert az emberek inkábbeljönnek másokat látni, mint hogy egyedül üljenek, amíg az áru megérkezik. Nem mindenütt: egyesvárosokban a távrendelés sikeresnek bizonyult. De itt… elmegyek a középső boros állvány mellett,rájövök, hogy túlmentem azon a polcon, amelyik kell, óvatosan visszanézek, mielőtt megfordulok.

A fűszeres polc előtt mindig végigmegyek, akár szükségem van fűszerre, akár nem. Ha nem nagy atömeg – és ma nem nagy –, megállok, és beszívom az illatokat. Még a padlóviaszon, a tisztító folyadékonés néhány közelben lévő gyerek rágógumijának szagán át is érzem a fűszerek és gyógynövények halványillatát. Fahéj, kömény, szegfűszeg, majoránna, szerecsendió… már a nevük is érdekes. Anyám sok fűszerthasznált a főzéshez. Mindegyiket hagyta megszagolnom. Némelyiket nem szerettem, de a legtöbb jó érzésvolt a fejemben. Ma csilire van szükségem. Nem kell megállnom, és keresnem; tudom, hol van a polcon,vörös-fehér dobozban.

Hirtelen leizzadok. Marjory van előttem, nem vesz észre, mert élelmiszerbolti bevásárló hangulatbanvan. Kinyitott egy fűszeres dobozt – vajon melyiket, tűnődöm, amíg egy légáramlat felém nem hozza aszegfűszeg félreismerhetetlen illatát. A kedvencem. Gyorsan elfordítom a fejem, és megpróbálok azélelmiszerfestékek, cukrozott gyümölcsök és tortadíszek polcára koncentrálni. Nem értem, miért állnakezek ugyanazon a polcon, ahol a fűszerek és a gyógynövények, de ott vannak.

Meglát-e Marjory? Ha megpillant, szól-e hozzám? Beszéljek vele? Akkora a nyelvem, mint egycukkini. Közeledő mozgást érzek. Ő az, vagy valaki más? Ha valóban vásárolnék, nem nézelődnék. Nincsszükségem tortadíszekre, sem cukrozott cseresznyére.

– Szia, Lou – mondja. – Tortát sütsz?Megfordulok, ránézek. Nem láttam másutt, csak Tomnál és Luciánál meg az úton a repülőtérre. Sosem

láttam még ebben az üzletben. Ez nem a megfelelő környezete… bár lehet, hogy az, csak nem tudtam.– Én… csak nézelődöm – mondom. Nehéz beszélni. Utálom, hogy izzadok.– Szép színek – mondja olyan hangon, amelyben csak enyhe érdeklődés van. Legalább nem nevet

hangosan. – Szereted a gyümölcstortát?– N-nem – mondom, és lenyelem a nagy gombócot a torkomban. – Szerintem… szerintem a színek

szebbek, mint az ízek. – Ez hibás volt – az ízek nem szépek vagy csúnyák –, de már késő változtatni.Bólint, az arca komoly.– Én ugyanígy érzek – mondja. – Amikor először ettem gyümölcstortát kicsi koromban, azt vártam, hogy

finom lesz, mert olyan szép. És aztán… nem ízlett.– Gyakran… gyakran vásárolsz itt? – kérdezem.– Általában nem – mondja. – Egy barátnőmhöz tartok, és megkért, hogy vigyek egyet s mást. – Rámnéz,

és megint tudatosul bennem, milyen nehéz beszélni. Lélegezni még nehezebb, és szinte ragadok a hátamonvégigcsorgó izzadságtól. – Te mindig idejársz?

– Igen – mondom.– Akkor megmutathatnád, hol találok rizst és alufóliát – mondja.Az agyam egy pillanatig üres, aztán megint tudom.– A rizs a harmadik polcon van, félúton – mondom. – A fólia távolabb, a tizennyolcason…– Jaj, kérlek – mondja, a hangja boldognak hangzik. – Mutasd meg. Itt bolyongok, nekem úgy tetszik,

már vagy egy órája.– Mutassam meg… vigyelek oda? – Egyszeriben ostobának érzem magam; persze, hogy így értette. –

Gyere – mondom, tolom a kocsimat, és egy nagydarab nő, jól megrakott kocsival csúnyán néz rám. –Elnézést – mondom neki; szó nélkül elmegy mellettem.

– Én csak követlek – mondja Marjory. – Nem akarom bosszantani az embereket…Bólintok, és először a rizshez indulok, mivel a hetes polcnál járunk, és az van közelebb. Tudom, hogy

Marjory mögöttem jön; ettől meleg foltot érzek a hátamon, mintha odasütne a nap. Örülök, hogy nem látjaaz arcomat; ott is forróságot érzek.

Mialatt Marjory a rizses polcot nézi – zsákos rizs, dobozos rizs, hosszú szemű és rövid szemű és barna,rizs más dolgokkal kombinálva, és ő nem tudja, hol az a rizs, amelyik neki kell –, én Marjoryt nézem. Azegyik szempillája hosszabb a többinél és sötétebb barna. A szeme nem egyszínű, a szivárványhártyán kispöttyök vannak, ettől érdekesebb.

A legtöbb szem egynél több színű, de ezek a színek összefüggnek. A kék szemben lehet a kék kétárnyalata, vagy kék és szürke, vagy kék és zöld, de még néhány barna pötty is. Ezt a legtöbben nem veszikészre. Amikor először mentem az állami személyazonossági kártyámért, a nyomtatványon a szemem színétkérdezték. Megpróbáltam odaírni a szemem összes színét, de a blankettán nem volt elegendő hely. Aztmondták, írjam azt, hogy „barna”. Odaírtam, „barna”, de igazából nem egyedül ez a szemem színe. Azcsak az a szín, amelyet az emberek látnak, mert nem igazán néznek mások szemébe.

Szeretem Marjory szeme színét, mert az ő szeme, és mert szeretem benne az összes színt. A haja összesszínét is szeretem. Valószínűleg „barnát” ír a nyomtatványra, ha a haja színét kérdezik, de a hajának sokszíne van, még több, mint a szemének. A bolt világításánál fénytelenebb, mint odakinn, sehol a narancsoscsillogás, de én azért tudom, hogy ott van.

– Ez az – mondja. Egy doboz rizs van a kezében, fehér, hosszú szemű, gyorsrizs. – Irány a fólia! –mondja. Aztán elvigyorodik. – A főzéshez való, természetesen, nem a víváshoz való.

Visszavigyorgok, érzem, hogy az arcizmaim megfeszülnek. Tudom, milyen fóliára gondolt. Azt hitte,nem tudom, vagy csak tréfált? Odavezetem a bolt közepén álló keresztpolchoz, amelyen műanyag zacskók,műanyag dobozok, műanyag fólia tekercsei, zsírpapír és alufólia található.

– Ez gyorsan ment – mondja. A fóliát gyorsabban választja ki, mint a rizst.– Köszönöm, Lou – mondja. – Sokat segítettél.Nem tudom, említsem-e neki a gyors-sorokat a boltban. Bosszús lenne?De azt mondta, siet.– Az expressz-sorok – mondom. Az agyam egyszeriben kiürül, és hallom, hogy a hangom színtelenné

válik. – Ebben az időben bejönnek az emberek, és több dolog van a kosarukban, mint amennyit azexpressz-sorok táblái megengednek…

– Ez igazán bosszantó – mondja. – Ez a vége gyorsabb, vagy az?Először nem értem, mit mond. A sor mindkét vége egyforma sebességű, amint valaki kilép, jön egy

másik. A sor közepe, ahol a pénztár van, az lehet lassú vagy gyors. Marjory vár, nem sürget. Talán arrakíváncsi, melyik sor a leggyorsabb. Tudom; az utolsó szokott az lenni. Megmondom, bólint.

– Sajnálom, Lou, de rohannom kell – mondja. – Hat tizenötkor kellene találkoznom Pammel. – 6:07van; ha Pam messze lakik, nem ér oda.

– Sok szerencsét – mondom. Nézem, ahogy határozott léptekkel távolodik tőlem, lágyan kerülgetve atöbbi vásárlót.

– Szóval így néz ki – mondja mögöttem valaki. Megfordulok. Emmy az. Mint mindig, most is dühösneklátszik. – Nem olyan szép.

D– Szerintem szép – mondom.– Gondoltam – mondja Emmy. – Pirulsz.Forró az arcom. Lehet, hogy pirulok, de Emmynek nem kellene mondania. Nem udvarias dolog

megjegyzést tenni nyilvános helyen a másik arckifejezésére. Nem szólok semmit.– Nyilván azt képzeled, szerelmes beléd – mondja Emmy. A hangja ellenséges. Tudom, hogy azt

gondolja, ez az, amit gondolok, és hogy ő meg azt gondolja, tévedek, mert Marjory nem szerelmes belém.Boldogtalan vagyok, hogy Emmy ezeket gondolja, de boldog vagyok, hogy mindezt megértem abból, amit

mond, és ahogyan mondja. Néhány éve nem értettem volna.– Nem tudom – mondom higgadtan és halkan. A sorban megálltak egy nő kezében a műanyag tároló

dobozok, mert minket néz. – Te nem tudod, mit gondolok – mondom Emmynek. – És azt sem tudod, hogy őmit gondol. Megpróbálsz olvasni a gondolatainkban; ez hiba.

– Azt hiszed, okos vagy – mondja Emmy. – Csak mert számítógéppel, meg matekkal dolgozol. Nemtudsz semmit az emberekről.

Tudom, hogy az a nő a sorban közelebb húzódott, és fülel, mit beszélünk. Félek. Nem kellene ígybeszélnünk nyilvánosan. Nem kellene, hogy észrevegyenek minket. Be kellene olvadnunk; normálisnakkellene látszanunk és hallatszanunk és tetszenünk. Ha megpróbálom ezt mondani Emmynek, még dühösebblesz. Mondhat valamit hangosan.

– Mennem kell – mondom Emmynek. – Késésben vagyok.– Honnan, egy randiról? – kérdezi. A randiról szót hangosabban és felfelé ívelő tónussal mondta, ami

azt jelenti, hogy gúnyolódik.– Nem – mondom higgadtan. Ha higgadt vagyok, talán békén hagy. – Tévét akarok nézni. Mindig

megnézem a tévét… – Hirtelen nem jut eszembe, milyen nap van ma; az agyam üres. Elfordulok, minthaelmondtam volna az egész mondatot. Emmy nevet, élesen, de nem mond semmi mást, amit hallanék.Visszamegyek a fűszeres polchoz a csiliporért, és beállok az egyik sorba. Mindenütt sorok.

Az én soromban öten vannak előttem. Három nő és két férfi. Egynek világos a haja, négynek sötét. Azegyik férfin világoskék bebúj ós ing van, majdnem ugyanolyan színű, mint amilyen színű a doboz akosarában. Próbálok csak színre gondolni, de zaj van, és a bolti világítás másmilyenné változtatja aszíneket, mint amilyenek valójában. Napfénynél, úgy értem. A bolt is valóság. Azok a dolgok, amelyeketnem szeretek éppen annyira valóságosak, mint azok, amelyeket szeretek.

De még így is könnyebb, ha azokra a dolgokra gondolok, amelyeket szeretek, és nem azokra, amelyeketnem. Ha Marjoryra és Händel Te Deumára gondolok, az nagyon boldoggá tesz; ha hagyom, hogy Emmyregondoljak, csak egy percre is, a zene savanyú és sötét lesz, és el akarok rohanni. Marjoryra koncentrálok,mintha egy feladat lenne a munkahelyemen, és a zene táncol, egyre boldogabban.

– A barátnője?Megdermedek, és félig hátrafordulok. Az a nő az, aki figyelt minket Emmyvel; mögém állt a sorba. A

szeme csillog a bolt erős fényében; a rúzs a szája sarkában rikító narancsvörösre száradt. Mosolyog rám,de a mosolya nem lágy. Kemény mosoly, csak a szájé. Nem szólok semmit, de ő igen.

– Nem tudtam nem észrevenni – mondja. – A barátnője annyira izgatott volt. Ő egy kicsit... más, nemigaz? – Még több fogát mutatja.

Nem tudom, mit mondjak. Mondanom kell valamit; a sorból már többen néznek.– Nem akarom megbántani – mondja a nő. A szeme körüli izmok feszesek. – Csak ahogy... észrevettem

a beszédén.Emmy élete Emmy élete. Nem ennek a nőnek az élete; nincs joga tudni, mi baja Emmynek. Ha

egyáltalán van valami baja.– Nehéz lehet a magukhoz hasonlóknak – mondja a nő. Elfordítja a fejét, a sorból minket figyelőkre néz,

kuncog. Nem tudom, mit tart mulatságosnak. Nem hinném, hogy ebben van bármi mulatságos. – Akapcsolatok eléggé nehezek számunkra is – mondja. Most nem mosolyog. Ugyanolyan az arckifejezése,mint dr. Fornumé, amikor elmagyaráz valamit, amit szerinte meg kellene tennem. – Maguknak mégrosszabb lehet.

A mögötte álló férfi arckifejezése furcsa; nem tudnám megmondani, egyetért-e a nővel, vagy sem.Bárcsak valaki rászólna már, hogy hagyja abba. Ha én szólok rá, az gorombaság.

Azt hiszem, nincs helyes válasz.– Nem ismerem magát – mondom halkan és higgadtan. Úgy értem, „Nem ismerem magát, és nem akarok

Emmyről, vagy Marjoryról, vagy bármi személyesről beszélni valakivel, akit nem ismerek.”

Az arca ökölbe szorul; gyorsan elfordulok. A hátam mögül hallok egy elfojtott „Nahát! „-ot, és egy halkférfi hangot, „Úgy kellett”. Azt hiszem, a nő mögött álló férfi az, de nem fordulok vissza, hogy megnézzem.Előttem már csak ketten vannak; egyenesen előrenézek, anélkül, hogy különösebben fókuszálnék valamire,próbálom újra hallani a zenét, de nem megy. Csak zajokat hallok.

Amikor kimegyek a vásárolt áruval, a ragacsos hőség még rosszabb, mint amikor bementem. Érzemmindennek a szagát: cukorkáét eldobott cukorkás papíron, gyümölcshéjat, rágógumit, emberek dezodor–és samponillatát, a parkoló aszfaltját, a buszok kipufogógázát. Az árut a kocsi farára teszem, amígkinyitom az ajtaját.

– Hé – kiált rám valaki. Összerezzenek, és megfordulok. Don az. Nem számítottam arra, hogy itt lássamDont. Marjoryra sem számítottam. Nem tudom, vásárolnak-e itt mások is a vívócsoportból. – Szevasz,öregem – mondja. Csíkos inget és sötét nadrágot visel. Azelőtt sosem láttam ilyesmiben; amikor vívni jön,vagy pólót és farmert, vagy vívókosztümöt visel.

– Szia, Don – mondom. Nem akarok beszélni Donnal, bár barát.Túlságosan meleg van, haza kell vinnem és el kell raknom az élelmiszert. Fogom az első zacskót, és

beteszem a hátsó ülésre.– Itt vásárolsz? – kérdezi. Buta kérdés, amikor itt állok élelmiszeres zacskókkal a kocsim faránál. Azt

hiszi, talán loptam?– Idejárok minden kedden – mondom.Rosszallóan néz rám. Talán azt hiszi, a kedd nem jó nap az élelmiszer vásárlásra; de akkor ő miért van

itt?– Jössz holnap vívni? – kérdezi.– Igen – mondom. Beteszem a másik zacskót, becsukom a hátsó ajtót.– Elmész arra a versenyre? – Úgy néz rám, hogy szeretnék elfordulni, vagy lesütni a szememet.– Igen – mondom. – De most haza kell mennem. – A tejet plusz 3,33 Celsius fokos vagy annál

alacsonyabb hőmérsékleten kell tartani. Itt, a parkolóban legalább plusz 32 Celsius fok van, felmelegszika tej, amelyet vettem.

– Ez az igazi mindennapi menetrended, mi? – mondja.Nem tudom, milyen lenne a nem igazi mindennapi menetrend. Vagy ez is olyasmi, mint az igazi szemét?– Ugyanazt csinálod mindennap? – kérdezi.– Nem ugyanazt mindennap – mondom. – Ugyanazokat a dolgokat ugyanazokon a napokon.– Ó, persze – mondja. – Hát akkor holnap találkozunk, te rendes fiú – nevet. Furcsa nevetés ez, nem

olyan, mintha igazán élvezné. Kinyitom az elülső ajtót, beülök a kocsimba; Don nem mond semmit, nemmegy el. Amikor beindítom a motort, vállat von, váratlanul megrándul a válla, mintha megcsípte volnavalami.

– Viszlát – mondom udvariasan.– Az – mondja. – Viszlát. – Még akkor is ott áll, amikor elhajtok. A visszapillantó-tükörben látom,

hogy ott van, amíg majdnem az utcáig érek. Ráfordulok az utcára; amikor visszanézek, már nincs ott.

A lakásomban nagyobb a csend, mint odakinn, de igazán itt sem tökéletes. Alattam a rendőr, DannyBryce tévéje szól, és tudom, hogy élő adásban közvetített vetélkedőt néz. Fölöttem Mrs. Sandersonszékeket húz teakonyhája asztalához, mint minden este. Hallom felhúzható vekkerem ketyegését, ésszámítógépem szünetmentes tápegységében keringő áram halk zümmögését. Azért kintről is beszűrődnekhangok: a HÉV kattogása, a forgalom sivítása, az oldalkert hangjai.

Amikor izgatott vagyok, nehezebb nem tudomást venni a hangokról. Ha bekapcsolom a zenémet, azlenyomja őket, de attól még ott maradnak, mint játékszerek a vastag szőnyeg alatt. Elteszem azélelmiszereket, a tejes kartonról letörlöm az összegyűlt nedvességcseppeket, aztán bekapcsolom a

zenémet. Nem túlságosan hangosan; nem szabad bosszantanom a szomszédaimat. A lejátszóban Mozartszól, az többnyire segít. Érzem, hogy a feszültségem lépésről lépésre múlik.

Nem tudom, miért kellett annak a nőnek beszélnie hozzám. Nem lett volna szabad. Az élelmiszerüzletsemleges terület; nem kellene idegenekkel beszélnie. Biztonságban voltam, amíg észre nem vett. Ha Emmynem beszélt volna olyan hangosan, a nő nem figyelt volna fel ránk. Ő mondta. Amúgy se nagyon kedvelemEmmyt; érzem, hogy a nyakam forró lesz, ha arra gondolok, amit Emmy, meg amit az a nő mondott.

A szüleim azt mondták, nem szabad másokat hibáztatnom, ha észreveszik, hogy más vagyok. Nemszabad hibáztatnom Emmyt. Magamba kell néznem, és átgondolnom, mi történt.

Nem akarom ezt érezni. Nem tettem semmi rosszat. Élelmiszert kellett vásárolnom. Joggal voltam ott.Megfelelően viselkedtem. Nem beszéltem idegenekkel, nem beszéltem hangosan magamban. Nemfoglaltam el a sorok között a kelleténél több helyet. Marjory a barátom; nem tettem azzal rosszat, hogybeszéltem vele, és segítettem megtalálnia a rizst és az alufóliát.

Emmy hibázott. Emmy beszélt hangosan, azért vette észre a nő. De még így is, az a nő törődött volnainkább a maga dolgával. Ha Emmy hangosan beszélt is, az sem volt az én hibám.

HATODIK FEJEZETTudnom kell, hogy amit érzek, azt érzik-e a normális emberek is, amikor szerelmesek. Az iskolában,

angol órán előfordult néhány szerelmes történet, de a tanárok mindig azt mondták, azok nem realisták.Nem tudom, miképpen nem voltak realisták. Akkor nem kérdeztem meg, mert nem érdekelt. Butaságnaktartottam. Mr. Nelson egészségnevelésből azt mondta, a hormonokról van szó, és ne csináljunk butaságot.Ahogyan leírta a nemi közösülést, azt kívántam, bárcsak ne lenne semmim odalenn, mint a műanyagbabáknak. Nem tudtam elképzelni, hogy ezt beletegyem abba. És a testrészeket leíró szavak csúnyák. Akukac undorító; kinek kell kukac? Tövisek jutnak róla az eszembe. A többi szó sem jobb, a hivatalosorvosi pénisz pedig nyavalygósan hangzik. Az aktust leíró szavak is csúf, kalapáló szavak, fájdalomragondolok tőlük. Annak a közelségnek a gondolata, hogy be kell szívni valaki másnak a leheletét, közelrőlszagolni a testét… gusztustalan. A tornatermi öltöző is elegendő volt; hányingerem lett tőle.

Akkor undorító volt. Most… Marjory hajának illata, vívás után... szeretnék még közelebb lenni hozzá.Bár illatos szappant használ a ruhájához, bár valamiféle púderes szagú dezodort használ, van valami... dea gondolat mégis rémes. Láttam képeket; tudom, hogy néz ki a női test. Iskolás koromban a fiúk körbeadtakkis videóklipeket táncoló, meztelen nőkről és szeretkező férfiakról és nőkről. Ilyenkor mindigmegizzadtak, és kimelegedtek, és a hangjuk is másként szólt, inkább úgy, mint a csimpánzoké atermészetfilmeken. Először látni akartam, mert nem tudtam – a szüleim házában ilyesmit nem tartottak –,de unalmas volt, és az összes nő kissé dühösnek vagy ijedtnek tűnt. Azt gondoltam, ha élveznék,boldognak látszanának.

Nem akartam senkit megijeszteni vagy feldühíteni. Nem jó érzés, ha az ember fél, vagy dühös. Az ijedtember hibákat követ el. A dühös ember hibákat követ el. Mr. Nelson azt mondta, normális, ha azembernek szexuális érzései vannak, de nem magyarázta el, hogy mi az, legalábbis úgy nem, hogymegértsem. A testem úgy fejlődött, ahogyan a többi fiúé; emlékszem, hogy meglepődtem, amikormegláttam az ágyékomon az első sötét szőrszálakat. A tanárunk beszélt nekünk a spermáról meg apetesejtekről és arról, hogyan nőnek a dolgok a magokból. Amikor megláttam azokat a szőrszálakat, azthittem, valaki elültette a magvait, és nem tudtam, hogyan történt. Anyám elmagyarázta, hogy ez a serdülés,és ne csináljak semmi ostobaságot.

Sosem tudtam, melyik fajta érzésre gondolnak, az olyan testi érzésre, mint a forró meg a hideg, vagy azolyan lelkire, mint a vidám meg a szomorú. Amikor meztelen lányokról láttam képeket, néha volt testiérzésem, de az egyetlen lelki érzésem az undor volt.

Láttam Marjoryt vívni, és tudom, hogy élvezi, de többnyire nem mosolyog. Azt mondják, a mosolygóarc, boldog arc. Talán tévedtek? Talán élvezné?

Amikor Tom és Lucia házába érek, Lucia azt mondja, menjek csak tovább. Valamit ügyködik akonyhában; hallom a lábasok zörejét. Fűszerek illatát érzem. Nincs még itt senki.

Tom az egyik kardja csorbulásait csiszolja, amikor a hátsó udvarba érek. Melegíteni kezdek. Ők azegyetlen házaspár az ismeretségi körömben, akik ilyen régen házasok, amióta a szüleim meghaltak, ésminthogy a szüleim halottak, nem kérdezhetem meg tőlük, milyen a házasság.

– Néha te meg Lucia mintha haragudnátok egymásra – mondom, és figyelem Tom arcát, hogy megorrol-e rám.

– A házaspárok néha veszekednek egymással – mondja Tom. – Nem könnyű ilyen közel maradnivalakihez éveken át.

– Ha… – Nem tudom, hogyan mondjam, amit mondani akarok. – Ha Lucia haragszik rád... ha teharagszol Luciára... az azt jelenti, hogy nem szeretitek egymást?

Tom meghökken. Aztán elneveti magát, feszülten nevet.– Nem, de nehéz megmagyarázni, Lou. Szeretjük egymást, és akkor is szeretjük egymást, amikor

haragszunk. A szeretet ott van a harag mögött, mint a fal a függöny mögött vagy a táj, amelyen vihar söpörvégig. A vihar elvonul, és a táj ott van.

– Ha vihar van – mondom –, néha árvíz is van, amely elsöpör egy házat.– Igen, és néha, ha a szeretet nem eléggé erős, vagy nagyon nagy a harag, az emberek abbahagyják

egymás szeretését. De mi nem.Nem tudom, hogy lehet ennyire biztos a dolgában. Lucia igazán sokszor volt dühös az utóbbi három

hónapban. Honnan tudhatja Tom, hogy még mindig szereti őt?– Az embereknek vannak néha rossz időszakai – mondja Tom, mintha tudná, mire gondoltam. – Lucia

ideges egy munkahelyi probléma miatt. Amikor megtudta, hogy nyomást gyakorolnak rátok, hogy vessétekalá magatokat a kezelésnek, az is feldühítette.

Soha nem jutott eszembe, hogy normális embereknek is lehetnek munkahelyi problémái. Az általamismert normális emberek egytől egyig ugyanabban az állásban vannak, amióta csak ismerem őket. Miféleproblémái lehetnek normális embereknek? Nem lehet holmi Mr. Crenshaw-juk, aki azt kéri, hogyvegyenek be gyógyszert, amelyet nem akarnak bevenni. Mi mérgesítheti fel őket a munkahelyükön?

– Lucia a munkája miatt és miattam ingerült?– Részben igen. Sok baj érte egyszerre.– Nem olyan kényelmes, amikor Lucia mérges – mondom.Tom mókás hangot hallat, félig nevetés, félig valami más.– Ezt mondd még egyszer – mondja. Tudom, hogy ez nem azt jelenti, hogy mondjam még egyszer, és

igazán csacsiság ezt mondani a helyett, hogy „Egyetértek veled” vagy „Igazad van”.– Gondolkodtam a versenyen – mondom. – Úgy határoztam…Marjory jön ki az udvarra. Mindig a házon át közlekedik, bár sokan járnak az oldalsó udvari kapun át.

Arra gondolok, milyen érzés lenne, ha Marjory olyan mérges lenne rám, mint Lucia Tomra, vagy ahogyanTom és Lucia haragszik Donra. Engem mindig kiborít, ha haragudnak rám, még akkor is, ha olyanok,akiket nem szeretek. Azt hiszem, ha Marjory lenne dühös rám, az még rosszabb lenne, mint amikor aszüleim haragudtak.

– Úgy határoztál..? – Tom nem egészen kérdezi. Aztán felnéz, és meglátja Marjoryt. – Ó. Nos?– Szeretném megpróbálni – mondom. – Ha még lehet.– Ó – mondja Marjory. – Elhatároztad, hogy benevezel a tornára, Lou? Jó neked!– Nagyon is lehet – mondja Tom. – De most végig kell hallgatnod az állandó első számú leckémet.

Menj, hozd a holmid, Marjory; Lou-nak figyelnie kell.Nem tudom, Tomnak hány leckéje lehet, és azt sem, miért kell egy számozott lecke ahhoz, hogy

benevezzek egy vívótornára. Marjory bemegy a házba, és ekkor könnyebb Tomra figyelnem.– Először is, mostantól addig annyit gyakorolsz, amennyit csak tudsz. Mindennap, ha lehetséges, az

utolsó napig. Ha nem tudsz eljönni ide, legalább melegíts, végezz lábmunkát és pontkontrollt otthon.Nem hiszem, hogy mindennap el tudok jönni Tomhoz és Luciához. Mikor mosnék, vásárolnék,

takarítanám a kocsit?– Hányszor végezzem el a gyakorlatokat?– Amennyire csak időd van anélkül, hogy belefájdulnának az izmaid – mondja Tom. – Aztán, egy héttel

a torna előtt ellenőrizd az összes felszerelésedet. Jó állapotban tartod a szerelésedet, mégsem ártellenőrizni. Együtt nézzük át. Van tartalék pengéd?

– Nincs... rendeljek?– Igen, ha megengedheted magadnak. Ha nem, megkaphatod az én egyik pengémet.– Tudok rendelni. – Nem szerepel a költségvetésemben, de most van elegendő pénzem.– Akkor jó. Miután ellenőrizted a felszerelésed, legyen minden tiszta és csomagolásra kész. A verseny

előtti napon nem gyakorolsz, lazítanod kell. Becsomagolod a cuccot, aztán sétálj egyet vagy ilyesmi.– Maradhatok otthon?

– Maradhatsz, de egy kis testmozgás jobb lenne, csak ne vidd túlzásba. Egyél egy jó vacsorát; feküdj lea szokásos időben.

Megértem, mit akar elérni ez a terv, de nehéz lesz megtennem, amit Tom akar, és munkába járni, éselvégezni mindazt, amit kell. Nem kell tévét néznem vagy játszanom a hálón a barátaimmal, és nem kellelmennem szombaton a Központba, pedig általában szoktam.

– Lesz itt… fogsz itt... vívóedzéseket tartani más napokon is, nem csak szerdán?– Azoknak a növendékeimnek, akik beneveznek a tornára, igen – mondja Tom. – Kedd kivételével

bármelyik nap jöhetsz. Kedd a különleges esténk.Érzem, hogy forró lesz az arcom. Milyen lehet egy különleges este?– Én kedden az élelmiszert szoktam bevásárolni – mondom.Marjory, Lucia és Max jönnek ki a házból.– Elég a leckéztetésből – mondja Lucia. – Elijeszted. Ne feledkezzetek meg a nevezési lapról!– Nevezési lap! – csap a homlokára Tom. Akkor teszi ezt, amikor elfelejt valamit. Nem tudom, miért.

Nekem nem segít emlékeznem, ha megpróbálom. Tom bemegy a házba. Én már végeztem a melegítéssel,de a többiek még csak most kezdik. Susan, Don és Cindy jönnek be az oldalsó kapun. Don viszi Susan kéktáskáját; Cindynek zöld táskája van. Don bemegy a szereléséért; Tom jön egy papírral, hogy töltsem ki, ésírjam alá.

Az első rész könnyű: a nevem, a címem, az elérhetőségi számom, a korom, a magasságom és a súlyom.Nem tudom, mit írjak oda, ahol az áll, „szerep”.

– Ne törődj vele – mondja Tom. – Az azoknak van, akik szeretnek szerepet játszani.– Színdarabban? – kérdezem.– Nem. Egész nap, úgy tesznek, mintha egy kitalált személy lennének, a történelemből. Vagyis a kitalált

történelemből.– Ez egy másik játék? – kérdezem.– Igen, pontosan. És az emberek úgy bánnak velük, mintha azok a kitalált személyek lennének.Amikor ilyen kitalált személyekről beszéltem a tanáraimnak, izgatottak lettek, és ráírták a lapomra.

Szeretném megkérdezni Tomot, gyakran teszik-e ezt normális emberek, és vajon ő csinálja-e, de nemakarom felidegesíteni.

– Például – mondja Tom – fiatalabb koromban volt egy Pierre Ferret nevű szerepem, ez a Ferret agonosz kardinális kémje volt.

– Hogy lehet gonosz egy olyan kis madár, mint a kardinálispinty?– Ez a kardinális nem madár, ember. Bíborosnak is mondják – magyarázza Tom. – Nem olvastad a

Három testőrt?– Nem – mondom. Soha nem hallottam semmiféle Három testőrről.– Pedig tetszene neked – mondja. – De most hosszú lenne elmesélni, legyen elég annyi, hogy volt egy

gonosz kardinális, egy ostoba királyné és egy még ostobább ifjú király, meg három bátor testőr, akik alegjobb vívók voltak a világon, leszámítva D’Artagnant, így a csoportunk fele természetesen testőr akartlenni. Én még fiatal és vad voltam, ezért úgy döntöttem, én leszek a kardinális kémje.

Nem tudom Tomot kémnek elképzelni. Nem tudom elképzelni, hogy Tom úgy tegyen, mintha PierreFerret lenne, és az emberek így szólítsák Tom helyett. Mindez felesleges nehézségnek látszik, havalójában vívni akart.

– És Lucia – folytatja. – Lucia egészen kiváló udvarhölgy volt.– El se kezdd – mondja Lucia. Nem mondja, mit ne kezdjen el Tom, de mosolyog. – Ahhoz már öreg

vagyok – mondja.– Azok vagyunk mindketten – mondja Tom. Nem úgy hangzik, mintha komolyan gondolná. Sóhajt. – De

neked nem kell szerep, Lou, hacsak nem akarsz valaki más lenni egy napra.Nem akarok más lenni. Elég nehéz Lou-nak is lennem.

Átugrom az űrlapon az összes szerepre vonatkozó kérdést, és elolvasom alul a Szertartásos lemondást.Ez áll a lap alján vastag betűkkel, de nem pontosan tudom, mit jelent. Az aláírásával elismerem, hogy avívás veszélyes sport, és ha netán sérülést szenvednék, arról nem a torna szervezői tehetnek, ezért nemperelhetem őket. Beleegyezem továbbá, hogy betartom a sportág szabályait és a bírói ítéleteket, amelyekvéglegesek.

Átadom az aláírt nyomtatványt Tomnak, ő továbbadja Luciának. Lucia sóhajt, és a kézimunkakosarábateszi.

Csütörtök este televíziót szoktam nézni, de ezúttal nem, mert beneveztem a tornára. Tom azt mondta,gyakoroljak minél többet. Átöltözöm, és Tom és Lucia házához hajtok. Nagyon különös érzés errefeléautózni csütörtökön. Észreveszem az égbolt színét, a leveleket a fákon, többet, mint általában szoktam.Tom kivezet, és azt mondja, kezdjem gyakorolni a lábmunkát, aztán különleges hárítás/visszavágáskombinációkra oktat. Hamarosan lihegek.

– Ez jó – mondja. – Folytasd. Olyan gyakorlatokat tanítok neked, amelyeket otthon is elvégezhetsz, mertvalószínűleg nem jutsz el ide minden este.

Nem jön senki más. Félóra múlva Tom felteszi a maszkját, és ugyanazokat a mozdulatsorokatgyakoroljuk lassan és gyorsan, újra meg újra. Nem az, amit vártam, de látom, hogyan lesz a segítségemre.8:30-kor jövök el, és mire hazaérek, túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy leüljek játszani aszámítógéphez. Sokkal keményebb, amikor mindvégig vívok, mint amikor szüneteket tartok, és nézem atöbbieket.

Lezuhanyozom, finoman megtapogatom legújabb sérüléseimet. Bár fáradt vagyok, izomlázam is van, jólérzem magam. Mr. Crenshaw semmit sem mondott az új gyógymódról és az emberkísérletekről. Marjoryazt mondta,

„Jó neked!”, amikor megtudta, hogy megyek a tornára. Tom és Lucia nem mérgesek egymásra,legalábbis nem annyira, hogy abbahagyják egymással a házasságot.

Másnap mosok, de szombaton, takarítás után ismét elmegyek Tomhoz és Luciához edzeni. Vasárnapnincs olyan izomlázam, mint pénteken volt.

Hétfőn újabb különórát veszek. Örülök, hogy a kedd Tom és Lucia különleges napja, mert ez azt jelenti,hogy nem kell megváltoztatnom az élelmiszer-vásárlás napját. Marjory nincs a boltban. Don sincs aboltban. Szerdán szokás szerint vívni megyek. Marjory nincs ott; Lucia azt mondja, elutazott. Luciakülönleges ruhákat ad a tornára. Tom azt mondja, ne menjek csütörtökön, eléggé felkészült vagyok.

Péntek reggel 8:53-kor Mr. Crenshaw összehív minket, azt mondja, bejelentést kíván tenni. Összeszorula gyomrom.

– Maguk egytől egyig igen szerencsések – mondja. – A mai kemény gazdasági környezetben őszinténszólva nagyon csodálkozom, hogy ez egyáltalán lehetséges, de a helyzet az… hogy lehetőségük vanrészesülni egy vadonatúj gyógymódban, és ez nem kerül egy fillérjükbe sem. – A szája nagy, álságosvigyorra húzódik; az arca fénylik az erőlködéstől.

Azt gondolja biztosan, hogy valamennyien buták vagyunk. Cameronra nézek, aztán Dale-re, aztán Chuy-ra, akikre úgy pillanthatok, hogy nem kell elfordítanom a fejemet. Az ő szemük is mozog.

Cameron szólal meg színtelen hangon.– A Cambridge-ben kifejlesztett kísérleti gyógymódra gondol, amelyről a Természet Idegtudomány

számolt be néhány hete?Crenshaw elsápad, nyel.– Ki beszélt róla magának?– Az interneten volt – mondja Chuy.– Ez... ez... – Crenshaw elhallgat, dühösen néz ránk. Aztán újra mosolyra húzza a száját. – Bárhogy van

is, létezik ez az új gyógymód, és lehetőségük van megkapni, anélkül, hogy pénzükbe kerülne.– Nem akarom – mondja Linda. – Nincs szükségem kezelésre; jól vagyok így. – Megfordulok, ránézek.Crenshaw elvörösödik.– Nincs jól – mondja, és a hangja hangos és harsány. – És nem normális. Maga autista, maga rokkant,

magát azzal a különleges kikötéssel vették ide fel…– A „Normális” a szárító egyik beállítási fokozata – mondja kórusban Chuy és Linda. Egy pillanatra

elvigyorodnak.– Alkalmazkodniuk kell – mondja Crenshaw. – Nem várhatnak el mindörökké különleges előjogokat,

nem, amikor létezik egy gyógymód, amelytől normálisak lehetnek. Az a tornaterem, azok az egyéni irodákés mindaz a zene, azok a nevetséges dekorációk – normálisak lehetnek, és mindazokra nincs szükség. Nemgazdaságos, ráadásul röhejes – megfordul, mintha menni akarna, aztán mégis visszaperdül. – Ennek végetkell vetni – mondja. Ezúttal valóban távozik.

Egymásra nézünk. Percekig nem szólal meg senki. Aztán Chuy.– Nos, megtörtént.– Én nem kérek belőle – mondja Linda. – Nem kényszeríthetnek rá.– Lehet, hogy mégis – mondja Chuy. – Nem tudjuk biztosan. Délután valamennyien levelet kapunk a

cégen belüli postán, papírra írt levelet. A levélben az áll, hogy a gazdasági nyomás miatt és annakérdekében, hogy tevékenységünk minél többszínű és versenyképesebb legyen, minden egyes részleglétszámát csökkenteni kell. A kutatási programokban résztvevő egyedek nem jönnek számításba aleépítéseknél, írja a levél. Másoknak vonzó végkielégítést ajánlanak fel az önkéntes távozásért. Alevélben nem szerepel, hogy alá kell vetnünk magunkat a gyógymódnak, vagy kirúgnak, de azt hiszem, eztjelenti.

Mr. Aldrin késő délután jelenik meg az épületünkben, és összehív minket az előcsarnokban.– Nem tudtam leállítani őket – mondja. Megpróbáltam. – Ismét anyám mondása jut az eszembe:

„Megpróbálni nem annyi, mint megtenni”. A próbálkozás nem elegendő. Csak a tett számít. Mr. Aldrinranézek, aki kedves ember, és világos, hogy nem olyan erős, mint Mr. Crenshaw, aki nem kedves ember.Mr. Aldrin szomorúnak látszik. – Igazán sajnálom – mondja –, de talán jó lesz a végeredmény – éstávozik. Butaság ilyesmit mondani. Hogyan lehetne jó a végeredmény?

– Beszélnünk kell – mondja Cameron. – Bármit akarjak én, bármit akarj te, beszélnünk kell róla. Ésbeszélnünk kellene valaki mással is… talán egy ügyvéddel.

– A levélben az áll, hogy a cégen kívül nem szabad beszélni – mondja Bailey.– A levél azért van, hogy ránk ijesszen – mondom.– Beszélnünk kell – mondja ismét Cameron. – Ma, munka után.– Én péntek este mosok – mondom.– Holnap, a Központban…– Holnap elmegyek valahová – mondom. Mind rámnéznek; elfordulok. – Vívóversenyre – mondom.

Kissé meglep, amikor senki nem kérdez a versenyről.– Mi beszélünk, és talán a Központot is megkérdezzük – mondja Cameron.– Téged majd később értesítünk.– Én nem akarok beszélni – mondja Linda. – Én azt akarom, hogy hagyjanak békén. – Elmegy. Ideges.

Mindannyian idegesek vagyunk.Bemegyek az irodámba, a monitorra meredek. Az adatok laposak és üresek, mint egy üres képernyő.

Valahol ott sémák vannak, és engem azért fizetnek, hogy megtaláljam vagy létrehozzam őket, de azegyetlen séma, amelyet ma látok csapdaként zárul össze körülöttem, sötétség örvénylik be mindenfelől,gyorsabban, semhogy elemezni tudnám.

A mai és a holnapi menetrendre koncentrálok: Tom megmondta, mit tegyek, hogy felkészüljek, és aztteszem.

Tom beállt Lou lakóházának parkolójába, és közben arra gondolt, még soha nem járt Lou lakásán,miközben Lou évek óta járt hozzájuk. A ház tökéletesen hétköznapi, az előző században épült lakóháznaklátszott. Ahogyan megjósolható volt, Lou pontos volt, már a ház előtt állt, az összes felszerelése, apengéken kívül, takarosan becsomagolva. Pihentnek tűnt, ha feszült volt is; olyasvalakinek, aki követte atanácsot, jól evett, és megfelelően aludt. Azt viselte, amit Lucia segített összeállítani; látszott, hogy nemérzi benne magát kényelmesen, de így volt ez a legtöbb emberrel, aki először viselt jelmezt.

– Készen vagy? – kérdezte Tom.Lou körülnézett, mintha ellenőrizné, csak azután válaszolt.– Igen. Jó reggelt, Tom. Jó reggelt, Lucia.– Jó reggelt neked is – mondta Lucia. Tom a feleségére nézett. Már veszekedtek Lou miatt; Lucia kész

lett volna darabokra szedni bárkit, aki csak picikét is bántotta volna Lou-t, Tom viszont úgy érezte, akisebb problémákat Lou egyedül is meg tudja oldani. Lucia nagyon ideges Lou miatt az utóbbi időben,gondolta Tom. Lucia meg Marjory készülnek valamire, de Lucia nem hajlandó elmondani. Tom remélte,hogy a dolog nem a versenyen robban majd ki.

Lou hallgatott a hátsó ülésen egész úton; ez pihentetően hatott a fecsegőkhöz képest, akikhez Tomszokva volt. Lou egyszerre csak megszólalt.

– Gondolkodtatok-e valaha is azon – kérdezte –, hogy mennyire sebes a sötét?– Hmmm? – Tom próbált nem azon töprengeni, hogy a legutóbbi dolgozatának középső részét nem

lenne-e jobb szorosabbra fogni.– A fény sebessége – mondta Lou. – Van egy érték, amely a fény sebességét mutatja vákuumban… de a

sötét sebessége...– A sötétnek nincs sebessége – mondta Lucia. – A sötét csak az, ami ott van, amikor a fény nincs ott…

csak egy szó a hiányra.– Szerintem... szerintem talán mégis van – mondta Lou. Tom a visszapillantóba pillantott; Lou kissé

szomorúan nézett.– Van valami elképzelésed, hogy milyen gyors lehet? – kérdezte Tom.Lucia Tomra pillantott, de ő nem vett tudomást az asszonyról. Luciát már az is aggasztotta, amikor Tom

bevonta Lou-t a szójátékaiba, de Tom nem értette, miért.– Ott van, ahol fény nincs – mondta Lou. – Ahová még nem jött el a fény. Talán gyorsabb – mindig

megelőzi a fényt.– Vagy egyáltalán nincs sebessége, mert már ott van, helyben – mondta Tom. – Hely, nem pedig

mozgás.– A sötét nem dolog – mondta Lucia. – Csak absztrakció, csak egy szó a fény hiányára. Nem lehet

mozgása…– Ha ilyen messzire mész – mondta Tom –, akkor a fény is csak valamiféle absztrakció. És a mostani

század elejéig azt mondták, hogy csak mozgásban létezik, részecske és hullám, aztán abbahagyták.Érezte, hogy Lucia elkomorodik, anélkül, hogy ránézett volna, csak a hangjából.– A fény valós. A sötétség a fény hiánya.– A sötét néha sötétebbnek látszik a sötétnél – mondta Lou. – Sűrűbbnek.– Igazán azt hiszed, hogy igazi? – kérdezte félig hátrafordulva Lucia.– „A sötétség természeti jelenség, amelyet a fény hiánya jellemez” – Lou kántáló hangjából egyértelmű

volt, hogy ez idézet. – Így állt a gimnáziumi tudománykönyvemben. De ez valójában nem mond semmit. Atanárom azt mondta, hogy az éjszakai égbolt ugyan sötétnek látszik a csillagok között, valójában van ottfény – a csillagok fényt adnak ki minden irányban, másként nem látnánk őket.

– Képletesen – mondta Tom –, ha a tudást fénynek tekintjük, és a tudatlanságot sötétnek, akkor valóban

jelenlévőnek látszik néha a sötét – a tudatlanság. Valami kézzelfoghatóbb és vaskosabb, mint egyszerűen atudás hiánya. A tudatlanság valamiféle akarása. Ez magyarázatot ad egyes politikusokra.

– Képletesen – mondta Lucia – nevezhetjük a bálnát a sivatag jelképének vagy bármi másénak.– Jól vagy? – kérdezte Tom. A szeme sarkából látta, hogy Lucia hirtelen pozíciót változtatott az ülésen.– Bosszús vagyok – mondta Lucia. – És tudod, miért.– Sajnálom – mondta hátulról Lou.– Mit sajnálsz? – kérdezte Lucia.– Nem kellett volna mondanom semmit a sötét sebességéről – mondta Lou.– Felidegesített.– Nem te idegesítettél fel – mondta Lucia. – Hanem Tom.Tom csak vezetett tovább, a kocsiba pedig kellemetlen csend költözött. Amikor a parkba értek, ahol a

versenyt rendezték, gyorsan ellenőrizte, hogy Lou-t bejegyezték-e, a fegyvereit szintén, aztán körülvezetteőt. Lucia elment beszélgetni a barátaival; Tom remélte, hogy az asszony túljut a bosszúságán, hiszen aznemcsak Lou-t, hanem őt is idegesítette.

Vagy félóra múlva Tom érezte, hogy a bajtársiasság ismerős nyugalma tölti el. Szinte mindenkit ismert;a szokásos beszélgetések folytak körülötte. Ki kivel tanul, ki nevezett erre meg arra a versenyre, kigyőzött, ki vesztett. Melyek az aktuális viták, és ki nem beszél. Lou szemlátomást jól bírta, képes voltköszönni mindenkinek, akinek Tom bemutatta. Tom vezényelte a bemelegítését, aztán ideje voltvisszatérnie a szorítókhoz az első mérkőzésére.

– Emlékezz rá – mondta Tom –, hogy akkor van a legnagyobb esélyed találatot elérni, ha nyombantámadsz. Az ellenfeled nem ismerni a támadásodat, te sem az övét, de gyors vagy. Csak hatolj át avédekezésén, és szúrd meg, de legalábbis próbáld meg. Mindenképpen felrázza majd…

– Szevasztok, fiúk – szólalt meg Tom háta mögött Don. – Most értem csak ide – vívott már?Donra valóban számítani lehetett, hogy jön, és tönkreteszi Lou koncentrálását.– Nem… most fog. Rögtön veled leszek. – Tom visszafordult Lou-hoz. – Ne izgulj, Lou. Csak

emlékezz: a legjobb három ötből, hát ne aggódj, ha ő is betalál. Még győzhetsz. És figyelj a bí… – Deeljött az ideje, és Lou belépett a kötéllel körülkerített szorítóba. Tom érezte, hogy hirtelen pánik fogja el.Mi van, ha a képességeit meghaladó dologra kényszeríti Lou-t?

Lou olyan ügyetlennek látszott, mint az első évében. Bár az állása technikailag helyes volt, merevnek ésmesterkéltnek hatott, nem olyan ember állásának, aki mozogni is tud.

– Mondtam neked – súgta oda Tomnak Don. – Ez sok neki, Lou…– Fogd be – mondta Tom. – Meghallja.

Készen vagyok már Tom érkezése előtt. Azt a kosztümöt viselem, amelyet Lucia állított össze nekem,de nyilvánosan ez eléggé sajátos. Nem olyan, mint a normális ruhák. A hosszú zokni térdig borítja alábam. Az ing bő ujja lobog a szélben, csiklandozza a karomat. Bár a színek szomorúak, i barna, drapp éssötétzöld, nem hiszem, hogy Mr. Aldrin vagy Mr. Crenshaw megdicsérne érte.

„A pontosság a királyok udvariassága”, írta a táblára negyedikben a tanítónőnk. Azt mondta, utánozzuk.Elmagyarázta. Akkoriban nem tudtam semmit a királyokról, sem arról, miért kellene azzal törődnünk, hogymit tettek, de azt mindig értettem, hogy másokat megvárakoztatni udvariatlanság. Én sem szeretek várni.Tom is pontos, hát nem sokat kell várnom.

Az út a versenyre megrémít, mert Lucia és Tom ismét vitatkoznak. Bár Tom azt mondta, ez rendjénvaló, én nem érzem rendjén valónak, és úgy érzem, valahogy az én hibám. Nem tudom, hogyan vagy miért.Nem tudom, ha Lucia dühös valamiért a munkahelyén, miért nem beszél róla, ahelyett, hogy Tomotszekálná.

A verseny színhelyén Tom a fűre parkol, egy sorba más járművekkel. Itt nincs olyan hely, ahol fel

lehetne tölteni az akkut. Automatikusan a kocsikra pillantok, és megszámolom őket szín és típus szerint:nyolc kék, öt piros, tizennégy barna vagy bézs vagy drapp. Huszonegynek fényelem van a tetején. Alegtöbben kosztümöt viselnek. Minden kosztüm olyan fura, mint az enyém, vagy még furább. Egy férfinagy, lapos, tollakkal borított kalapot visel. Tévedésnek látszik. Tom azt mondja, nem az, az emberekvalóban így jártak évszázadokkal ezelőtt. Meg akarom számolni a színeket, de a legtöbb kosztümtöbbszínű, így nehezebb. Tetszenek a hullámzó, kívül egy, belül más színű köpenyek. Mozgás közbenszinte olyanok, mint a forgó spirál.

Először egy asztalhoz megyünk, ahol egy hosszú ruhás nő ellenőrzi a nevünket a listán. Kis fémkarikákatad nekünk lyukkal a közepükön, Lucia vékony szalagokat vesz elő a zsebéből, és ad nekem egy zöldet.

– Erre fűzd – mondja – és akaszd a nyakadba. – Aztán Tom egy másik asztalhoz vezet, ahol egy puffosrövidnadrágot viselő férfi egy másik listán ellenőrzi a nevem.

– Most fél tíz van – mondja Tom. – Nézzük meg a terepet, aztán keressünk egy helyet, aholbemelegíthetsz.

Amikor rajtam a sor, és belépek a körülkerített helyre, a szívem kalapál, és remeg a kezem. Nemtudom, mit keresek itt. Nem kellene itt lennem: nem ismerem a sémát. Ekkor az ellenfelem támad, és énhárítok. Nem jó hárítás – lassú voltam –, de nem talál el. Mély lélegzetet veszek, és a mozdulataira, asémáira koncentrálok.

Az ellenfelem mintha észre sem venné, amikor találatot viszek be rá. Meglep, de Tom mondta, hogyegyesek nem mondják be az őket ért találatokat. Egyesek, mondta, olyan izgatottak, hogy meg sem érzik akönnyű vagy közepes tust, kivált, ha ez az első mérkőzésük. Veled is megtörténhet, mondta. Ezért mondta,hogy határozottabban szúrjak. Újra próbálkozom, és az ellenfelem ezúttal előreront, éppen akkor, amikorszúrok, és túlságosan erősre sikerül a találat. Izgatott, és beszél a bíróval, de a bíró azt mondja, ő tehetróla, amiért előrerontott.

Végül a mérkőzést én nyerem. Nem kapok levegőt, és nem csak a vívástól. Olyan más ez, de nem tudommeghatározni, mitől más. Könnyebbnek érzem magam, mintha megváltozott volna a gravitáció, de nemugyanaz a könnyűség, amelyet Marjory mellett érzek. Attól van-e, hogy olyasvalakivel vívtam, akit nemismerek, vagy attól, hogy győztem?

Tom megrázza a kezem. Az arca fényes; a hangja izgatott.– Sikerült, Lou. Nagyszerű munkát végeztél…– Az, ügyes voltál – szakítja félbe Don. – És egy kicsit szerencsés is. A hárítást jobb lenne három

lépésben végezni, Lou; már azelőtt is észrevettem, hogy nem alkalmazod eléggé gyakran, és amikortényleg szinte közhírré teszed, hogy mi lesz a következő lépésed…

– Don – mondja Tom, de Don folytatja.– ...és amikor valaki így támad rád, résen kellene lenned, és…– Don, Lou győzött. Szépen dolgozott. Elég. – Tom szemöldöke a helyén.– Igen, igen, tudom, hogy győzött, szerencsés első mérkőzése volt, de ha továbbra is győzni akar…– Don, hozz nekünk valami innivalót. – Tom hangja most ideges. Don meghökkenten pislog. Elveszi

Tomtól a pénzt.– Ó... jól van. Rögtön jövök.Már nem érzem magam könnyebbnek. Nehezebbnek érzem magam. Túlságosan sokat hibáztam. Tom

felém fordul; mosolyog.– Lou, ez volt az egyik legjobb első mérkőzés, amelyet valaha is láttam – mondja Azt hiszem, azt

akarja, hogy elfelejtsem, amit Don mondott, de nem tudom. Don a barátom; segíteni akar nekem.– Én... nem azt tettem, amit mondtál. Azt mondtad, támadjak először…– Amit tettél, bevált. Itt csak ez számít. Miután elkezdted, rájöttem, hogy talán rossz tanácsot adtam. –

Tom homloka ráncos. Nem tudom, miért.– Igen, de ha azt tettem volna, amit mondtál, nem ő szerezte volna az első pontot.

– Lou, figyelj rám. Nagyon-nagyon jó voltál. Ő szerezte az első pontot, de te nem estél szét.Összeszedted magad. És győztél. Ha tisztességesen bemondta volna a találatokat, már előbb győztélvolna.

– De Don azt mondta…Tom erősen megrázza a fejét, mintha fájna valamije.– Felejtsd el, amit Don mondott – mondja. – Don az első versenyén az első mérkőzésen szétesett.

Teljesen. Aztán úgy felidegesítette a vereség, hogy elrontotta végig az egész versenyt, még a vesztesekvigaszdíjáért sem…

– Nagyon köszönöm – mondja Don. Visszajött, három dobozos üdítő van nála; kettőt a földre pottyant. –Azt hittem, te aztán ügyelsz a mások érzéseire... – Elvonul az egyik dobozzal. Tudom, hogy dühös.

Tom sóhajt.– Hát... ez az igazság. Te csak ne aggódj, Lou. Nagyon jó voltál; ma valószínűleg nem te nyersz, mert az

először versenyzők sosem nyernek, de máris elegendő higgadtságot és tehetséget mutattál, és büszkevagyok, hogy a mi csoportunkba jársz.

– Don igazán ideges – mondom, Don után nézve. Azt hiszem, Tomnak nem kellett volna beszélnie Donelső versenyéről. Tom felveszi az üdítőket, felém nyújtja az egyiket. Az ital kifröcsköl, amikor kinyitom.Tomé is kifröccsen, és Tom lenyalja az italt az ujjairól. Nem tudtam, hogy ezt illik, de én is lenyalom azujjaimról a habot.

– Igen, csakhogy Don... az Don – mondja Tom. – Mindig ezt csinálja, láttad már. – Nem tudom, melyikaz az ezt, amelyikre Tom gondol; hogy Don megmondja másoknak, mit csináltak rosszul, vagy hogymérges lesz.

– Én azt hiszem, a barátom próbál lenni, és segíteni szeretne – mondom. – Még ha kedveli is Marjoryt,és én is kedvelem Marjoryt, és Don valószínűleg azt szeretné, ha Marjory kedvelné őt, de Marjory szerintDon igazi szemét.

Tom fuldokolni kezd, aztán köhög. Végül megszólal.– Kedveled Marjoryt? Csak úgy kedveled, vagy különösen kedveled?– Nagyon kedvelem – mondom. – Azt szeretném... – De nem lehet hangosan kimondani, amit szeretnék.– Marjorynak rossz tapasztalata volt egy Donra nagyon hasonlító férfival – mondja Tom. – Mindig arra

a másik férfira gondol, amikor Don ugyanúgy viselkedik.– Ő is vívó volt? – kérdezem.– Nem. Valaki a munkahelyéről. De Don néha éppen úgy viselkedik, mint az a férfi. Marjory ezt nem

szereti. Hát persze, hogy téged kedvel jobban.– Marjory azt mondja, Don mondott rólam valami nem szépet.– És te ettől dühös vagy? – kérdezi Tom.– Nem… az emberek mondanak néha dolgokat, mert nem értik. Ezt mondták a szüleim. Azt hiszem, Don

nem érti. – Kortyolok az üdítőből. Nem olyan hideg, ahogyan szeretem, de jobb a semminél.Tom jól meghúzza az üdítőjét. A szorítóban újabb mérkőzés kezdődött; elhúzódunk onnan.– Most az következik – mondja Tom, elhárítva a problémát –, hogy beíratjuk a győzelmedet a

jegyzővel, és felkészülsz a következő mérkőzésre.A következő mérkőzés gondolatára érzem, hogy fáradt vagyok, és érzem a zúzódásokat is ott, ahol az

ellenfelem eltalált. Szeretnék hazamenni, és átgondolni mindazt, ami történt, de hátravannak továbbimegvívandó mérkőzések, és tudom, hogy Tom azt akarja, maradjak, és fejezzem be.

HETEDIK FEJEZETA második ellenfelemmel nézek szembe. Egészen más érzés, mert ez már nem meglepetés. Ez az ember

viselte azt a kalapot, amelyik olyan, mint egy tollas pizza. Most olyan maszkot visel, amelyik elöl átlátszó,nem olyan dróthálószerű. Ez sokkal drágább. Tom azt mondta, ez az ember nagyon jó és nagyontisztességes. Ő számolni fogja a találataimat, mondta Tom. Tisztán látom a férfi arckifejezését; majdnemálmos, a szemhéja félárbocon a kék szemén.

A bíró ledobja a zsebkendőjét; az ellenfelem egyetlen, elmosódott mozdulattal előrelendül, és tustérzek a vállamon. Felemelem a kezem.

Álmos arckifejezése nem jelenti azt, hogy lassú. Meg akarom kérdezni Tomot, mit tegyek. Nem nézekkörül; a mérkőzés tart, a férfi újra eltalálhat.

Ezúttal oldalra lépek, ő is köröz; a pengéje kiugrik, oly gyorsan látszik eltűnni, majd újra megjelenik, ésa mellemet érinti. Nem tudom, hogy mozog ilyen gyorsan; merevnek és esetlennek érzem magam. Még egytus, és vesztettem. Támadásba lendülök, bár különös érzés. A pengémet érzem a pengéjén – ezúttalsikeresen hárítottam. Újra, újra – és végül, amikor előrelendülök, érzem a kezemben, hogy valamiteltaláltam. Ő nyomban hátralép, és felemeli a kezét.

– Igen – mondja. Az arcára nézek. Mosolyog. Nem bánja, hogy eltaláltam.A másik irányban körözünk, villognak a pengék. Látni kezdem, hogy a sémája, bármilyen gyors is,

érthető, de harmadszorra is betalál, mielőtt felhasználhatnám ezeket az adatokat.– Köszönöm – mondja a végén. – Kemény küzdelem volt.– Szép munka, Lou – mondja Tom, amikor kimegyek a szorítóból. – Valószínűleg ő nyeri a versenyt;

általában ő szokta.– Egy találatom volt – mondom.– Igen, és nagyon szép. És még többször is kis híján találtál.– Vége? – kérdezem.– Nem egészen – mondja Tom. – Csak egy mérkőzést vesztettél; most az egykörösök közé kerülsz, és

lesz legalább még egy mérkőzésed. Jól vagy?– Igen – mondom. Nincs levegőm, kifárasztott a zaj és a mozgás, de nem vagyok annyira kész

hazamenni, mint korábban voltam. Nem tudom, Don nézett-e; nem látom őt sehol.– Szeretnél ebédelni? – kérdezi Tom.Rázom a fejem. Egy nyugodt helyet szeretnék, ahol leülhetek.Tom átvezet a tömegen. Sokan, akiket nem ismerek, rázzák a kezem, vagy vállon veregetnek, és azt

mondják, „Szép küzdelem volt”. Jobban örülnék, ha nem nyúlnának hozzám, de tudom, hogy csakbarátságosak.

Lucia ül egy fa alatt egy nővel, akit nem ismerek. Lucia megpaskolja a földet. Tudom, hogy ez aztjelenti, „ülj ide”, és leülök.

– Gunther győzött, de Lou bevitt neki egy találatot – mondja Tom.A másik nő összecsapja a kezét.– Ez nagyszerű – mondja. – Szinte senki nem találja el Gunthert az első mérkőzésén.– Nem az első mérkőzésem volt, csak Guntherral az első – mondom.– Úgy értettem – mondja a nő. Magasabb és testesebb Luciánál; hosszú szoknyás jelmezt visel. A

kezében kis keret, az ujjai ide-oda járnak. Keskeny csíkot sző, barna-fehér mértani mintával. A sémaeléggé egyszerű, de még sosem láttam senkit szőni, és figyelmesen nézem, amíg rá nem jövök, hogyancsinálja, hogyan változtat a keze alatt irányt a barna minta.

– Tom elmesélte Dont – pillant rám Lucia. Hirtelen hideg fut végig rajtam. Nem akarok emlékezni rá,hogy milyen dühös volt. – Rendben vagy? – kérdezi Lucia.

– Rendben vagyok – mondom.– Don, az ifjú titán? – kérdezi Luciától a másik nő.Lucia elhúzza a száját.– Igen. Néha igazán szemét tud lenni.– Most mi történt? – kérdezi a másik nő.Lucia rám pillant.– Hát... csak a szokásos. Nem képes befogni a száját.Örülök, hogy nem magyarázza el. Nem hiszem, hogy Don olyan rossz, ahogyan Tom elmesélhette

Luciának. Boldogtalan vagyok, amikor arra gondolok, hogy Tom nem egészen tisztességes valakivel.Tom visszajön, azzal, hogy van még egy mérkőzésem 13:45-kor.– Az ellenfeled is most van itt először – mondja. – Elvesztette az első mérkőzését ma, kora reggel.

Enned kellene valamit. – Átad egy zsemlét, amelyben hús van. A szaga jó. Éhes vagyok. Amikorbeleharapok, az íze is finom, megeszem az egészet.

Egy öregember áll meg Tommal beszélni. Tom feláll; nem tudom, felálljak-e én is. Van azöregemberben valami, amin megakad a szemem. Rángatózik. És nagyon gyorsan beszél. Nem tudom, mirőlbeszél – emberekről, akiket nem ismerek, helyekről, ahol nem jártam.

A harmadik mérkőzésemen az ellenfelem minden ruhadarabja fekete, piros szegéllyel. Neki is áttetszőműanyag maszkja van. Sötét haja és szeme, meg nagyon világos bőre van; hosszú, hegyes végűre vágottbarkója. De nem jól mozog. Lassú, és nem valami erős. Nem viszi végig a támadásait; ide-oda rángatja apengéjét, anélkül, hogy a közelembe kerülne. Eltalálom, de nem jelzi, aztán erősebben eltalálom, ezt márjelzi. Az arca mutatja az érzéseit; egyszerre riadt és dühös. Bár fáradt vagyok, tudom, hogy győzhetek, haakarok.

Nem helyes feldühíteni az embereket, de szeretnék győzni. Körüljárom őt; megfordul, lassan, mereven.Újra eltalálom. Az alsó ajka előreáll; a homloka csupa ránc. Nem helyes éreztetni az emberekkel, hogyostobák. Lassítok, de nem tudja hasznosítani. A sémája nagyon egyszerű, mintha csak két hárítást éstámadást ismerne. Amikor közelebb mozdulok felé, hátrál. De egyhelyben állni, és ütéseket váltaniunalmas. Azt akarom, hogy tegyen valamit. Amikor nem akarja, kibontakozom az egyik erőtlenhárításából, és túldöfök rajta. Az arca dühöt mutat, és csúnya szavak sora hagyja el a száját. Tudom, hogykezet kellene ráznom vele, és meg kellene köszönnöm a mérkőzést, de már elment. A bíró vállat von.

– Győztél – mondja Tom. – Láttam, hogy lassítottál, hogy lehetőséget adj neki egy tiszteletre méltótalálatra... kár, hogy az idióta nem tudott mit kezdeni vele. Most már tudod, miért nem szeretem, ha anövendékeim túlságosan korán kezdenek versenyezni. Ő még távolról sem kész a versenyzésre.

Távolról sem kész. A közelről kész már majdnem kész. Ő egyáltalán nem volt kész.Amikor odamegyek bejelenteni a győzelmemet, megtudom, hogy most azok közé kerültem, akiknek 2:1

az eredménye. Csak nyolcan állnak vereség nélkül. Most nagyon fáradtnak érzem magam, de nem akarokcsalódást okozni Tomnak, hát nem lépek vissza. A következő mérkőzésem szinte azonnal jön, egy magas,sötét hajú nővel. Egyszerű, sötétkék kosztümöt viseli és hagyományos drót elejű maszkot. Egyáltalán nemolyan, mint a legutóbbi férfi; rögtön támad, és néhány összecsapás után az övé az első találat. Én kapom amásodikat, ő a harmadikat, én a negyediket. A sémáját nem könnyű látni. Hangokat hallok a szélekről; aztmondják, szép küzdelem. Újra könnyűnek érzem magam, és boldog vagyok. Aztán a mellemen érzem apengéjét, és vége a mérkőzésnek. Nem bánom. Fáradt és izzadt vagyok; érzem a szagomat.

– Szép küzdelem! – mondja, és rápaskol a karomra.– Köszönöm – mondom.Tom elégedett velem; látom a vigyorán. Lucia is; nem is láttam, mikor jött ide, hogy nézzen. Egymásba

karolnak; még boldogabb vagyok.– Nézzük, ez hová tesz a rangsorban – mondja Tom.– Rangsor?

– Az összes vívót rangsorolják az eredményeik alapján – mondja. – Az újoncokat külön. Számításaimszerint eléggé jól kell állnod. Vannak még, akik vívnak, de azt hiszem, az összes először versenyző végzettmár.

Ezt nem tudtam. Amikor megnézzük a nagy táblát, a nevem a tizenkilencedik, de a jobb alsó sarokban,ahol a hét először versenyző szerepel, az én nevem van legfelül.

– Gondoltam – mondja Tom. – Claudia… – A táblára író egyik nő megfordul. – Végzett már az összeselőször versenyző?

– Igen... ő Lou Arrendale? – Rám pillant.– Igen – mondom. – Én vagyok Lou Arrendale.– Igazán remekül vívott az első versenyén – mondja a nő.– Köszönöm – mondom.– Itt az érme – mondja, és benyúl az asztal alá, kis bőrzacskót vesz ki, benne valamivel. – De várhat, és

átveheti a díjkiosztó ünnepségen. – Nem tudtam, hogy érmet is kapok; azt hittem, csak annak jár, aki azösszes mérkőzését megnyerte.

– Vissza kell mennünk – mondja Tom.– Hát akkor... tessék. – A nő átadja nekem az érmet. Valódi bőr a zacskó. – Sok szerencsét legközelebb.– Köszönöm – mondom.Nem tudom, ki kell-e nyitnom a zacskót, de Tom megszólal.– Nézzük meg... – és kiveszi az érmet. Kerek fémdarab, kardminta van beleöntve, a szélénél egy kis

lyuk. Visszateszem a zacskóba.Útban hazafelé gondolatban lejátszom az összes mérkőzést. Mindenre emlékszem, még Gunther

mozgását is le tudom lassítani, hogy legközelebb – meglep, hogy tudom, lesz legközelebb, hogy újraakarok versenyezni – jobban szerepeljek ellene.

Kezdem érteni, miért gondolta Tom, hogy ez jó lesz nekem, ha harcolni akarok Mr. Crenshaw ellen.Odamentem, ahol senki sem ismert, és úgy versenyeztem, ahogyan egy normális ember tette volna. Nemkellett megnyernem a tornát ahhoz, hogy tudjam, elértem valamit.

Hazaérve, levetem az izzadt ruhákat, amelyeket Lucia adott kölcsön. Azt mondta, ne mossam ki őket,mert különlegesek; azt mondta, akasszam fel, aztán szerdán vigyem el őket hozzájuk, amikor úgyis megyekvívni. Nem tetszik a szaguk; a legszívesebben még ma este vagy holnap visszavinném őket, de Luciaszerdát mondott. A ruhákat a kanapé támlájára akasztom a nappaliban, amíg zuhanyozni megyek.

A forró víz nagyon jólesik; kis, kék foltokat látok ott, ahol találatok értek. Hosszan zuhanyozom, amígtökéletesen tisztának érzem magam, aztán felveszem a legpuhább melegítőmet. Nagyon álmos vagyok, delátnom kell, mit e-maileztek a többiek a megbeszélésükről.

Camerontól és Bailey-től egyaránt jött e-mail. Cameron azt mondja, beszéltek, de még semmit semdöntöttek el. Bailey elmondja, ki volt ott – rajtam és Lindán kívül mindenki –, és megkérdezték a Központegyik tanácsadóját, melyek az emberkísérletek szabályai. Azt mondja, Cameron úgy adta elő, mintha csakhallottunk volna erről a gyógymódról, és ki akarnánk próbálni. A tanácsadónak most meg kell tudnia minéltöbbet az idevágó törvényekről. Korán lefekszem.

Hétfőn és kedden nem hallunk semmit sem Mr. Crenshaw-ról, sem a cégről. Lehet, hogy akik a kezeléstvégzik, még nem állnak készen az emberekre. Talán Mr. Crenshaw-nak kell rábeszélnie őket. Bárcsaktöbbet tudnánk. Úgy érzem magam, ahogyan a szorítóban az első mérkőzés előtt. A nem-tudás határozottangyorsabbnak tetszik a tudásnál.

Újra megnézem az újságcikket a hálón, de még mindig nem értem a legtöbb szót. Amikor kikeresem őketa lexikonból, még mindig nem értem, miben áll valójában a gyógymód, és hogyan gyógyít. Nem kellpersze értenem. Nem az én területem.

De az én agyam és az én életem. Érteni akarom. Amikor vívni kezdtem, először azt sem értettem. Nemtudtam, miért kell bizonyos módon tartanom a pengét, vagy miért kell a két lábfejemnek szöget bezárniaegymással. Nem ismertem sem a terminusokat, sem a mozdulatokat. Nem számítottam rá, hogy jól vívokmajd; azt hittem, az autizmusom zavaró, és kezdetben így is történt. Most versenyen vettem részt normálisemberekkel. Nem győztem, de a többi először versenyzőnél jobb voltam.

Talán megtudhatok többet is az agyról, mint amennyit most tudok. Nem tudom, lesz-e rá időm, demegpróbálhatom.

Szerdán visszaviszem a jelmezt Tomhoz és Luciához. Már szárazak a ruhadarabok, és nem olyanbüdösek, de érzem rajtuk izzadságom savanyú szagát. Lucia elveszi a ruhát, és én a házon át a felszerelésttároló szobába megyek. Tom már a hátsó udvaron van; fogom a szerelésem, és kimegyek.

Hűvös van, de szél nem fúj. Tom melegít, melegíteni kezdek én is. Vasárnap és hétfőn izomlázam volt,de már nincs, és csupán egyetlen zúzódásom fáj.

Marjory jön ki az udvarra.– Éppen mesélem Marjorynak, milyen jól szerepeltél a versenyen – mondja Marjory háta mögül Lucia.

Marjory mosolyog rám.– Nem győztem – mondom. – Sokat hibáztam.– Megnyertél két mérkőzést – mondja Lucia – és az újoncok érmét. Nem vétettél olyan sok hibát.Nem tudom, hány hiba az „olyan sok”. Ha „túlságosan sokra” gondol, miért mondja, hogy „olyan sok”?Itt, ezen a hátsó udvaron Don jut eszembe, és hogy milyen dühös volt azért, amit Tom mondott róla, és

nem az, hogy milyen könnyűnek éreztem magam a két megnyert mérkőzés után. Vajon eljön-e ma? Vajondühös lesz-e rám? Azt hiszem, meg kellene Dont említenem, aztán azt, hogy mégse.

– Simon el volt ragadtatva – mondja Tom. Most már ül, dörzspapírral dörzsöli a kardját, hogyeltüntesse róla a csorbákat. Végigtapogatom a pengémet, és nem érzek rajta új csorbát. – Úgy értem, abíró; évek óta ismerjük egymást. Igazán tetszett neki, ahogyan viselkedtél, amikor az a fickó nem mondtabe a találatokat.

– Te tanítottad, hogy azt kell tennem – mondom.– No igen, de nem mindenki követi a tanácsomat – mondja Tom. – És most, több nap elteltével, mondd

meg nekem: a mulatság volt a nagyobb, vagy a kellemetlenség?Nem úgy gondoltam a versenyre, mint mulatságra, de nem is úgy, mint kellemetlenségre.– Vagy valami egészen más? – kérdezi Marjory.– Valami egészen más – mondom. – Nem hiszem, hogy kellemetlenség volt; te megmondtad, Tom, hogy

mit kell tennem, hogy felkészüljek, és azt tettem. És nem úgy gondoltam rá, mint mulatságra, hanem mintpróbatételre, kihívásra.

– És élvezted egy kicsit? – kérdezi Tom.– Igen. Egyes részeit nagyon. – Nem tudom, hogyan írjam le az érzések keverékét. – Néha élvezem, ha

új dolgokkal foglalkozhatok – mondom.Valaki kinyitja a kaput. Don. Hirtelen feszültséget érzek az udvaron.– Szevasztok – mondja. A hangja feszült. Rámosolygok, de ő nem mosolyog vissza.– Szervusz, Don – mondja Tom.Lucia nem mond semmit. Marjory biccent.– Csak a cuccomért jöttem – mondja, és bemegy a házba.Lucia Tomra néz; az vállat von. Marjory odajön hozzám.– Akarsz vívni? – kérdezi. – Ma este nem maradhatok sokáig. Munka.– Persze – mondom. Megint könnyűnek érzem magam.Most, hogy vívtam a versenyen, nagyon nyugodtan tudok vívni itt. Nem gondolok Donra; csak Marjory

pengéjére gondolok. Megint úgy érzem, hogy ha megérintem a pengéjét, az majdnem olyan, mintha őtérinteném meg – hogy a pengén át érezhetem minden mozdulatát, még a hangulatát is. Azt akarom, hogy ez

tovább tartson; kissé lassítok, elhúzom a mérkőzést, nem viszek be találatokat, amelyeket bevihetnék, hogytovább tartson. Egészen más érzés, mint a verseny, de csakis a könnyű szóval tudnám leírni.

Végül elhátrál; zihál.– Jó mulatság volt, Lou, de kifárasztottál. Levegőhöz kell jutnom.– Köszönöm – mondom.Leülünk egymás mellé, fújtatunk. A légzésemet az övéhez igazítom. Jó érzés.Egyszerre csak Don jön ki a felszerelések szobájából, egyik kezében a pengéi, a másikban a maszkja.

Csúnyán néz rám, és megkerüli a ház sarkát. A lába merev. Tom kikíséri, és vállat von, széttárja a karját.– Megpróbáltam lebeszélni – mondja Luciának. – Még mindig úgy gondolja, szándékosan megbántottam

a versenyen. És csupán huszadik lett Lou után. Ez persze az én hibám, és most Guntherhoz megy tanulni.– Nem tart sokáig – mondja Lucia. Kinyújtja a lábát. – Nem lesz képes betartani a fegyelmet.– Miattam van? – kérdezem.– Azért van, mert a világ nem úgy alakul, hogy Don kedvében járjon – mondja Tom. – Pár hét múlva

úgyis visszajön, mintha mi sem történt volna.– És te visszaveszed? – kérdezi élesen Lucia.Tom ismét vállat von.– Ha rendesen viselkedik, feltétlenül. Az emberek fejlődnek, Lucia.– Egyesek rossz irányban – mondja Lucia.Ekkor megjön egyszerre Max és Susan és Cindy, és mind hozzám beszélnek. Én nem láttam őket a

versenyen, de ők láttak engem. Bosszant, hogy nem láttam őket, de Max megmagyarázza.– Igyekeztünk elbújni előled, hogy tudj koncentrálni. Az ember ilyenkor azt szereti, ha legfeljebb egy-

két ember szól hozzá – mondja. Ennek csak akkor van értelme, ha másoknak is nehezére esik koncentrálni.Nem tudtam, hogy így gondolkodnak; azt hittem, azt szeretik, ha mindig sokan vannak körülöttük.

Ha azok a dolgok, amelyeket rólam mondtak nekem, nem mind teljesen helytállóak, akkor azok semmind fedik a valóságot, amelyeket a normális emberekről mondtak.

Vívok Maxszel, aztán Cindyvel, aztán leülök Marjory mellé, amíg azt nem mondja, mennie kell.Kiviszem a táskáját a kocsijához. Szeretnék többet lenni vele, de nem tudom, hogyan kellene. Hatalálkoznék olyasvalakivel, mint Marjory – akit kedvelek – egy versenyen, és ő nem tudná, hogy autistavagyok, könnyebb lenne őt elhívni vacsorázni? Mit mondana? És mit mondana Marjory, ha elhívnám?Állok a kocsi mellett, miután beült, és azt kívánom, bárcsak kimondtam volna már a szavakat, és most aválaszt várnám. Emmy dühös hangja cseng a fejemben. Nem hiszem, hogy igaza van; nem hiszem, hogyMarjory csak a diagnózisomnak, csak lehetséges kutatási tárgynak lát. De nem nem hiszem annyira, hogyelhívjam vacsorázni. Kinyitom a számat, és nem jön ki hang: a csend megelőzi a hangot, gyorsabban, mintahogyan meg tudnám formálni a gondolatot.

Marjory néz rám; hirtelen hideg és merev leszek a szégyentől.– Jó éjt – mondom.– Viszlát – mondja. – A jövő héten. – Ráadja a gyújtást; elhátrálok. Amikor visszaérek az udvarra,

leülök Lucia mellé.– Ha egy személy vacsorázni hív egy személyt – mondom –, akkor ha az a személy, akit hívnak, nem

akar menni, van-e valami módja, hogy közölje, még mielőtt a másik személy hívná?Lucia nem válaszol úgy negyven másodpercig. Aztán azt mondja.– Ha egy személy barátian viselkedik egy másik személlyel, az a személy nem fogja bánni, ha elhívják,

és esetleg mégsem akar menni. Vagy más dolga van aznap este. – Ismét szünetet tart. – Hívtál már valahavalakit vacsorázni, Lou?

– Nem – mondom. – Kivéve azokat, akikkel együtt dolgozom. Ők olyanok, mint én. Az más.– Valóban – mondja. – Arra gondolsz, hogy elhívnál valakit vacsorázni?Összeszorul a torkom. Nem tudok mondani semmit, de Lucia nem kérdezget. Vár.

– Arra gondoltam, hogy elhívnám Marjoryt – mondom végül halkan. – De nem akarom zavarni.– Nem hiszem, hogy zavarnád, Lou – mondja Lucia. – Nem tudom, elmenne-e, de egyáltalán nem

gondolom, hogy mérges lenne, ha elhívnád.Otthon éjjel az ágyban elképzelem, hogy Marjory ül velem szemben az asztalnál, és eszik. Láttam

ilyesmit videón. Még nem érzem rá készen magam.

Csütörtök reggel kilépek a lakásom ajtaján, és a helyén álló autómra pillantok a túloldalon. Furcsánfest. Mind a négy kereke szétterül az aszfalton. Nem értem. Csupán néhány hónapja vettem azokat akerekeket. Mindig ellenőrzöm a nyomást, amikor tankolok, és három napja tankoltam. Nem tudom, miértlaposak. Csak egy pótkerekem van, és bár a kocsiban van egy lábpumpa, tudom, hogy nem vagyok képeshárom kereket eléggé gyorsan felpumpálni. Ha elkésem a munkából, Mr. Crenshaw mérges lesz. Márisizzadság folyik végig a bordáimon.

– Mi baj, haver? – Danny Bryce az, a rendőr, aki itt lakik.– Laposak a kerekeim – mondom. – Nem tudom, miért. Tegnap ellenőriztem a nyomást.Közelebb jön. Egyenruhában van; menta és citromszaga van, az egyenruhájának pedig friss mosás

szaga. A cipője nagyon fényes. Az egyenruhája ingén kis kitűző, ezüst alapon fekete betűkkel: DANNYBRYCE.

– Valaki felhasította őket – mondja. A hangja komoly, de nem mérges.– Felhasította? – olvastam ilyesmit, de velem még sosem történt meg. – Miért?– Rosszindulatból – mondja, és jól szemügyre veszi. – Az. Határozottan valami vandál. – Megnézi a

többi kocsit is. Én is. Egyik kerék sem lapos, kivéve a bérház-tulajdonos ócska trélerének egyik kerekét,de az már régen lapos. Már szürke, nem is fekete. – És csak a magáét vágták szét. Ki haragszik magára?

– Még senki sem haragszik rám. Ma még nem találkoztam senkivel. Mr. Crenshaw haragszik majd rám– mondom. – Elkésem a munkából.

– Csak mondja el neki, mi történt – mondja Mr. Bryce.Mr. Crenshaw mindenképpen mérges lesz, gondolom, de nem mondom ki. Rendőrrel ne vitatkozz.– Bejelentem maga helyett – mondja. – Ideküldenek majd valakit…– Dolgozni kell mennem – mondom. Érzem, hogy egyre jobban izzadok. Nem tudom, mihez kezdjek

először. Nem ismerem a menetrendet, bár tudom, hol a megálló. Keresnem kell egy menetrendet. Fel kellhívnom az irodát, de nem tudom, van-e bent már valaki.

– Ezt muszáj bejelentenie – mondja, és komoly az arca. – Nyugodtan hívja fel a főnökét, és mondja megneki…

Nem ismerem Mr. Crenshaw mellékét. Ha felhívnám, azt hiszem, csak kiabálna velem.– Majd később – mondom.Mindössze tizenhat perc elteltével megjön a rendőrautó. Danny Bryce velem marad, ahelyett, hogy

dolgozni menne. Nem sokat szól, de jobban érzem magam attól, hogy itt van. Amikor megjön a rendőrautó,egy drapp nadrágot és barna sportkabátot viselő férfi száll ki belőle. Nincs kitűzője. Mr. Bryce odamegya kocsihoz, és hallom, hogy a másik férfi Dannek szólítja.

Mr. Bryce és a most érkezett tiszt beszélgetnek; rám pillantanak, aztán elfordítják a tekintetüket. Mitmondhat rólam Mr. Bryce? Fázom; alig tudom fókuszálni a tekintetemet. Amikor elindulnak felém, minthakis ugrásokkal jönnének, mintha a fény ugrándozna.

– Lou, ő Stacy rendőrtiszt – mosolyog rám Mr. Bryce. A másikra nézek. Alacsonyabb és vékonyabb,mint Mr. Bryce; fényes, fekete hajának olajosédes illata van.

– Az én nevem Lou Arrendale – mondom. A hangom rémes, mint mindig, amikor ijedt vagyok.– Ma reggel előtt mikor látta utoljára a kocsiját? – kérdezi a tiszt.– Tegnap este kilenc negyvenhétkor – mondom neki. – Biztosan tudom, mert megnéztem az órámat.

Rámnéz, aztán beüt valamit a kézi számítógépébe. *– Mindig ugyanott parkol?– Általában – mondom. – A parkolóhelyek nincsenek megszámozva, és néha már áll ott valaki, amikor

hazajövök a munkából.– Maga este kilenc... – lepillant a számítógépére – negyvenhétkor jött tegnap haza a munkából?– Nem, uram – mondom. – Öt ötvenkettőkor jöttem haza a munkából, aztán elmentem… – nem akarom

azt mondani, hogy „vívásórára”. Mi van, ha szerinte a vívás nem jó dolog? Vagy az, hogy én vívok? – Egybarátomhoz – mondom inkább.

– Gyakran jár hozzá?– Igen. Minden héten.– Voltak ott mások is?Persze, hogy voltak ott mások is. Miért látogatnék meg valakit, ha csak én lennék ott?– Ott voltak azok a barátaim, akik abban a házban laknak – mondom. – És még néhányan, akik nem

laknak abban a házban.Pislog, és Mr. Bryce-ra pillant. Nem tudom, mit jelent ez a nézés.– Ó… és ismeri azokat a többieket? Akik nem laknak abban a házban? Buli volt?Túlságosan sok a kérdés. Nem tudom, melyikre válaszoljak először. Azok a többiek, ez azt jelentené,

hogy azok az emberek Tomnál és Luciánál, akik nem Tom és Lucia? Akik nem laknak abban a házban? Alegtöbben nem laknak abban a házban. A világ sokmilliárd embere közül csak ketten laknak abban aházban, és az... egy százaléknak a nem egészen egymilliomod része.

– Nem volt buli – mondom, mert erre a kérdésre a legkönnyebb válaszolni.– Tudom, hogy minden szerda este eljár valahová – mondja Mr. Bryce. – Néha sportszatyrot láttam

ilyenkor magánál... ezért arra gondoltam, talán tornaterembe jár.Ha beszélnek Tommal és Luciával, úgyis tudomást szereznek a vívásról. Most kell megmondanom

nekik.– Az egy... az egy... vívóedzés – mondom. Utálom, amikor dadogok vagy motyogok.– Vívás? Sosem láttam magánál pengét – mondja Mr. Bryce. Meglepetés és érdeklődés van a

hangjában.– O… ott tartom a holmimat az ő házukban – mondom. – Ők az oktatóim. Nem akarom, hogy ilyen

dolgok legyenek a kocsimban vagy a lakásomban.– Szóval... vívóedzésre ment az egyik barátja házához – mondja a másik rendőr. – És ez így megy...

mióta is?– Öt éve – mondom.– Szóval, ha valaki kárt akart tenni a kocsijában, az tudhatta ezt? Tudhatta, hol szokott lenni szerda

esténként?– Talán... – Nem igazán hiszem. Szerintem, ha valaki kárt akart tenni az autómban, annak tudnia kell,

hol lakom, nem azt, hogy hová járok, amikor elmegyek itthonról.– Jól kijön azokkal az emberekkel? – kérdezi a tiszt.– Igen. – Azt hiszem, ez ostoba kérdés; nem járnék oda öt éve, ha nem lennének rendes emberek.– Szükségem lesz névre és elérhetőségi számra.Megadom Tom és Lucia nevét és elsődleges elérhetőségi számát. Nem értem, miért van erre szükség,

mert a kocsit nem Tom és Lucia házánál, hanem itt rongálták meg.– Valószínűleg csak vandálok – mondja a tiszt. – Ez a környék jó ideje csendes, de odaát a Broadway

túloldalán sok gumit kiszúrtak, szélvédőt betörtek. Valami kölyök lába alatt forró lett a talaj, hát átjött ide.Valaki elijeszthette, mielőtt további károkat okozott volna. – Mr. Bryce-hoz fordul. – Tudasd velem, hatörténne még valami, oké?

– Persze.

A tiszt kézi számítógépe zümmög, majd kiad egy papírt.– Tessék: jelentés, ügyiratszám, nyomozótiszt, minden, amire szüksége van a kárigény bejelentéséhez. –

Átadja nekem a papírt. Ostobán érzem magam; nem tudom, mit kezdjek a papírral. Ő elfordul.Mr. Bryce rámnéz.– Lou, tudja, kit kell felhívni a kerekek miatt?– Nem… – A munka jobban izgat, mint a kerekek. Ha nincs kocsim, használhatom a tömegközlekedést,

de ha elveszítem az állásomat, mert megint elkésem, nem lesz semmim.– Beszélnie kell a biztosítójával, és hívnia kell valakit, hogy cserélje le a kerekeket.A kerékcsere drága lesz. Nem tudom, hogyan mehetnék el négy lapos kerékkel az autócentrumba.– Szüksége van segítségre?Arra lenne szükségem, hogy egy másik nap legyen, amikor munkába megyek a kocsimon, idejében. Nem

tudom, mit mondjak; szükségem van segítségre, de csak azért, mert nem tudom, mit kell tenni. Szeretném,ha tudnám, mit kell tenni, és nem lenne szükségem segítségre.

– Ha eddig sosem töltött ki biztosítási kárigénybejelentést, eléggé zavaró lehet. De nem akarombeleütni az orromat, ha nincs szüksége rám. – Mr.

Bryce arckifejezését nem egészen értem. Arcának egyik része kissé szomorú, a másik inkább dühös.– Sosem töltöttem ki kárigénybejelentést – mondom. – Meg kell tanulnom, hogyan kell kitölteni, ha most

ki kell töltenem.– Gyerünk a lakásába, és írjuk meg – mondja. – Majd én irányítom. Egy pillanatig se mozdulni, se

beszélni nem tudok. Valaki bejön a lakásomba? A magánterületemre? De tudnom kell, mit kell tennem. Őtudja. Segíteni próbál. Ezt nem vártam tőle.

Elindulok a ház felé, szó nélkül. Pár lépés után eszembe jut, hogy mondanom kellett volna valamit. Mr.Bryce még mindig a kocsim mellett áll.

– Ez kedves – mondom. Nem hiszem, hogy helyesen fogalmaztam, de Mr. Bryce szemlátomást érti, mertkövet.

Remeg a kezem, amint kinyitom a lakás ajtaját. Mindaz a komolyság, amelyet itt teremtettem eltűnik afalakban, kirepül az ablakon, és a lakás tele lesz feszültséggel és félelemmel. Bekapcsolom az itthonirendszeremet, és gyorsan ráállok a cégre a hálózaton. A hang a Mozarttal jön be, amelyet tegnap este rajtahagytam, és lehalkítom. Szükségem van a zenére, de nem tudom, ő mit gondolna róla.

– Szép lakás – mondja a hátam mögött Mr. Bryce. Kissé összerezzenek, hiába tudom, hogy ott vanmögöttem. Oldalra lép, ahol láthatom, így valamivel jobb. Közelebb hajol. – Most azt kell tennie...

– Közölnöm kell a főnökömmel, hogy késem – mondom. – Először ezt kell tennem.Meg kell keresnem Mr. Aldrin e-mailjét a cég honlapján. Eddig sosem e-maileztem neki kívülről. Nem

tudom, hogyan magyarázzam el, hát igen egyszerűen teszem:

Késem, mert a kocsim kerekeit mind kivágták ma reggel, és jött a rendőrség. Amilyen gyorsantudok, jövök

Mr. Bryce nem néz a képernyőre, amíg írok; ez jó. Visszamegyek a nyilvános hálózatra.– Megírtam neki – mondom.– Oké, és most azt kell tennie, hogy bejelenti a dolgot a biztosítójának. Ha van helyi ügynöke, kezdje

nála – vagy az ügynöknek, vagy a biztosítónak, vagy mindkettőnek bizonyára van honlapja.Már keresem is. Nincs helyi ügynököm. Bejön a biztosító honlapja, gyorsan keresztülnavigálok az

„ügyfélszolgálat”, a „gépkocsi biztosítások” és az „új bejelentések” pontokon, ahol meg is találom akérdőívet.

– Ezt nagyon ügyesen csinálja – mondja Mr. Bryce. A hangjából érzem, hogy meglepődött.– Nagyon világos – mondom. Beírom a nevem és a címem, személyi fájlomból kiírom a kötvényem

számát, beírom a dátumot, és beikszelem az „igen” kockát a kérdésre, hogy „jelentette-e a káresetet arendőrségnek?”

Vannak pontok, amelyeket nem értek.– Ez a rendőrségi jelentés száma – mondja Mr. Bryce, és a papírra mutat, amelyet kaptam. – És ez a

vizsgálatot végző tiszt kódszáma, amelyet ide kell beírni, a tiszt nevét pedig ide. – Észreveszem, hogy nemmagyarázza el, amire egyedül rájöttem. Úgy látszik, tisztában van vele, mit tudok és mit nem tudokkövetni. Leírom „a saját szavaimmal”, hogy mi történt, amit nem láttam. Este leparkoltam a kocsimat, ésreggel mind a négy kereke lapos volt. Mr. Bryce azt mondja, ennyi elegendő.

Miután kitöltöttem a kárigénybejelentést, találnom kell valakit, aki rendbe teszi a kerekeket.– Én nem tudom megmondani, kit hívjon – mondja Mr. Bryce. – Tavaly balhé volt nálunk ebből, mert az

emberek azzal vádolták a rendőrséget, hogy sápot kapunk a szervizektől.Nem tudom, mi az a „sáp”. Ms. Tomasz, a gondnoknő megállít, amikor újra lefelé megyünk, és azt

mondja, ő tud valakit. Ad egy hívószámot. Nem tudom, honnan tudja, mi történt, de Mr. Bryce nemcsodálkozik rajta, hogy Ms. Tomasz tudja. Úgy viselkedik, mintha ez normális lenne. Hallhatta Ms.Tomasz, hogy miről beszéltünk a parkolóban? Ettől a gondolattól igazán kényelmetlenül érzem magam.

– És elviszem a megállóba – mondja Mr. Bryce. – Vagy én is elkésem a munkából.Nem tudtam, hogy nem kocsival jár munkába mindennap. Kedves tőle, hogy elvisz a megállóig. Úgy

viselkedik, mint egy barát.– Köszönöm, Mr. Bryce – mondom.Csóválja a fejét.– Mondtam már, szólítson Dannynek, Lou. Szomszédok vagyunk.– Köszönöm, Danny – mondom.Rám mosolyog, gyorsan bólint egyet, és kinyitja a kocsiajtót. Az autója nagyon tiszta belül, úgy, mint az

enyém, csak nincs benne báránybőr.Bekapcsolja a rádiót; hangos és szaggatott, reszket tőle a bensőm. Nem szeretem, de azt szeretem, hogy

nem gyalog kell a megállóig mennem.A megálló és a gyorsvasút egyaránt zsúfolt és hangos. Nehéz nyugodtnak maradnom, és annyira

koncentrálnom, hogy el tudjam olvasni, milyen jegyet kell vennem, és melyik kapunál kell sorban állnom.

NYOLCADIK FEJEZETNagyon különös a céget a megállóból látni, és nem a parkolóból. Az igazolványomat sem a gépkocsi-

bejárat őrének mutatom meg, hanem a megálló kijáratánál lévő őrnek. A műszak legtöbb tagja márdolgozik; az őr rondán néz rám, mielőtt biccent, hogy bemehetek. Széles, virágágyásokkal szegélyezettjárdák vezetnek a hivatali épületig. A virágok narancssárgák és sárgák, a bimbók püffedtek; a színekszinte csillognak a napfényben. Az adminisztratív épületnél egy újabb őrnek kell megmutatnom azigazolványomat.

– Miért nem ott parkolta le a kocsiját, ahol kellett volna? – kérdezi. A hangja mérges.– Valaki kivágta a kerekeimet – mondom.– A nemjóját – mondja. Az arca megereszkedik; a tekintete visszavándorol az íróasztalára. Azt

gondolom, talán csalódott, mert nincs miért dühöngenie.– Melyik a legrövidebb út innen a huszonegyes épülethez?– Át ezen az épületen, jobbra fordulni a tizenötös végénél, aztán túlmenni a lovon ülő meztelen nős

szökőkúton. Onnan már láthatja a parkolójukat. – Fel sem néz.Átmegyek az Adminisztráción, amelynek csúf, zöld márványpadozata és kellemetlen citromszaga van,

aztán újra ki a ragyogó napsütésbe. Már sokkal melegebb van, mint korábban. A napfény visszaverődik afalakról. Itt nincsenek virágágyak; a fű egészen a kövezetig ér.

Izzadok, mire a mi épületünkhöz érek, és igazolványomat a biztonsági zárba dugom. Érzem a szagomat.Nem jó szag. Odabenn az épületben hűvös félhomály van, megnyugszom. A falak lágy színei, a régimódivilágítás egyenletes fénye, a hűs levegő szagtalansága – mindez megnyugtat. Egyenesen az irodámbamegyek, és magas fokozatra kapcsolom a ventilátort.

Az irodai gépem szokás szerint be van kapcsolva, a képernyőn üzenet pislog. Beindítom az egyikpörgettyűt és a zenémet – Bach Vadászkantátájának egyik zenekari változata –, mielőtt előhívom azüzenetet:

Hívjon, mihelyt megjött, [Aláírás] Mr. Crenshaw, 2313 mellék.Nyúlok az irodai telefonért, de megszólal, mielőtt felvenném.– Mondtam, hogy rögtön hívjon, amint beért – mondja Mr. Crenshaw hangja.– Most értem ide – mondom.– Húsz perce jelentkezett be a főkapunál – mondja. Nagyon mérges a hangja. – Még magának sem

tarthat ez az út húsz percig.Azt kellene mondanom, hogy sajnálom, de nem sajnálom. Nem tudom, mennyi ideig tartott az út a

kaputól, és nem tudom, milyen gyorsan jöhettem volna, ha megpróbálok gyorsabban jönni. Túlságosanmeleg volt ahhoz, hogy siessek. Nem tudom, mennyivel tehettem volna többet. Érzem, hogy a nyakamfeszes és forró.

– Nem álltam meg – mondom.– És mi ez a lapos kerék ügy? Nem tud kereket cserélni? Több, mint két órát késett.– Négy kerék – mondom. – Valaki kivágta mind a négy kerekemet.– Mind a négyet! Remélem, bejelentette a rendőrségen – mondja.– Igen – mondom.– Várhatott volna munkaidő utánig – mondja. – Vagy telefonálhatott volna a munkahelyéről.– Ott volt a rendőr – mondom.– Ott volt? Látta valaki, amikor tönkretették a kocsiját?– Nem… – A hangjában lévő türelmetlenség és düh ellen küzdök, hogy megértsem a szavait; egyre

távolibbnak hatnak, egyre kevésbé hasonlítanak értelmes beszédre. Nehéz megtalálnom a megfelelőválaszt. – A rendőr, aki... abban a házban lakik, ahol én. Ő látta a lapos kerekeket. Hívott egy másik

rendőrt. Ő mondta meg, mit tegyek.– Azt kellett volna mondania, hogy jöjjön dolgozni – mondja Crenshaw. – Semmi értelme nem volt,

hogy ott lógott. Azt, ugye, tudja, hogy le kell dolgoznia a késést?– Tudom. – Vajon ő ledolgozza-e a késést, ha feltartóztatja valami? Vajon volt-e már lapos kereke,

vagy négy lapos kereke, amikor dolgozni akart menni?– Aztán nehogy túlórának írja be – mondja, és leteszi. Nem mondta, hogy sajnálja a négy lapos kereket.

Azt szokás mondani, hogy „hát, ez bizony baj” vagy „milyen szörnyű”, habár Mr. Crenshaw normális,egyiket sem mondta. Talán nem sajnálja; talán nincs benne kifejezni való együttérzés. Nekem meg kelltanulnom konvencionális dolgokat mondanom akkor is, ha nem érzem őket, mert ez is része abeilleszkedésnek és annak, hogy megtanuljak kijönni másokkal. Megkérték-e valaha is Mr. Crenshaw-t,hogy illeszkedjen be vagy hogy próbáljon kijönni másokkal?

Most lenne az ebédidőm, de elmaradtam, le kell dolgoznom a késést. Ürességet érzek magamban;elindulok a teakonyha felé, de rájövök, hogy nem hoztam magammal ennivalót. Biztosan a pultonfelejtettem, amikor visszamentem a lakásba, hogy kitöltsem a kárigénybejelentést. A frizsiderben lévő, azén kezdőbetűimmel ellátott dobozban nincs semmi. Tegnap kiürítettem.

A mi épületünkben nincs ételautomata. Senki nem vett belőle ételt, tehát az megromlott, és a gépetelvitték. A telep másik végén található a cég étterme, és a másik épületben van ételautomata. Ezekben azautomatákban borzalmas az étel. Ha szendvicset szeretnék, az összes része össze van kutyulva, és mindenúszik a majonézben vagy a salátaöntetben. Zöldség, vörösség, hús, minden felaprítva, más ízekkelkeverve. Még ha tisztára kaparnám is a kenyeret a majonéztől, a szaga meg az íze rajta marad, bármifélehús legyen is benne. Az édes ételek – fánkok vagy effélék – ragacsosak, gusztustalan foltot hagynak aműanyag dobozban, amikor az ember kiveszi őket. Ezektől a gondolatoktól felfordul a gyomrom.

A legszívesebben kikocsiznék, és vennék valamit, bár ebédidőben általában nem járunk ki ebédelni, dea kocsim még a lakásom előtt áll, elhagyatottan, lapos kerekekkel. Nem akarok keresztülvágni az egésztelepen, és a nagy, zajos étkezőben enni ismeretlenekkel, olyanokkal, akik ijesztőnek és veszélyesnektartanak minket. Azt sem tudom, jobb lenne-e ott az étel.

– Otthon felejtetted az ebédedet? – kérdezi Eric. Összerezzenek. Még nem beszéltem a többiekkel.– Valaki felvágta a kocsim kerekeit – mondom. – Elkéstem. Mr. Crenshaw dühös rám. Véletlenül otthon

hagytam az ebédemet. A kocsim is otthon van.– Éhes vagy?– Igen. Nem akarok az étkezdébe menni.– Chuy komissiózik ebédidőben – mondja Eric.– Chuy nem szereti, ha bárki vele autózik – mondja Linda.– Beszélek Chuy-jal – mondom.Chuy hajlandó ebédet hozni nekem. Nem megy azonban az élelmiszerboltba, ezért olyasmit kell majd

ennem, amit könnyen beszerezhet. Amikor visszajön, almát hoz meg kolbászt zsemlében. Az almátszeretem, de a kolbászt nem. Nem szeretem benne az apró, különféle darabkákat. De nem olyan rosszazért, mint néhány más dolog, és éhes vagyok, hát megeszem, és nem sokat gondolkozom rajta.

4:16-kor jut eszembe, hogy nem hívtam fel senkit, hogy cserélje le a kerekeimet. Lehívom a helyiszaknévsort, és kinyomtatom a számokat. Az on-line listán rajta vannak a címek is, tehát a lakásomhozlegközelebb lévő szervizzel kezdem. Amikor elérem őket, közlik, már késő van, hogy bármit is tegyenek.

– A leggyorsabb megoldás – mondja az egyik –, ha vesz négy komplett kereket, és saját maga szerelifel, egyenként. – Négy komplett kerék rengeteg pénzbe kerülne, és azt sem tudom, hogyan vinném őkethaza. Nem akarok ilyen rövid időn belül újabb szívességet kérni Chuytól.

Olyan ez, mint az a rejtvény az emberrel, a tyúkkal, a macskával és a zsák táppal a folyó egyik partján,meg a csónakkal, amelybe egyszerre csak ketten férnek, és amelyet az embernek használnia kell ahhoz,hogy mindent átvigyen a másik partra, anélkül, hogy magára hagyná a macskát a tyúkkal, vagy a tyúkot a

zsák táppal. Van négy kilyukasztott kerekem és egy pótkerekem. Ha felteszem a pótkereket, a leszedettkereket elguríthatom a gumiboltba, ahol új gumit tehetnek a felnire, azt visszaguríthatom, feltehetem, aztánjöhet a következő lyukas gumi. Ezt megismétlem háromszor, akkor lesz a kocsin négy ép kerekem, és azutolsó lyukas gumit már autón vihetem a boltba.

A legközelebbi gumibolt egymérföldnyire van. Nem tudom, mennyi időt vesz igénybe odagurítanom egylyukas gumit – valószínűleg többet, mint ha a kerékben levegő lenne. De ez az egyetlen megoldás, amelyeszembe jut. A tömegközlekedés járműveire nem engednének fel autógumival, még ha az a jármű amegfelelő irányban menne is.

A gumibolt kilencig tart nyitva. Ha ledolgozom ma a kétórás késésemet, és nyolcra hazaérek, egy gumitbiztosan elguríthatok a boltig zárás előtt. Holnap idejében végzek a munkával, és akkor lecserélhetek mégkettőt.

7:43-kor vagyok otthon. Kinyitom a kocsim csomagtartóját, kiveszem a pótkereket. Amikor vezetnitanultam, megtanultam kereket cserélni is, de azóta nem volt még rá szükségem. Elméletben egyszerű, detovább tart, mint szeretném. Az emelőt nehéz elhelyezni, és a kocsi sem emelkedik eléggé gyorsan. Azeleje lelóg a kerekekre; a lapos kerekek tompa hangot adnak, amint gumi súrlódik gumin. Kifulladtam, éserősen izzadok, mire leveszem a kereket, és helyére teszem a pótkereket. Volt valamilyen sorrend,ahogyan a csavarokat meg kell húzni, de nem emlékszem. Ms. Melton azt mondta, fontos, hogy helyesencsináljuk. Már elmúlt nyolc óra, és sötétedik.

– Hé!Rémülten egyenesedem fel. Nem ismerem fel először sem a hangot, sem a nagydarab, sötét, felém siető

testet. Lassít.– Ó... maga az, Lou. Azt hittem, a vandál és valami újabb csibészsé-gen töri a fejét. Mit csinál, új

kerekeket vesz?Danny az. Érzem, hogy elgyengül a térdem a megkönnyebbüléstől.– Nem. Ez a pótkerék. Felteszem a pótkereket, aztán elviszem a gumiboltba, rárakatok egy újat,

visszahozom, és lecserélem az egyik rosszat. Holnap majd a másikat.– Maga… de hívhatott volna valakit, hogy cserélje le mind a négyet. Miért választotta a nehezebb

megoldást?– Csak holnap vagy holnapután tudnák megcsinálni, azt mondták. Az egyik helyen meg azt, hogy vegyek

új gumikat, és cseréljem le magam, ha azt akarom, hogy gyorsan elkészüljön. Hát elgondolkodtam.Eszembe jutott a pótkerék. Végiggondoltam, hogyan végezhetném el magam, hogyan spórolhatnék pénzt ésidőt, és úgy döntöttem, hozzálátok, mihelyt hazaérek…

– Csak most ért haza?– Reggel elkéstem. Ezért tovább maradtam benn, hogy ledolgozzam. Mr. Crenshaw nagyon mérges volt.– Igen, de... így is napokig eltart. Mindenesetre a bolt nem egészen egy óra múlva bezár. Taxiba akar

ülni vagy ilyesmi?– Gurítom – mondom. A lapos gumi szinte gúnyt űz belőlem; éppen elegendő volt az egyik oldalára

gurítani. Amikor az autós iskolában kereket cseréltünk, a gumiban levegő volt.– Gyalog? – Danny csóválja a fejét. – Nem jön össze, öregem. Inkább tegye be a kocsimba, majd én

odaviszem. Kár, hogy nem tudunk betenni kettőt… Vagyis be tudunk.– Nincs két pótkerekem – mondom.– Használja az enyémet – mondja. – Egyforma méretűek a kerekeink. – Ezt nem tudtam. Nem egyforma

gyártmányú és típusú autónk van, és nem minden esetben egyezik meg a kerekek mérete. Honnan tudja? –Ugye az egymással szemben lévő csavarokat húzta meg? Annyira rendben tartja a kocsiját, hogy ezt talánnem is kellett tudnia.

Lehajolok, hogy meghúzzam a csavarokat. A szavai nyomán pontosan emlékszem már, mit mondott Ms.Melton. Ez is séma, könnyű séma.

Szeretem a szimmetrikus sémákat. Mire végzek, Danny visszajött a pótkerekével, az órájára néz.– Sietnünk kell – mondja. – Ugye nem bánja, ha a másikat én cserélem? Hozzászoktam már…– Nem bánom – mondom. Nem mondom el azonban a teljes igazságot. Ha igaza van, és két kereket le

tudok cserélni ma este, az nagy segítség, de betolakszik az életembe, siettet, amitől lassúnak és butánakérzem magam. És ezt már bánom. Mégis barátként viselkedik, segít. Fontos, hogy az ember hálás legyen asegítségért.

8:21-re mindkét pótkereket felszereltük a kocsim hátuljára; mókásan fest a kocsi elöl lapos, hátul épkerekekkel. Mindkét lyukas kereket, amelyeket a kocsim hátuljáról leszereltünk betesszük Dannycsomagtartójába, és beülök mellé. Ismét bekapcsolja a hangosító berendezést, és csörömpölő ricsaj rázzaa testemet. Szeretnék kiugrani; túlságosan sok a hang, és nem megfelelő. Beszél a zajon át, de nem értem;mert a zaj és a hangja összeütköznek.

Amikor a gumibolthoz érünk, segítek becipelni a kerekeket a boltba. Az eladó szinte kifejezéstelenülnéz rám. Még bele se kezdtünk a magyarázatba, máris rázza a fejét.

– Késő van – mondja. – Már nem tudunk kereket cserélni.– Kilencig vannak nyitva – mondom.– A pénztár, igen. De ilyen későn nem cserélünk kereket. – Az ajtó felé pillant, ahol egy hórihorgas

férfi támaszkodik az ajtófélfának sötétkék nadrágban, drapp, piszokfoltos ingben, és piros ronggyaltörölgeti a kezét.

– De nem tudtam korábban jönni – mondom. – És kilencig vannak nyitva.– Nézze, uram – mondja az eladó. A szája egyik csücske felfelé húzódik, de ez nem mosoly, még csak

félmosoly sem. – Mondtam már: késő van. Még ha szerelnénk is ilyenkor kereket, csak kilenc utánkészülne el. Fogadni mernék, hogy maga sem túlórázna, mert valami hülye az utolsó pillanatban a nyakábazúdít egy melót.

Nyitom a számat, hogy megmondjam, én igenis szoktam túlórázni, ma is túlóráztam, azért értem idemost, de Danny közelebb lépett. A pultnál lévő fickó egyszeriben kihúzza magát, ijedtnek látszik. ÁmDanny az ajtóban álló férfit nézi.

– Hello, Fred – mondja boldog hangon, mintha baráttal találkozott volna.De a hangja alatt egy másik hang is van. – Mi újság mostanában?– Ó... minden rendben, Mr. Bryce. Tiszta vagyok.Nem látszik tisztának. Fekete foltok éktelenkednek a kezén, feketék a körmei is. A nadrágját meg az

ingét is fekete foltok tarkítják.– Az jó, Fred. Nézze... a barátom kocsiját a múlt éjszaka megrongálták. Sokáig bent kellett maradnia,

mert reggel későn ért be a munkahelyére.Őszintén reméltem, hogy tudnak segíteni rajta.Az ajtónál álló férfi a pultnál állóra néz. A tekintetükkel méregetik egymást. A pultnál álló vállat von.– Neked kell majd zárnod – mondja. Aztán hozzám fordul. – Nyilván tudja, milyen gumit akar?Tudom. Csupán néhány hónapja vettem itt gumikat, tehát tudom, mit mondjak. Felírja a számokat és a

típust, és átadja a másik férfinak – Frednek –, aki bólint, és odajön hozzám, elveszi a kerekeket.9:07-kor távozunk Dannyvel és a két teljes kerékkel. Fred kigurítja és beteszi őket Danny

csomagtartójába. Nem tudom, miért segít nekem Danny. Nem szeretem, hogy a pótkereke a kocsimon van;rossz érzés, mint egy darab hal egy marhapörköltben. Amikor visszaérünk a házunk parkolójába, segítfelszerelni a két jó kereket a kocsim elejére, és betenni a két kivágottat a csomagtartómba. Csak ekkorjövök rá, hogy ez azt jelenti, hogy reggel autóval mehetek dolgozni, és délben lecseréltethetem mindkétkivágott gumit.

– Köszönöm – mondom. – Most már vezethetek.– Vezethet – mondja Danny. Mosolyog, és a mosolya valódi. – És tanácsolnék valamit: vigye el ma

éjszakára a kocsiját. Hátha a vandál visszajön. Vigye oda, hátra. Riasztót teszek rá; ha bárki hozzányúlna,

meghallom a riasztót.– Jó ötlet – mondom. Olyan fáradt vagyok, hogy nagyon nehéz ezt mondanom.– Por nada[2] – mondja Danny. Búcsút int, és bemegy a házba. Beülök a kocsimba. Kicsit dohos szagú,

de az ülése finom. Reszketek.Ráadom a gyújtást, aztán bekapcsolom a zenét – az igazi zenét –, lassan kitolatok, elfordítom a

kormányt, és odagurulok, ahová Danny tanácsolta. Az ő kocsija mellé.

Nehezen alszom el, pedig – vagy éppen azért, mert – nagyon fáradt vagyok.Fáj a hátam meg a lábam. Állandóan arra gondolok, hogy hallok valamit, és összerándulva ülök fel.

Bekapcsolom a zenét, ismét Bachot, és ez a gyengéd hullám végre álomba ringat.

Túlságosan korán eljön a reggel, de felugrom, és újra zuhanyozom. Lesietek, és nem látom a kocsimat.Hidegséget érzek belül, amíg eszembe nem jut, hogy nem a megszokott helyén hagytam, és megkerülöm azépületet, hogy megkeressem. Jól néz ki. Visszamegyek, hogy reggelizzem, és ebédet készítsek, és alépcsőházban találkozom Dannyvel.

– Délben lecseréltetem a gumikat – mondom neki. – Este visszaadom a pótkerekét.– Nem kell sietni – mondja. – Nem megyek ma kocsival sehová.Nem tudom, komolyan gondolja-e. Akkor komolyan gondolta, amikor segített nekem. De mindenképpen

visszaadom, mert nem szeretem a pótkerekét; nem illik a kocsimra, mert nem az enyém.Amikor beérek a munkahelyemre, öt perccel korábban, Mr. Crenshaw és Mr. Aldrin az előcsarnokban

állnak, beszélgetnek. Mr. Crenshaw rámnéz. A szeme fényes és kemény; nem jó belenézni, de próbálomtartani a szemkontaktust.

– Ma nincsenek lapos kerekei, Arrendale?– Nincsenek, Mr. Crenshaw – mondom.– Megtalálta a rendőrség a vandált?– Nem tudom. – Az irodámba akarok menni, de Mr. Crenshaw az utamban áll. El kellene tolnom. Ez

nem lenne udvarias.– Ki vezeti a nyomozást? – kérdezi Mr. Crenshaw.– Nem emlékszem a nevére, de nálam van a névjegye – mondom, és előveszem a tárcámat.Mr. Crenshaw ránt egy kicsit a vállán, és megrázza a fejét. A szeme körüli kis izmok megfeszülnek.– Nem fontos – mondja. Aztán Mr. Aldrinhoz fordul. – Gyerünk, menjünk az irodámba, és tisztázzuk. –

Elfordul, a válla kissé előrehajlik, és Mr. Aldrin követi. Most bejutok az irodámba.Nem tudom, miért kérdezte meg Mr. Crenshaw a rendőr nevét, aztán miért nem nézte meg a névjegyet.

Szeretném megkérni Mr. Aldrint, hogy magyarázza el, de ő is elment. Nem tudom, hogy Mr. Aldrin, akinormális miért követi így Mr. Crenshaw-t. Fél Mr. Crenshaw-tól? Normális emberek is így félnekmásoktól? Mr. Crenshaw azt mondta, ha alávetnénk magunkat a gyógykezelésnek, és normálissá válnánk,könnyebben jönnénk ki másokkal, de nem tudom, mit jelent az a „jönnénk ki”. Talán azt akarja, hogymindenki úgy menjen utána, mint Mr. Aldrin. Nem végeznénk el a munkánkat, ha ezt tennénk.

Elűzöm ezt a gondolatot, amikor ismét dolgozni kezdek a projektemen.Délben elviszem a gumikat egy másik gumishoz a telep közelében, és kicseréltetem őket. Leírtam, hogy

milyen típusú és méretű gumit akarok, átadom a pultnál álló eladónőnek. A nő körülbelül egyidős velem,rövid, sötét haja van; bézs színű ingén pirossal hímzett felirat: Vevőszolgálat.

– Köszönöm – mondja. Rám mosolyog. – El se hinné, hányan jönnek ide úgy, hogy nem tudják, milyenméretű gumira van szükségük, és csak a vállukat vonogatják.

– Könnyű leírni – mondom.

– Igen, de nem gondolnak rá. Megvárja, vagy visszajön később?– Később visszajövök – mondom. – Hányig vannak nyitva?– Kilencig. Vagy jöhet holnap.– Kilenc előtt visszajövök – mondom. Végighúzza a bankkártyámat a gépben, és ráírja a

megrendelőlapra „Előre fizetve”– Itt a példánya – mondja. – Ne veszítse el… bár akinek van annyi esze, hogy felírja a gumi méretét,

annak van annyi is, hogy ne veszítse el a megrendelőlapot.Könnyebben lélegezve megyek vissza a kocsihoz. Ilyen találkozásoknál könnyen csapom be az

embereket, hogy azt higgyék, olyan vagyok, mint bárki más. Ha a másik szeret beszélni, mint ez a nő, mégkönnyebb. Csak pár konvencionális dolgot kell mondanom, mosolyognom kell, és kész.

Mr. Crenshaw megint az előcsarnokunkban van, amikor visszaérek, három perccel a hivatalosebédszünet letelte előtt. Megrándul az arca, amikor meglát. Nem tudom, miért. Szinte nyomban megfordul,és elmegy. Nem szól hozzám. Amikor az emberek nem beszélnek, néha dühösek, de nem tudom, mit tettem,hogy feldühítettem. Az utóbbi időben kétszer késtem, de egyik sem az én hibám volt. Nem én okoztam aközlekedési balesetet, és nem én vágtam szét a saját kerekeimet.

Nehéz neki ülnöm dolgozni.7:00 órakor otthon vagyok, mind a négy kerekemen a saját gumimmal, a csomagtartóban Danny

pótkerekével, meg az enyémmel. Úgy döntök, hogy Danny kocsija mellett parkolok, bár nem tudom, itthonvan-e. Könnyebb lesz áttenni a pótkereket, ha a két autó közel áll egymáshoz.

Bekopogok az ajtaján.– Igen? – Az ő hangja.– Lou Arrendale vagyok – mondom. – A csomagtartómban van a pótkereke.Hallom a lépteit, ahogy az ajtóhoz jön.– Lou, mondtam, hogy nem kell sietnie. De köszönöm. – Kinyitja az ajtót. Ugyanolyan többtónusú

barna/bézs/rozsdabarna padlószőnyege van, mint nekem, bár én letakartam az enyémet, hogy ne bántsa aszememet. Nagy sötétszürke videó-képernyője van; a hangszórók kékek, nem illenek a készülékhez. Apamlag barna, kis, sötét négyzetekkel a barnán; a séma szabályos, de nem megy a szőnyeghez. A pamlagonfiatal nő ül; sárga-zöld-fehér mintás blúzt visel, amely nem megy se a szőnyeghez, se a pamlaghoz.

Danny visszanéz a nőre.– Lyn, átrakom a pótkerekemet Lou kocsijából az enyémbe.– Oké. – A nőben nincs érdeklődés; lenéz az asztalra. Nem tudom, Danny barátnője-e. Nem tudtam,

hogy van barátnője. Eltűnődöm, hogy a barátnőt miért hívják barátnőnek, és miért nem inkább nőbarátnak.– Jöjjön be, Lou – mondja Danny –, amíg hozom a kulcsaimat. – Nem akarok bemenni, de

barátságtalannak sem szeretnék lenni. Belépek. Az össze nem illő színek és minták kifárasztották aszememet. – Lyn, ő Lou odafentről – mondja Danny –, tegnap kölcsön adtam neki a pótkerekemet.

– Üdvözlöm – mondja a nő, felpillant, majd ismét le.– Üdvözlöm – mondom. Nézem Dannyt, amint az íróasztalhoz megy, és felveszi a kulcsait. Az

íróasztalon nagy a rend, egy blokk és egy telefon.Lemegyünk, majd ki a parkolóba. Kinyitom a csomagtartómat, Danny kiemeli a pótkereket. Kinyitja a

sajátját, és beteszi, aztán lecsapja a csomagtartó fedelét. Más hangot ad, mint az enyém.– Köszönöm a segítségét – mondom.– No problemo – mondja Danny. – Örülök, hogy segíthettem. És köszönöm, hogy ilyen gyorsan

visszajuttatta a pótkerekemet.– Szívesen – mondom. Nem érzem helyesnek azt mondani, hogy „szívesen”, amikor ő többet segített, de

nem tudom, mi mást mondhatnék.Csak áll, néz rám. Egy percig nem szól semmit, aztán mégis.– Hát, még látjuk egymást – és elfordul. Persze, hogy még látjuk egymást; egy házban lakunk. Azt

hiszem, ez azt jelenti, hogy nem akar velem együtt visszamenni. Nem tudom, miért nem így mondta, ha ígyértette. A kocsim felé fordulok, amíg nyílni, majd csukódni hallom a bejárati ajtót.

Ha alávetném magam a gyógykezelésnek, megérteném ezt? A lakásában lévő nő miatt van? Ha Marjorymeglátogatna, nem akarnám, hogy Danny velem együtt jöjjön vissza a házba? Nem tudom. Néhanyilvánvalónak látszik, miért tesznek a normális emberek bizonyos dolgokat, máskor egyáltalán nemértem.

Végül bemegyek és fel, a lakásomba. Nyugtató zenét teszek fel, Chopin prelűdöket. Két bögre vizetengedek egy kis lábasba, és kinyitok egy csomag zöldséges tésztát. Amint a víz felforr, nézem a felszállóbuborékokat. Az első buborékok helyéből látom az égő sémáját, de amikor a víz már igazán forr, több,sebesen bugyborékoló sejtet alkot. Beleöntöm a zöldséges tésztát, és megkeverem a használati utasításszerint. Szeretem nézni, ahogy a zöldségek kavarognak a bugyborékoló vízben.

De néha untatnak az ostobán táncoló zöldségek.

KILENCEDIK FEJEZETPénteken szoktam mosni, hogy a hétvégém szabad legyen. Két szennyes kosaram van, az egyik a

világos, a másik a sötét ruhadaraboknak. Lehúzom az ágyról a lepedőt, a paplanhuzatot és a párnahuzatot,beteszem a világos kosárba. A törölközők a sötét kosárba mennek. Édesanyám két világoskék műanyagkosarat használt a szétválogatott ruhákhoz; az egyiket sötétnek, a másikat világosnak nevezte, és ez engemzavart. Találtam egy sötétzöld fűzfavesszőből font kosarat, azt használom a sötét ruhákhoz; a világosruhákhoz sima fűzfavesszőből font kosaram van, amolyan mézszínű. Szeretem a fűzfavessző fonásmintáját,és szeretem a fűzfavessző szót is. A szálak feltekerednek a felfelé menő vesszőkre, mint a fűzfavesszőelején a fűz szó, aztán jön a határozott fa, mint a vessző, amelyre a szálak tekerednek, végül a vesszőlágyan hajlik vissza a sötétbe.

Előveszem a pénztárcámból a pontosan kiszámolt érméket plusz egy érmét, ha az egyik nem lenne jó agépbe. Azelőtt feldühített, ha a tökéletesen kerek érmétől sem indult el a gép. Édesanyám tanított arra,hogy legyen nálam mindig egy ráadás érme. Azt mondta, nem jó dühösnek maradni. Az az érme, amelynem hozza működésbe a mosógépet vagy a szárítógépet az üdítőital-automatába még jó, és amelyik nem jóaz üdítőital-automatába, néha elindítja a mosógépet. Ennek semmi értelme, de ilyen a világ.

Az érméket zsebreteszem, a mosószeres zacskót berakom a világos kosárba, és a világos kosaratráteszem a sötétre. A világos a sötét fölé jön. Így lesz egyensúly.

Éppen csak kilátok fölöttük, hogy végigmenjek a folyosón. Beállítom gondolatban a fejemben a Chopin-prelűdöt, és elindulok a mosóhelyiség felé. Ahogyan péntek este általában, csak Miss Kimberly van ott.Öreg már, borzas, ősz haja van, de nem olyan öreg, mint Miss Watson. Nem tudom, gondolkodik-e azéletet meghosszabbító kezelésen, vagy már túl öreg hozzá.

Miss Kimberly világoszöld kötött nadrágot és virágos felsőt visel. Általában ezt szokta viselnipénteken, amikor meleg van. Inkább Miss Kimberly ruhájára gondolok, semmint a mosóhelyiség szagára.Durva, éles szag, nem szeretem.

– Jó estét, Lou – mondja most Miss Kimberly. Már kimosott, és éppen a bal oldali szárítóba rakja aholmiját. Mindig a bal oldali szárítót használja.

– Jó estét, Miss Kimberly – mondom. Nem nézek a mosására; illetlen dolog megnézni egy nő mosását,mert fehérnemű is lehet benne. Egyes nők nem akarják, hogy férfiak lássák a fehérneműjüket. Másokakarják, és ez zavaró, de Miss Kimberly öreg, és nem hiszem, hogy szeretné, ha látnám a rózsaszínkreppelt holmikat a lepedők meg a törölközők között. Én sem akarom látni őket.

– Jó hete volt? – kérdezi. Mindig ezt kérdezi. Azt hiszem, valójában nem érdekli, jó hetem volt-e, vagysem.

– Felhasították a kerekeimet – mondom.Abbahagyja a pakolást a szárítóba, rámnéz.– Valaki felhasította a kerekeit? Itt? Vagy a munkahelyén?Nem tudom, mit számít ez.– Itt – mondom. – Csütörtök reggel kimentem, és mind a négy lapos volt.Izgatottnak látszik.– Ebben a parkolóban? Azt hittem, ez biztonságos!– Nagyon kellemetlen volt – mondom. – Elkéstem a munkából.– De... vandálok! Itt! – Az arca olyan kifejezést ölt, amilyet még sosem láttam rajta. Kicsit félelem,

kicsit undor. Aztán dühösnek látszik, és úgy mered rám, mintha én tettem volna valami rosszat. Elfordulok.– El kell költöznöm innen – mondja.

Nem értem: miért kell elköltöznie azért, mert kilyukasztották a kerekeimet? Az ő kerekeit senki semlyukaszthatja ki, mert nincsenek kerekei. Nincs autója.

– Látta, ki tette? – kérdezi. A mosása egy részét úgy hagyta, hogy kilóg a gépből; nagyon gusztustalan éskellemetlen látvány, mint a tányérról lelógó étel.

– Nem – mondom. Kiszedem a világos holmit a világos kosárból, és a jobb oldali mosógépbe rakom.Hozzáadom a mosószert, gondosan adagolva, mert sokat használni pocsékolás, de a ruha nem lesz tiszta,ha nem elegendő a mosószer. A résbe helyezem az érméket, becsukom a gép ajtaját, meleg mosásra éshideg öblítésre állítom, normál ciklusra, és megnyomom az INDÍTÁS gombot. A gépen belül valami aztmondja, puff, és sziszegve víz ömlik be.

– Rettenetes – mondja Miss Kimberly. Benyomja a holmiját a szárítóba, a kézmozdulatai szaggatottak.Valami kreppes és rózsaszín a földre pottyan; elfordulok, ruhadarabokat szedek ki a sötét kosárból. Aközépső mosógépbe teszem őket. – Jó az olyanoknak, mint maga – mondja.

– Mi jó az olyanoknak, mint én? – kérdezem.Miss Kimberly még sosem beszélt így.– Maga fiatal – mondja. – És férfi. Nem kell aggódnia.Nem értem. Nem vagyok fiatal, Mr. Crenshaw szerint. Eléggé öreg vagyok ahhoz, hogy jobban tudjam.

Férfi vagyok, de azt nem értem, hogy ettől miért jó, ha kilyukasztják a kerekeimet.– Nem akartam, hogy szétvágják a kerekeimet – mondom lassan, mert nem tudom, ő mit szeretne

mondani.– Hát persze, hogy nem akarta – vágja rá gyorsan. A bőre általában sápadtnak és sárgásnak látszik a

mosóhelyiség fényében, de most lilás foltok izzanak az arcán. – De nem kell aggódnia, hogy magánakesnek. Férfiak.

Ránézek Miss Kimberlyre, és nem tudom elképzelni, hogy bárki nekiessen. A haja ősz, a feje búbjánkilátszik rózsaszínű bőre; a bőre ráncos, a karja csupa barna folt. Meg szeretném kérdezni, komolyangondolta-e, de tudom, hogy komolyan gondolta. Nem nevet, még akkor sem, amikor leejtek valamit.

– Sajnálom, hogy aggódik – mondom, miközben mosóport szórok a sötét ruhákkal teli gépbe. Azérméket a nyílásba helyezem. A szárító ajtaja hangosan becsapódik; megfeledkeztem a szárítóról, amikorpróbáltam megérteni Miss Kimberlyt, és remeg a kezem. Az egyik érme elkerüli a nyílást, és a szennyesközé esik. Mindent ki kell szednem, hogy megtaláljam, és a mosópor a ruhákról a gépre szóródik.Zümmögést érzek a fejemben.

– Köszönöm, Lou – mondja Miss Kimberly. A hangja nyugodtabb, szívélyesebb. Meglepődöm. Nemszámítottam rá, hogy a megfelelő mondatot mondtam. – Mi baj? – kérdezi, amikor kezdem kiszedegetni aruhadarabokat, és igyekszem úgy lerázni őket, hogy a mosópor nagyobb része a gépbe hulljon vissza.

– Beleejtettem egy érmét – mondom.Közelebb jön. Nem akarom, hogy közelebb jöjjön. Erős parfümöt használ, igen édeset.– Hát dobjon a gépbe egy másikat. Az pedig igazán tiszta lesz, amikor majd kiszedi – mondja.Egy pillanatig mozdulatlanul állok, kezemben a ruhadarabok. Benne hagyhatom az érmét? A tartalék ott

a zsebemben. Ledobom a ruhadarabokat, a zsebemben lévő érméért nyúlok. A megfelelő méretű. A résbehelyezem, becsukom az ajtót, beállítom a gépet, megnyomom az INDÍTÁS gombot. Ismét a puff, aztán avíz sziszegése. Furcsa belső érzésem van. Azt hittem, értettem azelőtt Miss Kimberlyt, amikor ő volt akiszámítható idős hölgy, aki péntek este mosott, ahogyan én is. Azt hittem, értettem őt pár perccel ezelőtt,legalábbis azt értettem, hogy felizgatta valami. De lám, milyen hamar rájött egy megoldásra, miközben énazt hittem, még mindig izgatott. Ezt hogy csinálta? Olyasmi ez, amire a normális emberek mindig képesek?

– Könnyebb, mint kiszedni a ruhákat – mondja. – Így nem piszkolódik össze a gép, és nem kellletisztítania. Én mindig hozok magammal pár plusz érmét a biztonság kedvéért. – Elhallgat, rámnéz. Mégmindig azon gondolkodom, hogyan csinálta, de rájövök, hogy tőlem vár valamit. Köszönetet mondanimindig helyénvaló, még ha nem tudja is az ember, miért.

– Köszönöm – mondom.Ismét ezt volt helyes mondanom; mosolyog.

– Kedves ember maga, Lou; sajnálom, ami a kerekeivel történt – mondja. Az órájára néz. – Kellnéhányat telefonálnom; itt marad? Figyeli a szárítót?

– Lenn leszek – mondom. – Nem ebben a helyiségben; ez túlságosan zajos.– Ezt mondtam már azelőtt is, amikor megkért, hogy félszemmel figyeljem az ő ruháit is. Mindig arra

gondolok ilyenkor, hogy az egyik szememet kiveszem, és a ruhákra teszem, de neki nem mondom, hogy eztgondolom. Tudom, valójában mit jelent a kifejezés, de akkor is bután hangzik. Bólint, mosolyog, éskimegy. Még egyszer ellenőrzöm, helyesen állítottam-e be mindkét mosógépet, aztán kimegyek afolyosóra.

A mosóhelyiség padozata ronda, szürke beton, kissé lejt egy nagy cső felé, amelyik a mosógépek alattvan. Azért tudom, hogy ott a cső, mert egyszer két évvel ezelőtt, amikor lehoztam a mosnivalómat,munkások voltak itt. Elmozdították a gépeket, és leszedték a csőről a tetejét. Nagyon rossz szaga volt,savanyú és beteges.

A folyosó padozata csempe, minden egyes csempén a zöld két árnyalata található, bézs alapon. Acsempék tizenkét hüvelykes négyzetek; a folyosó öt négyzet széles és negyvenöt és fél négyzet hosszú. Akilerakta a csempéket, úgy rakta le őket, hogy a csíkok keresztirányban legyenek egymással – minden egyescsempe csíkja kilencven fokot zár be a következő lap csíkjával. A legtöbb csempe kétféle mód egyikeszerint van lerakva, de nyolc darab fordítva van az ugyanabban az irányban fekvő többihez képest.

Szeretem nézni ezt a folyosót, és arra a nyolc csempére gondolni. Milyen sémát lehetne bezárni, ha azta nyolc csempét megfordítanánk? Eddig három lehetséges sémához jutottam. Próbáltam egyszer beszélnierről Tomnak, de ő nem látja a sémákat a fejében úgy, ahogyan én. Lerajzoltam az egészet papírra, dehamar rájöttem, hogy unja. Másokat untatni nem udvarias dolog. Soha többé nem próbáltam vele errőlbeszélni.

De én végtelenül érdekesnek találom. Ha ráunok a padozatra – bár sosem unok rá a padozatra –,nézhetem a falakat. A folyosó összes fala festett, de az egyiken csempemintás falitábla volt korábban.Ezeknek az álcsempéknek egy-egy oldala négyhüvelykes volt, de ellentétben a padozat csempéivel, ezekközött még álhabarcsnak is volt helye. Tehát a valódi sémaméret négy és fél hüvelykes. Ha négyhüvelykeslenne, akkor három falicsempe tenne ki egy padlócsempét.

Keresem azokat a helyeket, ahol a csempék közötti vonal fel tud menni a falra, aztán a mennyezetig,majd vissza, megszakítás nélkül. Egy hely van a folyosón, ahol a vonalnak ez majdnem sikerül, de nemegészen. Azelőtt azt hittem, ha a folyosó kétszer ilyen hosszú lenne, akkor két ilyen hely volna, de ez nemígy működik. Ha igazán megnézem, megmondhatom, hogy a folyosónak öt egész egyharmadszor ilyenhosszúnak kellene lennie, hogy minden vonal pontosan kétszer találkozzon.

Mivel hallom, hogy az egyik mosógép lejár, visszamegyek a mosóhelyiségbe. Tudom, hogy pontosanennyi időre van szükségem, hogy akkor érjek oda a géphez, amikor a dobja megáll. Ez amolyan játék, hogyakkor tegyem meg az utolsó lépést, amikor a dob az utolsó fordulatot. A bal oldali szárító még megy;fogom a vizes ruháimat, és az üres jobb oldali szárítóba teszem őket. Mire mindet átraktam, ésellenőriztem, hogy semmi sem maradt a mosógépben, a második mosógép is leáll. Tavaly kiszámítottamegyszer az összefüggést a forgást lassító súrlódási erő és az általa keltett hang hullámhossza között.Egyedül csináltam, számítógép nélkül, és így még szórakoztatóbb volt.

Kiszedem a ruhát a második gépből, és ott az alján az érme, fényes, tiszta és sima az ujjaim között.Zsebre vágom, a ruhát a szárítóba teszem, bedobom az érméket, elindítom. Réges-régen néztem mindig,hogyan mozognak a gépben a ruhadarabok, és megpróbáltam megtalálni a mozgásban a sémát – hogy apiros pulóver ujja most miért van a kék köntös előtt, miért hull le és körbe, és a legközelebb ugyanaz apiros ujj miért van a sárga tréningnadrág és egy párnahuzat között. Édesanyám nem szerette, amikormotyogva néztem, hogyan emelkednek, majd hullnak alá a ruhadarabok, hát megtanultam fejben követni azegészet.

Miss Kimberly akkor jön vissza, amikor a ruháit tartalmazó szárító éppen megáll. Rám mosolyog. Egy

tányér van nála valami süteménnyel.– Köszönöm, Lou – mondja. Nyújtja felém a tányért. – Vegyen süteményt. Tudom, hogy a fiúk – úgy

értem, a fiatalemberek – szeretik.Szinte minden héten hoz édességet. Nem mindig szeretem azt, amit hoz, de nem udvarias dolog ezt

megmondani. Ezen a héten ropogós citromos ostyát hozott. Nagyon szeretem. Hármat veszek. Leteszi atányért az összecsukható asztalra, és kiszedi a ruháját a szárítóból. A ruhát a kosarába teszi; nemhajtogatja össze itt lenn.

– Csak adja be a tányért, ha végzett, Lou – mondja. Ugyanazt, amit a múlt héten.– Köszönöm, Miss Kimberly – mondom.– Kedves egészségére – mondja, ahogy mindig.Eltüntetem a sütit, a morzsát a szemétládába öntöm, és összehajtom a ruháimat, mielőtt felmennék.

Beadom Miss Kimberlynek a tányért, és megyek tovább, a lakásomba.

Szombat délelőttönként a központba járok. Az egyik tanácsadó mindig elérhető 8:30 és 12:00 között, éshavonta egyszer különleges program van. Ma nincs program, de Maxine, az egyik tanácsadó éppen atárgyalóterem felé tart, amikor megérkezem. Bailey nem mondta el, Maxine volt-e a tanácsadó, akivel amúlt héten beszéltek. Maxine ajkán narancssárga a rúzs, a szemhéjpúdere lila; még sosem kérdeztem tőlesemmit. Arra gondolok, hogy mindenképpen megkérdezem őt, de valaki más megy be, mire rászánommagam.

A tanácsadók tudják, hogyan szerezzenek nekünk jogi képviselőt vagy lakást, de nem tudom, megértik-ea problémát, amellyel most állunk szemben. Mindig arra biztatnak minket, hogy tegyünk meg mindent,hogy minél normálisabbak legyünk. Azt hiszem, azt mondják majd, kérnünk kell a gyógykezelést, még haazt gondolják is, hogy túlságosan veszélyes, hiszen még kísérleti stádiumban van. Előbb-utóbb beszélnemkell itt valakivel, de örülök, hogy van valaki előttem. Nem muszáj most.

A hirdetőtáblán nézem, mikor van összejövetele az AA-nak és más segítő csoportoknak (egyedülnevelő szülők, tinik szülei, álláskeresők) és érdeklődés szerinti csoportoknak (tánc, teke, barkácsolás),amikor odajön hozzám Emmy.

– Na, hogy van a barátnőd?– Nincs barátnőm – mondom.– Én láttam – mondja Emmy. – Tudod, hogy láttam. Ne hazudj.– Akit láttál, az a barátom – mondom. – Nem a barátnőm. A barátnő olyasvalaki, aki beleegyezik abba,

hogy az ember barátnője legyen, és ő nem egyezett bele. – Nem vagyok őszinte, és ez nem helyes, mégsemakarok Emmyvel Marjoryról beszélni, vagy hallgatni, hogy mit mond róla.

– Megkérted? – kérdezi Emmy.– Nem akarok veled beszélni róla – mondom, és elfordulok.– Mert tudod, hogy igazam van – mondja Emmy. Gyorsan megkerül, ismét elém áll. – Ő is azoknak a, ha

akarod, normálisoknak az egyike, akik kísérleti patkánynak használnak minket. Mindig ilyenekkel lógsz,Lou, és ez nem helyes.

– Nem tudom, miről beszélsz – mondom. Hetente csak egyszer látom Marjoryt – az élelmiszerboltitalálkozás hetében kétszer láttam –, hát hogy „lóghatnék” vele? Ha hetente egyszer eljövök a Központba,és Emmy itt van, az azt jelenti, hogy Emmyvel lógok? Nem tetszik a gondolat.

– Hónapok óta nem jársz a különleges programokra – mondja Emmy. – A normális barátaiddal töltödaz időd. – Emmy szájából a normális szitokszónak hangzik.

Azért nem jöttem el a különleges programokra, mert nem érdekelnek. Előadás a szülői teendőkről?Nincs gyerekem. Táncmulatság? Amilyen zenét játszanak, az nem az én zeném. Fazekas bemutató ésoktatás? Nem akarok agyagozni. Ha jobban belegondolok, a Központban mostanában igen kevés dolog

érdekel. Itt könnyű más autistákkal találkozni, de nem mind olyanok, mint én, és a hozzám hasonlóérdeklődésűekből többet találok on-line vagy a munkahelyemen. Cameron, Bailey, Eric, Linda… mindeljövünk a Központba, hogy találkozzunk egymással, mielőtt elmennénk máshova, de ez csak megszokás.Valójában nincs szükségünk a Központra, talán csak arra, hogy néha-néha beszéljünk a tanácsadókkal.

– Ha barátnőt keresel, inkább a magad fajtájával kellene kezdened – mondja Emmy.Nézem a düh összes fizikai jelét magán viselő arcát – a kipirult bőr, a csillogó szem merev szempillák

között, a szögletes száj, a majdnem összeszorított fogak. Nem tudom, most miért haragszik rám. Nemtudom, mit számít neki, hogy mennyi időt töltök a Központban. Különben sem tartom őt a magamfajtájának. Emmy nem autista. Nem ismerem a diagnózisát; mert nem érdekel.

– Nem keresek barátnőt – mondom.– Szóval ő keresett meg téged?– Mondtam, hogy erről nem akarok beszélni veled – mondom. Körülnézek.Nem látok más ismerőst. Azt hittem, ma délelőtt itt lesz Bailey, de talán rájött arra, amire én is az

imént. Talán azért nem jön, mert rájött, hogy nincs szüksége a Központra. Nem akarok itt állni, és várni,amíg Maxine szabad lesz.

Indulok, és érzem magam mögött Emmyt, akiből gyorsabban sugároznak a sötét érzések, semmint eltudok menni. Linda és Eric jön be. Mielőtt szólhatnék, Emmy kiböki.

– Lou megint találkozott azzal a lánnyal, azzal a kutatóval.Linda lefelé és elnéz; nem akarja hallani. Nem szeret vitába keveredni.Eric tekintete súrolja az arcomat, aztán megtalálja a padlócsempe sémáit.Figyel, de nem kérdez.– Mondtam neki, hogy az a lány kutató, és csak kihasználja, de nem hallgat rám – mondja Emmy. – A

saját szememmel láttam, és még csak nem is csinos.Érzem, hogy forró a nyakam. Nem tisztességes Emmytől, hogy ezt mondja Marjoryról. Nem is ismeri

Marjoryt. Szerintem Marjory csinosabb, mint Emmy, de nem ezért kedvelem.– Rá akar beszélni a gyógykezelésre, Lou? – kérdezi Eric.– Nem – mondom. – Nem beszélünk róla.– Nem ismerem azt a lányt – mondja Eric, és elfordul.Linda már eltűnt.– Nem akarod ismerni – mondja Emmy.Eric visszafordul.– Ha az a lány Lou barátja, nem kellene csúnyákat mondanod róla – mondja, aztán elmegy Linda után.Arra gondolok, hogy utánuk megyek, de nem akarok itt maradni. Emmy még követne. Tovább beszélne.

Persze, hogy beszélne. Felidegesítené Ericet és Lindát.Indulok, és Emmy megint kezdi.– Hová mész? – kérdezi. – Csak most jöttél. Ne hidd, hogy elmenekülhetsz a problémáid elől, Lou!De Emmy elől igen, gondolom. Nem menekülhetek el a munka, vagy dr. Fornum elől, de Emmy elől

igen. A gondolatra elmosolyodom, ő meg még vörösebb lesz.– Min mosolyogsz?– Zenére gondolok – mondom. Ez mindig biztonságos. Nem akarok Emmyre nézni; az arca vörös,

fényes és dühös. Kerülget, azt akarja, hogy a szemébe nézzek. Inkább lesütöm a szemem. – Zenéregondolok, amikor az emberek mérgesek rám – mondom. Ez néha igaz.

– Jaj, lehetetlen vagy! – mondja, és elviharzik a folyosón. Nem tudom, vane egyáltalán barátja. Sohanem látom másokkal. Ez szomorú, de nem az én dolgom, hogy rendbe hozzam.

Odakinn sokkal nyugodtabb vagyok, pedig a Központ forgalmas utcában van. Most nincsenek terveim.Ha a szombat délelőttöt nem töltöm a Központban, nem tudom, mit tegyek. Kimostam. A lakásom tiszta. Akönyvek szerint mi nem jól tűrjük a bizonytalanságot vagy a rendszerünk megváltozását. Engem általában

nem izgat, de most ideges vagyok. Nem akarok arra gondolni, hogy Marjory az, aminek Emmy mondja. Mivan, ha Emmynek igaza van? Ha Marjory hazudik nekem? Nem érzem így, de az érzéseim tévesek islehetnek.

Bárcsak találkozhatnék most Marjoryval. Bárcsak csinálhatnánk együtt valamit, olyasmit, hogy közbennézhessem. Csak nézném, és hallgatnám, ahogy mással beszél. Vajon kedvel-e engem? Azt hiszem, kedvel.De azt nem tudom, hogy nagyon, vagy kicsit. Nem tudom, úgy kedvel-e, ahogyan más férfiakat, vagy úgy,ahogyan egy felnőtt kedvel egy gyereket. Nem tudom, hogyan mondjam. Ha normális lennék, tudnám. Anormálisoknak tudniuk kell, másként sosem házasodnának.

A múlt héten ebben az időben a versenyen voltam. Élveztem. Inkább lennék ott, mint itt. A zajjal együtt,a sok emberrel meg a szagokkal együtt. Oda tartozom; nem ide. Változom, azaz inkább megváltoztam.

Úgy döntök, hogy gyalog megyek haza, bár az út hosszú. Hűvösebb van, mint korábban, és menet közbenegyes kertekben őszi virágokat látok. A járás ritmusa oldja a feszültséget, és könnyebben hallom tőle azenét, amelyet a járáshoz választottam. Látok másokat is fejhallgatóval. Rádióműsort vagy rögzített zenéthallgatnak; nem tudom, hogy a fejhallgató nélküliek a saját zenéjüket hallgatják-e, vagy zene nélkülmennek.

Friss kenyér illata állít meg útközben. Betérek egy kis pékségbe, veszek egy meleg cipót. A pékségmellett virágbolt van, ahol lilák, sárgák, kékek, bronzok, mélyvörösök sorakoznak. A színek többethordoznak, mint a fény hullámhosszait; örömet, büszkeséget, szomorúságot, vigaszt sugároznak. Szinteelviselhetetlen.

Elraktározom emlékezetemben a színeket meg a textúrákat, és hazaviszem a kenyeret, beszívom azillatát, és kombinálom az útközben látott színekkel. Az egyik út hazafele látott ház falára későn nyíló rózsakúszik; az udvaron át is megérint az édessége.

Több mint egy hét telt el, és Mr. Aldrin meg Mr. Crenshaw nem mondtak semmit a gyógykezelésről.Nem kaptunk több levelet. Szeretném azt hinni, hogy a folyamat félresiklott, és elfelejtik majd az egészet,de szerintem nem felejtik. Mr. Crenshaw mindig dühösnek látszik, mérgesen beszél. A dühös emberekemlékeznek a sérelmeikre; pedig a megbocsátás feloldja a dühöt. Erről szólt az e heti prédikáció.Prédikáció alatt nem lenne szabad elkalandozni a gondolataimnak, de néha unalmas, és akkor másragondolok.

A düh és Mr. Crenshaw kötődnek egymáshoz.Hétfőn mindannyian üzenetet kapunk, hogy szombaton értekezlet. Nem akarok lemondani a

szombatomról, de az üzenetben nem szerepel semmiféle indok, amellyel távol lehet maradni. Mársajnálom, hogy nem vártam meg a Központban Maxine-t, és nem beszéltem vele, de késő.

– Szerinted el kell mennünk? – kérdezi Chuy. – Kirúgnak, ha nem megyünk?– Nem tudom – mondja Bailey. – Rá akarok jönni, mi a tervük, tehát én mindenképpen elmegyek.– Én is – mondja Cameron. Bólintok, ahogyan a többiek is. Linda nagyon boldogtalannak látszik, de hát

Linda mindig nagyon boldogtalannak látszik.

– Nézd… hm… Pete – Crenshaw hangjából hamis kedvesség áradt; Aldrin azt is észrevette, hogynehezen jutott eszébe a neve. – Tudom, hogy azt hiszed, keményszívű szörnyeteg vagyok, de a cégküszködik. Az űrben végzett termelésre szükség van, de úgy falja a profitot, hogy el se hinnéd.

Igazán nem? gondolta Aldrin. Véleménye szerint ostobaság volt az egész: az alacsony és nulla-G – skörülmények között működő eszközök előnyeinél jóval többet nyomtak a latban a költségeik és ahátrányaik. Elegendő gazdagságot lehetett létrehozni itt, a Földön is, és Aldrin nem szavazott volna azűrben végzett termelésre, ha szavazhatott volna.

– Kövületek vagytok, Pete. Nézz vele szembe. A náluk idősebb autisták hulladékok voltak, tízbőlkilenc. És ne idézd azt a nőt, bárhogy hívták is, aki vágóhidakat vagy miket tervezett…

– Grandin – mormolta Aldrin, de Crenshaw nem vett róla tudomást.– Egymillióból egy, és én mélységesen tisztelem, aki úgy húzza ki önmagát a gödörből, ahogyan az a nő

tette. De ő volt a kivétel. Ezek a szegény nyomorultak többnyire reménytelenek. Nem ők tehetnek róla,világos? De mégis, semmi hasznuk sem a maguk, sem mások számára, mindegy, mennyi pénzt költünkrájuk. És ha az átkozott diligyógyászok fenntartották volna a kategóriákat, a te fiaidnak ugyancsak rosszlenne. Szerencséjük, hogy az ideggyógyászoknak meg a viselkedéstudománnyal foglalkozóknak volt némibefolyásuk. De akkor sem... nem normálisak, bármit mondasz is.

Aldrin nem mondott semmit. A belemelegedett Crenshaw úgysem figyelt volna rá. Crenshaw ahallgatást beleegyezésnek tekintette, és folytatta.

– Aztán rájöttek, hogy mi az, ami elromlott, és a csecsemőknél kezdték helyrehozni... szóval a te fiaidkövületek, Pete. Megrekedtek a régi rossz napok és a szép újak között. Elakadtak. Ez nem tisztességesvelük szemben.

Az életben igen kevés dolog volt tisztességes, és Aldrin nem hitte, hogy Crenshaw-nak bármifélefogalma lenne a becsületről.

– Most azt mondod, hogy van nekik ez a páratlan tehetségük, és megérdemlik a kiváltságokat,amelyekkel elhalmozzuk őket, mert produkálnak. Ez igaz lehetett öt évvel ezelőtt, Pete – talán még kétévvel ezelőtt is –, de a gépek behozták a lemaradást, ahogyan mindig teszik. – Egy kinyomtatott papírtmutatott. – Gondolom, nem követed figyelemmel a mesterséges intelligencia fejlődését, ugye?

Aldrin elvette a papírt, de rá se pillantott.– A gépek sosem voltak képesek arra, amire ők – mondta.– Egyszer volt, hol nem volt olyan idő, amikor a gépek kettő meg kettőt sem tudtak összeadni – mondta

Crenshaw. – De ma már nem vennél fel embert, hogy számoszlopokat adjon össze papírral és ceruzával,igaz?

Csak áramszünet idején: a kiskereskedelem kifizetődőnek találta, hogy olyan embereketfoglalkoztasson, akik papírral-ceruzával is képesek voltak összeadni kettő meg kettőt. De Aldrin tudta,hogy ezt sem érdemes megemlítenie.

– Azt akarod mondani, hogy gépekkel lehetne őket helyettesíteni? – kérdezte.– Pofonegyszerűen – mondta Crenshaw. – Hát... talán mégsem olyan egyszerűen. Új számítógépek

kellenének hozzá és igen fejlett software... de llll aztán már csak áramra lenne szükség. Nem arra a sokostobaságra, amelyet a fiaid kapnak.

Áram, amiért folyamatosan fizetni kell, miközben az Aldrin embereinek nyújtottakat már régenledolgozták. De Crenshaw erre sem hallgatna.

– Tegyük fel, hogy mind alávetnék magukat a kezelésnek, és beválna: akkor is gépekre kívánnádlecserélni őket?

– A végeredmény a lényeg, Pete, a végeredmény. Ami a legjobb a cégnek, én azt akarom. Ha éppenilyen jól képesek elvégezni a munkát, és nem kerülnek annyiba, amennyibe az új gépek, én nem kívánokmunkanélkülivé tenni senkit. De csökkentenünk kell a kiadásokat – kell. Ebben az üzletágban csakis úgyjuthatunk befektetésekhez, ha hatékonyak vagyunk. És az a csicsás külön labor és az irodák – arészvényesek igazán nem találnák hatékonynak.

A tornatermet meg az ebédlőt, Aldrin tudta, sok részvényes nem tekintette hatékonynak, ez mégsemvezetett soha a kiváltságok megvonásához. Az embereinek, – ezt sokszor elmagyarázták arészvényeseknek, – azért volt szükségük ezekre a külön juttatásokra, hogy állandóan csúcsformábandolgozzanak. Megérdemelték a nekik nyújtott kiváltságokat, és a kiváltságok növelték a hatékonyságukat.Mondták, de Aldrin nem hitte el. És nem is mondta.

– Szóval a végeredmény, Gene... – Merészség volt Crenshaw-t a keresztnevén szólítania, de Aldrin

merész kedvében volt. – Vagy beleegyeznek a kezelésbe, és ebben az esetben talán megfontolod, hogymaradhassanak, vagy módot találsz rá, hogy kitedd őket. Bármit írjon is elő a törvény.

– A törvény nem követeli meg egyetlen cégtől sem, hogy tönkretegye magát – mondta Crenshaw. –Ebben az évszázadban ez már nem szokás. Az adókönnyítést elveszítjük, de ez a költségvetésünknek olyankis része csupán, hogy valójában nem ér semmit. Ha tehát hajlandóak lemondani az úgynevezettkülönleges segítő szolgáltatásokról, és úgy viselkedni, ahogyan a közönséges alkalmazottak, nem fogomerőltetetem a kezelést – bár sejtelmem sincs, miért ne akarnák ők is.

– Szóval, mit kívánsz tőlem, mit tegyek? – kérdezte Aldrin.Crenshaw mosolygott.– Örülök, hogy a mi oldalunkon állsz végre, Pete. Azt akarom, hogy mondd el világosan az

embereidnek, melyek a lehetőségeik. Így vagy úgy, de nem lehetnek továbbra is nyűg a cégnek: adják fel akiváltságaikat most, vagy vessék alá magukat a kezelésnek, és úgy mondjanak le róluk, ha valóban azautizmus miatt van szükségük rájuk, vagy… – Végighúzta az ujját a torkán. – Nem zsarolhatják a céget.Ebben az országban nincs olyan törvény, amelyet ne kerülhetnénk meg, vagy változtathatnánk meg. –Hátradőlt, két kezét összekulcsolta a feje mögött. – Megvannak hozzá a forrásaink.

Aldrin gyomra felfordult. Tudta ő ezt egész felnőttkora alatt, de sosem volt olyan szinten, ahol ezt bárkihangosan ki is mondta. Képes volt eltitkolni önmaga előtt is.

– Megpróbálom elmagyarázni – mondta nehezen forgó nyelvvel.– Pete, ideje, hogy abbahagyd a próbálkozást, és tedd a dolgod – mondta Crenshaw. – Nem vagy te

ostoba, sem lusta; ezt nyugodtan kimondhatom. Csak nincs meg benned… a lendület.Aldrin biccentett, és kimenekült Crenshaw irodájából. Bement a mosdóba, alaposan megmosta a

kezét… Még mindig mocskosnak érezte magát. Arra gondolt, hogy elmegy, beadja a lemondását. Miánakjó állása van, és eddig még nem vállaltak gyereket. Egy ideig megélhetnének Mia fizetéséből, ha muszáj.

De ki törődne az embereivel? Crenshaw nem. Aldrin megrázta a fejét, ahogy a tükörbe nézett. Hülyítimagát, ha azt képzeli, tud segíteni. Meg kell próbálnia, de… a családból ugyan ki más fizetné a bátyjabentlakásos kezelésének számláit? Mi lenne, ha elveszítené az állását?

Próbálta végiggondolni a kapcsolatait: Betty az Emberi erőforrásoknál. Shirley a Könyvelésen. AJogon nem ismert senkit; sosem volt rájuk szüksége. Az Emberi erőforrások foglalkozott azokkal ahatárterületekkel, amelyek a különleges szükségletekkel élő alkalmazottak jogi helyzetét érintették; majdők beszélnek a Joggal, ha szükség lesz rá.

Mr. Aldrin meghívta vacsorázni az egész osztályt. A pizzázóban vagyunk, és mivel a csoport túlságosannagy egy asztalhoz, két összetolt asztalnál ülünk a terem rossz végében.

Nem kellemes nekem, hogy Mr. Aldrin velünk ül az asztalnál, de semmit sem tehetek ellene. Sokatmosolyog, és sokat beszél. Úgy gondolja, hogy a gyógykezelés jó ötlet, azt mondja. Nem akar nyomástgyakorolni ránk, de szerinte hasznunkra válna. Próbálok a pizza ízére gondolni, és nem odahallgatni, denehéz.

Egy idő múlva Mr. Aldrin lelassul. Ivott még egy sört, és a hangja élei ellágyultak, mint pirítós a forrókakaóban. Inkább olyan most, mint az a Mr. Aldrin, akit megszoktam, jóval puhatolózóbb.

– Még mindig nem értem, miért sietnek ennyire – mondja. – A tornaterem meg a többi minimálisösszegbe kerül. A helyre nincs szükségünk. Egy csepp egy dézsányi vízben, az osztály jövedel-mezőségéhez képest. És nincs a világon elegendő olyan autista, mint maguk, hogy ezt a gyógykezeléstkifizetődővé tegyék, még ha tökéletesen beválna mindannyiuknál is.

– A jelenlegi becslések szerint több millió autista él egyedül az Egyesült Államokban – mondja Eric.– Igen, de…– Az ennek a népességnek juttatott szociális szolgáltatások, beleértve a legsérültebbek lakhatását is,

évente milliárdokra rúg. Amennyiben a gyógykezelés beválik, az a pénz hozzáférhetővé válna…– A munkaerő-gazdálkodás nem tud mit kezdeni ennyi új dolgozóval – mondja Mr. Aldrin. – És egyesek

túlkorosak. Jeremy… – Hirtelen elhallgat, és a bőre vörös és fényes lesz. Dühös vagy zavarban van? Nemtudom. Mély lélegzetet vesz. – A bátyám – mondja. – Ő már öreg ahhoz, hogy állást kapjon.

– Van egy autista bátyja? – kérdezi Linda. Először néz Aldrin arcába.– Sosem mondta nekünk. – Hirtelen fázni kezdek, csupasznak érzem magam. Azt hittem, Mr. Aldrin nem

lát a fejünkbe, de ha a bátyja autista, talán többet tud, mint gondoltam.– Nem gondoltam… hogy fontos. – Az arca még mindig vörös és fényes, és azt hiszem, nem mond

igazat. – Jeremy mindannyiuknál idősebb. Egy bentlakásos intézetben él…Próbálom összehozni ezt a Mr. Aldrinnal kapcsolatos új gondolatot, hogy van egy autista bátyja a

hozzánk való viszonyával, így hát nem mondok semmit.– Hazudott nekünk – mondja Cameron. A szemhéja lefelé húzódik, a hangja dühös. Mr. Aldrin feje

hátrarándul, mintha valaki kötélen megrántotta volna.– Én nem…– Kétféle hazugság van – mondja Cameron. Nyilvánvalóan idéz valamit, amit mondtak neki. – A biztos

hazugság, amikor a beszélő olyan valótlanságot állít, amelyről tudja, hogy valótlanság, és az elhallgatásoshazugság, amikor a beszélő elhallgatja az igazságot, amelyről tudja, hogy igazság. Maga hazudott, amikornem mondta el nekünk, hogy a bátyja autista.

– A főnökük vagyok, nem a barátjuk – böki ki Mr. Aldrin. Még vörösebb az arca. Korábban azt mondta,hogy a barátunk. Akkor hazudott, vagy most hazudik? – Úgy értem… ennek semmi köze a munkához.

– Ezért akart a főnökünk lenni – mondja Cameron.– Nem. Először nem akartam a főnökük lenni.– Először. – Linda Mr. Aldrin arcát nézi. – Valami megváltozott. A bátyja?– Nem. Maguk nemigen hasonlítanak a bátyámhoz. Ő... nagyon sérült.– A bátyjánál akarja a gyógykezelést? – kérdezi Cameron.– Nem… tudom.Ez sem hangzik igaznak. Próbálom elképzelni Mr. Aldrin bátyját, ezt az ismeretlen autistát. Ha Mr.

Aldrin szerint a bátyja nagyon sérült, vajon mit gondol rólunk valójában? Milyen volt a gyerekkora?– Fogadni mernék, hogy igen – mondja Cameron. – Ha számunkra jó ötletnek tartja, azt kell gondolnia,

hogy rajta is segíthet. Talán azt gondolja, ha sikerül rábeszélnie minket, a bátyja gyógykezeléséveljutalmazzák majd? Jó fiú: itt a cukorka?

– Ez nem tisztességes – mondja Mr. Aldrin. A hangja is hangosabb. Az emberek minket néznek.Bárcsak ne lennénk itt! – A testvérem, természetesen minden módon segíteni szeretnék rajta, de…

– Mr. Crenshaw mondta magának, hogy ha rábeszél minket, a bátyja I megkaphatja a kezelést?– Én... nem erről van szó... – A szeme jobbra-balra mozog; az arca színt vált. Látom rajta az erőlködést,

az erőlködést, hogy meggyőzően tegyen lóvá minket. A könyvben az áll, hogy az autisták hiszékenyek éskönnyen rászedhetők, mert nem értik a kommunikáció árnyalatait. Szerintem hazudni nem nüánsz.Szerintem hazudni nem helyes. Sajnálom, hogy Mr. Aldrin hazudik nekünk, de örülök, amiért rosszul teszi.

– Ha nincs kellő piaca ennek a gyógymódnak az autisták számára, mi másra jó? – kérdezi Linda.Sajnálom, hogy visszaváltoztatta a témát a korábbira, de már késő. Mr. Aldrin arca kissé ellazul.

Van valami elképzelésem, de még nem világos.– Mr. Crenshaw azt mondta, hajlandó megtartani minket a kezelés nélkül, ha lemondunk a kiegészítő

szolgáltatásokról, így van?– Igen, miért?– Szóval… szeretné megkapni azt, amiben mi, autisták jók vagyunk, azok nélkül a dolgok nélkül,

amikben nem vagyunk jók.Mr. Aldrin ráncolja a homlokát. Ez a mozgás zavart jelez.

– Azt hiszem – mondja lassan. – De nem tudom, mi köze ennek a kezeléshez.– Valahol az eredeti cikkben van a haszon – mondom Mr. Aldrinnak. – Nem változtatni meg az

autistákat – nem születik több olyan gyerek, amilyenek mi voltunk, ebben az országban nem. Nincselegendő belőlünk. De valami, amit mi csinálunk van annyira értékes, hogy ha normális emberek tennék,hasznot hajtana. – Arra az időre gondolok az irodámban, amikor néhány percre a jelképek jelentése, azadatok sémájának szépséges bonyolultsága elszállt, és én ott maradtam zavartan és szórakozottan. – Évekóta figyeli, hogyan dolgozunk; tudnia kell, mi az…

– A sémaelemzési és matematikai képességük, hiszen tudják.– Nem – azt mondta, Mr. Crenshaw állítása szerint azt az új software is meg tudja oldani. Valami más

az.– Változatlanul a bátyjáról akarok hallani – mondja Linda. Aldrin becsukja a szemét, megszakítja a

kapcsolatot. Engem ugyanezért megszidtak. Újra kinyitja a szemét.– Könyörtelenek – mondja. – Nem hagynak békén.A fejemben formálódó séma, az egymást váltó, körben forgó világos és sötét kezd összeállni. De nem

eléggé; további adatokra van szükségem.– Magyarázza el a pénzt – mondom Mr. Aldrinnak.– Magyarázzak el… mit?– A pénzt. Hogyan keresi a cég a pénzt, amelyből fizet minket?– Az nagyon… bonyolult, Lou. Nem hiszem, hogy megértené.– Kérem, próbálja meg. Mr. Crenshaw azt állítja, túlságosan sokba kerülünk, és így nincs rajtunk

haszon. Valójában miből származik a haszon?

TIZEDIK FEJEZETMr. Aldrin csak bámul rám. Végül megszólal. – Nem tudom, hogyan mondjam, Lou, mert nem ismerem

pontosan a folyamatot, vagy mit tehet, ha olyan emberre alkalmazzák, aki nem autista.– Nem is tudná…– És... és nem hiszem, hogy szabad erről beszélnem. Segíteni magukon egy dolog… – Még nem segített

rajtunk. Hogy hazudik nekünk, az nem segítség. – De olyasmiről spekulálni, ami nem létezik, olyasmirőlspekulálni, hogy a cég valami átfogóbb lépésre készül, ami esetleg... amit úgy lehet felfogni, mint... –Elhallgat, és csóválja a fejét, anélkül, hogy befejezné a mondatot. Mind őt nézzük. A szeme nagyoncsillog, mintha sírni készülne.

– Nem kellett volna idejönnöm – mondja egy perccel később. – Nagy hiba volt. Fizetem a vacsorát, demost mennem kell.

Hátratolja a székét, feláll; látom a pénztárnál, háttal nekünk. Egyikünk sem szól, amíg ki nem lép azajtón.

– Bolond – mondja Chuy.– Fél – mondja Bailey.– Nem segített nekünk, nem igazán – mondja Linda. – Nem tudom, miért vette a fáradságot, hogy…– A bátyja – mondja Cameron.– Valami, amit mondtunk jobban idegesítette, mint Mr. Crenshaw vagy a bátyja – mondom.– Tud valamit, amit nem akar, hogy megtudjunk. – Linda hirtelen mozdulattal simítja ki a haját a

homlokából.– Ő maga sem akarja tudni – mondom. Nem tudom, miért gondolom ezt, de így van. Valami, amit mi

mondtunk. Tudnom kell, mi volt az.– Volt valami, úgy a századforduló táján – mondja Bailey. – Az egyik tudományos folyóiratban, valami

olyasmi, hogy amolyan autistaszerűvé tenni az embereket, hogy keményebben dolgozzanak.– Tudományos folyóirat, vagy tudományos fantasztikus írás? – kérdezem.– Tudományos... várj csak; megnézem. Ismerek valakit, aki tudja. – Bailey bepötyögi a kézi

számítógépébe.– Ne az irodából küldd át – mondja Chuy.– Miért...? Ó. Igen. – Bailey bólint.– Holnap pizza – mondja Linda. – Idejönni normális.Nyitom a számat, hogy szóljak: kedden szoktam bevásárolni, de aztán becsukom. Ez fontosabb.

Kibírom egy hétig bevásárlás nélkül, vagy majd később vásárolok.– Mindenki nézzen utána, mit talál – mondja Cameron.Otthon bekapcsolok, és e-mailezek Larsnak. Nagyon későre jár ott, ahol ő él, de ébren van. Megtudom,

hogy az eredeti kutatást Dániában végezték, de a teljes labort minden felszerelésével együtt felvásárolták,és a kutatóbázist áthelyezték Cambridge-be. Az a dolgozat, amelyikről először hallottam hetekkel ezelőtttöbb, mint egyéves. Ebben Mr. Aldrinnak igaza volt. Lars szerint a kezelést embereknél is alkalmazhatóvátévő munka javát már elvégezték; ő titkos katonai kísérletekben spekulál. Én ezt nem hiszem; Lars szerintminden titkos katonai kísérlet. Nagyon jó játékos, de nem hiszek el neki mindent.

Szél zörgeti az ablakokat. Felállok, az üvegre teszem a tenyerem. Sokkal hidegebb. Eső söpör végig azüvegen, aztán mennydörgést hallok. Mindenképpen késő van; lezárom a rendszerem, és lefekszem.

Kedden a munkahelyünkön nem mondunk egymásnak többet, mint „jó reggelt” és „viszlát”. Tizenötpercet töltök a tornateremben, miután végeztem a projektem egy újabb részével, de aztán visszamegyekdolgozni. Mr. Aldrin és Mr. Crenshaw együtt jönnek, nem éppen kart karba öltve, de mintha barátoklennének. Nem maradnak sokáig, és nem szólnak hozzám.

Munka után visszamegyünk a pizzázóba.– Két este egymás után! – mondja Szia-Sylvia-vagyok. Nem tudnám megmondani, örül-e ennek, vagy

sem. A szokásos asztalunkhoz ülünk, de odahúzunk még egyet, hogy mindenkinek jusson hely.– Tehát? – mondja Cameron, miután rendeltünk. – Mit derítettünk ki? Elmesélem a csoportnak, amit

Lars mondott. Bailey megtalálta a régi cikk szövegét, de az írás egyértelműen irodalom és nem tény. Nemtudtam, hogy tudományos folyóiratok közöltek valaha is szándékosan tudományos fantasztikus irodalmat,és szemlátomást csak egyszer történt meg.

– Az volt a célja, hogy az emberek a kijelölt feladatra koncentráljanak, és ne vesztegessenek időt másdolgokra – mondta Bailey.

– Ahogyan Mr. Crenshaw hiszi, hogy mi vesztegetjük az időnket? – kérdezem.Bailey bólint.– Mi nem vesztegetünk annyi időt, mint ő azzal, hogy dühös képpel körbejár – mondja Chuy.Mind nevetünk, de halkan. Eric kacskaringókat rajzol színes tollaival; olyanok, mint a nevető hangok.– Leírja hogyan működött volna? – kérdezi Linda.– Nagyjából – feleli Bailey. – De nem vagyok biztos benne, hogy a tudományos része jó-e. És

évtizedekkel ezelőtt volt. Amiről azt hitték, beválik, talán mégsem vált be.– Nem hozzánk hasonló autistákat akarnak – mondja Eric. – A történet szerint tudós tehetségeket és

koncentrációt akartak, a mellékhatások nélkül. Egy tudóshoz viszonyítva mi eléggé sok időt vesztegetünk,bár nem annyit, mint Mr. Crenshaw hiszi.

– A normális emberek sok időt vesztegetnek nem-produktív dolgokra – mondja Cameron. – Legalábbannyit, mint mi, ha nem többet.

– Mi kellene ahhoz, hogy egy normális embert tudóssá változtassanak a további problémák nélkül? –kérdezi Linda.

– Nem tudom – mondja Cameron. – Először is, okosnak kell lenniük. Jónak valamiben. Aztán kell az is,hogy azt a valamit akarják csinálni minden más helyett.

– Nem lenne semmi haszna, ha olyasmit akarnának csinálni, amiben rosszak – mondja Chuy.Elképzelem, milyen volna, ha olyan ember akarna muzsikus lenni, akinek nincs ritmusérzéke, és nemérzékeli a hangmagasságokat; nevetséges lenne.

Valamennyien látjuk a dolog mókás oldalát, és nevetünk.– Előfordul, hogy az ember olyasmit akar csinálni, amiben nem jó? – kérdezi Linda. – Mármint a

normális embereknél? – Ez egyszer nem úgy mondja ki a normális szót, mintha szitok lenne.Ülünk egy percig, gondolkodunk, aztán Chuy megszólal.– Volt egy bácsikám, aki író akart lenni. A nővérem, aki sokat olvas, azt mondta, hogy nagyon

tehetségtelen. Nagyon-nagyon rossz. A két kezével ügyesen készített dolgokat, de mégis író akart lenni.– Tessék, egyetek – mondja Szia-Sylvia-vagyok, és leteszi a pizzákat. Ránézek. Mosolyog, de fáradtnak

látszik, pedig még hét óra sincs.– Köszönöm – mondom.Legyint, és elsiet.– Valami, ami megakadályozza, hogy az emberek odafigyeljenek olyan dolgokra, amelyek elterelik a

figyelmüket – mondja Bailey. – Ami arra készteti őket, hogy a megfelelő dolgokat kedveljék.– A figyelem elterelhetőségét a szenzoros érzékenység, valamint a szenzoros integráció ereje határozza

meg a feldolgozás minden szintjén – idézi Eric. – Olvastam. Ez részben veleszületett. Ezt úgy negyven-ötven éve tudjuk; a huszadik század végén ez a tudás lejutott a hétköznapi szintre is, a szülői feladatokrólszóló könyvekbe. A figyelemirányítás áramkörének kapcsolási sémája a magzati lét korai szakaszábanalakul ki; ez egy későbbi sérüléstől meghibásodhat…

Szinte felfordul a gyomrom, mintha ebben a pillanatban támadná meg valami az agyamat, de félretolomaz érzést. Bármi okozta is az autizmusomat, a múltban történt, ahol nem tudom meg nem történtté tenni.

Most az a fontos, hogy ne magamra, hanem a problémára gondoljak.Egész életemben azt mondogatták nekem, milyen szerencse, hogy akkor születtem, amikor – szerencse,

hogy részesülhetek a korai beavatkozás okozta javulásban, szerencse, hogy a megfelelő országbanszülettem, olyan szülőktől, akiknek megvolt a műveltsége és az anyagi lehetősége ahhoz, hogy megkapjamazt a jó korai beavatkozást. Még az is szerencse, hogy ahhoz korán születtem, hogy részesüljek a mindentmegváltoztató kezelésben, mert – a szüleim így mondták – az a tény, hogy küszködnöm kellett lehetővétette, hogy megmutassam, milyen erős a jellemem.

Mit mondtak volna, ha ez a gyógykezelés hozzáférhető lett volna gyerekkoromban? Azt akarták volna,hogy erősebb legyek, vagy azt, hogy normális legyek? A kezelés elfogadása azt jelentette volna, hogygyenge jellem vagyok? Vagy találtam volna más küzdelmeket?

Még másnap este is ezeken töröm a fejem, miközben átöltözöm, hogy Tomhoz és Luciához autózzakvívni. Miféle viselkedési formáink vannak, amelyekből valaki profitálhat az alkalmi tudós tehetségekenkívül? A legtöbb autista viselkedési formát hiányosságként mutatták be nekünk, nem erősségként.Antiszociális, a társadalmi érintkezési módokat nélkülöző, a figyelem irányítására képtelen… Folyton idejutok vissza. Nehéz az ő perspektívájukból gondolkodni, de van egy érzésem, hogy ez a figyelemirányítása séma középpontja, mint valami fekete lyuk a téridő spirál közepén. Ez is olyasmi, amiben állítólagfogyatékosak vagyunk, a híres Józan Ész-elmélet.

Egy kissé korán érkezem. Még senki nem parkol idekinn. Óvatosan állok be, hogy a lehető legtöbb helymaradjon mögöttem. A többiek néha nem ennyire figyelmesek, és akkor kevesebben tudnak parkolni,anélkül, hogy kényelmetlenséget okoznának másoknak. Én minden héten korán jöhetnék, de ez nem lennetisztességes a többiekkel szemben.

Odabenn Tom és Lucia éppen nevetnek valamin. Amikor belépek, rám mosolyognak, nagyon lazán.Eltűnődöm, milyen lenne, ha mindig lenne nálam valaki, valaki, akivel együtt nevethetek. Ők nem mindignevetnek, de gyakrabban látszanak boldognak, mint nem annak.

– Hogy vagy, Lou? – kérdezi Tom. Mindig ezt kérdezi. Ez is azoknak a dolgoknak az egyike, amelyet anormálisok tesznek, még akkor is, ha tudják, hogy jól van az ember,

– Jól – mondom. Orvosi dolgokról szeretném kérdezni Luciát, de nem tudom, hogyan tegyemudvariasan. Mással kezdem hát. – A múlt héten kiszúrták a kocsim kerekeit.

– Te jó ég! – mondja Lucia. – Rémes! – Elváltozik az arca; azt hiszem, együttérzést akar kifejezni.– A lakásomnál lévő parkolóban történt – mondom. – Ahol általában állni szoktam. Mind a négy

kereket.Tom füttyent.– Az sokba kerül – mondja. – Gyakran történik vandalizmus arrafelé? Bejelentetted a rendőrségnek?Az egyik kérdésre egyáltalán nem tudok válaszolni.– Bejelentettem – mondom. – A házunkban lakik egy rendőr. Ő mondta, hogyan kell bejelenteni.– Az jó – mondja Tom. Nem tudom, azt tartja-e jónak, hogy a házunkban rendőr lakik, vagy hogy

bejelentettem, de nem hiszem, hogy fontos lenne, melyiket.– Mr. Crenshaw dühös volt, amiért elkéstem a munkából – mondom.– Nem azt mondtad, hogy új ember? – kérdezi Tom.– De. Nem szereti az osztályunkat. Nem szereti az autistákat.– Ó, biztosan... – kezdi Lucia, de Tom ránéz, és elhallgat.– Nem tudom, miért gondolod, hogy nem szereti az autistákat – mondja Tom.Megnyugszom. Sokkal könnyebb beszélnem Tommal, amikor így mondja a dolgokat. A kérdés kevésbé

fenyegető. Bárcsak tudnám, miért.– Azt mondja, nem kellene igényt tartanunk a segítő környezetre – mondom. – Azt mondja, túlságosan

drága, és nincs szükségünk tornateremre és… és a többi. – Tulajdonképpen sosem beszéltem azokról akülönlegességekről, amelyektől a mi munkahelyünk sokkal jobb. Talán Tom és Lucia egy véleményenlesznek Mr. Crenshaw-val, ha tudomást szereznek róluk.

– Ez... – Lucia szünetet tart, Tomra pillant, aztán folytatja. – Ez nevetséges.Nem számít, mit gondol; a törvény kimondja, hogy segítő környezetet kötelesek biztosítani.– Amíg ugyanolyan termelékenyek vagyunk, mint más alkalmazottak –mondom. Nehéz erről beszélni;

annyira ijesztő. Érzem, hogy elszorul a torkom, és a hangom feszültté és gépiessé válik. – Amíg beleillünka törvény szerinti diagnosztikai kategóriába…

– Amelybe az autizmus nyilvánvalóan beleillik – mondja Lucia. – És biztos vagyok benne, hogytermelékenyek vagytok, másként eddig sem tartottak volna meg benneteket.

– Lou, Mr. Crenshaw megfenyegetett titeket, hogy kitesz? – kérdezi Tom.– Nem… nem egészen. Beszéltem nektek a kísérleti gyógykezelésről. Egy darabig nem mondtak róla

semmit, de most Mr. Crenshaw, meg a cég azt akarják, hogy vessük alá magunkat a kísérleti gyógymódnak.Levelet küldtek.

Az áll benne, hogy akik részt vesznek a kutatási programban, azoktól nem vonnak meg semmifélekedvezményt. Mr. Aldrin beszélt a csoportunkkal. Szombaton rendkívüli értekezlet lesz. Azt hittem, nemkényszeríthetnek minket a gyógykezelésre, de Mr. Aldrin azt állítja, Mr. Crenshaw azt mondta, bezárhatjákaz osztályunkat, és utána nem kötelesek visszavenni minket más munkára, mert más munkára nem vagyunkbetanítva. Azt mondja, ha nem vállaljuk a gyógykezelést, ezt teszik, és ez nem leépítés, mert a vállalatokváltoztathatnak, ahogy múlik az idő.

Tom és Lucia egyaránt dühösnek látszik, az arcuk csupa feszes csomó, és a fényesség átüt a bőrükön.Ezt most nem kellett volna elmondanom; ez nem a megfelelő időpont volt, ha van egyáltalán megfelelőidőpont.

– A disznók – mondja Lucia. Rámnéz, és az arcáról eltűnnek a düh feszes csomói, kisimul a szemekörül. – Lou... Lou, figyelj: nem rád haragszom. Azokra haragszom, akik bántanak, vagy rosszul bánnakveled... nem rád.

– Nem kellett volna ezt elmondanom nektek – mondom, még mindig bizonytalanul.– De igen – mondja Lucia. – A barátaid vagyunk; tudnunk kell, ha bármi baj van az életedben, hogy

segíthessünk.– Luciának igaza van – mondja Tom. – A barátok segítenek a barátaiknak – ahogyan te segítettél

nekünk, amikor az állványt építettük a maszkoknak.– Azt mindketten használjuk – mondom. – A munkám csak engem érint.– Igen és nem – mondja Tom. – Igen annyiban, hogy mi nem dolgozunk veled, és nem segíthetünk

közvetlenül. De akkor nem, amikor olyan nagy és általános jelentőségű problémáról van szó, amilyen ez.Nem csak rólad van szó. Érinthet minden fogyatékkal élő embert, aki valahol alkalmazásban áll. Mi van,ha úgy döntenek, hogy a kerekes-székeseknek nincs szükségük rámpára? Az biztos, hogy ügyvédre vanszükségetek, mindnyájatoknak. Nem azt mondtad, hogy a Központ tud szerezni?

– Mielőtt megérkeznek a többiek, Lou – mondja Lucia – mesélj már valamit erről a Mr. Crenshaw-rólmeg a terveiről.

Leülök a pamlagra, de hiába mondták, hogy meg akarnak hallgatni, nehezemre esik beszélni. Nézem aszőnyeget a széles kék és krémszínű geometriai sémákból álló szegélyével – sima, kék csíkok keretébennégyféle séma található –, és próbálom érthetően előadni a történetet.

– Van egy gyógymód, amelyet valaki alkalmazott felnőtt majmoknál – mondom. – Nem tudtam, hogymajmok is lehetnek autisták, de ők azt állítják, hogy az autista majmok normálisabbak lettek a kezelésután. Most Mr. Crenshaw azt akarja, hogy alávessük magunkat.

– És ti nem akarjátok? – kérdezi Tom.– Nem tudom, hogyan működik, vagy hogyan teszi jobbá a dolgokat – mondom.

– Igazán érthető – mondja Lucia. – Azt tudod, hogy ki végezte a kutatást, Lou?– Nem emlékszem a névre – mondom. – Lars, ő autista felnőttek egy nemzetközi csoportjának a tagja

már hetekkel ezelőtt küldött nekem e-mailt a dologról. Megküldte a folyóirat honlapját, és rámentem, denem sokat értettem belőle. Nem tanultam idegtudományt.

– Megvan még az az idézet? – kérdezi Lucia. – Megnézhetném, meglátnánk, mit tudok kideríteni.– Igazán?– Persze. És kérdezősködhetek az osztályon, kipuhatolhatom, tartják-e valamire azokat a kutatókat.– Van egy ötletünk – mondom.– Kiknek? – kérdezi Tom.– Nekünk... akik együtt dolgozunk – mondom.– A többi autistának? – kérdezi Tom.– Igen. – Kis időre becsukom a szemem, hogy megnyugodjak. – Mr. Aldrin meghívott minket pizzára.

Sört ivott. Azt mondta, szerinte nincs elegendő profit a felnőtt autisták kezelésén – mert ma mármagzatokat és csecsemőket kezelnek, és mi vagyunk az utolsó ilyenek. Legalábbis ebben az országban.Ezért törtük a fejünket, hogy miért akarják kifejleszteni ezt a gyógymódot, és még mire lehet jó. Olyan ez,mint néhány sémaelemzés, amelyeket végeztem. Van egy bizonyos séma, de nem az az egyetlen. Valaki aztgondolja, hogy egy sémát generálnak, de valójában több is van, és ezek egyike lehet hasznos vagyhaszontalan, attól függően, hogy mi a probléma. – Felnézek Tomra, és ő fura arckifejezéssel néz rám. Aszája kissé nyitva.

Megrázza a fejét, gyors a mozdulat.– Szóval… azt gondoljátok, hogy talán más a szándékuk, olyasmi, aminek ti csupán a részei vagytok?– Lehetséges – mondom óvatosan.Tom Luciára néz, aki bólint.– Nagyon is lehetséges – mondja Tom. – Ha ezt az akármicsodát kipróbálnák rajtatok, az további

adatokhoz juttatná őket, és aztán... Hadd gondolkodjam…– Azt hiszem, a figyelem irányításához lehet köze – mondom. – Mi mindannyian másként érzékeljük a

bejövő szenzoros jeleket és... másként jelöljük ki figyelmünk prioritásait. – Nem tudom, jól használom-e aszavakat, de Lucia élénken bólogat.

– Figyelemirányítás... hát persze. Ha uralni tudnák a felépítésnél, nem vegyi úton, jóval könnyebbennevelhetnének elkötelezett munkaerőt.

– Az űr – mondja Tom.Én összezavarodtam, de Lucia csak pislog, aztán bólint.– Igen. Az űrben végzett munka nagy korlátja, hogy hogyan oldható meg, hogy az emberek

koncentráljanak, ne terelődjön el a figyelmük. A bemenő szenzoros jelek odafenn nem olyanok,amilyenekhez itt hozzászoktunk, ami a természetes kiválasztódásnál működött. – Nem tudom, honnan tudjaLucia, mit gondol Tom. Szeretném, ha én is így tudnék olvasni mások gondolataiban. Lucia rám mosolyog.– Lou, azt hiszem, valami nagy dologra bukkantál. Szerezd meg nekem azt a cikket, és utánanézek.

Kínosan érzem magam.– A cégen kívül tilos a munkáról beszélnem – mondom.– Nem a munkáról beszélsz – mondja Lucia. – A munkád környezetéről beszélsz. Az más.Nem tudom, Mr. Aldrin így látná-e.Valaki kopog, elhallgatunk. Izzadok, bár nem is vívtam. Dave és Susan érkeznek először. Átmegyünk a

házon, fogjuk a szerelésünket, és melegíteni kezdünk a hátsó udvaron.Marjory érkezik, rám mosolyog. Ismét könnyebbnek érzem magam a levegőnél. Emlékszem, mit

mondott Emmy, de nem tudom elhinni, amikor Marjoryt látom. Talán ma este elhívom vacsorázni. Donnem jött. Gondolom, még mindig haragszik Tomra és Luciára, amiért nem barátként cselekedtek.Elszomorít, hogy már nem barátok; remélem rám nem haragszanak meg, és továbbra is a barátaim

maradnak.Dave-vel vívok, amikor zajt hallok az utcáról, aztán gyorsan elszáguldó kerekek sivítását. Nem veszek

róla tudomást, és folytatom a támadást, de Dave megtorpan, és erősen mellbe szúrom.– Sajnálom – mondom.– Semmi baj – feleli. – Nagyon közel történt; hallottad?– Valamit hallottam – mondom. Próbálom visszaidézni magamban a zajt, bumm-csörr-pitty-potty-víjj-

grr, és kitalálni, mi lehetett az. Valaki kidobott egy kocsiból egy tálat?– Megnézhetnénk – mondja Dave.A többiek közül is sokan indultak megnézni. Követem a csoportot az elülső udvarba. A sarki lámpa

fényében csillogást látok a kövezeten.– A te kocsid, Lou – mondja Susan. – A szélvédő.Fázom.– A múlt héten a kerekek... melyik nap történt, Lou?– Csütörtökön – mondom. A hangom kissé remeg, és éles is.– Csütörtökön. És most ez... – Tom a többiekre néz, ők meg visszanéznek. Tudom, hogy gondolnak

valamit együtt, de azt nem, hogy mit. Tom a fejét rázza. – Azt hiszem, ki kell hívnunk a rendőrséget. Nemszívesen szakítom meg az edzést, de…

– Majd én hazaviszlek, Lou – mondja Marjory. Odajött mögém; összerezzenek, amikor meghallom ahangját.

Tom azért hívja a rendőrséget, mert, azt mondja, az ő háza előtt történt az eset. Pár perc múlva átadjanekem a kagylót, és egy unott hang megkérdezi a nevemet, a címemet, a telefonszámomat, az autórendszámát. A vonal másik végén zajt hallok a háttérben, és az emberek beszélgetnek a nappaliban; nehézmegértenem, mit akar a hang. Örülök, hogy csak rutinkérdések; azokra képes vagyok válaszolni.

Aztán a hang kérdez valami mást, és a szavak egymásba gabalyodnak, nem értem.– Sajnálom... – mondom.A hang hangosabb, a szavak jobban elválnak egymástól. Tom csendre inti a többieket a nappaliban.

Most megértem.– Van valami elképzelése, hogy ki tehette? – kérdezi a hang.– Nincs – mondom. – De a múlt héten valaki kiszúrta a kerekeimet.– Ó? – A hang immár érdeklődő. – Bejelentette?– Igen – mondom.– Nem emlékszik, hogy ki volt a kivizsgáló tiszt?– Van egy névjegyem, egy pillanat... – Leteszem a kagylót, előveszem a tárcámat. A névjegy benne van.

Beolvasom a nevet, Malcolm Stacy, és az esetszámot.– Most nincs benn; az asztalára fogom tenni a jelentést. És... nincsenek véletlenül tanúk?– Hallottam – mondom –, de nem láttam. A hátsó udvaron voltunk.– Kár. Nos, kiküldünk valakit, de időbe telik. Maradjon ott, kérem. Mire a járőrkocsi megérkezik,

majdnem este tíz óra van; mindenki a várakozástól fáradtan üldögél a nappaliban. Bűntudatot érzek, pedignem én vagyok a hibás. Nem én törtem be a szélvédőmet, nem én mondtam a rendőröknek, hogy kérjékmeg a többieket, hogy várjanak. A rendőrtiszt egy Isaka nevű nő, alacsony, sötét hajú és nagyon eleven.Szerintem úgy gondolja, túlságosan csekély ok ez arra, hogy kihívják a rendőrséget. Megnézi az autómatmeg a többi kocsit az utcán, és sóhajt.

– Nos, valaki betörte a szélvédőjét, és valaki kiszúrta a kerekeit néhány nappal ezelőtt, így hát aztmondhatom, hogy ez a maga problémája, Mr. Arrendale. Valakit nagyon felmérgesíthetett, és valószínűlegtudja is, hogy ki az, ha elgondolkodik. Hogyan boldogul a munkahelyén?

– Jól – mondom, szinte gondolkodás nélkül. Tom egyik lábáról a másikra áll. – Új főnököm van, denem hinném, hogy Mr. Crenshaw szélvédőt törne be, vagy kerekeket lyukasztana. – Nem tudom róla

elképzelni, még ha könnyen megharagszik is.– Ó? – mondja a rendőrnő, és feljegyez valamit.– Dühös volt, amikor elkéstem, miután kiszúrták a kerekeimet – mondom. – Nem hiszem, hogy betörné a

szélvédőmet. Kirúghat.A nő rámnéz, de nem szól semmit. Most Tomra néz.– Házibulit tartottak? – kérdezi.– Edzést a vívóklubban – mondja Tom.Látom, hogy a rendőrnő nyaka megfeszül.– Vívás? Fegyverrel?– Ez sport – mondja Tom. Az ő hangjában is hallom a feszültséget. – A múlt hét előtti héten versenyünk

volt; pár hét múlva újabb lesz.– Sérülés előfordult?– Itt soha. Szigorú biztonsági szabályaink vannak.– Minden héten ugyanazok vannak itt?– Általában. Egyesek néha kihagynak egy-egy edzést.– Ezen a héten?– Hát, nincs itt Larry – Chicagóban van hivatalos úton. És talán Don.– A szomszédokkal nincsenek problémáik? Nem panaszkodtak zaj vagy ilyesmi miatt?– Nem. – Tom végigsimítja a haját. – Jól kijövünk a szomszédokkal; ez barátságos környék.

Vandalizmus sem szokott előfordulni.– De Mr. Arrendale kocsija nem egészen egy héten belül kétszer is támadás áldozata lett… Ez

meglehetősen jelentős. – Vár; senki nem szól. Végül vállat von, és folytatja.– A helyzet a következő. Ha a kocsi keletnek tartott, az út jobb oldalán, a vezetőnek meg kellett állnia,

ki kellett szállnia, hogy betörje a szélvédőt, aztán vissza kellett futnia a saját kocsijához, beszállni, éselhajtani. Egy olyan autó vezetői üléséből nem lehet betörni a szélvédőt, amelyik egy irányban haladazzal, ahogyan a magáé parkol – hajítófegyver nélkül nem, de még úgy is rossz a szög. De ha az az autónyugatnak tartott, a vezetője kinyúlhatott valamivel – például egy ütővel –, vagy bedobhatta a szélvédőtkővel, menet közben. És már messze járt, mire bárki kiért az elülső udvarra.

– Értem – mondom. Most, hogy elmondta, elképzelem a közeledő kocsit, a támadást, a menekülést. Demiért?

– Csak van valamiféle elképzelése, hogy kit haragított meg – mondja a rendőrnő. Bosszús a hangja.– Nem számít, mennyire haragszik az ember valakire; törni-zúzni nem helyes – mondom. Gondolkodom,

de az egyetlen ember, aki haragszik rám, amiért vívni járok, Emmy. Emmynek nincs autója; nem hiszem,hogy tudja, hol lakik Tom és Lucia. Az megeshetne, hogy bejön, és túlságosan hangosan beszél, vagy mondvalami csúnyát Marjorynak, de nem törne össze semmit.

– Ez igaz – mondja a rendőrnő. – Nem helyes, mégis megteszik az emberek. Ki haragszik magára?Ha beszélek neki Emmyről, bajt hozok Emmyre, ő pedig rám. Biztos vagyok benne, hogy nem Emmy

volt.– Nem tudom – mondom. Mozgolódást érzek a hátam mögött, szinte nyomást. Azt hiszem, Tom az, de

nem biztos.– A többiek elmehetnének, asszonyom? – kérdezi Tom.– Persze. Senki nem látott semmit; senki nem hallott semmit; no igen hallottak valamit, de nem látták.

Vagy mégis?Mindenki azt mormolja, „nem” vagy „én nem” vagy „bárcsak gyorsabb lettem volna”, és a többiek

lassan elszivárognak. Marjory, Tom és Lucia maradnak.– Ha maga a célpont, és úgy látom, maga az, akkor bárki legyen is az elkövető, tudnia kellett, hogy ma

este itt lesz. Hányan tudják, hogy szerdánként idejár?

Emmy nem tudja, melyik este járok vívni. Mr. Crenshaw pedig egyáltalán nem tud róla.– Mindenki, aki itt vív – válaszolja helyettem Tom. – És talán néhányan a legutóbbi versenyről – Lou

első versenye volt. A munkahelyeden tudnak róla, Lou?– Nemigen beszélek róla – mondom. Nem magyarázom el, hogy miért. – Megemlítettem, de nem

emlékszem olyasmire, hogy bárkinek elmondtam volna, hol tartjuk az edzéseket. De azért előfordulhatott.– Nos, ki kell derítenünk, Mr. Arrendale – mondja a rendőrnő. – Az ilyesmi tettlegességig fejlődhet.

Vigyázzon magára. – Átnyújtja a névjegyét a telefonszámával. – Hívjon fel, vagy hívja Stacyt, ha eszébejut valami.

Amikor a rendőrautó elhajt, Marjory ismét azt mondja:– Szívesen hazaviszlek, Lou, ha akarod.– Elviszem a kocsimat – mondom. Meg kell csináltatnom. Újra fel kell hívnom a biztosítót. Nem

örülnek majd nekem.– Nézzük meg, van-e üveg az ülésen – mondja Tom. Kinyitja a kocsi ajtaját. Megcsillan a fény a

műszerfalon, a padlón és az ülés birkabőr borítóján szétszóródott, apró üvegszilánkokon. Felfordul agyomrom. Az ülés borítójának puhának és melegnek kell lennie; most éles tárgyak vannak rajta. Leveszema borítót, kirázom az utcára. Az üvegszilánkok picinyke, magas hangot hallatva érnek a kövezetre. Csúfhang ez, mint bizonyos modern zenék. Nem tudom, kiráztam-e az összes szilánkot; maradhattak még aszőrmében, mint rejtett kések.

– Így nem vezethetsz, Lou – mondja Marjory.– El kell vinnie oda, ahol ki tudják cserélni a szélvédőt – mondja Tom. – A reflektorok épek; vezethet,

ha lassan megy.– Haza tudom vinni – mondom. Óvatosan megyek. – A báránybőrt a hátsó ülésre dobom, nagyon

vigyázva beülök előre.Otthon, később végiggondolom, amit Tom és Lucia mondtak, újrajátszom a fejemben a szalagot.– Ahogy én látom – mondta Tom –, ez a te Mr. Crenshaw-d a korlátokat helyezte előtérbe a lehetőségek

helyett. Tekinthetett volna téged meg az osztályod többi tagját gondozásra méltó értéktárgynak is.– Nem vagyok értéktárgy – mondtam. – Ember vagyok.– Igazad van, Lou, de most egy vállalatról beszélünk. Ahogyan a hadseregek, a nekik dolgozó

embereket azok is értéktárgyaknak, vagy tehernek tekintik. Az olyan alkalmazottat, aki valami mástigényel, mint a többi alkalmazott tehernek tekinthetik: hiszen ugyanazon eredményhez több forrást igényel.Ez a kép a végletekig leegyszerűsített, ezért sok vezető hajlamos arra, hogy így lássa.

– Azt látják, ami rossz – mondtam.– Igen. Láthatnák az értékeiteket is – mert azok is vannak –, de ők csak az értéket akarják, a teher

nélkül.– A jó vezetők – mondta Lucia – elősegítik az embereik fejlődését. Ha a munka egyik részében jók, de

a többiben nem annyira, a jó vezetők segítik őket, hogy felismerjék, mi az, amiben nem annyira jók, éshogy fejlődjenek benne – de csak addig a pontig, amíg ez nincs kárára az erősségüknek, hiszen azért vettékőket oda.

– De ha egy új számítógépes rendszer jobban végzi…– Az nem számít. Mindig van valami. Lou, nem számít, ha egy számítógép, vagy egy másik gép, vagy

egy másik személy képes elvégezni azt a feladatot, amelyet te... ha gyorsabban vagy pontosabban végzivagy ilyesmi… az az egy dolog, amelyet senki nem csinálhat jobban, mint te, az, hogy te vagy.

– De mire jó az, ha nincs állásom? – kérdeztem. – Ha nem kapok állást…– Lou, ember vagy – olyan egyéniség, mint senki más. Ez a jó, akár van állásod, akár nincs.– Autista vagyok – mondtam. – Az vagyok. Kell találnom módot... Ha kirúgnak, mi mást dolgozhatnék?– Sokan veszítik el az állásukat, aztán új munkát találnak. Te is képes vagy rá, ha kell. Ha akarod. Te

választhatod a változást; nem kell hagynod, hogy átcsapjon a fejed felett. Olyan ez, mint a vívás: lehetsz

az is, aki meghatározza a sémát, de az is, aki követi.Többször lejátszom magamban ezt a szalagot, próbálom egymáshoz igazítani a hanghordozást és a

szavakat meg az arckifejezéseket, ahogyan emlékszem rájuk. Többször mondták, hogy forduljakügyvédhez, de nem állok készen rá, hogy beszéljek valakivel, akit nem ismerek. Nehéz elmagyaráznom,mit gondolok, és mi történt. Magam szeretném végiggondolni.

Ha nem az lennék, ami vagyok, mi lennék? Sokat töprengtem már ezen.Ha könnyen megérteném, amit mások mondanak, többet akarnám hallgatni őket? Könnyebben

megtanultam volna beszélni? És ezért több barátom lenne, esetleg népszerű lennék? Próbálom elképzelnimagam gyermekként, normális gyermekként, aki vígan fecseg a rokonaival, a tanáraival és azosztálytársaival. Ha az a gyermek lettem volna, ilyen könnyen tanultam volna meg a matekot? A klasszikuszene nagy, bonyolult szerkezetei annyira nyilvánvalóak lettek volna számomra első hallásra? Emlékszem,amikor először hallottam Bach D-moll toccata és fúgáját... micsoda boldogságot éreztem! Képes lennék-e elvégezni a munkát, amelyet végzek? És milyen másfajta munkára lennék alkalmas?

Nehéz elképzelni egy másik ént most, amikor már felnőtt vagyok. Gyermekkoromban beleképzeltemmagam más szerepekbe. Azt hittem, normális leszek, hogy egyszer majd képes leszek megtenni mindazt,amit mások olyan könnyen tesznek. Ez a fantázia idővel elhalványult. A korlátaim valóságos,áthághatatlan, vastag, fekete vonalak voltak életem körvonalai körül. Az egyetlen szerep, amelyet játszoma normális.

Az egyetlen dolog, amelyben a könyvek mind egyetértenek a fogyatékosság, ahogyan nevezik,állandósága. A korai beavatkozás enyhítheti a tüneteket, de a központi probléma fennmarad. Napontaéreztem ezt a központi problémát, mintha egy nagy, kerek kő lenne az énem közepében, egy súlyos, sutavalami, ami hat mindenre, amit teszek, vagy tenni próbálok.

Mi lenne, ha ez nem lenne ott?Az iskola befejezése óta nem olvastam fogyatékosságomról. Nem kaptam vegyészi, vagy biokémikusi,

vagy genetikusi képzést… Bár gyógyszerészeti cégnél dolgozom, keveset tudok a drogokról. Csak asémákat ismerem, amelyek átfutnak a számítógépemen, amelyeket felfedezek, és elemzek, meg azokat,amelyeket utasításra kell létrehoznom.

Nem tudom, hogyan tanulnak mások új dolgokat, de nálam bevált az a módszer, ahogyan én csinálom. Aszüleim hétéves koromban vettek nekem egy biciklit, és próbálták elmagyarázni, hogyan kezdjekbiciklizni. Azt akarták, hogy üljek fel, és pedálozzak, amíg ők egyenesben tartják a biciklit, aztán kezdjekegyedül kormányozni. Nem vettem róluk tudomást. Világos volt számomra, hogy a kormányzás alegfontosabb és a legnehezebb, tehát azt kell először megtanulnom.

Körbetoltam a biciklit az udvaron, és éreztem, hogyan rándul a fogantyú meg a kormány, ahogy azelülső kerék halad füvön és kövön. Aztán szétterpesztett lábbal felültem, és így gyalogoltam vele körbe,kormányozva, hagyva, hogy a bicikli felboruljon, újra és újra felállítva a járgányt. Végül legurultam abiciklivel a kocsibehajtón, egyik oldalától a másikig kormányozva, felemelt, de bármikor letehető lábbal.Aztán kezdtem pedálozni, és soha többé nem estem el.

A lényeg tudni, hogy az ember mivel kezdje. Ha a megfelelő helyen kezdi, és végigjár minden lépést. Amegfelelő helyen végzi majd.

Ha meg akarom érteni, mit tud elérni ez a gyógykezelés, amitől Mr. Crenshaw meggazdagodhat, tudnomkell, hogyan működik az agy. Nem a homályos terminusokat, amelyeket az emberek néha használnak,hanem hogyan működik valójában, mint egy gép. Olyan ez, mint a kormány a biciklin: ez kormányozza azegész embert. És tudnom kell, mik valójában a gyógyszerek, és hogyan hatnak.

Az iskolából csupán annyira emlékszem az agyról, hogy szürke, és sok vércukrot meg oxigént használel. Iskolás koromban nem szerettem a glükóz szót. Mindig a glutint, az enyv alapanyagát juttatta eszembe,és nem tetszett a gondolat, hogy az agyam enyvet használ. Azt akartam, hogy az agyam úgy működjön, mintegy számítógép, amely magától működik, és nem hibázik.

A könyvekben az állt, hogy az autizmust az agy hibás működése okozza, ettől úgy éreztem magam, mintvalami hibás komputer, amelyet vissza kell küldeni, vagy amelynek törölni kell a tartalmát. Mindenbeavatkozás, minden képzés olyan szoftver volt, amely azt célozta, hogy a rossz számítógép jól működjön.De a rossz számítógép sosem működik jól, ahogyan én sem.

TIZENEGYEDIK FEJEZETTúlságosan sok minden történik, túlságosan gyorsan. Úgy érzem, mintha az események sebessége

gyorsabb lenne a fénynél, de tudom, hogy ez objektíve nem igaz. Objektíve igaz egy kifejezés, amelyet azegyik olyan szövegben találtam, amelyet on-line próbáltam elolvasni. Szubjektíve igaz, mondta az akönyv, amilyennek az egyén a dolgokat érzi.

Én úgy érzem, hogy sok minden történik olyan sebesen, hogy nem is láthatóak. Előbb történnek, mintsemtudatosulnának, a sötétben, amely mindig sebesebb a fénynél, mert előbb ér oda.

Ülök a számítógépnél, sémát keresek ebben. Megtalálni a sémákat, ehhez van adottságom. A sémákbavetett hit – a sémák létezésébe vetett hit –, úgy látszik, ez az én hitem. Része annak, aki vagyok. A könyvszerzője azt írja, hogy az, hogy egy személy kicsoda, függ az adott személy genetikájától, hátterétől éskörülményeitől.

Gyerekkoromban találtam a könyvtárban egy könyvet a mérlegekről, a legparányibbtól a legnagyobbig.Úgy gondoltam, az a könyv a legjobb az épületben; nem értettem, hogy a többi gyerek miért kedveltejobban a zavaros emberi érzésekről és vágyakról szóló könyveket. Miért fontosabb arról olvasni, hogyanjut be egy képzelt fiú egy képzelt focicsapatba, mint tudni, hogyan illeszkedik a tengeri csillag meg acsillag ugyanabba a sémába?

Aki én voltam, úgy gondolta, hogy a számok elvont sémái fontosabbak a kapcsolatok elvont sémáinál. Ahomokszemek valódiak. A csillagok valódiak. Annak a tudása, hogyan tartoznak össze meleg, kellemesérzéssel töltött el.

Az engem körülvevő embereket nehéz volt megértenem, lehetetlen volt megértenem. A könyvekbenszereplő embereknek még kevesebb értelme volt.

Aki most vagyok, azt gondolja, ha az emberek jobban hasonlítanának a számokra, könnyebb lenne őketmegérteni. De aki most vagyok, tudja, hogy nem olyanok, mint a számok. A négy nem mindig a tizenhatnégyzetgyöke emberi négyek és tizenhatok esetében. Az emberek emberek, zavarosak és változók, akiknapról napra, sőt óráról órára mindig mással kapcsolódnak össze. Én magam sem vagyok szám. Mr.Arrendale vagyoka kocsimban okozott kárt kivizsgáló rendőrtisztnek, és Dannynek Lou vagyok, bár Dannyis rendőrtiszt. Tomnak és Luciának Lou-a-vívó vagyok, de Mr. Aldrinnak Lou-az-alkalmazott, ésEmmynek a Központban Lou-az-autista.

Beleszédülök, ha erre gondolok, mert belül egynek érzem magam, nem háromnak, négynek vagy egytucatnak. Ugyanaz a Lou ugrál a gumiasztalon, vagy ül az irodámban, vagy hallgatja Emmyt, vagy vívTommal, vagy néz Marjoryra, és érzi azt a melengető érzést. Az érzések úgy futnak végig rajtam, mint afény meg az árnyék egy tájon szeles napokon. A dombok ugyanazok, akár felhő árnyéka borul rájuk, akárnapfény.

A felhőkről készült, kockázott felvételeken sémákat láttam… felhők épültek fel az egyik oldalon, ésolvadtak tiszta léggé a másikon, ahol a dombok peremet alkottak.

Sémákra gondolok a vívócsoportnál. Értelmes gondolatnak találom, hogy aki ma beverte aszélvédőmet, tudta, hol találja azt a bizonyos szélvédőt, amelyet be akar verni. Tudta, hogy ott vagyok, éstudta, melyik az én autóm.

Ő volt a perem fölött kialakuló, tiszta léggé vált felhő. Ahol én vagyok, ott van ő is.Amikor azokra az emberekre gondolok, akik ismerik látásból a kocsimat, aztán azokra az emberekre,

akik tudják, hová járok szerda esténként, a lehetőségek leszűkülnek. A bizonyíték egy pontra mutat, egynév ugrik elő. Lehetetlen név. Egy barát neve. A barátok nem törik be a barátjuk szélvédőjét. És nincs isoka rám haragudni, még ha Tomra és Luciára haragszik is.

Másnak kell lennie. Bár sémák dolgában jó vagyok, bár nagyon gondosan végiggondoltam, nembízhatok az érvelésemben, ha emberi cselekedetekről van szó. Nem értem a normális embereket; nem

mindig illenek bele ésszerű sémákba. Másnak kell lennie, olyasvalakinek, aki nem barát, aki nem kedvelengem, és haragszik rám. Meg kell találnom azt a másik sémát, a nem kézenfekvőt, amelyik lehetetlen.

Pete Aldrin átnézte a cég legfrissebb telefonkönyvét. Mindeddig viszonylag kevés embert bocsátottakel, és ez még nem vonta magára a média figyelmét, de az általa ismert neveknek már legalább a fele nemszerepelt a listán. Nemsokára terjedni kezd a szóbeszéd. Betty az Emberi erőforrásokról korai nyugdíjbament. Shirley a Könyvelésről…

A lényeg az volt, hogy úgy nézzen ki, mintha segítené Crenshaw-t, bármit tegyen is. Amíg arra gondolt,hogy szembeszáll Crenshaw-val, a gyomrában lévő jeges csomótól Aldrin semmit sem tudott tenni.Crenshaw feje felett átnyúlni nem mert. Azt sem tudta, vajon Crenshaw főnöke tud-e a tervről, vagy azegész Crenshaw ötlete. Az autisták egyikében sem mert megbízni; ki tudhatta, vajon megértik-e, milyenfontos megőrizni egy titkot?

Biztos volt benne, hogy Crenshaw valójában nem egyeztetett a felső vezetéssel. Crenshaw azt akarta,hogy probléma-megoldónak lássák, előregondoló jövendőbeli vezetőnek, aki hatékonyan képes irányítania maga birodalmát. Csak nem fog kérdéseket feltenni, vagy engedélyt kérni. A dolog persze förtelmesenrossz reklám lenne, ha kiszivárogna; ezt észrevehette volna valaki a felső vezetésből. De mennyire felül?Crenshaw nem számolt reklámmal, kiszivárogtatással, pletykával. Ez nem volt ésszerű, még ha a magarészlegében mindenkinek befogta is a száját.

És ha Crenshaw bukna, és Aldrint a segítőjének vélnék, ő is elveszítené az állását.Akkor mibe kerülne az A-osztály összes tagjából kutatási tárgyat faragni? Szabadságot kapniuk kell: de

mennyit? Elvárnák tőlük, hogy a szabadságról és a betegállományról is lemondjanak, vagy a cég mégisbiztosítana nekik szabadságot? Mi van, ha plusz szabadságra is szükség lesz, mi lesz a fizetéssel? És anyugdíjas komákkal? Hogyan alakul majd az osztály könyvelése – a szekció keretéből kapják-e majd afizetést, vagy a kutatási alapból?

Vajon Crenshaw megállapodott-e már valakivel az Emberi erőforrásoknál, a Könyvelésen, a Jogon, aKutatáson? Miben állapodtak meg? Aldrin eleinte nem akarta használni Crenshaw nevét; látni akarta,hogyan reagálnak a név nélkül.

Shirley még ott volt a Könyvelésen; Aldrin felhívta.– Frissítse fel a memóriámat, hogy milyen papírokra van szükség, ha valakit áthelyeznek egy másik

osztályra – kezdte. – Az illető fizetése nyomban lekerül a költségvetésemről, vagy mi lesz?– Az áthelyezéseket befagyasztották – mondta Shirley. – Ez az új vezetőség... – Aldrin hallotta Shirley

sóhajtását. – Nem kapta meg az emlékeztetőt?– Nem hinném – mondta Aldrin. – Szóval… ha van egy alkalmazottunk, aki részt kíván venni egy

kutatásban, nem utalhatjuk át egyszerűen a fizetését a Kutatásnak?– Nem, az ég szerelmére! – mondta Shirley. – Tim McDonough, tudja, a Kutatás főnöke semmi perc

alatt a falra szögezné a bőrét. – Egy perc szünet után. – Milyen kutatásról beszél?– Valami új gyógyszerről van szó – mondta Aldrin.– Ó. Ha van olyan alkalmazottja, aki részt akar venni a programban, önként kell jelentkeznie – napi

ötven dollár illetményt kap, ha éjszakára is benn kell maradnia a klinikán, a többiek napi huszonöt dollártkapnak, és megkapják a minimum kétszázötven dollárt. Ha bennmaradnak a kórházban, akkortermészetesen kapnak szállást és kosztot, és teljes orvosi ellátást is. Én ennyiért nem próbálnék kigyógyszereket, de az etikai bizottság szerint anyagi ösztönzés nem nyújtható.

– És... közben az illető megkapja a fizetését is?– Csak ha dolgozik, vagy fizetett szabadságot vesz ki – mondta Shirley. Kuncogott. – A cég sok pénzt

takarítana meg, ha mindenkiből kutatási tárgyat faraghatnánk, és csak illetményt kapnának, nem igaz? Akönyvelés is jóval egyszerűbb lenne, se TB, se NYB, se állami levonások. Istennek hála, hogy nem

tehetik.– Szerintem is – mondta Aldrin. Szóval mi Crenshaw szándéka, töprengett, a fizetésekkel meg az

illetményekkel? Ki fizeti ezt? És miért nem jutott ez előbb az eszébe? – Köszönöm, Shirley – mondta kissémegkésve.

– Sok szerencsét – válaszolta Shirley.Tehát, feltéve, hogy a kezelés időbe telik, Aldrin nem tudta, mennyi időbe. Benne volna az anyagban,

amelyet Crenshaw-tól kapott? Előkereste, gondosan átolvasta. Ha Crenshaw nem állapodott meg aKutatással, hogy biztosítsa az A-osztály dolgozóinak fizetését, akkor a szolgálati idővel rendelkezőtechnikai személyzetből alacsony fizetésű kísérleti egerek válnak, és ha egy hónapon belül kikerülnének isaz utókezelésről (a javaslat legoptimistább gondolata), ezzel is spórolnának… rengeteg pénzt.

Végignézte a számokat. Nagyon sok pénznek látszott, ám valójában nem az volt a jogi kockázathozképest, amelyet a cég magára vállalt volna.

A Kutatásnál senkit nem ismert a felső vezetők közül, egyedül Marcust az Adatszolgáltatásnál. Visszatehát az Emberi erőforrásokhoz... de Betty nyugdíjba ment, ezért próbált emlékezni más nevekre. Paul.Debra. Paul még benne volt a telefonkönyvben; Debra nem.

– Fogja rövidre – mondta Paul. – Holnap elmegyek.– Elmegy?– Egy vagyok a híres tíz százalékból – mondta Paul. Aldrin hallotta a férfi hangjában a haragot. – Nem,

a cég nem veszteséges, nem, a cég nem eszközöl elbocsátásokat; csak tovább nincs szüksége aszolgálataimra.

Jeges ujjak futottak végig Aldrin hátán. A jövő hónapban vele is ez történhet. Nem, még ma, haCrenshaw megtudja, mit művel.

– Meghívnám egy kávéra – mondta Aldrin.– Hm. Mintha szükségem lenne még valamire, hogy éjjel ne aludjak – mondta Paul.– Paul, figyeljen rám. Beszélnem kell magával, és nem telefonon.Hosszú szünet, aztán.– Ó. Maga is?– Még nem. Kávé?– Rendben. Fél tizenegy, büfé?– Nem, korai ebéd. Fél tizenkettő – mondta Aldrin, és letette. Izzadt a tenyere.

– Szóval mi az a nagy titok? – Kérdezte Paul. Az arca nem mutatott semmit; az asztal fölé görnyedve ülta büfé közepe táján.

Aldrin sarokasztalt választott volna, de most – látva Pault középen – eszébe jutott egy kémfilm. Asarokasztalokat figyelhetik. Amennyire ő tudhatja, Paul is viselhet... drótot, így nevezik. Felfordult agyomra.

– Halljuk, nem veszek magnóra semmit – mondta Paul. Belekortyolt a kávéjába. – Még feltűnőbb lesz,ha csak áll, és bámul rám, vagy megveregeti a vállam. Pokoli nagy titka lehet.

Aldrin leült, közben kilöttyintette a kávéját.– Tudja, az új főnököm az új seprűk egyike…– Üdvözöljük a csapatban – mondta Paul olyan hangon, mint aki azt mondja, folytassa.– Crenshaw – mondta Aldrin.– Szerencsés fickó – mondta Paul. – A kedves Mr. Crenshaw-nak máris komoly híre van.– Igen. Nos, emlékszik az A-osztályra?– Az autistákra, persze. – Paul elkomorodott. – Őket pécézte ki? Aldrin bólintott.– Ostobaság – mondta Paul. – Nem mintha Crenshaw nem lenne az, de ez tényleg ostobaság. Rajtuk áll

az osztály hat-tizennégy-pont-tizenegyes adócsökkentése. Az egész részleg egyébként marginális a hat-tizennégy-pont-tizenegyes alkalmazottak szempontjából, és az autisták fejenként egy-pont-öt jóváírástérnek. Ráadásul a média…

– Tudom – mondta Aldrin. – De nem hallgat rám. Azt mondja, túlságosan költségesek.– Szerinte saját magán kívül mindenki túlságosan költséges – mondta Paul. – Magáról úgy véli, alul van

fizetve, akár hiszi, akár nem. – Újra kortyolt a kávéjából. Aldrin észrevette, hogy Paul még most semmondta meg, mennyi Crenshaw fizetése. – Volt vele éppen elegendő bajunk, amikor átjött hozzánk – ismerminden juttatást és adótrükköt, ami csak létezik.

– Abban biztos vagyok – mondta Aldrin.– Szóval mit akar tenni, ki akarja rúgni őket? Meg akarja nyirbálni a fizetésüket?– Kényszeríteni akarja őket, hogy vegyenek részt egy emberkísérletben – mondta Aldrin.Paul szeme kikerekedett.– Maga viccel! Ezt nem teheti!– De igen. – Aldrin szünetet tartott, aztán folytatta. – Azt mondja, nincs olyan törvény, amelyet a cég

nem tud kijátszani.– Hát ez igaz lehet, de... nem hagyhatjuk figyelmen kívül a törvényeket.Be kell tartanunk őket. És ami ezt az emberkísérletet illeti… mi ez, valami gyógyszer?– Gyógykezelés felnőtt autisták számára – mondta Aldrin. – Állítólag normálissá teszi őket. Egy

majomnál állítólag bevált.– Ezt nem mondhatja komolyan. – Paul Aldrinra meredt. – De komolyan mondja. Crenshaw arra próbál

kényszeríteni hat-tizennégy-ponttizenegyes alkalmazottakat, hogy ilyen, első stádiumban lévőemberkísérletben vegyenek részt? Ez hatalmas botrányt okozhat a médiában; milliárdokba kerülhet acégnek…

– Ezt maga is tudja, én is tudom, de Crenshaw… ő a maga módján látja a dolgokat.– Szóval… ki egyezett bele fentről?– Senki, akit én ismerek – mondta Aldrin, és magában hálát adott, amiért így volt. Ez valóban az

igazság, mert nem kérdezett meg senkit.Paul immár nem vágott savanyú képet, nem duzzogott.– Az erőszakos barom – mondta. – Azt hiszi, ha véghezviszi ezt, teret nyer Samuelsonnal szemben.– Samuelson?– Egy másik új seprű. Nem követi nyomon, hogy mi folyik itt?– Nem – mondta Aldrin. – Az ilyen dolgokban nem vagyok jó.Paul bólintott.– Azt gondoltam, hogy én jó vagyok bennük, de ez a rózsaszínű cédula azt bizonyítja, hogy nem. No, de

a lényeg az, hogy Samuelson és Crenshaw, mint riválisok jöttek. Samuelson úgy csökkentette a gyártásiköltségeket, hogy a sajtóban egyáltalán nem vert hullámokat, bár ez a helyzet hamarosan változik majdszerintem. Crenshaw pedig azt hiszi, hármas játékot játszhat: önkénteseket szerezhet, akik jobban féltik azállásukat, semhogy panaszkodni mernének, ha valami nem sikerül, keresztülviheti az egészet teljesenegyedül, anélkül, hogy bárki más tudna róla, aztán learathatja a babért. És maga vele bukik, Pete, ha nemtesz valamit.

– De egy másodperc alatt kirúg, ha teszek – mondta Aldrin.– Ott van még az ombudsman. Ezt a pozíciót még nem szüntették meg, bár Laurie meglehetősen ingatag

helyzetben van.– Ebben nem bízom – mondta Aldrin, de megjegyezte. Közben másik kérdése merült fel. – Nézze... nem

tudom, Crenshaw hogyan számol el az idejükkel, ha vállalják. Azt reméltem, többet tudhatok meg arról,amit a törvény mond: kényszerítheti-e őket arra, hogy összevonják a betegállományukat és aszabadságukat? Mi a szabály a különleges alkalmazottakra?

– Nézze, amit Crenshaw javasol, az alapjában véve teljesen illegális. Először is, ha a Kutatás rájön,hogy nem valódi önkéntesek, nyomban véget vethet az ügynek. Jelentést kell tenniük az egészségügyifőhatóságoknak, és igazán nem szeretnék, ha vizsgálat indulna ellenük az orvosi etika és a tisztességesmunkaadói magatartás tucatnyi megsértéséért. Aztán, ha az „önkéntesek” több mint harminc napig nemdolgoznának… így lenne? – Aldrin bólintott, és Paul folytatta. – Akkor nem lehet szabadságkéntelszámolni, és külön szabályok vonatkoznak a szabadságra, meg a tanulmányi szabadságra, kivált akülönleges alkalmazottak esetében. Nem kényszeríthetik őket arra, hogy veszítsenek a nyugdíjbabeleszámító munkaviszonyukból. Vagy a fizetésükből. – Ujját végighúzta csészéje peremén. – Amitől aKönyvelés nem lesz boldog. A más intézeteinkből kutatói szabadságon lévő vezető tudósokon kívül nincskönyvelési kategóriánk olyan alkalmazottakra, akik gyakorlatilag nem járnak be a munkahelyükre, és teljesfizetést kapnak. Ja, és a termelékenységük szintén a béka feneke alatt lesz.

– Erre gondoltam – mormolta Aldrin. Paul szája egyetlen vonallá húzódott.– Elcsíphetné a pasast – mondta. – Tudom, hogy az állásomat nem kaphatom vissza, ahogyan a dolgok

most állnak, de... élvezném, ha tudnám, mi történik.– Rafináltan szeretném véghezvinni – mondta Aldrin. – Úgy értem... persze, hogy féltem az állásomat,

de nem csak erről van szó. Crenshaw azt hiszi, ostoba vagyok, gyáva és lusta, kivéve, amikor a talpátnyalom, és akkor is azt képzeli, hogy született talpnyaló vagyok. Arra gondoltam, hogy tapogatózvahaladnék előre, úgy próbálnék segíteni, hogy közben valahogyan leleplezzem őt…

Paul vállat vont.– Nem az én stílusom. Jómagam kiállnék, és ordítanék. De maga maga, és ha így szereti keverni a

kártyákat…– Szóval: kivel beszéljek az Emberi erőforrásoknál, hogy elintézzem nekik a szabadságot? És mit szól

majd a Jog?– Az rettenetesen körülményes. Hosszú időt venne igénybe. Miért nem beszél az ombudsmannal, amíg

van, vagy ha hősies hangulatban van, miért nem kér kihallgatást a legfelső fejesektől? És vigye magával azösszes kis csökött védencét; hadd legyen a dolog igazán drámai.

– Nem csököttek – vágta rá automatikusan Aldrin. – Autisták. És nem tudom, mi történne, ha megtudnák,mennyire illegális ez az egész. Tulajdonképpen tudniuk kellene, joguk van hozzá, de ha újságírót hívnánakvagy ilyesmi? Akkor aztán tényleg kiborulna a bili.

– Akkor menjen egyedül. Talán élvezné is a vezetői piramis kifinomult csúcsát. – Paul a kelleténélkissé hangosabban nevetett, és Aldrinban gyanú támadt, hátha Paul tett valamit a kávéjába.

– Nemtom – mondta. – Nem hiszem, hogy felengednének eléggé magasra. Crenshaw megtudná, hogykihallgatást kértem, és emlékszik az emlékeztetőre a hivatali rendtartásról.

– Katonás. Hiszen egy nyugalmazott tábornok találta ki – mondta Paul. De az ebédelők egyre inkábbfogyatkoztak, és Aldrin tudta, hogy mennie kell.

Nem tudta, mi legyen a következő lépése, mi lenne a leghasznosabb.Még mindig abban reménykedett, hogy a Kutatás talán visszateszi a dobozra a fedőt, és neki nem kell

tennie semmit.Ebből Crenshaw még aznap késő délután kiábrándította.– Oké, itt a kutatási menetrend – vágott oda Aldrin íróasztalára egy adatkockát meg valamiféle

nyomtatványokat. – Nem tudom, minek ez a sok előzetes vizsgálat – PET szűrés, az Isten szerelmére ésMRI meg a többi – de azt mondják, elvégzik, és nem én vezetem a Kutatást. – Egyelőre, ezt ugyanCrenshaw nem mondta ki, de a hangjából kihallatszott. – Küldd el az embereidet a megbeszélésekre, éslépj kapcsolatba Barttal a Kutatástól, majd ő megadja a vizsgálatok időpontját.

– A vizsgálatok időpontját? – kérdezte Aldrin. – És mi van, ha a vizsgálatok egy időben vannak a

normál munkaidővel?Crenshaw elkomorodott, aztán vállat vont.– A fenébe, nagylelkűek leszünk – a kiesett munkaidőt nem kell ledolgozniuk.– És mi lesz a könyveléssel? Kinek a költségvetéséből…?– Az Isten szerelmére, Pete, csak intézkedj! – Crenshaw képe csúnyán elvörösödött. – Munkára fel,

kezdd el végre megoldani a problémákat, nem újakat találni. Intézkedj nélkülem; én ebből most kiszállok;addig is használd az ezeken lévő engedélyezési kódokat. – Fejével a papírok felé bökött.

– Igenis, uram – mondta Aldrin. Nem tudott kihátrálni – az íróasztala mögött állt –, ám Crenshawsarkon fordult, és visszament az irodájába.

Problémákat megoldani. Megoldja a problémákat, de azok nem Crenshaw problémái lesznek.

Nem tudom, mi az, amit megértek, és mi az, amit nem, miközben azt hiszem, hogy értem. Megkeresem ahálón a legalacsonyabb szintű idegbiológiai szöveget, ott is először a szójegyzéket. Nem szeretem arravesztegetni az időmet, hogy meghatározásokra kattintsak rá, ha előbb meg tudom őket tanulni. Aszójegyzék tele van több száz olyan szóval, amelyeket még sosem láttam. A meghatározásokat sem értem.

Még jobban vissza kell mennem, egy még távolibb csillagtól, a még mélyebb múltból kell fénytszereznem.

Biológia középiskolásoknak: ez lehet az én szintem. Megnézem a szójegyzéket: ezeket a szavakattudom, bár évek óta nem láttam némelyiket. Talán csak az egytizedük új számomra.

Másnap este nem nézem a szokásos műsoromat. Keresek egy egyetemi szöveget. Túlságosan egyszerű;olyan egyetemisták számára írhatták, akik középiskolában nem tanultak biológiát. Továbblépek akövetkező szintre, találgatva, hogy mire is lenne szükségem. A biokémiai szöveg megzavar; tudnomkellene a szerves kémiát. Megkeresem az interneten a szerves kémiát, letöltöm a szöveg első fejezeteit.Megint késő éjszakáig olvasok és munka előtt meg után pénteken, miközben kimosom a szennyest.

Szombaton értekezlet van a cégnél; szeretnék itthon maradni, és olvasni, de nem lehet. Vezetés közben akönyv pezseg a fejemben; kis, összevissza molekulák ficánkolnak különböző sémákban, amelyeket mégnem egészen tudok felfogni. Még sosem voltam a cégnél hétvégén; nem tudtam, hogy majdnem akkora anyüzsgés, mint hétköznap.

Ott van Cameron és Bailey kocsija, amikor megérkezem; a többiek még nem jöttek meg. Megtalálom amegjelölt tanácstermet. Fautánzattal borított falak, zöld szőnyeg. Két sorban állnak a székek, a lábuk fém,az ülésük párnázott, a támlájukat rózsaszínű, kis zöld pöttyökkel díszített textília borítja, mind a teremegyik vége felé néznek. Az ajtónál egy fiatal nő áll, akit nem ismerek. A kezében kartondoboz, bennekitűzők nevekkel. Fényképes listája van, rámnéz, aztán mondja a nevemet.

– Tessék, itt a magáé – mondja, és átadja a kitűzőmet. Kis fémcsipesz van rajta. Fogom a kezemben –Tűzze fel – mondja a lány. Nem szeretem ezt a fajta csipeszt; húzza az inget. De felteszem a kitűzőt, ésbemegyek.

A többiek már ülnek; minden üres széken egy-egy névre szóló dosszié van, mindannyiunknak egy-egy.Megkeresem a helyemet. Nem tetszik; az első sorban vagyok, a jobb oldali szélén. Itt nem udvariasmocorogni. Végigpillantok a soron, és látom, hogy ábécé sorrendben ülünk a velünk szembenéző beszélőszemszögéből nézve.

Hét perccel jöttem korábban. Ha magammal hoztam volna a kinyomtatott szöveget, most olvashatnék.Ehelyett gondolkodom az olvasottakon. Eddig érthető minden.

Amikor már mind a teremben vagyunk, némán ülünk, várakozunk, két perc negyven másodpercig. AztánMr. Aldrin hangját hallom: „Mind itt vannak?”, kérdezi az ajtóban álló lánytól. A lány azt mondja, igen.

Mr. Aldrin bejön. Fáradtnak látszik, egyébként semmi különös. Kötött ing van rajta, drapp nadrág,papucscipő. Ránk mosolyog, de a mosolya nem teljes.

– Örülök, hogy valamennyien itt vannak – mondja. – Dr. Ransome perceken belül elmagyarázza aleendő önként jelentkezőknek, mi is ennek a projektnek a lényege. A dossziékban kérdések vannak azáltalános egészségi állapotukról; legyenek szívesek kitölteni, amíg várakoznak. És írják alá a titoktartásizáradékot.

A kérdőív egyszerű, jobbára több eshetőségből kell választani, nem pedig beírni valamit. Már majdnemvégeztem az enyémmel (kell egy kis idő, amíg az ember beikszeli a „nem” kockát szívbetegségre, mellkasifájdalomra, légszomjra, vesebajra, vizelési nehézségekre...), amikor nyílik az ajtó, és belép egy fehérköpenyes férfi. A zsebére Dr. Ransome van hímezve. Göndör, ősz haja és ragyogó, kék szeme van; az arcatúlságosan fiatalos az ősz hajhoz. Ő is ránk mosolyog, a szemével meg a szájával egyaránt.

– Jó napot – mondja. – Örülök, hogy megismerhetem önöket. Ha jól tudom, mindannyiukat érdekli aklinikai teszt? – Nem vár a válaszra, de mi nem is válaszolunk. – Rövid leszek – mondja. – Ma különbenis csak arról lesz szó, mi ez az egész, milyen előzetes vizsgálatokat tervezünk, és így tovább. Először egykis történelem.

Nagyon gyorsan beszél, jegyzetfüzetből olvas fel, elhadarja az autizmussal kapcsolatos kutatásokat, aszázadforduló táján kezdi az autista spektrum-rendellenességgel összefüggésben lévő két génfelfedezésével.

Mire a kivetítőhöz nyúl, és bemutatja nekünk az agy képét, a tudatom már lebénult, túlterhelt. Lézertollalmutogatja a különböző területeket, még mindig gyorsan beszél. Végül rátér a mostani projektre, és ismét azelejéről kezdi, az eredeti kutató a főemlősök szervezetével és kommunikációjával foglalkozó koraimunkásságával, amely – végül – ehhez a lehetséges gyógykezeléshez vezetett.

– Ez mind háttér csupán – mondja. – Talán kissé sok önöknek, de meg kell bocsátaniuk alelkesedésemet. A dossziéjukban megvan az egyszerűsített változata, ábrákkal együtt. Lényegében azttesszük, hogy normalizáljuk az autista agyat, aztán a csecsemők szenzoros integrációjának felgyorsított ésfokozott formájában betanítjuk, hogy az új szerkezet megfelelően működjön.

– Elhallgat, iszik egy korty vizet, folytatja. – Egyelőre ennyi; be lesznek osztva vizsgálatokra – mindenbenne van a dossziékban –, és természetesen többször találkoznak még az orvosi csapattal. Csak adják lekérdőíveiket és egyéb papírjaikat az ajtóban álló lánynak, és értesítjük önöket, amennyiben részt vehetneka kísérletben. – Sarkon fordul, és már ott sincs, mielőtt szólhatnék. A többiek sem szólnak.

Mr. Aldrin feláll, felénk fordul.– Csak adják ide nekem a kérdőíveket meg az aláírt titoktartási záradékot – és ne aggódjanak; mindenki

részt vesz a kísérletben.Engem nem ez nyugtalanít. Kitöltöm a kérdőívet, aláírom a nyilatkozatot, mindkettőt átadom Mr.

Aldrinnak, és távozom, anélkül, hogy beszélnék a többiekkel. Ráment majdnem az egész szombatdélelőttöm, és olvasni akarok.

Olyan gyorsan hajtok, amilyen gyorsan csak a szabályok engedik, és mihelyt a lakásomba érek, olvasnikezdek. Azért sem hagyom abba, hogy kitakarítsam a lakást, vagy a kocsit. Vasárnap nem megyektemplomba. Magammal viszem az aktuális fejezetet meg a következőt a munkahelyemre hétfőn és kedden,olvasok ebédidőben, olvasok késő éjszakáig. Az információ világosan és szervezetten áramlik belém,sémái takaros bekezdésekre, fejezetekre és szekciókra oszlanak. Az agyam képes befogadni az egészet.

A következő szerdára késznek érzem magam rá, hogy megkérdezzem Luciát, mit kellene olvasnom, hogymegértsem, hogyan működik az agy. Elvégeztem az on-line teszteket biológia első és második szintből,biokémia első és második szintből, szerves kémiai elmélet első szintből. Az idegtani könyvre pillantok,amelynek most már jóval több értelme van, de nem tudom, megfelelő-e. Nem tudom, mennyi időm van;nem akarom a nem megfelelő könyvre vesztegetni.

Csodálkozom, hogy mindezt nem tettem meg korábban. Amikor vívni kezdtem, elolvastam az összeskönyvet, amelyeket Tom ajánlott, megnéztem a videókat, amelyekre azt mondta, hasznosak lehetnek.Amikor számítógépes játékokat játszom, elolvasok róluk mindent.

Mégsem fogtam hozzá eddig, hogy kiderítsem, hogyan is működik a tulajdon agyam. Nem tudom, miért.Tudom, hogy eleinte igen furán éreztem magam, és szinte biztos voltam benne, hogy nem értem majd azt,ami a könyvben van. De valójában könnyű. Azt hiszem, egyetemi diplomát szerezhettem volna ebből, hamegpróbáltam volna. Az összes tanácsadóm azt mondta, alkalmazott matematikára menjek, hát odamentem. Megmondták, mire vagyok alkalmas, és én hittem nekik. Úgy gondolták, nem olyan az agyam,hogy alkalmas lenne igazi tudományos munkára. Talán tévedtek.

Megmutatom Luciának a listát, amelyet kinyomtattam mindazokról a dolgokról, amelyeket elolvastammeg a felmérő teszteken elért eredményeimet.

– Tudnom kell, mi legyen a következő olvasmányom – mondom.– Lou... szégyellem kimondani, hogy csak ámulok. – Lucia csóválja a fejét. – Tom, gyere, ezt nézd meg.

Lou egy hét alatt egyetemi szintre jutott biológiából.– Nem igazán – mondom. – Ennek az egésznek csak egyetlen célja van, az egyetemen tanulni kell

népesedésbiológiát, növénytant…– Én a tanulmányaid mélységére mondom, nem a kiterjedtségére – mondja Lucia. – A legalsó szintről

eljutottál igényes, felső szintű kurzusokig... Lou, tényleg érted a szerves szintézist?– Nem értem – mondom. – Labormunkát nem végeztem. De a sémái nyilvánvalók, ahogyan a vegyi

anyagok összeállnak…– Lou, meg tudod mondani, miért kötődnek egyes csoportok egymás melletti széngyűrűkhöz, mások

miért ugranak át egyet vagy kettőt?Csacska kérdés, gondolom. Nyilvánvaló, hogy a hely, ahová a csoportok csatlakoznak az alakjuknak

vagy a töltésüknek az eredménye. Világosan látom őket a fejemben, a darabos formákat, körülöttük apozitív, vagy a negatív töltés felhőjével. Nem akarom megmondani Tomnak, hogy szerintem ez butakérdés. Emlékszem a bekezdésre a szövegből, amelyik elmagyarázza a dolgot, de szerintem Tom az énszavaimmal akarja hallani, nem papagájmódra bemagolva. Így hát elmondom olyan világosan, ahogyancsak tudom, nem használva ugyanazokat a szavakat.

– És ezt így tudod azután, hogy elolvastál egy könyvet… hányszor?– Egyszer – mondom. – Néhány bekezdést kétszer.– Beszarok – mondja Tom. Lucia rámordul. Nem szereti a csúnya beszédet. – Lou… van fogalmad

arról, milyen keményen dolgozik a legtöbb egyetemista, hogy ezt megtanulja?Megtanulni nem nehéz. Nem megtanulni, az a nehéz. Nem értem, miért nem tanulják elegendő ideig

ahhoz, hogy úgy érezzék, mint a munkát.– Könnyen látom az egészet a fejemben – mondom ahelyett, hogy megkérdezném. – És a könyvekben

képek is vannak.– Erős vizuális képzelet – mormolja Lucia.– Még képekkel, még videó-animációval is – mondja Tom –, a legtöbb egyetemista nehezen boldogul a

szerves kémiával. Te meg ennyit tudsz, és csak egyszer olvastad el a könyvet – Lou, te átvertél minket.Zseni vagy.

– Talán csak töredékes készség – mondom.Tom arckifejezése megijeszt; ha zseninek tart, talán nem akarja majd, hogy velük vívjak.– Töredékes készség, marhaság – mondja Lucia. Mérges a hangja; összeszorul a gyomrom. – De nem te

– mondja gyorsan. – Ez az egész töredékes készség olyan... elavult. Mindenkinek vannak erősségei ésgyöngeségei; senki sem használja minden téren az összes készségét. A mechanikából jeles fizikahallgatóképtelen vezetni csúszós úton: az elméletet tudja, de nem tudja átvinni a vezetésre. És évek óta ismerlek –a te készségeid készségek, nem töredékes készségek.

– De azt hiszem, mindez főként memorizálás – mondom, még mindig aggódva. – Nagyon gyorsan tudokmemorizálni. És a legtöbb szabványosított tesztben jó vagyok.

– Ahogy elmagyaráztad a saját szavaiddal, az nem memorizálás – mondja Tom. – Ismerem az on-line

szöveget... Tudod, Lou, hogy még soha nem kérdezted meg, mi a pénzkereső foglalkozásom?Olyan sokk ez, mint hidegben megérinteni a kapu kilincsét. Igaza van. Nem kérdeztem, mi a munkája;

eszembe se jutott megkérdezni az embereket, hogy mi a munkájuk. Luciával a klinikán találkoztam, teháttudom, hogy orvos, de Tom?

– Mi a foglalkozásod? – kérdezem most.– Az egyetemen tanítok – mondja. – Leendő vegyészmérnököket.– Egyetemistákat? – kérdezem.– Igen. Van két másodikos és két végzős csoportom. A végzősöknek szerves kémiát is kell tanulniuk, hát

tudom, mit gondolnak róla. És hogyan beszélnek azok a srácok, akik értik, ellentétben azokkal, akik nemértik.

– Szóval... szerinted én igazán értem?– Lou, a te agyadról van szó. Szerinted érted?– Azt hiszem… de nem tudom megítélni.– Én is azt hiszem. És soha, senkit nem ismertem, aki így bevágta volna egy hét alatt. Vettél már részt

IQ-teszten, Lou?– Igen. – Erről nem akarok beszélni. Minden évben volt teszt, nem mindig egyforma. Nem szeretem a

teszteket. Amikor például azt kellett volna kitalálnom, hogy a tesztet vezető ember a szó melyik értelméregondol a mutatott képpel kapcsolatban. Emlékszem, amikor a szó veréb volt, és a képen egy széttárt karúférfi állt egy fa alatt, kifordított zsebbel, és látható volt még egy elfutó alak, a fán pedig ült egy madár. Énpersze a madárra mondtam, hogy veréb, de tévedtem.

– És közölték veled az eredményt, vagy csak a szüléiddel?– A szüleimmel sem – mondom. – Anyám kiborult. Azt mondták neki, nem akarják befolyásolni a velem

kapcsolatos várakozásait. De azt mondták, le tudok majd érettségizni.– Hmmm. Bárcsak tudnám... Elvégeznéd még egyszer a teszteket?– Miért? – kérdezem.– Azt hiszem… Csak tudni szeretném… de, ha e nélkül is megy, mit számít?– Lou, hol vannak a papírok az eredményeidről? – kérdezi Lucia.– Nem tudom – mondom. – Gondolom… az iskolákban, otthon? Az orvosoknál? A szüleim halála óta

nem jártam ott.– A te papírjaid: oda kell, hogy adják neked. Ha akarod.Ez is olyasmi, amire sosem gondoltam. Megkapják-e az emberek az iskolai papírjaikat, meg az orvosi

papírjaikat, miután felnőttek, és elköltöztek? Nem tudom, akarom-e tudni, miket írtak azokra a papírokra.Mi van, ha rosszabbakat, mint amire emlékszem?

– Mindegy – folytatja Lucia. – Azt hiszem, tudok neked egy jó következő könyvet. Kissé régi, delényegében nincs semmi baja, bár azóta jóval többet is megtudtunk. Cego és Clinton Agyműködés címűkönyvére gondolok. Meg is van... ha jól emlékszem... – Kimegy a szobából, én pedig próbálom átgondolnimindazt, amit ő meg Tom mondtak. Túlságosan sok; a fejemben zümmögnek a gondolatok, mint akoponyám belsejéről visszaverődő, gyors fotonok.

– Tessék, Lou – mondja Lucia, és a kezembe nyomja a könyvet. Nehéz, vastag kötet, vászonkötésben. Acím meg a szerzők neve aranybetűkkel áll a gerincén lévő téglalapban. Régen láttam már papírkönyvet. –Lehet, hogy rajta van valahol a hálón, de nem tudom, hol. Akkor vásároltam vissza, amikor elkezdtem azorvosit. Nézz bele.

Kinyitom a könyvet. Az első oldalon nincs semmi. A következőn a cím meg a szerzők neve – Betsy R.Cego és Malcolm R. Clinton. Arra gondolok, hogy az R. talán mindkét névben ugyanazt a középső nevettakarja, és ezért írták együtt a könyvet. Aztán üres felület, és alul egy cég neve és dátum. Gondolom, ez akönyves cég lehet. R. Scott Landsdown & Tsa. Könyvkiadó. Még egy R. a lap túlsó oldalán valamiinformáció kisbetűvel. Aztán újabb oldal a címmel meg a szerzőkkel. A következő oldalon pedig

„Előszó”. Olvasni kezdem.– Azt nyugodtan átugorhatod, meg a bevezetőt is – mondja Lucia. – Látni akarom, egy szinten vagy-e a

fejezetek szövegével.Miért tennének a szerzők könyvükbe olyasmit, amit az emberek nem olvasnak el? Mire jó az előszó? A

bevezető? Nem akarok vitatkozni Luciával, de szerintem ezt a részt kellene először elolvasnom, mert ezaz első. Ha most át kell ugranom, miért az első? Egyelőre azonban odáig lapozok, ahol az áll, „Elsőfejezet”.

Nem nehéz olvasni, és értem. Amikor mintegy tíz oldal után felpillantok, Tom és Lucia engem néznek.Érzem, hogy forró lesz az arcom. Olvasás közben megfeledkeztem róluk. Nem udvarias dolog azemberekről megfeledkezni.

– Oké, Lou? – kérdezi Lucia.– Nekem tetszik – mondom.– Helyes. Vidd haza, és maradjon nálad, ameddig akarod. E-mailben küldök majd további címeket,

amelyeket megtalálsz a hálón. Ehhez mit szólsz?– Nagyszerű – mondom. Szeretnék továbbolvasni, de odakinn autó ajtaja csapódik, és tudom, hogy most

inkább vívni kell.

TIZENKETTEDIK FEJEZETA többiek egyszerre érkeznek, vagy csak pár percnyi különbséggel. A hátsó udvarra megyünk, aztán

melegítünk, beöltözünk, és vívni kezdünk. A menetek között Marjory velem ül. Örülök, amikor mellettemül. Szeretném megérinteni a haját, de nem teszem.

Nem sokat beszélünk. Nem tudom, mit mondjak. Megkérdezi, megjavíttattam-e a szélvédőt, ésmegmondom, hogy igen. Nézem, ahogy vív Luciával; Marjory magasabb, de Lucia jobb vívó. Marjorybarna haja hullámzik, ahogy a lány mozog; Lucia lófarokban viseli világos haját. Ma este mindketten fehérvívómellényt vettek; Marjory mellényén kis, barna pöttyök vannak ott, ahol Lucia eltalálta.

Még mindig Marjoryra gondolok, amikor Tommal vívok. Marjory sémáját látom, nem Tomét, aki gyorsegymásutánban kétszer is eltalál.

– Nem figyelsz – mondja nekem.– Sajnálom – mondom.A tekintetem Marjoryra siklik. Tom sóhajt.– Tudom, hogy sok minden jár a fejedben, Lou, de többek között azért csináljuk ezt, hogy ne azzal

foglalkozz.– Igen… sajnálom. – Visszafordítom a tekintetem, Tomra meg a pengéjére koncentrálok. Amikor

koncentrálok, látom a sémáját – hosszú és bonyolult –, és hárítani tudom a támadásait. Lenn, fenn, fenn,lenn, fordított, lenn, fenn, lenn, lenn, fordított... minden ötödikre szúr fordítottat, ahhoz variálja a körítést.Most fel tudok készülni a fordítottra, elfordulok, gyors, átlós lépés jön: rézsútosan támadj, mondja azegyik régi mester, soha ne közvetlenül. Ebből a szempontból olyan, mint a sakk, amikor a ló meg a bástyaegymással szöget bezárva támadnak. Végül az a sorozat jön, amelyiket a legjobban szeretem, és telibetalálom Tomot.

– Ejha! – mondja Tom. – Azt hittem, sikerül teljesen véletlenszerűen vívnom…– Minden ötödik fordított – mondom.– A fenébe – mondja Tom. – Próbáljuk újra…Most csak a kilencedik fordított, aztán a hetedik – észreveszem, hogy csak a páratlan számoknál szúr

visszakézből. Ezt hosszabb sorozatoknál teszem próbára, csak várok. Bizony így van... kilenc, hét, öt,aztán megint hét.

Ekkor lépek átlósan, és újra eltalálom őt.– Nem öt volt – mondja. Piheg.– Nem... de páratlan szám – mondom.– Nem tudok eléggé gyorsan gondolkodni – mondja Tom. – Nem tudok vívni és gondolkodni. Te hogy

vagy képes rá?– Te mozogsz, de a séma nem – mondom. – A sémát amikor látom, mozdulatlan. Azért könnyebb fejben

tartani, mert nem ficánkol.– Sosem gondoltam rá így – mondja Tom. – És hogy tervezed a támadásaidat? Úgy, hogy azok ne

sémára épüljenek?– Pedig van sémájuk – mondom. – Csak át tudok váltani egyik sémáról a másikra... – Látom, hogy nem

érti, próbálom tehát másképpen megfogalmazni. – Amikor az ember megy valahová autóval, többlehetséges útvonal képzelhető el… sok séma közül választhat. Ha az az út, amelyiken megy, le van zárva,akkor másikat választ, azaz másik sémát vesz elő, nem igaz?

– Te sémának látod az útvonalakat? – kérdezi Lucia. – Én húroknak – és nagyon nehezen váltok átegyikről a másikra, ha nincsenek egysaroknyi távolságon belül.

– Én tökéletesen el tudok tévedni – mondja Susan. – Számomra a tömegközlekedés igazi áldás – csakmegnézem, mi van rá kiírva, és felszállok. A régi időkben, ha mindenhová kocsival kellett volna mennem,

mindig elkéstem volna.– Szóval képes vagy fejben tartani különböző vívási sémákat, és csak… átugrani, vagy mi... egyikről a

másikra?– De többnyire az ellenfél támadására reagálok, miközben a sémát elemzem – mondom.– Ez nagyban megmagyarázza, hogyan tanultál stílust, amikor vívni kezdtél – mondja Lucia. Boldognak

látszik. Nem tudom, miért teszi ez boldoggá.– Azok az első csörték, nem volt időd megtanulni a sémát és nem voltál még eléggé gyakorlott ahhoz,

hogy egyszerre gondolkodj, és vívj, igaz?– Hát... nehéz visszaemlékezni – mondom. Ez nekem kényelmetlen, amikor mások próbálják elemezni,

hogyan működik az agyam. Vagy hogyan nem működik.– Nem számít… ma már jó vívó vagy… de az emberek más és más módon tanulnak.Az este további része gyorsan telik. Vívok a többiek közül sokakkal; Marjory mellett ülök, amikor nem

vív. Fülelek, nem hallok-e zajt az utcáról, de semmi. Néha autók mennek el, de normális a hangjuk,legalábbis a hátsó kertből. Amikor kimegyek a kocsimhoz, nincs betörve a szélvédő, a kerekek sincsenekkilyukasztva. Akár hiánya volt jelen, mielőtt bekövetkezett a kár – ha valaki jött volna, hogy kárt tegyen akocsimban, azt követte volna a kár… igencsak úgy, mint a sötét meg a fény. Előbb a sötét van ott, aztánjön a fény.

– Egyáltalán, megkeresett a rendőrség a szélvédő ügyében? – kérdezi Tom. Most mind odakinn vagyunkaz elülső udvaron.

– Nem – mondom. Ma este nem akarok a rendőrségre gondolni. Marjory mellettem van, érzem a hajaillatát.

– Nem sejted, ki tehette? – kérdezi Tom.– Nem – mondom. Erre sem akarok gondolni, most nem, amikor Marjory mellettem áll.– Lou… – Tom a fejét vakarja. – Muszáj elgondolkodnod rajta. Mennyire valószínű, hogy a kocsidat

egymás után kétszer is megrongálták vívó estéken, idegenek?– A mi csoportunkból senki sem tette – mondom. – Ti a barátaim vagytok. Tom lenéz, aztán ismét rám.– Lou, azt hiszem, figyelembe kell venned… – A fülem nem akarja hallani, amit ezután mond.– Tessék – szakítja félbe Lucia. Félbeszakítani valakit udvariatlanság, de örülök, hogy félbeszakította.

Lucia kihozta a könyvet. Átadja, miután betettem a sportszatyromat a csomagtartóba. – Tudni akarom,hogy boldogulsz vele.

A sarki lámpa fényében a könyv tompa szürke. Olyan az ujjaim között, mint a kavics.– Mit olvasol, Lou? – kérdezi Marjory. Összerándul a gyomrom. Nem akarok a kutatásról beszélni

Marjoryval. Nem akarom megtudni, hogy már tud róla.– Cego és Clinton – mondja Lucia, mintha ez lenne a címe.– Ejha! – mondja Marjory. – Jó neked, Lou.Nem értem. Ismeri a könyvet pusztán a szerzői alapján? A szerzők csak egy könyvet írtak? És miért

mondja, hogy a könyv jó nekem? Vagy a „jó neked” dicséret? Azt a jelentését sem értem. A kérdésekörvényének csapdájába estem, kavarog körülöttem a nem-értés, megfulladok.

Fény száguld felém, egy távoli pontból, a legrégebbi fénynek a leghosszabb az útja.Óvatosan hajtok haza, a szokásosnál is jobban érzékelem az utcai lámpákból és kivilágított

reklámokból rám fröccsenő fénynyalábokat és fénytócsákat. Be a gyors sötétbe, ki a gyors sötétből – és asötétben mintha gyorsabb lenne.

Tom megrázta a fejét, amikor Lou elhajtott.– Nem tudom… – mondta, és elhallgatott.– Te is azt gondolod, amit én? – kérdezte Lucia.

– Ez az egyetlen reális lehetőség – mondta Tom. – Nem szívesen gondolok rá, nehéz elképzelni, hogyDon képes lehet ilyen súlyos tettekre, de... ki más tehette volna? Tudja Lou nevét; megtudhatta a címét; aztmeg határozottan tudja, mikor van vívás, és hogy néz ki Lou kocsija.

– A rendőrségnek nem mondtad – mondta Lucia.– Nem. Azt hittem, Lou rájön, és különben is, az ő kocsija. Úgy éreztem, nem kell nagydobra vernem.

De most... sajnálom, hogy nem folytattam, és nem mondtam meg világosan Lou-nak, hogy óvakodjonDontól. Még mindig a barátjának hiszi.

– Tudom. – Lucia a fejét csóválta. – Lou olyan… szóval, nem is tudom, hűséges-e, vagy csakmegszokásból teszi. Aki barát, mindig barát? Aztán meg…

– Lehet, hogy mégsem Don volt. Tudom. Néha igazán bosszantó és kibírhatatlan volt, de semmierőszakosat nem tett soha. És ma este nem történt semmi.

– Az éjszakának még nincs vége – mondta Lucia. – Ha megtudunk még valamit, el kell mondanunk arendőrségnek. Lou érdekében.

– Igazad van, természetesen. – Tom ásított. – Reméljük nem történik semmi, és csak véletlen volt, amieddig történt.

A házunkhoz érve, felviszem a könyvet meg a sporttáskámat. Danny lakásából nem hallok zajt, amikorelmegyek előtte. A vívómellényem a szennyeskosárba teszem, a könyvet az íróasztalomra. Az íróasztalilámpa fényében a borító világoskék, nem szürke.

Kinyitom a könyvet. Minthogy nincs itt Lucia, és nem noszogat, hogy ugorjak, gondosan végigolvasokminden oldalt. Az „Ajánlás” feliratú lapra Betsy R. Cego ezt írta: „Jerrynek és Bobnak, köszönettel”,Malcolm R. Clinton pedig ezt: „Szeretett feleségemnek, Celiának és édesapám, George emlékének”. Azelőszóból, amelyet Peter J. Bartleman, az orvostudományok doktora, a filozófia doktora, a Johns HopkinsOrvostudományi Egyetem nyugalmazott professzora írt, megtudom, hogy Betsy R. Cego nevében az R. aRodham nevet takarja, Malcolm R. Clinton nevében az R. pedig Richárd, így az .R.-nek valószínűlegsemmi köze ahhoz, hogy társszerzők. Peter J. Bartleman azt állítja, hogy a kötet az agyműködésrőlfelhalmozott jelenlegi tudásunk legjobb összefoglalása. Nem tudom, miért írta az előszót.

Az előszóból kiderül. Peter J. Bartleman volt Betsy R. Cego tanára, amikor az orvosi egyetemre járt, éső keltette fel benne az életre szóló érdeklődést és elkötelezettséget az agyműködés tanulmányozása iránt.Ezt a megfogalmazást sutának találom. Az előszó elmagyarázza, miről szól a könyv, miért írták a szerzők,aztán köszönetet mond számos embernek és cégnek a segítségükért. Meglepetten látom közöttük az éncégem nevét is. Számítástechnikai módszerekkel nyújtottak segítséget.

Nem tudom, hozzáférhetők-e még azok a régi programok.Hátralapozok a szójegyzékhez, gyorsan végigfutom a meghatározásokat. Most mintegy a felüket

ismerem. Amikor elolvasom az első fejezetet az agy szerkezetéről, értelmesnek találom. A kisagy, amandula, az agyvelőkampó, az agyvelő... többféleképpen lerajzolva, részekre osztva a tetejétől az aljáig,elölről hátrafelé, balról jobbra. Eddig azonban nem láttam még olyan ábrát, amelyen feltüntették volna azegyes részek funkcióit, ezért alaposan megnézem. Nem tudom, miért van a fő nyelvi központ a balféltekében, amikor van egy teljesen jó hallást feldolgozó központ a jobb féltekében. Mire jó ez aszakosodás? Nem tudom, vajon az egyik fülbe jutó hangokat inkább nyelvnek halljuk-e, mint a másikbajutókat. A vizuális élményeket feldolgozó sorokat éppen ilyen nehéz megérteni.

A fejezet utolsó oldalán találok egy mondatot, amely akkora hatással van rám, hogy meg kell állnom,többször muszáj elolvasnom: „A fiziológiai funkcióján kívül, az emberi agy azért van, hogy sémákatelemezzen és hozzon létre”.

Elakad a lélegzetem; fázom, aztán elönt a forróság. Ez az, amit én csinálok. Ha ez az emberi agyműködésének a lényege, akkor nem szörnyszülött vagyok, hanem normális.

Ez nem lehet. Minden, amit csak ismerek azt mondja, hogy én vagyok a más, én vagyok a fogyatékos.Újra meg újra elolvasom a mondatot, próbálom beleilleszteni mindabba, amit tudok.

Végül továbbolvasom a bekezdést: „A sémaelemzés vagy a sémateremtés hibás is lehet, ahogyan egyesmentális betegségeknél, ami téves elemzéshez vezethet hibás adatok alapján, de még a legsúlyosabbészlelési hiba esetén is ez a két tevékenység jellemzi az emberi agyat – és lényegében az emberinéllényegesen egyszerűbb agyakat is. Akiket az érdekel, hogyan működnek ezek a funkciók nem-embereknél,azoknak ajánljuk a következő referenciákat.”

Szóval normális vagyok és szörnyszülött is... normális annyiban, hogy sémákat látok és hozok létre, detalán nem megfelelő sémákat?

Továbbolvasok, és amikor végre abbahagyom, mert ideges és kimerült vagyok, majdnem hajnali háromóra van. A hatodik fejezetig jutottam, amelynek címe „A vizuális feldolgozókészség számítógépesfelmérése”.

Máris változom. Pár hónappal ezelőtt nem tudtam, hogy szeretem Marjoryt. Nem tudtam, hogy képesvagyok idegenekkel vívni versenyen.

Nem tudtam, hogy így tudok biológiát és kémiát tanulni. Nem tudtam, hogy ennyire meg tudok változni.A rehabilitációs központban, ahová gyerekkoromban annyit jártam, volt egy ember, aki mindig azt

mondogatta, a fogyatékossággal Isten lehetőséget ad az embernek, hogy kimutathassa a hitét. Anyámösszeszorította a száját, de nem válaszolt semmit. Akkoriban valami kormányprogram az egyházaknakadott pénzt, hogy rehabilitációs programokat indítsanak, és a szüleimnek csak erre tellett. Anyám félt,hogy ha vitatkozna, kitennének a programból. De legalábbis többet kellene hallgatnia a lelki fröccsöket.

Én nem így értem Istent. Nem hiszem, hogy Isten csak azért tesz rosszat, hogy az emberek spirituálisánfejlődjenek. A rossz szülők megnehezítik, fájdalmassá teszik a gyerekeik életét, aztán azt mondják, azérttették, hogy segítsenek gyerekeiknek felnőtté válni. A fejlődés, meg az élet amúgy is eléggé nehéz; agyerekeknek nem kell, hogy még nehezebb legyen. Azt hiszem, ez igaz a normális gyerekekre is. Figyeltemkicsi gyerekeket, amikor járni tanultak; folyton küszködtek, és sokszor elestek. Az arcukon látszott, hogyez nem könnyű. Butaság lenne téglákat kötni rájuk, hogy még nehezebb legyen. Ha ez igaz a járni tanulásra,szerintem igaz minden más fejlődésre és tanulásra is.

Isten állítólag a jó szülő, az Atya. Ezért úgy gondolom, Isten nem nehezítené meg a dolgokat mégjobban. Nem hiszem, hogy azért vagyok autista, mert Isten úgy gondolta, a szüleimnek kihívásra vanszükségük, vagy nekem van szükségem rá. Úgy gondolom, inkább olyan ez, mintha kisbaba koromban rámesett volna egy nagy kő. Bármi okozta is, véletlen baleset volt. Isten nem akadályozta meg a balesetet, denem is ő okozta.

Az emberekkel történnek balesetek; anyám barátnője, Celia azt mondta, a legtöbb baleset valójábannem véletlen baleset, az az okuk, hogy valaki valami butaságot követett el, de aki megsérül, nem mindigaz, aki a butaságot tette. Én úgy vélem, az autizmusom véletlen baleset, de hogy mit teszek vele, az énvagyok. Anyám ezt mondta.

Többnyire így gondolom. De néha nem vagyok biztos benne.Szürke a reggel, alacsonyan úszó felhőkkel. A lassú fény még nem űzte el mindenhonnan a sötétet.

Becsomagolom az ebédemet. Fogom Cego és Clintont, és lemegyek. Ebédszünetben olvashatok.A kerekeim épek. A szélvédőm nincs betörve. Kinyitom az ajtót, az ebédem meg a könyvet az

anyósülésre teszem, beülök. A fejemben már szól a zene, amelyet a reggeli vezetésnél szeretek.Amikor elfordítom a slusszkulcsot, nem történik semmi. A kocsi nem indul. Semmi nesz, csak a kulcs

kis kattanása. Tudom, mit jelent ez.Bedöglött az akku.A fejemben leáll a zene. Tegnap este az akku még működött. A töltés a kijelző szerint este még normális

volt.Kiszállok, felemelem a motorháztetőt. Ahogy nyitom, valami rám ugrik; hátratántorodom, kis híján

átesem a járdaszegélyen.Gyerekjáték az, dobozból kiugró krampusz. Ott van az akkumulátor helyén. Az akku sehol.Elkésem a munkából. Mr. Crenshaw dühös lesz. Lecsukom a motorháztetőt, anélkül, hogy a játékszerhez

nyúlnék. Gyerekkoromban nem szerettem a dobozból kiugró krampuszokat. Fel kell hívnom a rendőrséget,a biztosítót, végig az egész unalmas listát. Az órámra nézek. Ha sietek, még elérem az ingázók HÉV-szerelvényét, és nem késem el.

Kiveszem az anyósülésről az ebédet, meg a könyvet, bezárom a kocsit, a megállóhoz sietek. Arendőrnyomozók névjegyei a zsebemben vannak. Majd a munkahelyemről felhívom őket.

A zsúfolt kocsiban az emberek elnéznek egymás mellett, nem létesítenek szemkapcsolatot. Nem mindautisták; valamiképpen tudják, hogy a HÉV-en nem illik szemkontaktust létesíteni. Egyesek új faxokatolvasnak. Mások a kocsi végében lévő képernyőt bámulják. Jómagam kinyitom a könyvet, és olvasnikezdem, hogy Cego és Clinton szerint hogyan dolgozza fel az agy a vizuális jeleket. Amikor a könyvetírták, az ipari robotok csupán egyszerű vizuális bemenő jelzéseket tudtak felhasználni mozgásukirányításához. A robotokban nem fejlesztették még ki a két szemmel történő vizuális érzékelést, kivéve anagyobb fegyverek lézeres célba vételét.

Lázba hoznak a vizuális jelzések feldolgozásának rétegei közti visszacsatolási hurkok; nem tudtam,hogy ilyen érdekes dolgok történnek a normális emberek fejében. Azt hittem, csak ránéznek valamire, ésautomatikusan felismerik. Azt hittem, az én agyam hibásan dolgozza fel a vizuális jeleket, pedig – ha jólértem ezt – csak lassan.

Amikor a cég megállójához érünk, most már tudom, merre kell mennem, és rövidebb időbe telik, amígaz épülethez érek. Mr. Crenshaw ismét az előcsarnokban van, de most nem szól hozzám; szó nélkülfélreáll, hogy be tudjak menni az irodámba. Azt mondom neki, „Jó reggelt, Mr. Crenshaw”, mert így illik,ő is mordul valamit, talán annyit, hogy „Reggelt”. Ha az én logopédusomhoz járna, tisztábban ejtené.

Leteszem a könyvet az íróasztalomra, és kimegyek az előcsarnokba, hogy az ebédemet a teakonyhábavigyem. Mr. Crenshaw most az ajtónál áll, kinéz a parkolóra. Megfordul, észrevesz.

– Hol a kocsija, Arrendale? – kérdezi.– Otthon – mondom. – HÉV-vel jöttem.– Szóval tud HÉV-vel utazni – mondja. Kicsit fényes az arca. – Valójában nincs szüksége különleges

parkolóhelyre.– Nagyon zajos – mondom. – Éjjel ellopták az akkumat.– Az autó csak gond a magafajtának – mondja, és közelebb jön. – Aki nem lakik biztonságos környéken,

ahol biztonságos a parkolás, az ne flancoljon kocsival.– Pár héttel ezelőttig nem történt semmi – mondom. Nem tudom, miért akarok vitatkozni vele. Nem

szeretek vitatkozni.– Szerencséje volt. De most úgy fest, valaki magára szállt, mi? Három autórongálás. Most legalább nem

késett el.– Emiatt csak egyszer késtem – mondom.– Nem ez a lényeg – mondja. Nem tudom, mi lehet a lényeg, túl azon, hogy nem kedvel engem, meg a

többieket. – Bizonyára vissza akar menni dolgozni – mondja. – Vagy elkezdeni... – Most az előcsarnokórájára néz. Két perc tizennyolc másodperccel múlt a munkakezdés ideje. Azt szeretném mondani, magamiatt vagyok késésben, de nem mondom. Bemegyek az irodámba, becsukom az ajtót. Nem dolgozom le akét perc tizennyolc másodpercet. Nem én tehetek róla. Ettől kicsit izgatott vagyok.

Előhívom a tegnapi munkát, és tudatomban ismét megformálódnak a gyönyörű sémák. Egymás utánúsznak be a paraméterek, ettől a séma szerkezete állandóan változik, varratmentesen. A megengedettsávon belül változtatom a paramétereket, ellenőrzöm, hogy ne álljon be nem kívánt változás. Amikor

ismét felnézek, egy óra tizenegy perccel van később. Mr. Crenshaw most már nem lesz a mi épületünkben.Sosem marad ilyen sokáig. Kimegyek az előcsarnokba egy kis vízért. Az előcsarnok üres, de látom a jeleta tornaterem ajtaján. Valaki van bent. Nem érdekel.

Leírom a szavakat, amelyeket mondanom kell majd, aztán felhívom a rendőrséget, és kérem az elsőincidenst vizsgáló nyomozót, Mr. Stacy-t. Amikor a telefonhoz jön, zajokat hallok a háttérben. Másemberek beszélnek, és valami morajlik is.

– Lou Arrendale vagyok – mondom. Ön járt nálam, amikor kilyukasztották a kocsim kerekeit. Aztmondta, hívjam…

– Igen, igen – mondja. Türelmetlen a hangja, és mintha nem igazán figyelne rám. – Isaka nyomozóbeszámolt a szélvédőről a következő héten. Nem volt még időnk utánajárni…

– Tegnap éjjel ellopták az akkumat – mondom. – És valaki egy játékszert tett oda, ahol az akkunakkellene lennie.

– Mit?– Amikor ma reggel lementem, a kocsim nem indult. Benéztem a motorháztető alá, és valami rám ugrott.

Dobozból kiugró krampuszt tett valaki az akkumulátor helyére.– Maradjon ott, és kiküldök valakit… – mondja.– Nem vagyok otthon – mondom. – A munkahelyemen vagyok. A főnököm haragudott volna, ha nem

érek be időre. A kocsi otthon van.– Értem. A játékszer hol van?– A kocsiban – mondom. – Nem nyúltam hozzá. Nem szeretem a dobozból kiugró krampuszokat.

Lecsuktam a motorházfedőt. – „Motorháztetőt” akartam mondani, de rossz szó jött a nyelvemre.– Nem örülök ennek – mondja. – Valaki nagyon nem kedveli magát, Mr. Arrendale. Egyszer elmegy

csínynek, de… van fogalma arról, hogy ki tehette?– Az egyetlen ember, akiről tudom, hogy mérges volt rám, a főnököm, Mr. Crenshaw – mondom. –

Amikor elkéstem, akkor. Nem szereti az autistákat. Azt akarja, hogy alávessük magunkat egy kísérletigyógymódnak…

– Magunkat? Más autisták is dolgoznak a munkahelyén? Rájövök, hogy nem tudja; ezt korábban nemkérdezte meg.

– A mi osztályunk csak autistákból áll – mondom. – De nem hiszem, hogy Mr. Crenshaw ilyesmit tenne.Habár... nem szereti, hogy különleges vezetői engedélyünk és parkolónk van. Szerinte mindannyiunknakHÉV-vel kellene utaznunk, ahogyan mindenki más teszi.

– Hmmm – És mindig a maga kocsiját rongálták meg.– Igen. De a vívásról nem tud. – Nem tudom elképzelni, hogy Mr. Crenshaw körbekocsikázta volna a

várost, hogy megtalálja az autómat, aztán betörte volna a szélvédőt.– Valami más? Bármi?Nem akarok hamisan vádaskodni. A hamis vádaskodás nagyon rossz dolog. De azt sem akarom, hogy

ismét megrongálják a kocsimat. Elvonja az időmet más dolgoktól; az pedig felborítja a menetrendemet. Éspénzbe kerül.

– Van valaki a Központban, Emmy Sanderson, aki úgy gondolja, nem kellene normális emberekkelbarátkoznom – mondom. – De ő nem tudja, hová járok vívni.

Nem igazán hiszem, hogy Emmy volt, de Mr. Crenshaw-n kívül ő az egyetlen, aki haragudott rám azutóbbi mintegy egy hónapban. A séma nem igazán illik se rá, se Mr. Crenshaw-ra, de bizonyára rossz aséma, mert nem jött ki lehetséges név.

– Emmy Sanderson – ismétli a nevet Mr. Stacy. – És maga szerint ő tudja, hol az a ház?– Nem. – Emmy nem a barátom, de nem hiszem, hogy ő tette ezeket a dolgokat. Don a barátom, és nem

akarom hinni, hogy ő tette.– Nem lehet inkább összefüggésben a vívótársaival? Nincs ott valaki, akivel nem jön ki?

Hirtelen izzadni kezdek.– Ők a barátaim – mondom. – Emmy azt mondja, nem lehetnek igazi IHk barátok, de azok. Barát nem

bánt barátot.Mr. Stacy felmordul. Nem tudom, ez mit jelent.– Sokféle barát van – mondja. – Beszéljen a csoport tagjairól. Először Tomról és Luciáról beszélek,

aztán a többiekről; felírja a neveket, némelyiket betűznöm kell.– És mind ott voltak ezekben az utóbbi hetekben?– Nem mindenki volt ott minden héten – mondom. Elmondom neki, amire emlékszem, ki volt üzleti úton,

és ki volt ott. – És Don átment egy másik oktatóhoz; megharagudott Tomra.– Tomra. Nem magára?– Nem. – Nem tudom, hogyan mondjam ezt, anélkül, hogy barátokat kritizálnék, mert barátokat kritizálni

helytelen. – Don ugrat néha, de a barátom – mondom. – Megharagudott Tomra, mert Tom elmondott nekemróla valamit, amit régen tett, és Don azt szerette volna, ha Tom nem mondta volna el nekem.

– Valami rosszat? – kérdezi Mr. Stacy.– Egy versenyen történt – mondom. – Don odajött hozzám a menet után, és elmondta, mit csináltam

rosszul, és Tom – az oktatóm – azt mondta Donnak, hogy hagyjon békén. Don segíteni akart, de Tom aztgondolta, hogy nem segít. Tom azt mondta, jobb eredményt értem el, mint Don az ő első versenyén, és Donhallotta ezt, és megharagudott Tomra. Aztán otthagyta a csoportunkat.

– Huh. Ennek alapján inkább az oktatója kerekeit lyukasztotta volna ki. De azért úgy gondolom, nem árt,ha ellenőrizzük. Ha eszébe jut bármi más, értesítsen. Odaküldök valakit, hogy hozza el azt a játékszert;meglátjuk, találunk-e ujjlenyomatot vagy ilyesmit.

Miután letettem a kagylót, ülök, és Donra gondolok, de ez nem kellemes. Inkább Marjoryra gondolok,aztán Marjoryra és Donra. Kissé felfordul a gyomrom, ha úgy gondolok Donra és Marjoryra, mint...barátokra. Szerelmesekre. Tudom, hogy Marjory nem kedveli Dont. És Don Marjoryt? Emlékszem, hogyült Marjory mellett, hogy állt oda közém és Marjory közé, és Lucia hogyan küldte el onnan.

Vajon Marjory mondta-e Luciának, hogy kedvel engem? Ez is olyasmi, amit a normális emberektesznek, gondolom. Ők tudják, amikor valaki kedvel valakit, és hogy mennyire. Nem kell ezentöprengniük. Olyan ez, mint a többi gondolatolvasás, tudni, hogy az ember viccel, vagy komolyan beszél,tudni, mikor használnak egy szót helyesen, és mikor tréfából. Bárcsak biztosan tudhatnám, hogy Marjorykedvel. Mosolyog rám. Kellemes hangon beszél velem. De lehet, hogy amúgy is ezt tenné, amíg nem utál.Marjory kellemes ember; láttam az élelmiszerboltban.

Eszembe jut Emmy vádaskodása. Marjory akkor is mosolyoghat rám, beszélhet velem, ha pusztánérdekes esetnek, vizsgálandó tárgynak tekint, amelyre ráadásul nem is a saját kutatási területén bukkant rá.És ez nem azt jelentené, hogy kedvel. Csak azt jelentené, hogy kedvesebb ember dr. Fornumnál, ráadásuldr. Fornum is illendően mosolyog, amikor üdvözöl és amikor elköszön tőlem, bár a mosoly sosem éri el aszemét úgy, ahogyan Marjory mosolya. Láttam Marjoryt mosolyogni másokra is, és neki mindig teljes amosolya. De ha Marjory a barátom, akkor igazat mond nekem, amikor a kutatásairól beszél, és ha én az őbarátja vagyok, hinnem kell neki.

Megrázom a fejem, hogy visszaküldjem ezeket a gondolatokat a sötétbe, ahová tartoznak. Bekapcsoloma ventilátort, hogy forogjanak a spiráljaim. Tudnom kell; túlságosan gyorsan veszem a levegőt, és érzem anyakamon az izzadságot. A kocsi miatt van, Mr. Crenshaw miatt van, azért van, mert fel kellett hívnom arendőrséget. Nem Marjory miatt.

Pár perc múlva az agyműködésem visszaáll sémaelemzésre és sémaalkotásra. Nem engedem, hogyCegóra és Clintonra kalandozzon. Az ebédidőm egy részében dolgozom majd, hogy ledolgozzam az időt,amíg a rendőrséggel beszéltem, de azt a két perc tizennyolc másodpercet nem fogom, amelyet Mr.Crenshaw vett el.

A sémák bonyolultságába és szépségébe merülve, csak 1:28:17-kor tartok ebédszünetet.

A zene a fejemben Bruch II. Hegedűversenye. Otthon négy felvételem van belőle. Egy nagyon régi,Perlman nevű huszadik századi szólistával, a kedvencem. Három újabb, két eléggé hiteles, de nemtúlságosan érdekes és egy a tavalyi Csajkovszkij verseny győztesével, Idris Vai-Kassadelikosszal, akimég most is nagyon fiatal. Vai-Kassadelikos lehet olyan jó, mint Perlman, ha idősebb lesz. Nem tudom,hogy játszott Perlman, amikor annyi idős volt, mint ez a lány, de a kislány szenvedélyesen játszik, a hosszúhangjai lágyak, szívszaggatóak.

Ez olyan zene, amely jobban segít meglátni bizonyos sémákat, mint más zenék. Bach szinte mindenhezjó, csak azokhoz nem, amelyek… elliptikusak, talán így fogalmazhatom meg a legjobban. A zene hosszúsodrása, amely elnyomja a rozettás sémákat, amelyeket Bach kihoz, segít megtalálnom és felépítenemazokat a hosszú, aszimmetrikus elemeket, amelyek a folyékonyságban lelnek nyugalmat.

Ez sötét zene. A sötétség hosszú, hullámzó csíkjainak látom, mintha kékfekete szalagok lobognának aszélben éjszaka, hol eltakarva, hol megmutatva a csillagokat. Most halk, most hangosabb, most egyedül ahegedű, a zenekar éppen csak lélegzik mögötte, és most hangosabb, a hegedű felkúszik a zenekar fölé, minta szalagok a légáramlat hátán.

Azt hiszem, jó zene lesz ez a fejemben, amikor Cegót és Clintont olvasom. Gyorsan megeszem azebédemet, és beállítom az időt a ventilátoron, így a mozgó fényfelvillanások hozzák majd tudtomra, mikorideje ismét munkához látnom.

Cego és Clinton arról írnak, hogyan dolgozza fel az agy az éleket, a szögeket, a textúrákat, a színeket, éshogy miként áramlik az információ ide-oda a vizuális feldolgozás rétegei között. Nem tudtam, hogy különterülete van az arc felismerésének, bár a referencia, amelyet idéznek, még a huszadik századból való.Nem tudtam, hogy a tárgyak különböző helyzetekből való felismerésének képessége nem teljes azoknál,akik vakon születtek, és csak később kezdtek látni.

Az általam kifogásolt dolgokról időről időre olyasvalakikkel kapcsolatban tesznek említést, akik vakonszülettek, vagy agykárosodás érte őket fejsérülés, illetve ütőértágulat miatt. Ha a saját arcom nem változikel, amikor erős érzelmet érzek, vajon csak azért van így, mert az agyam nem torzítja el azt?

Halk hümmögés: beindult a ventilátorom. Becsukom a szemem, várok három másodpercet, kinyitom. Aszoba csupa szín és mozgás, a forgó spirálok mind mozognak, és mozgás közben visszaverik a fényt.Leteszem a könyvet, dolgozni kezdek. A csillogás állandó vibrálása megnyugtat; hallottam, hogy anormálisak ezt kaotikusnak mondják, de nem az. Ez séma, szabályos és kiszámítható, és hetekbe telt, amígsikerült ilyen jól beállítanom. Bizonyára van egyszerűbb módja, de kénytelen voltam az összes mozgóalkatrészt egyenként beállítani úgy, hogy a megfelelő sebességgel forogjon a többihez viszonyítva.

Megszólal a telefonom. Nem szeretem, ha megszólal a telefon; kizökkent abból, amit éppen csinálok, ésa vonal másik végén van valaki, aki azt várja, hogy rögtön beszéljek. Mély lélegzetet veszek. Amikorbemondom, hogy „Itt Lou Arrendale”, először csak zajt hallok.

– Ó… Stacy nyomozó – mondja a hang. – Hallgasson ide... kiküldtünk valakit a lakására. Kérem,ismételje meg a rendszámát.

Megismétlem.– Hm. Nézze, személyesen kell beszélnem magával. – Elhallgat, azt hiszem, várja, hogy mondjak

valamit, de nem tudom, mit mondjak. – Azt hiszem, veszélyben van, Mr. Arrendale. Bárki teszi is, nembarátságos fickó. Amikor az embereink megpróbálták kiszedni azt a játékot, kisebb robbanás történt.

– Robbanás?– Igen. Szerencsére az embereink nagyon óvatosak. Nem tetszett nekik, amit láttak, hát kihívták a

tűzszerészeket. De ha maga szedte volna ki azt a bigyót, elveszítette volna egy-két ujját. Vagy az az izéarcon találta volna.

– Értem. – Magam előtt láttam az egészet, vizuálisan elképzeltem.

Majdnem megfogtam azt a játékszert... és ha megtettem volna… hirtelen fázni kezdek; reszket a kezem.– Meg kell találnunk ezt az alakot. A vívásoktatójánál nincs otthon senki…– Tom az egyetemen tanít – mondom. – Vegyészetet.– Ez segít. És a felesége?– Lucia orvos – mondom. – Az orvosi központban dolgozik. Komolyan i gondolják, hogy ez az illető

bántani akar?– Az biztos, hogy ártani akar magának – mondja a nyomozó. – És a vandalizmus minden alkalommal

egyre erőszakosabb. Be tud jönni az őrsre?– Nem mehetek el, csak munkaidő után – mondom. – Mr. Crenshaw megharagudna rám. – Ha valaki

bántani akar, nem szeretném, hogy más is mérges legyen rám.– Kiküldünk valakit – mondja Mr. Stacy. – Melyik épületben van? – Megmondom neki, és azt is, hogy

melyik kapun kell bejönni, merre kell indulni, hogy a parkolónkba érjenek, ő meg folytatja. – Ott leszünkfélórán belül. Vannak ujjlenyomataink; szükségünk lesz a magáéra, hogy összehasonlíthassuk amásikakkal. A maga ujjlenyomatai mindenütt ott vannak a kocsin – és nemrég volt szerelőnél, tehát másujjlenyomatoknak is kell lenniük. De ha olyat találunk, amelyik nem magától, vagy a szerelőktőlszármazik... lesz valami biztos a kezünkben, amivel továbbléphetünk.

Nem tudom, szóljak-e Mr. Aldrinnak vagy Mr. Crenshaw-nak, hogy idejön a rendőrség, hogybeszéljenek velem. Nem tudom, mitől lenne még mérgesebb Mr. Crenshaw. Mr. Aldrin nem olyan gyakrangurul dühbe. Az ő irodáját hívom.

– Idejön a rendőrség beszélni velem – mondom. – Majd ledogozom.– Lou! Mi baj? Mit tett?– A kocsim – mondom.Mielőtt bármi mást mondhatnék, Mr. Aldrin gyorsan beszél.– Lou, ne mondjon nekik semmit. Szerzünk magának ügyvédet. Baja esett valakinek?– Nem esett baja senkinek – mondom. Hallom, ahogy kifújja a levegőt.– Szerencse – mondja.– Amikor felnyitottam a motorháztetőt, nem nyúltam a szerkezethez.– Szerkezet? Miről beszél?– Ahhoz… ahhoz az izéhez, amit valaki a kocsimba tett. Úgy nézett ki, mint egy játékszer, egy dobozból

kiugró krampusz.– Várjunk csak… Azt mondja, azért jön ki a rendőrség, mert magával történt valami, amit valaki más

tett? Nem olyasmiért, amit maga tett?– Én nem nyúltam hozzá – mondom. Az eddigi szavait csak most kezdem felfogni, egyenként; izgatott

hangjától nem hallottam őket tisztán. Azt gondolta, hogy én tettem valami rosszat, olyasmit, amiért kijön arendőrség. Ezt az embert azóta ismerem, amióta itt dolgozom – azt gondolja rólam, hogy ennyire rosszatlennék képes tenni. Súlyosabbnak érzem magam.

– Sajnálom – mondja, mielőtt bármit mondhatnék. – Úgy hangzott... úgy kellett hangzania… mintha aztgondoltam volna, hogy maga tett valami rosszat. Sajnálom. Tudom, hogy nem tenne. Mégis azt hiszem,nem ártana, ha ott lenne a cég egyik ügyvédje, amikor a rendőrökkel beszél.

– Nem – mondom. Borzongok, és keserű a szám; nem akarom, hogy úgy bánjanak velem, mint egygyerekkel. Azt hittem, Mr. Aldrin kedvel engem.

Ha nem kedvel, akkor Mr. Crenshaw, aki sokkal komiszabb, bizonyára gyűlöl. – Nem akarok ügyvédet.Nincs szükségem ügyvédre. Nem tettem semmi rosszat. Valaki megrongálta a kocsimat.

– Többször? – kérdezi.– Igen – mondom. – Két hete, amikor laposak voltak a kerekeim. Valaki szétvágta őket. Akkor késtem

el. Aztán a következő szerdán, amikor az egyik barátomnál voltam, valaki betörte a szélvédőmet. Akkor iskihívtam a rendőrséget.

– De nem mondta, Lou – mondja Mr. Aldrin.– Nem… Arra gondoltam, Mr. Crenshaw haragudna. És ma reggel a kocsim nem indult. Az akku eltűnt,

egy játékszer volt a helyén. Bejöttem dolgozni, és felhívtam a rendőrséget. Amikor odamentek, hogymegnézzék, a játékszer alatt robbanószerkezetet találtak.

– Te jó Isten, Lou... akkor... megsérülhetett volna. Ez rettenetes. Van valami elképzelése... nem, persze,hogy nincs. Figyeljen ide, azonnal odamegyek.

Letette, mielőtt megkérhettem volna, hogy ne jöjjön. Most túlságosan izgatott vagyok ahhoz, hogydolgozzak. Nem érdekel, mit gondol Mr. Crenshaw. A tornaterembe kell mennem. Nincs ott senki. Ugráló-zenét teszek fel, és ugrálni kezdek a gumiasztalon, jó nagyokat. Eleinte nem vagyok együtt a zenével, deaztán stabilizálom a mozgásomat. A zene felemel, aztán lehajít; érzem az ütemet ízületeimösszepréselődésében, amikor a rugalmas anyaghoz érek, és ismét felugrom.

Mire megjön Mr. Aldrin, már jobban érzem magam. Izzadt vagyok, és érzem a szagomat, de a zeneerősen lüktet bennem. Már nem reszketek, nem félek. Ez jó érzés.

Mr. Aldrin szemlátomást aggódik, és közelebb jön hozzám, mint szeretném. Nem akarom, hogymegérezze a szagomat, és megbántódjon. Azt sem akarom, hogy hozzám érjen.

– Jól van, Lou? – kérdezi. Nyújtja felém a kezét, mintha meg akarna lapogatni.– Jól – mondom.– Biztos? Komolyan azt gondolom, hogy ide kellene hívnunk az egyik ügyvédet, maga pedig esetleg

átmehetne a rendelőbe…– Nem sérültem meg – mondom. – Jól vagyok. Nem kell orvoshoz mennem, és nincs szükségem

ügyvédre.– Szóltam a kapunál a rendőrök miatt – mondja Mr. Aldrin. – El kellett mondanom Mr. Crenshaw-nak.

Akkor kapja meg az üzenetet, amikor kifelé megy.Megszólal az ajtócsengő. Az olyan alkalmazottaknak, akiknek joguk van az épületben tartózkodni, saját

kulcskártyájuk van. Csak a látogatók csöngetnek.– Megyek – mondja Mr. Aldrin. Nem tudom, az irodámba menjek-e, vagy, maradjak az előcsarnokban.

Maradok kinn, nézem, ahogy Mr. Aldrin az ajtóhoz megy. Kinyitja, és mond valamit az ott álló embernek.Nem látom, ugyanaz az ember-e, akivel korábban beszéltem, amíg jóval közelebb nem ér, akkor aztánlátom, hogy ő az.

TIZENHARMADIK FEJEZETÜdvözlöm, Mr. Arrendale – mondja, és kezet nyújt. Én is nyújtom az enyémet, bár nem szeretek kezet

fogni. Tudom, hogy így illik. – Beszélhetnénk valahol? – kérdezi.– Az irodámban – mondom. Bevezetem. Nincsenek látogatóim, tehát nincs fölösleges szék. Látom, hogy

Mr. Stacy szemügyre veszi a csillogókat, a forgó spirálokat és az egyéb dekorációt. Nem tudom, mitgondol róla. Mr. Aldrin halkan mond valamit Mr. Stacynek, aztán elmegy. Nem ülök le, mert nem udvariasdolog ülni, amikor mások állnak, hacsak az ember nem a főnökük. Mr. Aldrin bejön egy székkel.Felismerem, a teakonyhából való. Leteszi az íróasztalom és a kartotékszekrény közötti helyre. Aztánmegáll az ajtónál.

– Maga pedig? – kérdezi Mr. Stacy, és Mr. Aldrin felé fordul.– Pete Aldrin vagyok; Lou közvetlen főnöke. Nem tudom, tudja-e... – Mr. Aldrin olyan pillantást vet

rám, amelyet nem értek, és Mr. Stacy bólint.– Már beszéltem korábban is Mr. Arrendale-lel – mondja. Ismét megdöbbent, hogyan csinálják, hogyan

adnak át egymásnak információt szavak nélkül. – Nem akarom feltartani.– De… azt hiszem, szüksége van…– Mr. Aldrin, Mr. Arrendale nincs bajban. Segíteni próbálunk neki, szeretnénk megakadályozni, hogy

ez az elmebeteg bántsa. Ha tud olyan biztonságos helyet, ahol ellehetne pár napig, amíg lenyomozzuk afickót, az segítség lenne, de egyébként... nem hinném, hogy felügyeletre volna szüksége, amígbeszélgetünk. Bár rajta múlik... – A rendőr rámnéz. Látok valamit az arcán, mintha nevetés lenne, de nemtudom. Nagyon finom jelzés.

– Lou nagyon jó képességű – mondja Mr. Aldrin. – Nagyra becsüljük. Csak azt akartam…– Hogy tisztességes eljárásban legyen része. Megértem. De ahogy ő akarja.Mindketten rámnéznek; úgy érzem, mintha felnyársalna a tekintetük, mintha múzeumi kiállítási tárgy

lennék. Tudom, hogy Mr. Aldrin azt akarja, hogy azt mondjam, maradjon, de nem a megfelelő indítékbólakarja, én pedig nem akarom, hogy maradjon.

– Boldogulok – mondom. – Hívom, ha bármi történik.– Feltétlenül – mondja. Hosszan néz Mr. Stacyre, aztán távozik. Hallom a lépteit az előcsarnokban, a

másik szék csikordulását a teakonyhában, a plinket és a klankot, amint pénz hull az italautomatába, aztánhallom, amint valami kiesik belőle alul. Vajon mit választott? Vajon ott marad-e, ha netán mégis hívnám?

A rendőr becsukja az irodám ajtaját, aztán leül a székre, amelyet Mr.Aldrin hozott neki. Én is leülök az íróasztalomhoz. Körülnéz a szobában.– Szereti a forgó tárgyakat, igaz? – mondja.– Igen – mondom. Vajon mennyi ideig marad? Le kell majd dolgoznom.– Hadd mondok valamit a vandálokról – mondja. – Sokféle van. Az olyan, többnyire még kölyök, aki

csak egy kis balhét akar. Kiszúrnak egy kereket, betörnek egy szélvédőt, ellopnak egy stoptáblát,elsősorban az izgalom kedvéért, nem másért, és nem törődnek azzal, hogy kivel teszik. Aztán előfordul az,amit mi túlcsordulásnak nevezünk. Verekednek az ivóban, aztán odakinn folytatják, és szélvédők törnek bea parkolóban. Tömeg van az utcán, valaki megvadul, és egyszerre csak azt látjuk, hogy kirakatokat törnekbe, lopják a cuccokat. Mármost ezek olyan emberek, akik általában nem erőszakosak, maguk ismegdöbbennek attól, ahogyan tömegben viselkednek.

– Elhallgat, rámnéz, bólintok. Tudom, hogy valamiféle választ vár.– Azt mondja, vannak olyan vandálok, akik nem azért teszik, hogy kifejezetten valakinek kárt

okozzanak.– Pontosan. Van olyan egyén, aki szeret balhézni, de nem ismeri az áldozatot. Aztán van olyan egyén,

aki általában nem balhézik, de belekeveredik valamibe, ahol túlcsordul az erőszak. Amikor először

találkozunk vandalizmussal – ahogyan a kerekei esetében –, ami nyilvánvalóan nem túlcsordulás, előszörvéletlenszerű egyénre gondolunk. Ez a legáltalánosabb forma. Ha ugyanazon a környéken, vagy útvonalontöbb kocsi kerekét kilyukasztják az elkövetkező néhány hétben, azt feltételezzük, hogy van egy rosszfiú, akihosszú orrot mutat a zsaruknak. Bosszantó, de nem veszélyes.

– Költséges – mondom. – Az autótulajdonosoknak mindenképpen.– Úgy van, ezért is bűncselekmény. De van egy harmadik fajta vandál is, és az a veszélyes. Az, aki egy

bizonyos embert vesz célba. Az ilyen tipikusan olyasmivel kezdi, ami bosszantó, de nem veszélyes:például kiszúrja a kerekeket. Ezek némelyike beéri egyszeri bosszúval azért, amiért haragszik. Ha így van,nem olyan veszélyes. De vannak, akik nem érik be, és ők azok, akik miatt aggódni kell. A maga esetébenlátunk egy viszonylag nem erőszakos gumilyukasztást, amelyet az erőszakosabb szélvédő betörés követ,aztán jön a még erőszakosabb tett: kis robbanószerkezet elhelyezése, amely kárt tehetett volna magában.Vagyis az illető egyre erőszakosabb. Ezért aggódunk a biztonságáért.

Úgy érzem, mintha kristálygömbben lebegnék, nem kötődnék semmi kintihez. Nem érzem veszélybenmagam.

– Lehet, hogy biztonságban érzi magát – mondja Mr. Stacy, mintha ismét olvasott volna agondolataimban. – Ám ez nem jelenti azt, hogy tényleg biztonságban van. Csak akkor lesz biztonságban, haez a magára szakosodott dilinyós rács mögött lesz.

Olyan könnyen kimondja, hogy „dilinyós”; vajon rólam is ezt gondolja? Megint olvas agondolataimban.

– Sajnálom... nem kellett volna „dilinyóst” mondanom... Bizonyára sokszor hall ilyesmit. De értse meg,hogy dühös vagyok: itt van maga, aki keményen dolgozik, tisztességes, és ez az... alak rászállt magára. Milehet a baja?

„Nem autizmus”, szeretném mondani, de nem teszem. Nem hiszem, hogy bármelyik autista képes lennelesből támadni bárkire, de hát nem ismerem mindet, ezért lehet, hogy tévedek.

– Csak azt akarom, hogy tudja, komolyan vesszük a dolgot – mondja. – Még ha kezdetben nem léptünkis valami gyorsan. De fordítsuk komolyra a szót. Nyilvánvaló, hogy maga a célpont és biztosan ismeri amondást arról, hogy háromszor már ellenséges akció?

– Nem – mondom.– Egyszer véletlen, másodszor véletlenszerű egybeesés, harmadszorra ellenséges akció. Tehát ha

valami, ami csak halványan utal is arra, hogy maga ellen irányul háromszor is megtörténik, akkor idejearra gondolni, hogy valaki magára szállt.

Egy pillanatig elgondolkozom ezen.– De... ha ellenséges akció, akkor már az első is ellenséges akció volt, nem Bigaz? Egyáltalán nem

véletlen?Meglepődik, felszalad a szemöldöke, kikerekedik a szája.– Tulajdonképpen… igen... igaza van, csak az a helyzet, hogy az elsőről az ember nem tudja, amíg a

többi meg nem történik, csak akkor tudja aztán ugyanabba a kategóriába sorolni.– Ha három valódi véletlen történik, az ember azt hiheti, ellenséges akció, és téved – mondom.Rám mered, a fejét csóválja, úgy mondja.– Hányféleképpen lehet tévedni, és hányféle lehet a helyes megoldás?A számítások egy pillanat alatt futnak végig a fejemben, a döntés szőnyegét a véletlen (narancs), a

véletlenszerű egybeesés (zöld) és az ellenséges akció (vörös) sémáival rajzolva tele. Három incidens,amelyek mindegyikéhez a három érték egyike tartozhat, az igazság három teóriája, amelyek mindegyikevagy igaz, vagy hamis az egyes akciókhoz kötődő értékek alapján. És kell lennie valamiféle szűrőnek azincidensek kiválasztásánál, amely kizárja azokat, amelyeket nem manipulálhat az a személy, aki ellenségelehet annak, akinek az incidenseit a tesztnél használjuk.

Éppen ilyen problémákkal foglalkozom naponta, csak jóval bonyolultabbakkal.

– Huszonhét lehetőség van – mondom. – Csak egy helyes, amennyiben a helyességet úgy határozzukmeg, hogy az állítás minden egyes része igaz – hogy az első incidens valóban véletlen, a második valóbanvéletlenszerű egybeesés, és a harmadik valóban ellenséges akció. Csak egy – de egy másik – igaz akkor,amennyiben a helyességet úgy határozzuk meg, hogy mindhárom incidens ellenséges akció volt.Amennyiben a helyességet úgy határozzuk meg, hogy a harmadik incidens minden egyes esetben ellenségestámadás, függetlenül az első két eset realitásától, akkor az állítás kilenc esetben figyelmeztet helyesenellenséges akcióra. Viszont ha az első két eset nem ellenséges akció, de a harmadik az, akkor a hozzákapcsolódó incidensek választéka még kritikusabb.

Kissé nyitott szájjal bámul rám.– Ezt... kiszámolta? Fejben?– Nem nehéz – mondom. – Egyszerű permutációs probléma, a permutáció képletét pedig tanítják a

középiskolában.– Tehát huszonhétből csak egy az igaz? – kérdezi. – Ez marhaság. Nem lenne régi mondás, ha nem lenne

nagyobb igazságtartalma. Mennyi is ez?Úgy négy százalék? Valami itt nem stimmel.Matematikai tudásának és logikájának hiányosságai fájdalmasan nyilvánvalóak.– Hogy valójában mi igaz, az az ember hátsó szándékától függ – mondom. – Huszonhétből csupán egy

eset van, amikor az állítás minden része igaz: hogy az első incidens véletlen, a második incidensvéletlenszerű egybeesés, és a harmadik incidens ellenséges akció. Ez három egész héttized százalék, amikilencvenhat egész háromtized százalékos hibalehetőséget jelent az egész állítás igazságértékét illetően.De van kilenc eset – az egész egyharmada –, amikor az utolsó incidens ellenséges akció, amely ahibaszázalékot tekintettel az utolsó incidensre hatvanhét százalékra csökkenti. És van tizenkilenc eset,amikor az ellenséges akció előfordulhat mint első, második vagy utolsó incidens, vagy ezek kombinációja.Huszonhétből tizenkilenc az hetven egész harminchétezred százalék: ennyi annak az eshetősége, hogy ahárom incidens közül legalább az egyik ellenséges akció volt. Az ön ellenséges akció feltevése még így isaz esetek huszonkilenc egész hatvanháromezred százalékában téves lesz, de ez kevesebb a lehetségesesetek egyharmadánál.

Tehát ha ellenséges akcióra kell felkészülni – ha önnek többet ér az ellenséges akció felderítése, mint agyanú elkerülése, amikor ilyenről nincs szó –, célszerű ellenséges akciót gyanítani, amikor három,meglehetősen egymással összefüggő incidenst látunk.

– Jóságos ég – mondja. – Maga komolyan beszél. – Rázza a fejét. – Elnézést. Én nem… nem tudtam,hogy matekzseni.

– Nem vagyok matekzseni – mondom. Mondanám ismét, hogy ezek egyszerű számítások, egyközépiskolás gyerek is képes elvégezni őket, de talán nem illik. Ha ő nem tudja kiszámolni, talánfeszélyezné.

– De… amit maga mond… ha e szerint a szólás szerint megyek, az azt jelenti, hogy igen sokszor rosszirányba tartok?

– Matematikailag a szólás nem lehet igaz ennél gyakrabban. Hiszen csak mondás, és nem képlet, amatematikában pedig csak a képletek helyesek. A való életben attól függ, hogy az ember milyenincidenseket hoz összefüggésbe egymással. – Próbálom kitalálni, hogyan magyarázzam el. – Tegyük fel,hogy munkába jövet a HÉV-en ráteszem a kezemet valamire, amit éppen előtte festettek be. Nem vettemészre a FRISSEN FESTVE táblát, vagy véletlenül leverték. Ha a festéket véletlen összekötöm egy tojáselejtésének véletlenjével, aztán azzal, hogy véletlenül gödörbe lépek a járdán, és ezt ellenséges akciónaknevezem…

– Pedig csak a saját óvatlansága. Értem. Mondja, csökken-e a hibaszázalék, ha az egymássalösszefüggő incidensek száma növekszik?

– Természetesen, ha a megfelelő incidenseket választjuk ki.

Ismét rázza a fejét.– Térjünk vissza magához, és ellenőrizzük, hogy a megfelelő incidenseket választottuk-e ki. Valaki

kilyukasztotta a kerekeit valamikor szerda éjjel, két héttel ezelőtt. Szerda esténként maga átjár az egyikbarátjához... vívni. Kardvívás, vagy mi az?

– Nem igazi kardok – mondom. – Csak sportpengék.– Oké. A kocsijában tartja őket?– Nem – mondom. – Tom házában tárolom a dolgaimat. Sokan teszünk így.– Az indíték tehát lopás nem lehetett, ez az első. És a következő héten a szélvédőjét törték be, amíg

vívott, egy elhaladó kocsiból. A támadás célpontja ismét a maga kocsija, és ezúttal a kocsi helyébőlnyilvánvaló, hogy a támadó tudta, hová jár szerda esténként. És ezt a harmadik támadást szerda éjjelhajtották végre, a között a két időpont között, hogy hazaért a vívásról, és reggel felkelt. Az időzítés aztsúgja nekem, hogy ez összefügg a vívócsoporttal.

– Hacsak nem olyasvalakiről van szó, akinek csak szerda este van ideje tenni valamit.Sokáig néz rám.– Ez úgy hangzik, mintha nem akarna szembenézni azzal a lehetőséggel, hogy a vívócsoportból valaki,

vagy valaki, aki a vívócsoportban volt – neheztel magára.Igaza van. Nem akarom azt gondolni, hogy olyan emberek, akikkel évek óta hetente találkozom nem

szeretnek. Hogy akár csak egy is nem kedvel. Ott biztonságban éreztem magam. Ők a barátaim. Látom azta sémát, amelyet Mr. Stacy láttatni akar velem – nyilvánvaló, egyszerű időbeli összefüggés, és láttam már– de lehetetlen. A barátok olyan emberek, akik jót akarnak neked, nem rosszat.

– Én nem... – Összeszorul a torkom. Érzem a fejemben a nyomást, amelyik azt jelenti, hogy egy darabignem tudok könnyen beszélni. – Nem... helyes… olyat... mondani... amiről… az ember… nem tudja...biztosan..., hogy igaz.

– Bárcsak ne szóltam volna korábban Donról. Rosszul érzem magam miatta.– Nem akar alaptalanul vádaskodni – mondja.Bólintok, némán.Sóhajt.– Mr. Arrendale, mindenki körül vannak olyanok, akik nem szeretik. Nem kell ahhoz rossz embernek

lenni, hogy egyesek ne szeressék. És attól sem lesz magából rossz ember, ha józan lépéseket tesz annakérdekében, hogy mások ne bánthassák. Ha van abban a csoportban valaki, aki okkal vagy ok nélkülharagszik magára, lehet, hogy mégsem ő tette. Ezt tudom. Senkit sem juttatok rács mögé csak azért, mertnem kedveli magát. De azt sem akarom, hogy megöljék, mert ezt nem vettük komolyan.

Még mindig nem tudom elképzelni, hogy valaki – Don – meg akarjon ölni. Tudtommal nem tettemrosszat senkinek. Hétköznapi semmiségekért nem ölnek.

– Szerintem – mondja Mr. Stacy – az emberek hétköznapi semmiségekért is képesek ölni.Semmiségekért.

– Nem – motyogom. A normális emberek okkal tesznek mindent, nagy dolgokhoz nagy ok kell, kicsikhezkicsi.

– De igen – mondja. A hangja határozott; hiszi, amit mond. – Természetesen nem mindenki. De aki akocsijába rakta azt az ostoba játékszert a robbanószerkezettel – az szerintem nem normális ember, Mr.Arrendale. És szakmailag ismerem azt a fajtát, aki öl. Apákat, akik falhoz csapják a gyereket, mertengedély nélkül elvett egy darabka kenyeret. Feleségeket és férjeket, akik fegyvert ragadnak vita közbenarról, hogy ki mit felejtett elvenni a fűszeresnél. Szerintem maga nem az az ember, aki alaptalanulvádaskodna. Bízzon meg bennünk, hogy gondosan vizsgáljuk ki, bármit mond is nekünk, és adjon valamit,amin elindulhatunk. Ez az alak, aki most magát zaklatja máskor mást is zaklathat.

Nem akarok beszélni; a torkom úgy elszorul, hogy fáj. De ha mással is megtörténhet…Miközben töröm a fejem, hogy mit mondjak, megkérdezi.

– Meséljen erről a vívócsoportról. Mikor kezdett odajárni?Ez olyasmi, amire válaszolni tudok, és meg is teszem. Megkérdezi, hogyan folyik a munka, mikor

jönnek az emberek, mit csinálnak, mikor mennek el.Leírom a házat, az udvart, a felszerelés tárolását.– Az én holmim mindig ugyanott van – mondom.– Hányan tartják a holmijukat Tomnál, ahelyett, hogy ide-oda vinnék? – kérdezi.– Rajtam kívül? Ketten – mondom. – Néha mások is, amikor versenyre mennek. De mi hárman

rendszeresen. Don és Sheraton a másik kettő. – Tessék. Kimondtam Don nevét elszoruló torok nélkül.– Miért? – kérdezi csendesen.– Sheratonnak olyan a munkája, hogy sokat utazik – mondom. – Nem is tud jönni minden héten, és

egyszer odalett a teljes pengekészlete, amikor betörtek a lakásába, amíg ő üzleti úton volt. Don… – Atorkom kezd megint összeszorulni, de nem hagyom. – Don mindig elfelejtett elhozni ezt-azt, másoktól kértkölcsön, végül Tom azt mondta neki, hagyja ott a cuccot, ahol nem tudja otthon felejteni.

– Don. Ez az a Don, akit a telefonban említett?– Igen – mondom. Minden izmom feszül. Sokkal nehezebb így, hogy itt van az irodámban, és néz rám.– A csoportban volt már, amikor maga beállt közéjük?– Igen.– Kik a barátai a csoportban?Úgy gondoltam, mind a barátaim. Emmy azt mondta, lehetetlen, hogy a barátaim legyenek; ők

normálisak, és én nem. De azt gondoltam, a barátaim.– Tom – mondom. – Lucia. Brian. M-Marjory…– Lucia Tom felesége, igaz? Kicsoda Marjory?Érzem, hogy áttüzesedik az arcom.– Ő. ..olyan személy... aki a barátom.– A barátnője? Szerelmese?A szavak a fénynél sebesebben röppennek ki a fejemből. Csak rázni tudom a fejemet, némán.– Szeretné, ha a barátnője lenne?Megdermedek. Szeretném-e? Persze, hogy szeretném. Remélhetem-e? Nem. Nem tudom megrázni a

fejemet, se bólintani; nem tudok beszélni. Nem akarom látni Mr. Stacy arckifejezését; nem akarom tudni,mit gondol.

Szeretnék elmenekülni valami csendes helyre, ahol senki sem ismer, senki sem tesz fel nekemkérdéseket.

– Hadd mondok valamit, Mr. Arrendale – mondja Mr. Stacy. Staccato szól a hangja; az éles kishangdarabkák bántják a fülemet, bántják az értelmemet. – Tegyük fel, hogy maga igazán kedveli ezt a nőt,ezt a Marjoryt…

Ezt a Marjoryt, mintha példány volna, nem személy. Marjory arcának, hajának, hangjának pusztagondolatától melegség tölt el.

– És maga kissé szégyellős – oké, ez normális az olyan fickónál, akinek nem túlságosan sok kapcsolatavolt, ahogyan, gondolom, magának. És a lány talán kedveli magát, és talán élvezi, hogy távolról imádják.És ez a másik személy, talán Don, talán nem, pedig pipa, mert a lány kedveli magát. Talán ő is kedveli alányt. Vagy talán csak magát nem kedveli. Bárhogyan is van, lát valamit, ami nem tetszik neki magukközött. A féltékenység igen gyakran oka az erőszakos viselkedésnek.

– Nem… akarom... hogy... ő… legyen... az… – nyögöm ki nagy nehezen.– Kedveli Dont?– Én… ismerem… gondolom… gondoltam… ismerem… ismertem... őt… – Sűrű feketeség kavarog

odabenn át, meg át a Marjory iránt érzett melegségen. Emlékszem Donra, amikor viccel, nevetett,mosolygott.

– Az árulás sosem tréfa – mondja Mr. Stacy, mint amikor a pap a Tízparancsolatot idézi. Előveszi azsebszámítógépet, parancsokat üt be.

Érzem, amint valami sötét lebeg Don fölött, mint egy nagy viharfelhő a napsütötte táj fölött. El akaromkergetni, de nem tudom, hogyan kell.

– Mikor végez a munkával? – kérdezi Mr. Stacy.– Általában fél hatkor – mondom. – De ma időt veszítettem a kocsi miatt.Le kell dolgoznom.Újra felszalad a szemöldöke.– Le kell dolgoznia azt az időt, amíg velem beszélget?– Természetesen – mondom.– A főnöke nem látszott ennyire szőrszálhasogatónak – mondja Mr. Stacy.– Nem Mr. Aldrin – mondom. – Mindenképpen ledolgoznám, de Mr.Crenshaw az, aki mérges, amikor azt hiszi, nem dogozunk eléggé keményen.– Ó, értem – mondja. Az arca kipirul; most nagyon fényes. – Gyanítom, hogy nem kedvelném ezt a maga

Mr. Crenshaw-ját.– Én sem kedvelem Mr. Crenshaw-t – mondom. – De a legjobbat kell nyújtanom. Akkor is ledolgoznám

az időt, ha ő nem lenne mérges.– Ebben biztos vagyok – mondja. – Mit gondol, mikor megy el ma, Mr. Arrendale?Az órára nézek, számolom, mennyi időt kell ledolgoznom.– Ha most dolgozni kezdek, hat óra ötvenháromkor elmehetek – mondom. – Van egy HÉV, amelyik hét-

nulla-négykor megy a cég kapujától, ha sietek, elérem.– Nem megy HÉV-vel – mondja. – Gondoskodunk a szállításáról. Nem hallotta, hogy aggódunk a

biztonságáért? Van valakije, akinél megszállhatna pár napig? Biztonságosabb, ha nincs a saját lakásában.Rázom a fejem.– Nem ismerek senkit – mondom. Nem laktam senkinek a lakásában, amióta eljöttem otthonról; mindig

a saját lakásomban, vagy szállodában voltam. Most nem akarok szállodába menni.– Máris keressük ezt a Dont, de nem könnyű megtalálni. A munkaadója azt mondja, napok óta nem volt

bent, és a lakásán sincs. Itt rendben lesz néhány órán át, azt hiszem, de ne menjen el anélkül, hogy szólnanekünk, oké?

Bólintok. Egyszerűbb, mint vitatkozni. Úgy érzem, mintha ez egy filmben vagy show-ban történne, nema valós életben. Nem hasonlít semmire, amit valaha is hallottam.

Hirtelen nyílik az ajtó; megijedek, összerezzenek. Mr. Crenshaw az.Megint mérgesnek látszik.– Lou! Mi ez, amit hallok, hogy baja van a rendőrséggel? – Körülnéz, és megdermed, amikor

megpillantja Mr. Stacyt.– Stacy hadnagy vagyok – mondja a rendőr. – Mr. Arrendale-nek nincs baja a rendőrséggel. Egy olyan

ügyben nyomozok, amelyben ő az áldozat. Beszélt magának a kilyukasztott kerekekről, nem igaz?– Igen… – Mr. Crenshaw elsápad, aztán újra kipirul. – Beszélt. De elegendő ok ez ahhoz, hogy

ideküldjenek egy rendőrt?– Nem – mondja Mr. Stacy. – De a két azt követő támadás, beleértve a kocsijába tett

robbanószerkezetet már elegendő.– Robbanószerkezet? – Mr. Crenshaw megint elsápad. – Bántani akarja valaki, Lou?– Mi úgy gondoljuk – mondja Mr. Stacy. – Aggódunk Mr. Arrendale biztonságáért.– Mit gondol, ki lehet? – kérdezi Mr. Crenshaw. Nem várja meg a választ, tovább beszél. – Igen kényes

munkát végez számunkra; lehet olyan versenytárs, aki szabotálni akarja…– Nem hiszem – mondja Mr. Stacy. – Egyes bizonyítékok arra utalnak, hogy a dolognak semmi köze a

munkahelyéhez. Természetesen megértem, hogy aggódik egy ilyen értékes alkalmazottért – nincs a cégnek

vendégháza vagy valamije, ahol Mr. Arrendale meghúzhatná magát pár napig?– Nincs... úgy értem, komolyan gondolja, hogy komoly a veszély?A rendőr szemhéja kissé leereszkedik.– Ugye Mr. Crenshaw-hoz van szerencsém? Felismerem Mr. Arrendale leírásából. Ha valaki kiszedné

a kocsijából az akkumulátort, és olyan szerkezetet tenne a helyére, amelyik robban, ha kinyitja amotorháztetőt, azt komoly veszélynek tartaná?

– Édes Istenem – mondja Mr. Crenshaw. Tudom, hogy nem Mr. Stacyt nevezi édes Istenének. Így fejeziki a meglepetését. Rámnéz, arcvonásai megkeményednek. – Mibe keveredett, Lou, hogy megpróbáljákmegölni? Ismeri a cég politikáját; ha kiderül, hogy bűnözőkkel tart kapcsolatot…

– Lassabban a testtel, Mr. Crenshaw – mondja Mr. Stacy. – Semmi jel nem mutat arra, hogy Mr.Arrendale bármi rosszat tett volna. Azt gyanítjuk, hogy az elkövető olyasvalaki, aki irigy Mr. Arrendaleeredményeire –, aki örülne, ha Mr. Arrendale kevésbé lenne sikeres.

– Irigyli az előjogait? – mondja Mr. Crenshaw. – Ennek van értelme.Mindig mondom, hogy az a rendkívüli bánásmód, amelyben ezek az emberek részesülnek előbb-utóbb

kiváltja azoknak a haragját, akiknek kevesebb jut miattuk. Vannak dolgozóink, akik nem értik, miért vanennek az osztálynak saját parkolója, tornaterme, zenerendszere és ebédlője.

Mr. Stacy arca megmerevedett. Mérges lett valamitől, amit Mr. Crenshaw mondott, de mitől? A hangjais furcsa, éles, úgy tanultam, hogy ez a tónus helytelenítést fejez ki.

– Ó, igen… Mr. Arrendale említette, hogy maga nem helyesli azokat a segítő intézkedéseket, amelyeklehetővé teszik, hogy a fogyatékosok itt dolgozhassanak – mondja.

– Nem így mondanám – mondja Mr. Crenshaw. – Az attól függ, hogy tényleg szükség van-e ezekre azintézkedésekre, vagy sem. Rámpák a kerekes-székeseknek, az igen, de bizonyos úgynevezett segítőszolgáltatások valójában a szórakozást…

– És mivel maga ennyire szakember, tudja, melyik melyik, igaz? – kérdezi Mr. Stacy.Mr. Crenshaw ismét kipirul. Mr. Stacyre nézek. Egyáltalán nem ijedt meg.– Azt tudom, mit mond a mérleg – mondja Mr. Crenshaw. – Nincs törvény, amely arra kényszeríthetne

minket, hogy menjünk tönkre pár ember kedvéért, akik azt hiszik, ilyen mütyürkékre van szükségük... – Azíróasztalom fölött függő pörgő spirálokra mutat.

– Ami belekerült legalább egy dollár harmincnyolc centbe – mondja Mr. Stacy. – Hacsak nemhaditechnikai szállítótól vették. – Ez ostobaság. A haditechnikai szállítók nem árulnak forgó spirálokat;azok rakétákat, meg aknákat, meg repülőgépeket árulnak. Mr. Crenshaw mond valamit, amit nem hallok,mert azon töröm a fejem, hogy Mr. Stacy, aki eléggé tájékozottnak tetszik, a permutációkat leszámítva,miért javasolja, hogy haditechnikai szállítóktól vegyenek forgó spirálokat. Ez egyszerűen csacsiság.Lehet, hogy valami tréfa?

– …De hát ez a lényeg – mondja éppen Mr. Stacy, amikor ismét odafigyelek. – Itt ez a tornaterem: márbe van rendezve, igaz? A fenntartása fillérekbe kerülhet. Most mondjuk kirúgja ezt az egész osztályt –tizenhat, húsz embert talán? –, és átalakítja... nem tudok elképzelni semmit, amit azon a helyen lehetnetenni, amit akár egy nagyobb tornaterem is elfoglalna, amely annyi pénzt hozna, mint amennyimunkanélkülieknek járó munkaadói részesedést kellene fizetniük ennyi ember után. Arról nem is szólva,hogy elveszítenék a fogyatékosok ezen csoportját foglalkoztató cégnek járó megkülönböztető címet ésadókedvezményt.

– Mit tud maga erről? – kérdezi Mr. Crenshaw.– Nálunk is dolgoznak fogyatékosok – mondja Mr. Stacy. – Van, aki munka közben vált azzá, van, akit

úgy vettünk fel. Volt egy szarházi városi tanácsos pár évvel ezelőtt, aki azzal akarta csökkenteni aköltségeket, hogy meg akart szabadulni ezektől az emberektől, akiket ingyenélőnek nevezett. Töméntelenszabad órámat töltöttem statisztikák készítésével, hogy bizonyítsam, többe kerülne, ha kirúgnánk őket.

– Maguk az államtól kapják a pénzt – mondja Mr. Crenshaw. Látom, hogyan lüktet az ér vörös, fényes

homlokán. – Nem kell aggódniuk a profit miatt. Nekünk pénzt kell keresnünk, hogy fizessük a maguknyavalyás fizetését.

– És ettől nyilván keserű a szájukban a falat – mondja Mr. Stacy. Az ő ere is lüktet. – És most, hamegbocsát, beszélnem kell Mr. Arrendale-lel…

– Lou, ezt az időt ledolgozza – mondja Mr. Crenshaw, és kimegy, és bevágja maga mögött az ajtót.Mr. Stacyre nézek, aki a fejét rázza.– Hát ez a pasas nem akármi. Egyszer volt egy ilyen őrmesterem, amikor még csak járőr voltam, de

áthelyezték Chicagóba, hála Istennek. Jobb lenne másik állás után néznie, Mr. Arrendale. Ez szabadulniakar magától.

– Nem értem – mondom. – Én... mi valamennyien... nagyon keményen dolgozunk itt. Miért akarszabadulni tőlünk? – Vagy mássá tenni minket… Nem tudom, szóljak-e Mr. Stacynek a kísérletigyógymódról.

– Hataloméhes strici – mondja Mr. Stacy. – Az ilyen mindig azt akarja, hogy ő jónak látsszon, más megrossznak. Maga csak ül a helyén, jó munkát végez, semmi zűr. Úgy fest, mint akit Mr. Crenshaw nyugodtanmegtáncoltathat. De balszerencséjére megtörtént magával ez a másik dolog.

– Én nem érzem szerencsének – mondom. – Inkább rosszabbnak.– Elhiszem – mondja Mr. Stacy. – Pedig nem az. Mert így, tudja, a maga Mr. Crenshaw-jának velem

kell szembenéznie… és rájön majd, hogy a pimaszságával nem jut messzire a rendőrségnél.Ebben nem vagyok biztos. Mr. Crenshaw nem csak Mr. Crenshaw; ő a cég is, és a cégnek nagy

befolyása van a városban.– Mondok én magának valamit – mondja Mr. Stacy. – Térjünk vissza azokhoz az incidensekhez, hogy

békén hagyhassam, és ne kelljen még tovább bennmaradnia. Volt-e más olyan összejövetele Donnal,bármilyen jelentéktelen is, amelyik azt jelezte, hogy haragszik magára?

Csacsiságnak látszik, de elmondom neki azt az esetet, amikor Don odaállt Marjory és közém, ésMarjory igazi bunkónak nevezte, pedig valójában nem lehet bunkó.

– Szóval amit itt hallok, egy olyan séma, hogy a többi barátai védik magát Dontól, mert nem szeretikazt, ahogyan Don bánik magával, jól értem?

Erre így nem gondoltam. Ahogy kimondja, olyan világosan látom a sémát, ahogyan a számítógépemenvagy a vívásban, és csodálkozom, miért nem láttam eddig.

– Nem örült – mondom. – Azt látta, hogy velem másként bánnak, mint vele, és… – Elhallgatok, merthirtelen meglátok egy másik sémát, amelyet eddig nem láttam. – Mint Mr. Crenshaw – mondom. A hangomfelcsúszik; hallom benne a feszültséget, de ez túlságosan izgalmas. – Ő ugyanazért nem szeret. – Megintelhallgatok, próbálom végiggondolni. Bekapcsolom a ventilátort; a forgó spirálok segítenek gondolkodni,amikor izgatott vagyok. – Ez azoknak az embereknek a sémája, akik nem hiszik el igazán, hogy szükségünkvan segítségre, és rossz néven veszik mindazt a segítséget, amit kapunk. Ha én… ha mi… rosszabbulteljesítenénk, jobban megértenék. Azért haragszanak, mert jól teljesítünk, és mégis kapunk segítséget.Túlságosan normális vagyok... – Mr. Stacyre nézek, aki mosolyog, és bólint. – Ez csacsiság – mondom. –Nem vagyok normális. Sem most. Sem máskor.

– Lehet, hogy maga nem így látja – mondja. – És amikor olyasmit művel, mint azzal a régi szólással avéletlenről meg az ellenséges akcióról, akkor nyilvánvalóan nem átlagos... de a legtöbbször normálisnaklátszik, és normálisan viselkedik. Tudja, én is arra gondoltam... nekünk azt mondták a kötelezőpszichológia tanfolyamon, hogy az autisták általában hallgatagok, visszahúzódók, merevek. – Mosolyog.Nem tudom, miért, amikor éppen most mondott ilyen sok rosszat rólunk. – És akkor itt van maga, aki autótvezet, állása van, szerelmes, vívóversenyekre jár…

– Eddig csak egyszer voltam – mondom.– Rendben van, eddig csak egyszer. De sok embert látok, Mr. Arrendale, aki magánál rosszabbul

működik, és sokat, aki látszólag ugyanezen a szinten működik. Segítség nélkül. Most látom a segítség

értelmét és gazdaságosságát. Olyan ez, mint amikor éket teszünk az asztal rövid lába alá – miért ne legyenstabil, négy lábon álló asztalunk? Miért tűrjük el a dülöngélő, bizonytalan felületet, ha egy ilyen apróságstabilizálhatja? Csakhogy az emberek nem bútorok, és ha az emberek azt hiszik, hogy az az ék őketfenyegeti... nem szeretik.

– Nem értem, hogyan fenyegethetném én Dont, vagy Mr. Crenshaw-t – mondom.– Talán nem személyesen maga. Még azt sem hiszem, hogy a különféle segítő szolgáltatások. De

egyesek nem gondolkodnak valami jól, és könnyebb mást hibáztatniuk mindazért, ami nem jó az életükben.Don nyilván azt hiszi, ha magát nem részesítenék kivételes bánásmódban, akkor nagyobb sikere lenneannál a nőnél.

Jobban szeretném, ha a nevét használná, a Marjoryt. Az „annál a nőnél” úgy hangzik, mintha Marjoryvalami rosszat tett volna.

– A nő bizonyára amúgy sem kedvelné, de Don ezzel nem akar szembenézni – inkább magát okolja.Persze feltéve, ha ezeket ő tette. – Lenéz a zsebszámítógépére. – Annyi információnk van róla, hogy többrossz színvonalú munkahelye volt, néha ő lépett le, néha kirúgták... a hitelképessége alacsony…félresiklott életű embernek tarthatja magát, és nyilván keres magának egy bűnbakot, akit mindezérthibáztathat.

Sosem gondoltam volna, hogy a normális embereknek magyarázat kell a kudarcaikra. Sose, gondoltam,hogy vannak kudarcaik.

– Küldünk valakit, hogy hazavigye, Mr. Arrendale – mondja. – Hívja fel ezt a számot, amikor végzett. –Átad egy névjegyet. – Őrt nem küldünk ide, a cég biztonsági szolgálata eléggé jó, de higgyen nekem,óvatosnak kell lennie!

Nehéz visszazökkenni a munkába a távozása után, de a projektemre koncentrálok, és sikerülteljesítenem valamit, mielőtt végzek, és hívom a kocsit.

Pete Aldrin mély lélegzetet vett, miután Crenshaw elhagyta az irodáját, tombolva a „felfuvalkodottzsernyák” miatt, aki Lou Arrendale-t jött kihallgatni, aztán felvette a kagylót, hogy hívja az Emberierőforrásokat.

– Bart... – Ezt a nevet ajánlotta Paul az Emberi erőforrásoknál, egy fiatal és tapasztalatlan tisztviselőt,aki minden bizonnyal kérdezősködik majd mindenkitől, mert útmutatásra és segítségre van szüksége. –Bart, el kell intéznem némi szabadságot a teljes A-osztály számára; részt vesznek egy kutatási projektben.

– Kiében? – kérdezte Bárt.– A mienkben. Az első emberkísérlet egy felnőtt autistáknak készülő új termékkel. Mr. Crenshaw ezt

tartja a részlegünk legfontosabb feladatának, tehát igazán hálás lennék, ha gyorsan elintézné számukra ameghatározatlan ideig tartó szabadságot. Azt hiszem, ez lenne a legjobb; nem tudjuk, mennyi ideig tart…

– Mindnyájuknak? Egyszerre?– Lehet, hogy lépcsőzetesen mennek át a teszteken; még nem tudom. Majd értesítem, ha a hozzájáruló

nyilatkozatokat aláírták. De minimum harminc nap lesz…– Nem tudom, hogyan…– Mondom a felhatalmazási kódot. Ha szüksége volna Mr. Crenshaw aláírására…– Én csak…– Köszönöm – mondta Aldrin, és letette. El tudta képzelni a tanácstalan és rémült Bartot, amint máris

szalad a főnökéhez megkérdezni, hogy mit tegyen. Aldrin mély lélegzetet vett, aztán hívta Shirley-t aKönyvelésen.

– El kell intéznem, hogy az A-osztály dolgozóinak fizetését közvetlenül a bankjuknak utalják át, amígmeghatározatlan idejű szabadságon vannak…

– Pete, mondtam már: nem így megy ez. Engedélyre van szükség…

– Mr. Crenshaw mindennél fontosabbnak tekinti. Tudom a projekt felhatalmazási kódját, és meg tudomszerezni Mr. Crenshaw aláírását…

– De hogy képzelik, hogy én…– Nem mondhatná egyszerűen azt, hogy más helyszínen dolgoznak? Ehhez nem kellene semmit sem

változtatni az osztály költségvetésén.Aldrin hallotta, hogy Shirley sóhajt.– Mondhatnám, ha közölné velem, hol az a másik helyszín.– Negyvenkettes épület, Központ.Egy pillanatnyi csend, aztán.– De hát az a klinika, Pete. Kaszálni akarnak? Hogy a cég alkalmazottai felvegyenek még egy kis pénzt,

mint kísérleti alanyok?– Senki nem akar kaszálni – mondta Aldrin olyan sértődötten, ahogyan csak tudta. – Gyorsan el akarok

intézni egy projektet, amely fontos Mr. Crenshaw-nak. És nem jutnak plusz pénzhez, ha a fizetést kapják,és nem a honoráriumot.

– Vannak kétségeim – mondta Shirley. – Meglátom, mit tehetek.– Köszönöm – mondta Aldrin, és megint letette. Izzadt; érezte, hogy folyik végig a bordáin. Shirley nem

kezdő; pontosan tudta, hogy a kérés felháborító, és ennek nyilván hangot is ad majd.Emberi erőforrások, Könyvelés... Hátra van még a Jog és a Kutatás. Matatott a papírokkal, amelyeket

Crenshaw ott hagyott neki, végül megtalálta a vezető tudós nevét a jegyzőkönyvön. Liselle Hendricks…nem az az ember, állapította meg, akit odaküldtek beszélni az önkéntesekkel. Dr. Ransome mint „orvos-összekötő, toborzó” szerepelt a személyzeti listán.

– Dr. Hendricks – mondta Aldrin pár perccel később. – Pete Aldrin vagyok, ideát az Elemzésen. Énvagyok az A-osztály főnöke, ahonnan az önkéntesei jönnek. Készen vannak már a beleegyező nyilatkozatoknyomtatványai?

– Miről beszél? – kérdezte dr. Hendricks. – Ha az önkéntesek toborzása érdekli, hívja aháromharminchetes melléket. Nekem semmi közöm hozzá.

– Ön a vezető tudós, nem?– De… – Aldrin el tudta képzelni a nő értetlen arcát.– Csak azt kérdezem, mikor küldi át a beleegyező nyilatkozat nyomtatványokat az önkénteseknek.– Miért küldenem át magának? – kérdezte dr. Hendricks. – Ezzel dr. Ransome foglalkozik.– Mert mind itt dolgoznak – mondta Aldrin. – Egyszerűbb lenne.– Mind egy osztályon? – Hendricks jobban meglepődött, mint amire Aldrin számított. – Ezt nem tudtam.

Nem okoz ez gondot magának?– Megoldom – nevetett erőltetetten Aldrin. – Elvégre menedzser vagyok. – Hendricks nem reagált, hát

Aldrin folytatta. – A helyzet az, hogy még nem mindegyikük határozott. Biztos vagyok benne, hogyvállalják… így vagy úgy, de mindenesetre...

Hendricks felcsattant.– Hogy érti azt, hogy így vagy úgy? Nem gyakorolnak nyomást rájuk, remélem? Nem lenne etikus...– Jaj, ezért nem aggódnék – mondta Aldrin. – Persze senkit nem lehet együttműködésre kényszeríteni,

nem beszélünk semmiféle kényszerről, természetesen, de nehéz időket élünk, gazdasági értelemben,ahogyan Mr. Crenshaw mondja…

– De… de… – Hendricks szinte dadogott.– Ha tehát rögtön át tudná küldeni nekem azokat a nyomtatványokat, hálás lennék – mondta Aldrin, és

letette. Aztán gyorsan hívta Robertet, azt a fickót, akivel Crenshaw utasítására kellett felvennie akapcsolatot.

– Mikor lesznek már ott a beleegyező nyilatkozatok nyomtatványai? – kérdezte. – És milyen lesz amenetrend? Beszélt már a Könyveléssel a fizetések átutalásáról? És az Emberi erőforrásokkal?

– Hát… nem. – Robert a hangja alapján fiatalabbnak tűnt, semhogy fontos ember lehessen, devalószínűleg Crenshaw embere volt. – Azt hittem, azt hiszem, Mr. Crenshaw azt mondta... hogy az őosztályja... elintéz mindent. Nekem csak annyi a dolgom, hogy ellenőrizzem, hogy itt mindbejelentkezzenek. A beleegyező nyilatkozat nyomtatványai, nem tudom, megfogalmaztuk-e már…

Aldrin mosolygott magában. Robert zavara ajándék volt; bármelyik menedzser könnyedén átnyúl egyilyen széteső kis hülye feje fölött. Immár volt jó oka rá, hogy felhívta Hendrickset; ha szerencséje van – ésúgy érezte, van – senki sem tudhatja, melyiket hívta előbb.

Most az volt a kérdés, mikor menjen feljebb. A legszívesebben akkor tette volna meg ezt a lépést,amikor a pletykák már elterjedtek odafenn is, de fogalma sem volt, ez mennyi időbe telik. Meddig ülShirley, vagy Hendricks az új adatokon, amelyeket ő adott nekik, mielőtt bármit is tennének? Mit tesznekmajd először? Ha nyomban a felettesükhöz mennek, a legfelső vezetés néhány órán belül megtudja, de havárnak egy-két napot, beletelhet egy hétbe is.

Háborgott a gyomra; bevett két gyomorégés elleni tablettát.

TIZENNEGYEDIK FEJEZETPénteken a rendőrség elintézte, hogy értem jöjjenek, és munkába vigyenek. A kocsimat bevontatták a

rendőrségre, hogy megvizsgálják; azt mondták, péntek este hozzák vissza. Mr. Crenshaw nem jött azosztályunkra. Sokat haladtam a munkámmal.

A rendőrség autót küld értem, hogy hazavigyenek, de előbb egy boltba megyünk új akkut venni akocsimba, aztán oda, ahol a rendőrség tartja az autómat. Nem a rendes rendőrség ez, hanem egy zároltterületnek nevezett hely. Ez számomra új kifejezés. Papírokat kell aláírnom, hogy a kocsi az enyém, éshogy a magam felügyeletébe veszem. Egy szerelő beleteszi az akkut, amelyet most vettem. Az egyik rendőrfelajánlja, hogy hazakísér, de nem hiszem, hogy segítségre volna szükségem. Azt mondja, figyelőlistáratették a lakásomat.

A kocsim belseje piszkos, mindent világos por borít. Ki kell takarítanom, de előbb haza kell vinnem.Hosszabb ez az út, mint amikor a munkából egyenesen hazamegyek, de nem tévedek el. Leparkolom akocsit Dannyé i mellé, felmegyek a lakásomba.

Nem lenne szabad elhagynom a lakásomat a biztonságom miatt, de péntek este van, mosnom kell. Amosókonyha az épületben van. Azt hiszem, Mr. Stacy azt mondta, az épületet ne hagyjam el. Az épületbenbiztonságban leszek, mert itt lakik Danny, és ő rendőr. Nem hagyom el az épületet, de kimosok.

A sötét ruhát a sötét kosárba teszem, a világost a világosba, rajtuk egyensúlyozom a mosószert, ésóvatosan kilesek a kukucskálón, mielőtt kinyitom az ajtót. Senki, persze. Kinyitom az ajtót, kiviszem aszennyest, bezárom az ajtót. Fontos az ajtót mindig bezárni.

Mint péntek este mindig, csendes a ház. Néhány lakásból hallom a televíziót, ahogy lemegyek alépcsőn. A mosókonyha előtti folyosó olyan, mint máskor. Nem néz bentről senki. Ezen a héten koránjöttem, nincs senki rajtam kívül a mosókonyhában. A sötét ruhát a jobb oldali mosógépbe teszem, avilágosat a mellette lévőbe. Amikor nincs itt senki, aki néz, egyszerre tudom betenni a pénzt a két gépbe,egyszerre tudom őket elindítani. Jól ki kell nyújtanom a karomat, de így jobban hangzik.

Magammal hoztam a Cego és Clintont, leülök az egyik műanyag székre az összecsukható asztal mellé.Szívesebben kivinném a folyosóra, de van itt egy tábla, miszerint: A LAKÓKNAK SZIGORÚAN TILOSKIVINNI A SZÉKEKET A MOSÓKONYHÁBÓL. Nem szeretem ezt a széket – csúnya, furcsa kékeszöldszíne van –, de amikor ülök rajta, nem kell néznem. Így is kellemetlen, de mégis jobb, mintha nem lenneszék.

Nyolcoldalnyit olvastam, amikor bejön az öreg Miss Kimberly a szennyesével. Nem nézek fel. Nemakarok beszélni. Majd köszönök, ha megszólít.

– Hello, Lou – mondja. – Olvas?– Hello – mondom. A kérdésre nem válaszolok, mert látja, hogy olvasok.– Mi az? – kérdezi, és közelebb jön. Becsukom a kötetet úgy, hogy az ujjam benne marad ott, ahol

tartok, hogy láthassa a borítót. – Ejha! – mondja.– Jó vastag könyv. Nem tudtam, hogy szeret olvasni, Lou.Nem értem egymás megzavarásának szabályait. Az mindig udvariatlanság, ha én zavarok meg másokat,

de mások nem tartják udvariatlanságnak, ha ők zavarnak meg olyan körülmények között, amikor nemkellene megzavarniuk.

– Igen, néha – mondom. Nem nézek fel a könyvből, mert remélem, megérti, hogy olvasni akarok.– Haragszik rám valamiért? – kérdezi.Most már haragszom, mert nem hagy békében olvasni, de idős asszony, és udvariatlanság lenne

megmondani neki.– Általában barátságos, de idehozta ezt a nagy, vastag könyvet; nem lehet igaz, hogy olvassa…– Pedig olvasom – mondom megsértődve. – Az egyik barátomtól kaptam kölcsön szerda este.

– De hát... nagyon nehéz könyvnek látszik – mondja. – Igazán megérti?Olyan, mint dr. Fornum; ő sem hiszi, hogy sok mindent meg tudok tenni.– Igen – mondom. – Megértem. Arról olvasok, hogy az agy vizuális jeleket feldolgozó részei hogyan

integrálják az időszakos bemenő jeleket mint egy televíziós monitoron, hogy stabil képet hozzanak létre.– Időszakos bemenőjelek? – mondja. – Úgy érti, mint amikor vibrál?– Tulajdonképpen igen – mondom. – Kutatók azonosították az agynak azt a területét, ahol a villogó

képekből egyenletes lesz.– Nem látom semmi gyakorlati hasznát – mondja. Kiszedi a kosarából a szennyest, kezdi a gépbe

gyömöszölni. – Megelégszem azzal, ha a belsőm működik, anélkül, hogy nézném, hogyan. – Kiméri amosószert, beönti, beteszi a pénzt, és megáll, mielőtt megnyomná az INDÍT gombot. – Lou, szerintem nemegészséges túlságosan sokat foglalkozni azzal, hogyan működik az agy. Bele szoktak bolondulni, tudja.

Nem tudtam. Soha nem jutott eszembe, hogy ha túlságosan sokat tudok az agyam működéséről,belebolondulhatok. Nem hiszem, hogy ez igaz állítás. Megnyomja a gombot, a víz beárad a gépbe. Odajönaz összecsukható asztalhoz.

– Mindenki tudja, hogy a pszichiáterek és a pszichológusok gyerekei bolondabbak az átlagosnál –mondja. – Még a huszadik században volt egy híres pszichiáter, aki egy ládába zárta a gyerekét, és otttartotta, és az megbolondult.

Tudom, hogy ez nem igaz. Nem hiszem, hogy hinne nekem, ha megmondanám neki, hogy ez nem igaz.Nem akarok magyarázni semmit, hát újra kinyitom a könyvet. Éles, fütyülő hangot hallat, és hallomkopogni a cipőjét a kövön, ahogy elmegy.

Az iskolában azt tanultuk, hogy az agy olyan, mint a számítógép, csak nem olyan hatékony. Aszámítógépek nem hibáznak, ha jól építették meg és jól programozták őket, de az agyak igen. Ebből jött azötletem, hogy bármelyik agy – még egy normál agy is, az enyémről nem is beszélve – amolyanalacsonyabb rendű számítógép.

Ebből a könyvből egyértelműen kiderül, hogy az agy jóval bonyolultabb minden számítógépnél, és hogyaz én agyam normális – pontosan úgy működik, mint az átlagos emberi agy – sok szempontból. Aszínlátásom normális. A látásélességem normális. Mi nem normális? Csak a legapróbb dolgok…gondolom.

Bárcsak meglennének a gyerekkori orvosi papírjaim. Nem tudom, elvégezték-e rajtam az összesvizsgálatot, amelyekről ebben a könyvben írnak. Nem tudom például, megvizsgálták-e szenzorosidegsejtjeim továbbítási sebességét. Tudom, hogy anyámnak volt egy nagy harmonikadossziéja, kívülzöld, belül kék, tele papírokkal. Nem emlékszem, hogy láttam volna a szüleim halála után, amikorösszepakoltam a dolgaikat a házukban. Talán anyám eldobta, amikor már felnőttem, és egyedül éltem.Tudom az orvosi központ nevét, ahová a szüleim vittek, de nem tudom, segítenének-e nekem, ha egyáltalánmegőrzik olyan gyerekek adatait, akik ma már felnőttek.

A könyv szól a rövid, átmeneti stimulusok észlelésének képességében mutatkozó változatokról.Visszagondolok a számítógépes játékokra, amelyek segítettek meghallanom, aztán kimondanom olyanmássalhangzókat, mint a p vagy a d, kivált a szavak végén. Voltak szemgyakorlatok is, de olyan kicsivoltam, hogy nemigen emlékszem rájuk.

Nézem az arcpárokat az illusztráción, melyekkel az arcvonások, azok elhelyezkedése, vagy típusaszerinti megkülönböztetést lehet kipróbálni. Nekem az összes arc nagyjából egyforma; csak annyitmondhatok – a képaláírások segítségével –, hogy ennek a kettőnek egyforma a szeme, az orra, és a szája,de az egyiken távolabb vannak egymástól. Ha mozognának, ahogyan a valódi embereken, észre se venném.Ez állítólag azt jelenti, hogy valami baj van az agyamnak azzal a részével, amely az arcfelismerésértvolna felelős.

A normális emberek tényleg teljesítik mindezeket a feladatokat? Ha igen, nem csoda, hogy olyankönnyen felismerik egymást, olyan nagy távolságból, különböző ruhákban.

Szombaton a cégnél nincs értekezlet. Elmegyek a Központba, de a kijelölt tanácsadó beteg, nincs benn.Megnézem a hirdetőtáblán a Jogsegély telefonszámát, és megjegyzem. Nem akarom egyedül felhívni. Nemtudom, mit gondolnak a többiek. Pár perc múlva hazamegyek újra, folytatom az olvasást, de arra szakítokidőt, hogy kitakarítsam a lakást, meg a kocsit, hogy pótoljam a múlt heti mulasztást. Úgy döntök, kidoboma régi szőrme üléshuzatot, mert még mindig meg-megszúr egy-egy üvegszilánk, és újat veszek. Vasárnap akora reggeli istentiszteletre megyek el, hogy több időm legyen olvasni.

Hétfőn feljegyzés jön mindannyiunknak, benne az előzetes vizsgálatok időpontjai. PET vizsgálat. MRIvizsgálat. Teljes fizikai. Pszichológiai interjú. Pszichológiai teszt. A feljegyzés szerint mindezekre avizsgálatokra büntetés nélkül elmehetünk a munkából. Megkönnyebbülök; nem szeretném ledolgoznimindazt az időt, amelyet ezek a vizsgálatok elvesznek. Az első vizsgálat hétfő délután fizikai.Valamennyien átmegyünk a klinikára. Nem szeretem, ha idegenek nyúlnak hozzám, de tudom, hogy illikviselkedni egy klinikán. A vérvétel nem is fáj, de nem értem, hogy a véremnek, meg a vizeletemnek miköze az agyam működéséhez. Senki nem is próbálja megmagyarázni.

Kedden jön a CT. A technikus egyre magyarázza, hogy nem fáj, és ne ijedjek meg, amikor a gép betolegy szűk alagútba. Nem ijedek meg. Nincs klausztrofóbiám.

Munka után el kell mennem az élelmiszerboltba, mert a múlt kedden vásárlás helyett a többiekkeltalálkoztam. Vigyáznom kellene Donnal, de nem hiszem, hogy komolyan bántani akar. A barátom.Mostanra biztosan megbánta már, amit tett... ha ugyan ő tette. Egyébként is, ez a bevásárló napom.Körülnézek a parkolóban, és nem látok senkit, akit nem kellene látnom. A cég kapuőrei kívül tartják abetolakodókat.

A boltnál a lehető legközelebb parkolok le az egyik lámpához, ha esetleg sötét lenne, mire kijövök.Szerencsés hely, prímszámú: tizenegyedik a sor végétől. Az üzletben ma nincsenek sokan, hát van időmösszeszedni mindent, ami a listámon szerepel. Bár nincs írott listám, tudom, mire van szükségem, éssehová sem kell visszamennem valamiért, amit elfelejtettem. Túlságosan sok minden van a kocsimban agyorspénztárhoz, hiszen majdnem tele a kocsi, ezért a legrövidebb normál sorba állok be.

Amikor kijövök, már sötétebb van, de még nincs igazán sötét. A levegő hűvös, még a parkoló betonjafölött is. Tolom a kocsit, a pattogó ritmusra figyelek, amelyet az egyik, csak néha a kövezethez érő kerékad. Szinte olyan, mint a jazz, csak kevésbé kiszámítható. Amikor a kocsihoz érek, kinyitom az ajtaját, éskezdem óvatosan berakodni a zacskókat. Az olyan nehéz holmit, mint a mosószer vagy a gyümölcslevesdobozok a padlóra teszem, ahonnan nem eshet le, nem nyomhat össze mást. A kenyér és a tojás a hátsóülésre kerül.

Mögöttem hirtelen csikordul a bevásárlókocsi; megfordulok, és nem ismerem fel a sötét dzsekis férfiarcát. Először nem, aztán rájövök, hogy Don az.

– Mindennek te vagy az oka. Miattad dobott ki Tom – mondja. Az arca egészen össze van gyűrve, azizmok csomókban dudorodnak ki. A szeme ijesztő; mivel nem akarom látni, inkább arcának más részeitnézem.

– Marjory miattad küldött el. Felfordul a gyomrom attól, ahogy a nők buknak erre a fogyatékos trükkre.Biztosan tucatnyi nőd van, tökéletesen normális nők, akik mind beveszik ezt a szegény, tehetetlen fickófigurát. – A hangja magas lesz, sipákoló, azt hiszem, most idéz valakit, vagy utánoz.

– „Szegény Lou, nem tehet róla” és „Szegény Lou-nak szüksége van rám”.– Most ismét mélyebb a hangja.– A te fajtádnak nincs szüksége normális nőkre – mondja. – A szörnyszülöttek párosodjanak

szörnyszülöttekkel, ha már muszáj párosodniuk. A puszta gondolatától, hogy előveszed a... hogy úgyvagy… egy normális nővel, hánynom kell. Undorító.

Nem tudok mondani semmit. Azt hiszem, meg kellene ijednem, de amit érzek, nem félelem, hanem

szomorúság, akkora szomorúság, hogy súlyos teherként zúdul le rám, sötét és alaktalan. Don normális.Olyan sok minden lehetett volna, olyan sok mindent tehetett volna, olyan könnyen. Miért adta fel, hogy ígylegyen?

– Leírtam az egészet – mondja. – Nem tudok elbánni az összes fajtádbelivel, de tudják majd, miérttettem, amikor elolvassák.

– Nem én tehetek róla – mondom.– Hogy a fenébe ne – mondja. Közelebb jön. Az izzadságának fura szaga van. Nem tudom, mi ez, de azt

hiszem, evett vagy ivott valamit, attól van ilyen szaga. Az inggallérja gyűrött. Lepillantok. A cipőjekopott; az egyiknek laza a fűzője. Fontos, hogy az ember ápolt legyen. Jó benyomást kelt. PillanatnyilagDon nem kelt jó benyomást, de ezt senki nem veszi észre. A szemem sarkából látok másokat, akik akocsijukhoz mennek, vagy a boltba, és ügyet se vetnek ránk. – Szörnyszülött vagy, Lou – érted, mitmondok? Szörnyszülött, és állatkertben a helyed.

Tudom, hogy amit Don mond, annak nincs értelme, és nem objektív tény, mégis összetör ellenemirányuló utálatának ereje. Ráadásul ostobának érzem magam, amiért ezt nem vettem észre előbb. Abarátom volt; rám mosolygott; segíteni próbált nekem. Honnan tudhattam volna?

– Az a sokféle szociális juttatás, a büdös életbe, ha nem lennél a fajtáddal együtt, a világ nemhanyatlana újabb válságba. Olyan pályát futhatnék be, amilyent érdemlek, nem feneklettem volna meg egyilyen szar, reménytelen melónál.

Nem tudom, miféle munkája van Donnak. Tudnom kellene. Nem hiszem, hogy ami a pénzzel történik,arról én tehetek. Nem hiszem, hogy Don befutná álmai pályáját, ha meghalnék. A munkaadók olyanembereket vesznek fel, akik ápoltak és jó modorúak, akik keményen dolgoznak, és kijönnek másokkal.Don piszkos és rendetlen; goromba, és nem dolgozik keményen.

Gyorsan mozdul, a keze fegyvert tartva lendül felém.– Be a kocsiba! – mondja, de már mozdulok. A sémája egyszerű, könnyű felismerni, és nem olyan

gyors, meg erős, mint képzeli. A kezemmel elkapom előrelendülő csuklóját, oldalra hárítom. A keletkezőhang nem olyan, mint a televízióban. Sokkal hangosabb és csúnyább; visszaverődik a bolt homlokzatáról.Nekem nincs pengém, de a másik kezem lesújt Don testének közepére. Összegörnyed; rossz szagú leheletjön a szájából.

– Hé! – kiáltja valaki. – Rendőrség! – kiáltja valaki más. Sikoltásokat hallok. Emberek bukkannak elő asemmiből, és tömegesen zúdulnak Donra. Megtántorodom, és kis híján elesem, amint az embereklökdösnek; valaki megragadja a karomat, megpenderít, és a kocsi oldalának lök.

– Engedd el – mondja egy másik hang. – Ő az áldozat. – Mr. Stacy az. Nem tudom, mit keres itt.Szigorúan néz rám. – Mr. Arrendale, nem megmondtuk, hogy legyen óvatos? Miért nem ment amunkahelyéről egyenesen haza? Ha Dan nem szólt volna, hogy tartsuk szemmel…

– Azt... hittem… óvatos... vagyok – mondom. Nehéz beszélnem ebben a zajban. – De be kellettvásárolnom; ez a bevásárló napom. – Csak ekkor jut eszembe, hogy Don tudta, hogy ez a bevásárlónapom, hogy láttam már itt azelőtt egy keddi napon.

– Nagy szerencséje van – mondja Mr. Stacy.Don hason fekszik a földön, két férfi térdel rajta; a két karját hátrahúzták, megbilincselik. Tovább tart

és csúnyább látvány, mint a híradóban. Don furcsa hangokat ad; mintha sírna. Amikor talpra állítják, sír.Könnycseppek futnak végig az arcán, csíkokat rajzolnak a koszba. Sajnálom. Nagyon rossz érzés lennesírni ilyen emberek előtt.

– Rohadék! – mondja, amikor meglát. – Csapdába csaltál.– Nem csaltalak csapdába – mondom. El akarom magyarázni, hogy nem tudtam, hogy itt vannak a

rendőrök, hogy mérgesek rám, amiért elhagytam a lakásomat, de Dont elviszik.– Amikor azt mondom, hogy a maga-félék nehezítik meg a munkánkat – mondja Mr. Stacy –, nem az

autistákra gondolok. Hanem az olyanokra, akik nem tartják be az elemi elővigyázatossági szabályokat.

Még mindig mérges a hangja.– Be kellett vásárolnom – mondom.– Ahogy pénteken mosnia kellett?– Igen – mondom. – És még világos van.– Megkérhetett volna valakit, hogy vásároljon be magának.– Nincs kit megkérnem – mondom.Furán néz rám, aztán megrázza a fejét.Nem ismerem a zenét, amelyik most dübörög a fejemben. Nem ismerem az érzést. Ugrálni szeretnék,

hogy helyrerázzam magam, de itt nem lehet – az aszfalt, a kocsik sora, a HÉV-állomás. Nem akarok beülnia kocsiba, és hazamenni.

Az emberek egyre kérdezgetik, hogy vagyok. Némelyik erős lámpával az arcomba világít. Olyanokatmondanak rám, hogy „feldúlt” és „rémült”. Nem érzem magam feldúltnak. Feldúlt az a város, amelyetfeldúlnak és kifosztanak. Akkor éreztem magam kifosztottnak, amikor a szüleim meghaltak, de most nemígy érzek. Amikor Don fenyegetett, rémült voltam, de még inkább ostoba, szomorú és mérges.

Most nagyon elevennek és nagyon összezavartnak érzem magam. Senki nem sejti, hogy nagyonboldognak és izgatottnak is érezhetem magam. Valaki megpróbált megölni, és nem sikerült neki. Mégmindig élek. Nagyon elevennek érzem magam, nagyon érzékelem a ruhám textúráját a bőrömön, a fényszínét, a levegő áramlását a tüdőmben. Máskor ez feldolgozhatatlanul sok érzékelésre és feldolgozásraváró bemenő jel lenne, de ma nem az: jó érzés. Szeretnék rohanni és ugrálni és ordítani, de tudom, hogynem illik. Szeretném megölelni Marjoryt, ha itt lenne, szeretném megcsókolni, de azt nagyon nem illik.

Vajon a normális emberek azzal reagálnak a nem-meghalásra, hogy feldúltak és szomorúak ésidegesek? Nehéz elképzelni olyan embert, aki ilyenkor nem boldog és megkönnyebbült, de nem tudom.Talán azt gondolnák, azért mások a reakcióim, mert autista vagyok; nem tudom, ezért nem akaromelmondani nekik, mit érzek valójában.

– Nem hiszem, hogy most helyes lenne vezetnie – mondja Mr. Stacy. – Hadd vigye haza az egyik fiútőlünk.

– Tudok vezetni – mondom. – Nem vagyok annyira ideges. – Egyedül akarok lenni a kocsiban, a sajátzenémmel. És már nincs veszély; Don már nem bánthat.

– Mr. Arrendale – mondja a hadnagy, és a fejét közel rakja az enyémhez –, lehet, hogy nem érzi magátidegesnek, de aki ilyen élményen esett át, az ideges. Nem vezetne olyan biztonságosan, mint máskor.Hagyja, hogy más vezessen.

Tudom, hogy biztonságosan tudok vezetni, ezért megrázom a fejemet. Ő megvonja a vállát.– Majd valaki később felveszi a vallomását, Mr. Arrendale. Talán én, talán valaki más. – Elmegy. A

tömeg lassan szétoszlik.A bevásárlókocsi az oldalán hever; a zacskók kiszakadtak, az élelmiszer szétszóródva, széttaposva a

földön. Nagyon csúnya, és egy pillanatra felfordul a gyomrom. Nem hagyhatom itt ezt a disznóságot.Változatlanul szükségem van élelmiszerre; ez tönkrement. Nem emlékszem, mi van a kocsiban ésbiztonságban, mit kell pótolni. A gondolat, hogy visszamenjek a zajos boltba most túlságosan sok.

Fel kell szednem ezt a szennyet. Lenyúlok; gusztustalan, a kenyér a piszkos aszfaltba taposva, a szétfolytgyümölcslé, a behorpadt konzervek. Nem kell szeretnem; csak meg kell tennem. Nyúlok, emelek, cipelek,igyekszem minél kevésbé hozzáérni a dolgokhoz. Ez az ennivaló elpocsékolása, és élelmet pocsékolnihelytelen, de nem ehetek piszkos kenyeret és szétfolyt gyümölcslevet.

– Jól van? – kérdezi valaki. Összerezzenek, amikor mondja. – Elnézést… csak úgy láttam, nincs jól.A rendőrautók elmentek. Nem tudom, mikor mentek el, de már sötét van. Nem tudom, hogy

magyarázzam el, mi történt.– Én jól – mondom. – Az élelmiszer nem jól.– Segítsek? – kérdezi. Nagydarab, kopaszodó férfi, a kopaszfoltja körül göndör a haja. Szürke nadrágot

és fekete pólót visel. Nem tudom, engedjem-e segíteni, vagy sem. Nem tudom, mi illik ilyen helyzetben.Ezt nem tanultuk az iskolában. Már felvett két horpadt konzervet, az egyik paradicsomszósz, a másik főttbab. – Ezek jók – mondja. – Csak behorpadtak. – Nyújtja a konzerveket felém.

– Köszönöm – mondom. Mindig illendő megköszönni, ha az embernek odanyújtanak valamit. Nemakarom a horpadt konzerveket, de nem számít, akarja-e az ember az ajándékot; meg kell köszönni.

A férfi felveszi a szétlapult dobozt, amelyben rizsnek kellene lennie, és a szemétládába dobja. Amikorminden, amit könnyen fel tudtunk szedni vagy a szemétládában, vagy a kocsimban van, búcsút int, éselmegy. Nem tudom a nevét.

Amikor hazaérek, még este hét óra sincs. Nem tudom, mikor jön majd a rendőr. Felhívom Tomot, hogyelmondjam, mi történt, mert ő ismeri Dont, és senki mást nem is tudnék felhívni. Tom azt mondja, idejön alakásomba. Nekem nem kell, hogy jöjjön, de ő jönni akar.

Amikor megjön, izgatottnak látszik. A szemöldöke összehúzva, és ráncok vannak a homlokán.– Lou, jól vagy?– Remekül – mondom.– Don tényleg megtámadott? – Nem várja meg a választ, folytatja. – Nem tudom elhinni... beszéltünk

róla annak a rendőrnek…– Beszéltetek Mr. Stacynek Donról?– A bomba után. Nyilvánvaló volt, Lou, hogy csak a csoportból lehetett valaki. Próbáltam elmondani

neked…Eszembe jut, amikor Lucia félbeszakított minket.– Mi láttuk – folytatja Tom. – Féltékeny volt rád Marjory miatt.– A munkájáért is engem okol – mondom. – Azt mondta, szörnyszülött vagyok, hogy én tehetek róla,

hogy nem kapta meg azt a munkát, amelyiket akarta, hogy a hozzám hasonlóknak nem lenne szabad olyannormális nőkkel barátkozni, mint Marjory.

– A féltékenység egy dolog; összetörni dolgokat és emberekben kárt tenni más – mondja Tom. –Sajnálom, hogy ezt kellett átélned. Azt hittem, Don rám haragszik.

– De jól vagyok – ismétlem. – Nem tett kárt bennem. Tudtam, hogy nem kedvel, tehát nem volt olyanrossz, mint lehetett volna.

– Lou... elképesztő vagy. Mégis úgy gondolom, részben én tehetek róla.Ezt nem értem. Don tette. Tom nem mondta Donnak, hogy tegye.Hogyan tehetne róla Tom, akár csak kicsikét is?– Ha sejtettem volna, hogy ez lesz, ha jobban kezeltem volna Dont…– Don személy, nem tárgy – mondom. – Senki nem tud senkit tökéletesen irányítani, és megpróbálni sem

helyes.Tom arca ellazul.– Lou, néha azt gondolom, te vagy közülünk a legbölcsebb. Rendben van.Nem én tehetek róla. De azért sajnálom, hogy át kellett élned. És aztán a per... az se lesz számodra

könnyű. Egy per minden résztvevőjének nehéz.– Per? Miért kellene nekem perelnem?– Nem kell, de tanú leszel Don perében, abban biztos vagyok. Nem mondták neked?– Nem. – Nem tudom, mit csinál a tanú a pernél. Sosem akartam a tévében perekről szóló műsort nézni.– Nézd, nem lesz egyhamar, majd megbeszéljük. De most… van bármi, amit Lucia, vagy én tehetünk

érted?– Nincs. Jól vagyok. Holnap jövök vívni.– Ennek örülök. Nem szeretném, ha elmaradnál, mert attól tartasz, hogy a csoportból valaki más kezd

majd úgy viselkedni, ahogyan Don.– Nem gondoltam ilyesmire – mondom. Csacsiságnak tetszik, de aztán arra gondolok, hátha a

csoportnak kell egy Don, és valaki más lép majd a szerepébe. No, de ha egy normális ember, mint Donképes eltitkolni ekkora dühöt és erőszakosságot, talán minden normális emberben megvan ez a képesség.Azt hiszem, bennem nincs meg.

– Helyes. De ha csak picikét is aggódsz – vagy bárki gyanút kelt benned –, kérlek, szólj nekem azonnal.A csoportok furcsák. Voltam csoportokban, amelyekből elment valaki, akit senki sem szeretett, ésnyomban találtunk valaki mást, akit attól kezdve nem szerettünk, és kiutáltunk.

– Szóval ez a csoportok sémája.– Egyik sémája. – Sóhajt. – Remélem, nem ezé a csoporté, és vigyázok majd. A Don-problémát

valahogy elnéztük.Megszólal a csengő. Tom körülnéz, aztán rám.– Azt hiszem, a rendőr lesz az – mondom. – Mr. Stacy azt mondta, jön valaki felvenni a vallomásomat.– Akkor én megyek – mondja Tom.

A rendőr, Mr. Stacy ül a pamlagomon. Drapp nadrágot és kockás rövid ujjú inget visel. A cipője barna,grízes felületű. Amikor bejött, körülnézett, és tudtam, hogy mindent lát. Danny ugyanígy néz mindenre,felbecsül mindent.

– Megvannak nálam a jelentések a korábbi rongálásokról, Mr. Arrendale – mondja. – Ha tehátelmondaná, mi történt ma délután… – Ez csacsiság. Ott volt. Megkérdezett, és elmondtam neki akkormindent, és beírta a zsebszámítógépébe. Nem értem, miért van itt megint.

– Ez az élelmiszer bevásárló napom – mondom. – Mindig ugyanabba a boltba megyek ennivalótvásárolni, mert könnyebb megtalálni a dolgokat, ha az ember minden héten odajár.

– Minden héten ugyanakkor megy? – kérdezi.– Igen. Munka után, vacsorafőzés előtt.– És készít listát?– Igen. – Gondolom, persze, de Mr. Stacy talán nem úgy gondolja, hogy mindenki készít listát. – De

amikor hazaértem, eldobtam a listát. – Nem tudom, kéri-e majd, hogy szedjem ki a szemétből.– Értem. Csak tudni akartam, mennyire kiszámíthatók voltak a tettei.– A kiszámíthatóság jó – mondom. Izzadni kezdek. – Fontos, hogy az embernek legyenek megszokott

foglalatosságai.– Persze – mondja. – De akinek vannak megszokott foglalatosságai, azt könnyebben megtalálja az, aki

bántani akarja. Emlékezzen vissza, mire figyelmeztettem a múlt héten.Nem gondoltam így rá.– De folytassa. Nem akartam félbeszakítani. Mondjon el mindent.Különös számomra, hogy valaki ilyen nagy figyelemmel hallgasson, amikor olyan lényegtelen dolgokról

beszélek, hogy milyen sorrendben vásárolom az élelmiszereket. De azt mondta, mondjak el mindent. Nemtudom, mi köze a támadáshoz, de azért elmondom neki, hogyan szerveztem úgy a bevásárlást, hogy egyszersem kellett visszamennem valamiért.

– Aztán kimentem – mondom. – Alkonyodott, nem volt még teljesen sötét, és a parkolóban erős fényekégtek. A bal oldali sorban, a tizenegyedik helyen parkoltam. – Szeretem, ha semmivel sem osztható a helyszáma, ahol parkolok, de ezt nem árulom el neki. – Fogtam a kulcsot, kinyitottam a kocsit. Kivettem abevásárló kocsiból az élelmiszeres zacskókat, és betettem őket az autóba. – Nem hiszem, hogy érdekelné,hogy a nehéz holmit a padlóra, a könnyűt az ülésre tettem. – Hallottam, hogy mozdul mögöttem a bevásárlókocsi, és megfordultam. Akkor beszélt hozzám Don.

Szünetet tartok, próbálok visszaemlékezni pontosan a szavaira és a sorrendre.

– Nagyon mérges volt a hangja – mondom. – Rekedt. Azt mondta: „Mindennek te vagy az oka. Miattaddobott ki Tom.” – Ismét szünetet tartok. Don sok mindent mondott nagyon gyorsan, és nem biztos, hogyminden szóra a megfelelő sorrendben emlékszem. Nem lenne helyes, ha rosszul mondanám.

Mr. Stacy vár, engem néz.– Nem biztos, hogy mindenre tökéletesen emlékszem – mondom.– Semmi baj – feleli. – Csak azt mondja el, amire emlékszik.– Azt mondta, „Marjory miattad küldött el.” Tom az az ember, aki a vívócsoportot szervezte.

Marjory… beszéltem magának Marjoryról a múlt héten. Sosem volt Don barátnője. – Kínos Marjoryrólbeszélnem. Marjorynak a maga nevében kellene beszélnie. – Marjory bizonyos mértékben kedvel engem,de... – Ezt nem mondhatom. Nem tudom, hogyan kedvel Marjory, mint ismerőst, vagy barátot, vagy…annál többet. Ha azt mondanám, „nem úgy, mint szerelmest”, vajon igaz lenne-e? Nem akarom, hogy igazlegyen. – Azt mondta, „A szörnyszülöttek párosodjanak szörnyszülöttekkel, ha már muszáj párosodniuk.”Nagyon mérges volt. Azt mondta, én tehetek arról, hogy gazdasági válság van, és hogy nincs jó állása.

– Hm. – Mr. Stacy csak ezt a halk hangot adja, és ül.– Azt mondta, üljek be a kocsiba. Felém szúrt a fegyverrel. Nem jó beülni a kocsiba a támadóval;

tavaly mondták az egyik híradóban.– Minden évben benne van a hírekben – mondja Mr. Stacy. – Egyesek mégis beülnek. Örülök, hogy

maga nem tette.– Láttam a sémáját – mondom. – Így aztán rámozdultam: elhárítottam a fegyveres kezét, és gyomron

vágtam. Tudom, hogy helytelen másokat megütni, de bántani akart.– Látta a sémáját? – mondja Mr. Stacy. – Az mi?– Évekig jártunk egy vívócsoportba – mondom. – Amikor a jobb karját előrelendíti, hogy szúrjon, a

jobb lába mindig vele mozdul, aztán a balja oldalra, aztán kilendül a könyöke, és a következő szúrásaegészen jobbra megy. Ebből tudtam, hogy ha szélesen hárítok, aztán középre ütök, esélyem van előbbeltalálnom, mintsem ő bántani tudna engem.

– Ha éveken át vívtak egymással, hogy lehet, hogy ő nem tudta, mi következik? – kérdezi Mr. Stacy.– Nem tudom – mondom. – De én jó vagyok abban, hogy észreveszem a sémákat a mások mozgásában.

Így is vívok. Ő nem olyan jó. Azt hiszem, azt hitte, ha nincs nálam penge, nem ugyanazt a védekezéstválasztom, mint a vívásban.

– Huh. Szeretném látni magát vívni – mondja Mr. Stacy. – Mindig olyan nőies sportnak tartottam, azzala fehér ruhával meg a drótokkal, de ahogy maga beszél róla, érdekes. Szóval: megfenyegette magát afegyverrel, maga elhárította a fegyvert, és gyomron vágta, és aztán?

– Egy csomó ember kiabálni kezdett, és Donra vetették magukat. Azt hiszem, rendőrök voltak, deazelőtt nem láttam őket. – Elhallgatok. Minden mást megtudhat a rendőröktől, akik ott voltak, gondolom.

– Oké. Térjünk vissza egy-két dologra... – Újra meg újra végigrágjuk, és minden egyes alkalommal többrészletre emlékszem. Ez nyugtalanít – tényleg emlékszem mindezekre, vagy csak kitöltöm a lyukakat, hogyelégedett legyen? Olvastam erről egy könyvben. Valósnak érzem, néha mégis hazugság. Hazudni helytelen.Nem akarok hazudni.

Újra meg újra a vívócsoportról kérdez: ki kedvelt, és ki nem. Én kiket kedveltem, kiket nem. Azt hittem,mindenkit kedveltem; azt hittem, ők is kedveltek engem, vagy legalábbis toleráltak, amíg nem történt ezDonnal. Mr. Stacy mintha azt akarná, hogy Marjory a barátnőm, vagy a kedvesem legyen; egyre kérdezget,szoktunk-e találkozni. Nagyon izzadok, amikor Marjoryról beszélek. Az igazat mondom, hogy nagyonkedvelem őt, és gondolok rá, de nem járunk.

Végül Mr. Stacy feláll.– Köszönöm, Mr. Arrendale; egyelőre ennyi. Leíratom, aztán be kell jönnie az őrsre aláírni, és ismét

megkeressük majd, ha jön a per.– Per? – kérdezem.

– Igen. A támadás áldozataként maga lesz a vád tanúja. Van ezzel valami probléma?– Mr. Crenshaw mérges lesz, ha sokat hiányzom a munkából – mondom.Ez igaz, ha akkor meglesz még az állásom. És ha nem?– Biztosan megérti majd – mondja Mr. Stacy.Biztosan nem, mert nem akarja megérteni.– Lehet, hogy Poiteau ügyvédje megállapodik az államügyésszel – mondja Mr. Stacy. – Elfogad egy

csökkentett időtartamú ítéletet, hogy ne kockáztasson még rosszabbat, amit a per hozhat. Értesíteni fogjuk.– Az ajtóhoz megy. – Vigyázzon magára, Mr. Arrendale! Örülök, hogy elkaptuk a fickót, és magának

nem esett bántódása.– Köszönöm a segítségét – mondom.A távozása után elsimítom a pamlagot ott, ahol ült, és visszateszem a helyére a párnát. Nyugtalan

vagyok. Nem akarok Donra és a támadásra gondolni. El akarom felejteni. A legjobb lenne, ha meg semtörtént volna.

Gyorsan elkészítem a vacsorámat, főtt tészta zöldséggel, megeszem, aztán elmosom a tányért meg afazekat. Már este 8:00 van. Fogom a könyvet, elkezdem a tizenhetedik fejezetet, „A memória és a figyelemkontrolljának integrálása: a PTSD és az ADHD[3] tanulságai”.

A hosszú mondatokat és a bonyolult nyelvi szerkezeteket már jobban értem. Nem lineárisak, hanemhalmaz jellegűek, vagy sugaras szerkezetűek. Nem ártott volna, ha először erről világosítottak volna fel.

Az információ, amelyet a szerzők közölni akarnak logikusan szervezett. Úgy írták meg, ahogy én isírtam volna. Furcsa elgondolni, hogy hozzám hasonló ember is írhatna egy fejezetet egy, az agyműködésrőlszóló könyvbe. Úgy beszélek, mintha valami tankönyvből olvasnám? Ezt érti dr. Fornum „dagályosnyelvezeten”? Amikor ezt mondta, mindig a sziklákat csapkodó hullámok képe merült fel előttem. És nemértettem; a beszédemben nincs semmi olyan szenvedélyes, mint a sziklákat csapkodó hullámok. Ha úgyértette, hogy tankönyvszerűen beszélek, mondhatta volna úgy is.

Mostanra már tudom, hogy a PTSD egy trauma utáni stresszes állapot, és különös változásokat okoz amemória működésében. A visszacsatolási mechanizmus összetett kontrolljáról, gátlásról és a gátláshiányáról van szó a jelek közvetítésében.

Most jut eszembe, hogy én is trauma után vagyok, hogy ha az embert meg akarják ölni, az trauma, bárnem érzem magam túlzottan stresszesnek, vagy izgatottnak. Lehet, hogy normális emberek nem ülnek letankönyvet olvasni pár órával azután, hogy meg akarták ölni őket, de számomra ez megnyugtató. A tényekakkor is ott vannak, változatlanul logikus sorrendben, olyasvalaki vetette őket papírra, akinek fontos volt,hogy érthető legyen. Pont ahogyan a szüleim mondták: a csillagok változatlanul ragyognak, sértetlenül ésfogyatkozás nélkül, bármi történt is ezen a bolygón. Szeretem, hogy valahol rend van, ha körülöttemfelborul is.

Mit érezne egy normális? Eszembe jut egy kísérlet a középiskolából, amikor különböző helyre állítottcserepekbe ültettünk növényeket. A növények mind felfelé, a fény felé nőttek, bármerre kellett is fordulniaa száruknak. Emlékszem, hogy megkérdeztem, lehetséges-e, hogy engem valaki egy ferdén álló cserépbeültetett, de a tanár azt mondta, ez egészen más.

Pedig szerintem így van. Ferdén viszonyulok a világhoz, örülök, amikor mások szerint feldúltnakkellene lennem. Az agyam a fény felé próbál nőni, de nem tudok kiegyenesedni, ha egyszer a cserépferdén, megbillenve áll.

Ha jól értem a tankönyvet, azért emlékszem arra, hogy a parkolóban a kocsik hány százaléka kék, mertjobban odafigyelek a színekre és a számokra, mint a legtöbben. Ők nem veszik észre, tehát nem törődnekvele. Kíváncsi lennék, ők mit vesznek észre, ha ránéznek egy parkolóra. Mi más látható a kocsik sorainkívül, ennyi a kék, ennyi a drapp, és ennyi a piros? Mi hiányzik nálam, ahogyan náluk hiányzik a szépségesnumerikus összefüggések meglátása?

Emlékszem színre és számra és sémára és növekvő, meg csökkenő sorozatokra: ez jut át a

legkönnyebben a szűrőn, amelyet a kívülről jövő jeleket feldolgozó érzékszerveim közém és a világ közétettek. Azután ezek lettek agyam fejlődésének paraméterei, úgy, hogy mindent – a gyógyszergyártásifolyamatoktól a vívóellenfél mozdulataiig – egyformán láttam, egyfajta valóság kifejeződéseinek.

Körülnézek a lakásomban, és a reakcióimra gondolok, arra, hogy szükségem van rendszerességre,izgatnak az ismétlődő jelenségek, a sorozatok és a sémák. Mindenkinek szüksége van rendszerességre;bizonyos mértékig mindenki kedveli a sorozatokat és a sémákat. Ezt évek óta tudom, de most már jobbanértem. Mi, autisták az emberi viselkedés és preferenciák ívének egyik végén vagyunk, de azért ugyanazonaz íven. A Marjory iránti érzéseim normális érzések, nem természetellenes érzések. Talán én jobbanészreveszem hajának és szemének többféle színét, mint más tenné, de az a vágy, hogy a közelébenlehessek, normális vágy.

Ideje lefeküdni. Amikor a zuhanyozóba lépek, megnézem tökéletesen hétköznapi testemet – normálisbőr, normális haj, normális kéz– és lábkörmök, normális nemi szervek. Bizonyára vannak más emberek is,akik jobban szeretik a nem illatosított szappant, az azonos hőmérsékletű vizet, az egyforma textúrájúmosdókesztyűt.

Befejezem a zuhanyozást, fogat mosok, kiöblítem a mosdót. A tükörben az arcom olyan, mint az arcom– ezt az arcot ismerem a legjobban. A fény behatol a pupillámba, viszi magával a látóteremen belüliinformációt, viszi vele a világot, de amit én látok, amikor odanézek, ahol a fény bemegy, az feketeség,mély és bársonyos. A fény bemegy, és sötétség néz vissza rám. A kép benne van a szememben és azagyamban, éppúgy, mint a tükörben.

Leoltom a fürdőszobában a villanyt, az ágyamhoz megyek, és az éjjeliszekrény lámpáját is eloltom,miután leültem. A fény utóképe izzik a sötétben. Becsukom a szemem, és látom az ellentétek egyensúlyát atérben, amint távolodnak egymástól. Előbb a szavak, aztán a szavakat felváltó képek.

A fény ellentéte a sötét. A könnyűé a nehéz, ahogyan az emlékezeté a felejtés, vagy ahogyan a távollétképezi a jelenlét ellenpólusát. Nem egészen azonosak: az azt a fajta fényt jelölő szó, amelyik a nehézellentéte könnyebbnek tetszik, mint a fényes léggömb, amely képként bejön. Fény csillog a fényes gömbön,amint az emelkedik, távolodik, eltűnik…

Egyszer megkérdeztem anyámat, hogyan lehet fény az álmaimban, amikor alszom, és csukva a szemem.Miért nem sötétek mind az álmok, kérdeztem. Anyám nem tudta. A könyvből sok mindent megtudtam arról,hogyan dolgozza fel az agy a vizuális jeleket, de ezt nem.

Nem tudom, miért. Biztosan megkérdezte már más is, miért lehetnek az álmok tele fénnyel a sötétben is.Az agy képeket hoz létre, igen, de honnan a bennük lévő fény? Súlyos vakság esetén az emberek már nemlátnak fényt, vagy legalábbis így gondolják, és az agyvizsgálatok különböző sémákat mutatnak. A fénytehát az álomban a fény emléke, vagy valami más?

Emlékszem, hogy egyszer valaki azt mondta egy másik gyerekre,„Annyira imádja a baseballt, hogy ha kinyitnád a fejét, baseballpályát találnál benne…”. Ez még akkor

volt, amikor nem tudtam, hogy az esetek többségében az emberek nem szó szerint értik, amit mondanak.Eltűnődtem, mi lenne az én fejemben, ha kinyitnák? Megkérdeztem anyámat, és ő azt felelte, „Az agyad,drágám”, és mutatott egy képet valami ráncos, szürke izéről. Sírtam, mert tudtam, hogy nem kedvelemannyira, hogy ez töltse ki a fejemet. Biztos voltam benne, hogy senki másnak nincs a fejében ilyencsúnyaság. A többiek fejében baseballpálya, fagylalt vagy piknik van.

Ma már tudom, hogy mindenkinek ráncos, szürke agy van a fejében, nem focipálya, úszómedence, vagyazok az emberek, akiket szeret. Bármi lett légyen is az ember elméjében, az agyán nem látszik. Deakkoriban ezt annak a bizonyítékának tartottam, hogy engem rosszul készítettek el.

Ami az én fejemben van, az fény és sötét és gravitáció és űr és kardok és élelmiszerek és színek ésszámok és emberek és olyan gyönyörű sémák, hogy tetőtől talpig beleborzongok. Még ma sem tudom,miért ilyen, és nem másmilyen sémáim vannak.

A könyv választ ad olyan kérdésekre, amelyekre mások gondoltak. Én olyan kérdésekre gondolok,

amelyekre nem ad választ. Mindig azt hittem, az én kérdéseim rossz kérdések, mert senki más nem teszifel őket. Talán senki sem gondolt rájuk. Talán a sötétség ért oda előbb. Talán én vagyok az első fény,amely érinti a tudatlanság áramlatát.

Talán a kérdéseim fontosak.

TIZENÖTÖDIK FEJEZETFény, reggeli fény. Különös álmokra emlékszem, arra nem, hogy miről szóltak, csak arra, hogy

különösek voltak. Verőfényes, csípős nap van; amikor megérintem az ablaküveget, hideg. A hűvöslevegőben tökéletesen ébernek, szinte rámenősnek érzem magam. A tálkában a gabonapelyhek textúrájaropogós és fodros; érzem a számban őket puhán szétomlani.

Amikor kimegyek, a ragyogó napfény megcsillan a parkoló talajának kavicsain. Ragyogó, friss zenéhezvaló nap van. Fejemben feltorlódnak a lehetőségek; Bizet-nél állapodok meg. Óvatosan nyúlok akocsimhoz, észreveszem, hogy bár Don börtönben van, a testem emlékszik rá, hogy a kocsi veszélyeslehet. Nem történik semmi. A négy keréknek még új szaga van. A kocsi beindul. Útban munkába a zeneragyogva szól a fejemben a napfényben. Arra gondolok, este kimegyek vidékre, hogy felnézhessek acsillagokra; az űrállomásokat is látnám. Aztán eszembe jut, hogy szerda van, vívni megyek. Erről márrégen nem feledkeztem meg. Bejelöltem-e reggel a naptárt? Nem tudom.

A munkahelyemen beállok a szokásos parkolóhelyemre. Mr. Aldrin a bejáratnál áll, rögtön a kapunál,mintha csak engem várt volna.

– Lou, hallottam a hírekben… jól van?– Igen – mondom. Szerintem tudhatná pusztán abból, ha rámnéz.– Ha nem érzi jól magát, kivehet egy szabadnapot – mondja.– Remekül vagyok – mondom. – Tudok dolgozni.– Hát… ha biztos benne. – Elhallgat, mintha várná, hogy mondjak valamit, de nem jut eszembe semmi.

– A hírekben azt mondták, lefegyverezte a támadót, Lou... nem tudtam, hogy tudja, hogyan kell.– Csak ugyanazt tettem, amit a vívásnál – mondom. – Bár nem volt pengém.– Vívás! – A szeme kikerekedik; a szemöldöke felszalad. – Maga vív? Igazi... kardokkal meg ilyesmi?– Igen. Hetente egyszer vívni járok – mondom. Nem tudom, mennyit mondjak el neki.– Ezt nem tudtam – mondja. – Nem sokat tudok a vívásról, csak annyit, hogy fehér ruhát viselnek, és

hátul drótok lógnak ki.Mi nem viselünk fehér ruhát, és nem használunk elektromos találatjelzőt, de nincs kedvem elmagyarázni

Mr. Aldrinnak. Vissza akarok térni a munkámhoz, és délután újra találkozunk az orvoscsoporttal. Ekkoreszembe jut, amit Mr. Stacy mondott.

– Lehet, hogy be kell mennem a rendőrségre, aláírni a vallomásomat – mondom.– Rendben van – mondja Mr. Aldrin. – Amire csak szüksége van. Rettenetes megrázkódtatás lehetett. –

És elsiet.Bemegyek az irodámba. Bekapcsolom a ventilátort, forognak a spirálok. Éppen munkához látnék,

amikor megszólal a telefonom. Arra gondolok, talán Mr. Crenshaw, hát nem sietek felvenni, de azértfelveszem.

– Mr. Arrendale? – Stacy nyomozó az. – Mondja, be tudna jönni az őrsre ma délelőtt?Nem hiszem, hogy ez igazi kérdés. Inkább olyasmi, mint amikor apám azt mondta, „Megfognád azt a

végét?”, ami azt jelentette, „Fogd meg azt a végét”. Udvariasabb kérdések formájában parancsot adni,ugyanakkor zavaró, mert lehet valódi kérdés is.

– Meg kell kérdeznem a főnökömet – mondom.– Rendőrségi ügy – mondja Mr. Stacy. – Alá kell írnia a vallomását és egyéb papírokat. Csak mondja

meg nekik.– Felhívom Mr. Aldrint – mondom. – Hívjam vissza?– Nem... csak jöjjön be, amikor tud. Itt leszek egész délelőtt. Másként szólva, elvárja, hogy bemenjek,

mindegy, mit mond Mr. Aldrin.Nem igazi kérdés volt. Felhívom Mr. Aldrint.

– Igen, Lou – mondja. – Hogy van? – Csacsiság; reggel már megkérdezte.– A rendőrség azt akarja, hogy bemenjek az őrsre aláírni a vallomásomat, meg más papírokat –

mondom. – Azt mondták, most menjek. ‘– De jól van? Menjen magával valaki?– Jól vagyok – mondom. – Csak muszáj bemennem a rendőrségre.– Természetesen. Vegye ki az egész napot.Odakinn eltűnődöm, mit gondolhat az őr, hogy máris kihajtok az ellenőrzőpontnál, pedig csak az imént

hajtottam be. Az arca nem árul el nekem semmit.

A rendőrőrs zajos. Egy hosszú, magas pultnál emberek állnak sorban. Beállok én is, de ekkor jön Mr.Stacy, és megpillant.

– Jöjjön – mondja. Egy másik zajos terembe vezet, ahol egy mindenfélével megrakott íróasztal áll. Az őíróasztalán – gondolom, az övé – van egy állvány a kézi számítógép számára, meg egy nagy képernyő. –Otthon, édes otthon – mondja, és egy székre mutat az íróasztal mellett.

A szék szürke fémből készült, az ülésén zöld műanyag párna. A párnán át érzem a keretet. Kihűlt kávé,olcsó csokoládérudak, sült krumpli, papír, nyomtatók és fénymásolók meleg festékszagát érzem.

– Itt a tegnap esti vallomása – mondja Mr. Stacy. – Olvassa át, nézze meg, van-e benne hiba, és hanincs, írja alá.

Ez a beszúrt ha lelassít, de értem, mit akar. Gyorsan elolvasom a vallomást, bár némi időbe telik, amígmegértem, hogy a „panaszos” én vagyok, a „támadó” pedig Don. Azt sem tudom, miért szerepelünkDonnal „hímneműként”, nem „férfiként”, Marjory pedig „nőneműként”, nem „nőként”. Azt hiszem,meglehetősen nagy gorombaság azt írni róla, hogy „mindkét hímnemű által társasági szinten ismert nőneműszemély”. Valódi hibák azonban nincsenek, hát aláírom.

Ekkor Mr. Stacy közli, hogy alá kell írnom egy panaszt Don ellen. Nem tudom, miért. Törvényellenesekazok a dolgok, amelyeket Don tett, és bizonyítékok vannak rá, hogy megtette őket. Nem számít, hogy énaláírom-e, vagy sem. Ám, ha a törvény így kívánja, megteszem.

– Mi történik Donnal, ha bűnösnek találják? – kérdezem.– Sorozatos, egyre fokozódó, erőszakos támadásban végződő vandalizmus? Nem ússza meg felügyelői

rehabilitáció nélkül – mondja Mr. Stacy. – PSZM… programozható személyiség meghatározó csip. Ez az,amikor betesznek egy ellenőrző csipet…

– Tudom – mondom. Összerándul a belsőm; nekem legalább nem kell attól tartanom, hogy csipetültetnek az agyamba.

– Nem úgy van ám, mint a filmekben – mondja Mr. Stacy. – Nincsenek szikrák, villogó fények – csakegyszerűen egyes dolgokat nem lesz képes megtenni.

Én a Központban azt hallottam, hogy a PSZM felülkerekedik az eredeti?! személyiségen, ésmegakadályozza, hogy a rehabos, mert így szeretik nevezni, bármi mást tegyen, mint amit mondanak neki.

– Nem lehetett volna, hogy csak kifizesse a kerekeimet meg a szélvédőmet? – kérdezem.– Visszaeső – mondja Mr. Stacy, miközben iratokat lapoz végig. – Újra megteszi. Bizonyított. Ahogyan

maga nem tud nem maga lenni, nem autista lenni, ő sem tud nem ő, azaz irigy és erőszakos személy lenni.Ha ez csecsemőkorban kiderült volna róla... tessék. – Elővesz egy papírt. – Ez a nyomtatvány az. Olvassael gondosan, írja alá lenn, az X-nél, írja oda a dátumot is.

Elolvasom a nyomtatványt, amelynek a tetején a város pecsétje van. Az áll a papíron, hogy én, LouArrendale panaszt teszek egy csomó dolog miatt, amelyekre nem is gondoltam. Azt hittem, egyszerű lesz:Don megpróbált rám ijeszteni, aztán megpróbált bántani. A nyomtatványon azonban az áll, hogy panasztteszek tulajdon rosszindulatú megrongálása miatt, több mint 250 dollár értékű tulajdon ellopása miatt,robbanószerkezet készítése miatt, robbanószerkezet elhelyezése miatt, robbanószerkezettel való

gyilkossági kísérlet miatt…– Meg tudott volna ölni? – kérdezem. – Itt az áll, „gyilkos fegyverrel való gyilkossági kísérlet”.– A robbanószer gyilkos fegyver. Igaz, hogy ahogyan beszerelte, nem robbant úgy, ahogyan ő elvárta

volna, és a mennyiség is csekély volt: maga csak az arca vagy a keze egy részét veszítette volna el. De atörvény szerint annak számít.

– Nem tudtam, hogy az akkumulátor kiszerelése és a dobozból kiugró paprikajancsi beszereléseegyszerre több törvényt is sért – mondom.

– Sok bűnöző sem tudja – mondja Mr. Stacy. – Pedig nagyon is általános. Mondjuk, egy elkövető betöregy házba a tulajdonosok távollétében, és lop onnan. Van törvény a törvénytelen behatolásra és egy másiktörvény a lopásra.

Nem tehetek lényegében panaszt Donra azért, mert robbanószerkezetet készített, hiszen nem tudom, hogyvalóban ő készítette-e. Mr. Stacyre pillantok; nyilvánvaló, hogy neki mindenre van válasza, és semmiértelme vitatkozni. Nem látszik tisztességesnek, hogy ennyiféle panasz származik egyetlen cselekedetből,de hallottam embereket más hasonló dolgokról is beszélni.

A nyomtatvány kevésbé hivatalos nyelven sorolja Don további tetteit: a kerekeket, a szélvédőt, a262,37 dollár értékű akkumulátor eltulajdonítását, a robbanószerkezet beszerelését a motorháztető alá,végül a támadást a parkolóban. Ahogy így sorban végigolvasom, nyilvánvalónak látszik, hogy mindeztDon tette, hogy komolyan bántani akart, hogy az első incidens világos figyelmeztető jel volt.

Mégis nehéz megértenem. Tudom, mit mondott, milyen szavakat használt, de nem sok értelme van. Donnormális ember. Könnyen tudott beszélni 190 Marjoryval; beszélt Marjoryval. Semmi nemakadályozhatta, hogy barátok legyenek, önmagán kívül semmi. Nem tehetek arról, hogy Marjory engemkedvelt. Nem tehetek róla, hogy megismerkedtünk a vívócsoportban; én voltam ott előbb, és addig nemismertem Marjoryt, amíg oda nem jött.

– Nem tudom, miért – mondom.– Mit miért? – kérdezi Mr. Stacy.– Nem tudom, Don miért haragudott rám ennyire – mondom.Mr. Stacy félrebillenti a fejét.– Megmondta magának – mondja. – És maga elmondta nekem, amit mondott.– Igen, de nincs értelme – mondom. – Nagyon kedvelem Marjoryt, de nem a barátnőm. Soha nem

randevúztunk. Soha nem tettem semmit azért, hogy bántsam Dont. – Nem mondom el Mr. Stacynek, hogyszándékomban áll Marjoryt elvinni vacsorázni, mert megkérdezheti, eddig miért nem tettem, és nemakarok erre válaszolni.

– Lehet, hogy ön véleménye szerint nincs értelme – mondja Mr. Stacy –, ám én úgy vélem, igenis van.Sok ilyesmit látunk, dühhé keseredő féltékenységet. Magának nem kellett tennie semmit; az egész csak rólaszól, az ő bensőjéről.

– Ő normális – mondom.– Hivatalosan nem fogyatékos, Lou, de nem normális. Normális emberek nem szerelnek

robbanószerkezetet mások kocsijába.– Úgy érti, őrült?– Majd a bíróság eldönti – mondja Mr. Stacy. Rázza a fejét. – Lou, miért próbál számára mentséget

találni?– Én nem... Azzal egyetértek, hogy amit tett, az helytelen, de hogy csipet tegyenek az agyába, amitől más

ember lesz…Mr. Stacy felfelé fordítja a tekintetét.– Lou, bárcsak maguk is – úgy értem, azok az emberek, akik nem az igazságszolgáltatásban dolgoznak –

megértenék, mi az a PSZM. Nem teszi más emberré. Olyan Dont csinál csak belőle, aki nem érezkényszeres késztetést, hogy bántsa azokat az embereket, akik bármilyen módon bosszantják őt. Így nem

kell évekre bezárnunk, mert valószínűleg újra ilyesmit tesz, egyszerűen nem tesz ilyesmit. Senkivel. Ezsokkal humánusabb, mint amit régen tettünk, hogy az ilyen embereket évekre bezártuk más gonoszemberekkel együtt olyan környezetbe, ahol csak még rosszabbak lettek. Ez nem fáj; nem változtatja őtrobottá; normális életet élhet… Csak erőszakos bűncselekményeket nem lesz képes elkövetni. Atapasztalataink szerint ez az egyetlen, ami bevált, a halálbüntetésen kívül, amely szerintem is túlzás volnaahhoz képest, amit ő tett magával.

– Mégsem tetszik – mondom. – Nem szeretném, hogy csipet tegyenek az agyamba.– A csipeknek sokféle legális orvosi alkalmazása van – mondja.Tudom; tudok fékezhetetlen rohamokkal, Parkinson-kórral vagy gerincvelő-sérüléssel kínlódó

betegekről: különleges csipeket és műidegeket fejlesztettek ki számukra, és ez jó. De ebben nem vagyokbiztos.

Mégis, ez a törvény. A nyomtatványon semmi olyan nincs, ami nem igaz. Don megtette azokat adolgokat. Én bejelentettem őket a rendőrségen, kivéve az utolsót, amelynek tanúi voltak. Van egy sor anyomtatvány alján a szöveg és az aláírásomnak fenntartott sor között, és a szövegnek van egy sora, amelyazt mondja, hogy esküszöm, hogy a vallomásomban minden igaz. Igaz, amennyire én tudom, és legyen elégennyi. Aláírom a vonalon, dátumot írok, és átadom a rendőrtisztnek.

– Köszönöm, Lou – mondja. – Most az államügyész szeretne beszélni magával, és elmagyarázza, mi jönezután.

Az államügyész középkorú asszony, őszülő, göndör, fekete hajjal. Az íróasztalán névtábla: ASST DABEATRICE HUNSTON. A bőre színe akár a gyömbéres mézeskalács. Az irodája nagyobb, mint az enyéma munkahelyemen, körben polcok, könyvekkel. Régi könyvek, drapp gerincükön fekete meg pirosnégyzetek. Nem úgy festenek, mintha bármikor, bárki olvasta volna őket, nem vagyok biztos benne, hogyvalódiak. Az íróasztalán van egy dátumlemez, és ennek fényétől az asszony álla aljának fura színe van,pedig felőlem nézve az íróasztal lapja sima fekete.

– Örülök, hogy életben van, Mr. Arrendale – mondja. – Nagy szerencséje volt. Ha jól tudom, aláírta aMr. Donald Poiteau elleni panaszt, igaz?

– Igen – mondom.– Nos, elmagyarázom, mi következik. A törvény szerint Mr. Poiteau-nak joga van bíróság előtti perre,

ha akarja. Bőséges bizonyíték áll a rendelkezésünkre, hogy ő volt az incidensekben szereplő személy, ésbiztosak vagyunk benne, hogy a bizonyítékok megállják a helyüket a bíróság előtt. De az a legvalószínűbb,hogy a jogi tanácsadója azt mondja majd neki, hogy egyezzen bele a kérelembe. Tudja, mit jelent ez?

– Nem – mondom. Tudom, hogy ő el akarja nekem mondani.– Ha nem használ fel állami forrásokat azzal, hogy pert követel, az csökkenti az elzárva töltendő idejét,

méghozzá mindössze annyi időre, amennyi a csip beültetéséhez szükséges. Ellenkező esetben, amennyibenelítélik, minimum öt évet kell börtönben töltenie. De addig már megismeri a börtönt, és gyanítom, hogy akérelmet választja majd.

– De megeshet, hogy nem ítélik el – mondom.Az ügyésznő rám mosolyog.– Olyan már nincs – mondja. – Ilyen bizonyítékokkal. Nem kell aggódnia; többé nem bánthatja önt.Nem aggódom. Vagy nem aggódtam, amíg nem mondta. Amióta Dont őrizetbe vették, nem aggódtam

miatta. Ha megszökik, újra aggódom. Most nem félek.– Ha nem kerül sor perre, ha az ügyvédje elfogadja a megegyezést a kérelemben, önt sem kell újra

behívnunk – mondja. – Ezt pár napon belül tudni fogjuk. Ha mégis ragaszkodik a perhez, önnek meg kelljelennie mint a vád tanújának. Ez azt jelenti, hogy némi időt kell szánnia rám, vagy valamelyikmunkatársamra, hogy megfogalmazzuk a vallomását, aztán némi időt kell töltenie a bíróságon is. Érti?

Értem, amit mond. Amit nem mond, és valószínűleg nem is tud, az az, hogy Mr. Crenshaw nagyonmérges lesz, ha hiányzom a munkából.

Remélem, hogy Don meg az ügyvédje nem ragaszkodnak a perhez.– Igen – mondom.– Helyes. Az utóbbi tíz évben, a csip megjelenése óta teljesen megváltozott a dolgok menete; sokkal

egyszerűbb. Kevesebb ügyből lesz per. Nem olyan sok időt veszítenek az áldozatok és a tanúk. Tartaniönnel a kapcsolatot, Mr. Arrendale.

A délelőttnek szinte vége, mire elhagyom az Igazságügyi Központot. Mr. Aldrin azt mondta, nem kellma bemennem, de nem akarom, hogy Mr. Crenshaw-nak oka legyen haragudni rám, ezért délutánbemegyek az irodába. Újabb teszt vár ránk, egy olyan, amikor sémákat kell egyeztetnünk számítógépképernyőjén. Mind igen gyorsak vagyunk, és hamar végzünk. A többi teszt is könnyű, de unalmas. Nemdolgozom le a délelőtt kimaradt időt, mert nem az én hibám volt.

Mielőtt vívni indulok, nézem a tudományos híreket a tévében, mert a műsor az űrről szól. Cégekkonzorciuma újabb űrállomást épít. Meglátok egy ismerős logót; nem tudtam, hogy a cégem, aholdolgozom érdekelt az űrben folyó operációkban. A bemondó a milliárdokról beszél, amennyibe kerülmajd, meg a különböző partnerek elkötelezettségéről.

Mr. Crenshaw talán ezért akarja csökkenteni a költségeket. Szerintem jó dolog, hogy a cég az űrbenakar befektetni, és örülnék, ha nekem is módom lenne felmenni. Ha nem lennék autista, talán lehetnékűrhajós vagy űrtudós. De még ha megváltoznék is, a gyógymód segítségével, már késő elkezdeni ilyenpályát.

Talán egyesek ezért kérik a TeljesÉlet kezelést, amelyik meghosszabbítja az életüket, hogymegtanuljanak olyan szakmát, amelyet eddig nem ismertek. Csakhogy nagyon drága. Nem sokanengedhetik meg maguknak.

Három másik kocsi parkol Tom és Lucia háza előtt, amikor odaérek. Itt van Marjory kocsija is. Aszívem gyorsabban dobog. Nem kapok levegőt, pedig nem futottam.

Hideg szél fúj az utcán. Amikor hűvös van, könnyebb vívni, de nehezebb ülni a szabadban, ésbeszélgetni.

Odabenn Lucia, Susan és Marjory beszélgetnek. Amikor belépek, elhallgatnak.– Hogy vagy, Lou? – kérdezi Lucia.– Jól – mondom. Túlságosan nagy a nyelvem.– Sajnálom, amit Don tett – mondja Marjory.– Nem te mondtad neki, hogy tegye – mondom. – Nem te tehetsz róla. Ezt tudnia kellene.– Nem úgy értem – mondja. – Csak… rossz neked.– Jól vagyok – ismétlem. – Itt vagyok, és nem… – Nehéz kimondanom. – Nem börtönben – mondom,

hogy ne kelljen kimondanom, nem haltam meg. – Nem könnyű... azt mondják, csipet ültetnek az agyába.– Remélem is – mondja Lucia. Az arca furán eltorzul.Susan bólint, és motyog valamit, amit nem egészen hallok.– Lou, úgy fest, mintha nem akarnád, hogy ezt tegyék Donnal – mondja Marjory.– Nagyon ijesztő – mondom. – Helytelen dolgot tett, de ijesztő, hogy más emberré teszik.– Nem úgy van az – mondja Lucia. Most engem néz. Ha valakinek, hát neki tudnia kell; ő tud a kísérleti

gyógymódról; tudja, miért zavar engem, hogy Dont arra kényszerítik, hogy valaki más legyen. – Rosszattett, valami nagyon rosszat. Megölhetett volna, Lou. Meg is tette volna, ha meg nem állítják. Ha egy tálpudingot csinálnának belőle, azt is megérdemelné, ám a csip mindössze annyit tesz vele, hogy képtelenlesz bárkit is bántani.

Ez nem ilyen egyszerű. Ahogyan egy szó jelenthet valamit az egyik mondatban, és mást a másikban,

vagy a hangszínnel változhat az értelme, hogy egy tett hasznos vagy káros, az is a körülményektől függ. Acsiptől az ember nem képes jobban megítélni, mi káros, mi nem; az akaratot távolítja el, akezdeményezőkészséget, hogy olyasmit tegyen, ami többször káros, mint hasznos. Ez azt jelenti,megakadályozza néha azt is, hogy Don jót tegyen. Ezt még én is tudom, és biztosan tudja Lucia is, devalamiért figyelmen kívül hagyja.

– Ha arra gondolok, milyen sokáig bíztam a csoportban! – mondja. – El nem tudtam képzelni, hogyilyesmire vetemedjen. Az aljas féreg: a tíz körmömmel tudnám szétmarni a képét!

Egy amolyan belső felvillanásban érzem, hogy ebben a pillanatban Lucia a saját érzéseivel vanelfoglalva, nem az enyémekkel. Fáj neki, hogy Don becsapta; úgy érzi, Don miatt most ostobának látszik,és nem akar ostobának látszani. Büszke rá, hogy intelligens. Azért akarja, hogy Dont megbüntessék, mertbenne tett kárt – legalábbis az érzéseiben.

Nem valami szép dolog ilyennek lenni, és nem tudtam, hogy Lucia ilyen is lehet. Tudnom kellett volnaróla, ahogyan szerinte neki tudnia kellett volna Donról? Ha a normális emberek elvárják, hogy mindenttudjanak egymásról, az összes titkot, hogy bírják ki? Hogy nem szédülnek bele?

– Az ember nem olvashat mások gondolataiban, Lucia – mondja Marjory.– Tudom! – Lucia most apró, szaggatott mozdulatokat tesz, hátradobja a haját, csettint az ujjaival. –

Csak... a fenébe, gyűlölöm, ha hülyét csinálnak belőlem, és Don éppen ezt tette. – Felnéz rám. – Sajnálom,Lou, ez önzés. Valójában az számít, hogy te hogy vagy.

Ahogyan kristály formálódik a túltelített oldatban, úgy tér vissza Lucia normális személyisége – az aszemélyisége, amilyen általában – ahelyett a dühös személy helyett, aki néhány perce volt. Jobb érzésnekem, hogy megérti, mit tett, és többé nem teszi. Ez lassabb, mint ahogyan másokat elemez. Nem tudom,tovább tart-e a normális embereknek, hogy magukba nézzenek, és lássák, mi történik valójában, mint azautistáknak, vagy a mi agyunk ugyanolyan sebességgel működik. Nem tudom, szüksége volt-e Luciánakarra, amit mondott, hogy elemezze önmagát.

Nem tudom, Marjory mit gondol rólam valójában. Most Luciára néz, aztán gyorsan vissza rám. Olyangyönyörű a haja... Azon kapom magam, hogy a haja színeit, a különböző színek arányát elemzem meg azt,ahogyan a színek váltakoznak, amikor mozog.

Leülök a földre, melegíteni kezdek. Egy perc múlva ezt teszik a nők is. Kicsit merev vagyok; csak asokadik próbálkozásnál sikerül a homlokommal megérinteni a térdemet. Marjory még mindig nem képeserre; a haja előrehull, súrolja a térdét, de a homloka vagy tíz centire van tőle.

Melegítés után felállok, a szertárba megyek a holmimért. Tom odakinn van Maxszel és Simonnal, aversenyünk bírájával. A fénykörök megvilágítják a sötét udvar közepét, amitől másutt még sötétebbek azárnyak.

– Hé, haver – mondja Max. Minden újonnan érkező férfit havernak szólít. Ostobaság, de hát ő már csakilyen. – Hogy vagy?

– Jól – mondom.– Hallom, vívólépést alkalmaztál ellene – mondja Max. – Bárcsak láttam volna.Szerintem Max a való életben nem szeretett volna ott lenni, bármit gondol is most.– Lou, Simon szívesen vívna veled, ha hajlandó vagy – mondja Tom.Örülök, hogy nem kérdezi meg, hogy vagyok.– Persze – mondom. – Felveszem a maszkom.Simon nem egészen olyan magas, mint Tom, és vékonyabb. Régi, párnázott vívókabátot visel,

amilyenek azok a fehérek a hivatalos vívóversenyeken, csakhogy ez zöld csíkos.– Kösz – mondja. Aztán, mintha tudná, hogy kabátjának színét nézem, hozzáteszi. – A húgom zöldet

akart egyszer egy kosztümhöz és a víváshoz jobban értett, mint a ruhafestéshez. Amikor elkészült, rondábbvolt; már kifakult.

– Sosem láttam még zöldet – mondom.

– Más sem – mondja. A maszkja közönséges, fehér maszk, amely kissé megsárgult az időtől, meg ahasználattól. A kesztyűje barna. Felteszem a maszkomat.

– Mi legyen a fegyver? – kérdezem.– Melyik a kedvenced? – kérdezi.Nincs kedvencem; minden fegyverhez és kombinációhoz van megfelelő ügyességi séma.– Legyen párbajtőr és tőr – mondja Tom. – Azt élvezet nézni.Fogom a párbajtőrt meg a tőrt, addig forgatom a kezemben, amíg kényelmes fogás esik rajtuk – alig

érzem őket, és ez a jó. Simon párbajtőrének jókora keresztvasa van, de a tőrén csak egyszerű karika. Hanem hárít igazán jól, talán sikerül eltalálnom a kezét. Kíváncsi vagyok, bemondja-e, ha találok. Bíró:bizonyára becsületes.

Lazán áll, behajlított térddel, mint aki vívott már annyit, hogy jól érezze magát közben. Tisztelgünk;Simon pengéje végigsüvít a levegőn a tisztelgés lefelé irányuló mozdulatánál, összeszorul a gyomrom.Nem tudom, mi lesz a következő lépése. Mielőtt bármit elképzelhetnék, felém lendül, ilyesmit mi szintesoha nem teszünk ezen az udvaron, a karja teljesen nyújtva, hátsó lába egyenes. Félreugrom, tőrömmelkifelé és lefelé szúrok, hogy hárítsak és szúrjak a tőre fölött – de Simon gyors, olyan gyors, mint Tom, és akarja fent van, hárításra készen. Olyan gyorsan tér vissza az előrelendülésből, hogy nem tudom kihasználnia mozgás pillanatnyi hiányát, ő pedig bólint, amint visszaáll semleges alappozíciójába.

– Jó hárítás – mondja.A gyomrom még jobban összeszorul, és rájövök, hogy ez nem félelem, hanem izgalom. Simon talán

Tomnál is jobb. Ő győz, de én tanulok. Oldalra mozdul, követem. Több további támadást indít, mindnagyon gyors, és sikerül az összest hárítanom, bár én nem támadok. Látni akarom a sémáját, amely nagyonmás. Újra, újra. Lenn fenn fenn lenn lenn fenn lenn lenn lenn fenn fenn: tudom, mi a következő, és amikorismét lefelé jön, támadok, és ezúttal nem teljesen sikerül hárítania, és sikerül egészen kicsikét eltalálnoma vállát.

– Jó – mondja, és hátralép. – Kiváló. – Tomra pillantok, aki bólint, és vigyorog. Max a feje fölöttkulcsolja össze a két kezét; ő is vigyorog. Enyhe hányingerem van. Amikor találtam, Don arcát láttam, éséreztem az ütést, amellyel eltaláltam, és láttam kétrét görnyedni, amikor megütöttem. Megrázom a fejem.

– Jól vagy? – kérdezi Tom.Nem akarok mondani semmit. Nem tudom, akarom-e folytatni.– Rámférne egy kis szünet – mondja Simon, bár csak néhány percig vívtunk. Ostobának érzem magam;

tudom, hogy miattam teszi, és nem kellene mérgelődnöm, de mérgelődöm. Most újra, meg újra előjön, azérzés a kezemben, Don kiáramló leheletének szaga, a hang meg a látvány meg az érzés, mind együtt.Tudatom egyik része emlékszik a könyvre, az emlékezetről meg a stressszről meg a traumáról szólórészre, de a zöme egyszerűen csak szenvedés, szomorúság és félelem és düh szorosan egybefonódóspirálja.

Pislogva küszködöm, és egy zenei frázis hullámzik a fejemben; a spirál újra kinyílik, felemelkedik.– Jól… vagyok… – mondom. Még nehezemre esik a beszéd, de már jobban vagyok. Felemelem a

pengémet; Simon hátralép, ő is felemeli a pengéjét.Újra tisztelgünk. Ezúttal a támadása éppen olyan gyors, de más; egyáltalán nem tudom kiolvasni a

sémáját, de mindenképpen támadni akarok. A pengéje elkerüli a hárításomat, és eltalálja lenn a hasam baloldalát.

– Jó – mondom.– Nagyon megdolgoztatsz – mondja Simon. Hallom, hogy zihál; tudom, hogy én is. – Négyszer majdnem

eltaláltál.– Azt a hárítást elhibáztam – mondom. – Nem volt eléggé erős…– Nézzük, elköveted-e még egyszer ezt a hibát – mondja. Tiszteleg, és most én támadok először. Nem

találok, és ő gyorsabb a támadásban; kétszer vagy háromszor kell hárítanom, amíg lehetőséget látok.

Mielőtt találatot vinnék be, ő találja el a jobb vállam.– Határozottan kemény – mondja. – Lou, nem akármilyen vívó vagy. Gondoltam már a versenyen is;

akik először versenyeznek, sosem nyernek, és neked is voltak kezdőkre jellemző problémáid, denyilvánvaló, hogy tudod, mit csinálsz. Sosem gondoltál még arra, hogy klasszikus vívással próbálkozz?

– Nem – mondom. – Csak Tomot és Luciát ismerem…– Fontold meg. Tom és Lucia jobb edzők a legtöbb hátsókertbeli vívóedzőnél... – Simon Tomra

vigyorog, aki elhúzza a száját. – De némi klasszikus edzés javítaná a lábmunkádat. Amivel a legvégénelkaptalak, az nem a gyorsaság volt, hanem az, hogy pontosan tudom, hová tegyem a lábam ahhoz, hogy alegtávolabbra érjek el, és közben a legkevésbé nyújtsak támadási felületet. – Simon leveszi a maszkját,párbajtőrét a kinti állványra akasztja, kezet nyújt. – Köszönöm, Lou a szép menetet. Ha kifújom magam,talán vívunk még egyet.

– Köszönöm – mondom, és megrázom a kezét. Simon kézfogása erősebb, mint Tomé. Kifulladtam;felakasztom a pengémet, a maszkomat egy üres szék alá teszem, és leülök. Jár az agyam, hogy Simonvalóban kedvel-e, vagy ő is olyan lesz, mint Don, és később gyűlöl majd. Nem tudom, mondta-e nekiTom, hogy autista vagyok.

TIZENHATODIK FEJEZET– Sajnálom – mondja Lucia; kijött a szerelésével, és most itt ül mellettem, a jobb oldalamon. – Nem lett

volna szabad úgy kiborulnom.– Én nem haragszom – mondom. Már nem, mert látom, rájött, hogy mi volt helytelen, és már nem teszi.– Helyes. Nézd… tudom, hogy kedveled Marjoryt, és ő is kedvel téged. Ne hagyd, hogy ez a disznóság

Donnal ezt tönkretegye, oké?– Nem tudom, Marjory különleges módon kedvel-e engem – mondom. – Don azt állította, hogy igen, de

Marjory nem mondta.– Tudom. Nehéz ügy. A felnőttek nem olyan őszinték, mint az óvodások, és ezzel sok bajt okoznak

maguknak.Marjory jön ki a házból, éppen behúzza vívókabátja cipzárját. Rám mosolyog, vagy Luciára – nem

látom tisztán a mosoly irányát –, amikor a cipzár elakad.– Több fánkot ettem a kelleténél – mondja. – Vagy keveset gyalogoltam, vagy ilyesmi.– Gyere... – Lucia a kezét nyújtja, és Marjory idejön, hogy Lucia segíthessen neki. Nem tudtam, hogy a

kéz kinyújtása a segítség felajánlását jelzi. Azt hittem, a kéz kinyújtása segítségkérést jelent. Talán csakakkor jelenti az előbbit, ha az ember hozzámondja, „gyere”.

– Akarsz vívni, Lou? – kérdezi tőlem Marjory.– Igen – mondom. Érzem, hogyan forrósodik az arcom. Felveszem a maszkomat, fogom a

párbajtőrömet. – Párbajtőr és tőr jó lesz?– Persze – mondja Marjory. Felveszi a maszkját, így nem látom az arcát, csak a szeme csillogását meg

a fogáét, amikor beszél. Ám a vívókabát alatt látom az alakját. Szeretném megérinteni ezt az alakot, denem lenne illendő. Ilyesmit a férfi csak a barátnőjével tesz.

Marjory tiszteleg. Marjory sémája egyszerűbb, mint Tomé, eltalálhatnám, de akkor vége lenne. Hárítok,röviden szúrok, megint hárítok. Amikor a pengéink összeérnek, érzem a kezét az érintésben; úgy érünkegymáshoz, hogy nem érünk egymáshoz. Köröz, hátrál, előre-hátra mozdul, én meg vele mozgok. Olyan ez,mint valami tánc, mozgásséma, csak nincs hozzá zene. Végiggondolom, milyen zenéket ismerek, megfelelőzenét keresek ehhez a tánchoz. Különös érzéssel tölt el, amint sémámat az övéhez igazítom, de nem azért,hogy legyőzzem, csak hogy érezzem ezt a kapcsolatot, a kezek összeérését a pengék össze-meg-összeéréseáltal és vissza.

Paganini. Első hegedűverseny, D-dúr, opus 6., harmadik tétel. Nem teljesen illik ide, de mégis jóvalinkább, mint bármi más, amire gondolni tudok. Méltóságteljes, de gyors, amikor Marjory nem tartjapontosan a ritmust, mert irányt vált. Gondolatban gyorsítom-lassítom a zenét, hogy együtt maradjon amozdulatainkkal.

Nem tudom, Marjory mit hall. Nem tudom, hallja-e a zenét, mint én. Ha mindketten ugyanarra a zenéregondolunk, vajon egyformán halljuk-e? Egy fázisban vagyunk-e, vagy sem? Én a hangokat színnek halloma sötéten; lehet, hogy ő a hangokat sötét vonalaknak hallja a fényen, ahogyan kinyomtatják.

Ha a kettőt összetesszük, kioltják-e a látásunkat, sötét a világoson és fény a sötéten? Vagy…Marjory találata megszakítja a gondolatsort.– Jó – mondom, és hátralépek. Marjory bólint, ismét tisztelgünk. Olvastam egyszer valamit, ahol a

gondolkodás fényként volt leírva, nem gondolkodás, mint sötét. Más dolgokon gondolkozom vívás közben,és Marjory gyorsabban eltalált, mint én őt. Ha tehát ő nem gondolkodik más dolgokon, vajon ez a nem-gondolkozás teszi-e gyorsabbá, és gyorsabb-e ez a sötét az én nem-gondolkodásom fényénél?

Nem ismerem a gondolat sebességét. Nem tudom, egyforma gyorsasággal gondolkodik-e mindenki. Agyorsabb észjárástól, vagy a továbbgondolkodástól mások a különféle észjárások?

A hegedű hangja spirálisan emelkedik, és Marjory sémája szétesik, én pedig előrelendülök a táncban,

amely immár szólótánc, és beviszem Marjoryra a találatot.– Jó – mondja, és hátralép. A teste együtt mozdul a mély lélegzettel, amelyet vesz. – Kifárasztasz, Lou;

hosszú menet volt.– Jössz megint velem? – kérdezi Simon. Szeretnék Marjoryval lenni, de szívesen vívtam az előbb

Simonnal, hát azt is szeretnék.Ezúttal a zene velünk egyszerre indul, másfajta zene. Sarasate Carmen fantáziája… tökéletes Simon

macskaszerű mozgásához körülöttem, ahogy lehetőséget keres, de az én feszült koncentrálásomhoz is.Eddig nem tudtam, hogy tudok táncolni, a tánc társasági dolog, mindig merevnek és nehézkesnek éreztemmagam. Most – pengével a kezemben – jó érzés mozognom a belső zenére.

Simon jobb nálam, de ez nem zavar. Mohón vágyom látni, mire képes, mire vagyok képes én. Eltalál,aztán még egyszer, de én is beviszek egy tust.

– Ötből a jobb? – kérdezi. Kifulladva bólintok. Ezúttal egyikünk sem talál rögtön; ezúttal egyre csakharcolunk, amíg végre találok, bár inkább a szerencsének köszönhető, mint az ügyességemnek. Mostdöntetlen. A többiek némán néznek minket. Érzem az érdeklődésüket, melegség tölti ki a hátam mögött ateret, ahogy körözök. Előre, oldalra, körbe, vissza. Simon ismeri és hárítja minden mozdulatomat; énéppen csak, hogy hárítani tudok. Végül olyasmit tesz, amit még sosem láttam: a pengéje újra megjelenik,amikor azt hiszem, már elhárítottam, és ő viszi be a mérkőzés utolsó találatát.

Csöpög rólam az izzadság, pedig hűvös az este. Biztos vagyok benne, hogy rossz szagom van, ésmeglepődöm, amikor Marjory odajön hozzám, és megérinti a karomat.

– Pompás volt, Lou – mondja. Leveszem a maszkomat. Marjory szeme csillog; arcán a mosolyfelhúzódik egészen a hajáig.

– Izzadt vagyok – mondom.– Nem csodálom, ilyen mérkőzés után – mondja. – Ez igen! Nem tudtam, hogy ennyire tudsz vívni.– Én sem – mondom.– De most már tudjuk – mondja Tom –, és benevezünk további versenyekre.Mit gondolsz, Simon?– Több mint kész rá. Az állam legjobb vívói ugyan megszorongathatják, de ha leküzdi a versenylázát,

nem lesz könnyű dolguk vele azoknak sem.– Szóval volna kedved újabb versenyre jönni velünk, Lou? – kérdezi Tom. Hidegség kúszik szét

bennem. Azt hiszik, jót tesznek velem, de Don a verseny miatt haragudott meg rám. Mi van, ha mindenversenyen megharagszik rám valaki, és egymás után mindnek csipet ültetnek az agyába?

– Az szombat egész nap – mondom.– És néha egész vasárnap is – mondja Lucia. – Ez probléma?– Hát... vasárnap templomba járok – mondom.Marjory rámnéz.– Nem tudtam, hogy templomba jársz, Lou – mondja. – Akkor mehetsz csak szombaton is... Mi baj a

szombattal, Lou?Nincs kész válaszom. Nem hiszem, hogy megértenék, ha elmondanám a Don dolgot. Mind engem

néznek, én pedig belülről egészen összezsugorodom. Nem akarom, hogy haragudjanak rám.– A következő verseny Hálaadás után van – mondja Simon. – Nem kell ma dönteni. – Kíváncsian néz

rám. – Az nyugtalanít, hogy valaki talán ismét nem számolja majd a találatokat, Lou?– Nem… – Elszorul a torkom. Becsukom a szemem, összeszedem magam.– Don miatt – mondom. – Mérges volt a versenyen. Azt hiszem, ezért… haragudott meg rám. Nem

akarom, hogy ez mással is megtörténjen.– Nem te tehetsz róla! – mondja Lucia. De dühös a hangja. Mindig ez történik, gondolom. Az embereket

felidegesítem, akkor is, ha nem haragudnak rám. Nem feltétlenül az én hibám, hogy ezt váltom ki.– Értelek – mondja Marjory. – Nem akarsz bajt, igaz?

– Igaz.– És nem lehetsz biztos benne, hogy nem haragszik meg rád valaki.– Igen.– De... Lou… az emberek ok nélkül is berágnak egymásra. Don haragudott Tomra. Mások talán

Simonra mérgesek; ismerek olyanokat, akik rám. Megesik. Amíg az ember nem tesz rosszat, nem állhatmindig meg gondolkodni, vajon nem haragít-e meg valakit.

– Lehet, hogy téged nem zavar annyira – mondom.Rámnéz, és tudom, hogy a tekintete jelent valamit, de nem tudom, mit. Ha normális lennék, vajon

tudnám? Hogyan tanulják meg a normális emberek, mit jelentenek ezek a nézések?– Lehet – mondja. – Azelőtt én is mindig azt hittem, hogy én tehetek róla. Többet aggódtam. De... –

Szünetet tart, mert keresi az udvarias szót. Tudom, mert magam is igen gyakran beszélek lassan, mertkeresem az udvarias szót. – Nehéz tudni, mennyire érdemes aggódni miatta – mondja végül.

– Igen – mondom.– Azok az emberek okozzák a problémát, akik azt akarják, hogy azt hidd, mindennek te vagy az oka –

mondja Lucia. – Ők mindig másokat okolnak a maguk érzéseiért, elsősorban a mérgükért.– De van jogos düh is – mondja Marjory. – Nem Lou és Don ügyéről beszélek; Lou nem tett semmi

rosszat. Donból egyszerűen a féltékenység hozta ki az állatot. De értem, hogy Lou azt gondolja, nem akaroka lenni, hogy más is bajba kerüljön.

– Nem lesz oka – mondja Lucia. – Nem az a fajta. – Rámnéz, másként, mint Marjory. De ennek anézésnek sem értem a jelentését.

– Lucia, miért nem vívsz Simonnal? – kérdezi Tom. Mindenki rájuk néz. Lucia szája kissé nyitva. Kiscuppanással összezárja.

– Remek ötlet – mondja. – Régen volt. Simon?– Örömmel – mosolyog Simon.Nézem Luciát és Simont. Simon jobb Luciánál, de nem talál annyiszor, ahányszor tudna. Látom, hogy

Simon Lucia szintjén próbál vívni, nem dob be mindent, amit tud. Ez nagyon udvarias. Érzékelem magammellett Marjoryt, a kövezet széléig sodródott száraz levelek szagát, a hideg szellőt a tarkómon. Jó érzés.

Kilenckor már nem hűvös van, hanem hideg. Valamennyien bemegyünk, és Lucia forró csokoládét főz.Idén először. A többiek beszélgetnek; ülök, hátamat a zöld bőrpuffnak támasztva, és próbálok Marjoryrafigyelni. Sokat gesztikulál beszéd közben. Néha olyan csapkodó mozdulatokat tesz, amelyekről aztmondták nekem, hogy az autizmus jelei. Láttam másokat is így tenni, és mindig kíváncsi lettem volna, hogyautisták-e, vagy részben azok-e.

Most versenyekről beszélnek – amelyekre emlékeznek a múltból – ki nyert, és ki vesztett, és ki volt abíró, és hogyan viselkedtek emberek. Dont senki sem említi. Nem tudom nyomon követni a neveket; nemismerem azokat az embereket. Nem tudom megérteni, hogy „Bart olyan varangy”, abból, amit Bartrólmondanak, és biztosan nem úgy értik, hogy Bart valóban varangyos bőrű kétéltű, ahogyan Don sem valódibunkó. A tekintetem vándorol Marjoryról Simonra, róla Tomra, róla Luciára, róla Maxre, róla Susanre ésvissza, próbálok mindig arra figyelni, aki beszél, de nem tudom előre, ki mikor hagyja abba, ki mikorszólal meg. Néha két-három másodperces szünet van két beszélő között, máskor az egyik akkor kezdbeszélni, amikor a másik még beszél.

Bizonyos értelemben izgalmas. Mintha majdnem-sémákat figyelnék egy kaotikus rendszerben. Minthamolekulákat látnék szétesni, és újraformálódni, amikor egy oldat egyensúlya változik. Úgy érzem,majdnem megértem, aztán történik valami, amire nem számítottam. Nem tudom, hogyan képesek egyszerrerészt venni benne, és nyomon követni.

Fokozatosan észreveszem, hogy mindenki elhallgat, amikor Simon megszólal, és átengedik neki a szót.

Nem gyakran szól közbe, de őt senki sem szakítja félbe. Az egyik tanárom azt mondta, a beszélő azzaljelzi, kitől várja a következő megszólalást, hogy ránéz. Akkoriban általában nem tudtam megmondani, kihová néz, hacsak nem nagyon sokáig nézett oda. Most már követni tudom a legtöbb pillantást. Simonkülönböző emberekre néz. Max és Susan először mindig Simonra néz, neki adnak prioritást. Tom az esetekmintegy felében néz Simonra. Lucia az esetek harmadában. Simon nem mindig szólal meg újra, amikorránéz valaki; akkor az illető másra néz.

De olyan gyors az egész: Hogy láthatják az egészet? És Tom miért néz Simonra néha, máskor meg nem?Mi súgja meg neki, mikor nézzen Simonra?

Rájövök, hogy Marjory engem néz, és érzem, hogy az arcom, meg a nyakam forró lesz. A többiekhangja egybemosódik; a látásom elhomályosul.! Szeretnék elbújni az árnyékba, de nincs árnyék. Lenézek.Marjory hangjára figyelek, de nem sokat beszél.

Aztán áttérnek a pengékre: acélpenge, vagy műanyag, régi acél, vagy új acél. Mindenki az acélt kedveli,de Simon beszámol egy hivatalos mérkőzésről a közelmúltból, amikor is a műanyag pengék hegyében csipvolt, amely acélszerű hangot adott ki, amikor a pengék egymáshoz értek.

Kísérteties volt, mondja.Aztán azt mondja, mennie kell, és feláll. Tom is feláll, és Max is. Én is felállok. Simon kezet ráz

Tommal.– Nagyon élveztem… köszönöm a meghívást.– Bármikor – mondja Tom.Max nyújtja a kezét, és azt mondja:– Köszönjük, hogy eljöttél; megtiszteltetés volt.– Bármikor – rázza meg a kezét Simon.Nem tudom, nyújtsak-e kezet én is, de Simon gyorsan kezet nyújt, hát megszorítom a kezét, bár nem

szeretek kezet fogni – semmi értelme –, aztán azt mondja:– Köszönöm, Lou; élveztem.– Bármikor – mondom. Egy pillanatra csend támad, és félek, hogy valami rosszat mondtam – bár Tomot

és Maxet utánoztam –, aztán Simon megérinti ujjaival a karomat.– Remélem, változtatsz a véleményeden a versenyekkel kapcsolatban – mondja. – Élvezet volt.– Köszönöm – mondom.Miközben Simon kilép az ajtón, megszólal Max.– Nekem is mennem kell.Susan feláll a földről. Ideje menni. Körülnézek; minden arc barátságosnak látszik, de hát Don arca is

barátságosnak látszott. Ha valamelyikük mérges rám, honnan tudjam?

Csütörtökön van az első orvosi tájékoztató, ahol kérdéseket tehetünk fel az orvosoknak. Két orvos vanitt, a göndör, ősz hajú dr. Ransome és dr. Handsel, akinek egyenes, sötét haja mintha a fejéhez lenneragasztva.

– Visszafordíthatatlan? – kérdezi Linda.– Hát... nem. Amit tesz, azt megteszi.– Tehát, ha nem tetszik, visszatérhetünk normális önmagunkhoz?Kezdjük ott, hogy nem vagyunk normálisak, de ezt nem mondom ki hangosan. Linda éppen olyan jól

tudja, mint én. Csak viccel.– Hát… nem. Valószínűleg. De nem tudom, miért…– És ha akarok? – mondja Cameron. Feszült az arca. – Szeretem azt, aki most vagyok. Nem tudom,

szeretem-e majd azt, akivé leszek.– A különbség nem lehet olyan nagy – mondja dr. Ransome.

De minden különbség különbség. Nem vagyok ugyanaz az ember, aki Don támadása előtt voltam. Nemcsak ő, de a rendőrtisztekkel való találkozások is megváltoztattak. Tudok valamit, amit azelőtt nemtudtam, és a tudás megváltoztatja az embert. Felemelem a kezem.

– Tessék, Lou – mondja dr. Ransome.– Nem tudom, hogy ne változtatna meg minket – mondom. – Ha normalizálja a szenzoros jelek

feldolgozását, az megváltoztatja a bejövő adatok arányát és milyenségét, az pedig megváltoztatja apercepciónkat, és a beérkező jelek feldolgozása…

– Igen, de... a személyiségük… ugyanaz marad, vagy lényegében ugyanaz. Ugyanazokat a dolgokatkedvelik, ugyanúgy reagálnak…

– Akkor mire jó a változás? – kérdezi Linda. Mérges a hangja, de tudom, hogy inkább aggódik, mintharagszik. – Azt mondják, azt akarják, hogy megváltozzunk, hogy ne legyen szükség azokra a segítségekre,amelyekre szükségünk van – de ha nincs rájuk szükségünk, az azt jelenti, hogy megváltozott, hogy mitszeretünk, és mit nem szeretünk… nem igaz?

– Rengeteg időt töltöttem annak megtanulásával, hogy elviseljem a túlterhelést – mondja Dale. – Mivan, ha egyszerre csak nem fogom fel azokat a dolgokat, amelyeket fel kellene fognom? – A bal szemevillog, vadul tikkel.

– Nem hisszük, hogy bármi ilyesmi történne – mondja megint a doktor. – A főemlős-kutatók csakpozitív változásokat észleltek a szociális interakciókban…

– Nem vagyok holmi nyavalyás csimpánz! – Dale az asztalra csap. A bal szeme egy pillanatig nyitva,aztán újra tikkelni kezd.

A doktor meghökken. Miért csodálkozik azon, hogy Dale kiborult?Szeretné talán, ha az ő viselkedését főemlős-kutatók csimpánzokkal végzett kísérletei alapján ítélnék

meg? Vagy a normálisak ezt teszik? Magukat egyszerűen főemlősnek látják? Ezt nem hiszem.– Senki sem mondja, hogy az – mondja kissé rosszalló hangon az orvos. – Csak egyszerűen… nincs

jobb modellünk. És a kezelés után a személyiségük felismerhető maradt, csupán a szociális hiányosságokváltoztak…

A világ összes csimpánza védett körülmények között él ma, állatkertekben, kutatási létesítményekben.Egykor vadon éltek, Afrika őserdeiben. Vajon az autistaszerű csimpánzok úgy éltek a vadonban, vagymegváltoztatta-e őket, hogy fogságban élnek?

Diakép jelenik meg a vásznon.– Ez a normális agy aktivitásának sémája, amikor kiválaszt egy ismerős arcot olyan fényképről,

amelyen több arc van – mondja a doktor. Látható az agy szürke körvonala, rajta kis zöld pontokvilágítanak. Hála olvasmányaimnak, felismerek néhány helyet... nem, a diát ismerem fel. Ez a 16-43.d.illusztráció az Agyműködés tizenhatodik, fejezetéből. – És itt… – A dia változik. – Ez az autistaagyműködés sémája ugyanennél a feladatnál. –

Egy másik szürke körvonal kis, zölden világító fénypontokkal. A 16-43.C illusztráció ugyanabból afejezetből.

Próbálok visszaemlékezni a könyv képaláírásaira. Nem hiszem, hogy a szövegben az állt, hogy az elsőnormális agytevékenység, amikor ismerős arcot kell kiválasztani csoportképről. Azt hiszem, az voltodaírva, hogy normális agytevékenység ismerős arc láttán. Egy… igen, emlékszem. Kilenc egészségeshímnemű önkéntes, akiket egyetemi hallgatók közül választottak ki egy jegyzőkönyv szerint, amelyet ahumánetikai kutatási bizottság hagyott jóvá…

Már másik kép látható. Újabb szürke körvonal, újabb színes pöttyök, most kékek. Igyekszem emlékezni,hogy mi volt a könyvben, és megérteni azt is, amit a doktor mond, de nem megy. A szavakösszegabalyodnak.

Felteszem a kezem. A doktor elhallgat, rámnéz.– Igen, Lou?

– Kaphatnánk ebből egy példányt, hogy később átnézzük? Nehéz egyszerre feldolgozni.A homlokát ráncolja.– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Lou. Ez az anyag szabadalmazott… nagyon titkos. Ha többet akar tudni,

feltehet azonban kérdéseket nekem, vagy a tanácsadójának, és újra megnézheti a diákat, bár… – nevet –nem hiszem, hogy sokat mondanának magának, hiszen nem ideggyógyász.

– Olvastam egyet s mást – mondom.– Igazán?... – A hangja igen különös. – Mit olvasott, Lou?– Könyveket – mondom. Egyszeriben nem akarom megmondani neki, hogy melyik könyvet olvastam, és

nem tudom, miért.– Az agyról? – kérdezi.– Igen… tudni akartam, hogyan működik, mielőtt bármit tesznek a gyógymód segítségével.– És... megértette?– Nagyon bonyolult – mondom. – Mint egy párhuzamos-feldolgozó számítógép, csak még bonyolultabb.– Igaza van; nagyon bonyolult – mondja. Elégedett a hangja. Azt hiszem, örül, hogy nem azt mondtam,

hogy megértettem. Kíváncsi lennék, mit szólna, ha megmondanám, hogy felismertem ezeket azillusztrációkat.

Cameron és Dale rámnéznek. Még Bailey is vet rám egy gyors pillantást, aztán elfordul. Tudni akarják,mit tudok. Nem tudom, eláruljam-e nekik, részben mert még én sem tudom, mit tudok – hogy mit jelentebben az összefüggésben.

Félretolom gondolatban a könyvet, és csak figyelek, közben memorizálom a képeket, ahogy jönnek ésmennek. Így nem fogadom be olyan jól az információt – így vagyunk ezzel mind –, de talán sikerül annyitmegjegyeznem, amennyi elég lesz ahhoz, hogy összevessem a könyvvel.

A képeken a szürke körvonalú, színes pöttyös agyak helyére lassan molekulák kerülnek. Nem ismeremfel őket; nem szerepelnek a szerveskémia-könyvben. De felismerek itt egy hidroxid-csoportot, ott egyamino-csoportot.

– Ez az enzim szabályozza a tizenegyes idegi növekedési faktor génkibocsátását – mondja a doktor. –Normális agyban ez annak a visszatáplálási hurokvonalnak a része, amely kölcsönhatásban van afigyelemellenőrző mechanizmussal annak érdekében, hogy a szociálisan fontos jelek előbb kerüljenekfeldolgozásra; maguknak ezzel van bajuk.

Már nem is próbál úgy tenni, mintha többek lennénk kóros eseteknél.– Ez is része az autista újszülöttek kezelési csomagjának, akiknél magzatkorban nem állapították meg a

betegséget, ezt használjuk azoknál a gyerekeknél is, akiknél valamilyen gyerekkori fertőzés miatt nemfolyik normálisan az agy fejlődése. A mi új gyógymódunk módosítja ezt a kezelést – mert ebben aformájában csak a fejlődés első három évében hat –, oly módon, hogy hatással legyen a felnőtt agyidegfejlődésére is.

– Szóval… ettől majd odafigyelünk másokra? – kérdezi Linda.– Nem, nem... ezt már tudjuk. Nem vagyunk olyanok, mint azok az idióták a huszadik század közepén,

akik azt hitték, hogy az autisták egyszerűen csak nem vesznek tudomást másokról. Ez segít abban, hogyészleljék a szociális jeleket: arckifejezést, hangszínt, gesztust, ilyesmit.

Dale durva gesztussal él; a doktor nem észleli. Nem tudom, valóban nem látta-e, vagy csak úgy tesz.– És az embereket nem kell megtanítani – ahogyan a látóvá tett vakokat – az új adatok értelmezésére?– De, természetesen. Ezért van a kezelésbe iktatva egy tanulási fázis is. Szimulált szociális

találkozások, számítógéppel generált arcokkal… – Újabb dia, rajta egy csimpánz, amelynek a felső ajkafelkunkorodik, az alsó csücsörít. Mindannyiunkból kirobban a fékezhetetlen nevetés. A doktor dühösenelpirul. – Bocsánat… rossz képet tettem be. Persze, hogy tévedés.

Emberi arcokra gondolok, természetesen, és emberi szociális interakciókat gyakorlunk. Végzünk egyalap-felmérést, aztán jöhet a kettő-négy hónapos kezelés utáni tanulási időszak…

– Amikor majompofákat nézünk! – mondja Linda, és annyira nevet, hogy már majdnem sír. Mindnevetgélünk.

– Mondtam, hogy tévedés volt – mondj a doktor. – Pszichoterapeutákat képeztünk ki a beavatkozásvezetésére... Ez komoly dolog.

A csimpánz arca helyén körben ülő emberek csoportjának képe jelent meg; az egyik beszél, a többiekfeszülten figyelik. Újabb dia, ezúttal egy ruhaboltban valaki élénken beszélget az eladóval. Másik kép,zsúfolt iroda, ahol valaki telefonál. Mindez nagyon normálisnak és nagyon unalmasnak látszik. Olyanképet nem mutat a doktor, amelyen vívóverseny látható, vagy olyan ember, aki rendőrökkel beszélget,miután megtámadták a parkolóban.

Az egyetlen kép rendőrrel, az Útmutatás kérése címet kaphatná. A rendőr arcán merev mosollyal nyújtjaki az egyik karját; a másik személynek mókás kalapja van, kis hátizsákja, kezében az Útikönyv turistáknak.

Beállított képnek látszik. Az összes kép beállítottnak látszik, és az emberek rajtuk talán nem is valódiemberek. Lehetnek számítógéppel létrehozottak is, biztosan azok. Állítólag normális, valódi ember leszbelőlünk, de azt várják tőlünk, hogy ilyen nem valóságos, képzeletbeli lényektől tanuljunk, akiktermészetellenes, beállított helyzetekben láthatók. A doktor és társai azt hiszik, ismerik a helyzeteket,amelyeket meg kell oldanunk, és majd megtanítanak rá, hogyan oldjuk meg őket. Ez azokra a múlt századigyógyászokra emlékeztet, akik azt képzelték, tudják, az embernek milyen szavakra van szüksége, ésmegtanították az „alap”-szótárt. Egyesek ráadásul arra buzdították a szülőket, hogy ne engedjék, hogy agyerekeik más szavakat is megtanuljanak, nehogy ez megzavarja őket az „alapok” elsajátításában.

Ezek az emberek nem tudják, mit nem tudnak. Anyám mondogatott nekem egy versikét, amelyet csaktizenkét éves koromban értettem meg, és az egyik sora így szólt: „Akik nem tudnak, és nem tudják, hogynem tudnak, bolondok...” A doktor nem tudja, hogy meg kellett oldanom a helyzetet a versenyen, amikor azellenfelem nem mondta be a találataimat, a helyzetet az önjelölt, féltékeny szerelmessel a vívócsoportbanmeg a helyzetet a különböző rendőrökkel, akik vallomásokat vártak tőlem vandalizmusról ésfenyegetésről.

A doktor most a szociális készségek általánosításáról beszél. Azt mondja, a kezelés és szociáliskészségeink fejlesztése után ezek a készségek általánossá válnak, használhatók lesznek az összesélethelyzetben. Kíváncsi lennék, mit gondolna Don szociális készségeiről.

Az órára pillantok. A másodpercek múlnak, egyik a másik után; a két óra majdnem letelt. A doktormegkérdezi, van-e kérdés. Lenézek. Amiket én szeretnék kérdezni, azt ilyen tanácskozáson nem illik, ésúgysem válaszolna.

– Maga szerint mikor kezdik el? – kérdezi Cameron.– Szeretnénk elkezdeni az első alannyal, pardon: beteggel minél előbb. Jövő hétre minden meglesz

hozzá.– Egyszerre hányat kezelnek? – kérdezi Bailey.– Kettőt. Egyszerre kettőt szeretnénk kezelni, háromnapos eltolódással, ez biztosítja, hogy az elsődleges

orvos-team rájuk tudjon összpontosítani az első, kritikus napokban.– Mi lenne, ha az első kettő után várnának, amíg az egész kezelés befejeződik, hogy kiderüljön, valóban

hat-e? – kérdezi Bailey.A doktor a fejét rázza.– Nem, jobb, ha az egész rövid időn belül zajlik le.– Gyorsabban lehet publikálni – hallom a saját hangomat.– Micsoda? – kérdezi a doktor.A többiek rámnéznek. Én meg az ölembe.– Ha mindannyian eléggé gyorsan és együtt esünk át rajta, gyorsan leírhatják, és előbb publikálhatják.

Másként beletelne egy év, vagy még több.– Gyorsan a doktorra pillantok, az arca megint vörös és fényes.

– Nem ez az oka – mondja a kelleténél hangosabban. – De az adatokat könnyebb összehasonlítani, ha azalanyok – maguk – gyorsan követik egymást. Úgy értem, ha történne valami, ami megváltoztatná a dolgokata között, hogy az első kettő elkezdte és befejezte… olyasmi, ami a többieket is érinti…

– Például egycsapásra mind normálisak leszünk? – kérdezi Dale. – Azt hiszi, egyszeriben magunktólnormálissá válunk, és nem felelünk meg kísérleti alanynak?

– Nem, nem – mondja a doktor. – Inkább olyan politikai dologra gondolok, amelyik megváltoztatja aviszonyokat…

Nem tudom, mi a kormány véleménye. Egyáltalán, gondolkodik-e a kormány? Eszembe jut azAgyműködés fejezete a kutatási politikáról. Készülőben lenne valami, valamilyen szabályozás vagyváltoztatás, ami pár hónap múlva lehetetlenné tenné az ilyen kutatást?

Ez olyasmi, amit kideríthetek, ha hazamegyek. Ha megkérdezem ezt az embert, nem hiszem, hogybecsületesen válaszol.

Amikor távozunk, össze-vissza megyünk, egyikünk sem veszi át a másik ritmusát. Azelőtt mindigvalahogy összeolvadtunk, alkalmazkodtunk egymás különcségeihez, így aztán csoportként mozogtunk.Most harmónia nélkül mozgunk. Érzem a zavarodottságot, a dühöt. Senki sem beszél. Én sem. Nem akarokbeszélni velük, akik eddig a hozzám legközelebb állók voltak.

A saját épületünkbe érve, mindenki gyorsan bemegy a maga irodájába.Nyújtom a kezem, hogy bekapcsoljam a ventilátort, aztán mégsem teszem. Elgondolkodom, hogy miért

nem.Nem akarok dolgozni. Gondolkodni akarok azon, mit akarnak tenni az agyammal és azon, hogy ez mit

jelent. Többet jelent, mint amit mondanak; minden, amit mondanak többet jelent, mint amennyitelmondanak. A szavakon túl ott a hangszín; a hangszínen túl ott vannak az összefüggések; azösszefüggéseken túl ott a normális szocializáció felfedezetlen világa, amely kiterjedt és koromsötét,csupán az olyan közös élmények parányi fénypöttyei világítják meg, mint például a csillagok.

A csillagfény, írta egy író, átjárja az egész mindenséget: fénylik az egész.A sötét illúzió, mondta az író. Ha így van, Luciának van igaza, és a sötétnek nincs sebessége.De van egyszerű tudatlanság, nem-tudás és szándékos tudatlanság, amelyik nem hajlandó tudni, amely

eltakarja a tudás fényét az előítélet sötét takarójával. Szóval azt hiszem, létezik pozitív sötétség, és azthiszem, a sötétnek lehet sebessége.

A könyvek szerint az agyam nagyon jól működik, még így is, és sokkal könnyebb az agyműködésttönkretenni, mint rendbe hozni. Ha a normális emberek valóban rendelkeznek mindazokkal aképességekkel, amelyekkel dicsekednek, segítségemre lennének mindazok a képességek... de nem tudom,valóban rendelkeznek-e velük.

Nem mindig értik meg, miért teszi valaki, amit tesz. Ez nyilvánvaló, másként nem vitatkoznának okokon,indítékokon. Hallottam, amikor valaki azt mondta egy gyereknek, „Azért csinálod csak, hogy bosszants”,amikor pedig számomra nyilvánvaló volt, hogy a gyerek azért teszi, mert élvezi a dolgot… és eszébe semjut, hogyan hat az a felnőttre. Magam is hajlamos voltam ugyanígy megfeledkezni másokról, tehát eztmásoknál is felismertem. Megszólal a telefonom. Felveszem.

– Lou, Cameron vagyok. Akarsz ma este pizzázni? – A hangja gépies, egybefolynak a szavai.– Csütörtök van – mondom. – Szia-Jean-vagyok lesz ott.– Chuy meg Bailey meg én mindenképpen megyünk, hogy beszélgessünk.És te, ha akarsz. Linda nem jön. Dale sem jön.– Nem tudom, akarok-e menni – mondom. – Meggondolom. Ti mikor mentek?– Mihelyt öt óra lesz – mondja.– Vannak helyek, ahol nem jó erről beszélni – mondom.– A pizzázó nem olyan hely – mondja Cameron.– Sokan tudják, hogy odajárunk – mondom.

– Megfigyelés? – kérdezi Cameron.– Igen. De jó mégis odamenni, mert odajárunk. Akkor máshol kell találkoznunk.– A Központ.– Nem – mondom, Emmyre gondolva. – Nem akarok a Központba menni.– Emmy kedvel téged – mondja Cameron. – Nem valami intelligens, de kedvel téged.– Nem Emmyről beszélünk – mondom.– A kezelésről beszélünk, pizza után – mondja Cameron. – A Központon kívül nem tudok helyet, ahová

mehetnénk.Helyekre gondolok, de mind nyilvános helyek. Nem szabad erről nyilvános helyen beszélnünk. Végül

azt mondom:– Jöhettek a lakásomra. – Soha nem hívtam meg még Cameront a lakásomba. Soha, senkit nem hívtam

meg a lakásomba.Cameron hallgat egy darabig. Ő sem hívott meg még soha engem. Végül megszólal.– Jövök. A többiekről nem tudom.– Elmegyek veletek vacsorázni – mondom.Nem tudok dolgozni. Bekapcsolom a ventilátort, de a forgó spirálok és karikák táncoló, színes

kavalkádja sem nyugtat meg. Egyre csak az előttünk tornyosuló projekten jár az eszem. Úgy látom magamelőtt, mint a szörfös fölé magasodó tengeri hullámot. Az ügyes szörfös túlélheti, de aki nem eléggé ügyes,azt a hullám összezúzza. Hogyan tudjuk meglovagolni ezt a hullámot?

Leírom és kinyomtatom a címemet és az útvonalat a pizzázótól a lakásomig. Meg-meg kell állnom, hogymegnézzem a város térképén a helyes útvonalat. Nem szoktam útbaigazítást adni más autósoknak.

Ötkor kikapcsolom a ventilátort, felállok, elhagyom az irodámat. Órák óta nem tettem semmi hasznosat.Tompának és vaskosnak érzem magam, a belső zene mint Mahler Első szimfóniája, nehézkes és súlyos.Odakinn hűvös van, megborzongok. Beülök a kocsimba, amely négy ép kerékkel, sértetlen szélvédővel ésolyan motorral kényeztet, amelyik beindul, amikor elfordítom a kulcsot. A biztosítómnak küldtem egypéldányt a rendőrségi jelentésből, ahogyan a rendőrségen mondták.

A pizzázóban üres a megszokott asztalunk; a szokásosnál korábban érkezem. Leülök. Szia-Jean-vagyokrámpillant, és elfordul. Egy perc múlva bejön Cameron, aztán Chuy és Bailey és Eric. Az asztalkiegyensúlyozatlan érzést nyújt így, hogy csak öten vagyunk. Chuy az asztal végére húzza a székét,mindannyian kissé odébb húzódunk, így megvan a szimmetria.

Jól látom a villogó sörreklámot. Ma bosszant; kissé elfordulok. Mindenki feszült; dobolnom kell azujjaimmal a combomon, Chuy pedig ide-oda csavargatja a fejét. Cameronnak a karizmai járnak: műanyagkockáival játszik a zsebében. Mihelyt rendeltünk, Eric előveszi sokszínű tollát, és rajzolni kezdi sémáit.

Jobb lenne, ha itt lenne Dale és Linda is. Fura nélkülük. Amikor megjön az étel, szinte hangtalanuleszünk. Chuy ugyan ritmikusan kis „huh” hangokat ad két falat között, Bailey pedig csettintget a nyelvével.Amikor már majdnem megettünk mindent, megköszörülöm a torkomat. Mindenki gyorsan rámnéz, aztánelfordítja a tekintetét.

– Az embereknek néha szükségük van olyan helyre, ahol beszélhetnek – mondom. – Ez lehet példáulvalakinek a lakása.

– Lehet a te lakásod? – kérdezi Chuy.– Lehet – mondom.– Nem mindenki tudja, hol laksz – mondja Cameron. Tudom, hogy ő sem tudja. Különös, hogy

beszélnünk kell valamiről.– Itt az útbaigazítás – mondom. Előveszem, és az asztalra teszem a papírokat. A többiek egyenként

elvesznek egyet-egyet. Nem nézik meg rögtön.– Van, akinek korán kell kelnie – mondja Bailey.– Még nincs késő – mondom.

– Van, aki korábban elmegy, ha mások sokáig maradnak.– Tudom – mondom.

TIZENHETEDIK FEJEZETA parkolóban csak két vendégautó részére van hely, de tudom, hogy a látogatóimnak nem lesz gondja a

parkolással; a legtöbb lakónak nincs kocsija. Ezt a lakóházat még akkoriban építették, amikormindenkinek volt legalább egy autója.

A parkolóban várok, amíg a többiek megjönnek. Aztán felvezetem őket. Ennyi láb hangos a lépcsőn.Nem tudtam, hogy ilyen hangos lesz. Danny kinyitja az ajtaját.

– Ó... üdvözlöm, Lou. Nem tudtam, mi folyik itt.– A barátaim – mondom.– Jól van, jól – mondja Danny. Nem csukja be az ajtaját. Nem tudom, mit akar. A többiek követnek az

ajtómhoz, kinyitom, beengedem őket.Nagyon fura érzés, hogy mások is vannak a lakásban. Cameron körbejár, végül eltűnik a fürdőszobában.

Hallom őt odabenn. Olyan, mint amikor csoportos szálláson laktam. Nem nagyon szerettem. Bizonyosdolgok csak rám tartoznak; nem szép dolog hallani másvalakit a fürdőszobában. Cameron lehúzza a vécét,aztán hallom a vizet a mosdóban, aztán Cameron kijön. Chuy rámnéz, bólintok. Ő is bemegy afürdőszobába. Bailey a számítógépemet nézi.

– Otthon nincs asztali gépem – mondja. – A kézit használom, azzal dolgozom a munkahelyin keresztül.– Én ezt kedvelem – mondom.Chuy visszajön a nappaliba.– Szóval… most mi van?Cameron rámnéz.– Lou, te olvastál erről, nem igaz?– Igen. – Leveszem az Agyműködést a polcról, ahová tettem. – A... az egyik barátomtól kaptam kölcsön.

Ő mondta, hogy a legjobb ezzel kezdenem.– Az a nő az, akiről Emmy beszélt?– Nem, valaki más. Orvosnő, egy ismerősöm felesége.– Agyorvos?– Nem hiszem.– Miért adta neked a könyvet? Megkérdezted őt a projektről?– Könyvet kértem tőle az agyműködésről. Tudni akarom, mit tennének az agyunkkal.– Akik nem tanulták, semmit sem tudnak az agyműködésről – mondja Bailey.– Én sem tudtam, amíg nem kezdtem olvasni – mondom. – Csak amennyit az iskolában tanultunk, és az

nem sok. Emiatt akartam tanulni.– Sikerült? – kérdezi Cameron.– Sokáig tart megtanulni mindent, ami az agyról tudható – mondom.– Többet tudok, mint korábban, de nem tudom, hogy eleget-e. Tudni akarom, szerintük mi lesz a kezelés

eredménye, és mi sikerülhet félre.– Bonyolult – mondja Chuy.– Mit tudsz az agyműködésről? – kérdezem.– Nemsokat. A nővérem orvos volt, amíg meg nem halt. Megpróbáltam olvasgatni a könyveit, amikor

egyetemre járt. Vagyis amikor még a családommal éltem. Bár, csak tizenöt éves voltam.– Tudni akarom, meg tudják-e tenni azt, amiről azt mondják, képesek rá – mondja Cameron.– Nem tudom – mondom. – Kíváncsi voltam, mit mond ma az orvos. Nem vagyok biztos benne, hogy

igazat mondott. Olyan képeket mutogatott, amilyenek ebben a könyvben vannak – ráütök a könyvre. – Őmást mondott róluk. Ez nem új könyv, és a dolgok változnak. Új képeket kell találnom.

– Mutasd a képeket – mondja Bailey.

Odalapozok, és egy alacsony asztalra teszem a könyvet. Mind megnézik.– Itt az áll, hogy ilyen az agyműködés, amikor valaki emberi arcot lát – mondom. – Szerintem pontosan

úgy néz ki, mint az a kép, amire a doktor azt mondta, ilyen az agyműködés, amikor valaki ismerős arcot láta tömegben.

– Az ugyanaz – mondja egy perc múlva Bailey. – A vonalszélesség rátájának aránya az általánosmérethez viszonyítva pontosan ugyanaz. A színes pöttyök ugyanott vannak. Ha nem ugyanaz az illusztráció,akkor a másolata.

– Talán a normális agynál ugyanaz az aktivációs séma – mondja Chuy.Erre nem gondoltam.– A doktor azt mondta, a második ábra egy autista agyat ábrázol, amikor ismerős arcra néz – mondja

Cameron. – De a könyv szerint az ábra ismeretlen komponált arc nézésének aktivációs sémája.– Nem értem az ismeretlen komponáltat – mondja Eric.– Olyan, számítógéppel generált arc, amely több arc vonásait egyesíti – mondom.– Ha igaz, hogy az ismerős arcra néző autista agy aktivációs sémája azonos az ismeretlen arcra néző

normális agy sémájával, akkor milyen az ismeretlen arcot néző autista agy sémája? – kérdezi Bailey.– Mindig nehezen ismertem fel azokat, akiket ismernem kellett volna – mondja Chuy. – Még most is

nehezen tanulok meg arcokat.– Mégis megtanulod őket – mondja Bailey. – Mindnyájunkat felismersz, nem igaz?– Igen – mondja Chuy, – de hosszú időbe telt, és először a hangotokról, a méretetekről, meg a

dolgaitokról ismertelek fel titeket.– A lényeg az, hogy felismersz minket, és ez számít. Ha az agyad másként teszi is, de teszi.– Nekem azt mondták, hogy az agy különféle utakon juthat el ugyanahhoz a célhoz – mondja Cameron. –

Mint amikor megsérül valaki, és azt a gyógyszert adják neki, már nem emlékszem, mit, kicsit gyakorolnakvele, és újra megtanulja a különböző dolgokat, csak az agya másik részét használja.

– Ezt nekem is mondták – mondom. – Megkérdeztem, nekem miért nem adják azt a szert, mire aztfelelték, nálam nem hatna. Azt nem mondták, hogy miért.

– És ez a könyv? – kérdezi Cameron.– Nem tudom. Odáig még nem olvastam – mondom.– Nehéz? – kérdezi Bailey.– Egyes helyeken, de nem olyan nehéz, mint gondoltam – mondom. – Előbb mást kezdtem olvasni. Az

segített.– Mit? – kérdezi Eric.– Elolvastam bizonyos tanfolyamok anyagát az interneten – mondom. – Biológia, anatómia, szerves

kémia, biokémia. – Eric rámmered; lenézek. – Nem olyan nehéz, amilyennek hangzik.Percekig nem szól senki. Hallom a lélegzésüket; hallják a lélegzésemet. Mind halljuk az összes zajt,

érezzük az összes szagot. Ez nem olyan, mint a barátaimmal a víváson, ahol vigyáznom kell, mit veszekészre.

– Én vállalom – mondja Cameron. – Akarom.– Miért? – kérdezi Bailey.– Normális akarok lenni – mondja Cameron. – Mindig is ezt akartam. Utálok más lenni. Túlságosan

nehéz, és túlságosan nehéz azt tettetni, hogy olyan vagyok, mint mindenki más, amikor nem vagyok olyan.Meguntam.

– „De nem vagy tán büszke arra, aki vagy?” – Bailey hangján érződik, hogy a Központ jelmondatátidézi; Büszkék vagyunk arra, amik vagyunk.

– Nem – mondja Cameron –, csak úgy teszek. De komolyan – mire legyek büszke? Tudom, mitmondasz, Lou… – Rámnéz. Téved. Nem akartam mondani semmit.

– Azt mondod, a normális emberek is azt teszik, amit mi, csak kisebb mértékben. Sok a

kényszermozgásos. Dobognak, a hajukat csavargatják, az arcukat birizgálják. Igen, de normálisak, ezértsenki nem szól rájuk, hogy ne csinálják. Másoknak nem jó a szemkontaktusok, de normálisak, és senki nemnyúzza őket, hogy javítsanak a rajta. Van bennük valami más, ami pótolja azt a picike részüket, amelyikautista módon működik. Ezt akarom. Azt akarom... hogy ne kelljen annyira igyekeznem, hogy normálisnaklátsszam. Egyszerűen normális akarok lenni.

– A „Normális” a szárító egyik beállítása – mondja Bailey.– A normális az a többi ember. – Cameronnak rángatózik a karja meg a válla; a vállrándítás néha

megállítja a karok rángatózását. – Ez… ez a hülye kar… Unom már rejtegetni azt, ami nem jó. Normálisakarok lenni. – Nagyon hangosan beszél, és nem tudom, nem haragszik-e meg még jobban, ha megkérem,hogy beszéljen halkabban. Jobb lett volna nem meghívnom őket.

– Egy biztos – mondja valamivel halkabban Cameron –, én vállalom, és nem akadályozhattok megbenne.

– Nem akarlak megakadályozni benne – mondom.– Ti vállaljátok? – kérdezi. Egymás után ránéz mindegyikünkre.– Nem tudom. Még nem tudom megmondani.– Linda nem akarja – mondja Bailey. – Azt mondja, otthagyja az állását.– Nem tudom, miért egyformák a sémák – mondja Eric. A könyvet nézi. – Nincs értelme.– Az ismerős arc az ismerős arc?– A feladat ismerőst találni a különbözőben. Az aktivációs sémának inkább akkor kellene hasonlónak

lennie, ha az lenne a feladat, hogy ismerős nemarcot találjon különböző arctalanságokban. Erről is vankép a könyvben?

– A következő oldalon – mondom. – Azt mondja, az aktivációs séma ugyanaz, kivéve, hogy az arc-feladat az arcfelismerő területet aktiválja.

– Többet törődnek az arcfelismeréssel – mondja Eric.– A normális emberek a normális emberekkel törődnek – mondja Cameron.– Ezért akarok normális lenni.– Az autisták meg az autistákkal törődnek – mondja Eric.– Nem ugyanaz – mondja Cameron. Körülpillant a társaságon. – Nézzetek csak meg minket. Eric

sémákat rajzol az ujjaival. Bailey az ajkát rágja, Lou, annyira igyekszik nyugodtan ülni, hogy olyan, akáregy darab fa, én meg hintázom a talpamon, akár akarom, akár nem. Ti elfogadjátok, hogy hintázom,elfogadjátok, hogy kockák vannak a zsebemben, de nem törődtök velem. Amikor tavaly tavasszalinfluenzás voltam, nem hívtatok fel, nem hoztatok ennivalót.

Nem mondok semmit. Nincs mit mondani. Azért nem telefonáltam, és ennivalót sem vittem, mert nemtudtam, hogy Cameron szerette volna-e, ha ezt teszem. Szerintem nem szép tőle, hogy így panaszkodikmost. Nem tudom, a normális emberek vajon telefonálnak-e mindig, visznek-e ennivalót mindig, amikorvalaki beteg. A többiekre pillantok. Mind elfordítják a tekintetüket Cameronról, ahogyan én is. KedvelemCameront; megszoktam Cameront. Mi a különbség a között, hogy kedvelem és a között, hogy megszoktam?Nem tudom. Nem szeretném tudni.

– Te sem törődsz a többiekkel – mondja végül Eric. – Több mint egy éve nem vettél részt a társaságegyetlen összejövetelén sem.

– Hát nemigen – Cameron hangja most halk… – Állandóan csak. nem tudom kimondani: az idősebbeketláttam ott, akik még rosszabb állapotban vannak, mint mi. Nincsenek fiatalok; őket mind meggyógyították aszületésükkor vagy még előbb. Húszéves koromban nagy segítség volt. De most… csak mi vagyunk már amagunk fajtájából. Az idősebb autisták, akik nem kapták meg a jó korai képzést, nem szívesen vagyokvelük. Attól félek olyankor, hogy olyanná eshetek vissza, olyan lehetek, mint ők. És nincs senki, akisegítene nekünk, mert nincsenek fiatalok.

– Tony – mondja a térdét bámulva Bailey.

– Tony a legfiatalabb, és... mennyi is, huszonhét? Ő az egyetlen harminc alatt. A Központban az összes,ennél fiatalabb ember… más.

– Emmy kedveli Lou-t – mondja Eric.Ránézek; nem tudom, mit akar ezzel mondani.– Ha normális vagyok, többé nem kell pszichiáterhez mennem – mondja Cameron. Dr. Fornumra

gondolok meg arra, hogy ha nem kellene vele találkoznom, az szinte önmagában elegendő lenne, hogyalávessem magam a kezelésnek. – Házasodhatok stabilitási bizonyítvány nélkül. Gyerekeim lehetnek.

– Meg akarsz házasodni? – kérdi Bailey.– Igen – mondja Cameron. A hangja megint hangosabb, de csak egy kicsit, és vörös az arca. – Meg

akarok házasodni. Gyerekeket akarok. Mindennapi házban akarok lakni, mindennapi környéken, amindennapi tömegközlekedéssel akarok közlekedni, és az életem további részét normális emberkéntakarom leélni.

– Még ha nem leszel is ugyanaz az ember? – kérdezi Eric.– Dehogy nem leszek ugyanaz az ember – mondja Cameron. – Csak normális.Nem tudom, lehetséges-e ez. Amikor arra gondolok, miben nem vagyok normális, nem tudom

elképzelni, hogy normális legyek, és mégis ugyanaz az ember. Az egésznek az a lényege, hogymegváltoztasson minket, valami mássá tegyen, és ebbe biztosan beletartozik a személyiség és az én is.

– Vállalom egyedül is, ha más nem jön – mondja Cameron.– A te döntésed – mondja Chuy azon a hangján, amelyen idézni szokott.– Igen – mondja határozottan Cameron. – Igen.– Hiányozni fogsz – mondja Bailey.– Jöhetsz te is – mondja Cameron.– Nem. Még semmiképpen. Többet akarok tudni.– Hazamegyek – mondja Cameron. – Holnap megmondom nekik. – Feláll, és látom a zsebében a kezét,

ahogyan játszik a kockával, fel-le, fel-le.Nem búcsúzunk el egymástól. Egymás között erre nincs szükség. Cameron kimegy, és halkan becsukja

maga mögött az ajtót. A többiek rámnéznek, aztán elfordulnak.– Egyesek nem szeretik azt, amik – mondja Bailey.– Egyesek mások, mint mások gondolják – mondja Chuy.– Cameron szerelmes volt egy nőbe, aki nem szerette – mondja Eric. – A nő azt mondta, soha nem lesz

a dologból semmi. Még amikor Cameron egyetemre járt. – Nem tudom, Eric honnan tudhatja ezt.– Emmy azt mondja, Lou szerelmes egy normális nőbe, aki tönkreteszi majd Lou életét – mondja Chuy.– Emmy nem tudja, mit beszél – mondom. – Emmy törődjön a maga dolgával.– Cameron azt hiszi, hogy az a nő szeretni fogja, ha normális lesz? – kérdezi Bailey.– Feleségül ment már máshoz – mondja Eric. – Cameron azt hiszi, megszerethet valakit, aki

viszontszereti. Szerintem ezért akarja a kezelést.– Nem tenném meg egy nőért – mondja Bailey. – Ha megteszem, okának kell lennie. – Nem tudom, mit

szólna, ha ismerné Marjoryt. Ha tudnám, hogy utána Marjory szeretne, vállalnám-e? Kényelmetlengondolat; félretolom.

– Nem tudom, milyen érzés normálisnak lenni. Nem minden normális látszik boldognak. Talán rosszérzés normálisnak lenni, éppen olyan rossz, mint autistának lenni. – Chuy fel-le, ide-oda tekergeti a fejét.

– Szeretném kipróbálni – mondja Eric. – De szeretném, ha visszatérhetnék a mostani énemhez, ha nemválik be.

– Nem így működik – mondom. – Emlékszel, mit mondott Lindának dr. Ransome? Ha az idegsejtekközött létrejön egy kapcsolat, az meg is marad, hacsak baleset vagy ilyesmi meg nem szakítja azt akapcsolatot.

– Ezt teszik tehát, új kapcsolatokat hoznak létre?

– És mi lesz a régiekkel? Nem lesz… – Bailey hadonászik –, mint amikor dolgok összeütköznek?Zavarodás? Háttérzaj? Káosz?

– Nem tudom – mondom. Egyszeriben úgy érzem, elnyel a tudatlanságom, olyan hatalmas a nem-tudásom. És ebből a hatalmas sötétből annyi rossz dolog jöhet. Aztán bevillan az űrben elhelyezettteleszkópok által készített egyik fénykép: a hatalmas sötétséget csillagok világítják meg. Abban azismeretlenben szépség is lehet.

– Úgy gondolom, ki kell kapcsolniuk a most működő áramköröket, új áramköröket kell építeniük, ésakkor kell bekapcsolniuk az újakat. Így csak a jó kapcsolatok működnek majd.

– Nekünk nem ezt mondták – mondja Chuy.– Senki nem engedné, hogy szétrombolják az agyát, azért, hogy a helyébe újat építsenek – mondja Eric.– Cameron… – mondja Chuy.– Szerinte nem ez történik – mondja Eric. – Ha tudná... – Elhallgat, becsukja a szemét, és mi várunk. –

Mindenképpen vállalja persze, ha eléggé boldogtalan. Nem rosszabb, mint az öngyilkosság. Jobb, ha az azember lesz belőle, aki lenni akar.

– Mi lesz az emlékeinkkel? – kérdezi Chuy. – Az emlékeket eltávolítják?– Hogyan? – kérdezi Bailey.– Az emlékeket az agy tárolja. Ha kikapcsolnak mindent, az emlékek elmennek.– Talán nem. Az emlékezetről szóló fejezeteket még nem olvastam – mondom. – Elolvasom őket, most

következnek. – Az emlékezet egyes részeiről már esett szó a könyvben, de még nem értem az egészet, ésnem akarok róla beszélni. – Egyébként – mondom –, ha az ember kikapcsolja a számítógépet, nem vész elaz egész memória.

– Sebészi beavatkozásoknál az ember nincs öntudatán, de nem veszíti el az összes emlékeit – mondjaEric.

– De a műtétre az ember nem emlékszik, aztán ott vannak az emlékek kialakulását befolyásoló szerek –mondja Chuy. – Ha befolyásolni tudják az emlékek kialakulását, talán a régi emlékeket is el tudjáktávolítani.

– Ezt az interneten is megnézhetjük – mondja Eric. – Vállalom.– Kapcsolatokat áthelyezni, és újakat kiépíteni olyan, mint a hardver – mondja Bailey. – Megtanulni

használni az újakat, olyan, mint a szoftver. Éppen elég nehéz volt először is megtanulni a nyelvet; nemakarom még egyszer végigcsinálni.

– A normális gyerekek gyorsabban tanulnak – mondja Eric.– Mégis évekig tart – mondja Bailey. – Hat-nyolc heti rehabilitációról beszélnek. Egy csimpánznak

talán elegendő, de a csimpánzok nem beszélnek.– Nem arról van szó, hogy eddig nem hibáztak – mondja Chuy. – Rólunk is mindenféle téves

elképzeléseik voltak. Ez is lehet téves.– Többet tudnak az agyműködésről – mondom. – De nem mindent.– Nem szeretek úgy tenni valamit, hogy nem tudom, mi lesz – mondja Bailey.Chuy és Eric hallgat: egyetértenek. Én is. Cselekvés előtt fontos tudni a következményeket. A

következmények nem mindig nyilvánvalóak.A nem-cselekvés következményei sem azok. Ha nem vállalom a kezelést, a dolgok akkor sem maradnak

változatlanok. Ezt bizonyította Don a támadásaival a kocsim ellen, aztán ellenem. Mindegy, mit teszek,mindegy, mennyire kiszámíthatóvá próbálom tenni az életemet, nem lesz kiszámíthatóbb, mint a világtöbbi része. Az pedig kaotikus.

– Szomjas vagyok – mondja hirtelen Eric. Feláll. Én is felállók, a konyhába megyek. Poharat veszekelő, megtöltöm vízzel. Eric elhúzza a száját, amikor megkóstolja; eszembe jut, hogy palackozottásványvizet szokott inni. De nekem nincs abból a márkából.

– Én is szomjas vagyok – mondja Chuy.

Bailey nem mond semmit.– Kérsz vizet? – kérdezem. – Csak az van meg egy palack gyümölcsital. – Remélem, nem a

gyümölcsitalt kéri. Azt szeretem reggelire.– Vizet kérek – mondja. Bailey felteszi a kezét. Megtöltök még két poharat vízzel, beviszem a

nappaliba. Tom és Lucia házában akkor is megkérdezik, kérek-e inni valamit, amikor nem kérek. Többértelme van megvárni, amíg az emberek szólnak, ha kell nekik valami, de lehet, hogy a normális emberekelőbb megkérdezik.

Nagyon különös érzés, hogy emberek vannak a lakásomban. A tér kisebbnek látszik. A levegősűrűbbnek. A színek kissé megváltoznak a színektől, amelyeket viselnek meg az ő színüktől. Helyetfoglalnak el, és lélegeznek.

Hirtelen az jut eszembe, milyen lenne, ha Marjory meg én együtt élnénk?Ha helyet foglalna el itt, a nappaliban, a fürdőszobában, a hálószobában. Nem szerettem a csoportos

otthont, ahol először laktam, miután eljöttem hazulról.A fürdőszobában mások szaga érződött, pedig naponta kitakarítottuk. Öt különböző fogkrém. Öt

különböző sampon és szappan és dezodor.– Lou, jól vagy? – Bailey arca aggodalmas.– Elgondolkodtam... valamin – mondom. Nem akarok arra gondolni, hogy nem szeretném Marjoryt a

lakásomban, hogy esetleg nem lenne jó, hogy a lakást talán zsúfoltnak vagy zajosnak vagy szagosnaktalálnám.

Cameron nincs a munkahelyén. Cameron ott van, ahová küldték, hogy elkezdjék a kezelést. Linda sincsa munkahelyén. Nem tudom, hol van.

Inkább rágódom azon, hogy hol van Linda, mintsem hogy azon töprengjek, mi történik Cameronnal.Ismerem Cameront úgy, amilyen most vagy amilyen két nappal ezelőtt volt. Ismerem-e majd azt az embertCameron arcával, aki kijön ebből?

Minél többet gondolkodom rajta, annál jobban hasonlít holmi science fiction filmre, amikor valakinekaz agyát átültetik egy másik személybe, vagy egy másik személyiséget ültetnek be ugyanabba az agyba.Ugyanaz az arc, de nem ugyanaz a személy. Ijesztő. Ki él majd az arc mögött? Szereti-e majd a vívást? Ajó zenét? Marjoryt? És kedveli-e majd őt Marjory?

Ma többet is elmondanak a procedúráról.– Az alapvető PET-felméréssel feltérképezzük egyéni agyműködésüket – mondja a doktor. – A

vizsgálat alatt feladatokat kell majd megopldaniuk, hogy azonosítsuk, hogyan dolgozza fel az agyuk azinformációt. Amikor ezt összehasonlítjuk a normális aggyal, akkor fogjuk tudni, hogyan módosítsuk amagukét…

– Nem minden normális agy pontosan egyforma – mondom.– Nagyjából mégis – mondja. – A maguké és több normális átlaga közötti különbséget akarjuk

módosítani.– Milyen hatással lesz ez az alapvető intelligenciámra? – kérdezem.– Lényegében nem kell hatással lennie rá. A központi IQ teljes fogalmát meglehetősen szétrobbantotta a

múlt században a modulációs feldolgozás felfedezése, ezért olyan nehéz általánosítani, és éppen maguk,autisták bizonyították, hogy lehet valaki rendkívül intelligens például matematikában, ugyanakkor messzeátlagon aluli például nyelvi kifejezésben.

A lényegében nem kell hatással lennie nem azonos azzal, hogy nem lesz hatással. Valójában nemismerem az intelligenciámat – nem adják oda nekünk az IQ eredményeinket, és sosem próbálkoztam amindenki számára hozzáférhető tesztekkel –, de tudom, hogy nem vagyok buta, és nem is akarok az lenni.

– Ha a sémaelemző készsége izgatja – mondja –, az agynak arra a részére nem terjed ki a kezelés.

Inkább arról van szó, hogy új adatokhoz: szociálisan fontos adatokhoz biztosítunk hozzáférést az agyánakúgy, hogy ne kelljen küszködnie értük.

– Mint az arckifejezés – mondom.– Igen, ilyesmi. Arcfelismerés, arckifejezés, hangszínbeli nüánszok, egy kis lökés a figyelemszabályozó

területnek, hogy könnyebben felismerjék az ilyen apró eltéréseket, ráadásul több örömük teljen bennük.– Öröm – ez belső endorfin-felszabadítással jár majd?Hirtelen vörös lesz.– Ha arra gondol, hogy lebeg majd a boldogságtól, ha emberek között lehet, hát nem. De az autisták nem

élvezik, sőt kerülik a társas életet, ettől viszont kevésbé találják majd fenyegetőnek. – Nem igazán értek ahangszínbeli árnyalatok értelmezéséhez, de tudom, hogy nem a teljes igazságot mondja.

Ha kontrollálni tudják annak az örömnek a mértékét, amelyet a társas interakciókból nyerünk, akkornormális embereknél is kontrollálni tudnák. A tanárokra gondolok az iskolában, akik képesek ellenőrizniaz örömet, amelyet egyik diák nyerhet a másiktól… amikor mindet bizonyos mértékig autistává teszikabban az értelemben, hogy a diákok inkább tanulnak, nem beszélgetnek. Mr. Crenshaw-ra gondolok megaz osztályra, tele olyan dolgozókkal, akik semmiről sem vesznek tudomást a munkán kívül.

A gyomrom görcsben van; a számban savanyú ízt érzek. Ha megmondom, hogy látom ezeket alehetőségeket, mi történik majd velem?

Két hónappal ezelőtt kimondtam volna, mit látok, mitől félek; ma már óvatosabb vagyok. Mr.Crenshaw-tól és Dontól kaptam ezt a bölcsességet.

– Ne legyen üldözési mániája, Lou – mondja a doktor. – Aki kívül esik a szociális főáramon, azhajlamos mindig azt hinni, hogy valami sötét összeesküvés van a háttérben. De nem egészséges ígygondolkodni.

Nem szólok semmit. Dr. Fornumra gondolok, Mr. Crenshaw-ra és Donra. Ők nem szeretnek sem engem,sem a hozzám hasonlókat. Akik nem szeretnek engem, meg a hozzám hasonlókat, azok néha megpróbálnakkomolyan ártani nekem. Üldözési mánia lett volna, ha az első perctől gyanakodtam volna, hogy Don szúrtaki a kerekeimet? Nem hiszem. Helyesen azonosítottam volna a veszélyt. Helyesen azonosítani a veszélytnem üldözési mánia.

– Bíznia kell bennünk, Lou, hogy a dolog működjék. Adhatok valamit, hogy megnyugodjon…– Nem vagyok ideges – mondom. Nem vagyok ideges. Elégedett vagyok magammal, amiért át tudom

gondolni, amit mond, és megtalálom a rejtett értelmét, de nem vagyok ideges, még ha az is a rejtettértelme, hogy manipulál engem. Ha tudom, akkor ez nem is manipuláció. – Csak próbálom megérteni, denem vagyok ideges.

Megnyugszik. Arcának izmai kissé ellazulnak, kivált a szeme körül és a homlokán.– Tudja, Lou, ez nagyon bonyolult téma. Maga intelligens ember, de ez nem igazán a maga területe.

Évekig kell tanulni, hogy az ember igazán értse. Néhány előadás meg pár internetes oldal elolvasása utánmég nem lehet képben. Csak összezavarodik, és aggodalmaskodik, ha megpróbálja.

Ahogyan én meg azt nem lennék képes megtenni, amit maga. Jobb lenne, ha a mi munkánkat ránk bízná,maga meg végezné a magáét.

Csakhogy az én agyamat és énemet akarjátok megváltoztatni. És nem mondtátok el a teljes igazságot, ésabban sem vagyok biztos, hogy a legjobbat akarjátok nekem, ha egyáltalán törődtök az érdekeimmel.

– Nekem fontos, hogy ki vagyok – mondom.– Úgy érti, szeret autista lenni? – A hangjában megvető él van; nem tudja elképzelni, hogy bárki is ilyen

akarjon lenni.– Szeretek én lenni – mondom. – Az autizmus része annak, aki vagyok; nem az egész. – Remélem, hogy

ez igaz; hogy több vagyok a diagnózisomnál.– Szóval... ha megszabadulunk az autizmustól, maga ugyanaz az ember lesz, csak nem autista.Reméli, hogy ez igaz; azt is hiheti, hogy igaznak hiszi; abszolút mértékben nem hiszi, hogy ez igaz.

Félelme, annak ellenére, hogy irracionális, még úgy árad belőle, mint a valódi rettegés tapinthatóansavanyú bűze. Az arca olyan kifejezést ölt, amelynek az lenne a célja, hogy meggyőzzön, de a hamisőszinteség kifejezését gyerekkorom óta felismerem. Megvolt minden terapeuta, minden tanár, mindentanácsadó repertoárjában ez az arckifejezés, ez az aggódó/gondoskodó arc.

Amitől a leginkább tartok, hogy belepiszkálhatnak – és bizonyára meg is teszik – az emlékezetbe is,nem csak a mostani kapcsolódási pontokba. Éppen olyan jól tudják, ahogyan én, hogy minden múltbelitapasztalatomat ebből az autista perspektívából szereztem. A kapcsolatok megváltoztatása ezen nemváltoztat, és ez tett azzá, aki vagyok. Ha azonban elveszítem annak az emlékét, hogy ez milyen, ki vagyokén, akkor elveszítek mindent, amiért harmincöt éven át dolgoztam. Ezt nem akarom elveszíteni. Nemakarok úgy emlékezni csak dolgokra, mintha könyvben olvastam volna őket; nem akarom, hogy Marjoryolyan legyen, mintha csak videón láttam volna. Meg akarom őrizni az érzéseket, amelyek az emlékekheztartoznak.

TIZENNYOLCADIK FEJEZETVasárnaponként a tömegközlekedés nem a szokásos munkanapi menetrend szerint működik, bár a

vasárnap csupán az emberek kisebbségének szent nap. Ha nem autón megyek templomba, vagy nagyonkorán érek oda, vagy egy kicsit későn. Elkésni udvariatlanság, és udvariatlannak lenni Istennel szembenudvariatlanabb minden más udvariatlanságnál.

Nagy a csend, amikor megérkezem. Abban a templomban, ahová én járok van egy igen koraiistentisztelet zene nélkül, aztán egy másik 10:30-kor, zenével. Szeretek korán érkezni, ülni a félhomályoscsendben, nézni a fény mozgását a színes üvegablakokon. Most ismét a templom félhomályos csendjébenülök, és Donra meg Marjoryra gondolok.

Nem Donra meg Marjoryra kellene gondolnom, hanem Istenre. Isten legyen gondolataidközéppontjában, mondta egy pap, aki régebben itt volt, és nemigen tévelyedsz el. Nehéz Istenreösszpontosítanom, miközben elmémet a Don pisztolyának végén tátongó, kerek és éjsötét fekete lyuk töltibe. Érzem a vonzását, ahogy húz, mintha a lyuknak, a nyílásnak olyan tömege lenne, amely magába, azállandó feketeségbe. a halálba, a semmibe akarna szippantani.

Nem tudom, mi jön a halál után. A Szentírás hirdeti. Egyesek azt hangsúlyozzák, hogy minden erényesremegváltás és a mennyország vár, mások azt mondják, csak a kiválasztottakra. Nem olyannak képzelem el,mint amit le tudunk írni. Amikor megpróbálok gondolni rá, mostanáig mindig úgy festett, mint valamifélefényséma, bonyolult és gyönyörű, mint azok a képek, amelyeket csillagászok fognak vagy alkotnakűrteleszkópok képeiből, minden szín más és más hullámhossznak felel meg.

De most, Don támadása után azt látom, hogy a sötét a fénynél sebesebben száguld elő a pisztolycsövéből, hogy berántson, túl a fény sebességén, mindörökre.

Mégis itt vagyok, itt ülök, ebben a templomban, élve. Fény árad be a régi, színes ólomüveg ablakon átaz oltár fölött, dús, izzó szín, amely megfesti az oltárterítőt, magát a fát, a szőnyeget. Ilyen korán a fénymesszebbre nyúlik a templomban, mint az istentisztelet alatt, és balra vetül az évszak miatt.

Lélegzetet veszek, érzem a gyertyaviasz szagát és a füst egészen halvány illatát a korai istentiszteletemlékeként, a könyvek szagát – a mi templomunkban még mindig papír imakönyveket és énekeskönyvekethasználunk – meg a tisztítószerek szagát, amelyekkel a fát, a textíliákat meg a padlót ápolják.

Élek. Itt vagyok a fényben. A sötétség, ezúttal, nem volt gyorsabb a fénynél. De bizonytalanul érzemmagam, mintha a sötét üldözne, egyre közeledne a hátam mögött, ahol nem láthatom.

A templom hátsó részében ülök, de mögöttem nyitott tér van, további ismeretlen. Általában ez nemzavar, de ma sajnálom, hogy nincs itt fal.

A fényre próbálok koncentrálni, a színes fényhasábok lassú mozgására lefelé és oldalra, ahogy a napemelkedik. Egy órán belül a fény olyan utat tesz meg, amelyet bárki láthat, de nem a fény mozog: a bolygómozog. Erről megfeledkezem, és az általános megfogalmazást használom, mint mindenki más, és mindigújra meg újra megrendülök az örömtől, amikor ismét eszembe jut, hogy a Föld mozog.

Állandóan beleforgunk a fénybe, aztán ismét ki belőle. A mi sebességünk, nem a fény sebessége, vagy asötét sebessége hozza létre napjainkat és éjszakáinkat. Az én sebességem lett volna az, és nem Doné,amelyik abba a sötét térbe vitt kettőnket, ahol Don bántani akart? Az én sebességem volt az, amelyikmegmentett?

Megpróbálok újra Istenre koncentrálni, és a fény hátrahúzódik annyira, hogy megvilágítsa faállványán asárgaréz keresztet. A sárga fém úgy csillan meg a mögötte lévő bíbor árnyék előtt, hogy elakad tőle alélegzetem.

Ezen a helyen a fény mindig gyorsabb a sötétnél; a sötét sebessége nem számít.– Tessék, Lou!A hang megijeszt. Összerezzenek, de sikerül hallgatnom, sőt rámosolyognom az ősz hajú asszonyra, aki

átadja az istentisztelet menetének programját. Általában jobban szoktam érzékelni az idő múlását, azérkezőket, ezért nem vagyok meglepve. Az asszony mosolyog.

– Nem akartam megijeszteni – mondja.– Semmi baj – mondom. – Csak elgondolkodtam.Bólint, és az újabb érkezők elé megy, nem szól semmit. A kitűzőjén ez áll: Cynthia Kressman. Minden

harmadik vasárnap ő osztja a programokat, más vasárnapokon pedig általában a középső padsorban ül,négy sorral előttem.

Most már éber vagyok, észreveszem az érkezőket. A két bottal járó öregembert, aki végigtotyog egészena templom elejéig. Régen a feleségével jött, de az asszony négy éve meghalt. A három öregasszonyt, akikmindig együtt jönnek, hacsak nem beteg valamelyikük, és balra a harmadik sorban ülnek. Egy meg kettőmeg három, négy meg kettő meg egy meg egy, jönnek az emberek. Látom az orgonista fejét felemelkedni azorgona billentyűzete fölé, majd visszahúzódni. Aztán egy halk „mmph”, és megszólal a zene.

Anyám azt mondta, helytelen csak a zenéért járni templomba. Nem csak a zenéért járok templomba.Azért járok templomba, hogy megtudjam, hogy lehetek jobb ember. De mégis a zene az egyik oka annak,hogy templomba járok. Ma ismét Bach van – az orgonistánk szereti Bachot –, és elmém minden erőlködésnélkül veszi fel a séma számos fonalát, és követi őket, amint az orgonista játszik.

Ilyen zenét hallani körös-körben, élőben más, mint felvételről. Sokkal jobban érzékelem magam körül ateret; hallom a hangokat visszaverődni a falakról, csak erre a helyre jellemző harmóniákat alkotni.Hallottam Bachot más templomokban is, és valamiképpen mindig harmóniákat hoz létre, diszharmóniátsoha. Ez nagy rejtély.

A zene elhallgat. Halk mormogást hallok a hátam mögött, amint a kórus meg a papok felsorakoznak.Fogom az énekeskönyvet, kikeresem a bevonulás himnuszát. Újra megszólal az orgona, egyszer eljátssza adallamot, aztán felcsendülnek mögöttem az erős hangok. Valaki kissé hamis, és minden egyes hangra egypicikét később kúszik fel, mint a többiek. Könnyű megállapítanom, ki az, de udvariatlanság lenne errőlszót ejteni. Lehajtom a fejem, amint a keresztvivő elhalad a menet élén, aztán a kórus is elmegy mellettem.Mennek sötétvörös köntösükben, rajta a fehér karinggel, előbb a nők, aztán a férfiak, és minden egyeshangot külön hallok. Olvasom a szöveget, a legjobb tudásom szerint énekelek. Azt szeretem a legjobban,amikor a két utolsó férfi halad el mellettem; mindkettőjüknek nagyon mély a hangja, ettől a hangtólberezonál a mellkasom.

A himnusz után közös ima következik. A szövegét kívülről tudom. Kívülről tudom gyerekkorom óta. Azenén kívül azért is járok ebbe a templomba, mert az istentisztelet menete szinte mindig változatlan. Úgymondhatom el az ismerős szavakat, hogy nem botlik bele a nyelvem.

Tudhatom előre, mikor kell ülni, állni vagy térdelni, beszélni vagy énekelni, nem érzem magamesetlennek vagy lassúnak. Amikor más templomba megyek, jobban érdekel, hogy azt teszem-e, amit kell ésakkor-e, amikor kell, mint Isten. Itt a megszokott menetrend megkönnyíti, hogy arra figyeljek, mit akarIsten tőlem, mit tegyek.

Ma Cynthia Kressman az egyik felolvasó. Ő olvassa fel a szentleckét az Ótestamentumból. Vele együttolvasom a kapott programból. Nehéz bármit is megérteni, ha az ember csak hallja, vagy csak olvassa; akettő együtt jobb. Otthon mindig előre elolvasom a szentleckét a kalendáriumból, amelyet a templombanosztanak szét minden évben. Ez segít abban is, hogy tudjam, mi következik. Élvezem, amikorválaszolgatva olvassuk a zsoltárt; olyan a sémája, mint a beszélgetésnek.

Amikor megnézem, mi jön a szentlecke és a zsoltár után, az evangéliumnak nem azt a részét tüntetik fel,amelyikre számítottam. Nem Mátéból olvasnak fel, hanem Jánosból. Feszült figyelemmel olvasom apappal együtt. Annak az embernek a története, aki Bethesda tava mellett feküdt, és meg akart gyógyulni, denem volt embere, hogy bevigye a tóba. Jézus megkérdezte, valóban meg akar-e gyógyulni.

Számomra ez mindig csacska kérdésnek látszott. Miért lenne az az ember a gyógyító tónál, ha nemakarna meggyógyulni? Miért panaszkodna, hogy nincs, aki bevigye a vízbe, ha nem akarna felépülni?

Isten nem tesz fel buta kérdéseket. Nem lehet felesleges kérdés, de ha nem csacsiság, mit jelent?Ostobaság lenne, ha én mondanám, vagy egy orvos mondaná, amikor gyógyszerért mentem hozzá abetegségemre, de mit jelent itt?

A papunk elkezdi a szentbeszédet. Még mindig azt próbálom kitalálni, hogy lehet egy látszólag csacskakérdésnek jelentése, amikor a pap hangja visszhangozza a gondolataimat.

– Miért kérdezi meg Jézus azt az embert, hogy meg akar-e gyógyulni?Nem helytelen ez? Ott fekszik, és várja a gyógyulás lehetőségét… Hát persze, hogy meg akar gyógyulni.Pontosan, gondolom.– Ha Isten nem játszik velünk, és nem tetteti magát nehéz felfogásúnak, mit jelent ez a kérdés, Akarsz-é

meggyógyulni?[4] Nézzétek, hol találjuk ezt az embert: egy, a gyógyító erejéről híres tó mellett, ahol „Mertidőnként angyal szálla a tóra, és felzavará a vizet...”[5], és aki először lép a felzavart vízbe, azmeggyógyul. Ahol, másként szólva, a betegek türelmes betegek, várják, hogy a gyógyulás megjelenjen.Tudják, hiszen megmondták nekik, hogy csak akkor gyógyulnak meg, ha elsőként lépnek a felkavart vízbe.Nem törődnek semmi mással… Azon a helyen vannak, abban az időben, nemcsak gyógyulásra, hanem agyógyulás egy bizonyos fajtájára várnak.

A mai világban olyan emberhez hasonlíthatjuk őket, aki abban hisz, hogy i egy bizonyos orvos, mondjukegy világhírű specialista tudja csak kigyógyítani a rákjából. Elmegy abba a kórházba, ahol az orvosdolgozik, találkozni akar az orvossal és senki mással, mert biztos benne, hogy kizárólag az a módszergyógyítja a betegségét.

A béna férfi tehát a gyógyító tóra összpontosít, biztosan lévén abban, hogy a segítség, amelyre szükségevan, egy olyan ember képében érkezik, aki be tudja vinni őt a vízbe a megfelelő időben.

Jézus kérdése tehát arra vonatkozik, hogy vajon meg akar-e gyógyulni, vagy arra a bizonyos élményrevágyik, hogy benne legyen a tóban. Ha anélkül is meggyógyulhat, elfogadja-e a gyógyulást?

Egyes prédikátorok azt mondják, ebben a történetben emberünk önmagát bénította meg, hisztériás abénulása: ha ez az ember béna akar lenni, hát az.

Az elme betegségéről van itt szó, nem fizikai betegségről. De szerintem Jézus kérdése az észlelésproblémájáról szól, nem érzelmi problémáról. Képes-e emberünk kilátni a ládájából? Képes-e elfogadnia gyógyulást, ha az nem az, amihez hozzászokott? Amely túlmegy lábának és hátának meggyógyításán, ésbentről kifelé dolgozza meg őt, a szellemtől az értelmen át a testig?

Nem tudom, mit mondana az az ember, ha nem béna volna, hanem autista. Egyáltalán, elmenne-e a tóhoza gyógyulásért? Cameron elmenne. Becsukom a szemem, és Cameront látom belemerülni a bugyborékolóvízbe, felvillanó fényben. Aztán eltűnik. Linda köti az ebet a karóhoz, hogy nincs szükségünk gyógyulásra,hogy semmi baj azzal, amilyenek vagyunk, csak másokban van a baj, amiért nem fogadnak el minket. Eltudom képzelni Lindát, amint utat vág magának a tömegben, és elmegy a tótól.

Nem hiszem, hogy szükségem volna gyógyulásra, az autizmusból nem. Mások akarják, hogymeggyógyítsanak, nem én. Nem tudom, hogy a bibliai embernek volt-e családja, akik megunták, hogyhordágyon cipeljék. Nem tudom, voltak-e szülei, akik azt mondták, „Legalább annyit megtehetnél, hogymegpróbálsz meggyógyulni” vagy felesége, aki azt mondta, „Rajta, próbáld meg; ártani nem árthat” vagygyerekei, akiket a többi gyerek gúnyolt, amiért az apjuk nem tud dolgozni. Nem tudom, hogy az emberekközött, akik eljöttek, nincsenek-e olyanok is, akik nem azért jöttek, mert ők akarnak meggyógyulni, hanemazért, mert mások akarják a gyógyulásukat, hogy kisebb terhet jelentsenek számukra.

Amióta a szüleim meghaltak, én senkinek nem vagyok a terhére. Mr. Crenshaw azt hiszi, terhére vagyoka cégnek, de szerintem ez nem igaz. Nem heverek egy tó mellett, könyörögve másoknak, hogy vigyenek bea vízbe. Inkább megpróbálom őket visszatartani attól, hogy beledobjanak. Különben sem hiszem, hogy a tógyógyít.

– …tehát ma az számunkra a kérdés, akarjuk-e életünkben a Szentlélek hatalmát, vagy csak úgy teszünk?– A pap sok mindent mondott, amit nem hallottam. Ezt hallom, és megborzongok.

– Üldögélünk-e a tó mellett, várva az angyalt, hogy jöjjön, és kavarja fel a vizet, türelmesen, depasszívan várakozva, miközben ott áll mellettünk az élő Isten, készen arra, hogy örökkévaló, bőségeséletet adjon nekünk, ha hajlandók vagyunk kitárni a kezünket és a szívünket, hogy elfogadjuk az ajándékot?

Azt hiszem, sokan vagyunk így. Azt hiszem, életünk egyik vagy másik pillanatában mindannyian ígyvagyunk, de ebben a pillanatban is közülünk sokan ülnek, és várnak, és panaszkodnak, hogy nincs senki,aki bevigye a tóba, amikor az angyal eljön. – Szünetet tart, körülnéz a templomban; látom, hogy egyesekösszerezzennek, mások megnyugodnak, amikor a pillantása rájuk esik. – Nézzetek körül, mindennap,mindenütt, nézzetek bele mindenkinek a szemébe, akivel találkoztok. Ha fontos az életetekben ez atemplom, hát Isten legyen még nagyobb, és ő ott van mindenhol, mindenkor, mindenkiben és mindenben.Kérdezzétek meg magatokat, „Akarok-é meggyógyulni?”, és ha nem tudtok igennel válaszolni, tegyétek felmagatoknak a kérdést, hogy miért nem. Mert én bizonyos vagyok benne, hogy Ő ott áll mindannyiotokmellett, és felteszi ezt a kérdést a lelketek mélyén, és kész titeket meggyógyítani, mihelyt ti készen álltok agyógyulásra.

Csak bámulok a papra, majdnem elfelejtek felállni, és mondani a niceai krédó, a Hiszekegy szavait,mert ez következik.

Hiszek Istenben, az Atyában, a menny és a föld és minden látható és láthatatlan dolgok Teremtőjében.Hiszem, hogy Isten fontos, és nem követ el hibákat. Anyám szeretett azon tréfálkozni, hogy Isten hibákatkövet el, de én nem hiszem, hogy ha Ő Isten, hibákat követne el. Tehát a kérdés nem csacskaság.

Akarok-é meggyógyulni? És miből akarok kigyógyulni?Az egyetlen én, akit ismerek, ez az én, az az ember, aki most vagyok, Marjory autista bioinformatikus

szakember vívó szerelmese.És hiszek egyszülött fiában, Jézus Krisztusban, aki testet öltve tette fel a kérdést a férfinak a tóparton. A

férfinak, aki talán azért ment oda – a történet nem mondja –, mert mások unták, hogy beteg és nyomorék,aki talán elégedett volt azzal, hogy fekszik egész nap, de útban volt.

Mit tett volna Jézus, ha a férfi azt mondta volna, „Nem, nem akarok meggyógyulni; elégedett vagyokúgy, ahogy vagyok”? Ha azt mondta volna, „Semmi bajom, de a rokonaim, meg a szomszédaimragaszkodtak hozzá, hogy idejöjjek”?

Automatikusan, simán mondom a szöveget, miközben elmém birkózik az olvasással, a szentbeszéddel, aszavakkal. Eszembe jut egy diáktársam, akivel még a szülővárosomban jártam iskolába, és amikor rájött,hogy templomba járok, megkérdezte:

– Tényleg hiszel, vagy csak megszokásból jársz oda?Ha csak szokás, mint a gyógyító tóhoz menni, ha beteg az ember, azt jelentené, hogy nincs hit? Ha a férfi

megmondta volna Jézusnak, hogy valójában nem akar meggyógyulni, de a rokonai ragaszkodnak hozzá,Jézus még mindig úgy gondolhatta volna, hogy emberünknek fel kell állnia, és járnia kell.

Isten talán úgy gondolja, jobb lenne, ha nem lennék autista. Isten talán azt akarja, hogy alávessemmagam a kezelésnek.

Hirtelen fázni kezdek. Úgy éreztem, itt elfogadtak: elfogadott Isten, elfogadott a pap és az emberek,legalábbis a legtöbb. Isten nem utasítja el a vakokat, a siketeket, a bénákat, a bolondokat. Ezt tanultam, ésezt hiszem. Mi van, ha tévedtem? Mi van, ha Isten azt akarja, hogy más legyek, mint ami vagyok?

A szertartás további részét végigülöm. Nem megyek ki az úrvacso-rához. Az egyik alamizsnagyűjtőmegkérdezi, jól vagyok-e, és bólintok. Aggódni látszik, de békén hagy. A visszavonulási ének utánmaradok a helyemen, amíg a többiek távoznak, aztán kimegyek én is. A pap még ott áll, beszélget az egyiktemplomszolgával. Rám mosolyog.

– Hello, Lou. Hogy van? – Határozottan és gyorsan megrázza a kezem, mert tudja, hogy nem szeretem ahosszú kézfogást.

– Nem tudom, akarom-é a gyógyulást – mondom.Az arcára aggodalmas kifejezés ül ki.

– Lou, én nem magáról… nem a magához hasonlókról beszéltem. Sajnálom, ha azt hiszi... én spirituálisgyógyulásról beszéltem. Tudja, hogy mi úgy fogadjuk el magát, amilyen…

– Maguk igen – mondom –, de Isten?– Isten úgy szereti, ahogy van és ahogy lesz – mondja a pap. – Sajnálom, ha olyasmit mondtam, amivel

megbántottam…– Nem bántott meg – mondom. – Csak nem tudom…– Akar róla beszélni? – kérdezi.– Nem most – mondom. Még nem tudom, mit is gondolok, tehát addig nem kérdezek, amíg nem vagyok

biztos a dolgomban.– Nem jött ki az úrvacsorához – mondja. Meglepődöm; nem gondoltam volna, hogy észreveszi. –

Kérem, Lou, bármit mondtam, ne engedje, hogy maga és Isten közé álljon.– Nem engedem – mondom. – Csak... gondolkodnom kell. – Elfordulok, és ő elenged. Ez is jó a

templomomban. Ott van, de nem akaszkodik rám. Amikor még iskolás voltam, egy ideig olyan templombajártam, ahol mindenki állandóan jelen akart lenni mindenki másnak az életében. Ha meghűltem, éskihagytam egy istentiszteletet, valaki felhívott, hogy kiderítse, miért. Azt mondták, aggódnak, és törődnekvelem, de én a dolgot fojtogatónak éreztem. Azt mondták, hideg vagyok, fejlődnöm kell, hogy tüzes lelkiéletem legyen; nem ismerték a hozzám hasonlókat, és nem voltak hajlandók meghallgatni.

Visszafordulok a paphoz; felszalad a szemöldöke, de várja, hogy beszéljek.– Nem tudom, miért beszélt a héten a Szentírásról – mondom. – Nincs benne az előzetes tervben.– Ó – mondja. Ellazul az arca. – Tudja-e, hogy János evangéliuma egyáltalán nincs soha betervezve?

Ez amolyan titkos fegyver, amelyet mi, papok, akkor veszünk elő, ha úgy érezzük, hogy a gyülekezetnekszüksége van rá.

Észrevettem, de sosem kérdeztem meg, hogy miért.– Azért választottam mára az írásnak éppen ezt a részét... Lou, mennyire ismeri a parókia ügyeit?Amikor valaki elkezd egy választ, aztán áttér valami egészen másra, nehezen értem, bár igyekszem.– Járok templomba – mondom. – Szinte minden vasárnap…– Vannak barátai a gyülekezetben? – kérdezi. – Úgy értem, olyanok, akikkel együtt van a templomon

kívül is, akikkel esetleg beszélget arról, hogyan boldogul a templom?– Nem – mondom. Azóta a bizonyos templom óta nem óhajtok közelebbi kapcsolatba kerülni a

templomba járókkal.– Akkor valószínűleg nem tudja, hogy bizonyos dolgokról sok vita folyt. Sok új ember jött hozzánk, a

legtöbbjük egy másik templomból, ahol nagy harc volt, és ők eljöttek onnan.– Harc a templomban? – Érzem, hogy összerándul a gyomrom, templomban harcolni igen helytelen.– Ezek az emberek dühösek és felháborodottak voltak, amikor eljöttek hozzánk – mondja a pap. –

Tudtam, hogy időbe telik majd, amíg lecsillapodnak, és kigyógyulnak a sérelmeikből. Adtam nekik időt.De ők még mindig dühösek, és most is vitatkoznak... egyesekkel a régi templomukból, itt meg olyanokkal,akikkel soha nem volt semmi gond. – Néz rám a szemüvege fölött. A legtöbben megoperáltatják aszemüket, amikor romlani kezd, de ő régimódi szemüveget visel.

Próbálom értelmezni, amit mondott.– Szóval… azért beszélt a gyógyulás akarásáról, mert ők még mindig mérgesek?– Igen. Azt gondoltam, szükségük van a kihívásra. Azt akartam, hogy megértsék: ha maradnak a régi

kerékvágásban, a régi érveknél, ha továbbra is haragszanak azokra, akiket hátrahagytak, az nem az,ahogyan Isten gyógyulást akar az életükben. – Megrázza a fejét, egy pillanatra lenéz, aztán ismét rám. –Lou, még mindig meglehetősen izgatottnak látszik. Biztosan nem akarja elmondani nekem, mi a baj?

Nem akarok neki a kezelésről beszélni most, de rosszabb nem megmondani az igazat itt a templomban,mint bárhol máshol.

– Igen – mondom. – Azt mondta, Isten szeret minket, elfogad minket, úgy, ahogy vagyunk. De azt is

mondta, az embereknek meg kellene változniuk, el kellene fogadniuk a gyógyulást. Csakhogy ha Istenelfogad minket úgy, ahogy vagyunk, talán ilyennek is kellene maradnunk. És ha meg kellene változnunk,akkor nem helyes, ha ilyennek fogadtattunk el, amilyenek most vagyunk.

Bólint. Nem tudom, ez azt jelenti-e, hogy egyetért azzal, amit mondtam, vagy azt, hogy meg kelleneváltoznunk.

– Valóban nem magát céloztam meg azzal a nyílvesszővel, Lou, és sajnálom, ha eltalálta. Magát mindigolyan embernek tudtam, aki nagyon jól alkalmazkodott, aki elégedett a korlátokkal, amelyek közé az életétIsten szorította.

– Nem hiszem, hogy Isten volt az – mondom. – A szüleim azt mondták, véletlen volt, hogy néhányanegyszerűen így születnek. De ha Isten tette, akkor megváltozni helytelen volna, nem igaz?

Meglepődik.– De mindig, mindenki azt akarta, hogy változzak meg, amennyire csak tudok, legyek annyira normális,

amennyire csak tudok, és ha ez a követelésük helyes, akkor nem hihetik azt, hogy ezek a korlátok: azautizmus, Istentől valók. Ezt nem tudom kifundálni. Tudnom kell, mi az igazság.

– Hmmm… – Előre-hátra hintázik, sarkáról a lábujjaira, és elnéz mellettem egy hosszú percig. – Erresosem gondoltam így, Lou. Valóban, ha az ember azt hiszi, hogy a fogyatékosság Istentől való, akkor a tómelletti várakozás az egyetlen józan reakció. Az ember nem dobja el azt, amit Isten adott neki. De agyakorlatban... egyetértek magával. Nem igazán tudom elhinni, hogy Isten akarata volna, hogy az emberekfogyatékosnak szülessenek.

– Tehát akarnom kellene a gyógyulást, akkor is, ha nincs rá gyógymód?– Azt hiszem, azt kellene akarnunk, amit Isten akar, de az a bökkenő, hogy többnyire nem tudjuk, mit

akar – mondja.– Maga tudja – mondom.– Tudom egy részét. Isten azt akarja, hogy legyünk becsületesek, kedvesek, segítsük egymást. De hogy

akarja-e Isten, hogy megragadjuk az olyan körülmények kikúrálására való legkisebb esélyt is, amelyekbebeleszülettünk, vagy amelyek közé jutottunk… azt nem tudom. Csak ha nem szól bele abba, hogy kikvagyunk Isten gyermekeiként, gondolom. És bizonyos dolgokat emberi erővel nem lehet meggyógyítani,tehát igyekeznünk kell minél jobban együtt élni velük. Jóságos ég, Lou, hogy milyen nehéz kérdéseivannak! – Rám mosolyog, és a mosolya teljesnek látszik, szeme, szája, egész arca mosolyog. – Nagyonérdekes szemináriumi hallgató lenne magából.

– Nem mehetnék szemináriumba – mondom. – Nem tudnám megtanulni a nyelveket.– Nem vagyok biztos benne – mondja. – Gondolkozom azon, amit mondott Lou. Ha bármikor beszélni

akar róla…Ez jelzés, hogy most nem akar tovább beszélgetni. Nem tudom, hogy a normális emberek miért nem

tudják megmondani egyszerűen, hogy „Most nem akarok többet beszélgetni”, és elmenni. Gyorsanelbúcsúzom, és elfordulok. Ismerek bizonyos jelzéseket, csak szeretném, ha ésszerűbbek lennének.

A templom utáni busz késik, így nem maradok le. Állok várakozva a sarkon, a szentbeszédengondolkodom. Vasárnap kevesen vannak a buszon, hát egyedül ülhetek, nézem kinn az őszi fényben csupabronz, meg rézvörös fákat. Kiskoromban a fák még vörössé meg arannyá változtak, de azok a fák mindkipusztultak a hőségtől, és manapság azok a fák, amelyeknek egyáltalán változik még a színe tompábbszínekbe öltöznek.

A lakásomban nekiülök olvasni. Reggelre be szeretném fejezni a Cego és Clintont. Biztos vagyokbenne, hogy elvárják majd tőlem, hogy beszéljek a kezelésről, és meghozzam a döntést. Még nem állokkészen rá, hogy döntsek.

– Pete – mondta a hang. Aldrin nem ismerte fel. – Itt John Slazik. – Aldrin megdermedt; a szívverése

előbb elakadt, aztán felgyorsult. John L. Slazik, az Egyesült Államok Légierejének nyugalmazotttábornoka. Jelenleg a cég egyik vezetője.

Aldrin nyelt egyet, és igyekezett normális hangon megszólalni.– Igenis, Mr. Slazik. – Egy másodperc múlva arra gondolt, talán „Igenis, tábornok urat” kellett volna

mondania, de már késő volt. Különben sem tudta,használják-e nyugalmazott tábornokok a rangjukat civil környezetben.– Figyeljen rám, mit tud nekem mondani Gene Crenshaw kis projektjéről?– Slazik hangja mély volt, meleg és lágy, mint a jó konyak, és legalább olyan hatású.Aldrin érezte, hogy ereiben tűz árad szét.– Teljes mértékben, uram – próbálta összeszedni a gondolatait. Nem számított hívásra magától a

nagyfőnöktől. Olyan választ makogott, amelyben szerepelt a kutatás, az autista részleg, a költségekcsökkentésének kényszere és az aggodalma, hogy Crenshaw tervének negatív következményei lesznekmind a cégre, mind az autista alkalmazottakra.

– Értem – mondta Slazik. Aldrin visszafojtott lélegzettel várt. – Tudja, Pete – mondta változatlanulhiggadtan Slazik –, kissé zavar, hogy nem fordult rögtön hozzám. Igaz, hogy viszonylag új ember vagyokitt, de szeretem tudni, mi történik, mielőtt a forró krumpli engem talál képen.

– Sajnálom, uram – mondta Aldrin. – Nem tudtam. Igyekeztem a szamárlétrán belül, a közvetlenfőnököm…

– Hm. – Hosszú, mély lélegzet. – Nézze, értem én, de előfordul – ritkán, de mégis –, hogy az embernektudnia kell átugrania egy-egy láncszemet. És ez kétségtelenül ilyen alkalom. Igen sokat segített volnanekem.

– Sajnálom, uram – ismételte Aldrin. A szíve kalapált.– Nos, azt hiszem, idejében elcsíptük – mondta Slazik. – Legalább a média nem tud még róla.

Elégedetten hallottam, hogy maga éppúgy törődik az embereivel, mint a cég érdekeivel. Remélem, tudja,Pete, hogy én nem egyezem bele semmiféle illegális, vagy etikátlan cselekedetbe alkalmazottainkkal, vagybármely kutatási alannyal szemben. Több mint meglepő számomra, hogy az egyik beosztottam ilyesmivelpróbálkozott. – A lágy hang az utolsó mondatnál inkább edzett acél keménységűre váltott;

Aldrin önkéntelenül megborzongott.Aztán a hang ismét ellágyult.– De ez nem a maga gondja. Pete, kínos helyzetben vagyunk az embereivel. Kezelést ígértek nekik, és

megfenyegették őket, hogy elveszítik a munkahelyüket, ezt tisztáznia kell. A Jogról átküldenék valakit,hogy magyarázza meg a helyzetet, de azt szeretném, ha előkészítené rá őket.

– Most… most mi a helyzet, uram? – kérdezte Aldrin.– Az állásuk megmarad, ha meg akarják tartani – mondta Slazik. – Önkénteseket nem toborzunk erővel;

ez nem a sereg, és én tisztában vagyok ezzel, akkor is… ha egyesek nem. Az embereinek jogai vannak.Nem kell alávetniük magukat a kezelésnek, ha nem akarják. Viszont, ha van hozzá kedvük, nagyszerű; azelőzetes vizsgálatokon már átestek. Teljes fizetést kapnak, nem veszítenek a nyugdíjba beszámíthatómunkaviszonyukból, mert ez különleges eset.

Aldrin szerette volna megkérdezni, mi lesz Crenshaw, meg az ő sorsa, de félt, hogy ha rákérdez, csakmég rosszabb.

– Behívatom Mr. Crenshaw-t egy kis beszélgetésre – mondta Slazik. – Ne szóljon erről, csak nyugtassameg az embereit, hogy nincsenek veszélyben. Megbízhatok magában?

– Állok rendelkezésére, uram.– Semmiféle pletykálkodás Shirley-vel a Könyvelésről, vagy Barttal az Emberi erőforrásokról, vagy a

többi kapcsolataival?Aldrinból kiszaladt az erő. Mennyit tud Slazik?– Nem uram, nem beszélek senkivel.

– Lehet, hogy Crenshaw felhívja… és nagyon dühös lesz magára... de ezért ne aggódjon.– Nem, uram.– Személyesen kell találkoznunk, Pete, ha ez az ügy kissé rendeződik.– Igen, uram.– Ha megtanul jobban együttműködni a rendszerrel, elkötelezettsége a cég és az emberek iránt és hogy

azzal is tisztában van, milyen pr-következményei lehettek volna ennek, komoly érték lehet számunkra. –Slazik letette, mielőtt Aldrin bármit mondhatott volna. Aldrin mély lélegzetet vett – olyan érzés volt,mintha igen hosszú szünet után ez lett volna az első –, és csak ült a faliórát bámulva, amíg a mutatók lassúmozgásából észre nem vette, hogy az idő folyamatosan telik.

Akkor elindult az A-osztályra, mielőtt Crenshaw – akinek már meg kellett tudnia – lehordhatta volnatelefonon. Törékenynek, esendőnek érezte magát. Azt remélte, a csapata majd megkönnyíti neki abejelentést.

Nem láttam Cameront, amióta elment a múlt héten. Nem tudom, mikor látom újra őt. Nem szeretem,hogy a kocsija nem parkol szemben az enyémmel. Nem szeretem nem tudni, hol van, vagy hogy jól van-e,vagy sem.

A képernyőmön a jelképek hol valósak, hol meg nem, sémák alakulnak és bomlanak fel, és ez korábbannem volt. Bekapcsolom a ventilátort. A forgó spirálok, a visszavert fény mozgása bántják a szememet.Kikapcsolom a ventilátort.

Tegnap este elolvastam még egy könyvet. Bárcsak ne olvastam volna el!Amit tanultunk magunkról mi, autista gyerekek része volt csupán annak, amit a tanítóink igaznak hittek

rólunk. A többiből később megtudtam egyet s mást, de volt, amit sosem akartam megtudni. Úgy gondoltam,éppen elegendő megbirkózni a világgal, nem tudva, hogy mások szerint mi is a baj velem. Azt hittem, ha akülső viselkedésem beleillik a környezetembe, az elegendő. Ezt tanultam: viselkedj normálisan, éskellően normális leszel.

Ha a csip, amelyet beépítenek Don agyába, rákényszeríti majd őt a normális viselkedésre, akkorkellően normális lesz? Normális dolog, ha az ember agyában csip van? Ha az embernek olyan az agya,hogy csip kell ahhoz, hogy képes legyen normálisan viselkedni?

Ha én normálisnak tudok látszani csip nélkül, és Donnak csip kell, ez azt jelenti, hogy én normálisvagyok, normálisabb, mint ő?

A könyv szerint az autisták hajlamosak túlzott mértékben töprengeni az ilyen elvont filozófiaikérdéseken, igen hasonlóan ahhoz, ahogyan néha a pszichózisban szenvedők. Régebbi könyvekrehivatkozott, amelyek arról elmélkedtek, hogy az autistáknak nincs igazi személyes identitásuk, éntudatuk.Azt írták, van önmeghatározásuk, de csak korlátozott, szabály diktálta fajta.

Rosszul vagyok, ha erre gondolok, meg Don büntető rehabilitációjára, vagy arra, hogy mi történikCameronnal.

Ha az én önmeghatározásom korlátozott és szabály diktálta, akkor is legalább az enyém, nem valakimásé. Szeretem a pizzán a paprikát, nem szeretem a pizzán a szardellát. Ha valaki megváltoztat, vajonakkor is a paprikát, és nem a szardellát szeretem majd a pizzán? Mi van, ha aki megváltoztat, azt akarja,hogy szardellát akarjak… meg tudják tenni?

Az agyműködésről szóló könyvben az állt, hogy a kifejezett preferenciák a veleszületett szenzorosfeldolgozás és a szociális kondicionálás interakciójának eredményei. Ha az az ember, aki azt akarja, hogyszeressem a szardellát nem járt sikerrel a szociális kondicionálás terén, és hozzáférhet szenzorosfeldolgozásomhoz, azaz ahhoz a módhoz, ahogyan érzékszerveim feldolgozzák a külvilágból kapottjeleket, akkor az az ember úgy alakíthat, hogy szeressem a szardellát.

Egyáltalán, emlékszem-e majd rá, hogy nem szeretem a szardellát, hogy sosem szerettem?

A Lou, aki nem szerette a szardellát eltűnt, és az új Lou, aki szereti a szardellát múlt nélkül létezik. Deaki én vagyok, az a múltam is, akár szeretem a szardellát, akár nem.

Ha az igényeim kielégülnek, számít-e, hogy melyek ezek az igények? Van-e különbség abban, hogyolyan ember vagyok, aki szereti a szardellát, vagy olyan személy, aki nem szereti a szardellát? Hamindenki szeretné a szardellát, vagy mindenki nem szeretné a szardellát, számítana-e?

A szardelláknak nagyon is. Ha mindenki szeretné a szardellát, még több szardella pusztulna el. Aszardellát árusító személyeknek nagyon is. Ha mindenki szeretné a szardellát, az a személy még többetadna el belőle. De nekem, annak, aki most vagyok és annak, aki később leszek? Egészségesebb leszek,vagy kevésbé egészséges, kedvesebb, vagy kevésbé kedves, okosabb, vagy kevésbé okos, ha szeretemmajd a szardellát? Az általam látott más emberek szinte teljesen egyformák, akár esznek, akár nem esznekszardellát. Sok esetben szerintem mindegy, mit szeret az ember: milyen színeket, milyen ízeket, milyenzenét.

Azt kérdezni, meg akarok-e gyógyulni olyan, mint azt kérdezni, akarom-e szeretni a szardellát. Nemtudom elképzelni, milyen érzés szeretni a szardellát, milyen íze lenne a számban. Azok, akik szeretik aszardellát, azt mondják nekem, jó ízű; azok, akik normálisak, azt mondják nekem, hogy normálisnak lennijó érzés. Nem tudják úgy leírni az ízt, vagy az érzést, hogy az számomra érthető legyen.

Meg kell-e gyógyulnom? Kinek árt, ha nem gyógyulok meg? Nekem, de csak akkor, ha nekem rossz úgy,ahogy vagyok, de nekem nem rossz, csak amikor mások azt mondják, hogy nem tartozom közéjük, nemvagyok normális. Az autistákat állítólag nem érdekli, mit gondolnak róluk mások, de ez nem igaz. Engemérdekel, és fáj, amikor mások nem kedvelnek, mert autista vagyok.

Még az olyan menekültektől, akik egy szál ruhában menekülnek el, azoktól sem veszik el az emlékeiket.Lehet, hogy rémültek és ijedtek, összehasonlításul ott vannak az emlékeik. Lehet, hogy sosem ízlelik többéa kedvenc ételüket, de emlékeznek rá, hogy szerették. Lehet, hogy soha többé nem látják viszont ahazájukat, de emlékeznek, hogy ott éltek.

Annak alapján ítélhetik meg, hogy az életük jobb-e, vagy rosszabb, hogy összevetik az emlékeikkel.Tudni akarom, Cameron emlékszik-e arra a Cameronra, aki volt, hogy úgy találja-e, az az ország, ahová

érkezett jobb, mint az az ország, amelyet hátrahagyott.Ma délután ismét találkozunk a tanácsadóval. Megkérdezem erről.Az órára nézek. 10:37:18 óra van, és ma délelőtt nem csináltam semmit. Nem akarok semmit teljesíteni

a projektemből. A szardellaárus projektje, nem az enyém.

TIZENKILENCEDIK FEJEZETMr. Aldrin érkezik az épületünkbe. Bekopog az ajtómon, és azt mondja: – Kérem, jöjjön ki, beszélni

akarok magukkal a tornateremben. Görcsbe rándul a gyomrom. Hallom, hogy bekopog a többi ajtón is.Mind kijönnek, Linda és Bailey és Chuy és Eric és a többiek, besorolunk a tornaterembe, mindenkinekfeszült az arca. A tornaterem akkora, hogy mind beférünk. Próbálok nem aggódni, de érzem, hogy izzadnikezdek. Nyomban elkezdik a kezelést? Mindegy, hogyan döntünk?

– Bonyolult ügy – mondja Mr. Aldrin. – Mások majd újra elmagyarázzák maguknak, de én most rögtönel akarom mondani. – Izgatottnak látszik, és nem olyan szomorúnak, mint néhány napja. – Emlékeznekmég, hogy a kezdet kezdetén azt mondtam maguknak, szerintem helytelen, hogy rá akarják kényszerítenimagukat a kezelésre? Amikor felhívtam mindenkit telefonon?

Emlékszem, és emlékszem arra is, hogy semmit sem tett azért, hogy segítsen rajtunk, és később aztmondta, bele kellene egyeznünk a magunk érdekében.

– A cég úgy határozott, hogy Mr. Crenshaw helytelenül járt el – mondja Mr. Aldrin. – Azt akarják, hogytudják: az állásuk tökéletes biztonságban van, bárhogyan döntsenek is. Maradhatnak olyanok, amilyenek,itt dolgozhatnak, megkapják az összes eddigi támogatást.

Be kell csuknom a szememet; nehezen viseli. A sötét szemhéjon táncoló formák színesek, és izzanak azörömtől. Nem kell megtennem. Ha nem végzik el a kezelést, még azt sem kell eldöntenem, akarom-e, vagysem.

– Mi van Cameronnal? – kérdezi Bailey.Mr, Aldrin a fejét rázza.– Tudomásom szerint ő már elkezdte a kúrát – mondja. – Nem hiszem, hogy ennél a pontnál le tudják

állítani. De teljes mértékben kártalanítják majd…Szerintem csacsiság ezt mondani. Hogyan lehet valakit kártalanítani azért, hogy megváltoztatják az

agyát?– Ami a többieket illeti – mondja Mr. Aldrin –, aki kívánja a kezelést, természetesen megkaphatja,

ahogyan ígértük.Nem ígérték, hanem megfenyegettek vele. Ezt nem mondom.– Teljes fizetést kapnak a kezelés és a rehabilitáció alatt, és megkapják az összes fizetésemelést vagy

előléptetést, amelyet egyébként kaptak volna; a nyugdíjba beszámítható munkaidő sem csökken. A cég jogiosztálya kapcsolatban van az önök Központjával együttműködő Jogsegéllyel, és mindkettőnek a képviselőia rendelkezésükre állnak, hogy elmagyarázzák az ügy jogi oldalát, és segítsenek kitölteni a szükségespapírokat. Ha úgy döntenek, hogy mégis részt vesznek, akkor intézkedniük kell azzal kapcsolatban, hogy aszámláik közvetlenül a bankszámlájukról kerüljenek kifizetésre és így tovább.

– Szóval… teljesen önkéntes? Igazán önkéntes? – kérdezi Linda, és lenéz.– Igen. Teljesen.– Nem értem, hogy Mr. Crenshaw miért gondolta meg magát – tűnődik Linda.– Nem éppen Mr. Crenshaw volt az – mondja Mr. Aldrin. – Valaki... magasabb beosztású emberek...

úgy találták, hogy Mr. Crenshaw hibázott.– Mi lesz Mr. Crenshaw-val? – kérdezi Dale.– Nem tudom – mondja Mr. Aldrin. – Nem szabad beszélnem senkivel arról, hogy mi történhet, de

különben sem mondták meg nekem.Ha Mr. Crenshaw ennél a cégnél marad, szerintem módot talál majd arra, hogy bajt okozzon nekünk. Ha

a cég képes volt ennyire megváltozni, bármikor fordulhat a másik irányba is, más felelős vezetőirányításával, ahogyan az autó is fordulhat bármilyen irányba a vezetőjétől függően.

– A ma délutáni találkozójukon az orvoscsoporttal is ott lesznek a jogi osztályunk, meg a Jogsegély

képviselői – mondja Mr. Aldrin. – És valószínűleg még néhány ember. De még mindig nem kelldönteniük. – Hirtelen elmosolyodik, és ez teljes mosoly, száj meg szem meg orca meg homlok, az összesarcvonása azt mutatja, hogy valóban boldog, és sokkal nyugodtabb. – Nagyon megkönnyebbültem –mondja. – Örülök önöknek.

Ez ismét olyan kifejezés, amelynek szó szerint nincs értelme. Én lehetek boldog, vagy szomorú, vagyrémült, de nem érezhetem valaki más helyett azt, amit neki kellene éreznie. Mr. Aldrin igazából nemörülhet nekem; nekem magamnak kell örülnöm, vagy nem igazi. Hacsak nem úgy érti, hogy azért örül, mertúgy gondolja, boldogabbak leszünk, ha nem érezzük kényszerítve magunkat a kezelésre, és az „Örülökönöknek” azt jelenti, hogy „Örülök az önöknek kedvező körülményeknek”.

Megszólal Mr. Aldrin csipogója, elnézést kér, kimegy. Egy perc múlva ismét bedugja a fejét atornaterembe.

– Mennem kell… délután találkozunk.A találkozót ezúttal nagyobb teremben tartják. Mr. Aldrin az ajtónál áll, amikor megérkezünk, a

többiek, kosztümös és öltönyös nők és férfiak az asztal körül téblábolnak. Ennek a teremnek is faborításavan, ez nem látszik műfának, és a szőnyeg itt is zöld. A székek is ugyanolyan fajták, de a párnákat borítókárpit tompa aranyszínű, kis margaréta formájú zöld pöttyökkel. Elöl nagy asztal áll mindkét oldalán egy-egy csoport székkel, a falon nagy vetítővászon lóg. Az asztalon két halomban dossziék. Az egyik halombanöt dosszié, a másikban elegendő ahhoz, hogy mindannyiunknak jusson.

Ahogy korábban, most is leülünk a helyünkre, aztán lassan leülnek a többiek is. Dr. Ransome-otismerem; dr. Handsel nincs itt. Van még egy orvos, egy idősebb nő; az L. HENDRICKS név áll akitűzőjén; azt mondja nekünk, hogy ő a kutatócsoport vezetője, és csak önkéntes résztvevőket akar. Leül.Feláll egy sötét öltönyös férfi, azt mondja, a neve Godfrey Arakeen, a cégjogi osztályáról jött, és nincsmitől félnünk.

Még nem félek.A hátrányos helyzetű alkalmazottak szerződtetésének és elbocsátásának szabályozásáról beszél. Nem

tudtam, hogy a cég adókedvezményt kap utánunk, amely attól függ, hány fogyatékos dolgozik az egyesrészlegekben és milyen munkakörben. Az előadásából úgy néz ki, mintha a cégnek azért jelentenénkértéket, mert adókedvezményt kap utánunk, nem a munkánk lenne hasznára. Azt mondja, Mr. Crenshaw-nakmeg kellett volna mondania nekünk, hogy jogunk van a vállalati ombudsmannal beszélni. Nem tudom, miaz az ombudsman, de Mr. Arakeen már magyarázza is. Bemutat egy másik öltönyös férfit; Mr. Vanagli, ígyhangzik a neve. Nem tudom, hogy kell írni, nem könnyű hallani az összes hangot. Mr. Vanagli azt mondja,ha bármi bajunk van bármivel a munkahelyünkön, neki kell elmondanunk.

A két szeme közelebb ül egymáshoz, mint Mr. Arakeen két szeme, és a nyakkendőjének mintája elterelia figyelmemet a beszédéről, mert az arany és kék kis rombuszok elrendezése olyan, mintha felfelé meglefelé vezető lépcsők lennének. Nem hiszem, hogy beszélhetnék vele a problémáimról. De különben semmarad, nyomban elmegy, miután felszólított minket, hogy menjünk hozzá bármikor munkaidőben.

Aztán egy sötét kosztümös nő mondja el, hogy ő a Jogsegély ügyvédje, aki normális körülmények közötta Központunknál dolgozik, és azért van ott, hogy védje a jogainkat. A neve Sharon MacNeight. A hangzásaután a neve a „menyét” szóra emlékeztet, de a nő széles, barátságos arca egyáltalán nem menyétszerű.Lágy, göndör haja a válláig ér. Nem olyan fényes, mint Marjory haja. Négy koncentrikus körből állófülbevalót visel; mindegyikben különböző színű üveg van: kék, vörös, zöld, lila. Sharon MacNeight aztmagyarázza, hogy Mr. Arakeen azért van, hogy a cég érdekeit védelmezze, és hogy bár ő nem kételkedikMr. Arakeen őszinteségében és tisztességében – látom, hogy Mr. Arakeen fészkelődik, és megfeszül aszája, mintha mérges lenne –, nekünk is szükségünk van valakire a mi oldalunkon, és ő ez a személy.

– Tisztáznunk kell, hogy most mi a helyzet önökkel és a kutatási tervvel – mondja Mr. Arakeen, amikora nő leül. – Csoportjuk egyik tagja már megkezdte a műveletet; a többiek ígéretet kaptak, hogy résztvehetnek a kísérleti kezelésen. – Újra eszembe jut, hogy fenyegetés volt, nem ígéret, de nem szólok közbe.

– A cég tartja magát az ígéretéhez, tehát ha bármelyikük részt kíván venni a kísérletben, megteheti. Ha ígydöntenek, megkapják a teljes fizetésüket, de a kísérleti alanyoknak járó juttatást nem. Úgy tekintjük önöket,mint akik másik munkahelyen dolgoznak, azaz a kutatásban való részvétel a munkájuk. A cég hajlandófizetni a kezelésből származó összes orvosi költséget, akkor is, ha az önök egészségbiztosítása normáliskörülmények között nem fedezné ezt. – Szünetet tart, biccent Mr. Aldrinnak. – Pete, ha volna szívesszétosztani azokat a dossziékat.

Minden dosszién egy-egy név áll kis címkén, mellette egy másik címke ezzel a szöveggel: TITKOS ÉSBIZALMAS; EBBŐL AZ ÉPÜLETBŐL KIVINNI TILOS.

– Mint látják – mondja Mr. Arakeen –, a dossziékban részletesen leírtuk, mit hajlandó tenni önökért acég, akár részt vesznek a kutatásban, akár nem. – Ms. MacNeighthez fordul, átad neki egy dossziét. A nőkinyitja, gyorsan olvasni kezd. Én is kinyitom az én dossziémat.

– Mármost ha úgy határoznak, hogy nem vesznek részt a kutatásban, láthatják, a hetedik oldal, elsőbekezdésben, hogy semmiféle, a foglalkoztatásuk feltételeit érintő megtorlásban nem lesz részük. Nemveszítik el az állásukat; nem veszítenek a nyugdíjba beszámítható munkaviszonyukból; nem veszítik elkülönleges státusukat. Egyszerűen ott folytatják, ahol abbahagyták, ugyanabban a segítő környezetben…

Ebben nem vagyok teljesen biztos. Mi van, ha Mr. Crenshaw-nak igaza van, és tényleg vannak olyanszámítógépek, amelyek el tudják végezni a munkánkat, gyorsabban és jobban? A cég egyszer még úgydönthet, hogy változtat, ha most nem is. Mások is elveszítik az állásukat. Don is elveszítette az állását. Énis elveszíthetem az állásomat. Nem könnyű másikat találni.

– Azt mondja, az életünk végéig megmarad az állásunk? – kérdezi Bailey.Mr. Arakeen arckifejezése igen furcsa.– Azt… nem mondtam – mondja.– Szóval ha a cég pár év múlva rájön, hogy nem keresünk neki elegendő pénzt, mégis csak elveszítjük a

munkánkat.– Szükség lehet a helyzet újraértékelésére a későbbi gazdasági körülmények fényében, igen – mondja

Mr. Arakeen. – De egyelőre nem számítunk ilyen helyzetre.Nem tudom, meddig tarthat ez az „egyelőre”. A szüleim a kétezres évek elején veszítették el az

állásukat, és anyám azt mondta egyszer, hogy a kilencvenes évek vége felé azt hitték, egy életre biztos amunkahelyük. Az élet csavart labdákkal bombázza az embert, akinek az a dolga, hogy ezeket a dobásokatmégis elkapja.

Ms. MacNeight kihúzza magát ültében.– Szerintem meg kellene határozni bizonyos időszakot, ameddig biztos a munkahelyük – mondja. –

Tekintettel klienseim helyzetére és az önök egyik vezető munkatársának törvénytelen fenyegetéseire.– A felső vezetés nem tudott a fenyegetésekről – mondja Mr. Arakeen. – Nem látom be, hogy várhatnák

el tőlünk…– Tíz év – mondja a nő.Tíz év hosszú idő, nem minimális. Mr. Arakeen arca elvörösödik.– Nem hinném…– Szóval hosszú távon mégis az elbocsátásukat tervezik?– Nem ezt mondtam – mondja Mr. Arakeen. – De ki láthatja előre, mi történik? És tíz év túlságosan

hosszú idő. Senki nem tehet ilyen ígéretet.– Hét – mondja a nő.– Négy – így a férfi.– Hat.– Öt.– Öt, jelentős végkielégítéssel.Mr. Arakeen felemeli a kezét, a tenyere van elöl. Nem tudom, mit jelent ez a gesztus.

– Rendben van – mondja. – A részleteket később is megbeszélhetjük, nem igaz?– Természetesen – mondja Ms. MacNeight. A férfira mosolyog a szájával, de a szeme nem mosolyog.

Megérinti a nyaka bal oldalán a haját, megpaskolja, kissé hátralöki.– Szóval – mondja Mr. Arakeen. Jobbra-balra forgatja a fejét, mintha szorítaná a gallérja. – A

munkahelyük öt évre garantálva, változatlan feltételekkel, akár részt vesznek a kutatásban, akár nem. – Ms.MacNeightre néz, aztán ismét ránk. – Láthatják tehát, hogy nem veszíthetnek, bárhogyan döntenek is, amiaz állásuk biztonságát illeti. Csak magukon múlik. Viszont valamennyien jogosultak a kezelésre.

Szünetet tart, de senki nem szól semmit. Gondolkodom. Öt év múlva még csak a negyvenes éveimbenjárok. Negyven felett nehéz állást kapni, ám a nyugdíj még messze. Mr. Arakeen rövidet biccent, ésfolytatja.

– Most adunk egy kis időt, hogy elolvashassák a dossziékban lévő anyagot. Amint látják, a dossziékattilos kivinni az épületből, jogi okokból. Közben Ms. MacNeight, meg én tárgyalni kezdünk a jogirészletekről, de itt leszünk, hogy válaszoljunk a kérdéseikre. Ezek után dr. Hendricks és dr. Ransomekövetkeznek a mára tervezett orvosi tájékoztatóval, de még ma sem várunk maguktól döntést, hogy résztóhajtanak-e venni a projektben, vagy sem.

Elolvasom a dossziéban lévő anyagot. A végén van egy lap, rajta hely az aláírásomnak. Az áll rajta,hogy elolvastam, és megértettem mindent a dossziéból, és hogy nem beszélek róla senkinek az osztályonkívül, kivéve az ombudsmant és a Központ Jogsegélyének ügyvédjét. Egyelőre nem írom alá.

Feláll dr. Ransome, és újra bemutatja dr. Hendrickset. Az asszony mondani kezdi ismét, amit márhallottunk. Nehéz figyelni rá, mert ezt a részét már ismerem. Arra vagyok kíváncsi, ami később jön,amikor arról kezd beszélni, hogy mi történik valójában az agyunkkal.

– A fejük megnagyobbítása nélkül nem rakhatunk bele új idegsejteket – mondja a nő. – Úgy kellutánaállítanunk a számukat, hogy a kellő mennyiségű idegsejt lépjen megfelelő kapcsolatba egymással. Anormális fejlődés során az agy ezt maga végzi el: az ember számos olyan idegsejtet elveszít, amelyekkelkezdte, ha nem lépnek egymással kapcsolatba – de ha megtennék, káosz lenne.

Felemelem a kezem, ő felém biccent.– Utánaállítás – ez azt jelenti, hogy kivesznek bizonyos mennyiségű szövetet, hogy másikat ültessenek a

helyébe?– Nem fizikailag veszünk ki; ez biológiai mechanizmus, lényegében felszívódás…Cego és Clinton leírták a fejlődés során bekövetkező felszívódást: a felesleges idegsejtek eltűnnek,

felszívja őket a test, a folyamatot a visszatáplálási mechanizmus irányítja, részben az érzékelésből nyertadatok alapján. Intellektuális modellként igen izgalmas; nem izgatott fel, hogy annyi idegsejtem eltűnt,amikor megtudtam, hogy ez mindenkinél így van. De ha a doktornő nem mondja el az egészet arról, amirőlszerintem nem mondja el az egészet, akkor az a szándékuk, hogy felszívassanak olyan idegsejteket,amelyekkel most, felnőttként rendelkezem. Ez más. A mostani idegsejtjeim egytől egyig valami számomrahasznosat tesznek. Újra felemelem a kezem.

– Igen, Lou? – Most dr. Ransome beszél. A hangja mintha kissé feszült lenne. Szerintem azt gondolja,túlságosan sokat kérdezek.

– Szóval... elpusztítják bizonyos idegsejtjeinket, hogy új kapcsolódásoknak készítsenek helyet?– Nem kifejezetten elpusztításról van szó – mondja dr. Ransome. – ?! Meglehetősen bonyolult dolog,

Lou; nem hiszem, hogy értené. – Dr. Hendricksre, a másik orvosra pillant, aztán elfordul.– Nem vagyunk buták – morogja Bailey.– Tudom, mit jelent a felszívódás – mondja Dale. – Azt jelenti, hogy szövet szívódik fel, és másik

szövet kerül a helyére. A nővéremnek rákja volt, és átprogramozták a testét, hogy szívja fel a daganatot.Ha az idegsejtek felszívódnak, eltűnnek.

– Így is fel lehet fogni, gondolom – mondja dr. Ransome, aki még feszültebbnek látszik. Csúnyán nézrám; engem hibáztat, amiért elkezdtem, gondolom.

– De igaza van – mondja dr. Hendricks. Nem feszültnek látszik, inkább izgatottnak, mint aki arra vár,hogy felüljön a kedvenc vonatára a vidámparkban. – Felszívatjuk azokat az idegsejteket, amelyek rosszkapcsolatokat hoztak létre, és olyan idegsejteket növesztünk, amelyek jól kapcsolódnak.

– Ami eltűnt, az eltűnt! – mondja Dale. – Ez az igazság. Mondja meg az igazat! – Egyre izgatottabb; aszeme nagyon gyorsan tikkel. – Amikor egyes idegsejtek eltűntek, előfordulhat, hogy mégsem fejlődnek kia jók?

– Nem! – mondja hangosan Linda. – Nem, nem, nem! Az én agyamat nem. Nem szedik szét. Nem jó,nem jó! – Lehajtja a fejét, nem hajlandó szemkontaktusra, nem hajlandó figyelni.

– Senkinek nem szedjük szét az agyát – mondja dr. Hendricks. – Egyáltalán nem így van… Csakigazítás, kifejlődnek az új idegi kapcsolódások, és nem változik meg semmi.

– Csak nem leszünk autisták – mondom. – Ha beválik.– Pontosan. – Dr. Hendricks most mosolyog, mintha éppen a megfelelőt mondtam volna. –

Ugyanolyanok lesznek, amilyenek most, csak nem autisták.– De aki én vagyok, az autista – mondja Chuy. – Nem tudom, hogyan legyek más, aki nem az. Újra kell

kezdenem, mint egy újszülöttnek, és újra fel kell nőnöm, hogy másvalaki legyek.– Nem pontosan – mondja a doktor. – Sok idegsejtet nem érint a dolog, egyszerre csak néhányat, így hát

megmarad az a múltja, amelyből meríthet.Persze szükség van némi újratanulásra, rehabilitációra: ez is benne van a beleegyezési csomagban; a

személyi tanácsadója mindenkinek elmagyarázza, de az egészet a cég fedezi. Maguknak semmiért nem kellfizetniük.

– Teljes élet – mondja Dale.– Tessék? – kérdi a doktor.– Ha újra kell kezdenem, több időt akarok, hogy az a másik ember lehessek. Hogy éljek. – Dale

közülünk a legidősebb, tíz évvel öregebb nálam.Nem látszik öregnek. A haja még most is sűrű és sötét. – TeljesÉletet akarok!– mondja, és rájövök,

hogy nem olyasmire gondol, ami egy teljes életen át tart, hanem a kereskedelemben forgalmazott öregedéselleni TeljesÉlet kezelésről beszél.

– De… de hát ez abszurd! – mondja Mr. Arakeen, mielőtt a doktorok bármit szólhatnának. – Az…rettenetesen megnövelné a projekt költségeit. – A cég többi emberére pillant, akik egy csoportban ülnek aterem elején.

Egyikük sem néz rá.Dale szorosan lecsukja a szemét; látom, hogy az egyik szemhéja még így is rángatózik.– Ez az újratanulás tovább tarthat, mint gondolják. Talán évekig. Időt akarok, hogy normális emberként

élhessek! Legalább annyit, mint amennyit autistaként éltem. Többet! – Szünetet tart, az arca görcsbe rándulaz erőlködéstől. – Több lesz az adat – mondja. – Tovább tart a feldolgozásuk. – Az arca ellazul, kinyitja aszemét. – Tegyék hozzá a TeljesÉletet, és benne vagyok. Ha nincs TeljesÉlet, elmegyek.

Körülnézek. Mindenki Dale-t bámulja, még Linda is. Cameron volt képes ilyesmire, nem Dale. Lám,Dale máris megváltozott. Tudom, hogy én is megváltoztam. Autisták vagyunk, de megváltoztunk. Talánnincs is szükségünk a kezelésre, hogy még jobban megváltozzunk, hogy ne csak annak látsszunk, denormálisabbak is legyünk.

De amint ezen töprengek meg azon, hogy mennyi idő kellene ehhez, beugranak részek a könyvből.– Nem – mondom. Dale megfordul, rámnéz. Az arca mozdulatlan. – Nem jó ötlet – mondom. – Ez a

kezelés az idegsejteket érinti, ahogyan a TeljesÉlet is. Ez kísérleti; senki nem tudja, beválik-eegyáltalán…

– Tudjuk, hogy igen – szól közbe dr. Hendricks. – Csak…– Nem tudják pontosan, hogyan működik embereknél – szakítom félbe, bár tudom, hogy illetlenség. De

először ő szakított félbe engem. – Ezért van szükségük ránk vagy hozzánk hasonló emberekre. Nem jó ötlet

a kettő egyszerre. A tudomány világában több változó közül egyszerre csak egyet változtatnak meg.Mr. Arakeen szemlátomást megkönnyebbült; Dale hallgat, de lecsukja a szemét. Nem tudom, mire

gondol. Azt viszont tudom, hogyan érzek én: teljesen bizonytalanul.– Tovább akarok élni – mondja Linda. Lendül a karja, mintha önálló életet élne. – Tovább akarok élni,

és nem akarok megváltozni!– Nem tudom, hogy én tovább akarok-e élni – mondom. Lassan jönnek a szavak, de még dr. Hendricks

sem szakít félbe. – Mi van, ha olyan emberré válok, akit nem kedvelek, és kénytelen vagyok úgy továbbélni? Először tudni akarom, ki leszek, mielőtt a hosszabb életről döntenék.

Dale lassan bólint.– Azt hiszem, egyedül ennek a kezelésnek az alapján kell döntenünk. Nem próbálnak kényszeríteni

minket. Gondolkodhatunk rajta.– De... de... – Mr. Arakeen elakadt ennél a szónál, aztán megrázza a fejét, és folytatja. – Azt mondja,

gondolkodnak... De meddig?– Ameddig akarnak – mondja Ms. MacNeight. – Egy alanyuk már megkezdte a kezelést; különben is,

okosabb lenne egy kis időt hagyni két ember között, hogy lássuk, hogy megy.– Nem mondom, hogy vállalom – mondja Chuy. – De talán... inkább vállalnám… ha hozzátartozna a

TeljesÉlet is. Esetleg nem ugyanakkor, hanem később.– Gondolkodom rajta – mondja Linda. Sápadt, és úgy jár a szeme, mint akkor szokott, amikor elhallgat,

de most kimondja. – Gondolkodom rajta, és ha tovább élnék, jobb lenne, de nem igazán akarom.– Én sem – mondja Eric. – Nem akarom, hogy megváltoztassák az agyamat. A bűnözők agyát szokták

megváltoztatni, és én nem vagyok bűnöző. Az autista más, de nem rossz. Nem helytelen másnak lenni.Néha nehéz, de nem helytelen.

Én nem mondok semmit. Nem tudom, mit mondhatnék. Túlságosan gyors ez az egész. Hogyandönthetnék? Hogyan akarhatnék valaki más lenni, akit nem ismerek, és megjósolni sem tudom, milyenlesz? Úgyis jön a változás, de nem én tehetek róla, ha nem én választottam.

– Én akarom – mondja Bailey. Szorosan becsukja a szemét, úgy beszél, csukott szemmel, és nagyonfeszült a hangja. – Ez, cserében azért, amiért Mr. Crenshaw megfenyegetett minket és a kockázatért, hogynem dolgozhatunk, és rosszabb lesz. Ez kell nekem, hogy helyreálljon az egyensúly.

Dr. Hendricksre és dr. Ransome-ra pillantok; sugdolódznak, gesztikulálnak. Szerintem már azon törik afejüket, hogyan hathat egymásra a kétféle kezelés.

– Túlságosan veszélyes – mondja dr. Ransome, és felnéz. – Nem lehet elvégezni egyszerre a kettőt. –Rám pillant. – Lou-nak igaza volt. Még ha később sor kerülhet is az életet meghosszabbító kezelésre,egyszerre a kettő nem megy.

Linda vállat von, lenéz. A válla feszült, két keze ökölben az ölében. Szerintem nem vállalja a kezelést ahosszabb élet ígérete nélkül. Ha én vállalom, ő pedig nem, talán nem látjuk többé egymást. Ez furaérzéssel tölt el; Linda már előbb itt dolgozott, mint én. Éveken át, minden munkanapon láttam.

– Beszélek a testülettel – mondja immár nyugodtabban Mr. Arakeen. – További jogi és orvositanácsokra lesz szükségünk. De ha jól értem magukat, egyesek az életet meghosszabbító kezelésre is igényttartanak a csomag részeként, valamikor a jövőben, amennyiben részt vesznek a kísérletben, igaz?

– Igen – mondja Bailey. Linda bólint.Mr. Arakeen csak áll, kissé ringatja a testét, amint az egyik lábáról a másikra áll. A fény játszik a

kitűzőjén, mozdul a mozdulataival. A zakójának egyik gombja hol előbukkan, hol eltűnik az emelvénymögött, ahogy előre-hátra himbálja magát. Végül megáll, és határozottan bólint.

– Rendben van. Megkérdezem a testületet. Szerintem nemet mondanak I úgyis, de megkérdezem.– Ne feledje – mondja Ms. MacNeight –, hogy ezek az alkalmazottak nem adták a beleegyezésüket, csak

gondolkodnak róla.– Rendben van. – Mr. Arakeen bólint, majd ismét megrázza a fejét. – De elvárom, hogy állják a

szavukat. Valóban gondolkodjanak.– Én nem hazudok – mondja Dale. – Nekem se hazudjanak. – Feláll, kissé mereven mozog. – Gyertek –

int nekünk. – Vár a munka.Egyikük sem szól semmit, sem az ügyvédek, sem az orvosok, sem Mr. Aldrin. Lassan felállunk;

bizonytalan vagyok, szinte levert. Helyes-e csak így elmenni? De amikor mozgok, megyek, kezdem jobbanérezni magam. Erősebbnek. Félek, de boldog is vagyok. Könnyebbnek érzem magam, mintha kisebb lennea gravitáció.

Kinn a folyosón balra fordulunk, hogy a lifthez menjünk. Amikor odaérünk, ahol a folyosó kiszélesedika lifteknél, ott áll Mr. Crenshaw, és mindkét kezével tart egy kartondobozt. A doboz tele vanmindenfélével, de nem látom, mivel. A tetején egy pár futócipőt egyensúlyoz, drága márkájú, láttam egysportcikk-katalógusban. Nem tudom, milyen gyorsan tud futni Mr. Crenshaw. A két oldalán két férfi áll acég biztonsági embereinek világoskék ingében. Mr. Crenshaw szeme kikerekedik, amikor meglát minket.

– Mit keresnek itt? – szól oda Dale-nek, aki valamivel előttünk halad. Dale felé fordul, lép egyet, és akét egyenruhás a két karjára teszi a kezét. Megáll. – A G-huszonnyolcban kellene lenniük délután négyig;ez még csak nem is az az épület.

Dale nem lassít; szó nélkül elmegy Mr. Crenshaw mellett.Mr. Crenshaw feje utánafordul, mint egy roboté, aztán vissza. Dühösen néz rám.– Lou! Mi folyik itt?Én azt szeretném tudni, mit csinál a dobozzal a kezében, a biztonsági emberek kíséretében, de nem

vagyok olyan otromba, hogy megkérdezzem. Mr. Aldrin azt mondta, már nem kell aggódnunk Mr.Crenshaw miatt, tehát nem kell válaszolnom neki, ha goromba velem.

– Sok a munkám, Mr. Crenshaw – mondom. Megrándul a keze, mintha el akarná dobni a dobozt, ésutánam akarna nyúlni, de nem teszi, hát én is elmegyek előtte, ahogyan Dale.

Amikor ismét a mi épületünkben vagyunk, Dale megszólal.– Igen, igen, igen, igen, igen – mondja. Aztán még hangosabban. – IGEN, IGEN, IGEN!– Nem vagyok rossz – mondja Linda. – Nem vagyok rossz ember.– Nem vagy rossz ember – helyeselek.Lindának könnyes lesz a szeme.– Autistának lenni rossz. Mérgesnek lenni, amiért az ember autista, az is rossz. Rossz nem akarni... nem

akarni… autistának lenni. Mindmind rossz.Jó út nincs.– Butaság – mondja Chuy. – Azt mondják, akarjunk normálisak lenni, aztán azt mondják, szeressük

magunkat úgy, ahogy vagyunk. Ha az ember meg akar változni, az azt jelenti, hogy valami nem tetszikabban, amilyen most. Az a másik… lehetetlen.

Dale mosolyog. Ilyen széles, nyílt mosolyt még sosem láttam az arcán.– Amikor valaki valami lehetetlent mond, valami nem stimmel.– Igen – mondom. – Tévedés.– Tévedés – mondja Dale. – És tévedés lehetetlen rosszat hinni.– Igen – mondom. Érzem, hogy egyre feszültebb leszek, félek, hogy Dale a vallásról kezd beszélni.– Tehát, ha normális emberek azt mondják nekünk, hogy tegyünk valami lehetetlent, akkor nem kell azt

hinnünk, hogy minden igaz, amit a normális emberek mondanak.– Nem minden hazugság – mondja Linda.– A nem minden hazugság nem jelenti azt, hogy minden igazság – mondja Dale.Ez nyilvánvaló, de eddig nem gondoltam rá, hogy valóban lehetetlen, hogy az ember meg akarjon

változni, ugyanakkor elégedett legyen azzal, hogy olyan, amilyen a változás előtt volt. Nem hiszem, hogybármelyikünk gondolt volna erre, amíg Chuy és Dale ki nem mondták.

– Akkor kezdtem gondolkodni, amikor nálad voltunk – mondja Dale. – Akkor még nem tudtam teljesen

elmondani. De az segített.– Ha félresikerül – mondja Eric –, még többe kerül nekik, hogy ellássák azt... ami történik. Ha tovább

tart.– Nem tudom, hogy van Cameron – mondja Linda.– Első akart lenni – mondja Chuy.– Jobb lenne, ha egyenként mehetnénk, és meglátnánk, mi történik a többiekkel – mondja Eric.– A sötét sebessége lassabb lenne – mondom. Rámnéznek. Eszembe jut, hogy nem beszéltem nekik a

sötét sebességéről, meg a fény sebességéről. – A fény sebessége vákuumban háromszázezer kilométermásodpercenként – mondom.

– Tudom – mondja Dale.– Azon tűnődöm – mondja Linda –, hogy mivel a tárgyak a talajhoz közeledve egyre gyorsabban esnek,

és ez a gravitáció, vajon gyorsabban halad-e a fény nagy gravitáció közelében, amilyen egy fekete lyuk.Nem tudtam, hogy Lindát érdekli egyáltalán a fény sebessége.– Nem tudom – mondom. – De a könyvekben semmi sincs a sötét sebességéről. Egyesek azt mondták

nekem, hogy nincs sebessége, hogy egyszerűen nem-fény, vagy ahol nincs a fény, de szerintem a sötétnekis oda kell érnie.

Egy percig mindenki hallgat.– Ha a TeljesÉlet meghosszabbíthatja számunkra az időt – mondja Dale –, talán a fényt is

felgyorsíthatja valami.– Cameron első akart lenni – mondja Chuy. – Cameron lesz először normális. Gyorsabb, mint mi.– Megyek a tornaterembe – szólal meg Eric. Elfordul.Linda arca feszült, a homlokán mély ránc.– A fénynek van sebessége. Kell, hogy a sötétnek is legyen sebessége. Az ellentétek mindenben

egyformák, kivéve az irányukat.Ezt nem értem. Várok.– A pozitív és a negatív számok egyformák, kivéve az irányukat – folytatja lassan Linda. – Nagy és

kicsi egyaránt méret, de ellenkező irányban. Oda és vissza ugyanazt az utat jelenti, csak ellenkezőirányokban. Tehát fény és sötét ellentétek, csupán a közös irányban egyformák.

– Hirtelen feldobja a karját. – Ezt szeretem a csillagászatban – mondja. – Annyi minden van ott kinn,annyi csillag, annyi távolság. Minden, a semmitől a mindenig, együtt.

Nem tudtam, hogy Linda szereti a csillagászatot. Közülünk ő látszott mindig a legtávolibbnak, aleginkább autistának. De értem, amit mond. Én is szeretem a sorozatokat kicsitől nagyig, közelitőltávoliig, a fény fotonjától kezdve, amely a szemembe hatol, és közelinél is közelibb addig, ahonnan jön,sok-sok fényévnyi távolban a mindenségben.

– Szeretem a csillagokat – mondja Linda. – Csillagokkal akarok... akartam dolgozni. Nemet mondtak.Azt mondták, „Nem jól működik az elméd. Csak néhányan képesek rá.” Tudtam, hogy matek. Tudtam, hogyjó vagyok matekból, de könnyített matematikát kellett tanulnom, bármilyen jó voltam is, és mire eljutottama megfelelő osztályokig, azt mondták, már késő. Az egyetemen azt mondták, tanuljak alkalmazott matekot,tanulmányozzam a számítógépet. Számítógépes munka mindig van. Azt mondták, a csillagászat nemgyakorlati dolog. Ha tovább élek, nem lesz már túl késő.

Lindát sosem hallottam még ennyit beszélni. Az arca pirosabb, a tekintete nem vándorol annyira.– Nem tudtam, hogy szereted a csillagokat.– A csillagok jó messze vannak egymástól – mondja. – Nem kell érinteniük egymást, hogy megismerjék

a másikat. Távolról ragyognak egymásra.Mondanám, hogy a csillagok nem ismerik egymást, hogy a csillagok nem élnek, de valami

megakadályoz. Olvastam egy könyvben, hogy a csillag izzó gáz, és egy másik könyvben, hogy a gázélettelen anyag. Talán tévedett a könyv. Talán a csillagok izzó gázból állnak, és élnek.

Linda rámnéz, sőt szemkontaktust alakít ki velem.– Lou… szereted a csillagokat?– Igen – mondom. – És a gravitációt és a fényt és az űrt…– Betelgeuse – mondja. Elmosolyodik, és hirtelen világosabb lesz a folyosón. Nem tudtam, hogy az

előbb sötét volt. A sötét volt itt előbb, de a fény utolérte. – Rigel. Antares. Fény és az összes szín.Hullámhosszak... – Táncol a keze a levegőben, és tudom, hogy arra a sémára gondol, amelyet hullámhosszés rezgésszám alkotnak.

– Kettős csillagok – mondom. – Barna törpék.Linda arca összerándul, aztán kisimul.– Ó, ez már régi – mondja. – Chu és Sanderly azok közül sokat átsoroltak… – Elhallgat. – Lou... úgy

tudtam, hogy te normálisokkal töltöd az idődet. Játszod a normálist.– Templomba járok – mondom. – Vívni járok.– Vívni?– Kardok – mondom. Aggodalmas arckifejezése nem változik. – Amolyan... játék – mondom. –

Próbáljuk eltalálni egymást.– Miért? – Most sem érti. – Ha a csillagokat szereted…– A vívást is szeretem – mondom.– Normális emberekkel?...– Igen, kedvelem őket.– Nehéz… – mondja. – Én a planetáriumba járok. Beszélgetni próbálok az oda látogató tudósokkal,

de… a szavaim összegabalyodnak. Tudom, hogy ők nem akarnak beszélni velem. Úgy viselkednek, minthabuta vagy őrült lennék.

– Akiket én ismerek nem valami rossz emberek – mondom. Közben bűntudatot érzek, mert Marjorytöbb, mint „nem valami rossz ember”. Tom és Lucia jobb a „nem valami rossznál”. – Kivéve azt, akimegpróbált megölni.

– Megpróbált megölni? – mondja Linda. Meglep, hogy nem tudja, aztán eszembe jut, hogy nemmeséltem neki. Talán nem néz híradót.

– Haragudott rám – mondom.– Mert autista vagy?– Nem egészen... hát... igen. – Elvégre mi más volt Don haragjának a magja, ha nem az, hogy egy ilyen

nem egészen komplett, elfuserált alak sikereket érhet el az ő világában?– Ez beteges – mondja nyomatékkal Linda. Megrántja a vállát, elfordul. – Csillagok... – mondja.Bemegyek az irodámba, és fényre és sötétre és csillagokra, meg a köztük lévő űrre gondolok, amely tele

van a belőlük áradó fénnyel. Hogy is lehet az űrben egy csepp sötét is, amikor annyi csillag van ott? Halátjuk a csillagokat, az azt jelenti, hogy van fény. És műszereink, amelyek többet is látnak a láthatófénynél, az egészet elmosódva látják: ott a fény mindenütt.

Nem tudom, miért mondják az űrre, hogy hideg, sötét és barátságtalan. Talán sosem mentek ki éjjel aszabadba, és sosem néztek fel? Ahol igazi sötét van, az túl van a műszereink hatósugarán, messze amindenség peremén, ahová a sötét ért oda először. Sötétnél sötétebb.

Nem tudtam, hogy Linda szereti a csillagokat. Nem tudtam, hogy a csillagászatban szeretett volnadolgozni. Talán szeretett volna kilépni az űrbe is, ahogyan én akartam. Akarok. Még mindig. Ha a kezeléshasznál, talán megtehetem – már a puszta gondolattól is megdermedek, mozdulatlanná tesz az öröm, ésaztán mozognom kell. Felállok, nyújtózkodom, de nem elég.

Eric éppen lejön a gumiasztalról, amikor belépek a tornaterembe. Beethoven Ötödik szimfóniájáraugrált, de az túlságosan erős ahhoz, amiről gondolkodni akarok. Eric biccent, én pedig zenét cserélek,végignézem a lehetőségeket, amíg megfelelőt nem találok. Carmen. A zenekari szvit. Igen.

Erre az izgalomra van szükségem. Erre a kirobbanó erőre. Egyre magasabbra és magasabbra ugrom,

élvezem a szabadesés csodás szabadságát, mielőtt érezném a hasonlóképpen csodás összenyomódást,ahogy az ízületek összecsúsznak, és dolgoznak az izmok, hogy még magasabbra lökjenek. Az ellentétekugyanazok a dolgok ellentétes irányban. Akció és reakció. Gravitáció – nem tudom, mi a gravitációellentéte, de a gumiasztal megteremti. Számok és sémák követik egymást a fejemben, kialakulnak,széttöredeznek, újraalakulnak.

Emlékszem, féltem a víztől, ahogy megbízhatatlanul, kiszámíthatatlanul lötyögve ért hozzám. Ésemlékszem a kirobbanó örömre, amikor végre úsztam, amikor megértettem, hogy bármilyenmegbízhatatlan, hiába nem tudom megjósolni a nyomás változásait a medencében, mégis a felszínen tudokmaradni, és abban az irányban haladhatok, amelyikben akarok. Emlékszem, hogy féltem a biciklitől, ingókiszámíthatatlanságától és az örömre, amikor rájöttem, hogyan küzdhetem le azt a bizonytalanságot,hogyan győzhetek akaratom erejével a velem született káosz felett. Megint félek, még jobban félek, merttöbbet értek – elveszíthetem minden eddig elért alkalmaz-kodásomat, és nem marad semmim –, de haképes leszek meglovagolni ezt a hullámot, ezt a biológiai biciklit, össze-hasonlíthatatlanul többem lesz.

Ahogy fárad a lábam, egyre kisebbet, kisebbet és kisebbet ugrom, végül megállok.Nem azt akarják, hogy buták és tehetetlenek legyünk. Nem akarják elpusztítani az elménket; azt akarják,

hogy használjuk.Nem akarom, hogy kihasználjanak. A saját elmémet akarom használni, önmagamat, arra, amit tenni

akarok.Azt hiszem, talán megpróbálkozom ezzel a kúrával. Nem muszáj. Nem szükséges: jól vagyok, ahogy

vagyok. De azt hiszem, kezdem akarni, mert talán, ha megváltozom, és ez az én ötletem, és nem az övék,akkor azt tanulhatom, amit tanulni akarok, és azt tehetem, amit tenni akarok. Ez nem egyetlen dolog; ezminden egyszerre, az összes lehetőség. „Nem leszek ugyanaz”, mondom, és elhagyom a kényelmesgravitációt, és a gravitáció biztonságából felrepülök a szabadesés bizonytalanságába.

Amikor kimegyek a tornateremből, kétféleképpen is könnyebbnek érzem magam, még mindig minthakisebb lenne a gravitáció, még mindig mintha több lenne bennem a fény, mint a sötétség. De a gravitációvisszatér, amikor arra gondolok, hogy elmondom a barátaimnak, mit teszek. Azt hiszem, nem tetszik majdjobban nekik sem, mint a Központ ügyvédjének.

HUSZADIK FEJEZETMr. Aldrin jön át hozzánk, hogy elmondja, a cég nem hajlandó biztosítani most a TeljesÉlet kezelést,

bár lehetséges – Mr. Aldrin hangsúlyozza, hogy ez csupán egy lehetőség –, hogy később segítheti közülünkazokat, akik kívánják a TeljesÉlet kúrát, de csak a másik kezelés után, amennyiben az sikeres.

– Túlságosan veszélyes a kettő egyszerre – mondja. – Növeli a kockázatot, és ha aztán valamifélresikerül, tovább tart.

Szerintem egyszerűen ki kellene mondania: ha a kezelés több kárt okoz, rosszabb állapotban leszünk, ésa cégnek tovább kell eltartania minket. De tudom, hogy a normális emberek miért nem mondják kiegyszerűen a dolgokat?

A távozása után nem beszélgetünk egymással. A többiek mind rámnéznek, de hallgatnak. Remélem,hogy Linda mindenképpen kéri a kezelést.

Szeretnék még beszélgetni vele a csillagokról meg a gravitációról meg a fény és a sötét sebességéről.Az irodámból felhívom Ms. MacNeightet a Jogsegélynél, és elmondom neki, hogy úgy döntöttem,

vállalom a kezelést. Megkérdezi, biztos vagyok-e benne. Nem teljesen, de eléggé. Aztán felhívom Mr.Aldrint, és megmondom neki is. Ő is megkérdezi, biztos vagyok-e benne.

– Igen – mondom, aztán megkérdezem. – A bátyja is? – Sokat gondoltam a bátyjára.– Jeremy? – Mintha csodálkozna, hogy megkérdeztem. Szerintem a kérdés ésszerű. – Nem tudom, Lou.

A csoport nagyságától függ. Ha megnyitják kívülállók előtt is, talán megkérdezem tőle. Ha önállóan tudnaélni, ha boldogabb lehetne...

– Nem boldog? – kérdezem.Mr. Aldrin sóhajt.– Nem... nem sokat beszélek Jeremyről – mondja. Várok. Ha valamiről vagy valakiről nem beszélünk

sokat, az nem azt jelenti, hogy nem is akarunk beszélni róla. Mr. Aldrin megköszörüli a torkát, aztánfolytatja. – Nem, Lou, nem boldog. Jeremy... nagyon sérült. Akkoriban az orvosok… a szüleink… sokgyógyszert szed, és sosem tanult meg rendesen beszélni. – Azt hiszem, értem, amit nem mond. A bátyjatúlságosan korán született, amikor még nem léteztek azok az eljárások, amelyek segítettek nekem, meg atöbbieknek.

Talán még az akkor hozzáférhető gyógymódok közül sem a legjobbakat alkalmazták nála. A könyvbelileírásokra gondolok; elképzelem, hogy Jeremy megállt ott, ahol én tartottam kisgyerek koromban.

– Remélem, az új gyógymód beválik – mondom. – És remélem, hogy nála is.Mr. Aldrin olyan hangot ad, amelyet nem tudok értelmezni; rekedt a hangja, amikor újra megszólal.– Köszönöm, Lou – mondja. – Maga… maga jó ember.Nem vagyok jó ember. Csak ember vagyok, ahogyan ő is, de jólesik, hogy jónak tart.

Tom és Lucia meg Marjory mind a nappaliban vannak, amikor megérkezem. Valamennyien a következőversenyről beszélnek. Tom felnéz rám.

– Lou… döntöttél?– Igen – mondom. – Vállalom.– Helyes. Ki kell majd töltened ezt az űrlapot…– Nem azt – mondom. Rájövök, hogy nem tudhatja, hogy másra gondolok.– Nem vívok azon a versenyen... – Vívok-e még bármilyen versenyen? Akar-e majd vívni jövendőbeli

énem? Lehet-e vívni az űrben? Szerintem szabadesésben igen nehéz lenne.– De hát azt mondtad... – mondja Lucia; aztán az arca elváltozik, mintha ellaposodna a meglepődéstől.

– Ó... úgy érted... vállalod a kezelést?

– Igen – mondom. Marjoryra pillantok. Ő Luciára néz, aztán rám, majd megint Luciára. Nememlékszem, beszéltem-e Marjorynak a kezelésről.

– Mikor? – kérdezi Lucia, mielőtt végiggondolhatnám, hogyan magyarázzam el Marjorynak.– Beteg vagy? – kérdezi Marjory; most sápadt az arca. – Valami baj van?– Nem vagyok beteg – mondom Marjorynak. – Létezik egy kísérleti gyógymód, amellyel talán

normálissá tudnának tenni.– Normálissá! De hát, Lou, te úgy vagy jó, ahogy vagy. Szeretem, hogy ilyen vagy. Nem kell olyannak

lenned, amilyen mindenki más. Ki mondta ezt neked? – Mérges a hangja. Nem tudom, rám haragszik-e,vagy valaki másra, aki szerinte azt mondta nekem, hogy meg kell változnom. Nem tudom, az egészetmondjam-e el neki, vagy csak egy részét. Elmondok neki mindent.

– Azért kezdődött az egész, mert Mr. Crenshaw a cégnél fel akarta számolni az egységünket – mondom.– Hallott erről a gyógymódról. Azt mondta, spórolhatnak vele.

– De hát ez... erőszak. Illegális. Törvényellenes. Nem teheti… Igazán mérges, az arcán egymást váltjapír és sápadtság. Ettől a legszívesebben magamhoz ölelném. Ez azonban illetlenség volna.

– Így kezdődött – mondom. – De igazad van; nem tudta megtenni, amit állítólag tenni akart. Mr. Aldrin,a közvetlen főnökünk módot talált rá, hogy megakadályozza – Ezen még mindig csodálkozom. Biztosvoltam benne, hogy Mr. Aldrin meggondolja magát, és nem segít nekünk. Még mindig nem értem, mit tettMr. Aldrin, amivel leállította Mr. Crenshaw-t, sőt elérte, hogy Mr. Crenshaw elveszítse az állását, ésbiztonsági őrök kísérjék ki úgy, hogy egy dobozban viszi a holmiját. Elmondom nekik, mit mondott Mr.Aldrin, aztán azt is, hogy mit mondtak az ügyvédek a megbeszélésen. – De most meg akarok változni –mondom végül.

Marjory mély lélegzetet vesz. Szeretem nézni, amikor mély lélegzetet vesz; a mellén ilyenkor megfeszüla ruha.

– Miért? – kérdezi halkabban. – Csak nem... miattunk? Miattam?– Nem – mondom. – Nem miattad. Magam miatt.A válla előreesik. Nem tudom, hogy ez megkönnyebbülés-e, vagy szomorúság.– Akkor hát Don az oka? Ő tette ezt veled, ő győzött meg arról, hogy nem vagy jó úgy, ahogy vagy?– Nem Don volt az… nem csak Don… – Nyilvánvaló, gondolom, és nem értem, miért nem érti. Ott

volt, amikor a reptéren megállított a biztonsági őr, és elállt a szavam, és neki kellett segítenie. Ott volt,amikor a rendőrtiszttel kellett beszélnem, és elállt a szavam, és Tomnak kellett segítenie. Nem szeretem,hogy mindig én szorulok segítségre. – Magam miatt – ismétlem. – Azt akarom, hogy ne legyenek gondjaima repülőtéren, meg máskor másokkal, amikor nehezemre esik a beszéd, és néznek. El akarok mennimindenfelé, olyan dolgokat akarok megtanulni, amelyekről nem tudtam, hogy képes vagyok megtanulniőket…

Az arca újra megváltozik, kisimul, a hangjából eltűnik a szenvedély.– Miből áll a kezelés, Lou? Mi történik majd?Kinyitom a magammal hozott dossziét. Nem lenne szabad beszélnünk a kezelésről, mert jogvédett és

kísérleti, de szerintem ez rossz ötlet. Ha valami félresiklik, szerintem tudnia kell róla legalább egykívülállónak. Nem mondtam meg senkinek, hogy kiviszem a dossziémat, de nem akadályozta meg senki.

Olvasni kezdem. Lucia szinte rögtön megállít.– Lou… érted ezt a dolgot?– Igen. Azt hiszem. Cego és Clinton után meglehetősen könnyen megértettem a hálón található cikkeket.– Akkor miért nem adod ide, hogy én olvassam? Jobban értem, ha látom is a szavakat. Aztán

beszélhetünk róla.Valójában nincs miről beszélni. Megteszem. De átadom Luciának a dossziét, mert mindig egyszerűbb,

ha az ember azt teszi, amit Lucia mond. Marjory közelebb húzódik hozzá, együtt olvassák. Tomra nézek.Felvonja a szemöldökét, a fejét rázza.

– Bátor ember vagy, Lou. Eddig is tudtam, de ez…! Nem tudom, volna-e bátorságom hagyni, hogybelepiszkáljanak az agyamba.

– Neked nincs rá szükséged – mondom. – Te normális vagy. Biztos állásod van. A tiéd Lucia, meg ez aház. – Nem mondhatom ki a többit, amit gondolok, hogy jól érzi magát a bőrében, hogy ugyanazt látja, éshallja, és ízleli, és szagolja, és érzi, amit a többiek, tehát az ő valósága egyezik a többiekével.

– Mit gondolsz, visszatérsz hozzánk? – kérdezi Tom. Szomorúnak látszik.– Nem tudom – mondom. – Remélem, hogy akkor is kedvelem majd a vívást, mert jó szórakozás, de

nem tudom.– Ma este van időd maradni? – kérdezi.– Igen – mondom.– Akkor gyerünk ki. – Feláll, előremegy a szertárba. Lucia és Marjory maradnak, olvasnak. Amikor a

szertárba érünk, Tom hozzám fordul. – Lou, biztosan nem azért teszed, mert szerelmes vagy Marjoryba?Mert normális ember akarsz lenni neki? Ez nemes tett volna, de…

Érzem, amint tetőtől talpig elönt a forróság.– Nem miatta teszem! Kedvelem őt. Szeretném megérinteni, és megölelni, és... olyanokat tenni, ami

illetlenség. De ez... – Hirtelen meg kell kapaszkodnom a fegyvereket tartó állványban, mert remegek egésztestemben, és félek, hogy elesem. – A dolgok nem maradnak változatlanok – mondom. – Én sem vagyokmár a régi. Nem tudok nem változni. Ez csupán... gyorsabb változás. De én választottam.

– „Féld a változást, és elpusztít, akard, és naggyá tesz” – mondja Tom azon a hangon, amelyiket akkorhasznál, ha idéz. Nem tudom, miből idéz. Aztán a maga hangján, kissé tréfálkozva hozzáteszi. – Akkorválassz fegyvert: ha egy darabig nem leszel itt, a mai estét még ki akarom használni.

Fogom a pengéimet és a maszkomat, és felveszem a bőrmellényt, amikor eszembe jut, hogy nemmelegítettem. Leülök a tornácon, hozzákezdek a nyújtó gyakorlatokhoz. Idekinn hűvösebb van, hideg éskemény alattam a kő.

Tom velem szemben ül.– Én már melegítettem, de a több nem árt meg, ahogy öregszem – mondja. Amint előrehajol a térdére,

látom, hogy a feje búbján ritkul a haja, és őszül is. Az egyik kezét a feje fölé emeli, húzza a másik kezével.– Mihez kezdesz, ha túlvagy a kúrán?

– Az űrbe szeretnék menni – mondom.– Te…? Lou, te állandóan meglepsz valamivel. – Most a másik karját teszi a feje fölé, és húzza a

könyökénél fogva. – Nem tudtam, hogy az űrbe szeretnél menni. Ez mikor kezdődött?– Kisgyerek koromban – mondom. – De tudtam, hogy nem lehet. Tudtam, hogy nem illik.– Ha a veszteségre gondolok...! – mondja Tom, miközben fejével a másik térde fölé hajol. – Lou,

korábban aggódtam a dolog miatt, de most azt mondom, igazad van. Túlságosan sok van benned ahhoz,hogy egy diagnózis foglyaként éld le az egész további életedet. Bár Marjorynak fájdalmas lesz, amikoreltávolodsz majd tőle, mert kinövöd.

– Nem akarom bántani Marjoryt – mondom. – Nem hiszem, hogy eltávolodnék tőle, vagy kinőném. –Fura kifejezés; biztos vagyok benne, hogy nem szó szerint kell érteni. Ha két, egymáshoz közelálló dologegyszerre nő, közelebb kerülnek egymáshoz, nem távolodnak el.

– Tudom. Igazán kedveled… nem, szereted. Ez világos. Csakhogy, Lou... Marjory helyes lány, de ahogymondod, nagyon nagyot változol majd. Nem leszel ugyanaz az ember.

– Mindig kedvelni… szeretni fogom – mondom. Arra nem gondoltam, hogy ha normális leszek ez isnehezebb, vagy lehetetlen lesz. Nem tudom, Tomnak miért ez a véleménye. – Nem hiszem, hogy csak úgytesz, mintha kedvelne, hogy kutatásokat végezzen rajtam, bármit mond is Emmy.

– Te jó ég, ezt meg ki találta ki? Ki az az Emmy?– Valaki a Központban – mondom. Nem akarok Emmyről beszélni, ezért sietősen mondom el. – Emmy

azt mondta, Marjory kutató, és csak kutatási tárgyként áll szóba velem, nem pedig barátként. Marjory

elmondta nekem, hogy a kutatási területe az idegi-izomzati rendellenességek, tehát tudtam, hogy Emmytéved.

Tom feláll, feltápászkodom én is.– De számodra ez... nagy lehetőség.– Tudom – mondom. – Marjoryt el akartam... szerettem volna… elvinni vacsorázni, de nem tudtam,

hogyan kell.– Gondolod, hogy a kezelés segíthet?– Talán. – Felteszem a maszkomat. – De ha ebben nem segítene is, segíthet másban. Marjoryt mindig

kedvelni fogom.– Ebben biztos vagyok, de nem lesz ugyanaz. Nem lehet. Olyan ez, mint bármelyik rendszer, Lou. Ha

elveszíteném az egyik lábamat, talán akkor is vívhatnék, de a séma más lenne, igaz?Nem szeretek olyasmire gondolni, hogy Tom elveszíti a lábát, de értem, mire gondol. Bólintok.– Tehát, ha nagy változás következik be abban, hogy ki vagy, te meg Marjory külön-külön sémába

kerültök. Lehetsz hozzá közelebb is, de lehetsz jóval távolabb is tőle.Most már tudom, amit pár perccel ezelőtt nem tudtam, hogy élt bennem mélyen egy rejtett elképzelés

Marjoryról meg a kúráról, meg magamról. Azt gondoltam, könnyebb lesz. Azt reméltem, hogy ha normálislennék, normálisak lennénk együtt, összeházasodhatnánk, gyerekeink lehetnének és normális életünk.

– Nem lesz ugyanaz, Lou! – Ismétli a maszk mögül Tom. Látom a szeme villanását. – Nem lehet.A vívás ugyanaz és nem ugyanaz. Tom sémája egyre világosabb számomra, minél többször vívok vele,

de a magamé ki-kicsúszik a figyelmem középpontjából. Hullámzik a figyelmem. Vajon kijön-e Marjory?Fog-e vívni? Mit gondolnak Luciával a beleegyezésemről meg a papírjaimról? Amikor koncentrálok,képes vagyok találatot bevinni Tomra, de amikor megfeledkezem róla, hol tart éppen a sémájában, ő szúrmeg engem. Három-öt az állás, amikor Marjory és Lucia kijönnek, mi meg Tommal éppen kissé kifújjukmagunkat. Bár hűvös az este, izzadunk.

– Nos… – mondja Lucia. Várok. Mást nem mond.– Én veszélyesnek látom – mondja Marjory. – Belenyúlni az idegsejtek felszívódásába, aztán a

regenerációba. De az eredeti kutatás anyagát nem olvastam.– Túlságosan sok a hibalehetőség – mondja Lucia. – Genetikai anyag vírusos beillesztése, régi, bevált

technológia. Nanotechnikai porcjavítás, érkarbantartás, gyulladásgátlás, remek. Programozható csipekgerincvelősérüléseknél, oké. De a génpálcák manipulálása? Még nem tudnak róla mindent. Az acsontvelő-regeneráció, persze nem idegsejtekről van szó, és gyerekeknél végezték, de mégis.

Nem tudom, miről beszél, de nem kívánok újabb okot a félelemre.– Ami azonban a leginkább zavar, hogy az egész egy fedél alatt történik a munkaadóddal, ha van tehát

belterjes ügy, ez aztán az. Ha bármi balul ütne ki, nincs betegjogi ügyvéd, aki szót emelhetne érted. AJogsegély emberének nincs orvosi szaktudása... De te döntesz.

– Igen – mondom. Marjoryra pillantok. Nem tehetek róla.– Lou... – Aztán megrázza a fejét, és tudom, hogy nem mondja ki, amit akart. – Akarsz velem vívni? –

kérdezi.Nem akarok vívni. Ülni szeretnék vele. Szeretném megérinteni.Vacsorázni szeretnék vele, aztán ágyban feküdni. De ezt nem tudom megtenni, még nem. Felállok,

felteszem a maszkomat.Nem tudom leírni, mit érzek, amikor a pengéje hozzám ér. Az érzés erősebb, mint korábban volt.

Érzem, hogy a testem megfeszül, reagál, méghozzá úgy, ahogyan illetlen, de csodálatos. Szeretném, ha ez ajáték folytatódna, és szeretnék megállni, és a karomba zárni őt. Lassítok, hogy ne érjek el gyorsantalálatot, hogy tovább tartson.

Még mindig elhívhatom vacsorázni. A kezelés előtt, vagy után. Talán.

Csütörtök reggel. Hideg, szeles az idő, szürke felhők úsznak az égen. Beethoven C-dúr miséjét hallom.Dale, Bailey és Eric már itt vannak, legalábbis a kocsijuk. Linda autója még nem áll a helyén, ahogyanChuyé sem. Amint a parkolóból az épület felé tartok, a szél nekifújja a lábamnak a nadrágomat; érzem,hogyan dörzsöli a textília a bőrömet; mint megannyi apró ujj. Emlékszem, hogyan könyörögtem anyámnakkiskoromban, hogy vágja ki a címkéket a pólóimból, amíg nem lettem olyan nagy, hogy önállóankiszedhettem őket. Vajon észreveszem-e azután is?

Autót hallok magam mögött, és megfordulok. Linda kocsija. A szokásos helyére áll be. Amikor kiszáll,nem néz rám.

A kapunál bedugom a kártyámat, a megfelelő helyre teszem a hüvelykujjam, mire az ajtó kattanvakinyílik. Benyomom a kaput, várom Lindát. Már kinyitotta a csomagtartóját, dobozt vesz ki. Olyan doboz,mint amilyen Mr. Crenshaw-nál volt, de nincs rajta jel.

Nem jutott eszembe dobozt hozni, hogy beletegyem a holmimat. Nem tudom, ebédidőben sikerül-e majddobozt találnom. Nem tudom, azért hozta-e Linda a dobozt, mert úgy döntött, hogy vállalja a kezelést, vagysem.

Az egyik hóna alatt tartja a dobozt. Gyorsan jön, haját fújja a szél. Általában össze szokta fogni; nem istudtam, hogy így lobog a szélben. Az arca is más, nyugodt és szikár, mint valami minden félelem ésaggodalom nélküli faragvány.

Elmegy mellettem a dobozzal, és én követem be az épületbe. Eszembe jut, hogy meg kell érintenem aképernyőt, jelezve, hogy két ember jött be egy kártyával. Bailey ott van a folyosón.

– Doboz van nálad – mondja Lindának.– Gondoltam, hátha valakinek szüksége lesz rá – mondja Linda. – Mindenesetre behoztam.– Én holnap hozok dobozt – mondja Bailey. – Lou, te ma mész el, vagy holnap?– Ma – mondom. Linda fogja a dobozt. – Nekem jól jönne ez a doboz – mondom, és Linda a kezembe

nyomja, de nem néz a szemembe.Bemegyek az irodámba. Máris idegen, mintha valaki másé lenne. Ha magára hagyom, vajon ilyen

idegennek látszik-e majd, amikor azután visszajövök? De minthogy már most is idegennek látszik, ez aztjelentené, hogy részben már most is azután élek?

Megfogom a kis ventilátort, amelyik forgatni szokta a pörgettyűket, aztán mégis visszateszem. Ülök aszékemen, és bámulok. Az iroda ugyanaz. Én nem vagyok ugyanaz.

Belenézek íróasztalom fiókjaiba, és nem látok mást, mint a régi kézikönyveket. Legalul – bár már régennem néztem bele – A munkavállalók kézikönyve. Fölötte a különböző rendszerek újabb és újabbkézikönyvei. Ezeket nem lett volna szabad kinyomtatni, de mégis egyszerűbb a dolgokat papíron olvasni,ahol a betűk teljes nyugalomban vannak. Mindenki használ kézikönyveket. Nem akarom itthagyni ezeket azillegális példányokat, amíg kezelés alatt állok. Kiveszem őket, és megfordítom a csomagot úgy, hogy Amunkavállalók kézikönyve legyen felül. Nem tudom, mit tegyek velük.

A fiók alján egy régi forgó mobil hever, amely a szobámban lógott, amíg a legnagyobb hal meg nemgörbült. A halak fényes felszíne immár csupa pötty. Előveszem, a csilingelő hangtól összerezzenek, ésdörzsölni kezdem az egyik fekete pöttyöt. Nem jön le. Betegnek látszik. A papírkosárba dobom, a zajtólismét összerezzenek.

A lábnyílás fölötti lapos fiókban színes tollakat tartok, meg egy kis műanyag dobozt némi aprópénzzel,ha üdítőt szeretnék venni az automatából. A dobozkát zsebre teszem, a tollakat kirakom az asztalra.Végignézem a polcokat. Csupa projekt-információ, dossziék, a cég birtokában lévő dolgok.

A polcokat nem kell letakarítanom. Először azokat a forgó spirálokat szedem le, amelyek nem akedvenceim, a sárgát és az ezüstöt és a narancssárgát és a vöröset.

Mr. Aldrin hangját hallom, beszél valakivel a folyosón. Benyit.– Lou... elfelejtettem szólni mindenkinek, hogy semmiféle projektanyagot nem szabad kivinni a cégtől.

Ha projekthez kapcsolódó anyagot meg akar őrizni, ragasszon rá címkét, hogy biztonságosan tárolandó.– Igenis, Mr. Aldrin – mondom. Nyugtalanítanak azok a rendszer megújítási anyagok a fiókban, de hát

azok nem kötődnek projektekhez.– Bejön egyáltalán holnap?– Nem hinném – mondom. – Nem akarok elkezdeni és félbehagyni valamit, és ma rendbe teszek

mindent.– Remek. Megkapta a listámat az ajánlott előkészületekről?– Igen – mondom.– Akkor jó. Én... – Kinéz a folyosóra a válla fölött, aztán belép az irodámba, és becsukja az ajtót.

Érzem, hogy feszült vagyok; összeszorul a gyomrom. – Lou… – Habozik, köszörüli a torkát, elfordítja atekintetét. – Lou, én... csak azt akarom mondani, sajnálom, hogy ez történt.

Nem tudom, milyen választ vár. Hallgatok.– Nem akartam... ha rajtam múlott volna, semmi nem változott volna…Téved. A dolgok változnak. Don akkor is haragudott volna rám.Akkor is beleszerettem volna Marjoryba. Nem tudom, miért mondja ezt; tudnia kell, hogy a dolgok

változnak, akár akarja az ember, akár nem. Az ember ott feküdhet a tó mellett hetekig, évekig, éselmélkedhet arról, hogy az angyal leszáll, amíg egyszer csak odamegy hozzá valaki, és megkérdezi tőle,hogy meg akar-e gyógyulni.

Mr. Aldrin arckifejezése arra emlékeztet, ahogyan magam is sokszor éreztem. Fél, jövök rá. Általábanfél valamitől. Fáj, ha az ember sokáig fél; ismerem ezt a fájdalmat. Örülnék, ha nem ülne az arcán ez akifejezés, mert úgy érzem, tennem kellene miatta valamit, és nem tudom, hogy mit.

– Nem maga tehet róla – mondom. Ellazul az arca. Ezt volt helyes mondanom. Túlságosan könnyű.Mondhatom, de vajon igaz-e? A szavak lehetnek tévesek. Gondolatok is lehetnek tévesek.

– Biztos akarok lenni benne, hogy igazán… hogy valóban akarja a kezelést – mondja. – Nincsegyáltalán semmiféle kényszer…

Ismét téved, bár ebben a pillanatban a cég valóban nem kényszerít. Most, hogy tudom, hogy leszváltozás, most, hogy tudom, hogy ez a változás lehetséges, úgy nő bennem a kényszer, ahogyan a levegőtölti ki a ballont, vagy a fény az űrt. A fény nem passzív; a fény ráerőlteti magát mindenre, amit csakmegérint.

– Ez az én döntésem – mondom. Úgy értem, lett légyen bár jó vagy rossz, így döntöttem. Tévedhetek énis.

– Köszönöm, Lou! – Mondja. – Maga… maguk valamennyien... sokat jelentenek nekem.Nem tudom, mit jelent a „sokat jelentenek”. Szó szerint azt jelenti, hogy sok jelentés van bennünk,

amelyet Mr. Aldrin elvehet, de nem gondolom, hogy Mr. Aldrin azt gondolja, amit mond. Nem kérdezemmeg. Még mindig kellemetlen azokra az alkalmakra gondolnom, amikor beszélt velünk. Nem mondoksemmit. 9,3 másodperc múlva bólint, és indulni készül.

– Vigyázzon magára! – Mondja. – Sok szerencsét!Azt értem, hogy „Legyen óvatos”, de a „Vigyázzon magára” szerintem nem egészen világos. Az ember

nem vigyázhat magára úgy, mint valami testőr. Erre sem mondok semmit. Azután talán már nem isgondolkodom ilyesmin. Ideje azon tűnődnöm inkább, mi lesz azután.

Feltűnik, hogy nem mondja azt, hogy „Remélem, meggyógyul”. Nem tudom, tapintatból ésudvariasságból, vagy mert azt gondolja, nem sikerülhet. Nem kérdezem meg. Megszólal a csipogója, éskihátrál a folyosóra. Nem csukja be az ajtómat. Nem udvarias dolog kihallgatni mások beszélgetését, de afelettesünkre rácsukni az ajtót sem udvarias. Akaratlanul is hallom, mit mond, bár azt nem, hogy mitbeszél a másik fél.

– Igen, uram, ott leszek.Távolodnak a lépései. Megnyugszom, mélyet lélegzem. Leszedem kedvenc forgó spiráljaimat, meg az

állványokról a többi forgót. A szoba csupasz, ugyanakkor az íróasztalom zsúfolt. Nem tudom, befér-eminden Linda dobozába. Esetleg találok még egy dobozt. Minél előbb hozzálátok, annál előbb végezhetek.A folyosón Chuyt látom, amint próbálja kitámasztani az ajtót, és behordani több dobozt. Tartom neki azajtót.

– Mindenkinek hoztam egyet – mondja. – Időt nyerünk.– Linda is hozott egyet, azt használom – mondom.– Akadhat, akinek kettő kell – mondja. Ledobja a dobozokat a folyosón. – Kaphatsz egyet, ha kell.– Kell – mondom. – Köszönöm!Felveszek egy a Lindáénál nagyobb dobozt, és visszamegyek az irodámba. Alulra rakom a

kézikönyveket, mert nehezek. A színes tollak beférnek a kézikönyvek és a doboz fala közé. Legfelülreteszem a forgókat meg a pörgő spirálokat, aztán eszembe jut a ventilátor. Kiveszem a pörgőket, beteszema ventilátort. Most már lesz helye mindennek. A dobozra nézek. Nincs szükségem A munkavállalókkézikönyvére, és senki sem haragszik meg rám, ha az irodában hagyom. Kiveszem, otthagyom azíróasztalon. Beteszem a ventilátorra a forgókat, meg a pörgőket. Éppen beférnek. Eszembe jut, hogyodakinn fúj a szél. Pihekönnyűek, elfújhatja őket.

Az utolsó fiókban megtalálom a törölközőt, amellyel a fejemet szoktam megszárítani, amikor esik, ésesőben kell a kocsitól bejönnöm. Jó lesz éppen a pörgők és a forgók fölé, hogy ne fújja el őket a szél.Ráterítem a dobozban lévő holmikra a törölközőt, felveszem a dobozt. Most azt teszem, amit Mr.Crenshaw tett, egy dobozban viszem ki a holmimat az irodámból. Aki lát, esetleg olyannak talál majd,amilyen Mr. Crenshaw volt, csakhogy engem nem kísérnek biztonsági őrök. Nem vagyunk egyformák. Én amagam jószántából megyek; nem hiszem, hogy ő is a maga jószántából ment. Amikor közeledek az ajtóhoz,Dale jön ki az irodájából; kinyitja nekem az ajtót.

Odakinn vastagabbak a felhők, a nap sötétebb, hidegebb, szinte rojtos a széle. Nemsokára eleredhet azeső. Szeretem a hideget. Hátamba fúj a szél, érzem, hogy szinte lök előre. A kocsim előtt leteszem adobozt, a törölközőbe belekap a szél. Ráteszem a kezem. Nehéz lesz kinyitni az ajtót úgy, hogy közbenfogom a törölközőt. Átviszem a dobozt az anyósülés felőli oldalra, ráteszem a szélére a lábam. Most márki tudom nyitni az ajtót.

Arcomra hull az első jéghideg esőcsepp. Beteszem a dobozt az anyósülésre, becsukom, sőt bezárom azajtót. Megfordul a fejemben, hogy még egyszer visszamegyek, de biztos vagyok benne, hogy elhoztammindent. Nem akarom a futó projekttel kapcsolatos munkát elvitetni biztonsági megőrzésre. Nem akaromlátni többé azt a projektet.

Viszont szeretném még egyszer látni Dale-t meg Bailey-t meg Chuyt meg Ericet meg Lindát. Újabbesőcsepp. Jólesik a hideg szél. Megrázom a fejem, visszamegyek a bejárathoz, bedugom a kártyámat,odanyomom a hüvelykujjamat. A többiek mind a folyosón vannak, némelyikük teli dobozzal, mások csakálldogálnak.

– Akartok enni valamit? – kérdezi Dale.A többiek körülnéznek.– Még csak tíz óra tizenkét perc van – mondja Chuy. – Nincs még ebédidő. Még dolgozom. – Neki

nincs doboza. Lindának sincs doboza.Különös, hogy éppen azok hozták a dobozokat, akik nem mennek el. Azt akarták, hogy mi, többiek,

elmenjünk?– Később ehetnénk egy pizzát – mondja Dale. Összenézünk. Nem tudom, ők mit gondolnak, de én azt

gondolom, nem lesz ugyanaz, és nagyon is ugyanaz lesz. Tettetés.– Elmehetnénk később valahová – mondja Chuy.– Pizza – mondja Linda.Ebben maradunk. Azt hiszem, nem megyek el.Igen fura érzés vezetni nappali fénynél, hétköznap. Hazahajtok, és a. bejárathoz legközelebb eső helyen

parkolok le. Felviszem a dobozt. A bérház nagyon csendes. Beteszem a dobozt a gardróbba, a cipőkmögé.

A lakás is csendes és takaros. Mielőtt elmentem, elmosogattam a reggeli edényeket; mindig ezt teszem.Kiveszem a zsebemből az érmékkel teli dobozkát, a ruhás kosárra teszem.

Azt mondták, vigyünk három váltás ruhát. Most összecsomagolhatok. Nem tudom, milyen lesz az idő ésazt sem, szükségünk lesz-e kültéri ruhákra is, vagy mindig benn leszünk. Előhozom a gardróbból abőröndöt, és kiveszem a felső három kötött inget a második fiókból. Három váltás fehérnemű. Három párzokni. Két drapp meg egy kék nadrág. A kék kardigánom, ha hideg lenne.

Van plusz fogkefém, fésűm és kefém vészhelyzet esetére. Sosem kerültem vészhelyzetbe. Ez semvészhelyzet, de ha most becsomagolom őket, később nem kell gondolnom ilyesmire. A fogkefét, egy újfogkrémet, a fésűt, a kefét, a borotvát, a borotvakrémet és a körömvágót abba a kis cipzáros tasakbateszem, amelyik a bőröndbe való, a tasakot pedig elhelyezem a bőröndben. Újra átnézem a listát, amelyetkaptunk. Ez minden. A holmit átszíjazom, behúzom a bőrönd cipzárját, félreteszem.

Mr. Aldrin azt mondta, beszéljek a bankkal, a bérház gondnokával és mindazokkal a barátaimmal, akikaggódhatnak értem. Mr. Aldrintól kaptunk egy olyan nyilatkozatot is, amelyet át kell adnunk a banknak és abérház gondnokának, miszerint ideiglenesen máshol teljesítünk munkát a cég számára, de a fizetésünkettovábbra is átutalják a banknak, a bank pedig továbbra is átutalja az automatikus kifizetéseket. Abankfióknál már intézkedtem.

Odalenn a házgondnok ajtaja zárva, de hallom benn sivítani a porszívót. Kiskoromban féltem aporszívótól, mert olyan hangja volt, mintha sírna, „Óóó… jaaaj... óóó… jaaaj”, amikor anyám ide-odahúzogatta. Harsogott, és jajgatott, és nyögött. Ma már csak bosszant. Becsengetek. A jajgatás elhallgat.Nem hallok lépéseket, de nyílik az ajtó.

– Mr. Arrendale! – Ms. Tomasz, a gondnoknő hangja meglepett. Nem szokott találkozni velemhétköznap délelőtt. – Beteg? Szüksége van valamire?

– Elutazom egy munkára a cégem részére – mondom. Begyakoroltam, hogy higgadtan mondjam el.Átadom a Mr. Aldrintól kapott nyilatkozatot. – Szóltam a bankban, hogy fizessék a lakbért. A céghezfordulhat, ha mégsem tennék.

– Ó! – A papírra pillant, és mielőtt végigolvasná, felnéz rám. – De… mennyi ideig lesz távol?– Nem tudom – mondom. – De visszajövök. – Ebben nem vagyok biztos, de nem akarom, hogy

aggódjon.– Nem azért megy el, mert az az ember kiszúrta a kerekeit a parkolónkban? Bántani akarta?– Nem – mondom. Nem tudom, hogy jut ez eszébe. – Különleges megbízatás.– Aggódtam magáért; komolyan – mondja Ms. Tomasz. – Fel akartam menni, hogy beszéljek magával,

hogy kifejezzem... megmondjam, hogy sajnálom... de maga meglehetősen zárkózott, igazán.– Semmi baj – mondom.– Hiányzik majd – mondja. Nem tudom, hogy lehetséges ez, amikor alig lát. – Vigyázzon magára!–

mondja. Nem mondom meg neki, hogy nem tehetem, mert az agyam megváltozik.Mire felérek, befutott a bank automata válasza, hogy megkapták az üzenetet, és a menedzser azonnal

válaszolt is, és köszöni, hogy őket választottam. Alatta ez áll: „tf 21. biztonsági ötlet: ne hagyja azotthonában a páncéldoboza kulcsát, amikor nyaralni megy.” Minthogy nincs páncéldobozom, emiatt nemkell aggódnom.

Úgy döntök, hogy lemegyek ebédelni a kis sarki pékségbe, láttam, hogy szendvicset is árulnak, amikorkenyeret vettem ott. Nincs tömeg, de a rádióból szóló zene nem tetszik. Hangos és dübörgő. Veszek egysonkás szendvicset, amelyben a sonka vegetáriánus tápon tartott és szigorúan ellenőrzött körülményekközött levágott disznóból készült, és elviszem. Ahhoz hideg van, hogy az utcán fogyasszam el, hátfelviszem a lakásomba, és a teakonyhában eszem meg.

Felhívhattam volna Marjoryt. Elvihetném vacsorázni ma este, vagy holnap este vagy szombat este, ha

eljönne. Tudom a munkahelyi számát és az otthoni számát. Az egyik majdnem prímszám, a másikkellemesen szimmetrikus, egymásba olvadó többszörös. Felaggatom a lakásban a forgó spirálokat,mozognak a régi ablakokon beszivárgó levegőtől. A falon színesen felvillanó fények pihentetnek,segítenek gondolkodni.

Ha felhívom, és eljön velem vacsorázni, vajon miért? Talán kedvel, talán aggódik értem, talán sajnál.Nem tudhatom biztosan, hogy mit érez. Hogy a dolog ugyanaz legyen fordított irányban, úgy kell kedvelnieengem, ahogyan?! én kedvelem őt. Semmi más nem hoz létre jó sémát.

Miről beszélnénk? Az agyműködésről ő sem tud többet, mint én. Nem az ő területe. Mindketten vívunk,de nem hinném, hogy egész idő alatt a vívásról beszélnénk. Nem hiszem, hogy érdekli az űr; ahogyan Mr.Aldrin, valószínűleg ő is csak pénzkidobásnak tartja.

Ha visszajövök – ha a gyógymód beválik, és agyban is olyan leszek, mint a többiek, nem csak testben –,tudom-e Marjoryt ugyanúgy kedvelni, mint most?

Ő is a tó, meg az angyal esetének egyik változata, vajon azért szeretem csak, mert ő az egyetlen, akitszerethetek?

Felállok, felteszem Bach D-dúr toccata és fúgáját. A zene bonyolult tájat vázol fel, hegyeket ésvölgyeket és a hideg, szeles levegő nagy áramlatait. Szeretem-e még Bachot, amikor visszajövök, havisszajövök?

Egy pillanatra félelem fogja el egész lényemet, és feketeségen zuhanok át, sebesebben, mint bármilyenfény is valaha, de a zene felemel, a hátára vesz, mint az óceán hulláma, és többé nem félek.

Péntek reggel. Munkába mehetnék, de az irodámban semmi dolgom, és a lakásomban sincs semmidolgom. Reggelre megérkezett a bank visszaigazolása. Moshatnék, de mosni péntek este szoktam.Végiggondolom, hogy ha ma este mosok, ahogyan szoktam, aztán este alszom az ágyban, utána pedigszombat és vasárnap éjjel is, akkor piszkos ágynemű lesz az ágyon, piszkos törölköző lesz afürdőszobában, amikor bemegyek a klinikára. Nem tudom, mi a megoldás. Nem szeretnék piszkos holmithagyni a lakásban, de akkor fel kellene kelnem hétfőn hajnalban, hogy akkor mossak.

Eszembe jut, hogy felvehetném a kapcsolatot a többiekkel, aztán mégsem teszem. Nem igazán szeretnékbeszélni velük. Nem vagyok ilyen napokhoz szokva – eltekintve az előre megtervezett vakációkat –, nemtudok mit kezdeni vele. Moziba mehetnék, olvashatnék, de túlságosan görcsöl a gyomrom. Elmehetnék aKözpontba, de ezt sem akarom.

Elmosogatok a reggeli után. A ház túlságosan csendes, egyszeriben túlságosan üres és nagy. Nemtudom, hová megyek, de muszáj elmennem. Zsebre teszem a tárcámat és a kulcsaimat, és elindulok. Csaköt perccel van később, mint amikor általában indulni szoktam.

Danny is lefelé tart.– Üdvözlöm, Lou, hogy van? – mondja sietősen. Nyilván rohannia kell, és nem akar beszélgetni. Én is

csak köszönök.Odakinn felhős és hideg az idő, de még nem esik. Nincs akkora szél, mint tegnap. A kocsimhoz megyek,

beülök. Egyelőre nem akarom ráadni a gyújtást, mert nem tudom, hová megyek majd. Fölösleges potyárajáratni a motort. Kiveszem a kesztyűtartóból a térképet, kinyitom. Elmehetnék észak felé az állami parkba,megnézhetném a vízeséseket. A legtöbben nyáron járnak oda, de úgy tudom, a park télen is nyitva van.

Árnyék sötétíti el az ablakot. Danny az. Letekerem az ablakot.– Jól van? – kérdezi. – Valami baj van?– Ma nem megyek dolgozni – mondom. – Azon tanakodom, hová menjek.– Oké – mondja. Csodálkozom; nem gondoltam, hogy ennyire érdekli, mi van velem. Ha pedig érdekli,

talán tudnia kell azt is, hogy elmegyek.– Elmegyek – mondom.

Megváltozik az arckifejezése.– Elköltözik? A támadó miatt? Többé nem bánthatja, Lou. Érdekes, hogy ő is, a gondnoknő is azt

feltételezik, hogy Don miatt megyek el.– Nem – mondom. – Nem költözöm el, de legalább hetekig nem leszek itt. Van egy új, kísérleti

gyógymód; a cégem azt akarja, hogy próbáljam ki.Aggodalmas az arca.– A cége... és maga akarja? Kényszerítik rá?– Én döntöttem így – mondom. – Én akarom.– Hát… akkor jó. Remélem, jó tanácsot kapott! – mondja.– Igen – felelem. Nem mondom meg, honnan.– Szóval… szabadnapja van? Vagy már ma elmegy? Hol kerül sor a kezelésre?– Ma nem kell dolgoznom. Tegnap kitakarítottam az íróasztalomat – mondom. – A kezelésre a

kutatóklinikán kerül sor a cégnél, ahol dolgozom, csak másik épületben. Hétfőn kezdődik. Mára nincssemmi, ezért arra gondoltam, elmegyek a Harper-vízesésekhez.

– Ó. Hát akkor vigyázzon magára, Lou. Remélem, beválik a dolog – megpaskolja a kocsim tetejét, éselmegy.

Nem tudom, mire gondolt, mi válik be. A kirándulás a Harper-vízesésekhez? A kúra? Azt sem tudom,miért ütött a kocsim tetejére. Azt viszont tudom, hogy már nem félek tőle, és ezt a változást is egyedülértem el.

A parkhoz érve, kifizetem a belépőt, és beállok a kocsimmal az üres parkolóba. Táblák mutatnakkülönböző irányokba: A VÍZESÉSEKHEZ, 290,3 MÉTER. BOGLÁRKA-RÉT, 1,7 KM. IFJÚSÁGITURISTAÚT, 1,3 KM. Az Ifjúsági Turistaút és a Teljesen Megközelíthető Út egyaránt aszfaltborítású, áma vízesésekhez vezető ösvényt fémcsíkok közé szórt kőzúzalék borítja. Ezt az utat választom, a cipőmcsikorog és csúszkál a köveken. Nincs itt senki más. Csak természetes hangokat hallok. Nagyon messzirőlhallom az államközi autópálya állandó zümmögését, közelebbről azonban a park irodáit árammal ellátógenerátor magasabb hangú vinnyogását.

Hamarosan az is elhal; sziklaperem alatt vagyok, amely még az autópálya zaját is kirekeszti. A fákrólmár lehullt a levelek zöme, átáztatta őket a tegnapi eső. Alattam még a tompa fényben is szinte izzó vörösleveleket látok a juharfákon, amelyek itt is megélnek a leghűvösebb részeken.

Érzem, hogy megnyugszom. A fáknak mindegy, hogy normális vagyok-e. Nem érdekli a sziklákat, vagy amohát sem. Nem tudnak különbséget tenni ember és ember között. Ez pihentető. Egyáltalán nem kellmagamra gondolnom.

Leülök egy sziklára, lógatom a lábam. Gyerekkoromban a szüleim elvittek a lakóhelyünk közelébenlévő parkba. Ott is volt patak vízeséssel, ennél keskenyebb. A kőzet ott sötétebb volt, és a legtöbb kiállószikla keskeny és hegyes végű. De volt egy, amelyik úgy dőlt el, hogy a laposabbik vége került felülre,azon szoktam állni vagy ülni. Barátságosnak éreztem, mert nem tett semmit. A szüleim ezt nem értették.

Ha valaki azt mondaná a juharfáknak, hogy megváltozhatnának, és boldogan élhetnének melegebbéghajlaton, vajon azt választanák-e? Mi lenne, ha ez azzal járna, hogy elveszítik áttetsző leveleiket,amelyeknek évről évre olyan csodálatosra változik a színe?

Mély levegőt veszek, beszívom a nedves levelek, a sziklákon lévő moha, a zuzmók, a kő és a talajillatát... Egyes cikkekben az áll, hogy az autisták túlontúl érzékenyek a szagokra, de kutyáknál-macskáknález senkit sem zavar.

Hallgatom az erdő apró neszeit, hiszen még ma is hallatszanak hangocskák, amikor a vizes levelek javalaposan és némán hever a földön. Néhány levél még van a fákon, zizegnek a szélben, táncolnak a közeliágakon. Mókus lába csikordul a fakérgen, ahogy elkapja-elereszti az újabb és újabb ágat, ahol megveti

lábacskáját. Szárny suhog, aztán olyan madár hangját hallom, amelyet gyakorlatilag nem látok. Egyescikkekben az áll, hogy az autisták túlontúl érzékenyek az apró neszekre, de az állatoknál ez senkit semzavar.

Lehajolok, megízlelem a követ, a mohát, a zuzmót, hozzájuk érintem a nyelvem, aztán lecsúszom akőről, és megízlelem a nedves leveleket is a tövénél. Egy tölgyfa kérgét (keserű, csípősen fanyar), egynyárfa kérgét (először íztelen, aztán kissé édeskés). Karomat kitárom, pörgők az ösvényen, csikorog alábam a kőzúzalékon (senki nem veszi észre, senki sem haragszik meg érte, senki nem büntet meg, senkinem csóválja rosszallón a fejét). Pörgésem közben forognak körülöttem a színek; amikor abbahagyom,először nem állnak még meg, csak fokozatosan.

Lejjebb, egyre lejjebb találok egy páfrányt is, amelyet megérinthetek a nyelvemmel, már csupánegyetlen levele zöld. Nincs íze. Megízlelem más fák kérgét is, a nevüket ugyan nem tudom, de a sémáikróllátom, hogy másfajták. Mindegyiknek kissé más, leírhatatlan zamata van, kissé más illata, a kérgének mása mintázata, durvább vagy simább az ujjaim alatt. A vízesés eleinte halk robaja szétolvad számosösszetevőjének neszeire: a lenti sziklákra zúduló fő vízesés robajára, ennek visszhangjaira, amelyekegyetlen robajjá mosódnak össze, a permet és a kis vízesések csobbanásaira és freccsenéseire, a fagycsípte páfránylevelekről aláhulló egyes vízcseppek csendes csepegésére.

Nézem az aláhulló vizet, látni igyekszem minden részét, a víztömeget, elképzelem, amint simán áramlikajkamig, majd lefelé zúdulva részekre válik... Mit érezhet egy vízcsepp, amikor elsiklik az utolsó kőfölött, és belehull a semmibe? A víznek nincs tudata, nem tud gondolkodni, de az emberek – normálisemberek – mégis írnak tomboló folyókról és dühödt árvizekről, mintha nem hinnék mégsem, hogy a víznem képes gondolkodni.

Egy szélfuvallat permetet fúj az arcomba; egyes vízcseppek dacolnak a gravitációval, és felszállnak aszéllel, de nem térnek vissza oda, ahol voltak.

Majdnem a döntésemre gondolok, az ismeretlenre, hogy nem leszek képes visszatérni, de ma nemakarok gondolkodni. Érezni akarok mindent, amit érezni tudok, hogy emlékezzem rá, ha lesz emlékezetemabban az ismeretlen jövőben. A vízre koncentrálok, látom a sémáját, a rendet a káoszban, és a káoszt arendben.

Hétfő. Kilenc óra huszonkilenc perc. A klinikai kutatóban vagyok, a cég területének az A-osztálytól alegtávolabb eső részén. Egymás mellett ülünk Dale-lel és Bailey-vel.

A székek halványszürke műanyagból készültek, az ülésen és a támlán kék-zöld-rózsaszínű tweedpárnák.A túloldalon hasonló széksor; látom az enyhe dudorokat és bemélyedéseket ott, ahol emberek ültek rajtuk.A falakon csíkos textúra kétféle szürkéből halványszürke csík alatt, afölött rücskös, törtfehér a festés. Báraz alsó falborítás csíkos, a textúrája ugyanolyan rücskös, mint a fentié. A szoba túlsó falán két kép, azegyiken egy domb látható a távolban, a közelben zöld mező, a másikon egy csokor vörös pipacsrézkancsóban. A szoba végén ajtó. Nem tudom, mi van az ajtón túl. Nem tudom, ez lesz-e az az ajtó,amelyen átlépünk. Előttünk alacsony kávézóasztal két sorba rendezve személyi DVD-nézők, mellettük egydoboz lemez felirattal: „Beteginformáció: ismerje meg a projektjét”. Azon a DVD-n, amelyet látok, ez afelirat áll: „Ismerje meg a gyomrát”.

Az én gyomrom valami hideg kő egy nagy, üres térben. A bőrömet mintha feszesre húzták volna. Nemnézem meg, van-e „Ismerje meg az agyát” lemez. Ha van, akkor sem akarom megnézni.

Amikor megpróbálom elképzelni a jövőt – a mai nap hátralevő részét, a holnapot, a jövő hetet, azéletem további részét –, olyan, mintha a pupillámba néznék, és csak a feketeség nézne vissza rám. A sötét,amely ott van már, amikor beárad a fény, ismeretlenül és kiismerhetetlenül mindaddig, amíg meg nemérkezik a fény.

A nem-tudás előbb jön a tudásnál; a jövő előbb jön a jelennél. Ettől a perctől kezdve múlt és jövő

ugyanaz az ellenkező irányban, de én arra megyek, nem erre.Amikor odaérek, a fény sebessége meg a sötét sebessége egyforma lesz.

HUSZONEGYEDIK FEJEZETFény. Sötét. Fény. Sötét. Fény és sötét. Fény a sötéten. Mozgás. Zaj.Újra zaj. Mozgás. Hideg és meleg és forró és fény és sötét és durva és sima, hideg, TÚLSÁGOSAN

HIDEG és FÁJDALOM és meleg és sötét és nincs fájdalom. Újra fény. Mozgás. Zaj és hangosabb zaj ésNAGYON HANGOS TEHÉNBŐGÉS. Mozgás, alakok a fény előtt, szúrás, meleg, vissza a sötétbe.

A fény nappal. A sötét éjjel. A nappal felkelni most már ideje felkelni.Éjjel lefeküdni csendben nyugodtan aludni.Most kelj fel, ülj fel, nyújtsd ki a karod. Hideg levegő. Meleg érintés. Most kelj fel, állj fel. Lábnak

hideg. Most indulj el. Menni fényes helyre hideg és ijesztő szagú. Hely csinálni vizes vagy piszkos, helycsinálni tiszta. Nyújtsd ki karod, érezd csúszást bőrödön. Csúszást lábadon. Hideg levegő mindenütt. Menjzuhanyba, fogd kapaszkodót. Kapaszkodó hideg. Ijesztő zaj, ijesztő zaj. Ne légy csacsi. Állj nyugodtan.Apró ütések, sok apró ütés, nedves csúszik, túlságosan hideg aztán meleg aztán forró. Jól van, jól van.Nem jól van. Igen! igen, állj nyugodtan. Szürcsölő érzés, csúszik tetőtől talpig. Tiszta. Most tiszta. Mégnedvest. Ideje kijönni, állj. Dörzsölés tetőtől talpig, bőr most meleg. Ruhát felvenni. Felvenni nadrágot,felvenni inget, felvenni papucsot.

Ideje menni. Fogd ezt. Menj.Hely evéshez. Tál. Tálban étel. Fogd meg kanalat. Kanálban étel. Kanál szájban. Nem, fogd jól kanalat.

Étel mind kiömlött. Étel leesik. Fogd jól.Próbáld újra. Próbáld újra. Próbáld újra. Kanál szájban, étel szájban. Étel nem jó. Áll nedves. Nem, ne

köpd ki. Próbáld újra. Próbáld újra. Próbáld újra.

Mozgó alakok emberek. Eleven emberek. Nem mozgó alakok nem elevenek. Járás, alakok változnak.Nem eleven alakok kicsit változnak.

Eleven alakok sokat változnak. Ember alakoknak tetején kifejezéstelen hely.Emberek mondják vedd fel ruhát, vedd fel ruhát, légy jó. Jó édes. Jó meleg. Jó fénylő és szép. Jó

mosoly, neve annak, amikor arcrészek mozognak így. Jó boldog hang, neve ilyen zajnak. Ilyen zaj nevebeszéd. Beszéd mondja mit tégy. Emberek nevetnek, legjobb hang. Jó neked, jó neked. Jó étel jó neked.Ruhák jó neked. Beszéd jó neked.

Emberek egynél többen. Emberek van nevük. Mondani név jó neked, boldog hangok, fénylő és szép, sőtédes. Egy van Jim, jó reggelt ideje felkelni és felöltözni. Jim van sötét arc, fejtető fényes, kéz meleg,beszéd hangos.

Több mint egy kettő van Sally, most itt reggeli tudod tenni hát nem jó? Sally van sápadt arc, fejtetőnfehér haj, beszéd nem hangos. Amber van sápadt arc, fejtetőn sötét haj, nem hangos mint Jim hangosabbmint Sally.

Szia Jim. Szia Sally. Szia Amber.

Jim mond felkelni. Szia Jim. Jim mosolyog. Jim boldog én mond szia Jim. Felkelés, menés fürdőszoba,használ vécé, ruha levesz, menés zuhany.

Nyúlok kerékformához. Jim mondja Jó neked és becsuk ajtó. Megforgatni kerékforma. Víz. Szappan.Víz. Jó érzés. Egész jó érzés. Nyitni ajtó. Jim mosolyog. Jim boldog én zuhanyoz egyedül. Jim fogtörölköző. Elvenni törölköző. Dörzsölni egész test. Száraz. Száraz jó érzés. Vizes jó érzés. Reggel jó

érzés.Felvenni ruha, menni reggeli. Ül asztalnál Sallyvel. Szia Sally. Sally mosolyog. Sally boldog én

mondani Szia Sally. Nézz körül mond Sally. Körülnézni. Több asztal. Más emberek. Ismerni Sally.Ismerni Amber.

Ismerni Jim. Nem ismerni többi ember. Sally kérdez éhes vagy. Mondani igen. Sally mosolyog. Sallyboldog én mondani igen. Tál. Tálban étel zabpehely. Tetején édes gyümölcs. Enni tetején édes, ennizabpehely, mondani Jó, jó. Sally mosolyog. Sally boldog én mondani Jó. Lenni boldog mert Sally boldog.Lenni boldog mert édes jó.

Amber mond ideje menni. Szia Amber. Amber mosolyog. Amber boldog én mond Szia Amber. Ambermegy munkaszoba. Én menni munkaszoba. Amber mond ülj oda. Ülök oda. Elöl asztal. Amber ül másikoldala. Amber mond ideje játszani. Amber tesz asztalra dolog. Mi ez, Amber kérdez. Ez kék. Én mondanikék. Amber mond ez szín, micsoda dolog? Én akar megfogni. Amber mond nem megfogni, nézni csak.Dolog alakja furcsa, ráncos. Kék.

Én szomorú. Nem tudni nem jó, nem jó neked, nem édes, nem fénylő szép.Nyugodj meg, Amber mond. Oké, oké. Amber megérint Amber doboza. Aztán mond Megérintheted. Én

megérinteni. Darabja ruháknak. Ing. Nekem kicsi. Nagyon kicsi. Amber nevet. Ügyes vagy, tessék édes, ezing és nagyon kicsi neked. Ing babának. Amber elvesz inget babának tesz le másik dolog. Ennek is alakjafurcsa, ráncos fekete. Nem megfogni, csak nézni. Ha ráncos kék dolog ing babának, ráncos fekete dolog isvalami babának? Amber megérinti. Dolog lesz laposabb. Alul kiáll két dolog, felül egy. Nadrág. Énmondani nadrág babának. Amber csinál nagy mosoly. Ügyes vagy, igazán ügyes. Édes neked. Amber érintdoboz.

Ebédidő. Ebéd az étel nap közepén reggeli és vacsora között. Szia Sally.Jól fest Sally. Sally boldog én ezt mond. Étel ragacsos kenyérszeletek között és gyümölcs és inni víz.

Étel jó érzés szájban. Ez jó Sally. Sally boldog én ezt mond. Sally mosolyog. Még több Ügyes vagy ésügyes vagy. Én kedvel Sally. Sally kedves.

Ebéd után van Amber és mászás földön követni vonal, vagy állás földön fenn egyik láb vagy fenn másikláb. Amber is mász. Amber áll egy láb fenn, esik el. Én nevetni. Nevetni jó érzés mint rázkódni teljesen.Amber nevet.

Még több Ügyes vagy. Én kedvel Amber.Mászás után megint játék asztalon. Amber rakja asztalra dolgok. Én nem tud nevük. Nem név, Amber

mond. Nézd ezt: Amber megérinteni fekete dolog. Keress még egy ilyet, Amber mond. Én néz dolgok.Még egy olyan.

Én megérinteni. Ügyes vagy. Amber összetenni fekete dolog és fehér dolog. Te is, Amber mond. Ijesztő.Én nem tud. Oké, oké, Amber mond. Oké nem tudni. Amber nem mosolyog. Nem oké. Én megtalál feketedolog. Én néz. Megtalál fehér dolog. Összerak. Amber most mosolyog. Ügyes vagy.

Amber összerak három dolog. Te is, Amber mond. Én nézi. Egyik dolog fekete, másik fehér feketehellyel, harmadik vörös sárga hellyel. Én néz. Én letesz fekete dolog. Én találja fehér dolog fekete hellyel,letesz. Aztán én talál vörös dolog sárga hellyel, letesz. Amber megérinti Amber doboz. Aztán Ambermegérinti Amber dolgok: vörös középen, Amber mond. Én néz. Én tette rosszul. Vörös végén. Én átrak.Ügyes vagy, Amber mond. Igazán szép munka. Én boldog. Én szeret tenni Amber boldog. Jó boldog együtt.

Jönnek más emberek. Fehér kabátban egyik, én nem tud neve, csak doktor. Egy férfi, rajta pulóver ésdrapp nadrág.

Amber mond férfinak fehér kabátban Jó napot doktor. Doktor mond Ambernek, ez a barátja a listáról.Amber néz rám, néz másik férfi. Férfi néz i rám. Nem boldog, mosollyal sem.

Férfi mond Szia Lou én vagyok Tom.Szia, Tom, én mond. Ő nem mond Ügyes vagy. Te doktor, én mond.Nem orvos doktor, mond Tom. Én nem tud, mit jelenteni nem orvos doktor.

Amber mond Tom rajta van listán, látogató. Ismerted azelőtt.Mi előtt? Tom nem boldog. Tom nagyon szomorú.Én nem ismer Tom, én mond. Én néz Amber. Rossz, ha én nem ismer Tom?Mindent elfelejtettél azelőttről? kérdezi Tom.Mi előttről? Kérdés zavar. Amit tudok az most. Jim, Sally, Amber, doktor, hol hálószoba, hol

fürdőszoba, hol hely enni, hol munkaszoba.Oké, Amber mond. Később elmagyarázzuk.Oké. Ügyes vagy.Jobb, ha most megyünk, doktor mond. Tom és doktor elfordul.MI előtt? Amber megint letesz új sor, Amber mond, Te is.

– Mondtam, hogy korai – szólalt meg dr. Hendricks, amikor már ismét a folyosón voltak. – Mondtam,hogy nem emlékszik magára.

Tom Fennell visszanézett a túloldaláról átlátszatlan ablakon át. Lou – vagyis az, aki korábban Lou volt– mosolygott a terapeutára, aki dolgozott vele, és felvett egy kockát, hogy kiegészítse vele az éppenlemásolandó sémát. Bánat és düh áradt szét Tomban Lou kifejezéstelen tekintetének emlékétől, a semmitsem kifejező kis mosolytól, amellyel azt mondta, „Szia, Tom”.

– Csak lesújtaná, ha most próbálnánk elmagyarázni neki a dolgokat – mondta Hendricks. – Nem volnaképes megérteni.

Tom ismét megtalálta a hangját, bár idegennek hangzott.– Van... van valami fogalmuk arról, hogy mit tettek? – Nagy önfegyelemre volt szüksége, hogy

mozdulatlanul álljon; a legszívesebben megfojtotta volna azt a perszónát, aki tönkretette a barátját.– Igen. Igazán jól halad – Hendricks hangja szemérmetlenül önelégült volt.– A múlt héten még nem volt képes arra, amire most.Jól halad. Ott ülni, és kockából kirakni egy séma mását, Tom nem éppen így értelmezte, hogy valaki jól

halad. Pláne visszaemlékezve Lou megdöbbentő képességeire.– De… de hát a sémaelemzés és a sémák létrehozása volt a különleges képessége…– Mélyreható változások történtek az agyában – mondta dr. Hendricks. – A változások most is zajlanak

még. Olyan ez, mintha az agya korban visszafejlődött volna, valamiképpen egy újszülött agya lenne. Nagyformálhatóság, nagy alkalmazkodókészség.

A nő önelégültsége bántotta Tomot; a professzor asszony szemlátomást csöppet sem kételkedett abban,amit tett.

– Meddig tart ez? – kérdezte Tom.Hendricks nem vont vállat, de a hallgatását úgy is lehetett értelmezni.– Nem tudjuk. Azt gondoltuk, reméltük, inkább, hogy a gén– és a nanotechnológia kombinációjával, a

felgyorsított idegfejlődéssel a felépülés időszaka rövidebb lesz, ahhoz hasonló, amit az állatoknál láttunk.Csakhogy az emberi agy felbecsülhetetlenül bonyolultabb…

– Ezt tudniuk kellett volna már akkor, amikor elkezdték! – mondta Tom. Nem bánta, hogy a hangjavádló. Kíváncsi lett volna, mi van a többiekkel, emlékezni próbált, hányan is lehetnek. A szobában csakmásik két férfi dolgozott, másik két terapeutával. Vajon a többiek rendben vannak-e, vagy sem? Még anevüket sem tudta.

– Igen. – A nő megadása még jobban ingerelte Tomot.– Mire gondoltak…– Segíteni akartunk. Csak segíteni. Nézze… – Az ablakra mutatott, és Tom benézett.A Lou arcát – de arckifejezését nem – viselő férfi félretolta az elkészült sémát, és mosolyogva nézett az

asztal túloldalán ülő terapeutára. A nő mondott valamit, Tom nem hallotta az ablakon át, hogy mit, de látta

Lou reakcióját, a nyugodt nevetést és a kis fejcsóválást. Ez annyira nem Lou volt, annyira furán normális,hogy Tomnak szinte elállt a lélegzete.

– A társas interakciói máris jóval normálisabbak. Szociális indítékokkal könnyen motiválható; szeretemberek közt lenni. Igen kellemes személyiség, bár pillanatnyilag még infantilis. A szenzoros feldolgozásszemlátomást normalizálódott nála; ma már a normális korlátok közötti hőmérsékleteket, textúrákat, ízeket,és a többit kedveli. A nyelvhasználata napról napra javul. Ahogy a funkciók javulnak, úgy csökkentjük anyugtatók mennyiségét.

– De az emlékei…– Még nem lehet megmondani. Az emlékezet visszaállítására a pszichotikusoknál használt technikáink

bizonyos fokig itt is beválnak. Multiszenzoros felvételeket készítettünk, tudja, ezeket újra beépítjük.Egyelőre különleges biokémiai szerrel blokkoltuk a hozzáférést az emlékekhez: jogvédett, ne is kérdezze anevét, ám ez a következő néhány hét alatt kiürül a szervezetből. Biztosak akarunk lenni azonban, hogyteljesen stabil szenzoros feldolgozás és integrálás alakult ki, mielőtt ez bekövetkezne.

– Szóval nem tudják, képesek lesznek-e visszaadni neki a korábbi életét?– Nem, de kétségtelenül bizakodunk. És ő sem lesz rosszabb helyzetben, mint az olyan ember, aki

trauma következtében veszíti el az emlékezetét. – Amit Lou-val tettek, traumának nevezhető, gondoltaTom. Hendricks folytatta. – Elvégre az ember képes alkalmazkodni és önállóan élni múltjának mindenemléke nélkül, ha képes megtanulni a mindennapi élethez és a közösségi élethez szükséges készségeket.

– Mi van a megismerő-készségével? – Tomnak sikerült higgadtan beszélnie. – Pillanatnyilagmeglehetősen sérültnek látszik, korábban pedig szinte zseni szinten állt.

– Ezt nem állítom – mondta dr. Hendricks. – A tesztjeink szerint jócskán az átlag fölött állt, tehát haveszített is tíz-húsz pontot, az nem veszélyezteti az önálló életre való képességét. De semmiképpen nemvolt zseni. – A nő hangjának kimért bizonyossága, a Tom által ismert Lou hideg elutasítása rosszabb volt,mint a szándékos kegyetlenség.

– Ismerte őt... vagy bármelyiküket... azelőtt? – kérdezte Tom.– Nem, természetesen nem. Egyszer találkoztam velük, de nem lett volna helyes személyesen ismernem

őket. Nálam vannak a tesztek eredményei, az interjúkat és a rögzített emlékeket pedig a rehabilitációscsoport pszichológusai őrzik.

– Rendkívüli ember volt – mondta Tom. Nézte a nő arcát, és nem látott rajta mást, mint, hogy büszke amunkájára, és bosszankodik, amiért megzavarják. – Remélem, megint az lesz.

– Persze, csak nem lesz autista – mondta a nő olyan hangon, mintha ez mindent igazolna.Tom azt akarta mondani, hogy az autizmus nem is olyan rossz, aztán mégsem tette. Semmi értelme ezzel

a nővel vitatkoznia, legalábbis nem itt és nem most, és Lou-nak már úgyis késő. Ez a nő volt Lou számáraa gyógyulás legfőbb reménye; a gondolattól Tom önkéntelenül megborzongott.

– Jöjjön vissza akkor, ha majd jobban lesz – mondta dr. Hendricks. – Akkor jobban értékelni tudjamajd az eredményeinket. Majd felhívjuk. – Tom gyomra összeszorult a gondolattól, de tartozott ennyivelLou-nak.

Odakinn Tom felhúzta a kabátja cipzárját, felvette a kesztyűjét. Vajon tudja-e Lou egyáltalán, hogy télvan? Az épületen sehol nem látott külső ablakokat. Az egyre sötétedő, szürke délután, a latyakos hólé alába alatt, illett Tom hangulatához.

Egész úton hazafelé az orvosi kutatást szidalmazta.

Egy asztalnál ülök, velem szemben egy idegen, egy nő fehér köpenyben. Az az érzésem, hogy régótavagyok itt, de nem tudom, miért. Olyan ez, mint valami másra gondolni vezetés közben, aztán egyszerrecsak tíz mérfölddel odébb feleszmélni, és nem tudni, mi történt közben.

Mint kábulatból ébredni. Nem tudom, hol vagyok, vagy mit kellene tennem.

– Elnézést – mondom. – Egy pillanatra elveszítettem a fonalat. Megismételné?Meghökkenten néz rám; aztán kissé kikerekedik a szeme.– Lou? Jól van?– Remekül – mondom. – Talán a gondolataim kissé zavarosak…– Tudja, hogy kicsoda?– Természetesen – mondom. – Lou Arrendale vagyok. – Nem tudom, miért gondolja, hogy nem tudom a

saját nevem.– Tudja, hogy hol van? – kérdezi.Körülnézek. Fehér köpenyt visel; a szobák halványan kórházi vagy iskolai termekre emlékeztetnek.

Nem igazán tudom.– Nem egészen… – mondom. – Ez valami klinika?– Igen – mondja. – Tudja, milyen nap van?Hirtelen rájövök, hogy nem tudom, milyen nap van. A falon van egy naptár, meg egy nagy óra, de bár a

naptáron február áll, nem hinném, hogy stimmel. Az utolsó, amire emlékszem valami őszi dolog.– Nem tudom – mondom. Félni kezdek. – Mi történt? Megbetegedtem, baleset ért vagy ilyesmi?– Agyműtétje volt – mondja. – Emlékszik belőle valamire?Nem emlékszem. Sűrű köd van csak, ha rágondolok, sötét és súlyos. Megérintem a fejemet. Nem fáj.

Nem érzek sebhelyet. A hajam igazi haj.– Hogy érzi magát? – kérdezi a nő.– Rémülten – mondom. – Tudni akarom, mi történt.

Álltam és jártam, mondják, pár héten át oda mentem, ahová mondták, oda ültem, ahová mondták. Eztmost már tudom; tegnapra emlékszem, bár az azt megelőző napok homályosak.

Délutánonként fizikoterápiára járok. Hetekig feküdtem, nem tudtam járni, és ettől legyengültem. Mostkezdek erősödni.

Unalmas fel-le járni a tornateremben. Van ott egy lépcső is korláttal, hogy gyakoroljam a lépcsőn fel éslemenést, de azt is hamar megunom. Missy, a terapeutám javasolja, hogy játsszunk labdajátékot. Nememlékszem, hogy kell játszani, de a kezembe nyom egy labdát, és kéri, hogy dobjam oda neki. Csak párméternyire ül tőlem. Odahajítom neki a labdát, ő meg vissza. Könnyű. Hátrébb megyek, úgy dobom alabdát. Ez is könnyű. Missy mutat egy célpontot, amelyik csenget, ha eltalálom. Öt méterről könnyű; tízméterről néhányszor elhibázom, de aztán már mindig eltalálom.

Bár nem sokra emlékszem a múltból, nem hiszem, hogy az időmet azzal töltöttem, hogy labdáztamvalakivel. Az igazi labdajátékoknak, ha valódi emberek játsszák őket, ennél nehezebbnek kell lenniük.

Ma reggel kipihenten ébredek, erősebbnek érzem magam. Emlékszem a tegnapi napra, a tegnapelőttire,és valamire még az azelőttiből is.

Felöltöztem, mielőtt Jim, az ápoló bejött ellenőrizni, és lementem az ebédlőbe utasítás nélkül. A reggeliunalmas; csak hideg vagy meleg gabonapehely, banán és narancs van. Ha az ember evett már melegetbanánnal, meleget naranccsal, hideget banánnal és hideget naranccsal, akkor annyi. Amikor körülnéztem,több embert felismertem, bár beletelt egy percbe is, amíg eszembe jutott a nevük. Dale. Eric. Cameron.Ismertem őket azelőtt. Ők is a kísérleti csoportban voltak. De voltak még mások is; nem tudom, hollehetnek.

– Öregem, úgy ennék egy kis amerikai palacsintát! – mondta Eric, amikor leültem az asztalához. – Úgyunom mindig ugyanazt.

– Gondolom, kérhetnénk… – mondta Dale. De úgy értette, „persze semmire se mennénk vele”.

– Ez valószínűleg egészséges – mondta Eric. Gúnyolódott; mindannyian nevettünk.Nem tudtam, mit szeretnék, de biztosan nem a mindennapi gabonapelyhet gyümölccsel. Az általam

kedvelt ételek homályos emlékei futottak át a fejemen. Nem tudtam, mire emlékeznek a többiek; azt igen,hogy ismertem őket valamiképpen, de azt nem, hogy hogyan.

Mindannyiunknak különböző terápiákon kell részt vennünk délelőttönként: beszéd, a mindennapi élethezszükséges megismerési technikák. Emlékeztem, bár nem világosan, hogy délelőttönként már nagyon régótaezt csinálom.

Ma délelőtt hihetetlenül unalmasnak találtam. Kérdések és parancsok, újra meg újra. Lou, mi ez? Tál,pohár, tányér, kancsó. Doboz... Lou, tegye a kék poharat a sárga kosárba vagy a zöld íjat a piros dobozba,vagy rakja halomba a kockákat, vagy valami hasonlóképpen haszontalan. A terapeutánál kérdőív volt, arraírt különböző szavakat. Megpróbáltam elolvasni a címét, de nehéz fejjel lefelé olvasni. Azt hiszem,valaha ez könnyen ment nekem. Inkább a dobozok feliratait olvastam tehát: DIAGNOSZTIKAIKELLÉKEK: 1. KÉSZLET, MINDENNAPI KÉSZSÉGEK KELLÉKEI: 2. KÉSZLET.

Körülnézek a szobában. Nem ugyanazt tesszük mindannyian, de valamennyien külön-külön dolgozunkegy-egy terapeutával. Minden terapeután fehér köpeny van. Mindegyikükön színes ruha van a fehér köpenyalatt. A szoba túlsó végében egy pulton négy számítógép áll. Nem tudom, miért nem használjuk őket soha.Már emlékszem, mi a számítógép lényegében, és hogy mit tudok vele tenni. Szavakkal meg számokkal megképekkel teli dobozok, és az ember választ kaphat tőlük kérdésekre. Jobban örülnék, ha gép válaszolna akérdésekre, mint annak, hogy nekem kell.

– Használhatom a számítógépet? – kérdezem Janist, a terapeutámat.Meghökken.– Számítógépet használni? Miért?– Ez unalmas – mondom. – Maga ostoba kérdéseket tesz fel, és ostoba feladatokat végeztet velem; túl

könnyű.– Lou, azért van mindez, hogy segítsen. Ellenőriznünk kell az értelmi képességeit… – Úgy néz rám,

ahogyan buta kisgyerekre szokás.– Ismerem a közönséges szavakat; erre kíváncsi?– De amikor felébredt, még nem ismerte őket – mondja. – Nézze, áttérhetünk eggyel magasabb szintre...

– Újabb tesztkönyvecskét vesz elő. – Nézzük, hogyan boldogul ezzel, de ha nehéz lenne, ne keseredjenel…

Szavakat kell párosítanom a megfelelő képpel. A képekre pillantok; nagyon könnyű. Pár perc alattvégzek vele.

– Ha hagyná, hogy elolvassam a szavakat, még gyorsabban menne – mondom.Ismét meglepődik.– El tudja olvasni a szavakat?– Persze – mondom, csodálkozva azon, hogy csodálkozik. Felnőtt vagyok; a felnőttek tudnak olvasni.

Valami kínosat érzek legbelül, annak a halvány emlékét, hogy nem tudtam olvasni, a betűknek nem voltértelme, csak olyan formák voltak, mint bármely más forma. – Korábban talán nem olvastam?

– De, csakhogy közvetlenül utána nem – mondja. Átad egy újabb listát és egy lapot képekkel. A szavakrövidek és egyszerűek: fa, baba, bőrönd, autó, vonat. Újabb listát ad, ezen állatok neve áll, a következőnszerszámoké. Mind könnyű.

– Szóval kezd visszatérni az emlékezetem – mondom. – Emlékszem ezekre a szavakra és dolgokra…– Úgy néz ki – mondja. – Volna kedve megpróbálni az olvasottak értelmezését?– Persze – mondom.Átad egy könyvecskét. Az első bekezdés két labdajátékot játszó fiúról szól. A szavak könnyűek;

hangosan olvasom, mert a terapeutám erre kért, amikor egyszerre csak úgy érzem, mintha két emberolvasná egyszerre a szöveget, és mindkettőnek mást és mást mondana. Megállok a „base” és a „ball”

szavak között.– Mi az? – kérdezi, amikor egy ideje már hallgatok.– Nem... tudom – mondom. – Mulatságos. – Nem haha mulatságos, hanem furán mulatságos. Az egyik

énem megérti, hogy Tim mérges, mert Bill eltörte az ütőjét, és nem hajlandó beismerni; a másik énemmegérti, hogy Tim dühös, mert az ütőt az apjától kapta. Odalenn a kérdés az, hogy miért dühös Tim. Nemtudom a választ. Nem tudom biztosra.

Próbálom elmagyarázni a terapeutának.– Tim nem ütőt szeretett volna a születésnapjára, hanem biciklit. Ezért mérges lehet emiatt is, de amiatt

is, hogy Bill eltörte az ütőjét, amelyet az apjától kapott. Nem tudom tehát, melyik az igaz; a történet nemad elegendő információt.

A terapeutám a könyvecskére pillant.– Hmm. A megoldásoknál az áll, hogy a helyes válasz a C, de megértem a dilemmáját. Ez jó, Lou.

Érzékelte a szociális nüánszokat. Próbáljon meg egy másikat.Megrázom a fejem.– Ezen akarok gondolkodni – mondom. – Nem tudom, melyik énem az új én.– De, Lou… – mondja.– Elnézést. – Hátratolom magam az asztaltól, felállok. Tudom, hogy ez gorombaság; tudom, hogy meg

kell tennem. Egy pillanatra a szoba világosabbnak tetszik, minden körvonal szinte sugárzik. Nehézmegítélnem a távolságokat; az asztal sarkának ütközöm. A fény elhalványul; a körvonalak elmosódnak.Bizonytalannak érzem magam, szédülök... aztán a földön kuporgok, és az asztalba kapaszkodom.

Az asztal pereme szilárd a kezem alatt; valami műanyag hamis faszerű borítással. A szemem látja afaszerű felületet, a kezem érzi a nem-fa textúrát. Hallom, amint a levegő áramlik a szoba nyílásain át,amint suhogva járja át önnön légútjaimat, és ver a szívem, és a csillószőrök a fülemben – honnan tudom,hogy csillószőrök? – mozognak a hangoktól. Szagok támadnak rám: saját izzadságom csípős szaga, afelmosószeré, amellyel a padlót felmosták, Janis édeskés kozmetikumainak az illata.

Akkor volt így, amikor felébredtem. Most már emlékszem: felébredtem, elárasztottak az érzékszerveimadatai, fuldokoltam bennük, nem találtam a stabilitást, majd agyonnyomott a túlterhelés. Emlékszem, hogykínlódtam óráról órára, hogy értelmet találjak fényben és sötétben és hangmagasságban és rezgésben ésszagokban és ízekben és textúrákban…

Ez műanyagcsempével borított padló, halványszürke sötétebb szürke pöttyökkel; ez műanyag asztalhamis faborítással; ez a cipőm, amelyet nézek, és pislognom kell, hogy ne ragadjak le a cipő vásznánakcsábítóan szőtt sémájánál, hanem cipőnek lássam, alatta padlóval. Terápiás szobában vagyok. LouArrendale vagyok, aki az autista Lou Arrendale volt, most pedig az ismeretlen Lou Arrendale. A lábam acipőmben a padlón az alapzaton a talajon egy bolygó felszínén a naprendszerben a galaktikában amindenségben Isten elméjében van.

Felnézek, és látom a falig nyúló padlót; megmozdul, aztán kisimul, olyan sima, amilyenre az építőkcsinálták, persze nem tökéletesen sima, de ez nem számít; a hallgatólagos megállapodás szerint simánaktekintendő. Én döntök úgy, hogy simának tekintem. Ez a sima. A sima nem abszolút, nem egyenletesfelület: sima az, ami eléggé sima.

– Jól van? Lou, kérem… válaszoljon!Eléggé jól vagyok.– Oké vagyok – mondom Janisnek. Az oké azt jelenti, „eléggé jól”, nem azt, hogy „tökéletesen jól”.

Janis ijedtnek látszik. Én ijesztettem meg. Nem akartam megijeszteni. Ha az ember megijeszt valakit, megkell nyugtatnia őt.

– Bocs – mondom. – Csak hirtelen rám jött valami. Janis kissé megnyugszik. Felülök, aztán felállók. Afalak nem tökéletesen egyenesek, de eléggé egyenesek.

Én eléggé Lou vagyok. Azelőtti-Lou és Mostani-Lou, Azelőtti-Lou átadja nekem sok-sok év alatt

szerzett tapasztalatait, amelyeket nem mindig volt képes megérteni, és Mostani-Lou mindezt felméri,értelmezi, újraértelmezi. Mindkettő az enyém – mindkettő én vagyok.

– Egyedül kell lennem egy kicsit! – mondom Janisnek. Újra aggodalmas arcot vág. Tudom, hogymiattam aggódik; tudom, hogy nem helyesli, amit mondtam, bár nem tudom, miért.

– Szüksége van emberi interakcióra – mondja.– Tudom – mondom. – De naponta órákon át csináljuk. Most azonban egyedül kell lennem, és rá kell

jönnöm, mi történt.– Beszéljen róla nekem, Lou! – kéri. – Mondja el, mi történt.– Nem tudom – mondom. – Időre van szükségem... – Teszek egy lépést az ajtó felé. Az asztal alakja

megváltozik, amint elmegyek mellette; Janis testének alakja is megváltozik; a fal meg az ajtó úgyimbolyognak felém, mint a részeg emberek valami vígjátékban; hol láttam én olyat? Honnan tudom?Hogyan emlékezhetek erre, és birkózhatok meg ugyanakkor a padlóval, amely csak eléggé sima, nemtökéletesen sima? Nagy erőfeszítéssel ismét simává teszem a falat meg a padlót; a rugalmas asztalvisszaugrik szögletes alakúvá, amilyennek látnom kell.

– De, Lou, ha érzékelési problémái vannak, változtatni kellene a gyógyszerek adagolásán…– Minden rendben lesz – mondom, és nem nézek vissza. – Csak egy kis szünetet tartanék. – A végső érv

most jön. – Ki kell mennem a mosdóba.Tudom – valahonnan emlékszem rá –, hogy ami történt, abban a szenzoros integráció és a vizuális jelek

feldolgozása játszik szerepet. Fura menni.Tudom, hogy megyek; érzem, hogy a két lábam simán mozog. De amit látok, az szaggatott, egyik hirtelen

pozíció a másik után. Amit hallok, az lépések és lépések visszhangja és lépések visszhangjának avisszhangja.

Azelőtti-Lou azt mondja nekem, nem így volt, nem bizony, egészen pici kora óta. Azelőtti-Lou segít aférfimosdó ajtajára koncentrálnom, és átjutnom rajta, miközben Mostani-Lou eszelősen kutat a kihallgatottbeszélgetések és könyvek emlékeiben, hogy találjon valamit, ami segíthet.

A férfimosdó csendesebb; nincs benn senki. Fénycsóvák futnak a szemembe a lágyan ívelőporcelántárgyakról, a ragyogó fémgombokról és csövekről. A mosdó túlsó végén két vécéfülke van,bemegyek az egyikbe, becsukom az ajtót.

Azelőtti-Lou meglátja a padlócsempéket meg a fali csempéket, és ki akarja számítani a helyiségtérfogatát. Mostani-Lou szeretne bebújni valami puha, sötét helyre, és reggelig elő se jönni.

Délelőtt van. Még csak délelőtt van és nem ebédeltünk (ebédeltem). Tárgyak változatlansága. Ez kellnekem, a tárgyak változatlansága. Visszaemlékezem arra, amit Azelőtti-Lou olvasott – egy könyvben, egykönyvben, amelyre nem egészen emlékszem, de mégis emlékszem. A vakon született emberek, akiknekhelyreállítják a látását, ezt nem képesek megtanulni: ha elmennek egy asztal mellett, úgy látják, mintha azasztal folyamatosan változtatná az alakját.

Én nem születtem vakon. Azelőtti-Lou úgy dolgozta fel látása adatait, hogy birtokában volt a tárgyakváltozatlansága. Tehát én is képes vagyok rá. És minden rendben is volt, amíg el nem olvastam azt asztorit…

Érzem, amint a szívverésem csillapodik, normálisra csökken.Előrehajolok, nézem a padlócsempéket. Valójában nem izgat a méretük, vagy hogy kiszámítsam a padló

felületét vagy a helyiség köbtartalmát. Tudnám, ha be lennék zárva ide, és unatkoznék. De pillanatnyilagnem unatkozom. Zavarodott vagyok, és aggódom.

Nem tudom, mi történt. Agyműtét? Nincsenek rajtam sebhelyek, sehol nem nő egyenetlenül a hajam.Baleset ért volna?

Érzelmek rohannak meg: félelem és harag és velük együtt az a különös érzés, hogy megnövök, aztánösszezsugorodom. Amikor dühös vagyok, magasabbnak érzem magam, más dolgok pedig kisebbneklátszanak. Amikor félek, kisebbnek érzem magam, és minden más nagyobbnak látszik. Játszom ezekkel az

érzésekkel, és igen különös érezni, hogy az engem körülvevő kis kockának változik a mérete. Valójábannem változhat. De honnan tudhatnám, ha mégis?

Zene árad a tudatomba hirtelen, zongoramuzsika. Szelíd, egyenletes, szervezett hangzás... becsukom aszemem, újra lazítok. Beugrik a név: Chopin. Egy etűd. Az etűd amolyan tanulmány… nem, hagyjuk áradnia zenét; ne gondolkodjunk.

Végighúzom a kezem a karomon, fel és le, érzem bőröm textúráját, a szőrszálak rugalmasságát.Megnyugtató, de nem muszáj csinálnom.

– Lou! Itt van? Jól van? – Jim az, az ápoló, aki általában gondomat viseli. A zene elhal, de a bőrömalatt továbbfodroz, megnyugtatóan.

– Jól vagyok – mondom. Tudom, hogy a hangom nyugodt. – Csak egy kis nyugalmat akartam.– Jobb lesz, ha kijön, haver – mondja. – Már kezdenek kiborulni.Sóhajtva felállok, kireteszelem az ajtót. Amikor kilépek, visszaáll a tárgyak változatlansága; a falak

meg a padló olyan simák maradnak, amilyen simának kell maradniuk; a fényes felületek csillogása nemzavar.

Jim rámvigyorog.– Szóval jól van, haver?– Remekül – ismétlem. Azelőtti-Lou szerette a zenét. Azelőtti-Lou zenével rázta helyre magát… Nem

tudom, mennyire emlékszem még Azelőtti-Lou zenéjéből.Janis és dr. Hendricks várnak a folyosón. Rájuk mosolygok.– Jól vagyok – mondom. – Tényleg csak ki kellett mennem a mosdóba.– De Janis azt állítja, hogy elesett – mondja dr. Hendricks.– Csak kis működési hiba volt – mondom. – Az olvasottak okozta zavarodottság... valahogy megzavarta

az érzékeimet, de már elmúlt. – Mindkét irányban végigpillantok a folyosón, hogy ellenőrizzem, valóbanígy van. Minden rendben. – Beszélnem kell önnel arról, hogy mi történt valójában – mondom dr.Hendricksnek. – Azt mondták, agyműtét, de sehol nem látok forradást. És meg kell értenem, mi történik azagyamban.

Csücsörít, és bólint.– Rendben van. Az egyik tanácsadó majd elmagyarázza magának. Azt máris elmondhatom, hogy a mai

műtéteknél nem vágunk nagy lyukakat a fejbe. Janis, kérjen neki időpontot. – És elmegy.Nem hinném, hogy túlságosan kedvelem őt. Érzem, hogy olyan ember, aki titkolózik.

Amikor a tanácsadóm, ez a ragyogóan vörös szakállú, derűs fiatalember elmagyarázza, mit tettek,úgyszólván sokkos állapotba kerülök. Azelőtti-Lou miért egyezett bele ebbe? Hogyan kockáztathatott ilyensokat? Szeretném megragadni, és megrázni, de ő már én vagyok. Én vagyok a jövője, ő a múltam. Énvagyok a mindenségbe kirepített fény, ő a robbanás, amelyből származom. Ezt nem mondom el atanácsadónak, aki roppant tárgyilagos, és ezt őrültségnek tartaná. Egyre nyugtatgat, hogy biztonságbanvagyok, és gondoskodnak rólam; azt akarja, hogy nyugodt és csendes legyek. Kívülről nyugodt és csendesvagyok. Odabenn ketté vagyok hasadva Azelőtti-Lou-ra, aki éppen azt igyekszik tisztázni, hogyan vanszőve nyakkendőjének sémája és jelenlegi énemre, aki szeretné Azelőtti-Lou-t jól megrázni, szeretne atanácsadó képébe röhögni, és közölni vele, hogy nem óhajtok biztonságban lenni, és nem óhajtom, hogygondoskodjanak rólam. Ezen már túl vagyok. Már késő úgy biztonságban lenni, ahogyan ő érti, magamrólpedig én gondoskodom.

Fekszem az ágyban csukott szemmel, a napomra gondolok. Egyszerre csak az űrben lebegek,sötétségben. A távolban aprócska fénypöttyök, sokszínűek. Tudom, hogy csillagok, az elmosódottak pedig

valószínűleg galaktikák. Megszólal a zene, ismét Chopin. Lassú, elgondolkodó, szinte szomorú. Valami e-mollban. Aztán más zene jön be, más érzéssel: több textúra, több erő emelkedik alattam, akár az óceánhulláma, csakhogy ez fényhullám.

Színek váltakoznak: tudom, anélkül, hogy elemezném, hogy azok felé a távoli csillagok felé száguldok,egyre gyorsabban, amíg a fényhullám le nem dob, és én, sötét érzékelés, még sebesebben repülök a tér ésaz idő közepe felé.

Amikor felébredek, boldogabb vagyok, mint valaha is voltam, és nem tudom, miért.

Amikor újra eljön Tom, megismerem őt, és emlékszem, hogy már járt itt. Azelőtti-Lou úgy véli, Tomjobban ismerte őt mindenkinél. Ha tudnám, úgy intézném, hogy Azelőtti-Lou fogadja Tomot, de ez márnem megy.

– Pár nap múlva kint leszünk – mondom. – Már beszéltem a házunk gondnoknőjével, hogy kapcsolja bea fűtést, készítsen elő mindent.

– Jól érzed magad? – kérdezi.– Remekül – mondom. – Köszönöm, hogy többször bejöttél; sajnálom, hogy először nem ismertelek

meg.Lesüti a szemét; könnyes; ettől zavarban van.– Nem te tehetsz róla, Lou.– Nem, de tudom, hogy aggódtál – mondom. Azelőtti-Lou talán nem tudta volna, de én tudom. Látom,

hogy Tom olyan ember, aki mélységesen törődik másokkal; el tudom képzelni, mit érzett, amikor nemismertem fel az arcát.

– Tudod már, mihez kezdesz majd? – kérdezi.– Meg akartalak kérdezni, hogyan kell beiratkozni esti egyetemre? – mondom. – Szeretnék

továbbtanulni.– Jó ötlet – mondja. – Az biztos, hogy a felvételinél tudok segíteni neked. Mit akarsz tanulni?– Csillagászatot – mondom. – Vagy asztrofizikát. Nem tudom, melyiket, de ilyesmit. Az űrbe szeretnék

menni.Most kissé szomorúnak látszik, és látom, hogy erőltetett a mosolya.– Remélem, eléred, amit szeretnél! – mondja. Aztán olyan hangon folytatja, mint aki nem akar

erőszakoskodni. – Az esti iskola mellett nemigen marad majd időd vívni.– Nem – mondom. – Majd meglátom, hogy alakulnak a dolgok. De látogatóba elmennék, ha lehet.Megkönnyebbül.– Hát persze, Lou. Nem szeretnélek szem elől veszíteni.– Tökéletesen rendben leszek – mondom. Félrebillenti a fejét, aztán megcsóválja egyszer.– Tudod, egészen biztosan. Komolyan hiszem, hogy úgy lesz.

UTÓSZÓAlig tudom elhinni, bár az elmúlt hét esztendőben mindent ezért tettem, pontosan ezért. Az

íróasztalomnál ülve írom ezt, és az íróasztal egy űrhajón van, az űrhajó pedig az űrben, és az űr tele vanfénnyel. Azelőtti-Lou keblére öleli a tanítványt, úgy táncol bennem, akár egy boldog gyermek. Jómagamtöbb józanságot mímelek hétköznapi munkaruhámban, bár érzem, hogy a szám sarkában mosoly bujkál.Mindketten ugyanazt a zenét halljuk.

A kártyámon lévő azonosító kód tartalmazza az egyetemi diplomámat, a vércsoportomat, a biztonságiellenőrzésemet... arról azonban nem ad információt, hogy az életemből majdnem negyven éven átfogyatékos voltam, autista. Persze néhányan tudják: a cég sikertelen próbálkozása, hogy piacra dobjon egya figyelmet szabályozó gyógyszert munkaadók számára, hírhedtebbé tett minket, mint szerettük volna.Bailey különösen szaftos csemege volt a média számára. Nem tudtam, hogy milyen rosszul sikerült nála,amíg meg nem nézhettem az archívumban a híradókat; sosem engedtek minket személyesen találkozni vele.

Hiányzik Bailey. Nem volt tisztességes, ami történt vele, és bűntudatot éreztem, bár nem én tehettemróla. Hiányzik Linda és Chuy; azt reméltem, hogy alávetik magukat a kezelésnek, ha látják, milyen jólbevált nálam, de Linda csak akkor szánta rá magát, amikor tavaly megszereztem a doktorátusomat. Mégrehabilitáción van. Chuy pedig nem vállalta. Amikor utoljára találkoztunk, azt mondta, úgy boldog, ahogyvan. Hiányzik Tom és Lucia és Marjory és a többi vívóbarátaim, akik oly sokat segítettek a gyógyuláselső éveiben. Tudom, hogy Azelőtti-Lou szerelmes volt Marjoryba, de bennem nem mozdult semmi,amikor azután ránéztem. Választanom kellett, és – ahogyan Azelőtti-Lou – én azt választottam, hogytovábbmegyek, megkockáztatom a sikert, hogy új barátokra találjak, hogy az legyek, aki most vagyok.

Odakinn van a sötét: a sötét, amelyről még nem tudunk. Mindig ott vár; ebben az értelemben mindigmegelőzi a fényt. Azelőtti-Lou-t zavarta, hogy a sötét sebessége nagyobb a fényénél. Most örülök ennek,mert azt jelenti, hogy sosem érek a végére, kergetve a fényt.

Most fel kell tennem a kérdést.

JEGYZETEK

[1] Vívásban az ellenfél jobb oldalára bizonyos szögből, általában a modern kvart-pozícióra hasonlító testhelyzetből indított támadás, (szerk.megjegyzése)

[2] Nem tesz semmit. (spanyol)[3] PTSD=Posttraumatic Stress Disorder, poszttraumális stressz-szindróma, ADHD: Attention-Deficit Hyperactivity Disorder, figyelemhiányos

hiperaktivitás-zavar[4] János 5,6 (Károli Biblia)[5] János 5,4 (Károli Biblia)

TARTALOMELSŐ FEJEZETMÁSODIK FEJEZETHARMADIK FEJEZETNEGYEDIK FEJEZETÖTÖDIK FEJEZETHATODIK FEJEZETHETEDIK FEJEZETNYOLCADIK FEJEZETKILENCEDIK FEJEZETTIZEDIK FEJEZETTIZENEGYEDIK FEJEZETTIZENKETTEDIK FEJEZETTIZENHARMADIK FEJEZETTIZENNEGYEDIK FEJEZETTIZENÖTÖDIK FEJEZETTIZENHATODIK FEJEZETTIZENHETEDIK FEJEZETTIZENNYOLCADIK FEJEZETTIZENKILENCEDIK FEJEZETHUSZADIK FEJEZETHUSZONEGYEDIK FEJEZETUTÓSZÓJEGYZETEK