Fülszöveg

Atlantában kitörés van készülőben, ami a mágikus szökőár egy fajtája, és minden hetedik évben jelentkezik. A kitörés idején a mágia a tetőfokára hág, és minden mágikus teremtmény felerősödik. A hatalmi egyensúly ilyenkor veszélyesen kibillen.

Amikor Kate Daniels megbízást kap Currantől, a Bestiák Urától, hogy találja meg a Falka ellopott térképeit, hamar világossá válik számára, hogy ezúttal több minden forog kockán. Az ellopott térképek még csak a kezdet… két ősi istenség fel szeretné használni a kitörés mágikus energiáját, hogy hatalomra tegyenek szert. És, ha Kate nem lesz képes feltartóztatni őket, akkor Atlantát a teljes pusztulás veszélye fogja fenyegetni…

  Kiadó: GollanczKiadás éve: 2010Oldalszám: 260ISBN: 9780575093942

A Kate Daniels sorozat eddig megjelent kötetei:

1. Magic Bites (2007)2. Magic Burns (2008)3. Magic Strike (2009)4. Magic Bleeds (2010)5. Magic Slays (2011)6. Magic Rises (2013)

A mű eredeti címe:ILONA ANDREWS: Magic Burns, 2008

Első fejezet

Az éjszaka közepén megszólalt a telefon. A mágiahullám elérte a legmagasabb pontot, ezért a telefonnak egyáltalán nem szabadott volna működnie, mégis újra és újra felháborodva megcsörrent, amiért figyelmen kívül hagyták, míg végül felvettem. – Igen?

– Ébresztő, Kate! – Az érces, kultivált hang a vonal másik végén egy szikár, elegáns, jóképű férfire utalt – mindarra, ami nem jellemző

Jimre. Legalábbis nem emberalakban. Éppen csak annyira nyitottam ki a szememet, hogy

rövid pillantást vethessek a szoba másik felében lévő mechanikus órára. – Hajnali kettő. Valamennyien alszanak ebben az időszakban.

– Van egy meló a számunkra – mondta Jim. Egy csapásra éberen ültem fel az ágyban. Egy

munka – jó, sürgősen pénzre volt szükségem. – A részesedés felét.

– Egyharmadot.

– A felét. – Harmincöt százalék – Jim hangja megkeményedett. – A fele. A vonal elnémult. A jó öreg zsoldos partnerem

gondolkodott. – Rendben. Negyvenöt százalék. Letettem. A hálószobában csend honolt. A

függönyök széthúzva lógtak, és az ablak előtti fémrácson át betódult a holdfény. A holdfény katalizátorként hatott, és ahol érintkezett a mágikus védőbűbáj ezüst ötvözetével, kékes patina csillámlott a rács előtt.

Mögötte a sötétségben, megtévesztő nyugalomban aludt a város, Atlanta, akár egy szörny a legendában. A mágiahullámzás elmúltával ez a szörnyeteg ismét felébred majd – ragyogó fénytengerként, amelyből esetleg lövések is felhangozhatnak.

A védőbűbájom nem immunis a lövedékekre, de a mágiatébolyt messze a szobámon kívül tartja, ami a kezdetektől fogva rendben működött.

A telefon ismét megszólalt. A második csörgés után felvettem.

– Jól van – vakkantotta Jim. – Fele-fele. – Hol vagy? – Az ablakod alatti parkolóban. Egy nyilvános telefonfülkéből hívott, amelynek

szintén nem lett volna szabad működnie. Felkaptam a ruháimat, melyeket ilyen alkalmakra készítettem ki az ágy mellé. – Miről van szó?

– Egy őrült gyújtogatóról.

Negyvenöt perccel később egy földalatti garázsban botorkáltam. Mivel a mágia kiiktatta az elektromos lámpákat, még a kezemet se láttam. A garázs mélyének koromsötétségében felragyogott egy tűzlabda.

Lángolva és őrjöngve lőtt felém. Az egyik betonoszlop mögé vetődtem, a dobókésem markolata izzadt a tenyeremben. A hőség beburkolt. Egy pillanatra visszatartottam a lélegzetem, és akkor a tűz elzúdult mellettem, majd a legközelebbi falban ezernyi szilánkba robbant.

Odabentről kárörvendő vihogás áradt. Kilestem az oszlop mögül. Semmit se láttam a sötétben. Hol a technika, amikor szükség lenne rá?

A következő pillérsor mögül Jim felemelte az egyik kezét, majd hüvelykujjával és mutatóujjával némán utánozta a hápogó kacsacsőrt. Azt akarta, hogy társalgásba bonyolódjak ezzel az őrülttel, aki már négy embert változtatott füstölgő hústömeggé. Oké!

Mi sem könnyebb ennél. – Jól van, Jeremy! – kiáltottam a sötétségbe. – Add át

a Szalamandrát, és akkor nem vágom le a fejed! Jim egyik kezét az arcára szorította és rázkódott.

Úgy nézett ki, mintha nevetne, de nem tudtam biztosan, mert ellentétben vele, én nem rendelkeztem

valami jó éjszakai látással. Jeremy vihogása hisztérikus nevetésbe fordult. –

Fogd be a szád, hülye picsa! Jim ellökte magát az oszloptól és beleolvadt a

sötétségbe Jeremy hangját követve. A gyenge fényben jobban látott, mint én, azonban a teljes fénytelenségben őt is cserbenhagyta a szeme. Ezt követően a hallására támaszkodott, ami annyit jelentett, hogy szóval kellett tartanom Jeremyt. Miközben Jim becserkészi Jeremy hangját, addig Jeremy beazonosít engem.

Semmi ok a pánikra, hiszen a férfi csak egy gyilkos piromanta, aki a Szalamandrával, egy elvarázsolt kristálygömbbel fegyverkezett fel, és arra törekszik, hogy ami még megmaradt Atlantából, azt is porig égesse.

– Óh, kérlek, Jeremy! A szókincsed tényleg kivetni valót hagy maga után. Olyan sok, szép gúnynévvel illethetnél, és a legjobb, ami eszedbe jutott, az a „hülye picsa”? Add inkább ide a Szalamandrát, mielőtt megsebzed magad!

– Bekaphatod, te… ribanc! Balról fellángolt egy szikra. Lebegett a sötétségben,

és megvilágította a Szalamandra pikkelyes vázát, valamint Jeremy kristálygömböt tartó kezét. A varázsgömb kinyílt, és kibocsátotta a szikrát. Amikor a benne felhalmozódott energia érintkezett a levegővel, a szikra tűzlabdává gyulladt.

Visszaugrottam az oszlop mögé, a tűz pedig megégette a padlót.

Mindkét oldalon lángok lobbantak. Szúrós

kénszagúak. – Kilométerekkel elvétetted! Ugyanolyan elcseszett

volt, mint amilyen te magad vagy, Jeremy! – Egyél szart és dögölj meg! Jimnek időközben már közel kellett férkőznie hozzá.

Kiléptem az oszlop takarásából. – Gyere csak, seggfej! Semmit se tudsz jól csinálni?

Megláttam a lángot, félreugrottam, majd gördültem a padlón.

Felettem úgy bömbölt a tűz, mint egy dühös állat. A késmarkolat sütötte az ujjaimat. A levegő égette a tüdőmet és könnyeket csalt a szemembe. A poros betonhoz szorítottam az arcomat, és reménykedtem benne, hogy ennél már nem lesz melegebb, amikor hirtelen vége szakadt.

Most már elegem lett. Talpra szökkentem és Jeremy irányába vetettem magam. A Szalamandra felragyogott a gömbben.

Megláttam Jeremy vigyorát a kristálygömb felett. Az hirtelen eltűnt, amikor Jim sötét keze összezáródott a torka körül. A gyújtogató rongybabaként ernyedt el, és süllyedt, a gömb pedig kigördült elgyengült kezéből…

Utánaugrottam, és tenyérszélességnyire elkaptam a betonpadló felett. Aztán szemtől szembe találtam magam a Szalamandrával.

Rubinvörös szemeivel, mérsékelt kíváncsisággal tekintett rám, majd fekete szája szétnyílt, hosszú, fonalvékony nyelve pedig kicsúszott rajta, és megnyalta az orrom tükörképét az üvegben. Helló, én is szeretlek!

Óvatosan emelkedtem fel, először térdre, azután

lábra. A Szalamandra aurája körbevett, igyekezett kedves lenni, mint egy aranyos kiscica, aki felívelt háttal várja, hogy megcirógassák. A lángtengerek és a hőhullám képe jutott eszembe. Hadd égessek el valamit… Gyorsan kizártam a befolyását a fejemből.

Jim elengedte Jeremyt, és a gyújtogató úgy hullott a földre, mint egy nedves zsák. Szeme fehérje kifejezéstelen arcából a mennyezetre meredt, meglepődve a hirtelen haláltól. Nem szükséges leellenőriznem a pulzusát. A francba! Oda az elfogásért járó bónusz.

– Mintha azt mondtad volna, hogy inkább élve, mint holtan – morogtam. Élve Jeremy sokkal többet ért volna. Habár megkapjuk a fejpénzt, de Jim éppen most eresztette szélnek a teljes összeg egyharmadát.

– Így igaz. – Jim a hasára fordította a holttestet. Jeremy lapockái közül vékony fémnyíl állt ki, amit a végénél három fekete tollal láttak el. Mielőtt még az elmém fel tudta volna fogni, mit is jelent ez, már a földre is vetettem magam, a Szalamandrát biztosan fogva a kezemben. Jimnek valahogyan sikerült még nálam is gyorsabban fedezékbe vonulnia.

A sötétségbe bámultunk. Csend. Valaki egy számszeríjjal lelőtte a célpontunkat. Ez a

személy ugyanolyan könnyedén bennünket is megsemmisíthetett volna.

Legalább négy percen át a holttest mellett álltunk. Ez több, mint elegendő idő további két nyíl elengedésére. Megérintettem Jimet és az egyik ujjamat az orromra tettem. Megrázta a fejét. A levegőben terjengő kénes bűz túlterhelte a szaglószervét.

Mozdulatlanul feküdtem és felületesen lélegeztem. Itt az ideje, hogy hegyezzük a fülünket.

Eltelt egy perc, egy perc, amely örökkévalóságnak tűnt, mégis minden nyugodt maradt. Aztán Jim nagyon lassan emelkedni kezdett, felguggolt és egy fejbiccentéssel balra intett. Az a kétes érzésem támadt, hogy a kijárat inkább jobbra található, de ebben a meghitt sötétségben, ahol feltehetően még mindig egy számszeríjas lövész leselkedik ránk, hamarabb hittem Jim érzékeinek, mint a sajátjaimnak.

Jim átvetette a vállán az élettelen Jeremyt, azután kitörtünk, gyorsan és lapulva, ő ment elől, én pedig félig vakon követtem. A betonoszlopok elszáguldottak mellettünk – egy, kettő, három, négy.

Egy csapásra, hirtelen visszatért a technika, és mielőtt letehettem volna a felemelt lábamat, a mágia visszahúzódott a világból. A mennyezeti lámpacsövek pislogtak, majd homályos, mesterséges fénnyel árasztották el a mélygarázst. Három méterrel előttünk ásított a téglalap alakú kijárat. Jim kivetette magát. Én balra ugrottam, a legközelebbi pillér mögé. A Szalamandra fénye kihunyt a kristályüvegben, aztán elaludt. Most úgy nézett ki, mint egy ártalmatlan, fekete kétéltű. A nagyszerű távolsági fegyverem egyszerűen elfáradt.

A földre helyeztem a gömböt, és előhúztam Slayert a hüvelyéből.

Ezt a Szalamandrát különben is túlbecsülték. – Elment – mondta Jim az ajtóból, és mögém

mutatott. Körülnéztem. Egy helyen, hátul, beomlott a betonfal

és betekintést engedett a keskeny folyosóra, amely valószínűleg az utcára vezetett.

Jimnek igaza volt. Ha a számszeríjas el akart volna tenni bennünket láb alól, erre tényleg elég idő állt volna rendelkezésére.

– Nos, szóval lelőtte a célszemélyünket a rejtekhelyéről, és azután meglógott?

– Úgy néz ki. – Ezt nem értem. Jim megrázta a fejét. – Amikor felbukkansz, mindig

különös dolgok történnek. – Ezt a munkát te vállaltad el, nem én. A kijárati ajtó felett szikrázott a fény, majd kigyulladt

a zöld EXIT tábla. Jim egy pillanatig rámeredt, arcára macskaszerű

kifejezés telepedett, keveréke a felháborodásnak és a fanatizmusnak, azután ismét megrázta a fejét.

– Viszont a hátában lévő nyílvessző az enyém – jelentettem ki.

– Légy a vendégem! Megszólalt Jim csipogója. Megnézte, és a nagyon jól

ismert, álarcszerű, kifejezéstelen maszk beárnyékolta az arcát.

– Óh, ne, kérlek ne! Egyedül nem tudom elvinni! – A Falka hív. – Kiszaladt. – Jim! Legyűrtem a késztetést, hogy valamit utána vágjak.

Teljesen megérdemlem, amiért a Falka Tanács egyik tagjától fogadtam el megbízást. Persze ez nem jelenti azt, hogy Jim rossz barát. Csak az alakváltók számára a Falka mindig elsőbbséget élvez. Az egytől tízig

terjedő skálán a Falka a tizenegyedik helyen áll, minden más az elsőn.

Lenéztem a halott Jeremyre, aki úgy feküdt a földön, akár egy zsák krumpli. Becslésem szerint körülbelül hetven kilót nyomott.

Lehetetlen egy időben őt és a Szalamandrát is elvinni. És éppen olyan lehetetlen őrizetlenül hátra hagyni a Szalamandrát. A mágia mindig visszatér, így a kis kétéltű újra izzásba jöhet. Ezenkívül az orvlövész is minden bizonnyal a közelben ólálkodik. El kell tűnnöm innen, méghozzá gyorsan.

Jeremy és a Szalamandra – mindkettő mindig négy óriást ér. Már nem sűrűn dolgozom a Céhnek, emiatt csak ritkán jutok zsíros melóhoz. Még azután is, hogy fele-fele arányban osztozunk Jimmel, kéthónapnyi jelzáloghitelt ki tudok fizetni ebből a pénzből. A gondolattól, hogy négyezer dollárt hagyjak ott heverni a padlón, szinte fizikai fájdalom fogott el.

Ránéztem Jeremyre, majd a Szalamandrára. Mindig ezek a döntések.

A Fejvadász Céh könyvelője, egy alacsony, sovány, sötét hajú férfi, Jeremy fejét bámulta a pulton. – Hol a többi része?

– Akadt egy kis logisztikai problémám.

Az írnok szélesen elmosolyodott. – Jim cserbenhagyott, igaz? Szóval akkor csak egy elfogási tanúsítványt?

– Nem, kettőt. – Jim talán rosszul viselkedett velem, de nem szeretném elcsalni tőle a részesedését. Meg fogja kapni a tanúsítványt, hogy felvehesse a fejpénz felét, amire jogosult.

– Hát, ahogy gondolod. – A pultra csapott egy halom űrlapot.

– Töltsd ki ezeket, kérlek. Ez a legalább két centi vastag papírkupac

könnyedén egyórányi elfoglaltságot ígért. Maga a Céh meglehetősen lazán szabályozott – mivel zsoldosok egyesülését foglalja magába, szinte csak az összeg egyezésére ügyel –, azonban ilyen halál esetén köteles értesíteni a rendőrséget, és ehhez rengeteg formalitás szükséges.

Mérges tekintettel szemléltem a legfelső űrlapot. – Az R-20-as formulát nem kell kitöltenem.

– Igaz, most már a Rendnek dolgozol. – A könyvelő visszavette a legfelső nyolc lapot. – Szóval, tessék, egy kis könnyítés a VIP-tagunk számára.

– Juhú! – Megragadtam a papírhalmot. – Áh, egyébként Kate, kérdezni akarok valamit. Én pedig kitölteni a dokumentumokat, és ágyba

bújni. – Ki vele! Benyúlt a pult alá. A Fejvadász Céh egy régi

Sheraton-hotelben foglalt helyet, Atlanta-Buckhead peremén, és ez a pult akkoriban még a bárhoz tartozott. A könyvelő egy sötétbarna üveget húzott elő, és elém tett egy poharat.

– Áh, kösz, de nem iszom ilyen titokzatos szerelmi bájitalt.

Felnevetett. – Ez Hennessy. Konyak. Nagyon jó szer. Szeretnélek megkínálni valami innivalóval.

– Kösz, de nem iszom. – Legalábbis már nem. Otthon még tartok egy üveg Boone’s Farm Sangriát rendkívüli szükséghelyzetre a szekrényben, de a magas százalékúak egyáltalán szóba se jöhetnek. – Mit akarsz kérdezni?

– Milyen a Rendnek dolgozni? – Váltáson gondolkodsz? – Nem, én teljesen boldog vagyok itt. De van egy

unokaöcsém, aki lovag szeretne lenni. – Hány éves? – Tizenhat. Tökéletes. A Rend annál jobban szereti őket, minél

fiatalabbak. Ebben a korban még könnyen agymosást

végezhetnek rajtuk. Kihúztam egy széket. – Egy pohár vizet szívesen

elfogadnék. Hozott nekem vizet, belekortyoltam. – Alapvetően a

Rend ugyanazt csinálja, mint mi: eltakarítják a veszélyes mágikus dolgok minden formáját. Tételezzük fel, az egyik mágiaáradás valaki fájára juttat egy hárpiát. Az illető először a rendőrséget fogja felhívni.

– Ha ostoba – mondta a könyvelő, és elvigyorodott. Megvontam a vállamat. – A zsaruk válasza az lesz,

hogy éppen nagyon elfoglaltak – egy óriásféreggel, aki megpróbálja felfalni az egész bíróságot. Azt mondják majd, hogy tartsa távol magát a hárpiától, és jönnek,

amint tudnak. A szokásos blabla. Aztán felhívja a Céhet. Miért várjon olyan sokáig, ha néhány zsoldos háromszáz dollárért rövidebb idő alatt elintézheti a hárpiát, és azt követően még egy csinos farktollat is ajándékozhat a fiának a kalapjára? Nem igaz?

– De igen. – De ha nincs felesleges háromszáz dollárja… Vagy

ha a tizenkettes kódot érinti –olyan ügyet, ami túl macerás, minthogy a Céh foglalkozhasson vele… És a hárpia még mindig a fán guggol, az emberünk pedig a távozását akarja. Ezután telefonál a Rendnek, mert azt hallotta, hogy ők nem kérnek el ilyen sok pénzt ezért a munkáért.

Behívják a képviseletükre, és miután beszélt egy kedves lovaggal, aki leellenőrizte az anyagi helyzetét, végül átadják a jó hírt: mivel megállapítottuk, hogy nem engedhetsz meg magadnak többet, ezért csak ötven dolcsit számolunk fel. Íme, a szerencsenapod.

A könyvelő gyanakodva fürkészett. – És hol a csapda?

– A csapda pedig: eléd tesznek egy darab papírt, amit alá kell írnod. A segítségkérésedet a Rend felé. Ezen nagybetűkkel ott áll, hogy felhatalmazod a Rendet bármilyen veszély elhárítására, ami az emberiséget fenyegeti az adott esettel kapcsolatban.

A Segítő Jótékony Lovagrend jól választotta ki a nevét. Tényleg jótékony segítséget nyújtottak, rendszerint golyó vagy penge által. A gond csak az, hogy néha több segítséget adnak, mint amennyit szeretnénk.

– Most mondjuk, aláírod a segítségkérést. Ezután

kimegy hozzád egy lovag, és szemügyre veszi a hárpiát. Legutóbb feltűnt, hogy minden alkalommal, amikor ez az átkozott lény felbukkan, a te idős, szenilis nagynénid eltűnik. Tehát figyeled az idős hölgyet, és jön, aminek jönnie kell: amikor a mágia visszatér, azonnal átváltozik hárpiává. Természetesen a lovag tudtára adod, hogy le akarod fújni az ügyet – mert szereted az öreg nénikédet, és a fán guggoláson kívül semmi mást nem csinál. A lovag azonban felvilágosít, hogy az idős hárpiák ötven százaléka halálos kórt hordoz a karmaiban, és emiatt veszélyt jelent az emberek számára. Feldühödsz, kiabálsz, felhívod a rendőröket, de ők azt mondják, hogy ez mind legális és semmit sem tehetnek ellene. Megígéred nekik, hogy a jövőben elzárva tartod a nénikédet. Megpróbálod megvesztegetni őket. Megmutatod nekik a gyerekeidet és elmeséled, mennyire szeretik a nagynénjüket. Sírsz.

Könyörögsz. De semmi se segít. – Kiittam a poharat. – Így megy ez, ha valaki a Rendnek dolgozik.

A könyvelő töltött magának konyakot, és egy húzásra felhajtotta az egészet. – Ez tényleg megtörtént?

– Igen. – Megölték az idős hölgyet? – Igen. – Édes Istenem! – Ha az unokaöcséd úgy gondolja, képes erre, akkor

jelentkezhet az Akadémiára. Éppen a megfelelő korban van. Ez az egész fizikailag megterhelő, és magolnia is kell, mint egy őrültnek, de ha tényleg ehhez érez kedvet, sikerrel fog járni.

– Honnan tudod? Levettem a halom papírt a pultról. – Kislány

koromban a gyámom beíratott oda. Ő volt a Rend egyik Jósa.

– Komolyan? És mennyi ideig tartottál ki? – Két évig. Mindenben jó tanuló voltam, kivéve a

kondicionálást. Autoritás-krízisem van. – Egy bólintással

elbúcsúztam, és letelepedtem a papírmunkámmal az előtér egyik asztalához.

Az igazat megvallva nem egyszerűen jó tanuló voltam. Hanem nagyon jó. Megfeleltem a kiválósági vizsgán és elektrium szintű apródnak nyilvánítottak. De utáltam. A Rend feltétel nélküli odaadást követelt, azonban én már más célt követtem. Meg akartam ölni a legerősebb embert a világon, és ha valakinek effajta ambíciói vannak, minden más feleslegessé válik. Megszakítottam a képzést, és elkezdtem dolgozni a Fejvadász Céhnek. Ezzel összetörtem Greg szívét.

Greg csodálatos gyám volt, és mindent elkövetett a biztonságom érdekében. És számára a Rend jelentette a biztonságos helyet. Ha az a személy rájött volna a tervemre, megölt volna a származásomra való minden tekintet nélkül és se Greg, se én nem birtokoltunk annyi erőt, amivel megakadályozhattuk volna ezt. Legalábbis még nem. Ha viszont idővel csatlakoztam volna a Rendhez, akkor minden lovag megóvott volna ettől a veszélytől. De ennyit nem ért, így búcsút intettem a Rendnek, és soha nem néztem vissza.

Azután Greget megölték. A gyilkos felkutatása érdekében elmentem a Rendhez és bekapcsolódtam a

nyomozásba. Megtaláltam a tettest, és elintéztem. E szörnyű eset során az akadémiai aktám ismét felszínre került, a Rend pedig úgy határozott, hogy szeretne visszakapni. Kigondoltak számomra egy munkát – összekötő személy lettem a Fejvadász Céh és a Rend között –, és rengeteg mindent felajánlottak: Greg irodáját, az aktáit, felhatalmazást a kisebb jelentőségű ügyek esetében, állandó fizetést. Elfogadtam.

Egyik oka a rossz lelkiismeretem volt: miután megszakítottam az akadémiai tanulmányaimat, kerültem Greget. A másik pedig a józan ész: az apám házára is, Savannah közelében, és Greg lakására is, itt Atlantában, ki kellett fizetnem a jelzáloghitelt. Olyan érzés lenne megválni bármelyiktől is, mintha egy darabot tépnének ki a testemből. A Céh munkái jövedelmezőek, de engem csak egy kis vadászterület illetett meg Savannah körül, és ott csupán néhány havonta kaptam nagyobb megbízatást. A rendszeres kereset csábítása egyszerűen túl erősnek bizonyult.

A Rendhez való tartozásom nem lesz tartós. De eddig még minden simán ment. Egyik fizetési kötelezettségemben se volt hátralékom, és amint kitöltöttem ezeket a papírokat, ismét egy-két hónapnyi számlát ki tudok majd fizetni.

Miután feljegyeztem minden lehetséges papírra a zsoldos igazolványszámomat, élvezhettem a kérdőívet, ahol csak kereszttel kellett bejelölnöm az „igen”-t vagy a „nem”-et. Igen, önvédelemből cselekedtem. Nem, nem találom úgy, hogy a gyanúsított legyőzésére túlzott erőszakot alkalmaztunk. Igen, az a benyomásom, hogy a gyanúsított veszélyt jelentett

rám, és másokra nézve. Mire a „töltse ki a saját szavaival” részhez értem, szükségét éreztem a gyufaszálaknak, hogy nyitva tartsák a szemeimet. A „milyen szándék vezérelte a gyanúsítottat az Ön véleménye szerint?” kérdésre a következőket írtam: le akarta égetni a várost, ugyanis komplett őrült volt.

Amikor végre magam mögött hagytam a Fejvadász Céh nehéz acélajtaját, megpillantottam az égen az első hajnalpírt. Legalább a számszeríjnyíl az enyém, amit Jeremy hátából szedtem ki. És az előlegnek köszönhetően háromszáz dollárral gazdagabb lettem. A fennmaradó összeget akkor kapom meg, ha a rendőrség zöld utat enged. A következő utcasarkon jónéhány, különböző számlára osztottam szét az előleget a fejemben. Még a birtokomban van a pénz

– amikor a zsebembe csúsztatom a kezem, érzem az elkopott bankjegyek puha papírját, négy ötvenest, és öt húszast –, mégis már régen elköltöttem.

Az univerzum egyik legnagyobb rejtélye.

Két órával később hullafáradtan beléptem a Rend atlantai képviseletébe. Egy nagy pohár kávét és a titokzatos nyílvesszőt egy barna papírzacskóba helyeztem, beékelve a könyökhajlatom közé. A hivatal valóságos színkavalkáddal fogadott – a hosszú folyosó

szürke padlószőnyegével, szürke falakkal és szürke mennyezeti lámpákkal.

Abban a pillanatban, amikor betettem a lábam az épületbe, a mágia ismét feltűnt. A teljes elektromos rendszer felmondta a szolgálatot, a tündérlámpák pedig kékes fénnyel ragyogtak fel.

Ez a mostani, a harmadik mágiahullám huszonnégy órán belül. Az elmúlt egy napban megbolondult a varázslat. Jött és ment, mintha nem tudná, mit akar.

Az üres folyosóra kihallatszott egy régi írógép halk kattogása. A Védő irodája előtti kis titkárságból jött. – Jó reggelt, Maxine!

– Jó reggelt, Kate! – válaszolta Maxine hangja a fejemben. – Fárasztó éjszaka?

– Így is mondhatjuk. Kinyitottam az irodám ajtaját. A Rend itteni

kihelyezettsége igyekezett jelentéktelen benyomást kelteni, de az én irodám ehhez mérten is parányinak számított. Éppen elég helyet nyújtott az íróasztalnak, két széknek, egy sor aktaszekrénynek és könyvespolcnak. A falakat a szürke egy újabb elragadó árnyalatára meszelték.

Megálltam az ajtóban. Ezt a helyiséget Gregtől örököltem. A halála óta már majdnem négy hónap telt el. Ennyi idő alatt túl kellett volna tennem magam rajta, azonban néha, mint ma reggel is, nehezemre esett belépni. Az emlékeim erősködtek, hogy Greg ott lesz, amikor bemegyek, odabent fog állni könyvvel a kezében, és a szokásos szemrehányó, de soha nem barátságtalan módján néz majd rám sötét szemeivel. Mindig készen állt kihúzni az összes slamasztikából,

amibe csak keveredtem. De ez már a múlté. Greg meghalt. Először az anyám, aztán az apám, majd végül Greg. Minden közeli hozzátartozóm erőszakos halált halt. Ha továbbra is ezen tépelődök, elkezdek üvölteni, mint egy farkas teliholdkor.

Becsuktam a szemem, és megpróbáltam száműzni Greg emlékét az irodából. Hibáztam. A férfi képe csak még élénkebbé vált előttem.

Megfordultam és elindultam a folyosón a fegyvertár felé. Szép, tehát gyáva ember vagyok. És akkor?

Andrea a padon ült és egy kézi lőfegyvert tisztogatott. Alacsony, de erős nő volt, akinek az arca önkéntelenül is arra késztette az embereket, hogy a szupermarket pénztárának sorában bizalmasan közöljék vele az élettörténetüket. Betéve tudta a Rend szabályait, és még a régi előírásokat is kívülről fújta. Az rádiókészüléke soha nem vesztette el a kapcsolatot, a Mágikus Szkennere mindig kifogástalanul funkcionált, és ha átadtál neki egy meghibásodott eszközt, másnap teljesen működőképes állapotban, és makulátlanul kitisztítva kaptad vissza.

Andrea felemelte szőke bóbitáját, és incselkedve szalutált.

Megvontam a vállam, közben éreztem Slayer nyugtató súlyát a hátamon pihenő tokban. Aztán egy kézmozdulattal viszonoztam a tisztelgést. Megértettem a fémfüggőségét. Azután a kis kalandom után, ami ehhez a munkához juttatott, rendkívül vonakodva szakadtam csak el Slayertől. Néhány perc a pengém nélkül, és már idegronccsá is váltam.

Andrea észrevette, hogy még mindig őt nézem. –

Szükséged van valamire? – Azonosítani kellene egy számszeríj nyilát. Közelebb intett. – Add ide! Átnyújtottam neki a nyílvesszőt. Andrea elvette,

majd elismerően füttyentett. – Nem rossz. Vérvörös, és a végére három fekete tollat helyeztek,

maga a nyíl alig tizenhat ceti hosszú. A száron, közel a tollak illeszkedésénél, egy jelzés látható: háromszor három rövid, fekete vonal.

– Ez egy karbonszár. Extrém erősségű, nagyon tartós és drága.

Hasonlóan néz ki, mint a 2216, amit a közepes nagyságú állatok vadászatára készítettek: szarvasok, medvék…

– …emberek. – A falnak dőltem, és belekortyoltam a kávéba.

– Igen. – Andrea bólintott. – Magas átütőképesség, elképesztő pontosság, ugyanakkor iszonyú gyorsaság. Halálos fegyver. Vess egy pillantást a csúcsára: kicsi, három penge, a súlya körülbelül száz gramm. Nagyon emlékeztet a Wast Boss szériára. Valamennyi ember a mechanikus Broadheads mellett áll, de egy jó számszeríjjal a gyorsulás olyan hirtelen, hogy a pengék repülés közben kinyílnak, és ott van még a pontosság. Ha választanom kellene magamnak egy nyílfejet, ilyet vennék. – Ide-oda forgatta a vesszőt, és hagyta az ablakon át beragyogó fényt játszani a hegyén. – Kézzel élezett. Hol szerezted ezt?

Elmeséltem neki. Andrea a homlokát ráncolta. – Valószínűleg Recurve

típusú lehetett, abból ítélve, hogy nem hallottad a nyilat. A csigás számszeríj surrogó hangot ad ki magából. Szabad? – Egy emberi alak formájú céltáblára mutatott, amelyet több parafaréteggel együtt, a szoba szemközti falára erősítettek.

– Persze. Felhúzott egy kesztyűt, hogy a mágikus

maradványok a lehető legcsekélyebb mértékben se befolyásolják. Azután felvett egy kis számszeríjat a padról, megtöltötte, felemelte és lőtt – túl gyorsan ahhoz, mintsem célozhatott volna. A nyíl fütyült a levegőben, majd beleállt a férfi homlokának közepébe. Telitalálat.

Lenyűgöző. A tündérlámpák vibráltak, azután kialudtak. A

falakon kigyulladtak a sárgás, elektromos világítótestek. A mágiaáradat elmúlt, és a technikai készülékek ismét működésbe léptek. Andrea és én összenéztünk. Senki se tudta előre megjósolni az e fajta apály-dagály időtartamát – a mágia jött és ment, kedve szerint. Viszont általában az áramlás legalább egy órán át tartott. Mennyi ideig volt itt ezúttal? Tizenöt percig?

– Csak én látom úgy, vagy gyorsabban mozog oda-vissza a szokásosnál?

– Nekem is úgy tűnik. – Andrea arckifejezése kissé nyugtalanná vált. Kihúzta a nyilat a céltáblából. – Átvizsgáljam M-Scannel?

– Csak ha nem okoz túl nagy gondot. – A mágia azzal a bosszantó szokással bírt, hogy kisvártatva elpárolgott. Minél hamarabb megvizsgálják az ilyen

bizonyítékokat, annál jobb. – Gondot? – Közelebb hajolt hozzám. – Két hónapig

elérhetetlen voltam. Ez kikészített. Már pókhálóssá vált az agyam. Egyik ujjával lehúzta a jobb alsó szemhéját. – Tessék, nézd csak meg!

Felnevettem. Andrea az egyik nyugati részlegnél dolgozott, és ott összeütközésbe került egy falka vadfarkassal, akik megtámadták a szarvasmarha-farmot. A vadfarkasok – őrült, emberevő alakváltók, akik elvesztették a belső harcot az emberségükkel – gyilkoltak, erőszakoltak és vidékeken át tomboltak, míg valaki meg nem szabadította a világot ettől a veszedelemtől.

Mindazonáltal sajnos a vadfarkasok erősen fertőzőek is voltak.

Andrea lovagpartnere elkapta: vadfarkassá vált, és végül a lány két tucat golyót eresztett a fejébe. Adott egy határ, amelyen kívül a fenomenális öngyógyító képesség semmit sem ér, és Andrea egy mesterlövész. Ezután áthelyezték Atlantába, és habár a vérében semmilyen nyomát nem találták a Lycous-Virusnak, így tehát nem állt fenn annak a veszélye, hogy szőrt és karmokat növesszen, Ted mégis szépen a háttérben tartotta.

Andrea odasétált a Mágikus Szkennerhez, a kerámiatálcára helyezte a nyilat, leengedte az üveglapot, és működésbe hozta a gépet. A szkenner zümmögni kezdett.

– Andrea? – Igen? – Visszatért a technika – mondtam, és kicsit ostobán

éreztem magam ettől. Elfintorodott. – A francba! Akkor ennek valószínűleg

semmi értelme. De ki tudja. Néha ekkor is képes rögzíteni valamilyen mágiamaradványt.

Az üveglapot figyeltük. Mindketten tudtuk, hogy hiábavaló.

Olyasvalamit kellett volna szkennelni a technikai időszak alatt, amit bőven telített a varázslat, hogy igazán jó eredményt kapjunk. Pl. egy testrészt. Az M-Scanner analizálta a tárgyon hátrahagyott mágiamaradványt és különböző színekkel ábrázolta azt: kékkel az embereket, zölddel az alakváltókat, lilával a vámpírokat. A színek árnyalata és élénksége a mágia egyes típusaira utalt, így az M-Scan helyes értelmezése külön tudománynak számított. A mágialenyomat mindenképpen minimális lehet egy olyan számszeríj vesszőjén, amely csupán fikarcnyi ideig telítődött. Ebben a városban csak egyetlen egy férfit ismerek, aki kifejezetten jó M-Scannerrel rendelkezik ahhoz, hogy a technikai ciklusban ilyen apró mágiamaradványt is kinyomozhasson. Saimannak hívják. A gond csak az, ha felkeresem, az kisebb vagyonba kerül.

A nyomtató elindult. Andrea kihúzta az ábrát és felém nyújtotta.

Arca még inkább elfehéredett. Az egész lapot csupán egyetlen, ezüstös kék vonal szelte át. Emberi mágia. Ez önmagában véve még nem mérvadó. Mindenkit így ábrázolt, aki a hatalmát Istentől, vagy a hitéből nyerte: a Pápa, a Shaolin-szerzetesek, sőt Greg, a Rend Jósa is ezüstös kék lenyomatot idézett elő. A

különös csak az, hogy amíg a technikai periódus tart, az M-Scannek egyáltalán nem lenne szabad működnie.

– Mit jelent ez? A mágiamaradvány ezen az eszközön hihetetlenül erős?

Andrea nemet intett a fejével. – A mágiahullámzás az utóbbi időben kimondottan kiszámíthatatlanná vált.

Egymásra néztünk. Mindketten tudtuk, mire utal ez a sietős oda-visszaság: egy kitörésre. És egy kitörés körülbelül annyira hiányzott, mint egy lövés a fejbe.

– Itt egy kérelmező, akivel foglalkoznia kellene – szólalt meg Maxine hangja a fejemben.

Elvettem az M-Scant és az irodámba indultam.

Második fejezet

Leültem az íróasztalomhoz. Egy kitörés van kialakulóban. Ha a normál mozgások mágikus hullámot jelentenek, akkor a kitörés mágikus szökőárat. Sekély mágiaingadozások sorozatával indul, gyorsan csökken és emelkedik, de soha nem hagyja el a világot. A rövid hullámok ideje alatt a varázslat nem tűnik el teljesen, visszajön erősebben és erősebben, míg végül egy hatalmas hullámmal végig nem söpör rajtunk.

Egy elmélet szerint a mágia és technológia használata korábban egyensúlyban állt. Ez olyan, mint nagyapa egyik órájának ingája, amely igazából alig mozdult el. De aztán eljött az emberek kora, és ők újabb előrelépést tettek. Túlfejlesztették a mágiát, egyre messzebb és messzebb tolták az ingát az egyik oldalra, míg végül összeomlott, és megkezdte az ide-oda lengést, így technológiai hullámokat keltett.

Akkor viszont, a technológia túltelítette a világot, újfent köszönve az örökké buzgó embereknek, és az

inga ismét kilengett, ezúttal a mágia irányába. A mágia előző átfordulására technológiára valamikor a vaskor kezdetén került sor. A jelenlegi átváltás hivatalosan közel harminc évvel ezelőtt derengett fel. Egy kitöréssel kezdődött, és minden ezt követő kitöréssel világunk egyre nagyobb része hal majd bele a mágiába.

A kitörés alatt a legabszurdabb dolgok történnek. A mágiaáradás csak két-három napig tart, de ezek a napok a poklot jelentik. Egy pillanatra azt kívántam, bárcsak még mindig csupán egy zsoldos lennék. Hazamehetnék, és megvárhatnám, míg ez az őrület elmúlik.

Egy nő jelent meg az ajtóban – a kérvényezőm. Karcsú és elegáns, a magas és természetesen vékony emberek módján, nem egyszerűen vonzó volt, hanem gyönyörű; szépen vágott ázsiai szemek, tökéletes bőr, telt ajkak, és kékes-fekete haj, amely fényes hullámokban omlott a vállára. Fekete, testhez álló ruhát viselt. Cipője látványától megfájdult a bokám.

Ismerősnek tűnt, de nem tudtam felidézni, hol láttam korábban az életem során.

– Kate Daniels? Ez vagyok én. – Igen? – A nevem Myong Williams. Félszegen kezet ráztunk. – Kérem, foglaljon helyet! Leült az egyik ügyfélszékre, és szövetsuhogás

közepette egyik sovány lábát keresztbe tette a másikon.

– Minek köszönhetem a megtiszteltetést? Habozott, öntudatlanul áthelyezte a lábait, hogy

jobban mutassanak. – Azért jöttem, hogy szívességet kérjek.

– Milyen oknál fogva? – Személyes. Elhallgatott. Holt pontra jutottunk. Valami kattant az agyamban. – Emlékszem, hol

láttam Önt korábban. Ön Curran... – kedvese, szeretője, mézes-nyuszija vagy – barátnője. – Drága Istenem, mit akar a Bestiák Urának ágyasa tőlem?

– Már nem vagyunk együtt – mondta Myong. A problémájának semmi köze Curranhez. Jó. Remek. Fantasztikus. Minél nagyobb köztem és a Bestiák

Ura között a távolság, annál jobb mindenki számára. Együtt dolgoztunk a Red Point-ügy kapcsán és majdnem megöltük egymást.

Myong megmozdult a székében, elegánsan kiigazítva ujjával a ruhája szegélyét, és összeráncolta vékonyra szedett szemöldökét. – Ön és Maximillian...

Max nevének említése némi nyugtalansággal töltött el. Azt hittem, túl vagyok rajta. Greg halálának nyomozása során találkoztunk.

Jóképű, okos férfi, néha kedves, és nagyon érdeklődött utánam.

Akartam... nem voltam benne biztos, mi a fenét akartam. Intimitást.

Szexet. Valakit, hogy haza jöjjön velem. Nem lett jó vége. Sőt, talán utál is engem. – Max és én sem vagyunk már együtt.

Myong bólintott. – Tudom. Eljegyeztük egymást. Nem igazán értettem. – Ki? – Maximillian Crest és én. Összeházasodunk.

A világ a feje tetejére állt. – Akkor jól értem? Ön és az én... – Az exbarát nem lenne megfelelő kifejezés rá, mivel technikailag sosem alkottunk egy párt. Egykori leendő barát simán hülyén hangzott volna. – Ön és Max együtt vannak?

– Igen. Enyhén szólva kínos. Nem voltam féltékeny, de

kényelmetlenül éreztem magam a beszélgetésünk alatt, és nem tudtam pontosan, miért. Mosolyra húztam a szám és hátradőltem. – Gratulálok! Mit akar tőlem?

Myong feszengett. – A hagyomány megköveteli, hogy Curran beleegyezését kérjem.

– Úgy érti, hogy jóváhagyja a házasságát Cresttel? Annak ellenére, hogy Ön és Curran már nincsenek együtt?

– Igen. A Falka tagja vagyok. Ez megmagyarázza a dolgokat. Curran vasököllel

uralkodott az alakváltók Falkáján. Minden dél-keleti alakváltó Nagyúrnak hívta.

Kivéve a vadfarkasokat, ugyanis nekik általában esélyük se volt Currant a Bestiák Urának nevezni, mielőtt darabokra szaggatta őket.

Ránéztem újra és felhúztam a szemöldököm. – Róka?

Felsóhajtott. – Mindenki annak hisz. Pedig nyérc vagyok.

Megpróbáltam elképzelni egy vérnyércet és nem sikerült. De Crestnek biztosan tetszik. – Még mindig nem mondta meg, hogy miért van itt.

– Megkérdeztem Currant – mondta.

– És nemet mondott? – Nem. Nem mondott semmit. Már két hónapja. –

Myong előrehajolt, összefűzte két kezét. – Az alfám nem hajlandó még egyszer szóba hozni a kérdést Currannek. És most azt remélem, Ön szól majd néhány szót az érdekemben a Nagyúrnál.

– Én? – Van egy bizonyos mértékű befolyása felette.

Megmentette az életét. Azt akarja, hogy kérjem meg a közveszélyes,

alakváltó exszeretőjét, aki szörnyen megrémít, hogy hadd vehesse feleségül Önt az én majdnem exbarátom. Ugye csak viccel?! – Azt hiszem, túlbecsüli a rólam alkotott véleményét.

– Kérem! – Myong az ajkába harapott. A bal kezével átkulcsolta a jobb keze ujjait, felfedve a kis, csipkézett, fehér vonalú heget a csuklóján. Balkezes. Felhasította a saját csuklóját, valószínűleg egy ezüst pengével – drámai gesztus és teljesen hiábavaló. Sokkal több kell egy aprócska 7,5 centis vágásnál ahhoz, hogy egy alakváltó elvérezzen. Rám nézett, látszólag nem volt tudatában, hogy a kezei mit csinálnak. – Max azt mondta, meg fogja érteni.

Óh, a pokolba! Azt számításba se vette, hogy ő maga jöjjön el hozzám, igaz?

Rápillantottam. Úgy nézett ki, mint aki elvesztette az egyensúlyát, mintha valaki kirúgta volna alóla a lábait, de még nem ért földet.

Pontosan ugyanezzel az arckifejezéssel láttam három hónappal ezelőtt is. Ez azután történt, miután a Red Point-i fanatikus rajongó felhívta a Falka erődjét.

Curran és én végül rájöttünk ki volt az, és egyáltalán nem tetszett neki a helyzet. A férfi telefonkagylót tartott egy nő szájához, így Curran nem maradt le egyetlen nyöszörgéséről sem, miközben darabokra tépték, amíg meg nem halt. A nő Curran egykori szeretője volt. A hívás alatt ott ültem, és amikor visszamentem a szobámba, és igyekeztem nem sírni, láttam Myongot a nyitott ajtón keresztül, ahogy átöleli magát, és ugyanazzal a teljes tehetetlenséggel eltorzult arccal nézett maga elé, mint most.

Az emlék hatására egy érzés árasztott el, egy érzés, miszerint túl hülye voltam ahhoz, hogy észrevegyem, mi folyik az orrom előtt, a félelem, az üldözöttség és a magányosság érzése, holott egyik ostobább hibát követtem el a másik után, miközben emberek haltak meg körülöttem. Összeszorult a torkom. A pulzusom száguldott és nyeltem egyet, emlékeztetve magam rá, hogy vége lett. Akkoriban, amikor fuldokoltam, Crest felajánlott egy szalmaszálat, és majdnem magammal rántottam. Megérdemeli, hogy boldog legyen. Nélkülem.

– Megkérdezem – mondtam. Felsóhajtott. – Köszönöm. – Nem tudom, hogy meg tudom-e győzni Currant. Az

Ön Nagyurával hajlamosak vagyunk őrületbe kergetni egymást.

Minden alkalommal, amikor találkoztunk, valamim eltört. A bordáim, a tetőm, a kalapácsom...

Nem hallotta az utolsó részt. – Tudom, hogy tud segíteni.

Köszönöm szépen! Annyira hálás vagyok!

– Látogató közeleg. – Maxine hangja figyelmeztetett a fejemben.

Egy ismerős, nyurga alak jelent meg az irodám ajtajában.

Körülbelül egy nyolcvan magas lehetett, kopott farmert és egy könnyű pólót viselt. Barnás haját nagyon rövidre vágták. Hűvös, szabályos arcvonásokkal rendelkezett, és bársonybarna szemeit kínosan hosszú szempillák keretezték. Ha nem lett volna férfiasan szögletes állkapcsa, több mint „szépnek” lehetne nevezni. Ennek az előnye: ha valaha is meg kellene küzdenie egy szobányi tinédzser lánnyal, csak párszor meg kellene rebegtetnie a szempilláit, és máris mind elájulna.

De a szépség és a füstös szemek félrevezetőek. Derek egy gyilkos.

Több szenvedést látott tizennyolc év alatt, mint néhány ember fél évszázadon át, és ez olyan keménnyé tette, mint az acél. A Red Point-ügy óta nem láttam, amikor is a nagy számmal sikerült rávennem, hogy véresküvel kötelezze magát a védelmemre. Curran felmentette azóta az esküje alól, de egy vér általi fogadalom nem múlik el csak úgy. Az utóhatásai sokáig tartanak. Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy valaha is belekutyultam a Falka hierarchiájába.

– Kate, helló – mondta Derek szelíden. – Myong? Mit csinálsz te itt?

Myong felugrott a székről és összerezzent. A lány vállai meggörnyedtek, mintha ütéstől tartana, a fejét lehajtotta, a térdeit pedig behajlította. Lenézett a földre. Ha állati formájában lett volna, biztos vagyok

benne, összecsinálta volna magát. Rendben, akkor azt hiszem, tudom, ki a magasabb

rangú közülük a Falkában. – Nem kell válaszolnia neki – mondtam. – Amit

megoszt a Rend egyik képviselőjével, bizalmasan kezeljük. Kivéve, bírósági idézés esetén.

Csak állt ott, nézte a padlót. Ez már túl sok volt nekem.

– Mennie kellene – mondtam. Kimenekült az irodámból. Egy másodperccel később

az ajtó kattanva csukódott be mögötte. Fogadok, lefutott a lépcsőn a szabadba. Remélhetőleg nem töri el a lábát a tűsarkúban. A csontjai gyógyulása két egész hétig tartana.

– Bemehetek? – kérdezte Derek. Az egyik ügyfélszékre mutattam. – Miért fél tőled

Myong? Leült, és vállat vont. – Csak találgatni tudok. – Akkor tedd azt! – Most közvetlenül Currannek dolgozom.

Valószínűleg attól fél, hogy spicli leszek, mert azt hiszem, tudom, miért volt itt.

– És az leszel? Vállat vont újra. – Ez a saját dolga. Mindaddig nem

érdekel, amíg nem tesz kárt a Falkában. Egyébként pedig nem az ő ötlete volt idejönni. Ő nagyon visszahúzódó.

– Óh, tényleg? Bólintott. – Az a seggfej vette rá erre. Mindig is

tudtam, miféle pasas. – Ismerem a véleményedet. – Köszönöm, csodafiú, a

„majdnem” barátomra tett megjegyzésedet. Mit csinálnék egy tizenéves vérfarkas erkölcsi iránytűje nélkül?

– Miért nem ő maga jött el? Nem kellene itt ülnie és azt mondania: „Hé, tudom, hogy nem működött közöttünk a dolog, de szükségem van a segítségedre?” – Az egója olyan nagy, hogy a menyasszonyát küldte könyörögni az egykori barátnőjéhez, hogy gördítse el az utolsó akadályt az esküvőjük elől. Milyen gyenge már?

Elég gyenge. – Egy szót se többet erről. Derek ültében kissé felegyenesedett. A sárga

megvillant a szemében, majd eltűnt. Ez nem számított normálisnak.

Elővettem Slayert a tokjából, és végigfuttattam az ujjaim a hossza mentén. A majdnem fehér, fém szablya megcsípett a halvány, mágikus fogaival. Egyértelműen kitörés van kialakulóban. Az alakváltók nehezen tartották ellenőrzésük alatt az érzelmeiket ilyenkor. Nagyszerű, igazán nagyszerű. Akkor Curran valószínűleg fantasztikusnak találta ezt az esküvőt. Hah! Kit akarok becsapni?

– Jól nézel ki! – mondtam Dereknek. – Köszönöm. – De sosem látogatsz meg. Bajban vagy? – Nem. Biztonságos ez a szoba? – A Rend egyik kirendeltségének épületében

vagyunk. Nem lehetnél ennél nagyobb biztonságban. Maga mögé nyúlt, és becsukta az ajtót. – Azért

jöttem, hogy közvetítsem a Falka segélykérését. Nem akarok Currannel dolgozni, nem akarok

Currannel dolgozni, nem akarok Currannel dolgozni! – Sajnálom, azt hiszem rosszul hallottam. Tényleg azt mondtad, hogy a Falkának szüksége van a segítségemre?

– Igen. – Apró szikrák táncoltak a szemében. – Kiraboltak bennünket.

– Milyen csúnya dolog. És ki is ez személy? – Nem vagyunk biztosak benne – mondta Derek

óvatosan. – De a nyílvesszője az asztalodon hever. Előrehajoltam. – Mesélj! – Mondjuk úgy, hogy ma reggel az egyik

csapatunkat megtámadta egy férfi, aki ugyanilyen típusú nyílvesszőt használt. Ellopott valamit a Falkától, és vissza szeretnénk kapni.

– Aha! És miért pont nekem kellene segítenem ebben? – Utoljára úgy láttam, a Falka azt preferálta, hogy elrendezi a saját problémáit.

A fenébe is, a legtöbbször még csak be sem vallották azokat.

– Mert olyan kapcsolataid vannak, amik nekünk nincsenek. – Derek megengedett magának egy kis mosolyt. – És mert, ha elkezdenénk ezzel a személy utáni kutatással a feje tetejére állítani a várost, bizonyos körökben felmerülne a kérdés, hogy mi áll mögötte, és akkor valószínűleg a lopás igazán kínos velejárója is napvilágra kerülne. Nem akarjuk kiteregetni a piszkos szennyest a nyilvánosság elé. A Rend mindig segített bennünket anélkül, hogy bevonta volna a nagyközönséget.

Remek! A csata elveszett. Greg volt az egyetlen személy a Rendben, aki kiérdemelte a Falka bizalmát.

Most, mivel ő már nem élt, és én megszereztem a Falka baráti státuszát, ez a bizalom rám is kiterjedt. A Rend rajta akarta tartani a szemét a Falkán, ezt nagyon jól tudtam. Valami azt sugallta, hogy a lovagok úgy tekintenének erre a segítségkérésre, mint egy csodálatos lehetőségre, hogy figyelhessék őket.

– Mi vitt el a számszeríjas férfi? Derek habozott. – Derek, nem fogok vadászni, amíg nem tudom, mit

kell visszaszereznem. Mit vett el? – Megtámadta a felderítő csapatot, és ellopta a

térképeket. Majdnem füttyentettem, csakhogy az orosz apám

feltámadt volna a sírjából és megpofozott volna a beltéri fütyülésért. A Falka térképei legendás minőségűek, pontosak, frissek voltak, az összes új városrészt és mágikus zónát egyértelműen feltüntették, minden sikátort feltártak, minden érdekes helyet megjelöltek. Kapásból eszembe jutott legalább fél tucat ember, akik egy vagyont fizetnének a térképek másolatáért.

– Biztos mellei vannak – mondtam. – Férfinak tűnt. – Leírás? – Nagyon gyors. – Ennyi? Ez minden, amivel szolgálni tudsz nekem? – Nagyon jól lő. Sóhajtottam. – Kit talált el? – Jimet. Ó, a francba! – Jól van? – Négyszer lőtték le kevesebb, mint két másodperc

alatt. Nem igazán örült neki. Még mindig fáradt egy kicsit. De rendbe jön.

Az agyam összeillesztette a darabkákat. – Miután a célszemélyünk eltűnt, Jim kapott egy hívást a felderítő csapattól. A számszeríjas férfi követte Jimet, rátámadt, likvidálta a felderítő csapatot, és ellopta a térképeket.

Derek arca eltorzult, mintha citromba harapott volna.

Pokoli trükk volt követni a régi partneremet. – Csak kíváncsiságból szeretném megkérdezni, hány ember van a felderítő csapatban?

– Négy. Öt Jimmel együtt. – És hagyták elmenni? – Egyszerűen eltűnt. – Azt hittem az alakváltók szaglása mellett nem

juthatott volna messzire. – Nem, Kate, nem érted. Eltűnt. Az egyik pillanatban

még ott volt, a másikban már nem. Nem tudtam ellenállni. – Mint egy nindzsa. Füst

kíséretében. – Igen. – Szóval azt akarod, hogy a nyomára akadjak egy

természetfelettien gyors mesterlövésznek, aki eltűnik a semmiben, valamint szerezzem vissza a térképeiteket, és senki ne jöjjön rá, hogy mit csinálok és miért?

– Pontosan. Sóhajtottam. – Hozom a papírmunkát.

Harmadik fejezet

Amikor nem tudod, hogyan tovább, a legjobb az, ha visszamész a kezdetekhez. Nem állt a rendelkezésemre se név, se személyleírás, se egy hely, ahol elkezdhetném a titokzatos számszeríjas utáni kutatást, így a legjobb támpont, amivel bírtam, az a mélygarázs, ahol Jeremy majdnem ropogósra sütött bennünket. Mivel a mágia minden bizonnyal továbbra is ilyen szeszélyesen fog viselkedni, illetve nem szerettem volna ott ragadni sehol sem a kocsival, ezért úgy döntöttem, hogy szerzek magamnak egy lovat a Rend egyik istállójából, ami közvetlenül a sarkon helyezkedett el.

Ám kiderült, nem csak én gondolkodtam eképpen. Az istálló majdnem üresen állt, és az általam előnyben részesített hátasokat már mind kiadták. Végül a rókaszínű öszvér-kanca mellett döntöttem. A neve Ninny, és meglehetősen kistermetű, de amikor rezzenéstelenül dacolt a belvárosi közlekedéssel,

rájöttem az öszvértenyésztés előnyeire. A legrövidebb út a garázshoz az Interstate 85-ös

autópálya mentén vezetett, a város szívén keresztül. Boldogabb időkben ebből az utcából lélegzetelállító lehetett a kilátás. Most a déli és a középső városrész is romokban hevert, ugyanis a mágiaáradások apránként lemorzsolták őket.

A valamikori hatalmas felhőkarcolók lecsupaszított acélváza megkövült tetemként emelkedett ki a törmelékekből. Itt-ott magasodtak még magányos épületek, de néhány emeletük már felemésztődött. A betondarabok között számtalan ablaküveg szilánkja csillogott.

Képtelenek, vagy nem hajlandóak eltakarítani a törmeléket, ami csak halmozódott a város körül. A tizenkét sávos Interstate szélén kis fülkék és standok tűntek fel, minden lehetséges árut kínálva – a hamis szörnytojásoktól kezdve egészen a csúcsmodern zsebszámítógépekig és precíziós fegyverekig. A számítógépek legtöbbször a mágiaszünet alatt is felmondták a szolgálatot, a szörnyek pedig néha nem a várakozásoknak megfelelően keltek ki.

Lovak, öszvérek, tevék és a legfurcsább járművek fáradoztak azon, hogy átjussanak az eltorlaszolt utcán, mindannyian egy kolosszális, sokszínű karavánná olvadtak össze, én pedig, állatbűzbe burkolódzva, ott lovagoltam a kellős közepén, és majdnem megfulladtam az autók kipufogógázától, miközben az utcai árusok tömege nyomult rám, és igyekeztek túlkiabálni egymást.

– A leghatásosabb szer a köszvényre…

– … víztisztító! Spóroljon meg akár ezer dollárt évente!

– … szárított marhahús! Marhahús. Persze, na de mindegy! Húsz perccel később magunk mögött hagytuk ezt az

egész robajt, lelovagoltunk egy farámpán, majd fel a kusza utcákon, amelyet köznyelven Warrennek – Labirintusnak – neveztek.

A Lakewood-parkot és a South view-temetőt határolta, és kiterjedt egészen a McDonough sugárútig. Néhány évtizeddel ezelőtt bevették a környéket a South Urban Renewal projektbe, és megannyi pazar lakóházat, valamint két-, háromszintes irodaépületeket létesítettek itt.

A rendszerváltás éve óta, amikor első alkalommal söpört végig a mágiahullám a világon, Warren helyenként súlyos károkat szenvedett. A mágiának, eddig ismeretlen okokból, igazán finnyás ízlése volt. Egyes objektumokat az alapokig felzabált, másokat viszont épségben hagyott. Ha valaki most áthaladna ezen a területen, olyan érzése támadna, mintha bombatámadás utáni háborús övezetbe lépne. A földig rombolt ingatlanok mellett némelyek sértetlenül meredeztek.

A garázs, ahol Jeremy életét vesztette, faltól falig beékelődött egy bank és egy elhagyatott templom közé. Három emelet magas és három méter mély volt, amelyet mindenhol korom borított, a teteje hiányzott, és összességében apró leégett gyufaszálra hasonlított.

Kiszálltam a nyeregből, és odakötöttem Ninnyt a falból kiálló fémrúdhoz. Még egy félig-meddig

épelméjű ember se próbálkozna meg a Rend jelével ellátott öszvér ellopásával. A Rend, szokásához híven, mágikus úton jelölte meg a tulajdonát, és bizonyos emberek aligha örülnének, ha néhány, haragtól fűtött Lovag hirtelen megjelenne a küszöbükön.

A parkolóház levegőjében meszes illat terjengett, ismerős aromája a mágia malmaiban porrá őrölt betonnak. A legalsó szinthez vezető lépcső felé vettem az irányt. A parkoló spirális emeletei néhol beomlottak, és a nyílásokon beeső fény alig világította a meg földalatti tereket. A kénszag csípte az orromat.

Megtaláltam a hatalmas fekete foltot a falon, majd innen elindultam hátrafelé, míg meg nem találtam Jeremy fej nélküli testét.

A hekusok biztosan túlterheltek ma reggel, különben már elszállították volna a tetemet a hullaházba.

Körbejártam a terepet, majd felfedeztem azt a rést a falon, amelyet már múlt éjszaka észrevettem. Bekukucskáltam rajta. A szűkös hely sötétségbe burkolózott, és a nyirkos talaj szaga áradt belőle.

Legnagyobb valószínűség szerint ez jelentette a számszeríjas férfi menekülésének útját.

Előhúztam a kardom, és bekényszerítettem magam a járatba.

A földalatti utazások soha sem tartoztak a kedvenc elfoglaltságaim közé. Mivel sötét alagútban tartózkodtam – amely ráadásul olyan hosszúra nyúlt, mintha már legalább egy óra eltelt volna, miközben földdarabok hullottak rám, a járat falai a vállamat dörzsölték és a kijáratnál valószínűleg lesben állt egy mesterlövész –, körülbelül olyan jól néztem ki, mintha egy óriásvarangy hányadékát egyenesen az arcomba kaptam volna. Csupán egyetlen egyszer vadásztam óriásvarangyra, és az emlékétől mindig felfordult a gyomrom.

A járat elkanyarodott. Továbbhaladásra ösztökéltem magam, majd megláttam a fényt. Végre. Megálltam és hallgatóztam. Senki sem biztosított ki lőfegyvert. És más hangot se adott ki.

Megközelítettem a világosságot, és ledermedtem. Előttem gigászi szakadék tátongott. A szurdok legalább egy mérföld szélesre és jó négyszáz méter mélyre nyúlt. Váratlanul kezdődött, alig néhány lépésre a lábam előtt, és mintegy két mérföld távolságra terjedt ki, mielőtt elveszett volna a messzeségben egy balkanyar mögött. Az alján őrült mennyiségű ócskavas gyülemlett, amely felfelé kapaszkodott a meredek sziklafalak mentén. Itt-ott masszív, begörbített, tőlem háromszor magasabb fémcsúcsok csoportjai emelkedtek ki a hulladékok közül, mintha egy elásott óriásmedve karmai lennének. A miniatűr Grand Canyon felett két, nagy, gólyaszerű madár körözött a szél hátán.

Hol a pokolban vagyok? Odalent, a szurdok mélyén egy monumentális,

behorpadt fémlétesítmény terült el a vastörmelékek között. Úgy nézett ki, mintha egy torkos óriás megnyomott és megszorított volna egy repülőtéri hangárt, csakhogy megtudja, tejszínhabbal töltött-e. Ha búvóhelyre lenne szükségem, én biztosan ezt választanám.

Az egyik madár süllyedni kezdett felém az égből. Narancsszínű szárnyaiból ragyogó szikra vált ki, majd fémes csilingeléssel, néhány méterrel előttem ért földet. Megküzdöttem egy csomó rozsdás csővel, és átmásztam arra a helyre, ahol landolt. Egy toll volt az.

Tökéletesen formált madártoll, alul piros, a szegélyénél pedig smaragdzöld. Egyik ujjammal megpöccintettem a tollgerincet. Fémes hangot hallatott. Óh, te jó ég! A gerinc fémből volt, kés alakú és olyan éles, akár a szike. A kezemben egy sztümphaloszi réztollú madár tollát tartottam.

Elővettem a késemet a derékszíjamon lévő tokból, és felemeltem a szerzeményemet, közben ügyeltem rá, nehogy megvágjam az ujjamat. Egy madár egyenesen a görög mitológiából. Nos, legalább nem hárpia. Becsúsztattam a tollgerinckést az övemen található egyik hurokba, elrejtettem a tollat a tokba, aztán elkezdtem leereszkedni a lejtőn. A mitológiai lények hajlamosak csoportosan megjelenni: Amikor az egyik erdőben feltűnik az orosz Leshii1 a legközelebbi tóban nagy valószínűséggel felfedezhető az orosz Vodyanoi2 is. Ha felettem az égen görög madarak köröznek, akkor valamilyen más, görög teremtmény biztosan rám veti magát itt a talajon. És amilyen szerencsés vagyok, az nem egy gyönyörű, görög

félisten lesz, aki élete szerelmét keresi, vagy legalább is a következő két-három óráét.

Nem, valamilyen csúfság lenne, mint Kerberosz3 vagy Medúza4.

Gyanakodva pillantottam a hangárra. Talán odabenn nyüzsögnek a kígyóhajú emberek.

Félúton lefelé a szakadékba, a világegyetem nem sajnált tőlem egy újabb mágialökést. A szél csípősen keserű bűzt hozott magával.

A távolból ütések hangja hallatszott, mintha egy kalapácstól származna, amely kábultan, monoton ritmusban verte a dobot: vumm, vumm, vumm.

Öt perccel később, átizzadva és rozsdafoltokkal borítva, elértem az objektumhoz. Halk duruzslás szűrődött át a fémfalakon. Egyetlen szót se tudtam kivenni, de odabenn emberek tartózkodtak.

Odaszorítottam a fülemet az oldalához. – És mi van az anyukámmal? – kérdezte egy

lányhang. – Most el kell mennem. – Valamivel mélyebb és

férfiasabb. És ezt a hangot már hallottam. – Megígérted! – A mágia hullámzásban van, érted? Mennem kell. Fiatal hangok. Egy lányé és egy fiúé. Az egyetlen ajtó, amit láttam, ferdén lógott a

keretben, ráadásul zajt csapna, ha megpróbálnám kinyitni.

Berúgtam inkább, és bementem. A hangár, egy nagy rakás összetört faláda

kivételével, üresen tátongott. A tetőn lévő lyukon át beragyogott a napfény. A meghajlott fémfalak padlózat

helyett a csupasz földön pihentek, és alig észrevehető fehér kőből kört alakítottak ki, pontosan a helyiség közepére. Halványan csillogtak, mintha szeretnének láthatatlanná válva eltűnni a szem elől.

Ez egy védelem. Mégpedig nagyon jó. – Van itthon valaki? Egy kölyök lépett elő a fadobozok mögül. A farkánál

fogva egy döglött patkányt tartott a kezében. Alacsony volt, sovány és koszos.

Rongyos, sűrűn foltozott ruhája lógott róla. Barna haja, a hisztérikus sündisznó tüskéihez hasonlóan, minden irányba szétállt. Felemelte a jobb kezét és megtapogatta a kenderkötelet, amelyre egy tucat csontot, tollat és gyöngyöt kötöztek. Vézna vállai és vékony karjai ellenére leplezetlenül provokatívan nézett rám. Egy pillanatig tartott csupán rájönnöm, honnan ismerem ezt a tekintetet.

– Red – szóltam. – Igazán meglepő, hogy itt találkozunk.

Ő ugyancsak felismert és leengedte a kezét. – Minden rendben! – kiáltotta. – Ismerem őt.

Egy piszkos fej kémlelt ki a ládahalom mögül, majd egy sovány lányka vált láthatóvá. Tíz-tizenegy éves lehetett és egyértelműen alultáplált. Kormos hajfelhő foglalta keretbe keskeny arcát és még inkább elmélyítette a szeme alatt lévő mély karikákat. Úgy tűnt, mintha már megfertőződött volna a felnőttek szkepticizmusával, azonban még nem kebelezte be teljesen. Az élet rosszul bánt vele, és most előbb harap a kinyújtott kézbe, és csak azután vizsgálja meg, hogy találna-e benne esetleg valami ennivalót. Egy jókora

kést markolt, és a tekintete elárulta, hogy nem habozna használni sem.

– Ki vagy te? – kérdezte tőlem. – Ő egy zsoldos – válaszolt neki Red. A fiú benyúlt a blúza alá és előhúzott egy nyomtatott

papírfecnit, amit zsineg tartott össze. Szutykos ujjai belevájtak, majd a tenyerembe fektette a kis cetlit. A barna, hüvelykujj-lenyomattal pettyezett névjegykártyám volt az. A minta tőlem származott, a vér Derektől, az én vérfarkas-csodafiúmtól.

Derek és én hazafelé vonszoltuk magunkat egy borzalmas harc után, ami nem ment valami jól. Derek lába mély sebet kapott, és a Lyc-V, a vírus, amely az alakváltó lét velejárója, váratlanul leblokkolta őt, hogy ezáltal segítse a csont összeforrását. Amikor találkoztunk Reddel, éppen hasztalanul próbáltam az eszméletlen, vérző szövetségesemet a lovam hátára lendíteni. Red, és a sámánkölykökből álló bandája segített, és végül átadtam neki a névjegykártyámat az ígéretem kíséretében, hogy segítek neki, ha szüksége lesz rá.

– Megígérted, hogy segítesz. Az adósom vagy. Ez meglehetősen rosszkor jött, de az adósok csak

ritkán válogathatják meg, mikor szeretnék kiegyenlíteni a tartozásukat. – Igen, így van.

– Vigyázz Julie-ra! – A lányhoz fordult. – Maradj vele, ő jó fej! – Aztán oldalt elsuhant, majd ki az ajtón. Utána szaladtam és láttam, amint felmászik a domboldalon, olyan tempóban, mintha egy egész farkasfalka lenne a nyomában.

Negyedik fejezet

– Fattyú! – kiáltotta a lány. – Gyűlöllek! – Tudod, miért lett hirtelen ilyen sietős neki? – Nem! – Leült törökülésben egy ládára, az arca

nyomorúságot tükrözött. Értem. – Gondolom, te vagy Julie. – Nagyon okos vagy. Mindezt egyedül találtad ki? Sóhajtottam. Legalább nem az útszéli stílusát vette

elő. – És csak azért, mert a barátom csodásnak tart, nem

jelenti azt, hogy hallgatni is fogok rád. Hogy akarsz egyáltalán megvédeni? Még csak puskád sincs.

– Nekem nem kell efféle fegyver. – Megakadt a szemem egy kis fémes csillanáson a ládák között. Megközelítettem a halmot. – Mitől kellene megóvnom téged?

– Nem tudom! Benéztem a ládák közé. Egy törött nyílvessző állt ki

a deszkák közül. Egy vérvörös nyél. A vége hiányzott,

de lefogadtam volna, hogy három fekete toll díszítette. Az íjászom itt járt és hátrahagyta a névjegyét.

– Mit csinálsz itt egyébként? – kérdezte. – Vadászok. – És mégis mire? Körbejártam a kőgyűrűt, letérdeltem, és

megérintettem a legközelebbi szikladarabot. Az ujjaim úgy csúsztak keresztül raja, mint a levegőn. Bárki is hozta létre ezt a védelmet, tényleg nem akarta, hogy megzavarják a búvóhelyét. De a védelmekkel az a baj, hogy néha nem csak elrejtenek, hanem olykor vissza is tartanak dolgokat. És egy ilyen kaliberű védelem valami nagyon rosszat tarthatott vissza. – Hol vagyunk?

– He? Te megőrültél? Ránéztem egy pillanatra. – Egy alagúton keresztül

jöttem egészen Warrentől idáig. Nem tudom, melyik környék ez.

– A Honeycomb-szurdok. Régen a Southside Park volt. Jelenleg fémlerakatnak használják. Vasat hoznak ide egész Blair Village, Gilbert Heights és Plunket Town területéről. Mindenféle gyárakból, a Ford Motor-üzemből, autókat a Joshua Roncstelepről... Honeycomb közvetlenül felettünk van. Nem érzed ezt a bűzt?

A Honeycomb. Az összes pokoli hely közül pont a Honeycomb.

– És mit csinálsz te itt? – kérdeztem. Felhúzta az orrát. – Nem mondom meg. – Ahogy gondolod. Elővettem Slayert a hüvelyéből. – Váó. – Julie előrekúszott a ládatorony tetején és a

hasára feküdt, hogy jobban meg tudja nézni. A kezem Slayer pengéjére helyeztem. A varázslat

megcsípte a bőröm és sok éles apró tűként szúrt az ujjamba. Átadtam egy kicsit a mágiámból a fémnek, a kard hegyét a kőhöz nyomtam, majd meglöktem. Öt centivel a kő előtt Slayer csúcsát megragadta és feltartóztatta valamilyen erő. Halvány gőz vékony indái fodrozódtak a kardból, a mágikus acél pedig izzani kezdett. Még több erőt küldtem át a fegyverbe. Slayer újabb centimétert haladt előre, aztán ismét megállt.

– Az anyukámat keresem – mondta Julie. – Nem jött haza pénteken. Ő boszorkány. És egy boszorkánykovenbe tartozik.

Valószínűleg nem hivatalos boszorkánykovenbe. A szakmabeli boszorkányok lányainak csontjain több volt a hús, és jobb ruhákba öltözködtek. Nem, ez valószínűleg egy amatőr kör. Szerényebb keresettel rendelkező asszonyokból állhat, akik abba az illúzióba ringatják magukat, hogy jobb életet varázsolhatnak.

– Mi a neve a kovennek? – Varjú Nővérek. Határozottan amatőr kör. Egyetlen valódi

boszorkány se nevezné el a saját kovenét ilyen általános dologról. A mitológia nyüzsög a varjaktól. És a mágiában arra kell törekedni, hogy átlépd a határaidat és mindent megtegyél. Minél különlegesebb, annál jobb.

– Itt szoktak találkozni – folytatta Julie önként. – Pont itt? – Még egy kevéske erőt juttattam a

kardba. Egy millimétert se mozdult. – Igen.

– Megkérdezted a többi boszorkányt, hogy hova mehetett az anyukád?

– Szerettem volna, de egyikük se jött vissza. Megálltam. – Senki? – Senki. Ez nem hangzott valami jól. Az egész koven nem

tűnhetett el a semmiben. – Most át fogom törni ezt a védelmet. Ha valami

förtelmes jönne át rajta, akkor fuss! Ne beszélj hozzá, ne nézz rá! Csak fuss!

Megértetted? – Persze. – Julie hangja világosan elárulta, hogy

teljesen őrültnek tartotta magát, amiért hallgat valami idióta nőre, akinek még pisztolya sincs.

Jól megtámasztottam mindkét lábamat és teljes súlyommal nekifeszültem a markolatnak. A penge remegett a törzsénél. Olyan volt, mintha valaki megpróbálná gumifallal körülzárni a baseballt, viszont, ha még több erővel táplálnám a kardot, akkor nem maradna belőle elég, hogy egy mágikus támadás esetén megvédjem magam.

Veríték lepte el a homlokom. Óh, csessze meg! A teljes erőmet a pengébe összpontosítottam. Édes

suttogással Slayer keresztülhasított a láthatatlan akadályon. Az acél hangos csattanással széttörte a követ, és a fehér szikla két centiméternyire elcsúszott a helyéről.

Rezgés futott végig a körön. Egyes kövek teljesen láthatóvá váltak, gyorsan felpattantam. Amikor a védelemben foglyul esett erő kiszabadult, ragyogó élénk fény szökkent a levegőbe a törött gyűrű fölé,

akár egy ezüstösen feltörő aurora borealis5. Fény lobbant és tiszta, fehér zuhatagként áramlott a talajba. A védelem széttört. A mágia utóhatása keresztülpulzált az épületen és egy szédítő örvénybe taszított. A fogaim vacogtak, a térdeim remegtek, erősen szorítottam Slayer markolatát, és megpróbáltam reszkető ujjaim közül megakadályozni a szablya kicsúszását. Julie felkiáltott.

Milyen sok erő... Ragacsos csepp csúszott le Slayer pengéjén, majd

párolgott el közben. Én is éreztem: valami büdös kenet szennyezte be az épületet – élőhalottak mágiája. Elegendő volt ahhoz, hogy hányingerem támadjon tőle. A kör felé fordultam. Most sötét lyuk tátongott a kőgyűrű közepén. Áthajoltam a pereme felett és lenéztem a feketeségbe, elfintorodtam a rothadó hús szagának párolgásától, ami a nedves földből áradt.

Mély. Olyan mély, hogy nem láttam az aljára. Az akna falai simák és egyenletesek voltak, tisztán

levágott gyökerekkel megszakítva. A lyuk bűzlött a nedves talajtól és a szervek bomlásától. Felvettem az egyik követ, és végig futtattam a hüvelykujjam a sima felületén. Fényesre és kerekre csiszolt, mint egy kavics a folyómederben.

Nincs megjelölve, és nincs jele varázslatnak sem. Csak egy kör maradt, amely már nem rejtette el a feneketlen mélységet a földben.

A nővérek valamit hátra akartak hagyni a világnak, valami sötétet és gonoszat, amely végül hatalmába kerítette őket.

Julie visszatartotta a lélegzetét. Sötét tócsagyűrű alakult a lyuk körül. Halk zümmögéssel leszállt egy légy a legközelebbi foltra, majd szorosan követte egy másik is. Vér. Lehetetlen megmondani, hogy mennyi – a legnagyobb részét már magába szívta a föld. Ahogy néztem a vérkört, észrevettem három vájatot a talajban, kicsi, nagyjából négyzet alakú bemélyedéseket. Összekötöttem őket a fejemben, és egy egyenlő oldalú háromszöget kaptam, pontosan a gödörrel középen. Három bot háromszögben elrendezve megidézésre szolgált? És hová tűntek, ha helyes az elgondolásom?

A ládakupac megremegett, mintha mindjárt összeomlana Julie-val a tetején.

Amikor abbamaradt a rengés, egy csontváz materializálódott közvetlenül a gyerek előtt, amelyet négy, számszeríjból származó nyíllal szegeztek a ládához.

– Ijesztő – mondta Julie. Kétségtelenül. Először is, a csontváz túl sok bordával

rendelkezett, de csak öt pár csatlakozott a szegycsonthoz. Másodszor pedig, szemernyi szövetfoszlány se maradt a megsárgult csontokon.

Ha nem tudnám jobban, azt feltételezném, hogy egy-két évig valahol odakinn bomlott a szabadban. Közelebb hajoltam hozzá és megvizsgáltam a karjait. Nagyon sekélynek látszott az ízületi vápa.

Nem voltam szakértő a témában, de azt hiszem, ennek a teremtménynek hátra tudnám feszíteni a könyökét. Ugyanakkor valószínűleg egyetlen rúgással kificamíthatnám a csípőjét.

– Anyukád említett valaha ehhez hasonlót? – Nem. A csontvázból kiálló nyílvesszőket piros és fekete

tollal szerelték fel. Egyik kilyukasztotta a csontváz bal szemüregét, kettő átütötte a mellkas bal oldalát, ahol éltében a szíve lett volna, és még a lába között is érte egy találat. Abszolút precíz lövések. Ahhoz, hogy ez az emberszerű anomália véletlenül se menekülhessen el, kiosztott a legjobb helyre is egy találatot, a golyóiba.

Kivettem az egyik ládát a halomból, leraktam a csontváz elé, és felmásztam a tetejére, hogy jobb rálátást kapjak. A nyaki csigolyák csekélyebb mértékben kapcsolódtak egymáshoz a normálisnál, amely nagyobb rugalmasságot biztosított a nyaknak, de ugyanakkor törékenyebbé is tette azt. A lénynek nem voltak se metszőfogai, se szemfogai. Ehelyett három sor hosszú tépőfogat fedeztem fel, amelyek alkalmasak a védekezésre, szétmarcangolásra és a zsákmány fogva tartásra is.

A láda hangos csattanással beszakadt a lábaim alatt.

Megbillentem, akár egy burgonyás zsák, és estemben a csontváz után kaptam. Az ujjaim átcsúsztak a csontokon majd megragadták az egyik nyílvesszőt. Az alfelemen landoltam a számszeríj nyilának szárával a kezemben, és könnyű porral az ujjaimon.

Most egy lyuk állt szájtátva a csontváz bal oldalán, a harmadik és a negyedik borda között. Tartotta magát egy másodpercig, aztán megnőtt, majd ismét összement, végül az egész csontváz porrá vált.

A por körvonala egy pillanatig időzött a levegőben, gúnyolódott velem, mielőtt a szél elfújta volna. – A francba! – Oda a bizonyítékom. Szép munka, Kate, igazán szép.

– Ennek így kellett történnie? – kérdezte Julie. – Nem – morogtam. Mögöttem lelkes taps hangzott fel. Lábra ugrottam.

Egy férfi állt ott a falnak támaszkodva. Bőrdzsekit viselt, amelyet nyugodtan lehetne bőrpáncélnak is nevezni. És a bal válla fölött kiemelkedett a számszeríj kiálló vége.

Helló, Mr. Íjász. – Jó alakítás! – mondta tapsolva. – És szép landolás! – Julie – mondtam nyugodt hangon –, maradj ott,

ahol vagy! – Nem kell aggódni – mondta az íjász. – Nem fogok

bántani egy ilyen csinos kislányt. Nem, hacsak nem marad más választásom. És talán akkor, ha nagyon éhes leszek, és nem lesz semmi más ehető a közelemben. Másfelől viszont annyira vékony, hogy egész nap szedegethetném ki a csontokat a fogaim közül. Szóval aligha érné meg a fáradozást.

Nem tudtam eldönteni, hogy viccelt-e vagy sem. – Mit akarsz?

– Csak azért jöttem, hogy megnézzem, ki piszkálja a nyilaimat. És mit találok? Egy egérkét. – Julie-ra kacsintott. – És egy nőt.

Úgy ejtette ki a „nő” szót, ahogy én azt mondom: „Hmmmm, isteni finom csokoládé”, ha az éhség fájdalma miatti ébredés után Hershey bar csokit találnék az üres hűtőszekrényben.

Megvillantottam a kardom és hátráltam néhány métert, így a lyuk a jobbomra került. Ha belelökne, akkor igen hosszú ideig tartana kimásznom.

A férfi közeledett felém. Legalább két méter magas volt. Széles vállak. Hosszú lábak fekete nadrágban. Sötét haja kusza rendetlenségben omlott a vállára. Úgy nézett ki, mint ha egy késsel vágta volna le saját magának, majd bőrzsinórral átkötötte a homlokán, hogy kissé szorosan tartsa. Az arcába néztem. Jóképű volt a rohadék. Határozott állkapocs, cizellált arccsont, telt ajkak. Szeme, mint a fekete tűz. Azok a fajta szemek, amelyek egy nő álmában reggelente megjelennek, és bajt okoznak a hitvesi ágyban.

Egy vad vigyort küldött felém. – Tetszik, amit látsz, galambom?

– Nem. – Nem szexeltem már tizennyolc hónapja. Bocsáss meg, ha ezen a ponton meg kell küzdenem a hormonjaim túlterhelésével.

Csak borotválja le az állát, fésülje meg a haját, hangsúlyozza kevésbé az őrületet a szemében, és már fel is vehetné a harcot a nők tömeges áradatával, azzal a számszeríjjal. Azonban úgy nézett ki, mint aki olyan sötét helyeken portyázott, ahol vad teremtmények laktak, és mindannyian már akkor elfutottak, amikor megérezték a közeledtét. Minden nő, akinek volt egy csepp esze, megragadta a kését és kikerülte az utcán, amikor meglátta őt.

– Ne aggódj! Nem foglak bántani – ígérte, körözve körülöttem.

– Nem aggódom. – Körözni kezdtem én is. – Pedig kellene.

– Először azt mondod, nem kellene, utána pedig mégis. Döntsd el végre!

Egy csepp víz csúszott le a kabátján. Annak alapján, ahogy a fény keresztülhatolt a tetőnyíláson, az ég tiszta volt. Nem utalt csapadékra. Tegyük fel, hogy Derek értékelése igaznak bizonyult.

Tegyük fel, hogy valóban képes teleportálni. Hogyan tudnám megakadályozni az eltűnését?

A férfi széttárta a karjait. Rendkívül könnyedén mozgott és ez egyáltalán nem tetszett nekem.

– Mi ez az aranyos cipőfűző a fejeden? – Mi ez? – Végighúzta az ujjait a zsinór végén. – Igen. Rambo felhívott. Vissza akarja kapni a

homlokszalagját. – Ez a Rambo, a barátod? – Ki az a Rambo? – kérdezte Julie. A kulturális utalásom nyilvánvalóan ennél tovább

nem terjedt. Sohasem sikerült végig néznem az egész filmet – a

mágia mindig közbeavatkozott, de a könyvet olvastam. Talán, ha elmúlik a kitörés és a technika néhány hétre visszanyeri a dominanciáját, előásom majd a MiniDiscem, és végig nézem ezt az átkozott dolgot, az elejétől a végéig.

Az íjász tett egy lépést felém, rászegeztem Slayer hegyét. – Ne közelíts!

Tett még egy kis lépést előre. – Sajnálom, megcsúszott a lábam. – Újabb apró lépés. – Sajnálom, csak nem tudom a véres gazembert ellenőrzés alatt tartani.

– A következő lesz az utolsó.

Előrehajolt, én pedig majdnem rátámadtam. – Ne-ne-ne! – Tettetett csalódással megrázta a fejét.

– Valójában meg se mozdultam, látod. Julie kuncogott. Békés gesztussal felemelte a kezét. – El kellene

lazulnod egy kicsit, Galambom. Mint ahogy Egérke is tette. Bízol bennem, ugye, Egérke?

– Nem! – Óh, ez fájt. Senki sem szeret engem. A másodperc tört részéig előre láttam, hogy

mozgásba fog lendülni. A szemei elárulták. Ugrott, de elvétette, és Slayer csúcsát találta a hátán.

– Egy mozdulat, és kettévágom a májad. Megpördült, a kardom pedig lepattant a fémről.

Láncinget viselt a kabátja alatt. Fenébe! Acél ujjak szorították le a kardforgató kezem, és tartották erősen. Megfordult, és a jobb keze kemény ujjaival a szegycsontom alá ütött. Távolabb mozdultam, hogy csökkentsem a hatását – még mindig pokolian fájt –, megragadtam a jobb csuklóját, és magam felé rántottam. Egy pillanatra minden súlya a bal lábán pihent, majd kirúgtam alóla. Magával rántva engem is a padlóra zuhant, az ujjai még mindig összezárultak a kardforgató kezem körül.

A földre estem, elengedve Slayert. A kezem kicsúszott az ujjai közül, és villámgyorsan tiszta terepre gördültem.

Fél lélegzettel később már mindketten ismét talpon voltunk.

– Csinos kard – mondta, és megforgatta Slayert, hogy elkapjon vele egy napsugarat. A fény táncolt az

átlátszatlan pengén, majd elsüllyedt a fekete láncingben, amely most megmutatkozott a kabátja alatt. – Miért nincs rajta kézvédő pánt?

– Nincs szükségem rá. – És, jó valamire? Feltűnt egy bőrcsík, amit a dzsekijéből vágott le. –

Mondd meg te! Keze visszatért, hogy ellenőrizze a láncinget, és

ekkor kirúgtam, megcélozva a torkát. Egy horkantással elkapta a lábamat, és a padlóra lökött. Aztán neki nyomta a térdét a nyakamnak. Csapdát állított és én belesétáltam. A fény csökkent. Alig tudtam lélegezni.

– Úgy rúgsz, mint egy öszvér. – Elfintorodott, és erősebben nyomta lefelé a térdét. Nem kaptam elég levegőt. A jobb kezemet leszorította, de a balt nem. Lefelé hajlítottam a bal kézfejemet, majd a karkötőmből hideg ezüsttű csúszott elő a tenyerembe. – De én kicsit régebb óta vagyok a szakmában...

Belevágtam az ezüst tűt a combjába. A combizmai összerándultak. Morgott, majd leesett

rólam. Lábra pattantam, és arcon rúgtam. Ez már egy szilárd, összehangolt rúgás volt. A hátán landolt, és elkezdett folyni az orrából a vér. Mellé ugrottam, átcsúsztattam a lábam a hóna alatt, majd megfogtam a másik lábammal, és karját egy klasszikus vállfogással hátra csavartam. Morgott. Most már csak ollóznom kellene a lábaimat, aztán ki is ficamíthatnám a vállait, és a kezeim még mindig szabadok lennének.

A térképek után kutatva kicipzáraztam a kabátját. – Rossz cipzár – zihálta. – Próbáld lejjebb! – Álmaidban. – Benyúltam a belső zsebébe, és

elővettem egy műanyag csomagot. A térképek. – Ez lopott holmi. Köszönjük, hogy visszaszolgáltattad a Falka tulajdonát.

Értékeljük az együttműködésed. Egyenesen az arcomba nézett, elmosolyodott, majd

eltűnt. Nehézkesen lábra álltam. Egy piros nyílvessző

csapódott a földbe a lábaim között. Nagyon lassan kiegyenesedtem.

Ott állt néhány lépésnyire előttem, és rám irányította a számszeríjat. Töltve volt. Egyenesen a szememre célzott a kézzel élezett nyíllal. És három méter távolságból semmilyen nyíl elől se térhetek ki. Még a legjobb napomon se.

– Tedd fel a kezed, de úgy, hogy lássam őket! – parancsolta.

Megmutattam neki a tenyerem, a Falka térképeit biztonságosan szorongatva a jobb kezemben.

– Csaltál! – Julie felháborodott hangon szólalt meg odafentről. – Hagyd békén!

A férfi orra már nem tűnt töröttnek. Nem is vérzett. Csodálatos.

Nem csak teleportálni tud, de ugyanakkor regenerálódni is. Már csak az hiányzik, hogy elkezdjen tüzet is okádni.

A számszeríját továbbra is rám tartotta, lenyúlt a combjához, kihúzta a tűt, miközben kissé összerezzent. – Ez fájt.

– Megérdemelted! – kiáltotta Julie. – Gondolom, a hölgynek szurkolsz? Julie szemöldöke felszaladt a serdülő megvetés

védjegyeként. – Ki másnak? – Ne akard, hogy felmenjek! – Fenyegetés vibrált a

hangjában és Julie a ládák mögé bukott. – Hagyd békén a kölyköt – mondtam. – Féltékeny vagy? Egyedül csak magadnak akarsz? –

Egy kicsit jobbra rántotta a számszeríjat. – Fordulj meg!

Hátat fordítottam neki, várva, hogy az acél nyílvessző bármelyik pillanatban belemarjon a lapockáim közé. – Nagyon szép – mondta.

– Fordulj vissza! Ismét felé fordultam, még mindig ugyanott állt és a

homlokát ráncolta. – Nem tudom eldönteni, hogy hátulról vagy elölről tetszik-e jobban a látvány.

– Mit szólnál a kardom látványához, nagyon közelről?

– Ez az én szövegem, Galambom. A fixírozása nem hagyott kétséget afelől, hogy mit

jelent az ő „szövege”. – Fordulj meg újra! Jó kislány. Hallottam felém sétálni. Rendben, gyere csak

közelebb. Nagyon segítőkész vagyok. A felemelt kezeimmel, és úgy általában.

– Semmi trükk – figyelmeztetett a hangja a fülemben –, különben legközelebb a ládákon fogok felbukkanni, és a kicsike felé fordítom a figyelmem.

Összeszorítottam a fogaim és mozdulatlanul álltam. – Megtörted a védelmem. Ezzel nagyon felingereltél.

Minden alkalommal pokolian sokat dolgoztam vele, és most kezdhetem elölről az egészet. Tulajdonképpen nyilat kellene lőnöm a nyakadba.

– Ujjai végigsimították a nyakamat, ettől borzongás futott végig a gerincemen. – De én kedves srác vagyok. Így ehelyett azt tanácsolom, fogd a gyereket, és menj haza! Sőt, hagyom, hogy visszavidd a térképeket az alakváltóknak, hiszen olyan keményen megküzdöttél értük. De mostantól ne kerülj az utamba! Ez nem a te harcod, túl magas hozzád.

– Milyen harc? Ki ellen? Ki vagy te? – Bran vagyok. A hős. – Hős? A szerénység általában erénynek számít. – Ahogy a türelem is. És ha igazán türelmes és

nagyon szerencsés vagy, akkor mindenképpen olyan lány leszel, akivel tegnap éjjel a városban elcsemegéztem.

Megpaskolta a fenekemet. Megfordultam azzal a szándékkal, hogy orron vágom. Azonban a hangár üresen állt, kivéve egy enyhe füstöt a levegőben. Elidőzött egy hosszú lélegzetvételig, majd eloszlott a szélben.

Nagyon erősen harcoltam a késztetés ellen, hogy bele ne rúgjak valamibe.

Julie rám bámult a ládák tetejéről. – Egyszerűen csak eltűnt.

– Igen, el. – Kedvel téged. Rácsapott a fenekedre. – Legközelebb, ha meglátom, levágom a karját.

Aztán majd meglátjuk, vissza tud-e nőni. Oda pillantottam, ahol nemrég a csontváz lógott. A

nyílvesszők eltűntek. Hogy a fenébe csinálta ezt? Minden drága bizonyítékom eltűnt. Esélyem sincs,

hogy M-Scan segítségével átvizsgáljam a helyszínt,

hogy biztosan meghatározzam milyen mágiát használt. Mindent egybevéve, ez nem ment valami jól.

Fogalmam sincs, mi folyik itt, de beszélgettem egy férfival, aki mindent megmagyarázhatna, viszont semmit se tudtam meg tőle.

Kivéve azt a tényt, hogy formás seggem van. Az egészséges önbecsülés jó dolog. Ha ez sem lenne, bele verném a fejemet az első elérhető kemény felületbe.

– Most elmész? – kérdezte Julie a ládahalom tetejéről.

Pokolba is, nem. Semmi sem igazolta, miért tűnt el több nő, a mélység körül gyűrűző vért, és a csontvázat, amely emberszabású, mégsem emberi – utána kell járnom ezeknek a dolgoknak. És Mr.

Fenékfogdosó látszólag olyan távol akart tartani engem ettől, amennyire csak lehetséges. A kérdés csak az, miért.

– Meg akarod keresni az anyukádat? – Igen. – Szeretnéd, hogy segítsek? – Persze. – Tudod, ki a boszorkánykör feje? – Esmeralda. Esmeralda. Óh, ember! – És hol lakik? – Honeycombban. Ez csak egyre jobb lesz. – Mássz le! Teszünk nála

egy látogatást.

Ötödik fejezet

Felfelé kaptattunk az Ócskavas-Everesten, én mentem elől, Julie pedig követett. Zihálva kapkodta a levegőt, szemmel láthatóan alultáplált, és egy szúnyognál sincs több ereje. Igen, ha egy nagy szúnyog nekiesne, valószínűleg feldöntené. Mégsem panaszkodott.

A szurdok pereme lassan közeledett, és a vumm, vumm, vumm ritmusa egyre hangosabbá vált. Ez csak valamilyen jel lehet.

Felmásztam egy keskeny párkányra, és Julie felé kaptam. – Add a kezed!

Felém nyújtotta csontsovány kezét. Megragadtam a csuklójánál fogva és felhúztam a szétroncsolódott hűtőszekrény felett, magam mellé a párkányra. Szinte semmi súlya nem volt. – Itt kifújjuk magunkat egy kicsit.

– Én még bírom az utat. – Elhiszem. De Honeycomb nem egy kellemes hely.

Időközben talán valaki tudomást szerzett az ittlétünkről, és felállított egy fogadóbizottságot.

– Na, az jó buli lenne! – Lekuporodott a földre. Leültem mellé. – Nem vagy idevalósi, igaz? Megcsóválta a fejét. – Nem, a White Streeten lakom. A White Street a ’14-es havazásról kapta a nevét,

melynek eredménye az azt követő három és fél évben nem olvadt el. Ha egy utcát a trópusi hőség ellenére is tíz centis porhó fed, tudni lehet, hogy erőteljes mágiahasználat van a dologban. Bárki, aki csak megengedhette magának, elhagyta azt a környéket.

– Hány éves vagy? – Tizenhárom. Csak két évvel vagyok fiatalabb

Rednél. Első ránézésre maximum tizenegyre becsültem

volna. – Anyukád milyen idős? És hogy néz ki? – Ő harmincöt, és ugyanúgy néz ki, mint én, csak

idősebb kiadásban. Van róla otthon fényképem. – Mi tudsz erről a boszorkánykörről? Kihez

imádkoznak? És milyen rituálét hajtottak végre? Julie vállat vont. Előttünk a szurdok a messzeségbe

nyúlt, telis-tele tüskés, rozsdás vassal. Halvány, gomolygó köd szállt le a domboldalra. Fenyegető dörmögés visszhangzott a falakról, túl távol, mintsem közvetlen veszélyt jelentsen. A sztümphaloszi madarak rikácsolással feleltek rá.

– Tudtad, hogy ezek a madarak fémből vannak? – kérdezte Julie. Bólintottam. – Görögországból származnak. Tudod ki volt Hercules?

– Igen. Minden idők legerősebb embere. – Fiatal korában tizenkét kihívást kellett teljesítenie.

– Mégis miért? – A mostohaanyja ideig-óráig őrültté tette. Megölte a

saját feleségét és a gyerekeit, továbbá büntetésként egy király szolgálatába kellett szegődnie. Ez a király nagyon szívesen látta volna őt holtan, így egyre nehezebb kihívásokat talált ki Hercules számára. A sztümphaloszi madarak is az egyik feladatához tartoztak. El kellett űznie őket egy bizonyos tótól. A tollaik olyanok, akár a nyílvesszők, csőrükkel pedig állítólag képesek átütni a legerősebb páncélt is.

Rám nézett. – És hogy csinálta? – Az istenek megajándékozták egy pár hangosan

csörömpölő szerszámmal. És ő addig zörgött velük, amíg a madarak el nem repültek.

– Tulajdonképpen miért van az, hogy az istenek az ilyen történetekben mindig kihúznak a bajból?

Felkeltem. – Nos, ez esetben összefüggésben állhat azzal, hogy apja a legfőbb istenség. Gyere, tovább kell mennünk, és majdnem biztos vagyok benne, hogy a te apukád nem egy isten, igaz?

– Az apukám halott. – Igazán sajnálom. Az enyém is. És most mászásra

fel kis szöcske, hogy a Kung Fu hasznára legyen. Felállt egy összenyomott hordó tetejére. – Nagyon

furcsa vagy. Ha tudnád.

Amikor már csak hét-nyolc méterre voltunk a szurdok szélétől, megéreztem Honeycombot. Felettünk áramlott, örvénylett és fortyogott a mágia – olyan forrón, hogy bárki megégethetné magát benne. A mágikus mező kitapintott, majd kilöttyent a perem felett, és gyengéd áramlatokkal rám vetette magát, akár egy láthatatlan, súlytalan lasszó. Végigsimított rajtam, aztán rögvest visszahúzódott.

Helyes: ne is tapogass. A varázslat várt, majdnem úgy, mintha tudata lenne.

Odafenn, ahol fortyogott, pokoli visszhangot kelthetek, és ez sohasem volna valami jó ötlet. Honeycomb az utóbbi időben nem tudott ártani nekem, viszont nem szeretett, így továbbra is megpróbálhat kárt okozni bennem. Minél hamarabb kijutok innen, annál jobb.

Felléptem egy átfolyós vízmelegítőre, amely úgy összenyomódott, mint egy konzervdoboz, és felhúztam magam a szakadék szélére.

Előttem felduzzadt és horpadásokkal borított lakókocsik függtek egymáson. Néhányukat egymás tetejére helyezték és bérlakásokká olvasztották össze, a többi ingatagnak tűnt, mégis szemmel láthatóan ferdén, de stabilan álltak egymáson. Bizonyos lakókocsihalmok között hosszú, ruhaszárító kötelek húzódtak, és frissen mosott ruhák lobogtak a szélben.

Felhúztam magam mellé Julie-t. Összerezzent, amikor a mágia kitört felé. Örvény áramlott körülötte… majd hirtelen elállt. Úgy tűnt, mintha ott se lett volna. Érdekes egy gyerek.

– Voltál már itt korábban? Megrázta a fejét. – Maradj nagyon közel hozzám! És tartsd távol

magad a falaktól! Különösen, ha kezdenek elhomályosodni. Keresztülballagtunk a lakókocsik labirintusán. Sok

évvel ezelőtt lakókocsipark húzódott itt, speciálisan a nyugdíjasok számára kialakítva, melyet „ Happy Trails”-nek vagy valami hasonlónak hívtak. A hely a Brown-Mills golfpálya közvetlen közelében található, a másik oldalán pedig a Jonesboro országút vonul el.

Eleinte jól ellenállt a mágiahullámoknak. Amikor az olcsó, szociális épületek elporladtak keletről, a hajléktalan menekültek szemlátomást lassú, de szüntelen áradata telepedett le ezen a helyen. A sátraikkal felszaggatták a gondosan ápolt gyepet, a közösség úszómedencéjében fürödtek, és ételeket készítettek a nyilvános grillsütőkön. A rendőrök elűzték a lakókat, de ők mindig visszatértek.

Azután az egyik éjszaka a mágia szokatlan hévvel csapott le, és a lakókocsik elkezdtek deformálódni. Egyesek buborékszerűen felfújódtak, míg mások kicsavarodtak vagy összeolvadtak. A legtöbbjükön azonban mindenféle kidudorodás keletkezett, és amikor végül leülepedett a por, a lakosok egyötöde eltűnt a lakókocsik oldalaiban. Ők most Odakinn voltak. Ez idáig még nem sikerült letisztázni, hogy mit

is jelent valójában ez az Odakinn, de semmiképpen se része a normális világnak. A nyugdíjasok maradéka elmenekült, azonban a hajléktalanok nem mehettek máshova. Így elfoglalták a lakókocsikat és ott maradtak. Hébe-hóba azonban valaki mindig kámforrá vált, és minden új mágiahullám további torzulásokat okozott. Szórakoztató hely ez, ha nyitott vagy az ilyesmire.

– Hogyan találjuk ki, hol lakik Esmeralda? – érdeklődött Julie lélegzetvisszafojtva mögöttem. – Én csak annyit tudok, hogy itt van Honeycombban. De azt nem, pontosan hol.

– Hallod a dübörgést? Ez a lakótelep folyamatosan változtatja a formáját, ezért ez nyilvánvalóan valamilyen akusztikai világítótoronyként szolgál. Feltehetően a bejáratnál található, amit valószínűleg őriz valaki. Odamegyünk, és nagyon kedvesen megkérdezzük, hol él Esmeralda.

– És miért árulná el? – Mert megfizetem érte. – Áh. És mert, ha nem mondja el, először a

Rendigazolványomat, azután a fegyveremet húzom elő, és így elég nehéz lesz figyelmen kívül hagyni engem.

Nem lelkesedtem az ötletért, hogy egy fiatal lánykát Honeycomb területére vonszoljak, de tekintettel a környékre, biztonságosabb számára, ha velem marad. Azon tűnődtem, vajon hogy jutott ide egyáltalán…

– Egyébként hogy jöttél ide? – Elkószáltunk idáig Warrenből. Egy ösvényen át. De

várj… ezt valószínűleg nem találom meg újra. Ha most visszaküldesz, itt fogok bolyongani a vidéken… víz és élelem nélkül…

Miért mindig én? A következő kanyar után magas, dróthálós kerítés

nyitott kapuja tárult elénk. A kapu előtt egy férfi guggolt egy feldöntött olajoshordón. Kifakult, kék farmert és nyitott bőrmellényt viselt.

Meggyújtatlan cigaretta lógott ki a szájából. Tőle balra, a bejáratnak háttal, régi katonai teherautó parkolt. Habár tarkította néhány rozsdaflekk és horpadás, az abroncsok és a ponyva jó állapotúnak tűnt. A vászon alatt valószínűleg Gatling-géppuska vagy egy kisebb ostromgép rejtőzött.

A fickó másik oldalán hatalmas, téglalap alapú vízmedence feküdt. Üvegfalain smaragdzöld algák húzódtak és túlnyomórészt eltakarták a zavaros folyadékot a szem elől. Hosszú fémcső vezetett ki a vízgyűjtőből és tűnt el a bezúzott lakókocsi maradvány alatt.

A hordó tetején lévő férfi egyenesen rám irányította a számszeríját. Hasonlóan nézett ki, mint a régimódi flamand Arbalest-típus. A feszítőszerkezet kékesszürke csillogása acélra utalt, nem pedig a világos árnyalatú, olcsóbb alumínium ívekre. Ezek szerint a fegyver körülbelül százkilónyi húzóerővel bírt. Ezzel hetvenöt méter távolságból nyilat lőhetne a mellkasomba, és tudta, hogy ezt én is tudom.

Vumm.Vumm. Egy ilyen Arbalest igazán hasznos fegyver. Csakhogy

az utántöltése egy örökkévalóságig tart.

A pasas szemrevételezett. – Mit akarsz? – Alsó ajkához tapadt a cigaretta, és mozgott, amikor beszélt.

– A Rend megbízásából vagyok itt. Eltűnt néhány boszorkány, akik a Varjú Nővérek nevű kovenbe tartoznak, és én nyomozok az ügyben. Amennyire tudom, a kör főboszorkánya itt lakik Honeycombban.

– És az ki? – kérdezte, és a hátam mögött álló Julie-ra mutatott.

– Esmeralda körében lévő egyik boszorkány lánya. Az anyjának nyoma veszett. Maga tud véletlenül valamit erről?

– Nem. Láthatnám az igazolványát? Előhúztam a bőrtokot, amelyet egy madzagon

hordtam a nyakamban, és kivettem a Rendigazolványomat belőle. A férfi intett, hogy lépjek közelebb. Odamentem hozzá, és átnyújtottam neki az igazolványt. Ide-oda forgatta. A kis ezüst négyszög a kártya jobb alsó sarkában elkapott egy napsugarat és megcsillant.

– Ez valódi ezüst? – Tudakolta, miközben a cigije tett egy piruettet.

– Igen. – Az ezüst a legtöbb fémnél jobban tartotta a varázslatot.

A fickó vetett rám egy gyors pillantást, majd megdörzsölte a műanyag bevonaton keresztül az ezüstöt. – Mennyit ér?

Ásítottam. – Rossz kérdés. – Áh, igen? – A helyes kérdés az lenne, vajon az élete megér-e

egy négyzetcentiméternyi megbűvölt ezüstöt. Újabb futó pillantást vetett a jelvényre. – Magának

aztán jó nagy pofája van. A kezem villámgyorsan mozdult az arca felé.

Hátrahőkölt, én pedig visszaadtam neki a cigijét. – Ez a dolog egyszer a sírba viszi.

Ismét a szájába vette a szálat, majd visszaadta az igazolványomat.

– Custer a nevem. – Kate Daniels. A teherautó ponyvája megrezdült, majd egy vékony,

latin nő vált láthatóvá. Mellette feltárult egy fekete Cheiroballista. A löveg, mint egy óriásira megépített számszeríj, nagyon pontos és irtózatos átütőerővel rendelkezett. Közelről az ehhez használt nyíl még a kocsiajtót is képes átlőni. A nő zord arckifejezéssel szemügyre vett.

A pillantása azt sugallta, hogy az élet minden szelídséget kivett belőle.

Álltam a tekintetét. – Hajlandó vagyok megfizetni az információt.

– Egy százas. Átnyújtottam Custernek két ötvenest.

Tulajdonképpen ezt a telefonszámla kifizetésére tettem félre.

– Huszonhármas kocsi – mondta. – A sárga lesz az. Itt végig balra, aztán az első kanyar jobbra.

– Ha valamit magammal kell vinnem, kiírok egy nyugtát.

– Ezt tisztázzák le egymással. Mi nem akarjuk, hogy bármi dolgunk is legyen a Renddel.

Feléjük tartottam még egy húszast. – Tudnak valamit Esmeraldaról?

A nő bólintott. – Hataloméhes. És szereti a frászt hozni az emberekre. Amennyire én tudom, belépett az egyik régebbi körbe, de túlságosan felvágott, és megpróbálta átvenni az irányítást. Végül kidobták. Azóta folyamatosan azzal fenyegetőzik, hogy „majd ő megmutatja”. Legutoljára azt hallottam róla, hogy saját kovent alapított. Fogalmam sincs hogyan sikerült ezt kiügyeskednie, ugyanis tényleg nem valami közkedvelt.

Elvette a húszast és visszabújt a ponyva mögé. Custer odadobott nekem egy gombolyag rézkábelt. – Ezzel visszatalál. Itt folyamatosan változnak a

dolgok. Néha-néha jönnek emberek az egyetemekről, akik a „jelenséget” akarják tanulmányozni. Bemennek oda, aztán soha nem térnek vissza. Olykor hallani lehet a kiáltásukat a falakon túlról. Visszautat keresnek, Odakinnről.

– Próbálták már megtalálni őket? – Rossz kérdés. – Vigyorodott el Custer, és a cigi

megint táncolt egyet. – A helyes kérdés az lenne: hogy néznének ki, ha megtalálnánk őket?

Aú! Visszadobtam neki a köteget. – Nincs rá szükségem, köszönöm. Ezt a dübörgést még a holtak is hallják. Mi csap itt ekkora lármát?

Custer átbaktatott a vízmedencéhez és megkopogtatta az ablakot.

Egy árnyék suhant át a zavaros vízen. Valami tompa puffanással nekikoccant a medence hátsó falának, aztán az üvegtábla mögött felbukkant egy sötét fej. Egy feketével pettyezett lény nyomta hozzá lapos orrát az algaréteghez. Apró fekete szemei rám bámultak.

Aztán a fej szétnyílt és felfedte hatalmas, fehér száját. A bőrlebeny a feje mindkét oldalán megremegett, és mély hangot hallatott. Vumm! A teremtmény még egyszer hozzátolta az orrát az üveghez, majd villámgyorsan megpördült. Elkaptam egy pillantást a lábára és a hosszú, izmos farkára, azután beleveszett a felkavarodott vízbe.

Egy japán óriásszalamandra. Legalább olyan nagy, mint Julie.

– Whomper – mondta Custer, és lekicsinylő gesztussal elbocsátott.

Hatodik fejezet

Nyakatekert út vezetett bennünket mélyen az eldeformálódott lakókocsikból álló labirintusban. Amikor elhaladtunk közöttük, éreztem, hogy az emberek figyelnek engem az ablakok mögül. De senki nem jött ki, hogy egy Helló!-val köszöntsön, és senki nem akarta tudni, mit is keresek itt. Az volt az érzésem, ha valahova bekopognék és az út után érdeklődnék, nem kapnék választ. És ha valaki ezen a helyen le akart volna lőni a rejtekhelyéből, igazából nem túl sokat tehettem volna ellene. Julie is érezte. Egészen csendben maradt, szorosan követett, és újra meg újra gyanakvóan nézett körül.

Az út egy romokból álló toronyhoz vitt, és ott kettéágazott. Ez a torony, szemét és ócskavas borzadálya, tíz méter fölé magasodott.

Elvékonyodott a csúcsánál, ami egy majdnem téglalap alakú emelvényből képződött. Amikor megálltam, hogy megnézzem, két, macska nagyságú

állat suhant fel a romos tornyon, amelyek bozontos farkukkal csincsillára, pofájukkal pedig cickányokra emlékeztettek, majd eltűntek valamelyik búvóhelyükön.

Továbbmentem, állandóan a földben lévő lyukra gondoltam a Nővérek gyülekezőhelyén. Ez nem hagyott nyugodni.

Egyetlen ismeretlen, mély gödör a talajban sem hagyna nyugodni, főképp nem röviddel a kitörés előtt. Tartottam tőle, hogy valami előbújik ebből a lyukból, valami gusztustalan és utálatos.

A Varjú Nővérek áthágták a boszorkányság első alapszabályát: Ne végezz hanyag munkát! Vagy jól csinálja az ember, vagy hagyja az egészet. Mielőtt valaki akár csak ki akarná próbálni a boszorkánykodást, fel kell készülnie minden lehetséges következményre.

Ha egy olyan nagy istennőt dicsőítettek volna, aki a természet egyik megtestesült formája, egy különféle, jótékony, mélyen tisztelt istennőkből álló minden célra alkalmas amalgánt, azzal nem okozhattak volna túlságosan sok bajt. Ez az istennő egészen hasonló volt a keresztények Istenéhez, túl hatalmas és túl jóságos. Ők azonban behódoltak a Varjaknak, ez valami sötétre és specifikusra utalt. És minél specifikusabb egy isten, annál kisebb az istenszolgák játéktere. Ez ugyanaz a különbség, mint egy gyerek esetében. Ha valaki azt mondja neki: „Ne rosszalkodj, amíg távol vagyok!” az teljesen más, mintha azt mondta volna: „Ha ehhez a vázához, akár csak egy ujjal is hozzáérsz, három napig szobafogságban leszel!”.

Amíg nem jövök rá, melyik varjúról van szó, továbbra is vakon tapogatózok tovább. Sajnos a vikingektől az apacsokig mindenkinek volt valamilyen hollómadár a mitológiájában. Varjak és hollók, teremtették vagy felfalták a világot, úgy ténykedtek, mint az istenek követei, vagy mint a próféták.

A helyszínen semmi sem utalt egy bizonyos mítoszra. Még Brannél sem: semmi akcentus, semmi sajátos ruhadarab, egyáltalán semmi.

Amire szükségem volt, az egy kövér, zsíros támpont. Egy titokzatos levél, amely az egész ügy hátteréről felvilágosítást adna.

Valamelyik isten, aki a semmiből bukkanna fel és mindent megmagyarázna. Igen, a fenébe, sőt, már egy idegesítő, idős hölggyel is elégedett lennék, aki különösen ügyes a titkok kifürkészésében.

Ténylegesen csak egy pillanatig álltam meg, és vártam, vajon leesik-e a lábaim elé az égből egy nyom. De a világegyetem habozott a kedvemre tenni.

A huszonhármas kocsi húsz méterrel balra a toronyrom mögött bújt meg, és a földszintet egy három lakókocsiból álló csoportosulás képezte.

A jelölés igazán barátságos „sárgának” lett kiválasztva.

Az autók színe inkább emlékeztetett a zavaros, reggeli pisire.

Ennek megfelelően bűzlött is, és persze nem volt világos, hogy az a lakókocsikból vagy a szeméthegyek környékéről származik-e.

Az autók oldalán barna és fekete rúnák sorozatát fedeztem fel.

Közelebbi szemrevételezésnél a barnák rendellenesnek és lepattogzottnak bizonyultak. Vér. Azon tűnődtem, igazából melyik szegény, kóbor állatnak került az életébe, hogy Esmeralda faldísze lehessen.

Rozsdás fémveranda vezetett a bejárati ajtóhoz, amely úgy nézett ki, mintha egy korábbi életben rács lett volna egy csatornázás során.

Egy kicsit besüllyedt, amikor ráléptem, de mégis kitartott, és elvitt az ajtóig.

– Várj, mi van ezekkel? – kérdezte Julie a rúnákra utalva.

– Mi lenne velük? – Nem mágikusak? Anyu mesélte, hogy Esmeralda

azt mondta, az autóit igézettel védi le, ami akár egy üvegdarab, úgy váj az ujjakba.

Sóhajtottam. – Ez egy öreg, északi jogdokumentum, a Runicus Kódex utolsó oldalán lévő balladából származik. Nagyon híres. A fordítása így hangzik: „Ma éjszaka álmodtam/ Selyemről és szép szőrméről.” Higgy nekem, ha ez a lakókocsi védelemmel lenne ellátva, a mágia Honeycombban már régen, rövid úton végzett volna vele.

Ránéztem az ajtózárra. Semmi rendkívüli, de a zárak feltörésében sosem voltam valami jó.

Lépések. Három személy tartott felénk. És még valami. Valami, ami a mágiahullámok szövetén át csapódott. Julie is érezte, és gyorsan odajött hozzám a verandára.

A lépések közeledtek. Lassan megfordultam. Három férfi érkezett a lakókocsikhoz, az első vaskos és széles

vállú, a másik kettő vékonyabb volt. A két szikárabb pasi közül a nagyobbiknak egy hosszú lánc vége tekeredett a karjára. A másik vége eltűnt a két lakókocsi között.

Mindhárman kellően fenyegető külsővel rendelkeztek. Egy verőbanda. Három az egy ellen – és ehhez még társult az is, ami a lánc végén volt. Tudták, hova tartok, tudták, hogy van nálam pénz, tudták, kinek a szolgálatában állok, különben nem jöttek volna hárman, hogy egy magányos nőt megfélemlítsenek.

Nagyon köszönöm, Custer. Ezt megjegyzem magamnak.

– A három besúgó? – feltételeztem. – Tartsd a pofád, te hülye tyúk! – mondta az egyik

vékonyabb. – Na, na, na! – A keményebb verőfiú mosolygott. –

Maradjunk udvariasak. Bryce vagyok. Ez itt Mory, a haverom a lánccal odaát pedig Jeremiah. Csupán azért vagyunk itt, hogy gondoskodjunk róla, megfizeted az úthasználati díjat. Különben nagyon kellemetlen élményben lesz részed. És azt senki sem akarja.

– Menjetek tovább! – mondtam. – Már megfizettem az információkat.

– Viszont ahogy látom, nem eléggé. Most még kétszázötvennel növekedett a százdolláros belépési díj, és mindannyiunknak egy ötvenessel, mert extra-fáradtságunkba került, hogy idejöjjünk. – Bryce egyik kezét a gumibot markolatára tette, amit az övében rejtett. – Ne nehezítsd meg a dolgot! Van veled egy kislány is!

Nyilván nem akarod, hogy bármi történjen vele!

Julie mögém bújt, hogy a takarásomban legyen. Bryce úgy nézett, mint egy pitbull nem sokkal

támadás előtt. – Minél tovább van itt dolgunk, annál drágább lesz számodra! Szóval légy okos kislány és rukkolj elő a dohánnyal!

A lánc megremegett. A két lakókocsi közötti résből félelmetes, fémes zizegés hallatszott. Jeremiah megrántotta a láncot. Rekedt morgás reagált rá. A lánc megfeszült, és a lábai egy darabig együtt csúsztak vele.

Bryce tekintete szerint nem fognak eltűnni addig, amíg vér nem folyik.

Mégis meg kellett próbálnom. – Kemény fickóknak tartjátok magatokat – mondtam, és leléptem a verandáról a lakókocsi elé. – És ezt tiszteletben tartom. De én a megélhetésemért dolgozom. És rengeteg gyakorlattal rendelkezem. Belőlem egyetlen centtel többet sem fogtok kiszedni.

– Ez itt… – Mory akkorát dobbantott az egyik lábával, hogy biztosan megértsem, mire gondolt vele. – …a mi területünk. És ha tovább téped itt a szádat, be fogjuk tömni.

A lánc újra meglazult, a láncszemek zörögtek a talajon, és valami termetes lény érkezett hozzánk. Egy mancs bukkant fel a lakókocsi mögött, ami nagyobb volt a fejemnél, majd groteszk módon izmos váll követte. Egy másik mancs, aztán feltűnt egy kutya a láthatáron.

A vállnagysága kényelmesen egy méter fölé magasodott. Az elülső negyedében és zömök vállán olyannyira kidagadtak az izmok, hogy a csípője ehhez

képest természetellenesen vékonynak hatott. A széles, szögletes feje közvetlenül a vállain ült,

mintha egyáltalán nem lett volna nyaka. A kutya nekiiramodott, miközben halk, fémes

csörgés hallatszott, mint amikor az aprópénz egymáshoz ütődik a nadrágzsebben.

Hosszú, kékesszürke vasszögek emelkedtek ki az álla alatt.

Vasszögek további sorozata húzódott végig fésű alakban a gerincén, egészen a hosszú farkáig.

A kutya megállt és világító kék szemekkel meredt rám. Lapos pofája remegett a dühtől. Aztán kinyitotta a száját és megmutatta hosszú, cakkos, vakítóan fehér fogait. Megfeszült és előretolta a mellkasát. Fémes csattanással csapódtak felfelé a vasszögei. Egész testén fémtűk egyenesedtek, mintha nyakpihék lennének.

Egy hatalmas, fém tarajos sül. Éppenséggel hangulatgyilkos.

Bryce és Mory félrecsoszogtak, hogy Jeremiah-nak és a kutyuskájának helyet csináljanak. Mory a hatósugaramon kívül állt, azonban Bryce csupán három méterre volt tőlem. Nem először csináltak ilyet. De egy aprósággal nem számoltak: a kutya és köztem tízméternyi távolság húzódott, és a lánc meg fogja őt fékezni.

A kutya ide-oda forgatta a fejét és ugatott. – Ide a pénzzel, te piszkos kurva – mondta Jeremiah. – Nem. Jeremiah lerázta a lánchurkot a karjáról, és az tompa

puffanással landolt a földön. A kutya támadásba

lendült. Kihúztam Slayert a tokjából. Bryce nyakának

csaptam a kardom fogantyúját és ezzel egyidejűleg kizökkentettem az egyensúlyából.

Elesett. És mielőtt még földet ért volna, megpördültem, két ujjal megragadtam a fémtollat, majd előrántottam a késtokomból. Ez a másodperc töredékébe került – nem tudtam azonban úgy véghezvinni, hogy magamat tévedésből meg ne vágjam, nem, mialatt a mágia Honeycombból örvénylett körülöttünk –, azután az ugrás közepén találtam el a kutyát. Beledöftem a tollgerincet az undorító, cián színű szemeibe, sodródott vele, aztán teljes erejével Jeremiah hasába rúgott. A fickó még megpróbált rám vetődni, de én már mögötte voltam és Slayer pengéjét a torkához szorítottam. Minden megmerevedett.

A kutya még meghökkenten vonyított egyet, majd a földnek csapódott, ami úgy hangzott, mintha aprópénz repült volna szanaszét.

Bryce összegörnyedve feküdt a talajon és levegő után kapkodott.

Mory nyitott szemekkel meredt rám. Jeremiah nyelt egyet, Slayer pengéje pedig az ádámcsutkájához csúszott. Julie megkövülve állt a lakókocsi-verandán.

– Mi volt ez? – kérdezte döbbenten Mory. – Ti hárman arra kényszerítettetek, hogy teljesen

alaptalanul megöljek egy kutyát. Egy izzadságcsepp gyöngyöződött Jeremiah sötét

hajából és gördült végig a borotválatlan nyakán. Csak két milliméter hiányzott, és a varázskard felmetszi a

torkát. Baromi mérges voltam, és nehezemre esett nyugodtan tartani a kezem.

– Már fizettem, és ti pénzsóvár szarzsákok kétszer akartatok pénzt kicsalni belőlem. És amilyen kitűnően őriztétek az utat, még egy kislányt is veszélybe sodortatok. Teljesen megőrültetek? Egyáltalán emberi lények vagytok, vagy ezen a helyen már az utolsó csepp illendőség is kiveszett belőletek? – morogtam, habár tudtam, csupán elpazarolt lélegzet.

Bryce végül újra kapott levegőt és felnyögött. – Megölted a kutyámat – mondta Jeremiah hitetlenül.

– Meggyilkoltad az én kicsikémet, Atyaúristen, kinyírtad a kutyámat!

A másik oldalon voltak. Elvettem a pengét Jeremiah torkától, aki a földre esett és arcát kezeibe temette. Aztán a halott kutyájához sietett. Az állat egy halom fém fullánkban feküdt, a mancsai már nem mozogtak, vérzett az átszúrt szeméből. Micsoda pazarlás!

Bryce végül bizonytalanul feltápászkodott. Kihúztam egy darab muszlint a nadrágzsebemből és

letöröltem vele Slayer pengéjét. – Most be fogok törni ebbe a lakókocsiba azért, hogy megtaláljam ennek a lánynak az anyját – és Esmeraldát, vagy bármi legyen is az igazi neve. És igen, eközben elmehettek és hozhattok erősítést. Olyan fickókat, amilyeneket szükségesnek tartotok, aztán kezdhetitek elölről az egészet. Én mindenesetre itt leszek. De ezúttal embereket is ölök majd, nem csak kutyákat. És örömömet fogom lelni benne. Igen, tényleg szívességet tennétek nekem vele.

Hátralépett egyet.

Julie-hoz fordultam. – Gyere! Elsuhant előttem az ajtóhoz. Felmentem a fém

lépcsőn, és egy rúgással kinyitottam a zárat. Az ajtókeret recsegve tört össze, az ajtó pedig darabokra hullott.

Julie besietett, én pedig követtem őt a főboszorkány sötét otthonába.

Hetedi fejezet

A kocsiban rothadó citrusfélék és régi zoknik szaga terjengett. Julie befogta az orrát. – Mi a fene bűzlik itt?

– Macskagyökér-kivonat. – Mutattam a sötét foltra a falon. Alatta, a földön, üvegdarabok hevertek szanaszét. Úgy tűnt, mintha Esmeralda nekivágott volna egy üvegcsét a falnak. – Úgy látszik, a főboszorkányunk alvászavarral küzd.

A kocsi belseje annyira szűk volt, hogy az embernek klausztrofóbiája támadt. Vérvörös, széttépett függönyök takarták az ablakokat, és alig engedtek be valamicske fényt.

Julie kezébe vett egy légycsapót a keskeny pultról, ami a parányi konyhát választotta el a szoba többi részétől, és oldalra húzta vele a függönyöket.

Okos kislány. Elvégre is, ki tudja, mik tapadtak ezekhez a függönyökhöz.

A délutáni világosságban a kocsi belseje sajnos még lehangolóbb látványt nyújtott. Egy tönkrement hűtő

foglalta el a konyha területének nagy részét. Kinyitottam az ajtót. Évekkel ezelőtt vettem egy úgynevezett „Jégtündér-tojás”-t, egy örökké hideg, tojás alakú, kis tárgyat. Jégtündér még sosem került a látóterembe, de az a hír járja, hogy Kanadában tömegesen van belőle. Ez a tojás egy kisebb halom pénzembe került, de amióta beraktam a hűtőm egy hátsó zugába, a mágia hullámzása alatt legalább részben hidegen tartja az élelmiszereimet.

Esmeralda ellenben bízott az olcsó „friz-ice”-módszerben: egy megbűvölt jégtömbben, amit kevés pénzért a vízművektől lehetett beszerezni. Nagyjából húszszor lassabban olvadt, mint a hagyományos jég. A döntő különbség ennél a módszernél, hogy az olvadás időpontja valamikor kétségtelenül eljön, és itt pontosan ez történt, mégpedig jóval ezelőtt, és az egész hólé a rituálisan lefejezett, középső szinten lévő, fekete tyúkra folyt.

Az oszlás undorító bűze vágott az arcomba. Öklendeznem kellett és becsaptam az ajtót, mielőtt

keresztben lehánytam volna a tyúktetemet. Egy madár tiszteletéhez le kellett fejezni a tyúkokat – a megkövetelt bizalom. Vagy ez történt, vagy Esmaralda általános műkedvelőként tevékenykedett, és emellett kipróbált más mágiákat is.

A konyha nem adott támpontot, így a lakókocsi másik felébe indultam. Balra egy kifogástalannak tűnő hálószoba mellett haladtam el – benne bevetett ágy, és egyetlenegy ruhadarab sem hevert szanaszét a padlón. Végezetül a fürdőkád éppúgy tisztának tűnt.

Aztán beléptem arra a helyre, aminek igazából az

utolsó szobának kellett volna lennie. Honeycomb mágiája kiszélesítette a teret, a tetőt

feljebb emelte és a falakat feldagasztotta. Ezelőtt végződött a folyosó piszkos, linóleum padlója. Ennek a szobának a talaja letaposott földből állt, és a közepén, ahol a vasüst volt, lejtett. A meredek padló és az ívelt tető szinte gömbölyű formát kölcsönzött a szobának.

Az üst mögötti falnál egy fűzfaládát, mellette kerti asztalt láttam betonlappal. A betonlapot vér borította.

Mögöttem Julie egyik lábáról a másikra állt. A mágia az üst felett gyülekezett, de nem éreztem

semmiféle védelmet. Tettem egy lépést befelé a szobába, ami egy kicsit felvillant, különben ugyanolyan maradt, amilyen volt.

Az üsthöz mentem, és levettem a tetejét. Az odaégett zsír és az avas leves bűze szállt a levegőbe.

– Pfúj! – Julie visszahőkölt. A szemeim könnyeztek. A gyomrom összeszorult, és

majdnem felfordult. Felvettem egy vaskanalat, amely az üst egy fogantyúján lógott, és megkavargattam vele az undorító katyvaszt. Tyúkcsontok, amelyeken még húscafatok rothadtak. Emberi csontok nincsenek.

Hál’ Istennek! A mágia hulláma éppen leapadt. A technika ismét

átvette a hatalmat, és az üst feletti mágiasűrűsödés eltűnt.

Újra rácsaptam a fedelét, és továbbhaladtam az oltárhoz. A vérbe néhány fekete toll ragadt. Egy rezgő, szakszerűen éles pengéjű, hosszú kés feküdt az asztalon. A kés markolatába forró huzallal fekete rúnákat égettek. A fejemben összeálltak a kirakó

darabjai. Szóval ezért volt a tyúk a hűtőben. Julie csak ekkor mert a szobába merészkedni. – Ez

emberi vér? – Nem, tyúké. – Voodoo-ztak? – Nem a Voodoo az egyetlen vallás, ahol tyúkokat

használnak. Ez egy ősrégi európai hagyomány, ahol a madárbelsőségek segítségével jósolnak.

Értetlenül nézett rám. – Lefejezik a tyúkot, felvágják, és ennek segítségével

a belek kinézetéből megpróbálják megjósolni a jövőt. És néha… – Felvettem a kést, felemeltem vele egy vérrel átitatott madzagot az oltár mögül.

– …nem ölik meg előtte a tyúkot. – Ez igencsak undorító. Ki tenne ilyet? – A druidák. – De a druidák kedves emberek. – A mostaniak igen. Viszont a régebbiek esetében ez

nem feltétlenül igaz. Láttál már valaha női druidát? Megrázta a fejét. – Nem, mindannyian férfiak voltak. – És, hogyhogy Esmeralda druida-rituáléval

próbálkozott? Julia csak bámult rám. – Nem tudom. – Én sem. Az a megérzésem támadt, hogy azért tette, mert

valaki utasítást adott neki rá. A baljós sejtelem, amely a szurdokban megrémisztett a lyuk peremén, teljes lendületével visszatért. Minél inkább előrefurakodtam, annál kevésbé tetszett.

Letérdeltem a fűzfaláda elé, és felnyitottam a

tetejét, miközben félúton számoltam azzal, hogy a belsejében további ocsmány tyúkmaradékokat találok. Ennek ellenére könyvekkel volt tele.

MacKillops szótára a kelta mitológiáról, Mítoszok és legendák az ősi Írországról McClean tollából, A kelta ébredése Wizard Sumarától és a Mabinogion – három könyv a kelta rituálékról, valamint egy Artúr királyról.

A kelta ébredését továbbadtam Julie-nak. A négy könyvből ez állt a legközelebb a könnyű olvasmányhoz, ezenkívül szép képek díszítették. Megnéztem a Mítoszok és legendákat, és reméltem, hogy Esmeralda hátrahagyott benne valamilyen jelölést. Felütöttem a névjegyzéket, és az M-betűnél az egyik oldalon három véres ujjlenyomatot találtam. Esmeralda belemártotta a kezét a tyúkvérbe, és nem mosta le, mielőtt megfogta volna a könyvet. Nem érezte, hogy olyan, mintha olajjal kente volna be? Átfutottam a sorokat az ujjlenyomatok mellett: Mongan, Mongfind, Morc, Morrigan… Áh, te ökör.

Visszalapoztam a cikkhez, ahol az „M” elkezdődött. Kérlek, csak ne Morrigan, kérlek, csak ne Morrigan… Egy szép nagy, véres ujjlenyomat a kétoldalas cikknél Morriganről.

Miért mindig én? A legszívesebben a falnak repítettem volna a

könyvet. Igazán fantasztikus istennőt választottak maguknak. – Ez valami vicc. – Ez mit jelent? – kérdezte Julie.

– Ez a totális idióta oroszul. Az utalások alapján, anyukád boszorkányköre Morrigannek hódolt. Márpedig ő nem valami kedves istennő.

Odatartotta nekem a könyvét. – Mi történt vele? Az ábrán egy óriási termetű ember forgatott egy

hatalmas szablyát. Egész testén izmok dagadtak, amelyek az egyik ívelt válla felett valósággal azzal fenyegették a fejét, hogy körülzárják. A térdéhez hajolt, és a monstrumszerű, erős karok szinte a földig értek.

A szája feltépve, és a bal szeme kibugyogott. A fejétől haladt, finoman sejtetve, hogy az egyik szemére vak.

– Ez Cú Chulainn. Az ősi Írország legnagyobb hőse volt. Ha egy csatában igazán mérges lett, a száguldás során összeomlott, és átváltozott ezzé a lényé.

– És hogyhogy világít a feje? – A legenda szerint annyira felhevült, hogy egy

küzdelem után az embereinek vízzel kellett lelocsolniuk, hogy újra lehűljön. Egy elbeszélésben egy vízzel töltött üstbe ugrik. Amit az az üst nem élt túl…

A szoba közepén álló üstre bámultam. Julie a ruhaujjamnál fogva rángatott. – Mi van? – Várj! – Odamentem az üsthöz, és megfogtam a

vasból lévő fogantyúit. – Ez túl nehéz – mondta Julie. Nyögve felemeltem, és oldalra tettem. Közben

elmozdult a fedő, és kiloccsant valami az avas léből. Szerencsére nem talált el belőle semmi.

Az üst alatt találtam egy lyukat. Nem volt nagy, mindenesetre egy Beagle-nagyságú kutyának elegendő helyet nyújtott rá, hogy átbújjon rajta. A széle kör alakú és sima volt, mintha késsel vágták volna.

Lefelé kémleltem, de csak sötétség tárult elém. És

ebből a sötétségből csak nedves föld és oszlás szaga terjengett.

Déja-vu. Julie arra készült, hogy egy kis rögöt dobjon a

lyukba. Visszatartottam tőle. – Csak tudni akartam, mennyire mély. – Nem, nem akarod tudni. Gúnyosan rám vigyorgott, és hagyta a rögöt a földre

esni. Nyilvánvalóan a „királysági”-skálán éppen egy

jelentőset zuhantam. A lyuk szélén három kis vájatot fedeztem fel,

amelyek egy egyenlő oldalú háromszöget képeztek: a háromlábú állvány nyomai, ami egykor az üstöt tartotta. Pontosan úgy néztek ki, mint a boszorkánykör találkozási pontján a lenyomatok. A lyuk felett a szurdokban hiányzott egy üst. Mégpedig egy meglehetősen nagy méretű.

Nyolcadik fejezet

Bryce és a társai úgy döntöttek, eltekintenek a visszavágótól, így elhagytuk Honeycombot. Esmeralda könyveit elvittük magunkkal.

Custer is bölcsen határozott, amikor visszavonult. A huszonhármas számú kocsitól a kijáratnál húzódó

drótkerítésig egyetlen árva lelket sem láttunk. Beletelt jó egy órahosszába, amíg átvágtuk magunkat Honeycombon és Warrenen át eljutottunk oda, ahol Ninny türelmes öszvér módjára várt ránk. Bár a White Street mindössze tizenöt percre volt, de mivel Julie elég fáradtnak látszott, feltettem őt az öszvér-kanca nyergébe.

– Hova megyünk? – kérdezte. – Haza. Hol laksz? Julie erősen összeszorította a száját, és Ninny

nyergét bámulta. – Julie? – Nincs otthon senki – mondta. – Anya elment. Csak

ő van nekem. Óh, ember! Képes lennék egy anyátlan, éhes, fáradt,

és koszos kölyköt az utcán hagyni az éjszaka közeledtével? Hadd gondolkozzam… – Beugrunk, és megnézzük, anyukád hazaért-e. Ha nem, akkor ma aludhatsz nálam.

Az anyuka nem volt otthon. A kicsi ház, a White Streetről nyíló egyik mellékutcában eldugottan helyezkedett el. Az otthonuk elég réginek, de nagyon tisztának tűnt, kivéve a mosogatót, ami tele volt piszkos tányérokkal. Az eredetileg két hálószobás házat valaki, talán éppen Julie anyja építette át, oly módon, hogy egy fából készült válaszfallal elkerített egy kis részt a nappaliból, így nyerve teret egy harmadik helyiségnek. Ebben a szobában kapott helyet egy régi varrógép, egy pár iratszekrény, és egy kisasztal. Az asztalon világoskék színű, félig elkészült ruha pihent Julie méretében.

Óvatosan megérintettem a holmit. Bármi gondja is volt Julie anyjának, a lányát nagyon szerette.

Julie kihozott egy képet a hálószobájából: fáradt, leengedett, szőke hajú nő nézett vissza rám a válla felett a fényképről, olyan barna szemekkel, mint amilyen Julie-nak is volt. Sápadtnak tűnt.

Betegesnek, kimerültnek, és legalább tíz évvel idősebbnek harmincötnél.

Rávettem Julie-t, hogy segítsen elmosogatni. A piszkos edények alatt egy üveg Wild Irish Rose whiskyt találtunk. Bűzlött az alkohol szagától. Ez az ital arról híres, hogy a fogyasztóját dühöngő őrültté változtatja.

– Előfordult már, hogy anyukád üvöltözött veled

vagy megütött, amikor ivott? Julie felháborodottan bámult rám. – Az anyukám

nem olyan! Kidobtam az üveget a szemétbe. Két órával később bekötöttem Ninnyt a Rend

istállójába. A mágia, jó néhány órás kimaradás után, rövid kitörések kíséretében újra zümmögni kezdett Atlantában. A délután estébe szivárgott. Fáradt voltam és éhes. Tekervényes utcákon keresztül észak felé vettük az irányt a kis lakásom felé, ami egykoron Gregé volt, de most már az én otthonom, amikor a városban tartózkodom.

Felmásztam a keskeny lépcsőház harmadik emeletére, magam után húzva Julie-t. A mágia uralkodott, és a lakásom védővarázslata körülvette a kezemet, ahogy megérintettem az ajtót, majd kék villanás kíséretében kinyílt.

Az előtérbe engedtem Julie-t, aztán bereteszeltem az ajtót magunk mögött, majd lehúztam a cipőmet.

Julie elsétált mellettem. – Szép itt. Sőt, még rácsok is vannak az ablakokon.

– Távol tartja a rosszfiúkat. – Az alváshiány utolért. Rohadtul fáradt voltam. Halálosan kimerült. – Vedd le a cipődet!

Megtette, amit kértem. Áttúrtam a szekrényt, majd a ruháimmal teli régi dobozzal tértem vissza, ami még abból az időből maradt Gregnél, amikor apám halála után vele éltem. Tizenöt évesen magasabb voltam a most tizenhárom éves Julie-nál, de ezekkel a ruhákkal kell beérnie.

Egy melegítőt és egy pólót dobtam oda neki. – Zuhanyozz le!

– Nem fogok fürödni. – Akarsz enni? Ha nincs zuhany, nincs kaja. Lebiggyesztette az alsó ajkát. – Szemét vagy, ugye

tudod? Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. – Az én

házam, az én szabályaim. Ha nem tetszik, ott az ajtó. – Rendben! – Elindult az ajtó felé. Ez könnyen ment. Összeszorítottam a fogaimat, és

reméltem, hogy nem mondtam ki hangosan, majd a konyhába indultam.

Szappannal megmostam a kezemet a mosogatónál, aztán élelem után néztem a hűtőben. Az egyetlen dolog, amit találtam, egy nagy tál hideg low country boil volt. Egyébként, véleményem szerint hidegen: a főtt kukorica és a rák nagyon jó, és elég éhes voltam ahhoz, hogy elviseljem hidegen a burgonyát és a kolbászt is. Másrészt, ami Julie-t illeti, valószínűleg szívesebben kérné melegen, és főleg vajjal.

Melegíteni vagy nem melegíteni? Ez itt a kérdés. A víz zubogó hangja tudtomra adta a zuhanyzás

kezdetét. Julie tehát úgy döntött, velem marad. Egy nagy fazék vizet tettem a gázra.

A mágia furcsa dolgokat képes művelni a hétköznapi

tárgyakkal, de szerencsére a vezetékes gáz továbbra is működött. Viszont arra az esetre, ha minden csődöt mondana, felkészültem kemping tűzhellyel és egy kerozin tartállyal a hűtő tetején.

Már majdnem végeztem az összes garnéla kiszedésével, amikor egy nagyon vékony, angyali kinézetű gyerek sétált be a konyhába.

Lobogó, karamellszínű hajjal, és a savanyú arcán ülő nagy, barna szemekkel. Egy teljes percig eltartott, mire felismertem. Aztán kitört belőlem a nevetés.

– Mi van? – kérdezte meghökkenve a manó-bébi. – Nagyon tiszta lettél. Julie felrángatta magára a melegítőt, mielőtt

lecsúszott volna róla. – Éhes vagyok. Megegyeztünk valamiben. – Akkor most gyorsan elmegyek én is letusolni.

Figyeld addig a vizet helyettem. Amikor forrni kezd, tegyél bele mindent, kivéve a garnélát. Ne edd meg a rákot, mert az melegen a legjobb. Ne hagyd, hogy a víz kifusson, és eloltsa a lángot, amíg megmosakszom.

Összegyűjtöttem egy kupac ruhát, majd a zuhanyzó felé vettem az irányt. Egy hosszú nap után nincs jobb egy forró fürdőnél. Nos, talán a forró fürdőt követő forró szex. Bár az emlékeim ebben a tekintetben már kezdenek kissé elhalványulni.

Eltartott egy ideig, míg kimostam az összes piszkot a hajamból.

Amikor végeztem, visszamentem a konyhába. A víz már forrt. Egy óriási villával kiemeltem a főtt kukoricát. Éppen eléggé melegedett fel. Beledobtam a garnélát az edénybe, hagytam forrni nagyjából háromnegyed

percig, majd az egészet beleöntöttem a szűrőbe. A mágia megszűnt. Be, ki, be, ki, eldönthetné már

végre. – Ettél már valaha low country boilt? Julie megrázta a fejét. Az asztal közepére tettem a tésztaszűrőt, és

odakészítettem mellé a vajat és a sót. – Garnélarák, kolbász, főtt kukorica és burgonya.

Kóstold meg! A kolbász szarvashúsból és pulykából készült. Ott voltam, amikor készítették. Nincs benne kutya, vagy patkányhús.

Julie a villájára szúrt egy darab kolbászt, megkóstolta, majd nekiesett, mintha kiéhezett farkasok elől akarná elenni az ételt. – Esz nagyonjó! – jelentette ki tele szájjal.

Szinte még le sem nyeltem az első falatot, mikor kopogás visszhangzott az ajtón. Kinéztem a kukucskálón. Red.

Kinyitottam az ajtót. Résnyire összeszűkült szemmel rám nézett. – Kaja?

Kate Daniels a halálos kardforgató, és az éhes árvák megmentője.

– Gyere be! Moss kezet! Julie robbant ki a konyhából és a nyakába borult.

Red megmerevedett, majd egyik karjával átölelte a kislányt.

Julie arca a fiú válla felett édesen álmodozóvá vált. Az anyja eltűnése nagyon keményen érintette, ám ha Redet is elveszítené, az teljesen összetörné.

– Hiányoztál! – mondta halkan Julie. – Na, igen – felelte színtelen arccal Red. – Te is

nekem.

Húsz perccel később, volt két jóllakott gyerekem és semmi kajám.

Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy holnap főznöm kell valamit.

Jaj, nekem! – Beszélnünk kell. – Tekintetemmel odaszegeztem

Redet a székéhez. Amikor az alkalom megkívánta, elég jól játszottam a közveszélyes őrültet. Különös módon a legtöbb ellenfelem nem ájult el, vagy zuhant a földre a pillantásomtól, Red azonban még fiatal, és hozzászokott ahhoz, hogy zaklatják. Most megdermedt. Nem szeretnék olyan ember lenni, aki megfélemlít egy kamasz utcagyereket, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ha szépen játszanék, a gyengeség legkisebb jelére elillanna. – Mondd el nekem, mit tudsz a boszorkánygyülekezetről!

– Semmit. – Te vitted el Julie-t a találkozóhelyükre. Honnan

tudtad, hol van? – Én nem fecsegtem, esküszöm – sápadt el kissé

Julie. Red nem fordította el rólam a tekintetét. –

Ugyanúgy, ahogyan ezt a helyet is megtaláltam. A házból magamhoz vettem néhány hajszálat az anyja hajkeféjéből. Egy kis mágia, kiontottam némi vért, és hagytam vezetni magam.

Julie anyjának életben kellett lennie akkor, amikor a varázslatot csinálta. A sámánisztikus varázslatok élethez kötöttek, a holttestek érzékelése sokkal bonyolultabb szertartást igényelt, de ez a fajta erő valószínűleg Redben nem volt meg. Még nem.

– Először egyedül mentél oda. – Csak találgattam, de észrevettem a szemében a megerősítést. – Mit láttál ott, Red?

Az ujjai megrándultak. Kissé jobbra fordult, elrejtve előlem az arcát.

– Hadd lássam a nyakad jobb oldalát. Red nagyot nyelt. – Most! Megfordult. Három hosszú seb futott végig a nyakán,

a fülcimpájától egészen a rojtos gallérja szegélyéig. Vékony sárga csíkban genny gyűlt össze a dagadt, vörös vágás szélein.

Ez nem nézett ki túl jól. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem a homlokát. Elrántotta a fejét.

– Maradj ülve, okostóni. Lázas volt. Benyúltam a hűtőbe, és a középső polcról

kivettem egy üveg Rmd3-t. Red szeme a barnás színű masszára, majd rám

villant. – Mi van benne? – kérdezte Julie. – Rmd3. Ismertebb nevén Remedy. – Ezt a cuccot az Emberek tagjai mindig maguknál

hordják. Nincs rá szükségem. – Red felállt a székből. Ránéztem az arcára, és láttam, amint állkapcsa

kamaszos dacossággal megfeszül. Semmilyen értelmességet nem tükrözött.

Odafordultam Julie-hoz. – Ez egy gyógynövényes kivonat a nyakán kialakulóban lévő fertőzésre. Dél-csendes-óceáni fajta, az egyik legjobb, ami kapható. Meggyógyítja az élőhalottaktól kapott nekrózist, és rengeteg másfajta csúnya fertőzést is. – Letettem a

tégelyt az asztalra. Valódi kávagyökérből, tűlevélből és több tucat összetevőből áll. Drága, de megéri az árát.

– Nincs szükségem rá – ismételte Red. – Azok a sámánok, akik az utca közepén összeesnek

a láztól, nem érik meg a felnőttkort. – Vedd el az ellenszert, Red – tolta felé az üvegcsét

Julie. Red úgy bámult a masszára, mintha kígyó lenne,

majd érte nyúlt, és vastagon bekente a nyakát. Amikor a Remedy a sebhez ért, összerezzent.

– Mi karmolt meg? – Valamilyen lények – felelte. – Furcsák voltak.

Valami nem stimmelt velük. Nagyon erősek. Az „erős” szót kihangsúlyozta, és nagy tisztelettel,

majdnemhogy áhítattal ejtette ki, amit átitatott a vágyakozás. Hasonlóan ahhoz, mint amikor az alkoholista megrendeli a kedvenc italát, majd megérzi az első kortyot a nyelvén.

– A hatalomvágy veszélyes dolog – mondtam. Rám villantotta a fogait. Szemeiben vad fények

táncoltak. – Azért mondod ezt, mert neked van hatalmad. Azok az emberek, akiknek van, nem akarják, hogy mások is rendelkezzenek vele.

Julie megrángatta Red ingujját. – De neked van erőd. Sámán vagy.

Red a kislány felé pördült. – Mire megyek vele? A bandatagok így is kiverik a fogam és elveszik a kajámat. Szóval mi van abban, ha én szeretnék az lenni, aki egy nap megszívathatná őket? Ki tudja, lehet, hogy legközelebb kinyírnak, akkor aztán ennyi volt. Igazi hatalmat szeretnék. Erőt. Úgy senki sem

baszakodhatna velem. – Én átadhatom neked az enyémet – mondta halkan

Julie. – Még nem – válaszolta Red. – Hagyd gyarapodni. Mi történt kettejük között? Borzongással töltött el,

ahogy egymásra néztek. – Mesélj azokról a lényekről, akik bántottak. – Gyorsak voltak, és hosszú hajúak. A haja kapott el.

Olyan volt, mintha élne. És féltek az íjásztól. – Mesélj az Üstről! Red összerándult, mintha áramot vezettek volna

belé. Felpattant a székéből és kifutott az ajtón. Julie közelebb ült a kijárathoz, mint én, így pár másodperccel előttem ért a lépcsőkhöz. Lerohant rajtuk, én pedig megállásra kényszerítettem magam.

Még csak gyerekek. Az élet olyan keményen bánt velük, hogy majdnem

teljesen elvadultak. Nincs számukra menedék, nem bíznak senkiben sem, csak egymásban. Átkozott legyek, ha utánuk megyek, és veréssel fenyegetem Redet, csakhogy kiszedjem belőle az igazságot.

Mindennek van határa. Ha visszajönnek, akkor visszajönnek. Majd a magam módján kitalálom, mi a helyzet.

Visszamentem a konyhába, és bekaptam egy darab kolbászt a tányéromról. Az ablakból láttam Redet és Julie-t az utcán. Közel álltak egymáshoz, sötét haj a világos mellett. Miközben őket néztem, a technika visszatért. A nappaliban lévő lámpa kigyulladt, és kellemes tompa fénnyel árasztotta el a lakást. Lejjebb az utcán, egy kóbor, túlélő lámpa még égett a

kandeláber tetején, megvilágítva a gyerekeket. Balra léptek, éppen azért, hogy kikerüljék a fényt. Az új világ arcai: egy utcai sámán és a barátnője. Éhesek, elvadultak, mágikusak.

Egészen addig beszélgettek, míg én befejeztem az evést, és megittam a vizemet. Végül Red előhúzott valamit a zsebéből, és Julie nyakába akasztotta. Valószínűleg egy talizmánt.

Julie átölelte a fiút. Amíg a karjait a nyaka köré fonta, Red mereven állt. Talán nem akart nyilvánosan gyengének látszani.

Rettegés kúszott végig rajtam. Miért tölt el ennyire rossz érzéssel, ha kettejükre nézek?

Majdnem olyan kellemetlen, mint amikor a velem és Max Cresttel történt esetre gondoltam.

Ha Greg még mindig életben lenne, nem méltattam volna második pillantásra Maxet. Greg halála sokkal jobban lesújtott, mint gondoltam. Magányos és ijedt voltam. Kétségbeesetten vágytam egy kedves, szerető férfira, akihez hazamehetek. Valakire, akire támaszkodhatom. Max történetesen csak rosszkor volt, rossz helyen.

A kapcsolatunk eleve halálra ítéltetett, mert a bánat adta az alapját a szerelem helyett. A bánat, ami idővel elmúlt. És most, amikor az éles fájdalom elcsitult, nem éreztem féltékenységet Myong iránt, sem vágyakozást Max után. Nem hiányzott. Ennek ellenére minden egyes alkalommal, ahogy a neve eszembe jutott, enyhe kellemetlen érzés lett úrrá rajtam. Nem egészen bűntudat, de valami zavaróan hasonló.

Huh! Le akartam zárni ezt az egész dolgot, beletenni

egy dobozba, leragasztani, és lehajítani a mólón. Tökéletesen boldog leszek akkor, ha soha többé nem futok össze Max Cresttel. Most azonban még intézkednem kell az esküvőjével kapcsolatban. Hogy az ördögbe kerültem én bele ebbe az egészbe?

Apropó esküvő. Felemeltem a telefont, és mivel élt a vonal, felhívtam azt a számot, amit Derek adott meg nekem.

– Délkeleti iroda – válaszolt egy női hang. Vagy rossz számot ütöttem be, vagy a csodafiú egy

szinttel feljebb került. – Dereket kérném. A telefon kattanását, majd Derek hangját hallottam

a telefonban. – Igen? – Titkárnőd van? Felnevetett. – Nem, ez csak Mila. Ő ellenőrzi a

hívásokat. Mit tehetek érted? – Van egy csomagom a számodra. – Remek! – Visszafogta magát, majd normális

hangon folytatta. – Mikor mehetek érte? – Majd holnap bedobom. – A szart is kiverted belőle? Hah! A hűvös vérfarkas-üzletember maszk még

mindig a régi Dereket takarta. – Valahogy úgy. Igazad volt, eltűnik. Ezidő alatt ráadásul még regenerálódni is képes.

Julie visszajött a lakásba. Egy monistót viselt: ez egy nyaklánc pénzérmékből és apró fém talizmánokból. Megállt a folyosón, felmérte az idegállapotomat, és mivel arra jutott, nem fogok felrobbanni, visszacsusszant a székébe, majd belekukkantott az ételes tálkába. Már csak burgonya maradt.

Kivett belőle egy maréknyit, megette, és lenyalogatta az ujjait.

– Kérnék egy szívességet – mondtam a telefonba, miközben közelebb toltam Julie-hoz a vajat és a sót.

– Bármit, amit csak megtehetek – válaszolta Derek. Julie titokban engem figyelt. Valószínűleg

megpróbálta felmérni, hogy mennyi akadékoskodásra számíthat tőlem.

– Audienciát szeretnék kérni szőrös Őfenségétől. – Nem tudom elhinni, hogy ezt mondtam.

– Nem tudom elhinni, hogy ezt mondod, mindazok után a morgolódás-kiabálás után, amit műveltél, amikor meghívtalak a Tavaszi Ünnepségre. Tisztán emlékszem a „nem akarom újra látni azt az arrogáns seggfejet” és a „csak a holttestemen keresztül” mondataidra.

– A Tavaszi Ünnepség nem volt kötelező. – A Falkával közös munka és a Red Pointnál történt eset után, megkaptam a Falka Barátja státuszt, ami látszólag azzal járt, hogy meghívásban részesültem az ünnepségeikre. A fenébe is, ha megsértettem volna őket a saját területükön, az alakváltók csak néhány másodpercet tétováztak volna, mielőtt Kate-sushit csináltnak belőlem.

– Myong? – Derek hangjába enyhe rosszalló él vegyült.

– Derek, igen vagy nem? – Igen, persze – felelte egyszerűen. – Majd tudatom

az időt és a helyet. Elbúcsúztunk egymástól, és letettem a telefont. – Ki volt az? – kérdezte Julie.

– Egy fiatal vérfarkas haverom. Holnap találkozni fogunk vele.

– Te ismersz embereket a Falkából? – Igen. Van egy tartalék fogkefém a pipere… – Mi az a pipere? – A piperecuccoktól lesz a megjelenésed túlságosan

hivalkodó. De egyben egy fürdőszobai szekrényt is jelent, amihez egy mosdó és egy szekrény tartozik. Ahol a fogkefe is van.

Julie arca megnyúlt. – Muszáj? – Arra mérget vehetsz.

Kilencedik fejezet

Ágyba dugtam Julie-t, odaadtam neki a takarómat, és kitekertem egy régi, katonai hálózsákot a padlóra. A mágia visszahódította a várost.

A tündérlámpákat már eloltottam, így az egyetlen világosság a lakásba kívülről szűrődött be. Az újhold ezüstös fénye összekeveredett a rácsok gyenge csillogásával, amelyre hatást gyakorolt a mágia védelmező varázslata.

Valahol a távolban felüvöltött egy farkas. Mindig is meg tudtam különböztetni a kutya- és a farkasüvöltést egymástól – a farkasokétól megborzongott a gerincem. Curranre gondoltam. Rémisztő volt, amiért kíváncsian vártam a holnapi napot, hogy láthassam.

Mi a baj velem? Csakis a hormonok lehetnek. Pusztán biológiai problémáról van szó. A bennem túltengő hormonok elhomályosítják a racionális gondolkodásomat, ami hóbortos elképzelésekben nyilvánul meg egy szürke szemű, őrült gyilkos…

– Aludhatok a földön – ajánlotta fel Julie álmos hangon.

Vállat vontam. – Kösz, de már megszoktam. Amikor gyerek voltam, apám sűrűn megengedte, hogy a padlón aludjak. Attól tartott, hogy ugyanolyan hátproblémáim lesznek, mint anyámnak. – Kicipzáraztam a hálózsákot, és kiterítettem olyan laposra, amilyenre csak tudtam. A védőbűbáj és a rácsok olyanná tették a lakást, mint egy kicsi erőd, de sohasem lehet tudni. Ide teleportálhat valaki és lecsaphat rám, míg én azzal vagyok elfoglalva, hogy kibogozzam a lábaimat a hálózsákból.

– Kedves? – Kicsoda? – Az anyukád. Megmerevedtem egy gyapjútakaróval a kezemben.

Mintha apró tőrt csavartak volna meg a mellkasomban. – Nem tudom. Meghalt, amikor még nagyon fiatal voltam. Apám szerette őt, úgyhogy biztosan kedves volt.

– Anyukád és apukád is meghalt? Már nincs is családod?

– Nincs. – Akárcsak nekem – mondta halkan. Szegény kölyök. Felálltam, és leültem az ágy

végébe. – Én tudom, hogy anyukám meghalt, mert apám látta őt, és tudom, hogy apám is meghalt, mert ott voltam, amikor eltemették a házam mögötti dombon. Sokszor meglátogatom a sírját. De anyukádról nem tudunk semmi biztosat. Nem láttam a testét. Te láttad valahol?

Julie megrázta a fejét, és beletemette az arcát a párnába.

– Na, látod! Nincs test, így nincs bizonyíték se arra, hogy meghalt.

Talán az az idióta Bran elteleportálta valahova a város szélére, és most éppen sétál hazafelé. Talán már oda is ért. Már csak meg kell találnunk.

Julie olyan hangot adott ki, mint egy kiscica. Felkaptam őt a takaróval, a párnával és mindennel

együtt, majd közel húztam magamhoz. Szipogott. – Az Emberek lehet, hogy vámpírrá változtatták.

Megsimogattam a haját. – Nem, Julie. Az Emberek nem ragadnak csak úgy el egy nőt az utcáról és változtatják át vámpírrá. Ez törvénytelen. Ha megtennék, a rendőrök és a katonaság egy szempillantás alatt kiirtaná őket. El kell számolniuk minden egyes vámpírral, és csak bizonyos emberekkel teszik ezt. Ne aggódj, anyukád nem vámpír.

– De mi van, ha mégis? Akkor elmegyek a Casinóba, és pokoli árat fognak

fizetni érte. – Nem az. Ha szeretnéd, akkor holnap felhívom az Embereket, és leellenőrzöm.

– De mi van, ha hazudnak neked? Öregem, ez a gyerek nem képes leszállni a

vámpírokról. – Nézd, te is tudod, hogy a vámpírok olyan agyatlanok, akár a csótányok. Ők csak a Holtak Mestereinek szolgálói. Ha látsz egy vérszívót, aki nem tép darabokra senkit sem, akkor valószínűleg egy valódi emberi lény irányítja az elméjét. Ennek az emberi lénynek van családja, talán még gyerekei is, aranyos pici Holtak Mestere-csemeték.

Julie elmorzsolt egy könnycseppet, és megpróbált kicsikarni egy gyenge mosolyt.

– Az Embereknek több tucat vámpírjuk van. Nem kell elrabolniuk senkit sem. Kilométer hosszú a jelentkezési listájuk.

– Miért akar valaki vámpír lenni? – A pénz miatt. Tegyük fel, hogy gyógyíthatatlan

beteg vagy. A vámpírságot egy bakteriális fertőzés okozza, ami olyannyira átalakítja az áldozat testét, hogy a betegségek lényegtelenné válnak a kialakult vámpír szervezet számára. Más szóval, nem számít, ha vastagbélrákod van – élőhalottá válásod után egy hónappal a vastagbeled úgyis fonallá vékonyodik. Ezért jelentkezel, hogy vámpír lehess. Ha kiválasztanak, szerződést kötnek veled, ami felhatalmazást ad az Embereknek, hogy megfertőzzenek téged a Vampirus Immortuus- vírussal. Lényegében engedélyt adsz az Embereknek a megölésedre, és arra, hogy halálod után használják a testedet.

Ők ezért cserébe honoráriumot fizetnek a kedvezményezettek részére. Sok szegény ember gondolja ezt jó módszernek, mert haláluk után így egy kis pénzt hagyhatnak a családjukra. Beletelik egy hétbe, és rengeteg papírmunkába, míg vámpírrá válsz, majd az egész dolgot jelenteni kell az Élőhalottak Állami Bizottságának. Törvénytelen valakit akarata ellenére vámpírrá változtatni, éppen ezért egyetlen vérszívó miatt nem fognak semmi olyasmit csinálni, amiért börtönbe kerülhetnek. Figyelj csak, miért nem mesélsz inkább anyukádról? Ez talán megkönnyítené,

hogy rátaláljak. Julie átölelte a párnát. – Kedves. Néha könyvet olvas

nekem. Csak az ivás miatt elfárad, és ekkor hagyom pihenni. Kimegyek valahova, vagy ilyesmi. Ő nem alkoholista, vagy ilyesmi. Csak hiányzik neki apa. Hétvégéken iszik, akkor, amikor nem kell dolgoznia.

– Hol dolgozik? – Az Asztalos Céhben. Régebben szakács volt, de

már bezárták azt a helyet. Most segédmunkás. Azt mondta, hogy egyszer igazi asztalos munkát fog végezni, és akkor lesz pénzünk. Ezt mondta a boszorkánygyülekezetre is, és most eltűnt. Mindig a pénz miatt aggódik. Már hosszú ideje szegények vagyunk. Apa halála óta.

Ujjával kis köröket rajzolt a párnára – az élet körforgása. Ez olyan dolog, amit a sámánok csinálnak, amikor az elhunytat megemlítik.

Julie felvette Red szokásait. – Amikor apa még élt, levitt minket a partra. Hilton

Headre. Nagyon szép ott. Úsztunk, és a víz valóban nagyon

meleg volt. Apukám is asztalosként dolgozott. Egy felüljáró darabja esett rá.

Teljesen összenyomta. Semmi sem maradt belőle. Egyeseket az élet újra és újra padlóra küld, nem

számít, hányszor álltak talpra. – A fájdalom idővel enyhül – mondtam neki. – Mindig fájni fog, de majd jobb lesz.

– Az emberek mind ezt mondják – felelte Julie, de nem nézett rám. – Biztosan balszerencsés vagyok, vagy ilyesmi.

Az egyik legrosszabb, ami egy gyerek életében történhet, ha elveszíti a szüleit. Amikor apám meghalt, úgy tűnt, mintha a világom kettéhasadt volna. Mintha egy isten halt volna meg. Énem egyik fele nem akarta elhinni. Kétségbeesetten vissza akartam kapni a dolgokat a régi valójukban. Bármit megadtam volna, csakhogy még egy napot apámmal tölthessek. Dühös voltam Gregre is, amiért nem rendelkezett annyi erővel, hogy képes legyen egy intéssel mindent rendbehozni. Aztán apránként elfogadtam: az apám elment. Örökre.

Nincs visszaút. Nincs az a mágiamennyiség, amivel meg lehetne változtatni. És amikor már azt hittem, hogy a fájdalom enyhült, az elmém elárult, és álmaimban visszahozta apámat az élők sorába.

Néha olyan valóságosnak tűnt, hogy egészen élőnek hittem, de aztán az ébredés úgy ért, mintha gyomorszájon vágtak volna. Máskor, amikor álmomban tudtam, ez csak egy álom, sírva ébredtem fel.

De akkoriban még ott volt nekem Greg. Greg, aki annak szentelte az életét, hogy jólétet biztosítson nekem. Greg, aki magához vett.

Nem kellett az utcán élnem. Nem kellett aggódnom a pénz miatt.

Julie-nak és az anyjának nem adatott meg ez a luxus. A szakképzett ácsok jól kerestek, mert a faáru ellenállt a mágiának. Julie apjának a halála minden bizonnyal tönkretette a család életét.

Kiütötte őket, ők pedig folyamatosan csúsztak egyre lejjebb és lejjebb. Egészen addig gurultak, amíg a lejtő aljára nem kerültek.

Magamhoz öleltem Julie-t. Az anyja biztosan nagyon szerette, ha összeszedte magát, és elkezdett kifelé mászni a gödörből. Kiharcolt magának egy helyet az Asztalos Céhben, ami nem lehetett könnyű a nagy konkurencia miatt. Nehéz előrelépést jelenthetett újoncból segédmunkássá válni. Csak mert távol akarta tartani a lányát az utcától.

– Még nem is árultad el anyukád nevét. – Jessica – felelte Julie. – Jessica Olsennek hívják. Tarts ki, Jessica. Megtalállak. Addig pedig

biztonságban lesz nálam a gyermeked. Julie, mintha csak megérezte volna a gondolataimat,

közelebb fészkelődött hozzám. Mialatt csendesen üldögéltünk, a meleg éjszaka köpenyként borult ránk.

– Mesélj nekem a boszorkánygyülekezetről. Hosszú ideje tagja anyukád?

– Nem, csak nem régóta. Pár hónapja. Azt mondta egy nagy istennőt imádnak, és hamarosan gazdagok leszünk.

Felsóhajtottam. Amikor megtaláljuk Esmeraldát, ő és én, szép hosszasan el fogunk beszélgetni. – Attól nem leszel gazdag, ha imádsz valakit. Különösen akkor nem, ha Morrigannek hódolsz.

– Miféle istennő ez a Morrigan? – Kelta. Az ősi Írországból származik. Sok elgondolás

létezik vele kapcsolatban, ezért a saját véleményemet osztom meg veled, ami talán a legközelebb áll az igazsághoz. Morrigan három istennőt foglal magába. Attól függően változik, hogy mit akar tenni. Kicsit olyasmi, mint amikor különböző stílusú ruhákba öltözöl. Hívjuk ezt eltérő isteni nézőpontnak. Néha ő

Annan, a termékenység és a jólét istennője. Ha találgatnom kellene, szerintem ezt az oldalát bálványozzák anyukádék is. Szintén Annan az, aki a halottakat vezeti a végső nyughelyükre a Másvilágba. Ez az a hely, ahol a kelta halottak élnek. Ő Macha is, aki felügyeli a királyságokat, a kormányokat, és a lovakat. A harmadik megközelítés szerint ő Badb, a hatalmas csatavarjú. – Elhallgattam. Figyelembe véve, hogy Julie anyja eltűnt, megemlíteni azt a tényt, hogy Badb az elesettek véréből iszik és élvezetét leli a mészárlásban, nem tűnt jó ötletnek.

– Elfelejtettem, hogyan is hívják az elsőt. – Julie hangját vastagon átitatta az álmosság.

Remek. Szüksége van az alvásra csakúgy, mint nekem.

– Nem számít. Ők mind Morrigan. – És kivel harcolt? – Formoriánokkal. Egy dolgot le kell szögeznem az

istenekről: ők mindig harcolnak valakivel. A görög istenek a titánokkal, a viking istenek a jégóriásokkal, az ír istenek a formoriánokkal, a tenger démonaival. Morrigan sokuk seggét szétrúgta, míg végül visszaűzték a formoriánokat a tengerbe. – Kissé berozsdásodott már a kelta mitológiai tudásom. Amint esélyem lesz rá, fel kell frissítenem.

Reményeim szerint senki sem tud visszaemlékezni az összes mitológiai nehézfiúra, ezért a trükk az volt, hogy nem is kell ismerned mindegyiket. A lényeg az, hogy elég tudással rendelkezz, ami alapján aztán utánakereshetsz a többieknek.

– Szóval, miért nem tudsz meggazdagodni, ha

bálványozod őket? – Julie ásított. – Mert Morrigan nem teljesít kívánságokat. Ő alkut

köt. Ez azt jelenti, hogy mindig akar valamit cserébe. – Csak a bolondok alkudoznak az istenekkel.

Julie lehunyta a szemét. Nagyon jó. Aludj, Julie! – Kate? – Mmm? – Hogyan halt meg anyukád? Kinyitottam a számat, hogy hazudjak. A válasz erre

a kérdésre mindig automatikus reakcióként jött: eltitkoltam a véremet, eltitkoltam a mágiámat, eltitkoltam a származásomat. De valamilyen különös oknál fogva ezúttal nem tudtam hazudni. El akartam mondani neki az igaz történetet. Vagy legalábbis annak egy részét.

Soha nem beszéltem róla, és most viszketett a szavaktól a nyelvem.

Mi baj lehet belőle? Julie csak egy gyerek. Olyan lenne, mint egy elfuserált esti mese. Reggelre elfelejti az egészet.

– Csak pár hetes voltam. Apám és anyám menekült. Egy nagyon erős és gonosz férfi üldözte őket. Anyám tudta, hogy kettejük közül apám az erősebb. Ő csak lelassítja. – A hangom egy kicsit megremegett. Nem számítottam rá, hogy ilyen nehéz lesz kimondanom ezeket a szavakat. – Szóval anyám átadott az apámnak, és azt mondta neki, hogy fusson. Ő pedig feltartja a gonosz embert, ameddig csak tudja. Apám nem akart menni, de rájött, ez az egyetlen módja annak, hogy megmentsen engem. A gonosz ember és

az anyám harcoltak. Anyám szemen szúrta őt, de a férfi nagyon erős volt, ezért nem tudta megölni. Így halt meg anyám.

Betűrtem körülötte a takarót. – Ez szomorú történet. – Valóban az. – És még közel sincs vége. Távolról

sem. Julie megsimogatta az ölemben lévő gyapjútakarót. –

Te készítetted? – Igen. – Szép. Használhatom? Ráterítettem. Lerúgta magáról a paplant, és

bebugyolálta magát a gyapjútakaróba, mint egy kisegér az odújába. – Nagyon puha – mondta, és álomba zuhant.

Egy hang terjedt szét az egész lakásban. Tisztán, mint a kristálycsengő, édesen, mint a méz, puhán, mint a bársony. – Lány… akarom a lányt.

Kinyitottam a szememet. A mágia működött, a vonalak az ablakokon éteri kékes fénnyel izzottak. Láttam Julie-t kicsusszanni a folyosóra, kísérteties, néma alakként a sötét, éjszakával átitatott házban.

– Lány… – Odakintről jött. Ujjaim rátaláltak Slayer megmunkált markolatára.

Felvettem, felálltam, és követtem Julie-t. – Szükségem van a lányra… a lányt akarom. Kint, a konyhaablak előtt halvány árny lebegett, pár

centire az üvegtől és a védőbűbájamtól. Egy nő, finom, szinte tündéri arccal, és szívdöglesztő testtel nézett befelé levendula színű szemeivel. Bőre halvány, ezüstös izzással ragyogott. Valószínűtlenül sűrű, hosszú haja arca körül örvénylett, tekergett, akár a csápok. – Lááánny – énekelte a lény, majd kinyújtotta a karját az ablak felé. – Szüüükség… hol, hol?

Helló! Milyen elcseszett szörnyeteg vagy te? Julie a konyhaasztal összegyűrődött terítőjén ült.

Azon munkálkodott, hogy kinyissa az ablak reteszét, megpróbálta lefeszegetni a mechanikus biztonsági rácsot.

Letettem Slayert, és megragadtam Julie derekát. A lány belekapaszkodott a rácsokba.

A lény felszisszent. Állkapcsa hüllőszerű rugalmassággal kiakadt, lecsupaszítva fekete szájában lévő, ördöghalhoz hasonlatos fogsorát.

Hajtincsei, Julie-re célozva az ablakot korbácsolták. A védőbűbáj dühös karmazsinpiros pulzálással reagált rá. A teremtmény összerándult a fájdalomtól.

Próbáltam elhúzni onnan Julie-t. – Julie! Engedd el! Julie érthetetlenül, dühös vádaskodással mormogott

valamit. Megvetettem a sarkamat, minden súlyomat és

erőmet latba vetve, keményebben kezdtem el húzni. Julie ujjai megcsúsztak, én pedig majdnem hátravágódtam. Julie rúgott, küzdött, akár egy dühös kismacska. Bevonszoltam a fürdőszobába, beemeltem

a fürdőkádba, majd becsaptam magunk mögött az ajtót. Julie üvöltve rám vetette magát. Körmei végiggereblyézték a karomat. Megragadtam a tarkóját, lenyomtam a kád aljára és megnyitottam a hideg vizet.

Vonaglott a kezem alatt, köpködött és harapott, de én továbbra is a vízsugár alatt tartottam.

Fokozatosan alábbhagyott a görcsös rohama. Nyöszörgött, majd a teste elernyedt. Elzártam a vizet, most már csak csöpögött. Julie hosszan, reszketve, mély levegőt vett és felzokogott. Lassan kiszivárgott izmaiból a feszültség. – Jól vagyok – zihálta. – Jól vagyok.

Kihúztam a kádból, és egy törölközőt terítettem a fejére. Egész testében remegett, majd átölelte magát.

Kinyitottam az ajtót, és kinéztem. A levendulaszemű dolog ott lebegett a konyhaablaknál, és szemét az ajtóra szegezte. Meglátott, mire újra felszisszent.

– Lány… gyere… akarom. Julie leroskadt a járólapra, beszorította magát a

keskeny résbe a WC és a fürdőkád közé, csak a pálcika vékonyságú lábai lógtak ki. – A fejemben volt. Most is próbál visszatérni.

– Próbáld meg megállítani őt. Biztonságban vagyunk a védőbűbáj mögött.

– Mi lesz, ha a mágia összeomlik? – Julie szeme elkerekedett a tiszta pániktól.

– Akkor levágom a fejét. – Könnyebb volt mondani, mint megtenni. A haja megragadna, mintha csak hurkot vetne körém.

Nehéz lenne elvágni, hacsak nem feszülne meg. – Lány?

– Fogd be a pofád! Miért Julie? Miért most? Vajon ez a lény az anyja, aki

a gyülekezet varázslata miatt ilyenné vált? – Julie, ez a dolog úgy néz ki, mint anyukád? Megrázta a fejét, karjait a térde köré csavarta, és

elkezdett hintázni. Csak egy-két centit tudott mozogni, különben beszorult volna a szűk résbe. – Szürke. Zavaros, csúszkáló, váltakozó, piszkos lilás-szürke.

– Micsoda? – Szürke, mint egy csontváz. Piszkos… – Mi a szürke, Julie? Kísérteties szemekkel nézett rám. – A mágiája. A

mágiája szürke. Ó, Istenem! – Milyen színű egy vérfarkas mágiája? – Zöld. Egy érzékelő. Egy élő M-szkenner, aki látja a mágiát.

Nagyon ritka, és nagyon értékes. Egész idő alatt birtokolta mindezt, míg velem volt. Tudtam, hogy van valamilyen mágiája, de a fémkutya és a fertőzött barát miatt esélyem sem volt rákérdezni. – Az a dolog szürke és lila? Lilát mondtál? Mint egy vámpírnak?

– Halványabb. Halványlila. A lila az élőhalottak színe. Ha ez a lény tényleg

élőhalott, akkor nincs tudata. Valakinek irányítania kell őt, mint ahogyan a Holtak Mestere irányítja a vámpírokat.

– Julie, ki kell jönnöd onnan! Nem tudlak megvédeni, ha te a WC-t ölelgeted. Kelj fel!

– Be fog jönni. És meg fog ölni. Nem akarok meghalni.

– Akkor fogsz meghalni, ha itt maradsz. –

Kinyújtottam felé a kezemet. – Gyerünk. Felzokogott. – Gyerünk, Julie! Mutasd meg a ribancnak, milyen

bátor vagy. Az ajkába harapott, majd megfogta a kezemet, én

pedig felhúztam. – Félek. – Használd fel! A félelem éberen tart.

Honeycombban miért nem ragadott magával a mágia? Beletelt néhány másodpercbe, míg felfogta, mire

gondolok. – Egybeolvadtam vele. Elértem, hogy azt gondolja, ugyanolyan vagyok, mint ő.

– Akkor ezúttal olvadj egybe velem! – Egy másik mágia utánzása valószínűleg elbújtatná őt. Julie elméje kényszerítené a lényt, hogy helyette egy másik mágikus tárgyra koncentráljon. Mintha elrejtenénk egy gyenge fényt, egy fáklya lobogása mögé. Ez a dolog nem tudja célba venni az elméjét, ha nem képes érzékelni azt.

Julie megrázta a fejét. – Nem tudom. Már próbáltam. A mágiád túl különleges.

A francba! Újabb mellékhatása az elcseszett örökségemnek. Nem elég az, hogy el kell égetnem a véres kötszereimet, mert így nem tudnak beazonosítani, most még egy kisgyereket sem tudok megvédeni. Mivel olvadhatna egybe? Volt vagy fél tucat mágikus tárgy Greg gyűjteményében, de egyik sem bocsátott ki elég varázslatot ahhoz, hogy elrejtse Julie-t.

Slayer. – Maradj itt!

Berohantam a konyhába, felvettem Slayert az asztalról, és visszasprinteltem a fürdőszobába.

Julie arca üressé vált. Belenyomtam Slayert a kezébe, és rámordultam. –

Olvadj össze vele! Világosság gyúlt a tekintetében. Éreztem, ahogy a

mágia végigkúszik a pengén. Julie szaggatottan lélegzett.

A mágiában alig észrevehető változás állt be, majd Julie mély levegőt vett. – Oké – mondta. – Rendben van.

A lény csalódottan felvisított. Magamhoz öleltem Julie-t. A fizikai veszélyt tudtam

kezelni, de ha Julie zombivá válna, az helyrehozhatatlanul elrontaná a dolgokat.

Amilyen sokáig csak tudjuk, távol tartjuk ezt a ribancot Julie elméjétől, így van esélyünk. Beesett arccal, két kézzel szorította a kardot, úgy összpontosított a pengére.

Az ajtó felé kormányoztam. – Menjünk! Kiléptünk a fürdőszobából. A lény levendula színű

szemeivel Julie-ra koncentrált. Megnyalta a védőbűbájt, amitől nyelve bíborszínűre égett, ettől hátrahőkölt.

Ellenőriztem a telefont. Halott volt. Miért mindig én? – Lááány. Akarom, akarom, kell… – Jól vagy? Julie bólintott. A mágia összeomlott. Kivettem Julie kezéből Slayert,

és újra megpróbálkoztam a telefonnal. Még mindig semmi. Csessze meg!

A lény haja élettelenül lógott lefelé. Kezével megragadta a rácsokat, nehogy leessen. Igen! Fojtogat a technika, te rohadt dög.

Nincs már polipszerű hajad. A lény nekivetette a lábát a falnak, és a rácsoknak

feszült. Azok elgyötört nyikorgással megnyúltak. Julie berohant a hálószobába. Nem pont most van itt

az ideje a bújócskázásnak. A testőrkézikönyv első számú szabálya: mindig tudd, hol tartózkodik a „test”.

A teremtmény újra nekifeszült. A rácsok szétnyíltak. Beléptem a konyhába. Először a bájos új

ablakdíszemmel foglalkozom, aztán előásom Julie-t az ágy alól.

A kislány egy kést szorongatva újra felbukkant. Keze remegett, amitől a kés táncot járt benne. Ajkát harapdálva elhelyezkedett a hátam mögött.

Nem kapják el ezt a lányt. Sem ma. Sem máskor. Bumm! Valami határozott puffanással rácsapott az ajtóra.

Julie ugrott egyet. – Nyugi! Az ajtó elég szilárd. Ki fog tartani. –

Legalábbis néhány percig. Beljebb mentem a konyhában, és arrébb tettem egy széket az utamból, hogy legyen elég helyem a küzdelemhez.

Az ablaknál a lény nyelvével a levegőt ízlelgette, akár egy kígyó, majd bedugta a fejét a résen.

Bumm! Felugrottam az asztalra, és egy klasszikus

hóhérvágással lenyisszantottam a fejét. Tompa puffanással a fej az asztalra, majd onnan a

padlóra gördült.

A test félúton megmerevedett a rácsoknál. Lassan, sűrű, vöröses nyálka buggyant ki a nyakcsonkból. Rothadó olajos hal kesernyés bűze, és poshadt tengervíz szaga terjedt szét a levegőben.

Az összekuszált hajánál fogva felvettem a fejet és arcának bal oldalába süllyesztettem Slayert. A hús kissé petyhüdt lett, és a szablya mágiájától cseppfolyóssá vált. Ez nem annyira szembeötlő, mint az, amit a penge egy vámpírral képes tenni, de Slayer mágiája ezúttal is működött. Vékony füstcsík szállt felfelé a szablya pengéjéről. Julie-nak igaza volt. Határozottan élőhalott, de nem olyan élőhalott, mint egy vámpír. Talán nagyobb részben élőhalott. Vajon tudna ennél még inkább élőhalott lenni?

Bumm! Az ajtó szilánkosra tört, fadarabok terítették be a

folyosó szőnyegét. Ledobtam a fejet, majd megragadtam Julie-t a vállánál fogva és balra löktem, a fal mögé.

Az utolsó fadarab is leesett az ajtókeretről. Az éppen imént egy fejjel megrövidített lény ikertestvére lépett be a lakásomba, bokájáig leomló, fekete haja félig eltakarta.

A mágia újra fellobbant, száműzve a technikát. A varázslatom bezárt, két másodperccel lemaradva a szörny mögött. Az élet nem fair.

Halvány ezüstös tűz futott le végig a lény haján. A csillogó szálak megremegtek, kinyújtózkodtak…

Fogást váltottam Slayeren. A hajtincsek előrenyomakodtak, és a fürdőszoba ajtó

felé nyúltak.

A haj lassan szétnyílt, így felfedte a ragyogó húst, ami olyan volt, mint egy világítótorony. Erőtlenül sugárzó fény csillámlott végig a lény bőrén, megfoghatatlanul, mégis hipnotikusan, akár a mocsári fény, ami bepillantást enged nyerni a hullámok alatt rejtőzködő sellőkre. Kinyújtotta a kezét. Az izzás lefelé fodrozódott a lábain, majd kísértetiesen terjedni kezdett a padlón, finom fátyolszövetszerű halfarok látszatát keltve.

– Lány? – Szállt a hangja. – Lány? – Nincs lány! Kifelé a házamból, te őrült ribanc. Karjával ölelésre készen a lény előredőlt, levendula

színű szemei hideg ametiszt tűzben lobogtak. Vékony, hajlékony… Lefogadom, hogy az a csontváz, amiből kihúztam Bran nyilát, az egyik nővére teteme volt.

Az asztal alatt a lábamnál piszkos folyadék csörgedezett.

Megkockáztattam egy pillantást a mögöttem heverő testre. Csak egy tócsa maradt belőle. Sohasem láttam még ilyet. Ismertem a kardomat – kocsonyássá tette a vámpírhúst, de nem ennyire gyorsan.

A lény széttárta a karjait. Ívelt karmok csúsztak elő az ujjhegyeiből, vöröses nyálka kíséretében. Ezek a karmok képesek hosszú sebeket ejteni, olyanokat, mint Red nyakán voltak. A fiút csak súrolhatta, mert a hosszúságából ítélve képes lenne egyetlen csapással kettészelni a szívemet. A haj megragad, a karmok felaprítanak, a többsoros, tűéles fogak pedig befejezik a munkát.

Komplett kivégzőprogram. A lény elindult előre, lassan, ráérősen. Miért is ne?

Sarokba szorultam. Sehova nem tudtam menni, kivéve, ha kiugrom három emelet magasságból. Tettem egy lépést hátra, mire a könyököm beleütközött a falba, a hűtő mellett.

A haja csattant egyet, akár az ostor, és elkapta a combomat.

Suhintottam egyet, kettévágtam a szálakat, majd lekaptam a kerozintartályt a hűtőszekrény tetejéről, és ráöntöttem annak tartalmát.

A lény felszisszent. Eldobtam a kardomat, és két kézzel dolgoztam tovább. A haj körbefogott, lehúzott az asztalról, át a konyhán, egyre közelebb a karmokhoz. Nem vette észre, mit művelek az ujjaimmal egészen addig, amíg egy kénes fuvallat nem jelezte a tűz születését. A haj kétségbeesetten csapkodott, lasszózva körbetekert. A végére ejtettem az égő gyufát.

Azonnal lángra kapott. A tűz felszökkent, világos narancsszínben és forrón. Kiszabadítottam magam.

A lény felvisított, pokoli csapkodásba kezdett. Valami kettétört és sercegni kezdett, mintha zsírt csepegtettek volna a forró tűzbe. A teremtmény hátratántorodott, nekiütközött a fürdőszoba ajtajának, amitől a fa kettéhasadt, majd előrevetette magát, és az előszoba tükrének esett. Újra és újra nekicsapódott, egyre kisebb és kisebb darabokra törve az üveget, mígnem az utolsó darab is leesett a keretről.

Felvettem Slayert. Állj csak meg egy pillanatra, majd én megszabadítalak minden problémádtól.

A lángok füstfelhőt okádtak. Olajos bűzű égett zsírszag töltötte be a szobát. Öklendezni kezdtem. A

lény dús haja hamuvá égett, majd szürke pelyhek hullottak alá a szőnyegre, amelyeket az ajtó felől érkező huzat felkapott és körülöttem forgatott. A lény megrázkódott, amitől őrült szikrázás vette körül.

Julie késsel a kezében kirohant a konyhából, a lángok közé ugrott, és eltemette a pengét a lény gyomrába. A szörny megállíthatatlanul rázkódott, görcsösen hullámzott tovább. Julie csapkodott, vadul döfködött, darabokat tépett ki a még mindig égő testből. Minden maradék józanság eltűnt a szeméből.

Megragadtam, és magamhoz húztam, távol a tűztől. – Elég!

Julie felegyenesedett, zihálva levegőért kapkodott. A lény még utoljára a falnak csapódott, majd

szétpattant, mint egy törött gally. Patakokban szürke folyadék szivárgott az elszenesedett porhüvely alól. A tócsa terjedni, majd ismét csökkenni kezdett.

Feltéptem a fiókot, elővettem egy kis fiolát és begyűjtöttem valamennyit a piszkos folyadékból. Bedugaszoltam az üveget – körülbelül háromnegyedig telt meg és hamudarabkák úszkáltak benne. Valószínűleg a minta szennyezettebb, mint a városi szennyvíz csatorna. Ez tényleg nem az én napom.

Letettem a szennyezett bizonyítékot az asztalra a szablyám mellé, majd Julie-hoz fordultam. – Hadd lássam a kezedet! Mégis mit képzeltél?

Pontosan tudtam, mire gondolt: vagy te, vagy én. A lény terrorizálta őt. Képtelen volt elfutni előle vagy akár elrejtőzni.

Szándékosan döntött a küzdelem mellett. Ez jó volt. Kivéve, amikor Julie egy ilyen erős szörnyeteg ellen

vonult, mert ez úgy tűnt, mintha egy kiképzett dobermannt próbált volna megállítani egy légycsapóval.

Julie ujjai vörösek voltak, ahol a tűz lángjai megnyaldosták.

Valószínűleg kisebb égési sérülést szenvedett, azonban lehetett volna sokkal rosszabb is. – Van egy tégely A&D kenőcs a hűtőben. Tegyél belőle egy kicsit a kezedre…

A mágia megvillant: az egyik pillanatban elment, majd a másikban visszatért. Az ajtó felé pillantottam, arra az esetre, ha még valaki be akarna jönni rajta. Egy magas alak állt kívül a védőbűbájam mögött. Kissé görnyedt volt, vékony, fehér köpenyt viselt. A mély kapucni körülvette az arcát, a vége lelógott majdnem a mellkasáig. Mint egy hulla, fehér lepelbe bugyolálva, készen a temetésre.

Férfihang áradt ki a csuklya alól, hidegen, reszelősen és szárazon, akár az összetört kagylók hangja a nehéz léptek súlya alatt. – Add ide a gyereket, ember!

Miután találkoztam a bábjaival és megöltem őket, így arra késztettem, hogy ő maga is megjelenjen. Milyen hízelgő. Intettem Julie-nak a fal bal oldala felé, hogy kikerüljön a férfi látószögéből.

– Mit adsz a gyerekért cserébe? – Az életedet. – Az életemet, mi? Nem valami jó ajánlat. Nem

kellene inkább gazdagsággal és néhány jóképű férfival dobálóznod?

– Add nekem a lányt! – suttogta parancsolóan. – Semmi vagy, ember. Nem jelentesz fenyegetést. A

reeve-jeim le fogják hántani a húst a csontodról. Szóval a hajas babáknak nevük is van. A fogaimat

csikorgattam. – Akkor miért vesztegetjük az időt beszélgetésre? Vedd le a csuklyád, és lássunk neki!

Felegyenesedett, és fellendítette a karját. Ruhája alatt, a mellkasa körül fodrozódás támadt, ami karjai felé csúszott. Képzeletbeli szél tépázta a ruháját. A köpeny szétnyílt, melynek mélyén megpillantottam a förtelmes arcát: a régi sérülésekkel tarkított keskeny pofát, két hatalmas, kerek, hideg, halott szemet, amik olyan idegenek voltak, akár egy tintahalé, és fölöttük a homloka közepén egy halványzöld duzzanatot, ami úgy dobogott, mint valami groteszk szív. Ikersávban, szürke színű, gennyes váladék szivárgott a duzzanatból, és faragott utat magának a kegyetlen szemei között.

Egy zöldes inda tört elő a köpeny ujjából, majd csápokká vált szét, amik megragadták az ajtókeretet, és felhúzták a Csuklyást a magasba. Az általa létrehozott hálóban lebegett, és a duzzanat egyre gyorsabban lüktetett. Suttogása olyan erővel árasztotta el a szobát, hogy a bőrömön éreztem a mocskát.

– Seegggéééédd… A mágiája ágyúszerű robbanással tört ki belőle. Az

ajtó védőbűbája átszakadt, akár a selyempapír, a robbanás belém vágódott, aztán kitörte a konyhaablakot. Ha a mágia szilárd lett volna, akkor még a falakat is kivitte volna. Megdöbbenve az erőtől, az elmémnek másodpercekre volt szüksége ahhoz, hogy felfogja, sem az ajtó bűbája, sem a mögöttem

lévő ablakoké már nem védenek többé. Fekete hajcsomó ragadta meg a derekamat,

félelmetes erővel hátrafelé rántott, és a törött ablakon át kifelé húzott. Megragadtam az eltorzult rácsot. Heves fájdalom gereblyézte végig a hátam, és mart mélyen belém. Felkiáltottam.

Egy újabb hajfonat tekeredett a karomra. Julie megdermedt, szemei kitágultak a pániktól. A haj egyre erősebben és erősebben húzott, és szorította össze a mellkasomat. Meg sem tudtam moccanni. Mintha egy acélpánt szorította volna össze a tüdőmet. Ha elájulok, elkapják Julie-t.

– Ööölllldd… – recsegte a Csuklyás. Fogak martak bele a vállamba, majd elengedtek. A reeve felvisított, amitől a vérem fellángolt.

A lény élőhalott. Úgy irányítják, akár egy vámpírt. Az elméje felé nyúltam, de a Csuklyás védelmébe ütköztem. Áthatolhatatlan volt.

Fájdalom vágott végig a hátamon. Megfeszültem, és engedtem, hogy a szó elhagyja az ajkamat. – Ameh! – Engedelmeskedj!

A Hatalom Szava villanásnyi fájdalom kíséretében szakadt ki belőlem, mintha kitépték volna a gyomromat. A fal, ami védelmezte a reeve elméjét, összeomlott. A Csuklyás felüvöltött a hálójában.

Tátongó gödörként nyílt meg előttem a reeve elméje. Az irányításom alá vontam, és megszorítottam. A hajból készült hurok ellazult körülöttem. Még mindig fogvatartott, de a borzalmas nyomás eltűnt.

A reeve szemein keresztül a sajátomba néztem. Ezzel a furcsa kettős látással láttam Julie-t magzati

pózban összegömbölyödni a padlón. A Csuklyás rám bámult. Éreztem őt, amint mélyen a reeve elméjében várakozik. Csordultig telt gyűlölettel, nemcsak amiatt, aki voltam, hanem amiatt is, ami voltam. Forrongott, a haragja alig tartotta vissza, egy rosszindulatú, szörnyű lény volt, aki az emberiség pusztulását akarta. Az undor felduzzadt bennem, egy olyan erős, ösztönös idegengyűlöletté, ami azzal fenyegetett, hogy felülír minden észérvet.

Kényszerítettem a hajat az ellazulásra. Lassan, tétovázva elengedett. Még a Hatalom Szavával sem voltam képes sokáig kordában tartani a reeve-et. Abban a pillanatban, amint alábbhagy a figyelmem, a Csuklyás visszaveszi az ellenőrzést.

Oldalra léptem, és áthúztam a reeve-et a rácsokon, keresztül az ablakon, be a konyhába.

Ezt nézd, te rohadék! Kimondatlan parancsomnak engedelmeskedve a

reeve beleverte a fejét a falba. Egy ütés. A vakolat leomlott, és feltárta a mögötte

lévő csupasz téglát. Egy ütés. Piros folt kezdett el szétterjedni. Egy ütés. A koponyája, mint egy leejtett tojás,

megrepedt. Nem kapod meg a gyereket, hallasz engem? Egy utolsó csapástól a reeve fejéből vörös és szürke

színű nyálka ömlött ki. A Csuklyás jelenléte eltűnt. Egy másodperccel később mozgásra ösztökéltem a lényt, majd én is visszahúzódtam, mielőtt a haldokló elme maga alá temetett volna.

Egy ütés.

Piszkos folyadékáradat öntötte el a falat. A hátam úgy égett, mintha olvasztott üveget

öntöttek volna a sebbe. A szoba kissé megremegett. Összeszorítottam a fogamat, és felemeltem a kardomat.

A Csuklyás az ajtóban várakozott. Tiszta a terep. Nincs mágikus fal, ami elválasztana bennünket egymástól.

Lassan elmosolyodtam, és kivillantottam a fogaimat. – Háromnak annyi. Csak egy maradt. Lássuk.

A csápok összezsugorodtak, mire a háló összeszűkült. Kissé előrehajoltam, a testsúlyomat a lábujjaimra helyeztem támadásra készen.

Csápjai leváltak, és visszahúzódtak a köpeny ujjába a palást szegélye alá, majd a Csuklyás megfutamodott, mintha csak egy szélroham söpörte volna el az ajtómból.

Még éppen időben néztem le, hogy lássam, ahogyan Julie lábai eltűnnek az asztal alatt.

Tizedik fejezet

Lehajoltam, hogy benézzek az asztal alá, és majdnem előre bukfenceztem. Kóválygott a fejem. Lila körök vakították el a látásomat, elzárva előlem a kilátást, miközben éles fájdalom égette a hátamat. Ez nagyon nem jó.

– Julie, mennünk kell. A hátával a falhoz lapult. – Olyan vagy, mint ők. Mint

az Emberek. – Nem. Teljesen más. – Igen, pontosan olyan, mint

Ők. Olyannyira olyan, hogyha ezt Julie tudná, akkor

sikoltozva rohanna el. – El kell mennünk, Julie. Nem maradhatunk itt. Lehetséges, hogy még több ilyen teremtmény van esetleg odakint: a bejárati ajtó viszont teljesen tönkrement, ahogyan az ablakokon lévő védelem is.

Muszáj mennünk! A fejét rázta.

A fájdalom kettéhasította a gerincemet, és könnyeket csalt a szemembe. Nem is tudtam visszaemlékezni arra, mikor sérültem meg utoljára ennyire. Kényszerítenem kellett magamat, hogy a hangom lágyan csengjen. – Julie, még mindig én vagyok az. Esküszöm neked, mindent megteszek azért, hogy biztonságba helyezzelek. De most el kell tűnnünk innen, mielőtt a férfi visszajönne még több reeve-vel. Gyerünk, édesem! Gyere ki onnan! Kérlek!

Julie nagyot nyelt, és megfogta a kezemet, én pedig kisegítettem az asztal alól.

– Ez az kölyök. Gyere! – Miféle varázslat volt ez? – Tiltott. Soha nem mondhatod el senkinek sem,

hogy használtam, különben nagy bajba kerülök. – A Hatalom Szavai még a mágiának is parancsolnak. Ősi szavak ezek. Nem elég csupán ismerni, de birtokolni is kell őket. Nem kapsz második esélyt a megszerzésükre: vagy meghódítod őket, vagy belehalsz. A legavatottabb mágusoknak két-három ilyen szavuk van. Nekem hat, de nem szívesen mesélném el, hogyan tettem szert rájuk. Ezek voltak a legvégső fegyvereim.

– A hátad… – Tudom. Csak egy olyan könnyen elérhető hely van a

közelben, ami erősebb védelmet nyújt a lakásomnál: a Rend épülete. A Rend alatti pince. A védőbűbája bevehetetlen, a páncélozott ajtóit pedig csak egy ágyú lenne képes áttörni.

Megpróbálkoztam a telefonnal. Még mindig semmi.

Nem tudnak értünk jönni a Rendtől. Tizenöt perces kocogás választott el minket a Rend

épületétől. Húsz, egy gyerekkel a sarkadban. Igazán semmiség.

Meg tudom csinálni. Csak szükségem van valamire a tompa fájdalom ellen. Csak egy apróságra, aztán minden rendben lesz.

Tartottam egy elsősegélydobozt a fürdőszobában, ezért tettem egy lépést az ajtó felé. Forróság sugárzott felfelé a gerincem mentén, majd a tarkómnál szaggatott, izzó fájdalom kíséretében felrobbant.

Kettéhasította a csontjaimat, eltorzította az izmaimat, és térdre kényszerített. Keményen a padlóra zuhantam, a kardomat a földbe szúrtam, megmarkoltam, és küzdöttem, hogy felegyenesedjek. Itt egy kölyök, akit meg kell védenem.

A szoba elhomályosult körülöttem. A falak megnőttek, fodrozódtak, és meghajoltak, akár a hullámok, melyek fulladással fenyegetnek. Éreztem a saját vérem illatát. Julie megragadta a karomat, és felzokogott. – Fel kell kelned! Gyerünk! Nem halhatsz meg! Ne halj meg!

– Minden oké – suttogtam. – Minden rendben lesz. A mágia elszivárgott a világból. A technika előtört,

ami újdonsült fájdalom kirobbanását hozta magával. Őriznem kell az ajtót. Ez minden, amire még képes

vagyok.

Az eszméletvesztés felé sodródtam és utolsó erőmmel küzdöttem ellene. Egyszer csak éreztem, hogy valami közelít felém. Ösztönösen suhintottam, de elvétettem.

– Rohadt nagy bajban vagy – mondta Curran hangja. A Bestiák Ura ment meg. Ó, milyen ironikus! – Rendbe fog jönni? – kérdezte Julie. – Igen – felelte. Éreztem, ahogy Curran felemel a

padlóról. – Fel fog épülni. Gyere velem! Most már biztonságban vagy.

Az ágy hihetetlenül kényelmes volt. Egy hosszú, boldog pillanatig megpihentem, félig belefulladva a puha ágynemű nyújtotta luxusba.

A fájdalom már visszahúzódott, még mindig ott lappangott a hátamban, de csak tompán, amit a szakszerű ellátás megnyugtató melegsége kísért. Életben voltam. Ez az egyszerű tény hihetetlenül

boldoggá tett. Ahogy egyre mélyebbre simultam a párnák közé, ezüstös fehérséget pillantottam meg magam mellett a takarón.

Odanyúltam és Slayer pengéjét érintettem. – Felébredt, szépséges hölgyem? – kérdezte egy

ismerős hang. Doolittle. A Falka házi és udvari orvosa. Az

olvasólámpa melletti széken ült, ölében egy régi, szamárfüles, puhafedeles könyvvel.

Semmit sem változott – még mindig ugyanaz a sötétszínű bőr, ugyanaz az őszes haj, és ugyanaz az apró mosoly. A Red Point-i gyilkos utáni nyomozás alatt kétszer is összefoltozott, Atlantában nincs is jobb orvosmágus nála.

Átöleltem a párnám. – Hát újra találkozunk, Doktor. – Nagyon úgy tűnik. – Egy lány is volt velem… – A földszinten van. Derek szórakoztatja. Merem

állítani, hogy a kislány nagyon élvezi a társaságát. Derek hatalmas barna szemei és szédítő mosolya.

Szegény Red, semmi esélye. – Mi volt a bajom? – Nem sértettem meg azzal, hogy

a véres ruháim felől érdeklődjek. Tudtam, hogy elégette őket.

– Megmérgeztek. Akárhányszor találkozunk, mindig próbára teszed a tudásomat.

– Sajnálom. Köszönöm, hogy megmentettél. Megrázta a fejét. – Nem én tettem. A kitörés mentett

meg. Ez az erőteljes mágia minden varázslatnak nagyobb hatalmad ad. Beleértve a te szerény, gyógyító mágiádat is.

Hidegség futott végig a gerincemen. – Tényleg ennyire közel volt ezúttal?

Bólintott. Majdnem meghaltam. Számtalanszor előfordult már,

hogy csaknem feldobtam a talpam, de sohasem akkor, amikor egy gyerek biztonsága függött tőlem. Remekül megy, Kate. Pont ott kellett állnod, háttal az ablaknak. Seggfej!

Amint talpra állok, biztonságos helyet kell találnom Julie-nak. A gondolat, hogy azok a hosszú karmok szétszakíthatják a lányt, már túl sok volt nekem.

– Hol vagyok? – A Falka délkeleti irodájában. Néhányan úgy

gondolták, talán az Erődbe kellene vinni téged, de aztán egyetértettünk abban, hogy nem élnéd túl az utazást.

Szinte szóról-szóra megismételtük a tíz héttel ezelőtti beszélgetésünket. Kivéve, hogy akkor egy omladozó felhőkarcoló szakadt a nyakamba néhány száz vámpírral egyetemben.

Elvigyorodtam. – Hogyan kerültem ide? – Őfelsége hozott. – Visszavigyorgott rám. Ez a

részlet szintén stimmelt. – Ez alkalommal ropogósra sült vagy felszeletelték? – Egyik sem – válaszolta Curran hangja. Ha nem

feküdtem volna, biztosan felugrom ijedtemben. A férfi ott állt a szoba közepén.

Mögötte egy fiatal nő, kezében tálcával, amin négy tálka sorakozott.

– Mindazonáltal egyáltalán nem találta szórakoztatónak, hogy felébresztették a

szunyókálásából, hogy megmentsen egy bolondot, aki mindig nagyobbat harap, mint amekkorát képes megemészteni.

Doolittle sietve felállt, meghajolt, és távozott. Curran az ágy lábánál lévő asztal felé intett, a nő lerakta rá a tálcát, majd ő is kisietett. Az ajtó egy kattanással bezárult, így a Bestiák Ura és én egyedül maradtunk a szobában.

Óh, micsoda öröm! Egyáltalán nem akartam találkozni Currannel, de ha mégis, akkor a legjobb formámat szerettem volna nyújtani, mert ez a hitvány, ördögi anyaszomorító élvezte, hogy kihozhat a sodromból. Végül ehelyett, itt fekszem a Falka területén, tehetetlenül egy ágyban, miután megmentett. Legszívesebben beleolvadtam volna a takarók közé. Talán alvást színlelhetnék, és akkor magamra hagyna.

Curran vizsgálódva méregetett. – Szarul nézel ki. – Köszönöm. Próbálkozom. – Másrészről viszont ő

nagyon jól nézett ki. Néhány centivel magasabb volt nálam, széles válla és bordázott izmai még a pólón keresztül is láthatóan kirajzolódtak.

Curran veleszületett természetes kecsességgel mozgott, mozdulatai erőteljesek és gyorsak voltak. A hatalom olyanfajta benyomását keltette, ami magába foglalta az erőszakot is, mely, ha megjelent, akkor félelmetes intenzitással robbant fel. Amikor utoljára láttam, szőke haja olyan rövidre volt vágva, hogy ne lehessen harc közben megragadni, ma azonban hosszabbnak tűnt, a vége pedig felkunkorodott. Fogalmam sem volt róla, hogy hullámos a haja.

Curran felvette az egyik tányért, figyelmesen megvizsgálta a tartalmát, majd közelebb jött és elém tartotta. A tányérból felszálló aroma mennyei volt. Hirtelen farkaséhség tört rám. Felültem, és a két kezem közé fogtam a tálat. Majd elengedtem, és rázni kezdtem a kezemet. Olyan forró volt, mint a folyékony láva.

– Idióta! – Curran elém tette a tányért a takaróra és odanyújtott egy kanalat.

Vannak pillanatok az életben, amikor semmi sem esik jobban egy tál forró csirkelevesnél.

– Köszönöm. – A levest, és azt is, hogy újra megmentetted a seggem.

– Szívesen. – Elhoztad a térképeket? Ott voltak… – …a szekrényen. Fogd be a szádat, és edd meg a

levest! Curran megfogta Doolittle székét, közelebb húzta az

ágyhoz, és leült. Ha kinyújtottam volna a lábamat, megérinthettem volna őt a lábujjaimmal. Túl közel telepedett le hozzám, mintsem számomra kényelmes legyen. Közelebb húzódtam Slayerhez.

Curran nézte, ahogyan eszem. Mialatt ott ült, ellazultan, szinte hétköznapinak tűnt: egy nálam kicsit idősebb férfinak, a jóképűek táborából. Kivéve a szemeit. Azok elárulták őt. Alfa szemek voltak azok, gyilkosak és védelmezőek, amiknek a falkatársak jelentettek mindent, egy kívülálló élete pedig semmit sem. Most nem kemény pillantással méregetett, pusztán csak nézett. De engem nem tudott becsapni. Tudtam, milyen gyorsan változnak azok a szemek

halálos aranyszínűvé. Azt is láttam, mi történik akkor. Curran parancsolt több, mint ötszáz alakváltónak.

Félezer lélek, akik megakadtak az emberi és a vadállati oldal között. A farkasok, a hiénák, a patkányok, a macskák, és a medvék, akiket csupán két dolog egyesített: arra vágytak, hogy megőrizzék emberi mivoltukat, és hűségüket a Falkához. Curran maga testesítette meg a Falkát. Még a földet is imádták, amin járt.

– Szóval ez a titok – szólalt meg a Bestiák Ura. A kanál megdermedt félúton a szám felé. Ennyi volt.

Rájött, mi vagyok, és most játszadozik velem. – Jól vagy? – kérdezte. – Kicsit elsápadtál. Elérkezett a pillanat, mindjárt abbahagyja a

szerepjátszást és darabokra szaggat. Ha szerencsés vagyok. – Milyen titok?

– A titok, hogy befogd a szád – felelte. – Csak meg kell várni, míg félholtra vernek, aztán csirkelevest adni neked – felemelte a kezét –, és itt az áldott csend.

Visszatértem a levesemhez. Ha-ha! Nagyon vicces. – Mit hittél, mire gondolok? – Nem tudom – motyogtam. – A Bestiák Urának útjai

kifürkészhetetlenek egy olyan alázatos szolga számára, mint amilyen én vagyok.

– Egyáltalán nem vagy alázatos. Legalább még mindig úgy bánt velem, mint aki a két

lábán áll, készen arra, hogy megvédje magát, nem úgy, mint aki csapdába esett az ágyban, és húslevest eszik. Apropó leves… Félretettem a tányért, és vágyakozva a tálca felé pillantottam. Még többet akartam. A varázslattal történő gyógyítás esetén a test

gyorsabban elégeti a tápanyagokat, ezért éheztem. Curran felemelt egy másik tányért a tálcáról, és

felém kínálta. Érte nyúltam. Ujjaival megérintette az enyémeket, és elidőzött rajtuk.

Ránéztem és láttam, hogy szürke szemében apró, aranyszínű szikrák táncolnak. Ajkai szétnyíltak, a kis résen keresztül felvillantak a fogai.

Megragadtam a tálat és elhúztam tőle. Szája széle halvány mosolyra görbült. Mulatságosnak talált. Nem éppen ilyen reakció várható el a Rend képviselőjének láttán.

– Miért mentettél meg? Vállat vont. – Felvettem a telefont, aminek a másik

végén egy hisztérikus gyerek sírt, hogy haldokolsz, ő pedig egyedül van, és jönnek az élőhalottak. Arra gondoltam, érdekes befejezése lehet egy unalmas estének.

Baromság. Julie miatt tette. Az alakváltóknál lesújtóan magas volt a gyermekhalandóság. A gyerekek fele halva született, negyedüket megölték, amikor elragadta őket a vérszomj. Mint minden alakváltó, Curran is nagy becsben tartotta a gyerekeket, és gyűlölte a vámpírokat. Valószínűleg arra gondolt, két legyet üt egy csapásra: megmenti Julie-t, és kiszúr az Emberekkel.

Összeráncoltam a homlokomat. – Hogyan tudott Julie felhívni?

– Ha jól értettem, megnyomta az újratárcsázó gombot. Okos gyerek. Most pedig elmondod, mibe sikerült megint belekeveredned.

Nem kérdés volt, de eltökélt szándékomban állt

akként kezelni. – Nem. – Nem? – Nem. Keresztbe tette a karját a mellkasa előtt, amitől

kidolgozott bicepsze kidomborodott. Élénken emlékszem rá, hogyan duzzadtak ezek az izmok, amikor egyszer a torkomnál fogva felemelt.

– Tudod, mit szeretek benned? Nem vagy teljesen eszednél. Itt ülsz a házamban, alig bírod megtartani a kanalat, és azt mondod nekem, hogy „nem”. Még a Halál bajszát is megrángatnád, ha elérnéd.

Valójában, a Halál nincs is olyan messze tőlem. Ha kinyújtom a lábamat, még meg is tudom rúgni.

– Még egyszer megkérdezem: mit csináltál? Teljesen felesleges ez a csatározás. Julie-nak esélye

sincs Derekkel szemben. Mindent el fog neki mondani, amit csak tud, aki aztán Curran elé tárja az ügyet. De legyek átkozott, ha hagyom, hogy Curran megfélemlítsen.

– Lássuk csak! Megszereztem a térképeket, amit a Falka hagyott kicsúszni a kezei közül, cserébe akaratom ellenére idehoztál, vallatsz, és testi sértéssel fenyegetsz. Biztos vagyok benne, hogy a Rend nem fogja mulatságosnak találni, hogy a Falka elrabolta az egyik képviselőjét.

Curran elgondolkodva bólintott. – Aha! És mégis, ki fogja nekik elmondani?

Óh… ez jó kérdés. Megölhetne, és soha senki nem találna rá a testemre. A Rend még csak nem is vizsgálódna mélyrehatóan, talán ezt is a kitöréssel kapcsolatos őrület rovására írná.

– Azt hiszem, szét kellene rúgnom a segged, és eltűnni innen. – Felhagyva minden illemmel, hősiesen kiittam a maradék levesemet a tányérból. Lehetséges, hogy nem kellett volna ezt mondanom.

– Álmodj csak! – Sohasem tartottunk visszavágót. Talán nyernék. –

Valószínűleg ezt sem kellett volna mondanom. – Hol a fürdőszoba?

Curran a két ajtó közül a bal oldalira mutatott. Kiszabadítottam magam a takarókból. Tényleg ki

kellett mennem a mosdóba. A kérdés csak az volt: vajon a lábaim támogatnak-e ebben?

Curran elmosolyodott. – Mi olyan vicces? – Egy masni van a bugyidon. Lenéztem magamra. Egy rövid, pántos felsőt

viseltem – nem az enyémet –, a saját kék bugyimat, aminek vékony csipke volt a szélein és egy apró fehér masni díszítette. Belehaltam volna, ha ellenőrzöm, mi van rajtam, mielőtt kibújok a takaró alól? – Mi a baj a masnival?

– Semmi – most már vigyorgott. – Tőled inkább szögesdrótot vártam volna. Vagy vasláncokat.

Seggfej! – Tudok magamra vigyázni, megengedhetem magamnak, hogy masni legyen a bugyimon. Különben is, kényelmes és puha.

– Arra fogadni mernék. – Szinte dorombolt. Nagyot nyeltem. Oké, vagy visszamászok az ágyba

és betakarózok, vagy rohadt gyorsan bemegyek és kijövök a fürdőszobából. Miután semmi kedvem bepisilni, a fürdőszoba az egyetlen lehetőség.

– Gondolom ne is feltételezzem, hogy úgy döntesz, magamra hagysz?

– Szó sem lehet róla – felelte. Megpróbáltam leszállni az ágyról. Mindent ellenőrzés

alatt tartottam, egészen addig, míg a testsúlyommal rá nem nehezedtem a lábaimra, mert ekkor a szoba úgy döntött, hogy oldalra dől. Curran elkapott. Karjával átölelte a hátamat. Érintésétől elektromos bizsergés futott végig a bőrömön. Jaj, ne!

– Kell egy kis segítség? – Megy egyedül is, köszönöm. – Eltoltam magamtól.

Egy pillanatig még tartott, így tudatta velem, hogy nevetségesen könnyedén vissza tudna tartani akaratom ellenére, aztán elengedett.

Összeszorítottam a fogaimat. Élvezze, amíg lehet. Hamarosan úgyis felépülök.

Eltávolodtam tőle, sikeresen megtartottam a függőleges helyzetemet, és egyenesen a legközelebbi ajtóhoz mentem.

– Az a szekrény – mondta. Miért én? Elfordultam a helyes irányba, megtaláltam a

fürdőszoba ajtaját, bementem, és kifújtam a levegőt. Így már rögtön jobban éreztem magam.

– Minden rendben van? – kérdezte Curran. – Bemenjek, fogjam esetleg a kezed vagy ilyesmi?

Bezártam a fürdőszoba ajtaját, mire hallottam, hogy Curran felnevet. Rohadék!

Találtam egy fehér fürdőköpenyt, ami lehetővé tette számomra, hogy a megmaradt méltóságomat megőrizve jelenjek meg előtte.

Curran a köpeny láttán felvonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem.

Bevetettem az ágyat, átmásztam rajta, és magamhoz vettem Slayert. Amíg a fürdőszobában voltam, valaki elvitte a levest. Pedig hagytam egy kicsit az egyik alján.

Az ablakon át láttam, hogy kint sötét van. – Mennyi az idő?

– Kora reggel van. Hat órán át voltál kiütve. – Kemény tekintettel nézett rám. – Mit akarsz?

Pislogtam egyet. – Tessék? Lassan kezdett el beszélni hozzám, gondosan

artikulálva a szavakat, mintha lassú felfogású vagy nagyothalló lennék. – Mit akarsz a térképekért cserébe?

Keményen szájon akartam vágni. – A Falka egyik tagja segítségért jött hozzám. Ha mindent elmondok, akkor megígéred, hogy nem bünteted meg az érintett személyeket?

– Ezt nem ígérhetem meg. Nem tudom, miről van szó. Márpedig beszélned kell. Most már kíváncsi vagyok, és nem szeretem, ha valamit eltitkolnak előlem.

– És ezzel megkockáztatod azt, hogy ezután fejek hulljanak.

– Lefárasztott a szöveged. – Curran bőre alatt a csontok eltorzultak. Az orra kiszélesedett, az állkapcsa megnyúlt, felső ajka felhúzódott, kivillantva hatalmas fogait. Egy lidércnyomás arcába bámultam, egy ember és egy oroszlán szörnyű kereszteződésébe. Ha ez a lény több, mint kétszázötven kilót nyom vadállat

formájában, akkor oroszlánnak nevezzük. A szemei azonban sohasem változnak.

Nyugalmi állapotában – a teste, a karjai, a lábai, még a haja és a bőre is emberi marad. Az alakváltóknak három formája létezik: vadállat, ember és ezek ötvözete. Mindhárom alakot képesek felvenni.

Legnagyobb erőfeszítést a fél-alak kíván, amikor is tudnak beszélni, ami pedig nagyszerű teljesítmény. Csak Curran képes rá, hogy bizonyos testrészeivel alakot vált, míg a többi nem változik.

Normál esetben semmi gondom nem lett volna Curran félig átalakult formájával. Arányos volt – a legtöbb alakváltó „az állkapcsom túl nagy és nem illeszkedik egymáshoz”-szindrómában szenvedett –, mégis, eddig csak olyat láttam, amikor fél-alak formájukban prém borítja őket. Curran esetében azonban most az emberi bőre nyúlt meg, amitől a hányinger kerülgetett.

Észrevette, hogy hősiesen próbálom visszafojtani a hányást. – Most meg mi van?

Körbemutattam az arcán. – Szőr? – Hogy érted? – Nincsen szőr az arcodon. Curran megérintette az állát. Fenevad formája

hirtelen csak úgy eltűnt. Teljes emberi alakjában ült előttem.

Megmasszírozta az állát. A vadállat erősebbé vált a kitörések ideje alatt. Csak

egy hajszálon múlt, hogy Curran az ingerültsége miatt elveszítse a kontrollt.

– Technikai nehézségek? – kérdeztem, de azonnal

megbántam. Rámutatni arra, hogy elveszíti az irányítást, mert

gyengül, nem túl fényes ötlet. – Nem kellene provokálnod. – Mélyült el a hangja.

Hirtelen egy kicsit éhesnek tűnt. – El sem tudod képzelni, mire vagyok képes, ha teljesen elveszítem az önuralmamat.

Mayday, Mayday6. – Már a gondolatba is beleremegek.

– Általában ilyen hatással vagyok a nőkre. Hah! – Az előtt, vagy az után, hogy összecsinálták

magukat, és megmutatták neked a szőrös hasukat? Curran előrehajolt. – Távozom. Utolsó esély. – Myong járt nálam. – Áh! – felelte. – Erről van szó. Az izmok megfeszültek az állán. Komor csendben

ültünk néhány percig. Addig vártam, amíg már nem bírtam tovább. – Myong – szólaltam meg szelíden.

– Tudod, kihez akar hozzámenni? Feleségül akar menni az én majdnem exbarátomhoz,

akit emberrablással, nemi erőszakkal és kínzással, valamint kannibalizmussal vádoltam. – Igen.

– És rendben vagy ezzel a dologgal? – Igen. – Hazudsz – felelte. – Talán nem tetszik annyira a dolog, mint

szeretném, de nem akarom távol tartani őket egymástól. – Látva Myongot, nos, fájt.

Nem kellett volna foglalkoznom azzal, hogy Crest egyértelműen úgy gondolja, Myong jobb, mint én, de azért egy kicsit zavart a dolog.

Kétségtelenül szebb, elegánsabb, és kifinomultabb. De olyan… olyan, mint egy haldokló hattyú. Az a fajta nő, akitől ha kérsz egy csésze teát, képes kijönni a konyhából, hogy közölje veled, forr a víz, és elvárja tőled, hogy kezeld ezt a vészhelyzetet, miközben ő illedelmesen várakozik melletted.

– Úgy vélem, ennél ésszerűbben nem is kezelhettem volna ezt a helyzetet – jelentette ki Curran.

– Hogy érted ezt? – Még mindig lélegeznek, nem igaz? Talán Curran valóban szerette Myongot, és fájt neki

az elvesztése. Talán az egója beszélt belőle: a büszke alfa, akit

elhagyott egy gyönyörű nő egy egyszerű emberért, egy nyúlbéláért, akit minden alakváltó utál, aki csak találkozott vele. Azt kívántam, bárcsak tehetnék valamit, amitől mindketten jobban éreznénk magunkat. De az egyetlen lehetőség, ha túl akarunk lenni rajtuk az, ha hagyjuk őket a saját útjukat járni.

– Kérlek, engedd meg nekik! Curran felállt. – Majd később megbeszéljük. – Curran… – Tessék? – Jobban fogod érezni magad, ha békén hagyod

őket. – Miből gondolod, hogy ez az egész zavar engem? –

Majdnem hozzátett még valamit, de meggondolta magát, és végül kiment a szobából.

Az ágyon ültem, és nagyon egyedül éreztem magam. Utoljára akkor éreztem így, amikor megtudtam, hogy Greget meggyilkolták.

Kibogoztam a fürdőköpenyemet, és elnyúltam az ágyon. A fürdőszobai expedíció és az azt követő feszült beszélgetés megviselt.

Szerettem volna, ha Curran megengedi, hogy összeházasodjanak, hogy aztán túl lehessünk ezen az egészen.

Valami elsuhant az ablak előtt. Felemeltem a fejem. Semmi. Csak a téglalap alakú kilátás az égre, ami éppen most kezdett kivilágosodni a napfelkeltétől. A második vagy a harmadik emeleten lehettünk. Még fa sem volt a közelben. Visszatettem a fejem a párnára. Csodálatos. Most már hallucinálok is.

Kopp-kopp-kopp. Egy reeve? Az nem lehet – ezek a csajok nem

kopognak. Lecsusszantam az ágyról és az ablakhoz léptem.

Nincsenek rácsok. Nincsen riasztó. Azt hiszem, ha képes vagy

kiszagolni öt liter vízből egy csepp vér illatát, neked sem lenne szükséged riasztóra. Csak a totális őrültek kockáztatnák meg azt, hogy betörjenek egy szörnyekkel teli házba. Elfordultam.

Kopp-kopp-kopp. Na, jó, rendben. Akkor játszunk. Az ablakon régifajta

zár volt, súlyos, és fémből készült. Mindkét kezemre szükségem volt, hogy kinyissam. Slayert az ablakpárkányra tettem.

Az ablakon túl egy kihalt utca nyújtózkodott a homályba.

Kinyitottam a reteszt és felcsúsztattam az ablakot. Alattam egy vékony párkány húzódott, alig volt

szélesebb, mint a díszes tégla, ami kinyúlt a falból. Bran bukkant fel a párkányon, közvetlenül előttem.

Kezeivel megragadta az enyémeket, és az ablakpárkányhoz szegezte azokat. –Helló, Galambom – vigyorgott rám. – Nézzenek oda: nincs nálad a csinos kis késed, és elkaptam a kezedet. Most mit fogsz csinálni?

Lefejeltem. – Áu! – Elvesztette az egyensúlyát, elengedett, majd

kezével kapálózni kezdett, ezért megragadtam a kabátját, mielőtt lezuhant volna. Kezemmel súroltam az ismerős, műanyag tasakot. Hihetetlen.

Berángattam a szobába, és kivettem a térképeket a bőrnadrágja derékpántja alól. Az erőlködéstől majdnem térdre estem. Azon küszködtem, hogy állva maradjak, miközben felmordultam. – Megint elloptad a térképeket? Meg akarsz halni?

Az orrából csöpögött a vér. – Ezt kibaszottul nem hiszem el!

Kétszer törted be az orrom egy nap alatt! Ezért megfizetsz! – Talpra szökkent és rám vetette magát.

Megállt, amikor Slayer pengéje megérintette a mellkasát. Gyenge vagyok, de még mindig gyors.

– Ki vagy te, mit csinálsz itt, ki a Csuklyás, miért akarja Julie-t, és hol van Julie anyja?

– Ez minden? – Törölte le kézfejével a kibuggyanó vért a szájáról.

– Igen. Nem. Miért olyan fontos az Üst, hova tűnt, mi köze Morriganhez, hova mész, amikor eltűnsz, és miért akarod annyira a térképeket? Oké, ez minden.

Kicsit nekifeszült Slayernek. – Nem érdekel a testem.

Csak a tudásom miatt kellek neked. Ki az a Csuklyás? – Fehér köntös, csápok? Felcsillant a szeme. – Tudod mit, tedd a térképeket

oda az ágyra, és háromig számolunk. Ha nyersz, megmondom ki ő. Ha én nyerek, megkaplak.

– Engem? Kacsintott egyet. – Egyébként aranyos a masnid. Lepillantottam magamra. És valóban, a köntösöm

szétnyílt. Most már az egész világ tudja, hogy van egy masni a bugyimon.

Összezártam a köpenyt. – Mennyi ideig tartanál magadnál?

Örökre? Becsmérlően nézett rám. – Ne vedd sértésnek, de

nem vagy annyira dögös. Rengeteg hal úszkál a tengerben. Csak egy éjszakára.

Meg kell hagyni, van tehetsége ahhoz, hogyan sértegessen és tegyen ajánlatot egyszerre. – Nem tűnsz el a ködben, hogy elragadd a térképeket?

Felemelte a kezét. – Ígérem. – Esküdj meg Morrigan nevére, hogy ha én nyerek,

akkor állod a szavad. Ez egy teszt. Figyeltem a reakcióját, és ott is volt:

tétovázott. Morrigan neve fontos volt számára, ami azt

jelentette, hogy valószínűleg pártfogoltja az istennőnek.

– Morrighan nevére esküszöm, hogy állom a szavam. – Furcsa hangsúllyal ejtette ki Morrigan nevét, de talán éppen így kell helyesen kimondani.

Ledobtam az ágyra Slayert, majd letettem a

takaróra a térképeket, miközben le sem vettem róla a szemem.

– Három lépést hátra. Egyszerre léptünk hátrébb. Ő megállt a szoba

közepén, én pedig a fal melletti széknél. – Háromra. Egy – mondta, majd előredőlt, mint egy

futó a rajtnál. – Kettő. A térképekre vetette magát. Megragadtam a széket

és nekicsaptam, amitől elesett. Ismét megütöttem, csak hogy biztos legyek benne, ott is marad, majd átléptem felette, és felkaptam a térképeket. – Én nyertem. – Most már csak a szoba forgásának kellene abbamaradnia.

Felnyögött, és válogatott káromkodások törtek fel belőle.

– Az a helyzet, hogy alábecsültél, csak mert nő vagyok. – Oldalba böktem a lábammal. – Mi a Csuklyás neve?

– Bolgor, a fomoiránok Pásztora. – Köd kezdett el örvényleni, majd eltűnt.

A lábaim megadták magukat, és lezuhantam az ágyra. Fomoire?

Formoriánok. Morrigan ősi ellenségei. Így már volt értelme a büdös halszagnak: a tengeri démonok bűzlenek, mint a halak. Összevontam a szemöldökömet. Bran Morrigant szolgálja, Morrigan és a formoriánok gyűlölik egymást. Ennek már van értelme. De miért akarja a Pásztor Julie-t?

Az ajtó kivágódott, és Derek lépett be a szobába, nyomában két női alakváltóval.

Felé nyújtottam a térképeket. – Itt vannak. Egy nap alatt már másodszor. Tartozol nekem.

Derek kivette a kezemből a térképeket, és megszagolta őket, míg a két nő ellenőrizte az ablakot.

– Elment – közölte a fiatalabb nő. Derek arca remegett a dühtől. – Meg fogom találni.

Senki sem teheti meg ezt kétszer. – Mi folyik itt? – lépett a szobába Curran. Derek elsápadt. Sok szerencsét a

magyarázkodáshoz, hogy hogyan tudták kijátszani ezt a kiváló biztonsági rendszert.

Bran bukkant fel a szobában egy gomolygó ködfelhő kíséretében, magához rántott a szétnyílt köpenyemmel, megragadta a vállamat, és megcsókolt. Fogai összekoccantak az enyémekkel. Felrántottam a térdemet, de számított a mozdulatomra, és blokkolta a lábamat.

Amikor rájött, hogy nyelvét nem lesz képes bedugnia a számba, elengedett. – Még mindig akarlak magamnak – ígérte.

Curran rávetette magát, de csak a köd foszlányait sikerült elkapnia.

A kézfejemmel letöröltem a számat. – Bántott? – kérdezte Curran. Ha a tekintetemmel képes lettem volna villámokat

szórni, ott helyben megsült volna. – Az attól függ, mit nevezünk sérelemnek.

Amúgy milyen bemutatót terveztél a berohanásoddal?

Curran vicsorgott egyet. – Lenyűgöző – mondtam neki. – De már nem hall

téged. Újra összehúztam magamon a köntöst, bemásztam

az ágyba, és magamra húztam a takarót. Ez éjszakára bőven elég volt a kínos helyzetekből.

Tizenegyedik fejezet

Arra ébredtem, hogy valaki figyel. Kinyitottam a szemem, és megláttam Julie arcát meglehetősen közel az enyémhez. Egy ideig farkasszemet néztünk.

– Nem halsz meg, ugye? – kérdezte egészen lágyan. – Legalábbis nem most rögtön. – Egy ilyen kijelentés

azonnal megbosszulja magát. Tehát felkészültem, hogy azon nyomban, a tetőn keresztül belém csapódik egy zuhanó meteorit.

– Az jó – mondta, és mellém feküdt a matrac szélére, a kezeit a térdei köré kulcsolta. –Mert nagyon félek. Mindig elfog a félelem, amikor anyu dolgozni megy. – Most a kezeit a feje alá helyezte. – És akkor is, ha Red elmegy.

– Márpedig nem jó így élni. – Nem tudok semmit sem tenni ellene. Nem tudtam, mit kellene erre felelnem. A gyerekek

normál esetben nem fogják fel a halál tényét. Halhatatlannak és biztosnak érzik magukat. Ellenben

Julie – éppen úgy, ahogy egy felnőtt –, tudta, mi az a halál, viszont nem tudta kezelni. Nekem pedig nem volt ötletem, hogyan segíthetnék neki.

– Mondtál valamit Rednek, amiről meg akarlak kérdezni. – Ha a megfelelő szavak eszembe jutnának rá. – Azt mondtad, neki adnád, amid van. Mire gondoltál ezzel?

Megvonta a vállát. – Szexre. Red ismer egy rituálét, ami a hatalmamat arra ruházza át, akivel lefekszem.

Némán meredtem rá. Ez valahogy olyan szinten abszurd volt, hogy az agyam egy pillanatra túlterhelődött miatta.

– Nincs szükségem a mágiámra. És nem jelent semmi különöset számomra. Éppenséggel látom a mágia színeit – na és? Ha továbbadnám, erősebb lenne és mindkettőnket meg tudna védeni.

Most már szeretném megtenni, de ő még várni akar. Azt mondja, ha várunk vele, amíg tényleg felnőtt leszek, akkor a mágia még erősebb lesz.

– Julie, bízol bennem? A kérdésem meglepte. – Igen. Mély lélegzetet vettem. – Nincs olyan varázslat, ami

a mágikus hatalmat egyik emberről a másikra átruházná.

– De… – Hadd magyarázzam el! – Felültem, és nem kis

fáradtságomba került, hogy nyugodt, egyenletes hangon beszéljek. – Van egy boszorkányvarázslat, ami lehetővé teszi, hogy úgy tűnjön, egy rövid időre az egyik személy átadja a hatalmát a másiknak. És kétségtelenül a szexet használja a kivitelezésre, hogy

a másik elhiggye, elveszíti a hatalmát – még ha a valóságban ez egyáltalán nem is így van. A hatalom olyasvalami, ami a sajátod. Megbújik a véredben és a csontjaidban – a tested minden egyes sejtjében. Ezért égeti el néhány ember a véres kötéseit: mert a mágiájukat még akkor is tartalmazza a vérük, amikor már régóta a testükön kívül van. – És ezért kellene megölnöm azt, akinek a véres kötésem a birtokába kerülne.

Tátva maradt a szája. – Hadd meséljek neked erről a varázslatról. Tükör-

zárnak nevezik. Tudod, hogyan kell szexelni? Egy pillanatig elbizonytalanodott, hogyan is kellene

hozzáállnia a dolgokhoz, hogy felvilágosítson-e arról, komplett hülyeségeket beszélek, vagy, hogy inkább csak a felnőtt tudásával imponáljon-e nekem. Végül leküzdötte a fölényes kényszert, hogy erősen pozitív benyomást tegyen rám. – Igen. A férfi bedugja a micsodáját…

– … a péniszét… – … a nőbe. – És mi történik a végén? – Az orgazmus. – És mit okoz egy férfinél az orgazmus? – Kate

Daniels, a szexuális tanok szakértője. Légyszi, valaki, nem tudna itt, most, azonnal megölni?

– Áh… – Magömlést. Ejakulációt. – És ettől lehet teherbe esni. – Bólintott. – Ahogy mondják, a mágia a vérben rejtőzik. És a

spermában ugyanúgy bujkál mágia. Ez a férfi magja, és nagyon erős mágiát tartalmaz. A tükör-zár a következőképpen működik: a boszorkány nő lefekszik az esetben érintett férfival. Azután a férfi magjai a testébe kerülnek, és utána még öt napig élnek benne. És ameddig a magok nem halnak el, arra tudja használni a boszorkány, hogy a férfi mágikus hatalmát lemásolja. Az e módon átadott hatalom nem túlságosan erős, de ha mindent jól csinál, akkor megszerezheti.

Mialatt szexel vele, egyidejűleg varázslat hatása alatt is áll, ami hatástalanítja a férfi érzékeit, fáradttá teszi, majd a legvégén nagyon gyengének érzi magát. Ha csak megpróbálná használni a mágiáját, nem érezné a saját hatalmát. Néhány nap múlva végül megszűnik ez a varázslat, és minden ugyanúgy megy tovább, mint előtte.

A tükör-zár-varázslattal eddig kétszer találkoztam, és mindkét esetben az áldozat később megölte a történtekért felelős boszorkányt.

Ez egy gonosz varázslat, amit szinte mindig nagyon romlott okokból kifolyólag alkalmaztak.

– Érted már, miért csak akkor működik, ha egy nő használja ezt a varázslatot? A nő testnedvei egyszerűen nem hatolnak át megfelelő

mennyiségben a férfi testébe, hogy ezáltal a másik oldalról is működhessen a dolog.

Figyeltem, ahogy megemészti ezeket az új információkat. És azt kívántam, bárcsak azonnal témát válthatnánk.

– Valaki, valószínűleg egy boszi, mesélt Rednek erről

a varázslatról. Ez egy veszélyes bűbáj, Julie. Sokat lehet vele veszíteni.

Red elég jól kiismeri magát a mágiában ahhoz, hogy tudja, ez veszélyes, és ha csak egy kicsit is belegondolt volna, akkor belátná, ez csak egy irányba működik. De olyan sietve akarja a hatalmat, hogy éppenséggel egyáltalán nem is gondolt bele. És emiatt kapott ezen az alkalmon.

Megértette, mire akarok kilyukadni. – Red szeret engem!

– Viszont a hatalmat még jobban. Milyen barátnak neveznéd azt, aki megpróbálja megszerezni a hatalmadat? És ezen a módon felhasználni téged? A szex… – Szavak után kutattam. – … az intim dolog, amit szerelemből tesznek, vagy legalábbis abból kellene, a fenébe is. Azért tedd meg, mert a másikat és magadat is boldoggá akarod tenni.

A könnyeivel küzdött. – De ha nekiadnám a hatalmamat, boldoggá tenném, és én is az lennék!

Örültem, hogy Red valahol tőlünk távol bujkált, mert ha ebben a pillanatban a kezeim közé kerülne, kitekerném a nyakát.

– Te egy érzékelő vagy. Csupán minden tízezredik ember képes arra, amire te. Az anyukád és te mindig is pénzhiánnyal küszködtetek, igaz? Julie, egy kis tanulással néhány éven belül háromszor vagy négyszer annyit kereshetnél, mint én. Az emberek pénzzel fognak elhalmozni. Fizetni fognak érte, hogy egy meghatározott iskolába járj, csak azért, mert meg tudod mondani, bizonyos dolgoknak milyen mágikus színe van. Viszont, ha haszontalan mágikus

képességed lenne, és ha már azt se tudnád megcsinálni, hogy a fing csettintésnek hangozzon, akkor is ugyanezt mondanám. Nem szabad feladni azt, ami vagy, csak mert valakit boldoggá szeretnél tenni.

– Én döntöm el egyedül, mi tesz boldoggá! – toporzékolva ugrott fel az ágyról.

– Ha ezt helytelennek érzed, akkor bizonyára az is. Becsapta az ajtót maga mögött. Tehát a

közmondásos érzékemmel jól beletaláltam a dolog közepébe. Felálltam, hogy felöltözzek, és hogy gondoskodjak valami ételről.

A fiatal alakváltóknak nem sok idejük volt, hogy magukra találjanak.

Ha a pubertáskor elkezdődött, csupán két lehetőségük maradt: vadfarkassá válnak vagy alávetik magukat a Törvénynek.

Vadfarkassá válni azt jelentette, hogy minden önuralmukat elveszítik, és a testük vakon követi a hormonjaikat a poklukba. A vadfarkasok emberi hússal táplálkoztak. A saját maguk által okozott kínokban és szadista perverziókban tobzódtak, egyik kigondolt kínzástól a másikig haladtak, egy lőfegyverig, egy kardig vagy egy mancsig, addig, míg az űzetésük véget nem ért, vagy a Lyc-V belülről fel nem

emésztette őket. A vadfarkasok fiatalon haltak, és nem nyújtott valami kellemes látványt a tetemük.

Aki pedig alávetette magát a Törvénynek, annak az lépten-nyomon uralta a cselekedeteit. A Törvény követői emberiek akartak maradni, és megragadtak minden lehetséges módot, hogy a bennük lévő állatot rövid pórázon tartsák. A Törvény szigorú szellemi kondicionálást, fegyelmet, felelősséget, hierarchiát és alázatosságot igényelt. Tehát mindent, ami engem őrületbe kergetett.

Az egyén, aki átment ezen a tűzpróbán, közös személyiségvonásokra tett szert: ismerték a határaikat, nem dohányoztak, kerülték az erős szagokat, az alkoholtartalmú italokat és a csípős fűszereket, mivel ezek hatására minden érzékük eltompult volna. És kicsapongásnak csak rendkívül ritkán engedték át magukat.

Kivéve, ha ételről volt szó. Az alakváltók úgy ettek, mint a disznók. És jelenleg nem okozna nehézséget felvennem velük a versenyt. Farkaséhes voltam, és nem láthattam előre, mikor ehetek legközelebb két, kopoltyúsokkal való harc között.

Teljesen egyedül ültem a konyhában – a reggeli ideje már régen elmúlt. És éppen magamhoz vettem az első falatot, amikor Derek megérkezett, és helyet foglalt velem szemben. Egy régi, üres kávésdoboz és egy fémvágó olló volt nála. Elővett egy hosszú vasszöget, meg valami drótot a dobozból és elkezdett egy nagyjából öt centiméter széles fémcsíkot levágni. Azt követően figyeltem, ahogy a szöget a csupasz ujjaival cikk-cakk formájúra hajlítgatja.

Aztán, mintha agyagból lenne, összegyűrte a fémdarabot, és belenyomta a szöget.

Milyen jó dolog is vérfarkasnak lenni! – Van nálatok egy kiadás az évkönyvből? –

kérdeztem. Derek felállt, és odahozta nekem a Misztikus lények

évkönyvét. – Köszönöm. Belelapoztam, közben pedig még egy falat szalonnát

toltam a számba. Semmi sincs benne Bolgorról, a Pásztorról. És reeve-ekről sem tartalmaz semmilyen utalást. Átfutottam a cikket Morriganről.

Számszeríjas-vadászról ugyanúgy semmi. Ha benne lenne, valószínűleg úgyis tudtam volna róla: az évkönyvet már számtalanszor végigolvastam elejétől a végéig. Számos részletre nem lehetett hagyatkozni, de összességében egy nagyon jó útmutató a mágia világába.

Nem sokkal azután, hogy nekiláttam a másik tányér ételnek, Julie bejött, és mogorva kifejezéssel az arcán leült hozzám. Derek a szögre további fémszalagokat fűzött, erősen összepréselte, majd dróttal rögzítette őket.

– Derek, mit gondolsz róla, ha egy fiú meg akarná szerezni egy lány mágikus hatalmát, aminek érdekében rávenné arra, hogy lefeküdjön vele?

– Eltörném valamijét. Az egyik lábát. Vagy az egyik karját. – Szorosabbra húzta a drótot. – Valószínűleg nem ölném meg, de a száját feltépném.

– És mi lenne akkor, ha ez a lány a fiúnak akarná adni a hatalmát?

– kérdeztem.

– Akkor meglehetősen bolondnak tartanám érte. – Megvonta a vállait. – Ilyesmi megvalósítható egyáltalán?

– Nem. – Akkor szerencséje van a lánynak. És talán levonja

belőle a tanulságot, és keres magának egy másik fiút. – Derek egy fémrózsát adott át Julie-nak. – Ez a tiéd. Kate, ha ettél, Curran beszélni akar veled. Fent van a tetőn.

Követtem őt a lépcsőn keresztül a második emeletre, ahol egy létra segítségével egy csapóajtón át tovább lehetett haladni felfelé.

Felmásztam rá, és az épület lapos tetejére érkeztem.

A tetőn mindenféle súly és súlyzó hevert. Curran egy nehéz, acélvázas, masszív súlyzópadon feküdt a hátán. Éppen fekvenyomást csinált, kinyomta a súlytárcsákkal megpakolt rudat, majd lassú, koncentrált mozdulattal ismét a mellkasához engedte.

Odamentem hozzá. A rúd vastagabb volt, mint a csuklóm.

Nyilván különleges gyártású. Megpróbáltam összeszámolni a felhelyezett súlyokat. Egy kereskedelemben kapható, fekvenyomásra használt rúd húsz kilót nyomott, éppen annyit, mint a legnehezebb normál súlynehezék. Ennek ellenére ezek a korongok mégsem tűntek normálisnak.

Egy darabig oldalt álltam, és figyeltem, ahogy a rúd emelkedik, majd süllyed. Curran egy régi, szakadt pólót viselt, és láttam az izmait dolgozni az anyag alatt.

– Mennyit nyomsz ki? – 320 kilót. Rendben. Egyszerűen itt maradok, nem megyek

átlósan feléd, és remélem, hogy már nem emlékszel a fenyegetőzésemre, miszerint szétrúgnám a segged.

Vigyorgott. – A segédem akarsz lenni? – Nem, köszi. De mi lenne, ha buzdítanálak? – Mély

levegőt vettem, és kiabáltam: – Nincs izzadság, nincs eredmény! A fájdalom a testedben, csak a gyengéké lehet! Hajrá! Gyerünk! Nyomd! Mutasd meg a súlynak, a kalapács kinek a kezében van!

Curran nevetésben tört ki. A rúd veszélyesen közel állt meg a mellkasa felett, mialatt rázkódott a kacagástól. Odamentem, és megragadtam a rudat. Ez egy igencsak kompromittáló helyzetbe hozott, mert a feje ezáltal a combjaimhoz került, és nagyon közel ahhoz, amit közvetlenül felette találhatott. De nem éreztem késztetést rá, hogy egy veszett, tomboló Falkát felvilágosítsak, mennyire vagyok hibás abban, hogy a Bestiák Urának egy súlyzókkal megpakolt rúd szétnyomta a mellkasát.

Teljes erőmmel tartottam. Lehetetlenségnek tűnt felemelni a rudat, anélkül, hogy ő alatta neki ne feszülne.

A rúd nagyon lassan emelkedett. – Curran, hagyd abba a játszadozást, és emeld fel a

rudat! Lepillantottam és láttam, ahogy mozdulatlanul az

arcomba bámul. Közben mosoly bujkált az ajkain. Szemmel láthatóan

fenségesen szórakozott a látványon, ahogy lihegve

fáradozom. Felemelte a rudat, és az állvány tartópilléreire tette. Gyorsan visszahúzódtam, és helyreállítottam a

köztünk lévő, két méteres távolságot. Felült, levette a pólóját, és letörölte vele az izzadságot a mellkasáról. Egészen lassan. Ezalatt még egy kicsit hagyta játszani az izmait is.

Elfordultam, és a panorámának szenteltem a figyelmemet. Ha csorgatnám a nyálam, tönkretenné az imázsomat. És ha ténylegesen belelendülne az izmaival való játszadozásba, valószínűleg tehetetlenül a padlóra kerülnék. Vagy rám szakadna az ég.

Sürgősen szükségem van egy numerára. Különben még a végén sztrájkolni kezdenek a hormonjaim, és végérvényesen lemondhatok az józan eszemről.

Curran felkelt a súlyzópadról, és mellém állt. A szemünk elé tárult, ahogy a jól helybenhagyott város kínlódik a közelgő kitöréssel. A távolban felhőkarcolók maradványai omlottak össze véglegesen.

Közöttük és közöttünk zűrzavaros utak nyújtóztak, és ahol a természet már visszafoglalta a romokat, ott növények zöldelltek.

Talán beképzeltem magamnak. Lehet, tényleg csak a verítéket törölte le magáról, mert nem akart izzadt maradni, és mégsem azért tette, hogy bemutatót tartson nekem a gyönyörű izomzatából.

Valószínűleg megint túl sok jelentőséget tulajdonítottam a dolgoknak.

– Mit fogsz csinálni a gyerekkel? – kérdezte. – Elviszem a Rendhez. Az épülete alatt van egy

pince. Az ajtaja hatvan centiméter vastag acélból áll,

és olyan védelme van, amit még a Természetfeletti Védelmi Egységnek sem sikerült áttörnie. Jelenleg ez a legbiztosabb hely az egész városban.

A Rend még további épületekkel és berendezésekkel rendelkezik, de nem voltam elég magas rangú ahhoz, hogy bepillantást nyerhessek, mik ezek és hol találhatóak. Erről a pincéről sem tudnék semmit, ha Ted azt hitte volna, hogy titokban tarthatja előttem. Ha engem elszállásolnának egy olyan épületben, amelyben az egyik ajtón ez a felirat látszik: „Belépés csak engedéllyel”, természetesen előbb-utóbb megpróbálnám kinyitni a zárat, hogy megtapasztaljam, mi van odabent.

– Akár itt is hagyhatod – mondta Curran. – Szívesen gondoskodunk róla.

– Köszönöm az ajánlatot. Tényleg, tudod, hogy nagyra értékelem.

De bizonyos lények képbe kerültek. A Rend pincéjében biztonságban lesz, és nem akarok semmilyen halálesetért felelős lenni.

Sóhajtott. – Tisztában vagy vele, hogy éppen most sértettél vérig, igaz?

– Mivel? – Arra céloztál, nem vagyok abban a helyzetben,

hogy őt vagy az embereimet meg tudjam védeni. Ránéztem. – Tényleg nem úgy gondoltam. – Megbocsátok, és ezesetben szemet hunyok felette. Mindkét kezemet az előttem lévő vaskorláton

tartottam. Elvenni a súlyzórudat, majd feltüzelni a Bestiák Urát, nem tűnt számomra valami túlzottan okos, diplomatikus sakklépésnek.

– Sajnálom, Nagyuram. – Voilà. Én voltam maga a megtestesült udvariasság. És szinte majdnem megölt.

– Bocsánatkérés elfogadva. – Különben van még valami megbeszélnivaló? –

Őgőgössége. – Nincs. – Egy hatalmas kézi súlyzó után nyúlt, és

elkezdte edzeni a bicepszét. Megfordultam, és már indulni akartam, de

megálltam egy pillanatra. A legjobb hangulatában volt. Totál feszülten. És mégsem civakodtunk, még. Ez kitűnő időpontnak ígérkezett.

– Myong… Egy mély morgás tört fel a torkából. – Mondtam:

máskor. Bizonyos értelemben most máskor volt. – Úgy

gondolom, tényleg nagyon szereti őt. Fújtatott: – Felejtsd el! – Nagyon félénk, és borzalmasan fél tőled. Iszonyú

sok bátorságába került, hogy eljöjjön hozzám. Félredobta a súlyzót. Egy darabig repült, majd

hangos koppanással landolt, és egy mélyedést hagyott maga után a tetőburkolaton. Curran közeledett felém, a szemei szikráztak a dühtől.

– Ha engedélyezem, kárpótlásra van szükségem. Önszántadból akarsz jelentkezni a posztra? Pontosan úgy viselkedett, mint akinél a „Nem”

szóba sem jöhetett. Kihúztam Slayert a hátamon lévő tokból és a tető széle felé hátráltam.

– És a huszonhármas számú barátnő legyek, akit hamarosan kitaszít a helyéről a huszonnégyes számú, csak mert egy kicsit nagyobb mellei vannak? Nem,

köszönöm. Tovább közeledett hozzám. – Áh, igen? – Igen. Magadévá teszed ezeket a szép nőket,

eléred, hogy függjenek tőled, aztán egyszerűen eldobod őket. De ezúttal téged hagytak el, és ezzel az az óriási egód nem tud mit kezdeni. Hogyan is remélhettem, hogy mi ketten felnőttek módjára tudunk beszélni egymással? És ha mi lennénk az utolsó két túlélő a Földön, gondoskodnék egy olyan úszó szigetről, ami lehetővé tenné, hogy ne kelljen a közeledben lennem. – Már majdnem elértem a nyitott csapóajtót, ami a kivezető létrához vitt.

Curran megállt, és keresztbe fonta maga előtt a karjait. – Azt majd meglátjuk.

– Semmit sem fogunk meglátni. Köszönöm a megmentésemet és az ételt. Most fogom a gyerekemet, aztán eltűnök. – Leugrottam, lecsúsztam a létrán, és végigfutottam a folyosón. Nem jött utánam.

Már a földszint felénél tartottam, amikor végre megvilágosodott: éppen most tudattam az alakváltók vezérével, hogy majd akkor fekszem le vele, ha a pokol befagyott. Ezzel nemcsak hogy cseszhetek bármiféle együttműködést a Falka részéről, nem, még ki is provokáltam. Már megint. Megálltam, és néhányszor a falba vertem a fejemet. Egyszerűen tartsd a pofád, te hülye barom!

Derek bukkant fel a lépcső aljánál. – Nem ment valami jól, hm?

– Hagyj békén! – Akkor feltételezem, most elmész.

Megtorpantam és ránéztem. – Van ellenvetésed, hogy veled tartsak? – kérdezte. – Miért? – Rövidre akarom zárni ezt a lopást. – Derek

dühösen nézett. – És kedvel téged. Egy vérfarkas, aki a csupasz kezével fémdarabokból

rózsát hajtogatott, és aki abban az esetben, ha veszély fenyegetne, fogná Julie-t, és olyan gyorsan elszáguldana vele, hogy semmiféle szörnyasszonyság a mélytengeri halfogsorával nem tudna utánuk kapni? Megfontolandó…

– Oké. Szívesen magammal viszlek.

Tizenkettedi fejezet

Az alakváltók hivatalának folyosóján lévő telefon csodák csodájára működött. Bármennyire is szerettem volna eltűnni onnan, azt nemigen akartam megkockáztatni, hogy gyalog tegyem. Az első dolgom volt Maxine-t hívni.

– Itt a Rend Atlantai Kirendeltsége. Miben segíthetek?

– Maxine, én vagyok az! Beszélhetnék Teddel? – Odakinn van. – Odakinn?! Ted sose dugja ki az orrát. Hol van? – Küldetést teljesít. A francba! – És mi van Mauróval? – Őt is kivezényelték – csakúgy, mint a legtöbb

lovagot. A franc esett ebbe a világba! – Van ott valaki? – Andrea. Csodás!... – Beszélhetnék vele? Először kattanást, majd Andrea hangját hallottam. –

Szervusz, Kate! Helló, Andrea! Tudom, hogy megtámadott egy

vadfarkas, de eljönnél értem, és az én tini vérfarkasomért egy alakváltó- erődítményhez? Mély levegőt vettem, reméltem, hogy Andrea nem szenved poszttraumatikus stresszben.

– Rettentően sajnálom, hogy ezt kell kérnem tőled, de nincs más választásom. Egy kislányt kell a Rendhez kísérnem, hogy elrejtsük a pincében. Három ló kellene hozzá.

– Nem gond. Merre vagytok? – A Falka délnyugati irodájában – feleltem, cseppet

megalázkodó hangon. – A Griffin és az Atlanta sugárút sarkán találkozhatunk. Ja, és lesz velem egy alakváltó is.

Andrea azonnal felelt. – Ne moccanjatok! Már megyek is.

Megkerestem Julie-t, akit újra a késemmel a kezében találtam és Derekkel a sarkunkban, elhagytuk az erődöt.

– Hová megyünk? – kérdezte Julie, mialatt a Griffin utca felé haladtunk.

– A Rendhez. Körülöttünk a város igyekezett megszabadulni a

mágiával teli éjszaka maradékától. A technológia már kora reggel működésbe lépett, ám a mágia hullámai áthatották az egész éjszakát.

– És mihez kezdünk a Rendnél? – kérdezte Julie. – A Rend rendkívül jól megerősített hely; ott

maradsz Andreával, egy roppant kedves hölggyel. – Nem! Veled akarok maradni!

Keményen a lányra meredtem. – Ebbe most nem hagyok beleszólást, Julie!

– Nem akarom! Tovább mentem. – Meg kell keresnem édesanyádat.

Szeretnéd, hogy megtaláljam, nemde? – De veled akarok menni! A Griffin és az Atlanta sugárút sarkán egy emelődaru

köré gyűlt tömeg torlaszolta el az utat. Egy sovány, sötét hajú lány a zsebtolvajok sikamlós kecsességével a tömeg peremén ügyködött.

Felénk tartott. Julie kihúzta a tőrét, és szúrósan a zsebtolvajra meredt.

A lány visszafordult. A daru csikorogva felnyögött. A kábel villámgyorsan

kifeszült, és egy hatalmas halfarok jelent meg a tömeg felett, az azt követő kígyózó testet pedig a fejemnél is nagyobb, türkizkék pikkelyek borították. Az a hal valahogy ismerősnek tűnt… De nem tudtam, hol is láthattam három emelet magas halat – egy ilyen látványt ugyanis egykönnyen nem felejt el az ember.

– Mi az ott? Egy kopaszodó, középkorú férfi, bőrmellényén a

fuvarozók jelvényével, felém fordult: – A Halpiac emblémája.

– A Halpiac előtti bronz szobor? – Valaha bronzból volt. – Hogy került ide Buckheadből? – Volt ott egy folyó – mondta egy tőlem balra álló nő.

– Az ablakból láttam. – Az a föld száraz – mutatott rá a fuvaros. – Mondom, hogy láttam egy folyót! Tisztán át

lehetett látni a hullámokon – mintha szellemek lettek volna. Még sosem láttam hozzá foghatót.

A fuvaros a földre köpött. – Rosszabb is lesz ennél, míg a kitörés véget nem ér. Oldalra, a tömegtől arrébb húzódtunk, és néztük, ahogy felhúzták a halat.

– Nem hagyhatsz magamra! – jelentette ki Julie. Korábbi beszélgetésünkre gondolva, azt hihettem

volna, alig várja, hogy megszabaduljon tőlem. – Emlékezz csak, mi történt, mikor jöttek a reeve-ek!

Julie arcából kiszaladt a szín. – A reeve-ek idekinn vannak. Valamit akarnak tőled,

és nem fogják annyiban hagyni a dolgot. Gondold magad az anyukád helyébe. Szívesen látnád a kislányod egy eszement, reeve-ekre vadászó nőszeméllyel lófrálni, vagy szívesebben tudnád biztonságban?

Julie elkedvetlenedő arcot vágott. – Nem vagy az anyám. Ne írd elő, mit tegyek! – mondta végül, ám a hanglejtéséből úgy ítéltem, lezártnak tekintette a vitát.

– Most én helyettesítem az édesanyádat – mondtam. – Inkább egy őrült nagynénire hajazol, akit csak

akkor hívnak, ha egy rokont óvadék ellenében ki kell hozni a hűvösről – jegyezte meg Derek.

Rászegeztem a mutatóujjam, mire elvigyorodott. – Julie, amíg meg nem találjuk édesanyádat, én

felelek a biztonságodért. Az anyukád jó ember, és szeret téged: megérdemli, hogy megkeressük, és addig is vigyázzunk rád. Ha megtalálnám, ám közben valami bajod esne, nem tudom, mihez kezdenék. – És ha nem találnám meg, akkor is azt akarná, hogy ne essen bajod.

A kereszteződés túlsó végén, egy herélt lovon ügetve, Andrea tűnt fel, és három paripát vezetett.

Legszívesebben egészen a Rendig galoppoztam volna, ám ahhoz túl sűrű volt a forgalom. Az emberek tudták, hogy a mágia hamarosan mélyen átjárja majd a várost, ezért igyekeztek addig kihasználni a technológia nyújtotta előnyöket, ameddig lehetett. Kénytelenek voltunk lassabb tempóval beérni.

A sort Andrea vezette; mögötte, a kantárt a pániktól elfehéredő ujjakkal szorító Julie, majd Derek, és végül jómagam. Azt akartam, hogy Derek és Andrea a lehető legkevesebbet tartózkodjanak egymás közelében. Ha a társunk esetleg vadfarkassá változna, és a még eleven, lélegző emberek gyomrát svédasztalos büfévé változtatná, hajlamosak lennénk nem kis ellenszenvvel viseltetni az alakváltók iránt. Ugyan, miért kísérteni a sorsot?

– Ami azt illeti, most eléggé türelmes – mondta Derek, aki még engem is szóra bírt.

– Kicsoda? – Curran. Bólintottam. – Egészen addig, míg mindenki az ő

szabályai szerint játszik. – Ez nem igaz. Még nem láttad milyen, ha nincs rajta

nyomás. – Mivel ő a Bestiák Ura, úgy hiszem, folyton nyomás

alatt áll – sóhajtottam. – Nem akartam én felbőszíteni, csupán az időzítés nem volt megfelelő. Edzés után tele volt adrenalinnal, ezért a szokásosnál agresszívebben viselkedett. Rosszkor hozakodtam elő a dologgal, ennyi az egész. – És persze lakatot se tudtam tenni a számra a közelében. Egyszerűen az idegeimre ment.

– Aztán meg itt a kitörés is – tette hozzá. – Ilyenkor nehezebben fogja vissza magát.

– Nézd, ha akarod, ha akad még egy esély, megpróbálom elsimítani a dolgot. – Hah! Mintha erre ugyan bármi esély is lenne!

Még egy kirohanás, és a Falka szemében egy életre nemkívánatos személy leszek.

Kissé elnehezült a légzésem, mire a Rend parkolójában lekászálódtunk a lovakról.

Az ajtót kinyitva beljebb intettem Julie-t. – Második emelet, a bal felőli első az én irodám, úgy tudom, nyitva van. A kislány beiramodott.

Mialatt a lovakat az istállóba vezettük, beavattam Andreát a probléma részleteibe: meséltem neki Julie eltűnt anyjáról, a reeve-ekről, és Bolgorról, a Pásztorról, akit előszeretettel Csuklyásnak neveztem. Derek a Rend ajtajánál őrködött, ám mérget vettem volna rá, hogy minden szót hallott. A farkasfülekkel sokkal jobban hallani, mint az emberekével, az ő hallása pedig kivételesen éles volt. – Formoriánok – mondta Andrea. – Mivé lett ez a világ!

– Három dolog érdekel: mit keresnek itt, mit akarnak Julie-tól, és mi történt a kislány anyjával?

Andrea megrázta a fejét. – Fogalmam sincs, de hát ez nem is az én asztalom. Én lövöldözök, kütyüket eszkábálok össze, és vágom az alakváltást követő rezonanciára vonatkozó elméletet, de a mitológiához vajmi keveset konyítok. – Elvigyorodott. – Ám a kislányt megvédem.

– Sajnálom, hogy téged terhellek ezzel. Andrea Derekre sandított. – Bárcsak leszoknának

erről a fene nagy óvatoskodásról velem kapcsolatban. Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Úgyis a Rendnél kell maradnom: a szabályzat előírja legalább egy lovag jelenlétét a kitörés idején. Vigyázok a lányra.

Haboztam. Ha ebben a helyzetben bárki is segíthetett, az Andrea volt, a lovagok mintapéldánya, aki minden valaha leírt szabályzatot betéve tudott.

– Mi a gond? – kérdezte, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.

– Írásban folyamodjak menedékért? Andrea összerezzent. – Az emberek

veszélyeztetéséről szóló záradék aggaszt? – Aha. A menedékház oltalmát igénylő írásos kérvénynek

megvolt az az előnye, hogy amíg Julie a lovagok oltalma alatt maradt, mindannyiuknak kötelessége volt megvédeni őt bármilyen fenyegetéssel szemben. Ám a kérvény aláírásával Julie a Rend oltalma alá helyezte magát, és rá is vonatkozott a közvetlen veszélyforrásokat taglaló záradék, melynek értelmében, ha efféle veszélyt jelent az emberiségre nézve, a lovagok kötelesek megszabadulni tőle.

A Rendnél nem szokás, hogy kislányokat tegyenek el

láb alól, de ismertem Ted észjárását, és nála az volt a minimum, hogy a kevesek életénél többet ér a többség biztonsága. Hogy a reeve-ek és a Pásztor miért vadásztak Julie-ra, arról fogalmam se volt, de elméletileg elképzelhető, hogy ő egy formoriánok által megjövendölt gyermek, aki a világ elpusztítására rendeltetett – ám történtek már ennél bizarrabb dolgok is. Nem akartam úgy rátalálni Julie-ra, hogy átmetszették a torkát. A lovagok biztosan gyors és kegyes halálban részesítenék, ám ez vajmi kevés vigaszt jelentene számomra.

Andrea elmosolyodott. – Jó hír, hogy nem is kell kérvényt írni. A lány árva, hozzátartozóiról semmit se tudunk. A tizenhetes rendelkezés értelmében, mivel a lány még nem nagykorú, elvállalhatod az ideiglenes gyámságát. Tölts ki egy 240-M jelű űrlapot, és a Rend a gyámleányodnak tekinti Julie-t. A kitörés idején, a Rend embereinek összes családtagja jogosult a legközelebbi kirendeltségnél oltalomért folyamodni, és ez esetben nem vonatkozik rájuk a közvetlen veszélyforrások záradéka. Hacsak a lány meg nem támad valakit, nem közömbösíthetik.

– Nem tudom, hogy aláírna-e bármi effélét. Még mindig azt hiszi, hogy az anyja életben van. És nem csak ő, hanem én is.

Vagy legalábbis, reméltem. – Ez biztosan felvetne pár kellemetlen eshetőséget.

– A dolog szépsége az, hogy semmi ilyesmit nem kell aláírnia – csak egy lovag nyilatkozatára van szükség, aki igazolja, hogy minden ügyben, a legmesszebbmenőkig a lány érdekeit tartod szem

előtt. Andrea fültől fülig érő vigyort villantott. –

Szerencséd, hogy ismersz ilyen lovagot! – Köszönöm – mondtam, és komolyan is gondoltam. – Nem tesz semmit. Jót tesz egy kis változatosság –

már majd’ halálra untam magam. Ha beüt a mágia, pucolunk az alagsorba, ha pedig a reeve-ek még a technológiai infrastruktúra működésekor bukkannának fel, a fejükön gyakorlom majd a célba lövést.

Ekkor kivágódott az ajtó, Julie pedig egyenest Derekbe rohant, és vadul hadonászott a kezei között. Derek megragadta, és felemelte a földről. – Mi az?! Beszélj!

Julie teste megfeszült, és egyetlen szót köpött ki: – Vámpír!

Odafönn, az irodában, az asztalomon várt rám: egy csupasz, csontsovány, acélkemény izomzatba csomagolt, és emberbőrbe bújt lidércnyomás. Meztelen volt és randa: vagy három-négy évtizede halott lehetett már. Valaki kiadós mennyiségű, bíborszínű naptejjel kente össze az egész testét, amely ki tudja miért, nem szívódott fel, hanem száraz masszává szilárdult, mintha a teremtmény egy óriási méretű, vörös szőlő ízű rágógumit ragasztott volna

magára. – Ezt nem gondolhatod komolyan. A vámpír kitátotta a pofáját, abból pedig Ghastek

hangja tört elő. – Mint mindig, most is részemről az öröm. Biztosan Ghastek volt az. Azon tűnődtem, vajon

Nataraja, az Emberek helyi vezetője direkt őt bízta-e meg azzal a feladattal, hogy lépjen kapcsolatba velem, vagy Ghastek magától vállalta ezt a rettenetes küldetést.

Andrea lépett be az irodába, és hirtelen két pisztolyt rántott elő, amelyekkel a vámpír pofájába célzott.

– Cuki fegyverek – mondta Ghastek. – SIG-Sauer P226-osok – felelte Andrea. – Ha

megmoccansz, megvakulsz. – Komolyan azt hiszed, hogy kifoghatsz egy vámpír

reflexein? – tudakolta könnyed hangnemben Ghastek; nem kötekedő szándékkal, pusztán csak érdeklődő jelleggel.

Andrea szája halvány mosolyra görbült. – Teszel egy próbát?

Megráztam a fejem. – Andrea úgy szedi le a fejed, hogy még moccanni se marad időd. Hidd el: a sebesség pontos érzékelése életem szerves része.

Magamban megjegyeztem, hogy sose keveredjek nyílt harcba Andreával – marhára nem tudni, mi sülne ki belőle. Gyorsnak gyors voltam, ám a pisztolyai ellen fabatkát sem értem, a szablyámat pedig, sokkal tovább tartott kirántani a hüvelyből, mint egy pisztolyt a tokjából. – Mindannyiunk szerencséje, hogy harcra semmi szükség – mondtam, és Andreára mosolyogtam.

A lovag bólintott és eltűntette fegyvereit. – Az előtérben leszek.

– Köszönöm. Andrea kiment, én pedig a székembe ültem. –

Takarodj az asztalról! A vámpír maradt, ahol volt. – Ghastek, vagy te takarítod le onnét, vagy én. Az

irodámban nem tűröm a modortalanságot. Az élőhalott sunyin lecsusszant az asztalról. – Nem

akartalak megsérteni. – Jó, akkor nem is veszem annak. Nos, mit akarsz? – Hogy vagy? Nem törted csontodat? Nincs nyílt

sebed? – Nincs. Miért izgat ilyen hirtelen a hogylétem? – Nem fogott el szédülés? Nem éreztél enyhe

bizsergést a mellkasodban és a nyaktájékon? Vagy, mintha alvás után vér tolult volna a combodba – attól eltekintve, hogy a folyamat belül játszódik le?

Keresztbefűztem a karjaim. – Van valami különleges oka annak, hogy az Immortuus-vírus elszaporodásának kezdeti fázisát taglalod nekem?

A vámpír közelebb lopózott. – Ennek csak egy oka lehet.

– Belőlem nem lesz vámpír, Ghastek. – Az ilyesmi fizikai képtelenség. A vérem könnyed reggeli gyanánt habzsolta be a vámpír-vírust, és repetáért esdekelt. A vámpírlétet kizárhatom – amiképp az alakváltást is.

A vámpír még egy óvatos lépést tett felém. – Ha nem túl nagy kérés, láthatnám, az íriszedet?

– Mondtam már, hogy nem vagyok fertőzött. Hisz meg se haraptak.

– Kérlek! Előrehajoltam. A vámpír két lábra állt, és arcát az

enyémmel egy magasságba emelte. Egymásra meredtünk, a hulla meg én, csupán pár centi választott el minket egymástól. Majdnem összeért a testünk.

A vámpír hajdan kék szemeibe meredtem, amelyeket most a hajszálerekben száguldó, vámpír-vírustól hemzsegő véráram színezett vörösre. A szemek mélyén éhség lapult, rettenetes, mindent elemésztő, csillapíthatatlan éhség. Ha Ghastek csak egy csipetnyit is elvesztené a vámpír teste fölötti uralmat, az a förtelem belém marna, és húsomat cincálva friss, forró vért keresne.

Legalábbis megpróbálná. Mert aztán megölném. Úgy zúznám szét az undorító agyát, ahogy a szúnyogot szokás. Nem is esne rosszul – az lenne a nap fénypontja.

Ha rajtam állna, mindet kinyírnám. Az Emberek táplálékláncát is megmásznám, egészen legendás vezérükig, Rolandig. Lenne pár megbeszélnivalónk – ám, ez a terefere még várat magára, míg meg nem erősödöm, mert jelenleg egy szemöldökráncolással eltűntethetne a föld színéről.

A vámpír ismét négykézlábra ereszkedett. – Elégedett vagy? – Igen. – Csalódottnak tűnsz. Csak nem az én megfertőzött

testembe akarsz bújni? A vámpír arca megrándult, a Casino mélyén, egy

páncélszobában tartózkodó Ghastek grimaszát igyekezett utánozni. – Kate, ez nem volt valami jó

próbálkozás; jóllehet, páratlan példány válna belőled. Kiváló fizikai állapot, hozzá megfelelően arányolt

testalkat. Épp ma reggel néztem át a tagfelvételi kérelmeket, és hát, a jelentkezők fele alultáplált, a másik felének meg a testalkata hibádzik.

Íme, Ghastek, teljes pompájában. Vérbeli kórházi eset.

Felsóhajtottam. Vajon remélhetem-e még, hogy megtudom a reggeli látogatás okát? Így csak az időmet vesztegettem, pedig el kellett volna indulnom, hogy felkutassam Julie anyját. – A beosztásom kissé sűrű ma reggel. Értékelném, ha végre a tárgyra térnél.

– A járőrünk múlt éjjel furcsa élőhalottat látott – mondta Ghastek.

– Kapaszkodó hajszálak, karmok, és fölöttébb érdekes erőlenyomat jellemzi.

Karmok – aha. Magamban újra lejátszottam a minapi küzdelmet. A karmok csak akkor kerültek elő, mikor a reeve már gyilkolásra készen állt. Pár perces eltéréssel, két reeve rontott az otthonomra, a harmadik csak sokkal később bukkant fel. Szándékosan hagyták hátra. A sötétben bekaptam egy döfést. – És, milyen hamar szabadult meg ez a bizarr élőhalott az őrjáratotoktól?

Ha Ghastek meg is lepődött, jól titkolta. – Tíz másodperc alatt.

– Azért ez egy kicsit szomorú, nem gondolod? – Fiatal vámpír volt az a járőr. Nemrég vettük fel. Ajjaj, mindig ezek a kifogások. – Csak azt nem

tudom, mennyiben érint ez engem. – Az erőlenyomatát egész a lakásodig követtük, ami

igencsak romos állapotban leledzik – legalábbis abból ítélve, amit az ablakon keresztül látni. Habár az új ajtó feltűnt. A régi talán az enyészeté lett?

– Igen drámai módon. A vámpír szünetet tartott. Most kezdődik a tánc. – Az Embereknek szükségük van arra a példányra. Cseszd meg magad! Minden kétséget kizáróan

Ghastek volt a legrátermettebb Holtak Mestere ebben a városban. Neki voltak a legjobb tanoncai és vámpírjai. Megfizethetetlen élmény lenne látni Ghastek arckifejezését, miután elpazarolt párat azokból a kiváló vérszopókból, hogy elfogjanak egy reeve-et, csak azért, hogy vörösvértest-halmazzá változtassák.

– A mosolyod zavarba ejtően éles – állapította meg Ghastek.

A mosolyom egy cseppet se halványult. – Sajnálom, nem tehetek róla.

– Mivel az incidens a te lakásodban történt, az Emberek arra kérnek, segíts nekik ebben az ügyben. Mi az, amit tudsz, Kate?

Az Embereknek valóban egy reeve-re fájt a foguk. Lehet, hogy a jó öreg vámpírok távirányítása már nem volt elég jó számukra. – Mit adnak cserébe?

– Pénzt. Aznap, mikor elfogadom az Emberek pénzét,

megszűnök emberi lénynek lenni. – Nem érdekel a pénz. Más ajánlat nem akad?

A vámpír rám meredt, szája lekonyult, ahogy Ghastek felmérte a számba vehető lehetőségeit. Az asztalról felmarkoltam pár formanyomtatványt, a vámpír pofájába tömtem, és a szélüknél fogva

felhúztam őket. – Mit művelsz? – kérdezte Ghastek. – A lyukasztóm eltört. – Nem tiszteled az élőholtakat. Felsóhajtottam, és a nyomtatványok szaggatott

szélű szakadásait mustráltam. – Ez egyedül az én hibám. Van még valami, vagy mehetek a dolgomra?

– Tartozom neked egy szívességgel – mondta Ghastek. – Most, vagy a jövőben – rajtad áll, mikor hajtod be. Bármit megteszek, amíg azzal közvetlenül nem ártok se magamnak, se a csapatomnak.

Fontolóra vettem az ajánlatot. Fölöttébb vonzónak találtam. Egy tapasztalt Holtak Mestere kezében egy vámpír egyedülálló eszköz volt, és Ghastek nem csupán tapasztalt volt, hanem tehetséges is. Egy általa garantált szívesség bármikor jól jöhet. Még ha rá is teszi azt a mohó karmát egy reeve-re, próbálná vele tartani az iramot, hogy felmérje annak hatalmát, erejét. És mikor az komoly sérülést szenved, vörösvértest-halmazzá változtatja. Mi veszteni valóm volt?

– Maxine? – Igen, kedveském? – Ghastek szívességet ígért a segítségemért

cserébe. Van olyan papírunk, amellyel ezt írásban is elismerheti?

– Igen, van. – Aláírsz egy ilyen szerződést? – Aha! A vámpír egy sor fojtott, recsegő hangot eresztett

meg a torkából, mire rájöttem, hogy a lény Ghastek

kuncogását igyekszik utánozni.

Derek belépett az irodába, a falnak dőlt és keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt.

– A társad még mindig életben van – mondta Ghastek, aki éppen a nyomtatványt tanulmányozta. – Bámulatos!

– Kemény fából faragták. Tény, hogy Ghastek aláírása pontosan ugyanolyan

volt, mintha a dokumentumot saját kezűleg írta volna alá, ami többet elárult az irányító képességéről, mint az oly ügyes hadonászások és kaparások.

Csodálatra méltónak találtam a tudását. És egyúttal kétségtelenül borsódzott is tőle a hátam.

– Csupa fül vagyok – mondta, amikor Maxine elvette az aláírt egyezményt.

– Két napja egy amatőr boszorkánykoven eltűnt a találkozó helyükről, a Honeycomb-szurdok mélyéről. Más okból kerestem fel a helyet, és egy mérhetetlenül mély lyukat találtam a földben, valamint nekromanta mágia nyomait. És nagyon sok vért. De egyetlen holttestet sem.

– Folytasd! – Magammal hoztam onnan az egyik boszorkány

lányát.

– A lány, aki beszaladt az irodába – felelte. – Nem állt szándékomban megrémiszteni.

– Igen. – Nekem pedig nem állt szándékomban felvilágosítani Julie vámpírfóbiájáról, és hogy mivel a mágia éppen nem uralkodott, ezért a vámpíri befolyásának jeleit nem ismerhette fel. – A segítségemet kérte, és a Rend védelme alá helyeztem. – Hogy egyáltalán ne is támadjanak hülye ötleteid. – Aztán magammal vittem a gyereket a lakásomba, az éjszaka folyamán pedig megtámadtak.

– Hányan voltak? – Hárman, nem számítva bele az irányítót. A vámpír megdermedt. – Volt egy irányító is velük? – Igen. – Ember? – Nem igazán. Leírtam neki Bolgort, a Pásztort, különösen a

csápjait, és a reeve-eket, részletesen ecsetelve a hajukat, a karmaikat és a mérgező

nyálkájukat. Elmondtam, amit tudtam a tengeri démonokkal kapcsolatban, de nem kötöttem az orrára, honnan valók az információim. Tekintettel a szokatlan halálozási szokásaikra félrevezethettem volna, de az üzlet az üzlet, és emiatt elmeséltem még, hogyan folytak szét nyálkává. Néhány szóban összefoglalva utaltam a reeve haja általi közeli bukásomra: – Vágott sebeket szereztem a hátamon, ezután elintéztem a reeve-et, felhívtam egy kollégámat, aki eljött értem, és elvitt egy gyógyító mágushoz. – Ami többé-kevésbé meg is felelt az igazságnak. Meglehetősen biztos voltam benne, senki sem tudott róla, hogy képes

voltam irányítani egy vámpírt, és döntő jelentőséggel bírt a biztonságom érdekében, hogy ez így is maradjon.

A vámpír szoborrá dermedt, amíg Ghastek feldolgozta a hallott információkat. Az Emberek azt hitték, a nekromantizmus minden területén monopóliummal rendelkeznek. Annak a gondolata, hogy egy önálló irányító a város utcáit járja, nagyon nem volt ínyére, főleg, ha egy démonról volt szó. – Ez a Pásztor becenév érdekesnek tűnik számomra, vonatkozhat az irányítói képességeire.

A körmeimmel kopogtam az íróasztalon. – Lebeszélnélek róla, hogy kövesd a reeve-eket. Mihelyt súlyosan megsebesülnek, nyálkává változnak.

– Igazán sajnálom, de a saját szememmel szeretném látni. Van rá valamilyen oka ennek a Pásztornak, hogy még egyszer visszajöjjön a lány miatt? – kérdezte Ghastek. Nyilvánvalóan azt fontolgatta, hogy a valóságban a reeve-ek nem a Varjú Nővérek voltak-e, akik valamilyen idegen hatalom által, amely szabadon engedte őket, élőhalottá váltak. Ez már nekem is eszembe jutott.

– A lány biztonságban van a pincénkben. Ha visszatér, pechje lesz.

– És mik a terveid? – Most fel fogok keresni egy szakembert, aki segít

majd nekem, hogy ezt az egész zűrzavart egy kicsit tisztábban lássam. Az világos, hogy a formoriánok el akarják pusztítani Morrigant, de azt nem értem, hogyan kerültek a városba, mit akarnak egy gyerektől, és miért vetettek szemet erre a boszorkánykovenre.

Tudom, hogy a koven Morrigannek hódolt, de a főboszorka a lakókocsijában druida áldozati rituálét mutatott be. És az egyik nincs összhangban a másikkal.

– Miért nem fordulsz a Druidák Rendjéhez? – érdeklődött Derek.

Ghastek néhány centivel arrébb mozgatta a vámpírt. – Nem, igaza van. A druidák sok-sok éve távol tartják magukat az örökségüktől.

Ha csak meghallanák azt a szót, hogy „áldozati rituálé”, minden együttműködést megtagadnának. Ez a nyilvános munkájuk katasztrófája lenne. Egy független szakértő sokkal jobb választásnak bizonyulna.

Felkeltem. – És minél hamarabb meglátogatom őt, annál jobb.

Ahogy mondani szoktad: szórakozásból. – Veled megyek. – Már elnézést, de azt hiszem valamit félrehallottam. A vámpír kinyújtotta a karját, és hosszú, sárga

körmei olyan hét centivel, ha nem többel, hosszabbították meg az ujjait. – Figyelembe véve az ajánlatom értékét még sokáig nem fogod tudni kiegyenlíteni.

Mindketten aláírtuk ezt a szerződést, Kate. És tartalmazza, hogy: az összes információt teljesen rendelkezésre kell bocsátani a vonatkozó lényekkel kapcsolatban. És amit te eddig elmondtál nekem, azt semmi esetre sem lehet teljes körűnek nevezni.

Hogyan sikerül magamat újra meg újra ilyen helyzetbe hozni?

Derek eljött a faltól, aminél eddig támaszkodott, és vigyorogva bámult.

– Rendben. Tarts velem! De remélem tisztában vagy vele, hogy nem garantálhatom, hogy további reeve-ekkel fogunk találkozni.

– Óh, dehogynem! Fogunk! Megöltél közülük hármat. Egyetlen egy Holtak Mesterét sem ismerek, aki ilyen esetben ne akarná ezt megtorolni.

Mielőtt indultunk volna, kiküldtem a vérfarkast és a vámpírt az irodámból, és átöltöztem. Az évek során hozzászoktam, hogy a praktikus fekvésű helyeken váltásruhát tartsak, ezért volt ilyesmi az irodámban is bekészítve. A Falka egyik tréningruhája most jó lenne, de miután a reeve-ek karmait már éreztem magamon, valami vastagabb öltözet lebegett a szemeim előtt.

Belebújtam egy barna, bő nadrágba és egy fehér heatgear-pólóba.

A póló gyorsan száradó mikroszálakból készült, elvezette az izzadságot, és a nyári hőség ellenére szárazon és hűvösen tartott. A Rendőrség Különleges Bevetési Csoportja is ezt a varrás nélküli pólót viselte a védőmellénye alatt. Egy bőrmellényt vettem rá, amit szorosan magamra erősítettem, ezáltal jól tudtam mozogni benne, majd „kemény, harcra kész” szerelésemet egy fekete bakanccsal tettem teljessé: fekete bőr felsőrésze és sarka volt, az oldala pedig fekete nejlonhálóból állt. Majdnem elég könnyű ahhoz, hogy teniszezni lehessen benne.

Megfordultam, a falnál lévő árnyékom után léptem, majd a bal oldali varrásnál valamivel szorosabbra húztam a mellényt, és Slayer tokját a mellény hátán

lévő hurokba csúsztattam. Végül levettem a polcról a széttépett példányomat a

Céh Évkönyvéből, amiben egy cikk volt a tükör-zár-varázslatról, beledugtam egy ceruzát könyvjelző gyanánt erre a helyre, és lementem a hosszú betonlépcsőn a pincébe. Egy szerfelett masszív acélajtó mögött, öt teremben tárolva őrizték a fegyvereket és a könyveket, illetve a hatalom eszközeit, amelyeket a Rend lovagjai bizonyos helyzetek esetén előszeretettel használnának. A legelső teremben volt egy mosdókagyló, egy hűtő, néhány hálózsák, sőt, egy szekrény méretű WC is.

Andrea már ott volt, elővette a lőfegyverét, és készenlétbe helyezte egy asztalra.

Julie megmerevedett, amikor beléptem. Azt hittem, ezen már túl vagyunk. Magamra öltöttem a legjobb mosolyomat. – Na, megszoktad már a helyet?

– Andreának van szárított marhaszelete, és van pizza is – válaszolt Julie, aztán mégis elnémult. A pizzának minden gyerek örülne. Ma tényleg nem mentek túlzottan jól a dolgok kettőnk között.

– Sajnálom, hogy mérges vagy rám. Hoztam neked valami olvasnivalót.

Letettem a Céh Évkönyvét az asztalra. Nem szólt rá semmit. Óh, cseszd meg! Határozottan lépdeltem felé a teremben köztünk

uralkodó, terhelő csendben, és a karjaimba zártam. – Hamarosan visszajövök, oké? Te itt maradsz. És Andrea nagyon jó fej, biztonságban leszel vele. – Úgy tűnt, azonnal könnyekben tör ki. – Ki tudja, talán az

anyukáddal térek vissza. – Az ilyesfajta ígéretek egy nap a pokolba fognak juttatni. Mégpedig egyenes úton.

– Tényleg úgy gondolod? – Remélem – mondtam. – Nálam van a kardom és az

övem. Megérintettem az övet, amelyen fél tucat kis zacskó

helyezkedett el, amik gyógynövényeket és ezüsttűket tartalmaztak.

– Mint egy Batman-öv! – jegyezte meg Julie. – Igen, pontosan, Barbara. Vigyázz rendesen a

barlangra, amíg távol leszek! Julie levette az amulettes nyakláncát. – Tessék! Nem

ajándékozom neked örökre, csak egy időre kölcsön adom. Vissza kell hoznod, rendben?

– Rendben, visszahozom. – Belecsúsztattam a bőrmellényem egyik belső zsebébe.

Andreával biccentettünk egymásnak, aztán útra keltem.

Tizenharmadik fejezet

Gyors ütemben haladtunk előre a Buckhead utcán. Kevés különösebb látnivaló akadt egy olyan vámpírnál, akit a sík terepen való járásra kényszerítettek. Nem tartozott már a kétlábúak közé, de anatómiailag nem volt abban a helyzetben sem, hogy négykézláb gyorsan mozogjon, különös, szaggatott járásmódba roskadt, miközben felváltva tartózkodott a talajon, azután ismét a magasba szökellt.

Legalább teljesen hangtalanul galoppozott, és nem leplezte le sem a karmok karcolása az aszfalton, sem a szapora lélegzetvétel. A vámpírok az éjszaka, a sötétség teremtményei, észrevétlenül lopakodó gyilkosai. Idekint, a kora délutáni, vakító napsütésben, és az impozáns, régi villák előtt, amelyek szemlátomást eltűntek a zöldellő növényzet alatt, egy valóra vált rémálom groteszk látványát nyújtotta.

Miközben a vámpírt figyeltem, nem tudtam megakadályozni, hogy a gondolataim Julie-ra ne

terelődjenek. Abszolút elveszettnek tűnt. De ahhoz, hogy előrelépést érjek el ebben az ügyben, meg kell végre értenem, mi folyik itt, és ehhez Saimanra volt szükségem.

Remélhetőleg elég információval szolgál majd, amivel egy kevéske világosságot vihetek ebbe a káoszba, azután visszamegyek Julie-hoz és szemmel tartom. A Rend bűbájjal védett pincéjében hagytam.

Egyáltalán nem ellenőrizhető. Csakhogy valami mindig kicsúszik az irányításom

alól. Viszont ameddig nem hagyja el azt a helyiséget,

addig semmi baj nem érheti. Semmi sem kényszerítheti, hogy kimenjen az alagsorból. Hacsak nem üt ki tűz. Vajon van ott valamilyen gyúlékony anyag?

Összeszedtem magam, és felhagytam ezzel. Az ilyen gondolatok az őrületbe kergetnek.

A vérszívó már negyedszer vágta át az utcát közvetlenül előttünk.

A Rend lovait kiképezték minden létező lény elviselésére, de akármennyi időt szán valaki a betanításukra, azok akkor is csak jószágok maradnak. Nem szerették a vámpírokat. Nem szegültek ellen, de megijedtek és azonnal megugrottak.

– Azt hiszem, szándékosan csinálja – morogta halkan Derek.

– Igen. Utálja a lovakat – árultam el. – Allergiás rájuk. A lila vámpír a jobb oldali utcaszegély mentén futott,

majd felugrott a legközelebbi telefonpóznára. Egy gyík hajlékonyságával felmászott az oszlopra, körülkémlelt,

majd ismét lesuhant, és folytatta tovább bizarr ügetését. Általában hamarabb havazott volna júniusban, minthogy az Emberek fényes nappal kiengedjék az egyik vérszívójukat. A nap percek alatt felperzselte a bőrüket. Kivéve persze, ha tetőtől talpig több rétegnyi vastag, napfényvédő krémmel kenték be őket. Ennek ellenére mégis felmerült bennem a kérdés, hogy miért vállalták ezt a kockázatot.

– Ghastek? Tulajdonképpen mi történik a Casinóval a kitörés alatt?

Beletelt néhány másodpercbe, míg válaszolt. – Teljes blokád. A vámpírok számára kijárási tilalmat rendelünk el. A személyzetet visszahívjuk és riadókészültségre váltunk. A Casinóban minden leáll és bezár. A külvilággal való kommunikáció kizárólag a vészhelyzetekre korlátozódik.

Ha a kitörés mindennemű mágiát felerősít, akkor a vámpírok ereje is hirtelen megnövekszik. Vajon mennyi nekromantára lenne szükség ahhoz, hogy sakkban tartsák őket? Kétlem, hogy tudni akarom. Nem szeretnék ott lenni, amikor az istállókban megkötött vérszívók elszakítják az acélláncokat.

Ghastek a lovam mellé szökkent, és a kanca hátrarántotta a fejét.

– Milyen messze vagyunk még? – érdeklődött Derek. – A türelem erény – jegyezte meg Ghastek. – Hülyeség előadást tartani a türelemről egy

farkasnak. – Ez volt az első alkalom, amikor Derek kegyeskedett közvetlenül Ghastekhez beszélni, és az arca egyértelműen elárulta, hogy mocskosnak érzi magát tőle.

– Mindenképpen észben tartom arra az esetre, ha valaha is, bármilyen okból kifolyólag beszélnem kellene egy állattal.

– Befejeznétek? – kérdeztem. – Persze – felelte Ghastek. – Mégis mit? – válaszolt Derek, és megvonta a vállát. Sóhajtottam. – Zavar a civakodásunk? – A vámpír előreugrott egy

kicsit, így rövid pillantást vethettem az arcára. – Nem. Ami bosszant, az az, hogy mindig képes

vagyok ilyen helyzetekbe kerülni. Különleges tehetségem van hozzá. – Derekhez fordultam. – A szakértő a Champion Heights-ban lakik. Nemsokára odaérünk.

– A régi Lenox Pointban? – Igen. – Akkor biztosan jól áll a szénája – jegyezte meg

Derek. – Kétségkívül. – És kiürül a bankszámlám, mire

megfizetek a számomra szükséges információkért. A mágia nem szerette a felhőkarcolókat. Alapjában

véve semmit sem kedvelt, ami új és modern, de a magas épületektől különösen irtózott. A rendszerváltás óta egymás után omlottak le Atlanta felhőkarcolói, olyan tehetetlenül, mint egy titán lába alatt a homok.

Ebből az új, egyenetlen városképből Champion Heights sértetlenül emelkedett ki. Tizenhét emelet magasan tornyosult Buckhead fölé, köszönhetően a tulajdonosa pénzügyi erejének és egy bonyolult varázslatnak, amiről senki se hitte volna, hogy működni fog. Viszont bevált: a toronyház még mindig

állt a düledező, alacsonyabb épületek között, amelyek a köd homályába vesztek, a homlokzaton pedig felváltva mutatkozott meg az üveg és a vörös tégla, majd az egymás után magasba nyúló gránittornyok, miközben egy védőháló fáradhatatlanul azon dolgozott, hogy megóvja a létezését lehetővé tévő illúziót. A Champion Heights-i lakásoknak csillagászati áruk volt.

A mágia olyan erősen tört ránk, hogy a szívem kihagyott egy ütemet. Derek összeszorította az állkapcsát. Az arca megfeszült, az alkarján kirajzolódtak az izmok, a szemei pedig sárgává váltak.

A karomon felállt a szőr. A szemei égető hidegségétől megborzongtam. Nem sok választotta el attól, hogy farkassá változzon.

– Minden rendben? Az ajkai megremegtek. A szemeiben lévő láng

kialudt, és visszanyerték normális barna fényüket. – Igen – mondta. – Csak váratlanul ért.

A vámpír tovább ügetett, mintha mi sem történt volna.

– Ghastek, te jól vagy? Megajándékozta Dereket egy mosollyal. – Soha

jobban. A Falkával szemben az Emberek nem tolerálják, ha valaki elveszíti az irányítást önmaga felett.

Derek szemei aranyszínben izzottak. – Ha valaha is el fogom veszíteni az önkontrollt, te leszel az első, aki észreveszi.

– Igen nyugtalanító gondolat. Befordultunk az egyik sarkon. Előttünk, a művészien

elrendezett tűlevelűek között, egy gránit kőszikla magasodott. A szikla fala sima és teljesen függőleges volt, a felső részét pedig hóréteg koronázta.

Éppen egy kisebb madárraj rebbent fel róla, és a napsugarak beragyogták az állatok szárnyait. Repültek egy kört az épület körül, majd ismeretlen céllal a távolba vesztek.

– Váó! – szólt Derek. – Azt hittem, hogy ez csak egy sziklafal-utánzat. De ez tényleg egy szikla.

– A mi szőrös útitársunk ismét megfeledkezett a kitörés következményeiről – jegyezte meg Ghastek.

– Ha nem hagyjátok abba, mindketten haza lesztek küldve.

A kitörés valóban igazi gránitsziklává változtatta Champion Heights-ot. És még egyszer sem zúdult ránk teljes erejével.

Mindössze ízelítővel szolgált. Kiszálltunk a nyeregből, a lovakat a korláthoz

kötöttük, aztán felsétáltunk egészen addig a helyig, ahol korábban a bejáratot lehetett találni. Most viszont csak masszív szikla fogadott bennünket. Még egy rést se találtunk.

A mágia apadt. – Ott egy ablak – közölte Ghastek. Az egyik, harmadik emeleti ablakon megcsillant a

napsugár. A vérszívó macskaszerűen összehúzta magát,

felugrott a sziklafalra és egy légy tartásának könnyedségével megállt a meredek felületen. Megfordult, fejjel lefelé lógott, majd felénk nyújtotta az egyik kezét.

– Szívesebben mászok egyedül, kösz. – Azzal viszont időt pazarolunk. – Engem nem zavar. Hosszú idő telt már el az utolsó sziklamászásom óta.

Amikor végre sikerült elérnem az ablakot, Derek és a vámpír már jó néhány perce vártak rám odafönt. Ghastek félrehúzódott a vámpírral, hogy helyet csináljon nekem. – Feltartasz bennünket! Ez nem hatékony.

Ziháltam. – Ne idegesíts fel! Derek bekopogott az ablakon. Nem érkezett válasz.

Belebokszolt az ablaktáblába. Az üvegszilánkok szerteszét repültek a szobában.

Egymás után másztunk be, majd a bejárati ajtón keresztül elhagytuk a helyiséget. És egyikünk se jegyezte meg, hogy éppen valami illegálisat tettünk.

Felsétáltunk a tizenötödik emeletre, ott engedélyeztem egy szusszanásnyi pihenőt, időt hagyva magamnak a megfelelő ajtó megtalálására.

– Szóval, milyen ember ez a szakértő? – kérdezte Derek.

– Egy nagyon okos, módszeresen eljáró pasas. Saiman értékeli a tudományos eszmefuttatásokat. Olyan, mint Ghastek... – kivéve a nemi vágyat. – Olyan, mint Ghastek, kivéve, hogy ő a vámpírvezetés helyett szívesebben mélyed el a könyvekben, és a mongol népművészetről folytatott késő esti beszélgetésekben.

– Csodás! – Derek a szemeit forgatta. A vámpírra bólintottam. – Ti ketten valószínűleg

tökéletesen meg fogjátok érteni egymást. A mágia ismét felizzott. Dereket ezúttal felkészülten

érte. Az arca semmilyen változást nem mutatott. Ellenben Ghastek megtorpant mozgás közben.

Előhúztam Slayert. Derek hátralépett, felkészült arra az esetre, ha közbe kellene avatkoznia. Ha a vámpír most megvadulna, szörnyű nehézségeink támadnának.

– Ghastek? – motyogtam. – Egy pillanat. – Hangja tompán zendült. – Elvesztetted felette az irányítást? – Hogyan, kérlek? A vámpír a földhöz simult és rám meredt a véreres

szemével. – Miből jutottál erre a következtetésre? – Lefagytál. – Ha mindenképpen tudni akarod: az egyik

tanoncom behozta a kávémat, és éppen megégettem a nyelvem.

Derek színtiszta undorral az arcán elfintorodott. – Most már bemehetnénk? – tudakolta Ghastek. A kártyaolvasó nyílásába csúsztattam Slayert. Mint

oly sok minden itt Champion Heights-ban, az ajtózár is technikának álcázott mágia volt.

– Van még valami, amit tudnunk kellene? – faggatózott Derek.

– Ne bámuld, ha belekezd a műsorba. Különben nem lesz vége. – Már az emléktől is rosszul lettem.

– Mégis milyen műsorba? – kérdezte Derek. – Az alakváltásba. Ez az emberi alakváltásra

korlátozódik, amennyire én tudom, de ezen a határon belül szinte bárki testét képes felvenni.

– Veszélyes? Derek hanglejtésébe némi nyugtalanság költözött.

Ugyanis a véresküje ismét éreztette a hatását. – A

Fejvadász Céhen keresztül ismerkedtem meg vele. Akkoriban leszerződtem a testőrének.

Megmentettem az életét, és ezért a mai napig kapok nála árengedményt. Tulajdonképpen csak megpróbál ágyba vinni.

Egyébként ártalmatlan. A tenyeremet Slayer pengéjére fektettem,

valamennyi erőt töltöttem belé, utána betoltam az ujjammal az ajtót.

Az ajtó mögött kezdődött Saiman lakrésze: egy ultramodern, jellegtelennek tűnő környezet, acélból és egyszínű párnákból.

– Saiman? – szólítottam, és átsétáltam a fehér szőnyegen.

Semmi válasz. Hideg huzat csapott meg. A padlótól a mennyezetig érő panorámaablak félig nyitva állt. Az ablak túloldalán egy párkány fordult el alig egy méter szélesen, hó fedte, akár csak az épület felső részét. Felnéztem. A párkány spirálisan a tetőre vezetett.

A hóban pedig lábnyomokat fedeztem fel.

– Úgy néz ki, sétált egyet a hóban. Mezítláb. – Visszatértem a lakásba.

– Én megyek előre – jelentette ki Derek. Mielőtt még válaszolhattam volna, kilépett az

ablaknyíláson, és elindult felfelé a párkányon. Francba! Követtem. Mögöttem a vámpír felkapaszkodott a kősziklára. Ghastek nyilvánvalóan méltóságon alulinak találta a szegélyek, vagy az ösvények használatát.

Szélroham söpört végig rajtam. Megcsúszott tőle a lábam, és az épület oldalához taszított. Aztán lehajoltam, és elsöpörtem a havat a lábaim elől. Természetesen az alját jégréteg borította.

Alattam elterült a város. Ilyen magasságból minden olyan parányinak, majdnem tisztának tűnt. Azonban köztem és eközött a makulátlan város között szédítő mélység tátongott. Nagyot nyeltem.

Tényleg sok minden volt a tarsolyomban, de egyvalami biztos: soha az életben nem leszek képes szárnyakat növeszteni, és repülni.

Röviddel édesapám halála után, amikor tizenöt éves lehettem, Greg egyszer magával vitt az exfelesége házába, ami a Smoky Mountains Nemzeti Parkban található. Ha az emlékeim nem csalnak, akkor az volt az utolsó alkalom, amikor felmerészkedtem ilyen magasra.

Viszont itt teljesen más érzés kerített hatalmába, mint a hegységben egy sziklaperemen ülve, a lábamat lógatva. Igen, összehasonlítva ezzel az egyméternyi széles, jeges párkányon való csúszkálással, a hegymászás kimondottan kellemes időtöltésnek tűnt.

Egy másik széllökés talált el. Összeszorítottam a fogaimat, és óvatosan eltávolodtam a faltól. Mássz tovább, te puhány! Csak tedd egyszerűen az egyik lábadat a másik elé. Ez egészen addig működött is, amíg nem gondoltam a zuhanásra. Vagy, ameddig

nem pillantottam le… Óh, ember, de mély! A szakadék szinte mágnesként vonzott. Majdnem

megpróbáltam leugrani. Hogy a pokolba képes egyáltalán valaki elviselni a toronyházbéli életet.

Fölöttem egy női kacagás hangzott fel, amelyet egy figyelmeztető morgás követett. Óh, a francba! Derek! Elszakítottam a tekintetemet a mélységről, és felfelé lépkedtem a járaton.

Meg tudom csinálni. Folyamatosan, egyik lépéssel a másik után.

A párkány az épület másik felére vezetett. Ezen az oldalon egy festői jéghegy nagyban elzárta a rálátást a tetőre. A szél ismét felém hozta a nevetést. Valami történik odafenn. Mi vitte rá egyáltalán Saimant, hogy mezítláb futkosson itt a hóban? És voltaképpen miért borítja hó a toronyépület tetejét? Az Isten szerelmére, június van!

Felkapaszkodtam a tetőtől elválasztó utolsó szakaszra. Aztán a lábam találkozott a hótakaró alatti szilárd tetőrésszel. Végre.

Megkerültem a jéghegyet, és megpillantottam Dereket.

Dermedten állt, a kezeit széttárta, a felső ajka figyelmeztető vigyorra húzódott. És minden erejét felemésztette, hogy ne érjen hozzá ahhoz a szőkeséghez, akinek a kezei a vállán pihentek.

A nő nem viselt ruhát. Alacsony termetű volt, fenékig érő hajjal, és szinte illetlenül buja idomokkal: kerek fenékkel, feszes combokkal, és nagy, formás mellekkel. A darázsdereka annyira vékonykának hatott, hogy meglepett, amiért nem roppant össze a

mellek terhelésétől. A bőre ragyogott, mintha belülről világítana, és így állt ott: meztelenül, de minden szemérem nélkül, sugárzóan. Egy szexbomba a hóban. Nagy szemeket meresztett Derekre és azt dorombolta: – Édes kis kutyus, gyere, játssz velem!

A kölyök szemei teljes egészében sárgává változtak. Mögötte Ghastek vámpírja a tetőperemen guggolt,

és egyáltalán nem avatkozott közbe. Felkapartam egy maroknyi havat, gyúrtam belőle

egy hógolyót, majd a szöszi felé dobtam. A hólabda eltalálta a fejét, majd széthullott.

– Saiman! Hagyd békén! A szőkeség hátrakapta a fejét. – Kate… A teste természetellenes könnyedséggel változni

kezdett. A nőies formák úgy olvadtak el, mint a viasz, és egy izmos, férfias alakká szilárdultak. Felém tartott a hóban, közben növekedett és változott tovább, olyan sebesen, hogy alig lehetett követni, majd végül a derekam köré fonta a karját egy férfi, és magához húzott.

Magasra nőtt, arányos küllemű volt, és izmos, akár egy római szobor.

Ugyanaz a belső, aranyszínű ragyogás, amely a szőkeségből is áradt, az ő bőrét is megvilágította. A haja mélyvörösen, szőke csíkokkal, fényesen hullott le egészen a derekáig. Az arca szögletes és férfias volt, a mosolya pedig elragadóan pimasz. Egészen közel jött hozzám, a szemébe néztem. Narancssárgán csillogtak. Ragyogó, fénylő narancssárgán, benne világoszöld pettyekkel, amelyek majdnem úgy néztek ki, mint a jégkristályok az átfagyott ablaküvegen.

A tekintetében semmi emberit nem láttam. – Kate – szólt ismét, és még szorosabban ölelt

magához. Jóval magasabb volt nálam. Hópelyhek örvénylettek körülöttünk. A leheletén méz illata érződött. – Úgy örülök, hogy meglátogattál.

Majd’ meghaltam az unalomtól. Ez van! A kitörés az őrületbe kergette. Megpróbáltam ellökni magam tőle, de Saiman

keményen tartott. Olyan erő rejlett a karjaiban, amit nem is sejtettem.

Ha túlságosan védekeznék, akkor Derek ámokfutóvá válna. Egy olyan nő, aki ellenállt egy meztelen, nála szemmel láthatóan erősebb és testesebb férfi ölelésének, könnyen beindíthatja az éppen jelenlévők védelmező ösztönét, még ha nem is köti őket össze semmilyen véreskü.

– Derek, kérlek, menj le a lakásba, és várj meg az ablaknál!

Továbbra is ott állt, mozdulatlanul. – Féltékeny? – mosolygott Saiman. Éppen csak addig vettem le róla a tekintetem, hogy

Derekre nézzek. – Kérlek, menj! Nagyon lassan, mintha álomból ocsúdna fel,

megfordult, és elhagyta a tetőt. – És mi a helyzet a vámpírral? – tudakolta Saiman. – Figyelemre se méltasson – mondta Ghastek. –

Úgysem vagyok több egy légynél a falon. Gazember! Saiman megérintette a hajamat, és úgy éreztem,

mintha a copfom magától kioldódna. A hajam széthullott, és keretbe foglalta az arcomat. – Mi történt

veled? – kérdeztem. A vigyora még szélesebb lett. – Mágiaáradás.

Teljesen feltöltött. Nem érzed? De igen, éreztem. Engem is folyton elárasztott. Az

erő örvénylett bennem, ki akart törni, de oly sokáig sakkban tartottam már, hogy nem szerettem volna éppen most elengedni.

– Tudsz táncolni? – kérdezte Saiman. – Persze. – Táncolj velem, Kate! Így forogni kezdtünk a hóban, felkavarva a lábunkkal

a csillogó hópelyheket. És a hó nem ülepedett le újra, hanem törékeny lepelként követte minden mozdulatunkat. Vad, gyors tánc volt, amit Saiman vezetett, és én semmi mást nem tehettem, csak követtem.

– Szükségem van néhány információra – szóltam egy taktikailag megfelelő pillanatban.

Megragadta a derekamat, a magasba emelt, mintha pihekönnyű lennék, majd megpörgetett. – Akkor kérdezz!

– Ez túl kényes téma egy ilyen gyors tánchoz. Letett a hótakaróra, és most egy klasszikus

partnerpozícióban tartott, egyik kezét a derekamra helyezte, a másikkal pedig az ujjaimat érintette. – Akkor táncoljunk lassabban! Karolj át!

Nem! – Azt hiszem, ez nem valami jó ötlet. Ezúttal visszafogott tempóban lassúztunk tovább a

hóban. – Furcsa teremtmények követnek. – Ez persze nem felelt meg teljesen az igazságnak, de a körülményekre való tekintettel gyorsan meg kellett

értetnem vele a dolgot. – Reeve-eknek hívják őket. Élőhalottak. A hajukat képesek lasszóként körém

fonni, és elkapni vele. – Fogalmam sincs róla, mik azok. Még sosem

hallottam róluk. – Egy magas lény vezeti őket, aki fehér köntöst hord,

mint a szerzetesek. Ennek a teremtménynek csápjai vannak. A neve Bolgor, a Pásztor. Valaki azt mondta, hogy ő egy formorián.

– Őt se ismerem. A fenébe is, Saiman! – Mit akarhat egy tengeri

démon a mi világunkban? – Amit mi mindannyian. Élni. – Saiman még közelebb

jött, az ajka majdnem súrolta az arcomat. A tekintete szinte elnyelt, és tudtam, ha túl sokáig nézek a szemébe, végképp elfelejtem, miért is vagyok itt.

– A Pásztor vadászik egy fiatal lányra. Utána tudnál járni, hogy mi áll ennek a hátterében?

– Igen, ki tudnám deríteni, de a mágia túl erős. Képtelen vagyok koncentrálni. Szívesebben táncolok. Ez a mágia ideje, Kate. Ez az istenek ideje.

Beugrott, hogy megemlítem neki a pénzt. De amúgy is, mindig kapok tőle árengedményt – mert egyszer megmentettem az életét, és mert szórakoztatónak talál. Még normális körülmények között sem érdekelte különösebben a pénz, pillanatnyilag pedig valószínűleg teljesen hidegen hagyta.

– Morrigan valamilyen módon kapcsolódik az ügyhöz. És egy bizonyos Üst – mondtam.

Arca aggasztóan közel került az enyémhez. – A keltáknál igen közkedveltek az üstök. A Bőség

Üstje, a Tudás Üstje, az Újjászületés Üstje. – A lehelete melegítette az arcomat.

– Az Újjászületés Üstje? – Egy átjáró a másvilágba. Megpróbált hátrahajlítani, de ellenálltam, és

könnyedén átformálta a mozdulatot egy forgássá. – Mesélj még erről! – Erről a boszorkányokat kell kifaggatnod. Ők jobban

ismerik. De kérdezd őket később! Ha a mágiaáradat ismét elvonul.

– Miért is? – Mert ha elmész, megint rettentően fogok

unatkozni. Ajjaj! – Melyik boszorkánykovennél kell

érdeklődnöm? – Kérdezd ki az összeset! Megfogta a kezemet és a vállára tette. Levettem

róla, de már el is kapott és magához húzott. Eközben hatalmas erekciója hozzám nyomódott. Csodálatos! Tényleg nagyon csodálatos!

– Mégis, hogyan kérdezzem ki az összes boszorkánykört? Itt a városban több tucat van belőlük.

– Nagyon egyszerűen. – A méz illatú lehelete beburkolt. – Kérdezd a boszorkányok látnokát!

– A boszorkányoknak van látnokuk? – Lelassítottunk, csak csoszogtunk a hóban. Én hátrafelé haladtam, a tetőszegély irányába, ahonnan a párkány indult.

– A Centennial Parkban – mondta halkan – él három boszorka.

Minden körrel tartják a kapcsolatot. És azt hallottam, van egy bizonyos problémájuk, amit nem tudnak

megoldani. – Akkor az lenne a legjobb, ha meglátogatnám őket. Megcsóválta a fejét. – De úgy megint egyedül

leszek. – Tényleg mennem kell. – Soha nem maradsz velem. – Elfordította a fejét és

csókot nyomott az ujjaimra. – Maradj velem! Élvezni fogod, megígérem!

Észrevettem, hogy jég képződik körülöttünk. Ha ez tovább folytatódik, néhány percen belül jégkunyhóba zár bennünket.

– Miért növekszik a jég? – Féltékenységből. A vámpírra! – Felnevetett és

hátravetette a fejét, mintha ez lenne a legviccesebb dolog a világon.

Eltoltam a kezeit a vállamtól és leugrottam a tetőről. Guggolva landoltam a párkányon, megcsúsztam, és

a faromra estem. Aztán csúszni kezdtem lefelé a keskeny szakaszon.

Kétségbeesetten igyekeztem megkapaszkodni a sarkakban, és megtartani magamat a falnál, de az ujjaim nem találtak fogódzkodót.

Így megállásra képtelenül siklottam tovább. Ekkor elém tárult a párkány végének látványa. Kirántottam az egyik késemet és a párkányba

döngöltem. A lendület tovább vitt, de aztán hirtelen megálltam, a lábaim a mélység felett kalimpáltak. Óvatosan megfeszítettem a karomat, és visszahúztam magam, közben gondosan igyekeztem nem a szakadék felett lógó lábaimra gondolni.

Derek átkarolta a vállaimat, felsegített, majd a lakás

szőnyegére húzott. – Nagyszerű szakértő – morogta. – Igen. Ez volt az utolsó alkalom, hogy idejöttem. –

Egy pillanatnyi hatásszünet után rájöttem, hogy nem zuhanok le tizenöt emeletet és töröm magam darabokra a földön. Felkeltem. – Az adósod vagyok.

Megvonta a vállait. – Magadtól is sikerült volna. Én csak felgyorsítottam kicsit a folyamatot.

Amikor kioldottuk a lovakat, a vámpír ismét csatlakozott hozzánk.

– Nagyon jól táncolsz – mondta Ghastek. – Többé egy szót se róla!

Tizennegyedi fejezet

– Szóval ez a Saiman rád van kattanva? – kérdezte Derek.

– Egy ideje eléggé rá van állva mindenkire, beleértve téged is, ha nem tévedek. Megrészegült a mágiától és erősen unatkozik. – Újra összefogtam a hajamat, és lovagoltam tovább a Marietta Streeten, ami a sűrű erdőhöz vezetett, amely korábban a Centennial Park volt.

És már nagyon szívesen témát váltottam volna. A mágia eltűnt. Ha egy percen belül újra visszatérne,

a hullámok egymás után jönnének, röviden és intenzíven.

– A te esetedben viszont úgy tűnik, egészen különleges az érdeklődése irántad – mondta Ghastek.

Seggfej! – Teljesen mindegy, ki volt a tetőn. Nagyon sokáig változna, amíg megtalálná a tökéletes alakot.

– És ez több szempontból is így van. – A vámpír megint közvetlenül a lovak előtt keresztezte az utat.

– Hálás köszönet a kommentárodért. Kétségtelenül feltűnt, hogy semmit nem teszel annak érdekében, hogy segíts nekem.

– Te pedig úgy tűnsz, mint aki egészen jól felfogta ezt a dolgot. – Ghastek ügetésben előreküldte a vámpírját. Ha összetűzés fenyegetne, egyszerűen le kell lépni. A kedvenc taktikám.

– Figyelj – szólalt meg Derek –, csak azt akarom mondani, hogy hasznos lett volna, ha minden releváns információ birtokában lettünk volna, mielőtt bemegyünk.

– Ezeket a releváns információkat én sem ismertem. Ha tudtam volna, hogy fent a tetőn, a hóban táncol, egyáltalán nem mentem volna fel.

– Nem tudok megfelelő módon segíteni vagy megvédeni téged, ha… – folytatta Derek.

Felé fordultam a nyeregben. – Derek, nem kértelek, hogy védj meg. És arra sem

kértelek, hogy gyere velem. Ha tudtam volna, hogy egész idő alatt Currant fogod imitálni, kétszer is meggondoltam volna, hogy magammal hozzalak-e.

Derek vonallá préselte a száját. Előttünk a vámpír balra kanyarodott a Centennial

Drive-ra. Nem volt valami kedves tőlem, hogy ilyet mondtam.

Megálltam. Derek hasonlóképp. – Sajnálom. Nem akartam így rád förmedni. – Különben kit kellene imitálnom, Kate – kérdezte

halkan, de erre nem tudtam a választ. – Vagy be akarsz nekem valami baromságot magyarázni arról,

hogy ne utánozzak senkit, csak legyek, aki vagyok? Ki lenne az, Kate? Egy vadfarkas és gyilkos fia, aki nem tudta megakadályozni, hogy a nővéreit megerőszakolja az apjuk, és hogy élve felfalja őket? Miért akarnék ilyen lenni?

Visszafordultam a nyeregben, és minden terhet, amit a vállaimon cipeltem, a legszívesebben elengedtem volna egy sóhajjal.

– Bocsánatot kérek. Ez nem volt szép tőlem. Még egy kis ideig csendben ült, aztán bólintott egyet

felém. A vámpír megállt és ránk várt. – Nem akartalak kritizálni – mondta. – De időnként

sajnos nem tudom magamba fojtani. – Semmi gond. – Továbblovagoltam. Tudtam, miért

ilyen. Láttam, milyen gondosan pakolja össze a ruháit. Tökéletesen simára borotvált arc, a haja rövid és frissen vágott, a körmei tiszták. A szobájában valószínűleg nem találtunk volna semmit, ami bármilyen értelemben is rendetlenségnek felelne meg. Aki gyerekként káoszban élt, felnőttként a világon mindenben rendet akar teremteni. Még ha a világ furcsa módon tiltakozik is ellene, így be kell érnie a próbálkozással, hogy önmagát, a környezetét, és a barátait kontrollálja.

– Egyszerűen csak túl sok dolog miatt aggódok – mondtam.

– Julie? – vélte Derek. – Igen.

Azt kívántam, bárcsak felhívhatnám a Rendet, hogy érdeklődjek felőle, de fogalmam sem volt róla, hol találhatnék egy sértetlen telefonvonalat, és tekintettel a tomboló mágiakitörésre, a telefon amúgy sem működne. Andrea megígérte, vele marad.

És ha ezidőtájt már nem is jár bevetésre, Andrea még mindig egy mesterlövésznek számított.

– Nagyon nehezedre esik – észrevételezte Derek –, hogy másokra hagyatkozz.

Egy pillanat erejéig meglepődve tűnődtem, hogy vajon már telepatikus képességeket is fejlesztett-e a srác. – Hogyan jutottál erre a következtetésre?

– Azt mondtad, aggódsz Julie miatt, és aztán olyan arcot vágtál, mintha aranyered lenne.

– Derek, ilyet egyáltalán nem mondunk egy nőnek. Ha ezt továbbra is így folytatod, egyedül, magányosan fogod leélni az életed.

– Ne kanyarodj el a témától! Andrea király. És jó illata van.

Minden jól fog menni. Nyilvánvalóan manapság az emberek szaga alapján

állapítják meg, hogy mire alkalmasak, és használhatóak-e valamire. – Minek akarod ezt tudni?

Megvonta a vállát. – Egyszerűen csak bízz bennem! A körülményekre való tekintettel a két férfi, akit a

leginkább szerettem és csodáltam, a gyerekkorom jellemfejlesztő éveiben szakadatlanul arra tanítottak, hogy egyes egyedül csak magamra számíthatok, és így volt ez a bizalommal is, könnyebb mondani, mint megtenni. Aggódtam Julie-ért. És az anyjáért is. Amióta összekötőként dolgoztam a Rendnél, szokásommá vált, hogy alkalmanként benéztem a Rend pénztárosának irodájába, mivel a nyomozómunkáról kb. semmit sem tudtam, ő pedig korábban a Rendészetnél dolgozott és nagyon jól kiismerte magát benne. Néhány érdekes információmorzsa hozzám is eljutott, ezáltal tudtam, hogy a nyomozás bárminemű fajtájánál az első huszonnégy órának döntő jelentősége van. Minél több idő telik el, annál jobban kihűlnek a nyomok. Egy eltűnési ügyben ez azt jelentette, hogy annak az esélye, hogy megtalálják az eltűnt személyt, minden órával egyre kisebb lesz.

Ebben az esetben a huszonnégy óra már régen eltelt.

Sőt, már az első negyvennyolc órának is búcsút inthetek.

Senki nem segített a szokásos eljárási módon: sem a szomszédság képviselője, sem a tanúk kihallgatása, sem a nyomozás, hogy valaki érdeklődött-e az említett személy eltűnése után – bármi, amivel kezdhetnénk valamit, de ebben az esetben abszolút nincs semmi. És az egyetlen tanú is éppúgy hiányzott.

A legcsekélyebb fogalmam sem volt róla, hova tűnt Julie anyja.

De nagyon reméltem, hogy újra haza fog térni. Hagytam neki egy levelet a konyhaasztalon, amelyben

tudattam vele, hogy magammal hoztam Julie-t, biztonságban van, és amiben megkértem Julie anyját, hogy lépjen kapcsolatba a Renddel. Amíg viszont ismét fel nem bukkan, nem maradt más választásom, mint megragadni az egyetlen támpontot, amim volt – az Üst és Morrigan, és remélni, hogy az érem másik oldalán nem egy nőket felfaló tigrist találok.

Balra kanyarodtunk a Centennial Drive-on és követtük Ghastek vámpírját.

Bal oldalon zöld fal magasodott és elzárta a kilátást. A váltás előtt teljesen normális park volt, hatalmas pázsittal. A fáit nagy körültekintéssel ápolták, és előre meghatározott területen álltak.

Akkoriban az egész parkot be lehetett látni a Belvederéből, a nagy játszótértől kezdve az Olimpiai Gyűrű szökőkútjáig.

Időközben azonban a város boszorkánykovenének tulajdonába került a park. A boszik gyorsan növő fákkal ültették be a területet, és egy áthatolhatatlan zöld gát védte a park misztikus lényeit a kíváncsi pillantásoktól és a tolvaj kezektől. A park is nagyobb lett, sőt, jóval nagyobb. Számos út nyomvonalát bekebelezte, amelyeken korábban irodaházak álltak.

A tény, hogy ilyen sok boszorkánykoven összefogott, hogy megszerezze ezt a parkot, mindig is ámulatba ejtett. Ha valaki a vámpírokat irányította, az Emberekhez tartozott, és ha mégsem, akkor tettek neki egy nagyon meggyőző pénzügyi ajánlatot, amivel aláírta magát a tagjaik közé. Ha valaki zsoldos volt, a Céhhez tartozott, mivel profitálni akart a Céh sajátságos betegbiztosításából és a jogi védelméből.

Ezzel szemben, ha valaki boszorkány volt, akkor egy kovenhez tartozott, ami normál esetben legfeljebb harminc tagból állt. A bosziknak a saját kovenükön kívül nem volt semmilyen más szervezetük. Mindig eltűnődtem azon, mi kötötte össze egymással az egyes boszorkánykoveneket. Most már tudtam: az Orákulum.

Ezért volt Saiman olyan drága a mágiában. Nem nehéz kitalálni normál körülmények között ezekért az információkért mennyit kellene tejelni. (Ezenkívül normál körülmények között természetesen soha nem történt volna ilyen felfordulás.)

A város adott egy kis teret a parknak, de csak egy keveset. Az utca másik oldalán eltakarították a romokat, és egy új, nagy faépületet építettek, amelyen egy YardBird-tábla díszelgett. Alatta piros nagybetűkkel ez állt: „Olajban sült csirkeszárnyak”, és valamivel kisebbel: „Igazi csirke, nem patkány!”

Sült csirke illata szállt a levegőben. Összeszaladt a nyál a számban.

A csirkeszárnyaknál még az is jó volt, hogy ebben az esetben a kutyahús azonnal felismerhetővé vált. Mmmh, finom, csirke.

Doolittle fáradozásainak hála még mindig egy kolibri anyagcseréjét birtoklom a Crackkel kapcsolatban. A sült csirke illata erősen vonzott. De először még a boszikkal kellett foglalkoznom. Amint ismét elhagyjuk a Centennial Parkot, visszajövök, és engedélyezek magamnak egy óriási adag csirkét.

Az építkezésen lévő ácsok a szomszédban ugyanerre vágytak.

Kint ültek a kis faasztalokon, csirkeszárnyat ettek, és

nézték, ahogy a délutáni nap hősége buborékokat hoz létre az aszfalton. Dolgozók és munkások járkáltak le-fel a Centennial Drive-on, majd fordultak be a parkhoz vezető mellékutcába. A mozgó árusok a járdán rekedt kiáltásokkal dicsérték az áruikat. A következő kereszteződésnél pedig egy fétis-eladó táncolt, egy középkorú, alacsony férfi a taligájával, amelyen színes szalagok és amulettek lóbálóztak.

Egy utcatábla jelezte, hogy az Andrew Young Boulevardra érkeztünk. A tábla szerint ez az utca a park déli részén és a Centennial Plaza közepén át vezetett. Csak kár, hogy a tulajdonképpeni utcából már semmit sem lehetett felismerni. A növényvilág itt annyira vadul burjánzott, hogy a világ összes bozótvágó ollója duzzogott volna. Nehezen lehetett átjutni az avarba lógó faágaktól, a hajtások pedig felszakították az útburkolatot.

Kúszónövények egyesültek a bokrokkal és a fákkal az egyetlen, tüskés bozóthoz, ami azzal kecsegtetett, hogy egy darabka bőrfelületet sem hagy sérülés nélkül rajtunk. Ahhoz, hogy átjussunk, már láncfűrészre lenne szükségünk. Egy széles pengéjű karddal nem sikerülne. És olyanom se volt.

Boszorkányok kontra Kate és csapata: egy-null. – Itt úgy tűnik, véget ér az utca – mondtam. – Ezt már hamarabb is elmondhattam volna neked,

ha kérdeztél volna róla. A vámpír megajándékozott egy undorító látvánnyal:

megpróbált mosolyogni, ami után minden normális ember azonnal terápiai kezelésnek vetné alá magát.

De igaza volt. A Casino azon a területen állt, amin

korábban a World Congress Center magasodott. És ha ezek a majdnem húsz méter magas fák, amelyek akadályozták a kilátást, nem lettek volna, akkor innen már a minaretjeinek ezüst szikráit láthatnánk. Az Emberek és a boszorkányok praktikus szomszédok voltak. Igen, sőt, valószínűleg még fel is hívták egymást, hogy kölcsönkérjenek egy csésze cukrot egymástól.

– Ott elől, van egy bejárat. – A vámpír észak felé, a Baker Street irányába bukdácsolt. A nap pontosan ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy előbújjon egy parányi felhő mögül, és az egész világot arany napfénnyel töltse meg, valamint a vámpír ráncos, ibolyaszínű bőrét megvilágítsa.

– Ez az egész sztori tényleg teljesen romlott – mormogtam.

Derek halk morgással válaszolt. Tovább baktattam a zöld fal mentén. Virágillat szállt

a levegőben és madarak csicseregtek. Váratlanul egy keskeny ösvény bukkant fel, ami a

zöldbe vezetett, majd szinte azonnal balra vitt, mint egy gyéren megvilágított alagút az erdő szívébe.

Derek felhúzta az orrát és alakváltó módjára szimatolt.

– Víz – tudósított. Görcsösen próbáltam a park alaprajzát

emlékezetembe hívni. A Baker Street nem volt túl messze. – Ez a vízkert lesz.

Az alagút úgy tárult elénk, mint egy tátva maradt, állati pofa.

Ghastek vámpírja közelebb jött. Derek és én

leszálltunk a lovainkról, és egy benőtt rododendronhoz kötöttük őket.

– Valamilyen ötlet, hogyan kezdjünk neki? – kérdeztem a vámpírt.

– Nem, fogalmam sincs – felelte Ghastek. Sóhajtottam, lelapultam, majd bementem az

alagútba.

Tizenötödik fejezet

Megtettem az első három métert az úton, amikor a mágia lecsapott.

Úgy megrengetett, akár egy puskalövés. A lélegzetem egy riadt kiáltással kiszökött a tüdőmből, a szívemet, mintha egy kemény ököl szorítaná, a mellkasom ringatva összegörnyedtem. A fájdalom szédítő rohamban hatalommá alakult, elterjedt az artériáimban, az ereimben, a hajszálereimben, mígnem az egész testem a varázslattól bizsergett. Vidámság árasztott el, felemelt, mintha két szárny nőtt volna ki a hátamból.

Körülöttem a zöldellő pázsiton virágok nyíltak, akár az izzó, fehér és halványlila csillagok. Az ágak susogtak. A kúszónövények siklottak. Amalgám illatok fűszerezték a levegőt: édes és mézes, rózsára emlékeztettek.

Derek lépett ki a zöld homályból, csendesen és óvatosan, bársonyos talpán, emberi arcából farkas

szemeivel nézett rám. Önkéntelenül is megborzongtam. A vámpír az út oldalán kuporgott, befészkelve magát

a növényzetbe, remegett, fejét a mellkasára hajtotta. A vérszívó felemelte a fejét. Szeme élénkvörösen

izzott. Szája kinyílt, de nem adott ki semmilyen hangot. Kivicsorította agyarait, két megsárgult, halálos fogat. Én meg megmutattam neki a kardom.

Nekem csak ez az egy fogam van, de ez sokkal hosszabb, mint a tieid, és ezzel kifordíthatom a nyálkás húst a gennyes csontjaidból.

– Nincs szükség emlékeztetőre – mondta Ghastek. – Ő meglehetősen tanulékony.

A vámpír közelebb jött hozzám, ívbe feszítette a hátát, és hozzádörgölőzött a lábamhoz.

Összeszedtem minden lélekerőmet, hogy ne hőköljek hátra. – Ha ezt még egyszer megteszed, megölöm!

– Mindig is csodáltam az élőhalottaktól való irtózásodat. Mi borít ki ennyire?

– A vámpírok sétáló hullák. Az élőhalott lét áramlik minden pórusukból, és ez taszítja az élőket. Teljesen ostobák, és ha magukra hagynánk őket, mindent lekaszabolnának egészen addig, amíg már nem lenne mit leöldösniük. És azután saját magukat kezdenék felfalni. Mit lehet szeretni bennük, Ghastek?

És mindenekelőtt Roland teremtette őket. Az ő alkotásai.

– A hasznosságuk messze ellensúlyoz néhány hiányosságot – mondta Ghastek.

Kinyújtottam a kardom a park irányába. – Ebben az

esetben, menjen előre! Lássuk, a javunkra válik-e valamelyik előnye.

Ghastek átvette a vezetést és lementünk az ösvényen, sorban: egy vámpír, egy ember, aki a szörnyeteggé alakulás határán állt, majd én zártam a sort.

A lombozat olyan alacsonyra merült, hogy kicsit le kellett hajolnom. Keresztülgázoltam rajta, a gallyak beleakadtak a fonatomba, végül kiértünk a tisztásra. A magas fenyők egyenesen és csupaszon meredeztek, mint egy óriási, föld alá temetett hajó árbocai. Az ágai egymásba kapaszkodtak, kiszűrve a fényt, tompítva a napot a kellemes zöld homályban. A föld vastag volt az évtizedes ősztől, a szivacsos tűlevelek pedig könnyűek a súlyom alatt. A levegőben érezni lehetett a nedvességet. A bal oldalon mesterséges vízesés szelíd moraja áradt.

A vámpír felugrott a legközelebbi fenyőre, majd négy méterrel a föld fölött letelepedett, teste szinte merőlegesen a fenyőfa törzsével.

– Két óránál – suttogta Derek. A fenyőkön túl egy napsütötte tisztáson

választékosan csoportosított gyógynövények sora feküdt. Köztünk és a tisztás között egy nő állt.

Elég nagydarab volt, tömör és vastag testfelépítésű, de nem kövér. Egyszerű fekete ruha lógott le a válláról, a szegélye a földet súrolta. Vastag karjának színe megegyezett a fenyő szalma árnyalatával.

Kovácsoltvas álarc rejtette a vonásait, kerek stilizált arcát vastag hajfürtök ölelték körül, mely úgy sugárzott, akár a napkorona.

Második pillantásra ezek már nem napsugaraknak tűntek. Ugyanis azoknak nem volt se pikkelyes testük, se fogakkal teli szájuk.

Egy Gorgó Medúza-maszk. A Honeycomb- szurdokban elejtett tréfám a Medúzáról valósággá vált. Én és megint az a nagy szám.

Legközelebb azt fogom képzelni, hogy a hangár bolyhos nyuszikkal van tele.

– A Rend képviselője vagyok – mondtam. – Én nyomozok a Varjú Nővérek eltűnése ügyében. Ez itt a társam – bólintottam Derek felé.

– Ez pedig a másik társam – bólintottam, a vámpír felé. – Az Orákulummal szeretnék beszélni.

A nő nem szólt semmit. Pillanatok teltek el, egyik a másik után, mint ahogy a lehulló tűlevelek. Az ókori Görögországban a Gorgó Medúza egy pillantásával kővé tudta változtatni az embereket. Tőlem balra egy szép, nagy fenyőfa állt. Ha ez a maszk lekerül az arcáról, elbújhatok a fa mögött. Perszeusz, aki végül levágta a Medúza fejét, rendelkezett egy tükrözött pajzzsal. Nekem semmi ehhez hasonlóm se volt. Még Slayer pengéje is átlátszó, így szóba se jöhetett.

A nő megfordult, és kisétált a napsütésbe. Követtem.

A macskaköves út szelíden kanyargott jobbra-balra. A boszorkány fekete ruhája tisztára söpörte, miközben lépkedett. A maszkja úgy fogta körbe a fejét, mint valami bizarr bukósisak, és minden, amit láttam belőle, csak egy keskeny csík a sötét bőréből, a nyakkivágása fölött.

Hatalmas gyógynövénykert terjeszkedett mindkét oldalon; virágok és füvek nőttek az elkülönített veteményesekben, amelyet a távolban sűrű sövény határolt. Bazsalikom, cickafark, menta, pompás, piros pipacsok, sárga búzavirág, bozontos lóherebokor, fehér esernyők bodzából... Soha sem kell elhagyniuk a területet, hogy vadon élő növények után kutassanak. A legtöbb koven ugyanazokat a gyógynövényeket használja a saját rituáléikra. Nagyon kényelmes, mikor a gyógynövények közvetlenül az összejövetelük helyén nőnek.

Úgy emlékszem, volt itt valahol egy nagy, füves terület, mégis a gyógynövényes kert mögött somok és tölgyfák magaslottak, sűrűn befedve spanyol mohával. A fák túl öregnek látszottak, mintsem természetesen nőttek volna. Nem tudom felidézni, honnan emlékszem a gyepre, de emlékszem rá. És a szökőkutakra is.

Megannyi vízsugár lövellt ki a földből. És emlékszem egy nőre. Egy nagyon magas nőre,

aki sokat nevetett. Arca azonban elhomályosodott az emlékezetemben.

Derek összeráncolta az orrát. Rápillantottam. – Egy állat – mondta. – Valami különleges. – Milyen fajta? – Nem tudom pontosan.

Magunk mögött hagyva a fákat egy nagy tisztásra értünk, melynek közepén egy halom emelkedett. Kurgánra, egy halomsírra hasonlított, kiemelkedve a zöld tisztásból, mint egy hatalmas gomba kalapja. Kudzu7 és a füvek zöld fátyolként fedték be a dombot, de az alapkőzet csúcsa került előtérbe: csiszolt, sima, sötétszürke márvány, malachit erezettel színezve és arannyal pettyezve.

Ha lenne egy ilyen szép márvány boltívem, és ilyen növényem is, azt hiszem, nem hagynám elburjánzani.

A Medúza megfordult a dombon, és megállt. Megálltunk mi is.

Ghastek felküldte a vámpírt a halom tetejére, aki odafenn kísérteties ghoulként leguggolt a kudzu közé.

Derek tüsszentett. – Egészségedre! Megint tüsszentett, majd kihúzott egy kulacsot az

övéből, és kimosta az orrát. A vezetőnk várt. Megálltunk a közelében. Könnyű

szellő mozgatta a fa ágait. Madarak énekeltek. A napot nagyon szórakoztatta a jelenlétünk, mivel mindent megtett, hogy megsüssön minket.

Aztán a vámpír egyenesen a levegőbe ugrott, és három méterrel mögöttünk ért földet. Derek morgott. És újra tüsszentett.

Mély rezgés rázta meg a földet. Elhátráltam. A füvel benőtt talaj megrepedezett. A domb

megremegett és felfelé emelkedett, feljebb, feljebb. Egy hatalmas, bőrlebennyel körülölelt, barna fej bukkant elő a kudzuból. Két szem bámult rám, mint két hatalmas feketés és csillogó antracit.

Teknősbéka. Megvizsgáltam: nem a mágia reszketett. Nincs égő

fű illata, ami előhívná az illúziót. Ez egy valódi, élő teknős.

A görbe, gigászi száj kiszélesedett. Az állkapocs kinyílt, és egy fekete száj tátongott előttünk. A kezemmel magam felé tereltem a teknős lélegzetét, de semmi jellegzetes illatot nem árasztott. A minden teknősök anyja egyszerűen csak az állát nyugtatta a fűben, és tartotta a pózt.

Oké, most már mindent láttam. Idegenvezetőnk lehajtotta a fejét, és a teknősbékára

mutatott. – Oda be? A nő bólintott. – Be kell mennünk a teknősbékába? Még egy bólintás. – Ez él. Még egy bólintás. – Nem – mondta Derek, és megint tüsszentett. – Azt kell mondanom, ez egy kissé rendellenes. –

Ghastek hangja vibrált az izgalomtól. Könnyű annak örülni, hogy felderítés közben nem áll fenn annak veszélye, hogy elpusztítson.

A vámpírra pillantottam. – Milyen gyorsan tudod széttépni, ha megpróbál megenni minket?

– A páncélja elég vastag. A nyakán keresztül kellene kijutnunk. És ha behúzza a fejét, egy halom húson keresztül kellene átküzdenünk magunkat.

– Más szóval, ha felfal minket, megszívtuk. – Nyers, de pontos.

A vezetőnkre néztem. – Velünk jössz? Megrázta a fejét. Szép terv. Vezesd a hiszékeny idegeneket egy kis

sétára, majd etesd meg őket egy hatalmas teknőssel. A teknősbéka jóllakik, a kívülállók nem idegesítenek többé, és mindenki boldog.

– Derek, mit érzel? Előre lépett, mély lélegzetet vett, és kétrét görnyedt

a tüsszögő görcstől. A farkasemberem allergiás a teknősökre. Miért én?

– Bármi savanyú? Állati szag? Megrázta a fejét. – Víz. És virágok. A vezetőnkre mutattam a pengémmel. – Ha fel mer

falni bennünket, megölöm, utána pedig megkereslek. A vezető ismét bólintott. Nem lépett hátra, és

menekült el rémülten. Talán nem voltam elég ijesztő. Esetleg be kellene szereznem néhány agyarat.

– Bemegyek. Ti ketten jobb lenne, ha kívül maradnátok. – Lehajoltam, és beléptem a teknős szájába.

Tizenhatodik fejezet

A nyelv kissé besüppedt a lábaim alatt. Olyan volt, mintha vízzel átitatott szivacson járkálnék. Előttem sötétlett a torok. Lehajoltam, hogy ne érjek a szájpadlásához, és bátran lépkedtem tovább.

Mögöttem Derek tüsszentett. – Mégis utánam jöttél? Hapci. – Ki nem hagynám! A nyak enyhén lefelé lejtett, a legalját pedig zavaros

folyadék borította. Valamilyen algaszerű, hosszú fürtök lógtak le a járat tetejéről és még több folyadék csöpögött belőlük. Remélhetőleg nem sav. Átlagos tóvíz illatát árasztotta, és némi halszagot. Előhúztam az egyik dobótőrömet, és a hegyét belenyomtam a folyadékba. Nem színeződött el. Aztán megérintettem a nedves pengét, és nem marta szét az ujjaimat sem. Kiváló.

Tovább haladtam, beléptem a vízbe, megcsúsztam

és a fenekemen landoltam. Miért mindig én? A vámpír elsuhant mellettem, közben vetett rám egy

gyors pillantást. – Milyen elbűvölő kép. – Pofa be! A bakancsom teknősbéka nyállal telt meg. A vámpír a következő lépés után hirtelen eltűnt a víz

alatt. Feltápászkodtam. A vérszívó feje a víz fölé emelkedett. – Itt már kicsit

mélyebb. Ha! Megérdemelte. A víz lassacskán már a derekamig ért. Sötét

alagútba gázoltam, ahol az egyetlen támpontot a vámpír pancsolásának hangja jelentette.

Derek végre befejezte a tüsszögést. Az alagút élesen elkanyarodott. Átküzdöttem

magam rajta, aztán megálltam. Itt egy tavirózsákkal teli, sekély tavacska terült el. Egy hatalmas kupola feküdt előttem. Magasan

odafenn, a legtetején, a páncélzat átlátszó volt, és gyenge, sápadt fény szűrődött át rajta. Lefelé haladva a falak szemlátomást egyre sötétedtek, melyen még fel lehetett ismerni a páncélt kívülről körülölelő zöld füvet, majd végül feketés-zöld márványba fordultak.

A kupolafalakba kicsi, téglalap alakú mélyedéseket vájtak, melyek mindegyike egy névvel és rovátkadíszítéssel ellátott aranylapot tartalmazott. Az egész elrendezés valahonnan nagyon ismerősnek tűnt, de itt annyira váratlanul ért, hogy kellett egy perc, mire felfogtam, mi is ez.

Egy kriptában ácsorogtam.

Egy halk hang körbevezetett. A tavacska két méterrel a lábam előtt ért véget, mögötte, a teknősbékapáncél talajon és a fényen kívül, egy téglalap alakú emelvény állt. Ezen a pódiumon pedig három asszony ült.

A jobb oldali asszony könnyen lehetett volna egy öt generációt felölelő családi portré középpontjában: vénnek és törékenynek látszott, már régen maga mögött hagyta a hetvenet. Finom, fehér haja pamut fénykoszorúra hasonlított. Fekete selyemruhája még inkább kihangsúlyozta korát. Azonban szemeiben éber, ragadozószerű intelligencia csillogott. Nyílegyenesen ült egy jókora széken, amely valamiféle trónnak felelt meg. Akár egy öreg ragadozó madár: idős, de még mindig kész lecsapni a zsákmányra.

A mellette lévő lány alig lehetett idősebb, mint Julie. Hátradőlve ült egy római stílusú díványon. Sűrűn ráncolt, fekete öltözék takarta, mely annyira terjedelmes volt, hogy szinte elveszett benne. Sápadt karja behajlítva pihent a feje mögött. Arccsontja kiállt. A nyaka éppenhogy csak vastagabb volt a csuklómnál. Dús, szőke haja viszont két szoros fonatban hullott le.

A harmadik nő hintaszékben ült, és barnás fonalból számomra ismeretlen ruhadarabot kötött. Úgy nézett ki, mintha mindent felfalna, amit a másik kettő meghagy. Testes és molett volt, vastag, barna hajfonattal, aki mindentudó mosollyal belemerült a kötögetésbe.

A hajadon, az anya és az öregasszony. Meglehetősen klasszikus kombináció.

A mögöttük lévő tekintélyes falfestményre emeltem

a pillantásom. Egy női alak emelkedett a pódium felett, egyszerű,

de hangsúlyos stílusban megfestve. Három karja volt. Az elsőben tőrt tartott, a másodikban fáklyát, a harmadikban pedig egy kelyhet, amely köré picike kígyó tekeredett. A balján egy fekete macska és egy varangy ült. A jobbján egy kulcs és egy seprű hevert.

A nő előtt egy hatalmas üst helyezkedett el, amely a hármas keresztút felett lebegett. Valamint mindkét oldalról fekete kutyák futottak felé.

Az Orákulum Hekatének hódolt, az éjszaka királynőjének, minden boszorkány anyjának. Néhányan a görög neve alapján ismerik, azonban ő sokkal idősebb, az őskori, kisázsiai kultuszokból származik. Roppant nagy tiszteletnek örvendett az ókori görögök körében és ő volt az első titán, akit Zeusz meghívott a Pantheonba, nem utolsósorban azért, mert beleszeretett. Ő a választás istennője, a győzelemé, a vereségé, a varázslásé és a gyógyításé, a szellemi és a földi világ határának őrzője, és tanúja az asszonyok és gyerekek ellen elkövetett vétkeknek.

Az ő Orákulumának lebecsülése rendkívül nagy ostobaság lenne.

Megéreztem magam mögött Dereket. Várt. A vámpír a tavacska szélén ücsörgött. Meghajoltam.

A banya szólt hozzám. – Gyere közelebb! Lassan átballagtam a vízen. Aztán felsétáltam a

kőlépcsőn, és kiléptem a tavacskából. – Közelebb – mondta a banya. Tettem még egy lépést előre, majd a peremen

készenlétben lévő átokra lettem figyelmes.

Megtorpantam. Derek ugyancsak megállt, viszont a vámpír, aki mindezt nem érzékelte, tovább ment.

A banya kinyújtotta felénk a karját, melynek ujjai úgy meredeztek, mint a karmok. Krétavonalak emelkedtek ki a kőből, és egyszeriben egy különféle jelekkel ellátott körben találtam magam.

Előttem a vámpír a földre zuhant. Hasonló csapdába esett ő is. Derek morgott, és nem kellett ránéznem ahhoz, hogy tudjam, ő is foglyul esett.

A banya gúnyosan elvigyorodott. Megvizsgáltam a tiltó varázslatot. Erős, de

legyőzhető. Tisztelnem kellene a kört, és idebenn maradni, vagy át kellene törnöm a varázslatot? Az idebenn maradásom udvariasságról tanúskodna. Az áttörés valószínűleg provokálná őket, de egyáltalán figyelemre méltatnának akkor, ha leszegezve hagynám magam?

– Engedjen szabadon! – visszhangzott Ghastek hangja a kupolában. – Jóhiszeműen jöttem ide.

A banya jobbra rántotta a kezét. A kör, amely fogva tartotta a vámpírt, elcsúszott ugyanabba az irányba, és a vérszívó lendületből a falhoz csapódott. Káröröm csillogott a banya szemében. Nos, ezzel világossá vált a dolog.

– Micsoda szemtelenség! – A vámpír ismét talpra ugrott.

– Csendet, szörnyeteg! A kör balra siklott. Ghastek futásnak eredt,

igyekezett megjósolni az irányát, de aztán egyik lábával a krétavonalra lépett, és elterült a kőpadlón. A banya igazán jól szórakozott rajta. A szája nem

mozgott közben, tehát egy már korábban kihelyezett átok játszott közre. Ha legalább sejteném, hogy milyen fajta mágiát használt fel, akkor tehetnék valamit ellene, viszont körülzárva ezekkel a szimbólumokkal, semmit sem érzékeltem odakintről.

Derek törökülésbe helyezkedett, és úgy tűnt, inkább kivárja, míg befejeződik ez az egész.

Megragadtam az övemet, és az egyik műanyagfioláról lehúztam a dugót, majd csipetnyi port a tiltó varázslatra szórtam. Porrá őrölt üröm, éger- és kőrisfa, valamint vasreszelék szitált a földre, a vasdarabkák csillogtak, amikor elkapták a fényt. A krétavonal szinte eltűnt, én pedig kiléptem a körből és meghajoltam.

A banya összeszorította a fogait és felém nyújtotta ökölbe szorult kezét.

Krétafelhő futott keresztül a kőpadlón, hogy beburkoljon. Egy háromszoros gyűrű. Méghozzá föld alapú. A vas és a fa már nem segíthet tovább.

– Törd át ezt, ha tudod! – A banya diadalmasan hátradőlt.

Előhúztam a kardomat, a körbe toltam, összegyűjtöttem a mágiámból amennyit csak tudtam, majd megetettem a fegyveremmel. A varázskard izzadni kezdett. Fátyolos füst szállt fel a pengéről.

Az első sor szimbólum szétmállott. Izzadságcseppek törtek elő a homlokomból. A második sor inogni kezdett. A kezem remegett a

nyomás alatt. Előre hajoltam és még több erőt tápláltam a kardba. Ekkor a második gyűrű is megtört, én pedig

majdnem elvágódtam. A banya felemelkedett. Kezeivel a levegőbe karmolt.

A kréta megmozdult a lábam előtt. Újabb három kör. Francba!

Felhasználhatnám a Hatalom Szavainak egyikét a kiszabadulásom érdekében, viszont akkor Ghastek rájönne, hogy rendelkezem ilyesvalamivel. A kör csak a mágikus érzékét tompította el, a hallását nem.

Visszavontam a kardom, hátat fordítottam a vámpírnak, majd megszúrtam a mutatóujjam. Egy parányi vörös vércsepp buggyant elő belőle. Lehajoltam, és húztam vele átlósan egy vonalat a négy gyűrűre. A varázslat úgy tört szét, akár az üveg.

A banya hátratántorodott. Két lépést léptem előre, ismét meghajoltam, és úgy

maradtam. A szemem sarkából láttam, hogy a banya rövid habozás után felemelte a kezét. Már nem volt biztos benne, hogy képes fogva tartani.

Harmadszorra is körbe zárt, és én harmadszorra is kitörtem. A boszorkáknál a három szent szám volt. Én pedig többet nem szerettem volna felfedni Ghastek előtt a hatalmamból.

A banya megmozdította az ujját. – Maria, kérlek! – A legfiatalabb boszorkány szólalt

fel. A hangja gyengének hatott, azonban az egész kupolában visszhangzott.

A banya leengedte a kezét. – Egyelőre megkíméllek, de csak, mert megkértek rá.

Felegyenesedtem és visszacsúsztattam a tokjába Slayert.

– Ismerlek! – Az anyaboszorkány rám nézett,

miközben ujjaival serényen kötött tovább. – Voron gyereke vagy. Gavaris pa ruski?

Oroszra váltottam. – Igen, beszélek oroszul. A boszorkány csettintett a nyelvével. – Akcentussal

beszélsz. Nem használod minden nap az oroszt, igaz? – Nincs kivel gyakorolnom. – És ez kinek a hibája? Erre nem találtam megfelelő választ, ezért inkább

visszaváltottam angolra. – Információkért jöttem. – Akkor kérdezz! – jelentette ki a fiatal boszorka. Csak ez az egyetlen esélyem volt náluk. – Két nappal

ezelőtt nyoma veszett a Varjú Nővérek nevet viselő, amatőr boszorkánykovennek. Az egyiküknek, Jessica Olsennek van egy lánya, Julie. A lány csak tizenhárom éves. Az anyján kívül nincs senkije. És mindennél jobban szereti őt.

Hallgattak. Így folytattam tovább. – Tudom, hogy Morrigannek van valami köze ehhez.

Tudom, hogy a boszorkányok gyülekezőhelyén, egy feneketlen lyuk található a földben, ezenkívül van egy másik is, valamivel kisebb, a főboszorkányuk, Esmeralda lakókocsijában. Tisztában vagyok vele, hogy Esmeralda hataloméhes és ősi druida szertartásokat hajt végre, viszont fogalmam sincs miért. És a város körül most futkosnak a formoriánok, akiket Bolgor, a Pásztor vezet. Julie-t akarják. Ő viszont még csak egy gyerek, és meglehet, az anyja csupán egy amatőr koven tagja, mégis ugyanolyan boszorkány, mint ti. Kérlek, segítsetek megérteni, mi folyik itt! Kérlek, segítsetek meglátni az

összefüggéseket! Visszafojtottam a lélegzetem. Vagy

együttműködnek, vagy elküldenek a pokolba. Az anyaboszorka lebiggyesztette az ajkait. –

Morrigan – szólt némi undorral, mintha a szomszédasszonyáról beszélne, aki nem tisztította le megfelelően az ablakot. – Mindig van vele egy kutya.

Összeráncoltam a homlokom. – Egy kutya? – Nem. Egy férfi. Gazember. Tolvaj és bandita. Majdnem csettintettem az ujjaimmal. – Magas, sötét

fickó, egy számszeríjat hord magánál, kedve szerint elillan, és nem tudja távol tartani a kezét a nőktől.

Az anyaboszorka mosolyogva bólintott. – Igen. – Már találkoztam vele. A mosolya szélesedett. – Mindjárt gondoltam. Ha el akarsz valakit kápráztatni a tudásoddal, akkor

valami teljesen nyilvánvaló dolgot kell megmagyaráznod. Briliáns.

Egyszerűen briliáns vagyok. A fiatal boszorka egészen halkan és bizalmasan

beszélt, mintha a fülembe suttogna, holott több méterre ült tőlem a díványon. – A tudásért cserébe, amire vágysz, meg kell tenned nekünk egy szívességet…

A banya hátradőlt. Felemelte, majd széttárta a karjait. A mágia sötét szárnyként zárta körül.

A föld megremegett. Derek és köztem hosszú nyílás keletkezett, amelyből pézsmaillat szállt fel. Olajos, vörös folyadék tört elő a hasadékból, és tőlem kiindulva Derekre és a vámpírra folyt.

Derek letépte a testéről a ruhát. A háta ívbe hajlott,

a mellkasa feltört. Egy pillanatig láttam, amint a csontjai újrarendeződnek, aztán az izmok visszatolódtak és előtört a szőr, majd hirtelen a vérfarkas állt a körben. Két méter magasra tornyosult, olyan hatalmas mancsokkal, melyekben elférne a fejem, állkapcsával pedig úgy roppanthatná össze a koponyámat, akár a tojáshéjat. Félig ember, félig állat – igazi rémálom. Az alakváltó vadállat alakban.

Nem emlékszem rá, mikor húztam elő Slayert, de a kezemben tartottam.

– Nem esik bántódásuk – biztosított róla tompa hangon a fiatal boszorka.

A vörös hullám Derek idézetére tört. A srác felemelte a deformált állát. Tépőfogai a levegőbe kaptak. Félelmetes üvöltés tört fel belőle, egy panaszének, mely a vadászatról és a vér ízének ígéretéről tanúskodott. Megdobbant a szívem, és erősebben szorítottam a kardom.

– Ha bántani merészeled, meghalsz! – Ez az átkozott banya nem fog engem megállítani.

– Nem árt neki – ígérte a fiatal. A vörös folyadék az átok körül áramlott, aztán a

magasba emelkedett Derekkel együtt, bezárva őt egy folyadékoszlopba. Szent ég!

Egy szempillantással később a második oszlop magába zárta a vámpírt.

– Most se nem látnak, se nem hallanak minket – mondta a fiatal boszorka.

– Milyen szívességről lenne szó? – A kutya… – A fiatal boszorka mocorgott kicsit a

ruhájában.

– Hozz a véréből – jelentett ki a banya. – … és miden kérdésed… – folytatta az anya. – … meg lesz válaszolva – fejezte be a lány. Boszorkánykórus. Milyen elragadó. – Mihez kell a vére? A banya gúnyosan elfintorodott. – Az nem számít. – Nekem igen. – Akkor semmit se kapsz! Francba! Meghajoltam. – Köszönöm, hogy

fogadtatok. Kérlek, engedjétek szabadon a társaimat, aztán távozom.

– Miért érdekel? – érdeklődött az anya. – Nem fogom megszerezni senki vérét, akinek ilyen

hatalmas mágikus ereje van, ha nem tudom, mi a szándékotok vele. – Teljességgel elképzelhető, hogy a vér a férfi elvarázsolásához kell, vagy talán egy járványt akarnak kotyvasztani belőle, ami aztán az egész városban elterjed. Tudtam, nem csapnának be. Ebben az új, mágikus világban mindenki nagyon ügyel a jó hírnevére.

– Ez az utolsó szavad? – kérdezte az anyaboszorka. Hibát követnék el. Julie és az anyukája kedvéért meg

kellene tennem. Vannak dolgok, amelyekre képtelen az ember, mindegy, milyen cél vezérli. – Igen.

– Akkor menj! – vakkantotta a banya. Elfordultam. – Várj! – A fiatal boszorkány mágikus hangja rántott

rajtam egyet. Felnéztem rá. Az öreg boszorka rámeredt. – Ne! – De igen – suttogta a lány. – Nincs más

választásunk. Felemelkedett a díványról és leemelte a parókáját. A

feje kopasz volt. Aztán lecsúszott róla a ruha. Az alsóneműtől eltekintve meztelenül állt előttem.

A mozdulat szemmel láthatóan nem kis erőfeszítésébe került, és egy pillanatig azt hittem, el fog esni.

A bordáin xilofonozni lehetett volna. Nem voltak mellei. A térdei kiálltak, túl nagynak hatottak vékony, gyufaszál lábaihoz képest. A csípője bal felén csúf kitüremkedések húzódtak, és egy groteszk, pattanásos daganatot képeztek.

Felemelte az állát. Áradt belőle a mágia. Hangja megtöltötte a kupolát, betört a fülembe és mélyen a lelkemig hatolt.

– Mi vagyunk az Orákulum. A koveneket szolgáljuk. Megbíznak a hatalmunkban, a bölcsességünkben és a jövendöléseinkben. Óvjuk őket. Mi őrizzük a békét. Nézz a falakra! Ott, biztonságban a teknős gyomrában, láthatod a sírokat. Amikor elporladunk, ismét feltámadunk, mert ha hármunk közül valaki meghal, egy gyermek születik, hogy átvegye az elhunyt helyét.

A pillantása áthatolt rajtam. Felettük, feketén a szürke falon a háromkarú Hekaté tornyosult a magasba. – Mi vagyunk a tőr, a tudás és a fáklya, amely elűzi a sötétséget.

A banya a tőr, az anyaboszorkány feltehetően a tudás, a fáklya pedig itt áll előttem. A fáklya, amely elűzi a sötétséget… Őt áldották meg a látnoki képességekkel.

– Előre megjósoltam, hogy valaki eljön majd.

Azonban azt nem tudtam ki lesz az, de láttam az eljövetelét.

Mély lélegzetet vett. – Haldoklom. A testemet elborítják a tumorok, és se a mágia, se az orvostudomány nem segíthet rajtam.

De nem félek a haláltól. Az eltávozásomtól számítva három éven belül új látnok fog születni, hogy a helyembe lépjen. Azonban jó néhány évig eltart, míg a hatalma kivirágzik. Én túl beteg vagyok, Maria pedig túl öreg.

Hamarosan az Orákulum létszáma lecsökken egyetlen egy boszorkányra. És jó eséllyel tíz évig így is marad. Megerősítésért az anyaboszorkára pillantottam. Egyik kezét a szája elé emelte, és gyásztól eltorzult vonásokkal figyelte a lányt.

– Nem próbálhatunk meg az élet körforgásának útjába állni. Maria öregsége ellen semmit se tehetünk. Viszont az én gyógyulásomra van egy lehetőség. – A fiatal boszorka habozott egy pillanatig. – A legeslegutolsó esély. Morrigan kutyájának vére általános gyógyszer.

Meg akarsz menteni egy fiatal lányt? Itt az alkalom: Ments meg!

Hozd el nekem a vért, és én mindent megmutatok neked, amit csak tudni akarsz.

A fiatal boszorka lehanyatlott a díványra. Az anya felkelt és betakarta a törékeny testet a fekete öltözékkel. A korábban fényűzőnek látszó fekete selyem most rettenetes halotti lepelnek tűnt.

– Mennyi vérre lenne szükség? – kérdeztem. Az anyaboszorka kiegyenesedett, benyúlt a ruhája

ujjába és előhúzott egy műanyag, vérvételi csövet. – Ennyi kellene. Itt nyomd meg, majd told fel, akkor előjön a tű. Amint elered a vér, húzd ki a tűt. Azután helyezd rá a kupakot a csőre, és hozd el nekünk! – Sóhajtott. – A ködben kell találkoznod vele, Morrigan lakhelyén.

Úgy a legeredményesebb. És még valami: a vért nem szabad pénzért vagy szívességért cserébe megszerezned. Önként kell adnia belőle, különben elveszíti a mágikus erejét.

Hogy a fenébe kellene ezt kiügyeskednem? A pódiumhoz mentem és elvettem a csövet. – És mégis, hogy jutok be ebbe a ködbe? Az anyaboszorka felkapta a kötnivalóját. – Csalán és

hajszál a kutyától, összekötve. Tudod, hogyan kell elvégezni a megidéző varázslatot, nem igaz?

– Igen. – Mégis hogyan szerezzek a hajszálából? – Akkor hát jól van – szólt. – Most pedig menj!

Siennának pihennie kell. Megfordult, és láttam, amint a vörös oszlopok

leereszkednek. Feltűnt a vámpír és a szörny, aki tulajdonképpen a

társam. Az őket fogva tartó körök szertefoszlottak, és Derek aranyban izzó szemekkel odacammogott hozzám.

Tizenhetedik fejezet

– Felháborító! – fújtatott a vámpír. – Mégis mit kellett volna tennem? – Kiléptem a

Centennial Drive-ra, kiráztam a hajamból a leveleket, és megindultam az utcán a csirkevendéglő felé. Általában nagy ívben elkerültem a zsíros ételeket, de a mai nap kivételt jelentett: hóban táncoltam, teknősbékanyálba gázoltam, mágikus körbe zártak, így most tisztességesen kiérdemeltem a csirkeszárnyat.

A vámpír követett. Az étterem vendégei gyanakodva méregettek bennünket, de ülve maradtak. Hiszen atlantaiak voltak. Egy fel-alá járkáló élőhalott. Na és?

Aztán megpillantották Dereket. Ezúttal hallani lehetett néhány székláb csikorgását a padlón, és egyesek kitértek az útból.

– Derek, szeretnél csirkét? Dr. Moreau kutyaemberének leszármazottja

bólintott. Áttoltam a pulton egy húszdolláros bankjegyet, majd

elvettem az aprópénzt, és egy kosárnyi, zsírban sült csirkeszárnyat. Belefáradtam a pénztelenségbe és abba, hogy üres gyomorral futkossak. Most legalább pillanatnyi örömöt szerezhetek magamnak és finom csirkehússal tölthetem meg a hasam. Elindultam a lovaink felé, amelyek még mindig az alagút bejáratához voltak kötve. Ehetünk útközben is.

Derek mancsába nyomtam egy maroknyi csirkeszárnyat. Egyet a szájába kapott, majd nem sokkal később kiköpte a tisztára rágott csontokat.

A vámpír szemrehányóan nézett rám. – Egy szóval se tiltakoztál ellene, Kate! Egyszerűen csak álltál ott. Ennél valamivel több együttműködést vártam tőled.

Nagyon erős vágyat éreztem a véleményem tolmácsolására, de elnyomtam a késztetést. Elvégre pusztán szakmai nézeteltérés történt.

– Ghastek, javíts ki kérlek, ha tévednék, de az aláírt megállapodásunkban arra köteleztem el magam, hogy valamennyi információt átengedek neked a reeve-ekről, ezt pedig megtettem.

– Kate… – Befejezhetném, kérlek? A vérszívó meglepetten pislogott. Hé, sűrűbben

kellene udvariasnak lennem. – Igen. A mágia elillant. Teljességgel eltűnt, és ez olyan

váratlanul ért, hogy a szívem kihagyott egy ütemet. Nagy lélegzetet vettem, majd folytattam.

– Véleményed szerint ezek az információk nem voltak elég terjedelmesek, és azért kérted, hogy velem jöhess, mert a reeve-ekről szerettél volna többet megtudni. Te döntöttél a megállapodás ilyen irányú

értelmezéséről – írásban efféléről szó sem esett. És mindketten tudjuk, hogy semmi olyan nincs a kezedben, amire hivatkozhatsz.

– Én másképpen látom ezt… – Azért egyeztem bele, hogy magammal hozzalak,

mert jogos kérésnek tűnt, nem pedig azért, mert a megállapodásunk megkövetelte tőlem. Semmilyen módon nem vagyok köteles segíteni neked. Továbbá, kérlek, vedd figyelembe, hogy az egyezségünkben egyetlen szó se esett arról, hogy te vagy bárki más az Emberek közül a Rend azon csoportjához tartozna, akik Jessica Olsen eltűnésének ügyében nyomoznak. Sőt, mi több, inkább hátráltattad a vizsgálatot, például amikor szabotáltad a találkozómat a boszorkányokkal. A Rend követeként kötelességem figyelmeztetni téged, hogy nem fogom tűrni a további próbálkozásaid a Rend tevékenységének megakadályozásában. Erről ennyit. És mivel egyben a Fejvadász Céh képviselője is vagyok, így kijelenthetem: ha védelemre volt szükséged a boszorkányokkal szemben, biztosan ésszerű megegyezésre jutottunk volna a honoráriumom előlegét illetően.

Egyébként ki nem állhatom a testőr munkát, de mivel te régi ismerős vagy, veled kivételt tettem volna.

A vámpír meghökkenve meredt rám. – Ki vagy te? – kérdezte végül Ghastek. – És mit

csináltál Kate-tel? – Az én dolgom elsimítani a vitákat a Rend és a Céh

között. Van egy csomó szabadidőm, amit a Rend szabályzatának és a Céh kézikönyvének tanulmányozásával töltök. Szeretnéd inkább, ha

visszatérne a normális beszédstílusom? – Áh, igen, kérlek. – Alábecsülted a boszorkányokat, szájaltál, és

helyben hagytak. Most már ne gyere hozzám sírva! Kivettem egy csirkeszárnyat. Étel. Végre! Derek morgott. Megfordultam. Derek terpeszállásban és behajtott

háttal állt, tekintetét a zöldellő erdőre irányította, amely körülvette a Centennial Parkot. Nyakpihéi felborzolódtak, fekete ajkai szétnyíltak és kivillantak hosszú, fehér tépőfogai, aztán újabb morgás tört fel belőle. Most már az én tarkómon is égnek állt a szőr.

Letettem a járdaszegélyre a csirkével teli kosarat, és Slayer után nyúltam. Amikor az ujjaim a fegyver markolatának bőrét érintették, olyan volt, mintha kezet fogtam volna egy régi baráttal.

A vámpír leguggolt. Átvizsgáltam a fákat. A narancssárga

naplementében az erdő kifürkészhetetlen zöld masszának hatott. Ekkor az első reeve kirepült az erdőből, sápadt bőre

vörös napsugarakban mártózott, haja fekete szárnyként terült szét.

Viszont a technika uralkodott, a haja most tehetetlen.

Őt az egyik ikertestvére követte, aztán még egy és még egy. Öt, hat… Mégis mennyit képes egyidejűleg irányítani a Pásztor?

Az első reeve nekem támadt. Kitárt karokkal vitorlázott felém, mintha egyáltalán nem érintené a

földet. – Az enyém! A vámpír rárontott, és felugrott a hátára. Karmai a

sápadt torkába vájtak. Aztán megragadta és egy erős rántással leszakította a fejét.

– Mérgezőek! – kiáltottam figyelmeztetésként Dereknek, és a második reeve-re támadtam. A haját felém lendítette, de nagy tér állt rendelkezésemre, így kitértem a fekete zuhatag elől. A mögöttem megbújó példányra szinte tankönyvszerű kardcsapást mértem. A feje oldalra hanyatlott, a nyakát már csak hús- és bőrcafatok tartották.

Összerogyott. Tőlem balra Derek óriási mancsaival a harmadik

reeve hátába karmolt és kettészakította a gerincét. A vámpír újabb csapást vitt be és lefejezte a

következő reeve-et. Futásnak eredtem. A következő reeve szemtől

szembe találta magát velem. Felé vágtam Slayerrel, majdnem ugyanolyan módon, mint korábban, ezúttal azonban balról. Kitért az ütés elől, én viszont csavartam a pengén, majd még egyszer lecsaptam. Slayer felhasította. Szürkés vér permetezett szerteszét. A lény összeesett, de a következő szinte azonnal támadt is rám. Karmaival a vastag bőrt kaparta, ami a mellkasomat védte. A hajzuhatag elzárta előlem a kilátást.

Közelebb toltam magam a reeve-hez. A szája halbensőségektől bűzlött.

Arra számított, hogy megpróbálom majd elszakítani magam tőle, és a meglepettség fél értékes

másodpercébe került. A haja úgy takart be és ölelt át, akár egy szerető, és akkor a kardom hegyével átszúrtam az álla alatti lágy húson. Egy utolsót rándult, és meghalt.

Balra Derek felemelte vérrel kent pofáját az ötödik reeve szétmarcangolt hátáról.

– Ne harapd! – Tökfej! Megint csak az a tipikus farkasos viselkedés: nem nyugszik, míg be nem keni a fogait azzal a mérgező

vacakkal. A vámpír az erdő széle előtt szorította sarokba az utolsó reeve-et.

– Nem tudom elnyomni a késztetést, hogy rá ne mutassak: egyikük se vált nyálkás folyadékká.

A reeve sziszegett. Karmok törtek elő az ujjaiból. – Ha a mágia uralkodik, akkor elolvadnak, mint a

gonosz keleti boszorkány. A vámpír tovább közeledett a reeve-hez. – Ha te

mondod… – Fejezd le! Miért nem intézi már el? Remegés futott keresztül a vérszívó lágyékán. A

vámpír a földre rogyott. A reeve sziszegett, majd megdermedt. Görcs rázta a lábait.

Nem. Ezt egyszerűen nem gondolhatja komolyan. – Te teljesen megőrültél! – Csak egy mérföldnyire vagyunk a Casinótól. Ez

még jóval az én területemen belül van. – Ghastek hangja a távolból hallatszott. A reeve és a vámpír egyszerre remegett meg.

– Nem tudod mindkettőt irányítani! – Majd meglátjuk.

De nem most! Kivont karddal a reeve felé indultam. A reeve megingott kissé, majd a hajával a vámpír

felé csapott. A vérszívó mellkasán vörös hurkák keletkeztek, majd azonnal begyógyultak.

– Örülök, hogy beszállsz a játékba – szólalt meg Ghastek a vámpíron keresztül.

– Hé, láttál már ilyet? Körbepillantottam. A járókelők, akik a veszély első

jelére elmenekültek, időközben visszataláltak és élvezték a látványosságot.

– El innen! – üvöltöttem. Nem törődtek velem. Bámészkodó idióták. Most a reeve szája nyílt szét, és a Pásztor hangja

tört elő belőle, szárazon és sziszegve, a háttérben pedig hallatszott az avar taposásának nesze. – Add fel, ember!

– Bolgor, a Pásztor, ha nem tévedek? – A vámpír felemelkedett.

Egy roham fogta el a reeve-et. Térdre esett, a vállai reszkettek. A Pásztor zihált. – Nem állíthatsz meg bennünket! A másvilág kapuja már nyitva áll. A Nagy Varjú vezeti a sereget. Nézz a sötétségbe, ember! A halál onnan lovagol feléd.

– Szép szónoklat. Mintha maga Shakespeare írta volna! – Ghastek vámpírja szaggatottan előre indult, a reeve pedig vele összhangban követte a mozdulatot.

A mágia keresztülhullámzott rajtunk. A földön fekvő tetemek azonnal nyálkává olvadtak.

A reeve fekete haja ostorként csapott le. A vastag tincsek megragadták a vámpírt és összeszorították a torkát. A vérszívó semmit sem tett, hogy védje magát.

Már majdnem rájuk vetettem magam. Jobbról lárma hallatszott. Északi irányban, a

legközelebbi kereszteződésben egy fa talicska az oldalára borult és darabokra tört.

A roncsból egy hatalmas teremtmény egyenesedett fel: két méter magas, zöld, oszlopszerű lábakkal, a fején szarvas sisakkal. A felsőtestét átölelő vastag láncing legalább fél mázsát nyomott. Széles vállának láttára André, az óriás is elsírta volna magát. Hosszú, erős farok nyúlt ki a páncélja hátuljából és minden lépésénél ide-oda lengett.

– Térdre, Ugad, a Nagy Varjú kalapácsa előtt! – köpte a Pásztor győzedelmesen.

Ugad, a kalapács, mi? – Minden bizonnyal nagyzási hóbortban szenved. Egy szerény „Bubba” is megtette volna.

A borzadály felénk masírozott. A bámészkodók úgy szétszaladtak akár az egerek. A bálványkereskedő az egyre közeledő szörnyre meredt. Kotorászni kezdett az amulettjei között, majd az egyik szalagocskával a szörnyeteg felé intett. Ugad figyelembe se vette.

Jobb lábát végighúzta a kocsin, ami aztán a járdára borult. Halomnyi tarka szalag ömlött az útburkolatra.

A szörny gyorsított. Egyszeriben rájöttem, hogy semmilyen sisakot se viselt. Ezek a saját szarvai voltak, amik a telis tele tetovált koponyájából álltak ki.

Mögöttem sziszegett a vámpír. Röviden ránéztem. A reeve visszavonult. A vámpír teljesen egyedül ült ott. Vörös szemei vérszomjasan meredtek rám. Most már nem irányította senki.

– Ghastek!

Semmi válasz. Ghastek elvesztette felette a kontrollt.

A vámpír úgy összehúzta magát, akár a rugó, majd kinyújtott karmokkal felém vetődött…

Ugrás közben egy szőrös test csapódott neki. Derek vicsorogva vitte földre a vérszívót. A vámpír a tépőfogaival lecsapott Derek vállára.

Ugad pedig rám támadt. Kitértem balra, majd a kardommal csapást mértem

Ugad térdízületének ínjára. Ennek a vágásnak tulajdonképpen harcképtelenné

kellett volna tennie, ehelyett a teremtmény viszont csak megfordult. Méretes farkát felém suhintotta, és a húsos bunkó a végén ostorként csapott a levegőbe. Félreugrottam és a farokra sújtottam. A szörny felnyögött és visszakézből kiosztott egy ütést.

Láttam, ahogy közeledik, de beékelődve a farka és a keze közé, nem tudtam elhúzódni.

Az ütés lesöpört a lábamról. Repültem egy darabon a levegőben, a vállamra érkeztem aztán végigcsúsztam az aszfalton.

A hátamba pokoli fájdalom nyilallt, de talpra álltam, és szinte azon nyomban ismét félre is ugrottam, mialatt a farok a fejem mellett csattant. Óriási lábak követtek és az aszfaltra tapostak ott, ahol röviddel azelőtt még a fejem volt. Ugad üvöltött, a nyakán kidudorodtak az erek. Mennyi kitűnő hely, amit felszabdalhatok.

Bárcsak egy kicsivel kisebb lenne, akkor mindet sorba szedném.

Még egy rúgás. Hátráltam.

Ugad felém kapott. Teljesen mozdulatlan maradtam. Kerüljön bármibe, csak közelebb jussak a célhoz. Egy lapátméretű kéz fogott meg, erősen szorítva a kardforgató kezem és felrántott egészen Ugad disznószemeihez. A csontjaim felnyögtek.

A szörny arca a látóterembe került. A homlokán lévő zűrzavaros tetoválások alatt a tompa szemei kegyetlen örömtől csillogtak.

Tetoválások… A fejbőrére varrt vonalak egyszeriben értelmet

nyertek, és az egyik Hatalom Szavává folytak össze. Fájdalom robbant a koponyámba és megszűnt az egész külvilág. Nem kaptam levegőt, kiáltani se tudtam, semmit sem éreztem. Foglyul estem a fájdalomorkánban, küzdöttem a szóval. Meg kell szereznem, vagy szétsül az agyam. Ki kell mondanom.

Gombóc nőtt a torkomban. A hangom nem engedelmeskedett.

Fájdalom hasított az egész testembe, mintha minden porcikámat apró tűk szurkálták volna. A kín elviselhetetlenné fokozódott, és kiordítottam magamból a szót: – Osanda!

Annyira fáj. Meghalok. Aztán egy csapásra minden kitisztult előttem. A

szörny térde az aszfaltnak ütközött. A szétrepedt izmokból fehér csontszilánkok törtek ki. Ugad fájdalommal és zavarodottsággal teli hangon nyögött.

Térdelj! A szó megparancsolta neki, hogy maradjon lent. Én inkább a halálában reménykedtem.

Ugad utolsó erejével megszorított és megrázott.

Azonban az ő ujjainak acélos fogását szinte gyengének éreztem a Hatalom Szava által okozott fájdalom után.

De hagyjuk most az összehasonlítgatást. Előbb a gyilkolás, aztán a mérlegelés.

Átvettem a bal kezembe Slayert, és felhasítottam Ugad torkát, egy második szájat nyitva ezzel az álla alatt. Vörösesszürkés vér bugyogott fel belőle. A szörnyeteg utolsó, néma kiáltásra nyitotta a száját. Elengedett, majd előredőlt, és amikor a földre hanyatlott, azonnal folyékonnyá vált. Nyálkás massza fröccsent rám. Az ajkam égett az idegen varázslat érintésétől.

Köptem, és igyekeztem legalább annyi ragacsot kitörölni az arcomból, hogy ki tudjam nyitni a szemem, de közben csak még több ért belőle. Vér ízét éreztem, amit a mágiám töltött meg. Orrvérzés.

Francba. Kötszerért nyúltam, így nem kellett felgyújtanom az egész helyszínt a mágiám elrejtése érdekében. Vakon előhúztam a szövetet a táskámból, megtöröltem vele az arcomat is, és végre kinyitottam a szemem.

A vérszívó szétmarcangolva feküdt, a mellkasa úgy festett, mint egy szétroncsolt rongybabáé, és nedves nyom vezetett tőle Derekhez, aki mozdulatlanul hevert a hátán.

Az utolsó reeve Derek fölé hajolt. A haja körülfogta a torkát. Jó tizenöt méter választott el bennünket egymástól. Nem érnék oda idejében.

A Pásztor suttogása hallatszott a reeve szájából. – Add fel, különben meghal!

Kiejtettem a kötszert a kezemből, és az övembe

rejtett dobótőröm után kaptam. – Meghal! – sziszegte a Pásztor. Elhajítottam a kést. A penge beleállt a lény fejébe,

és szőlőszemhez hasonlóan pukkasztotta ki a szemét. A becsapódás hátravetette, ekkor az egyik cápafogat a másik után dobtam neki. A rövid, háromszög formájú pengék átütötték a torkát és az arcát. Előre ringott, tátongó szemgödrével rám meredt, aztán örökre semmivé lett.

Odarohantam Derekhez, és a mellkasára tapasztottam a fülem. A szíve vert. Erősen és szabályosan.

Az egész fején szétkenődött a vámpír vére. Így nem tudhattam, hogy ő maga megsérült-e.

– Derek! Derek! – Édes Istenem, akárki is légy, megteszek bármit, amit csak akarsz, de kérlek, ne hagyd őt meghalni!

A szemhéja megremegett. A szörnyszáj kinyílt. Lassan felült.

– Hol fáj? – Majdnem pofon vágtam magam. Csak a legrátermettebb alakváltók képesek beszélni a köztes formában. És Derek nem számított annak.

– Mih-en-ho. – Mindenhol? Bólintott. – Reh-ben. – Rendben vagy? Ismét bólintott. Majdnem sírva fakadtam megkönnyebbülésemben.

A mellkasom annyira elnehezült, mintha ólommal töltötték volna meg. – Látom, tudsz beszélni.

– Aha. Gya-hor-lom.

– Gyakoroltad. Nagyon helyes – kuncogtam. – Kitűnő.

Elvigyorodott. Véres vámpírcafatok ragadtak a fogai közé, és a látványtól átjárt a hideg. – Gyerünk szépségem, mielőtt összegyűlne a tömeg. Különben soha nem fogunk kijutni innen.

Újra megkerestem a kötszeremet, fogtuk a lovakat, aztán lefelé indultunk az utcán, éppen abban a pillanatban, amikor a nekromanta mágia első fuvallata hírül adta a vámpírfelderítők megjelenését.

Tizennyolcadik fezete

Derek a bal oldalára támaszkodott. A lova vonakodva vitte őt. Nem vehettem zokon a jószágtól. A helyében én sem engedném ezt az élőhalott vérrel kent, farkas szagú, démoni fickót magamon lovagolni. Másrészről viszont csak feltartott bennünket.

Három háztömbbel távolabb elkoboztam egy csörömpölő kocsit egy öregasszonytól. Nos, az elkobzás talán kicsit erős kifejezés rá.

Felmutattam a jelvényemet és sokkal több pénzt ígértem neki, mint amennyi rendelkezésemre állt. A még mindig kezemben tartott kardom, valamint a száraz vérrel borított hajam és arcom láttára úgy találta, hogy a vitatkozásból semmi haszna nem származhat. Sőt, úgy vélte, az enyém lehet az egylovas kocsija, csak ne bántsam.

Biztosítottam, hogy a Rend állja a számlát, felraktam Dereket a kis kocsira, a lovainkat hátrakötöttem, majd a nagyfoltos igáslóval a Rend felé vettem az irányt.

Derek öt percen belül elaludt. A bőre felhasadt, a fiú megrázkódott, majd egy nagy, szürke farkas feküdt a helyén.

Mérhetetlen összpontosítást igényelt a fenevad forma fenntartása.

Amint egy alakváltó elhagyja magát, a teste tüstént állattá vagy emberré alakul. Feltételeztem, a kitörésre való tekintettel könnyebb állati formát öltenie. Az alakváltók újabb problémája: nem csak pszichotikusak és fanatikusan hűek a Falkához, hanem, ha maximálisan kimerülnek, meglehetősen hosszú szunyókálásra vagy kiadós lakmározásra van szükségük.

Ugyanakkor, ha nekem kellene harcolnom egy ámokfutó, őskoros vámpír ellen, akkor utána engem se tarthatna vissza semmi az elszenderedéstől. Apropó: Derek megölt egy vámpírt. Teljesen egyedül. Külső segítség vagy mágia nélkül, pusztán fogakkal, karmokkal és vasakarattal. Fenomenális. A farkasok leendő alfája pihent hátul a kocsin. Remélem emlékezni fog még rám akkor is, amikor beindul a karrierje.

Kihunyt az utolsó napsugár. A mágia egy csapásra maradéktalanul eltűnt. Azonban a város tudta, hogy a háttérben vár, éhes ragadozóként, ugrásra készen meglapul az éjszakában.

A fejem lüktetett. A mellkasom minden lélegzetvételnél fájt, de úgy tűnt, legalább nem tört el semmim.

Fokozatosan indult be újra az agyam, eleinte lassan, mint a rozsdás malomkerekek, aztán egyre

sebesebben, megpróbálva értelmet adni a Pásztor hümmögésének. Elmondása szerint a Nagy Varjú a csapat vezetője. Egy egész seregnyi reeve természetesen irtózatos kárt tudna okozni. Ezt a képet igyekeztem gyorsan kiűzni a fejemből.

Szóval a Nagy Varjú által vezetett reeve-sereg. A Nagy Varjúnak Morrigan mellett kellene állnia, csakhogy Bran a szurdokban lévő

lyuknál szó szerint sündisznóvá változtatta az egyik reeve-et, és Bran Morrigant szolgálja. A férfi csak aggódott, hogy megsérti a védőistenét, és visszariadt attól, hogy a nevére esküdjön.

Tehát, Morrigan és Bran áll az egyik oldalon, a formoriánok és a Nagy Varjú a másikon. Eddig szigorúan a kelta mitológián belül mozgunk, és Morriganen kívül nem emlékszem más Nagy Varjúra.

Esmeralda minden könyve ott volt a lakókocsijában. Talán valamelyik említést tesz a Nagy Varjúról.

Ez csupán tizenöt perces kerülőút lenne a lakásomhoz. Derek szabályosan lélegzett, a vérzése elállt, és látszólag nem szenvedett komolyabb sérülést. Sürgősen le akartam ellenőrizni Julie-t, de negyedóra ide vagy oda már igazán nem számított.

Miért támadtak rám egyáltalán a formoriánok? Ez itt a nagy kérdés. Először Redet vették célba, aki kijelentése szerint véletlenül botlott beléjük. Aztán Julie-ra irányították a figyelmüket. Most meg engem rohantak le. Miért? Mi vehette rá őket arra, hogy megkockáztassanak egy összetűzést egy vámpírral és egy vérfarkassal, főleg miután én már három reeve-et nyálkává változtattam közülük? Ez a Pásztor

egyáltalán nem tűnik nekem annak a forrófejű típusnak, aki a megtorlásért mindent feláldozna.

Sokkal inkább tartanám őt hűvös, számító ellenjátékosnak.

Ismét átgondoltam az események menetét és próbáltam megtalálni közöttük az összefüggést. Elsőként Redet támadták meg a reeve-ek, akik megkarmolták a nyakát. Azután Julie és ő, a nővérek gyülekezőhelyén a lány anyja után kutattak. Onnan hazavittem Julie-t. Red követett bennünket, majd odaajándékozott Julie-nak egy amulettekkel telefűzött nyakláncot . A reeve-ek Julie-ra támadtak. Azt követően a Rend pincéjében hagytam a lányt, a reeve-ek pedig lerohantak engem.

E legutóbbinak semmi értelme. Azt még meg tudtam érteni, amikor a lakásomban támadtak ránk. Ott egyértelműen jó esélye volt a Pásztornak. De miért támadt rám újra, miközben egy vérfarkas és egy vámpír is volt velem? Ráadásul a szabad ég alatt? Külső szemmel szinte kétségbeesett cselekedetnek tűnt.

És tulajdonképpen hogyan találtak rám? Nem követhettek az illatom alapján. Ezt Atlanta légszennyezett utcái megakadályozták.

Szabad szemmel se kísérhettek. Ehhez közel kellett volna kerülniük hozzám, és akkor Derek kiszagolta volna őket.

Voltaképpen csak mágikus eszközök segítségével követhettek.

Red azt mondta, hogy a reeve-ek haja eltalálta. Viszont a hajuk csak mágikus hullám alatt képes erre.

Azután a reeve-ek rajtaütöttek az otthonomon – pontosan egy mágiahullámzás alatt. És végül akkor támadtak rám, amikor a mágia éppen eltűnt. Olyan volt, mintha Redre valamilyen okból láthatatlan mágikus illat ragadt volna, ami aztán Julie-ra, majd végül rám vándorolt, a reeve-ek pedig úgy loholtak utána, mint a vadászkutyák.

Red, Julie és én. Adott itt valamiféle minta? Mi köt össze bennünket egymással? Talán Redre rátapadt valamilyen különleges mágiamaradvány. Julie megérintette Redet, én pedig Julie-t, és ez a maradvány átterjedt rám. Azonban az efféle mágiamaradványok nem élték túl a technikai fázist, és a varázslat az elmúlt napokban meglehetősen vadul hullámzott ide-oda.

De az is lehet, hogy tévúton járok. Talán a reeve-ek valami határozottabb dolgot követtek. Valamit, ami egészen kifejezett erőjelet sugároz. Valamit, ami csak a mágiahullámzás alatt jelentkezik, egy olyan jelet, mint Whomper. Valamit, amit Red továbbadhatott Julie-nak, ő pedig nekem. De mit?

A nyaklánc. Red ajándékozta ezt Julie-nak, aki kölcsönadta nekem.

Előhúztam és igyekeztem pontosan megvizsgálni, miközben fél szememet az utcán tartottam. Egyszerű zsinór volt, ami egymásba csomózott régi cipőfűzőkből állt. Rajta körülbelül két tucat medál függött. Lássuk csak: egy Kennedy fél- és negyeddolláros, egy húsz pesós érme, egy Georgia-Peach Quartel (váo, micsoda ritkaság!), egy kis lovacskával ellátott bevásárlókocsi zseton, egy kínai medál négyszögletű lyukkal a

közepén (ezt meg honnan szerezte?!), egy miniatűr, dollár-nagyságú CD „ Axe Grinder III” lenyomattal (esetleg egy számítógépes játék?), egy fém korongocska gyűrűvel, egy Fülöp-szigeteki érme, egy kicsi, háromszög amulett felül hurokkal, amelyre egyiptomi hieroglifákat rajzoltak, egy apró érme, amely túlságosan le volt dörgölve, mintsem meg lehetett volna állapítani mi is áll rajta, egy négyzet alakú bronz amulett rajta rúnával, valamint egy Jefferson ötcentes pénzdarab…

Az egyik közülük különleges. De mégis melyik? Feltehetően valamelyik régebbi darab. Amilyen az én szerencsém, a Pásztor biztosan egy hibbant érmegyűjtő, aki majd meghal, hogy egy Kennedy-féldolláros tulajdonosa lehessen. Talán csapdát kellene állítanom neki, benne maroknyi aprópénzzel. Ide süss, Pásztor, itt egy Susan B. Anthony-dollár! Meg akarod szerezni, nem igaz?

Ismét elrejtettem a nyakláncot. Egész este bámulhatnám és megpróbálhatnám kitalálni, mi az, ami mágnesként vonzza a reeve-eket, vagy egyszerűen megkérdezhetem Julie-t, az emberi M-Szkennert, hogy melyik a különleges példány. Persze, ha egyáltalán helyes a feltevésem.

Viszont úgy éreztem, a nyakláncon nincs védőbűbáj. Talán Red rábukkant egy olyan amulettre, amely alapjában véve a Pásztoré. De sokkal valószínűbb, hogy ellopta azt, és a nyakláncra erősítette, hogy elrejtse. Sajnos a tárgynak mágikus kisugárzása van, és akárki is hordja magánál a láncot abból reeve-csali lesz. Ha helyes a feltevésem, akkor Red rájött, hogy

követik, és annak tudatában adta át Julie-nak azt a dolgot, hogy a reeve-ek a visszaszerzésére indulnak majd. Nem Julie védelmének érdekében ajándékozta neki, hanem azért, hogy ő maga kikerüljön a tűzvonalból, és új célpontot szolgáltasson a reeve-eknek. Gyerek vagy sem – ez akkor is nagyon gonosz húzás volt a részéről.

Időközben olyan baromi mérges lettem Redre, hogy mire megérkeztem a lakásomhoz, legszívesebben laposra vertem volna.

Red gondot jelentett. Julie szerette őt, minden észérv ellenére, a srác pedig ott használta ki, ahol csak tudta. Rednek súlyos problémái lehettek. És megértettem, mi áll a háttérben: az utcán él, magányos, gyakran éhezik és folyamatosan zaklatják. Ugyanakkor ismertem már olyan utcagyerekeket, akik tisztességes felnőttekké váltak. Red erkölcsi kódexébe úgy sejtem, csupán egyetlen bejegyzés szerepelt: minden helyes, ami Red számára hasznos.

Kikötöttem a lovat a ház elé. Aztán felszaladtam a lépcsőn a második emeleti lakásomhoz, és akkor észrevettem, hogy kicserélték az ajtót, amihez nem volt kulcsom.

Visszafutottam a földszintre, és bekopogtam a házmesterhez. – Mr. Patel?

Mr. Patel volt a legkedvesebb házmester, akivel valaha is dolgom akadt… ugyanakkor a legügyetlenebb is. A bőrének dióbarna árnyalatával és mindig álmosnak tűnő, elnehezült szemhéjaival, szokásos, élvezetes nyugalommal mozgott, mintha méltóságán alulinak találná a sietséget. Ha valaki

megpróbálná nagyobb sebességre sarkallni, a tempója lelassulna a jól lehűtött szirup szintjére. Bő öt percbe került, mire megtalálta a kulcscsomóját, aztán bámulatosan büszke lépésekkel felballagott a lépcsőn. Mire végre kinyitotta az ajtómat, és a kezembe nyomta a megfelelő kulcsot, már majdnem – ott helyben – remegni kezdtem a türelmetlenségtől.

Befutottam a lakásba, felkaptam Esmeralda könyveit, kisiettem, becsaptam magam mögött az ajtót, lerohantam a lépcsőn, és elsuhantam a teljesen meglepett Mr. Patel mellett.

A pincéhez vezető ajtó résnyire nyitva állt. Egy magányos villanykörte világította meg a

lekerekített kontúrokat, és az ajtó alján méretes érmeként kiszűrődött a fény a lépcsőre. Csukva kellett volna lennie.

Karddal a kezemben, fokról fokra leereszkedtem a homályfedte lépcsőkön. Már kintről éreztem a farkasgyökér szagát.

A farkasgyökér (más néven sisakvirág) az alakváltók megtévesztésére szolgált. Valaki tudta, hogy Derek velem van. Ha egyáltalán miattam vitték véghez ezt az intézkedést.

A srác odafenn aludt a lépcsőpihenőben. Az

irodámba kellett volna vinnem, de én túl kimerült voltam, ő pedig mindig kötelességtudóan elfogyasztotta a reggeli müzlijét. Farkas alakban körülbelül úgy hetven kilót nyomott. Már félúton elvetettem ezt az ötletet.

Két vércseppet láttam közvetlenül az előttem heverő lépcsőfokon.

Kettővel távolabb felfigyeltem még egyre. Puskapor szaga terjengett a levegőben. Andrea rálőtt valakire. Az ellenfelét szemmel láthatóan csupán súrolta a lövés, különben egy hullát találtam volna itt néhány vércsepp helyett.

Lelopakodtam a lépcsőn, és a falnak vetettem a hátamat. Rekedtes szuszogás visszhangzott a pincében. Némiképp úgy hangzott, mintha egy tompa fűrésszel fát fűrészeltek volna.

Kihajoltam és bekukucskáltam az ajtórésen. Egy szétroncsolt, ruhafoszlányokkal borított test

feküdt összegömbölyödve a padlón. Ez a groteszk halom össze nem illő, eltorzult, vagy sérült végtagokból, illetve a vörös és iszapbarna hús keverékéből állt. Újabb reszelős levegővétel. És Julie-t sehol se láttam.

Ekkor az alak felém fordította a fejét. Vastag, szőke hajra és egy kék szemre lettem figyelmes. A másik szem elveszett a húsfoszlány alatt.

Andrea. Odarohantam hozzá. A végtagjain lévő foltok nem szennyeződések,

hanem szőrcsomók voltak. Rövid, barnás szőrzet fényes pöttyökkel.

A mellkasa eldeformálódott, és meglehetősen

laposnak hatott. A hasán húzódó bőrfelület hirtelen szakadt meg, de nem vágásban végződve, hanem egyszerűen csak túl kevés volt, mintha nem képződött volna elég belőle. Ebben a sávban csillogtak a tekergőző belek. A bal lába manccsá alakult, míg a jobb túl hosszúra nőtt, a lábfeje pedig hátraficamodott. Az állkapcsa előre nyúlt, az alsó és felső része nem illett pontosan egymáshoz, az ajkai rövidre formálódtak, így a tépőfogai kilógtak alóla.

Jóságos isten. Mégiscsak elkapta a Lyc-V-t. Andrea bal szeme rám összpontosított, az írisze

világoskéken csillogott. Egy feszült, gurgulázó hang tört fel a torkából. – Segíííts!

Túl sok minden szakadt a nyakamba. Korábban még soha nem láttam olyan alakváltót, aki a köztes formában rekedt volna.

Keresnem kell valakit, aki segíteni tud rajta. Doolittle. Ő viszont a Falka erődjében van. Órákra lenne szükségem, mire eljutok hozzá.

Andrea bőre világosszürke árnyalatot vett fel, ami azt jelentette, hogy az alakváltó teste az utolsó tartalékait üríti ki. Andreának feltehetően alig egy órája maradt hátra.

Egy pillanat. Doolittle Curranhez hűséges. Azonnal jelentené neki az esetet. A Falka teszteket végezne rajta annak érdekében, hogy megbizonyosodjon róla, nem vált-e vadfarkassá, azután Curran elé kellene járulnia. És senki se szolgálhatja egyidejűleg Currant és a Rendet. Mihelyt alakváltó kiléte napvilágra kerülne, kizárnák a Rendből. Andrea azonban testestül-lelkestül elkötelezte magát neki.

Ezzel az erővel itt is hagyhatnám meghalni. Ellenben, ha semmit se teszek, akkor pontosan ez

fog történni vele. Doolittle nem jöhet számításba. Derek pedig

cselekvőképtelen. Mégis hova vihetném még? Remegés futott keresztül Andrea végtagjain. A jobb

lába megnyúlt. A csontok kínzó lassúsággal mozogtak. Felnyögött, és a hangjába annyi fájdalom vegyült, ami még engem is átjárt. A gyomra összerándult, a feneke megfeszült, majd a roham elmúltával visszahanyatlott a földre.

Egy csípős szag kezdte megtölteni a helyiséget. Ismerem ezt az illatot. Hiéna.

Az alakváltók osztoztak az erődön, ugyanakkor minden klánnak megvolt a maga gyülekezési helye, mint ahogyan a saját alfapárja is.

A támaszpontot illetően a hiénák se képezhettek kivételt. Habár a számuk régóta nem érte el a farkasokét, vagy a patkányokét, de még mindig elegen voltak ahhoz, hogy megalakítsák a saját kis falkájukat.

Ismerem a vezetőjüket – egy idős hölgy, a neve B néni. És inkább harcolnék egy farkashordával, mintsem összetűzésbe kerüljek vele.

Noha kontyot hordott, és mindig bájos mosoly ült az ajkain, nem kételkedtem benne, hogy ugyanilyen bájosan mosolyogna akkor is, ha közben karmaival a májamat marcangolná. A hiénák és az oroszlánok természetüknél fogva nem jöttek ki jól egymással. Curran elismerte ezt. Ennek ellenére a hiénák az ő parancsnoksága alá tartoztak, ugyanakkor

engedélyezett nekik annyi önállóságot, amellyel elrendezhették maguk között a problémáikat.

Feltétlenül B nénihez kell vinnem Andreát. Akármennyire is ijesztő, még mindig szívesebben beszélném meg vele ezt az ügyet, mint Currannel.

Lehajoltam Andreához. – Most elviszlek a hiénafalkához.

Tágra nyíltak a szemei. Megborzongott majd felnyögött. – Nem!

Nem teheted! – Semmi ellenkezés. Nincs más választásunk. Alácsúsztattam a karomat. A szövetnedvektől

nyirkossá vált a kezem. Jellegzetes vizeletszagot árasztott. Andrea jó hatvan kilót nyomott. Összeharaptam a fogaimat és felemeltem. Deformálódott karjaival belém kapaszkodott.

Istenem, de nehéz! A pinceajtó felé indultam vele. Gyerekkoromban apám, telepakolt hátizsákkal a

hátamon, fárasztó távfutásokat végeztetett velem. Akkoriban az egyetlen dolgot, mely továbbhaladásra ösztökélt, a fájdalom valamikori megszűnésének tudatában találtam meg. Tehát miközben lassan megmásztam a pincelépcsőket, összeszorított fogaim között szűrtem a szavakat. A fájdalom jó. A fájdalom elmúlik. Minden habozással töltött pillanattal Andrea közelebb kerül a halálhoz.

Feltettem őt a kocsira. – Julie? – suttogtam. – A kölyök. A sámánfiú. Magával vitte Julie-t. –

Hangja gurgulázásba fulladt. A fenébe! Red. Hát, legalább a nyaklánc nélkül a

reeve-ek képtelenek megtalálni Julie-t. – Tarts ki! Minden rendben lesz.

Ismét felszaladtam, kettesével véve a lépcsőfokokat. Derek még mindig ott feküdt, kábán. Felráztam. – Ébredj!

Felém kapott, tépőfogai karcolták a kezemet, utána azonnal feltápászkodott és zavarodottan nyüszített.

– Semmi gond. Segítségre van szükségem. Utánam indult, de félúton megtorpant, felborzolódott

a tarkóján a szőr, a háta begörbült, és morogni kezdett.

– Derek, kérlek. Tudom, hogy különleges illat van itt, de most máshol van szükségem az orrodra. Lennél szíves?!

Levezettem a lépcső aljához. Tett egy széles kört az egyfogatú kocsi körül, és rám nézett.

– Fel tudod venni Julie szagát? Megszimatolta a földet, majd hirtelen

visszahúzódott. Néhány lépéssel tovább ment, tett még egy kört a kocsi körül, ismét megszaglászta a földet, megint abbahagyta és nyöszörgött.

Túl sok a farkasgyökér. Red értett az illata elfedéséhez.

A kocsi hátuljából fojtott nyögés jött. Julie még ráér, de Andrea már nem várhat. A nyaklánc viszont mégiscsak nálam van. Ha helyes az elméletem, akkor a reeve-ek engem fognak követni, nem pedig Julie-t. És a jelenlegi, felpaprikázott hangulatomnak köszönhetően örömmel üdvözölném őket.

– Megváltozott a program – szóltam oda Dereknek. – Vezess a hiénákhoz! Nincs sok időnk. Siess, kérlek!

Derek lefelé kezdett baktatni az utcán. Én felugrottam az ülésbe, majd utána indultam a kocsival. Habár a túlzott lassúságtól le kellett küzdenem a fogcsikorgatási kényszeremet, de legalább már úton voltunk.

Atlanta nem nézett ki éppen a legjobban. A mágia újra és újra átáramlott rajtam, miközben olyan gyorsan vezettem a kis fogatot a törmelékekkel telehintett utcán, amennyire csak az igásló engedte.

Az éjszakai égbolton különféle lények repkedtek, a sötét alakok elfedték a csillagokat, némán suhanva el előttük. Kétszer meg kellett állnunk – először, hogy kikerüljük a vámpírőrjáratot, a rombuszalakzatba rendeződött négy vérszívót, másodszor pedig, hogy elengedjünk egy áttetsző medvét. A medve szarvakat viselt a fején. Szomorú pillantást vetett az egyfogatúra, miközben átlátszó tűz futott végig a hátán. Aztán tovacammogott a dolgára.

Egy szellemfolyó az út mellett patakzott, a vize fekete sűrűségként csillogott, akár a folyékony kátrány. Nagyon igyekeztem távol tartani magam tőle. A többi lény, amelyek máskor üvöltésükkel és kiáltásukkal megtöltötték az éjszakát, most hallgattak, figyeltek, meglapultak. Az egész város ugyanazt a mantrát pulzálta: kitörés jön, kitörés jön, kitörés jön…

Andreára sűrűbben tört rá a görcs, nagyjából tizenöt percenként.

Felismertem a kezdetét, mivel akkor gyenge, fojtott kiáltás tört fel belőle, amitől összerezzentem.

Végül magunk mögött hagytuk a várost, és lefelé haladtunk a ledöntött ipartelep melletti megszokott

úton. Az éjszaka egyre sötétebb lett, és a csillagokkal teli égbolt teljes pompájában megmutatkozott. A nappali fényben káprázatos látványt nyújtó közönséges fák prédájukra várakozó, bozontos szörnyetegekké váltak. Ez az út vezetett az erődhöz, arra a helyre, ahova a Falka visszahúzódott, ha veszély fenyegette.

Elmentünk egy benzinkút mellett. Az ajtó hiányzott róla, az ablakokat pedig betörték. Pirinyó, vézna lények surrantak az épület körül. A ránk meredő szemeik visszataszító sárga színben izzottak, akár az elgennyesedett seb. Majd a távolból bütykös, karmokkal felfegyverzett kezükkel felénk nyúltak.

Derek lefelé futott az utcán, azzal a tipikus farkaskocogással, amellyel fáradhatatlanul szelte a mérföldeket. Végül eljutottunk az erdőhöz. Itt az út mentén öreg tölgyek sorakoztak, egymás felé nyújtózó ágakkal. Derek megállt, a csillagokkal pettyezett ég felé emelte a fejét, majd felvonított. Hangja felszállt az éjszakába, és jelezte az érkezésünket. Azután várt egy darabig, megmoccantotta a fülét, majd a lombkorona alatti úton előre iramodott. Én pedig követtem.

A kis kocsi csikorgott, a patadobogás egyenletes ritmusban visszhangzott. Hirtelen kísérteties vihogás hatolt az éjszakába.

Hajlékony formák jelentek meg, majd siklottak le a cserjék között az út mindkét oldalára. Felegyenesedve futottak, szürke körvonalaik túl nagynak és gyorsnak bizonyultak a sötétségben, minthogy emberektől származzanak.

Az egyik alak az egyfogatúra ugrott és mellettem

landolt. Vörösen izzó szemek meredtek rám. A vérhiéna a maga köztes formájában meglehetősen ocsmány látványt nyújtott.

– Helló, szépségem – motyogta a szörnyszáj. Magam előtt három hiénát észleltem, kettőt állat-,

egyet pedig emberalakban. Körbezárták Dereket, kurjongtak és röhögtek közben.

A kocsin lévő hiénaférfi rám vetette magát. Kitértem előle, hátracsavartam az egyik karját, a másik kezemmel leszorítottam a nyakát és megnyomtam az ütőerét. – Nincs kedvem játszadozni.

Vigyél B nénihez – mondtam a hiéna kerekített fülébe.

A karmos ujjai bezárultak a karomon. – Mmm, milyen kellemes fájdalom. Kérlek, csináld még!

Azok az istenverte hiénák. Elöl Derek az egyik nőstényhiéna felé kapott. – Alázatot kell tanulnod! – A férfi hiéna kezében

hirtelen korbács termett. – Gyere, hadd simogassalak meg, kicsi farkas!

Francba! Felrántottam a hiénahímet, hogy rálásson Andreára. A lányból erőtlen sikoly szökött fel.

– Haldoklik! – szűrtem összeszorított fogakkal. A vérhiéna félrelökött, majd előre kiáltott. –

Engedjetek utat! Az emberi nőstényhiéna a csípőjéhez vonta az ökleit.

– Megfeledkezel magadról… – Azonnal az anyához kell vinni! – Fújtatott, a nő

pedig meghátrált. Aztán izzó szemekkel felém fordult. – Gyerünk, indulj!

Áthajtottam a hiénák között, akik zárták soraikat

mögöttünk, így elvágták Derek útját. – A farkas nem mehet tovább. Ez a törvény. –

Jelentette ki a vérhiéna komoly tónusban. – De ne essék bántódása! – Olyan szilárd

elhatározással ejtettem ki a szavakat, amennyire csak tőlem tellett.

– Nem, nem fog. A hiénák követték a kocsit. Az igásló, felbuzdulva az

illatuktól, megszaporázta a lépteit. Zörögve és csikorogva egyre gyorsabban és gyorsabban haladtunk, míg az egyfogatú szinte repült az út felett.

Aztán szétnyílt az erdő, és egy ranch-stílusú házhoz érkeztünk.

Meghúztam a gyeplőt, közben majdnem kificamítottam a karom. Az igásló feltartóztathatatlanul körüldübörögte a házat, mielőtt végleg megállt volna. A hiénahím lepattant, felnyalábolta Andreát, majd felsietett vele a ház verandájára.

A teraszon fény gyulladt, és B néni nyitotta ki az ajtót.

Középkorával, gömbölyded formáival, és kontyba tűzött ősz hajával úgy nézett ki, mintha éppen süteménysütésre készülne, nem pedig egy rakás furcsa alakváltón uralkodna, akik hajlamosak a hisztérikus vihogásra, és rajonganak az egzotikus szexért.

Amikor meglátta Andreát, ellentmondást nem tűrően intett a fejével. – A házba. Te is!

A hiénaférfi után futottam. Egy nőstény ember alakban követett bennünket. Legalábbis annak ítéltem. B néni még egyszer kikémlelt az éjszakába, majd

becsukta az ajtót. A férfi a folyosót átszelve egy tágas fürdőszobába

érkezett. Ott, a márványemelvényen, óriási süllyesztett kád pihent, amely elég nagy volt ahhoz, hogy akár hat vagy nyolc személy is kényelmesen elférjen benne. Átsuhant a szex-játékszerekkel és gyümölcsökkel terített padlón, aztán belegázolt a csordultig telt medencébe, miközben gondosan a víz felett tartotta a lányt.

B néni valamilyen bőr és acél szerkezetet vett ki a márványemelvényből, majd letelepedett a kád szélére. – Ki tud még erről?

– Volt vele egy farkas – mondta a nő. – Kicsoda? – Derek – válaszoltam. B néni bólintott. – Rendben. A kölyök egyenesen

Curranhez fog rohanni. De vele megbeszélhetem a dolgot. Szerencsénk van, hogy a medve nincs itt. Ameddig a régi gárdából senki se szerez erről tudomást, addig tulajdonképpen nincs miért aggódnunk.

Mi a pokolért ilyen bizakodó? Curran körülbelül olyan ésszerű, mint egy dühöngő elefánt.

Odahajolt Andrea fölé. – Te ostoba, ostoba gyerek. Tudod, mi vagy?

Andrea bólintott. A mozdulat nagy erőfeszítést igényelt a részéről.

– Ez könnyít a helyzeten. Vetkőztesd le! A nő beugrott a kádba és félrevonta azokat a

szövetdarabokat, amelyek még Andrea nyers húsára tapadtak. Az elém táruló látványtól összeszorult a

gyomrom. – Ha elfog a hányinger, akkor menj ki innen! – B néni

Andreához fordult. – Most elvezetlek a természetes alakodba. Az arcod nagyon elszürkült. Tudod, mit jelent mindez, szóval összpontosíts, ha életben akarsz maradni! Elsőként a mellkast. Képzeld azt, hogy szárnyak nőnek ki a hátadból. Hatalmas szárnyak. Most tárd szét őket, gyermekem, tárd szét őket!

Andrea mellcsontjai kifordultak. A vállai leereszkedtek.

Kirohantam a házból.

Tizenkilencedik fejezet

A verandán ültem, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, majd egy nőstény hiéna telepedett le mellém. Vagy talán egy hím. A hiénáknál ezt nem volt könnyű megállapítani. Őket különös biszexuálisak sokásaga alkotta. A vadonban a nőstény állatok domináltak, miközben a rangsorban a hímek a kölykök után következtek. És ha fontolóra vesszük, hogy a nőstény foltos hiénák termetesebbre nőttek, mint a hímek, és a csiklójuk nagyobb a péniszüknél, akkor ennek a hierarchiának mindenképpen volt értelme.

A mellettem ülő hiéna inkább kicsinek látszott, kék haja pedig, merőlegesen a fejével, égnek meredt. Észrevette, hogy bámulom.

– Tetszik a frizurám? Szívesen elmondom, ki csinálta.

Természetesen neked nem állna ilyen jól. – Rám kacsintott.

– Ebben biztos vagyok. Szóval, mennyibe került,

hogy gázégőt szereltess a fejedre? Harsányan elnevette magát, aztán a kezembe

nyomott egy szendvicset. – Jó vagy! Tessék, hoztam neked enni!

Megszagoltam a szendvicset. – És mi van benne? Fagyasztott parasztszeletek? Vagy apróra vágott tigrisherék?

– Szalámi. Egyél! Finom, és nagyon úgy nézel ki, mint akire ráfér.

Nem feltételeztem, hogy magamban tudom tartani, de az első falat után szívesen bemajszoltam volna még egy adagot.

– Hogy van? – érdeklődtem. – Derekasan küzdött. – A vérhiéna felhúzta a

szemöldökeit, majd bólintott. – Meglehetősen szívós egy Bouda.

– Buddha? – Bouda. Egy vérhiéna. De szűkebb értelemben véve

a barátnőd egy… – Elhallgatott. – Nos, erről nem beszélhetek. Hívj bennünket Boudáknak! Ez a helyes elnevezésünk. – A Bouda beleszimatolt a levegőbe.

– Óh, látogatónk érkezik. Szeretem az ilyen vacsoravendégeket.

Egy számomra meglehetősen ismerős férfi sétált ki céltudatosan a fák közül. Cirka egykilencven magas volt, és úgy nézett ki, mintha meg akarna ütni valakit. Testének legnagyobb része a hosszú, fekete bőrkabát alatt rejtőzött, viszont az a kevéske, ami a fekete póló fedte mellkasából látszódott, rendkívüli izomzatról árulkodott. Másfelől a járása kivételes alávalóságra utalt. Fényes nappal az embertömeg úgy nyílt szét

előtte a forgalmas utcákon, mint Mózes előtt a Vörös-tenger.

Néhány méterre a terasz előtt megállt. – Nahát, micsoda meglepetés! A titkosszolgálat

főnöke személyesen tisztel meg bennünket szerény hajlékunkban. – A Bouda elmosolyodott, de közel se barátságosan.

– Helló, Jim – mondtam. Nem nézett rám. – A főnök tudni akarja, hogy mi

folyik itt. A várban várja a beszámolót. Mégpedig azonnal.

– Most már harmadik személyben beszélsz magadról? – kérdezte a Bouda.

Jim még inkább megfeszült, és felemelte az állát. – Currannek kellenek az információk. Ne akard, hogy hívatlanul lépjek be a házba!

A Bouda szemei felcsillantak. Hisztérikus röhögés tört fel belőle, előrehajolt, és kivillantotta a fogait. Az arca grimaszba torzult. – Rajta, cicám! Szegd meg a szabályt! Tedd csak próbára Kuris lányának állkapcsát, ha mered. Mosolygok majd, miközben a fogaim összeroppantják a csontjaidat.

Felé kapott és megnyalta az ajkait. Jim morgott. A ház mögül két hiéna jött elő. Cápaként köröztek körülöttünk.

Felálltam és bólintottam Jimnek. – Adj egy percet! Kérlek, tedd meg ezt a szívességet nekem!

Az arca semmit sem árult el. Lassan hátrált két lépést és várt.

Andrea a fürdőszobában ült a márványon, alig látszott ki B néni és a nő mögül. A férfi Bouda végigtúrt

Andrea nedves haján, keresett benne valamit. – El kell mennem… A Boudák félrehúzódtak, így most már

megpillanthattam Andreát. A testét rövid szőr borította, közte fekete pettyekkel.

Currantől eltekintve, még soha senki más testét nem láttam ilyen arányos köztes formában. Az egyetlen kivételt csupán a karja képezte. Túl mélyre lógott, majdnem egészen a térdéig. Csak most vettem észre a melleit. A legtöbb női alakváltónak a köztes formában apró mellei vannak, vagy mindössze egy sor mellbimbójuk.

Rám nézett. Szemei és homloka azt sugallták: ember vagyok.

Sötét pofája és állkapcsa viszont: nem, hanem egy hiéna. A különböző vonásai zökkenőmentesen folytak egymásba.

– Itt is van. – A hím befejezte a hajában való matatást.

B néni mozdulatlanul tartotta Andrea fejét. – Rajta! A hím kiszakított egy apró, sötét tárgyat Andrea

koponyájából, amitől kibuggyant néhány csepp vér. Halkan felnyögött. B néni elengedte, a hím pedig előrehajolt, és óvatosan megnyalta Andrea nyakát.

– Azt hiszem Raphael beléd zúgott. – Vigyorgott a nőstény.

Andrea a fejére nyomott egy nyirkos törölközőt, majd rám emelte a tekintetét. – Kate? Hova készülsz?

Bámulatosan tisztán ejtette ki a szavakat, a hangja egyáltalán nem változott el.

– Curran beszélni akar velem. Ideküldte Jimet, és az

lesz a legjobb, ha vele megyek. Andrea hosszan kifújta a levegőt. – Beatskin vagyok. Amint kiejtette a szavakat, éreztem, hogy számára

mélyebb jelentőséggel bírnak, azonban én nem tudtam vele mit kezdeni. Ez nyilvánvalóan kiült az arcomra, mert B néni összekulcsolta a kezeit az ölében. – Emlékszel Corwinra?

– A macskavérű. Meghalt, miközben Dereket védte. – A Lyc-V egy olyan vírus, ami egyaránt megfertőzi az embereket és állatokat is. Kiiktatja az áldozat DNS összetevőinek egy részét, és néha az emberi génállományhoz állati géneket fűz. Nagyon ritka esetben létrejöhet egy embervérű példány is, ez egy olyan állat, ami alakot is tud váltani és képes emberré lenni. Leggyakrabban ezek szellemileg fogyatékosak, és hamar elpusztulnak, viszont egyesek, mint például Corwin, megtanulnak beszélni és teljes jogú emberré válnak.

B néni bólintott. – Corwin jó ember volt. Gyakran meglátogatott bennünket.

– Szeretett játszadozni – tette hozzá a Bouda nőstény.

– Igen, ez igaz. De persze ő csak vaktölténnyel lövöldözött. Más nem történt. – Nézett rám B néni.

– Erre számítani lehetett. Az állatvérűek terméketlenek – mondtam, hogy mondjak valamit.

B néni arca megnyúlt kissé. – Nem mindig. – Óh! – Ritkán, nagyon ritkán képesek gyereket nemzeni. – Óh! Andrea sóhajtott. – És néha ezek a gyerekek életben

maradnak. – Te egy hiénavérű utódja vagy? – Csúszott ki a

kérdés meggondolatlanul a számon. Mindannyian összerezzentek. – Igen – szólt Andrea. – Egy állat utódja vagyok. Az

apám hiénának született. Hirtelen minden értelmet nyert. Nem a támadás

során fertőződött meg a Lyc-V-vel – vele született. – Ted tud erről?

– Talán sejt valamit – felelte Andrea. – De nincs rá bizonyítéka.

Vállat vontam. – Tőlem nem tudja meg, ha te nem akarod elmondani neki. De mi történt tulajdonképpen Julie-val?

– Ennyi? – szakított félbe a Bouda nőstény. – Egyáltalán nem zavar, hogy egy állat gyereke?

– Nem. Miért, kellene? Szóval, mi történt Julie-val? A Boudák B nénire pillantottak. B néni pedig rám. – A

Törvény kimondja, hogy elsősorban emberek vagyunk. Emberként születtünk, és úgy is halunk meg. Ez a természetes és domináns alakunk.

Érvényesítenünk kell, és az állati formánk fölé emelni.

– A beatskinek vadállatoknak születnek – mondta Andrea csendesen. – Következtetésképpen az állati alak a természetes formánk, azonban miközben növekszünk, elveszítjük a képességünket arra, hogy újra állatokká váljunk, mert hibridek vagyunk. Szóval, én egy olyan állat vagyok, aki hibával született.

Valami természetellenes. Oké, most már több, mint elég sületlenséget

hallottam. – Andrea, a barátom vagy. És ebből nincs túl sok. Számomra egyáltalán nincs jelentősége annak, hogy minek születtél, hogy nézel ki, vagy mit gondolnak erről mások. Amikor segítségre volt szükségem, akkor támogattál, és csak ez számít. Szóval kérlek, el tudnád végre mesélni, mi történt a kis barátnőmmel?

Andrea elhúzta az orrát. Egy ideges nevetés hagyta el, de sikerült megfékeznie. – Egy hajléktalan kölyök jött le a pincébe.

– Red. – Igen. Julie azt mondta, hogy a barátja. Vér

borította, és összeesett az ajtó előtt. Julie hisztérikussá vált. Kinyitottam az ajtót, és a gyerek valamilyen port hajított rám. – Összeráncolta a homlokát, és kivillantotta a fogait. – Egy sámánamulettet ültettettem a koponyámba, amivel a kitörés alatt meg tudom fékezni az átváltozást. Általában nem okozott gondot, akármilyen erős is volt a mágia. – Felemelte a kezeit. – Részben kiiktatta az amulettet.

Elkezdtem átalakulni, de nem fejeztem be. A fiú elkapta Julie-t és kirángatta a pincéből.

Egyre dühösebb lettem Redre. – Füstöl a kardod – konstatálta a Bouda nőstény. – Igen, csinál ilyet néha. Az a kis gazfickó. Mi a fenét tervez? És hol kellene

keresnem őket? Számtalan hely van a városban, ahol két utcagyerek elbújhat.

Egy a millióhoz az esélye, hogy a reeve-ek megtalálják őket előttem.

B néni előrehajolt. – Az ősi hagyomány szerint a

beatskineket megölik a születésük után. Ha valamelyik idősebb alakváltó rájön, hogy itt van, a lincselő tömeg az ajtómon fog dübörögni.

A Bouda nőstény benedvesítette az ajkát. – Ez nagyon érdekesnek ígérkezik.

B néni felé fordult és adott egy pofont a tarkójára. – Áu! – Curran egyik macskája áll az ajtóm előtt? – Igen. – Időközben felvehette Andrea szagát és jelenteni

fogja. Mondanod kell valamit Currannek. És az lenne a

legjobb, ha az igazságnál maradnál. – Fontolóra veszem – mondtam, és kisétáltam.

Huszadik fejezet

Curran haja egészen a vállát súrolta. Szőke, hullámos sörényként foglalta keretbe arcát. A Falka erődjének egyik szobájában ült, és az elektronikus lámpa vékony fénycsóvájánál kopott könyvet olvasott.

Nem nézett fel akkor sem, amikor Jim betolt a helyiségbe, és becsukta mögöttem az ajtót.

Egyedül maradtam a Bestiák Urával. A nyitott ablakon keresztül beszűrődött az éjszaka.

Jim egy szót se szólt hozzám az idevezető úton. Nyilvánvalóan vékony jégen táncoltam.

– Mi történt a hajaddal? Curran kelletlenül felemelte tekintetét a könyvből és

elfintorodott. – A kitörésekkor mindig eszeveszettül elkezd nőni.

Nem lehet mit tenni ellene. Egymásra meredtünk. – Rajta, mondd csak! Úgy

nézek ki, mint Fabio Lanzoni – mondta. Rohamszerűen tört rám a kimerültség. Amikor

kinyitottam a számat, a hangom erőtlennek hangzott. – A Bouda-házba vittem egy sérült beatskint. Ő az egyik barátnőm. Ha meg akarod ölni, előbb engem kell eltenned láb alól.

Becsukta a szemét, ujjaival megérintette a szemhéját, majd megdörzsölte az arcát. Leültem az egyik székre és hallgattam.

– Miért pont én? – kérdezte végül. – Azt a célt tűzted ki magad elé, hogy megbonyolítod az életemet?

– Tényleg azon fáradozom, hogy ne kerüljek az utadba.

– Nem úgy tűnik, mintha különösebb sikerrel járnál benne.

– Nem akarok gondot okozni. – Te nem gondot okozol. Egy vezetetlen vámpír,

igen. Te katasztrófát idézel elő. Igen, ezt mindig szépen körbelovagoljuk. – Nézd,

ezután ígérem, tényleg a legjobb formámat fogom hozni abban, hogy elkerüljelek.

Meg akarod gyilkolni a barátnőmet? Sóhajtott. – Nem. Még egy beastkint se öltem meg,

és nem most fogom elkezdeni. Ez egy régi, elitista hagyomány. Eltörölhettem volna, amikor Corwin ránk talált, de rengeteg ellenállásba ütköztem, így nehézkes és hosszadalmas munka lett volna. Ha a barátnőd csatlakozni akar a Falkához, akkor szívesen újra napirendre tűzöm a témát.

A tokjában lévő kard a hátamon megakadályozta, hogy összegörnyedjek, így vagy előre kellene hajolnom, vagy hátradőlnöm.

Szétnyitottam a bőrkabátomat, kioldottam a

kardhüvelyt, és a fegyverrel együtt a székem mellé támasztottam. – El akarja rejteni. Ő a Rend tagja. – Ígyis-úgyis megtudta volna. – És segíteni fogok neki megőrizni a titkát. Ha megtalálom Julie-t.

– Elvesztetted a lányt? – Igen. – Mégis hogyan? Hátradőltem. – A fiatal sámán barátja kirántotta a

barátnőm kezéből. Alkalmazott valamit, aminek a segítségével elkezdte átváltoztatni, de Andreának nem sikerült befejeznie azt.

– Folytasd! – Rátaláltam, feltettem a kocsira, majd elvittem a

hiénákhoz. – A Rendtől a legmélyebb varázslatokon keresztül

odáig hajtottál? – Igen. Egész jól ment. Néhány különös dologtól

eltekintve az egyik benzinkúton. Átgondolta. – Milyen régen történt mindez? – Órákkal ezelőtt. – Derek nem tudta Julie szagát kiszimatolni? –

Rosszalló tónus siklott a hangjába. Megráztam a fejemet. – A sámán túl sok

farkasgyökeret használt. De meg fogom találni. Csak még azt nem tudom,

hogyan. – Ha bármiben segíthetek, megteszem. De ne örülj

túl hamar! Nem érted, hanem a kölyök miatt csinálom. Ha ő és

a kitörés nem lenne, most az ablakon keresztül hajítanálak ki.

– Mi köze ehhez a kitörésnek? – Nem akarom, hogy a kitörés miatt elvesztett

önuralmamnak tanúsítsd ezt. Ha kidoblak az ablakon, egyértelműnek kell lennie, hogy teljesen önszántamból teszem.

Nahát, milyen mérges valaki… Most ugyancsak értelmet nyert a semleges

környezet kialakítása is: egyszerű szoba, gyenge fény, egy könyv. A mély mágia felerősítette a benne lakozó vadállatot. És óriási akaraterejébe került megzabolázni azt. Mivel a kitörés ilyen közel járt, Curran egy nagyon rövid zsinórú, lőporos hordóra hasonlított. Nekem pedig vigyáznom kellett, nehogy véletlenül meggyújtsam a kanócot. A Falka tagjaitól eltekintve, csak Andrea tudta, hol vagyok. Curran itt helyben megölhetne, és soha senki nem akadna rá a holttestemre.

Hallgattunk egy ideig. A mágia ismét kivirágzott és megtöltött az erejével. Megint csak egy rövid hullám volt. Egy percen belül teljesen eltűnt, utána pedig újra kimerültem.

Marcangolt a rossz lelkiismeret. Sikerült uralkodnia magán a jelenlétemben, holott ellenkező esetben én kudarcot vallottam benne.

– Curran, az az ügy a tetőn… Néha egyszerűen nem tudom fékezni magamat.

Curran hirtelen felélénkülve előrehajolt. – Talán csak nem bocsánatkérést szimatolok?

– De azt. Olyan dolgokat mondtam, amiket nem kellett volna.

Sajnálom.

– Ez azt jelenti, hogy mától behódolsz nekem? – Nem. Még mindig fenntartom a véleményemet.

Csak azt kívánom, bár kicsit szebben fejeztem volna ki magam.

Ránéztem és egy oroszlánt láttam magam előtt. Nem változott át, még mindig emberi arcot viselt, de az valami döbbenetesen oroszlánszerű volt, ahogyan ott ült teljesen rám fókuszálva, mintha bármelyik pillanatban lecsaphatna rám. Lesben várt anélkül, hogy egy izma is megrándult volna. Önkéntelenül is egyfajta áldozati bénultságba estem. Egyszerűen csak ültem ott, képtelenül arra, hogy elfordítsam a tekintetemet.

Azután egy ragadozómosoly rajzolódott ki az ajkán. – Te nem csak lefeküdni fogsz velem, hanem meg is kérsz rá.

Rémülten bámultam őt. A mosolya szélesebb lett. – Először megkérsz, aztán

pedig köszönetet mondasz érte. Ideges nevetés tört elő belőlem. – Te végérvényesen

megőrültél! A hajadban lévő hidrogén-peroxid teljesen kiszívta

az eszed. – Félsz? Rettegek. – Tőled? Ugyan! Ha kiengeded a

karmaidat, én előhúzom a kardom. Hiszen harcoltam már az emberi alakod ellen. –A vállrándításom minden akaraterőmet felemésztette. – Nem tettél rám olyan nagy benyomást.

Egyetlen ugrással legyőzte a köztünk lévő távolságot. Alig maradt időm lábra pattanni. Acélos

ujjak markolták meg a bal csuklómat. Bal karjával pedig megragadta a derekamat.

Védekeztem, de egyszerűen sokkal erősebb volt nálam, és magához húzott, mintha tangózni akarna velem.

– Curran! Eressz… Felismertem a csípője helyezkedését, azonban

semmit sem tehettem ellene. Előrerántott, majd egy klasszikus mozdulattal elhajított. Abszolút tankönyvszerűen. Kezeitől kísérve a levegőbe repültem, majd a hátamon landoltam. A becsapódás kiszorította a levegőt a tüdőmből.

Áu! – Még mindig nem tettem rád mély benyomást? –

kérdezte széles mosollyal. Csak játszik velem. Ez nem igazi küzdelem. Ebben a

szituációban olyan erősen a földhöz csaphatott volna, hogy a nyakam is eltörhetne közben. Viszont ehelyett, egészen az ütközésig biztonságban tartott a helyes landolás érdekében.

Kissé előrehajolt. – Egy egyszerű dobás lekapcsolta a nagy, gonosz zsoldost. Én a te helyedben most elpirulnék.

Lihegtem, megpróbálva újra levegőt juttatni a tüdőmbe.

– Könnyedén megölhetnélek. Így tulajdonképpen egy kicsit szégyellem magam miattad. Legalább varázsolj valamit!

Ahogy kívánod! Zihálva köptem az új szót a Hatalom Szavaiból. – Osanda! – Térdre, Felség!

Felmordult, mint aki igyekszik felemelni a vállaira

zúduló mérhetetlen terhet. Arca megrándult az erőfeszítéstől. Haha! Nem ő az egyetlen, aki egy jó adag energiát merített a kitörésből.

Feltápászkodtam. Curran mereven állt, lábizmai kidudorodtak a tréningnadrágja alatt. De nem térdelt le. Egyszerűen akkor sem ereszkedett térdre. A kitörés közepette vetettem be ellene a Hatalom szavainak egyikét, és mégsem működött. Amikor kiszabadul belőle, a következő dolga minden bizonnyal az lesz, hogy kicsináljon.

Az összes lehetséges sziréna zúgott a fejemben. A józan emberi eszem sikoltott: Tűnj el a szobából, te ostoba liba! Ehelyett odasétáltam hozzá, és a fülébe súgtam: – Még mindig nem nyűgöztél le.

Curran grimaszolt az erőkifejtéstől. Testének minden izma reszketett. És egy mély torokhangú nyögéssel kiegyenesedett.

Sebesen visszarohantam a szoba másik felébe, ahol Slayert hagytam. Annyira szívesen megragadtam volna a fegyvert, hogy szinte viszketett érte a tenyerem. Azonban egyértelművé váltak a játékszabályok: se karmok, se fegyverek. Abban a pillanatban aláírom a halálos ítéletemet, amint hozzáérek a kardhoz.

Kihúzta a vállait. – Folytathatjuk? – Ezer örömmel. Közelített hozzám. Vártam, laza tartást vettem fel,

készen arra, hogy félreugorjak. Nagyobb erővel bírt, mint egy ökörfogat és megkísérelhet elfogni. És ha elkap, nekem annyi. Legvégső esetben még mindig kivethetem magam az ablakon. A második emeletről

való kiugrás csekély árnak számított azért, ha megmenekülhetek előle.

Curran felém kapott. Kitértem előle és oldalról térden rúgtam.

Szép reakció volt tőlem, nagy erőt adtam bele. Ezzel bármelyik átlagos ember csontját el is törtem volna.

– Édes. – Megragadott a karomnál fogva, és mintegy mellékesen, keresztüldobott a helyiségen. A levegőbe emelkedtem, repültem, majd leereszkedtem, és amikor sikerült talpra kecmeregnem, Curran állt előttem önelégült vigyorral. – Szórakoztató játszadozni veled.

Nyújtasz annyit, mint egy jó egér. Egy egér? – Mindig is a gyengéim voltak a játékegerek –

mondta mosolyogva. – Néhányat macskamentával töltenek meg. Ez jó reklámfogás a részükről.

– Bennem viszont nincs macskamenta. – Azt majd meglátjuk. Tovább közeledett hozzám. S.O.S Houston, bajban

vagyunk! A tekintetéből ítélve egy arconrúgás se tántorítaná el a szándékától.

– Egyetlen egy szóval meg tudlak állítani – jelentettem ki.

Hirtelen egy medveölelésbe zárt, és megtapasztalhattam, hogyan érzi magát egy dió röviddel azelőtt, hogy a diótörő megkezdené a munkát.

– Csináld csak – mondta. – Esküvő. Ezzel semmivé foszlott a szemeiben csillogó jókedv.

Elengedett, és a játék hirtelen véget ért. – Nem adod

fel, hm? – Nem. A mágia ismét eltűnt. Tompa fájdalom terjedt szét a

hátamban. Keményebben landoltam, mint azt gondoltam. A

felkarom izmaiba is pokoli szúrás nyilallt. Köszönöm szépen a halálos ölelését, Felség.

Megtámaszkodtam a falban. – Miért vagy ennyire eltökélt abban, hogy ezek

ketten összeházasodjanak? Megdörgöltem a homlokomat, igyekezve

kimasszírozni a kimerültséget. – Biztosan kíváncsi vagy rá?

– Igen. Mi van mögötte? Bűntudat? Bosszú? Szerelem?

Nyeltem egyet. – Egyedül élek. – Mit akarsz ezzel mondani? – Neked ott a Falka. Olyan emberekkel vagy

körülvéve, akik mindent megtesznek, ami csak módukban áll, hogy a közeledbe kerülhessenek. Ellenben nekem nincs senkim. A szüleim meghaltak, és rajtuk kívül nem volt más családtagom. Nincsenek barátaim.

Kivéve Jimet, és ő is inkább munkatárs. Nincs szeretőm. Sőt, még házi kedvencet se tarthatok, mert gyakran nem tudok időben hazaérni, hogy megetessem, nehogy éhenhaljon. Amikor véresen, sebesülten és kimerülten hazavonszolom magam, a ház sötét és elhagyatott. Senki nem kapcsolja fel az érkezésemre a lámpát a verandán. Senki nem vesz a karjaiba, és mondja azt: „Hé, örülök, hogy túlélted.”

Már kezdek aggódni amiatt, hogy senkit sem érdekel, életben vagyok-e vagy sem. Senki nem főz nekem kávét, senki nem ölel meg, mielőtt ágyba feküdnék, és ha lebetegszem, senki nem hoz gyógyszert. Teljesen egyedül vagyok.

Megvontam a vállamat, közben igyekeztem tartani a közömbös hangnemet. – És legtöbbször szívesen vagyok egyedül. De ha a jövőmre gondolok, nem látok benne se családot, se férjet, se gyereket. Semmilyen melegséget. Csak magamat észlelem egyre öregebben, és mind több heget gyűjtve. Tizenöt év múlva ugyanúgy fogom hazavonszolni magam, mint most, és a sebeimet nyalogatom majd magányosan egy sötét házban. Én nem engedhetem meg magamnak sem a szerelmet, sem a családot. Myong és Crest esélyt kaptak a boldogságra. És én nem akarok ennek az útjába állni.

Átnéztem Curranre és felfedeztem valamit a szemében.

Megértést? Együttérzést? Nehéz lenne megmondani. Csupán egyetlen rövid pillanatig engedte láttatni, aztán újra magára vonta az álarcát, és én ismét az alfa kifürkészhetetlen vonásaival találtam szemben magam.

Elfordítottam a tekintetem. Sok mindent nem közöltem vele. Nem említettem, hogy mindenki veszélybe kerül, aki csak velem van, mert a vérem célponttá tesz. A velem való szex során a partnerem részesül a mágiámban. Ha együtt lennék egy normális személlyel, önzővé tenne, mert soha nem tudnám megvédeni az illetőt, ha rám találnának. A pokolba,

még magamat se tudnám megvédeni, ha ez bekövetkezne.

Ha egy erős emberrel lennék együtt, hülyére venne, ugyanis mihelyt megtudná, mi rejtőzik bennem valójában, vagy megpróbálna megölni, vagy felhasználna a saját céljai elérésére. Még mindig jól emlékszem arra, amikor ez legelőször tudatosult bennem. A neve Derin volt. Varázsló. Tizenhét éves lehettem és sürgősen le akartam feküdni valakivel. És ő éppen megfelelőnek tűnt számomra. Ha most, évekkel később visszagondolok, el kell ismernem, hogy Derin nem remekelt különösebben, de első alkalomhoz képest lehetett volna rosszabb is.

Greg azt tette, amit minden jó nevelőszülő tett volna a helyében.

Leült velem, és nagyon óvatosan elmagyarázta, miért nem láthatom többé Derint. Számomra egy másik városban lévő, egyéjszakás kaland jelentette a legbiztonságosabb megoldást. Rejtsd el a véred!

Várj, míg elég erős leszel! Ne bízz senkiben! Mindezt tudtam, csak az nem volt világos, hogy milyen következményeket von ez végső soron maga után. Így a gyámom felvilágosított. Annyira gyűlöltem őt magamban emiatt, hogy beleegyeztem a Rend Akadémiájára való belépésembe, csak hogy távol kerüljek tőle.

A mágia ismét ránk tört – erősen, mámorítóan. Curran haja rezdült és még két centivel hosszabbra nőtt.

Pontosan tudtam, mi vonz hozzá: nem voltam benne biztos, vajon tudnék-e nyerni, ha harcolnánk – igazán

harcolnánk – egymással. Nem, visszavonom. Biztosan tudtam, hogy nem

győzhetem le. Megölne. Habozás nélkül. Elfogott a rettegés, és

annál jobban féltem, minél tovább tartottam a számat. – Akkor most te jössz – mondtam. – Tessék? – Te következel. Én elmondtam miért akarom, hogy

együtt legyenek. Most meséld el, te miért szeretnéd őket távol tartani egymástól. – Féltékenység, büszkeség, szerelem – egy olyan egocentrikus férfinak, mint amilyen te vagy, ez mind jó indoknak számít. Válassz egyet!

Sóhajtott. – Myong gyenge, Crest meg egy önző seggfej. Csak kihasználná. Myong hibát követne el.

Erre nem számítottam. – De ez az ő élete. Az ő helyes, vagy hibás döntése lenne.

– Tudom. És arra várok, hogy ő is rájöjjön, ez tévedés lenne a részéről.

Megráztam a fejemet. – Curran, a jegyese exbarátnőjét kérte meg az esküvője elrendezésére. Ha kész ennyire megalázkodni, akkor éppenséggel bármit megtehet Crest kedvéért. Nem olyan nőnek tűnik nekem, aki jól viseli a nyomást. Ha tovább késlelteted a házasságukat, azzal csak újabb öngyilkossági kísérletbe űzöd.

– Láttad a hegeket? Bólintottam. – Az embereknek saját maguknak kell

meghozniuk a döntéseiket, mindegy milyen rosszul választanak.

Valaki óvatosan kopogtatott az ajtón.

– Igen? – szólt Curran. Egy fiatal férfi kukucskált be a szobába. – Felébredt

– mondta. Curran felkelt. – Van itt valami, amit meg szeretnék

mutatni neked. Nos, hála Istennek ez nem egy képsorozat! Miközben követtük a fiatal alakváltót, Curran azt

kérdezte halkan: – Hogy vannak a karjaid? Hasogatnak kicsit? – Dehogyis – hazudtam. – És a térded? Néhány lépéssel később elhatároztam, hogy

leküzdöm a félelmemet. – Ezt a „kérlek”, „köszönöm” dolgot ugye csak viccnek szántad?

– Nem, teljesen komolyan gondoltam. – A szemei felcsillantak, majd hozzátette: – Kicsim.

Nem. Felkacagott. – Látnod kellene most magad. – Ne hívj így! – Jobban tetszik a „Drágám”? Vagy esetleg a

„Cukorfalat”? – Rám kacsintott. Összeharaptam a fogaimat. Lefelé sétáltunk a vár átriumában lévő kőlépcsőn.

Nem lehetett igazán eldönteni, vajon az erőd egy középkori vár, vagy egy századi börtön látszatát akarta-e kelteni. A téglalap alakú főépület magasra emelkedett, és legalább olyan célszerű volt, mint amilyen csúf. Jim elmondása szerint kézzel építették, minimális technika közreműködésével, valamint a létesítmény majdnem tíz éve fennállt.

Valószínűleg még sokáig ki is fog tartani. Az erődítmény alatt számos emeletet alakítottak ki.

A főépületet masszív fal zárta körül. Még sosem jártam ezen az udvaron. Nagyon tágas volt, és szinte üres. A másik oldalon felfedeztem néhány sporteszközt, egy méretes fészert, és egy víztornyot. Ettől jobbra alakváltók csoportja helyezkedett egy hatalmas, vízzel töltött üvegmedence mellett. Amikor utoljára láttam ehhez hasonló tartályt, az zöldes gyógyító oldatot tartalmazott, amelyet Doolittle varázsolt össze, Curran pedig meztelenül fürdőzött benne.

Ezt a medencét tiszta vízzel engedték tele. És egy vadfarkasketrecet süllyesztettek el benne: a rácsok olyan vastagok voltak, mint a kezem, és ezüstbevonatúak. Valamiféle gonosz mozgott abban a ketrecben. Az alakváltók oda-vissza masíroztak előtte. Köztük volt három, hatalmas állatformában lévő példány, akiknek a bozontos feje eltakarta előlem a kilátást.

– Ez meg mi? – A medencére mutattam. – Mindjárt meglátod – felelte Curran, rendkívül

önelégült képpel. Mialatt keresztülgyalogoltunk az udvaron, egy

árnyék villant meg a csillagos égen. Nagy szárnyú, óriási test sötét körvonalai rajzolódtak ki belőle. Hangtalanul szállt el magasan felettünk, majd tűnt el az erdő láthatárán túl.

Lehetetlen. Egy ilyen lény felbukkanásának, még a kitörés alatt is, olyan kicsi a valószínűsége, hogy fel se merülne bennünk a gondolat.

Az alakváltók kis csoportja szétvált Curran előtt. A ketrecben pedig megláttam egy ismerős alakot. Egy

reeve. – Honnan szerezted? Curran vállat vont. – Követte a nyomodat, amikor

legutóbb eltűntél. Enyhe nézeteltérésünk akadt, és leszakítottam a karjait.

Mivel nem halt meg utána, így bezártuk ebbe a vadfarkasketrecbe, és idehoztuk.

A reeve tágra nyílt szemmel lebegett a vízben. Kis kopoltyúnyílás mozgott a nyakán. A kezei visszanőttek és ismét működőképessé váltak. Szemmel láthatóan képes a regenerálódásra.

A reeve haja a rács felé kapott, majd visszarándult. – Nem szereti az ezüstöt. – Jim vált ki mindegy

varázsütésre az alakváltók közül. Curran bólintott. – A vadfarkasketrec jó ötlet volt.

Magamtól sose jöttem volna rá. A zsoldos munkámból befolyó következő összeget a

lakásom rácsozására fogom fordítani, ugyanebből az ötvözetből. A mostani szerkezet állítólag tisztességes ezüstrészt tartalmazott, de nem eleget a reeve-ek távoltartásához.

Kihúztam a nyakláncot a bőrdzseki alól. A reeve azonnal a rácsoknál termett, és levendulakék szemét rá szegezte.

– Ezt szeretnéd, igaz? – Megforgattam balra a láncot. A reeve követte a mozdulatot.

Kibontottam egy csomót a sok közül, lehúztam az egyik érmét a zsinórról és két méterre a fűbe dobtam. A reeve továbbra is a nyakláncra fókuszált. Levettem a következőt és azt is utána hajítottam. Nem váltott ki belőle semmilyen reakciót.

– Van valami különleges az egyikben? – érdeklődött

Curran. – Igen. Csak azt nem tudom melyikben. – Hé, srácok! Ezt a hangot bárhol felismertem. Megpördültem.

Bran állt a falon jó huszonöt méterrel távolabb tőlünk. Egy számszeríjat irányított ránk. – Milyen jó kis buli. És engem még csak meg sem hívtak.

– Szedjétek le onnan! – vakkantotta Curran halkan. Két alakváltó állatformában kivált a tömegből és a

fal felé lopózott. Bran grimaszolt. – Szóval te lennél itt a nagyfőnök,

mi? Valamivel nagyobbnak képzeltelek. – Éppen elég nagy vagyok ahhoz, hogy eltörjem a

nyakadat – vetette ellen Curran. Az arckifejezése igazán dühös módra kapcsolt: olyan benyomást keltett, mint egy gránittömb. – Gyere le onnan, aztán folytathatjuk a beszélgetést!

– Nem, köszönöm. – Bran észrevette a nyakláncot a kezemben, majd a körülöttem lévő alakváltókra siklott a tekintete. Szívesen megkaparintotta volna a láncot, de meglehetősen rosszak voltak az esélyei.

Vállat vont, aztán meglátta a reeve-et. – Nahát, mi az ott? Hé, ebben örömmel segítek nektek!

Már támadásba is lendült a számszeríjjal, és két nyilat küldött hátulról a reeve koponyájába, amik a szemein keresztül jöttek ki újra, és a teremtmény cseppfolyóssá változott.

A főépület ajtaja kivágódott, és temérdek alakváltó rohant keresztül az udvaron. Valaki felkiáltott: „Nála vannak a térképek!”

– Már itt se vagyok. – Bran felmutatott egy kisebb csomagot. – És még egyszer köszönöm szépen ezeket.

Köd örvénylett körülötte, aztán eltűnt. Curran elordította magát.

Huszonegyedik fejezet

Ha közvetlenül melletted üvölt fel egy oroszlán, az első pillanatban úgy érzed, mintha mennydörgést hallanál. Ez a hang annyira mély, és olyan vérfagyasztó, hogy el sem hiszed, hogy élőlénytől származik.

Agyonkínozza az idegeidet, és azonnal megdermeszt. Minden gondolatot kiűz az elmédből, és te úgy állsz ott, mint, ami lényegében vagy: tehetetlen, nevetséges szülemény, karmok, tépőfogak és hang nélkül.

Az első ordítás után azt hiszed vége, de akkor ismét felharsan, akár egy rettenetes köhögőgörcs, amely mind szaporábbá, feltartóztathatatlanabbá és fülsüketítőbbé válik. Harcolsz a késztetés ellen, hogy összeszorítsd a szemed. Ránézel, és ez a mozdulat igénybe veszi az utolsó cseppnyi önuralmadat is.

És akkor, megpillantasz egy két méter magasra tornyosuló szörnyet. Az oroszlán szürke, szőrös fejét és

a torkát. A fatörzsszerű végtagjait sötét, korbácsnyomokra hasonlító csíkok szelik keresztül.

A karmai egyetlen suhintással képesek felhasítani a hasat. A szemei pedig felperzselnek aranyszínű lángukkal.

Üvöltésétől megremegett a föld. Érezni lehetett a vizelet szagát, miközben a kisebb szörnyek ijedten meglapultak, és végül befogtad a füled, nehogy megsüketülj.

Curran ismét abbahagyta az ordítást. Hála az égnek! Egy pillanat erejéig eszembe jutott, hogy rámutatok, Bran valószínűleg már nem hallotta meg, de ha mégis, aligha tört volna rá a halálfélelem; azonban valamiért úgy tűnt, nem ez a legmegfelelőbb alkalom a frappáns megjegyzésekre. Az állat pofája megremegett, aztán átváltozott arra az oroszlánból és emberből álló ismerős rémképre, amely Curran köztes formáját képezte. A hangja dördült az udvaron:

– Kutassátok át az egész erődöt! Derítsétek ki, hogy jutott be, és mit vitt még el!

Az alakváltók szélsebesen elrohantak. Csupán Jim maradt velünk.

El kell érnem Brant. Az óra ketyeg, a kitörés a küszöbön áll, én pedig meg akarom találni Julie-t és az anyukáját, mielőtt teljes erővel elkapna bennünket. Azonban ezzel a nyaklánccal a kezemben kivitelezhetetlen a ködön való áthatolás Morrigan kutyája miatt.

Mégis éppolyan lehetetlen elmennem innen a nyakörv nélkül, mivel a formoriánok is vágynak rá. És eljöhetnek azért, hogy elvigyék.

Mit tegyek? Jim Curranre nézett. – Van egy csalink. Kedveli őt.

Talán visszajön meglátogatni. A szemétláda. Újra és újra cserben hagy. Miért is

lepődöm meg ezen egyáltalán? Curranre pillantottam. Átgondolta a dolgot. Szinte láttam, amint a sörénye alatt forognak a kerekek.

– Ne csináld ezt! Meg kell találnom Julie-t. Nem maradhatok itt arra várva, hogy ez az idióta megint felbukkanjon.

Jim odanyúlt hozzám. – Vedd le rólam a kezed, különben el fogod

veszíteni! – Pillantásra se méltattam. – Ismersz. Tudod, hogy nem teszek üres fenyegetéseket.

– Nincs szükségünk külső segítségre – mondta Curran.

Jim visszahúzta a kezét. Mély lélegzetet vettem. Láttam egy kiutat ebből a

slamasztikából, viszont ezt csak egy hozzám hasonlóan kétségbeesett lélek választaná. Ez az ötlet vagy hihetetlenül furfangos, vagy hihetetlen ostobaság a részemről.

Curran felé tartottam a nyakláncot. – A számszeríjász ezt akarja.

Láttam milyen mohón nézett rá. A Falka felügyeletére hagyom, ameddig újra szükségem nem lesz rá. – Curran kezébe helyeztem. – Rád bízom. Nem tudom miért, de szemmel láthatóan nagyon fontos neki. Mind az íjász, mint pedig a reeve-ek vissza fognak térni, hogy felkutassák. Megígéred, hogy vigyázol rá?

Ez hatalmas bizalmi zálognak számított. Bran már háromszor játszotta ki a Falka biztonsági intézkedéseit, és ezt mindenki tudta.

Az, hogy rábíztam Curranre a nyakörvet, többet jelentett bármilyen megtorlásnál. Ezzel személyes üggyé változtattam a dolgot. Ha elfogadja tőlem, akkor az élete árán is meg kell védenie.

Aranyszínű szemeivel áthatóan rám nézett. – Szavamat adom – mondta.

– Csak erre van szükségem. Most már szabadon tevékenykedhetek.

Foglalkozhatok Brannel, feltéve, ha egyáltalán megtalálom, és nem győznek a reeve-ek Curran ellen.

– Visszamegyek a Bouda-házba, utánanézek a barátaimnak, aztán ismét Julie keresésére indulok.

– A hiénák territóriumáig adok melléd őrizetet. – Köszönöm, de magamtól is odatalálok. Nemet intett a fejével. – Nem kellene vitatkoznod

velem. Két perccel később egy lovon ügettem a Bouda-ház

felé, négy zord, üzleties megjelenésű vérfarkas kíséretében. Mindannyian visszahúzódtak egy láthatatlan határvonal mögé. Egyikük kedvesen elmesélte, hogy minden alakváltó klán a gyülekezési helyén jogosult bizonyos privátszférára.

Az a Bouda-nőstény, aki megígérte Jimnek, hogy nevetve fogja felfalni a csontjait, még mindig a verandán ült. Figyelt, miközben leszálltam a lóról és kivettem Esmeralda könyveit a ház előtt álló egyfogatú kocsiból.

– Nahát, visszajöttél – mondta. – Meglestem a

kedves barátnődet, miután távoztál. Igazi heves darab. Vajon szereti a lányokat?

– Igazából fogalmam sincs róla. – Mivel foglalkozik? Mit szeret? Édességeket? Zenét? – Lőfegyvereket. – Lőfegyvereket? – Igen. A Bouda a homlokát ráncolta. – Azokról semmit se

tudok. Akkor bizonyára nem lesz köztünk semmi, igaz? Jaj, ne! Most nem tudom, felkereshetem-e.

Curran jutott eszembe. – A férfiak ostoba gazemberek.

Bólintott. – De a nők se sokkal jobbak. Sírós és hisztis cafkák, legalább is a legtöbbjük. – Átgondolta. – Ugyanakkor a pasik is tudnak igazán csinosak lenni. Ajánlom Raphaelt. Ő a legtürelmesebb hapsink, aki csak van, ezért olyan nagy a sikere a nőknél. De ebben a pillanatban azt hiszem, a drágád élvezi osztatlan figyelmét.

Andreára és B nénire a konyhában találtam rá, egy kisebb kerek asztal mellett. Teáztak. A kép, ahogyan Andrea felemelte a teáscsészét a hiénaszájához, őrülten viccesnek tűnt. Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne nevessek fel hangosan. Az biztosan felidegesítené.

Ha ezután még kekszet is kér mellé, akkor nem tudom tovább visszafogni magam.

Amikor Andrea észrevett, feltűnően formálissá vált. – Hogy megy ez?

– Mire gondolsz? B néni felsóhajtott. – Azt akarja tudni, hogy Curran

eljön-e megölni. – Óh! Nem, nem szeretne eltenni láb alól. Hidd el,

jelenleg te vagy a legkisebb problémája. – Andrea kifújta a levegőt.

– Kérlek, mondd, hogy van kávé! B néni grimaszolt. – Az lenne még csak az igazi

őrültség. Ha kávét is adnánk nekik, még a falakra is felmásznának. Finom gyógynövényteával szolgálhatunk.

Az asztalra fektettem a könyveimet. – Úgy nézel ki, mint akinek némi alvásra lenne

szüksége. – Andrea kitöltött nekem egy csésze teát. Meg kell találnom Julie-t és az anyját, rá kell vennem

egy szociopatát, hogy az emberiség érdekében ajánljon fel valamennyi vért, és meg kell védenem magam egy csápokkal felfegyverzett szörnyetegtől, továbbá a veszett sellőitől. Sürgősen kávéra van szükségem.

Az egyik Bouda-hím andalgott be a konyhába. Fekete bőrnadrágot, meg bőrmellényt viselt, amely nagyszerűen kihangsúlyozta tökéletes mellkasát. Nem az a hagyományos értelemben vett jóképű pasi volt, éppen ellenkezőleg: az orra túl hosszú, az arca pedig túl keskeny volt, viszont ragyogó kék szemekkel és kifogástalanra fésült fekete hajjal rendelkezett és előnyére fordította az adottságait. A látványától bárki ösztönszerűen érezhette, hogy jó az ágyban, és amikor ránézett valakire, annak önkéntelenül is bűnös gondolatai támadtak.

Különösen sóvárgó pillantást vetett Andreára, aztán felém fordította figyelmét, majd kinyújtotta a kezét. –

Elnézést kérek a… a kocsin történt kis konfliktusunk miatt. Csak ugrattalak. Raphael vagyok.

– Aki szereti a fájdalmat. – Felé nyújtottam a kezemet, hogy megrázzam az övét, de ő megragadta az enyémet, és csókot lehelt rá, miközben perzselő tekintettel figyelt.

Elhúztam a kezem. – Nos, most már éberré váltam. Megajándékozott egy makulátlan mosollyal. – Régen

volt már az utolsó együttléted? Valamilyen oknál fogva késztetést éreztem a

kérdése megválaszolására. – Majdnem két éve. És hálás lennék érte, ha néhány Watt-tal lejjebb kapcsolnád a mosolyodat. Már elgyengültek a térdeim.

Raphael hátra lépett egyet. Az arca ugyanolyan aggódó kifejezést öltött, mint amit Doolittle-n láttam, amikor biztosítottam arról, hogy a legjobb formámban vagyok. – Két éve? Az túl hosszú idő. Ha akarod, gondoskodhatunk róla. Két év után ez szinte terápiaszámba menne.

– Nem köszönöm. Curran már felajánlotta, hogy orvosolja ezt a problémát, és mivel őt visszautasítottam, így semmilyen nézeteltérést nem akarok köztetek kiváltani. – Az utolsó dolog, amire vágytam, az egy viaskodás Curran és a hiénák között.

Raphael felemelt kézzel hátrált, majd megállt Andrea mögött. – Nem sértésnek szántam.

– Én se annak vettem. – Curran komolyan gondolta ezt? – kérdezte B néni. Valószínűleg azt akarta tudni, vajon ezután óvatosan

kell-e viselkednie miattam. Most az egyszer örültem, amiért csalódást okozhattam neki. – Nem, csak úgy

viselkedik, mint egy barom. Minden alkalommal, amikor Kicsimnek szólít, úgy

nézek ki, mintha vörösen izzó piszkavassal szurkálnának. Mindenesetre pompásan szórakozik rajta. – Belekortyoltam az italomba.

B néni furcsa szemmel méregetett. – Tudod – kezdte, és megkavarta a teáját –, a legjobb módja, hogy megszabadulj tőle az, ha lefekszel vele. Sőt, vallj neki szerelmet! Akkor még jobb lesz az ágyban.

Elnevettem magam, miközben a tea majdnem kifolyt az orromon.

– Azon nyomban menekülőre venné. Raphael Andrea vállára tette a kezét. – Még mindig

feszült vagy egy kicsit? – Aztán lassan masszírozni kezdte az izmait.

– Meg fogod tenni? – B néni a csészéje pereme felett rám nézett.

– Nem, ebben az életben nem. – Elhívott már vacsorázni? Ajándékok, virágok, a

megszokott programok? Le kellett tennem a csészémet, mert a nevetéstől

már nem tudtam biztosan tartani a kezemet. Amikor ismét szóhoz jutottam, így szóltam: – Ajándékok és virágok? Currantől? Ő nem éppen az a gáláns udvarló. Egyszer átnyújtott nekem egy tányér levest, de utána semmi más nem történt.

– Ételt szolgált fel neked? – Raphael abbahagyta a masszírozást.

– Hogy történt? – B néni rám meredt. – Meséld el pontosan az egészet! Ez fontos.

– Sérülten feküdtem az ágyban, ő pedig adott

nekem egy tálka csirkelevest. Nem, azt hiszem inkább kettőt, vagy talán hármat. És idiótának nevezett.

– Elfogadtad a levest? – faggatózott B néni. – Persze. Éhes voltam. Miért bámultok így rám

mindhárman? – Az ég szerelmére! – Andrea letette a csészéjét,

közben egy cseppnyi kilöttyent belőle. – A Bestiák Ura levest tálalt fel neked.

Gondolj csak bele legalább egy pillanatra! Raphael köhécselt. B néni előrehajolt. – Volt még

valaki a szobában? – Nem. Mindenki mást kiküldött. Raphael bólintott. – Hát, akkor legalább nem

nyilvánosan csinálta. – Valószínűleg sose fogja úgy tenni – vélte Andrea. –

Az veszélyeztetné Kate pozícióját a Rendben. B néni elkomolyodott. – Ennek az ügynek nem

szabad kiszivárognia ebből a szobából. Hallottad Raphael? Semmi fecsegés, semmi sugdosás az ágyban. Semmilyen összetűzést nem akarunk Currannel.

– Ha nem magyarázzátok el nekem most rögtön ezt az egészet, mindjárt megfojtok valakit. – Raphelnek természetesen tetszett volna…

– Az étel sajátságos jelentőséggel bír – válaszolta B néni.

Bólintottam. – A táplálkozásnak hierarchiai jelentősége van. Senki se eszik az alfa előtt, hacsak nem kap határozott engedélyt, és semelyik alfa se eszik Curran jelenlétében, míg ő nem vesz magához egy falatot.

– Van itt még más is – mondta B néni. – Az állatok a táplálékon keresztül fejezik ki a vonzalmukat. Ha megtetszel egy macskának, akkor elpusztult egeret rak a verandádra, mert siralmas vadásznak tart, és úgy gondolja, gondoskodnia kell rólad. Ha egy alakváltó fiúnak tetszik egy alakváltó lány, ételt visz neki, és ha ő is vonzódik a sráchoz, főz neki valamit. És ha Curran ki akarja mutatni az érdeklődését egy nőnek, akkor elhívja vacsorázni.

– Köztudott – folytatta Raphael –, hogy az alakváltó apák először az asszonyaikat kínálják étellel, azután a gyerekeket. Ez jelképezi azt, hogy ha valaki ki szeretné hívni a feleséget vagy a gyereket, először vele kell megküzdenie.

– Currannek temérdek barátnője volt már – jelentette ki B néni. – Viszont én még soha nem láttam, hogy személyesen adott volna ételt bármelyikük kezébe. Ő olyasvalaki, aki nagy hangsúlyt fektet a privát szférájára, talán csinált már ilyet korábban egy meghitt pillanatban, ugyanakkor arról valamilyen úton-módon értesültem volna. Ilyen dolgot nem lehet sokáig titokban tartani az erődben.

Most már érted? Ez annak a jele, hogy nagyon komolyan érdeklődik irántad.

– De nem tudtam, mit jelent! B néni homloka ráncba szaladt. – Nem számít.

Ezentúl óvatosnak kell lenned. Ha Curran akar valamit, akkor nem hagyja magát eltántorítani tőle. Csak megy előre és nem adja fel, míg el nem éri a célját, bármilyen áron.

– Megijesztesz.

– A félelem talán túl erős kifejezés, de én a te helyedben mindenképpen elővigyázatos lennék.

Bárcsak otthon lehetnék, ahol elővehetném az elraktározott Sangriámat. Ez itt egyértelműen vészhelyzetnek számított.

Mintha megérezte volna a gondolatomat, B néni felkelt, kivett a szekrényből egy pálinkás poharat, majd teleöntötte. Egy húzásra kiittam, és a Tequila folyékony tűzként futott végig a torkomon.

– Jobb? – Ez jólesett. – Curran máris az alkoholhoz űzött.

Nos, legalább még nem gondolkodom az öngyilkosságon.

Felvettem a Mítoszok és legendák sérült kötetét, majd a regiszterbe helyeztem. Ha látogatást szeretnék tenni Brannél, jól fel kell készülnöm. Jobban át kell látnom az egész helyzetet. De sajnos az agyam újra és újra annak az emlékét vetítette ki, ahogyan Curran felszolgálja nekem a levest.

Raphael elhúzta az orrát. – A könyveidnek olyan szaga van, mint a csirkéknek.

– Ezek nem az én könyveim. – Segítek megkeresni Julie-t, ha a keresésére akarsz

indulni – mondta Andrea, és lerázta a válláról Raphael

kezét. – Ő az én felelősségem. Megráztam a fejem. – Nem, hanem az enyém. De

jelenleg semmit se tehetek érte. Viszont megkereshetem Morrigan íjászát. – Magyarázatot adtam a boszorkánykovenre és Esmeralda könyveire, a reeve-ekre és elmeséltem nekik, mire szeretném felhasználni Bran vérét, azonban azt megtartottam magamnak, hogy honnan vannak ilyen pontos információim. – Amikor a reeve-ek ránk támadtak, a Pásztoruk említést tett egy Nagy Varjúról. Lássuk csak…

Átnéztem a nyilvántartást. Semmi Nagy Varjú. Formoriánok minden mennyiségben, de Bolgorról vagy a Pásztorról semmi. Minek nézhetnék még utána? Valamilyen módon minden kapcsolódik egymáshoz.

Morrigan kutyája, a számszeríjász, különböző boszorkánykovenek, az eltűnt Üst…

Megtaláltam az Üst leírását: – „A Bőség Üstje, lásd Dagda.” – Dagda egy ideig Morrigan szeretője volt. – „Az Újjászületés Üstje, lást Branwen.” – A megfelelő oldalra lapoztam. – „Nektek adom az Üstöt, és vele együtt a képességet, mely minden férfit, aki ma meghal, és akit az Üstbe fektettek, holnap újra feltámad, olyan lesz, mint azelőtt, csupán szavait veszti el.”

– És? Megtaláltad? – faggatott Raphael. – Eddig nem. Ez mindenképpen érdekesnek tűnt. A reeve-ek

részben élőhalottak … Talán az Újjászületés Üstjéből származnak.

Tovább kutattam a regiszterben. – „A Bölcsesség Üstje,

lásd Taliesin születése.” – Bárki, aki csak egy kicsit is jártas a kelta mitológiában, hallott már Taliesinről, aki az ősi Írország legnagyobb bárdja volt, és a druida, aki Merlint követte. Jól ismertem ezt a legendát, és csak az alaposság kedvéért néztem utána a megfelelő cikknek. Bla, bla, bla, Ceridwen istennő, bla, bla…

Ha egy kobra lett volna, most biztosan belém harap. – Mi az? – kérdezte Andrea. Felé fordítottam és megmutattam neki az

illusztrációt. – Taliesin születése. Ceridwen istennőnek volt egy rettentően csúnya fia. Mivel sajnálta, így egy hatalmas Üstben olyan italt készített, amelynek a bölcsek legbölcsebbikévé kellett volna változtatnia. Azonban egy kisfiú, egy szolga, megkavarta a bájitalt, majd véletlenül megkóstolta, így a bölcsesség varázslata a fia helyett rá hatott.

Elmenekült, de Ceridwen követte. Végül, hogy elrejtőzzön, gabonaszemmé változott, ugyanakkor Ceridwen tyúkká, és felcsipegette a szemeket. Ezután megszülte Taliesint, a legnagyobb költőt, dalnokot és minden idők leghatalmasabb druidáját.

Andrea összevonta a szemöldökét. – Igen, értem, hogy a fiú az Üstnek köszönhetően újjászületett. Na és?

– Az istennő csúf fiának a neve: Morfran. A walesi mawr „nagy” és bran „varjú” után. A Nagy Varjú.

– Ez az a fickó? – érdeklődött Raphael. – Az a pasas, aki a formoriánoknak parancsol?

– Nagyon úgy néz ki. És ő is csak egy átlagos varjú, úgy, mint Morrigan. Egy nagyon hasonló név plusz egy képzetlen boszorkány egyenlő a…

– … katasztrófával – fejezte be Raphael. A Varjú Nővérek. Teljesen őrült név egy

boszorkánykovennek. Andrea a fejét csóválta. – Ennyire nem lehettek

ostobák azok a nővérek. Persze, belekontárkodhattak a szertartásba, oké – de olyan banális hibát elkövetni, hogy tévedésből a rossz istenhez imádkozzanak? Morfran és Morrigan még csak nem is azonos neműek.

– Talán eleinte Morrigannek hódoltak, és olyan mértékű kontármunkát végeztek, hogy azzal rést nyitottak Morfrannek.

Esetleg Morfran egyezséget kötött Esmeraldával, aki tudásra szomjazott, a férfi pedig felkínálta neki azt. Taliesin, Morfran féltestvére, druidaként szolgált Artúr király alatt, Merlint követően.

Ez arra enged következtetni, hogy Morfran is druida volt. Különben ki tudná nála jobban bevezetni Esmeraldát a druida szertartások világába?

Andrea előre billent. – Oké. De miért? Mégis, mire fel ez a nagy fáradozás?

– Nem tudom. Te egy istennő helyében mire vágynál?

Először B néninek töltöttem a teából, azután magamnak.

– Életre – mondta Raphael. – Hogy érted? – Én élni szeretnék. Nem tehet semmi mást, csak

lenéz ránk onnan, ahol mindig is tartózkodott. Viszont semmit se szerezhet meg saját magának. Nem vehet részt semmilyen akcióban.

– Ez nem így működik – vette át a szót Andrea. – A

rendszerváltás utáni elmélet kitér arra, hogy egyetlen valódi isten se képes alakot ölteni a mi világunkban.

– Valaki mégis folyamatosan beszámol az istenek jelenlétéről – vélte Raphael. Ismét gyúrni kezdte a lány vállait.

Andrea megrázta a fejét. – Azok nem igazi istenek. Az idézők alkotásai, a képzelet madárijesztői. Alapjában véve nem mások, mint bizonyos formát öltött varázslatok. Azoknak a lényeknek nincs önálló tudatuk.

Nehezemre esett elfogadni, hogy valóban létezzen olyasvalami, mint az igazi istenek. Természetesen jól ismertem az elméletet: a mágia képes a gondolatnak és az akaratnak fizikai alakot kölcsönözni. A hitben megtalálható mindkettő. Az akarat és a gondolat is. Az imádság pedig egyesítő mechanizmusként szolgál és a mágia katalizátorát fejezi ki, pontosan úgy, mint az igéző szavakba foglalt akaratának varázsigéje. Gyakorlati értelemben a következőt jelenti: ha elegendő számú ember pontosan meghatározott, közös képet alkot egy istenről és kitartóan imádkozik hozzá, valószínűleg ez az isten engedelmeskedve a mágiának testet ölt. A keresztények Istene vagy a boszorkánykultuszok istennője feltehetően soha nem fog felvenni anyagi formát, mert a követőik vallásos képei túl különbözőek, az istenek hatalma pedig túl átfogó. Azonban egy teljesen specifikus isten, mint Thor vagy Pan elméletileg életre kelhetnek.

Az „elméletileg” szócskát, mint egy pajzsként tartottam Morrigan, Morfran és magam közé. Kevés dolog aggodalomkeltőbb, mint az a gondolat, hogy egy

isten élővé válhat. A hívő és az istene között ugyanis nincs magánélet. Nincsenek titkok vagy leplezett hibák.

Csupán betartott és megtört ígéretek, elkövetett vagy képzelt bűnök, és valódi érzelmek: szeretet, félelem, tisztelet. Vajon hányan készültek fel rá, hogy ítélkezésre bocsássák saját életüket? Mi lenne, ha túl könnyelműnek találnának bennünket?

Andrea hangja tört be a gondolataim közé. – Először is, a legtöbb ember valamiféle varázslatos helyen képzeli el a saját istenét. Úgy értem, melyik Zeusz-imádó tudja elképzelni, amint az az utcán sétálgat egy villámmal a hóna alatt? Az isteneknek független akarattal kellene rendelkezniük ahhoz, hogy a Földön létezhessenek.

Ez viszont meglehetősen nagy akadály. Másodszor pedig az istenek a saját követőik imáiból nyerik az erejüket, akár az autók az üzemanyagból. A varázslat elapadásának pillanatában a hit áramlása megszakadna. Ha nincs áramlás – nincs erő. Mi történne akkor egy ilyen istennel? Téli álomba merülne? Meghalna?

A fejemben Saiman szavai keringtek: Ez a mágia ideje. Ez az istenek ideje.

– A mágia egyszerűen nem elég erős, túl gyorsan jön és megy, mintsem életre hívhatna egy istent…

– Egy kitörés alatt végbemehetne – feleltem. Andrea szólásra nyitotta a száját, de azonnal be is

csukta. – Olyan kitörés következtében, ahol a mágia órákon

keresztül a csúcspontján állna, egy isten képes lenne

manifesztálódni, és eltűnni a technika visszatérte előtt. B néni letette a csészéjét. – És ha ez fog történni,

akkor semmi jóra nem számíthatunk. Az istenek nem azért vannak, hogy beleüssék az orrukat a mi dolgainkba. Úgy szabályozzuk az életünket, ahogy nekünk tetszik.

Átpillantottam Andreára. – Nagyon érdekes dolgot mondtál az Üst által újra életre kelt fiúval. Egy ilyen megnyilvánulás bizonyos értelemben újjászületést jelent. Mi lenne, ha Morrigan elveszett Üstje a mi világunkban lenne? Egy Üst eltűnt a Varjú Nővérek gyülekezési helyéről. Láttam a nyomot, amit hátrahagyott, és óriási volt. Nem hiszem, hogy akár Curran is képes lenne felemelni. Mégis ki venné a fáradtságot, hogy elcipeljen egy ilyen monumentális tárgyat, ha nem volna különösen értékes?

Andrea felsóhajtott. – Ez elfogadhatónak tűnik. – Csak van egy hatalmas lyuk az elméletben.

Fogalmam sincs, hogy a Pásztor és Red nyaklánca hogyan illik bele a képbe.

Mindannyian a nyakláncot akarják, de azt senki se mondta, miért.

– Hol van most? – kérdezte B néni. – Curranre bíztam. Megígérte, hogy vigyázni fog rá. –

Felkeltem. – Most megyek, és elcsevegek Morrigan

számszeríjászával. Andrea, figyelemmel tudnád kísérni a folyamatot, miközben én eljárom a táncomat?

Felállt, majd visszatolta a helyére a székét. – Ez magától értetődik.

– Miért nem kérdezed meg kerek perec ezekről a

dolgokról az íjászt? – érdeklődött Raphael. Elmosolyodtam. – Mert tolvaj és hazug. A

boszorkányorákulum viszont semleges. Ő az igazat fogja mondani.

A Bouda-ház mögött gyönyörű, tágas mező terült el. A közepén pedig egy öreg, szép tölgyfa állt. Olyan terebélyes volt, hogy az ágai majdnem a földet súrolták, a holdfényben pedig mély árnyékot vetettek. Tökéletes.

– Nem annyira összetett. – Egy nagy kerámiatállal és egy kancsó vízzel a kezemben a fához ballagtam. – Különleges táncot fogok bemutatni, és ha minden jól megy, eltűnök.

– Hogy érted azt, hogy eltűnsz? – Andrea követett, Raphael pedig őt.

– Bemegyek a ködbe. Az ilyesfajta megidézés nagyon régi varázslat. Normális esetben ezt erdőben kell véghezvinni. A boszorkányok táncolnak és a mágiájukkal a hozzájuk legjobban passzoló állatot hívják elő. Sok változata ismert ennek a bűbájnak.

Egyesek arra használják, hogy magukhoz vonzzanak egy férfit, de tapasztalatom szerint abból semmi jó nem sülne ki. Másokat az idézet a megfelelő személyhez húz. Az átlagos embereknél nem működik,

különben most ott lennék, ahol Julie éppen van, viszont Bran olyan mértékben telt mágiával, hogy képes leszek odajutni hozzá.

Kicipzároztam a bőrkabátomat, majd a tölgyfa alá fektettem.

Aztán kioldottam Slayer hüvelyét, és a karddal együtt átnyújtottam Andreának. Ezt követően levetettem a bakancsomat és a zoknimat. A tánc akkor lenne a leghatásosabb, ha meztelenül végezném, ugyanakkor nem tartottam jó ötletnek, hogy teljesen fedetlenül táncoljak Morrigan gazemberének karjaiba. Habár minden bizonnyal nagyon örülne, ha így láthatna.

Mezítláb álltam a hűvös, nyirkos fűben, és vettem egy mély lélegzetet. Tudtam, hogyan kell sikeresen megvalósítani ezt az idézést. Valaki réges régen megmutatta nekem, olyan régen, hogy már arra se emlékszem, mikor és ki tette, ezenfelül pedig láttam már néhány megidéző varázslatot. De ilyesmit még sosem csináltam egyedül.

Andrea leült a fűbe. Raphael mellé telepedett. Vizet öntöttem a tálba, kioldottam a derékszíjamat,

és beleszórtam a benne lévő gyógynövényport: erdei hölgypáfrányt és kőrist a jósláshoz, illetve még egy csipetnyi ürömöt is a kíváncsi lények beavatkozása ellen. Némi tölgyet a férfias vonatkozásért. Por helyett ezúttal egy pár letépett levelet alkalmaztam, melyek a víz felszínén lebegtek. A csalimat nem hoztam magammal, viszont néhány héttel ezelőtt nagyon szép port nyertem ki az európai kőrisből, és rögtön el is rontottam, amikor valamennyi forgács került bele,

azután az övtáskámba rejtettem. Az európai kőris a legjobb fafajta, ha arra hajtasz, hogy rögzítsd a bűbájt. Néhány kőrisforgácsot dobtam a vízbe, közben a varázsigét mormoltam.

A rögtönzött forgócsali remegni kezdett. Olyan mozgást végzett, mint amikor a hal ráharap a horogra, egy helyben pörgött, eleinte lassan, majd egyre gyorsabban.

– Mi történik ott? – A csali összeköti a gyógynövényeket a mágiával. –

Előhúztam a dobótörőmet és odaadtam Andreának. – Ha valami rosszul sülne el, ejtsd a kést a tálba. Kérlek, ne próbáld meg kiönteni, vagy kivenni belőle a csalit.

– Honnan fogom felismerni, ha valami elromlik? – Onnan, hogy sikítani kezdek. Levettem a bal kezemen viselt csuklószorítót. Agyő,

ezüsttű. Ezt követte a másik dobótőr, a három cápafog, az r-kit…

– Mi mindent hordasz még magadnál? – kérdezte Raphael tágra nyílt szemekkel.

Megvontam a vállam. – Ennyi az egész. Beléptem a tölgyfa árnyékába. Most már csak a

pólóm és a nadrágom volt rajtam – se öv, se fegyver, se kés. A vérvételi csövet, valamint a csalánból és hajszálból kötött parányi anyagot kivéve semmi mást nem vittem magammal. Elképzeltem egy széles kört a fa árnyékában, majd a közepére hajítottam a kötést.

Azután a képzeletbeli kör pereméhez vonultam, és megkezdtem a táncot.

Lépésről lépésre kerültem meg a kört, hajlítva a testemet, követve a tánc mozdulatait. A második

alkalommal feszes mágiavonal nyúlt ki az anyagból, majd megragadott. A varázslat keresztülfolyt rajtam, a fejemtől a lábamig, aztán vékony erekben szétoszlott ott, ahol a talpam érintkezett a talajjal, mintha gyökeret eresztettem volna.

Vezetett, húzott. Homályosan érzékeltem, amint a Boudák előlépnek

a sötétségből, idevonzottam őket, akár a fény a molyokat. Izzó, vörös szemeikkel engem figyeltek, lassan mozogva táncom hangtalan zenéjére. Aztán meghallottam az egyszerű távoli dallamot. Minden másodperccel tovább dagadt, szívettépően, szomorúan, és vadul, tisztán, mégsem tökéletesen. Magával ragadott, belopózott a mellkasomba és eltöltötte a szívemet azzal az érzéssel, melyet orosz apám toskának nevezett, egy fizikai fájdalmat okozó bensőséges vággyal.

Elgyengítette a térdemet, elszívta az akaratomat, míg csupán a melankólia maradt, fájdalmas hiányérzetet keltve, melynek nem tudtam a miértjét. Pusztán a szörnyű ürességet éreztem, és hogy a távollétében egy percig sem tudnék tovább létezni.

Táncoltam, és táncoltam, és táncoltam. Az elvarázsolt Boudák belevesztek a háttérbe. Gomolygó köd örvénylett körülöttem. Egy sötét kutya cammogott el mellettem. A köd lassan ismét ritkulni kezdett, és a ködfoszlányban megpillantottam egy hívogató, gyenge sárgás fényt.

Szikla és gyep érintette a talpamat. Hallottam a lángoló fa tompa ropogását és pattogását. Éreztem a csípős, sós füstöt.

Még néhány lépés és ott fogok állni a tóparton. Olyan metálfeketén terült el a holdfényben, mint a pénzérme kátrányba mártott felszíne. A víz közelében tábortűz lobogott. A tűz felett pedig nyársra húzva egy kis állat sült, talán nyúl.

Megfordultam. Mögöttem sötét erdő terült el. A köd visszaosont a fák közé, mintha magába szívta volna az erdő.

A támadás annyira váratlanul ért, hogy pusztán ösztönből reagáltam rá. Bran szemből jött nekem, én kiléptem, és gondolkodás nélkül elgáncsoltam. Olyan gyakran alkalmaztam ezt a manővert, hogy a tettem csak akkor tudatosult bennem, amikor már láttam a fickót lefelé repülni, majd a tóba csattanni.

Megfordult a vízben, majd rám mosolygott. Áh, a francba!

Tényleg egy nagyon jóképű gazember volt. Félmeztelen gazember.

Kéken tekergő tetoválás húzódott a mellkasán, amit mintha az isten is azért teremtette volna, hogy kísértésbe ejtse vele a nőket.

– Nahát, ezúttal fegyvertelenül. Vállat vontam. – Igen, te viszont nem tűnhetsz el. – Nincs is rá szükségem. – Kiugrott a tóból, fekete

haja teljesen vizes lett, és ismét rám támadt. Kitértem a kezei elől, térden rúgtam, majd félre

suhantam. Viszonozta a rúgást, ami egy hajszállal ment az

arcom mellé. Megpördültem, és beledöngöltem a könyökömet az

oldalába.

Bran gyors, fájdalmas ütést mért a vállamra, én pedig válaszul kirúgtam alóla a lábát. Azonnal talpra pattant és kissé hátrahúzódott.

Olyan vadul játszott, mint egy jókedvű kutyakölyök: odafut hozzád, és úgy tesz, mintha meg akarna harapni, majd ismét hagyja magát elzavarni.

– Nem így kellene bánnod a leendő szeretőddel. – Nem azért jöttem, hogy lefeküdjek veled. – Akkor mégis miért fáradtál ide? – Szükségem van valamennyire a véredből, ahhoz,

hogy megmentsek egy kislányt. Megfeszítette a karját, amitől kidudorodtak rajta az

erek. – Valamennyire ebből a vérből? – Úgy van. Rám kacsintott. – Biztos vagyok benne, hogy

lebonyolíthatunk egy kis cserekereskedelmet. – Nem, semmi üzleti megállapodás. A vérnek

ajándéknak kell lennie, különben nem működik. – Ha eltöltesz ma velem egy forró éjszakát, holnap

kora reggel igen nagyvonalú hangulatban leszek. Megráztam a fejem. – Nincs üzlet. Felnézett az égre. – Tényleg nem akarsz velem

osztozni az ágyamon? – Nem. Elgondolkodott a szavaimon. – Azon morfondírozol, hogy ráveszel erőszakkal?

Biztosan ennyire kétségbeesett vagy? Felkapta a fejét, és kirázta a haját a szeméből. –

Sohase kényszerítettem ilyesmire még egy nőt se. Nincs szükségem rá. A nők tülekednek értem.

– Jó tudni, hogy úriember vagy.

– Miért is kellene megajándékoznom téged a véremmel? Mi hasznom lenne belőle?

– Semmi. Csak a tudat, hogy véghezvittél egy jócselekedetet.

Egyszer azt mondtad nekem, hős vagy. Most tehetsz valami hősieset.

A tábortűzhöz ballagott, majd leült. – Te a hívő hősökre gondolsz, Galambom. Én viszont nem vagyok az.

Hűvös fuvallat fodrozta a tó vizét. Összekulcsoltam a karjaimat.

Szívesen kifaggatnám Brant Julie-ról és a többi dologról, de egyszerűen nem lehet adni a szavára. Szerezd meg a vérét, és tűnj el innen! – Mégis mi van bennem, amiért Galambocskámnak nevezel?

– Biztosan turbékolsz az ágyban. – Fekete szemei csillogtak, és a lángok tükröződtek bennük. – Gyere, ülj ide!

– Semmi furcsa üzleti ajánlat? – Ezt nem ígérem. Mégis mit tehetnék? Leültem mellé és élveztem a

tűz melegét. Hátradőlt, kezeit pedig a feje alá tette. Olyan izmos

volt, mint egy harcművész, vagy egy katona, aki a hosszú meneteléshez szokott. És a szaga… Olyan illatot árasztott, amilyet néha az izzadt és napsütés szagú fiatal, fitt férfiakon érezni.

Valahol a távolban megszólalt egy bagoly, és a huhogása visszhangzott a szurokfekete tavon. – Hol vagyunk tulajdonképpen?

– Morrigan búvóhelyén. Itt a háza.

– Ő is itt van? Bólintott. – Jelenleg még nem ébredt fel. Alszik. – Morrigan járt már valaha a mi világunkban? – Miért nem akarsz együtt lenni velem? Félsz attól a

Rambó barátodtól? – Rambó csak egy történet szereplője. Nem valós

személy. Nem válaszoltál a kérdésemre. Egyik karját körém fonta. – Csókolj meg, és ígérem,

mindent elmondok, amit tudni akarsz. Lesöpörtem magamról a kezét. – Nem, inkább nem.

Annak végzetes következményei lennének. Megsimogatta a karomat. – Áhhh! Szóval mégis

kívánsz? – Talán egy icipicit. Felnevetett. – Ettől függetlenül nem adhatom be a derekam. – Miért nem? Eszembe jutott Saiman, ahogy a hóban táncolt. –

Van egy barátom, aki képes megváltoztatni a külsejét. Akármilyen alakot fel tud venni, amilyet csak elképzelsz. És az ágyába invitált.

Bran a homlokát ráncolta. – Még nővé is át tud változni?

– Igen. – Nos, azt szívesen megnézném egyszer. A férfiak, férfiak maradnak, még ha a ködben élnek

is. Bran felült, leemelte a sültet a tűzről, majd a földbe

szúrta a nyársat. Aztán körbevágta a késével, és átnyújtott nekem az egyik félig elszenesedett combot. – Tessék. Ha már meséltél nekem egy történetet,

kapsz érte valami ennivalót. Nem szeretnék rossz házigazdának tűnni.

– Köszönöm. – Letéptem egy húsdarabot a csontról és rágni kezdtem. Édeskés utóízt éreztem. Nyúlfélét.

– Mi van veled egyébként? Egészen a házasságig meg akarod őrizni a szüzességedet?

Kitört belőlem a nevetés. – Azzal már elkéstem. – Akkor miért nem adod meg magad a barátodnak?

Úgy látszik, a pasas meglehetősen rajta van a dolgon. Mióta fut utánad?

– Körülbelül egy éve. Úgy váltogatja a megjelenését, mintha csak ruhadarabok lennének, de én mindig felismerem, melyik testben rejtőzik.

– Nem vonzódsz hozzá különösebben, mi? Vállat vontam. – Nem tesz érte semmit. Egy időben

történt vele valami, egészen kedvessé vált, mintha nem lett volna önmaga. De az utóbbi időben mindig azt vettem észre rajta, hogy alapjában véve egyáltalán nem érdeklem. Ha örülnék, ő nem örülne velem, ha közel kerülnék az öngyilkossághoz, nem foglalkozna vele. Ennyi erővel már egy felfújható babával is alhatnék. Csak azért érdeklődik irántam, mert az első alkalomtól kezdve nemet mondok neki.

– Ez bármelyik hapsi figyelmét felkeltené. – Persze. De ő csak a testemre hajt. A normális pasik

a barátságra is mennek valamilyen szinten. Bran megrázta a fejét. – Nem. Arra a nők

törekednek. A férfiakat csak az a bizonyos sport érdekli, amit az ágyban űznek.

Elmosolyodtam. – Akkor miért hívtál ide a tábortűz mellé?

– Mert azt gondoltam, hogy így talán megváltozik a véleményed.

– Nem fog. – Mondod te. – Mikor volt az utolsó alkalom, amikor valakivel itt

ültél és közösen ettetek? Bran megvonta a vállát. – Nem tudom már. – Akkor mindig egyedül eszel? – Mi közöd hozzá? – Enyhe, ellenséges él lopódzott a

hangjába. – Nem tartozik rám. Csak kíváncsi voltam. Egy pálcával megpiszkálta a parazsat. Befejeztem a vacsorát, elterültem a földön, és a tűz

felé nyújtottam a lábamat. Hosszú nap volt ez a mai. Elvesztettem Julie-t, és még mindig fogalmam sincs róla, hol rejtőzik az anyukája.

Legalább Andrea túlélte. Észrevettem, hogy Bran engem figyel. Találkozott a

pillantásunk. Előrehajolt, készen arra, hogy megcsókoljon, de a

szája elé emeltem a kezem. – Nem szeretném harmadszorra is betörni az orrodat. Hidd el, ha meggondolom magam, te leszel az első, aki értesülni fog róla.

Ismét felült, fogott egy ágat, apró darabokra törte, majd egymás utána a tűzbe dobta azokat. – Nem értelek. Pedig jó voltam benne. Jó a nőknél. De most… van benned valami pimaszság.

Összeráncoltam a homlokomat. – Nem hiszem, hogy bármiben is szemtelen lennék.

– Pedig igen. Ez van a legtöbb nővel manapság. Ha

korábban ilyen közel ültél egy nőhöz és étellel kínáltad, előbb-utóbb a hátán végezte. Semmi pazarlás. Különben miért az egész felhajtás? A mai nők pimaszak. Melletted ülnek, szűk ruhát viselnek, de nem fekszenek le veled. Állandóan csak beszélgetni akarnak. Mégis, mi olyan nagy dolog a beszédben?

Felültem és átöleltem a térdemet. – Bran, semmit sem érzel irántam, nem igaz? Ahogy én se érzek semmit a barátom iránt.

Rám meredt. – Hogy jön ez ide? – Csak úgy. Olyan érzésem van, hogy csak azért

szeretnél lefeküdni velem, mert nő vagyok, és nem tudod, hogyan viszonyulhatnál másképpen hozzám. Különösen hevesnek találsz, de ez minden.

Sóhajtott és rám nézett. – Igen – mondta. – Igazad van. Ne értsd félre kérlek, gyönyörű tested van, meg minden. Nem utasítanálak el, ha most széttennéd nekem a lábad, de voltam már érzékibb nőkkel is.

Bólintottam. – Igen, ezt gondoltam. – Mi árult el? – A csók. Hirtelen mozdulattal kiegyenesedett. – Úgy csókolok,

mint egy megszállott! – Az egy sebzett büszkeségű, elégedetlen férfi

csókja volt. Semmi szenvedély nem volt benne. – Újabb ágat nyújtottam felé. – Egyszerűen csak beszélgess velem! Csinálj úgy, mintha egy utazó lennék, aki megpihen a tábortüzed mellett. Biztosan nem túl gyakran érkezik látogatód. Egész idő alatt a ködben vagy?

– A kitörés alatt kimentem játszani. – Széles intéssel

a tóra, majd az erdőre mutatott. – Halászok, vadászok. Ez igazán szép élet.

– Akkor tehát csak a kitörés alatt válthatsz át a valódi világra?

– Igen. – De kitörés csak minden hetedik évben következik

be. És eközben itt vagy, teljesen egyedül, minden társaság nélkül?

Bran füttyentett. Egy bozontos alak cammogott elő a sötétségből és feküdt le a lábához. Egy nagy, fekete kutya. – Itt van nekem Conri.

A kutya felemelte a tappancsát, a hátára fordulva várta, hogy megvakarják a hasát. Bran eleget tett a kívánságának. – És ha unatkozom, szunyókálok egyet. Néha évekig alszok, mire megint felébreszt.

A jószág elé tartottam a nyúlcsontot. Óvatosan kihúzta az ujjaim közül, majd letelepedett a lábamhoz és rágcsálni kezdte. És még én képzeltem magányosnak magam. Viszont én legalább elhagyhatom a házat, és találkozhatok más emberekkel. – Nagyon régóta itt lehetsz már, mégis tökéletesen, akcentus nélkül beszélsz.

– Ez a beszéd ajándéka. A három közül az egyik, amit tőle kaptam, a beszéd ajándéka: bármelyik nyelven beszélhetek. Az egészség ajándéka: a sérüléseim nagyon gyorsan gyógyulnak. A célpontosság ajándéka: eltalálom, amit látok. A negyedik adottság hozzám tartozik. Ezzel születtem.

– Mi volna az? – Mondd, hogy az volt életed legjobb csókja, és

elárulom.

– Sajnálom, de kapásból eszembe jutott néhány jobb. – Vagy legalábbis egy…

– Miért pazarlom rád egyáltalán az időmet? Megcsóváltam a fejemet. Ő nem valós személy.

Csak árnyéka egy olyan embernek, akinek nincsenek se emlékei, se kötöttségei, pusztán erős nemi vágya, precíz lövése és elragadó szemei.

– Hová valósi vagy? Megvonta a vállait. – Nem tudom már. – Rendben. Melyik időből származol? Mióta vagy már

itt? – Nem tudom. Valami markánson törtem a fejem, valamin, amit

minden ember tud magáról. – Mi az édesanyád neve? – Nem tudom. Felnéztem a csillagos égre. Ez a küldetés kezdettől

fogva kudarcra ítéltetett. Kit akarok ezzel becsapni? – Blathin – mondta hirtelen. – Blathinnek hívták. Megragadta a kezemet és felrántott. – Gyere!

Mutatni szeretnék valamit. Végigfutottunk a tóparton, aztán be az erdőbe.

Megpillantottam a fák között egy rönkfakutyhót, ahonnan hosszú móló vezetett a tóhoz.

Bran behúzott a házikóba. Odabenn tűz pattogott a kandallóban. Jobbra

egyszerű ágy állt a fal mellet, balra ládák tömege. Fafaragványok díszítették a falakat: fa, rúna, harcos. Sok-sok harcos, monstrumszerű izmokkal és tökéletesen részlethű metszetekkel. Alattuk az asztalon nyitott tekercs pihent, amely egy hosszú botot tartó, és szerzetesruhát viselő férfit ábrázolt. Egy

termetes sziklán ült, mellette pedig sellők fickándoztak a tenger hullámai között. A Pásztor…

Bran megfogta a kezemet és az egyik ládához vezetett, majd felemelte annak nehéz fedelét. Fehér szövet takarta el a tartalmát.

Félrerántotta. Emberi fejek töltötték meg a ládát. – Óh, Istenem! A hajánál fogva ragadta meg az egyik

mumifikálódott fejet és büszkén meglóbálta előttem. – Ezek itt, mind az enyémek.

Hivatalosan, ez a legfurcsább változata a „Gyere fel, hogy megmutassam a bélyeggyűjteményemet” szövegnek, amivel valaha is találkoztam.

Újabb ládát tépett fel. Benne első világháborús, német, hegyes sisakot láttam, mellette pedig egy lángfestéses bukósisakot. Vajon hány éves volt Bran pontosan?

A harmadik ládikó pengéket tartalmazott. Török jatagánt, japán katanát, egy tengerésztiszt kardját, „ Semper Fi” vésettel…

– Ez még mind semmi! – Visszadobta a fejet a dobozba, ismét megfogta a kezemet és a hátsó ajtóhoz húzott. Egy rúgással kilökte azt, majd átvonszolt a hátsó teraszon.

A ház mögött egy egész koponyákból álló domb magasodott. A kifehérített elemek embermagasság fölé emelkedtek, és a halom közé szúrt lándzsák átütötték a csontokat. – Nézd! – Diadalmas kézmozdulatot tett. – Ezt nem gondoltad volna, mi? Senki másnak nincs ilyen sok! Apám kiugrana a bőréből, ha ezt látná!

Igen, az biztos. – Nagy harcos vagyok. Egy hős. Ezek közül

mindegyik koponya olyan küzdelmekből származik, amit megnyertem. – Sugárzott a büszkeségtől. – Te is harcos vagy. Te értékelni tudod ezt, igaz?

Mennyi élet… – Hány éves vagy? – kérdeztem csendesen.

Átugrott a korláton, felvette az egyik koponyát és felém emelte. – Ez volt ez első.

A maradványon római sisak ingadozott. Leültem. Ezt előbb meg kell emésztenem. Letelepedett mellém. A koponyákra bámultunk. Bran

leengedte a kezét. Megérintettem az alkarját. – Mi az? – Senki se fogja megtudni. Soha senki nem fogja

látni rajtad kívül. Senki nem tudja meg, mit értem el. Ha egy nap

meghalok, Morrigan lesz az egyetlen, aki rám, és erre itt emlékezni fog.

– És ő nem hajlamos éppen az érzelgősségre, nemde? – mormogtam.

Bran megrázta a fejét. – Meggondolatlan üzletet kötöttem vele.

Megmentettem az egyik madara életét, ezért szabadon megválaszthattam a jutalmamat.

– Mit választottál? – Néhányan hosszú életet szerettek volna, vagy erős

fiakat. Én azt kértem, hogy hős legyek. Bort, nőket, dalokat – és a mások elleni harcot.

A halálfejek üres szemgödrükből meredtek ránk. – Ha erős fiakat kértél volna, elintézhette volna,

hogy ezek a fiúk végül megöljenek – válaszoltam. – Nem győzhettél volna ellenük.

– Igaz. Megérintettem a római sisakot. A fém jéghideget

árasztott magából. – A varázslat akkor még nem is létezett a földön, amikor ezeket a sisakokat használták.

– Éppen eltűnőben volt – mondta. – Csak egy része maradt hátra.

Akkortájt nagyon sokáig aludtam. Amikor viszont újra felébredtem és átléptem a ködön, az egész világban a kitörés uralkodott.

Az első kitörés… Egy héten belül temérdek mennyiségű ember halt meg akkor.

– Azt a kislányt, akit egérkének neveztél… Őt próbálom védeni, és megtalálni az anyukáját. A boszorkányok megígérték, hogy segítenek, de az Orákulumnak a véredre van szüksége ahhoz, hogy meggyógyítsa az egyik nőt. És igazán jó lenne, ha túlélné. Sok ember számára fontos.

Elvette tőlem a koponyát és szemmagasságban maga elé tartotta. – Mit érdekel ez engem?

– A Boszorkányorákulum legyőzte az időt, így a boszorkányai képesek az újjászületésre. Ha ajándékoznál nekik némi vért, ők tisztelnék az emlékedet. Örökké. Túlélnéd. Hős lehetnél, és népszerű.

Rám nézett. – Ez neked nem jelent semmit. És ez mindent

megváltoztat.

Huszonkettedik fejezet

A köd szertefoszlott, és Brannel együtt egy csapásra a jóshely kupolája alatti kőpadlón találtuk magunkat. A teleportálást egyértelműen túlbecsülték. Természetesen gyorsan célba juttat, de a ködben a súlytalan lebegéstől rámtört a szédülés. Mindeközben kénytelen voltam Branbe kapaszkodni, aki persze nem fejtette le magáról az ujjaimat.

Fáklyák és tündérlámpák világították meg a kupolát. Ilyen késői órában senkire se számítottam itt, mégis, három éber és élénk boszorkányra lettem figyelmes a pódiumon. A szemük se rebbent, amikor hirtelen megjelentünk előttük. Bizonyára már vártak ránk.

Az Orákulum balján négy másik boszorkány állt, kettő körülbelül korombeli lehetett, a többi idősebb. Az egyiken ugyanolyan kék tetoválást pillantottam meg, mint amilyen Bran mellkasát is díszítette. Ezek a boszorkányok Morrigan gyülekezetébe tartoztak?

Bran erőteljesen tüsszentett. – Utálom azokat a

rohadt teknősöket. – Aztán felemelte fejét, majd rámosolygott az

oldalsó boszorkánycsoportra. – Hölgyeim… A két fiatal boszorkány azon nyomban

flörtkészültségbe kapcsolt. Az emelvényhez ballagtam és átnyújtottam az

anyaboszorkának a még forró vérvételcsövet. – A legjobb szándékkal adományozta a vérét nektek – szóltam. – Nem vár ellenszolgáltatást cserébe. Én mégis remélem, hogy nagylelkűségének emléke túléli az idő próbáját.

Az Orákulum felemelkedett. A három boszorkány meghajolt.

– Látod? – Bran hüvelykujjával a három nő felé bökött. – Így kellene a nőknek viselkedniük egy férfival. Ha legközelebb találkozunk, azt akarom, hogy te is ezt csináld.

– Majd ha befagy a pokol. A boszorkányok ismét helyet foglaltak. – Egyezséget kötöttünk – mondtam. Az Orákulum legifjabb boszorkánya az oldalt álló

boszorkákra mutatott. – Ők Morrigan legjelentősebb kovenének nevében szólnak.

Tanúként vannak jelen. Mondd, mit szeretnél tudni, és felnyitom a szemed!

– A következőket gondolom: Esmeralda hatalomhoz akart jutni és ezért saját kört alapított. Viszont hiányzott hozzá a tudása és a tapasztalata. A koven eleinte nyilvánvalóan Morrigannek hódolt, de utána a főboszorkány bevonta Morfrant is a szertartásaiba, aki végül teljesen átvette Morrigan helyét. Ez vagy

tévedésből történt, vagy szándékosan. Mind a hét boszorkány tekintete rám szegeződött. A

kupolában most már feszült légkör uralkodott. Folytattam.

– Gyanítom, hogy a kitörés alatt, amikor a varázslat eléri a tetőpontját, Morrigan képes lesz megnyilvánulni a mi világunkban.

Ehhez egy bizonyos mágikus Üstöt használ. Morfran ugyanolyan gyorsan élethez akar jutni, mint ő, így vagy megtanította Esmeraldának lemásolni azt az Üstöt, vagy pedig ellopatta vele a jogosan Morrigan kovenének birtokában lévőt.

Ezzel vagy szöget ütöttem a fejükbe, vagy Morrigan kovenéből mind a négy követnek egyidejűleg támadt komoly székrekedése, mert az arcuk megfeszült és elvörösödött.

– Azt hiszem Morfran összejátszik a formoriánokkal, csak azt nem tudom, miért. Rá kell jönnöm, mi történt a rituálé elvégzése után, mi lett Julie anyjával, és mi a jelentősége annak a nyakláncnak, amit a kis sámánkölyök, Red magánál hordott.

– Hol van most egyébként ez a nyaklánc? – Bran hirtelen felélénkült.

– Nem mondom el. Széttárta a karjait. – Ugyan miért nem? Itt én vagyok

a jófiú! – Ebben én nem vagyok annyira biztos. Ez bizalmi

kérdés. Ameddig valaki nem magyarázza meg ezt a

zűrzavart, addig senki se kapja meg a láncot. – Majd én elmesélem. – Az Orákulum középső

boszorkánya hátradőlt ülőhelyén. Felette elmosódni látszott a falfestmény. Hekate sziluettje egyre gyengült, mert az Üst rajzolódott ki belőle.

– Két generációval ezelőtt, a rendszerváltás kezdetén, Morrigan rábízott a gyülekezetére egy mágikus Üstöt.

– Amire aztán prímán figyeltetek – kapcsolódott be Bran.

Az anyaboszorka szigorú pillantást lőtt felé. – Pssszt! – Mi erről semmit se tudtunk – közölte Morrigan

egyik boszorkánya. – Nem beszélt velünk a legutóbbi kitörés óta.

A középső boszorka egy kézlegyintéssel elhallgattatta. – Ez az Üst Morrigan átjárója a világunkba. A mágiája csak a kitörés alatt működik. Morfran meg akarta szerezni magának, hogy ezáltal ő is életre kelhessen. Megállapodást kötött Morrigan ellenségeivel, a formoriánokkal, a tengerek démonaival. Cserébe a segítségükért, az Üstön keresztül kihozta őket a másvilágról. Nem istenek. Alig van szükségük némi mágiára, hogy létezhessenek közöttünk. Így ők lettek ezen a világon Morfran első bálványozói.

– De én már legalább tízet elintéztem közülük. Mégis hányan jöttek át? – tettem fel a kérdést.

– Nem ölted meg őket – vetette ellen Bran. – Csak akkor maradnak halottak, ha beléjük lövök egy nyílvesszőt. Ameddig a kitörés mágiája tüzeli az Üstöt, képesek visszatérni az élők sorába.

És minél közelebb vannak az Üsthöz, annál nehezebb lekapcsolni őket.

Fantasztikus! Nagyszerű! – Nem tudtad volna ezt egy kicsivel hamarabb közölni velem?

– Ez bizalmi kérdés – válaszolta utánozva korábbi hanglejtésemet.

Szíves örömest pofon csaptam volna. – Oké. De hogy került egyáltalán a formoriánok

tulajdonába? A boszorkány felsóhajtott és ölébe fektette a kezét. –

Az évek során Morrigan kutyái őrizték az Üstöt, és csakis neki van hatalma felettük.

A falakon a kutyák hangtalan üvöltésre emelték pofájukat.

Emberek voltak, akiknek emberségét, Branhez hasonlóan egy ostoba alkun keresztül elorozták.

– Morrigan kovene biztonságban hitte az Üstöt, mert csak az egyik kutya tudta elhagyni a gyülekezési helyet. Viszont azt nem tudták, hogy sok évvel ezelőtt Morrigan egyik kutyája megszökött.

Balról az egyik kutyát ábrázoló kép megnyúlt és emberré formálódott.

– Elhagyta Morrigant egy nő miatt, és Morrigan az eredeti egyezség szerint kénytelen volt őt, és utódjait is életben hagyni.

Most már kezdtek összeállni a kirakós darabkái a fejemben. – Red. A kis gazember az elmenekült kutya leszármazottja.

A boszorkány bólintott. – Ez azt jeleni, hogy el tudta vinni az Üstöt? Ő

lophatta el? Morrigan négy boszorkánya úgy nézett ki, mint akik

szívesebben tartózkodnának valahol máshol.

– Láttam a lenyomatot, amit az Üst hátrahagyott. Hatalmas volt.

Red karjai ilyen vékonyak. – Összeérintettem a hüvelyk és mutatóujjamat. – Hogyan vihette volna el az ég szerelmére? És hogyhogy nem vették észre, amikor egy ilyen monumentális Üstöt elcipelt?

– Annyira megszoktuk a helyén, hogy valamennyi időnek el kellett telnie, mire felfogtuk a hiányát – felelte a boszorka.

– Össze lehet zsugorítani – mondta Bran. – Akkor olyan parányivá válhat, amit aztán a zsebében is elrejthetett.

– Vagy egy nyakláncra akaszthatta. Óh, ember! Viszont azt mondtad, ez a tárgy tartja életben a formoriánokat, szóval ezek szerint náluk van az Üst. De akkor mi van a nyakláncon?

Bran vállat vont. – A fedele. A kölyök ellopta ezektől a boszorkányoktól az Üstöt, de amikor éppen befejezte a rituálét és az első formoriánok előmásztak, váratlanul beszálltam a buliba. És miközben lekötött a hősködés, meglógott a fedéllel.

– És milyen jelentőséggel bír ez a bizonyos fedél? – Irányítja az Üstöt. Legszívesebben fogtam és kiráztam volna belőle az

egész történetet. – Hogyan? – Ha a helyes irányban teszik rá a fedelet, akkor a

Bőség Üstjévé válik. Ha viszont a másik oldalára fordítva helyezik rá, akkor átjáróként szolgál az élők és holtak világa között. Rögtön az első formoriánok átjutása után lezártam és a Bőség Üstjévé változtattam.

Továbbra is életben tartja őket, viszont ameddig nem kaparintják meg a fedelet, addig nem képesek újra megnyitni az átjárót, és átengedni Morfrant.

– És mi lenne, ha Morrigan helyett Morfran jelenne meg?

Bran elfintorodott. – Nagyon egyszerű a megállapodás, nőszemély. Morfran megkapná az életet és az Üstöt. A formoriánok az életet és a szabadságot. Ha eljönne, a városodra szabadítaná a tengeri démonok hordáját. Bosszút állnának az emberiségen. Azt magadtól is kitalálod, mi történne ezután.

Az Orákulumra pillantottam. – Az igazat mondta? Az Orákulum legfiatalabb boszorkánya bólintott. –

Igen. – Még valami. Miért lopod el folyton a térképeket? Bran sóhajtott. – Az Üstnek egy hármas

keresztútban kell lennie. A formoriánok nem tudják összezsugorítani, ezért

teljes nagyságában hurcolták el. Nincs túl sok hely, ahol három útvonal kereszteződik. A Bőség Üstje nem sugároz annyi mágiát, mint az Újjászületés Üstje.

Nehezebb megérezni. Emiatt odaugrottam a lyuk közelében lévő összes hármas kereszteződéshez, és igyekeztem az Üst nyomára bukkanni.

Ez elfogadhatóan hangzott. – Oké. A Falkánál van a fedél – árultam el neki.

Elvigyorodott. – Ez könnyen fog menni. Köd örvénylett a lábánál, majd eloszlott. Ellenben

Bran maradt ugyanott, ahol volt. – Még mindig itt vagy. – Igen, vettem észre! – Megfeszült. A köd

gomolyogni kezdett, majd ismét szertefoszlott. És újra. És újra. – Itt valami nem stimmel.

Te! – Az Orákulum legfiatalabb boszorkányára mutatott. – Keresd a Pásztort!

Az ifjú boszorka arcán célzatos mosoly villant, amely még inkább kihangsúlyozta törékenységét. Először azt gondoltam, szórakoztatja Bran abszurd követelése, de aztán elfátyolosodott a tekintete és a távolba révedt, egy olyan horizont felé, melyet egyedül csak ő látott, és ekkor világossá vált számomra, hogy öröm töltötte el, amiért használhatta az adottságát. Előrehajolt, összpontosított, szélesebben mosolygott és végül kitört belőle a nevetés. Ujjongó örömhangja megtöltötte a kupolát. – Megtaláltam.

A kupola megremegett. Gőz szállt fel, és a hátsó falon láthatóvá vált a szürke égbolt. A köd mögött óriási acéltüskék tűntek fel, melyek láttán rámtört a felismerés. Az ócskavassal telehintett földből emelkedtek ki. Egy sztümphaloszi réztollú madár ült a kiselejtezett vasúti sínek halmán, melyek úgy összetekeredtek, mintha egy óriás próbált volna meg belőlük horgászcsomót fűzni. A Honeycomb-szurdok.

Ott, ahol a köd kissé megritkult, Bolgor, a Pásztor trónolt egy rakás rozsdás hordó tetején. Gyenge szellő duzzasztotta szerzetesi öltözékét. Egy megtermett sziluett tornyosult mögötte félig a köd takarásában, birtokában egy jókora kereszttel. Ugad, tökéletesen regenerálódva. Milyen csodás, megölhetem újra.

Egy gigantikus alak sétált a ködbe. Az ócskavas csikorgott és nyöszörgött a súlya alatt, aztán a szörny bekapcsolódott a jelenetbe. Böhöm, széles vállait és

acélkemény izomzatát szürke bunda takarta, közötte sötétszürke csíkokkal.

Curran. Mi a fenét csinál ott? – Először te – mondta. Állkapcsa olyan hatalmas volt,

hogy bekaphatta volna az egész fejemet, tépőfogai pedig annyira hosszúak, mint az ujjam, kiejtése mégis makulátlan maradt.

A Pásztor mögött Ugad leszúrta a keresztet és elhátrált tőle. Egy apró, karcsú test függött rajta, a lábait a hosszanti gerendához láncolták, széttárt karjait pedig a keresztfához. Julie. Óh, istenem!

Megragadtam Brant az ingénél fogva, és erősen markoltam. – Azonnal vigyél oda!

– Nem tudlak! – csattant fel. A szívem ólomsúlyúvá nehezült. Slayer füstölni

kezdett. Julie szemei csukva voltak, és a bőre olyan sápadt árnyalatot vett fel, ami alapján azt se tudtam megállapítani, él-e még egyáltalán.

Odaadnám érte a jobb karomat, ha ott lehetnék. Curran felemelte a mancsát, megmutatva a karmain

lógó amuletteket és érméket. Bran felüvöltött. – Mit művel ez? Hagyd abba, te

idióta! Ne! – A nyakláncot cserébe a gyerekért – szólt Curran. Amikor meghallottam a Pásztor suttogását, felállt a

szőr a tarkómon. – Nem kellett volna egyedül jönnöd, szörnyeteg.

Reeve-ek törtek elő a hulladék közül, és támadtak rá Curranre.

Egy szemvillanás alatt eltűnt a vonagló testek alatt.

Ökölbe szorítottam a kezem, arra számítva, hogy azonnal kiszabadítja magát onnan. Harcolj, Curran! Védd magad! Bármelyik pillanatban a levegőbe hajíthatja a reeve-eket, és kiszabadulhat a húshegy alól. Bármelyik pillanatban… A torkom elszorult. A reeve-ek sikoltottak.

– Nem, nem, nem! Te átkozott semmirekellő, csinálj valamit! – Bran hozzávágta a számszeríjat a látomáshoz. Az a falhoz csapódott és hasznavehetetlenül hullott a padlóra.

Ekkor egy jaguár vetette rá magát a Pásztorra. Minden figyelmeztetés nélkül: se morgást, se vicsorgást, se hangot nem hallatott. Irdatlan tépőfogai felvillantak, és a Pásztor feje a mellkasára hanyatlott, a nyaka eltört. Jim egy lélegzetvételnyi időre megállt és élvezte a zsákmány elejtésének pillanatát, majd Ugad felé fordult.

Négy állat rohant ki a ködből és tépett Ugad lábaiba. Egy farkas hangosan vicsorgott.

Óriási mancsok tódultak a reeve-eknek és vágták félre őket.

Curran ismét előtűnt. Vörös csíkok húzódtak a bundáján. Most láttam csak át a tervét: számított a tisztességtelen játszmára, és úgy döntött, magára vállalja a támadás nagy részét, ezzel időt nyerve a többi alakváltónak Julie megmentésére.

A reeve-ek ismét rárontottak. Megragadta az egyiket, kettétépte, majd a rángatózó feleket a földre hajította. A reeve elolvadt. De a nyálka felfelé kezdett örvényleni és a lény ismét megszilárdult.

– Miért nem halt meg?

– Túl közel van az Üst – válaszolta Bran összeszorított fogakkal.

Nem győzhetnek. A legjobb esetben talán el tudnak menekülni.

Curran lecsapott egy másik reeve-re, és úgy szétzúzta a koponyáját, mintha csak tojáshéj lett volna. Ez a példány is cseppfolyóssá vált, majd néhány másodpercen belül újjáéledt.

– Ne gyilkold őket, te idióta! Csonkítsd meg! Csonkítsd meg őket, de átkozott barom! – kiabált Bran.

A falon látható képen Ugad megpördült és hatalmas öklével elsodorta az alakváltókat. A mozdulat leterítette őket a lábukról, és a lendület előre, az acélcsúcsok felé vitte őket. Ugad megfordult.

Óriási, tüskés farkát körbelendítette akár egy botot, majd elgázolta vele az egyik szőrös testet. Az eltalált alakváltó a levegőbe vitorlázott, nekiütközött egy autóroncsnak, a földre süllyedt, és kábultan ott maradt.

Ugad felugrott. Rémálomként láttam, amint orbitális lábaival a földön elterülő alakváltóra érkezik, hallottam a csontok törését. Vér spriccelt. A szörnyeteg megfordult, hátrahagyva maga mögött egy meztelen, összezúzott emberi testet. Láttam a ragyogó kék hajat, amelyet most már vér pettyezett. Ökölbe szorítottam a kezem. Nem tehetek semmit. Nem léphetek közbe. Csak figyelhetem az eseményeket a távolból.

A jaguár máris célba vette Ugad fejét. Az óriás előrelökte a keresztet, hogy védekezhessen az új támadója ellen. A keresztfa megmozdult, ingadozott, billegett, Julie pedig ernyedt babaként lógott rajta, ami

mindjárt összetörik az eséstől. De akkor egy vékony, homokszínű alak vetődött utána, és röviddel azelőtt elkapta, hogy az éles ócskavas felszabdalta volna. Andrea lehúzta Julie-t a keresztgerendáról.

Egy zöld csáp eltalálta, lenyúzva a combjáról a szőrt és a bőrt. A nyers hús vörösen fénylett a seben át. A Pásztor fújtatott. Ismét egészben volt, köntöse hozzásimult sovány testéhez. Andrea menekült. A csáp ostorozta. Felsikoltott. Összerándultam. Andrea tovább küzdötte magát előre.

Még egy lépés. És még egy. A földre esett. Átölelte Julie-t, és tovább kúszott. A csápok minduntalan korbácsolták. Andrea

összegörnyedt, igyekezett saját testével oltalmazni Julie-t.

A farkasok elszakadtak Ugadtól és a Pásztorra támadtak. A csápok zöld szalagokként sújtottak le, rémült fájdalomkiáltásokat keltve.

Ugad a fején dobolt, megpróbálta lerázni a jaguárt, de csak saját szarvát találta el. A vadmacska rajta csüngött, tovább karmolva azt.

Vizes vér ömlött Ugad kemény homlokából. Jim karmai a szemét célozták. Ugad még mindig megtébolyodva püfölte magát, futásnak eredt, összezúzva lába alatt a vasat, és vakon a fémcsúcsok rengetege közé rohant.

Jim lehuppant róla. A szörny óriási teste felszúródott az egyik tüskére. Jim bizonytalanul haladt, megcsúszott, majd

megbotlott egy hullámlemezdarabban. Piros foltot hagyott hátra rajta. Megpróbált felállni, de a lábai nem találtak szilárd talajt. Élénkvörös csúcs állt ki Ugad hátából. A lény megfeszítette magát, és lesiklott róla. Aztán megfordult, a felsőtestén keletkezett lyukat szemlátomást észre sem véve, a földön fekvő Andreához iramodott és belérúgott. A lány repült egy darabon, majd az ócskavastörmelék között landolt. Ugad, csúf arcán őrült elégedettséggel, magasra emelte Julie-t… és szembenézett Currannel.

Apránként, minden centiméterért harcolva és megannyi sebből vérezve, a Bestiák Ura teret nyert magának. Curran az Ugad mellén lévő lyukba tolta a mancsát, és kiszakított belőle egy vörös cafatot.

Jobbra, a Pásztor kinyújtotta a karját. Ruhája szétszakadt és szabad bepillantást engedett vézna testére. A csápok a válla körül tekeredtek. Előre lendítve erősen megragadta velük a fémtüskéket, majd a farkasok mellett, Curran hátába vágta azokat. Ezzel egyidejűleg a reeve-ek belekapaszkodtak Curran végtagjaiba és szabaddá tették az alkarját, amelyre a nyakláncot kötötték. A Pásztor jéghideg szemeiben mohóság csillant. Feltépte az állkapcsát, cakkos fogaival Curran karjába harapott, és az arra erősített láncra. A medálionok szanaszét repültek, amikor a Pásztor harapása elszakította a nyakláncot.

Curran üvöltött, és vele együtt üvöltöttem én is. – Micsoda egy idióta! – Bran tenyerével a

homlokához csapott. A csápok ostoroztak. Curran karján véres lyuk

tátongott. A Pásztor visszaindult a hangár felé. Három

reeve rikácsoló csapatként követte, kitépték Julie-t Ugad kezéből, miközben a többiek Curran lábát marták. Az óriás hitetlenkedve Curranre meredt, megfordult, majd futásnak eredt a hangár irányába, felsőtestéből szitált a vér.

A farkasok a reeve-ekre rontottak. Curran ázott kutya módjára rázta meg magát.

Ugad átlépett a vékony lemezen, és a testén lévő résen át betekintést szereztem a ládahalomra.

– Ne! –nyitotta Bran a száját. Ugad frontálisan a dobozoknak ütközött. Faszilánkok

röpültek szerteszét, majd a háttérben ember nagyságú acélüst látványa tárult fel. Bran úgy káromkodott, mint egy kocsis.

A mágia kábító hullámként lobbant felettünk. A boszorkányok térdre rogytak. A látomás vibrálni kezdett, a kupola megremegett.

– A kitörés… – préselte ki magából az Orákulum legfiatalabb boszorkája – …itt van…

A varázslat duzzadt bennem, a testem mohón szívta fel. Színtiszta erő áramlott keresztül rajtam.

A Pásztor az Üst felett lebegett. Teste összegörnyedt, szájából ragyogó folyadék csöppent, amiben megcsillant egy szikra. Amikor ez a szikra érintkezett az Üsttel, széles fedéllé terjedt szét. A Pásztor leharapta a nyakláncról, azt követően pedig lenyelte.

Curran már felé is tartott. A szétroncsolódott reeve testét sávban húzta maga mögött.

Ugad mindkét kezével a fedélbe kapaszkodott, karjának monstrumszerű izmai felduzzadtak. Egy

torokhangú nyögéssel felemelte a fedelet az Üstről, kinyitva ezzel a másvilág kapuját.

Mint saját tudattal rendelkező viharfelhő, úgy képződött az Üst felett egy gomba alakú, sötét sziluett. Ebben az árnyékban mélysötét, hatalmas és torz emberi forma bukkant fel. Kinyújtotta két kezét a sötétségből, mintha éljenzést fogadna. Fekete csizmás lábai az Üst szélén öltöttek formát. A fény súlyos alkarjára vetült, csillámló hegek és szemölcsök borították dagadó izmait. Ezt követően a törzs került előtérbe, melyet feketére lakkozott, pikkelyes páncélzat fedett, és végezetül feltűnt a sápadt arc.

Orra lószerűen hosszúra, laposra nyúlt, amely keskeny, csőrszerű csúcsban végződött. Alatta megmutatkozott masszív állkapcsa, kétsornyi, meglehetősen nagyméretű foggal. Az egyik metszőfoga a vaddisznóagyarhoz hasonlóan előre ívelt, és olyan hosszú volt, hogy majdnem hozzáért arca bal feléhez. Apró, fehér szemei mélyen ültek ősemberstílusú szemöldöke alatt. A szemei között a porc vékony szegéllyé alakult, mely felfutott húsos homlokára.

Úgy tűnt, mintha szörnyű módon ötvözték volna egy ló és egy ember koponyáját. A lény hosszú, fekete hajában ezernyi varjútoll fénylett, melyek köpenyként hullámzottak mögötte.

Morfran. Felemelte a kezét és kiejtett egy szót. Az ujjain szürke burok képződött, majd elkezdett

felfúvódni. Először a kezét nyelte el, aztán a fejét, végül a

lábait. Ösztönösen éreztem, hogy nem szeretném, ha ez a buborék hozzáérne Curranhez.

A Bestiák Ura hezitált. – Fuss, Curran! – kiáltottam, habár tudtam, nem hall

engem. A burok magába zárta az Üstöt. Összeszorult a szívem. – Fuss! Curran irányt váltott és futásnak eredt, közben

felkapta a földről Jim testét. – Andrea! – sikoltottam, de nem hallott. A burok befalta a Pásztort is, és a látomás

megszakadt.

Huszonharmadik fejezet

Három órával később Brannel a Falka erődje felé tartottunk. A boszorkányoktól kölcsönzött lovakon lovagoltunk, míg izzadságban nem fürödtek. Bran tajtékzott a dühtől. Átkozott engem, amiért nem adtam át neki időben a fedelet. Átkozta Currant, amiért elvesztette azt. Átkozta Morrigant, mert büntetésként a kudarcáért megtagadta tőle a ködöt. Elátkozott minden egyes formoriánt, eközben mind drasztikusabb kirohanások ragadták el, míg végül az átkai teljesen értelmet vesztettek. Nem szóltam egy szót sem.

Miután fél órán keresztül szitkozódott, kifogyott belőle a szusz, és elhallgatott. – A szürke burok, amit láttunk, egy védelem – mondta végül. – A formoriánok csak egyesével, egyikük a másik után képes kimászni az Üstből. Morfran időt akar nyerni a burokkal, ameddig felépíti a seregét.

– Át tudjuk törni ez a védelmet? – faggatóztam. A fejét rázta. – Nem, ezt még maga Cü Chulainn se

tudná áttörni. Tizenöt óra múlva szétszakad, és akkor a városotok

a saját vérébe fog fulladni. Gyakorlatilag már most a másvilágon lovagolunk, mert itt… – a házakra és az utcákra mutatott – …már minden élettelen. A holtak városán át haladunk. És mindezt csak azért, mert az az idióta meg akart menteni egy utcagyereket.

Ő az én utcagyerekem. És akár egy démonhordával is szembeszállok, csakhogy megmentsem.

A várkapu kitárult a közeledtünkre. Egy csoport alakváltó várt ránk az udvaron. Curran után kutattam közöttük.

Kérlek, kérlek, add, hogy itt legyen! És akkor megpillantottam. A haja sörényként hullott

a hátára. Nem ismertem meg azonnal, mivel most a színe

nem annyira szőke volt, inkább szürke, olyan árnyalatú, mint állati alakjának szőre.

Bran leugrott a lóról és megindult felé. – Te! Te hibbant féleszű!

Óh, a fenébe! – Curran! Kérlek, ne öld meg! Ő Morrigan egyik kutyája! Szükségünk van a segítségére az Üstnél!

Lepattantam a lovamról, és Bran után iramodtam. Az alakváltók elhátráltak, hogy teret engedjenek

Currannek. A karjára fehér kötszer tekeredett. Rajta ilyet korábban még sohase láttam.

Bran taszított egyet Curranen, de a Bestiák Ura nem moccant.

– Átengedted nekik a fedelet! És miért? Egy nyomorult utcagyerekért! Ki törődik vele, hogy életben

marad-e vagy meghal? Százakat hagytál miatta megdögleni! Miért? Curran szeme aranyra színeződött. – Nem kell

magyarázkodnom előtted. – Felemelte a kezét és hátralökte Brant. A férfi botladozott néhány lépést hátra.

Elkaptam. – Ne csináld ezt! Csak megöleted magad. Bran elszakadt tőlem, és Curranre támadt. Az

fújtatott, a karjánál fogva megragadta Brant, majd átlendítette az udvaron.

Morrigan kutyája talpra ugrott. Embertelen, aggodalmat keltő vonítás tört fel a torkából, amely úgy hatott rám, mintha a levegő ököllel kalapálná a fülemet.

Bran teste valósággal bugyogni kezdett. Izmai abszurd arányban felduzzadtak, erei kötélként feszültek, inai nagy csomókba álltak össze. Nőtt, nyújtózott, térdei és könyökei eltűntek izmai alatt.

Felfoghatatlan rugalmassággal formálódott át az egész teste, míg végül egy asszimmetrikus anomáliává alakult. Duzzanatok csúszkáltak a törzsén, mintha apró autók lennének, amelyek egymásba ütköznek a bőre alatt. Bal szeme kidülledt, a jobb beesett.

Arca hátrafelé húzódott, felfedve fogait és jókora torkát. A nyála lefolyt az alsó ajkán. A még látható szeme ide-oda pattant a gödrében.

Hát persze. Ez volt a negyedik, a veleszületett adottsága.

Ugyanolyan harcos, mint Cü Chulainn, akinek a teste borzalmas módon megduzzadt a harcban. Voltaképpen rá kellett volna jönnöm.

– Játszunk, kis ember! – Bran Curran felé lendült. A Bestiák Ura hárította a támadást, majd bevitt egy

ökölcsapást a férfi torz hasába. Bran megragadta a csuklóját, és a legközelebbi falhoz vágta, akár egy kiscicát.

Curran megpördült röptében, majd lepattant a falról. Emberként kezdte a repülést, de Bran cselekedetétől, ember és oroszlán rémálomszerű keverékeként fejezte be.

Ez a szörnyeteg ledöntötte Brant a lábáról. Curran morgott, aranyszínű szemei szikráztak a haragtól. Hatalmas, az ősidőkben elvarázsolt pofája csattant, és egy hajszál választotta el attól, hogy hét centis tépőfogaival le ne harapja Bran orrát. A Bestiák Ura baromi mérges volt.

Bran irgalmatlanul erős lábaival hárította Currant, majd újra talpra állt. – Gyerünk, cicamica! Mutasd, mit tudsz!

Curran rárontott. Bran ütött, de elvétette, aztán borotvaéles karmaival felszabdalta a mellkasát, mintha csak barack lett volna. A sebek véreztek, majd azon nyomban össze is zárultak.

Az emberek szétszóródtak. Bran felkapta a vadfarkasketrecet, amelyben azelőtt a reeve-et tartották fogva, majd Curran felé vetette.

A Bestiák Ura elkapta. A karján lévő sérülés vérezni kezdett, a kötszer már régen szétszakadt. Az irtózatos izomtömeg kidagadt Curran hátán, kitépte a ketrecet Bran kezéből és félrehajította. – Még mindig csak a második legjobb vagy – vakkantotta, szemei aranyban csillogtak.

Csépelték és teljesen gátlástalanul rugdalták egymást. Bran sikeresen bevitt egy rúgást, ami keresztülröpítette Currant a kerten. A Bestiák Ura visszarohant, lendületből ledöntötte Brant a lábairól, majd nekicsapta az egyik fáskamrának, amely az udvar falánál állt. A fészer fala darabokra tört, Bran pedig átrepült a faszilánkok között.

Curran utánaugrott. Kicsivel később egy másik fészerfal is kirobbant.

Az udvarban szerteszét repültek a törmelékek, és Bran felfoghatatlanul megduzzadt teste támolygott vissza a szabadba. Fél tucat sebből vérzett, de úgy tűnt, észre se veszi.

– Csak ennyire telik tőled? – Amikor nem kapott választ, bedugta a fejét a fészerbe. – Hol vagy?

Az ütés még egyszer átlendítette az udvaron. Félre kellett vetődnöm, különben szétlapított volna érkeztében. Fejjel a vadfarkasketrecbe durrant, majd lepörgött róla.

Curran tűnt fel a lyukban. Félig oroszlánként, félig emberként, szürke sörénnyel a feje körül, a szemei lángoltak. Nyál csordult le a tépőfogain, úgy nézett ki, akár egy démon. Üvöltése megremegtette az egész udvart.

Bran feltápászkodott, majd ismét támadásba lendült. Curran felfogta a csapást, hátracsúszott, majd megállt. Most kivicsorított fogakkal és duzzadó karizmokkal tartották sakkban egymást.

Megfordultam. Egyiküket ebben a pillanatban könnyedén meg tudnám ölni, mivel nagyon el voltak foglalva egymással, de nincs olyan hatalom a világon,

ami most véget vethetne ennek a harcnak. Kiáltozhatnék, egészen addig, ameddig be nem

reked a torkom, de míg annyira ki nem merülnek, hogy észhez térjenek, egyikük se fog figyelembe venni. Addig ütik egymást, amíg el nem fáradnak. És úgy tűnik, mindketten jól bírják a sérüléseket.

Ha Jim és Andrea még él, valószínűleg a betegszobán találom őket.

Ha nem ismered az utat, kövesd az ösztöneidet – ez egy jó mottó, és valóban ez vezetett el a gyengélkedő bejáratához, miután tíz percen át szenvedtem az emlékezéstől, és tévelyegtem az erőd folyosóinak, illetve lépcsőházainak labirintusában. Így viszont egy percen belül ráleltem a megfelelő szobára.

Odabenn sötétség honolt, csupán egy kis, kék tündérlámpa égett.

Gyenge fénye megvilágította a különös kinézetű test körvonalait, amely megrekedt valahol az ember és a hiéna között.

Az ajtóban álltam, képtelen voltam belépni. – Érzem a szagod – szólt Andrea. – Egyébként nálam

van a kardod. Kihúzta a hüvelyéből, aztán a markolatánál fogva

felém nyújtotta.

Odasétáltam hozzá, leültem az ágy szélére és elvettem tőle.

– Semmi köszönöm szépen? – Köszönöm szépen – mondtam. – Hogy vagy? – Elvesztettem Julie-t. Már a kezemben tartottam, de

aztán mégis elvesztettem. – Igen, láttam. Minden tőled telhetőt megtettél. – Láttad? Hogyan? – A boszorkányok egy látomást mutattak nekem és

Brannek a harcról. Andrea sóhajtott. – Ha magammal vittem volna a

fegyvereimet… akkor se működött volna. Óh, ember, milyen rettenetes bajt kevertünk.

– Fel fogsz épülni? Felsóhajtott. – Aggódsz miattam? Miért? Beatskin

vagyok. A sebeim gyorsan gyógyulnak. A kitörés a csúcspontján van, és a mágia megkönnyíti az egész folyamatot. Reggelre már ismét talpra állok.

– És Jim? – Ki az a Jim? – A jaguár. – Súlyos izomsérülés – mondta Andrea. – Számos ínszalagszakadás. A szomszédban fekszik. Teljesen értéktelennek éreztem magam. Ha tovább

maradok, sikítani kezdek. Andrea rám nézett. – Jó terv volt. Curran elterelte és

lekötötte a figyelmüket, nekünk pedig közben meg kellett volna kaparintani a lányt. Csakhogy azok a ribancok egyszerűen nem haltak meg, és ezért kudarcot vallottunk.

– Legalább megpróbáltátok. – Ez több, mint amit

magamról elmondhattam. – Kate, tudom, mi jár a fejedben. Arra gondolsz,

hogy ha te magad vigyáztál volna Julie-ra, akkor nem lépett volna meg Reddel, és nem lennénk ebben a förtelmes helyzetben.

Tessék? – Nem! Nem, erre egyáltalán nem gondoltam.

– Szeretném, ha tudnád, hogy amikor levettem a keresztről, Red nevén szólított. Se te, se én nem tudunk tenni az ellen semmit, ami köztük van.

– Andrea, nem hibáztatlak érte. Egyáltalán nem hibáztatok senkit.

– Kivéve saját magamat. – Odamerészkedtél, szembenéztél a legeslegnagyobb veszéllyel, és majdnem sikerrel is jártál. Ezidő alatt én Brannel enyelegtem a ködben.

Felkeltem az ágyról. – Most megyek, meglátogatom Jimet, aztán elintézem, hogy küldjenek egy követet a Rendhez, ugyanis a telefon még mindig nem működik.

Felemelte a fejét a párnáról és elkerekedett a szeme. – Miért?

Miután Bran kifogyott a szidalmakból, kegyeskedett megmagyarázni nekem néhány aprócska részletet. – Brantől tudom, hogy az a szürke burok, amit Morfran létrehozott, egy druida védelem. Morfran időhúzásra használja. Át akarja engedni a tengeri démonokat az Üstön, és összegyűjteni őket a burokban. Amikor szétpukkan, elárasztják Honeycombot, sőt egész Warrent.

Szükségünk van a lovagokra, és a Természetfeletti Védelmi Egységre is. Tekintete tompult. – Senki se

segíthet, Kate. Mindannyian elmentek. Maxine-t kivéve.

– Mégis, hova a fenébe tűntek? – Vészhelyzet alakult ki – mondta halkan. – Az ügy

megkövetelte valamennyi lovag és a Természetfeletti Védelmi Egység felvonultatását is .

– Nem egész tizenkét órán belül Atlantában nyüzsögni fognak ezek a démonok. Mindenkit lekaszabolnak, aztán felzabálják őket, és még több démont hoznak ide. Milyen vészhelyzet lenne fontosabb ennél?

Habozott. – Tulajdonképpen erről nem szabadna beszélnem. Egy férfiről van szó. A neve Roland…

Majdnem belebokszoltam a falba. – És mit művelt, ami ennyire átkozottul fontos? Mit csinált? Felépített még egy tornyot? Össze fog dőlni az összes többi elődjéhez hasonlóan. Vagy végül visszanőtt a szeme és ennek örömére harcolni kíván?

Andrea rám meredt. – Kate! Ezt meg honnan tudod? Francba! – Még én sem vagyok olyan magas pozícióban, hogy

értesülhessek a szemről és a toronyról. Csak azért avattak be, mert én vagyok az egyetlen, aki hátramaradt. Te meg még a lovagok közé se tartozol. Tehát, honnan tudod?

Hogy hozhatnám ezt most helyre? Meg kell ölnöm. Nem, elég, állj, nem végezhetek vele! Ő a barátom.

– Be akarsz Ted irodájába masírozni a kitörés alatt és elmondani neki, hogy beatskin vagy?

Andrea összerándult. – Nem. Kidobna. És nekem a Rend az életem.

Bólintottam. – Neked is megvannak a magad titkai, és nekem is az enyémek. Nem mondtam semmit Rolandról, és te semmit se hallottál. – Felé tartottam a kezem. – Megegyeztünk?

Egy pillanatnyi ideig habozott. Aztán megfogta a kezemet, én pedig megkönnyebbültem az erős kézfogásától. – És én se vagyok beatskin. Megegyeztünk.

A szomszédos szobában bukkantam rá Jimre. A párnának támaszkodva ült az ágyban, és köszörűkővel egy rövid, vastag kést élesített.

– Most már rohadtul az adósom vagy! – Kivillantotta a fogait. – Van egy beatskin barátnőd. És nekem még csak nem is szóltál róla.

Úgy álltam ott, mint az utolsó, tudatlan idióta. Odaballagtam hozzá, és leültem az ágy szélére. – Szállj le az ágyamról! Sóhajtottam. – Hogy vannak a lábaid? – A doki szerint reggel már futni is tudok. – Rám

irányította a pengét. – Ne tereld a témát! Az ilyesfajta sérülések gyógyulási folyamata

általános mágikus körülmények között legalább két hétig eltart.

– Emlékszel arra, amikor az otthonom feletti lakásba cserkészted azt a patkányt, hogy utánam és Crest után kémkedjen? – Ez a felderítő mindent kifülelt, ami köztünk történt.

– Na és? – Most kvittek vagyunk. Megrázta a fejét, és tovább élesítette a pengét. –

Még mindig itt vagy? – kérdezte néhány pillanattal

később. – Mindjárt lépek. – Felkeltem. – Jim… miért mentél

oda? Szigorú pillantást vetett rám. – Megígérte a

gyereknek, hogy biztonságban lesz. Az alfa tartja a szavát, a Falka pedig az alfa mellett áll. Ennyire egyszerű.

Aztán ismét a késére fordította a figyelmét, ezzel jelezve, hogy részéről a beszélgetés itt véget ért.

Mosdó után kutattam, hogy felfrissítsem az arcomat. A folyosón balról az egyik ajtó ígéretesnek bizonyult. Beléptem, viszont nem a fürdőszobára akadtam. A helyiség sokkal inkább egyfajta átjáróként szolgált az erkély felé.

Alig csuktam be magam mögött az ajtót, már is kivágódott és Curran nézett be rajta. Ismét ember volt, legalábbis külalakra.

Izzadságcsepp gördült le az arcán. Mindkét kezével az ajtófélfába kapaszkodott, mintha még mindig karmai lennének. Szemei sárgán parázslottak. Felhorkant, majd elsuhanva mellettem kisietett a balkonra. Ott a kőkorlátra támaszkodott és lefelé nézett.

Követtem, majd megálltam mellette a korlátnál. – Ki

nyert? – érdeklődtem. – Én. – És hogyan? – Egy kisebb víztárolóba dobtam. Nem viselte jól a

vizet. Összement. Alattunk hajladoztak a fák a reggeli szélben. – Most arra készülsz, hogy a fejemhez vágod, milyen

bolond vagyok? – Hangja hevességétől a hideg futkosott a hátamon.

– Ahhoz először meg kell bizonyosodnom, hogy nincs-e víztorony a közelben…

Ujjait végigfutatta a kőkorlát kapaszkodójába. Ha még mindig ki volnának engedve a karmai, fehér karcolásnyomokat hagytak volna hátra.

– Rám bíztad azt az átkozott dolgot, én meg eladtam. Most nincs se nyaklánc, se gyerek. Két emberem meghalt, három a betegszobán fekszik. A Honeycomb-szurdokban létrejött egy védelem, és a felderítők jelentése szerint csak úgy hemzsegnek benne a démonok.

Igazán lenyűgöző teljesítmény. Gyerünk! Csak rajta! – Én is ki akartam cserélni a nyakláncot Julie-ra –

ejtettem ki a számon anélkül, hogy egyáltalán átgondoltam volna.

Rám nézett. A következő pillanatban a falhoz szegezett, és a fogai alig néhány centire kerültek a nyaki ütőeremhez. Magába szívta az illatomat, szemei még inkább aranyszínbe lángoltak. Hangja a megszelídített viharhoz hasonlított. – Ha tudtam volna azt, amit most elárultál, akkor is ezt csináltam volna.

– Akárcsak én. És most engedj! Ellökte magát a faltól és hátrált egy lépést. – Mi értelme mindennek, ha még egy gyereket se

vagyok képes megmenteni? – mondtam. – Julie megérdemli, hogy megmentsék, és én nem az ő vérén akarom megvenni a biztonságomat. Inkább meghalok.

Nekidőltem a falnak. – Bárcsak átláttam volna hamarabb a helyzetet. Ebből az erődből nem tudta volna az a kis szemét Red kivinni. Igazán sajnálom, hogy mindig túl későn érkezem.

Egymás szemébe néztünk és a némaságban egyesült a bánatunk.

Legalább ő megértett engem, én pedig őt. – Szép kis páros vagyunk – mondta. – Na igen! Odalenn az udvaron láttam, amint valaki kimászik a

víztartály romjai közül. – Ő ugyanúgy kudarcot vallott, mint mi. Bran megszállottként teleportált össze-vissza a környéken az Üst után kutatva. Mindeközben az közvetlenül a ládarakás alatt rejtőzött.

Azon a helyen, amit legelsőnek kellett volna ellenőriznie.

Mindannyian túljártak az eszünkön – a zöld csápos fazon, és a halhatatlan sellőbrigád.

Curran megvonta a vállát. – Soha nem egyszerű. Örülnék, ha egyetlen egyszer minden simán menne. De nem, mindig olyan döntésekkel találjuk szembe magunkat, amik semmi jóra nem vezetnek. Én azt választom, ami életben tart.

Mindketten tudtuk, hogy saját magát hibáztatja a népét ért összes kárért.

A nap áttört a lombkoronán és fényével elárasztotta a világot, de a közeli lépcsőház megvédett bennünket, így a hűvös, kék árnyékban maradtunk. – Akkor tehát ez a szürke burok a szurdokban hamarosan kipukkad? – kérdezte Curran.

– Tizenöt órával a megjelenése után. Ha hinni lehet Brannek.

– Szóval este hét óra körül. Az a tolvaj… – Bran. – Teszek rá, mi a neve. Azt mondtad, hogy be tudja

zárni az Üstöt. Mit tervezel? – Mennyit tudsz az eseményekről? – Mindent, amit Andreának elmondtál. Bólintottam. – Az Üst Morriganhez tartozik. Morfran,

az a csúf fickó, ellopta tőle, hogy általa újjászülethessen. A csápos lény, a reeve-ek és az óriás, mind Morfran szolgái. Ők azoknak a tengeri démonoknak, a formoriánoknak az előcsapata, akik éppen most másznak ki az Üstből. Ha az Üst lezárulna, azzal meg lehetne akadályozni a többi démon újjászületését. Azok pedig, akik már itt vannak, halandóvá válnának. Az Üst megint Morrigan tulajdonába kerülne, ez pedig Morfran és a formorián-felélesztés végét jelentené.

Curran elgondolkodott. – Honeycombot úgy fogják körül a lakókocsik, hogy a démonok nem tudnak felkapaszkodni a hegyoldalon. Csak egy útvonaluk marad: délnyugat felé, a kanyon alján. A Falka lezárja a szurdokot. Felfogjuk a támadás fő irányát.

Jim elmondása szerint létezik egy földalatti átjáró,

ami Warrentől a szurdokba vezet. – Igen, ismerem. – Az az idióta és néhány emberem ezen a járaton át

előrenyomul, miközben a démonok ránk összpontosítanak. Így a démonok mögé kerülnek. Némi szerencsével észre se veszik őket. Képes uralkodni magán a pasas, ameddig odaér az Üsthöz?

– Nem tudom. Nem nyűgözött le, hm? Elfintorodott. – Gyalázatos. Az önuralom teljes

elvesztése. Nem volt benne semmi szépség, semmi szimmetria. Nem, nem nyűgözött le.

– Megpróbálom visszafogni, ameddig az Üsthöz érünk.

– Nem. – Mit értesz a nem alatt? – Nem. Nem mész vele. Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. – Ki

döntötte ezt el? Olyan arckifejezést öltött magára, mely azt sugallta:

„Én, mint alfa mondom meg, hova mehetsz” – Én határoztam így.

– Ezt nem te döntöd el. Nem tartozom a parancsnokságod alá.

– De igen. Ez a harc nem folyhat le nélküled, de ugyanakkor a Falka és nélkülem se. Én parancsolok a legerősebb haderőnek, ezért ennél a bevetésnél én adom a legfőbb utasításokat. Te, egyszemélyes hadseregként vagy elfogadod a parancsaimat, vagy kiszállsz az ügyből.

– Nem hiszed, hogy sikerrel járhatok. Így van? – Nem. Szem előtt akarlak tudni.

– Ugyan miért? Ajka megremegett, mintha vicsorgásra készülne. De

aztán ismét ellazultak az arcvonásai, és visszanyerte önuralmát. – Mert ezt akarom – mondta olyan türelmes hanglejtéssel, amit egyébként a csökönyös kölykök vagy a dacos őrültek számára tartott fenn. Ez majdnem iszonyatos haragra gerjesztett. Ebben a pillanatban legszívesebben megütöttem volna.

– Csak kíváncsiságból: hogy akarod megakadályozni, hogy ne kövessem Brant?

– Megbilincsellek, kipeckelem a szádat, és rád ültetek három alakváltót, ameddig tart a harc.

Már éppen tiltakozni szerettem volna, hogy ezt egyszerűen nem gondolhatja komolyan, de aztán észrevettem az elhatározást a tekintetében. Nem érvényesíthetem az akaratomat. Ezúttal nem. Itt az idő új taktikához folyamodni.

– Oké. Jó kislány leszek. De csak egy feltétellel: szükségem van tizenöt percre, mielőtt kitörne a küzdelem. Csak én egyedül, a formoriánok sorai és az embereid között.

– Miért? Mert van egy örült ötletem. Olyasmit akarok

véghezvinni, amitől az apám és Greg forognának a sírjukban. Semmit se veszthetek vele.

Jó esély van rá, hogy egyébként is mindannyian meghalunk.

Nem válaszoltam. Ráemeltem a tekintetem. Vagy megbízik bennem, vagy nem.

– Ám legyen – mondta Curran.

Huszonnegyedik fejezet

Ami a szúrófegyvereket illeti, a Falka csak selejttel tudott szolgálni.

Nekik végül is nincs szükségük ilyesmire. Megnéztem magamnak a kínálatot a fegyvertárukban, azonban nem találtam semmit, ami tetszett volna. Szerettem volna egy második kardot, és Curran azt mondta, kölcsön vehetek egyet a Falkától.

A páncélzattal már egy kicsit jobb volt a helyzet. Rábukkantam egy bőrkabátra, amelynek a szükséges helyeire acélszegecseket helyeztek. Fekete színe volt és jól illett hozzám, de ami a legjobban tetszett benne, hogy szalagokkal kellett összekötni. A le- illetve felvételéhez segítségre lenne szükségem. Még sohasem harcoltam igazi csatában, viszont már vettem részt néhány heves verekedésben.

Tapasztalatból tudtam, harc közben hajlamos vagyok megszabadulni a páncélzatomtól, hogy több mozgásszabadságot biztosítsak magamnak anélkül,

hogy egyáltalán észrevenném, mit is tettem. Egy olyan felszerelés kellett, amiből nehéz kibújni.

Tépőzáras megoldás szóba sem jöhetett. Már éppen fel akartam adni a keresgélést a

fegyverraktárban, amikor mégis rátaláltam a kívánt eszközre: egy egyélű, jó ötven centiméter hosszú pengéjű kardra, ami valamivel szélesebb, mint Slayer, de különben nagyjából ugyanolyan. Tökéletes egyensúlyú, egyetlen darab acéllemezből kovácsolva, egyszerű famarkolattal.

Díszítés nélküli, céljának megfelelő, nincs rajta semmilyen középkorra utaló utánzat, ez egy modern, praktikus-célszerű fegyver.

Pontosan olyan, amilyet elképzeltem. Néhányszor megforgattam, így szoktatva magamat

a súlyához. – Két kard – jegyezte meg Bran, aki hirtelen az

ajtóban állt. Kitörési rohama alatt elszakadtak a ruhái. A végére

ingének és nadrágjának maradékát egy improvizált skót szoknyává toldotta össze, és közszemlére tette a világ legpompásabb férfi mellkasát.

Csak kár, hogy ez a skót szoknya Greg gyilkosára emlékeztetett, aki épp egy ilyen ruhadarabot viselt.

– Tudsz egyáltalán egyszerre két karddal bánni? Kihúztam Slayert a tokjából, odaugrottam hozzá,

klasszikus hurkot rajzoltam a karddal a teste köré, és blokkoltam a karját a rövidebb penge tompa oldalával, amikor ellenállásba lendült.

– Káprázatos. Hiányoztál! – mondta. – Akarsz valamit?

– Úgy gondoltam, mivel lehetséges, hogy holnap mindketten meghalunk, talán szeretnél egy bájos kis kufircolást, mint régi barátok közt, megejteni.

– Lehet, hogy meghalok. De nálad úgyis minden seb újra meg újra begyógyul.

A fejét csóválta. – Én sem vagyok halhatatlan, Galambocskám.

Ha valaki elég gyorsan, és elég súlyosan megsebesít, én is bedobom a törölközőt.

Otthagytam őt, és az ajtóhoz mentem. A skót szoknyája a padlóra esett. – Egy örökkévalóságig tartott, amíg

összeeszkábáltam. – Felszedte a padlóról, és szétesett az anyag a kezében. Három helyen vágtam szét.

A folyosóra léptem, és majdnem nekiütköztem Currannek, aki egy alakváltó kíséretében haladt arra. Bran teljes meztelen pompájában követett. – Hé, ez azt jelenti, nem lesz szex?

Curran meglepődve nézett. Kikerültem őt, és továbbmentem.

Bran utánam szaladt, kanyarogva az alakváltók között. – El az útból, nem látjátok, hogy egy nővel beszélek?

Még éppen időben néztem fel, hogy lássam, ahogy Curran kinyújtja a kezét az elloholó Bran nyaka után. Mérhetetlen akaraterővel, hogy ennek súlya elvenne egy évet az életéből, Curran ökölbe szorította a kezét, és hagyta lesüllyedni.

Magamban kuncogtam kicsit, majd haladtam tovább. Tehát létezik valaki, aki Currant hamarabb feldühíti, mint én.

Bran a lépcsőn ért utol. – Hova akarsz menni? – Az erkélyre. Friss levegőre van szükségem. – És

talán aludhatok is valamennyit. Habár már egyáltalán nem voltam álmos. A mágia áramlása szerfelett felélénkített és csábított, hogy kezdjek vele valamit. Hogy ez tartós állapot lesz-e, ha a mágia végérvényesen átveszi az uralmat? Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ennyi nyers erővel tulajdonképpen tudnék-e bánni. Nagyon uralkodnom kellett magamon, és elképzeltem, ahogy gyorsvágta közben egy megbokrosodott lovon lovagolok, aminek a gyeplője szemlátomást kicsúszott a kezemből.

Bran mellettem kullogott. Úgy tűnt, nem igazán érdekelte őt, hogy teljesen meztelen. Beléptem az első szobába, amit találtam, kivettem a szekrényből egy szürke melegítőnadrágot – ami szinte az erődítmény minden egyes szobájában megtalálható volt, mivel az alakváltók különös hangsúlyt fektettek arra, hogy mindenhol legyen készenlétben ruha alakváltás esetére –, és odatartottam neki.

– Mert különben már egyáltalán nem tudnád visszafogni magad, hm? – Felvette a tréningnadrágot.

– Igen, pontosan – morogtam, magamhoz vettem egy takarót és egy párnát, majd ismét elhagytam a szobát.

Követett a következő erkélyre, ahol előkészítettem magamnak a fekhelyemet egy falmélyedésben, és lefeküdtem. A fal megvédett a közvetlen napfénytől, mégis láttam mindent: a kék eget a fátyolos napsütéssel, a felhőket a tollas foltjaikkal, a fák világító zöld koronáit és susogásukat a szélben. Belélegeztem

a virágok mézédes illatát, és a lágy farkasaromát, ami a levegőben terjengett. A falak még mindig simák és meleg tapintásúak voltak.

És én mindezt magamba szívtam. Bran a kőkorlátnál gubbasztott. – Egy félig kiéhezett

utcagyerek. Egy teljesen értéktelen ember. És emiatt mentek

háborúba. – Ennél kevesebbért is tört már ki háború. Rám nézett. – Nem értem. Hogy lehet felvilágosítani valakit az emberiességről,

aki egyáltalán nem tud vele semmit sem kezdeni? – Összefüggésben van a Jóval és a Rosszal. Mindenkinek el kell döntenie, mit jelent számára. Számomra rossz olyan célért küzdeni, ami semmilyen eszközre nincs tekintettel, amit az elérése érdekében használ.

A fejét rázta. – Inkább kövessünk el egy kisebb rosszat, hogy megakadályozzunk egy nagyot.

– És hogy döntjük el, hogy mi számít kisebb rossznak? Mondjuk, sok ember biztonságát megveszed egy gyerek életével. De ez a gyerek jelent mindent a szüleinek. A halála megsemmisítő csapást mérne rájuk. Nagyobb rosszat egyáltalán nem tudnál ennél tenni.

Hogy lehetne így ez egy „kis” rossz? – Mert akkor még nem rátok, bolondokra kellett

hagyatkozni. – Mi, bolondok, önszántunkból harcolunk. Szabad

akaratunk van. Azért küzdök, hogy megmentsem Julie-t, és hogy

amennyit csak tudok, megöljek ezekből a

szarháziakból. Behatoltak a házamba, megpróbáltak megölni, és keresztre feszítették a kislányomat. Meg akarom büntetni őket. És azt akarom, hogy ez a büntetés olyan kemény és brutális legyen, hogy a legközelebbi söpredék, aki a helyükre lép, már annak a gondolatára is a nadrágba csináljon félelmében, hogy harcba szálljon velem.

Slayer füstölgött a tokjában, a kard érezte a dühömet.

Általában olykor-olykor meg kellett „etetnem”, különben a penge rideg lett volna, mégis mivel a mágia ennyire erősen áramlott, a kard táplálás nélkül is megállta a helyét a csatában.

Az udvarra mutattam. – Az alakváltók harcolnak, hogy megszabaduljanak egy veszélyforrástól, és hogy megbosszulják a falkatársaik halálát. Harcolnak, hogy megvédjék a gyermekeiket, mert ezek nélkül a gyermekek nélkül nincs jövő. És te miért harcolsz?

Megrángatta a már amúgy is szétzilált haját. – Nekem amúgy sincs jövőm. Azért harcolok, mert egyezséget kötöttem Morrigannel.

A köd nélkül megöregednék, majd végül meghalnék. – És annyira szörnyű lenne, ha megöregednél?

Egyáltalán nem akarsz igazi életet? Gúnyosan elvigyorodott. – Ha igazi életet akartam

volna, nem kértem volna arra, hogy hős lehessek. Ha egyszer meghalok, teljes erőbedobással akarok meghalni, egy karddal a kezemben, mialatt felhasítom az ellenségem testét. Egy férfinek így kell meghalnia.

Sóhajtottam. – Az apám hadúrként egy rendkívüli hatalmú férfit szolgált. Ez a férfi „Voron”-nak nevezte

őt, ami hollót jelentett, mivel halál követte, amerre járt. Voron legyőzhetetlen volt a harcban.

Ha hadúr maradt volna egy hadsereggel, amit ő épített fel és képzett ki, majd vezette is azt, akkor a világ ma egy másik arcát mutatná.

– És mi a tanulság a történetből? – Mindezt feladta miattam. – Egy gyerek miatt, aki

egyáltalán nem a saját húsa és vére volt. – Akkor az apád őrült volt, és most már tudom, miért

vagy te is az. Becsuktam a szemeim. – Veled egyszerűen nem

lehet értelmesen beszélni. Most hagyj aludni! Hallottam, ahogy lehuppan a korlátról, és mellettem

landol, majd egyik ujjával megbökdösi a vállamat – Megpróbálom megérteni. Ismét kinyitottam a szemeim. A morális kódexemet elmagyarázása tényleg nem

tartozott az erősségeim közé. – Képzeld el, hogy vadásznak rád a farkasok. Az erdőn keresztül rohansz, semmilyen település nincs látótávolságon belül, és akkor hirtelen ott terem előtted egy baba, teljesen egyedül, a földön fekve.

Megmentenéd a babát, vagy otthagynád, miközben tudod, hogy a farkasok mindjárt odaérnek?

Egy pillanat erejéig habozott. – Otthagynám a kis szarost – jelentette ki, egy kicsit túl hangosan is. – Feltartóztatná a farkasokat.

– Egy kicsit haboztál. Felemelte a kezeit, de én csak a fejemet csóváltam.

– Pontosan láttam. Kétségeid voltak. Egy pillanat erejéig utánagondoltál. És az, ami ezt a kétséget

eloszlatta, az az, ami minket a harcra késztet. És most hagyj pihenni!

Belebugyoláltam magam a takaróba és becsuktam a szemeim. A szél finoman cirógatta az arcomat, majd végül álomba simogatott.

Derek ébresztett néhány órával később. Felnéztem az égre. A nap már magasan járt. Ebédidő volt.

Nem akartam meghalni. Derek mérgesen bámult. – Jim valamit meg akar

veled beszélni lent. Levezetett a földszintre és kinyitott nekem egy ajtót.

Beléptem egy kis szobába. Jim ott ült egy széken, egy kést vizslatott, és hüvelykujját végigfuttatta a pengéjén. A padlón Red ült előtte. Egész testét sár borította. A bal szeme vörösre dagadva. Egy erős lánc vezetett a falon lévő rögzítésből az acél mandzsettához, amelyet a nyakán viselt. Isten könyörüljön azon, aki megsérti a Falkát, mert különben a hegyi mentőknek már nem kell megtalálniuk.

Keresztbe fontam a karjaimat és ránéztem. Csupán tizenöt éves volt. De ez nem bocsánat arra, hogy elárulta Julie-t, viszont távol tartottam magam attól, hogy bárminemű olyan dolgot tegyek, amelyet különben jelen szituációban megtennék.

Red a sértetlen szemével nézett. – Ha meg akarsz ütni – gyerünk, csináld!

A falnak dőltem. A legcsekélyebb mozdulatomra is meglapult, és kezeit védekezően a feje elé emelte. – Miért nem mondtad el nekem ezeket a nyakláncról?

– Mert akkor elloptad volna – vicsorogta a fogai között. – Az enyém volt. Az én hatalmam! Az én esélyem!

– Tudod, mi történt Julie-val? – Igen, tudja – felelte Jim. – És egyáltalán nem érzed magad emiatt felelősnek?

– kérdeztem. Kitért előlem. – Mit akarsz tulajdonképpen, mit

mondjak? Rinyáljak, hogy mennyire sajnálom? Törődtem Julie-

val. Két éven át gondoskodtam róla. Adósom volt valamivel, vili? A karmaik lenyomata itt van a nyakamon. Itt! – A piszkos ujjaival a torkára mutatott. – Azt mondták: hozd a lányt, vagy meghalsz. Szóval elvittem őt nekik. Minden pisis ugyanezt csinálta volna közületek. És ha most le akarsz nézni emiatt, csak annyit mondhatok: szarok rád!

Red köpött egyet a padlóra. – Ha ennyire nem érdekelt, akkor miért kértél meg

rá, hogy vigyázzak rá? – Mert ő egy beruházás, te hülye picsa! Már nem számított józanul gondolkodó embernek –

már csak tömény gyűlölet szólt belőle. Kékre, zöldre verhetnénk őt – vagy kiselőadásokat tarthatnánk neki, míg már a könyökén nem jönne ki, de még büntetéssel és okítással sem tudnánk megértetni vele, hogy valami

rosszat tett. Kilátástalan helyzet. – Mit akarsz vele csinálni? – érdeklődtem Jimtől. Jim megvonta a vállát. – Kap egy kést, és velünk kell

jönnie a harcba. Akkor megmutathatja, milyen kemény gyerek.

– Ellenünk fog fordulni. – Vannak rá embereim, akik majd szemmel tartják.

Már egyszer megtaláltuk, és bármikor megtalálnánk újra. És ha valamelyikünket megtámadná, utána elevenen nyúznám le a testéről a bőrt. Mégpedig szépen lassan, élvezettel. – Jim Redre mosolygott. Ezt a mosolyt az emberek általában csak egyetlen alkalommal láthatták – röviddel azelőtt, hogy Jim megölte volna őket. És ez elérte a kívánt hatást.

Red összerezzent és olyan sápadt lett, hogy még az arcán lévő koszrétegen keresztül is látni lehetett.

– Bármilyen ellenvetés? – kérdezett Jim. – Csináld, ahogy akarod!

Az udvaron két, hatalmas busz flörtölt egymással, amelyeknek a motorjaik egy kis mágia hozzáadásával, vízzel működtek. A mágiahajtású járműveknek sajnos megvolt az a hátránya, hogy meglehetősen lassan haladtak – hatvan km/h volt a maximális sebességük – és akkora lármát csaptak, hogy még a halottak is

felébredtek tőle, és hívták a rendőrséget. Szóval egy ilyen busszal megyek a harcba. Az univerzumnak van érzéke a humorhoz.

Megpillantottam Myongot. Mellette Crest állt. Jobban nézett ki, mint valaha: sötét szemek, gesztenyebarna haj, ápolt, tökéletes külső megjelenés. De a látványa már nem váltott ki semmilyen hatást belőlem. Zavart sem éreztem. Szabad voltam.

– Curran jóváhagyta a kérésedet. A Falka minden kötelezettsége alól feloldotta Myongot. Még a harc alól is felmentette. – Derek elhúzta a száját. – Ha rajtam múlna, harcolnia kellene. És csak ha jól ütne, akkor engedném esetleg szabadon.

Crest egy kisméretű, szürke járműnek tartotta az ajtaját, hogy Myong beszállhasson.

– A boldog pár elutazik, felmentést kaptak a bosszú és a világ megmentése alól. Egyáltalán nem zavar téged?

Mosolyogtam. – Derek, nem kell mindig irigykedni. Megkerültük a buszt, aztán vámpíri mágia áradata

csapott meg. Nyolc vámpír úgy gubbasztott egy Jeepen, mintha

valami szobrok lennének. Curran élénk beszélgetésbe mélyedt a kilencedikkel a Jeep mellett. A vámpír rám nézett.

– Kate – szólt hozzám Ghastek hangjával. – Az életben maradási képességeid újra meg újra ámulatba ejtenek.

– Mit csináltok itt? Hogyhogy nem sáncoltátok el magatokat a Casinóban?

– Egész egyszerűen, Kedvesem: azért jöttem, hogy

megfizessek nekik. És ezenkívül az Emberek ki szeretnék próbálni a vámpírok teljesítőképességét egy kitörés alatt – olyan környezetben, ahol gátlástalanul károkat okozhatnak közben. De mindenekelőtt én azért vagyok itt, hogy bosszút álljak a Pásztoron. A megtorlást teljesen fenséges célnak tartom.

Amikor láttam, hogyan bámul Curran, egyszerre egészen pontosan tudtam, ki lesz Bran kísérője a földalatti alagútban.

Huszonötödik fejezet

Időközben a buborék kitöltötte a fél szurdokot. Átlátszó volt, és a rajta húzódó hajszálrepedések mögött felismerhetővé váltak a szörnyek elhomályosult arcai. A formoriánok, csúf grimasszal vállvetve álltak egymás mellett, olyan szoros sorokban, mint a mentacukor a csomagban.

Honeycombig busszal utaztunk, onnan pedig egy ösvényen keresztül felmásztunk a szurdokba. Száz alakváltó tartott Curannel, mindegyikük önszántából. Száz férfi blokkolni tudná addig a szurdokot, hogy Brannek legyen elég ideje az Üst bezárására.

Ugyanakkor, ha nem járna sikerrel, akkor még egy ekkora alakváltó csapat se lenne képes kitartani a formoriánokkal szemben. Curran nem akarta még több emberét bajba sodorni. Én viszont biztos voltam benne, hogy több harcost is bevethetett volna, de engem senki se kérdezett.

Az ösvény a Honeycomb- szurdok pereme mentén

vezetett. Láttam, hogy az eltorzult lakókocsik közvetlenül a

szakadékba tolódtak. A kocsik mögött Honeycomb lakosai készenlétben álltak botokkal, fejszékkel és kardokkal felfegyverkezve.

Négy kutyavezetőt számoltam, akik a nehéz, fémmel terhelt védencüket karvastagságú láncon tartották, és mögöttük további két Cheiroballistát. Ha néhány démon meg akarná mászni az ócskavassal és acéloszlopokkal telehintett hegyoldalt, akkor hamar megbánnák.

Az alakváltók alaposan kiürítették a szurdok alját. Az éles szegélyű hulladékokat a burok irányába hajították. Ez lelassíthatja a formoriánokat.

A szurdok aljára érkeztünk, a Falka jó száz méterre megállt a buroktól. Az alakváltók hagytak némi távolságot egymás között, hogy legyen terük a cselekvésre. Egy csapat nő haladt el mellettem, akiket egy számomra ismerős boszorkány irányított. Ő volt Morrigan egyik kovenének vezetője. A boszorkák láncinget és bőrpáncélt viseltek, számszeríjakkal és kardokkal fegyverkeztek fel, és kékre festették az arcukat. Vad eltökéltséget sugalló pillantással utat törtek maguknak Curranhez. Beszéltek vele néhány percet, majd felmásztak egy darabon a hegyoldalra, és elfoglalták a pozíciójukat az ócskavas között.

Most rajtam volt a sor. Curranhez ballagtam. – Tizenöt perc.

A szemei izzottak. – Emlékszem rá. Próbáld meg nem kinyíratni magad!

– Túl fogom élni, mert csak így tudlak aztán megölni

téged. – Akkor viszlát később! Kiléptem oldalra. Derek, aki mögöttem állt, szélesen

elvigyorodott. – Te vagy a bébiszitterem a csata alatt? Bólintott, és a vigyora még szélesebb lett. Nagyszerű! A burokból levált egy hatalmas darab. Olyan

világosszürke volt, mint a piszkos jég. Lezúgott a szurdokba és szétrepesztette a rozsdás fémhulladékot. A szürke anyag sistergett, majd elpárolgott. Az alakváltók soraiban síri csend lett. Remegtek a várakozástól.

Aztán Curran hangja zendült a fejünk felett. – Azért vagyunk itt, hogy véghezvigyünk valamit. Ma van a megtorlás napja! Ezek betörtek ide, a mi földünkre. Megkínoztak egy gyereket. Megölték a falkatársainkat. A Falkával senki se szórakozhat!

– Senki! – hangzott fel kórusban a válasz. A burokra mutatott. – Ezek nem emberek!

Szemernyi emberhús sincs a csontjaikon! Mit tervezett? – Ami ezen a napon, itt történik, köztünk marad. Ma

nem létezik a Törvény. Mára mentesültök alóla. Éltették a Törvényt. Fanatikus fegyelmezettséggel

követték azt. Engedelmesség, teljesítés, felelősség, állandó

éberség, kőkemény önuralom. És soha nem engedték el magukat. Curran olyasvalamit ígért nekik, amit egyébként sohase tehettek volna meg. Felragyogtak a szemeik, először borostyánsárgán, aztán vérvörösen.

– Jusson eszetekbe: nem az a feladatunk, hogy meghaljunk a Falkáért! Az a dolgunk, hogy megöljük ezeket a rohadékokat!

Közösen elintézzük őket! – Ölni – lehelte az egész csapat. – Győzni! – Győzni! – Hazatérni! – Hazatérni! – Ölni! Győzni! Hazatérni! – Ölni! Győzni! Hazatérni! Ölni! Győzni! Hazatérni! –

kántálták újra és újra, a szavaik pedig hanglavinában egyesültek.

A burok egy újabb töredéke rontott előre. Az alakváltók azonnal megszabadultak a ruháiktól. Körülöttem minden ember megmarkolta a fegyverét. Verejték, és a napmelegítette fém szaga érződött.

Fülsiketítő üvöltéssel szétrobbant a burok szürke, megrepedezett jégfelülete és elénk tárult a formoriánok tengere. Előremozdultak néhány lépésnyit, majd megálltak: egy kaotikus tömeggé olvadtak össze, benne szürke, türkiz- és narancssárga pettyekkel, monstrumszerű teremtményekkel, akár egy pokoli festményen.

– Átváltozni! – parancsolta Curran. Az alakváltókon egymás után tört elő a szőr, akár a

gyújtóláng, amely sisteregve fut végig a kanócon. Állatok és szörnyek mozdították a vállaikat és vicsorították a fogaikat. Curran felmordult, majd bestiális rémálomként magasodott a hordája fölé.

A formoriánok tömege mögött ott állt Morfran egy

kisebb ócskavashalom tetején. Felemelte az ég felé az óriási, kétélű fejszéjét.

A formoriánok felordítottak. És száz, vastag, prémes nyakú torokból válaszoltak

az üvöltésre: a farkasok vonítottak, a hiénák vihogtak, a nagymacskák vicsorogtak, a patkányok visítottak, mindannyian egy időben, azután feldörrent az oroszlánüvöltés, amely minden mást elnyomott.

A formoriánok haboztak, elbizonytalanodtak. Morfran kinyújtotta a fejszéjét. Úgy tűnt, csupán egy

jelet ismer minden célra: egyszerűen újra rést nyitott a levegőben.

A formoriánok első hulláma előreindult, eleinte lassú menetelésben, aztán mind gyorsabban és gyorsabban. Egy focipálya nagyságú, ócskavassal telerakott terület választott el bennünket egymástól. A talaj remegett a rohamuk alatt.

– Állj! – üvöltött Curran. A hátunk mögött megszólalt egy halk női hang. A

mágia felvillant, az erő engedelmeskedett a szavainak. A föld megrázkódott, mintha egy gigantikus dobot ütöttek volna.

Kúszónövények törtek elő a talajból a formoriánok előtt, kígyózva a lábuk körül tekeregtek, felbuktatták őket, erősen rájuk fonódtak. A démonok megálltak, a továbbhaladás előtt ki kellett szabadítaniuk magukat.

Ekkor felsikoltott az egyik boszorka. Torokhangú rikoltás válaszolt az övére. Az égen csillogó formák tűntek fel. Odafenn sztümphaloszi réztollú madarak suhogtak, és lecsaptak a démonhordára. A levegőből tollak süvítettek lefelé, a tömegen pedig végigfutott a

fájdalomkiáltás, amikor a borotvaéles pengék a húsba fúródtak. Az ellenfél soraiból néhány már itt-ott elolvadt. Az Üst által megint fel fognak támadni. Eszembe jutott, mit üvöltött Bran, amikor az Orákulum teknősbéka kupolájában néztük a küzdelmet.

„Csonkítsd meg!” Ha sikerülne megcsonkítani a nagyrészüket, akkor gyilkolás nélkül tehetnénk harcképtelenné őket, ami jobban működne, mintha egyszerűen csak visszaküldenénk őket az újbóli feltámadásra. El kell vonnunk a figyelmüket, és ritkítani a soraikat, hogy elcsaljuk őket Brantől.

A démonok kiszabadították magukat a kúszónövényekből, és ismét előrelendültek, az izmok, fogak és szarvak kavargó, sötét áradataként.

Elérkezett az én időm. Előrerohantam, távolabb és távolabb, ki az alakváltók sokaságából. Előttem tornyosultak a formoriánok.

Az óvatosságom összes kötelékét feloldottam. Mindent, ami valaha is visszatartott – fegyelemből, vagy a leleplezéstől való rettegésből –, készségesen engedtem szélnek. Már nincs szükségem rá, hogy elrejtsem. A varázslat átáramlott rajtam, bódítóan, csábítóan.

Összekeveredett a vérszomjammal, és egyszeriben világossá vált számomra, hogy apámat is ezek az érzések töltötték el, amikor csatába vezette a seregét. Roland hadvezérének neveltek, és most, mindannyian meghajolnak előttem.

A mágia átözönlött rajtam. Feltöltött az erejével, már semmi sem tartott vissza és a Hatalom egyik szavát üvöltöttem.

– Osanda! – Térdre! A mágia erőteljes szökőárral tört ki belőlem. A föld

megrázkódott, amikor több száz térd ért egy időben a felszínéhez. A formoriánok sorai szétszakadtak, vér spriccelt mindenfelé, ropogtak a törött lábcsontok. Olyan látványt nyújtottak, mintha egy óriás hagyta volna ott a véres lábnyomát az ellenség között. Az én fájdalmam annyira csekély volt, hogy alig vettem észre. Végül enyhült bennem a mágianyomás.

Mivel az első csatasor jelenleg a földön vonaglott a fájdalomtól, az egész horda meghökkenve torpant meg. A terület másik felén lévő

Morfranre pillantottam, és ő is megdöbbentnek tűnt. Magamba szívtam a rémületet. Gyönyörködtem benne, és nevettem.

– Hozd csak a hadsereged, te gyáva! Éhes a kardom!

Úgy rándult össze, mintha korbácsütés érte volna, és tudtam, hogy hallott engem. Rám mutatott a fejszéjével. Felüvöltött, és a brancs ismét mozgásba lendült. Még mindig kacagtam, kábultan a rengeteg és gyors mágiaveszteségtől, holott alakváltók nyüzsögtek körülöttem és megnyomorított démonok tartottak felém.

Egy kéz ragadta meg a vállamat, majd Derek tűnt fel a látóteremben. – Kate! Szedd össze magad! Kate!

Kinevettem, és előhúztam a kardom. A hüvelyt félredobtam, aztán, futásnak eredtem.

Ami ezen a napon, itt történik, köztünk marad. Üvöltés hallatszott, amikor az ellenséges vonalak,

mint két gigantikus hajó, egymásnak ütköztek. Az első

démon egy kék fejszével csapott felém. Felvágtam a hasát, szinte futólag, és már fordultam is a következőhöz.

Hasítottam és vágtam, mindkét pengém úgy mart, mint a kiéhezett acélkígyó szája, és nem számított, mennyi formoriánhúst kapott, semmi sem csillapította az étvágyát. Megvakultam és érzéketlenné váltam. Minden összeolvadt a forró vér illatával, a nap perzselő hőségével, és a rugalmas mozdulataim izzadságszagával.

Egyre csak özönlöttek felém, és a húsgyűrű körbezárt. Esztelenül öltem, anélkül, hogy felfogtam volna, hogy az Üst mélyére küldöm őket. Csupán alakok voltak, akadály a Morfranhez vezető utamon, precízen beállított gépként gyilkoltam le őket, gondolkodás és bűntudat nélkül. Minden manőver, amit kipróbáltam, bevált. Minden csapás célba ért. Különleges könnyedség járt át – oly sokan voltak, én pedig azt reméltem, a rohamuk soha sem hagy alább.

Örök időkig képes lettem volna pusztítani őket. A föld csúszóssá vált a halott formoriánok

nedvességétől. Lassacskán a tetemekből álló kör kezdett

feltornyosulni körülöttem. Túl kell terhelnünk az Újjászületés Üstjét, és

gyorsabban lemészárolni a formoriánokat, mint ahogyan az Üst fel tudná éleszteni őket.

A formoriánok váratlanul visszahúzódtak, és megmenekültek a kardom falánksága elől. Most ismét keresztülhordoztam a tekintetem a csatatéren. Az ellenfelek egymást csépelték, ez ment körös-körül, és

a tűzvonal megsemmisült. Az őrült alakváltók szörnyekké váltak, a szemük vörösen izzott a haragtól. A boszorkányok kiáltoztak, átkokat és nyilakat szórtak. Vér párolgott a levegőben. A kardok csörömpölése, a sérültek fájdalomsikolyai, az alakváltók üvöltése, és a haldoklók nyöszörgései, mind egy elviselhetetlen hangzavarrá olvadtak össze. És a könyörtelen nap mindenkit egyaránt égetett. Ez itt maga a pokol, én pedig benne a bosszú istennője.

Újra a magasba lendítettem a kardom és öltem tovább – mosollyal az ajkaimon.

Amikor ismét megpillantottam a napot, már a horizont felett pihent mélyvörösen a vérző égen, a felhők pedig kötszerként szívták magukba ezt a vért. Majdnem két órán át küzdöttünk.

Két vámpír landolt az egyik hullarakáson. – Ghastek három, Ghastek kettőnek, egy hatalmas

szörny tizennégy óránál, támadás? – Ghastek kettő, rendben. A bal vámpír megragadta a jobb oldali élőhalottat,

körbe forgatta, és elhajította, mint egy diszkoszt. Az élőhalott tíz métert szállt a levegőben, majd az egyik óriás cápafején landolt. Felhasította a karmaival, és a formorián a földre zuhant.

Vámpírok. Ezek szerint Brannek sikerült. Egy test süvített el mellettem. Megfordultam és

utána néztem. Groteszk, kolosszális, csupán néhány méterrel távolabb taposta a csatamezőt. Tőlem balra az egyik pikkelyes formorián eldobott egy szigonyt.

Az átszelte a levegőt, eltalálta Bran hasát, de lepergett róla. A szörny alakot öltött Bran felvette a szigonyt a lapátméretű kezével, meghúzta a láncot és kirántotta a másik végével a formorián lábát. A formorián a levegőbe repült, Bran pedig kiosztott neki egy rúgást, mintha focilabda lenne. A találat a gyomorüregben lévő szigonyt érte, és elsodorta.

A formoriánok négyesével, ötösével estek neki, de ő elűzte őket, akár egy csapat madarat, jobbra, balra ütött, lekaszabolta a fejüket és úgy tiporta el a testüket, mint a pitypanggal teli mezőn átrohanó kisgyerek. Mialatt vadászott rájuk, eltörte a gerincüket és lecsapta a fejüket, a felsőteste vörösen kezdett izzani.

Mit művel? Meg kellene fékeznie a rátörő görcsöt addig, míg Morfran meg nem érkezik. Megpördültem és észrevettem, hogy Morfran gyakorlatilag már mellettem volt. Anélkül, hogy feltűnt volna, a kardcsapásaimmal már utat is törtem magamnak hozzá.

Morfran hadonászott a kezeivel, az ajkai mozogtak. A pillantásával Brant kísérte. Megpróbálta elvarázsolni.

Nem! Hangos kiáltással felrohantam a dombra. Ekkor jött a támadás, váratlanul és brutálisan.

Morfran fejszéje éppen csak nem metszette el a

nyakam, természetfeletti sebességgel mozgott. Félreugrottam és elindítottam egy támadássorozatot, mind szaporábban villantva fel a pengéimet. Rám koncentrálj, te rohadék!

A fejsze elviharzott mellettem – egyszer, kétszer. Tovább táncoltam, fürgén, nehogy eltaláljon, ugyanakkor precízen, nehogy mellőzzön. Figyeltem a szemeit, figyeltem a lábait, az arcára céloztam, hogy lefoglaljam. Félreütötte a rövid pengémet. Ekkor megláttam a fejszét nagy ívben közeledni felém, a napfény megcsillant az élén.

A visszavonulásomat várta, de én előrenyomultam, hogy elvághassam a torkát.

Rendkívül gyors metszést vittem be, mégis elvétettem. Slayer hegye csupán egy piros csíkot húzott Morfran nyakán, aztán a csizmájával hasba rúgott. Az iszonyú fájdalomtól a külvilág elmosódott a szemem előtt. A szennyben landoltam. Rögtön ott termett. A fejsze a lábaim között csapódott a földbe.

Megfordultam, majd guggolásból felugrottam, és mindkét kardomat a mellkasába mártottam. Az acél ellenállás nélkül siklott.

Morfran fekete tollviharrá változott. Tovább szabdaltam, közben úgy vicsorogtam, mint egy kutya. A tollak átfolytak a lábaim között.

Követtem, aprítottam őket, de túl gyorsan haladtak. Morfran egy szempillantás alatt újra testet öltött. A

kezében ismét ott csillogott a fejsze. Felé rohantam és láttam Brant Morfran mögé tornyosulni. Bran feje fehéren ragyogott. Tucatnyi sebből vérzett, a felduzzadt testén húzódó mély vágásokból. A belőle

áradó hőség barna csíkokra szárította a vért a bőrén. – Az enyém! – Bran kiosztott Morfrannek egy ütést. A

Nagy Varjú lecsúszott a fémhulladékon. Bran utána eredt, kíméletlenül ütötte és taposta, közben egy hatalmas lándzsát lendített, amit kirántott az egyik démon kezéből.

Morfran fegyvere a levegőbe suhant. A csapás szétválasztotta a lándzsaszárat és eltalálta Bran vállát. Vér spiccelt. Bran természetfeletti gyorsasággal fordult meg, kirántotta Morfran kezéből a fejszét, és eltörte a fából készült nyelet.

Morfran teste ismét tollviharra bomlott. A tollak forgószélként emelkedtek az égbe, ahol óriási fekete hollóként álltak össze. Hűvös mágia árasztott el bennünket. Életidegen, ellenséges, és a világegyetem mélyéről származó varázslat szivárgott be a varjúformájú lyukon keresztül az atmoszférába. Jéghideg futkosott a bőrömön.

A Varjú karmaival megragadta a kolosszális bronzüstöt.

Bran felszedett egy maroknyi ócskavasat és a magasba hajította.

Az éles fémdarabok eltalálták a Varjút, felszabdalták a nyakát és a hátát. Sötét vér gyöngyözött a szurokfekete tollak között.

Bran eldobott még egy maroknyi fémhulladékot. Az egyik darab megcsillant, majd mélyen beleállt a Varjú hátába. Ez a rész Morfran fejszéjének feje volt.

A Varjú felsikoltott. Mint egy megolvadt fémcsepp alakját öltve, kiesett a

karmai közül az Üst. Dühös ordítás hasított az

elmémbe. Az Üst lábai alatt felsóhajtott a talaj, szétnyílt, mint

egy száj, és még több formoriánt böfögött fel a nappali fénybe, akik azonnal Bran felé indultak.

Vágtam és vágtam. Mellettem az alakváltók darabokra tépték őket, de túl kevesen voltunk, ők pedig olyan sokan. Már nem láttam Brant – a formoriánok maguk alá temették.

Aztán a démonhalom szétrepült. Vérrel borítva és súlyosan megsérülve Bran felvette a földön heverő díszes fedelet. Annyira aprónak tűnt a hatalmas kezében, nem nagyobbnak egy frizbinél.

Irdatlan nyomás ragadott meg. Összepréselte a mellkasomat. A csontjaim felnyögtek. Körülöttem az alakváltók és a formoriánok fájdalomkiáltások közepette a földre rogytak.

Bran felhasználta minden erejét. Megfeszült, a vére megannyi sebből folyt, és egy iszonyú üvöltéssel rácsapta a fedelet az Üstre.

A nyomás feloszlott. Bran vigyorgott, felemelte az Üst tetejét, majd eltűnt a ködben. Magával vitte a fedelet. Szóval ennyi volt, gondoltam. Most visszaviszi a fedelet Morriganhez, és a dolog részéről elintézve. Nekünk viszont még mindig itt van egy egész területnyi démon, akiket le kell győznünk.

– Kate! – kiáltás hangzott fel valahol körülöttem. Harminc méterrel távolabb megpillantottam Dereket, aki véres mancsával mögém mutatott. Megpördültem és megláttam egy ismerős alakot a kereszten, amit csupán néhány lépésnyire szúrtak le tőlem a földbe.

Julie.

Átbotladozva a tetemeken odajutottam hozzá. Egy árnyék vetült rám. Még éppen időben néztem fel ahhoz, hogy megpillantsam a hosszú, hegyes csőrt, ami megpróbált felaprítani. Morfran. Még mindig Varjú alakban. Beékelődve a formoriánok közé esélyem se volt elmenekülni. Leejtettem a térdem, készen arra, hogy Morfran hasába döngöljem Slayert. A Varjú eltakarta a napot, aztán megdermedt, amikor egy óriási mancs megragadta a szárnyait.

Egy üvöltéssel, amelybe a formoriánok beleremegtek, Curran rátámadt a Varjúra. – Tűnés! – kiáltotta.

Átmásztam a hullákon, ütöttem, vágtam, szabdaltam, közben mindvégig Julie-ra összpontosítottam. Bal felől egy sereg formorián elszakította magát egy vámpírtól, akinek szétmarcangolták a végtagjait, majd rám támadtak.

– Öljétek meg a gyereket! – csattant fel a Pásztor, és a hangja túlharsogta a csata lármáját. A formoriánok irányt váltottak.

Húsz méter választott el Julie-tól. Nem fogok odaérni időben.

Ekkor hirtelen Bran öltött alakot Julie mellett. Ismét emberi formájában volt. Átkarolta a keresztet Julie-val együtt. Köd lobbant, és már el is tűntek. A formoriánok felordítottak haragjukban.

Bran közvetlenül előttem jelent meg, üres kézzel, mosolygott…

Zöld csápok csattantak a mellkasán. A kifakadó vére rám zúdult.

Kitágultak a szemei. Szétnyílt a szája.

– Bran! Előreingott, majd rám esett, vér tört fel a tátongó

szájából. Mögötte a Pásztor diadalmasan szisszent.

Átugrottam Bran felett és átvágtam a rohadék arcát. Halszemei gyűlölettel telve meredtek rám, aztán a feje felső fele oldalra csúszott, és a mocsokba pottyant. A teste megrándult. Újra és újra lesújtottam és apró darabokra szabdaltam a tengeri démont.

Egy hátborzongató üvöltés hangzott fel a csatatéren. Curran emelkedett ki a mészárlásból, Morfran óriási varjúfejével a markában. Tetőtől talpig véresen, az égbe emelte a fejet és azt kiáltotta: – Öljétek meg őket! Öljétek meg mindet! Halandók!

Az alakváltók friss elszántsággal vetették magukat a formoriánokra. Megpördültem és letérdeltem Bran mellé.

Nem! Nem, nem, nem! Megfordítottam. Rám nézett a fekete szemeivel. –

Megmentettem a gyereket. Miattad! – A ködbe! Át kell vinned magad a ködbe! – Túl késő – suttogta véres ajkakkal. – A szív nem

gyógyul újra. Isten veled, Galambom. – Ne halj meg! Csak nézett és mosolygott. Átjárt a fájdalom. Annyi

fájdalom, amitől elakadt a lélegzetem. Bran levegő után kapott. Majd megmerevedett a

teste a kezeim alatt, és éreztem, ahogyan az élete utolsó lángja pislákol.

Nem!

Erősen belekapaszkodtam az élete utolsó szikrájába. Minden mágiámmal, minden hatalmammal, mindennel, amit csak fel tudtam használni, szorosan fogtam ezt a szikrát és nem voltam hajlandó elengedni.

A varázslat körülölelt. Az összes mágiát felszívtam, és továbbvezettem a karjaimban tartott testbe. Keresztülfolyt rajtam, hatalmas fájdalmak közepette, majd egyesült Bran húsával.

Nem adhatom fel! Túl fogja élni! Nem veszíthetem el!

– Bolond nőszemély! Egy hang töltötte be az elmémet. – Nem állíthatod meg a halált. Nem? Hát akkor csak figyelj! Bran életének utolsó szikrája tovább parázslott. Még

több mágiát töltöttem bele. És még többet… A szél üvöltött, vagy talán a vér a fülemben. Semmit sem éreztem, csak a fájdalmat és Brant.

A szikra kitartott. Bran szemhéja megremegett. A szája szétnyílt.

Rám szegezte a tekintetét. A szíve megállt és minden erőmet felemésztette, hogy megtartsam.

Engem fürkészett azokkal a kísérteties szemeivel. A suttogása a fülemig hatolt, nagyon gyengén, mégis érthetően. – Hagyj elmenni!

– Így élőhalott jön a világra – mondta a hang. És mélyen legbelül tudtam, hogy igaza van. Nem akarok az lenni, akit megvetek. Nem akarok

olyanná válni, mint az az ember, aki nemzett. Felbontottam a mágikus kapcsolatot. A bennem lévő

fájdalom elszakadt, de még eltépett húrként ide-oda

csattogott. Éreztem, ahogy Brant elhagyja életének utolsó ereje. A mágia úgy csapkodott bennem, mint a ketrecbe zárt állat, ami szét akar törni, hogy kiszabadulhasson.

Bran holtan feküdt az ölemben. A könnyeim legördültek az arcomon, a földre

hullottak, és magukkal vitték a varázslatot. A talaj magába szívta azokat, és valami megmozdult benne, valami élettel és mágiával teli, de ez jelenleg csöppet sem érdekelt. Bran meghalt.

Egy formorián osont mögém, felemelte a pengéjét, hogy a hátamba szúrja.

Felkeltem, megfordultam és lecsaptam – egyetlen egy, tiszta mozdulattal. Slayer hegye átütötte a formorián mellkasát. Erősebben neki feszültem, míg el nem értem a szívét. A kemény, izmos szerv a másodperc tört részéig ellenállt a kardomnak, mint egy összeszorított ököl, de aztán a penge mégis átütötte a szívfalat, és vérben fürdette.

Felrántottam a kardot, aztán oldalra, és feldaraboltam a szívet.

Tetőtől talpig vér borított. Beszívtam a szagát. Éreztem a ragacsos, forró folyadékot a kezeimen. A formorián tágra nyílt, aggodalommal teli szemekkel meredt rám. Ezúttal semmi sem támaszthatja fel. Meg fog halni, és amikor ez világossá vált számára, szörnyű félelem kerítette hatalmába.

A pillanat egy örökkévalóságig tartott. Tudtam, hogy mindig emlékezni fogok rá.

Örökké emlékezni fogok, mert ebben a momentumban vált világossá: teljesen mindegy,

mennyit öltem meg közülük, vagy mennyit ölök még meg, mielőtt véget ér a nap, semmi sem hozhatja vissza Brant. Soha többé, egyetlen percre sem.

Kirántottam a formoriánból a kardomat. Rám telepedett a gyász, és továbbűzött. Tomboltam, megöltem mindenkit, aki csak az utamba esett. Futásnak eredtek, amikor láttak közeledni, de utánuk iramodtam, és lemészároltam őket, mielőtt még elrabolhatták volna másvalaki barátját is.

Leszállt az éj. A formoriánok halottak voltak. A tetemeik elszórtan feküdtek a földön, köztük a mi elesettjeink holttestteivel. Oly sok halott. Ma reggel még beszéltek, lélegeztek, búcsúcsókot adtak a szeretteiknek. Most pedig itt hevertek, élettelenül. Örökre eltávoztak.

Akárcsak Bran. Leültem Bran holtteste mellé. Éjfél színű szemei

csukva voltak. Annyira nyugodtan hatott. Olyan helyeken nyilallt

belém a fájdalom, amelyek létezéséről nem is tudtam. Valaki felépített egy máglyát a holttestek

elégetésére. A tűz narancssárgán világított a sötétségben. Vastag füst szállt fel az éjszakába.

Megfogtam Bran kezét, és visszaadtam az

emberiségét, a szabad akaratát. És ez, nem, én voltam a hibás a haláláért. A tűz kihunyt a szemeiből. Soha többé nem kacsint rám, és nem fog már galambomnak hívni. Nem zúgtam bele, sőt alig ismertem, de Istenem, attól még fájt. Miért kell mindenkinek meghalnia, akivel csak érintkezek? Miért mentek el mindannyian? Majdnem minden mást megkaptam, de akkor újra lecsapott rám a halál. Mindig. Mégis, mi haszna a mágiának, ha nem képes megállítani a halált?

Valaki odajött hozzám és megrángatta a ruhám ujját. – Kate – szólt egy vékonyka hang. – Kate, jól vagy?

Ránéztem a beszélőre, és felismertem az arcát. – Kate – ejtette ki együttérzéssel telve. – Kérlek,

mondj valamit! Olyan üresnek éreztem magam, hogy alig leltem rá

a hangomra. – Tényleg itt vagy? – kérdeztem. Julie bólintott. – Hogy kerülsz te ide? – Bran hozott – mondta. – Egy tónál ébredtem.

Mindent beterítettek a holttestek. És volt ott egy nő is. Bran kifelé húzott és a kezembe adott egy kést, aztán idehozott. – Arra a helyre mutatott, ahol eredetileg elhelyezkedtünk. – Harcoltam. – Felemelte a véres kését.

– Ostoba kölyök – szóltam. Nem éreztem már a haragot, a hangom kifejezéstelenül csengett. – Annyi sok ember meghalt, hogy megmentsen téged, te meg rögtön visszarohantál a harc közepébe.

– Láttam, ahogy a reeve-ek széttépik az anyukámat. Ezt kellett tennem. – Leült mellém. – Ezt kellett tennem, Kate.

Távoli lánczörgésre lettem figyelmes. Aztán a fém csikorgására a talpak alatt. Egy magas alak lépett ki a füstből.

A nő meztelen volt, a bőrszíjakból és ezüstből készült hámtól eltekintve. Haját fekete rasztában viselte. Az egész teste friss vérben ázott. A vörös csíkok összekeveredtek a kék rúnákkal, amelyeket a bőrére tetováltak. A jelenléte megcsapott: jéghidegen, könyörtelenül, félelmetesen, akár az éjszakai farkasüvöltés a kihalt utcán.

– Ő az – suttogta Julie. – A nő a tópartról. A szeme felragyogott, majd szikrák pattantak benne.

Ezek a szikrák egyszeriben borostyánszínű, mindent felemésztő íriszekké nőttek… A pupillák fekete szakadéka tátongott előttem, és tudtam, képes lennék örökre elmerülni bennük.

Tehát ilyen, amikor egy istennő szemébe tekintesz. Elnézett mellettünk, felemelte az egyik kezét, és

rámutatott valamire a vállam felett. Láncok csörögtek. – Gyere! – Felismertem ezt a hangot. Őt hallottam a fejemben.

Red elrugaszkodott az ócskavas halomtól. Régóta tudtam, hogy ott van. Már akkor idesomfordált, amikor a csata majdnem lezajlott, követett, majd letelepedett arra a fémhulladékból álló dombra és meglapult, miközben én zavartan ültem Bran mellett. Valószínűleg várta a megfelelő alkalmat, hogy hátba szúrjon.

Julie megijedt. – Red!

Erősen megragadtam a vállánál fogva. – Hatalomra vágytál… Red nagyot nyelt. – Igen. – Szolgálj engem, és én annyi hatalmat adok neked,

amennyit csak akarsz! Beleremegett. – Elfogadod a megállapodást? – Igen! – Red, mi lesz velem? – Julie kiszakította magát a

szorításomból. Nem foghattam eléggé. Ez volt a felépülése utolsó

esélye. – Szeretlek! Ne hagyj el! Red védekezően felemelte a kezét. – Ő megadhat

nekem mindent, amit szeretnék. Te semmit. A fiú leereszkedett Bran lábához, és kutya módjára,

ami a természetéből fakadt, odacammogott Morriganhez. A kör bezárult: az elődtől kiindulva, aki elszökött Morrigantől, számtalan generáción át addig a leszármazottig, aki önszántából vette fel a láncot.

Bran teste még ki sem hűlt. A nő azonban még a gyász legcsekélyebb jelét sem mutatta.

Ráemeltem a tekintetem. – Ismersz engem. A láncok helyeslően csörrentek. – Ha még egyszer összefutunk, akkor megölöm a

kölyköt. – Ne légy nevetséges! Ő túl erős hozzád képest. Meg

fog védeni – jelentette ki Red. – Az ereimben csordogáló vér sokkal ősibb,

minthogy Morrigan több lehessen egy gondolatnál. Nézz a szemébe, ha nekem nem hiszel!

– Soha többé nem fogunk találkozni – ígérte Morrigan.

Mögötte ködfal emelkedett. A köd Morrigan lábához siklott, megnyalta azt, Red körül gomolygott, majd mindketten eltűntek.

Ekkor a technika újra visszatért, és minden mágiát félresöpört.

Julie egyedül állt egy hullákkal és szeméttel borított földön, arcán rémület tükröződött.

Epilógus

Amikor a boszorkák másnap reggel eljöttek, hogy elvigyék Bran holttestét, fehér virágok közepén találták őt. Úgy tündököltek, mint az apró, fehér csillagok, és a közepén olyan feketén, mint a férfi szemei, ezek a virágok éjjel nőttek, és fűszeres illatot árasztottak magukból. Amikor véget ért a nap, elnevezték őket Morgan harangocskáinak, és az a szóbeszéd keringett, Morrigannek olyannyira fájt a harcosa halála, hogy rengeteg könnyet hullajtott, amelyekből ezek a virágok fakadtak.

Micsoda baromság! Ott voltam. És az a ringyó még csak egy aprócska könnycseppet sem ejtett.

A boszorkányok Brant a Centennial Parkban temették el és halomsírt állítottak neki. Azt mondták, bármikor felkereshetem.

A következő két napot Andreával töltöttem. Együtt írtuk a jelentéseket a Rendnek. Minden logikai lyukat befoltoztunk, és számos képtelenséget elsimítottunk,

mire ő már a legtisztább ember volt, én pedig csak egy egyszerű, harcolni vágyó zsoldos.

A mágia nem volt igazán a segítségünkre és vissza kellett térnünk a hagyományos orvosságokhoz, mivel az elkövetkezendő hetekben nem a varázslat uralkodott. Fél tucat vágott seb borította a testem, némelyik kellemetlenül mély, és két bordám eltört. Az Andrea hátán tátongó vágási sérülés normál körülmények között nyomban meggyógyult volna. A kitörés óta tartott ez az állapot. Nem volt hozzászokva a fájdalomhoz, és két kézzel tömte magába a fájdalomcsillapítókat.

Miután Red eltűnt, Julie teljesen magába zárkózott. Ha valaki kérdezett tőle valamit, egyszavas mondatokkal válaszolt, és már nem is evett. Csütörtökön benyújtottam az utolsó jelentésemet egy szabadságkérvénnyel együtt, bepakoltam a régi, benzinüzemű

Subarumba és délre indultam Julie-val, Savannah közelébe, ahol még mindig ott várt apám régi háza, ami az én tulajdonomban állt.

Andrea megígérte, mindent elrendez a Renddel, mihelyt visszatérnek a lovagok.

Az utazás egy örökkévalóságig tartott. Kijöttem a gyakorlatból, és útközben be kellett iktatnom egy kis pihenőt. Elhajtottunk a kijárat előtt, ami a házamhoz vezetett, és továbbhaladtunk, végig a parton, egy Eulonia nevű kisvárosba, egy régi étteremhez, ami a Pelican Point nevet viselte. A tulaja még tartozott nekem egy szívességgel, különben egyáltalán nem tudnék ott enni.

Az étterem közvetlenül egy folyó mellett feküdt, nem sokkal azelőtt, ahol az édesvíz az Atlanti-óceánba torkollt. Csak ültünk kint, egy kilátótoronyban a dokknál, és figyeltük, ahogy a hal- és rákfogó hajók egyengetik az útjukat a sós, sekély lápon át, majd kirakják a zsákmányukat. Végül bementünk, és kerestünk egy kis asztalt az ablaknál, azután odavezettem Julie-t a hallal és tenger gyümölcseivel teli büféhez.

Több különböző étellel találtuk szembe magunkat, mint amit Julie eddigi életében valaha is egy helyen látott, és bámulta azokat.

Megpakoltam a tányérját, tettem rá néhány ráklábat is, aztán visszavezettem az asztalunkhoz. Megkóstolta a sült garnélát, és egy megfeketedett sügért.

Amikor elkezdtem felnyitni a második adag ráklábat, Julie könnyekben tört ki. Sírt, ette az olvadt vajba tunkolt ráklábat, lenyalta az ujjait, majd sírt tovább.

A hazafelé vezető úton rosszkedvűen ült a kocsiban. – Mi lesz most velem? – kérdezte végül. – A nyár már majdnem véget ért. Valamikor iskolába

kell menned. – Miért? – Mert különleges tehetséged van. Azt akarom, hogy

tanulj valamit, és ismerj meg más embereket is. Más gyerekeket és felnőtteket, és tudd meg, mit gondolnak. Hogy többet senki se tudjon kihasználni.

– Nem fognak szeretni. – Csodálkozni fogsz. – Ez egy olyan iskola lesz, ahol ott is laknak? Bólintottam. – Borzalmasan rossz anya lennék. Nem

tartózkodom otthon túl sűrűn, és ha mégis, nem vagyok alkalmas gyerekfelügyeletre. De lehetnék az őrült nagynéni. A szünetben mindig meglátogathatsz, és akkor majd finom libasültet készítek magunknak.

– Miért nem pulykát? – Mert nem szeretem a pulykát, túl száraz. – És mi van, ha nekem nem fog tetszeni? – akarta

tudni Julie. – Akkor addig keresünk tovább, amíg nem találunk

egy olyan iskolát, ami neked is tetszik. – És vészhelyzetben mindig lakhatok nálad? – Bármikor – ígértem.

Három héttel később beírattam Julie-t a Macon Kao Arts Akadémiára. A mágikus képességei és a katasztrofális jövedelmi helyzetem gondoskodtak róla, hogy problémamentesen kapjon ösztöndíjat. Ez egy jó nevű iskola volt, békés helyen, szép, parkos, egyetemi területtel, ami három méter magas fallal, illetve gépfegyverekkel és nyilakkal felszerelt őrtornyokkal volt körülvéve.

Megismerkedtem a tantestület minden egyes tagjával, és úgy tűnt, senkinek nincs hajlama semmilyen elmebajra. Van egy empatájuk iskolapszichológusként. Segíteni fog Julie-nak, hogy

mindennel megbirkózzon. Már besötétedett, amikor végre hazaértem. Mint

ahogyan egy kitörés után mindig, a mágia egy időre békén hagyta a világot, és az utazást Betsivel kellett vállalnom, ami félúton, ismeretlen mechanikai okok miatt majdnem bajban hagyott. Amikor végül az ajtóm előtt álltam, már holtfáradt voltam. Felmentem a bejárati lépcsőn a félhomályban és megpillantottam egy csokor vörös rózsát, ami a verandámon állt egy kristályvázában.

Mellékelve egy kártyácska lógott rajta: „Sajnálom. Saiman.”

Fogtam a virágokat és a vázát, és mindkettőt magam előtt morogva bedobtam a kukába. Aztán visszamentem az ajtómhoz, és a kulcsom után kutattam, amikor láttam, hogy az már résnyire nyitva áll.

Elővettem Slayert, és ujjaimmal óvatosan beljebb löktem az ajtót.

Hála a jól beolajozott pántoknak hang nélkül nyitódott. A bejáratból láttam, hogy a nappaliban ég a villany. Valamint kávé illata érződött a levegőben.

Ki tört be a házamba, kapcsolt világosságot és főzött kávét?

Lábujjhegyen osontam karddal a kezemben a nappaliba.

– Olyan hangzavarral jössz, mint egy bébi víziló – mondta egy számomra ismerős hang.

Beléptem a nappaliba. Curran a kanapémon ült és a kedvenc könyvemet olvasta. A haja megint rövid volt. Arca tökéletesre borotválva. Már egyáltalán nem úgy

nézett ki, mint a sötét, démoni alak, aki néhány héttel ezelőtt a magasba emelte a csatamezőn levágott mitugrász isten fejét.

Már azt hittem, teljesen elfelejtett. És tulajdonképpen nagyon szívesen maradtam volna ebben a tudatban.

– A herceg menyasszonya – mondta, és belelapozott a könyvbe.

– Mit csinálsz a házamban? – Minden rendben ment Julie-val? – Igen. Először nem akart maradni, de aztán gyorsan

barátokra lelt, és a tanárok sem tettek rossz benyomást.

Méregettem őt, mert nem tudtam, hányadán állunk egymással.

– El akartam mondani neked, de még nem volt rá alkalmam.

Sajnálom, ami Brannel történt. Nem szerettem, de harcoshoz méltó módon halt meg.

– Igen, úgy. Sajnálom az embereidet. Nagy a veszteség?

Árny suhant át az arcán. – A harmadrészük. Száz embere volt, ami azt jelentette, hogy legalább

harmincan nem élték túl. A haláluk mindkettőnk számára nehéz teherrel bírt.

Curran ide-oda forgatta a kezében a könyvet. – Szóval van egy sajátod a Hatalom Szavaiból.

Tudta, mik azok a Hatalom Szavai. Szépen nézünk ki!

Megvontam a vállam. – Találtam itt egyet, és elcsíptem. Ami a szurdokban történt, egyszeri dolog

volt. Olyan hatalmas soha többet nem leszek még egyszer. – Legalábbis a következő kitörésig nem.

– Te egy nagyon érdekes nő vagy – jegyezte meg. – Köszönöm a dicséretet. – Az ajtó felé bólintottam. Letette a könyvet. – Ahogy akarod – felállt, és

elsétált mellettem. Leengedtem a kardomat, mivel arra számítottam,

hogy kimegy, de helyette vészesen közel jött hozzám. – Üdvözöllek itthon! Örülök, hogy megtetted. Frissen lefőtt kávé vár a konyhában.

Leesett az állam. Belélegezte az illatomat, közel jött hozzám, készen

arra, hogy megcsókoljon… Én pedig egyszerűen csak úgy álltam ott, mint

valami idióta. Curran önelégülten mosolygott, és a fülembe

suttogta: – Átvertelek. Majd ezután kisétált az ajtón. Óh, Egek!

Vége

Első részlet Curran szemszögéből

Amikor összetörtem Kate bejárati ajtaját, először a

vér és a méreg szaga csapott meg. Aztán a füst és még valami más, valami sós és keserű. Akváriumhoz hasonló. Mi a pokol történt itt?

A kislány hisztérikusan sírta el, hogy Kate haldoklik. Csaknem igaza volt. Számítottam rá, hogy rossz állapotban találom, de a látványtól mégis megtorpantam.

Kate a hasán feküdt a fürdőszobában, sápadt bőre kontrasztot alkotott a sok vérrel, amely mindenhol csillogott rajta. A hátát mérhetetlenül hatalmas erővel tépték szét. Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy elveszíthetem. Láttam már embereket ennél kisebb sérülésekbe is belehalni.

Az erőd szóba se jöhetett. Túl messze volt. Emiatt rendeltem Doolittle-t a délkeleti irodába, mielőtt elindultam volna megmenteni ezt a bolond nőszemélyt.

Felkaptam a földről és futásnak eredtem. A bőre lángolt a forróságtól, olyan gyorsan rohantam, ahogy csak tőlem tellett. A szívverése egyre gyengült, és az az őrült érzésem támadt, ha lassítok, meg fog halni. Muszáj elvinnem Doolittle-höz.

Kate-tel a karjaimban berontottam az irodába, Doolittle után kiáltva. Erre aligha volt szükség, hiszen ott állt mellettem. Óvatosan leengedtem a lányt a készenlétben álló hordágyra, és határozottan Doolittle-re néztem.

– Meg tudod menteni? Felmérte az állapotát. – Nagyuram, a sérülései

komolyak, és ha figyelembe vesszük a fajtáját… Félbeszakítottam. – Próbáld meg! Azonnal elsietett vele és én semmit sem tehettem,

csak álltam ott, és néztem, ahogy magával viszi Kate-et.

A dolgozószobámba mentem, ahol levettem a polcról a Hajdani és jövőbeni királyok másolatát. Hozattam magamnak egy sört. A tízedik oldal után teljesen értelmetlennek éreztem. Lehunytam a szemem, hátradőltem és vártam a hívást.

Valamivel később megszólalt a telefon és Doolittle informált róla, hogy Kate állapota stabilnak tűnik.

Sikerült megtisztítani a szervezetét a méregtől és lecsillapítani a lázát. Valaki egyszer azt mondta: a szerencsének több, mint elegendőnek kell lennie. Kate helyzetében ez a mondás igencsak igaznak bizonyult. A magas mágiahullámzás eléggé felerősítette Doolittle nagyszerű orvosi képességeit ahhoz, hogy begyógyítsa a hátán keletkezett sebeket és semlegesítse a testében lévő mérget.

Nem tudom miért, de amikor elmondta, hogy Kate előreláthatóan életben marad, kifújtam a levegőt, aminek a visszafojtását tulajdonképpen észre se vettem. Tudhattam volna, hogy túl makacs ahhoz, hogy meghaljon.

Igazi rejtély, miért aggódom ennyire miatta. Miért foglalkoztat egyáltalán, hogy ez az ostoba lány él vagy hal-e? Nem a Falka tagja, igaz, nem egészen ember, de akkor sem egy közülünk.

Minden alkalommal, amikor – a fogpiszkálószerű kardjával – betoppan az életembe csak bajt hoz

magával… Olyan bajt, ami egyikünknek vagy mindkettőnknek súlyos sérüléseket okoz.

Arrogáns, lobbanékony és nem ismeri el a tekintélyemet vagy tiszteli a pozíciómat. Kihívott az embereim előtt. Ha bárki más megpróbálta volna ezt valaha…

Viszont néha szórakoztató és sohasem unalmas. Istenem, már szinte azért megérte, mert láthatom az arcát, amikor a tudomására kerül, hogy már megint megmentettem a seggét. És tulajdonképpen igen csinos hátsóról van szó, ha már itt tartunk. Őszintén szólva, a fenekének és a tulajdonosának képe is meglehetősen élesen él az emlékeimben.

Felkeltem. Ez az út veszélyekkel teli. Most tusolásra és valamennyi alvásra van

szükségem. Legyek átkozott, ha engedem, hogy fáradtan és elhanyagoltan lásson. Ha végre felébred, hihetetlenül rosszul fogja érezni magát, amikor frissen és tisztán besétálok a szobába, és olyan látszatot keltek, mint aki egyáltalán nem aggódott.

Második részlet Curran szemszögéből

Feleslegesen aggódtam. Alig egy nap telt el, mire

Doolittle felhívott, és beszámolt róla, hogy a páciense úgy tűnik, végre felébred.

– Hogy fogja érezni magát? – Mindene fáj majd és valószínűleg… – …éhes is lesz – gyanítottam. – Igen, azt meghiszem. A felgyorsult gyógyulási

folyamat felhasználja a test tartalékait. Úgy gondolom, farkaséhes lesz.

Elvigyorodtam. – Egy kérdés, doktor… vajon tetszene neki a forró csirkeleves?

Rövid szünet után Doolittle válaszolt. – Uram, azt hiszem, az nagyon jót tenne neki.

Óh, igen, jókislányhoz méltóan az ágyban ülve fogja elfogyasztani a levest, amit én adok neki. És a legjobb dolog ebben az lesz, hogy figyelhetem őt – aki mit sem sejt cselekedetének következményeiről

–, miközben lenyeli a levest. Amikor nyomomban a szakáccsal, aki az étellel

megrakott tálcát hozta, beléptem a szobába, elcsíptem a beszélgetés végét.

– Hogyan kerültem ide? – Őfelsége hozott. – Ez alkalommal ropogósra sült vagy felszeletelték? Meghatott az aggodalma. – Egyik sem – válaszoltam. Elkerekedett a szeme. Ha úgy óhajtom, akár

hangtalanul is járhatok, elvégre is macska lennék, vagy mi. Intettem a szakácsnak, hogy tegye le a tálcát. Doolittle meghajolt, majd mindketten elhagyták a helyiséget.

Engedélyeztem magamnak egy pillanatot, hogy szemügyre vegyem Kate-et. Nem láttam, mióta idehoztam. Jobban nézett ki, de nem sokkal. Arca vértelennek tűnt. Sötét karikák duzzadtak a szeme alatt, a bőre pedig túlságosan feszült a csontjain. Úgy nézett ki, mintha csak szelleme lenne önmagának. Már szinte törékenyen.

Nem szoktam hozzá, hogy így lássam. Egy kicsit megijesztett.

– Szarul nézel ki! – Minden kapcsolatban fontos az őszinteség.

Köhintett egyet. – Köszönöm. Próbálkozom. Törékeny és gyenge, de még mindig Kate az. Felvettem az egyik leveses tányért a tálcáról, és

azon töprengtem, mit jelentene, ha odaadnám neki, ő pedig elfogadná. Nem tudhatja, mi a jelentősége, én viszont igen. Szóval ez lenne az. Aki mer…

Felé tartottam a levest, hogy megérezhesse az illatát. Mielőtt figyelmeztethettem volna, mindkét kezével megragadta a tányért és megégette magát.

– Idióta! – Letettem elé egy kanál kíséretében. – Köszönöm. Őszintén megköszönte. Jól alakul. Félig arra

számítottam, hogy hozzám vágja az ételt. Kate felvette a kanalat és hozzálátott. Így helyes,

egyél csak. – Elhoztad a térképeket? Ott voltak… – …a szekrényen. Fogd be a szádat, és edd meg a

levest! Az ágyhoz húztam Doolittle székét és figyeltem evés

közben.

Kellemes, egy helyen voltunk és ez idáig még meg sem próbáltuk megölni egymást. Talán, ha állandóan csendben tudnám tartani…

Azzal, ha esetleg folyamatosan táplálnám? – Szóval ez a titok. Kissé megdöbbentnek tűnt. Semmi szellemes válasz. Megijesztettem? Nem, a harcost nem. – Jól vagy? – kérdeztem. – Kicsit elsápadtál. – Titok? Milyen titok? – A titok, hogy befogd a szád – vigyorogtam. – Csak

meg kell várni, míg félholtra vernek, aztán csirkelevest adni neked, és itt az áldott csend.

Elhúzta a száját, majd ismét a levesre koncentrált. – Mit hittél, mire gondolok? – Nem tudom. A Bestiák Urának útjai

kifürkészhetetlenek egy olyan alázatos szolga számára, mint amilyen én vagyok.

– Egyáltalán nem vagy alázatos. A tányérja kiürült, így átnyújtottam neki egy

másikat. Ujjaink egymáshoz értek. Csendben maradtam, a szemébe néztem. Arcunk nagyon közel került egymáshoz. Ajkai kissé szétnyíltak. Előre hajoltam, felé… és elvette a tányért, majd elhúzódott, ezzel megtörve a varázst. Szórakoztató kis egér.

– Miért mentettél meg? – Felvettem a telefont, aminek a másik végén egy

hisztérikus gyerek sírt, hogy haldokolsz, ő pedig egyedül van, és jönnek az élőhalottak. Arra gondoltam, érdekes befejezése lehet egy unalmas estének. – És rohadtul utálom az élőhalottakat.

Zavartnak látszott. – Hogyan tudott Julie felhívni? – Ha jól értettem, megnyomta az újratárcsázó

gombot. Okos gyerek. Most pedig elmondod, mibe sikerült megint belekeveredned.

– Se nem kérdésnek, se nem kérésnek szántam. Az embereim mindent nagyító alá vettek a lakásában, minden centiméterét átszaglászták. Három támadót észleltek, egyik se volt ember. Semmi holttest, csak a tűz szaga, horpadások és foltok a falakon. Amennyire meg tudom ítélni, megölt valamit a konyhában, a második támadót felgyújtotta, a harmadikat meg a falhoz vágta. Derek hozta az erődbe Julie-t. Éppen azon dolgozik, hogy kiszedjen belőle valamit, de ő egy utcagyerek. Nem bízik senkiben, és mostanáig nem beszélt.

Sötét szemek néztek rám Kate sápadt arcából. – Nem.

Feltehetően nem értett tisztán. Keresztülment néhány dolgon.

– Nem? – Adtam neki még egy esélyt. – Nem. A francba, csak ezt ne, megint! Keresztbefontam a

karom és rosszalló pillantást vetettem rá. Visszameredt rám. Ez már túl sok.

Hátradőltem. – Tudod, mit szeretek benned? Nem vagy teljesen eszednél. Itt ülsz a házamban, alig bírod megtartani a kanalat, és azt mondod nekem, hogy „nem”. Még a Halál bajszát is megrángatnád, ha elérnéd. – Nem tudta, de nagyon közel volt hozzá, rohadt közel. – Még egyszer megkérdezem: mit csináltál?

– Lássuk csak! Megszereztem a térképeket, amit a Falka hagyott kicsúszni a kezei közül, cserébe akaratom ellenére idehoztál, vallatsz, és testi sértéssel fenyegetsz. Biztos vagyok benne, hogy a Rend nem fogja mulatságosnak találni, hogy a Falka elrabolta az egyik képviselőjét.

– Aha! És mégis, ki fogja nekik elmondani? – Persze a Falka nagyon sajnálja, hogy nem tudta megmenteni a Rend követét, aki végzetes sérüléseket szenvedett. Ennyire egyszerű lenne. Lég- és nyelőcső összezúzás? Na, ne, tényleg?

Úgy mustrált, mintha a szándékaimat akarná kifürkészni. Képes lennék-e vajon megtenni?

Hívj csak ki! – Azt hiszem, szét kellene rúgnom a segged, és

eltűnni innen. Hahaha! Talán, ha rámtörne egy roham, vagy

elpattanna egy ér az agyamban. Megajándékozott egy őrült mosollyal. Kivillantottam felé a fogsoromat. – Álmodj csak! – Sohasem tartottunk visszavágót. Talán nyernék. Persze, és ugyanazon a napon a nekromanták

társaságában bulit szerveznénk a régi pajtában. Elfintorodott. – Hol a fürdőszoba? A helyiség felé mutattam, ő pedig óvatosan az ágy

széle felé mozdult, mintha nem lenne benne teljesen biztos, hogy képes lesz-e egyedül megállni. Majdnem megsajnáltam. Aztán megláttam a többi részét és nem tudtam elfojtani a mosolygást.

– Mi olyan vicces? – kérdezte. – Egy masni van a bugyidon.

Lenézett magára. Egy rövid, pántos topot viselt, hozzá kék bugyit, selyem masnival. Először elfehéredett, aztán elpirult. Hahaha!

– És? Mi a baj a masnival? – Semmi. Tőled inkább szögesdrótot vártam volna.

Vagy vasláncokat. Felhúzta az orrát. – Tudok magamra vigyázni,

megengedhetem magamnak, hogy masni legyen a bugyimon. Különben is, kényelmes és puha.

Áh, igazán? – Arra fogadni mernék. Tágra nyílt a szeme. Habozott. – Gondolom ne is

feltételezzem, hogy úgy döntesz, magamra hagysz? És elmulasszam a bugyiparádét? – Szó se lehet róla. Tett egy hősies kísérletet, hogy felkeljen az ágyból,

de a lábai becsapták. Éppen azelőtt kaptam el, mielőtt a földre zuhant volna.

Egy pillanatig erősen tartottam, és élveztem a közelségét. Jellegzetes Kate illatot árasztott. Meg tudnám szokni.

– Kell egy kis segítség? – Megy egyedül is, köszönöm. – Megmerevedett, és

még egy kis ideig tartotta magát, aztán elengedtem. Óvatos léptekkel haladt a közelebbi ajtó felé.

– Az a szekrény. – Adtam neki a segítőkész célzást. Úgy nézett ki, mint, aki mindjárt elsírja magát, majd

belépett a fürdőszobába.

Lábjegyzetek

1 Leshii egy Kelet-Európai erdő-isten, aki az imádóiból táplálkozik, képes felvenni bárki alakját

2 A Vodyanoi egy nagyhatalmú szibériai szellemi entitás, a középkorban tőle rettegett az egész orosz birodalom. A vodyanoi-k nagyon sokáig élnek és képesek órákig a víz alatt maradni.

3 az Alvilág kapujának őrzője, Hádész, az Alvilág urának kutyája4 egykor Héra papnője volt, egyike a három nővérnek, a Gorgóknak. Maga az istennő átkozta

el a lányt, mert a szüzességi fogadalma ellenére, Héra templomában tette magáévá Posszeidón. Medúza tehát csúf szörnyeteggé változott, aki emiatt megutálta a férfiakat, s elvonult a világ elől egy távoli szentélybe.

5 északi fény – Az északi fény az északi sarkkör közelében fellépő látványos fényjelenség6 vészjelzésre szolgáló nemzetközi kifejezés, a hang alapú (rádió) kommunikációkban

használják.7 A kudzu egy Ázsiából származó kúszónövény, mely naponta akár 30 cm–t is nő. Jellemzői a

nagy levelek és az erősen illatozó, gyönyörű virágok. Gyógyítás céljából évszázadok óta alkalmazzák, ugyanis rendkívül jó méregtelenítő.