MÉHES GYÖRGY

S Z I K R A F E R K Ó

A fedőlapotés belső illusztrációkat

RUSZ LIVIAkészítette

M É H E S G Y Ö R G Y

SZIKRAFERKÓ

CSODÁLATOSTÖRTÉNETKICSIKNEKÉS NAGYOKNAK

ION CREANGĂ KÖNYVKIADÓ, BUKAREST – 1975

●MÉHES GYÖRGYSzikra Ferkó

II. kiadás

A VILÁGVERŐ KARD

Dombon innen, hegyen túl, ahol kanyart vesz az út, a mi falunk szélén élt egy kovács, Kalapándi. Volt neki egy kisinasa, olyan ügyes, olyan fürge, mint a parázsból előpattanó szikra. Szöghajú volt, piros arcú, egyenes termetű, s a szeme is éppen úgy villogott, mint a szikra. Így hát egészen helyénvaló volt, hogy Szikra Ferkónak nevezték.

Teltek, múltak az évek, nőtt, növekedett Ferkó, gyarapodott erőben, ügyességben, okosságban. Mire legénysorba cseperedett, úgy megtanulta a kovácsmesterséget, hogy gyönyörűség volt azt látni-hallani, valahányszor Ferkó kezébe vette a cifrázó kalapácsot, és kiverte az üllőn a híres kovácsnótát:

Derék legény a kovács,Kipp – kopp – kopp!Kezében a kalapács,Kopp – kopp – kopp!

Meg is becsülték messze földön a kaszát, patkót, ekevasat, ha Kalapándi apó és a legénye keze alól került ki. A lovak délcegebben ficánkoltak, ha Szikra Ferkóék patkóját verték a lábukra, a fű vidámabban hersegett, ha Szikra Ferkó kovácsolta kaszával vágták a rendet, s az ő műhelyükből kikerült ekevason majd hogy lángot nem vetett a napfény.

De nem is lehetett ez másként, mert Kalapándi apó mindent tudott, amit csak ember és kovács tudhatott. Mester volt a jó öreg, a mesterek mestere, nagy titkok tudója.

Történt egy szép napon, hogy a dombon innen, hegyen túl kanyarodó úton feltűnt egy hintó. Vágtatott a nyolc paripa, nagyokat rittyentett ostorával a kocsis, úgy vágtattak, hogy még a szél is álmélkodva nézett utánuk. Aki ember, állat útjukba került, igyekezett félretakarodni. Tudta minden élő lélek, hogy az a hintó nem másé, mint magáé Héccerhét uraságé. Megvolt annak az oka, miért nevezték az uraságot Héccerhétnek. Először is azért, mert hétszer olyan vastag volt, mint bárki más emberfia. Másodszor azért, mert hét éjjel, hét nap kocsikázhatott a saját birtokán, harmadszor meg azért, mert hétszer csavarosabb esze, hétszer gonoszabb lelke volt mindenki másnál; hét bőrt húzott le és hétszer hét botot veretett arra, aki a markába került. Nem csoda hát, ha ezt a hétszeres gonoszságú nagyurat, hét vármegye hetvenhét uradalmának gazdáját mindenfelé csak így nevezték: Héccerhét.

Vágtat hát Héccerhét uraság fekete hintója, de egyszer csak rándít egyet a gyeplőn a kocsis, s a nyolc tajtékos paripa megtorpan, éppen Kalapándi apó kovácsműhelye előtt.

Abban a szempillantásban már le is ugrik a lovak hátáról négy cifra dolmányú hajdú, s nekiesnek a műhely előtt patkolásra, szekérvasalásra összegyülekezett népnek. Terelik, ütik, csépelik.

– Félre innen, parasztok! Máma nem lesz patkolás. Kifelé, kifelé!Futott, ki merre látott. Dehogy is mertek volna ellenkezni a nagy hatalmú

Héccerhét hajdúival. Nem maradt odabenn senki, csak az öreg Kalapándi apó meg a legény, Szikra Ferkó. A kalapácsot jó erősen megmarkolták, hogy ha ütni kell, hát legyen mivel. Aztán nézték, hogy mi lesz.

Az lett, hogy a legfőbbik hajdú odaáll Kalapándi mester elé, s mondja szóról szóra úgy, ahogy itt következik:

– Az én nagyságos uram, Héccerhét látni kíván benneteket. Tehát szedjétek magatokat s gyertek. De még meg is tisztelt. Íme, nem kell odáig kutyagolnotok, hanem saját hintáját küldte értetek. No, egykettő, indulás!

Kalapándi apó valami olyasfélét morgott magában, hogy nagyurak

haragjánál legfeljebb a barátságuk lehet rosszabb – de hát mit volt mit tenni, menni kellett.

Ahogy kiléptek a kapun, ugrott az inas, szökött a komornyik, az egyik nyitotta a kocsiajtót, a másik eresztette le a hágcsót, úgy tessékelték, ültették fel a selyembársony ülésre a két kormos kovácsot.

Ámultak a népek. Ilyet se látott még a világ, csak Kalapándi apónak vált olyanná a képe, mint aki kőbe harapott. Tudta ő jól, nagy ára lesz még ennek a tisztességnek. Csak éppen azt nem tudta még, hogy mi.

Hamarosan kiderült az is.Alig érkeztek meg Héccerhét magas tornyú kastélyába, alig vezették őket

keresztül a sok tükrös, ablakos, márvánnyal, ezüsttel cifrázott termen, máris ott álltak egy körbe-körbe tekeredő ezergrádicsú csigalépcső előtt.

– Erre menjetek, jóemberek, csak erre – mutatott a felfelé forduló lépcsőre a köhögős, kopasz kulcsár, s alig taszigálta fölfelé őket néhány grádicson, máris betette mögöttük a vaspántos ajtót, és ráeresztette a zárra a kallantyút. Az ajtó elé pedig odaállt nyomban két fegyveres katona, olyan szigorú képű, hogy mindenki láthatta, aki azon az ajtón kilép, annak még a lelkét is felnyársalják.

Mit tehetett Kalapándi apó meg a legénye, Ferkó? Elindultak fölfelé a poros, nyikorgó lépcsőn, s addig meg sem álltak, míg a tetejére nem értek az ezer grádicsnak.

Ott ismét találtak egy ajtót, azt kinyitották, és egy kerek toronyszobába, egy valóságos kovácsműhelybe jutottak. Megvolt ott minden: üllő, kalapács, pöröly, fújtató, fogó, ami csak kell.

Azonfelül pedig ott volt maga Héccerhét uraság. A nagyúr egy cifra karosszékben ült. Mikor meglátta az öreg kovácsot meg a legényét, feléjük döfött aranyos botjával:

– Te vagy-e az a híres-nevezetes Kalapándi mester?– Az volnék, ha lennék.– Nohát akkor ide hallgass, Kalapándi. Tudom, amit tudok, mégpedig azt,

hogy az egész országban nincs még egy olyan kovács, mint te.– Ő se rosszabb nálam – mutatott Kalapándi apó büszkén Szikra Ferkóra.– Jól van, annál jobb! – dörzsölgette kezét a nagyúr, mintha fáznék. –

Éppen ti kelletek nekem.Körülnézett, vajon nincs-e ott valaki rajtuk kívül, de csak egy ázott varjú

tollászkodott az ablak fáján.

– Gyertek közelebb. Először is tudjátok meg, fiaim: rettentően nagy dologról van szó. Másodszor pedig halljátok meg, hogy amit elmondok nektek, az olyan nagy titok, amit egy embernek is sok tudni, hát még háromnak. Értitek-e?

Kalapándi apó ránézett Szikra Ferkóra, Ferkó meg apóra.Értették is, meg nem is.– Titok ez, fiacskáim, rettentő titok, akkora, hogy nem beszélni, de még

álmodni se merészeljetek felőle, ha kedves az életetek, mert aki meg nem őrzi ezt a titkot, annak hamarább gurul le a feje, mint ahogy egyet pillantok.

Fogadjistennek ez éppen elég volt.– Most már értjük, uram – bólintott a mester.– Ide hallgassatok hát. A mi felséges urunk, Toportyán király a világ

valamennyi népét, valamennyi országát a maga uralma alá akarja hajtani. Már össze is gyűjtötte a seregét, amivel rátámad az idegen országokra. Van őfelségének mindene, serege, tisztje, tábornoka, csak a világverő kardja hiányzik még. Anélkül pedig hiá ba indulna hadba, nem

győzhet. Ezért hát elrendelte, hogy azt a kardot neki a föld alól is előteremtsék. A királyi kovácsműhelyben száz kardcsiszár, fegyverkovács már kikalapált száz kardot – jó kardok azok egytől egyig, nem mondom, elvállalhatja őket akármilyen vitéz –, de hiába, egyik sem az igazi. Mert a világverő kard hajlékony kell, hogy legyen, mint a kígyó, keményebb a gyémántnál, s minden suhintással le kell vágnia egy egész szakasz katonát. No, ezt a kardot kalapáld ki, fiam, Kalapándi.

– Nehéz dolog ez, uram – vakarta meg a tarkóját az öreg kovács.– Ha könnyű lenne, megtehetné akármelyik

cigánypurdé.– Öreg vagyok én már, erőtlen, nemhogy a ráverő pörölyt, de még a kicsi

kalapácsot is épp hogy megemelintem. Lehetetlent kívánsz, uram.– Ej, hát itt ez a kormos fülű legényed, ez a nemtudomhogyhíjják…– Szikra Ferkó a becsületes neve.– Ha Szikra, akkor pattanjon! A te öreg eszed és az ő fiatal karja… Ketten

éppen kitesztek egy embert. Lássatok hozzá szorgosan, éjt, napot eggyé tegyetek, ne pihenjetek, ne nyugodjatok, egykettő csináljátok meg azt a világverő kardot.

De az öreg Kalapándi apó még mindig szabódott.– Nem kovácsoltam én még ölő szerszámot ebben az életben, Héccerhét

uram. Csak patkót, kaszát, ekevasat.– Ha eddig nem csináltál, most majd csinálsz! Gyertek, csak gyertek ide,

fiacskáim, ide az ablakhoz. Látjátok ezt a feneketlen mélységet? Ide vettetlek alá benneteket, ha nem cselekesztek parancsom szerint. Persze, ezt csak úgy barátságból mondom, hogy jóra álljon az eszetek, mert ha rosszat gondoltok, úgy igaz, amint Héccerhét a nevem, hogy hétszázhetvenhétszer nyúzatom meg a lelketeket is.

No, ennyi éppen elég volt bevezetőnek.– Magad mondtad, Héccerhét uram, hogy száz kardcsiszárnak,

fegyverkovácsnak nem sikerült. Hogy sikerülhetne éppen nekem?Mérgeset toppantott Héccerhét uraság.– Ha száz kard nem sikerült, csináljátok ti meg a százegyediket. Az igazit!

A világverő kardot. Meg kell lennie. Parancsolom!Ez úgy volt mondva, hogy a süket is megérthette.– Meg aztán – csendesedett le az uraság –, én még azt is tudom, amit

senki más nem tud. Mégpedig azt, hogy azt a kardot senki más meg nem kovácsolhatja, egyedül csak te, Kalapándi mester. Te, a mesterek mestere. Erre szólj még valamit, ha tudsz.

Mit szólhatott volna szegény Kalapándi? Nem szólt semmit. Mert úgy volt az igaz utolsó szóig, utolsó betűig, ahogy Héccerhét megmondotta: egyes-egyedül Kalapándi apó tudta, hogyan kell kikalapálni azt a világverő kardot. Miképpen kell egybekovácsolni, koholni, kalapálni acélt arannyal, s ki tudja még mivel, hogy hajlékonnyá váljék, akár a kígyó, keményebb a gyémántnál, s minden suhintással földre terítsen egy szakasz katonát.

Régóta őrizte ezt a titkot Kalapándi apó… Még apjától, nagyapjától tanulta. De a titokkal együtt örökölte a parancsot is, hogy a kardot, azt a világverő kardot nem szabad elkészíteni, amíg meg nem születik erre a világra az az igaz ember, aki érdemes arra, hogy kezében forgassa.

Így öröklődött a titok apáról fiúra, mesterről mesterre, nem tudott róla rajtuk kívül soha senki, s most íme, előállt vele Héccerhét uraság.

Honnan is sejthette volna Kalapándi apó, hogy az a vénségesen vén koldusasszony, aki annyit melengette fagyos kezeit a kovácsműhely parazsa fölött, nem volt más, mint Héccerhét uraság boszorkányanyja. Ő szimatolta ki a titkot, vagy a műhely kéménye mellé fészkelő százesztendős bagoly

huhogta el neki?! Tán éppen ő maga volt az a bagoly is.Az öreg kovácsmester, akárhogy is meghökkent, azért csak szemébe

nézett a nagyúrnak. Nem félt, nem szégyenkezett, akkor ugyan miért sütötte volna le a tekintetét. Csak egy nagyot sóhajtott, mint aki igen-igen nagy dologba vágja a fejszéjét.

– Jól van uram, Héccerhét, meglesz a kard!– Ez már beszéd! Ember vagy, Kalapándi mester. Hát akkor csak szaporán,

szaporán!Az örömtől még gömbölyűbbre kerekedett amúgy is gömbölyű képe.– Ha megcsinálod a kardot, akkor… akkor olyat adok… Majd meglátod,

hogy mit adok.Gondolta Héccerhét, ígérni ígérhet nyugodtan, attól úgysem lesz

szegényebb.Már csak ilyenek a nagyurak. Keveset adni restellik, sokat adni nem

akarnak.– Nem ajándékért csinálom, nagyuram.– Annál jobb – bólogatott Héccerhét. – Ingyen hűség, az igazi hűség. Csak

dolgozzatok, itt is hagylak benneteket.– Megállj, uram! Ha világverő kardot akarsz, keríts hozzá aranyat s acélt,

de olyan jót, amilyenről eddig még csak nem is álmodtál. Másként sose készül el a kardod.

– Meglesz, Kalapándi! Szakajtóval küldöm az aranyat, szekérrel az acélt. Válogathatsz bőven!

A nagy behemót ember olyan sebbel-lobbal igyekezett kifelé a toronyszobából, hogy majd magával vitte az ajtót, s hogy a lépcsőn le nem gurult, az máig is csoda.

Mikor aztán ketten maradtak, öreg Kalapándi szó nélkül válogatni kezdett a fogók, pörölyök, kalapácsok, csíptetővasak között.

– Holnap megkezdjük, fiam – intett a legényének.Ugyan jónak! Szikra Ferkót, aki eddig csak úgy magában fortyogott, most

egyszerre elfutotta a méreg.– Ne nevezzen engem többé fiának. Megbocsásson, ha vét a szavam kend

ellen, Kalapándi apó, de nem tehetek mást. Kegyelmed tanított arra, hogy mindig azt mondjam, amit hiszek.

Az öreg kovács rápillantott Szikra Ferkóra vastag fehér szemöldöke alól azzal a mindentudó szemével, s mintha még mosolygás is bujkált volna zúzmaraszín bajusza alatt.

– Beszélj bátran, Ferkó.A legény úgy nézett rá, hogy gyújtott a tekintete, akár a szikra; felégette

volna tán az egész világot.– Beszélek is! – felelt az apónak. – Kend úgy szedett fel engem, mint árvát,

s volt egy személyben anyám, apám, tanítóm. Ha három életem volna, akkor se hálálhatnám meg, amit értem tett. Emberséget oltott a szívembe, hogy a szegényt pártoljam, nagyurak előtt ne hajladozzak. S most kend beadta a derekát Héccerhét uraságnak. Hát való ez?

– Csitulj, csikó! – mosolygott Kalapándi mester. De mind csillapíthatta Ferkót – nem hiába nevezték Szikrának –, egyre jobban tüzelt.

– Kend kardot, világverő kardot ád Toportyán király kezébe? Hogy ha eddig sarcolta a népet, ezentúl még kegyetlenebbül nyomorgathassa! Erre mit mond kend?

– Én csak azt, hogy eljött az ideje: azt a kardot most már mindenképpen megkovácsoljuk.

Hej, de nekikeseredett Szikra Ferkó! Úgy vágta oda a nagypörölyt, hogy majd kettéhasadt az üllő.

– Kend kovácsolhatja, ha van lelke hozzá. Csak kovácsolja, ha azt akarja, hogy gonosz Toportyán vérrel mocskolja be az egész világot. De én elmegyek, s kendet úgy kitörlöm a szívemből, mintha sose ismertem volna.

Ugyan mit tett erre Kalapándi apó? Felmérgelődött tán? Nem biz ő, még csak össze sem vonta a szemöldökét, hanem odalépett a haragtól lobogó Ferkóhoz, és jól megölelgette.

– Jól van, édes fiam. Így szeretlek én téged. A lelked is erős, nemcsak a karod. De ne háborogj! El kell készítenünk a világverő kardot, mert nemcsak megszületett, hanem naggyá, erőssé növekedett az az ember, aki forgatni fogja gazok, gyilkosok rémületére, szegények, szelídek örömujjongására.

– Megszületett? S megnőtt? – álmélkodott Szikra Ferkó. – Ugyan ki az?– Azt most még neked nem mondhatom meg, Ferkó fiam, de majd eljön

annak is az ideje. Egyet se félj, a világverő kard sose kerül a kezébe Héccerhét uraságnak és gonosz Toportyán királynak.

Idáig jutott a beszéddel Kalapándi apó, mikor a torony ablakába telepedett varjú meglebbentette fekete szárnyát és lomhán elszállt. Keringélt kettőt-hármat, aztán berepült a palota egyik rejtekszobájába, ott keresztülbucskázott a fején, és menten vénasszonnyá változott. A vénasszony pedig, aki persze nem volt más, mint Héccerhét boszorkány anyja, futott egyenesen a fiához, s elmondta szóról szóra, mit hallott odafenn a toronyban.

Az uraság meg kacagott, kacagott.– Egyet se félj, vén Kalapándi, csak kovácsold meg azt a kardot, tudom,

kézbekaparintom én, s ne hívjanak engem Héccerhétnek, ha nem a te fejedet ütöm le vele elsőnek.

Addig kacagott, amíg magához rendelve íródeákjait, üzenetet nem küldött király őfelségének.

Három íródeák írta ibolyatintával, három festő festette aranyfestékkel a levelet, aztán gyémánttal, rubinttal díszített ezüsttokba csavarták, s úgy vitte el a királyhoz három fehér lovas hírnök. Ez állt a levélben: „Készül uramkirályom, felséges Toportyán, a világverő kardod”.TOPORTYÁN KIRÁLYLÁTOGATÓBA MEGYHéccerhét hamarosan megtanulta, hogy a hamarkodó hamar bajba keveredik. Elég volt egyszer megüzenni Toportyán királynak, hogy: felséges uram, kovácsoltatom már a világverő kardot, s azontúl minden másod- harmadnap érkezett tajtékos zablájú paripán a futár a királytól valami ilyesféle üzenettel:

– Hallod-e, te Héccerhét, mi lesz, kész-e már a világverő kardom?A választ Héccerhét három lovas hírvivővel küldte. Trombitájuk egy

szusszanásnyira sem hallgatott el útközben, úgy vitték a választ a királynak:– Készül a világverő kard, uram királyom, felséges Toportyán, hogyne

készülne, éjjel-nappal kovácsolják legjobb kovácsaim, csakhogy még nincs készen.

Mikor idáig jutott Toportyán király, haragosan kettőbe repesztette a bíboros-ezüstös levelet.

– Takarodjatok a szemem elől! – rivallt a hírvivőkre. – Mondjátok meg gazdátoknak, hogy ha jót akar, meglegyen, amit ígért.

Ilyen dühös, ilyen türelmetlen volt Toportyán király.A hírnökök hattyúfehér paripán jöttek volt a királyhoz, most mehettek haza

gyászszínű feketén. Földig lógott az orruk, s alig egy-két szót mertek dadogni Héccerhét uruknak Toportyán király haragjáról.

De ennyi is elég volt.Héccerhét máris rohant fel a toronyba. Mire felért, úgy szuszogott, mint a

dühös bika.– Hej, Kalapándi, Kalapándi, aligha négybe nem vágat mind a kettőnket

Toportyán őfelsége.– Azt biz megteheti – simogatta bajuszát a mester.– Mikor készül már el végre a világverő kard?– Ha nem készült még el a kard, nem a mi hibánk – vonogatta vállát a

mesterek mestere.– Nem-e? Hát kié?– A tied, uram.Huhh! Ilyet se mondott még neki emberfia.Az öreg kovács azonban nem ijedt meg a nagyúr mérgétől.– Te vagy az oka, nagyuram. Nem jó az aranyad, nem jó az acélod. Az acél

mállik, mint a sár, az aranyad porlik, mint a homok. Ebből kovácsoljak én neked világverő kardot?

– Sár meg homok? – fulladozott a méregtől Héccerhét, de aztán küldött újabb acélt, újabb aranyat. Mindhiába, ez sem volt elég jó Kalapándi mesternek.

Héccerhét uraság épp eleget mérgelődött és búsult. Hogyisne! Mikor olyan szépen elgondolta: milyen ünnepélyességgel vonul majd a királyi udvarba, és térden állva átnyújtja Toportyánnak a csodakardot. Akkor aztán biztos, hogy a király őt nevezi ki fő-fő hadvezérnek, az első ember lesz az egész birodalomban, s ha eddig volt hetvenhét uradalma, ezentúl lesz hétszázhetvenhét.

Már persze lenne, ha megvolna a világverő kard.De nincs. S vajon lesz-e?A legszívesebben megnyúzatta volna Kalapándit és Ferkót, de annyit ő is

tudott, hogy nyúzott kovács kardot nem kalapál.Mialatt Héccerhét uraság így töprengett és étette magát a méreggel,

Szikra Ferkó sem nyugodott, fel s alá járkált a toronyszobában, éjjelenként meg forgolódott, sóhajtozott.

Kalapándi apó nem szólt, csak figyelte őt. Tudta jól, mi gyötri a legénykét. Ő ne tudta volna, aki annyi mindent tudott? Hanem azért csak hallgatott.

Egyszer aztán kitört Ferkó:– Apó, lelkem, én elmegyek!– Hová, fiam?– Megkeríteni a legtisztább aranyat, a legjobb acélt!– Hohó, Ferkó fiam, veszedelmes, hosszú út az. Legény kell oda, nem

akármilyen. Háromszor is gondold meg, mielőtt útrakelnél.– Meggondoltam én már harmincháromszor is! Ha odaveszek, hát

odaveszek. Egy élettel úgyis tartozom a halálnak. Érdemes azt kockára tenni.– Hírre, dicsőségre gondolsz, ugye, Ferkó fiam?– A szegények szabadulására! Mondja meg az utat, apó, ha lelke van.

– Várj, hamarosan megtudod.

Ebbe kénytelen-kelletlen belenyugodott Szikra Ferkó.Éppen ebben az időben határozta el Toportyán király, hogy végigutazza

széles nagy birodalmát, megmutogatja magát mindenfelé. Ahol kell, ostorral, s ahol ez kevés, ott karddal emlékezteti majd a népet: ki az úr az országban, ki előtt kell fejet hajtania.

S ettől a Toportyán királytól mindenki félt. Azt suttogták felőle, hogy anyja maga volt a Hétfejű Sárkány, apja pedig nem más, mint Kígyókirály, s hogy

az egyiktől kegyetlen vérszomját, másiktól tekervényes ravaszságát örökölte. Ő maga is csak azért öltött emberi formát, mert sárkányanyja és mérgeskígyó apja sehogy sem egyezhettek meg, sárkány legyen belőle, vagy kígyó. Végül aztán úgy határoztak, hogy legyen mind a kettő, sárkány is, kígyó is, azaz – király.

Valami igaz lehetett is ezekben a hírekben, mert Toportyán király időtlen idők óta ült a trónusán. Emberek születtek, emberek haltak, csak Toportyánnak nem jött el az utolsó órája, pedig ha az a sok átok, amit reátett a szegény nép, mind megfoganna, porrá omolnék egész királysága.

De hát a gonosz király élt vígan, és elrendelte, hogy mindennap három zsák zabot etessenek meg a paripáival. Úgy kell azoknak repülniük, mint a villám, amikor Toportyán király kiadja a parancsot, hogy – indulás!

De legfőképpen Héccerhét urasághoz készült őfelsége. A saját két látó szemével akarta megszemlélni, ott a helyszínén, a kovácsműhelyben, hogy s mint áll a dolog azzal a kardkovácsolással. Kovácsolják-e igazán, vagy csak őt bolondítják szép szavakkal, bíboros-bársonyos üzenetekkel. Beül ő, saját királyi személyében abba a szutykos műhelybe, nem restelli, s addig fel nem kel, amíg kezébe nem veszi világverő kardját. Akkor aztán láss csudát, világ, ha eddig nem láttál.

Hiszen igaz, fel is hozathatta volna az udvarba a két kovácsot a királyi műhelybe, csakhogy okosabb volt annál Toportyán, mintsem ezt tegye. Az ilyen helyen, király közelében sok a fül, sok a szem, mindent meglátnak, mindent meghallanak. Hanem a száj az még több, s amit láttak, hallottak, azt el is beszélik menten.

Ezért nem is vitt magával senkit az utazásra Toportyán király, csak éppen a kapitányaival kürtölte össze a birodalom legjobb vitézeit kíséretnek.

Ugyanakkor megizente Héccerhétnek, hogy készüljön: hamarosan maga a király őfelsége kegyeskedik pecsenyézni nála.

Mialatt a királyi udvarban gyülekezni kezdtek a válogatott királyi vitézek, forradásos, összevagdosott képű martalócok, gyilkos pofájú suhancok, kényes léptű, selyem cipellős gavallérok, azalatt Héccerhét is magához hívta ispánjait, kasznárjait, egész szolgahadát.

– Ide hallgassatok! Ha Toportyán őfelsége csak egy pillanatig is unatkozik minálunk, jaj lesz nektek. Azt már most megmondom: ahányat ásít, annyitoknak a fejét üttetem le.

Több se kellett!A sok léhűtő szerteszét futott, mint akiknek kivették a szemét. Szaladtak,

és összecsődítettek a birodalomból minden tréfacsinálót, mesemondót, bolondság-kitalálót, ördögmotolla-szerkesztőt.

Ha mulatság kell, hadd legyen mulatság!Ha rájuk tör a tatár, akkor se lehetett volna nagyobb felfordulás Héccerhét

palotájában. Hiába: amilyen a vendég, olyan a vendégség. Kutya-macska előre nyalta a szája szélét, a szakácsok máris pofozták a kuktákat, nehogy rosszul verjék a habot, visszafelé keverjék a madártejet.

Hiába, nem mindennap eszik a király őfelsége Héccerhét uram asztalánál.Elindultak a poroszlók is. Sorra járták a falvakat, betörtek minden házba,

háborúba keveredtek menyecskével, leánnyal, ami tyúkot, libát, kacsát találtak, mind összefogdosták, borjút kötélre vettek, marhát elhajtottak, disznót szekérre taszigáltak, hogyha a háborúban is úgy vitézkedtek volna, mint idehaza a szegénység ellen, ugyan hősi hírük kerekedik.

Sírt-rítt asszony, ember, de nem volt mit tenni, bolonddal, veszett kutyával, nagyúrral nem jó kikezdeni. Aki csak egyet is pisszent, hogy így meg úgy, nem igazság ez, ha Toportyán király meg Héccerhét uraság vendégeskedni akarnak, a magukéból farsangoljanak, ne a máséból, a

szegényéből – szóval annak, aki ilyet mondott, máris lekapták a tíz körméről s úgy elhegedülték a hátán urasági pálcával a kopogós csárdást, hogy egyszeriben megjámborodott.

– Most legalább – eresztették útjára a megpálcázottat – megtanultad, mi az igazság: nem való nagyurak fazekába belekanalazni.

Sokan hordozták a hátukon Héccerhét uram igazságát, s még többen átkozták, de ő annyit törődött ezzel, mint farkas a pacsirtaszóval.

Egy napon aztán bevágtatott a királyi hírnök Héccerhét kastélyának udvarába:

– Jön a király, jön a király! Készüljetek!Azon nyomban olyan sürgés-forgás támadt, mint amikor követ dobnak a

tyúkok közé. Csak úgy hemzsegett a sok száját tátó, tortasütögető, pecsenyeforgató, leveshabaró, kocsonyafagyasztó szakács, inas, komornyik.

Ölték a libát, vágták a disznót, nyúzták a marhát. Hatvanhét kemencében sütötték a kakastejjel, varjúvajjal dagasztott foszlósbélű mazsolás kalácsot, hetvenhat kemencében pedig a ropogós héjú, hófehér kenyeret. Ami kóbor kutya hetedhétországon kódorgott, mind odagyűlt a konyha elé pecsenyeillatot szimatolni, csonton marakodni.

A királyi menet pedig jött, közeledett. Száz válogatott testőrvitéz vágtatott legelöl. Violaszín a dolmányuk, strucctoll a kalpagjukon. Rezes kard verdeste oldalukat. Öröm lett volna őket nézni, ha nem suhogtatnak szeges korbácsot a kezükben, s nem hajtják ki az út mentére a népet, hogy virágot hintve, éljenezze Toportyán őfelségét. A poroszlók ott járkáltak az emberek mögött, s aki nem éljenzett torkaszakadtából, azt megpiszkálgatták dárdájuk hegyesebbik végével. Támadt is olyan éljenrivalgás, hogy még a legöregebb nannyó is meghallotta, pedig az már húsz esztendeje süket volt.

A száz violaszín dolmányos testőr után a birodalom valamennyi sarkából összetrombitált vitézek következtek, hánykolódó, toporzékoló méneken, nyakig teleaggatva mindenféle csörömpölő, villogó ölőszerszámokkal, hogy rémület volt még csak reájuk is pillantani.

Ezután jött a király fogata. Szép volt Héccerhét hintaja is, hanem a királyéhoz képest annyi volt, mint semmi. Mert az olyan volt, hogy ilyet nemhogy látni, de még csak elképzelni sem könnyű. Maga a hintó egyetlen ezerszögletű, gyönyörűséges kristály. Úgy tükröződött, sziporkázott, játszadozott rajta a sok szikrázó fénysugár, mintha maga a nap szállt volna alá a földre.

Zúgtak a harangok, éljenzett a nép, robogott a csillogó csoda-hintó, Toportyán király pedig ott ült a kócsagpehellyel töltött, hattyúszínű selyem párnán, és nem nézett se jobbra, se balra.

Így érkeztek meg Héccerhét kastélya elé, aki a kapuban várta a királyt prémes csákóban, paszományos mentében, aranysarkantyús karmazsinpiros csizmában.

Kezet csókolt a királynak, tán még a felséges cipellő hegyét is megcsókolta volna, ha azt kívánják tőle. Dagadozott a büszke boldogságtól, de azért félt is, vajon mi keveredik ki ebből a kardhistóriából.

Őfelsége kegyeskedett végigvonulni a felvirágzott termeken. Az ebédlőcsarnokban aztán beleült aranyos karszékébe. Ezt mindenüvé maga után hordatta, nehogy olyan székbe legyen kénytelen betelepedni, amelyet már más is illetett hátulsó felével. Toportyán király evett egy-két falatkát az elébe tálalt pávapecsenyéből, fülemülenyelvből, leöblintette egy korty borral, azután odafordult az előtte görnyedező Héccerhéthez:

– Vezesd elém azt a híres kovácsot!Szalajtottak Kalapándiékért. Mikor megérkeztek, Toportyán király nem

sokat teketóriázott.

– Nohát, mi lesz a csodakardommal? Meddig várjak még reá?!

– Csak addig, felséges király, amíg olyan acélt s olyan aranyat nem adsz nekem, amilyen kell.

– S milyen kell?– Igazi. Világverő kardnak való. Keríttesd meg a világ legjobb vitézének

fegyverét s hozzá tiszta szűzaranyat – s egykettőre meglesz a kardod.A mérges ráncok egyszeriben elsimultak Toportyán király szakállas képén,

még mosolygott is.– No, hallod, ez igazán könnyű! Itt van a kíséretemben seregem dísze,

virága. A világ legjobb vitéze? – nem! A világ tíz legjobbik vitéze itt van velem. Ami pedig az aranyat illeti, az is akad talán egy-két marékra való. Nincs szebb, tisztább arany az én aranyomnál.

Összecsattintotta tenyerét, s máris ott termett előtte a szolgálattevő kamarás. A következő szempillantásban már szaladt négy hajdú, nyolc inas, tizenhat komornyik.

Kalapándi apó és Szikra Ferkó még körül sem nézhettek, s máris begyülekeztek a híres, válogatott vitézek.

– Tegyétek a lábam elé a fegyvereiteket – parancsolta a király.Zörrent a sok egymáshoz ütődő acél, egész hegy tornyosodott belőlük.Akkor a király magához intette a kincstartóját, az pedig tizenhat

görnyedező szolgával behozatott egy nagy, vasalt ládát. Abban a ládában tartotta Toportyán király legféltettebb kincseit, amelyeket magával hordozott mindenüvé, akármilyen hosszú útra ment is. Toportyán elővett egy kis ezüst kulcsot, és felnyitotta a vasládát. Támadt olyan fényesség, hogy akik a teremben voltak, majd megvakultak.

Aztán rámutatott a tömérdek fegyverre és a töméntelen kincsre.– Itt az acél, s itt az arany. Válassz, Kalapándi! Mi kell? Kard, buzogány,

szablya, csákány, alabárd? Válogass! És itt az arany is, a legfinomabb, a legtisztább!

Kalapándi mester végigvizsgált darabról darabra valamennyi fegyvert, aztán megrázta a fejét.

– Jó fegyverek ezek, uram, lehetnek derék bajnokok, akik forgatják őket, de egyik sem az igazi. Nincsen a te leventéid között a világ legjobb vitéze.

Vörös lett a méregtől a király s még vörösebbek a vitézei.Hogyisne! Egy ilyen senki-semmi, szurtos kovács merje becsmérelni őket?– Hát az aranyam? Az se jó neked? – kérdezte Toportyán.Kalapándi apó odalépett a nagy vasládához, amelyben a király

legpompásabb kincseit őrizték. Volt ott mindenféle gyönyörűnél gyönyörűbb csodaékszer. Akkora aranytál, hogy két ember alig bírta, telis-tele vésve szebbnél szebb táncoló meg furulyázó alakokkal. Hát a serlegek! Az egyik olyan, mint egy káprázatos virág, még a gyöngyházszárnyú, rubinszemű pillangó is ott libeg a kelyhén – s mégis – az ámulattól eláll az ember lélegzete – az egész merő aranyból. Aztán gyűrű, nyaklánc, karperec és mindenféle egyéb csudaság, amiket még megnézni is sok, nemhogy felsorolni.

Az öreg kovácsmester átpergette ujjai között a sok gyűrűt, megemelgette a nagy aranytálakat, megforgatta a remekbevésett kelyheket, majd ismét megrázta a fejét.

– Szép kincsek ezek, uram, érhetnek sokat, becsületére válhatnak annak az ötvösnek, aki összemesterkedte őket, de egyik sem az igazi. Nem tiszta az aranyad.

Ha az előbb vörös volt a király, most egyenesen belekékült.

– Nem elég jók neked sem a vitézeim, sem a kincseim? Mit akarsz hát?– Felséges Toportyán király – válaszolt az öreg kovácsmester –, ha

világverő kardot akarsz, kerestesd meg az igazi aranyat és az igazi acélt.– Hol találom?– Sok régi írást elolvastam, sok öreget kifaggattam, sok szóbeszédet

meghallgattam, sokat gondolkoztam, mérlegeltem, és most már tudom, hol kerestesd: él valahol egy nép, úgy hívják őket: a földalatti nép. Ezeknél van a tiszta szűzarany, amely miatt még nem sírt szegény, nem szenvedett árva. Ezt hozasd el, uram.

Nagyot csapott széke karfájára Toportyán király:

– Meglesz! S hát a másik, a fegyver? Van az én vitézeimnél nagyobb vitéz ezen a világon?

– Van.– Hol Találom?– Szivárványországban, ahol viharkirály uralkodik. Három fia van, a

legidősebbik Villámvitéz. Eddig még nem akadt élő lélek, aki legyőzte volna. Annak a buzogányát hozasd el számomra, abból kovácsolom meg a világverő kardot.

– Meglesz!Felállt Toportyán, és végignézte díszes köntösű daliáit.– No, ki vállalkozik?De biz a daliák lesunyták a fejüket, az egyik jobbra nézett, a másik balra.

Péter taszigálta Pált, Pál meg Pétert, hogy: no, eredj, komám, de biz egyiknek se nagyon akarózott szembeszállni a sok viszontagsággal, bekóborolni toronyát-boronyát, ki tudja miféle idegen országokat, s a végén megütközni a rettentő és győzhetetlen Villám vitézzel is, Viharkirály legnagyobbik fiával.

Nem mozdult senki, nem szólt senki.Azaz, hogy valaki mégis akadt. Nem nehéz kitalálni, hogy kicsoda, Szikra

Ferkó!Ügyesen, egyenesen, akár a jegenyefa, odaállt a király elé, és csengő

hangon így szólt:– Elmegyek, és elhozom én az aranyat meg azt az acélt.– Teee? Hát te ki fia-borja vagy? – csodálkozott a király.– Szikra Ferkónak hívnak, és Kalapándi apó legénye vagyok.– Aztán ugyan bizony nem félsz-e?– Még eddig nem próbáltam.– Hát ti? – nézett elborultan a vitézeire Toportyán király. – Egy sincs

közületek, aki versenyre kelne ezzel a kormos kovácslegénnyel?A sok dalia morgott, rágta a szája szélét, háborgott, hogy nem való,

miképpen is merészkedik oda egy ilyen fityfiritty mesterlegény, ahová országos hírű, száz csatában próbált leventék is meggondolják, hogy menjenek-e, ne menjenek. Végül aztán megemberelték magukat, és előre taszigálták maguk közül a két legbátrabbat. Az egyik vitézt úgy hívták, hogy Haddelhadd, a másikat pedig, hogy Rontombontom.

Haddelhadd zajos sarkantyúpengetéssel lépett a király elé. Olyan büszke volt, hogy majd elkukorékolta magát. Tán arra volt büszke, hogy megnőtt, akár a kóró. Bezzeg annál csököttebb maradt Rontombontom. Igaz, szélesebb is. Nem akadt olyan ajtó, hogy szemközt átfért volna rajta, olyan öles volt a válla.

Erejük nem annyi volt, mint kettőnek, hanem, mint tíz vitéznek.Meg is mutatták menten.Haddelhadd jobb kezébe kapott egy nehéz tölgyfaasztalt, bal kezébe egy

másikat, s úgy labdázott velük, mint a pehellyel. Rontombontom pedig, hogy

megmutassa: őt sem a gólya költötte, a bal vállára ültetett két legényt, a jobbra is kettőt, úgy járta el a hajdútáncot meg az ugratóst. Tisztára csoda volt nézni őket.

– Hát te? – pillantott a király Szikra Ferkóra.A legény csak vont egyet a vállán.– Ereje a marhának is van, mégis igába fogják.A két vitéz, Rontombontom és Haddelhadd, olyan öldöklő tekintetet vetett

Szikra Ferkóra, hogy majd keresztülfúrták. Tán neki is rontanak, ha a király hátrébb nem inti őket.

– Tehát seregem díszei, virágai, a hős Rontombontom meg a dicső Haddelhadd elindulnak megkeresni a földalatti népet, hogy kicsikarják tőlük a tiszta szűzaranyat. Utána pihenés nélkül továbbmennek Szivárványországba, ott meglelik és legyőzik Villámvitézt. Így lesz, hőseim?

– Így, felséges úr! – hajtotta meg magát a két dalia.– Rontombontom és Haddelhadd tiszteletére háromnapos ünnepet

rendelek – folytatta a király. – Szóljon a muzsika, forogjon a tál, csengjen a pohár, álljon a tánc, hejehuja, vigasság.

Amikor elcsendesedett az üdvrivalgás, a király szeme megakadt Ferkón.– Hát te…? No nem bánom, eredj te is. Ha szépen megkérleled a két hős

leventét, valamelyik tán szolgájának fogad és lovat ad alád.Lobot vetett Szikra Ferkó tekintete:– Jobb lesz nekem gyalog.A király vállat vont, és elfordult. Jól van, menjen gyalog. Ugyan ki törődik

vele? Eljut a szomszéd faluig, aztán visszatér. Mit is tudhat egy ilyen szutyokból, koromból kimosdott kovácslegény?MEDVE-URASÁGMásnap, még alig pitymallott, megfújták a vadászkürtöket. Csaholtak a kopók, toporzékoltak a lovak, készülődtek a vadászok, hajtók, pecérek, hogy kivágtassanak a kapun, neki a mezőnek, erdőnek, és hallali… megkezdődjék a vadászat.

Már indultak volna, mikor homlokára üt Toportyán őfelsége.– Ej… majd elfelejtettem… Hát az a kovácslegény…? Merre bujkál? Jöjjön ő

is.Heherésztek magukban az urak, sejtették, hogy tréfa készül, így feleltek

hát:– Nem jöhet uram, nincs lova.– Ha nincs, akkor adjátok alája Héccerhét istállójának legjobb paripáját.Szikra Ferkó csak nézte, mint nyitják ki az egyik vassal pántolt istálló

kapuját, mint ugranak félre a béresek, s toporzékol-táncol ki a középre a legeslegszebb ló, amit csak el lehet gondolni. Hófehér volt a paripa, hosszú, habos sörényű, csak kicsi veres szeme árulta el, hogy tán nincs minden rendjén vele. Meg az, hogy úgy toporzékolt előre-hátra, mint aki parázsról kapkodja a lábát.

– Pattanj fel a hátára, fiam – biztatta Héccerhét a legényt, s Ferkó indult is volna, ha Kalapándi apó meg nem rángatja az inge ujját.

– Megállj te – suttogta –, ez nem ló, hanem gonosz pára, azért adják alád, hogy csúffá tegyenek. Eddig még minden élő lelket levetett a hátáról, s aztán úgy megtaposta, hogy hónapokig nyögte az ágyat, ha bele nem halt. Hanem te egyet se félj, ezzel a kantárral üss az orrára, aztán vezesd hozzám.

Úgy is lett. Ferkó óvatosan odalépett a tüzes szemű, ágaskodó paripához, és amikor odaért, rácsapott a kantárral az orrára.

Nagyot nyerített a paripa, de többé nem hányta négyfelé a négy lábát, engedte, hogy Ferkó odavezesse az apóhoz, aki nekilátott a patkolásnak.

Alig veszi ki apó meg Ferkó az első patkót a tűzből, elkezd könyörögni a

paripa emberi hangon:– Mindenre kérlek, ami szent nektek, ne bántsatok, ne patkoljatok meg. Mit

adjak, aranyat, gyémántot?Kalapándi apó azonban rá sem hederített, hanem ráverte az első patkót.A paripa úgy sírt, nyögött, sóhajtozott, mint egy valóságos ember. Szikra

Ferkónak már-már megesett rajta a szíve.– Ne bántsatok, eresszetek el – kérlelt a ló –, ne patkoljatok meg. Nem

vagyok én igazi ló, hanem elvarázsolt királyleány, miért gyötörtök?De Kalapándi apó csak nevetett.– Ezt a legényt lehet, hogy elbolondítanád, de engem soha. Dehogy vagy

te ifjú királyleány. Vén boszorkány vagy, te magad változtál lóvá, hogy csúffá tedd a legényemet. Hanem most az egyszer megjártad, ez a négy varázspatkó megkötözi minden gonoszságodat. Verd a patkót, Ferkó!

Fel is verték keményen mind a négyet, s azontúl a fehér paripa olyan szelíden, olyan engedelmesen lépegetett, hogy öröm volt nézni.

Most már mehetett vadászni Szikra Ferkó az urakkal. Nemhogy mögöttük maradt volna, inkább még előttük járt.

Csak Héccerhét uraság nézett reá vasvillaszemekkel. Hát hogyisne, mikor ott látta Ferkót lovagolni paripává változott, megpatkolt boszorkányanyja hátán.

Egész nap hajtották a vadat. Kürtrivalgás, kurjongatás verte fel az erdőt, meg a lovak patáinak dobogása.

Már feketén bújtak össze a fák, mikor megszólalt a király ezüstkürtje, hirdetve a gyülekezőt. Csak ekkor vették észre, hogy egészen szétszóródtak, nem maradt Toportyán király és Héccerhét mellett más, mint Szikra Ferkó, Rontombontom meg Haddelhadd. A király és Héccerhét uraság egymásra bámultak, mintha ezt kérdeznék:

„Nini, hát hol is vagyunk most?” Amint így nézelődnek, tűzfényt látnak átszivárogni a fák között.

Nem sokat gondolkoztak, odamentek.A tűz mellett báránybőr subás kicsi öregember üldögélt.A vén nem sokat kérdezett, kik s mik, látta, hogy éhesek, fáradtak, tehát

enni adott nekik. Egyebe nem volt, csak szenen sült gombája, de ez is úgy ízlett az uraknak, a fácánpecsenye sem különben.

Utána forrásvízzel kínálta a királyt meg kíséretét, s a vándorok jobbnak találták az italt a legdrágább aszúbornál.

Toportyánék, miután elverték éhüket, végigdőltek a tűz mellett a füvön.– No, öreg, tudsz-e szép mesét? – kérdezte a király.A vén még egyszer felmérte őket tekintetével, látta, hogy nagyurak

lehetnek, ezért hát csak óvatosan felelt:– Tudni tudnék, de vajon tetszik-e majd?– Az már a mi dolgunk, te csak mesélj – rendelkezett a király.Az öreg megpiszkálta a pislákoló parazsat, aztán belefogott a mesébe.– Hol volt, hol nem volt, már ugyan miért ne lett volna, volt nekem egy

sánta csókám. Az a sánta csóka hozott egyszer a csőrében egy magot, és egyenesen a tenyerembe ejtette. Én azt a magot elültettem, s kinőtt belőle egy rózsabokor, de akkora, hogy három napba telt, míg körüljártam, de a tetejét szemmel mégsem értem el. Ezen az irdatlanul nagy rózsafán csak egyetlen rózsaszál termett, én azt leszakítottam, a keblemre tűztem, s elmentem a táncba. Ott meglátta egy széplány, s elkérte. Mondtam: neki adom egy csókért. Beleegyezett, de csókja akkorát csattant, hogy a verebek ijedtükben mind lepotyogtak az ereszről. Én felszedtem, és a zsebembe dugtam őket. Alighogy bevégeztem ezt a munkámat, a verebek szárnyra

keltek s úgy elröpítettek a széplány mellől, hogy máig sem láttam többet. Addig szálltak a verebek, amíg elfáradtak, és lehullattak engem egy fonóházba. Ott mesélték ezt a mesét, most is úgy hallom, ahogy akkor láttam, s úgy látom, ahogy akkor hallottam.

– Ejnye, ilyen-olyan adta – mérgelődött fel a király –, az öreganyádat bolondítsd ilyen csalimesével, ne engem. A szót szőni, fonni, tekerni, csavarni akárki tudja. Nekem igazi mesét mondj, mert ha nem, menten leüttetem a fejed.

Látta az öregecske, hogy itt nincs se té, se tova, belefogott hát egy igazi mesébe:

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyságos úr, akit Balambér lovagnak hívtak. Volt ennek egy szolgája, Bikfic. Ezt a legényt Balambér lovag igen-igen rosszul tartotta, majdhogy éhen nem veszejtette, mialatt ő maga egész sült libákat falt fel. De olyan fukar volt a természete, hogy mástól a lélegzetet is sajnálta. Emellett még ütötte-verte is Bikficet, aki úgy elkeseredett gazdája gonoszságán, hogy elhatározta: világgá bujdosik.

El is indult, de nem jutott messzire, mert amint ment, mendegélt egy sűrű erdőben, egyszerre csak jajgatást hall. Ment a sírás után, és hamarosan rábukkant egy emberkére, akinek a derekát leütötte egy ledőlt fa, s úgy odaszorította a földhöz, hogy moccanni sem tudott.

– Jaj, fiam, fiacskám, segíts rajtam.Bikfic nem mondatta kétszer magának, hanem odaugrott, és ereje

megfeszítésével odébb mozdította a nehéz fát, úgy, hogy szegény öregecske kikecmereghetett alóla. Letörölgette az izzadságot kopasz homlokáról, és így szólt:

– No, fiam, úgy tudd meg, hogy én vagyok Kiskopac, s aki velem jót tett, annak meghálálom. Hát te hova s merre?

Hej, megörült Bikfic, de örülhetett is. Hallotta már szénégetőktől, favágóktól, hogy él valahol egy törpe, bizonyos Kiskopac nevezetű, aki, amilyen kicsi, olyan nagy pártfogója a szegény népnek. Majd lenyelte örömében a kalapja tollát, hogy éppen ezzel a Kiskopaccal hozta össze a jósorsa. El is panaszolta neki rögtön nyílt szívvel búját-bánatát, hogy világgá indult gonosz gazdája mellől.

– Egyet se búsulj, Bikfic – vigasztalta Kiskopac –, hallottam már hírét a gonosz Balambér lovagnak, s már rég fenem rá a fogamat. Akarod-e, hogy úgy megtáncoltassuk, ahogy még nem táncoltattak eddig úrfélét?

Hogyne akarta volna Bikfic!– Akkor ide figyelj. Itt ez a zacskó arany, eredj vissza gazdádhoz, mutasd

meg neki, és mondd el, hogy találkoztál Kiskopaccal, aki mindenkinek annyi aranyat ad, amennyit akar, ha pontosan éjfélkor megkeresi a nagy cserefánál az erdei tisztáson, ahová a hodleányok táncba járnak.

Bikfic úgy tett, ahogy Kiskopac megmondta volt neki. Balambér lovag meg pontosan úgy cselekedett, ahogy Kiskopac gondolta. Azaz telerakta vadásztarisznyáját minden jóval, töltött libával, hizlalt kappannal, hájas pogácsával. A degeszre tömött tarisznya mellett ott lógott két kulacs. Az egyikben tüzes bor, a másikban égető pálinka. Így indult megkeresni az erdei tisztáson Kiskopacot.

Mentek, és meg sem álltak, míg a tisztásra nem értek, a nagy cserefa alá.– Eredj, fiam, Bikfic, nézd csak meg hol, merre jön az a Kiskopac – mondta

Balambér lovag, akinek volt annyi esze, hogy ne akarjon az aranyon senkivel osztozkodni. Elküldte hát Bikficet, s egyedül maradva azon töprengett, hogy

mennyit is kérjen. Elég lesz-e egy tarisznya arany? De miért ne kívánjon egész ládikóval? A végén már ott tartott, hogy hordó- meg szekérszámra kívánta magának a kincset, és még a szeme is szikrázott a gyönyörűségtől.

Amint így sétafikál és ábrándozik a kincsről, amely még nincs, de majd lesz, egyszer csak látja, hogy éppen szemközt jődögél szökdécselve egy kicsi-kicsi kopasz emberke. Rögtön tudta, hogy ez Kiskopac.

Megáll Balambér lovag előtt, mint egy lobogó gyertyafény, és megkérdi:– Mit akarsz, mit kérsz, halljam?Az uraságot majd kilelte a hideg, s csak ennyit nyögött:– Aranyat…Erre a kicsi öreg felmutatott a fára.– Ott van, ni!Felnéz Balambér lovag a fára, s hát igazán ott fityeg az egyik ágon egy

újdonatúj aranypénz.Több se kellett Balambérnak. Sebesen felkapaszkodott a fára, akár a

mókusokkal versenyre kelhetett volna, s leszedte az aranyat.– Elég-e, kell-e még? – kérdi Kiskopac.– Dehogy elég! Aranyból, kincsből sose lehet elég – válaszolta vigyorogva

Balambér lovag.Kiskopac meg ott szökdösött a fa alatt, és nevetett:– Ha kell még, szedjél!S lássatok csodát, ahány faág, mind tele vadonatúj, csillogó aranypénzzel.

Úgy lógtak rajta, mint a cseresznye. – Párosával.Az uraság nekilátott nagy mohón. A végén kidobálta a tarisznyájából a

hájas pogácsát, hízott libát, töltött kappant, csakhogy beledugdossa a helyére a frissen szedett aranyat. Mikor megtelt a tarisznya, akkor tömte a zsebébe, tömte a keblébe, nadrágja hasítékába, mindenüvé.

Kiskopac meg ott szökdösött a fa alatt, s kérdezte egyre:– Kell-e még?– Kell, kell.S a csodálatos fa egyre termette az aranyat. Minél többet tépett le róla,

annál több lett.Akkor aztán a lovag kezdte ledobálni a fa alá a leszedett aranyat.A hold fényében olyan varázslatosan csillogott a töméntelen kincs, hogy

Balambér lovag majd megbolondult tőle. Minden egyes aranyat megsimított, megcsókolt, mielőtt lehajította volna.

Volt ott arany elég, nem egy tarisznyával, hordóval, de egész szekérderékkal.

Egyszer csak toppantott Kiskopac:– Megállj, Balambér lovag. Elég. Gyere le, osztozzunk.Az aranynál is kerekebbre tágította szemét Balambér lovag.– Osztozzunk…?Már úgy tudta, hitte, hogy ez a borzasztó nagy gazdagság mind az övé,

egyedül az övé, és senki másé. Aztán most egyszerre jön ez a Kiskopac, és osztozást emleget. Osztozzék az ő aranyán? Kapzsi, gonosz lelke egészen összefacsarodott ettől a gondolattól.

Hogy ő odaadja aranyait?Biz ő nem adja. Hanem gondolt egyet, mégpedig, hogy ezt a

nyomorékságos törpét a hüvelykujja bütykével elnyomintja, s egyszeriben lehuppant a fáról. A következő pillanatban már neki is ugrott Kiskopacnak, s rácsapott az öklével. De ekkorra már Kiskopac odébb szökkent, és Balambér csak az aranyat találta. El is gurult belőle egy csomó a bokrok alá.

Semmi baj, gondolta Balambér, majd megkeresem azután, csak elébb megnyivasztom Kiskopacot.

Ez ugyan jól el volt gondolva, hanem megtenni már nehezebb volt, mert a manó folyton kisiklott az ujjai közül, s ő hiába ütött, rúgott, csapkodott, mindig csak az aranyait találta. Azok meg gurultak odébb, karikáztak, elpörögtek, és fogytak, egyre csak fogytak. A végén Balambér lovag a puszta földet markolászta, és Kiskopac még mindig ott táncolt, szökdösött előtte.

– Nincs arany, nincs arany! – kacagott a törpe, s ettől a nevetéstől vörös ködbe borult a világ Balambér előtt.

Abban a szempillantásban bukkant elő a fák közül Bikfic. Balambér, hogy Kiskopaccal nem bírt, ki akarta tölteni valaki máson a mérgét. Nekiugrott a legénykének, és úgy megütötte, hogy az jajszó nélkül összerogyott.

– Máskor így bolondíts engem arannyal!Bezzeg nem nevetett többet Kiskopac. Olyan haragos lett, hogy tízet

perdült a sarkán, mielőtt szólni tudott volna.– Megállj, Balambér, ezért megfizetsz! – sivított a hangja, és egy bűvös

kört vetett Balambér lovag felé.Hát halljatok csodát, abban a pillanatban Balambér lovagnak szőrösödni

kezdett a képe, elnehezült keze-lába, karommá görbült a körme, a füle meghegyesedett. Undorodás volt ránézni, olyan csúf medve lett belőle.

Kiskopac még egy bűvös kört kanyarított, és a medvévé változott uraság orrában máris láncrafűzött karika fityegett.

Ó, hogy üvöltött, sírt, jajgatott és nyögött, hogy csapkodta magát a földhöz, hentergett a porban. Semmi sem segíthetett már a gonosz Balambéron.

Kiskopac a lánc végét Bikfic kezébe adta.– Indulj, fiacskám. Medve Balambért neked ajándékozom. Addig kell

táncolnia, míg annyi aranyat össze nem gyűjtesz, amennyit ő kívánt itt magának ma éjszaka.

Bikfic búcsút vett Kiskopactól, aztán husángot metszett magának, és azzal téringette medveuraságot.

Meg sem állt, míg a legközelebbi faluba nem ért. Ott aztán, mikor köréje csődült a nép, így beszélt:

– Emberek! Íme, nézzétek, ez itt a medvévé varázsolt Balambér lovag, messze környék legvérengzőbb szörnyetegje. Nem is medve, hanem átok-szégyen szülötte. Gyalázatban ocsmánykodott mostanáig, íme itt áll előttetek megcsúfolva, igazi képét most mutatja. Táncolj, te förtelem, kit még a pokol is kiöklendezne undorában.

Akkorát ütött a fejére, hogy a medve-úr elterült a porban, de ijedten feltápászkodott, és fürgén kapkodva kerek talpait, táncolni kezdett.

– Ej, hajh! Táncra tánc, átkozott szőrösfülű!S medve-Balambér úgy járta, hogy majd megszakadt bele, és úgy táncolt,

hogy tán még máma is.Az erdei vén elhallgatott.Toportyán király törte meg a csöndet.– No és? Mi történt azután?– Semmi. Eddig tart a mese.– Mi lett Bikficcel, azt kérdezem. Megkapta-e méltó büntetését?A báránybőr subás öreg megrázta a fejét.– Ilyesmiről nem tudok. Balambér lovag érdemelt és kapott büntetést.Méregbe gurult Toportyán király.– Úgy? Hát hallod-e, vénember, ez nagyon szemtelen mese. Igaz-e,

Héccerhét?– Még annál is több, arcátlan.– Akkor hát, hogy az igazság helyreálljon, ezennel elrendelem, verjetek

huszonötöt a talpára ennek a pimasz fecsegőnek. Hadd tanulja meg, hogy mi

a tisztesség.– Rajta, üssétek! – rikoltotta Héccerhét. Rontombontom és Haddelhadd két

oldalt kerítették, hogy megfogják. Igen, de ott volt Szikra Ferkó. Felugrott ő is, megtaszította a híres vitézeket, s ennyi éppen elég volt a pöttömnyi báránybőr subásnak. Mire magukhoz tértek, elsurrant közöttük, táncolva, ugrálva, nagyot kacagva. A kucsmája lecsúszott a fejéről, és Toportyánék meglátták, hogy az apró erdei vénség kopasz, egészen kopasz.

Rontombontom még egy nagyot ütött, de Haddelhaddot találta el, aki viszont jól orrba lökte, a báránybőr subás pedig ott szökdécselt már a tűzben, a lángok között, onnan az egyik fa tetejére szökkent, ott peregni kezdett a sarkán, nevetett, sokáig nevetett gúnyosan.

– Ide figyelj, Toportyán király – kiáltotta vékony hangon a törpe. – Jól jegyezd meg magadnak, mi még találkozunk, s nem én leszek az, aki a végén csúful fog járni.

A király és kísérete meghökkenve hallgattak. Egyik se mondta ki, de tudták jól, hogy magától Kiskopactól hallották meg a saját történetét. Közelebb húzódtak egymáshoz, és egész éjszaka lesték a sötétséget, vajon nem tör-e reájuk valahonnan medve, sárkány vagy ki tudja miféle szörnyeteg képében Kiskopac.

De minden csöndes, mozdulatlan maradt reggelig.Így ért véget Toportyán király és Héccerhét uraság vadászata.

A CSÚNYA BÚ TÖRTÉNETEMásnap összeverődött a vadásztársaság, és visszatértek Héccerhét uram kastélyába. Mulattak, lakomáztak egész nap. Odatelepedtek a minden földi jóval megrakott hosszú asztalokhoz. Toportyán király válogatott vitézei úgy vedelték a bort, mintha tűz égne a belsejükben, s azt akarnák borral eloltani. Ott ült a sok puccos dáma is, és csiviteltek, mint a verebek az asztagon.

Az asztal végén csúfságból helyet adtak Szikra Ferkónak, ha már vállalkozott ő is a hosszú útra. Az úri vendégek elhúzódtak mellőle, ott ült egymagában – igaz nem is törődött velük –, hiszen volt nem csak enni-inni-, de látnivaló is elég.

A vendégekkel szemközt felállított emelvényen mindenféle szemfényvesztők bűvészkedtek, hogy szórakoztassák a királyt. Volt ott egy ember, aki egy üres tányérba tett valamiféle magocskát, rácsöppentett egy kortynyi bort, s az meg azon nyomban csírázni kezdett, kibomlottak a levelei, fává lombosodott, virágba borult, aztán gyümölcsöt érlelt, szép piros almákat, maid leszedték az almát, s amikor kézzel szét akarta vágni, egyszerre eltűnt: alma, fa, mindenestül. Voltak ott tűznyelők és késdobálók is, de a király csak intett.

– Nem, valami mást szeretnék.Héccerhét ette meg kezét-lábát, mikor belép az egyik szolga, és jelenti,

hogy egy híres mesemondó vonul keresztül a vidéken kíséretével, s mivel hallotta, hogy itt tartózkodik Toportyán király, szeretné mesével szórakoztatni őt is.

– Nem bánom, jöhet – intett Toportyán király.A nagy szárnyas ajtók kinyíltak, és cseresznyeszín selyem köntösbe

burkolózva belépett egy kis, kerek arcú kínai. Két térdét meggörbítve, kezét kabátujjába dugva meghajolt, aztán leült egy párnára a király lába elé, és beszélni kezdett.

– A messzi Kínából jöttem én, a távoli Csin fényes birodalmából. Harminchárom hónapon át ültem teveháton, száraz sivatagokon, égig érő hegyeken keltem át, mély tengerek vizét hasította hajóm, hogy eljuthassak tehozzád, felséges Toportyán király, és elmeséljem neked ezt a mesét.

A kis kínai ismét meghajolt, aztán megigazgatta bojtos selyemsipkáját, és mesélni kezdett:

– Élt egyszer egy gazdag nagyúr, akit Búnak neveztek. Ez az úr kormányzója volt a Menny Fia, a napfényarcú, halhatatlan császár leggazdagabb tartományának. Bú mandarin volt, gyémántgombos sapkát viselt, és nehéz sárgaselyem köntösét tűzokádó, vonagló sárkányok díszítették. Csin egész fényes birodalmában senkinek sem volt ilyen csodálatos köntöse a napfényarcú, halhatatlan császáron kívül. Bú köntösét száz varrónő három évig hímezte, és mire elkészültek, valamennyien megvakultak.

De hiába viselte pompás köntösét, ez sem rejthette el, hogy gazdája csúnya, egész Kína, Csin fényes birodalmának legcsúnyább embere. Körtefeje volt Búnak, teveszája, uborkaorra és pici vaddisznószeme.

Nem is nevezték másként az emberek, csak így: a csúnya Bú. A háta mögött – természetesen, mert az udvaroncok, tányérnyalók, léhűtő hízelkedők azt mondták, hogy nemes formájú orra – az a bizonyos uborkaorr – dicső erényekről tanúskodik, a szája szebb a szépnél, és bölcs gúnyt árul el, míg apró, véreres szemét úgy dicsérték, mint amelyből szokatlan fény és erő lövell.

Jólestek Búnak ezek a mézesmázas szavak. Kihúzta, illegette magát pompás köntösében. De akkor a tükörre esett a tekintete…

Ki nézett onnan reá?Kié az a szőrös uborkaorr, a lefittyedt teveszáj, a vérben forgó, apró

vaddisznószem?Közelebb ment a tükörhöz, megtapogatta arcát.Ő maga volt az, kétségtelen.Bú kormányzót rettentő harag fogta el. Ez a tükör az oka mindennek, ez a

gyalázatos. Ököllel sújtott le a fényes sima lapra.A tükör csörömpölve összetört.Eltűnt a szőrös uborkaorr, és a leffedt teveszájnak sem maradt nyoma.Bú kormányzó hahotázni kezdett.Elégedetten visszaereszkedett elefántcsont karosszékébe, és tovább

hallgatta udvaroncai, tányérnyalói körmönfont hízelkedését.Nem is volt baj három napig. Akkor azonban lakomára hívták a

kormányzóság leggazdagabb kereskedőjéhez.A kövér kereskedő a lótuszvirágokkal díszített ebédlőhelyiségbe vezette a

kormányzót. A nagy kerek lakktálcákra halmozott ínyencségek között Bú kormányzó kedvenc étele várta őket, kék színű apró porcelántálakon frissen főtt bambuszhajtás és rigótojás.

Bú csettintett a nyelvével, aztán leereszkedett egy selyempárnára. De alig emelte szájához az első rigótojást, mikor felpillantott, és a szemközti falról, ezüst keretből a saját, torz arca vigyorgott feléje.

A kormányzó iszonytató dühbe gurult. Kést hajított a tükör felé, aztán tombolni kezdett, és összetörte a tojáshéjvékonyságú, kincset érő porcelán edényeket.

Ha a házigazdája nem ilyen tekintélyes ember és gazdag kereskedő, egészen biztosan huszonöt pálcát veret reá. Így azonban kegyesen megelégedett annyival, hogy halálra botoztatta azt a szolgát, aki a falra akasztotta a tükröt.

Aztán visszatért palotájába, és rendeletbe adta, hogy törjék össze a kormányzóság valamennyi tükrét.

– Egyetlenegy se maradjon épen. Parancsolom! Ha pedig mégis akadna vakmerő, aki áthágná rendelkezésemet, életével lakoljon!

Minden házat végigfürkésztek a zsoldosok, töretlen tükröt kerestek, de egyetlenegyet sem találtak, mert Csin népe alázatos, engedelmes és oly béketűrő volt, hogy az már-már arcpirító.

Így hát jelenthette a zsoldosok vezére, hogy a kormányzóságban nincsen több ép tükör.

Bú elégedett volt, egész nap mosolygott, és arannyal meg gyöngyökkel teli pénzeszacskókat osztogatott az udvaroncok között.

Nem is történt volna semmi, ha egy baljós napon nem támad kedve sétára. Két izmos szolga cipelte a kormányzói gyaloghintót a finom homokkal beszórt sétautakon, egészen addig, míg egy csöndes tó partjára érve, Bú intett, hogy álljanak meg.

A kormányzó kiszállt, és elandalodva sétálgatni kezdett. A tó kék volt, szelíden csábító, egyetlen habocska sem fodrozta felszínét.

Bú kormányzó lehajolt, hogy megnedvesítse homlokát, és ekkor a víz tükrében meglátta magát. Abban a pillanatban szétfoszlottak az udvaroncok hízelgései, megint csak a szőrös uborkaorrot, a leffedt ajkakat látta.

Jáspis fogantyús pálcájával dühödten csapott a vízre, és lám! – eltűnt a rémkép.

Bú kormányzó elégedetten kacagni kezdett.Aztán visszatért palotájába, és rendeletbe adta, hogy ezentúl

kormányzóságának minden tavát állandóan kavarni, csapkodni kell a hosszú bambuszbotokkal, hogy a víztükör egy percre se nyugodhassék meg.

A zsoldosok pedig végigjártak minden várost, minden falut, a csendes vizű tavak után kutatva. De sehol sem találtak. A vizeket mindenfelé szorgalmasan keverték és kavarták, hisz Csin népe alázatos volt, engedelmes és oly béketűrő, hogy ez már-már arcpirító.

Nem is lett volna többé semmi, ha egy baljós napon Bú kormányzónak nem támad újabb ötlete; az hogy álöltözetben leszálljon a nép közé, kikémlelni, miképpen gondolkoznak, miről beszélnek az emberek.

Egyszerű kék köntöst húzott magára, letette gyémántgombos mandarinsapkáját, és elindult:

Egyenesen a kereskedő-negyedbe ment, ahol éjjel-nappal sűrű tömegben hullámzott a nép.

Már az első utcában megragadta a figyelmét egy kikiáltó, aki teletorokkal ordított:

– Emberek, jóemberek! Ez itt a legcsodálatosabb krokodilmájból és hattyúhájból kevert szépítő kenőcs. Minden rútságot eltűntet. Ha ezzel kenné magát, emberformájúvá válhatna még maga Bú kormányzó is, pedig róla mindenki tudja, hogy a Menny Fia, a mi fényességes Csinünknek ő a legocsmányabb embere.

Bú rettenetes haragra gerjedt. Már-már felemelte botját, hogy szájon üsse az arcátlan kikiáltót, de aztán eszébe jutott, hogy ő most nem kormányzó, hanem együgyű vándor.

Lenyelte hát haragját, és elsomfordált.– Uborka! Uborka! – sipítozta a füle mellett egy kövér kofáné. – Vegyenek

uborkát! Akkora, mint Bú kormányzó orra. Csak persze nem olyan szőrös.Erre az utolsó megjegyzésre a bámészkodók mind heherézni kezdtek, csak

az álruhás Bú menekült tovább.Néhány lépés után egy utcai borbélyba botlott. A borbély megragadta, és

lenyomta alacsony zsámolyára.– Jer, idegen, borotváljalak meg, hisz majdnem oly rút vagy, mint maga Bú

kormányzó.Az álruhás Bú egyet taszított, kettőt lökött, és kitépte magát az utcai

borbély karjai közül.Egy italmérésbe menekült, és rizspálinkát rendelt. Oly gyorsan ivott meg

három pohárral, hogy közben alig vett lélegzetet.Csak azután nézett körül. A szomszéd asztalnál egy kézműves ült egy öreg

paraszttal.A kormányzó hallgatózni kezdett.A kézműves panaszkodott:– Tönkretett az az átkozott, szörnypofájú, tükörtörő Bú. Tükörcsiszoló

vagyok, ez a foglalkozásom, és most családommal együtt éhenhalok.– Nemcsak hiú és gonosz, hanem ostoba is – válaszolta a földműves. – Azt

hiszi, hogy ha ő nem látja az arcát, akkor más is elvakult.– Elég lenne, ha egyszer belepillantana valakinek a szemébe, ott rögtön

megláthatná saját víziló-pofáját. Ez a Bú nem tudja, hogy az ember szeme is tükör. Persze, még nem nézett ember szemébe, hisz udvaroncai térden csúszkálnak előtte mindig.

Bú nem bírta tovább, és kirohant. Meg sem állt hazáig, ott letépte magáról a rongyokat, felöltötte tűzokádó, aranysárkányokkal ékesített pompás selyemruháját, fejére tette gyémántgombos mandarinkalapját; kezébe fogta jáspis fogantyús pálcáját, és kilépett a nagy díszterembe. Ott már összegyülekezve vártak reá az udvaroncok, zsoldoskapitányok és gazdag kereskedők.

Kürtök harsogtak, dobok peregtek, mikor Bú kormányzó elfoglalta helyét. Ő pedig így beszélt:

– Ezennel elrendelem, hogy minden kézművesnek és minden parasztnak ki kell szúrni mind a két szemét. Elég, ha dolgoznak, az nem szükséges, hogy lássanak is. Ti pedig, kereskedők, kapitányok, udvaroncok, jól vigyázzatok, mert aki reám emeli tekintetét, az ő sorsukra jut. Ezt rendelem, ezt parancsolom.

Kürtök harsogtak ismét, és dobok peregtek, mikor elindultak a zsoldosok, hogy végrehajtsák Bú kormányzó parancsát.

De eddig volt, és nem tovább.Csin népe megfeledkezett arról, hogy alázatos, engedelmes és oly

béketűrő, hogy az már-már arcpirító.Nem várták meg a szemkiszúró zsoldosok érkezését, hanem egybegyűltek,

és Bú palotája elé vonultak.A kormányzói palotát fényes kardú zsoldosok őrizték, de ők többen voltak,

mint a tenger homokja. Oly sokan voltak, hogy a zsoldosoknak a félelemtől elgyöngült a karjuk.

Bú kormányzó védtelen maradt.És ekkor történt meg vele először életében, hogy szemtől szembe kellett

néznie az emberekkel. Ő, aki mostanáig csupa lesütött szemű embert kormányozott… most… egyszerre… százan, ezren meredtek reája.

Mit látott ezekben a szemekben?Azt csak ő tudná elmondani, de valami rettenetes lehetett, mert

iszonyatosat kiáltott, és rohanni kezdett.Futás közben ledobta magáról pompás selyemköntösét, messzire hajította

gyémántgombos mandarinkalapját, és szaladt, szaladt, tán máig is szalad.Az előkelő mandarinkalapról pedig leszakadt a gyémántgomb.Leszakadt és elgurult. Gurult, gurult, még máig is gurul. Ha majd valaki

megtalálja, akkor a mesének is lesz folytatása.A kis kínai meghajolt:– A mese véget ért.Tetszett a történet Szikra Ferkónak.Úgy… hát mégiscsak lehet… – gondolta magában. – Lehet a

selyemköntösűeket is tisztességre megtanítani. Köszönöm a tanácsot, mesemondó. Értem én!

Bezzeg annál nagyobb haragra lobbant Toportyán király. Valósággal tombolt haragjában.

– Megérdemelnéd, te szemtelen, hogy valóban szemtelenné tétesselek, megvakíttassalak. Hisz egy szemernyi igazság sincs szemenszedett, szemérmetlen szemtelenkedésedben.

Nagyot toppantott.– Megmondtam már, olyan mesét akarok hallani, amelyben győznek az

urak és a királyok. Tanítsátok meg tisztességre ezt a locsogó gazembert. Huszonötöt reá!

A kínai mesélőt tízfelől is megragadták. Már közeledett botot suhogtatva a tűzpirosba öltözött hóhér.

Az apró termetű kínai azonban megperdült a sarkán, és egy szempillantás alatt lerázta a reácsimpaszkodókat.

Haddelhadd kivont karddal rontott neki, hogy levágja. A kis öreg azonban nem hátrált előle, hanem – csodák csodája – a kard hegyére ugrott, és onnan az ablak fájára pattant. Az úri társaság megdermedve nézte, hogyan szökken tovább, ugrálva, táncolva, gúnyosan nevetve, és megemeli kis selyemsapkáját. Csak most látták, hogy a kis mesemondó kopasz, teljesen kopasz. Toportyán király és Héccerhét uraság borzongva összenéztek. Mit akarhat tőlük ez a Kiskopac?SZÉP MÁRINKAMásnap tovább folyt a hejehuja vigasság.Már esteledni kezdett, mikor megdöngették a palota kapuját:

– Ki az?– Uratokkal kívánok beszélni.– Nem lehet. Őfelsége mulat!Az újonnan érkezett azonban a kapura tette kezét, a zár felpattant, és ő

belépett. Félrehárította az őrök fegyverét, és végighaladt a virággal feldíszített termek során, ahol a háromnapos dőzsöléstől kábult vendégek hevertek.

Végül belépett a nagyterembe. Az idegen hószínű palástot viselt, térdig érő szakálla ezüstfehér volt. Kissé meghajtotta fejét, majd mélyen zengő hangon beszélni kezdett.

– Messziről jöttem, a kincses Indiából, hogy elmondjak neked egy mesét. Meghallgatod, nagyúr?

Toportyán király és Héccerhét uraság megriadva összenéztek, de aztán intett a király:

– Beszélj.A messzi Indiából érkezett aggastyán mesélni kezdett:– Nem élt még olyan szép leány a földön, mint Márinka. Ő volt népünk

legszebbik hajadonja. A szeme úgy tündökölt, mintha az ég csillaga, s maga az ezüstös néma hold is neki ajándékozta volna fényét. Dereka: ébenfából faragott karcsú, barna oszlop; a járása, a termete… Szarvasünő suhan így a cédrusok között, szél oson így a vizek felett.

Brandurnak hívták a lantost, aki Márinkát szerette. A hősök hőse volt ő, győztes ezer csatában. Az ő szabadságért izzó éneke vitt harcba ezreket, de azért mégsem lett belőle marcona, durva léptű harcos. Megmaradt költőnek, Márinka szerelmesének… Ó, csak hallottátok volna dalait, melyeket Márinkának énekelt a bársony fekete, forró éjszakákon. A tengerparton ültek, hallgató pálmák alatt, s a kósza szellő magával ragadta az éneket.

Ahol meghallották, mindenütt lángra gyúlt az emberek szíve. Így szállt,

szállt a szép Márinka híre. Mindenfelé őróla énekeltek, Brandur dalát pengette minden hárfa, lant.

Egyszer aztán eljött a császár. Kétszáz, selyemszőnyeggel letakart elefánt hordozta kristályszekrényekbe zárt kincseit. Katonái kivont kardjának élén szikrázott a napfény.

Maga a császár hófehér elefánt hátán ült, aranybíbor ernyő alatt, s a köntösét annyi gyémánt díszítette, hogy a kezét sem tudta mozdítani.

Sápadt volt a császár. Fényes nappalon és sötét éjszakákon mindig csak Márinkára gondolt, őutána vágyódott, őt áhította.

A császári elefánt két oldalán dús fürtű dalnokok haladtak, akik aranylantjukat pengetve szakadatlanul Márinkáról énekeltek.

Brandur dalait énekelték Márinka szarvasünő termetéről, tengeren suhanó szellőhöz hasonló járásáról, szeméről, mely a csillagoktól kölcsönözte fényét.

A császár hallgatta, és reszketett a vágytól meg a gyűlölettől, Márinkát kimondhatatlanul szerette, és mindenkinél jobban rettegett Brandurtól, a szabadság lángoló szavú dalnokától.

Hömpölygő folyamok mentén vonultak, s a vízparton heverésző fényes pikkelyű krokodilok riadtan surrantak a vízbe. Kusza indákkal behálózott őserdőkön törtek keresztül, ahol a fákon majmok sikoltoztak, és zöldes testű kígyók siklottak feléjük. Jég-páncélú hegycsúcsokra hágtak fel, s a szélvihar szemük közé vágta a hó porzó ezüstjét. Eltikkadtak a forróságtól, és fagyos hideg dermesztette őket. De a császár csak intett szemöldökével: előre, meg ne álljatok, ne pihenjetek, míg azt a földet el nem éritek, ahol Márinka él.

Vonult, vonult tengernyi kincsével a császár, és végül megérkezett Márinka hazájába.

Tarka tollas, csengőkkel teleaggatott ruhájú kengyelfutók jó előre hírül adták érkezését. A nép ezüstös szakállú vénei tisztelettel várták, és karcsú testű lányok szórták az illatos szirmú virágokat a fehér császári elefánt elé.

Abban az időben népünk szabad volt. A gazdagok palotákban, pompás házakban éltek, drágakő csillogott minden ujjukon: aranyat rejtettek a ládamélyek, ezüstvályúkba hullott a szökőkutak vize. Szabadok voltak, nem hódoltak meg senkinek, nem ismertek urat maguk fölött.

A császár elébe állt a vének legvénebbike. Az idő nem görnyesztette meg a termetét.

Ez volt Márinka édesapja.Büszkén emelte aranypánttal övezett fejét a császár felé.– Mit kívánsz mitőlünk, felséges úr?A sápadt, gyémántokkal ékített császár egyetlen szóval felelt:– Márinkát…A vének legvénebbike így felelt neki:– Az én Márinkám Brandurt szereti, az énekest.– Mérhetetlen kincset adok Márinkáért cserébe.A válasz ugyanilyen büszke volt.

– Császár! Kincseid nélkül is megélünk. Nem eladók a mi lányaink.

Csak egyet intett a császár, és máris útnak indultak borotvált fejű, sebhelyes arcú hóhérai. Pallosuk rozsdás a vértől. Amerre elhaladtak, néma félelemmel húzódott háttérbe a nép.

Brandur a kertben ült, s egy új dalt pengetett. Ez is Márinkát dicsőítette. Szerelmét, mely forróbban fénylik, mint a nap; hűségét, mely tisztább és keményebb, mint a gyémánt. Egy virágos fa alatt ült, és az illat körülcirógatta Brandurt. Halvány szirmok libegtek alá fekete hajára, tisztán fénylő homlokára.

Itt lepték meg őket a császár emberei.

Körülvették, ezer kard meredt éhesen feléjük. De az övé sebesebben villámlott valamennyinél.

Patakban ömlött a vér, de Branduron nem ejtettek még egy karcolást sem. Végül a hős mégis lankadni kezdett. Felkiáltott:

– Testvérek, barátaim, népem férfiai, segítsetek!De nem mozdult senki. A gazdagok a paloták mélyére húzódtak, kincseiket

rejtegették, senki sem gondolt arra, hogy kardot húzzon Brandurért. A szegények pedig messze voltak, nem hallották a segélykiáltást.

Még sokáig tartott a harc, de végül mégis legyőzték. Ezren voltak egy ellenében…

Megragadták, és kihasították forró, piros szívét.Elnémult az ajk, kihunyt a szem, többé a lant sem pendült…Aztán vitték, vitték a szívét.A császár előkerestette legszebbik gyémántserlegét, és abba helyezte el a

költő szívét.Ekkor vezették elébe Márinkát.A császár megingott, és eltakarta arcát. Márinka szebb volt még annál is,

mint amilyennek a költő megénekelte. Ott állt a térdeplő császár előtt. Arcán gyűlölet parázslott, megvetés izzott tekintetében, harag lángolt a homlokán.

– Nem kellesz, császár!A hatalmas úr könyörögni kezdett:– A császárnőm leszel…– Nem kellesz! Brandurt szeretem, Brandurt a költőt. Övé vagyok, és

enyém a szíve.A császár még jobban elsápadt a gyűlölettől, majd meghajolt, és

átnyújtotta Márinkának a serleget.– Hogy egészen tiéd legyen…Márinka nem szólt, könnye se hullt, de olyan lett az arca, hogy a császári

hóhérok rémülten hátrálni kezdtek.Lassan elindult.– Ne menj el – rimánkodott a császár. – Mindent megteszek, csakhogy itt

maradj.A világ legszebb lánya feléje nyújtotta Brandur serlegbe zárt szívét.– Tedd, hogy ismét dobogjon.A császár tagadóan intett.– Azt nem lehet. Életet csak elvenni tudok, adni nem.– Akkor elmegyek.A nagyúr megragadta Márinkát.– Értsd meg, azért ölettem meg, mert szeretlek. Nem tűröm, hogy mást

szeressél. Megölettem, mert császár vagyok! Nem tőlem retteg minden élő? Van, aki nálam is hatalmasabb?

Márinka így válaszolt:– Van. Brandur. Többé le nem győzheted.A világ legszebb leánya úgy nézett reá, hogy a császárnak megfagyott

teste-lelke. Megértette: hiába reméli a világ legszebb lányának szerelmét. Megfúvatta hát a kürtjeit, elefántjára szállt, és villogó kardú hóhérai kíséretében elindult.

Márinka édesapja pedig, a nép véneinek legvénebbike, összehívatta a nagy India minden gyógyítóját. Kerecsensólyomnál gyorsabb paripákon vágtattak a futárok. El is jöttek a szakállas varázslók, tar fejű bűbájosok, és karjukra tekert mérgeskígyókkal a boszorkánymesterek.

A vének legvénebbike odavezette őket, hol balzsamokkal bekenve, illatos füstölők közt Brandur feküdt. Márinka tartotta átölelve.

– Ez itt Brandur, a költő – mutatott reá. – Halott. A császár tépette ki a

szívét. Tegyétek csodás hatalmatokkal, hogy ismét éljen.Sorra odaléptek a költőhöz a szakállas varázslók, tar fejű bűbájosok,

legvégül az eleven kígyókkal ékesített boszorkánymesterek jöttek. Aztán megrázták a fejüket.

– Nem lehet… Nem lehet…Legutolsónak a legöregebb varázsló maradt. Száz esztendő görnyesztette

vállát. Nem félt sem a császártól, sem a hóhérok pallosától.

Sokáig nézte Brandurt meg Márinkát, gondolkozott, majd végül így szólt:– Brandur meghalt, meg kellett halnia. A népe gyáva, nem érdemel ilyen

dalnokot.– Nem igaz! Az én népem fiai büszke hősök – kiáltotta Márinka.– Leányom, ha egyet, ha egyetlenegyet találsz, aki kardot húz a császár

ellen, akkor Brandur ismét élni fog.– Akkor még holnap fel fog ő támadni – válaszolt Márinka.A vén varázsló szomorúan mosolygott.– Próbáld meg, leányom.Márinka két karjába emelte Brandurt, ment, míg a tenger partjára nem ért,

oda, ahol valamikor ketten ültek a bársonyfekete, forró éjszakában, hallgató pálmák alatt. Ott maradt egész hajnalig, ott temette el, de mikor a hullámokból felbukott a nap, és szétterítette bíborpalástját a vizek fölött, felállt, és elindult.

Szívében lángolt a reménység, rőten izzott a bosszú.Belépett minden palotába, és így beszélt:– Ti férfiak, ti ifjak! Brandur, az énekes – halott. A császár gyilkoltatta meg.

Fegyverre férfiak, vár a bosszú! Ő volt népünk kincse, büszkesége, és eltiporták. Hadd tudja meg a császár, hogy nem Brandur volt ennek a népnek utolsó férfia.

De hiába izzított, hiába perzselt Márinka minden szava, mintha Brandur lelke költözött volna beléje – a férfiak, az ifjak elhúzódtak. A paloták mélyén rejtőzködtek el, vagy eltakarták arcukat; úgy tettek, mintha nem értenék, nem hallanák, mit beszél ez a lány.

Volt, aki így suttogott:– Szép Márinka, gondold meg, mit cselekszel. A császár nagy, hatalmas úr.

Katonája több van, mint a tenger homokja, hóhérainak éles a pallosa. Ha harcba szállunk ellene, elveszi kincseinket.

– Gyávák! – sújtott rájuk Márinka szavának ostora.A férfiak, ifjak lesütötték szemüket, szégyenkeztek, de a szívük olyan volt,

mint a víz, s így feleltek:– Jobb gyáván élni, mint meghalni bátran.Márinka nem csüggedt, nem pihent reggeltől estig, kormos éjféltől sugaras

hajnalig. De hiába kopogtatott a paloták ajtaján, nem mozdult senki.– Nem megyünk. A császár erős, a császár legyőzhetetlen. Féltjük

kincseinket.Márinka roskadozva, kétségbeesve tért vissza a tengerpartra az

elefántcsontból, ébenfából és aranyból emelt síremlékhez, ahol a kristályserlegben Brandur szíve pihent.

Odalépett, és a következő szavakkal magasba emelte a serleget:– Paloták népe, légy átkozott! Marjon beléd az átok csontig, húsig.

Pusztuljanak, vesszenek el kincseid, olvadjanak semmivé ékességeid, melyek fontosabbak voltak neked, mint a szabadságot védelmező, becsületes férfiszív.

A következő pillanatban nagy robajjal összeomlottak a paloták, elapadtak a sziporkázó szökőkutak, ronggyá foszlottak a gazdagok testén a selyemköntösök, aranyuk homokká lett, drágaköveik kaviccsá, ők maguk, kik eddig palotában éltek, hazátlanná váltak, gyűlöltté, megvetetté.

Márinka pedig hátat fordított nekik, és elment oda, hol a szegények éltek. Nem volt aranyuk, nem voltak gyémántjaik, de volt bátor, szabad szívük.

Ők nem emlegették a császár hatalmát, nem reszkettek katonái gyilkos fegyverétől. A szemük összevillant, kardot ragadtak, s egyikük énekelni kezdte Brandur dalát.

A legszebbet, a harcba hívót, a szabadság énekét.Ezer torokból, tízezerből zendült fel Brandur harci éneke. Nőtt, dagadt a

dal, messze szárnyalt, forrón, lángolón, tán még szebben, mint ahogy egykor Brandur énekelte.

Márinka ott menetelt a szegények között. Úgy vonultak, mint a tajtékzó áradat, jaj lesz a császárnak, mikor elérik. Márinka most értette meg: igazat mondott a vén varázsló. Az ő Brandurja újra él, ifjan, diadalmasan, győzhetetlenül, mert a költő feltámad, és halhatatlanná válik énekében.

A mesemondó meghajolt, és hátralépett.Szikra Ferkó, aki most is a terem sarkából hallgatta végig a mesét, azt

gondolta, hogy bár lehetett volna ott ő is, az első sorba állt volna egész biztosan, oda, Márinka mellé.

Tetszett a mese Ferkónak, de bezzeg nem tetszett a királynak.– Olyat mondj, ahol győznek a királyok, olyan mesét, amelyben szeretik a

császárokat, úgy, mint engem az én alattvalóim.Közben intett szemöldökével a főhóhérnak s az az ajtó mellől lábujjhegyen

elindult az ezüstszakállú mesemondó felé.– Mesét, ahol szeretik a császárt? Ilyen mesét nem ismerek.A király ismét intett. A főhóhér már ott állt az agg mesemondó mögött, és

lassan felemelte pallosát.Ekkor Szikra Ferkó – ő volt az, senki más – felkiáltott.– Vigyázz!Az agg hátranézett, sziszegve zuhant alá a hóhér pallosa, de már csak

levegőt talált. Az ezüstszakállú mesemondó szétfoszlott, eltűnt, semmivé lett még az árnya is.

Toportyán király rémülten felkiáltott:– Fogjátok meg! Utána!Az ám, ha a levegőt, a semmit, az elsuhanó árnyakat megfoghatná a király

parancsszava.A hős vitézek csak bámultak egymásra bután.Akkor Héccerhétnek eszébe ötlött:– Ki kiáltott vigyázzt?Hárman is ugrottak, és kiáltották, hogy Szikra Ferkó.– Fogjátok meg!Keresték mindenfelé, még az asztal alá is benéztek, de nem találták, pedig

az elébb még ott állt a sarokban.A király, Héccerhét, a selymes dámák, puccos udvaroncok, a híres-

nevezetes daliák, köztük Rontombontom és Haddelhadd vitéz kivörösödve kiáltották, sipították, toporzékolták, ordították:

– Utána!Megfogták-e Szikra Ferkót? Megtudja az: aki megéri a holnapot.

AZ EMBER FEJE NEM SÜTŐTÖKNosza Ferkó, jó lesz igyekezni. Ha eddig nem siettél, most kösd fel a nyúllábat, s mire egyet gondolsz, úgy eliramodj, hogy te magad se tudd, hol vagy, merre járkálsz. Mert úgy igaz, amint Szikra Ferkó a neved, hogy

Toportyán király meg kedves tanácsosa, Héccerhét és vitézei nem nyugszanak, míg a kezüket reád nem teszik, s akkor aztán az útszéli vadalmafa vackoránál is olcsóbb lesz a fejed.

Tudta ezt jól Ferkó, és alig hogy odakiáltotta a „vigyázz”-t az ezüstszakállúnak, máris kiugrott az ajtón, s mialatt azok odabenn keresték, és találgatták, hogy vajon őt is a föld nyelte magába, káprázat tüntette el, mint az ismeretlent, azalatt Ferkó végigfutott a termeken, a sok díszes, lépcsős, oszlopos csarnokon, és tán meg is szabadul simán, ha egy nagyságos úr bolond mámorában cimborájának nem hiszi, és a nyakába nem csimpaszkodik. Addig-addig, hogy a szerteszét iramodó szolgahad felfedezte, az egyik rikkantott, a másik kiáltott, reámentek vagy húszan, úgy körülhemzsegték, mint kopók a vadkant. Szabadulás nem volt semerre sem. Megláncolva, összekötve, kezén-lábán szorító szolgamarkok között vitték a király elé.

Toportyán csak egyet pillantott reá.– Ohó… a kovácslegény… a nagy útra vállalkozó…Odafordult Héccerhéthez.– Mit tanácsolsz, olajba főzessem, kerékbe töressem, vagy elég lesz, ha

csak lecsapatjuk a fejét? Különben még gondolkozom holnapig. A kivégzést déli harangszó utánra rendelem. Addig imádkozhatsz, legény.

No, szegény Ferkó, most aztán eltapossák életed szikráját, nem szabadulsz meg innen, ha száz életed van, akkor sem. Maga a király mondott borzasztó halált a fejedre.

Tudta jól Szikra Ferkó, hogy mi vár reá, sajnálta is fiatal életét, nem szívesen hagyja itt ezt a világot, de akármit is érzett, nem mutatta. Nem fog nyavalyogni Toportyán előtt, inkább vágják fancsikára.

Egyelőre még nem vágták, forró olajba sem mártogatták, most még csak bezárták, sötét börtönbe rakták.

Hideg volt ott, és rettentően sötét, jeges víz szivárgott a kövek közül, penész virágzott a padlón, de akinek már csak egy nap az élete, annak ez is jó.

Egyszer csak reszelős, mély hangot hall Szikra Ferkó ott a börtön fenekén, a mélyfekete éjszakában.

– Ki vagy?– Szikra Ferkónak neveznek, és kovácslegény vagyok.– Tudod-e már a sorsodat? Meddig kell itt maradnod? – faggatózott a

láthatatlan ismeretlen.Ferkó – minek mutassa bánatát – könnyű szóval így felelt.– Nem sokáig, csak holnapig. Akkor fejemet veszik.Sokáig hallgatott a másik. Mit is lehetne annak mondani, akinek már csak

egy arasz az élete? Végül aztán ennyit felelt:– Ez biz nagy bolondság, öcsém. Az ember feje nem sütőtök, hogy, ha az

idén lemetszik, jövőre újra nőjön.Ezen a bölcsességen elgondolkoztak mind a ketten.Sötétségben hamar megunja az ember a hallgatást. Ezúttal Ferkó kérdezte

meg az előbbi faggatót:– Hát kend?– Én, fiam, öreg Mihály vagyok, a legeslegelső parádés kocsis Toportyán

király udvarában, hogy ebben a szempillantásban sisteregne őfelségébe az a hétágú mennykő, amit én kívánok neki, amiért itt senyveszt ebben a büdös sötétben.

– Parádés kocsis? Akkor kend nagyobb úr a királynál.Hej, keservesen nevetett a vén kocsis.– Ho… hó… hohó…! A lusta ló elindítja a szekeret, aztán ismét megáll. De

te, öcsém, ne légy olyan, mint a mindenfelé csavargó rossz kocsis, hajts tovább – szóval beszélj. Miért lennék én Toportyán királynál nagyobb úr?

Ferkó nyomban megfelelt:– Csak azért, és semmi másért, mert kend az egyetlen, aki hátat fordíthat

a királynak, és még a kalapját se kell levennie.– Abbiz’ igaz! Te aztán legény vagy, öcsém, ha még a halál árnyékában is

tréfálkozol.– Ráérek sírni, majd, ha nem lesz fejem.– Látod, engem csak egy napra csuktak be, mert ide jövet az egyik

paripáról lehullott a gyémántpatkó, és mégis úgy szomorkodom, hogy a bajuszom vége is lehervadt bele. Ilyen szégyen érjen egy parádés kocsist! No, zörget már a kulcsokkal a porkoláb, értem jő, lejárt a büntetésem. Isten megáldjon, Szikra Ferkó, könnyű legyen a meghalásod.

Azért éppen ott még nem tartunk – gondolta Ferkó, és megragadta a kifelé igyekvő kocsis dolmánya ujját.

– Megálljon, kend, öreg Mihály. Van-e odafenn jóembere?– Aki bojtárlegény, kocsisgyerek csak ott ténfereg az istálló körül, annak

mind törvény, amit én beszélek.– Akkor a legügyesebbel kerestesse meg Kalapándi mestert, az öreg

kovácsot, és üzenje meg neki, hol és miképpen hagyott.– Meglesz, öcsém, hm… értelek már…Öreg Mihály elment, Szikra Ferkó ottmaradt. Teltek az órák, egyik a másik

nyomába hágott, Ferkó ült magában, és várta, hogy mi lesz. Úgy éjféltájt matarászás hallatszott az ajtón. Csendesen kattant a zár, aztán kinyílt.

Ki állt magasra emelt lámpával Ferkó előtt?Kalapándi mester!

Hogy rohant hozzája Ferkó, hogy ölelte magához! Bezzeg nem szégyellte, most könnyezett.

Az öreg csöndet intett. Vigyázat! Lábujjhegyen!Az őrök mind aludtak. Hát hogyisne, mikor Öreg Mihály, a parádéskocsis,

szabadulása örömére egész hordó veres borral tisztelte meg őket. Arról persze rajta kívül csak Kalapándi apó tudott még, hogy a borba jóféle altatópor került.

A többi már nem volt olyan nehéz. Kalapándi nem azért volt kovács, mindenféle vasaknak mestere, hogy ki ne tudjon babrálni akármiféle zárral.

Szép csöndesen lépkedtek a részeg álomban hortyogó börtönőrök hasán keresztül, aztán a fekete árnyékú falak tövén suhantak, végül a kapun kívül kerültek. Szikra Ferkó most már szabadon lélegezhetett.

Hej, akármilyen keserves, mégiscsak szép az élet!De most nem volt idő sóhajtozásra, de még örvendezésre sem. Kalapándi

apó ugyancsak siettette legényét.– Eredj, igyekezz, édes fiam. Erőt, egészséget kívánok utadon. Járj

szerencsével, és térj meg az öreg Kalapándi apóhoz. Akármeddig is tart az utad, én ígérem, addig meg nem halok, míg vissza nem jössz. Azt akarom, hogy együtt kovácsoljuk a világverő kardot, és én magam kívánom annak a kezébe adni, aki forgatja majd szegények, védtelenek boldogulására, gazok, gazdagok félelmére. Eredj, fiam, keresd meg a Világ Pásztorát, mondd meg neki, hogy tiszteltetem, jó komám ő nekem, s kérd meg, hogy igazítson útba, merre keresd a földalatti népet és Szivárványországot, ahol Villám vitéz lakik.

Még egyszer megölelték egymást, és Ferkó már az útra igazította lábát, amikor Kalapándi apó megszólalt:

– Ejnye, no… megállj csak. A legfontosabbat majdhogy el nem feledtem.

De hiába, ilyen a vén ember – az esze akár a lyukas szita.Benyúlt a vállán lógó tarisznyába, és kivett onnan egy kis-baltát.– Nesze, Ferkó fiam, vidd magaddal. Ez olyan balta, ha jól kézben tartják,

sokat ér. Sokat dolgoztál, s becsülettel; sose volt hozzád fogható legényem. Ezt adom jutalmul.

Ferkó átvette, megköszönte. Ügyes kisbalta volt, a nyele belesimult a tenyérbe, mint egy baráti kéz, acélja meg csillogott, akár a jókedvű ember tekintete. Kedvére való volt Ferkónak a kisbalta, épp ilyent kívánt mindig magának.

– Próbáld meg, fiam, igazán jó kézbe került-e – mosolygott ravaszul Kalapándi apó.

Szikra Ferkó úgy tett, ahogy mondták neki.Ott állt az út mellett egy terebélyes nagy fa. Ferkó odalépett, és a

kisbaltával lesújtott a derekára. Hát – halljatok csodát – a kisbalta elkezd pattogni, táncolni a kezében, mint a motolla. Egy szempillantás alatt nemcsak kivágta, ledöntötte, de még fel is aprította a fát. Az ám, ilyen varázslatos dolgokat tudott Kalapándi apó, a mesterek mestere.

– Elég, baltám, elég! – csitította Ferkó, és a kisbalta megpihent.Ferkó szeretettel megsimította, vállára akasztotta, és egyszeriben kétszer

olyan erősnek érezte magát, mint azelőtt. Elbúcsúzott most már utolszor Kalapándi mestertől, aztán elindult vidáman fütyörészve. Akinek ilyen kisbaltája van – annak nagy baja nem eshet.

Így gondolta Ferkó, de nem így lett.Ment, mendegélt, s amint szedegeti lábát, hogy minél messzibbre kerüljön

Héccerhét uraság átkozott várától, hát az egyik útkanyarodónál ki tűnik elébe? Senki más, mint az ezüstszakállú, fehér palástos mesélő.

– Megállj, Szikra Ferkó. Te megmentetted az életemet, vigyázzt kiáltottál, mikor hátulról le akart sújtani reám a hóhér. Ezt most meghálálom neked.

– Nem azért tettem – restelkedett a legény.– Tudom. Ismerem én becsületes, tiszta szívedet. – Ide hallgass. Egyebet

nem adhatok, csak egy tanácsot, mégpedig a következőt: mindig bátran előre menj. Ha meghátrálsz, ha visszafordulsz, sohasem éred el a célodat.

Megköszöni Ferkó a tanácsot, és megy tovább. Hát a következő útkanyarodónál kibe ütközik? Egy kicsi erdei öregemberbe, de olyan kopaszba, hogy annál kopaszabb már nem is lehet. Persze megismerte rögtön: ő volt az, Kiskopac.

Szikra Ferkó tisztességgel köszön, az is fogadja.– Hová, merre, szépöcsém?– Világ Pásztorát keresném, öregapám.– Akkor éppen jót kérdezel, mert azt ezen a földi világon rajtam kívül senki

nem tudta volna mondani. Neked elmondom jószívvel, fiam, mert tudom ki vagy, és miért indultál a hosszú útra.

Szikra Ferkó elálmélkodott.– Hát megismer, kend, öregapám?A kicsi kopasz azonban csak nevetett, és így felelt:– Eredj csak, keresd meg Világ Pásztorát. Nem tudom, hogy hol legeltet

mostanában, de ott kell lennie valahol, az égig érő üveghegyen innen. Egy biztos: valamerre a fekete erdő kellős közepében felbuggyanó, fekete forrásból eredő, fekete sziklák közt hömpölygő, fekete folyónak partjára terítette le fekete subáját, ott főzi a világ gyászát, kavargatja mindhiába, és csinálja fekete bivaly tejéből a túrót.

Ferkó nem állhatta, hogy meg ne kérdezze.– S az a túró, az is fekete?– Ugyan már, bolondot beszélsz, szépöcsém. Ki hallott még fekete túróról?

Megköszönte szépen a tanácsot Ferkó, s elindult megkeresni a fekete erdő közepén felbuggyanó, fekete forrásból eredő, fekete sziklák közt hömpölygő, fekete folyónak, fekete partjára terített, fekete subán üldögélő Világ Pásztorát, aki fekete bivaly tejéből csinálja a túrót, s főzi a világ gyászát, kavargatja mindhiába.

Megy, mendegél tovább; hát a harmadik útkanyarnál ki jön szemközt vele? Az a kicsi kínai, de most is olyan furcsán ugrál, szökdösik. Persze ez is csak ő volt, Kiskopac, aki – anélkül hogy Ferkó tudta volna – immár harmadik formában, más-más álorcában került eléje. Mert Kiskopac barátja minden szegénynek, s ha valaki megsegíti, azt ő nem felejti el soha.

Ferkó tisztességgel köszön, a kínai fogadja. Aztán kérdi:– Hová tartasz, ifjú?– Én biz a Világ Pásztorát keresem.– Csak mindig egyenesen előre! – nevet a kínai. – De jó lesz szedned a

lábadat, mert ha nem, egyenest az akasztófára jutsz.Szikra Ferkó visszanéz. Hát a völgyi úton, mint fergeteg hajszolta porvihar,

vad vágtában közelednek Toportyán király válogatott vitézei. Legelöl Héccerhét. A lova akkora, hogy hét ölet ugrik minden elrugaszkodásra.

No, szegény kicsi esze, most segítsd meg Ferkót! Bújhatsz fába, fű szálába; sziklaodú rejtsen, barlang elbújtasson, szakadék magába zárjon. Mindhiába. Nincs itt már menekvés. Kellett neked kikezdeni Toportyán királlyal, erős seregével, híres vitézeivel, bosszúálló, mérgesmájú, fekete zuzájú Héccerhéttel. Most aztán lássad! A börtönből még megszabadultál, de innen soha.

Látta Ferkó, hogyne látta volna! S ha már úgy van, akkor nem lehet másképpen. Nekitámasztotta hátát egy fának, és ujja begyével megpróbálta kisbaltája élét.

Ő itt most meghal, de nem egyedül – az biztos. Megtanulják Toportyán király híres vitézei, hogy ki s mi az a Szikra Ferkó.

Tovább nem is jutott a nagy elszántsággal, mert megszólalt a kicsi kínai:– Hallod-e, te Ferkó, ne bolondulj. Kár lenne fiatal életedért, kicsorduló

drága véredért. Nesze, itt ez a kicsi elefántcsont táblácska, meg itt ez az ecset és ez az üveg festék. De úgy vigyázz reájuk, hogy varázslatos szerszámok. Ha te ezzel a varázsecsettel ráfestesz egy lovat az elefántcsont lapra, az menten valósággá válik.

Szikra Ferkó odapillantott az egyre közelebb gomolygó porfelhőre, a porfelhőből elővillanó kardokra, lándzsákra, alabárdokra, hallotta már Héccerhét lovának hatalmas prüszkölését, óriáspatkójának kemény csattogását, és így szólt:

– Egy jó ló. Az biz nem lenne rossz.S igaza volt Ferkónak. Mert bolond, aki elszalad, ha nem kell, de még

nagyobb bolond, aki nem fut, amikor muszáj.– Tessék! – nyújtotta az elefántcsont lapot, az ecsetet és az üveg festéket a

kínai.Nem mondatta kétszer magának Ferkó. Úgy is tett.Egyet húzott, kettőt vont, hármat kanyarított az elefántcsont lapra, és a

következő szempillantásban már ott díszelgett a lovacska képe. De éppen csak egy szemhunyásnyit, mert a következő minutumban nagy nyerítéssel már le is szökött onnan.

Lónak ló volt, de milyen ló. Még paripának is táltos! Táncos lábú, harapós szájú, aranyszőrű, selymes sörényű.

Ott toporzékolt Szikra Ferkó előtt. Őt sem kellett még egyszer biztatni. Felpattant a paripa hátára. Úgy illett oda, mint cserépbe a muskátli.

A csodaparipa nekirugaszkodott, dobbant a patája, röpült sörénye s farka,

hegyeken szökkent át, vizeken úsztatott keresztül, füvellő mezőkön száguldott végig, úgy elillant Szikra Ferkóval, hogy mire Héccerhéték magukhoz tértek a szájtátásból, még a híre-pora is eloszlott.

Keressék, ha tudják! Egyebet nem, de a semmit megtalálhatják, azzal boldoguljanak.VILÁG PÁSZTORÁNÁLFurcsa ám egy olyan ország, ahol minden fekete. Fekete víz folyik fekete partok közt, gyász-szín levél levelezik fekete fa ágán. Az embernek belefacsarodhatik a szíve még akkor is, ha azelőtt olyan vidám volt, mint az égbeszálló énekes pacsirta.

Így gondolkozott Szikra Ferkó, amint táltosa hátán Feketeország felé vágtatott, hogy megkeresse Világ Pásztorát.

Amint közeledtek Feketeország felé, elébb csak halványulni kezdett minden körös-körül, elványadt a fű zöldje, bágyadtan kéklett a nefelejcs, megfakult a pipacs, az ég sem volt már ragyogó kék, hanem vízszínű. Amint tovább haladtak, elszürkült a tájék, mintha kiszívtak volna minden színt a világból, a táltos is csak lépegetett már, és mikor Ferkó felemelte lehorgasztott fejét, azt vette észre, hogy lova már fekete úton lépeget, s amikor megpihennek, fekete fának fekete árnyéka vetül reájuk.

Nézte, nézte Ferkó azt a sok szomorú feketeséget, s maga sem tudta miért, de úgy megtelt az ő lelke is búbánattal, hogy a sok sóhajtozástól majd kifújta a lelkét. S hiába nézett bármerre, hiába próbált a tekintete elmenekülni a bakacsinba vont világból, mert ha felnézett az égre, még ott is vastag fekete fellegek függtek, mint maga a bánat, hogy az ember azt gondolhatta, ezek most mindjárt leszakadnak, és maguk alá temetik a világot.

Útközben nem találkozott élő lélekkel. Nemhogy falu, de még egy árva kunyhó sem került Szikra Ferkó útjába, csak sziklák álltak mindenfelé, nagy fekete sziklák.

Így jutott el végül Világ Pásztorához.Világ Pásztorát éppen úgy találta, ahogy Kiskopac megmondta volt. Fekete

erdő közepén kibuggyanó fekete forrásból eredő, fekete folyó partján ült, s fejte a fekete bivalyokat.

Szikra Ferkó ráköszönt.

– Jó estét, öregapám.– Neked is, fiam.Hej, de öreg volt Világ Pásztora, olyan öreg, hogy annál öregebbet még

elképzelni is nehezen lehet. Ráncon ránc az arca, a bajusza lógó, a szakálla a mellére folyt. Ez volt az egyedüli fehér az arcán.

Szikra Ferkó kicsapta lovát a fekete legelőre, maga pedig leült a tüzecske mellé.

A vén pásztor hagyta, semmit sem szólt.Mikor egészen beesteledett, és bánatosan pislákolni kezdett a

vacsoracsillag, az öreg odatett Ferkó elé egy darab sajtot és egy kupa tejet.– Egyed, s igyad.Szikra Ferkó megtette jószívvel. A sok lovaglás úgy megzötyködte, hogy

három emberre való étvágya volt. Mikor elverte éhét, megkérdezte tőle Világ Pásztora:

Mi járatban, fiam?– Tanácsért jöttem kendhez, Világ Pásztora.– Akkor jó helyen jársz. Vénember tanácsa, ifjú munkája, csak együtt ér

sokat. Beszélj!

Szikra Ferkó szép sorjában elszámlált mindent.Hallgatta, hallgatta Világ Pásztora, s még bár egyet se pillantott.– Addig megyek, meg nem nyugszom, kutatok, keresek, amíg meg nem

találom a földalatti népet. Merre menjek, itt lelem meg, vagy amott, erre adjon nekem tanácsot, kend, Világ Pásztora – fejezte be a beszédet Ferkó.

– Sose sajnáltam a jó szót, fiam. Kalácsot sem kérek a tanácsért, hanem elébb tudni akarom, megérdemled-é? Mert érdemtelennek meg bolondnak annyit ér a jó tanács, mintha sárba vetném az aranyat. Igaz-e? Ezért állj be hozzám szolgálatba, s ha kitelik az esztendőd, nem bánom, útba igazítalak.

Felcsapott Ferkó, hogyne csapott volna fel. Nem kicsi dolog, ha az ember bojtárja lehet Világ Pásztorának.

– Nem lesz egyéb dolgod, csak ezt a bivalycsordát kihajtsad minden reggel a fekete legelőre, este meg hazatereled. De úgy vigyázz, ha egy is hibázik belőle, magad változol bivallyá. Van a csorda között három bivalybika, különösen azokra vigyázz. No, hát, vállalod-e?

– Vállalom.Ismét kezet csaptak.Másnap, még pitymallat előtt, alig kezdett feltünedezni a pásztorserkentő

csillag, Ferkó kihajtotta a csordát.A bivalyok legelészni kezdenek, csak a három bivalybika nem mozdul.

Állnak, mint a cövek, s nézik Ferkót.Végül megszólal az egyik:– Hallod-e, te legény, mondok egyet.– Az biza jó lesz – örvendezett Ferkó. – A jó szót mindig szívesen fogadtam.– Akkor halljad: elmenj innen, de olyan hamarosan, amilyen sebesen csak

visz a lábad. Ez a csorda a búbánat csordája, s mink, három bivalybikák, éppen olyan legények voltunk, mint te, vagy még nálad is delibbek. Mégis, látod, mivé lettünk. Varázslat tett

csúffá, te is hiába hadakoznál, erősebb az nálad, és itt ragadsz örökre, bivalybőrben éled le nyomorúságos életedet.

– Egyet se féltsetek, jó bivalybikák.– Ne hidd, hogy olyan jók vagyunk. Tudd meg, hogy sorra meg kell

küzdened velünk, s nekem egyedül annyi az erőm, mint egy egész svadrony huszárnak.

– Nekem, mint kettőnek – fújtatott a másik.– Nekem, mint háromnak – bődült el a harmadik.Megszeppent biz Ferkó, hogyne szeppent volna. Egy egész svadrony

huszár, emberestül, lovastul, kapitányostul. Akkora erő az, hogy nem egyszer, de százszor meggondolhatja, aki nekivág, s a végén mégis visszafordul.

Megszeppent, de nem mutatta. Eszébe jutott a mesemondó tanácsa: – Mindig egyenesen előre, ha visszafordulsz, soha célhoz nem érsz. Nincs itt mit tenni, neki kell vágni, meg kell birkózni a nagy erejű bivalybikákkal. Így felelt hát:

– Egy svadrony huszár…? Az is az én bajom, s nem a tiétek.

Ekkor már neki is rohant az első bika.Kapálta a földet patájával, tüzet fújt az orrlikán, úgy rontott neki Ferkónak.Annak ugyan jónak, mert Szikra Ferkó elkapta két görbe szarvát, s

elkezdtek birkózni. Hol a bika kerekedett felül, hol Szikra Ferkó. Hullott a verítékük, fújtak, lihegtek, de mikor éppen delelőre hágott a nap, Ferkó rántott egyet, s úgy odaverte a földhöz a bivalybikát, hogy az meg se moccant többet.

– Legyőztél, Ferkó, neked adom az erőmet.Azzal lehullottak a görbe szarvak, kettérepedt a bivalybőr, s kiszállt belőle

egy ifjú. Megölelte Ferkót, és megköszönte szabadulását.Este ketten hajtották haza a csordát. Világ Pásztora nem szólt semmit,

csak elibük tette a sajtot meg a tejet. Ettek-ittak jóízűen, aztán aludtak.Másnap hajnalhasadáskor, mikor Ferkó hajtaná ki a csordát, odalép hozzá

a bivalybikából lett legény, s így szól:– Köszönöm, Szikra Ferkó, a segítségedet. Én most megyek haza.– Ne menj, testvér – kérlelte Ferkó. – Ketten, közös erővel könnyebben

megőrizzük a csordát.De a legény csak rázta a fejét.– Nem lehet, Ferkó. Őrizetlenül hagytam kincsemet, pénzemet. Megyek

haza, ne is tartóztass.Ha nem, hát nem. Akit a kapzsiság von, nehéz azt kötéllel visszafogni –

gondolta Ferkó.Az ifjú legény búcsút vett Világ Pásztorától is, és indult.Aznap Ferkó a közbülső bikával küzdött meg. Ez kétakkora volt, mint az

első, az ereje is kétszeres, a szarva, mint két éles, görbe kard; amerre lépett, dübörgött a föld.

Hanem azért Szikra Ferkó nem ijedt meg tőle. Addig birkóztak, addig huzakodtak, míg alkonyodás táján úgy odanyekkentette a bikát, hogy az többet meg se moccant, csak horkant egyet.

– Legyőztél, Ferkó! Neked adom az erőmet.Úgy is lett. A következő szempillantásban érezte Szikra Ferkó, hogy

belészáll a bika ereje, lehullanak a görbe szarvak, kettéreped a bivalybőr, s kilép belőle egy daliás ifjú, kétakkora, mint az előtte való.

Ez is köszöni Ferkónak a megmenekedését, ezzel is mennek haza, esznek, isznak, alusznak. Másnap hajnalban pedig a megszabadult legény búcsúzkodni kezd, hiába tartóztatja Ferkó.

– Maradnék én, Szikra Ferkó, szívesen maradnék, de nincs maradásom. Odahaza van egy komám, még fölibém kerekedik hírben, gazdaságban. Megyek haza, ne is tartóztass.

Ha nem, hát nem. Akit az irigység von, kötéllel is nehéz visszafogni azt – gondolta ismét Ferkó.

Elment ez is.Harmadnap aztán a harmadik bikával küzdött meg Szikra Ferkó. Ez már

olyan hatalmas-erős volt, amilyet a világ még nem látott. Melle, mint a szikla, szeme izzó parázs; tüzet fújt az orrán, perzselő lángot a száján. Ahova lépett, ott meghasadt a föld. Olyan bömböléssel rohant Ferkóra, hogy a felhők is mind szerteszaladtak.

Ferkó nem ijedt meg. Nem volt szokása neki az ilyesmi. Elkapta a bika szarvát. Elkezdték reggel, birkóztak délben, küzdöttek alkonyatig, estig huzakodtak, mikor aztán a csillagok kiültek ragyogni az égre Szikra Ferkó úgy odaverte a bikát, hogy annak menten kettőbe hasadt a bőre, s kiszállt belőle egy hatalmas legény, még sokkalta testesebb az előbbieknél.

– Legyőztél, Ferkó! Neked adom az erőmet.Most lett igazán erős Ferkó. Három svadrony huszár ereje költözött beléje.

A legény megköszönte Szikra Ferkónak a szabadulását, aztán hazahajtották a csordát, ettek, ittak, aludtak. Másnap violaszín hajnalodáskor készülődni kezdett az ifjú, hiába tartóztatta Ferkó.

– Maradnék én, Ferkó, szívesen maradnék, de nincs maradásom. Van egy ellenségem, míg azzal nem végzek, meg nem nyugodhatom. Megyek haza,

ne is tartóztass.Ha nem, hát nem. Akit a gyűlölet von, kötéllel sem lehet azt visszafogni –

gondolta immár harmadszor Ferkó.Mikor a harmadik legény is útra kelt, Világ Pásztora kicsapta a legelőre a

csordát, és így szólt Ferkóhoz:– Kiálltad a próbát, Szikra Ferkó. Legyőzted a kapzsiságot, irigységet, de

még a gyűlöletet is. Magad tudod, hogy minden győzelemmel erősebb lettél. Most már nem féltelek, fiam. Kitelt az esztendőd.

Világ Pásztoránál egy év három nap volt.– Ide hallgass, fiam – folytatta az öreg –, hogy nehéz útra indultál, azt nem

mondom, mert magad is tudod. Miként jutsz keresztül, ki nem találhatom. Csak annyit mondhatok, hogy menj előre ezen az úton, s ha valamiképpen átvergődtél az elédbe kerülő akadályokon, s megtalálod a lejáratot a földalatti nép országába, s ott megszerzed a szűzaranyat, még mindig semmit sem tettél, mivel a nehezebbje csak ezután következik, mert akkor kell elmenned Szivárványországba, megkeresni Villám vitézt.

– Az a Szivárványország merre van?– Túl az ég alján. Keresd meg azt a helyet, ahol a szivárvány a földet éri,

hágj fel a szivárvány boltozatának tetejére, ott fogj el egy felhőt, s annak hátán eljuthatsz Szivárványországba.

– Hogyan fogjak felhőt, mondd meg nekem, Világ Pásztora?A vén csordás kavarintott egyet az előtte fortyogó üstön, majd így

válaszolt:– Ezt is elárulom neked. Meg kell keresned Vihar király leányait, a három

Szélkisasszonyt. Hol leled meg őket, te tudod. Vágd le a hajukat, fonj ostort belőle, ezzel aztán oly kezessé szelídítheted a legmakrancosabb felhőszörnyet is, hogy öröm lesz a hátán elheveredned.

– Másképpen nem lehet?– Ez az egyetlen út. Hiszen ha könnyű lenne, más is megtette volna.Szikra Ferkó nyakába vetette tarisznyáját, vállára akasztotta kedves

kisbaltáját, s így szólt:– Köszönöm a jó szívvel adott tanácsot, Világ Pásztora. Én most megyek.– Eredj, édes fiam. Áldásom kísérjen.Így indult el Szikra Ferkó a hosszú útra, hogy keresztül verekedje magát az

akadályokon, megtalálja a lejáratot a földalatti néphez, ott megszerezze a szűzaranyat, majd a nehéz út után nekivágjon a még nehezebbnek, megkeresse Viharkirály leányait, a három Szélkisasszonyt, levágja a hajukat, fellegszelídítő ostort fonjon belőle, aztán elmenjen oda, hol a szivárvány a földet éri, felhágjon ívének tetejére, ott elfogjon egy felhőt, s annak hátán eljusson Szivárványországba, ahol meglelheti Villám vitézt. Akkor már semmi egyéb nincsen hátra, minthogy legyőzze őt, a világ legnagyobb vitézét, elragadja buzogányát, amiből Kalapándi mesterrel együtt kikovácsolhatják a világverő kardot.

Hosszú út ez, nehéz küzdelem, hej, ha tudnád, Ferkó, mi minden vár reád, tán el sem indulnál. Sokat kell fáradoznod, sokat verekedned, míg a végére érsz, ha ugyan eléred.

INCULA MEG VINCULAVágtatott, száguldott a táltosparipa, hogy nemcsak a fecske, de még a szélvész is messze elmaradt mögötte. Szikra Ferkónak nem is volt egyéb gondja, mint jól megfogózkodni a nyeregbe, szemébe húzni a kalapját, mert ha azt egyszer lekapja a szél, ugyan sok napi járóföldet bebarangolhat, míg a nyomára akad.

Száguldott Ferkó, s hogy meddig száguldott, azt biz nem lenne könnyű

megmondani. Mérje le valaki singgel a nap fényét, számlálja meg a hold sugarait, az sem nehezebb, mint megmondani, meddig vitte a táltos Szikra Ferkót. Röpültek éjjel, vágtattak nappal, száguldottak pitymallattól alkonyatig – szóval sokáig, nagyon sokáig. Egyszer aztán visszahőkölt a táltos.

Ferkó biztatja – nem megy.Ferkó sarkantyúzza – még így se megy.Leszáll a legény, s nézi. Azazhogy nézné, ha volna mit, de nincs. Vagyis

nézi azt a valamit, s látja, hogy nem lát semmit. Csak annyit tud, hogy az az átlátszó semmiség, ami előtte van, keményebb a gyémántnál, szilárdabb az acélnál. Nézett Ferkó felfelé is, de hiába nézett, mert az a semmi-valami úgy beleveszett a felhőkbe, az ég kékjébe, a nap sugaraiba, mintha ott se lett volna, de mégis ott volt. Ezen át nem hatol, nemhogy Szikra Ferkó, de még egy szúnyognyi szúnyog sem.

No, most mi lesz, Ferkó? Eddig volt, ahogy volt, de most már nincs tovább, ehhez nem elég sem bátor szív, sem vitézség. Fordulhatsz vissza, s mehetsz oda, ahol hidegen főzik a kását.

Menjen haza talán? A sok szegénynek – akinek minden napja siralom – mondja azt, hogy voltam itt meg itt, s tettem a nagy semmit?!

De már ezt a szégyent csak nem teszi meg Ferkó.Amint így töprenkedik, megszólal a lobogó sörényű paripa:– Ide hallgass, édes gazdám. Ezt mind nézheted, mind tapogathatod, ezen

ugyan keresztül nem jutsz, míg a világ s még két nap, mert ez az égig érő üvegfal. Nincs itt segítség, vissza kell fordulnod.

– Vissza? Inkább itt halok meg!– Csak annyit mondhatok neked, kicsi gazdám, hogy itt az én négy futós

lábam meg nem segíthet, csak az eszed meg a szíved. Ezekre bízd magad. Én most elhagylak, de ha kellek, csak hívjál, menten itt leszek megint.

Ezt mondta, s úgy eltűnt, mintha sose is lett volna ott.

Mit tehetett Ferkó, leült szegény az út szélére, s búnak eresztette a fejét. Amint így búsul, emészti magát, egyszer csak valami sírásfélét hall, de olyan vékony-finomat, mintha muslincák cinicáznának a füle mellett.

Felkapja a fejét, néz erre, pillant arra, vigyázkodik emerre, bámul amarra, de biz nem lát semmit.

Tán megcsalódott, vagy mi – gondolja Ferkó, aztán ismét lehorgasztja fejét, és gondolkodik tovább, mert ő, ha beleszakad, akkor is keresztüljut ezen az égig érő üvegfalon, csak éppen azt volna jó tudni, hogyan.

Így emészti magát, zsírozza az esze kerekét, de csak nem akar az jóra fordulni, mikor megint hallja a cinicázást.

Ennek utána kell járni. Mert olyan keserves volt az a sírás, cincogás, hogy egészen összefacsarodott tőle a Ferkó szíve.

Forgatja a fejét mindenfelé, majd kinézi a szemét, amíg aztán rá nem talál arra, amire még álmában sem gondolt, hogy reá fog találni.

Az a valami pedig nem volt egyéb, mint egy vastag derekú, terebélyes tölgy. A fa koronája felnyúlt a magasba, valahol a felhők között veszett el.

Nézte a fát Ferkó, mind nézett, nézett fölfelé, majd kitört a nyaka csigolyája.

Olyan különös volt az a fa, olyan borzongató. Feketészöld levelei halottan fityegtek; hiába szaladt neki a szellő, egy levél se libbent, ág meg nem ingott, mintha sötét átok ülne a fán.

S mégis onnan hallatszott a sírás.

A tölgyfa sírt volna?Először Ferkó is úgy gondolta, hanem aztán hamarosan rájött, hogy

másképpen kell annak lennie. Közelebb ment, s látta, hogy ott vergődik, ugrál, tekergőzik valami aprócska – ki tudná megmondani micsodácska – a fa körül, s jajgat, sír furtonfurt.

– Megállj, hé! – kiált rá Ferkó.Az a valamicske abbahagyja a vergődést, rívást, ugrándozást.Ekkor látja, hogy az a valami nem is egy, de kettő. Mégpedig törpe, a

legtörpébbik fajtából, éppen csak akkorka, mint az ujjam. Egy galamb elvihetné őket a hátán.

Az történt a két szegény törpécskével, hogy valaki meghasította a tölgyfa legalsó ágát, s belecsípte az egyiknek az orrát, másiknak a fülét. Meg is nyúlt az orr olyan hosszúra, mint egy szál kolbász, a fül meg szétlapult olyan szélesre, mint egy túrós rétes.

Áll, s bámul a legény, s ugyanezt teszi a két törpe is.Egyszer aztán meggondolják magukat.Így szól az egyik, a nyúzott orrú:– Én vagyok Incula.Utána a másik, a lapított fülű:– Én meg Vincula.Erre Szikra Ferkó is megbillentette kalapja szélét:– Én meg Szikra Ferkó.Elkezd istenkedni a két törpe.– Ferkó, Ferkó, Szikra Ferkó, ha van szíved, bár egy szikrányi, segítesz

rajtunk. Szabadíts meg a kínos fogságból.– Eb, aki meg nem teszi, s kutya, aki nemet mond!Lekapta válláról kisbaltáját, belefeszítette a balta fokát a hasadékba, s a

két kicsi törpe abban a szempillantásban kiszabadult, s máris ott szökdösött, táncolt, ugrált körülötte. Olyan volt a kacagásuk, mintha kristálycsengettyűcskét rázogatnának. Aztán megint táncoltak, énekeltek, de úgy, mint két kismadár, csak éppen-hogy el nem szálltak.

Incula, Vinculaa szavunk nem picula,megháláljuk, majd meglátod,amit tettél meg nem bánod!

Mikor aztán kiörvendezték magukat, komolyra igazították a képüket, s így szóltak:

– No, te Szikra Ferkó, megsegítettél bennünket. Sok-sok esztendővel ezelőtt csípte be ide orrunkat-fülünket a mi legnagyobb ellenségünk, Félszemű Sántikó. Akkoriban ez a nagy szál tölgy még csak kicsi csemete volt, a nyúl is átugrotta. Látod, most mekkora? Mennyit kínlódtunk, mennyit jajgattunk, mindhiába. Nem jött erre senki, hogy megszabadítson, s ha mégis jött, azt Félszemű Sántikó a kezébe kaparintotta, s nem volt szabadulása. Réges-régen nem járt itt senki, csak Félszemű Sántikó jön el minden évben egyszer, hogy megnézzen, s gyönyörködjék kínjainkban. Látod, nekem singnyire nyúlt a fülem, nekem két singnyire az orrom, mégsem kegyelmezett. Úgy vigyázz, hogy éppen ma van a napja az eljövetelének, s ha itt talál, inkább e világra se születtél volna!

Alighogy ezt kimondták, megrendült a föld, rengett, zúgott, mennydörgött a levegő.

– Jön már Sántikó! – sipította a két cseppnyi törpe, s úgy néztek erre-arra, mint akik bárhol szívesen lennének, csak éppen itt nem.

Ferkónak megint megesett a szíve rajtuk. Csak nem engedi, hogy pocsékká tegye szegénykéket egy ilyen rusnya behemót. Felkapta a két törpét, és becsúsztatta őket lajbija zsebébe.

– Ne féljetek, nem hagylak benneteket bántalmazni.– Vigyázz, Félszemű Sántikót erővel soha le nem győzöd – figyelmeztette

Incula.– Csak ésszel, csak ésszel! – tette hozzá Vincula.– Tán abból is akad egy kevéske – bátorította magát Ferkó, s nagy

elszánással várta azt a bizonyos nem is tudta kicsodát-micsodát.No, nem sokáig kellett várnia, mert nagy huppanással egyszeriben ott

termett előtte. Nagyon nagy éppen nem volt, csak vagy tízszer akkora, mint Ferkó. Úgy ugrált egy lábon – mert csak annyija volt neki –, hogy az embert megölhette volna a kacagás, ha már előbb ki nem leli a hideg.

Mert azon a Félszemű Sántikón ugyan volt mitől megijedni.Nem csak a lába, a szeme is egyetlenegy. De az akkora, mint a

malomkerék s forog, forog, meg nem áll.Ezzel álljon ki ő harcra, küzdelemre? Hisz csak egyet szippant Sántikó, s

volt Ferkó, nincs Ferkó!Tán így is történik, ha nincs ott a legény jobb oldali lajbizsebében Incula, a

balban pedig Vincula, s oda nem súgják, hogy köszönjön jó hangosan, és ne féljen.

Úgy is tett Szikra Ferkó. Pálinkás jó reggelt, boros délebédet, sörrel locsolt vacsorát kívánt Sántikónak.

Most kezdett csak igazán forogni az óriás egy szeme. Olyan csúf volt, hogy hozzá képest a vasorrú bába öreganyja is hétszépségnek számított.

Hát még a hangja! Ahhoz képest egy sárkánynak, de nem akármilyennek, hanem igazi hétfejűnek, tűzokádónak; a bömbölése is csak olyannak teszett, mint a galamb nyögdécselése.

Ilyen rettentő volt ez a Sántikó.– Kutya, ebszülte kutyája! – bődült rá Ferkóra Félszemű Sántikó. – Hogy

merészkedtél ide, ahol semmi keresnivalód?!Tovább nem folytatta, csak ordított egyet, de most már olyan nagyot, hogy

majd megrepedt bele a mennyboltozat. Hogyne ordított volna, mikor észrevette, hogy az ő két foglya, a két törpe, Incula meg Vincula eltűntek, mintha sohase is lettek volna ott.

– Hát ezt ki tette, hogy szaggatom szét a szívét.Jó volna messze lenni innen, ugye, Ferkó? Kellett neked bolondjában

megszabadítani ezt a két törpét? Mit bánod te, mi lesz velük. Nem apád Vincula, nem anyád Incula, hogy sajnáld őket. Mire való az a nagy jószívűség? Most aztán lássad! Fél fogára kevés vagy te ennek a beste óriásnak.

Ha kevés, ha sok, most már így van, és nincs másképpen. Aki egyszer beugrott a táncba, járja el az összes figurákat.

Ferkó nem tagadta, megmondta egyenesen:– Én voltam, én szabadítottam meg Inculát meg Vinculát.– Akkor én megeszlek.– Meg, ha tudsz!Félszemű Sántikó eltátotta a száját, akkorára, mint egy ajtó, s ha az

agyarai közé kapja egyszer Ferkót, elmondhatja az utolsó áment a legény.Hanem aztán az óriás mégis mást gondolt, mert ismét összecsattintotta

hatalmas állkapcsát.– Megállj, te, hová tetted őket?

– Tettem, ahová tettem, nem kötöm senki orrára.Huhh, most gurult igazán dühbe Félszemű Sántikó. Felragadott egy sziklát,

akkorát, mint egy ház, felkapta csak úgy fél kézzel, és odacsapta. De úgy odavágta, hogy a nagy szikla menten ízzé-porrá zúzódott.

Ilyen mérges volt Félszemű Sántikó, és ilyen erős.– Hallod-e, te Szikra Ferkó, ha azt hiszed, nem tudom ki vagy, mi vagy,

akkor rosszul hiszed. Még azt is megmondom, mi járatban vagy itt: át szeretnél jutni az égig érő üvegfalon. Mondjad, ha nem beszélek igazat.

Minek tagadta volna Szikra Ferkó?!Egyszeriben megjuhászodott az idétlen nagy óriás. Már nem bömbölt,

csakúgy csöndesen mondikált:– Nyisd ki a füled, Ferkó, hogy utat találjon belé az okos beszéd. Ezen a

falon te át nem jutsz, csak ha én segítlek. Márpedig én az ujjamat se mozdítom érted, ha nem mondod meg, hová rejtőzködött Incula és Vincula. De ha előadod őket, úgy keresztül szállítalak ezen az égig érő üvegfalon, hogy egy sóhajtás alatt már odaát is leszel. Itt a kezem, áll-e az alku?

Miért ne árulná el a törpéket Félszemű Sántikónak, ha ezen az áron átkerülhet az égig érő üvegfal túlsó oldalára?

Nem tudom, más mit tett volna, de Szikra Ferkó nem így cselekedett.Hogy ő odaadja ennek az idétlenségnek, ennek a nagy rusnyának azt a két

kedves kicsi törpét? Inkább meghal, inkább nem jut el soha a földalatti néphez! Egész életében mindig csak arra gondoljon, hogy őmiatta kellett elpusztulnia Inculának és Vinculának? Hisz egy falás kenyér le nem csúszna a torkán, egy ital víz le nem szaladna a gégéjén.

Válaszképpen tehát fogta a kisbaltáját, és megcsóválta a feje fölött. Ebből a bolond is megérthette, hogy nincs alku.

Félszemű Sántikó abban a szempillantásban tűzcsóvát fuvintott az orrlikából, s ha az eléri Ferkót, összetöpörödik, akár a szalonnabőr. De elugrott idejében, és így kiáltott:

– Hallod-e, Sántikó! Mérjük össze az erőnket.Az óriás csúful elröhentette magát.– Mérjük.– Ide süss – szólt Ferkó. – Te odavágtál egy sziklát, hogy porráment. Én azt

most megint összegyúrom.– Hiszem, ha látom.– Akkor már higgyed is! – kiáltott Szikra Ferkó.Hamarjában összegereblyézte az ujjával a port, aztán nekilátott. Már jó

előre ott tartogatott a markában egy tojásnyi kövecskét. Most úgy tett, mintha a port gyúrná, nyomogatná össze. Végül felmutatta a követ:

– Itt van!– Ez mi? – bámészkodott el Sántikó.– A te sziklád, amit porrá zúztál.– De hogy lett ilyen kicsi?– Úgy, hogy jó keményen összegyúrtam gombóccá. Ezt csináld te is

utánam.Több se kellett Félszemű Sántikónak. Felkapott egy irdatlan nagy sziklát, s

úgy odacsapta, hogy ízzé-porrá morzsolódott. Aztán nekifogott, összegyűjtögette, s gyúrta, dagasztotta, préselte, szorította, de olyan erősen, hogy egészen beleveresedett, s a nagy erőlködéstől az egyetlen szeme majd kiugrott a gödréből.

Persze attól még a szikla nem állt össze, de nem is állhatott, hiszen Ferkó is csak csalafintasággal járt túl az eszén.

De nem tudta ezt a buta behemót. Ő csak nyögött, erőlködött, majd meggebedt bele.

Odavágta a második sziklát, oda a harmadikat, gyömöszölte buzgón a porukat. De akár vizet is gyúrhatott volna, az is csak így állt volna össze kőgombóccá.

Végül aztán – mit volt mit tennie –, szégyenszemre, beismerte, hogy csúffá tették. Ette is a méreg, hogy ez az embernyi emberke erősebb legyen, mint ő.

– Győztél, Szikra Ferkó, varjak vájják ki a szemedet. Hanem ide nézz, ezt csináld utánam!

Derékon kapta a fenyőszálat, kitépte egyetlen rándítással, aztán megcsóválta a feje fölött, akár a buzogányt, és elröpítette. A fenyőszál zúgva-surrogva repült fölfelé.

Vigyorogva nézett utána Félszemű Sántikó. Erre már nem tudhat kádenciát ez az ármányos legény.

De lám, tudott. Nem sokat gondolkozott, hanem kapta a kisbaltáját, s utánavágta a fenyőnek. Suhant a fejsze, búgva hasította a levegőt. Egykettőre utolérte a fenyőt, és rávetette magát. Elébb vágta kettőbe, aztán négybe, aprózta, hasította, faragta. Mikor elvégezte dolgát, fordult még egyet-kettőt jókedvűen a levegőben, mintha kecskebukát vetne örömében, hogy így ügyeskedett, aztán hullani kezdett visszafelé, bele egyenesen Szikra Ferkó markába.

Utána meg jött lefelé a fenyő. Azaz – dehogy fenyő! Aprófa volt az, olyan formásan felhasogatva, hogy már csak rakni kellett a tűzre.

Most bámult el igazán Félszemű Sántikó. De nem csak bámult, meg is ijedt. Hogyisne! Ha az elébb az erőlködésbe beléveresedett, most bezzeg, elsápadt az ijedelemtől.

Gondolta magában: Ez a legény, úgy látszik, nemcsak erősebb nálam, de ügyesebb is.

No, akkor ő legalább legyen okosabb.Fogta magát, úgy elszaladt, még a kalapját sem billentette meg.Ha nem, annyi. Ferkó ugyan nem sírt érte, de még Incula meg Vincula

sem. Kiugráltak a Ferkó lajbija zsebéből, s megint rákezdték vékony szúnyoghangocskájukon, hogy Ferkó úgy hallotta, mintha éppen csak megcsiklandoznák a füle hártyikáját:

Incula, Vinculaszavunk nem picula!

Köszönték, jaj de köszönték, amiért nem adta őket a gonosz Sántikó kezére.

– Jótét helyébe jót várj – hálálkodott Incula.– Csak mondd a kívánságodat, máris teljesítjük – fűzte hozzá Vincula.Nagyot sóhajtott Ferkó, de olyan nagyot, hogy ha el nem kapja

nadrágjukat, a sóhajtása elsodorja Inculát meg Vinculát.– Amit én szeretnék, abban ti nem tudtok segíteni.– Azért csak mondd! – sürgették a törpikék.– Hiába mondom, lelkecskéim, ugyan mit ér itt a csöppnyi erőcskétek.Addig noszogtatták, addig biztatták, míg a végén mégis elmondta:

szeretne túlkerülni az égig érő üvegfalon.Kacagott a két törpe, mint két frissen sült cipó.– Ha csak ez a bajod, ezen könnyen segíthetünk.– Keresztül tudtok vinni az üvegfalon?– Azt nem mondtuk – kuncogott Incula meg Vincula.– Hát akkor…? – szontyolódott el Szikra Ferkó.– Hanem átjuttatunk… alatta!

– Alatta…? – veszett bele a csodálkozásba Ferkó, de Incula meg Vincula nem sok időt hagytak az álmélkodásra.

– Tartsd ide a tenyeredet, legény! – mondta Incula.Ferkó úgy tett, s a két törpe rátelepedett a tenyerére, s onnan mutogatták,

merre vegye útját.Hová vitték, hová nem, az kiderül menten.

A FÖLDALATTI NÉPA halálnál is rosszabb rabságból megszabadult két törpe, Incula meg Vincula, ott üldögélt tehát Szikra Ferkó tenyerének partján, s vezetgették a legényt, mutatva, hogy merre van a merre.

Mennek, mendegélnek, azazhogy Ferkó ment, mert Incula meg Vincula csak üldögélt, mint urak a hintóban. Egyszerre haragos-vad sziklák közé kerültek. Tán még Feketeország gyászszínű mezői, bakacsin tájai sem lehettek ennél szomorúbbak. Mert ez olyan vidék volt, ahol nem serkedt szál fű, nem csergedezett patak, nem cirpelt bogár.

Nem akadt ott egyéb, csak hideg-rideg kő.– Miért hoztok engem a halál országába? – kérdezte Ferkó.– Erre vezet az utad – felelt Incula meg Vincula.Így hát mendegéltek tovább, egészen addig, míg egy tó partjára nem

értek.De milyen volt az a tó!Ilyet nemhogy látni, de még álmodni sem lehet. Mert ez a tó csupa tűz

volt; sárgás, köhögtető füst kóborolt fölötte, parazsat bugyborékolt a színe, folyékony kék lángok táncoltak a hátán. És mégis, valahogy – ki tudja, hogy? – mozdulatlannak hatott a borzongató zsarátnoktenger.

Itt, ennek a tűztónak elpörkölődött partján állapodott meg Incula és Vincula.

– Megérkeztünk! – ugráltak le a törpék Ferkó tenyeréről.– Hová?– A földalatti nép országának lejáratához. S tudd meg, az üvegfalon túlra

csak a földalatti nép országán keresztül juthatsz.Nézett Ferkó jobbra, nézett balra, de biz a tüzes tavon kívül semmit sem

látott.– Hát az ugyan merre van?A két törpe nevetett:– Erre. Itt a lejárat! – mutattak a tóra.No, ha eddig nem állt bele a félsz Ferkóba, most ugyan bele-állhatott.

Tűzön át visz az út? Akkor befellegzett neked, Szikra Ferkó! Hiába neveznek Szikrának, ez a parázs megemészt, a lángja elperzsel, rosszabb ez a sors, mintha Toportyán király hóhéra csapná le a fejedet, vagy Héccerhét börtönében sínylődnél halálig. Ezért aztán érdemes volt elindulni a hosszú útra.

Incula meg Vincula, a két csöppecske törpe nézték a Ferkó megrökönyödését, aztán elkezdtek nevetni.

– Sose búsulj, Ferkó koma, nem olyan nagy a veszedelem, amilyennek látszik. Ez olyan tó, amilyen nincs több a világon, nem csak azért, mert csupa tűz, hanem azért is, mert minden nap egy órára eltűnik. Azt az órát kell kilesni nekünk.

Amíg ott álltak a pokol forróságát lehelő tó partján, Incula kaparászni kezdett bugyogója zsebében, addig kotorászott, míg elő nem szedett egy icipici magocskát. Azt két ujjacskája közé csippentette, és beleejtette Ferkó tenyerébe.

– Fújj rá! – szólt most Vincula.Szikra Ferkó ráfújt. Abban a szempillantásban lehámlott a magocska héja,

és láthatóvá lett egy pindurka lámpácska.– Fújj rá! – szólt most Vincula.Megtette ezt is Ferkó, s a lámpácska – halljatok csodát! – növekedni

kezdett. Addig, addig, míg éppen akkora nem lett, mint egy bányászlámpa.– Úgy nézd ezt a lámpát, hogy ez a gyújtatlan gyulladó, oltatlan aluvó

bányászlámpa. Ez majd megmutatja neked az utat. A szerencse segítsen, elkísérnénk mi is szívesen, de itt kell őrködnünk. Te csak arra vigyázz, hogy bele ne bonyolódj a gyökerekbe. Mert úgy tudd meg, hogy az a fa, amelynek az ágáról leszedtél bennünket, az a Gonoszság Fája volt, s annak a gyökerei ki tudja hová érnek el, mert messzire elhatol a gonoszság, és sohasem tudhatod hol s mikor hurkolódik a nyakad köré.

Szikra Ferkó megköszönte szépen az ajándékot meg a figyelmeztetést, majd így szólt:

– Már megbocsássatok, egyiketeket sem akarlak, most, búcsúzóul megbántani, de nagyobb útmutatót nem talált tinálatok a földalatti nép?

Elkomolyodott a két törpe.– Jegyezd meg magadnak, Szikra Ferkó, néha egy kicsike jó szándék

erősebb lehet a leghatalmasabb gonosznál is. Látod, mi itt vagyunk, a rettentő Sántikó pedig megfutamodott.

Mikor idáig jutottak, egyszerre csak szörnyű dübörgés-mennydörgés hallatszott a tűztó felől. A mozdulatlan felszín hullámzani, örvényleni kezdett.

– Vigyázz, Ferkó! Itt az idő! Siess! Siess! – taszigálták a legényt a tó felé a törpék, ahogy csak hangyányi erejüktől telt.

Akkorra már a tüzes tó fortyogva, bugyborékolva úgy eltűnt valahol, valamerre ismeretlen nyílásokon, mintha sose is lett volna. Helyén mély-mély gödör látszott, tele forró párolgással.

– Ott, ott, a tó fenekén, annál a nagy fekete sziklánál találod meg a lejáratot. Csak kopogtass jó erősen. Eredj, Ferkó, járj szerencsével, mi tovább nem mehetünk.

Szikra Ferkó elindult.Nehéz volt az út, kimondhatatlanul nehéz. Egyszer úgy érezte, menten

megfúl a kénesen fojtogató gázoktól, aztán meg azt gondolta, hogy a forróság perzseli-aszalja semmivé.

De rosszul ismeri Ferkót, aki azt hiszi, hogy visszafordult. Nem az! Csak botorkált tovább, míg el nem érte ziháló tüdővel, a csípős füsttől könnyező szemmel a nagy fekete sziklát. Felnézett a tó partjára, de csak sárgán gomolygó gőzöket látott maga fölött, s azokon átvilágított a nap óriás vörös golyója. A világ feneke lehet tán olyan, mint az a hely, ahol Ferkó állt.

Hirtelen lekapta a kisbaltát, s annak a fokával ráütött a szikláira. Alighogy rákoppintott, olyan zengés támadt, hogy az tiszta csuda. Mindenféle volt abban a hangban: harangzúgás, csöngettyűk csilingelése, meg mintha kürtök rivalgása is benne szárnyalt volna, de azért dobok is peregtek. Akárhogy is volt, Szikra Ferkó egyszeriben úgy érezte: megerősödik, szemét már nem csípi a füst, tüdejét nem marcangolják a gázok, s ő maga egészében megváltozik.

A csodaszép zengés még mindig tartott, amikor az irdatlan fekete szikla lassan megmozdult, kifordult a helyéről, és Szikra Ferkó előtt láthatóvá vált egy nagy-nagy vaskapu.

Odaugrott, s lenyomta a kilincset.A kapu kinyílt. Szikra Ferkó egy lélegzetnyit sem gondolkozott, hanem

belépett.

Égedelmes sötétség fogta körül. Fekete volt Feketeországnak is az éjszakája, hanem ez volt ám csak igazán sötét, amit itt látott, vagyis hogy nem látott.

No, Ferkó, te is jó helyre keveredtél! Kellett neked ide jönni? Mit neked a világverő kard, mit a földalatti nép! Jobb volna, ugye, most is Kalapándi apó műhelyében verni a vasat, mint itt állni ki tudja hol, de mindenképpen a világ legalján?! Te sem látod többé a szép napsugárt, nem heversz többé füvellő mezőkön.

Befellegzett neked, Szikra Ferkó.Azért a

legény mégsem adta búsulásnak a fejét. Ami már megtörtént, azt vissza úgysem csinálhatja senki.

Gyerünk, Ferkó, próbáljunk szerencsét – biztatta saját magát, s úgy is tett. Két kezét maga elé tartva – most már lesz ahogy lesz –, elindult a feketénél feketébb sötétségben.

Tesz két lépést, tesz hármat, s hát csodák csodája, felcsillan gyújtatlan gyulladó lámpája.

Meleg, aranyszínű fénysugár süt a lámpából, mintha hívogatná, biztatná, csalogatná ebben az égedelmes sötétségben.

– Erre, erre, Ferkó!Ment is Szikra Ferkó, kanyargós, szűk folyosón vezetett az útja. Hogy

meddig botorkált? Sokáig, nagyon sokáig, de egészen bizonyosan mégsem tudhatta abban a nagy feketeségben. Nem olyan éjszaka volt az, mint a többi éjszakák, ahol várhatta az ember, hogy mindjárt felszikrázik az esthajnal csillaga. Földalatti éjfél volt ez, néma, reménytelen, soha véget nem érő.

Amint így mendegélt Ferkó, egyszerre zúgást hall a messzeségből. Vagy, hogy igazat beszéljek, előbb nem volt az zúgás, csak amolyan döngicsélés, zümmögésféle, s amint közeledett feléje Ferkó, egyre nőtt, dagadt, míg zúgássá, harsogássá nem lett. Végül ott találta magát egy folyónak a partján.

Ó, de milyen borzasztó volt az a víz! Habzott, forrt, akár a veszedelem, vad hullámokat vetett, olyan sebesen vágtatott sziklaágyásán, hogy még reápillantani is szédület volt.

Szikra Ferkó nézett jobbra, nézett balra, nincs-e valamerre ösvény, de biz út semerre sem mutatkozott. A gyújtatlan gyulladó, oltatlan aluvó lámpának sugara pedig egyenesen odaátra mutatott, a túlsó partra. Oda kell hát neki eljutnia.

Igen, de hogyan?Könnyű a fénysugárnak a maga tünde fényével átillanni a víz fölött, de

bezzeg nehéz szegény Ferkónak, hisz ez a zuhogó áradat egy pillantásnál kurtább idő alatt elsodorja.

De hideg is a víz, dermesztőbb a jégnél. Csak egy ujját dugta bele puhatolózásból a legény, s utána fújhatta, dörzsölhette, míg kiállt belőle a zsibbadás.

No, szegény Szikra Ferkó, most aztán bajba kerültél, hátad mögött tűztó, előtted a jeges folyó, hiába próbálsz itt átvergődni.

Az lehet, hogy hiába, de azért Ferkó csak nekivág.Ha nem víz volna előtte, hanem tüzes sárkány, és nem sziklák, de csupa

élesre fent, hegyes kard között vonszolódna, még akkor is nekivágna.De azért, mikor odalépett a partra, mégiscsak elszorult a szíve, s ha

azelőtt lett volna is kedve a fürdőzéshez ebben a pokolvízben, akkor is elmegy, ha rápillant erre a zabolátlan, őrjöngve örvénylő folyóra.

Hej, Toportyán király, Toportyán király! Csak ne volnál te a világon, milyen

szépen, milyen nyugodtan üldögélhetne odahaza Ferkó, nem kellene a föld alatt bolyongania, a nyakát kockáztatnia.

De hát mit volt mit tenni, fohászkodott egyet, jól szemébe húzta a kalapját, egy élete, egy halála! – beleugrott a vízbe.

Beugrott Ferkó, felcsapott körülötte a tajtékos hullám, mintha egyszerre marcangolná dermesztő tűz és jeges ár.

Ússzál, ússzál, ne hagyd magad! – biztatta magát a legény, és most az egyszer nem is ártott a biztatás.

A sodrás elkapta, megforgatta, víz alá buktatta, arcába vágta jeges csöppjeit, aztán magával ragadta, vitte, vitte úgy, hogy szegény Szikra Ferkó már azt sem tudta, él-e vagy már meg is halt.

De azért mégiscsak élnie kellett, mert küzdött, csapkodott, míg egyszerre észre nem vette, hogy a víz elcsendesedik, már nem is hideg, de éppenhogy langyos, kellemetesen simogató, ő pedig minden karcsapással erősebb lesz.

Látod, Ferkó, nem ijedtél meg – gondolta a legény –, nekivágtál a veszedelemnek, s lám a baj kitért előled.

Bizony nem várta Ferkó amíg megszárad, hanem kapta magát, és elindult. Amint így ballagott, mendegélt, egyszerre csak megbotlott. Odapillant. Hát gyökér kúszik keresztben az útjában. Ferkó átlépi s megy tovább. Alig lép tízet, úgy érzi, mintha kötél fonódnék a karjára. Odakap, hát egy másik gyökér éppen a vállára hurkolódott.

Ez az, ettől óvták őt Incula meg Vincula. Ezek a Gonoszság Fájának gyökerei lesznek. Félrelökte, aztán ment, azaz dehogy ment, inkább csak botorkált. Akárhova vetült a lámpa fénye, mindenütt gyökerek bújtak elő. Volt, ahol sűrű rojtozatban lógtak, ezt félrehárította Szikra Ferkó, de mögötte is vastag görcsbe hajolva bukkant elő a gyökérfonadék.

A legény a háta mögé pillantott, s már ott is kusza, egymásba kígyózó összevisszaságban lógtak a gyökerek.

Pedig amott még mintha semmi sem lett volna az elébb.És most gyökér… gyökerek mindenfelé… karvastagok, kötélszívósak,

pókhálóvékonyak, egymásba bonyolódva, látszólag mozdulatlanul, de valami rettentő módon mégis egyre közelebb kerülve, mintha karjai egy éhes szörnyeteg tapogató csápjai lennének.

Szikra Ferkó rögtön látta, hogy itt baj van, méghozzá nem is kicsi. Ha itt marad továbbra is egy helyben, a gyökerek körülfonják, a nyakára, mellére hurkolódnak, örökre rabbá teszik. Látta azt is, hogy valami gonosz, boszorkányi varázshatalom állja útját. No, ha az, akkor ismerkedjék meg Kalapándi apó csodálatos kisbaltájával.

Ferkó előkapta a baltát, s neki!De hiába csapott rá valamelyik szívós, vaskos gyökérre, az elhajlott,

félrecsúszott az útjából, hogy aztán hátulról akadjon bele a balta fokába, s lenyűgözze, megkösse.

Hohó, miféle gyökér az ilyen, amelyik félresiklik, gyűrűbe tekerőzik, akár a kígyó?! De hát mit tehetett Ferkó, csapkodta tovább a semmit, mert még a bagoly is vagdalkozik az életéért.

Mikor már patakban folyt homlokáról a verejték, mintha kiáltást hallana.– Erre, erre, Ferkó!Körülnéz. Ki kiálthat ebben a nagy egyedüllétben? Akárki is volt, de onnét

jött a hang, abból a lába előtti barlangnyílásból.– Bújj bé, Ferkó! – kiáltotta az a senki-valaki, s a legénynek volt annyi esze,

hogy engedelmeskedjék.Alagútban találta magát Ferkó, és még egyszer hátranézett. Gyökerek

nyúltak utána, szemlátomást nőttek, de hiába, már nem érhették el.Csak akkor pihent meg, mikor kijutott egy másik föld alatti járatba. Pihent,

de csak szusszanásnyit, aztán ment tovább.Törte a fejét, hogy ki kiálthatott, ki mentette meg az életét, de sehogy sem

tudta kiokoskodni. Indult hát tovább.Amint így megy, megy, megy, egyszerre csak érzi, hogy jobbról is, balról is

van valaki mellette. De mintha előtte is járna valaki bársonyos, halk léptekkel, meg a háta mögött is. Még a suttogást is el-elkapta a füle, de hiába világított bármerre lámpásával, mindig csak a fekete semmit látta maga előtt.

Szikra Ferkó elkiáltotta magát:– Hej, van itt valaki?A suttogás megszűnt, semmi sem mozdult.– Héj! – kurjantott Ferkó, s a sötétség tompán visszaöblögette a hangot:– Hé-héjj! Hé-hé-é-héj!!Biz elég rossz dolog tudni, hogy ott vannak körös-körül valakik, emberek,

állatok, s nem sejtjük kik, mik, s hogy mit szándékoznak, azt még elgondolni is rossz.

Hanem Ferkó úgy tartotta, ő csak olyasmitől ijed meg, ha ugyan megijed, amit lát, s jól megmarkolva kisbaltáját, botorkált tovább, azzal a szent elhatározással, hogy addig meg nem áll, míg valahová el nem ér.

Nem így lett, mert hirtelen megragadták. De olyan keményen, hogy hiába próbálta: moccanni sem tudott.

– Ki vagy, mi vagy? – dörgött valahonnan egy hang.– Szikra Ferkó.– Tudod-e, hol vagy?– Gondolom. A földalatti nép országában.– S nem reszketsz? – dübörgött ismét a hang, de olyan rettentő erővel,

hogy még a sötétség is majd megrepedezett bele. – Úgy tudd meg, hogy mi vagyunk a földalatti nép országának őrzői.

– Reszketni? – csodálkozott a legény. – Ugyan már mért? A földalatti népnek nincs olyan híre, hogy egy ilyen magamfajta kovácslegénynek riadoznia kellene.

– A szándéktól függ, ami hozzánk vezényelt. De vigyázz, itt keresztül nem jut emberfia, ha rossz szándékot hordoz szívében. Mit akarsz tőlünk hát?

– A szűzaranyat szeretném.Hallgatás, nagyon hosszú hallgatás volt a válasz. Ferkó tán azt is hihette

volna, hogy egyedül maradt.Végül ismét dördült a hang.– Nagy dolgot kérsz, Szikra Ferkó.– Kicsiért nem koptattam volna idáig a lábamat.– Jól van – hangzott a sötétben –, a szűzaranyat megkaphatod. De meg kell

dolgoznod érte. Tudsz-e dolgozni, Szikra Ferkó?Erre aztán éppenséggel mit feleljen? Őtőle, aki amióta az eszét tudja,

egyebet sem tett, csak dolgozott, kovácsinaska, majd kovácslegény volt, még őtőle kérdik, hogy tud-e dolgozni. Csak annyit felelt dacosan:

– A tenyerem tesz tanúságot helyettem.Úgy is lett. A láthatatlanok végigtapogatták Szikra Ferkó kérges tenyerét.– Jól van, Szikra Ferkó, most már tudjuk, hogy dolgos legény vagy.

Megkezdheted a szűzaranyért a szolgálatot.– Mikor kezdjem, földalattiak országának őrizői?– Most azonnal.– Akkor kezdhetjük is.A láthatatlanok magukkal ragadták Szikra Ferkót, de oly sebesen, hogy

még lábujja sem ért a földhöz, úgy száguldottak vele, mintha fürge szél ragadta volna őket.

Egyszerre aztán megtorpantak, s a hang így szólt:– Innen már magadban kell tovább menned, Szikra Ferkó.

Jól van – gondolta Ferkó. – Egy csöppet sem bánom. Jobb is szeretem az én két lábamon.

Megy-mendegél, azaz csak mendegélne, de alig tesz néhány lépést, sziklába ütközik.

Tapogat jobbra, tapogat balra, körülvilágít. Nincs tovább.Most aztán mit csináljon? Őneki csak előre szabad mennie, hátra nem.

Márpedig itt előre nincsen út.Látod, látod, Szikra Ferkó! Kellett neked útra kelned. Most aztán itt veszel

a föld penészes mélyén, úttalan utakon, még az sem lesz, aki megsirasson.NAGYESZŰ ISTÉFÁNÍgy töprengett magában Ferkó, s amint gondolkozott, egyszerre érezte, hogy milyen fáradt.

Márpedig aki fáradt, az leheveredik pihenni.Ferkó is ezt cselekedte. Ugyan miért ne pihentetné törődött tagjait, úgy

sem juthat már tovább. Alig telepedett le, az álom máris kenegetni kezdte szempilláit.

Egyet-kettőt ásított, aztán lekókadt a feje, s elszenderedett olyan szépen, olyan ártatlanul aludt, mint egy kicsi gyermek. Aludt Ferkó, és azt álmodta, hogy egyszerre csak szétnyílik előtte a fal, s azon kilép egy kurta szakállú, széles vállú ember. Bőrkötény előtte, vállán csákány, bányászlámpa lóg az oldalán.

Be furcsa volt az az álom! Ferkó tudta, hogy alszik, s az álombéli kurtaszakállú, bőrkötényes föléje tartja a lámpát, alaposan szemügyre veszi, majd a falhoz támasztja csákányát, maga is letelepszik, és csöndes hangon beszélni kezd hozzá.

– Ide hallgass, Szikra Ferkó, mondok neked egy történetet:Valamikor régen az emberek nem ismerték a sót. De nem bánták,

megéltek nélküle holtig, ha közben meg nem haltak.Egyszer aztán, hogy, hogy nem, megjelent az emberek előtt egy

szépséges ifjú leány. Köntöse csupa hófehér csillogás volt, de tündöklött a cipellője, meg a fejéke is, mint akit tetőtől talpig jégbe öltöztettek. Pedig nem jégcsapok díszítették a köntösét, hanem sókristályok, szebbek, mint a gyémánt, a gyöngy, a kárbunkulus.

Az emberek mindenfelől odafutottak, körülvették, úgy csodálták a szépségét. Rögtön tudták, hogy nem akárki leánya, hanem tündér, mert az ilyesmit egyből látni lehet. Hozzányúlni persze nem mertek, még az ujjuk hegyével sem érintették a köntösét, nehogy eltűnjön a bűvös-bájos látomás.

A tündér így szólt:– Ne féljetek tőlem. Sótündér a nevem, és jótevőtök vagyok, akár

édesanyátok. Hozzátok ide a kenyereteket.Az emberek, bár kissé szégyenkeztek, de azért engedelmeskedtek.– Tündéranyánk, szép Sótündér, bocsásd meg, hogy ilyen fekete a

kenyerünk, de mit tegyen a szegény, ha a kalácsot a gazdag eszi.A tündér benyúlt ezüstös tarsolyába, apró liliomkezével kimarkolt onnan

egy kevéske hófehér port, és meghintette vele a fekete kenyeret.

Az a fehér por a só volt.– Ízleljétek meg – biztatta őket a jóságos tündér.Ők pedig úgy tettek, ahogy a tündér mondta.Valamennyien csodálatosan ízletesnek találták a kenyerüket.– Ilyent még a király sem evett, tán még a lakodalmán sem – kiáltott fel

egy asszony.– Jobb ez a legjobbik jónál! – tódította egy másik.– Finomabb a legfinomabbnál – így a harmadik.A tündér, miután szétosztotta a magával hozott sót, eltűnt. Másnap

azonban ismét eljött, és újból megízesítette az emberek kenyerét. Így folyt ez napról napra. Messze földön híre futott a csodának, és mindenfelől gyűltek az emberek, hogy megízleljék a csodálatos új kincset, a sót.

Egy napon aztán nem jelentkezett a tündér. Másnap is hiába várták, harmadnap is. Így folyt ez kilenc napon át, s az emberek, akik megízlelték volt már a sót, epedtek el a vágyakozástól. A tizedik napon aztán ismét megjelent, nem ugyan a tündér, hanem másvalaki. Amilyen szép és ifjú volt a tündér, olyan rút és öreg ez. Feje akár egy kietlen, ripacsos kőtömb, melyen csak néhány fűszál leng és vihartépte barázdák hasítják összevissza. Sötéten izzó szeme mélyebb a kútnál. Ez volt Kőnannyó, a kegyetlen boszorkány.

– Hihihhhiii…! Kell-e só? – rikácsolta Kőnannyó.Az emberek, akik az előbb még húzódoztak, félve a rút banyától, most

hozzárohantak.Kőnannyó azonban rázta a fejét.– Kéne, ugye? De nem adok! Ami só volt, azt a könnyelmű Sótündér

elosztogatta már köztetek. Azt a kevéskét, ami még maradt, már csak aranyért, ezüstért adom.

Az emberek morogni, zúgolódni kezdtek, de a vénség feléjük kanyarintott botjával:

– A só az enyém! Én parancsolok vele.Az emberek – mit tehettek egyebet? – azontúl mindenüket odaadták a

sóért, mert aki egyszer megkóstolta, nem tudott többé élni nélküle. Adtak aranyat, ezüstöt, mindent, amijük csak volt, s akinek nem volt semmije, az adott érte gyöngyös verejtéket.

Adták, de mindenki gyűlölte, átkozta Kőnannyót.– Amilyen áldás volt nekünk Sótündér, olyan átkot hoztál reánk te,

Kőnannyó.A vénség csak nevetett, és nem törődött velük.Élt azonban akkoriban egy Nagyeszű Istéfán nevű legény, aki furtonfurt

csak a szép tündérre gondolt, s azon törte az eszét, hogyan, miképpen akadhatna a nyomára. Egyszer aztán kigondolt valamit nagy vágyakozásában. Fogott egy zsák borsót, s elment Kőnannyóhoz.

– Adsz-e sót érte? – vetette a zsákot a banya lábához.– Attól függ, mi van a zsákodban.– Borsó – felelte a legény.– Minek nézel te engem, hé?! – fújta fel magát a vénség – Kincset adj,

aranyat, ezüstöt.– Kincsem nincs, csak borsóm.

Kőnannyó gondolta, a valami mégiscsak több a semminél, így hát adott érte – nem sokat – egy csipetnyi sót. A legény azt is megköszönte, és elment.

Kőnannyó pedig hollófekete köpenyege alá rejtette a borsót, és elsuhant a maga birodalmába. Csak éppen azt nem vette észre, hogy a furfangos

legény bicskája hegyével megbontotta volt a zsák csücskét, és a borsószemecskék mind peregni kezdtek, amerre ment.

A legény térült-fordult, és elkérte édesanyja sárga lábú, nagy taréjú, fekete tollú kakaskáját, és elindult a kiszóródott borsó nyomában.

Elöl a kakaska, hátul a legényke. A fekete kakóca, akárhová gurultak a borsószemek – levél alá, fűszál tövébe, keréknyomba, kő mögé – mindenütt rájuk talált, és felcsipegette őket. Minden egyes borsószemnél nagyot kukorított.

„Kukkorikkkóóó… itt a borsóóó!”

Addig csipegette, míg egy nagy hegy lábához nem értek. Itt rábukkantak egy barlangra. A kakaska egyenesen a barlang torkába röppent a következő borsószemért. Nagyeszű Istéfán utána. Amint beérnek a barlangba, eláll szeme-szája Istéfánnak a csodálkozástól. Hogyisne, mikor ott minden, de minden csupa só volt. A falak, a mennyezet, de még a barlang padlózata is. Odabenn pedig, a barlang mélyén, ékes sókristályokból emelt nyoszolyán, síkos fehér oszlopok alatt, ezüst függönyök mögött aludt, nem ugyan a szépséges Sótündér, ahogy Istéfán szerette volna, hanem Kőnannyó.

– No, megállj, Kőnannyó, te életünket, vérünket veszed a sóért, s itt úgy hever, hogy csak fel kell kapni, és tarisznyába dugni.

Így gondolta Istéfán, és így is tett. Egy jó darab sót belesüllyesztett a tarsolyába. Hadd lássák az emberek, hol járt, merre forgolódott.

Azzal fogta magát, és lábujjhegyen kifelé indult a barlangból. Még a lélegzetét is visszafojtotta, mert tudta, hogy bolond dolog kerekednék abból, ha Kőnannyó felébredne.

Nem is lett volna semmi hiba, ha az utolsó pillanatban, éppen a barlang szájából el nem kukorítja magát nagy szomorúan a fekete kakaska:

„Kukkorikóóó… kukkorikkóó…Mind elfogyott már a borsó…”

No, fürge lábam, most segíts! Istéfán kiugrott a barlangból, nyaka közé szedte lábát, és szaladt, mint akinek kivették a szemét. Mind szaladhatott volna, meg nem szabadul Kőnannyótól, ha nagy sietségében bele nem hengeredik az útjába kerülő tóba. Ott aztán lehúzta a fejét, és megmaradt mozdulatlanul. Gondolta: vagy észreveszi Kőnannyó, vagy nem.

De hát meglátta, hogyne látta volna meg. Nem olyanok az ilyen boszorkányfélék, hogy ne lássanak meg valamit. Kőnannyó odaért a tóhoz, a szeme nyomban megakadt az odabenn kucorgó legényen, s kezdte a tavat körülkeringélni.

– Gyere ki, legény!De az nem szólt, csak behúzódott még jobban a vízbe, egészen nyakig.

Most már fújt haragjában Kőnannyó.– Minek áztatod hiába a kapcádat? – rikácsolta, és horgas ujjával kapdosni

kezdett feléje, de el nem érhette.Gondolta a legény: szónál többet ér a só. A legokosabb dolog ezt a nagy

darab sót innen a tarisznyából odavágni Kőnannyóhoz, akkor talán majd elmegy a kedve a kapdosástól. Nyúl a tarisznyájába, nézi, keresi, de nincs ott a só, csak egy akkorka, mint a kisujja körme, pedig mikor beletette, gyermekfejnél is nagyobb volt. De még az a kicsi darabocska is egykettőre morzsává olvadt a tenyerén.

Most aztán mi lesz? Ebből semmi egyéb nem lett, minthogy a banya keringélt karikába egy darabig a tó körül, egészen addig, míg bele nem

fáradt. De az is lehet, hogy valami mást gondolt, mert egyszer csak megállt, és így szólt:

– No, fiam, Istéfán, ügyes legény vagy. Megtetted, ami eddig még élő léleknek nem sikerült, behatoltál barlangomba.

A legény csak várta, hogy mi következik. De nem az jött, amit gondolt, mert a vén banya úgy-ahogy összeszedte keserű-savanyú képét, és megpróbált mosolyogni.

– Ezért megjutalmazlak, neked adom az egész sóbarlangot, tégy vele, amit akarsz, használd egészséggel, amint mondani szokták. Én odább hurcolkodom, mert ki nem állja a természetem azt a helyet, ahová ember betette egyszer a lábát.

Ennyit mondott, és úgy elillant, mintha ott se lett volna soha. Nagy eszű Istéfán várta egy darabig, hol búvik elő a turpisság, de senki, semmi nem mozdult. Akkor aztán kikászálódott a tóból, és indult haza fütyölve. Odahaza elmondta az embereknek, mit látott, mit tapasztalt.

Volt aki hitte, volt aki nem.Másnap azért mégis vele mentek, és meglelték a sóbarlangot. Ott jól

megrakodtak sóval, és nagy vigassággal tértek haza. Most már nem volt elérhetetlen kincs számukra a só.

Azontúl napról napra mind többen jártak a barlangba sóért. Csak erre várt Kőnannyó, aki dehogy jóságból, dehogy szeretetből ajándékozta a sóbarlangot Istéfán legénynek. A gonosz banya ott bújdokolt, leselkedett a sófalak hasadékai mögött. Egyszer aztán, mikor az egész környék minden embere odabenn nyüzsgött, bontották az oldalt, csákányolták, lapátolták, zsákolták a sót, Kőnannyó rettentő mennydörgéssel óriási sziklát taszított a bejárat elé.

Támadt is egyszeriben olyan sötétség, hogy szeget lehetett volna verni beléje. A sötétségnél csak a sírás, rívás, jajgatás volt nagyobb. De ez is elnémult, mikor egy öles sótömb tetején füstös kénköves színekben villódzva megjelent Kőnannyó.

– Só kellett nektek, hihhhihiii…!Borzongatóan vihogott, és eltűnt. De vijjogása még sokáig visszhangzott

az egymásra dőlt sófalak között.Most kezdődött ám az igazi sírás-rívás, jajgatás. Az emberek, asszonyok

tépték a hajukat, kétségbeesésükben hasogatták a ruhájukat. Hogyisne! Nem kicsi dolog, nem semmiség, ha az ember bezáródik oda az örök hidegbe, sötétbe, és halálnak rettenetes halálával kell meghalnia.

Mikor aztán már nem lehetett kiállni a jajongást, zokogást, Nagy eszű Istéfán így kiáltott:

– Hé, emberek! Próbáljátok meg hátha maradt egy kis sütnivalótok. Minek bomoltok? Nem olyan sürgős nekünk az a meghalás. Akinek a szíve nem szállt a lába szárába, jöjjön velem, keresünk valamerre kijáratot.

Az emberek rögtön látták, hogy egy okos többet ér száz bolondnál, és Istéfán nyomába szegődtek.

Elindultak, és mind mélyebbre hatoltak a föld gyomrába. Mentek, mentek, de a kijárást, a menekülés útját sehol, semerre nem találták.

Amint így bolyonganak, egyszerre csak egy mély-mély szakadék partján találják magukat. Lenéznek. A szakadék alján víz csillogott. Átnéznek a szakadék túlsó partjára. Látják, hogy onnan valami fénysugár vetül feléjük.

Igen, de honnan?Jobban odanéznek, s látják, hogy a fény egy nagy sziklahegy oldalából

szivárog.Igen, de miféle fény?Azt valakinek meg kell néznie. Ugyan ki másnak, mint Nagy-eszű

Istéfánnak. A legény nem kérette magát, hanem nekiindult, hogy átkelő helyet keressen. Talált is hamarosan, de abban nem volt köszönet. A szakadékon sziklahíd vezetett át, de olyan keskeny, mint a kard pengéje, s minden lépésre ingott-ringott, hajladozott.

Ezen menjen át Nagyeszű Istéfán? Ezen bizony! S át is ment. Igaz, nem egyedül, hanem olyanformán, hogy megfogta a legjobb cimborája kezét, s lépett egyet előre. Az a legjobb cimbora kezet fogott egy másik barátjával, s a maga rendjén az is megkapaszkodott egy harmadik pajtása kezébe. Valóságos eleven láncot formáltak így, s tartották biztosan, keményen egyik a másikat. Így jutottak át az ingadozó sziklahídon. Mert így van ez: ahol egyedül, egymagában tapodtat sem jut előre az ember, ott, ha vannak társai, könnyen boldogulhat. Mikor aztán átértek, az útmutató fénysugár nyomában a sziklára is felkapaszkodtak. Legelöl persze Istéfán. Ő ekkor már látta, hogy a fény egy nyíláson szivárog ki.

Nem volt az a nyílás valami nagy, éppen csak akkorka, mint egy szentjánosbogár, de arra elég nagy volt, hogy Istéfán benézhessen.

Úgy is tett, beleselkedett.

Abban a szempillantásban akkorát dobbant a szíve, hogy majd kiugrott a helyéből.

Hát hogyne, mikor odabenn…Odabenn látott először is egy icipici kamrácskát, a kamrácskában egy kicsi

lócácskát, s ugyan ki ült a lócán? A szépségesnél is szebb Sótündér!Ült és sírt, sírt… szüntelenül hullottak gyöngynél gyönyörűbb könnyei.

Nagyeszű Istéfánnak elég volt rápillantania, és máris majd megszakadt a szíve a fájdalomtól.

Hármat is kellett nyelnie, mire erőt vett magán, és bekiáltott:– Tündér… szép tündér…Sótündér felemelte gyönyörű, bánatos arcát.– Ki szólít engem keserves rabságomban?– Én… én vagyok az… Nagyeszű Istéfán…– Mit akarsz tőlem, jó legény?– Meg akarlak szabadítani.– Kevés ahhoz a te erőd, Nagyeszű Istéfán. Engem a gonosz Kőnannyó zárt

be ide a sziklabörtönbe, mert jót tettem az emberekkel. Ha százan volnátok, az is kevés lenne ahhoz, hogy szétbontsátok ezt a sziklát.

– Jól van – felelte Istéfán. – Akkor leszünk kétszázan!S úgy is lett. Visszament a többiekhez, s ott elmondta, mit látott.Akadt vállalkozó, nem kétszáz, hanem négyszáz, de tán még több is

lehetett eggyel-kettővel. Nagyeszű Istéfánnal az élen valamennyien átkeltek a szakadékon, s addig morzsolták, törték, bontogatták a sziklát, míg egyszer csak meg nem hasadt, és fénylő ragyogással láthatóvá nem lett Sótündér.

– Köszönöm, hogy megszabadítottatok börtönömből, emberek, s köszönöm legelsőbben neked, Nagyeszű Istéfán. Hálából míg csak a világ világ, mindig lesz sótok.

Bezzeg volt öröm, de legjobban Nagyeszű Istéfán örvendezett, aki egy szemhunyásnyira sem vette le tekintetét a szépek szépéről.

Ezt már Sótündérnek is észre kellett vennie. Aligha meg nem is látta, mert egy icikét-picikét lesütötte a szemét.

Az emberek odasereglettek köréje, és elpanaszolták bajukat-bánatukat, hogyan zárta be őket ide Kőnannyó, miként omlasztotta reájuk a hegyet.

– Egyet se búsuljatok – vigasztalta őket Sótündér. – Csak átjussunk ezen a szakadékon, majd megtaláljuk a szabadulás útját. De át kell vinnetek engem

is, mert Kőnannyó mozdulatlanná varázsolt, és a bűbájolás csak a szakadékon túl oldódik fel. Ám vigyázzatok, ha ennek a szakadéknak a mélyén levő vízből csak egy cseppentett cseppnyi is érint, végem van, meghalok. Aki engem partra visz, úgy tudja meg, az életemet tartja a kezében.

Ki vállalkozik?Ej, hát ki más – Nagyeszű Istéfán.Most sütötte le csak igazán a szemét a tündér, de azért engedte, hogy a

legény a karjába vegye. Olyan könnyű volt a lelkem, mint egy pille.Nagyeszű Istéfán pedig elindult, hogy végiglépegessen az ingadozó hídon.

Olyan vigyázva rakosgatta a lábát, mint még soha. Hisz most nem csak a maga életéért felelt, hanem itt vitte két karjában ezt a pihegő gyönyörűséget, a tündért is. A közepe táján tarthatott éppen a veszélyes útnak, mikor lába alatt megingott a híd, a levegő felkavarodott és a szakadék fenekéről felcsapott a víz. Mintha száz meg száz halványzöld jeges ujjú kéz kapna feléje, hogy elragadja drága terhét.

A legény fél térdre bukott. Amilyen pirosak voltak eddig, olyan sápadtak lettek egyszerre Sótündér meg Istéfán. A legény tudta, hogy ha elvész a tündér, akkor ő is elveszett. Egy rossz, lyukas garast sem érne már nélküle az élete. Felugrott hát gyorsan, és sutba vetve minden óvatosságot, rohanni kezdett a túlsó part felé. A lábáig csapkodott fel a szakadék jéghideg vize, tombolt, harsogott, a magasba freccsent, de már nem érhette el őket.

Szerencsésen partot értek, ott a tündér kisuhant a legény karjai közül, de csak azért, hogy nyomban utána a nyakába boruljon.

– Megszabadítottál a haláltól, most már örökké a tiéd leszek, ha te is így akarod.

Hogy akarta-e Nagyeszű Istéfán?

Úgy magához ölelte Sótündért, hogy tán még máig is ölelné, ha erővel el nem ráncigálják.

De biz elráncigálták. Hogyisne! majd ott a föld fekete mélységében tartják meg a lagzit.

A tündér állta a szavát, megmutatta az embereknek a szabadulás útját.– Mindig arra menjetek, amerre a só vezet. Ahol sziklát találtok, rideg,

kemény sziklát, az Kőnannyó birodalma. Ti járjatok a só nyomában, az engedelmesen utat nyit előttetek.

Úgy is volt, ahogy a tündér mondta. Elég volt, ha az emberek hozzáérintették csákányukat a sófalakhoz, azok meghasadoztak, szétváltak, és az emberek hamarosan kijutottak a szabadba, a sugárzó napfényre. De nemcsak az emberek, hanem a tündér is, mert az többé nem akart elszakadni Nagyeszű Istéfántól.

Kőnannyó pedig, amikor visszatért, azt látta, hogy semmit se lát. Eltűnt a bebörtönzött tündér, el a föld mélyébe zárt emberek. Mérgében majd kettéharapta a botját, de mit tehetett? Fusson a szálló szél, repülő falevél, vizek borzolódó hulláma után? Egyebet nem csinálhatott, kiterjesztette kötőjét, addig teregette, míg akkora nem lett, hogy belefért az egész hegy mindenestül, sósziklástul. Akkor aztán besepert minden szemcse sót, s vitte magával, ő tudta hová.

Másnap jöttek az emberek nagy vígan sóért, de biz csak hűlt helyét találták. Akkora gödör támadt ott, hogy ha a víz meg nem gyűl benne, tán a világ legaljáig láthattak volna.

Sótündér azonban nem azért volt jó tündér, az emberek barátja, hogy ne segítsen rajtuk. Elvezette őket arra a helyre, ahová Kőnannyó eldugta volt a

sót, a messzekéklő nagy hegyek alá. Az emberek pedig addig fúrtak, addig bányásztak, ástak, csákányoztak, míg engedett a szikla, és a só nyomára nem akadtak. Akkor aztán volt vigasság. De különben is lett volna, hisz Sótündér meg Nagyeszű Istéfán épp aznap tartották a lakodalmukat.

Akárhová bújt Kőnannyó, mindenütt hallotta a lakodalmasok kurjongatását, a táncosok dobbantását, pedig akkora sziklát tett a fülére, mint egy ház.

Most lett ám csak igazán dühös. Fogott egy nagy átalvetőt, és megtöltötte sóval. Azt sütötte ki, hogy ami só csak van a világon, azt mind belehordja a tengerbe. Hanem amikor a tenger partjára érve, belerázta átalvetőjét a vízbe, megbotlott, és sóstul, átalvetőstül, mindenestül belefordult a tengerbe.

Kőnannyó akkorát visított, hogy a fellegek is beleborzongtak.A boszorkány szállt, szállt lefelé, meg nem állt, míg a tenger fenekére nem

ért. Ott belesüllyedt az iszapba, és még máig is ott kuksol. A tömérdek só az átalvetőjéből pedig egykettőre felolvadt, és azóta is sós tőle a tenger vize.

Még szerencse, hogy nem volt nagyobb az átalvető, és nem fért belé a világ minden sója, mert akkor most ugyan mihez kezdenénk sótlanul.

– Eddig tart a só meséje, Ferkó fiam – fejezte be az álombéli kurta szakállú. – Ezt a mesét azért mondtam el neked, hogy tudd: nem tréfadolog, ami reád vár. Sóbányába kerülsz. Meg kell küzdened, verejtékedet kell hullatnod minden morzsányi sóért. A föld semmit sem ad ajándékba, s ki tudja, nem támad-e fel Kőnannyó, hogy sziklát döntsön reád. Még meggondolhatod magad.

– Dehogy gondolom.– Jól van, Ferkó. Hát azt tudod-e, meddig kell ott dolgoznod?– Azt az egyet igazán nem.– Addig, míg ki nem fejtesz annyi sót, amennyit egy tehéncsorda meg egy

ökörgulya száz esztendő alatt elnyalogat.No – gondolta Szikra Ferkó –, az sem lehet egy-két csipetnyi.– Addig kell bányásznod, addig kell bontanod a sót, míg reá nem bukkansz

egy olyan víznél átlátszóbb sótömbre, amelynek a kellős közepében virágzik egy sótulipán. Azt a sótömböt törd fel, a sótulipánt vigyázattal vedd ki, hogy szét ne porladjon az ujjaid között. Az lesz a fizetséged.

Láthatta Ferkó arcán, hogy mit gondol, mert így folytatta:– Ne becsüld le, fiam, mert ha azzal a sótulipánnal ráütsz az utadba kerülő

kőajtóra, az megnyílik előtted, s te tovább jutsz.Ennyit mondott a bányászkötényes, aztán csákánya hegyével rákoppintott

a sziklára, s az tüstént megnyílt. Ő átlépett a nyíláson, s Ferkó is utána igyekezett.

Azazhogy… igyekezett volna, mert úgy beleverte fejét a sziklába, hogy most már nemcsak a neve volt szikra, de a szeme is szikrát hányt.

Nézi a sziklafalat, keresi az álombéli kurta szakállú bányászt, de hiába keresi, mert álmot, repülő madarat, elszálló párát nehéz elfogni.

Gondolkozik, mit tegyen – bezzeg jó volna most a sótulipán! –, s eszébe jut, mit is cselekedett az a kurta szakállú.

Feláll Ferkó, odalép a sziklafalhoz, rákoppint a kisbaltával, mind kopoghat, nem történik biz ott semmi.

Bolondság lett volna az az álom.Itt is próbálkozik, amott is, végül rátalál az igazi helyre, és – lássatok

csodát! – a szikla megnyílik. Bezzeg nem habozott még egy minutumot sem, hanem átlépett a nyíláson.

Odaát halvány fény derengett, s lépcső kínálkozott eléje, csigába hajló, körbe görbülő.

Ferkó elindult, s amint egyre lejjebb kerengett, derülni kezdett körös-körül. A lépcső alján már fénysugarak tévedeztek feléje, halvány ködök úsztak körös-körül, mint büszke kócsagok.

Tán nap kél fel itt a mélyben, föld alatti nap?Még néhány lépés, egy forduló, és Ferkó ott állt egy kecsesen hajló boltív

alatt.Csarnok tárult eléje. Az óriási, végtelennek tűnő termet – nem is terem volt

az, hanem termek egész sora – kék fény árasztotta el. Ezt verték vissza a kristályosan csillogó, hideg falak, a simára faragott, végtelen magasságba elvesző oszlopok.

A tiszta kék fény láthatatlan helyről sugárzott.A legény lehajolt, és felvett egy csillogó, fehér sószilánkot.Lassan tovább ment, nézelődött, s megakadt a szeme valamin, ami úgy

festett, mint egy hatalmas trónus, tán éppen a szép Sótündéré. Hegyén-hátán halmozott sótömbök hevertek ott egymást támogatva, és mégis egymást taszigálva.

Tán ennyi lehet az a só, amit elnyalogat pár esztendő alatt a csordányi ökör, tehén – gondolta Ferkó, és elszörnyűködött. Ennyit ő ki nem bányászik tán soha. No, mindegy, egyszer csak elmúlt szörnyűködése, leemelte válláról kedves kisbaltáját, levetette lajbiját, reátette a kalapját, s egy hasadékos helyen nekiesett a csillogó sófalnak.

Nehéz volt a munka, de Ferkót sem faragták kukoricaszárból. Állta emberül, igaz, segített rajta a csodálatos kisbalta is. Mire belefáradt a balta forgatásba, sófejtésbe, látta, hogy máris tisztességes forma sódombot hordott össze.

Most aztán jó volna enni néhány faláskát – sóhajtotta magában a legény.Alighogy ezt kimondta, lajbijára meg kalapjára vetődik a tekintete. Hát,

uramfia! eláll a lélegzete. Ott hever mellette egy degeszre tömött tarisznya s egy barátságosan kotyogó kulacs.

Ferkó nem kérette magát kétszer. Megvallatta a tarisznyát, volt benne mindenféle földi jó, foszlós bélű fehér kenyér, mogyoróízű paprikás szalonna, füstölt kolbász is, méghozzá a legjavából. A kedvesen kotyogó kulacsban pedig olyan vörös bor, hogyha egy vénasszony megissza, menten ifjú leánnyá változik. Hanem itt nem következett be semmiféle ilyen csoda, nemcsak azért, mert sem a közelben, sem távolban nem mutatkozott semmiféle vénasszony, hanem legfőképpen, mert Ferkó a jó vörös bort egy cseppig mind megitta.

Csak azután kezdett körös-körül nézdegélni, hogy ugyan ki és mikor kerítette oda ezt a sok jóféle ételt. Addig-addig törte a fejét, míg el nem álmosodott, akkor aztán lefeküdt aludni. Mikor felébredt, ismét ott hevert keze ügyében a tömött tarisznya meg a kulacs bor.

Örült is, meg csodálkozott is Ferkó, csak az nem fért sehogy se a fejébe, miképpen kerül ide az elemózsia az ő híre-tudta nélkül.

A földalatti nép keze lehet a dologban, ezt tudta Ferkó, csak éppen a nyomukra nem bírt ráakadni.

Felkelt, megropogtatta a derekát, majd a baltája után nyúlt, hogy ismét munkához lásson. De alig emelte fel, máris leejtette a kisbaltát.

Hogyisne! Mikor a sódombocska, amit ő kibányászott, mialatt aludt, jó tízszeresére növekedett. Segítőtársa is van neki, nem egyedül kell megküzdenie azzal az irdatlan sótömeggel.

Igen ám, de ki a segítő?Éppen ezt nem tudhatta Ferkó, de azért bizakodó kedvvel látott munkához.

S jobban is ment, sokkal jobban. Kétannyit bányászott ki, mint annak előtte.Így folyt ez napról napra. Míg Ferkó aludt, valaki vagy valakik

szorgalmasan segítettek neki, s mindig éppen tízannyi sót fejtettek ki, mint ő maga.

Növekedett is a sódomb napról napra. Nem is domb volt az már, hanem valóságos hegy.

Persze Ferkó örömmel fogadta a kéretlenül jött segítséget.Próbálta is kilesni, de hiába. Sokszor elhatározta, hogy lesz, ami lesz,

ébren marad, s rajtakapja a segítőket, de hiába. Alig tette szájába az utolsó falatot, máris lekókadt a feje, s olyan mély álom lepte meg, hogy akár az egész sóbányát elhordhatták volna a feje alól.

Egyszer aztán gondolt egyet, s nem evett egyetlen harapást, nem ivott egyetlen kortyot sem, hanem feje alá gyűrte a teli tarisznyát, s úgy heveredett le.

Bezzeg most elkerülte szemét az álom! A tikkasztó szomjúság, a marcangoló éhség nem hagyták aludni. Amint ott fekszik, és leeresztett szempillái alól leskelődik – egyszerre csak mit lát?

Azt látja, hogy az egyik oszlop mögül előtáncol egy csákány, utána biceg egy véső, egy kalapács, mögöttük billeg a lapát, leghátul meg vidám nyikorgással-csikorgással gurul egy talicska.

De ember, akárki, egy lélek sincsen sehol, és a sok szerszám csak úgy magától jődögél a levegőben – mintha valami babonaság elevenné varázsolta volna őket.

Odaugrándoznak-táncolnak ahhoz a helyhez, ahol Ferkó dolgozott. Mikor odaérnek, a véső nekiugrik a sósziklának, a kalapács reásújt, a csákány megbontja, a lapát lapátolja, a teli talicska pedig indul magától, odagurul a kibányászott sóhegy oldalához, reádől, s mikor kiürült, fürgén felszökken, és nyikorogva vissza azon mód a helyére.

Mikor aztán Ferkó magához tért az álmélkodásból, gondolta – egy élete egy halála – biz ő kisüti miféle huncut mesterség mozgatja ezeket a szerszámokat.

Felugrott, két szökelléssel a szerszámok között termett, s a csákány után kapott. Annak se kellett több, nagyot koppintott a Ferkó körmére. Erre meg akarta markolni a lapátot, az meg a hátára suppantott, a kalapács mellbe taszította, a talicska keresztülszaladt a lábán. Mire Ferkó magához tért a sok lökdöséstől-taszigálástól, nyoma sem volt semmiféle magától bányászó szerszámnak.

Most aztán vakarhatta a fejét Ferkó, hogy miféle bolondságba bonyolódott. Kellett neki elriasztani ezeket a segítő, jótét szerszámokat. Nagy baj azért mégse lett belőle.

Alig dolgozik egy-két kurta órácskát, egyszer csak hallja, hogy olyan furcsán cseng, olyan muzsikáló hangon zeng a sószikla. Odasújt még egyszer, leomlik egy nagy sótömb, szétporlik, s hát Ferkó veszegeti észre, hogy ez már nem olyan tömören fehér, átláthatatlan, mint eddig. Úgy is volt. Minél mélyebbre hatolt, annál inkább kezdett áttetszővé világosodni a só, mint mikor eső után vékonyodni kezdenek a fellegek.

Most dolgozott csak istenigazában Szikra Ferkó! Valahol itt a közelben kell lennie annak a csodálatos sótulipánnak.

Hasadozott a sófal Ferkó csapásai alatt; nem egy, de tíz helyett dolgozott.Minél mélyebbre ásta bele magát a sóba, az annál áttetszőbbé tisztult.

Végül tisztább volt a hegyipatak kristályos vizénél, s Ferkó egy régen várt pillanatban meglátta benne a csodálatos sótulipánt.

Persze még kellett dolgoznia, míg eljut odáig, sokszor úgy tűnt a tükröződő, egymás fényét visszacsillantó sófalak közt, hogy eltűnt, vagy tán nem is volt ott a sótulipán, de végül mégis elérte s már csak hártyányi vékony sóréteg választotta el tőle. Feltörte azt is.

Ó, be szépségesen szép volt az a virág! Szikra Ferkó úgy gondolta, hogy ennél szebb már nem is lehet ezen a világon. Lágy, pehelykés szirmai, mintha szálló ezüstpárából támadtak volna; gyönge levele gyöngyszínű, mint a hajnalpír, és úgy hajlik a szára, mint a szépen táncoló leány.

Ferkó – nincs mit szégyellni, nincs mit tagadni – remegő ujjakkal nyúlt a sótulipán felé. Háromszor is odanyúlt, háromszor is visszahúzta a kezét, negyedszerre végül is leszedte.

Belepillantott gyönyörű kelyhébe, majd összeszedte a holmiját, lajbiját, tarisznyáját; vállára akasztotta kisbaltáját, majd körüljárta a sóhegyet, hadd lássa, mennyit is nyalogat el száz esztendő alatt egy tehéncsorda meg egy ökörgulya. Jó sok volt, szent igaz, s ha nincsenek azok az ördöngös, maguktól dolgozó szerszámok, ugyan várhatott volna Ferkó, míg egy ilyen sóhegyet kibányászik.

De hát megvolt, s Ferkó mehetett tovább.El is indult, kezében a szépséges sótulipánnal, vidáman, bizakodva.

ÉLETVIRÁGAAddig ment Ferkó, míg egy kőajtóhoz nem ért. Azt megkoppantotta a sótulipánnal. A gyönyörű varázsvirág elpukkant, még a pora sem maradt meg, de a szikla kettévált, és Ferkó keresztülment a nyíláson.

Jóformán át sem ért, máris összezárult mögötte a szikla, s ő ott állt a kormos homályban. A gyújtatlan gyulladó, oltatlan aluvó lámpa fénye világított csak.

Szűk folyosón igyekezett előre Ferkó, s olyan sokáig ment, hogy már beleunt a saját léptei kopogásába.

De el is fáradt kegyetlenül. Úgy érezte, menten meghal, ha egyetlen lépést kell még tennie.

Nem is tett, inkább leült pihenni.Alig ült le, máris elnyomta az álom. Megint csak azt álmodta, hogy

megjelenik előtte az a bányászkötényes, csákányos, kurta szakállú ember, meghimbálja bányászlámpáját, majd letelepszik melléje, és így szól:

– Elmesélek neked egy történetet, Szikra Ferkó:Hol volt, hol nem volt, valamikor réges-régen, de még annál is sokkal

régebben, akkoriban, amikor még semmi sem volt úgy, ahogy most van, élt a földön egy óriás, aki tetőtől talpig csupa de csupa tűz volt. Égő, lobogó tűz bozontos üstöke; fényes parázs a két szeme; messzire nyaldosó láng a lengő szakálla. Amerre lépett, tűztócsa támadt a nyomában; gyilkos, mérgező füst volt a perzselő lehelete; s ami csak óriáskeze ügyébe került, azt szétmorzsolta, összetörte, mert az óriás megesküdött, hogy nem nyugszik addig, míg mindent el nem pusztított. Üvöltve járta be a puszta nagyvilágot, borzalmas hangjának hallatára reszketve bújtak kormos fellegek mögé az ijedező csillagok. Hegyek hasadtak ketté, folyók vize apadt el, amerre járt.

Egyszer aztán a tűzóriás elhatározta, hogy megküzd a világ legeslegnagyobb hegyével, mely mindmostanáig dacolt dühével.

Óriási kősziklákat hajigálva rohant a hegy felé, de a tenger partjára érve egyszer csak megtorpant. A víz mellett, egy sekély öbölben kisgyermeket látott játszani.

Felhördült az óriás. Eddig ő volt az egyetlen élőlény a föld kerekségén, az

egész mindenség felett ő uralkodott, és most ide tolakodik ez a szemtelen semmiség, ez a csupasz csúszómászó, botladozó kisgyermek.

– Ki vagy? Mi vagy? – bömbölt rája.A csöppség nem ijedt meg a szörnyű bömböléstől, hanem rátekintve a

tűztől szikrázó óriásra, így felelt:– Életvirága a nevem.A tűzóriás lángot fújt feléje, ha eléri, vége van. De Életvirága nevetett, és

a tengerbe ugrott. Itt már nem érte el a láng.Az óriás olyan iszonytató dühbe jött, hogy körös-körül mind megolvadtak a

sziklák.– Megállj, mindjárt visszajövök, s akkor jaj lesz neked. Csak előbb azt a

hegyet, a világ legnagyobb hegyét pusztítom el. Ha azt legyőztem – és legyőzöm, mert az én erőmnek nem állhat ellene senki –, akkor majd visszajövök, és téged is eltaposlak, te, békaporonty.

Így szólt az óriás, és a nyomában támadó tűzpatakkal rohant tovább. Reátámadt a hegyre, pusztította, marcangolta, hasogatta, tépte, míg a büszke óriásból, a világ legnagyobb hegyéből semmi sem maradt. Akkor aztán elégedetten visszafelé vette az útját.

– Életvirágát is elpusztítom – sziszegte az óriás, és szemében úgy táncoltak a lángnyelvek, akár a kígyók.

A védtelen, kavicsokkal játszadozó kisgyereket azonban sehol sem találta. Izmos, hatalmas ifjú állt előtte.

– Ki vagy te? – hörögte a tűzóriás.– Nem ismersz? Pedig láthattál itt, mint tehetetlen kisdedet. Egyébként

Életvirágnak neveznek – nevetett az ifjú, és félre-ugrott, mert az óriás lángoló sziklatömböt hajított feléje.

Egymásnak rohantak. Teltek a napok, teltek az éjszakák, hét napon át tartott a birkózásuk. Mikor szétváltak, mindkettőjüket sebek borították, de egyik sem volt győztes, és egyik sem volt legyőzött.

– Átkozott! – hörögte az óriás, és rémülten nézett az ifjúra. Létezhet valaki, akinél ő nem erősebb, nem hatalmasabb?

Elhúzódtak pihenni, sebeiket ápolgatni, aztán megint összecsaptak, de egyik sem diadalmaskodhatott a másik fölött.

Azontúl tűzóriás tovább rombolt, pusztított, de többé nem ment arrafelé, ahol Életvirágát tudta.

Teltek a napok, hónapok, az évek. Az óriás lassan öregedni kezdett. Már nem zúzta szét, csak lassan morzsolgatta a sziklákat. Tűzvörös szakálla hamuszürkére fakult. Lángot se fújt többé, csak csöndesen pöfékelt. De amint vénült, úgy nőtt benne a gyűlölet Életvirága iránt.

– Meg kell ölnöm őt – morogta magában az óriás –, mert ha nem, ő pusztít el engem.

Nyíltan nem merte már megtámadni, csak a sziklák mögül leselkedett utána.

Amit látott, attól még jobban felforrt a gyűlölete. Életvirága elsimította a föld felszaggatott sebeit, a tengerből vizet hordott, és sorra eloltogatta a tűzpatakokat, s az elegyengetett helyen csodaszép kertet ültetett.

Ott, ahol azelőtt csak kietlen kő hevert, vagy fakó homokmező húzódott, Életvirága keze munkája nyomán kert támadt. Rózsák illatoztak, tölgyek levelei susogtak, s a széttárt ágú gyümölcsfákon kéklett a szilva, pirosan ragyogott az alma, barack mosolygott, alig néhány lépésre tőlük pedig dús szőlő kínálta édes fürtjeit. Akármerre nézett a tűzóriás, zöld mező vonult egészen az erdőkoszorúzta láthatárig; vidáman, derűsen, harsogóan zöld

mező.A gyűlölet s a félelem fojtogatta a torkát az óriásnak. Tán ki is ront

rejtekéből, de mégsem mozdult, mert Életvirága, vállán kapával, épp akkor tért haza. A gyönyörű ifjú széleset nyújtózott, majd ledőlt a fűre aludni.

Csak ezt várta az óriás. Mikor Életvirága elszenderedett, kirontott a búvóhelyéről, és egy óriási sziklát taszított az ifjúra.

Aztán mennydörögve kacagni kezdett.Győzött, legyőzte Életvirágát, ismét ő az úr a világ fölött.Reávetette magát a gyönyörű kertre, tépte a dús füvet, tördelte a fákat,

szétmarcangolta a virágokat, eltaposta a gyümölcsöket. Mikor aztán mindent, de mindent porrá, semmivé zúzott, hahotázva beleszórta a zúgó szelekbe, vágtató fergetegbe.

Utána lefeküdt pihenni, s a megölt szép ifjú fölé hengerített sziklának támasztotta hátát.

Mikor másnap felébredt, zöld volt körös-körül az egész világ. A zúgó szelek, a vágtató fergeteg elvitte magával a füvek, fák kitépett sarjait, s ahová lehullottak, ott feltámadtak megszázszorodva, megezerszeresedve.

Életvirága sírjára taszított szikla ormán pedig ott zöldellt egy pompás fa. De olyan szép, hogy még a tűzóriásnak is majdhogy megremegett a szíve.

A csodálatos fa selyemnél selymesebb levelei szelíden takargatták, óvták a gyümölcsöket. Ennek az egyetlen éjszaka alatt támadt csodafának úgy szikráztak a gyümölcsei, mintha maguk a csillagok szálltak volna alá az égről.

Elég sok időbe telt, míg az óriás erőt vett magán. De a végén mégiscsak összeszedte a bátorságát, és odaugrott a fához, hogy kicsavarja tövestül.

Alig ért azonban hozzá, a levelek megzendültek, az egész fa muzsikálni kezdett, a fényesen ragyogó gyümölcsök pedig lehullottak a fáról, héjuk felpattant, s – halljatok olyan csodát, amilyet nem hallottatok – mindenikből kiugrott egy-egy gyönyörű ifjú; szebbek, sokkalta szebbek, mint Életvirága volt.

– Kik vagytok? – acsargott reájuk az óriás.– Életvirága a nevünk – nevettek az ifjak, és többé nem is törődve a

gonosz, vén óriással, szerteszéledtek a világban, folytatták ott, ahol az apjuk abbahagyta. Elsimították a föld felszaggatott sok sebét, kertet ültettek, fákat ápoltak, rózsát oltogattak.

Az óriás kétségbeesve látta, hogy soha semmiképpen le nem győzheti Életvirágát. Ezentúl tehát, ha győzelemre nem, de legalább bosszúra szomjazott. Életvirágának fiaira nem mert rátámadni, ám ha őrizetlenül találta, elpusztította kertjeiket. De most már okosabb volt. Nem szórta szélbe a kitépett fák, füvek, virágok roncsait, hanem behordott mindent a mélységben húzódó barlangjába, s ott nehogy feléledjenek, vastagon betakarta földdel.

– Innen támadjatok fel, ha tudtok – dörmögte elégedetten.Ekkor

már nagyon öreg és erőtlen volt. Mind kevesebbet mozdult ki hazulról, inkább ott kuksolt a föld gyomráig húzódó barlangja mélyén. Odalenn a földdel betemetett sok növény valóban nem támadt fel. De hogy is támadhattak volna fel, mikor a rettentő súlyú óriás folyton rajtuk hevert, úgy őrizte, hogy ki ne szabadulhassanak, s lassan kőkeménnyé préselte őket. Hová lett szép zöldjük! Fekete színt öltöttek magukra, mint az éjszaka.

Itt hevert, magában fortyogva, ki tudja meddig a vén óriás.Egyszer aztán, sok-sok idő múltán kopogást hallott.– Ki zavar engem? – morogta haragosan.De aztán elnémult a megdöbbenéstől. Barlangjának fala omladozni-

bomladozni kezdett, s csapatostul törtek be oda – az óriás rögtön reájuk ismert – Életvirágának fiai, vagy ahogy mostanában nevezték magukat: az emberek.

– Szén! Szén! – kiáltozták ujjongva, aztán a haragtól meg-némult vén óriás felé fordultak, és mélyen meghajoltak. Már egyáltalán nem emlékeztek arra, hogy ősapjuk valamikor milyen harcot vívott vele.

– Köszönjük neked jótéteményedet, a szenet. Valahányszor begyújtunk majd a kályhánkba, és megfőzzük melegénél az ebédünket, mindig rád gondolunk, és áldani fogunk, míg csak élünk.

Tűzóriás felfújta magát, hogy tűzcsóvát lehelve elpusztítsa a vakmerő betolakodókat, de már csak köhécselésre telt az erejéből. Belátta, hogy többé nincs benne elég erő, ezért hát pislogva elhúzódott a barlang legmélyebb odvába, és azóta sem került elő. Csak ha elprüsszenti magát, freccsen a föld színére valamicske tűz. Ezeket nevezték el tűzhányóknak az emberek. De akinek jó füle van, meghallhatja, hogy morog, hánytorog, vackolódik ott a mélyben, valahányszor arra gondol, hogy az, amit ő örökre eltemetett, lám, újból életre kelt. Az emberek pedig azóta is bányásszák a mélység jótéteményét, a szenet. De ha valaki behatol az ő birodalmába, akkor a vénség életre kel, és csalafintasággal elcsalja, pusztulásba taszítja, aki útjába kerül. A bányásznép jól ismeri, és úgy hívja: a Bányarém.

A mesemondó felállt:– Eddig tartott a történetem. Ebből is megértheted, hogy a szén

birodalmában hétszeresen nehezebb lesz a dolgod, mint a sóbányában.– Ha tizennégyszeres lenne, attól se félnék.– Bátor legény vagy, Szikra Ferkó. De gondold meg, hétannyi szenet kell

kibányásznod, mint amennyi sót.– Majd elkészülök azzal is.– Fizetségül a kincsek kulcsát kapod, avval kinyithatod a szűzaranyhoz

vezető nagy kaput.– Hol lelem meg azt a kulcsot?– Mikor kibányásztad a hetedik hegy szenet, majd rábukkansz egy kőből

faragott szekrényre, abban lelsz egy kőládikót, a kőládikóban egy kődobozkát s abban a kincsek kulcsát.

– Az utat hol keressem Szénország felé?– Fordulj harminchárom folyosón jobbra, aztán hatvanhaton balra, ott

keresd meg a huszonkettedik lejáró negyvennegyedik aknáját, de jól vigyázz, ha egyetlenegyszer utat vétsz, sose találsz többé vissza.

Így szólt az álombéli alak, és eltűnt.Ferkó pedig felébredve útba igazította lábát, harmincháromszor jobbra

fordult, utána befordult balra. Be egyszer, be kétszer, be háromszor. Hanem amint csöndeskén számlálgatta a betérőket, egyszer csak valami birizgálni kezdte.

Hátha nem is úgy van, ahogy az álombéli mondta?Hátha éppen akkor lesz szebb, jobb, ha nem a hatvanhatodik folyosón

fordul be, hanem – teszem azt – a hatvanötödiken. Hiszen ha nagyon nemszeretem formájú kezd lenni körülötte, még akkor is visszafordulhat.

Az utat visszafelé is megleli. Miért ne lelné? Nem vak ő, az esze sem rosta, hogy kicsorogjon belőle, amit oda töltöttek.

Így gondolkozott Ferkó, s mikor eljutott a hatvanötödik betérőhöz, ő biz nekivágott. De alig ment egy kicsit, úgy elkeveredett, mint annak a rendje.

Most már fordult volna vissza, de… várjunk csak, merre is?Erről jött, ugye? Vajon nem arról? Tízfelől is tátogatták feléje sötét torkukat

a folyosók. Melyiken induljon el?Amint így forgolódott erre-arra, tanakodott magában, hogy hol keresse az

igazi utat, egyszerre fény csillan meg messze-messze az egyik folyosó végén.

Valaki mintha lámpással integetne, még a kiáltását is lehet hallani.Ej no… káprázat űzi véle a játékát… vagy megbolondult? Kalapándi apó –

kiáltana a mesterre, a jó öregre?! Ugyan hogy kerülhetett ide?Pedig az ő hangja az, s ni, hogy lóbálja a lámpást, hogy hívja őt.– Erre, erre, Ferkó fiam!– Jövök, Kalapándi apó! – ujjongott a legény, és futni kezdett a fény felé.Ugyan volt mit futnia! De vagy rosszul mérte ki a távolságot, vagy a fény

siklott odébb, bárhogy rohant, nem érte el.Pedig olyan tisztán hallotta a biztatást.– Siess, siess, Szikra Ferkó!Ő meg futott, lelke szakadtáig rohant, s végül kimerülten roskadt a földre.A fény eltűnt, a hang elhalt, senki sem hívta már Szikra Ferkót.Hirtelen olyan szomjúság lepte meg, hogy azt hitte, menten el kell

pusztulnia, ha nem ihatik bár egy kortyot. A kulacsa után tapogatott, üres volt.

Ekkor – mily kedves hang! – forrás csobogása ütötte meg a fülét. Itt kell lennie, alig néhány lépésnyire a kanyar mögött.

Akármilyen fáradt volt, mégis feltápászkodott, és elindult tántorogva a forrás felé.

De – úgy látszik – tévedett. A hang most a háta mögül hallatszott, ahonnan elindult. Botladozva visszafordult.

Itt is csobbant a forrás, amott is csörgedezett, négyfelől is, nyolcfelől is hallatszott egyszerre, majd vékonyodni kezdett a hang, alig hallatszott már, megszűnt egészen – beállt a csönd.

Szikra Ferkó ott hevert a földön, s annyi erő sem maradt benne, hogy megemelje a fejét.

Csak a gondolatai hajszolták egymást, izzón, égetően: – Kellett neked letérned az egyenes útról, Szikra Ferkó? Mit akartál, mire vágytál, mit kerestél? Gyalázatban kell elveszned itt, nyomorultul, elhagyottan. Senki sem segít rajtad, senki sem sirat majd. Még most sem érted? Bolygófény után szaladtál.

Forrás csobogása, Kalapándi mester hangja? Csalóka ábránd volt csupán.Egy a biztos: az, hogy itt veszel el.A legény megpróbált feltápászkodni, ám hiába, még a könyökére sem bírt

emelkedni.De a lélek hangja, az még most sem hallgatott:– No, te híres, no, te nevezetes, Szikra Ferkó, te nagy vitéz! Elindultál

világgá, harcba szállni, győzni. Messzire jutottál, mondhatom! Te akartál segíteni a szegénység baján, te, aki az első hangyabolyban orra vágódsz?

Így szidalmazta, korbácsolta önmagát Szikra Ferkó csípős, haragos szavakkal.

– Várhatja, ugyan várhatja szabadulását a sok védtelen, a sok szegény. Tőled ugyan nyugodtan üldögélhet trónusán Toportyán király. Dehogy szerzed meg te a szűzaranyat, dehogy találod meg Villám vitézt. Hiába bízott benned, mint édes fiában, Kalapándi mester.

S mintha visszhangja volna a benne feltámadó gondolatnak, csúfolkodó vihogás, fülrepesztő hahota visszhangzott a folyosón.

Vajon? – mérgelődött fel Szikra Ferkó. – Ilyen senki-semmi volnék?Felugrott, szinte tombolva rázta le magáról a láthatatlanul nyomasztó

terheket, s ő, akinek előbb még arra is alig telt az erejéből, hogy pihegjen – elindult.

Korán nevetett, aki kinevette! Nem veszett még el Szikra Ferkó!

Előbb tántorgott, aztán kiegyenesítette a derekát, dacosan felemelte a fejét, maga sem értette, honnét költözött beléje ennyi erő, de szabadon lélegzett a melle, és – hajrá, előre! – csak meg nem állni.

A láthatatlan gonosz pedig mintha érezte volna, hogy Ferkóban az ő rontó hatalmánál nagyobb erő rejtőzködik, elült, elhallgatott.

Igazán eltűnt, elhúzódott, vagy leselkedett még, hogyha gyöngülni kezd, megint megrohanja? Nem tudta Ferkó, de már nem is törődött vele.

Ő csak ment előre.Így jutott vissza a helyes útra, így ért el a szén birodalmába, hogy

megkezdje szolgálatát.Akármerre nézett a legény, szűk, szurokfekete falak szorították; tárnák,

folyosók, járatok ásítottak feléje feketén.Kapta kedvenc kisbaltáját, megforgatta, s neki a munkának. Csak úgy

omlott minden csapása nyomán a szén. Itt is hajszálnyira úgy telt az ideje, mint a sóbányában. Mikor nem dolgozott, akkor aludt, s a tarisznyája itt is megtelt elemózsiával. A láthatatlan segítőtársak itt is munkálkodtak, míg ő a csendest húzta, mert a szénhegy nőtt, egyre növekedett. De azért mégis jó ideje eltartott a munka, és szegény Ferkó nagyokat sóhajtott, hogyha ez még sokáig így lesz, az emberi beszédet is elfeledi, s mire a föld színére kerül – ha ugyan még meglátja az áldott napocskát –, tán beszélni sem tud majd.

Tartott, amíg tartott, de végre-valahára ez a szolgálat is letelt. Egyszer, amint a legény belevágta kisbaltáját a szénfalba, az visszapattant. Odavágott még egyszer, csak úgy kongott a fal. Mikor aztán leomlott a szén, meglátta Ferkó a kőszekrényt. Ezt a kisbaltájával felfeszítette, és megtalálta benne a kőládikót, a ládikóban a dobozkát. Ennek a dobozkának a fenekén hevert a kincsek kulcsa.

Szép, míves munkával készült ezüstkulcs volt, Ferkó fogta, és a tarisznyájába rakta.

Mikor ezzel elkészült, még egyszer megszemlélte a hét hegy szenet, és elindult. Ment a gyújtatlan gyulladó lámpás fénye után, s hogy jó úton járt, azt mutatja az is, hogy odaért egy olyan gyönyörűségesen szép kapuhoz, amilyent még álmodni is csak jókedvében álmodik az ember.AZ EZERSZÍNŰ KRISTÁLYMilyen is volt az az ajtó? Először is csupa aranyszínben izzott, meg tele is volt mindenféle díszítéssel. Ferkó már ebből tudhatta, hogy amit majd odabenn az ajtó mögött talál, az olyasmi lesz, amilyennel még nem találkozott magafajta kovácslegény.

Fogta a kincsek kulcsát, bedugta a zárba, megforgatta, s az ajtó felpattant. Ki állt előtte? Nem más, mint az álombéli kurta szakállú, bányászkötényes ember.

Ferkó megrázta a fejét, mintha azt kérdezné: „álmodom-e, vagy ébren vagyok?”, de a kurta szakállú elmosolyodott:

– Nem álmodsz, Ferkó, magam vagyok teljes valóságomban. Nehéz szolgálatot végeztél. De elvégezted becsülettel. Most már megnyílt előtted az utolsó ajtó. Gyere velem!

Szikra Ferkó engedelmeskedett.Sokáig mentek egymás mellett anélkül, hogy egy szót is kiejtettek volna.

De nem is volt ez olyan hely, hogy itt beszélgetni lehessen.Termeken haladtak végig. De olyan gyönyörűeken, hogyha ki-ki elgondolja

magának a legszebbet, hát még ennél is sokkal szebbek voltak. A padló csupa tükröződő fényesség, s olyan puha, mintha selyemszőrű bárányok gyapján sétálna az ember, a falak meg nem is voltak falak, hanem rubinból vagy valami más csudaszépségből faragott oszloperdő, aminek az elejét igen, de a végét nem lehetett látni.

De hogy is ne lett volna ez a csarnok szebb minden másnál, mikor a kellős közepén egy ezüstből, aranyból vagy tán éppen napsugárból épített lépcsőzet tetején ragyogott egy kristály.

De milyen! De mekkora!Az ember, ha ránézett, azt mondta volna, hogy ekkora kristály nincsen,

nem is lehet ezen a világon, s lám, mégis ott volt.Hogy nagy volt, az még semmi. Mert ez a csodakristály – az volt, annak

kellett lennie – úgy szórta magából a sugarakat, mint valami föld alatti nap. Közben pedig muzsikált, halkan, gyönyörűen, mint amikor langyos, tavaszi szellő simogatja arcodat, s a messzeségből zeneszó száll feléd, tündérek énekelnek, vagy méh döngicsél a virágok fölött.

De ha csak ennyi lett volna, az még mind semmi. Mert volt ennél még több is. Ez a csodálatos csuda, ez a gyönyörűséges gyönyörűség, ez a muzsikáló, forgó kristály szüntelenül, szakadatlanul változtatta fényét. Elébb olyan fehér, sugárzó volt, mint a hó vagy a hattyú tolla. Mire egyet fordult, aranyszínné változott a fénye, hogy a következő fordulatnál narancssárgába olvadjon, abból égő, lángoló vörösbe, alvadt bíborba, mint a vér, majd súlyos sötétlilába, kékbe, jéghidegbe.

Forgott, forgott a kristály, és egyre változott a fénye. Kék volt, mély és komoly, aztán lassan-lassan halványulni kezdett, mintha az ég lopná reá a fényét. Egyre világosabbá, selymesebbé derült, hogy végül diadalmas fehéren ragyogjon.

De közben tovább forgott a kristály, sárgás fény vegyült a ragyogó fehérbe, aranyszínné mélyült, majd naranccsá.

Ahová pedig elvetült a fénye, ott minden visszatükrözte szikrázó sugarát, hogy Ferkó úgy érezte, mintha egy óriási szivárványszínt játszó karbunkulus kellős közepén állana.

A kurtaszakállú hagyta, hogy Ferkó kigyönyörködje magát, végül így szólt:– Szép ugye? Ez a legnagyobb kincse a földalatti népnek.

– Kegyelmed is közéjük tartozik?– Igen.– Annyit hallottam már emlegetni a földalatti népet, mégse tudok semmit

felőle.– Ha akarod, elmondom neked a föld alatti nép történetét. Először is tudd

meg, hogy bár így neveznek, nem élünk öröktől fogva a föld alatt, s a szívünk, a lelkünk örökké visszakívánkozik elhagyott hazánkba, azt a földet nem felejthetjük el soha.

– Merre volt hazátok, hogy kerültetek ide, a föld alá?– Hallottad-e Feketeország nevét?– Hogy hallottam-e? Ott jöttem keresztül.– Az a föld a mienk. Szebb ország az valamennyinél. Szőke folyói, zöld

mezői, nevetős, kék ege volt annak az országnak.– Én nem ilyennek láttam – szólt közbe Szikra Ferkó.– Várd meg történetem végét. Ott élt a népünk szabadon, boldogan.

Hanem egyszer ránk szakadt a baj. Toportyán király szemet vetett szép, gazdag országunkra, és azt üzente: „Adjátok meg magatokat kényre-kegyre, örök szolgaságra.”

– Szabadok vagyunk, és azok is maradunk halálig – feleltük.Toportyán semmit sem válaszolt, csak eljött a seregével. Tömérdek volt a

katonája. De a mieink egytől egyig úgy harcoltak, mint a hősök. Az utolsó szálig levágtuk a Toportyán seregét, azt hittük már, miénk a győzelem, de másnapra boszorkányos módon új serege támadt Toportyán királynak, s

kezdődött elölről a küzdelem.Minden nap lekaszaboltuk az utolsó szálig a király seregét, csodákat

hajtott végre a népünk, egymás után hullottak el legjobb hőseink, de másnap ismét rivalgott a trombita, új sereg élén tört ránk Toportyán király.

Napról napra fogyatkozott a számunk. Még álltuk a harcot, de láttuk, hogy Toportyán le fog győzni sosefogyó seregével.

De akkor sem vállaltuk a szolgaságot. Felkerekedtünk, és otthagytuk a drága földet, szülőhazánkat. Sírtunk mindannyian, az ország pedig gyászba borult. Fekete színt öltöttek a fák, füvek, virágok, sötét éjszínnel hömpölyögtek a folyóvizek, még az égbolt is elborult örökre. Nem maradt ott senki, csak egyetlenegy közülünk hírmondónak, őrizőnek, akit úgy neveznek: Világ Pásztora.

– Ismerem, magam is szolgáltam Világ Pásztoránál.– Népünk vándorútra kelt. Mikor az országunk határára értünk,

mindenikünk lehajolt, felvett egy rögöcskét, egy apró földgöröngyöt, s a kebelébe rejtette, emlékül és emlékeztetőül.

Mentünk, vándoroltunk úttalan utakon. De gonosz Toportyán király fullajtárai mindenütt reánk akadtak. Ezt üzente nekünk a király:

– Bármerre menjetek, a föld hátán mindenütt elér rettentő haragom.– A föld hátán mindenütt… hát a föld alatt?Megkerestük a föld mélyébe vezető utat, bányákban élünk, kutatjuk a

mélység barlangjait. Ez a nagy gazdagság, a villogó fényű padló, a rubin oszloperdő mind a mi kezünk műve.

– S a kristály, ez az ezerszínű szépség?– Ráhibáztál! Ez a csodáink közül a legcsodásabb. Mikor behúzódtunk a

föld alá, összegyülekeztünk ezen a helyen, itt, ahol most állok veled, s halomba raktuk a hazai föld magunkkal hozott drága göröngyeit vigyázva, hogy el ne vesszen egyetlen szemcséje sem. Ekkor következett be a csoda. A szürke por, a föld fekete göröngye izzani kezdett, mind fényesebben világított, mintha olthatatlan tűz égne a belsejében. Aztán már sziporkázott, lángba borult, s oly vakító volt a fénye, hogy valamennyiünknek el kellett takarnunk a szemünket. Majd halk muzsika szállt felénk, s mikor felemeltük tekintetünket, ott forgott előttünk az ezerszínű kristály.

Egy darabig némán nézték mind a ketten ezt a muzsikáló forgó csodát, majd így folytatta a bőrkötényes ember:

– Ha rápillantunk, erőt ad nekünk, reménység költözik szívünkbe, bevilágítja életünket. A honvágy kristálya ez, a nem halványuló emlékezésé.

– S a földalatti nép? – faggatta tovább Ferkó. – Mikor láthatom meg testvéreidet?

A bányászkötényes ember válasz helyett karon ragadta Ferkót, és vitte egyenesen a forgó, muzsikáló kristály felé.

Mikor aztán rávetült a legény szemére az ezerszínű kristály sugara, úgy érezte egy pillanatig, hogy megvakul, elvész a szeme világa. De aztán lassan-lassan ocsúdni kezdett, s nem kellett sok időnek eltelnie, míg ismét felnyithatta a szemét.

Ha eddig is tudta, most még inkább megbizonyosodott felőle, hogy varázsos titka van a kristálynak.

Melegedni kezdett a szíve tája, úgy érezte, mintha nőne, növekedne, erős karja még acélosabbá izmosodna, s mellében a szív úgy szólna, mint mély szavú, öreg harang.

Körülnézett Ferkó, s ahol az előbb még puszta semmiséget látott, ott emberek, bányászkötényesek vették körül. Milyenek voltak? Mosolygósak, csillagszeműek. Nem lehetett őket megszámlálni, de Szikra Ferkó érezte,

tudta, hogy sokan, nagyon sokan vannak.Honnan került elő ez a temérdek ember? – kérdezte volna Ferkó, de

kísérője elébe vágott:– Itt voltunk mi eddig is, kísértük minden léptedet, mi mentettünk meg a

fojtogató gyökerektől, ki más, mint mi forgattuk megsegítésedre a szerszámokat, ásót, csákányt, lapátot.

Szikra Ferkó feléjük fordult:– Köszönöm szíves segítségedet, földalatti nép.A földalattiak meghajoltak.– Az érdemes embert mindig szívesen segítjük.Ami ezután következett, arra még gondolni is csupa öröm. A földalattiak

lakomához ültették Ferkót, s olyan finom ételeket tálaltak elébe, hogy azt elképzelni ugyan nehéz, de megenni annál könnyebb volt.

Csoda-e, ha szíves vendégeskedés közben egyszer csak elsóhajtotta magát Ferkó:

– Hej, testvérek, barátaim, földalatti nép, egy tapodtat se megyek én innen tőletek. Úgy se vehetem a vállamra a világ minden baját, nem győzhetek le minden gonoszt. Vigye el az ördög azt a világverő kardot, maradjon minden úgy, ahogy eddig volt, ne legyen a világ se jobb, se rosszabb. Hadd éljen mindenki, ahogy tud. Aki boldog akar lenni, a maga erejéből boldoguljon.

Eddig jutott Ferkó a beszéddel, mikor felemelte a fejét. Milyen különös, borzongató változás! A földalattiak sehol se voltak, semmivé foszlott a pompásan rakott asztal is. A csodakristály fénye elfakult, semmivé foszlott, Ferkó pedig zsibbadtan a megdöbbenéstől egy szürke sziklapadon találta magát. Nem volt mellette senki, csak a kísérője.

– Mi történt… nem értem… – hebegte Ferkó.– Pedig nem nehéz megérteni – szólalt meg a kurta szakállú férfi. – Az

elébb még segítőtársak, testvérek között voltál, a csodakristály fénye ragyogott reád. Miért? Mert nagy, szép szándékot hordoztál magadban. Most kietlenné, pusztává lett minden, mert fészket vert benned az önzés, a csak magaddal való törődés. Vigyázz, Szikra Ferkó! Aki olyan nagyra vállalkozott, mint te, annak mindenki másnál bátrabbnak, tisztábbnak, jobbnak kell lennie. Ha győzni akarsz, csak így győzedelmeskedhetsz Toportyán király fölött.

De nagy szót mondott ki ezzel! Minden vére a szívébe szaladt Ferkónak.– Én? Hogy én győzzem le Toportyánt?Úgy érezte, keringélni kezd vele a világ. Mintha az egész hatalmas hegy

súlya az ő vállát nyomná.– Valakinek forgatnia kell majd a világverő kardot, s ha elég bátor, elég

tiszta szívű vagy, akkor ez a valaki éppen te leszel. A földalatti nép között már régen azt beszélik, hogy eljön egy dalia, népünk élére áll, s akkor elolvad, semmivé válik Toportyán minden hatalma.

Akármilyen derék legény volt is Szikra Ferkó, még most is csak úgy félig-meddig kezdte magát valahogy érezni.

– Kicsi az én erőm, nem birkózhatom meg Toportyánnal. Vannak nálam sokkal különbek. Meg aztán nem is ember az, hanem varázsló, kanboszorka.

A kurta szakállú, széles vállú ember gondolkozott egy pillanatig, majd egy hatalmas sziklatömbre mutatott:

– Nincsen olyan nehézség, mit le ne győzhetnél. Látod ezt a sziklát, Ferkó?– Látom.– Próbáld odébb gördíteni.Szikra Ferkó nekivetette a vállát, erőlködött, hogy majd belé-szakadt, de

ehhez még ő is kevés volt, az erősek erőse. A lomha szikla meg se moccant.– Nem bírok vele – lihegte a legény.

– Hátha ketten próbálnok – mondta a kurta szakállú.Megpróbálták. A kő mozdulatlan maradt.– Lám, két ember is kevés ide. Pedig míg ez itt van, nem juthatsz a

szűzaranyhoz.Ferkó újból meg újból nekiveselkedett. Mindhiába.– Nem adod fel a harcot, Szikra Ferkó? – kérdezte a széles vállú bányász.– Nem! Halálig!! – kiáltotta kipirult arccal Ferkó.A bőrkötényes szeretettel pillantott reá.– Így, így tetszel nekem, Ferkó fiam. Most lettél igazán azzá, amivé lenned

kell. Most már tiéd lehet a szűzarany. Csak sohase feledkezz meg arról, hogy az országuktól megraboltak, a földalattiak adják ezt neked.

– Úgy lesz! – fogadkozott Szikra Ferkó.Erre már a földalatti nép válaszolta az „úgy legyen”-t. Mert abban a

szempillantásban, mikor Szikra Ferkó szívében megszületett a gyémántnál keményebb elhatározás, hogy addig nem nyugszik, míg a földalatti nép élére állva vissza nem szerzi hazájukat, abban a pillanatban megint bekövetkezett a varázslatos csoda.

Ott forgott, muzsikált, sugárzott a tükröződő, tündöklő, csillogó csarnok közepén a kristály, és Ferkót mindenfelől sóvágók, szénbányászok, barátok, testvérek, a földalatti nép legjobbjai körülfogták.

A kurta szakállú így szólt:– Barátaim, feleljetek, megsegítjük Szikra Ferkót?Mint a tenger viharja, úgy zúgott a válasz:– Meg-se-gít-jük!!A kurta szakállú intett Ferkónak.– Most próbáld meg elhengeríteni.A legény nekitámasztotta vállát, s lám a sokmázsás sziklatömb simán

elgördült helyéről.Csoda történt? Varázslat? Az ám! Elgördült a kő, mert most már ott álltak

Ferkó mellett a földalattiak. Százan százfelől ragadták meg a nehéz követ, s az egy szempillantás alatt könnyebbé vált, mint a légben szálló pehely.

– Száz ember több az egynél, nemcsak egy ilyen sziklatömbnél, hanem akkor is, mikor Toportyánnal kell szembeszállni.

Szikra Ferkónak felragyogott a tekintete:– Értem, és nem felejtem el a példázatot.– Úgy, úgy, Ferkó fiam. Sohase feledd, hogy mi, Toportyán gyűlölői, nem

százan, ezren vagyunk, hanem megszámlálhatatlanul sokan. Most pedig, hogy félregördült a kő, jer velem.

A félretaszított szikla alatt mély üreg tántorgott. Oda vezette le Ferkót a kurta szakállú egy keskeny, kőbevájt lépcsőn. Az üreg fenekére érve, láthatóvá lett egy cseppkőfalú terem. Annak a közepén kőasztal állt, az asztal négy sarkánál négy kardos öregember. Az asztalon meg ott feküdt saját, lágyan sugárzó fényében egy aranyrög.

– Ez itt a szűzarany – szólalt meg az első öreg. Soha mocsok nem érte. Ezután sem érheti.

– Esküszöm! – felelte Ferkó.– Úgy vigyázz – vette át a szót a második –, hogy ezért még nem sírt árva,

nem sóhajtozott szegény. Ezután se hulljon érte a könny.– Esküszöm! – felelte Ferkó.– De hulljon! A gonoszak, az embert nyomorgatók, a gazok könnye! – szólt

a harmadik.– Nemcsak a könnyük, a vérük is! – gyűlt ki a Ferkó szava.

– Úgy legyen – bólintott a negyedik.A kardos öregek fellépkedtek az üregből kivezető lépcsőn, s a

legöregebbik, akinek térdig ért a szakálla, odanyújtotta a szűzaranyat Ferkónak.

– Íme, fogd. Tiéd a szűzarany.Ferkó átvette az aranyrögöt, egy pillanatra a szívéhez szorította, aztán

elrejtette a tarisznyájába.– Köszönöm neked, földalatti nép, ígérem, hogy amíg élek, nem esik folt a

szűzaranyon.Ennyit mondott, s nem többet. De ez is elég volt. Tudták, hogy Ferkó nem

játszik a szavakkal.Azontúl Ferkónak nem volt nyughatása. Hiába tartóztatták a földalattiak,

hiába biztatták, hogy nyugodjék egyet, pihenjen, mielőtt a nehéz út után még nehezebbre vállalkozik.

Szikra Ferkó csak rázta a fejét. Úgy érezte, valami űzi, hajtja, s mintha valaki egyre biztatná:

– Eredj, eredj, Ferkó. Mit ér egymagában a szűzarany, ha nem keríted meg melléje a Villám vitéz buzogányát is.

Mikor aztán a földalattiak látták, hogy Szikra Ferkónak nincs percnyi maradása, megmutatták neki azt a háromszázharmincháromezer-háromszázharminchárom fokú lépcsőt, mely felvezet a föld színére.

Ferkó elbúcsúzott tőlük, és elindult fölfelé. Ment, olyan kemény léptekkel, hogy dongott alatta a föld. Ment büszkén, bátran, vidáman.

Tudta, hogy harcba megy, de most már nem egymagában, egyedül a kisbaltájával… Minden lépése arra emlékeztette, hogy alatta, a mélyben, a föld alatt, ott vannak a szabadulást váró barátai.

Ment, ment, addig ment, míg a sziklalépcső fejéhez nem ért, és a háromszázharmincháromezer-háromszázharmincharmadik lépcsőfokról fellépve, ki nem jutott a szabadba.

Megállt, nagyot sóhajtott, visszanézett. Háta mögött ott emelkedett végtelenbe vesző magasságokig az üvegfal.

Ezen most már túljutott, de uramisten, ki tudja, mi minden vár még reá.Az a hely, ahová kiért, kietlen pusztaság volt.

SZÉL KISASSZONYOK

A szűzarany hát itt lapul tarsolyában. Most lássuk, keressük meg azt a nevezetes Villám vitézt. Várjunk, hogy is kell…? Legelsőbben is le kell vágnia a Szél kisasszonyok haját, hogy ostort fonjon belőlük, felhőt szelídíteni. Annak a felhőnek a hátán juthat el majd Szivárványországba Viharkirályhoz, s még csak ezután akaszkodhatik össze a félelmetes Villám vitézzel.

No, Szikra, most szikrázz! Van itt tennivaló egész kazalnyi. Csak győzzed, Ferkó! Tudd, hogy hol kezdj neki, s merre végezd.

De igazán, hol keresse, merre lelje a három szépségesen szép Szél kisasszonyt? Merthogy szépeknek kell lenniük, azt gondolta Ferkó.

Ha csak úgy nekivág a pusztaságnak, arra, amerre a vágy viszi, céljához soha el nem érkezik. Szerencse, hogy ott rejtőzködött tarsolyában a csodálatos elefántcsont lapocska az ecsettel együtt, amit Kiskopactól kapott.

Ferkó előszedte, és lovat pingált néhány gyors ecsetvonással. Most is éppen úgy történt, mint először. Az elefántcsont lapról leszökkent a táltos, és máris vitte, ragadta magával Szikra Ferkót.

– Hová, merre, kicsi gazdám?– Szél kisasszonyokhoz.

– Messze vannak azok, de majd csak elérkezünk hozzájuk. Fogózz meg jól, kicsi gazdám.

Ferkó megfogózkodott, és a táltos szélsebesen, gyorsabban a gondolatnál, vágtatni kezdett.

Hogy meddig száguldottak?Nagyon sokáig! Aki a Szél kisasszonyokat akarja megkeresni, tudhatja jól,

hogy nem leli meg őket a szomszéd faluban. Szél kisasszonyokért messzire kell elmennie, nagyon messzire, s akinek nincsen táltosa, ne is induljon útnak.

Addig vágtattak, míg egyszer csak célhoz nem értek. Tavacska partján állt meg a lobogó sörényű táltos.

Kis kerek tó volt, mélykék a tükre, mindenfelől öreg, gazdag lombú fák hajoltak fölébe. Csak egy-egy gyöngécske szellő cirógatta végig a víz színét, melyen három tavirózsa ringatózott.

Az egyik vörös volt, bíborvörös; sárga a másik; narancsbahajló aranyszín; fehér, csodálatosan fehér, hószínű a harmadik.

Ekkor így szólt a táltos:– Itt várj meg, Szikra Ferkó, innen el ne mozdulj, míg nem látod meg a

három Szél kisasszonyt. De egyre vigyázz, kicsi gazdám, csalfák ők, kacérak, legénybolondító lányok azok, s ha nem vigyázol, a tó vizébe ölnek téged. Sok legény, hozzád hasonló, bátor szívű, erős karú lelte már abban halálát. Akár sírnak, akár kacagnak, akár ígérnek, akár könyörögnek, csalogatnak, bolondítanak, te semmit se higgy nekik, tedd azt, amit tenned kell; a többivel ne törődj.

Ennyit mondott a táltos paripa, dobbantott egyet, és eltűnt.Szikra Ferkó pedig letelepedett a mély kéken tükröződő víz partjára, annak

kiálló kövére, szomorúfűz lombsátra alá.A szomorúfűz ágai szelíden simogatták arcát, s mintha ezt susogták volna:– Menj, menekülj, Ferkó, fussál, Szikra Ferkó! Eddig is csőstül ért a baj, de

ami ezután vár, rosszabb az a rossznál is. Kiszívják a lelkedet, megnyomorítják a testedet ezek a gonosz Szél kisasszonyok. Vigyázz, Ferkó, vigyázz, Szikra Ferkó!

Akármit is suttogott a szomorúfűz ága, Szikra Ferkó nem hallgatott rája. Csak ült a kiálló kövön, és nézte a három csöndesen ringatózó tavirózsát.

Olyan szépek voltak, olyan frissek lecsukott szirmaikkal, hogy az apró hullámok is gyengéden locsolgatták, simogatták levélkéiket.

Alkonyodni kezdett, alászállt az este. Barna félhomály szállt a tóra. A tó tükre alig-alig fodrozódott, végül az is elcsöndesült. Mozdulatlan, sötét némaságba dermedt a víz, csak a mélyből sugárzott valami ragyogás, mintha óriási, fekete gyémánt szikrázna a fák aranyzöld foglalatában.

Aztán rátűzött a víz színére a holdsugár. A szelíd, bánatos ezüstfény végigsuhant a víz színén, s a fák ágain ülő madarak egyszerre, egyazon pillanatban énekelni kezdtek. Ebben a pillanatban – lássatok és halljatok csodát – a sárga vízirózsa aranyba hajló kelyhe lassan nyílni kezdett.

Az elvakult, megszédült Szikra Ferkó előtt ott állt a legnagyobbik Szél kisasszony.

Hogy milyen volt? Szebb a szépnél! Hollószín haja feketébb, mint az éj bársonyos sötétje; elég volt ránézni, hogy örökre belévesszen az ember tekintete.

Gyémánt gyémánt mellett villódzott aranyköntösén. Barna szeme mélytüzü és titokzatos, aranycsillag ék a homlokán.

Aranysarujában lépdelt a víz színén, ám az mégis mozdulatlan maradt, egyet se gyűrűzött, s mégis, lépte nyomán mintha harang zúgása zsongana. Szikra Ferkó pedig, amint közeledik, úgy érzi, hogy menten összeroskad,

semmivé lesz, képtelen elviselni ennyi szépséget.Így szólt hozzá a gyönyörűséges Szél kisasszony:– Szélvész vagyok, Viharkirály legnagyobbik lánya. Eljöttem érted, szép ifjú

vitéz. Jer velem, táncba hívlak, magammal ragadlak, messze szállunk, elszárnyalunk oda, ahová a gondolat sem ér el. Mindent szétrombolunk, összeszaggatunk, elpusztítjuk az egész világot; de mit számít az, ne törődj semmivel, én sem törődöm!

A kovácslegény felé tárta két habfehér karját, már-már megérintette az ujja hegyét, de Szikra Ferkó az utolsó pillanatban erőt vett magán, megragadta Szélvész kisasszony hollófekete hajsátorát; elég volt egyetlen suhintás, és mind levágta.

Egyet sikoltott Szélvész királylány – Ferkónak majd meghasadt tőle a szíve, s a következő pillanatban már sehol se volt Viharkirály gyönyörű leánya. Csak odafenn a légben lehetett vad dübörgést, zúgást, robogást hallani. Ott tombolta ki vad haragját a fellegek közt az aranyköntösű Szél kisasszony.

Másnap este, mikor a holdsugár megérintette a víz színét, kipattant a második vízirózsa. Kívül bíborszínű volt, akár a vér, a belseje lángvörös, mintha a tűzvész minden tombolása csodálatosképpen benne viharzana ennek a szelíd rózsának a belsejében.

Egyszerre aztán megmozdult, hullámzani kezdett ez a varázslatos tűz, és Ferkónak szeme elé kellett kapnia a két kezét, olyan szép volt, olyan vakító.

Mert a tavirózsa kitárult kelyhében ott állt a közbülső Szél kisasszony.Ruhája villogó rubinból és rőt vertaranyból volt összeszőve. De ki törődött

csodás köntösével, mikor a tündérnek sötét csillag parázslott a homlokán, és bokáig örvénylett lángoló, bíborló vörös hajzata.

Szél kisasszony megindult a víz tükrén, ment-libbent egyenesen Ferkó felé, s minden léptére egy pendülés hallatszott, egy bondulás – de lábacskája rubincipellője mintha meg sem is érintette a víz színét, az továbbra is mozdulatlan, fekete gyémánttükör maradt.

Megállt a kő előtt, és úgy felzsongott a hangja, hogy Ferkónak, szegénynek, beleremegett a szíve.

Szél kisasszony Szikra Ferkónak nyújtotta liliomkezét.– Forgószél vagyok, jer táncba velem, szép ifjú. Bódító lesz a táncunk,

örvénylő, bolondító, szédítő, lehet, hogy elveszünk mind a ketten, de ne bánd, én se bánom, jer velem!

Ha megérinti a Ferkó kezét, a legény elveszett. De volt Szikra Ferkónak magához való esze.

Megragadta Szél kisasszonyt – de nem a kezét, hanem pompázatosan, szikrázóan vöröslő hajzatát, és egyetlen csapással levágta.

Forgószél királylány felsikoltott, fájdalmasan, kétségbeesetten, és mégis telve gyűlölettel, dühvel, bosszúszomjjal. A haja után kapott – ám mindhiába.

A hosszú, lángszínű haj ott kígyózott már Szikra Ferkó kezében.Még egy kétségbeesett sikoly, s vércse karomként kapott Ferkó felé

Forgószél keze, de nem érte el.Aztán lassan-lassan halványulni kezdett a csodás látomás, foszladozott a

pompás királyi köntös, a liliomkezek, s a szívformájú arc tünedezni kezdett… ott volt-e még vagy csak tétova holdsugár suhant a víz színén…

Eltűnt, eloszlott, semmivé lett a vad, fergeteges Forgószél kisasszony; nem maradt meg belőle csak egy nyíló tavirózsa a víztükrön, s a Ferkó karjára guzsolt ércszínű hajfonat.

Csak odafenn a légben hallatszott tomboló zúgás, vijjogás, s a fák levelei rémülten remegtek. Ott fenn vágtatott tova őrjöngő haraggal a második Szél kisasszony.

Szikra Ferkó egészen reggelig feküdt tikkadtan, mozdulatlanul, álmatlanul.

Majd belepusztult a vágyakozásba, úgy kívánta látni a két Szél kisasszonyt.Csak egyszer, egyetlenegyszer pillanthatná meg őket – ez volt már minden

óhaja. Megmérgezték a lelkét, kiszikkasztották agyát, nem tudott szegény már semmi másra gondolni, csak őreájuk.

Pedig ami eddig volt, azt akár semminek is lehetne mondani, ha arra gondolunk, hogy ezután mi következett.

Mi következhetett volna? Eljött a harmadik éjszaka, s ezen a titokzatosan hallgató, néma, holdezüsttel átszőtt éjszakán felpattant a tó harmadik virága.

A legszebbik, a hófehér.A szirmok közül, mint az álom, amit egyszer, ha álmodik halandó, és

boldog lesz tőle egész életében, kiszállt a legkisebbik Szél leányka.Homlokán nem viselt sötéten parázsló, vakítóan villogó csillagot.Homlokának szebb a dísze: a tiszta márványfehérség.Miből szőhették a köntösét? Lepkeszárnyak hímporából, havas hegyormok

havából?! – A szeme örök kék, mint az ég, fényes, derűs, boldogító, és mégis elérhetetlen. A mennyboltozatról elkószált napsugárként csillogott hullámos haja; ő pedig jött lágyan lebegve, mint virág a szélben.

Ezüstcsengő csilingelt, kis kristályharang, amint vizet érintett a pici gyémántcipellő.

Szikra Ferkó inkább holt volt, mint eleven, mikor megállt előtte a legkisebbik Szél leány.

– Fuvallat vagyok, Viharkirály apámnak legkisebb leánya. Te-hozzád jöttem, szép ifjú.

A hangja, már a hangja is elég volt ahhoz, hogy elbóduljon szegény Szikra Ferkó.

Tavaszi szél susog így hajnalban a virágok között, mikor jön, hogy magával ragadja, és szétterítse az illatot az erdők, mezők felett. Rügybomlasztó, virágébresztő kis dudorászás, amely aztán lassan, észrevétlen felolvad egy hosszú-hosszú sóhajban. Akit megérint, nem kíván már semmi egyebet, csakhogy ezt érezze örökkön örökké, míg csak él.

Így köszöntötte Szikra Ferkót a harmadik, a legkisebbik Szél kisasszony, Fuvallat.

S ha csak köszönti, azt tán még elviseli Szikra Ferkó. De reánézett csodás kék szemével, és bőre, mely fehér volt, fehérebb minden liliomsziromnál, elpirult, mint mikor a víz színét végigborzolja a hajnali szellő suhanása.

Halvány volt a pír, de mégis a vér színe, és ebben a pillanatban Szikra Ferkó mindent, mindent elfelejtett. El Forgószelet, el Szélvész kisasszonyt, és már csak Fuvallatot látta, már csak őt kívánta.

Felugrott, és feléje nyújtotta mind a két kezét.Fuvallat megállt előtte csöndesen.– Ne nyújtsd felém a karod, szép ifjú. Ha megfogod a kezem, elvesztél.

Nem vagyunk egymáshoz valók. Látod, pedig én is szeretlek.– Maradj velem, szépséges Fuvallat – könyörgött Szikra Ferkó.– Nem lehet… Nem maradhatok…Abban a pillanatban süvítő zúgással megkavarodott a lég, és váratlan-

hivatlanul megjelent a két megcsúfolt Szél kisasszony.– Ne higgy neki, Szikra Ferkó! – sziszegte Szélvész.– Öleld meg bátran, a tiéd lesz örökre – süvítette Forgószél.– Ej, hát gyáva vagy…? – csúfolták mind a ketten. – Így sosem fog szeretni

téged Fuvallat húgunk.Nem, ezt nem állhatta már Szikra Ferkó; vakon, kábultan előre lépett, hogy

magához ölelje Fuvallatot.De ő szomorúan rázta a fejét, és elsuhant előle.

– Nem lehet… nem szabad… Elmegyek innen, hogy bajba ne keverjelek. De ha meg akarsz lelni, Szivárványországban keress. Ha eljutsz odáig, és legyőzöd a bátyámat, Villám vitézt, ott már egymáséi lehetünk, ott bűvös rontásnak nem lesz már felettünk hatalma. Addig is emlékül neked hagyom legszebbik hajfürtömet.

Apró ezüstolló villant meg Fuvallat gyöngyvirágfehér kezében, és Ferkó kitárt karjára hullt a napsugár fényű hajfonat.

Haragos kiáltás, veszett, dühös sikoltás hallatszott, és eltűnt a két gonosz, Forgószél meg Szélvész kisasszony.

Szikra Ferkó pedig térdre rogyott, és odakiáltotta Fuvallatnak, a halványuló, foszladozó, édes látomásnak:

– Látlak-e még, szép Fuvallat?Mit válaszolt erre Szél kisasszony? Nemigen lehetett azt megérteni. De

Ferkó mégis úgy érezte, hogy sejti a választ. A szíve azt dobogta, hogy igen, hogy találkozik majd és boldogságban egyesül végül a legkisebbik Szél kisasszonnyal, a virágfehér köntösű Fuvallat kisasszonnyal.

Vajon jól dobogta Ferkó szíve a kis Fuvallat válaszát?Valami lehetett a dologban, mert egyszer csak szellő suhant át a tó fölé

boruló fűzfák között; szelíden illatos, leveleket alig megrebbentő, aprócska szellő, és puhán végigsimított Szikra Ferkó homlokán.

Ő lett volna tán, maga Fuvallat kisasszony, ki tudná ezt megmondani?!GYŐZHETETLEN SZIKRA FERKÓMikor elszállt a szelídke szellő, és Ferkó úgy-ahogy magához tért a kábulattól, biztatni kezdte önmagát.

Térj eszedre, Szikra Ferkó! Azzal, ha így tátod a szádat, nézed a holdvilágot, és semmit se csinálsz, sokra nem juthatsz. Így akarod te megtalálni Fuvallatot? Indulj! Útra fel!

De nemcsak szépet látni, szerelembe esni jött ő a háromrózsás, fűzfák karéjában tükröződő tó partjára, hanem azért is, hogy megfonja ostorát.

Ferkó összeszedte minden erejét; kiverte fejéből az édes álmokat, és munkához látott. Vette a három gyönyörűséges hajfonatot – az egyik tűzvörös volt; hollófekete a másik; a harmadik, a leg-szebbik pedig napsugárszín –, és összefonta őket. Olyan ostor lett belőlük, amilyet a világ még nem látott, de nem is láthatott. Nyelet faragott hozzá, teli csudálatos díszekkel, mindenféle cifrasággal.

Mikor először megkanyarintotta ostorát a levegőben, és elcsattintotta, olyan zengés támadt, hogy beleremegett a világ.

Ostornak ez nem is utolsó – gondolta elégedetten Ferkó, szépen karikába tekerte, és vállára vette.

Egyik vállán a kisbalta, másikon az ostor, így indult útnak.Hova is indult? Felhőt vadászni?! Amit ott kell elcsípnie a szivárvány

boltívén. Hej, de messze van az, nagyon messze.No, semmi baj. Itt a varázslatos elefántcsont lapocska. Csak kívánnia kell,

s máris itt táncol zabláját harapva a táltosok táltosa.– Hova vigyelek, kicsi gazdám?– A szivárványig, jó lovacskám.Nem mondta a táltos, hogy az biz olyan messze van, hogy messzibb már

nem is lehetne. Semmit se szólt, csak nekirugaszkodott, s szállt, szárnyalt, röpült, míg az ég alján nem látszott valami olyasféle, ami inkább fénylő sugarat árasztó kapunak tűnt.

Egyenesen arrafelé vágtatott a táltos.Ez a sziporkázó ív volt Szivárványország bejárata.Hogy milyen a Szivárványország kapuja? Azt akárki fia elképzelheti, hogy

nem olyan, mint bármilyen közönséges kapu.

Szikra Ferkónak szeme-szája elállt a csodálkozástól. De el is állhatott. A kapu boltozata nem volt egyéb, mint maga az óriási ívű szivárvány. A lába ott veszett el valahol a mélységben, a tenger örökhullámú, tarajoszöld vizében, az íve felért a napig is tán, vagy ki tudná azt felmérni, hogy meddig.

Erre a csodálatos szivárványra kaptatott fel Szikra Ferkó hű táltosa.Ezernyi, százezernyi, milliónyi virágformájúan egymáshoz csapódott

harmatcseppen remegett a fény, kézzel-foghatóan, és mégis olyan elérhetetlen-megérinthetetlenül. Ködből, vízcseppből, napsugárból, harmat gyémántjából szövődött virágos mező volt ez. Színek szikráztak, remegtek, ragyogtak Ferkó táltosának a patái alatt.

Addig vágtatott a táltos, míg a szivárvány fölibe nem ért. Ott aztán prüszkölve megállt.

– Elhoztalak idáig, Ferkó gazdám, de tovább nem mehetek. A többit tedd meg magad.

Így szólt, aztán dobbantott egyet, és eltűnt.Ferkó pedig jól megvetette lábát a szivárvány harmatos-virágos mezején,

és várakozni kezdett.No, nem kellett sokáig várakoznia.Máris ott úszott az égen a szivárvány felé egy hatalmas felhőszörnyeteg.

Fekete háta tarajosan púpozódott, habos hasa fehéren gomolygott. Tűzvillámok cikáztak körös-körül. Odatartott egyenesen Ferkó felé.

Borzasztó morgással közeledett, azzal fenyegetve Szikra Ferkót, hogy azon nyomban elnyeli.

Ez a fellegóriás volt Szivárványország bejáratának őrizője. Most úgy száguldott Ferkó felé, mint maga a kérlelhetetlen pusztulás.

Hiába készült Ferkó küzdelemre a világ legnagyobb hősével, Villám vitézzel, most mégis úgy érezte, hogy elszorul a szíve.

Több, nehezebb volt ez, mint amire egy ember vállalkozhatik. Hogy küzdhessen meg ő ilyen rettentő felhőszörnyeteggel?

S mégsem hátrálhatott meg. Ostor volt a kezében, s erről eszébe jutott a hazai korbács, amivel Toportyán martalócai verik a népet.

Megállj, Ferkó! Egy tapodtat sem szabad hátrálnod! Neked győznöd kell mindenáron! – bátorította saját magát.

Lekerekítette válláról az ostort, rittyentett egyet, aztán végigvágott a felhőszörnyeteg oldalán.

Most láss csudát világ! A felhőóriás elbődült, és felágaskodott, azzal rávetette magát Szikra Ferkóra. Mindhiába. Ferkó nem hagyta magát, verte, korbácsolta, csépelte a Szél kisasszonyok hajából font ostorával, akár egy makrancoskodó rossz lovat.

Hánytorgott, hömpölygött a felhőszörnyeteg, újból felágaskodott, majd lekushadt, aztán el akart suhanni, de nem volt számára menekvés semerre sem. Szünet nélkül zuhogtak a tüzes csapások hasára, hátára, oldalára.

Végül egészen elsimult, fáradtan, legyőzötten elterült, és Szikra Ferkó a hátára léphetett.

Járt-e már valaki felhőszőnyegen? Élő lélek ilyet még nem próbálhatott, de nem is nagyon ajánlatos próbálnia, ha nincs meg neki a Szél kisasszonyok hajából font ostor.

A megjuhászodott felhőszörnyeteg olyan ülést kínált a hátán, mintha csupa habos csipkepárnán heverne.

Ferkó végigcsapott rajta még egyszer az ostorával, nem nagyot, csak éppen akkorát, hogy a felhő megértse, ki parancsol, ki itt a gazda, s hogy

máris indulni kell.A szivárványkapu oldalához lapult felleg engedelmesen elrugaszkodott, és

úszni kezdett az égen.Szikra Ferkó pedig ütésre készen tartva tündérhajból font ostorát, a felhő

széléig lépkedett, és lenézett.Ó, égedelmes ég, milyen magasan úsztak! A földet már nem is láthatta.

Szikra Ferkó egyet sóhajtott.Hol lehetnek, mit csinálhatnak most az ő földalatti barátai? Gondolnak-e

reá? Tudják-e, hogy értük is küzd most Szikra Ferkó? Hát Kalapándi apó, emlékszik még reá?

De nemcsak a barátaira gondolt Szikra Ferkó. Gondolt biz ő egyébre, tán még sűrűbben is. S ugyan mire, ugyan kire? Ki másra, mint arra a szebbnél is szépségesebb leányra, akinek a képe örökké ott lebegett előtte, akár aludt, akár ébren álmodott.

Fuvallat… az ő drága Szél kisasszonya… az ő képét dédelgette szívében Szikra Ferkó, s úgy vágyott utána, hogy a szálló felhő száguldása is cammogásnak tűnt neki.

Sok ideje nem volt a gondolkozásra, álmodozásra. Aki útnak indul, annak tudnia kell, hogy merre menjen. Így tartotta Ferkó is, és ezért felkapaszkodott a felhő púpjára, s onnan körülnézett. Mind nézhetett, mert nem látott semmit, üres volt az égboltozat.

Ugyan hol, merre lehet Viharkirály palotája ebben a végtelen nagy égi pusztaságban?

Jó lenne ezt tudni. Igen, de honnét?Azért volt esze Szikra Ferkónak, hogy használja is. Megcsippentette ostora

hegyével a felhőt.– Ide hallgass, te! – rikkantott, de úgy, mint aki örök életében felhők fölött

pásztorkodott.Bezzeg most már tudott tisztességet a felhő. Csendes mormolással így

szólt:– Parancsolj, hatalmas, győzhetetlen Szikra Ferkó.Tetszett Szikra Ferkónak, hogy így nevezték. Győzhetetlen Ferkó! Menten

meg is fogadta magában, hogy becsülettel rászolgál a nevére. Az lesz, l e g y ő z h e t e t l e n . A felhőnek pedig így szólt:

– Az utat Viharkirály palotájához ismered?A felhő engedelmesen összébbgombolyodott.– Parancsodra, győzhetetlen Ferkó, igenis ismerem.– Akkor gyerünk, vigyél oda.Több se kellett a felhőnek. Nekilendült, valósággal elnyúlt bele, mint jó

paripa a vágtában, és sebes, nagy igyekezettel úszni kezdett, és egészen addig úszott, míg olyan helyre nem értek, ahol Ferkó a sok csodától már nem is győzött csodálkozni.

De mi egyebet is tehetett volna ebben a soha nem látott, elképzelhetetlenül különös országban. A mezőn nem virágok nyíltak, hanem csillagok. A patak medrében nem víz, hanem holdsugár folydogált. Hát még az utak! Ott kavics helyett megkövesedett napsugár hevert.

Olyan különös volt itt minden, olyan csodálatos, hogy aki látta, az is csak nehezen hitte el.

Pedig volt ott minden, fa, bokor, felleg, csakhogy ködből, párából összetömörülve. Még sűrű lombjuk is volt, csak éppen árnyékot nem vetettek, hisz oly áttetsző volt minden, keresztülderengett rajtuk a szivárvány ezer, egymással játszadozó színe. Szép ország volt ez, de tünde árnykép, minden szellőre megingó-elillanó csodavilág.

Volt is, meg

nem is volt; láthattad is, nem is – ilyen volt Szivárványország.Ferkó fellege békésen eregélt a csillag virágos, hímes mezőn, a legény

meg azt se tudta, hová, merre kapdossa a fejét, hogy el ne mulasszon valamit a sok csudából.

Hanem az igazi még csak ezután következett. Ez pedig nem volt egyéb, mint Viharkirály vára.

Képzelje el, aki tudja, hogy ott áll egy vár a levegőben. Azaz: nem egészen a levegőben, hiszen felleg felleg hátán gomolygott alatta. Szétbomlottak, egymásnak rontottak a fellegek, egyik a másik fölé került, s ebben az örökös hömpölygésben, birkózásban mégis ott állt a vár, szilárdan, mozdulatlanul. Tán azért, mert hosszú aranyláncok kötözték a naphoz, holdhoz, csillagokhoz, s ezeken függött, akár egy kalitka. De hogy miképpen is volt igazából a fellegekre könyökölt, a napra függeszkedett-e – vagy mind a kettőre, azt az mondja meg, aki megvizsgálta és tudja. Szikra Ferkó nem sokat törődhetett most ilyesmivel. Volt neki gondja elég és

fontosabb. Legelőször is Fuvallatot kereste a tekintetével. Hátha megcsillan valamelyik ablakban napsugárszín haja, hátha rámosolyog égkék szeme? De méregette a környéket is. Ugyan nem bukkan elő valamerről a diadalmas, rettenetes Villám vitéz? Bír-e vele? Vagy most győzik le a hosszú út végén? Ki tudhatja azt?

Ferkó nem tudta, annyi szent, és furcsán is érezte volna magát ebben a sosemlátott világban, ha szüntelenül nem arra gondol, hogy várja őt Fuvallat.

Így aztán a viharvár bejáratához irányította megszelídített fellegszörnyetegét.

Ez volt aztán a vár! A fala nem tudom micsodából készülhetett, de feketén ragyogott. Sötét volt, egészen sötét, és mégis majd elvette az ember szeme világát ragyogásával. Hogy hány tornya volt a várnak? Sok, nagyon sok, még annál is sokkalta több. S ahány torony, annyi zászló. Nem sajnálták az aranycirádás selyembársonyt. S ahány zászló volt, azt mind fújta a szél, s az a lobogás, csattogás, amit ezek a zászlók véghezvittek, olyan szépek voltak, hogy azt elmondani nem lehet.

Magához a bejárathoz lépcsőn lehetett feljutni. Már egymagában ez a lépcső mutatta, hogy nem akárhova vezet. Ott kezdődött messze, a levegőben, ködök, párák, fellegek között, halaványan, hogy csak alig lehetett sejteni. Fokról fokra keskenyedett, és mind kristályosabban, tisztábban ragyogott, mintha a semmi, a levegő jegesednék össze csillogó lépcsőfokokká.

Ez a lépcső vezetett a vár bejáratához.Szikra Ferkó fellege odaúszott egyenesen a lépcső aljához. Ott a legény

kinézett magának egy öreg csillagot, és megszólította:– Kendet hogy híják, bátyó?– Csőszcsillag volnék, szolgálatjára.Igen öreg csillag volt Csőszcsillag, alig pislogott már, és fázósan

burkolózott éjfélszínű ködmönébe.– Ha kend Csőszcsillag, akkor megkérném, ha nem restellené, csőszködjék

a fellegem fölött, míg benézek Viharkirály őfelségéhez.– Én aztán jószívvel – bólogatott az öreg csillag. – Úgyis az a mesterségem,

itt pásztorolom ezt a sok bárányfelleget, de a mihasznák, mert mindegyre elkóborolnak. Ide hívom Nagykutyát, az majd megőrzi a te fellegedet.

Füttyentett egyet.Hát akkora csillagkomondor szaladt elő a legelésző bárány-fellegek közül,

hogy Szikra Ferkó visszahőkölt, pedig ő ugyan elöl állt, amikor a bátorságot osztották.

Két fényes csillag volt a kutyának a két szeme, a farka üstökös, a szőre csillagporral beszórva. Csaholva odaugrott Ferkó fellegéhez, belékapott a vékonyába.

A legény megnyugodott. Ennél jobban senki meg nem őrizheti az ő fellegét.

Elindult felfelé a lépcsőn, s ahányat lépett, annyit pendült a lépcső, mintha valami zengő-bongó cimbalom lépegetne.

Csupa muzsika volt körös-körül a világ, táncban keringéltek, forogtak a csillagok, mire Ferkó az ajtóhoz ért.

Ó, de milyen ajtó volt az!Nem is ajtó, inkább mintha víz zuhogna alá, vagy nem is víz, hanem

olvasztott arany.Nyúljon hozzá Ferkó, ne nyúljon?Végül előrelépett, és megtaszította azt az ajtót, vagy micsodát. Az ajtó

abban a szempillantásban kettévált, és Ferkó belépett. Hogy hová? Azt is megtudhatja az, aki közben el nem szunnyadt.VIHARKIRÁLY VENDÉGSÉGEEgy nagy, nagy terembe jutott Szikra Ferkó. Akkora volt az a terem, hogy nem lehetett tudni, mije nagyobb, a szélessége vagy a hosszúsága?! Nekiindult Ferkó a csupa fényből meg harmatból egybemesterkedett teremnek, ám alig tett két lépést, megmozdult talpa alatt a szőnyeg, megindult vele, de olyan sebesen, s csakúgy fütyült a szél a füle mellett, de mire összeszedte magát, máris ott volt a terem túlsó végében.

Megállt egy ajtó előtt, de ez már igazi ajtó volt, nem valami boszorkányos mesterség; ajtó, igazi, fényezett szerecsendiófából.

Szikra Ferkó bekopogott illendően.– Befelé! – harsogta odabentről valaki zengő mély hangon, mintha a

pincéből szólana.Ferkó levette kalapját, és egy szépjónapotadjonistennel belépett.– Neked is, fiam – mennydörögte vissza Viharkirály, mert őt találta Ferkó a

szobában. Ott ült a nagy karosszékében az ablaknál. Tajtékpipáját kilógatta az ablakon, s akkora fellegeket eregetett az öbléből, hogy elborították az eget.

Szakálla-bajusza akkora volt Viharkirálynak, hogy befolyta az egész mellét. Szemöldöke jégcsapos. Fején a korona megfagyott karbunkulusból. Palástját jégvirágból és alkonybíborból szőhették a takácsai.

A szava mennydörgés volt még most is, pedig barátságosan beszélt.– Kerülj beljebb, öcsém, keress magadnak helyet. Szép, hogy

meglátogattál. Te vagy, ugye, az a híres, nevezetes Szikra Ferkó? Megjelentették lányaim, hogy errefelé szándékozol járni.

– Ferkónak Ferkó vagyok, de hogy nevezetes volnék, arról nem tudok.– Hogy mi járatban vagy, nem kérdem. Majd elmondod magadtól. Elébb

azonban elverjük az éhünket. Már csak téged vártunk az ebédhez.Egyet tapsolt – úgy hangzott, mint mikor az istennyila belecsap a

templomtoronyba –, s a padló szétvált – fellegből vagy miből volt?! Kiemelkedett egy hófehér selyemabrosszal letakart asztal. Az asztal fejénél gyémánttányér gyémántkanállal, késsel, villával. Az egyik oldalon három aranytányér arany evőeszközökkel. A túloldalon csupa ezüstből tányér, kés, villa. Az asztal végén egy cseréptányér.

– Az lesz a te helyed – mutatott a cseréptányér irányába a király, aztán kirázta pipájából a hamut az ablakon.

El is szürkült az ég azon nyomban.Viharkirály odatelepedett a gyémánttányérhoz, majd ismét

összecsattintotta a tenyerét. Kinyílt az ajtó, belépett rajta három dalia.

– Ezek itt a fiaim. A legkisebbik – Jégeső, a közbülső – Hó-fergeteg. Ez meg, ez a legnagyobb – Villám vitéz.

Hej, megdobbant a Ferkó szíve! Ezzel a hőssel kell neki megküzdenie. Jégeső csupa fénylő jégből kovácsolt sisakot, jéggyöngyből font páncélinget viselt. Hófergeteg hópelyhekből vattázott palástot hordozott a vállán. A legkülönb azért mégis Villám vitéz volt. Ennek csupa tűzfényben égő acél minden porcikája. Bal csuklójára kötözve lógatta rettentő, agyaras szegekkel kivert buzogányát. Ezt kellene Ferkónak megszereznie.

Nézegette is, amúgy fél szemmel.Szegény Ferkó, te is jóba akaszkodtál. Kellett neked Villám vitéz, ennek

nincs szíve, ennek nincs lelke, ez nem ember.Hát ha még előszedi villámait? No, Szikra, most eltaposnak!Így gondolta Ferkó, de azért még egy sóhajtás se szakadt le az ajakáról.Villám vitéz nem szólt, csak kezet nyújtott Ferkónak, és úgy összeszorította

a markát, hogy a legénynek még a könyöke is belesajdult.Ferkónak se kellett több. Ő se mondott semmit, csak visszaadta a

szorítást, de úgy, hogy Villám vitéznek a válla is belefájdult.Erre jól megnézték egymást, és ezt gondolták:Ez igen, ez aztán a legény!A királyfiak odatelepedtek a három ezüsttányérhoz.Viharkirály tapsolt, és megint kinyílt az ajtó.– Ezek meg a lányaim – szólt Ferkóhoz.Bejött sorban mind a három lány, rögtön megismerte őket Szikra Ferkó:

Forgószél, Szélvész meg Fuvallat. Piros volt mind a három. Forgószél a bosszúságtól, Szélvész a haragtól. A legpirosabb azért mégis Fuvallat volt, de ő a szerelemtől.

Egyik se nézett volna a világ kincséért se Ferkó legényre, de legkevésbé Fuvallatocska.

Illendően lesütötték a szemüket mind a hárman.Leültek ők is az aranytányérokhoz.A király ismét tapsolt.– Hozhatjátok a levest.Hozták is. Akkora gőzölgő aranytálban, mint egy hordó. A király maga mert

mindenkinek. Legutoljára Ferkónak, a cseréptányérba.Nekifogtak, kanalazták a levest. Már a párájáról érzett, hogy milyen finom

étel. Ette volna Ferkó is, de nem volt mivel. Keresi a kanalat, de azt biz elfelejtették a tányérja mellé tenni.

Vagy tán nem is felejtették el?Itt alighanem csúffá akarják őt tenni.Úgy is volt, mert egyszerre csak megszólal Viharkirály:– Huncut, aki nem eszi meg a levesét!No, eszem kereke, most forogj! – biztatta magát Ferkó, s az asztal közepén

álló kosárkára esik a tekintete. Púpozva állt friss, ropogós zsemlyével. Kivett egyet, kettétörte, gyorsan kivájta a belét, s az üres héjjal kanalazta ki a levesét. Hamarább végzett is, mint a többi. Aztán így szólt Ferkó:

– Huncut, aki a kanalát is meg nem eszi!Ő pedig egykettőre megette a zsemlyehéjat, de a király és a fiai csak

néztek, ugyan hogy nyelhetnék le gyémánt- meg ezüstkanalukat.Persze – sehogy.Mit volna, mit tenni, jót kacagtak.– Túljártál az eszünkön, Szikra Ferkó. Hozhatják a pecsenyét.Behozták. Az nem volt egyéb, mint a tejút tejéből köpült, vajban sült

csirkéi a fiastyúknak.Ferkónak is raktak bőven a tányérjára – ne érezze magát úgy, mint

szegény helyen –, látszott, nem szándékoztak több csúfságot elkövetni rajta, étvágya is lett volna, de reátévedt a tekintete a szép Fuvallatra, s attól úgy megilletődött, hogy még egy combocskát sem bírt megenni.

Azt mondta, köszöni, nem kér, már evett odahaza. Közben oda-odalopogatott egy-egy pillantást Fuvallatra. Nála is érintetlenül maradt az étel a tányéron, pedig neki, mint legkisebbnek, odaadták a zuzikát.

Bezzeg a többi annál hatalmasabban nekilátott. Jégeső és Hófergeteg össze is kaptak a mellehúsán, s ha a király reájuk nem szól, tán még baj is lesz.

Így csak egy kis jégeső hullt, meg egy kis hó pilinkélt.Mikor jóllaktak, a király töltött a híres veres borából.Önmagának a gyémántkupába, a legényeknek dinnye nagyságú ezüst

bilikomba, a lányoknak akkorka pohárkába, mint egy-egy cseresznyeszem. Szikra Ferkó is kapott egy fakupát, de üresen.

– Te, fiam – mondta Viharkirály, gonoszkodva is, meg csúfolódva is –, a magadét töltsd meg szóval.

Jól van, hát megtölti Ferkó szóval.Felállt a székről, magasba emelte a kupát, és beszélni kezdett!– Felséges uram, Viharok Királya! Üres kupát adtál kezembe, de nekem

annyi mindent kell itt most elmondanom, hogy a sok szó tán túl is csordul majd a kupa karimáján.

– Szólok majd, ha csordul. Beszélj csak – biztatta a király.– Először is elmondom, miért jöttem.– Inkább azt mondd meg, öcsém, mit hoztál?– Én azt hoztam, hogy vinni akarok.– Igen, ha adjuk.– Legelsősorban is jöttem Villám vitéz buzogányáért.Huhh! Villám vitéz a buzogányához kapott. Támadt menten olyan villámlás,

mennydörgés, hogy a legbátrabbaknak is megrepedhetett a szíve az ijedségtől.

De Szikra Ferkó még a fejét se moccantotta.– Jól van, Szikra Ferkó! Nagyon jól! – kacagott Villám vitéz. – Nagyobb

örömet nem is szerezhettél volna nekem. Ezeregyszáz-tizenegy esztendeje, hogy senki sem mer kiállni velem csatára. A legutolsó egy bolond török vitéz volt, azt úgy apróra törtem, hogy máig sem tudták összeszedni a csontikáit. Most te következel. Derék legény vagy, ügyes legény vagy. Végre ismét harcolhatok! Már attól féltem, berozsdásodnak a karjaim. Ne búsulj, Szikra Ferkó, nem foglak bántani, csak eljátszadozom veled. Nem jársz úgy, mint az a papucsos török hős. Egy darabban hagylak, csak a lelket dögönyözöm ki belőled. Jó lesz, Szikra Ferkó?

Mit válaszoljon az ember az ilyen kérdésekre?Viharkirály pedig intett jégcsap-szemöldökével, s a legény ismét beszélni

kezdett.– Felséges Viharkirály, ha már azt kívánod, hogy szóval töltsem meg azt a

kupát, akkor elmondhatom azt is, hogy nem csak a fiadért, Villám vitézért jöttem, hanem a lányodért, Fuvallatért is.

– Elég, elég! – tépett bele a szakállába Viharkirály. – Látom, jól bírod a beszédet. Megtöltötted szóval a kupádat. De most már elég! Kutya igya véredet, farkas rágja húsodat, hollóknak étkül odavetlek, ne merészeld többé ajakadra venni leányom nevét.

Mérgesen nézett reá Viharkirály, de azért Ferkó nem ijedt meg.– Márpedig, felséges Viharkirály, ha úgy gondolod, hogy megtöltöttem

szóval ezt a kupát, akkor ki is fog csordulni belőle. Mert én biz azért jöttem, hogy feleségül kérjem Fuvallatot.

No, ami az elébb volt, az csak olyan cicázásnak számított a mostanihoz képest. Támadt forgószél, vágtatott szélvihar, mennydörgött, csattogott az égiháború, majd megrepedt tőle a mennyboltozat.

Hogyisne, ha Viharkirály az asztalra csapott.– Fuvallatot? A legkedvesebbik lányomat? De ilyen-olyan adta, minek nézel

te engem, útszéli koldusnak, kutyapecérnek, hogy úgy vigyed, azt ami az enyém?

Mit felelhetett Ferkó az ilyen apai beszédre? Nem felelhet semmit. Csak hallgatott, és nézte az iruló-piruló Fuvallatot, s ha eddig volt is bátorság a szívében, erő a karjában, most megkétszereződött.

– Adod a buzogányodat, fiam? – nézett Villám vitézre a király.– Vegye el, ha tudja!– Jól van, holnap megküzdhettek érte.Most legkisebbik lányához fordult a király.– Hát te, szépségem, gyöngyöm gyönyörűm, kis Fuvallatom, hozzámennél-

e ehhez a mihasznához?Mind csepülhette Ferkót, mert az édes Fuvallat úgy elpirult, hogy odalenn

az emberek a földön kiáltozni kezdtek, hogy mióta a világ áll, nem láttak még ilyen gyönyörű hajnalhasadást.

Mit érezhetett akkor Szikra Ferkó, aki ott ült szemtől szemben Fuvallattal, hallotta a hangját, látta a szeme ragyogását.

Mit érzett? Azt érezte, hogy leverték, legyőzték, nincs tovább, a szíve úgy vergődött, mint a tenyérbe zárt galambfióka.

Ő volna a világ legbátrabb, ezer próbát kiállott Szikra Ferkója?Fuvallat végigsimította tekintetével a sápadozó legényt.– Édesapám, lelkem, vagy hozzá megyek, vagy senkihez.– Akkor senkihez se mész! – szólt közbe kevélyen Villám vitéz. – Mert én

holnap reggel megnyúzom, agyonverem ezt a mihasznát.– Nem lenne rossz, de egyet ne feledj, Villám vitéz, hogy ketten leszünk –

felelt illemtudóan Szikra Ferkó, aki nem akarta túlságosan megbántani jövendőbeli sógorát.

– Ahogy lesz, úgy lesz – vágta ketté a kötődést Vihar király. – Későre jár az idő, látom már itt gyújtogatja a lámpását az ablak alatt az esthajnalcsillag, ideje lesz aludni térni, de annyit mondok, te legény, jobb lett volna neked meg nem születned, vagy ha már mindenképpen a világra kívánkoztál, akkor nem errefelé ténferegned. Honnét is támadott az a bolond gondolatod, hogy összemérjed a magad parányi erejét az én Villámommal.

– Úgy aludj, Szikra Ferkó – toldotta meg Viharkirály szavát Villám vitéz –, úgy aludj, hogy többet nem fogsz aludni. Vagyis, egyszer még elalszol, de örökre.

No, gondolta Szikra Ferkó, ennél is kívántak már kedvesebben jó éjszakát.A király felállt, s kiment. Úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy az

emberek lenn a földön felpillantottak az égre, és csóválták a fejüket: valahol nagy vihar dúlhat.

A három királykisasszonykának – Szélvész, Forgószél meg Fuvallat – lett volna kötelessége megmutogatni a Ferkó éjjeli szállását. De biz a két nagyobbik elrohant mérgesen. Bánják is ők, hadd szerelmeskedjék Ferkó meg Fuvallat. Gonoszságukban még arra is gondoltak, hogy minél jobban megszereti húguk a legényt, annál inkább fáj majd a halála, merthogy holnap megöli, semmivé teszi Ferkót a bátyjuk, Villám vitéz, azt olyan bizonyosra vették, minthogy egy nap s egy hold jár az égen.

Így hát ketten maradtak. De – tudtak is ezek most beszélni! Egy darabig nézték egymást szemérmes szerelmesen, végül erőt vett magán Fuvallat, és

így szólt:– Vigyázz magadra, én egyetlen Ferkóm. Az én bátyáim nem csak nagy

vitézek, hanem ravaszak is. Hófergeteg meg Jégeső megfogadták, hogy nem várnak reggelig, hanem még ma éjjel elpusztítanak. Így akarják felbosszantani Villám vitézt, aki eped el, hogy megmérkőzzék végre valakivel. Kihallgattam suttogásukat, első álmod alatt akarnak elveszejteni.

Ferkó megköszönte szépen a figyelmeztetést, s biztatta Fuvallatot, hogy egyet se féljen.

– Biz én félek, lelkem, Ferkóm, nem ismered a bátyáimat. S még segíteni sem tudok rajtad, ez öl meg. Nem adhatok mást, csak tanácsot.

– Tőled egy szó több, mint mástól egy királyság – felelt Ferkó, s úgy nézett rá, hogy majd megperzselte tekintetével.

– Ide hallgass. Amikor harcba keveredsz a bátyáimmal, először is kötözd meg Jégesőt a mi hajunkból font ostoroddal, hogy ki ne csússzék a kezeid közül. Azt is megmondom, miként győzheted le Hófergeteget.

Még ott suttogtak egy darabig kettecskén, aztán elment ki-ki aludni a maga szobájába.

Ferkó felgyűrte a felhőből vetett dunyhát, párnát, úgy tett, mint aki lefekszik, elfújta a csillagmécsest, majd elrejtőzködött a sarokban, és várt.

Nem soká kellett várakoznia. Egyszer csak kivágódott az ajtó, berontott Jégeső, s olyan kopogós jeget zúdított a Ferkó ágyára, hogy, ha ott találja, egy izink épen nem marad belőle.

Több se kellett Szikra Ferkónak. Elcsípte Jégesőt, s megkötözte az ostorral. Jégeső vergődött, ficánkolt, de nem szabadulhatott. Akkor aztán gondolt egyet, és köddé változott. De olyan sűrű, ólomszínű, nyúlós köddé, hogy Ferkó majd megfulladt. Mintha bebörtönözték volna a világ fenekére s ott se lélegzet, se moccanás – olyan vastag volt az a köd.

Ferkó úgy érezte, hogy mindjárt elhagyja az ereje. A bátorság kiszikkadt a csontjából, velejéből, nehéz álom tapasztja le szemét, s még egy-két perc, vagy annyi se, és elvész örökre.

Csakhogy volt ám esze Ferkónak!Lekapta válláról a kisbaltát, és vágni, hasogatni kezdte a ködöt. A sűrű köd

– azaz hogy a köddé változott Jégeső – nyögött, jajgatott, futott volna világgá, de nem lehetett, mert fogva tartotta a tündérlányok hajából font bűvös ostor.

Ferkó pedig aprította kegyetlenül, s hamarosan akkora nyílást vágott a ködben, hogy kifért rajta. Akkor aztán megoldotta a ködöt. Több se kellett Jégesőnek, úgy elillant onnan, hogy ha mézes borral csalogatják, akkor se tér vissza.

Igen ám, de alig szabadult meg az egyik bajtól, beleesett a másikba. Meglebbent az ablak függönye, és besüvített rajta Hófergeteg. S ez a baj tán kisebb volt? Hófergeteg nem tett semmit, hópelyhekbe sem próbálta fullasztani a legényt, az ablakon se akarta kilódítani, hogy belehulljon a semmibe, csak éppen reáfordította üres, hideg tekintetét. Abban a pillanatban hűlni kezdett a levegő. Hűlt, hűlt, addig hűlt, hogy Ferkó azt gondolta, ennél már hidegebb nem is lehet. De a következő minutumban még sokkal hidegebb lett. Amint egyet sóhajtott, a sóhaja azon nyomban megfagyott a levegőben, s koppanva hullt a földre.

Ferkó odaugrott a nagy búbos kemencéhez, hogy megmelengesse gémberedett ujjait, de még a tűz is úgy kihűlt ebben a hidegben, hogy majd megdermesztette. Itt biz, Ferkó, nincs más hátra, mint szép csöndesen megfagyni.

Nonó!… azért a Fuvallat titkon elsuttogott tanácsáról sem kell megfeledkezni. Ferkó hirtelen előkapta tündérhajból font ostorát, és

rávetette a kemence hidegen sistergő parazsára. Ha hideg volt az elébb, bezzeg lett most meleg. De milyen meleg! Hófergetegnek, amint kifelé menekült a szobából, csak tocsogott a lába; ha még egy szusszanásnyit várakozik, elolvad egészen.

Ferkó egy istenéltessent küldött utánuk, majd betette az ajtót, ablakot, és lefeküdt aludni.

Tudta, hogy ennek a kettőnek jó darab időre elment a kedve attól, hogy vele kötődjék.KI A LEGÉNY, KI A GYŐZHETETLEN?Másnap reggel Szikra Ferkó olyan épen került elő a szobájából, mint egy friss tojás. Egy karcolás nem sok, annyi se látszott rajta. Bezzeg a két kisebbik királyúrfi! Jégeső sántikálni is alig tudott, mindegyre az oldalát fájlalta. Hófergeteg pedig úgy összeperzselődött, hogy még sziszegésre is alig telt belőle. A két nevezetes vitéz csak nézte mérgesen Ferkót, de szólni nem szólhattak semmit. De mit is mondhattak volna, hirdessék talán a saját kudarcukat?

Mikor aztán bevágták a frustukot, a három Szél kisasszony kiült az ablakba, Viharkirály pedig odaállt a kapuba, rágyújtott nagy öblű tajtékpipájára, megtörölte bajuszát, szakállát, és így szólt:

– Meggondoltad-e, Szikra Ferkó?– Én egyet csak e g y s z e r gondolok meg.– Azt tudod-e, hogy aki rántottát akar enni, annak előbb a tojást kell

feltörnie?– Feltöröm én, felséges Viharkirály.– Én pedig vissza nem tartalak.Intett, s a várból előjött Villám vitéz, csupafény páncéljában; ha egyet

mozdult, máris csattogott, mennydörgött körülötte minden.– Készülődjetek!Ferkó készülődjék?! Neki biz nem volt se páncélja, se semmije. Felgyűrte

az inge ujját. Abban a pillanatban odasuhant melléje Fuvallat, és ezt susogta:– Vigyázz, Ferkó. Nesze ez a szál az arany hajamból, kösd a kisujjadra, s ha

bajba jutsz, csak mondd ki, hogy:

Hoppá hopp! Vízbe csobbanj, földre koppanj, égbe hopp, s menten azzá változol, amivé akarsz.

A következő pillanatban már egymásnak is ment a két vitéz. Azazhogy nem egészen úgy történt, mert Villám vitéz előkapott egy rettentő mennykövet, megforgatta, s odavágta Ferkóhoz.

– Nesze a mennykő. Kapd el, ha tudod!Jött a mennykő a levegőn át, forogva. Ha eltalálja Ferkót, semmi se marad

belőle, úgy szétlapítja, egy porcikája se marad épen.De nem találta el. Ferkó odakapott, és még a levegőben elfogta. Állt egy

pillanatig mozdulatlanul, aztán visszadobta. Zúgott az egész égboltozat, a felhők ijedten szétfutottak, mikor Ferkó odavágta Villám vitézhez. De az is kifogta, meg se rendült bele.

De hát ez még nem volt igazi harc, csak amolyan tréfálkozás. Az igazi még csak ezután következett.

Villám vitéz egyszer csak forrássá változott. Habzott, forrt a víz, mind magasabbra bugyborékolt, hullámot vetett, hogy majd ellepte a várat is. Honnét támadt ez az irdatlan nagy víz? – mondja meg aki tudja –, de hogy ott volt, az biztos. Hiába kapaszkodott fel Szikra Ferkó a legmagasabb felhődombra, a víz oda is utánakúszott, elébb csak a bokájáig ért, aztán combközépig, csípőjéig, már a derekát nyaldosta javában, ellepte a vállát, a

szájáig ért.No, szegény Ferkó, most igazán bajba kerültél. Ha valamikor, hát most

igazán el kell veszned, hiába költözött beléd három svadrony huszár ereje. Még a csodálatos kisbaltádat is elvetheted. Neked, Ferkó, befellegzett!

Szóról szóra így is lett volna, tán még úgyabbul, de ekkor eszébe jutott a kisujjára hurkolt aranyhajszál, és elkiáltotta:

Hoppá hopp! Vízbe csobbanj, földre koppanj, égbe hopp!

Ezúttal a vízbe csobbant, mert abban a szempillantásban, hogy keresztülbucskázott a fején, ezüstpikkelyű hallá változott, s ficánkolva úszni kezdett a vízben. Sokáig azért nem ficánkolt, mert a víz egykettőre elapadt, és Villám vitéz máris óriáskígyóvá változott, s gyűrűzve rávetette magát a halacska Ferkóra, hogy lenyelje.

Úgy is lesz, ha Ferkó az utolsó pillanatban odébb nem dobja magát, s keresztülbucskázva a fején, megint el nem mondja a hoppáhoppot. Most hálóvá lett, és megfogta a kígyót. A következő pillanatban a kígyó karddá változott, s vagdosni kezdte a hálót. Ferkó sem volt rest, ő meg kardhüvellyé változott, és rácsusszant a kardra. Most egyik fogta a másikat, a másik az egyiket. Úgy összekapaszkodtak, hogy aki tudta, még az sem tudhatta, hogy melyik döfi, melyik taszigálja a másikat.

Egyszer csak megszólal a kard:– Ide hallgass, Ferkó, látom csellel le nem győzhetlek. Harcoljunk hát

becsületesen, mint vitéz a vitézzel.– Én nem bánom – felelt a hüvely, s a következő pillanatban

visszaváltoztak: az egyik Villám vitézzé, Szikra Ferkóvá a másik.– Ki a középre! – kiáltott Villám vitéz, és rátámadt Ferkóra. Előrántotta

villámkardját, s azzal sújtott a legényre.Azaz – csak sújtott volna… mert Ferkó előkapta kisbaltáját, s rávágott a

feléje cikázó villámra.Összecsapott a két acél. Az egyiket ott mesterkedték a fellegek közt

Viharkirály várában, a másikat maga Kalapándi apó kovácsolta.Csattant a balta, szikrázott a kard, s biz nem a Kalapándi apó baltája volt

az, amelyik csörömpölve darabjaira hullt.

No, semmi az! Van Viharkirály fiának elég villáma. Előkapta a másodikat, harmadikat, ki tudja hányadikat. Egyszerre hat, nyolc, tíz villámmal is támadt Szikra Ferkóra. De annak úgy járt a kezében a kisbalta, mint a pereszlen. Ide csapott, oda vágott, amoda ütött, s a villámok kettétörve hullottak elébe. Egy se érintette a testét. Olyan borzasztó volt ez a harc, hogy azt még elképzelni sem lehet. Hét nap, hét éjjel küzdöttek, hétszer abbahagyták, hétszer újrakezdték, s még mindig nem mondhatta egyik se, hogy fölébe kerekedett a másiknak.

Odalenn a földön az emberek rémülten bújtak házaikba, moccanni sem mertek, s azt suttogták, hogy mióta a világ világ, nem volt még ilyen égiháború. De egyszer ez is véget ért.

Elcsöndesedett az ég, elfogytak Villám vitéz villámai, nem maradt más fegyvere, csak a buzogánya. De milyen volt ez a buzogány! Megnézhette akárki!

Nem két viharfelhő, nem két megindult hegy hömpölyög egymásra, hanem két nagyerős vitéz mérkőzik itt életre-halálra.

Villám vitéz felemelte rettentő buzogányát, hogy lesújtsa Ferkót. No, ha ez

eltalál, akkor annyi időd se marad, hogy eljajgasd magad. Gondold meg, Ferkó, a világ legelső vitéze emelte reád a buzogányát.

Felemelni felemelhette, de lesújtani nem tudott már vele, mert Ferkó elkapta a buzogány nyelét. Most már ketten markolták. Az egyik húzta jobbra, a másik ráncigálta balra.

– Eresszed…! – hörögte Villám vitéz.– Nem eresztem… – csikorgatta a fogát Ferkó.No, most kezdődött csak a haddelhadd! Villám vitéz megrázta Ferkót úgy,

hogy azt hitte, menten darabokra szakad a szíve, s ami aprólék a belsejében van, szerteszét fröccsen. De azért kiállta emberül.

Mikor Villám vitéz látta, hogy le nem rázhatja Szikra Ferkó kezét buzogányáról, ugrott egy nagyot, de olyan nagyot, hogy majd beleverte a fejét az égboltozat legtetejébe. Hanem azért Ferkótól meg nem szabadulhatott. Ha ő nagyot ugrott, Ferkó sem szökött kisebbet, s markolta keményen a buzogány nyelét.

Ekkor Villám vitéz levetette magát a mélybe. Le egyenesen a tenger mélységes fenekére, oda, ahol csak némán tátogó szájú, dülledt szemű halak imbolyognak, s ezercsápú szörnyetegek nyújtogatják világító karjaikat, hogy magukhoz öleljék s kiszívják az életét annak, aki közelükbe került, meg sötét páncélú, nagy ollójú rákok, csípős mérgű, lengedező virágállatok s még annyi más réme a félhomálynak.

Ide, a titkoszöld, hínárszakállat hintázó mélybe rántotta magával Szikra Ferkót Villám vitéz.

Hanem a hős kiállta ezt is emberül, s mikor felbukkantak a mélyből, s ismét odakerültek nagy huzakodva Viharkirály felleg-hegyen büszkélkedő palotája elé, akkor aztán Ferkó volt az, aki nagy tettre szánta magát.

Most ő rázta meg Villám vitézt. De ő aztán atyásan megrázta! Megzötykölte úgy, hogy az egyik szeme azon nyomban a másik helyére szökött, s mind a harminckét foga kilódult a helyéről. Felét lenyelte, felét kiköpte, és az esze úgy összezándorodott, hogy hirtelenében azt se tudta magáról, szopósgyerek, vagy vénasszony vagy micsoda. De ekkorra már le is vált a keze híres buzogányáról, mikor Ferkó még rá is koppintott vele a feje tetejére, Villám vitéz horkantott egyet, és felhengeredett.

Ferkó pedig győzelme jeléül magasba emelte a buzogányt, megforgatta, aztán az övébe tűzte, s nagyot sóhajtott.

No, hál istennek megvan ez is, a híres buzogány. Most már lássunk neki a többinek.

Csak aztán nézett utána, hogy mi is lett ellenfelével.– Semmi az egész, komám – vigasztalta Ferkó a tátogó Villám vitézt. –

Legfeljebb egy pár napig nem ehetsz tejespuliszkát.FUVALLAT KISASSZONY LAKODALMAEzek után Ferkó odalépett a királyi vár kapujához. Oda ugyan léphetett, be volt az zárva fesztül. Bezzeg nem pipázott már az ajtóban Viharkirály, becsukták még az ablaktáblákat is.

Szikra Ferkó egy ideig udvariasan kocogtatta a kaput, de mikor sehogy sem akarózott kinyílni, felmérgelődött, s jó nagyot sújtott rá újonnan szerzett fegyverével, a mennykőbuzogánnyal.

De ki is nyílt azon nyomban a vár ajtaja.Az ajtó kinyílt, Ferkó meg belépett.Abban a pillanatban térdre borult előtte mindenki. Legelőbb Viharkirály,

utána a két fia, Jégeső meg Hófergeteg, s kérték, könyörögték a kegyelmet. De odasündörgött hozzá Forgószél is, meg Szélvész kisasszony is, igen-igen törleszkedtek volna hozzá, ha engedi.

Csakhogy Ferkó hátrábbot intett nekik a szemöldökével, s tágultak is azok menten.

Ezek után így szólt Ferkó a még mindig térden rimánkodó Viharkirályhoz:– E l ő s z ö r is álljon fel kend. Nem való a térdencsúszkálás a magaformájú

vénembernek. Hagyja az effélét másoknak. Másodszor pedig nem bánom, megkegyelmezek kendnek is, meg egész házanépének, de csak egy feltétellel.

– Teljesítjük! Teljesítjük! – kiáltozták egyszerre Viharkirály meg az egész pereputtya.

– Ez a feltétel pedig nem más, minthogy hozzám adja feleségül legkisebbik leányát, Fuvallatot.

Nézik, hol a menyasszony, de azt ugyan kereshették, úgy elszaladt szégyenletében, hogy sok időbe telt, míg megkeresték, és egy hátsó kiskamrában megtalálva, előráncigálták, hogy jöjjön már, mert odaadják, s a mátkája nem más, mint a győzhetetlen Szikra Ferkó, a világ legeslegelső vitéze.

Harmadnap valahogy lábra támogatták Villám vitézt, és megtartották a lakodalmat. Igaz, valami tündérkirályfit szerettek volna Fuvallatnak, de ha már így történt, nem lehetett visszacsinálni. Eleget ölte a búbánat Viharkirályt meg a fiait, lányait, de nem mutatták. Féltek Szikra Ferkótól erősen. Úgy nekikeseredtek a mulatozásnak, hogy a végén már maguk sem tudták, jókedvükben sírnak, vagy bánatukban kacagnak.

Hogy ki mindenki volt ott, hívott-hívatlan, három napig tartana azt elsorolni. Hja, nem mindennap van Viharkirály legkedvencebbik leányának a lakodalma!

Már maga a lakodalmas menet is csudaszámba ment. Legelöl aranyveretes szekerén a Nap. Jobbra-balra mosolygott fényes, kerek képével. A nagy ünnep tiszteletére legszebbik palástját öltötte magára. Galambpihe színű hajnali fények, bíbor alkonyi árnyak bújkáltak a palást verőfényesen aranyló bársonyán.

A Nap szekerét olyan tizenhat aranyszőrű táltos húzta, amilyen csak az ő ménesében nevelkedik. Egysorjába fogva a tizenhat csodaló, mind valahány tüzet fútt az orrlikán, s ha nem maga a gazda, a Nap tartja kezében a gyeplőt, éppen harminckétfelé szaladtak volna. Így csak horkolva, kényesen táncolva szedegették gyémántpatkós patáikat.

Amerre a nap elhaladt, olyan forróság támadt, hogy a selyemfátyol is lekívánkozott a vendégség fejéről.

A nap után a hold következett. Ami igaz, igaz, ő is megadta a módját. Az ő ezüst szánkáját tizenhat hófehér hattyú vontatta. Orrig húzott kucsmában, jegesmedveprém bundájába burkolózva görnyedezett a szánkán a Holdvilág, s a vendégek bunda, botos, lélekmelegítő után kapkodtak, olyan fagy támadt egyszeriben.

A hattyúvontatta holdszánka után cammogott a Kismedve meg a Nagymedve. A menyegző tiszteletére meghengergőztek csillagporban, s ettől olyan gyönyörűek lettek, hogy a fülük hegye is csillogott. Valahányszor egymásra pillantottak, elégedetten elbrummogták magukat.

Hát még a többi! Teszem a Kaszáscsillag, aki vállán karbunkulus-kaszájával jött a sorban. A kaszát persze csak dísznek hozta magával.

Kaszáscsillag nagy gavallér volt világéletében, most is, az esküvő napjának hajnalán elballagott Szivárvány ország csillagvirágos rózsáskertjébe, s ami virágot csak lelt, forró illatú rózsát, fűszerszagú szegfűt, bódító tűzliliomot, csukros violát, pillefehér, karcsú nárciszt, azt mind lekaszálta, s most tele marokkal szórta a lakodalmas menet útjába.

Karjába kapaszkodva lépegetett Szépasszony-csillag. Hogy szép volt-e?

Meghiszem azt! Még annál is szebb, hisz azért nevezték Szépasszony-csillagnak. A köntöse csupa csillagkoszorúval kirakva, bőre fehérebb a tejútnál. A két szeme pedig – az volt ám csak igazán csillogó csillag.

S lám, még az ő szépsége is elhalványult, mikor előjött a menyasszony. Pitypang-pihéből, levegőben úszkáló ezüstködből szőtték-szabták a fátylát.

Mellette Ferkó… no, azért ő sem volt éppen utolsó legény. Sudáregyenes termete, szemének fénye, ezek voltak az ékességei. Ámbátor a csizmáját úgy kifényesítette, hogy ahány kölyökcsillag csak arra lábatlankodott, mind az ő csizmájában nézte meg magát.

Aznap este óriás fekete felhőfüggönyöket vontak a világ fölé, hogy ki ne látszodjék a nagy ragyogás, ki ne hallatszodjék a hejehuja, dínomdánom. Mikor aztán jóllaktak a vendégek, s már annyit ittak, hogy Fuvallat virágfehér menyasszonyi köntösét is kezdték hol veresnek, hol kéknek látni, egyik-másik pedig, aki nagyon a kancsó fenekére nézett, már nem is egy, de három Fuvallatot látott, szóval mikor eljött az ideje, akkor aztán rázendített a zenekar. A Hetevény-csillag hét csillaga állt össze muzsikás bandába – amúgy cigánycsillagnak is nevezgetik őket közönséges hétköznapokon, tán mert olyan kormosan pillogatnak amonnan az ég sarkából. De a lakodalom tiszteletére úgy kimosdottak, kiöltöztek, még a dolmányuk pitykéit is fényesre pucolták, hogy alig eresztették be őket, azt hitték, idegenek. A prímás húzta, a kontrás kísérte, brummogott a bőgő, sikoltott a klarinét, csengett-pengett a cimbalom.

Ó, be gyönyörűen húzták, attól még a holt is feltámadt volna. De itt csupa eleven volt, kerekedett is olyan lakodalmas csárdás, hogy majd darabokra szakadt tőle Viharkirály palotája.

A menyasszonytáncot maga a Nap kezdte el Fuvallattal, s olyan aranytallért hullajtott a mátkatálba, hogyha megvolna, ma is vígan élhetnének belőle.

Táncra kerekedett még a Sántakata-csillag is. Ostor-csillaggal, meg a Marokszedővel rakták ki a figurákat. Még a Kétárva csillagpár is abbahagyta a szepegést, s mikor Kisbéres-csillag meg Ökörkereső táncra kérték őket, biz eljárták a mártogatóst.

Hát még a sok rakoncátlan üstökös! Ide-oda keringéltek, rohangáltak a díszes táncteremben, maguk után húzva sistergő, sziporkázó uszályukat. Ugyan szökkent félre, aki útjukba került, nehogy a sarkára hágjanak.

Akkora lagzi volt, hogy zengett bele egész Szivárványország, még a felhők is táncrakerekedtek. Még Viharkirály is táncolt egyet, s úgy szórta a szép diószemű csillagtallérokat le a földre, hogy akik arra jártak, alig győzték összeszedni. Egy csillagtallér el is gurult a sarokba, és még máig is azt keresgélik.

A végén még a két sógornéjával, Szélvésszel és Forgószéllel is összecsókolózott Szikra Ferkó.

Mikor az utolsó vendég után is becsukták a kaput, Viharkirály letette koronáját, megtörölte homlokát, aztán maga köré gyűjtötte leányait, fiait, és így szólt:

– Fuvallat, Ferkó, elibém álljatok.Megtették.– Szaporán, egykettő, halljam, birodalmam melyik égtáját választjátok? Hol

kívántok letelepedni?Szikra Ferkó meg kicsi felesége csak nézték egymást. Mindkettő a másiktól

várta volna a szót.Viharkirály meg noszogatta őket.– No, hát melyiket adjam? Adjam-é nektek a Hajnal palotáját, ott úgy telik

el az életetek, mintha rózsakehelyben ringanátok? Akarsz-é, Ferkó fiam, a

Hajnal királya lenni?Erre már tudta Ferkó a választ:– Nem akarok, apámuram.– Hm. Úgy is jó… – mordult szakállába Viharkirály. – Akkor legyen tiétek az

Éjszaka kastélya, ezüstszeggel kivert fekete ében a fala, köd az ablakok függönye. Örök csend van ott, örök nyugalom. Te lész az Éjfél fejedelme. Akarod-e, fiam, Ferkó?

Nehéz volt, de nem lehetett másként válaszolni:– Nem akarok, apámuram.Rántott egyet a bajuszán Viharkirály, villámlott a szeme, aztán

odadöndített öklével a nagyasztalra. Huh, micsoda égzengés támadt!– Hát akkor mit akarsz?! Tán az egész birodalmamat adjam neked?Ferkó megszorította Fuvallat kicsi kezét, és tisztességtudóan így szólt:– Áldásán meg jóakaratán kívül nem kérünk mi semmit, apámuram. Szép a

Hajnalországban királykodni, az Éjfél fejedelemsége is tisztesség a javából, de nekünk mennünk kell. Igaz-e, Fuvallatom?

Szegény kis Fuvallat – mit tehetett mást? – rábólintott, de azért két drágagyöngynyi könny kicsöppent a szeme sarkából.

Itthagyni mindent, mindent, apját, testvéreit, az otthonát… úgy elszorult a szíve. De aztán rápillantott az ő Ferkójára, s rögtön fölszárította könnyeit.

– Mennünk kell, édesapám.– Hová, te?– A földre, apámuram.– Oda le a sárba, a piszokba, az emberek közé? Hát erre neveltem én a

lányomat? – dúlt-fúlt Viharkirály.Valamennyi testvére odaszaladt. Kérték Fuvallatot, könyörögtek neki,

csókolták, simogatták, hullott a könnyük:– Maradj, ne menj el, édes kicsi húgocskánk.Hej, ezt volt ám nehéz kiállani. Fuvallat úgy érezte, menten megreped a

szíve. De azért megrázta a fejét.Nehéz volt nemet mondania Fuvallatnak, Ferkónak tán könnyebb volt-e?Majd megszakadt az ő szíve is, mikor látta édes szép mátkája keserves

bánatát.Csak sóhajtott egyet.– Hej, Viharkirály, apámuram, hej sógornék, sógorok, azt gondoljátok, nem

esnék kényelmesebb heverés Hajnal palotája rózsaágyán? Mégse maradhatunk, nem lehet. Idáig hallom a szegényemberek sírását, sóhajtozását; álmomban is csörögnek Toportyán király rabláncai.

– Úgy-e? – szúrt feléjük Viharkirály szava. – Nektek fontosabbak holmi ringy-rongy emberek, mint királyi apátok? Így is jó.

Hátat fordított, s csakúgy a vállán át szólt:– Elmehettek!Úgy is történt.Szépen batyuba kötöttek Fuvallatnak egy váltás ruhát, beletették a kezét

Szikra Ferkó kezébe, és istenáldjon, mehettek.Ha tündérúrfi helyett szegénylegény kellett neki, akkor lássa, hogy mire

jutott.Ha azt gondolták, hogy Fuvallat legalább erre megijed, és visszafordul,

akkor rosszul gondolták.Fuvallat meg Szikra Ferkó rámosolyogtak egymásra, de olyan szépen,

ahogy csak két tiszta szívű ifjú mosolyoghat, s kézen fogva elindultak kifelé a palotából.

A kapuban Ferkó csettintett egyet az ostorával, mire odahömpölygött lábuk elé a megszelídült felhőszörnyeteg. Megköszönték Csőszcsillagnak az

őrködést; búcsút vettek tőle, s ráléptek a felhő hátára. Ó, be puha volt, be kényelmes! De az ifjú emberpár tán még a jeges követ is puha meleg kenyérnek érezte volna.

Így úsztak, lebegtek a felhő hátán, amíg túl nem jutottak Szivárványország határán, s el nem érték az égig érő üvegfalat.

– Most aztán hogy leszünk, édeském? – kérdezte Ferkó ifjú feleségét.De Fuvallat csak mosolygott, s csinált valami titokzatos varázslatot –

nemhiába volt tündér –, és az üvegfal megnyílt, ők a felhőjükkel keresztülhaladtak rajta, s úsztak tovább. Csak akkor bocsátkoztak alább, mind lejebb, mikor odaértek a fekete cserefa fekete

odvából előbuggyanó forrásából eredő fekete folyóhoz, melynek fekete partján üldögélt fekete subáján Világ Pásztora, s fejte a fekete bivalyok fehér tejét.

Őnála megállapodtak.A felhő egészen aláereszkedett, ők leugrottak a szélén, aztán útjára

bocsátották: eredj felhő, hordoztasd magad a szelekkel, amerre kedved tartja.

Köszönte is a felhő visszanyert szabadságát, meghatottságában még néhány csöpp esőkönnyet is hullajtott.

Fuvallat meg Ferkó pedig odamentek egyenesen Világ Pásztorához.Örült az öreg, mikor meglátta őket.– Üljetek le, cselédkéim, áldom ezt a napot, hogy megérhettem. Megvan a

szűzarany?– Meg, öregapám.– Hát Villám vitéz buzogányát hozod-e?– Hozom, öregapám.– Forgasd meg, öcsém!Ferkó kapta a nehéz, rettentő súlyú buzogányt, és megforgatta a feje

fölött. Annak is eljött az utolsó napja, akit ezzel fejbe kólinthat.Zúgott, fütyült a levegő, mikor forgatta, s a hirtelenében keletkezett szél

szétkergette a Feketeország fölött függő sötét fellegeket. Egy keskeny résen, alig nagyobb, mint az emberi szem, keresztülsütött a nap sugára. Először… annyi, de annyi esztendő után napfény simogatta végig Feketeország meggyötört földjét.

– Jól van, Ferkó fiam, elég lesz! – mondta Világ Pásztora, igaz gyönyörűséggel. – Most pedig nézz körül.

Ferkó körülnézett, és lássatok csodát! Feketeország már nem is volt olyan nagyon fekete. A fekete fű között ütközni kezdett egy-egy zöld szál; a fekete ágakon mézszínű rügyek bontakoztak; a fekete folyó háta ezüstösen csillogott, s barkás fűzfák hajoltak föléje. Világ Pásztorának még a fekete subája is megfehéredett, és csak most lehetett látni, milyen szép vörös hímmel van kihányva.

Ennyi mindent művelt egy kis buzogányforgatás.– Mi történt itt, öregapám? – csodálkozott Ferkó.– Semmi más, minthogy ez az ország a fekete gyász országa volt. Gyászolt

a föld, gyászolt az ég, minden egyes fűszál gyászolta az elmenekült népet, akik közül egyedül én maradtam itt őrizőnek. Azóta is vártam, egyre vártam ezt az órát. Ezentúl ez az ország nem lesz Feketegyász országa, hanem lesz igenis R e m é n y s é g o r s z á g . Te pedig eredj, fiam, s meg ne állj, míg hazáig nem érsz. Ott aztán Kalapándi komámmal kovácsoljátok meg azt a világverő kardot.

– Megkovácsoljuk, öregapám, csak legyen, aki megforgassa.Elnevette magát amúgy öregesen Világ Pásztora.– Azt tartják, hogy csak tó legyen, béka kerül belé. Kovácsoljátok meg a

kardot, Kalapándi apó majd tudja, kinek a kezébe illik. S hát ha olyan nagyon akarod tudni, a te kezedbe illik, Szikra Ferkó.

Rábólintott a legény.– Ha úgy fordul a sora, nem mondom, én is kézbe foghatom azt a kardot.

Csak azt mondd meg nekem, Világ Pásztora, míg én megjárom a hosszú utat, s Kalapándi apóval megkovácsolom a világverő kardot, addig mi lesz az én édeskémmel, kedvesemmel, szép Fuvallatommal?

– Egyet se törődj vele, öcsém. Mire való Világ Pásztora, ha nem arra, hogy ilyen ügyes fiatal menyecskéket pásztoroljon? Itt marad mellettem Fuvallat húgom, megtanul fejni, vajat köpülni, túrót szűrni. Olyan dolgos asszonyt faragok belőle, édesanyád se különbet!

Ebbe már beleegyezett Ferkó is, és búcsúzkodni kezdett Fuvallattól. Búcsúzkodtak, addig búcsúzkodtak, míg úgy beesteledett, hogy Szikra Ferkó azt mondta: máma már nem indul.

Igaz is, ki látott olyat, éjfélkor útra kelni?Búcsúzkodtak másnap is, egészen estig, de még harmadnap is.Világ Pásztora nem szólt, neki is volt szíve.Hanem negyednapon aztán megelégelte a búcsúzkodást.– Ki-ki a dolgára! – mordult a fiatalokra. – Te fiam, Szikra Ferkó, eredj azzal

a buzogánnyal meg a szűzarannyal Kalapándi apóhoz, és lássatok neki a kardkovácsolásnak. Te pedig lányom, Fuvallat, kapd azt a sajtárt, és indulj fejni, nem hallod, hogy bőgnek a tehenek?

Mert – hogy szavamat ne feledjem – Világ Pásztorának fekete bivalyai annak örömére, hogy Szikra Ferkó megforgatta buzogányát, egytől egyig fehér szőrű tehénné változtak.

Ferkó pedig nekivágott a kanyargó útnak, újabb bajok, újabb veszedelmek felé.EGY TARISZNYA JÓ RAVASZSÁGMent, mendegélt Ferkó, azaz mit is mondok – dehogy ment, dehogy mendegélt. Előkapta az elefántcsont táblácskát, felpingálta rá a paripát, s alig egy lélegzetnyi idő elteltével ott toporzékolt már előtte a táncos lábú táltos. No, ha ott toporzékolt, akkor Ferkó rá is vetette magát a hátára, és nekivágtak a hosszú útnak.

Ha eddig gyorsan mentek, akkor most még gyorsabban vágtattak, nem is kérdezte a táltos, merre tartson, tudta jól, hogy hazafelé vezet a Szikra Ferkó útja.

Már ide kéklettek a messzeségből a hazai hegyek, s édes öröm, édes szorongás fogta el a Ferkó szívét. Amint így poroszkálnak a hazafelé vezető úton, egyszerre csak megtorpan a táltos, és elkezd prüszkölni, fújni.

Nézi Ferkó, hogy mi baja lehet, tán farkasszagot érez, de nem. El nem találhatja a legény, mi baja a táltosnak. Egyszer aztán felpillant az út fölébe hajló fára, s rögtön tudja. Az egyik ágon ki más ül, mint maga Kiskopac.

Ül az ág hegyén, lógázza magát, és némán nevet.A következő szempillantásban lendít egy nagyot az ágon, és leszökik

pontosan a Szikra Ferkó hőkölő paripája elé. Tisztára csuda, hogy tudhat így ugrálni, különbül, mint akármelyik szöcske.

Ha az öreg leugrott, Ferkónak is le kellett szállnia. De nem csak a nyeregből pattant le, hanem a kalapját is megemelte tisztességgel.

– Hooó, hohó! Hohóhhooó… – nevetett most már hangosan a tréfás kedvű öreg. – Hát megtértél, Ferkó öcsém, a hosszú útról?

– Meg én, öregapám, s köszönöm hálásan a segítségét. Maga nélkül soha ebben az álló életben nem jutok az utam végére.

– Hooó, hohó! Hohóhhooó… várj még a végével öcsém. De mivel idáig szerencsével jártál, azt ne nekem

köszönd. Bátorságod, tiszta szíved volt segítőtársad. Többet ér az a táltos táltosánál.

A legény nem felelt semmit, csak megveregette fényes szőrű paripája nyakát. Ebből érthette mindenki, Kiskopac meg más is, hogy azért egy ilyen táltos se kutya. A paripa egy nyihogással meg is hálálta Ferkónak.

A törpe tovább beszélt.– Tudod-e, Ferkó, mióta várlak? Felelj nekem, megvan-e a szűzarany, hát

Villám vitéz buzogánya?– Ha nem volna meg, nem lennék itt – válaszolta Ferkó.– Akkor jó. Most még arra felelj, megteszel-e valamit, ha én kérlek rá?– Meg én, öregapám, hogyne tenném.Gondolta Ferkó, így legalább meghálálja Kiskopacnak a szívességét.– Tudod-e, mit kérek, fiam? Semmi egyebet, minthogy cseréld el a te

szűzaranyadat az én aranyamra, mennykőbuzogányodat az én buzogányomra.

Elhűlt erre a legény.Mit! Hogy ő odaadja az annyi kínnal, bajjal, jajjal megszerzett

csodadolgait? Ha odaadja, miből kovácsolják majd a világverő kardot? Mert ha nem kovácsolják, soha meg nem szűnik ezen a világon a szegények sírása, ártatlanok panaszkodása.

Így felelt hát:– Ha az életemet kéred, azt tán odaadom, Kiskopac, de a szűzaranyat meg

a mennykőbuzogányt, azt ne kérd.Most nevetett igazán Kiskopac.– Hóóó… hohó! Hohohhóóó…! De hisz nem örök időkre kérem, csak

kölcsönbe. S akkor se magamért, hanem temiattad – mondta s egyszerre nagyon elkomolyodott. – Hiszel-e nekem, Ferkó? Tudod-e, hogy Kiskopac örök idők óta ellensége minden gonosz úrnak, megbosszúlója, istápolója minden szegénynek, rászorulónak?

– Jól tudom, Kiskopac.– Hát ha én azt mondom, cseréljük el aranyunkat, buzogányunkat, akkor

tudom, hogy miért mondom. No, egykettő! Hálás leszel nekem még ezért, Ferkó fiam.

Mit tehetett egyebet Ferkó, erősen vonakodva odanyújtotta annyi nehézség árán megszerzett drága kincseit. Kapott helyette egy darabka aranyat és egy jó acélbuzogányt.

Kiskopac pedig jókedvűen perdült egyet a sarkán; odapattant megint az ág hegyére, tudja a csuda, miképpen bírta emelni azt a magánál súlyosabb buzogányt, s mért nem szakadt le vele az ág, de elég az hozzá, hogy ott hintázott megint az ághegyén, s vígan odakiáltott a gyászos képpel nyeregbe szökkenő legénynek:

– Egyet se búsulj, Szikra Ferkó, hamarabb találkozunk, mint gondolnád, s akkor hálálkodsz majd nekem igazán. Máskor pedig, ha útra indulsz, a bátorság mellé vigyél magaddal egy tarisznya ravaszságot is.

Elhitte Ferkó, el kellett hinnie, de azért mégis malomkőnél nehezebb szívvel lovagolt tovább.

Hiába kerültek egyre közelebb a hazai kék hegyek, hiába susogtak istenhozottat a hazai fenyők, hiába futott elébe kacagva-csevegve a hazai földből fakadó csermely, mintha azt csobogná: „Isten hozott, Ferkó! De jó, hogy megtértél. Gyere, igyál a vizemből. Édesebb ez, mámorítóbb a legfinomabb bornál, hisz a hazád földjéből fakad.” – Mind csacsoghatott a csermely, Ferkó csak lovagolt tovább lecsüggesztett fejjel.

Lovagolt egészen addig, míg el nem érte országa határát.Az elébb még csak őszben járt, most tél vette körül. Hósapka alól pislogtak

feléje a nagy hegyek, s az ágakat majd lehúzta a nehéz hóteher.Alig lépett Toportyán király birodalmának földjére, olyan dalolás ütötte

meg a fülét, hogy az nem közönséges. Ketten is énekeltek, kurjongattak. Vékony volt az egyik hang, hogy tűbe lehetett volna fűzni; vastag a másik, hogy akár kenyérre kenhette volna, akinek kedve tartja.

Ezt már megnézem kik s mik – gondolta Ferkó –, s arra kormányozta lovát, a vendégfogadó felé, amelynek ajtaján, ablakán úgy áradt kifelé az énekszó, majd kidöntötte a falakat.

Jött Ferkó nagy patkócsattogással, hanem mire a kocsma elé ért, odabenn már olyan csendesség honolt, mint a sírban. Egy lélek se mozdult, egy hang se pisszent.

Persze ha gyalog jön, nagy csöndesen, sok mindent megláthatott volna Szikra Ferkó.

Ugyan ki járta néhány perccel elébb még a hajdútáncot csípőre tett kézzel, izzadva a nagy igyekezettől, három szál cigány muzsikájára? Ki más, mint Rontombontom meg Haddelhadd vitézek.

Az igazság az volt, hogy Toportyán király parancsára ők ugyan elindultak a szűzarany meg a világverő kard keresésére, de útközben meggondolták szépen, hogy az embernek csak egy élete van s nem kettő. Ha pedig Villám vitéz lemetéli a fejüket, Toportyán király ugyan vissza nem ragasztja.

– Különben is, kár volna elpocsékolni ilyen magunkfajta nagy vitézeket – jelentette ki Haddelhadd.

– Bölcset mondtál, komám – egyezett bele rögtön Rontombontom, s azontúl a két rettenthetetlen vitéz szépen letelepedett a határ közelében.

Hadd higgye Toportyán őfelsége, hogy két daliás vitéze most ázik-fázik, éjszakázik, rongyoskodik az ő dicsőségéért. Ott van az a bolond Szikra Ferkó. Az elment a hosszú útra, s vagy visszatér, vagy nem. Ha nem, úgy is jó; ha pedig visszatér, akkor ők ketten még mindig megszerezhetik tőle erőszakkal vagy ravasz cselvetéssel az aranyat meg a buzogányt. Az a málészájú kovácslegény félfogukra is kevés lesz.

Így gondolták Rontombontom meg Haddelhadd, s szépen betelepedtek az első kocsmába. Azóta sok idő telt el, s a két dalia végiglakott hét kocsmát, megitták mind a hétnek minden borát, felfaltak egy kondányi disznót, egy falka berbécset s egy csűr fehér kenyeret. Most pedig ott ropták a hajdútáncot a kocsma közepén, s akkorákat kurjongattak, hogy majd félrebillent tőle a háztető.

Azazhogy már nem ropták, s nem is kurjongattak. Úgy elbújtak a pincelejárónál, a boros hordók mögött, mint macska elől az ijedt egér. Azaz mégsem egészen úgy, mert ki-kileselkedtek, és majd kiugrott a szemük, mikor meglátták Ferkó kezében a hatalmas buzogányt.

– Ez Villám vitéz buzogánya – suttogta Rontombontom, és Haddelhadd rábólintotta az igent.

Ezalatt Ferkó előkiáltotta a kocsmárost, aki Rontombontom meg Haddelhadd parancsára úgy tett, mintha most ébredt volna fel legédesebb álmából.

– Parancsolsz, nagyságos vitéz úr! – simogatta zsíros szakállát a kocsmáros.

– Ki mulatozott itt az elébb? Ki dalolt?– Itt? – meresztette tágra szemét a kocsmagazda. – Ha csak az egerek

nem. Napok óta egy élő lelket nem láttam.– Tisztán hallottam az énekszót.

– Rosszul hallottad, nagyságos vitéz… – hajlongott a kocsmáros.Rosszul, nem rosszul, most már mindegy – gondolta Ferkó, és paprikáshúst

meg egy meszely bort rendelt magának.A kocsmáros fürge lábbal szaladt, hogy teljesítse a parancsot. Alig jutott

azonban túl a küszöbön, a hordók mögül előugrott a király két vitéze, és nyakon ragadta.

– Itt ez a kulacs bor, ezt vidd oda neki. S ha egy szusszanással elárulod, hogy itt vagyunk, kardunk hegyére tűzünk.

Jaj, dehogy árulta el, még nyikkanni se mert, csak a foga kocogott a rémülettől.

Reszkető kézzel tette az asztalra a kulacsot.– Ebből igyál, vitéz úr… ja-haj… ilyet még nem ittál soha… jah-ha-ha-

haaaj…– Hát neked mi bajod? – csodálkozott rá Szikra Ferkó.– Ja-haj… semmi… semmi… csak a hideg ráz… beteg vagyok…Felét kiöntötte a bornak, míg teletöltötte Ferkó kupáját.Szomjas volt a legény, olyan szomjas, hogy a nyelvét is alig bírta már

mozdítani. Felkapta hát a kupát, s nagyot hörpintett belőle. Alig ivott egy-két kortyot, máris érezte, hogy tűz iramlik végig az erein, de a következő pillanatban a feje úgy elnehezedett, mintha nem is fej volna, hanem teli dézsa.

Hirtelenében kedve kerekedett, hogy elmondja – ha nem másnak, legalább ennek a kocsmárosnak, hol járt, merre vitézkedett. El is kezdte akadozó nyelvvel:

– Tudod-e… hol van Fekete… Fekete…Az ördög vigye el, kibicsaklott a nyelve, vagy mi, hogy semmiképpen sem

tudja kimondani ezt a Feketeországot? Összeszedte magát, s kezdte elölről:– Tekefe… Ketefe…S a nagy erőlködéstől úgy elfáradt, hogy a feje lezökkent az asztalra,

lekoppant a szeme, s máris hortyogott, mint három.Rontombontom meg Haddelhadd ekkor már az ajtó mögül leselkedtek.

Összevigyorogtak.– No, ugye, hogy ugye? – kacsintott Haddelhadd.– Hát persze, hogy persze – nevetett vissza Rontombontom. S már benn is

voltak a szobában. Rontombontom felkapta a buzogányt, a langaléta Haddelhadd pedig kotorászni kezdett Ferkó tarisznyájában.

Elsőnek egy darabka só akadt az ujja közé, ez volt a bölcsesség sója, ezt visszadobta. Mit tudta, hogy mit ér. Aztán ráakadt egy aranyrögöcskére. Ezt úgy a markába fogta, mintha attól tartana, hogy fecskévé változik, és elröppen.

Szuszogtak mindketten az izgalomtól.Egymásra néztek ismét, gonosz fény égett szemükben.– Most pedig agyonütjük Szikra Ferkót – ez volt mindkettőjüknek a

gondolata.Rontombontom emelte a buzogányt, hogy szétzúzza Szikra Ferkó fejét, de

ebben a pillanatban odakünn az ablak alatt Ferkó táltosa akkorát nyerített, mint egy egész kaszárnya ménese.

A következő pillanatban valaki elkiáltotta magát: „Rajta, fogjátok meg, tolvajok!”

A táltos kiáltott, vagy talán Kiskopac került oda hirtelenében, azt máig se lehet tudni, ám a két rajtakapott vitéz úgy megijedt, hogy otthagyták Ferkót, s egymást taszigálva ugrottak ki – nem is az ajtón, hanem az ablakon. Ott aztán felkaptak a lovukra, s üsd, ne kíméld! – neki az útnak. No, Ferkó, ezeket is akkor látod, mikor a füled hegyét!

Szikra Ferkó pedig aludt békésen, csöndesen, egészen hajnalig, míg birizgálni nem kezdte néhány kandi napsugárka. Akkor aztán prüsszentett egy nagyot. Kinyitotta a szemét, hosszút nyújtózkodott.

Agyában úgy forgott-kalapált valami, mint egy rossz malomkerék. Hol is van, mit csinált, mi történt vele az éjszaka?

Az ablakon bedugta a fejét a táltos. Ránevetett gazdájára.– Rontombontomot keresed meg Haddelhaddot, kicsi gazdám? Azok már

messze járnak. Viszik a buzogányt, viszik az aranyat. Meg sem állnak a királyi udvarig.

Hujj! Nagyot ugrott Ferkó vitéz.Viszik a mennykőbuzogányt, a drága szűzaranyat!Csak azután mosolyodott el. Hiszen, amit visznek, az annyit sem ér, mint…Elnevette magát. No, lám, mire való a Kiskopac-féle tarisznya jó

ravaszság!Mire Ferkó egészen felocsúdott az álomitallal mérgezett bortól, már ott

hevert előtte az asztalon az igazi buzogány s az igazi szűzarany. A boroskancsó tetején meg ott üldögélt Kiskopac.

– Hóóó… hohó… hohohhóóó!! Ferkó öcsém. Hát rossz volt-e Kiskopac bátyádra hallgatni?

Szégyenkezve ismerte be a legény, hogy a törpe segítsége nélkül csúful megjárta volna, s most vagy ő sirathatná elveszett kincseit, vagy őt sirathatnák.

– Máskor jobban vigyázz magadra, szépöcsém – oktatta Kiskopac. – Most pedig igyekezz, erősen vár Kalapándi apó. Addig nyugovásotok lesz, míg Toportyánék rá nem jönnek, hogy becsapták őket. Eredj, eredj.

Ferkó felugrott hát kedves táltoslova hátára, és arrafelé vette útját, ahol dombon innen, hegyen túl, éppen az út kanyarodásában állt Kalapándi apó kovácsműhelye.A VILÁG TAVASZBA FORDULMiként fogadta Kalapándi apó az ő Ferkó fiát, mint ölelték egymást, hogyan csordult ki a könnyük, elképzelheti bárki emberfia, nem kell azt elmesélni.

Az istállóba vezették a táltost, majd az öreg kovács betessékelte műhelyébe egykori kovácslegényét, és szenet rakott a tűzre, hadd melegedjék Ferkó, olvadjon le róla a tél zúzmarája, engedjenek fel meggémberedett tagjai.

Fűtötték, egész éjszaka fűtötték a kovácskemencét, de élő lélek nem tudhatta rajtuk kívül, mi történik odabenn. Csak a kéményen át szállt, röpült a sok szikra, mintha lángba akarnák borítani az egész világot.

Szállt a szikra, fel egészen a tűzzel villogó égboltozatig, hirdetve, hogy idelenn, egy kormos kovácsműhelyben készül valami.

Valami nagy dolog.Nem volt még ennek a világnak olyan éjszakája, mint ez: a kardkovácsolás

éjjele. Tán megváltozott a világ örök forgása, a nappalok meg az éjszakák rendje? Megnyílt a hegyek mélye, zengett az ég, visszadördült rá a föld – vagy tán a mélység szíve dobbant?

Úgy, úgy… az lehetett, csakugyan. Azon az éjszakán ott lüktetett a világ szívverése abban a kis műhelyben.

Ott, ahol a kardot, a világverő kardot kovácsolta Szikra Ferkó.Mikor aztán sápadni kezdett az éjszaka, és a kéken párálló hegyek mögül

előbukkant a nap, kilépett a műhely elé a deli ifjú legény meg a vén kovács.Kiléptek, és egyszerre kiáltottak fel mind a ketten.Este még hólepel fedte a halott világot, zúzmara prémezett minden ágat, a

vizek bénultan vergődtek a jég alatt.Reggelre már tavaszba fordult az egész világ. Bimbók duzzadtak, levelek

bomlottak, nem zúzmara, virág ült minden ágon.A fű, mint egy zöldlándzsás hadsereg tört elő a föld alól, a jégtől

megszabadult vizek hangos ujjongással iramlottak a völgyek felé.Ferkó előrelépett, és kirántotta hüvelyéből a kardot, s odatartotta a nap

elé.Fényes volt a kard, fényesebb, mint a villám. A kelő nap gyönyörködve

csillantotta meg a pengét, amelynél ezen a világon még nem volt szebb, jobb, élesebb; hajlékony, mint a kígyó, gyémántnál keményebb, és minden suhintása levág egy szakasz katonát. Olyan ez a kard, hogy rettegnek majd tőle a gonoszok, gazok.

Tündöklött a hajnalfényben a világverő kard. Jaj lesz annak, akire ezzel lesújtanak.

Kalapándi apó így szólt:– Most már akár meg is halhatok. Kész a kard, s méltó hozzá az is, aki

forgatni fogja. Mert nem csak a kardot kellett megacélozni, tűzben edzeni. Neked is, Szikra Ferkó sok próbát kellett kiállanod, sok pörölycsapást kellett eltűrnöd, sok mindent elviselned, míg oly keménnyé acélozódtál, hogy érdemessé váljál erre a kardra.

Egy csöppet megrezzent a kard éle.Igazat mondott Világ Pásztora, s igazat beszélt a földalattiak vezére.Ő… ő, Szikra Ferkó… nem hercegek, királyfiak, tündérúrfiak, hanem őneki

kell megmarkolnia ezt a kardot.De nem lett volna igazán Szikra Ferkó, ha egy szívdobbanásnyinál tovább

tart a megrendülése.Nem remegett már a karja, de a hangja sem.– Esküszöm, hogy ez a kard nem fog megpihenni, míg el nem végzi

feladatát. Esküszöm, nem hull reá soha gyalázat, gyávaság, szégyen pecsétje.

Ki hallotta a vén kovácson kívül a Ferkó esküjét? Nem hallotta senki, csupán a szél. Ez borzolta Ferkó üstökét, simogatta végig arcát. Lágy szellő volt ez, puha, illatos – ő volt az, maga Fuvallat, aki láthatatlanul kísérte kedvesét.

Elkapta az esküt, magával ragadta, szárnyra kelt vele, elvitte mindenfelé, bekürtölte minden házba a kéményeken keresztül. Ott harsogott Ferkó esküje a viharban hajladozó fák zúgásában, havas hegyekről aláomló vizek zubogásában. Erről fütyült, csattogott minden fán a dalosmadár. Ezt zizegték a szántóföldeken az egymásnak bólogató kalászok; s az emberek szívében reménykedés támadt, nőtt, növekedett észrevétlenül. Maguk sem tudták miért, de csillogni kezdett a szemük. A szél pedig, amely magával vitte Ferkó esküjét, szállt, szállt tovább, mint a mindent elsodró forró vihar; megmámorosodott saját erejétől, elvitte mindenüvé a hírt: k é s z ü l j e t e k !

S az emberek, ha nem is értették, de megsejtették a szél susogását. Csak Toportyán király ült vastag prémpalástjába burkolózva palotája nagytermében.

– Hé, inasok, komornyikok! Csukjatok be gyorsan minden ablakot. Ez a szél, ez az átkozott szél!… Úgy fázom, hogy a fogam vacog belé.

A jeges orkánná dagadt szél pedig haragosan nekirontott a királyi palota sok-sok bezárt ablakának, besüvített a nyílásokon.

Lám, mivé lett haragjában a szép szelíd Fuvallat.Toportyán király behúzódott leghátsó, ablaktalan szobájába. Kettőzve

álltak az őrök mindenütt, lélek be nem surranhatott, fulladásig tömték fával

az izzó kemencét. Mégis reszketett a király minden porcikája. Ő, a félvilág ura, számlálhatatlan seregek parancsolója megérezte, hogy az ő számára vészt huhog az ablakokat rázó, fákat zúgató, kéményeken át bekürtölő szélvihar.

Míg az orkánná bőszült szép szelíd Fuvallat így végezte dolgát, addig Szikra Ferkó is készülődni kezdett. Nyerget vetett a táltos hátára, és így szólt:

– No, kedves paripám, ha eddig ki nem pihented magad, ezután már biztos nem pihensz. Harcba megyünk, háborúba szállunk, és nem tudom, ki lehetne a megmondhatója, mikor térünk vissza a nehéz csatákból.

– Egyet se búsulj, kicsi gazdám, majd csak túlesünk ezen is, láttunk már egyet-mást, míg odakünn forgolódtunk a nagyvilágban. Indulhatunk is, csak elébb etess meg.

Tudta Szikra Ferkó, mit kíván a táltos. Hirtelenében nagy tüzet rakott, s annak parazsát mind egy helyre gyűjtötte. A táltos aztán kényesen, táncosan odalépegetett, és legelni kezdte a parazsat.

Kalapándi apó megölelgette legényét, és így búcsúzott:– Járj szerencsével, Ferkó, addig ne nyugodj, míg le nem győztél minden

gonoszt. Veled mennék én is, de már vén vagyok, nem bírják a csontjaim. Így csak áldásom kísérjen el. Indulj, Ferkó fiam.

A táltos, miután jóllakott parázzsal, odanyerítette:– No, Szikra Ferkó, most pattanj a hátamra, s halljam, merre megyünk?– Egyenesen a sűrűjének! Oda vigyél, ahol a legsürgősebb a segítség!Nekirugaszkodott a táltos, szikrát vetett a négy patája, nem is lassult a

futása, míg egy szélesen hömpölygő folyóhoz nem ért. Most már annak a mentén vágtatott.

– Ejnye, jó lovam, gyerünk, vágjunk neki ennek a víznek – rángatta meg türelmetlenül a kantárszárat Ferkó. – Tán félsz, vagy megöregedtél, hogy te, aki hetedhétország tengereit megúsztad, most egy ilyen araszos folyócskától visszahőkölsz.

Azért araszos éppen nem volt az a folyó – ezt csak bosszúságában mondta Ferkó –, hiszen alig lehetett sejteni a túlparti várakat, őrtornyokat, s a vizet átpántoló híd túlsó vége is beleveszett a messzeség ezüst ködébe.

– Gyerünk, gyerünk! – nógatta a lovát Szikra Ferkó.– Bízd reám magad, kicsi gazdám. Hiszen azt mondtad, oda vigyelek, ahol

legsürgősebb a segítség. Egyenesen oda tartok.Három árkon, négy sövényen, öt kerítésen ugratott át Ferkó, míg a hídra

vezető úthoz érkezett.Már-már felkaptatott a hídra, mikor hirtelen meghúzta a kantárszárat.Szemközt vele fekete ruhás asszony jött kosárral a karján, és szüntelenül

folytak a könnyei.Ferkó leugrott a nyeregből, és megkérdezte:– Mi a bajod, szegény asszony? Hátha segíthetek rajtad.– Nagy az én bajom-bánatom. Nem tudok átmenni a folyón.– Ejnye, hiszen itt a híd – csodálkozott Ferkó.– Csakhogy nem eresztenek át rajta. Toportyán király megparancsolta,

hogy aki át akar menni ezen a hídon, fizessen egy aranyat.A szegény asszony elpanaszolta Ferkónak, hogy a túlsó parton lakik beteg

leánykájával, akit semmi más nem gyógyíthat meg, csak a tűrömgyökérből, meg nefájjvirágból főzött kenőcs. Nefájjvirág pedig csak ideát terem. Mindenét eladta, kifizette az egy aranyat, áteresztették, de most nem tud visszajutni. Toportyán katonái lándzsaheggyel lökdösik vissza azt, akinek nincsen pénze.

– Ne búsulj – biztatta Ferkó. – Ülj fel ide a hátam mögé, az én paripám átvisz majd mind a kettőnket. Idejében megérkezik az orvosság leánykádnak,

egyet se félj!Az asszony nem mondatta magának kétszer, felült Ferkó mögé. A legény

megveregette jó táltosa nyakát. Annak se kellett több biztatás, egyenest nekivágott a hídnak.

Az őrök egyszerre csak azt látták, hogy valahonnan, a reggeli ködből tán, vagy a nap fényéből lovas támad elő, és máris ott táncoltatja fecskeszínű paripáját a hídon. Persze kotródtak volna félre, kapták volna le a csákójukat, ha észre nem veszik, hogy a hercegi paripán nem valami nagyúr, hanem egyszerű szegénylegény ül. Ez alighanem lopta ezt a szép lovat. Hát még amikor meglátták, hogy az a sokszor visszakergetett szegény asszony ül mögötte. Ohó, azt el kell fogni!

Nekiszegezték Ferkónak kardjaikat, lándzsáikat, alabárdjukat.– Fizesd meg az aranyat magadért meg ezért az asszonyért!– Nektek én csak karddal fizetek – így Ferkó.Hátrahőköltek a hídőrök.– Ki vagy? Mit akarsz? Hová mégy?A lovas meg odavágta nekik dacosan, kevélyen:– Szikra Ferkó az én nevem, jövök legyőzni Toportyán királyt!

Hej, felfortyantak erre a hídőrző istrázsák. Heten voltak, és egyszerre heten döftek feléje fegyvereikkel.

De Szikra Ferkó csak játszadozott velük, és hátrább ugratta táltosát. Dehogy rántotta ki világverő kardját, hiszen ha azt előveszi, még a csizmatalpa sem marad meg annak a hét katonának.

Hagyta, hadd döfögessék körülötte a levegőt, alig hederített reájuk, kicsik voltak ők ahhoz, hogy összemérje velük a kardja erejét.

Egyszerűen átugratott fölöttük, s mire a hét hídőrző maga is lóra kapott, és űzőbe vették, Ferkó már messze járt.

Hipp-hopp! – alig egy-két szökelléssel ott termett a szegény asszony fehér falú kunyhójánál. A következő szempillantásban anya és gyermeke már egymás karjában hevertek.

Ferkónak már nem futotta idejéből, hogy együtt örvendjen az örvendezőkkel. Odakünn kapált, nyihogott a táltos, mintha hívná, biztatná: „Gyere már, gyere, Szikra Ferkó! Nyakunkon az ellenség, jó lesz igyekezni.”

Ferkó egykettő búcsút vett a szegény asszonytól és leánykájától, aztán táltosára pattant, s úgy elvágtatott, hogy a hídőrzők még a porát is alig szagolhatták.

– Látod, kicsi gazdám – fordult vissza csakúgy futtában a táltos. – Nem ártott reám hallgatni? Ugye, hogy sürgős volt a segítség a szegény özvegynek?

– Az ám, lovacskám. Nem is mondom többé, merre vigyél, úgyis tudod.A táltos megtorpant egy pillanatra, felkapta a fejét, tágult orrlikkal

beleszimatolt a levegőbe, mintha a szél áramából akart volna elfogni valami titkos üzenetet. Hegyezte a fülét, aztán mint aki tudja már, amit tudnia kell, szügyibe vágta fejét, és nekiiramodott.

Meg sem állt, míg fel nem tűntek a párás látóhatáron ég felé meredő tornyai egy városnak.

Már messziről a fülükbe hasított a kürtszó, s mindegyre rápuffant az öregdob.

Egyenesen arrafelé tartott Ferkó. Senki-semmi sem állította meg; senki sem törődött a hepehupás kövezeten végigcaplató ismeretlen lovassal. Embert nem lehetett látni az utcán. Hanem valami azért megütötte a Ferkó szemét ebben a nagy kihaltságban. Mégpedig az, hogy minden ház ormán fekete lobogó lengett, mintha valami elmondhatatlanul nagy gyásza lenne a

város népének.Hogy miért tűzték ki a fekete lobogót, azt is megtudta Ferkó, amint odaért

a város piacára.Ha az utcákon egy élő lélek sem, itt bezzeg annyian voltak, hogy

feketéllett tőlük a piac egész térsége.A piac közepén fegyveres istrázsák meg poroszlók között egy csomó fiatal

legény állt. A kezük vastag kötéllel összekötözve. Ott álltak sötét arccal, mozdulatlanul.

– Hát ezekkel ugyan mi történt? – kérdezte Ferkó egy öregasszonytól.– Látszik, hogy idegen vagy, jó vitéz. Toportyán király parancsára minden

évben száz deli legényt kell a szolgálatába állítanunk. Most fogdossák össze őket. Egy híja van még a száznak, s hiába keresik, sehol se találnak fegyverfoghatót.

– Ej, hát ilyen nyápic népség lakja ezt a várost?– Jaj, dehogy lakja, fiam – törölte szemét az öregasszony. – Csakhogy

embereink színe-java elbújdosott a katonafogdosás elől, mert azok közül, akiket elvittek katonának, eddig még soha egy se tért haza. A halálba, rettentő csatákba küldi őket Toportyán király. Nem is maradt a városban más, csak asszony, gyerek meg tehetetlen vénember.

Tán tovább is beszélt volna, de belerivallgott szavába a kürt, s közbepuffant a nagydob. Aztán csendesség támadt.

Ebben a némaságban állt elő egy skarlátruhás, nagy hasú ember, akinek a cifra ruhájáról rögtön lehetett látni, hogy valami kapitány féle.

– Emberek, halljátok-e?! Még egy híja a száznak! Ha elő nem áll a századik legény, felgyújtom az egész várost.

De hát honnét álljon elő, ha nincs!Azazhogy… lám csak, ni… ott hátul valami mozgolódás támad, a sorok

szétválnak, s jön előfelé egy sudár termetű, kardos ifjú.Megáll a kapitány előtt, s így szól messzecsengő hangon:– Beállok én ezek közé századiknak.A kapitány máris int, négyen ugranak oda, kötelet hurkolnak a kezére, de

még hozzá se értek, máris nyolcfelé gurulnak.– Rajta, fogjátok meg! – rikoltja a kapitány, és a képe pirosabb, mint

skarlátszín ruhája.Most már úgy rohannak Ferkónak – mert hisz ő az a legény, ki volna más –,

mint medvére a vadászkopók. Ennek már a fele se tréfa! Szikra Ferkó helyet csinál magának, aztán kirántja a kardját.

Toportyán fogdmegei dárdát szegezve, kardot suhogtatva, bunkót lóbálva rohannak feléje.

Ennél ugyan okosabbat is cselekedhetnének, mert Ferkó jobbra vág, balra sújt; suhog a kardja; szabja, csépeli a királyi martalócokat, s mire körülnéz, hírmondó se maradt belőlük.

S ha marad, azt nem agyonverte volna a Szikra Ferkó vitézségétől felbátorodott nép?! Hát még amikor Ferkó odalépett, és sorra elvagdosta a rabságra szánt legények kötelékeit!

Mind a kilencvenkilenc legény kezet adott, és megesküdött, hogy életre-halálra kitartanak szabadítójuk, Szikra Ferkó mellett.

Ferkó kedvtelve végignézett hirtelen támadt seregén, majd felment az emelvényre, ahol az elébb még a skarlát ruhás kapitány rázta az öklét, és így szónokolt a néphez:

– Tudja meg minden ember, hogy itt, ebben a városban, a mai naptól fogva nem parancsol többé Toportyán király. Nem tűrjük a szolgaságot!

A nép éljenzett, ujjongott. Csak a piactéri palotákban lakó kereskedők maradoztak odahaza. Nem jó az efféle beszédet hallgatni, még akkor se, ha bolond beszéd. Mert mi is lehet egyéb. Ki hallott olyat, hogy valaki szembeszálljon a felséges és rettentő Toportyán királlyal?

Azon az estén nagy tüzet gyújtottak a város főterén, ökröt sütöttek a szabadulás örömére; vidáman ettek-ittak, körültáncolták a tüzet. Csak a gazdag kereskedők ültek a házaikban, és pislogtak kifelé az ablakfüggönyök mögül.

Nem tetszett, sehogy sem tetszett nekik ez a Szikra Ferkó.Mikor aztán elcsöndesedett a város, még azon az éjszakán összeültek

tanácskozásra, s egykettőre elvégezték, mit kell tenniük. Futárt indítottak útnak Toportyán királyhoz.

A futár lóhalálában vágtatott, nem pihent, míg oda nem érkezett a királyi udvarba. Ott belépett a trónterembe, félretaszigálta a lebzselőket, tányérnyalókat, kecskebukázó bohócokat, mindenféle rendű-rangú léhűtőket, és meg sem állt, míg oda nem ért a király elé. Tántorgott még a fáradtságtól, mikor beszélni kezdett:

– Felséges Toportyán király, alássan jelentem, nagy a baj.A király szigorúan nézett reá.– Annál nagyobb baj nem lehet, minthogy csak így előmbe állsz, pimasz

parasztja. Huszonötöt reá!Elkapták a futárt, és olyan huszonöt botot vertek a hátuljára, hogy

füstölgött bele. Bezzeg tudta már a tisztességet. Térden csúszva mászott őfelsége elé.

– Legalázatosabban jelentem, felséges király, életem-halálom kezedbe ajánlom, csókolom a cipőtalpadat, egy icipici kis bajocska van. Valami Szikra Ferkó nevű legény érkezett a városunkba, legyőzte a kapitányodat, az utolsó szálig levágta a katonáidat, s kihirdette, hogy ott ezentúl nem érvényes a parancsod. Szabadságot emleget a szemtelen. A város gazdag kereskedői éppen azért küldték felségedhez legalázatosabb csekélységemet, hogy megjelentsem a bajt, és segítséget kérjünk, hiszen az a gyalázatos azt merészeli híresztelni, ellened készül, hogy eltiporjon, széttaposson, összetörjön, és legyőzzön.

A király úgy mosolyodott el, mint mikor valaki vadalmába harap.– Eltiporjon, széttaposson, összetörjön, és legyőzzön? Majd kegyesen

megszemléljük a fejét, ha elhoztátok nekem.– Hívjátok ide a főhadvezért! – Lustán tapsolt egyet.Tízen is szaladtak, húszan bucskáztak rajtuk keresztül, míg előkerítették a

főhadvezért, aki nem volt más, mint Héccerhét. Öles pávatollat viselt a kalpagjába tűzve, a kardja meg arasznyi széles volt, és úgy csörömpölt, hogy akárkinek beleszakadhatott volna a szíve a rémülettől.

Így állított be Héccerhét uraság teljes hadvezéri díszben, gonosz Toportyán király elé. Amennyire a pocakja engedte, meghajolt.

– Parancsolj velem, felséges Toportyán. Ki ellen támadunk? Fehérkirály országát égessük fel, vagy Zöldkirály országában hányjuk kardélre az embereket? Tűzzel-vízzel, vérrel-vassal szolgállak téged meg dicső híredet.

– Jól van, jól, hűséges szolgám, Héccerhét – veregette meg a főhadvezér vállát Toportyán király. – Nem megyünk most se a Fehérkirályra, se a Zöldkirályra. Ráérünk arra később is.

– Akkor hát mit parancsolsz, dicső királyom?– Azt parancsolom, fogass el egy embert, vágasd le a fejét, és hozd ide

elém aranytálcán.

– Egy embert? Ugyan ki legyen az a halandó, akinek feje-hullásával saját királyi személyed méltóztatik törődni?

– Úgy hívják, hogy Szikra Ferkó.Elkacagta magát Héccerhét főhadvezér:– Ismerem… tudom már… haha… az a kovácslegény… hahahha… aki

vállalkozott reá, hogy legyőzi Villám vitézt, és a szűzaranyat is elhozza. Ő lesz az, egész biztosan…

– Mindegy ki volt, mi volt, szólni mert ellenünk.Alázatosan hajbókolt Héccerhét.– Úgy lesz, felséges és dicsőséges Toportyán uram, ahogy parancsolod.

Máris fúvatom a kürtöket, futtatom a fullajtárokat, kettőt se fordulok, addig nem nyugszom, míg el nem hozom annak a rongyok rongyának a fejét. Én magam vágom le, addig nem hunyom be a szememet, míg nem teljesítettem a parancsodat.

Akkor biz jó sokáig nem alszik Héccerhét uram! Ugyan mit is gondolt bolond fejével? Kivel van dolga? Nem akárki az, hanem maga Szikra Ferkó, a világverő kardjával, csodabaltájával és viharfellegnél sötétebb haraggal a szívében.

Ugyan szorosra kösse esze korcát Héccerhét uraság, ha le akarja győzni Szikra Ferkót!

A főhadvezér elküldte a fullajtárokat a paranccsal, hogy mire egyet pillant, máris hozzák eléje azt a senki-semmi Szikra Ferkót, aki azt merészeli hirdetni, hogy a dicső és fényes fenségű Toportyán ellen készül.

A fullajtárok elvágtattak, de soha egy se tért vissza közülük. Akkor aztán egész sereget indított Szikra Ferkó ellen a főhadvezér.

Ez is úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Harmadnap aztán besántikált a királyi vár udvarára egy behorpasztott sisakú katona. Akkora daganat puffasztotta képét, mint egy cipó. Fegyvere nem volt egy szál sem. A katonák kérdezgették, faggatták, de csak annyit tudott kinyögni:

– Jaj… jajaj… jön Szikra Ferkó. Mindenkit lever. Egyedül maradtam meg az egész seregből. Annyi a katonája, mint a tenger. Jajaj… nem volt még a világon olyan vitéz, mint Szikra Ferkó.

Ezt elmondta-ismételte vagy százszor, míg Toportyán király elé került, s ennyi éppen elegendő volt ahhoz, hogy az egész palota s az egész királyi sereg megteljen rémülettel.

Másnap már azt beszélték egymás között a katonák – s mindenik adott még hozzá valamicskét –, hogy Ferkó nem is Szikra Ferkó, hanem huszonnégyfejű sárkány, aki mindennap mindenik szájával felfal egy kaszárnya katonát, de van olyan nap, amikor kettőt is. Márpedig olyan bolond még a Toportyán király martalóc hadában sem akadt, aki sárkányeledelül kívánkozott volna.

Megijedt a király is, hogyne ijedt volna meg, látva, hogy szép, lándzsás, lobogós, fényes kürtös serege így oda veszett Ferkó kardjának csapása alatt.

Álmatlanul járkált teremről teremre egészen hajnalig, s mindegyre fülelt, hogy mikor hallja meg Szikra Ferkó táltosának patkócsattogását.

Reggel aztán maga elé rendelte a főhadvezért, és ráripakodott:– Hallod, te fakanálforgató, te vénasszonyok vezére? Látom a képeden,

hogy a gyávaság rágcsál a szívedben. Patkány vagy, nem katona! Ezért ettél-ittál egész életedben, ezért loptál el minden aranyat, ami csak ujjaid közé került, hogy most ne bírj egy szál legénnyel, egy rongyos paraszttal? Félsz tőle, potrohos? Azt mondom, inkább tőlem reszkess, mert ha egyszer igazán megharagszom, sírva kívánod, hogy inkább tüzes fogókkal szaggassanak ezer darabra. Márpedig ez lesz a sorsod, ha elém nem hozod ezt a mocsokban kölykedzett kovácslegényt, azt a Szikra Ferkót.

Mit tehetett Héccerhét, ott feküdt mozdulatlanul, akár egy béka, a király lábainál, és alázatosan pislogott. Dehogy felelt volna neki bár egy szót is, még moccanni sem merészelt. Csak miután Toportyán kitombolta haragját, csókolta meg Héccerhét a királyi csizmaorrot, és ígérte esküvel, hogy legyőzi, feltétlenül még ma, de legkésőbb holnapig, azt az arcátlan kovácslegényt, aki még királyi rendeletre sem engedi porba hullni gyalázatos fejét.

Nyomban kiadta a parancsot, hogy álljanak elő a legjobb, válogatott királyi vitézek.

Szablyásan, páncélba öltözötten, súlyos pallosokkal, csonttörő csákányokkal felszerelve, nehéz járású harci méneken gyülekeztek a királyi zsoldosok. Héccerhét főhadvezér pedig odalépett eléjük, és így beszélt:

– Halljátok, ti fakanálforgatók, ti vénasszonyok! Látom a képeteken, hogy a gyávaság rágcsál a szívetekben. Patkányok vagytok, nem katonák! Hány esztendeje isztok-esztek, raboltok kedvetekre s most, mikor harcba kellene szállnotok, remeg az inatok. Reszkettek egy szál legénytől, egy rongy paraszttól? Féltek tőle? Azt mondom, tőlem jobban reszkessetek, mert ha igazán megharagszom, sírva kívánjátok azt, hogy inkább tüzes fogókkal szaggassanak ezer darabra. Márpedig ez lesz a sorsotok, ha elibém nem hozzátok azt a kovácslegényt, azt a Szikra Ferkót.

Úgy üvöltött, hogy preckelt a nyála, szeme forgott, mint tüzeskerék, s az egész Héccerhét, a sallangos, csipkés egyenruhájú főhadvezér olyan mérges volt, hogy az ember azt gondolhatta, menten szétpukkad. A gyilkosságban, embernyúzásban, szegényverésben, rablásban edzett zsoldosok riadtan néztek reá, s azt gondolták, ennél már Szikra Ferkó sem lehet rettentőbb.

Összeálltak hát sűrű sorokba, és indultak. Elmentek, de vissza egy se tért közülük.

Most hökkent meg csak igazán Toportyán király meg a hadvezére. Előhívatták a vén boszorkányt, aki annak idején hol varjú, hol bagoly képében kileste Kalapándi apót meg Szikra Ferkót.

A vén boszorkány elő is jött. Amerre járt, békák cuppogtak a lába nyomában.

Amikor meghallotta, hogy Szikra Ferkóról van szó, úgy összezsugorodott, mint az aszalt gomba.

– Hagyj békét, király! – rikácsolta. – Egyszer már megjártam vele, amikor ló képében akartam csúffá tenni. Úgy megpatkoltak azzal az átkozott Kalapándival, hogy máig is nyögök bele. Kívánj, amit akarsz, de ezzel a legénnyel nem kötök ki.

Már indult is volna, de a király meg Héccerhét visszaráncigálták a rongyainál fogva.

– Legalább tanácsot adj, hogy győzhetjük le ezt a szemtelen parasztot?– Minek neked tanács, király? – fordította a királyra vöröskarikás szemét a

vén boszorkány. – Tudod te a módját. Ereszd reá a seregeidet. Nem ezt az innen-onnan összeszedett csőcseléket, hanem az igazit, amelyikkel legyőzted volt a földalatti népet is. Mit siránkozol itt, terem neked elég katonát a méregmocsár, csak ne sajnáld az aranyat.

– Hogyisne, egy ilyen senkire vesztegessem aranyaimat! – morgott Toportyán király.

– Akkor keress egy olyan vitézt, aki erősebb Szikra Ferkónál, és legyőzheti őt.

Ennyit szólt, aztán átbucskázott a fején, varjúvá változott, és károgva elszállt. Toportyán király és Héccerhét uraság még egy darabig néztek utána, majd egyszerre sóhajtották el magukat:

– Hej, ha itt volna Rontombontom meg Haddelhadd, akkor nem lenne gondunk.

No, ha mindenkinek ilyen hamarjában teljesednék a kívánsága, akkor ugyan jó volna. Alig jutottak a sóhajtás végére, máris nagy zenebona, sürgés-forgás támadt odakünn. Aztán nyílt a nagy szárnyas ajtó, és a szolgálattevő kamarás alázatos görnyedezéssel jelentette, hogy a híres nevezetes Rontombontom meg Haddelhadd vitézek instálják a bebocsátatásukat.

Sokat nem kellett instálják.A király és Héccerhét majdhogy eléjük nem szaladt. Jött a két vitéz,

minden léptükre egyet döndült a padló. Ebből is tudhatta akárki, hogy milyen borzasztó nagy hősök ők.

Persze Rontombontomék csak most értek ide, hisz közönséges lovon kocogtak, nem pedig táltoson.

A két vitéz feszesen megállt a király előtt.Elkezdte Rontombontom:– Felséges uram, dicső Toportyán. Bejártam az innenső meg a túlsó világot.

Voltam itt is, meg amott is. Elmentem emide meg amoda, amíg rábukkantam a szűzaranyra. Vitézi harcba keveredtem a földalatti néppel, s mind egy szálig levágtam őket. Úgy folyt a vér, hogy három nap, három éjjel úsztam benne, míg partra vergődtem. De a parancsodat teljesítettem. Ímhol a szűzarany.

Azzal átnyújtotta az aranydarabkát.Ez a Rontombontom, ez aztán értett hozzá. Úgy tudott hazudni, hogy

egyet se pislantott közben.Most Haddelhadd következett. Odébb könyökölte Rontombontom komáját,

s majdnem orra bukott, olyan mélyre hajolt.– Felséges és fényes, halhatatlan és dicsőséges Toportyán királyom. Amit

Rontombontom tett, az is valami, nem mondom. Hanem amit én cselekedtem, ahhoz foghatót nem vitt még véghez vitéz.

Toportyán király mosolyogva bólogatott, hogy csak rajta-rajta, mondja.– Tíz nap, tíz éjjel mesélhetném miféle csodatetteket vittem véghez. Magát

Viharkirályt a szakállánál fogva rángattam ki palotájából, s hogy Villám vitézzel mit tettem, azt el nem mondom, mert nekem magamnak is elszorul a szívem, ha reá gondolok. De tettem, amit tettem, én nem vagyok az a fajta, aki magát dicséri, elég az hozzá, hogy itt a buzogány. Villám vitéz buzogánya. Én vettem el tőle rettentő viadalban. Eddig ő volt a világ legnagyobb vitéze, most már én vagyok.

Azzal nagyot ütött a mellére. Lehet tán, hogy kissé túl nagyot, mert elkezdett köhögni, s a király meg Héccerhét alig tudták a tikogását megállítani.

Egyedül csak a komája, Rontombontom nem segített rajta. Még egy ujját se mozdította. No bizony! Még hogy Rontombontom a világ legnagyobb vitéze?! Tudja ő jól, hogy s mint szerezte azt a buzogányt, hogy lopta el az álomitaltól elkábult Szikra Ferkótól. Már-már kibökte, mert haragjában nehezen köt bogot nyelvére az ember, de aztán csak észre térítette magát. Ha ő elárulja a komáját, az meg őt fogja beárulni, hogy miféle suskussal jutott hozzá a szűzaranyhoz.

Így hát nem szólt egyik sem, csak nézegették egymást villámló szemekkel.Ha ők nem szóltak, szólt azonban a király.Felállt trónusáról, és így beszélt:– Kedvelt híveim, szeretett hőseim. Örömmel fogadom vitézi hazatértetek.

Nagy és dicső feladat vár reátok. Valami senki-semmi legényke arcátlankodik országomban, azt kell legyőznötök.

– Legyőzöm én még a Hegyi Sárkányt is – köpte a markátHaddelhadd.

– Miszlikbe vágom magát a rettentő Behemótot! – gyűrkőzött neki Rontombontom.

– Nem kívánok én tőletek ilyen nagyot, csak azt, hogy verjétek le Szikra Ferkót.

A két világhíres-nevezetes leventének egyszerre koccant össze a foga:– Szik – ra… – csuklott Rontombontom.– Fe-her – kóóó…? – nyögött Haddelhadd –, s kiütött homlokán a verejték.– Az ám! Őt kell legyőznötök. Elébb azonban – még ma éjjel

megkovácsoltatjuk azzal a vén Kalapándival a világverő kardot. Azt akarom, hogy elsőül ennek a Szikra Ferkónak a nyakán próbáljátok ki az élét.

Hej, de visszatért egyszerre a bátorság a két leventébe! Felfújták magukat, mint két varasbéka.

Világverő karddal? Azzal igen! Azzal még Szikra Ferkótól sem riadnak meg.Hanem hiába keresték-kurrentálták mindenfelé az udvari futárok meg

Héccerhét istrázsái Kalapándi apót. A nevezetes kovács, a mesterek mestere eltűnt. Lelakatolta műhelye ajtaját, fogta a botját, s elment. Hogy hová? Azt biz senki sem tudta volna megmondani, de volt aki megesküdött, hogy látta, amint a hegytetőre érve egyenesen fellépegetett a nap sugarain a felhők közé. De hát ki járhatott utána, igaz-e, nem-e? Egy a biztos: Kalapándi mester eltűnt, s meg nem kovácsol ő már semmiféle kardot, még magának Toportyán királynak sem.

Mit volt, mit tenni, a tanult udvari kovácsok még azon az éjszakán kikalapálták a kardot. Gondolták, jó lesz így is. Volt abban acél, volt arany, nem rajtuk múlt, hogy nem lett belőle világverő kard. Mutatni ugyan elég jól mutatott, hisz a kard is csak olyan, mint az ember, harcban, küzdelemben derül ki róla, mit ér.

Éjfélre elkészült a kard, és azon nyomban bársonyos tokba fektették. Azontúl, egészen reggelig, szüntelenül őrizte száz válogatott vitéz.

Mikor reggel Rontombontom meg Haddelhadd beállított őfelségéhez, szépen kikenve-fenve, beillatosítva, a király előhozatta a kardot, és így szólt hozzájuk:

– Hőseim, vitézeim! Íme a világverő kard. A ti vitézségeteknek köszönhetem, hogy itt van a birtokomban. Éppen ezért reátok bízom, forgassátok királyi nevemhez méltóan. Induljatok vele, és győzzétek le a senki-semmi lázadót, azt a Szikra Ferkót.

Fejet hajtva zökkent térdre a birodalom két hírneves vitéze. Aztán felálltak, s mindketten egyszerre nyúltak a kard után.

Most már melyiké legyen?Kit érjen a tisztesség, hogy megsuhogtassa a világ fölött a győzedelmes

kardot?Haddelhadd nagyot taszított cimboráján, Rontombontom viszont hasba

rúgta társát, és ketten kétfelé gurultak. Már a kardjukat markolászták, hogy egymásnak rontsanak, mikor Toportyán király toppantott a lábával, és lekushadtak mind a ketten.

– Moccanást se! Együtt szereztétek meg a szűzaranyat és Villám vitéz buzogányát. Egyiketek sem előzheti meg a másikat a kardforgatásban. Éppen ezért elrendelem, hogy közösen emeljétek a kardot, mindkettőnek ott legyen a keze a világverő kard markolatán, s együttesen vágjátok le Szikra Ferkó fejét.

Mit tehetett a két levente? Paroláztak, aztán felszedelőzködtek. Hogy meglegyen az egyformaság, Haddelhadd alá apró szamárkát adtak (alig bírt rá felkucorodni). Rontombontomot pedig felrakták

egy temérdek-nagy ló hátára. Így éppen egyforma magasat mutattak.

Mikor jól nyeregben ültek, odalépett közéjük Héccerhét, és a király nevében átnyújtotta a nevezetes kardot.

Bezzeg vigyázott a két lovag. Úgy néztek egymásra, mint két macska az egér fölött. Egyszerre kaptak a kard után, és megmarkolták jó szorosan.

Így indultak Szikra Ferkó ellen. Nem kellett sokat keresgélniük, megtalálták. Hiszen akkor már az egész ország Szikra Ferkóról beszélt.

Eljöttetek, orgyilkosok? – nevetett magában Ferkó, és kihúzta világverő kardját. Villámok cikáztak annak vasán, amint egyet suhintott vele.

Rontombontom meg Haddelhadd közös erőlködéssel felemelték kardjukat.Összecsaptak.Szikráztak az egymásba harapó acélok, és a királyi kard úgy olvadt

semmivé, akár a faggyú.Ferkó ismét emelte kardját, hogy lekaszabolja a két vitézt. Meg is teszi, de

hol jártak már azok! Rontombontom egyhuzamban csapkodta a lovát, Haddelhadd pedig, nehogy lemaradjon mögötte, hóna alá kapta a szamarát, és úgy menekült.

– Eredj utánok, pajtás, és fogd meg őket, mert kiszaladnak a világból.A legény el is ment, hanem másnap agyonfáradva tért vissza.

Rontombontom és Haddelhadd úgy elszaladtak, hogy a szél sem éri őket már utól.KI A TOLVAJT PÁRTFOGOLJA,MAGA NAGYOBB TOLVAJToportyán király meg Héccerhét hadvezér váltig várták, mikor hozzák eléjük aranytálcán Szikra Ferkó koponyáját. Vagy ha nem is azt, de legalább a hírét, hogy jönnek, közelednek a győzelmes Rontombontom meg Haddelhadd vitézek.

Hát ha olyan nagyon várták a hírt, akkor meg is kapták, s ettől egyszerre úgy görcsbe rándult a képük, mint akik a kolbász helyett kőbe haraptak.

Toportyán Héccerhétre nézett, ő meg vissza reá.Egyszeriből megértettek mindent. A kard, az igazi kard Szikra Ferkónál

van, azért győzhetetlen.– Becsapott ez a gazember Haddelhadd és az a pimasz Rontombontom –

csikorgatta a fogát mérgében a király. – Tiszta szerencséjük, hogy elszöktek, mert ha nem, felakasztom mind a kettőt.

Aztán összetették az eszüket a király meg a hadvezére, s addig súgtak-búgtak, míg kisütöttek valamit. Ettől egyszerre kigömbölyödött mérges-savanyú képük, aztán maguk elé rendelték Kancsali főbírót.

– Ide hallgass, bíró, kedves-e az életed?– Az még a szúnyognak is kedves.– Azért mondom. Hát ha továbbra is élni akarsz, Kancsali fiam, kerítsd elő

nekem az ország legnagyobb tolvaját.Hiszen te vagy az, uram, vagy ha nem te, akkor Héccerhét uraság –

gondolta Kancsali főbíró. Gondolta, de nem mondta, mert annyi esze volt ám neki is. Jó helyen van az ő feje a két füle között. Ezért hát mélyet bókolva így felelt:

– A legjobbkor szóltatok, felséges Toportyán, nagyságos Héccerhét. Éppen holnap akasztjuk a tolvajok tolvaját.

– Azt ugyan nem – vakkant közbe Héccerhét.– Így szól az ítélet, nagyuraim – hajlongott tovább Kancsali. – A főtolvaj

Suputyit holnap felakasztjuk, csak elébb lecsapatjuk azt a két lopó kezét, és kiszúrjuk azt az ide-oda futkosó szarka-szemét. Lelopná az még a napot is az égről, ha hozzáférhetne. A szeg nem nyugodhatik tőle a falban, kilopja a széket az ember alól, olyan veszekedett nagy lopó, cégéres tolvaj az a Suputyi.

– Éppen ilyen kell nekünk – vágta el a beszéd fonalát Héccerhét. – Egykettő, hozasd elém.

Kancsali főbíró úgy tett, ahogy parancsolták, és a híres lopót azon nyomban kiszedték a tömlöcből, ahol éppen azt próbálta valamiképpen kiokoskodni, hogy milyen huncutsággal lophatná le holnap a saját nyakáról az akasztófakötelet.

Hát lelophatta még a mai nap. Mert Toportyán király így szólt a láncban görnyedező Suputyihoz:

– Hallod-e, fürge ujjú, igaz-e, hogy te mindent el tudsz lopni?Volt esze Suputyinak, meg sem is próbálta tagadni tolvajságát. Tudni nem

tudta, de sejtette, mit akarnak tőle.

– Elsinkófálok én mindent az égvilágon, amit csak parancsolsz, felséges királyom.

– Hát az akasztófát szereted-e? – nézett rá mérges vasvilla-szemekkel Héccerhét.

– Még a nevit se, nagyuram.– Akkor ide hallgass – vette át a szót megint Toportyán király. –

Megmenekülhetsz az akasztófától, ha teljesíted parancsomat.– Máris teljesítve vagyon.– Derék legény vagy Suputyi – dicsérte Toportyán. – Ha visszatérsz,

szolgálatomba fogadlak. Hát ide figyelj. Van egy legény, valami Szikra Ferkó, vagy hogy hívják. Van neki egy kardja. Azt a kardot lopd el nekem.

– Nehezebbet kívánj, jóságos királyom – csúszott elébe Suputyi.– No, csak eredj – hozd a kardot.Intett Toportyán, és Suputyiról leszedték a rozsdás vasbilincseket, s hoztak

egy rend szép úri selyemruhát. De Suputyinak nem kellett.– Inkább maradok a magaméban.Pedig az ugyan siralmas volt. A tömlöcben elszaggatta, a bilincs felmarta,

penészfoltok virítottak rajta elöl-hátul. Így indult el Suputyi felkeresni Szikra Ferkót.

No, őt ugyan nem volt nehéz megtalálnia.Minden városon, minden falun csak azt beszélték, hogy mit tesz, merre jár

Szikra Ferkó és vitézei, s hány seregét győzték le már Toportyán királynak. Mindig csak abba az irányba ment Suputyi, amerről vágtatva jöttek a menekülő úri hintók s amerre vidáman énekelve kocogtak fakó szekéren vagy hátukon batyuval, gyalog a szegényemberek.

– Ott a helyünk – mondogatták a szegények. – Ott vitézkedik Szikra Ferkó. Ő megvédelmez bennünket Toportyán királytól. – A fiatalabbja meg egytől egyig mind a seregébe akart állani.

Úgy is volt. Szikra Ferkó világverő kardja oltalmában békében élhettek a becsületes emberek, nem hallatszott onnan szegények sírása, árvák jajgatása.

Ide érkezett meg egy napon Suputyi.Mielőtt Szikra Ferkóhoz ért volna, előbb meghengergőzött a porban, aztán

belefeküdt a sárba, megszaggatta amúgy is rongyos ruháját, hogy még nyomorúságosabbnak látszodjék, s úgy tántorodott oda a győzelmes csatából hazatérő Szikra Ferkó elé. Végigfeküdt az úton, éppen keresztben, mint aki mozdulni sem bír.

Szikra Ferkó visszarántotta a lovát, s leszökött a hátáról.– Mi bajod, te szegény? – hajolt részvevően Suputyi fölé.– Most szöktem meg a király börtönéből – nyöszörögte Suputyi.Ferkó nem szólt semmit, hanem felnyalábolta Suputyit, és a nyeregbe

ültette, ő maga kantárszáron vezette a lovát. Aztán a szállására vitte,

megetette, megitatta.A nagy mester Suputyi pedig úgy értett a komédiához, hogy Szikra

Ferkónak elfacsarodott a szíve, amint a főtolvaj fakó arcára, remegő szája szélére nézett.

Lámcsak – gondolta Ferkó –, mire nem képes az a gaz Toportyán. Ezt a derék embert is hogy meggyötörte.

A tolvaj meg egyre hálálkodott Ferkónak.– A szabadítóm vagy, Szikra Ferkó. Amíg élek meg nem hálálhatom.– Élj becsülettel, egyebet nem kívánok én senkitől – felelte Ferkó.– Nem úgy van az. Meg akarom hálálni, hogy olyan könyörülő szívvel voltál

hozzám. Engedd, hogy melletted maradjak – könyörgött Suputyi. – Halálodig szolgállak, még azután sem hagylak el. Engedd, hogy én takarítsam a csizmádat, abrakoljam a lovadat; ételedet, italodat felszolgáljam. Hűbb szolgád nem volt nálam egész életedben.

Elnevette magát Szikra Ferkó.– Nem volt nekem soha semmilyen szolgám. Eredj Isten hírével, nem

vagyok én kisasszony, hogy alám párnát rakjanak.De Suputyi addig-addig, hogy így meg úgy, míg végtére belé-ment Ferkó.

Utoljára is, nem verheti el maga mellől ezt a jámbor embert.Annak a jámbor embernek aztán az volt az első dolga, hogy amint Szikra

Ferkó ledőlt aludni, úgy ellopta a világverő kardot tokostul, mindenestül, mint egy szalmaszálat.

Pedig ott volt a kard a Ferkó feje alatt, de hát azért tolvaj a tolvaj, hogy még a kisborjút is ellopja az anyja alól.

Futott Suputyi, futott a karddal, és meg sem is állt, míg Héccerhéthez nem érkezett. A főhadvezér vitte a kardot egyenesen a királyhoz, aki úgy megörült kedves tolvajának, mint farkas a komájának.

– Hadd lám, az igazi kardot hoztad-e, nem akarsz-e becsapni, Suputyi szolgám.

A tolvaj kihúzta a kardot, hát az fordult egyet, és – supp! úgy lecsapta ellopójának a fejét, hogy egyenesen a Toportyán lábához gurult.

A király éppen csak annyi fáradságot vett magának, hogy elrugdossa csizmája orra elől a levágott koponyát, és máris behívatta seregének leghíresebb verekedőjét.

– Fiam, Rapittya, szedd csak fel onnan a márványpadlóról azt a szép fényes kardot. Neked adom.

Több se kellett annak. Felkapta, a kard meg – supp! s a Rapittya feje odagurult éppen a Suputyié mellé.

Ennek fele se tréfa – komorodott el Toportyán király meg főhadvezére. – Ez nem kard, ez maga az ördög!

Aztán kihirdették a vitézek között, hogy aki felemeli, és hüvelyébe dugja a világverő kardot, abból menten kapitányt csinálnak.

Elég volt egyszer mondani, máris jöttek, özönlöttek a katonák, bélyeges pofájú martalócok, városnak-falunak csőcseléke.

Odaálltak a király elé, megpróbálták felszedni a kardot, aztán – supp! gurult a fejük.

A végén úgy elterjedt a híre a rettenetes kardnak, hogy kötéllel sem foghattak olyan bolondot, aki hozzányúlt volna.

– Tudod mit, Héccerhét fiam – nézett főhadvezérére Toportyán király. – Azt mondom neked, próbáld meg te magad. Mégis más az, te vagy a főhadvezér, téged csak nem mer bántani ez a szemtelen kard. Tedd meg, édes fiam, az én kedvemért.

Belesápadt Héccerhét a király nagy kedvességébe, aztán térdre borult, és

így szólt:– Felséges királyom, tiéd az életem, tiéd a halálom, rendelkezz

mindenemmel, legyen a tiéd még az is, amim nincsen. Mást mondok én. Ország-világ előtt nyilvánvaló, hogy senki mást nem illet meg a dicsőség, hogy forgassa a világverő kardot, mint éppen téged, a felséges, dicsőséges, mindannyiunk által szeretett Toportyán királyt.

Huhh! szökött nagyot őfelsége, s majd odacsördített egyet hadvezére kövér nyaka közé.

Úgy néztek egymásra, hogy az ember már várta, melyik falja fel hamarább a másikat.

Mit tegyenek ezzel az átkozott karddal?Végül is kisütötték. Kötelet hurkoltak a kard markolatára, a kötélhez láncot

kötöttek, a lánc végét pedig odaakasztották egy petrencerúdhoz, azt aztán 24 pár ökörhöz.

Úgy húzta el nagy csááá… hóóó-val, ostorpattogtatással, biztatással a huszonnégy pár ökör azt az egy szál vékony kardot.

Addig húzták, míg egy mély-mély kúthoz nem értek, abba aztán beleeresztették. A kút fölé mázsás kövekből ajtótlan, ablaktalan tornyot rakattak, s körös-körül őröket állítottak. Annyian voltak, hogy egymásba ért a könyökük. Toportyán király megmondta: fancsikára hasíttatja őket, ha engedik ellopatni a világverő kardot.AZ IGAZI VITÉZ,KARD NÉLKÜL IS VITÉZNo, Ferkó, eddig volt, ahogy volt, de miként lesz ezután? Könnyű addig vitézkedni, míg az ember kezében ott villog a világverő kard.

Volt – nincs!Most mutasd meg Ferkó, mit tudsz, most birkózz meg Toportyán király

számlálhatatlan seregével. Ugyan érdemes volt annyit törnöd magad. Bejártad a föld mélyét, tengerek távolát, eljutottál Szivárványországba, legyőzted a vitézek vitézét. Mit értél vele? Add meg magad gyorsan. Szégyen, az igaz, de hátha megkegyelmez Toportyán király.

Lehet, hogy más így gondolkozott volna, de Szikra Ferkónak csak a kardját lophatták el, nem a bátorságát. Karddal, kardtalanul – ő meg nem adja magát.

Kilencvenkilencen voltak azok a vitézek, kiket Ferkó megszabadított a katonafogdosástól. Azóta a kilencvenkilenc legényből lett kilencvenkilenc hű bajtárs. Aki szegénységbe belekeseredett ember, bujdosó csak volt az országban, mind odagyűlt a Ferkó seregébe. Egytől egyig harapóskedvű legény, aki alig várja, hogy tengelyt akasszon Toportyán király martalóchadával.

Most aztán megjött az alkalom.Ferkó felsorakoztatta kilencvenkilenc pajtását, és így szólt:– Pajtások, eddig győztünk, mert nálunk volt a világverő kard. Ezentúl

azért fogunk győzni, mert velünk az igazság.Többet nem kellett mondania, de még ha akart, akkor se szólhatott volna,

olyan ujjongás támadt.– Vezess, vezess, Szikra Ferkó! – kiáltozták mindenfelől, és a

kilencvenkilenc kaszárnya valamennyi elszánt katonája egyszerre suhogtatta, rázta, forgatta a feje fölött kardját, kaszáját, bunkós buzogányát.

Hej, ha ezek rázúdulnak Toportyán király seregére, nem marad abból még hírmondónak sem!

Hát nem is maradt.Más volt, az igaz, mintha a csodakard minden suhintására ledőlt volna egy-

egy szakasz ellenség. Hanem azért a kisbalta is megtette a magáét, hát még

a kilencvenkilenc hű bajtárs. Estére egy szál ellenség, nem sok, annyi sem maradt a csatamezőn, összevágták, lekaszabolták őket Ferkóék az utolsó szálig.

Másnap azonban – honnan, honnan nem – újabb sereg támadt reájuk nagy kurjongatással. Kétakkora, mint a tegnapi. Estére végeztek azzal is, de harmadnap megint csak új sereget küldött ellenük Toportyán király. S ez kétakkora volt, mint az előző napon.

Így ment ez nap nap után, hogy nem lehetett azt bírni erővel, felfogni ésszel.

Ott ült, ott szomorkodott Szikra Ferkó a sátra előtt. Egyszerre csak rezzent fölötte a lomb, szellő cirógatta forró homlokát.

– Mi az, édes uram, miért búslakodsz? – hallotta Fuvallat édes suttogását.– Hogyne búsulnék, hogyne szomorkodnék, én kegyesem, szép kedvesem,

mikor nem győzzük aprítani Toportyán király seregét. Minden levert katonája helyére kettő támad másnapra. Hát már sose lesz vége a csatának, sose győzhetjük le Toportyán királyt?

– Ej, uracskám, uracskám – enyelegte körül Ferkót a szellő. – Ne veszítsd el a hitedet, ne félj. Valami boszorkányságnak kell emögött lennie, bízd rám, majd én kifürkészem.

Aztán egy tünde csókot fuvintott Ferkó homlokára, és elsuhant.Hol járt, merre szárnyalt, nehéz lenne arról számot adni, de elég az hozzá,

hogy estére megint odalebbent Ferkó mellé, és ezt susogta:– Tudom már a titkot! Toportyán király minden este éjfélszínű paripájára ül,

és meg sem áll, míg a Méregmocsárhoz nem ér. Ezt azért nevezik így, mert dögletes bűz-gőz árad belőle, s aki élő oda közeledik, meghal azon nyomban. A királyt azonban varázslat védi, nem esik bántódása. Odabenn a mocsárban űzi boszorkányi mesterkedéseit, és minden reggel új sereg élén lovagol ki az ingoványból. Megpróbáltam utána osonni, hogy kilessem, mit csinál ott, de hiába, már csak félig vagyok tündér, mióta beléd szerettem, asszonyod lettem. Elaléltam, s majd odapusztultam magam is a Méregmocsárba.

Ó, hogy ölelte-szorította magához Ferkó a kedvesét, hogy féltette, hogy óvta, vigyázzon magára, nehogy odamerészkedjék még egyszer a Méregmocsárhoz.

Hanem azért másnap a drága kis Fuvallat megint csak ott sustorgott Toportyán király éjfélszín lova nyomában.

Hajnallatra-pitymallatra aztán odasussant Ferkója mellé. Alig pihegett szegény.

– Megjártam a Méregmocsarat, és most már mindent tudok. Ezúttal magasabbra szálltam, hogy ne érjen a mocsár gyilkos párája, megbújtam egy felhőfoszlány mögött, sütött a hold, mindent láttam, nincs már előttem titka Toportyán királynak.

Azért a mérges gőz mégis megérinthette, mert a kis Fuvallat elalélt, csak Ferkó gyöngéd csókjától tért magához.

– Figyelj reám, szerelmem. Elmondom, mit láttam. Mikor Toportyán király beért a Méregmocsár kellős közepébe, kioldozta a lova hátán keresztbefektetett zsákot. Tudod-e mi volt a zsákban? Aranypénz!

– Tán megbolondult? Aranyat hord a mocsárba?– Várd a végét, Ferkóm! Szórta az aranyat, s ahová egy aranypénz lehullott

és belesüllyedt a békanyálas, fortyogó mocsárba, ott egy-egy katona nőtt-emelkedett ki lovastul, fegyverestül, mindenestül. Mikorra Toportyán a mocsár túlsó végére ért, és kifogyott zsákjából az arany, már útra és harcra készen várta az ingoványból támadt sereg.

Ferkó izgatottan ugrott fel.– Ez hát a titka Toportyán királynak! Ezért nem lehetett őt legyőzni. De

most már…Elakadt a szava. Mi lesz ezután? Hisz élő emberi lélek nem hatolhat el a

Méregmocsárba. Ők pedig napról napra fogynak… nekik is az lesz a sorsuk, mint a földalatti népnek. Azok is hősök voltak, azok is levágták minden nap Toportyán seregét, és másnap mégis új sereg ellen kellett harcolniuk egészen addig, míg legyőzötten, megfogyatkozva menekülniük kellett. Hiába… tellett az arany a királyi kincseskamrából, s okádta magából a katonát a Méregmocsár. Most sem lesz másképpen, el kell veszniük…

Leült, magába roskadt Ferkó, majd ismét felugrott.– Nem! Nem veszünk el!Majd szétpattant az agya a gondolkodástól. Ki az, aki tanácsot adhat. Ki

az, aki megsegítheti? Hirtelen felkiáltott:– Kiskopac!Hogy is nem jutott eszébe a minden bajban megsegítő, a szegényeket

istápoló Kiskopac?Megölelgette, megcsókolgatta drága szép szerelmét, és így szólt hozzá:– Édeském, feleségem, Fuvallatom, egyet kérek tőled. Kelj útra még

egyszer, és keresd fel Kiskopacot. Mondd meg neki, hogy tiszteltetem, és kéretem, jöjjön, segítsen meg bennünket.

Fuvallat két gyöngyvirág karja még egyszer átölelte Ferkó nyakát, aztán az egykori Szélkisasszony, a volt tündérleány útra kelt. Ott száguldott a fellegekben, jeges viharban, Villám vitéz bátyjának villámai messze elmaradtak mögötte.

Még nem volt ilyen nehéz csatája Ferkó fogyatkozó seregének, mint ezen a napon. Százfelől törtek reá harapós hadiméneken Toportyán mocsárból kikelt martalócai. Nehéz csatakígyók, hangosan pukkanó tarackok, bő torkú mozsárágyúk ontották rájuk a tüzet. Hiába gyűlt mindenfelől Szikra Ferkó táborába a nép, mind köze

lebb nyomultak a páncélozott öltözetű, a vívás, háborúzás minden cselében jártas zsoldosok.

Legjobban Ferkóra fájt a foguk. Ezer arany üti a markát annak, aki elviszi Szikra Ferkó fejét Toportyán királynak. Őt keresték hát mindenfelé. Ott suhogott a pallosuk, görbe kardjuk már a Ferkó feje körül, hiába csapott mindenfelé a kisbalta.

Szikra Ferkónak össze kellett szednie minden erejét, sűrű rendet vágott maga körül a kisbaltával, de az bizony a sok hadakozástól már egészen kicsorbult, és most, ahogy száz kard is sújtott feléje, fájdalmas reccsenéssel kettétört.

Ferkó szívébe beletépett a fájdalom. Máskor tán meg is könnyezte volna hűséges baltáját, de most nem volt ilyesmire érkezése. Kardot rántott, s úgy vetette magát az ellenségre. Az egész sereg utána.

Gonosz Toportyán martalócai nagy üvöltözéssel meghátráltak. Legfőbb ideje volt, mert Ferkóék már alig bírták szusszal. De ezt csak ők tudták, s nem az ellenség. Mert azt úgy vágták, csépelték, mintha sose akarnák abbahagyni. Addig kaszabolták, míg hírmondó sem maradt belőle.

Így aztán, ha nehezen, de még most is győztek.Visszatértek a táborba egy ital vizet inni, sebeket ápolgatni, pihenni. Szikra

Ferkó maga belépett vezéri sátrába.

A szíve akkorát dobbant örömében, hogy majd kiszökött a helyéről. Ki üldögélt, lábát lógázva, az asztal szélén? – ki más, mint Kiskopac.

Való, nem való, Ferkó felkapta, megforgatta, megölelgette.– Ne, te bolond, te! – kapálózott Kiskopac. – Hát illik ilyesmi egy hadsereg-

vezéréhez?Egyszeriben elment a kedve Ferkónak. – Akkorát sóhajtott, hogy majd

elfújta a sátorát.– Nem sokáig leszek én már seregvezér. Még egy-két nap, s tovább nem

bírjuk a csatát. Ha azt mondom, hogy Toportyánnak annyi a katonája, mint fűszál a réten, akkor keveset mondok.

Hanem Kiskopac semmiképpen sem akart együtt szomorkodni Ferkóval.– Ne búsulj, koma, nem hagylak el. Itt a kezem, csapj belé. S hogy ne

legyünk ketten, hoztam egy harmadikat is.Összecsattantotta a tenyerét, s hát – lássatok csudát! – ebben a

szempillantásban hullámot vetett, és megnyílt a föld. Az ámuló-bámuló Ferkó előtt ott állt a földalatti nép kurta szakállú, széles vállú elöljárója.

Megölelték egymást, s csak mikor belefáradtak az örvendezésbe, akkor jutott eszébe Ferkónak, hogy megkérdezze:

– Hát kegyelmed hogy kerül ide?A választ Kiskopac kuncogta el:– Úgy, szépöcsém, hogy más is van még, akit nem a gólya költött. S ha

nem lenne, bíz jómagam se tudnám, hogy segítselek meg.A kurta szakállú vette át a szót:– Megsegítjük egymást, így mondd, Kiskopac. Ti a föld felett harcoltok, mi

pedig a föld alatt. Tudd meg – most már elmondhatom –, mi nem vártuk tétlenül, összedugott kézzel azt a bizonyos szabadító Szikra Ferkót. Tedd ide a füledet a földre. Hallod ezt a döngetést? Odalenn a mélyben a mieink bontják a sziklát, alagutat vágnak egészen a…

– Pszt! – ugrott közéjük Kiskopac. – Vannak titkok, amiket legjobb soha ki sem mondani. Hanem ide figyeljetek…

A földalattiak vezére meg Szikra Ferkó összehajoltak, és Kiskopac suttogni kezdett.GYŐZELEM!Felhők mögött bujdokolt a holdvilág, mikor Toportyán király éjfélsötét lován útra kelt Méregmocsár felé.

Hegynek fel vezetett az útja, de Toportyán nem kímélte a lovát, korbácsolta szakadatlanul, hogy minél hamarább elérje az ingo

ványt. Fekete köpönyege úgy lobogott utána, mintha varjúsereg kísérné.

Végül felért a hegygerincre.Odalenn a mélyben, mord sziklák közé szorultan terült el fortyogó, gyilkos

gőzeivel Méregmocsár.Azazhogy…Toportyán király megrántotta a gyeplőt. Úgy állt a hegygerincen, mint egy

fekete kőből faragott szobor.De volt is mitől meghökkennie! Szemközt, körös-körül mindenfelé a hegyek

oldalán bányászlámpák vöröslő fénye világított.Füttyszó hasított a légen át, és abban a pillanatban dübörögve legördült

egy szikla, és hangosan loccsanva hullt a mocsárba. A kénpárás ingovány magábanyelte, de máris jött a második, a harmadik. Mintha valamennyi hegy rohamra indulna a halálthozó lápvilág ellen. Görögtek, forogva, csúszva rohantak a mélybe a sziklák, és alig telt el egy-két kurta óra, eltömték, örökre befedték a gyilkos Méregmocsárt.

Rögtön tudta a király: ezt nem tehette más, csak a földalatti nép.

Bányászember bánik el így a sziklával.Toportyán király belekábult a dühbe meg a félelembe. Annyi, annyi év után

ismét előjöttek hát az örökre legyőzöttnek hitt, a hallgatásba, a mélységbe üldözött ellenségei.

De nem, azért még nincs veszve minden! Van még elég serege Toportyánnak, jut a kard vasából mindenik lázadónak.

Sarkantyúba kapta lovát, és hajrá! – hazáig meg se állt.Odahaza a várában a vastag kőfalak, az öreg szakállaságyúk, a forradásos

képű, gyilkospofájú martalócok megnyugtatták egy kicsit.– Kettőzött őrséget az összes falakra! Minden ágyú tüzelésre készen,

valamennyi kard kihúzva! Egy hordó aranyat kap mindenki, ha győzünk.Parancsolt, ígérgetett, rikoltozott Toportyán király, és mögötte loholt

mindenütt Héccerhét, a főhadvezér.Hajnalodáskor aztán recsegő trombitaszóval, süketítő dobpuffogással

kivonultak a királyi csapatok a várból és felsorakoztak széles karéjban. A sok zsoldos égett a türelmetlenségtől, szomjúhozták… no, nem a vért… a hordó arany, az nem hagyta nyugodni őket.

A messzeségből feléjük rivalgott Szikra Ferkóék seregének kürtszava, s mintha a lábuk alól, a föld mélyéből… mintha onnan is sűrű dobpergés válaszolna.

Vagy tán képzelődnek?Dehogy képzelődnek, jól hallotok ti nagyon, Toportyán király vitézei.

Csakhogy nem dobpergés az odalenn, hanem csákánycsapás, kalapácsütés. Úgy hallgassátok azt, mintha a koporsótok fedelét szögeznék.

De hát honnét tudhatnák azt Toportyán zsoldosai, mi történik a föld alatt? Ha tudnák, félelemtől vonítva szaladnának világgá, vagy sírva csúsznának kegyelmet könyörögni. De tán jobb is nekik nem tudniuk, hisz rémületnek így is elég megpillantani a síkon felvonuló seregét a népnek.

Kürtharsogással ütközött meg egymással a két sereg.Meddig tartott a küzdelem? Vérbe borult nappalok, gyilkosan kavargó

éjszakák következtek hosszú sorban. De győzni nem tudott egyikük sem.Egyszer aztán futár érkezett a táborból, jelentett valamit, mire Ferkó felállt

a nyeregben, és így kiáltott:– Pajtásaim, ti kilencvenkilencen, kikkel együtt kezdtük a harcot, álltok-e a

helyemre?Kilencvenkilencen? Nem élt biz abból már csak tizenkilenc. A többi

elhullott nehéz csatákban, hanem aki megmaradt, egy szóval, egy akarattal vállalta Ferkó vezéri helyét.

Ő maga meg… azt lenne ám jó tudni, mi történt vele.Nem történt biz semmi más, minthogy hátralovagolt a sátorába, ahol várt

reá Kiskopac.A manó egyet toppantott, megnyílt a föld, és ők leszálltak a mélybe.Bezzeg itt már nem dobolásnak hallatszott a csákányok, kalapácsok

csattogása. Akkora volt a zaj, hogy Ferkó csak a baráti intését, de nem a szavát értette a földalattiaknak.

Csata volt ez is, habár vértelen. Verejték azonban ömlött annál bővebben. Porzott a kő, hasadt a szikla; most mutatták meg igazán, mit tudnak a földalattiak.

– Erre – mutogatott fürgén Kiskopac, és Ferkó botladozva követte a sziklatörmeléken, a földomlásokon keresztül.

Végül megálltak egy kőfal előtt.Füttyszó hallatszott, elcsendesült a munka, egy lélegzetet sem lehetett

hallani. Az egyik sóbányász csákányt nyújtott Ferkónak.A legény nem gondolkozott, belevágta csákányát a falba. Az első kő

kifordult, utána a második, víz szivárgott közöttük. Ez hát a kút, ide eresztette le a világverő kardot Toportyán király, őrzi odafenn száz kivont kardú vitéz.

No, ha őrzi, már nem őrzi sokáig. A földalatti nép megásta az utat, s most itt van, eljött a kardjáért Szikra Ferkó.

Itt van, szétbontja a köveket. Fáklyát ragad kezébe, és leereszkedik a láncon, le egészen a víz szintjéig.

Ott a kard, a győzhetetlen, a világverő. Markolatig áll a vízben. Ferkó megragadja, aztán magasba tartva végigfuttatja rajta a fáklya fényét. Egy pettynyi rozsda, még annyi sem mocskolja a pengét.

Mi következett ezután? Könnyű azt már elmesélni. Ferkó felkúszott a láncon, s mikor felért, elég volt a világverő kard egyetlen suhintása, hogy leomoljék a kút fölé épített ajtótlan, ablaktalan kőtorony.

A torony leomlott, Ferkó pedig kiugrott, és fényben szikrázó kardjával nekirontott az ellenségnek.

– Ferkó! Szikra Ferkó! – ordították rémülten Toportyán katonái, és futni kezdtek.

– Ferkó! Szikra Ferkó! – ujjongtak az övéi, és előretörtek.Toportyán király meg Héccerhét hadvezér, akik a vártoronyból irányították

a csatát, a félelemtől sápadozva látták, hogy buknak a földre a bársonyhímes királyi zászlók, és miként özönlik hátra, a vár felé a vert sereg.

– Harcolunk tovább, ha nem a falakon kívül, hát idebenn, a falak között.– Ide nem törhet be Szikra Ferkó, ha hét ördöge volna, akkor se. – Így

biztatta, bátorította egymást Toportyán meg Héccerhét.Hát nem is tört be a várba Szikra Ferkó, ebben az egyben igaza volt

Toportyán királynak. Hanem történt annál sokkal cifrább dolog. Mégpedig az, hogy mikor a királyi sereg betódult a várba, egyszerre csak iszonyatos roppanás hallatszott, mintha kettéhasadt volna az ég. Pedig nem az ég – a föld hasadt meg. Meghasadt, mert a büszke, vastag falú királyi vár alatt nem szikla volt már, hanem csak üresség, puszta semmi. A földalatti nép kivájt, elhordott onnan mindent az utolsó göröngyig, az utolsó porszemig.

Megroppant a föld, s a vár lassan omladozni és süllyedezni kezdett. Nem telt bele egy perc sem, s már csak a tornya állt ki az egymásra düledező falak közül, de az is mind mélyebbre roskadt.

Abban a toronyban ott reszketett a két nagyúr, Toportyán király meg Héccerhét. Most bezzeg szánták-bánták minden bűnüket, ígérték, fogadták, hogy ezentúl egyebet, mint jót nem tesznek, minden kincsüket szétosztogatják a szegények között, csak most az egyszer megszabaduljanak. De hát késő vizet hordani, mikor már leégett a ház…

Azaz, tán mégse… Ni csak, ni, itt kering a düledező torony körül ez a kopott tollú varjú. Beszárnyal az ablakon, és reákárog a két erejét vesztett nagyúrra:

– Kár, kááár… ne bámulj már Toportyán király… úgyis késő, ami elmúlt, vissza nem jő… Kár… káár…

Térdre vetette magát a boszorkány előtt a király meg Héccerhét:– Segíts rajtunk, öreganyám…A varjú átbucskázott a fején, vénasszonnyá változott, s a vénasszony

kotorászni kezdett a tarsolyában.– Itt van! – mondta, és az asztalra tett egy kis tégelyt. – Ez a boszorkányok

kenőcse, a zsugorító zsír. Kenjétek meg magatokat. Én aztán majd elmenekítelek.

Több se kellett a királynak és cimborájának. Egymás reszkető kezéből kapkodták ki a tégelyt, s egy szempillantás, nem sok, annyiba sem tellett, akkorácskák lettek, mint a ganajtúró bogár. A következő minutumban

belebújtak egy az asztalon heverő férges dióba.A boszorkány hirtelenében visszaváltozott varjúvá, csőrébe kapta a diót, s

kiröpült az ablakon.Ott szállt lomha szárnycsapásokkal Szikra Ferkóék ujjongó serege fölött.

Már túl is jutott rajta, mikor a sereg legszélén egy gyermek, akit inkább csudát látni, mint verekedni vittek oda, észrevette a nagy fekete madarat.

– Neteneee… az a varjú!… az viszen valamit a csőrében.Máris fogta a parittyáját, megcélozta a varjút, surrant a kavics, s

odakoppant egyenesen a boszorkány gonosz fejére. A boszorkánymadár holtan zuhant a földre, csőréből kigurult a lyukas dió, de mire a gyerek odafutott, hogy megkeresse, semmit sem talált. Persze hogy nem, mikor arra szaladt egy patkány, felkapta a diót királyostúl, hadvezérestül, és hazafutott vele. A dicső Toportyán meg Héccerhét, a hős hadvezér, máig is ott kuksolnak a patkánylyukban, s még örülnek, hogy senki sem bukkanhat reájuk.

Hát Ferkó, mi lett vele?Aranynapfényben, zöld mezőn találkozott Fuvallattal. Úgy megcsókolták

egymást, hogy még a levegő is lobot vetett köröskörül.Előkerültek a mélyből a földalattiak is, készültek haza. Nem a föld alá,

hanem igazi hazájukba. Boldog szabadság földje lesz Feketegyász országából.

Ferkó pedig összegyűjtötte valamennyi emberét, mindazokat, akikkel együtt legyőzték Toportyán király rettentő seregét.

Így szólt hozzájuk:– Velem jössztök-e, barátaim, ha hívni foglak, hogy a nagyvilágon

mindenüvé elvigyük a szabadságot, hogy mindenütt boldogan éljenek az emberek?

Egy akarattal így felelt a nép:– Veled megyünk, Szikra Ferkó.Mint visszhang, dördült reá a földalattiak szava:– Veled megyünk!Így indulnak majd a szabadságért vívott újabb harcra, újabb győzelemre

Szikra Ferkó meg hű bajtársai.Hogy mi lesz a sorsuk?Győztek eddig, ezentúl is győzni fognak, nem lehet ez másképp, mert a

nép legyőzhetetlen.

●Idáig tartott a Szikra Ferkó története. Derék legény volt, tanúsíthatja ország-világ s az ilyenből sok kell, az ilyen emberekből sohasem lehet elég.

NÉHÁNY SZÓ AZ OLVASÓHOZÁrvátfalvi nagyanyától hallottam az első meséket. Nyaranta kiült a diófa alá, és mi, kisunokái, köréje gyűltünk, s ő mesélt, mesélt… Csodálatos tündérvilág bontakozott ki képzeletünkben, hős székely legénykékkel, tüzet okádó sárkányokkal, táltosokkal meg boszorkányokkal. Elszorult szívvel (és valószínűleg tátott szájjal) követtük a mesehős sorsát az egyre növekvő veszedelmek közt, és felujjongtunk, amikor végül győzött a becsület, az igazság. Ezt az örömet, ezt a felszabadult boldogságot érzem most is, amikor saját mesehőseim győzedelmeskednek a sötétség és gonoszság erői fölött. Amit sok-sok esztendővel ezelőtt nagyanyától hallottam, tovább hullámzik, gyűrűzik bennem, mint a hegyek közt elkiáltott szó, mint a belehajított kő nyomán gyűrűző tó vize.

Persze ezzel nem akarom azt mondani, hogy tó lennék, vagy éppenséggel hegy. Fehérhajú, mosolygós bácsi vagyok, aki nagyon szereti a gyermekeket. Ezért foglalkoztat a gyermekek sorsa, s igyekszem minél közelebbről megismerni minél több gyermek életét, hogy mesélhessek róla a többi gyermeknek.

Most már majdnem három évtizede annak, hogy írok a gyermekek számára, meséket, gyermektörténeteket, ifjúsági regényeket. Ezidáig tizenhét kötetem jelent meg, s azonkívül még mesék, gyermekszíndarabok tucatjai.

Ez alatt az idő alatt végigkísértem gyermek-nemzedékek felnövekedését, közben körülöttünk megváltozott a világ, a szegénység és reménykedés évei után elkövetkeztek a szocializmus építésének nehéz, de nagy eredményekkel teli évtizedei.

Ennyi év alatt felnőttek a gyermekeim. A huncut Krisztinka és a bősz Öcsi felnőtt, komoly emberré vált, akik egyre inkább rosszallják, hogy régen elmúlt gyermekéveikről írok.

Mondhatnám úgy is, hogy kikoptam a gyermekeimből.Ez persze nem jelenti azt, hogy most nincsenek gyermekbarátaim. Nagyon

is vannak, sőt talán többen, mint valaha. Köztük például a csodálatosakat álmodó Enikő, akiről a legutóbbi könyvemet írtam.

Egyes könyveim megérték a másod-, harmad-kiadást, mint például a S z i k r a F e r k ó című meseregényem.

Egyébként, hogy nehány sorban beszámoljak életrajzi adataimról is, 1916-ban születtem Székelyudvarhelyen, de már több mint ötven esztendeje Kolozsváron élek, itt végeztem az egyetemet, s itt írom mesemondó zöld karosszékembe süppedve meséimet, gyermektörténeteimet,… remélem még jó sokáig.

MÉHES GYÖRGY

TARTALOMJEGYZÉK

A világverő kard........................................................    5Toportyán király látogatóba megy............................  15Medve-uraság...........................................................  28A csúnya Bú története..............................................  39Szép Márinka............................................................  48Az ember feje nem sütőtök.......................................  57Világ pásztoránál......................................................  66Incula meg Vincula....................................................  74A földalatti nép.........................................................  85Nagyeszű Istéfán......................................................  96Életvirága.................................................................116Az ezerszínű kristály.................................................127Szél kisasszonyok.....................................................138Győzhetetlen Szikra Ferkó........................................145Viharkirály vendégsége............................................154Ki a legény, ki a győzhetetlen?.................................164

Fuvallat kisasszony lakodalma..................................169Egy tarisznya jó ravaszság.......................................179A világ tavaszba fordul.............................................188Ki a tolvajt pártfogolja, maga nagyobb tolvaj...........208Az igazi vitéz, kard nélkül is vitéz.............................214Győzelem!................................................................221

NÉHÁNY SZÓ AZ OLVASÓHOZ...................................229

Lektor: PETRE JUDITMűszaki szerkesztő: ELENA GĂRĂJĂU

Szedésre leadva: 1975. VIII. 11.A nyomás megkezdése: 1975. X. 25.

A megjelenés esztendeje: 1975.Példányszám: 10 650 példány fűzve + 1000 példány kötve.

Nyomdai ívek száma: 11,75.A megrendelés száma: 1110.

Întreprinderea Poligrafică «Crişana»Oradea, Str. Moscovei nr. 5.

REPUBLICA SOCIALISTĂ ROMÂNIA