JEDI-NÖVENDÉK Sötét vetélytársSötét vetélytársSötét vetélytársSötét vetélytárs

írta:írta:írta:írta: JUDE WATSONJUDE WATSONJUDE WATSONJUDE WATSON

EGMONTEGMONTEGMONTEGMONT

© 1999 Lucasfilm Ltd. & TM. • Minden jog fenntartva! Az eredeti kiadvány a Random House, USA gondozásában jelent meg. www.starwars.com A kiadvány eredeti címe: Star Wars – Jedi Apprentice – The Dark Rival Fordította: Nemes Judit • Szer-

kesztette: Nemes István Kiadja: Egmont-Hungary Kft., Budapest, MCMXCIX Felelős vezető: Tompa Ágnes ügyvezető igazgató Termékmenedzser: Orlai Ernő A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8208.49.01

ISBN 963 627 352 9

1. fejezet

K-7, 8-as Ér, 7-es Ér, 6-os Ér, 5-ös Ér. Szűk. Nyomás. Csapda. – Igen, Qui-gon. Megteszem. Meg fogom tenni. Tudja, hogy téves. Le kell állítani. De nem bír szembeszállni ezzel az erővel. A

kör, amely a múltat a jövőhöz csatlakoztatja, még nem teljes. Teljessé kell tennie. Kell...

Qui-gon Jinn felriadt álmából. Mint mindig, most is pontosan tudta, hol van, amint felébredt. Az álmok sosem befolyásolták, nem homályosították el az elméjét.

Még egy rémálom is csupán érzékeinek élesedését szolgálta. A szoba sötét volt, de az ablak körvonalait ki tudta venni a homályban. A hajnal

közelgett. Hallotta Obi-van Kenobi halk szuszogását a szomszédos fekhelyről. Bandomir kormányzójának hivatalos rezidenciájában, a vendégszobában szállá-

solták el őket. Qui-gon szokványos küldetésre érkezett a bolygóra, ám a helyzet hir-telen rendellenessé vált egyetlen papírra vetett sor miatt.

Ez az egysoros üzenet szülte a rémálmot. Ugyanazt, amely már három éjszakán át kínozta.

Qui-gon a fénykardjára tette a kezét, úgy helyezve el, hogy könnyen elő tudja rántani, ha esetleg valaki behatolna. Egyetlen szempillantás alatt készen állt volna a küzdelemre.

De hogyan lehet küzdeni egy álommal? K-7, 5-ös Ér. Mit jelenthetnek ezek a betűk és számok? K-7 lehet egy feltérképe-

zett, de lakatlan bolygó vagy csillagrendszer. De miért volt olyan érzése, mintha csapdába esett volna? Ki mondta, hogy „Képes vagyok rá". És ő miért kelt ki a sza-vak ellen, miért érzett tehetetlen kétségbeesést, amikor hallotta őket?

Az egyetlen dolog, ami ismerős volt számára, a megszakított kör képe. Ez féle-lemmel töltötte el.

Úgy gondolta, mindez a múltban történt. Az egész. Bandomirra való érkeztekor kapott egy levelet, amely üdvözölte a bolygón. Xanatos aláírásával.

A Jedik megtanulják értékelni az álmokat, de azt is, hogy ne bízzanak meg ben-nük. Az álmok sokkal inkább összezavarnak, semmint megvilágosítsanak valamit. A Jedik óvatosabban bánnak az álmokkal, mint az ingoványos talajjal. Csak, amikor meggyőződnek arról, hogy biztos talajon állnak, akkor lépnek tovább. Az álmok vé-letlen energiák lehetnek, semmi több. Néhány Jedi meglát bizonyos eseményeket az álmaiban, mások nem.

Qui-gon csak ritkán birtokolta ezt az adottságot, és nem kívánt az álmaira tá-maszkodni. Nappal könnyedén elhárította ezeket. Az éjszakák azonban nehezebbek voltak. Bárcsak kirekeszthetné a rémálmait és az emlékeit! Akkor nem tudnák így kísérteni.

Bejárta az egész galaxist, a Galaktikus Magtól a Külső Peremvidékig. Sok min-dent látott, ami fájdalmasan érintette, és sok olyat, amelyről azt kívánta, bárcsak el-felejthetné.

És most mind közül a legcudarabb szenvedés, a legkeservesebb emlék érte utol.

2. fejezet

Qui-gon volt az, aki felfedezte Xanatost, ő végezte el a midi-chlorian számítást, és ő vitte a gyermeket a Jedi Templomba.

Emlékezett arra a kifejezésre, amely Crion arcán ült, amikor egyetlen fiát elvitték a szülőbolygójáról, a Telosról. Crion volt a legvagyonosabb ember a Teloson, ám tisz-tában volt vele, hogy minden gazdagsága dacára ő nem tudta volna felajánlani Xanatost, ahogy Qui-gon tette. De nem akarta elveszíteni a fiát. Qui-gon látta a férfi arcán, hogy a szíve összetört, ezért habozott. Még egyszer, utoljára megkérdezte Criontól, biztos-e a döntésében. Crion lassan bólintott. A döntés ezzel véglegessé vált. Qui-gon elvihette Xanatost, hogy Jedit neveljenek belőle.

Bár hallgatott volna jobban saját bizonytalanságára! Akkor másképp döntött volna a gyermek sorsát illetően. Valamennyiük élete annyira más lehetett volna...

Qui-gon átlendítette lábát a fekhely szélén. Az ablakhoz sétált, és elhúzta a súlyos

függönyt. Épp csak ki tudta venni a bányák tornyait a szürke derengésben. Bandomir Nagy Óceánja fekete űrként rémlett a távolban.

Bandomirt egyetlen hatalmas kontinens és egy még hatalmasabb tenger alkotta, két részre osztva a bolygót. Az egész a bányatársaságok tulajdonában volt. Egyetlen város épült: Bandor, ahol a kormányzó lakozott. De még a várost is bányaüzemek tarkították. A levegő fakószürkén gomolygott, tele lebegő fekete szemcsékkel.

Sivár világ volt. Bandomir bányáinak többségét a bolygón kívülről irányították. A roppant gazdagság csekélyke részét sem forgatták vissza a bennszülött miriakra. Még a kormányzó hivatalos rezidenciája is ócska volt és gyatra bútorzatú. Qui-gon ujjai lesiklottak a függöny széle mentén. Az anyag kezdett rojtosodni.

Obi-van mocorgott álmában. Qui-gon a fiú felé fordult, de Obi-van tovább aludt, ő pedig engedte. Ez lesz különálló küldetésük első napja a Bandomíron. Habár Obi-van megbízatása nem veszélyes, próbára fogja tenni a fiút. Minden küldetés próbára teszi a Jedi-képességeket, még azok is, amelyek könnyűnek tűnnek. Qui-gon már rég megtanulta ezt. Ő és a fiú együtt mentek keresztül egy veszélyes és váratlan utazáson. Vállvetve

harcoltak és együtt néztek szembe a halállal. Egyelőre mégsem érezte magához közel Obi-vant. Tudata egy része azt remélte, Yoda visszarendeli a fiút a Templom-ba, hogy új feladattal ruházza fel.

Qui-gon kényszerítette magát, hogy őszinte legyen. Azért nem érezte magához közel Obi-vant, mert nem akarta. Dacára annak, hogy a fiú mély benyomást tett rá idefelé jövet. Viharos út volt, tele feszültséggel. Obi-van megtanulta tartani a száját és megőrizni a hidegvérét azokban a helyzetekben, amelyekben Qui-gon biztosra vette, hogy elveszíti a nyugalmát.

Qui-gon azonban azzal is tisztában volt, hogy Obi-van még mindig csupán vakon tapogatózik; ambíció és gyűlölet vezérli tetteit. E két tulajdonság vezetett Xanatos vesztéhez. És ő nem akart még egyszer hasonló helyzetbe keveredni. Tudta, milyen csalódással jár, ha megbízik egy tanoncban.

Éppen ezért távolságtartóan viselkedett a fiatal Kenobival szemben. Obi-vant hamarosan elküldik, hogy a bolygón a Mezőgazdasági Testület munkáját felügyelje. A bányászatnak köszönhetően Bandomir számos természetes erőforrását kiaknáz-ták már. A nagy bányák több négyzetkilométernyi területen terjeszkedtek, aztán az ásványi kincsek kimerülésével a bánya bezárt, és a terület kopáran maradt. Ezeket a

földeket már nem lehetett megművelni. Az élelmet hajóval szállították más bolygók-ról.

A helyi kormány ennek a kiszolgáltatott helyzetnek a megváltoztatásán munkál-kodott. Terveket formáltak a termőföldek visszaszerzésére és művelhetővé tételére, valamint a hatalmas óceán hasznosítására. A Mezőgazdasági Testület ezen törek-vésekben segédkezett hatalmas területek beültetésével, amelyeket körülkerítettek. Ezeket a területeket a kormány Termékeny Zónáknak nevezte. Obi-vant a legna-gyobb ilyen zónába küldték segíteni.

Qui-gon küldetése kevésbé volt egyértelmű. A Jedi Tanács küldte békefenntartó gyanánt a helyi kormány kérésére. Qui-gon még mindig nem tudta, mi lesz a dolga. A munkások többsége más bolygókról érkezett a bandomiri bányákba. Keményen gürcöltek, és arra gyűjtöttek, hogy elutazhassanak innen, amilyen hamar csak le-hetséges. Ezért fordított Bandomir kormánya oly nagy figyelmet a változásokra. Mindenki elvágyott innen, még a bennszülöttek is. Valójában senkit sem érdekelt, mi lesz Bandomirral.

Az utóbbi időben azonban kezdetét vette a változás. A miriak partnerként kezdték kezelni a bevándorló arkónaiakat. A két csoport megtanult együttműködni. Minden nyereséget egyenlően osztottak szét.

Néhány bányász máris otthagyta a legnagyobb bányákat, amelyek a hatalmas Új-világ Társaság tulajdonában álltak. Qui-gonnak volt egy olyan érzése, hogy emiatt hívta őt ide a bandomiri kormány. Az Újvilág soha nem nézte jó szemmel, ha valaki a pázsitjára rondított.

A táj odakint mostanra világosabb lett. A mély narancssárga nap sugarai úgy nyaldosták végig a magas fúrótornyokat, akárha lángnyelvek lennének. Még mindig a rémálom hatása alatt, Qui-gon az ébredező Bandort figyelte. Fények villogtak a keskeny utcákon. Munkások tartottak a bányákba. Az éjszakások pedig fáradtan cammogtak hazafelé.

Qui-gon gondolatai visszatértek Xanatos meglepő üzenetéhez: Nagyon vártam már erre a napra. Az üzenet tartalmazott egy aprócska rajzot is, amely egy megszakított kört ábrá-

zolt, éppen Xanatos neve mellett. Volt egy rés ott, ahol a végeknek találkozniuk kel-lett volna.

Ez emlékeztető volt Qui-gon számára. Gúnyos emlékeztető. Ugyanilyen alakú forradást viselt Xanatos az arcán. Qui-gon újra elgondolkodott az üzeneten, és vé-gigvette az abból áradó összes lehetséges burkolt jelentést. Csapdába csalták. Vagy Xanatos csak szórakozik vele. Jelenleg akár több galaxisnyira innen mosolyog azon, hogy félelemmel borzongatta meg egykori mesterét a nevének és a kis jelnek a lát-ványa.

Ez jellemző Xanatosra: összezavarta Qui-gont, lelassította, hozzásegítette, hogy egy helyzetet rosszul értelmezzen, mindezt azért, hogy lássa, az ő keze is benne van a dologban. Xanatos mindig is fortélyos volt, és gyakran használta az eszessé-get arra, hogy kegyetlen játékokat agyaljon ki.

Qui-gon azt kívánta, bárcsak ez az üzenet is csupán egy játék lenne. Egy gyer-meteg kis tréfa.

Nem akart még egyszer szemtől szemben állni Xanatosszal.

3. fejezet

Obi-van Kenobi felébredt, de nem mozdult. Szemhéját szinte csukva tartotta, és lopva Qui-gon felé pillantott. A Jedi-mester az ablaknál állt, háttal Obi-vannak, de a fiú látta feszülő izmait, melyek arról árulkodtak, hogy komoran töpreng valamin.

Obi-van szerette volna megkérdezni tőle, mire gondol. Agyában egymást kerget-ték a kérdések azóta, hogy leszálltak a Bandomirra. Mi változtatta meg Qui-gon hangulatát, hogy eddigi békességéből nyugtalanságba csapott át? Vajon számítani fog rá békefenntartóként ebben a küldetésben? És vajon értékes jelöltnek bizonyul-e a tanítvány posztjára?

Bár még alig pár napja hagyták el a Templomot, lövöldöztek rá és fojtogatta egy hutt. Togori kalózokkal verekedett, óriás repülő hüllők ellen harcolt, és átvezetett egy szállítóhajót a lézerágyúk kereszttüzén. Ám nyilvánvalóan mindez nem volt elég, hogy hatással legyen Qui-gonra.

Bárcsak meg tudná őrizni a nyugalmát, mint ahogy a Templomban tanították neki! Tudta, mint Jedi-növendéknek, belenyugvással kell elfogadnia mindazt, amit az élet nyújt számára. Ám a helyzete annyira őrjítő! Befejezte a tanulmányait a Templom-ban, de egyetlen Jedi-lovag sem választotta tanítványának. A tizenharmadik szüle-tésnapján már túl késő lesz. És addig csak három hét maradt!

Úgy tűnt, a sorsa az, hogy gazdálkodó váljon belőle, nem pedig harcos vagy bé-kefenntartó. Obi-van azt hitte, kezdi elfogadni ezt a tényt, de ez valahogy túl nehéz-nek bizonyult. Nem tudta, miért, de úgy érezte, az ő sorsa más úton vezet.

Qui-gon azonban valószínűleg nem így gondolta. Habár Obi-van megmentette a Jedi-lovag életét, Qui-gon úgy viselkedett, mintha csupán egy baráti gesztust tett volna felé, és segített volna megjavítani neki egy törött zárat. Obi-van hűségét és ajánlkozását udvarias beleegyezéssel fogadta, semmi más érzelmet nem tanúsított iránta.

Qui-gon kissé elfordult, így a fiú a profilját tanulmányozhatta tovább. A Jedi-lovag nyilvánvaló aggodalma a növekvő világossággal egyszerre töltötte be a szobát. Mindez a komorság akkor vette kezdetét, amikor megkapta azt az üzenetet. A férfi persze úgy beszélt az üzenetről, mintha egy régi ismerősétől kapott volna üdvözle-tet. Obi-van azonban nem hitte el.

Qui-gon, még mindig mereven kibámulva az ablakon, váratlanul megszólalt: – Öltözhetsz. Mindjárt itt a találkozó ideje. Obi-van felsóhajtott, és ledobta magáról a könnyű takarót. Egyetlen izmát sem

mozdította, Qui-gon mégis érzékelte, hogy felébredt. A Jedi-lovag mindig két lépés-sel előtte járt.

Miért nem mondja el Qui-gon, hogy mi a baj? Az üzenet aggasztja, vagy Obi-van jelenléte fárasztja?

A fiú szerette volna kibökni a kérdést. Azonban a Jedik egyik legfontosabb szabá-lya nem engedte, hogy keresztkérdéseket tegyen fel a mesternek. Az igazság nagy erőt képvisel. Következésképp mindig mérlegelés tárgyává kell tenni annak bárkivel való megosztását. Csakis a mester döntheti el, megosztja-e avagy titokban tartja, attól függően, hogy mi megfelelőbb az adott helyzetben.

Ez egyszer Obi-van örült ennek a szabálynak. Félt attól a választól, amit a kérdé-sére kaphatott volna.

Obi-van követte Qui-gont a kormányzó fogadószobájába. Meglepődött és felbuz-dult azon, hogy Qui-gon elhívta a találkozóra. Talán ez azt jelenti, hogy mindazok után, ami történt, a Jedi azt fontolgatja, maga mellé vegye-e tanítványnak.

Obi-van egy pazarul bebútorozott szobára számított, de csupán a meztelen kő-padlón körben elhelyezett vánkosok alkották a helyiség berendezését. Bandomir nem erőltette meg magát, hogy jó benyomást tegyen a vendégekre.

SonTag, Bandomir kormányzónője lépett a szobába. Ezüst haját tincsekbe fogva viselte, miri szokás szerint. Sötét tekintete hűvösen pihent meg rajtuk. Mint minden miri, ő is kis termetű volt. Obi-van szinte fölé tornyosult. A mirieket apró termetük tette kiváló bányászokká.

A nő előre nyújtotta mindkét kezét, tenyérrel felfelé, miri szokás szerint. Qui-gon és Obi-van utánozták a gesztust.

– Legyetek üdvözölve! – mondta a nő lágyan. A balján álló fiatalabb nőre mutatott. E társának tincsekbe fogott haja szintén halvány ezüst volt, ezüst szeme a szobán keresztül is ragyogott. Noha nyugodtan állt, szinte vibrált körülötte a levegő. – Ő VeerTa. Az Szülőbolygó Bányatársaság vezetője.

A Jedik ugyanazzal a gesztussal üdvözölték VeerTát. Hallottak már erről a nőről. Szenvedélyes patrióta, és a Szülőbolygó Párt alapító tagja. A párt célja Bandomir egykoron bőven termő mezőinek újra beültetése s a bolygó erőforrásainak felügye-lete. Első lépésnek azt tekintették, hogy megszüntessék a függőséget a bolygón kí-vüli vállalkozások pénzügyi támogatásától. Ennek érdekében szövetkezett VeerTa az arkónaiakkal.

SonTag a vánkosok felé intett, ahová a Jedik leülhettek, majd ő maga is helyet foglalt. SonTag és VeerTa vánkosai lassan megemelkedtek, így szemmagasságba kerültek Qui-gonnal és Obi-vannal.

– Megkértem VeerTát, hogy csatlakozzon hozzánk ma, mivel mindkettőnket za-varba ejtett az önök jelenléte – kezdte SonTag. – Habár szívesen látjuk önöket, be kell vallanunk, némileg meglepettek vagyunk. Tudomásunk van arról, hogy a Mező-gazdasági Testület segítséget kért. Mi azonban nem tettük.

Qui-gon mintha kissé megrezzent volna. – De a Templom kapott egy hivatalos felkérést Bandomir kormányától egy béke-

fenntartóra vonatkozóan. Birtokomban van a dokumentum. – Biztos vagyok abban, hogy önnél van – felelte SonTag határozottan. – De nem

én küldtem. – Ez nagyon különös – mormolta Qui-gon. – Mindazonáltal örülünk, hogy itt vannak – szólalt meg VeerTa élénken. – Vannak

ugyanis kétségeink afelől, hogy az Újvilág Társaság engedni fogja, hogy szabadon működjünk. Mondjuk úgy, az Újvilág történetében gyakorta előfordult a konkurencia megszűnése.

– Saját szememmel győződhettem meg a módszereikről – válaszolta Qui-gon. – Egyet kell értenem önnel.

Qui-gon hangja semleges volt, Obi-van azonban tudta, a Jedi milyen mélyen helyteleníti az Újvilág módszereit. Az úton Bandomirra Obi-vant megdöbbentette az, hogy az Újvilág milyen nyíltan használja a megfélemlítést, a fenyegetést és a leple-zetlen erőszakot, hogy kordában tartsa a munkásait. Jemba, a hutt elrabolta az arkónaiaktól azt az értékes anyagot, amely fontos az életben maradásukhoz. Ke-gyetlen választásra kényszerítette őket: vagy dolgoznak az Újvilágnak, vagy meg-halnak. A képükbe nevetett, amikor már annyira legyengültek, hogy mozogni alig bírtak.

– Akkor megérti, miért szeretnénk egy Jedi képviseletét az első találkozásunkkor az Újvilággal – folytatta VeerTa. – Az önök jelenléte lesz a biztosíték arra, hogy mindenki becsületesen játszik.

Qui-gon biccentett.

– Boldogan megteszem, amit tudok. Obi-van egyre izgatottabb lett. Nyilvánvaló, hogy ez fontos találkozás lesz. A

bolygó jövője a tét. És mivel a Szülőbolygó csoport szövetkezett az arkónaiakkal, valószínűleg találkozhat majd Clat'Hával és Si Treembával. Mindkettőjükkel az ide-felé tartó úton barátkozott össze. Qui-gon minden bizonnyal magával viszi a találko-zóra!

– A társam a Keleti Termékeny Zónába utazik – szólalt meg Qui-gon, Obi-vanra mutatva. – Lenne szíves szállítójárműről gondoskodni számára?

Obi-van szinte már meg sem hallotta SonTag igenlő válaszát. Csalódottsága mö-gül a harag készült előtörni. Amíg Qui-gon egy bolygó megmentésében vesz részt, addig ő figyelheti a palánták növekedését! Hát végül tényleg farmer lesz...

Abban reménykedett, hogy azon kalandok után, amelyeken keresztülmentek, Qui-gon érvényteleníti az eredeti megbízatását. Azonban nyilvánvaló, hogy Qui-gon még mindig nem hiszi, hogy lovag válhat belőle. Kiküldi egy farmra, mielőtt padavanjává fogadja!

Obi-van a haragjával küszködött. Yoda Mester azt mondta, a harag gyakorta nem egy másik személy ellen, hanem önmagunk ellen irányul. „Csukd be a szád, és nyisd ki a füled – mondta Yoda –, és hallgasd, mit súg a szíved!"

Nos, az ő szíve most nem súgott semmit, inkább sikoltani szeretett volna a csa-lódottságtól.

Qui-gon közben kinyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé, majd hirtelen átfordította őket, tenyérrel lefelé. Ez a búcsú gesztusa volt a mirieknél. SonTag és VeerTa utá-nozták. Úgy tűnt, vele senki sem foglalkozik, így hát Obi-van szándékosan nem vi-szonozta a búcsúmozdulatokat.

Az efféle udvariatlanság komoly kihágás volt egy Jedi-növendék részéről. Qui-gon azonban egyetlen szót sem szólt, miközben keresztülsétáltak a rezidencia hallján, majd ki a főkapun.

A levegő lehűtötte Obi-van felhevült orcáját, ahogy Qui-gonnal megálltak a lép-csőn. Obi-van arra várt, hogy az idősebb Jedi megdorgálja. Akkor elmondhatta vol-na, mennyire szeretne Bandorban maradni. Felsorakoztathatta volna az érveit, be-bizonyíthatta volna, hogy Qui-gonnak szüksége van a segítségére.

– Úgy tűnt, nem vettek tudomást a cselekedetedről – szólalt meg Qui-gon a tá-volba meredve. – Úgy döntöttek, nem mutatják ki. Vagy csak nagyobb gondok fog-lalkoztatják a gondolataikat. Nem volt okod az udvariatlanságra.

– De én... – Tudom, hogy az udvariatlanságod a haragból ered – folytatta Qui-gon. A hangja

lágy volt és halk, mint általában. – Ezért elnézem. Bosszús gondolatok támadtak Obi-van agyában. Ha úgy döntöttél, hogy elnézed,

miért említetted egyáltalán? Qui-gon most először egyenesen Obi-vanra nézett. – Soha, semmilyen körülmények között, semmilyen helyzetben, ami a küldeté-

semre vonatkozik, ne avatkozz közbe és ne cselekedj anélkül, hogy előtte kapcso-latba lépnél velem!

Obi-van bólintott. Qui-gon tekintete ismét Bandor bányatornyait pásztázta. – A dolgok csak ritkán azok, aminek látszanak – mormolta. – Ezért szeretném... – kezdte Obi-van. – Gyere! – szakította félbe Qui-gon zordan. – Szedjük össze a holmidat! El kell

érned a szállítóhajót. Fürgén lépkedni kezdett. Obi-van sokkal lassabban követte. Az esélyt, hogy

Jedi-lovaggá váljon, szertefoszlani látta a hideg, szürke levegőben.

4. fejezet

Xanatos nem volt könnyű tanítvány. Noha nagyon fiatalon hagyta el Telost, arra emlékezett, hogy nagy hatalmú családból származik, egy nagy hatalmú bolygóról. Az információt arra használta, hogy megpróbált más tanítványokat befolyásolni, leg-főképpen azokat, akik kevésbé kiváltságos háttérrel rendelkeztek.

Qui-gon türelmes volt ezzel a hibával szemben, gyerekes gyarlóságnak tartotta, amely majd eltűnik az idő múlásával és a tanítással. Amikor először érkeztek meg a Templomba, a gyermekek nagy része még honvágyat érzett a szülőbolygója és a családja után. Sokan közülük meséket eszeltek ki a származásukról, vagy újra és újra elmondtak emlékezetes történeteket. Xanatos valójában nem különbözött tő-lünk, mondta magának Qui-gon. A fiú a sznobságát zseniális tanulási vággyal egé-szítette ki és kiváló rátermettséggel a Jedi-tudományok elsajátítására. Amikor eljött az idő, Qui-gon Xanatost választotta tanítványának.

Miután látta, hogy a szótlanul duzzogó Obi-van felszállt a járatára, Qui-gon sétálni

indult. Gondolatai a reggeli találkozó körül forogtak. Ki találta ki, hogy felkérjenek egy Jedit, járjon közben bandomiri ügyekben? Ha Xanatos volt az, mi volt ezzel a célja? Csapdába csalta Qui-gont?

Qui-gon eltűnődött a kérdéseken, de válaszokra nem talált. Ha valahol csapda van előtte, akkor nem látja. Nehéz lenne bevallania SonTagnak, hogy nem segíthet nekik, mivel felbukkant egy rejtélyes alak a múltjából, aki még mindig neheztel rá. Az egyetlen, amit tehet, hogy végzi a dolgát. A küldetése Bandomiron valóság. SonTagnak és VeerTának segítségre van szüksége.

SonTag üzent Qui-gonnak, hogy a találkozó az Újvilággal a Szülőbolygó Bánya-társaságnál lesz. A megbeszélt időpontban elindult a szállásáról, és azt látta, hogy maga SonTag igyekszik felé az előcsarnokban.

– Örülök, hogy találkoztunk – kezdte a nő. – Megváltoztattuk a találkozó helyszí-nét. Úgy gondolom, jobb mindkét félnek, ha semleges helyen találkozunk. Talán, ha hivatalos hangulatban zajlik az eljárás, mindenki udvariasabb lesz. – SonTag grima-szolt. – Legalábbis ebben reménykedem.

– Én szintúgy – helyeselt Qui-gon. Hosszú lépteit a nőéhez igazította. A tárgyalóteremben VeerTa várakozott. Szürkéskék bányászegyenruhát viselt, és

türelmetlennek tűnt. – Ez a találkozó kész időpazarlás – vetette oda Qui-gonnak nyersen. – Az Újvilág

tesz nekünk néhány csinos kis ígéretet, aztán megszegi azokat. – Azért vagyok itt, hogy biztosítsam, ne így történjen – felelte Qui-gon. Tetszett

neki a temperamentumos VeerTa. Remélte, hogy a találkozó a nő kedve szerint és persze Bandomir javára fog lezajlani.

Az ajtó kinyílt, és Clat'Ha, az Arkónai Ásványkitermelő Bányatársaság kinevezett igazgatója lépett be. Qui-gon enyhe meghajlással üdvözölte. A nő viszonozta azt, eleven zöld szemét melegen rávillantotta. Szövetségesek voltak a Bandomirra ve-zető hajóúton; a Jedi-lovag azt remélte, itt is azok maradnak.

Vártak néhány percet, de az Újvilág képviselője nem mutatkozott. Amióta Jembát, a huttot megölték Bandomirra vezető útján, senki sem tudta, ki lehet az új képviselő.

Az Újvilág hatalmi struktúráját rejtély fedte. Még soha senki sem tudta, ki a veze-tője. Végül a bosszús SonTag a vánkosok felé intett.

– Elkezdhetjük a megbeszélést – mondta. – Ha megpróbálnak megfélemlíteni, nem fogom hagyni magam.

Mindenki elfoglalta a helyét. A vánkosok beszabályozták a magasságot, így min-denki szemmagasságba került egymással. Clat'Ha és VeerTa elkezdték tájékoztatni SonTagot a bányában végbement fejlődésről. Qui-gon hallotta a szavaikat, de vala-mi sokkal fontosabb nyugtalanította. Zavar mutatkozott az Erő működésében. Rá-hangolódott a zavarra, mert bizonytalan volt annak jelentését illetően. A sötét hullá-mok figyelmeztetések, de mire?

Az ajtó váratlanul kivágódott. Egy fiatal férfi állt a bejáratban. Fényes fekete kö-penyén a csíkok olyan sötétkéken tündököltek, hogy szinte azok is feketéllettek. Egy megszakított kör alakú forradás díszelgett az arcán.

Qui-gon merev tekintete összefonódott a belépőével. A pillanat félbeszakadva függött a levegőben. Azután Qui-gon legnagyobb meglepetésére Xanatos arcán el-ragadtatott vigyor terült szét.

– Öreg barátom! Szóval itt vagy! Alig mertem remélni. – Xanatos előrelépett; jó-képű volt és impozáns. Fekete haja a vállára omlott, sötétkék szeme pedig illett a köpenyén húzódó csíkok sötétjéhez. Miri módon üdvözölte SonTagot, majd megha-jolt. – Kormányzó, bocsánatot kell kérnem a késésem miatt. A hajómat egy ionvihar tartóztatta fel. Semmi sem volt fontosabb számomra, mint hogy időben érkezzek. A nevem Xanatos, az Újvilág képviselője.

SonTag üdvözölte a fiatalembert, tenyerét felfelé fordítva. – Látom, Qui-gont már ismeri. – Igen, van szerencsém. – Xanatos Qui-gon felé fordult, és biccentett. – Ám jó pár

éve nem láttam. Nem volt semmi gúny a biccentésben, jegyezte meg magában Qui-gon. Csak

tisztelet. Mégsem bízott benne. – Megkaptam az üzenetedet, amint megérkeztem – közölte a Jedi-lovag semle-

ges hangon. – Igen, hallottam, hogy ideküldtek a Coruscantról – felelte Xanatos. – Amióta az

Újvilág képviselőjévé neveztek ki, azóta tudom, hogy találkozni fogunk. Semmi sem nyújthat számomra nagyobb elégtételt.

Qui-gon a fiatal férfit tanulmányozta. Őszinteség csengett minden szavában. Mi folyik itt?

– Látom, nem bízol meg bennem – folytatta Xanatos. Éjsötét kék szeme szúrósan sugárzott Qui-gonra. – A vészjelző-érzékeid nem változtak. De biztosan akadnak más Jedi-növendékek is, akik elhagyták a Jedik ösvényét anélkül, hogy bizalmatlan lennél irántuk.

– Minden tanítvány szabadon elmehet, bármikor. Te is tudod – válaszolta Qui-gon változatlan hangnemben. – Ha tisztességesen távoznak, nincs irántuk bizalmatlan-ság.

– Tehát kiléptem. Így a legjobb számomra és a Jedik számára egyaránt – biccentett Xanatos csendesen. – Nem sikerült hozzáidomulnom ahhoz az élethez. Egyelőre még nem bántam meg. Nem gondoltam komolyan, hogy egy Jedi életét éljem. – Váratlanul mosolyt villantott SonTagra, Clat'Hára és VeerTára. – Nagyra értékelem a kiképzést, amelyet Jedi-növendékként kaptam, de nem készített fel a visszatérés megrázó élményére. Be kell vallanom, néhány évig tévúton jártam. Mint ahogy legutóbb is, amikor Qui-gont utoljára láttam.

Tévút? Qui-gon csodálkozott. Xanatos így gondol arra az időszakra? – De immár megváltoztam – folytatta a fiatal férfi. – Az Újvilág adta ezt az esélyt.

– Xanatos előrehajolt, VeerTára szegezett tekintettel. – Ez az, amiért csodálom ma-gát, VeerTa. Az Újvilág azért küldött, hogy elmondjam, a Társaság nem fogja ke-resztezni a tervezetét. Egy gazdagabb, biztonságosabb Bandomir mindannyiunknak

jobban szolgálja a céljait. – Xanatos megérintette a mellkasát. – Csodálom a vezetői képességét, mivel én is szeretem a szülőbolygómat. Telos mindig a szívemben van. SonTaghoz fordult.

– Talán, ha az Újvilág a haszna tíz százalékát ajándékozná a Bandomir termővé tételét segítő erőfeszítésekre, az meggyőzné az őszinteségünkről?

SonTag zavarodottnak tűnt. Qui-gon tudta, az Újvilág hasznának még a tíz szá-zaléka is óriási összeg. És az Újvilág sohasem adományoz jótékony célokra.

Az ajánlat csak trükk lehet. Qui-gon nem bízott benne. De azt láthatta, hogy Xanatos meghódította SonTagot és VeerTát. Csupán Clat'Ha tűnt óvatosnak. De neki több oka volt kételkedni az Újvilágban. Az utóbbi időben támadt velük némi bo-nyodalma.

Xanatos megtörni látszott Clat'Ha bizalmatlanságát is. Mélyreható, sötétkék te-kintetét a nőre szegezte.

– Amikor átvettem ezt a pozíciót az Újvilágnál, megértettem velük, hogy változtat-ni kell bizonyos módszereken. Nem hiszek a bolygók kifosztásában, majd hátraha-gyásában, miután mindazt kinyertük belőle, amit akartunk. A Bandomiron fogjuk először demonstrálni az új politikánkat.

SonTag bólintott. – Bölcs elgondolás. És Bandomir hálás lesz a segítségükért... Váratlanul hatalmas robbanás rázta meg a szobát. VeerTa a padlóra zuhant. Mi-

előtt a többiek reagálhattak volna, Qui-gon talpon termett, kezében a fénykardjával. Qui-gon úgy érzékelte, a robbanás a palotán kívül történt. Az ablakhoz rohant.

VeerTa nagy nehezen lábra állt, és követte. Egy fekete felhő teljesen beborította az alattuk elterülő városképet. Aztán a szél

elsodorta, és kitisztult a látvány. Füstcsóva emelkedett az egyik bányatelepről. Qui-gon egy hatalmas épület rom-

jait pillantotta meg. Egy fúrótorony leomlott, egy másik veszélyesen megdőlt. Ahogy figyelték, lassan eldőlt és leomlott, lerombolva egy ócska épületet, talán a munkások szállását. Qui-gon alakokat látott botorkálni vagy éppen elszaladni a baleset hely-színéről. Mások pedig csapdába estek odabenn.

A szirénák megszólaltak, magas hangon, szinte jajveszékelve. Mellette VeerTa állt inogva, majd megkapaszkodott az ablakpárkányba, hogy egyenesen tartsa ma-gát.

– Ez a Szülőbolygó Bányatársaság – suttogta.

5. fejezet

„Nem én kezdtem" – mondogatta Xanatos, amikor közte és egy másik tanítvány között verekedés tört ki. Kék szeme őszintén és sajnálkozva fénylett.

És mint egy apa, Qui-gon mindig megpróbált hinni neki. VeerTa keze ökölbe szorult. Fojtott kiáltást hallatott, majd Xanatosra vetette ma-

gát. Anélkül, hogy szemmel követhető lett volna, Qui-gon hirtelen közöttük termett,

visszatartva VeerTát. Nem volt jó ötlet Xanatost megtámadni. Qui-gon nagyon is jól tudta, milyen szenvedélyes és könyörtelen harcos.

VeerTa küzdött Qui-gon acélos szorítása ellen. – Te tetted! – köpködte Xanatosra. – Megfizetsz ezért! Clat'Ha megmozdult, hogy VeerTa mellé álljon. Látszólag nyugodtabb volt, de a

szeme hasonló dühről árulkodott. – Hát persze, hogy ők tették! – mondta megvetően. – Éppen az ő stílusuk! Gyá-

vák! Xanatos sápadtnak tűnt. – Biztosítom önöket arról, hogy az Újvilágnak semmi köze ehhez. Bízom benne,

hogy a tények majd bebizonyítják... – Elég a hazugságaidból! – kiáltotta VeerTa. Újra megpróbált nekiugrani. – Higgadjunk le! – szólt közbe SonTag sürgetően. – VeerTa, a bányába kell

mennünk. Segítségre van szükségük. – Igen, a bányászok – motyogta VeerTa, és kirohant. Qui-gon ezelőtt is látta már, milyen következményei vannak egy robbanásnak.

Mindig szörnyűek voltak. Életek vesztek oda, testek csonkultak meg, lelkek törtek össze. Vér keveredett hamuval és könnyekkel. Nem tudta, miért tűnik ez a tragédia rosszabbnak az eddigieknél. Talán, mert a bányászok sziklából és földből vájták ki a munkahelyüket. Kevés pénzért dolgoztak, és csekély remény kecsegtetett arra, hogy olyan jövőt építsenek fel, amelyet még elképzelniük is nehéz volt.

Felhalmozták a tetemeket az udvaron. Qui-gon fáradhatatlanul hurcolta az áldo-zatokat az omladék alól. Negyven bányász a föld alá szorult. Megmentésük nehéz és veszélyes feladat volt.

A robbanás az egyik alagutat érintette. A fő adminisztrációs épület teljesen ösz-szedőlt, éppúgy, mint a bányát körülvevő lakások. Besötétedett, mire Qui-gon és a többiek befejezték a terület kiürítését, és a sérülteket a kórházakba szállították.

Végül nem maradt semmi tennivalójuk. Clat'Ha az egyik épen maradt épületbe in-vitálta őket, hogy egyenek és pihenjenek. Qui-gon csatlakozott VeerTához és Clat'Hához az asztalnál, de azok túlságosan kimerültek és bánatosak voltak ahhoz, hogy az ételhez nyúljanak.

– Oda az álmunk – dünnyögte VeerTa. Az arca sártól volt piszkos. – Nem – felelte Clat'Ha lágyan. – Ezt akarták. Majd újraépítjük. Az ajtó kinyílt, és SonTag lépett be. A kormányzónő is segédkezett a mentésben.

Vörös-arany tunikája koszos volt, és vér száradt rá. – Híreink vannak a balesetről – közölte csendesen. – Nem az Újvilág tette. Az

egyik alsó szinten lévő alagútban robbant fel a gázkeverék. – Lehetetlen! – kiáltotta VeerTa elhalványult arccal. – Hiszen vannak érzékelő-

ink... – A szenzorok nem működtek – felelte SonTag. – Kifejezetten mechanikai meg-

hibásodás lehetett. A mérnökök egészen bizonyosak benne.

Clat'Ha és VeerTa hitetlenkedve meredt SonTagra. – Szóval a mi hibánk? – kérdezte VeerTa dermedten. – Attól félek, annak tűnik – válaszolta SonTag. – Tudja valaki szabotálni a szen-

zorokat? VeerTa megrázta a fejét. – Huszonnégy órás őrség van a bányában. SonTag széttárta a kezét. – A mechanikus meghibásodások a bányászat rizikói. Qui-gon ebben nem volt ennyire biztos. Valami nem stimmelt ebben az ügyben. Váratlanul kopogtak az ajtón. Egy bányász hozott SonTag számára üzenetet. A

nő elolvasta, majd összegyűrte a papírt. – Rossz hír? – kérdezte Clat'Ha. – Nem, csak meglepő – mondta SonTag lassan. – Xanatos felajánlotta az Újvilág

erőforrásait, hogy segítsen újjáépíteni a bányát. Pénzt, droidokat, bármit, amit aka-runk. Ráadásul minden fedél nélkül maradt munkásnak szállást ad az Újvilág tele-pén.

– Szóval őszintén beszélt – morogta VeerTa meglepetten. Qui-gon azonban za-vart érzett a hírek hallatán. Ha ez csapda, akkor költséges és bonyolult csapda lehet. A tét túl nagy Xanatos számára. Minden bizonnyal nem okozna ennyi gondot csak azért, hogy elégtételt vegyen Qui-gonon.

A találkozó helye az utolsó percben megváltozott. A főépület teljesen összeomlott. Ha SonTag nem változtatja meg a helyszínt, mindannyian halottak volnának.

Xanatos egy játszmát játszik. Qui-gon azt kívánta, bárcsak tudná, mi a játék célja. Egy dologban azonban biztos volt: ha Xanatosra kerül a sor, a játéknak nem

lesznek szabályai.

6. fejezet

Obi-van unatkozott. Ha még egy Csíravizsgáló Útra kell elmennie, ordítani fog. Tudta, hogy a Mezőgazdasági Testület fontos munkát végez. De miért van ő itt? A barna, kiégett föld közepén a Mezőgazdasági Testület egy hatalmas kupolát

épített fel. A kupolát tudományos laboratóriumok és a dolgozók szállásai vették kö-rül. A laboratóriumok és az igazgatási központok bejáratai magába a kupolába ve-zettek. Itt mindenki a bolygó jobbulása érdekében dolgozott. Nem voltak külső érde-keltségek, amelyek ellenőrzésük alatt tartották volna a kutatást, és nem volt nyere-ség egyetlen felfedezésből sem.

Obi-van érdekesnek találta volna az eljárást, ha a vezetője, egy RonTha nevű miri nem a legunalmasabb teremtmény lett volna, akivel valaha is találkozott. RonThát elkápráztatták az olyan dolgok, mint az oltóágmetszés és a magvak kihajtása. Órá-kon át képes volt ezekről beszélni monoton stílusában. És meg is tette.

Az egyetlen kedvező pont az volt, hogy Obi-van újra találkozott Si Treembával, az arkónaival, akivel a szállítóhajón ismerkedett össze.

Az arkónaiak fészekben születnek, és szoros közösségben nőnek fel. Nincs ma-gasan fejlett egyéniség-érzetük, és csak ritkán barátkoznak kívülállókkal. Si Treembában azonban mély baráti kötelék alakult ki Obi-vannal. Egymás oldalán harcoltak a huttokkal és a togóriai kalózokkal szemben. Azon döntése miatt, hogy Obi-van mellé állt az Újvilág hutt vezetőivel szemben, majdnem az életét vesztette. Si Treemba az út során felfedezte saját egyéni bátorságát.

Obi-van az igazgatási központ felé tartott, ahol RonThával és Si Treembával be-szélt meg találkozót. Meglátta várakozó barátját, és sietve üdvözölte.

– Örülök, hogy újra látlak, kedves barátom! – mondta, és megszorította Si Treemba mindkét kezét. Az arkónainak erős, kígyószerű teste volt gyenge karokkal és lábakkal.

– Boldogok vagyunk, hogy látunk, Obi-van – válaszolta Si Treemba. Nagy, ra-gyogó szeme megtelt örömmel. Az arkónaiak ritkán vagy inkább szinte soha nem használtak egyes szám első személyt.

Clat'Ha küldte Si Treembát, hogy felügyelje a Mezőgazdasági Testület daktil-kutatását. Az arkónaiaknak szükségük van erre a sárga kristályra az életben mara-dáshoz, és a Mezőgazdasági Testület megpróbált kifejleszteni egy módszert, amely-lyel egyesítheti az élelemmel. Szokatlan dolog volt, hogy egy arkónai egyedül utazik, de Si Treemba sem volt szokványos arkónai. Clat'Ha tudta, hogy számíthat rá.

RonTha közeledett, menet közben a digitábláját tanulmányozva. – Mára a kupola legészakibb negyedébe tervezett kirándulás van előjegyezve

– mondta szokásos monotóniájával. – Számos elbűvölő magkísérletet fogunk meg-tekinteni. Mindig maradjatok mellettem, és semmihez se nyúljatok!

RonTha elindult a kupola belseje felé. Az óriási, zárt teret mesterséges nap vilá-gította be; valójában egy világítótestet helyeztek el magasan a kupolában. Odakinn végeérhetetlen, barna pusztaság terült el, míg idebenn susogó gabonatáblák és ha-szonnövények vették körül őket. Körülöttük kertészek sürgölődtek palántákkal vagy műtrágyával.

A fénytől és a melegtől elvakult Obi-van és Si Treemba, RonTha nyomában lép-deltek, és hallgatták, ahogy az a számos mezőgazdasági kísérletet sorolja, amelyek itt helyet kaptak.

– Ettől a sok beszédtől az élelemről teljesen megéheztünk – súgta Si Treemba Obi-vannak.

– Az már biztos – értett egyet Obi-van. Nyelt egyet, ahogy megpillantott egy fa-csoportot maguk előtt. Hatalmas, arany színű gyümölcsök függtek nagy fürtökben, elég közel ahhoz, hogy leszakítsanak egyet.

Egy aprócska monitor RonTha övén villogni kezdett. A férfi kikapcsolta. – Az igazgatási épületbe hívtak – fordult feléjük. – Ha akarjátok, szabadon bejár-

hatjátok a helyet. Csak ne hagyjátok el az ösvényt! És ne nyúljatok semmihez! RonTha elsietett. Obi-van egy gyümölccsel szemezett. – Mit gondolsz, amikor azt mondta, ne nyúljunk semmihez, a gyümölcsre gondolt?

– kérdezte Si Treembától. Si Treemba háromszög alakú feje idegesen megbiccent. – Nehéz erre válaszolni. – Valószínűleg nem. Obi-van körbenézett, aztán gyorsan leszakított egy sárga gyümölcsöt. Odadobta

Si Treembának, és szerzett egyet magának is. – Igazán nem tudhattuk – mondta Si Treemba, és beleharapott a gyümölcsbe. – Mmmmfff – intett Obi-van, mintegy elhessegetve még a gondolatot is, és közben

mohón rágott. A gyümölcs édes volt, lédús, mégis ropogós. Ez volt a legízletesebb gyümölcs,

amit Obi-van valaha kóstolt. – Jobb volna keresni egy nyugodtabb helyet, ahol megehetjük ezeket – javasolta. Alighogy kimondta a szavakat, Si Treemba lépteket hallott. Bűnbánó pillantást

váltottak, a szájuk még tele volt a gyümölccsel. Egy fejmozdulattal Obi-van jelezte, hogy vegyék be magukat a fák közé.

Kertészek egy csoportja bukkant fel, kosarakat hozva. A gyümölcsöskert felé tar-tottak.

– Húha! – suttogta Obi-van. – Jobb lesz, ha eltűnünk innen! Nem akarta, hogy a küldetése fegyelmi probléma miatt érjen véget. Éppen elég

gond volt már az úton is a Coruscanttól idáig. – Hé! – kiáltotta az egyik kertész. – Ti ott! Si Treemba fuldokolni kezdett, és eldobta a gyümölcsöt. Megbotlott, ahogy futni

próbált. Obi-van felrángatta, és nekiiramodtak, át a gyümölcsösön, amíg el nem ér-tek egy mezőt. Obi-van lerántotta Si Treembát a magas fű takarásába.

– Át kell vágnunk a mezőn, hogy visszajussunk a főösvényre – zihálta Obi-van. A sorok között futottak tovább, és próbálták megtalálni a kivezető utat. A mező

sokkal nagyobb volt, mint gondolták. Amerre néztek, csak a zöldet látták és a mes-terséges kék eget maguk fölött.

Végül kiértek az utolsó sorból. Obi-van váratlanul úgy érezte, valami nyirkos és mocsaras dologban megcsúszik. A lába kiszaladt alóla, és ő továbbrepült. Si Treemba követte. Sárrögök fröccsentek az arcukba és a tunikájukra. Végül földet értek, és belecsúsztak egy óriási mocsokhalomba.

– Mi ez a szag? – kérdezte Si Treemba, és kitörölt a szeméből egy sárdarabot. – Jobban bűzlik, mint egy bantha a forró napon.

– Azt hiszem, megtaláltuk a műtrágyát – nyögte Obi-van, és kimászott belőle. Szemügyre vették a környezetüket. Mögöttük terült el a mező. Előttük egy üres fal.

Valami a fallal kapcsolatban nyugtalanította Obi-vant. Közelebb lépett, és kezével megérintette. A felszíne hűvös volt, akár a fém. Amikor elvette a kezét, legnagyobb meglepetésére azt látta, csupán egy szempillantásra, hogy az érintésére áttetszővé vált. Csupán egy szemvillanásnyi időre, túl gyorsan ahhoz, hogy belásson mögé.

– Mit csinálsz? – kérdezte Si Treemba türelmetlenül. Az arkónaiak sziszegő hangját hallatta, amely az aggodalmát fejezte ki. – Menjünk innen! Ez a szag megöl bennünket!

Si Treemba nem látta a fal vibrálását. Talán az Erő lépett működésbe. – Egy pillanat – szólalt meg Obi-van. – Azt hiszem, van egy másik út kifelé. Óvatosan tapogatózni kezdett a fal mentén, figyelve, ahogy az ujjai mögött felcsil-

lan az áttetsző réteg. Még soha ezelőtt nem látott hasonló tulajdonságú fémet. Végül megtalálta, amit keresett: egy illesztést. Körbetapogatta az ujjaival. Egy ajtó volt.

Kezét az ajtóra tapasztva, Obi-van érezte a körülötte lévő élőlények energiáját: a gabonából és a gyümölcsökből, az emberekből, és a gazdag, élő szigetből áradt, ami a kupola alatt volt.

Si Treembának elakadt a lélegzete, amikor az egész fal hirtelen átlátszóvá vált. Látták, hogy tulajdonképpen ez egy melléképület, amely a kupola falának meghosz-szabbításából áll. Belül Obi-van műtrágyás zsákokat és különböző méretű dobozo-kat látott.

– Ez csak egy raktár – mondta Si Treemba csalódottan. Ártatlannak tűnt. De akkor miért titkolják ilyen gondosan? Obi-van szakavatott

mozdulattal tolta meg az ajtót. Lágy, elektronikus pendülést hallott, és az ajtó feltá-rult.

Si Treemba ismét idegesen szisszent. Fakó, világos szeme megrebbent. – Biztos vagy benne, hogy bemehetünk oda? – Te itt maradsz – utasította Obi-van. – Őrködj! Azonnal jövök. Belépett a helyiségbe. A fal azonnal ismét átlátszatlanná vált. Olyan volt, mintha

egy fehér cső belsejében lenne. Lehajolt, hogy megvizsgálja a szállító dobozok címkéjét. A címkék feketék voltak, háromszög alakúak és egy vörös bolygót ábrá-zoltak, körülötte keringő, holografikus űrhajóval.

Obi-van azonnal felismerte: Újvilág. Áthajolt, hogy elolvassa a rekeszek oldalán lévő jelöléseket is. Doboztól dobozig haladt, elolvasva a leíró címkéket. Robbanó-anyagok. Turbófúrók. Detonátorok. Alagútfúró-berendezések. Biotikus gránátok.

Ezek bányászfelszerelések. De a védett Mezőgazdasági Testület területén. A Mezőgazdasági Testület szigorúan megtiltotta még a kapcsolatot is bármilyen nye-reségre törekvő vállalkozással. Valaki titokban szövetkezett az Újvilággal?

– Obi-van, siess! – hívta Si Treemba. – Bűzlünk! Zuhanyozni szeretnénk! Obi-van meglátott egy kicsi dobozt abban a sarokban, amit eddig kihagyott. Ennek

az egynek nem volt címkéje, csak egy fémlapka, amely kapocsként szolgált. Egy megszakított kör volt.

Mostanra eleget látott. Obi-van elcsusszant a dobozok mellett az ajtóhoz. – Mi az? – kérdezte Si Treemba. – Valamiféle titkos raktár az Újvilág számára. Valamiben mesterkednek. Si Treemba zöldes bőre mattszürkére halványult. – Itt? De hiszen innen ki vannak tiltva. – És ez megállítja őket? – kérdezte Obi-van zordul. – Menjünk vissza! Fel kell

vennem a kapcsolatot Qui-gonnal. – Úgy érted, nem teszel semmit? – követelte Obi-van. Qui-gon miniatűr hologram

formájában lebegett előtte. – Nincs mit tenni – válaszolta Qui-gon. – Mit mondtál, a fal áttetszővé vált az Erő-

től? – Még soha nem láttam ehhez hasonlót – magyarázta Obi-van. – És te? Qui-gon eltekintett a választól.

– Az információ érdekes, semmi több. Nincs valódi bizonyíték arra, hogy az Újvi-lág keresztezné a Mezőgazdasági Testület kutatásait.

Obi-van ordítani szeretett volna a csalódottságtól. – Egyáltalán nem lehetnének itt! Visszatérhetnék Bandorra. Az Újvilág tervez va-

lamit... valami nagy dolgot. Ki kell derítenünk, hogy mit! – Nem szükséges – felelte Qui-gon metszően. – A te küldetésed beszámolni a

Mezőgazdasági Testület fejlődéséről. – És mi van a megszakított körrel a dobozon? – tette fel a kérdést Obi-van sürge-

tően. – Kövesd az utasításokat! – mondta Qui-gon szigorúan. – Ha bizonyítékot találsz

a jogsértésre, azonnal vedd fel velem a kapcsolatot! Ne tégy semmit saját magadtól! – Qui-gon... – Hallottad, amit mondtam, Obi-van? – Igen – felelte a fiú kelletlenül. – Nos, most mennem kell. Tájékoztass továbbra is. A hologram megremegett, majd eltűnt. Obi-van az üres levegőbe meredt, ahol

Qui-gon képe nem sokkal ezelőtt lebegett. Qui-gon ismét elzárkózott előle.

7. fejezet

Volt idő, amikor a kör nem volt megszakadva. Volt idő, amikor minden annak lát-szott, ami. Amikor nem voltak titkok.

A megszakított kör. Obi-van tévedett? Vagy Xanatos benne van a Mezőgazdasági Testületben?

Nem mondhatja el a fiúnak. Obi-van követelné azokat a válaszokat, amelyeket ő még nincs kész megadni. Jobb a múltat a múltban tartani.

És mindamellett a fiúnak türelmet kell tanulnia. Qui-gon a Szülőbolygó Bányatársaság felé tartott. Elképesztő, mennyi munkát el-

végeztek a robbanás óta. A bánya a terv szerint működésbe kezd egy héten belül. Az Újvilág betartotta az ígéreteit, adott pénzt és droidokat is. Már eltakarították a törmeléket az alagútból, és az aládúcolásán dolgoztak.

Clat'Ha az udvar túloldaláról integetett neki. A bányába tartott a munkásaival. Ép-pen csak aludni és enni állt meg a robbanás óta.

Qui-gon kinyitotta az ideiglenes iroda ajtaját, amely egy sietve felállított fém ba-rakk volt. VeerTa a monitor előtt ült, amely a működés részleteit mutatta. Amikor megpördült a székével, Qui-gon meglátta, hogy a nő arca izgatottságtól ragyog.

– Jó híreim vannak – kezdte VeerTa mély, izgalomtól vibráló hangon. – A robba-nás nagy szolgálatot tett nekünk, Qui-gon. Mélyebbre robbant a föld alatt, mint amennyire mi valaha is lementünk ezelőtt. Felfedeztünk egy ionit eret.

Qui-gonra nagy hatást tett a bejelentés. Az ionit az egyik legértékesebb ásvány a galaxisban.

– Tudja, mit jelent ez? Senki sem talált még ionitot a Bandomiron. Legfeljebb ele-nyésző mennyiséget. A mi fő-forrásunk azonban az azurit. – VeerTa előrehajolt, te-kintete izzott. – A Szülőbolygó Bányatársaság fogja birtokolni az egyetlen forrást. A nyereség feltehetően hatalmas lesz. Ez megmentheti az egész bolygót!

– Ez valóban jó hír – értett egyet Qui-gon óvatosan. Egy dolog értékes ásványt találni. És egy másik dolog ellenőrzés alatt tartani, hogy ki bányássza ki.

– Máris a problémát látja a dolgok mögött – jegyezte meg VeerTa élesen. – Nos, akkor titokban kell tartanunk. Még nem mondtam el a vezetőség tagjainak. Csak Clat'Ha tudja. Ha az Újvilág felfedezi, könnyedén elsöpör bennünket, és megkapa-rintja magának az eret. Az összes azuritot, amit a robbanás a felszínre hozott, már kinyertük. Technikailag tönkrementünk.

– Mi a terve? – kérdezte Qui-gon. – Az Újvilágnak köszönhetően van pénzünk – kezdte VeerTa. – Igaz, azért adták,

hogy megvásárolják a bizalmunkat azzal, hogy segítenek nekünk az újjáépítésben. Mi azonban felhasználhatjuk az ionit kibányászására. Csak néhány hétre van szük-ségünk, hogy minden működjön. Azután az Újvilág már nem tud megállítani.

VeerTa arca ragyogott az elszántságtól. Qui-gon hagyta, hogy a nő lelkesedése megérintse. Ugyanakkor csodálkozott rajta, hogy VeerTa miért avatta be a titokba. Várt, tudva, hogy valami sokkal többről van szó.

– Hadd mutassam meg, mit találtunk! – mondta VeerTa, és felemelkedett a szék-ről.

Qui-gon követte a nőt a bányába. VeerTa adott neki egy védősisakot, majd a déli liftaknához vezette.

– A K-övezet biztonságos – biztosította a férfit. – Sikerült aládúcolni a 6-os Eret. Az érzékelő eszközökön keresztül tudjuk, hogy az új ér ez alatt van. Ez az a szint, ameddig még nem ástunk le.

K-7. 6-os Ér. Qui-gon a lift kapcsolótáblájára pillantott. Ahogy ereszkedtek, a jel-zőlámpák felvillantak. 10-es Ér. 9-es Ér. 8-as Ér. 7-es Ér...

A rémálom bukkant fel Qui-gon agyában, minden sötét erejével együtt. – Létezik 5-ös Ér? – kérdezte VeerTától. A nő megrázta a fejét. – Nincs olyan technológiánk, amellyel olyan mélyre mehetnénk. Túl közel van a

bolygó magjához. Az Újvilág kifejlesztett ugyan egy mélyebb mag-technológiát, de ha megpróbálnánk megvásárolni vagy kibérelni, akár értesíthetnénk is őket az oká-ról. Reméljük, hogy elég ionitot nyerhetünk a 6-os Érből.

A 6-os Ér felirat felvillant, és a lift megállt. Qui-gon kilépett az aknából, és balra fordult.

– Ne arra – szólt VeerTa. – Az alagút arrafelé teljesen le van zárva. Megérintett egy kapcsolót az ajtó mellett, mire világítás gyúlt a sziklafalak mentén.

Qui-gon most már láthatta, hogy az alagút keskeny, a plafonja alacsony, a közepén pedig egy hidraulikus vágány fut. Az alagút a bal felén elkanyarodott, majd elnyelte a koromsötétség. Derengett egy halvány, kékes árnyalat a fényben, ahogy megcsillant a kékesfekete sziklán, jelezve ezáltal az azurit jelenlétét.

– Clat'Ha és én lejöttünk, hogy szemrevételezzük a veszteségeket – folytatta VeerTa. – A liftakna az északi alagútban megsérült, de pár napon belül működhet. Először is azt kell megjavítanunk.

A nő jobbra fordult, és elindult lefelé az alagútban. Egy halom kőtörmelék feküdt az útjukban, és egy gödör alakult ki a robbanástól az alagút talajában.

– A robbanás reakcióba lépett néhány gázzal a szint alatt – magyarázta VeerTa. – A robbanás itt felfelé irányult.

Lehajolt, és felvett egy követ. Megkarmolta a körmével. Qui-gon látta a matt ezüst ragyogást megcsillanni.

– Clat'Ha vette észre. Magunkkal vittük, hogy megvizsgáljuk. Volt egyfajta előér-zete, és igaza lett. lonit. Érzékelőket dobtunk le, és akkor láttuk, milyen sok van a birtokunkban.

– Óvatosnak kell lenniük – figyelmeztette Qui-gon. – Ha Xanatos megtudja... VeerTa a fejét ingatta. – Ezért van szükségünk magára. Szeretnénk, ha csatlakozna a Szülőbolygó ve-

zetőségéhez. Magával a bizottságban az Újvilág nem mer megpróbálkozni azzal, hogy alánk aknáz. Inkább feladják, ha egy Jedivel találják szemben magukat.

Qui-gon azonban a fejét rázta. – A Jedik számára tilos részt venni bármilyen nyereségérdekelt vállalkozásban

– mondta. – Nem húzhatunk hasznot a védelmükből. Ez megtörhetetlen szabály. – De gondoljon a gazdagságra, amihez joga van! – mondta VeerTa sietve. – Nem

kellene megtartania az egészet magának. Támogathatná a Jediket. – Sajnálom, VeerTa – felelte Qui-gon határozottan. – Segítek, amennyire tőlem

telik. De ezt nem tehetem meg. VeerTa csalódottnak tűnt. Nyilvánvaló volt, hogy nem értette a Jedik szerepét. – Nos, akkor megelégszem azzal is – mondta. A szeme csillogott, ahogy a tekin-

tete bebarangolta a tárnát. – Mind itt van. Csak azért imádkozom, hogy sikeresek legyünk.

– Minden erőmmel azon leszek, hogy ezt biztosítsam – ígérte Qui-gon. Valami azonban azt súgta neki, hogy a feladat nem lesz éppen egyszerű.

8.fejezet

Obi-van elmesélte Si Treembának a Qui-gonnal folytatott beszélgetését. Az arkóniai bólintott, mintha ezt várta volna.

– Clat'Ha ugyanezt mondta. Több bizonyítékra van szükségünk. – Hiszen én is éppen így gondoltam – jelentette ki Obi-van. Si Treemba idegesen hümmögött. – Utoljára, amikor ezt a pillantást láttuk, egy hutt börtönben végeztük. – Nyugi! – válaszolta Obi-van. – Csak körülnézünk a raktárhelyiségben ma éjjel.

Csavargunk egy kicsit a kupolában, és ott kötünk ki. Mi rossz történhetne? – Egy csomó minden – sóhajtotta Si Treemba. Obi-van és Si Treemba két sor között lapultak elnyújtózva, a mező szélén. Zöld

kötött sapkát húztak a fejükre egyrészt a meleg, másrészt az álcázás érdekében. – Legjobb lesz, ha alszol egyet – szólalt meg Obi-van. – Majd én őrködöm elő-

ször. – Ha így gondolod – motyogta Si Treemba. Lehunyta a szemét. Egy pillanattal

később azt a szuszogó hangot kezdte hallatni, amit az arkónaiak alvás közben szoktak.

Obi-van érezte, amint izgalommal töltődik fel a megfigyelés miatt. Egyetlen óra múlva azonban a szemhéja kezdett rendesen elernyedni. Nem alhat el! Talán tehet-ne egy felderítő utat. Az felébresztené.

Kikúszott a mezőről, és felállt. Leporolta magát, majd a raktár ajtaja felé indult. Még egy pillantást akart vetni a lepecsételt dobozra, amelyiken a megszakított kör jele volt. Valami azt súgta, hogy Qui-gon felismerte a jelet. Talán van rá mód, hogy kinyissa anélkül, hogy bárki is megtudná, babrált vele.

Újra használta az Erőt, hogy kinyissa az ajtót. Minden pontosan ugyanúgy műkö-dött, mint legutóbb. A doboz felé indult.

Éppen, amikor odaért, neszezést hallott a háta mögül. Megperdült, és egy csuk-lyás alakot látott közeledni. Először azt hitte, Si Treemba az a kötött sapkában. Az-tán rájött, hogy egy idegen, fényes fekete köpenyben.

– Ki az? – kérdezte. Valami kellemetlen, sötét fodrozódást érzett az Erőben. – Egy barát – felelte a csuklyás alak. – Valaki, aki egyszer hozzád hasonlított.

– Ledobta a csuklyát. Kék szeme meleg volt és barátságos. – Én is az ő tanítványa voltam.

– Qui-goné? – kérdezte Obi-van bizalmatlanul. – Én igazából nem vagyok a padavanja. És mindenki azt mondja, a padavanja meghalt.

– Ezt beszélik? – kérdezett vissza a férfi. – Pedig élek. Mi mást mondanak még? – Azt, hogy Qui-gon padavanja szégyent hozott a Jedikre – mondta Obi-van. – És

elárulta Qui-gont. A férfi szemében kék láng lobbant. – Ez Qui-gon története? – Majd a kemény vonások elernyedtek. – Én voltam a

padavanja. Ezért tudom, min kell keresztülmenned mindennap, Obi-van Kenobi. Tudom, mire vársz. A jóváhagyására. A bizalmára. De ő mindkettőt visszatartja tő-led. Jégből vont maga köré páncélt. Minél inkább megpróbálsz a kedvére tenni, an-nál messzebb kerül tőled.

Obi-van nem szólalt meg. Úgy tűnt, mintha a szavak a saját szívéből fakadtak volna. A legrosszabb pillanataiban pontosan ezt gondolta ő is.

Xanatos könyörületesen nézett a fiúra.

– Yoda elismeri őt. A Galaktikus Szenátus megbízik benne. Mindenki verseng azért, hogy a tanítványa legyen. De ő a legrosszabb Mester. Megtagadja tőled a bi-zalmat. És mégis mindent megkövetel tőled.

Obi-van szinte transzban hallgatta a szavakat. Milyen igaz – gondolta. Mélységes harag kavarodott fel benne, harag, amely a bensőjében szunnyadt. Jobban félt saját haragjától, mint bármilyen ellenségtől.

– Xanatos vagyok – mutatkozott be a férfi. – Említett valaha neked? Obi-van megrázta a fejét. Xanatos szomorú, bánatos mosolyra húzta a száját. – Nem – ejtette ki lágyan. – Nem említett. Rajtam múlik, hogy elmondjam, mit tett

velem. Hogyan épített fel, tartott maga mellett, mindig azzal az ígérettel, hogy elő-rébb juthatok. És a végén minden ígéretét megszegte. Ez fog veled is történni, Obi-van.

Ez igaz lehet? Qui-gon hidegsége mögött az árulás magvai rejtőznének? Obi-van érezte Qui-gon szolgálata alatt a fagyosságot, de mindig azt feltételezte, hogy ez csupán azért van, mert Qui-gon nem fogadta el őt. Vajon Qui-gon titokzatossága a gonoszt vagy a jót rejti?

– Miért mondod ezt el nekem? – kérdezte Obi-van óvatosan. – Hogy figyelmeztesselek – felelte Xanatos. – Ezért jöttem. Te... – Hirtelen abba-

hagyta. Feltartotta a kezét. – Valaki jön – suttogta. Váratlanul öt biztonsági őr bukkant fel. Obi-van látta a vörös bolygós csatot az

egyenruhájukon. Újvilág! Mit csinált a biztonsági szolgálatuk a kupolában? Az egyik őr beleszólt a kommunikátorába. – Megtaláltuk a tolvajokat – mondta. – Nem – nyögte Obi-van. – Mi csak... Xanatos azonban előrántotta a fénykardját. Obi-van meglepetten figyelte, ahogy

Xanatos rohamra indult. Csak a Jedik viselhették ezt a fegyvert. Az őrök előhúzták a fegyvereiket, így Obi-vannak nem maradt választása. Egy szemvillanás alatt be-üzemelte saját fénykardját, és beszállt a küzdelembe.

Érezte kezében a megnyugtató súlyt, ahogy forgatta a fegyvert, kiütve a sugárve-tőt az őr kezéből. Tudta, hogy Qui-gon nem szeretné, ha megölné az Újvilág embe-reit. Kellemetlen helyzetet okozna, még rosszabbat, mint a jelenlegi.

Ezért aztán védekező harcmodort választott, Xanatos pedig támadóvá vált; per-zselő ütéseket osztogatott. Azonban ő is vonakodott gyilkos csapást mérni.

Xanatos Jedi-képessége kissé berozsdásodott. Hagyta magát beszorítani egy sarokba. Az őrök sugárvetőkkel támadtak. Obi-van egy halom láda tetejére ugrott, majd a csoportra vetette magát, karjaival és lábaival ollózva a levegőben. Két őr ro-gyott a földre, ő pedig égető fájdalmat érzett a vállában. Mégis képes volt a harmadik őr kezéből kirúgni a fegyvert.

Az őr azonban váratlanul egy elektromos ösztökét rántott elő. Xanatosra célzott vele, és Obi-van sietett volna megakadályozni.

Sikerült eltérítenie a mozdulatot a fénykardjával, az ösztöke azonban belevágott a bordáiba. Vakító fájdalom járta át a testét. Szédülve nyúlt ki az Erőért, de valaki le-ütötte hátulról. A látása életlenné vált és elszürkült, ő pedig térdre rogyott.

Az utolsó dolog, amire emlékezett, hogy a padlóra zuhant.

9. fejezet

Qui-gon most már látta a hibáit. Vak volt Xanatos hiányosságaival kapcsolatban. Elkényeztette a fiút. Adott anélkül, hogy ezt belátta volna. Mint Mester, kudarcot val-lott, mert túlságosan megbízott a tanítványában. Hagyta, hogy az elfogultsága vakká tegye azzal szemben, amit mindvégig látnia kellett volna.

Némi töprengés után Qui-gon úgy döntött, megkérdezi SonTagot és VeerTát, lát-

tak-e már olyan dobozt, amit Obi-van leírt. Mindketten számtalanszor ellátogattak már a Mezőgazdasági Testület Termékeny Zónájába. Talán van egyszerű magya-rázat arra, amit Obi-van felfedezett.

Qui-gon leírta a dobozt, mire VeerTa biccentett. – Már láttam ilyet. – Én is – felelte SonTag elgondolkodva. – A Nyugati Termékeny Zónában. Épp a

napokban jártam ott. – Azt hiszem, láttam egyet az Északi Zónában is – tette hozzá VeerTa. – Más fel-

szereléssel együtt volt. Biztos vagyok benne, hogy a Mezőgazdasági Testület mű-szereit tartalmazza.

Pontosan ez volt az a válasz, amiben Qui-gon reménykedett. A doboz nem lehet lényeges. Más zónákban szabadon látható.

Akkor mégis miért aggódik? Talán mert az Újvilág bányászfelszereléseivel együtt helyezték el. Obi-van nem

tévedhetett ezzel kapcsolatban. Amikor visszatért a szállására, belépett a számítógépébe, hogy utánanézzen az

Újvilágnak. Kíváncsi volt rá, Xanatos milyen pozíciót tölt be. Volt tanítványa, rá nem éppen jellemző módon elhallgatta ezt. Ha magas tisztet töltene be, nem dicsekedett volna el vele?

Qui-gon az Újvilág vállalati nyilvántartását kereste. Xanatos nevéről azonban nem talált említést. Mit jelenthet ez? Talán Xanatos hazudott a társasággal való kapcso-latát illetően, vagy a pozíciója még a saját vállalatén belül is titkos. De miért?

Qui-gon bepötyögött még néhány kulcsszót. A társaság vezetője névtelen maradt, de a bizottság igazgatóiról talált egy listát. Qui-gon felismerte a nevek nagy részét, világok uralkodói, akik látszólagosan irányítják az Újvilágot. Névleges vezetők.

Nincs válasz... egyelőre. De volt egy ötlete, hogy hol keresse a megoldást. Elérkezett az ideje, hogy látogatást tegyen az Újvilág Központban. Az Újvilág nem próbálta megszépíteni bandomiri irodáját. Az épület, egy ablakta-

lan, fekete bérház, a zord bányák hangulatát verte vissza, amelyek körülvették. Qui-gon belépett az azurittal díszített falú központi hallba. Az ásvány csupán de-

korációként szolgált. Egy hutt biztonsági őr ült az asztalként szolgáló fekete kocka mögött. Teste lefolyt az asztal szélei mellett. Unott arccal, halott tekintettel fordult Qui-gon felé.

– Xanatoshoz jöttem – mondta a Jedi. – Tűnés innen, nyomorult! – válaszolta a hutt unottan. – Tedd meg a jelentéktelen

kis panaszaidat a közvetlen felettesednek. Itt nincs senki. Xanatos felderítő úton van az északi bányanegyedben.

A hutt a sugárvetőjéért nyúlt. Ennyit az Újvilág vendégszeretetéről. Qui-gonnak egyetlen izma sem rándult. A hutt zsíros agyára koncentrált, s az

Erőből merített energiát.

– Talán megvárhatnám az irodájában – mondta. – Megvárhatja az irodájában – ismételte a hutt színtelen hangon. – Használja a

különleges felvonót a Harmincas Horizontra. – A biztonsági korlátozásokat meg kellene szüntetni – folytatta Qui-gon. – Minden biztonsági korlátozás megszüntetve. Qui-gon belépett a Különleges feliratú liftbe. Csupán egyetlen jelzőlámpa volt

benne, a Harmincas Horizonté. A felvonó másodpercek alatt elérte a szintet. Kilépett a fogadótérbe. A székek kőből készültek. A kockaszerű asztal üresen állt. Nem látott másik szobába vezető ajtót, csak az üres, átlátszatlan falat. Átlátszatlan fal...

A falra helyezte a tenyerét. Amikor elvette, egy rövid időre átlátszatlanná vált. Obi-van beszámolója villant az emlékezetébe. Olvasott a technológiai fejleszté-

sekről a Teloson, Xanatos szülőbolygóján. Az utóbbi időben képesek voltak áttetsző acélt speciális bevonattal fedni, amely átlátszatlanná teszi. Amikor pedig ter-mo-elektromos hatás éri, a fal szabályszerűen átlátszóvá válik.

Az egész testét a falhoz nyomta, és az átlátszóvá vált. Meglátta a belső irodát. De hol van az ajtó?

Qui-gon összegyűjtötte az Erőt, és érezte, ahogy az hullámtaréjként emelkedik a bensőjében. Az egész fal átlátszóvá vált. A rejtett ajtó pedig feltárult. Amint azonban belülre került, a fal ismét átlátszatlan lett.

Leleményes rendszer, gondolta Qui-gon, ahogy az óriási kőasztal felé indult. Xanatos már az előszobából tudta kontrollálni a fal átlátszóságát. Képes volt bepil-lantani az irodájába, mielőtt belépett volna. Ha valakinek sikerül becsusszanni a biz-tonsági ellenőrzések között, akkor sem tud elrejtőzni az irodában.

Mennyire jellemző ez Xanatosra! Titkosít és leleplez. Már elfelejtette, milyen lele-ményes tud lenni egykori tanítványa, ha titkokról van szó. Elárul valamit, és elhiteti az emberrel, hogy mindent elmondott. Ám amit elárult, az mindig csak valami jelen-téktelen dolog. A legfontosabb titkait mindig megtartotta magának.

Az iroda egyetlen bútordarabja a kőasztal volt. Qui-gon megnyomott egy gombot, és egy számítógép emelkedett ki belőle. Hozzáférhetett az adattároló rendszerhez. Ahogy gyanította, holografikus volt.

Fájlok sorakoztak előtte. Belépett a címtárba. Nem volt biztos afelől, hogy mit ke-res. Látott egy fájlt a Szülőbolygó Bányatársaságról, és belépett. Nem sok hasznos információt tartalmazott, csupán egy listát arról a pénzről és a droidokról, amelyeket a robbanás után kölcsönöztek. Bezárta.

Aztán talált egy könyvtárat, amelynek nem volt neve. Egy ikon lebegett ott, ahol a címnek lennie kellett volna. Két megszakított aranykör, amelyek részben fedték egymást. Qui-gon szíve gyorsabban kezdett verni. A két megszakított körben betű-ket látott: Ú és T.

Újvilág Társaság. Qui-gon rákattintott a címre, ám ekkor figyelmeztető piros fény kezdett villogni. – Jelszót kérek – szólalt meg egy hang. Qui-gon habozott. Ismerte annyira Xanatost, hogy tudja, csak egyetlen esélye

van, hogy jól írja be. Ha téved, a rendszer bizonyára értesíti Xanatost az illetéktelen behatolási kísérletről.

Kockázatos volt, de élnie kellett a lehetőséggel. – Crion – mondta ki hangosan Xanatos apjának nevét. A könyvtár megnyílt. A Jedi átfutotta a fájlok listáját. Elcsüggedve látta, hogy

mindegyiket kódolták. Nem lesz ideje, hogy megfejtse őket. De ha hozzányúl vala-melyik fájlhoz, Xanatos tudni fogja, hogy itt járt.

Akárhogy is, megtudta, amiért idejött. Qui-gon elgondolkozva zárta be az adattá-roló rendszert. Két megszakított kör vette körül az Újvilág Társaság kezdőbetűit. Mások talán nem látták volna ebben az egybeesést. Ő azonban tudta, hogy semmi sem véletlen Xanatosszal kapcsolatban. Ösztöne azt súgta, megtalálta a személyt, aki az Újvilágot irányítja. Talán épp Xanatos alapította. De miért tartotta volna titok-ban? Így sokkal könnyebben manőverezhet, találgatta Qui-gon. Xanatos mindig elő-szeretettel titokzatoskodott és trükközött a célja eléréséhez. A kérdés csak az: mi Xanatos célja?

10. fejezet

Qui-gon biztos volt abban, hogy Xanatos készen áll. Éveket töltött a fiúval, végig-nézte, mint válik férfivá. A fénykarddal ő bánt a legjobban az osztályában. Képessé-ge, amellyel az Erőre összpontosított, közel állt a mesteréhez. Az előzetes teszteket közel maximális pontszámmal oldotta meg. Qui-Gon felkészült rá, hogy Jediként kö-szöntse a fiút. Pompás pillanat volt.

Yoda azonban nem volt ebben olyan biztos. Azt mondta, tegyenek még egy utolsó vizsgát.

Yoda holografikus képe jelent meg Qui-gon előtt. Az átvitel tiszta volt. Súlyos

szemhéjával lassan pislogott, ami kissé unottnak mutatta, hosszú fülei azonban rángatóztak. Qui-gon felismerte a mester nyilvánvaló meglepettségének jelét.

– Szóval, Xanatos nagyon gonosz dolgot tervez, azt mondod – szólalt meg Yoda. – Te felfedezted ezt, ez jó, Qui-gon. Ám a cselekvésnek nem jött még el az ideje.

– Attól tartok, be akarja kebelezni Bandomirt – tiltakozott Qui-gon. – Ennek a bolygónak nincs erőforrása, hogy védekezzen. Meg kell akadályozni, mielőtt bekö-vetkezik.

– De a biztonság a te ügyed, vagy nem? Kérlek, lassíts, tedd meg. A tervre nin-csen még bizonyítékod – mutatott rá Yoda. – Már nem tudtad elolvasni a fájlokat.

– De tudok olvasni benne. Xanatosban. – Ah, olyan biztos vagy ebben? Vele kapcsolatban mindig biztos voltál. Qui-gon elhallgatott. A maga nyugodt módján a mester rendreutasította. Igen,

biztos volt Xanatost illetően. Megvédelmezte Yoda minden enyhe figyelmeztetésével szemben.

– Túl messzire távolítottad el magadtól a múltat, Qui-gon – szólalt meg Yoda némi szünet után. – Menekülsz előle. Még futsz egy keveset, mielőtt megfordulsz és har-colsz.

– Ha te mondod, mester – Qui-gon megpróbálta elrejteni türelmetlenségét. Igye-kezett megfontolni Yoda bölcsességét. Sohasem volt okos dolog elutasítani a taná-csát.

– Használnod kell az ő taktikáját ellene, használnod – javasolta Yoda. – Játszik veled. Bele kell menned a játékába. Adj esélyt, hogy hibázzon. Hibázni fog. A trükk az, hogy várd ki.

– Igen – válaszolta Qui-gon. – Most már látom az utat. Tett egy mozdulatot, hogy megszakítsa az átvitelt, Yoda azonban felemelte a ke-

zét. – Még valamit – mondta. – Egy kérdést. Miért hagytad Obi-vant sötétségben,

Qui-gon? Semmit nem tud erről, úgy gondolom. Ugyanazon a nyomon halad, ame-lyiken te, csak más helyen.

– Ez igaz – ismerte el Qui-gon. – De egyelőre még nincs szükség arra, hogy tud-ja. Veszélybe sodorhatná. Kívül tartom a veszélyen.

– A tanítvány elfogadja a veszélyt, amikor a mester elfogadja a tanítványt – felelte Yoda.

– Bocsáss meg – mondta Qui-gon hűvösen. – Én nem fogadtam el Obi-vant. Ő nem a tanítványom. Mindketten ugyanazon a bolygón vagyunk. Van különbség.

Yoda lassan bólintott. – Bizalom a különbség. Könnyebb, mint gondolod, megváltoztatni a múltat, mint a

jövőt.

Qui-gon bosszúságot érzett. – Ez logikátlan – vágott vissza. – Nem változtathatjuk meg a múltat. – Igen, nem logikus – értett egyet Yoda. – De akkor mégis miért gondolod így? Még mindig bólogatva, Yoda megszakította a beszélgetést. Qui-gon az ablaknál állt és Bandort nézte. Mint mindig, Yoda arra késztette, hogy

kérdéseket tegyen fel magának. Miért utasította el Obi-van segítségét? És mit jelent az, hogy veszélyesebb helyzetbe sodorta azzal a fiút, hogy nem figyelmeztette Xanatosszal kapcsolatban?

Hibázott. Habár néha túl sokáig tartott, hogy levonja ezt a következtetést, amikor azonban végre megtette, azt már gyorsan tette.

Aktiválta a kommunikátorát, és küldött egy üzenetet Obi-vannak. Általában a fiú azonnal válaszolt. Most azonban nem. Tíz perc elteltével Qui-gon aggódni kezdett. Küldött egy üzenetet Si Treembának. Nem jött válasz. Lehunyta a szemét, és ma-gába gyűjtötte az Erőt. És akkor valami sötétet, ürességet érzett. Obi-van veszélybe került.

Valaki erőteljesen bekopogott. Az ajtóhoz sietett; már tudta, hogy rossz hírt hoz-tak.

Clat'Ha állt a folyosón. Sima vörös haja kócosan meredezett, zöld szeme aggo-dalommal telt.

– Si Treemba hívott az előbb – mondta a nő. – Obi-van eltűnt.

11. fejezet

Lehunyt szemmel hallgatta a tenger morajlását. Vagy ez csak a halántékának lüktetése volt?

Obi-van óvatosan kinyitotta a szemét. Hosszú, keskeny, alacsony mennyezetű szobában volt. Alvópriccsek sorai vették körül. Ágynemű hevert felgöngyölve minden egyes lábrésznél. Egyedül volt. A fénykardja hiányzott, akárcsak a kommunikátora.

A bordáit és a vállát kötés fedte. Valami volt a nyaka körül. Obi-van körülfuttatta rajta az ujjbegyeit. Egy gallér. Simának érezte, és nem volt rajta semmi kézenfekvő kapocs, hogy eltávolítsa. Zümmögött az ujjai alatt. Talán valamiféle gyógyító szer-kezet lehetett.

Amikor felemelte a fejét, az éles fájdalomtól sziszegve eresztette ki a lélegzetét. Lassan vett levegőt, megnyugtatva az elméjét, ahogy tanulta. Elfogadta a fájdalmat. Barátként üdvözölte, mivel arról értesítette, hogy a teste megsérült. Megköszönte neki, hogy riadóztatta. A gyógyulásra összpontosított.

Egy-két pillanat múlva a fájdalom kissé csillapodott, éppen eléggé ahhoz, hogy felállhasson. Egy keskeny ablak látszott magasan fölötte. Obi-van felkapaszkodott az egyik priccsre, és lábujjhegyre állt, hogy kilásson rajta.

Kétségbeesés töltötte el. Hatalmas, szürke óceán terült el a szeme előtt sok-sok kilométeren át. Szárazföldnek nyoma sem volt. Sem hajóknak. Csak ez a hatalmas emelvény, magas tornyokkal, amelyek kiemelkedtek az óceánból.

Azonnal tudta, hol van: Bandomir Nagy Óceánjában, amely a bolygó felét borítja. Nyilván az egyik mélytengeri bánya emelvényen lehet. A mélytengeri bányákról csak suttogva beszéltek. Durva, veszélyes helyek ezek, amelyeken sok bányász pusztult el.

– Szóval felébredtél. Obi-van riadtan megperdült. Egy magas, gyászos külsejű teremtmény állt a bejá-

ratban. A bőre sötét volt, de úgy látszott, mintha fehér foltokban hámlott volna. Két fehér karika keretezte a szemeit. Rendkívül hosszúra nyúlt, gumiszerű karjai túllóg-tak a térdén.

– Hogy érzed magad? Már kezdtem aggódni. – Mielőtt Obi-van válaszolhatott volna, felkuncogott. – Hazudtam! Nem is igaz!

– Ki vagy te? – kérdezett vissza Obi-van. Szédült, de megparancsolta a tudatá-nak, hogy kitisztuljon. Óvatosan lelépett az emelvényről.

– A nevem Guerra, bár nem mintha szükséges lenne tudnod. Findián vagyok. Sokféle faj keveredett itt. Jut is eszembe, emberfiú... gyerünk!

Guerra karja váratlanul kivágódott. Átnyúlt két priccs fölött, és rácsavarodott Obi-van csuklójára.

– Nem érek rá egész nap. Az őrök mindkettőnket megpiszkálnak az ösztökéikkel, ha nem öltöztetlek be időben.

– Beöltöztetni, mire? – Beöltöztetni, mire? Vakációzni viszlek a Syngia holdra! – Guerra viháncolva ne-

vetett. – Nem is igaz! Hazudtam! Bányászni fogsz, természetesen. – De én nem vagyok bányász! – tiltakozott Obi-van, miközben Guerra az ajtó felé

vonszolta. – Óh, mennyire sajnálom! Ez esetben nem kell dolgoznod. – Guerra különös, fol-

tos arca a fiúra meredt. – Ehelyett inkább lehajítanak az emelvényről. Igazán kelle-mes úszásban lehet részed...

– Nem is igaz? – találgatta Obi-van.

Guerra viháncolni kezdett, majd úgy hátba vágta Obi-vant, hogy a fiú csaknem elrepült.

– Ez jó vicc, emberfiú! Nem is igaz! Ledobnak, hogy vízbe fúlj. Már persze, ha a zuhanásba előbb bele nem halsz! Na, gyere!

Guerra kituszkolta az ajtón. Hideg szél vágott Obi-van arcába. Körülötte bányász-felszerelések hevertek nagy halomban. Droidok cipeltek sugárfúrókat a liftbe, ahol munkások várakoztak. Őrök álltak mindenütt az emelvényen, ösztökékkel és sugár-vetőkkel.

Ahogy felmentek a lépcsőn a második szintre, Obi-van rájött, hogy az emelvény sokkal nagyobb, mint gondolta; körülbelül akkora lehetett, mint egy kisebb város. Vízijárművek cirkáltak a főépítményt körülvevő fúrótornyok között.

Guerra belökte Obi-vant egy raktárhelyiségbe. A fura lény megdörzsölte a szemét, hogy ellenőrizze a felszerelést, és a fehér foltok a szeme körül kiszélesedtek. Obi-van rájött, hogy Guerra bőre tulajdonképpen világos. Bányapiszok és korom fedte.

Guerra elkapta a fiú tekintetét. – Zuhanyozás egyszer egy hónapban, de kit érdekel? Hamarosan te is ugyanígy

fogsz kinézni, emberfiú. – Guerra, én nem vagyok bányász – ismételte Obi-van. – Elraboltak és idehoztak.

Én... Guerrából kirobbant a nevetés. A térdét csapkodta roppant hosszú kezével. – Elraboltak? Óh, milyen borzasztó! Hadd riadóztassam a biztonságiakat! Óh, már

megint hazudtam! Mit gondolsz, én hogy kerültem ide? Azt hiszed, önkéntes va-gyok? Mindannyian rabszolgák vagyunk, nem érted? Az ötödik év végén adnak majd egy csekélyke összeget, hogy elhagyjuk a bolygót és újrakezdjük. Már amennyiben túléljük. A legtöbben nem élik túl.

– Öt év? – kérdezte Obi-van nagyot nyelve. – Ez áll a szerződésben, amit aláírtál – felelte Guerra.– Szükséged lesz egy

termoöltözetre. És egy tech-sisakra. Néhány szerszámra... – De én nem írtam alá semmiféle szerződést! Guerra ismét felnevetett, ahogy a termoruhát Obi-van elé tartotta, majd eldobta,

mivel túl kicsinek bizonyult. – Ne idegesíts a vicceiddel, emberfiú! Én talán aláírtam? Aláhamisítják! – A nevem Obi-van Kenobi. Jedi-növendék vagyok. – Jedi, Kedi, Ledi, Medi – kántálta gúnyolódva Guerra. – Nem számít, ki vagy.

Lehetsz akár Coruscant Hercege is. Itt senki sem fog rád találni. – Újabb termoruhát lökött Obi-van elé. – Ez megteszi. Jó, akkor most nézzünk egy tech-sisakot.

Obi-van megfogta a ruhát, és magához mérte. Mocskos volt és dohos. El sem tudta képzelni, hogy ezt felvegye. Pedig már teljesen átfázott. A feje ismét lüktetni kezdett, mire óvatosan megérintette. Fejbőrének hátsó részén sebet tapintott. Vértől volt csapzott a haja. A bordái szinte lángoltak.

Aztán eszébe jutott a gallér. Megérintette. – Ez valamilyen gyógyító eszköz, Guerra? Ennek hallatán Guerra hanyatt vetette magát a termo-ruhák halmára, és olyan

eszeveszett röhögésben tört ki, hogy fuldokolni kezdett. – Hát, ismét megnevettettél, Obavan! Még hogy gyógyító eszköz! – kiabálta ne-

vetve, majd megköszörülte a torkát. – Nem úgy van! Ez egy elektromos bilincs. Ha megpróbálod elhagyni a bányász-

platformot, bummm! – Guerra gumiszerű karjait hullámoztatta. – Felrobbansz! Obi-van óvatosan megérintette a bilincset.

– Az őrök képesek felrobbantani bennünket? – Nem az őrök – magyarázta Guerra derűsen. – Az elektromos bilincsek a szá-

razföldön aktivizálódnak. Érted, csak lázadás esetén. Ha legyőznénk az őröket, ké-pesek lennénk leszerelni a szerkezeteket, vagy nem? Tehát az őrök nem tudnak felrobbantani bennünket, nem ám. – Guerra barátságosan rámosolygott. – Csak üt-nek, lökdösnek, elkábítanak és kidobhatnak a fedélzetről.

– Micsoda megkönnyebbülés – morogta Obi-van. Guerra grimaszolt, fogai sárgásán megvillantak. – Kedvellek, Obavan. Tehát, figyelni fogok rád... Hah! Nem is igaz, hazudtam me-

gint! Nem bízom senkiben, és bennem sem bízik senki. Na, siessünk, mielőtt az őrök idejönnek és elkábítanak.

Guerra lökött rajta egyet, majd sistergő hangot hallatott, aztán harsányan felne-vetett.

– Ne bámulj olyan szomorúan, Obavan! Holnapra talán halott leszel! Obi-van kelletlenül belebújt a termoruhába. Megragadta a tech-sisakot, és össze-

kapcsolta a szervo-övet. Nem volt más választása. Még nem. Ki kell találnia, hogyan menekülhet el innen. Guerra azt mondta, még soha senki nem menekült meg. Azonban Jedi még nem volt itt ezelőtt. Remélte, hogy nem.

Obi-van kitisztította az elméjét. Eltaszította magától a félelmet és a kétségbe-esést. A nyaka körül lévő bilincsre összpontosított. Az Erő hatalmát felhasználva minden bizonnyal sikerülhet megsemmisíteni az eszközt.

Keményen koncentrált, a körülötte lévő Erőt a bilincsre összpontosítva. Felhasz-nálta képzésének és tanulmányainak minden egyes unciáját.

A bilincs azonban továbbra is zümmögött az elektromosságtól. Lehet, hogy még túlságosan gyenge. Ki kell várnia a megfelelő pillanatot. Ha túl-

éli... Amikor visszatért a fedélzetre, látta, amint egy őr kegyetlenül elkábít egy bá-

nyászt, mert az megbotlott. Hogy lehet ezt túlélni? Bele kell menned a játékba, egyelőre. A szavak tisztán jutottak el hozzá. Yoda szavai. Amint meghallotta a Jedi-mester

hangját, a kétségbeesése elmúlt és bátorság töltötte el. Obi-van felemelte a fejét. Ő Jedi. Belemegy a játékba. És túl fogja élni.

12. fejezet

„Még egy végső feladat", Qui-gon mindössze ennyit mondhatott Xanatosnak Yoda engedélyével. „Azután Jedi-lovaggá válsz..."

Si Treemba semmit sem tudott. Clat'Ha annyit mondott Qui-gonnak, hogy Si

Treemba az egyik pillanatban elaludt, a következőben pedig arra ébredt, hogy Obi-vant az Újvilág biztonsági emberei hurcolják el. Obi-van eszméletlen állapotban volt. Qui-gon szíve erre a hírre elfacsarodott.

Si Treemba senkit sem látott, aki hasonlított Xanatoshoz. Qui-gon mégis tudta, hogy ebben benne kell lennie. Távol járt Bandortól. Ez egész biztosan nem csupán véletlen egybeesés. Hallotta volna SonTagtól, ha Xanatos azóta visszatért volna.

Yoda azt mondta, ne szálljon szembe nyíltan Xanatosszal. De ez még azelőtt volt, hogy megtudta, Obi-vant elrabolták. A játékszabályok megváltoztak.

Természetesen megtehette volna, hogy ismét felveszi a kapcsolatot Yodával, és megvárja a Tanács instrukcióit. De nem tette. Belefáradt a játszadozásba. Ez már nem csak játék. Xanatos gúnyolódik rajta, nyíltan szembeszállt vele, és most bele-keverte a fiút is.

Tanítványként Xanatos legfőbb gyengéje a túlzott önbizalom volt. Qui-gon remél-te, hogy még mindig az.

Qui-gon tudta, hogy Xanatos az Újvilág legnagyobb azuritbányájának működését tekinti meg Bandor külvárosában. Várt alkonyatig.

Figyelte Xanatost, ahogy elhagyta a kicsiny, szűkös igazgatási épületet, amely a bányát szolgálta, és határos volt az olvasztó berendezésekkel. A műszak éppen váltott, és a térségben nem voltak bányászok. Minden adminisztratív dolgozó el-ment. Pontosan úgy, ahogy Qui-gon remélte.

Salakhalmok emelkedtek az udvaron mindenfelé. Az Újvilág sosem törődött azzal, hogy a bányaterületet tisztán tartsa a hulladéktól. Az ég sötétszürkéből feketébe hajlott. A lámpákat azonban még nem kapcsolták fel az udvaron, talán takarékossági célzattal. Ha valaki késve érkezett a műszakba, az érzékeire hagyatkozva kellett el-tapogatóznia a tárnákig.

Qui-gon kivárta, amíg Xanatos kijön az udvarra. Akkor kilépett a salakdomb ár-nyékából.

Xanatos megtorpant. Nem látszott meglepetés az arcán. Nem engedte meg ma-gának, hogy kimutassa, még egy ilyen kihalt, homályos udvaron sem, amikor legré-gibb ellenfele szinte a semmiből bukkant elő.

Qui-gon nem várt tovább. – Ha terveid vannak Bandomirral, tudnod kell, hogy itt vagyok és megállítalak

– jelentette ki. Xanatos maga mögé vetette köpenye egyik oldalát. Keze mintegy véletlenül meg-

pihent fénykardja markolatán. Megszegett egy komoly szabályt azzal, hogy távozása után is megtartotta a kardot.

Xanatos megcirógatta a fénykardot. – Igen, még megvan. Mindazok után, hogy annyi éven át gyakoroltam vele, miért

adjam fel, mint egy tolvaj, amikor kiérdemeltem a viselését? – Mert már nem érdemled meg – válaszolta Qui-gon. – Szégyent hoztál rá. Xanatos arcán enyhe pír futott szét. Qui-gon megjegyzése célba talált. Aztán,

amikor megnyugodott, elmosolyodott.

– Látom, még mindig szókimondó ember vagy, Qui-gon. Volt idő, amikor bosz-szantott. Ma már csak szórakoztat.

Xanatos körözni kezdett a férfi körül. – A végén már inkább barátok voltunk, semmint mester és tanítványa. – Igen – mondta Qui-gon, követve Xanatos mozgását, vele együtt fordulva.

– Azok voltunk. – Mindez csak eggyel több ok volt számodra, hogy elárulj. A barátság neked nem

jelentett semmit. Élvezted a kínlódásomat. – Az árulást te követted el. És te vagy az, aki élvezted mások kínlódását. Ezt már

a Teloson felfedezted. Yoda előre látta. Ebből tudta, hogy kudarcot vallasz. – Yoda! – szinte köpte a nevet. – Az a kis térdig érő troli! Azt hiszi, hatalma van.

Még csak nem is álmodhat annak az Erőnek a tizedéről sem, amit én ismerek! – Amit te ismersz? – kérdezte Qui-gon szelíden. – Hogyan ismerhetsz te olyan

hatalmat? Egy vállalati középvezető, akit azért küldenek, hogy képviselje az igazga-tótanácsot?

– Senkit nem képviselek, csak önmagamat. – Ez az, amiért itt vagy? Bandomir csupán egy vizsga a képességeid mérésére? – Nem vizsgázok – csattant fel Xanatos. – Én alkotom a szabályokat. Bandomir

az enyém. Mindössze annyit kell tennem, hogy kinyújtom érte a kezem és elveszem. Közelített, köpenye Qui-gonhoz súrlódott, gyengén hozzáért. – Ez egy aprócska bolygó. Galaktikus szemszögből jelentéktelen. Engem mégis

gazdagabbá tesz majd. Ha egyszer majd beleunsz a fárasztó Jedi-rendszabályokba, részesülhetsz belőle te is. De nem, Qui-gon túlságosan becsületes. Őt nem lehet megkísérteni. Őt sosem lehet megkísérteni.

– Bandomirt nem birtokolhatod. – Qui-gon kartávolságba húzódott Xanatostól. – Mindig is önhitt voltál. Ezúttal túl messzire mentél.

– Nem. – Xanatos sötétkék szeme csillogott. Előhúzta a fénykardját. – Csak most fogok túl messzire menni.

Egy villanás, és Qui-gon fénykardja feléledve zümmögött. Amikor Xanatos előre-szökkent, hogy első ütésével lesújtson, Qui-gon már mozdult is, és eltérítette azt. A fény-kardjaik találkozásakor sistergés hallatszott. Qui-gon érezte, hogy Xanatos ütésének ereje elmozdította a karját.

Xanatos nem jött ki a gyakorlatból. Még inkább megerősödött, mozdulatai kiszá-mítottak és kecsesek lettek. Fénykardja vibrált, és ő újra meg újra döfött, mindig va-lami meglepő csavarással vagy váratlan irányból.

Qui-gon védekezett. Tudta, hogy nem lesz képes kifárasztani Xanatost a Jedik egyik stratégiai módszerével sem.

Xanatos nem csupán fizikálisan volt erős. Qui-gon érezte elméjének erejét is. Xanatos még mindig kapcsolatban állt az Erővel. Csakhogy a sötétség erejét gyűj-tötte össze, nem a világos oldalét.

Qui-gon oldalra ugrott, hogy elkerüljön egy újabb csapást. Xanatos felnevetett. Ideje volt változtatni az összecsapás menetén. Elég a védekezésből!

Qui-gon rátámadt Xanatosra; fénykardja villogva zümmögött. Egyik csapást a má-sik után osztogatta, ám ellenfele sorra kivédte azokat. Füst és sistergés töltötte meg a levegőt. Xanatos ismét felnevetett.

Qui-gon célja az volt, hogy megpróbálja ellenfelét az épület falához szorítani. Xanatos azonban felszökkent a salakdomb tetejére, majd onnan elrugaszkodva át-szaltózott Qui-gon feje fölött, és a háta mögött ért földet.

– Mindent elpusztítottál, amit szerettem – kiáltotta vádlón Xanatos, miközben fénykardja épphogy elhibázta Qui-gon vállát; olyan közel suhant el, hogy megper-

zselte tunikájának anyagát. – Engem is elpusztítottál azon a napon, Qui-gon. Én mégis újjászülettem. Erősebben, bölcsebben. Felülmúltalak.

Fénykardjuk vadul sisteregve csapódott egymásnak. Qui-gon érezte karjában az ütések erejét, de nem ingott meg. Xanatos feléje rúgott, Qui-gon azonban számított rá, és oldalra kitért előle. Xanatos elveszítette az egyensúlyát. Majdnem elesett, de még időben visszaküzdötte magát.

– A lábmunkád mindig is a gyengéd volt – jegyezte meg Qui-gon szárazon, mi-közben egy csapást mért ellenfele vállára. Xanatos hátrébb rándult, azonban Qui-gon még láthatta arcának fájdalmas grimaszát. – Ha felülmúltál engem, az csa-kis a gondolataidban történhetett meg.

Talán a gúny miatt. Vagy talán azért, mert Qui-gon valódi fájdalmat okozott neki. Xanatos a köpenye másik szárnyát is a válla mögé dobta, és egy másik fénykardot is előrántott.

Qui-gon megrezzent, és egy pillanatra elveszítette a fókuszát. Felismerte, kié le-het ez a fénykard.

– És hol az új tanítványod? – gúnyolódott Xanatos. Tehát ő a felelős Obi-van eltűnéséért. Most már biztosan tudta. Xanatos látszólag balról indított egy támadást, aztán jobbra lépett, majd ismét

visszatáncolt balra. Qui-gon emlékezett erre a cselre a Templomból. Könnyedén blokkolta a csapást.

A múlttal harcolt. A saját múltjával. Talán képes legyőzni Xanatost, a csatát azonban nem nyerheti meg. Csak a jövő számít most már. Obi-van a jövő. A múlt várhat.

Qui-gon megtorpant, tudva, hogy Xanatos készen áll a küzdelem fokozására. Bevetné a halálos csapást is, amint módjában állna.

Xanatos váratlanul megperdült, három hosszú lépéssel a salakdomb tetején ter-mett, elrugaszkodott, és ahogy átszaltózott a levegőn, mindkét fénykarddal Qui-gon felé kaszált, minden izmával irányítva a halálos csapást.

Xanatos azonban csak a levegőbe suhintott. Qui-gon oldalt szökkent, és egy vá-ratlan mozdulattal kirántotta Obivan fénykardját a meglepett ellenfél kezéből.

Aztán, életében először, Qui-gon megfutamodott. Meg kell találnia Obi-vant. Hi-deg szél fütyült a füle mellett, miközben teljes sebességgel átrohant az udvaron.

Még hallotta Xanatos hangját a ködből. – Fuss csak, te gyáva! Előlem úgysem menekülhetsz! – Úgy tűnik, mégis! – kiáltotta vissza Qui-gon. Xanatos nevetése vérfagyasztó

volt. – Csak átmenetileg, Qui-gon. Csak átmenetileg.

13. fejezet

Két napon és két éjjelen át próbálkozott Obi-van azzal, hogy az Erő segítségével hatástalanítsa elektromos nyakbilincsét. A sérülései lassan gyógyultak. A testét ki-merítette a bányában végzett munka.

A bányászokat szinte az éhhalál küszöbén dolgoztatták, de ha bárki megbotlott, az őrök kegyetlenül ellátták a baját elektromos ösztökéikkel. Az összes őr az imbat fajba tartozott, és ezeket a teremtményeket a nagy testi erő és a kegyetlenség jel-lemezte, nem az intelligencia. Akkorák voltak, akár egy fa; viaszos bőrrel és oszlop-szerű lábakkal, amelyek széles, fogásra is alkalmas lábujjakban végződtek. Fejük a testükhöz képest kicsi volt, és hatalmas fülek uralták.

Liftaknák szállították a bányászokat a tengerszint alá. A szűk tárnák rendkívül ve-szélyesek voltak. Gyakran előfordultak szivárgások, néha beszakadt valamelyik alagút, s aki ott tartózkodott, az megfulladt. Ám a bányászok leginkább az elhasznált levegő visszaáramlásától rettegtek. Ez a fajta fulladásos halál sokkal lassabb volt.

– Alig vártam már a mai napot – jegyezte meg Guerra, miközben arra vártak, hogy rájuk kerüljön a sor a liftakna előtt.

Obi-van szíve megdobbant. Amikor Guerra különösen elégedett hangot ütött meg, Obi-van tudta, hogy baj van. Guerra úgy tekintett a bányászat rémségeire, mintha valami óriási tréfát játszanának mindannyiukkal.

– Miért? – kérdezte Obi-van óvatosan. – Ti ott! – harsogta egy őr. Obi-van megmerevedett, az őr azonban egy mirihez

ment oda, aki azért torpant meg egy pillanatra, hogy megigazítsa a szer-vo-szerszámövét.

– Ne tartsd fel a sort! – ordította az őr, és lecsapott az ösztökével. A bányász fel-sikoltott, és a padlóra rogyott. Az őr oldalba rúgta. – Ezért három napig nem kapsz kaját!

Senki sem próbált segíteni a mirin. Mindannyian tudták, ugyanabban a bánás-módban részesülnének. Obivan Guerrával együtt bepréselődött a felvonófülkébe.

– Ma a legmélyebb szintre megyünk – folytatta Guerra. – És ott ionit van. – Mi a baj az ionittal? – kérdezte Obi-van. – Ennek az ásványnak még a maradványai is különleges töltést hordoznak

– magyarázta Guerra. – Nem pozitív, nem negatív, üres. Úgy bizony! A műszerek összezavarodnak. Ha az elhasznált levegő visszaáramlik, nincs, ami jelezze. Ettől lesz érdekes a munka! Haha! Nem is igaz!

Sárga szeme a fehér karikák közül zordan meredt Obi-vanra. – A múlt héten Bier időzítő egysége romlott el a magas ionitkoncentráció miatt

– mondta egy másik bányász. – Búvárruhában térképezte fel a tengerfeneket. Elfo-gyott a levegője, és már nem jutott vissza időben a tárnába.

Obi-van a kijelzőt figyelte, amint egyre mélyebbre ereszkedtek. Ő maga is üres-nek érezte magát. Teljességgel eltűnt. Mélyen az óceán szintje alatt van, olyan he-lyen, ahol Qui-gonnak eszébe sem jut keresni.

És még ha Qui-gon tudná is, hogy hol van – vajon megmentené? Xanatos gúnyos szavai csengtek Obi-van fülében. Vajon Qui-gon cserbenhagyja őt, mint ahogy Xanatos állítása szerint cserbenhagyta előző tanítványát? Vajon Qui-gon hagyja őt meghalni?

Obi-van azt hitte, semmi sem lehet rosszabb, mint az egész napos lélekölő mun-ka. Éjjelente azonban az őrök lazítottak a felügyeleten. A bányászoknak szükségük volt valamiféle kikapcsolódásra. A verekedés volt az egyetlen lehetőségük a szóra-

kozásra. Nem volt vesztenivalójuk, így hát meglehetősen bonyolult rendszerben fo-gadtak arra, hogy kit miképpen lehet a legszörnyűbben megcsonkítani. Múlt éjjel az egyik bányász elvesztette a fél szemét. Obi-van nem akart részt venni ebben az őrületben.

Felment a fedélzetre, és ott talált rá Guerrára. Metsző hideg volt, de úgy tűnt, Guerra ezt nem érzi. Kinyújtózva hevert a fém fedélzeten, s a csillagokat fürkészte.

– Egy napon visszakerülök majd oda – mondta. Obi-van leült mellé. – Biztos vagyok benne, hogy így lesz, Guerra – felelte. – Úgy bizony! Én is biztos vagyok benne – morogta Guerra, aztán halkan, szinte

lehelve hozzátette: – Nem is igaz. – Guerra, te mindenütt jártál már a fúrótornyon. Láttál valaha egy dobozt, meg-

szakított körrel jelölve? – kérdezte Obi-van. – De még mennyire – válaszolta Guerra, Obi-van legnagyobb meglepetésére.

– Én is részt vettem a leltározásban. Felosztották a munkát, hogy senkinek se le-gyen esélye lopni. Láttam egy olyan dobozt a robbanószeres raktárban. Az én la-pomon nem szerepelt, az őr pedig azt mondta, hallgassak róla. Én hallgattam. Nem vagyok hülye!

– Mit gondolsz, be tudnál juttatni a robbanószeres raktárba? Guerra felpattant. – Remélem, ez csak valami vicc, Obavan! Lopásért ledobnak a fedélzetről! – Nem fogok ellopni semmit – ígérte Obi-van. – Csak szét akarok nézni. Guerra elvigyorodott. – Remek ötlet, Obavan! Gyerünk! – És visszafeküdt. – Nem is igaz, hazudtam.

Senkiért sem kockáztatom a nyakam, nem emlékszel? – És ha tudok egy módszert, hogy hatástalanítsam az elektromos bilincsedet? El-

lophatnánk egy hajót, és visszatérhetnénk a szárazföldre. Guerra vetett rá egy ferde pillantást. – Ha ez igaz, barátom, a te bilincsed miért zümmög? – Meg tudom csinálni – győzködte Obi-van. – Csak a kellő pillanatra várok.

– Tudta, hogy amint teljesen felépül a sérüléseiből, képes lesz hasznosítani az Erőt. Muszáj lesz. – Bízz bennem!

– Én nem bízok senkiben – sziszegte Guerra. – Soha. Ezért van az, hogy három év után még mindig élek.

– Na és, mit veszíthetsz? – kérdezte Obi-van sietve. – Csak vigyél oda az őrhöz, azután pedig mutasd meg, hol láttad azt a dobozt. Ha elkapnak, én vállalom a fele-lősséget.

Guerra megrázta a fejét. – Az őr sohasem adná ki a kezéből a kulcsokat. Ellenkezik a szabályzattal. – Ezt bízd csak rám – suttogta Obi-van. – El kell végeznem néhány rendkívüli ellenőrzést – vetette oda Guerra az őrnek.

– Szükségem van a kulcsokra. Az őr megemelte elektromos ösztökéjét. – Tűnj el, vagy a korlát túloldalán találod magad! Obi-van magába gyűjtötte az Erőt. Tisztában volt azzal, hogy nem áll rendelkezé-

sére annyi erő, hogy megváltoztasson különféle tárgyakat. Azonban úgy gondolta, egy imbat apró, korlátolt agyát talán képes lesz befolyásolni.

– Ez nem rossz ötlet – mondta Obi-van. – Ellenőriznünk kell a felszerelést még egyszer.

– Nem rossz ötlet – ismételte az őr, és közben átnyújtotta a kulcsokat Guerrának. – Ellenőrizd a felszerelést még egyszer.

Guerra Obi-vanra meredt. – Mit csináltál, Obavan? – Ne törődj vele! – felelte Obi-van. – Siessünk! Guerra a robbanószeres raktárhoz

vezette. Kinyitotta az ajtót, Obi-van pedig sietve belépett. – Hol a doboz? Guerra, csak mutasd meg, aztán elmehetsz. Guerra lecövekelt a bejáratban. Sárga szeme elkerekedett. – Lépteket hallok – suttogta. – Futnak. Ezek az őrök! Biztosan hangtalan riasztó

van az ajtóba szerelve. – Gyere be, és zárd be az ajtót! – sziszegte Obi-van. Ehelyett azonban Guerra

kiabálni kezdett. – Itt van! Megtaláltam! – Szomorúan Obi-van felé fordult. – Még ha bajban is va-

gyok, soha nem árulnék el egy barátot. Nem is... – Nem is igaz – fejezte be a mondatot Obi-van helyette, ahogy az őrök berontot-

tak. Guerra rámutatott, mire az őr rátámadt az ösztökéjével Obi-vanra. A fiú térdre ro-

gyott a fájdalomtól. Érezte, ahogy a börtöncellához hurcolják, és belökik. – A lopás büntetése a fedélzetről való lehajítás – hallotta az egyik őr szavait. – Lejárt a munkaidőm – ásított a társa. – Ráér az holnap reggel is.

14. fejezet

A Telosra tett utazásnak eseménytelennek kellett volna lennie. Yoda talált valakit, aki hajlandó volt elvinni őket, egy pilótát, aki egy hajórakomány droidot szállított a Telos-rendszerbe. A feszültség szinte kezdettől szikrázott a pilóta és Xanatos között. Stieg Wa fiatal volt, pimasz és beképzelt. Gyermekkora óta a maga útját járta, és kalandos életet élt. Egyfolytában ugratta Xanatost, mondván, hogy aki a Jedi Temp-lom biztonságában nevelkedett, semmit sem tud a való életről.

Talán Yoda előre látta a személyiségek ilyesfajta ütközését. Talán ez is csak egy vizsga volt. Qui-gon figyelmeztette Xanatost, mérsékelje az indulatait, ne engedje, hogy a pilóta durva célzásai megsebezzék. Xanatos mosolyogva biztosította Qui-gont afelől, hogy így fog tenni.

Az utazás egyetlen veszélyes része a kalózoktól hemzsegő Landor-rendszeren való átjutás volt. Stieg Wa biztosra vette, hogy simán átcsúsznak; számtalanszor megcsinálta már. Amikor azonban három kalózhajó vette körül őket, és felszólították Stieg Wát, hogy adja meg magát, felfedezte, hogy az egyik vészjelző nem működik. A teherhajó álcázórendszere meghibásodott.

Stieg Wa azonban nem adta meg magát, és káprázatos ügyességgel ki manőve-rezett a lézerágyúk tüze elől. Miután lerázták üldözőiket, Stieg Wa kijelentette, valaki megrongálta az álcázórendszert. Xanatost gyanúsította.

Qui-gon természetesen hitt Xanatosnak, amikor az megesküdött rá, hogy semmi köze az egészhez. Miért kockáztatna meg egy kalóztámadást az ellen a hajó ellen, amelyen ő maga is utazik?

Stieg Wa a hátsó platformon éppen az álcázórendszert javította, amikor a kalózok visszatértek. Lelőtték, és fogságba ejtették.

Xanatos Qui-gont a mentőkabinhoz vezette. Már beprogramozta Telos koordiná-táit. Amikor Qui-gon megkérdezte, miért tett ilyen előkészületeket, a tanítvány csak mosolygott.

– Mindig fenntartok egy hátsó kijáratot – felelte. Hajnal előtt egy órával Qui-gon egy szállítóhajóval elrepült a Termékeny Kupolá-

hoz. Az eléje küldött miri sietve üdvözölte. – A nevem RonTha. Boldog vagyok, hogy üdvözölhetem a... – Hol van Si Treemba? – szakította félbe Qui-gon élesen, és nyújtott léptekkel

megindult a főépület irányába. – A... a kupolában van, és magát várja – mondta RonTha, és igyekezett felvenni

Qui-gon lépéseinek ritmusát. – De a protokoll szerint önnek előbb be kell jelentkez-nie a...

– Vezessen hozzá! – parancsolta Qui-gon. – De a protokoll... Qui-gon RonThára szegezte tekintetét. Nem kellett használnia az Erőt. A miri ré-

mülten engedelmeskedett a tekintet súlya alatt. – Erre – nyögte, és sietve elindult. A gabona suhogása jelezte Si Treemba jelenlétét. Amikor meglátta Qui-gont, ki-

ugrott a gabonamezőből. – Őrködünk, amióta Obi-vant elrabolták – mondta. – Senki sem mehet se ki, se

be. Qui-gon részvéttel nézett Si Treembára. A fiatal arkónai olyan fáradtnak látszott,

hogy Qui-gon azon sem csodálkozott volna, ha állva elalszik.

– Nem kellett volna elszunnyadnunk azon az éjszakán – folytatta Si Treemba. – Obi-van azt mondta, ő kezdi az őrködést. Ébren kellett volna maradnunk...

– Nos, nem most kell a történteken rágódni – jegyezte meg Qui-gon gyengéden. – Most csak a jelen létezik. Meg kell találnunk Obi-vant. Mit láttál?

– Nem sokat – vallotta be Si Treemba. Egy csapat ember, Újvilág egyenruhában elhurcolta. Követtük őket, de a kupolában elvesztettük a nyomukat.

Si Treemba lehajtotta a fejét. Qui-gon palástolni próbálta a csalódottságát. Si Treemba így is éppen eléggé

rosszul érezte magát a történtek miatt. De hogyan találja meg Obi-vant ilyen csekély információ alapján?

Qui-gonnak hirtelen feltűnt, hogy RonTha igencsak idegesnek látszik. A miri verí-tékezett, és úgy tűnt, mintha menekülni akarna.

Qui-gon teljes figyelmével a férfi felé fordult. – Látott valamit, RonTha? – Én? De hiszen nekünk tilos éjjel a kupolában tartózkodni – védekezett RonTha.

– Ellenkezik a szabályzattal. – Nem válaszolt a kérdésemre – mondta Qui-gon udvariasan. – Megpróbálom követni az előírásokat – motyogta RonTha. – És minden esetben sikerül? – kérdezte Qui-gon kedvesen. Elfojtotta türelmet-

lenségét. – Bárki kísértésbe eshet, hogy megszegje a szabályokat. – A gyümölcsök olyan ízletesek – suttogta RonTha. – Csak egy-két falat elalvás

előtt... – Mondja el nekünk! – mondta Qui-gon határozottan. RonTha nagyot nyelt. – A gyümölcsösben voltam, amikor megláttam őket. Egy csapat ember hurcolt

valamit. Valaki vezette őket. Valaki, aki fekete köpenyt viselt... Qui-gon bátorítóan bólogatott. – Először elrejtőztem. Akkor azonban megláttam, hogy Obi-vant viszik. Őt az én

felügyeletemre bízták! Felelősséget vállaltam érte. Ezért követtem őket a kikötőig. Qui-gon a szemöldökét ráncolta. – A tenger felé mentek? RonTha bólintott. – Két férfi és Obi-van. Hová mehettek? Qui-gon meglepődött. Az óceán hatalmas, és sehol sincs egyet-

len sziget, sem pedig zátony. – Beszéltek valamit? – kérdezte. – Semmi lényegeset – felelte RonTha. – Habár valami különöset igen. Az egyikük

azt mondta Obi-vannak, hogy öt év múlva találkoznak, ha túléli. Obi-van persze nem válaszolt. Eszméletlen volt.

– Öt év? – ismételte Qui-gon. – A mélytengeri bányák! – kiáltott fel Si Treemba. Hát persze! – gondolta Qui-gon. Hol lehetne jobban elrejteni Obi-vant, mint a

mélytengeri bányaplatformon? – Szerezzen nekem egy csónakot! – utasította Qui-gon RonThát. – De ez ellenkezik a szabály... – RonTha hangja elbizonytalanodott Qui-gon jeges

pillantásának hatása alatt. – Igenis, azonnal – mondta megadóan. Qui-gon olyan sebességgel száguldott a motorcsónakon, ahogy csak lehetett.

Szinte centiméterekkel a hullámok fölött suhant a szürke óceánon. RonTha megadta a fúrótorony pontos koordinátáit, így csupán be kellett pötyögnie azokat a csónak fedélzeti komputerébe. Ráadásul RonTha biztosította afelől, hogy nem fog eltévedni, mivel a fúrótorony meglehetősen magas.

Először csak egy sötétebb szürke foltot pillantott meg az óceán szürke horizont-ján. Azonban ahogy közeledett, a folt tornyokká és épületekké alakult; kicsiny vá-rossá az óceán közepén.

Qui-gon megszemlélte a fúrótornyot az elektrotávcsövön keresztül. Obi-van után kutatott. Váratlanul a platform legszélén mozgást észlelt. Néhány alak valamit lök-dösött...

Qui-gon szorítása erősödött, ahogy a látottakra közelített. Obi-vant pillantotta meg! Az őrök elektromos ösztökékkel terelték a platform széle felé a fiút. Nyilvánvaló volt, hogy le akarják taszítani!

Qui-gon rátaposott a gázra. Már így is csúcssebességen száguldott. Kétségbe-esetten ébredt rá, hogy túl messze van. Az egyetlen reménye az, hogy Obi-van túléli a zuhanást, és ő képes lesz felvenni a csónakba.

Eszeveszett sebességgel száguldott a sima vízfelszínen, egyre közelebb és kö-zelebb ért. Obi-van már a platform szélén ingadozott. Qui-gon szíve fájdalmasan összeszorult, így veszíteni el! Sosem bocsátaná meg magának.

Azonban ahogy egyre közelebb ért, a fúrótorony egyik alsóbb szintjén mozgást észlelt. Valaki hurkot formált sodrott kötélből. A főfedélzetet merevítő támasztóge-rendához erősítette az egyik végét. S miközben Qui-gon figyelte, két hosszú, hajlé-kony kar hajította ki a lasszót a levegőbe.

Obi-van zuhant. Qui-gon az elektromos távcsövön keresztül figyelte. Obi-van arca elkeseredett volt, de higgadt, rettegéstől mentes. Elszánt volt a végső harcra, de kész volt elfogadni a halált, ha az jön el.

Mint egy Jedi. És akkor Obi-van meglátta a hurkot maga alatt. Qui-gon még ebből a távolságból

is érezte a fiúból eredő Erő fodrozódását. A sajátját arra összpontosította, hogy ta-lálkozzon a másik akarattal, s koncentrálta az Erőt, hogy Obi-van teste a hurok fölé tudjon kanyarodni.

A fiú valósággal belekapaszkodott a ritka levegőbe, és balra tornázta a testét, miközben a zuhanása lassult valamelyest. Belehullott a hurok közepébe. A követke-ző pillanatban azok a hosszú karok kivágódtak, és behúzták Obi-vant egy biztonsá-gos helyre.

Qui-gon mostanra csaknem odaért a platformhoz. Hallotta az őrök dühös kiáltása-it, amikor rájöttek, mi történt. Valamennyien a felvonó felé rohantak, hogy lejussanak az alsó szintre.

A Jedi leállította a motort, és miközben a csónak az óceán hullámain ringatózott, sietve átvetette a kötelet az egyik tartógerendán, és biztonságosan rögzítette. Aztán egy másik kötelet dobott arra a szintre, ahol Obi-van eltűnt. Ellenőrizte, majd felmá-szott rajta.

Obi-van együtt szaladt a folyosón a hosszú karú teremtménnyel. Hirtelen megtor-pant, mintha Qui-gon a nevét kiáltotta volna, noha a férfi nem szólt semmit. A fiú megfordult, és látta Qui-gont átugrani a korláton.

– Reméltem, hogy eljössz – mondta. Qui-gon bólintott. – Majdnem túl későn érkeztem. Siessünk! – Ez Guerra – mutatott Obi-van a megmentőjére. – Hozd őt is. Az őrök mindjárt ideérnek. Látták, hogy mi történt. Guerra keze a bilincséhez emelkedett. – Én nem mehetek. Ahogy te sem, Obavan. Obi-van Qui-gonra pillantott. – Ez egy elektromos bilincs. Felrobbant bennünket, ha elhagyjuk a platformot.

Qui-gon biccentett. Először Obi-vanra koncentrálta az Erőt. Semleges energiát küldött az adó felé. Obi-van megérintette a bilincset.

– A zümmögés megszűnt. – Majd találunk rá módot, hogy eltávolítsuk a szárazföldön – mondta Qui-gon. – Ott van a jelzés – magyarázta Guerra. – A szárazföldön. A bandori rakodó

dokkban lévő őröknél van a jeladó. Qui-gon segítségül hívta az Erőt, hogy semlegesítse Guerra bilincsét, de hirtelen

megfordult. A lift ajtaja kinyílt mögötte. Lézerlövedékek szisszentek el a füle mellett. – Erre szükséged lesz – mondta Obi-vannak, és a kezébe nyomta a fénykardját. A két fénykard egyszerre zümmögött fel, ahogy szembefordultak az őrökkel. A

négy imbat egy pillanatra habozni látszott. Még soha nem láttak ehhez hasonló fegyvert. Azonban annyira dühítette őket Obi-van megmenekülése, hogy támadtak.

Qui-gon felugrott a korlátra, szaltózott egyet a levegőben, és az őrök mögött ért földet. Obi-van pedig szemből támadott. Elegáns kettőst alkotva mozogtak, támad-tak, hátráltak, majd visszakényszerítették az őröket a liftkabin felé, s eközben köny-nyedén hárították el a lézerlövedékeket.

– Újabb őrök jönnek, Obavan! – kiáltotta Guerra. Tizenöt őr bukkant elő a platform túlsó végéből, a lépcsőház felől, és futás közben tüzeltek.

– Ideje indulni – kiáltotta Qui-gon a fiúnak. Guerra nagyot sikoltva összerogyott, eltalálták. Felnézett Obi-vanra. – Csak egy kis horzsolás – nyögte. – Menjetek. Feltartom őket. Obi-van egy sugárvetőt nyomott a kezébe. – Nem, te menj! Fel a lépcsőn, és rejtőzz el! Egy óra múlva a bilincsed hatásta-

lanná válik, ezt megígérem. Bízz bennem. Guerra ernyedten elmosolyodott. – Én... nem bízom... senkiben – nyögte erőtlenül. Azonban, miközben Obi-van és

Qui-gon eltérítették a lézerlövedékeket, sántikálva megindult a lépcsők felé. Aztán hirtelen megfordult. – Nem is igaz, Obavan! Benned megbízom.

Obi-van átugrott az elesett őrökön, felmászott a korlátra, majd a kötél felé vetette magát. Lecsúszott rajta, és a csónakban landolt.

Qui-gon követte. Beindította a motort. A fejük körül sziszegő lézertűzben elindul-tak a nyílt tenger felé.

15. fejezet

Amint kiértek a sugárvetők hatótávolságából, Qui-gon Bandor felé állította be az irányt. Obi-van a másik oldalon ült, és maga elé meredt. Nem tudta, mit kérdezzen legelőször.

– Azt mondtad, remélted, hogy eljövök – jegyezte meg Qui-gon. – Nem tudtad, csupán remélted.

Obi-van még hallgatott egy pillanatig. – Tudnom kell Xanatosról – mondta végül. – Azt mondta, őt cserbenhagytad.

Hogy a tanítványod volt, és bízott benned. – Hittél neki? – kérdezte Qui-gon. Obi-van hallgatott. A szél kisimította a haját az arcából. – Nem hinném, hogy cserbenhagysz egy padavant – szólalt meg kisvártatva. – De

nem értem, miért gyűlöl ennyire. Van rá oka, Qui-gon? Xanatos azért dugott a mély-tengeri bányába engem, hogy visszavágjon neked?

A Jedi-mester zordan bólintott. – Igen, azt hiszem, így van. Ideje beszélnem róla. Előbb is megtehettem volna. Köd ereszkedett az óceánra. Obi-van megízlelhette a cseppeket az ajkán. Hul-

lámzó szürkeség vette körül, ezüstszürke köd lebegett felette, matt szürke tenger ringott alatta. Qui-gon szavai legalább olyan ködösnek és távolinak tűntek, mint az őket beburkoló köd.

– Minden Jedi-növendék hoz magával valami egyedit a Templomba – kezdte Qui-gon. – A fiatal Xanatos azonban még így is kimagaslott. Intelligenciája rendkívüli volt, ő maga pedig gyors és agilis. Vezetőtípus. Úgy gondoltam, ő a legígéretesebb fiú a Templomba érkezettek közül hosszú évek óta. Yoda úgyszintén. Qui-gon el-hallgatott. Igazított a csónak kormányán.

– Yodának azonban kétségei voltak. Ahogy Xanatos fejlődött és a tanítványommá fogadtam, zokon vettem Yoda habozását vele kapcsolatban. Azt gondoltam, Yoda megkérdőjelezi a döntésemet. Természetesen ő a fiút kérdőjelezte meg. Látott ben-ne valamit, amit én nem. Amikor azt javasolta, tegyünk egy utolsó vizsgát, boldogan elfogadtam. Legalább, gondoltam, bebizonyíthatom Yodának az igazamat. Xanatos bizonyíthat; igazolhatja, amit én kezdettől fogva láttam.

Qui-gon Obi-van felé fordult. – Látod a tévedésemet. Ez nem kérdés volt. Obi-van bólintott. – Azt hiszem. Azt akartad bizonyítani, amit akartál. – Nos, ez vizsga volt nekem is – folytatta Qui-gon. – De ezt akkor még nem tud-

tam. Hagytam, hogy az énem és a büszkeségem vegye át fölöttem a hatalmat. Mu-száj volt, hogy igazam legyen. Ezt fontos, hogy tudd, Obi-van. Még egy Jedi-lovag is halandó teremtmény, aki követ el hibákat.

– Nem vagyunk szentek, csupán törekszünk rá – idézte Obi-van a Jedi-mondást. – Yoda Telosra küldött bennünket, Xanatos szülőbolygójára. Xanatos sok éve

nem látta Criont, az apját. Akkoriban Crion hatalma megnövekedett. Telos a tudo-mányos kutatásairól volt nevezetes. A telosi tudósok zseniális feltalálók. Crion a ta-lálmányok révén jelentős gazdagságot halmozott fel a bolygónak. És persze magá-nak. Felépítette a hatalmát, és úgy uralta a bolygót, akár egy kormányzó. Még a ta-nácsadóiban és a Szenátusban sem bízott. Egyedül uralkodott. Xanatos látta, hogy az apja milyen hatalmas. Milyen luxuséletet él. A galaxis leggazdagabb emberei is semmik voltak Crionhoz képest. Xanatos látta ezt, és a vágyódás elkezdett növe-

kedni a bensőjében. Egyfajta harag. Azzal, hogy mi kiragadtuk a környezetéből, megfosztottuk egy másfajta hatalomtól. Én fosztottam meg. Ezért meggyűlölte a Jediket.

Qui-gon belebámult a ködbe. – Sok mindenről lemondunk, amikor ezt az életet választjuk, Obi-van. Úgy rendel-

tetett, hogy nincs otthonunk, nincs mérhető hatalmunk. Xanatosnak mindez meg-adatott volna. Crion látta, hogy a fia elbizonytalanodott. Megbánta a döntését, hogy elengedte Xanatost. Öreg ember lett, és elveszítette minden barátját, minden szö-vetségesét. Sürgette Xanatost, hogy csatlakozzon hozzá a nagyra törő terveiben. Yoda megérezte, mi fog történni, ezért kellett ez az utolsó, nagy vizsga.

Qui-gon felsóhajtott. – Nem vontam kétségbe Yoda bölcsességét. Azt tettem, amit tennem kellett. Visz-

szaléptem. Meg sem kíséreltem befolyásolni Xanatost. Készen állt arra, hogy meg-hozza a saját döntését.

– És ő rossz döntést hozott – mondta halkan Obi-van. – Crion mohóvá vált, mint általában a hatalommal rendelkezők szoktak. Titkos

terveiben az szerepelt, hogy hadat üzenjen egy szomszédos bolygónak. Már nem elégedett meg a találmányokkal. Ha a Telos könnyen hozzáférhetne az erőforrás-okhoz... ásványokhoz, gyárakhoz... még hatalmasabbá válhatna. Létezett egy egyezmény a két világ között, amelyet automatikusan minden tíz évben meghosz-szabbítottak. Ebben az évben Crion a szerződés újratárgyalását kérte. Később rá-jöttem, hogy ez csak csel volt, az időhúzás egy módja, amíg felállított egy hadsere-get. Megfigyelőként voltam jelen a tárgyaláson. Xanatos szándékosan szabotálta az első találkozót, az apja utasításai szerint. Fel akarták bőszíteni Telos népét, érted? Én azonban rájöttem, és feltártam a tényeket Telos népének. Fellázadtak Crion el-len. Crion viszont nem hátrált meg. Xanatos sürgette, hogy inkább harcoljanak. Fel-béreltek egy hadsereget, hogy leverjék a lázadást, és hatalmon maradjanak. Pol-gárháború tört ki. Hirtelen emberek haltak meg. A helyzet kicsúszott az ellenőrzésem alól. És mindez azért, mert nem láttam tisztán, hogy Xanatos mire képes.

Qui-gon megragadta a hajó kormányát. – Xanatos vezette a hadsereget. Az utolsó csatát a kormányzó épülete előtt vívták

meg. Criont megölték. Qui-gon elhallgatott egy pillanatra, arckifejezése félelmetes volt. – Én öltem meg – mondta ünnepélyesen. – A fiával szemben állva mértem rá a

halálos csapást. A fénykardom átvágta az egyik gyűrűt Crion ujján. Amint ott feküdt holtan, Xanatos felvette a gyűrűt a tűzből, ahová lehullott. A tüzes fémet az arcához nyomta. Még mindig hallom az égés sistergését. És még látható a heg.

– Egy megszakított kör – motyogta Obi-van. Qui-gon szembefordult a fiúval. Az arca kifejezéstelen volt, megkeményedett az

emlékek hatására. – Azt mondta, a heg arra szolgál, hogy mindig emlékeztesse arra, amit elvettem

tőle. Hogy hogyan árultam el őt. A tény, hogy hány ezren pusztultak el az apja mo-hósága miatt, semmit sem jelent számára. Azok halálának súlya azonban nekem igenis sokat számít.

– Mi történt? – kérdezte Obi-van. – Ellenem emelte a fénykardját – emlékezett Qui-gon, tekintete még egyszer a

múltba fúródott. – Kimerülésig küzdöttünk. Végül kiütöttem a kezéből a kardját, és ott álltam fölötte. De nem tudtam rámérni a végzetes csapást. Xanatos kinevetett. Elfu-tott. Felkutattam utána Telost, de ő ellopott egy szállítóhajót, és apja vagyonával a mély űrbe menekült. Nyom nélkül tűnt el... egészen mostanáig.

16. fejezet

Qui-gon a műszerekre pillantott. – Közeledünk Bandor kikötőjéhez. – Meg kell szereznünk a jeladót – jegyezte meg Obivan. – Megígértem

Guerrának. Qui-gon biccentett, és az Újvilág rakodó dokkja felé vette az irányt. Kikötötték a

csónakot, és az Újvilág biztonsági irodája felé indultak. – Van valami terved? – kérdezte Obi-van. – Nincs időnk tervre – válaszolta Qui-gon, és bekopogott az ajtón. A három imbat

őr meglepetten pillantott fel. Mielőtt a sugárvetőik felé mozdulhattak volna, Qui-gon fénykardja zümmögve szelte keresztül a levegőt. A három fegyver csörömpölve hul-lott a padlóra, az őrök pedig a csuklójukat szorongatva üvöltöttek.

– Kérem a jeladókat – szólt oda nekik Qui-gon kedvesen. Amikor azok tétováztak, megsuhintotta az energiaszekrényt a fénykardjával. A kard felsistergett, majd a szekrény olvadt fémkupaccá zsugorodott.

Az őrök riadt pillantásokat váltottak. Aztán ledobták a jeladóikat, és kirohantak az ajtón.

– Nagyszerű, amikor ilyen könnyen megy – jegyezte meg Qui-gon. Lehajolt, és felvette a három jeladót. A dokkhoz visszatértében kettőt a tengerbe hajított. Aztán megnyomott egy gombot a harmadikon.

– Guerra szabad – jelentette ki. – Nézzük, le tudjuk-e venni a nyakadról a bilin-cset.

Qui-gon végigtapogatta a nyakravalót, csatot vagy illesztőket keresve. Nem tudta sem eltörni, sem széthajlítani. Alacsonyabb energiára állította a fénykardját, és megpróbálta levágni a bilincset, de nem sikerült.

– Nagyobb töltetre lenne szükség, de az megsebezhet téged – szólalt meg. – Vagy lefejezhet – vélte Obi-van derűsen. Qui-gon megeresztett egy gyors mo-

solyt. – Majd Bandorban keresünk valami megoldást a levételére. – Obi-van kezébe

nyomta a jeladót. – Addig is jó, ha ezt megtartod. Obi-van begyűrte a jeladót a ruhája egyik belső zsebébe. – És most? Qui-gon kék szeme megvillant. – Xanatos. – Úgy mondta ki a nevet, mintha káromkodna. – Vissza kell mennünk

Bandorba. Qui-gon bemászott egy biztonsági terepjáró sofőrülésébe. Beindította a motort, Obi-van pedig beugrott. A terepjáró elzúgott a távoli város

felé. Az ég szürkén és sötéten derengett. A távoli bányatornyok messziről soklábú pó-

kokként rajzolódtak ki, és fokozatosan nőttek, ahogy egyre közelebb értek Bandorhoz. Amikor elérték a város peremét, Obi-van felfedezett egy pontot a hori-zonton.

– Valaki errefelé tart – mondta. Qui-gon bólintott. Ő is látta. Obi-van valami sötétet érzett az Erőben. Qui-gonra

pillantott. – Én is érzem – morogta a Jedi-mester. A suhanó motor pillanatokon belül a közelükbe ért. Nem kellett látniuk a fekete

köpenyt ahhoz, hogy tudják, ki vezeti.

– Kapaszkodj! – morogta Qui-gon. – Nem hinném, hogy Xanatos beszélgetős hangulatban lenne.

– Lézerágyú! – kiáltott fel Obi-van. A lézerágyú lövedéke csak centiméterekkel hibázta el őket; a becsapódása föld

és kavicszáport zúdított rájuk. – Látom – felelte Qui-gon. Élesen jobbra rántotta a terepjárót, ahogy a második lövedék is elfütyült mellettük. A fénykardok használhatatlanok voltak ebben a helyzetben, sugárvetőkkel pedig

nem rendelkeztek. Qui-gon tudására kellett hagyatkozniuk. Miközben vezetett, maga köré gyűjtötte az Erőt, és arra használta, hogy előre kiszámítsa a lövedékeket.

Földdarabok és kőpor csapódott az arcukba, miközben Qui-gon kanyarogva, alá-bukva, visszafordulva vagy éppen mozdulatlanra lefékezve manőverezett, hogy el-kerülje a halálos lézertüzet. Azonban Xanatos jobban tudott mozogni a fürge motor-ral, és élt is ezzel az előnnyel. Szélsebesen megkerülte őket, és megeresztett egy sorozatot balról. A becsapódás ereje csaknem kirepítette Obi-vant az ülésből.

– Kapaszkodj! – kiáltotta Qui-gon. Még jobban felgyorsult, és olyan közel siklott a talaj fölött, amennyire csak mert. Felverte maga alól a port, amely sűrű felhőt alkotva mögöttük elvakította Xanatost.

Értékes másodperceket nyertek ezzel, de többet nem. Qui-gon felismerte az előt-tük meredő tornyokat. A Szülőbolygó Bányatársaság. Barátok vannak ott, és fegy-verek. Clat'Ha remek harcos. Egyszer már megmentette az életét.

Beszáguldott az udvarra, de ott senkit sem talált. Mindenki a bányában dolgozott, a javítási munkálatokon. Nem volt idő VeerTát, vagy Clat'Hát hívni. A hátuk mögül már hallották Xanatos motorját bezúgni az udvarra.

Qui-gon kiugrott a terepjáróból, Obi-vannak ugyanezt kiáltotta. Xanatos óriási sebességgel hajtott Qui-gon és Obi-van felé. Qui-gon előrántotta a

fénykardját, és ahogy Xanatos elzúgott mellette, villámló csapást mért rá. Az ütközés azonban hanyatt vetette Qui-gont, és érezte a fájdalmat, ahogy a válla kificamodott. Nem tudnak küzdeni Xanatos ellen, amíg a motoron ül.

Xanatos megfordult, és ismét feléjük száguldott. Nem maradt más választásuk, mint berohanni a bánya bejáratán. Amint megtették, Qui-gon hirtelen rádöbbent, hogy ezt nem kellett volna.

Pontosan azt tették, amit Xanatos tervezett. Az ő játszmáját játsszák. Qui-gon berántotta az alagútba Obi-vant. Különböző irányokba ágazott szét az

alagút, és a férfi megpróbált visszaemlékezni, melyik úton vezette VeerTa a liftak-nához. Hagyta, hogy az Erő irányítsa, vegye át fölötte a hatalmat. Lerohant a bal oldali alagútba, Obi-vannal a sarkában. A liftakna az alagút végében állt. Beugrottak, és Qui-gon megnyomta a legmélyebb szintre vivő gombot, a 6-os Ér feliratút.

A ragyogó fények zümmögtek, ahogy kiléptek az alagútba. Qui-gon balra fordult. – Hová megyünk? – kérdezte suttogva Obi-van. – Arra van egy másik liftakna – magyarázta Qui-gon. Valószínűleg mostanra

megjavították. Xanatos ezt nem tudja. Körözni tudunk körülötte, és a hátába kerül-hetünk vagy kimenekülünk a bányából. Jobb, ha nem itt harcolunk.

Obi-van bólintott. Mindig jobb olyan helyen harcolni, ahol az ellenfél nem tud sa-rokba szorítani.

De nem csupán ez volt az egyetlen oka, amiért Qui-gon ki akart menekülni a bá-nyából. Xanatos nyilván szándékosan irányította ide őket. Meg kellett hiúsítaniuk a tervét, bármi legyen is az. Névtelen rettegés rázta meg Qui-gont, azt sugallva, hogy van még itt valami, amivel nem akar szembenézni.

Egyre mélyebbre haladtak az alagútban. Qui-gonnak egyre rosszabb érzése lett, ahogy előre pillantott.

– VeerTa azt mondta, ez az alagút teljesen le van zárva. Miért... Hirtelen egy árnyék vált el az alagút falától. Xanatos állt előtte. – Sok hibát követsz el, Qui-gon – szólalt meg. – Csoda, hogy egyáltalán még élsz.

Először is, hatástalanítottad a jeladót, így tudtam, hol vagy. Aztán bejöttél a bányá-ba, pontosan úgy, ahogy szerettem volna. Majd azt feltételezted, hogy nem tudok az északi liftaknáról.

Maga mögött Qui-gon meghallotta Obi-van fénykardjának halk duruzsolását. – Melyikőtöket öljem meg először? – mormolta Xanatos. – Téged, vagy a suta fi-

út? Obi-van vadul rárontott. Beleugrott egy csillébe, amely Xanatos felé gurult. Az

utolsó pillanatban kiszökkent belőle. Átszaltózott Xanatos feje fölött, s eközben felé vágott a fénykardjával.

Qui-gon hallotta, ahogy Xanatos kezén sistergett a hús. Xanatos felüvöltött, és majdnem elejtette a fénykardját, azonban a másik kezével sikerült elkapnia.

Obi-van biztonságosan ért földet Xanatos mögött. – Ne nevezz sutának! – mondta. Olyan gyorsan, hogy még Qui-gon is alig látta a mozdulatot, Xanatos megpördült,

és Obi-vanra vetette magát. A fiú hátraugrott, és ugyanabban a pillanatban maga elé kapta a fénykardját. Xanatos alig hajszálnyival hibázta el. Qui-gon azonnal támadott, Xanatos pedig megfordult, hogy kivédje a döfést. Fénykardjaik összecsaptak és szikrázva összefonódtak. Füst szállt fel az alagútban.

Xanatos visszavonult; Obi-van mögé szökkent, és a két Jedi üldözni kezdte az alagútban. Ahogy rohantak, a talaj élesen lejteni kezdett a lábuk alatt. Qui-gon rájött, hogy egy alsóbb szintre jutottak.

Egy sarkon befordulva éppen csak annyit láttak, hogy Xanatos eltűnik egy kisebb folyosón, amely a tárnába vezet.

Arrafelé kezdtek rohanni. Ez az összekötő alagút keskeny volt és sötét. A pislá-koló lámpák itt erőtlenül világítottak. A talaj határozottan lejtett. Xanatos eltűnt.

– Várj, Qui-gon! – zihálta Obi-van. – Biztos vagy benne, hogy követnünk kell? – Miért ne? – kérdezte Qui-gon türelmetlenül. Fénykardja forrón lüktetett a kezé-

ben. – Mivel ő is ezt akarja – felelte Obi-van egyszerűen. – Most már túl késő-mondta Qui-gon.– Az igaz, hogy ő választotta meg a küzde-

lem helyszínét, de le tudjuk győzni. Qui-gon megfordult, és Xanatos után indult. Obi-van követte. Kitartott volna

Qui-gon mellett az utolsó leheletéig. Mélyen a bolygó külső kérge alatt jártak, közel a maghoz. A hőség egyre heve-

sebb lett. Qui-gon egy pislákoló jelzést pillantott meg maguk előtt. 5-ös Ér. VeerTa hazudott neki. Vagy csak nem tudott ennek az alagútnak a létezéséről. Ez az alagút egy valamivel szélesebb járatba nyílt. A lámpák itt fényesebben vilá-

gítottak. Amint elhagyták a kisebb alagutat, egy rejtett fal csusszant be mögöttük. Csapdába kerültek. Qui-gon és Obi-van lassan körbejártak, fénykardjaikat készenlétben tartva.

Xanatosnak semmi jele nem volt. Aztán a fények kialudtak. Egy gúnyos hang hallat-szott a semmiből.

– Remélem, mindkettőtöknek van ideje egy kis templomi gyakorlatra. A sötétségben váratlanul egy fénykard ragyogott fel.

Qui-gon nem várta meg, amíg Xanatos lesújt. A ragyogás irányába lendült, át a sötétségen. Nem látott, hagyta, hogy az Erő vezesse. Érezte az ellenfelét, érezte gonoszságának sötét remegését. Lecsapott.

– Elhibáztad – mondta Xanatos. – Mindig én voltam a legjobb vakharcban, nem emlékszel?

Obi-van jobbra mozdult, remélve, hogy kettejük közül az egyikük, ő vagy Qui-gon el tudja kapni Xanatost. Azonban a levegőben lebegő fénykard hirtelen feléje csa-pott. Épp időben ugrott hátra. Érezte a kisülés szagát a levegőben, csak egy hajszá-lon múlt.

Nehéz küzdelem volt ez, az ösztönökre hagyatkozva, csupán az Erő segítségét használva. Xanatos dörzsölt, erős ellenfél volt. Támadott és visszavonult, mindezt ádáz ritmusban, gyorsabban, mint bármely harcos, akivel Obi-van valaha is találko-zott. Qui-gon kecsessége és ereje bámulatba ejtő volt, ahogy időről időre összecsa-pott Xanatosszal, s fénykardjával hárítva védte meg Obi-vant és önmagát a csapá-soktól.

Obi-van hasra vetette magát abban a reményben, hogy kirúghatja ellenfele lábát és a földre döntheti. Xanatos azonban oldalra szökkent, és átszaltózott felette. Érez-te a levegő suhogását, ahogy elhaladt fölötte.

Obi-van megpróbálta leküzdeni a haragját, és az Erő világos oldalát használni. Az elméjét túlságosan beburkolta a haraggal. Ki kellett tisztítania. Ez volt az egyetlen esélye. Az élő Erőből merített, hogy az vezesse.

Hirtelen meglátta Qui-gont, amint hátralép. Fénykardja meglobbant egy pillanatra. Megérezte Obi-van változását?

Obi-van hirtelen azt érezte, hogy Qui-gon energiája az övébe áramlik, beleolvad és fehér fényben lüktet. Qui-gon fénykardja ismét zöldesen ragyogott, olyan fénye-sen, hogy bevilágította a tárnát. Ketten együtt indultak támadásra, megállás nélkül nyomultak előre, egyikük védekezett, a másik támadott. Xanatost folyamatos hátrá-lásra kényszerítették, egészen addig, amíg az alagút falánál sarokba nem szorítot-ták. A fal azonban váratlanul áttetszővé vált, és ajtó nyílt rajta. Xanatos beugrott.

– Egy lift! – kiáltotta Qui-gon, előrenyomulva. Az áttetsző ajtó azonban bezárult. Qui-gon rácsapott a fénykardjával, de a fény csupán sistergett.

Xanatos hangja visszhangzott át az üregben, mintha valamilyen szerkezettel fel-erősítette volna.

– Most már nem számít, mit teszel. A bánya fel fog robbanni. Ugyanazokat a kö-rülményeket teremtettem meg, mint a legutóbbi robbanásnál. Csak még erőteljes-ebben. A gázok összekeverednek, és meggyulladnak. Nekem lesz elég időm a fel-színre jutni. Nektek azonban nem.

Hallották, ahogy a felvonó kiért a bányából. Xanatos hangja a sötétségben vissz-hangzott.

– Viszlát, öreg mesterem. Legyen a halálod legalább olyan fájdalmas, mint az apámé volt.

17.fejezet

– Az összekötő alagút – zihálta Obi-van. Mindketten a bejárathoz rohantak. Ám az, ahogyan feltételezték, le volt zárva. Qui-gon ráfektette a tenyerét. Transzparent-acéllal vonták be. A homályban úgy nézett ki, akár a sziklafal. Az alagút bejáratát a tárna felől ugyanígy lezárva találták.

– Zárva van – közölte Qui-gon. – Nem bírom kinyitni. Az Erővel sem. – Akkor próbáljuk meg együtt! – javasolta Obi-van. Koncentráltak, az ajtóra össz-

pontosítva az Erőt. Noha áttetszővé vált, nem nyílt ki. – Azt hiszem, sokkal erősebb zár védi – szólalt meg Qui-gon. – Xanatos nem

kockáztathatta meg, hogy kinyissuk. – Lennie kell egy útnak – kiáltotta Obi-van csalódottan. Az ajtóra csapott a fény-

kardjával, de csupán fájdalmat érzett a mozdulat hatására. – Van itt egy panel – mondta Qui-gon. Kinyitotta. Különböző gombok villogtak.

Megnyomkodta őket, de semmi sem történt. – Valamiféle zárszerkezet – morogta. – Xanatos azt mondta, nincs sok időnk – szólalt meg Obi-van. Körbepillantott az

alagútban. – Qui-gon, Xanatos azt is mondta, hogy ez a robbanás sokkal hatalma-sabb lesz...

– Igen – felelte Qui-gon. – És biztos vagyok benne, hogy igazat mondott. Összenéztek. Mindketten a bányászokra, Clat'Hára és VeerTára gondoltak. Sok

élet fog véget érni. Az Szülőbolygó Bányatársaság álma odalesz. Bandomir elpusz-tul.

– Egyvalamit tehetünk – szólalt meg újra Obi-van. – Én segíthetek kijutni. Én va-gyok az egyetlen, aki képes rá.

Qui-gon bensőjében aggodalom kélt. – Hogy érted ezt? Obi-van megérintette az elektromos bilincset a nyakán. – Van egy jeladóm – mondta. – Újraaktiválom. Ha odapréselem magam az ajtó-

hoz, a robbanás kinyithatja. Lesz időd kiüríteni a bányát. – De te nem éled túl a robbanást! – tiltakozott Qui-gon. Obi-van a ruhája zsebébe nyúlt a jeladóért. – Állj olyan messze, amilyen messze csak tudsz! – utasította Qui-gont. – Nem, padavan. Lennie kell más megoldásnak. – Nincs más mód, te is tudod – jelentette ki Obi-van határozottan. – Most állj hát-

rébb! – Nem! – kiáltotta Qui-gon. – Nem megyek, és megparancsolom, hogy ne tedd

ezt! – Qui-gon, gondolj arra a sok emberre, aki elveszíti az életét – mondta Obi-van

sürgetően. – Gondolj arra, hogy Xanatos fog nyerni! Gondolj Bandomirra! Az a kül-detésünk, hogy megvédjük. Ha nem ezt tesszük, hibáztunk.

– Nem ez a módja – válaszolta Qui-gon elkeseredve. Obi-van arca fehér volt és nyugodt. Az elhatározás feszítette minden izmát.

– Igen, Qui-gon. Megteszem. Meg fogom tenni.

18.fejezet

Qui-gon ismét átélte rémálmát. Ugyanazt a rémületet érezte, ugyanazt a kétség-beesését. Ugyanazt az érzést, hogy meg kell akadályoznia ezt, még akkor is, ha nagyra becsüli a fiú óriási bátorságát, aki ezt a javaslatot tette.

– Nem engedélyezem – mondta Obi-vannak. – Az Erőt fogom felhasználni, hogy semlegesítsem a bilincset.

Obi-van megrázta a fejét, és halvány mosoly jelent meg az arcán. – Nem leszel rá képes. Tudom, hogy felvehetem a harcot ellened, és győzni fo-

gok. Csak most az egyszer. De most nekem van igazam, és neked nincs. Qui-gon meghökkent. Érezte a fiúból a kiáradó Erőt, mint egy megtört hullámot.

Annak ereje megdöbbentette. Obi-van szemébe nézett. Az akaratuk csendesen csapott össze a sötét alagútban.

Obi-van a zárhoz nyomta a testét, és maga elé tartotta a jeladót. – Engedj elmennem, Qui-gon! – kérte. – Itt az időm. Qui-gon elszántan nézett a zárpanelre. Szét akarta zúzni a fénykardjával. Nem

engedheti, hogy ez megtörténjen! Nem engedheti, hogy a rémálom győzzön. A rém-álom...

A megszakított kör ráragyogott. Miért is nem látta meg hamarabb? Az Újvilág tit-kos emblémája volt a zárpanelen.

A kör, amely a múltat a jövőhöz csatlakoztatja, még nem teljes. Teljessé kell ten-nie. Kell...

– Várj! Qui-gon lecsillapította háborgó elméjét, és hagyta, hogy az Erő töltse be. Magába

szívta Obi-van erejét is, és a megszakított körre koncentrált. Lelki szemeivel látta, ahogy a kör megmozdul, és még egyszer teljessé válik. A múlt találkozott a jövővel, és megteremtette a jelent. Ez volt, ami számított. Xanatos volt a múlt. Obi-van a je-len.

A különálló szálak lassan megmozdultak, és tökéletes kört alkottak. Az ajtó kinyílt. – Mondtam, hogy van egyszerűbb megoldás – mondta Obi-vannak. Obi-van fáradt megkönnyebbüléssel elvigyorodott. A hőségtől és az erőfeszítéstől

izzadság csíkozta be az arcát. – Jobb lesz, ha sietünk! Felrohantak az alagútba, követve a kanyarokat a fő tárnáig. Qui-gon emlékezett

egy riasztó szirénára a déli liftakna közelében. Bekapcsolta, és a lüktető hang meg-töltötte a bánya alagútjait.

– Kiürítés! – harsogta egy gépi hang. – Kiürítés! – Ez nekünk is szól – tette hozzá Obi-van, és megnyomta a lift hívógombját. Qui-gon azonban habozott. Körbepillantott az alagútban. Amikor idelenn dolgoz-

tak, kiürítették. Most azonban a fal mellett robbanószeres dobozok sorakoztak. Egy doboz volt legfelül.

– Obi-van – kezdte Qui-gon –, olyan volt a doboz, amit láttál? Obi-van arra fordult. – Igen – biccentett. – De most nincs időnk kideríteni, hogy mi van benne. A felvonókabin nagy svunggal érkezett. – Menjünk, Qui-gon! A Jedi-mester azonban nem válaszolt. A dobozhoz lépett. Előhúzta a fénykardját,

és óvatosan levágta a lakatot.

– Mindig több cselt alkalmazott – mormolta. – Mindig hagyott egy kiskaput. Óvatosan felnyitotta a fedelet. Úgy volt, ahogy gondolta. Egy ionbomba hevert a

dobozban; a legnagyobb rombolóhatású szer a galaxisban. Obi-van mellé állt. – Azt mondta, gázokat kevert össze. – Hazudott – mondta Qui-gon. – A bombán időzítő van. És feltételezésem szerint

a Bandomir különböző pontjain elhelyezett dobozok mind egy időben fognak felrob-banni.

Obi-vanhoz fordult. – A láncreakció hatalmas lesz. Az egész bolygó felrobbanhat. Obi-van elsápadt. – Tudod, hogyan lehet hatástalanítani? – Az Erő ezzel szemben nem működik – mondta Qui-gon leguggolva. – A kioldó-

gomb olyan kényes, hogy az Erő puszta használata felrobbantaná. Tudom hatásta-lanítani, de időre van szükségem. Több időre, mint amennyi rendelkezésre áll.

Qui-gon közelebb hajolt. – Úgy tűnik, van egy távirányítója. Xanatosnak kell elindítania, amikor elhagyta a

bolygót. Ez jó hír. Ha hatástalanítjuk ezt a részt, a többi bomba nem fog felrobbanni. Obi-van nagyot nyelt. – És mi a rossz hír? – Három percen belül robbanni fog – mondta Qui-gon. – És nekem tizenötre lenne

szükségem. Obi-van érezte, ahogy a másodpercek tovatűnnek. Értékes másodpercek, addig

is, amíg erre gondol. Ilyen sokra jutottak, és mégis Xanatos nyer! Nem engedheti, hogy megtörténjen.

– A gyűlölete révén elpusztít egy egész bolygót, csak, hogy elpusztítson engem – tűnődött Qui-gon. – Nem is szólva erről a hatalmas vagyonról. VeerTa szerint az ionit értéke szinte felbecsülhetetlen.

– Ionit? – csodálkozott Obi-van. – Úgy tudtam, ez azurit-bánya. – A robbanás után találtak egy eret – felelte Qui-gon. – A robbanás ereje feltárta a

forrást. Lemutatott az alagútba. – A bombának van időzítő-egysége? – kérdezte Obi-van izgatottan. – Egy ionóra – biccentett Qui-gon. – Másodpercre pontos. Miért? Obi-van nem válaszolt. Lerohant az alagútba, a törmelékhalmok irányába. Felka-

pott egy darab követ, megkarcolta a körmével. Látta az ionit ragyogását. Még több követ vett magához, és teletömködte velük a ruhája zsebét.

– Egy percünk maradt – kiáltotta utána Qui-gon. – Még nem haltunk meg – válaszolta Obi-van visszafelé futva. Köveket rakott a

bomba köré. – Mit csi...? – Qui-gon kérdése elhalt az ajkain. A digitális kijelző abbahagyta a

számlálást. – Mi... – Ionit – felelte Obi-van. – Semleges sugárzása van. A legtöbb szerkezetet el-

rontja. Például az időzítőket. A bányászok félnek tőle, most azonban megmentette őket.

Elvigyorodott. – Itt a tizenöt perced, Qui-gon. Qui-gon nagyot fújt. – Akkor jobb, ha elkezdem.

19. fejezet

Ruhájuk izzadságtól lucskosan, mocsokkal lepve lógott rajtuk, ahogy a Jedik fá-radtan lépkedtek a kormányzósági palota felé. Ott találták SonTagot, aki VeerTával és Clat'Hával tanácskozott.

– Felhangzott egy vészriasztás a bányában – fogadta őket SonTag, szemöldökét aggódva ráncolta össze. – Az érzékelőink azonban eddig semmi bajt nem jeleztek.

– Pedig még csak tegnap cseréltük ki és helyeztük el őket – tette hozzá Clat'Ha. – Érkezett egy üzenet, miszerint az Újvilágnak problémái támadtak a mélytengeri

bányájában – folytatta VeerTa. – A bányászok elektromos bilincsei mind elromlottak. Fellázadtak, és elhagyták a bányát. A vezetőjük... valami findián, a neve Guerra... azt üzeni, hogy mondjuk meg maguknak, jól van.

Obi-van elégedetten mosolygott. Guerra szabad. – Nem, mintha szimpatizáltunk volna az Újvilággal – mondta Clat'Ha. – Ez igazán

remek dolog. Azok a bányászok rabszolgák voltak. De vajon miért mentek tönkre a mi érzékelőink?

– A felszerelés meghibásodása nem a maguk gondja – szólalt meg Qui-gon. – Attól tartok, sokkal fájdalmasabb problémát kell felfednem.

Qui-gon sietve elmesélte, mi történt a bányában. – Szóval Xanatos állt az első robbanás mögött is – jegyezte meg SonTag szomo-

rú arccal. – Bárcsak ne bíztunk volna benne! – Tudtam, hogy nem bízhatunk benne! – jelentette ki VeerTa villámló szemekkel. Clat'Ha egyszerűen Qui-gonra nézett. – Mit értett azalatt, hogy egy sokkal fájdalmasabb problémát kell felfednie?

– kérdezte. Hagyni kell, hogy Clat'Ha egymaga jöjjön rá a következő lépésre. – Valaki az ön közelében elárulta magát – mondta Qui-gon. – Valaki szövetkezett

Xanatosszal. Elárulta Bandomirt személyes nyereségvágyból, és beszélt Xanatos-nak az ionitról.

VeerTa elsápadt. – De ki tenne ilyen dolgot? Qui-gon a nőn tartotta a tekintetét. A nő sápadtsága helyén lassan bíborszín jelent

meg. – VeerTa? – fordult Clat'Ha a nő felé. – Mindez csak Bandomir javára szolgált volna! – kiáltotta VeerTa. – Ő ezt mondta

nekem. Ha az Újvilág titokban a Szülőbolygó Bányatársaság támogatója lesz, a nyereség biztosítva van.

– Te valóban azt hitted, hogy ő majd meghagyja nekünk a bánya tulajdonjogát? – kérdezte Clat'Ha dühösen.

– Van még valami – mondta Qui-gon. – Xanatosnak volt egy háttér terve. Fel akarta robbantani Bandomir nagy részét. Elhelyezte azokat a fekete dobozokat tele robbanószerrel minden Termékeny Zónában, sőt még a mélytengeri fúrótornyokon is. Valaki segített neki becsempészni azokat a dobozokat a kupolába.

– Azt mondta, bányászfelszerelések az elkövetkező kutatásokhoz – suttogta VeerTa.

– Bandomir majdnem elpusztult – mondta SonTag olyan hangon, mint a borotva éle. – Ha nem lettek volna itt a Jedik...

– Nem tudtam előre! – védekezett VeerTa. – Miért semmisítette volna meg Bandomirt Xanatos? Megsemmisítette volna a saját hasznát!

Qui-gon nem szólalt meg. Ő tudta, hogy ha valami, hát akkor a bosszú erősebb, mint a mohóság. Xanatos jól kitervelte ezt a napot. VeerTát használta fel. Tudta, ha Qui-gon annak tudatában halna meg, hogy nem képes megmenteni ezt a rengeteg életet, az a legfájdalmasabb halál lenne, amit Xanatos csak okozhat.

Qui-gon ismét alábecsülte Xanatost. Nem jött rá arra, hogy volt tanítványa éppúgy a múlt rabszolgája, ahogy ő is.

Nem, helyesbített Qui-gon. Az ő múltja immár nem fogja rabságban tartani. Bandomiron hagyja.

Clat'Ha felemelkedett, és hűvösen arrébb ment, mintha nem akarná ugyanazt a levegőt szívni, mint VeerTa.

– Hol van most Xanatos? – kérdezte a nő Qui-gontól. – Elmenekült – felelte helyette Obi-van. – A terveit már előkészítette; ő úgy hiszi,

egy elpusztított bolygót hagyott maga mögött. – Talán az Újvilág anyabázisán van – találgatta VeerTa. Clat'Ha utálkozó pillan-

tást vetett a nőre. – Senki sem tudja, hogy az merre van. Ezt jegyezd meg, VeerTa. Megfizetsz a

bűnödért. A barátod azonban megússza. – Igen – mondta halkan Qui-gon. – Ő megússza. Qui-gon és Obi-van visszatértek a szállásukra, hogy összepakolják a holmijukat.

Pár órán belül indult egy szállítóhajó. – Yodának van egy másik megbízatása számunkra – mondta Qui-gon Obi-van-

nak. Számunkra. Obi-van beleborzongott. Qui-gon megdermedt, és rámeredt az ágyára. Egy papírdarabot szúrtak a párná-

jába vibrotűvel. Obi-van odalépett mellé, és Qui-gon széles válla fölött olvasni kezd-te:

Ha ezt a levelet olvasod, akkor azt hiszem, alábecsültelek. Legközelebb nem fog-lak. Élveztem a kalandunkat együtt, mester. Biztos vagyok abban, hogy az újabb találkozásunknak is örülni fogsz.

Obi-van nem tudott kiolvasni semmit mestere arcvonásaiból. Az Erőt hívta, hogy Qui-gon haragjának hullámait megtalálja. Azonban semmit sem érzett. Vajon Qui-gon azért tartotta vissza a dühét, hogy újra megvédje Obi-vant az érzelmeitől?

– Nem vagyok mérges, Obi-van – felelte Qui-gon. – Xanatos kilépett a lelkemből. Most már csupán egy ellenség a sok közül. A gyűlölet teljesen az ő oldalán maradt. Készen állok legyőzni mindazon gonoszságot, amit elkövet. Egy napon majd meg-ölhet, de még egyszer megsebezni sohasem lesz képes.

Qui-gon megfordult. – Mindezt te mutattad meg nekem. A bányában, amikor kiterjesztetted az Erőt, és

megmutattad, miként képes küzdeni a világos a sötét oldal ellen. A haragom elha-gyott. Végül te tanítottál meg engem valamire magamról. És amikor a padavan ta-nítja a mestert, az együttműködés tökéletes.

– Padavannak neveztél a bányában – mondta Obi-van reménykedve. – Kész voltál meghalni értem – válaszolta Qui-gon. – A bátorságod rendkívüli,

még a Jedik között is. Megtiszteltetés számomra, ha padavanommá fogadhatlak, Obi-van Kenobi.

Obi-vant forróság árasztotta el. Nem érezte azt a büszkeséget, amiről azt gondol-ta, hogy éreznie kellene ezen szavak hallatán. Az Erő azonban körbe-körbe keringett benne, és a hazatérés mély érzése járta át. Nyelt egyet.

– Elfogadom, mester, Qui-gon Jinn.

– Természetesen – tette hozzá Qui-gon –, nem sikerült volna a terved. Megállí-tottalak volna, mielőtt meghalsz értem.

– Nem lettél volna képes rá, mester – válaszolta Obi-van nyugodt hangon. Összenéztek, félig kihívóan, félig játékosan. Az Erő közöttük lüktetett. Mindkettő-

jük előtt felrémlettek az elkövetkező hosszú évek és küldetések. Tudták, hogy lesz-nek majd vitáik ezek alatt az évek alatt, még ha a Bandomir nevű bolygó emléke el-halványul is. Barátságos véleménykülönbségek lesznek ezek, a múlt és a bizalom köteléke.

Elismerően mosolyogtak. A gondolatok megosztása egymással az első lépés volt a mester és padavan közötti kapocs létrejöttében. Már tudták, hogy együtt lépnek erre az ösvényre. Nagy léptekkel haladnak a jövő felé, amelyet összekovácsolt kö-zös múltjuk.

Qui-gon Obi-van vállára tette a kezét, és ott is tartotta. – Jobb, ha csomagolunk – mondta csendesen. – Hosszú utat kell megtennünk. ©