JEDI-NÖVENDÉK

A korona jele

írta:

JUDE WATSON

EGMONT

© 1999 Lucasfilm Ltd. &TM. • Minden jog fenntartva! Az eredeti kiadvány a Random House, USA gondozásában jelent meg.

www.starwars.com

A kiadvány eredeti címe: Star Wars – Jedi Apprentice - The Mark of the Crown Fordította: Nemes Judit • Szerkesztette: Nemes István

Kiadja: Egmont-Hungary Kft., Budapest, MM Felelős vezető: Tompa Ágnes ügyvezető igazgató

Termékmenedzser: Orlai Ernő ISBN 963 627 431 2

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző

ALFÖLDI NYOMDA Rt. Munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 9104.49.01

Fejezet Amikor Obi-van Kenobi és Qui-Gon Jinn kiléptek a Gala bolygón landoló szállítóhajó feljárójára,

egy felhőkocsi fékezett le a lábuk előtt. A jármű ajtaja hangtalanul kinyílt, majd egy rámpa siklott elő. A helyi flotta egyenruháját viselő

pilóta nehézkesen kászálódott elő a járműből, és megállt a nyitott ajtóban. Obi-van egy pillantással megállapította, hogy a jármű belseje igencsak fényűző kialakítású. – Veda Királynő a saját kocsiját küldte a Jedikért – szólalt meg a sofőr. – Kérem, köszönje meg a nevünkben a Királynőnek a szíves vendéglátást! – mondta Qui-gon enyhe

meghajlással, majd hozzátette: – Milyen szép napunk van! Azt hiszem, szívesebben sétálnánk egyet a palotáig.

A sofőr riadtan meredt rá. – De a Királynő utasítása, hogy… – Köszönjük – biccentett Qui-gon udvarias határozottsággal, majd elsétált a sofőr mellett. Obi-van követte mesterét. Tudta, hogy Qui-gon nem a kellemes idő miatt döntött a séta mellett. Egy

Jedi küldetése mindig abban a pillanatban kezdődik, amikor a lábukkal megérintik egy új bolygó felszínét. Ilyenkor minden érzékükkel a környezetre koncentrálnak. A ráhangolódás a látványra, a szagokra, a hangokra és az érintésekre segítik őket kapcsolatba kerülni az Erővel.

Azt mondják, néhány Jedi-mester képes előre látni egy küldetést elejétől a végéig csupán annyiból, hogy tesz pár kurta lépést az új világban.

A tizenhárom éves Obi-van nem volt Mester, de még csak Jedi-lovag sem. Tanítvány volt, aki előtt hosszú út állt. A fiatal tanítvány azonban pontosan érezte azt a sötét remegést, amely Gala fővárosának, Galunak csendes felszíne alól morajlott elő. Obi-van nem látta előre a küldetés végét, de valahogy

ösztönösen megérezte, hogy a sikerért – amely még korántsem biztos – keményen meg kell majd dolgozniuk.

Hamarosan maguk mögött hagyták az űrkikötőt, és a város széles sugárútján sétáltak tovább. Galu városa három dombra épült. A legmagasabb domb csúcsán állt a csillogó fehér palota, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a város valamennyi utcájára.

Galu valaha virágzó bolygó volt; rendszerének ékszere. A gazdagság még mindig megmaradt, ám a vagyonosok és vagyontalanok közti szakadék kiszélesedett. A Királynő luxuskocsija és az ahhoz hasonló díszes járgányok és a város utcáin élelmet és alamizsnát kéregető koldusok példázták ezt a különbséget.

Obi-van járt már Galuban a legutóbbi küldetése alkalmával. Már akkor látta a valaha nagyszerű épületek mögött a pusztulást. A köveket kicsipkézte az idő, és nem javították ki a sérüléseket. Valaha kecses lindemor-fák virágoztak a széles sugárút mentén, mostanra azonban gondozatlanul, elgörbült törzzsel, csonttá száradva – mint karmokkal teli ujjak, meredtek az ég felé.

– A Királynő jó döntést hozott – szólalt meg Qui-gon. – A választások stabilizálhatják a bolygó életét. Elérkezett a demokrácia ideje a Gala bolygón is. – Úgy tűnik, változnak az idők – helyeselt Obi-van. –De Veda Királynő miért most hozta meg ezt a

döntést? – Polgárháború veszélye fenyegetett – kezdte Qui-gon gondterhelt arccal. – A Tallah dinasztia ezer

éven át uralkodott itt, egykoron sikeresek voltak, a hatalom azonban romboló hatású. Miután Kana Király meghalt, a Királynő tudta, hogy a monarchia ereje jelentősen meggyengült. Engedett a nép óhajának, és megnyitotta a kormányt a választások előtt.

– Ez az, amiért Beju Herceg veszélyes lehet – tette hozzá Obi-van. – Úgy gondolod, hogy a Herceg válaszlépésre szánja el magát, ha megtudja, hogy itt vagyunk?

Néhány nappal ezelőtt ők akadályozták meg a Herceget azon mesterkedésében, hogy hőssé váljon a galaiak szemében. Beju Herceg ugyanis baktahiányt idézett elő a bolygón.

A bakta csodás gyógyítószer, még a legsúlyosabb sebeket is eltünteti. Ezzel a csodálatos tulajdonsággal életeket lehet megmenteni.

Miután Beju Herceg létrehozta ezt a látszólagos hiányt, egyezséget kötött a Szindikátussal és a szomszédos Findaron működő illegális politikai csoporttal, hogy az ő baktájukból egy keveset magával hozzon a bolygóra. Obi-van azonban átvette a Herceg szerepét, és segített Findar polgárainak eltávolítani a Szindikátust a hatalomból.

– Nem hinném, hogy tárt karokkal fogadna engem – folytatta Obi-van. – Hiszen ráadásul még fogva is tartottam őt.

– Azt hiszem, sokat veszíthet, ha szembefordul velünk – jegyezte meg tömören Qui-gon. – Valaki segíthette a bakta-cselszövésben, de egészen biztos vagyok benne, hogy mindez Veda Királynő közreműködése nélkül történt. Ha titokban tartjuk, amit a Findaron történtekről tudunk, a Herceggel minden rendben lesz.

– Jó – egyezett bele Obi-van. – No persze akkor is ellenségként fog tekinteni ránk – fejezte be Qui-gon. Valahol egészen mélyen legbelül Obi-van egy jelet küldött. Qui-gon gyakran közölt vele biztató

híreket ily módon, majd a következő mondatában rácáfolt. Ez volt a módja arra, hogy jelezze Obi-vannak, a helyzet nem állandó, hanem nagyon is képlékeny. „Ne számíts semmire. Csak a változásra.” Sokszor mondta ezt Qui-gon, és neki mindig igaza volt.

Hirtelen, mintha valami sötét hullám tört volna föl a mélyből, Obi-van zavart érzett az Erőben. – Igen – dörmögte csak úgy maga elé Qui-gon. Megálltak egy pillanatra. Az utca, ahol lefordultak, teljesen néptelen volt. Ám ekkor kiáltás hasított a

levegőbe. Szótlanul indultak a hang irányába. Egyikőjük sem nyúlt az oldalán függő lézerkard után, de még

csak nem is pihent a kezük a fegyver markolatán. Ennek ellenére minden idegszáluk pattanásig feszült. Váratlanul egy nagyobb tömeg tűnt fel a sarok mögül, és éppen feléjük tartott. A kezükben tartott

transzparenseken lüktető lézerfények a DECA feliratot rajzolták ki. Obi-van rájött, hogy ez csupán egy politikai felvonulás. Deca Brun nem más, mint Gala egyik kormányzójelöltje.

– Úgy látom, a demokrácia már működik – jegyezte meg. Az emberek üdvrivalgásban törtek ki, amikor a lézerbetűk aranyról kékre váltottak. Qui-gon még

mindig feszülten várt.

– Valami más is van itt – mormolta szinte magában. Lassan megfordult, és szétnézett. Hirtelen a mögöttük lévő keskeny útkereszteződésből egy másik embercsoport hömpölygött a

sugárút felé. Az ő transzparenseiken a Wila Prammi név volt olvasható. – Wila Prammi a harmadik jelölt – jegyezte meg Obi-van. Yoda már tájékoztatta a Jediket, hogy a két jelölt szemben áll Beju Herceggel. A Deca Brunt támogató tömeg lassan hömpölygött előre, Prammi hívei pedig futni kezdtek feléjük,

hogy minél hamarabb találkozhassanak velük. Obi-van és Qui-gon a két oldalról közelítő emberáradat közé szorultak.

A két csoport váratlanul egymásnak esett. Hamarosan vad harc kezdődött; öklök zúgtak, ütések és rúgások suhogtak, és a választási transzparensek is fegyverré váltak.

Obi-van Qui-gonra nézett. Jelen helyzetben nem használhatták a fénykardokat, hiszen egyik csoportnál sem volt fegyver. Ennek ellenére ők veszélyben voltak a dulakodó csőcselék kellős közepén.

Egy nagydarab galai hirtelen Obi-vanra rontott a kezében tartott transzparenssel. A Jedi-tanítvány egy szempillantás alatt átgördült a bal vállán, hogy kitérjen a támadás elől. Néhány méterrel odébb talpra ugrott, és látta, hogy a lézertranszparens egy másik ember válla mellett zúgott el.

Nem messze tőle Deca Brun két híve ragadta meg Qui-gon karját, egy harmadik pedig éppen ütésre emelte az öklét. Qui-gon a klasszikus Jedi szabadulási technikát alkalmazva kicsavarta magát a szorításból, és fejével felfelé csapott. A két Deca-párti fájó karokkal és csengő fülekkel engedte el a Jedit. Mire újra körülnéztek, Qui-gon már eltűnt; Obi-van felé tartott.

– Itt már semmit sem tehetünk – vetette oda sietve a tanítványának. – Gyerünk, tűnjünk el innen! Csupán néhány lépést tettek, amikor félre kellett ugraniuk. Egy Wila Prammi választó kigáncsolt egy

Deca-párttagot, aki az esés végeztével csúnyán összezúzta a fejét a földön. – A demokráciához vezető út néha göröngyös – állapította meg Qui-gon keserűen, miközben

elsiettek a dulakodás helyszínéről. – De úgy tűnik, a Gálán még göröngyösebb, mint másutt.

Fejezet Gala főpalotája csodálatos, hatalmas fehér épületként emelkedett előttük, két égbemutató, magas

toronnyal a tetején. Az ablakok környéke és a torony csúcsa mozaikszerűen kirakott azúrkék kristályoktól és drágakövektől csillogott. A tető aranyozott volt.

Az aranytető és a káprázatosan csillogó mozaikok meseszerűvé tették a palota látványát. A Jediket roppant méretű csarnokon át a fogadóterembe vezették, ahol Veda Királynő várta őket. A Királynő csillámló selyempalástot viselt, amely minden mozdulatra színét változtatta. A palástra

rögzített szikrázó lapocskákon a kék és a zöld szinte valamennyi árnyalata ott vibrált, és hol az egyik tűnt elő, hol pedig a másik, miközben a Királynő a vendégei elé sétált, hogy üdvözölje őket.

Qui-gon alig észlelte a Királynő különleges ruháját. A nő felől áradó Erő sugárzása valósággal mellbe vágta. Pontosabban inkább annak hiánya. Az egész kissé zavarosnak és érthetetlennek tűnt. A Királynő középkorú volt csupán, a Jedi mégis valami komoly zavart érzett a közelében; olyasmit, ami súlyos betegségre vagy haldoklásra engedett következtetni.

Qui-gon és Obi-van meghajlással köszöntötték az uralkodónőt. – Üdvözlöm a Jediket a Gálán! – szólalt meg a Királynő. Minden gyengesége ellenére hangjában

még mindig az uralkodó határozottsága csengett. Qui-gont meglepte, hogy mennyire összeszedte az erejét a találkozóra, holott látszott, hogy minden erejére szüksége van a látszat fenntartásához.

A Galaiakat halovány, kékes árnyalatú bőrszínük miatt „holdfénybőrűek”-nek nevezték. A Királynő bőre azonban egyáltalán nem volt fényes, inkább egy csont fakó színére emlékeztetett, és betegségről árulkodott.

– Hoztunk egy hajórakománynyi baktat ajándékba – jelentette be Qui-gon. – Az űrkikötő raktárában hagytuk.

– Rettenetesen nagy szükség van rá – felelte a Királynő. – Igazán köszönöm. Hamarosan intézkedem a szétosztásáról a kórházakban.

Qui-gon óvatosan szemlélte a Királynő arcát. A halvány kék szemekben lévő jéghideg árnyak mögül hála és megkönnyebbülés sugárzott. Semmi jel nem utalt arra, hogy akár csak egy pletykát is hallott volna Beju Herceg tervéről.

Qui-gon még mindig nem tudta megítélni a Királynő egészségi állapotát, és Jedi módon fürkészte anélkül, hogy a nőre meredt volna. Éppen ezért igencsak meglepődött, amikor a Királynő szigorú tekintetével találta szembe magát.

– Igen – mondta röviden. – Igaza van. Haldoklóm. Qui-gon érezte, hogy Obi-van megrezzent. Tudta, hogy a fiú nem észlelte a Királynő betegségét. Obi-van kiváló érzékkel rendelkezik ugyan, de gyakran nem áll közvetlen összeköttetésben az élő Erővel.

– Az állapotom, sajnos, leegyszerűsíti az ehhez hasonló találkozókat – folytatta Veda Királynő, miközben szavait gazdagon ékszerezett kezének kecses mozdulataival kísérte. – Őszinte leszek, és ezt elvárom önöktől is.

– Mi mindig azok vagyunk – felelte nyugodt arccal Qui-gon. A Királynő helyeslően a Jedi felé biccentett. Azután leereszkedett egy kényelmesnek tűnő,

aranyozott fotelbe, és intett a Jediknek, hogy cselekedjenek hasonlóképpen. – Sokat gondolkodtam arról, mit óhajtok hátrahagyni ezen a bolygón – kezdett bele a Királynő. –

Gálának demokráciára van szüksége. Az emberek már régóta erre vágytak, és én, mint Királynőjük, utolsó törvényemmel eleget tettem ennek. Ez a végakaratom. Mostanában nagy a nyugtalanság a városban, és vidéken is. Férjem, Cana Király harminc évig uralkodott itt. Jó szándékú volt, de a korrupció hamarosan betört a minisztertanácsba, és megfertőzte a környező tartományok kormányzóit is. Néhány erős és befolyásos család kezében összpontosultak a magas hivatali állások. A férjem képtelen volt mindezt meggátolni. Most attól tartok, polgárháború közeleg. Ezt csak egyetlen módon lehet megakadályozni, azzal, ha szabad választásokat tartunk. Hát, most már látják, miért kértem Jedik jelenlétét.

Qui-gon megértően bólintott. – Milyen lehetséges problémákkal találkozhatunk? –kérdezte óvatosan. Nem akarta szóba hozni Beju Herceget, inkább arra várt, hogy a Királynő kezdjen el a témáról

beszélni. Úgy gondolta, így talán megismerheti az álláspontját. – A fiam, Beju – kezdte határozottan a nő. – Ő a hatalmas Tallah-dinasztia utolsó tagja, és ezt a tényt

egy pillanatra sem szabad elfelejtenem. Egész életében arra várt, hogy uralkodhasson a Gálán. Soha sem bocsátja meg nekem, hogy választásokat hirdettem. Attól tartok, ő némi problémát fog jelenteni önöknek. Ha a fiam nyeri a választásokat, monarchia lesz továbbra is.

– Vállat vont. – Vannak támogatói, ám ha valami hiányzik, félek, hogy más eszközökkel… lopással vagy korrupcióval pótolja.

Qui-gon újra egyetértőn bólintott, miközben próbálta eltitkolni meglepettségét a szigorú anyai szavak hallatán.

– Nem fogok szembefordulni a fiammal – folytatta Veda Királynő. – Az igazság az, hogy megtagadtam tőle a születési előjogot. Tartozom neki legalább a lojalitásommal. Hivatalosan nem fogok hozzájárulni más jelölt indításához. Magánemberként azonban azt kívánom, veszítse el a választásokat. Ez lenne a legjobb Gálának, és Bejunak is. Azt szeretném, ha újra magánember lenne, és mindörökre megszabadulna a politikától. – A királynő széles gesztusokkal kísérte szavait.

– Láttam, mit művelt a hatalom a férjemmel. Megrontotta, pedig ő jó ember volt. Nem akarom, hogy a fiam ugyanilyen sorsra jusson. Ő még csak tizenhat éves, és talán egyszer majd meg fogja érteni, hogy miért tettem ezt. Őrá is gondolnom kell… Azt akarom, hogy a fiam élete jó legyen, akkor is, ha én már nem leszek.

– Gondolja, van esélye a fiának megnyerni a választásokat? – kérdezte Qui-gon elgondolkodva. A Királynő összevonta a szemöldökét. – A királypártiak erős magot képeznek. A Herceg élete nagy részét magányosan töltötte, mert

aggódtunk a biztonságáért. Még az iskoláit is a bolygón kívül végezte. Senki sem tud sokat róla, és ez neki is kedvez. Elképzelhető, hogy képes lesz mindezt a saját javára fordítani. Én azért remélem, hogy nem így fog történni.

A Királynő halványan Qui-gonra mosolygott. – Ugye, meglepődött az őszinteségemen? Kérem, ha eljön a cselekvés ideje, ne hagyja magát

félrevezetni!

– És mi a helyzet a két másik jelölttel, Deca Brunnal és Wila Prammival? – érdeklődött Obi-van. – Ők esélyesek?

– Deca Brun igen népszerű – válaszolt a Királynő. –Valóságos hős Gala népének szemében. Reformokat és jólétet ígért nekik. Hát, nem lesz egyszerű véghezvinni, de mindenesetre jól hangzik.

– Na és Wila Prammi? – vetette közbe Qui-gon. – Neki több tapasztalata van, hiszen miniszterhelyettesként tevékenykedett a palotában. Az ő

elképzelései józanok és a valóság talaján állnak. Sajnos, a palotában szerzett tapasztalatai nem a legkedvezőbbek voltak, és az érzéketlensége más területeken is okozott problémákat. Neki ugyan van pártja, de azt hiszem, ő bukásra ítéltetett.

– Van tudomása erőszakos megnyilvánulásokról? –kérdezte Qui-gon. – Nem sokkal ezelőtt belefutottunk néhány tüntetőbe az utcán. Az indulatok igencsak elszabadultak…

– Nos, gyakoriak az összezördülések – ismerte el a Királynő. – De én mégis azt hiszem, ennek ellenére a galaiak békés rendszerváltást akarnak. Ameddig azt látják, hogy a választások tisztességesen zajlanak, úgy vélem, nem fognak lázongani.

A Királynő váratlanul elhallgatott. Qui-gon tudta, hogy a nő erőt gyűjt ahhoz, hogy mondjon még valamit. Tudta, hogy az ezután következő szavak tartalmazzák az igazi okot, amiért a Királynő idekérette őket. A Jedi-lovag Obi-vanra pillantott, mert meg akart győződni arról, hogy a fiú is tisztában van-e a Királynő elkövetkezendő szavainak jelentőségével. Obi-van válaszul biccentett.

– De van itt még valami – szólalt meg végül a Királynő. – Még valami, amiről tudniuk kell. Ez Elan. – Elan? – Qui-gon még sohasem hallotta ezt a nevet. – Létezik a galaiak egy csoportja, amelyet hegylakók néven ismernek – kezdte magyarázni Veda

Királynő. Végigsimította az előtte álló asztal mozaikburkolatát, ahonnan egy darab kék azurit vált le. A tenyerébe vette, majd görgetni kezdte az ujjai között, gyűrűi pedig fel felcsillantak a napfényben, amely a mögötte magasodó ablak üvegén akadálytalanul tört át.

– Elan a hegylakók vezetője. Ez egy számkivetett nép, amely szemben áll a monarchiával. A fővárostól távol, a kietlen hegyvidéken, saját törvényeik szerint élnek. Nem ismernek el semmiféle királyt vagy királynőt. Azt beszélik, hogy borzasztóan vad és barátságtalan nép. Sohasem maradnak hosszabb ideig egy helyen. Az élelmet saját maguk teremtik elő, és szükség esetén magukat gyógyítják. Ritkán lehet őket látni. Gyűlölt és rettegett az egész hegylakó társadalom. Elan maga egy élő legenda, majdnem olyan, mint egy szellem. Nem tudok olyan emberről, aki találkozott vele.

– Ők is fognak szavazni a választásokon? – kérdezte Qui-gon. Veda Királynő megrázta a fejét. – Nem. Elutasították a részvételt. Ugyan Deca Brun és Wila Prammi megpróbálta felvenni velük a

kapcsolatot, Elan azonban nem akart velük találkozni. Ő nem fogja elismerni az új államfőt, ahogy eddig Cana Királyt és engem sem ismert el.

– Ha ez így van, akkor miért nevezte Elánt a választás egyik fontos tényezőjének? – érdeklődött Qui-gon őszinte kíváncsisággal.

– Ah! – sóhajtott a Királynő. – Az utolsó láncszem is a helyére kerül. – Ezzel óvatosan visszacsúsztatta a kis darab azuritot a mozaikmintába. – Most tehát a kép összeállt.

Obi-van türelmetlenül Qui-gonra pillantott. A Királynő merev tekintettel bámulta a mozaikot, s közben gondolataiba merülve a múlt elfeledett

ösvényein barangolt, amit természetesen a Jedi azonnal észrevett. A nő csak hosszú percekkel később emelte fel ismét a fejét.

– Csodálom az ön türelmét, Qui-gon Jinn – mondta csendesen. – Azt kívánom, bárcsak megajándékozott volna az ég engem is ezzel a tulajdonsággal.

– Ez nem ajándék, hanem lecke, amelyet minden nap újra meg újra meg kell tanulni – válaszolta egyszerűen a Jedi, halvány mosollyal a szája sarkában.

A Királynő is elmosolyodott, miközben helyeslőn biccentett. – Igen, én most is tanulom ezt a leckét. Cana Király szerelmes lett ifjú korában. Mint sejtheti, a

házasságunkat előre elrendezték. Akkor én egy másik városban éltem, előzőleg sosem találkoztunk. Cana Király hamarosan megszegte a nekem tett fogadalmát, és titokban egy másik nőt vett feleségül. A nő a hegylakók közül való volt. Természetesen a Minisztertanács Elnöke őrjöngött, hiszen a mi házasságunkról már döntés született. Ráadásul az, hogy a király egy hegylakóval kössön házasságot, teljességgel elfogadhatatlan. A Miniszterek hatalmas befolyással bírtak, és kényszerítették, hogy váljon el

a nőtől. Amikor Cana Király közölte újdonsült feleségével, hogy meghajtja fejét a Minisztertanács akarata előtt, a nő elhagyta a várost, és visszatért a népéhez. A férjem nem tudott róla, hogy asszonya ekkor már gyermeket várt.

A Királynő újra végigsimította a mozaikokat, miközben lassan, a fejét ingatva folytatta: – Cana Király csak később szerzett tudomást erről, és mégsem kerestette a gyermeket. Ekkoriban én erről semmit sem tudtam. Titokban tartották az egészet. Megérkeztem az esküvőre, és hamar összeházasodtunk. Éreztem azonban, hogy valami nincs egészen rendben vele. Mintha valami furcsa, láthatatlan árny hatolt volna a szívébe, és én sohasem értettem meg, miért van ez az árny ott. Egészen a férjem életének utolsó évéig. Akkor elmesélte nekem a történetet. Ez volt az ő nagy gyónása, legalábbis ezt mondta. Soha nem kapta vissza az ő elveszett, igaz szerelmét, és gyávasága miatt sohasem találta meg a gyermekét.

– Cselekedhetett volna még rosszabbat is – jegyezte meg Qui-gon. – Jól tette, hogy beismerte mindezt a halála előtt. De mégis kérdeznem kell valamit: hogyan kapcsolódik ez a jelenlegi eseményekhez?

Noha kérdezett Qui-gon, a választ már tudta. – Elan a férjem lánya – válaszolt egészen halkan a Királynő. – A múlt mindig a jelenben él. – Es miért mondta el mindezt nekünk? – Mivel immár én is haldoklóm… Elan az én utolsó titkom. Igazságot akarok tenni Elánnal, mielőtt

meghalok. Tudnia kell a születési előjogáról, hiszen ő az igazi örökös, és nem Beju. Ő viseli a Korona Jelét – fejezte be csendesen a Királynő. Tekintete ismét a semmibe révedt, és olybá tűnt, hogy gondolatai újra a múltban járnak.

– A korona jelét? – suttogta maga elé Qui-gon. – Mit jelentsen ez? – Ez a trónörökös jele – magyarázta türelmesen a nő. – Nem egy látható jel a testen, több annál. Ezt

csupán a Minisztertanács képes azonosítani. – Beju Hercegnek nincs ilyen jel a testén? – kérdezte Qui-gon. – Ha mindaz igaz, amit a férjem elmondott, akkor ő nem rendelkezik semmi ehhez hasonlóval –

felelte a Királynő pillanatnyi szünet után. – Ám a Tanácsnak nem érdeke ellenőrizni őt. A miniszterek többsége nem túl boldog a választásokat illetően. Bárki lesz is a kormányzó, saját jelöltjeit ülteti a Tanácsba.

Qui-gon bólintott. A Minisztertanács azt szeretné, ha Beju győzne, mert meg akarja őrizni a hatalmát.

– Mit vár tőlünk, mit tegyünk? – Én nem tudok kapcsolatba lépni Elánnal. Valószínűleg ő nem is lenne hajlandó találkozni velem.

De ha ön küldene neki üzenetet, és találkozóra hívná… Kevesen utasítják vissza egy Jedi kérését, ezt el kell ismernie. A hegylakók és a külvilág közötti összeköttetés gyakran csődöt mond. Elküldenék valakit az ön üzenetével, hiszen az utazás a hegylakók földjére nehéz és veszélyes lehet. – A Királynő saját összeszorított ujjaira pillantott, majd folytatta. – És van itt még valami, amit nem mondtam el önöknek. A Tanács nem nagyon örül a látogatásuknak. Tárgyaltam velük ezzel kapcsolatban. A megállapodásunk értelmében önöknek tilos elhagyniuk Galu városát.

– Ez kissé megbonyolítja a dolgokat – jegyezte meg Qui-gon nyugodt arccal. – Igen, de azért mégsem lehetetlen – mondta Veda Királynő sóvárgó tekintettel. – És úgy vélem, ön

talán képes lesz rá. A díszes fémajtó hirtelen óriási erővel vágódott ki, és hangos zengéssel csapódott neki a falnak. Beju

Herceg viharzott be, oldalán egy magas, kopasz férfival, aki aranyszínű palástot viselt. A Herceg ujjával Obi-van és Qui-gon felé bökött. – Most azonnal hagyjátok el a Gálát! – ordította.

Fejezet A Királynő felemelkedett a fotelból. – Beju, azonnal magyarázd meg! – utasította fiát, hangjában harag érződött. Beju közben megvető tekintettel lépett a Jedik közelébe, és lassan körbejárta őket.

Erős testalkatú, megközelítőleg hasonló súlyú és magasságú fiatalember volt, mint Obi-van. Vállig érő haja egészen fakó, majdnem teljesen fehér volt. Anyja hideg-kék szemét örökölte. Korábbi kurta találkozása alkalmával Obi-van teljes képet alkothatott Bejuról, aki meglehetősen szemtelenül és gőgösen viselkedett.

A Jedi-tanítvány pillantása magabiztos volt, de közönyös. Qui-gonnak igaza van. A továbbiakban nem szegülhetnek szembe a herceggel.

– Jediknek nevezik magukat, holott csupán bajkeverők, és semmi más – köpködte a szavakat Beju. –Netán hallottatok arról is, mit műveltek ezek Findaron? Csak úgy beleavatkoztak az ottani ügyekbe, és elhintették a viszály magvait. Aminek aztán hatalmas háborúság lett a vége, melyben nagyon sokan meghaltak. Valóban azt akarod, anyám, hogy ugyanez megtörténjen a Gálán is?

– Megtörték a háttérben ügyködő bűnszövetkezet működését, amely a bolygót uralta – válaszolta Veda Királynő csendesen. – Findar polgárai most már szabadok. Mellesleg hoztak nekünk egy szállítmány baktat, hogy segítsenek rajtunk. A Herceg elvörösödött.

– Egy kis ajándék… – mondta megvetően. – Én voltam az, aki elmentem a Findarra, hogy tárgyaljak a bakta megvételéről. Köszönd a Jediknek, hogy a lázadó findariak kipakolták a baktámat az űrhajómból. Nem kétséges, hogy a Jedik keze van a dologban. Az ő utasításukra történt minden. És még van pofájuk idehozni az én baktámat, mint ajándékot? Remek tréfa!

Obi-van mozdulatlanná merevedett. Vajon miért nem szól Qui-gon egy szót sem? A Herceg a saját verzióját adta elő arról, hogy mi történt a Findaron. És persze, ez tele van hazugságokkal. Beju Herceg tudja, hogy a Jedik nem képesek bizonyítani, hogy ártani akart a Gálának.

Obi-van elismerte a Herceg okoskodását. Egy dolog azonban nem fért a fejébe. Miért nem mondja el az igazságot Qui-gon a Királynőnek?

A Beju mellett álló sovány, kopasz férfi ekkor a Jedik felé fordult. – Hozzá tudnak tenni valamit az elhangzottakhoz? –kérdezte. – Ő Lonnag Giba – szólalt meg Qui-gon helyett Veda Királynő. – A Minisztertanács feje, aki

tökéletesen egyetértett az önök látogatásával. – Az még azelőtt volt, hogy hallottam volna Beju Herceg vádjait – tette hozzá szigorú arccal Giba.

–Megkérdezem tehát újra: van valami, amit el kell mondaniuk nekünk? – A mi változatunk némiképp eltér attól, amit a Herceg mesélt a Findaron történtekről – válaszolt

nyugodtan Qui-gon, aki bár világosan hallotta a Herceg vádjait, ennek ellenére hangjában sem bosszúság, sem düh nem volt felfedezhető. – De azt hiszem, teljesen értelmetlen lenne erről vitatkozni. Minket meghívtak ide, és nem értem, miért kellene megvédenünk magunkat. Ha úgy kívánják, hogy hagyjuk el a bolygót, mi megtesszük.

– Nem! – tiltakozott Veda Királynő. – De igen, anyám! – ellenkezett Beju Herceg, majd hátra vetette a köpönyegét, miközben az anyja

felé fordította a fejét. – Hadd menjenek! Hidd el, ezek csak képmutató, minden lében kanál ajtónállók, akik lovagi öltözetet húztak magukra…

Veda Királynő felsóhajtott. – Elég legyen, Beju! – mondta határozottan. – A te álláspontodat már hallottuk. De a Jedinek igaza

van. Azért hívtuk őket ide, hogy a béke fölött őrködjenek. Azt akarjuk, hogy a választások simán folyjanak le, vagy nem így van?

– Hogy őszinte legyek, mi egyáltalán nem akarjuk őket itt látni! – válaszolt komor arccal a Herceg. – Én vagyok Gala igazi királya. Apám is így akarta, és ezt neked tudnod kell. Ha én uralkodnék Gálán, akkor az első szállítóhajóval visszaküldeném ezeket a bajkeverőket a szentséges Templomukba.

– A helyzet viszont az, hogy még én uralkodom – válaszolta erőtlenül a Királynő. – És én azt mondom: maradnak.

– Na persze – biccentett keserűen a Herceg. –Megtagadtad tőlem a koronát. Miért nem tagadsz meg tőlem minden mást is?

– Azt hiszem, létezik olyan megoldás is, amelyet talán mindkét fél elfogadhatónak tart – törte meg az egyre indulatosabbá váló párbeszédet Giba. – Ez pedig a következő lenne: a Jedik a Gálán maradnak. Kíséret nélkül azonban nem hagyhatják el a palotát. A kíséretről nekünk kellene gondoskodnunk. Valaki olyan lenne jó, aki úgy ismeri a várost, mint a tenyerét. A Jedikhez fordult.

– Ez az önök védelmét is biztosítja, hiszen a város elég veszélyes hely jelen pillanatban. Mindenfelé nagy a nyugtalanság. Jól fog jönni egy vezető.

Giba diplomatikusan beszélt, de valahogy Obi-van egy szavát sem hitte el. Ez az idősödő ember tudja, hogy a Jediknek nincs szükségük segítségre ahhoz, hogy megvédjék magukat. Csupán arra megy ki a játék, hogy rábírják őket egy kém elfogadására, aki majd minden mozdulatukról tájékoztatni fogja a felsőbb vezetést.

Obi-van csak állt, és várt Qui-gon tiltakozására. A Jedi-lovag azonban most sem mondott semmit. A fiú arra gondolt, vajon hogyan érthet egyet a mestere ezekkel a megalázó feltételekkel.

Veda Királynő egy pillanatig a fián pihentette a tekintetét. Fáradtnak látszott. – Ahogy kívánod, Beju – mondta csendesen. –Igazad van, nem tagadhatok meg mindent tőled. A Királynő egy a falról lelógó, csillogó oszlopra tette a kezét, ami halványkék színben kezdett

játszani. – Jono Dunn majd kíséri a Jediket. Néhány pillanattal később a fém ajtónyílásban egy körülbelül Obi-vannal egyidős, egyenruhás fiú

jelent meg vigyázzállásban. – Jono Dunn, gyere közelebb! – intett neki a Királynő. – Ők a Jedik, és azért jöttek a Gálára, hogy

felügyeljék a választásokat. A nevük Qui-gon Jinn és Obi-van Kenobi. Te fogod kísérni őket az itt-tartózkodásuk alatt.

– Tilos elhagyniuk a palotát nélküled – tette hozzá Beju sietve. – Remélem, ez elfogadható, tisztelt Qui-gon Jinn? kérdezte a Királynő, és szemével szinte kérlelte,

hogy egyezzen bele. Qui-gon bólintott, majd csak annyit mondott: – Köszönjük a közbenjárását, Veda Királynő. Obi-van nem akart hinni a fülének. Nem csak azt furcsállotta, hogy Qui-gon elfogadta az őrt, hanem azt is, hogy ezt az egészet még meg is köszönte a Királynőnek. Aztán Qui-gon szigorú tekintete Giba felé fordult.

– És köszönjük neked is, Giba. Biztos vagyok benne, hogy őrünk meg fog védeni minket Galu veszélyes utcáin.

Qui-gon Jono Dunn vállára helyezte a kezét, majd Obi-van és maga közé terelte, így közrefogták. A hatalmas és erős Qui-gon a kicsiny fiú fölé tornyosult. Habár Jono egyidős volt Obi-vannal, termete és ereje még a Jedi-tanítvány mellett is eltörpült.

Qui-gon finoman kihangsúlyozta azt a tényt, hogy Giba ajánlata fabatkát sem ér. Jono semmiféle védelmet nem nyújt a Jediknek. Ő csupán jelentéktelen eszköze ennek a játszmának.

A Királynő hirtelen elmosolyodott, Giba keskeny arca pedig vérvörös lett. – Érezze kellemesen magát! – sziszegte összepréselt ajkakkal, szinte csak a fogai között. – Biztos vagyok benne, hogy így lesz – válaszolta magabiztosan Qui-gon. A Jedi-lovag végül meghajtotta magát, és elhagyta a termet. Obi-van csupán egy pillanatra maradt le

mögötte. Azonban mire elérte a hallt, a Mestere már sehol sem volt.

Fejezet Örökség. Ez a szó meglehetősen furcsa érzéseket ébresztett Qui-gonban, és bizony időre volt szüksége ahhoz,

hogy végiggondolja mindazt, ami a lelke legmélyén lakozott. A Jedi a külső lépcsőt használta, hogy eljusson az alant elterülő kertbe. Nem volt számára kétséges, hogy Obi-van is eljut valahogyan a szálláshelyükre.

A palota falain belül rengeteg gyümölcsfa virágzott, némelyikük pedig telis-tele volt gyümölccsel. Qui-gon felismert egy párat, például a tangót és a muját. Elképesztő látványt nyújtottak a csodálatos fehér, bíbor és sárga árnyalatok, amelyek varázslatosan színesre festették a virágoskerteket. A palota híres volt óriási kertjeiről. Qui-gon jól tudta, hogy a Gálán előforduló valamennyi növény, fa és virág megtalálható itt. A Mester nyugodtan sétált tovább a gyümölcsösben. A virágzó mujafák minden egyes szélfuvallatra rózsaszín sziromesővel borították be a köröttük zöldellő füvet.

A Királynő az örökségéről beszélt. Bár haldoklik, jól megfontolta, mit kíván örökül hátrahagyni. Elsősorban a fiára gondolt. Mindazonáltal valami megmagyarázhatatlan kötelék fűzte mostohagyermekéhez, akit egyáltalán nem ismert.

A galaiakat mindig is erős családi kötelékek tartották össze. A hivatás vagy a föld gyakran apáról fiúra szállt. A körültekintően választott házasságok pedig tovább erősítették a családokat. Qui-gon feladta a családi életet és a gyereknevelést, hogy Jedivé válhasson. Mindezt szabad akaratából tette. Egy Jedit semmi sem köti szorosan az ilyen élethez. Bármikor dönthetne úgy, hogy maga mögött hagyja. Ám ő tudta, hogy erre nem kerül sor.

Qui-gon lehajolt, és felvett néhány szirmot a fűről. Aztán lassan elengedte őket, és hagyta, hogy a lágy szellő tovarepítse. Ilyen is lehetne az élete, gondolta. Csak sodorná az élet, és bebarangolná az egész galaxist. Kockáztathatná az életét idegenekért. De akkor mit hagyna hátra?

Qui-gon a kószálása közben egészen a konyhakertig jutott. Kerti szerszámok közé került; lapátok és gereblyék hevertek a gondosan ültetett apró, éppen csak gyökeret eresztett csemeték sorai mellett. Ahogy lenézett, szinte meglepte saját lábnyomának látványa. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy hamarosan a szél és az eső elmossa majd őket úgy, hogy nyomuk sem marad.

Elan a társadalomtól távoli életet választott. Elfogadta azokat a törvényeket, amelyek szerint sem kormány, sem pedig másfajta világ nem létezik, csupán a sajátja.

Olyan, mint ő. Még soha nem találkozott vele, mégis úgy érezte, ismeri. – Qui-gon? A Jedi-lovag Obi-van felé fordult. A fiú tétovázott egy kicsit, talán attól félt, hogy megzavarta

Mesterét. – Eltűntél – jegyezte meg végül bátortalanul. – Nem tudtam, hol keresselek. Qui-gon nem akarta megosztani vele a gondolatait. Obi-van még nagyon fiatal, éppen csak, hogy

rálépett a Jedik útjára. Nem értette volna meg a szellemi örökség gondolatait, vagy, hogy mit kellene hátrahagynia. Nem, még nem.

– Miért egyeztél bele, hogy kísérő nélkül nem hagyhatjuk el a palotát? – szakadt fel a kérdés Obi-van ajkairól.

A fiú szerint Qui-gonnak ellent kellett volna mondania Giba javaslatára. – Jobb, ha most azt hiszik, hogy ellenőrizhetnek minket – válaszolta bölcsen Qui-gon. – Gondolod, hogy a Királynő elmondta az igazat? –kérdezte Obi-van. – Tényleg nem akarja, hogy a

fia nyerje meg a választásokat? És egyáltalán mi célja van Elánnal? – Valószínűleg úgy van, ahogy a Királynő mondta – felelte Qui-gon egészen lassan. – De az is lehet, hogy a Királynő csak felhasznál minket arra, hogy idecsalja Elánt, és végül majd megöleti őt. A Tanács bármely tagja, aki élt abban az időben, tudja, hogy nem Beju az igazi örökös. Itt van például Giba. Szinte biztosra veszem, hogy ő is tudja ezt. Ez az, amiért tart tőlünk. Mindig fennáll a veszélye annak, hogy a titok kipattanhat. Persze, ha a Királynő hazudik a céljait illetően, akkor valószínűleg szövetkezett Gibával, és csupán a mi kedvünkért rendezték meg ezt a kis színjátékot. Ha meg tudnának szabadulni Elántól, Veda Királynő lefújhatná a választásokat, és Beju Herceget nevezhetné ki. – Qui-gon egy pillanatnyi szünetet tartott. – Vagy valami egészen más okból hazudik Elánt illetően, amelyet eddig nem fedtünk fel.

– Nos, te mit hiszel? – kérdezte Obi-van, miközben próbálta magában tartani zavartságát és türelmetlenségét.

– Azt hiszem, sokkal több titok lappang még itt – felelte elgondolkodva Qui-gon. – Mégis úgy kell elfogadnunk, mintha a Királynő az igazat mondta volna el. Elmegyek a hegylakók földjére, hogy megtaláljam Elánt.

– De a mi küldetésünk az, hogy felügyeljük a választásokat! – tiltakozott Obi-van. – És ha te a hegylakók földjén leszel, ezt nem tudod megtenni!

Qui-gon szája szegletében aprócska mosoly jelent meg. – Néha kicsit túl komolyan veszed a szabályokat, Obi-van. A dolgok azonban változnak. Ez a

küldetés már nem egészen tiszta ügy. Néha az egyenes út nem az egyetlen, amin keresztül elérheted a célodat.

– De Gala biztonsága a mi kezünkben van – érvelt Obi-van. – És mi a béke őreiként jöttünk ide, nem pedig azért, hogy rég eltűnt családtagokra vadásszunk.

– Természetesen a véleményed különbözhet az enyémtől, Obi-van – mondta szelíden Qui-gon. – És ez így van jól. Ám én akkor is menni fogok.

– Nem engedélyezték, hogy kísérő nélkül hagyjuk el a palotát – emlékeztette Obi-van. – Te voltál az egyetlen, aki egyetértett ezzel. Giba és Beju Herceg dühös lesz, ha elmész. Mi lenne, ha esetleg hagynánk, hogy a Királynő küldötte lépjen kapcsolatba Elánnal?

– Elan nem fog meghallgatni semmiféle üzenetet – ingatta meg a fejét Qui-gon. – Én fogom meggyőzni. Látni fogja a szememben az igazságot, e nélkül valószínűleg nem jönne el.

– Úgy beszélsz, mintha ismernéd őt! – kiáltott fel Obi-van. – Ismerem – mondta csendesen Qui-gon, majd közelebb lépett Obi-vanhoz, és finoman a vállára tette

a kezét. – Ne aggódj, ifjú padavan. Kézben tudod tartani a küldetést, amíg én visszatérek. Óvakodj az udvari intrikáktól! Qui-gon az utolsó mondatnál szúrós pillantást vetett a palota épületére. – Ne bízz senkiben! – folytatta. – Zavart érzek az Erőben. Még nem tudom egészen pontosan, hol rejtezik a hazugság. Obi-van csalódottan nézett a Jedi-lovagra.

– De mégis mit mondjak, ha azt kérdezik, hol vagy? Válasz helyett Qui-gon átsétált a félig bevetett kerten, vissza a fákhoz. Séta közben a feje feletti ágon lógó gyümölcsért nyúlt, majd leszakította azt. Azután hátra sem nézve maga mögé dobta a gyümölcsöt. Nem kellett hátranéznie ahhoz, hogy tudja, padavanja el fogja kapni.

– Ez nagyon egyszerű – szólt hátra a fiúnak Qui-gon. – Mondd azt, hogy még itt vagyok.

. Fejezet – A tisztelet a Mester-Tanítvány kapcsolat sarokköve – sziszegte a fogai között Obi-van. Hangját

visszaverték szobájának falai, majd tompán verődtek vissza az imént kimondott szavak. Még mindig szüksége volt arra, hogy emlékeztesse erre önmagát. Minden napon, amit egyedül töltött a palotában, kifogásolta Qui-gon döntését.

A reggeli nap fényessé varázsolta annak a hatalmas ágynak a fakeretét, amelyben Obi-van aludt. A szemközti falon faliszőnyeg függött, amely fémesen csillogó arany-, ezüst- és zöld színű fonállal

volt szőve. A pompás szőtt takarók ékszerhez hasonló színeikkel távol tartották az éjszaka hidegét. Ez volt a legcsodálatosabb szoba, amelyben Obi-van valaha is aludt. Bár az utóbbi, palotában töltött két nap nem volt valami nagy élmény.

Úgy érezte, amit Qui-gon rábízott, az egyszerűen teljesíthetetlen. Minden nap, még pirkadat előtt Obi-van keresztülfutott a Qui-gon szállásához vezető ajtón, és

összezilálta a Jedi ágyán lévő takarókat. Aztán ráhajtotta a fejét a párnájára, hogy úgy tűnjön, mintha valaki aludt volna rajta.

Jono Dunn minden reggel kopogott az ajtón, és teát, valamint gyümölcsöket hozott. Obi-van azt mondta Jonónak, hogy Qui-gon már korán kiment a kertbe meditálni. Azután megitta Qui-gon teáját, és megette a neki szánt reggelit csakúgy, mint a sajátját.

Ez a része még könnyen is ment a dolognak, mivel Obi-van állandóan éhes volt. Beju Herceg és Giba látogatásai miatt azonban folyton ki kellett találnia valamit Qui-gon

távollétének igazolására, így hát a Jedi-lovag gyakran pihent, meditált, vagy éppen felfedezte a kertet. Bármelyik percben itt lehet, ha hajlandóak várni – mondta mindig Obi-van, szerencsére azonban ők sohasem vártak.

– Valószínűleg a vacsoráját már a szobájában fogyasztja el – felelte, estére azonban már nem mentek vissza.

Talán gyanakodtak, Obi-van azonban nem árulhatta el az igazat. A fiúnak az volt az érzése, hogy Beju Herceg és Giba megkönnyebbült, mivel úgy látták, a Jedi nem

fog jobban belekeveredni a választásokba. Obi-van közölte Jonóval, hogy Qui-gon rábízta a választások megfigyelésének nagy részét.

Halk kopogás hallatszott Obi-van ajtaján. Nem sokkal később Jono nyitott be. – Hagytam egy tálcát Qui-gonnál, mint máskor – mondta a fiú. Azután az ablak közelében álló

asztalra helyezte az Obi-vannak szánt tálcát. Általában meghajolt, és gyorsan elhagyta a szobát, aznap azonban valahogy nem sietett annyira.

– Nem láttam Qui-gont a kertben – szólalt meg. – A munkámhoz tartozik, hogy reggel és este friss virágot szedjek a Királynőnek, de eddig még sohasem láttam a Jedit a kertben.

Obi-van egy érett gyümölcsért nyúlt. – Ezek a kertek igen hatalmasak. Valószínűleg elkerülhetett. Egy Jedi-lovag nem szereti, ha

megzavarják reggeli meditációját.

Jono azonnal megértette. Jóképű, aranyhajú, galaiakra jellemző módon ragyogó bőrű fiú volt. Habár számos galai szavazóhelyeket ellenőrző körút alkalmával kísérte Obi-vant, sohasem beszélt sokat. Most azonban szenvedélyesen felkiáltott.

– Azt gondolod, hogy besúgó vagyok! És azt, hogy a Hercegnek dolgozok! – Miért, talán nem így van? – kérdezte nyugodtan Obi-van. – Én nem tájékoztatom a Herceget semmiről – felelte sértődötten Jono. A Királynőt szolgálom. A

Dunnok Gala uralkodóit szolgálták, amióta a Tallah-dinasztia létezik. – Akkor te a királyi szolgálók leszármazottja vagy? –kérdezte komolyan Obi-van, miközben egy

tányér ételt tolt Jono elé. A fiú azonban nem vett róla tudomást. Büszkén magasra emelte az állát. – A Dunnok előkelő földtulajdonosok messze Galu városától. Palotai szolgálatra öt éves koromban

választottak ki. Ez hatalmas kitüntetés volt a számomra. A Dunn család leszármazottainak gyermekeit már kiskoruktól figyelemmel kísérik. Csak a legügyesebbeket és a leggyorsabbakat választják ki.

Obi-van egy darab gyümölcsöt nyújtott oda Jonónak. – Engem szintén korai éveimben választottak ki – mesélte Obi-van. – Elhagytam a családomat, és a

Jedi Templomba költöztem. Óriási kitüntetés volt ez nekem. Nagyon hiányzik azonban a családom, bár még csak nem is emlékszek rájuk.

Jono kissé tétován nyújtotta ki a kezét, majd elvette a gyümölcsöt Obi-vantól. – A kezdet volt a legnehezebb – folytatta Obi-van, és közben beleharapott a nála lévő érett

gyümölcsbe. – A Jedi Templom nyugodt és gyönyörű. Az otthonom… azaz még nem egészen. – Pontosan így érzem magam én is! – helyeselt Jono, és leült az ágy szélére, Obi-van mellé. – Tudod,

a palota először túl nagy volt nekem. Hiányzott a tenger illata… De most már otthon érzem magam. Tudom a kötelességemet, és büszke vagyok arra, hogy ezt a munkát végezhetem. Valóságos kitüntetés a Királynő szolgálata. – Jono tekintete Obi-vanéba mélyedt. – De akkor sem vagyok kém.

Ettől a pillanattól Obi-van és Jono Dunn barátokká váltak. Jono ezután is elkísérte Obi-vant a Galun keresztül vezető útjaira, de ahelyett, hogy néhány lépéssel lemaradva, csendesen követte volna, mellette haladt, történeteket mesélve a városról és Deca Brunról, a hősről.

– Igaza van a Királynőnek, amiért engedélyezi a választásokat – jegyezte meg egyszer. – Deca Brun segíteni fog Galunak újra talpra állni. Mindenkiért tesz majd valamit, nem csak a gazdagokért.

Jono sohasem érdeklődött újra Qui-gon felől. Obi-van tudta, hogy Jono valószínűleg sejti azt, hogy Qui-gon már elhagyta a palotát. A Jedi tanítvány nagyra értékelte vezetője hallgatását. Nem kellett neki hazudnia, hiszen Jono egyetlen kérdést sem tett fel.

Jono gyakran beszélt a családjáról. Habár ritkán láthatta őket, a kapcsolat közöttük mégis erős volt. Obi-van kissé irigy lett Jono mély családi elkötelezettségét hallva. Ő szinte teljesen elfelejtette a család fogalmát, amikor a Jedik útjára lépett. Állampolgári kötelesség fűzte a Jedik kódexéhez.

Vajon ez a választás valóban a jobbik volt? Hirtelen úgy tűnt a számára, hogy a Jedi Kódex sokkal inkább elvont, mint a vér szerinti kötelék.

Hagyaték. Örökségek. Obi-van azt kívánta, bárcsak beszélhetne Qui-gonnak arról, amit érez. De a Mestere nem értette

volna meg. Ő mélyen elkötelezte magát a Jedi Kódex mellett. Nem nézett vissza, és nem lepődött meg azon, ami hiányzott neki.

Az esték hosszúak voltak Galun. A nap korán lenyugodott, és a három hold lassan emelkedett fel a sötétkék égen. Obi-van szeretett sétálni a gyümölcsöskertben ebben az órában, amikor a fakó holdfény beezüstözte a fákon lévő gyümölcsöket. Egyik este azonban meglepődött, amikor a Királynőt a füvön ülve találta, háttal nekidőlve egy többszárú, vastag mujafa törzsének. A Királynő nem viselte díszes fejfedőjét, fakó aranyhaja egészen a derekáig hullott alá. Úgy nézett ki, mint egy fiatal lány, mindaddig, amíg Obi-van közelebb nem lépett hozzá, és meg nem látta a sorvasztó betegséget az arcán.

– Ülj le, fiatal Obi-van – mutatott maga mellé a Királynő. – Én is szeretem a gyümölcsöskertet ilyenkor.

Obi-van letelepedett a nő mellé, törökülésbe vonva a lábait, és Jedi szokás szerint kihúzta magát. Érkezésük óta nem látta a Királynőt, akinek az állapota az első találkozásuk óta elképesztően sokat romlott.

– Szeretem a fű illatát – mormolta Veda Királynő, és közben végigfuttatta ujjait a fűszálakon. – A betegségem előtt szerettem nézelődni az ablakomból. Mindent láttam onnan. De csak most fedeztem fel, hogy meg kell érintenem, és szagolnom dolgokat, hogy megismerhessem őket.

A Királynő egy kevés füvet tett Obi-van tenyerébe, majd összezárta a fiú ujjait. – Ragaszkodj az élethez, Obi-van! Ez az egyetlen jó tanácsom számodra. Obi-van könnyek nyomát fedezte fel a Királynő arcán. Azt kívánta, bárcsak Qui-gon itt lenne.

Mestere csendes együttérzése még a leglázasabb szíveket is megnyugtatja. Vajon mit mondott volna Qui-gon? Valami semleges, mégis rokonszenves dologgal kezdte volna. Hagyta volna a Királynőt beszélni,

tudván, hogy szünetre lesz szüksége a további beszélgetéshez. – Nem érzi jobban magát. – Sokkal inkább megállapítás volt, mint kérdés. – Nem, rosszabbul vagyok – felelte Veda Királynő, miközben fejét a fa törzsén pihentette. – A

fájdalom elviselhetetlen éjszaka. Nem tudok aludni. Dél körül aztán valamivel jobban érzem magam, de éjjel minden kezdődik elölről. Ezért jövök ki ide, még mielőtt a fájdalom eluralkodik rajtam. Azokra a napokra akarok emlékezni, amikor jól éreztem magam. A napokra vidéken… – sóhajtott fel a nő.

– Vidéken? – kérdezett vissza Obi-van. – A Tallahoknak vidéki birtokaik vannak innen nyugatra – magyarázta a Királynő. – Éppen azután,

hogy beteg lettem, elutaztam oda, hogy visszaszerezzem az erőmet. Talán a friss levegő volt, ami segített – jegyezte meg aztán bánatosan. – Vagy talán az, hogy tudtam pihenni. Nem hívott a Minisztertanács ülésre. Egyetlen szolgáló sem sürgölődött körülöttem. Csak a házat felügyelő személy és én. De sajnos, úgy tűnt, a kormány képtelen nélkülem boldogulni, így hát értem jöttek. Az ott töltött napok nélkül sokkal rosszabbul érezném magam most, mint valaha. Ez a legrosszabb dolog. Érezni, hogy jobban vagyok, azután pedig visszaesni.

– De miért nem tér vissza oda? – Először is… a választások minden időmet igénybe veszik. És most túl gyenge vagyok az

utazáshoz. Legalábbis ezt mondták az orvosaim. Akik természetesen a legjobbak Galuban. A Királynő egy

pillanat elteltével folytatta. – Minden nap ugyanazt hozza nekem. A reményt, hogy felépülök. Azután kétségbeesek. Most már a

remény is elszállt. Csak várok. Obi-van a Királynőt nézte. A holdak közben egészen magasra emelkedtek az égen, és ezüstszínűre

festették a nő amúgy is halovány arcát. A fiú ismét megállapította, hogy Veda Királynő valaha igen szép lehetett.

– Ne nézz ilyen szomorúan! – mosolyodott el gyengén a Királynő. – Én már végre elfogadtam ezt a helyzetet. Segítenél nekem felállni? Itt az idő, hogy elfogyasszam a teámat.

Obi-van felállt, és a kezét nyújtotta a Királynőnek. Az asszony szorítása gyenge volt. A fiú a másik kezét a Királynő könyöke alá helyezte, és azzal is segített neki felállni.

– Jó éjszakát, Veda Királynő! – búcsúzott Obi-van a távozó nőtől, kinek lépteit palástjának halk susogása kísérte.

– Sajnálom – tette hozzá halkan, amikor már tudta, hogy a nő nem hallhatja. A Királynő szavai megindították. Vajon hazudott-e arról, hogy vissza akarja adni Elánnak a születési

előjogát? Obi-van erre nem tudott választ adni. Azt azonban tudta, hogy őszintén beszélt a betegségéről, és a félelmeiről.

El tudta képzelni, milyen szörnyű lehet azt érezni, hogy lassan elszakadhat az élettől. Szenvedni, aztán kicsit jobban érezni magát, hogy minden estére újra elszálljon az életbe vetett hite,

amint a holdak feljönnek az égre. Minden este. Obi-van azonnal felállt. Az Erő azt súgta neki, hogy koncentráljon. Nem volt ott valami

furcsa mellékzönge a Királynő betegségével kapcsolatban? És nem ő mondta, hogy jobban érezte magát a vidéki birtokon? Amíg a Tanács tagjai meg nem érkeztek… Ezek a gondolatok felrázták Obi-vant. Csak nem

megmérgezték a Királynőt?

Fejezet

Obi-van nem tétovázott. Ha gyanúja igaznak bizonyul, nincs vesztegetni való ideje. Gyorsan felpattant, és keresztülsietett a kerteken.

Észrevett egy, a tanácstagok ezüst palástját viselő, idős alakot, aki a fák között sétált, és időnként egy ezüstszínbe burkolt fatörzsnek támaszkodva megpihent. Tejszerűen homályos kék szemét a holdak felé fordította. Obi-van visszakanyarodott, még mielőtt a férfi meglátta volna. Nem akarta magára vonni senkinek a figyelmét.

Hangtalanul keresztülsietett a palota haliján, a Királynő lakosztálya felé. Halkan kopogott az ajtón. – Obi-van vagyok! – kiáltotta. Jono kinyitotta az ajtót. A Királynő lefekvés előtti teáját fogyasztotta. – Ki hozta ezt? – kérdezte Obi-van, majd mikor látta Jono zavartságát, gyorsan hozzátette: – Azon

tűnődtem, hol tudnék némi teát és valami harapnivalót beszerezni éjszakára. – A konyhai szolgálók felhozzák – válaszolta Jono. –Megkérem őket, hogy hozzanak neked is. Majd vigyorogva hozzátette: – Elintézem, hogy kapj a szakács legfinomabb édességeiből. – Láthatnám a Királynőt? – kérdezte Obi-van. –Váltanék néhány szót vele. Jono bólintott, majd eltűnt az egyik belső szobában. Néhány pillanattal később az ajtó kinyílt, és a fiú

intett Obi-vannak, hogy menjen be. A Királynő egy díványon feküdt, mellette egy kicsi asztalon nyugvó tálcán pedig teáscsésze, egy

tányér gyümölcs és édesség volt. – Biztos akartam lenni abban, hogy jól van – mondta Obi-van, miközben közelebb lépett. – A

gyümölcsöskertben fáradtnak tűnt. – Milyen kedves vagy! – mosolygott a Királynő szomorúan a fiúra. – Attól tartok, egy kicsit még

fáradtabb vagyok, mint általában. De ne aggódj miattam, Obi-van Kenobi! Neked sokkal fontosabb dolgokkal kell törődni.

– Nem hiszem – mondta halkan a Jedi-növendék. –Az, hogy ön jól érezze magát, nagyon fontos nekem, Veda Királynő.

Megfogta, és elvette a teáscsészét a tálcáról. Csak egy kevés tea maradt benne. – A teája hideg, Királynő. Hozhatok önnek egy másikat? A Királynő szeme reszketve zárult le. – Elég volt – mondta elhaló hangon. – Mondd meg Jonónak, hogy vigye el! – Pihennie kell – súgta nyájasan Obi-van, majd felkapta a tálcát, és az ajtó felé indult. Mire átsurrant az ajtón, a külső szoba már üres volt. Ez jó, gondolta magában, mivel nem akarta

beavatni Jonót a terveibe. A tálcát gyorsan a szobájába vitte. Ott aztán egy, az elsősegély csomagjából származó, üres

üvegcsébe töltötte a teát, majd beletette a fiolát, és a maradék édességet egy fonott erszénybe, és a zsebébe csúsztatta.

Azután visszavitte a konyhába a tálcát. Másnap egy anyagelemzőt kell találnia, gondolta, ezt viszont nem teheti meg Jono közreműködése nélkül.

– Aggódok a Királynő miatt – mondta a következő napon Jono Obi-vannak, amint Galu utcáin sétáltak. –Csak nézem, ahogy minden nappal egyre gyengébb lesz. Itt már az orvosok sem tehetnek semmit. És én sem.

– Közel állsz hozzá – jegyezte meg Obi-van. Látta, milyen gyengéden beszél a Királynő Jonóhoz. Természetesen a fiú több melegséget kapott Veda Királynőtől, mint Obi-van Qui-gontól. Viszont ő már nyolc éve szolgálta a Királynőt.

Jono az ajkába harapott, majd bólintott. – Annyira nehéz! Beju Herceg nem jön el meglátogatni őt. Dühös rá. Azt mondta a Herceg, hogy

kiborítja, ha látja, milyen beteg. Hiszen neki most a választásokra kell koncentrálnia. Hogy lehet egy fiú ennyire érzéketlen? Csak a saját érzéseire gondol!

Egy szavazóhely előtt álltak meg, melyet a közösségi házban állítottak fel. Obi-van számos szavazóhelyet látogatott már meg Galun. Beszélt azokkal, akik a szavazókat fogják a szavazó terminálokhoz vezetni, hogy ott leadják a szavazataikat. A hitelességet ellenőrizendő kipróbálta a terminálokat. Úgy érezte, a látogatásai szükségtelenek voltak. Nem volt járatos a választási procedúrákban.

Az első adandó alkalommal kapcsolatba lépett Qui-gonnal, hogy elmondja neki, milyen hiábavalónak érzi a látogatásait. Qui-gon azonban nem így gondolta.

– A jelenléted is elég – mondta röviden. – Csak hadd lássák, hogy a választásokat egy külső szemlélő is figyelemmel kíséri. Ez azt fogja eredményezni, hogy az emberek majd bíznak a rendszerben.

Obi-van Jonóhoz fordult. – Jono, nem bánnád, ha kinn kellene várnod? Azt hiszem, jobb lenne így. Elvégre az emberek tudják,

hogy a palotában dolgozol. Semlegesnek kell mutatkoznom, vagy nem fognak bízni a választásokban. – Ez igaz – mondta vonakodva Jono, majd mosolyogva hozzátette: – De én köteles vagyok melletted

maradni. Természetesen rendben van így, Obi-van. Nem akarnám veszélyeztetni a választásokat. Amott fogok várni, a téren.

Obi-van megköszönte neki, majd besétált a Közösségi Központba. Bűnösnek érezte magát, hogy így megtévesztette Jonót, de nem akarta beavatni a barátját ebbe a feladatba. Ha a Királynőt mérgezik, senki sincs a palotában, aki ki tudná deríteni, amit ő tud. Csapdát kellett állítania a méregkeverőnek. Ha később szüksége lesz Jono segítségére, majd szól neki. De először is Qui-gonnal kellett beszélnie.

Obi-van keresztülsietett a közösségi ház termén, majd kiment egy oldalajtón. Lesietett az egyik mellékutcába vezető sikátorba, aztán visszafordult az ellenkező irányba.

A központhoz vezető úton Obi-van az információs fülkéket figyelte. Galu-szerte lehetett látni ilyen helyiségeket, amelyeket a polgárok arra használtak, hogy tájékozódjanak az elérhető szolgáltatásokról a fővárosban. Volt egy, csupán néhány háztömbnyire a központtól.

Az információs bódé tetején egy fényes zöld lámpa izzott, ami azt közölte Obi-vannal, hogy a fülke szabad. A fiú gyorsan belépett. Begépelte az anyagelemző címszót. Néhány pillanaton belül a képernyőn különböző nevek villogtak. Obi-van megtalálta a várostérképet, amely hajszálpontosan megmutatta valamennyi elemző lakhelyét. Egy Mali Errat nevezetű embernek volt a legközelebb laboratóriuma Obi-van pillanatnyi tartózkodási helyéhez. Megérintette a képernyőt, és egy fénylő csík mutatta meg a térképen az utat.

Obi-van átsétált a zsúfolt utcán. Jono valószínűleg nemsokára csodálkozni kezd, vajon hol marad el ilyen sokáig. A fiú jól ismeri Galu utcáit, és keresheti őt.

Semmilyen jelzés sem volt kitéve a megadott címen, és válasz sem érkezett Obi-van kopogására. Óvatosan benyomta az ajtót, és egy kicsiny, rendetlen helyiségben találta magát. Egy hosszú, erős dúracél asztal helyezkedett el a szoba közepén, mely mindkét végével érintette a falat. Az asztalt a következő tárgyak borították: csövek, fiolák, adattároló lemezek, áramkörök, méréshez használt eszközök, és holo-feljegyzések. A padló fémtároló dobozoktól volt zsúfolt, néhány pedig elég bizonytalanul, szinte a plafonig volt felhalmozva. Egy dúracéllal fedett adattároló hevert szétnyitva, keresztben a padlón.

Ez egy laboratórium lenne, vagy csak egy eszelős raktárhelyisége? – Halló! – kiáltott Obi-van. – Ki az? – A tároló dobozok mögül egy fej bukkant elő. Egy idősebb galai volt az. Platinaszőke

hajfürtök borították kopaszodó fejét, halványzöld szemével Obi-vanra sandított. – Mi az? Na, gyere be! – mondta türelmetlenül pattintva az ujjával.

– Mit akarsz? Obi-van közelebb lépett, és a dobozok felé pillantott. A férfi a padlón ült. Körülötte kinyomtatott

adatokat tartalmazó papírok hevertek, és kígyóztak az ölében. – Mali Erratot keresem – mondta Obi-van. – Beszélj hangosabban fiú, ne suttogj! – Mali Errat – ismételte ezúttal hangosabban Obi-van. – Ne kiabálj! Én vagyok Mali. Meglepettnek látszol, fiam, hogy megtaláltál engem a saját

laboratóriumomban. Nos, mit akarsz? – Van valamim, amit ki kellene elemezni – kezdte Obi-van. Mali azonban újra félbeszakította. – Még egy meglepetés! Egy anyagelemző laboratóriumban vagy, ezért feltételeztem, hogy van

valamid, amit meg kellene vizsgálnom. Nyilvánvalóan okosabb vagyok annál, mint amilyennek kinézek – kuncogott az öregember.

Obi-van nézte a hatalmas összevisszaságot a laboratóriumban, ahol a kinyomtatott adattekercsek a földön tekeregtek, akár egy kígyó.

– Talán túl elfoglalt, Mali úr – mondta bátortalanul Obi-van. – Közel állok ahhoz, ez igaz – csettintett Mali. –Úgyhogy ne vesztegesd az időmet! Mutasd, mit

hoztál!

Nem volt igazán választási lehetőség. Nem volt több idő egy szokványosabb tudóst keresni. Obi-van elővette a tasakot a tunikájából, és odaadta Malinak. Az kivette a fiola teát, és a kicsi, kerek, édes kekszet.

– Azt akarod, hogy az ebédedet elemezzem ki? Obi-van a fioláért nyúlt. – Elmehetek máshová is. – Fiatal, sértődős barátom! – dörmögte Mali. – Mikor van szükséged az eredményre? – Most azonnal – válaszolta Obi-van. – Ez sokba fog kerülni – figyelmeztette Mali. – Van pénzem – mondta Obi-van, és a férfi orra alá dugott egy maréknyit. Mali különböző pénzérméket vett ki a fiú tenyeréből. – Ennyi egyelőre elég is lesz – mondta elégedetten, és felállt a földről. Kicsi ember volt, de korához

képest fürge, jegyezte meg magában Obi-van, amint Mali átugrott a tároló dobozokon, és felhúzott egy széket a dúracél asztalra.

A férfi a fogain keresztül fütyült, miközben először a keksz néhány morzsáját helyezte el a letapogató készülékben.

– Keksz – jelentette ki egy pillanattal később, leolvasva az adatokat. – Cukor, muja, liszt, állományjavító…

– Semmi más? – kérdezte Obi-van. Mali lenyalta a maradékot az ujjairól. –Ízletes – mondta, és a megmaradt kekszet a szájába dobta. Obi-van felsóhajtott. – Próbálja meg a folyadékot. Mali egy csepp teát löttyintett a letapogató készülék lapjára. Pár pillanat múlva a képernyőn egy

számokkal és szimbólumokkal teli grafikon villogott. – Ah – egyenesedett fel Mali. – Elbűvölő! – Mi az? – kérdezte Obi-van előrehajolva. –Tea – felelte Mali. – És? – Víz – vont vállat Mali. – És? – suttogta Obi-van újra. Mali a fiúra sandított. – Fiatal, türelmetlen barátom! Meg kell mondanod, mi az, amit keresnem kell. Van itt néhány fűből

álló keverék, egy kis sav és csersav. De semmi olyan nincs itt, amiről el tudnám mondani, hogy nem hétköznapi. Hacsak nem mondod el nekem, mi az a szokatlan dolog, amire gyanakszol.

– Méreg – bökte ki vonakodva Obi-van. – No lám! Mindig jobb az elején tisztázni, hogy mit akarsz. Máskülönben csak az időnket

vesztegetjük. Nincs méreg a kekszben. Ez jó, nem? Én meg megettem. Mali valamit mormolt, majd újra a grafikonra meredt. Megnyomott néhány gombot a készüléken.

Egy másik grafikon jelent meg, amelyeken szintén számok és szimbólumok látszottak. – Nos? – kérdezte Obi-van. – Érdekes – mormolta Mali. – Van itt egy olyan anyag, amely nem azonosítható. – Valami szokatlan? – vonta fel a szemöldökét Obi-van. A férfi vállat vont. – Igen, de valahogy mégsem olyan szokatlan. Meg kell néznem más adatbankokban, a vegyi

összetevőknél keresni ugyanezt a szerkezetet. De ez időigényes. – Nincs időm – motyogta elkeseredetten Obi-van. Mali a fiolára pillantott, majd füttyentett egyet. – Ah! Megértem az álláspontodat. Mégis keresnem kell, fiatal, türelmetlen barátom. Újabb összegért

gyorsabban tudok keresni. Obi-van a kezébe nyomott egy újabb adag pénzt, aztán az ajtóból még visszafordult. – Azt sem tudod megmondani, hogy méreg-e? –kérdezte. – Szakértőként sem tudsz találgatni? – Lehetséges, hogy méreg – ismerte el Mali. – Ezt meg tudom mondani. Bármi is az, nem teába való. Mielőtt megtalálta volna Jonót, Obi-van keresett egy hátsó, félreeső sikátort, hogy felvegye a

kapcsolatot Qui-gonnal. Nem akarta megkockáztatni, hogy a kommunikátort nyilvános helyen használja. És biztonságosabbnak is érezte, ha a palota falain kívül lép kapcsolatba Qui-gonnal.

Hosszú perceken keresztül várt, de Qui-gon nem felelt. Nem volt elérhető. Obi-van egymaga maradt.

Visszacammogott a Közösségi központba. Jono a teret körbefogó fal tetején ült, szemei zárva voltak, arcát pedig a nap forró sugarai felé fordította. A nap csak nagyon rövid ideig sütött, ezért a galaiak minden lehetőséget megragadtak a napozásra.

– Sajnálom, hogy ilyen sokáig maradtam – szólította meg Jonót. – Akadt néhány probléma. Semmi komoly.

Jono leugrott a fal tetejéről. – Tudtam, hogy visszajössz. Rendben van. Vártam rád. Egy barátra bármennyi ideig is hajlandó

vagyok várni, Obi-van.

Fejezet A Királynő nem túlzott, amikor azt mondta, igen nehéz az út a hegylakókhoz. Eleinte persze az utak

világosan meg voltak jelölve. Qui-gon talált egy járművet, amellyel kijutott a külvárosba. Egy kedves farmer elég messzire elvitte egy turbókocsival, majd egy fiatal vitte tovább suhanó motorján. De ahogy az utak egyre rosszabbá váltak, a táj pedig egyre elhagyatottabbá, nem maradt további lehetőség, hogy felvegye valaki.

A harmadik napon a hegyek előtte magasodtak. Barátságtalanok voltak és meredekek, ráadásul sűrű erdők emelkedtek az oldalukon. Amikor néha egy-egy tisztásra ért, hatalmas álló sziklatömbcsoportok hátborzongató látványa fogadta. A táj nyers szépsége úgy növekedett, ahogy egyre feljebb haladt. A rövid nappalok naplementékben értek véget, amelyek ragyogó színekkel festették meg az eget. Amikor a három hold feljött, ezüstös ragyogást kölcsönöztek a fakó szikláknak, és a görbe fáknak.

A kommunikátora itt már nem működött. Qui-gon csak remélni tudta, hogy Obi-van nem kerül bajba a palotában. Aggódott Elan megtalálása miatt, és aggódott a Galuba való visszajutás miatt is.

Elérte az első hegylánc csúcsát. Hó tarkította a dombokat. Az egyetlen átvezető egy keskeny ösvény volt. Qui-gon úgy érezte, ha ezen az úton megy, fedezetlen, és könnyen sebezhetővé válik a keskeny szurdokon haladva.

Amint folytatta az útját, az ég közben egyre sötétedett. A hőmérséklet leesett, ezért kicsomagolta termoköpenyét a túlélő csomagjából. Érezte a hó illatát a levegőben. Vihar közeledett. Sietve találnia kell valami menedéket.

Talán azért történhetett, mert a tekintete állandóan menedék után kutatott. Talán azért, mert a hátborzongató csend nyomasztotta, vagy, mert a sötét ég úgy ereszkedett le, mint valami függöny. Vagy, mert Qui-gon nem csípett el egy megvillanó mozdulatot a bal oldalán, mert minden érzéke nem állt készenlétben. Nem volt több az egész, mint egy árny feltűnése egy sziklán, vagy egy levél elmozdulása. A mozdulatot azonban elkapta a szeme, és azonnal felkészítette pár gyors pillanat alatt, mielőtt a támadás bekövetkezett volna.

A banditák suhanókon süvítettek elő, ionágyúkkal felszerelkezve a járművek elején és hátulján egyaránt. Qui-gon lelökte túlélőcsomagját a földre. Bekapcsolta a lézerkardját, éppen időben ahhoz, hogy a közelébe ért az első suhanó. Az utolsó lehetséges pillanatban ugrott el, meglökve a járművet, amely egy fának rohant, majd az oldalára borult. Azonnal balra fordult, hogy a második suhanó vezetője felé suhintson. Az ütése érinthetett valamit, mert a jármű bal oldalra lódult, a vezetője pedig úgy lógott rajta, hogy éppen csak elhibázta a kanyon falával való találkozást. Az utolsó másodpercben hozta egyenesbe a kormányt, és egy erőteljes jobb fordulattal tudott visszakanyarodni.

Qui-gon fedezék után kutatva lebukott. Kihasználta azt a tényt, hogy egy keskeny helyen van. Egyszerre csak egy suhanó tudta megközelíteni. Amíg a vezetők felé manővereztek újra, talált egy sziklafalat, közel pár masszívan álló sziklacsoporthoz. A kanyon a háta mögött volt, a sziklák a balján. A banditák csupán jobbról közelíthettek felé.

Tíz suhanó volt… nem, tizenkettő – két másik most zümmögött le az ég felől. Az egyikük rárepült Qui-gonra, tüzelő ágyúval. Szikladarabok repültek felé, amint Qui-gon lebukott, és félregördült, majd talpra ugrott, amikor a suhanó elzúgott felette. Kihasználva gördülésének momentumát, a háta mögötti vezető felé hasított a kardjával. Az leesett a járművéről, amely elveszítve a vezérlését a szikláknak csapódva összetört. A pilótája a földön hevert, és képtelen volt felemelkedni.

A második suhanó már lenn volt, a következő pedig a sarkában, tüzelve az ágyújával. Ez a pilóta sokkal ügyesebb volt a többieknél. Egyik oldalról a másikba cikk-cakkozott, fegyverének lövedékei pedig éppen hogy csak elhibázták Qui-gont, ahogy egyik sziklafaltól a másikig szaladt, fedezéket keresve mögöttük. Kinyúlt az Erőért. Szüksége volt rá.

Érezte, amint az Erő körülötte lüktet, egyre erősödve. Magába szívta. Hirtelen igen gyorsan kezdett mozogni, meglepve vele a sofőrt. Lelapult a talajhoz, amikor a vezető

ellőtt felette, így az ágyúk csak a kanyon falát találták el. Pár másodpercig elszámolt, amíg a pilóta csinált egy éles kanyart, és visszafordult felé. Qui-gon a kövek fedezékében maradt, és állt magasra tartva a lézerkardját. Ezúttal a suhanó kormánypaneljét célozta meg. Egy kemény ütést mért a szerkezetre, olyan erősen, hogy még a válla is megérezte.

A fájdalom a karjába hasított. Az ütésnek nagy ára volt, de mozgásképtelenné tette a suhanót. A motor füstölni kezdett, a motor pedig vadul rázkódott. Úgy megütötte a suhanót, hogy az meglódult Qui-gon felé. Mindketten a kanyon talajához csapódtak.

Aztán Qui-gon meglátott egy suhanót bal felől közeledni. A vezetője sem vakmerő, sem ügyes nem volt – vagy legalábbis egyelőre nem lehetett tudni. Sebesen közeledett, egyenesen az álló sziklák irányába. A távolság közöttük igen kicsi volt, épp csak elég arra, hogy a suhanó átférjen rajta. Szabálytalan távolságban voltak elhelyezve, és szinte majdnem lehetetlen volt közöttük átvezetni.

Majdnem, ez volt a kulcsszó, döbbent rá túl későn Qui-gon. A merész vezető balra rántotta élesen a kormányt, mire a suhanó kisodródott. Átzúgott a keskeny

nyíláson. Aztán megfordult, a levegőben lebegve, majd jobbra fordult. Átment a következő résen, az azután következőig, amely teljesen tiszta terepet adott. A másodperc ezredrésze alatt adott le egy lövést Qui-gonra.

Az Erő segítségével mozdult el Qui-gon, így felugrott annak a sziklának a tetejére, amelyet az elején fedezékként használt. Ekkor egy másik suhanó csapott le rá. A vezető azonban nem számított erre a gyors felugrásra, ezért éles fordulatot kellett végrehajtania, hogy elkerülje Qui-gont, még ha az ágyúja éppen morajlott is. Ugyanabban a pillanatban a pilóta, félúton az álló sziklák felé tüzelni kezdett. A két lövedék a levegőben robbant fel, úgy alakítva a támadást, hogy a sziklatömböt megrázza a robbanás. Annak hatása bombává változtatta a sziklát, amely hatalmas darabokra zúzódva, látszólag lassan úszott Qui-gon felé.

A Jedit mellkason ütötte egy darab kő. Elég erősen. Az ütés hátratántorította, lézerkardja kiesett a markából, és méterekkel távolabb repült tőle. A hátán feküdt elkábulva. Hallotta a suhanok motorját bömbölni, ahogy a két jármű úgy helyezkedett, hogy leadja a következő lövéseket.

Az agya örvénylett a zuhanás hatására. A lézerkardja után tapogatózott. Egy dolgot tudott: két ágyú között volt, csapdában, nyílt terepen. Az Erőt hívta, és a kezébe idézte a kardját.

Egy magasabb hangon süvítő új jármű zaja ért a füléig. Amint a lézerkardja a tenyerébe simult, Qui-gon megpillantott egy másik járművet közeledni a szoros helyeken, az álló sziklák között. Egy röpzi volt az, azaz egy suhanó motor megerősített motorszerkezettel. A vezérlőegység a kormányon és a nyergen volt. Csak a legmerészebb motorosok képesek uralni egy ilyen járművet. Csupán egy lágy érintéstől elveszíthető fölötte a kontroll, és a jármű az oldalára fordul.

Úgy hitte, az első pilóta vakmerő volt. A röpzi pilótája elég közel járt ahhoz a vakmerőséghez. Qui-gon azonban a jármű mozgásából úgy ítélte meg, hogy a pilóta igen megfontolt; a röpzi olyan gyorsasággal haladt, hogy szinte elmosódott a látványa, jobbra és balra dőlt, lebegett a levegőben, majd megfordult, fel- és lezúgott a nagyobb testű suhanó alá manőverezve.

Qui-gon feltápászkodott. A fájdalom rettenetesen kínozta, égetett, és rájött, hogy a szikla egy darabja a lábát is eltalálta. Az Erőt hívta, hogy segítsen a testén úrrá lenni, az elméjét kitisztítani. A suhanó ismét lecsapott rá. Elugrott, hogy kikerülje a becsapódó lövedéket, majd elbukfencezett az alacsonyan szálló suhanó elől, aztán lecsapott, ahogy az előbb is, a vezérlő-panelre. Hallotta, ahogy a motor sercegni kezd, majd a suhanó beleütközik egy sziklába.

Qui-gon a talajhoz csapódott, aztán elugrott a sugárvető lövedéke elől, amelynek pilótája a bajtársa segítségére sietett az álló sziklák közé. Ez a pilóta azonban nem volt olyan ügyes. Megkísérelt megfordulni a szűk helyen, és elvétette; nekicsapódott a sziklának, mire a járműve ingadozni kezdett, és erőlködnie kellett, hogy egyenesbe hozza azt.

Qui-gon alaposan szemügyre vette végre a röpzi vezetőjét. Fekete fejkendőt viselt, amelyet teljesen a feje köré csavart. Csak a szemét lehetett látni. Kesztyűs keze a kormányt markolta, és erőlködve forgatta,

hogy kijusson a sziklák közül, miközben könyörtelenül bőgette a suhanót. Még Qui-gon is meg tudta mondani, hogy a röpzi pilótája hagyott elég helyet a manőverezéshez, így nem ütközhetett a kövekkel.

Qui-gon csodálkozott, hogy mi fog történni vele, a röpzi pilótája ugyanis a suhanón ülő banditával foglalkozott. Annak a pilótája minden bizonnyal szintén bandita volt. Qui-gon mindenesetre ismét készenlétben állt.

A többi suhanó lebegve várt, és vonakodtak segíteni a bajtársukon, aki az álló sziklatömbök útvesztőjében volt, és megfeledkeztek Qui-gonról egy pillanatra. Qui-gon pedig feltápászkodott, lézerkardja aktivizálva várakozott az oldalán. Készen állt.

Végül a suhanó kijutott a labirintusból, a röpzi azonban olyan közel volt hozzá, hogy szinte érintette a kipufogóját. Aztán váratlanul a röpzi megfordult, és oldalról megkerülve a suhanót Qui-gon felé indult.

Qui-gon meglepődött a hirtelen manőverre, de nem érte készületlenül. Oldalra ugrott, amint az ionágyúk tüzelni kezdtek. Érezte, hogy sérült lába ügyetlenné tette. Kissé megbotlott, aztán gyorsan megpördült, hogy szemmel tarthassa a suhanót.

A röpzi pilótája egyik kezét a vezérlőn tartotta, a másikkal pedig egy nyílpuska formájú lézert húzott elő. Minden erőlködés nélkül tartotta irányban a röpzit, majd megkerülte a suhanót, célzott, és rálőtt a vezetőjére. A lézer csuklón találta a pilótát. Qui-gon látta, amint annak ajka kiáltásra nyílik, majd végül vicsorgásba fullad.

Qui-gonnak mindössze ennyire volt szüksége; hogy ne figyeljenek rá. Magába szívta az Erőt. Aztán annak segítségével felszaltózott egy közeli sziklatömb tetejére. Kábító csapást mért a mellette elsuhanó jármű meglepett pilótájára. A suhanó lezuhant, és szétrobbant a kanyon alján.

Qui-gon visszaugrott a fedezékbe. Több közeledő röpzi sivító hangját is hallotta. Látta őket, amint fekete rovarokként közelednek feléje a szürke égbolton. Legalább húszan lehettek, és még egyszer annyian jöttek az ellenkező irányból is.

Ennyi ellen egyszerűen nem lett volna képes harcolni. Qui-gon látta, hogy a suhanós banditák is megfutamodnak. Néhány röpzi üldözőbe vette őket. Csak nem valami haramiaháború közepébe csöppent?

A vezető röpzi feléje tartott. Pár centivel a talaj fölött lebegett, amikor a pilóta leugrott a nyeregből, és fegyverét Qui-gonra szegezte.

Nem lett volna értelme küzdeni. Qui-gon lekapcsolta a lézerkardját, és várt. – Ki maga? – A hang nyers volt és éles. Qui-gon meglepődött azon, hogy a bandita milyen fiatal

lehet. – Qui-gon Jinn. Jedi-lovag vagyok, és azért küldtek, hogy kapcsolatba lépjek valakivel. A fegyver a szívére szegeződött. – Kivel? Qui-gon úgy vélte, nem származhat baj abból, ha elárulja a küldetését. Talán még előnyös is lehet. – A hegylakók vezetőjével – felelte. – Elánnal. A haramia lassan letekerte a fejéről a fekete fejkendőt. Ezüst hajzuhatag omlott csapott vállára. Egy

fiatal nő állt Qui-gon előtt. A szeme sötét volt, akár az éjszakai égbolt, amely szokatlan egy gáláinál. Türelmetlen pillantása végigpásztázta Qui-gont, mindent szemügyre véve, és lerítt róla, hogy a látvány csöppet sem hatotta meg.

– Nos, végül valamit mégiscsak jól csinált – mondta. – Megtalált.

Fejezet Elan bedobta a fejkendőjét és a fegyverét a röpzi oldalsó rekeszébe. Leporolta a tenyerét a nadrágján. – Az álló sziklatömbök a hegylakók számára szent helynek számítanak – szólalt meg a nő. – És maga

majdnem lerombolta. – Nem tudtam, milyen jelentősége van. – Küzdőtérnek választotta – felelte Elan élesen. – Fedezékre volt szükségem. Hópelyhek kezdtek szállingózni az égből. Elan felvonta a szemöldökét, ahogy a férfira pillantott. – Hallott valaha vándorkövekről? Fákról?

Qui-gon ellenállt a kísértésnek, hogy vitatkozzon. A nő szándékosan védekezésre akarta kényszeríteni.

– És ön hallott már támadókról? – kérdezte válasz helyett. – Peremvidéki haramiák – vont vállat Elan. –Néhanapján fosztogatnak idefenn. Galuban olyan hírek

járnak, hogy a hegylakók aranyat halmoztak fel. A kapzsi bolondok azt hiszik, igaz a hír. Én azt szeretném, ha békén hagynának bennünket. Mi nem zaklatjuk őket. – Hidegen Qui-gonra pillantott. – Ki küldte, hogy keressen meg engem, és miért?

– Veda Királynő küldött – felelte Qui-gon. A nő elutasítóan intett. – Akkor máris indulhat vissza Galuba. Én nem ismerem el az ő hatalmát. – Nem is akarja tudni, mit akar öntől? Elan a röpzijéhez lépett, és átvetette az egyik lábát a nyergen. – Valamit a választással kapcsolatban. Biztos vagyok benne. De az nem az én dolgom. – Arrafelé

intett, amerről Qui-gon érkezett. – Az az út vezet visszafelé. Ne maradjon a hegyek között. Megbánja, ha itt marad.

Qui-gon nem tudta eldönteni, hogy a nő fenyegeti, vagy csupán figyelmezteti az újabb banditák felbukkanására. Egy másik röpzi repült hozzájuk, majd megállt a levegőben. Egy magas, kékes bőrű fiatal férfi ült a nyeregben. Vetett egy sietős pillantást Qui-gonra, majd Elánhoz fordult.

– Nagy vihar közeledik. – Tudom, Dana – biccentett Elan, és aggódón nézett az égre. – Amikor vihar jön, az csakis nagy és

erőteljes lehet. És mintha csak a szavakat támasztaná alá, a havazás váratlanul igencsak rákezdett. A pelyhek

olyanok voltak, mint a kemény kristálydarabok, és szinte szúrták Qui-gon fedetlen bőrét. Lehajolt, hogy megkeresse túlélőcsomagját, amelyet a küzdelem kezdetekor dobott el. A fájdalom élesen hasított a testébe, mire ő önkéntelenül felszisszent.

– Megsérült – jegyezte meg Dana. Elan bosszankodva vonta össze a szemöldökét. – Nem küldhetem most vissza. Sérült, és még a vihar is rajtunk van. Nem élné túl. A hegyek között

pedig még az éjjel is gyorsan leereszkedik. Qui-gon várt. A sebe igencsak fájt. És a hegylakók képesek lennének meggyógyítani. Nagyon úgy

tűnt, szerencsés, hogy rájuk talált. Elan lelkiismerete nem hagyhatta, hogy egyedül elküldje Qui-gont. – Egy éjszaka – figyelmeztette a Jedit. – Ez minden. Jöjjön, üljön fel mögém. És ne essen le, ha

lehet. Nincs kedvem még egyszer megmenteni magát. A hegylakók nem voltak túlzottan barátságosak, de azért kedvesen fogadták. A táborhelyük fehér

kupolaszerű építményekből állt, amelyeket különböző méretű és formájú, hajlítható anyagokból szereltek össze, a támasztást pedig gerendák szolgálták. Kisebb méretű kupolájában Qui-gon megtalált minden kényelmet és komfortot – vastag szőnyeget és paplant, izzó fűtőtestet, egy aprócska konyhát és fürdőszobát, sőt, még egy számítógépet is, személyes használatra.

Dana közölte vele, hogy egy gyógyító fogja ellátni a sebeit. Qui-gon minden tőle telhetőt megtett, mégsem tudta elérni a sebét, amelyet a hátára szerzett zuhanása közben. Kibújt a tunikájából, és a gyógyító érkezésére várt. Noha a vihar tombolt odakinn, a kupola szilárdnak és melegnek tűnt.

Aztán végre kopogott valaki az ajtaján, és amikor kiszólt, az illető belépett. Elan bukkant fel az ajtónyílásban, kis táskát hozva magával. Sietve bezárta az ajtót, kirekesztve ezzel

a szelet és a havazást. – Remek, úgy látom készen áll – szólalt meg. – Maga a gyógyító? – kérdezte Qui-gon meglepetten. A nő csak bólintott, miközben kenőcsös

fiolákat és kötszertekercseket vett elő. Amikor felnézett, érdektelen tekintete megváltozott. – Meglepődött talán? Nem vagyok gyógyító típus, ugye? – Nem, nem erről van szó – ingatta a fejét Qui-gon. –Csak még sosem hallottam olyat, hogy egy

gyógyító ilyen remekül vezessen egy olyan röpzit, mint a magáé. Elan kelletlenül elhúzta a száját. – Rendben, akkor lássuk, mit tehetünk. –Megvizsgálta a Jedi sebeit, rákent az egyikre egy kevés

kenőcsöt, majd bekötözte. – Jó munkát végzett.

– A Jediket a gyógyításra is megtanítják – magyarázta Qui-gon. – De azt az egyet a hátamon már nem tudtam elérni.

– Forduljon meg! Qui-gon érezte a hűsítő hatást, ahogy Elan rákente a sebre a kenőcsöt. A gyógyír csillapította az

égető fájdalmat. – Köszönöm a kényelmes szállást. – Bármit gondolnak is a városlakók, mi nem élünk barbárok módjára – felelte Elan, és közben

visszatekerte a maradék kötszert. – Én nem is gondoltam ilyesmit – jegyezte meg Qui-gon. – Az volt a tapasztalatom számos világban,

hogy a tudatlanság félelmet szül. A rémtörténetek arról árulkodnak, mitől félnek a kitalálóik. – Igaz – mondta a nő hűvösen. – A városlakók tudatlanok és félnek. Megértem. De miért akarnék

közöttük élni? Qui-gon próbálta féken tartani bosszúságát. Elánnal beszélgetni olyan volt, mintha megpróbált volna

elkapni egy lebegő hópelyhet. Bármit is mondott, a nő megtalálta a módját, hogy a szavak jelentését érdektelenné tegye.

– Szóval, miért nem vesz részt a választásokon? –kérdezte a Jedi. – A hegylakók támogatásával megváltozhatna a helyzet egy megfelelő jelölt számára.

– És lenne megfelelő jelölt? – kérdezett vissza Elan. Még mindig a kötést készítette Qui-gon hátán, így a férfi nem láthatta az arcát. Csupán hűvös, szakértő ujjait érezte, és néha a haját, amely a bőrét érintette. – Deca Brun, aki szlogeneket kiabál, és ígéreteket mormol? Vagy Wila Prammi, aki a királyi rendszer szolgája volt, most pedig demokráciáról beszél? Az a fiatal, bolond Beju Herceg? Nem, köszönöm, Jedi. Én nem bízok a választásokban, nem bízok a Királynőben, és a jelöltekben sem. Én boldog vagyok ott, ahol vagyok.

Helyreigazította a kötést, majd felemelkedett. – Végeztem. Qui-gon megfordult, hogy az arcába nézhessen. – Köszönöm. Nem érez lojalitást Gala iránt? A nő sietősen visszarakta az üvegcséket és a kötszert a táskájába. – A saját népem iránt érzek lojalitást. Bízom bennük. – Na és mi van a világával? – kérdezte Qui-gon, és közben felvette a tunikáját. – Gala rövidesen

óriási változáson megy keresztül. Kedvező változáson. A hegylakók nem akarnának részesei lenni ennek? Elan kézbe vette a táskáját. Türelmetlenül fordult a férfi felé. – Ezért küldte a Királynő? Hogy támogassam a fiát? – Nem – felelte Qui-gon halkan. Óvatosan vette szemügyre a nő arcát. – Azért küldött, hogy

elmondjam, nem Beju Herceg Cana Király örököse. – És miért akarná tudatni ezt velem? – ellenkezett Elan. – És főleg, miért érdekelne ez engem? – Mert maga az örökös – mondta Qui-gon. – Maga Cana Király lánya. Elan furcsán pislogott. Látszott a megdöbbenés az arcán, és az is, hogy megpróbált úrrá lenni rajta. – Miféle hazugság ez? – kérdezte hátralépve. – Miért jött ide? – Hazugság, vagy sem, maga talán le tudja leplezni – folytatta Qui-gon. – Én csak azt mondom, amit

mondtak nekem, és amit el is hittem. Veda Királynő a minap fedte fel nekem, hogy Cana Királynak született egy gyermeke még a házasságuk előtt. Ez a gyermek pedig maga. A Királynő csak azt szeretné, hogy ön tudjon a születési előjogáról.

– Ez valami trükk – jelentette ki Elan határozottan. Egy trükk, hogy visszacsaljanak a városba. Börtönbe akar zárni, a hegylakókat pedig szétkergetni…

– Nem! – szakította félbe Qui-gon határozottan. – Azt hiszem, csak meg akarja ismerni magát. Ez minden.

Elan megfordult, halványezüst haja szinte repült utána. Méltóságteljesen az ajtóhoz lépett. – Én ezt nem hallgatom. – Na és mi van a szüleivel? – kérdezte Qui-gon, megemelve a hangját, hogy túlhallatsszon az üvöltő

szél hangján. – Mi van az anyjával? Elan ismét szembefordult vele.

– Ez nem tartozik magára, Jedi. De azért is elmondom, hogy ne próbáljon meg még egyszer hazugságokkal zaklatni. Anyám egész életében a hegylakók között élt. Soha sem járt Galuban. Apám híres gyógyító volt, hírneve volt a hegylakók között. Tévedett, Jedi.

– Biztos vagyok benne, hogy akik között felnőtt, nagyszerű emberek – felelte Qui-gon. – De lehet, hogy mégis Cana Király vére csörgedezik az ereiben, Elan.

– Maga talán hisz a Királynő hazugságaiban – pillantott a nő fagyosan a Jedire. – Úgy vélem, a Királynő szavai mögött fondorlat lapul. Az már a maga dolga, hogy kitalálja, mire készül.

– Haldoklik – jegyezte meg Qui-gon csendesen. – Az örökségén gondolkodik. Ez egy adomány, amit magának nyújt.

– Nem hiszem el, és nem is akarom elhinni – válaszolta Elan keményen. – Az én örökségem ez. – A mozdulata magában foglalta mind a kupolát, és mindazt, ami kívül volt rajta. – Ez az én népem. Mindannyian száműzöttek vagyunk. Látta, hogy Gálát befolyásos családok uralják. A hegylakókat pár száz évvel ezelőtt űzték el, amikor azok, akik különbözőek voltak… túl sötét bőr, túl sötét szem, és nem megfelelő családi származás… száműzötté váltak, és ide menekültek. Megalkottuk saját társadalmunkat, és a szabadság az első számú szabályunk. A szüleimtől kaptam ezt az örökséget, és én büszke vagyok rá. Nem akarok semmiféle koronát.

– Nagy döntést hozott igen rövid idő alatt – jegyezte meg Qui-gon. A nő sötét tekintete a Jedit tanulmányozta. – És mit jelent ez önnek, Qui-gon Jinn? – kérdezte szokatlanul lágy hangon. – Hosszú utat tett meg,

majdnem az életébe került, csakhogy elmondhassa mindezt nekem. És ráadásul Gala nem a maga világa. A lakosai nem a maga népe. Én kötődöm valamihez. És ön? Miért kellene örökségről beszélnem valakivel, akinek nincsenek családi kötelékei?

Qui-gon hallgatásba burkolódzott. Elan megpróbálta megbántani. Ám a szavak, amelyeket a nő kiejtett, saját gondolatai között is visszhangoztak.

– A kommunikátorom korábban nem működött – mondta végül. – Van valami módja, hogy kapcsolatba lépjek a tanítványommal Galuban?

– Zavarjuk a kommunikációt a hegyek között, a saját védelmünk érdekében – felelte a nő. – De megengedjük, hogy kapcsolatot teremtsen vele, amint a vihar elcsendesedik. Beszéljen Danával!

Kinyitotta az ajtót. Az ádáz szél hátrafújta arcából a haját, és ruháit a testére préselte, majd jeges fuvallatot küldött Qui-gon felé. Elan meg sem rándult.

– Mondja meg a tanítványának, hogy amint az idő kitisztul, elindul visszafelé – vetette oda végül, majd kilépett a viharba.

Az ajtó bevágódott mögötte. Qui-gon hosszú utat tett meg a semmiért. A küldetése csődöt mondott.

Fejezet Obi-van kommunikátora megcsörrent másnap reggel. Qui-gon végre jelentkezett. Félt a szobájában

bekapcsolni a szerkezetet – még mindig nem bízott az őrizetben –, ezért a kert hátsó sarkába vitte, ahol vad, trópusi növények burjánzottak. A magasra nyúló fák vaskos leveleinek takarásában megnyitotta a kommunikációs vonalat.

– Hello, Obi-van! – Qui-gon hangja mintha kissé erőlködő lett volna. Obi-van érzett valamit… – Megsérültél, Mester – állapította meg aggódva. – Már gyógyulgatok. Belefutottam néhány banditába. De legalább megtaláltam a hegylakókat. – És Elan? – Megvan ő is – felelte Qui-gon. – Álarcos megmentem azzá változott, akit kerestem. Sajnos

mégsem jártam sok sikerrel. Elan szerint a Királynő valami sötét fondorlatot tervez ellene. – Könnyen igaz lehet – bólintott Obi-van. – És te? – kérdezte Qui-gon. – Felfedeztél valamit? – Szerintem a Királynőt megmérgezték – jelentette ki Obi-van. Aztán sietve elmagyarázta gyanúját,

és elmesélte az analizáló laboratóriumban tett látogatását. – Ezek bizony rossz hírek – mondta végül Qui-gon komor arccal.

– Ki tehette? – Csak kérdezd meg magadtól, kinek lenne hasznos a Királynő halála – sugallta Qui-gon. – Ha ő

meghal, az örököse felfüggeszti a választásokat. – Beju! – kiáltott fel Obi-van. – Képes lenne megmérgezni a saját édesanyját? – Igen – felelte Qui-gon szárazon. – Noha én mégsem rá gyanakszom. Azt hiszem, a haragja mögött

őszinte szeretet bújik meg. – Én ebben nem vagyok olyan biztos – morogta Obi-van. Nem volt túl jó véleménnyel a Hercegről. – De ha nem ő tette, akkor valaki olyan, aki azt akarja, hogy a királyi vér uralkodjon tovább –

folytatta Qui-gon a fejtegetését. – Mint például Giba. Vagy lehetett valaki más, akinek az indítékai nem feltétlenül kézen-fekvőek. Óvatosnak kell lenned, ifjú padavan! Bizonyítékot kell szerezned! Elképzelhető, hogy amikor megkapod a mérgező szer nevét, sikerül képet alkotni az elkövetőről. Nem te mondtad, hogy Jono vitte be a lefekvés előtti teát?

– Ő nem lehetett – tiltakozott Obi-van. – Ő csupán felvette a konyhában, majd felszolgálta. – Úgy hangzik, nagyon biztos vagy az új barátodban – felelte Qui-gon semleges hangon. – Néha

azonban a legkézenfekvőbb dolog adja meg a választ. – Biztos vagyok felőle – erősítette meg Obi-van. Qui-gon sugallata bosszúságot ébresztett benne. A

Mestere választotta azt a megoldást, hogy Obi-vant a palotában hagyja, felügyelni a dolgokat. Akkor miért nem bízik meg az értékítéletében?

– Mindenesetre figyelmeztetned kell a Királynőt – folytatta Qui-gon...– Nem látok más megoldást. Csak azoktól fogadjon el élelmet, akikben megbízik. Még jobb lenne, ha magának készítené el, amit elfogyaszt.

– Hamarosan visszatérsz? – Obi-van remélte, hogy a válasz igenlő lesz. – Pár napon belül. A sérüléseim egyelőre megakadályoznak az utazásban. – De hiszen azt mondtad, már gyógyulsz! – tiltakozott Obi-van. – A hegylakók azonban ezt nem tudják. Elan nem fogja jó néven venni, ha azt hallja, hogy a

gyógyító művészete lassú. Büszke a tudományára. – Elan gyógyító? – lepődött meg Obi-van. A gondolat szinte letaglózta. – De hiszen ez azt jelenti,

hogy tudhat egyet s mást a mérgekről! Qui-gon hangja szigorúvá vált. – Ez aztán a logikai ugrás, padavan! Azt akarod mondani, hogy lehet valami köze a Királynő

betegségéhez? Elan soha nem járt Galuban. – Ezt nem tudhatjuk – vitatkozott Obi-van. – Te mondtad, hogy maszkot viselt, amikor találkoztatok.

Mi van, ha tudomására jutott az örökösi pozíciója? Az imént azt kérdezted, ki húzhat hasznot a Királynő halálából. Nem Elan az a személy?

– Nem tudja, hogy örökös – felelte Qui-gon röviden. – Vagy legalábbis úgy tesz – válaszolta Obi-van makacsul. Ha Qui-gon megvádolhatta Jonót, miért

ne vethetné a gyanú hálóját ő ugyanúgy Elánra? – Összpontosíts a palotára! – utasította Qui-gon. Obi-van érezte a hangjában a rosszallást. – Én majd

intézem Elánt. A kapcsolat megszűnt. Obi-van a szóváltásuk miatt csalódottan csúsztatta vissza a kommunikátort a

zsebébe. Néha úgy tűnt, hogy ő és Qui-gon sohasem fogják elérni azt a szellemi közösséget, amely az ideális Mester-Tanítvány kapcsolatot jellemzi.

Nyilvánvaló, hogy Qui-gon nem képes meggyőzni Elánt arról, hogy ő a korona örököse. Miért vesztegeti hát az idejét a hegylakókra?

Obi-van visszasétált a konyhakertbe. Ahogy befordult a sarkon, majdnem beleütközött Jonóba. – Obi-van! Hát itt vagy! – kiáltotta a szolgáló. –Hagytam neked egy tálcát. Friss juna-epret vittem be

neked ma reggel. Nagyon édes. Obi-van biccentett, és elindult a palota irányába. Jono olyan közel volt. Vajon hallotta a beszélgetést?

Lehet, hogy Jono mégiscsak Giba és Beju kéme?

Fejezet

Obi-van úgy hitte, hogy a Királynőhöz a mérget az éjszakára felszolgált tálcával juttatták be, de

ebben nem lehetett teljesen biztos. Nem tudta, mennyi időre van szüksége a mérgező anyagnak ahhoz, hogy kifejtse a hatását. Nem tehette kockára a Királynő életét.

A Királynő hálótermébe sietett. Az asszony az egyik külső teremben ült, reggeli köntösét viselte. Karikák sötétlettek a szemei alatt, hosszú haja egyenesen omlott a hátára. Az asztalon reggelihez volt terítve – tea, gyümölcsök, és proteinsütemény. A Királynő éppen a teáscsészét emelte az ajkához reszkető kézzel…

– Ne! – kiáltotta Obi-van. Előrelendült, és kiütötte a nő kezéből a csészét. Az repült egy darabig, majd szétcsattant a kőpadlón.

A Királynő lassan utána fordult, és rábámult a széttört csészére. – Az eljegyzési ajándékom darabja volt – mondta halkan. – Azt hiszem, mérget tettek bele, Veda Királynő – kottyantotta ki Obi-van. A Királynő úgy mozdította a fejét, mintha nehézséget jelentette volna a számára. Tekintete

megállapodott Obi-vanon. – Mit mondtál? – Nem tudom, ki tette – folytatta Obi-van elszántan. –Nincs bizonyítékom… egyelőre. De ha ez igaz,

nem ihat és ehet azokból az ételekből, amelyeket önnek készítenek. – Ez lehetetlen! – suttogta a Királynő. – De még mennyire lehetetlen! – jelentette ki Beju Herceg, aki ekkor lépett be a terembe, Gibával a

sarkában. – A Jedi hazudik! – Miért hazudna, fiam? – kérdezte Veda Királynő erőtlenül. – Hogy rossz hírét keltse a palotának – felelte a Herceg. – Vagy valamilyen más okból, amelyet

egyelőre még nem fedeztünk fel. Én egyikükben sem bízok, anyám! – És hol van a másik? – tudakolta Giba mézesmázos hangon. – Időről időre, újra és újra kértem, hadd

lássam őt, de csupán azt a választ kaptam, hogy éppen pihen vagy sétálgat. Hát nem hiszem el! Szerintem ez a Jedi már akkor is hazudott. Miért ne hazudna ebben az esetben is?

– Mindketten készek megvádolni engem. Különös, hogy még csak nem is gondolnak arra, vajon amit mondok, igaz-e – mondta Obi-van. – Még ha van is esély arra, hogy mindez igaz, úgy gondoltam, önöket is érinti a dolog. Nézzenek a Királynőre! Minden nappal egyre gyengébbé válik.

A Herceg az anyja felé fordult. Dühös tekintete elbizonytalanodott egy pillanatra, és tett egy tétova lépést felé. Aztán összeszedte magát, és ismét Obi-vanhoz fordult.

– Az anyám betegsége nem rád tartozik. Hazugságok terjesztése pedig nem segít rajta. Ez csupán lehangolja őt! Még az is lehet, hogy éppen Qui-gon Jinn keverte az italába azt a mérget, amiről beszélsz. Gibának igaza van. Mégiscsak furcsa, hogy nem láttuk őt már napok óta. Elfogadta a szabályainkat, aztán megszegte az ígéretét. Bármire képes!

– Qui-gon elment a hegyekbe, hogy megpróbálja meggyőzni Elánt, hozza el a hegylakókat szavazni – magyarázta Obi-van. Félig-meddig ez igaz is volt, és legalább magyarázatot adott a Jedi eltűnésére. Nem fedhette fel a Királynő titkát.

– Milyen nevetséges történet! – jegyezte meg gúnyosan Beju Herceg. – Miért kellene a hegylakókkal különbséget tenni? Miért érdekeljen minket, hogy ők mit gondolnak? Nyilvánvaló, hogy már megint hazudsz.

A Királynő nehézkesen feltápászkodott. A mozdulat szemmel láthatóan nagy erőfeszítésébe került. – Nem hazudik, Beju – mondta. – Tudom. Én kértem Qui-gont, hogy keresse meg Elánt. Miattam. – De miért? – kérdezte Beju Herceg, és az anyja arcára fordította tekintetét. – Mert Elan a féltestvéred – jelentette ki Veda Királynő szilárd hangon. – Itt az ideje, hogy megtudd.

Apádnak volt egy korábbi házassága, és egy gyermeke. Elvált a feleségétől, és elhagyta a gyermekét. A döntése egész életén át kísértette…

– Nem hiszem el! – szakította félbe Beju Herceg a fejét rázva. – Most meg te hazudsz! Az én apám nem viselkedett volna ilyen gyalázatosan. A család az élet sarokköve Gálán. Milyen gyakran mondogatta ezt! Nem hozott volna a Tallahok nevére szégyent azzal, hogy egy hegylakóval házasodjon! És sohasem hagyta volna el a gyermekét! Ezt te is tudod!

– Sajnálom, hogy elmondtam, Beju – mormolta Veda Királynő gyengéden. – De ez az igazság. Hidd el, megbánta a tettét. Jóvá akarta tenni.

– Bemocskolod apám emlékét – suttogta Beju Herceg iszonyodva. – Bármeddig elmész, hogy megszégyeníts?

A Királynő Gibához fordult. – Mondd el neki! – kérte. – Te ott voltál. Tudod az igazságot. – Sajnálom, fenség – ingatta meg a fejét Giba. –Bármit megteszek önért. Ám hazudni nem tudok. A Királynő hátratántorodott. Obi-van felé lépett, hogy megóvja az összeeséstől. – Most már mindent értek – kelt ki hevesen a Herceg. – Szövetséget kötöttél a Jedivel.

Összeesküdtetek ellenem. Képes lennél bármit megtenni, hogy megbizonyosodj róla, nem nyerem el a koronát.

– Nem… Beju, fiam… – motyogta Veda Királynő erőtlenül. – Nem… – Hívom az őröket – jelentette ki Beju határozottan. A falra szerelt csövek felé indult. Obi-van még mindig tartotta a Királynő karját. Érezte, ahogy az asszony remeg. Közel volt az

összeomláshoz. Aztán egy váratlan, erőteljes mozdulattal eltolta magát Obi-vantól. Még volt ideje arra, hogy egy pillantást küldjön a Jedi felé, amellyel azt üzente, fusson. Aztán előretántorgott pár lépést, és összeesett a fiával szemben.

Beju Herceg megtántorodott, ahogy elkapta az anyját, nehogy a padlóra zuhanjon. Giba feléjük ugrott, hogy segítsen.

Obi-van kirohant az ajtón.

Fejezet Obi-van szinte repült. Kirobbant az ajtón át a kertbe, ahol egy ezüst díszruhát látott meglebbenni,

amint az Öregek Tanácsának egyik tagja, szelíd kék szemekkel, a fák közé lépett. Obi-van az ellenkező irányba fordult, és átkígyózott a gyümölcsöskerten.

El kellett hagynia a palota területét, de nem távozhatott a főkapun át. Most már egészen biztos volt abban, hogy Giba állt a Királynő megmérgezése mögött. Az egyetlen kérdés csupán az volt, mennyit tud minderről Beju Herceg. Nagyon őszintének látszott, ahogy a Herceget édesanyja állapota lesújtotta.

Futóléptek zaját hallotta maga mögött. Obi-van gyorsított a léptein. Már majdnem a magas kőfalnál járt, amely a palota területét vette körbe.

– Obi-van! Várj, barátom! Jono volt az. Obi-van habozott. Megbízhat benne? Hiszen kedvelte a fiút. De vajon csupán véletlen,

hogy míg ő a Királynővel beszélt, Giba és Beju berontottak a terembe? Vagy talán Jono követte őt a kertből, aztán futott, hogy riassza őket? Qui-gon figyelmeztetése mégiscsak marokra fogta a szívét.

– Kérlek! – kiáltotta Jono. A következő pillanatban fel fog tűnni a kanyargós ösvényen. Mi van, ha magával hozza az őröket? Obi-vannak még mindig lett volna ideje elszaladni.

„Tudtam, hogy visszajössz… Egy barátra bármennyi ideig is hajlandó vagyok várni, Obi-van.” Még emlékezett Jono tekintetére azon a napon; reménytelen volt és őszinte. Jono megbízott benne. Obi-vannak viszonoznia kell ezt a szívességet. A Jedi hirtelen megtorpant.

Jono szinte azonnal felbukkant, majdhogynem berobbant Obi-van látóterébe, szőke haja a feje körül repkedett. Majdnem nekirohant Obi-vannak, de ehelyett megbotlott, és a lendülettől repült pár métert.

– Uhh! – kiáltotta a térdét dörzsölgetve. Aztán kisimította a haját a szeméből, és elvigyorodott. – Most megtanulhattam, hogy ne üldözzek egy Jedit.

– Gyorsan tudsz futni – ismerte el Obi-van, és talpra segítette a fiút. – Ez az, amiért szükséged van rám – biccentett Jono. – Engedned kell, hogy segítsek neked. Mentem a Királynőnek felszolgálni, és hallottam, mi történt.

Tényleg azt gondolod, hogy a Királynőt megmérgezték? – kérdezte, az utolsó mondatot suttogva. – Igen, azt gondolom – bólintott Obi-van. – Beju szólt az őröknek. Nem biztonságos itt, Obi-van. Már biztosan keresnek. – Éppen azon voltam, hogy eltűnjek. – De hová mennél? – kérdezte Jono a szemöldökét ráncolva. – Elrejtőzök a városban – vont vállat Obi-van. –Megvárom, amíg Qui-gon visszatér.

– Elfognának – jelentette ki Jono. – A város tele van kémekkel. Veled kell mennem. És azt is tudom, hová mehetnénk.

– Hová? – Deca Brunhoz – mondta Jono határozottan. – Ő majd segít nekünk. Deca Brun főhadiszállása Galu zsúfolt, nyüzsgő részén volt, üzletek és magas lakótömbök közepén.

Piros zászlók hirdették a nevét, amelyek majdnem minden ablakban ott lobogtak. Hatalmas poszterekkel voltak teleragasztgatva a falak, amelyeken Deca mosolygott. Deca kézírásával, vastag betűkkel volt mindegyik poszter aljára írva: Én Te vagyok! Mi egyek vagyunk!

– Deca volt az, aki megmutatta nekünk, hogy mindannyian galaiak vagyunk – magyarázta Jono, miközben az épületet elérték. – Azelőtt a családi származás volt a legfontosabb kötelék Gálán. Gala nagy családjai… a Tallahok, a Gibák, a Prammik, és a többiek… élvezték az udvar jóindulatát. Deca volt az, aki azt mondta, hűséggel tartozunk egymás iránt, minden galai iránt.

A fiú arcán büszkeség ragyogott. – Ő volt az, aki segített abban, hogy rájöjjek, a palotán kívül is létezik egy világ. Jono belökte az ajtót. A helyiség tele volt kampánymunkásokkal. Néhányan számítógépeken

dolgoztak, mások csoportokba verődve, komoly arccal beszélgettek. Egy magas, csontos galai végre észrevette Jonót. Elmosolyodott, és a fiú felé integetett. –Te is be

akarsz állni közénk, Jono? Jono a férfi felé lépett. – Sila, ez a barátom, Obi-van. Azonnal találkoznunk kell Decával. – Hát, nekünk is, mindannyiunknak – mosolyodott el Sila. – Nehéz elcsípni. Mindenütt ott van.

Beszédeket tart, új támogatókkal találkozik… – De ez nagyon fontos – kötötte az ebet a karóhoz Jono. – Látom – biccentett Sila, és a mosoly eltűnt az arcáról. – A lakásában lehet. – Habozni látszott,

mielőtt ismét megszólalt. – Gyere velem. Obi-van biccentett Jonónak, hogy menjen csak, ő maga pedig leült a fallal szemben. Váratlanul egy

fiatal nő dugta be a fejét a bejárati ajtón. – Gyűlés van a Thrush Streeten – kiáltotta. – Nem jöttök? Szükségünk lenne egy kis segítségre. A Brun kampánymunkások talpra ugrottak, zászlókat és lézer táblákat véve magukhoz. – Tartsd a frontot! – kiáltotta oda Obi-vannak az egyikük, mire ő bólintott. Másodperceken belül kiürült az iroda. Valaki nyitva hagyott egy holofájlt Obi-van közelében, az

asztalon. Obi-van közelebb hajolt. Ismerős néven akadt meg a szeme. SZÜLŐBOLYGÓ. Hideg futott át Obi-van testén. Ő és Qui-gon nemrég belebonyolódtak a Szülőbolygó Társaság egyik

ügyletébe. Ez a kegyetlen szervezet érző lényeket vetett rabszolgasorba, hogy a bányáiban dolgoztassa őket. Bolygókat fosztottak ki, kimerítették a bolygók természetes erőforrásait, azután továbbálltak.

És ami a legfontosabb: a Szülőbolygó Társaság vezetője Qui-gon ellensége, ex-tanítványa, Xanatos volt. Obi-van megérintette a kacifántos egységet, és rámeredt az adatokra. Amennyire ki tudta venni, a Szülőbolygó Társaság jókora összeggel támogatta Deca Brun kampányát. A pénzt különböző galai társaságok nevében juttatták el.

Obi-van bezárta a fájlt, és átfutotta a maradék fájlok jegyzékét is, de nem talált több említést a Szülőbolygóról. Azután megpillantott egy fájlt, amelyet „Galai Bányatársaság” címmel jelöltek.

Megnyitotta. Egy részletes terv volt ez a Kis Gala felének bányászati feltárására vonatkozóan. Ez magában foglalta a Galai-tengert, a bolygó legnagyobb friss vízforrását – és néhány megmaradt tengerlakó otthonát. Obi-van sietve átolvasta a tervet, amely kitért a más világokból idehurcolt munkásokra, űrkikötők építésére az óriási szállítmányok miatt, amelyek részét képezték a Szülőbolygó működésének, és a bennszülött galaiak toborzását is megemlítette.

A társaság a Szülőbolygó fedőcége lehetett. Deca Brunnak el kellett fogadnia a tervet cserébe az anyagi támogatásért – ismerte fel Obi-van. Deca

azt állította, hogy kasszája az átlagos galaiak adományain alapszik. Ez is bizonysága volt széleskörű népszerűségének. Ehelyett azonban kampányának nagy részét a Szülőbolygó pénzelte.

Obi-van sietve bezárta a holofájlt. Megfordult, és az ajtó felé sietett, amely mögött Jono eltűnt. Meg kell találnia a fiút, elmenni innen, és figyelmeztetni Qui-gont…

Mindezek helyett azonban négy sugárvető csövébe szaladt bele, amelyek a mellkasának szegeződtek. Négy őr állt a folyosón. Mögöttük egy másik ajtó látszott. Obi-van hallotta, amint a háta mögötti ajtó zárja kattan egyet.

– Add át a fegyveredet, kém! – szólította fel az egyik őr. – Nem vagyok kém… – kezdte Obi-van. A sugárvető tüze hirtelen előtört. Obi-van hallotta, amint

elsüvít a füle mellett, majd tompán belemar a mögötte lévő falba. Kőtörmelék repült szerteszét. Egy kis darab megsértette az arcát.

– Add át a fegyveredet, kém! – ismételte az őr. Egy másik fegyveres lépett előre. Elvette Obi-van fénykardját, és a kommunikátorát. – Tudod – váltott át az őr csevegő hangnemre –, menynyi élelem kell ahhoz, hogy Deca szervezetét

táplálja? Obi-van, meglepve a kérdéstől, megrázta a fejét. – Hadd mutassam meg! – mondta invitálón. Durván meglökte Obi-vant a fegyverével, indulásra

ösztönözve. Egy hatalmas konyhába vitték, majd kinyitottak egy dúracél ajtót, és betaszították Obi-vant.

Élelmiszerraktár volt. Dobozok sorakoztak a rengetek polcon, hús csüngött kampókról a távolabbi falon. Hideg volt.

Obi-van az óriási fagyasztószekrény padlóján landolt. Hallotta, amint a vastag ajtó bezáródik, és a retesz a helyére csúszik.

Fejezet Amint Qui-gon felébredt, tudta, hogy a viharnak vége. A szél elült, és hátborzongató csend terült a

táborra. Amikor kifeszítette a kupola ajtaját, fehér hótakarót és tiszta kék eget látott. Elan azt akarta, hogy már ma távozzon. Qui-gon összeszedte a holmiját, miközben megpróbálta

összeszedni a gondolatait is. Van még valami érv, amivel nem próbált előhozakodni? Nem akarta feladni. Érezte, hogy Elan részvétele a választási folyamatban döntően befolyásolhatja annak eredményét.

Bekapott pár falatot reggeli gyanánt, azután a ropogó havon Elan kupolájához sétált. A hegylakók már sürgölődtek. A gyerekek a hóban játszottak. Egy férfi kései bogyókat szedegetett egy bokorról. Dana integetett neki a tisztás másik oldaláról, ahol éppen fát vitt egy idősebbnek.

Qui-gon bekopogott Elan kupolájának ajtaján, mire a nő beinvitálta. Elan kenőcsöket és valamilyen italokat kevergetett az asztalon, a kis, vidáman lobogó tűzzel

szemben. Qui-gonnak eszébe jutott Obi-van gyanúja. Azonnal elhessegette. Talán rosszul tette? Érzett Elánban valami tisztát, valami valóságosat. Nem tudta volna elképzelni róla, hogy képes lenne mérgezés általi, lassú halálra ítélni valakit. Qui-gon leereszkedett a nő melletti székre.

– Ne helyezze magát túl nagy kényelembe! –figyelmeztette a nő. – Ma reggel távozik. – A hó elég mélynek tűnik – jegyezte meg Qui-gon. – Majd adunk egy röpzit. – Elan gyógynövényeket kezdett a kenőcsbe reszelni. – A sebeim még mindig fájnak – próbálkozott Qui-gon. – Készítek egy kis orvosságot – felelte a nő nyugodtan. – Majdnem olyan jó, mint a bakta. – Aztán

végre Qui-gonra pillantott, és megengedett egy erőtlen kis mosolyt. – Azt hiszi, meggondolom magam, Qui-gon? Ha így van, nem ismer engem.

– Ah – biccentett aprót Qui-gon. – Úgy érzem, mégis. Váratlanul hatalmas mennydörgés reszkettette meg a levegőt. A kupola beleremegett az erejébe.

– Újabb vihar – jegyezte meg Qui-gon. – Majd elmegy – mosolygott a nő. A mennydörgés ismét felmorajlott. Qui-gon kihúzta magát ültében, úgy hallgatózott. Amikor a nőre

pillantott, látta, hogy annak arcáról eltűnt a mosoly. – Ez nem vihar – mondta halkan Elan. – Tankok – felelte Qui-gon.

Amikor kirohantak a kupolából, Dana eléjük szaladt. – Megtámadtak! – lihegte. – A királyi haderő. Láttam a felségjelüket! A tankok dübörgése remegtette a talajt. Qui-gon látta, amint a széles síkságon át közeledtek. A mély

hó akadályozta ugyan a tankokat, de látható volt, hogy legyűrik ezt az akadályt. A hegylakóknak nem maradt túl sok idejük.

– Ki kell terelnünk őket a táborból! – kiáltotta Elan. Árnyék vetült a hóra. Qui-gon felpillantott. Egy masszív királyi szállítóhajó tornyosult a tábor fölé.

Leszállt a hófödte mezőre, a mozgó tankok közelében. Rámpák csúsztak ki körbe a szállítón. Még több tank gördült le a rámpákról.

– Proton tankok – mondta Qui-gon. – Katonák vannak bennük. Nem bújnak elő, ha nem szükséges. – A tábort földig rombolják – motyogta Dana. Elan beharapta az ajkát, és gondolkodni látszott. – A szél a vihar ideje alatt északkelet felől érkezett, igaz, Dana? – Igen, de… – Szedj össze mindenkit a röpzikhez! – utasította Elan határozottan. – Nuni vigye az összes gyereket

és öreget a biztonságos menedékhelyre. És küldd el Vivát, hogy szedje össze a gyógyszereimet! Később… később szükségünk lehet rájuk. Siess!

Dana bólintott, majd elrohant. Elan Qui-gon felé fordult. Ő nagyra tartotta a nő hidegvérét ebben a páratlan helyzetben.

– És maga, Qui-gon – mondta. – Nos, szükségünk lesz minden röpzire a csatában. Egyet sem tudok kölcsönadni. De elmenekülhet a hegygerincen át, azon az úton.

A nő egy keskeny nyomsávra mutatott, amely a kupolák között kígyózott. – Én mégis elvinném azt a röpzit, amit ígért nekem – felelte Qui-gon. – Nem tehetem… Qui-gon aktivizálta a fénykardját, és a nő elé tartotta a ragyogó zöld fényt. – Nem hagyom védtelenül a népét. A hegylakók készen álltak – tíz és nyolcvan év között mindenki röpziken lovagolt, legalábbis

Qui-gon úgy saccolta. Elan átvetette a lábát a röpzijén. Qui-gon követte a példáját. – A terv a következő – fordult a nő a többiekhez. – A tankok fölé repülünk. Felhergeljük őket.

Maradjatok az ágyúk lőtávolán kívül. Emlékeztek a zümmlabda játékra? Mindenki bólintott. A nő rájuk mosolygott, megpróbálva annyi tekintettel kontaktust keresni,

amennyivel csak tudott. – A tankok legyenek a védők. Úgy repüljetek, mintha a galaxis legjobb zümmlabda játékosai ellen

játszanátok. Minél messzebbre kell csalnunk őket a tábortól. Aztán, amikor már eléggé bosszúsak, a Holdkór-szoroshoz vezetjük őket.

– A Holdkór-szoroshoz? – kérdezett vissza Dana. –De hát… – Pontosan oda – szakította félbe egy mosollyal Elan. Qui-gonnak nem volt ideje megkérdezni, miről

beszélnek. Elan beindította a motort, és felszállt a nyergébe. Másodperceken belül már csak egy kis pont volt a távolban. A többiek követték.

Qui-gon vezetett már életében különböző típusú gyors szállítóeszközöket, és mindenféle repülő járművet. Röpzin azonban ez volt az első próbálkozása. A motor irányítóberendezése a kormányon helyezkedett el. Beindította a motort, ahogy Elan tette, felkapcsolta a sebességet, aztán korrigálta az irányát a jobb kormánykar elfordításával. A röpzi azonnal felpattant, és egy fa felé vette az irányt.

– Dőlj a fordulással ellenkező irányba! – kiáltotta valaki bal felől, és Qui-gon megfogadta a tanácsot; dőlt, mert ragaszkodott az életéhez. És akkor egyszerre megérezte, hogy a röpzi ismét az irányítása alá került, ezért még több óvatos korrekciót eszközölt. Így aztán végre képes volt együtt maradni a többiekkel, vagy legalábbis a látóterében tudta tartani őket.

Aztán hamarosan kezdte érezni a masinát. Sokkal érzékenyebb volt azoknál, amelyeket eddig használt, viszont fürgén lehetett manőverezni vele. Mielőtt az ionágyúk lőtávolába ért, gyakorolta a lebukást és a felszállást, az éles fordulatokat, a levegőben való lebegést és a hirtelen fordulást. Majd felgyorsított, és csatlakozott a többiekhez, akik már majdnem a tankok lőtávolában jártak.

Elan feléje fordult, amint mellécsusszant.

– Épp ideje volt – mondta, és barátságosan rámosolygott, mintha csak egy kéjutazáson vennének részt. – Gondolja, hogy képes lesz kezelni a gépet?

– Megteszem, ami tőlem telik – felelte Qui-gon, és abban a pillanatban az egyik ágyú tüze becsapódott a baljától nem messze egy fába.

– Szüksége is lesz rá – jegyezte meg a nő, majd hirtelen élesen jobbra rántotta a kormányt, hogy elkerüljön egy másik ágyútüzet.

A röpzik alakzatba fejlődve szétterültek, lebuktak, majd ismét felfelé repültek. Megtámadták a tankokat, majd visszavonultak. Kis idő múlva már Qui-gon is fel tudta venni a ritmust. Mostanra megértette, miért hasonlította Elan mindezt egy játékhoz. A tankok esetlenek voltak az apró, mozgékony röpzikhez képest. A kis járművek képesek voltak magasba röppenni, majd a mélybe lebukni, bele az ágyúk torkába, hogy aztán elforduljanak, mielőtt a királyi haderőnek lehetősége lett volna tüzelni.

Elan és Dana egy tankot csalogatott maga után – amely szinte vadászott rájuk –, hogy aztán elmerüljön az aljnövényzetben. Qui-gon félelmetes robajt hallott, mire diadalkiáltás tört ki a hegylakók között. A tank orrig merült egy vízmosásba.

– Holdkór-szoros! – adta ki az utasítást Elan. Éppen megfordította a motorját a levegőben, amikor egy másik ágyúlövedék megpörkölte lebegő haját. Hirtelen lezúgott a járművel, lefelé tartott a hegyoldalon, de közben folyamatosan cikázott jobbra és balra, fel és le. Qui-gon követte a szédítően kanyargó nyomvonalat.

A tankoknak nehezükre esett követni ezt a mozgást. Qui-gon el tudta képzelni, hogy a királyi haderő egyszerűnek hitte a csatát. Csak el kell szállítani a masszív fegyvereket a táborba, lerombolni azt, végül elfogni a túlélőket. Nem számítottak arra, hogy a hegylakókat majd üldözniük kell a hegyoldalon lefelé. Ha okosan gondolkodtak volna, nem követték volna őket. A királyi haderő azonban kissé már berozsdásodott. Nem folytattak taktikai harcot nemzedékek óta. A munkájuk nagy része abból állt, hogy jelentéktelen kis lázadásokat verjenek le a városokban. Jók voltak, ha erőfitogtatásról volt szó, de a taktikában nem jeleskedtek.

Qui-gon azonban jobban ismerte őket, semmint hogy alábecsülné azokat a tankokat. Egyszer úgyis csak elkapják Elánt és a hegylakókat, hiszen a tűzerejükkel győzelmet szerezhetnek. Hogyan is tarthatna ki pár nyílvető, néhány sugárvető – és egy fénykard – ilyen fegyverzettel szemben?

Qui-gon a röpzi hátulján maradt, és megpróbálta magára vonni az ionágyú-tüzet a gyorsuló tankokból. Nem is sejtette, merrefelé tart. A hegyvonulatok az egyik oldalon igencsak közel álltak egymáshoz. Aggódni kezdett. Hamarosan a röpzik nem tudnak majd szabadon manőverezni, holott ez az egyetlen előnyük.

Napfény tört át hirtelen előtte a havon úgy hogy szinte megvakította. A röpzik váratlanul lelassítottak. Qui-gon sietve visszamászott, így kényelmetlenül közel lebegett a mögötte lévő tankokhoz. Az Erő körülötte hullámzott, figyelmeztette a veszélyre, ezért gyorsan balra rántotta a kormányt. Az ágyútűz csak centiméterekkel vétette el. Érezte a tűz forró levegőjét, amely égette a hátát.

Qui-gon előrelendült, hogy csatlakozzon a többi röpzihez. A napfény úgy ragyogott a havon, hogy alig látott valamit. Az Erőt hívta segítségül, hogy irányítsa őt. Rájött, hogy az ösvény, amit követett, még tovább szűkül, a kanyon pedig előttük visszakanyarodik felfelé, mintha egy üstöt formálna. Minden bizonnyal ide készültek csapdát állítani, gondolta. Talán Elan elvétette az utat? Vagy van valami terve? Qui-gon azt kívánta, bárcsak ismerné ezt a tervet.

Beérte a többi röpzit, akik eközben már magasan a szoros fölött lebegtek, befelé a kanyonba. Qui-gon csatlakozott hozzájuk. Amikor a tankok megérkeznek, a röpzik darabokra fognak hullani.

A Jedik készek szembenézni a halállal bármelyik pillanatban. De Elan még hívja is? A tankok dübörögve haladtak előre; felgyorsítottak, amint rájöttek, hogy a hegylakók csapdába

kerültek. Az ionágyúk eldördültek, sokkal inkább diadalmasan, semmint a tervnek megfelelően. A tankok begördültek a kanyonba. Az első úgy manőverezett, hogy célba tudja venni a lebegő röpziket…

Aztán hirtelen elmerült egy hatalmas vágatban. Hó és jég omlott be a tetején. A második tank egy vékony jégréteget tört át, és lassan alámerült.

Túl késő volt a többiek számára meghátrálni. Egyik a másik után törte át a jégkásás hóréteget, és ugyanúgy elnyelte őket a hó, mint az előzőket. Csupán másodpercek kérdése volt, és a tankok teljesen eltűntek.

Elan Qui-gon mellé repült. A hideg szél rózsaszínre festette az arcát. Kék szeme ragyogott. – Nem hiszem, hogy szüksége lesz a fénykardjára, Jedi – mondta diadalmasan mosolyogva.

Fejezet Elan tudta, hogy az északkeleti széllel a kanyonban több száz méter mély vágatok keletkeznek. A

reggeli napsütés hiányában a jég külső kérget alkot a vágatok felszínén. A szerencsére bízta a dolgot, és megkockáztatta, hogy a tankok be fognak gördülni, mivel alig várják, hogy elkapják a hegylakókat.

Kockázatos csele bejött. A hegylakók megnyerték a csatát egyetlen sérülés nélkül. Hagyhatták volna, hogy a haderő maradjon a hó alatt, élve eltemetve. Qui-gon nem akadályozhatta volna meg. Nem lett volna képes egymaga kiásni a tankokat. Legnagyobb meglepetésére azonban Elan mentési műveletet szervezett.

Hófúrókat használva – amelyek centiméterekkel a felszín fölött lebegve dolgoztak – a hegylakók alagutakat ástak a hóba, mélyen a tankok ajtajai alá. Kivezették a meglepett és egyben hálás katonákat a felszínre, ahonnan röpziken a táborba repítették őket.

A legnagyobb kupolában szállásolták el a haderő katonáit, és takarókat vittek nekik. Őröket állítottak ugyan a kupola ajtajába, de egyik katonának sem akaródzott megszöknie. Hálásak voltak a meleg menedékért. Kötszereket és gyógyító kenőcsöket adtak azoknak, akiknek szükségük volt rá. A hórétegbe való bezuhanáskor néhányan fájó horzsolásokat szenvedtek. Az egyik katona kificamította a csuklóját. Abban a tankban, amelyik a szakadékba csúszott, egy katonanő a homlokát horzsolta le. Ez volt a legnagyobb mérvű sérülés.

Qui-gon megpróbálta elérni Obi-vant a kommunikátorán. Meg kellett tudnia, mi folyik a palotában. Ki adott parancsot a támadásra? Beju Herceg? Qui-gon egy valamiben biztos volt: kétségbeesés vezérelte a támadást. Ez pedig azt jelentette, hogy a helyzet elég ingatag lehet a fővárosban.

Obi-van nem válaszolt. Qui-gon pillanatnyilag félretette aggodalmát. Elan kupolájához indult. – Van egy kis problémám – fogadta egyből panasszal Elan, amikor Qui-gon belépett. El volt foglalva

egy idősebb hegylakó sérülésének ellátásával, akinek egy ág horzsolta meg az arcát, amikor a röpzin repült.

– Mit csináljak ezzel a sok emberrel? Nem engedhetem szabadon őket a hegyekben. Talán maga hazavezethetné őket.

Bekente kenőccsel az idős ember homlokát, majd finoman bekötözte azt. – A többi öreggel kellett volna menned, Domi – szidta össze félig játékosan. – Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy öregnek nevezzenek – felelte Domi. Elan felsóhajtott, miközben leöblítette a kezét. – Hát, először is, etetnünk kell őket – folytatta Qui-gon felé. – Egy héten belül kifogynak a

készleteink. Még mindig morgolódva Elan otthagyta őket. Domi Qui-gonra vigyorgott. – Lágy szíve van a mi Elánunknak. – És kemény csípései – biccentett Qui-gon. – Ez igaz! – nevetett fel Domi. Óvatosan megérintette a kötését. – Éppoly gyógyító keze van, mint az

apjának. – Ismerte az apját? – kérdezte Qui-gon kíváncsian. – Rowi emlékét a mi népünk még mindig nagy becsben tartja – felelte Domi. – Ismert minden

gyógynövényt a hegyekben. Elánra hagyta a kenőcsök receptjét. És az anyja, Tema… a lelkéről volt híres. Ő egyike volt azoknak, akik elhagytak bennünket. Nyughatatlan volt, látni akarta a táboron kívüli világot. De aztán visszatért. A hegylakók mindig visszatérnek. Domi lecsusszant a székről.

– Hová ment Tema? – kérdezett tovább Qui-gon. – Galuba, ahová mindenki más – felelte Domi. – De mindannyian visszatérnek. Tema kézműves volt,

és azt hallotta, hogy a palotába keresnek munkásokat. Látni akarta a hegyeken túli világot. Soha nem beszélt arról, mit talált odaát. Nekem magamnak sohasem volt hajlandóságom arra, hogy elmenjek. Hiányoznának a hegyek.

Domi lezártnak tekintette a beszélgetést, és mosolyogva kiballagott. Qui-gon a szemöldökét ráncolta. Szóval Elan hazudott neki. Az anyja Galuba utazott. És a palotában dolgozott.

Hirtelen rájött, hogy Elan tart valamitől. Qui-gon szavai összetörnék világát, a hitét abban a világban, amelyben eddig élt. Lehet, hogy képes elutasítani magától a férfi szavait. Ám elfelejteni nem lesz képes.

Elan először a konyhának használt kupolába ment, de már végzett a munkával, mire Qui-gon

megérkezett. A főzés körül mindent elintézett. Qui-gont ahhoz a kupolához kísérték, amelyben a rabokat tartották, remélve, hogy a nőt ott találja.

Biccentett az őrnek, majd belépett. A katonák kisebb csoportokba verődve, csendesen beszélgettek. Elánt itt sem találta. Qui-gon meglátott egy tisztet, aki egymagában üldögélt a fűtőegység mellett. Tunikája pecsétes volt, kezén kötés díszelgett. Tompán bámult a fűtőberendezés belsejében ragyogó fűtőszálakra. Qui-gon letelepedett mellé.

– Jól van? – kérdezte halkan. – Van szüksége orvosságra? – Azt mondta, hogy barbárok – szólalt meg a tiszt érzéketlen hangon. – Azt is mondta, hogy

szórakozásból ölnek, és legközelebb a várost fogják megtámadni. Ehelyett megmentettek bennünket a fulladástól és az éhenhalástól. Azt mondta, meg kell semmisíteni őket, hogy Galut megmentsük. Azt mondta, nem ismernek kegyelmet. Ehelyett takarókat adtak nekünk.

– Ki mondta ezeket? – kérdezte Qui-gon. – Beju Herceg? – Az a kölyök nem adhat nekünk parancsokat. – A tiszt a fejét ingatta. – Giba az, aki a parancsokat

kiadja. És megtéveszt minket. Qui-gonnak beszélnie kellett Obi-vannal. Gibát meg kellett állítani. Ha képes lett volna elpusztítani a

hegylakókat azért, hogy megölje Elánt, nem kétséges, hogy valami módon a hatalom átvételén mesterkedik.

Obi-van ismét nem válaszolt a hívására. Qui-gon most már komolyan aggódott. Valami baj lehet. A padavanja tudatában van a kapcsolattartás fontosságának.

Váratlanul zavart érzett az Erőben; kínhullámok érkeztek felé. Csakis Obi-vantól származhattak. Azonnal vissza kell térnie Galuba!

Elan keresésére indult, és végül akkor találta meg, amikor a nő éppen kilépett a gyerekeknek fenntartott kupolából. Sietve mondta el neki, hogy a támadás hátterében Giba áll.

– Mi közöm nekem ehhez az egészhez? – kérdezte Elan, kerülve a Jedi tekintetét. – Ez a támadás azt a célt szolgálta, hogy elpusztítsa önt – magyarázta Qui-gon. – És ha ehhez az

egész népét el kell pusztítania, akkor megteszi. Nem látja, mennyire elszánt Giba? Nem lesz biztonságban egészen addig, amíg Galu meg nem választja az új kormányzót. És ez a kormányzó kétségtelenül Giba irányítása alatt fog állni, szóval ön még a választás után sem lesz biztonságban. Giba bármilyen messzire elmegy, hogy véghezvigye az akaratát. Úgy hisszük, ő mérgezte Veda Királynőt is.

Elan elsápadt. Qui-gon bizalma újra kezdte levenni a lábáról. – Már mondtam, hogy a Királynő semmit sem jelent nekem – mormolta. – Tudom, hogy hazudott az anyjáról – jegyezte meg Qui-gon nyugodtan. – A palotában dolgozott.

Nem ismerné el végre azt a lehetőséget, hogy a Királynő igazat mondott? Attól félek, megbűnhődik azért, mert ezt az igazságot megosztotta velem és önnel.

Elan elfordította az arcát. A fákat bámulta. – Gala elbukik ön nélkül – folytatta a férfi. – Nekem vissza kell térnem. Jöjjön velem! Álljon ki az

igaza mellett! Elan szemében jól láthatóan tükröződött a belső vihar, amikor szembefordult a Jedivel. – Nem leszek hercegnő – figyelmeztette Qui-gont. – Nem is kell annak lennie – biccentett a Jedi. – Elég, ha Elan marad.

Fejezet

Nem érezte a lábát. Obi-van lehúzta a csizmáját, és dörzsölni kezdte mindkét lábfejét, hogy helyreállítsa bennük a vérkeringést. Már órák óta be volt zárva a fagyasztóba. Folyamatosan járkált, hogy melegen tartsa a testét. Az Erőt hívta, és azt képzelte, hogy éppen olyan meleg van, mint amilyen világos.

Visszahúzta a csizmát. Benyúlt a tunikája belső zsebébe, és elővette a folyami kavicsot. Qui-gontól kapta a tizenharmadik születésnapjára, amikor hivatalosan a padavanja lett. A kő melegséget árasztott, ezért két tenyere között kezdte dörzsölgetni.

Tudta, hogy előbb-utóbb ki fog merülni. Nem járkálhat fel-alá örökké. Becsukta a szemét, és az Erő segítségével üzenetet küldött Qui-gonnak. „Bajban vagyok, Mester! Térj vissza!” Mi lehet Deca Brun terve? Tudja vajon, hogy egy bűnszövetkezettel kötött szerződést, amely ki fogja zsákmányolni a bolygóját? Tudja vajon, hogy Xanatos milyen ördögien gonosz valójában?

Obi-van leginkább attól félt, hogy Deca értesíti Xanatost, hogy egy Jedit tart fogságban a fagyasztójában. Ha Xanatos meghallja Obi-van nevét, tudni fogja, hogy Qui-gon a közelben tartózkodik.

És ha Xanatos meghallja ezt, megpróbálja csapdába csalni Qui-gont. Hiszen megesküdött arra, hogy elpusztítja egykori mesterét.

Obi-vannak menekülnie kell. Figyelmeztetni Qui-gont, hogy Xanatos is érdekelt a mesterkedésben. Hangok szűrődtek át gyengén a fagyasztó ajtaján. Talán jön valaki, hogy kiszabadítsa! Obi-van talpra

ugrott. A fülét az ajtóra tapasztotta, nem törődve annak hidegségével. A hangok tompán jutottak el hozzá. Az Erőt használta, hogy kiszűrje a többi zajt: a fagyasztó

duruzsolását, saját lélegzetvételét. Csak arra összpontosított, ami az ajtó túloldalán történt. – Nem érdekel! – kiáltotta valaki. Egy fiú. – Nekem is megvan a magam munkám. Van egy

turbó-taligányi hús, amit ide kellett szállítanom. Már ki is fizették. Hetekig nem lesz étel, ha nem teszem most be a fagyasztóba. Neked kell majd ezért felelned Deca Brun előtt. Én ugyanis nem fogok.

– Senki sem mehet se ki, se be – válaszolta az őr mogorván. Obi-van úgy irányította az Erőt, akár egy lézersugarat. „Másrészt, mindannyiunknak enni kell.” – Másrészt, mindannyiunknak enni kell – szólalt meg az őr. – Ne mozdulj onnan! Majd én betolom a

kocsit. Obi-van hallotta, amint lekerül a lakat. Ellépett az ajtótól. Az ajtó kinyílt, és a taliga elkezdett gurulni

feléje, teljesen betöltve az ajtónyílást. Obi-van előrelendült. Tiszta erőből megtolta az ellenkező irányba a kocsit, segítségül használva az

Erőt. A nehéz taliga visszalendült, egyenesen az őr mellének. Az árukihordó fiú még lökött egyet a kocsin, amikor az elszáguldott mellette. A nehéz test

becsapódott a szemközti falba, s odaszögezte az őrt. A férfi mérgesen felkiáltott, és nekifeszült a kocsinak, az azonban nem mozdult.

Az árukihordó fiú levette hosszú, csőrös kalapját, és Obi-van meglepetten látta, hogy Jono van a fejfedő alatt.

– Nincs is jobb a csapatmunkánál – vigyorgott Obi-vanra. – Köszönöm, hogy kiszabadítottál – biccentett hálásan Obi-van. Lerohantak a hallba, és szinte beestek a kihalt irodába. A felkelő nap halvány sugarai átszűrődtek az

ablaküvegeken. Obi-van megtorpant. – A fénykardom – mondta. – És a kommunikátorom… – Nem tudjuk most megkeresni – szakította félbe Jono. – Nem sokára itt lesz mindenki. Megrántotta Obi-van könyökét. – Beju Herceg börtönbe záratta a Királynőt. Ő minden élelmet elutasít. Aggódok érte, Obi-van. Azt

hiszem, a Királynő haldoklik. Gyerünk! Kora reggeli nyugalom terült szét a városon. A szürke fények rózsaszín árnyalatokkal gazdagodtak.

A galaiak még csak most kezdtek ébredezni. Kávézók készülődtek nyitáshoz a főutcán, amelyen végigsiettek.

– Beszéltem a többi Tanácstaggal – folytatta Jono. –Kockázatos volt, de vállalnom kellett. Azt akarják, találkozz velük, hogy megbeszélhessétek, mi legyen a teendő Gibával. Szövetségbe tömörültek ellene. A királynő bebörtönzése hiba volt. Giba és Beju Herceg túl messzire mentek.

– Először találkoznom kell valakivel – jelentette ki Obi-van. Jono hitetlenkedve pillantott a Jedire. – Nincs vesztegetnivaló időnk. Ma van a választás napja, Obi-van!

– Nagyon fontos, Jono – mormolta Obi-van ellentmondást nem tűrően. – Be kell ugranunk az analizátorhoz. Ha meghatározta a múltkori mérgező anyagot, lesz rá bizonyítékunk, hogy a Királynőt megmérgezték. Szükségünk van arra a bizonyítékra. Jono megrázta a fejét.

– Nem lehet. A Minisztertanács tagjai már várnak. Megígértem nekik, hogy azonnal odaviszlek. – Ha tudjuk, hogy mivel mérgezték meg a Királynőt, megtalálhatjuk az ellenanyagot – érvelt

Obi-van. – De… – Jono beharapta az ajkát. – Ez az az utca – mutatott Obi-van egy mellékutcára. Befordult a sarkon, és tudta, hogy Jono úgyis

követni fogja. Csupán pár perc volt, mire elérték Mali Errat laboratóriumát. A paletták zárva voltak, és az egész

házban sötétség uralkodott, Obi-van azonban megdöngette az ajtót. Mali a második szint egyik ablakán dugta ki a fejét. Fehér haja leheletfinom glóriát vont a feje köré a sötétben.

– Ki az? – kiabált ki. – Ki zavar ilyen korán reggel? – Én vagyok az, Mali! – kiáltott vissza Obi-van. Kilépett a kapu árnyékából az utcára, így a vegyész

jobban szemügyre vehette. – Türelmetlen fiatalember! Hát merre járt? – méltatlankodott Mali, miközben izgatottan kezdte

kopogtatni az ablakpárkányt. – Megvan az eredmény. Azonnal lenn leszek! Másodpercek múlva kinyílt a kapu. Mali állt az ajtónyílásban, és már munkaköpenyét viselte. Egy

adattároló lemez csillant meg a kezében. – Zseni vagyok! – jelentette ki büszkén. – Mit talált? – kérdezte Obi-van sürgetően. – Átnéztem minden felvételt, amelyek a galaxisban található vegyi hatóanyagokat tartalmazzák –

mondta Mali. – Minden mesterségesen előállított vegyületet, minden titkos mérget, minden vegyi anyagot… és tudja, hogy miért nem találtam semmit, ami hasonló a magától származó anyagról? Obi-van türelmetlenül rázta meg a fejét.

– Mivel ez az anyag természetes hatóanyag! – kiáltotta Mali. – Micsoda meglepetés! Ki használ már ilyet manapság? Senki! Dimilatis. Egy növény! Gala óceáni részéről származik. Egy vagy két csipetnyi ártalmatlan. A helybeliek azonban tudják, hogy szárított formában, és egy bizonyos koncentrációban a sorvadásos betegség tüneteit produkálja. És végül természetesen halálos kimenetelű.

– Ha Gala óceánbeli ültetvényeiről való, akkor minden bizonnyal megtalálható a palota kertjében is – gondolkodott hangosan Obi-van.

– Gyerünk, Obi-van, mennünk kell! – sürgette Jono. –El kell mondanunk a Tanácsnak. – Van ellenszere? – kérdezte Obi-van Malira pillantva. Az idős férfi egy üvegcsét tartott fel. – Elkészítettem egy adagot. Ez persze sokba fog kerülni… Obi-van az összes nála lévő pénzt az öreg tenyerébe nyomta, és megragadta az üvegcsét. Aztán Jonót

is sietségre buzdítva a palota felé iramodott. Jono a palota egy olyan részébe vezette Obi-vant, ahol azelőtt még soha nem járt, magasra a

toronyba, amelyből a kertekre nyílott kilátás. – Be kell jutnom a Királynőhöz – mondta Obi-van türelmetlenül. – Azt mondták, ide hozzalak – felelte Jono idegesen. – Az őrök elfoghatnak, és be is zárhatnak.

Egyedül nem mehetsz oda. Majd ők bejuttatnak a Királynőhöz. Obi-van a parányi ablakhoz lépett. Lepillantott az alattuk álló lindamorfa lombos tetejére. Az alatt

terült el a gondos sorokban beültetett konyhakert. – Jól ismered a kertészeket, Jono? – kérdezte végül. – Van közöttük olyan, aki képes lenne ártani a

Királynőnek? – Nem tudom – vonta meg a vállát Jono. – Igen sokat kell tudniuk a növényekről – folytatta Obi-van elgondolkodva. – Vagy… mi van azzal a

fehéres kék szemű Tanácstaggal? Mindig a kertben van. – Viso a Királynő leghűségesebb védelmezője – felelte Jono. – Egy Tanácstag könnyedén bejuthat a Királynő hálószobájába – gondolkodott tovább hangosan

Obi-van. – De az mégiscsak különös lenne, ha ő vinné be az élelmet. Tudta, hogy a megoldás közelében jár. A mérget olyan ember vitte be, aki minden gyanú fölött áll…

A gondolat úgy hasított bele, mint a lézer. Az alatta elterülő zöld növények összemosódtak a szeme előtt. Jono. A barátja az egyetlen, aki számára lehetséges a bejárás mind a konyhakertbe, mind pedig a Királynő szobájába. Qui-gonnak igaza van. Néha a legkézenfekvőbb a válasz.

Jono azt is említette korábban, hogy hiányzik neki az óceán. A méreg pedig az óceáni ültetvényekről származik. Mindennapi kötelességei közé tartozik, hogy virágokat szedjen a Királynő szobájába. Így aztán mellesleg könnyű egy kis dimilatiszt is szedni. És persze Jono az is, aki felszolgálja a Királynő éjszakai teáját, mint ahogyan arra Qui-gon rámutatott.

Obi-van hirtelen megfordult. Jono egy lépést hátrált. – Mi az, Obi-van? – kérdezte. Nyugtalanság látszott az arcán, és Obi-van érzékelte a fiú idegességét. – Te voltál, Jono, nem igaz? – kérdezte Obi-van halkan. – Te mérgezted meg a Királynőt. – Megmérgeztem a Királynőt? Soha nem tettem volna ilyet! – tiltakozott Jono. – Hiszen te is tudod,

hogy bárki lehetett! – De mégsem így van – állapította meg a Jedi. – Te voltál. Qui-gon gyakran mondogatta tanítványának, hogy sokszor nincs kapcsolatban az élő Erővel. Most

azonban Obi-van képes volt érzékelni barátja bűnösségét, olyan tisztán, mintha csak egy erre kifejlesztett érzékelő lenne. Látta a kétségbeesést és a félelmet Jono szemében. És valami mást is: haragot.

Nem szólalt meg, csupán a tekintetét tartotta a fiún. És szépen lassan az ártatlanság álarca lehullott Jono arcáról. – És miért ne tettem volna? – kérdezte a fiú csendesen. – Neked köszönhetően majdnem száműztek a

palotából! – De megölni a Királynőt… – kezdte Obi-van lassan. – Hát nem érted, Obi-van? – kiáltotta Jono. – Ez mindenem! A Dunnok generációk óta részei a

királyi családnak. Erre tanítottak, erre neveltek. A családom becsülete múlik rajtam. Jono védekezően tárta szét a kezét. – A Királynő élete múlik rajtad – fordította Obi-van Jono ellen a szavait. – A munkád az, hogy

megóvd őt! Jono arcán hirtelen harag lángja lobbant. – Kidobna engem az utcára! – kiáltotta szenvedélyesen. – Ha Deca Brunt megválasztják, a saját

embereit fogja szolgálónak alkalmazni. És akkor mi lesz velem? Mihez kezdek? Váljak talán olyanná, mint akárki más? Igen, szolgáló vagyok. De a palotában élek!

A „palota” szót büszkén ejtette ki. – Jono – mondta Obi-van szomorúan. – Bíztam benned. Jono arcáról a harag hirtelen elsimult. – Akkor hibát követtél el – felelte halkan. – A barátom vagy, kedvellek, Obi-van. De azt hiszem, a

palotabeli életet jobban kedvelem. Obi-van közelgő léptek zajára megpördült. Giba sietett feléjük. Minden bizonnyal vagy bebörtönözni

akarta a Jedit, vagy megölni. – Sajnálom, Obi-van – motyogta Jono. – Igazán. –Tartsd meg a sajnálatodat – vetette oda Obi-van, és

az ablakhoz lépett. Felugrott a párkányra, majd felmérte a távolságot a talajig. Túl magasan volt ahhoz, hogy leugorjon. Az Erő azonban segíthet. – Nincs szükségem a sajnálatodra.

Ezzel kiugrott az ablakon.

Fejezet A káprázatosan zöld lindamor levelek eszelős gyorsasággal közeledtek felé. Obi-van magába

gyűjtötte az Erőt a körülötte lévő élőlényekből, és magában összpontosította azt. Zuhanás közben megragadott egy lindamor ágat. Az ujjai ráfonódtak, és előrelendült, felhasználva a mozdulatot, hogy egy lentebbi, szomszédos ágra kapaszkodhasson át. Majd a következőre, és a következőre, egészen addig, míg a talaj közelébe érve sérülés nélkül leugorhatott.

Nem vesztegette az időt arra, hogy körülnézzen. Giba egészen biztosan összecsődítette a királyi gárdistákat. Anélkül kell a tanácsterembe érnie, hogy bárki is meglátná.

Obi-van becsusszant a konyhaajtón. Elrohant néhány riadt szakács mellett, berontott az éléskamrába, elszaladt az étterem mellett, és végre megtalálta a folyosót, amely a palotának abba a szárnyába vezetett, ahol a Minisztertanács helyiségei találhatóak.

A termek kihaltak voltak. Obi-van lerohant egy kőlépcsőn, és azt kívánta közben, bárcsak nála lenne a lézerkardja. Közeledő lépések zaját hallotta meg, amelyek igencsak sietősek voltak. Behúzódott az első szobába, amelyet meglátott.

Bezárta maga mögött az ajtót, és nekifeszült. A lépések elsiettek mellette. Végre szusszanhatott egyet. Biztonságban. De csak egy pillanatra. Valamiféle királyi fogadó helyiségben volt. Egy díszes, aranyozott trónus állt az emelvényen, a

szoba végében. Székek sorakoztak az emelvénnyel szemben. Csillogó faliszőnyegek függtek a falon, a trónus mögött pedig antik fegyverek díszelegtek.

Volt egy másik ajtó a szoba végében. Obi-van elindult abba az irányba. Lenyomta a kilincset, és óvatosan nyitni kezdte az ajtót. Éppen, amint elkezdte húzni maga felé, váratlanul nyomást érzékelt a másik oldalról. A kettős hatásnak köszönhetően az ajtó szinte felszakadt, és Beju Herceg esett be a szobába.

Azonnal talpra ugrott, és villámló tekintettel meredt Obi-vanra. – Rejtőzködsz, mint valami gyáva, mi? Nincs értelme. Őrök vannak mindenütt. Egyetlen

szempillantás alatt itt teremhetnek. Beju Herceg végighúzta ujjait a falon lógó csöveken, amelyekkel a szolgálókat és az őröket hívták.

Aztán egy vörös cső felé nyúlt. – Te beszélsz úgy, mint egy gyáva – jegyezte meg Obi-van hűvösen, leplezve kétségbeesését. Ha

Beju megérinti azt a csövet, ő elveszett. És vége a Királynőnek is. – És még az őröket is idehívod. Beju Herceg habozni látszott. – Gyávának neveztél, Jedi? Obi-van vállat vont. – Csak levontam a következtetést. Mióta idejöttem, te mindig úgy beszélsz rólam, mint gyáváról.

Mégis mindig rendelkezésedre állnak az őrök, csak hívnod kell őket. Mit jelentenek a szavak, ha ellentétben állnak a tettekkel? Én egyedül állok veled szemben, ellenben te csak mások kíséretében mersz szembenézni velem, olyanokkal, akik küzdenek helyetted. Én vagyok a gyáva?

Beju Herceg arca haragos vörösre pirult. Leengedte kezét a csövekről. Aztán egy hosszú lépéssel az antik fegyvereket őrző vitrinnél termett. Felemelte a tetőlapot, és előhúzott egyet.

– Tudod, mi ez, Obi-van Kenobi? – kérdezte, és megvillantotta a Jedi előtt. – Egy kard – felelte a fiú. Még sohasem használt ilyen fegyvert, de látott róla rajzokat a

Templomban. Hasonló volt a lézerkardhoz, csak éppen fémből készült. Beju Herceg feltartotta a kardot, majd lesújtott az egyik faliszőnyegre. A gazdag mintázatú, nemes

anyag kettőbe hasadva hullott a földre. – Élezve tartjuk a kardokat – mondta a Herceg. –Tanultam kardforgatást, mivel része volt a királyi

neveltetésnek. Az apám ragaszkodott hozzá. Obi-van felé csapott, de a fiatal Jedi meg se rezdült. – Gondolod, tudsz vele bánni? – kérdezte Beju vigyorogva. – Vagy egy Jedi csupán a saját

fegyverével harcol? így van meg minden esetben az előnye. A fogai kivillantak, ahogy gúnyosan Obi-vanra nevetett. – Miért nem próbáljuk ki? – kérdezett vissza Obi-van közönyös hangon. Az előtte álló küzdelemre

kellett koncentrálnia a gondolatait. Nem hagyhatta, hogy a Herceg gúnyolódása a bőre alá hatoljon. Beju kivett egy másik kardot a vitrinből, és Obi-van felé hajította. Még mielőtt a fiatal Jedi ujjai a

kard markolatára fonódtak volna, Beju egy alulra irányuló csapással előredöfött. Obi-vannak még volt ideje oldalra lendülni, de nem olyan sok, hogy a tunikáját ne hasítsa fel az éles penge. Érezte, amint meleg vér folyik le a karján.

– Elég ennyi? – kérdezte Beju csúfolódva. Válaszképpen Obi-van előrelendült. A két fém csengése reszketette meg a szoba levegőjét, amikor

Beju hárította az ütést. A Herceg visszavágott. Obi-vant meglepte, milyen erős a fiú. Sokkal jobb kondícióban volt, mint ahogy azt gondolta.

Beju lendületesen támadott. Obi-van felé csapkodott a karddal, a Jedi azonban hárított minden egyes ütést. A lézerkard-edzések valamelyest segítettek, de nem volt hozzászokva azokhoz az ütközésekhez,

amelyek a karját megrázkódtatták minden alkalommal, amikor a pengék találkoztak. A valódi kard nehezebb volt, mint a lézerkard, és ebből kifolyólag mind a lábmunkája, mind a reakcióideje rosszabb volt. Beju kihasználta az előnyét, folyamatosan támadott, kardja újra és újra csillogva hasított bele a levegőbe. Obi-vannak kétségei támadtak azzal kapcsolatban, hogy vajon képes lesz-e legyőzni saját játszmájában a Herceget.

„Csatában nincs helyük a kétségeknek.” Mint mindig, amikor bajba került, Yoda tanítása jutott az eszébe. „Hinned kell. Hinned, az Erőben. Nyúlj érte, és eléred.” Igen, valóban van egy előnye, ami Bejunak nincs meg. Obi-van az Erő után nyúlt. Érezte legbelül a jelenlétét. Érezte, amint legbelül növekedni kezd. A kétség elhagyta az agyát. A hit vette át a helyét. Nyerni fog, mert nyernie kell.

A kardot váratlanul ismerősnek érezte. A súlya biztató volt, nem pedig idegen. Felugrott a királyi trónusra, és lecsapott Bejura, magasra emelte a kardot, majd lefelé húzta, szúrt, döfött, meglepve a Herceget a mozdulataival. Beju hátratántorodott, kardját védekezésre fogva, és megpróbálta távol tartani Obi-van energikus támadását.

Obi-van agya kitisztult. Nem felhőzte a gondolatait sem gyűlölet, sem keserűség. Meg kellett állítania Bejut. Lecsapott hát ismét, megpróbálva meglazítani a Herceg fogását a kardmarkolaton.

A Herceg azonban új erőre kapott. A harag vezérelte, és a harag által támogatott tudás erőteljes szövetséges tudott lenni. Beju támadást indított Obi-van ellen. Újra és újra lecsapott, amint Obi-van visszaverte a támadásokat, aki érezte Beju ütéseinek erejét fájó vállában.

Izzadság gördült le Obi-van arcán. Beju lassan elveszítette lábmunkájának ritmusát, és tántorogni kezdett. Jó ideje küzdöttek már. Beju Herceg arca piroslott az erőlködéstől. Obi-van érzékelte ellenfele kimerültségét. Azt remélte, ettől majd végül úgyis hibázni fog.

Ismét Bejura támadt. Úgy intézte, hogy Beju a sarok felé hátráljon. Hamarosan a sarokba szorította, ahonnan képtelen volt kitörni. Egy lefelé irányított ütéssel Obi-van kiütötte a Herceg kezéből a kardot. A fiú érte nyúlt, s ujjai épp ráfonódtak a markolatra, amikor Obi-van átugrott az ülőalkalmatosságon, hogy megállítsa őt.

Mögöttük ekkor egy hang törte meg a csendet. – Elég! Egy csuklyás alak tűnt fel a közelükben. Ezüst palástot viselt, olyat, amit a Minisztertanács tagjai.

Obi-van azt az idősebb férfit ismerte fel, aki oly rejtélyesen feltűnt, majd eltűnt a kertben. – Vesztésre állsz, Hercegem. Bárki láthatja. – Nem fogok veszíteni! – üvöltött a Herceg, éppen akkor, amikor Obi-van lába a csuklójára

nehezedett, megakadályozva abban, hogy felvegye a kardját. – És különben is, Viso – mondta a Herceg vicsorogva –, hogy mondhatod azt, hogy veszíteni fogok?

Hiszen vak vagy! Még a saját kezedet sem látnád, ha az orrod elé dugnák! Obi-van kissé közelebbről szemügyre vette az idős férfit. Első pillantásra rájött, hogy a tejszerűen

homályos kék tekintet világtalan. Egy gyors mozdulattal Obi-van felkapta Beju Herceg kardját a földről. – Jó idővel ezelőtt láttam, hogy veszíteni fogsz – folytatta Viso csendesen. – Ez a harc nem az

egyetlen. Túl sokáig tagadtad meg az igazságot. Amikor az ember ezt teszi, veszít. – Elég a rébuszokból, öreg! – kiáltotta Beju, majd arrébb gördült a földön, és remegve talpra állt. – A

szöveged mindig is untatott! – Veda Királynő nem hazudott neked, Hercegem – felelte Viso zavartalanul, és higgadt maradt,

szemben a Herceg gorombaságával. – Az apád azonban hazudott. Giba is hazudott. A férfi, akit tiszteltél, hazudott neked. Az anya, aki szült téged, nem hazudott.

– Kifelé innen! – sikoltotta a Herceg. – Megparancsolom az őröknek, hogy vessenek börtönbe a hazugságaidért!

– Ahhoz be kell bizonyítanod, hogy hazudok. Először nem akarod megnézni az én bizonyítékomat? Elég bátor vagy, hogy szembenézz vele? – kérdezte Viso ugyanolyan semleges hangon.

Obi-van Bejura pillantott. Látta, hogy a Herceg nem fog meghátrálni. Viso ugyanolyan magabiztossággal szorította sarokba, ahogyan Obi-van nem sokkal előbb, harc közben.

– Remek, öregember! – mosolygott gúnyosan Beju. –Mutasd meg, amit bizonyítéknak nevezel. És utána meglesz az óriási elégtételem, amikor a várbörtönbe vettetlek.

Viso bólintott. Intett nekik, hogy kövessék. Kivezette őket a szobából, át egy tágas fogadóhelyiségen. Átvezette őket egy kicsiny előszobán, és megérkeztek.

A szoba teljesen üres volt. A falak és a padló fakókék árnyalatúra voltak festve. A talajon bonyolult módon összekapcsolódó négyzetek voltak kijelölve ezüsttel, belevésve a kőpadlóba.

– Állj a középső kis négyzetbe, Beju Herceg! – kérte Viso. A Herceg hirtelen idegessé vált. – A négyzet a négyzeten belül – motyogta. – Az apám beszélt erről. De sohasem magyarázta meg.

Azt mondta… azt mondta, amikor majd elég erős leszek szembenézni á jelentésével, készen állok. – És elég erős vagy? – kérdezte Viso. Beju Herceg a középső négyzetbe állt. Amint a talpa érintette a négyzetet, a falak izzani kezdtek.

Obi-van elképedve figyelte, amint az aranyszínű fény gyenge fénysugarai hirtelen elöntötték a Herceg testét, és mozgó mintázatot alkottak rajta. Nem tudta beazonosítani, honnan érkezik a fény. Úgy látszott, mintha a levegőben keletkeztek volna a sugarak.

Aztán Obi-van észrevette, hogy habár a csillogó fénysugarak árnyékot vetnek a padlóra és a falakra, nem volt sem árnyék, sem jel Beju testén.

– Látod – szólalt meg Viso halkan. – Nincs a testeden a Korona Jele, Hercegem. Azt más viseli. Nem te vagy az örökös.

A Herceg kilépett a négyzetből. A fénysugarak azonnal eltűntek. Obi-van arra számított, hogy a Herceg fennhéjázva kijelenti, mindez semmit sem jelent. Azt várta,

hogy hevesen kikel Viso ellen, és bolondnak, vagy hazugnak nevezi az idős embert. A Herceg azonban egyiket sem tette.

Lassan térdre ereszkedett. Az arcát a tenyerébe temette. Obi-van látta, hogy a válla megrázkódik. Viso közelebb lépett, és Obi-van válla mellett megállt. – Mindaz, amit ismert, most elvétetett tőle – suttogta halkan. – Segítened kell rajta, Obi-van. Majd kisiklott a szobából, magára hagyva Obi-vant a sírdogáló Herceggel.

Fejezet Segíteni Beju Hercegnek? Obi-van sosem kedvelte a fiút. Hiszen pillanatokkal előbb Beju vígan

átdöfte volna a szívét. Visónak mégis igaza volt. Beju mindent elveszített, amit ismert, és mindenkit, akit tisztelt. Az apja

volt a hőse. Giba pótolta őt. Semmi sem maradt, amiben hihetett volna. Obi-van leguggolt Beju közelében. – Az apád tiszteletreméltón viselkedett élete utolsó szakaszában, Beju Herceg – mondta halkan. –

Felfedte a tévedését. Anyád megbocsátott neki, mert apád megbánta a tettét. A megbánás néha a legtöbb, amit adhatunk azoknak, akiket bántottunk.

Beju átkulcsolta a térdét. A fejét lehajtva tartotta. – A Jedi tanítás szerint, ha egy csapást sikerül elviselni, az abból való talpra állás elkezdődik –

folytatta Obi-van vigasztalóan. – Most döntened kell, mi a legjobb számodra. Hercegként akarsz uralkodni Gálán?

Nem várta, hogy a fiú válaszoljon. Beju azonban felemelte a fejét. Kivörösödött szeme Obi-vanra szegeződött. Könnyeinek nyoma még mindig az arcán volt.

– Már nem tudom, mit akarok – suttogta. – Semmit sem tudok. – Még mindig Herceg vagy – jelentette ki Obi-van. –Elan nem akar uralkodni. A választásokig te

vagy a Királynő törvényes örököse. Így aztán van egy lehetőséged. Tégy úgy, mint egy Herceg… mentsd meg az édesanyádat, és vettesd börtönbe Gibát. Ha az emberek leszavaznak is, erős és jól működő kormányt hagysz hátra.

– Giba azt mondta, az emberek végül úgyis engem választanak – motyogta Beju zsibbadtan. – Kötődnek hozzám, azt mondta. De amikor keresztülsétálok a városon, látom az igazságot a népem szemében, és én nem tudok ezzel szembenézni. Mit tegyek most? Ma van a választás.

– Megállíthatod őt – felelte Obi-van határozottan. –Csak a hatalmát akarja megőrizni. És minden módot megragad arra, hogy ez így is történjen. Ha az emberek meghallják, hogy a választás nem szabad, az polgárháborút eredményezhet. Gondoskodnod kell arról, hogy a választások tovább folyjanak.

Beju Herceg összevonta a szemöldökét. – Giba túl eszes ahhoz, hogy csupán tőlem tegye a sikert függővé. – Ezt hogy érted? – kérdezte Obi-van. – Biztosan van egy másik terve is – vont vállat Beju. –Minden bizonnyal bebiztosította a győzelmet

valami más módon is… Obi-van elkedvetlenedett. A dolgok a palotában mindig visszakanyarodtak önmagukba. Intrika

intrikára halmozódott. Azt kívánta, bárcsak itt lenne végre Qui-gon. Éppen ebben a pillanatban, a palotán kívüli utcákról kiabálás harsant. Obi-van felugrott, és a

Tanácsterem felé indult. Beju a sarkában lépkedve követte. Az ablakhoz siettek. Százak – vagy talán ezrek – jöttek lefelé Galuba az egyik hegy oldalában.

Néhányan röpzin ültek. Csatlakoztak a királyi gárdisták zászlóaljához, akik közöttük meneteltek. A csapat élén egy nő lebegett a röpzin, ezüstszínű haja mögötte lobogott. Mellette Qui-gon haladt. A

galaiak kiözönlöttek az utcára, hogy lássák a bevonulást. – Bármit tervez is Giba, annak már lőttek – fordult Obi-van Bejuhoz. – A hegylakók eljöttek

szavazni.

Fejezet Qui-gon a palota kapujában találkozott a rá váró Obi-vannal. A szíve megdobbant, amikor meglátta

padavanját. – Próbáltalak elérni a kommunikátoron keresztül – mondta a fiúnak. – Sajnos, nem kerülhettem el, hogy bedugjanak egy hűtőszekrénybe – felelte Obi-van egy

grimasszal. – De úgy látom, neked végül sikerült meggyőznöd Elánt. – Amikor a királyi gárda megtámadta őket, belátta, hogy ide kell jönnie – bólintott Qui-gon. – Hol

van Giba? Obi-van bevezette Qui-gont a palotába. – Beju Herceg elfogatási parancsot adott ki ellene – mondta menetközben. – Nem sokáig bujkálhat

már az őrök elől. – Beju Herceg? – csodálkozott Qui-gon. Nem várta volna, hogy a Herceg a szövetségese ellen

forduljon. – Rájött, hogy Gibában nem lehet megbízni – magyarázta Obi-van, majd összevonta a szemöldökét.

–Csak remélni tudom, hogy még nincs késő a Királynő számára. Küldtem neki egy adag ellenmérget, de még mindig nagyon gyenge.

– Jó sok dolgod akadt, padavan – mondta Qui-gon, miközben elismerően biccentett a fiú felé. Kicsit meglepte Obi-van képessége, amellyel kezelni tudta a palotában történt eseményeket. Amikor nem sikerült elérnie, aggódni kezdett amiatt, hogy a fiatal padavant olyan helyzetben hagyta magára, amely túlnő annak képességein. Bizonyos, hogy Obi-van találkozott nehézségekkel és akadályokkal, de ő legyűrte mindet.

– Igazad volt Jonóval kapcsolatban – jegyezte meg Obi-van. Qui-gon a fiú vállára tette a kezét. – Szomorúan hallom. Beléptek a Királynő fogadótermébe. Beju Herceg várta őket. – Elan veletek van? – kérdezte Qui-gon. – Wila Prammival találkozik – rázta meg a fejét Qui-gon. – Ha kívánja, összehozhatok egy

találkozót. – Még nem tudom – vonta össze a szemöldökét a Herceg, és habozni látszott. – Először is szeretném

rendezni a dolgokat itt. Gibát most fogják el. – Azt nem hinném! – rontott be Giba a terembe. Egy duralemezt lengetett a kezében, amely az

elfogatási parancsát tartalmazta. – Ezt Beju Herceg írta alá, így aztán érvénytelen. Te nem uralkodhatsz a Gálán, Herceg. – Giba fagyos mosolyt vetett rájuk. – És soha nem is fogsz. Amint a Királynő meghal, más veszi át a helyét. Nem pedig te.

– Egyelőre viszont még nem haltam meg – jelent meg a Királynő az ajtóban. Az ajtókeretnek támaszkodva próbálta tartani magát, de azért egyenesen állt, állát büszkén felemelve. – Őrség! – kiáltotta gyenge hangon a mellette álló két gárdistának. – Fogják el!

A palástja alól ekkor Giba előrántotta Obi-van lézerkardját. Qui-gon elképedve meredt rá, majd egyetlen szempillantás alatt aktivizálta a sajátját.

– Nem hiszem, hogy bölcs dolog szembeszállni egy Jedivel, ilyen fegyverrel a kézben – mondta kedvesen Gibának.

– Nem érdekel, mit hiszel – felelte Giba, és előrelendült. Qui-gon lézerkardja zölden felragyogott, ahogy ügyesen kicselezte Giba esetlen ütését, majd

megfordult, és egy lefelé irányuló ütéssel Giba csuklójára ütött. A minisztert ezzel lefegyverezte, még mielőtt bárki lélegzetet vehetett volna.

Qui-gon visszaadta Obi-vannak a lézerkardját, az őrök pedig megindultak Giba felé, hogy elfogják. – Várjatok! – kiáltotta Giba kétségbeesetten. –Nem kellene elfogadnotok a Királynő parancsát! Évek

óta én adom ki nektek a parancsokat. Hát nem látjátok, hogy a királyi ház nem képes az uralkodásra? Nem látjátok, mi történt? Elan egy hadsereggel érkezett! A polgárháború a nyakunkon van. Csak egy reményünk maradt: Deca Brunt kell támogatnunk. Túl késő van a választásokhoz. Ha elengedtek, idehozom őt.

– És miért hallgatna rád Deca Brun, Giba? – kérdezte Beju Herceg. – Mivel bölcs vagyok, a Minisztertanács megbízható tagja, szeretett Gálámnak szentelve az életemet

– felelte Giba váratlan módon. – Honnan szerezted azt a lézerkardot, Giba? –kérdezte Obi-van. – Természetesen a palotában találtam – felelte Giba. – Amikor az őrök elől menekültél, eldobtad. – Nem hinném – mondta Obi-van. – Egy Jedi sohasem hagyja el a fegyverét. Deca Brun emberei

vették el tőlem. – Erről semmit sem tudok! – vicsorogta Giba. – És azt sem tudom, mivel vádolsz engem! – Azzal vádollak, hogy szövetséget kötöttél Deca Brunnal – felelte Obi-van kemény hangon.

Qui-gon meglepetten a tanítványára nézett. Obi-van vajon blöfföl, vagy van bizonyítéka? Senki sem vette észre, hogy Jono belépett a terembe. – Ez igaz – szólalt meg váratlanul. – Giba attól félt, hogy a Herceg veszít a választásokon.

Egyezséget kötött Deca Brunnal. Gálán kívül talált neki pénzt, és támogatást. – A Szülőbolygó Társaság – tette hozzá Obi-van. –Láttam a feljegyzéseket Deca kampányirodájában. Qui-gon Obi-van felé fordult, és ismételten meglepettnek tűnt. – Igencsak elfoglalt voltál – mormolta elismerően. – Cserébe Deca helyet adott volna Giba új kormányának – fejezte be Jono. – Giba nem adott esélyt

arra, hogy elveszítse a hatalmát. – Fogják el! – ismételte a Királynő bágyadtan. Az őrök elektromos bilincset csúsztattak Giba csuklójára, és elvezették. – Vége – jelentette be a Királynő. Beju az anyjához lépett. Átölelte a vállát, szinte támogatva a nőt. – Kivéve a szavazást… annak még nincs vége – mondta. – Hagyjuk, hogy a nép döntsön. Wila Prammit választották meg Gala kormányzójának, elsöprő fölénnyel. Beju Herceg feladta a

versenyt, és a nő mellé állt. Kimondta a mindent eldöntő szót Deca Brunról, leleplezve annak szövetségét Gibával, és a Szülőbolygó Társasággal. Miután Elan beszélt Wila Prammival, ő is a nőt támogatta, s a hegylakók mind rá szavaztak.

Fejezet Wila megválasztását az utcán ünnepelte a nép. A városiak és a hegylakók örömrivalgással és

énekléssel ünnepeltek együtt. Habár Gálán a lázadás veszélye állt fenn, mégis elérték, hogy a hatalomátvétel békésen zajlott le.

A Jediknek immár semmi dolguk nem maradt. Qui-gon nem örült annak a hírnek, hogy Xanatos keze is benne volt a bolygón történtekbe. Egykori tanítványa bizonyára tudta, hogy Obi-van és Qui-gon az a két Jedi, akiket a béke őreiként küldtek Gálára. És a régi ellenség eljöhet, hogy megkeresse őt. Qui-gon nem akarta veszélyeztetni a békét Gálán. Jobbnak tűnt, ha eltűnik a galaxisban.

Qui-gon a Királynő hálótermébe indult, az utolsó audienciájára. Amikor belépett, a Királynő az ablaknál állt, és Galu városát nézte. Csillámló selyemből készült, sötétkék palástot viselt. Nem voltak rajta ékszerek, hosszú haját pedig egyszerűen befonták. A betegség jelei még elhomályosították kissé a szépségét, Qui-gon azonban már felfedezte az egészség jeleit fakó arcszínében és tekintetének tisztaságában.

– Önök valami különlegeset adtak nekem, Qui-gon, valami olyat, amire már nem is számítottam – szólalt meg. – Élni fogok, és láthatom, amint az örökségem kibontakozik. Beju jobb életet fog találni magának. – Bánatosan elmosolyodott. – Ezt ő még bizonyára nem értette meg, de nincs kétségem afelől, hogy így történik. Gala pedig szabad lesz, és békében él.

– Beszéltem Elánnal – biccentett Qui-gon. – Visszatér a hegyek közé, de erős szövetséget kovácsolt Wilával. Nem hiszem, hogy ezután is ugyanúgy elhatárolja majd magát mindentől, mint korábban.

– Én is beszéltem Elánnal – mondta a Királynő. –Figyelemreméltó ifjú hölgy. Nem egyezett bele abba, hogy felvegye a Tallah nevet, de fontolóra veszi. De persze, csakis a szülei neve mellé venné fel. Hát, eléggé makacs.

– És Jono? – kérdezte Qui-gon. – Obi-van aggódik miatta. – Még így is, hogy Jono elárulta őt… – mosolyodott el a Királynő. – Nos, mindannyiunknak jobb, ha

megbocsátunk. Jono büntetésben részesül… vagy legalábbis a fiú ezt büntetésnek fogja látni. Visszaküldöm a családjához, és földművelést fog tanulni. Ugyanolyan lesz, mint bárki más.

– És talán megtanul valamit a szabadság hasznáról is – jegyezte meg Qui-gon. – Remélem – értett egyet a Királynő. – Remélem, éppúgy, mint mi mindannyian. Egy pillanatig Qui-gon arcát tanulmányozta. – A dolgok jól végződtek. Bevégezte a küldetését. Mégis szomorúnak tűnik. – Nem csupán annak tűnök, szomorúságot is érzek – egészítette ki Qui-gon a nő szavait. – Próbáltam

megérteni, miért. Néha a saját szívünk marad rejtély előttünk. A Királynő bólintott. – Csak kérdezze Bejut. A fiam most kezdi megérteni önmagát. – Sokat gondolkodtam azon, mit hagyok hátra, miután meghalok – mondta Qui-gon a nőre nézve.

–Világról világra utazok. A kapcsolatom mindegyikkel oly múlandó. Mi az én örökségem? A Királynő újra elmosolyodott. Kinyújtotta a két karját, mintha magához akarná ölelni az alant

elterülő várost. Odakinn emberek siettek munkába, vagy éppen gyülekeztek a tereken, beszélgettek az utcasarkokon. Békés, és egyben nyüzsgő látkép volt.

– Ez az öröksége – felelte a nő gyengéd hangon. Semmi többet nem mondott. Qui-gon azonban megértette a szavak jelentésének minden árnyalatát. Azóta, hogy először lépett a Gala bolygóra, a megfejtés már benne lappangott, szilárdan és erősen. Mint Jedi, igazságot és tiszteletet hagyott maga után. Nem számít, hogy a lábnyomai eltűnnek majd, vagy évek múltán senki sem emlékszik majd arra a két Jedire, akik segítettek biztosítani a békés átalakulást a bolygójukon. Csak a békére emlékeznek majd, és ez éppen elég.

És ráadásul Obi-van mellette van. Minden küldetéssel egyre inkább meggyőződhet arról, hogy padavanja rendkívüli képességű, még a Jedik között is az.

Amit ő megtanul, az tovább él. Ez az örökség éppen elég. És minden bizonnyal még több örökséget is találhatna. Qui-gon már jó ideje a Királynőnél volt. Obi-van a Tanácsteremben ült Elánnal és Bejuval. A másik

kettő nem szólt egymáshoz. Viso kérte meg mindkettejüket, hogy találkozzanak a teremben. Obi-van kíváncsi volt rá, mit tervez a tanácstag.

Viso belépett a terembe. Hátravetette a csuklyáját, és tejszerűen homályos szemével rájuk pillantott; ezek a szemek nem láttak, mégis tudták, hová kell tekinteni.

– Köszönöm, hogy eljöttetek – köszöntötte őket. –Valamit mutatni akarok nektek. Neked is, Obi-van. Követték a kék falú szobába. Viso utasította Elánt, hogy álljon a középső négyzetbe. Amint a nő talpa érintette a jelet, az erőforrások izzani kezdtek a falon. Fénysugarak törtek elő. Elan

ezüst hajába belekaptak a fények, ezüstös kék glóriát fonva feszült arca köré.

Az arany fénysugarak hirtelen vették körül, és körözni kezdtek egyre gyorsabban és gyorsabban. Aztán megtörtek egy táncoló fénynyalábon.

Elan ragyogni látszott. És akkor Obi-van meglátta. A nő szíve fölött egy korona körvonalai rajzolódtak ki.

– Látod, Elan Tallah? – kérdezte Viso. – Te vagy Elan Hercegnő. Elan lepillantott a mellkasán lévő árnyra. Megérintette, majd eltartotta a kezét, és az arany fénysugár

táncát figyelte. Aztán kilépett a négyzetből. A fénysugarak visszahúzódtak. A fal színe eltompult. A szoba ismét üresen állt.

– Az utolsó hercegnő – mondta Elan. Viso Bejuhoz fordult. – Elkísérhetlek a szobádba, Hercegem? Beju nyelt egyet, majd megrázta a fejét. – A nevem Beju. Elan elmosolyodott, és a kezét nyújtotta a fiú felé. – Gyere, fivérem. Sétáljunk együtt. Obi-van figyelte, ahogy Elan és Beju együtt hagyták el a termet, Viso pedig követte őket. Elan és Beju egész elképzelése megváltozott arról, mit hagytak rájuk a szüleik. Új ösvényt

kovácsoltak, feladva az örökséget, amely nem a pozíciójukon, hanem az egyéniségükön alapult. Amely, Obi-van szerint, a nagyság igazi jele volt. És ő is egy olyan ösvényre tévedt, amit nem látott előre. A Jedi Kódex sokkal inkább a része volt,

mint Elánnak és Bejunak a Tallah örökség. Az ő kötelékei sem voltak kevésbé fontosak. És talált egy váratlan dolgot is a küldetésben, jött rá Obi-van. Megújult a céltudatossága. Amikor megfordult, Qui-gont pillantotta meg az ajtónyílásban, aki rá várt. Azt kívánta, bárcsak

elmondhatná Qui-gonnak a megújult elkötelezettség érzését, és beszélhetne azokról a kérdésekről, amelyekkel az idő alatt küzdött, míg Qui-gon távol volt; kérdésekről az örökségét illetően, és arról, mit is jelent ez.

Mestere azonban igen komolynak tűnt. Obi-van tudta, hogy Qui-gon már az utazás miatt nyugtalankodik. A következő küldetés már várja őket. Qui-gon elmondta Obi-vannak, hogy arra kell összpontosítaniuk. Új kérdések és új küzdelmek álltak előttük.

„Mindig több a kérdés, minta válasz!”- mondta Yoda. Qui-gon félbeszakította Obi-van gondolatait. – Ideje indulnunk. Obi-van bólintott. – Készen állok.