NNCL1222-4B4v1.0

Gabriel García MárquezSzerelem kolera idején

Örvend már ez a táj,koronás istennője ragyog.(LEANDRO DÍAZ)

Ez történt most is: ha keserűmandula-illatot érzett,mindig az üldözött szerelmek sorsára gondolt.

Juvenal Urbino doktor azonnal megérezte, amintbelépett a még homályba borult házba, ahovásürgős vizitre kihívták, egy olyan esethez, amit őmár hosszú évek óta nem tekintett sürgősnek.Jeremiah de Saint-Amour, az Antillákrólodamenekült hadirokkant gyermekfotográfus,legtürelmesebb sakkpartnere egy kisaranycianid-füsttel kimentette magát az emlékezetviharaiból.A holttest, pokróccal letakarva, a megszokotttábori ágyon feküdt, s az ágy mellé tett zsámolyonott állt a tálka, amelyből a méreg kipárolgott. Apadlón, a tábori ágy lábához kötözve, egy fehérmellű nagy fekete dán dog kinyúlt teste hevert, ésmellette a két mankó. A fülledt és zsúfolthelyiségbe, mely hálószobának, egyúttallaboratóriumnak szolgált, csak az első hajnali

derengés szűrődött be még a nyitott ablakon át,de ez is elég volt ahhoz, hogy azonnalnyilvánvalóvá váljon a halál súlyos jelenléte. Atöbbi ablak és valamennyi rés rongygyal voltbetömve, illetve papírral leragasztva, amitől mégnyomasztóbbnak hatott a szoba. Egy nagy asztalállt benne, mindenféle címke nélküli üveggel ésvegyszeres edénnyel telerakva, és kétfelpattogzott ón előhívó tál is volt rajta egy vöröspapírral borított közönséges villanykörte alatt. Aharmadik óntál, a fixírtál volt a halott feje mellett.Szanaszét régi újságok és folyóiratok, oszlopokbarakott lemezek, ütött-kopott bútorok, de egyszorgos kéz mindent megtisztogatott a portól. Báraz ablakon beáradó levegő átszellőztette aszobát, akinek volt hozzá szimata, felismerhettemég a keserű mandula boldogtalanszerelem-illatának enyhe kis foszlányát. JuvenalUrbino doktorban azelőtt is többször felötlött agondolat, ha nem is úgy, mint egy előérzet, hogyez nem éppen az a hely, ahol Isten kegyelmébenhalhat meg az ember. De aztán idővel arra afeltételezésre jutott, hogy ez a rendetlenség talána Menynyei Gondviselés valamely titkos szándékaszerint való.A házban már ott volt egy nyomozó és egynagyon fiatal medikus, aki a törvényszékiorvostani gyakorlóévét végezte a városipoliklinikán; ők szellőztették ki a szobát éstakarták be a holttestet, amíg Urbino doktorravártak. Az ünnepélyes fogadtatás, amelyben

mindketten részesítették, ezúttal nem annyira atisztelet, mint inkább a részvét megnyilvánulásavolt, mivel mindenki tudta, hogy milyen szorosbarátság fűzte őt Jeremiah de Saint-Amourhoz. Anagy tekintélyű professzor mindkettőjükkel kezetszorított, ugyanúgy, mint valamennyi diákjával azáltalános klinikai órák előtt a hét minden napján,aztán hüvelykujjával és mutatóujjával megfogta apokróc szélét, mint egy szál virágot, ésszertartásos lassúsággal kitakarta a holttestet:meztelen volt, szeme nyitva, testemegmerevedve, elkékülve, kicsavart tartásban, ésmintha az előző este óta ötven évet öregedettvolna. A pupillája áttetsző volt, szakálla és hajasárga, és a hasán egy bálázócsomókkalösszeöltött régi seb forradása húzódottkeresztben. Törzse és karjai olyanok voltak, mintegy gályarabé, a mankók használata miatt, deelsorvadt lábai egy árva gyerek lábainaklátszottak. Juvenal Urbino doktor egy pillanatigelnézte őt, olyan fájdalommal a szívében, amitcsak nagyon ritkán érzett a halállal folytatottmeddő küzdelmének hosszú évei alatt.- Na, te gazfickó - mondta neki. - A nehezén mártúl vagy.Betakarta a holttestet, és újra felöltötteprofesszoros arcát. Az előző évben ünnepeltemeg a nyolcvanadik születésnapját egyháromnapos hivatalos rendezvénysorozatkeretében, és a jókívánságokat megköszönőbeszédében újra csak elhessegette magától a

kísértést, hogy visszavonuljon. Ezt mondta: "Majdlesz elég időm pihenni, ha meghalok, de ez azeshetőség egyelőre még nem szerepel a terveimközött." Noha a jobb fülével egyre rosszabbulhallott, és egy ezüstfogantyús sétabottal járt, hogylépteinek bizonytalanságát leplezze, olyandélcegen feszített a lenvászon öltönyében, amellényén keresztbe akasztott arany óralánccal,akárcsak legénykorában. GyöngyházszínűPasteur-szakálla meg az ugyanolyan színű,gondosan lesimított és középen elválasztott hajahíven kifejezte jellemét. Emlékezetének egyreaggasztóbb málladozását kis cédulákra firkáltfeljegyzésekkel próbálta kipótolni valahogy, de acédulák aztán óhatatlanul elkeveredtek aruhazsebekben, ugyanúgy, mint a műszerek, azorvosságos üvegek és ki tudja még, mi minden azorvosi táska zűrzavarában. Nemcsak a legrégibbés legkiválóbb orvos, hanem a legdélcegebb férfiis volt az egész városban. Mégis, túlságosanfölényes tudásával és azzal a naivnak egyáltalánnem nevezhető magatartással, ahogyan nevéneksúlyát kihasználta, kevesebb szeretetet váltott kiaz emberekből, mint amennyit megérdemeltvolna.A nyomozónak és a szigorló orvosnak kiadottutasítások tömörek voltak és határozottak. Nemkell felboncolni a halottat. A házban érezhetőillatból meg lehet állapítani, hogy a halál oka aciángőz volt, amit valami filmelőhívó sav idézettelő a tálban, és Jeremiah de Saint-Amour sokkal

jobban értett ezekhez a dolgokhoz, semhogyvéletlen baleset történt volna. A nyomozóaggályoskodni kezdett, mire ezzel az őrá annyirajellemző kategorikus mondattal hallgattatta el: "Nefeledje, hogy a halotti bizonyítványt én írom alá."A fiatal orvos csalódottan vette tudomásul adolgot: még soha nem volt abban a szerencséshelyzetben, hogy egy olyan hulla kerüljön akezébe, amin az aranycianid hatásáttanulmányozhatja. Juvenal Urbino doktorcsodálkozott azon, hogy az egyetemen mégegyszer sem látta őt, de gyors elpirulásaiból ésandesi kiejtéséből nyomban megértett mindent: afiatalember nyilván mostanában érkezett avárosba. Azt mondta: "Legyen nyugodt, egy-kétnap, és lesz itt valami szerelmes bolond, akimegadja magának az alkalmat." És csak amikormár kimondta, akkor ötlött fel benne, hogy aszámtalan öngyilkosság közt, amelyrevisszaemlékezett, ez volt az első ciános eset,amelynek nem valami szerelmi bonyodalom voltaz oka. Ettől a gondolattól aztán másképpencsengett a hangja.- Es amikor majd ott lesz maga előtt, figyelje meg- mondta a szigorló orvosnak: - mindegyiknekhomok van a szívében.Aztán a nyomozóhoz fordult, és úgy beszélt vele,mintha a beosztottja lenne. Utasította, hogykerüljenek el minden formaságot, még aznapdélután legyen meg a temetés, és a legnagyobbtitokban. Azt mondta:

"Majd én beszélek a polgármesterrel." Tudta,hogy Jeremiah de Saint-Amour a primitívségigigénytelen volt, és hogy fotográfusi művészetévelsokkal többet keresett, mint amennyi amegélhetéséhez szükséges volt, úgyhogy a házvalamelyik fiókjában kellett lennie annyi pénznek,amennyi bőségesen elég a temetésre.- De ha nem találnak, az se baj - mondta. -Vállalom a költségeket.Kiadta az utasítást: azt kell mondani azújságíróknak, hogy a fényképész természeteshalállal halt meg - bár arra gondolt, hogy ez ahalálhír úgysem fogja érdekelni őket. Azt mondta:"Ha kell, akkor beszélek a kormányzóval." Anyomozó, egy lelkiísmeretes és szerényrendőrségi tisztviselő, aki tudta, hogy a professzorszigorú törvénytisztelete még a legközelebbibarátait is kétségbeesésbe szokta kergetni, megvolt lepve azon a könnyedségen, ahogy JuvenalUrbino doktor átugrik a hivatalos formaságokon,hogy minél előbbre hozza a temetést. Csakegyvalamire nem volt hajlandó a doktor: hogybeszéljen az érsekkel, és kieszközölje nála, hogyJeremiah de Saint-Amourt szentelt földbetemethessék. A nyomozó, restellve a sajátszemtelenségét, megpróbálta menteni ahelyzetet.- Amennyire tudom, valóságos szent volt -mondta.- És ami még annál is ritkább eset - mondtaUrbino doktor-, egy ateista szent. De ez már

Istenre tartozik.Messze, az óváros túlsó részében megszólaltak aszékesegyház harangjai: a nagymiséreharangoztak. Urbino doktor feltette aranykeretesolvasószemüvegét, és felpattintotta lapos ésnégyszögletes zsebórájának fedelét: ha nemigyekszik, lekési a pünkösdi misét.A nagyszobában egy hatalmas, kerekesfényképező gép állt, mint amilyenek a városiparkokban voltak láthatók, és egy vászon háttér,falfestékkel rápingált tengeri naplementével, afalakon meg mindenütt ünnepi alkalmakra készültgyerekfényképek: elsőáldozási, nyuszijelmezes,vidám születésnapi képek. Urbino doktor asakktábla mellett töltött délutánok töprengőelrévedezései során láthatta, ahogy a szoba falainévről évre szaporodnak a fényképek, és sokszorfelötlött benne az a szívbe markoló gondolat,hogy ez a véletlenszerűen kialakult portrégalériatulajdonképpen a majdani város csírája, azé avárosé, amelyet ezek a tétova gyerekek fognakkormányozni és lezülleszteni, és amelyben már ahamvai sem lesznek meg a régi dicsőségnek.Az íróasztalon, egy köcsög mellett, ami tele voltegy vén tengeri medvéhez illő pipákkal, ott heverta sakktábla, egy abbahagyott partival.Bármennyire sietett is, és bármennyire komorhangulatban volt, Urbino doktor nem tudottellenállni a kísértésnek, hogy áttekintse a figurákállását. Tudta, hogy az előző esti parti az, mivelJeremiah de Saint-Amour minden délután leült

sakkozni, és legalább hárman jöttek hozzáegymás után, de minden partit végigjátszott, ésaztán a sakktáblát a figurákkal együtt betette adobozába, a dobozt meg az íróasztal fiókjába.Tudta, hogy világossal játszot, és ezúttalnyilvánvaló volt, hogy négy lépésbenmenthetetlenül veszít. "Ha bűntény történt volna.ezen a nyomon kéne elindulni - mondta magában.- Csak egyvalakit ismerek, aki ilyen mesterimatthálót tud kidolgozni." Úgy érezte, nem tudtovább élni, ha nem deríti ki, hogy ez arettenthetetlen katona, aki az utolsó csepp véréigszokott harcolni, miért hagyta abbaélete legvégső csatáját.Reggel hatkor, amikor már az utolsó kört rótta, azéjjeliőr egy rajzszöggel kitűzött cédulát pillantottmeg a ház utcai kapuján. Menjen be kopogtatásnélkül, és értesítse a rendőrséget. Nemsokáramegjelent a nyomozó a szigorló orvossaly és azösszetéveszthetetlen keserűmandula-illat ellenéreközösen átkutatták a házat, hátha találnakvalamit, ami egyértelmű magyarázatot ad azesetre. És most, az alatt a néhány perc alatt,amíg Urbino doktor a befejezetlen sakkpartittanulmányozta, a felügyelő az íróasztal papírjaiközt ráakadt egy borítékra, melynek címzése dr.Juvenal Urbinónak szólt, és melyen annyiviaszpecsét volt, hogy darabokra kellett tépni:csak így tudták kiszedni belőle a levelet. Az orvoselhúzta az ablak elől a fekete függönyt, hogyjobban lásson, gyorsan átlapozta az illedelmes

kézírással mindkét oldalán teleírt tizenegypapírlapot, aztán, amikor az első bekezdéstelolvasta, tudta már, hogy el fogja mulasztani apünkösdi szent áldozást. El-elakadó lélegzettelolvasott, időnként több oldalt is visszalapozva,hogy felvegye az elejtett fonalat, és amikor a levélvégére ért, olyan volt az arca, mintha nagyonmeszsziről és hosszú idő után tért volna vissza.Hiába próbálta leplezni: látszott rajta, hogyegészen lesújtotta a levél; ajka ugyanolyan kékrevált, mint a holttest, és amikor összehajtotta alevelet, és betette a mellényzsebébe, nem tudotturalkodni ujjainak reszketésén. Ekkor eszébejutott, hogy ott van a felügyelő és a fiatal orvos is,és rosszkedvének ködén át rájuk mosolygott.- Semmi különös - mondta. - Csak az utolsórendelkezései.Ez csak félig volt igaz, de ők egészen elhitték,mivel Urbino doktor utasította őket, hogy emeljékfel a padló egyik rögzítetlen kőkockáját: alatta ottvolt egy kopott fedelű notesz, benne apáncélszekrény zárjának kódjával. Nem találtakannyi pénzt, amennyit vártak, de a temetésre ésegyéb apró kiadásokra bőven elég volt. Urbinodoktor akkor már tudta, hogy az Evangélium előttnem fog odaérni a székesegyházba.- Amióta az eszemet tudom, ez a harmadik eset,hogy elmulasztom a vasárnapi misét - mondta. -De Isten megértő.Úgyhogy inkább ott maradt még néhány percre,elrendezni az összes részletet, pedig alig várta

már, hogy a levél bizalmas közléseit megossza afeleségével. Vállalta, hogy értesíti a városban élőszámos Karib vidéki menekültet, hátha megakarják adni a végtisztességet annak azembernek, aki a legtiszteletreméltóbb,legtevékenyebb és legradikálisabb voltvalamennyiük közül, még ha - mint utólag nagyonis kiderült - át is engedte magát akiábrándulásnak. Ugyancsak vállalta, hogy értesítia sakkpartnereket, akik közt nagynevűszakemberek és'névtelen munkások egyarántvoltak; meg másokat, akik nem tartoztak ugyan aszűk baráti körhöz, de a temetésen nyilván ottakarnak lenni. Amikor még nem ismerte abúcsúlevelet, elhatározta, hogy ő lesz az első, akielmegy, de miután elolvasta, már semmiben semvolt biztos. Egy gardéniakoszorút mindenesetreküldet majd neki, hátha az utolsó pillanatbanmégiscsak megbánta a bűnét. A temetés délutánötkor legyen, a forróság hónapjaibanlegalkalmasabb órában. Ha szükség lenne rá, délitizenkettőtől ott lesz Lácides Olivella doktor,kedves tanítványa vidéki házában, aholdíszebéden fogják megülni Olivella doktorszakmai ezüstlakodalmát.Juvenal Urbino doktornak könnyen követhetőnapirendje volt, amióta elmúltak az ifjúkor viharosévei, és olyan tiszteletet és megbecsülést vívott kimagának, mint senki más az egész megyében.Az első kakasszóra már föl is kelt, és nyombanbevett néhányat a titkos pirulái közül.

Élénkítőszernek kálium-bromidot szedett, esősidőben szalicilos orvosságokat a csontfájdalmakellen, szédülés ellen rozskivonatcseppeket,altatónak belladonnát. Óránként bevett valamit,mindig titokban, mert hosszú orvosi és egyetemitanári pályafutása alatt mindig ellene volt annak,hogy az öregséget gyógyszerekkel tegyékelviselhetőbbé. A mások fájdalmait könynyebbentűrte, mint a sajátjait. Mindig ott volt a zsebébenegy kámforos párnácska, amiből nagyokatszippantott, ha senki se látta, hogy enyhítsenazon a félelmen, ami a sok magába hánytorvosság miatt kínozta.Egy órát töltött a dolgozószobájában, amígfelkészült az általános belgyógyászati órájára,melyet hétfőtől szombatig minden reggelpontosan nyolc órakor tartott meg az OrvosiEgyetemen, egészen a halála előtti napig. Nagyfigyelemmel követte az irodalmi újdonságokat is,melyeket párizsi könyvkereskedője postán küldöttmeg neki, vagy melyeket a helybelikönyvesboltosa Barcelonából hozatott meg aszámára, bár a spanyol nyelvű irodalomra nemfigyelt úgy oda, mint a franciára. De semmiképpensem reggelente olvasta őket, hanem a sziesztautáni órában, és este, elalvás előtt. A felkészülésután negyedórás légzési gyakorlatot végzett afürdőszobában, a nyitott ablak előtt, és mindigarrafelé fordította a fejét, ahonnan akakaskukorékolás hallatszott, mert onnan jött alegfrissebb levegő. Aztán megfürdött, rendbe

hozta a szakállát, és pomádéval bekente abajszát a valódi Farina Gegenüber Kölni Vízillatpárájában, felvette a mellényes, fehérlenvászon öltönyét, hozzá a puhakalapot, ésbelebújt magas szárú kordováncipőjébe.Nyolcvanegy éves korára is megőrizte azt akönnyed és élénk modort, amit Párizsból hozottmagával, amikor nem sokkal a nagy kolerajárványután hazaérkezett, és jól fésült haja is olyan volt,mint ifjúkorában, a középen húzott választékkal,csak most már alumíniumszürke. Altalában együttreggelizett a családjával, de a maga különétrendje szerint: fehérürömvirágból főtt teát, hogyrendben tartsa a gyomrát, és egy fej fokhagymát,amit maga hámozott le gerezdenként és rágcsáltel lelkiismeretesen egy nagy szelet kenyérrelegyütt, hogy megelőzze a szív fulladásait. Ritkánvolt úgy, hogy óra után ne lett volna valamielintéznivalója városatyai feladataival vagyhitbuzgalmi akcióival vagy művészeti és szociáliskezdeményezéseivel kapcsolatban.Majdnem mindig otthon ebédelt, tíz percigsziesztázott a belső udvar teraszán, félálombanhallgatva a mangófák lombja alól a cselédlányokénekét, az utcai árusok kiáltozását, a kikötőbőlolajszag kíséretében odaszűrődő motorzajokat,melyeknek foszlányai úgy röpködtek a ház falaiközt a forró délutánokon, mint valami rothadásraítélt angyalok. Aztán egy órán keresztül a frissenérkezett könyveket olvasta, főleg regényeket éstörténeti munkákat, és francia-, valamint énekórát

adott a szelídített papagájnak, amely már évekóta a város egyik nevezetessége volt. Négyórakor, miután megivott egy nagy korsó jegeslimonádét, elindult, hogy meglátogassa a betegeit.Idős kora ellenére sem volt hajlandó odahívni abetegeket a rendelőjébe, hanem továbbra is ő jártel hozzájuk, mint mindig, azoktól az időktőlkezdve, amikor a város annyira meghitt kis fészekvolt még, hogy gyalog is el lehetett jutni bármelyikpontjára.Az Európából való első hazatérése óta a kétlovas,fedett családi hintóval járt - két aranysárga pej volteléje fogva -, de amikor ez a hintó felmondta aszolgálatot, egyfogatú, nyitott hintót vett helyette,és azzal járt azután is, fittyet hányva a divatnak,hogy a hintók 'már kezdtek eltünedezni a világból,és a városban is csak azok maradtak meg,amelyeken a turistákat kocsikáztatták, vagyamelyek a koszorúkat hordták a temetőbe. Nohanem volt hajlandó nyugdíjba menni, tisztában voltvele, hogy csak a reménytelen esetekhez hívjákki, de úgy gondolta, hogy ez is a szakorvositevékenység egyik formája. A beteg külsejealapján meg tudta mondani, hogy mi a baja, ésegyre bizalmatlanabb volt a hivatalos gyógyszerekiránt, a sebészet előretörését pedig aggasztónaktartotta. Azt mondta: "A sebészkés azorvostudomány kudarcának legékesebbbizonyítéka." Úgy gondolta, hogy tulajdonképpenminden gyógyszer méreg, és hogy amindennapos élelmiszerek hetven százaléka

előbbre hozza a halált. "Mindenesetre - szoktamondani az éráin - azt a keveset, amit azorvostudomány tud, alig néhány orvos túdja." -Ifjúkori lelkesedéséből egy olyan nézetre tért át,melyet ő maga fatalista humanizmusnak nevezett:"Mindenki a maga halálának ura, és az egyetlen,amit tehetünk, ha eljön az óra, az, hogyhozzásegítjük a félelem- és fájdalommenteshalálhoz." De e szélsőséges nézetek ellenére,melyek már hozzátartoztak a helyi orvosifolklórhoz, régi tanítványai még akkor isvisszajártak hozzá egy-egy tanácsért, amikor márbeérkezett orvosok voltak, mert el kellettismerniük, hogy, mint akkoriban mondták, klinikaiszeme van. Egyébként mindig is drága és csakbizonyos körök számára elérhető orvos volt, éspácienseinek zöme az Alkirályok negyedénekvilláiban lakott.Olyan pontos napirendje volt, hogy a feleségemindig tudta, hova üzenjen utána, ha valamisürgős ügy adódott a délután folyamán. Fiatalkorában még elüldögélt a Parókia kávéházban azesti hazamenetel előtt: ott tökéletesítettesakktudását apósának cimboráival és néhányKarib-tengeri menekülttel. De az új századkezdete óta nem járt már el a Parókia kávéházba,viszont országos sakkbajnokságokat szervezett aTársaskör égisze alatt. Ekkoriban érkezett meg avárosba Jeremiah de Saint-Amour, már bénatérddel, de még gyermekfotográfusi művészetenélkül, és három hónapon belül mindenki, aki

csak egy futót is arrébb tudott tenni a sakktáblán,kivétel nélkül ismerte, mert senkinek se sikerültmegvernie. Juvenal Urbino doktor számáravalóságos csoda volt ez a találkozás, egy olyanpillanatban, amikorra a megfékezhetetlensakkszenvedély már végleg a hatalmába kerítette,és alig akadtak ellenfelek, akikkel csillapítani tudtaaz éhségét.Neki köszönhető, hogy Jeremiah deSaint-Amourból az lett közöttünk, aki lett. Urbinodoktor fenntartás nélkül a pártfogásába vette,mindenben jótállt érte, és még annyi fáradságotsem vett, hogy megtudja, kicsoda, mi afoglalkozása, miféle dicstelen háborúból került ideígy megrokkanva és ilyen gyámolatlanul. Végül afényképészműterem berendezéséhez szükségespénzt is ő adta neki kölcsön, amit aztán Jeremiahde SaintAmour egy zsinórárus precizitásávalfizetgetett vissza neki, az utolsó fillérig, attólkezdve, hogy a magnézium villanófényébenlefényképezte az első ijedt gyereket.Mindennek a sakk volt az oka. Eleinte este hétkorültek le játszani, vacsora után, és az orvos, azellenfél jelentős fölénye miatt, megfelelő előnytkapott, ami aztán fokozatosan csökkent, amígegyformán nem játszottak. Később, amikor donGalileo Daconte megnyitotta az elsőmozgóképszínházat egy udvarban, Jeremiah deSaint-Amour lett az egyik legbuzgóbb látogatója,és már csak olyan estéken sakkoztak, amikornem volt mozielőadás. Addigra már úgy

összebarátkozott az orvossal, hogy az a moziba iselkísérte, de a felesége soha nem ment vele,részben azért, mert nem volt türelme odafigyelni abonyolult históriákra, részben pedig azért, mertmindig is az volt a véleménye, és pusztán aszimatja alapján, hogy Jeremiah de Saint-Amournem az az ember, akinek a társasága bárkiszámára is megfelelő lehet.A napirend csak vasárnap változott. Elment aszékesegyházba, a nagymisére, aztán hazament,és egész nap otthon maradt; az udvar teraszánpihent, és olvasgatott. Ritkán fordult elő, hogy apihenőnapján kiment volna valamelyik betegéhez,hacsak nem valami rendkívüli esetről volt szó, ésmár sok éve úgy volt, hogy társasági meghívást iscsak akkor fogadott el, ha végképp nem tudottkibújni alóla. Azon a pünkösd vasárnapon, avéletlenek ritka összejátszása révén, kétkülönleges esemény történt: barátjának halála ésegyik kiváló tanítványának ezüstlakodalma. Mostmégis, ahelyett hogy egyenesen hazament volnaJeremiah de Saint-Amour halálánakmegállapítása után, ahogy eredetileg tervezte,engedett a kíváncsiságnak, és hagyta, hogymásfelé sodorja.Ahogy felszállt a hintóra, újra átfutotta abúcsúlevelet, és odaszólt a kocsisának, hogyvigye el a hajdani rabszolganegyednek egybizonyos, soha nem látott utcájába. Olyanszokatlan volt ez a kívánság, hogy a kocsisjobbnak látta tisztázni, nem történt-e valami

félreértés. Nem történt: a cím ott állt világosan, ésannak, aki leírta, minden oka megvolt rá, hogynagyon is jól ismerje. Urbino doktor akkorvisszalapozott az első oldalig, és újra elmerült akínos vallomások áradatában; ha el tudta volnahitetni magával, hogy nem egy megháborodottelme képzelgései, az egész élete megváltozottvolna tőlük, még ebben az idős korában is.Az ég kora reggeltől kezdve borúsra fordult,felhők lepték be, és lehűlt a levegő, de látszott,hogy délig legalábbis nem fenyeget az eső. Hogyaz utat valamelyest lerövidítse, a kocsis behajtottaz óváros kövezett sikátoraiba, ahol aztánsokszor meg kellett állnia, hogy a ló vissza nehőköljön a pünkösd vasárnapi szertartásrólhazatérő kollégiumi osztályok és kongregációsgyülekezetek hömpölygő tömegétől. Az utcákpapírgirlandokkal és -virágokkal voltak feldíszítve,muzsika szólt, a házak erkélyeiről pedig színesnapernyős és fodros muszlinokba öltözött lányoknézték az ünnepi kavargást. A Székesegyházterén, ahol az afrikai pálmafák és az új,gömbburás kandeláberek közt alig látszott a HazaFelszabadítójának szobra, a mise után atemplomból kiözönlő sokaság miattösszetorlódtak az autók, és a Parókia kávéházpatinás és zajos termeiben egy szabad széket selehetett találni. Hintó csak egy volt: Urbinodoktoré; könnyen meg lehetett különböztetni attólaz egy-két hintótól, ami a városban mégmegmaradt, mert lakkozott teteje a régi fényében

csillogott, és fém alkatrészei bronzból voltak, hogyne egye meg őket a salétrom; rúdja és kerekeipirosra festve, aranyszegéllyel, mintha a bécsiOpera gálaestjére vinné utasát. Es miközben alegfinnyásabb családok is beérték már azzal,hogy kocsisukon tiszta ing legyen, ő továbbra ispenészzöld bársonylibériában ésoroszlánszelídítő-cilinderben járatta a kocsisát; ésez nemcsak anakronisztikusnak hatott, hanem aKarib-tenger partjának kánikulájában meglehetősirgalmatlanságnak is.Bár szinte megszállottan szerette a városát, ésjobban ismerte, mint bárki más, Juvenal Urbinodoktornak nagyon ritkán volt rá oka, mint azon avasárnapon, hogy nyíltan bemerészkedjen ahajdani rabszolganegyed éktelen zsivajába. Akocsisnak jó néhány vargabetűt meg kellett tenniea hintóval, és minduntalan kérdezősködnie kellett,amíg végre rátalált a megadott címre. Urbinodoktor most közelről érezte a mocsárvigasztalanságát, baljós csendjét,vízihulla-szellentéseit, melyeknek löketeiolykor-olykor, álmatlan hajnalokon a kertjázminillatába keveredve a hálószobájába isfölhatoltak, és olyankor úgy fogadta őket, mint amúlt fuvallatát, amelynek már semmi köze azéletéhez. De az az émelyítő bűz, amit a nosztalgiaolyan sokszor illattá enyhített, elviselhetetlenvalósággá változott, amikor a hintó nagyokatzökkenve begurult a sárral borított utcákba, aholdögkeselyűk marakodtak a húscafatokon, amiket

a kiáradt víz sodort oda a vágóhídról. AzAlkirályok negyedével ellentétben, ahol téglábólépültek a házak, itt szürkére fakult, bádogtetősfaviskók sorakoztak, és legtöbbjük cölöpökön állt,hogy a nyitott szennyvízcsatornákon keresztül,melyeket a spanyolok hagytak itt örökségbe, el neöntse őket a tengerár. Mindenütt a cudarnyomorúság, de a mocskos tavernákból aszegények istentelen és pünkösdtelen vigasságátkísérő muzsika fergeteges hangjai áradtak ki azutcára. Mire végre megtalálták a címet, már többfalka pucér kölyök szaladt mellettük, csúfolták akocsist a színházi jelmezéért, az meg kénytelenvolt szétcsapni köztük az ostorával. Urbino doktor,aki egy diszkrét látogatásra készült, túl későndöbbent rá, hogy nincs veszélyesebbegyügyűség, mint az, ami az ő korában uralkodikel az embereken.A számozatlan ház külsején nem volt semmiolyan, ami megkülönböztette volna anyomorúságosabb szomszéd házaktól, csak acsipkefüggönyös ablak és az ajtó, ami egy régitemplomból származott oda. A kocsis bezörgetettaz ajtókopogtatóval, és csak akkor segítette le azorvost a hintóból, amikor meggyőződött róla, hogyjó helyen járnak. Az ajtó ugyanis zajtalanul kinyílt,és a benti félhomályban ott állt egy érett asszony,talpig feketében és egy szál piros rózsával ahajában. Kora ellenére - legalább negyvenévesvolt - még mindig büszkén viselte mulatt nőiségét,aranybarna, kegyetlen szemekkel és göndör

hajával, mely úgy rátapadt a koponyájára, minthaegy vasgyapot sisakot hordana a fején. Urbinodoktor nem ismert rá, pedig afényképészműteremben folytatott sakkpartikködén át jó néhányszor látta már, és egyszernéhány levél kinint is fölírt neki váltóláz ellen.Kezét, melyet üdvözlésül odanyújtott, az asszonya két keze közé fogta, nem anynyira azért, hogyviszonozza az üdvözlést, mint inkább, hogybesegítsé a házba. A nagyszobának olyan volt alevegője, mintha erdőben járna, még az erdőláthatatlan zsongása is hallatszott benne;zsúfolásig meg volt tömve bútorokkal éscsecsebecsékkel, minden ott, ahol a legjobb helyevolt. Urbino doktor keserűség nélkül gondoltvissza egy párizsi régiségboltra, egy hétfői napra,még egy múlt századi őszön, a Montmartre utca26. Szám alatt. Az asszony Íeült vele szemben,és nagyon hibás spanyol kiejtéssel megszólalt.- Isten hozta, doktor úr - mondta. Nem vártamilyen hamar.Urbino doktor úgy érezte, elárulták. Aztán aszívével kezdte fürkészni az asszonyt, mélygyászát, fájdalmának méltóságát, és akkormegértette, hogy felesleges ez a látogatás, mertaz asszony mindarról, ami Jeremiah deSaint-Amour búcsúlevelében meg van írva ésindokolva, többet tud őnála. Így is volt. Aligegy-két órával a halála előtt még együtt volt vele,ugyanúgy, mint minden este, majdnem húsz évenát, olyan odaadással és alázatos gyöngédséggel,

ami már nagyon hasonlított a szerelemhez, éserről még csak sejtelme sem volt senkinek ezenaz álmos megyeszékhelyen, ahol még azállamtitkok is köztudottak voltak. Egyport-auprince-i szegénykórházban ismerkedtekmeg, abban a városban, ahol az asszonyszületett, és ahol Jeremiah de Saint-Amour aszökése utáni első éveket töltötte; aztán, egy évrerá, hogy a férfi ideérkezett, utánajött egy rövidlátogatásra, bár mindketten tudták, pedig egy szótsem beszéltek róla, hogy a látogatás nem fogvéget érni. Hetenként egyszer ő takarította ki ésrakta rendbe a laboratóriumot, de még alegsandább szomszédok sem tévesztették összea látszatot a valósággal, mivel másokhozhasonlóan ők is úgy vélték, hogy a rokkantságnemcsak a járásra tette képtelenné Jeremiah deSaint-Amourt. Urbino doktor, komolyorvostudományi érvek alapján maga is ígyvélekedett róla, és soha nem hitte volna el, hogybarátnője van, ha ő maga fel nem fedi a titkot alevelében. Azt azonban mindenképpen nehéz voltfelfognia, hogy két szabad és múlttalan felnőtt,egy magába forduló társadalom előítéleteinekperemén, miért választotta a tiltott szerelemkockázatát. Az asszony megmagyarázta: "Ígyszeretett élni." Másrészt, a rejtett kapcsolatot,amely egy olyan férfihoz fűzte, aki sohasem voltegészen az övé, és amelyben nem is egyszermegismerték a boldogság pillanatig tartórobbanásait, nem úgy fogta fel, mint valami kínos

dolgot. Sőt: az élet arra tanította meg, hogy talánez az eszményi kapcsolat.Az előző este moziba mentek, külön-külön, éskülön is ültek, ahogy szoktak, havonta legalábbkétszer, amióta don Galileo Daconte olaszbevándorló mozgóképszínházat létesített egyXVII. századi kolostor romjai közt, a szabad égalatt. A film az előző év nagy regényújdonságábólkészült, melyet Urbino doktor a háborúbarbárságától lesújtva olvasott el: Nyugaton ahelyzet változatlan. Aztán a laboratóriumbantalálkoztak; az asszony látta rajta, hogyszórakozott és levert, de arra gondolt, hogy asárban haldokló sebesültek brutális látványamiatt. Hogy fölvidítsa, kihívta egy sakkpartira,Jeremiah de Saint-Amour meg az ő kedvéértbelement, de figyelmetlenül játszott, perszevilágossal, míg rá nem jött, nála jóval hamarabb,hogy négy lépés, és elvesztette a partit: ekkordicstelenül feladta a küzdelmet. Az orvos így tudtameg, hogy az utolsó ellenfél ez az asszony volt,nem pedig Jerónimo Argote tábornok, ahogygondolta. Elképedve mondta:- Mesterjáték volt!Az asszony azonban azt bizonygatta, hogy eznem az ő érdeme volt, csak azért történt, mertJeremiah de Saint-Amour, már a halál ködébentévelyegve, kedvetlenül rakosgatta a figurákatide-oda a sakktáblán. Amikor abbahagyta a,partit, úgy negyed tizenkettő felé, mert már végetért az utcabál és csend volt, Jeremiah de

Saint-Amour megkérte őt, hogy hagyja magára.Levelet akart írni Juvenal Urbino doktornak, akit alegtiszteletreméltóbb embernek tartott valamennyiismerőse közül, és szívbéli barátjának, ahogymondani szokta, noha csak egy közös vonásukvolt: szenvedélyük a sakk iránt, amit egyikük semtekintett tudománynak, hanem az értelempárbeszédének. Ekkor az asszony megértette,hogy Jeremiah de Saint-Amour végére ért azagóniájának, és csak annyi ideje van hátra, hogymegírja a levelet. Az orvos alig akart hinni afülének.- Szóval maga tudta! - kiáltott fel.Nemcsak tudta, ismerte be az asszony, hanemmég segített is neki, hogy könnyebben el tudjaviselni az agóniát, és ezt ugyanazzal aszerelemmel tette, mint amivel a boldogsághozsegítette hozzá. Mert ez volt az utolsó tizenegyhónap: keserves agónia.- Kötelessége lett volna szólni valakinek - mondtaaz orvos.- Nem tehettem meg vele - mondta az asszonymegbotránkozva -: nagyon szerettem.Urbino doktor, aki azt hitte, hogy már mindenthallott az életben, ilyet még sohase hallott,ráadásul ilyen egyszerű szavakkal kimondva.Szembenézett vele, mind az öt érzékével, hogyúgy vésse be az emlékezetébe, ahogy abban apillanatban ott van előtte: mint egy folyamibálvány, mozdulatlanul a fekete ruhában,kigyószemével és a füle mögé tűzött rózsával.

Sok évvel azelőtt, még Haiti szigetén, valahol egyelhagyatott tengerparton, ahol meztelenülfeküdtek egymás mellett egy szerelmes együttlétután, Jeremiah de SaintAmour egyszer csakfölsóhajtott: "Nem fogok megöregedni." Ő azthitte, azt akarja ezzel mondani, hogy hősiesenküzdeni fog az idő romboló munkája ellen, mire aférfi eloszlatta a félreértést: elhatározta, hogyhatvanéves korában öngyilkos lesz, és nincs azaz erő, ami ettől visszatartja.És abban az évben, január huszonharmadikán,betöltötte a hatvanadik évét, és akkor kitűztemaga elé a végső határidőt: pünkösd szombatját,amely, lévén a Szentlélek napja, a városlegnagyobb ünnepe volt. Az előző éjszakánakegyetlen olyan mozzanata sem volt, amit azasszony ne tudott volna jó előre, hiszen gyakranbeszéltek róla, együtt szenvedve el a napokkönyörtelen áradatát, melyet már egyikük setudott feltartóztatni. Jeremiah de Saint-Amouroktalan szenvedéllyel szerette az életet, szerettea tengert és a szerelmet, szerette a kutyáját és őt,és ahogy közeledett a kijelölt nap, úgy süllyedtegyre mélyebbre a kétségbeesésben, mintha nemő maga határozta volna el, hogy véget vet azéletének, hanem a sors kényszerítené rá.- Tegnap este, amikor magára hagytam, már nemis volt ezen a világon - mondta az asszony.A kutyát is el akarta vinni magával, de Jeremiahde Saint-Amour elnézte a mankók mellettszunnyadó állatot, és megcirógatta az ujjai

hegyével. Azt mondta: "Sajnálom, de MisterWoodrow Wilsonnak velem kell jönnie." Megkérteaz asszonyt, kötözze hozzá az ágy lábához, mertő máris hozzákezd a levélhez, és az asszonyengedelmeskedett, de csak egy hamis csomóvalkötötte meg, hogy ki tudja szabadítani magát. Ezvolt az egyetlen hűtlenség, amit vele szembenelkövetett, ezt is igazolta az a vágya, hogy a kutyatéli szemében továbbra is ott láthassa a gazdáját.De Urbino doktor félbeszakította, és megmondtaneki, hogy a kutya nem szabadította ki magát. Azasszony azt mondta: "Akkor nem akartkiszabadulni." És megörült ennek, mertszívesebben gondolt vissza halott szerelméreúgy, ahogyan ő kérte az előző este, amikorfélbeszakította a levélírást, és felnézett rá,utoljára.- Egy szál rózsával emlékezz rám - mondta neki.Valamivel éjfél után ért haza. Úgy, ahogy volt,ruhástul végigdőlt az ágyon, és rágyújtott egycigarettára, aztán egyikről a másikra gyújtott, hogyidőt adjon neki a levél befejezésére, hiszen tudtaő, hogy milyen hosszú és gyötrelmes az a levél,és három óra felé, amikor vonítani kezdtek akutyák, föltette főni a kávénak való vizet, tetőtőltalpig feketébe öltözött, és levágta az udvaron ahajnal első rózsáját. Urbino doktor érezte már,hogy milyen viszolygással fog mindig isvisszagondolni erre a menthetetlen asszonyra, ésúgy gondolta, azzal is tisztában van, hogy miért:csak az tudja ilyen szelíden fogadni a fájdalmat,

akinek nincsenek elvei.Az asszony aztán egyéb okokat is szolgáltatottneki a viszolygásra, amíg ott volt nála. Atemetésre nem megy el, mert így ígérte abarátjának, noha Urbino doktor ennek épp azellenkezőjét vélte kiolvasni a levél egyikbekezdéséből. Egy könnycseppet sem fog ejteni,nem fogja tönkretenni hátralévő éveit, lassú tűzönfőve az emlékezet kukaclevesében, nem fog élveeltemetkezni e között a négy fal között, és aszemfödőjét hímezni, ahogy azt a helybéliözvegyasszonyoktól elvárják. Eladja Jeremiah deSaint-Amour házát, ami mostantól kezdvemindenestül az övé, ahogy az a levélben meg vanírva, és továbbra is itt fog élni, egyetlen zokszónélkül, a szegényeknek ezen az emésztőtelepén,ahol boldog volt.Urbino doktor fülében egészen hazáig ottvisszhangzottak az asszony szavai: "aszegényeknek ezen az emésztőtelepén". Ameghatározás nem volt alaptalan. Hiszen a város,az ő városa az maradt, ami volt, kiszakadva azidőből: kamaszkora éjszakai rettegéseinek ésöngerjesztett gyönyörűségeinek forró éskiszikkadt városa, ahol megrozsdásodtak avirágok és összeragadt a só, és amellyel négyévszázad alatt semmi se történt, csak annyi, hogya fonnyadt babérfák és rothadó mocsarak köztegyre jobban eljárt felette az idő. Télen a hirtelenlezúduló irgalmatlan felhőszakadások kimosták- aszennyvizes árkokat, és bűzlő sártengerré

változtatták az utcákat. Nyáron valami láthatatlan,izzó krétapor ülte meg a képzelet legrejtettebbzugait is, amíg föl nem kavarta egy-egyháztetőszaggató, gyerekeket elröpítő, őrültszélroham. Szombatonként a mulatt szegénynép,háziállatai kíséretében, enni-innivalóval felpakolvatömegesen kiözönlött a mocsárparti papírésbádogviskókból, és diadalmas rohambanelfoglalta a gyarmati negyed köves tengerpartját.Néhányukon, még a legöregebbek közül, aligegypár évvel azelőtt is látni lehetett a rabszolgákbélyegét, amit izzó vassal égettek a mellükre. Ahét végét rendületlenül végigtáncolták, házifőzésű pálinkáikkal holtrészegre itták magukat, apárok összefeküdtek a hikakuszbokrok alatt, ésvasárnap éjfélkor véres csetepatékba fullasztottáka mulatságot: mindenki mindenki ellen. Ugyanaza fékezhetetlen tömeg volt, mint amelyik a héttöbbi napján beszivárgott a régi városnegyedektereire és girbegurba utcáiba, mindent vett ésmindent árult, és egy, sülthal-szagú népünnepélyzsibongásával új életet hozott a halott városba.A spanyol uralom alóli felszabadulás, majd arabszolgaság eltörlése meggyorsította a tiszteshanyatlást, amelybe Juvenal Urbino doktorbeleszületett, és amelyben felnőtt. A hajdani nagyfamíliák csöndben sorvadoztak ütött-kopotterődjeikben. A macskaköves utcák kaptatói fölött,melyek valaha a háborús időkben vagy a kalózokpartraszállásakor oly nagy szolgálatot tettek, azerkélyekről gaz ömlött lefelé, de az épségben

megőrzött házak meszelt falain is réseket ütött, ésdélután két órakor csak a szieszta félhomályábólkiszűrődő bágyadt zongorahangok árulkodtakarról, hogy a falakon L-elül emberek élnek.Odabent, a tömjénillatú hálószobák hűvösébevisszavonult nők úgy óvták magukat a naptól,mint valami szégyenletes fertőzéstől, és még ahajnali misén is mantillával takarták el az arcukat.Lassú, nehéz szerelmeik voltak, amiket baljósjelek árnyékoltak be gyakorta, ésvégeérhetetlennek látszott az élet. Alkonyatkor,az átmenet nyomasztó pillanatában húsevőszúnyogok vihara szállt föl a mocsárból, és egyemberi ürülékszagot hozó langyos és bús fuvallatfölkavarta a lelkek mélyén a halál bizonyosságát.Így hát a gyarmati kori város saját élete, abban azelevenségében, ahogy a fiatal Juvenal Urbinoborongós párizsi óráiban maga előtt látta, csak azemlékezet ábrándja volt. A város kereskedelme aXVIII. században virágzott, úgy, mint sehol másutta Karib-tenger egész partvidékén, és elsősorbana miatt a nem éppen felemelő privilégiuma miatt,hogy itt volt a két Amerika legnagyobb néger rabszolgapiaca. De ez aváros volt a Granadai új Királyság alkirályainaktartózkodási helye is, mert szívesebbenkormányozták innen az országot, szemközt avilágóceánnal, mint a messzi, fagyos fővárosból,amelynek századokig tartó esői eltompították ajózan ítélőképességüket. A kikötőben éventetöbbször is összegyűltek a Potosiból, Quitóból,

Veracruzból érkező, kincsekkel megrakott gályák,és ez volt a város fénykora. 1708. június 8-án,pénteken délután négy órakor a San José nevűgályát, amely félmilliárd korabeli pesót érődrágakő- és nemesfém-rakományával Cádizbaindult, egy angol hajóraj a kikötő bejáratávalszemben elsüllyesztette, és két hosszú évszázadmúltán sem sikerült ráakadni. Ezt a tengermélyikorallerdők közt heverő kincset, a kapitánynak aparancsnoki kabinban oldalára fordulva úszkálóholttestével az emlékeibe fulladt város jelképekéntemlegették a történészek.Juvenal Urbino doktor házát az öböl túlsó oldalán,a La Manga negyed villái közt mintha más időklevegője töltötte volna be. Nagy, hűvös,földszintes ház volt; dór oszlopos árkáddal fedettkülső teraszáról tágas kilátás nyílt az öbölmiazmákkal és hajóroncsokkal ellepettposványára. A padlót sakktáblaszerűen lerakottfeketefehér kőlapok borították a bejárati ajtótól akonyháig, és többször is megesett, hogy ezt akőpadlót Urbino doktor legfőbb szenvedélyénektulajdonították, figyelmen kívül hagyva azt a tényt,hogy a katalán kőműveseknek, akik azújgazdagoknak ezt a negyedét a század elejénfelépítették, a sakktáblaminta a közös gyengéjükvolt. A szalon tágas volt, és nagyon magas, akára ház többi szobája, hat földig érő ablaka volt azutca felé, az ebédlőtől pedig egy hatalmas,kacskaringós mintájú üvegmozaik ajtó,választottael: szőlőfürtök és kacsok, bronzerdőben pánsípon

játszó faunok és elcsábuló nimfák voltak láthatókrajta. A szalonbútorok, de még az ingaóra is, amiegy eleven őrszemhez hasonlított, mind XIX.század végi eredeti angol darabok voltak; aplafonról kristálycsillárok lógtak, és mindenfelésévres-i korsók és virágvázák meg pogányidilleket ábrázoló alabástromszobrok díszelegtek.De ez az európai összhang csak a szalonra voltjellemző: a ház többi részében fonottkarosszékek, bécsi hintaszékek és helybelikézművesek által készített bőrüléses zsámolyokkeveredtek egymással. A hálószobákban azágyakon kívül csodálatos San Jacintó-ifüggőágyak is voltak, a függőágy gazdájánakselyemszállal belehímzett, gót betűs nevével, éskétoldalt színes rojtok lógtak róluk. Azt ahelyiséget, ahol az eredeti elgondolás szerint agálavacsorákat adták volna, az ebédlő mellett,egy kis zeneszalonná alakították át, és amikoregy-egy híres szólista a városban járt, zártkörűkoncerteket rendeztek benne. A kőpadlót a párizsivilágkiállításon vásárolt török szőnyegekkelborították be, hogy ne legyen visszhangos aterem; egy új típusú tölcséres gramofon is voltbenne, mellette a lemezállvány a gondosanelrendezett hanglemezekkel, és az egyiksarokban, manilai kendővel letakarva, ott állt azongora, amin Urbino doktor már hosszú évek ótanem játszott. Az egész házon érezhető volt egyolyan asszony józansága és megfontoltsága, akikét lábbal áll a földön.

De a ház egyik része sem utalt arra a kínosgonddal kialakított ünnepélyességre, ami akönyvtárszobában uralkodott: ez volt Urbinodoktor szentélye, mielőtt az öregség el nemragadta volna. Ott, apjának diófa íróasztala és asteppelt bőrfotelek körül az összes falfelületet, sőtaz ablakokat is üvegezett könyvszekrényekkelboríttatta be, és szinte eszelős rendbenháromezer egyforma kötetet állított beléjük;valamennyi könyv borjúbőrbe volt kötve, ésmindnek ott volt a gerincén Urbino doktoraranybetűs monogramja. A ház többi helyiségévelellentétben, melyek ki voltak szolgáltatva a kikötőcsörömpölésének és bűzös leheletének, akönyvtárszobában mindig egy apátság csendje ésillata honolt. Mivelhogy ők is azzal a karibbabonával születtek és nőttek fel, hogy folytonosajtó- és ablaknyitogatással be lehet csalogatni aházba a nem létező hűvös szellőt, Urbino doktorés felesége eleinte fulladozó szívvel ültek a bezártszobában. De aztán belátták, hogy mégiscsakigazuk volt a régi rómaiaknak, akik az augusztusikánikulában bezártak ajtót-ablakot, hogy nemehessen be az utcáról a forró levegő, éjjel pedigmindent kitártak, hogy átjárja a szellő. Attólkezdve az ő házuk volt a leghűvösebb a LaManga negyedet felperzselő napsütésben, ésfölséges volt elsziesztázni a hálószobákfélhomályában, aztán estefelé kiülni az árkád alá,és nézni a vizet szelő testes, szürke NewOrleans-i teherhajókat meg az esti kivilágításukkal

tündöklő lapátkerekes folyami gőzösöket, melyeküde zenefoszlányokkal derítették az öbölmegrekedt trágyalevét. És ez a ház volt alegbiztonságosabb is decembertől márciusig,amikor az északi passzátszelek letépték aháztetőket, és éjszakánként éhes farkasokmódjára keringtek a ház körül, hogy háthatalálnak valahol egy rést, amelyen átbehatolhatnak. Soha senki nem gondolta, hogyegy ilyen alapokra épült házasságban bármi okvolna a boldogtalanságra.Urbino doktor ,mindenesetre nem volt boldogazon a délelőttön, amikor tíz óra felé hazatért,felzaklatva a két látogatástól, amelyek miattnemcsak hogy lemaradt a pünkösdi miséről, demég annak is ki volt téve, hogy más ember leszbelőle, egy olyan életkorban, amikor már úgyhitte, mindenen túl van. Szeretett volna lefeküdni,és jól kialudni magát Lácides Olivella doktordíszebédje előtt, de arra ért haza, hogy acselédség izgatottan szaladgál az udvaron abbeliigyekezetében, hogy megfogja valamiképpen apapagájt, mert amikor kiszedték a kalitkából, hogymegnyessék a szárnyait, fölrepült a mangófalegmagasabb ágára. Egy tollavesztett ésszeszélyes természetű papagáj volt, amely nemakkor szólalt meg, amikor kérték rá, hanem alegváratlanabb helyzetekben, de akkor olyanvilágosan és értelmesen beszélt, ahogy emberilények nemigen szoktak. Urbino doktorszemélyesen tanította ki, és ettől olyan

kiváltságokat élvezett, amik senki másnak nemjártak a családban, még a gyerekeknek se,amikor kicsik voltak.Több mint húsz éve volt a házban, és senki setudta, hány éves korában került oda.Délutánonként a szieszta után Urbino doktor kiültvele a belső udvar teraszára, mely a házleghűvösebb helye volt, és sorra kipróbálta alegmesteribb fortélyokat, amiket az oktatószenvedély ki tudott csiholni belőle, míg végül apapagáj úgy beszélt franciául, mint egyakadémikus. Aztán, csak úgy hitbuzgalmi rutinbólmegtanította latinul ministrálni, meg Szent Mátéevangéliumának néhány válogatott szakaszára,sőt az egyszeregyet is be akarta bifláztatni vele,de ebben kudarcot vallott. Egyik legutolsó európaiutazásáról egy tölcséres gramofonnal tért haza,és sok-sok lemezzel, amiken slágerek és kedvencklasszikusai voltak. Hónapokon keresztül mindenáldott nap újra meg újra föltette a papagájnakYvette Gilbert és Aristide Bruan dalait, melyekena múlt században egész Franciaországelandalodott, amíg a papagáj kívülről meg nemtanulta őket. A nő dalait szoprán hangon, a férfidalait tenor hangon énekelte, és minden dalvégén egy ledér kacajt hallatott, mely bravúrostükörképe volt a francia műsorán vidulócselédlányok kacagásának. Káprázatostudásának híre olyan messzire eljutott, hogy mégaz ország belsejéből gőzhajón idelátogatóhivatalos nagyságok egyike-másika is engedélyt

kért, hogy megnézhesse, és egyszer néhányangol turista, aki egy New Orleans-i banánszállítóhajón jött ide, mint akkoriban annyian, kijelentette,hogy bármilyen árat hajlandó megfizetni érte. Deéletének legdicsőbb napja mégiscsak az volt,amikor don Marco Fidel Suárez köztársaságielnök, kormányának valamennyi miniszterévelegyütt, felkereste a házat, hogy meggyőződjönróla, csakugyan rászolgált-e a hírére. Délutánhárom óra felé érkeztek meg, vörösre fővecilinderükben és posztó szalonkabátjukban, melyle se került róluk a hivatalos látogatás háromnapja alatt, miközben az izzó augusztusi égontotta rájuk a meleget; és ahogyan jöttek, mohókíváncsisággal, úgy is távoztak el, mivel apapagáj két vérfagyasztó órán át nem volthajlandó megmukkanni sem, hiába könyörgöttneki, hiába fenyegette Urbino doktor, nyilvánosmegszégyenülése közepette, pedig ő volt az, akiezt a vakmerő meghívást a felesége bölcsintelmei ellenére keresztülvitte.Az, hogy a papagájnak ez után a történelmijelentőségű kihívás után is megmaradtak akiváltságai, szent jogainak végső bizonyítéka volt.Rajta kívül más állatot nem tűrtek meg a házban,csak a földi teknősbékát, mely három-négy ,évután egyszer csak újra felbukkant a konyhában,amikor már rég azt hitték, hogy örökre eltűnt. Denem is tekintették élőlénynek, inkább csakamolyan szerencsét hozó kőamulettnek, amelyrőlsohasem lehet tudni, hogy hova keveredett el.

Urbino doktor nem akarta beismerni, hogy utáljaaz állatokat, így hát utálatát mindenféletudományos mesékbe és filozófiai kifogásokbacsomagolta, amikkel sokakat meggyőzött, csaképp a feleségét nem. Azt mondta, hogy akik azállatokat túlzottan szeretik, az emberek iránt alegnagyobb kegyetlenségekre képesek. Aztmondta, hogy a kutyák nem hűségesek, csakszolgalelkűek, hogy a macskák opportunisták ésárulók, hogy a pávák a halál hírnökei, hogy azarapapagájok csak idegesítő szobadíszek, hogy anyulak kapzsiságra serkentenek, hogy a majmoka bujaság lázát terjesztik, és hogy a kakasok elvannak átkozva, mert Krisztust az őközreműködésükkel tagadták meg három ízben.Ezzel szemben Fermina Daza, a felesége, akiekkoriban töltötte be a hetvenkettedik évét, ésmár nem volt olyan őzsuta-járása, mint egykoron,irracionális bálványimádattal viseltetett azegyenlítői növények és a háziállatok iránt, és aházasság első időszakában újonnan bevetettszerelmi fegyvereit arra használta fel, hogy jóvaltöbbet betelepítsen a házba, mint amennyit ajózan ész elfogadhatónak tartott volna. Előszörhárom dalmát eb érkezett; római császárokrólnevezték el őket, és marakodva versengtek egyMessalina nevű szuka kegyeiért, amely méltó volta nevére, mert jóformán még meg sem ellettkilenc kölyköt, amikor már tíz másiktól dagadt ahasa. Aztán a sasprofilú, fáraós mozgásúabesszin macskák jöttek, a kancsal sziámi

macskák, a narancssárga szemű perzsapalotamacskák, és úgy sétálgattak ahálószobában, mint lidérces szellemalakok, ésszerelmes boszorkányszombatjaik jajkiáltásaifelverték az éjszaka csendjét. Néhány éven át amangófa törzséhez kötött övpórázon egyamazonasi majom is ugrándozott a kertben,meglehetős részvétet keltve, mert arcán ugyanaza kétségbeesés ült, mint Obdulio y Rey érsekúrén, tekintetében ugyanaz a jámborság, ésugyanolyan ékesszólóan gesztikulált; de FerminaDaza nem ezért adott túl rajta, hanem a miatt arossz szokása miatt, hogy a hölgyek tiszteletéregyönyörökben részesítette magát.Százféle guatemalai madár szorongott atornácokon lévő kalitkákban, és sztentori hangúbölömbikák, és hosszú, sárga lábú mocsárikócsagok; de volt egy őzikéjük is, melynek az volta szokása, hogy bedugta a fejét az ablakon, éskiharapta a virágot a vázából. Nem sokkal alegutolsó polgárháború előtt, amikor előszörhallottak róla, hogy a pápa ésetleg odalátogat,egy paradicsommadarat is hozattakGuatemalából, amelynek tovább tartott azodaérkezés, mint amilyen gyorsan aztánvisszarepült a hazájába, amikor kiderült, hogy apápai látogatás híre a kormány koholmánya volt:ezzel akarták féken tartani a szervezkedőliberálisokat. Egyszer meg a curacaóicsempészek vitorlás hajóján egy drótkalitkátvettek, benne hat illatos hollóval: Fermina Daza

kislány korában tartott ilyeneket az apai házban,és férjes asszonyként sem akart lemondani róluk.De senki se tudta elviselni az örökösszárnyverdesést, mely halotti koszorúillattaltöltötte be a házat. Egy négyméteres anakondát isbeszereztek, mely álmatlan vadászsóhajaivalfelverte a sötét hálószobák csendjét, bár amitakartak, elérték Kele: halálos leheletévelelriasztotta a denevéreket és szalamandrákatmeg a sokféle kártékony rovart, mely az esőzéshónapjaiban elárasztotta a házat. Juvenal Urbinodoktor, akit akkoriban olyanynyira lefoglaltakhivatásbeli kötelezettségei, és úgy elmerültvárosfejlesztési és kulturáliskezdeményezéseiben, beérte azzal a gondolattal,hogy felesége, e rengeteg förtelmes lénytőlkörülvéve, nemcsak a legszebb nő a Karib-tengeregész partvidékén, hanem a legboldogabb is. Deegy esős délutánon, egy kimerítő nap utánhazatérve, olyan iszonyú állapotok fogadták aházban, hogy rá kellett döbbennie a valóságra. Aszalontól kezdve, ameddig a szem ellátott, vérbefagyott állatok teteme hevert, széles sávbanszéthintve. A cselédek a székeken álltaktehetetlenül, frissen ocsúdva a pánikból, amit avérengzés látványa váltott ki belőlük.Az egyik német szelindek volt a tettes: aveszettség hirtelen rátörő rohamában széttépettminden állatot, ami az útjába került, míg végül aszomszéd ház kertésze összeszedte abátorságát, szembeszállt vele, és darabokra

kaszabolta a macsetéjével. Nem lehetett tudni,hány állatot mart meg vagy fertőzött megzöldesen habzó nyálával, úgyhogy Urbino doktoraz összes megmaradt állatot leölette, a tetemeketegy elhagyatott réten elhamvasztatta, és azIrgalmasok Kórházának embereivel az egészházat fertőtleníttette. Csak egy állat menekültmeg, mert mindenki megfeledkezett róla: aszerencsét hozó teknőc.Fermina Daza most először látta be, hogy azurának is igaza lehet olyasmiben, ami aházirenddel kapcsolatos, és hosszú időn átóvakodott tőle, hogy bármiféle állatról is említésttegyen. Linné Természetrajzának színesmellékleteivel vigasztalódott: bekereteztette és aszalon falaira lógatta fel őket, és talán márvégképp lemondott volna arról a reményről, hogyegyszer még tarthat majd valamilyen állatot, haegy hajnalon be nem törnek a házba afürdőszoba ablakán át, és el nem viszik az ezüstevőeszközkészletet, amelyet már őelőttük ötgeneráció használt. Urbino doktor dupla lakatottett az ablakok vasgyűrűibe, vaspántokkalerősítette meg az ajtókat, az értéktárgyakatpáncélszekrénybe zárta, és felvette, ha utólag is,a háborús időknek azt a szokását, hogy éjszakarevolvert tesz a párnája alá. De hallani se akartróla, hogy vegyenek egy házőrző kutyát, sebeoltva, se oltatlanul, se szabadjára engedve, seláncra kötve, akkor se, ha a tolvajok az utolsógatyáját is elviszik.

- Ide többé semmi nem jön be, ami nem beszél -mondta.Ezt azért mondta, hogy véget vessen a feleségeújabb kutyaszerzési fondorlatainak, és elképzelnise tudta volna, hogy az elhamarkodottáltalánosítás egyszer még az életébe fog kerülni.Fermina Daza, akinek hegylakó-jelleme az éveksorán újabb és újabb színekkel gazdagodott,lecsapott erre a meggondolatlanmegfogalmazásra, és néhány hónappal azután,hogy kirabolták őket, újra fölkereste a curacaóihajósokat, és vett egy paramaribói királypapagájt,amely csak matrózkáromkodásokat tudott, deolyan emberi hangon mondta őket, hogy igazánmegérte kivételesen magas árát: tizenkétcentavót.Igazi nemes példány volt: szinte súlytalan,könynyebb, mint amilyennek látszott, és sárgavolt a feje, a nyelve meg fekete: erről lehetettmegkülönböztetni a mangrovepapagájoktól,melyeket még terpentinkúpokkal sem lehetettbeszédre serkenteni. Urbino doktor, aki tudottveszteni, meghajolt a felesége esze előtt, ésmeglepődve konstatálta, hogy neki magánakmennyi öröme telik a papagájban, mely acselédlányok unszolására egyre jobbanprodukálta magát. Az esős délutánokon, amikormegmámorosodott a vizes tollaitól és megeredt anyelve, régi időkből őrzött mondatokkal rukkoltelő, amiket náluk nem tanulhatott, és amik arravallottak, hogy öregebb, mint amennyinek látszik.

Ha volt még Urbino doktorban valami tartózkodás,az is semmivé foszlott azon az éjszakán, amikoraz egyik tetőablakon át újra be akartak törnihozzájuk, de amint meghallották a papagájvéreb-ugatását, mely az igazi kutyaugatásnál isvalószerűbb volt, meg azt, hogy: tolvaj, tolvaj,tolvaj, kereket oldtak - és e két mentőakcióegyikét sem náluk tanulta a papagáj. Urbinodoktor ekkor a gondjaiba vette; csináltatott amangófa alá egy állványt, erre került az itató mega guineamagnak való tálka, és egy trapéz is, hogykedvére kihintázhassa magát. Decembertőlmárciusig, amikor esténként lehűlt a levegő, és azészaki szelek miatt nem lehetett megmaradni aszabad ég alatt, éjszakára kendővel letakartkalitkában bevitték a házba, noha Urbino doktorattól tartott, hogy a krónikus takonykór, amelybena madár szenvedett, ronthatja a szoba levegőjét,és ártalmas lehet az emberek egészségére. Sokéven át nyesték a szárnyát, és szabadonengedték, sétáljon, amerre tetszik, imbolygójárásával, mint egy öreg zsoké. De egyszer akonyha mennyezeti gerendáin kellette magát,mint egy légtornász, és - meneküljön, aki tud -matrózvészkiáltásokkal a húsleveses fazékbaesett, de olyan szerencsésen, hogy a szakácsnőmég idejében ki tudta szedni a főzőkanállal,leforrázva és tollak nélkül, de még élve. Attólfogva nemcsak éjjel, hanem nappal is kalitkábantartották, az általános hiedelem ellenére, hogy akalitkába zárt papagájok elfelejtik a

tudományukat, és csak délután négykor vették ki,amikor végre megmozdult a levegő, és Urbinodoktor órát adhatott neki az udvar tornácán. Nemvették észre idejében, hogy a szárnyai már túlhosszúra nőttek, és mikor aznap reggel megakarták nyesni, kiszökött a kezük közül, ésfelröpült a mangófa csúcsára.Három óra alatt sem sikerült leszedni. A cselédek,valamint a segítőkész szomszédok alegkülönfélébb csalafintaságokkal próbáltáklecsalni a fa tetejéről, de ő csak azért is ottmaradt a helyén, és a nevetéstől pukkadozvakiabálta, éljen a liberális párt, éljen a liberális párt,a kurva anyátok, ezeket a vakmerő szavakat,amelyek jó néhány boldog részegesnek kerültekaz életébe. Urbino doktor alig tudta kivenni alombok közt, és spanyolul, franciául, sőt aztánlatinul próbált a lelkére beszélni, a papagáj megugyanazon a nyelven, ugyanazzal a hévvel ésugyanazon a hangon válaszolt neki, de egytapodtat se mozdult a fa csúcsán. Látván, hogykár a fáradságért, úgysem lehet szépszerévellecsalogatni a fáról, Urbino doktor szólt, hogyértesítsék a tűzoltóságot, közéletibuzgólkodásával létrehozott legújabb játékszerét.A tüzet ugyanis egészen a közelmúltigönkéntesek oltották kőműveslétrákról és sebtébenösszeszedett vizesvödrökkel, de olyanzűrzavarosak voltak a módszereik, hogy olykor atűznél is nagyobb pusztítást végeztek. De azelőző év óta, hála annak, hogy a Közszolgáltatást

Fejlesztő Társaság, melynek Juvenal Urbino volta tiszteletbeli, elnöke, gyűjtést szervezett, volt mára városnak hivatalos tűzoltó-alakulata meg egyszirénával, kolomppal és két nagy nyomásúfecskendővel fölszerelt tűzoltókocsija. Olyanközszeretetnek örvendtek, hogy amikormegszólaltak a templomok félrevert harangjai, aziskolákban abbamaradt a tanítás, hogy agyerekek láthassák, amint eloltják a tüzet. Eleintecsak ez volt a feladatuk. De Urbino doktorelmesélte a város vezetőinek, hogy Hamburgbanlátta, miként keltettek életre a tűzoltók egyösszefagyott kisfiút, akire egy pincében találtak ráegy három napig tartó havazás után. Nápolybanmeg azt látta, hogy egy sikátorban lévő háztizedik emeleti erkélyéről a tűzoltók eresztettek leegy koporsót, mivel az épület lépcsőháza olyankeskeny volt, hogy a család nem tudta levinni azutcára. Így történt, hogy a helyi tűzoltóság egyébsürgős beavatkozásokra is ki lett képezve,úgymint zárak feltörésére, mérges kígyókelpusztítására, sőt az Orvostudományi Egyetemkülön elsősegély-tanfolyamot szervezett arészükre, hogy enyhébb eseteknél igénybelehessen őket venni. Így hát nem volt abbansemmi rendkívüli, hogy velük akarjanak leszedetnia fáról egy ilyen érdemdús és köztiszteletben állópapagájt. Urbino doktor azt mondta még:"Mondjátok meg nekik, hogy én kérem." Ésbement a hálószobába, hogy átöltözzön adíszebédhez. Az az igazság, hogy Urbino doktort,

aki egyre csak Jeremiah de Saint-Amour levelénrágódott, a papagáj sorsa akkor éppen nemérdekelte.Fermina Daza aznap délelőtt egy hosszítottderekú, bő és könnyű selyem ingruhát vett fel,nyakába akasztotta igazgyöngyeit, melyek hat,mélyen lelógó és fokozatosan hosszabbodósorban borultak a mellére, és felvette a magassarkú selyemcipőjét, amit csak nagyonünnepélyes alkalmakkor viselt, mivel az ő korábanmár nemigen lehetett könnyelműsködni. Ez adivatos öltözet nem illett ugyan egy tiszteletreméltó nagymamához, de nagyon jól állt nyúlánkés még mindig karcsú és egyenes alakjához,ruganyos kezeihez, melyeken még egyetlenöregkori szeplő sem volt, ferdére vágott, arcbafésült acélkék hajához. Abból, amilyen az esküvőifényképén volt, már csak az áttetszőmandulaszemek maradtak meg, és a veleszületettbüszkeség, de amit a kor elvett tőle, pótolta ajelleme, és a szorgalma meg is tetézte. Jól éreztemagát: letűntek a vasfűzők, az összeszorítottderekak, a bélésekkel megemelt csípőkévszázadai. A kedvükre lélegző, felszabadulttestek a maguk valójában mutatkoztak meg.Hetvenkét éves korukban is.Amikor Urbino doktor belépett a hálószobába,Fermina Daza a toalettasztal előtt ült, amennyezeti villamos ventilátor lassan körözőlapátjai alatt, és a filcibolyákkal díszítettharangkalapját igazgatta a fején. A hálószoba

tágas volt és világos; rózsaszínű csipkésszúnyoghálóval borított angol családi ágy álltbenne, és két ablakán, melyek a belső kert fáiranéztek, beáradt a szobába a közelgő esőelőjeleitől elbódult kabócák fültépő cirpelése. Attóla naptól kezdve, hogy visszajöttek a nászútjukról,Fermina Daza minden este maga válogatta ki azura ruháit az időjárásnak és az alkalomnakmegfelelően, és gondosan odarakta egy székre,hogy amikor az ura másnap reggel kijön afürdőszobából, ott legyenek a keze ügyében. Nememlékezett rá, hogy mikor kezdettel segíteni nekiaz öltözködésben is, míg végül már ő öltöztette fölegészen, csak azt tudta, hogy eleinte szeretetbőltette, az utóbbi öt évben viszont már, ha akarta,fíá nem, föl kellett öltöztetnie, mert az ura márnem volt rá képes. Nemrég ülték meg azaranylakodalmukat, és nem tudtak meglenniegymás nélkül egy pillanatig sem, vagy nem voltolyan pillanat, amikor ne egymásra gondoltakvolna, de minél irgalmatlanabbul eluralkodottrajtuk az öregség, annál kevésbé voltak ennektudatában. Egyikük se tudta volna megmondani,hogy ez a kölcsönös rabszolgaság szerelembőlvagy kényelemből fakad-e, de a kérdést sohanem is tették fel maguknak szívre szorított kézzel,mert mindketten jobbnak látták, és kezdettőlfogva, ha nem derül ki a válasz. Fermina Dazaészrevette, hogy az ura léptei egyre inkábbelbizonytalanodnak, kedélye mindjobbaningadozik, emlékezete ki-kihagy, újabban pedig

azt is, hogy fel-felzokog álmában, de mindebbennem a végső elrozsdásodás félreérthetetlen jeleitlátta, hanem a gyermekkorba való örömtelivisszatalálásnak tekintette. Ezért nem úgy bántvele, mint egy gyámoltalan aggastyánnal, hanemúgy, mint egy elaggott gyermekkel, de ez atévedése mindkettőjük számára üdvös volt, mertmegmentette őket a szánalomtól.Egészen más lett volna az élet mindkettőjükszámára, ha még idejekorán rájönnek, hogykönnyebb kikerülni egy házasság nagykatasztrófáit, mint a mindennapok aprónyomorúságait. De ha valamit, hát azt az egyetsikerült együtt megtanulniuk, hogy akkor jutunk atudás birtokába, amikor már semmire se megyünkvele. Fermina Daza rosszul tűrte, és hosszúéveken át tűrnie kellett, a férje örömteliébredéseit. Görcsösen kapaszkodott az álomutolsó foszlányaiba, hogy egy darabig még nekelljen szembenéznie a baljós jelekkel teli újreggel kérlelhetetlenségével, miközben a férjeolyan jóhiszeműen ébredt minden reggel, mintegy csecsemő: minden nap egy-egy újabbnyereség volt számára. Hallotta, hogy mái az elsőkakaskukorékolásra felébred, és első életjelként,ha kell, ha nem, köhécselni kezd, mintha csakazért tenné, hogy ő is ébredjen fel. Hallotta, amintmaga elé dörmög valamit, csak azért, hogy őtmolesztálja, miközben lábával a papucsa utántapogatózik, melynek pedig ott kell lennie az ágymellett. Hallotta, amint a sötétben kibotorkál a

fürdőszobába. Aztán, hogy vagy egy órát eltöltötta dolgozószobájában, és ő végre újra elaludt,hallja, hogy az ura, továbbra sem gyújtva villanyt,visszabotorkál a hálószobába, és felöltözik.Egyszer egy társaságban megkérdezték Urbinodoktort, hogyan jellemezné magát egymondatban, mire ezt válaszolta: "Olyan embervagyok, aki sötétben öltözik." Ahogy a zajokathallgatta, Fermina Daza jól tudta, hogy egyik semelkerülhetetlen, és hogy az ura szántszándékkalüt zajt, miközben úgy tesz, mintha nem akarná,aminthogy ő is ébrenvan, miközben úgy tesz, mintha nem lenne ébren.A férje mindenesetre okkal zajongott: soha nemvolt olyan nagy szüksége őrá, éberen éselevenen, mint azokban a téveteg pillanatokban.Nem volt még ember, aki olyan elegánsan tudottaludni, ahogy Fermina Daza, azzal a megkövülttáncmozdulattal és fél kezét a homlokánnyugtatva; de olyan ember sem volt, aki úgymegvadult volna, amikor megzavarták annak azérzéki gyönyörnek az élvezetében, hogy bár fönnvan már, de azt hiszi, hogy még alszik. Urbinodoktor tudta, hogy az asszony fülelve várja, mikorüt már valami zajt, valami apró kis neszt, és méghálás is lesz érte, mert akkor megvan a bűnbak,aki tehet róla, hogy hajnali ötkor felébredt. Ezolyanynyira így volt, hogy azzal az egy-kétalkalommal, amikor ő kénytelen volt a lábávaltapogatózni a sötétben, mert nem találta ott apapucsát a szokott helyén, az aszszony hirtelen

megszólalt, még félálomban: "Kinn hagytad este afürdőszobában." És rögtön utána, már a dühtőléber hangon, ki is fakadt:Ebben a nyomorult házban már aludni se hagyjákaz embert.Aztán megfordult az ágyban, és a legkisebbkíméletet sem tanúsítva önmaga iránt, felgyújtottaa villanyt, boldogan, hogy megvolt az aznapi elsőgyőzelme. Tulajdonképpen közös játékuk volt azegész, mitikus és perverz, de éppen ezért üdítőjáték: a házi szerelem veszélyes örömeinekegyike. De egyszer egy ilyen kisded játékuk odavezetett, hogy együttélésük első harminc évemajdnem folytatás nélkül maradt, mivel egy reggelkiderült, hogy nincs szappan a fürdőszobában.Az a reggel is a szokásos módon kezdődött.Juvenal Urbino doktor, aki akkoriban mégsegítség nélkül is meg tudott mosakodni, kijött afürdőszobából, és a sötétben öltözködni kezdett.Fermina Daza most is abban a langyosembrióállapotban feküdt ott, mint mindig, csukottszemmel, nesztelenül pihegve, és karját azzal abizonyos szakrális táncmozdulattal a feje föléhajlítva. De most is félig ébren volt már, mintmindig, és Urbino doktor tudta ezt. Előbb hosszanmegropogtatta a szoba sötétjében a kikeményítettfehérneműjét, azután megszólalt, mint akimagában beszél:- Már legalább egy hete szappan nélkülmosakszom - mondta.Mire az asszony egészen fölébredt,

elgondolkodott, és úgy elöntötte a düh, hogybekapta volna a világot, mert valóban elfelejtett újszappant vinni a fürdőszobába. Már három nappalazelőtt észrevette, hogy elfogyott a szappan, deakkor éppen a zuhany alatt állt, és arra gondolt,hogy majd zuhanyozás után hoz egy új szappant,de aztán elfelejtette, és csak másnap jutott azeszébe. Aztán a harmadik napon is ugyaneztörtént vele. A valóságban nem telt el egy hét,ahogy a férje mondta, hogy súlyosabbnaktüntesse fel a bűnét, de három nap csakugyaneltelt, megbocsáthatatlanul, és a düh, amiértrajtakapták egy mulasztáson, végképp kihozta asodrából. Most is támadással védekezett, mintmindig:- Pedig én mindennap fürödtem - ordítottamagánkívül -, és mindig volt szappan!Bár jól ismerte a felesége harcmodorát, Urbinodoktor most az egyszer nem bírta tovább. Valamiszakmai ürüggyel beköltözött az IrgalmasokKórházának egyik orvosi szobájába, és csakdélutánonként ment haza átöltözni, mielőtt azotthon fekvő betegeihez indult. Amikor a hintójamegállt a ház előtt, Fermina Daza kiment akonyhába, mintha valami sürgős dolga volna, ésott maradt mindvégig, amíg a hintó elé fogottlovak patáinak csattogása újra föl nem hangzottaz utca kövezetén. Aztán valahányszor el akartáksimítani a viszályt az elkövetkező három hónapalatt, csak még jobban felszították. Urbino doktormindaddig nem volt hajlandó hazatérni, amíg

Fermina Daza be nem ismeri, hogy nem voltszappan a fürdőszobában, ő pedig mindaddignem volt hajlandó visszafogadni, amíg a férje benem vallja: szándékosan hazudott, csak azért,hogy őt gyötörje.Az incidens persze jó alkalom volt rá, hogy sokmás, nagyon sok más viharos reggel csetepatéitis felhánytorgassák egymásnak. A sérelmek újabbés újabb sérelmeket forgattak ki a mélyből, régótabeforrott sebeket téptek fel, új sebeket ütöttek, ésmindkettőjüknek rá kellett döbbennie arra afájdalmas igazságra, hogy a házaséletharcmezején eltöltött hosszú évek alatt jóformáncsak a haragjaikat terelgették ide-oda. Urbinodoktor végül azt javasolta, hogy vessék alámagukat egy közös gyónásnak, és valljanak kimindent, akár az érsek úr előtt, ha kell, hogy azügy az úristen színe elé kerüljön, és ítélje meg ő,mint legfőbb döntőbíró, hogy volt-e szappan afürdőszobában, vagy nem volt. Mire FerminaDazából, aki egyébként úgy meg tudta fékezni anyelvét, kirobbant az a mondat, amely aztánbekerült a történelembe:- Szarok én az érsek úrra!A káromkodásba beleremegtek a város falai,mendemondák támadtak, melyeket aztán nemvolt könnyű megcáfolni, és ez a néhány szó úgyszállt szájról szájra, mint egy operettária refrénje:"Szarok én az érsek úrra!" Fermina Daza tudta,hogy elvetette a sulykot, és nem várta meg a férjereakcióját, hanem megfenyegette, hogy

hazaköltözik az apja hajdani házába, amely mégmindig az ő tulajdonában volt, bár bérbe adta, éskülönféle irodák működtek benne. És ez nemcsakfenyegetés volt, komolyan gondolta, és nemérdekelte, ha botrány lesz belőle, úgyhogy a férjeidőben észbe kapott. Neki nem volt bátorságafelrúgni az előítéleteit, inkább engedett. Nem úgy,hogy ráhagyta volna: volt szappan afürdőszobában, hiszen az az igazság sárbatiprása lett volna, hanem úgy, hogy bár újra egyfedél alatt éltek, de külön szobában, és nembeszéltek egymással. Így ültek az ebédlőben is,és olyan ügyesen használták föl a gyerekeiket azasztal egyik végétől a másikig történőüzenetközvetítésre, hogy azok észre sem vették,hogy ők ketten nem beszélnek egymással.A dolgozószobához nem tartozott különfürdőszoba, de az új életmód megoldotta a hajnalizajok miatti konfliktust, mert Urbino doktor mostmár csak azután ment be a fürdőszobába, hogyelőbb felkészült az órájára, és most már valóbanügyelt rá, hogy föl ne ébreszsze a feleségét. Azesti fogmosás idején viszont gyakran előfordult,hogy egymásba botlottak, és ilyenkor egyikük kintmaradt, és megvárta, amíg a másik végez. Így teltel négy hónap, mígnem egy este Urbino doktoregy könyvvel a kezében nemcsak hogy végigdőlta családi ágyon, ahogy máskor is szokott, amíg afelesége ki nem jön a fürdőszobából, hanem el isaludt rajta. Fermina Daza jól megrecsegtette azágyat, ahogy lefeküdt mellé, hogy ébredjen fel, és

menjen el onnét. Fel is ébredt félig-meddig, deahelyett hogy felkelt volna, eloltotta a lámpát, ésátölelte a párnáját. Erre Fermina Daza ráznikezdte a vállát, hogy térjen magához, és menjenát a dolgozószobába, de őneki olyan jó volt, hogyvégre megint a dédszülei pehelymatracoságyában fekhet, hogy inkább megadta magát:- Hadd aludjak itt - mondta. - Volt szappan.Amikor, már az öregség küszöbén, felidézték eztaz esetet, egyikük sem akarta elhinni azt azelképesztő igazságot, hogy fél évszázadosegyüttélésüknek ez volt a legsúlyosabb viszálya,az egyetlen, amelynek során mindkettőjükbenfeltámadt a vágy, hogy számoljanak fel mindent,és ki-ki menjen a maga útjára. És még a szelídöregkor évéiben is óvakodtak attól, hogyfölemlegessék, mert az épp hogy csak beforrtsebeikből újra kiserkedt volna a vér, mintha frisssebek lennének.Ő volt az első férfi, akit Fermina Daza vizelnihallott.A nászéjszakájukon hallotta először, aFranciaországba tartó hajó kabinjában, miközbenő a tengeribetegségtől félájultan hevert az ágyon;az a zuhatagos csődörvizelés olyan hatalmasan,olyan felsőbbségesen csobogott a kabinban, hogyFermina Dazában a rá váró megpróbáltatásoktólvaló félelem rettegéssé nőtt. Aztán gyakraneszébe jutott ez az emlék, ahogy az évekfolyamán egyre jobban elvékonyodott a zuhatag,mert nem tudott beletörődni, hogy az ura minden

alkalommal levizeli a vécécsésze szélét. Urbinodoktor, olyan érvekkel, amiket könnyen megértettvolna bárki, aki meg akarja érteni, igyekezettmeggyőzni őt arról, hogy ezt a mindennapibalesetet nem az ő gondatlansága okozza, ahogyaz asszony hajtogatja, hanem szervi oka van: ifjúizuhataga olyan egyenes volt, és olyan határozottirányú, hogy a kollégiumbancélbavizelő-bajnokságokat nyert vele, üresborosüveg volt a célpont, de aztán, ahogy múltakaz évek, nemcsak hogy megcsappant, hanem elis görbült, ágakra bomlott, és végül egy játékosszökőkúttá változott, amelyet nem lehet irányítani,bármennyire erőlködik is, hogy kiegyenesítse. Aztmondta: "Aki az angol vécét kitalálta, az semmitse tudott a férfiakról." A családi béke érdekébenvégül azt a nem annyira alázatos, mint inkábbmegalázó szokást vette fel, hogy mindenalkalommal fogta a vécépapírt, és szárazra töröltemaga után a csésze peremét. A felesége tudtaezt, de nem szólt egy szót sem, amíg nem váltáthatóvá a fürdőszobában az ammóniákbűz;akkor úgy kiáltott fel, mint aki egy bűntettet leplezle: "Olyan büdös van itt, mint egy nyúlketrecben."Az aggkor kezdetén aztán Urbino doktorugyanennek a testi nyavalyának az ihletőhatására ahhoz a végső megoldáshozfolyamodott, hogy ő is úgy tett, mint a felesége:ráült a vécére, így aztán a vécécsésze tisztamaradt, ő pedig nem lett kegyvesztett.Ekkoriban már csak nagy nehezen boldogult el

egyedül a fürdőszobában, és egy elcsúszás, amikönnyen végzetes is lehetett volna, ráébresztettea zuhanyozás veszélyeire. A házban, nohaminden újmódi komforttal el volt látva, nem voltoroszlánlábú ónkád, mint az óváros többilakásában. Ő dobta ki, a higiéniára hivatkozva: akád is csak olyan európai disznóság, mint a többi,hiszen az európaiak csak havonta egyszerfürdenek, a hó utolsó péntekén, ráadásulugyanabban a mocsokban áznak, amitől állítólagmeg akarnak tisztulni. Így aztán csináltattak egynagy, méretre szabott teknőt, keményguayacánfából, és Fermina Daza olyan gonddalfürösztötte benne az urát, mint egy újszülöttcsecsemőt. A fürösztés több mint egy óráig tartott,kétszer cserélt vízben, melybe mályvaleveleket ésnarancshéjat főztek, és mely úgy elzsongítottaUrbino doktort, hogy olykor el is aludt az illatospárában. Fürösztés után Fermina Daza segítettneki felöltözködni, hintőport szórt a lába közé,bekenegette kakaóvajjal azokat a részeket,amelyeket leforrázott, feladta rá az alsónadrágot,de olyan gyöngéden, mintha pelenka volna, aztána többi ruhadarabot is szép sorjában, atérdharisnyától kezdve a nyakkendőig, melyet őkötött meg, és melyre ő tűzte rá a topázkövesnyakkendőtűt.A házasélet hajnalai megszelídültek, mert immárUrbino doktor volt az a kisgyerek, akit FerminaDaza a gyerekeiben elveszített. És Fermina Dazais hozzáigazodott végre a családi órarendhez,

hiszen fölötte is eljárt az idő: egyre kevesebbetaludt, és még hetvenéves sem volt, amikor márkorábban ébredt, mint az ura.Pünkösd vasárnapján, amikor fölemelte apokrócot, mely alatt Jeremiah de Saint-Amourholtteste feküdt, Urbino doktor előttmegvilágosodott valami, ami mindaddig rejtvemaradt előtte, bármennyire éber tekintettelkormányozta is hajóját az orvostudomány és a hitvizein. Mintha a halál meghitt közelségébeneltöltött sok-sok év után, mely alatt annyithadakozott vele és tapogatta elölről-hátulról, ezlett volna az első alkalom, hogy az arcába mertnézni, és a halál is visszanézett rá. Nemhalálfélelem volt. Nem: a félelmet már hosszúévek óta magában hordozta, együtt élt vele, azárnyékában is maga után vonszolta, mint egymásodik árnyékot, azóta, hogy egy éjszakafelriadt valami rossz álomból, és rádöbbent, hogya halál nemcsak állandó eshetőség, ahogy addigérezte, hanem azonnal bekövetkezhető valóságis. Amit viszont aznap látott, a testi valósága voltvalaminek, ami addig csak a képzeletben létezőbizonyosság volt. Örült, hogy e felkavarómegvilágosodás eszköze a Gondviselés jóvoltábóléppen Jeremiah de Saint-Amour lett, hiszenmindig is szent embernek tartotta, egy olyanszentnek, aki nincs tudatában kegyelmiállapotának. De amikor a levél fölfedte neki, hogyki volt valójában Jeremiah de Saint-Amour, hogymilyen sötét múltja volt, és milyen elképesztő

módon tudott alakoskodni, érezte, hogy valamivégleges és jóvátehetetlen dolog történt azéletében.Fermina Daza azonban nem hagyta, hogyráragassza a rosszkedvét. Ő persze megpróbálta,mialatt a felesége föladta rá a nadrágot és sorrabegombolta az ingjén lévő tucatnyi gombot. Denem sikerült neki, mert Fermina Dazának nemvolt könnyű a szívére hatni, még kevésbé egyolyan ember halálával, akit nem szeretett. Csakannyit tudott róla, hogy egy mankóval járónyomorék volt, akit ő sohase látott, és akimegszökött a kivégzőosztag elől az Antilláksok-sok szigetének egyikén kitört sok-sokforradalom egyike során, hogy a kényszerűségszorította rá a gyermekfényképész-mesterségre,hogy ő lett az egész megye legfelkapottabbfotográfusa, és hogy egyszer egy sakkpartibanmegvert valakit, valami Torremolinost, ahogyFermina Daza mondta, de akit valójábanCapablancának hívtak.- Szóval csak egy szökött cayenne-i fegyenc volt,akit valami szörnyű gaztettért életfogytiglanibörtönre ítéltek - mondta Urbino doktor. - Képzeld,még emberhúst is evett.Odaadta neki a levelet, amelynek titkait magávalakarta vinni a sírba, de az asszony olvasatlanulbetette az összehajtogatott papírlapokat atoalettasztal fiókjába, és kulcsra zárta. Megszoktamár az ura mérhetetlen elképedéseit,szélsőséges ítéleteit, melyek az öregkorral csak

zavarosabbak lettek, és kisszerű szempontjait,melyek nem illettek bele abba a képbe, amit azemberek kialakítottak róla. De ezúttal messzetúltett önmagán. Fermina Daza úgy gondolta,hogy az ura nem azért becsülte Jeremiah deSaint-Amourt, ami korábban volt, hanem azért,ami azóta lett belőle, hogy egy szál ruhában,egyetlen hátizsákkal odavetődött hozzájuk azidegen földre, és nem értette, hogy most, amikorutólag lelepleződött a vakságos kiléte, miértbotránkozik meg ennyire rajta az ura. Nem tudtafelfogni, miért olyan visszataszító, hogy titokbanszeretőt tartott, hiszen az ő társadalmiosztályában ez ősrégi szokás, és volt olyan idő,de még mennyire, hogy volt, amikor az ura nemátallotta ugyanezt tenni, azonkívül az, hogy az anő hozzásegítette Jeremiah de Saint-Amourt azöngyilkosság végrehajtásához, Fermina Dazaszemében a szerelem megrendítő bizonyítékavolt. Azt mondta: "Ha te is elhatároznád, ésugyanolyan komoly okod lenne rá, mint neki volt,énnekem is azt kéne tennem, amit az az asszonytett." Urbino doktor megint csak ott toporgott ateljes értetlenség útkereszteződésénél, mely félévszázad óta újra meg újra kétségbeesésbekergette.- Nem értesz semmit - mondta. - Nem azonvagyok felháborodva, hogy ki volt, vagy hogy mitcsinált, hanem azon, hogy ennyi éven átbecsapott bennünket.Közben a szemét elborították az egyre

gyakrabban felfakadó könnyek, de Fermina Dazaúgy tett, mintha nem venné észre.- Jól tette - vágott vissza. - Ha megmondta volnaaz igazat, se te, se az a szegény nő, se senkiebben az egész faluban nem szerette volna úgy,ahogyan szerették.Bekapcsolta az óraláncot a férje mellényénekgomblyukába. Megkötötte a nyakkendőjét, ésföltűzte rá a topázköves nyakkendőtűt. Aztánbekölnizett zsebkendőjével megtörölgette aszemét és könnyáztatta szakállát, majd azsebkendőt, széthajtott sarkaival, mint egymagnóliát, betűzte a felső zsebébe. Az ingaóratizenegy ütése szétterjedt a ház állóvizében.- Igyekezz - mondta az asszony, és megfogta akarját, hogy kivezesse a szobából. - El fogunkkésni.Aminta Dechamps, dr. Lácides Olivella feleségeés hét lánya egymással versenyezvegondoskodott róla, hogy az ezüstlakodalmi ebédaz év társadalmi eseménye legyen. A család azóváros szívében, a hajdani Pénzverde épületébenlakott, melyet egy firenzei építésznek sikerülteltorzítania: az újítás pusztító szeleként söpört áta városon, és legalább négy XVII. századiműemlékből velencei bazilikát csinált. A háznakhat hálószobája és két tágas, levegős terme volt:az ebédlő és a szalon, de arra nem volt elég,hogy a város meghívott polgárai elférjenek benne,nem beszélve azokról a válogatott kitűnőségekről,akiket az ország más részeiből vártak. A patio

akkora volt, mint egy apátsági kolostor udvara,közepén márvány szökőkút csobogottvaníliavirág-ágyások között, melyek alkonyatkorbetöltötték illatukkal a házat, de az árkádok alattsem volt elegendő hely ennyi illusztris névnek.Ezért úgy döntöttek, hogy az ebédet a családvidéki nyaralójában fogják megrendezni, ahová tízperc alatt ki lehetett jutni az országúton autóval,és melynek hatalmas udvara volt, óriási indiaibabérfákkal és a szelíd kis folyót ellepő hazaifehér vízililiomokkal. Don Sancho Fogadójánakemberei Olivelláné vezényletével színesnapellenző ponyvákat állítottak fel az udvarnapsütötte részein, a babérfák alatt pedig egynégyszögletes térséget alakítottak ki sok kisasztallal, melyekre százhuszonkét teríték került,lenvászon abrosz mindegyik asztalra, a főasztalrapedig frissen vágott rózsaágak. Egy dobogót isösszeácsoltak a rezesbandának, mely csakiskontratáncokat és hazai keringőket játszhatott,valamint a Művészeti Főiskola vonósnégyesének,mellyel Olivelláné a férje nagyrabecsxiltzenetanárát, az asztalfőre ültetendő maestrótkívánta meglepni. A dátumok ugyan nem estekegybe, de pünkösd vasárnapját választották, hogynagyobb legyen az ünnepség fénye.Már három hónappal korábban hozzáfogtak azelőkészületekhez, nehogy valami nélkülözhetetlentennivaló elmaradjon időhiány miatt. Ciénaga deOróból hozatták az élő tyúkokat, melyek az egészpartvidéken híresek voltak, és nemcsak a méretük

meg a finom húsuk miatt, hanem azért is, mert atyúkok a gyarmati időkben árterületekenkapirgáltak, és aranyrögöket lehetett találni abögyükben. Olivelláné, egy-két lánya és cselédjeikíséretében, személyesen látogatott fel aluxus-óceánjárókra, hogy saját kezűleg válogassaki a világ minden részéről érkező csemegéklegjavát a férje tiszteletére. Mindenre gondolt,csak arra nem, hogy a júniusi vasárnapra kitűzöttebédre egy olyan évben kerül sor, melyben azesős évszak jóval tovább tart, mint máskor. Csaka kitűzött nap reggelén ébredt rá a veszélyre,amikor elindult a nagymisére, és rémültentapasztalta, hogy a levegő csupa nedvesség, azég sűrű és alacsony, és a tenger fölül eltűnt ahorizont. E baljós jelek ellenére a csillagvizsgálóigazgatója, akivel a misén találkozott, azzalnyugtatta meg, hogy a város viszontagságostörténelme során az azért még a legkeményebbteleken sem fordult elő egyszer sem, hogypünkösd vasárnapján esett volna az eső. De ezena vasárnapon, alighogy elütötte a tizenkettőt, és avendégek nagy része már ott itta az aperitivet aszabad ég alatt, hatalmas mennydörgésremegtette meg a földet, a tenger felőlodasuhintott a hirtelen támadt szél, felborította azasztalokat, elröpítette a ponyvákat, aztánegykettőre kitört a szörnyű felhőszakadás.Juvenal Urbino doktor, akárcsak az utoljáraérkező többi vendég, alig tudott átvergődnikocsijával a viharon, és akárcsak a többiek, ő is

úgy akart eljutni az autótól a házig, hogyvégigugrál az udvart elborító tócsából kiállóköveken, de végül bele kellett törődnie abba amegaláztatásba, hogy Don Sancho emberei -gólya viszi a fiát - cipeljék be egy sárga ponyvávalborított baldachin alatt. Az asztalokat bevitték aházba, és úgy ahogy tudták, elhelyezték, még ahálószobákba is jutott belőlük, és a vendégekleplezetlen hajótörött-hangulatban ültekkörülöttük. Olyan meleg volt, mint egy hajókazánházában, mert be kellett csukni azablakokat, hogy a szél ne verje be az esőt aszobákba. Az udvaron még minden teríték előttott volt a névre szóló kártya, egyik oldalon aférfiak, másikon a nők számára, ahogy a szokásdiktálta. De odabent már összekeveredtek anévkártyák, és mindenki oda ült, ahova tudott,nők, férfiak vegyesen, mert így hozta a szükség,mely egyszer legalább félresöpört egy társadalmibabonánkat. Aminta de Olivella úgy járt-kelt akataklizma zűrzavarában, mintha egyszerremindenütt ott lett volna; a haja csapzottan lógott,és pazar toalettjén sárfoltok éktelenkedtek, deszerencsétlenségében is az ajkán ült alegyőzhetetlen mosoly, amit a férjétől tanult, hogya gonosz sors ne örülhessen a kárán. Lányaisegítségével, akik mindenben az anyjukra ütöttek,sikerült valamenynyire megmentenie a főasztalültetési rendjét, mely szerint Juvenal Urbinodoktor ült középen, jobbján pedig Obdulio y Reyérsek. Fermina Daza a férje mellé ült, mint

mindig, mert attól félt, hogy netán el talál aludni azebéd alatt, vagy leönti levessel a zakóját. Urbinodoktorral szemközt Lácides Olivella doktor ült, egykissé feminin férfi, túl az ötvenen, de igen jókarban: szívből fakadó vidámságának nem voltsemmi köze csalhatatlan diagnózisaihoz. A többiszéken a megyei és városi előkelőségek ültek,valamint az előző évben megválasztottszépségkirálynő, akit a megyefőnök vezetett odaa karján és ültetett maga mellé. Bár a meghívókelküldésekor nem volt szokás előírni az öltözéket,még kevésbé egy falusi ebéd alkalmából, a nőkestélyi ruhában voltak, és drágakövekkelfelékszerezve, a férfiak többsége öltönyben,fekete nyakkendővel, némelyek pedig posztószalonkabátban. Csak a világlátott férfiak, köztükUrbino doktor, voltak a megszokott, mindennapiruhájukban. Minden teríték mellé odakerült anyomtatott, francia nyelvű, aranyszegélyű étlap.Olivelláné, rémülten látva, hogy a vendégeimegfőnek a hőségben, sorra járta az asztalokat,és könyörgött, hogy vegyék le a zakójukat, desenki sem mert elöljárni a példával. Az érsekmegjegyezte Urbino doktornak, hogytulajdonképpen egy történelmi ebéden vesznekrészt: először ül egy asztalnál, beforrott sebekkelés a gyűlölködést elfeledve a polgárháborúk kétellenséges tábora, akik a függetlenségkikiáltásától kezdve vérbe borították az országot.Ez a felismerés egybeesett a liberálisok,különösen a fiatalok diadalmámorával, amelyet az

okozott, hogy az új államfő, a választásokgyőztese végre az ő pártjukból került az elnökiszékbe, a konzervatívok negyvenöt éviegyeduralma után. Urbino doktor nem osztozott alelkesedésben: az volt a véleménye, hogy egyliberális elnök éppen olyan, mint egy konzervatívelnök, legfeljebb rosszabbul öltözködik.De nem akart vitába szállni az érsekkel. Azt azértszívesen megmondta volna neki, hogy senki sema nézetei miatt van jelen az ebéden, hanem aszármazása miatt, és a származás mindig isfölötte állt a politika szeszélyeinek és a háborúborzalmainak. Ha így vette szemügyre őket,valóban nem hiányzott senki.Amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen abba ismaradt a zivatar, és a felhőtlen égen azonnalfelizzott a nap, de a vihar olyan heves volt, hogynéhány fát gyökerestül kitépett a földből, és aholtág kiáradt vize mocsárrá változtatta az udvart.A legnagyobb pusztítás azonban a konyhábanment végbe. Délelőtt még a ház mögött, a szabadég alatt is begyújtottak néhány, téglából rakotttűzhelyben, és a szakácsoknak alig volt rá idejük,hogy a kondérokat biztos helyre menekítsék azeső elől. Arra kellett fordítaniuk a drága időt, hogyelhelyezkedjenek valahogy az elárasztottkonyhában, és a hátsó tornácon újabbtűzhelyeket rögtönözzenek. De egy órára már úrrálettek a rendkívüli helyzeten, és csak a SantaClara kolostor apácáitól megrendelt süteményekhiányoztak: az apácák ígérete szerint délelőtt

tizenegyig meg kellett volna érkezniük. Attóllehetett tartani, hogy az országút mentén húzódópatak kiárad medréből, amint az kevésbé zordteleken is megtörtént már, ebben az esetben méglegalább két óráig várhattak rájuk. Amint elállt azeső, kinyitották az ablakokat, és a vihar kénjétőlmegtisztult levegő üdítően áradt szét a házban.Aztán elhelyezték a rezesbandát a ház bejáratiteraszán, és felhangzottak a keringők, de ettőlcsak a felfordulás lett nagyobb, mert a házatbetöltő trombitaharsogás mellett csak üvöltvelehetett társalogni.Aminta de Olivella, elunva a várakozást, a síráshatárán is mosolygó arccal kiadta az utasítást,hogy tálaljanak.A Művészeti Főiskola muzsikusai fogták ahangszerüket, és megkezdődött a koncert, atársaság udvarias hallgatása közepette, melyMozart Jagdkvartettjének első taktusaiig tartott.Aztán a növekvő. lármában és Don Sanchosürgölődő néger szolgái közt, akik alig fértek el agőzölgő tálakkal az asztalok mellett, Urbinodoktornak sikerült fenntartania egy csatornát azene számára, egészen a hangverseny végéig.Koncentrálóképessége évről évre fogyatkozott,annyira, hogy a sakktábla előtt ülve mindentervezett lépését föl kellett írnia egy cédulára,nehogy a következő pillanatban elfelejtse. Deazért még el tudott úgy beszélgetni valakivel,hogy közben a zenére is odafigyeljen, ha nem isjutott olyan tökélyre, mint az a német karmester,

akivel az Ausztriában töltött időkben barátkozottössze, és aki a Tannháuser hallgatása közben aDon Juan partitúráját olvasta.A második számot, Schubert A Halál és a lánykacímű kvartettjét, úgy érezte, olcsóntúldramatizálják. Mialatt a lármában, mely most atányérokon csörömpölő evőeszközök zajával isfölerősödött, nagy nehezen követte a zenét, egykipirult arcú fiatalemberen állapodott meg atekintete, és a fiú odabiccentett neki. Igen,kétségtelenül látta valahol, de nem emlékszik rá,hogy hol. Gyakran járt így, és főleg a nevekkel,még a legjobb ismerősök nevével is, vagy egyrégi melódiával, és ez olyan rettenetesszorongással töltötte el, hogy egy éjjel majdnem ahalált választotta ahelyett, hogy hajnalig kínlódjék.Most is közel volt már ehhez az állapothoz,amikor egy irgalmas villanás megvilágította azemlékezetét: a fiú az előző évben a hallgatójavolt. Meglepődött, hogy itt látja, a kiválasztottakbirodalmában, de Olivella doktor felvilágosította,hogy a fiú az egészségügyi miniszter fia, aki azértjött a városba, hogy a törvényszékiorvostudománnyal kapcsolatos disszertációjándolgozzék. Juvenal Urbino vidáman odaintegetettneki, mire a fiatalember felállt, és meghajolt. DeUrbino doktor sem akkor, sem később nem jött rá,hogy ő volt az az orvosgyakornok, akivel aznapreggel Jeremiah de Saint-Amour házábantalálkozott.Az öregség felett aratott újabb győzelmétől

megrészegülve átadta magát az utolsóműsorszám áttetsző és oldott líraiságának, denem tudta, mit hall. Később aztán, az együttesfiatal csellistája, aki nemrég tért visszaFranciaországból, megmondta; hogy GabrielFauré vonósnégyese volt, de Urbino doktor, akipedig nagyon odafigyelt az európai újdonságokra,még a nevét sem hallotta. Fermina Daza, akiszokása szerint most is minden rezdülésétfigyelte, és különösen akkor, ha az ura másokjelenlétében maga elé meredt, abbahagyta azevést, és rátette evilági kezét az ura kezére. Aztmondta: "Ne gondolj rá." Urbino doktor azönfeledtség túlsó partjáról mosolygott vissza, éscsak akkor jutott eszébe az, amitől a feleségeóvta. Maga előtt látta Jeremiah de Saint-Amourt,amint kiterítve fekszik a koporsóban,áluniformisában és színpadi érdemrendjeivel, alefotografált gyerekek vádló tekintete alatt.Odafordult az érsekhez, és elújságolta neki azöngyilkosságot, de az már tudott róla. A nagymiseután sokan megvitték neki a hírt, sőt, JerónimoArgote ezredes a Karib-tengerparti országokmenekültjei nevében azzal a kéréssel fordulthozzá, engedje meg, hogy Jeremiah deSaint-Amourt szentelt földben temessék el. Aztmondta: "Már a puszta kérés is arcátlanság."Aztán valamivel emberibb hangon megkérdezte,hogy kiderült-e, mi volt az oka azöngyilkosságnak. Urbino doktor egy pontoskifejezéssel válaszolt, amelyről azt hitte, hogy

abban a pillanatban találta ki: gerontofóbia.Olivella doktor, aki az asztalszomszédaivalfoglalkozott, egy pillanatra magukra hagyta őket,és bekapcsolódott a tanára beszélgetésébe. Aztmondta: "Milyen szomorú, hogy van még olyanöngyilkosság, amit nem szerelemből követnek el."Urbino doktor nem lepődött meg azon, hogy asaját ki nem mondott gondolatainak a kedvenctanítványa ad hangot.- És ami még rosszabb - mondta -: aranycianiddalkövette el.Ahogy kimondta ezeket a szavakat, érezte, hogya részvét felülkerekedik a levél miatt támadtkeserűségén, de ezt nem a feleségénektulajdonította, hanem a zene varázserejének. Ésakkor elmondta az érseknek, hogy a sakktáblamellett töltött hosszú délutánokon egy valóságosszentet ismert meg benne, egy laikus szentet, akiarra fordította a művészetét, hogy örömötokozzon a gyerekeknek, akinek nagy műveltségea világ minden dolgára kiterjedt, aki úgy élt, mint aspártaiak, és ahogy beszélt róla, meglepődött,hogy milyen tiszta lélekkel sikerült neki Jeremiahde Saint-Amourt hirtelen és végérvényesenelválasztani a múltjától. A polgármesternek megazt mondta, érdemes lenne megvásárolni afényképlemezek archívumát, hogy megőrizzékannak a nemzedéknek az egykori vonásait, amelytalán soha többé nem volt boldog e felvételekután, és amely kezében tartja a város jövőjét. Azérsek megbotránkozott rajta, hogy egy művelt és

harcos katolikus szentnek mer tekinteni egyöngyilkost, de a negatívok megőrzésévelegyetértett. A polgármester afelől érdeklődött,hogy kitől kell megvásárolni őket. Urbino doktornyelvét úgy égette a titok, mintha parazsat tettekvolna rá, de nagy nehezen kibírta, és nem árultael a rejtett örökösnő nevét. Azt mondta: "Majd énelintézem." És most, hogy lojális volt azzal anővel, akit öt órával korábban még megvetett,helyreállt a lelki egyensúlya. Fermina Dazaészrevette ezt, és halkan unszolni kezdte: ígérjemeg, hogy elmegy a temetésre. Hát persze hogyelmegy, mondta ő megkönnyebbülten, mért nemenne el.A beszédek rövidek voltak, és egyszl'rűek. Arezesbanda rázendített valami népi muzsikára,ami nem volt benne a műsorban, és a vendégek ateraszokon sétálgattak, várva, hogy Don SanchoFogadójának emberei felszárítsák az utolsótócsákat is az udvaron, és aztán kezdődjön atánc, ha valaki rászánja magát. A nappaliban csaka főasztalnál ülő társaság maradt benn, és Urbinodoktort ünnepelték, aki az utolsópohárköszöntőnél egy hajtásra kiivott egy félpohár brandyt. Senki se látta még, hogy így afenekére nézett volna a pohárnak, az ebéd soránis csak egy pohár nemes bort ivott meg az egyikkülönleges fogáshoz, de ezen a délutánon a szíveerősen kívánkozott egy kis brandy után, és ez agyengeség most még haszonnal is járt: végreújra, annyi sok év után, énekelni támadt kedve.

És énekelt is volna biztosan, hiszen az ifjúcsellista még buzdította is, mondván, hogy majdkíséri őt a hangszerén, ha az udvar sártengerénát hirtelen be nem robog egy új típusú automobil,befröcskölve a zenészeket és kacsahangúdudájával izgalomba hozva a baromfiudvarkacsáit, míg oda nem ért a ház ajtaja elé. MarcoAurelio Urbino Daza doktor és felesége szállt kibelőle, pukkadozva a nevetéstől, mindkétkezükben egy-egy csipkés szalvétával letakarttálca. A pótüléseken, sőt az autónak még asofőrülés melletti padlóján is ugyanilyen tálcákhevertek. A megkésett desszert volt. Miremegszűnt a taps és a jókedvű fi ttyögés, UrbinoDaza doktor is abbahagyta a nevetést,s•elmondta, hogy a klarisszák még a vihar előttmegkérték, legyen szíves, és hozza el asüteményeket, és ő már az órszágúton volt,amikor vissza kellett fordulnia, mert valaki aztmondta neki, hogy kigyulladt a szülei háza.Juvenal Urbino doktor ijedten hallgatta, noha a fiamég be sem fejezte a beszámolót. De a feleségemég idejében áz eszébe juttatta, hogy ő magahívatta ki a tűzoltókat, a fa tetején ülő papagájmiatt. Aminta de Olivella sugárzó arccal adta ki aparancsot, hogy a teraszokon szolgálják föl adesszertet, bár megvolt már a kávé, no de sebaj.Juvenal Urbino doktor és felesége azonban márnem evett belőle, mert igyekezni kellett haza,hogy még a temetés előtt jusson egy kis időUrbino doktor szent és sérthetetlen sziesztájára.

A szieszta valóban nem maradt el, bár rövid voltés zaklatott, mivel Urbino doktornak azt kelletttapasztalnia, amikor hazaért, hogy a tűzoltókmajdnem olyan pusztítást vittek véghez, mint egytűzvész. Miközben azon igyekeztek, hogylekergessék a fáról a papagájt, teljes egészébenlekopasztottak egy fát a nagy nyomásúfecskendővel, egy eltévedt vízsugár pedig azablakokon át bezúdult a nagy hálószobába, éshelyrehozhatatlan károkat okozott a bútorokbanés az ismeretlen dédszülők portréin, melyek ahálószoba falain lógtak. A tűzoltókocsikolompolására az egész szomszédságösszeszaladt, hogy lássák, hol ütött ki a tűz, éscsak azért nem támadt nagyobb kavarodás, mertvasárnap lévén, az iskolák be voltak zárva.Amikor a tűzoltók rájöttek, hogy ameghosszabbított létrákról sem tudják elérni apapagájt, nekiestek a fának, és baltávalcsapdosták le az ágait: ha Urbino Daza doktoridejében oda nem érkezik, a fából csak a csupasztörzse marad. Azt üzenték a házigazdának, hogyöt óra után visszajönnek, és szíves engedélyévellenyesik a maradék ágakat; távoztukban sárbaborították a belső teraszt meg a nappalit, ésszétszaggatták Fermina Daza kedvenc törökszőnyegét. És mindez a pusztítás hiábavaló volt,mert minden jel arra mutatott, hogy a papagáj, afelfordulást kihasználva, átszökött valamelyikszomszédos udvarba. Urbino doktor kereste is alombok közt, de nem kapott választ semmilyen

nyelven, se a füttyökre, se a dalokra, úgyhogylemondott a papagájról, és, már majdnem háromórakor, nyugovóra tért. Előtte még kiélvezte azt aröpke örömöt, amivel a langyos spárgátólmegtisztult vizeletének titkos kertillata töltötte el.A szomorúság ébresztette föl. Nem az, amelyetreggel érzett a barátja holtteste előtt, hanemvalami láthatatlan köd, amoly a szieszta utánegészen elborította a lelkét, és amelyet úgyfogadott, mint egy égi figyelmeztetést: az utolsódélutánjai egyikét éli. Ötvenéves koráig nem volttudatában belső szervei méreteinek, súlyának ésállapotának. Aztán szép lassan, ahogy ott feküdtlehunyt szemmel a mindennapi szieszta után,érezni kezdte őket a testében: minden egyesszervét külön-külön, álmatlan szívének még aformáját is, titokzatos máját, magába zárthasnyálmirigyét, és lassan arra is rá kellett,iöbbennie, hogy már a legöregebb emberek isfiatalabbak nála, és hogy a nemzedéke legendáscsoportképeinek figurái közül ő az utolsó életbenmaradott. Amikor rajtakapta magát elsőmemóriazavarain, ahhoz a módszerhezfolyamodott, amit az egyik tanárától hallott azorvosi egyetemen: "Akinek nincs memóriája,pótolja papírral." De csak futó illúzió volt, mertodáig jutott, hogy a zsebébe dugdosottemlékeztető feljegyzések sem emlékeztették mársemmire; szobáról szobára bolyongva kereste aszemüvegét, ami ott volt az orrán, újra kulcsrazárta a már kulcsra zárt ajtókat, és minduntalan

elakadt az olvasmányaiban, mert elfelejtette, hogymit olvasott az előző oldalakon, vagy hogy kikicsoda a szereplők közül. De legjobban az önnönértelme iránti bizalmatlansága nyugtalanította:lassan-lassan, mint egy hajótörésben,' amelybőlnincs kiút, érezte, hogy elhagyja azigazságérzete.Juvenal Urbino doktor saját tapasztalatából tudta -bár ennek nem volt tudományos alapja -, hogy alegtöbb halálos betegségnek van valami sajátosszaga, de egyik sem olyan jellegzetes, mint azöregség szaga. Ezt a szagot érezte aboncolóasztalon fekvő végighasított hullákon, eztérezte azokon a páciensein is, akik örökifjaknakmutatták magukat, ezt érezte a saját átizzadtruháján és alvó felesége erőtlen lélegzetén. Hanem az a régivágású katolikus, akitulajdonképpen volt, talán egyetértett volnaJeremiah de Saint-Amourral abban, hogy azöregség illetlen állapot, és az embernek időbengondoskodnia kell róla, hogy ne következzen be.Az egyetlen vigasz-még az ő számára is, akipedig megtette a dolgát az ágyban - a nemiétvágy lassú és kiméletes elmúlása volt: a békésvágytalanság. Nyolcvanegy éves korára mégmaradt benne annyi tisztánlátás, hogy felmérje:már csak egy-két cérnaszál köti a világhoz, éselég annyi, hogy álmában átfordul a másikoldalára, és a cérnaszálak fájdalom nélkülelszakadnak; s hogy mégis vigyáz rájuk,amennyire tud, az csak azért van, mert attól

retteg, hogy Isten sehol se fog várni rá a halálsötétségében.Fermina Daza közben megindította a tűzoltók általfeldúlt hálószoba helyreállítási munkálatait, ésvalamivel négy előtt kiküldte az urának aszokásos limonádéját, apróra tört jéggel, majdmaga ment és figyelmeztette, hogy öltözzön fel ésinduljon a temetésre. Urbino doktornak két könyvvolt aznap délután a keze ügyében: AlexisCarrelltől Az ismeretlen ember és Axel Munthe:San Michele regénye. Ez utóbbi nem voltfelvágva, és Urbino doktor megkérte DignaPardót, a szakácsnőt, hogy hozza oda neki azelefántcsont papírvágó kést, amit a hálószobábanfelejtett. De amikor odavitték neki, már Azismeretlen ember-t olvasta, onnan, ahol akönyvjelzőnek használt levélboríték bele volt téve:már majdnem a végén járt a könyvnek. Lassanolvasott, utat törve magának egy sekély kisfejfájás kanyarulatai között; az utolsópohárköszöntő után megivott fél pohárka brandytokolta a fejfájásáért. Az olvasás szüneteibenbele-belekortyolt a limonádéba, vagy ajégdarabokat ropogtatta. Harisnyára, ingrevetkőzve sziesztázott, a keménygallért is ledobta,de a zöld csíkos, gumírozott nadrágtartó ott lógottkétoldalt a derekáról; annak, hogy át kell öltözniea temetésre, már a puszta gondolatára iselöntötte az elkeseredés. Nagyon hamar eluntaaz olvasást, rátette a könyvet a másikra, éslassan előre-hátra hintáztatta magát a gyékény

hintaszékben, rosszkedvén át bámulva ki azudvar mocsarából kiálló guineacserjékre, alekopasztott mangófára, az eső után életre keltszárnyas hangyákra, a délután, egy újabb, örökreelmúló délután tűnékeny ragyogására. Már el isfelejtette, hogy volt egyszer egy paramaribóipapagája, melyet úgy szeretett, mintha emberilény volna, amikor hirtelen felhangzott a közelből:"Arany kis papagáj." Nagyon közelről hallatszott,majdhogynem a füle mellől, és íme, már látta is:ott ült a mangófa legalsó ágán.- Te piszok - kiáltotta oda.A papagáj ugyanazon a hangon kiáltotta vissza:- Te vagy a piszok.Urbino doktor megint mondott neki valamit,közben egy pillanatra se vette le róla a szemét, ésmár húzta is fel a cipőjét, nagy óvatosan, hogy elne repüljön a papagáj; bebújtatta a karját anadrágtartóba, és kiment az elárasztott udvarra,botjával tapogatva a földet, nehogy belebotoljon aterasz három lépcsőfokának egyikébe. A papagájmeg se moccant. Olyan alacsonyan ült, hogyodanyújtotta neki a botot, másszon rá az ezüstfogantyúra, ahogy szokott, de a papagájnak nemakaródzott.Átugrott a szomszédos ágra, amely egy kicsitmagasabban nőtt, de könnyebben el lehetett érni,sőt, a ház létrája is neki volt támasztva: még atűzoltók érkezése előtt tették oda. Urbino doktorfelmérte a magasságot, és úgy gondolta, kétlétrafok, és már meg is van a madár. Fölhágott a

létra legalsó fokára, és közben egy pajkos nótáténekelt, hogy elterelje vele az elvadult állatfigyelmét; az meg csak úgy, dallam nélkülutánamondta a szöveget, de közben oldalazólépésekkel arrébb mászott az ágon. Urbinodoktor, két kézzel kapaszkodva a létra oldalába,könnyedén felhágott a létra második fokára is, ésa papagáj egy tapodtat se mozdult, sőt, elölrőlelismételte a nótát. Urbino doktor fölhágott aharmadik létrafokra, aztán nyomban a negyedikre,mivel rosszul mérte föl az ág magasságát; ekkorbal kézzel belekapaszkodott a létrába, jobbkezével pedig a papagáj felé nyúlt. Digna Pardo,az öreg cseléd, aki utánajött, hogyfigyelmeztesse: elkésik a temetésről, hátulrólpillantotta meg a létrán nyújtózkodó alakot, és hanem látja a zöld csíkos nadrágtartót, nem hittevolna el, hogy az áll ott, akit lát.- Szentséges egek! - kiáltotta. - Ki fogja törni anyakát!Urbino doktor egy diadalmas sóhajtással: ca yest, nyakon ragadta a papagájt. De azonnyomban el is engedte, mert lába alól kicsúszott alétra, és ő egy pillanatra ott lebegett a levegőben,és még számot tudott vetni azzal, hogy gyónásnélkül hal meg, anélkül hogy ideje lenne bármit ismegbánni és bárkitől is elbúcsúzni, délután négyóra hét perckor, pünkösd vasárnapján.Fermina Daza a konyhában volt, és a vacsorárafőzött levest kóstolta éppen, amikor meghallottaDigna Pardo elszörnyedt kiáltását, majd a

cselédség és rögtön utána a szomszédokjajveszékelését. Ledobta a kanalat, és szaladt,ahogy tudott, korának leküzdhetetlen súlya alatt,eszeveszetten sikoltozva, pedig még nem istudta, mi történt a mangófa alatt, és ezer darabrahasadt a szíve, ahogy megpillantotta az urát,hanyatt a sárban, már inkább holtan, mint élve, demég egy végső pillanatra ellenállva a halál utolsófarkcsapásának, hogy a feleségének legyen idejeodaérni; még felismerte őt a csődületben, akönnyein át, melyeket az iszonyatos fájdalomfakasztott, hogy siélküle kell meghalnia, és mégegyszer, utoljára ránézett a feleségére, olyanfénylő, szomorú és hálás tekintettel, amilyetFermina Daza fél évszázados együttélésük alattmég sohasem látott, és ki tudta még mondani azutolsó leheletével:- Csak Isten tudja, mennyire szerettelek.Halála nagy esemény volt, és méltán. Alighogybefejezte franciaországi szaktanulmányait,Juvenal Urbino doktor országos hírnévre tett szertazáltal, hogy új és drasztikus módszerekkelsikerült időben megfékeznie a legutolsókolerajárványt, mely a megyét sújtotta. Az előzőjárvány, amelynek idején még Európában volt,alig három hónap alatt a városi lakosságnegyedrészét elpusztította, köztük az apját is, akiszintén nagynevű orvos volt. Hála a hirtelentámadt hírnévnek no meg a családi vagyonbólszármazó jókora összegnek, Juvenal Urbinodoktor megalapította az Orvosi Társaságot, mely

az első volt a Karib-tenger vidékén, és sok évenát az egyetlen is, és melynek ő volt az elnökehaláláig. Ő harcolta ki az első vízvezetéket, azelső csatornahálózatot és a fedett vásárcsarnokfelépítését, mely lehetővé tette, hogy felszámoljáka Lelkek Öble partján emelkedő trágyadombot.Ezenkívül a Nyelvi Akadémiának és a TörténetiAkadémiának is az elnöke volt. Jeruzsálem latinpátriárkája az egyháznak tett szolgálataiért aSzent Sír rendjének lovagja címet adományoztaneki, és Franciaország kormánya a Becsületrendkommendátori fokozatával tüntette ki. A városvalamennyi egyházi és polgári egyletének ő volt alelke, különösen a Hazafiak Bizottságának,amelynek tagjai befolyásos, de a politikában nemérdekelt polgárok voltak, és akkoribanvakmerőségszámba menő ötleteket próbáltakrákényszeríteni a kormányokra és a helyikereskedelemre. Köztük a legemlékezetesebbegy léghajó volt, mely első ünnepélyes repülésealkalmából egy levelet vitt el egészen San Juande la Ciénagába, jóval azelőtt, hogy a légipostagondolata ésszerű lehetőségként fölmerült volna.Az ő ötlete volt a Művészeti Központ is, melyaztán megalapította a Művészeti Főiskolát,ugyanabban a házban, ahol jelenleg is működik,és mely sok éven át minden áprilisbanmegrendezte a Virágjátékokat.Csak őneki sikerült az, ami egy évszázadon átlehetetlennek látszott: újjáépíteni a játékszínt,mely a gyarmati idők óta kakasviadalok arénájává

és kakasidomító teleppé változott. Az újjáépítésegy látványos városi kampány végkifejlete volt: aváros minden rétege kivétel nélkül részt vettbenne, és olyan tömegmozgalom bontakozott ki,amely sokak szerint valami jobb ügyhöz lett volnaméltó. Mindennek ellenére a Játékszínmegnyitásakor még hiányoztak a széksorok mega lámpák, a nézőknek kellett ülőalkalmatosságrólgondoskodniuk, és lámpást is vinni a színházba,hogy a szünetekben ne legyen sötét. Aközönségnek estélyi ruhát írtak elő, akárcsak anagy európai premiereken, és a hölgyeknekkapóra jött az alkalom, hogy földig érő ruhákbanés szőrmekeppekben pompázzanak aKaribtenger partjának kánikulájában, viszont acselédeket is be kellett engedni a színházba,hiszen ők vitték oda a székeket meg alámpásokat, valamint elegendő ennivalót, hogy kilehessen bírni a véget nem érő műsorokat: voltolyan is, amely az első mise kezdetéig tartott. Azévadot egy francia operatársulat nyitotta meg, ésújdonságként egy hárfa is megszólalt azenekarban; de az est feledhetetlen élménye egymakulátlan hangú és nagy színészi tehetséggelmegáldott török szoprán énekesnő volt, akimezítláb énekelt, és drágaköves gyűrűk voltak alábujjain. A pálmaolajjal töltött rengeteg lámpásfüstjétől az első felvonás után már alig lehetettlátni a színpadot, és az énekeseknek is elmenttőle a hangjuk, de a város krónikásai tapintatosanhallgattak ezekről az apró galibákról, és csak a

megörökítésre méltó eseményeket magasztalták.Urbino doktornak kétségtelenül ez volt alegragályosabb kezdeményezése, mivel avárosnak még azok a rétegei is elkapták azoperalázat, amelyekről a legkevésbé sem lehetettvolna gondolni, és e láz nyomán egy egésznemzedéknyi Izolda és Othello, Aida és Siegfriedszületett. Odáig azért mégsem jutottak el,ameddig Urbino doktor szerette volna: hogy azolaszpártiak és a Wagner-pártiak bottal essenekegymásnak az előadás szüneteiben.Juvenal Urbino doktor sohasem fogadott elsemmiféle közéleti tisztséget, bár gyakran kapottajánlatot, és nem szabtak hozzá feltételeket;hevesen elítélte azokat az orvosokat, akik aszakmai tekintélyük révén akartak felkapaszkodnipolitikai pozíciókba. Noha világéletébenliberálisnak számított, és a választásokon is aliberális párt jelöltjeire szavazott, nem annyirameggyőződésből, mint inkább a hagyományokából volt liberális, és talán ő volt az utolsó anagy famíliák sarjai közül, aki letérdelt az utcán,ha arra jött az érseki hintó. Ő maga függetlenpacifistának vallotta magát, aki azt szeretné, ha aliberálisok és a konzervatívok egyszer smindenkorra megbékélnének egymással, mert ezszolgálná a haza javát. De közszereplésébenolyan önállóságot tanúsított, hogy senki semtekintette szövetségesének: a liberálisokókonzervatívot láttak benne, a konzervatívok aztmondták, csoda, hogy nem szabadkőműves, a

szabadkőművesek meg viszolyogtak tőle, minthaálruhás pap volna, aki a Szentszék szolgálatábanáll. Kevésbé vérszomjas kritikusai úgy vélekedtek,hogy csupán egy széplelkű arisztrokrata, aki aVirágjátékok gyönyörűségeibe merül, miközben anemzet elvérzik a véget nem érőpolgárháborúban.De volt két olyan cselekedete, amely nem illettbele ebbe a képbe. Az egyik az volt, hogyCasalduero márki hajdani palotájából, mely többmint egy évszázadon át a család otthona volt,átköltözött egy új házba, az új gazdagoknegyedébe. A másik pedig, hogy egyszerű lánytvett feleségül, akinek a szépségén kívül nem voltsemmije, se neve, se vagyona, és akit a hosszúnevű úriasszonyok titokban megmosolyogtak,amíg kénytelenek nem voltak elismerni, hogyelőkelőségben és jellemben egyikük sem érhet anyomába. Urbino doktor mindig is tisztában voltazzal, hogy ezzel a két tettével és még sokmással foltot ejtett a presztízsén, és senki setudta nála jobban, hogy ő egy kihalófélben lévőnév utolsó viselője. Két gyermeke egy nagynemzetség két utolsó jelentéktelen leszármazottjavolt. Marco Aurelio, a fia, szintén orvos, mint ő ésmint minden elsőszülött fiú valamennyinemzedékbún, nem csinált soha semmi említésreméltót, még csak egy gyereket se, és már elmúltötvenéves. Ofelia, egyetlen lánygyermeke, aki egyrangos New Orleans-ibanktisztviselő felesége volt, három lánnyal, de

egyetlen fiú nélkül lépte át a klimaxkor küszöbét.És noha fájlalta, hogy vére nem ömlik többé belea történelem folyamába, Urbino doktort mégsema halál aggasztotta a legjobban, hanem az, hogymi lesz Fermina Dazával, hogyan fog telnimagányos élete, ha ő már nem lesz.A tragédia mindenesetre nagy megrendüléstkeltett, és nemcsak az ő köreikben; a köznép isosztozott benne, és az emberek előbújtak aházaikból, hogy hátha őhozzájuk is eljut valami:ha más nem, akkor a legenda ragyogása.Háromnapos gyászt hirdettek meg, aközépületeken félárbocra eresztették a zászlót, ésaz összes templom harangja szünet nélkülkongott, amíg a kripta le nem zárult a családmauzóleumában. A Művészeti Főiskola néhányművésze elkészítette a halotti maszkot, amelyUrbino doktor életnagyságú mellszobrához kellett,de aztán elálltak a szobor tervétől, mert senki semtalálta méltónak azt az élethű kifejezést, amellyela maszk az utolsó pillanat rémületét visszaadta.Egy neves művész, aki véletlenül épp itttartózkodott európai körútja előtt, egy hatalmasvásznat festett, patetikus realizmussal: a képabban a halálos pillanatban mutatta Urbinodoktort, amikor a létrán állva odanyúl a papagájfelé, hogy elkapja a nyakát. A nyers valóságtólmindössze annyi volt az eltérés, hogy nem agallér nélküli ing és a zöld csíkos nadrágtartó voltrajta, hanem az a keménykalap és fekete posztószalonkabát, amelyben valamelyik újság

acélmetszete örökítette meg a kolera idején. Aképet - hogy senki se mulassza el megtekinteni -néhány hónappal a tragédia után kiállították; azAranydrót nevű importcikk-kereskedés nagyárucsarnokában tették közszemlére, ahol azegész város megfordult. Aztán fölkerült az összesköz- és magánintézmény falára, mindazokra ahelyekre, ahol kötelességüknek tartották, hogytisztelettel adózzanak a jeles patrícius emlékének,és végül egy második temetési szertartással aMűvészeti Főiskola épületében került méltóhelyére, ahonnan aztán hosszú évekkel később afestőnövendékek akasztották le, és vitték ki azEgyetem térre, hogy elégessék, mint egygyűlöletes esztétika és gyűlöletes korszakjelképét.Özvegységének első pillanatától fogvabebizonyosodott, hogy Fermina Daza nem isolyan gyámoltalan, mint amilyennek a férjetartotta. Hajthatatlan volt abban azelhatározásában, hogy nem járul hozzásemmiféle kéréshez: a holttest nem használhatófel semmilyen ügy érdekében. Nem tett eleget aköztársasági elnök dísztáviratának sem, amelyarról rendelkezett, hogy a megyeházadísztermében ravatalozzák föl a holttestet.Ugyanilyen szelíd eltökéltséggel utasította el aztis, hogy a katedrálisban ravatalozzák fel, amit azérsek személyesen kért tőle, és csak abbaegyezett bele, hogy a gyászszertartásoknak azona miséjén ott legyen, amit a holttest fölött szoktak

mondani. Hiába próbált közbenjárni nála a fia, akilassan belezavarodott a sokféle kérésbe: ő semtérítette el attól a falusias nézetétől, hogy ahalottak csakis a családjukhoz tartoznak, és hogyotthon lesz meg a halottvirrasztás, keserű kávévalés sajtos fánkkal, és mindenki annyit sirathatja,amenynyit akarja. De nem a hagyományos, kilencéjjelen át tartó virrasztás: a ház kapui a temetésután bezárultak, és csak a legszűkebb barátikörnek nyíltak meg.A házat elborította a gyász. Minden tárgyat biztoshelyre menekítettek, a csupasz falakon csak aleakasztott képek nyoma maradt meg. A székeik,valamint a szomszédságtól kapott székek a falakmentén sorakoztak, a nappalitól a hálószobáig, ésaz üres terek hatalmasaknak látszottak, a hangokúgy kongtak bennük, mintha kísértetek torkábóltörtek volna elő, mivel a nagyobb bútorokat'iskivitték a házból, csak a hangversenyzongoranyugodott a szokott helyén, fehér lepedő alatt. Akönyvtárszoba közepén, apja íróasztalán ottfeküdt kiterítve az, aki Juvenal Urbino de la Callevolt, arcára kövült végső rémületével és a SzentSír lovagjainak kardjával és fekete köpenyében.Mellette ott állt Fermina Daza teljes gyászban, ésmeg-megreszketve, de kemény tartással, drámaigesztusok nélkül, szinte mozdulatlanul fogadta arészvétnyilvánításokat másnap délelőtt tizenegyig,amikor is a ház tornácán útjára bocsátotta az urát,és búcsút intett neki a zsebkendőjével.Nem volt pedig könnyű eljutnia eddig az

önuralomig azután, hogy meghallotta Digna Pardosikoltását, és meglátta az udvar sarában haldoklóöreg életepárját. Először még reménykedett, mertnyitva volt a szeme, és olyan sugárzó fénycsillogott benne, amilyet még sohasem látott apupilláján. Arra kérte Istent, adjon még nekilegalább egy pillanatot, hadd tudja meg az ura,mielőtt elmegy, hogy mennyire szerette őt, akettőjük minden kétsége ellenére is, és elfogta azellenállhatatlan vágy, hogy bárcsak újrakezdhetnévele az életet, a legelejéről, hogy mindentelmondjanak egymásnak, amit nem mondtak el,és újra megcsinálják mindazt, most már jól, amitelrontottak a múltban. De a halálkérlelhetetlenségével szemben tehetetlen volt.Fájdalma vak dühbe csapott át: haragudott avilágra, de önmagára is, és ebből a haragbólmerítette az önuralmat meg a bátorságot, hogyegymagában nézzen szembe a magányával. Attólkezdve egy pillanat nyugta sem volt, de gondosanügyelt rá, nehogy egyetlen mozdulata is afájdalom megnyilvánulásának látsszék. Azegyetlen epizód, amely akaratlanul is némiképpenpatetikusra sikerült, vasárnap este tizenegyórakor történt, amikor meghozták a mégcsónaklakktól illatozó, rézfogantyús és steppeltselyembéléses érseki koporsót. Urbino Dazadoktor szólt az embereknek, hogy máris zárják lea koporsót, mert a házban már alig lehetettlevegőt kapni az elviselhetetlen hőségben fuldoklósok virág kigőzölgésétől, és úgy látta, mintha már

kezdenének kiütközni az apja nyakán az első lilaelszíneződések. A csöndben hirtelen felhangzottegy szórakozott hangon elejtett mondat: "Azember ebben a korban akkor is el van már féligrohadva, ha még é1." Mielőtt lefedték a koporsót,Fermina Daza lehúzta a jegygyűrűjét, és ráhúztaa halott férje ujjára, aztán rátette a kezét a férjekezére, mint amikor társaságban voltak, ésészrevette, hogy a férjének elkalandozott afigyelme.- Nemsokára találkozunk - mondta.Florentino Ariza, aki észrevétlenül állt ott, azelőkelőségek tömegében, úgy érezte, mintha abordái közé döftek volna. Fermina Daza nemfigyelt föl rá az első kondoleálók áradatában,holott azután senki nem volt annyira jelen, és nemis hasznosította magát annyira az éjszakatennivalói közt, mint Florentino Ariza. Ő szerveztemeg a nagy konyhai kapkodásban, hogy legyenmindig friss kávé. Pótszékeket szerzett, amikor aszomszédoktól kapott székek már nembizonyultak elégnek, és intézkedett, hogy azokata koszorúkat, amelyek már végképp nem fértek ela házban, tegyék ki az udvarra. Ügyelt rá, hogylegyen elég brandy Lácides Olivella doktorvendégeinek, akik az ezüstlakodalom tetőpontjántudták meg a rossz hírt, és ahányan voltak, míndidejöttek, hogy itt folytassák a murit, körülülve amangófa csupasz törzsét. Ő volt az egyetlen, akiidőben közbe tudott lépni, amikor az elszököttpapagáj éjféltájban beröpült az ebédlőbe, és

mindenki megborzongott a döbbenettől, mert úgyállt ott, felemelt fejjel és széttárt szárnyakkal,mintha vezekelne. Florentino Ariza nyakon csípte,mielőtt még valami badarságot kiabálhatott volna,és a letakart kalitkában kivitte az istállóba. Ígyintézett mindent, annyi tapintattal és olyantalpraesetten, hogy senkinek sem fordult meg afejében: illetéktelenül avatkozik be a másokdolgába, hanem ellenkezőleg, mindenki arragondolt, hogy ő a megfizethetetlen segítség acsaládra szakadt szerencsétlenségben.Az volt, akinek látszott: egy komoly ésszolgálatkész öregúr. Teste csontos volt, egyenestartású, bőre barna és szőrtelen, szeme mohó azezüstkeretes, kerek szemüveg alatt; kissédivatjamúlt, hegyesre pödört, romantikus bajusztviselt. Az a néhány hajtincs, ami még megmaradta halántékán, felfelé volt fésülve, és, mint végsőmegoldás a teljes kopaszság ellen, pomádéval rávolt ragasztva fénylő koponyájára. Természeteskedvessége és lágysága nyomban levette azembereket a lábukról, de ez a két erény egymegrögzött agglegény esetében nyomban gyanútis keltett. Sok pénzébe, sok leleményességébe éssok akaraterejébe került, hogy ne látszódjon rajtaa hetvenhat éve - márciusban volt aszületésnapja-, és lelkének magányában meg voltgyőződve róla, hogy ő, a maga csöndes módjánsokkal jobban szeretett, mint bárki más ezen avilágon. Urbino doktor halála napjának estéjénugyanabban a ruhában volt, amelyben elérte őt a

hír, vagyis az örökös öltözékében, melyet mégjúniusban, a pokoli hőségben is viselt: feketeposztó öltöny mellénnyel, fekete selyempánt akaucsuk inggallér alatt, nemezkalap, feketeselyem esernyő, amely botként is szolgált. Deamikor pirkadni kezdett, két órára eltűnt ahalottvirrasztásból, és az első napsugarakkal tértvissza, frissen borotválva, arcvíztől illatosan.Fekete posztó szalonkabát volt rajta, amilyet márcsak a temetések és a nagyheti szertartásokalkalmából hordtak, keménygallérművésznyakkendővel és köcsögkalap. Azesernyőt is magával hozta, de ezúttal nemcsakmegszokásból, hanem azért is, mert biztos voltbenne, hogy még tizenkettő előtt elered az eső,és ezt Urbino Daza doktornak is megmondta,hátha sikerül korábbra tétetnie a temetést. Meg ispróbálkoztak vele, mivel Florentino Arizahajósfamíliából származott, ő maga pedig aKaribpartvidéki Folyami Hajózási Társaság elnökevolt, amiből feltételezni lehetett, hogy ért azidőjárási prognózisokhoz. De már nem volt rá idő,hogy értesítsék a polgári és katonaiintézményeket, a hivatalos és magántestületeket,a hadsereg és a Művészeti Főiskola zenekarát, aziskolákat és a hitbuzgalmi kongregációkat, melyekúgy tudták, hogy tizenegykor lesz a temetés. Ígyaztán a történelmi eseménynek ígérkezőszertartást elmosta az irgalmatlan felhőszakadás.Csak néhányan jutottak el, sárban tocsogva, acsaládi mauzóleumig, mely egy szeibafa

oltalmában állt; a gyarmati időkben ültetett fakoronája kinyúlt a szabadba, a temető fala fölött.Ugyanennek a fának a koronája alatt, csak épp afalon kívül, a Karib vidéki menekültek az előzőnap délutánján temették el az öngyilkosokparcellájába Jeremiah de Saint-Amourt és mellé akutyáját, ahogyan a megboldogult kívánta.Florentino Ariza egyike volt azoknak akeveseknek, akik a temetés végéig kitartottak.Úgy megázott, hogy még az alsóneműje iscsuromvizes lett, és nagy aggodalomban érthaza, hogy talán most, annyi évi aprólékoskörültekintés és túlzott elővigyázatosság utánbeszerzett magának egy tüdőgyulladást. Rendeltegy forró limonádét, brandyvel felöntve, és azágyban itta meg két aszpirinnal, aztán úgy kiizzadta magára csavart gyapjútakaró alatt, hogypatakokban folyt róla a víz, de sikerültvisszanyernie jó közérzetét. Mire visszament avirrasztók közé, már egészen összeszedte magát.Fermina Daza közben újra kézbe vette a házirányítását, felsöpörtetett és fogadóképesállapotokat teremtett, a könyvtárszobában lévőoltárra pedig odaállította a halott urapasztellportréját, melynek keretét fekete szalaggalborították be. Este nyolckor ugyanolyan sokanvoltak és ugyanakkora volt a hőség, mint az előzőestén, de a rózsafüzér után valakí elterjesztette alátogatók közt a kérést: minél előbb hagyják el aházat, hogy az özvegy végre, vasárnap délutánóta első ízben lepihenhessen.

Fermina Daza az oltár előtt búcsúzott el a legtöbblátogatótól, de a legszűkebb baráti körhátramaradt csoportját odakísérte az utcai ajtóig,hogy saját kezűleg zárja be utánuk, ahogy szokta.Már majdnem be is csukta, végső erejétösszeszedve, amikor megpillantotta FlorentinArizát, aki ott állt az üres szalon közepén, feketeruhájában. Megörült neki, mert sok évvel azelőttkitörölte az életéből, és most történt meg elsőízben, hogy rá is ismert a férfira, akit a feledéstisztára mosott előtte. De mielőtt Fermina Dazamegköszönhette volna a látogatást, a férfireszkető és ünnepélyes mozdulattal szívéreszorította a kalapját, és felfakasztotta a gennyeskelést, amely az életét táplálta.- Fermina - mondta -, több mint fél évszázadon áterre az alkalomra vártam, hogy örök hűségemetés el nem múló szerelmemet újra csak esküvelbizonyítsam önnek.Fermina Daza azt gondolta volna, hogy egy őrültáll előtte, ha nem lett volna rá oka, hogy azthiggye, Florentino Arizát a Szentlélek szállta meg,és az ihlette ezekre a szavakra. Első indulatábanmeg akarta átkozni őt, hogy így meggyalázza aházát, amikor az ura még ki sem hűlt akoporsóban. De a harag méltósága arra késztette,hogy ne tegye. "Takarodj - mondta neki. - Éstöbbé ne kerülj a szemem elé életed hátralévőéveiben." Újra kitárta a már majdnem becsukottutcai ajtót, és még hozzátette:- Remélem, úgy sincs már sok hátra.

Amikor a kihalt utcán elhaltak a léptek, lassan,nagyon lassan becsukta az ajtót, föltette akeresztvasat, rátolta a reteszeket, ésegymagában nézett szembe a sorsával. Sohamég, mindeddig a pillanatig, nem volt ennyire atudatában annak, hogy milyen súlyos és milyenhatalmas drámának volt az okozója alig tizennyolcéves korában, és ez a dráma most már, úgy látta,a haláláig üldözni fogja. És a szerencsétlenségdélutánja óta első ízben elsírta magát, most,amikor senki se látta, mert csak így tudott sírni.Sírt, amiért meghalt a férje, amiért ilyenmagányos, amiért harag van a szívében, és azüres hálószobába belépve saját magát siratta,mert amióta asszonnyá lett, alig fordult elő, hogyegyedül kellett aludnia abban az ágyban. Minden,ami a férjéé volt, tovább szította a sírását: abojtos papucs, pizsamája a párna alatt, hűlt helyea toalettasztal tükre előtt és a szaga, amit még abőrén érzett. Felötlött benne egy kósza gondolat:"Akiket szeretünk, azoknak minden holmijukkalegyütt kéne meghalniuk." Nem kellett senki, hogysegítsen neki a lefekvésben, egy falat étel sekellett elalvás előtt. A fájdalomtól elgyötörten arrakérte Istent, küldje rá aznap éjjel álmában ahalált; és bízva benne, hogy így lesz, ruhástulfeküdt rá az ágyra, csak a cipőjét vette le; egypillanat alatt elaludt. Nem tudta, hogy alszik, csakazt tudta, hogy nem halt meg álmában, hogy méga fél ágy is sok neki, és hogy az ágy bal szélénfekszik az oldalára fordulva, ahogy szokott, de

hiányzik az az egyensúly, amit az ágy másikszélén fekvő test biztosítana. Álmában továbbgondolkodva elgondolta, hogy soha többé nemfog már így aludni, mire álmában sírdogálnikezdett, és sírdogálva aludt tovább, az ágyszélén, mozdulatlanul, és már rég elhallgattak akakasok, amikor a férje nélkül ráköszöntő reggelnem várt napsütése fölébresztette. Csak akkordöbbent rá, hogy milyen sokat aludt, és mégsemhalt meg, hogy álmában sírdogált, és mialattsírdogálva aludt, inkább Florentino Arizáragondolt, mint a halott urára.Florentino Ariza életében viszont nem volt olyanpillanat, hogy ne gondolt volna Fermina Dazára,attól kezdve, hogy a lány a kettejük hosszú ésüldözött szerelme után irgalmatlanul kiadta azútját, pedig ötvenegy év, kilenc hónap és négynap telt el azóta. Nem volt rá szükség, hogyrovátkákkal jelölje a napok múlását egybörtöncella falán, mert nem múlt el egyetlen napsem úgy, hogy ne történt volna valami, amieszébe juttatta Fermina Dazát. Amikorszakítottak, ő huszonkét éves volt, és kettesbenélt az anyjával, Tránsito Arizával, az Ablakokutcája egyik házának bérelt felerészében, aholanyja fiatal lány kora óta rőfösüzletet tartott fenn,és ezenkívül azzal foglalatoskodott, hogy ócskaingeket és rongyokat szedett szét szálakra, ésvatta gyanánt árulta a háborús sebesülteknek. Ővolt az egyetlen fia, és egy alkalmi kapcsolatbólszületett, don V. Loayza Piustól, a híres hajózási

vállalkozótól, aki két öccsével együttmegalapította a Karib-partvidéki Folyami HajózásiTársaságot, és fellendítette a Magdalena folyógőzhajóforgalmát.Florentino Ariza tízéves volt, amikor meghalt azapja. Bár don V. Loayza Pius titokban mindiggondoskodott róla, soha nem ismerte el törvényesfiának, és a jövőjét sem biztosította, úgyhogyFlorentino Ariza egyetlen nevet viselt: az anyjáét,holott mindig is köztudomású volt a származása.Apja halála után ott kellett hagynia agimnáziumot, és gyakornok lett a Postahivatalnál,ahol postazsákokat nyitogatott, leveleketválogatott, és az is az ő feladata volt, hogy azépület ajtaja fölé kitűzze a megfelelő zászlót,aszerint hogy éppen melyik országból jött meg aposta.Hanem a távírdász, egy Lotario Thugut nevűnémet bevándorló, aki egyébként a székesegyháznagyobb ceremóniáin orgonálni szokott, ésházakhoz is eljárt zeneórákat adni, felfigyelt ajóeszű fiúra. Megtanította a morzejelekre és atávírógép kezelésére, és elég volt néhányhegedűlecke, aztán már Florentino Ariza úgyjátszott hallás után, mint egy hivatásos zenész.Amikor megismerkedett Fermina Dazával,tizennyolc éves korában, a legnépszerűbbfiatalember volt a maga köreiben; ő tudtalegjobban a divatos táncokat, szerelmesversekből is komoly repertoárja volt, és bármikorhajlandó volt szólóhegedű-szerenádot adni a

barátai szíve választottjainak. Már akkor is véznavolt, nagy indiánhajzattal, melyet illatospomádéval tapasztott le, és vastag szemüveggel,amitől még gyámoltalanabbnak látszott.Azonkívül, hogy erősen rövidlátó volt, krónikusszékrekedésben szenvedett, ami miatt egészéletén át arra kényszerült, hogy beöntéseketadjon magának. Egy váltás ruhája volt, amolyanpapos öltözet, amit az apjától örökölt, és amitTránsito Ariza olyan gonddal tartott rendben, hogyminden vasárnap újnak látszott. Ügyefogyottábrázata, félszegsége és komor öltözete ellenéretársasága lánytagjai titokban sorsot húztak, hogymelyikük udvaroltasson vele magának, és ő isbelement a játékba, egészen addig a napig,amikor megismerte Fermina Dazát és odalett ifjúiártatlansága.Egy délutánon látta meg először, amikor LotarioThugut azzal bízta meg, hogy juttasson elvalahogy egy címzés nélkül érkezett táviratot egyLorenzo Daza nevű embernek. Az Evangéliumokterén találta meg, a legrégibb házak egyikében,mely félig romos volt már, és melynek patiója egykolostor kerengőjéhez és kertjéhez hasonlított, deaz ágyásokat ellepte a gaz, és a szökőkútbannem volt víz. Ahogy az előtte haladó mezítlábascselédlány nyomában végigment a tornác boltíveialatt, Florentino Ariza nem hallott semmi neszt,ami arra utalt volna, hogy emberek vannak aházban, pedig itt is, ott is felbontatlan ládákhevertek, meg mindenféle kőművesszerszám,

mészkupacmaradványok és egymásra halmozottcementeszsákok: a tatarozás összes kelléke. Azudvar túlsó oldalán egy hevenyészett iroda volt,ahol íróasztala mellett délutáni álmát aludta egynagyon kövér ember, akinek göndör barkójaegybeolvadt a bajuszával. Igen, ő volt LorenzoDaza: nem nagyon ismerték a városban, mert aligkét éve költözött ide, és nem volt barátkozós fajta.Úgy vette át a táviratot, mintha az egy baljós álomfolytatása lenne. Florentino Ariza valamifélehivatalos részvéttel figyelte véreres szemeit, apecséttel küszködő, ügyetlen ujjait, a szívszorítórettegést, amit annyiszor látott már, annyi sokemberen, aki ha táviratot kapott, még mindig csaka halálra tudott gondolni. Amikor elolvasta,megnyugodva sóhajtott fel: "Jó hír." És átadtaFlorentino Arizának az ötreálos kötelezőborravalót, a megkönnyebbülés mosolyávaljelezve neki, hogy rossz hír esetében nem kaptavolna meg. Aztán egy kézszorítással búcsúzott eltőle, ami pedig nem járt a táviratkihordóknak, és acselédlány, nem annyira előzékenységből, mintinkább elővigyázatosságból, kikísérte az utcaikapuig. Újra végigmentek a folyosón az árkádokalatt, csak épp ellenkező irányban, és ezúttalFlorentino Ariza meggyőződhetett róla, hogy mégvalaki van a házban, mivel az udvar fényözönétegy női hang töltötte be: valaki olvasni tanult.Benézett a kézimunkaszoba ablakán: egy felliőttnő és egy kislány ült benn, két, egymás mellé tettszéken, és együtt olvastak egy könyvből, mely a

nő ölében hevert. Furcsa látvány volt: egy kislány,aki olvasni tanítja az anyját. Ez így csak részbenvolt igaz, mivel a nő a kislánynak nem az anyja,hanem a nagynénje volt, bár anyjaként nevelte.Az olvasásgyakorlat nem szakadt félbe, de akislány felnézett egy pillanatra, és ez a véletlenpillantás akkora szerelmi kataklizmát idézett elő,ami aztán fél évszázad alatt sem tudottlecsillapodni.Florentino Arizának csak annyit sikerültkinyomoznia Lorenzo Dazáról, hogy San Juan dela Ciénagából érkezett egyetlen lányával ésvénkisasszony húgával, valamikor a kolerajárványután, és akik látták, amikor kiszállt a hajóból,azoknak nem voltak kétségei afelől, hogytovábbmegy-e vagy ittmarad, mivel egy jólfelszerelt ház minden kellékét magával hozta.Felesége rég meghalt, nem sokkal a kislányszületése után. Húgát Escolásticának hívták,negyvenéves volt, a házat csak ferences rendiszerzetesi csuhában hagyta el valami fogadalomokán, s a csuha zsinórövét odahaza is állandóanhordta. A kislány tizenhárom éves volt, ésugyanúgy hívták, mint meghalt anyját: Fermina.Minden arra vallott, hogy Lorenzo Daza tehetősember, mert jómódban élt, pedig senki se tudottróla, hogy bármit is csinálna; készpénzért vettemeg az Evangélium téri házat, melynekkitatarozása legalább a duplájába került annak akétszáz aranypesónak, amit kifizetett érte. Akislány a Szent Szűz Bemutatása intézetbe járt,

ahol az úri kisasszonyok már kétszáz éve tanultákmindazokat az ismereteket, melyekkel egyszorgalmas és odaadó feleségnek rendelkezniekellett. A gyarmati időkben és a köztársaság elsőéveiben csak a nagy nevek örökösnői kerülhettekbe az intézetbe. De a régi családoknak, melyeketa függetlenség a tönk szélére juttatott, későbbaztán tudomásul kellett venniük, hogy új időkjárnak, és az intézet kapui megnyíltak mindenkielőtt, aki meg tudta fizetni, ha volt pergamenje, hanem: az volt az egyetlen kikötés, hogy ajelentkező katolikus szülők törvényes gyermekelegyen. Az intézet igen drága volt, és az a tény,hogy Fermina Daza odajár, már önmagábanelárulta a család vagyonosságát, ha társadalmirangját nem is. Ezek az értesülések reménnyeltöltötték el Florentino Arizát, mert arragondolhatott, hogy a mandulaszemű szépkamaszlány talán nem elérhetetlen álom aszámára. De hamarosan kiderült, hogy az apaiszigor áthatolhatatlan falakat emel közéjük. Atöbbi diáklánnyal ellentétben, akik csoportosanvagy egy idősebb cselédlány kíséretében jártakiskolába, Fermina Dazát mindig a vénkisasszonynagynéni kísérte, és a lány viselkedésén látszott,hogy még csak ide-oda tekingetnie se szabad.Így kezdődött el Florentino Ariza, a magányosvadász titokzatos élete, ilyen szelíden ésártatlanul. Reggelente, hét órától kezdve ott ültegymagában a terecske legeldugottabb padján,és úgy tett, mintha egy verseskönyvet olvasna a

mandulafák árnyékában, míg végül át nem menta téren a megközelíthetetlen leányzó, kék csíkosegyenruhájában, gumis térdzoknijában, keresztbefűzött fiúbakancsában és egyetlen vastagcopfjával, mely a derekáig ért, és masni volt kötvea végére. Büszkén járt, emelt fővel, merevenelőreszegezett tekintettel, éles vonalú orrával,iskolatáskáját keresztbe tett karokkal a melléreszorítva, és szaporán szedte a lábát, olyan őzsutaléptekkel, mintha az ő számára nem létezne agravitáció. Mellette, nagy igyekezettel, hogy lépésttartson vele, a nagynéni ment barnaferencescsuhájában és zsinórövével, és aközeledés minden útját eltorlaszolta. FlorentinoAriza naponta négyszer nézte végig, ahogyelindulnak az iskolába, illetve hazatérnek,vasárnap pedig egyszer, amint kijönnek atemplomból a nagymise után, és beérte azzal,hogy láthatja a lányt. Ahogy teltek a napok, egyretökéletesebbnek látta; valószínűtlen erényekkel,nemlétező érzésekkel ruházta fel, és a másodikhét végén már nem tudott másra gondolni, csakőrá. Így aztán elhatározta, hogy küld neki egylevelet: csak egy egyszerű, sima papírlapra írt, deszépen formált közjegyzői betűivel mindkét oldalátsűrűn teleírta. De mivel nem tudta, hogyanjuttassa el hozzá, napokig a zsebében hordta, ésmialatt a fejét törte, esténként, lefekvés előttoldalakat hozzáírt, úgyhogy az eredeti levélből abókok enciklopédiája lett, mely a téren töltötthosszú órák alatt olvasott verseskönyvekből

merítette készletét: Florentino Ariza már kívülrőltudta őket.Hogy alkalmat találjon a levél átadására, úgygondolta, legjobb lesz, ha megismerkedik egy-kétlánnyal, aki az intézetbe jár; de nagyon távolvoltak az ő világától. Meg aztán, addig-addiglatolgatta a dolgot, amíg be nem látta, hogyóvatlanság lenne bárki előtt is felfednie aszándékait. Annyit azért megtudott, hogy FerminaDazát nem sokkal azután, hogy a városbaérkezett, meghívták egy szombati táncmulatságra,de apja ellentmondást nem tűrő szavakkalmegtagadta, hogy elengedje: "Mindent a magaidején." A levél már hatvan, mindkét oldalán teleírtlapból állt, amikor Florentino Ariza nem bírtatovább magában tartani a titkát, és mindentelmondott szép sorjában az anyjának, az egyetlenszemélynek, akit valamelyest beavatott abizalmába. Tránsito Ariza a könnyekigmeghatódott azon, hogy fia milyen angyalian naivmég a szerelem dolgában, és igyekezettmegvilágítani előtte az utat. Először is lebeszéltearról, hogy átadja a lírai paksamétát, hiszen azzalcsak elriasztaná álmainak leányzóját, akirőlTránsito Ariza feltételezte, hogy ugyanolyanzöldfülű, mint az ő fia. Első lépésként, mondta, felkell kelteni a lány figyelmét: vegye észre, hogyérdeklődik iránta; így a szerelmi vallomás nem érimajd váratlanul, és lesz ideje gondolkozni rajta.- De ami a legfontosabb - mondta -: hogy ne őthódítsd meg, hanem előbb a nagynénjét.

Mindkét tanács bölcs volt, ez kétségtelen, csaképp elkésett velük. Mert azon a napon, amikorFermina Daza egy pillanatra abbahagyta azolvasásoktatást, és felnézett, hogy ki megy el azablak előtt, Florentino Ariza gyámoltalan tekinteteszíven ütötte. Este az apja vacsora közbenmegemlítette a táviratot; Fermina Daza így tudtameg, hogy mit keresett náluk Florentino Ariza, éshogy mi a foglalkozása. Ezek a hírek csaknövelték a kíváncsiságát, mert úgy gondolta, mintrajta kívül még oly sokan abban az időben, hogy atávírómasina működésében valamiördöngösségnek is kell lennie. Így hát már az elsőalkalommal, amikor meglátta a tér fái alatt olvasóFlorentino Arizás, nyomban ráismert, de csakakkor érzett valami nyugtalanságfélét, amikornagynénje felvilágosította, hogy a fiú már hetekóta ott ül a padon. Aztán, amikor észrevették,hogy vasárnaponként is ott áll a templom előtt amise után, a nagynéni végképp bizonyos lettbenne, hogy ez a sok találkozás nem lehet avéletlen műve. Azt mondta: "Nem hiszem, hogyénmiattam törné magát ennyire." Mert a fogadalmicsuhájában szigorú arccal járkáló EscolásticaDaza néni két legfőbb erénye az életszeretet és acinkosság iránti mély elhivatottság volt, és annak,hogy a húgocskája felkeltette egy férfiérdeklődését, már a puszta gondolatára ishatártalan izgalom töltötte el. Fermina Dazaviszont akkor még nemcsak hogy nem tudta, mi aszerelem, de kíváncsi se volt rá, és az egyetlen

érzés, amit Florentino Ariza kiváltott belőle, aszánalom volt, mivel olyan betegesnek látta. Denagynénje azt mondta, sok mindent át kell élni,amíg valaki meg tud ítélni egy férfit, és ő meg vangyőződve róla, hogy annak, amelyik ott üldögél aparkban, és lesi, hogy ők ketten mikor bukkannakfel, csak egy betegsége lehet: a szerelem.Escolástica néni volt a menedék, akinél FerminaDaza, ez a szerelemtelen házasságból születettegyetlen gyermek megértésre talált, és szeretetetkapott. Anyja halála után ő nevelte fel, és LorenzoDazával szemben úgy állt mellette, mint egycinkos barátnő, nem pedig úgy, mint egynagynéni. Így hát Florentino Ariza megjelenéseegyike lett a sok közös mulatságnak, amivelkitöltötték üres óráikat. Naponta négyszer, amikorkiléptek az Evangéliumok terére, egy villámgyorspillantással mindketten meggyőződtek róla, hogya szánalomra méltó őrszem ott ül a helyén,félénken, jelentéktelenül és a hőség ellenére ismajdnem mindig feketében, és úgy tesz, minthavalami olvasmányba merülne a lombokárnyékában. "Ott van", mondta az, amelyikükelőbb észrevette, és vigyázott, nehogy elnevessemagát; a fiú csak később nézett fel, és látta mega két merev nőt, akik olyan messze voltak az őéletétől, és akik úgy mentek át a téren, hogy rá senéztek.- Szegényke - mondta a nagynéni. - Nem meridejönni hozzád, mert itt vagyok én is, de hakomoly szándékai vannak, egyszer majd

mégiscsak idejön, és akkor át fog adni neked egylevelet.Mintha már előre látná a jövő viszontagságait,megtanította a lányt a néma beszéd kézjeleire,melyeknek egy tiltott szerelemben olyan fontosszerepük van. Ezek a pajkos, szinte gyermekesjátékok álmélkodó kíváncsiságot ébresztettekFermina Dazában, de hónapokon át meg semfordult a fejében, hogy tovább is lehet lépni. Nemtudta volna megmondani, mikor volt az a pillanat,amikor a játék sóvárgássá változott, és forrt avére a türelmetlenségtől, hogy láthassa már, ésegy éjjel arra ébredt fel nagy rémületben, hogy afiú ott áll a sötétben az ágya lábánál, és nézi őt.Ekkor fogta el a mélységes vágyakozás, hogybárcsak beteljesülne a nagynénje jóslata, és arrakérte Istent, öntsön bátorságot a fiúba, hogy átmerje adni a levelet: csak azért, hogy megtudja,mi van benne.De a fohászai nem teljesültek. Egyáltalán nem. Ezakkor történt, amikor Florentino Ariza mindentbevallott az anyjának, az meg lebeszélte róla,hogy átadja a hetvenlapos bókgyűjteményt, ígyáztán Fermina Daza az év egész hátralévőrészében hiába várt. Sóvárgása lassankétségbeeséssé változott, ahogy közeledett adecemberi vakáció, mert örökösen azon törte afejét, mit tegyen, hogy láthassa a fiút, és hogy afiú láthassa őt az alatt a három hónap alatt,amikor nincs tanítás. Ezek a megoldhatatlannaklátszó gondok gyötörték karácsony éjszakáján is,

amikor hirtelen elfogta az a borzongató érzés,hogy az éjféli misén szorongó tömegben ott van afiú és nézi őt, mire olyan izgalom fogta el, hogy atorkában dobogott a szíve. Nem mert hátranézni,mert apja és nagynénje közt ült, és összeszorítottfogakkal kellett uralkodnia magán, nehogyészrevegyék rajta a felindulást. De ahogy kifelésodródtak a tömeggel, anynyira biztos volt benne,hogy ott van a közelben, és bármelyik pillanatbanmegláthatja, hogy a főkapunál már nem bírtatovább, és hátrapillantott a válla fölött: szemétőlkéttenyérnyi távolságra ott volt a jeges szempár,az elszürkült arc, a szerelem rémületében kővédermedt száj. Saját vakmerőségétől megrettenvebelekapaszkodott a nagynénje karjába, hogy el neessen; nagynénje a csipkekesztyűn át ismegérezte, hogy keze jeges verítékben úszik, ésegy észrevétlen mozdulattal megnyugtatta, hogymindenben számíthat rá. Florentino Ariza adobpergés és petárdapufogás, a kapukraakasztott színes lampionok és a békét áhítozósokaság lármája közepette úgy bolyongotthajnalig, mint egy alvajáró, könnyein át nézve azünneplő embereket, annak a téveszmének abódulatában, hogy nem Isten, hanem ő az, akiaznap éjjel megszületett.Önkívülete még súlyosabb lett a következő héten,amikor egyik nap, a szieszta órájában,reménytelenül ugyan, de elsétált Fermina Dazaházához, és íme a lány, nagynénjével együtt, kintült a ház kapujában, a mandulafák alatt. Ugyanaz

a kép, ezúttal kinn a szabadban, mint amit az elsőalkalommal, a kézimunkaszobában látott: akislány, aki olvasni tanítja a nagynénjét. DeFermina Dazát most, hogy nem az iskolaiegyenruhájában volt, mintha kicserélték volna:valami könnyű tunika volt rajta, ami sűrű redőkbenomlott le a válláról, mint egy peplum, a fején megegy élő gardéniákból font koszorú, amivel úgyhatott, mint egy koronás istennő. Florentino Arizaleült a téren egy jól látható helyre, és ezúttal nemtett úgy, mintha olvasna, hanem ölében a nyitottkönyvvel merőn nézte a tüneményt, aki viszontegy irgalmas szempillantásra sem méltatta.Először azt gondolta, hogy a mandulafák alattiolvasásóra egyszeri alkalom, és talán a ház végetnem érő tatarozásának köszönhető, de aztánnéhány nap alatt megértette, hogy Fermina Dazaott lesz a kapuban, számára jól láthatóan, mindenáldott délután, ugyanabban az órában ésmindaddig, amíg a vakáció három hónapja tart; eza felismerés új erőt öntött belé. Semmi sem vallottrá, hogy a lány észrevette volna, sem azérdeklődés, sem az elutasítás jelei nem látszottakrajta, de közömbösségében mégis ott ragyogottvalami, ami arra ösztönözte Florentino Arizát,hogy tartson ki, és ne adja fel. Aztán egy szépnapon, már január vége felé, a nagynéni egyszercsak letette a székre a kézimunkáját, és magárahagyta unokahúgát a ház kapuja előtt, a földetelborító sárga mandulafalevélek özönében.Florentino Ariza, felbátorodva attól az oktalan

elképzeléstől, hogy a kínálkozó alkalmat nem avéletlen szülte, átment az utcán, és megálltFermina Daza előtt, de olyan közel, hogylélegzésének kihagyásait is hallotta, sőt, érezteazt az enyhe virágillatot ís, amiről aztán egészéletében bárhol és bármikor ráismert volna. Emeltfővel és olyan elszánt hangon szólította meg,ahogy aztán soha többé, csak egyetlenegyalkalommal, ötven évvel később és ugyanabbólaz indítékból.- Csak arra kérem, hogy vegye át tőlem ezt alevelet - mondta.Fermina Daza nem ilyen hangra számított: tisztáncsengő, határozott hang, ami nem illett ahhoz afiúhoz, akinek látszott. Továbbra is lesütöttszemmel, a hímzésére meredve azt felelte: "Nemvehetem át apám engedélye nélkül." FlorentinoAriza belereszketett, ahogy meghallotta, hogymilyen melegen szól az a hang, melynek tompacsengését aztán soha többé nem felejtette el. Deuralkodott magán, és máris válaszolt: "Szerezzemeg." Aztán egy könyörgéssel nyomban elvette aparancs élét: "Élet-halál kérdés." Fermina Dazanem nézett rá, nem hagyta abba a hímzést,döntése azonban megnyitott egy ajtót, s azajtórésen át beférhetett az egész világ.- Jöjjön vissza minden délután - mondta -, ésvárja meg, amíg átülök a másik székre.Florentino Ariza nem értette, hogy mit akart ezzelmondani, egészen a következő hétfőig; a tér egyikpadjáról akkor is a megszokott jelenetet nézte, de

aztán valami új dolog történt: amikor Escolásticanéni bement a házba, Fermina Daza felállt, ésátült a másik székre. Florentino Ariza,szalonkabátja gomblyukában egy fehérkaméliával, ekkor átment az utcán, és megálltelőtte. Ezt mondta: "Ez életem legnagyobbpillanata." Fermina Daza nem nézett föl azarcába, csak körbehordta a tekintetét, és látta,hogy az aszály perzselő hőségébe fulladt utcánnincs egy teremtett lélek, csak a száraz falevelekkavarognak a hirtelen támadt szélben.- Adja ide - mondta.Florentino Ariza eredetileg el akarta vinni nekimind a hetven lapot, melyet addigra márannyiszor elolvasott, hogy kívülről fel tudta volnamondani a szöveget, de aztán egy szűkszavú ésegyértelmű rövid levél mellett döntött, melybencsak a legfontosabb dolgokról biztosította:rendíthetetlen hűségéről és örök szerelméről.Kivette a levelet a szalonkabát belső zsebéből, ésodatartotta a komor arcú hímzőnő elé, aki mégmindig nem mert a szemébe nézni. A lányrámeredt a rémülettől kővé vált kézben remegőkék borítékra, és fölemelte a hímzőrámát, hogytegye rá a levelet, mert nem tudta volna elviselni,ha a fiú észreveszi, hogy neki is remegnek azujjai. És akkor történt meg a baj: egy madár amandulafa lombjai közt megrázta magát, éspiszka épp a hímzőrámára hullott. Fermina Dazavisszahúzta a rámát, egy gyors mozdulattal aszék mögé rejtette, nehogy a fiú észrevegye a

történteket, és most először, lángoló arccalfelnézett rá. Florentino Ariza, aki rezzenetlenülállt, kezében a levéllel, azt mondta: "Szerencséthoz." A lány első mosolyával köszönte meg, aztánszinte kitépte a kezéből a levelet, összehajtotta,és a keblébe rejtette. Ekkor Florentino Arizakihúzta a gomblyukából a kaméliát, ésodanyújtotta. A lány nem fogadta el: "Ezeljegyzési virág." Aztán, mint aki rájött, hogyelfogyott az ideje, gyorsan visszabújt azárkózottságába.- Most menjen-mondta. -És csak akkor jöjjönlegközelebb, ha értesítem.Amikor Florentino Ariza, életében először,megpillantotta Fermina Dazát, anyja sokkalhamarabb rájött, hogy valaminek történnie kellett,mint ahogy azt a fia elmesélte: mert FlorentinoAriza attól kezdve nem beszélt, nem evett, éséjszakánként álmatlanul forgolódott az ágyában.De amikor elkezdte várni első levelére a választ,szorongása hasmenésekkel és zöld hányásokkalsúlyosbodott, elvesztette az irányérzékét,egyszer-egyszer el is ájult, és anyja szörnyenmegijedt, mert állapota nem szerelmirendellenességekre, hanem a kolera súlyostüneteire vallott. Florentino Ariza keresztapját, egyidős homeopatát, akit Tránsito Ariza még azokbanaz időkben avatott a bizalmába, amikor a fiaapjának titkos szeretője volt, első látásraugyancsak megrémítette a beteg állapota, mertgyenge volt a pulzusa, zihálva vette a levegőt, és

hideg verítékben úszott, mint a haldoklók. Deamikor megvizsgálta, kiderült, hogy nincs láza,nem fáj semmije, és csak egyvalamit érez, amimeghatározható: meg akar halni, minélhamarabb. Aztán már csak néhánykeresztkérdést kellett föltennie, előbb a fiúnak,aztán az anyjának, és máris megállapíthatta, mintmár annyiszor, hogy a szerelemnek ugyanazok atünetei, mint a kolerának. Hársfateát írt felidegnyugtatónak, és levegőváltozást ajánlott,hogy a távolság csillapítsa a fájdalmakat, deFlorentino Ariza épp az ellenkezőjére vágyott: kiakarta élvezni a kínjait.Tránsito Ariza, ez a szabad félvér nő, akinekolyan nagy tehetsége volt a boldogsághoz, hogyazt még a szegénység sem tudta egészentönkretenni, úgy örült a fia szenvedésének,mintha ő maga élné át. Mikor hallotta, hogyfélrebeszél, hársfateát töltött belé, és amikorkirázta a hideg, gyapjútakaróba burkolta, deugyanakkor biztatta, hogy csak merüljön meg éslubickoljon a gyötrelmekben.- Addig szenvedj, amíg fiatal vagy - mondta -,mert ezek a dolgok nem tartanak örökké.A Postahivatalban persze másképp vélekedtek.Florentino Ariza ellustult, és olyan szórakozott lett,hogy összetévesztette a frissen jött postát jelzőzászlókat, és egy szerdai napon a német zászlóttűzte ki, holott aznap a Leyland Társaság hajójajött meg, és a liverpooli postát hozta, egy másiknap meg az Egyesült Államok zászlóját tűzte ki,

holott a Compagnie Générale Transatlantiquehajója jött meg, és a Saint-Nazaire-i postát hozta.Ezek a szerelmes hebehurgyaságok oly sokbonyodalmat okoztak a Postahivatalban, és annyiméltatlankodást váltottak ki az ügyfelek közt, hogyFlorentino Ariza csak azért nem vesztette el azállását, mert Lotario Thugut odaültette a távírógépmellé, és fölvitte a székesegyház karzatárahegedülni. Nem volt könnyű megérteni, hogy mifűz össze két embert, akik közt ekkorakorkülönbség van, hiszen olyanok voltak együtt,mint nagyapó és unokája, de jól megértettékegymást a munkában, nemkülönben a tengerpartikocsmákban, ahol a város lumpjai az éjszakafolyamán kikötöttek, és nem számított, hogy kikicsoda: voltak ott részeg koldusok és estélyiruhás urak, akik a Társas Kör gálaestjeiről léptekmeg, hogy ehessenek egy jó nyúlpörköltetkókuszos rizzsel. Lotario Thugut rendszerint azutolsó távírdai szolgálat után ment oda, éssokszor ott virradt rá a hajnal, amint itta a jamaikaipuncsot, és nyúzta a tangóharmonikát azokkal azeszeveszettekkel, akik az Antillákról jött sónereklegénységét alkották. Nagydarab ember volt,lomha, mint egy teknősbéka; aranyszőke szakállavolt, és éjszakai útjaira egy frígiai sapkát nyomotta fejébe; csak egy harangvirágfüzér hiányzottróla, hogy szakasztott olyan legyen, mint aMikulás. Hetenként legalább egyszer fogottmagának egy éjjeli madarat - ahogy ő hívta őket -a sok közül, akik egy garniszállóban napi áron

szerelmi elsősegélynyújtásban részesítették .amatrózokat. Amikor megismerkedett FlorentinoArizával, az volt az első dolga, hogy tanárosbuzgalommal bevezesse paradicsománakrejtelmeibe. A maga ízlése szerint kiválasztottaneki a legszemrevalóbb madarakat, megvitattavelük az árat és a módozatot, és fölajánlotta, hogya saját zsebéből fizeti ki majd az előre elvégzendőszolgáltatást. De Florentino Ariza nem fogadta el:szűz volt, és szüzességét jövendő szerelmesénektartogatta.A szálló egy málladozó gyarmati kori palotábanvolt, és a nagy, márványpadlós termek éslakószobák papírmasé falakkal elválasztottfülkékre voltak osztva, a falak pedig gombostűveljó néhány helyen kilyukasztva, 'azoknak, akikazért fizetnek, mert nézni akarnak. Úgy szólt afáma, hogy nem egy kukucskálónak kötőtűvelszúrták ki a szemét, de volt olyan is, aki a sajáthitvesét pillantotta meg a lukon át; meg finomurakról is meséltek, akik zöldséges kofánakmaszkírozva léptek be a kapun, hogy átutazótengerésztisztekkel hancúrozzanak; és annyi más,kínos incidensről, ami a leselkedők és ameglesettek közt történt, hogy Florentino Arizánakesze ágában sem volt bekukkantani egyszomszédos fülkébe: még a puszta gondolata isborzadállyal töltötte el. Így hát Lotario Thugutnakfiem sikerült meggyőznie őt arról, hogy nézni, éshagyni, hogy más nézzen, Európában hercegekrafinált szórakozása.

Ellentétben azzal, amit nagy termete sejteniengedett, Lotario Thugutnak olyan kis bögyörőjevolt, mint egy rózsabimbó, de ez valamiért nagyonbecses fogyatékosság lehetett, mert alegharcedzettebb éji madarak versengtekegymással, hogy melyikük fekhet le vele, éshalálkiáltásaikba beleremegtek a vastag kőfalak,és összerázkódtak a palota rémült kísértetei. Aztmondták, hogy valami viperaméregből készültkenőcsöt használ, amitől átforrósodik a nők töröknyerge, de ő esküdött rá, hogy nem vesz igénybesemmi eszközt, csak azt, amivel az Istenfölszerelte. És majd meghalt a nevetéstől, úgymondta: "Csak szerelem, semmi más." Sok évnekkellett eltelnie, amíg Florentino Ariza rájött, hogytalán igazat mondott. Erről akkor győződött megvégképp, érzelmi iskolájának már egy felsőbbfokán, amikor megismerkedett egy férfival, aki úgyélt, mint egy király, mégpedig abból, hogyegyszerre három nőtől húzott pénzt. Mindenhajnalban elszámoltak neki, alázatosancsúszkálva a lába előtt, hogy ne haragudjon agyér bevételért, és csak arra az egyetlenviszontszolgáltatásra vágytak, hogy feküdjön leazzal, amelyikük a legtöbb pénzt hozta. FlorentinaAriza arra gondolt, hogy csak a rettegés taszíthatvalakit ilyen mélyre. De a meglepő igazság, amit ahárom lány egyike mondott, épp az ellenkezőjevolt.- Ezeket a dolgokat - mondta - csak szerelembőlteszi az ember.

Lotario Thugut nem annyira az ágybeli sikerei,mint inkább személyes varázsa miatt a szállóegyik legbecsesebb vendége lett. Florentina Arizaviszont félénkségével és szótlanságával nyerte ela szálló tulajdonosának rokonszenvét, ésleggyötrőbb fájdalmainak korszakában mindigjutott neki egy fülledt cella, ahol édesbúskölteményeket és történeteket olvasott, ésábrándképeiben éjfekete fecskék szaporodtak ela balkonokon, és csókcuppanások,szárnysuhogások töltötték be a sziesztatespedtségét. Estefelé, amikor enyhült a höség,öhatatlanul hallania kellett az odalátogató férfiakbeszélgetését, akik egy röpke légyottban kerestekfelüdülést a nap fáradalmai után. Florentina Arizaígy tudott meg sok bizalmas ügyet, sőt nem egyállamtitkot is, amit a legtekintélyesebb ügyfelek,sőt a város legfőbb tisztségviselői meséltek elalkalmi barátnőiknek, nem törődve azzal, hogy aszomszéd fülkében esetleg meghallják. Így tudtameg azt is, hogy Sotaventótól négy tengerimérföldre észak felé ott fekszik a tenger mélyénegy XVII. században elsüllyedt spanyol gálya,több mint ötszáz milliárd peso értékű arany- ésdrágakőrakományával együtt. A hír elképesztette,de aztán megfeledkezett róla, és csak néhányhónap múlva jutott eszébe, amikor a szerelmitéboly odáig fokozódott benne, hogy elhatározta:felkutatja az elsüllyedt kincset, és Fermina Dazalába elé önti, hogy fürödjön az aranyban.Evekkel később, amikor megpróbált

visszaemlékezni, hogy milyen is volt valójában alány, akit a költészet alkímiájával szépített meg,nem sikerült kivennie az arcát a felidézett idökszívettépö délutánjainak homályából. Mégazokban a gyötrelmes napokban is, amikor azelső levelére várta a választ, és csak titokbanmert leselkedni rá, másnak látta a lányt a délutánkét órai fényözönben, a mandulafákrólszemerkélő virágsziromesőben, ahol mindigáprilis volt, az év bármelyik részében. Akkoribancsak azért kísérte hegedűn Lotario Thugutorgonajátékát a katedrális karzatának alkalmatoskilátóhelyén, hogy lássa, amint a himnuszokfuvallatától könnyű hullámzás fut végig a lányruháján. Végül aztán a saját könnyelműségefosztotta meg ettől az élvezettől, mivel úgy látta,hogy az egyházi zene nem hat kellőképpen a lánylelkiállapotára, így hát szerelmes keringőkkelpróbálta lángra gyújtani, és Lotario Thugutkénytelen volt elbocsájtani a karzatról. Ekkoribantörtént, hogy engedett a csábításnak, ésmegkóstolta a gardéniákat, amiket Tránsito Arizaa kertjükben nevelt: így tudta meg, hogy milyeníze van Fermina Dazának. Es az is ekkoribantörtént hogy anyja egyik bőröndjében talált egyliter Kölni Vizetamit a Hamburg Americanmatrózai csempésztek át a vámon, és nem tudottellenállni a kísértésnek, hogy igyon belőle, háthaannak is Fermina Daza-íze van. Hajnaligiszogatta, testét-lelkét felforrósító kortyokkalrészegre itta magát Fermina Dazával, előbb a

kikötői kocsmákban, aztán egy szirtfokon, atenger hullámaira meredve,vigaszt nyújtószeretkezésbe merült otthontalan szerelmespárokmellett, mígnem eszméletét vesztve ő is a szirtrehanyatlott.Tránsito Ariza, aki reggel hatig várt ránagy aggodalomban, a nyakába vette a várost,hogy megkeresse: kereste mindenütt, alegképtelenebb búvóhelyeken is, és déli tizenkettőis elmúlt, amikor végre rátalált: ott fetrengetthányadékának illatos tócsájában az öbölnekannál a beugrásánál, ahol a vízbe fúltak szoktakkisodródni a partra.Tránsito Ariza a lábadozás csöndes óráit aztánarra használta fel, hogy megfeddje a fiát, amiértilyen tehetetlenül várja, mikor kap végre választ.Figyelmeztette rá, hogy a gyengék soha nemfognak bejutni a szerelem birodalmába, mely zordés irgalmatlan, és hogy a nők csak a határozott éselszánt férfiaknak adják oda magukat, mert tőlükkapják meg az olyannyira áhított biztonságot,amely nélkül nem tudnak szembenézni az élettel.Florentina Arizán fogott a tanítás, tán jobban is,mint kellett volna. Tránsito Ariza nem tudtaleplezni azt az inkább nőstényi, mint anyaibüszkeséget, mely akkor fogta el, amikor a fiakilépett a rőfösbolt ajtaján a feketeposztóruhájában, keménykalapjában és akaucsuk inggallér alá kötöttművésznyakkendőben; és mosolyogva kérdeztetőle, hogy hova megy, csak nem temetésre?Florentina Ariza égő fülekkel válaszolt: "Valami

olyasmire." Az anyja ekkor vette észre, hogy aligkap levegőt a félelemtől, de elhatározásamegmásíthatatlan. Búcsúzóul még ellátta egy-kétjó tanáccsalanyai áldását adta rá, és nevetveígérte meg, hogy vesz még egy üveg Kölni Vizet:azzal fogják megünnepelni a győzelmet.Amióta átadta a levelet, egy hónappal azelőtt,Florentino Ariza sokszor megszegte az ígéretét,hogy nem megy el a térre, de nagyon vigyázott,hogy meg ne lássák. Minden ugyanúgy menttovább. A fák alatti olvasásóra délután két óratájban véget ért, aztán, miközben a város ébrednikezdett ebéd utáni álmából, Fermina Daza ésnagynénje elővették a kézimunkát, és mindaddigott ültek a hímzésükkel, amíg a hőség nemenyhült. Florentina Ariza meg se várta, hogy anagynénije bemenjen a házba; gyorsan átment azutcán, katonás léptekkel - így legalább úrrá tudottlenni a térde remegésén. De nem FerminaDazához fordult, hanem a nagynénjéhez.- Legyen szíves, hagyjon egy percre magunkra akisasszonnyal - mondta. - Valami fontos dolgotkell mondanom neki.- Szemtelen! - mondta a nagynéni. - Ennek alánynak nincs semmi olyan dolga, amit én nehallhatnék.- Akkor nem mondom meg neki - mondta a fiú. -De figyelmeztetem, hogy maga lesz a felelősazért, ami történni fog.Escolástica Daza nem ezt a viselkedést várta egyideális vőlegénytől, de ijedten fölállt, mert, most

először, az a megrendítő érzése támadt, hogyFlorentino Ariza szavait a Szentlélek sugallta.Úgyhogy bement a házba tűt cserélni, és magárahagyta a két fiatalt a kapu fölé boruló mandulafákalatt.Farmina Daza voltaképpen alig tudott valamitcsöndes imádójáról, aki úgy röppent bele azéletébe, mint egy téli fecske, és akinek még anevét is csak a levél végén lévő aláírásából tudtameg. Azóta kinyomozta, hogy egy rendes ésderék, de egyetlen fiatalkori ballépése miatt életevégéig megbélyegzett és magányos nőtörvénytelen fia. Megtudta, hogy nemtáviratkihordó, ahogy gondolta, hanem kép.zettpostatisztviselő, aki előtt szép jövő áll, és azt hitte,hogy csak azért hozta el a táviratot az apjának,hogy őt láthassa. Ez megható gondolat volt. Azt istudta, hogy a templomi zenekarban játszik, ésnoha mise alatt sohasem mert felnézni a karzatra,hogy csakugyan ott van-e, egy vasárnap az ahatározott érzése támadt, hogy mialatt a többihangszer az összes hívőnek muzsikál, a hegedűcsak neki szól. Pedig igazán nem ilyen férfitválasztott volna magának.Lelencgyerek-szemüvege, papi öltözete,titokzatos viselkedése szinte ellenállhatatlankíváncsiságot ébresztett benne, de nem gondolta,hogy a kíváncsiság is csak egyike a szerelemmegannyi cselvetésének.Maga sem értette, miért vette át tőle a levelet.Nem tett magának szemrehányást, de a

válaszadás egyre sürgetőbb kényszere már élnise hagyta. Apjának minden szavában, mindenvéletlen pillantásában, leghétköznapibbmegnyilvánulásaiban is csapdákat sejtett,melyekbe, ha belesétál, kiderül a titka. Úgyrettegett már, hogy az asztalnál lehetőleg ki senyitotta a száját, nehogy egy elejtett szavaelárulja, és még Escolástica nénivel szemben istartózkodó lett, holott a nagynénje úgy átéltefojtott szorongását, mintha a saját lelkébölfakadna. Farmina Daza minduntalan és ok nélkülbezárkózott a vécébe, és újra meg újra elolvastaa levelet, hogy hátha rátalál egy titkos kulcsra,egy varázsigére, mely talán el van rejtve valahol alevél ötvennyolc szavának háromszáztizennégybetűje egyikében, és melyből kiderül a szavakmélyebb értelme. De nem talált semmit azonkívül, amit már az első olvasásra megértett,miután heves szívdobogással kirohant a vécére,magára zárta az ajtót, és abban a reménybentépte fel a borítékot, hogy egy hosszú és forróhangú levelet talál benne, ehelyett csak egy illatoscédulát talált, melynek elszánt hangjamegijesztette.Először nem gondolta komolyan, hogy választ kelladnia, de a lévélben olyan egyértelműen le voltírva ez a követelés, hogy nem lehetett kitérnielőle. Aztán, miközben a kétségek gyötörték,azon kapta magát, hogy gyakrabban és nagyobbérdeklődéssel gondol Florentino Arizára, mintahogy azt megengedte magának, sőt még azon is

eltöprengett fájó szívvel, miért nincs ott a téren aszokott időben, mert elfelejtette, hogy ő magakérte meg rá, hogy maradjon távol, amíg őkigondolja a választ. Végül már annyit gondolt rá,hogy azelőtt még elképzelni se tudta volna, hogyennyit lehet gondolni valakire; megérezte ajelenlétét ott, ahol pedig nem járt, odaképzelteolyan helyekre, ahol nem lehetett semmikeresnivalója, és éjjelente arra a határozottérzésre riadt fel, hogy mialatt aludt, a fiú asötétben nézte, úgyhogy azon a délutánon,amikor meghallotta határozott lépteit, amintátgázol a tér sárga levélözönén, alig akartaelhinni, hogy ezúttal nem a képzelete játszik vele.De amikor a fiú felszólította, hogy adjon márválaszt, méghozzá olyan eréllyel, amelymeghazudtolta ügyefogyott külsejét, FerminaDazának sikerült leküzdenie ijedségét, és úgypróbált kibújni a karmai közül, hogy megmondtaaz igazat: nem tudja, hogy mit válaszoljon.Florentina Ariza azonban nem azért ugrott át egyszakadékon, hogy aztán a többinek a szélénmegtorpanjon.-Ha átvette a levelet - mondta -, akkor nagyudvariatlanság nem válaszolni rá.Így ért véget a labirintus. Farmina Daza, akiközben visszanyerte önuralmát, elnézést kért akésésért, és a szavát adta, hogy a szünidő végéigmegírja a választ. Meg is írta. Február utolsópéntekén, három nappal a tanítás megkezdéseelőtt, Escolástica néni elment a távírdába, és

megkérdezte, mennyibe kerül egy távirat Piedrasde Molerbe, ami nem is szerepelt azárjegyzékben, és úgy kérdezősködött FlorentinoArizától, mintha még sohase találkoztak volna, deahogy elment, szándékosan ottfelejtett a pultonegy gyíkbőrbe kötött imakönyvet, és azimakönyvbe bele volt csúsztatva egyaranyszegélyű vászonpapír boríték. FlorentinaAriza, magánkívül a boldogságtól, a délutánhátralévő részében már nem csinált egyebet,csak tömte magába a rózsákat, és olvasta alevelet, betűről betűre böngészve végig újra megújra, és minél többször olvasta, annál több rózsátevett, és éjfélre már annyiszor elolvasta, és annyirózsát evett, hogy anyjának úgy kellettkörülhízelegnie, mint egy borjút, amíg egy adagricinust bele tudott diktálni.És aztán az egész év a tomboló szerelem évevolt. Az élet csak abból állt, hogy egymásragondoltak, egymásról álmodtak, és várták aleveleket, ugyanolyan izgatottan, mint ahogyanválaszoltak rájuk. Beszélni többé egyszer sem voltalkalmuk egymással, sem azon az őrjöngőtavaszon, sem a következő évben. Sőt: attólkezdve, hogy először megpillantották egymást,mindaddig, amíg Florentino Ariza újra meg nemvallotta neki olthatatlan szerelmét, fél évszázaddalaz első találkozás után, soha nem volt ráalkalmuk, hogy négyszemközt legyenek, és hogybeszéljenek a szerelmükről. De az első háromhónap alatt nem volt olyan nap, hogy ne írtak

volna egymásnak, sőt, egy időben napi két leveletis írtak, amíg Escolástica néni meg nem rémültattól, hogy a máglya, melynek meggyújtásában őis segédkezett, milyen hatalmas lángokkal lobog.Az első levél után, amit némi diadallal vitt el atávírdába, hogy ily módon a saját sorsán iselégtételt vesz, lehetővé tette, hogy véletlenneklátszó utcai találkozások során majdnemmindennap átadják egymásnak a leveleiket, deahhoz nem volt bátorsága, hogy akár alegkurtább, legbanálisabb beszélgetést ismegengedje. De három hónap elmúltávalmegértette, hogy amit húgocskájánál tapasztal, aznem a szokásos kamaszkori fellángolás, minteleinte hitte, és hogy ez a szerelmi tűzvész máraz ő életét is fenyegeti. Mert Escolástica Dazánakcsak egy módja volt a fennmaradásra: habátyjánál él kegyelemkenyéren, és tudta, hogybátyja, a zsarnoki természetével, soha nembocsátaná meg neki, hogy így kijátszotta abizalmát. A végső elhatározás pillanatábanviszont mégsem volt hozzá szíve, hogyugyanolyan életre szóló szerencsétlenségbesodorja Fermina Dazát, mint ami őt érte fiatalkorában, így hát megengedte neki, hogy egyolyan cselhez folyamodjon, amitől ő mégártatlannak érezheti magát. A csel nagyonegyszerű volt: Fermina Daza a házuk és azintézet közti útvonalon elrejtette valahová alevelet, és a levélben azt is megírta, hogyFlorentino Ariza hova rejtse el a válaszát.

Florentina Ariza ugyanígy tett. Escolástica nénilelki terheit ily módon az év további részében atemplomi keresztelőmedencék, a fák odvai, agyarmati kori erődök romos falainak rései vettékát. Volt úgy, hogy a levél szétázva, sárosan, azidőjárás viszontagságainak nyomaival került akezükbe, néhány levél különböző okoknál fogva elis veszett, de mindig kiokoskodták, hogymiképpen tudnak újra kapcsolatba lépniegymással.Florentina Ariza, önmagát nem kímélve, mindenéjjel levelet írt, betűről betűre mérgezve magát alámpák pálmaolajfüstjével a rőfösbolt hátsóhelyiségében, és levelei annál terjedelmesebbekés holdkórosabbak lettek, minél inkább utánoznipróbálta a Népszerü Könyvtár akkoriban márnyolcvan kötetre rúgó sorozatában megjelentkedvenc költőit. Anyja, aki oly nagy hévvelbuzdította, hogy élvezze ki a szenvedését, mostmár kezdett aggódni az egészségéért."Elkoptatod az eszedet - kiabálta ki neki ahálószobájából, amikor meghallotta az elsőkakaskukorékolást. - Nincs olyan nő, aki ennyitmegér." Mert nem emlékezett rá, hogy valaha islátott volna valakit, akit ilyen siralmas állapotbajuttatott a szerelem. De Florentino Ariza nemtörődött vele. Olykor úgy állított be a postára, aszerelemtől kócosan, hogy előtte egy szemet semaludt: de a levél már ott volt a megjelölt rejtekhelyen, hogy Fermina Daza iskolába menetmegtalálja. Farmina Daza viszont, aki fölött hol az

apja, hol pedig a be tegesen gyanakvó apácákárgus tekintete őrködött, legfel jebb egy félfüzetlapot tudott összekínlódni, bezárkózva avécébe, vagy óra alatt írogatva, mint aki jegyzetel.De nem csak a kapkodás és riadozás miatt,hanem azért is, mert ilyen volt a természete: az őlevelei minden lehetséges érzel mi zátonytkikerültek, és csak a napi eseményekről számoltak be, egy hajónapló precíz stílusában.Voltaképpen játék ból írta őket, meg persze azért,hogy tovább izzítsa velük a parazsat, de úgy,hogy közben meg ne égesse a kezét, mia lattFlorentino Ariza a maga leveleinek mindensorában ha muvá égett. Abbeli igyekezetében,hogy átragassza rá az őrületét, kaméliaszirmokragombostűheggyel rávésett vers "miniatűröket küldött neki. 0 volt, és nem a lány,aki elkövette azt a merészséget, hogy beletetteegy hajtincsét az egyik levélbe, de soha nemkapta meg rá a várva vágyott választ: egy teljeshajszálat Fermina Daza copfjából. Annyit azértelért, hogy a lány is előrelépjen egyet, mert attólkezdve szótárakban préselt falevelek erezetét,lepkeszárnyakat, varázserejű madarak tollaitküldözgette neki, születésnapjára meg ClaveriSzent Péter csuhájának egy négyzetcentiméternagyságú darabját, amilyeneket épp azokban anapokban árultak kéz alatt és nagy titokban, egyilyen korú diáklány számára elérhetetlen áron.Egy éjjel Fermina Daza, akinek sejtelme sem volt,hogy mi készül, arra ébredt fel, hogy szerenádot

adnak az ablaka alatt: egyetlen keringő hangzottel, egy szál hegedűn. Beleborzongott afelismerésbe, hogy minden hang egy-egyköszönet a herbáriumából kiemelt szirmokért, aszámtanóráktól ellopott időért, mely alatt leveleketírt, a vizsgáktól való félelemért, mivel atermészetrajz helyett őrajta járt az esze, de nemhitte volna, hogy a fiú ilyen óvatlanságra képes.Lorenzo Daza másnap, reggelizés közben szóbahozta a dolgot, mert fúrta az oldalát akíváncsiság. Először is azért, mert nem tudta, mitjelent a szerenádok nyelvén, ha csak egy számotjátszanak el, másodszor azért, mert bármennyirefülelt is, nem tudott rájönni, hogy melyik ház előttjátszanak. Escolástica néni, olyan hidegvérrel,hogy attól húgocskájába is visszatért a lélek, aztmondta: a magányos hegedűs a tér túloldalán állt,ő a hálószoba zsalugáterének résein át látta,egyébként pedig, ha egyetlen dalt játszanak, azszakítást jelent. Aznapi levelében Florentino Arizamegírta, hogy ö adta a szerenádot, és a keringő asaját szerzeménye, amelynek azt a címet adta,ahogyan Fermina Dazát szokta hívni magában: AKoronás Istennő. A téren ugyan többé nem, demásutt még jó néhányszor eljátszotta, holdfényeséjszakákon: olyan helyeken, hogy a lány is hallja,de ne kelljen rémüldöznie a hálószobában. Egyikkedvenc helye a szegények temetője volt, egykopár domboldalon, melyet hol a nap vert, hol azeső, s ahol a keselyűk gubbasztottak, és a zenehangjai mintha a túlvilágról szóltak volna.

Lassanként küsmerte a széljárást, így biztoslehetett benne, hogy a hangok eljutnak oda,ahova szánja őket.Annak az évnek az augusztusában a hazát többmint fél évszázada pusztító sok polgárháborúlegújabbika azzal fenyegetett, hogy szétterjed azegész országban, így aztán a kormány kihirdettea rendkívüli állapotot, és a Karib-tenger partjánlévő megyékben délután hattól kijárási tilalmatrendelt el. Bár történtek már zavargások, és ahadsereg az elrettentés ürügyén már mindenféletörvénytelenséget elkövetett, Florentino Arizaannyira elmerült az ábrándjaiban, hogy nem vetteészre a körülötte lévő állapotokat, és egy hajnalonrajtaütött egy katonai őrjárat, amint szerelmiprovokációival zaklatta a szűzi tisztaságbannyugvó holtakat. A csodával határos módonmenekült meg az elől, hogy ott nyomban főbelőjék mint kémet, aki G-kulcsban adja le ajelzéseket a közeli vizeken cirkáló liberálisoknak.-Egy frászt vagyok én kém - mondta FlorentinoAriza. Csak egy szegény szerelmes vagyok.Három éjszakát töltött összebilincselt bokával ahelyi garnizon tömlöcében. De amikor elengedték,mégis csalódottan távozott, amiért ilyen rövid volta fogság, és még öregkorában is, amikor márújabb és újabb háborúk mosódtak össze azemlékezetében, gyakran gondolt rá, hogy ő azegyetlen ember a városban, sőt talán az egészországban is, aki öt font súlyú béklyót vonszoltmaga után egy szerelmi ügy miatt.

Már majdnem két éve dúlt a levelezés, amikorFlorentino Ariza egy - mindössze néhány soros -levélben szabályszerűen megkérte Fermina Dazakezét. Az előző fél évben már többször küldöttneki egy-egy szál fehér kaméliát, de FerminaDaza a következő levélben mindig visszaküldte,hogy értésére adja: levelezni levelez vele, de nemakarja elkötelezni magát. A kaméliákjövés-menését csak amolyan szerelmi évődésnektekintette, és meg se fordult a fejében, hogysorsfordító szerepet tulajdonítson nekik. Deamikor megjött a szabályos leánykérés, egypillanatra, és életében először, dermedten éreztea halál karmos szorítását. Első rémületébenrögtön elmesélte Escolástica néninek, és az olyanlelkierővel és tisztánlátással ítélte meg ahelyzetet, amivel húszéves korában, amikor asaját sorsáról kellett döntenie, nem rendelkezett.-Mondj igent - tanácsolta.- Akkor is, ha belehalsza félelembe, akkor is, ha aztán megbánod, mertazt is csak bánnád életed végéig, ha nemetmondanál.De Fermina Daza annyira meg volt zavarodva,hogy gondolkodási időt kért. Először egy hónapot,aztán még egyet, és még egyet, és amikor már anegyedik hónap is eltelt, újra kapott egy fehérkaméliát, de ezúttal nemcsak a kamélia volt aborítékban, hanem egy erélyes mondat is, melytudatta vele, hogy ez az utolsó: most, vagy soha.És akkor Florentino Ariza látta meg a halál arcát,még ugyanaznap délután, amikor megtalálta a

borítékot, melyben egy füzet széléről letépett fecnivolt, és rajta ceruzával írt egysoros válasz: .ló,férjhez megyek magához, ha megígéri, hogy sohanem etet velem padlizsánt.Florentina Ariza nem volt felkészülve erre aválaszra, de az anyja igen. Amióta a fia fél évvelazelőtt elöször beszélt neki a házassági terveiről,Tránsito Ariza megtette az első lépéseket annakérdekében, hogy majd az egész házat, amibenmindaddig két másik családdal együtt laktak,egyedül bérelhesse. Egy XVII. századiegyemeletes polgárház volt, és a spanyol uralomalatt a dohánygyár települt belé, aztán atönkrement tulajdonosok kénytelenek voltakapránként bérbe adni, mert nem volt mibölfenntartani az épületet. Az utcai traktusban volt adohányáruda, a kövezett udvar végében lévőhátsó épületben pedig a gyár. Azonkívül egy nagyistálló is volt, melyet a jelenlegi lakókmosókonyhának és szárítóhelyiségnekhasználtak. Tránsito Ariza az utcai részben lakott,mely használhatóbb volt, mint a hátsó, bár kisebb.A rőfösbolt a hajdani dohányáruda helyiségébenvolt, egy utcára nyíló ajtóval, és mellette a hajdanidohányraktárból, amelynek csak egy kistetőablaka volt, Tránsito Ariza hálószobája lett. Abolt hátsó része, egy deszkaparaván mögött,ugyanakkora volt, mint az eladótér. Egy asztal álltbenne négy székkel: itt étkeztek, és itt készültek alevelek, és ebben a lekerített részben akasztottafel Florentino Ariza a függőágyát, amikor nem

levélírás közben köszöntött rá a reggel.Kettöjüknek mindez elég volt, de egy harmadikszemélynek már kevés lett volna, különösen egyolyan kisasszonynak, aki a Szent SzűzBemutatása Intézetbe járt, és akinek az apjaújjávarázsolt egy düledező romhalmazt, miközbena hét című-rangú családok úgy feküdtek leminden este, hogy nem tudták, nem aznap éjjelfog-e rájuk omlani az ősi házmennyezete.Tránsito Ariza kijárta tehát aháztulajdonosnál, hogy a hátsó épületet is őfoglalhassa el, annak fejében, hogy öt éven átkarban tartja a házat.Nem volt gondja, hogy miből teremti elő a pénzt.A rő fösbolt bevételén és a vattakészítésselkeresett pénzen kívül ,mely elég lett volna saját szerény kiadásaira,azzal sokszorozta meg a vagyonkáját, hogyszégyenlös újszegényeknek adogatta kölcsön,akik diszkréciójában bízva tudomásul vették aborsos kamatokat. Királynői külsejű hölgyekszálltak ki hintójukból a röfösbolt előtt, nörszök éscselédek kényelmetlen jelenléte nélkül, és minthacsak hollandi csipkéket és paszománytkeresnének, egy kis szipogás közepette zálogbacsapták elveszett paradicsomuk utolsóaranyfityegőit. Tránsito Ariza a rangjuknak kijárómélységes tisztelettel segítette ki őket szorulthelyzetükből, úgyhogy sokan úgy távoztak aboltból, hogy hálásabbak voltak a tiszteletteljesbánásmódért, mint a segítségért, amiben

részesültek. Tíz év sem telt bele, és úgy ismertemár az olyannyiszor kiváltott, majd könnyek köztújra zálogba adott ékszereket, mintha a sajátjailennének, és a haszon, hiteles karátjellel ellátottarannyá változva, ott volt elásva egycserépkorsóban az ágy alatt, amikor a fiaelhatározta, hogy megnősül. Akkor számolnikezdett, és rájött, hogy nemcsak azt az üzletettudja megkötni, hogy öt évig karbantartja a házat,hanem ugyanilyen ravaszul és egy kicsit többszerencsével talán még, mielőtt meghal, meg istudja venni a tizenkét unokájának, akit elképzeltmagának. Florentina Ariza pedig megkapta atávírdászhelyettesi kinevezését, mellyel egyúttalállományba is került, és Lotario Thugutnak az volta terve, hogy őt nevezi ki hivatalfőnökké, ha őmaga elnyeri a következő évben létesítendőTávírdász és Magnetikai iskola igazgatói állását.Így hát a házasság gyakorlati része meg voltoldva, Tránsito Arizának azonban - fő azóvatosság - volt két kikötése. Az egyik, hogyelőbb meg kell tudni, ki is ez a Lorenzo Daza, akiolyan kiejtéssel beszélt, hogy nem lehetett kétségaz eredete felől, de arról, hogy kicsoda, és hogymiből él, senkinek sem volt tudomása. A másik,hogy a jegyességük sokáig tartson, mert ilymódon ismerhetik meg egymást a személyesérintkezés során, és így bizonyosodhatnak megarról, hogy az érzéseik szilárdak; addig viszont alegnagyobb titokban tartsák a dolgot. Aztjavasolta, hogy várják meg a háború végét.

Florentina Ariza egyetértett azzal, hogy azeljegyzés maradjon titokban, és nemcsak azért,mert igazat adott az anyjának, hanem azért is,mert zárkózott természeténél fogva neki is ígyfelelt meg. Azzal is egyetértett, hogy a jegyességsokáig tartson, de azért az anyja elképzeléseitirreálisnak tartotta, hiszen azóta, hogy több mintfél évszázaddal azelőtt kikiáltották afüggetlenséget, az országban még egyetlen napigsem volt béke.- Ha arra várunk, megöregszünk - mondta.Keresztapja, a homeopata, aki jelen volt abeszélgetésnél, úgy vélekedett, hogy aháborúkkal igazán nem kell törődni, mert azokcsak amolyan kis csetepaték a földesurak általössszeterelt szegénynép és a kormány általösszeterelt mezítlábas katonák közt.-A háború a hegyekben folyik - mondta. - Amiótaaz eszemet tudom, minket itt a városokban nempuskával, hanem rendeletekkel gyilkolnak.Ajegyesség részletkérdéseit mindenesetretisztázták a következő héten váltott levelekben.Farmina Daza, miután Escolástica néni tanácsátis kikérte, belement abba, hogy még két évigjárjanak jegyben, a legszigorúbb titoktartásmellett, és azt javasolta, hogy Florentino Arizamajd a karácsonyi szünidőben kérje meg a kezét,amikor ő befejezi a középiskolát. Az eljegyzésformaságaiban majd csak azután állapodjanakmeg, aszerint, hogy az apja milyen fokon járulhozzá. Közben pedig ugyanavval a hévvel és

ugyanolyan gyakran írtak egymásnak, de már azaddigi kétségek és ijedelmek nélkül, és a levelekhangja egyre családiasabb lett, mintha máris férjés feleség volnának. Zavartalanul szőttékterveiket.Florentina Ariza élete eközben megváltozott. Aviszonzott szerelem tudata olyanmagabiztossággal és erővel töltötte el, amitazelőtt sohasem érzett, és olyan ügyesen látta ela munkáját, hogy Lotario Thugut könnyedén eltudta intézni, hogy kinevezték a helyettesének. ATávírdász és Magnetikai Iskola terve közbenmeghiúsult, és a német most már legfőbbkedvtelésére fordíthatta szabad idejét: kijárt akikötőbe, harmonikázott, sörözött a matrózokkal,és aztán agarniszállóban ért véget az éjszaka. Sok idő teltel, amíg Florentino Ariza rájött, hogy LotarioThugut azért jár-kel olyan bennfentesen azörömöknek ebben a birodalmában, mertidőközben az egész az övé lett, és a kikötőimadárkákat is ő patronálja. Lassacskán,részletekben vette meg a szállót, sok éven átösszespórolt pénzéből, de a nevét egy sovány éskancsal, kefefrizurás emberke adta hozzá: olyanszelíd kis ember volt, hogy senki sem értette,hogy tud eligazgatni egy ilyen szállodát. De jóleligazgatta. Florentina Arizának legalábbis ez volta véleménye, amikor az igazgató közölte vele, bárő semmit sem kért föle, hogy rendelkezésérebocsát egy állandó különszobát, nemcsak azért,

hogy altesti gondjait megoldja, ha majd úgy dönt,hogy vannak ilyenek, hanem azért is, hogy legyenegy nyugodt hely, ahol olvasgathat és szerelmesleveleket írhat. Így aztán a hivatalos eljegyzésighátralévő hosszú hónapok alatt több órát töltöttott, mint a Postahivatalban és odahaza, és voltakolyan időszakok is, hogy Tránsito Ariza csakakkor látta, amikor hazaugrott ruhát váltani.Florentina Ariza falta a könyveket. Anyja, mihelytmegtanította olvasni, elhalmozta az északi írókképeskönyveivel, melyeket mesekönyvkéntárultak, de valójában a legperverzebb éslegkegyetlenebb történetek voltak az összeskorosztály olvasmányai közül. Florentina Arizaötéves korában kívülről fújta őket az órákon vagyaz iskolai ünnepélyeken, de hiába mondta fel újrameg újra, a rettegés, amit keltettek benne,ahelyett hogy csökkent volna, nőttön-nőtt.Úgyhogy a költészet aztán valóságos felüdülésvolt. Kamaszfejjel magába habzsoltamegjelenésük sorrendjében a Népkönyvtárösszes kötetét: Tránsito Ariza az Írnokok Árkádjaalatti könyvárusoktól vette neki, és Homérosztól alegjelentéktelenebb helybeli költőig mindenkiszerepelt bennük. De ő nem válogatott: olvastaőket, ahogy jöttek, abban a sorrendben, ahogy asors akarta, és bármennyi ideig olvasott is, nemtudta volna megmondani, hogy a sok könyv közülmelyik jó és melyik rossz. Csak azt tudta, hogy apróza és a versek közül a verseket szereti jobban,a versek közül pedig a szerelmes verseket,

amiket a második olvasás után már kívülről tudott,és minél jobbak voltak a rímeik és pergőbb aritmusuk, és persze minél szíveltépőbbek voltak,annál könnyebben mentek a fejébe.Ez volt az a forrás, amely a Fermina Dazának írtelső leveleket táplálta: teljes bekezdések kerültekbeléjük a spanyol romantikusoktól, mindaddig,amíg a valóságos élet rá nem kényszerítetteFlorentino Arizát, hogy a szív sanyarúfájdalmainál földibb dolgokkal foglalkozzon.Közben azért egy lépéssel közelebb jutott azakkori idők könnyfakasztó tárcaregényei és más,profánabb prózaművei felé. Megtanult együtt sírniaz anyjával a helybeli költők versei felett,melyeket tereken és kapualjakban árultak,kétcentavós füzetekben. De az Arany Századlegszebb kasztíliai verseit is kívülről tudta.Mindent elolvasott, ami a kezébe került, és abbana sorrendben, ahogy jöttek, úgyhogy még akkoris, amikor az első szerelem nehéz évei már rég amúltba tűntek, ő pedig már nem volt fiatal, az elsőoldaltól az utolsóig végigolvasta az IfjúságKincstárának húsz kötetét, a Garnier Testv.-féleVilágirodalom Klasszikusainak teljes sorozatátspanyol fordításban, és azokat a könnyebbfajsúlyú műveket, melyek don Vincente BlascoIbánez sorozatában, a Prometeóban jelentekmeg.Agarniszállóban töltött ifjúi évei azonban nemcsakaz olvasmányokkal és a lázas levelek írásávalteltek, hanem azzal is, hogy a szerelemtelen

szerelem titkai sorra feltárultak előtte. A ház életedéltájban kezdődött, amikor barátnői, a madarakfölébredtek, és úgy, ahogy voltak, ,anyaszültmeztelenül keltek ki az ágyból; mire FlorentinoAriza megjött a munkából, a házban csupa pucérnimfa járkált, és egymást túlkiabálva tárgyalták aváros titkait, amiket maguk az érintettek fecsegtekki nekuk. A meztelen testek jónémelyikén láthatókvoltak a múlt emlékei: tőrdöfések hegei ahasakon, csillag alakú golyónyomok, szerelmeskéselések után maradt barázdák, henteskézzelvégzett császármetszések varratnyomai.Néhányan odahozatták nappalra a kisebbgyerekeiket, fiatalkori dacok vagy könnyelműpillanatok áldatlan gyümölcseit, és amint belépteka házba, őket is levetkőztették, hogy ne érezzékmagukat idegennek a meztelenségparadicsomában. Mindegyikük külön főzöttmagának, és Florentino Ariza dúskált afinomságokban, mert mindegyiktől a legjobbfalatokat kapta. Estig tartó dínomdánom voltminden délután, este aztán a pucér madarakénekelve bevonultak a fürdőszobákba,szappanok, fogkefék, ollók jártak kézről kézre,hajat vágott egyik a másikának, ruhákatcsereberéltek, ijesztő bohócarcot pingáltakmaguknak, aztán kiröpültek a szállóból, hogyelejtsék az aznapi esti első zsákmányukat. Attólkezdve a ház élete személytelen lett, megszűntekaz emberi kapcsolatok, és mindennek megvolt aszabott ára.

Amióta Fermina Dazát megismerte, FlorentinoAriza itt érezte magát a legjobban, mert ez volt azegyetlen hely, ahol nem nyomasztotta a magány.Sőt, itt és csakis itt úgy érezte, mintha a lány isvele volna. Talán ugyanezért élt ott egy szép, őszhajú, elegáns idős hölgy is, aki nem követte apucérok természetes életmódját, és akit apucérok szentként tiszteltek. Egy túl korán jöttvőlegény vitte oda fiatal lány korában: egy ideigelszórakozott vele, aztán a sorsára hagyta. De aszégyenfoltjával együtt is talált magának egyrendes férjet. Amikor öregkorára egyedül maradt,két fia és három lánya versenyezett azért, hogymelyikük vegye magához, de ő úgy gondolta,hogy nincs méltóbb lakóhely ennél a szállodánál,sem kedvesebb társaság ezeknél a lányoknál.Állandó szobája lett egyetlen otthona, így aztánrögtön megérezte, hogy ők ketten FlorentinoArizával rokonlelkek; az volt a véleménye, hogy afiúból világhírű tudós lesz, mert a bujaságparadicsomában léleknemesítő olvasmányokbamélyed. Florentina Ariza pedig úgy megszerette,hogy eljárt vele a piacra, és délutánokon átbeszélgetett vele. Úgy látta, igen nagy szerelmitapasztalata van, mert sok mindenre rávilágított,és neki még csak el sem kellett árulnia a titkát.Ha már akkor sem engedett a sok kísértésnek,amiért épp csak ki kellett volna nyújtania a kezét,amikor még nem tudta, hogy Fermina Dazaviszonozza a szerelmét, még kevésbé tette volnameg most, amikor már a hivatalos menyasszonya

volt. Így hát Florentino Ariza együtt lakott alányokkal, osztozott örömükben és bánatukban,de se neki, se a lányoknak nem jutott eszébe,hogy ennél tovább menjenek. Hogy milyen szilárdaz elhatározása, azt egy váratlan esemény be isbizonyította. Az egyik délután, hat óra tájban,amikor a lányok már javában öltözködtek, hogyfogadják az esti ügyfeleket, bejött a szobájába azemelet takarítónője: egy fiatal, de máris fonnyadtés kiszáradt nő, aki olyan volt, mint valamifelöltözött vezeklő a meztelenek örömünnepén.Florentino Ariza naponta látta, de a nőn nemlátszott, hogy bárkit is észrevenne: járta aszobákat seprűvel, szemetesvödörrel meg egydarab ronggyal, amivel a használt óvszereketszedte fel a földről. Bement a kis szobába, aholFlorentino Ariza, mint mindig, most is olvasottéppen, ő pedig, mint mindig, most is alegnagyobb csendben söprögetett, hogy nezavarja a fiút. Egyszer csak odalépett az ágyhoz,és a fiú érezte, amint langyos és gyengéd kezemegérinti a hasa alját, érezte, ahogy keresi,érezte, ahogy rátalál, érezte, ahogy kigombolja asliccét, miközben a nő lélegzete lassan már azegész szobát betöltötte. Ő úgy tett, minthaolvasna, amíg csak lehetett, de aztán kénytelenvolt arrébb húzódni.A nő megijedt, hiszen amikor fölvettéktakarítónőnek, mindenekelőtt arra figyelmeztették,hogy eszébe ne jusson lefeküdni az ügyfelekkel.Nem volt rá szükség, hogy mondják neki, mert

azok közé tartozott, akik szerint nem az a szajha,aki pénzért csinálja, hanem az, aki idegenekkelcsinálja. Két gyereke volt; két apától, nem minthakönnyű kalandok lettek volna, hanem azért, merta harmadik alkalom után már egyetlen férfit semtudott szeretni. Mindaddig nyugodt volt éstürelmes, olyan természetű nő, aki tud várni, de aszállóban folyó élet kikezdte az erényeit. Délutánhatkor kezdődött a munkája, és hajnalig jártszobáról szobára, gyorsan összesöpörte aszemetet, fölszedte az óvszereket, áthúzta azágyat. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy miminden maradt az ágyban a férfiak után. Hányásés könnyek, amit még meg tudott érteni, de azintimitásnak számos olyan nyoma is ott maradt,ami ugyancsak rejtélyes volt számára: vértócsák,ürülékdarabkák, üvegszemek, aranyórák,protézisek, aranyfürtöt rejtegető medalionok,szerelmes levelek, üzleti levelek, kondoleálólevelek: a levelek tömege. Egyesek visszajöttekelhagyott holmijaikért, de a zöme ottmaradt, ésLotario Thugut elzárta őket, mert arra gondolt,hogy ebben a valaha jobb sorsra szánt épületbenaz ottfelejtett holmik ezreivel egyszer mégmegnyithatják a szerelem múzeumát.A munka nehéz volt, és rosszul fizették, de őrendesen elvégezte. Csak a hangokat nem tudtaelviselni: a zokogásokat, a nyögéseket, az ágyaknyikorgását; ezektől a hangoktól olyanfájdalmasan sűrű lett a vére, hogy hajnalban máralig tudta türtőztetni magát: legszívesebben

lefeküdt volna az első koldussal, akibe belebotlikaz utcán, vagy akármelyik részeg csavargóval, akiminden teketória nélkül hajlandó megtenni neki aszívességet, és még csak nem is kérdezősködik.Egy facér férfi, mint Florentino Ariza, aki fiatal isvolt és tiszta is, valóságos égi adomány voltszámára, mert az első perctől fogva látta; hogyőhozzá hasonlóan szereleméhségtől szenved. Dehiába környékezte meg_ Florentino Arizát, a fiúérzéketlen volt iránta. Fermina Dazának tartogattaa szüzességét, és nem volt olyan erő vagy okezen a világon, ami meg tudta volna ingatniebben az elhatározásában.Így telt-múlt az idő, és már csak négy hónap volthátra a hivatalos eljegyzés kitűzött napjáig, amikorLorenzo Daza egy reggelen, hét órakor, beállította távírdába, és Florentino Arizás kereste. Mivel afiú még nem volt ott, leült a padra, és nyolc óra tízpercig várt rá, egyik ujjáról a másikra húzogatva anemes opálkővel ékesített vastag aranygyűrűjét,és amikor a fiú belépett, azonnal felismerte benneaz egykori távirat-kézbesítőt, és karon fogta.- Jöjjön velem, fiacskám - mondta. - El kellbeszélgetnünk egymással, mint férfi a férfival, deöt perc az egész.Florentino Ariza, zölden, mint egy halott, szónélkül ment vele. Készületlenül érte a találkozás,mert Fermina Dazának nem volt rá alkalma, semódja, hogy értesítse. Az történt ugyanis, hogy azelőző szombaton Franca de la Luz nővér, a SzentSzűz Bemutatása Intézet igazgatónője egy kígyó

nesztelenségével besurrant a kozmogóniaiismeretek órájára, és a lányok háta mögül lesvebe a füzetekbe, felfedezte, hogy Fermina Dazanem az óra anyagát jegyzeteli, hanem szerelmeslevelet ír. Az intézet szabályzata alapján ez akihágás a növendék kicsapásával járt. LorenzoDazának, akit sürgősen behívattak az igazgatóiirodába, tudomásul kellett vennie, hogy van egykis rés, amelyen át uralmának vasszigoraelszivárog. Fermina Daza, veleszületettbecsületességével, beismerte a levélírás vétkét,de nem volt hajlandó felfedni a titkos vőlegénykilétét, sem ott, sem a Rend Bírósága előtt, melyaztán éppen ezzel az indokkal csapta ki azIntézetből. Apja mindenesetre átkutatta ahálószobáját, mely addig szent volt éssérthetetlen, és a dupla fenekű bőrönd aljánmegtalálta három év csomagokba kötött leveleit,melyek olyan szerelemmel voltak elrejtve, mintamilyennel írták őket. Az aláírás egyértelmű volt,de Lorenzo Daza se. akkor, se később nemakarta elhinni, hogy a lánya csak annyit tud arejtegetett vőlegényéről, hogy távírdász, ésszabad idejében hegedülni szokott.Mivel biztos volt benne, hogy egy ilyen nehezenmegvalósítható kapcsolat csakis a húga cinkosközreműködésével jöhetett létre, még abban akegyben sem részesítette, hogy legalábbbocsánatot kérhessen tőle, hanem nyomban ésirgalmatlanul fölrakta egy San Juan de laCiénagába tartó hajóra. Fermina Daza soha nem

tudott szabadulni attól a képtől, amit az utolsópillanatokból őrzött meg róla: ott áll a kapu előtt abúcsú délutánján, csontosan és hamuszürkén,láztól égve, a barna csuhájában, aztán átmegy atéren, és eltűnik a szemerkélő esőben egyetlentulajdonával, amije az életben megmaradt:vénkisasszonymotyójával és egy hónapraelegendő pénzzel, amit zsebkendőbe kötveszorongatott a markában. Mihelyt kiszabadult azapai felügyelet alól, Fermina Daza elkezdtekerestetni a partvidék széltében-hosszában,érdeklődött mindenkitől, aki csak ismerhette, dehiába: majdnem harminc éven át nem hallott róla,aztán jött egy levél, amely hosszú ideig vándorolt,és sok kézen ment át, amíg eljutott hozzá, ésamelyben tudatták vele, hogy nagynénje nemsokkal a századik születésnapja előtt elhunyt azAgua de Dios-i lepratelepen. Lorenzo Daza nemgondolta, hogy az Escolásticát ért igazságtalanbüntetéstől így megvadul a lánya: Fermina Dazaaz anyjának tekintette Escolástica nénit, hiszen azigazi anyjára már alig emlékezett. Bezárkózott ahálószobájába, még a keresztrudat is föltette azajtóra, nem evett, nem ivott, és amikor LorenzoDazának előbb fenyegetésekkel, aztánfogcsikorgatva kimondott könyörgésekkel végresikerült elérnie, hogy beengedje magához, egysebzett párduccal találta magát szemben, és ez apárduc soha többé nem változott vissza tizenötéves lánnyá.Próbálta levenni a lábáról, hízelgett neki,

amennyire tőle tellett. Próbálta megértetni vele,hogy a szerelem az ő korában puszta délibáb,próbálta szép szóval rávenni, hogy küldje vissza aleveleket, menjen vissza az Intézetbe és térdencsúszva kérjen bocsánatot, és becsületszavátadta, hogy ő, az apja lesz az első, aki segít nekiabban, hogy egy méltó kérő oldalán megtalálja aboldogságot. De mintha egy halottnak beszéltvolna. Miután így alulmaradt, a hétfői ebédenvégül is nem bírta tovább, és tombolni kezdett, smiközben a könynyeivel küszködve fuldoklott aszitkoktól és káromkodásoktól, lánya megfogta anagykést, és a saját torkához emelte egy higgadt,de eltökélt mozdulattal és olyan semmibe meredőtekintettel, hogy Lorenzo Daza nem merte továbbfeszíteni a húrt. Ekkor szánta rá magát akockázatos lépésre, hogy öt percre kihívja apostáról ezt a nyomorult betolakodót, akireegyáltalán nem emlékezett, és aki olyan rosszkorgázolt bele az életébe; beszél vele, mint férfi aférfival. A revolverét puszta megszokásbólmagához vette, de azért volt benne annyi tapintat,hogy az inge alá rejtse.Florentino Ariza még levegőt se tudott venni,amikor Lorenzo Daza a karjánál fogva már át isvonszolta a Katedrális terén a Parókia kávéházárkádjai alá, és a kávéház teraszán rámutatottegy székre. Ebben a korai órában ők voltak azelső vendégek; odabent, a piszkos és repedezettnagy ablakok mögött egy néger öregasszony éppa hatalmas terem kőpadlóját mosta, a székek

még égnek álló lábakkal a márványasztalokravoltak téve. Florentino Ariza sokszor látta már ottLorenzo Dazát, amint a piacról átjött asztúriaiárusokkal kártyázott, vagy itták a kimért bort, ésközben ordítva vitatkoztak ugyancsak krónikus, deidegenben zajló háborúkról. A szerelemfatalizmusának tudatában sokszor eltűnődöttazon, hogy milyen lesz a kettőjük találkozása,aminek előbb-utóbb meg kell történnie, és amitsemmilyen emberi hatalom nem tudmegakadályozni, mert mindkettőjük sorsábanöröktől fogva meg van írva. Úgy képzelte, hogyegyenlőtlen összecsapás lesz, és nemcsak azért,mert Fermina Daza kellőképpen ecsetelte neki aleveleiben apja viharos természetét, hanem mertmaga is észrevette, hogy a szeme még akkor isharagosan villog, amikor a kártyaasztalnál éppenharsányan nevet valamin. Az egész ember aközönségesség mintapéldánya volt:szemérmetlen pocakja, fellengzős beszéde, egyhiúzhoz illő barkója, durva keze az opálkövesgyűrűbe préselt ujjával. Az egyetlen meghatóvonása, amit Florentino Ariza nyomban észrevett,amikor először megpillantotta az utcán, a járásavolt: ugyanolyan őzsuta-léptekkel járt, ahogyan alánya. De amikor odamutatott a székre, hogy üljönle, Florentino Arizának úgy tetszett, hogy nem isolyan nyers ember, mint amilyennek látszik, ésamikor megkérdezte, hogy meghívhatja-e egypohár ánizspálinkára, a fiú már levegőt is tudottvenni. Még soha nem fordult elő, hogy reggel

nyolckor ánizspálinkát ivott volna, de hálásanelfogadta, mert nagyon rá volt szorulva.Lorenzo Dazának valóban nem kellett öt percnéltöbb ahhoz, amit el akart mondani, és olyanlefegyverző őszinteséggel mondta el, hogyFlorentino Arizás már-már levette a lábáról.Amikor meghalt a felesége, azt az életcélt tűzte kimaga elé, hogy előkelő hölgyet nevel a lányából.Az odavezető út eddig is hosszú volt és rögös egyírástudatlan öszvérkereskedőnek, akit San Juande la Ciénaga egész vidékén inkább tolvajnak,mint kereskedőnek tartottak, habár ezt soha senkibe nem bizonyította. Rágyújtott egyöszvérhajcsár-szivarra, és sóhajtva megjegyezte:"A rossz egészségnél csak egy rosszabb dologvan: a rossz hír." De, tette hozzá,meggazdagodásának az volt az igazi titka, hogyegyik öszvére se dolgozott annyit és olyankeményen, mint ő maga, még a sanyarúbbháborús időkben is, amikor a falvak egyik napról amásikra porrá égtek, és a földeket tönkretették acsaták. Bár a lánya nem tudott arról, hogy előre elvan tervezve a jövője, úgy viselkedett, mint egybuzgó cinkos. Okos lány: tud gazdálkodni azismereteivel, olyannyira, hogy. mihelyt megtanultolvasni, az apját is megtanította, és tizenkét éveskorára már úgy kiismerte magát az élet dolgaiban,hogy Escolástica nénje nélkül is elboldogult volnaa háztartással. Felsóhajtott: "Valóságosaranykanca ez a lány." Amikor a lánya elvégezteaz elemi iskolát, tiszta ötösre és igazgatói

kitüntetéssel, ő rájött arra, hogy San Juande la Ciénaga nem az a környezet, ahol ábrándjaivalóra válhatnak. Akkor eladott mindent: földet,jószágot, és új reményekkel meg hetvenezeraranypesóval átköltözött ebbe a romvárosba,melynek régi dicsőségét megrágták a molyok; -deahol egy régimódi és jó nevelésben részesültszép lány számára még mindig megvan alehetőség, hogy egy jó parti révén újramegszülessen. Florentino Ariza, a váratlanfelbukkanásával, most ez elé a tűzön-vízenkeresztül is megvalósítandó terv elé gördítakadályt. "Szóval azért jöttem, hogy nagyonszépen megkérjem valamire", mondta LorenzoDaza. Belemártotta a szivarja végét azánizslikőrbe, szívott egyet a kialudt szivarból, ésbánatos hangon ezt mondta:- Álljon félre az utunkból.Miközben beszélt, Florentino Ariza azánizspálinkát kortyolgatta, és úgy elmerültFermina Daza múltjának részleteiben, hogy nemis gondolkodott el azon, mit mondjon, ha majdmeg kell szólalnia. És amikor valóban eljött apillanat, hirtelen ráébredt, hogy bármit mond, asorsával játszik.- Beszélt erről a lányával? - kérdezte.- Ez nem tartozik magára - mondta Lorenzo Daza.- Azért kérdezem - mondta Florentino Ariza -,mert úgy gondolom, hogy ebben neki kelldöntenie.- Szó sem lehet róla - mondta Lorenzo Daza. - Ez

férfidolog, és csak a férfiakra tartozik.A hangja már fenyegető volt, és egy vendég azegyik közeli asztalnál oda is fordult feléjük.Florentino Ariza olyan halkan beszélt, ahogy csaktudott, de olyan határozottan is:- Addig azonban - mondta - mégsem mondhatoksemmit, amíg nem tudom, hogy ő hogyanvélekedik. Árulás lenne.Erre Lorenzo Daza hátravetette magát akarosszékben, szemhéja kivörösödött, nedvesencsillogott, bal szemgolyója oldalra fordult, és úgymaradt, kifelé bandzsítva. Ő is lehalkította ahangját.- Ne kényszerítsen rá, hogy keresztüllőjem -mondta.Florentino Ariza érezte, hogy a beleit elönti valamihideg tajték. De a hangja nem remegett, mertmost ő is úgy érezte, hogy a Szentlélek diktálja aszavait.- Lőjön-mondta, a mellére tett kézzel. - Nincsnagyobb dicsőség, mint ha a szerelméért hal megaz em-, ber.Lorenzo Daza kénytelen volt oldalról nézni rá,mint a papagájok, hogy a kifordult szemével islássa. Nem mondta, hanem inkább szótagonkéntköpte oda neki a három szót:- A-kur-va-a-nyád!Még azon a héten elvitte a lányát egy hosszú ésmindent feledtető utazásra. Nem mondott nekisemmit, csak berontott a szobájába amegrágcsált dohánnyal kevert dühtől piszkos

bajszával, és ráparancsolt, hogy csomagoljon.Fermina Daza megkérdezte, hogy hova mennek,mire ezt felelte: "A halálba." Megijedve aválasztól, mely nagyon is valószínűnek látszott,megpróbált az előző napok alatt tanúsítottbátorsággal szembeszállni vele, de az apja levettea bőrövét, melynek tömör rézből volt a csatja,rátekerte a végét az öklére, és úgy odavágott veleaz asztalra, hogy a csattanás végigvisszhangzotta házon, mint egy puskalövés. Fermina Dazatisztában volt azzal, hogy mit tud elérni az erejével és mikor élhet vele, úgyhogy összecsavart kétgyékényt meg egy függőágyat, két nagy bőröndbebepakolta az összes holmiját, mert biztos voltbenne, hogy többé nem térnek vissza. Mielőttfelöltözött volna, bezárkózott a vécébe, és egydarab vécépapírra felfirkantott Florentino Arizánakegy rövid búcsúlevelet. Aztán a kerti ollóval tőbőllevágta a copfját, összetekerte, és betette egyaranyszállal kihímzett bársonydobozba, és alevéllel együtt elküldte a fiúnak.Eszelős utazás volt. Csak az első szakasza, amitegy andesi öszvérhajcsár-karavánnal tettek meg,tizenegy napig tartott; öszvérháton mentek végiga Sierra Nevada sziklafalakba vájt útjain,szédelegve a szikrázó napsütéstől vagy bőrigázva az októberi vízszintes esőkben, és többnyirelélegzet-visszafojtva a szakadékokból felszállóbódító pára miatt. Az út harmadik napján abögölyöktől megvadult egyik öszvér a hátán ülőemberrel együtt lezuhant a szakadékba, és

magával rántotta az utánikötött többi állatot is; aférfi és a fürtben utánazuhanó hét állat üvöltésemég órákkal a szerencsétlenség után is ottvisszhangzott a katlanokban és szurdokokban, éskésőbb is, éveken át újra meg újra felhangzottFermina Daza emlékezetében. Az egészpoggyásza odaveszett az öszvérekkel, de azuhanás évszázadokig tartó pillanatában, amíg ahalálsikoly el nem halt a mélyben, Fermina Dazanem a szerencsétlenül járt öszvérhajcsárragondolt, és nem is az agyonzúzott állatokra,hanem azt sajnálta, hogy az ő öszvére nem volthozzájuk kötve.Életében először ült nyeregben, de az utazásrémülete és számtalan kínja nem lett volna olyankeserves a számára, ha nem tölti el az abizonyosság, hogy soha többé nem látja viszontFlorentino Arizát, és abban a vigaszban sem leszrésze, hogy legalább leveleket kap tőle. Amiótaelindultak, egy szót sem szólt az apjához,amivel olyan zavarba hozta, hogy ő is csak akkorbeszélt hozzá, ha feltétlenül szükséges volt, vagyaz öszvérhajcsárokkal üzente meg aközölnivalóját. Szerencsés esetben találtak itt-ottegy hegyi fogadót, ahol pásztorételeket főztek,amikhez Fermina Daza hozzá sem nyúlt, és aholverítékszagú, húgyfoltos daróc ágyneműbefektették őket. De leggyakrabban ők is azindiánszállásokon töltötték az éjszakát, ezekbenaz út menti, nyitott fészerekben, melyeknekpálmatetejét néhány sor karó tartotta, és ahová

bárki, aki arra járt, behúzódhatott napfelkeltéig.Fermina Daza a félelemtől jeges verítékben úszvaegy álló éjszakán át le sem hunyta a szemét, mertfolyton csak az érkező idegenek csöndesneszezésére fülelt: arra, ahogy odakötik azállatokat a karókhoz, és keresnek maguknak egyszabad zugot, ahová felakaszthatják afüggőágyukat.Estefelé, amikor az első utasok megérkeztek, ahely még csöndes volt és nyugodt, de reggelreolyan lett, mint egy zsibvásár, a különbözőmagasságokban fölakasztott függőágyakösszevisszaságával, a guggolva alvó hegyiaruakó indiánokkal, a karókhoz kötött, mekegőkecskékkel, a fáraói útikosaraikban kukorékolóharci kakasokkal és a hangtalanul lihegő hegyikutyákkal, melyeket a háború veszélyei közepetteleszoktattak az ugatásról. Lorenzo Daza hozzávolt szokva ezekhez a nyomorúságoskörülményekhez, hiszen fél életét a hegyi utakontöltötte, és amikor rájuk virradt a hajnal, majdnemmindenütt rábukkant egy-két régi jó cimborára. Dea lánya számára egy véget nem érő haldoklás voltaz egész. A sózotthal-szállítmányok bűze meg alelki bánat okozta étvágytalanság következtébenegészen leszokott az evésről, és csak azért nemőrült bele az elkeseredésbe, mert Florentino Arizaemléke mindig enyhítette a kínjait. Afelől, hogy afeledés földjén jár, neki magának séín voltakkétségei.De a háború miatt is egyfolytában rettegni kellett.

Már az utazás elején figyelmeztették őket, hogybármikor összetalálkozhatnak egy arrafeléportyázó őrjárattal, és az öszvérhajcsárokmegtanították őket, miről ismerhetik fel az egyikés miről a másik tábor embereit, hogy aztánaszerint viselkedjenek velük. Az is várható volt,hogy felbukkan egy lovascsapat, élén egy tiszttel,és amúgy vágtában, lásszóval fogdossák összeaz újoncokat, mint a fiatal bikákat a réten. A sokszörnyűség közepette Fermina Daza meg isfeledkezett erről, mert inkább csak amolyanmendemondának hitte, nem pedig közvetlenveszélynek, míg egy éjszaka rajtuk nem ütött egyőrjárat, és ki nem derült a hovatartozásuk: kétembert elhurcoltak a karavánból, és a szállástólfél mérföldre fölakasztották őket egy haranglábra.Lorenzo Dazának semmi köze sem volt azáldozatokhoz, de levágatta őket a kötélről, éskeresztényhez illő módon eltemettette őket, ezzelhálálva meg Istennek, hogy ő maga nem jutotterre a sorsra. Meg is volt rá minden oka. Arraébredt, hogy egy puskacső nyomódik a hasába,és a támadók füstös képű, rongyos parancsnokaaz arcába világítva megkérdezte tőle, hogyliberális-e vagy konzervatív.- Egyik se - mondta Lorenzo Daza. - Spanyolalattvaló vagyok.- Szerencsére! - mondta a parancsnok, és nagyotszalutált - Éljen a király!Két nap múlva leereszkedtek a napfényessíkságra, ahol aztán elértek Valledupar vidám és

barátságos falvába. A házak udvarán itt is, ott iskakasviadalok folytak, az utcasarkokontangóharmonika szólt, lovasok vágtattak telivérekhátán, petárdák durrogtak, zúgtak a harangok.Nagyban folytak a tűzijáték előkészületei is.Fermina Daza azonban meg sem hallotta azünnepi zenebonát. Anyai nagybátyjánál, LisímacoSáncheznél szálltak meg; a nagybácsi már azországúton várta őket, egy harsány lovascsapatélén: csupa fiatal rokon volt, az ottani vidéklegjobb paripáin; a tűzijáték durrogása közepettevezették őket a faluba. A ház a Főtéren volt, atoldott-foldott gyarmati stílusú templom mellett, ésnagy, hűvös helyiségeivel, valamint melegcukornádlétől illatos tornácával, mely agyümölcsöskertre nézett, inkább egytanyaépülethez hasonlított.Ahogy leszálltak a nyeregből, a fogadószobákatellepte az ismeretlen rokonság hada, melyelviselhetetlen áradozásával csak gyötörteFermina Dazát, hiszen ő, a nyeregtől feltörttestével, holtan az álmosságtól és hasmenésselküszködve, már senki mást nem tudott szeretniezen a világon, és csak egy csöndes kis szobáravágyott, ahol végre egyedül lehet, és kisírhatjamagát. Senki nem vette észre, hogy milyenállapotban van, csak a nála két évvel idősebb éshozzá hasonlóan királynői öntudattal megáldottunokanővére, Hildebranda Sánchez, aki csakránézett, és máris mindent tudott, mert ő is egyvakmerő szerelem lángjaiban égett. Este bevitte a

hálószobájába, ahová neki is beraktak egy ágyat,és nem értette, hogy lehet még egyáltalán életbena fenekét elborító vörös fekélyekkel. Anyjasegítségével, aki kedves, szelíd teremtés volt, ésúgy hasonlított a férjére, mintha az ikerhúgalenne, ülőfürdőt készített neki, és árnikatinktúrávalborogatta a sebeit, mialatt a ház falai a tűzijátékdörrenéseitől remegtek.Éjfél felé elmentek a vendégek, és a falusimulatság is elszórtan pislákoló zsarátnokokraesett szét: Hildebranda kölcsönadott FerminaDazának egy fehér karton hálóinget, és lefektettea finom lepedős, pehelyvánkosos ágyba, amibenFermina Daza hirtelen olyan boldogságot érzett,hogy egészen megijedt tőle. Amikor végremagukra maradtak a hálószobában, HildebrandaSánchez feltette a keresztvasat az ajtóra, és azágyát borító gyékény alól előhúzott egyviaszpecsétes manilaborítékot, az OrszágosTávírószolgálat emblémájával. Fermina Dazacsak ránézett unokanővérének sugárzóancsúfondáros arcára, és szíve emlékezetébenmáris felkavarodott a fehér gardéniák merengőillata; aztán nekiesett a viaszpecsétnek,foggal-körömmel szétmarcangolta, és hajnaligtocsogott a tizenegy lepedő nagyságú távirat általfelfakasztott könnyek áradatában.Mindent megtudott belőlük. Mielőtt útnak indultak,Lorenzo Daza elkövette azt a hibát, hogymegtáviratozta érkezésüket sógorának, LisímacoSáncheznek, az meg továbbította a hírt a vidék

számos falvába és hegyi tanyájára szétszóródottnépes rokonságnak. Úgyhogy Florentino Arizanemcsak a teljes útvonalat ki tudta deríteni,hanem sikerült megszerveznie a távírdászokszéles körű és testvéri együttműködése révén,hogy Fermina Dazát egészen a Cabo de la Velalegutolsó tanyájáig nyomon kövesse. Ez tettelehetővé, hogy szoros kapcsolatban maradjanakattól kezdve, hogy Fermina Daza megérkezettValleduparba, ahol aztán három hónapot töltött,egészen az út utolsó állomásáig, Riohacháig,ahol, másfél évvel később, Lorenzo Daza úgylátta, hogy a lánya végre elfelejtette az ügyet, éselhatározta, hogy hazatérnek. Talán nem is vetteészre, hogy mennyire ellanyhult az ébersége,mialatt a felesége rokonságának kényeztetővendéglátását élvezte; a család most már, annyiév után, félredobta törzsi előítéleteit, és tártkarokkal fogadta, ahogy a családtagokat szokás.A látogatás, bár nem ez volt a célja, meghozta akésői kibékülést. A család annak idejénmindenáron meg akarta akadályozni FerminaSánchez házasságát ezzel a homályosszármazású, nagyszájú és faragatlanbevándorlóval, aki örökösen úton van, és a pénz,amit az öszvéreken keres, túl könnyen jön ahhoz,hogy tiszta legyen. Lorenzo Daza a bőrétkockáztatta, mert szíve választottja az ottani vidékegyik jellegzetes családjának legszebb lánya volt:egy népes törzsnek, mely szilaj nőkből éslágyszívű férfiakból állt, de ezek a férfiak

egykettőre elő tudták kapni a pisztolyukat, ésolyan mániákusan vigyáztak a becsületükre, hogyaz már az őrülettel volt határos. De FerminaSánchez az üldözött szerelmek vakelszántságával megmakacsolta magát, és acsalád akarata ellenére hozzáment feleségül,mégpedig olyan sietve és olyan titkolózásközepette, mintha nem is a szerelem hajtaná,hanem az az igyekezet, hogy valami idő előttelkövetett óvatlanságot a szentség leple alárejtsen.Huszonöt évvel ezek után az események utánLorenzo Daza nem vette észre, hogy akérlelhetetlenség, amit a lánya szerelme iránttanúsít, a saját történetének betegesmegismétlődése, és a rászakadtszerencsétlenséget úgy panaszolta a sógorainak,ugyanazoknak az embereknek, akik valaha őtellenezték, mint ahogy azok panaszkodtak annakidején a rokonaiknak. De amíg panaszkodott,lánya legalább a szerelmének élhetett. Es mialattő bikaborjakat herélt és öszvéreket, tört besógorainak zsíros földjein, a lánya megeresztettgyeplővel kószált az unokahúgok csapatával,melynek Hildebranda Sánchez volt a vezére,valamennyi közt a legszebb és legelőzékenyebblány, aki egy húsz évvel idősebb, nős éskétgyerekes férfiba volt szerelmes, de ez ajövőtlen szenvedély kénytelen volt beérni néhánytitkos összepillantással.A hosszú valledupari vendégeskedés után

folytatták útjukat a Sierra nyúlványain, virágosmezőkön át és a fennsíkok álomvilágában, ésminden faluban úgy fogadták őket, mint alegelsőben: szólt a zene, durrogtak a petárdák,újabb, cinkos unokanővérek és jól időzítetttáviratok várták Fermina Dazát. Ő egyébként máraz első időkben rájött, hogy az a délután, amikorValleduparba érkezett, nem különbözött atöbbitől, mivel azon a dúsan termő vidéken a hétminden napján úgy éltek, mintha ünnep lenne. Avendégek ott aludtak, ahol meglepte őket az este,és ott, ettek, ahol éppen elfogta őket az éhség,mert a házak nyitott kapukkal várták őket, ésmindig akadt egy függőágy, már előrefelakasztva, és a tűzhelyen mindig ott rotyogott asanco cho-leves, háromféle húsból, hátha előbbjön meg a vendég, mint a távirata, ahogyáltalában történt. Hildebranda Sánchez is velement, és mindvégig vele maradt, vidám kézzelvágva utat neki a vérségi kapcsolatok sűrűszövevényében, vissza az ősforrásig. FerminaDaza megtudta, hogy kicsoda is voltaképpen,életében először magára talált, jólesett, hogynincs egyedül, és van kire támaszkodnia, jólesettbeszívnia a szabadság levegőjét, amelytőlvisszatért belé a nyugalom és az életkedv. Mégéletének utolsó éveiben is emlegette ezt azutazást, melyet emlékezete egyre közelebbvarázsolt a múltból, a nosztalgia természetelleneséleslátásával.Egy este azzal a meghökkentő felismeréssel tért

haza mindennapi sétájából, hogy szerelem nélkülis boldog lehet az ember, sőt, a szerelemellenében is. Ettől nagyon megijedt, mert egyikunokahúga véletlenül kihallgatott egybeszélgetést, mely a szülei és Lorenzo Dazaközött zajlott le, és melynek során Lorenzo Dazaarra célozgatott a szüleinek, hogy segítsenekösszeboronálni a lányát Cleofás Moscote mesésvagyonának egyetlen örökösével. Fermina Dazaismerte a fiút. Látta már nemegyszer, amint a faluterein táncoltatta pompás lovait, melyekneknyeregtakarója miseruhánák is beillett volna;elegáns és jó mozgású fiú volt, olyan álmodozólélekre valló szempillával, hogy még a kövek issóhajra fakadtak tőle, de Fermina Dazaösszehasonlította azzal a képpel, ami FlorentinoArizáról maradt meg benne, ahogy ott ül aterecske mandulafái alatt, szegényen ésügyefogyottan, ölében a verseskötettel, és akétségnek még csak az árnyékát sem lelte föl aszívében.Azokban a napokban Hildebranda Sáncheznekegészen elvették az eszét azok az ábrándok,amelyeket egy szerinte bámulatos látnokiképességű jósnőnél tett látogatása ébresztettbenne. Fermina Daza, apja szándékai miattiaggodalmában, szintén elment a jósnőhöz. Akártya hosszú és boldog házasságot mutatott,amelynek nem lesznek akadályok az útjában, ésFermina Daza nagyon megkönnyebbült, mertkizártnak tartotta, hogy ez a boldog jövő egy olyan

férfi oldalán valósuljon meg, akit nem szeret. Ésekkor, fellelkesülve attól, hogy a kártya megadtaneki a bizonyosságot, kezébe vette a sorsairányítását. Ettől kezdve a Florentino Arizávalváltott táviratok többé nem vágyakról és ábrándosígéretektől zengedeztek, hanem a gyakorlatikérdések módszeres tisztázására szorítkoztak, ésolyan sűrűn váltották egymást, mint még soha.Dátumokat tűztek ki, megoldásokban állapodtakmeg, megtervezték az életüket, azzal a közöselhatározással, hogy nem kérdeznek senkitőlsemmit, hanem nyomban összeházasodnak,akárhol és akárhogyan, mihelyt viszontlátjákegymást. Fermina Daza olyan komolyan vette ezta megállapodást, hogy azon az estén, amikor azapja megengedte, hogy életében előszörelmehessen egy felnőtt bálba, Fonsecaközségben, ő úgy látta illőnek, hogy ajövendőbelijétől is engedélyt kérjen. FlorentinoAriza aznap este a garniszállóban kártyázottLotario Thuguttal, amikor üzentek érte, hogysürgősen menjen a távírdába, mert keresik.A fonsecai távírdász volt: hét közvetítőállomástvett igénybe, hogy Fermina Daza megkérhesseFlorentino Arizát: engedje el a bálba. De hiábakapta meg az engedélyt, Fermina Daza nem értebe az egyszerű igennel, hanem bizonyítékot akartarról, hogy a vonal másik végén valóbanFlorentino Ariza kopogtat a távírógépen.Florentino Ariza, inkább elképedve, mint örülveannak, hogy ilyen nagy hatalma van, gyorsan

kitalált és lekopogott egy igazoló mondatot:Mondja meg neki, hogy a koronás istennőreesküszöm. Fermina Daza nyugtázta a jól ismertszavakat, és elment életének első felnőtt báljába:reggel hétig volt ott, amikor is szaladnia kelletthaza, hogy átöltözzön a misére. Addigra már többlevél és távirat volt a bőröndje fenekén, mintamennyit az apja elkobzott tőle, és mármegtanulta, hogy kell férjes asszony módjáraviselkednie. Lorenzo Daza a lánya megváltozottviselkedését azzal magyarázta, hogy a távolságés az eltelt idő kigyógyította gyermekesábrándjaiból, de annak a bizonyos házasságnak atervével soha nem hozakodott elő. Kapcsolatukaz Escolástica néni elűzése óta támadtelhidegülés ellenére valamelyest barátságosabblett, így aztán olyan békében és nyugalombanéldegéltek egymás mellett, hogy mindenki megvolt győződve róla: együttélésük a kölcsönösszereteten alapul.Ebben az időben történt, hogy Florentino Ariza alánynak küldött leveleiben megírta, milyenvállalkozásba fogott: felkutatja az elsüllyedtgályát, és megszerzi neki a tenger mélyén heverőkincset. És ez igaz is volt; hirtelen jutott eszébe,mintegy égi sugallatra, egy napfényes délutánon,amikor a tenger úgy csillámlott, minthaalumíniumlemezek borítanák, mert úgy ellepték abarbasco-fűvel elbódított halak. Ahány madárcsak volt az égen, mind megvadult a nagy halvészláttán, és a halászoknak az evezőikkel kellett

elhessegetniük őket, nehogy elragadják az orrukelől eme tiltott csoda gyümölcseit. A barbasco-fűhasználata, melytől csak elkábultak a halak, agyarmati időkben volt törvényesen engedélyezetthalászati mód, de a Karib-tenger halászaitovábbra is és fényes nappal is alkalmazták, mígki nem szorította a dinamit. Amióta Fermina Dazaelutazott, Florentino Arizának az volt az egyikszórakozása, hogy a sziklapartról elnézegette,amint a halászok beemelik bárkáikba az elaltatotthalakkal teli, hatalmas hálókat. De ott ficánkolt avízben egy csapat kölyök is, úgy úsztak, mint acápák, és kikiabáltak a parton állóknak, hogydobjanak be egy-egy garast, hadd keressék mega tenger fenekén. Ugyanazok a kölykök voltak,akik a közeledő óceáríjárókhoz is odaúsztak, ésakiknek bravúros, víz alatti mutatványairól annyiúti krónika számolt be Európában és az EgyesültAllamokban. Florentino Ariza ősidők óta ismerteőket, régebbről, mint a szerelmet, de soha eszébenem jutott, hogy talán a gályában lévő kincset isfel tudnák hozni a tenger mélyéről. Csak azon adélutánon gondolt rá, és már a következővasárnaptól kezdve egészen Fermina Dazahazatéréséig, vagyis szinte egy teljes évig újabboka volt az őrületre.Euclides, az egyik vízikölyök alig tíz percbeszélgetés után ugyanúgy lázba jött a tengeralatti expedíció gondolatától, mint ő maga.Florentino Ariza nem árulta el neki a vállalkozáscélját, csak alaposan tájékozódott a fiú hajózási

és búvártudománya felől. Megkérdezte, hogy egylélegzettel le tud-e úszni húsz méter mélyre, ésEuclides igent mondott. Megkérdezte, hogy eltud-e kormányozni egymagában és csakis azösztöneire hagyatkozva egy halászbárkát aviharos tengeren, és Euclides igent mondott.Megkérdezte, hogy meg tudna-e találni egy kijelöltpontot a Sotavento-szigetcsoport legnagyobbikszigetétől tizenhat tengeri mérföldre északkeletfelé, és Euclides igent mondott. Megkérdezte,hogy éjszaka is kiismeri-e magát a tengeren, acsillagok állása alapján, és Euclides igentmondott. Megkérdezte, hogy vállalja-e a dolgotugyanakkora fizetségért, mint amennyit ahalászoktól kap, ha felfogadják a bárkájukra, ésEuclides igent mondott, de hozzátette, hogyvasárnapra öt real pótlékot kér. Megkérdezte,hogy tud-e védekezni a cápák ellen, és Euclidesigent mondott, mivelhogy ismerte azokat avarázsigéket, amelyekkel el lehet kergetni őket.Megkérdezte, hogy tud-e titkot tartani, még akkoris, ha netán az Inkvizíció palotájánakkínzókamrájába kerül, és Euclides igent mondott,mert semmire sem mondott nemet, és olyanmeggyőző erővel tudott igent mondani, hogy azminden kétséget kizárt. Végül elsorolta neki aköltségeket: a bárka bérleti díja, az evező bérletidíja, meg az az összeg, amibe egy halászatiengedély kiváltása kerül, mert arra is szükségvan, nehogy bárki gyanút fogjon a vállalkozáscélja felől. Azonkívül élelmet is kell vinniük

magukkal, meg egy nagy palack édesvizet, egyolajlámpát, egy köteg faggyúba áztatott vitorlát ésegy vadászkürtöt, hogy szükség eseténsegítséget kérhessenek.Úgy tizenkét éves lehetett: fürge, eleven eszűkölyök, akinek szájából megállás nélkül ömlött aszó, és akinek angolnateste mintha arra születettvolna, hogy átbújhasson egy hajókabin ablakán.Bőre az Isten szabad ege alatt úgy kicserződött,hogy eredeti színét sejteni sem lehetett, s nagy,sárga szeme ettől még jobban ragyogott.Florentino Ariza nyomban belátta, hogy egyilyesfajta, mesés gazdagságot ígérő kalandhoznála jobb cinkostársat úgysem találhat, így aztána következő vasárnapon el is indultak.A halászkikötőből eveztek ki, kora hajnalban, ésmindenük megvolt, ami kellett,. a lelkesedésbőlmég több is. Euclides szinte meztelenül, csak aszokásos ágyékkötőben, Florentino Ariza pedigszalonkabátban, fekete kalapban, lakkcipőben ésköltői csokornyakkendőjével, valamint egykönyvvel, hogy legyen, ami elszórakozassa, amígoda nem érnek a szigetekhez. Már az elsővasárnapon látta, hogy Euclides nemcsakbúvárnak, hanem hajósnak is kiváló, és hogymind a tengert, mind pedig a kikötői roncstemetőtbámulatosan ismeri. Minden egyes rozsdáshajótetem történetét el tudta mesélni, alegmeghökkentőbb részletekkel, minden egyesbója korát tudta, valamennyi ócskavas eredetét,sőt még azt is, hogy hány szeme volt annak a

láncnak, amellyel a spanyolok elzárták a kikötőbejáratát. Attól tartva, hogy a fiú még az expedíciócélját is tudja, Florentino Ariza feltett néhányravasz kérdést, de látta, hogy Euclidesneksejtelme sincs az elsüllyedt gályáról.Amióta abban az útszéli fogadóban először hallotta kincsről, Florentino Ariza minden lehetségesinformációt beszerzett a hajdani gályákról.Megtudta, hogy a San José nem az egyetlen,amely ott hever a korallal benőtt tengerfenéken.Csakugyan a Partvidéki Flotta zászlóshajója volt,és 1708 májusa után érkezett ide Panamából, alegendás hírű portobellói vásárról, ahol a kincsesrakomány jó része a hajóra került: háromszázláda perui és veracruzi ezüst és száztízládaigazgyöngy, melyet a Contadorának nevezettSzámláló-szigeten gyűjtöttek és számláltak össze.Az alatt a hosszú hónap alatt, amíg itt horgonyzottminálunk, és a véget nem érő népünnepélyzsivajában egybefolytak a nappalok és azéjszakák, felkerült a gályára a kincs többi része,hogy a Spanyol Királyságot kihúzza aszegénységből: száztizenhat láda muzói éssómondocói smaragd, valamint harmincmillióaranytallér.A Partvidéki Flotta nem kevesebb, mint tizenkétkülönböző méretű egységből állt, és az ittenikikötőt egy jól felfegyverzett francia hajórajvédelmében hagyta el, de ez a hajóraj sem tudtamegvédeni a Carlos Wager parancsnok általvezetett angol hajóraj jól irányított ágyúgolyóitól,

melyekkel a kikötő kijáratán túl, aSotavento-szigetcsoportnál szembe találta magát.Úgyhogy a San José nem az egyetlen elsüllyedthajó volt, bár arról, hogy hány hajó veszett oda,és hánynak sikerült elmenekülnie az angolágyútűz elől, nem maradt fönn semmi biztos adat.Annyi azonban bizonyos volt, hogy a zászlóshajóaz elsők közt süllyedt el, teljes legénységével és,a tatfedélzeten vigyázzban álló parancsnokávalegyütt, és hogy azon a hajón volt a legnagyobbrakomány.Florentino Ariza korabeli hajózási térképekentanulmányozta a gályák útvonalát, és úgygondolta, hogy sikerült megállapítania a hajótöréshelyét. A Boca Chica két erődje közt hagyták el akikötőt, és négyórás evezés után elérték aszigetcsoport beltengerét, melynek korall borítottaalján kézzel megfoghatták volna az alvó rákokat.Olyan enyhe volt a levegő, a tenger pedig olyannyugodt és áttetsző, hogy Florentino Ariza úgyérezte, mintha a hasonmása lebegne a vízmélyén. A hajótörés helye a beltengeren túl, alegnagyobbik szigettől kétórányira volt.Florentino Ariza a pokoli napsütéstől vörösre fővegyászruhájában, odaszólt Euclidesnek, hogypróbáljon lemerülni húsz méter mélyre, és bármit,amit odalent talál, hozzon föl. Olyan tiszta volt avíz, hogy jól látta a fiút, amint odalent ide-odacikázik, mint egy fakó cápa a kékcápák között,melyek közömbösen úszkáltak el mellette. Aztánlátta, amint eltűnt egy korallerdőben, és amikor

már éppen arra gondolt, hogy a fiú nem bírhatjatovább, a háta mögött meghallotta a hangját.Euclides ott állt mögötte a tengerben, karja a fejefölött, és a víz a derekáig ért. Úgyhogy továbbeveztek mélyebb vizek felé, egyre csak északnaktartva, és a langyos ráják, riadozó tintahalak,tengermélyi rózsabokrok fölött, míg Euclides ránem jött, hogy csupán az időt vesztegetik.- Ha nem mondja meg, hogy mit kellmegtalálnom, nem tudom, hogyan fogommegtalálni - mondta.De nem mondta meg neki. Akkor Euclidesmegpróbálta rávenni, hogy vegye le a ruháját ésússzon le ő is a mélybe, ha csak azért is, hogymegpillanthassa a korall borította tengerfenéket,ezt a világ alatti másik eget. De FlorentinoArizának mindig is az volt a véleménye, hogyIsten csak azért teremtette a tengert, hogy azember kibámulhasson rá az ablakából, ezértaztán úszni sem tanult meg. Nem sokkal későbbbeborult a délutáni ég, a levegő hűvös lett éspárás, és olyan gyorsan besötétedett, hogy csaka világítótorony fénye után igazodva tudtákkifürkészni a kikötőt. Mielőtt beértek volna azöbölbe, feltűnt előttük a francia óceánjáró: otthúzott el a közvetlen közelükben, teljeskivilágítással, hatalmasan és fehéren, enyhepörkölt- és főttkarfiolszagot hagyva maga után.Így vesztegettek el három vasárnapot, és a többitis elvesztegették volna, ha Florentino Ariza nemszánja rá magát, hogy megossza titkát

Euclidesszel. A fiú ekkor az expedíció egészútvonalát megváltoztatta, és rátértek arra acsatornára, melyen hajdan a gályák közlekedtek,és amely a Florentino Ariza által megállapítotthelytől több mint húsz tengeri mérfölddel távolabbvolt, kelet felé. Két hónap sem telt el, amikor egydélután a nyílt tenger fölött kitört a zápor, ésEuclides a szokásosnál hosszabb ideig maradtlenn a tengerfenéken, a csónak meg úgyelsodródott a lemerülés helyétől,' hogy majdnemfélórába telt, amíg a fiú odaúszott hozzá, mivelFlorentino Ariza nem boldogult az evezőkkel.Amikor Euclides végre odaért a csónakhoz,benyúlt a szájába, és kivett belőle egy félfülbevalót meg egy medált; úgy mutatta fel, mintállhatatossága méltó jutalmát.Amit aztán elmesélt, az olyan lélegzetelállító volt,hogy Florentino Ariza nyomban elhatározta:megtanul úszni, és amilyen mélyre csak tud,leúszik a víz alá, hogy a saját szemével lássa.Euclides elmesélte, hogy ott, azon a helyen,mindössze tizennyolc méter mélységben olyansok régi vitorlás hajó fekszik a korallerdőben azoldalára dőlve, hogy meg se lehet számolni őket,és beláthatatlan területen. Elmesélte, hogy az alegmeglepőbb az egész dologban, hogy az öbölvizén még javában úszkáló hajómatuzsálemekegyike sincs olyan jó állapotban, mint az elsüllyedthajók. Elmesélte, hogy jó néhány caravellánakmég a vitorlázata is teljes egészében megmaradt,és hogy valamennyi hajó jól látszik a tenger alján,

mintha velük együtt a hozzájuk tartozó tér és időis elsüllyedt volna, és ugyanaz a nap világítanámeg őket, mint azon a június 9-én, szombatdélelőtt tizenegy órakor, amikor elmerültek ahullámok között. Elmesélte képzeleténeklendületétől elakadó lélegzettel, hogy valamennyigálya közül a San José a legfelismerhetőbb, mivelott látható a neve a hajó farán, aranybetűkkelkirakva, de az is látszik, hogy az angol ágyúkbenne tették a legtöbb kárt. Elmesélte, hogy abelsejében egy több mint háromszáz éves polipotlátott, amelynek karjai az ágyúgolyók ütöttelyukakon át nyúlnak ki a tengerbe, de a teste márakkorára nőtt odabent az ebédlőben, hogy csakúgy lehetne kiszabadítani, ha széthasogatnák ahajót. Elmesélte, hogy látta a parancsnok hadiuniformisba öltözött testét, amint ott lebegoldalára fgrdulva azz orrfelépítményakváriumában; a hajófenékre viszont, ahol a kincsvan, már nem tudott leúszni, mert elfogyott alevegője. De íme a bizonyíték: egy smaragdkövesfülbevaló és egy Máriamedál, a hozzá tartozó,salétrom ette lánccal.Florentino Ariza ekkor említette meg először akincset Fermina Dazának írt egyik levelében,melyet Fonsecába küldött, nem sokkal a lányhazatérése előtt. Fermina Dazának nem voltújdonság az elsüllyedt gálya története, jónéhányszor hallotta már Lorenzo Dazától; akivalamikor sok időt és pénzt pazarolt arra, hogyrábeszéljen egy német búvártársaságot a tenger

mélyén heverő kincs közös erővel történőfelkutatására. És neki is látott volna avállalkozásnak, ha a TörténettudományiAkadémia több tagja meg nem győzi arról, hogy ahajótörést szenvedett gálya legendáját valamelyikgalád alkirály találta ki, miután elsinkófálta aKorona kincseit. Fermina Daza mindenesetretudta, hogy a gálya kétszáz méter mélyen van,ahová senki emberfia nem tud lehatolni, nempedig húsz méter mélyen, ahogy Florentino Arizamondja. Annyira hozzászokott már a fiú költőicsapongásaihoz, hogy a gályakalandot is egyilyesfajta leleménynek tekintette, méghozzá azegyik legötletesebbnek. De aztán, ahogy jöttek azújabb levelek az egyre fantasztikusabbrészletekkel, melyek ugyanolyan komolyanhangzottak, mint a szerelmi fogadalmak,kénytelen volt bevallani Hildebrandának, attól fél,hogy zaklatott képzeletű vőlegényemegháborodott. Azokban a napokban Euclidesannyi bizonyítékot hozott föl a víz alól, hogyFlorentino Ariza belátta: itt nem arról van szó,hogy a korallerdőből egy-egy fülbevalót vagygyűrűt halásszanak elő, hanem hogy egymegfelelő tőkét igénylő nagy vállalkozássalfélszáz hajót emeljenek ki a tengerből, agyomrukban rejlő temérdek kinccsel. És akkormegtörtént az, aminek előbb-utóbb meg kelletttörténnie: Florentino Ariza az anyjához fordultsegítségért. Az anyja beleharapott az ékszerekbe,a nap felé tartotta az üvegből való ékköveket, és

máris rájött, hogy valaki csúfot űz a fiából.Euclides térden állva esküdött meg FlorentinoArizának, hogy ártatlan a dologban, de akövetkező vasárnapon nem volt ott a halászkikötőmólóján, és Florentino Ariza bottal üthette anyomát.Valami azonban mégis megmaradt FlorentinoAriza számára a szerencsétlen vállalkozásból: avilágítótorony meghitt oltalma. Euclidescsónakjával vetődtek oda egy este, amikor a nyílttengeren meglepte őket a vihar, és azóta gyakranelőfordult, hogy egy-egy délután fogta magát, ésodasétált, hogy a toronyőrrel elbeszélgessen aföld és a víz számtalan csodájáról. Így kezdődöttaz a barátság, mely aztán a világ sok változásáttúlélte. Florentino Ariza megtanulta, hogyan kelltáplálni a tüzet, előbb fahasábokkal, későbbkannákból adagolva az olajat, mielőtt méghozzánk is bevezették a villanyt. Megtanulta,hogyan lehet a tűz fényét tükrökkel felerősíteni ésegy pontra irányítani, és olykor, amikor atoronyőrnek máshol volt dolga, az egész éjszakáta toronyban töltötte, és ő őrködött a tenger felett.Már a hangjuk és a láthatáron felbukkanó fényüknagysága' alapján meg tudta különböztetni ahajókat, és azt is felfedezte, hogy a toronyfényének felvillanásai egy-egy pillanatra közelebbhozzák őket.Napközben más örömök várták, különösenvasárnaponként. Az Alkirályok negyedében, aholaz óváros gazdag emberei éltek, a női strand és a

férfistrand közt - az egyik jobbra, a másik balravolt a világítótoronytól - egy nagy habarcsfalemelkedett. A toronyőr pedig felállított egytávcsövet, mellyel egy centavo ellenében meglehetett szemlélni a női strandot. Az úrikisasszonyok, akik nem tudták, hogy figyelik őket,fesztelenül illegették magukat nagy fodrokkalborított fürdőruhájukban, gumicipőjükben ésszalmakalapjukban, melyek majdnem annyiraeltakarták a testüket, mint az utcai ruhájuk, ésráadásul nem is voltak olyan csábosak. Az anyák,ugyanabban a ruhában, ugyanabban a tollaskalapban és ugyanazzal az organdi napernyővel,melylyel a nagymisére mentek, a partról vigyáztakrájuk a tűző napra kitett gyékény hintaszékekből,nehogy a szomszédos strand férfi látogatói a vízalatt elcsábítsák őket. A távcsövön át valójábanse többet, se izgalmasabbat nem lehetett látni,mint akár az utcán, mégis minden vasárnap nagyügyfélforgalom volt a távcső körül, csupán azért agyönyörűségért, amit az idegen kert ízetlengyümölcsei adnak az embernek.Florentino Ariza is ott lézengett a távcső körül,inkább unalomból, mint kedvtelésből, de nem emiatt a ráadásba kapott élvezet miatt keveredettolyan jó barátságba a toronyőrrel. A barátságannak volt köszönhető, hogy amikor FerminaDaza kiadta az útját, és őrajta kitört apótlékszerelmek láza, nem volt még egy hely,ahol olyan boldog órákat töltött volna, és aholjobban megvigasztalódott volna, mint a

világítótoronyban. Ez lett a kedvenc tartózkodásihelye. Olyanynyira, hogy éveken át könyörgött azanyjának, később pedig nagybátyjának; XII.Leónak, hogy segítsék hozzá a megvételéhez. AKarib-tenger világítótornyai akkoriban ugyanismagánkézben voltak, és tulajdonosaik a hajókmérete alapján szabták meg a kikötőigénybevételének díját. Florentino Arizának az volta véleménye, hogy a költészettel egybekötöttpénzszerzésnek ez az egyetlen tisztességesmódja, de sem anyja, sem nagybátyja nemosztotta ezt a véleményt, és mire meglett volnahozzá a saját pénze, a világítótornyok az államtulajdonába kerültek.Mégsem voltak hiábavalók ezek az ábrándok. Agályahistória, majd a világítótorony felfedezésemegkönnyítette Fermina Daza távolléténekelviselését, aztán pedig, amikor a legkevésbésem számított rá, Florentino Ariza megtudta, hogya lány hazaérkezett. Lorenzo Daza egy hosszúranyúlt riohachai tartózkodás után csakugyanelhatározta, hogy hazatér. A decemberi viharokmiatt nem volt éppen a legkedvezőbb időszak atengeri utazásra, és az ódon sóner, az egyetlenhajó, amely neki mert vágni a vizeknek, könnyenúgy járhatott, hogy az ellenszél kénye-kedvénekkiszolgáltatva másnap reggel újra ott találja magáta kikötőben, ahonnan elindult. Így is történt.Fermina Daza valósággal haldokolt egészéjszaka, epét hányt, odakötözve az ágyhoz akajütben, mely inkább egy kocsmai vizeldéhez

hasonlított, nemcsak nyomasztó kicsisége,hanem bűzös és fülledt levegője miatt is. A hajóolyan erősen himbálózott, hogy Fermina Dazaminduntalan attól tartott, elszakadnak az ágyhevederei; a fedélzetről olykor behallatszott egyfájdalmas kiáltás, mintha valakit éppen elsodornaa víz, és a mellette lévő hajóágyon alvó apjánakjaguárhorkantásai még inkább fokozták arémületét. Majdnem három év óta először fordultelő, hogy egy hosszú, álmatlan éjszakán át egypillanatra sem jutott eszébe,Florentino Ariza, akiviszont a bolt hátsó helyiségében hevert nyitottszemmel a függőágyon, és egyesével számoltaaz örökké tartó pillanatokat, melyek a lányérkezéséig még hátravoltak. Alighogy megvirradt,hirtelen elült a szél, a tenger lecsillapodott, ésFermina Daza rájött, hogy a tengeribetegségkínjai közepette mégiscsak aludt, mivel arraébredt fel, hogy a horgonylánc csörömpöléséthallja. Akkor lecsatolta magáról a hevedereket, ésodalépett a kajütablakhoz, azt remélve, hogy akikötőben várakozó sokaságban megpillantjaFlorentino Arizát, de csak a vámház épületétpillantotta meg a hajnali napfénytől bearanyozottpálmafák közt, és a riohachai móló rothadtdeszkáit, melyek mellől a sóner az előző estekifutott a tengerre.A nap hátralévő része aztán olyan volt, mintvalami lázas vízió, ugyanabban a házban, ahol azelőző napon elbúcsúztak tőle, ugyanazokról adolgokról beszélve, miközben az a zavaros

érzése támadt, hogy életének egy már elteltdarabját éli át újra. Olyan pontosanmegismétlődött minden, hogy Fermina Dazareszketve gondolt rá: a sóneren töltött éjszaka,melynek a puszta gondolatára rémület szálltameg, ugyancsak meg fog ismétlődni. De ezenkívülcsak egy lehetőség kínálkozott a hazatérésre: kéthét öszvérháton, a Sierra hegyi útjain aszakadékok fölött, és még veszélyesebbkörülmények közt, mint az első alkalommal, mertaz andokbeli Cauca tartományban kirobbantújabb polgárháború a Karib-tenger partvidékére isátterjedt már.Úgyhogy este nyolckor újra kikísérte a kikötőbe alármás rokonságnak ugyanaz a serege,ugyanazzal a könnyes istenhozzáddal ésugyanazzal a sok becsomagolt kacattal, melyet azutolsó pillanatban nyomtak a kezébe, ésmelyektől lépni sem lehetett a kabinokban.Amikor-a hajó fölszedte a horgonyt, a rokonságférfi tagjai valóságos búcsúsortüzet adtak le alevegőbe, mire a fedélzeten álló Lorenzo Dazaelőrántotta a pisztolyát, és öt lövéssel válaszoltnekik. Fermina Daza aggodalma hamar eloszlott,mivel egész éjszaka kedvező szél fújt, és atengerről virágillat szállt fel, amitől kellemesenátaludta az éjszakát, és a biztonsági hevedereketsem kellett magára csatolnia. Azt álmodta, hogyújra ott áll előtte Florentino Ariza, és egyszer csakleveszi az arcát, azt, amit ő olyan jól ismert,merthogy az csak álarc rajta, de pontosan olyan

volt, mint az alatta levő igazi arca. Nagyon koránkelt föl, nyugtalanul töprengve az álom jelentésén,és apját a kapitány kajütjében találta, amint éppena brandyvel dúsított kávét önti magába;bandzsított ugyan az alkoholtól, de a legkisebbjelét sem mutatta annak, hogy aggódna ahazaérkezésük miatt.Már ott is voltak a kikötő bejáratánál. -A sónerhalkan siklott előre a piac öblében horgonyzóvitorlások labirintusában - a piaci bűzt már többmérföld távolságból érezni lehetett a tengeren -,miközben a szemerkélő hajnali eső hirtelennekivadult, és istenigazából zuhogni kezdett.Florentino Ariza, aki a távírda erkélyén állt, akkorpillantotta meg a csapzott vitorlázatú hajót, amikoraz éppen átért a Las Animas-öböl túlsó oldalára,és lehorgonyzott a piaci rakpartnál. Már az előzőnapon is ott állt délelőtt tizenegyig, amikor is egytáviratból véletlenül megtudta, hogy az ellenszélvisszasodorta a sónert Riohachába, így hát aznapújra kiment a kikötőbe, és hajnali négy órátólkezdve leste a hajót. Miközben várt rá, szemmeltartotta a dereglyéket is, melyek a partraszállították azt a néhány utast, aki, nem törődve afelhőszakadással, rászánta magát, hogy elhagyjaa hajót. Legtöbbjüknek félúton ki kellett mászniuka meg= feneklett dereglyékből, és a sáros vízbentocsogva tették meg a kikötőig hátralévő utat.Nyolc órakor, miután hiába várták, hogy elmúljona zivatar, egy néger rakodómunkás, derékig állvaa vízben a hajó mellett, leemelte Fermina Dazát a

fedélzetről, és kivitte a partra, de a lány úgyelázott az esőben, hogy Florentino Ariza nemismert rá.Maga Fermina Daza sem volt tudatában annak,hogy mennyire megérlelte az utazás, míg be nemlépett a bezárt házba, és nyomban hozzá nemfogott ahhoz a hősies feladathoz, hogy újralakhatóvá tegye Gala Placidia, a néger cselédlánysegítségével, aki, mihelyt hírét vette FerminaDaza hazaérkezésének, otthagyta a hajdanirabszolgatelepet, és megjelent a színen. FerminaDaza már nem az apja által agyonkényeztetett ésagyonterrorizált egyszem leánygyermek volt,hanem egy por és pókháló borította birodalombirtokosa és úrnője, és birodalmát csak alegyőzhetetlen szerelem tudta életre kelteni. Nemijedt meg a feladattól, mert úgy érezte, arra isképes, hogy akár a levegőbe emelkedjék, vagyakár a világot is kimozdítsa a helyéből. Mégaznap este, miközben a konyhaasztalnál ülvecsokoládét ittak, és hozzá sajtos fánkot ettek,apja átruházta rá a háztartás vezetésének jogát,méghozzá egy templomi szertartásfennköltségével.- Átadom neked az életed kulcsait - mondta.Ő pedig, immár tizenhét évesen, biztos kézzelvette át a kulcsokat, abban a tudatban, hogyminden kis darab szabadság, amit elnyer, aszerelem felé nyit utat. A hazatérés keserűségétmásnap érezte először, amikor a nyomasztóálmokkal töltött éjszaka után kinyitotta az erkélyre

nyíló ablakot, és viszontlátta a bánatosanszemerkélő esőben ázó' terecskét, a lefejezetthős szobrát és a márványpadot, ahol FlorentinoAriza szokott üldögélni a verseskönyvével. Márnem úgy gondolt rá, mint egy elérhetetlenvőlegényre, hanem úgy, mint arra a férfira, akiegészen biztosan a férje lesz, és akihez egészvalójával tartozik. Érezte, hogy milyen súllyalnehezedik rá az elutazása óta elvesztegetett idő,mekkora ára van annak, hogy él, és mennyiszeretetre lesz még szüksége ahhoz, hogy úgyszeresse az emberét, ahogy Isten rendeli.Meglepődött azon, hogy a fiú most nem ül ott atéren, ahogy régen, amikor az eső sem riasztottael, hogy semmi jelzést nem kapott tőle, semmiféleúton, még csak valami előérzet formájában sem,és hirtelen elfogta a rettegés, hogy tán nem is él.De rögtön elhessegette magától ezt a gondolatot,mert a legutóbbi napokban, közvetlenül ahazatérése előtt váltott mámoros táviratokbanelfelejtettek megállapodni abban, hogy miképpentartják egymással a kapcsolatot a megérkezéseután.Florentino Ariza biztos volt benne, hogy a lánynem érkezett meg, mindaddig, amíg a riohachaitávírdásztól meg nem kapta az értesítést, hogyFermina Daza pénteken elindult ugyanazzal ahajóval, amely az ellenszél miatt az előző naponnem tudta megtenni az utat. Úgyhogy az egészhétvégén ott leskelődött a ház körül, hátha látvalami életjelt, és hétfőn este meg is pillantott az

ablakok mögött egy mozgó fénypontot, mely nemsokkal kilenc után kialudt az erkélyre nézőhálószobában. Ébren töltötte az éjszakát, ahányingernek ugyanazokkal a rohamaival, melyeka szerelem első éjszakáin törtek rá. Tránsito Arizamár az első kakasszóra kiugrott az ágyából, mertnyugtalanította, hogy a fia kiment az udvarba, ésmég éjfél után sem tért vissza, és sehol semtalálta. Florentino Ariza ezalatt a rakpartonbolyongott, és sírva az örömtől szerelmesverseket kiabált a szélbe, míg meg nem virradt.Reggel nyolckor ott ült a Parókia kávéház árkádjaialatt, az álmatlanságtól káprázó szemmel, éséppen azon töprengett, hogyan juttathatná elüdvözletét Fermina Dazának, amikor olyan hevesföldrengés remegtette meg, hogy a zsigerei isgörcsbe rándultak.Ő volt az. Ott jött vele szemben, át a Katedrálisterén, mellette Gala Placidia, kosarakkal akezében; és Fermina Daza, most először, nem aziskolai egyenruháját viselte. Magasabb volt, mintamikor elment, vonásai élesebbek éserőteljesebbek lettek, szépsége letisztult afelnőttkor magabiztosságától. A copfja méghosszabb lett, de nem hátul lógott, hanem a balvállán át előrevetve, és ettől a jelentéktelen kisváltozástól a kislányosság utolsó nyomai iseltűntek róla. Florentino Ariza kővé meredten ült aszékén, és nem tudta levenni a szemét aföldöntúli jelenésről, aki átment a téren. De aztán,amikor a lány befordult a székesegyház sarkánál,

és eltűnt a piac szűk közeiben összezsúfolódott,lármás tömegben, ugyanaz az ellenállhatatlanerő, mely addig Florentino Arizás a székéhezszögezte, most kiröpítette onnan, és a lány utántaszította.Észrevétlenül követte, hogy kileshesse önfeledtmozdulatait, és elámult azon, hogy ebben alényben, akit a legjobban szeret a világon, és akitmost lát először a maga természetességében,mennyi báj van, és menynyi korát meghazudtolóérettség. Csodálkozva nézte, hogy a lány milyenkönnyedén halad előre az embersokaságban.Mialatt Gala Placidia minduntalan beleütközöttvalakibe, újra meg újra összegabalyodtak akosarai, és szednie kellett a lábát, hogy le nemaradjon Fermina Daza mögött, a lány úgy úszottát az utca zűrzavarán, mint aki saját terében éskülön idejében létezik, senkihez hozzá nem érve,akár egy denevér a sötétben. Escolástica nénivelazelőtt is sokszor járt már a piacon, de csakapróbb bevásárlásokat végeztek, mert a házellátásáról az apja személyesen gondoskodott, ésnemcsak a bútorokról és élelmiszerekről, hanemmég a női ruhákról is. Úgyhogy ez az első önállóbevásárlás elbűvölő kaland volt számára, melyremár kislánykori álmaiban sóvárgott.Ügyet sem vetett a kígyótenyésztők kurjantásaira,akik az örök szerelem szirupját kínálgatták, sem agőzölgő sebeikkel a tornácokon heverő koldusokkönyörgésére, sem az ál-indiánra, aki szelídítettkajmánt próbált eladni neki. Lassan, figyelmesen

bejárta a piacot, határozott cél nélkül kószálva,időnként megállva, de csak azért, hogy nyugodtanelgyönyörködhessen a dolgok létezésében.Minden ajtón bement, ami mögött portékát sejtett,és mindenütt rálelt valamire, ami tovább fokoztaéletvágyát. Élvezettel szívta be a ládákban heverőszövetek pázsitfűillatát, mintás selymeket tekertmaga köré, teli torokból kacagott, amintmegpillantotta magát az El Alambre de Oro földigérő tükrében, madridi tündérként, díszfésűvel ahajában, virágmintás legyezővel. Acsemegüzletben leemelte egy hordó fédelét, és asós hering láttán eszébe jutottak a föntészakkeleten, San Juan de 1a Ciénagában töltöttgyerekkori esték.. Alicantei véres hurkávalkínálták, melynek édesgyökéríze volt, vett is egypárat a szombati reggelihez, meg néhány szelettőkehalat és egy üveg pálinkában eltett ribizlit. Afűszerboltban, csupán az illat élvezetéért, zsálya-és szurokfűleveleket dörgölt össze a két tenyereközt, és kért egy marék szegfűszeget, egy marékcsillagánizst, egy-egy marék gyömbért megborókát, és ahogy kilépett a boltból, potyogtak akönnyei a nevetéstől, mert nagyokat kelletttüsszentenie a cayenne-i bors levegőbenszállongó porától. A francia drogériában, mialattReuter szappanokat és benzoéval illatosított vizetvásárolt, a fülcimpája mögé kentek egy csepplegújabb divatú párizsi parfümöt, ésmegajándékozták egy dohányosoknak ajánlottszájillatosító tablettával.

Igaz, hogy csak eljátszott a vásárlással, de amireválóban szüksége volt, azt nyomban megvette, ésolyan céltudatosan, hogy senki se gondolta volna,hogy életében először vásárol, de hát tudta, hogynemcsak a maga számára válogat, hanem a férfiszámára is, tizenkét yard lenvásznat abroszoknaka kettőjük asztalára, perkált lepedőnek anászéjszakára, hogy hajnal felé beszívja akettőjük verítékét, és mindenből a legjobbat, hogyegyütt élvezzék szerelmük otthonában.Alkudozott, és tudta a módját, méltósággal éskedvesen tárgyalt az árusokkal, amíg meg nemkapta a holmi legjavát, és aranytallérokkal fizetett,melyeket a kereskedők csak azért ellenőriztek,hogy elgyönyörködjenek a csilingelésükben, aminta pult márványlapjára hullanak.Florentino Ariza ámulva leste, lélekszakadvaloholt utána, többször is nekirohant a cselédlánykosarainak, és a lány mosolyogva nyugtázta abocsánatkéréseit, Fermina Daza pedig egyszerolyan közel ment el mellette, hogy ő még az illataszellőjét is megérezte, és Fermina Daza nemazért nem vette észre, mert nem láthatta volnameg, hanem azért, mert olyan emelt fővel járt.Florentino Ariza olyan szépnek látta, olyanvonzónak és a közönséges halandóktól annyirakülönbözőnek, hogy nem értette, mások miértnem részegülnek meg cipősarkának kopogásától,miért nem dobban meg a szívük ruhafodrainakzizegésétől, miért nem őrül bele a szerelembe azegész világ hajfonatának forgószelétől, kezének

röptétől, nevetésének aranyától. Mindenmozdulatát, egyéniségének mindenmegnyilvánulását megfigyelte, de nem mertodamenni hozzá, mert attól félt, hogy megtörik avarázs. De amikor a lány belevetette magát azIrnokok Árkádjának zsibvásárába, FlorentinoAriza ráébredt a veszélyre, hogy elszalasztja azévek óta áhított alkalmat.Fermina Daza a kollégiumi társnőivel együtt azona nézeten volt, hogy az írnokok Árkádja züllötthely, ahol egy úrilánynak nincs semmikeresnivalója. Ez az árkádsor egy kis tér egyikoldalán volt, ott, ahol a bérkocsik és a szamárvontatta társzekerek álltak, és ahol a legnagyobbés leglármásabb volt a piaci nyüzsgés. A neve agyarmati korból származott, mert már akkor is ottültek a posztókabátos, könyökvédős és némaírnokok, akik mindenféle irományt elkészítettek amegrendelő kívánsága szerint, a szegényekzsebére szabott áron: kérvényeket vagyköveteléseket, peres ügyekhez szükségesiratokat, üdvözlő- vagy kondoleálókártyákat,szerelmes leveleket bármely korosztálynak.Persze, nem őmiattuk vált hírhedtté a piacnak aza zsibongó része, hanem az újabb időkbenodatelepedett utcai árusok miatt, akik mindenfélekétes árucikket kínálgattak a pult alól, ami csak azEurópából jövő hajók csempészrakományábanföllelhető volt, az obszcén képes levelezőlapoktólés az ajzókenőcsöktől kezdve a híres katalánóvszerekig, melyek iguánatarajjal voltak

fölszerelve, hogy a kellő pillanatbanfölborzolódjanak, vagy a végükön virág díszelgett,mely a viselőjük kedve szerint bontogatta aszirmait. Fermina Daza, aki nemigen ismerte aváros utcáit, belépett az árkádok alá, ügyet semvetve rá, hogy mit láthat maga körül, csak hogyvégre egy kis árnyékba meneküljön a tizenegyórai perzselő napsütés elől.És máris elborította a cipőpucolók, amadárkereskedők, a böngészdéjük fölött ordítozókönyvárusok, a kuruzslók és az édességeikhezvevőt csalogató kikiáltók heves hangorkánja. De ősüket fülekkel ment előre az üvöltözésben,egyenesen és mintegy megbabonázva az egyikhadonászó papírárus felé, aki varázstintáitmutogatta: piros tintát a vérrel írott levelekhez,hamuszín tintát partecédulák írására,foszforeszkáló tintát, mely csak sötétbenolvasható, láthatatlan tintát, mely akkor válikláthatóvá, ha átvilágítják a papírt. Őlegszívesebben mindegyikből vett volna, hogyFlorentino Arizát a furfangjaival levegye a lábáról,de miután valamennyit kipróbálta, végül is csakegy üveg arany tintát vett meg. Aztán odament azüvegezett pultjaik mögött ülősüteményeskofákhoz, és mindenfajtasüteményből vett hat darabot, ujjal mutogatvarájuk az üvegen át, mert a nagy lármában nemlehetett hallani a hangját: hat angyalhajat, hattejeskosárkát, hat szezámtéglácskát, hatjukkalepényt, hat kisördögöt, hat piuszpápát, hat

királynőfalatját, hatot ebből és hatot abból, hatotmindenből, és olyan ellenállhatatlanul bájosmozdulattal tette be őket a cselédlány kosarába,mint akit meg sem érint a cukros mázak fölöttösszetömörült légyfelhők kavargása, sem aszüntelen csörömpölés, sem a döglesztőhőségben terjengő pállott izzadságszag. Abűvöletből egy tarka fejkendős, gömbölyded, szépés vidám néger nő ébresztette fel, aki egyhenteskés végére tűzött ananászdarabot nyújtottfeléje. Ő lehúzta a késről, az egész darabotbekapta, és ízlelgetni kezdte; miközben azananászt kóstolgatta az emberek feje fölöttelkalandozó tekintettel, egyszer csak olyanfelindulás lett úrrá rajta, hogy földbe gyökerezett alába. A háta mögött, olyan közel a füléhez, hogycsak ő hallhatta meg a sokaságban, megszólaltegy hang.- Ez a hely nem való egy koronás istennőnek.Fermina Daza hátrafordult, és a szemétőlkéttenyérnyire ott volt az a másik, jeges tekintetűszempár, az ólomszürke arc, a félelemtőlmegkövült száj, ugyanúgy, mint az éjféli misénszorongó tömegben, amikor a fiú első ízbenférkőzött a közelébe, de Fermina Dazának ezt amostani felindulását nem a szerelem váltotta ki,hanem a mélységes kiábrándulás. Egyszempillantás alatt rájött, hogy mekkorát tévedett,és iszonyodva kérdezte magában: hogyan tudottennyi időn át és ennyi sóvárgással dédelgetni egyilyen rémképet a szívében? És csak ennyit tudott

gondolni: "Istenem, szegény ember!" FlorentinoAriza elmosolyodott, megpróbált mondani valamit,megpróbált utánamenni, de ő egyetlenkézmozdulattal kisöpörte az életéből.- Ne, kérem, ne - mondta neki. - Felejtse el.Aznap délután, mialatt apja az ebéd utáni álmátaludta, Gala Placidiával küldött FlorentinoArizának egy levelet, mely két sorból állt: Ma,amikor megláttam magát, rájöttem,.hogy csakillúzió volt az egész. A cselédlány a táviratait isvisszavitte, meg a verseit és a préselt kaméliáit,és elkérte tőle a Fermina Dazától kapott leveleketés ajándékokat: Escolástica néni imakönyvét, anövénygyűjteményéből való szárított faleveleket,Claveri Szent Péter csuhájának egynégyzetcentiméteres darabját, a szentek érméités az iskolai egyenruha szalagjával átkötötttizenöt éves kori hajfonatát. Florentino Ariza azelkövetkező napokban, az őrület határán,kétségbeesve írta egyik levelet a másik után, ésostromolta a cselédlányt, hogy vigye el FerminaDazának, de az tartotta magát a határozottutasításhoz, hogy a visszakért ajándékokon kívülne fogadjon el semmi mást. A cseléd olyankérlelhetetlen volt, hogy Florentino Ariza mindentvisszaküldött, csak a hajfonatot nem, mert aztcsak abban az esetben volt hajlandó visszaad- ,ni, ha Fermina Daza személyesen fogadja, akáregy pillanatra is, és beszélhet vele. De ezt nemtudta elérni. Attól félve, hogy a fia valami végzetesdöntésre jut, Tránsito Ariza engedett a

büszkeségéből, és üzent Fermina Dazának, hogylegyen oly kedves, és őt fogadja öt percre, ésFermina Daza egy pillanatra hajlandó is voltszóba állni vele, de csak állva, kinn a tornácon, besem invitálva őt a házba, és látszott rajta, hogynem lehet megingatni az elhatározásában. Kétnappal később, miután anya és fia jólkiveszekedte magát, Florentino Ariza leakasztottaszobája faláról a porlepte üvegburát, amelyben ahajfonat volt kiállítva, mint valami szent ereklye,és Tránsito Ariza személyesen vitte viszsza azaranyszállal kivarrott bársonydobozban.Florentino Arizának azután, bármennyiszertalálkoztak is igen hosszú életük során, sohatöbbé nem volt alkalma kettesben maradniFermina Dazával, vagy akár egy szót is váltanivele, hogy más ne hallja, csak ötvenegy év, kilenchónap és négy nap múlva, amikor amegözvegyült Fermina Daza első magányosestéjén Florentino Ariza újra megesküdött neki,hogy mindig szeretni fogja, és örökké hű leszhozzá.Juvenal Urbino doktor huszonnyolc éves korábana város legáhítottabb fiatalembere volt. Nemrégtért haza Párizsból, ahol hosszú időn át azáltalános orvostudományban és a sebészetbenképezte tovább magát, és attól a pillanattólkezdve, hogy kitette a lábát a partra, lenyűgözőmódon bebizonyította, hogy idejének egyetlenpercét sem vesztegette el. Daliásabb volt, mintamikor elment, magabiztosabb, és kortársai közt

nem volt egy se, akinek olyan alapos és komolyszaktudása lett volna, mint neki, de olyan se, akiúgy tudta volna a modern táncokat, vagy olyanügyesen tudott volna dallamokat rögtönözni azongorán, mint ő. Az ismeretségi körébe tartozólányok, akiket elbűvölt a belőle áradó varázs, ésaz a tudat, hogy ott áll mögötte a családi vagyon,titokban sorsot húztak, hogy melyikük legyen ajövendőbelije, és a játékba ő is belement, de azértsikerült ép bőrrel és vonzóereje teljébenmegmaradnia kegyelmi állapotában mindaddig,amíg ellenállás nélkül össze nem omlott FerminaDaza plebejus bájai előtt.Aztán gyakran elmondta, hogy ez a szerelem egyszakmai tévedéséből született. Maga is alig hitte,hogy bekövetkezett, ráadásul életének egy olyanidőszakában, amikor minden érzelmi tartalékát avárosa kötötte le, melyről gyakran elmondta,nagyon is gyakran és nagyon is határozottan,hogy nincs párja széles e világon. Párizsban,amikor a késő őszi napokon egy-egy alkalmimenyasszonyával sétálgatott karon fogva, nemtudta elképzelni, hogy lehet felhőtlenebbboldogság, mint azoké az aranyló délutánoké,melyeken elandalítja a sült gesztenye hegyvidékiillata, a tangóharmonikák édesbús hangja, azutcai teraszokon véget nem érőcsókokban-összetapadó, csillapíthatatlan étvágyúszerelmespárok látványa, de azért arra gondoltszívre szorított kézzel, hogy ezt az egészetodaadná egyetlen pillanatért, amit az áprilisi

Karib-tenger partján tölthetne el. Még nagyonfiatal volt, így hát nem tudta, hogy a szívmemóriája a rossz emlékeket kiveti magából, ajókat pedig felnagyítja, és hogy ezzel acsalafintasággal érjük el, hogy el tudjuk viselni amúltat. De amikor a hajó korlátja mögülmegpillantotta a dombtetőn fehérlő gyarmatióvárost, a háztetőkön gubbasztó keselyűket, aszegénynép balkonokon száradó ruháit, rájött,hogy mily könnyű prédája volt ő a honvágyirgalmas kelepcéinek.A hajó állati tetemek közt hatolt előre, melyekszőnyegként borították el az öböl vizét, és azutasok többsége a bűz elől bemenekült akabinjába. Az ifjú orvos lesétált a hajóhídonkifogástalan alpakaöltönyében, mellényében ésfelöltőjében, fiatalos Pasteur-szakállával, hajánaknyílegyenes és világos választékával, meg a kellőönuralommal, ami ahhoz kellett, hogy eltitkolja:milyen nagyon szorongatja a torkát - nem azelérzékenyülés, hanem az iszonyat. A szinteteljesen kihalt mólón, ahol csak néhánymezítlábas katona posztolt - egyenruhájuk semvolt -, ott álltak a húgai, az anyja és a legjobbbarátai. Nagyvilágias modoruk nem rejtette el azigazságot: azt, hogy megkopott, jövőtlenemberek; a válságot és a polgárháborút úgyemlegették, mint ami nem is érinti őket, devalamennyiüknek a hangjában ott bujkált egy kisfojtott remegés, és tekintetükben némibizonytalanság, mintegy a szavak cáfolatául. De

leginkább az anyja rendítette meg, ez a mégmindig fiatal asszony, aki eleganciájával éstársasági csillogásával mindig diadalmaskodott azéleten, és aki most lassú tűzön fonnyadozottözvegyi fátylának kámforillatában. Az asszonynyilván meglátta magát a fia döbbenetében, mertönvédelemből gyorsan ő kérdezte meg, hogymitől ilyen viaszfehér a bőre.- Az élettől, anyám - mondta ő. - Párizsban azembert megeszi a penész.Néhány perc múlva már, miközben a zárthintóban anyja mellett ülve fulladozott a hőségtől,úgy érezte, nem tudja elviselni a kegyetlenvalóságot, mely a hintó ablakán át rázúdult. Atenger mintha hamuból lett volna, a márkik ódonpalotáinak falai már alig tudták tartani a hozzájuktámaszkodó koldusokat, és a jázminok szívet tépőillata beleveszett a nyitott szennyvízcsatornákdögletes bűzébe. Minden kisebbnek, sivárabbnakés nyomorúságosabbnak látszott, mint amikorelment, és a szemétdombbá változott utcákonannyi éhes patkány kószált, hogy a hintó eléfogott lovak vissza-viszszahőköltek tőlük. Ahosszú úton, amíg a kikötőből a házukig értek,mely az Alkirályok negyedének szívében volt,semmi olyat nem látott, amiért érdemes lett volnaannyira sóvárognia. Megrendülésében elfordítottaa fejét, hogy anyja ne lássa, és csöndben elsírtamagát.Casalduero márki hajdani palotája, mely azUrbino de la Calle család ősi fészke volt, nem

valami dicsőn vészelte át az általános hajótörést.Juvenal Urbino doktornak belesajdult a szíve,amikor a sötét kapubejárón belépvemegpillantotta a belső udvar beporosodottszökőkútját, a virágtalan, elvadult kertet, aholiguanák sétáltak, és észrevette, hogy anagyszobákba vezető széles, rézkorlátosfőlépcsőről jócskán eltünedeztek a márványlapok,a meglévők pedig itt is, ott is meg vannakrepedve. Apját, egy nem annyira kiváló, mintinkább lelkiismeretes orvost az az ázsiaikolerajárvány vitte el, amely hat évvel azelőttsöpört végig az országon; vele együtt a házszelleme is meghalt. Anyja, doha Blanca azéletfogytiglaninak tekintett gyász súlya alattroskadozva vecsernyékre cserélte fölmegboldogult férjének nevezetes költészeti estjeités házi kamarazene-koncertjeit. Két nővérecsinos volt és életvidám, mégis tudni lehetett,hogy előbb-utóbb egy kolostorban végzik.Juvenal Urbino doktor azon az éjszakán egypercre se hunyta le a szemét: rémülten feküdt acsöndben és a sötétségben, elimádkozott háromrózsafüzért a Szentlélekhez, aztán minden bajűzőés éjszakai veszedelmet elhárító imát, ami csakaz eszébe jutott, miközben egy bölömbika, mely arosszul záródó ajtón keresztül betévedt ahálószobába, minden órában, pontosan egészkor,énekelni kezdett. Gyötrelmes volt hallgatni aMennyei Pásztor nevű szomszédosbolondokházából áthallatszó tébolyult sikolyokat,

a vízszűrőből az agyagkantákba csöpögővízcseppek könyörtelen hangját, mely betöltötte aházat, a hálószobában tévelygő bölömbikahosszú lépteit, gyötrelmes volt a sötétség, amitőlmindig is rettegett, és gyötrelmes volt halottapjának az egész, álomba borult nagy házbanérezhető láthatatlan jelenléte. Amikor a bölömbikaelénekelte a hajnali ötöt, a szomszédságkakasaival egyetemben, Juvenal Urbino doktortestét-lelkét a Mennyei Gondviselésnek ajánlotta,mert úgy érezte, nincs hozzá ereje, hogy akár egynappal is tovább éljen lepusztult hazájában. Deaztán a szeretet, mellyel odahaza körülvették, avidéki birtokon töltött vasárnapok, a köreiheztartozó hajadonok sóvár hízelgései végül isenyhítették az első benyomás keserűségét.Lassan hozzászokott az októberi forrósághoz, azerős illatokhoz, barátai meggondolatlankinyilatkoztatásaihoz, a "nem baj, doktor úr, majdholnap elboronáljuk"-hoz, és végül engedett amegszokás csábításának. Behódolására nem voltnehéz magyarázatot találnia. Ez az ő világa,gondolta magában, ez az Isten által neki rendeltsivár és nyomasztó világ; ő ide tartozik.Először is birtokba vette az apja rendelőjét. Amaszszív és komor angol bútorokat, melyeknekfája sóhajokkal fogadta a fagyos hajnalokat,meghagyta a helyükön, de az alkirályok és aromantika korának orvosi traktátusait felvitette apadlásra, és az üveges könyvszekrényeket az újfrancia iskola tudományos műveivel töltötte meg.

Leszedte a falakról a kifakult színes nyomatokat,kivéve azt, amelyiken egy orvos a halállalviaskodik egy meztelen női test fölött, és aHippokratészféle eskü gót betűkkel kinyomtatottszövegét; a leszedett képek helyére, apjaegyetlen diplomája mellé a saját, Európakülönböző egyetemein szerzett számos éssokféle, de mind kitűnő minősítésű diplomájátakasztotta fel.Megpróbálta új szellemben megreformálni azIrgalmasok Kórházát, de ez nem ment olyankönnyen, mint ahogy az ifjúi lelkesedés elsőrohamában képzelte, mivel az ódon ispotálybanmakacsul tartották magukat az ősi babonák,például az, hogy az ágyak lábainak vizes tálakbankell állniuk, hogyne tudjanak felkúszni rajtuk abetegségek, vagy hogy a műtőben gálaöltönyt ésszarvasbőr kesztyűt kell viselni, mert a fertőzésselszemben a legjobb védekezés az elegancia. Nemtudták elviselni, hogy az újonnan jött fiatalember avizelet megízlelésével vizsgálja meg a betegcukorszintjét, hogy úgy idézgeti Charcot-t ésTrousseau-t, mintha a szobatársai lettek volna,hogy az óráin óva inti hallgatóit az oltásokalkalmazásától, mert azokba bele is halhatnak apáciensek, viszont gyanús módon hisz egy újtalálmányban: a végbélkúpokban. Mindennelértetlenségbe ütközött: újító szellemével,városfejlesztő buzgalmával, késleltetezthumorával itt, az örök tréfamesterek földjén,legbecsesebb erényeivel is csak rosszallást váltott

ki idősebb kollégái körében, a fiatalok pedig aháta mögött kinevették.A város veszélyes higiéniai állapota volt avesszőparipája. Elment a legmagasabbfórumokig, hogy szüntessék meg a spanyolszennyvizes árkokat, a patkányoknak ezt ahatalmas birodalmát, és építsenek helyettük zártcsatornarendszert, de ne a piac kis öblénélvezessék a tengerbe, ahogy a spanyolok tettékannak idején, hanem a várostól távolabb. Agazdagabb gyarmati kori házaknak voltakemésztőgödrös latrinái, de a lakosság mocsármenti viskókba szorult kétharmada a szabad égalatt végezte szükségét. Az ürülék a naponkiszáradt, elporladt, és amikor feltámadtak ahűvös és enyhet adó decemberi szelek, az egészváros karácsonyi áhítattal szívta be. JuvenalUrbino doktor azt is szerette volna elérni, hogy avárosháza szervezzen egy kötelező tanfolyamot aszegények számára, hogy mindenki tanuljon meglatrinát építeni. Azért is harcolt, de hasztalanul,hogy a szemetet ne az, évszázadok ótatrágyadombbá züllesztett mangróveerdőbehordják, és hogy hetenként legalább kétszerszedjék össze és égessék el a városon kívül.Tisztában volt vele, hogy az ivóvíz milyen halálosveszélyt jelent. De annak, hogy vízvezetéketépítsenek, még a puszta gondolata isképtelenségnek látszott, mert azoknak, akiknekmódjukban lett volna szorgalmazni, föld alatticiszternáik voltak, amikben vastag penésztakaró

alatt ott állt az évek óta összegyűjtött esővíz.Azoknak az időknek az egyik legbecsesebbberendezési tárgya az egy darab fából faragottvízszűrő edény volt, melynek szűrőkövein átéjjel-nappal csöpögött a víz a cserépkantákba. Éshogy a vízmerítő alumíniumbögréből senki seihasson, a bögre szélét cikcakkosra reszelték:olyan volt, mint a farsangi király koronája. Acserépkanta sötét gyomrában hűvösen éskristálytisztán csillogott a víz, és aki itta, erdeiillatokat érzett. De Juvenal Urbino doktor nem dőltbe a víztisztítás önáltatásának, mert tudta, hogyhiába a nagy óvatosság, a kanták feneke avízikukacok szentélye. Gyerekkoránakvéghetetlen órái alatt gyakran nézte őket, szintemisztikus elragadtatással, és mint akkoriban olyansokan, meg volt győződve róla, hogy avízikukacok nem mások, mint a villik, ezek atermészetfölötti lények, akik az elposványosodottvizek mélyéből csábítgatják a hajadonokat, és jajannak, aki kihívja maga ellen a bossszújukat.Gyerekfejjel látta is, hogy milyen pusztítást vittekvéghez Lázara Conde, a tanítónő házában:Lázara Conde vakmerő módon semmibe vetteőket, és lám, a villik három nap, három éjjelhajigálták a köveket a tanítónő ablakára, úgyhogyelborították az utcát az üvegszilánkok. Eltartottegy ideig, amíg megtanulta, hogy a vízikukacokvalójában a szúnyogok lárvái, de akkor úgymegtanulta, hogy többé nem felejtette el, mertattól fogva tudatában volt annak, hogy nemcsak

ők, hanem sok más kártékony villifajta isépségben át tud jutni a mi jámborszűrőköveinken.Hosszú időn át és nem egészen alaptalanul aciszternák vizének tulajdonították a heresérvet,amit a város oly sok férfija nemcsak hogyszégyenkezés nélkül, hanem még némi hazafiaskérkedéssel is viselt. Juvenal Urbino doktortelemista korában mindig elfogta a leküzdhetetlenborzadály, valahányszor megpillantott egyegyilyen sérves embert, aki az ebéd utániforróságban kint hűsölt a háza előtt, és úgylegyezgette hatalmas herezacskóját, mintha egykisgyerek szunnyadna a lába közt. Azt beszélték,hogy a heresérv az éji viharok alatt úgy füttyög,mint egy vészmadár, és ha keselyűtollat égetneka közelében, fájdalmas görcsbe csavarodik, deezekről a kellemetlenségekről senki sempanaszkodott, mert egy kifejlett és jól viseltheresérv a férfiasság legékesebb bizonyítékánakszámított. Amikor Juvenal Urbino doktor hazatértEurópából, már jól tudta, hogy ezek a hiedelmektudományos szemszögből nézve ugyancsakkétségbe vonhatók, de olyan mélyen bennegyökereztek a helyi közgondolkodásban, hogyvoltak olyanok, és nem is kevesen, akik nemengedték meg, hogy ásványi sókkal feldúsítsák aciszternájukat, mert attól féltek, hogy akkorelveszti azt a jótékony hatását, hogy egy tisztessérvet lehet kapni tőle.Juvenal Urbino doktort nemcsak a víz

szennyezettsége, hanem a piac higiéniai állapotais aggasztotta: a piac egy nagy, kopár térségenterült el, a Lelkek Öblének partján, mely azAntillákról érkező vitorlás hajók kikötőhelye volt.Az akkori idők egyik híres utazója azt írta róla,hogy a•'világ egyik legtarkább piaca. Gazdag volt,az igaz, színes és eleven, de olyan riasztó is,amilyen nem lehetett még egy ezen a világon. Asaját mocskán terült el, kiszolgáltatva az árapályszeszélyeinek, és éppen ott, ahol az öböl aszennyvizes árkok hordalékát visszaböfögte apartra. A szomszédos vágóhíd hulladékait is ottszórták szét: levágott állatfejeket, rothadt beleket,mindenféle húscafatokat, melyek a nap hevébenés az éj hűvösében egyaránt ott úszkáltak akörülöttük képződött vértócsában. Keselyűk,kutyák és patkányok marakodtak értük örökösviszályban, a bódék eresze alá akasztottsotaventói őzek és ízletes kappanok meg a földreterített gyékényeken virító arjonai zöldségek: alegszebb tavaszi primőrök között. Juvenal Urbinodoktor el akarta érni, hogy fertőtlenítsék az egészterületet, telepítsék át máshová a vágóhidat,építsenek egy fedett vásárcsarnokotüvegkupolákkal, mint amilyet Barcelonában látotta hajdani "Boqueríán", ahol az áru olyan tisztavolt, és olyan díszesen rakták ki a vevő elé, hogyannak nem volt szíve megenni. De alegjóakaratúbb, befolyásos barátai is csakszánakozni tudtak rajta, amiért ilyenhiábavalóságokon töri a fejét. Ilyenek voltak: az

egész életüket azzal töltötték, hogy aszármazásukat fitogtatták, a város dicsőmúltjával, becses ereklyéivel, hősiességével ésszépségével büszkélkedtek, de arra, hogy lássák,mivé züllesztették le az évek, nem volt szemük.Juvenal Urbino doktorban viszont volt annyiszeretet a városa iránt, hogy az igazság szemévellássa.- Mennyi nemes erő van ebben a városban-mondta -, hogy már négyszáz éve pusztítjuk, ésmég mindig tartja magát.Pedig egyszer majdnem elpusztult. Akolerajárvány, melynek első áldozatai a piactócsáiba hanyatlottak, tizenegy hét leforgása alatttörténelmünk legnagyobb méretű tömeghalálátokozta. A templomok kőpadlója alá, az érsekek éskanonokok rideg szomszédságába mindaddigcsak néhány illusztris halottat temettek, a többi,szerényebb vagyonú méltóság a kolostorokkerengőibe került. A szegények a gyarmati korbanalapított temetőbe kerültek, mely egy szelesdomboldalon volt, és egy sekély vizű csatornaválasztotta el a várostól: a csatorna habarcsbólépített hídja fölött egy boltív emelkedett, és egyfelirat volt olvasható rajta, amit valamelyikéleselméjű polgármester vésetett bele: Lasciateogni speranza voi ch'entrate. A kolera első kéthetében a temető dugig megtelt, és atemplomokban sem maradt egyetlen szabadsírhely se, noha számos névtelen honatya szúettemaradványait átköltöztették közös csontkamrába.

A székesegyház a rosszul lezárt kriptákkipárolgásától bűzlött, és csak három év múlvanyíltak meg újra a kapui, abban az időben, amikorFermina Daza először látta meg közvetlenközelről Florentino Arizát az éjféli misén. Aharmadik héten a Santa Clara kolostor kertje ismegtelt egészen a nyárfasorokig, de a rendházveteményes kertjét is, ami kétszer akkora volt,temetővé kellett változtatni. Olyan mély gödröketástak, hogy a halottakat három rétegben lehessenbeléjük fektetni, sebtében és koporsó nélkül, deerről a megoldásról le kellett mondani, mert aföllazított talaj olyan lett, mint a szivacs, amelybőlbűzös és véres lé préselődött ki az emberek talpaalatt. Akkor úgy döntöttek, hogy a továbbihalottakat az Isten Kezébe temetik, a várostól aligegy mérföldre fekvő hízómarha-tenyésztő telepre,melyből később a Köztemető lett.Amióta kihirdették a kolerajárványt, a helyőrségerődjében negyedóránként elsütötték egy ágyút,éjjelnappal, osztozva a civileknek abban ahiedelmében, hogy a lőpor tisztítja a levegőt. Akolera a néger lakosságot pusztította alegvadabbul, mivel az volt a legnépesebb és alegszegényebb, amúgy különben sem abőrszínre, sem a származásra nem volttekintettel. Aztán amilyen gyorsan jött, olyangyorsan el is tűnt, és soha nem derült ki, hogyhány áldozata volt, nem mintha nem lehetettvolna megállapítani, hanem azért nem, mertahhoz különösen értünk, hogy elhallgassuk a

minket sújtó szerencsétlenségeket.Marco Aurelio Urbino doktor, Juvenal apja azegyik civil hőse volt azoknak a sötét napoknak, ésegyúttal a leghíresebb áldozata is. Hivatálosmegbízásból ő dolgozta ki és irányítottaszemélyesen az egészségügyi hadműveleteket,de végül is minden közügy intézésében résztvállalt, olyannyira, hogy a járvány legválságosabbpillanataiban az volt az emberek benyomása,hogy neki van a városban a legnagyobb szava.Evekkel később, amikor áttekintette azoknak anapoknak az eseményeit, Juvenal Urbino doktormegállapította, hogy apjának módszere nemannyira tudományos volt, mint inkább karitatív, éssok tekintetben ellentmondott a józan észnek,úgyhogy részben ez is oka volt annak, hogy ajárvány annyi áldozatot szedett. Ezt azoknak afiúknak a részvétével állapította meg, akiket azélet lassacskán az apjuk apjává öregít, és mostelőször fájlalta, hogy nem lehetett az apja mellett,amikor az magányosan bolyongott a tévedéseiközt. De az érdemeit se vitatta el tőle:buzgalmával, önfeláldozásával és mindenekelőttszemélyes bátorságával rászolgált arra a soktiszteletadásra, amellyel megemlékeztek róla,amikor a város magához tért a katasztrófából, ésneve méltán került oda más, kevésbé tisztesháborúk nagy alakjainak neve mellé.Nem érte meg a megdicsőülését. Amikor sajátmagán is felismerte azokat a gyógyíthatatlantüneteket, amelyeket másokon oly nagy

szánalommal tapasztalt, meg se kísérelte ahiábavaló küzdelmet, hanem elvonult a világ elől,hogyne adhassa tovább a fertőzést. AzIrgalmasok Kórházának egyik orvosi szobájábazárkózott be, és süket fülekkel hallgatvakollégáinak és családtagjainak könyörgését, nemtörődve többé a zsúfolt folyosók padlójánborzalmas kínok közt haldokló kolerásokkal, egyforró szerelmes levelet írt feleségének ésgyermekeinek, amelyben köszönetet mondott azéletéért, és amelyből kiderült, hogy milyen nagyonés milyen mohón szerette az életet. Húszoldalas,szívet tépő istenhozzád volt, és írásánakfokozatos szétzilálódásából látszott, ahogyan abetegség elhatalmasodott rajta: aki nem ismerteőt, annak a számára is nyilvánvaló volt, hogy alevél végére az utolsó lélegzetével írta alá anevét. Úgy történt, ahogy kívánta: elszürkült testéta köztemetőben hantolták el, és szerettei közülsenki se látta.Juvenal Urbino doktor három nap múlva kaptameg a táviratot Párizsban, mikor épp egytársasággal vacsorázott, és egy pohár pezsgővelemlékezett meg az apjáról. Azt mondta: "Jóember volt." Aztán nem tudta megbocsátanimagának ezt a nyegleséget, amit azért követettel, hogy elhárítsa magától a valóságot, és legyűrjea könnyeit. De három hét múlva megkapta abúcsúlevél másolatát, és akkor megadta magát azigazságnak. Hirtelen és minden részletükbenkirajzolódtak előtte annak a férfinak a vonásai,

akit mindenki másnál régebben ismert, akifölnevelte és kitaníttatta, aki harminckét éven átegyütt hált az anyjával, és aki ez előtt a levél előttmégsem tárulkozott fel neki soha a magatesti-lelki valójában, és csak azért nem, mert afélszegsége megakadályozta benne. JuvenalUrbino doktor és családja mindaddig csakolyasfajta kellemetlenségnek tekintette a halált,ami másokkal esik meg, a mások szüleivel, amások testvéreivel és házastársával, de nem azövéikkel. Lassú életű emberek voltak, akiken nemlátszott, hogy öregednének, hogy legyűri őket abetegség vagy a halál, hanem csak egyreáttetszőbbek lettek az idők során, emlékekkéváltak, egy letűnt kor árnyaivá, míg egészen elnem mosta őket a feledés. Apjának búcsúlevelemég a táviratnál is nagyobb erővel taszította belea halál bizonyosságába. Pedig egyik legrégibbemléke, talán kilencéves vagy talán tizenegy éveskorából, éppen a halálhoz fűződött: az küldöttneki egy korai figyelmeztetést az apján keresztül.Egy esős délutánon mindketten behúzódtak adolgozószobába, ő színes krétákkal pacsirtákatés napraforgókat rajzolt a padló kőkockáira, apjameg az ablak mellett olvasott, kigomboltmellényben, ingujján kaucsukmandzsettával.Egyszer csak letette a könyvet, és egyezüstkezecskében végződő, hosszú pálcávalvakarni kezdte a hátát. Aztán odahívta őt, hogy ővakarja tovább, mind a tíz körmével, és miközbénvakarta, az a furcsa érzése támadt, hogy nincs

teste. Végül az apja egy szomorú mosollyal nézetthátra rá.- Ha most meghalok - mondta -, alig fogsz rámemlékezni, amikor annyi idős leszel, mint amennyimost én vagyok.Ezt csak úgy mondta, látszólag minden ok nélkül,de a halál angyala egy pillanatra berepült adolgozószoba hűvös félhomályába, aztán máriskiszállt az ablakon, röptében elhullatva néhánytollát, de a gyerek nem látta őket. Több mint húszév telt el azóta, és Juvenal Urbino már majdnemannyi idős volt, mint az apja azon a délutánon.Tudta, hogy pontosan olyan, mint az apja, ésehhez annak a ténynek a megrendítő tudata ishozzájárult, hogy éppen olyan halandó is, mintamilyen az apja volt.A kolera a rögeszméjévé vált. Nem sokkal többettudott annál, amit az egyik melléktantárgybantanult róla, és alig akarta elhinni, hogy csupánharminc évvel azelőtt Franciaországban is többmint száznegyvenezer áldozata volt, és Párizssem menekült meg előle. De apja halála utánmindent megtanult a kolera különböző formáiról,amit csak lehetett, mintha penitenciát gyakorolna,hogy megbékítse az apja emlékét, és eljárt annaka professzornak az előadásaira, aki a korlegnagyobb járványügyi szakembere és azegészségügyi kordonok feltalálója volt: AdrienProust, a nagy író apja. Úgyhogy amikorvisszatért a hazájába, és már a tengerrőlmegérezte a piác bűzét, aztán látta a szennyvizes

árkokban szaladgáló patkányokat és az utcaipocsolyákban meztelenül hempergő gyerekeket,nemcsak érthetőnek találta, hogy bekövetkezett acsapás, hanem abban is biztos volt, hogybármikor megismétlődhet.Nem sokáig váratott magára. Még egy év sem teltel, amikor az Irgalmasok Kórházában gyakorlóhallgatói megkérték, hogy nézze meg egybetegüket, akinek érthetetlen módon elkékült azegész teste. Juvenal Urbino már az ajtóbólfejmérte, hogy a rettegett ellenséggel állszemben. De szerencséje volt: a beteg háromnappal azelőtt érkezett a városba egy Curacaóbóljött sóneren, a saját lábán ment el a kórházrendelőjébe, és nem látszott valószínűnek, hogybárkit is megfertőzött volna. Juvenal Urbino doktormindenesetre felhívta a kollégái figyelmét aveszélyre, és intézkedett, hogy a hatóságokriasszák a szomszédos kikötőket, hátha sikerülelkapni a fertőzött sónert, és karantén aláhelyezni; a helyőrség parancsnokát viszont csaknagy nehezen tudta lebeszélni arról, hogykihirdesse a rendkívüli állapotot, és haladék nélkülalkalmazza a negyedóránkénti ágyúlövésekterápiáját.- Tegye el a lőport azokra az időkre, amikor majdjönnek a liberálisok - mondta vidáman aparancsnoknak. - Már nem vagyunk aközépkorban.A beteg négy nap múlva meghalt szemcsés, fehérhányadékába fulladva, de az elkövetkező

hetekben, a teljes készültség ellenére, egyetlen újesetet sem fedeztek fel. Egy idő múlva azonban aKereskedelmi Naplóban megjelent egy hír, amelyszerint két gyerek meghalt kolerában a városnakkét, egymástól távol eső pontján. Kiderült, hogyegyikük közönséges vérhasban halt meg, de amásik, egy ötéves kislány valószínűleg csakugyana kolera áldozata lett. Szüleit és három testvérételkülönítették egymástól, és karanténba zárták, saz egész negyedet szigorú orvosi ellenőrzés alávonták. Az egyik testvér valóban megkapta akolerát, de hamar talpra állt, és a veszélyelmúltával az egész család hazatért. Azelkövetkező három hónapban tizenegykoleramegbetegedést regisztráltak, az ötödikhónapban pedig ijesztően elszaporodtak azesetek, de az év végén már úgy látták, hogy ajárvány veszélyét sikerült elhárítani. Senki sekételkedett benne, hogy ez a csoda JuvenalUrbino doktor szigorú egészségügyirendszabályainak köszönhető, és sokkal inkábbazoknak, mint a figyelmeztető falragaszoknak.Azután még fel-felütötte a fejét a kolera avárosban, sőt a Karib-tengernek szinte az egészpartvidékén meg a Magdalena medencéjében, ésmég századunkban is jó sokáig előfordult, dejárvánnyá nem fajult többé. A riadalom arramindenesetre jó volt, hogy a város vezetőikomolyabban vegyék Juvenal Urbino doktorfigyelmeztetéseit. Az orvostudományi egyetemenlétrehozták a kolera- és sárgaláztani tanszéket, és

e betegségeket kötelező tantárgyként is oktatták;azt is belátták végre, hogy sürgősen be kell fednia szennyvizes árkokat, és új piacot kell építeni,távol a szemétdombtól. Urbino doktor azonbanekkor már nem törődött azzal, hogy a győzelmétkamatoztassa, ahhoz se volt kedve, hogy továbberőltesse a szociális teendőket, mert most már ővonszolta magát szárnyaszegetten, bódultan éskelekótyán, és azzal a szent elhatározással, hogymindennel felhagy, és nem gondol semmi másra,csak Fermina Dazára, akibe ekkor már füligszerelmes volt.Egy orvosi tévedés miatt történt az egész. Egykollégája és barátja, aki a kolera baljós jeleit véltefölfedezni egy tizennyolc éves lánybetegén,megkérte Juvenal Urbino doktort, hogy menjen kiés nézze meg a beteget. Urbino doktor mégaznap délután kiment a házhoz, mivel nagyonmegijedt, hogy a járvány már az óvárosszentélyébe is behatolt, hiszen addig csak akülvárosban történtek megbetegedések, és szintekizárólag a néger lakosság körében. De kellemesmeglepetések vártak rá, és nem is egy. A ház, azEvangéliumok terének mandulafái árnyékában,kívülről ugyanolyan viharvertnek látszott, mint agyarmati negyed többi háza, de belül szépenrendbe volt téve, és olyan ámult fény öntötte el,mintha a világnak valamely más korából szűrődneoda. A kapubejárat közvetlenül egy sevillai stílusúpatióra nyílt, mely négyzet alakú volt, frissenmeszelt falai fehéren ragyogtak, virágzó

narancsfák álltak benne, és a padlót is ugyanaz akék mintás csempe borította, mint ami a falakat. Apatio belsejéből láthatatlan vízcsobogáshallatszott, a párkányokon szegfűs cserepeksorakoztak, a boltívekről pedig kalitkák lógtakmindenféle furcsa madárral. Mind közül alegfurcsább az az óriási kalitkában látható háromholló volt, melyeknek szárnyverdesésétől valamigyanús illat áradt szét a patióban. Az udvarmélyén több, láncra kötött kutya ugatott fel,megvadulva az idegen szagától, de egy éles nőihang elhallgattatta őket; az erélyes kiáltásramacskák ugrottak elő mindenfelől, és rémültenbebújtak a virágok közé. Ekkor olyan áttetszőcsend lett, hogy a madarak neszezésén és a kőrehulló vízsugár csörrenésein át hallani lehetett atenger nehéz lélegzését.Juvenal Urbino doktor, aki belereszketett abba afelismerésbe, hogy Isten itt, ezen a helyen testivalóságában is jelen van, arra gondolt, hogy egyilyen házba nem tud behatolni a járvány. KövetteGala Placidiát az árkádos folyosón. Elhaladt akézimunkaszoba ablaka előtt, melyen átFlorentino Ariza először pillantotta meg FerminaDazát, amikor a patio még romos volt, fölment azúj márványlapokkal borított lépcsőn az emeletre,és a beteg hálószobájának ajtaja elé érve megállt,hogy megvárja, amíg a cseléd bejelenti. GalaPlacidia azonban ezzel az üzenettel lépett ki aszobából:- A kisasszony azt mondja, hogy most nem mehet

be, mert nincs itthon a papája.Így aztán délután ötkor ment vissza, ahogyan acseléd mondta; ekkor maga Lorenzo Daza nyitottkaput, és vezette föl a lánya hálószobájába. Ő isott maradt a szobában, amíg a vizsgálat tartott: ottült az egyik sötét sarokban, összefont karral, ésmegpróbálta visszafojtani szörcsögő lélegzését,de nem sok sikerrel. Nehéz lenne megmondani,melyikük volt jobban megilletődve, az orvos-e,ahogy illedelmesen állt az ágynál, vagy a lány-e,ahogy szüzies tartózkodással feküdt előtte selyemhálóingében, mindenesetre egyikük sem nézett amásiknak a szemébe. Juvenal Urbino doktorszemélytelen hangon kérdezgetett, Fermina Dazameg remegő hangon válaszolgatott, ésmindkettőjükre ránehezedett a sarokban ülő férfijelenléte. Végül Juvenal Urbino doktor megkérte abeteget, hogy üljön fel, és finom tapintattalkigombolta a hálóingét a derekáig: a feszes éstökéletes mellek úgy tündököltek fel egy pillanatragyermeki bimbójukkal az alkóv félhomályában,mint a felcsapó lángok, aztán a lány gyorsanmaga elé kapta a karját. Az orvos egy szenvtelenmozdulattal és oda se nézte szétnyitotta a lányösszefont karjait, és a közvetlen hallgatózásmódszerét alkalmazta: fülét előbb a lánymellkasára, majd hátára tapasztotta.Juvenal Urbino doktor mindig úgy mesélte el ezt atalálkozást, hogy semmi felindulást nem érzett,amikor megismerte azt a nőt, akivel aztán együttélte le az életét. Emlékezett a világoskék, csipkés

hálóingre, a láztól égő szempárra, hosszú,leeresztett hajára, de úgy eléje tornyosult agyarmati negyedbe betörő járvány rémképe, hogyegyáltalán nem vette szemügyre a lány virágzóbájait, melyekkel pedig bőven meg volt áldva,mert csak arra volt gondja, hogy a kolerának akára legapróbb jelét is észrevegye rajta. FerminaDaza világosabban fejezte ki magát: a fiatalorvosról, akiről már sokat hallott a kolerávalkapcsolatban, az volt a véleménye, hogy egyfelfújt alak, aki nem tud szeretni senki mást, csakönmagát. A diagnózis bélfertőzés volt, amit valamiétel okozhatott, és ami aztán háromnapi házikúrálás után el is múlt. Lorenzo Daza, boldogmegkönynyebbülésében, hogy a lánya nem kaptael a kolerát, egészen a hintó lépcsőjéig kísérteJuvenal Urbino doktort, kifizette a vizitért járó egyaranypesót, amit igen soknak tartott, még egyilyen úri orvos esetében is, de túláradóhálálkodással búcsúzott el tőle. El volt bűvölve azorvos tündöklő vezetékneveitől, és ezt nemcsakhogy nem titkolta el, hanem mindent meg is tettvolna, hogy újra együtt lehessen vele, és nemilyen hivatalos körülmények között.Az ügy ezzel le volt zárva. És mégis, a következőhét keddjén, anélkül hogy hívták volna, vagy hogya látogatását előre jelezte volna, Juvenal Urbinodoktor délután háromkor, ebben az alkalmatlanórában beállított hozzájuk. Fermina Daza akézimunkaszobában ült, és két barátnőjévelegyütt éppen olajfestés-órája volt, amikor Juvenal

Urbino doktor, makulátlan fehér szalonkabátjábanés ugyancsak fehér köcsögkalapjában megjelenta szoba ablakában, és intett neki, hogy menjenoda hozzá. A lány letette a palettát a székre, éslábujjhegyen, fodros szoknyáját bokáig felemelve,hogy ne súrolja a földet, odament az ablakhoz. Afején diadémot viselt, melyről vékony láncon egycsillogó drágakő lógott a homlokába, és adrágakőnek ugyanaz a meghatározhatatlan színevolt, mint a szemének. A lány egész lényébőlüdeség áradt. Az orvos furcsának találta, hogyúgy kiöltözött a festés-órára, mintha bálba menne.Az ablakon át benyúlt, és kitapintotta a pulzusát,felszólította, hogy nyújtsa ki a nyelvét, egyalumíniumspatulát nyomott a torkába, lehúzta azalsó szemhéját, és minden egyes művelet utánhelyeslően bólogatott. Nem volt úgy megilletődve,mint az előző alkalommal, a lány viszont jóvalinkább, mert nem értette a váratlan vizsgálat okát,hiszen a doktor azt mondta, hogy nem jön kiújabb vizitre, hacsak nem lesz valami újfejlemény, ami miatt kihívják. És egyébként is:soha többé nem akarta látni az orvost. AmikorJuvenal Urbino doktor befejezte a vizsgálatot,visszatette a spatulát a műszerei és azorvosságosüvegei közé, és egy kattanássalbecsukta a táskát.- Úgy virul, mint egy feslő rózsabimbó - mondta alánynak.- Köszönöm.- Istennek köszönje - mondta Juvenal Urbino

doktor, és egy pontatlan Szent Tamás-idézettelfolytatta: - Ne feledje, hogy mindaz, ami jó,bárhonnan jön is, a Szentlélektől való. Szereti azenét?Ezt a kérdést egy elbűvölő mosoly kíséretébentette föl neki, és mintegy csak úgy mellékesen, deFermina Daza nem viszonozta a mosolyt.- Hát ez hogy jön ide? - kérdezett vissza.- A zene jót tesz az egészségnek - mondta a férfi.Így is hitte, és Fermina Daza hamarosanmegtudta, aztán egy életen át újra meg újratapasztalhatta, hogy a zene az a bűvös s,ó,amellyel Juvenal Urbino doktor az emberekhezközeledni szokott, de ő ezt a kérdést akkor valamiízetlen tréfának hitte. Ráadásul a kétbarátnőjéből, akik azalatt, amíg ők ketten azablakban beszélgettek, úgy tettek, minthafestenének, most kipukkadt a cincogó nevetés, ésaz arcuk elé kapták a palettájukat, ami végképpmegzavarta Fermina Dazát. Vak dühébenbecsapta az ablakot. Az orvos tanácstalanulmeredt a csipkefüggönyre, aztán elindult a kapufelé, de eltévesztette az irányt, és zavarábannekiment a szagos hollók kalitkájának. Azokvastag hangon felrikoltottak, ijedten csapkodtak aszárnyukkal, és az orvos ruhájába női illatokivódtak bele. De azért ő nem mozdult onnan, mertLorenzo Daza dörgő hangja megállította.- Doktor úr, várjon csak.Az emeletről mindent látott, és most az ingétgombolva igyekezett le a lépcsőn, puffadtan,

kivörösödve, és valami rossz álomtól még mindigkétfelé meredő barkójával. Az orvos igyekezettúrrá lenni a zavarán.- Mondtam a lányának, hogy úgy virul, mint arózsa.- Virulni virul - mondta Lorenzo Daza -, csak az asok tüskéje ne volna.Elment Urbino doktor mellett, a kezét se nyújtottaoda, belökte a kézimunkaszoba kétablakszárnyát, és ráordított a lányára:- Most idejössz, és bocsánatot kérsz a doktorúrtól!Az orvos megpróbált közbelépni, hogy leállítsaLorenzo Dazát, de az rá se hederített. Újraelordította magát: "Mozgás." A lány egymegértésért esdeklő pillantással ránézett abarátnőire, majd azt felelte az apjának, hogy nincsmiért bocsánatot kérnie, hiszen csak azért csuktabe az ablakot, hogy ne süssön be a nap. Urbinodoktor buzgón helyeselt, de Lorenzo Daza nemtágított. Ekkor Fermina Daza odajött az ablakhoz,sápadtan a dühtől, és jobb lábbal előrelépve,szoknyáját felemelve egy teátrális pukedlit csináltaz ~ orvos előtt.- Uram, esedezve kérem, bocsásson meg -mondta.Juvenal Urbino doktor vidáman utánozta, egytestőr galantériájával emelve meg előtte aköcsögkalapját, de nem kapta meg érte azt azirgalmas mosolyt, amelyre olyannyira vágyott.Lorenzo Daza aztán meghívta egy engesztelő

kávéra az irodájába, ő meg boldogan elfogadta ameghívást, hogy ebből is nyilvánvaló legyen: egyszemernyi megbántódást sem érez.Pedig Juvenal Urbino doktor nem szokott kávéznia reggelente éhgyomorra megivott egy csészekávéján kívül. Szeszes italt sem ivott, legfeljebbnagy ritkán az ünnepi asztalnál egy pohárka bort,de most nemcsak hogy megitta a kávét, amitLorenzo Dáza töltött ki neki, hanem egy kupicaánizspálinkát is elfogadott. Aztán egy másik kávétegy másik kupicával, aztán még egyet és mégegyet, noha még jó néhány vizit volt hátra aznapdélutánra. Eleinte figyelmesen hallgatta, hogyanmentegeti előtte Lorenzo Daza a lányát,mondván, hogy egyébként okos és komoly lány,aki méltó lenne egy itteni vagy bárhol másuttszületett hercegnek is a kezére, csak egy hibájavan: hogy makacs, mint az öszvér. De aztán amásodik kupica után úgy rémlett neki, minthaFermina Daza hangját hallaná a patio túloldaláról,és őhozzá kalandoztak el a gondolatai,utánaeredve a besötétedett házban, amint a lánysorra meggyújtotta a folyosó lámpáit,szétfecskendezte a rovarirtót a hálószobákban,fölemelte a tűzhelyen álló fazék fedőjét, hogymegnézze a-levest, amit aznap este fog enni azapjával, kettesben az asztalnál, lesütött szemmel,egy szürcsölő hangot sem adva ki, nehogymegtörjön a harag varázsa, míg végül az apjakénytelen lesz megadni magát, és bocsánatotkérni, amiért olyan durván bánt vele aznap

délután.Urbino doktor ismerte annyira a nőket, hogytisztában legyen vele: amíg ő a házban van,Fermina Daza nem jön be az irodába, de azértcsak maradt, mert érezte, hogy sebzett hiúságakülönben halálra gyötörné az imént elszenvedettmegaláztatás miatt. Lorenzo Daza, aki mármeglehetősen felöntött a garatra, szemlátomástnem törődött azzal, hogy Urbino doktor oda sefigyel rá, kiapadhatatlan szóáradatával önmagátszórakoztatta el. Csak mondta a magáét, időnkéntrágott egyet a kialudt szivarján, ugatvafelköhögött, harákolt, keservesen fészkelődött aforgó karosszékben, melynek rugói olyanpanaszosan nyögtek, mint a nősző barmok. Amíga vendége egyet, ő három kupica pálinkát ivottmeg, és csak akkor tartott szünetet, amikorészrevette, hogy már nem is látják egymást, ésfelállt, hogy meggyújtsa a lámpát. Juvenal Urbinodoktor a lámpa fényében az arcába nézett, látta,hogy az egyik szeme kifelé fordul, mint egyhalnak, és szavai nincsenek összhangban a szájamozgásával, de azt gondolta, hogy biztos őhallucinál, mert túl sokat ivott. Ekkor felállt, azzala bizsergetően jó érzéssel, hogy nem a sajáttestében van, hanem valaki máséban, akitovábbra is ott ül a széken, ahol ő ült eddig, ésminden erejét össze kellett szednie, hogy el nemenjen a maradék esze.Már elmúlt hét óra, amikor kilépett az irodából,Lorenzo Daza mögött. Telihold volt. A patio,

melyet az ánizspálinka földöntúlivá szépített, egyakvárium mélyén lebegett, és a rongyokkalletakart kalitkák alvó kísértetekként lógtak alevegőben, a frissen kinyílt narancsvirágok forróillatfelhői közt. A kézimunkaszoba ablaka nyitvavolt: az asztalon egy lámpa égett, és afélbemaradt festmények úgy sorakoztak egymásmellett az állványokon, mint egy kiállítás képei."Hol vagy, hogy sehol sem vagy", mondta Urbinodoktor az ablak előtt, de Fermina Daza nemhallotta, nem is hallhatta, mert a szobájában sírtaki a dühét, hason fekve az ágyon és várva azapját, hogy megfizettessen vele a délutánimegaláztatásért. Az orvos még nem mondott learról az ábrándról, hogy elköszönhet tőle, deLorenzo Daza nem hozta szóba a lányát. Arravágyott, hogy újra átfoghassa ártatlan csuklóját,nézze azt a macskanyelvét és azokat a zsengemandulákat, de csüggedten gondolt rá, hogy alány soha többé nem akarja látni, és nem fogjamegengedni, hogy ő kieszközöljön egytalálkozást. Amikor Lorenzo Daza odaért akapufolyosóhoz, a takaró alatt felébredt hollókgyászos hangon felrikoltottak. "Ki fogják vájni aszemed", szólalt meg az orvos hangosan, alányra gondolva, mire Lorenzo Daza hátrafordult,mert nem hallotta jól, hogy mit mondott.- Nem én voltam - mondta az orvos -, hanem azánizspálinka.Lorenzo Daza a hintóig kísérte, és rá akartatukmálni az újabb vizitért járó aranypesót, de ő

nem fogadta el. Hibátlanul megadta a kocsisánaka két címet, ahová még ki kellett mennie, éssegítség nélkül beszállt a hintóba. De ahogyelindult a hintó, az utca kövein himbálózva,elfogta a rosszullét, és odaszólt a kocsisnak, hogyirány hazafelé. Egy pillanatra megnézte magát ahintó tükrében, és látta, hogy a tükörképe is egyrecsak Fermina Dazára gondol. Vállat vont. Aztánböfögött egy jó nagyot, lehajtotta a fejét, éselszenderedett; álmában hallotta, hogymegszólalnak a lélekharangok: előbb aszékesegyház lélekharangja, majd egymás után atöbbi templomé, még az Ispotályos SzentJulián-templom repedt kolompjai is.- A fenébe - mormogta álmában -, meghaltak ahalottak.Anyja és húgai épp a tejeskávéból és sajtosfánkból álló vacsorájukat fogyasztották a nagyebédlő ünnepi asztalánál, amikor eltorzult arcal ésa hollók szégyenletes szajhaillatával tetőtől talpigátitatva megjelent az ebédlő ajtajában. Aszomszédos székesegyház nagyharangjánakkongása ott visszhangzott még a ház hatalmasállóvizében. Anyja ijedten kérdezte, hol acsudában volt, hisz mindenütt keresték, egysürgős vizit miatt: Ignacio María tábornokot, Jaraizde la Vera márki legfiatalabb unokáját aznapdélután szélütés érte: ő az, akiért a harang szól.Juvenal Urbino doktor az ajtófélfába kapaszkodvalátta, hogy az anyja beszél hozzá, de nemhallotta, hogy mit; aztán egy fél fordulatot tett,

hogy elinduljon a hálószobája felé, de hasra esett,és sugárban kihányta az ánizspálinkát.- Irgalmas Szűzanyám - kiáltott fel az anyja. - Mitörtént veled, hogy ilyen állapotban jössz haza?De a java még hátravolt. Alighogy a városfelocsúdott az Ignacio Maria tábornok halála miattigyászból, megérkezett Romeo Lussich, a neveszongoraművész, és eljátszott egyMozart-szonátaciklust; Juvenal Urbino doktor eztaz alkalmat kihasználva felrakatta aZeneakadémia zongoráját egy öszvér vontattaszekérre, és olyan szerenádot adott FerminaDazának, hogy utána évekig beszéltek róla. Alány már az első taktusokra fölébredt, és nemkellett kilesnie az erkélyablak csipkefüggönyén,hogy tudja, kinek köszönhető a hódolatnak ez aszokatlan megnyilvánulása. Csak azt sajnálta,hogy nincs meg benne a bátorság, mint másbosszús hajadonokban, hogy kiöntse aszobavécé tartalmát az alkalmatlan udvarló fejére.Lorenzo Daza viszont gyorsan felöltözött aszerenád alatt, és utána beinvitálta afogadószobába Juvenal Urbino doktort és azongoraművészt, akiken még a koncerten viseltestélyi ruha volt, és egy pohár jófajta brandyvelköszönte meg a szerenádot.Fermina Daza hamarosan láthatta, hogy apjaigyekszik meglágyítani a szívét. A szerenádotkövető napon csak úgy mellékesen megjegyezte:"Képzeld, mit szólna az anyád, ha megtudná,hogy egy Urbino de la Calle epekedik érted." Mire

ő rögtön rávágta: "Megfordulna a sírjában." Abarátnői, akikkel festeni tanult, elmesélték neki,hogy Juvenal Urbino doktor elvitte ebédelniLorenzo Dazát a Társas Klubba, és szigorúfigyelmeztetésben részesült, amiért megszegte aklub szabályzatát. Ekkor tudta meg azt is, hogyapja többször kérvényezte már felvételét a TársasKlubba, de olyan sok fekete golyót kapott mindenalkalommal, hogy azt mondták, ne ispróbálkozzon tovább. Lorenzo Daza azonbannem szívta mellre a megaláztatást, és mindenfélefurfangot eszelt ki, .hogy véletlenül újra meg újraösszetalálkozzék Juvenal Urbinóval: nem vetteészre, hogy Juvenal Urbino az, aki minden lehetőtés lehetetlent elkövet, hogy találkozzék ővele.Olykor órákon át beszélgettek az irodában, ésezalatt a ház mintegy kívül rekedt az időn, mertFermina Daza minden tevékenységetfelfüggesztett, amíg Juvenal Urbino ki nem lépetta kapun. A Parókia kávéház jó közbülső révnekbizonyult. Lorenzo Daza ott vezette be JuvenalUrbinót a sakk alapismereteibe, és ő olyan buzgótanítványa volt, hogy gyógyíthatatlanszenvedélyévé vált a sakkozás, s ez a szenvedélyholta napjáig gyötörte.Egy este, nem sokkal azután, hogy a ház ablakaialatt felhangzott a zongoraszerenád, LorenzoDáza egy viaszpecsétes borítékot talált akapufolyosón; a borítékon a lánya neve állt, és aviaszpecséten a J. U. C. monogram voltolvasható. Lorenzo Daza a lánya szobája előtt

elhaladva becsúsztatta az ajtó alatt a levelet,Fermina Daza pedig nem értette, hogy került oda,mert el se tudta képzelni, hogy az apja úgymegváltozott volna, hogy ő kézbesíti ki egyudvarlója levelét. Letette a levelet azéjjeliszekrényre, de nem is tudta igazán, hogy mitkezdjen vele, és a levél napokon át felbontatlanulhevert, mígnem aztán egy esős délután FerminaDaza azt álmodta, hogy Juvenal Urbino újra eljötthozzájuk, és nekiajándékozta a spatulát, amivelmegvizsgálta a torkát. Az álombeli spatula nemalumíniumból volt, hanem valami jóízű fémből,amit ő már más álmaiban többször megkóstolt, ésnagyon ízlett neki, úgyhogy most fogta éskettétörte, két, különböző nagyságú darabra, és akisebbiket Juvenal Urbino doktornak adta.Ébredés után felbontotta a levelet. Rövid,illedelmes levélke volt, amelyben Juvenal Urbinocsupán arra kérte, egyezzen bele, hogy az apjátólengedélyt kérjen az ő meglátogatására. Tetszettneki a levél egyszerűsége és komolysága, és aharag, amit annyi napon át és annyi szeretetteltáplált, hirtelen elszállt belőle. Betette a leveletegy ládikóba, amely üresen hevert a bőröndjefenekén, de eszébe jutott, hogy Florentino Arizaillatos leveleit is ugyanabban a ládikóban őrizte,mire a szégyen hirtelen rátörő rohamábangyorsan kivette belőle. Ekkor arra gondolt, hogyaz lenne a legildomosabb, ha úgy tenne, minthanem kapta volna meg a levelet, így hát fogta, és alámpa fölött elégette, és elgyönyörködött a lámpa

lángján kék buborékokban szétpukkanóviaszcseppekben. Felsóhajtott: "Szegény ember."Hirtelen rádöbbent, hogy ezt már másodszormondja alig több mint egy éven belül, és egypillanatig Florentino Arizóra gondolt; maga ismeglepődött azon, hogy mennyire kiesett azéletéből: szegény ember.Októberben, az utolsó esőkkel együtt, még háromlevél érkezett; az elsővel egy doboz ibolyaillatúcukorka is, a Flavignyi Apátság gyártmánya. Azelső két levelet Juvenal Urbino doktor kocsisaadta át a ház kapujában, a doktor meg a hintóablakából odaintett Gala Placidiának, először isazért, hogy ne legyen kétséges számára: tőleszármazik a levél, másodszor pedig azért, hogysenki ne mondhassa, hogy nem kapták meg.Egyébként is mindkét borítékon ott volt amonogramos viaszpecsét, és mindkettőt azokkalaz alig kiböngészhető ákombákomokkal címeztékmeg, amiket Fermina Daza már ismert: orvosírás.Lényegében mindkét levél ugyanazt tartalmazta,mint az első, és a fogalmazás is ugyanolyanalázatos volt, de az illedelmes hangból olyansóvárgás áradt, ami Florentino Ariza higgadtleveleiből soha nem volt érezhető. Fermina Dazanyomban elolvasta, amint kézhez kapta őket, amásodikat két héttel az első után, és mármajdnem elégette őket, amikor, maga sem tudta,miért, meggondolta magát. De az, hogyválaszoljon rájuk, eszébe sem jutott.Az októberi harmadik levelet a kapu alatt

csúsztatták be, és mindenben különbözött azelőzőektől. A betűk olyan gyermetegek voltak,hogy nem lehetett kétséges: bal kézzel írták, deFermina Daza erre csak akkor jött rá, amikor aszövegből is kiderült, hogy egy ocsmány névtelenlevelet kapott. Aki írta, biztos volt benne, hogyFermina Daza bűbájos főzetekkel bolondítottamagába Juvenal Urbino doktort, és ebből afeltételezésből kiindulva baljós következtetésrejutott. A levél fenyegetéssel végződött: haFermina Daza nem mond le arról a tervéről, hogya város legvonzóbb férfiúját megkaparintsamagának, nyilvános megszégyenítésben leszrésze.Úgy érezte, súlyos igazságtalanság érte, de nemazért szerette volna megtudni, ki írta a névtelenlevelet, hogy bosszút álljon, hanem csak azért,hogy addig magyarázzon neki, amíg meg nemérti, mekkorát tévedett, mert biztos volt benne,hogy soha, semmiképpen nem lenne hajlandóJuvenal Urbino udvarlását fogadni. A következőnapokban még két névtelen levelet kapott, melyekugyanolyan aljasak voltak, mint az első, deláthatólag mind a hármat más személy írta. Vagyegy összeesküvésnek esett áldozatul, vagy aztörtént, hogy a titkos szerelmükről koholt hírekjobban elterjedtek már, mintsem hitte volna. Az anyugtalanító gyanú támadt benne, hogy JuvenalUrbino fecsegett valamit. Arra gondolt, hogy talánnem is olyan rendes ember, mint amilyenneklátszik, hogy talán társaságban itt is, ott is eljár a

szája, és elhenceg a nem létező hódításaival,ahogy ezt az ő köreiben szokták tenni a férfiak.Azt latolgatta, ír neki, és kikéri magának, hogybemocskolta a jó hírét, de aztán úgy gondolta,mégsem helyes, ha ír, mert lehet, hogy a férfiéppen erre vár. Megpróbálta kiszedni azigazságot a barátnőiből, akikkel akézimunkaszobában szokott festegetni, dehozzájuk csak a zongoraszerenád visszhangjajutott el, és az kedvező volt. Ette a méreg,tehetetlen volt, megalázott. És most már nemazért szeretett volna találkozni a láthatatlanellenséggel, hogy meggyőzze tévedéséről, mintaz első napokban, hanem azért, hogy miszlikbeaprítsa a metszőollójával. Éjjelente álmatlanulhánykolódott, és a névtelen levelek egyesrészleteit és kifejezéseit elemezte, abban areményben, hogy majd csak rábukkan valamivigasztaló nyomra. De hiába: Fermina Dazaszámára eredendően idegen volt az Urbino de laCallék belső világa, és a kifinomultságuk ellenvoltak fegyverei, de a gonoszkodásuk ellen nem.Ezt aztán még nagyobb keserűséggel voltkénytelen beismerni, amikor felocsúdott abból arémületből, amit egy fekete baba okozott neki: ababa egy csomagban érkezett, és bár nem voltmellette semmilyen levél, biztosra vette, hogyJuvenal Urbino doktor küldte. A babát, mint ahogyazt a rajta lévő címke mutatta, Martiniqueszigetén vették; gyönyörű ruha volt rajta, göndörhajában aranyszálak csillogtak, és ha lefektették,

behunyta a szemét. Fermina Dazának úgymegtetszett, hogy félretette a skrupulusait, és apárnájára fektette: ott töltötte a nappalokat, éskésőbb az éjszakákat is, mert Fermina Daza márvele is aludt. De egyszer, egy nyomasztó álombólfelriadva észrevette, hogy a baba megnőtt: agyönyörű ruha, amiben érkezett, már a combjait isalig fedte, és növekvő lábfeje szétszakította acipőt. Fermina Daza hallott már az afrikairontásokról, de ennél félelmetesebbet el se tudottképzelni. Azt azért nem tételezte fel, hogy egyolyan ember, mint Juvenal Urbino ilyenszörnyűségre lenne képes. Igaza volt: a babátnem a kocsis hozta, hanem egy utcai rákárus,akiről senki nem tudott semmi közelebbit.Miközben egyre csak a rejtélyen törte a fejét, egypillanatra Florentino Ariza is eszébe jutott, akinekijesztő állapota aggodalommal töltötte el, de azélet hamarosan bebizonyította, hogy tévedett. Atitok sohasem derült ki, és ha csak eszébe jutott ababa, megborzongott a félelemtől, hosszú időmúlva is, amikor már rég férjnél volt, gyerekeivoltak, és a sors kegyeltjének: a világlegboldogabb asszonyának tartotta magát.Urbino doktor végül is Franca de la Luz nővérhez,a Szent Szűz Bemutatása Intézetigazgatónőjéhez fordult, és őt kérte meg, hogyjárjon közbe az érdekében; ő pedig nemmondhatott nemet egy olyan család sarjának,amely azoktól az időktől fogva támogatta azapácarendet, amióta az a két Amerika földjén

megtelepedett. Reggel kilenckor állított beFermina Dazáékhoz egy novícia kíséretében, ésfél órán át a madárkalitkákat kellett nézegetniük,amíg Fermina Daza megfürdött. Franca de la Luznővér férfias külsejű német nő volt, akinek érceshangja és parancsoló tekintete sehogy sem voltösszhangban gyermeteg passzióival. FerminaDaza senkit és semmit nem gyűlölt úgy a világon,mint őt, és mindazt, aminek köze volt hozzá, ésálszent viselkedésének a puszta emlékétől isolyan görcs állt a beleibe, mintha skorpiókmardosnák. Ahogy a fürdőszoba ajtajábólmegpillantotta, hirtelen újra feltámadt benne azintézetben elszenvedett összes gyötrelem, amindennapi misén rátörő elviselhetetlenálmosság, a vizsgáktól való rettegés, újra mellbevágta a novíciák buzgó alázatossága, akorlátoltság prizmája által eltorzított életük.Franca de la Luz nővér viszont szemlátomástőszinte örömmel üdvözölte. Meglepettenállapította meg, hogy milyen nagyot nőtt ésmennyire megérett, dicsérte a háziasságát és azízlésesen díszített patiót a parázstartókba ültetettés most éppen virágba borult narancsfákkal. Szólta novíciának, hogy várja meg ott a tornácon, dene menjen túl közel a hollókhoz, nehogyodakapjon valamelyik és kivájja a szemét, éskérte Fermina Dazát, hogy üljenek le valahol, aholnégyszemközt elbeszélgethetnek. A lánybetessékelte a . fogadószobába.A beszélgetés kurta volt és rideg. Franca de la

Luz nővér nyomban a tárgyra tért, és egy tisztesrehabilitációt ajánlott fel Fermina Dazának. Azintézetből történt kizárásának okát nemcsak arend irataiból, hanem még az emlékezetéből is kifogják törölni, úgyhogy befejezheti a tanulmányait,és megkaphatja a humán érettségi bizonyítványt.Fermina Daza, aki ámultan hallgatta,megkérdezte, hogy mindezt minek köszönheti.- Valaki megkért rá, akinek a kedvéért mindentmegteszünk, és akinek az az egyetlen vágya,hogy téged boldoggá tegyen - mondta az apáca. -Tudod, ki az?Akkor megértette. Felötlött benne a kérdés, hogyegy olyan nő, aki egy ártatlan levélke miattkisiklatta az életét, vajon milyen jogon vállalkozika szerelmi futár szerepére, de nem mertehangosan föltenni, csak anynyit mondott, hogyigen, ismeri azt az embert, épp ezért tudja, hogyannak az embernek nincs joga beleavatkozni azéletébe.- Csak arra kér, hogy öt percig beszélhessenveled - mondta az apáca. - Biztos vagyok benne,hogy apád beleegyezik.Arra a gondolatra, hogy apja netán tud erről alátogatásról, Fermina Daza még dühösebb lett.- Kétszer már találkoztunk, amikor beteg voltam -mondta. Most nincs miért.- Bármely nő, akinek kétujjnyi homloka van, aGondviselés ajándékát látná ebben az emberben- mondta az apáca.Aztán ecsetelni kezdte az orvos erényeit, mély

vallásosságát, és arról beszélt, hogy milyenönfeláldozóan szolgálja a szenvedőket. Közbenelővett a ruhája ujjából egy arany rózsafüzért,melyről egy elefántcsont feszület lógott, ésmeglebegtette Fermina Daza szeme előtt. Családiereklye volt, több mint száz éves, egy sienai ötvösműve, és annak idején IV. Kelemen pápa áldottameg.- Neked adom - mondta.Fermina Daza érezte, ahogy a vér megiramlik azereiben, és akkor megjött a bátorsága.- Nem értem, hogy vállalhatja ezt a szerepet -mondta -, hiszen bűnnek tartja a szerelmet.Franca de la Luz nővér elengedte a füle mellettezt a megjegyzést, de a szemhéja kivörösödött.Tovább lengette a rózsafüzért Fermina Dazaszeme előtt.- Jó volna, ha szót értenénk egymással - mondta-, mert az is meglehet, hogy utánam még az érsekúr is eljön ide, és vele más lesz a helyzet.- Csak jöjjön - mondta Fermina Daza.Franca de la Luz nővér visszadugta a rózsafüzérta ruhája ujjába. Aztán a másik ujjából előhúzottegy agyonhasznált, gombócba gyúrt zsebkendőt,és az öklében szorongatta, mialatt egy nagyontávolról jövő, szánakozó mosollyal nézettFerminára.- Szegény leányom - sóhajtott fel -, még mindigarra a férfira gondolsz.Fermina Daza lenyelte a pimaszságot, amimajdnem kiszaladt a száján, szemrebbenés

nélkül nézett vissza az apácára, némán, bele aszemébe, mialatt csak nyelt, nyelt, csöndben, mígcsak azt nem látta, végtelen gyönyörűséggel,hogy az apáca férfiszemét elfutja a könny. Francade la Luz nővér a szeméhez nyomkodtagombócra gyúrt zsebkendőjét, és felállt.- Jól mondja az apád, hogy olyan vagy, mint egyöszvér - mondta.Az érsek nem jött el. Így hát az ostromnak ekkorvége is szakadt volna, ha karácsonyra el nemlátogat hozzájuk Hildebranda Sánchez, és ezzelmindkét unokanővér számára meg nem változikaz élet. A riohachai sónerrel érkezett, hajnali ötórakor; az utasok a tengeribetegségtől haldokolvaszálltak le a hajóról, de ő ragyogott, nőiességeteljében, felvillanyozva a háborgó tengeren töltöttéjszakától. Fel volt pakolva kosarakkal,melyekben élő pulykákat és mindenfélegyümölcsöt hozott, ami csak az ő zsíros földjükönmegterem, hogy senki se éhezzen, amíg ő aházban van. Apja, Lisímaco Sánchez aztkérdeztette tőlük, küldjön-e muzsikusokat akarácsonyi ünnepekre, mert olyan jókat, mint ő,senki se tud szerezni, és azt üzente, hogyhamarosan küld nekik egy nagy csomag petárdát.Meg azt, hogy márciusig nem tud eljönni alányáért, úgyhogy övék volt a világ.A két lány nem vesztegette az időt. Már az elsődélutántól együtt fürödtek, anyaszült meztelenül,egymást locsolgatva a tartály vizével.Beszappanozták egymás hátát, kiszedegették a

serkéket egymás hajából, összemérték afeneküket, a feszes mellüket, egyik a másiknak atükrében vizsgálta, hogy milyen pusztítást végzettrajta az idő, amióta utoljára látták egymástmeztelenül. Hildebranda nagydarab, keményhúsú és aranysárga bőrű lány volt, de szőrzeteolyan volt, mint egy mulatt nőé: rövid és göndör,mint az alumíniumgyapjú. Fermina Daza viszontnyúlánk volt, bőre világítóan fehér, szőrzeteselymes. Gala Placidia bevitetett még egy ágyat ahálószobába, de volt úgy, hogy egy ágyba bújtak,és hajnalig beszélgettek a sötétben. Elszívtakegy-két olcsó, méregerős szivart, ami Hildebrandabőröndjének bélése mögül került elő, aztánörmény papírt égettek, hogy elvegye a hálószobabűnbarlangszagát. Fermina Daza Valleduparbangyújtott rá először, aztán Fonsecában,Riohachában, ahol olykor tíz unokanővér isösszeverődött és bezárkózott valahová, hogyfújják a füstöt, és férfiakról beszélgessenek.Megtanulta, hogy kell fordítva szívni a cigarettát, aparázsló végével a szájában, ahogy a katonákszokták a harctéren, hogy az ellenség meg nelássa az égő parazsat. De ha egyedül volt, nemgyújtott rá soha. Amióta Hildebranda ott voltnáluk, minden éjjel elszívott egykét cigarettátelalvás előtt, és akkor szokott rá a dohányzásra,bár azután is mindig titokban csinálta, úgy, hogymég a férje és a gyerekei se lássák, és nemcsakazért, mert nem volt ildomos, hogy egy nő másokelőtt cigarettázzon, hanem azért is, mert éppen az

volt benne a jó, hogy titokban kellett csinálni.Hildebranda utazása is szülői parancsra történt:így akarták őt kiszakítani a reménytelenszerelemből, bár azt mondták neki, azért kellelutaznia, hogy rávegye Ferminát egy jó partira.Hildebranda abban a reményben ment bele azutazásba, hogy ugyanolyan fondorlatosan ki fogjajátszani a feledést, mint az unokahúga, ésmegbeszélte a fonsecai távírdásszal, hogy alegnagyobb titokban továbbítani fogja neki anevére szóló üzeneteket. Így aztán nagycsalódással hallotta, hogy Fermina Daza kiadtaFlorentino Ariza útját. Egyébként is úgy gondolta,hogy a szerelem az emberiség nagy, közösérzése, és bármi rossz, ami egy szerelembentörténik, az a világ összes többi szerelmének isárt. A tervéről pedig nem volt hajlandó lemondani.Arra a vakmerő lépésre szánta el magát, FerminaDaza legnagyobb rémületére, hogy egyedülelmegy a távírdába, és beférkőzik Florentino Arizakegyeibe.Magától nem jött volna rá, hogy melyik afiatalember a jelenlévők közül, mert nem voltegyetlen vonása sem, amely megfelelt volnaannak a képnek, amit Fermina Daza szavaialapján kialakított róla. Első látásra lehetetlennektartotta, hogy az unokahúga a bolondulásigbelehabarodott ebbe a szinte észrevehetetlen,kivertkutya-ábrázatú postatisztviselőbe, akinekkopott rabbiöltözete és ünnepélyes mozdulatai avilágon senkinek a szívét nem tudták volna

megdobogtatni. De hamarosan belátta, hogyrosszul ítélte meg, mert Florentino Ariza alegnagyobb odaadással foglalkozott vele, pedignem tudta, hogy kicsoda: nem is tudta meg soha.Nem volt a földön még egy ember, aki úgymegértette volna Hildebrandát, mint ő, ezért aztánnem kérdezte meg a nevét, és semmifélelakcímet sem kért tőle. A megoldás, amit javasolt,nagyon egyszerű volt: jöjjön el a távírdába mindenszerda délután, és ő majd átadja neki aválaszokat: ennyi az egész. Aztán, amikorelolvasta a szöveget, amit Hildebranda már előremegírt, megkérdezte a lányt, megengedi-e, hogyegy kicsit változtasson rajta, és az beleegyezett.Florentino Ariza először csak itt-ott javított bele alevélbe, a sorok között, aztán kihúzta, amit beleírt,és újabb javításokat írt a helyükbe, és úgyösszefirkálta a papírt, hogy végül eltépte, és egyegész más szöveget írt le, amit Hildebrandanagyon szívhezszólónak tartott. Olyanmeghatottan lépett ki a távírdából, hogy majdnemelsírta magát.- Csúnya és jelentéktelen - mondta FerminaDazának -, de nagyon drága fiú.Hildebrandát az lepte meg a legjobban, hogymilyen magányos az unokahúga. Olyan, mondtaneki, mint egy húszéves vénlány. Ő, aki egynépes és sokfelé ágazó családhoz volt szokva,olyan házakhoz, ahol senki se tudta pontosan,hányan is laknak ott, sem azt, hogy kik fogjáképpen körülülni az asztalt, nem tudta elképzelni,

hogyan élhet egy vele egykorú lány így bezárva,mint egy kolostorban. Pedig úgy élt: attól kezdve,hogy reggel hatkor kikelt az ágyból, egészenaddig, amíg éjszakára eloltotta a lámpát, azzalfoglalkozott, hogy kifolyassa az időt az ujjai közül.Pedig az élet odakintről újra meg újraráerőszakolta magát. Először is, alighogyelhallgattak az utolsó kakasok, jött a tejesember,és a kopogtatóval bezörgetett a kapun. Aztán ahalaskofa kopogtatott, az alga-ágyukon haldoklódurbincsokkal teli ládájával, aztán az ünneplőbeöltözött gazdasszonyok a Marja la Baja-izöldségekkel és a San Jacintó-i gyümölcsökkel.Aztán egész nap kopogtattak: a koldusok, asorsjegyárus lányok, az irgalmas nővérek, aköszörűs, aki nemcsak kopogtatott, de sípolt ishozzá, aztán egy ember, aki üres üvegeket, egymásik, aki tört aranyat, egy harmadik, akiújságpapírt akart vásárolni, és azálcigányasszonyok, akik kártyából, tenyérből,kávézaccból és mosdóvízből akartak jósolni. GalaPlacidia egész héten át csak a kaputnyitotta-csukta, azzal, hogy nincs, hogy jöjjönmáskor, vagy az erkélyről kiabált le magábólkikelve, hogy hagyjanak már békén, a kurvaéletbe, már mindent megvettünk, ami kellett.Olyan lelkesen és rátermetten vette át Escolásticanéni szerepét, hogy Fermina már-márazonosította vele, és megszerette. Születettrabszolganő volt. Amint lett egy kis szabad ideje,ment a vasalószobába, és vasalta a fehérneműt,

tükörsimára, levendulacsokrokat dugott közé, ésúgy tette el a szekrényekbe, és nemcsak a frissenmosott fehérneműt vasalta és hajtogatta, hanemazt is, ami a sok állásban meggyűrődött.Ugyanilyen gondosan tartotta rendben FerminaSánchez, Fermina tizennégy évvel azelőttmeghalt anyjának ruhatárát. De a háztartástFermina Daza irányította. Ő mondta meg, hogy milegyen ebédre-vacsorára, mit kell venni a piacon,és minden egyéb kérdésben is ő döntött; de a házéletén, amit ily módon kézben tartott, nem volt mitkézben tartani. Miután az utolsó kalitkát is kimostaés beletette a madáreledelt, valamintgondoskodott róla, hogy a patio virágai semmibenne szenvedjenek hiányt, nem tudta, mit kezdjenmagával. Amióta kicsapták az intézetből, gyakranmegesett vele, hogy ebéd után lefeküdt aludni, éscsak másnap reggel ébredt fel. A festegetés iscsak az időpocsékolás szórakoztatóbb formájavolt.Apjával való viszonya Escolástica néniszáműzetése óta elhidegült, de mindkettenmegtalálták a módját, hogy bár egy fedél alattélnek, ne háborgassák egymást. Mire Ferminafelkelt, apja már elment hazulról az üzleti ügyeiután. Az ebéd szertartásán majdnem mindig jelenvolt, bár alig evett, mert már jóllakott a Parókiakávéházban fogyasztott aperitivekkel és galíciainyalánkságokkal. A vacsoráját se ette meg:otthagyták neki az asztalon, mindent egy tányérrarakva és egy másikkal lefedve, bár tudták, hogy

úgyis csak másnap reggel fogja megenni,fölmelegítve. Hetenként egyszer odaadta alányának a háztartási pénzt, amit gondosankiszámított, a lánya meg szigorúan beosztott, debármi más, váratlan kiadásra készségesen adottpénzt. Soha nem garasoskodott, soha nemszámoltatta el, de Fermina úgy kezelte a pénzt,mintha az Inkvizíció törvényszéke előtt kénefelelnie érte. Apja soha nem beszélt neki arról,hogy mivel is kereskedik, és hogy megy-e az üzletvagy sem, és a kikötőben lévő irodáját se mutattameg neki, mert az olyan környéken volt, ahová jólnevelt kisasszonyok nem tehették be a lábukat,még a szüleik kíséretében sem. Lorenzo Dazasohasem jött haza este tíz előtt: a háborúkenyhébb korszakaiban ez volt a takarodó órája.Addig a Parókia kávéházban tanyázott, ésjátszott, amit lehetett: minden kávéházi játékotmesteri fokon tudott, és tanárnak is kiváló volt.Mindig világos fejjel érkezett haza, vigyázva, hogyföl ne ébressze a lányát, holott azzal kezdte anapot, hogy megivott egy kupica ánizspálinkát,aztán tovább rágta az előző éjjel kialudt szivarját,és a nap folyamán újabb és újabb kupicaánizspálinkát töltögetett magába. Egy esteFermina Daza mégis meghallotta, amikor bejött akapun. Hallotta, ahogy felcsörtet a lépcsőn, mintegy kozák, ahogy hangosan zihálva végigjön azemeleti folyosón, és tenyerével megdöngetiszobájának ajtaját. Fermina ajtót nyitott, és mostelőször megijedt az apjától: kifordult szemétől és

akadozó beszédétől.- Tönkrementünk - mondta Lorenzo Daza. - Jobb,ha tudod: végünk van.Csak ennyit mondott, aztán soha többé nem tértviszsza rá, és nem is történt semmi, ami igazoltavolna a szavait, de Fermina Daza attól azéjszakától fogva tudta, hogy egyedül van ezen avilágon. A társadalom peremén élt. Hajdaniintézeti osztálytársnői fenn voltak az egekben,ahova ő nem nyert bebocsátást, még kevésbé azután a megszégyenítés után, hogy kicsapták azintézetből, de a szomszédok is keresztülnéztekrajta, mert az ő számukra nem volt múltja, csakaz, amikor a Szent Szűz Bemutatása Intézetegyenruhájában látták. Apja világa kupecekből ésdokkmunkásokból, a Parókia kávéház nyilvánosmenedékhelyén meghúzódó háborúsmenekültekből, csupa magányos férfiból állt. Alegutolsó évben a festésórák némiképpenenyhítettek a bezártságán, mert a tanárnő acsoportos foglalkozásokat szerette, és így máslányokat is elhozott magával akézimunkaszobába. De különféle rendű-rangú ésbizonytalan származású lányok voltak, alkalmibarátnők csupán, akiknek kedvessége csak azóra végéig tartott. Hildebranda szerette volnakinyitni a házat, hogy járja át a levegő, elhozni azapja muzsikusait, petárdáit és tűzijátékait, és egyolyan farsangi bált rendezni, amelynek fergetegefelrázná unokahúgának molyrágta kedélyét, dehamarosan rájött, hogy nem lehet, mégpedig

annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs kivel.De azért mégiscsak kirángatta az életbe FerminaDazát. Délutánonként, a festésórák után sétálnivitette magát, hogy megismerje a várost. FerminaDaza megmutatta neki, hogy merre vezetett azEscolástica nénivel megtett mindennapos útja, akis téren álló padot, ahol Florentino Ariza olvasástszínlelve várta, a sikátorokat, amelyeken átkövette, a levelek rejtekhelyeit, a komor épületet,mely valaha az Inkvizíció börtöne volt, aztánrestaurálták, és beleköltözött a Szent SzűzBemutatása Intézet, melyet a lelke mélyébőlgyűlölt. Fölmentek a domboldalra, a szegényektemetőjébe, ahonnét Florentino Arizahegedűjátékának hangjait az ágyáig röpítette aszél; a dombtetőről az egész óvárost látni lehetett,a foghíjas háztetőket, a málladozó falakat, azerődök cserjével benőtt romjait, az öböl szétszórtszigeteit, a mocsarak köré települtnyomornegyedet, a végtelenbe vesző tengert. "Karácsony este elmentek a székesegyházba azéjféli misére. Fermina megkereste azt a padot,ahonnan a legjobban hallotta Florentino Arizameghitt hegedűszólóját, és megmutatta azunokanővérének, hogy a templom melyik pontjánnézett bele először és közvetlen közelrőlFlorentino Ariza rémült szemébe egy másikkarácsony éjszakán. Kettesben, kíséret nélkülelmerészkedtek az írnokok Árkádjához,süteményeket vettek, bámészkodtak a papírüzlettarka csodái közt, és Fermina Daza megmutatta

az unokanővérének azt a helyet, ahol hirtelenrájött, hogy a szerelem, amit magában táplált,délibáb volt csupán. Fermina Daza nem vetteészre, hogy minden lépés, amit a ház kapujától azintézetig megtett, a város minden pontja, azutóbbi évek minden pillanata Florentino Ariza általnyert értelmet. Hildebranda ezt meg is mondtaneki, de ő nem ismerte el, mert soha nem lettvolna hajlandó tudomásul venni azt a tényt, hogy -ha jó volt, ha rossz - Florentino Ariza volt azegyetlen esemény az életében.Azokban a napokban egy belga fotográfusérkezett a városba; az Írnokok Árkádja fölöttnyitotta meg a műtermét, és mindenki, aki megtudta fizetni, kihasználta az alkalmat, éslefotografáltatta magát. Fermina és Hildebrandaaz elsők közt volt. Kirámolták Fermina Sánchezszekrényét, kiválogatták a leglátványosabbruhadarabokat, a napernyőket, az ünneplőcipőket, a kalapokat, és beöltöztek az ötvenesévek hölgyviseletébe. Gala Placidia befűzte őket,megmutatta, hogy kell járni az abroncsosszoknyában, segített fölhúzni a kesztyűt,begombolni a magas szárú és magas sarkú cipőt.Hildebranda egy széles karimájú kalapotválasztott magának, melynek strucctollai a válláralógtak. Fermina egy későbbi divatú kalapot tett afejére: festett gipsz gyümölcsök és művirágokpompáztak rajta. Mikor meglátták magukat atükörben, nagyot mulattak magukon, mert olyanokvoltak, mint nagyanyáik a daguerrotip

felvételeken. Aztán repeső szívvel, a nevetéstőlpukkadozva elindultak, hogy elkészíttessék életüknagy fényképét. Gala Placidia az erkélyről nézte,amint a kinyitott napernyőkkel átmennek a téren,kínosan imbolyogva a magas cipősarkokon, ésegész testükkel tolva előre az abroncsosszoknyát, mintha valami járóka lenne, és utánukhintett egy áldást, hogy fényképestül ésmindenestül segítse meg őket az Isten.A belga fotográfus műterménél kisebb tömegbámészkodott, mert éppen az a Beny Centeno állta fényképezőgép előtt, aki néhány nappalkorábban nyerte meg a panamaibokszbajnokságot. Rövidnadrág volt rajta, kezénbokszkesztyű, fején a bajnoki koszorú, de abelgának nem volt könnyű dolga, mert BenyCentenónak egy percen keresztül mozdulatlanulkellett volna állnia, támadó pozícióban, lehetőleglélegzetet sem véve, de mihelyt maga elé kapta akét öklét, a hívei nagy ovációban törtek ki, mire őnem tudott ellenállni a kísértésnek, és bemutattaa tudományát, hadd örüljenek. Mikor a kétunokanővér sorra került, beborult az ég, éslátszott, hogy mindjárt elered az eső, de azért akét lány hagyta, hogy a belga bepúderezze azarcukat keményítővel, és olyan természetesmozdulattal könyököltek rá egy alabástromoszlopra, hogy hosszú időn át - ami több volt, mintamennyire józan ésszel számítani lehetett -sikerült teljes mozdulatlanságba merevedniük. Afotográfia olyan lett, hogy látszott rajta: az

örökkévalóságnak készült. Amikor Hildebranda,majdnem százéves korában, meghalt Flores deMaría-i birtokán, a kulcsra zárthálószobaszekrényben, illatos lepedők közttalálták meg a képet, egy árvácska kövületévelegyütt, mely egy levélben rejtőzött, de a levélbetűit már elmosta az idő. Fermina Daza sokéven át egy családi albumban tartotta a magáét,az első oldalon, ahonnan aztán eltűnt, nem tudni,hogyan és mikor, és a véletlenek hihetetlenösszejátszása következtében Florentino Arizáhozkerült, amikor már mindketten túl voltak ahatvanon.Amikor Fermina és Hildebranda kijött a belgaműterméből, az írnokok Árkádja előtti tér a rányíló erkélyekkel együtt tele volt emberekkel. Akét lány elfelejtette, hogy az arcukon ott fehérlik akeményítő, ajkuk csokoládészínű kenőccsel vanbekenve, és hogy öltözetük nem ebbe anapszakba, sőt korszakba való. Az utca gúnyosfüttyökkel fogadta őket. Be voltak szorítva atömegbe, és úgy látszott, nincs menekvés anyilvános megszégyenülés elől, amikor a kétaranyszőrű pej vontatta hintó utat nyitott azemberek között. A füttyögés abbamaradt, és alányokra fenekedő csoportok szétoszlottak.Hildebranda amíg élt, nem felejtette el azt ahatást, amit a hintó lépcsőjén megjelenőselyemcilinderes, brokátmellényes, méltóságteljestartású, határozott fellépésű és szelíd tekintetűférfi tett rá.

Bár soha nem látta még, nyomban ráismert.Fermina Daza egy hónappal azelőtt futólag ésmintegy mellékesen mondott valamit róla, amikoregy délután nem volt hajlandó elmenniCasalduero márki palotája előtt, mert a hintó a kétaranyszőrű pejjel ott állt a palota kapujánál.Megmondta neki, hogy kié a hintó, és próbáltamegmagyarázni, hogy az az ember miértellenszenves neki, de az udvarlásáról egy árvaszót se szólt. Hildebranda pedig el is felejtette. Deamikor rájött, hogy kiáll a hintó ajtajában, mintvalami mesebeli tünemény, fél lábával a földön,féllel meg a hintó lépcsőjén, nem értette azunokahúgát.- Kérem, szálljanak be - mondta Juvenal Urbinodoktor. - Elviszem magukat, ahova parancsolják.Fermina Dazának megmozdult a keze, hogyelhárítsa az ajánlatot, de Hildebranda ezalatt márel is fogadta a meghívást. Juvenal Urbino doktorlelépett a hintóról, és az ujjai hegyével, alig érintvemeg a lányt, fölsegítette a hintóba. Fermina nemtehetett mást, kénytelen volt ő is beszállni ahintóba, vérvörösen a szégyentől.A házuk csak három utcasarokra volt onnét. A kétunokanővér nem látta, hogy Urbino doktorösszebeszélt volna a kocsissal, de így kellettlennie, mert több mint félórája kocsikáztak már,és még mindig nem értek haza. A fő ülésen ültek,az orvos pedig velük szemben, háttal amenetiránynak. Fermina az ablak felé fordította afejét, és a semmibe merült. Hildebranda viszont el

volt bűvölve, ami Urbino doktort még inkábbelbűvölte. Amint elindult a hintó, Hildebrandabeszívta az ülések természetes bőrhuzatánakmeleg szagát, átadta magát a párnázott falakmeghitt hangulatának, és azt mondta, hogy ezena helyen akár az életét is leélné. Egykettőrenevetgélni kezdtek, és úgy eltréfáltak egymással,mint két régi j ó barát, aztán egy könnyű kishalandzsa játéknál kötöttek ki, amely abból állt,hogy minden szótag közé be kellett iktatni egyjáték-szótagot. Úgy tettek, mintha azt hinnék,hogy Fermina nem érti őket, bár nagyon jóltudták, hogy érti, sőt minden szavukra fülel: ezértcsinálták. Aztán, amikor már meg tudott szólalni anevetéstől, Hildebranda bevallotta, hogy nem bírjatovább, úgy szorítja a lábát a magas szárú cipő.- Ezen könnyen segíthetünk - mondta Urbinodoktor. - Rajta, ki lesz az első?Elkezdte kifűzni a cipőjét, és Hildebrandaelfogadta a kihívást. Nem volt könnyű dolga, merta halcsontos fűzőben alig tudott lehajolni, deUrbino doktor szándékosan addig ügyetlenkedetta cipőfűzőjével, amíg Hildebranda elő nem húztaa cipőjét az abroncsos szoknya alól, olyandiadalkacajjal, mintha egy tó mélyéről halászná kiőket. Ekkor mindketten Ferminára néztek, éslátták, hogy gyönyörű sárgarigó-profilja ha lehet,még élesebben rajzolódik ki az alkony tűzlángjaielőtt. Háromszorosan dühös volt: amiatt, hogyilyen méltatlan helyzetbe került, amiatt, hogyHildebranda ilyen szabadosan viselkedik, és

amiatt, hogy a hintó nyilvánvalóan'összevisszakering a városban, hogy minél később érjenekhaza. De Hildebranda már végképp nem fért abőrébe.- Most jövök rá - mondta-, hogy nem a cipőzavart, hanem ez a drótketrec.Urbino doktor rájött, hogy az abroncsosszoknyáról beszél, és kapva kapott az alkalmon."Ezen könnyű segíteni - mondta. - Vegye le." Egyvillámgyors bűvészmozdulattal előhúzta azsebkendőjét, és bekötötte a szemét.- Nem látok semmit - mondta.Az arca elé kötött zsebkendő kihangsúlyoztaszája tökéletes ívét a fekete körszakáll és ahegyesre pödört bajusz közt, és a lányt úgyelfogta a pánik, hogy belereszketett. RánézettFerminára, akinek ezúttal nem harag ült az arcán,hanem a rettegés, hogy még képes, és leveszi aszoknyáját. Hildebranda elkomolyodott, éskézjelekkel megkérdezte tőle: "Mit csináljunk?"Fermina Daza ugyancsak a kezével azt felelte,hogyha nem mennek most rögtön haza, kivetimagát a mozgó hintóból.- Várom az engedélyt - mondta az orvos.- Már szabad - mondta Hildebranda.Amikor Juvenal Urbino doktor levette szeméről azsebkendőt, Hildebranda úgy ült ott, minthakicserélték volna, és az orvos megértette, hogy ajáték véget ért, méghozzá rossz véget. Intett akocsisnak, mire az száznyolcvan fokos szögbenmegfordította a hintót, és behajtott az

Evangéliumok terére; épp abban a pillanatban,amikor a lámpagyújtogató odaért a tér lámpáihoz.A harangok mindenfelől Angelusra kongattak.Hildebranda gyorsan kiszállt a hintóból, némilelkifurdalással, amiért rossz perceket okozott azunokahúgának, és egy gyors kézfogássalelköszönt az orvostól. Fermina is így tett, deamikor vissza akarta húzni selyemkesztyűs kezét,Urbino doktor erősen megszorította a középsőujját.- Várom a válaszát - mondta.Fermina akkor elrántotta a kezét, és üreskesztyűje az orvos kezében maradt, de nemfordult vissza érte. Nem evett semmit, azonnallefeküdt. Hildebranda, miután Gala Placidiávalmegvacsorázott a konyhában, úgy lépett be ahálószobába, mintha mi sem történt volna, és aszokásos jókedvével taglalta a délutánieseményeket. Leplezetlen lelkesedéssel beszéltUrbino doktorról, arról, hogy milyen elegáns éselragadó ember, Fermina meg szótlanul hallgatta,de a rosszkedv már elszállt belőle. Hildebrandabeszélt, beszélt, aztán egyszer csak bevallotta:amikor Juvenal Urbino doktor bekötötte a szemét,és ő megpillantotta a rózsaszín ajkai közt csillogótökéletes fogsorát, a legszívesebbenösszecsókolta volna. Fermina Daza a fal feléfordult, és véget vetett a beszélgetésnek, nemsértőnek szánt, hiszen mosolyogva mondott, deszívének minden hevétől átfűtött szavakkal.- Hogy te milyen nagy kurva vagy! - mondta.

Zaklatottan aludt, álmában folyton csak JuvenalUrbino doktort látta maga előtt: énekelt, nevetett,kénköves szikrák pattantak ki a fogai közül, bevolt kötve a szeme, és őt bosszantotta valamihalandzsával, aminek nem voltak érvényesjátékszabályai, egy másfajta hintóban, ami adombra ment fölfelé, a szegények temetőjébe.Kimerülten ébredt föl, jóval hajnal előtt, de csakfeküdt az ágyában csukott szemmel, és arragondolt, hogy milyen végtelen sok év áll mégelőtte, amit mind le kell élnie. Aztán, amígHildebranda fürdött, gyorsan megírt egy levelet,gyorsan összehajtotta, gyorsan betette aborítékba, és még mielőtt Hildebranda kijött volnaa fürdőszobából, odaadta Gala Placidiának, hogyvigye el Juvenal Urbino doktornak. Ez is egy olyanFermina-féle levél volt, egy betűvel sem voltbenne több vagy kevesebb, és csak annyi álltbenne, hogy igen, doktor úr, hogy beszéljen azapjával.Amikor Florentino Ariza megtudta, hogy FerminaDaza feleségül megy egy rangos és vagyonosorvoshoz, aki Európában tanult, és akit koráhozképest szokatlan tisztelet övez, olyan letargiábasüllyedt, hogy nem volt erő, ami ki tudta volnamozdítani belőle. Tránsito Ariza mindent megtett,hogy menyasszonyos kedvességekkelmegvigasztalja, de kénytelen volt tudomásulvenni, hogy a fia megnémult, nem eszik, éjszakale sem hunyja a szemét, csak sír keservesen; egyhét telt el, amíg egy kis ételt bele tudott diktálni.

Akkor fölkereste don XII. Loayza Leót, azegyetlent a három fivér közül, aki még élt, és nemmondta meg, hogy miért, de könyörgött neki, hogyadjon valami állást az unokaöccsének a hajózásitársaságnál, akármilyen munkát, csak minélmesszebb legyen tőlük, a Magdalena egyikeldugott kanyarulatában, egy olyan kikötőben,ahol nincs posta és nincs távírógép, és senki sevetődik oda, aki ebből az istenverte városbólhíreket vihetne neki. A nagybácsi nem alkalmazta,mert tekintettel kellett lennie a bátyja özvegyére,aki a fattyú puszta létezésének a gondolatát setudta elviselni, viszont szerzett neki egy távírdásziállást Villa de Leyvában, egy elvarázsoltvárosban, amely több mint húsznapi út távolságravolt, és majdnem háromezer méterrel az Ablakokutcájának szintje felett.Florentino Ariza soha nem volt tisztában vele,hogy is zajlott le pontosan az a gyógyhajóút. Csakúgy emlékezett vissza rá, mint a többi eseményre,ami akkoriban történt: boldogtalanságának torzítóüvegén keresztül. Amikor megkapta a táviratot,melyben a kinevezéséről értesítették, hallani seakart róla, de Lotario Thugut német érvekkelmeggyőzte arról, hogy fényes hivatali karrier előttáll. Ezt mondta: "Távírdásznak lenni: ez a jövőszakmája." Megajándékozta egy pár nyúlszőrbélésű kesztyűvel, egy füles sapkával és egyplüssgalléros télikabáttal, amely még ajégzimankós bajor januárokban is bevált. XII. Leóbácsi két posztóöltönyt és egy pár vízhatlan

csizmát ajándékozott neki bátyja rámaradtruhatárából, és a kezébe nyomott egy kabinjegyeta legközelebbi hajójáratra. Tránsito Arizaráigazította a ruhákat a fia alakjára, mivel azsoványabb volt, mint az apja, a németnél megjóval alacsonyabb, és gyapjú kezeslábasokat megharisnyákat vásárolt neki, hogy mindennel fellegyen szerelve a fennsík zord éghajlata ellen.Florentino Ariza, aki addigra már elfásult a sokszenvedéstől, úgy nézte az anyja sürgés-forgását,mintha egy halott nézné temetésénekelőkészületeit. Nem mondta meg senkinek, hogyelmegy, nem búcsúzott el senkitől, olyanvasszigorral zárkózva magába, hogy csak azanyja tudott a benne dúló viharról, de az utazáselőtti éjszakán még szándékosan elkövetett egyőrültséget, a szív utolsó próbálkozását, melykönnyen az életébe kerülhetett volna. Éjfélkorfelvette az ünneplő ruháját, odaállt Fermina Dazaerkélye alá, és egy szál hegedűjén eljátszotta aneki írt szerelmes keringőt, amit csak ők kettenismertek, és ami három éven át a kettőjüksorsüldözött szerelmének jelképe volt. Miközbenjátszotta, hozzásuttogta a szöveget is, könnyeiveláztatva a hegedűjét, és olyan ihletetten játszott,hogy az első taktusokra az egész utca kutyáifelugattak, utánuk meg az egész városéi, deaztán a zene bűvöletében sorra elhallgattak, ésmire a keringő véget ért, a környékre túlvilágicsönd borult. Az erkélyablak nem nyílt ki, és senkise dugta ki a fejét; még az éjjeliőr se jelent meg,

aki pedig ilyenkor majdnem mindig felbukkant alámpásával, abban a reményben, hogy hátha nekiis leesik valami a szerenád után. A szerenádmagára Florentino Arizára tette meg a hatását,mégpedig úgy, mint egy gyógyító varázslat, mertamikor visszarakta a hegedűt a tokjába, és hátrase nézve elballagott a kihalt utcákon, már nem azvolt az érzése, hogy másnap reggel utazik el,hanem az, hogy már évekkel azelőtt elutazott,azzal az eltökélt szándékkal, hogy nem tér visszasoha többé.A gőzös, mely a Karib-partvidéki Folyami HajózásiTársaság három egyforma gőzhajójának egyikevolt, egy ideje már a Társaság alapítójának nevétviselte: V. Loayza Pius. Olyan volt, mint egyemeletes, úszó faház, egy széles és laposvasteknő tetején, melynek mindössze öt láb volt amerülési mélysége, így köny nyebben fel tudottúszni az egyenetlen medrű folyón.A régebbi hajókat Cincinnatiban gyártották aszázad derekán, az Ohión és a Mississippinközlekedő hajók legendás modellje után: kétoldaltegy-egy lapátkerekük volt, amit fafűtéses kazángőze hajtott. A Karib-partvidéki Folyami HajózásiTársaság hajóinak ugyancsak az alsó fedélzeten,majdnem a víz színével egy magasságban voltaka gőzgépei és a konyhái, valamint a baromfiaknakelkerített nagy fedélzeti rész, ahova a legénységakasztotta ki a függőágyait, alul-fölül,összevissza, ki hova tudta. Az emeleten volt aparancsnoki kabin, a kapitány és a tisztek

kabinjai, egy társalgó és egy ebédlő, ahová arangosabb utasokat legalább egy alkalommalmeghívták vacsorára és egy kártyapartira. Afélemeleten, a közös ebédlőnek használtfolyosórész két oldalán hat-hat elsőosztályú kabinvolt, a hajó orránál pedig a nyitott utastér, faragóttfakorláttal és vasoszlopokkal, melyek közééjszakánként a közönséges utasok akasztották fela függőágyukat. De a régebbiekkel ellentétben,ezeknek a hajóknak nem két oldalsó lapátkerekevolt, hanem a farukban volt egy hatalmas kerék,vízszintesen fekvő lapátokkal, az utasfedélzetbűzlő illemhelye alatt. Florentino Ariza nem vettea fáradságot, hogy mihelyt fölszállt, egy júliusivasárnapon, reggel hét órakor, körbejárja agőzöst, ahogyan azt jóformán ösztönösenmindenki megtette, aki először utazott hajón.Csak délután vette tudomásul az újkörülményeket, amikor Calamár házai előttelhajózva hátrament a gőzös farába, hogy vizeljenegyet, és a vécé lyukán át megpillantotta ahatalmas lapátkereket, mely forró gőzök éstajtékok vulkánrobajával forgott a lába alatt.Még soha nem utazott. Egy bádogbőrönd voltvele, a fennsíkra való ruhaneművel, az illusztráltregényekkel, amiket havi folytatásokban vásároltés maga kötött be kartonpapírba, meg néhányronggyá olvasott verseskötet, tele szerelmesversekkel, amiket már mind kívülről tudott. Ahegedűjét otthon hagyta, mert csak az őt értszerencsétlenséget idézte föl benne, de a

hálófelszerelését, anyja parancsára, magávalhozta: nagyon elterjedt és praktikus útiholmi volt,mely egy párnából, egy lepedőből, egy ónéjjeliedényből meg egy horgolt moszkitóhálóbólállt: mindez betekerve egy gyékénybe, melynekkét végére pitakender kötél volt erősítve: ezekkellehetett szükség esetén függőággyá alakítani.Florentino Ariza nem akarta magával vinni, mertúgy gondolta, nem lesz rá szükség, hisz rendeságy van a kabinban, de már az első éjszakánáldotta anyja bölcs előrelátását. Mert az történt,hogy az utolsó pillanatban fölszállt a hajóra egyszmokingos úriember, aki aznap reggel érkezettmeg Európából egy óceánjárón, és a megyeikormányzó személyesen kísérte föl a fedélzetre.Azonnal folytatni akarta az útját feleségével,lányával, livrés inasával és hét aranypántosútiládájával együtt, melyeket csak nagyüggyel-bajjal lehetett fölcipelni a hajó keskenylépcsőjén. A kapitánynak, egy curacaói óriásnaksikerült a bennszülöttek hazafias érzéseire hatni,és így el tudta helyezni a váratlan utasokat.Florentino Arizának spanyollal kevert patuányelven elmagyarázta, hogy a szmokingos úrAnglia új rendkívüli és meghatalmazottnagykövete, útban a köztársaság fővárosa felé;emlékeztette rá Florentino Arizás, hogy a BritKirályságnak döntő szerepe volt a spanyol uralomalól történt felszabadulásunkban, így hát nincs azaz áldozat, ami meg ne érné, hogy egy ilyenrangos família úgy érezze magát nálunk, mintha a

saját hazájában lenne, sőt még annál is jobban.Florentino Ariza persze lemondott a kabinjáról.Eleinte nem bánta, mert a folyómeder abban azévszakban hajózható volt, így a gőzöszavartalanul haladt előre az első két éjszakán.Vacsora után, délután öt órakor, a matrózokszétosztották az utasok közt az összecsukhatóvászon nyugágyakat, és az utasok elhelyezkedtekvelük, ahogy tudtak, ráfektették a hálógyékényükrongyait, és kifeszítették föléjük a horgoltmoszkitóhálót. Akiknek volt függőágyuk, aszalonban akasztották fel, akiknek meg nem voltsemmijük, az ebédlőasztalokon aludtak, azabroszokba takarózva, melyeket legfeljebbkétszer cseréltek ki az út során. Florentino Arizamajdnem az egész éjszakát ébren töltötte,Fermina Daza hangját vélve hallani a folyó felettszálló hűs szellőben, az ő emlékével táplálva amagányát, az ő éneklését képzelve bele a gőzöslélegzésébe, ahogy fújtatva cammogott asötétben, mint egy nagy testű állat, míg fel nemtűntek a láthatáron az első rózsaszín csíkok, ésaz új nap hirtelen szétömlő világossága el nemárasztotta a kihalt legelőket és a páraködbeburkolózó mocsarakat. Ilyenkor azt mondtamagában, hogy ez az utazás az anyjabölcsességének újabb bizo-' nyítéka, és úgyérezte, mégiscsak lesz hozzá ereje, hogy túlélje afeledést.A folyó azonban csak az első három napon át voltjól hajózható, aztán a váratlanul felbukkanó

homokpadok és alattomos sodrások közt a gőzösegyre nehezebben küzdötte előre magát. A vízörvényessé vált, és mindjobban összeszűkült akétoldalt tornyosuló óriás fák sűrű rengetegében,melyből csak egy-egy szalmatetős kunyhóbukkant elő olykor, és mellette néhány farakás,tűzifának a gőzhajók számára. A papagájokrikácsolása és a láthatatlan majmok sikítozásamintha még inkább átforrósította volna a délihőséget. Éjszakára viszont mindig kikötöttekvalahol, és az utasok számára a puszta lét iselviselhetetlenné vált. A hőségen és szúnyogokonkívül a hajókorlátra száradni kiakasztott sózotthúsdarabok bűzét is el kellett viselni. Az utasoktöbbsége, különösen az európaiak, otthagyták arothasztókamrát, amely a kabinjuk volt, egészéjjel fel-alá járkáltak a fedélzeten, és csapkodtákaz ezerféle-fajta férget, ugyanazzal a törülközővel,amivel a patakokban folyó verítéket törölgettékmagukról, és holtfáradtan, a csípésektől feldagadttesttel köszöntötték a felkelő napot.Ráadásul abban az évben a liberálisok és akonzervatívok közt szüntelenül fel-fellobbanópolgárháborúnak egy újabb epizódja tört ki, és akapitány nagyon szigorú óvintézkedéseketfoganatosított a hajó belső rendje és az utasokbiztonsága érdekében. Hogy elkerülje azesetleges félreértéseket és provokációkat,betiltotta az akkori idők legkedveltebb útiszórakozását: a parton sütkérező kajmánokravaló lövöldözést. Később pedig, amikor valami

szóváltás következtében az utasok egy csoportjakét pártra szakadt, minden utast felszólított, hogyszolgáltassa be a fegyverét, és a becsületszavátadta, hogy az út végén visszakapják. Nem tettkivételt a brit nagykövettel sem, aki az indulástkövető nap reggelén vadászruhában jelent meg afedélzeten, egy precíziós karabéllyal és egykétcsövű, tigrisölő puskával a vállán. Aztán újabbés még drasztikusabb rendszabályok jöttek,amikor Tenerife kikötőjén túl egy másikgőzhajóval találkoztak, melynek fedélzetén sárgazászló lobogott, annak jeléül, hogy a hajónjárvány tört ki. A kapitánynak nem sikerültmegtudnia semmi közelebbit, mert a másik gőzösnem válaszolt a jelzéseire. De még aznaptalálkoztak egy másikkal, amely szarvasmarhákatszállított Jamaicába, és az tudatta velük, hogy asárga zászlóval fellobogózott gőzhajón két kolerásbeteg van, és hogy a folyó előttük lévő szakaszántombol a járvány. A kapitány ekkor elrendelte,hogy a hajót senki sem hagyhatja el, és nemcsaka további kikötőkben nem, hanem azokon anéptelen folyóparti részeken sem, aholberakodják a tűzifát. Így aztán az út hátralévőrészén, mely még hat napig tartott, az utasokegyre inkább felvették a börtönszokásokat. Ilyenvolt például annak a holland pornográfképeslap-kötegnek az ártalmas nézegetése, melykézről kézre járt, és senki se sejtette, hogyhonnan került elő, holott a folyó veteránjai köztegy se volt, aki ne tudta volna, hogy a köteg csak

egy szerény kis mintakollekció a kapitánylegendás hírű gyűjteményéből. De aztán már ez akilátástalan szórakozás' is csak az unalmatnövelte.Florentino Ariza azzal az ásványi türelemmelviselte az út megpróbáltatásait, mellyel márannyiszor elkeserítette az anyját éskétségbeesésbe kergette a barátait. Senkivel semelegyedett szóba. Naphosszat ült a korlát mellett,és nézte a parton sütkérező kajmánokat, amintmozdulatlanul várják, hogy tátott szájukbaberepüljön egy óvatlan pillangó; nézte amocsarakból felröppenő gémcsapatokat, ahogyriadtan menekülnek, a tengeriteheneket, melyeknagy anyai mellükkel a kicsinyeiket szoptatták, ésasszonyos sírásukkal ámulatba ejtették azutasokat. Egy nap leforgása alatt három emberitest úszott el a szeme előtt a folyó hullámain,felpuffadva, zölden, és keselyűkkel elborítva.Előbb két férfitest, az egyiknek nem volt feje,aztán egy egészen apró kislány, akinekmedúzafürtjei kígyózva lebegtek a hajó lapátjaitólfölkavart vízen. Sosem tudta meg, mert sosemlehetett tudni, hogy a kolera vagy a háborúáldozatai voltak-e, de az orrába csapó bűzFermina Daza emlékét is átjárta benne.És végig az úton, bármi történt, jó vagy rossz, aző emlékéhez fűződött. Esténként, amikor kikötötta hajó, és az utasok többsége vigasztalanulkószált a fedélzeten, ő újra átolvasta vagy inkábbmár felmondta magában a képes füzetek

tartalmát az ebédlő karbidlámpája alatt, mertéjszaka csak az az egy égett a hajón, és a mároly sokszor olvasott drámák most úgy nyertékvissza eredeti varázsukat, hogy a képzeletbeliszereplőket a saját valóságos ismerőseivelhelyettesítette be, és a reménytelen szerelmekhőseinek szerepét saját magára és FerminaDazára osztotta ki. Más éjszakákon kétségbeesettleveleket írt hozzá, aztán a széttépett levelekfecnijeit a szüntelenül a lány felé iramló habokbaszórta. Így élte túl a legnehezebb órákat, hol egyfélénk herceg vagy egy szerelméért vívó lovagmezében, hol pedig a saját, hoppon maradtvőlegényi, leforrázott bőrében, amíg föl nemtámadtak az első szellők: akkor kiült egy fedélzetikarosszékbe, és elszunnyadt.Egy éjjel a szokásosnál korábban hagyta abba azolvasást, és tűnődve ballagott a vécé felé, amikora kihalt ebédlőben hirtelen kinyílt mellette egyajtó, egy sólyomkéz az ingujjánál fogvamegragadta, és berántotta egy kabinba. Csakannyi ideje volt, hogy megérezze a sötétben egymeztelen nő kortalan testét, mely melegverítékben fürdött és vadul zihált, aztán a nőmáris rálökte hanyatt az ágyra, kicsatolta az övjét,kigombolta a sliccét, majd széttárt combokkalfelpattant rá, és dicstelenül megfosztotta aszüzességétől. Mindketten haldokolva zuhantakbele egy feneketlen szakadékba, melybentengerigák-szag terjengett. Aztán a nő egypillanatig levegő után kapkodva feküdt el rajta,

majd megsemmisült a sötétben.- Most pedig menjen, és felejtse el - mondtaFlorentino Arizának. - Semmi se történt köztünk.A rajtaütés olyan villámgyors volt és olyandiadalmas, hogy nem lehetett az őrület hirtelenrohamának tulajdonítani, melyet netán a tétlenségszült volna, hanem nyilvánvaló volt, hogy egy jólátgondolt és minden részletében kidolgozott tervsikeres megvalósítása. Ettől a hízelgőbizonyosságtól még inkább gyötörte a kíváncsiságFlorentino Arizát, aki a gyönyör tetőpontján egyolyan felfedezést tett, ami hihetetlennek látszott,és nem is hitte el igazán: hogy Fermina Dazaképzeletbeli szerelmét fel lehet cserélni egyevilági szenvedéllyel. De azért mindent elkövetett,hogy felderítse megerőszakolójának és szerelmitanítónőjének kilétét: hátha az ő párducösztöneimégiscsak kigyógyítják a bajából. De nem sikerültfelderítenie. Sőt, minél tovább nyomozott, annálinkább úgy érezte, hogy eltávolodott azigazságtól.A roham az utolsó kabinban zajlott le, de ebbőlegy belső ajtó nyílott az utolsóelőttibe, úgyhogy akét kabin afféle négyágyas családi lakosztály volt.Két fiatal nő lakott benne, meg egy jóval idősebb,de szemrevaló nő, és egy pár hónaposcsecsemő. Barranco de Lobában szálltak be,abban a kikötőben, ahol a mompoxi teherárut ésutasokat vették fel, mivel a város a rossz partiviszonyok miatt kiesett a gőzhajók útvonalából, ésFlorentino Ariza csak azért figyelt föl rájuk, mert

az alvó csecsemőt egy nagy kalitkában hozták föla hajóra.Úgy voltak öltözve, mintha valami divatosóceánjárón utaznának, fardagályosselyemszoknyákban, csipkés nyakfodrokban ésművirágokkal díszített, széles karimájúkalapokban, és a két fiatalabbik napjábantöbbször is tetőtől talpig átöltözött, így aztán úgyhatottak, mintha a maguk külön tavasza vennékörül őket, mialatt a többi utas fulladozott ahőségben. Mindhárman nagy kézügyességgelbántak a napernyőkkel és a tollas legyezőkkel, deaz akkori idők mompoxi hölgyeinekkifürkészhetetlen szándékai szerint. FlorentinoAriza még azt sem tudta megállapítani, hogy mimódon tartoznak össze, bár annyi bizonyos volt,hogy rokonok. Először azt gondolta, hogy azidősebbik talán az anyja a másik kettőnek, deaztán rájött, hogy ahhoz nem elég idős, azonkívülfélgyászban van, a másik kettő viszont nem. Nemtudta elképzelni, hogy bármelyikük is meg mertevolna tenni, amit megtett, mialatt a másik kettő aszomszédos ágyakban aludt, így hát az volt azegyetlen ésszerű feltevés, hogy aki tette,kihasznált egy véletlenül vagy talán nem isvéletlenül felszabadult kis időt, amíg egyedülmaradt a kabinban. Észrevette, hogy ketten kintszoktak hűsölni a fedélzeten késő éjszakáig,miközben a harmadik a, kabinban marad agyerekkel, de egy este, amikor még aszokásosnál is melegebb volt, mind a hárman

kijöttek, és hozták a géztakaróval leborítottvesszőkalitkában alvó csecsemőt is.Noha a nyomok így összekuszálódtak, FlorentinoAriza gyorsan kizárta azt a lehetőséget, hogy azidősebb nő volt a támadója, aztán nyomban alegfiatalabbat is elvetette, aki pedig a legszebb ésa legkihívóbb volt köztük. Semmi nem indokolta,hogy kizárja ezt a két lehetőséget, de addigfigyelte mindhármójukat megszállottan, amígvégül valóságnak hitte azt a mélységes vágyát,hogy bárcsak a kalitkás csecsemő anyja lett volnaa villámszeretkezés másik résztvevője. Ez azelképzelés annyira elbűvölte, hogy már-mártöbbet gondolt őrá, mint Fermina Dazára, és nemakarta észrevenni, hogy az a fiatal anyaszemlátomást csak a gyermekének él. Legfeljebbhuszonöt éves lehetett, karcsú volt ésaranyszőke, olyan portugál szemhéjakkal,melyektől még megközelíthetetlenebbnek látszott,és annak a gyengédségnek, amellyel a fiátelhalmozta, a morzsáival is beérte volna bármelyférfi. A reggelitől kezdve az esti lefekvésig velefoglalkozott a társalgóban, miközben a másikkettő madzsongot játszott, és amikor sikerültelaltatnia a csecsemőt, fölakasztotta valahová avesszőkalitkát, a nyitott fedélzet hűvösebbikrészén. De miközben a csecsemő aludt, azalatt isvele foglalkozott: ringatta a kalitkát, mátkadalokatdúdolt, és közben a gondolatai másutt jártak, távolaz utazás gyötrelmeitől. Florentino Ariza makacsulkitartott a mellett az ábrándja mellett, hogy

előbb-utóbb, ha csak egy mozdulattal is, deelárulja magát. A batisztblúzán nyugvó medalionmozgásából még lélegzésének ritmusváltozásaitis érzékelte, leplezetlenül nézve őt a könyv fölött,amit úgy tartott a kezében, mintha olvasna, ésmég azt a tüntető szemtelenséget is elkövette,hogy az ebédlőben átült egy másik helyre, hogyszemben lehessen vele. De annak, hogy ő volnaa titok másik felének letéteményese, a legapróbbjelét sem látta. Az egyetlen, ami FlorentinoArizának megmaradt belőle, mivel fiatalabbikútitársnője egyszer utánaszólt, a pusztakeresztneve volt: Rosalba.A nyolcadik napon a gőzös egy keskeny ésörvényes folyószakaszon küzdötte előre magát,nagy márvány sziklafalak között, és ebéd utánmegérkezett Puerto Naréba. Ott kellett kiszállniukazoknak az utasoknak, akik Antioquia tartománybelsejébe igyekeztek, mely az új polgárháborúegyik legnagyobb tűzfészke volt. A kikötő fél tucatpálmakunyhóból és egy deszkából épültbádogtetős bodegából állt, és mezítlábas, rosszulfelfegyverzett katonák őrizték, mert az a hír járta,hogy a felkelők a hajók kifosztására készülnek. Akunyhók mögött a folyót szegélyező irdatlansziklatömbök egyik égbe nyúló foka állt, melynekmeredek oldalába egy vaskorláttal védett párkányvolt vágva. Aznap éjjel senki sem aludt nyugodtana hajón, de a támadás nem következett be, és akikötő reggelre vasárnapi búcsúvá változott,pálmamag amuletteket és szerelmi bájitalokat

áruló indiánokkal meg a láncba kötöttöszvérekkel, melyek útra készen álltak, hogyaztán hat napon át kaptassanak fölfelé, a belsőCordillera orchideás erdeiig.Florentino Ariza elmerülten nézte, ahogy a négerrakodómunkások lehordják az árut, ahogy a kínaiporcelánt tartalmazó ládák, az envigadóihajadonoknak szánt hangversenyzongorákelhagyják a hajót, és csak az utolsó pillanatbanvette észre, hogy a távozó utasok közt ott vanRosalba csoportja is. Akkor pillantotta meg őket,amikor már fenn ültek az öszvérek hátán,féloldalasan, amazoncsizmában és egyenlítőiszínekben tarkálló napernyőikkel, és akkormegtette azt a lépést, amire az előző napokbannem volt mersze: felemelte a kezét, és odaintettRosalbának egy utolsó istenhozzádot, mire minda hárman visszaintettek, méghozzá olyankedvesen, hogy Florentino Arizának még jobbanfájt a szíve, amiért csak most szedte össze abátorságát. Látta, amint a bodega háta mögékanyarodnak, mögöttük az útiládákat,kalapdobozokat és a gyerek kalitkáját cipelőöszvérek, aztán egy idő múlva újra felbukkantak,immár felfelé kapaszkodva a szakadék szélén,mint egy sor teherhordó hangya, és eltűntek azéletéből. Akkor úgy érezte, egészen egyedülmaradt a világon, és Fermina Daza emléke, melyaz elmúlt napokban ugrásra készen lapult,egyetlen halálos csapással leterítette.Tudta, hogy az esküvőt annak a hétnek a

szombatján fogják megtartani hatalmas pompaközepette, és hogy neki, akinél jobban senki seszerette Fermina Dazát addig a pillanatig és azontúl is mindhalálig, még arra sincs joga, hogymeghaljon érte. A féltékenység, amit addigsírásba fojtott, elhatalmasodott rajta. Arra kérteIstent, sújtsa agyon az égi igazságszolgáltatásvilláma Fermina Dazát abban a pillanatban,amikor esküre nyitja a száját, hogy szerelmet ésengedelmességet fogadjon annak az embernek,aki csak azért veszi el, hogy a világ előttpompázzon vele, és kéjes diadallal látta magaelőtt a menyasszonyt, aki vagy az övé, vagy senkimásé, amint hanyatt elterülve fekszik a katedráliskőkockáin, narancsvirág-koszorúját belepi a haláldere, és fátylának habos zuhataga szétterül afőoltár elé temetett tizennégy püspök márványsíremlékén. De amint beteljesült a bosszúja, márbánta is, hogy ilyen gonosz volt, és akkor lelkiszemei előtt Fermina Daza újra lélegezni kezdett,felkelt a kőről, őiránta közömbösen, de élve, mertelképzelhetetlen volt, hogy nélküle továbblétezhet a világ. Újra álmatlanul töltötte azéjszakákat, és ha néha leült az asztalhoz,csipegetni egykét falatot, azért tette, merteljátszott a gondolattal, hogy Fermina Daza is ottül az asztalnál, vagy ellenkezőleg: mert nemtartotta rá méltónak Fermina Dazát, hogy miattane egyék. Olykor-olykor azzal a gondolattalvigasztalta magát, hogy az esküvő vagy inkább anászút lázas éjszakáinak mámorában Fermina

Daza minden bizonnyal kénytelen leszelszenvedni egy olyan pillanatot, talán csak egyet,de egyet biztosan, amikor majd megjelenik előttea megcsúfolt, megalázott, szembeköpött vőlegénykísértete, és megkeseríti a boldogságát.Az út végállomására, Caracolí kikötőjébe valómegérkezésük előestéjén a kapitány megtartottaa hagyományos búcsúünnepséget, a legénységtagjaiból álló fúvószenekarral és a parancsnokihídon rendezett színes tűzijátékkal.Nagy-Britannia nagykövete példás sztoicizmussalélte túl az odisszeát, puskavég helyettlencsevégre kapva az állatokat, és nem volt olyaneste, hogy ne szmokingban jelent volna meg avacsoránál. De a búcsúesten a MacTavish klánskót szoknyájában jelent meg, fújta a skót dudát,ahogy csak bírta, és bárkit, aki akarta, megtanította skót táncokra, és hajnal felé úgy kellettbevonszolni a kabinjába. Florentino Ariza afájdalomtól letaglózva a fedélzet legtávolabbizugában húzódott meg, hogy a mulatságnak hírétse hallja, és hogy elviselje a csontjait vacogtatóhidegrázást, magára vette Lotario Thuguttélikabátját. Aznap hajnalban, öt órakor, úgyébredt fel, mint egy halálraítélt a kivégzésénekhajnalán, és azt az egész szombati napot azzaltöltötte, hogy percről percre elképzelte FerminaDaza esküvőjének minden egyes mozzanatát.)Amikor aztán hazaérkezett, rájött, hogyeltévesztette a dátumot, és hogy mindenmásképpen történt, mint ahogy képzelte; annyí

humorérzék azért maradt benne, hogy jótnevessen a saját agyrémein.De akárhogy is volt, az a szombat az őpassiójának napja volt, és szenvedése egy újabblázrohammal érte el tetőfokát, abban apillanatban, amikor úgy gondolta, hogy az ifjú páregy rejtett ajtón át most illan el a lakodalomból,hogy átadja magát a nászéjszakagyönyörűségeinek. Valaki, aki észrevette, hogyrázza a hideg, szólt a kapitánynak, mire az ahajóorvossal együtt otthagyta a mulatságot, arragyanakodva, hogy talán kolerás, és az orvos abiztonság kedvéért egy jó adag brómos altatótadott be neki, és bezárta a karanténkabinba. Demásnap reggelre, amikor feltűntek előttükCaracolí sziklái, elmúlt a láza, és úgy éreztemagát, mintha kicserélték volna, mert amíg azaltatótól elkábulva és elernyedve feküdt azágyban, úgy döntött, hogy fényes távírdászikarrierje egyszer és mindenkorra le van szarva,így hát ki se száll a hajóból, hanem szépenvisszatér vele a jó öreg Ablakok utcájába.Nem volt nehéz elérnie, hogy visszavigyék, annakfejében, hogy átengedte a kabinját Viktóriakirálynő képviselőjének. A kapitány megpróbáltalebeszélni a visszautazásról, mégpedig azzal azérvvel, hogy a távírdászat a jövő tudománya.Olyannyira, mondta, hogy a hajókon is létreakarják hozni a távírószolgálatot. De FlorentinoAriza minden érvvel szemben hajthatatlan volt, ésvégül a kapitány belement, hogy hazavigye, de

nem az átengedett kabin miatt, hanem azért, merttisztában volt vele, hogy milyen szálak fűzik aKarib-partvidéki Folyami Hajózási Társasághoz.A visszaút, lefelé a folyón, hat napig sem tartott,és Florentino Ariza attól kezdve, hogy az utolsóhajnalon beértek a Mercedes lagúnába ésmegpillantotta a halászladikok szétszórt fényeit,ahogy fel-alá táncoltak a gőzhajó mögöttihullámverésben, újra otthon érezte magát. Mégsötét volt, amikor kikötöttek az Elveszett Gyermeköblében, mely a folyami gőzösök végállomásavolt, kilenc mérföldre a nagy tengeröböltől, mielőtta régi spanyol csatornát kikotorták és újra átadtáka forgalomnak. Az utasoknak reggel hatig várniukkellett, amíg megjönnek a bércsónakok, melyektovábbviszik őket a városi kikötőbe. FlorentinoAriza olyan türelmetlen volt, hogy jóval korábbanelvitette magát a postahajón, melynekszemélyzete kollégának tekintette. Mielőtt kiszállta hajóból, nem tudott ellenállni a kísértésnek, ésvégrehajtott egy jelképes cselekedetet: behajítottaa vízbe a hálógyékényét, és nézte, amint aláthatatlan halászok fáklyái közt tovaúszik a vízen,aztán elhagyja a lagúnát, és belevész azóceánba. Biztos volt benne, hogy többé nem leszrá szüksége. Soha többé, mert nem fogjaelhagyni Fermina Daza városát.A városi kikötő öble olyan volt abban a hajnaliórában, mint egy tó. A vízen lebegő párafelhőfölött Florentino Ariza megpillantotta aszékesegyház kupoláját, melyet aranyszínűre

festett az első napsugár, látta a háztetőkgalambdúcait, és azokból meg tudta állapítani,hogy hol van Casalduero márki palotájánakbalkonja, amely mögött, úgy képzelte, ott alszikjóllakott férje vállára hajtott fejjel az a nő, akitönkretette az életét.Erre a gondolatra belehasított a fájdalom, de nemigyekezett elfojtani, sőt: élvezte a fájdalmát. A napmár kezdett melegen sütni, amikor a postacsónakátfurakodott a lehorgonyzott vitorlás bárkáklabirintusán, ahol a városi piacról odaszállóezerféle szag a poshadó parti víz kigőzölgésévelösszekeveredve egyetlen hatalmas, mindentelborító bűzzé egyesült. Nemrég kötött ki ariohachai sóner,,ús a hordárok csapata, derékigvízben, leemelte az utasokat a fedélzetről, éskivitte őket a partra. Florentino Ariza elsőnekugrott ki a postacsónakból, és már nem a kikötőbűzét érezte, hanem Fermina Dazaösszetéveszthetetlen illatát, mely belengte avárost. Mindennek Fermina Daza-szaga volt.Nem ment vissza a távírdába. Úgy látszott, hogyaz égvilágon nem érdeklf semmi más, csak afüzetes szerelmi regények és a NépszerűKönyvek sorozatának kötetei, melyeket az anyjatovábbra is megvett neki, és melyeket afüggőágyán fekve annyiszor elolvasott, hogyvégül már kívülről tudta őket. A hegedűjét nem isvette elő. Közelebbi barátait újra megkereste, ésolykor elment velük biliárdozni, vagy kiültekvalamelyik kávéházi teraszra a Székesegyház

terének árkádjai alatt, de a szombatitáncmulatságokra nem ment el többé: FerminaDaza nélkül nem értek semmit.Még azon a reggelen, amikor a megszakítottutazásáról visszatért, megtudta, hogy FerminaDaza Európában van nászúton, és zavarodottszíve biztosra vette, hogy ott marad Európában,ha tán nem is örökre, de mindenesetre hosszúévekig. Ebből a meggyőződésből született megbenne az első remény, hogy talán mégiscsaksikerül elfelejtenie őt. Eszébe jutott Rosalba, ésannál fájdalmasabb lett az emléke, minél inkábbelhalványult Fermina Diza képe. Ebben az időbennövesztett kackiás bajuszt, amit aztán életevégéig viselt, és amitől megváltozott azegyénisége, és ekkoriban történt az is, hogy aszerelmi behelyettesítés eszméje új utakravezette. Fermina Daza illata lassan megritkult ésszétfoszlott körülötte, és végül már csak a fehérgardéniákban maradt meg.Még elhagyatottan tengette az életét, nem tudván,hogyan tovább, amikor az egyik éppen elérte avárost, és Nazaretné, a híres özvegyasszonyrémülten futott át hozzájuk, mert Ricardo GaitánObeso tábornok felkelőcsapatának ágyútüzébenbelövést kapott a háza. Tránsito Ariza kapott azalkalmon, és a fia hálószobájában helyezte el azözvegyet, azzal a kifogással, hogy az övébennincs hely, de valójában abban reménykedett,hogy egy újabb szerelem majd kigyógyítja a fiátabból, ami az életét rágja. Florentino Ariza azóta,

hogy Rosalba a gőzhajó kabinjában elvette aszüzességét, újra csak szűzies életet élt, éstermészetesnek tartotta, hogy a bajba jutottözvegyasszonynak átengedje az ágyát azzal,hogy ő meg átfekszik a függőágyba. De azözvegy másképp döntött. Leült az ágy szélére,melyen Florentino Ariza még tanácstalanul feküdt,és elkezdte mondani, hogy milyen mérhetetlenülfájlalja három éve meghalt férjének elvesztését,és miközben beszélt, sorra levetette és nagyívben széthajigálta az özvegyi fátylakat, úgyhogymég a jegygyűrű is lekerült róla. Levetetteüveggyöngyökkel szegett taftblúzát, és odadobtaa szoba sarkában álló karosszékre, kibújt apruszlikjából, és maga mögé hajította az ágy túlsóvégére, egy mozdulattal lerántotta magáról földigérő szoknyáját és vele együtt a fodrosalsószoknyát, a szatén harisnyatartót és agyászfekete selyemharisnyát, és szétszórta őket apadlón, úgyhogy gyászának utolsó cafatai azegész szobát elborították. Mindezt olyanlendülettel és olyan jól kiszámított szünetekkelhajtotta végre, hogy úgy tűnt, mintha az ostromlócsapatok az ő mozdulatait üdvözölnék egy-egydíszlövéssel, melybe beleremegnek a falak.Amikor a fűzőre került sor, Florentino Arizaodanyúlt, hogy segítsen kikapcsolni, de ő gyors ésügyes mozdulatokkal megelőzte, mert öt éven áttartó hitvesi odaadása során megtanulta, hogyjobb, ha a szeretkezés minden előkészületétönállóan végzi, az előjátékkal egyetemben: rajta

ugyan senki fia ne segítsen. Végül levetettecsipkés bugyogóját, egy úszóbajnoknővillámgyors kallójával csúsztatva le a lábán, ésmár csak a puszta bőre volt rajta.Huszonnyolc éves volt, és háromszor szült, deteste érintetlenül őrizte lánykori meztelenségénekszédületét. Florentino Ariza képtelen volt felfogni,hogy az a vezeklőruha hogyan tudta úgy elrejteniennek a szilaj kancának a hevüléseit, aki lázbanfuldokolva vetkőztette le őt, ahogy a férjévelsohasem tehette, nehogy az feslett nőszemélynekhiggye, és aki egyetlen rohammal próbáltajóllakatni a gyász vasszigorában kiéheztetetttestét, ötévi hitvesi hűség ügyetlenségével ésártatlanságával. Attól a boldog órától fogva, hogyaz anyja világra hozta, mindeddig az éjszakáigmég csak egy ágyban sem feküdt senkiemberfiával, a halott urán kívül.Nem követte el azt az ízléstelenséget, hogylelkifurdalása legyen. Sőt: mivel a háztetők fölöttelsüvítő fényes rakéták miatt nem tudtak aludni,hajnalig sorolta az ura erényeit, és csak azt azegy hűtlenséget rótta fel neki, hogy nélküle menta másvilágra, de vigasztalta az a tudat, hogy azura sohase volt annyira az övé, mint azóta, hogyott fekszik a tizenkét darab, három hüvelykhosszú szöggel leszögezett koporsóban, kétméterrel a föld alatt.- Boldog vagyok - mondta -, mert most legalábbúgy van, távol otthonról, hogy tudom, hol van.Aznap éjjel egyszer s mindenkorra levetette a

gyászát, átugorva a szürke virágos blúzokutálatos időszakát, élete megtelt szerelmesdalokkal, pillangó- meg papagájmintás tarka éskihívó ruhákkal, és annak adta a testét, aki csakakarta. Miután Gaitán Obeso tábornok ostromlócsapatait hatvanhárom napi ellenállás utánvisszaverték, az özvegy újjáépítette szétlőtt házát,és a tengerre néző oldalán egy szép terasztnyittatott a parti szirtek fölé, ahová a viharosnapokon sisteregve csaptak föl a hullámok. Ezvolt az ő szerelmi fészke - ahogy a legkomolyabbhangon maga nevezte -, ahol csak azt fogadta,aki tetszett neki, akkor, amikor és úgy, ahogy akedve tartotta, és senkitől nem kért egy fillért se,mert úgy gondolta, hogy nem ő teszi a.szívességet, hanem a férfiak teszik neki. Nagyonritkán fogadott el ajándékot, de arany ékszer nemlehetett, és olyan ügyesen intézte a dolgait, hogysenki se tudott volna rábizonyítani semmikivetnivalót. Csak egyszer fordult elő, hogymajdnem kitört miatta a közbotrány, amikorelterjedt az a mendemonda, hogy Dante de Lunaérsek nem tévedésből ette meg azt az egy tányérgombát, amibe belehalt, hanem szántszándékkal,mert az özvegy megfenyegette, hogy szívenszúrja magát, ha tovább ostromolja szentségtörőajánlataival. Senki nem kérdezte meg tőle, hogyigaz-e, amit beszélnek, ő maga is hallgatott, és azéletmódján sem változtatott. Ő volt, ahogynevetve mondani szokta, az egyetlen szabad nőaz egész tartományban.

Özvegy Nazaretné soha, még a legelfoglaltabbnapjaiban sem mulasztott el egyetlen találkátsem, amit Florentino Arizával beszélt meg, éssosem tett úgy, mintha szeretné, sem úgy, minthaszerelmet várna, bár mindig remélte, hogymégiscsak van köztük valami, ami olyan, mint aszerelem, csak éppen nincsenek rajta a szerelemnyűgei. Időnként Florentino Ariza ment el hozzá,és akkor boldogan áztatták magukat a terasztelöntő sós tajtékban, elnézve, ahogy a tengerláthatárán felvirrad a világ hajnala. FlorentinoAriza minden ügyességét összeszedte, hogymegtanítsa az özvegyet azokra a - furfangokra,melyeket a garniszálló falának lyukain át lesett ela pároktól, valamint azokra az elméletiformulákra, melyekről Lotario Thugut szónokolt akocsmaasztal mellett. Addig puhította, amíg azözvegy megengedte, hogy nézze őt, mialattszeretkeznek, sőt, abba is belement, hogy ahagyományos hittérítő-pozícióból áttérjenek avízibiciklisre, a nyárson sült csirkésre, a felnégyeltangyalosra, és kis híján a nyakukat törték, amikora függőágy tartókötele leszakadt egy hasonlójellegű próbálkozásuk során. De az oktatás nemfogott rajta. Mert igaz, hogy vakmerő szerelmibűvészinasnak bizonyult, de az irányítottbujálkodáshoz nem volt tehetsége. Sohasemérezte meg az ágy nyugalmi időszakainakvarázsát, egyetlen ihletett pillanata sem volt,gyönyörei rosszkor jöttek, és csak a bőrén futottakát: egy kis borzongás, és kész. Florentino Ariza

sokáig abban a tévhitben élt, hogy ő az egyetlen,az asszony meg hagyta, hadd higgye, de egyszer,balszerencséjére, álmában beszélt. Ahogyhallgatta az alvó nőt, Florentino Ariza darabróldarabra összeillesztette álmainak hajótérképét, ésbehatolt titkos életének megannyi szigete közé.Így tudta meg, hogy az asszony nem akarfeleségül menni hozzá, de óriási és életre szólóhálát érez iránta, amiért megrontotta. Ezt sokszormeg is mondta neki.- Imádlak, mert kurvát csináltál belőlem.Ha nem is így szó szerint, de igaza volt.Florentino Ariza egy szokványos házasságszüzességétől fosztotta meg, amely ártalmasabbvolt, mint az eredendő szüzesség vagy az özvegyiönmegtartóztatás. Megtanította rá, hogy semmisem erkölcstelen, ami az ágyban történik, ha arrajó, hogy fenntartsa a szerelmet. És még valamire,ami attól kezdve az életelve lett: meggyőzte arról,hogy az ember a maga kiszámolthomokszemeivel jön a világra, és azok a szemek,amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt,szándékosan vagy kényszerűségből nem használfel belőlük, örökre elvesznek. Az már az asszonyérdeme volt, hogy a példát szó szerint vette.Florentino Ariza, aki azt hitte, hogy mindenkimásnál jobban ismeri, azt azért sehogy semértette, mitől olyan kapós ez a gyermetegszerelmű nő, aki ráadásul egyfolytában a halottura miatt siránkozik az ágyban. Az egyetlenmagyarázat, ami az eszébe jutott, és amit senki

se tudott megcáfolni, az volt, hogy özvegyNazaretné gyengédséggel kárpótolja a férfiakatharcmodorának fogyatékosságaiért. Lassan,ahogy az özvegy egyre inkább bővítette avadászterületét, Flo rentino Ariza meg a magáénportyázott tovább, hogy régi keserveire másmegtört szívekben találjon enyhülést, megritkultaka találkozásaik, és végül fájdalom nélkülelfelejtették egymást.Ez volt Florentino Ariza első ágybéli szerelme. Deahelyett hogy tartós kapcsolat alakult volna kibelőle, ahogy azt az anyja remélte, mindkettenugródeszkának használták fel, hogy ebből vessékbele magukat az életbe. Florentino Ariza olyanmódszereket dolgozott ki, amilyeneket ki selehetett volna nézni egy ilyen hallgatag és nyápicalakból, aki ráadásul úgy öltözködött, mint egyletűnt időkből itt maradt öregúr. De volt két előnyea többi férfival szemben. Az egyik a jó szeme volt,mely akár a tömeg kellős közepén is nyomban éstévedhetetlenül észrevette, hogy melyik nőkapható, de még így is csak óvatosan közelítettemeg, mert érezte, hogy nincs a világonszégyenletesebb és megalázóbb dolog, mint avisszautasítás. A másik előnye az volt, hogy a nőkazonnal felismerték benne az éhes szerelmivándort, a kivertkutya-ábrázatú utcai kéregetőt, ésez nyomban levette őket a lábukról, nem kérteksemmit, és nem vártak semmit, csak a lelkimegnyugvást, hogy megtették vele a jócselekedetet. Ezek voltak Florentino Ariza

egyedüli fegyverei, és történelmi jelentőségűcsatákat vívott velük, melyeket a legnagyobbtitokban tartott, de egy közjegyzőakkurátusságával mindet följegyezte egy rejtjelesfüzetbe, mely sokatmondó címével kirítt a többiközül: Nők. Az első bejegyzés özvegyNazareméról szólt. Ötven évvel később, amikorFermina Daza kiszabadult megszenteltrabságából, körülbelül huszonöt füzete volt,hatszázhuszonkét tartósabb kapcsolat adataival,de kimaradt belőlük az a számtalan futó kaland,ami egy irgalmas bejegyzésre sem volt méltó.Amikor már fél éve dúlt a vad szenvedély közte ésaz özvegyasszony között, maga Florentino Arizais meg volt győződve arról, hogy sikerült túlélnie aFermina Daza által okozott kínokat. És eztnemcsak gondolta, hanem többször meg isbeszélte Tránsito Arizával, az alatt a majdnem kétév alatt, amíg a nászút tartott, és ebben a hitbenélt, élvezve a visszanyert korlátlan szabadságot,egészen addig a vasárnapig, amikor rosszcsillaga hirtelen elé nem vezette Fermina Dazát,mégpedig úgy, hogy a szíve nem is jelezte előre:a nagymiséről jött ki a férje karján, és új világavalósággal körülostromolta hízelgésével éskíváncsiskodásával. Ugyanazok az előkelőhölgyek, akik eleinte lenézték és megmosolyogtákaz alulról jött lányt, akinek nincs neve, mostmindent elkövettek, hogy érezze: befogadták, őpedig a kedvességével elbűvölte őket. Olyanfesztelenül mozgott nagyvilági

úriasszony-szerepében, hogy Florentino Ariza egypillanatig nem akart hinni a szemének: csakugyanőt látja-e. Mintha kicserélték volna: felnőttesnyugalma, magas sarkú cipője, fátylas kalapja,amit valami színes, keleti madár tolla díszített,minden más volt rajta, és mégis olyantermészetes, mintha mindig is ez lett volna az ővilága. Szebb volt és fiatalabb, mint valaha, deolyan visszahódíthatatlan is, mint még soha, éshogy miért, azt Florentino Ariza csak akkor értettemeg, amikor megpillantotta a selyemtunika alattdomborodó hasát: a hatodik hónapban volt. De alegmegrendítőbb mégis az volt számára, hogymilyen remek pár Fermina Daza meg a férje, éshogy milyen könnyedén kezelik a világot, minthamagasan a valóság zátonyai fölött lebegnének.Florentino Ariza se haragot, se féltékenységetnem érzett, csak mélységes megvetést önmagairánt. Szegénynek, csúnyának, alantasnak éreztemagát, olyan férfinak, aki nemcsak FerminaDazához nem méltó, hanem a világ egyetlennőjéhez sem.Így hát visszajött. Méghozzá úgy, hogy nem voltoka megbánni sorsdöntő választását. Sőt, egyrekevesebb oka volt rá, különösen azután, hogyátvészelte az első évek megpróbáltatásait. És ezannál is nagyobb szó volt az ő esetében, mivel agyermeki tudatlanság ködében jutott el anászéjszakájáig. Bár amikor Hildebrandáékházában vendégeskedett, egy kicsit azért mároszlott ez a köd. Valleduparban végre megértette,

hogy a kakasok miért kergetik a tyúkokat,végignézte a szamarak brutális szertartását, látta,hogyan születnek a borjak, és hallotta, amintunokanővérei a legtermészetesebb hangonbeszélnek róla, hogy a családban melyek azok aházaspárok, akik még mindig csinálják, és melyekazok, akik már nem, és mióta nem, és miért nem,holott együtt élnek. Akkor ismerkedett meg amagányos szerelmi örömökkel, és az a furcsaérzése volt, hogy olyasmit fedez fel, amit azösztönei már kezdettől fogva tudtak; először azágyban, a párnába fojtva lélegzetét, nehogymeghallja az a fél tucat unokanővére, aki rajtakívül még a hálószobában volt, aztán két kézzel, afürdőkamra padlóján elnyúlva, kibontott hajjal,ugyanott, ahol az első ócska bagókat szívta.Mindig lelkifurdalással csinálta - ettől alelkifurdalástól csak férjes asszony korában tudottmegszabadulni -, és mindig a legnagyobbtitokban, mialatt unokanővérei nemcsak azzalhencegtek el egymásnak, hogy kinek hányszorsikerült egy nap alatt, hanem még azzal is, hogykinek hogyan és mekkorára sikerült azorgazmusa. De e beavató rítusok varázsaellenére továbbra is abban a hitben élt, hogy aszüzesség elvesztése véres áldozati szertartás.Ezért aztán az esküvője meg a lakodalom, aszázadvég egyik legnagyobb társadalmieseménye az ő számára az iszonyat előestéjevolt. A nászéjszakától való rettegés sokkal jobbanmegviselte, mint a közfelháborodás, mely akkor

tört ki, amikor kiderült, hogy az a fiatalember,akihez fogható gavallér akkoriban nem akadt mégegy sehol, őt veszi feleségül. Amióta első ízbenkihirdették őket a székesegyház nagymiséjén,Fermina Dazát újra elárasztották a névtelenlevelek, és néhányban még azzal ismegfenyegették, hogy megölik, de ő jóformánbeléjük se pillantott, mert félni már csak egydologtól tudott: attól, hogy nemsokára meg fogjákerőszakolni. Ha nem is tudatosan, de éppen aztcsinálta, amit a névtelen levelekkel csinálni kell,egy olyan társadalmi osztállyal szemben, melyet atörténelem tréfái hozzászoktattak ahhoz, hogyfejet hajtson a kész tények előtt. Úgyhogymindazok, akik ellene voltak, az esküvő napjánakfeltartóztathatatlan közeledtével sorra mellé álltak.Fermina Daza ezt abból vette észre, hogy naprólnapra nőtt az ízületi gyulladástól és agyűlölködéstől megrokkant, szederjes arcú nőkmenete, akik egyszer csak rájöttek, hogy mindenintrikájuk hiábavaló, és értesítés nélkülmegjelentek az Evangéliumok terén, mintha csakhazajönnének, ételreceptekkel ésnászajándékokkal fölpakolva. Tránsito Arizaismerte ezt a világot, de csak most érezte a bőrénennek a világnak az irgalmatlanságát, és tudta,hogy előkelőbb ügyfelei, amint azt a nagyobbünnepek előtt egy nappal szokták tenni, most iseljönnek majd a boltjába, és megkérik, hogy ássaki a földből az agyagkorsóit, és adja nekik kölcsöna zálogba csapott ékszereiket, csak huszonnégy

órára, és külön kamat fejében. Már rég nemtörtént meg az, ami most: a korsók egészenkiürültek, hogy a sok-vezetékneves hölgyekelőjöhessenek szentélyük homályából, éstündökölhessenek a saját, kölcsönkapottékszereikkel, egy olyan fényes esküvőn, melyhezhasonló aztán a század végéig sem volt, ésmelynek az volt a betetőzése, hogy doktor RafaelNúnez volt az egyik tanú: a háromszorosköztársasági elnök, filozófus és költő, a Himnuszszövegének szerzője, ahogy azt az újabblexikonokban már akkor is olvasni lehetett.Fermina Dazát apja vezette a székesegyházfőoltára elé; Lorenzo Dazának a frakk valamibizonytalan és egynapos tartamú méltóságotkölcsönzött. Fermina Daza a főoltár előtt örökhűséget esküdött Juvenal Urbino doktornak,mialatt három püspök celebrálta a misét, egypénteki napon, délelőtt tizenegy órakor, aSzentháromság ünnepén, egyetlen irgalmasgondolatra sem méltatva Florentino Arizát, akiugyanakkor őmiatta haldokolt lázas önkívületben,kiszolgáltatva a természet kényének-kedvénekegy gőzhajón, mellyel végül is nem jutott el afeledés földjére. A szertartás alatt és aztán alakodalom alatt is olyan mosoly ült az arcán,mintha festékkel merevítették volna ki a vonásait:egy lélektelen fintor, amelyben egyesek a győztesgúnyos fölényét vélték látni, pedig csak azújdonsült menyecske szűzi rettegésének ügyetlenálcázása volt.

De hála a körülmények váratlan alakulásának,valamint férje megértő viselkedésének, az elsőhárom éjszaka fájdalommentesen telt el. Minthacsak a Gondviselés lépett volna közbe. ACompagnie Générale Transatlantique hajója,melynek menetrendjét felborították aKarib-tengeren bekövetkezett rossz időjárásiviszonyok, csak három nappal az esküvő előttértesítette őket, hogy az indulás időpontjáthuszonnégy órával előbbre hozzák, úgyhogy nemaz esküvő utáni napon indult útnak La Rochellefelé, ahogy hat hónapja tudták, hanem mégaznap éjjel. Senki sem hitte el, hogy ez a változásnem egy újabb elegáns meglepetés a sok közül,mivel a lakodalom éjfél után a kivilágítottóceánjárón ért véget, egy bécsi zenekarral, amelyakkor mutatta be Johann Strauss legújabbkeringőit. Így hát a sok bepezsgőzöttsógort-komát ijedt feleségeiknek úgy kellettlevonszolniuk a hajóról, mert már aztkérdezgették a pincérektől, nincsenek-e üreskabinok, hogy Párizsig folytathassák a murit. Anásznép utolsó maradéka, amely elhagyta ahajót, a kikötői kocsmasor előtt pillantotta megLorenzo Dazát: ott ült az utca kövén, ésrongyokban lógott rajta a frakk. Hangosanjajveszékelve sírt, ahogy az arabok siratják ahalottaikat, és egy poshadt pocsolya közepén ült,mely talán a könnyeiből gyűlt össze.Az a barbár kegyetlenség, amitől Fermina Dazafélt, sem az első tengerháborgásos éjszakán, sem

a következő, már békés vizeken töltöttéjszakákon, sem aztán, hosszú házaséleténekegyetlen éjszakáján sem történt meg soha. Azelső éjszaka a hajó méretei és a kabin fényűzőkényelme ellenére a riohachai sóneren töltöttéjszaka szörnyű megismétlődése volt, férje pedigegy szolgálatkész orvos, aki egy pillanatra semhunyta le a szemét, és szüntelenül tartotta bennea lelket, hiszen ez volt az egyetlen dolog, amit egykiváló orvos tenni tudott a tengeribetegség ellen.De a vihar harmadnapra lecsillapodott, mihelytelhagyták La Guayra kikötőjét, és addigra márannyi időt töltöttek együtt, és annyit beszélgettek,hogy úgy viselkedtek egymással, mint két régi jóbarát. A negyedik este, amikorra mármindkettőjük számára visszaállt a megszokottéletrend, Juvenal Urbino doktor elcsodálkozottazon, hogy ifjú hitvese nem imádkozik elalváselőtt. Fermina Daza megmondta az igazat: azapácák kétszínűsége miatt megutálta a rítusokat,de hitét azért megőrizte, és némán ápolja tovább.Ezt mondta: "Jobb szeretem közvetlenül Istenneltartani a kapcsolatot." Urbino doktor megértőenfogadta a vallomást, és attól kezdve mindkettenkülön-külön, a maguk módján gyakoroltákugyanazt a vallást. A jegyességük rövid volt, deaz akkori időkben eléggé rendhagyó, mivel Urbinodoktor minden délután meglátogatta, és felügyeletnélkül töltötte el nála a látogatás idejét. FerminaDaza még azt sem engedte volna meg neki, hogyakár csak az ujja hegyét is megérintse, mielőtt a

püspök áldását adná rájuk, de ő még csak megsem próbálkozott vele. Az első nyugodt éjszakántörtént meg, amikor már az ágyban feküdtek, demég ruhástul, hogy simogatni kezdte, de olyanóvatosan, hogy Fermina Daza szelíd sürgetésnekfogta fel: itt az ideje, hogy hálóingbe bújjon.Kiment a fürdőszobába, hogy levetkőzzön, deelőtte eloltotta a kabinban az összes lámpát, ésamikor hálóingben kilépett a fürdőszobából,ruhadarabokkal tömte be az ajtó réseit, hogyteljes sötétségben bújhasson be az ágyba. Mialattaz ajtóréseket tömködte, jókedvűen mondta:- Mit akarsz, doktor. Ez az első eset, hogy egyidegennel alszom.Juvenal Urbino doktor érezte, ahogy becsúszikmellé, mint egy ijedt kis állat, a lehetőlegtávolabbra húzódva tőle egy olyan ágyban,ahol két ember csak igen nehezen tudott úgyelhelyezkedni, hogy egymáshoz ne érjen.Megfogta a rémülettől megmerevedett, jéghidegkezét, ujjai közé csúsztatta az ujjait, és szintesuttogva mesélni kezdett korábbi tengeriutazásairól. Fermina Dazán újra úrrá lett aszorongás, mert amikor bebújt az ágyba,észrevette, hogy mialatt a fürdőszobában volt,férje meztelenre vetkőzött, mire megint csakrettegni kezdett, hogy most mi lesz a következőlépés. De a következő lépés jó néhány órátkésett, mivel Urbino doktor csak beszélt, beszélt,miközben milliméterről milliméterre nyerte megtestének bizalmát. Párizsról beszélt, Párizsról és a

szerelemről, a párizsi szerelmespárokról, akik anyílt utcán csókolóznak, meg az omnibuszon,meg a nyár tüzes leheletétől és bágyadttangóharmonika-hangjaitól elborított, virágoskávéházi teraszokon, és akik állva szeretkeznek aSzajna rakpartjain, és senki sem háborgatja őket.Mialatt mesélt a sötétben, ujjai hegyévelmegsimogatta Fermina Daza nyakának hajlatát,megsimogatta karjainak selymes pihéit, húzódozóhasát, és amikor érezte, hogy felengedett afeszültség, megpróbálkozott vele, hogy fölhúzza ahálóingét, de Fermina Daza egy rá jellemzőfelfortyanással megakadályozta. "Magam is letudom venni." Le is vette, és aztán olyanmozdulatlanságba merevedett, hogy Urbinodoktor azt hihette volna, nincs is ott, ha nem érzi,ahogy süt a teste a sötétben.Egy kis idő múlva újra megragadta a kezét, melyakkor már meleg volt és ernyedt, de még egykevéske verítéktől nedves. Egy darabig csendbenés mozdulatlanul feküdtek, Urbino doktor azalkalmat lesve, hogy megtegye a következőlépést, Fermina Daza pedig erre a lépésre várva,bár nem tudta, hogy hol fogja érni, miközben asötétség egyre sűrűbb lélegzésüktől lett tele. Aférfi hirtelen elengedte a kezét, és fejest ugrott azűrbe: nyelvével megnedvesítette középső ujjánakhegyét, és finoman megérintette Fermina Dazagyanútlan mellbimbóját: Fermina egy halálosnyilallást érzett, mintha valamelyik élő, idegétérintették volna meg. Örült, hogy sötét van, és a

férfi nem láthatja azt az égő szégyenpírt, amelybea csontja velejéig belereszketett. "Nyugalom -mondta a férfi, nagyon nyugodtan.'- Ne felejtsd el,hogy már ismerem őket." Érezte, ahogy FerminaDaza elmosolyodik, és a hangja lágyan és valamiúj tónusban csengett a sötétben.- Nagyon jól emlékszem - mondta -, és mégmindig esz a méreg.Urbino doktor ekkor már tudta, hogy sikerültmegkerülniük a Jóreménység fokát; újra megfogtanagy, puha kezét, és elborította apró, árvacsókjaival: előbb érdes kézfejét, hosszú, látóujjait, áttetsző körmeit, aztán sorsának hieroglifjétizzadt tenyerén. Fermina Daza nem tudta, hogykerült a keze egyszer csak a férfi mellére, aholvalami furcsa tárgyba ütközött, és fogalma semvolt róla, hogy mi lehet. Urbino doktormegmondta: "A skapulárém." Fermina Dazamegsimogatta a mellét borító szőrszálakat, aztánaz egész bozótot megragadta mind az öt ujjával,hogy tövestől kitépje. "Még jobban", mondta aférfi. Ő pedig húzta, de csak annyira, hogy neokozzon fájdalmat, és aztán az ő keze kerestemeg a férfinak a sötétségben elveszett kezét. Dea férfi nem hagyta, hogy belekulcsolja kezét akezébe, hanem megragadta a csuklójánál, ésláthatatlan, de céltudatos erővel végigvezette atestén, míg csak Fermina Daza tenyerét meg nemcsapta egy eleven, hús-vér állat forró lehelete:egy alaktalan, de izgatott és ágaskodó állaté. Ésnem az történt, amire Urbino doktor számított,

vagy ahogy ő maga is hitte volna: nem húzta el akezét, és nem is tartotta mozdulatlanul ott, ahováa férje tette, hanem testét-lelkét az IrgalmasSzűzanyának ajánlva és összeszorított fogakkal,hogy ki ne törjön belőle a kacagás az önnönőrültsége miatt, óvatosan tapogatni kezdte azugrásra kész ellenséget, vizsgálgatva a méretét,törzsének erejét, szárnyainak kiterjedését, félveaz elszántságától, de szánakozva a magányán;olyan aprólékos figyelemmel cserkészte be, amitbárki, aki nem annyira tapasztalt ember, mint aférje, simogatásnak hitt volna. Urbino doktor avégső erejével tartotta magát, hogy bele nezuhanjon a halálos motozás szédületébe, mígnemFermina Daza egy bájosan gyermekesmozdulattal kipottyantotta a kezéből, mintha aszemétbe dobná.- Sose tudtam elképzelni, milyen is ez a micsoda -mondta.Erre Urbino doktor tanáros kómolysággalelmagyarázta rieki, és miközben magyarázott,ráhelyezte a kezét a szóban forgó helyekre,Fermina pedig olyan engedelmesen hagyta, mintegy példás növendék. Urbino doktor egy alkalmaspillanatban megjegyezte, hogy lámpafénybenérthetőbb lenne a dolog. Már nyúlt is a lámpa felé,de Fermina Daza lefogta a karját, és ezt mondta:"A kezemmel jobban látok." Pedig szerette volna,ha ég a lámpa, de ő akarta felgyújtani, magától,és nem parancsra; fel is gyújtotta. Urbino doktorekkor meglátta az embrióhelyzetben fekvő

Ferminát, aki a hirtelen támadt világosságbanmagára rántotta a lepedőt. De azt is látta, hogyFermina minden teketória nélkül újra csakmegragadja az állatot, mely olyannyira felkeltettea kíváncsiságát, jobbra-balra forgatja, és olyanérdeklődéssel tanulmányozza, ami már-már túllépa tudomány keretein, és végül így összegzi abenyomásait: "Hát csúnyának csúnya, hiszenmég a nőkénél is csúnyább." Urbino doktoregyetértett vele, és a csúnyaságnál nagyobbhibáit is elárulta neki. Azt mondtá: "Olyan, mint azelsőszülött fiú, az ember egész életében miattagürcöl, mindent föláldoz érte, aztán a döntőpillanatban kiderül, hogy fütyül az egészre, és aztcsinál, amit ő akar." Fermina tovább vizsgálgatta,és kérdezősködött, hogy ez mire való, az mirevaló, és amikor úgy gondolta, hogy már mindenszükséges tudnivalónak a birtokában van, kétkézzel megemelgette, aztán megállapította, hogya súlya miatt sem érdemli meg azt a sok hűhót,amit körülötte csapnak, és egy megvetőmozdulattal elengedte.- Es azt hiszem, egy csomó felesleges dolog vanrajta - mondta.Urbino doktor eltűnődött. Doktoridisszertációjának eredetileg ez lett volna atémája: az emberi szervezet egyszerűsítésénekszükségessége. Úgy gondolta, az emberiszervezet már rég elavult ebben a formájában,sok a felesleges vagy feleslegesen ismételtfunkció, ami az emberi nem más korszakaiban

nélkülözhetetlen volt, de a mi korunkban már nemaz. Igen: egyszerűbb is lehetne, és akkor nemlenne ilyen kényes jószág. Ezt mondta: "Perszeez olyasmi, amit csak Isten végezhetne el, deazért,jó lenne legalább elméletileg meghatároznia szükséges változtatásokat." Fermina Daza jótnevetett ezen, és olyan felszabadultan, hogy aférfi kapott az alkalmon, és megölelte, sőtéletében először szájon csókolta. Fermina Dazaviszonozta a csókot, mire a férfi tovább csókoltaaz arcát, az orrát, a szemhéját, finom, puhacsókokkal, és közben becsúsztatta kezét a lepedőalá, és megsimogatta selymes szőrű, kerekszeméremdombját: mintha egy japán nőétsimogatta volna. Fermina Daza nem tolta el akezét, de a magáét készenlétben tartotta arra azeshetőségre, ha a férfi egy lépéssel továbbmerészkedne.- Fejezzük be az egészségtanórát - mondta.- Jó - mondta a férfi. - Most a szerelemóra jön.Ezzel lehúzta róla a lepedőt, és Fermina nemcsakhogy nem ellenkezett, hanem egy gyorsmozdulattal le is rúgta az ágyról, át a kabinon,mert olyan melege volt, hogy már nem bírtatovább. Teste hullámvonalú volt, ruganyos, éssokkal figyelemreméltóbb, mint amilyennekfelöltözve látszott, s olyan sajátságoserdeivad-szaga volt, amiről a földkerekség összesnője közt rá lehetett volna ismerni. Ahogy ottfeküdt kiszolgáltatva, teljes megvilágításban,felforrt vére az arcába szökött, és ezt csak úgy

tudta elleplezni, hogy gyorsan a nyakábacsimpaszkodott az emberének, és belecsókolt aszájába, mélyen, erősen, a kifulladásig.Urbino doktor tisztában volt vele, hogy nemszerelmes Fermina Dazába. Azért vette el, merttetszett neki a büszkesége, a komolysága, azerős jelleme, meg egy szemernyi hiúságból is, deFermina Daza első csókja közben úgy érezte,nincs akadálya annak, hogy közös erővelmegteremtsék a szerelmet. Ám azon az elsőéjszakán, melyen hajnalig beszélgettekmindenféléről, erről nem esett szó köztük, éskésőbb sem beszéltek róla soha. De ahogy azidők folyamán bebizonyosodott, egyikük semtévedett.Hajnalban, amikor elaludtak, Fermina Daza mégmindig szűz volt, de már nem sokáig. Urbinodoktor másnap este azután, hogy a Karib-tengercsillagözönnel elöntött ege alatt megtanítottaFermina Dazát a bécsi valcerekre, kiment afürdőszobába, miután Fermina már végzett ott, ésmire kilépett a fürdőszobából, Fermina Daza mármeztelenül várt rá az ágyban. Most ő voltakezdeményező, félelem és fájdalom nélkülodaadta magát, egy tengeri kaland vidámságával,és a véres szertartásból csupán annyi lett, hogy alepedőn ott maradt a tisztesség rózsája.Mindkettőjüknek jó volt, majdhogynem csodás,aztán egyre jobb lett, mindvégig, amíg csak az úttartott, éjjel-nappal, úgyhogy mire megérkeztek LaRochelle-be, már olyanok voltak, mint két jó ideje

összeszokott szerető.Tizenhat hónapot töltöttek 'Európában: Párizsbantelepedtek meg, és onnan utazgattak aszomszédos országokba. Ez alatt az idő alattmindennap szeretkeztek, a téli vasárnapokonpedig naponta többször is, délig ki se kelve azágyból. Urbino doktor bővérű, ráadásul harcedzettférfi volt, Fermina Daza pedig nem az a nő volt,aki tűrte volna, hogy bármiben is lekörözzék,úgyhogy az ágyban be kellett érniük a megosztotthatalommal. Háromhavi lázas szerelmeskedésután Urbino doktor arra a következtetésre jutott,hogy egyikük meddő, mire mindketten alaposkivizsgálásnak vetették alá magukat a Salpétriérekórházban, ahol Urbino doktor a gyakorlóéveittöltötte. Elszánt vállalkozás volt, azonfelüleredménytelen. De aztán, amikor a legkevésbévárták, és a tudomány teljes kiiktatásával,megtörtént a csoda. A következő év végén,amikor hazamentek, Fermina a hatodik hónapbanvolt, és a világ legboldogabb asszonyának vallottamagát. A kisfiút, akire mind a ketten annyiravágytak, és aki a Vízöntő jegyében simánmegszületett, a kolerajárványban meghaltnagyapja nevére keresztelték.Nem lehetett tudni, mitől változtak meg annyiraEurópától-e vagy a szerelemtől, hiszen a kettőegybeesett. Mert mindketten megváltoztak,méghozzá alaposan, és nemcsak egymással,hanem a külvilággal is, ahogy Florentino Arizameg is állapította, amikor életének ama sanyarú

vasárnapján, két héttel a hazaérkezésük után anagymiséről kijövet meglátta őket a templomkapujában. Új életfelfogással tértek vissza, a világújdonságaival megrakottan, és felkészülve rá,hogy ők diktálják a divatot. Urbino doktor elhoztamagával a legfrissebb irodalmi és zeneicsemegéket, és mindenekelőtt a legújabborvostudományi munkákat. Előfizetett a LeFigaróra, hogy továbbra se veszítse el a valóságfonalát, meg a Revue des deux Mondesra, hogy aköltészet fonalát se veszítse el. Azonkívülmegbízta párizsi könyvkereskedőjét, hogy küldjeel neki a legolvasottabb írók, köztük AnatoleFrance és Pierre Loty újabb műveit, meg azokéitaz írókéit, akiket a legjobban szeretett, mintpéldául Rémy de Gourmont és Paul Bourgetkönyveit, de Émile Zolától semmit, mertelviselhetetlennek tartotta, bármilyen bátranszerepelt is a Dreyfus-perben. A könyvkereskedőazt is megígérte, hogy postán elküldi neki aRicordi-katalógus legcsábítóbb újdonságait,különösen az újabb kamarazeneiszerzeményeket, hogy Urbino doktor méltóörököse legyen az apja által kivívott címnek: aváros hangversenyéletének legfőbb előmozdítója.Fermina Daza, aki mindig is szembeszegült adivat szigorával, hat láda ruhát hozott, de ezek aholmik a legkülönbözőbb időkből származtak,mert a nagy divatcégek újdonságai hidegenhagyták. A tél kellős közepén elment a Tuileriákkertjébe Worth, a legfőbb divatdiktátor új

kollekciójának bemutatójára, de csak egybronchitist szerzett be magának, ami öt napig azágyhoz láncolta. Laferriére-t nem tartotta annyiraszélsőségesnek és kíméletlennek, de végül isarra a bölcs döntésre jutott, hogy a kiárusításokonvásárolt össze mindenfélét, amin csak megakadta szeme, elszörnyedt férje hiába bizonygattaesküszóval, hogy az mind halottak holmija. Éshozott magával sok-sok pár márkátlan olasz cipőt,amik jobban tetszettek neki, mint Ferry híres ésextravagáns cipőkölteményei, és hozott egyDupuy-napernyőt, ami olyan vörös volt, mint apokol tüze, úgyhogy társasági rovataink ijedttudósítóinak volt miről tudósítaniuk. MadameReboux-nál csak egy kalapot vett, viszont egy telebőrönd műcseresznyefürtöt,filcvirágcsokrocskákat az összes létező ésföllelhető virágféleségből, strucctollkötegeket,pávatollbokrétákat, ázsiai kakasfarkakat, egészfácánokat, kolibriket és számtalan fajta egzotikusmadarat, röptükben, daloltukban,végvonaglásukban kipreparálva: mindazt, amicsak az elmúlt húsz évben arra szolgált, hogy egyés ugyanaz a kalap mindig újnak látsszék. Hozottegy nemzetközi legyezőgyűjteményt, alegkülönbözőbb fajtájú és alkalmakra valólegyezőkkel. Hozott egy izgató illatú kölnivizet,amit a Bazar de la Charité kölnirengetegébőlválasztott ki, mielőtt a tavaszi szél az áruháznakmég a hamvait is szét nem hordta, de csakegyszer használta, mert az új illatban nem ismert

magára. Hozott egy dísztokba csomagoltszépítőszerkészletet is, a hódítás piacánaklegújabb divatcikkét, és ő volt az első nő, akitársaságban elővette, pedig akkor mégilletlenségnek tekintették, ha egy nő mások előttszépítkezett.Mindezeken kívül három felejthetetlen élménythoztak magukkal: a Hoffmann meséi soha nemlátott pompájú párizsi bemutatójának emlékét, afélelmetes velencei tűzvész emlékét a Szent Márktér előtt sorakozó, lángba borult gondolákkal,amiket elszorult szívvel néztek a szállodaablakából, és Oscar Wilde emlékét, amint egypercre ott állt előttük az első januári hóesésben.De ezek és a számtalan többi élmény köztJuvenal Urbino doktornak volt egy olyan emléke,amit, bármennyire fájlalta is, nem tudottmegosztani a feleségével, mert méglegénykorának párizsi diákéveiből származott:Victor Hugo, aki a könyveitől függetlenül is igennagy és megható népszerűségnek örvendett,mert valaki szerint egyszer azt mondta, bár eztsenki nem hallotta, hogy a mi alkotmányunk nememberek, hanem angyalok országába való. Azótakülönleges tisztelet övezte, és a sokFranciaországba utazó honfitársunk többségeepekedve vágyott rá, hogy láthassa. Vagy féltucat diák, köztük Juvenal Urbino, egy időn átőrséget állt az Avenue d'Eylau-n, a házzalszemben, amelyben lakott, meg a kávéházakban,ahol azt mondták, hogy biztosan jönni fog, de

nem jött soha, és végül írásban kértek tőlemagánkihallgatást, a rionegrói alkotmányangyalainak nevében. Sosem kaptak választ.Egyszer aztán Juvenal Urbino, a Luxembourg-kertmellett elhaladva megpillantotta, amint éppenkilépett a Szenátus épületéből egy fiatal nővel, akikaron fogva vezette. Nagyon öreg volt már,nehezen mozgott, haja és szakálla nem lobogottúgy, mint az arcképein, és a kabátja úgy lógottrajta, mintha nem az övé volna, hanem egytestesebb emberé. Nem akarta egy szemtelenköszönéssel elrontani az emléket: beérte ezzel aszinte valószínűtlen látvánnyal, mélyet aztánegész életén át őrzött magában. Amikor visszatértPárizsba, immár nős emberként és abban ahelyzetben, hogy kieszközölhetett volna egyhivatalosabb jellegű találkozást, Victor Hugo márnem élt.Kárpótlásul viszont egy hóeséses délután közösemlékét őrizhették: a boulevard des Capucinesegyik kis könyvesboltja előtt egy kisebb csődületetpillantottak meg, mely a zord időjárással mit semtörődve állt és várt: Oscar Wilde volt benn akönyvesboltban. Mikor végre kilépett az utcára,valóban elegánsan, de eleganciájának talánnagyon is a tudatában, a csoport körülvette, ésdedikációkat kért tőle. Urbino doktor megállt, decsak azért, hogy láthassa, ám lobbanékonyhitvese át is akart menni hozzá az utcatúloldalára, hogy dedikáltassa vele azt az egyetlenholmiját, amit könyv híján méltónak talált erre a

célra: szép, hosszú, sima, bársonyos gazellabőrkesztyűjét, melynek éppen olyan színe volt, mintfiatalasszony-bőrének. Biztos volt benne, hogyegy ilyen kifinomult férfi méltányolni fogja ezt agesztust. De a férje hallani se akart róla, ésamikor ő mégis mindenáron át akart menni, aférje úgy érezte, hogy nem fogja túlélni ezt aszégyent.- Ha most átmész - mondta -, mire visszajössz,engem holtan találsz.Fermina Daza ilyen volt, és ilyen is maradt. Mégegy év se telt el a férjhez menése óta, és márugyan olyan fesztelenül mozgott a világban, mintkislány korában a San Juan de la Génaga nevűporfészekben; mintha ez a fesztelenségveleszületett képessége lett volna; olyankönnyedén szóba elegyedett vadidegenemberekkel, hogy a férje csak ámult, és valamiegészen rejtélyes tehetsége volt ahhoz, hogybárhol és bárkivel megértesse magát spanyolul."Idegen nyelvet akkor kell tudni, ha az ember elakar adni valamit - mondta nevetve. - De ha azember vesz valamit, akkor mindenki megérti."Nehéz volt elképzelni, hogy valaki ilyen gyorsanés ilyen könnyedén bele tudja vetni magát apárizsi hétköznapokba, melyek aztán, az örököseső ellenére, egyre kedvesebb emlékké váltakbenne. De azért amikor a számtalan élménytőlkóvályogva, az utazásba belefáradva és aterhességtől lelecsukódó szemmel hazaérkezett,és az volt az első kérdés, amit a kikötőben

föltettek neki, hogy mit szól a csodálatosEurópához, ő a maga karib modorában ezzel apár szóval summázott tizenhat havi boldogságot:- Nagyobb a füstje, mint a lángja.Azon a napon, amikor Florentino Arizamegpillantotta Fermina Dazát a székesegyházelőcsarnokában, hat hónapos terhesen és frissentanult dámaszerepének teljes birtokában, szentelhatározással feltette magában, hogy nevet ésvagyont fog szerezni, mert csak így lehet méltóhozzá. Azzal a zavaró körülménnyel, hogy férjevan, nem törődött, mert eleve eldöntötte, minthalegalábbis tőle függne, hogy Juvenal Urbinodoktornak meg kell halnia. Nem tudta, mikor éshogyan, de biztos volt benne, hogy meg fogtörténni, ő pedig kivárja, sietség és türelmetlenségnélkül, ha az idők végezetéig kell is várnia.Mindent elölről kezdett. Fogta magát, és előzetesbejelentés nélkül beállított nagybátyja, XII. Leó, aKarib-partvidéki Folyami Hajózási Társaságvezérigazgatója és Igazgatótanácsa elnökénekirodájába, és közölte vele, hogy mindenbenaláveti magát az akaratának. Nagybátyjaneheztelt rá, amiért veszni hagyta azt a jótávírdászi állást Villa de Leyvában, de hallgatottarra a belső hangra, amely azt mondta neki, hogyaz emberek nem egyszer s mindenkorraszületnek meg azon a napon, amikor az anyjukvilágra hozza őket, hanem az élet újra meg újrarákényszeríti őket, hogy megszüljék magukat.Azonkívül a bátyja özvegye az előző évben

meghalt, úgy, hogy a gyűlöletét is magával vitte asírba, és örököst sem hagyott maga után. Így hátfölvette tévelygő unokaöccsét a Társasághoz.A döntés rávallott don XII. Loayza Leóra. Alelketlen üzletember burka alatt egy zseniálisholdkóros rejtőzött, aki ugyanúgy képes voltlimonádét fakasztani a guajirai sivatagban, mintegy egész temetői gyülekezetet megríkatni az Inquesta tomba oscura szívet tépő előadásával.Fürtös hajához és faunos ajkához csak a lant és ababérkoszorú hiányzott: ezekkel együtt pontosanolyan lett volna, mint a keresztény mitológiagyújtogató Nérója. Szabad óráit, melyek roskatag,de a végzet szórakozottsága jóvoltából mégmindig működőképes gőzhajóinakadminisztrációja és a folyami hajózás egyreégetőbb problémái mellett megmaradtak neki,operaária-repertoárjának gyarapítására fordította.Nem volt számára nagyobb gyönyörűség, mint hatemetésen énekelhetett. Olyan hangja volt, mintegy gályarabnak: iskolázatlan hang, deelképesztő regiszterekbe tudott eljutni vele. Valakimesélte neki, hogy Enrico Caruso a pusztahangjával virágvázákat tört darabokra, mireéveken át próbálkozott vele, hogy utánacsinálja abravúrt, még ablaküvegekkel is kísérletezett.Barátai finomabbnál finomabb vázákat szedtekössze neki a világ minden részéről, és külön ezzela céllal ünnepi esteket rendeztek, hogy végrevalóra tudja váltani az álmát. Sohasem sikerültneki. Viszont a hangja harsogásában olyan mély

érzelmesség fénylett, hogy aki hallgatta, annak aszíve ugyanúgy megrepedt, mint a nagy Carusokristályamforái, és ez volt az oka annak, hogyolyan áhítatosan hallgatták őt a temetéseken.Kivéve azt az egyet, amelyen az a jó ötletetámadt, hogy elénekli a When wake up in Gloryt,egy szép és megrendítő louisianai gyászdalt, de apap nem volt elnéző az egyházába történőlutheránus behatolással szemben, éselhallgattatta.Az operaáriák meg a nápolyi szerenádok mellettolyan lendülettel és legyűrhetetlen ambícióvalvetette bele magát a munkába, hogy a fénykorátélő folyami hajózás atyjává lett. A semmibőlküzdötte fel magát, akárcsak két meghalt bátyja,és mindhárman eljutottak oda, ahova akartak,noha mindhárman a fattyak szégyenbélyegétviselték, ráadásul egyiküket sem ismerte el azapjuk. Az úgynevezett pultarisztokrácia krémjéheztartoztak, melynek szentélye a Kereskedelmi Klubvolt. De még akkor is, amikor megvolt rá a módja,hogy úgy éljen, mint az a római császár, akihezhasonlított, XII. Leó bácsi az óvárosban lakottfeleségével és három fiával, mert a munkája miattígy találta kényelmesnek, ráadásul olyanszerényen élt, és egy olyan silány lakásban, hogysoha nem tudta lemosni magáról azt azigazságtalan vádat, hogy fösvény. És az egyetlenfényűzés, amit megengedett magának, még ennéla lakásnál is szerényebb volt: egy tengerpartiházikó, két mérföldre az irodától, melyben

mindössze hat parasztzsámoly, egy vizesszekrény és egy függőágy volt: ebben afüggőágyban töltötte a vasárnapokat kint ateraszon, és a gondolataiba merült. Senki semmondott olyan találó jellemzést róla, mint ő maga,amikor egyszer valaki a szemére vetette, hogymilyen gazdag.- Nem vagyok gazdag - mondta -: én egy szegényember vagyok, akinek sok pénze van, és a kettőnem ugyanaz.Ez a furcsa gondolkodásmódja, melyet valakiegyszer egy szónoklatban a legnagyobbelismeréssel józan őrületnek nevezett, arra isképessé tette, hogy egy pillanat alatt meglássaFlorentino Arizában azt, amit se azelőtt, se azutánnem látott meg benne senki. Attól a naptól fogva,hogy megjelent az irodájában és állást kért tőle,gyászos képével és huszonhét elfecsérelt évével,olyan zord kaszárnyafegyelemnek vetette alá, amimég a legkeményebb fickókat is meghajlítottavolna. De nem sikerült elrettentenie. És amit XII.Leó bácsi még csak nem is sejtett:unokaöccsének szívós kitartása nem amegélhetés kényszeréből, sem az apjától örököltöszvérkonokságból fakadt, hanem abból aszerelmes eltökéltségből, amit semmiféle földivagy földöntúli hatalom nem tudott volnamegtörni.Az első évek voltak a legrosszabbak, amikor aFőigazgatóság írnokaként dolgozott, a lehetőlegtesthezállóbb beosztásban. Lotario Thugut, XII.

Leó bácsi hajdani zenetanára tanácsolta, hogy afiú valami olyan beosztást kapjon, amelybenírással foglalatoskodhat, mert fáradhatatlan ésnagybani fogyasztója az irodalomnak, bár nemannyira a nemes, mint inkább a leghitványabbfajtájának. XII. Leó bácsira nem hatott azunokaöccse olvasmányairól mondott lesújtó ítélet,mivel Lotario Thugut róla meg azt híresztelte,hogy a legrosszabb tanítványa volt, és lám, ha őénekelni kezdett, még a sírkövek is könnyekrefakadtak a temetőben. A németnek mindenesetreigaza lett, méghozzá abban, amire a legkevésbégondolt: Florentino Ariza minden írásos munkájátannyi szenvedély fűtötte át, hogy a hivatalosakták is szerelmes levelekként hatottak. Aberakodási bizonylatok mindig rímesre sikerültek,bármennyire is türtőztette magát, és aszokványos üzleti leveleknek olyan líraikicsengése volt, hogy a címzett nem tudtakomolyan venni őket. Egyszer a nagybátyja fogtamagát, és személyesen ment át a szobájába egyköteg levéllel, amit már, úgy érezte, végképp nemhitelesíthet az aláírásával, és még egy utolsólehetőséget adott neki az üdvösségre.- Ha nem vagy rá képes, hogy megírj egy üzletilevelet, akkor mész a mólóra szemetet szedni -mondta:Florentino Ariza elfogadta a kihívást. Mindenerejét összeszedte, hogy a kereskedelmi prózaföldhözragadt stílusát elsajátítsa, és közjegyzőikézirattárakból származó minták alapján próbálta

begyakorolni magát, ugyanolyan buzgón,ahogyan azelőtt a divatos költőket utánozta.Ekkoriban töltötte szabad óráit az írnokok Árkádjaalatt, az írástudatlan szerelmesek szolgálatában:megírta helyettük az illatos levélkéiket, hogykiadja magából mindazokat a szerelmesszavakat, amelyeket a vámbevallásokba nemírhatott bele. De bármennyire is csavargatta, félév alatt sem tudta kitekerni megátalkodotthattyújának nyakát. Úgyhogy amikor XII. Leóbácsi másodszor is megdorgálta, kénytelen voltmegadni magát, bár a büszkeségéből nemengedett.- Engem csak a szerelem érdekel - mondta.- Az a baj - felelte a nagybátyja -, hogy folyamihajózás nélkül szerelem sincs.XII. Leó bácsi beváltotta a fenyegetését, és amólóra osztotta be szemetesnek, de megígérte,hogy fokról fokra feljebb fog kerülni a jól végzettszolgálat létráján, amíg meg nem találja a helyét.Így is lett. Florentino Arizán semmiféle munkanem fogott ki, a legdurvább és legalantasabbsem, a nyomorúságos fizetés sem vette el akedvét, és főnökeinek piszkálódásai miatt semvesztette el soha, egy percre sem a hidegvérét,mely mindig is jellemezte. De együgyű sem volt:bárki, aki az útjába került, a saját bőrén éreztemeg, hogy Florentino Ariza gyámoltalan külsejemilyen irgalmatlan és mindenre képeselszántságot takar. úgy, ahogy azt XII. Leó bácsielképzelte és kívánta, a vállalat egyetlen titka sem

maradt rejtve előtte, és harmincévi buzgó ésminden próbát kiálló szívós munka során azösszes beosztáson végigment. Mindenbenbámulatos tehetséget tanúsított, minden egyesszálát kitanulmányozta annak a titokzatosszövevénynek, mely olyan sokban hasonlított aköltészet mesterségéhez, de azt a haditettet,amelyre a leginkább törekedett, nem tudtavéghezvinni: hogy sikerüljön megírnia egyelfogadható üzleti levelet, egyetlenegyet.Akaratlanul és öntudatlanul az apja igazátbizonyította be életével: ő hajtogatta az utolsóleheletéig, hogy nincs a világon még valaki, akiolyan élelmes és gyakorlatias, olyanmegátalkodottan makacs, szorgalmas és olyanjózan és veszélyes üzletember lenne, mint egyköltő. XII. Leó bácsi, akit Florentino Arizaszívének pihenőidejében szokott az apjárólfaggatni, legalábbis így mesélte, és azok alapján,amiket mesélt róla, nem annyira egy üzletember,mint inkább egy ködlovag vonásai rajzolódtak kiFlorentino Ariza szeme előtt.Elmesélte neki, hogy V. Loayza Pius a munkánálkellemesebb foglalatosságra használtavasárnaponként az irodahelyiségeket, és azzal azürüggyel, hogy ott kell lennie egy bizonyos hajóindulásánál vagy érkezésénél, mindigkiügyeskedte, hogy elszabaduljon otthonról. Sőtmi több, a javítóműhely udvarára kirakott egykiszuperált gőzkazánt és hozzá egy hajókürtöt,amit valaki időnként annak rendje és módja

szerint felbőgetett, hátha az asszony odahazahegyezi a fülét. Ahogy utánagondolt, XII. Leóbácsi biztos volt benne, hogy Florentino Ariza isegy ilyen forró vasárnap délután fogant megvalamelyik irodahelyiség íróasztalán a jól-rosszulbecsukott ajtó mögött, miközben apjának feleségeegy soha el nem induló gőzhajó búcsútülköléseithallgatta. Amikor az asszony leleplezte, már késővolt, hogy bosszút álljon a gyalázatért, mivel azura már nem élt. Sok évvel élte túl az urát, ésemésztette a keserűség, hogy neki magának nemlett gyereke, és imáiban arra kérte Istent, hogy afattyú mindörökre átkozott legyen.Florentino Ariza nem tudta, mit gondoljon azapjáról. Anyja mindig azt mondta róla, hogynagyszerű ember volt, csak épp az üzleti érzékhiányzott belőle, és csak azért keveredett bele ahajózási vállalkozásba, mert bátyja közelimunkatársa volt Juan B. Elbers németsorhajókapitánynak, a folyami hajózáselőfutárának. Egyazon anyának, egyszakácsnőnek különböző férfiaktól származótörvénytelen gyermekei voltak, és valamennyienaz anyjuk vezetéknevét viselték, valamelyik pápakeresztnevével, amit anyjuk találomra választott kia szentek jegyzékéből, kivéve XII. Leó bácsit, akia születésekor uralmon lévő pápa nevét kapta. AFlorentino név mindnyájuk anyai nagyapjánakneve volt, úgyhogy ez a név a pápáknak egyteljes nemzedékét átugorva szállt rá TránsitoAriza fiára.

Florentino élete végéig őrzött egy füzetet,melyben az apja szerelmes versei voltak, köztük aTránsito Arizához írt versek, és a füzetlapokatátdöfött szívek rajzai díszítették. Két meglepődolgot tapasztalt. Az egyik az, hogy az apja írásapontosan olyan volt, mint az övé, pedig ő amagáét úgy választotta ki egy kalligráfiaikézikönyv számos mintája közül. A másik az,hogy rábukkant egy szentenciára, amiről addig azthitte, hogy ő találta ki, holott apja már jóval az őszületése előtt leírta a füzetbe: Ha a szerelemölne meg, nem fájna a halál.Azt a két fényképet is látta, amely az apjárólkészült. Az egyiket Santa Fében csinálták,nagyon fiatal korában, annyi idős lehetett, mint ő,amikor először látta; bunda volt rajta: olyan voltbenne, mintha egy medvébe bújt volna bele, ésegy szobortalapzathoz dőlt; a szoborból csak egypár csizma látszott. A mellette álló kisfiú XII. Leóbácsi volt, hajóskapitányos tányérsapkában. Amásik fényképen egy csoport katona közt állt, kitudja, melyik háborúban a sok közül; neki volt aleghosszabb puskája, és kackiás bajszánaklőporszaga a kép szemlélőjének is megcsapta azorrát. Liberális volt és szabadkőműves, akárcsaka fivérei, és mégis azt akarta, hogy a fiapapnövendék legyen. Florentino Ariza nem vetteészre a kettőjük közti állítólagos hasonlatosságot,de XII. Leó bácsi szerint V. Piust is gyakranelmarasztalták ügyiratainak lírai hangvétele miatt.Mindenesetre se a fényképekhez nem hasonlított,

se ahhoz a képhez, amit az emlékezetébenőrzött, . se ahhoz, amit az anyja festett róla aszerelem harsány színeivel, de ahhoz atorzképhez se, amit XII. Leó bácsi vázolt föl nekiaz ő szellemesen kegyetlen módján. Egyszeraztán, hosszú évek múlva, amikor éppen a tükörelőtt állt és fésülködött, Florentino Arizamégiscsak fölfedezte a hasonlatosságot, és csakakkor értette meg: az ember abból jön rá, hogyöregszik, ha elkezd hasonlítani az apjára.Nem emlékezett rá, hogy az Ablakok utcájábanlátta volna. Úgy tudta, hogy egy időben, aszerelem kezdetén még ott is.aludt TránsitoArizánál, de az ő születése óta nem járt ott. Aszemélyazonosítás egyetlen megbízható eszközesokáig a keresztlevél volt nálunk, és a FlorentinoArizáéból, amit a Szent Toribio-templomplébániahivatalában állítottak ki, csak annyi derültki, hogy ő egy Tránsito Ariza nevű, törvénytelenszületésű és férjezetlen nő ugyancsaktörvénytelen fia. A keresztlevélben nem szerepeltaz apja neve, de azért az apja élete végéigtitokban gondoskodott róla. Florentino Ariza eldtttársadalmi helyzete miatt nem nyíltak meg a papiszeminárium kapui, viszont a katonai szolgálatotis megúszta, háborúink legvéresebb korszakában,amiatt, hogy egy férjezetlen hajadon egyetlen fia.Péntekenként, tanítás után kiült egy padra aKaribpartvidéki Folyami Hajózási Társaságirodaépületével szemben, és lapozgatta azállatokról szóló, már ronggyá lapozott

képeskönyvét. Jött az apja, de rá se nézett,hanem csak bement az épületbe, azokban aposztó szalonkabátokban, amiket aztán TránsitoAriza átszabott az ő alakjára, és az apjaugyanolyan arcot vágott, mint amilyen SzentJános evangélistának van az oltárokon. Amikorhosszú órák múlva kijött, óvatosan, nehogy akár akocsisa is meglássa, odaadta neki az egy hétrevaló háztartási pénzt. Nem beszéltek egymással,és nemcsak azért nem, mert az apja ki se nyitottaa száját, hanem azért sem, mert ő rettegett azapjától. Egy napon, amikor a szokásosnál istöbbet várt rá, apja ezekkel a szavakkal adta át apénzt:- Tessék, és többet ne jöjjön.Ekkor látta utoljára. De idővel megtudta, hogy XII.Leó bácsi, aki vagy tíz évvel volt fiatalabb azapjánál, azontúl személyesen vitte el TránsitoArizához a pénzt, és attól kezdve is ő támogattatovább az anyját, hogy V. Pius belehalt egyrosszul kezelt kólikába, méghozzá úgy, hogy nemhagyott végrendeletet, és arra sem volt ideje,hogy bármiképpen gondoskodjon egyetlen fiáról,akit csak az utcáról ismert.Florentino Ariza a Karib-partvidéki FolyamiHajózási Társaság fogalmazójaként abba adrámai helyzetbe került, hogy folyton túltengettbenne a líra, mert egyre csak Fermina Dazáragondolt, és írás közben sem tudta kiverni afejéből. Aztán, amikor más beosztásba került, úgyfelgyülemlett benne a szerelem, hogy nem tudott

mihez kezdeni vele, ezért odaajándékozta azírástudatlan szerelmeseknek: az írnokok Árkádjaalatt ingyen megírta a szerelmes leveleiket.Munka után egyenesen odament. Kimértmozdulataival levette a szalonkabátját és a széktámlájára akasztotta, felvette a könyökvédőt, hogybe ne piszkolja az ingét, kigombolta a mellényét,hogy könynyebben menjen a gondolkodás, ésszívet tépő leveleivel olykor késő estig táplálta areményt a szerencsétlen flótásokban. Olykoregy-egy szegény asszony is odaállt mellé, hogyírjon meg egy levelet a gyereke ügyében, egyháborús veterán, aki a nyugdíját szerette volnaújra megreklamálni, vagy valaki más, akitmegrövidítettek, és a kormányhoz akart fordulni apanaszával, de Florentino Ariza bármennyireigyekezett, nem tudott eleget tenni a kérésüknek,mert a szerelmes levél volt az egyetlen műfaj,amelyben hatni tudott az emberekre. Új klienseitőlmár nem is kérdezett semmit; elég volt, hamegnézte a szemük fehérjét, abból rögtön tudta,hogy milyen állapotban vannak, és csak írta, írta aforró vallomásokat, egyik oldalt a másik után,azt.a csalhatatlan módszert alkalmazva, hogy írásközben mindig Fermina Dazára gondolt, és csakisőrá. Az első hónap után kénytelen volt bevezetniaz előjegyzéses rendszert, hogy a sok repesőszív közt egy kis lélegzethez jusson.Legkedvesebb emléke, melyet az akkori időkbőlőrzött, az a nagyon félénk kislány, szinte méggyereklány volt, aki reszketve kérte meg, hogy

válaszoljon egy ellenállhatatlan levélre, amitaznap kapott, és amiben Florentino Ariza ráismerta saját, előző nap írt levelére. A választ a kislányrajongásának és korának megfelelő stílusban írtameg, kislányossá formált betűkkel, mivel ahhoz isértett, hogy az alkalomhoz és megbízójánakjelleméhez igazítsa az írását. A levelet olyanrafogalmazta, mint ahogyan Fermina Daza írt volnaneki, ha úgy szerette volna őt valaha, ahogy ez agyámoltalan kislány szerette a gavallérját. Két napmúlva persze meg kellett írnia a gavallér válaszátis, olyan kézírással, olyan stílusban és olyasfajtaszerelemmel, mint amilyet az első levélbentulajdonított neki; így bonyolódott bele egyreinkább az önmagával folytatott lázas levelezésbe.Egy hónap sem telt bele, és mindkettenkülön-külön megköszönték neki azt, amit agavallér levelében javasolni bátorkodott, és amibea kislányéban áhítattal beleegyezett: hogy márislépjenek az oltár elé.Már megvolt az első gyerekük, amikor néhányelejtett szóból véletlenül rájöttek, hogymindkettőjük leveleit ugyanaz az írnok írta, mire,most először, együtt mentek el az írnokok Árkádjaalá, és megkérték Florentino Arizát, legyen agyerek keresztapja. Ő pedig úgy fellelkesült azon,hogy szerelmi ábrándozásai ilyen gyakorlatieredményhez vezetnek, hogy addig ügyeskedett,amíg sikerült szakítania rá valamenynyi időt, ésmegírta A Szerelmesek Titkárát, amely bővebb isés költőibb is volt, mint az a másik, amelyet

akkoriban húsz centavóért árultak a kapualjakban,és amelyet a fél város kívülről tudott. Sorra vettemindazokat. az elképzelhető körülményeket,amelyek közt Fermina Daza és őtalálkozhatnának, és mindegyikhez annyilevélmintát írt, ahány lehetőséget csak ki tudottgondolni oda-vissza. Végül már ezer-egynéhánylevele volt, három olyan vaskos kötetben, mint aCovarrubias-szótár, de a város egyetlennyomdásza sem volt hajlandó vállalni a kiadáskockázatát, úgyhogy fölkerültek a padlásra, másrégi irományok mellé, mert Tránsito Ariza kerekenmegtagadta, hogy kiássa a kincses korsóit ésélete során összegyűjtött vagyonát a fiakönyvkiadási hóbortjára herdálja el. Jó néhány évmúlva, amikor Florentino Arizának már volt rásaját pénze, hogy kiadja a könyvet, kénytelen voltbelátni, ha ez nem is ment könnyen, hogy aszerelmes levelek kimentek a divatból.Miközben ő a Karib-partvidéki Folyami HajózásiTársaságnál az első lépéseket tette, és az IrnokokÁrkádja alatt az ingyen leveleket írta, ifjúkoribarátai már biztosak voltak benne, hogy egyreinkább és menthetetlenül elvesztik őt. Így is volt.A hajóútról visszatérve még megkeresteegyiket-másikat egy kis búfeledtető barátiegyüttlét reményében, elbiliárdozgatott velük,életében utoljára részt vett még néhánytáncmulatságon, belement a játékba, hogy alányok kisorsolják maguk közt, belementmindenbe, amitől azt remélte, hogy

visszaváltoztatja azzá, aki volt. Aztán, amikor XII.Leó bácsi tisztviselővé léptette elő, már aKereskedelmi Klubba járt, és ott dominózott irodaikollégáival, akik egyre inkább befogadták magukközé, hiszen már neki is csak egy témája volt: ahajózási társaság, aminek a nevét már nemmondta ki, hanem csak a kezdőbetűit, így:K.F.H.T. Még az étkezési szokásait ismegváltoztatta. Már nem volt mindegy, hogy miteszik és mikor: változatlan és puritán étrendre tértát, ami mellett aztán élete végéig kitartott:reggelire egy nagy csésze feketekávé, ebédre egyszelet főtt hal fehér rizzsel, lefekvés előtt pedigegy csésze tejeskávé egy darab sajttal.Feketekávét viszont minden órában, mindenütt ésminden körülmények közt ivott, naponta harminccsészével is: a kávé olyan sűrű volt, mint a nyerspetróleum; legszívesebben maga főzte meg, és akávés termosz mindig ott volt a keze ügyében.Más ember lett belőle, hiába is határozta el és tettmeg minden tőle telhetőt, hogy ugyanazmaradjon, aki a halálos szerelmi karambol előttvolt.Mert bizony végérvényesen megváltozott.Életének az volt az egyetlen célja, hogy FerminaDazát visszaszerezze, és úgy bízott abban, hogyez előbb-utóbb sikerülni fog, hogy rábeszélteTránsito Arizát: folytassa a ház tatarozását,hiszen annak bármely pillanatban készen kellállnia Fermina Daza fogadására, amikorbekövetkezik a csoda. Tránsito Ariza, ellentétben

azzal, ahogyan A Szerelmesek Titkárakiadásának ötletét fogadta, most még túl is licitálta fián: megvette a házat, méghozzá egyösszegben fizette ki, és megrendelte a teljesrenoválását. Tránsito Ariza hálószobájábólfogadószoba lett, az emeleten pedig kialakítottakegy hálószobát az ifjú párnak, egy másikat meg aszületendő gyerekeknek: mindkettő tágas volt, éscsak úgy ömlött be a fény az ablakokon, a régidohánygyár területére pedig egy nagy rózsakertetvarázsoltak, ahol százféle rózsa nőtt, és aholFlorentino Ariza kora reggel az ébredés utánilustálkodás perceit töltötte. Csak egy helyiségmaradt érintetlen, a múlt iránt érzett hála jeléül: arőfösbolt. A bolt hátsó részét, ahol FlorentinoAriza aludt, szintén úgy hagyták, ahogy volt, afelakasztott függőággyal és a könyvekkelelborított asztallal, melyen a leveleit írta, de őfelköltözött az emeleti hálószobába, ahovájövendő hitvesét várta. Ez volt a ház legnagyobbés leghűvösebb szobája, egy kertre nézőterasszal, melyet éjjelente kellemesen átjárt atengeri szellő és a rózsaillat, de Florentino Arizatrappista szerzetesi puritánságának is leginkábbez a szoba felelt meg. A falak csupaszak voltakés érdesek, mert csak kimeszelték őket, ésmindössze egy priccs, egy éjjeliszekrény, rajtaegy palack szájába beszúrt gyertya, egy ódonruhásszekrény és egy mosdóállvány volt benne,lavórral és korsóval.A munkálatok majdnem három évig tartottak, és

egybeestek a város rövid ideig tartóújjászületésével, mely a folyami hajózásfellendülésének és az átmenő kereskedelemnekvolt köszönhető: ugyanannak a két tényezőnek,amely a gyarmati időkben virágoztatta fel avárost, és tette több mint két évszázadon átAmerika kapujává. De Tránsito Arizán isekkoriban kezdtek kiütközni gyógyíthatatlanbetegségének első tünetei..Régi, megszokottügyfelei egyre öregebben, egyre sápadtabban ésfélénkebben osontak be a rőfösboltba, ő pedig,miután egy fél életen át alkudozott velük, mostnem, ismerte meg őket, vagy összekeverte azértéktárgyaikat. Ami nagyon nagy hiba volt azolyasfajta tevékenységben, amit ő folytatott, mertnem írtak alá papírokat sem a saját, sem a másoktisztességének a megtámogatására, hanem abecsületszó volt a kötelezvény, annak is, aki adta,és annak is, aki kapta. Eleinte úgy tűnt, minthasüketülni kezdene, de aztán kiderült, hogy azemlékezete csorog ki az agyában támadtlyukakon. Úgyhogy felszámolta a zálogházát, és aköcsögökben megmaradt ékszerekből futotta rá,hogy befejezze az építkezést és bebútorozza aházat, sőt, még maradt is bőven a városlegbecsesebb antik ékszereiből, amiket gazdáiknem tudtak kiváltani.Florentino Arizának akkoriban sokféleelfoglaltsága volt, de azért lankadatlanbuzgalommal járt titkos éji portyáira. Az ágyábatévedt özvegy Nazaretnével való kalandja után,

mely megnyitotta előtte az utat az utcai szerelmekfelé, éveken át árva éji madárkákra vadászott,egyre csak abban reménykedve, hogy csillapítanitudja velük a Fermina Daza miatt érzett fájdalmát.De később már nem tudta volna megmondani,hogy rutinszerűen művelt reménytelen párzásaiimmár lelki szükségletből fakadnak-e, vagy csakegyszerűen a teste igényli őket. A garniszállóbaegyre kevesebbet járt, nemcsak azért, mert másirányú vonzalmai voltak, hanem azért is, mertártatlan és családias látogatásai után nem akartmásféleképpen bemutatkozni a szálloda lakóinak.Három alkalommal azonban, a sürgető szükségáltal kényszerítve, ő is a nagyapái idejének olcsótrükkjéhez folyamodott: szégyenlős barátnőitférfinak álcázta, és úgy állítottak be a szállodába,mint két éjszakai lump. De volt, aki észrevette,legalábbis kétszer biztosan, hogy ő és állítólagoscimborája nem inni mentek, hanem szobára, ésFlorentino Ariza már addig is eléggé megtépázottjó híre ezzel megkapta a kegyelemdöfést.Úgyhogy többé nem ment oda, és ha mégiselőfordult, hogy egyszeregyszer visszalátogatott,nem azért tette, hogy a mulasztásait pótolja,hanem azért, hogy a szálloda menedékébenkipihenje a kicsapongásait.Volt mit kipihennie. Alighogy délután öt óra felékijött az irodából, máris röpült és fürkészett, mint acsirkékre vadászó héja. Eleinte beérte azzal, amitaz este odalökött neki; cselédlányokat szedett fela tereken, néger nőket a piacon, nyaraló fővárosi

hölgyeket a tengerparton, vagy gríngó nőket aNew Orleans-i hajókról. Elvitte őket a szirtekhez,ahol naplemente után ott volt a fél város, egy ésugyanazon foglalatosságba merülve, vitte őket,ahova lehetett, meg ahova nem léhetett, mertnemritkán úgy volt, hogy egy sötét kapualjbakellett gyorsan besurranni, és ott boldogulni elvalahogy, a kapu mögött.A világítótorony mindig jó menedékhely volt, és azöregkor felé közeledve, amikorra már mindengondja megoldódott, sóvárogva gondolt vissza rá,mert ott még boldog is tudott lenni, különösennaplemente után, és arra gondolt, hogy afényszóró körbejáró csóvája a hajósoknak isszétsugárzott valamennyit az ő hajdani éjszakaiszerelmeiből. Úgyhogy továbbra is eljárt oda,gyakrabban, mint más helyekre, barátja, atoronyőr legnagyobb örömére, aki együgyű képpelfogadta, mely a diszkréció legjobb meze volt ariadt madárkák előtt. Alul egy házikó állt, akőfalakhoz csapódó hullámok robajának kellősközepén, ahol valami hajótörési hangulat lett úrrárajta, és ettől felfokozódtak a szerelmi örömök. DeFlorentino Ariza az első éjszaka után már inkább'a világítótornyot választotta, mert onnan belehetett látni az egész várost meg a halászbárkákszétszórt fényeit a tengeren, valamint a városontúl elterülő lápokon.Ezekben az időkben született meg a nők külsejeés szerelmi képességei közti összefüggésrőlalkotott, meglehetősen sommás elmélete. Az az

érzéki nőtípus, amelyikről azt lehetett hinni, hogyegy tűorrú kajmánt is be tud kapni elevenen, ésamelyik rendszerint a legpasszívabbnak bizonyultaz ágyban, hidegen hagyta. Az ő zsánereegészen más volt: azok a ványadt békák, akikmiatt senki se vette a fáradságot, hogyhátraforduljon az utcán, akikből, ha levetkőztek,jóformán semmi sem maradt, akiknek az elsőbecsapódástól szánalmasan megroppantak acsontjaik, de akik aztán a leghencegőbbmatadorokat is úgy ki tudták készíteni, hogyolyanok lettek, mint a mosogatórongy. Márjegyzeteket is készített ezekről az elhamarkodottmegfigyelésekről, hogy A Szerelmesek Titkárátegy gyakorlati kalauzzal egészítse ki, de ez a tervis arra a sorsra jutott, amire az első, mikorAusencia Santander, aki, mint egy sokat látott véneb, jobbra-balra megforgatta, fejre állította,felhúzta, letolta, újjáellette, és mindezzelszétzúzta briliáns elméleteit, és megtanította arraaz egyetlen dologra, amit a szerelemhez tudnikell: hogy az élet megtanulhatatlan.Ausencia Santander húsz éven át egy átlagosházasságban élt, amelyből csak a három fiamaradt meg, akik már nős emberek éscsaládapák voltak, úgyhogy büszkén elmondhattamagáról, hogy ő a város legkapósabb éskikapósabb nagymamája. Sohasem derült ki,hogy ő hagyta-e el az urát, vagy az hagyta el őt,vagy pedig egyszerre hagyták el egymást, amikoraz ura az állandó szeretőjéhez költözött, ő meg

végre szabadon fogadhatta fényes nappal és afőkapun át Rosendo de la Rosa hajóskapitányt, aFolyami Hajózás alkalmazottját, akit addig csakéjszakánként fogadott, és a hátsó kapun át, igaz,hogy nagyon gyakorta. Ennek a kapitánynak jutottaz eszébe az a nem éppen megfontolt gondolat,hogy Florentino Ariza látogasson el vele azasszonyhoz.Ebédre vitte oda. Egy kisüsti pálinkával telidemizsont is vitt, és a letűnt idők legendássancochójához szükséges elsőrendűhozzávalókat: falusi csirkét, zsenge csontúborjúhúst, moslékon hizlalt disznó húsát ésvalamelyik folyóparti falubólszármazó.zöldségeket. Florentino Ariza eleintenem az asztali örömöktől és nem is a háziasszonytúltengő bájaitól volt elragadtatva, hanemotthonának szépségétől. Maga a ház is nagyontetszett neki, hűvös és világos szobáival, atengerre néző négy nagy ablakával, ahova azegész óváros is odalátszott. Es elbűvölte a sokszebbnél szebb tárgy, melyektől áttekinthetetlenés mégis harmonikus volt a nagyszoba, köztük alegkülönfélébb népművészeti ritkaságok, amiketRosendo de la Rosa kapitány hozott az útjairól,amíg volt hová tenni őket. A tengerre nézőteraszon egy maláji kakadu gubbasztott akarikáján. Olyan valószínűtlenül fehérek voltak atollai, és olyan merengő nyugalomban ült ott,hogy Florentino Ariza is elmerengett rajta: ez volta legszebb állat, amit életében látott.

Rosendo de Ia Rosa kapitány fellelkesült 'avendég lelkesedésén, és minden egyes tárgytörténetét elmesélte a legapróbb részletekig.Mialatt mesélt, meg-meghúzta a demizsont apró,de szapora kortyokkal. Olyan volt, minthabetonból lenne: hatalmas ember, az egész testecsupa szőr, csak a feje búbja volt kopasz, annálsűrűbb volt viszont a vastag kefebajsza; hangjapedig úgy csikorgott, mint egy csörlő, pedig az őtorkából jött ki; mindezekhez a külsőségekhezelbűvölő kedvesség járult. De nem volt emberitermet, amely ennyi italt elbírt volna. Még le seültek az asztalhoz, amikor már a demizson felévelvégzett, és egy összeomlás lassú robajávalrábukott a borosüvegekkel és poharakkalmegrakott tálcára. Ausencia Santander kénytelenvolt megkérni Florentino Arizát, segítsenodavonszolni az ágyhoz a zátonyra futott,tehetetlen bálnatestet, és levetkőztetni úgy, ahogyvan, mély álomban. Aztán, mintha csak egyszerreszállta volna meg őket az ihlet, amit mindketten acsillagok szerencsés együttállásánaktulajdonítottak, a szomszéd szobában ők islevetkőztek, csak úgy maguktól, bármiféleelőzmény nélkül, önkéntelenül, úgy, ahogy attólkezdve több mint hét éven át, minden lehetségesalkalommal, amikor a kapitány úton volt. Arajtaütéstől nem kellett tartaniuk, mert akapitánynak megvolt az a jó hajóshoz illőszokása, hogy a kikötő felé közeledve leadta afigyelmeztető hangjelzéseket, még kora hajnalban

is: a hajókürt első három elnyújtott bőgése afeleségének és kilenc gyerekének szólt, utána kétrövid és bús tülkölés a szeretőjének.Ausencia Santander majdnem ötvenéves volt, amimeglátszott rajta, de olyan mélyen bennegyökerezett a szerelmi ösztön, hogy azt seházilag gyártott, se tudományos elméletek nemtudták lecsitítani. Florentino Ariza a gőzhajókmenetrendjéből tudta, hogy mikor látogathatjameg, és mindig bejelentés nélkül állított be hozzá,a napnak vagy éjnek abban az órájában, amikoreszébe jútott, és nem volt olyan alkalom, hogy azasszony ne várta volna. Úgy nyitott ajtót, ahogyanaz anyja járatta hétéves koráig: tetőtől talpigmeztelenül, kivéve azt az organdiszalagot, ami ahajában volt. Florentino Ariza nem léphetettbeljebb, amíg őt is pucérra nem vetkőztette, mertfelöltözött férfit nem engedett be a házba, nehogyvalami szerencsétlenséget hozzon rá. E miatt ahiedelme miatt örökös viszályban állt Rosendo dela Rosa kapitánnyal, mert ő meg abban ahiedelemben élt, hogy aki meztelenül dohányzik,azt baj éri, és emiatt az is előfordult olykor, hogyaddig nem volt hajlandó bebújni az ágyba, amígvégig nem szívta elmaradhatatlan havannáját.Florentino Ariza viszont nagyon tudta méltányolnia meztelenség varázsát, és az asszony abban apillanatban, ahogy becsukódott az ajtó, nagygyönyörűséggel látott hozzá a vetkőztetéséhez,még arra sem hagyva neki időt, hogy köszönjön,sem arra, hogy levegye a kalapját meg a

szemüvegét: csak csókolta és csókoltatta magátapró csókokkal, és közben már gombolta ki aruháját alulról fölfelé: előbb a nadrágsliccén sorraa gombokat egy-egy csók között, aztán azövcsatját nyitotta ki, aztán a mellényét és az ingétgombolta ki, úgyhogy Florentino Ariza olyan lett,mint egy hosszában felnyitott élő hal. Aztánleültette a fogadószobában, és lehúzta a magasszárú cipőjét, majd a nadrágját, a száránál fogva,hogy a bokájáig érő alsónadrág is lejöjjön vele, ésvégül lekapcsolta vádlijáról a gumi harisnyatartót,és lehúzta a harisnyáját. Florentino Arizá ekkorfélbeszakította a kölcsönös csókolgatást, éselvégezte az egyetlen tennivalót, ami ebben apontos szertartásrendben az ő feladata volt:lecsatolta mellényének gomblyukából a zsebórájaláncát, levette a szemüvegét, és a zsebórávalegyütt a cipőjébe tette, nehogy aztán ott felejtse aházban. Ezt az óvintézkedést soha nemmulasztotta el, semmilyen körülmények között,amikor idegenben vetkőzött le.Jóformán még ki se húzta a kezét a cipőből,amikor Ausencia Santander már meg is indította arohamot, semmire sem hagyva időt, többnyire otthelyben, a szófán, ahol levetkőztette, és csakolykor-olykor az ágyban. Alája furakodott ésmindenét kisajátította, egész valójának, magábazártan, csukott szemmel tapogatózva bensőjénekvaksötétségében, itt egy kicsit előrenyomult, ottegy kicsit meghátrált, majd hirtelen megváltoztattaláthatatlan irányát, járhatóbb utat keresett,

másféle közlekedési módot, nehogy hajótöréstszenvedjen az öléből szivárgó nyálkás nedvárterületén, bögölyzümmögéssel kérdezgetvemagában és felelve meg rá gyerekkoránakszavaival, hogy hol van a nagy sötétségben az avalami, amit csak ő ismer és amit csak magánakakar, míg végül össze nem omlott, senkire sevárva, és egyedül siklott le a rá váró szakadékmélyébe, a teljes győzelem diadalmasrobbanásával, melybe az egész világbeleremegett. Florentino Ariza kimerülten úszott akettejük verítékének tócsájában, megrövidítve ésazzal az érzéssel, hogy ő csupán egy élvezetieszköz a nő számára. Azt mondta: "Úgy bánszvelem, mintha csak eggyel több férfi volnék." Azasszony egy felszabadult nősténykacajjalfölnevetett, és ezt mondta: "Pont fordítva: úgy,mintha eggyel kevesebb volnál." FlorentinoArizának mindenképpen az volt az érzése, hogyaz asszony hitvány mohósággal mindent csakmagának kaparint meg, és férfihiúságábanmegsebezve azzal az elszánt elhatározássallépett ki az ajtón, hogy soha többé nem megyvissza hozzá. De egyszer, csak felriadt álmából,maga, se tudta, miért, az éjszakai magányiszonyú tisztánlátásával, és Ausencia Santandermagába mélyedt szeretkezéseinek emlékerádöbbentette az igazságra: csapdába került, arettegett és mégis áhított boldogság csapdájába,ahonnét nincs menekvés.Egyszer, egy vasárnap, két évvel a

megismerkedésük után Florentino Arizaérkezésekor Ausencia Santandernek nem az voltaz első mozdulata, hogy a nadrágjához nyúlt,hanem a szemüvegét vette le, hogy jobbancsókolhassa a száját, és Florentino Ariza ebbőlvette észre, hogy az asszony kezdi szerezni őt.Noha már az első naptól fogva úgy szerette azt aházat, mintha a saját otthona lenne, soha nemtöltött ott két óránál többet, aludni sem maradt ottsoha, és enni is csak egyszer ment oda, egyszabályos vacsorameghívásra. Csak azért járthozzá, amiért járt, és csak egy szál rózsát vittminden alkalómmal, aztán eltűnt a következő,váratlan látogatásig. De azon a vasárnapon,amikor az asszony levette a szemüvegét, hogymegcsókolja, részben emiatt, részben pedigazért, mert meghitt szeretkezésük után elaludtak,egész délután ott hevertek pucéran a kapitányhatalmas ágyában.Ahogy felébredt álmából, Florentino Ariza fülébenmég ott csengett a kakadu harsány trombitálása,mely sehogy sem illett szépséges madártestéhez.De a délután négyórai forróságon áttetsző csendült, és a hálószoba ablakán át odalátszott azóváros körvonala a mögötte járó napkoronggal,aranyló kupoláival és tengerével, ami lángokbanállt egészen Jamaicáig. Ausencia Santanderkinyújtotta nyughatatlan kezét, és tapogatózvakeresni kezdte a szunnyadó fenevadat, deFlorentino Ariza eltolta magától. Azt mondta:"Most ne, valami furcsa érzésem van: mintha

néznének minket." Az asszony akkorát nevetett,hogy a kakadu újra rikácsolni kezdett. Eztmondta: "Ezt a mesét még Jónás felesége seveszi be." Ő se vette be persze, de elismerésselnyugtázta, és jó ideig csöndben és ártatlanulszerelmeskedtek. Öt órakor, amikor a nap mégmagasan állt az égen, az asszony kiugrott azágyból, meztelenül az örökkévalóságig, hajábanaz organdiszalaggal, és elindult, hogy valamiinnivalót keressen a konyhában. De a hálószobaajtajában felsikoltott, és földbe gyökerezett a lába.Hihetetlen látvány tárult a szeme elé. A házberendezéséből nem maradt más, csak amennyezetről lógó csillárok. Az összes többi, amárkás bútorok, az indián szőttesek, a szobrok ésa gobelinek, a féldrágakőből és nemesfémbőlkészült számtalan csecsebecse, mindaz, amitőlez az otthon a város egyik legpompásabb éslegmeghittebb lakása volt, minden, még a szentés sérthetetlen kakadu is nyomtalanul eltűnt. Atengerre néző teraszon át hordtak el mindent,miközben ők nyugodtan szerelmeskedtek. Csak apuszta szobák maradtak meg a négy nyitottablakkal, és egy durva kézzel odapingált felirat ahátsó szobafalon: úgy kell nektek, mértkamatyoltok. Rosendo de la Rosa kapitány előttaztán örök rejtély maradt, hogy AusenciaSantander miért nem tett feljelentést a tolvajokellen, miért nem nyomozott utánuk legalább azorgazdák közt, és miért nem tűri, hogy akár csakegy szó is essék az őt ért szerencsétlenségről.

Florentino Ariza továbbra is eljárt hozzá akifosztott házba, melynek bútorzata akkor márcsak abból a három bőrüléses zsámolyból állt,amit a tolvajok ottfelejtettek a konyhában, és ahálószobába bútoraiból, mert oda nem mehettekbe. De már ritkábban járt oda, és nem a lakássivársága miatt, ahogy az asszony gondolta; sőt kiis mondta, hanem azért, mert az új század nagyújdonságot hozott: az öszvér vontatta omnibuszt,ezt a remek és különleges fészket, ahol gyakranakadt számára egy-egy párjavesztett madár.Naponta négyszer szállt omnibuszra, kétszer azirodába menet és kétszer hazafelé, és olykorolvasás közben, de legtöbbször az olvasásszínlelése közben sikerült előkészítenie a terepet,melyen aztán eljuthatott az első találkáig. Később,amikor XII. Leó bácsi egy hintót bocsátott arendelkezésére, amit két kis barna öszvérkancahúzott, éppen olyan aranybrokát nyeregtakaróvala hátán, mint amilyen Rafael Núfiez köztársaságielnök fogatát ékesítette, Florentino Arizavisszasírta az omnibuszon töltött régi szép időket,sólyomvadászatainak legeredményesebbkorszakát. Igaza volt: a titkos szerelmikapcsolatoknak nem volt nagyobb ellensége, mintegy kapu előtt várakozó hintó. így hát a hintótmajdnem mindig otthon hagyta, elrejtve a világszeme elől, és gyalog indult el titkos portyáira,hogy még keréknyomok se maradjanak mögötteaz utca porában. Ezért sóvárgott úgy a girhes,szőrevesztett öszvérek által vontatott omnibusz

után, amelyen ggy lapos oldalpillantással fel tudtamérni, hogy hol van az aznap esti szerelme. De asok szívmelengető emlék mellett volt egy másik,ami mindig eléje tornyosult, bármennyireigyekezett is kikerülni: annak az elhagyatottmadárkának az emléke, akinek a nevét se tudta,és akivel csak egy fél éjszakát töltött nagynekivadulásban, de ennyi idő is elég volt ahhoz,hogy élete végéig megkeserítse számára akarneválok ártatlan bolondozását.Az omnibuszon azért figyelt föl rá, mertrezzenetlen arccal ült az általános vigadalomkellős közepén. Nem lehetett több húszévesnél,és szemlátomást nem volt éppen farsangolókedvében, hacsak nem nagybetegnekmaszkírozta magát: hosszú, sima, világosszőkehaja volt, mely kibontva omlott le a vállára, ésközönséges, dísztelen vászontunikát viselt. Úgyült ott, mint aki nem hallja az utcákat elöntőzenebonát, és mint aki észre sem veszi, hogyandobálják rizsporral és fröcskölik be anilinnal őt ésa többi utast az omnibuszon, amelynek öszvéreikeményítővel fehérre festve és virágos kalapbanközlekedtek az őrületnek ama három napján át.Florentino Ariza a zűrzavart kihasználva meghívtaegy fagylaltra, de többet nem is nézett ki belőle. ALány pillantásán nyoma sem volt ameglepetésnek. Azt mondta: "Nagyon szívesen,de figyelmeztetem, hogy bolond vagyok."Florentino Ariza nevetett ezen a jópofaságon, éselvitte a fagylaltozóba; annak az erkélyéről nézték

végig a kocsiparádét. Aztán Florentino Ariza afejére húzott egy bérelt dominót, és beálltak aVámház téren táncoló tömeg forgatagába; úgyélvezték a táncot, mint egy újdonsült jegyespár,mert a lány közönye a felforrósodott éjszakábanaz ellenkező végletbe csapott át: úgy táncolt, mintegy hivatásos táncosnő, s olyan elbűvölően ésmerész fantáziával cifrázta, hogy Florentino Arizátegészen levette a lábáról.- Na, engem aztán jól kifogtál - kiabálta a lány,pukkadozva a nevetéstől a karneváltombolásában. - A bolondokházából jöttem.Florentino Arizának az az éjszaka a kamaszkorártatlan kicsapongásait hozta vissza: azokat azidőket, amikor még nem sújtott le rá a szerelemistencsapása. De tudta, és nem annyiratapasztalatból, mint inkább a mások intőszavaiból, hogy az ilyen könnyen jött boldogságnem tarthat sokáig. Úgyhogy még mielőtt lohadnikezdett volna a hangulat, amire a jelmezversenydíjkiosztása után számítani lehetett, azt ajánlottaa lánynak, hogy menjenek ki a világítótoronyhoz,és onnan nézzék meg a napfelkeltét. A lánylelkesen fogadta az ötletet, de a díjkiosztást nemvolt hajlandó elmulasztani.Florentino Ariza aztán abban a meggyőződésbentöltötte el hátralévő éveit, hogy ennek akéslekedésnek köszönhette az életét. Mert a lánymár intett neki, hogy indulhatnak a toronyhoz,amikor a Mennyei Pásztor elmegyógyintézet kétkapuőre és egy ápolónője rávetette magát.

Délután három óta keresték, amióta megszököttaz elmegyógyintézetből, és az egész karhatalmatis mozgósították a felkutatására. Egy macsetével,amit a kertésztől lopott el, lefejezett egy kapuőrt,két másikat pedig összekaszabolt, mivel a fejébevette, hogy táncolni fog a karneválon. De senkisem gondolta volna, hogy ott táncol az utcán,hanem azt hitték, hogy elbújt valahol, és majdcsak megtalálják valamelyik házban a sok közül,amit a ciszternákig átkutattak. Nem volt könnyűvisszavinni a bolondokházába. Egy metszőollótkapott elő a mellfűzőjéből, és azzal védekezett;hat ember kellett hozzá, hogy ráadják akényszerzubbonyt, miközben a Vámház térentolongó sokaság ujjongva tapsolt és fütyült, mertazt hitte, hogy a véres elfogatás is hozzátartozik akarnevál számos látványosságához. FlorentinoAriza kétségbe volt esve, és hamvazószerdátólkezdve naponta eljárt a Mennyei Pásztorutcájába, egy doboz angol csokoládéval, abban areményben, hogy átadhatja a lánynak. Megállt, ésnézte az elmebeteg nőket, akik az ablakbólmindenféle szitkokat és bókokat kiabáltak le neki,feléjük tartotta a csokoládés dobozt, felborzolvaamúgy is dúlt kedélyüket, és várt, hogy háthafelbukkan valahol a lány a vasrácsok mögött. Desoha többé nem látta. Néhány hónap múlva,ahogy egyszer leszállt az omnibuszról, egykislány, aki a papája karján ült, kért tőle egybonbont a kezében lévő dobozból. Az apa rászólta kislányra, és elnézést kért Florentino Arizától. Ő

viszont az egész dobozt odaadta a kislánynak,remélve, hogy a dobozzal együtt a keserűségtől ismegszabadul, és megpaskolta az apa hátát, hogynyugodjon meg, nincs semmi baj.- Azt a nőt, akinek szántam, úgyis elvitte a fene -mondta.De mintha csak kárpótolni akarta volna a sors,Leona Cassianit is az öszvér vontatta omnibuszonismerte meg: ő volt Florentino Ariza életénekasszonya, noha ezt egyikük sem tudta, és nem islettek egymáséi soha. Florentino Ariza még megse pillantotta, de már érezte, hogy ott van azomnibuszon, amikor egy délután, öt óra tájban,hazafelé tartott: olyan anyagszerű volt apillantása, hogy valósággal megérintette.Felnézett, és meglátta a lányt: a kocsi túlsóvégében ült, de élesen kivált az utasok közül. Alány nem nézett félre. Sőt olyan arcátlanul bámultvissza rá, hogy ő nem gondolhatott másra, mintamire gondolt: néger lány, fiatal is, csinos is, dekurva is, annyi szent. Es már nem is törődött vele,mert nem volt a világon semmi, amit olyanméltatlannak tartott volna, mint azt, ha valakipénzért vásárol szerelmet: nem is tette soha.Florentino Ariza a Kocsik terén szállt le, ahol azomnibusz végállomása_ volt, és gyorsanátfurakodott a piac nyüzsgésén, mert az anyja hatórára várta; amikor a tér túloldalán kivergődött azembertömegből, meghallotta a vidám nőicipőkopogást a háta mögött, és megfordult, hogylássa, amit egyébként már úgyis tudott: a lány volt

az. Úgy volt öltözve, mint a rézkarcokon láthatórabszolganők: fodrokkal borított szoknyában, amitbalerinamozdulattal csippentett fel egy-egypocsolya előtt, meztelen vállakkal a mélyruhakivágás fölött, egy köteg színes gyönggyel anyakában és fehér turbánnal a fején. FlorentinoAriza jól ismerte őket a garniszállóból. Gyakranelőfordult, hogy délután hatkor is még csak areggelire futotta nekik, és ilyenkor mit volt mittenni, úgy használták az ölüket, mint egy útonállóa bicskáját: rászegezték aenyém nem kapható.- Dehogyisnem - mondta a lány - rá van írva azarcodra.Florentino Arizának eszébe jutott egygyerekkorában hallott mondat, amit aháziorvosuk, egyszersmind az ő keresztapjamondott egyszer, a krónikus székrekedésévelkapcsolatban: "A világon kétféle ember van: azok,akik könnyen kakálnak, és azok, akik nehezenkakálnak." Erre a dogmára az orvos egy egészkarakterelméletet épített fel, és helytállóbbnaktartotta, mint az asztrológiát. De Florentino Arizaaz évek során szerzett tapasztalatai alapján ígymódosította a dogmát: "A világon kétféle embervan: azok, akik kefélnek, és azok, akik nemkefélnek." Az utóbbiakban nem bízott: amikorkirúgtak a hámból, azt olyan rendkívüli dolognaktartották, hogy úgy hencegtek vele, mintha őktalálták volna fel a szeretkezést. Akik viszontgyakran csinálták, azoknak ez töltötte be az

életét. Élték a világukat, és hallgattak, mint a sír,mert tudták, hogy a diszkréciótól függ az életük.Sosem beszéltek a hőstetteikről, senkit semavattak be a titkaikba, olyan érdektelenségetszínleltek, hogy a torkára az első járókelőnek, akiaz útjukba akadt: faszt vagy életet. Hogy véglegmegbizonyosodjék róla: a lány valóban őutánajön, Florentino Ariza irányt változtatott, és betért aMécses sikátorba, ahol egy lélek sem járt, a lánypedig utána, és egyre közelebbről hallatszott acipősarkak kopogása. Florentino Ariza egyszercsak megtorpant, hátrafordult, és két kézzel azesernyőjére támaszkodva, a sikátor járdájánelállta előtte az utat. A lány farkasszemet nézettvele.- Tévedsz, aranyom - mondta a lánynak. - Az világimpotensnek, frigidnek, de leginkább félénkbuzeránsnak tartotta őket, mint például FlorentinoArizát. De nekik kapóra jött ez a tévhit, mert ez iscsak az ő útjaikat egyengette. Egy titkospáholyhoz tartoztak, melynek tagjai mindenütt avilágon egymásra ismertek, akkor is, ha nemértették egymás nyelvét. Ezért aztán FlorentinoAriza nem lepődött meg a lány válaszán: a lány istagja volt a közösségnek, így hát tudta, hogy ő istudja róla, és fordítva.Élete nagy tévedése volt, amit aztán alelkiismerete minden nap minden órájábanfelhánytorgatott neki, az idők végezetéig. A lánynem azért jött utána, hogy szerelmet akarjonrátukmálni, még kevésbé, hogy pénzért mért

szerelmet, hanem csak állásért könyörgött: egyakármilyen állásért, akármennyi fizetéssel, aKarib-partvidéki Folyami Hajózási Társaságnál.Florentino Ariza úgy elszégyellte magát, hogyelvitte a lányt a személyzeti főnökhöz, és az föl isvette; az általános részlegben kapott valamijelentéktelen munkát, amit aztán nagybuzgalommal, szerénységgel és odaadással látottel három éven át.A KFHT irodái a Társaság alapítása óta afolyóparti kikötővel szemben voltak, melynek semaz óceánjárók kikötőjéhez, mely az öböl túlsóoldalán volt, sem a Lelkek Öblében lévőárurakparthoz nem volt köze. Faépület volt,bádogból készült sátortetővel, a homlokzatánvégigfutó, oszlopsoros erkéllyel, és a ház négyoldalán számos, dróthálóval borított ablakkal,melyeken át úgy odalátszottak a kikötőben állóhajók, teljes egészükben, mintha faliképekvolnának. A háztető eredetileg, még a németcégtulajdonosok idején piros volt, a deszkafalakpedig ragyogóan fehérek, úgyhogy maga azépület is egy gőzhajóhoz hasonlított. Aztán azegészet világoskékre festették, és amikorFlorentino Ariza belépett a Társasághoz, azépület már olyan volt, mint egy fészer, a kifakult,seszínű deszkáival és rozsdás tetejével, melynekeredeti lemezeit itt is, ott is kitoldozták. Az épületmögött egy dróthálóval elkerített kavicsos udvaronkét nagy, újabban épült műhely volt, azok mögöttpedig egy szennyes és bűzlő, lezárt csatorna,

ahol a fél évszázados folyami hajózás kimustráltócskaságai rothadoztak: elaggott hajók roncsai, aSimón Bolivar által fölavatott legelső,egykéményes gőzhajóktól kezdve néhányegészen új típusig, amelyeknek márvillanyventilátoros kabinjai voltak. Legtöbbjüketazért szedték szét, hogy alkatrészeiket máshajókba építsék bele, de sok hajó olyan jóállapotban volt, hogy talán csak egy kis átfestésrelett volna szükség, és már be is indíthatták volnaőket, óvatosan, hogy szét ne kergessék róluk aziguanákat, és le ne szaggassák a nagy sárgavirágok füzéreit, amelyektől még szívet tépőbblátványt nyújtottak.Az épület emeletén az ügyintézési részleg volt,kicsi, de kényelmes és jól felszerelt irodákban,melyek hajókabinokra emlékeztettek, mivel nemépítészek építették őket, hanem hajómérnökök. Afolyosó végén XII. Leó bácsi irodája volt:pontosan olyan, mint a többi hivatalnoké, azt azegy dolgot kivéve, hogy őt minden reggel egycsokor illatos virág várta az íróasztalán állóüvegvázában. A földszinten az utasforgalmirészleg volt: egy váróterem, egyszerű fapadokkal,és egy pult, mögötte a jegypénztárral, valamint apoggyászátvevőhellyel. Az egésznek a végénpedig a homályos rendeltetésű általános részleg,melynek már a puszta neve is elárult, valamitfeladatkörének megfoghatatlanságáról, és ahováa vállalat többi részlegében meg nem oldott ügyekkerültek, hogy ott rothadozzanak, amíg el nem

enyésznek. Itt dolgozott Leona Cassiani, egyrakás kukoricászsák és egy halom elintézetlenakta közé beszorított iskolai padjában, azon anapon is, amikor XII. Leó bácsi személyesenment oda, hogy eltöprengjen rajta, mi az ördögöttudna kitalálni, hogy az általános részlegnekvalami hasznát vehesse. Háromóráskérdezősködés, elméleti feltevés és gyakorlativizsgálódás után, mely a Társaság valamennyitisztviselőjének jelenlétében történt, azzal a kínzóbizonyossággal tért vissza az irodájába, hogy asok problémára semmilyen megoldást nem talált,ellenben újabb, még szerteágazóbb és mégmegoldhatatlanabb problémák bukkantak elé.Florentino Arizát másnap reggel egymemorandum várta az íróasztalán, amit LeonaCassiani írt, azzal a kéréssel, hogy vegyefontolóra, és aztán, ha alkalmasnak tartja rá,mutassa meg a nagybátyjának. Ő volt azegyetlen, aki nem szólalt meg az előző délutánimegbeszélésen. Ahhoz tartotta magát, hogy őtszívességből alkalmazták, de a memorandumbanmegemlítette, hogy nem azért hallgatott, mertnem érdeklik a Társaság ügyei, hanem azért,mert úgy érezte, nem lenne ildomosbelebeszélnie följebbvalóinak dolgába. Amit leírt,ijesztően egyszerű volt. XII. Leó bácsi egymélyreható átszervezésen törte a fejét, de LeonaCassiani az ellenkező irányban gondolkodott,abból az egyszerű tényből kiindulva, hogy azáltalános részleg voltaképpen nem létezik, hanem

csak egy szemétdomb, ahová a másik két részlega bonyolult, de jelentéktelen problémáit odaszórja.A megoldás tehát az, hogy meg kell szüntetni azáltalános részleget, a problémákat pedig visszakell adni a másik két részlegnek, ahonnét jöttek:oldják csak meg őket.XII. Leó bácsinak fogalma sem volt róla, hogy kiaz a Leona Cassiani, és arra sem emlékezett,hogy bárkit is látott volna az előző napiértekezleten, akivel azonosítani tudná, de amikorelolvasta a memorandumot, behívatta azirodájába, és zárt ajtó mögött két órán átbeszélgetett vele. Mindenféléről beszélgettek,ahogy XII. Leó bácsi szokta, ha valakit meg akartismerni. A memorandum egyszerű, józanészjárásra vallott, és a megoldás valóbanmeghozta a kívánt eredményt. De XII. Leó bácsitnem ez érdekelte elsősorban, hanem a lány. Azvolt a legfigyelemreméltóbb benne, hogy az elemiiskolai bizonyítványon kívül csak egy iskolaipapírja volt: a Kalapos Tanonciskoláé. De márangolul is elkezdett tanulni magánszorgalomból,egy gyors, önoktató módszerrel, három hónapjapedig esti gépírótanfolyamra járt, hogy kitanuljaezt az új szakmát, hiszen az írógépnek olyannagy jövőt jósoltak, mint előtte a távírógépnekvagy még korábban a gőzgépeknek.Mire véget ért a beszélgetés, és a lány kiment azirodájából, XII. Leó bácsi már úgy hívta magában,ahogy aztán minden alkalommal, amikoremlegette: Leona, a druszám. Azt is eldöntötte,

hogy egyetlen tollvonással megszünteti agondokat okozó részleget, és visszautalja aproblémákat azokhoz, akik csinálták: oldják megők, ahogy azt Leona Cassiani javasolta; az őrészére pedig egy elnevezés és meghatározotthatáskör nélküli beosztást kreált, amiveltulajdonképpen a saját jobbkezének tette meg.Azon a délutánon, az általános részleg csöndestemetése után XII. Leó bácsi megkérdezteFlorentino Arizát, hogy hol talált rá LeonaCassianira, mire ő szépítés nélkül megmondta azigazat.- Akkor járj csak megint omnibuszon, és szedjöszsze minden hozzá hasonlót - mondta anagybátyja. - Két-három ilyen nővel még a tegályádat is kihalászszuk.Florentino Ariza azt hitte, hogy ez is afféle tipikusXII. Leó bácsi-féle tréfa, de másnap reggel seholsem volt a hintója, amit fél évvel azelőttbocsátottak a rendelkezésére: most elvették tőle,hogy rejtett tehetségek után kutasson azomnibuszokon. Leona Cassianinak pedig nagyongyorsan elmúltak a kezdeti skrupulusai, ésmindazokat a képességeit kimutatta, melyeket azelső három évben nagy ravaszul eltitkolt. Akövetkező három évben már minden szál az őkezében futott össze, és újabb négy év múltáneljutott a főtitkári szoba küszöbéig, de nem volthajlandó átlépni rajta, mert akkor már csak egyfokkal lett volna lejjebb Florentino Arizánál.Mindaddig Florentino Ariza volt a főnök és ő a

beosztott, és ezen nem kívánt változtatni, pedigvalójában nem ez volt a helyzet: még FlorentinoAriza se vette észre, hogy az utasításokat nem őadja ki, hanem Leona Cassiani, ő meg csakvégrehajtja mindazt, amit Leona Cassiani azIgazgatási Osztályon sugalmaz neki, hogymegoltalmazza a titkos ellénségei által felállítottcsapdáktól.Leona Cassiani ördögi tehetséggel tudott atitkokkal bánni, és mindig ott volt, ahol éppenlennie kellett.Csöndes volt, energikus, és bölcsen szelíd. Deamikor nem tudott másképpen boldogulni,legnagyobb sajnálatára kénytelen volt szabadjáraengedni vaskemény természetét. Ám sohasem amaga javára használta. Az volt az egyetlen célja,hogy bármi áron, ha kell, úgy is, hogy közben vérfolyik, szabaddá tegye az utat Florentino Arizaelőtt, hogy a férfi elérje azt a pozíciót, amit annakidején elképzelt magának, fel sem mérve azt,hogy van-e elég ereje hozzá. Leona Cassiani,fékezhetetlen hatalmi szenvedélyétől hajtva,természetesen mindenképpen kiharcolta volnaezt, de valójában merő hálából tette. Olyanelszántan küzdött, hogy még Florentino Arizát ismegtévesztették a manőverei, és egyszerencsétlen pillanatban megpróbáltaelgáncsolni Leona Cassianit, nehogy az gáncsoljael őt. Leona Cassiani ekkor a helyére tette.- Félreértés ne essék - mondta neki. - Énitthagyom ezt az egészet, amikor csak akarja, de

jól gondolja meg.Florentino Ariza, aki addig valóban nemgondolkodott rajta, most olyan jól meggondolta,ahogy csak tudta, és a lába elé tette a fegyvereit.De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy azádáz harc közepette, mely az örökös válságbanlévő vállalatnál folyt, az elmaradhatatlanportyáival járó sok hajcihő és a Fermina Dazafelől táplált, egyre halványabb illúziók közepette aszenvtelen arccal járó-kelő Florentino Arizát egypillanatra se hagyta nyugodni ennek a küzdelemhevében szarral és szerelemmel összemaszatoltfekete bestiának az elbűvölő látványa. Olyannyiranem, hogy titokban sokszor eltűnődött rajta:milyen kár, hogy Leona Cassiani nem olyan, mintamilyennek a megismerkedésük délutánján hitte,mert inkább kitörölte volna a fenekét az elveivel,és színarany dukátokat is adott volna azért, hogylefeküdjön vele. Leona Cassiani továbbra isannak látszott, akinek az első délutánon, amikoraz omnibuszon megpillantotta: az örökös rikítórabszolgalány-ruháival, bolond turbánjaival, csontfülönfüggőivel és karpereceivel, kötegnyigyöngysorával és tíz ujján viselt üvegkövesgyűrűivel olyan volt, mint egy utcasarkinőstényoroszlán. Az a nagyon kevés, amit azévek a külsejére raktak, csak jót tett neki. Érettkorára ragyogóan kivirult, női bájai mégnyugtalanítóbbak voltak, és forró afrikai testetömörebb lett. Florentino Ariza tíz év alatt egyszersem környékezte meg: ezzel rótta le a kemény

penitenciát hajdani tévedése miatt, és a nőmindenben segítette, csak ebben az egyben nem.Egyszer, amikor késő estig benn maradt azirodában, ami az anyja halála óta gyakranmegtörtént, Florentino Ariza, már távozófélben,észrevette, hogy Leona Cassiani szobájában ég avillany. Kopogtatás nélkül benyitott, és csakugyanott volt egymagában: az íróasztalánál ült, éskomoly arccal töprengett valamin a nemrég kapottszemüvegében, amiben olyan volt, mint egyprofesszor. Florentino Ariza boldog rémülettelgondolt rá, hogy egyedül vannak az épületben, akikötőben sincs egy lélek, a város alszik, a sötéttengeren örök éjszaka, amin csak egy bánatostülkölés hatol el hozzájuk: a hajó még egy jóórányira van a parttól. Florentino Ariza két kézzelrátámaszkodott az esernyőjére, ugyanúgy, mintazon az első délutánon a Mécses sikátorban,hogy elállja előle az utat; csakhogy most azérttámaszkodott rá, hogy Leona Cassiani észre nevegye: rogyadozik a térde.- Egyet mondj meg, lelkem oroszlánom - mondta-: mikor fogunk már mi ketten kikecmeregniebből?Leona Cassiani meg sem lepődött, csak szépnyugodtan levette a szemüvegét, és olyannapsugaras mosollyal nézett rá FlorentinoArizára, hogy az egészen belevakult. Addig mégsohase tegezte le őt.- Jaj, Florentino Ariza - mondta neki -, tíz éve ülökitt, és várom, hogy megkérdezd tőlem.

De Florentino Ariza már elkésett vele: a lehetőségott volt a lánnyal az öszvér vontatta omnibuszon,és később is itt volt vele együtt, ugyanebben aszékben, de most örökre elillant. Mert LeonaCassiani fölött a sok titkos marakodásban,amiben őmiatta vett részt, és a sok piszkosintrikában, amit őmiatta szenvedett el,gyorsabban múlt az élet, behozta a köztük lévőhúsz év korkülönbséget, sőt jóval le is hagytaFlorentino Arizát: helyette öregedett meg. Annyiraszerette, hogy nem akarta becsapni, hanemtovább szeretni, így, akár azon az áron is, hamost kegyetlenül ki kell ábrándítania.- Nem - mondta neki. - Úgy érezném magam,mintha a meg nem született fiammal feküdnék le.Florentino Arizában benne maradt egy tüske,amiért nem az övé lett az utolsó szó. Arra gondolt,hogy amikor egy asszony nemet mond, a továbbiunszolásra vár, hogy csak azután mondja ki avégső döntést, de Leona Cassianival más volt ahelyzet: nem vállalhatta a kockázatot, hogymásodszor is téved. Derűsen visszavonult, sőtmég valami tréfás kedvességet is mondott, pedignem volt könnyű. Attól az estétől kezdve bármiárnyék vetődött kettőjük közé, el is oszlottnyomban, és nem maradt bennük keserűség.Florentino Ariza pedig végre megértette, hogy férfiés nő közt lehet barátság az ágyon kívül is.Leona Cassiani volt az egyetlen lény, akinekFlorentino Ariza majdnem elmondta FerminaDaza iránti szerelmének titkát. Az a kevés ember,

aki tudott róla, lassan, ahogy múlt az idő,elfelejtette. Hárman legalábbis magukkal vitték asírba: anyja, akinek már jóval a halála előttkihullott az emlékezetéből; Gala Placidia, aki atulajdon lányának tekintett Fermina Dazaszolgálatában eltöltött szép öregségébe halt bele,és a feledhetetlen Escolástica Daza, aki egyimakönyvben vitte el neki élete első szerelmeslevelét, és aki ennyi idő után már feltehetően nemélt. Lorenzo Daza, akiről nem tudta, él-e, hal-e,lehet, hógy elmondta a dolgot Franca de la Luznővérnek, abban a reményben, hogy talánmégsem csapják ki a lányát az intézetből, de aligvolt elképzelhető, hogy a titok kiszivárgott volnaaz épület falai közül. Maradt még az a tizenegytávírdász, aki Hildebranda Sánchez távolitartományában az ő teljes nevükkel és pontoslakcímükkel kopogtatta le, illetve fogadta atáviratokat, és végül maga Hildebranda Sánchezés udvara: az unokahúgok siserahada.Arra viszont nem gondolt, hogy Juvenal Urbinodoktort is föl kéne vennie a listára. A titkotHildebranda Sánchez árulta el neki valamikor azelső években, amikor még gyakran járt hozzájuk.De olyan mellékesen és olyan alkalmatlanpillanatban vetette neki oda, hogy nem az történt,amit Hildebranda Sánchez gondolt, vagyis hogyUrbino doktor egyik fülén bement, a másikon megkijött, hanem az, hogy az egyik fülén se ment be.Hildebranda a Virágjátékokkal kapcsolatbanemlítette meg Florentino Ariza nevét, mondván,

hogy szerinte ő is azok közé a rejtett költőitehetségek közé tartozik, akiknek esélyük van adíjra. Urbino doktor nem emlékezett rá, mireHildebranda megjegyezte, holott nem volt rásemmi szükség, igaz, egy szemernyi malícia semrejlett a hangjában, hogy Fermina Daza egyetlenlánykori udvarlója volt. Ezt abban ameggyőződésben mondta, hogy olyan ártatlan ésröpke ügy volt az egész, amin legfeljebb csakmeghatódni lehet. Urbino doktor úgy válaszolt,hogy közben másfelé nézett: "Nem is tudtam,hogy az a fickó költő." És máris kitörölte azemlékezetéből, mint annyi minden mást, merthivatása hozzászoktatta a feledés etikusgyakorlásához.Florentino Ariza eltűnődött azon, hogy a titokletéteményesei, az anyja kivételével, mindFermina Daza világához tartoznak. Az ő világábanmár nem volt senki: egyedül kellett megbirkózniaa szörnyű teherrel, amit sokszor szeretett volnamegosztani valakivel, de mindeddig senkit semtartott méltónak arra, hogy ilyen nagy bizalommallegyen iránta. Leona Cassiani volt az egyetlenlehetséges személy, és már csak az alkalmat és amódot kellett megtalálni. Éppen ezengondolkodott azon a forró nyári délutánon is,amikor Juvenal Urbino doktor fölkapaszkodott aKFHT kopott lépcsőjén, minden egyeslépcsőfokon megpihenve, hogy túlélje valahogy adélután háromórai hőséget, és lihegve,verítékezve, úgy, hogy még a nadrágja is csupa

víz volt, megjelent Florentino Ariza irodájában, ésaz utolsó leheletével nyögte ki: "Azt hiszem, ciklonjön." Florentino Ariza sokszor látta már azirodában Urbino doktort, aki XII. Leó bácsihoz járt,de soha nem érezte olyan határozottan, mintmost, hogy ennek a nem várt és nem kívántlátogatásnak valami köze van az életéhez.Addigra már Juvenal Urbino doktor is túljutott ahivatása zátonyain, és azért járt ajtóról ajtóra,mint egy kalapját nyújtogató koldus, hogypénzadományokat szerezzen a művészetirendezvényeihez. XII. Leó bácsi mindig is azegyik legbuzgóbb és legbőkezűbb támogatójavolt, de most épp a napi tízperces sziesztájáttöltötte, csak úgy, az íróasztala mögötti rugóskarosszékben ülve. Florentino Ariza megkérteJuvenal Urbino doktort, hogy legyen szíves, ésvárakozzék egy kicsit az ő irodájában, mely a XII.Leó bácsié mellett volt, és tulajdonképpen a Leóbácsi irodájának előszobájául szolgált.Már többször találkoztak, de így szemtől szembemég sohasem, és Florentino Arizára újra rátört azémelyítő kisebbrendűségi érzés. Tíz perc telt el,egy egész örökkévalóság, mely alatt háromszor isfelkelt a székéből, hogy megnézze, hátha anagybátyja most kivételesen már fel is ébredt, ésegy egész termosz feketekávét megivott. Urbinodoktor egy csészével sem fogadott el. Aztmondta: "A kávé méreg." Csak beszélt tovább,egyik témát a másikba öltve, és szemlátomástnem érdekelte, hogy a másik figyel-e rá.

Florentino Ariza számára elviselhetetlen voltUrbino doktor veleszületett kifinomultsága, oldottés mégis szabatos stílusa, a belőle áradó enyhekámforillat, személyes varázsa és az, hogy milyenkönnyedén és elegánsan tudja úgy alakítani amondókáját, hogy az ő szájából még aleglaposabb mondatok is mélyértelműeknekhangzanak. Az orvos egyszer csak elhallgatott, ésváratlanul ezt kérdezte:- Szereti a zenét?Florentino Arizát meglepte a kérdés. Ott voltugyan minden koncerten és operelőadáson, amitcsak a városban rendeztek, de nem tartottamagát alkalmasnak rá, hogy véleményt mondjonvagy hozzáértőként nyilatkozzon a zenéről.Leginkább a slágerek hatottak a szívére, főleg azérzelmes keringők, melyek tagadhatatlanulhasonlítottak a saját kamaszkori szerzeményeihezés titokban írt verseihez. Csak egyszer kelletthallania bármelyiket, aztán teljes éjszakákon át ottzümmögtek a fejében, és még a jóisten sem tudtaelhallgattatni őket. De ez nem lett volna komolyválasz egy zeneértő komoly kérdésére.- Gardelt szeretem - mondta.Urbino doktor megértően bólintott. "Hát igen -mondta. - Most ő a bálvány." És máris a sajátújabb terveiről beszélt: ezeket is hivatalostámogatás nélkül kell megvalósítania, mint azeddigieket. Bánatosan állapította meg, hogymilyen elkeserítően hitványak a most idehozhatóelőadások a ragyogó múlt századi

vendégszereplésekhez képest. Így is volt: egyteljes éve gyűjtötte az előjegyzéseket, hogyelhozhassa a Cortot-Casals-Thibaud triót aJátékszínbe, és a Városházán nem volt egyember se, aki ismerte volna a nevüket, miközbenpéldául most, ebben a hónapban a RamónCaralt-féle színtársulat bűnügyi drámáiért, donManolo de la Presa operett- és zarzuelaszíntársulatának előadásaiért ölik egymást aszínházak pénztárai előtt az emberek, meg aSantanela-csoportért, azokért amimiko-fantasztikus átváltozóművészekért, akik anyílt színen, egy foszforeszkáló villámfényegyetlen pillanata alatt tetőtől talpig átöltöznek,meg Danyse D'Altaine-ért, aki a Folies Bergérevolt táncosnőjének mondja magát, és még azértaz ocsmány Ursusért is, a baszkizomkolosszusért, aki puszta kézzel áll ki a harcibikák ellen. De hát ez legyen a legnagyobb baj,mert ha azt nézzük, hogy mit csinálnak azeurópaiak, akik most egy újabb barbár háborúvalmutatnak rossz példát, amikor mi már elkezdtünkbékében élni a fél évszázad leforgása alatt kitörtkilenc polgárháború után, mely, ha jobbanutánaszámolunk, tulajdonképpen csak egy volt:egy és ugyanaz a háború. De Florentino Arizát azegész lebilincselő előadásból az ragadta meg alegjobban, hogy esetleg újra meg fogják rendeznia Virágjátékokat, Juvenal Urbino doktor eddigilegnagyobb visszhangot keltett és leghosszabbéletű kezdeményezését. A nyelvébe kellett

harapnia, nehogy elmondja neki, hogy ő is azegyik lelkes résztvevője volt annak az évenkéntmegrendezett versenynek, melyre nagynevűköltők is elküldték a verseiket, és nemcsak azország többi részéből, hanem a Karib-tengerpartvidékének más országaiból is.Alighogy beszélgetni kezdtek, a levegő forrópárája hirtelen lehűlt, a fejük fölött egymásnakrohanó szelek hatalmas csattanások közepettecsapkodtak ajtótablakot, és az irodaépület teljesegészében recsegettropogott, mint egyhullámokon hányódó vitorlás. Juvenal Urbinodoktor mintha észre se vette volna. Valamimegjegyzést vetett oda a júniusi holdkórosciklonokról, aztán hirtelen és minden átmenetnélkül a feleségére terelte a szót, mondván, hogyfelesége nemcsak a legbuzgóbb segítőtársa,hanem annál is több: mindenkezdeményezésének ő a lelke. Azt mondta: "Énőnélküle senki se lennék." Florentino Arizánakegy arcizma se rándult, csak rábólintott mindenmondatára; megszólalni nem mert, mivel attól félt,hogy elárulja a hangja. Aztán már csak két-hárommondat kellett hozzá, hogy megértse: JuvenalUrbino doktornak a sok kimerítő elfoglaltságamellett még arra is jut ereje, hogy a feleségétimádja, majdnem annyira, mint ő, és ez afelismerés fejbe kólintotta. De nem úgy reagált rá,ahogy gondolta volna, mert szíve ebben apillanatban egy olyan pokoli csínyt követett elellene, amire csak a szív képes: rádöbbentette,

hogy ő és ez a férfi, akit mindig a személyesellenségének tartott, egy és ugyanabban abalsorsban osztoznak, s egy és ugyanannak aszenvedélynek a rabjai: két barom egy járombafogva. A huszonhét végtelenül hosszú év alatt,amióta csak várt és várt, Florentino Ariza mostelőször érzett fájdalmat, amiért ennek acsodálatos embernek meg kell halnia, hogy őboldog lehessen.A ciklon arrébb vonult, de széllökései negyedóraalatt letarolták a mocsár szélén lévőlakónegyedeket, és a fél várost feldúlták. JuvenalUrbino doktor, akit ezúttal is lenyűgözött XII. Leóbácsi nagylelkűsége, meg se várta, amíg egészeneláll az eső, és önfeledt boldogságában magávalvitte Florentino Ariza esernyőjét, amit csak azértkapott kölcsön, hogy a hintójáig eljusson vele. DeFlorentino Ariza nem bánta, sőt vidáman gondoltrá, hogy mit fog szólni Fermina Daza, hamegtudja, hogy kié az ernyő. Még nem tértmagához a felindultságából, amikor LeonaCassiani bejött a szobájába, és akkor arragondolt, hogy itt az alkalom: most elmondhatjaneki a titkát köntörfalazás nélkül, mintha egyelviselhetetlenül gyötrelmes kelést nyomna ki:most vagy soha. Azzal kezdte, hogy megkérdezte,mi a véleménye Juvenal Urbino doktorról. LeonaCassiani egy pillanat alatt kész volt a válasszal:"Olyan ember, aki sok mindent csinál, talán túlsokat is, de hogy mi van a fejében, aztvalószínűleg senki se tudja." Aztán egy darabig

eltűnődött, a ceruza radíros végét rágcsálva élesés nagy néger amazonfogaival, és végül vállatvont, mint aki lezár egy érdektelen témát.- Talán azért csinál annyi mindent - mondta -,hogy ne kelljen gondolkodnia.De Florentino Ariza tovább ütötte a vasat.- Csak azt sajnálom, hogy meg kell halnia -mondta.- Mindenkinek meg kell halnia - mondta LeonaCassiani.- Igen - mondta Florentino Ariza -, de neki méginkább.Leona Cassiani nem értett semmit; megint csakvállat vont, ezúttal egyetlen szó nélkül, és kimenta szobából. Florentino Ariza ekkor már tudta,hogy egyszer, egy éjszakán, amikor majdboldogan fekszik Fermina Dazával az ágyban,meg fogja mondani neki, hogy szerelmük titkátannak az egyetlen személynek sem árulta el, akimegérdemelte volna, hogy tudjon róla. Nem: nemfogja elárulni soha senkinek, még LeonaCassianinak sem, nem mintha nem akarnákinyitni előtte a kincsesládát, melyben olyan féltveőrizte egy fél életen át, hanem azért nem, mertcsak ekkor jött rá, hogy a láda kulcsa elveszett.De mégsem ez volt a délután legfelkavaróbbélménye. Felelevenedett benne elmúlt ifjúkora, éssóvár fájdalommal gondolt vissza aVirágjátékokra, melyek minden évben áprilistizenötödikén az Antillák egész vidékét lázbahozták. Ő mindig is az események egyik

főszereplője volt, de akárcsak minden másban,rejtett főszereplő. A legelső alkalomtól kezdvetöbbször is részt vett a pályázaton, de sohasemkerült a nyertesek közé, még dicséretet semkapott soha. De ez mégsem vette el a kedvét,mert nem a díj csábította, hanem a díjkiosztáskülön attrakciója: a viaszpecsétes borítékotminden évben, már az első versenytől kezdve,Fermina Daza nyitotta ki, és ő hirdette ki agyőztesek nevét.Florentino Ariza a zártszékek félhomályából, azakója hajtókájába tűzött egy szál élő gardéniával,mely a nagy izgalomtól föl-le járt a mellén, nézte,amint Fermina Daza felnyitja a háromviaszpecsétes borítékot a régi Nemzeti Színházszínpadán, a legelső verseny gálaestjén. Azontűnődött, vajon mi megy majd végbe az asszonyszívében, ha megtudja, hogy ő nyerte el az AranyOrchideát. Biztos volt benne, hogy Fermina Dazará fog ismerni az írására, és hogy nyombaneszébe jutnak majd a kis tér mandulafái alattkézimunkával töltött délutánok, a szerelmeslevelekben fonnyadozó gardéniák illata, a koronásistennőről szóló keringő, kettőjük titka a szellőshajnalokon. De nem nyerte el. Sőt, ami mégszomorúbb: az Arany Orchideát, az országlegjobban áhított költészeti díját egy kínaibevándorlónak ítélték oda. A meglepő eredményközfelháborodást váltott ki, és megingatta averseny presztízsét. Pedig az elbírálás igazságosvolt, és a bravúros szonett igazolta a zsűri

egyhangú döntését.Senki se hitte el, hogy a szonettet valóban a kínaiírta. A múlt század végén érkezett ide, az elől agyilkos sárgalázjárvány elől menekülve, mely akét óceán partját összekötő vasút építésekorsöpört végig Panamán; számos honfitársa isugyanígy ide menekült, aztán itt is maradtakholtukig, kínaiul élve, kínaiul szaporodva, és olyanegyforma kínai arccal, hogy nem lehetettmegkülönböztetni őket egymástól. Eleinte aligtízen voltak, néhányan asszonyostul, gyerekestülés kutyástul, mely utóbbi ennivalónak szolgált, denéhány év alatt a kikötői negyednek már négysikátora tele volt az újabb és hívatlan kínaiakkal,akik úgy jöttek be az országba, hogy nyomuk semlátszott a vámnyilvántartásokban. Néhány ifjabbkínai oly gyorsan alakult át tisztes aggastyánná,hogy senki se tudta felfogni, mikor volt idejükmegöregedni. A népi bölcsesség két csoportraosztotta őket: jó kínaiakra és .rossz kínaiakra. Arossz kínaiak a kikötő vendéglősei voltak, akiknélúgy is lehetett enni, mint egy király, de az ismegeshetett, hogy a vendég egy tányérnapraforgós patkánysülttől ott helyben felfordul;ezekről a vendéglőkről egyébként is aztgyanították, hogy a cégérük mögött másfajtatevékenység folyik: leánykereskedelem és egyébsötét ügyletek. A jó kínaiak a mosodások voltak,egy szent tudomány örökösei, akiknek kezébőltisztábban került ki az ing, mint amilyen vadonatújkorában volt, gallérja és mandzsettája mint a

frissen préselt ostya. Ezek közé a jó kínaiak közétartozott az is, aki a Virágjátékokon legyőztehetvenkét jól felkészült ellenfelét.Amikor Fermína Daza bizonytalanul kibetűzte,senki se értette a nevét. Nemcsak a szokatlanhangzása miatt, hanem azért sem, mert senki setudta igazából, hogy is hangzik egy kínai név. Denem sokáig kellett törniük rajta a fejüket, mert adíjnyertes kínai fölemelkedett a székéből valaholaz utolsó zsöllyesorokban, olyan földöntúlimosollyal az ajkán, ahogy csak a kínaiak tudnakmosolyogni, amikor a szokásosnál korábbanérnek haza. Olyan biztos volt a győzelmében,hogy a tavaszünnepre való sárga selyemingébenjött el a színházba, hogy abban vehesse át a díjat.Átvette a tizennyolc karátos Arany Orchideát, ésboldogan megcsókolta, miközben innen is, onnanis felhangzottak a hitetlenkedők füttyei ésgúnykiáltásai. De minden lepergett róla. Csak állta színpad közepén, és várt rendíthetetlenül, mintegy olyan Mennyci Gondviselés apostola, melynem annyira drámai, mint a miénk, és amikor elsőízben csönd lett a teremben, felolvasta adíjnyertes verset. Senki se értette. De amikor afüttyök újabb áradata is levonult, Fermina Daza isfelolvasta a verset higgadt, fátyolos és behízelgőhangján, és a közönségen már az első sor utánúrrá lett az elképedés. Egy tökéletes szonett volt,a parnasszista líra legnemesebb hajtása, éselejétől a végéig olyan ihletettség áradt belőle,hogy senki se vonta kétségbe: ez a vers igazi

mestermű. A dolognak csak egy magyarázatalehetett: a verset az ország egyik nagy költője írta,hogy csúfot űzzön a Virágjátékokból, a kínai megbelement a csínytevésbe azzal az elszántelhatározással, hogy holta napjáig megőrzi atitkot. Nagymúltú újságunk, a Kereskedelmi Naplóúgy próbálta menteni a város becsületét, hogyegy tudományos vagy inkább csakemészthetetlen eszmefuttatásban méltatta akínaiak ősidőktől fogva tapasztalt jelenlétét aKarib-tenger partján, kulturális hatásukat, amiértis minden joguk megvan hozzá, hogy résztvegyenek a Virágjátékokon. A tanulmány szerzőjenem kételkedett abban, hogy a szonettet az abizonyos kínai írta, és már a tanulmány címébenis kategorikusan a védelmébe vette: Minden kínaiköltő. Az összeesküvés résztvevői, ha voltakilyenek, a titkukkal együtt enyésztek el akoporsójukban. A kínai pedig, aki a díjat elnyerte,gyónás nélkül halt meg olyan magas életkorban,amilyet csak a keletiek tudnak megérni, és azArany Orchideával együtt temették el, de azt akeserűséget is magával vitte a sírba, hogy életevégéig sem érte el azt az egy dolgot, amirevágyott: hogy költőnek tartsák. Halálakor azújságok felidézték a Virágjátékok rég elfelejtettepizódját, és újra megjelent a szonettje, egymodernista receptre készült vers aranybőségszarukkal meg duzzadó keblűhajadonokkal, és a költészet őrző isteneimegragadták az alkalmat, hogy tisztázzák az

ügyet: az új nemzedék olyan rossznak találta aszonettet, hogy már senki se vonta kétségbe,hogy az elhunyt kínai írta.Florentino Ariza emlékezetében ez a hajdanibotrány mindörökre összemosódott annak azismeretlen és igen testes hölgynek a képével, akia színházban mellette ült. Már a gálaestkezdetekor észrevette, de aztán a várakozásrémületében megfeledkezett róla. Bőrénekgyöngyházfehérségére, kövér asszonytesténekboldogságillatára figyelt fel, azonfelül óriásiszopránmellére, melyen egy műmagnóliadíszelgett. Fekete bársonyruha volt rajta, amelynagyon szorosan a testéhez simult, és olyanfekete volt, mint mohó és meleg szeme, decigánylányos fésűvel kontyba tűzött haja mégannál is feketébb volt. Hosszú fülönfüggőt viselt,nyakában ugyanolyan formájú gyöngyöket, ésmajdnem minden ujján gyűrű volt, mind egyforma,csillogó fémgömbökkel, jobb arcán pedig egyodafestett anyajegy. Az est végén fölhangzó tapslármájában fájdalmas arccal fordult oda FlorentinoArizához.- Higgye el, igazán sajnálom - mondta.Florentino Arizát mélységesen megrendítették anő szavai, de nem a részvét miatt, amire pedignagyon is rászorult volna, hanem az elképedéstől,hogy van valaki, aki tudja a titkát. A nőmegmagyarázta: "Abból jöttem rá, hogy azakójára tűzött virág mindvégig reszketett, mialattfelnyitották a borítékokat." Megmutatta neki a

kezében lévő plüssmagnóliát, és kitárta előtte aszívét.- Én ezért vettem le az enyémet - mondta.Az elszenvedett vereség miatti bánatában már elis eredtek volna a könnyei, ha Florentino Ariza, éjivadászösztönével, nyomban meg nem állítja őket.- Jöjjön, menjünk el valahova, és sírjuk kimagunkat kettesben - mondta Florentino Ariza.Hazakísérte a nőt. Mire odaértek a ház elé, máréjfél felé járt, és senki se volt az utcán, így aztánmeghívatta magát egy pohár konyakra, megazért, hogy megnézhesse azokat a bizonyosalbumokat, amelyekről a nő mesélt neki: többmint tíz éve gyűjtötte bennük a város nagyobbeseményeiről készült fényképeket ésújságcikkeket. A trükk már akkor is ócska volt, deFlorentino Ariza ezúttal nem előre megfontoltszándékkal folyamodott hozzá, hiszen a nőemlítette az albumokat a Nemzeti Színházbólhazafelé menet. Beléptek a házba. FlorentinoArizának a nappali szobában az volt az elsőmegfigyelése, hogy a hálószobának, amely anappalin kívül az egyetlen szoba volt a lakásban,nyitva van az ajtaja, s egy óriási és pompás ágyvan benne, brokáttakaróval és fejtámláján bronzfalevelekkel. A látvány zavarba hozta. A nőminden bizonnyal észrevette, mert odament ahálószoba ajtajához, és becsukta. Aztán leültetteFlorentino Arizát egy virágos kartonhuzattalborított kanapéra, melyen ott feküdt egy alvómacska, és kirakta elé az asztalra az albumokat.

Florentino Ariza lassan lapozgatta őket, deközben azon járt az esze, hogy mi legyen akövetkező lépés; egyszer csak fölnézett, és látta,hogy a nőnek könnyes a szeme. Azt mondta neki,ne zavartassa magát, sírjon csak nyugodtan, mertsemmitől se lehet úgy megkönnyebbülni, mint hajól kisírja magát az ember, de rábeszélte, hogyeressze ki a fűzőjét, mert úgy könnyebb lesz asírás. Sőt, készségesen segített is neki, mivel afűzőn hátul voltak a nagy erővel összehúzottkeresztpántok. Nem is kellett elbajlódnia az utolsópántig, mert a fűző az első mozdulatok után abelső nyomásra már magától szétpattant, és acsillagászati léptékű emlők kedvükreföllélegeztek.Florentino Ariza, akin még mindig, minden elsőalkalommal, és még a könnyebb esetekben iskitört a pánik, ujjai hegyével óvatosanmegsimogatta a nő nyakát, mire a nő egyszófogadó kislány nyöszörgésével megvonaglott,de azért csak sírt tovább. Florentino Ariza ekkoregy csókot lehelt a nyakára, ugyanoda, aholsimogatta, és ugyanolyan finoman, de másodszormár nem volt módja rá, mert a nő hatalmas, mohóés forró testével feléje fordult; összeölelkezve apadlóra rogytak, és továbbgurultak. A macskafelriadt a kanapén, és nyávogva rájuk ugrott. Őkketten kapkodva keresték egymást, mint kétizgatott kezdő, és úgy-ahogy egymásra is találtak,a szétesett albumokon hemperegve ruhástul éscsurom verítékben, miközben inkább arra

figyeltek, hogy kikerüljék a macska dühös karmait,mintsem a köztük zajló szerelmi tusakodásra. Demásnap éjszaka vérző sebekkel borítva újrakezdték, és éveken át folytatták.Amikor rájött, hogy kezdi szeretni a nőt, az márjócskán benne volt a negyvenes éveiben, ő pediga harmincadik évéhez közeledett. SaraNoriegának hívták, és fiatal korában egynegyedóráig még híres is volt, mert megnyert egypályázatot egy versciklussal, mely a szegényekszerelméről szólt, és mely aztán soha nem jelentmeg. Alkotmánytant tanított különböző államiiskolákban, és a fizetéséből élt a hajdaniGetsemaní-negyedben lévő zegzugos Jegyesekközének egyik bérházában. Jó néhány futóviszonya volt már, de egyik szeretője se gondoltházasságra, mert nemigen történt meg, hogy egyőhozzá való férfi az ő idejében elvett volna egyolyan nőt, aki már lefeküdt vele. Ő sem táplálttöbbé ilyen illúziókat azután, hogy az elsőjegygyűrűs vőlegénye, akit szinte eszelősszenvedélylyel szeretett, ahogy csak egytizennyolc éves lány tud szeretni, egy héttel azesküvő kitűzött napja előtt megszökött,belekényszerítve őt a faképnél hagyottmenyasszony kínos szerepébe. Vagy a használtlány szerepébe, ahogyan akkoriban mondták. Deez az első csalódás, azzal együtt, hogy olyankegyetlenül és olyan hirtelen taglózta le, mégsemtöltötte el keserűséggel, hanem azt az elképesztőmeggyőződést ültette el benne, hogy házasság

ide, házasság oda, Isten ide, törvény oda, azéletnek csak akkor van valami értelme, ha azágyában egy férfi is fekszik mellette. FlorentinoArizának az tetszett benne a legjobban, hogyszeretkezés közben cumit vett a szájába, mertcsak úgy tudott üdvözülni, ha azt szopogatta. Egyegész mintakollekciójuk volt már alegkülönbözőbb méretű, formájú és színűcumikból, amiket csak kapni,lehetett, és SaraNoriega az ágy fejtámlájára akasztotta őket, hogya végszükség pillanataiban vakon is rájuk találjon.Bár Sara Noriega ugyanolyan szabad volt, mint ő,és talán nem lett volna kifogása az ellen, hogy aviszonyuk kitudódjék, Florentino Ariza kezdettőlfogva úgy viselkedett, mintha egy titkos kalandbabocsátkozott volna. A személyzeti bejáraton átosont be a házba, majdnem mindig késő este, éslábujjhegyen lopakodott ki hajnal felé. Mindkettentudták, hogy egy nagy és népes házban, mintamilyenben a nő lakott, a szomszédok úgyistöbbet tudnak, mint amennyit mutatnak. De mégha csak a látszat kedvéért történt is az egész,Florentino Ariza mindig, minden kapcsolatábanígy viselkedett, amíg csak élt. Soha nem követettel semmi óvatlanságot sem ővele, sem mással,és soha nem járt el a szája senki előtt. És igaza isvolt: csak egyetlenegyszer hagyott maga mögöttvalami árulkodó nyomot vagy írásos bizonyítékot,és ez majdnem az életébe került. Tulajdonképpenmindig úgy viselkedett, mintha Fermina Daza örökhűségre kötelezett férje volna, egy hűtlen, de

kitartó férj, aki szüntelenül a magafelszabadulásáért harcol, de soha nem úgy, hogynyílt házasságtöréssel fájdalmat okozna.Ez az olyannyira célravezető óvatosság ésnémaság persze félreértéseket is szült. MégTránsito Ariza is abban a meggyőződésben haltmeg, hogy szerelemben fogant és szerelemrenevelt fiát az első kamaszkori csalódása óta .aszerelem minden formája hidegen hagyja. Ám aközvetlen környezetében akadt számos kevésbéjóhiszemű személy, aki titokzatos természetét ésa misztikus ruhadarabok meg a különlegesbalzsamok iránti vonzalmát ismerve úgy gondolta,hogy nem a szerelem iránt közömbös, hanem anők iránt. Florentino Ariza tudta ezt, de soha nemtett semmit ellene. Sara Noriegát se érdekelte adolog. Ugyanúgy, mint az a számtalan nő, akitFlorentino Ariza szeretett, meg a többiek, akikkelcsak úgy elszórakozott, azok pedig ővele, annaktekintette, aki a valóságban volt: egy szerelmivándornak. Végül már napközben is eljárt hozzá,amikor éppen eszébe jutott, de különösenvasárnap délelőttönként, mert azok voltak alegnyugodtabb órák. Sara Noriega félbeszakítottaa foglalatosságát, akármi is volt az, éstestestül-lelkestül átadta magát annak avállalkozásnak, hogy boldoggá tegye őt ahatalmas és ódivatú ágyban, amely mindig megvolt vetve Florentino Arizának, és amelyben sohanem tette lehetővé, hogy liturgiai külsőségekbebocsátkozzanak. Florentino Ariza nem értette,

hogy lehet az, hogy egy múlttalan hajadon ilyenjól tudja a dolgát, de azt sem, hogy ez *a puhadelfintest miképpen tud ilyen lágy és könnyedmozdulatokat tenni, mintha víz alatt úszkálna.Sara Noriega azzal védekezett, hogy aszeretkezés mindenekelőtt tehetség dolga. Eztmondta: "Vagy ezzel a tudással születik azember, vagy sohase tanulja meg."Florentino Arizás visszamenőleg is gyötörte aféltékenység, ha arra gondolt, hogy a nő jóvalkitanultabb, mint amilyennek mutatja magát, deféltékenységét egészben le kellett nyelnie, mert őis azt mondta neki, mint minden nőnek, hogyeddig még soha senkivel nem feküdt le. Sokegyéb közt, ami nem nagyon tetszett neki, abba iskénytelen volt beletörődni, hogy a mérges kandúris ott van velük az ágyban, de Sara Noriegarongyokba bugyolálta a mancsait, hogy miközbenszeretkeznek, szét ne marcangolja. őket.De amennyire szeretett az ágyban hancúroznikifulladásig, Sara Noriega majdnem olyan nagyodaadással szentelte magát a költészetnek aszeretkezések közti szünetekben. Nemcsakelképesztő mennyiségben tudta kívülről az akkoriidők érzelmes verseit, melyeket kétfilléresfüzetekben árultak az utcai standokon, hanem aszoba falaira is feltűzte gombostűvel a kedvencverseit, hogy bármikor felolvashassa őket. Azalkotmánytan-tankönyv teljes szövegét pároshendekaszillabuszokba szedte, ahogy ahelyesírási szabályokat szokták, de nem sikerült

megszereznie hozzá a hivatalos jóváhagyást.Olykor úgy elkapta a szavalás lendülete, hogymég szeretkezés közben is tovább kiáltozta averseket, és Florentino Ariza kénytelen volterőszakkal a szájába dugni a cumit, mint egy sírógyereknek, hogy legyen végre csend.Azokban az időkben, amikor kapcsolatuk afénykorát élte, Florentino Ariza egyszer eltűnődöttazon, hogy kétféle együttlétük közül vajonmelyikben van jelen a szerelem: amikor azágyban tépik egymást, vagy csendes, békésvasárnap délutánjaikon, mire Sara Noriega azzalaz egyszerű magyarázattal nyugtatta meg, hogyminden, amit meztelenül csinálnak, szerelem. Eztmondta: "Deréktól fölfelé lelki szerelem, ésderéktól lefelé testi szerelem." És ebből az azötlete támadt, hogy írjanak verset a kettéosztottszerelemről; meg is írták négykezes formájában,és Sara Noriega beküldte az ötödikVirágjátékokra, abban a hitben, hogy ilyen eredetiverssel még senki sem nevezett be.De megint csak kiesett. A színházból hazafelémenet Sara Noriega tajtékzott a dühtől. Valamiért,és maga sem tudta, hogy miért, de meg voltgyőződve róla, hogy Fermina Daza keze van adologban: ő intézte úgy, hogy ne nyerhessendíjat. Florentino Ariza oda se figyelt rá. Adíjkiosztás óta rosszkedvű volt, mert rég nem láttaFermina Dazát, és aznap este úgy találta, hogynagyon megváltozott: most először látszott megrajta, hogy túl van már a gyerekszülésen. Ez nem

volt meglepetés számára, hiszen tudta, hogyFermina Dazának már iskolás fia van. De az,hogy Fermina Daza már igazi családanya,mindaddig nem volt olyan nyilvánvaló: és mostnemcsak a derekának átmérője és kisséelnehezült járása árulkodott róla, hanem az is,ahogyan a jutalmazottak névsorának felolvasásaközben meg-megbicsaklott a hangja.Abban a reményben, hogy a valóság igazolnifogja az emlékeit, elővette a Virágjátékokalbumait, és azokat lapozgatta, miközben SaraNoriega odakintvacsorát csinált. Magazinokbólkivágott színes illusztrációkat nézegetett, megelsárgult levelezőlapokat, afféle kapualjakbanárult souvenireket, és úgy érezte magát, minthakísértetként járná be életének hazug káprázatait.Mindaddig az a téveszme tartotta benne a lelket,hogy csak a világ változik, meg a szokások, mega divat: minden változik, csak Fermina Daza nem.De akkor este először nézett szembe azzal aténnyel, hogy Fermina Daza fölött is múlik az élet,valamint őfölötte is, mialatt csak vár és vár. Sohasenkinek nem beszélt róla, mert tudta, hogy hakimondja a nevét, óhatatlanul elfehéredik az ajka.De akkor este, miközben ő az albumokatnézegette, mint annyi más átlustálkodott vasárnapestén, Sara Noriega szokása szerint merővéletlenségből és vérfagyasztó módon fejéntalálta a szöget.- Közönséges kurva - mondta.Csak úgy mellesleg vetette oda, ahogy elment

mellette, és ráesett a pillantása egyacélmetszetre, ami Fermina Dazát ábrázoltafekete párducnak öltözve egy jelmezbálon, ésnem volt rá szükség, hogy néven nevezze, mert.Florentino Ariza anélkül is tudta, kiről beszél. Attóltartva, hogy a továbbiakban olyasmit fog hallani,ami életre szóló megrendülést okozhat neki, aférfi egy gyors óvintézkedést tett. Megjegyezte,hogy csak távolról ismeri Fermina Dazát, épphogy köszönőviszonyban vannak, és nem tudsemmit a magánéletéről, de biztos benne, hogyFermina Daza nagyszerű asszony, aki a sajátértékei révén emelkedett föl a semmiből oda, aholmost van.- Vagy inkább annak révén, hogy hozzáment egyolyan emberhez, akit nem szeret - vágott közbeSara Noriega. - Ez a kurválkodás leghitványabbmódja.Kevésbé durván, de hasonló erkölcsi szigorral asaját anyja is ezt mondta Florentino Arizának,amikor a rászakadt szerencsétlenségbenvigasztalni próbálta. Most, mély döbbenetében,nem talált megfelelő választ Sara Noriegakönyörtelen ítéletére, ezért megpróbálta másraterelni a szót. De Sara Noriega nem hagyta, mígcsak ki nem adta magából a Fermina Daza ellentáplált minden haragját. Egy hirtelen támadtmegérzés alapjára, amit maga sem tudott mivelmagyarázni, meg volt győződve róla, hogy azösszeesküvést, ami másnak juttatta a neki járódíjat, Fermina Daza szervezte meg. De ezt az

állítást semmi sem támasztotta alá: nem ismertékegymást, sohase találkoztak, és FerminaDazának nem volt semmi köze a zsűridöntéseihez, ha tudta is a titkaikat. Sara Noriegaellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: "Minők mind látnokok vagyunk." És ezzel lezárta avitát.Florentino Ariza attól a pillanattól kezdve másszemmel tekintett rá. Az ő feje felett is múltak azévek. Vérbő temperamentuma dicstelenülsorvadozott, szerelmi hajlandósága sírógörcsökbefulladt, és szemhéján egyre sötétebbek lettek arégi keserűségek árnyékai. Olyan volt már, mintegy elnyílt virág. És az elszenvedett vereségmiatti dühében már nem is tudta, hogy hányadikpohár konyaknál tart. Egészen kifordult magából:mialatt a fölmelegített kókuszos rizst ették,mindenáron tisztázni akarta, hogy a sikertelenversnek mely részei származnak tőle, és melyekFlorentino Arizától, mert ebből akartamegállapítani, hogy az Arany Orchideának hányszirma jutott volna neki, és hány a férfinak. Nemelőször bocsátkoztak ilyen bizánci játékba, hogyagyonüssék az időt, de Florentino Arizakihasználta az alkalmat, hogy a frissen kapottsebén át végre levegőhöz jusson, ésbelekeveredtek egy szánalmas vitába, amikettéosztott szerelmük öt évének mindenleülepedett haragját fölkavarta bennük.Éjfél előtt tíz perccel Sara Noriega fölállt egyszékre, hogy beállítsa az ingaórát, és csak úgy

találomra éjfélre állította, szavak helyett talánezzel akarván a tudomására hozni FlorentinoArizának, hogy ideje már hazamennie. A férfiakkor úgy érezte, eljött a pillanat, hogygyökerestül kiirtsa ezt a szerelem nélküli viszonyt,és csak az alkalomra várt, hogy ő mondhassa kiaz utolsó szót, mint minden más esetben is. Arrakérte Istent, adja meg, hogy Sara Noriega azágyba hívja, mire ő majd mondhatja, hogy nem,hogy köztük mindennek vége; mikor az asszonyleszállt a székről, Florentino Ariza odahívta magamellé a kanapéra. De Sara Noriega jobbnak látta,ha kellő távolságban marad, és a szalongarnitúrakarosszékébe ült le. Florentino Ariza akkorodanyújtotta neki konyakb4 mártott mutatóujját,hogy szopogassa le, ahogy korábbi idők szerelmielőjátékaiban szokta. De Sara Noriega elfordítottaa fejét.- Most nem - mondta. - Várok valakit.Amióta Fermina Daza kiadta az útját, FlorentinoAriza megtanulta úgy intézni a dolgokat, hogymindig ő kezdeményezze a szakítást. Ha nem lettvolna olyan keserű hangulatban, továbbostromolta volna Sara Noriegát abban a biztoshitben, hogy előbbutóbb úgyis az ágyban kötnekki, mert meg volt győződve róla, hogy ha egy nőegyszer már lefeküdt egy férfival, azontúl mindigle fog feküdni vele, valahányszor a férfi akarja,csak tudnia kell a módját, hogyan puhítsa meg.Mindent eltűrt e miatt a meggyőződése miatt,minden fölött szemet hunyt a legalantasabb

szerelmi ügyekben is, csak hogy ne legyenegyetlen olyan nő szülte nő sem ezen a világon,aki elmondhatja magáról, hogy ő adta kiFlorentino Ariza útját.De azon az éjszakán olyan megalázottnak éreztemagát, hogy fogta a poharát, és egy hajtásrakiitta, minden erejével azon igyekezve, hogyleplezze a megbántottságát, és kös7,pnés nélkülkilépett a lakásból. Soha többé nem láttákegymást.Florentino Ariza életében ez volt az egyikleghosszabb és legerősebb kapcsolat, ha nem isaz egyetlen az alatt az öt év alatt, amíg tartott.Amikor számot vetett vele, hogy jól megvan ugyanSara Noriegával, és főleg az ágyban, de sohanem tudná felcserélni vele Fermina Dazát,megszaporodtak a magányos éji portyák, és úgyintézte a dolgokat, hogy erre is, arra is jusson időmeg erő, amennyi csak van. Sara Noriega azértmégis elérte azt a csodát, hogy egy ideig jobbanérezte magát. Legalábbis meg tudott lennianélkül, hogy Fermina Dazát látná; nem úgy, mintazelőtt, amikor minduntalan előfordult, hogyegyszer csak abbahagyta, amit éppen csinált, éselindult, hogy felkutassa Fermina Dazát azokon abizonytalan útvonalakon, amelyeken a megérzésevezette, a leglehetetlenebb utcákon, alegképtelenebb helyeken, ahol Fermina Dazasemmiképpen nem lehetett, erre-arra kóborolva,olyan szorítással a szívén, ami csak akkor enyhültnémiképpen, amikor meglátta őt, ha csak egy

pillanatra is. A Sara Noriegával történt szakításviszont fölbolygatta szunnyadó nosztalgiáját, ésismét olyan sóvárgás fogta el, mint a kis térentöltött délutánokon, de ebbe a sóvárgásba mostegy újabb vágy is belevegyült: az, hogy Urbinodoktort holtan lássa.Egy ideje már tisztában volt vele: az a sors vár rá,hogy egy özvegyasszonnyal tegyék boldoggá egymást, de nem bánta. Sőt, fel volt készülve rá.Magányos éji portyáin éppen eleget megismert,így hát tudta, hogy a világ tele van boldogözvegyasszonyokkal. Látta őket, ahogy a férjükholtteste előtt a fájdalomtól őrjöngve könyörögtek:hadd feküdjenek be ők is az uruk mellé akoporsóba, hogy ne kelljen egymagukbanszembenézniük a bizonytalan jövővel, de aztán,ahogy lassan beletörődtek új helyzetükbe, újultéleterővel támadtak fel hamvaikból. Eleinte úgyéltek, mint a kihalt házak sötét szobáibantenyészö növények, a cselédlányaik barátnőilettek, a párnájuk szeretői, és annyi évi meddőrabság után nem tudtak mihez kezdeni magukkal.Üres óráikat arra fecsérelték, hogy a meghalt férjruháira felvarrják azokat a gombokat, amelyekreaddig soha nem jutott idő, vasalgatták akeménygalléros és mandzsettás ingeket, hogymindig kifogástalan állapotban legyenek. Afürdőszobában továbbra is odarakták a szappanáta megszokott helyére, az ágyba a monogramoságyneműjét, az asztalra a terítékét, hogy háthaegyszer csak váratlanul betoppan a túlvilágról,

ahogy ezen a világon szokott. De a magánynak emiséin egyre inkább ráébredtek, hogy újra szabadakaratuk van, azután, hogy nemcsak alánynevükről, hanem az önazonosságukról islemondtak, mégpedig egy olyan biztonsagreményében, amiről aztán kiderült, hogy az iscsak ábránd volt, mint a többi, amibemenyasszony korukban ringatták magukat. Csakök tudták, milyen nehéz ember volt a férjük, akit abolondulásig szerettek, és aki talán ugyancsakszerette őket, de akit az utolsó leheletéiggondozni, nevelni kellett: szoptatni, pelenkázni,anyai mesékkel becsapni, hogy ne rettegjen úgy areggeltől, amikor ki kell lépnie a kapun, ésszembe kell néznie a valósággal. És azután,amikor látták, ahogy elmegy, azzal az általukfelpiszkált elhatározással, hogy bekapja a világot,őket fogta el a rettegés, hogy az emberük talánsoha többé nem jön haza. Ez volt az élet. Aszerelem, ha volt, nem ide tartozott, hanem egymásik élethez.Amagány gyógyító tétlensége viszont arra afelfedezésre juttatta az özvegyasszonyokat, hogyaz az egyetlen tisztességes életforma, ami a testkedvére van: ha akkor eszik az ember, amikoréhes, ha hazugság nélkül szeret, és ha nemcsakszínlelésből alszik, hogy megmeneküljön ahivatalos szerelem illetlen aktusától, ésvégre-valahára egyes-egyedül birtokol egy egészágyat, amelyben senki sem fosztja meg a féltakarójától, a fél levegőjétől, a fél éjszakájától, és

amelyben teste, és saját álmaitól végrejóllakottan, egyedül ébredhet fel. Florentina Arizaa titkos portyáit követő hajnalokon szokta látniőket, amint az ötórai mise után hazafelé mennek,talpig feketében, vállukon a végzet feketehollójával. Ahogy megpillantották őt a hajnaliderengésben, apró és szapora léptekkel átsiettekaz utca túloldalára, mert ha csak elhaladt volnamellettük egy férfi, azzal már folt eshetett volna atisztességükön. Ő azért meg volt győződve róla,hogy egy vigasztalhatatlan özvegyben mindenmás nőnél inkább föllelhető a boldogság magva.Özvegy Nazaretné és utána az a soközvegyasszony, aki volt az életében, módot adottrá, hogy megtudja, milyenek lesznek a boldogfeleségek a férjük halála után. Az, ami addigpuszta ábránd volt számára, az ő jóvoltukbólolyan lehetőséggé vált, amiért csak ki kellettnyújtani a kezét. Nem látott rá semmi okot, hogyFermina Dazát ne ugyanilyennek képzelje elözvegységében; az élet addigra majd megtanítjará, hogy úgy fogadja el őt, ahogy van, és nemfogja bebeszélni magának, hogy bűnt követ el ameghalt ura ellen, hanem el lesz rá szánva, hogyaz ő oldalán felfedezze a kettős boldogságörömét: a mindennapos fogyasztásra valószerelmét, ami az élet minden pillanatát újabb ésújabb csodákkal tölti meg, és a maga különszerelmének örömét, ami csak az övé, és amit ahalál minden fertőzéssel szemben megvéd.Talán nem lett volna ilyen bizakodó, ha egy kicsit

is sejtette volna, hogy ábrándos elképzeléseimilyen alaptalanok Fermina Dazávalkapcsolatban, akinek tekintete egy olyan világláthatárán nyugodott, amelyben mindennek volthelye, csak a sorscsapásoknak nem. Akkoriban agazdagság sok előnnyel járt, és persze sokhátránnyal is, de a fél világ ez után sóvárgott,mert ebben látták az öröklét legvalószínűbbesélyét. Farmina Daza a felnőttkori bölcsességhirtelen felvillanásában adta ki Florentino Arizaútját, amiért aztán a szánalom hevesen rátörőrohamával nyomban meg is fizetett, de soha nemkételkedett abban, hogy helyesen eselekedett.Annak idején maga sem tudta, hogy értelménekmilyen rejtett érvei lebbentették föl a fátylat aszeme elől, de hosszú évek múlva, már azöregkor küszöbén, egy társasági beszélgetéssorán, amikor éppen Florentino Arizára terelődötta szó, hirtelen rájött, és akkor sem tudta, hogyan.A társaság minden tagja tudta, hogy ő a fénykorátélő Karib-partvidéki Folyami Hajózási Társaságtrónörököse, mindenki biztos volt benne, hogymár sokszor találkozott, sőt személyesen isbeszélt vele, de senki se tudta felidézni az arcát.Farmina Daza ekkor jött rá, hogy melyek voltakazok a tudatalatti okok, amelyek miatt nem tudtaszeretni őt. Ezt mondta: "Olyan, mintha nem élőember volna, hanem egy árnyalak." Igen, ilyenvolt: egy olyan ember árnyalakja, akit nem latoltsoha senki. De miközben Juvenal Urbinodoktornak, ennek az egészen más-fajta férfinak a

rohamaival szemben tartotta a frontot, egy másikkísértet gyötörte: a bűnbánaté. Ez volt az egyetlenérzés, amit nem tudott elviselni. Amikor érezte,hogy feltámad benne, valósággal pánikba esett,amit csak akkor tudott féken tartani, ha volt valaki,akire átruházhatta a lelkifurdalását. Már egészkicsi korában is, ha eltört egy tányért akonyhában, ha valaki elesett, ha rácsapta az ajtóta saját ujjára, ijedten odafordult a legközelebb állófelnőtthöz, és gyorsan megvádolta: "Te vagy ahibás." Habár tulajdonképpen nem is érdekelte,hogy ki a hibás, vagy hogy ő valóban ártatlan-e:csak arra volt szüksége, hogy ezt kimondja.Ez a kísértet olyan megrögzött látogatójuk volt,hogy Urbino doktor idejekorán rájött, milyenkomoly fenyegetést jelent a ház békéjére nézve,ezért mihelyt felrémlett előtte, gyorsanmegnyugtatta a feleségét: "Semmi baj,szerelmem, én vagyok a hibás." Mert semmitőlsem félt úgy, mint feleségének villámgyors ésvégérvényes döntéseitől, és meg volt győződveróla, hogy mindig a bűntudatból fakadnak. AFlorentino Arizával való szakítás után támadt lelkiháborgása ellen azonban kevés lett volna néhányvigasztaló szó. Ferminá Daza még hónapokon átminden reggel kinyitotta az erkélyajtót, és mindenalkalommal hiányzott neki az árva kísértet, aki azelhagyott parkból leste őt; látta a fát, amelyik az őfája volt, a legeldugottabb padot, ahol a nyitottkönyvével ült és őrá gondolt, őutána epekedett,és akkor egy sóhajtással gyorsan becsukta az

ablakot: "Szegény ember." Azt a csalódást is elkellett szenvednie, hogy Florentino Ariza nem isolyan kitartó, mint amilyennek hitte, de akkor márúgyis mindegy volt: ami történt, megtörtént, bárazért olykor-olykor sóvárogva várt egy levelet, amisoha nem érkezett meg. Hanem amikor el kellettdöntenie, hogy hozzámegy-e Juvenal Urbinóhoz,még súlyosabb válságba került, mert rájött, hogyugyanúgy, ahogy Florentino Arizát minden oknélkül szélnek eresztette, arra sincs semmielfogadható oka, hogy Juvenal Urbinót válassza.Őt se szerette jobban, mint a másikat, ráadásulsokkal kevésbé ismerte, a levelei se lángoltakúgy, mint a másikéi, és arról sem adott annyi sokés olyan megható bizonyítékot, hogyrendíthetetlenül szeretné, mint a másik. JuvenalUrbino sohasem csomagolta szerelmes szavakbaa szándékait, és némiképpen különös volt, hogyegy olyan harcos katolikus, mint ő, csak földijavakat kínál föl neki: biztonságot, rendezettéletet, boldogságot: konkrét tételeket, melyekösszeadva már majdnem kiteszik a szerelmet, decsak majdnem. Ezektől a kétségektől még inkábbösszezavarodott, mivel arról sem voltmeggyőződve, hogy számára éppen a szerelemlenne a legfontosabb dolog az életben.AJuvenal Urbino doktor ellen szóló érvek közülmindenesetre az volt a legdöntőbb, hogy a doktortöbb mint gyanús hasonlóságot mutatott azzal aférfüdeállal, akit Lorenzo Daza áhított a lányának.Ha akarta, ha nem, az atyai fondorlat

teremtményét látta benne, pedig nem az volt, deamióta másodszor megjelent a házban, a kéretlenorvosi vizitre, Fermina Daza meg volt győződveróla, hogy az apja keze van a dologban. Ésmindaz, amit unokanővérétől, Hildebrandátólhallott, csak fokozta benne a zűrzavart,Hildebranda, maga is egy szerelem áldozataként,Florentino Arizához húzott, megfeledkezve arról,hogy Lorenzo Daza talán azért hívta oda, hogy őis egyengesse az utat Urbino doktor előtt. CsakIsten a tudója annak, hogy amikor Hildebrandaelment a távírdába, mert látni akarta FlorentinoArizát, Fermina Dazának mennyire erőt kellettvennie magán, hogy ne menjen vele. Szeretettvolna még egyszer találkozni vele, hogyszembesítse a kétségeivel, hogy négyszemköztbeszélhessen vele és mélyebben megismerje,mert csak így lehetett volna biztos abban, hogyhirtelen elhatározása nem taszítja bele egy másik,még súlyosabb elhatározásba: abba, hogybeszünteti az apja ellen folytatott háborúját, ésmegadja magát. Mint ahogy aztán meg is tette,életének sorsdöntő pillanatában, de nem azért,mert egy csöppet is hatott rá kérőjének férfiúivonzereje, legendás gazdagsága, korán felíveltkarrierje vagy bármelyik erénye a sok közül,amivel valóban meg volt áldva, hanem azért, mertattól félt, hogy végleg elszalasztja az alkalmat, ésmindjárt itt van a huszonegyedik születésnapja,amire úgy tekintett magában, mint arra a végsőhatárra, amelyen túl már nem marad számára

más, csak az, hogy belenyugodjon a sorsába. Ezaz egyetlen pillanat elég volt arra, hogy addigszóljon a benne megfogant elhatározás, ameddigaz Isten és az emberek törvényei előírják:holtáiglan. Akkor minden kétség eloszlott benne,és lelkifurdalás nélkül meg tudta tenni azt, amitértelme a leghelyesebbnek tartott: könnyek nélkülspongyát borított Florentino Ariza emlékére,nyomtalanul kitörölte magából, és hagyta, hogyhűlt helyét felverje a fű és elborítsák a pipacsok.Csak egy sóhajtást engedett meg magának, melymélyebb volt, mint a többi, de az utolsó is volt:"Szegény ember!"Alegfélelmetesebb kétségek azonban a nászútután jöttek, rögtön a hazaérkezésük után.Alighogy kinyitották a bőröndöket, kicsomagoltáka bútorokat és kirakosgatták a tizenegy ládatartalmát, amit Fermina Daza hozott magával,hogy birtokába vegye Casalduero márki ódonpalotáját, annak ifjú úrnőjeként, halálos szédületfogta el, mert rá kellett döbbennie, hogy egyidegen ház börtönébe került, és ami mégrosszabb: egy olyan férfival, akit nem is ismer.Hat év múlva tudott csak kiszabadulni onnan.Ezek voltak életének legrosszabb évei, melyekalatt el kellett szenvednie epés anyósának, danaBlancának társaságát és gyengeelméjű sógornöit,akik csak azért nem vonultak el valamely kolostoricellába, hogy ott rohadjanak el élve, mert ökmaguk is két lábon járó kolostorok voltak.Urbino doktor, aki lehajtott fejjel vette tudomásul,

hogy első a család, süket volt mindenkönyörgéssel szemben, és abban reménykedett,hogy Isten bölcsessége és feleségének határtalanalkalmazkodóképessége révén majd csakelrendeződnek a dolgok. Fájdalommal nézteanyja hanyatlását, mert valaha olyan életöröm voltbenne, hogy még a legcsüggedtebb emberek isszárnyra kaptak tőle. Igen: ez a szép és okosasszony, akiben annyi emberi együttérzés volt,hogy kirítt a környezetéből, majdnem negyvenéven át teste-lelke volt a maga társadalmiparadicsomának. De az özvegysége olyankeserűvé tette, hogy rá se lehetett ismerni:elhízott, nyelve csipős lett, és az egész világraharagudott. E lezüllésnek csak egy magyarázatalehetett: a férje iránt érzett harag, amiértszántszándékkal föláldozta magát egy rakásnéger brigantiért, ahogy ő mondta, ahelyett hogymeghozta volna azt az egyetlen helyénvalóáldozatot, hogy az ő kedvéért életben marad. De,akárhogy is volt, Fermina Daza boldog házasságaa nászút végéig tartott, és az egyetlen ember, akisegíthette volna elkerülni a végső hajótörést, arémülettől dermedten türte az anyai önkényt.Farmina Daza nem is az idióta sógornőit és afélőrült anyósát hibáztatta, amiért ebbe a haláloscsapdába került, hanem őt, Urbino doktort. Csakmost sejtette meg, de már késő volt, hogyszakmai tekintélye és lebilincselő modora mögöttmenthetetlen gyengeség rejlik: a férfi, akihezhozzáment, egy szegény ördög, aki

vezetékneveinek társadalmi súlyából merít erőt.Farmina Daza nemrég született fiában keresettmenedéket. Amikor a gyerek előbújt a testéből,megkönnyebbült, hogy végre megszabadultvalamitől, ami nem hozza tartozik, és valósággalmegrémült magától, amikor rájött, hogy semmiszeretetet sem érez az iránt a szopós borjú iránt,akit a bába odatartott eléje, úgy, ahogy a világrajött, ragacsosan, véresen és a nyaka körétekeredett köldökzsinórral. De a palotamagányában lassan megismerte,összeismerkedtek, és nagy lelkesedéssel fedezteföl, hogy a gyerek iránti szeretet nem a vérbőlfakad, hanem a gondozás közben kifejlődöttbarátságból. Végül már senkit és semmit nem tűrtmeg maga mellett boldogtalanságának falai közöttőrajta kívül. Csüggesztően hatott rá a magány, atemetői kert, az idő renyhe lassúsága a hatalmas,ablaktalan lakószobákban. És a szomszédoselmegyógyintézet bolondjainak sikolyaiba,melyektől kitágultak az éjszakák, azt hitte, ő isbelebolondul. Szégyellte magát, amiértmindennap bankettre terítik az asztalt, hímzettabrosszal, ezüst készletekkel és ravatalikandeláberekkel, csak azért, hogy öt kísértetelfogyassza az esti, egy csésze tejeskávéját megsajtos fánkját. Utálta a vacsora előtti rózsafüzért,az asztalnál eljátszott kényeskedéseket, az őt érőörökös megjegyzéseket, amiért így szedi le aterítéket és nem úgy, amiért olyan sejtelmescsípőmozdulatokkal lépked, mint egy utcalány,

amiért úgy öltözik, mint egy cirkuszi artistanő,amiért úgy szoptatja a gyereket, hogy nem takarjale a mellét. Amikor bevezette azt a szokást, hogyvendégeket hívott ötórai teára, ami mellé kekszetés virágdzsemet adott, a legújabb angliai divatszerint, dana Blanca kikelt magából, azzal, hogyaz ő házában nem fogják izzasztó orvossággaltraktálni a vendégeket a rendes csokoládé,jukkakenyér és ömlesztett sajt helyett. Még azálmok is megkapták a magukét. Egy reggel,amikor Fermina Daza elmesélte, hogy mitálmodott: egy idegen férfi járkált anyaszültmeztelenül a házban, és hamut hintett szét aszobák padlóján, dana Blanca beléfojtotta a szót:- Tisztességes nő nem álmodik ilyeneket. Ahhoz az érzéséhez, hogy folyton egy idegenházban tar tózkodik, két súlyosabb csapás isjárult. Az egyik az volt ,hogy majdnem mindennap padlizsán került azasztalra, a legkülönfélébb formákban, és danaBlanca a halott férje iranti kegyelet miatt nem volthajlandó küktatni az étrendből, Fermina Dazaviszont nem volt hajlandó megenni. Kislánykoraóta utálta a padlizsánt, még mielőtt megkóstoltavolna, mert mindig úgy találta, hogy apadlizsánnak méregszíne van. Most azért bekellett látnia, hogy valamelyest mégiscsak jobbrafordult az élete, mert amikor ötéves korábanugyanezt mondta az asztalnál, apja belediktáltaaz egész fazék padlizsánt, ami hat személynek iselég lett volna. Azt hitte, belehal, előbb abba,

ahogy okádta magából a darált padlizsánt, aztána nagy bögre ricinusba, amit erőnek erejévelmegitattak vele, hogy orvosolják a büntetést. Akét élmény egyetlen nagy hashajtókúrakéntmaradt meg az emlékezetében, és nemcsak azízek, hanem a méregtől való páni félelem miatt is,és a Casalduero márki palotájában elszenvedettborzalmas ebédek alatt folyton félre kellett néznie,hogy ne lássák meg a szemében a ricinustól valójeges rettegést. Amásik csapás a hárfa volt. Dana Blanca egynapon, na gyon is tudván, hogy mit akar mondani,ezt mondta: "Nincs olyan tisztes úrinő, aki netudna zongorázni." Ez bizony pa rancs volt, ésmég a fia is megpróbált vitába szállni vele, mertlegszebb gyermekéveit a zongoraórákgályapadján töl tötte, bár felnőtt fejjel már hálásvolt érte. E1 se tudta kép zelni a feleségétugyanerre a büntetésre ítélve, huszonöt éveskorában és az ő természetével. De csak annyit értel az anyjánál, hogy zongora helyett hárfával isbeérte, elfogad ván azt a gyermeteg indokot, hogya hárfa az angyalok , hangszere. Igy hát hozattak Bécsből egycsodálatos hárfát , ami olyan volt, mintha aranybóllenne, úgy is szólt, és amit aztán a legbecsesebbműtárgyak közt őriztek a Városi Mú zeumban,mindaddig, amíg a múzeum mindenestül a lángokmartalékává nem lett. Farmina Daza úgy vetettealá magot ennek a luxuskényszermunkának, mintaki a végső erejével próbál megakadályozni egy

hajótörést. Egy mestertanárral kezdte, akit különőmiatta hozattak át Mompox városából, és aki kéthéttel az érkezése után hirtelen meghalt, aztánéveken át a szeminárium legidősebbzenetanáránál tanult, akinek sírásó-leheletétőlkificamodtak a futamok az ujjai alatt.Maga Fermina Daza is meg volt lepődve a sajátengedelmességén. Mert bár nem ismerte el sema lelke mélyén, sem a férjével folytatott ádázcivakodások során, melyekkel most már aszerelem helyett töltötték ki üres óráikat, újkörnyezetének konvenció- éselőítélet-szövevényébe sokkal hamarabbbelebonyolódott, mintsem hitte volna. Eleinte voltegy rituális mondata, annak kifejezésére, hogy adologról önálló véleménye van: "Szarok én alegyezőre, hiszen fúj a szél." De aztán, amikormár gondosan őrizte kivívott előjogait, és félt,hogy megszégyenül és nevetségessé válik, amegalázkodásig képes volt tűrni, abbanreménykedve, hogy Isten csak-csak megszánjamár dana Blancát, aki imáiban örökösen azértfohászkodott, hogy küldje rá végre a halált.Urbino doktor azzal magyarázta a sajátgyengeségét, hogy házasságuk válságba jutott,és nem merült fel benne a kérdés, hogy érvemegfelel-e egyháza szellemének. A feleségévelvaló konfliktusokat nem a ház fullasztó légkörénektulajdonította, hanem magát a házasságot okoltaértük: ezt az abszurd találmányt, ami csak azértállhat fenn, mert Isten kegyelme határtalan.

Tudományos szemmel nézve fel se lehetett fogni,hogy két ember, aki alig ismeri egymást, akik nemállnak egymással rokonságban, akiknekkülönböző a természetük, különböző aműveltségük, sőt még a szemük is, egyik napról amásikra kénytelenek legyenek tudomásul venni,hogy együtt élnek, hogy egy ágyban alszanak,hogy összekötnek két sorsot, ami talánkülön-külön egészen más irányba tartana. Eztmondta: "A házassággal az a baj, hogyszeretkezés után minden éjjel véget ér, és mindenreggel újra fel kell építeni, még reggeli előtt." Ésaz övéké, tette hozzá, még rosszabb eset, mertkét szemben álló osztály tagjaiként kerültekössze, egy olyan városban, amely még mindig azalkirályok visszatéréséről álmodozik. Az egyetlenhabarcs, ami összetarthatta volna őket, aszerelem lett volna, ami akkor is szeszélyes ésmegfoghatatlan, ha adva van, de köztük, amikorösszeházasodtak, nem is volt meg, és a sorscsupán annyit tett, hogy akkor döbbentette rá őketa valóságra, amikor már éppen ott tartottak, hogyföltalálják a szerelmet.Ide jutott az életük a hárfaórák korszakára. Régelmúltak már azok a boldog véletlenek, amikorFermina Daza épp akkor lépett be afürdőszobába, amikor a férje fürdött, és a sokveszekedés ellenére, a sok mérges padlizsánellenére, az idióta húgai meg a jó édesanyjukellenére Urbino doktornak volt még annyi szerelmitartaléka, hogy megkérte: szappanozza be a

hátát. Farmina Daza pedig az Európábólmegmaradt szerelme morzsáival szappanoznikezdte, és mindketten hagyták, hogy emlékeikbecsapják őket, akaratlanul is ellágyultak,kimondatlanul, de elöntötték őket az érzelmek, ésegyszer csak a padlón találták magukat,szerelemtől haldokolva, illatos szappanhabbancsúszkálva, mialatt a mosókonyhábölbehallatszott az épp róluk beszélgetőeselédlányok hangja: "Azért nincs több gyerekük,mert nem tosznak." Olykor az is megesett, hogyegy fergeteges esti mulatságról hazajövet az ajtómögött lapuló nosztalgia egy csapásra leterítetteőket, és akkor, egy csodás robbanásban, mindenolyan lett megint, mint azelőtt, és öt percen át újraa mézeshetek ruhaszaggató szerelmespárjavoltak.De e ritka alkalmaktól eltekintve az estilefekvéskor valamelyikük mindig fáradt volt,Fermina Daza az illatos cigarettapapírjaivalbíbelődött a fürdőszobában, cigarettát sodortmagának, egyiket a másik után, szívta a füstöt, ésújra az önszerelemben keresett vigaszt, mintlánykarában, otthon, a teljes szabadságban,amikor testének egyedüli birtokosa volt. Mindigfájt a feje, vagy melege volt, mindig, vagy úgy tett,mintha aludna, megint menstruált, folyton csakmenstruált. Olyannyira, hogy Urbino doktoregyszer az egyetemi előadásán arra a kijelentésreragadtatta magát, pusztán azért, hogy agyóntatószék helyett itt könnyítsen a lelkén, hogy

az asszonyok tízévi házasság után hetenkéntháromszor menstruálnak.És mivel a baj nem jár egyedül, Fermina Dazánaképp a legrosszabb éveiben kellett szembenéznieazzal, aminek egyébként elöbb-utóbb úgyis kikellett derülnie: hogy mi is az ő apja mesés ésmindaddig nem sejtett üzleti tevékenysége. Amegyefőnök, aki berendelte magához JuvenalUrbinót, hogy apósának viselt dolgait atudomására hozza, egy mondatban foglalta összea lényeget: "Nincs olyan törvénye az Istennekvagy az embereknek, amit ez az alak meg nesértett volna." Voltak olyan kihágásai, alegsúlyosabbak közt, amiket a veje tekintélyénekárnyékában követett el, és nehéz volt elképzelni,hogy veje és lánya nem tudott volna róluk. MivelUrbino doktor tisztában volt azzal, hogy ebben ahelyzetben csak egy ember presztízse menthető,a sajátja, mert már csak az maradt meg,rangjának egész súlyát latba vetette, és még arrais rákényszerült, hogy a becsületszavát adja, csakhogy ki ne törjön a botrány. Így hát Lorenzo Dazaaz első hajóval elhagyta az országot, mégpedigmindörökre. Úgy tért vissza a szülőföldjére,mintha csak úgy hazaruccanna, hogy becsapja ahonvágyát, és e mögött a látszat mögött volt isvalami igazság: az utóbbi időben egyregyakrabban látogatott fel a hazájából érkezőhajókra, csupán azért, hogy egy pohár vizetkérjen a hajó ivóvizéből, mivel a tartályokban az őszülőfalujának forrásvize volt. Emelt fővel

távozott, azt hajtogatva, hogy nem követett elsemmit, és az utolsó pillanatig arról próbáltameggyőzni a vejét, hogy ő egy politikaiösszeesküvés áldozata. Úgy ment el, hogy sirattaa kislányát, ahogy Fermina Dazát hívta a férjhezmenetele óta, siratta az unokáját, és siratta aföldet, ahol gazdag és szabad ember lett belőle,és ahol sikerült véghezvinnie azt a hőstettet, hogylányából úrinőt neveljen a zavaros üzletei révénszerzett pénzen. Öregen és betegen ment el, demég jóval több ideje volt hátra, mint amennyit azáldozatai kívántak volna neki. Farmina Daza nemtudott elfojtani egy megkönnyebbült sóhajt, amikoreljutott hozzá a halálhíre, és nem öltözöttgyászba, hogy ne kelljen válaszolnia akérdezősködőknek, de hónapokon át,valahányszor bezárkózott a fürdőszobába, hogyelszívjon egy cigarettát, kitört belőle a heves ésdühös zokogás, és nem tudta, miért; pedig őtsiratta, ahogy csak sírni tudott.Így éltek hát, és az volt a legabszurdabbmindkettőjük helyzetében, hogy a külvilágszemében soha sem voltak olyan boldogok, mintéppen azokban a sanyarú években. Mert akkoraratták legnagyobb győzelmeiket egy olyan,alattomban áskálódó társadalmi közeg felett, melynem akarta befogadni őket, mert másfélék voltak,modern gondolkodásúak, vagyis fütyültek ahagyományos értékrendre. De Fermina Daza eztkönnyebben el tudta viselni. A társas élet,melynek annyi kishitűséggel nézett elébe, amikor

még nem kóstolt bele, nem volt egyéb, mintősrégi előírások, banális szertartások, gépieseneldarált szavak rendszere, melyet azértalkalmaztak egymással a társaság tagjai, hogy neöljék meg egymást. A vidéki nagyvilágiság eparadicsomának az volt a legfőbb jellemzője,hogy rettegtek az ismeretlentől. Farmina Daza aző egyszerű szavaival így foglalta össze alényeget: "A társas életben a rettegést kellleküzdenünk, a házaséletben pedig az unalmat."A társas életnek ez a jellemzője abban apillanatban világosodott meg előtte, amikormenyasszonyi ruhájának véget nem érő uszályátmaga után vonszolva belépett a Társasklub nagyszalonjába, melyet betöltött a sok-sok virágegymásba olvadó illata, a keringők hangözöne, averejtékező férfiak és reszkető nők sokasága,amely tanácstalanul nézte őt, mert még nemtudta, hogyan hárítsa el magától ezt a külvilágbóljött szemkápráztató fenyegetést. Farmina Dazanemrég töltötte be a huszonegyedik évét, azintézeten kívül alig látott még valamit a világböl,de csak körbepillantott a termen, és márismegértette, hogy ellenfelei nem a gyűlölettőlmerednek úgy rá, hanem a félelem bénítja megőket. Ahelyett, hogy még jobban rájuk ijesztettvolna, hogy legalább úgy féljenek, ahogy ő fél,inkább megszánta őket, és megkönnyítette azismerkedést. Mindenki olyan volt, amilyennek őakarta, akárcsak a város,ok, melyeket olyannaklátott, se jobbnak, se rosszabbnak, mint

amilyenné a szíve mélyén formálta őket. Párizstaz örökösen zuhogó eső, a boltosok kicsinyesfukarsága és a kocsisok homéroszi trágárságaellenére mindig úgy emlegette, mint a világlegszebb városát, és pusztán azért, mert emlékea legboldogabb éveihez kötődött. Urbino doktorviszont ugyanazokkal a fegyverekkel vívta ki afölényét, mint amiket ellene használtak, csak őügyesebben és elegánsabban forgatta őket.Urbino doktor és Fermina Daza mindenütt ottvoltak: a korzón, a Virágjátékokon, a művészetiélet eseményein, a jótékony célú tombolákon, ahazafias rendezvényeken, az első utasszállítóléggömbön. Mindenütt ott voltak, és majdnemmindig ők voltak az élenjárók és akezdeményezők. Éppen a legrosszabb éveikbensenki se hitte volna, hogy lehet a földön kétember, aki náluk boldogabb, és még egyházasság, ami olyan harmonikus, mint az övéké.Farmina Daza a családi palota fojtó légkörébőlolykorolykor apjának üresen maradt házábamenekült. Valahányszor el tudott rejtőzni a világszeme elől, titokban hazalátogatott azEvangéliumok terére, és ott fogadta új barátnőités néhány régi barátnőjét iskolás korából megazok közül, akikkel együtt festegetett: ezen azártatlan módon csalta az urát. A leányanyákcsöndes, nyugodt óráit élte, azon a bőségestáplálékon, ami kislánykori emlékeiből akkoribanmég megvolt neki. Megint vásárolt illatos hollókat,felszedett néhány kóbor macskát, és rábízta őket

Gala Placidiára, aki már öreg volt, és a reumátólegy kicsit nehezen mozgott, de lankadatlantetterővel vett részt a ház újjáélesztésében.Farmina Daza a kézimunkaszobát is kinyitotta,ahol Florentino Ariza először pillantotta meg, aholJuvenal Urbino doktor felszólította, hogy nyújtsa kia nyelvét, mert a szívébe akart látnu, ebből aszobából most a múlt szentélye lett. Egy télidélutánon odament az erkélyajtóhoz, hogybecsukja, mielőtt kitörne a vihar, és íme, kint atéren, a mandulafák alatti szokott padján ott ültFlorentino Ariza, apjának átalakított öltönyében éstérdén a nyitott könyvvel. de nem olyan volt, mintamilyennek a közelmúltban történt néhányvéletlen találkozásukkor látta, hanem annyi idős,ahogy az emlékezetében élt. Ijedten gondolt rá,hogy ez a látomás valamiképpen a halál előjele,és elöntötte a fájdalom. Arra a feltevésrevetemedett, hogy talán vele boldog lehetett volna,vele kettesben, itt, ebben a házban, amitugyanolyan nagy szerelemmel tataroztatott ki a fiúszámára, mint amilyen nagy szerelemmel aztataroztatta ki a maga házát őneki; ettől agondolattól aztán nagyon megrémült, mert azébresztette rá, hogy hova jutott: hogy milyenvégtelenül boldogtalan. Akkor összeszedte avégső erejét, és rákényszerítette a férjét, hogy beszéljen vele a kettőjük dolgáról, nyíltan, kibúvóknélkül, hogy álljon ki elé, és küzdjön meg vele;aztán együtt siratták keservesen az elveszettparadicsomot, míg a legutolsó kakaskukorékolás

végre be nem hatolt a fülükbe, és a palotacsipkefüggönyein át be nem szűrődött az elsőderengés, majd az első napsugár; akkor a sokbeszédtől elfásult, álmatlanságtól kimerült,sírástól megkeményedett szívű férj rendbe szedtea cipőfűzőjét, rendbe szedte a nadrágszíját,rendbe szedte férfiasságának utolsómaradványait, és azt mondta, hogy igen,szerelmem, hogy elmennek, és megkeresik aszerelmet, amit valahol Európában elhagytak:elmennek, méghozzá holnap, és örökre. Olyanelszánt volt, hogy nyomban meghagyta azÉrtékforgalmi Banknál, ahol a pénzügyeit intézték,hogy azonnal tegyék pénzzé egész családivagyonát, mely a keletkezés óta mindenféle üzletivállalkozásokba, értékpapírokba és egyéb szentés hosszú lejáratú papírokba volt befektetve, ésamelyről csak ő tudta teljes bizonyossággal, hogynem olyan határtalan, mint amilyennek a legendatartja: csupán annyi, hogy ne kelljen törődni vele.De bármennyi is, azt most pecsétes aranyformájában folyamatosan át kell utalni az európaibankjaiba, hogy itt, ebben az irgalmatlan hazábanegy talpalatnyi föld se maradjon se neki, se afeleségének, annyi se, hogy a porhüvelyükelférhessen benne.Florentina Ariza pedig, Fermina Dazaelképzeléseivel ellentétben, nagyon is létezett.Éppen ott volt a Franciaországba indulóóceánjáró mólóján, amikor Fermina Daza férjestülés gyerekestül megérkezett az aranyparipás

hintón, és látta őket, amint kiszállnak a hintóból,ugyanúgy, ahogy minden nyilvánosmegjelenésükkor: ragyogva. Velük ment a fiuk is,aki olyan nevelést kapott, hogy már tudni lehetett,milyen lesz felnőtt korában: olyan, amilyencsakugyan lett. Juvenal Urbino vidámkalaplengetéssel köszönt oda FlorentinoArizának: "Megyünk, és meghódítjuk Flandriát."Fermina Daza is odabicegett, mire FlorentinoAriza megemelte a kalapját, és enyhén meghajolt,ő pedig meglepődve, de rezzenetlen arccal vetteészre rajta a kopaszodás idő előtti és súlyos jeleit,és egy cseppnyi szánalmat sem érzett. Igen,Florentino Ariza volt az, és olyan, amilyennek őlátta: valakinek az árnyalakja, de azt a valakit ősoha nem ismerte.Florentina Ariza sem volt a legjobb korszakában.A napról napra keményebb munkához, a titkosportyákkal járó csömöréhez, a múló éveit megülőtespedtséghez most még Tránsito Ariza végsőhanyatlása is hozzájárult: emlékezete úgyfoszladozott, hogy lassan kihullott belőle minden.Olyannyira, hogy időnként a fia felé fordult, látta,hogy ott olvas a karosszékében, és meglepettenkérdezte tőle: "Hát te kinek a fia vagy?" Ő mindigmegmondta neki, mire Tránsito Ariza nyombanmegkérdezte:- És mondd csak, fiam - kérdezte -, én ki vagyok?Úgy elhízott, hogy mozogni se tudott, és egésznap ott ült a rőfösboltban, ahol már nem voltsemmi eladnivaló, és az első kakaskukorékolástól

kezdve másnap hajnalig egyfolytában cicomáztamagát, mert jóformán le sem hunyta a szemét.Virágfüzéreket tűzött a hajába, kipirosította azajkát, bepúderezte az arcát és a karját, és aztán,ha volt ott valaki, megkérdezte tőle: na, ki vagyokén? A szomszédok tudták, hogy mi a kötelezőválasz, amire vár: "Te vagy Martínez, aKiscsótány." Ezen a gyermekmese-figurán kívülsenki mással nem volt hajlandó azonosítanimagát. Últ a hintaszékben, és nagy, rózsaszínűtollbokrétájával legyezte magát, aztán újrakezdte:papírvirág-füzér a fejére, pézsma a szemhéjára,kármin az ajkaira és egy jó vastag réteg fehérfesték az arcára. És újra a szokásos kérdés ajelenlévőknek: "Ki vagyok?" Mikor aztán az anyjavégleg a szomszédok bohóca lett, FlorentinoAriza egy éjszaka leforgása alatt szétszedette azegykori rőfösbolt pultját és fiókos polcait, lezártaaz utcai ajtót, olyasformán rendezte be ahelyiséget, mint amilyennek anyja leírta Martínez,a Kiscsótány szobáját, és Tránsito Ariza többénem kérdezte meg, hogy kicsoda is ő.XII. Leó bácsi tanácsára keresett az anyja melléegy idősebb asszonyt, hogy a gondját viselje, deszegényke inkább csak amolyan alvajáró volt, ésolykor-olykor úgy hatott, mint aki ugyancsakelfelejtette, hogy kicsoda. Így aztánFlorentino Ariza munka után mindig otthonmaradt, amíg nem sikerült valahogy elaltatnia azanyját. Nem járt el dominózni a KereskedelmiKlubba, azt a kevés régi barátnőjét se látta

sokáig, akiket olykor fölkeresett, mert az OlimpiaZuletával történt szörnyű kalandja óta a szívemélyén valami nagyon megváltozott.Úgy is mondhatnánk, egy fergeteg sodorta őketegymás közelébe. Florentina Ariza éppen letetteXII. Leó bácsit a háza kapuja előtt, egy cudaroktóberi vihar közepette, amikor a kocsibólmegpillantott egy kecses és törékeny lányt, akiolyan volt az organdifodrokkal borított ruhájában,mint egy menyasszony. Rémülten szaladgáltide-oda, mert a szél kitépte a kezéből azesernyőjét, és már a tenger fölött röpítette tovább.Florentina Ariza fölvette a lányt a kocsijába, ésjókora kerülőutat tett a kedvéért, hogy hazavigye:egy lakóházzá átalakított hajdani remetelakbanlakott a nyílt tenger partján; a házgalambdúcokkal teli udvarára az utcáról is belehetett látni. A lány útközben elmondta neki,hogy nemrég ment férjhez, alig egy éve, egy piaciedényárushoz, akit Florentino Ariza sokszor látotta Társaság hajóin, amint kihordta a partra amindenféle zsibáruval megrakott ládáit meg aszámtalan galambját olyasféle vesszőkalitkákban,mint amilyenekben az anyák utaztatták acsecsemőjüket, ha hajóra szálltak. Olimpia Zuletaolyan volt, mintha a darazsak rendjébe tartozna,és nemcsak azért, mert magasan hordta acsípőjét, és vézna volt a mellkasa, hanemegyébként is volt benne valami darázsszerű:rézdrót hajában, szeplőiben, kerek, élénk ésegymástól szokatlanul távol ülő két szemében, és

éles kis hangjában, amit csak akkor hallatott, havalami okos és szellemes mondanivalója volt.Florentina Ariza nem annyira vonzónak, mintinkább csak kedvesnek találta, és mihelyt leraktaa háza előtt, ahol férjével, apósával és másrokonokkal együtt lakott, nyomban el is felejtette.Néhány nap múlva megint megpillantotta a férjéta kikötőben, de ezúttal nem kirakodott a hajóról,hanem berakodott, és amikor a hajó fölszedte ahorgonyt, Florentino Ariza fülében megszólalt azördög hangja: tisztán hallotta. Azon a délutánon,miután hazavitte XII. Leó bácsit, mintegyvéletlenül útba ejtette Olimpia Zuleta házát, és akerítésen at meglátta a fiatalasszonyt, amint éppaz izgatottan repdeső galambjait etette. A kocsibelsejéből odakiáltott neki a kerítésen át: "Hé,hogy adja a galambokat?" A nő ráismert, ésvidáman visszakiabált: "Nem eladók." Mire ő:"Akkor hogy kaphatnék egyet?" A nő szórtatovább a magot a galamboknak, úgy válaszolt:"Vegye föl a kocsijába a galambok gazdáját, haszakad az esö." Így hát Florentino Ariza aznapeste egy hálaajándékkal tért haza: egy gyűrűzöttpostagalambbal.Másnap estefelé, épp az etetés idején, a szépgalambászné egyszer csak azt látta, hogy azajándék galamb visszaröpül a galambdúcba, ésazt hitte, hazaszökött. De amikor megfogta, hogyközelebbről megvizsgálja, észrevette, hogy egykis cédula van a gyűrűje köré tekerve: egyszerelmi vallomás. Először fordult elő, hogy

Florentino Ariza írásos nyomot hagyott magaután, és nem is utoljára, de ezúttal volt olyanóvatos, hogy a nevét nem írta rá. Másnap,szerdán délután, amikor be akart lépni a kapuján,egy kis utcagyerek átnyújtott neki egy kalitkát,benne a jól ismert galambbal, és azzal abebiflázott üzenettel, hogy ezt a galambos néniküldi, és azt üzeni, hogy tessék jól vigyázni rá, éstessék csukva hagynia a kalitkát, mert ha nem,akkor megint elrepül, és többet nem küldi vissza.Nem tudta, miképpen fogja föl a dolgot: vagy aztörtént, hogy a galamb útközben elvesztette alevelet, vagy az, hogy a galambászné úgy döntött:butának tetteti magát, vagy pedig azért küldi elneki a galambot, hogy ő újra visszaküldje. Ebbenaz esetben viszont az lett volna a természetes, haa galambászné választ is küld a galambbal.Szombat reggel, hosszas töprengés után,Florentino Ariza újra visszaküldte a galambot egyújabb névtelen levéllel. Most nem kellettmásnapig várnia. Délután megjelent ugyanaz agyerek, és hozta a galambot egy másikkalitkában, azzal az üzenettel, hogy tessék,megint visszaküldi a galambot, ami újra elrepült,és tegnapelőtt illendőségből küldte vissza, mostmeg már csak szánalomból, de most igazán mondja, hogy ha még egyszer elrepül, nemküldi vissza. Tránsito Ariza késő estigelszórakozott a galambbal, kivette a kalitkából, ésringatta, gyermekdalokkal altatgatta, aztánegyszer csak észrevette, hogy a lábán lévő

gyűrűben egy kis cédula van rejtve, rajta pedig eza kurta üzenet: Névtelen leveJeket nem veszekát. Florentina Ariza heves szívdobogással olvasta,mintha élete első kalandja teljesedne be, ésegész éjjel alig aludt: csak dobálta magát azágyában, mert égette a türelmetlenség. Másnap,kora reggel, mielőtt bement az irodába, megintútnak indította a galambot egy szerelmes levéllel,mely alá jól olvashatóan odaírta a nevét, és egyszál rózsát is betűzött mellé a gyűrűbe: kertjénekleghamvasabb, legpirosabb és legillatosabbrózsáját.Nem volt könnyű dolga. Már három hónapjaostromolta, de a szép galambászné csakugyanazt a választ küldte: "Én nem vagyokolyan." De mindig átvette az üzenetet, és mindigelment a randevúkra, amiket Florentino Ariza úgyrendezett, hogy véletlen találkozásoknaklátsszanak. Nem ismert magára: a szerető, akisoha nem fedte föl magát, a legmohóbb, deegyúttal legfukarabb szerelemhajhász, akimindent akart, de semmit sem adott, aki nemengedte meg, hogy bárki is nyomot hagyjon aszívében, a lesipuskás most eleresztette magát,és szaporodtak az aláírt levelek, a gálánsajándékok, a galambászné háza előtti járkálások,két alkalommal olyankor is, amikor a férje nemvolt úton, és még csak kint sem volt a piacon.Első szerelmének első korszaka óta ez volt azegyetlen eset, hogy úgy érezte, tőr járta át aszívét.

Fél évvel a megismerkedésük után végre sikerültegy folyami gőzhajó kabinjába beszélni meg atalálkát; a hajó átfestés miatt az egyik rakpartmellett vesztegelt. Csodálatos délután volt.Olimpia Zuleta csupa vidámság volt az ágyban,egy repdeső galambászné, akit az is boldoggátett, hogy órákon át meztelenül heverészhet azágyon, lusta tétlenségben, és ez ugyanolyanörömmel töltötte el, mint a szerelmi aktus. A kabinüresen állt, félig már kifestve, és mindketten arragondoltak, hogy ezután valahányszorterpentinszagot éreznek, mindig eszükbe fog jutniez a boldog délután. Florentino Ariza, akit valamikülönös ihlet szállt meg hirtelen, kinyúlt az ágyból,és lecsavarta az egyik piros festékes doboztetejét, beledugta a mutatóujját, odapingált a szépgalambászné szeméremdombja fölé egy déliirányba mutató vérvörös nyilat, és ráírta a hasára:Ez a punci az enyém. Olimpia Zuleta aznap este,a feliratról megfeledkezve levetkőzött a férje előtt,az meg nem szólt egy árva szót se, még csak alevegőt se vette szaporábban, semmi, csakkiment a fürdőszobába a borotvájáért, mialatt őbebújt a hálóingébe, és egy mozdulattal átvágta atorkát.Florentina Ariza csak jó néhány nap múlva tudtameg, amikor a szökésben lévő férjet elfogták, ésaz elmondta az újságokban, hogy miért éshogyan követte el a bűntényt. Florentina Ariza sokéven át aggódott a nevével ellátott levelek miatt,számolgatta, hogy még hány évig lesz lakat alatt

a gyilkos, aki őt a hajókról nagyon jól ismerte, denem a borotvájától és nem is a közbotránytól félta legjobban, hanem attól a sorscsapástól, hogyFermina Daza előtt kiderül a hűtlensége. Mialattteltek-múltak az évek ebben a várakozásban, aTránsito Arizát gondozó asszony egyszer egyváratlan felhőszakadás miatt ott rekedt a piacon,és amikor hazaért, holtan találta Tránsito Arizát.Ott ült a hintaszékben, felvirágozva és kipingálva,mint mindig, és olyan életteli volt a szeme, megolyan gúnyos mosoly ült az ajkán, hogy azasszony csak két óra múlva vette észre, hogymeghalt. Mielőtt meghalt, szétosztotta aszomszédság gyereknépe, közt az ágya aláelásott korsók arany- és drágakő kincseitmondván, hogy egyék meg, hiszen az mind cukor,és a legértékesebb ékszerek aztán nem iskerültek elő. Florentina Ariza az Isten Keze nevűegykori majorság területén temettette el, amitakkoriban még mindig Koleratemetőnek hívtak, ésegy rózsabokrot ültetett a sírjára.Már az első temetői látogatások egyikénészrevette, hogy Olimpia Zuleta is ott fekszik,egészen közel az anyjához, egy jeltelen sírban,de a sírkő friss cementjébe valaki az ujjávalbeleírta a nevét és a dátumot, és Florentino Arizaelszörnyedve gondolt rá, hogy ez csakis a férjkegyetlen tréfája lehet.Amikor kivirágzott a rózsabokor, letépett egy szálrózsát, és a sírjára tette, és azontúl mindig, decsak ha senki se látta; aztán egyszer vágott egy

sarjat az anyja bokráról, és elültette a másik sírmellett. Mindkét rózsabokor úgyelterebélyesedett, hogy Florentino Ariza kénytelenvolt metszőollóval és egyéb kerti szerszámokkaljárni a temetőbe, és nyírni őket mindenalkalommal. De még így sem volt képesmegbirkózni velük: a két rózsabokor néhány évalatt úgy elburjánzott a sírok közt, mint a gyom, ésa jó öreg Koleratemetőt attól kezdve Rózsástemetőnek hívták, míg valamelyik polgármester,aki nem volt olyan realista, mint a népibölcsesség, egy éj leforgása alatt kürtatta arózsabokrokat, és a bejárat kapuívére egyrepublikánus táblát tétetett fel: Köztemető.Anyja halála után Florentino Ariza újra a rabjáválett rögeszmés időtöltéseinek: a hivatalimunkának, a krónikus szeretőivel pontosidőközökben megtartott találkáknak, aKereskedelmi Klubban vívott dominócsatáknak,az örökösen újraolvasott szerelmes verseknek éspersze a vasárnaponkénti temetőilátogatásoknak. Már egészen belepte amegszokás rozsdája, amelyhez annyi megvetésés félelem tapad, de amely őt megoltalmaztaattól, hogy észrevegye az évek múlását. De egydecemberi vasárnapon, amikor az ollóval márnem ért fel a rózsabokrok tetejéig, megpillantottaa fecskéket a nemrég kifeszített villanydrótokon,és hirtelen rádöbbent, hogy már milyen régótahalott az anyja, milyen rég volt az, hogy OlimpiaZuletát meggyilkolta a férje, hát még az a

decemberi délután, amikor Fermina Daza megírtaneki, hogy igen, hogy mindig szeretni fogja.Mindaddig úgy viselkedett, mintha az idű őfölöttenem múlna, csak mások fölött. Épp az előzőhéten találkozott az utcán a sok pár egyikével,akik az általa írt levelek jóvoltából házasodtakössze, és nem ismert rá a nagyobbik fiukra, akipedig az ő keresztfia volt. Zavarát az ilyenkorszokásos álmélkodásba rejtette: "A mindenit, hiszez már kész férfi!" Így volt az idővel azután is,hogy felfogta testének első vészjelzéseit, mertaddig, mint általában a beteges külsejű emberek,makkegészséges volt.Transito Ariza mondogatta hajdan: "A fiam csakegyszer volt beteg: amikor kolerát kapott." Akolerát a szerelemmel tévesztette össze, mégjóval azelőtt, hogy elméje szétzilálódott volna. Demindenképpen tévedett, mert a fia nagy titokbanhat trippert szedett össze, bár az orvos szerintnem hat volt az, hanem egy és ugyanaz a tripper,ami minden vesztett csata után kiújult. Azonkívülegyszer szifiliszes bubója is volt, négyszercimbalomszöge és hatszor pikkelysömöre, deezeket nem tekintette betegségnek, mint ahogy atöbbi férfi sem, hanem inkább hadi trófeának.Alighogy betöltötte a negyvenedik évét, orvoshozkellett fordulnia, mert mindenfélemeghatározhatatlan fájdalmat érzett testénekkülönböző pontjain. Az orvos, miután hosszanmegvizsgálta, ezt mondta neki: "Ez már mind akorral jár." Amikor egy-egy ilyen vizsgálat után

hazament, meg sem fordult a fejében, hogymindezekről a nyavalyákról talán ő is tehet. Mertmúltjának egyetlen vonatkozási pontja a FerminaDaza és közte támadt és gyors véget ért szerelemvolt, és csak az számított az életében, amiFermina Dazával volt kapcsolatos. Úgyhogy azona délutánon, amikor megpillantotta a villanydrótonülő fecskéket, végiggondolta a múltját, legelsőemlékétöl kezdve, végiggondolta alkalmiszerelmeit, a számtalan zátonyt, amit ki kellettkerülnie, hogy eljusson odáig, ahová eljutott, aszámtalan bonyodalmat, amit annak az elszántelhatározásának a következtében kellettelszenvednie, hogy Fermina Daza egyszer majd,ha törik, ha szakad, az övé lesz, és csak ekkor jöttrá, hogy félig már elmúlt az élete. Olyan jegesérzés áradt szét a zsigereiben, hogybeleremegett; kiejtette kezéből a kertiszerszámokat, és a temető falához támaszkodott,hogy az öregség első csapása le ne döntse alábáról.-A fenébe is - mondta elszörnyedve. - Márharminc éve!Úgy bizony! Harminc éve, ami persze FerminaDaza feje fölött is elmúlt, de ami az ő életéneklegszebb és legdúsabb korszaka volt. ACasalduero márki palotájában átélt szörnyű napokmár rég az emlékezet szemétdombjára kerültek. A La Manga-i új házában élt, immár biztoskézzel kormányozva az életét, egy olyan férjoldalán, akit a világ egyetlen férfijával se cserélt

volna fel, ha újra választania kellett volna, a fiával,aki az Orvosi Egyetemen továbbvitte a családihagyományt, és a lányával, aki éppen olyan volt,mint ő ennyi idős korában, úgyhogy olykor az azavarba ejtő érzése támadt, hogy ő magaszületett újjá. Az utána a szerencsétlen utazásután, amire azzal az elhatározással indult el, hogyörökre itthagy minden szörnyűséget, mégháromszor járta meg Európát.Úgy látszott, Isten végül is meghallgatta valakineka fohászát: két évvel azután, hogy Fermina Dazaés Juvenal Urbino Párizsba érkezett, és mégmindig a romok közt kutattak szerelmükmaradványai után, egy éjféli távirat azzal a hírrelébresztette fel őket, hogy dana Blanca de Urbinosúlyos beteg, és rögtön utána egy másik távirat isjött, mely tudatta velük, hogy dana Blancameghalt. Azonnal hazautaztak. Farmina Dazafekete köpenyben lépett a partra, de a köpenybősége sem tudta elrejteni állapotát. Igen, újraáldott állapotban volt, és erre a hírre egy neméppen gonosz, de azért elég rosszmájú kuplészületett, melynek refrénjét aztán egész évbenhallani lehetett a város utcáin: Mit tart a kicsikePárizsha-ha-ha, hogy ha onnan hazajön, jön ababa-ba? Bármennyire otromba volt is a kuplészövege, Juvenal Urbino doktor, valahányszormegjelent a Társas Klub estélyein, még hosszúévek múlva is minden alkalommal eljátszatta azenekarral, annak jeléül, hogy nem bosszantja adolog.

Casalduero márki ódon palotáját, amelynekhajdani tulajdonosáról egyébként sehol semmaradt fenn semmiféle nyom, se a létezéséről, sea címereiről, előbb a Városi Kincstárnak adták elmegfelelő áron, az pedig busás felarraltovábbadta a központi kormánynak, azután, hogyegy holland kutató ásatásokat végzett a palotaalatt, és bebizonyította, hogy ott van KolumbuszKristóf igazi sírja: immár az ötödik. Urbino doktornővérei bevonultak a szaléziánus apácarendkolostorába világi zárdalakóknak, Fermina Dazapedig átköltözött az apja házába, amíg a LaManga-i villa föl nem épül. A villába már olyanöntudatosan vonult be, mint aki a sajátbirodalmába lép, a nászútról hozott angolbútorokkal, meg az újabbakkal, amiket a békülőútután hozatott, és az első naptól kezdve hordtahaza a legkülönfélébb egzotikus állatokat, amiketaz Antillákról érkező sónereken vásárolt össze. Avisszahódított férjével vonult be, a jól nevelt fiával,a kislányával, aki négy hónappal a hazaérkezésükután született, és akit Ofelia névre kereszteltek.Urbino doktor a maga részéről belátta, hogy nemtudja egészen visszahódítani a feleségét: nemlesz már úgy az övé, mint a nászútjukon volt, mertazt a szerelemadagot, amire Urbino doktor ameglévőn felül vágyott, a felesége a gyerekeinekadta, idejének java részével együtt; de azutánUrbino doktor rájött, hogy a maradékon is el tudéldegélni, sőt boldog is lehet vele. A vágyvavágyott harmónia a legváratlanabb módon

teljesedett ki köztük: egy díszvacsorán, amin egyfinom ételt szolgáltak fel, és Fermina Daza nemtudta megállapítani, hogy mi az. Egy jó adagotmegevett belőle, de annyira ízlett neki, hogy egymásik nagy adagot is elfogyasztott, és már arrólpanaszkodott, hogy harmadszor nem vehet, merthát jólneveltség is van a világon, amikormegtudta, hogy az a két púpozott tányér étel, amitgyanútlanul és nagy élvezettel megevett,padlizsánpüré volt. Farmina Daza szépen viseltea vereséget: a La Manga-i házban attól kezdvefőzték-sütötték a padlizsánt minden formában ésmajdnem olyan gyakran, mint aCasalduero-palotában, és úgy ízlett mindenkinek,hogy Juvenal Urbino doktor öregkorának szabadóráiban azzal szórakoztatta a környezetét, hogysajnálkozott: miért nincs még egy lánya, mert havolna, akkor Urbinó Padlizsánnának hívnák, házanépének legnagyobb örömére.Farmina Daza akkor már tudta, hogy amagánélet, a közélettel ellentétben, ingatag éskiszámíthatatlan. A gyerekek és a felnőttek köztnem sok különbséget látott, de a gyerekeket végülis többre becsülte, a tiszta fejük miatt. Alighogymegkerülte az érettkor fokát, ahol végre az utolsódélibáb is szétfoszlott a szeme előtt, úrrá lett rajtaa kiábrándulás, amiért nem az lett belőle, akivalaha, lánykarában szeretett volna lenni, azEvangéliumok terén, hanem valami más, amiteddig még magának se mert bevallani soha: egyluxuscseléd. A társaságnak ő lett a kedvence, a

legjobban körülhízelgett és éppen ezért alegrettegettebb nő, de semmiben sem követeltektőle annyit, és semmiben sem voltak olyankérlelhetetlenek, mint a háztartásban. Mindig azvolt az érzése, hogy nem is a maga életét éli,hanem azt, amit az urától kapott: királynőjeként aboldogság nagy birodalmának, amit az ura hozottlétre, saját magának. Tudta, hogy az uramindennél és a világon mindenkinél jobbanszereti őt, de csak saját maga miatt: a saját szentszolgálatára.Amindennapos ebédek-vacsorák életfogytiglanirabsága volt a legkeservesebb. Mert nemcsakhogy időre el kellett készülniük: tökéletesnek iskellett lenniük, és mindig annak kellett az asztalrakerülnie, amire az urának gusztusa volt, de hogymit szeretne, azt nem volt szabad megkérdeznitőle. Ha mégis megkérdezte néha, hogy elegettegyen a házi rituálé egyik feleslegesszertartásának a sok közül, az ura föl se nézett azújságból, csak rámondta: "Akármit." És eztőszintén mondta, a szokásos kedvességével,mert nála engedékenyebb férjet elképzelni selehetett. De aztán, amikor odatették elé, már nemlehetett akármi, hanem pontosan az, amiregusztusa volt, és kifogástalannak kellett lennie: amarhahúsnak ne legyen marhahúsíze, a halnakne legyen halíze, a disznóhúsnak ne legyenrüh-íze, a csirkének ne legyen tollíze. Spárgátmég akkor is kellett szerezni, bármi áron, ha nemvolt szezonja, hogy az ura örömét lelje vizeletének

illatos párájában. Nem az urát hibáztatta, hanemaz életet. De az ura az élet könyörtelenfőszereplője volt. Ha a legkisebb gyanúja támadt,már tolta is el maga elől a tányért, és ezt mondta:"Ebben az ételben nincs szeretet." Olykoregészen elragadta az ihlet. Egyszer belekóstoltegy csésze kamillateába, és már vissza is adta,ezekkel a szavakkal: "Ennek a löttynek ablak-ízevan." Fermina Daza és a cselédek nagyonmeglepődtek, mert egyikük se hallott olyat, hogybárki is ivott volna már forralt ablaküveget, deamikor megkóstolták a teát, hogy mi baja is lehetvele, belátták, hogy csakugyan ablak-íze van.Tökéletes férj volt: nem szedett föl soha semmit aföldről, nem oltotta el a lámpát, nem csukta be azajtót maga mögött. A hajnali sötétségben, hahiányzott egy gomb az ingjéről, ilyesmit szokottdörmögni, persze úgy, hogy a felesége is hallja:"Az embernek két felesége kéne hogy legyen: azegyik a szerelemre, a másik meg arra, hogyfelvarrja a gombokat." Minden áldott nap, az elsőkorty kávé és az első kanál gőzölgő leves utánegy velőtrázó ordítás hagyta el a torkát, amitőlmár nem ijedt meg senki, és nyomban utána adühös kifakadás: "Egyszer majd úgy elmegyek,hogy haza se jövök többé, mert elegem leszabból, hogy agyonégessem a számat." Azt ismondogatta, hogy soha nem főznek olyan finomés különleges ebédeket, mint azokon a napokon,amikor ő nem ehet, mert hashajtót vett be, ésolyannyira meg volt győződve róla, hogy a

felesége gonoszkodik vele, hogy végül már csakakkor volt hajlandó bevenni a hashajtót, ha afelesége is beveszi vele.Farmina Daza, aki már torkig volt a férjeértetlenségével, egyszer egy szokatlan ajándékotkért tőle a születésnapjára: azt, hogy egy napravegye át tőle a háztartás irányítását. Urbinodoktornak tetszett a dolog, és hajnaltól kezdvevalóban elkezdett sürögni-forogni. Pompásreggelit szolgált fel, de elfelejtette, hogy afelesége gyomra nem bírja a tükörtojást, és hogysoha nem iszik tejeskávét. Aztán kiadta azutasításokat, hogy mit főzzenek a születésnapiebédre, amire nyolc vendéget vártak, ésnekilátott, hogy rendet és tisztaságot teremtsen aházban; miközben ilZoll igyekezett, hogyfelülmúlja a feleségét, úgy megerőltette magát,hogy még a delet sem ütötte el az óra, amikorkénytelen volt letenni a fegyvert, és emelt fővelvisszavonulni. Az első perctől fogva rájött, hogyazt sem tudja, mi hol van, különösen a konyhábannem, és a cselédlányok hagyták, hogy csak haddforgasson fel mindent újra meg újra, mert ők is bevoltak avatva a játékba. Az ebéd sorsa mégreggel tízkor sem dőlt el, mert a takarítással sevoltak készen, a hálószobában még nem voltbeágyazva, a fürdőszobát nem mosatta fel,elfelejtette kitenni az új vécépapírt, elfelejtettágyat húzatni, elküldeni a kocsist a gyerekekért,és összekeverte a személyzet feladatait: aszakácsnőt küldte beágyazni, és a

szobalányokkal készíttette az ebédet.Tizenegykor, amikor már minden percbenvárhatók voltak a vendégek, akkora volt a házbana felfordulás, hogy Fermina Daza, aki gurult anevetéstől, átvette az irányítást. de nem olyandiadalmasan, ahogyan szerette volna, hanemmélységesen szánakozva az ura háziasszonyitehetetlenségén. Ű pedig ezzel a jól ismertérveléssel vágott vissza: "Olyan rosszul azértmégsem csináltam, mint amilyen rosszul tekezelnéd a betegeket." De azért a lecke hasznosvolt, és nemcsak Urbino doktornak. Az éveksorán, ha különböző utakon is, de mindketteneljutottak ahhoz a bölcs felismeréshez, hogymásképpen nem megy: vagy így élnek együtt,vagy sehogy, vagy így szeretik egymást, vagysehogy, mert a szerelemnél nincs nehezebbdolog ezen a világon.Új életének fénykorában Fermina Daza számosalkalommal találkozott Florentino Arizával a városnevezetes eseményein, és minél feljebb ívelt aférfi karrierje, annál gyakrabban, de végül márolyan természetesen viselkedett vele, hogy olykor,merő szórakozottságból köszönni is elfelejtettneki. Gyakran hallott róla, mert a KFHTranglétráján történő óvatos, de megállíthatatlanfelkapaszkodása állandó téma volt az üzletivilágban. Látta, ahogy fokozatosan csiszolódik amodora, és félénkségével, mely a titokzatosságauráját vonta köré, elbűvöli az embereket; az apár kiló, amit föl szedett, jól állt neki, lelassult

mozgása szintén előnyére vált, és rohamoskopaszodását is méltósággal viselte. Az egyetlendolog, amiben továbbra is és mindörökreszembeszeaült az időjárással és a divattal, agyászos öltözködése volt: az ósdi szalonkabátok,a változhatatlan kalapja, az anyja rőfösboltjábólszármazó költői csokornyakkendők, a baljósesernyő. Farmina Daza lassan hozzászokott,hogy másképpen tekintsen rá, olyannyira, hogyvégül már nem is azonosította azzal a véznakamasszal, aki az Evangéliumok terén, a szélbenkavargó sárga falevelek közt üldögélve őérteepekedett. De sosem vált közömbössé számára,és mindig örült, ha sikereiről hallott, mert mindenjó hírtől csökkent a lelkifurdalása.Mégis, amikor már azt hitte, hogy végleg kitörölteaz emlékezetéből, ott bukkant fel, ahol alegkevésbé sem gyanította, felsajgó múltjánakkísérteteként. Abban az időben, amikor azöregség árnyéka már a közelébe ért,valahányszor, egy-egy zivatar előtt eldördült azég, az az érzése támadt hogy valamijóvátehetetlen dolog történt az életében. Agyógyíthatatlan seb volt, amit az a magányos éshosszan gurgulázó mennydörgés ütött benne,amely a villanuevai hegyekben minden októberidélutánon pontosan három órakor hangzott fel, ésamelynek emléke az évek múlásával egyreélesebb lett. Miközben a friss emlékek napok alattelmosódtak benne, az unokanővére szülőföldjéntett legendás utazásának emlékei olyan elevenek

lettek, mintha csak a tegnapot varázsolnák elé, amúltba vágyás természetellenesen élesmegvilágításában. Eszébe jutott Manaure, aSierra csúcsai közt, nyílegyenes és zöldellőutcája, szerencsét hozó madarai, a rémületesház, ahol arra ébredt, hogy hálóinge annak aPetra Moralesnek a kiapadhatatlan könnyeitőlnedves, aki sok évvel azelőtt ugyanabban azágyban halt bele a szerelembe, amelyben most őfeküdt. Eszébe jutott az akkori guayabák íze, amiaztán már soha nem volt olyan finom, eszébejutottak az akkori előérzetek, amelyek olyanerősek voltak, hogy úgy kopogtak mint az eső, aSan Juan dal César-i topázfényű délutánok,amikor víg unokanővéreiből álló udvarával sétálniment, és ahogy közeledtek a távírda felé, összekellett szorítania a fogait, nehogy a száján átkiugorjon a szíve. Gyorsan túladott az apja házán,mert már elviselhetetlen volt számára a lánykorautáni sóvárgás, az elhagyott terecske látványa aszoba erkélyéről, a gardéniák titokzatos illata afülledt éjszakákon, az antik női portré ijedtarckifejezése azon a februári délutánon, amikoreldőlt a sorsa, és bármerre keresgélt az akkoriidőkben, mindenütt Florentino Ariza emlékébebotlott. De azért mindig maradt benne annyijózanság, hogy tudja: nem a szerelem és nem is amegbánás hívta elő ezeket az emlékeket, hanemvalami nyomasztó érzés, amitől olykor könnybelábadt a szeme. Sejtelme se volt röla, hogy arészvétnek ugyanaz a csapdája leselkedik rá,

amelybe Florentino Arizának már annyi gyanútlanáldozata sétált bele.A férjében kapaszkodott meg. És éppen akkor,amikor már a férjének is nagyobb szüksége voltrá, mert tíz év hátránnyal járt előtte, egyedülbotorkálva az öregség ködében, és azzal a mégnagyobb hátránnyal, hogy férfi, és gyengébb nála.Úgy ismerték már egymást, hogy a harmincadikházassági évfordulójuk felé közeledve olyanokvoltak, mintha egy és ugyanaz a lény lennénekkét alakban, és gyakran megesett az amindkettőjük számára kínos dolog, hogyakarat(anul is kitalálták egymás gondolatát, vagytársaságban az a nevetséges helyzet, hogyamikor egyikük kinyitotta a száját, a másikgyorsan megelőzte, és elmondta helyetteugyanazt. Addigra már együttes erővel túljutottaka mindennapos értetlenségeken, a fellángológyűlöleteken, a kölcsönös kis aljasságokon és aházastársi cinkosság mesés és diadalmasfelvillanásain. Ez volt az az idő, amikor az ágybanis a legjobban ment a szerelem, kiadósan, denem túlhajtottan, és mindketten tudták, egyrebiztosabban, és hálásak is voltak érte a sorsnak,hogy csodával határos módon túljutottak a nagybuktatókon. Az élet persze tartogatott mégszámukra újabb, életveszélyesmegpróbáltatásokat, de mit számított már: ők mára túlsó parton voltak.Az új évszázadot köszöntő ünnepségekalkalmából számos újdonságot mutattak be a

közönségnek, melyek közül a léghajó első útjabizonyult a legnagyobb szenzációnak, és ez isJuvenal Urbino doktor fáradhatatlanügybuzgalmának volt köszönhető. A fél városodasereglett az Arzenál Partszakaszra, hogymegcsodálja, amint a hatalmas, nemzetiszínűselyem léggömb fölemelkedik, és az elsőlégiposta-küldeménnyel elrepül északkeletiirányba, a légvonalban körülbelül harmincmérföldre fekvő San Juan de la Ciénaga felé.Juvenal Urbino doktor és hitvese, akik a párizsivilágkiállításon már megismerkedtek a repülésmámorító érzésével, elsőnek kapaszkodtak föl aléghajó kosarába; utánuk a repülőmérnök és méghat helyi kiválóság. Elvitték magukkal amegyefőnök levelét, mely San Juan de la CiénagaVárosi Tanácsának szólt, és melyben atörténelem számára deklaráltatott, hogy ez a levélaz első légipostai küldemény. A KereskedelmiNapló egyik riportere megkérdezte Juvenal Urbinodoktort, hogy mit mondana búcsúzóul arra azesetre, ha ez a kaland az életébe kerülne, mire őnem sokat gondolkodott, hanem máris megadta aválaszt, ami aztán olyan nagy felzúdulást váltottki:- Úgy gondolom - mondta -, hogy a XIX. századaz egész világ számára véget ér, csak a miszámunkra nem.Elveszvén az álmélkodó tömegben, amely aléghajó fölemelkedése közben rázendített aHimnuszra, Florentino Ariza úgy érezte, igaza van

annak az embernek, aki valahol a közelében azt akijelentést tette, hogy ez a kaland nem nőnekvaló, még kevésbé egy olyan idős nőnek, mintFermina Daza. Pedig, mint később kiderült, nemis volt olyan veszélyes. Vagy legalábbis nemannyira veszélyes, mint inkább nyomasztó. Aléghajó a valószínűtlenül kék égben megtett útjavégén simán megérkezett San Juan de laCiénagába. Jó iramban repültek, nagyonalacsonyan, enyhe és kedvező széllel, előbb ahavasok nyúlványai, aztán a Nagy Mocsárhatalmas víztükre fölött.Az égből, ugyanúgy, ahogy Isten, ők is látták azősi és hősi Cartagena de Indias, a világ legszebbvárosának romjait, ahonnan az emberek akolerától való félelmükben menekültek el, miutánaz angolok összes rohamának és a kalózoktámadásainak három évszázadon át ellenálltak.Látták az épen megmaradt városfalakat, azutcákat elborító gyomot, az árvácskák által felfalterődítményeket, a márványpalotákat,aranyoltárokat meg az alkirályokat, akiket apáncéljukban rohasztott szét a pestis.Elröpültek Trojas de Cataca rikító színűcölöpkunyhói, a melléjük épített iguanahizlaldákés vízikertek balzsamindái és asztroméliafüzéreifölött. Pucér gyerekek százai ugrottak a vízbe azáltalános kurjongatásra: az ablakokból, aháztetőkről meg az elképesztő ügyességgelirányított kenukról vetették le magukat, és úgybuktak a víz alá, mint a heringek, a

ruhacsomagok, köhögés elleni orvosságosüvegek, élelmiszeres dobozok nyomába, amiket atollas kalapot viselő szépséges dáma dobált lenekik a léggömb kosarából. Elröpültek abanánültetvények sötét óceánja fölött, mélynekcsendje úgy szállt föl hozzájuk, mint egy haláloskigőzölgés, és Fermina Dazának eszébe jutott akislánykora, amikor három- vagy négyéveslehetett, és egy árnyas erdőben kézen fogvasétált anyjával, aki szinte még kislány volt magais, és más nők is voltak velük, akik, ugyanúgy,mint az anyja, muszlinruhát, fehér napernyőt ésfátylas kalapot viseltek. A léghajó mérnöke, akitávcsövön át figyelte a világot, ezét mondta:"Mintha halottak lennének." Átnyújtotta JuvenalUrbino doktornak a távcsövet, és akkor ő isláthatta a vetés közt álló ökrös szekereket, avasúti sínek pántozott csíkjait, a jeges vizűpatakokat, és bármerre nézett, mindenütt földönheverő emberi testeket látott. Valaki azt mondta,úgy tudja, hogy a Nagy Mocsár vidékén dühöng akolera. Urbino doktor, egyre csak a távcsőbenézve, azt felelte:- Akkor ez valami nagyon furcsa kolera lehet -mondta -, mert minden halottnak ott a tarkóján akegyelemlövés.Nem sokkal utána egy hatalmas, hullámzóvízfelület fölött repültek, aztán, ahogy átértek atúlsó partja fölé, már le is szálltak; akkora volt aforróság, hogy a salétromtól repedezett talajégetett, mint a tűz. A parton ott voltak a város

vezetői, akiket csak a fejük fölé tartott újságvédett valamelyest a naptól; ott voltak az elemiiskolák osztályai a himnusz ritmusára lengetett kiszászlóikkal, a szépségkirálynők fonnyadtvirágdíszeikkel és aranypapír koronájukkal, meg apapayás kofa Gayra virágzó falvából, aholakkoriban az egész karib partvidék legjobbpapayája termett. Fermina Dazának egyetlenkívánsága volt: hogy viszontláthassa aszülőfaluját, és összehasonlíthassa legrégibbemlékeivel, de a kolera miatt most senkit semengedtek oda. Juvenal Urbino doktor átadta atörténelmi jelentőségű levelet, ami később úgyelkeveredett valamelyik irattárban, hogy sohatöbbé nem került elő, aztán a küldöttség kis híjánbelefulladt az agyzsibbasztó díszbeszédekbe.Végül öszvérháton elszállították őket a PuebloViejo-i kikötőbe, ahol a mocsár egyesül atengerrel, mert a mérnök sehogy sem tudta elérni,hogy a léggömb újra a levegőbe emelkedjen.Fermina Daza biztos volt benne, hogy már jártarra az anyjával, egészen kicsi korában: egyökrös szekéren utaztak. Nagyobb korábantöbbször mesélte az apjának, aki azonbanhaláláig kitartott a mellett a meggyőződésemellett, hogy lehetetlenséget beszél: nememlékezhet rá.- Nagyon jól emlékszem arra az utazásra, éspontosan úgy volt minden - mondta neki az apja -,de legalább öt évvel a születésed előtt történt.A léghajós expedíció tagjai három nap múlva

érkeztek meg a városi kikötőbe, elgyötörten azéjszaka átélt tengeri vihar után, és hősökkéntfogadták őket. A tömegben megbújva perszeFlorentino Ariza is ott volt, és felfedezte FerminaDazán a félelem nyomait. De már aznap délutánott látta őt a biciklibemutatón, amit szintén a férjepatronált, és már nyoma sem volt rajta afáradtságnak. Egy sose látott velocipéden ült, amiinkább valami cirkuszi masinához hasonlított ahatalmas első kerekével: azon volt a nyereg, ésegy parányi hátsó kerékkel, ami a nagy kereketépp hogy megtámasztotta. Tarka pánttalszegélyezett buggyos nadrág volt rajta, amitől azidősebb hölgyek megbotránkoztak, az urak pedigzavarba jöttek, de olyan ügyesen karikázottbenne, hogy mindenki csak ámult.Ez és az évek során felgyűlt többi kép röpkelátomás volt, ami olykor-olykor, a véletlenszeszélyéből hirtelen megjelent Florentino Arizaszeme előtt, aztán ugyanúgy el is tűnt, egy kistompa szívfájdalmat hagyva maga után. Devalamennyi útjelző volt az életében, mert nemannyira a maga bőrén érezte a múló időpusztításait, mint inkább azokon a szinteészrevehetetlen változásokon, amelyeket FerminaDazán figyelt meg minden találkozásukkor.Egy este elment Don Sancho Fogadójába, egyelőkelő étterembe, ami még a gyarmati időkbőlmaradt fenn, és a legfélreesőbb sarkot választottaki magának, mint mindig, amikor egyedül ült be,hogy csipegessen valamit vacsorára. Es hirtelen

az étterem hátsó falán lévő nagy tükörbenmegpillantotta Fermina Dazát: ott ült az egyikasztalnál a férjével és két másik házaspárral, ateremnek egy olyan pontján, ahonnan teljespompájában odalátszott a tükörbe. Gyanútlanulült és csevegett, jókedvének és nevetésénektűzijátékpukkanásaival, és a hatalmaskristálycsillárok fényében még tündöklőbben szépvolt: Aliz Tükörországban.Florentino Ariza lélegzet-visszafojtva nézte, ésvégre a kedvére kigyönyörködhette benne magát:látta, ahogy eszik, látta, ahogy épp csakbelekóstol a borába, látta, ahogy eltréfálkozik adinasztia IV. Don Sanchójával, együtt élte át veleéletének egy pillanatát magányos asztalától, éstöbb mint egy órán át sétálgatott észrevétlenülmagánéletének áthatolhatatlan falain belül. Aztánmég négy csésze kávét ivott meg, hogy húzza azidőt, míg végül látta, amint Fermina Daza,társaságával együtt, kimegy az étteremből. Olyanközel mentek el mellette, hogy hátrahagyottillatfoszlányaikból ,ki tudta venni Fermina Dazaillatát.Attól az estétől fogva majdnem egy évigostromolta a fogadó tulajdonosát azzal, hogybármit megad neki, amit csak kíván, legyen azkészpénz vagy bármi szívesség, teljesíti életelegnagyobb vágyát, csak adja el neki a tükröt.Nem ment könnyen, mert az öreg don Sancho hitta legendában, amely szerint a bécsi műhelybőlszármazó gyönyörű, faragott keretnek volt egy

ikerdarabja is, Marie Antoinette tulajdonában, deaz nyomtalanul eltűnt: két pótolhatatlan műremek.Amikor don Sancho végre beadta a derekát,Florentino Ariza a háza szalonjában akasztotta fela tükröt, de nem a keret díszes faragásai, hanema köztük lévő üvegfelület miatt, amin két órán átrajta volt a szeretett lény képe.Fermina Daza majdnem minden alkalommal,amikor találkoztak, a férjével sétált karonfogva,megbonthatatlan egységben,; a saját különterükben mozogtak, a sziámi ikrek elképesztőösszehangoltságával, mely csak akkor tört meg,amikor köszöntek neki. Ilyenkor Juvenal Urbinodoktor melegen megszorította a kezét, és olykorodáig is elment, hogy vállon veregesse. FerminaDaza viszont továbbra is a formaságokszemélytelen régiójába kényszerítette őt, és sohanem volt olyan megnyilvánulása, a legapróbbgesztus sem, amiből ő arra következtethetettvolna, hogy még emlékszik rá a régi időkből. Kétkülön világban éltek, de miközben ő mindentmegtett, hogy csökkentse a távolságot, FerminaDaza soha nem tett egy lépést sem feléje, hanemmindig csak az ellenkező irányba. Hosszú időbetelt, amíg Florentino Ariza agyában felmerült amerész gondolat, hogy ez a közöny talán csakamolyan vért, amit Fermina Daza a félelem ellenöltött magára. Ez a gondolat az első, helybeligyárban készült folyami hajó keresztelőjén ötlöttfel benne; ez volt egyúttal az első hivatalosünnepség, amelyen Florentino Ariza XII. Leó

bácsi képviseletében jelent meg, a KFHTalelnökeként. Ettől még ünnepélyesebbnekszámított az esemény, és mindenki ott volt, akicsak számított a városban.Florentino Ariza a gőzhajó még festék- éskátrányszagú nagyszalonjában szórakoztatta avendégeit, amikor kint a parton taps hangzott fel,és a rezesbanda rázendített egy győzelmiindulóra. Minden erejét öszsze kellett szednie,hogy elfojthassa a régi, jól ismert, vele magávalmajdnem egyidős felindulást, amikor megláttaálmai asszonyát, amint a férjébe karolva jön aparton a hajó felé, érett szépségénekpompájában, úgy vonulva a parádés egyenruhábaöltözött díszőrség kettős sorfala közt, azablakokból feléje dobált szerpentinek és valódivirágszirmok zuhatagában, mint egy rég letűntidőkből idetévedt királyné. Mindketten integettekaz ünneplő sokaságnak, de Fermina Daza olyankáprázatos jelenség volt, hogy csak őt lehetettészrevenni az emberek közt: tetőtől talpigóaranyban, magas sarkú cipőjétől a válláról lógórókafarkakig és harangkalapjáig.Florentino Ariza a hajóhídon várta őket, a megyeelöljárói mellett, a rezek harsogása, a petárdákdurrogása és a gőzhajó kürtjének három öblösfelbődülése közepette, melyek gőzpárábaborították az egész kikötőt. Juvenal Urbino olyanutánozhatatlan közvetlenséggel üdvözölte afogadásukra felsorakozott személyeket, hogymindenki azt gondolhatta, a szeretetnyilvánítás

csakis őneki szól: először a gőzhajódíszegyenruhás kapitányát, aztán az érseket,aztán a megyefőnököt és feleségét, apolgármestert és feleségét, és aztán a helyőrségparancsnokát, aki az Andokból származott, ésnemrég helyezték oda. A hivatalos nagyságokután Florentino Ariza következett; szinteláthatatlanul állt ott a fekete posztóruhájában, a.sok helybéli előkelőség mellett. Fermina Daza,miután üdvözölte a helyőrség parancsnokát, egypillanatra mintha elbizonytalanodott volnaFlorentino Ariza kinyújtott keze előtt. A katonatisztodafordult, hogy bemutassa neki FlorentinoArizát, és megkérdezte, hogy csakugyan nemismerik-e egymást. Fermina Daza nem mondottse igent, se nemet, csak egy társasági mosollyalkezet nyújtott Florentino Arizának. Ugyanez ajelenet már kétszer is lejátszódott köztük amúltban, mint ahogy ezután is lejátszódott mégnéhányszor, és Florentino Ariza mindig úgytekintette, mint az asszony természetének sajátosmegnyilvánulását. De aznap délután ő, az örökábrándozó eltöprengett azon, hogy ez az elszántközömbösség vajon nem csupán álca-e, ami azasszony szívének háborgó érzelmeit takarja.Ez a puszta gondolat felborította az életét. Újfaelkezdett cirkálni Fermina Daza háza körül,ugyanolyan izgatottan, mint sok évvel azelőtt azEvangéliumok terén, de nem célzatosan, hogy azasszony észrevegye, hanem csak azért, hogyláthassa őt, és biztos legyen benne, hogy é1 és

virul. Csakhogy most nem volt könnyű feltűnésnélkül elmenni a háza előtt. A La Manga nevűvárosrész egy gyéren lakott szigeten volt, amitegy zöld vizű csatorna választott el az óvárostól,és ami tele volt ikakuszcserjével, a gyarmati időkvasárnapi szerelmespárjainak legnagyobbörömére. Nemrég lebontották a spanyolok öregkőhídját, és egy gömblámpákkal megvilágítotttéglahidat építettek a helyébe, hogy az új, öszvérvontatta omnibuszok át tudjanak menni rajta. LaManga lakóinak eleinte el kellett szenvedniük egygyötrelmes megpróbáltatást, amire senki segondolt a tervek kialakításakor, mégpedig azt,hogy ott kellett aludniuk a város elsővillanytelepének tőszomszédságában, ahol úgyremegett a talaj, mintha egy soha véget nem érőföldrengés dübörögne alattuk. Hiába volt annyiösszeköttetése, még Juvenal Urbino doktor setudta elintézni, hogy vigyék máshová, ahol senkitse zavar, de aztán a Mennyei Gondviselésselfenntartott és egészen nyilvánvaló kapcsolatarévén az ügy kedvező fordulatot vett. Egy éjszakafélelmetes csattanással fölrobbant a telepkazánja, elrepült az új házak fölött, aztán a félváros fölött, és lerombolta a hajdani IspotályosSzent Julián kolostor nagyobbik szárnyát. Aromos, öreg épületet az év elején már kivonták aszolgálatból, de a kazán mégis négy embertmegölt: azt a négy fegyencet, aki aznap estesötétedés után megszökött a város börtönéből, és a kápolnában húzódott meg. Ez a

csöndes, nyugodt városrész, melyhez annyiszerelmi emlék tapadt, az újabb időkben, amiótavillanegyed lett belőle, már nem volt olyanbiztonságos melegágya a sorsüldözöttszerelmeknek. Az utcák nyáron portengerréváltoztak, télen vízben álltak, és majdnem egészévben vigasztalan látványt nyújtottak; a gyérenelszórt házak dús kertekben bújtak meg, és ahajdani függőerkélyek helyett mozaikpadlósteraszuk volt: mintha csak azért építették volnaőket, hogy elriasszák a világ szeme elől menekülőszerelmespárokat. De szerencsére épp akkoribanjött divatba a délutáni sétakocsikázás azegyfogatúvá alakított régi fiákereken, és a végsőúticél rendszerint a dombtető volt, ahonnét aszívfacsaró októberi naplementék szebbek voltak,mint a világítótoronyból, és látszottak a csöndbenlapuló cápák is, amint a szeminaristák strandjátlesik, meg a csütörtöki óceánjáró, amint hatalmasfehér testével végigsiklik a kikötő csatornáján,úgy, hogy szinte ott volt karnyújtásnyira az emberelőtt. Florentino Ariza egy-egy kemény hivatalinap után fiákert bérelt, de nem hajtatta le atetejét, ahogy a meleg hónapokban szokás volt,hanem behúzódott az ülés legmélyére,beleolvadva a sötétségbe, mindig egymagában,és ide-oda vitette magát, a legváratlanabbhelyekre, hogy a kocsis ne fogjon gyanút. De azegész sétakocsikázásból csak egy dologérdekelte: a platáncserjék és sűrű lombúmangófák közt félig elrejtett rózsaszínű

márványparthenon, mely a louisianaigyapotültetvényesek idillikus házainak félresikerültutánzata volt. Fermina Daza gyerekei néhányperccel öt óra előtt érkeztek haza. FlorentinoAriza látta, amint hazahozza őket a családi hintó,aztán látta, hogy Juvenal Urbino doktor elhajtat adélutáni vizitjeire, de annak, akit látni szeretettvolna, majdnem egyévi fiákerezés alatt még azárnyékát sem látta.Egy délután, amikor az első irgalmatlan júniusifelhőszakadás ellenére se mondott le amagányos kocsikázásról, a ló megcsúszott asárban, és előrebukott. Florentino Ariza rémültenvette észre, hogy épp Fermina Daza villájánakkertje előtt állnak, és nem törődve azzal, hogyizgatottsága gyanússá válhat, könyörögni kezdetta kocsisnak.- Itt ne, nagyon kérem - kiabált le neki. - Bárhol,csak itt ne.Az izgatott szavak hallatán megzavarodott kocsiski sem fogta a lovat, úgy próbálta felállítani, mire akocsirúd eltörött. Florentino Ariza nagy nehezenkikecmergett a fiákerből, és ott álltszégyenszemre a zuhogó esőben, amíg föl nemvette valaki a kocsijába, és haza nem vitte. Mialattaz utcán várakozott, az Urbino család egyikcselédlánya meglátta őt, ahogy ott áll bőrig ázvaés térdig tocsogva a sárban, és kivitt neki egyesernyőt azzal, hogy húzódjon be a teraszukra,amíg el nem áll az eső. Florentino Ariza még alegvadabb delíriumaiban sem jutott el odáig, hogy

ekkora szerencsét álmodjon meg magának, deazon a délutánon inkább meghalt volna, minthogy így mutatkozzon Fermina Daza előtt.Amikor még az óvárosban laktak, Juvenal Urbinoés családja minden vasárnap reggel gyalog sétáltel a székesegyházba, a nyolcórai misére, amelyinkább világi, mint egyházi esemény volt. Sőt,még az elköltözésük után is éveken át aszékesegyházba jártak, immár hintón, és olykorhosszan elcsevegtek ismerőseikkel a tér pálmafáialatt. De amióta fölépült a La Manga-i zsinatipapnevelde, templommal, saját stranddal éstemetővel, már csak a nagy ünnepeken mentek ela székesegyházba. Florentino Ariza, aki mit semtudott ezekről a változásokról, több vasárnapon áthiába ült a Parókia kávéház teraszán, a templomkapuját fürkészve mind a három mise után. Aztánrájött a tévedésére, és elment az új templomba,amely egykét éve divatba jött, és ott valóbanmegpillantotta Juvenal Urbino doktort a kétgyermekével; pontosan reggel nyolckor léptek bea templomba augusztus havának mind a négyvasárnapján, de Fermina Daza egyszer sem voltvelük. Az egyik ilyen vasárnapon bement atemplom mellett lévő temetőbe, ahol sorra épülteka La Manga-i családok díszes kriptái, és nagyotdobbant a szíve, amikor a hatalmas szeibafákárnyékában megpillantotta mind közül alegdíszesebbiket, már befejezett állapotban,gótikus mozaikablakaival, márványangyalaival ésvalamennyi családtag aranybetűs névtáblájával.

Köztük volt természetesen doha Fermina Daza deUrbino de la Calle névtáblája is, a férjéé mellett, sa kettő alatt ez a közös sírfelirat:Az úr békéjében is örökre együtt.Fermina Daza aztán egész évben nem voltlátható sem a hivatalos rendezvényeken, sem atársas összejöveteleken, sem a karácsonyiünnepségeken, amelyeknek pedig mindig ő mega férie voltak a főszereplői. De az volt alegfurcsább, hogy az évadnyitó operaelőadásonsincs jelen. Florentino Ariza a szünetbenkihallgatta egy társaság beszélgetését:egyértelmű volt, hogy Fermina Dazáról beszélnek,bár a neve nem hangzott el. Azt mondták, hogyjúniusban látta valaki, amint egy késő éjszakaiórában fölszállt a Cunard Társaság Panamábainduló óceánjárójára, és sűrűn el volt fátyolozva,hogy ne lehessen látni, milyen pusztítást vittvéghez rajta a szégyenletes betegség, amibenszenved. Valaki megkérdezte, mi lehet az aszörnyű betegség, ami meg mer támadni egyilyen előkelő hölgyet, és a válaszbólmajdhogynem kicsordult a fekete epe:- Egy ilyen finom úrinőnek csak tüdőbaja lehet.Florentino Ariza tudta, hogy hazájában agazdagok nem ismerik a rövid betegségeket.Vagy hirtelen szoktak meghalni, majdnem mindigegy nappal valami nagy ünnepség előtt, ami aztána gyász miatt elmarad, vagy lassú és borzalmasbetegségekben pusztulnak el, amelyeknekrészletei végül már közszájon forognak. A

panamai száműzetés szinte kötelező vezeklésvolt a gazdagok életében. Rábízták magukatIstenre, tegyen velük, amit akar, és befeküdtek azAdventisták Kórházába, melynek hatalmas fehérépülete a Darién-hegységben bújt meg,történelem előtti esők vízfüggönyei mögé rejtőzve,ahol a betegek már nem számolták kevéskehátralévő idejük napjait, és ahol az egyágyasbetegszobák vászonnal borított ablakai mögöttnem lehetett tudni, hogy a karbolsavszag azegészség vagy a halál jele-e. Akikmeggyógyultak, csodálatos ajándékokkalmegrakottan tértek vissza, és bőkezűenosztogatták őket, némi szorongással, hogy vajonmegbocsátiák-e nekik azt a tapintatlanságot, hogyéletben maradtak. Néhányuk barbár öltésekkelelcsúfított mellkassal jött vissza: minthasuszterspárgával varrták volna össze őket;felhúzott inggel mutogatták az ismerőseiknek,összehasonlítgatták a sebhelyüket azokéval, akikbelefulladtak a sok boldogságba, aztán életükvégéig mesélték, hogy milyen földöntúlitünemények jelentek meg előttük a kloroformoskábulat alatt. De senki se tudta, mit láttak azok,akik nem jöttek vissza, és köztük alegszerencsétlenebbek: azok, akik a tüdőbetegekpavilonjába száműzötten haltak meg, és nem isannyira a betegségükbe, mint inkább az esőelviselhetetlen szomorúságába pusztultak bele.Ha rajta múlt volna a dolog, Florentino Ariza nemtudta volna, hogy mit kívánjon Fermina Dazának.

De leginkább azt kívánta, hogy derüljön ki azigazság, bármennyire elviselhetetlen is, azonbanhiába volt minden igyekezete, nem tudtakideríteni. Felfoghatatlan volt számára, hogy senkinem tud semmit mondani, ami alátámasztaná afeltevést. A folyami hajózás világában, amelybenélt, nem volt titok, ami ne derült volna ki, és nemvolt olyan vallomás, amit ne adtak volna tovább.De a fekete fátylas nőről senki se hallott. Senkinem tudott semmit, egy olyan városban, aholmindent tudtak, sőt az is előfordult sokszor, hogymég meg sem történt valami, de már tudtak róla.Különösen a gazdagok dolgaival volt ez így. ÉsFermina Daza eltűnésével kapcsolatban semkapott semmiféle magyarázatot. Florentino Arizatovábbra is eljárt a La Mangára és szimatolt,unottan hallgatta a miséket a papneveldetemplomában, hivatalos ünnepségekre járt,amelyek különben nem érdekelték volna, deahogy múlt az idő, egyre inkább úgy látszott, hogyaz eredeti feltevés a helytálló. Kívülről nézveminden a legnagyobb rendben volt azUrbinoházban, csak épp a családanyának veszettnyoma.A sok nyomozás közben olyan híreket ismegtudott, amikről sejtelme sem volt, de nem isjárt utánuk; így például azt, hogy Lorenzo Dazameghalt a cantabriai szülőfalujában. Emlékezettrá, hogy hosszú éveken át mindig ott látta őt aParókia kávéházban, amint ádáz sakkcsatákbamerül, bódultan a saját locsogásától, egyre

kövérebben és egyre komorabban, ahogy lassanbelesüllyedt rút öregségének futóhomokjába. Azóta az áldatlan emlékű, múlt századiánizspálinkás reggelijük óta nem beszéltekegymással, és Florentino Ariza biztos volt benne,hogy Lorenzo Daza ugyanolyan utálattal gondolrá, amilyennel ő gondol Lorenzo Dazára, azutánis, hogy hozzájuttatta a lányát a jó partihoz, amelyimmár életének egyetlen értelme volt. De annyiraszeretett volna biztosat tudni Fermina Dazaegészségi állapotáról, hogy hosszú idő után újraelment a Parókia kávéházba, annak a történelmijelentőségű sakkbajnokságnak az idején, amelyenJeremiah de Saint-Amour egyszerre negyvenkétemberrel vette fel a küzdelmet. Így tudta meg,hogy Lorenzo Daza meghalt; ennek szívből örült,és azt se bánta, hogy örömének esetleg az leszaz ára, hegy senkitől sem fogja megtudni azigazságot. Végül ő is beletörődött az elfekvőrőlszóló verzióba, és nem. volt más vigasza, csak azismert közmondás: Beteg nő sírig kitart.Elkeseredésében azzal nyugtatta magát, hogyFermina Daza halálhíre, ha bekövetkezne ez aszörnyű esemény, így is, úgy is eljutna hozzá.De ettől nem kellett tartania. Mert Fermina Daza alegjobb egészségnek örvendett unokanővérénél,Hildebranda Sáncheznél, aki a Flores de Marjafalvától fél mérföldre fekvő birtokán élt, mindenkiáltal elfeledve. Fermina Daza csöndben ment el,botrány nélkül, a férje beleegyezésével, mikormár úgy belebonyolódtak huszonöt éve tartó

szilárd házasságuk egyetlen súlyos v4lságába,mint két kamasz. Az érett kor nyugalmában leptemeg őket, amikor már azt hitték, hogy a sorsösszes csapdáját sikerült kikerülniük, amikor márfelnőttek a gyerekeik a legjobb nevelésben, ésminden megvolt ahhoz, hogy ők kettenmegtanulják keserűség nélkül fogadni azöregséget. Olyan váratlanul érte mindkettőjüket,hogy nem üvöltözve, könnyekkel ésbékeközvetítőkkel akarták megoldani, ahogy aKarib-tenger partján szokás, hanem az európainemzetek bölcsességével, de addig-addigbotorkáltak a két világ közt, amíg olyan gyerekeshelyzetbe nem kerültek, amely már csakis rájukvallott. Végül Fermina Daza úgy döntött, hogyelmegy: nem tudta, hogy miért, azt sem, hogyminek, de sarkallta a harag, és Urbino doktornakolyan lelkifurdalása volt, hogy nem tudtalebeszélni róla.Fermina Daza valóban éjfélkor szállt hajóra, alegnagyobb titokban és gyászfátyolba burkolózva,de nem a Cunard Panamába tartó óceánjárójáraszállt fel, hanem egy San Juan de la Ciénagábainduló egyszerű kishajóra: az volt a szülővárosa,ott élt serdülőkoráig, és ahogy múltak az évek,egyre jobban sóvárgott utána. Férjének akarataés az akkori szokások ellenére nem vitt magávalmás kísérőt, csak az egyik tizenöt éveskeresztlányát, aki a házában nQtt fel aszemélyzet tagjai között, de az összes kikötőhatóságait és valamennyi hajó kapitányát

értesítették az utazásáról. Amikor nagymeggondolatlanul elhatározta, hogy elutazik, aztmondta a gyerekeinek, hogy három hónapig leszott Hildebranda néninél, de magában eltökélte,hogy örökre ott marad. Juvenal Urbino doktorismerte a felesége konok természetét, és úgyössze volt törve, hogy alázatosan tudomásul vetteaz elhatározását, mintha Isten büntetné megsúlyos vétkeiért. De még el se tűntek a hajófényei a kikötőben állók szeme elől, amikor mármindketten bánták a gyengeségüket.Bár mindvégig leveleztek egymással, korrekt ésudvarias hangnemben, a gyerekek egészségiállapotáról és egyéb családi ügyekről, majdnemkét év telt el úgy, hogy egyikük sem talált olyanvisszautat, amit a büszkeség ne aknázott volnaalá. A gyerekek a második évben Flores deMaríában töltötték a vakációt, és Fermina Dazaminden lehetőt és lehetetlent megtett, hogy úgylássák, elégedett az új életével. Juvenal Urbinolegalábbis erre a következtetésre jutott a fia levelealapján. Ráadásul a lelkipásztori körútján járóriohachai püspök is azokban a napokban érkezettoda híres fehér öszvérkancája hátán,aranyszegélyű takaróra fektetett nyeregben, rojtosbaldachin alatt. Mögötte pedig a messzi tájakrólérkezett zarándokok, tangóharmonikások,ennivalót és amuletteket árusítóvándorkereskedők, és a birtokot három napraellepték a nyomorékok és gyógyíthatatlanbetegek, akik valójában nem a művelt

szentbeszédek meg a teljes bűnbocsánat miattjöttek el, hanem azért, hogy hátha sikerülbeférkőzniük az öszvérkanca kegyeibe, mivel aztbeszélték róla, hogy csodákat tesz, persze úgy,hogy a gazdája ne lássa. A püspök az Urbino dela Calle család egyik legjobb barátja volt mégplébános kora óta, így aztán egy délbenmegszökött a búcsúból, és elment hozzájukebédre. Amikor befejezték az ebédet, amely alattcsak földi dolgokról beszéltek, félrehívta FerminaDazát, és felszólította, hogy gyónjon meg. De őnem volt hajlandó rá; kedvesen, de határozottanvisszautasította azzal, hogy nincs mit megbánnia.Bár nem ez volt a célja, legalábbis tudatósannem, de aztán mégiscsak megfordult a fejében,hogy válasza el fogjutni oda, ahova el kell jutnia. Juvenal Urbinodoktor azt szokta mondani némi cinizmussal,hogy életének az a két keserves éve nem az őhibájából következett be, hanem azért, mertfeleségének megvan az a rossz szokása, hogy acsalád öszszes levetett ruháját végigszaglássza,ugyanúgy, mint a saját ruháit, mert az orrávalállapítja meg, hogy megérett-e már a mosásra,nem pedig a szemével, amely akár be iscsaphatja. Kislány kora óta így szokta meg, éssoha nem gondolta, hogy ez bárkinek is feltűnne,a férje azonban már, a nászéjszakájukon felfigyeltrá. Azt is észrevette, hogy naponta legalábbháromszor elvonul a fürdőszobába cigarettázni,de nem ütközött meg rajta, mert az ő társadalmi

osztályukban megszokott dolog volt, hogy a nőkegymás közt bezárkóznak a fürdőszobábacigarettázni és férfiakról beszélgetni, sőt olykoregy flaska pálinkát is magukhoz vettek, és asárga földig leitták magukat. De azt a szokását,hogy minden ruhadarabot megszagol, ami csakaz útjába kerül, nemcsak illetlennek tartotta,hanem attól félt, hogy az egészségének is árthatvele. Fermina Daza tréfával ütötte el a dolgot,mint mindig, amikor el akarta kerülni a vitát,mondván, hogy Isten nem csak dísznek tette ráaz arcára ezt a mohó sárgarigóorrot. Egy reggel,amikor ő a piacon vásárolt, a cselédségföllármázta a szomszédságot, mert eltűnt ahároméves kisfiú, és a ház minden zugátátkutatták utána, de hiába. Fermina Daza a pánikkellős közepén ért haza, egy kicsit körbeszimatolt,mint egy nyomkereső szelindek, aztán odamentaz egyik szekrényhez, és kiemelte belőle a fiát,aki édesdeden aludt: senkinek se jutott eszébe,hogy ott keresse. Amikor férje ámulvamegkérdezte, miről jött rá, hogy hol kell keresnie,ezt felelte:- A kakiszagról.Szaglóérzékének persze nemcsak aruhamosatásban és az elveszett gyerekekfelkutatásában vette hasznát, hanem á'z életminden területén ezzel igazodott el, különösen atársas életben. Juvenal Urbino mindvégigtapasztalta ezt a házasságuk alatt, különösen akezdet kezdetén, amikor Fermina Daza még épp

hogy csak belecsöppent egy olyan milliőbe, amelyháromszáz éve ellenséges volt vele, és mégis úgyúszkált a pengeéles korallágak közt, hogy nemütközött bele senkibe, olyan biztonsággal, amelycsak valami természetfeletti ösztön lehetett. Ez afélelmetes képessége, amely vagy egy ezerévestudásból, vagy csupán a kőszívűségéből fakadt,egyszer aztán, egy áldatlan vasárnap reggel, aszentmise előtt, nagy bajt okozott: Fermina Dazapuszta megszokásból megszagolta az ura előzőeste levetett ruhadarabjait, és az a kínos érzésetámadt, hogy egy idegen férfi mellől kelt föl azágyból.Előbb a zakót és a mellényt szagolta meg,miközben lekapcsolta gomblyukáról az óraláncát,kivette zsebéből a ceruzatokot, a levéltárcát és aszétszórt aprópénzt, rárakta őket a toalettasztalra,aztán a keményített inget szagolta meg, miközbenkiszedte a nyakkendőtűt, a topázmandzsettagombokat és a kaucsukgalléraranygombját, aztán megszagolta a nadrágját,miközben kivette zsebéből a kulcstartót a tizenegykulccsal meg a gyöngyháznyelű tollkést, és végülmegszagolta az alsónadrágját, a térdharisnyájátmeg a hímzett monogramos batiszt zsebkendőjét.A leghalványabb kétsége se lehetett: uravalamennyi ruhadarabjában ott volt az a szag,amit sok-sok évi együttélésük alatt még egyszersem érzett: egy olyan szag, amit képtelen voltmeghatározni, mert nem virágillat volt és nemmesterséges illat, hanem valami olyan szag, ami

csakis emberi testből származhatott. Nem szóltegy szót se, és aztán nem is érezte mindennap,de ezek után már nem azért szagolgatta a férjeruháját, hogy eldöntse, mehet-e a mosásba,hanem azért, mert a gyötrő kíváncsiság nemhagyta nyugodni. Fermina Daza nem tudta, hováis illesztheti be ezt a szagot az ura napirendjében.A reggeli egyetemi előadás és az ebéd közé nemilleszthette be, mert arra gondolt, hogy nincs azaz épeszű nő, aki hajlandó lenne arra, hogyazokban a kényes órákban hipp-hopp bebújjon azágyba, főleg egy vendéggel, miközben azon jár azesze, hogy föl kéne söpörni a padlót, be kéneágyazni, el kéne menni a piacra, aztán megfőzniaz ebédet, és talán még azon is izgul, hogy háthakorábban hazaküldik az iskolából az egyikgyereket, mert valaki fejbe dobta egy kővel, ésakkor ott találná őt anyaszült meztelenül délelőtttizenegykor a takarítatlan szobában, és hogy mégnagyobb legyen a botrány, egy orvos alatt.Másrészt tudta, hogy Juvenal Urbino doktor csakeste szokott szeretkezni, lehetőleg teljessötétségben, és legfeljebb még reggeli előtt, azelső madárcsicsergésre. Később már, mint Urbinodoktor mondta, több vesződséggel járt volna azújra levetkőzés meg az újra felöltözés, mintamennyi élvezetet okozott volna az a kakasokszerelmére szabott egy-két pillanat. Úgyhogy az aszag csakis valamelyik orvosi viziten ihatta belemagát a ruhájába, vagy a sakkozásra, illetve amozira fordított estékből lecsalt percekben. Ez

utóbbinak nehéz lett volna utánajárni, mert sokbarátnőjével ellentétben, Fermina Daza büszkébbvolt annál, semhogy kémkedjen az ura után, vagymással figyeltesse. A vizitekkel töltött időt, mely alegkedvezőbb napszak volt a hűtlenségre,egyébként a legkönnyebben lehetett ellenőrizni,mivel Juvenal Urbino doktor minden betegérőlpontos kimutatást vezetett, melyben még a befolythonoráriumok öszszegei is fel voltak tüntetve, azelső vizittől kezdve addig a pillanatig, amikor egybúcsúkereszttel és a lelki üdvükért elmormoltszavakkal útnak indította őket a másvilágra.Az első három hét után jött néhány nap, amikorFermina Daza nem érezte a szagot, aztánhirtelen, amikor a legkevésbé várta, megint ottvolt az ura ruháiban, és attól kezdve mindenáldott nap, és kivehetőbben, mint bármikor, jónéhány napon át, köztük egy olyan vasárnapon is,amikor családi összejövetel volt, és ők ketten egypillanatra sem szakadtak el egymástól. Egydélután ott találta magát az uradolgozószobájában, szokása, sőt akarataellenére, mintha nem is ő volna az, hanem egymásik nő, aki azt csinálja, amire ő soha nem lettvolna képes: egy pompás bengáli nagyítóvalvégigböngészte az elmúlt hónapok vizitjeirőlkészült, alig kibetűzhető feljegyzéseket. Előszörfordult elő, hogy egyedül lépett be ebbe akreozotpárával átitatott, ismeretlen állatok bőrébekötött könyvekkel, kifakult osztályfényképekkel,pergamen díszoklevelekkel, asztrolábiumokkal,

dísztőrökkel és ilyesfajta, évek során összegyűlttárgyakkal telizsúfolt dolgozószobába. Ebbe atitkos szentélybe, amiről mindig úgy gondolta,hogy az az ura magánéletének egyetlen olyanterülete, amelyhez neki nincs semmi köze, mertnem tartozik hozzá a szerelmükhöz, úgyhogy hanéha mégis bement oda, csak rövid időre mentbe, és csak akkor, ha az ura is ott volt. Úgyérezte, nincs joga egyedül bemenni abba aszobába, még kevésbé ahhoz, hogy illetlenülkutasson az ura holmijai között. És most mégis ottvolt. Meg akarta tudni az igazságot, és olyanizgalommal kereste, aminél csak a szörnyűfélelem volt nagyobb, hogy mi lesz, ha megtalálja;egy feltartóztathatatlan orkán sodorta, amely.erősebb volt, mint veleszületett büszkesége,erősebb, mint az önérzete: egy elbűvölőgyötrelem.Semmit sem tudott kideríteni, mert férjénekpáciensei, közös ismerőseiket kivéve, szintén aférje külön világához tartoztak, csupaszemélytelen ember, akinek a férje nem az arcátismerte, hanem a fájdalmaikat, nem a szemükszínét vagy a szívük megnyilatkozásait, hanem amájuk méretét, lepedékes nyelvüket, véresvizeletüket, lázas éjszakai hallucinációikat.Emberek, akik hittek a férjében, akik azt hitték,hogy neki köszönhetik az életüket, holott őköszönhette nekik az övét, és akikből végül nemmaradt más, csak egy mondat, amit JuvenalUrbino doktor saját kezűleg írt oda az orvosi

zárójelentés aljára: Ne félj: Isten a kapuban várrád. Fermina Daza kétórás hiábavaló keresésután azzal az érzéssel hagyta el a dolgozószobát,hogy gyengeségében valami tisztátalan dolgotművelt. Zaklatott képzeletével egyre többváltozást fedezett föl a férjében. Úgy látta, hogykerüli a tekintetét,étvágytalan az asztalnál és az ágyban is, könnyendühbe gurul, vagy csipkelődik vele, és amikorotthon van, már nem az a nyugodt ember, akimindig is volt, hanem egy ketrecbe zárt oroszlán.Most először fordult elő, amióta összeházasodtak,hogy figyelte, mennyit késik, mérte a perceket, éshazudozott neki, hogy kiszedje belőle azigazságot, de aztán a férje egymásnakellentmondó válaszai halálos sebet ütöttek rajta.Egy éjjel arra riadt fel, hogy egy kísértet hajol fölé,és az ura volt az, őt nézte a sötétben, olyanszemekkel, amelyekből, úgy érezte, süt a gyűlölet.Egyszer már átélt egy hasonló megrázkódtatást,még lánykorában, amikor Florentino Ariza jelentmeg az ágya lábánál, csakhogy az a jelenés nemgyűlöletet, hanem szerelmet sugárzott. És ezúttalnem a képzelet műve volt: az ura hajnali kétórakor ébren volt; ült az ágyban, és nézte őt,amint alszik, de amikor ő megkérdezte, hogymiért nézi, az ura tagadott, mondván, hogy nem isnézte. Visszadőlt a párnájára, és ezt mondta:- Biztos álmodtad.Ez után az éjszaka után és más hasonló esetekután is, amik ebben az időben történtek, úgyhogy

már nem tudta, meddig tart a valóság, és holkezdődnek a káprázatok, Fermina Daza arra amegdöbbentő felismerésre jutott, hogy kezdmegbolondulni. Végül arra is rádöbbent, hogy aférje nem áldozott meg úrnapján, vasárnap seáldozik már hetek óta, és az éppen akkoresedékes évi egy lelkigyakorlatára se tudott időtszakítani. Mikor megkérdezte tőle, hogy minektulajdonítható a lelki életében beállt furcsaváltozás, valami zavaros választ kapott. Ez volt adöntő bizonyíték, mert azóta, hogy az uranyolcéves korában elvégezte az első áldozást,egyszer sem fordult elő, hogy ezen a fontosünnepen elmulasztotta volna a szentáldozást.Fermina Daza ily módon nemcsak arra jött rá,hogy az ura halálos bűnt követett el, hanem arrais, hogy meg is akar maradni a halálos bűnállapotában, hiszen nem fordul a gyóntatójáhozsegítségért. Soha nem képzelte volna, hogyennyire lehet szenvedni valami miatt, ami, úgyérezte, a szerelem szöges ellentéte, de hátszenvedett, és rájött, hogy csak egyféleképpenélheti túl a dolgot: ha felgyújtja azt aviperafészket, ami a belsejét mardossa. Meg istette. Egy délután kiült a teraszra zoknit stoppolni,miközben férje a szieszta utáni olvasmányábamélyedt. Hirtelen abbahagyta a stoppolást, feltoltaszemüvegét a homlokára, és a lehetőlegszelídebb hangon odaszólt neki:- Doktor.Férje, aki mélyen elmerült a L'Ile des

pingouins-be, amit azokban a napokban olvasottaz egész világ, föl sem bukott a felszínre, csakrámondta: Oui. De Fermina nem tágított.- Nézz rám.Urbino doktor ránézett, s bár nem sokat látottbelőle az olvasószemüveg ködén át, az az izzótekintet, amellyel a felesége nézte, valósággalelvakította.- Mi baj van? - kérdezte.- Azt neked kell tudnod - mondta Fermina Daza.Csak ennyit mondott. Visszatolta az orrára aszemüveget, és tovább stoppolt. Juvenal Urbinodoktor tudta, hogy a szorongás hosszú órái végetértek. És nem úgy, ahogy ő képzelte el a végpillanatát, nem szívének hatalmas erejűföldrengésével, hanem úgy, hogy hirtelen nagybékesség áradt szét benne. Mégpedig amegkönnyebbüléstől, hogy megtörtént, aminekelőbb-utóbb meg kellett történnie: Barbara Lynchkisasszony kísértete végre megjelent a házban.Juvenal Urbino doktor négy hónappal azelőttismerkedett meg vele az Irgalmasok Kórházánakambulanciáján, és ahogy megpillantotta, máristudta, hogy valami jóvátehetetlen dolog történt azéletében. Magas, elegáns, nagy csontozatúmulatt lány lépett be az ajtón; bőre olyan színűvolt, mint a melasz, és olyan lágyan is fénylett,mint a melasz; fehér pettyes piros ruhában volt,és ugyanabból az anyagból készült széleskarimájú, piros kalapban, amely szemhéjáigbeárnyékolta a homlokát. Úgy hatott, mintha

jobban rá lenne írva a neme, mint az emberiségtöbbi tagjára. Juvenal Urbino doktor nem szokottrészt venni az ambulanciai rendelésen, devalahányszor arra járt és volt egy kis ideje,bement, hogy idősebb hallgatóit emlékeztesse rá:a legjobb gyógyszer a jó diagnózis. Úgy intézte,hogy jelen legyen a mulatt tüneményvizsgálatánál, ügyelt rá, hogy tanítványai rajta nekapják egyetlen olyan mozdulaton se, amelybenvalami szándékosságot láthatnának, és alignézett rá a lányra, de adatait jól a fejébe véste.Aznap délután, amikor az utolsó vizitjével isvégzett, elhajtatott a lánytól hallott lakcímre, éslám, a lány kint ült a ház teraszán, és hűsölt afriss márciusi levegőn.Jellegzetes antillai ház volt, minden része, még abádogteteje is sárgára festve, vászonnal borítottablakokkal és az ajtaja köré aggatott szegfűs éspáfrányos cserepekkel; a ház cölöpökön állt aMala Crianza negyed tengerparti árterületén. Azeresz alatt madárkalitka lógott: egy sárgarigófütyörészett benne. Túloldalt egy elemi iskola volt,és a csapatostul kiözönlőgyerekek miatt a kocsisnak vissza kellett rántaniaa gyeplőt, nehogy megbokrosodjon a ló. Ez volt aszerencse, mert így Barbara Lynch kisasszonynakvolt rá ideje, hogy észrevegye az orvost. Úgy intettoda neki, mint valami régj ismerősnek, ésbeinvitálta a házba, hogy. igyon meg egy csészekávét, amíg el nem csendesedik az utca, ésUrbino doktor, aki a napnak ebben az órájában

sohase kávézott, most boldogan megitta, ésközben hallgatta a lányt, aki magáról beszélt, mertreggel óta csak erre volt kíváncsi, és azután is,hónapokon át, úgy, hogy közben nem volt egyperc nyugta sem. Egyszer, még újdonsült férjkorában, egy barátja azt mondta neki a feleségejelenlétében, hogy előbb-utóbb őt is elkapja majdegy őrült szenvedély, ami még a házasságát isveszélybe sodorhatja. Ő, aki azt hitte, ismerimagát, aki tudta, hogy milyen erősek a morálisgyökerei, nevetett ezen a jóslaton. Hát tessék:elkapta.Barbara Lynch kisasszony, hittantanárnő,Jonathan B. Lynch protestáns tiszteletes lányavolt; apja, egy szikár néger öregember az árterületnyomornegyedeit járta öszvérháton, és valamelyikisten igéjét hirdette a sok közül, akiket JuvenalUrbino doktor kisbetűvel írt, hogymegkülönböztesse őket a magáétól. BarbaraLynch kisasszony jól beszélt spanyolul, bár itt-ottazért bekerült egy kis kavics amondatszerkezetekbe, de megdöccenőmondataival még elbűvölőbb volt. Elmondta, hogydecemberben lesz huszonnyolc éves, nemrég váltel ugyancsak lelkipásztor férjétől, aki apjatanítványa volt, kétévi házasság után, ami rosszulsikerült: többé nem is akar férjhez menni. Aztmondta: "Nincs más szerelmem, csak a rigóm."De Urbino doktor olyan komoly ember volt, hogy emögött a mondat mögött semmiféle célzatosságotnem gyanított. Ellenkezőleg: zavarában inkább

arra gondolt, hogy ez a sok kedvező körülményígy együtt talán csapda, amit Isten állított neki,hogy ha belesétál, jól meglakoljon érte, de aztánnyomban elhessegette, mint afféle teológiaifantazmagóriát, ami csak ebben a zavarodottállapotában juthatott az eszébe. Amikor márbúcsúzóban volt, csak úgy mellékesen elejtett egymondatot a délelőtti vizsgálatról, tudván, hogynincs nagyobb öröm egy beteg számára, mint haa bajairól beszélhet, és a lány olyan elbűvölőenpanaszkodott, hogy Urbino doktor megígérte,másnap délután újra eljön, pontosan négy órakor,és alaposan megvizsgálja. A lány megijedt. Tudta,hogy egy ilyen rangos orvos jóval felette áll az őlehetőségeinek, de Urbino doktor megnyugtatta:"Mi a hivatásunkban arra törekszünk, hogy aszegényekért a gazdagok fizessenek." Aztánfeljegyezte a noteszába: Barbara Lynchkisasszony, Mala Crianza, szombat du. 4. Egy-kéthónap múlva Fermina Daza elolvasta ezt abejegyzést, amit a gyógymód részletes leírása,valamint a kór lefolyásáról szóló észrevételekkövettek. Fermina Daza felfigyelt a névre, éshirtelenjében arra gondolt, hogy valami kallódóművésznő lehet, mint amilyenek a New Orleans-igyümölcsszállító hajókon szoktak idejönni, de alakcíme inkább azt sugallta, hogy jamaicai éspersze néger, így aztán, ismerve a férje ízlését,nyomban kizárta a lehetséges női nevek közül.Juvenal Urbino doktor tíz perccel korábban értoda a szombatra megbeszélt vizitre, és Lynch

kisasszony még fel sem volt öltözve egészen. Azorvos akkor érzett utoljára ilyen izgalmat, amikorPárizsban egy-egy szóbeli vizsga előtt állt. Ahogyott feküdt előtte az ágy vászontakaróján a vékonyselyemkombinéjában, Lynch kisasszony olyanhatalmasan szép volt, hogy a tekintete be semtudta járni. Mindene nagy volt és hangsúlyos:sziréncombjai, lassú tűzön pörkölt bőre, ijedtkeblei, áttetsző ínye a hibátlan fogsorával, éstestét az egészség párája vette körül: ez volt azaz emberi eredetű szag, amit Fermina Daza azura ruháján érzett. Azért ment el a kórházirendelésre, mert valamiféle bántalmai voltak,amiket ő nagyon bájosan csavaros kólikánaknevezett, és Urbino doktor úgy gondolta, hogy ezta szimptómát bizony nem szabad semmibe venni.Úgyhogy kitapogatta a belső szerveit, nagyobbbuzgalommal, mint amekkora figyelemmel, ésközben minden tudományát elfelejtette;elképedve állapította meg, hogy ez a csodásteremtmény belül is olyan szép, akárcsak kívül, ésakkor átadta magát a tapintás gyönyörének,immár nem a karib partvidék legkiválóbborvosaként, hanem úgy, mint egy szegény,istenfélő férfiú, akit elborított az érzékekzűrzavara. Ehhez hasonló eset eddig csakegyszer történt meg vele szigorú fegyelmetkövetelő pályája során, és életéneklegszégyenletesebb napja volt, mert a páciensfelháborodottan eltolta a kezét, felült az ágyban,és azt mondta: "Arról, amit akar, lehet szó, de

nem így." Lynch kisasszony viszont átengedtemagát a kezeinek, és amikor egészenmegbizonyosodott róla, hogy az orvos máreltekintett a tudománytól, megszólalt:- Azt hittem, hogy ezt tiltja az etika.Urbino doktor csurom veríték volt, mintha egytóból jött volna ki ruhástul; odanyúlt atörölközőhöz, és megtörölte a kezét meg az arcát.- Az etika - mondta - úgy képzeli, hogy mi,orvosok fából vagyunk.A lány hálásan feléje nyújtotta a kezét.- Az, hogy én így hittem, nem jelenti azt, hogynem lehet - mondta. - Gondold el, milyen nagydolog az egy szegény néger nőnek, hogy egyilyen híres ember észreveszi.- Nincs olyan pillanat, hogy ne magára gondolnék- mondta Urbino doktor.Ezt a vallomást olyan reszkető hangon tette meg,hogy az már majdnem szánalmas volt. A lányazonban megmentette a helyzetet: akkorátnevetett, hogy az egész, hálószoba felragyogotttőle.- Hát persze, doktorom. Azóta tudom, amióta akórházban megláttalak - mondta. - Néger vagyok,de azért nem ejtettek a fejemre.Nem ment könnyen a dolog. Lynch kisasszony aztakarta, hogy ne essen folt a tisztességén,biztonságot akart és szerelmet, ebben asorrendben, és úgy gondolta, hogy mindezt megis érdemli. Lehetővé tette Urbino doktornak, hogyelcsábítsa, de nem a hálószobában, pedig

egyedül voltak a házban. Azt ugyan mégmegengedte neki, és ez volt a legtöbb, hogy akitapogatás és meghallgatás ceremóniáját újraelvégezze, és úgy hágja át az etikát, ahogy csakakarja, de le nem vetkőztethette. Urbino doktorviszont, ha már a foga közé kapta, nem tudtaelengedni a zsákmányt, és majdnem napontamegismételt rohammal folytatta az ostromot.Különféle gyakorlati okok miatt szinte lehetetlenvolt, hogy huzamos viszony alakuljon ki közte ésLynch kisasszony között, de ő túlságosan gyengevolt ahhoz, hogy időben megálljon, mint ahogykésőbb ahhoz is, hogy továbblépjen. Az mármeghaladta volna az erejét.Lynch tiszteletesnek nem volt állandóidőbeosztása, nem lehetett tudni, hogy mikor indulútnak az öszvére hátán, a nyereg mögé kétoldaltfelpakolt bibliákkal és egyházipropagandanyomtatványokkal, illetve élelemmelés egyéb úti holmikkal, és azt sem, hogy mikorérkezik haza. A másik akadály a szemközti iskolavolt, mivel a gyerekek az egyszeregy kántálásaközben az utcát lesték az ablakon át, és aszemközti házat látták a legjobban, a reggel hattólkitárt ajtóival és ablakaival, meg Lynchkisasszonyt, amint kiakasztja az eresz alá akalitkát, hogy a rigó is tanulja meg azegyszeregyet, látták őt a tarka turbánjával, aminttakarítás közben ő is velük kántál csengő karibhangján, aztán látták, amint a ház tornácán ülegyedül, és angolul énekli a délutáni zsoltárokat.

Olyan órát kellett választaniuk, amikor nincsenekott a gyerekek, és csak két lehetőség volt:ebédszünet alatt tizenkettő és kettő között, deUrbino doktor is akkor ebédelt, vagy a délutánvége felé, amikorra már a gyerekek hazamentek.Ez lett volna a jobbik időpont, de. addigra Urbinodoktornak le kellett tudnia az összes vizitjét, ésmár csak néhány szabad perce volt vacsora előtt.A harmadik probléma, és számára alegsúlyosabb, a saját helyzete volt. Nem tehettemeg, hogy nem a hintóján megy oda, a hintónakviszont, amit mindenki ismert, mindvégig ott kellettállnia a kapuban. Beavathatta Volna a kocsisát,ahogy Társas Klub-beli barátainak nagy többségetette, de erre, az ő természetével, képtelen volt.Pedig amikor a Lynch kisasszonynál tettlátogatások nagyon is egyértelműek lettek, alivrés kocsis azt merészelte kérdezni tőle, nemvolna-e jobb, ha később visszajönne érte, hogy ahintó ne álljon olyan sokáig a kapu előtt. Urbinodoktor tőle szokatlan hevességgel utasítottarendre.- Amióta ismerlek, most először hallok tőled olyat,amit nem lett volna szabad mondanod. Ezértolybá veszem, mintha el sem hangzott volna.Nem volt megoldás. Egy olyan városban, mint amiénk, nem lehetett titokban tartani a betegséget,ha az orvos kocsija ott állt a ház előtt. Olykormaga az orvos döntött úgy, hogy gyalog megy ela beteghez, ha nem lakott túl messze, vagybérkocsin ment oda, hogy elkerülje a

rosszindulatú vagy elsietett feltevéseket. Azilyesféle manőverek azonban nem sokatsegítettek, mert a receptek alapján a patikusokmár sejthették az igazságot, ezért aztán Urbinodoktor a jókkal együtt hamis recepteket is írt, ígyvédve a betegek szent jogát ahhoz, hogybetegségük titkát csendesen magukkal vigyék asírba. Egyébként arra, hogy a hintója időnként ottáll Lynch kisasszony háza előtt, többféletisztességes indokot is ki tudott volna találni, denem hosszú időn át, és még kevésbé addig, amígő szerette volna: mindhalálig.A világ pokollá változott számára. Mert mihelytmagukhoz tértek az őrület napjai után, mindkettenrájöttek, hogy mi mindent kockáztatnak ezzel aviszonnyal, és Juvenal Urbino doktor nem tudtarászánni magát, hogy vállalja a botrányt. Lázasönkívületében mindent megígért, de aztán, amikormindenen túl voltak, minden későbbre maradt.Viszont ahogy napról napra fokozódó izgalommalvágyakozott Lynch kisasszony után, ugyanolyanmértékben nőtt benne a félelem, hógyelveszítheti, úgyhogy együttléteik egyrefeszültebbek és kapkodóbbak lettek. Semmimásfa nem tudott gondolni, csak a lányra.Elviselhetetlen izgalommal várta a délutánokat,megfeledkezett a többi dolgáról, mindenrőlmegfeledkezett, csak őróla nem, de ahogy hintójaa Mala Crianza-i vizek felé közeledett, arra kérteIstent, bárcsak közbejönne valami váratlankörülmény, ami arra kényszerítené, hogy ne álljon

meg a ház előtt. Addigra már olyan szorongásvett rajta erőt, hogy olykor megörült, amikor asarokról a teraszon olvasó Lynch tiszteletesgyapjas fejét pillantotta meg, lányát pedig aszobában, amint a környékbeli gyerekekkel azevangéliumi leckét magoltatja be. Ilyenkorboldogan hazament, hogy ne kísértse tovább avéletlent, de aztán úgy érezte, megőrül a vágytól,hogy újra délután őt óra legyen, és mindig csakdélután öt óra, semmi más.Így tehát, amikor már túl feltűnő volt a kapu előttálló hintó, szerelmes együttléteik is egyrelehetetlenebbé váltak, és három hónap után máregyszerűen csak nevetségesek voltak. Minthogyarra sem volt idő, hogy akár egy szót is szóljanakegymáshoz, abban a minutumban, amikor adoktor báva tekintettel belépett az ajtón, Lynchkisasszony máris indult a hálószobába. Azokon anapokon, amikor várta, kellő előrelátással egy bőszoknyát vett magára, egy pazar jamaicai fodrosszoknyát, a fodrain csupa tarka virággal, de afodrok alatt már nem volt semmi más, mert Lynchkisasszony azt remélte, hogy ezzel a könnyítésselenyhíteni tudja a férfi félelmét. De hiába voltminden igyekezete, hogy boldoggá tegye, Urbinodoktor mindent elrontott. Lihegve ment utána ahálószobába, csurgott róla a veríték, gyorsanledobta a sétapálcát, az orvosi táskát, apanamakalapot, és pánikszerűen a magáévá tetteőt, térdig letolt pantallójában, zakóban, amitbegombolt, hogy ne lebegjenek a szárnyai,

mellényben és zsebórával, cipőben és teljesdíszben, és inkább azzal törődve, hogy minélelőbb elmehessen, mint azzal, hogy betetőzze agyönyörét. Lynch kisasszony hoppon maradt, asaját magányos alagútjának még csak az elsőszakaszán, amikor Urbino doktor márgombolkozott is, kimerülten, mintha az élet és ahalál választóvonaláról tért volna vissza egytotális szerelmi egyesülés után, holott csak aszeretkezés tornamutatványa fárasztotta ki. Denem futott ki az időből: pontosan annyi telt el,ameddig egy intravénás injekció beadása tart egyszokványos vizit alatt. És már indult is haza,szégyenkezve a gyarlóságán; a legszívesebbenmeghalt volna, és átkozta magát, amiért nincsbenne annyi bátorság, hogy megkérje FerminaDazát: húzza le a nadrágját, és meztelen ülepévelültesse parázsra.Nem ette meg a vacsorát, kelletlenül mormolta elaz esti imát, és úgy tett, mintha tovább olvasná azágyban a délután letett könyvét, miközben afelesége ideoda járkált a házban, hogy lefekvéselőtt rendbe tegye a világot. A könyv fölöttbóbiskolva lassan bevette magát Lynchkisasszony elkerülhetetieumangroverengetegébe, ledöntött erdőillatába,halálos ölelésébe, és attól kezdve már csak arragondolt, hogy másnap délután öt óra előtt ötperccel Lynch kisasszony ott fog feküdni előtte azágyban, és bolondos jamaicai szoknyája alattnem lesz semmi más, csak az a sűrű, sötét bozót:

ördögi kör volt ez.Már néhány éve volt úgy, hogy érezte a sajáttestének súlyát. Ismerte az ilyesféle tüneteket. Atankönyveiben olvasta őket, és az életben istalálkozott velük, idősebb pácienseknél, akiknekkorábban nem volt semmi komoly bajuk, aztánegyszer csak tökéletes szindrómákat írtak le,mintha az orvosi könyvekből lesték volna el őket,de aztán kiderült, hogy csak képzelődnek.Gyermekklinikai professzora a La Salpétriére-benazt tanácsolta neki, hogy legyengyermekgyógyász, mert az orvosi hivatásnak az alegtisztességesebb ága: a gyerekek ugyanis csakakkor betegednek meg, ha valóban betegek, ésnem készen vett szavakkal közlik az állapotukat,hanem valóságos betegségek konkrét tüneteivel.A felnőttek viszont, egy bizonyos koron felül, vagya tüneteket érezték, de nem voltak betegek, vagyami rosszabb volt: súlyos betegek voltak, de neméreztek mást, csak egyéb, ártalmatlanbetegségek tüneteit. Urbino doktor különfélenyugtatókkal vonta el a figyelmüket, hogyteljék-múljék az idő, és tanulják meg: az öregségszemétdombján úgy kell együttélniük anyavalyáikkal, hogy már ne is érezzék őket. Arraviszont sose gondolt Urbino doktor, hogy egyorvos az ő korában, aki azt hiszi, hogy mármindent látott, nem tud úrrá lenni azon azaggodalmán, hogy beteg, holott kutya baja. Vagyami még rosszabb: tudományos előítéletei miattnem hiszi el, hogy beteg, holott talán valóban az.

Már negyvenéves korában kijelentette a katedrán,félig tréfásan, félig komolyan: "Csak egy dologravágyom az életben: ha lenne valaki, aki megért."De amikor Lynch kisasszony labirintusábanelvesztette a fonalat, már nem tréfából gondolta.Idős betegeinek minden valódi vagy képzelttünete kiütközött rajta. Olyan pontosan érezte amája körvonalait, hogy nem kellett kitapintania:anélkül is meg tudta volna mondani a méreteit.Hallotta, amint veséje felvinnyog, mint egy alvómacska, érezte hólyagjának szivárványszínűcsillanását, érezte, ahogy a vére zubogva keringaz ereiben., Olykor arra ébredt, hogy tátog, mintegy hal, mert nem kap levegőt. Víz volt aszívében. Érezte, amint a szíve egy pillanatraelvéti a lépést, elmarad egy dobbanással, mint akollégiumi masírozásokon, megint és megint, ésvégül érezte, amint újra lépésbe igazodik, mertnagy az Isten. De ahelyett hogy felírta volnamagának ugyanazokat a figyelemelterelőgyógyszereket, amiket a betegeinek adott,átengedte magát a rettegésnek. Hát igen: csakarra vágyott, ötvennyolc éves korában is, hogyvalaki megértse. Úgyhogy Fermina Dazánálkeresett menedéket, annál a lénynél, aki alegjobban.szerette, és akit ő is a legjobbanszeretett ezen a világon, és aki elé végre újranyugodt lelkiismerettel állhatott oda.Mert hiszen ez már azután történt, hogy FerminaDaza felzavarta a délutáni olvasásából, és arrakérte, hogy nézzen a szemébe, az ő számára

pedig ebből derült ki, hogy az ördögi kör, amibőlnem tud kiszabadulni, Fermina Daza előtt semtitok. Bár nem értette, hogyan jöhetett rá, mertarra, hogy Fermina Daza csupán a szimatávalérzett rá az igazságra, soha nem gondolt volna.De hát ebben a városban, és ez nem volt újdolog, nem lehetett titkokat őrizni. Nem sokkalazután, hogy beszerelték az elsőmagántelefonokat, jó néhány, mindaddigszilárdnak látszó házasság ment tönkre anévtelen telefonálók ízetlen tréfái miatt, ezértaztán sok rémült család visszaadta a telefont, éséveken át hallani se akart róla. Urbino doktortudta, hogy felesége-sokkal büszkébb asszonyannál, semhogy végighallgassa egy névtelentelefonáló bizalmaskodását, és nem tudtaelképzelni, hogy volna olyan arcátlan személy, akiúgy adja a tudtára, hogy meg is nevezi magát.Inkább a hagyományos módszertől félt: a cédula,amit egy ismeretlen kéz becsúsztat a kapu alatt,veszélyesebb volt, nemcsak azért, mert duplanévtelenséget biztosított: a feladóét is és acímzettét is, hanem azért is, mert legendásszármazása miatt azt lehetett hinni, hogy a levélés a Mennyei Gondviselés szándékai közt vanvalami metafizikus kapcsolat.A féltékenység mindaddig elkerülte a házukat:Urbino doktor több mint harmincévi békésházaséletük alatt sokszor elmondta magáróltársaságban, és addig igaz is volt, hogy ő olyan,mint a svéd gyufa, amit csak a saját dobozán

lehet meggyújtani. De nem tudta, hogy egy olyanbüszke asszony, mint a felesége, a nagyönérzetével és kemény jellemével, mit csinálna,ha megtudná, hogy megcsalta. Így hát, miután aszemébe nézett, ahogy a felesége kérte, nemtudott jobbat kitalálni, mint hogy újra lesütötte aszemét, hátha akkor nem látszik, hogy milyenzavarban van, és úgy tett, mintha újra csak Alkaszigetének szelíd folyókanyarulatai köztbolyongana, addig is, amíg rá nem jön, hogy mitcsináljon. Fermina Daza se mondott semmi mást.Amikor befejezte a harisnyastoppolást, bedobáltaa holmikat a varródobozba, csak úgy összevissza,kiment a konyhába, hogy utánanézzen avacsorának, és bevonult a hálószobába.Urbino doktorban addigra már megérett a keményelhatározás, és délután ötkor nem ment el Lynchkisasszonyhoz. A fogadkozások, hogy örökkészeretni fogja, a szép kis ház, ami csak Lynchkisasszonyé lesz, és ahol ő zavartalanullátogathatja, a halálig tartó nyugodt, ráérősboldogság, minden, amit a szerelem lobogópillanataiban ígért, mindörökre szertefoszlott.Lynch kisasszonynak már nem jutott más, csakegy smaragd nyakék, amit a kocsis adott át nekinémán, egy szó üzenet, egyetlen írott sor nélkülés egy patikai papírba csomagolt dobozban, hogyő maga azt higygye, valami sürgősgyógyszerküldeményt ad át. Soha többé nemtalálkozott Lynch kisasszonnyal, még véletlenülsem, és csak Isten a tudója annak, hogy ez a

hősies elhatározás mennyi szenvedésébe került,és hogy a vécébe zárkózva mennyi véres könnyetkellett hullatnia, hogy túlélhesse a lelkébenlejátszódott katasztrófát. Délután ötkor nem Lynchkisasszonyhoz ment el, hanem a gyóntatójához,és töredelmesen bevallott mindent; vasárnappedig összetört szívvel, de megbékült lélekkelmegáldozott.Akkor este, a nagy elhatározás után, vetkőzésközben újra elmondta Fermina Dazának a keserűlitániát: hogy hajnalban nem tud aludni, hogy ittszúr és ott szúr, hogy alkonyatkor sírhatnékja van:a titkos szerelem rejtjeles tüneteit, amikről úgypanaszkodott neki, mintha az öregség nyavalyáilennének. El kellett mondania valakinek, hogy nepusztuljon bele, hogy ne az igazságot kelljenelmondania, és ezek a kifakadások végül ishozzátartoztak a szerelem házi szertartásaihoz.Fermina Daza figyelmesen hallgatta, de nemnézett rá, és nem szólt egy szót se, csak sorraátvette tőle a levetett ruhadarabokat. Látszólagharag nélkül egyenként megszagolta, aztánösszehajtotta őket, és bedobta a szennyes ruháskosárba. Nem érezte a szagot, de mindegybolt:ha nem ma, hát holnap. Urbino doktor már ott állta hálószoba kis oltáránál, de mielőtt letérdeltvolna, egy szomorú és ráadásul őszintesóhajtással így fejezte be kínjainak panaszolását:"Az az érzésem, hogy meghalok." FerminaDazának a szeme se rébbent, úgy vágta rá aválaszát:

- Az lenne a legjobb - mondta. - Akkor mindkettenmegnyugodnánk.Néhány évvel azelőtt, amikor egyszer súlyosanmegbetegedett és válságos állapotba került,Urbino doktor már mondott valami hasonlót, mireFermina Daza ugyanilyen letaglózó választ adott.Urbino doktor ezt akkor annak a bizonyos nőikíméletlenségnek tulajdonította, aminek folytán aFöld még mindig a Nap körül forog, mert akkormég nem tudta, hogy Fermina Daza mindig aharagja sánca mögé rejti el a félelmét. És ebbenaz esetben, ami mind közül a legborzasztóbb volt,attól félt, hogy elveszti az urát.Aznap éjjel viszont szíve minden hevével kívántaa halálát, és Urbino doktor, aki ezt megérezte,megrémült. Aztán hallotta, amint a felesége zokoga sötétben, lassan, a párnáját harapdálva, hogy őmeg ne hallja. Ettől aztán végleg megzavarodott,mert tudta, hogy nincs az a testi vagy lelkifájdalom, ami egykönynyen megríkatná FerminaDazát. Csak akkor sírt, ha valami nagyon nagyharag forrt benne, még inkább akkor, ha ez aharag abból a rettegésből fakadt, hogy valamihibát követett el, de minél inkább sírt, annálinkább nőtt benne a harag, mert nem tudottmagának megbocsátani, amiért olyan gyengevolt, és elsírta magát. Urbino doktor nem mertevigasztalni, mert tudta, hogy az olyan volna,mintha egy lándzsával átdöfött nőstény tigristpróbálna vigasztalni, de ahhoz sem voltbátorsága, hogy megmondja neki: ami miatt sír,

annak már délután óta vége, gyökerestől kiirtottamég az emlékezetéből is, mindörökre.Aztán kis időre elnyomta az álom. Amikorfölébredt, a felesége feje mellett égett a gyengefényű kislámpa, ő maga pedig nyitott szemmelfeküdt, de már nem sírt. Valami döntő változásment végbe rajta, miközben a férje aludt: koránaküledékét, mely a sok év alatt lerakódott benne,most. felkavarta a féltékenység gyötrelme,minden feljött a felszínre, és egy pillanat alattmegöregedett tőle. Urbino doktor, aki döbbentennézte a hirtelen jött ráncokat, fonnyadt ajkát, őszhajszálait, mégiscsak összeszedte a bátorságát,és azt mondta neki, hogy próbáljon aludni: éjjelkét óra múlt. Fermina Daza úgy szólalt meg, hogycsak maga elé nézett, de hangjában már nyomasem volt a haragnak, majdhogynem szelídencsengett.- Jogom van tudni, hogy ki az - mondta.Akkor ő mindent elmesélt, és úgy érezte, hogy azegész világ súlyát lerakja magáról, mert meg voltgyőződve róla, hogy felesége tud a dologról, csaka részleteket szeretné tisztán látni. De perszenem így volt, úgyhogy miközben beszélt, afelesége újra elsírta magát, és nem félénkenhüppögve, mint az előbb, hanem sűrű és sóskönnyekkel, melyek lecsorogtak az arcán, ahálóingén át égették a bőrét, az egész életét, merta férje nem azt csinálta, amit ő várt tőlekétségbeesetten: azt, hogy mindent tagadjon azutolsó leheletéig, hogy háborodjon föl az aljas

rágalmon, hogy ordítva gyalázza ezt a rohadttársadalmat, amely nem átall a másokbecsületébe gázolni, és hogy rezzenetlen arccalhallgassa végig hűtlenségének legékesebbbizonyítékait: mint egy férfi. Aztán amikor a férjeelmesélte nki, hogy délután meggyónt, attól félt,hogy belevakul a dühbe. Intézeti növendék koraóta meg volt győződve róla, hogy az egyházszolgáinak nincs olyan erényük, ami Istentőleredne. Ez a véleménye komoly buktatója volt acsaládi harmóniának, de eddig sikerült baj nélkülkikerülniük. De hogy az ura nem átallotta beavatnia gyóntatóját, ráadásul ilyen mélységekig, amagánéletébe, amely nemcsak az ő magánélete,hanem a kettőjüké, hát ez már mindennek a tetejevolt.- Mintha egy piaci kígyóbűvölőnek mesélted volnael - mondta.Fermina Daza számára ez volt a vég. Biztos voltbenne, hogy még mielőtt az ura befejezné apenitenciát, az őt ért csúfság híre szájról szájrabejárja a várost, és ez a megaláztatás sokkalelviselhetetlenebb volt, mint a szégyen, a_ haragés a felháborodás, amiért megcsalta a férje. sami, a kurva életbe, mindennél rosszabb: egynéger nővel. Urbino doktor helyesbített: "Mulattal."De a precizitással nem segített magán: FerminaDaza már határozott.- Nem számít, egykutya - mondta. - És csak mostértem: néger nő szaga volt.Ez egy hétfői napon történt. Pénteken este hétkor

Fermina Daza fölszállt a San Juan de laCiénagába induló kishajóra, egyetlen bőrönddel, akeresztlánya kíséretében, és elfátyolozott arccal,hogy senki ne tegyen fel kérdéseket se neki, seaz urának. Juvenal Urbino doktor nem kísérte el akikötőbe, mert így állapodtak meg, egy háromnapig tartó, testüket-lelküket elgyötrő beszélgetésután, melynek során eldöntötték, hogy FerminaDaza elmegy Hildebranda Sánchez birtokára,Flores de Maríába, ahol aztán nyugodtanmeggondol mindent, mielőtt valami végső lépésreszánná magát. A gyerekeik, akik nem tudták azigazi okot, azt hitték, hogy végre megvalósul azáltaluk is várva várt és olyannyiszor elhalasztottutazás. Urbino doktor mindent úgy intézett, hogyabban az álnok környezetben, amelyben mozgott,senkinek se lehessenek rosszmájú gondolatai, ésolyan jól intézte, hogy Florentino Ariza nem azértnem tudott nyomokra bukkanni, mert nem voltakmeg hozzá az eszközei, hanem azért, mertFermina Daza után nem maradtak nyomok.Urbino doktor biztos volt benne, hogy a feleségenemsokára hazajön, mihelyt elszáll a haragja, deFermina Daza meg volt győződve arról, hogy nemfog elszállni soha.Azt azért Fermina Daza hamarosan beláttamagában, hogy ez a túlzott eltökéltség nemannyira a megbántottságából, mint inkább a múltutáni sóvárgásából fakad. A nászútja óta többszöris járt Európában, a tíznapos tengeri út ellenére,és minden alkalommal volt rá bőven ideje, hogy

kiélvezze az utazás boldogságát. Bejárta a félvilágot, új életformát, új gondolkodásmódotsajátított el, de San Juan de la Ciénagában akudarcba fulladt léghajóút óta nem járt. Azt, hogymost újra ellátogat unokanővére, Hildebrandaszülőföldjére, valamiféle önfelszabadításnaktekintette, amit ha későn is, de végre sikerülmegvalósítania. Nem az összeomlott házasságamiatt tekintette annak: már régóta vágyott rá.Ezért már a puszta gondolat is, hogy újrafelfedezheti magának lánykora kedves tájait,vigaszt nyújtó'tt boldogtalanságában.Mikor San Juan de la Ciénagában leszállt ahajóról a keresztlányával, hatalmaserőtartalékaihoz folyamodott, és minden előzetesfigyelmeztetés ellenére ráismert a városra. Aváros polgári és katonai parancsnoka, aki márvárta, a díszhintójába invitálta őket egy kissétakocsikázásra, amíg el nem indul a vonatjukSan Pedro Alejandrinóba, ahová Fermina Dazaazért akart elmenni, hogy a saját szemével lássa,amit másoktól hallott: hogy a fekhely, amiben aFelszabadító meghalt, akkora, mint egygyerekágy. És akkor viszontlátta városnyiszülőfaluját, mely aléltan nyúlt el a délután kétórai forróságban. Látta az utcákat, melyekbékanyálas pocsolyáikkal inkább amolyanmocsarak közti földsávokhoz hasonlítottak, látta aportugálok házait a kapuívbe faragott címereikkelés bronzzsalugáteres ablakaikkal, melyeknekfélhomályos szalonjaiban most is irgalmatlanul

verték a zongorát, és ugyanazok a bús ésbotladozó etűdök hallatszottak ki, amiket anyjatanított fiatalasszony korában a gazdag családoklánygyermekeinek. Látta a kihalt teret, aholegyetlen fa sem állt a mésszel leöntött talajparázsizzásában, a gyászfekete, csukott konflisoksorát a bóbiskoló lovaikkal, a San PedroAlejandrinóból érkező sárga vonatot, és látta azt anagytemplom mellett álló házat, amelyik alegszebb és a legnagyobb volt egész San Juande la Ciénagában, árkádos folyosójának mohaborította kőoszlopaival, kolostorhoz illő kapujával,látta a hálószoba ablakát, amely mögött sok évvelkésőbb, amikor neki már nem volt memóriája,hogy emlékezzen rá, Alvaro megszületett.Escolástica nénire gondolt, akit még mindigkeresett égen és földön, de hiába, és aztán azonkapta magát, hogy Florentino Arizára gondol,amint poétai öltözetében és verseskönyvvel akezében ott üldögél a kis tér mandulafái alatt: ígylátta maga előtt, amikor az apácák intézetébentöltött keserves évekre visszagondolva nagy ritkánő is eszébe jutott. Hiába jártak a hintóvalkörbekörbe, nem találta meg a régi házukat, mertahol az ő elképzelése szerint kellett volna lennie,ott csak egy sertéshizlalda volt, a sarkon túl pediga bordélyházak utcája, a világ minden tájárólodavetődött szajhákkal, akik kinn sziesztáztak akapuk előtt, és várták a postást, hogy hátha hozvalamit. Ez már nem az ő faluja volt.Ahogy elindultak a hintóval, Fermina Daza a fátyla

mögé rejtette a fél arcát, nem mintha attól féltvolna, hogy ráismernek ott, ahol már senki semismerhetett rá, hanem a halottak látványa miatt:ott puffadoztak a napon mindenfelé, amerre csaknézett, a vasútállomástól a temetőig. A várospolgári és katonai parancsnoka csak ennyitmondott: "Kolera." Fermina Daza tudta, mert abarnára sült holttestek száján látta azodaszáradt-fehér hányadékot, de megjegyezte,hogy egyiknek sincs átlőve a tarkója, mint aléghajóút idején.- Hát igen - mondta a katonatiszt. - Isten istökéletesíti a módszereit.San Juan de la Génaga csak kilenc mérföldre volta San Pedro Alejandrinó-i hajdanicukornádültetvénytől, de a sárga vonat egy napalatt ért oda, mert a mozdonyvezető jóban volt avonat állandó utasaival, és azok minduntalanmegkérték, hogy legyen szíves, és álljon meg,hadd mozgassák meg a tagjaikat, hadd sétáljanakegyet a banántársaság valamelyik golfpályáján; aférfiak még meg is fürödtek a Sierrából érkezőjeges és tiszta vizű patakokban, pucérra vetkőzve,és ha megéheztek, leszálltak a vonatról, ésmegfejtek egy-egy szabadban legelő tehenet.Fermina Daza agyongyötörten érkezett meg, ésépp hogy csak egy pillantást vetett a kéthoméroszi tamarindfára, melyekre a Felszabadítófüggőágyát akasztották élete utolsó napjaiban,meg az ágyra, amelyben meghalt, és amelycsakugyan olyan kicsi volt, hogy nemcsak azt volt

nehéz elképzelni, hogy egy ilyen nagy és dicsőférfiú elfért benne, hanem azt is, hogy akár egykoraszülött is belefért volna. Egy másik látogató,aki nagyon szakavatottnak látszott, meg isjegyezte, hogy az ágy hamis ereklye, mertvalójában az történt, hogy a Haza Atyját nem isfektették ágyba: hagyták, hogy ott haljon meg,ahol összeesett. Fermina Dazát úgy lesújtottamindaz, amit az elindulása óta látott és hallott,hogy az út hátralévő részében már nem kereste arégi utazás boldogító emlékeit, melyekrekorábban annyira vágyott, hanem inkább kiiktattaútvonalából az emlékezetében őrzött falvakat. Ígyóvta meg őket, valamint önmagát akiábrándulástól. De oda is, ahová a csalódás előlmenekült, a földek közt húzódó kitérőutakig iselhallatszott a tangóharmonikák hangja, akakasviadal arénájából kiszűrődő rikoltozás, apuskagolyók ropogása valamely helyi háborúvagy tivornya zűrzavarából, és amikor mégiskénytelen volt áthaladni egy falun, arca elé vontaa fátylat, hogy továbbra is úgy őrizzeemlékezetében a falut, amilyennek valaha látta.Egy éjjel, a múlt hosszadalmas kerülgetése után,végre megérkezett Hildebranda birtokára, ésmajdnem elájult, amikor unokanővérétmegpillantotta a ház kapujában: mintha önmagátpillantotta volna meg az igazság tükrében. Kövérvolt és löttyedt, és vagy fél tucat rakoncátlankölyökkel áldotta meg az Isten, de nem attól aférfitól voltak, akibe még mindig reménytelenül

szerelmes volt, hanem egy nyugalmazottkapitánytól, akihez dacból ment hozzá, és akibolondult érte. De tönkrement testének legbelsővalójában még mindig a régi Hildebranda volt.Fermina Daza egy-két szabadban töltött nap alattés a lánykori emlékek jóvoltából elfelejtette azelső benyomásait. A birtokot nem hagyta el, csakvasárnaponként, amikor hajdani cinkostársai, azakkori fruskák unokáival misére ment: pompáshátaslovakon feszítő legényekkel, serdülőlányokkal, akik ugyanolyan szépek és takarosakvoltak, mint anyáik fiatal korukban, és akik ökrösszekereken állva, kórusban dalolva tették meg azutat a völgy mélyén lévő missziós templomig.Csak Flores de Maríába ment be, ahol hajdannem járt, mert azt hitte, nem tetszene neki, demost el volt ragadtatva tőle. De az a balszerencseérte őt vagy a falut, hogy aztán nem úgy maradtmeg benne, amilyennek látta, hanem úgy,ahogyan addig elképzelte.Amikor Juvenal Urbino doktor elolvasta ariohachai püspök beszámolóját, elhatározta, hogyelmegy a feleségéért. Arra a következtetésrejutott, hogy felesége nem azért marad távol olyansokáig, mert nem akar hazatérni, hanem azért,mert büszkesége elállja az útját. Így hát fogtamagát, és anélkül hogy írt volna neki, elment érte,miután Hildebrandával néhány levelet váltott:ezekből azt szűrte ki, hogy feleségénekmegfordult a nosztalgiája: már csak az otthonáragondol. Fermina Daza délelőtt tizenegykor a

konyhában volt éppen, és készítette az ebédrevaló töltött padlizsánt, amikor meghallotta aszolgák kiáltásait, a lónyerítést, a levegőbeleadott lövéseket, aztán a tornácon fölhangzóeltökélt lépteket és végül a férfihangot:- Jobb időben megjelenni, mint a meghívásravárni.Fermina Daza attól félt, hogy ott hal meg azörömtől. Még fel sem ocsúdott, ahogy gyorsankezet mosott, és közben ezt suttogta: "Köszönöm,édes, jó Istenem, köszönöm, hogy ilyen jó vagyhozzám", és arra gondolt, hogy még meg setudott mosakodni, a miatt az -átkozott padlizsánmiatt, amit Hildebranda rendelt meg ebédre,bezzeg azt, hogy ki lesz a vendég, nem mondtameg neki, meg arra gondolt, hogy olyan öreg éscsúnya a lesült és hámló arcával, hogy az urameg fogja bánni, hogy érte jött, ha így meglátja,azt a keserves mindenit. De gyorsan megtöröltekezét a kötényében, gyorsan rendbe szedtemagát, és összeszedte minden büszkeségét,amivel anyja a világra hozta, hogy meg tudjafékezni vad szívdobogását, és eléje ment azurának kecses őzsuta-járásával, emelt fővel,józan tekintettel, harcias orrával, és hálásan asorsa iránt, hogy megérte ezt az óriásimegkönnyebbülést, és hazamehet, ha nem isolyan könnyen, ahogy az ura gondolja, perszehogy nem, mert boldogan hazamegy vele, perszehogy megy, de azért el van rá szánva, hogy szépcsöndben megfizettet vele azokért a keserű

kínokért, amelyek emésztik.Majdnem két évvel azután, hogy Fermina Dazaeltűnt, olyan elképesztő véletlen történt, amitTránsito Ariza az Isten tréfájának nevezett volna.Florentino Arizát nem nyűgözte le különösebben amozgóképek találmánya, de azért engedelmesenelment Leona Cassianival a Cabiria ünnepélyesbemutatójára, melyet azzal reklámoztak, hogy apárbeszédeket Gabriele D'Annunzio olasz költőírta. Don Galileo Daconte nagy, nyitott udvarában,ahol némely estéken pompásabb látványtnyújtottak a ragyogó csillagok, mint amozivásznon dúló néma szerelmek, mostválogatott közönség gyűlt össze. Leona Cassianilélegzet-visszafojtva követte a történet fordulatait,Florentino Arizára viszont olyan súllyal nehezedettrá a dráma, hogy feje minduntalan előrebukott.Egyszer csak egy női hang szólalt meg a hátamögött, mintha csak kitalálta volna a gondolatát:- Istenem, hát ez a kínszenvedésnél is hosszabb!Csak ennyit mondott, mivel talán megijedt attól,hogy a sötét udvar falai úgy felerősítik a hangját,hiszen akkor még nem volt szokás, hogy anémafilmeket zongorakísérettel tegyékélvezetesebbé, és a sötét nézőtéren csak avetítőgép záporsustorgását lehetett hallani.Florentino Ariza nem szokott Istenre gondolni,legfeljebb csak az élet legnehezebb pillanataiban,de most egész lelkével köszönetet mondott neki.Mert még a föld alól is, húszölnyi mélységből isazonnal ráismert volna a tompa csengésű,

rekedtes hangra, amit attól a délutántól fogvahordozott magában, amikor az a hang egyelhagyatott téren, a sárga falevelek forgatagábanazt mondta neki: "Most menjen el, és csak akkorjöjjön újra, ha üzenek." Tudta, hogy ott ül,pontosan mögötte, az elmaradhatatlan férjoldalán; langyos és nyugodt ritmusban felé szállóleheletét a bőrén érezte, és áhítattal szívta be alevegőt, amit Fermina Daza üde lehelete tisztítottmeg számára. Nem úgy hatott rá, mint akit máralaposan megrágott a halál molykukaca, ahogyFlorentino Ariza az elmúlt hónapokbúskomorságában képzelte, hanem újra azt aboldog és ragyogó fiatalasszonyt juttatta eszébe,akinek hasa már a fia terhétől gömbölyödött aMinerva-lepel alatt. Olyan tisztán látta maga előtt,mintha legalábbis hátrafelé nézett volna,miközben a mozivásznon zajló történelmikatasztrófák észrevétlenül peregtek le a szemeelőtt. Gyönyörűséggel szívta be a testéből feléjeáradó mandulaillatot, és szerette volna tudni, mitgondol Fermina Daza, hogyan kell szeretniük afilmek hősnőinek, hogy szerelmük ne üssön olyansebeket, mint az igazi nőké. Már nem sok volthátra a filmből, amikor hirtelen, felszikrázóörömmel ráébredt, hogy még soha nem töltött elennyi időt és ilyen szoros közelségben valakivel,akit ennyire szeretett volna.Amikor kigyulladtak a lámpák, megvárta, amíg atöbbiek felállnak. Akkor ő is felállt szép nyugodtanés a mellényét gombolva, amely mindig kinyílt a

vetítés alatt, szórakozottan hátrafordult: a négyember ekkor olyan közel állt egymáshoz, hogymindenképpen köszönniük kellett egymásnak,akkor is, ha valamelyiküknek nem lett volna rákedve. Juvenal Urbino előbb Leona Cassianinakköszönt, akit jól ismert, aztán a megszokottszívélyességével Florentino Arizónak nyújtottkezet. Fermina Daza egy mindkettőjüknek szántudvarias mosollyal biccentett oda: csak egyudvarias mosoly volt, de mindenképpen egy olyanember mosolya, aki már sokszor látta őket, akiismeri őket, és éppen ezért nincs szükség abemutatkozásra. Leona Cassiani varázsos mulattmosolyával köszönt vissza neki. Florentino Arizaviszont csak bénultan állt, mert úgy megdöbbenttőle.Mintha kicserélték volna Fermina Dazát. Arcánnyoma sem látszott a szörnyű és divatos kórnakvagy bármi más betegségnek, még tartotta a régisúlyát, és ugyanolyan nyúlánk volt, mint legszebbéveiben, de az elmúlt két év szemlátomást úgymegviselte, mintha tíz keserves év múlt volna elfölötte. Rövid, arcba fésült frizurája jól állt neki, dehaja már nem mézszínű volt, hanemalumíniumszürke, és szép, keskeny vágásúszemének fele ragyogása odalett a nagymamásszemüveg alatt. Florentino Ariza nézte, ahogy aférjébe karolva az ajtó felé igyekszik a tömegben,és meglepődve látta, hogy egy szegényescsipkekendőben és házipapucsban jött el amoziba. Ám a legjobban az rendítette meg, hogy

férjének a karjánál fogva kellett odairányítania akijárathoz, de még így is elvétette a lépést, ésmajdnem leesett a lépcsőn.Florentino Arizát mindig is megindította abotladozó öregek látványa. Már fiatalemberkorában is úgy volt vele, hogy amikor egy-egyöreg házaspár egymásba kapaszkodvaátbotorkált az utcán, fölnézett a verseskönyvébőla téren, ahol ült éppen, és figyelte őket: életleckékvoltak ezek a pillanatok, és a saját öregkoránaktörvényeit olvasta ki belőlük. Abban az életkorban,amelyben Juvenal Urbino doktor volt most, amoziban történt találkozásuk idején, a férfiakamolyan őszi másodvirágzásukat élték, deresedőhajuk tekintélyt kölcsönzött nekik, vonzóak lettekés szellemesek, különösen a fiatal nőkszemében, miközben hervadt feleségük kénytelenvolt a karjukba kapaszkodni, mert különben még asaját árnyékában is elbotlott volna. De alig egypárév múlva ugyanezek a férjek hirtelenbelezuhantak a testükön-lelkükön szégyenleteseneluralkodó öregség szakadékába, és azontúl azidőközben erőre kapott feleségük vezette őket akarjuknál fogva, mint a jószívű idegenek avakokat, halkan odasúgva nekik, férfiúiönérzetüket kímélve, hogy vigyázat, nem kétlépcsőfok, hanem három, hogy az úttest közepénpocsolya van, hogy az a járdán keresztbe heverőcsomag egy halott koldus, és ők segítették át aférjüket nagy keservesen az utca túloldalára,mintha az a pár méter az élet utolsó folyójának

egyetlen gázlója volna. Florentino Ariza annyiszorlátta már magát ebben a tükörben, hogy a haláltólsoha nem félt annyira, mint attól a szégyenleteséletkortól, amikor majd egy nő karjára kelltámaszkodnia. Tudta, hogy akkor, amikor eljön eza nap, és csakis akkor, kénytelen lesz lemondaniFermina Dazáról.A találkozás felrázta álmosságából. Így aztán nemkocsin vitte haza Leona Cassianit, hanem gyalogsétáltak át az óvároson, melynek macskakövesutcáin úgy csattogott a talpuk, mintha lópatkóvolna rajta. Olykor egy-egy hangfoszlány szállt kihozzájuk a nyitott balkonok mögül, hálószobaivallomások és szerelmes jajdulások, melyeketfölerősített az alvó sikátorok kísértetiesakusztikája és langyos jázminillata. FlorentinoArizának megint csak szüksége volt mindenönuralmára, hogy szerelmének titkát el ne áruljaLeona Cassianinak. Mentek egymás mellett,egyszerre lépve, meghitt nyugalomban, mint egyrégóta összeszokott jegyespár; Leona CassianiCabiria szerencséjén tűnődött, ő pedig a sajátszerencsétlenségén. A Vámház tér egyik házánakerkélyén egy férfi énekelt, és a . falak sorravisszaverték a hangját: Vad tengerek hullámainröpül feléd hajóm. A Kőszentek utcájában, LeonaCassiani házának kapuja előtt Florentino Arizaahelyett hogy elköszönt volna, meghívatta magátegy pohár brandyre. Ez a jelenet egyszer márlejátszódott köztük. Akkor, tíz évvel azelőtt, LeonaCassiani ezt válaszolta: "Ha most feljössz, ebben

az órában, akkor itt is kell maradnod örökre." Mireő nem ment fel. De most mindenképpen felmentvolna, akkor is, ha aztán meg kell szegnie aszavát. Leona Cassiani azonban most nemszabott feltételeket.Így csöppent be váratlanul egy születése előttelhalt szerelem szentélyébe. Leona Cassianinakmár nem éltek a szülei, egyetlen fivéreCuracaóban csinálta meg a szerencséjét, ő pedigegyedül maradt a család hajdani otthonában.Evekkel azelőtt, amikor még nem mondott le arróla reményről, hogy a szeretőjévé tegye, FlorentinoAriza vasárnaponként eljárt hozzá a szüleibeleegyezésével, olykor késő estig is ott maradt,és annyi ajándékot vitt a lakásba, hogy végül mára sajátjának tekintette. De akkor este, a moziután, az volt az érzése, hogy a nappalitmegtisztították az emlékeitől: Máshol álltak abútorok, a falakon más képek lógtak, ésFlorentino Ariza csakis azzal tudta magyarázni ezta sok elszánt változtatást, hogy Leona Cassianiújra meg újra be akarta bizonyítani magának,hogy ő soha nem is létezett. A macska nemismert rá. Florentino Ariza, aki elrémült azon,hogy milyen kegyetlen is tud lenni a feledés, eztmondta: "Már nem emlékszik rám." Mire LeonaCassiani, hátra se fordulva a brandys poharaktól,azt felelte, hogy ettől még nyugodtan aludhat,mert a macskák senkire se emlékeznek.A kanapén hátradőlve, szorosan egymás mellett,magukról beszéltek, arról, hogy kik is voltak ők az

előtt a hajdani, ki tudja, mikor is volt délután előtt,amikor megismerkedtek az öszvér vontattaomnibuszon. Egymás mellett, két szomszédosirodában töltötték az életüket, és mindaddig mégsoha nem beszéltek másról, mint a napimunkáról. Mialatt beszélgettek, Florentino Arizarátette a kezét Leona Cassiani combjára, és arutinos csábító finom mozdulataival simogatnikezdte, Leona Cassiani pedig hagyta, de még egykis udvarias megremegéssel sem viszonozta. Ésamikor Florentino Ariza továbbmerészkedettvolna, elkapta felderítőútra induló kezét, ésbelecsókolt a tenyerébe.- Viseld jól magad - mondta. - Már régóta tudom,hogy nem te vagy az a férfi, akire várok.Még egészen fiatal lány volt, amikor egy erős ésügyes férfi, akinek egy pillanatra sem látta azarcát, a tengerparti szirteknél leteperte,leszaggatta róla a ruhát, majd egy szempillantásalatt vadul a magáévá tette. Miközben a kövekenhevert, melyek egész testét összakarcolták, aztszerette volna, ha az a férfi ott marad vele örökre,ő pedig a karjai közt hal bele a szerelembe. Azarcát nem látta, a hangját nem hallotta, de biztosvolt benne, hogy az alakjáról, a termetéről ésarról, ahogyan vele szeretkezett, ezer és ezer férfiközt is ráismerne. Attól kezdve mindenkinek, akihajlandó volt meghallgatni, elmondta: "Ha hallanálegyszer egy nagy és erős fickóról, aki egyszegény ágrólszakadt néger lányt megerőszakolta Vízbefúltak Szirtjén, mondd meg neki, hol talál

meg." Már csak megszokásból mondogatta, ésannyi mindenkinek elmondta, hogy nem sokreménye maradt. Florentino Ariza sokszor hallottatőle a történetet, és mindig úgy hatott rá, mint egyhajó búcsútülkölést- az esti sötétségben. Mireelütötte a hajnali kettőt, már fejenként hárombrandy volt bennük, és Florentino Ariza tudta,hogy valóban nem ő az a férfi, akire LeonaCassiani vár, és ennek szívből örült.- Jól van, oroszlánkám - mondta neki az ajtóban -,megöltük a tigrist.Nemcsak ez ért véget azon az éjszakán. Agonosz hiresztelés, hogy Fermina Daza atüdőbajosok kórházába került, azért is rendítettemeg annyira .annak idején, mert elültette benneazt a képtelen gyanút, hogy Fermina Dazahalandó lény, és ezért még az is megtörténhet,hogy előbb hal meg, mint a férje. De most, hogylátta, amint megbotlott a mozi kijáratánál,Florentino Ariza magától tett még egy lépést aszakadék felé, azzal a hirtelen felismeréssel, hogyesetleg nem Fermina Daza, hanem ő maga fogmeghalni előbb. Úgy tört rá, mint egy előérzet,méghozzá az a fajta előérzet, amelyik alegfélelmetesebb, mert a valóság is alátámasztja.Rég elmúltak már a mozdulatlan várakozás, aboldog reménykedés évei, de a láthatáron nemtűnt fel semmi más, csak a képzelt betegségekmérhetetlen tengere, a vizelés kínjai, ahogycseppenként préseli ki magából az álmatlanhajnalokon, az alkonyatkor bekövetkező

mindennapi halál. Arra gondolt, hogy a napminden egyes pillanata, melyek azelőtt nem isszövetségesei, hanem fölesküdött cinkosai voltak,most mintha összefogtak volna ellene. Egykétévvel azelőtt már megtörtént vele, hogy arettegéstől elszorult szívvel ment el egy veszélyeslégyottra: az ajtó nem volt bereteszelve, és apántokat megolajozták, hogy zaj nélkül be tudjonjutni a házba, de az utolsó pillanatbanmeggondolta magát, mert attól félt, hogy abba akínos és menthetetlen helyzetbe hozhat egyidegen és szolgálatkész asszonyt, hogy ott halmeg az ágyában. Úgyhogy jogosan hihette, hogyannak a nőnek, akit a legjobban szeretett avilágon, akire már a múlt évszázad óta vártegyetlen csalódott sóhaj nélkül, csak épp arralesz ideje, hogy egy holdbéli hantok és szélfúttapipacságyások közt vezető úton karon fogja, éssegítsen neki, hogy épen és egészségbenátjusson a halál túlsó járdájára.Annyi bizonyos, hogy az akkori felfogás szerintFlorentino Ariza már rég átlépett az öregkormezsgyéjén. Az az ötvenhat év, ami mögötte volt,alig hagyott rajta nyomot, és úgy is érezte, hogy alehető legjobban: a szerelem jegyében teltek el.De abban az időben egyetlen hasonló korú férfisem merte volna nevetségessé tenni magát azzal,hogy fiatalosnak hasson, akár az volt, akár annakhitte magát, és arra se lett volna mindenkinekbátorsága, hogy szégyenkezés nélkül bevallja:olykor, ha senki se látja, még mindig könnybe

lábad a szeme, ha eszébe jut, hogy egy bizonyosfiatal lány a múlt században kikosarazta. A kornem kedvezett a fiataloknak: mindenkorosztálynak megvolt a maga öltözködési stílusa,de az öregek sírig tartó módija alig néhány évvel akamaszkor után mindenkire nézve kötelező volt.Nem is az életkort, hanem a tekintélyt fejezte ki.Az ifjak úgy öltöztek, mint a nagypapáik,idejekorán feltett szemüveggel növelték atekintélyüket, és aki valamit is adott magára, azharmincéves korától kezdve sétabottal járkált. Anők számára csak két korosztály létezett: azeladósor, ami legfeljebb huszonkét éves korukigtartott, és az örök hajadonok: a vénlányok kora. Atöbbiek, a férjes asszonyok, az anyák, azözvegyek, a nagymamák egy másikembercsoporthoz tartoztak, amely nem a megéltévek számával mérte az életkorát, hanem azzal,hogy még mennyi idő van hátra a sírig.Florentino Ariza viszont dühödten szembeszállt azöregség alattomos 'támadásaival, bár tudta, hogyfurcsa módon abban a szerencsés helyzetbenvan, hogy már kisfiú korában is öregemberneklátszott. Akkoriban még a kényszerűség hozta így.Tránsito Ariza fölfejtette és az alakjára igazítottaapja kidobott ruháit, úgyhogy szalonkabátokbanjárt az elemibe, és ahogy ült a padban, a kabátjaalja leért a földig; meg miniszteri kalapokathordott, amik lecsúsztak a füléig, hiába tettbeléjük az anyja szűkítő vattatömést. És mertráadásul ötéves kora óta szemüveget is hordott,

és ugyanolyan sűrű és bozontos, lósörényszerűindiánhajzata volt, mint az anyjának,meglehetősen zavarba ejtően hatott. De a sokegymást követő polgárháború nyomán támadtközigazgatási zűrzavarban az iskolák felvételirendszere is fellazult, és az állami iskolákbamindenféle rendű-rangú nebuló bekerülhetett. Ígypéldául tejfelesszájú kölykök, akikbőlbarikádharcok lőporszaga áradt; a felkelőseregtiszti uniformisát viselték, ki tudja, milyencsatákban ólommal szerzett érdemrendjeikkel,övükben jól látható szolgálati fegyvereikkel. Atízperces szünetekben minden semmiségértfegyvert rántottak, és lövöldöztek egymásra,fenyegették a tanárokat, hogy ne merjenek rosszjegyet adni nekik, és egyikük, a La SalleGimnázium harmadik osztályos tanulója ésnyugállományú polgárőrségi ezredeskeresztüllőtte Remete János testvért, a rendprefektusát, mert a katekizmus-órán azt mondta,hogy Isten a konzervatív párt rendes tagja.A lecsúszott nagy famíliák gyermekei viszont úgynéztek ki, mint a hajdani hercegek, de volt néhánymezítlábas szegény gyerek is. Florentino Ariza emindenfelől összeverődött furcsa figurák közt isaz egyik legfurcsább figura volt, de azért nem ríttki közülük túlságosan. A legkegyetlenebbszavakat egyszer az utcán kiabálta utána valaki:"Aki rút és szegény, nincsen annak remény." Denoha csak kényszerűségből öltözködött így, márakkor is, mint ahogy később is, egész életében,

ez a viselet illett a legjobban titokzatos lényéhezés búskomor természetéhez. Mikor a KFHT-nálmegkapta az első komolyabb kinevezését, elmenta szabóhoz, és végre vadonatúj öltönyöketcsináltatott magának: ugyanolyanokat,amilyeneket az apja hordott, akire úgy gondoltvissza, mint egy öregúrra, mivel ugyanabban atisztes életkorban halt meg, mint Krisztus:harminchárom éves korában. Úgyhogy FlorentinoAriza mindig sokkal öregebbnek látszott, mintamilyen volt. Olyannyira, hogy a felvágott nyelvűBrigida Zuleta, az egyik alkalmi szeretője, akimindig mosatlanul tálalta elé az igazságot, már azelső napon megmondta neki, hogy jobb szeretipucéran, mert akkor húsz évvel fiatalabbnaklátszik. De hát ezen soha nem tudott segíteni,először is azért nem, mert ez az öltözködési stílusfelelt meg az ízlésének, másodszor pedig azértnem, mert senki se tudta, mit is tegyen egyhúszéves ifjú, ha fiatalosan akar öltözködni,hacsak elő nem veszi a diáksapkát és arövidnadrágot. Másrészt ő sem tudott szabadulniaz akkori idők öregségfelfogásától, így hát amikorazt látta, hogy Fermina Daza megbotlik a mozikijárata előtt, érthető módon elfogta a pánik: aszerelmi háborúban, amit ő olyan ádázul folytat, ahalál, a mocskos halál lesz a győztes.Mindaddig csak egy csatában szenvedettdicstelen vereséget, egy ádáz kézitusa után:abban, amit a kopaszodás ellen folytatott. Attólkezdve, hogy az első hajszálakat megpillantotta a

fésűjében, tudta, hogy egy olyan pokol kínjaivárják, melyeket az az ember, aki nem szenvedbenne, el sem tud képzelni. Éveken át hősiesentartotta magát. Nem volt olyan pomádé, semolyan hajszesz, amit ki ne próbált volnia, semolyan hiedelem, amiben ne hitt volna, sem olyanmegpróbáltatás, amit el ne viselt volna, hogyfejének minden hüvelyknyi területét különmegvédelmezze a rohamos lecsupaszodástól.Kívülről megtanulta a Bristol Almanachmezőgazdasági tanácsait, mert azt hallottavalakitől, hogy a haj növekedése közvetlenkapcsolatban áll az aratás ciklusaival. Otthagytaélete addigi egyetlen borbélyát, aki fenségesenkopasz volt, és egy újonnan jött külföldivelcserélte föl, aki csak az első holdnegyedbenvágott hajat. Az új borbély már kezdte bizonyítani,hogy valóban termékeny keze van, amikor kiderültróla, hogy hírhedett novíciatipró, aki utánkülönféle rendőrségek nyomoznak szerte azAntillákon, úgyhogy láncra verve hagyta el avárost.Florentino ArJ a addigra már mindenhajnövesztőszer-hirdetést kivágott az összesújságból, ami csak a Karib-tenger medencéjébenmegjelent, és mindegyiken ott volt az a bizonyoskét fénykép egy és ugyanarról a férfiról: előbbkopasz, mint a görögdinnye, aztán nagyobbsörénye van, mint egy oroszlánnak: azelmaradhatatlan hatású gyógyszer használataelőtt és után. Hat év leforgása alatt

százhetvenkettőt próbált ki, valamint azokat akiegészítő eljárásokat, amelyek azorvosságosüvegek címkéjén voltak olvashatók, demindössze annyit ért el, hogy az egyik ilyengyógyszertől ekcémás lett a koponyája, viszketettés büdös volt; Martinique szigeténekjavasemberei északi lidércnek hívják ezt a fajtaekcémát, mert a sötétben zöldes fényt bocsát ki.Végül kipróbálta az összes füvet, amiről csakóbégattak az indiánok kinn a piacon, és az összesvarázsszert és keleti balzsamot, ami csak kaphatóvolt az írnokok Árkádja alatt, de amikor rájött,hogy mindez csalás és ámítás, már olyantonzúrája volt, mint egy szentnek. A nulladikévben, mialatt az ezernapos polgárháború dúltaaz országot, egyszer csak megjelent egy olasz avárosban, aki természetes hajból parókákatkészített, méretre szabva. Egy vagyonba kerültek,és a parókakészítő nem vállalt semmifélefelelősséget három hónapnál hosszabb időre, dea módosabb kopaszok közt alig akadt olyan, akiellen tudott volna állni a csábításnak. FlorentinoAriza az elsők közt volt. Felpróbált egy parókát,ami annyira hasonlított az eredeti hajához, hogymég ő maga is attól félt, majd égnek meredvalamely érzelmi megrázkódtatásnál, de nemtudta elviselni a gondolatot, hogy egy halott hajáthordja a fején. Az volt az egyetlen vigasza, hogyolyan rohamos gyorsasággal kopaszodott meg,hogy nem volt módja megpillantani az első őszhajszálait. Egy napon a folyami kikötő egyik

boldog részegese a szokásosnál is virágosabbkedvében a nyakába borult az irodaépület előtt, arakodómunkások nagy derülésére leemelteFlorentino Ariza fejéről a kalapot, és egycuppanós csókot nyomott a feje búbjára.- Te kopasz isten! - kiáltotta.Aznap este, negyvennyolc éves korában,levágatta azt a néhány pihét, ami még a tarkójánés a halántékán lengedezett, és elszántanszembenézett a sorsával: immár így fog továbbélni tök kopaszon. Olyan dac kerekedett benne,hogy a reggeli fürdés előtt az állán kívül akoponyájának azokat a részeit is bepamacsolta,ahol kiserkentek a pihék, és úgy leborotválta afejét, hogy olyan lett, mint egy csecsemő popsija.Mindaddig folyton rajta volt a kalap, még azirodában is, mert kopasz fejével szemérmetlenülmeztelennek érezte magát. De amióta véglegbeletörődött a kopaszságába, olyan férfiúierényeket tulajdonított neki, melyekről addigmásoktól hallott, de maga nem vette komolyan ezta vélekedést: üres fantazmagóriának tartotta, amicsak egy kopasz ember fejében születhet meg.Később ő is felvette azt az új módit, hogy a jobbhalántékán megnövesztette a hajszálakat, ésátfésülte őket a feje búbján; élete végéig ígyhordta a haját. De azért továbbra is kalapot viselt,mindig ugyanazt a gyászfekete színűt, akkor is,amikor már a tatárka volt a divat, ahogyanmifelénk a zsirardikalapot hívták.A fogait viszont nem egy természetes istencsapás

következtében, hanem egy vándor fogorvoskontársága miatt vesztette el: a radikális terápiátegy közönséges gyulladás miatt alkalmazták rajta.Florentino Ariza úgy rettegett a pedálos fogfúrógéptől, hogy bár állandóan fájtak a zápfogai, nemment el a fogorvoshoz, csak akkor, amikor márúgy szenvedett, hogy nem bírta tovább. Anyja egyegész éjszakán át hallgatta a szomszéd szobábóla kétségbeesett nyögéseket, és megrémült, mertazt hitte, olyasfajta bántalmai vannak, mintegyszer régen, azokban az időkben, amelyekbőlmár alig derengett föl valami emlékezeténekhomályában, de amikor szólt a fiának, hogynyissa ki a száját, hadd lássa, hol fáj neki aszerelem, észrevette, hogy tele van gennyesfisztulákkal.XII. Leó bácsi elküldte őt Francis Adonaydoktorhoz, egy néger óriáshoz, akilovaglónadrágban és csizmában hajózott fel-alá afolyón, tarisznyákba pakolt fogorvosifelszerelésével, és úgy járta sorra a folyópartifalvakat, mintha a rémület ügynöke volna. Csaképp belepillantott Florentino Ariza szájába, ésmáris megállapította, hogy az összes épenmegmaradt fogát a zápfogakkal együtt ki kellhúzni, így aztán egyszer s mindenkorramegmenekül az újabb megpróbáltatásoktól.Florentino Ariza ezt a drasztikus eljárást nemtartotta olyan elkeserítőnek, mint a kopaszodást,csak az a félelem volt meg benne, ami egy ilyenérzéstelenítés nélküli tortúra előtt elkerülhetetlen.

A protézistől sem riadt vissza, egyrészt azért nem,mert egyik legszebb gyerekkori emléke az abűvész volt, akit egyszer egy búcsúban látott, ésaki kivette a szájából a két állkapcsát, az asztalratette, ahol aztán a két állkapocs tovább beszélt;másrészt azért nem, mert így végre biztos lehetettbenne, hogy örökre megszabadul a fogfájástól,ami kicsi kora óta kínozta, majdnem olyanhevesen és majdnem olyan kegyetlenül, mint aszerelem. Ezt nem tekintette az öregség hirtelenés fondorlatosan rámért csapásának, mint akopaszodást, mert meg volt győződve róla, hogyjóllehet a vulkanizált kaucsuktól savanyúbb leszmajd a lehelete, ortopéd mosolyától mégis egészkülsejében ápoltabbnak fog hatni. Így hátellenkezés nélkül alávetette magát Adonay doktortüzes vasainak, és egy málhás szamár sztoikusnyugalmával viselte el a lábadozás keserveit.XII. Leó bácsi olyan nagy figyelmet szentelt azoperáció összes részletének, mintha neki kelleneelszenvednie. Különleges érdeklődést tanúsított aprotézisek iránt, mely akkor ébredt fel benne,amikor a Magdalenán tett első hajóútjainakegyikén elragadta a bel canto szenvedélye ahullámok fölött. Egy teliholdas éjszakán, valaholGamarra kikötője közelében, fogadást kötött egynémet földmérővel, hogy ha fölmegy a kapitányhídjára, és elénekel egy nápolyi románcot, arra adzsungel összes lakója föl fog ébredni. Ésmajdnem meg is nyerte a fogadást. A sötét folyónhallani lehetett a parti mocsarakból felszálló

kócsagok szárnysuhogását, a kajmánokfarkcsapásait, a fattyúheringek rémülttoccsanásait, ahogy ki akarják vetni magukat aszárazföldre, de a legmagasabb hangnál, amikormár félő volt, hogy a nagy hangerő miattszétpattannak az énekes erei, végső szuflájávalegyütt a protézis is kiröpült a szájából, éselnyelték a habok.A hajó kénytelen volt három napig vesztegelniTenerife kikötőjében, amíg gyorsan egy másikprotézist csináltak neki. Tökéletes lett. De ahogyelindultak visszafelé a folyón, XII. Leó bácsi elakarta mesélni a kapitánynak, hogyan vesztette elaz előző fogsorát: hatalmas lélegzettel beszívtaaz őserdő forró levegőjét, majd kipréseltemagából a legmagasabb hangot, ami csak tőletelt, a végső leheletéig kitartotta, abban areményben, hogy a napon sütkérező kajmánok,akiknek az orruk előtt elhaladó hajó láttán aszemük se rebbent, csak-csak eliszkolnak, deekkor az új protézis is beröpült a vízbe. Attólkezdve pótprotéziseket tartott mindenütt: a házkülönböző részeiben, a hivatali íróasztalfiókjábanés a vállalatnak mind a három gőzhajóján. És aruhája zsebében is mindig ott volt nála egypótfogsor, egy gyógypemetefű-cukorkásdobozban, olyankor, amikor házon kívül evett,mert egyszer, egy vidéki kirándulásonbeleharapott egy töpörtyűbe, és beletört aprotézise. Hogy unokaöccsének ne kelljenhasonló ijedelmeket átélnie, XII. Leó bácsi

megbízta Adonay doktort, hogy eleve két protézistcsináljon neki: egy olcsót és egyszerűtmindennapos hivatali használatra, egy másikatpedig vasár- és ünnepnapra, egy kis csillogóarannyal a mosoly közben előbukkanó zápfogán,amitől még valódibbnak látszik. Aztán egyvirágvasárnapon, ünnepi harangok kongásaközepette, Florentino Ariza végre kilépett azutcára, új személyiségével, akinek hibátlanmosolya azt az érzést keltette benne, hogy eddiga pillanatig valaki más foglalta el a helyét avilágban.Ez akkoriban történt, amikor meghalt az anyja, ésFlorentino Ariza egyedül maradt a házban. Az őszerelmi életéhez ez volt a lehető legjobbbúvóhely, mert az utcában észrevétlenül lehetettközlekedni, noha a nevében szereplő ablakokhallatán azt gondolhatta volna az ember, hogy afüggönyök mögül itt is, ott is sok-sok szempárleselkedik. De mindaz, ami ebben a házban volt,azért került ide, hogy Fermina Dazát boldoggátegye, és csakis őt, ezért aztán Florentino Arizasok alkalmat elszalasztott, méghozzá aleggyümölcsözőbb éveiben, csak hogymindenféle futó nőügyekkel be ne mocskolja aházát. Szerencséjére, ahogy a KFHT-nál egyreföljebb és följebb került, minden lépcsőfokonújabb kiváltságokhoz, és főleg, titkoskiváltságokhoz jutott, és ezek közül az volt azegyik leghasznosabb, hogy éjszaka is vagy vasár-és ünnepnapokon is igénybe vehette az irodáját,

a portások pedig úgy tettek, mintha nemvennének észre semmit. Egyszer, már elsőelnökhelyettes korában, a vasárnapi szolgálatraberendelt egyik lánnyal épp nekilátott egyhalaszthatatlan szerelmi tranzakciólebonyolításának: ő az íróasztalszéken ült, a lánypedig lovaglóülésben a combjain, amikor hirtelenkinyílt az ajtó. XII. Leó bácsi bedugta a fejét, mintaki eltévesztette a szobáját, és a szemüvegefölött ránézett rémületbe dermedt unokaöccsére."A teremtésit - mondta a nagybácsi, és egyáltalánnem volt meglepődve. - Éppolyan lókötő vagy,mint az apád." Aztán mielőtt eltűnt volna az ajtómögött, a semmibe vesző tekintettel hozzátette:- Kegyed pedig, kisasszony, folytassa csak.Becsületszavamra, nem láttam az arcát.Többé egy szó-sem esett a dologról, de akövetkező héten képtelenség volt dolgozniFlorentino Ariza hivatali szobájában. Hétfőn egyegész csapat villanyszerelő özönlött be, és egyforgólapátos ventilátort szereltek föl amennyezetre. Aztán néhány lakatos termett ott,és hatalmas csatazajjal fölszereltek egy reteszt azajtóra, hogy belülről be lehessen zárni. Asztalosokjelentek meg mérőlécekkel, de nem mondtákmeg, hogy mit mérnek, kárpitosok jöttekbútorhuzatmintákkal, hogy megnézzék, melyik illika falak színéhez, aztán egy hétre rá az ablakonát, mivel az ajtón nem fért be, egy dionüszoszivirágokkal borított, hatalmas családi pamlagotemeltek be az irodába. A legváratlanabb órákban

végezték a munkálatokat, és olyan pimaszhangerővel, ami csak szándékos lehetett, ésbárkinek, aki rájuk szólt, ugyanazt mondták: "Afőigazgatóság utasítása." Florentino Ariza sosemtudta eldönteni, hogy minek tulajdonítsa ezt abeavatkozást: a nagybátyja kedvességének-e,hogy így a szívén viseli az ő fészek nélküliszerelmeinek a sorsát, vagy annak, hogy ezen ará olyannyira jellemző módon akartafigyelmeztetni helytelen viselkedésére. Csak éppaz igazság nem fordult meg a fejében: az, hogyXII. Leó bácsi ösztönzésnek szánta a dolgot, mertaz ő fülébe is eljutott az a mendemonda, hogyunokaöccsének másféle hajlamai vannak, mint aférfiak többségének, amit igen fájlalt, mivel emiattnem gondolhatott rá, hogy idővel átadja neki ahelyét.XII. Loayza Leó bácsi, az öccsével ellentétben,egy hatvan éven át tartó boldog házasságban élt,és mindig büszkén mondta el magáról, hogy nekibezzeg soha nem akadt vasárnapi munkája. Négyfia volt és egy lánya, és mindegyiket meg akartatenni trónörökösének, de az élet váratlanul úgyalakult; ahogy az akkori regényekben lehetettolvasni, de azt, hogy ilyesmi a valóságban ismegtörténhet, senki se hitte volna: mihelyt vezetőpozícióba jutottak, mind a négy fia meghalt, egyika másik után, lányában pedig egy csöppnyifolyami ambíció sem volt, inkább úgy akartmeghalni, hogy a Hudsonon úszó hajókat bámuljaegy ötven

méter magasban lévő ablakból. Egyesrossznyelvek szerint biztosan a baljós ábrázatú ésvámpír-esernyős Florentino Ariza tett valamitannak érdekében, hogy a véletleneknek ez asorozata bekövetkezzen. Amikor nagybátyja azorvosának felszólítására kénytelen voltvisszavonulni, Florentino Ariza könnyű szívvelfeláldozta néhány vasárnapi szerelmét, és kijártvele vidéki remetelakába azon az automobilon,amely az elsők közt került a városba, ésamelynek kurblija olyan erővel rántotta vissza azelső sofőr karját, hogy kiugrott a válla. Hosszúórákig beszélgettek, az öreg a függőágybanfekve, amelybe selyemszállal bele volt hímezve aneve; távol a világtól és a tengernek is háttal, egyrégi udvarházban, ahol egykor rabszolgatartóföldbirtokosok laktak, és amelynek asztroméliávalbenőtt teraszairól délutánonként a Sierra havastarajáig el lehetett látni. Az, hogy FlorentinoArizának és nagybátyjának a folyami hajózásonkívül valami más témája is legyen, a múltban isritkán fordult elő, és most sem volt nekik más,ezeken az estébe nyúló délutánokon, amiken ahalál is ott ült köztük, mint egy láthatatlan vendég.XII. Leó bácsinak az volt az egyik legfőbbaggodalma, hogy a folyami hajózás az országbelsejében létesült vállalatok kezébe kerül,amelyeket viszont az európai konzorciumoktartanak kézben. "Ez mindig is a tengerpartiaküzlete volt - mondta. - Ha azok a frányafővárosiak megkaparintják, oda fogják

ajándékozni a németeknek." Aggodalma abból apolitikai nézetéből fakadt, amit, ha volt rá oka, hanem, örömest hangoztatott.- Nemsokára százéves leszek, és én mármindenféle változást megértem, még a csillagokállása is megváltozott az égen, csak ebben azországban nem változott meg semmi -mondogatta. - Itt negyedévenként új alkotmányt,új törvényeket csinálnak, negyedévenként kitör apolgárháború, de még mindig ugyanott vagyunk,ahol a gyarmati időkben voltunk.Szabadkőműves testvéreinek, akik minden bajnakabban látták az okát, hogy a federalizmuskudarcot vallott, mindig ezt mondta: "AzEzernapos Háborút huszonhárom évvelkorábban, a 76-os háborúban vesztettük el."Florentino Ariza, akinek politikai érdeklődésemajdnem a nullával volt egyenlő, úgy hallgattaezeket az egyre gyakoribb szónoklatokat, minthaa tenger morajlását hallgatná. A vállalati politikakérdéseiben viszont keményen szembeszállt anagybátyjával. XII. Leó bácsival ellentétben azvolt a véleménye, hogy az örökösen csőd szélénálló folyami hajózás elmaradottságát csak úgylehetne felszámolni, ha önként lemondanának agőzhajók monopóliumáról, amit az országgyűlésszavazott meg a Karib-partvidéki FolyamiHajózási Társaságnak, kilencvenkilenc évre ésegy napra. Nagybátyja tiltakozott: "Ezekkel agondolatokkal Leona, a druszám tömte tele afejedet, ezek az ő anarchista bolondságai." De ez

csak félig volt igaz. Florentino Ariza Juan B.Elbers német sorhajókapitány példájából indult ki:az ő tisztes vállalkozása a túlzott nagyravágyásbabukott bele. Nagybátyja szerint viszont nem azértment tönkre, mert monopolhelyzetben volt,hanem azért, mert irreális kötelezettségeketvállalt, mintha ő volna a felelős azokért akörülményekért, amelyekről az ország földrajzatehet: vállalta, hogy minden évszakbanhajózhatóvá teszi a folyót, vállalta, hogy megépítia kikötőket és a hozzájuk vezető szárazföldiutakat, gondoskodik a közlekedési eszközökről.Azonkívül, mondta XII. Leó bácsi, az sem voltholmi kis aprócska akadály, hogy Simón Bolivarelnök hevesen ellenezte a dolgot. Üzlettársaiktöbbnyire úgy fogadták ezeket a vitákat, minthaafféle házastársi civódások lennének, melyekbenmindkét félnek igaza van. Az öregúr konokságáttermészetesnek tartották, nem mintha az öregségelvette volna látnoki képességét, amivel olygyakran eldicsekedett, hanem azért, mert halemond a monopóliumról, azt úgy tekintette volna,mintha sutba dobná annak a történelmijelentőségű csatának a diadalmi jelvényeit, amit őés a testvérei vívtak egykor, a hősi időkben ésegyes-egymagukban nagy erejű és a világ mindentáján fellelhető ellenségeikkel. Úgyhogy senki seszállt szembe vele, amikor úgy kikötötte a jogait,hogy azokat senki emberfia meg ne nyirbálhassa,amíg csak érvényben vannak. De egyszer csak,amikor már Florentino Ariza rég megadta magát

az udvarházban töltött délutáni elmélkedéseken,XII. Leó bácsi beleegyezett, hogy lemondjanak aszáz évre szóló privilégiumukról, de azzal a tisztesfeltétellel, hogy csak az ő halála után.Ez volt az utolsó intézkedése. Többé nem beszéltüzleti ügyekről, még tanácsért sem fordulhattakhozzá; pompás császári fejének egyetlen fürtjétsem vesztette el, agya sem hagyott ki egyetlenpillanatra sem, mégis úgy rendezte az életét,hogy lehetőleg senki se lássa, aki szánakoznarajta. A napok azzal teltek el, hogy a teraszrólbámulta az örök havat, lassan, nagyon lassanhajtva magát egy bécsi hintaszékben, egykisasztal mellett, amin mindig ott volt egy ibrikfeketekávé, és a cselédek ügyeltek rá, hogymindig meleg legyen, valamint egy pohárszódabikarbónás víz, és benne a protézis, amitmár csak akkor tett be a szájába, ha látogató jött.Csak egy-két barátját fogadta, és csakis azokról arégi időkről beszélt velük, amikor még hírét semhallották a folyami hajózásnak. De azért volt egyúj témája is: az a vágya, hogy Florentino Arizanősüljön meg. Ennek többször hangot adott, ésmindig ugyanabban a formában.- Ha ötven évvel fiatalabb volnék - mondta neki -,elvenném Leonát, a druszámat. Nála jobbfeleséget el se tudok képzelni.Florentino Ariza reszketve gondolt arra, hogysokéves munkálkodása az utolsó pillanatban egyilyen váratlan feltétel miatt kudarcba fullad. Inkábbmegvált volna a pozíciójától, megvált volna

mindentől, inkább meghalt volna, semhogymegszegje Fermina Dazának adott szavát. De XII.Leó bácsi szerencsére nem erőltette a dolgot.Amikor betöltötte a kilencvenkettedik évét,megtette az unokaöccsét egyetlen örökösének, ésnyugdíjba ment.Fél évvel később, az üzlettársak egyhangúszavazata alapján, Florentino Ariza lett azigazgatótanács elnöke és a társaság főigazgatója.A kinevezés napján, a pezsgős felköszöntés után,a nyugalomba vonult agg oroszlán elnézést kért ajelenlévőktől; hogy a hintaszékben ülve fogjaelmondani a mondókáját, és egy rövid szónoklatotrögtönzött, de inkább úgy hangzott az egész, mintegy elégia. Azt mondta, hogy élete kezdetén egyolyan esemény történt vele, ami a Gondviselésajándéka volt, és most, élete végén egyugyanilyen eseményben van része. Az egyik azvolt, hogy a Felszabadító, ama szerencsétlen útjasorán, mely a halálba vezetett, Turbaco falvábana karjába vette őt. A másik az, hogy mindazoknakaz akadályoknak ellenére, amiket a sors az útjábagördített, sikerült egy olyan utódot találnia, akiméltó rá, hogy a nyomdokaiba lépjen. Végül, hogycsökkentse a drámai hatást, így fejezte be:- Most, az életem végén csak azt az egyetbánom, hogy én, aki annyi temetésen énekeltem,a sajátomon nem fogok.És az ünnepség záróaktusául elénekelte a ToscaLevéláriáját. A cappella énekelt, ahogy alegjobban szeretett, és a hangja még most sem

bicsaklott meg. Florentino Ariza elérzékenyült, deezt csak az enyhén reszkető hangján lehetettészrevenni, amikor megköszönte a nagybátyjaszavait. Mint ahogy mindabban, amit élete sorántett és gondolt, most, hogy felküzdötte magát atetőpontra, megint csak egy és ugyanaz az erőmozgatta: a makacs elhatározás, hogy abban apercben, amikor Fermina Daza árnyékáhozkötheti a sorsát, éljen, és egészséges legyen.De aznap este, az ünnepi vacsorán, amit LeonaCassiani rendezett a tiszteletére, nemcsakFermina Dazára emlékezett vissza. Minden nőrevisszaemlékezett: azokra, akik a temetőkbennyugodtak, és a rózsákon keresztül gondoltak rá,amiket a sírjuk fölé ültetett, és azokra, akik mégugyanarra a vánkosra hajtották le a fejüket, amina férjük aludt, a holdfényben aranyló szarvaival.Mivel azzal a bizonyos egyetlennel nem lehetettegyütt, azt szerette volna, ha az összes többit akarjaiban tarthatná, mint mindig, amikor elfogta aszorongás. Mert még a legnehezebbkorszakaiban és legrosszabb pillanataiban istartotta a kapcsolatot, ha lazán és távolról is,azzal a számtalan nővel, aki a hoszszú éveksorán a szeretője volt: mindig követte az életükfonalát.Úgyhogy aznap éjjel visszagondolt Rosalbára,legelső szeretőjére, aki megszerezteszüzességének trófeáját, és akinek emléke mostis ugyanolyan fájdalmas volt, mint a legelsőnapon. Csak le kellett hunynia a szemét, és máris

látta őt a muszlinruhájában és a hosszúselyemszalagokkal díszített kalapjában, amint agőzhajó korlátja mellett a csecsemő kalitkájátringatja. Életének sok-sok éve alatt jó néhányszorazon volt már, hogy elmegy és megkeresi, bárnem tudta, hogy merre, nem tudta, milyen néven,és azt sem, hogy őt keresi-e egyáltalán, de biztosvolt benne, hogy valahol az orchideás erdők köztrátalál. Aztán az utolsó pillanatban mindigközbejött valami, vagy éppen csak hirtelenmeggondolta magát, és amikor már majdnembevonták a hajóhidat, elhalasztotta az utazást:mindig olyan okból, ami valamiképpen FerminaDazával volt kapcsolatban.Visszagondolt özvegy Nazaretnéra, az egyetlennőre, akivel megszentségtelenítette anyjaotthonát az Ablakok utcájában, bár nem ő, haneméppen Tránsito Ariza bocsátotta be a házba. Azözvegy iránt több megértést tanúsított, mintbármelyik más nő iránt, mert ő volt az egyetlen,aki, ha az ágyban nem lehetett is sok hasznátvenni, gyöngédséggel vette körül, többel is akelleténél, olyannyira, hogy már-már elfoglaltaFermina Daza helyét. Ámkóbormacska-természete, mely agyöngédségénél is fékezhetetlenebb volt,mindkettőjüket belekényszerítette a hűtlenségbe.De azért, kisebb-nagyobb megszakításokkal,majdnem harminc éven át tartott a viszonyuk,három-testőri jelmondatuknak hála: "Hűtlenlehetsz, de áruló sosem." És ő volt az egyetlen,

aki miatt Florentino Ariza feladta az inkognitóját:amikor megtudta, hogy meghalt, és a várostemetteti el, magára vállalta a temetés költségeit,és egy szál magában elkísérte utolsó útjára.És visszagondolt a többi özvegyasszonyra, akitszeretett. Prudencia Pitrére, a még életben lévőkközül a legöregebbre, akit Dupla Özvegynekhívtak, mert két férjét temette el. Es a másikPrudenciára, özvegy Arellanónéra, a szerelmetesasszonyságra, aki letépte a zakójáról a gombokat,hogy annyival is tovább maradjon nála, amígfölvarrja őket. És Josefára, Zúniga özvegyére, akiúgy bolondult érte, hogy egyszer, miközben őaludt, a metszőollóval, majdnem levágta amicsodáját, hogy ne lehessen senki másé, mégha így az övé sem lehet.Visszagondolt Ángeles Alfaróra, -aki olyangyorsan eltűnt az életéből, és akit mind közül alegjobban szeretett: fél évig volt itt a városban, ésvonós hangszereket tanított aKonzervatóriumban, a holdas estéken pedig nekijátszotta el a háza tetőteraszán és anyaszültmeztelenül a világ legszebb gordonkaszvitjeit, ésa gordonka férfihangon búgott aranyló combjaiközött. Az első holdas éjszakától kezdvemindkettőjük szívét olyasféle szerelem hasogatta,amilyet csak a megszállott kezdők szoktak érezni.De Angeles Alfaro, a gyengéd ölével és bűnösgordonkájával, ahogy jött, úgy el is ment, egyóceánjárón, melyen a feledés zászlója lobogott,és a holdfényes tetőteraszokon már csak az

integetése maradt itt; feléje lengetett fehérzsebkendője olyan volt, mint egy bús, fehérgalamb, mely árván repdes a láthatár fölött, minta Virágjátékok verseiben. Amikor beleszeretett,Florentino Ariza megtanult valamit, amit addignem tudott, pedig már sokszor elszenvedte: azt,hogy egyszerre több nőt is lehet szeretni, ésmindegyikért egyformán lehet szenvedni, úgy,hogy egyiküket sem csalja meg. Egymagábanácsorogva a mólóra gyűlt sokaságban, hirtelenelöntötte a düh, és ezt mondta magában: "Aszívnek több szobája van, mint egy kuplerájnak."Csak úgy patakzottak a könnyei a búcsú miattifájdalmában. De alighogy a hajó eltűnt aláthatáron, megint csak Fermina Daza emléketöltötte ki egész valóját.Visszagondolt Andrea Varónra, akinek épp azelőző héten sétált el a háza előtt, de a fürdőszobaablakán át kiszűrődő narancssárga fény arrafigyelmeztette, hogy nem mehet be: valaki mármegelőzte. Valaki: férfi vagy nő, mert AndreaVarón, ha rájött a gerjedelem, nem akadt fennilyesfajta apróságokon. A Florentino Ariza listájánszereplő összes nő közül csak ő élt a testéből, deönállóan gazdálkodott vele, cégvezető nélkül. Jóéveiben legendás karriert futott be titkoskurtizánként, amivel ezt a harci nevet vívta kimagának: Miasszonyunk, Nem Szűz Andrea.Kormányzókat és admirálisokat bolondítottmagába, vállára borulva zokogott a haza nem egyillusztris fegyver- vagy tollforgatója, akik nem is

voltak olyan nagyok, mint amilyennek hittékmagukat, de azért egy-két igazi nagyság is akadtköztük. Az viszont igaz volt, hogy Rafael Reyesköztársasági elnök egy röpke félóráért, amitittlétekor két hivatalos program közé iktatott be,életjáradékot utalt ki neki aPénzügyminisztériumban végzett kiváló munkájaokán, holott egyetlen napig sem dolgozott ott.Andrea Varón úgy osztogatta agyönyöradományait, ahogy csak testtel bírta, ésbár erkölcstelensége köztudomású volt, senki setudott volna döntő bizonyítékot felmutatni ellene,mert illusztris cinkosai úgy óvták, mint a sajátéletüket, hiszen tudták, hogy ha kitör a botrány,ők fizetnek rá a legjobban. Florentino Arizaőmiatta szegte meg azt a szent elvét, hogyszerelemért nem fizet, de Andrea Varón ismegszegte a magáét: azt, hogy ingyen még azurával se csinálja. Egy jelképes árban,alkalmanként egy pesóban állapodtak meg, de azasszony kézből kézbe nem fogadta el tőle, hanema malacperselybe tették, hogy ott gyűljön, amígannyi nem lesz belőle, hogy az Írnokok Arkádjaalatt valami tengerentúli portékát vehessen. Abeöntésekben, amiket Florentino Arizaszékrekedés ellen adott magának, Andrea Varónaz érzéki gyönyörűségek újabb forrását sejtettemeg, és sikerült rávennie a férfit, hogyeszeveszett délutánjaikon egymást részesítsékbenne, hátha még több szerelmet tudnak virmi aszerelembe.

Florentino Ariza szerencsésnek tekintette magát,amiért a sok-sok nő közül, akit a véletlen azútjába sodort, csak egy okozott neki egy csöppnyikeserűséget: a habókos Sara Noriega, aki aMennyei Pásztor nevű elmegyógyintézetbenfejezte be az életét, szenilis verseit szavalva,melyek olyan mérhetetlenül obszcének voltak,hogy el kellett különíteni őt, nehogy a többi bolondmég jobban megbolonduljon tőlük. De azért,amikor átvette a KFHT teljes irányítását,Florentino Arizának se ideje nem maradt, sekedve, hogy megpróbálja helyettesíteni valakivelFermina Dazát: tudta, hogy lehetetlen. Lassanrászokott, hogy a már meglévőket látogassa,velük feküdt le, amikor szükségét érezte, amikorcsak tehette, és amíg csak éltek. Arra a pünkösdvasárnapra, amikor Juvenal Urbino meghalt, márcsak egy nő maradt, egyetlenegy, aki nemrégmúlt tizennégy éves, és mindene megvolt hozzá,hogy úgy magába bolondítsa, mint még előttesenki más.América Vicusának hívták. Két évvel azelőtt kerülta városba Puerto Padiéból, egy tengerpartifaluból, és szülei Florentino Ariza, a családjótevőjének gondjaira bízták: kimutatottvérrokonság volt köztük. Egy állami ösztöndíjjalérkezett, hogy elvégezze a tanítóképzőt, valamintegy hálózsákkal meg egy pléhbőrönddel, amiolyan kicsi volt, mintha egy hajas babáé volna, ésattól a perctől kezdve, amikor magas szárú fehércipőjében és aranyszínű copfjával leszállt a

hajóról, Florentino Arizának az a merész sejtésetámadt, hogy sok vasárnap délutáni sziesztátfognak együtt tölteni. Még minden értelembenkislány volt, fogszabályozóval és térdén még azelemiben szerzett horzsolások foltjaival, deFlorentino Ariza egy szempillantás alatt megláttabenne azt a nőt, akivé hamarosan ki fogja nőnimagát, és egy véget nem érő esztendőn átnevelgette magának, szombatonkéntcirkusznézéssel, vasárnaponként sétatérifagylaltozással és gyermekjátékokkal töltöttdélutánokon, melyeken elnyerte a bizalmát,elnyerte a szeretetét, és kézen fogva, egy jóságosnagypapa szelíd fondorlatosságával vezette őt arejtett vágóhíd felé. Aztán América Vicunaszámára hirtelen megváltozott a világ: megnyíltakelőtte a mennyország kapui. Kibomlott, mint egyrózsabimbó, és üdvözülten lebegett valamiföldöntúli boldogságban, mely a tanulmányaira iskedvezően hatott, mert attól kezdve az osztálylegjobb tanulója volt, hogy biztosan megkapja ahétvégi kimenőjét. Florentino Ariza számára ez akapcsolat volt az öregség öblének legvédettebbzuga. A kiszámított szerelmek sok éve után azártatlanság sótlan íze olyan élvezetes volt, mintegy üdítő perverzió.Jól kiegészítették egymást. América Vicunaannak megfelelően viselkedett, aki volt: egy lelkeskislány, aki egy tiszteletre méltó és már semminsem csodálkozó férfi irányításával belekóstol azéletbe, ő pedig tudatosan eljátszotta azt a

szerepet, amitől egész életében a legjobbanrettegett: a szerelmes aggastyánét. Soha nemképzelte a helyébe Fermina Dazát, noha erősenhasonlított rá, és nemcsak a kora, az iskolaiegyenruhája, a copfja, az öntudatos járása, abüszke és kiszámíthatatlan természete miatt. Dea behelyettesítés gondolata, mely olyanösztönzően hatott rá szerelmi koldulásai során,most meg sem fordult a fejében. A lányönmagáért tetszett neki, és aztán önmagáértszeretett bele, egy alkonyi fellángolás lázával. Ővolt az egyetlen nő, akivel drasztikusóvintézkedéseket alkalmazott, nehogy véletlenülteherbe ejtse. Vagy fél tucat együttlét után mármindketten csak egy dologra vágytak: hogy minélelőbb vasárnap délután legyen.Mivel egyedül Florentino Arizának volt ráfelhatalmazása, hogy kihozza az internátusból, aKFHT hathengeres Hudsonjén járt el érte; azokona délutánokon, amikor nem sütött a nap,lehajtották a ponyva tetejét, és úgy kocsikáztak atengerparton, ő a komor fekete kalapban, a lánypedig az egyenruhához tartozó matrózsapkában,amit kacagva fogott le mind a két kezével, hogy elne vigye a szél. Valaki azt mondta neki, hogy netöltsön több időt a gyámjával, mint amennyitfeltétlenül muszáj, ne egyen utána semmiféleételt, és óvakodjon a leheletétől, mert az öregségragályos. De ő fütyült a jó tanácsokra. Egyiküksem törődött azzal, hogy mit gondolnak róluk,mert mindenki tudta, hogy rokonok, ráadásul a

köztük lévő hatalmas korkülönbség mindenrosszmájú feltételezést kizárt.Pünkösd vasárnap délután négy órakor éppenegy szeretkezés után voltak, amikor megszólaltaka harangok. Florentino Arizának olyanszívdobogása támadt, hogy nem volt könnyű erőtvennie magán. Fiatal korában a harangozásszertartása még benne foglaltatott a temetésekárában, és csak a nincstelenek nem részesültekbenne. De az utolsó háborúnk után, aszázadfordulón, a konzervatív rendszerfelélesztette gyarmati kori szokásait, és a díszestemetés olyan drága lett, hogy csak aleggazdagabbak tudták megfizetni. Amikor Dantede Luna érsek meghalt, az egész megye összestemplomának harangjai kilenc napon és kilencéjszakán át kongtak, és mindenkit úgyelgyötörtek, hogy az érsek utóda törölte aharangozást a temetések mindennaposgyakorlatából, és attól kezdve csak az illusztrishalottaknak járt. Ezért azon a pünkösdvasárnapon, délután négy órakor, amikorFlorentino Ariza meghallotta a katedrálislélekharangját, úgy érezte, mintha régmúltgyermekkorának. kísértete jelent volna megelőtte. Fel sem ötlött benne, hogy ez az aharangszó, amire oly sok év óta vár, az óta avasárnap óta, amikor nagymise után a templomkapujában megpillantotta Fermina Dazát hathónapos áldott állapotában.- A teremtésit - mondta az elsötétített szobában -:

valami nagykutyának kell lennie, ha aszékesegyházban harangoznak érte.América Vicuna, aki anyaszült meztelenül feküdtmellette, most ocsúdott fel álmából.- Biztos a pünkösd miatt harangoznak - mondta.Florentino Ariza nem sokat konyított a vallásidolgokhoz, misén sem volt azóta, hogy a templomkarzatán hegedűjátékával kísérte a németet, aki atávírótudományra is megtanította, és akinektovábbi sorsáról aztán nem hallott soha többé. Deazért azt az egyet tudta, hogy nem a pünkösdmiatt harangoznak. Persze volt egy haláleset avárosban, és ő hallott is róla. Aznap reggelfelkereste egy bizottság a Karib-tengerországainak menekültjei részéről, és elmondtákneki, hogy Jeremiah de Saint-Amourt hajnalbanholtan találták a fényképészműtermében.Florentino Ariza nem volt vele közelebbibarátságban, de a menekültek közt sok jó barátjavolt, és mindig meghívták a rendezvényeikre,különösen a temetésekre. De biztos volt benne,hogy a harangok nem Jeremiah deSaint-Amourért szólnak, mert ő harcosistentagadó és ádáz anarchista volt, azonkívülönkezével vetett véget életének.- Nem - mondta. - Ilyen nagy harangozás csakpolgármestertől fölfelé jár.América Vicufia, sápadtfehér testével, amire alazán leeresztett redőnyön beszűrődő fénytigriscsíkokat vetett, még nem volt abban akorban, hogy fel tudta volna fogni a halált. Ebéd

után feküdtek le egy-mással, és most-ott heverteka szieszta kábulatában, mindketten meztelenül alapátos mennyezeti ventilátor alatt, melynekzúgása nem tudta elnyomni az átforrósodottbádogtetőn tébláboló keselyűk lépteinekjégesőkopogását. Florentino Ariza úgy szerette alányt, akár a többi nőt, akit hosszú élete soránútjába sodort a véletlen, de őt olyan szorongássalis, ahogy senki mást, mert biztos volt benne, hogymire a lány elvégzi a tanítóképzőt, ő már régbelehalt a vénségbe.A hálószoba leginkább egy kajüthöz hasonlítottfalainak deszkaburkolatával, melyet márannyiszor átfestettek, mint a hajókat szokás, de adélután négyórai hőség nagyobb volt, mint afolyami gőzösök kajütjeiben, az ágy föléfüggesztett ventilátor ellenére is, mert á bádogtetőontotta magából a meleget. Nem is hálószobavolt, hanem csak amolyan szárazföldi kajüt, amitFlorentino Ariza építtetett magának a KFHTirodaépülete mögé, nem egyéb céllal, mint hogyvénségére legyen egy jó kis szerelmi búvóhelye.Hétköznap a dokkmunkások kiabálásától, afolyami kikötő daruinak robajától és a móló mellettjövő-menő gőzhajók hatalmas bőgéseitől nemigenlehetett aludni a szobában. De a kislány számáravasárnaponként maga volt a Paradicsom.Pünkösd vasárnapján úgy tervezték, hogyegészen addig együtt maradnak, amíg akislánynak vissza nem kell térnie az internátusba,öt perccel az Angelus előtt, de miközben a

harangozást hallgatta, Florentino Arizának eszébejutott, hogy megígérte: elmegy Jeremiah deSaint-Amour temetésére, így' hát gyorsanfelöltözött. De előbb szokás szerint befonta akislány egy szál copfját, amit maga bontott ki,mielőtt szeretkezni kezdtek, aztán föltette akislányt az asztalra, hogy befűzze azegyenruhához tartozó magas szárú cipőt, mert akislány mindig elügyetlenkedte. A legnagyobbkomolysággal segített neki, és a kislánykötelességtudóan segített segíteni: az elsőegy-két együttlétük óta mindkettenmegfeledkeztek a korukról, és olyan meghittenviselkedtek egymással, mint férj és feleség, akikannyi mindent eltitkoltak egymás előtt ebben azéletben, hogy már szinte nincs is mit mondaniukegymásnak.Az irodák, vasárnap lévén, zárva voltak, ablakaiksötétek, és a néptelen móló mellett csak egy hajóállt, kihűlt kazánnal. A fülledt hőség esőt ígért, azév első esőjét, de a levegő olyan áttetsző volt, ésa vasárnapi kikötő olyan csendes, mint a szelídhónapokban. Onnan nézve nyersebb volt a világ,mint a kabin félhomályában, és fájdalmasabb volta harangszó, ha nem is tudták, hogy kinekharangoznak. Florentino Ariza és a kislánylementek a salétromos udvarba, ahová valaha aspanyolok négerszállítmányai érkeztek, és aholmég mindig megvoltak a mérleg maradványai ésa rabszolgapiac egyéb rozsdás ócskavasai. Azautó a raktárak árnyékában várakozott, és csak

akkor ébresztették fel a volánra borult sofőrt,amikor már mindketten beültek a hátsó ülésre. Azautó megkerülte a tyúkketrecdróttal elkerítettraktárakat, áthaladt azon a térségen, ahol hajdan,a Lelkek Öblének partján, a piac állt, és ahol mostfelnőtt férfiak kergették a labdát, majdnemanyaszült meztelenül, majd egy forró porfelhőthagyva maga után, kirobogott a folyami kikötőből.Florentino Ariza tudta, hogy nem Jeremiah deSaint-Amournak szól a gyász, de olyan régótaharangoztak már, hogy elbizonytalanodott.Rátette a kezét a sofőr vállára és a fülébekiabálva megkérdezte tőle, hogy kinekharangoznak.- Annak az orvosnak, akinek az a kecskeszakállavan - mondta a sofőr. - Hogy is hívják?Florentino Arizának nem sok fejtörésébe került,hogy rájöjjön, kiről van szó. De amikor a sofőrelmesélte, hogyan halt meg, röpke illúziója márisszertefoszlott, hiszen olyan hihetetlen volt. Semmisem olyan jellemző egy emberre, mint a halála, eza halál pedig a legkevésbé illett ahhoz azemberhez, akire gondolt. De bármilyenhihetetlennek tűnt is, ő volt az: a város legidősebbés legtekintélyesebb orvosa, és sok más érdememiatt is az egyik legjelesebb közéleti férfiú úgyhalt meg, nyolcvanegy éves korában, hogy kitörtea nyakát, mert leesett egy mangófáról, miközbenmeg akart fogni egy papagájt.Attól kezdve, hogy Fermina Daza férjhez ment,Florentino Arizának minden cselekedetét az a

remény vezérelte, hogy egyszer majd meg fogjahallani ezt a hírt. De most, hogy meghallotta, nema diadalba reszketett bele, mint ahogy álmatlanéjszakáin már oly sokszor elképzelte, hanem a rálesújtó rémületbe attól a döbbenetesfelismeréstől, hogy a harangok akár őérte isszólhatnának. América Vicuna, aki ott ült melletteaz utca kövein zötyögő autó ülésén, ijedten vetteészre, hogy milyen sápadt, és megkérdezte, mibaja. Florentino Ariza rátette jéghideg kezét a lánykezére.- Jaj, kislányom - mondta sóhajtva -, újabb ötvenév kéne ahhoz, hogy elmeséljem.Jeremiah de Saint-Amour temetéséről addigramár meg is feledkezett. Az internátus kapujánálgyorsan elmormolta a kislánynak, hogyszombaton érte jön, aztán Juvenal Urbino doktorházához vitette magát. A ház körüli utcákonösszetorlódva álltak az autók és a konflisok, s aház előtt a kíváncsiskodók sokasága állta el azutat. Lácides Olivella doktor vendégei, akik avigasság tetőpontján tudták meg a rossz hírt, egycsapatban odajöttek. Odabent már olyan sokember gyűlt össze, hogy alig lehetett tőlükmozogni, de Florentino Arizának sikerült eljutnia anagy hálószobáig, felágaskodott az ajtóban állókfeje fölé, és meglátta Juvenal Urbinót a családiágyban, úgy, ahogy mindig is szerette volna látni,amióta először hallott róla: nyakig merülve a halálszégyenébe. Az asztalos épp akkor vett rólaméretet a koporsóhoz. A halott mellett, még

mindig abban a menyecskés nagymamaruhában,ami a díszebéden volt rajta, ott állt Fermina Daza,roskadtan és üres tekintettel.Florentino Ariza fiatal kora óta, amikorelhatározta, hogy egész életét erre a vakmerőszerelemre teszi fel, erre a pillanatra készült, és alegapróbb részletekig elképzelte. Ezért szerzettmagának nevet és vagyont, mindegy volt, hogymiképpen, ezért vigyázott az egészségére meg akülsejére olyan kínos igyekezettel, amit az akkoriidőkben nem tartottak férfias dolognak, és úgyvárta ezt a napot, ahogy senki más nem lett volnaképes várni senkit és semmit ezen a világon: egypillanatnyi csüggedés nélkül. Amikormeggyőződött róla, hogy a halál végreközbelépett az érdekében, olyan bátorság szálltbelé, hogy oda tudott állni Fermina Daza élé, ésözvegységének első estéjén meg tudta nekiismételni örök hűségéről és sírig tartó szerelmérőlszóló esküjét.Nem tagadta le a lelkiismerete előtt, hogymeggondolatlanul cselekedett, mint aki nem tudja,hogy mit mikor és hogyan: félelmében, hogytöbbé nem tér vissza az alkalom, elsiette a dolgot.Nem volt szándékában, hogy a jelenet ilyenbrutális legyen, és nem is így élte át képzeletbenoly sokszor már az élete során, de a szerencsecsak ehhez az alkalomhoz juttatta hozzá. Fájószívvel távozott a gyászba borult házból, amiértugyanolyan felindult állapotban kellett otthagyniaFermina Dazát, mint amilyenben ő maga volt, de

semmit sem tudott tenni ellene, mert érezte, hogyaz a kegyetlen este mindkettőjük sorsában öröktőlfogva meg volt írva.A rákövetkező két hét alatt nem volt olyanéjszakája, amit átaludt volna. Kétségbeesettentépelődött azon, vajon hol lehet Fermina Dazaőnélküle, vajon mire gondol, mihez fog kezdeni ahátralévő éveiben azzal az iszonyatos rémülettel,amit ő ültetett el benne. Olyan székrekedése lett,hogy felfúvódott, mint egy dob, és kénytelen volt abeöntésnél kevésbé élvezetes kúráhozfolyamodni. Öregkori bántalmai, amiket jobbantűrt, mint a kortársai, mert ifjúkora óta ismerteőket, egyszerre mind előjöttek. Csak a következőhét szerdáján ment be az irodába, és LeonaCassiani megijedt, hogy milyen sápadt és milyenrossz bőrben van. De ő megnyugtatta: csupán aszokásos álmatlanság, semmi más, és a nyelvébeharapott, hogy szíve repedésein át ki neszivárogjon az igazság. Az örökös esőben egyrövid kis napsütéses szünet sem volt, mely alattelgondolkozhatott volna. Egy újabb, képtelenhetet töltött el úgy, hogy nem tudott odafigyelnisemmire sem, rosszul evett, még rosszabbulaludt, és egyre csak azt leste, mikor pillant megvalami titkos jelet, ami megmutatja neki, hogymerre van az üdvözülés útja. De péntektől kezdveérthetetlen módon nagy nyugalom töltötte el, ésebből arra gondolt, hogy most már semmi semfog történni vele, hogy mindaz, amit élete sorántett, hiábavaló volt, és nincs is tovább: eljött a vég.

De hétfőn, amikor az Ablakok utcájában belépetta ház kapuján, egy levélbe botlott bele, mely atornácon felgyülemlett tócsában úszkált, és azátázott borítékon azonnal ráismert az energikuskézírásra, amit az élet oly sok változása semtudott megváltoztatni, és még a fonnyadtgardéniák éji illatát is érezni vélte, mert szíve máraz első ijedségében mindent megmondott neki: aza levél volt, amelyre, egy pillanatra sem csillapulósóvárgással, fél évszázada várt. FerminaDazánák sejtelme sem volt róla, hogy vakdühében írt levelét Florentino Ariza szerelmeslevélnek fogja tekinteni. Minden haragját beleírta,a legkegyetlenebb szavait, legbántóbb ésráadásul igazságtalan szidalmait, de úgy érezte,hogy mindez semmiség ahhoz az óriási sértéshezképest, ami őt érte. Ez a levél volt a végső aktusaannak a két hétig tartó keserű ördögűzésnek, amitazért végzett el, hogy némiképp meg tudjonbékülni új helyzetével. Újra önmaga szeretettvolna lenni, visszaszerezni mindazt, amitkénytelen volt feladni fél évszázados szolgaságaalatt, mely kétségtelenül boldoggá tette, de most,hogy meghalt az ura, őbenne már a nyomai semmaradtak meg annak a nőnek, aki valaha volt.Kísértet volt egy idegen házban, amely egyiknapról a másikra hatalmas lett és sivár, amelybencéltalanul bolyongott, és elszorult szívvel tűnődöttazon, hogy vajon kettőjük közül ki halt megigazán: a halott-e, vagy ő, aki itt maradt.Bármennyire igyekezett is, nem tudta elfojtani azt

a neheztelést, ami az ura ellen támadt a lelkemélyén, amiért a sorsára hagyta őt a sötét óceánközepén. Minden, ami az uráé volt, megríkatta: apárna alá tett pizsamája, a papucsa, mely mindigúgy hatott rá, mintha egy nagybeteg papucsalenne, az az emlék, ahogyan esténként, mialatt ahaját bontotta, a tükörben látta a vetkőző urát,bőrének illata, melyet halála után még sokáigérzett a maga bőrén. Gyakran megesett, hogyhirtelen abbahagyta, amit éppen csinált, és ahomlokához kapott, mert eszébe jutott valami,amit elfelejtett megmondani neki. Mindenpillanatban felötlött benne valami olyan gyakorlatikérdés, amire csak az ura tudott válaszolni.Egyszer az ura mondott neki valamit, amit ő nemtudott elképzelni: az amputált embereknektovábbra is fáj, zsibbad, viszket a nem létezőlábuk. Így érezte magát ő is az ura nélkül: ottérezte maga mellett, pedig már nem volt sehol.Amikor özvegységének első reggelén fölébredt,csukott szemmel megfordult az ágyban, hogykényelmesebb testhelyzetben aludjon tovább, ésez volt az a pillanat, amikor az ura meghaltszámára. Mert csak ekkor ébredt a tudatára, hogyaz ura, most először, házon kívül töltötte azéjszakát. A másik megrázkódtatás az asztalnálérte, nem amiatt, hogy egyedül van, mint ahogyvalóban egyedül volt, hanem a miatt a furcsabizonyosság miatt, hogy olyasvalakivel eszikegyütt, aki már nem létezik. Megvárta, amígOfelia, a lánya megérkezik New Orleansből, a

férjével meg a három kislányával, és csak akkorült le enni újra az asztalhoz, de nem a megszokottebédlőasztalhoz, hanem egy hirtelenjébenelőkerített kisebb asztalhoz, amit a tornáconállíttatott fel. Addig nem ebédelt, és nemvacsorázott. Amikor éhes volt, kiment akonyhába, fogott egy villát, és egyenesen afazekakból eszegetett, tányér nélkül, a tűzhelyelőtt állva és a cselédekkel beszélgetve: ez volt azegyetlen női társaság, amelyben jól érezte magát,velük tudott a legjobban elbeszélgetni. De hiába,bármennyire igyekezett is, mégsem tudott kitérnia halott ura elől: bárhova ment, bármerre vezetettaz útja, bármit csinált, mindig beleütközöttvalamibe, ami őrá emlékeztette. És bár úgytalálta, nagyon is rendjén való dolog, hogy fájneki, azért mindent megtett, amit csak tudott,hogy ne lubickoljon a fájdalomban. Ezért aztánarra a kemény elhatározásra kényszerítettemagát, hogy mindazokat a dolgokat, amik azurára emlékeztették, száműzi a házból, mertebben látta a túlélés egyetlen esélyét. Ésvégbement a megsemmisítési szertartás. A fiavállalta, hogy átszállíttatja magához az apjakönyvtárát, így Fermina Daza kialakíthatta akézimunkaszobáját, melyet férjhezmenetele ótanélkülöznie kellett. Lánya pedig néhány bútortválasztott ki, meg egy csomó tárgyat, melyekrőlúgy vélte, hogy kelendőek lesznek a NewOrleans-i régiségárveréseken. Fermina Dazamegkönnyebbülten adta át őket, bár nem nagyon

örült neki, hogy azok a tárgyak, amiket ő anászútján vásárolt, már régiségboltba valóereklyék. A cselédek, a szomszédok és arészvétlátogatásra érkező közelebbi barátnőinéma döbbenetére máglyát rakatott a ház mögöttiüres telken, és mindent, ami az uráraemlékeztette, a tűzbe vetett: a legdrágább éslegelegánsabb ruhákat, amiket a város népeebben és a múlt században látott, a legfinomabbcipőket, a kalapokat, amik a fényképeinél isjobban hasonlítottak rá, a hintaszéket, amibensziesztázni szokott, és amiből legutoljára azértkelt föl, hogy meghaljon, és a számtalan tárgyat,ami annyira hozzátartozott az életéhez, hogy mára személyiségének is részévé vált. Fermina Dazahabozás nélkül tette, amit tett, mivel egészenbiztos volt benne, hogy az ura is így látná jónak,és nemcsak a higiénia miatt. Hiszen hányszormondta neki, hogy azt szeretné, haelhamvasztanák, ahelyett, hogy bezárnák egycédrusfa koporsó áthatolhatatlan sötétségébe.Katolikus ember erre persze nem is gondolhatott;mindenesetre odáig elmerészkedett, hogymegkérdezte az érseket, hátha mégiscsakmegoldható a dolog, de az érsek kerekenvisszautasította. Csak ábránd volt hát, mivel azegyház nem engedélyezte, hogy temetőinkbenkrematóriumok épüljenek, még a más vallásúhalottak számára se, de Juvenal Urbinón kívülegyébként sem jutott senki másnak ilyesmi azeszébe. Fermina Daza emlékezett rá, hogy az ura

mennyire irtózott a koporsótól, és abban a nagyfejetlenségben is, ami az első órákban uralkodottel a házon, volt rá gondja, hogy figyelmeztesse azasztalost: tegye meg a halottnak, hogy egy résthagy a koporsón, hadd menjen be egy kis fényrajta.Az emlékirtás azonban hiábavaló volt. FerminaDaza hamarosan rájött, hogy az ura emlékén nemfog a tűz, mint ahogy a napok múlása sem. Sőt,ami még rosszabb volt: a ruhák elégetése utánnemcsak azt a sok mindent sírta vissza, amit aférjében szeretett, hanem azt is, és főleg azt, amia leginkább idegesítette: hajnali zajait, ahogyfelkelt az ágyból. Ezek az emlékek segítettékhozzá, hogy kikeveredjen a gyászmangróveerdejéből. Végül is arra a szilárdelhatározásra jutott, hogy ezután úgy fog az uráragondolni, mintha nem halt volna meg: ő is csakígy élhet tovább. Tudta, hogy a reggeli ébredésektovábbra is keservesek lesznek, de azért egyrekevésbé.A harmadik hét vége felé csakugyan felderengtekelőtte az első fények. De ahogy erősödtek ésegyre fehérebben világítottak, rájött, hogybármerre lép, egy kísértet fekszik a lába előtt: egyperc nyugta sincs tőle. Nem az a szánalmaskísértet volt, aki az Evangéliumok terénleselkedett rá, és akit ő, amióta belépett azöregkorba, némi gyengédséggel hívogatott elő amúltból, hanem az a hóhérkabátos, kalapjátmellére szorító, förtelmes kísértet, akinek ostoba

pimaszsága úgy felkavarta, hogy nem tudta őtkiűzni a fejéből. Attól kezdve, hogy tizennyolcéves korában kiadta az útját, mindig is az volt ameggyőződése, hogy a gyűlölet magvát vetette elbenne, és hogy a mag az évek során kikelt ésszárba szökkent. Mindig, minden időben számoltezzel a gyűlölettel, a levegőben érezte, amikor akísértet ott volt valahol a közelében, a kísértetpuszta látványa felkavarta, és úgy megrémítette,hogy sosem tudott természetesen viselkedni vele.Azon az estén, amikor a kísértet újra szerelmetvallott neki, még abban a virágillatban, ami ahalott ura ravatala köré helyezett koszorúk utánmaradt a házban, ő csak arra tudott gondolni,hogy ez az otrombaság egy ki tudja, milyengonosz bosszúhadjárat első akciója.Minél gyakrabban jutott eszébe, annál inkább nőttbenne a harag. Amikor arra ébredt, hogy őrágondol, a temetés utáni reggelen, egy kisakaraterővel ki tudta űzni a fejéből. De aztán újrameg újra elöntötte a harag, és hamarosan rájött,hogy minél inkább el akarja felejteni, annál többetgondol rá. Ekkor megadta magát a múltbűvöletének, és most először mert visszagondolnie képtelen szerelem valószínűtlen időszakára.Megpróbálta maga elé képzelni a terecskét,amilyen valaha volt, a korhadt mandulafákat, apadot, melyen Florentino Ariza őutána epekedett,mert immár minden másképpen volt. Mindentfölbolygattak: elvitték a fákat, sárgalevélszőnyegükkel együtt, és a lefejezett hős

szobrának helyére egy másik hőst tettek oda,díszegyenruhában, név nélkül, évszámok nélkül,minden ok és magyarázat nélkül, egy ormótlanalapzatra, amelynek belsejébe a negyedvillanyáram-transzformátora került. A ház, amitvégül is eladott, már hosszú évekkel korábban, atartományi kormányzóság keze közt omladozott.Florentino Ariza akkori külsejére nemigen tudottvisszaemlékezni, és még nehezebb voltelgondolnia, hogy az a csöndes fiú, aki olyanszánalomra méltó volt, ahogy a zuhogó esőbenott ült a padon, ugyanaz a szúette vénség lenne,aki most odaállt elé, mit sem törődve azállapotával, a legcsekélyebb tiszteletet semtanúsítva a fájdalma iránt, és egy olyan lángolóanpimasz sértéssel perzselte föl a lelkét, hogy alélegzete is elállt.Unokanővére, Hildebranda Sánchez nem sokkalazután, hogy ő a Flores de María-i birtokánkikúrálta magát a Lynch kisasszony miattimegrázkódtatásból, eljött hozzá látogatóba.Öregen, kövéren és boldogan érkezett meg, ésvele jött a legnagyobbik fia is, aki a hadseregnélezredesi rangig vitte, akár az apja, de akit ez azapa a San Juan de la Ciénaga-i banánmunkásoklemészárlásakor tanúsított méltatlan magatartásamiatt kitagadott. A két unokanővér sokszortalálkozott az évek során, és valahányszor együttvoltak, csak úgy röpültek az órák, miközbenvisszasírták a régmúlt napokat, amikormegismerkedtek. Hildebranda e legutóbbi

látogatásakor még a szokásosnál is érzelmesebbvolt, és erősen meglátszottak rajta az öregségrohamának pusztításai. Hogy a múlt siratása méggyönyörűségesebb legyen, elhozta azt a közösfényképüket, amit a belga fotográfus készítettróluk: a hajdani idők dámáiként állnak afényképezőgép előtt azon a délutánon, amikor afiatal Juvenal Urbino megadta a kegyelemdöfést amakrancos Fermina Dazának. Az ő fényképeelveszett, a Hildebrandáé pedig csaknemegészen megfakult, de a keserűség ködén átmindketten magukra ismertek: ők voltak azok,szépségesen és fiatalon, amilyenek soha többénem lesznek. Hildebranda képtelen volt megállni,hogy ne beszéljen Florentino Arizáról, mivel amaga és a férfi sorsa közt mindig is mélységesazonosságot látott. Úgy gondolt vissza rá, ahogyazon a napon látta, amikor az első táviratátfeladta, és emlékét azóta sem tudta kiűzni aszívéből: egy árva madár, akit arra ítéltek, hogyelfeledjék. Fermina persze gyakran látta, bársohasem beszélt vele, és sehogy sem fért afejébe, hogy ez az ember azonos lenne az ő elsőszerelmével. Mindig hallott róla, mint ahogyelőbb-utóbb mindenkiről eljutottak hozzá a hírek,aki számított valamit a városban. Azt mondták,azért nem nősült meg, mert másféle hajlamaivannak, de ő ezt is eleresztette a füle mellett,részben azért, mert sohasem hitt a pletykáknak,másrészt mert sok olyan férfiról is mondogattakilyesmit, aki minden gyanú felett állt. Azt viszont

furcsának találta, hogy Florentino Ariza mégmindig azokban a misztikus ruhadarabokban jár,azokkal a különös illatú pomádékkal keni magát,és továbbra is olyan titokzatos, azután is, hogyolyan látványosan, ráadásul tisztességesenküzdötte fel magát. Nem tudta elhinni, hogyugyanaz az ember lenne, és mindig meglepődött,amikor Hildebranda felsóhajtott: "Szegény ember,mennyit szenvedett!" Mert hiszen ő már régótanem érzett fájdalmat, amikor meglátta: egyelhalványult árnyék volt csupán.De azon az estén, amikor a mozibanösszetalálkoztak, nem sokkal azután, hogy őhazajött Flores de Maríából, valami furcsa dologjátszódott le a szívében. Nem az lepte meg, hogyegy nővel, ráadásul egy néger nővel látja. Azlepte meg, hogy milyen jól tartja magát, hogy márnem olyan félszeg, mint azelőtt; de arra nemgondolt, hogy talán nem Florentino Ariza, hanemő maga változott meg, amióta Lynch kisasszonyolyan kíméletlenül betört az életébe. Attól kezdve,és több mint húsz éven át, nagyobb részvéttelnézett rá. Azt, hogy az ura halála után, akkor esteő is ott van a virrasztók közt, természetesnektalálta, sőt úgy fogta föl, hogy ezzel véget is értköztük a harag: a megbocsátás gesztusánaktekintette, amivel fátylat borítottak a múltra. Ezértdöbbent úgy meg a drámai hangú vallomástól,amelyből kiderült, hogy Florentino Arizaváltozatlan szerelemmel viseltetik iránta, hiszen őezt a szerelmet sohasem viszonozta: ráadásul

olyan életkorban hangzott el a vallomás, amikormár se Florentino Arizának, se őneki nem volt mitvárnia az élettől.A halálos düh, ami a sértés pillanatában öntötteel, az ura jelképes elhamvasztása után is továbbforrt benne, és minél tehetetlenebb volt veleszemben, annál jobban nőtt és terebélyesedett.Sőt ami ennél is rosszabb volt: agyának azokat atérségeit, amelyekben sikerült elcsendesítenie ahalott urával kapcsolatos emlékeit, lassan,fokozatosan, de feltartóztathatatlanul elborítottaaz a pipacsmező, amelyben a Florentino Arizárólőrzött emlékek voltak eltemetve. Így hát, akárakarta, akár nem, őrá kellett gondolnia, és minéltöbbet gondolt rá, annál dühösebb volt, és minéldühösebb volt, annál többet gondolt rá, míg végülolyan elviselhetetlen lett az egész, hogy úgyérezte, beleőrül. Akkor leült a halott uraíróasztalához, és írt Florentino Arizának egylevelet: három sűrű oldalnyi képtelenséget, olyansértésekkel és aljas piszkálódásokkalteletűzdelve, hogy egészen megkönnyebbülttőlük: tudta, hogy hosszú életéneklegméltatlanabb cselekedetét követte el. Az ahárom hét Florentino Arizának is olyan volt, mintegy lassú haldoklás. Akkor este, miután újramegtette szerelmi vallomását Fermina Dazának,céltalanul kószált a délutáni vízözöntől elöntöttutcákon, rémülten töprengve azon, hogy mihezkezdjen a tigris bőrével, amit az imént ölt meg,több mint fél évszázadon át tartó viaskodás után.

A városban a heves esőzés után valóságosostromállapot alakult ki. Néhány házbanfélmeztelen nők és férfiak próbálták Istensegítségével menteni a menthetőt, és FlorentinoArizának az volt az érzése, hogy ennek a közösszerencsétlenségnek valamiképpen köze van aző bajához. De a szél addigra már elült, és aKarib-tenger fölött mozdulatlanul nyugodtak acsillagok. Hirtelen, ahogy minden egyéb hangelnémult, Florentino Ariza meghallotta annak aférfinak az énekét, akitől ő és Leona Cassiani sokévvel azelőtt ugyanabban az órában ésugyanazon az utcasarkon hallották már ugyanezt:Könnyes arccal jöttem át a hídon. Azt a dalt, amiaznap este és csak az ő számára valamiképpen ahalálról is szólt. Soha, semmilyen órában nem lettvolna olyan nagy szüksége Tránsito Arizára, mintmost: bölcs szavára, művirágokkal díszítettbohóckirálynő-fejére. Hiába minden: valahányszoraz összeomlás szélén állt, egy nőre voltszüksége, aki megoltalmazza. Így hát aTanítóképző felé vette az irányt, hátha talál egylányt, akinek a karjaiba vetheti magát, és látta,hogy América Vicuna hálótermének hosszúablaksora mögül halvány fény szűrődik ki. Mindenönuralmára szüksége volt, hogy ne tegyen úgy,mint egy eszelős nagyapó, aki hajnali kettőkorcsönget be érte, és viszi magával amúgyálommelegen, pelenkásan, a bölcsőjébe kiböfizetttejecskétől szagosan.A város másik végén ott lett volna Leona

Cassiani, egyedül és szabadon, aki hajnalikettőkor is, háromkor is és bármikor és bármilyenkörülmények között minden részvétigényétszíves-örömest kielégítette volna. Nem ez lettvolna az első alkalom, hogy álmatlanságasivatagában vándorolva bekopogtat hozzá, de jóltudta: Leona Cassiani van olyan okos, és őkketten szeretik úgy egymást, hogy nem borulhataz ölébe, és nem sírhatja ki magát csak úgy,minden magyarázat nélkül. Addig törte a fejét,bolyongva a kihalt városban, mint egy alvajáró,amíg rá nem jött, hogy ki az, aki a legjobban megtudja vigasztalni: Prudencia Pitre, a DuplaÖzvegy. Az asszony tíz évvel fiatalabb volt nála.Még a múlt században ismerkedtek meg, aztánaz özvegy kívánságára nem találkoztak többé:nem akarta, hogy Florentino Ariza lássa, mi lettbelőle: egy félig vak, roskatag öregasszony. AmintPrudencia Pitre az eszébe jutott, Florentino Arizahazament az Ablakok utcájába, betett egyszatyorba két üveg portóit meg egy üveg savanyúuborkát, és elindult hozzá, bár azt sem tudta,hogy ott lakik-e még, ahol lakott, hogy még mindigegyedül él-e, és él-e egyáltalán.Prudencia Pitre nem felejtette el az ajtókapirgálásának titkos jelbeszédét, mellyel a férfi ajöttét jelezte, amikor még fiataloknak hittékmagukat, pedig már nem voltak azok, és szónélkül ajtót nyitott. Az utca sötét volt, és FlorentinoAriza a fekete posztóruhájában,keménykalapjában és karján lógó

denevér-esernyőjével jóformán beleolvadt asötétségbe; az asszony egyébként is csak nappalifényben látta volna, de a gázlámpa fényébenmegcsillanó szemüvegkeretéről mégis felismerte.A férfi úgy állt előtte, mint egy gyilkos, akinek akezéről még frissen csöpög a vér.- Irgalmat és oltalmat egy szegény árvának -mondta.Ennyit mondott, ezt is csak azért, hogy mondjonvalamit. Mélységesen megdöbbent azon, hogyPrudencia Pitre mennyire megöregedett, amiótautoljára látta, és tudta, hogy az asszony isugyanezt gondolja róla. De azzal vigasztaltamagát, hogy majd ha magukhoz térnek az elsőperc megrázkódtatásából, nem az életpusztításának nyomait fogják keresni egymásarcán, hanem olyan fiatalnak fogják látni egymást,mint amikor megismerkedtek: épp negyven éve.- Olyan vagy, mintha temetésről jönnél - mondtaaz asszony.Így is volt. Egyébként délelőtt tizenegy óta ő is ottállt az ablakban, mint majdnem az egész város,és nézte a hatalmas, pompás gyászmenetet,amilyet De Luna érsek temetése óta nem látott.Még ágyban volt, és a díszlövésekre riadt fel,amikbe a föld is beleremegett, meg akatonazenekarok hangzavarára és a gyászdalokzagyva összevisszaságára, mely belevegyült azelőző nap óta tartó szüntelen harangkongásba.Balkonjáról látta a díszegyenruhában feszítő lovaskatonákat, a különböző egyházi rendeket, az

internátusokat, a láthatatlan hatalmasságokhosszú fekete limuzinjait, a tollbokrétás,aranybrokát nyeregtakarós lovakat és mögöttük ahalottas kocsit, a nemzetiszínű zászlóval letakartsárga koporsót, mely egy régi ágyútalpon feküdt,és végül az ósdi, kiszolgált fiákereket, melyeketmár csak koszorúszállításra használtak. Alighogyelhaladtak a balkonja alatt, valamivel délitizenkettő után, zuhogni kezdett az eső, és amenet villámgyorsan feloszlott.- Hogy lehet így meghalni, ilyen képtelen módonmondta az asszony.- A halálnak nincs humorérzéke - mondtaFlorentino Ariza, és bár nehezére esett, dehozzátette -: különösen a mi korunkban nincs.Ateraszon ültek, a nyílt tengerrel szemben, ésnézték a holdat, melynek akkora volt az udvara,hogy a fél eget betöltötte; nézték a bárkák tarkafényeit a horizonton, és élvezték a vihar utánilangyos szellőt, mely bódító illatokat hozott. Itták aportóit, és ették a savanyúságot, melyhezPrudencia Pitre felszelt a konyhában egy jókorafalusi kenyeret. Valaha sok ilyen éjszakát töltöttekegyütt, azután, hogy Prudencia Pitre harmincötéves korában és gyermektelenül özvegyenmaradt. Amikor Florentino Ariza megismerte, azasszony egy olyan időszakában volt, amelybenbármely férfit szívesen látott volna, csak legyenvele, ha kell, akár órabérért is, s amikor elkezdték,sejtelmük sem volt róla, hogy milyen komoly éstartós lesz a kapcsolatuk.

Bár még csak egy célzást sem engedett megmagának soha, az asszony az ördögnek is eladtavolna a lelkét, ha Florentino Ariza lehetett volna amásodik férje. Tudta, hogy nem lenne könnyűelviselni a kicsinyességét, a korán jöttöregségével járó hóbortjait, mániákusrendszeretetét, valamint azt, hogy mindent mohónkikövetel magának, de cserébe az égvilágonsemmit sem ad; ám azt is tudta, hogy senkimással nem érezné olyan jól magát, mint vele,mert nincs még egy férfi széles e világon, aki ígyki lenne éhezve a szerelemre. Igaz, olyan se volt,aki így ki tudott siklani a nők kezei közül, úgyhogyszerelmük sosem lépett túl azon a ponton,ameddig már először is eljutottak: ami azon túlvolt, azt a férfi Fermina Dazának tartogatta. Mégissok éven át tartott a viszonyuk azután is, hogyFlorentino Arizának sikerült hozzáadni azasszonyt egy ügynökhöz, aki három hónapigotthon volt, három hónapig meg üzleti úton, ésakitől egy lánya és négy fia született, bár azasszony váltig állította, hogy az egyik fiúFlorentino Arizától van.Csak beszélgettek, nem törődve azzal, hogy hányóra van, hiszen fiatalkori álmatlanságukat is olysokszor me`~osztották, úgyhogy most, öregkoriálmatlanságuk óráiban még kevesebbvesztenivalójuk volt. Florentina Ariza, aki amásodik pohár után majdnem mindig megállt,most mar a harmadikon is túl volt, és még mindignem tért magához. Patakokban csorgott róla a

veríték, és a Dupla Özvegy azt mondta neki,vegye le a zakóját, a mellényét, a nadrágját,vegyen le mindent, ha jólesik, a fenébe is, hiszenők ketten többet látták egymást pucéran, mintruhástul. Florentina Ariza azt mondta, levetkőzik,de csak akkor, ha mind a ketten levetkőznek, ámaz asszony nem volt hajlandó rá: egyszer, és az ismár jó régen volt, megpillantotta magát aruhásszekrény tükrében, és attól a pillanattólkezdve biztos volt benne, hogy nincs az azemberfia, Florentino Ariza sem, aki előtt ő mégegyszer le merne vetkőzni.Florentinó Ariza, nagy feldúltságában, amit négypohár portói se tudott lecsillapítani, egyre csak amúltról beszélt, a régi szép időkről, mert egy idejemár nem is tudott másról beszélni, de most azzala sóvár vággyal, hogy a múlt ürügyén könnyítsenmagán, mert erre volt szüksége: hogy kiöntse alelkét. Amikor a láthatáron felderengtek a hajnalelső fényei, összeszedte a bátorságát, és amúgyoldalazva megpróbált rátérni a tárgyra. Mintakinek egy hirtelen ötlete támad, megkérdezte azasszonyt: "Mit szólnál, ha most, így ahogy vagy,özvegyen és ennyi idősen, megkérnék akezedet?" Prudencia Pitre elnevette magát,ráncos öregasszonynevetéssel, ésvisszakérdezett:- Urbino özvegyére gondolsz?Florentina Ariza mindig megfeledkezett róla, ésráadásul akkor, amikor a legkevésbé se lett volnaszabad, hogy a nők nem annyira a kérdésekre

figyelnek, mint inkább a kérdések rejtettindítékaira, és mind közül leginkább PrudenciaPitre. A hátborzongató telitalálattól megrémülveegy hamis kiutat választott: "Rólad van szó." Azasszony megint csak nevetett. "Tedd bolonddá akurva anyád, Isten nyugosztalja." Aztán rászólt,hogy ki vele, bökje már ki, mit akar, hisz tudja,hogy se ő, se más férfi nem verte volna fel hajnalihárom órakor, és ennyi év után, csak azért, hogyportóit igyanak, és parasztkenyeret meg savanyúuborkát egyenek hozzá. Ezt mondta: "Ilyet csakakkor tesz az ember, ha kell valaki, akinélkisírhatja magát." Florentino Ariza egy kisutóvédharccal próbálta fedezni a visszavonulást.- Most az egyszer tévedsz - mondta. - Az azigazság, hogy kedvem támadt egy jót énekelni.- Hát akkor énekeljünk - mondta az asszony.És szépen csengő hangon rázendített a divatosslágerre: Rrrmorör, te gyönyörű, te c,sndaszép.És ezzel véget is ért az éjszaka, mert FlorentinoAriza nem mert tiltott játékokba bocsátkozni egyolyan nővel, aki jócskán bebizonyította neki, hogytudja, mi van a hold túlsó oldalán. A kapun kilépveaz volt az érzése, mintha kicserélték volna avárost: a levegőben az utolsó júniusi dáliáktömény illata terjengett, ő pedig hirtelen ott találtamagát ifjúkorának egyik utcájában, ahol feketeözvegyek tipegtek haza libasorban az ötóraimiséről. De most nem az özvegyek, hanem őment át a túlsó járdára, hogy ne lássák akönnyeit, amiket már nem tudott lenyelni, és

nemcsak éjfél óta küszködött velük, mint hitte,mert ezek más könnyek voltak: ötvenegy éve,kilenc hónapja és négy napja fojtotta magábaőket.Aztán összefolytak a napok, mígnem egy reggelarra ébredt, hogy egy ablakból, ami nem az őablaka volt, szemébe süt a fény. América Vicunahangja térítette vissza a valósághoz: a lány kintlabdázott a kertben a cselédlányokkal, ő pedig azanyja ágyában feküdt, akinek hálófülkéjétérintetlenül hagyta, és ahová olykor, ha néharátelepedett a magany, éjszakára bemenekült,hogy ne érezze olyan egyedül magát. Az ággyalszemben ott állt Don Sancho Fogadójának nagytükre, és amint ébredés után ráesett az elsőpill.antása, Fermina Dazát is ott látta benne.Akkor már azt is tudta, hogy szombat van, mert asofőr szombatonként ment el az internátusbaAmérica Vicunáért. Rájött, hogy a tudtán kívülmégiscsak elaludt, és csak álmodta, hogy nemtud aludni; de Fermina Daza haragos arcaálmában is tovább gyötörte. Miközben fürdött,azon törte a fejét, hogy mi legyen a következőlépése, majd szép lassan felöltözött, a legjobbruháiba, bekölnizte magát, és bepomádéztahegyesre pödört bajszát, aztán a szobábólkilépve, az emeleti tornácról megpillantotta a szépsüldőlányt, iskolai egyenruhájában, akinek kecsesszökkeléseitől, ahogy a labda után ugrott, oly sokszombaton megdobbant a szíve, de ezen areggelen nem tett rá semmi hatást. Intett a

lánynak, hogy indulhatnak, és még be semszálltak az autóba, amikor minden ok nélkülközölte vele: " Ma nem fogunk rosszalkodni."Elvitte az Amerikai Fagylaltozóba, ahol ebben aszombat délelőtti órában csupa szabadidős apafagylaltoztatta a gyerekeit a mennyezetiventilátorok nagy lapátkerekei alatt. AméricaVicuna egy sokemeletes és változatosszín-összeállítású óriáskelyhet kért; ez volt akedvence, de másoknak is, mert valamivarázslatos illatfelhő szállt fel belőle. FlorentinoAriza feketekávét ivott, és szótlanul nézte akislányt, mialatt a fagylaltját ette, egy jó hosszúnyelű kanállal, hogy a kehely alját is ki lehessenkotorni vele. Nézte a kislányt, és hirtelen aztmondta:- Megnősülök.A kislány egy pillanatra elhomályosuló tekintettelés a levegőben megállt kanalával a szemébenézett, de rögtön összeszedte magát, éselmosolyodott.- Nem igaz - mondta. Öreg bácsik nem nősülnek.Este, egy perccel az Angelus kezdete előtt kitetteaz internátus kapuja előtt a zuhogó esőben,miután a Városi Parkban végignézték abábszínház műsorát, sült halat ettek aterngerparton, megcsodálták az újonnan érkezettcirkusz ketrecbe zárt vadállatait, az árkádok alattiboltokban összevásároltak mindenféle süteményta sanyarúbb internátusi napokra, és a nyitottfedelű autóval többször is végighajtottak a

városon, hogy a kislány szokjon hozzá agondolathoz: Florentino Ariza ezentúl csak agyámja, nem pedig a szeretője. Vasárnap elküldteérte az autót, hátha kedve támad kocsikázni egyeta barátnőivel, de ő nem akart találkozni akislánnyal, mert most, az elmúlt napokban ébredtigazán a tudatára, hogy milyen nagykorkülönbség van köztük. Vasárnap esteelhatározta, hogy ír Fermina Dazának, ésbocsánatot kér föle, ha csak azért is, hogy ne adjameg végleg magát, de aztán elhalasztotta alevélírást a következő napra. Hétfőn, passiójaharmadik hetének éppen az utolsó napján, ahogybőrig ázottan belépett a ház kapujen, ott találtaFermina Daza levelét a földön.Este nyolc óra volt. A két cselédlány már aludt, deaz egyetlen folyosói villanykörtét égve hagyták,hogy Florentino Ariza odataláljon a szobájába.Tudta, hogy szegényes és ízetlen vacsorája azebédlőasztalon várja, és egy kicsit éhes is volt,hiszen már jó néhány napja csak egypár falatotevett, de a levél miatti izgalmában az a kevéséhsége is elmúlt. Úgy remegett a keze, hogy aligtudta elcsavarni a hálószobája villanykapcsolóját.Az ágyára tette az eső áztatta levelet,meggyújtotta az éjjeliszekrényén álló kislámpát,aztán olyan nyugalmat erőltetve magára, amilyetcsak akkor szokott, amikor épp az izgalomtetőfokán volt, levette alázott zakóját, és a széktámlájára akasztotta, levette a mellényét, szépenösszehajtogatta, és a zakójára fektette, levette

fekete selyem csokornyakkendőjét éskaucsukgallérját, amely már az egész világonkiment a divatból, derékig kigombolta az ingét,kikapcsolta a nadrágszíját, hogy lélegzethezjusson, végül pedig levette a kalapját, és azablakfélfára akasztotta, hogy jól kiszáradjon.Egyszer csak belehasított a rémület, mert nemtudta, hogy hova tette a levelet, és olyannyira felvolt dúlva, hogy amikor meglátta az ágyon,elcsodálkozott, mert nem emlékezett rá, hogyodatette. De nem bontotta föl, hanem előbb azsebkendőjével felszárítgatta a vizet a borítékról,óvatosan, nehogy szétkenje a tintát, amellyelráírták a nevét, és miközben szárítgatta, rájött,hogy a levél nem a kettőjük titka, hanem legalábbhárman tudnak róla, hiszen bárki volt is, akielhozta a levelet, nyilvan nem siklott el a fölött atény fölött, hogy Urbino doktor özvegye alig háromhéttel az ura halála után levelet ír valakinek, akinem tartozik a köreihez, méghozzá olyan sürgőslevelet, hogy nem is postán küldi el, és olyantitokban, hogy senkinek sem szabad odaadni,hanem csak be kell csúsztatni a kapu alatt, mintegy névtelen kis firkálmányt. Nem is volt rászükség, hogy felbontsa a borítékot, mert aragasztó leázott az esőben, de a levélpapír szárazvolt: három sűrűn teleírt oldal, megszólítás nélkül,és a végén Fermina Daza asszonynevénekkezdőbetűi.Az ágya szélén ülve gyorsan átfutotta, és nemannyira a levél tartalma ütötte szíven, mint inkább

a hangja, és még csak az első oldalon tartott,amikor már tudta, hogy pontosan erre agyalázkodásra számított. Letette a kislámpaernyője alá a nyitott levelet, levette a cipőjét és anedves térdharisnyáját, odament az ajtóhoz ésleoltotta a csillárt, aztán föltette antilopbajuszkötőjét, és úgy, ahogy volt, ingben ésnadrágban végigdőlt az ágyon, két nagyvánkossal támasztva föl a fejét, hogykényelmesen tudjon olvasni. Aztán fogta a leveletés újra elolvasta, ezúttal betűről betűre, mindenegyes betűt hosszan tanulmányozva, hogy alevélnek egyetlen hátsógondolata se maradjonrejtve előtte, és aztán még négyszer elolvasta,míg úgy el nem telt vele, hogy a leírt szavakkezdték elveszíteni az értelmüket. Aztán acsupasz levelet betette az éjjeliszekrény fiókjába,hanyatt feküdt, takarója alá kulcsolta a kezét, ésnégy órán át bámulta a tükörnek azt a részét, amitegykor Fermina Daza arca töltött be; a szeme serebbent, alig vett levegőt, és holtabb volt, mint egyhalott. Pontban éjfélkor kiment a konyhába, főzöttmagának egy termoszra való kávét, amely olyansűrű volt, mint a nyers petróleum, bevitte ahálószobába, betette a protézisét azéjjeliszekrényre odakészített bórvizes pohárba,újra lefeküdt, ugyanabba a kőszobor-pozícióba,mely csak egy-egy pillanatra változott meg,amikor egy korty kávét ivott, és így feküdt ottreggel hatig, amikor a szobalány behozott egyújabb termosz kávét.

Addigra már Florentino Ariza tudta, hogypontosan mit kell tennie, lépésről lépésre. Asértéseket nem vette zokon, és azt sem tartottafontosnak, hogy tisztázza magát az igazságtalanvádak alól, melyeknél, ismervén Fermina Dazatermészetét és okainak komolyságát, mégsúlyosabbakra számított. Csak az volt fontos,hogy a levél módot ad neki a válaszra, ésfeljogosítja rá. Sőt mi több: választ követel. Így hátelérkezett végre az élete arra a pontra, ahovamindig is el akarta juttatni. Minden egyéb mostmár csak őtőle függött, és biztos volt benne, hogyegyszemélyes pokla, melyben már több mint félévszázadot töltött el, még sok halálosmegpróbáltatást tartogat a számára, melyeknek őmég nagyobb hévvel, még nagyobb kínnal ésmég nagyobb szerelemmel fogja alávetni magát,mint az összes eddigieknek, mert ezek lesznekimmár az utolsók.Öt nappal azután, hogy megkapta Fermina Dazalevelét, az irodájába érve az az érzése támadt,hogy valami mély és szokatlan üresség veszikörül: az írógépek csöndje volt az, hiszen úgyhozzászokott már billentyűik esőkopogásához,hogy akkor figyelt föl, ha elhallgattak. Szünet voltéppen. Amikor újra elkezdődött a zaj, FlorentinoAriza bedugta a fejét Leona Cassiani szobájánakajtaján, és nézte a nőt, amint a személyeshasználatára fenntartott írógépe előtt ül, amelyúgy engedelmeskedett az ujjainak, mint egyemberi hangszer. Leone Cassiani megérezte,

hogy nézik. és az ajtó felé fordult félelmetesNap-mosolyával, de azért közben továbbkopogott, amíg el nem ért a bekezdés végéig.-Mondd csak, lelkem, oroszlánom - kérdezteFlorentino Ariza -: mit szólnál hozzá, ha kapnálegy szerelmes levelet, amit egy ilyen ócskamasinával írtak?Leone Cassiani, aki már semmin sem lepődöttmeg, ezúttal őszinte csodálkozással bámult rá.- Nahát - kiáltott fel. - Ezen még sosegondolkoztam. Így aztán nem is tudott válaszolnia kérdésre. Ami azt illeti, Florentino Ariza semgondolkodott még el rajta, de úgy döntött, hogylesz, ami lesz, szerencsét próbál. Hazavitte azegyik írögépet, beosztottainak nyájas tréfálkozásaközepette: "Öreg papagáj nem tanul megbeszélni." Leona Cassiani, aki minden újdonságotlelkesen fogadott, felajánlotta, hogy eljár hozzá,és gépírás-órákat ad neki. De ő nem volt hajlandósemmiféle módszeres tanulásra, amióta LotarioThugut hegedűórákat akart adni neki, mégpedigúgy, hogy külön-külön tanuljon meg mindenhangot, és azzal fenyegette, hogy legalább egyévre lesz szükség, amíg megtanulja azalapfogásokat, aztán ötre, amíg bekerülhet egyhivatásos zenekarba, utána pedig napi hat órára,egy egész életen át, ha jó hegedűs akar lenni. Deő vétetett magának az anyjával egy vakoknak valóhegedűt, és a Lotario Thuguttól megtanultalapfogások ismeretében alig egy éven belül márvolt bátorsága kiállni vele a katedrális karzatára,

me~ a kedvező szelekkel szerenádot küldeniFermina Dazának a szegények temetőjéből. Haez húszéves korában sikerült neki egy olyannehéz hangszerrel, mint a hegedű, akkor,gondolta, miért ne tudna boldogulni hetvenhatéves korában az írógéppel, amin csak egy ujjalkell játszani.El is boldogult vele. Három nap alatt megtanulta abillentyűk elhelyezkedését, hat nap alattmegtanult írni is és gondolkodni is egyszerre,aztán három napra rá már meg is írta az elsőhibátlan levelet, miután fél rizsma levélpapírteltépett. A levél elejére egy ünnepélyesmegszólítást írt föl saját kezűleg: Asszonyom, avégére pedig keresztnevének kezdőbetűjét, mintfiatal korában az illatos levélkék végére. Postánküldte el, gyászkeretes borítékban, ahogyan egyújdonsült özvegyasszonynak írni illett, és a borítékhátulján nem volt rajta a feladó neve.Hatoldalas levél volt, és egyetlen hajdani levélresem emlékeztetett. Hangja is, stílusa is elütött aszerelmük első éveiben írt levelekétől, és azakkori idők retorikus heve is hiányzott belőle;olyan józan és mértéktartó levél volt, hogy igazánnem illett volna hozzá a gardéniaillat.Tulajdonképpen annak a fajta üzleti levélnek volta legsikerültebb megközelítése, amelyetFlorentino Arizának addig még sohasem sikerültmegírnia. Néhány év múlva már szinte sértésnekszámított, ha egy magánlevelet géppel írtak, deaz írógép akkoriban még csak egy etikettmentes

hivatali haszonállat volt, melynek háziállattáidomításáról még nem esett szó azillemkódexben. Csak afféle merészen modernújdonságnak számított, és Fermina Daza is annaktekintette, mert a második levelet, amit FlorentinoArizának írt, válaszul az ő negyvenegynéhánylevelére, azzal kezdte, hogy elnézést kér a kuszaírásért, de hát az acéltollnál nincs modernebbíróeszköze.Florentina Ariza meg sem említette a tőle kapottrettenetes levelet, hanem a csábításnak egy újmódszerével próbálkozott meg már az elsősorától kezdve: egyetlen szóval sem utalt múltbéliszerelmükre, és egyáltalán, a múltra sem: sztornóés új rovat. Csak úgy elmeditált az életről,hosszan, elsősorban arról, hogy miként vélekedika férfiak és a nők kapcsolatáról, és mi mindentlátott már e téren: azokat a gondolatait írta le,amiket egy időben a Szerelmesek Titkárakiegészítő kötetébe szánt. Csakhogy most egypatriarkális stílusba, az öregkori memoárokmodorába csomagolta be őket, hogy aki olvassa,ne vegye észre az első pillantásra: szerelmeslevelet olvas. Elölte több piszkozatot írt, ahogy arégi időkben volt szokás, hideg fejjel végigolvasta,majd nyomban elégette őket. Tudta, hogy bármelyapró figyelmetlenség, a legkisebb nosztalgikusballépés is elég ahhoz, hogy szívébenfelkavarodjon a múlt üledéke, és bár számított rá,hogy Fermina Daza száz levelet is vissza fogküldeni, amíg egyet felnyit, vigyázott rá, hogy

egyetlen hibát se kövessen el. Úgyhogy mindenteltervezett, a legapróbb részletekig, mint egyvégső, nagy háborút: mindenben másnak kelllennie, hogy újfajta érdeklődést, újfajtakíváncsiságot, újfajta reményeket ébresszen egyolyan asszonyban, aki már egy egész életet leélt,és mindent megkapott. Hogy egy olyan eszelősábrándot ébresszen benne, ami erőt ad neki,hogy sutba dobja annak az osztálynak azelőítéleteit, amelybe ugyan nem született bele, deamelyhez jobban hozzáidomult, mint bárki más.Meg kellett rá tanítania, hogy a szerelmetkegyelmi állapotnak tekintse, olyasvalaminek, aminem eszköz valamely cél érdekében, hanem okés cél egyúttal, önmagáért.Volt benne annyi józanság, hogy ne várjonazonnali választ, hiszen már annak is örülhetett,hogy nem küldik vissza a levelét. Nem küldtékvissza, mint ahogy a többit sem, és ahogy múltaka napok, úgy nőtt benne az izgalom, mert minéltöbb nap telt el úgy, hogy nem jött vissza egylevele sem, annál inkább reménykedhetett abban,hogy előbbutóbb választ kap. Leveleineksűrüségét a kézügyessége szabta meg: előszörhetenként egyet írt, aztán kettőt, és végülnaponta. Örömmel állapította meg, hogy mekkorátfejlődött a posta azóta, amióta ö volt azászlófelelős, mert nem tette volna ki magátannak, hogy naponta lássák a postahivatalban, ésmindennap ugyanannak a személynek szólólevéllel, de annak sem, hogy mással küldje oda,

mert bárkinek eljárhat a szája. Így viszont mi semvolt egyszerűbb, mint elküldeni egy beosztottjátegy hónapra való bélyegért, aztán becsúsztatni alevelet az óvárosban található három postaládaegyikébe. A rítus hamarosan mindennaposszokássá változott: az álmatlanság óráiban írtameg a levelet, aztán másnap reggel, irodábamenet, odaszólt a sofőrnek, hogy álljon meg egypillanatra valamelyik utcasarki postaláda előtt;maga szállt ki az autóból, hogy bedobja a levelet.Egyszer sem bízta a sofőrre, bármennyireajánlkozott is rá egy esős reggelen, olykor pedigóvatosságból nemcsak azt az egy levelet, hanemegyszerre többet is bedobott, hogy ne legyenolyan feltűnő a dolog. A sofőr persze nem tudta,hogy a többi levél csak üres papírlap, amitFlorentino Ariza saját magának címzett meg, mertsoha nem írt magánleveleket, azoknak agyámatyai minőségében írt beszámolóknak akivételével, amiket América Vicuna szüleinekküldött el minden hónap végén, tudatva velük,hogy miképpen vélekedik a kislánymagatartásáról, egészségi és kedélyállapotáról,valamint tudatva velük dicséretes iskolaieredményeit.Az első hónap után számozni kezdte a leveleit, ésmindegyiknek az elejére, akár egy tárcaregénynapi részlete elé, odaírta az eddigiek rövidösszefoglalását, mert attól tartott, hogy FerminaDaza időközben elejtette a fonalat. És amikor alevelek mindennaposak lettek, a gyászkeretes

borítékokat hosszú, fehér borítékokra cserélte fel,és ettől aztán olyan cinkos személytelenségetöltöttek, mintha üzleti levelek volnának. Amikorelkezdte írogatni a leveleket, el volt rá szánva,hogy most aztán igazán próbára teszi a türelmét,mint ahogy még soha, legalábbis addig, amíg kinem derül, hogy ezzel az egyetlen újfajtamódszerrel is, amit egyáltalán ki tudott találni,csak az idejét vesztegeti. Várt, várt, az ifjúkorivárakozások legkülönfélébb gyötrelmei nélkül, egyöregember makacsságával, aki kemény, mint abeton, és úgy sincs mire gondolnia, nincs mitcsinálnia egy folyami hajózási társaságnál, amelyakkor már magától hajózott, kedvezőszéljarásban, és ez az öregember szilárdan hitte,hogy élni fog, és férfierejének teljes birtokábanlesz azon a napon, holnap vagy késöbb, deegyszer biztosan, amikor Fermina Daza végrebelátja majd, hogy nem tehet mást, ha meg akarszabadulni özvegyi magányának szorongásaitól,le kell eresztenie előtte a hidat.Közben folytatta megszokott életmódját. Bízván akedvező válaszban, nekikezdett a ház másodikrenováltatásának, hogy méltóképpen fogadhassaazt az asszonyt, aki már az óta a régmúlt nap ótaa ház úrnőjének és tulajdonosának mondhattavolna magát, amikor azt az anyja megvásárolta.Ahogy ígérte, újra el-ellátogatott PrudenciaPitréhez, annak bizonyságául, hogy így is szereti,ilyen öregen és tönkrementen, fényes nappal ésnyitott ajtók előtt, nemcsak vigasztalan éjszakáin.

Andrea Varón háza előtt is el-elsétált, míg végrekialudt a villany a fürdőszobában, és megpróbáltbelefeledkezni egy ágy őrületébe, de csak hogy kine jöjjön a gyakorlatból, mert abban a babonábanis hitt, amit egyébként még nem cáfolt meg sohasenki, hogy a test addig bíyja erővel, amíg azember erőlteti.Volt azonban egy kínos dolog: az AméricaVicunával való megváltozott kapcsolata. A sofőrjétugyan továbbra is elküldte érte minden szombatdélelőtt tízre az internátus elé, de nem tudta,mihez kezdjen vele a két szabadnap alatt. Eleinteegyáltalán nem foglalkozott vele, amit a kislányugyancsak zokon vett. A cselédlányokra bízta,hogy vigyék magukkal a délutáni mozielőadásra,a vurstliba, a jótékony célú tombolákra, vagyvasárnapi kirándulásokat eszelt ki neki ésinternátusi barátnőinek, hogy ne kelljen bevinnieaz irodája mögött rejtőző paradicsomba, ahovápedig a kislány a legjobban vágyott, amiótalegelőször belépett oda. Új vágyálmának ködébennem vetett számot azzal, hogy egy kislány akárhárom nap alatt is felnőtt nővé tud érni, és azóta,hogy a Puerto Padre-i kishajöról leszállt, nemhárom nap, hanem három év telt el már.Bármennyire igyekezett is Florentino Ariza, hogymegédesítse, a lány számára brutális volt aváltozás, és nem értette az okát. Amikor afagylaltozóban őszinte akart lenni, és közölte vele,hogy meg fog nősülni, a lányt egy pillanatraelfogta a pánik, de aztán olyan képtelenségnek

tartotta a dolgot, hogy meg is feledkezett róla.Azonban hamarosan rá kellett jönnie, hogyFlorentino Ariza úgy viselkedik, mintha csakugyanigaz volna, és olyan érthetetlen kifogásokkal tér kielőle, mintha nem hatvan évvel öregebb, hanemhatvan évvel fiatalabb lenne nála.Egy szombat délután Florentino Ariza ahálószobájában találta: az írógépen kopogtatott,és egész jól csinálta, mivel az iskolában gépírástis tanult. Több mint fél oldalt írt már le, csak úgygépiesen, de itt-ott föl lehetett fedezni egy-e`Tymondatot, ami a lelkiállapotáról árulkodott.Florentina Ariza a válla fölött a papírhoz hajolt. Alányt felkavarta a férfitest melege, Florentino Arizaszaggatott lélegzése, ruhájának illata, az avánkosáról is jól ismert illat. Már nem az a faluróljött kislány volt, akiről Florentino Arizadarabonként szedte le a ruhát, és gügyögötthozzá, mint egy kisbabának: először ezt a kiscipőcskét a macinak, aztán ezt a blúzocskát akutyuskának, aztán ezt a virágos bugyikat anyuszinak, és most a papa egy nagy puszit adarra az édes kis puncikára. Nem: most már késznő volt, és boldogan vette át a kezdeményezést.Jobb kezének mutatóujjával tovább kopogtatott azírógépen, de bal kezével hátranyúlt a férfilábához, afelé, amit keresett, rá is talált, érezte,ahogy feléled, megnő és epekedve sóhajtoznikezd, Florentino Ariza öregemberes lélegzésepedig egyre zihálóbb és akadozóbb lett. Ismerte aférfit: ettől kezdve már nem ura önmagának,

elborul az agya, átengedi magát neki, és nincsmás út, csak az az egy, amin elindult: előre.Kézenfogva odavezette az ágyhoz, mint egyszegény vakot át az utcán, kaján gyengédséggelföldarabolta, ízlése szerint megsózta,megpaprikázta, egy gerezd fokhagymát tett rá,egy fej apróra vágott vöröshagymát, egy citromlevét, egy babérlevelet, és Florentino Arizaekképpen megfűszerezve hevert a tepsiben, amíga begyújtott sütő el nem érte a kellő hőfokot.Rajtuk kívül senki sem volt a házban. Acselédlányok kimenőt kaptak, az ácsok és akőművesek sem dolgoztak szombaton: kettőjükévolt a világ. De Florentino Ariza a szakadékperemén kivergődött az önkívületből, eltolta a lánykezét, fölült az ágyban. és reszkető hangonmegszólalt:- Vigyázat, nincs gumink.A lány úgy, ahogy volt, hanyatt fekve, méghosszan ott maradt az ágyban, és gondolkodott;amikor visszament az internátusba, egy órával aszokásos időpont előtt, már nem fojtogatta asírás, viszont szaglását addigra már kifinomította,körmeit meg kiélesítette, hogy felkutassa a lapulóvadnyulat, amely így megkeseríti az életét.Florentina Ariza pedig újra csak egyférfitévedésbe esett: azt hitte, hogy a lány belátta,hiába minden, és már túl is van az egészen.És a maga bajával törődött. Már fél év telt el, és alegkisebb jeladás sem érkezett; hajnaligforgolódott az ágyábm, egy újfajta álmatlanság

sivatagában tévelyegve. Arra gondolt, hogyFermina Daza az első, ártatlan külsejű levelétmég fölbontotta: de mihelyt megpillantotta a régiidőkből ismert kezdőbetűt, nyomban ráhajította alevelet a szemét tűzrakására, és még annyifáradságot se vett, hogy összetépje. Aztán atöbbit már ahogy meglátta, felbontatlanul kidobta.és ki is fogja dobni az idők végezetéig, amíg csakőneki lesznek gondolatai, amiket papírra vethet.Nem hitte, hogy létezik olyan nő, aki ellen tud állnia kíváncsiságának, ha fél éven át mindennaplevelet kap, és még azt sem tudja, hogy milyenszínü tintával írták. De ha létezett ilyen nő, azcsak Fermina Daza lehetett.Florentina Ariza érezte, hogy az öregkor idejenem egy vízszintes irányban előrehömpölygőfolyam, hanem egy feneketlen ciszterna, amelybőlelszivárog az emlékezet. Kezdtek kifogyni azötletei. Miután jó néhány napon át ólálkodott a LaManga-i villa körül, rájött, hogy ezzel a gyermetegmódszerrel nem lehet betörni a gyász általlepecsételt kapukat. Egy reggel, valamitelefonszámot keresve, véletlenül rábukkant atelefonkönyvben Fermina Daza számára.Feltárcsázta a számot. A telefon sokáigcsöngetett, aztán megszólalt a jól ismert hang,tompán és szigorúan: "Tessék." Szótlanul letette,és a végtelen messzeség, melyből az azelérhetetlen hang szólt hozzá, egészenelcsüggesztette.Leone Cassianinak azokban a napokban volt a

születésnapja, és ebből az alkalomból egy kisösszejövetelt tartott a lakásán. Florentina Arizaolyan szórakozott volt, hogy a csirke szószávalleette magát. Leone Cassiani a szalvétabevizezett csücskével letisztogatta a zakójahajtókáját, aztán, további balesetek elkerülésevégett a nyakába kötötte, mint egy partedlit:Florentino Ariza olyan lett tőle, mint egy ag`~csecsemő. Leone Cassianinak feltűnt, hogy a férfia vacsora alatt többször is levette a szemüvegétés megtörölgette a zsebkendőjével, mert szemétminduntalan elöntötte a könny. Aztán, amikor mára kávét itták, a kávéscsészével a kezében elaludt,és Leona Cassiani óvatosan ki akarta venni akezéből, hogy fel ne ébressze, de Florentino Arizafölrezzent, és szégyenkezve mentegetőzött:"Csak pihentettem a szememet." Leona Cassianiaznap este lefekvés közben eltűnődött azon, hogyFlorentino Ariza milyen hirtelen megöregedett.Juvenal Urbino halálának első évfordulóján acsalád meghívókat küldött szét aszékesegyházban tartandó megemlékezésre.Florentina Ariza addigra már aszázharminckettedik levelénél tartott, de választmég egyre sem kapott, éppen ezért arra avakmerő lépésre szánta el magát, hogy elmegy amisére, bár nem ruvták meg. Nem annyiramegható, mint inkább díszes társadalmi eseményvolt. Az első padsorokban csak fenntartott helyekvoltak, öröklött és életre szóló tulajdonjoggal,támlájukon a réz névtáblákkal. Florentina Ariza a

meghívottak első csoportjával érkezett oda, hogyolyan ülőhelyhez jusson, ahol Fermina Dazamindenképpen észre kell hogy vegye. Úgygondolta, a főhajóban lesz a le~jobb, közvetlenüla fenntartott helyek padsorai mögött, de annyianvoltak, hogy ott sem talált már szabad helyet, úgyhogy be kellett érnie a szegény rokonok hajójával.Onnan nézte, amint Fermina Daza a fiába karolvabelép a székesegyházba, csuklóig zárt, feketebársonyruhában, melyen nem volt semmi dísz,csak a nyakától a cipője orráig lefutó gombolás,mint egy püspöki reverendán, fején pedig egykasztíliai csipkekendő és nem fátylas kalap, minta többi valóságos vagy reménybeli özvegy fején.Fedetlen arca úgy tündökölt, mint az alabástrom,ferde vágású szeme elevenen csillogott a főhajóhatalmas csillárai alatt, és olyan egyenestartással, olyan emelt fővel, olyan magabiztosanvonult az ülőhelye felé, hogy nem látszottidősebbnek a fiánál. Florentino Arizának, ahogyott állt a padban, az ujjhegyével meg kelletttámaszkodnia az előtte lévő támlán, amíg el nemmúlt a szédülése, mert érezte, hogy nem hétlépés távolság választja el őket egymástól, hanemmég csak nem is ugyanazon a napon élnek.Farmina Daza a főoltárral szemben lévő családipadjukból hallgatta a szertartást, majdnem egészidő alatt állva, ugyanolyan méltóságteljesen, mintahogyan az operákat hallgatta. De a végénmegszegte a liturgia szabályait, és nem maradt ahelyén, hogy ott fogadja a megújított

részvétnyilvánításokat, ahogyan szokás volt,hanem kijött a padból, sorra odament ameghívottakhoz, és megköszönte, hogy eljöttek:ez olyan szokatlan viselkedés volt, ami senkimásnak nem jutott volna az eszébe. Azismerősöket sorra járva a szegény rokonokpadsoráig is eljutott, és végül körülhordta atekintetét, nem hagyott-e ki valakit az ismerősökközül. Ekkor Florentino Ariza érezte, hogy egytermészetfölötti fuvallat fölemeli őt a helyéből: azasszony pillantása ráesett. És csakugyan.Farmina Daza nagyvilági fesztelenség`~el ellépetta csoport mellöl, amellyel beszélgetett, kezetnyújtott neki, és nagyon kedves mosolykíséretében ezt mondta:- Köszönöm, hogy eljött.Mert nemcsak hogy megkapta a leveleket, hanemnagy érdeklődéssel el is olvasta őket, és komolymegszívlelendőket talált bennük, melyeksegítettek abban, hogy túlélje valahogy atörténteket. Az asztalnál ült éppen, és a lányával reggelizett, amikor átadták neki az első levelet.Az írógéppel írt címzés láttán úgy elcsodálkozott,hogy rögtön fel is bontotta, és ahogy rápillantott alevél végén álló kezdőbetűre, lángba borult azarca. De nyomban erőt vett magán, és eltette alevelet a köténye zsebébe. Azt mondta: "Megintegy részvétnyilvánítás a kormánytól." A lányacsodálkozott:Már mindegyik megjött." De ő nem esett ki aszerepéből: "Ez egy újabb." Arra gondolt, hogy

később, ha nyugta lesz a lányától, elégeti alevelet, de aztán nem tudta megállni, hogy előbbbele ne pillantson. Azt hitte, megjött a méltóválasz a gyalázkodó levelére, melyet már abban apillanatban megbánt, amikor átadta a küldöncnek,de az elegáns me`~szólítás és az első bekezdéstónusa láttán rádöbbent, hogy valami változástörtént a világban. Annyira felkavarta a dolog,hogy bezárkózott a hálószobába, mert nyugodtanel akarta olvasni, mielőtt elégetné: háromszorolvasta el, lélegzet-visszafojtva.Mindenféle elmélkedés volt benne: az életről, aszerelemről, az öregségről, a halálról; gondolatok,melyek az ő agyán is sokszor átsuhantak, mintvalami éji madarak, de amikor utánuk kapott, csakkitépett tollak hullottak alá. És most itt voltaktisztán, egyszerűen, úgy, ahogy ő szerette volnakimondani őket, és megint csak azon sajnálkozott,milyen kár, hogy nem él az ura, és nem beszélhetimeg vele ezeket a gondolatokat, a napeseményeivel együtt, ahogy esténként szokták,elalvás előtt. Így hát egy ismeretlen FlorentinoAriza mutatkozott be neki, olyan bölcsgondolatokkal, hogy érthetetlen volt: hogy írhatottifjúkorában olyan kótyagos leveleket, és hogyjárkálhatott egész életében olyan gyászosábrázattal. Ezek a bölcs gondolatok inkább arra aférfira vallottak, akire Escolástica néni azt mondta;hogy a Szentlélek szállta meg, és Fermina Dazaugyanúgy megrémült ettől, mint az elsőalkalommal. Végül is az a bizonyosság nyugtatta

meg, hogy ez a bölcs öregemberhez illő levél nemafféle próbálkozás a virrasztás utáni esténelhangzott pimaszság megismétlésére, hanemegy nemes gesztus, amivel fátylat borít a múltra.A következő levelek aztán végképpmegnyugtatták. Mindenesetre ezeket is elégette,miután egyre nagyobb érdeklődéssel olvasta előket, bár minél több levelet égetett el, annálnagyobb lett a lelkifurdalása, és nem tudottmegbirkózni vele. Igy hát attól kezdve, hogy alevelek megszámozva érkeztek, megtalálta avágyva vágyott erkölcsi felmentést, ami lehetővéteszi, hogy megtartsa őket. Bár nem is magánakakarta megtartani, hanem csak az alkalomra várt,amikor visszaadhatja őket Florentino Arizának,hogy ne vesszen kárba mindez a mások számárais igazán oly hasznos gondolat. Csak az volt abaj, hogy múlt az idő, a levelek meg jöttek,három-négy naponként, egy egész éven át, ésFermina Daza nem tudta, hogyan adhatná őketvissza úgy, hogy meg ne sértse, mert azt azértnem akarta volna, azt viszont, hogy egy levéllelküldje vissza, nem engedte meg a büszkesége.Az az első év elegendő volt ahhoz, hogyhozzászokjon az özvegységhez. Férjénekmegtisztult emléke immár nem akadálykénttornyosult mindennapos tennivalói, legbelső~ondolatai, legegyszerűbb szándékai elé, hanemőrködő jelenlétté vált, amely irányította őt, de nemállt az útjába. Néha meg is jelent előtte, de nemúgy, mint egy látomás, hanem hús-vér valójában,

és akkor, amikor csakugyan nagy szükség volt rá.Erőt adott neki az a biztos tudat, hogy az ura ottvan mellette, még eleven emberként, de már túl aférfiszeszélyein, pátriárkai követelésein, túl azon afárasztó igényén, hogy ő is úgy szeresse, afelesleges csókoknak és gyengéd szavaknakazzal a rituáléjával, amellyel az ura szereti őt.Mert ekkor már jobban megértette, mint amikormég élt, értette a kétségbeesett szerelmikívánkozását, a követelő szükséget, hogyrátaláljon benne arra a biztonságra, amely aközéleti szereplésének pillére lett volna, deamelyet valójaban sose kapott meg tőle. Egyszer,legmélyebb kétségbeesésében, Fermina Daza eztkiabálta az urának: "Észre se veszed, hogy milyenboldogtalan vagyok." Urbino a szokásos nyugodtmozdulatával levette a szemüvegét, elárasztottaőt gyerekes szemének tiszta vizével, és egyetlenmondatban a vállára rakta elviselhetetlenbölcsességének teljes súlyát: "Ne feledd, hogy ajó házasságban nem a boldogság, hanem astabilitás a lényeg." Ahogy aztán rászakadt azözvegység magánya, Fermina Daza megértette,hogy az urának ebben a mondatában nem voltbenne az az aljas fenyegetés, amelyet azelhangzásakor hallott ki belőle, csak az a bölcsekköve, amely annyi boldog órában részesítetteőket.Farmina Daza a sok külföldi utazás során mindenújdonságot összevásárolt, amit csak meglátott.Nem az eszével, hanem a zsigereivel kívánta meg

őket, férje meg azzal szórakozott, hogy megtaláljae vágyakra az ésszerű magyarázatot; csupa szépés hasznos dolog volt, amíg ott állt eredetikörnyezetében a római, párizsi, londonikirakatokban, a New York-lakban, ahol a földbőlkinövő felhőkarcolók közt harsogott a charleston,de nem allta ki a versenyt a töpörtyűrágcsálásközben hallgatott Strauss-keringőkkel és azárnyékban is negyvenfokos hőségben folytatottvirágcsatákkal. Úgyhogy fogta magát, és szépenhazajött fél tucat hatalmas, lakkozott fémhajóbőrönddel, melyeknek zárai és sarokborítasaibronzból voltak, és melyek valamiféle egyénitervezésű koporsóknak látszottak; hazajött, a világlegújabb csodáinak büszke birtokosaként: bárezek a csodák csak abban a röpke pillanatbanfeleltek meg aranyértéküknek, amikor FerminaDaza helyi világának valamely tagja egyszer ésutoljára meg tekintette őket. De hát ezért kellettmegvásárolni őket, hogy másoknakegyetlenegyszer megmutathassa. Farmina Dazamég jóval az öregkor kezdete előtt számot vetettazzal, hogy mindez csupa felesleges hívság, ésotthon, a négy fal közt gyakran mondogatta: "Megkell már szabadulni ettől a sok kacattcíl, hisz mármoccanni se lehet tőlük." Urbino doktor jótmulatott ezeken a meddő elhatározásokon, merttudt.a, hogy a kiürített helyek újra csak megfognak telni egyéb kacatokkal. De Fermina Dazacsak mondta a magáét, mert valóban, egyetlen újholmi sem fért volna el sehol, és sehol a házban

nem volt egy olyan holmi, ami bármire is jó lettvolna, mint például az ajtókilincsekről lógó ingekvagy a konyhaszekrényekbe begyömöszölt,európai zimankóra való télikabátok. Úgyhogy egyreggel, amikor kellő harci kedvvel ébredt, kiszórtaa szekrényekből a ruhát, kiürítette a bőröndöket,lecipelte a holmit a padlásról, és csatatérréváltoztatta a lakást: ott tornyosultak azoknak aruháknak a halmai, amelyeket már túl sokszorláttak rajta, a kalapok halmai, amelyeket egyszersem vett föl, mert amíg divatban voltak, nem voltrá alkalom, a cipők halmai, csupa műremek, acsászárnők koronázási cipőinek európai mesterekáltal készített másolatai, melyeket az itteni úrikisasszonyok semmibe vettek, mert pont olyanokvoltak, mint azok a papucsok, amiket a négercselédek vásároltak maguknak a piacon. A hátsóteraszon egész délelőtt tartott az ostromállapot, aházban pedig a naftalingolyók maró bűzétől aliglehetett levegőt kapni. De egy-két óra múlvaviszszatért a nyugalom, mert Fermina Daza végülmegsajnálta a sok földre szórt selymet, a sokbrokátmaradékot és paszománydarabkát, a sokkékrókafarkat, aminek mind a lángok martalékávákéne lennie.- Ezt bűn elégetni - mondta -, mikor annyiembernek ennivaló se jut.Így hát az égetés el lett halasztva, újra meg újra,a holmik meg csak helyet cseréltek, előkelőhelyükről kikerültek a lomtárrá alakított egykoriistállóba, a fölszabadult területek pedig, ahogy

Urbino doktor megjósolta, újra megteltek,agyonzsúfolódtak mindenféle holmival, ami egypillanatig élte az életét, aztán halálra ítélten aszekrénybe került a következő égetésig. FerminaDaza ezt is mondogatta: "Ki kéne találni, hogy mitlehet csinálni azokkal a dolgokkal, amik semmirese jók, de azért kidobni se lehet őket." Ilyen volt:rettegéssel nézte a tárgyak mohó terjeszkedését,ahogy az emberek elől elfoglalták a helyet, ahogyelőrenyomultak és kiszorították őket, mígnemfogta, és eltette őket valahová, ahol nincsenekszem előtt. Nem is volt olyan rendes, mintamilyennek hitték, csak volt egy kétségbeesettmódszere, amellyel elérte, hogy rendesneklátszott: eldugta a rendetlenséget. Juvenal Urbinohalála napján a dolgozószobában lévő holmikfelét át kellett pakolni a hálószobákba, hogy feltudják állítani a ravatalt.A házra lesújtó halál ebben a dologban megoldásthozott. Ahogy elégette az ura ruháit, FerminaDaza azt tapasztalta, hogy nem is remeg a keze,és ugyanazzal a lendülettel időnként újra tüzetrakott, és csak dobált mindenfélét a máglyára:régi és új holmikat, nem törődve a gazdagokirigységével meg az éhező szegényekbosszújával. Végül gyökerestől kivágatta amangófa törzsét, hogy a szerencsétlenség utolsqnyoma is eltűnjön a szeme elől, az élő papagájtpedig a nemrég megnyílt Városi Múzeumnakajándékozta. Csak ekkor lélegzett fel, abban aházban, amely olyan lett, mint amilyenről mindig

is álmodozott: tágas, áttekinthető, és csak az övé.Ofelia, a lánya három hónapig velee volt, aztánviszszatért New Orleansba. A fia mindenvasárnap eljött a családjával ebédre, és hétközben is jött, amikor tudott. A jobb barátnők iselkezdték látogatni, mihelyt túljutott a gyászlegsúlyosabb szakaszán, kártyáztak alekopasztott udvar szélén, új ételrecepteketpróbáltak ki, beszámoltak neki a világ titkoséletéről, hiszen a telhetetlen világ őnélküle istovább létezett. Leggyakoribb látogatója Lucreciadel Real de] Obispo volt, egy amolyan régi típusúarisztokrata nő, akivel mindig jó viszonyban volt,de aki különösen Juvenal Urbino halála ótakezdett közeledni hozzá. Lucrecia del Real azízületi gyulladástól megmerevedett tagjaival ésörökös sirámaival, hogy milyen rosszul élte le azéletét, nemcsak a legalkalmasabbbeszélgetőpartner volt számára ezekben azidőkben, hanem azzal, hogy a város különbözőhivatalos vagy társas rendezvényeivelkapcsolatban kikérte a véleményét, ráébresztette,hogy neki magának is hasznát lehet vennivalamiben, akkor is, ha nem áll mögötte az uraoltalmazó árnya. Bár soha nem azonosították úgyaz urával, mint éppen ettől az időtől kezdve, mivelmost már nem a lánykori nevén emlegették, minteddig, hanem Urbino özvegye lett belőle.Nem értette, mi is történik voltaképpen, de ahogyközeledett az ura halálának első évfordulója,Fermina Daza egyre inkább úgy érezte, hogy egy

árnyas, üde és csöndes tájra érkezett: avégérvényesség erdejébe. Még nemigen volttisztában vele, mint ahogy jó néhány éven át atovábbiakban sem, hogy Florentino Ariza írottelmélkedéseinek milyen nagy szerepe volt abban,hogy sikerült visszanyernie a lelki nyugalmát.Ezeknek a saját tapasztalatain átszűrtelmélkedéseknek a segítségével értette meg azéletét, és jutott el odáig, hogy derűs nyugalommalnézzen elébe mindannak, amit az öregség adhatmég a számára. A gyászmisén való találkozásukkapóra jött neki, mert így legalább értéséreadhatta Florentino Arizának, hogy hála ezeknek ajótékony hatású leveleknek, ő is hajlandósemmisnek tekinteni a történteket.Két nap múlva egy egészen másféle levél jött tőle:kézzel írt levél, nagyon vékony papíron, a borítékhátán pedig jól olvashatóan ott állt a teljes neve.Ugyanaz a gondosan kirajzolt írás volt, ugyanaz alírai hangvétel, mint az első levelekben, de csaknéhány sor volt az egész: Florentino Arizamegköszönte a székesegyházban mondottkedves szavait. Fermina Dazát napokon átfoglalkoztatta a levél, és olyan tiszta volt alelkiismerete, hogy az elkövetkező csütörtökönváratlanul megkérdezte Lucrecia del Real delObispót, hogy nem ismeri-e véletlenül FlorentinoArizát, a folyami hajók tulajdonosát. Lucrecia aztmondta, ismeri: "Olyan, mint egy bolyongókísértet." Aztán ő is elmondta, amit mások ismondtak róla, hogy még sohasem látták nővel,

pedig milyen jó parti lenne, és hogy van neki egytitkos irodahelyisége: oda viszi azokat a kisfiúkat,akiket a rakparton szed föl esténként. FerminaDaza ősrégi idők óta ismerte ezt a legendát, éssoha rá se hederített, mert nem hitte el. De most,hogy Lucrecia del Real del Obispo mesélte el nekimély meggyőződéssel, éppen az a nő, akiről egyidőben szintén az a hír járta, hogy ferde hajlámaivannak, úgy érezte, feltétlenül tisztáznia kell adolgot. Elmondta neki, hogy kisfiú kora óta ismeriFlorentino Arizát. Meg azt, hogy az anyjánakrőfösboltja volt az Ablakok utcájában, de apolgárháborúk alatt ingeket és ócska lepedőketvásárolt össze, szálakra szedte őket, és vattátgyártott belőlük. És mély meggyőződésseljelentette ki: "Rendes emberek, jó anyagbólgyúrták őket." Ezt akkora nyomatékkal mondta,hogy Lucrecia jobbnak látta, ha meghátrál: "Hát,ami azt illeti, rólam is ilyeneket beszélnek."Fermina Daza nem volt olyan kíváncsi, hogyönmagába nézzen: miért veszi olyanszenvedélyesen a védelmébe azt az embert, akicsak egy árnyék volt az életében? És újra megújra Florentino Arizára gondolt, főként akkor,amikor megjött a posta, de tőle nem kapottlevelet. Két hét telt el így, ebben a hallgatásban,amikor egyszer csak arra riadt föl a délutánisziesztájából, hogy az egyik cselédlány ijedtensuttogja a fülébe:- Asszonyom - mondta -, don Florentino van itt.Ott volt bizony. Fermina Daza egy pillanatra

pánikba esett. Hirtelenjében csak azt tudtagondolni, hogy nem, hogy jöjjön máskor, egyalkalmasabb órában, hogy most nem tud fogadnisenkit, hogy nincs semmi beszélnivalójuk. Denyomban összeszedte magát, és utasította acselédlányt, hogy vezesse be a szalonba, ésvigyenek neki egy kávét, mialatt ő rendbe szedimagát. Florentino Ariza ezalatt a ház kapujábanállt, a délután három órakor pokoli lángokkalperzselő napon, de erős kézzel tartotta agyeplőket. Arra számított, hogy úgysem fogadják,és a legjobb esetben az történik, hogy egyudvarias kifogással küldik el, ,és mivel biztos voltbenne, hogy így lesz, nyugodtan várakozott. De ahatározott felszólítás, hogy menjen be, egészvalóját felkavarta, és a szalon hűvösfélhomályába belépve nem volt rá ideje, hogy acsodára gondoljon, ami most épp megesik vele,mert beleiben egy robbanásszerű lökéssel valamifájdalmas tajtékzás áradt szét.Lélegzet-visszafojtva ült le, és hirtelen felmerültbenne az első szerelmes levelére hullottmadárszar átkos emléke; mozdulatlanul ült afélhomályban, várva, hogy levonuljon róla ahidegrázás első hulláma, és arra gondolt, hogyebben a pillanatban bármely szerencsétlenségetelviselne, csak ettől a szörnyű méltatlanságtólkímélné meg az ég.Jól ismerte magát: annak ellenére, hogy születettszékrekedéses volt, hosszú élete soránháromszor vagy négyszer nyilvánosan

megcsúfolták őt a belei, és ő mind a három vagynégy alkalommal kénytelen volt föladni aküzdelmet. Csak ekkor és még egy-két,hasonlóan kínos helyzetben vetett számot azzal,hogy milyen igaz az a mondás, amit ő tréfásanszokott elsütni: "Nem hiszek Istenben, csak félemaz Istent." Nem volt rá ideje, hogy kétségbe vonja;megpróbált elrebegni valami imát, de egy semjutott eszébe. Gyerekkorában egyszer egy másikfiútól tanult egy mondókát, amit akkor kellettelmondani, ha le akart csúzlizni egy madarat:"Egy-két-hár, véged legyen már." Amikor aztánbement az erdőbe egy vadonatúj csúzlival,kipróbálta a mondókát, és a madár úgy hullott le afáról, mintha villám csapott volna belé. Most egyhomályos képzettársítással arra gondolt, hogy akét dolog közt van valami összefüggés, ésáhítattal elrebegte a mondókát, mint egy imát, demost nem lett semmi hatása. Egyszer csak egyheves bélgörcs spirális tengelyként fölemelteültéből, a hasában sistergő egyre sűrűbb és egyrefájdalmasabb habzásból egy panaszos hang törtki, és Florentino Arizát jeges veríték borította el. Akávéval érkező cselédlány ijedten nézte halálravált arcát. Florentino Ariza fölsóhajtott: "Semmibaj, csak a hőség." A cselédlány kinyitotta azablakot, hátha úgy jobb lesz, de a délutáninapfény egyenesen a férfi arcába sütött, így hátgyorsan becsukta. Florentino Ariza érezte, hogyegy percig sem bírja tovább: ekkor eléje lépettFermina Daza, szinte láthatatlanul a szoba

sötétjében, és megrémült attól, hogy milyenállapotban látja.- Vegye le nyugodtan a zakóját - mondta.De őneki a halálos görcsnél is kínosabb lett volna,ha a beleiből kihallatszó bugyborékolást FerminaDaza is meghallja. Egy pillanatra még sikerültéletben maradnia, amíg kimondhatta, hogy nem:csak azért jött, hogy megkérdezze, mikor tudnáfogadni. Fermina Daza, továbbra is csak ott állvaelőtte, elképedten mondta: "Hiszen már itt van."És hátrainvitálta a belső teraszra, ahol talán egykicsit hűvösebb lesz már. A férfi olyan hangonhárította el, hogy Fermina Daza csak amolyanfájdalmas sóhajtásnak hallotta.- Nagyon kérem, inkább holnap - mondta.Fermina Dazának eszébe jutott, hogy másnapcsütörtök lesz, amikor Lucrecia del Real delObispo szokott jönni hozzá, ezért ezt amegfellebbezhetetlen döntést hozta: "Holnaputánöt órakor." Florentino Ariza megköszönte, és egygyors istenhozzádnak szánt kalaplengetésselelment, otthagyva a kávéját érintetlenül. FerminaDaza tanácstalanul állt a szalon közepén, és azontűnődött, mi volt ez, amíg az autó durrogása elnem halt az utca végén. Florentino Ariza pedigaddig kínlódott, amíg a kocsi hátsó ülésén megnem találta a legkevésbé fájdalmas pozíciót;akkor lehunyta a szemét, ellazította az izmait, ésátengedte magát a természet akaratának. Olyanérzés volt, mintha újjászületne. A sofőrnek, akiannyi sok évi szolgálat után már semmin sem

lepődött meg, egy arcizma sem rándult avolánnál. De amikor a ház kapujánál kinyitottaelőtte a kocsi ajtaját, ezt mondta:- Vigyázzon, don Floro, így kezdődik a kolera.De csak az volt, ami máskor. És Florentino Arizaáldotta érte az istent, amikor péntek délután,pontosan öt órakor a cselédlány az elsötétítettszalonon át a teraszra vezette, ahol FerminaDaza már egy két személyre terített kisasztalnálvárta. Megkérdezte, mit kér: teát-e, csokoládétvagy kávét. Florentino Ariza egy nagyon forró ésnagyon erős kávét kért, Fermina Daza pedig eztmondta a cselédlánynak: "Nekem a szokásosat."A szokásos egy jó erős keleti teakeverék volt,mely a szieszta után kellőképpen magáhoztérítette. Mire Fermina Daza teáskannája ésFlorentino Ariza kávés ibrikje kiürült, mármindketten felkaptak, majd elejtettek jó néhánytémát, nem mintha olyan nagyon érdekelte volnaőket, hanem azért, hogy elkerüljék azokat,amelyeket egyiküknek sem lett volna bátorságaszóba hozni. Mindketten meg voltak illetődve, ésnem értették, hogy mit keresnek itt, oly távol afiatal koruktól, egy idegen ház sakktáblakockásteraszán, ahol még érezni lehet a temetői virágokillatát. Most először ültek így szemtől szemben,ilyen közel egymáshoz, és először volt rá idejük,hogy fél évszázad után végre jól megnézzékegymást, és olyannak látták egymást, amilyenekvoltak: két kis öreg, a halál árnyékában, akiketnem köt össze semmi, csak egy emlék a rég

letűnt múltból, mely nem őhozzájuk tartozik,hanem egy hajdani fiúhoz és lányhoz, akik azunokáik lehetnének. Fermina Daza arra gondolt,hogy a férfi most majd belátja, milyen képtelenábrándokat kergetett, és ezentúl jól fogja viselnimagát.Hogy a kínos hallgatást vagy a nemkívánatostémákat elkerülje, Fermina Daza a folyamihajózásra terelte a szót, és néhány szokványoskérdést tett fel. Szinte hihetetlen volt, hogyFlorentino Ariza, a Társaság tulajdonosa csakegyszer utazott gőzhajón, réges-régen, amikormég semmi köze sem volt a Társasághoz.Fermina Daza nem tudta, hogy miért került sorarra az utazásra, és ő a lelke üdvösségét isodaadta volna, csak hogy megmondhassa neki.Fermina Daza sem hajózott még a folyón. A férjeis osztozott az Andok iránti averzióban, és eztkülönböző érvekkel palástolta el: hogy a magaslatrosszat tesz a szívnek, hogy tüdőgyulladást lehetkapni, hogy ott az emberek kétszínűek, hogy acentralizmus milyen igazságtalan. Úgyhogy a félvilágot bejárták, csak a saját országukat nemismerik.Újabban egy Junkers hidroplán röpködött aMagdalena medencéjének falvai között, mint egyalumínium szöcske, kéttagú személyzettel, hatutassal és a postazsákokkal. Florentino Arizamegjegyezte: "Olyan, mint egy repülő koporsó."Fermina Daza részt vett a léghajó első útján, éssemmiféle ijedséget nem érzett, de most már alig

tudta elhinni magáról, hogy ilyen kalandravállalkozott. Azt mondta: "Ma már minden más."Amit nem a közlekedési észközökre értett, hanemönmagára.Olykor-olykor most is elzúgott fölöttük egy-egyrepülőgép. A Felszabadító halálának századikévfordulóján egész közelről látta őket, ahogy alégi akrobata mutatványaikat végezték. Az egyik,amelyik fekete volt, mint egy óriáskeselyű, úgyröpült el a La Manga háztetői fölött, hogy szintesúrolta őket, és szárnyának egy darabja ottmaradt az egyik fa tetején, aztán nekiröpült avillanydrótnak, és fönnakadt rajta. De FerminaDaza ezzel együtt sem tudta felfogni, hogy islétezhetnek repülőgépek. Még annyi kíváncsiságsem volt benne, hogy elment volna valamikor azelmúlt években a manzanillói öbölig, ahol ahidroplánok a vízre ereszkedtek, miután a vízirendőrség motorcsónakjai szétkergették ahalászok ladikjait és a strandolók egyre jobbanelszaporodó csónakjait. De amikor CharlesLindbergh a jószolgálati útja során náluk isleszállt, őrá, egy ilyen öreg asszonyra esett aválasztás, neki kellett átnyújtania a rózsacsokrot apilótának, és nem fért a fejébe, hogy tud egy ilyennagydarab, szőke és jóképű férfi fölszállni alevegőbe egy ütött-kopott bádogmasinán, amit kétszerelőnek kell megtolnia a farkánál fogva, hogyel tudjon rugaszkodni a földtől. Az, hogy van olyanrepülő, ami alig nagyobb ennél, és nyolc emberrelis felszáll, végképp nem fért a fejébe. De úgy

hallotta, hogy a folyón hajózni nagyon kellemes,mert a folyami gőzösök nem himbálóznak úgy,mint a tengeri hajók, de különbenveszélyesebbek, mert ott vannak például ahomokpadok meg a banditák támadásai.Florentino Ariza elmagyarázta neki, hogy ez mármind a múlté, csupa legenda: a mostanigőzhajókon táncterem van, hotelszobának beillőtágas és fényűző kabinok, külön fürdőszobával ésvillanyventilátorokkal, és a legutolsó polgárháborúóta egyetlen hajót se támadtak meg. Azt iselmondta neki, a személyes büszkeség jólesőérzésével, hogy ez a fejlődés elsősorban annakköszönhető, hogy ő lemondott a hajózásmonopóliumáról, és teret adott a konkurenciának:már nemcsak egy társaság van, mint régen,hanem három; egyik aktívabb, mint a másik, ésvalamennyi remekül prosperál. Az egyetlenveszély, ami mindannyiukat fenyegeti, a repülésgyors fejlődése. Fermina Daza azzal vigasztalta,hogy a gőzhajó sose fog kimenni a divatból, mertnem sok olyan őrült van a világon, aki hajlandóbeszállni egy olyan masinába, ami a természetrendje ellen való. Florentino Ariza végül arrólbeszélt, hogy a posta is milyen előrehaladást értel mind a csomagszállítás, mind pedig alevélkézbesítés terén, és várta, hogy FerminaDaza szóba hozza-a leveleit. De nem hoztaszóba.Azonban nemsokára magától adódott az alkalom.Már egészen másról beszéltek, amikor megjelent

az egyik cselédlány, és egy frissen érkezettlevelet adott át Fermina Dazának: az újonnanalakult különleges városi postaszolgálat hozta ki,mely ugyanúgy kézbesített, mint a távírda.Fermina Daza szokása szerint most sem találtasehol az olvasószemüvegét. Florentino Ariza csakült nyugodtan, és mosolygott.- Semmi szükség rá - mondta -: az én levelem az.Valóban az ő levele volt. Az előző nap írta, egyrettenetes depressziós rohamában, ami azért jöttrá, mert sehogy sem tudott megszabadulni azelső, balul sikerült látogatás miatt érzettszégyenétől. A levélben bocsánatot kért tőle aszemtelenségért, hogy csak úgy bejelentés nélkülbeállított hozzá, és lemondta a megbeszéltlátogatást. Meg sem gondolta még egyszer, csakbedobta ,a postaládába, és amikor aztán mégismeggondolta magát, már késő volt. De most úgyvélte, felesleges a sok magyarázkodás, hanemcsak annyit mondott Fermina Dazának, hogynagyon szépen kéri, ne olvassa el a levelet.- Hát persze - mondta az asszony. - A levél végülis azé, aki írja. Nem így van?Florentino Ariza egy merész lépésre vetemedett.- De igen - mondta. - Ezért van az, hogy szakításután mindenekelőtt a leveleket szoktákvisszaadni.Fermina Daza eleresztette a füle mellett a célzást,és ezekkel a szavakkal adta vissza a levelet: "Kár,hogy nem olvashatom el, mert a többi nagyonsokat segített." Florentino Ariza úgy meglepődött,

hogy elállt a lélegzete, hiszen Fermina Dazasokkal többet mondott csak úgy magától, mintamennyit várt tőle, és ezt felelte: "El se tudjaképzelni, mennyire örülök neki." De Fermina Dazanyomban más témára váltott, és aztán már nemvolt rá mód, hogy visszatérjenek rá.Hat óra után búcsúzott el, amikor a házbankezdték -felgyújtani a lámpákat. Valamivelbiztosabb volt a dolgában, de azért nem táplált túlsok illúziót, mert jól emlékezett rá, hogy FerminaDaza milyen szeszélyes és kiszámíthatatlan volthúszéves korában, és semmi nem utalt rá, hogyazóta megváltozott. Ezért csak annyit merészeltmegkérdezni, őszinte alázattal, hogy máskor iseljöhet-e, és Fermina Daza válasza megint csakmeglepte.- Jöjjön csak, amikor kedve van hozzá - mondta. -Majdnem mindig egyedül vagyok.Négy nap múlva, kedd délután újra ott volt,bejelentés nélkül, és Fermina Daza nem vártameg, hogy szervírozzák a teát, hanem máriselkezdte mondani, hogy milyen nagy segítségérevoltak a levelei. Florentino Ariza azt mondta, hogytulajdonképpen nem is levelek ezek, hanem egykönyv lapjai, amit sohasem írt meg. Igen, FerminaDaza is így tekintette, őket. Olyannyira, hogygondolta is, visszaadná neki, ha nem veszisértésnek, hogy valami ,méltóbb célrahasználhassa fel őket. Aztán megint csak arrólbeszélt, hogy milyen jót tettek neki ezek a levelekéletének ebben a nehéz korszakában, és olyan

lelkesen, olyán hálásan és talán olyanszeretetteljesen mondta, hogy Florentino Arizaegy merész lépésnél is többre: egy saltomortaléra szánta el magát.- Valaha tegeződtünk - mondta.Az a szó, hogy valaha, a tabuk közé tartozott.Fermina Daza érezte, hogy feléje suhan a múltföld felett lebegő angyala, és igyekezett kitérnielőle. De a férfi tovább merészkedett: "Mármint arégi leveleinkben." Fermina Daza megharagudott,és nagyon kellett uralkodnia magán, hogy ez nelátsszon meg rajta. De Florentino Arizaészrevette, és megértette, hogy óvatosabban kellelőrenyomulnia, bár a baklövés azért arra jó volt,hogy lássa: Fermina Daza ugyanolyan harapós,mint lánykorában, csak azóta szelídebben harap.- Vagyis úgy értem - mondta Florentino Ariza -,hogy ezek a levelek egészen másfélék.- Minden megváltozott a világon -mondta FerminaDaza.- Én nem - mondta Florentino Ariza. - Maga igen?Fermina Daza keze' a második csésze teávalmegállt a levegőben, és szempárja, mely túlélteaz idő pusztítását, korholó tekintettel nézett rá.- Már mindegy - mondta. - Most töltöttem be ahetvenkettedik évemet.Az ütés beletalált Florentino Ariza szívének kellősközepébe. Szeretett volna valami nyílsebes ésösztönös válasszal reagálni, de korának súlyavalósággal agyonnyomta: soha nem érzett mégekkora kimerültséget egy ilyen rövid beszélgetés

után, fájt a szíve, és minden egyes szívverésefémes visszhanggal verődött vissza az érfalain.Öregnek érezte magát, reménytelennek ésfölöslegesnek, és olyan sírhatnékja támadt, hogynem tudott megszólalni. Baljós előérzetekkel telecsöndben itták ki a második csésze kávét, illetveteát, és Fermina Daza aztán már csak acselédlánynak szólt, hogy hozza ki a teraszra aleveleket tartalmazó dobozt. Florentino Ariza mármajdnem azt mondta neki, hogy tartsa meg őket,mert mindegyikről van indigós másolata, de aztánarra gondolt, hogy ez az elővigyázatossághitványságnak tűnhet az asszony szemében.Nem volt már miről beszélni. Búcsúzás közbenutalt rá, hogy a következő kedden ismét eljönugyanebben az órában. Fermina Daza arragondolt, hogy talán nem kéne ilyenengedékenynek lennie.- Nem tudom, mire lenne jó ez a sok látogatás -mondta.- Én nem gondoltam, hogy bármire is jóklegyenekmondta Florentino Ariza.Úgyhogy a következő kedden, délután ötkor ismétmegjelent, és aztán minden kedden, bejelentésnélkül, mert a második hónap végétől kezdveezek a keddi látogatások mindkettőjükéletrendjéhez hozzátartoztak. Florentino Arizaangol kekszet, kandírozott gesztenyét, görögolajbogyót, az óceánjárókon vásárolhatódelicatesse-eket vitt a teához. Az egyik keddenelvitte neki annak a lánykori fényképének a

másolatát, amit a belga fényképész készített rólameg Hildebrandáról, több mint fél évszázaddalazelőtt vette tizenöt céntimóért egy kiárusításonaz írnokok Árkádja alatt. Fermina Daza nemértette, hogy kérülhetett oda, és Florentino Arizase tudta mással magyarázni, mint azzal, hogy aszerelem csodákra képes. Egy reggel, mialattkertjében a rózsákat vágta, Florentino Arizátmegkísértette a gondolat, hogy legközelebbilátogatásakor visz egy szál rózsát FerminaDazának. Tekintettel a virágok jelrendszerére, egyújdonsült özvegyasszony esetében ez nem voltkönnyű dolog. Egy szál vörös rózsa, a lángolószenvedély jelképe a gyászában bántotta volnameg. A sárga rózsák, melyek egy másikjelrendszerben a szerencse virágai, a közfelfogásszerint féltékenységet jelentenek. Egyszer hallottavalakitől, hogy Törökországban fekete rózsák isvannak, és talán azok lettek volna alegalkalmasabbak, de ilyeneket nem sikerültbeszereznie a kertjébe. Hosszas töprengés után,lesz, ami lesz, egy szál fehér rózsa mellettdöntött, bár ezeket a szagtalan és néma fehérrózsákat kevésbé szerette: semmitmondóakvoltak. Indulás előtt aztán levágta róla a tüskéket,nehogy Fermina Daza, merő rosszmájúságból,valami jelentést tulajdonítson nekik.Fermina Daza jól fogadta a rózsát: olyanajándéknak, ami mögött nincs semmihátsógondolat, így aztán a keddi szertartásrendegy mozzanattal gazdagabb lett. Olyannyira, hogy

amikor ő a fehér rózsával megérkezett, a vízzeltöltött virágváza már ott állt a teázóasztalkaközepén. Egyszer, egy ilyen kedd délután, ahogya rózsát a vázába tette, Florentino Ariza mintegymellékesen megjegyezte:- Ami időnkben nem rózsát vittek, hanemkamélíát.- Igen - mondta Fermina Daza. - De az mástjelentett, és ezt maga is tudja.Mindig ez történt: amint egy lépést tett előre,Fermina Daza nyomban elzárta előtte az utat. Demost, bár a válasz egy pillanatig se késett,Florentino Ariza észrevette, hogy telibe talált, mertaz asszony ösztönösen elfordította a fejét, hogyne látszódjék, mennyire elpirult. Az égő, fiatalos,önálló életet élő pir olyan pimaszul lángolt azarcán, hogy Fermina Daza gyűlölte magát.Florentino Ariza jobbnak látta, ha gyorsan áttérvalami más, veszélytelenebb témára, detapintatossága olyan nyilvánvaló volt, hogyFermina Daza tudta: elárulta magát, és ettől mégdühösebb lett. Ez a kedd roszszul sikerült.Fermina Daza már azon volt, hogy megkéri, nejöjjön többé, de rájött, hogy ez olyan lenne, mintegy jegyespár civódása, ami az ő korukban éshelyzetükben olyan komikus lenne, hogy ettől agondolattól nevetőgörcsöt kapott. A következőkedden, amikor Florentino Ariza beletette a rózsáta vázába, Fermina Daza magába tekintett, ésörömmel állapította meg, hogy az előző keddrőlnem maradt benne egy csöppnyi harag sem.

Aztán a látogatások hamarosan valami nemigazán kellemes családi jelleget öltöttek, mivelUrbino Daza doktor és felesége olykor-olykor,mintegy véletlenül, beállítottak, és ennek az lett avége, hogy kártyázni kezdtek. Florentino Arizanem tudott kártyázni, de Fermina egyetlen délutánalatt megtanította, aztán egy közös levélbenrögtön hadat üzentek az Urbino Dazaházaspárnak a következő keddre. Olyankellemesek voltak mindnyájuk számára ezek azösszejövetelek, hogy ugyanolyan gyorsanrendszeressé váltak, mint a látogatások, és atársaság mindig megbeszélte, hogy ki-ki miveljárul hozzá a mulatsághoz. Urbino Daza doktor ésfelesége, aki remekül tudott sütni, saját kreációjúés mindig másfajta tortákkal érkezett. FlorentinoAriza továbbra is az európai hajókonösszeszedett csemegéket hozta, Fermina Dazapedig minden alkalomra újabb meg újabbkülönlegességet készített belőlük. Abajnokságokat minden hónap harmadik keddjéntartották, de nem pénzben játszottak, hanem avesztesnek legközelebb valami külön adománnyalkellett a köz asztalához járulnia.Urbino Daza doktor megfelelt annak a képnek,ami az emberekben kialakult róla: egy okosnaképpen nem mondható és meglehetősen félszegember, akinek olyan öröm- és dühkitöréseivannak, és hirtelen úgy lángba tud borulni azarca, hogy attól kell tartani, valami nincs rendbenaz elmeállapota körül. De az, amitől Florentino

Ariza a legjobban félt, hogy netán róla ilyetmondhatnának, Urbino Daza doktoron az elsőpillantásra látszott: jó ember. Felesége viszonteszes volt, a maga plebejus humorával, amitmindig a kellő pillanatban sütött el, és mindigcélba talált vele, és ami emberi vonást adotteleganciájának. Jobb kártyapartnereket el selehetett volna képzelni, és Florentino Arizacsillapíthatatlan szeretetéhségével abban azábrándban ringatta magát, hogy a családjakörében ül.Egy este, ahogy együtt távoztak a házból, UrbinoDaza doktor egy ebédmeghívással állt elő:"Holnap, pontban fél egykor, a Társasklubban."Szép volt az alma, csak éppen férges: aTársasklubnak szigorú felvételi szabályai voltak,és a törvénytelen származás volt az egyik legfőbbkizáró ok. Már XII. Leó bácsinak is voltak emiattkellemetlenségei, és Florentino Arizával ismegesett az a szégyen, hogy egyszer, amikor azegyik alapító tag meghívására odament, az asztalmellől állították fel és vezették ki a teremből. Akimeghívta, és akinek Florentino Ariza nagyszívességeket tett a folyami kereskedelem terén,semmit se tudott tenni: kénytelen volt elmennivele egy másik étterembe.- Nekünk, akik a szabályokat alkotjuk, nekünk kella legszigorúbban betartani őket - mondta.De azért most Florentino Ariza vállalta akockázatot, és nagy tisztelettel fogadták, bár avendégkönyvet, amit az illusztris vendégek

számára tartogattak, nem tették eléje. Kettesbenelköltött ebédjük rövid volt, és moll hangnembenzajlott le. Florentino Ariza aggodalma, mely máraz előző este óta nyomasztotta amiatt, hogy vajonmit fog hozni ez a találkozás, már az aperitivnekszánt pohár portóinál eloszlott. Urbino Dazadoktor az anyjáról akart beszélni vele. Abból a sokmindenből, amit elmondott neki, Florentino Arizarájött, hogy Fermina Daza beszélt róla a fiának.És ami még meglepőbb volt: kegyeshazugságokat is mondott. Azt mondta például,hogy gyerekkoruk óta jó barátok, és azóta, hogySan Juan de la Ciénagából ideköltöztek, ajátszópajtása volt, hogy ő szerettette meg vele azolvasást, amiért azóta is hálás neki. Még azt ismondta, hogy lánykorában, tanítás után gyakraneljárt Tránsito Arizához a rőfösboltba, és órákonát hímzett nála, csodálatos kézimunkákat, mertTránsito Ariza valóságos művésze volt akézimunkának, és az, hogy később nemérintkezett olyan sűrűn Florentino Arizával, nemőrajta múlott, csak hát mindkettőjüknek másirányba folyt tovább az élete.Urbino Daza doktor, mielőtt rátért volna avalóságos mondanivalójára, az öregséggelkapcsolatos elképzeléseiről beszélt. Úgy vélte,hogy a világ gyorsabban haladhatna előre, ha azöregek ebben nem akadályoznák. Ezt mondta:"Az emberiség, ugyanügy, mint a hadsereg ahadszíntéren, leglassúbb egységeineksebességével halad előre." Remélte, hogy

egyszer eljön majd az a jóval humánusabb éséppen ezért civilizáltabb korszak, amikor azembereket, attól kezdve, hogy nem tudják ellátnimagukat, külön városokba fogják telepíteni, hogymegkíméljék őket az öregség szégyenétől,szenvedéseitől és szörnyű magányától. Mintorvos, úgy gondolta, hogy hatvan év lenne az alsókórhatár. De amíg nem sikerül eljutni ajótékonyságnak erre a fokára, nincs másmegoldás, mint a menhely, ahol az öregekegymást vigasztalják, ahol kedvteléseikben ésellenszenveikben, zsörtölődéseikben ésbánataikban egymásra találnak, és nincsenekkiszolgáltatva a köztük és az utánuk következőnemzedékek közt óhatatlanul kialakulótorzsalkodásnak. Ezt mondta: "Az öregek, haegymás közt vannak, nem is olyan öregek." Egyszó mint száz, Urbino Daza doktor megköszönteFlorentino Arizának, hogy eljár az anyjához, ésenyhíti özvegyi magányát; nagyon szépen kérte,hogy továbbra is járjon el hozzá, hiszen ezmindkettőjüknek jót tesz, és a többieknek iskényelmesebb, és hogy nézze el nekiöregasszonyos szeszélyeit. Florentino Arizamegkönynyebbülten vette tudomásul, hogy errőlvan szó: ezt kellett meghallgatnia. "Legyennyugodt - mondta. - Négy évvel idősebb vagyoknála, és nemcsak most, hanem már azelőtt is,jóval azelőtt, hogy maga megszületett." Aztánnem bírta ki, hogy oda ne szúrjon egyet UrbinoDaza doktornak:

- A jövő társadalmában - jegyezte meg - magánakmost a temetőbe kéne kimennie, és egy-egy szálliliomot vinnie az anyjának meg nekem ebédre.Urbino Daza doktornak addig nem fordult meg afejében, milyen illetlenséget követ el a jóslatával,és megpróbálta valahogy kimagyarázni magát, deegyre jobban belebonyolódott a magyarázataiba.Florentino Ariza azonban segített rajta. Ragyogójókedve volt, mert tudta, hogy előbb-utóbb újratalálkozni fog Urbino Daza doktorral, egyelkerülhetetlen társadalmi kötelezettség miatt:hogy formálisan megkérje tőle az anyja kezét. Azebéd bátorságot öntött belé, nemcsak azelhangzottak miatt, hanem azért is, mert mártudta, hogy a lánykérés, amitől semmiképpennem tekinthet el, könnyű lesz majd, és jófogadtatásra talál. Ha Fermina Daza már megadtavolna a beleegyezését, akkor persze ez lett volnaa legjobb alkalom. Igaz, hogy az után, ami ezen atörténelmi jelentőségű ebéden elhangzott, aformális lánykérésre már tulajdonképpen nem isvolt szükség.Florentino Ariza már fiatal korában is nagyóvatossággal járt le-föl a lépcsőkön, mert mindigúgy gondolta, hogy az öregség az első kiseleséssel kezdődik, aztán a másodikkal jön ahalál. Az volt az érzése, hogy irodájának lépcsőjeveszélyesebb, mint az összes többi, mert nagyonkeskeny volt és meredek, és akkor is, amikor mégnem került erőfeszítésébe, hogy emelje a, lábát,mindig úgy ment föl rajta, hogy jól megnézett

minden lépcsőfokot, és két kézzel fogta a korlátot.Sokszor figyelmeztették már, hogy építtessen egymásik, biztonságosabb lépcsőt a régi helyére, deő hónapról hónapra halogatta az elhatározást,mert úgy érezte, ezzel is csak megadná magát azöregségnek. Ahogy múltak az évek, egyre továbbtartott, amíg fölért a lépcsőn, nem minthanehezebben mozgott volna, ahogy buzgónmagyarázta mindenkinek, hanem azért, mertegyre nagyobbelővigyázattal rakosgatta a lábát.Mégis, az Urbino Daza doktorral elköltött ebédrőlvisszajövet, az egy pohár portói és az étel mellémegivott fél pohár vörösbor után, de főleg adiadalmas hangulatú beszélgetés után olyanfiatalos lendülettel akart felszökkenni a harmadiklépcsőfokra, hogy kibicsaklott a bal bokája,hátrazuhant a lépcsőn, és csak a csodávalhatáros véletlennek köszönhette, hogy nem törteki a nyakát. Az esés pillanatában átfutott azagyán, hogy nem fog meghalni, mert az életlogikája egyszerűen nem engedi meg, hogy kétférfi, aki annyi hévvel és annyi éven át szeretteugyanazt a nőt, egyformán haljon meg, és egy évkülönbséggel. Igaza volt. Kapott egy gipszkötést alábfejétől a vádlijáig, és arra kárhoztatták, hogymozdulatlanul feküdjön az ágyban, de több életvolt benne, mint az elesés előtt. Amikor az orvosközölte vele, hogy hatvan napon át nemhagyhatja el a betegágyat, nem akart hinni afülének: ekkora szerencsétlenség hogy isszakadhatott a nyakába?

- Doktor úr, ne tegye ezt velem - könyörgött. - Kéthónap, az nekem annyi, mint önnek tíz év.Többször is megpróbált fölkelni, két kézzelemelve szoborrá vált lábát, de mindannyiszormeg kellett adnia magát a valóságnak. Hanemaztán, amikor végre járkálni kezdett a még fájósbokájával és kisebesedett hátával, minden okamegvolt rá, hogy arra gondoljon: elesése a sorsjutalma volt az állhatatosságáért. Az első hétfővolt a legnehezebb napja. A fájdalom addigra márenyhült, és az orvos nagyon biztatónak találta azállapotát, de ő sehogy sem akart beletörődni abbaa sorscsapásba, hogy másnap délután, négyhónapja először nem tud elmenni FerminaDazához. De azért egy rezignált délutániszendergés után belenyugodott a valóságba, ésegy rövid kis levélben kimentette magát.Kézzel írta, illatos levélpapírra és fényes tintával,hogy a sötétben is el lehessen olvasni, és mindenszemérmet félretéve ecsetelte az őt ért balesetsúlyos következményeit, hogy sajnáltassa magát.Fermina Daza két nap múlva válaszolt egynagyon meghatott, nagyon kedves levélben, deegy szóval se volt benne se több, se kevesebb:éppúgy, mint szerelmük nagy napjaiban.Florentino Ariza kapott az alkalmon, és újra írtneki. Mikor az asszony második válaszát ismegkapta, elhatározta, hogy jóval tovább megy,mint ameddig a keddi rejtjeles beszélgetésekbenmerészkedett, és azzal az ürüggyel, hogyfigyelemmel akarja kísérni a vállalat mindennapos

ügyintézését, beszereltetett egy telefont az ágyamellé. Megkérte a telefonközpontban ülőkisasszonyt, hogy kapcsolja a háromjegyűszámot, amit első telefonálása óta kívülről tudott.A tompa csengésű hang, melyből érződött atávolság misztériuma miatti feszültség, a szeretetthang válaszolt, ráismert a másik hangra, éshárom szokványos üdvözlő mondat utánelköszönt. Florentino Arizát lesújtotta ez a közöny:újra csak a kezdet kezdetén voltak.De két nap múlva kapott tőle egy levelet,amelyben könyörögve kérte, hogy többé netelefonáljon neki. Megvolt rá az alapos oka. Avárosban olyan kevés telefon volt, hogy egyetlenkisasszony kezelte a központot: ismerte azösszes előfizetőt, életüket és viselt dolgaikat, ésaz sem volt baj, ha nem voltak otthon: máshol ismegtalálta őket. Ügybuzgóságáért cserébeviszont végighallgatta a beszélgetéseket,felderítette a legszemélyesebb titkokat, alegrejtettebb drámákat, és nemegyszer előfordult,hogy beleszólt egy beszélgetésbe, hogy az ővéleményét is hallgassák meg, vagy hogylecsillapítsa a kedélyeket. Másrészt abban azévben egy esti hírlapot alapítottak, a La Justiciát,azzal az egyetlen céllal, hogy a sokvezetéknevescsaládokat ostorozza, név szerint említve megőket, nem kímélve senkit és semmit; és mindeztazért, mert a lap tulajdonosának fiait nem vettékföl a Társasklubba. Bár élete eddig is makulátlanvolt, Fermina Daza most még kínosabban ügyelt

minden szavára és cselekedetére, még alegszorosabb baráti körével is. Úgyhogy a levelekanakronisztikus fonala kötötte őt össze FlorentinoArizával. A levelek olyan sűrűn jöttek-mentek,hogy Florentino Ariza megfeledkezett a lábáról, azágyhozkötöttségéről, mindenről az égvilágon, ésegész idő alatt csak írt, írt, egy kis hordozhatóasztalon, amilyeneken a kórházakban szolgáljákfel az ételt.Újra összetegeződtek, újra beszámoltakegymásnak az életükről, mint a régi levelekben,de Florentino Ariza megint elsiette a dolgot: egygombostű hegyével kiszurkálta az asszonykeresztnevének betűit egy kamélia szirmain, és azegyik levelében elküldte neki. Két nap múlvavisszakapta: az asszony egy szót sem fűzötthozzá. Fermina Daza nem tudott másképpenreagálni: gyerekségnek tartotta ezeket a dolgokat.Hát még amikor Florentino Ariza emlegetni kezdteaz Evangéliumok terén mélabús versekkel töltöttdélutánokat, a levelek rejtekhelyeit az iskolábavezető úton, a mandulafák alattikézimunkaórákat. Fermina Daza, legnagyobbsajnálatára, kénytelen volt őt a helyére tenni, egyolyan kérdéssel, amit csak úgy véletlenszerűenbelefűzött a közömbös mondatai közé: "Miértakarsz mindenáron olyasmiről beszélni, aminincs?" Később pedig azért korholta, hogy miértáll ellen olyan makacsul az öregség természetesfolyamatának, mikor úgyis hiába. Meg voltgyőződve róla, hogy a lépcsőn is ezért esett le, és

ezért esik bele minduntalan abba a hibába, hogyfelemlegeti a múltat. Nem értette, hogy egyember, aki annyi bölcsességgel tudott erőt öntenibelé, amikor rászakadt az özvegység, hogy tudilyen gyermeteg módon összezavarodni, ha asaját életéről van szó. A szerepek felcserélődtek.Most Fermina Daza próbált lelket önteni bele,hogy ne lássa olyan sötéten a jövőt, és volt egyolyan mondata, amit Florentino Ariza, oktalansietségében, nem fogott fel: Hadd múljon az idő,aztán majd meglátjuk, hogy mit hoz. De hát sosevolt olyan jó tanuló, mint Fermina Daza. Akényszerű mozdulatlanság, az idő gyorselmúlásának napról napra nyilvánvalóbbbizonyossága, az esztelen vágy, hogy láthassaFermina Dazát, minden azt bizonyította, hogy azeleséstől való félelme még annál is jogosabb éstragikusabb volt, mint amilyennek hitte. Mostelőször vetett számot azzal a ténnyel, hogy ahalál az ő számára is elkerülhetetlen valóság.Leona Cassiani minden második nap lemosdattaés tiszta pizsamába bújtatta, beöntést adott,alátette az éjjelit, árnikatinktúrával borogattakisebesedett hátát, megmasszírozta az orvosutasítása szerint, nehogy a mozdulatlan fekvéstőlmás, súlyosabb bajok történjenek vele.Szombat-vasárnaponként América Vicuna váltottafel: a lánynak ez volt azz utolsó éve,decemberben kellett megkapnia a tanítónőioklevelet. Florentino Ariza megígérte neki, hogyelküldi Alabamába a hajózási társaság költségén,

hadd szerezné meg a felsőfokú oklevelet is; eztrészben azért ígérte, hogy megnyugtassa alelkiismeretét, de főleg azért, hogy megússza alány szemrehányásait, melyek eddig még azértnem hangzottak el, mert América Vicufia nemtudta, hogy kezdjen hozzá; de ahhoz sem voltkedve, hogy magyarázatot adjon, holott ezzeltartozott neki. Sejtelme sem volt róla, hogy a lánymennyit szenvedett miatta az álmatlan internátusiéjszakákon, a nélküle töltött hétvégeken, anélküle telő életében, mert sejtelme sem volt róla,mennyire szereti. Az iskola levélben értesítette,hogy América Vicufia, aki addig a legjobb tanulóvolt, az osztály legrosszabb tanulója lett, ésbukásra áll. De Florentino Ariza nem tett elegetgyámatyai kötelességének: nem értesítette aszüleit, mert megakadályozta benne azelfojthatatlan lelkifurdalás, és vele sem beszéltemeg a dolgot, mert attól félt, és jó okkal, hogy alány őt is felelőssé tenné a történtekért. Így hátminden maradt a régiben. Öntudatlanul halogattaa kimagyarázkodást is, mert abban reménykedett,hogy a halál majd megoldja a problémáit.Nemcsak a két nő, aki ápolta, hanem magaFlorentino Ariza is meglepődött azon, hogymekkora változáson esett át. Alig tíz éve történt,hogy házának főlépcsője mögött lerohanta azegyik cselédlányt, és úgy, ahogy voltak, állva ésruhástul, egy fülöp-szigeteki kakasnál is nagyobbiramban áldott állapotba juttatta. Kénytelen voltegy berendezett házat ajándékozni neki, hogy a

lány esküvel állítsa: az egyik vasárnapi udvarlójabecstelenítette meg, pedig az még csak meg semcsókolta, és a lány apja és nagybátyjai, akik jólforgatták a macsetét, mert nádvágó munkásokvoltak, erőnek erejével összeadták őket. Aliglehetett elhinni, hogy ő lett volna az a férfi: ő, akitmost két nő forgatott és gyömöszölt, két nő,akiknek láttán alig néhány hónapja mégbelereszketett a vágyba, most meg alul-fölülszappanozták, egyiptomi gyolcsokkal törölgették,tetőtől talpig végigmasszírozták, és még csak egykis kívánkozó sóhajtás sem szakadt ki belőle.Arról, hogy miért olyan étvágytalan,mindkettőjüknek megvolt a maga magyarázata.Leona Cassiani a halál előjelének tekintette.América Vicuna valami titkot sejtett mögötte, denem tudott rájönni a nyitjára. Csak FlorentinoAriza tudta a valódi okát, és ennek az oknak nevevolt. Mindenesetre ez így nem volt igazságos: abetegápolók jobban szenvedtek, mint a beteg, akiminden jót megkapott.Fermina Daza már a harmadik kedden tisztábanvolt vele, hogy mennyire hiányoznak nekiFlorentino Ariza látogatásai. Hozzá járóbarátnőinek társaságában jól érezte magát, egyrejobban, ahogy az idők során eltávolodott az uraszokásaitól. Lucrecia del Real del Obispo közbenelutazott Panamába, hogy megnézesse a fülét,ami örökösen fájt, és egy hónap múlva nagyonmegkönnyebbülten, bár még süketebben jötthaza, egy kis tölcsérrel, amit a füléhez kellett

emelgetnie. Az összes barátnője közül FerminaDaza viselte el a legjobban kérdéseinek ésfeleleteinek összevisszaságát, ezért aztán szintenem volt nap, hogy be ne állított volna hozzá,mégpedig a legváratlanabb időpontokban. AFlorentino Arizával töltött délutánok nyugalmátazonban senki más nem tudta nyújtani neki.De a múlt emlékével nem lehetett megváltani ajövőt, ahogyan azt Florentino Ariza mindenáronszerette volna. Épp ellenkezőleg: csakmegerősítette Fermina Dazát abban az eddig isvallott meggyőződésében, hogy az a húszéveskorukban átélt lázas rajongás valami nagyonnemes és nagyon szép dolog volt, de nemszerelem. Akármilyen nyersen őszinte volt atermészete, ezt azért se levélben, seszemélyesen nem akarta megmondani neki, mintahogy azt se, hiszen nem lett volna hozzá szíve,hogy milyen hamisan csengenek a levelekérzelmes szólamai, azután, hogy írottelmélkedéseivel olyan csodás vigaszban tudtarészesíteni; hogy lírai hazugságai mennyirerontják a hitelét, és megszállott igyekezetével,amellyel mindenáron föl akarja támasztani amúltat, mennyire árt az ügyüknek. Nem: hajdanileveleinek egyetlen sorától és a saját gyűlöleteslánykorának egyetlen pillanatában sem döbbentrá sosem, hogy a kedd délutánok ilyen nyúlósaktudnak lenni, ha ő nincs vele, ilyen magányosakés hiábavalóak, ha ő nincs vele. Az egyiklakásegyszerűsítési rohamában kivitette az

istállóba a rádiót, amit az urától kapott valamelyikházassági évfordulójukra, és amit még az urávalegyütt oda akartak ajándékozni a múzeumnak,mert ez volt a városban az első rádió. A gyászlegfeketébb napjaiban elhatározta, hogy többénem kapcsolja be, mert egy özvegyasszony, akiilyen neveket visel, bármiféle zene hallgatásávalmegsértené a halott ura emlékét, akkor is, hacsak úgy, egymagában hallgatja. Ám a harmadikelhagyatott kedd délután elteltével visszavitette arádiót a szalonba, de nem azért, hogy a riobambaiadó érzelmes slágereit hallgassa, mint azelőtt,hanem azért, hogy a Santiago de Cuba-i rádiókönnyfakasztó regényeivel töltse ki üres óráit. Jógondolat volt, mert amióta megszületett a lánya,kezdett leszokni az olvasásról, amire a férje olynagy buzgalommal próbálta rászoktatni már anászútjukon is, és ahogy meggyengült a látása,végképp leszokott róla, olyannyira, hogyhónapokon át nem is kereste a szemüvegét.Úgy megszerette a Santiago de Cuba-irádióregényeket, hogy izgatottan várta a másnapifolytatást. Olykor meghallgatta a híreket is, hogytudja, mi történik a világban, és ha néha egyedülmaradt a házban, Santo Domingó-i merenguék ésPuerto Ricó-i plenák távoli, de jól kivehetőhangjait hallgatta a rádión, amit gondosanlehalkított. Egy este egy ismeretlen rádióadó,amely hirtelen olyan tisztán és olyan hangerővelszólalt meg; mintha a szomszéd házban lenne,egy iszonyatos esetről számolt be: egy öreg párt,

amely negyven éve járt vissza egy és ugyanarra ahelyre, hogy megismételje a nászútját, evezővelverte agyon az a halász, aki csónakázni vitte őket;azért, hogy elvegye a pénzüket, mindösszetizennégy dollárt. Fermina Daza még jobbanelszörnyedt, amikor Lucrecia del Real elmesélteneki az egész történetet, úgy, ahogy az egyikhelyi újságban megjelent. A rendőrség kiderítette,hogy az evezővel agyonvert öreg pár, ahetvennyolc éves aszszony és a nyolcvannégyéves férfi titkos viszonyt tartott fenn egymással,és negyven éve együtt nyaraltak, de mindkettenházasok voltak, harmonikus és boldog családiéletet éltek, s számos gyermekük és unokájukvolt. Fermina Daza, akit a rádió folytatásosregényei soha nem tudtak megríkatni, most aligtudta lenyelni a könnyeit. Florentino Ariza,legközelebbi levelében, egy szó kommentár nélkülelküldte neki a kivágott újságcikket.Fermina Dazának azonban nemcsak ezeket akönynyeket kellett lenyelnie. Florentino Ariza mégnem töltötte le hatvannapos fogságát, amikor a LaJusticia a teljes első oldalát betöltő cikkben és afőszereplők fényképeivel nyilvánosságra hoztaJuvenal Urbino doktor és Lucrecia del Real de]Obispo állítólagos viszonyát. Taglalták a viszonyrészleteit, azt, hogy miként és milyen sűrűntalálkozhattak, meg azt, hogy a férj, aki acukornádültetvények néger munkásain szoktakitombolni szodomita hajlamait, hogyan hunytszemet a viszony fölött. A vérvörös színű, öles

betűkkel megjelent újságcikk akkorát csattant aroskatag helyi arisztokrácia körében, mint egymindent elsöprő ítéletidő villáma. Pedig egyetlensora sem volt igaz: Juvenal Urbino és Lucreciadel Real gyerekkori barátok voltak, és a barátsága házasságuk után is megmaradt, de soha nemvolt viszonyuk. A cikk egyébként feltehetően nemJuvenal Urbino doktor emléke ellen irányult,hiszen általános tisztelet övezte, hanem Lucreciadel Real férje ellen, akit az előző hétenválasztottak meg a Társasklub elnökévé. Abotrányt néhány óra alatt sikerült elfojtani. DeLucrecia del Real többé nem jött el látogatóba, ésezt Ferminá Daza a bűn beismerésénektekintette.Hamarosan kiderült, hogy Fermina Daza semkerülheti el az osztályára leselkedő veszélyeket. ALa Justicia az egyetlen gyenge oldalán martameg: úgy, hogy kiszellőztette az apja üzleti ügyeit.Mikor apjának el kellett hagynia az országot,Fermina Daza csak egy kis töredékét ismerte meghomályos ügyleteinek, abban a formában, ahogyGala Placidia elmesélte neki. Aztán, amikorUrbino doktor a megyefőnökkel folytatottbeszélgetése után megerősítette a mondottakat,Fermina Daza szentül meg volt győződve róla,hogy apja valami aljas cselszövés áldozata lett.Mert az történt, hogy az Evangéliumok terén lévőházban két rendőrtisztviselő jelent meg,felmutatták a házkutatási parancsot, mindentfelforgattak, de nem találták meg, amit kerestek,

és végül felszólították Gala Placidiát, hogy nyissaki a tükörajtós ruhásszekrényt Fermina Dazaegykori szobájában. Gala Placidia, aki egyedülvolt a házban, így hát egyiküket sem tudtariasztani, nem tett eleget a parancsnak: aztmondta, nincs hozzá kulcsa. Erre az egyik rendőra revolvere agyával betörte az ajtó tükrét és lám,az üveg és a falemez közti rés hamisszázdollárosokkal volt teletömve. Itt ért tehátvéget a nyomoknak az a láncolata, amely LorenzoDazához vezette őket egy nagy nemzetközihamisítási ügy felgöngyölítése során. A hamisításvalóságos mestermunka volt, mert abankjegyeken megvoltak az eredeti vízjelek: egyvarázslatnak beillő kémiai eljárássalegydollárosokat fakítottak ki, és százdollároscímleteket nyomtattak rájuk. Lorenzo Daza aztállította, hogy a szekrényt jóval a lányaférjhezmenetele után vásárolta, és amikorodakerült a házba, már nyilván benne volt a pénz,de a rendőrség megállapította, hogy FerminaDaza iskoláskora óta ott áll a szobában. A hamisvagyont csakis Lorenzo Daza rejthette be a tükrökmögé. Urbino doktor csak ennyit mesélt el afeleségének, amikor megígérte a megyefőnöknek,hogy visszaküldi apósát a hazájába, és ezzelelsimítják a botrányt. De az újságból sok mindenmás is kiderült.Kiderült, hogy Lorenzo Daza a sok múlt századipolgárháború egyikében üzletközvetítő voltAquileo Parra liberális párti államelnök kormánya

és egy Joseph K. Korzeniowski nevű lengyelszármazású ember között, aki hónapokon át itttartózkodott, a francia felségjelzésű Saint Antbineteherhajó legénységének tagjaként, és valamihomályos fegyvereladási üzletet szeretett volnanyélbe ütni. Korzeniowski, aki később JosephConrad néven lett világhírűvé, nem tudni, hogyan,kapcsolatba került Lorenzo Dazával, aki akormány költségére, szabályos megbízólevéllel ésnyugtákkal megvette tőle a fegyverrakományt, éscsengő arannyal fizetett érte. Az újságcikkszerzője szerint Lorenzo Daza aztán azzal amesével hozakodott elő, hogy megtámadták, éselrabolták tőle a fegyvereket, holott valójában aztörtént, hogy dupla áron eladta őket a kormányellen harcoló konzervatívoknak.A La Justicia arról is beszámolt, hogy abban azidőben, amikor Rafael Reyes tábornokmegalakította a Hadiflottát, Lorenzo Daza nagyonolcsón hozzájutott egy rakomány bakancshoz,mely az angol hadsereg készletfeleslegébőlszármazott, és ezzel az egy manőverrel fél évalatt megduplázta a vagyonát. Az újságcikkszerzője azt állította, hogy amikor a szállítmánymegérkezett a kikötőbe, Lorenzo Daza nem volthajlandó átvenni, mert csak jobblábas bakancsokvoltak benne, de amikor a vámhatóság azérvényben lévő törvények alapján árverésrebocsátotta, ő volt az egyetlen jelentkező, és egyjelképes összegért, száz pesóért vette meg. Egycinkostársa viszont ugyanezekben a napokban

hasonló módon vásárolta meg a ballábasbakancsokat tartalmazó szállítmányt, mely ariohachai vámhivatalba érkezett. Miután abakancsokat összeválogatták, Lorenzo Daza azUrbino de la Calle családdal való rokonságrahivatkozva az újonnan létesült Hadiflottának adtael a bakancsokat, kétezer százalékos haszonnal.A La Justicia beszámolója azzal ért véget, hogyLo renzo Daza nem azért hagyta el a múlt századvégén San Juan de la Ciénagát, hogy jobblevegőt keressen alánya jövőjének, ahogy mondani szokta, hanemazért, mert leleplezték jól jövedelmező ipariüzelmeit: importdohányhoz papírvagdalékotkevert, méghozzá olyan fortélyosan, hogy aleghozzáértőbb dohányosok sem vették észre acsalást. De az is kiderült, hogy kapcsolatban állegy titkos nemzetközi társasággal, amelynek amúlt század végén az volt a legjövedelmezőbbüzleti tevékenysége, hogy Panamából kínaiakatcsempészett be az országba. Az a gyanúsfuvarozási ügylet viszont, amelyet az öszvérekkelművelt, és amely annyit ártott a hírének, mindenbizonnyal életének egyetlen tisztességestevékenysége volt.Amikor Florentino Ariza elhagyta az ágyat,pecsenyevörös hátával és esernyője helyett mostelőször egy vastag bottal, az első útja FerminaDazához vezetett. Nem ismert rá: a bőrén ott voltaz évek romboló munkájának minden eredménye,és olyan mélységesen meg volt bántva, hogy

legszívesebben meghalt volna. Urbino Dazadoktor, aki kétszer is meglátogatta FlorentinoArizát a száműzetésében, elmesélte neki, hogy aLa Justicia két cikke mennyire felkavarta azanyját. Az első cikk, amelyből a férjehűtlenségéről és a barátnője árulásáról értesült,olyan esztelen haragot váltott ki belőle, hogy nemvolt hajlandó tovább folytatni a családimauzóleumnál havonta egy alkalommal megtettvasárnapi látogatásait, mert ette a méreg, hogy azura nem hallhatja a koporsóban azokat aszidalmakat, amelyeket szeretett volna rázúdítani:összeveszett a halottal. Lucrecia del Realnak megazt üzente, mindenkivel, hátha valaki átadja neki:érje be azzal a vigasszal, hogy a sok látogatóközt, aki az ágyában mégfordult, egy igazi férfi isakadt. A Lorenzo Dazáról megjelent cikkelkapcsolatban nem lehetett tudni, mi fáj nekijobban: maga a cikk megjelenése, avagy a későifelfedezés, hogy ki volt valójában az apja. De akárez fájt, akár az, vagy netán mind a kettő, FerminaDaza megsemmisült. Haja, melynek olyan színevolt, mint a tiszta acélnak, és mely úgymegnemesítette az arcát, most olyan sárga volt,mint a kukorica haja, és szép párducszemébemég akkor se tért vissza a régi csillogás, amikorkigyúlt benne a harag. Minden mozdulatánlátszott: nem akar tovább élni. Már rég leszokott adohányzásról: se a vécébe zárkózva, se másfurfangokkal nem cigarettázott, de most újrarászokott, nyíltan és immár mindenki szeme

láttára, féktelen mohósággal szívta egyikcigarettát a másik után; eleinte maga sodortaőket, mert mindig is ezeket szerette a legjobban,aztán a legközönségesebb cigarettákat, amiketcsak kapni lehetett, mert már nem volt se ideje,se türelme ahhoz, hogy maga pepecseljen velük.Egy másik férfi Florentino Ariza helyébeneltűnődött volna azon, hogy mit hozhat még ajövő egy ilyen öregembernek, aki most mársántikál is, és úgy fel van marva a háta, mint egymálhás szamárnak, és mit hozhat egyasszonynak, aki már nem vágyik másboldogságra, csak arra, amit a halál hoz majdmegneki. De Florentino Ariza nem. Ő akatasztrófa után maradt romok közt is talált egykis reményt keltő fénysugarat, mert úgy látta,hogy Fermina Dazát megnemesítette azelszenvedett csapás, megszépítette a harag, _ésa világ iránt érzett gyűlölettel visszatért beléhúszéves kori vadsága.Az asszonynak most újabb oka volt rá, hogy háláslegyen Florentino Arizának, mert a férfi az, aljascikkekre válaszul egy ékesszóló levelet küldött aLa Justiciának, amelyben a sajtó etikaifelelősségéről és arról a kötelességéről beszélt,hogy tiszteletben tartsa a mások becsületét. Alevél nem jelent meg, de a szerző gondoskodottróla, hogy másolata a Kereskedelmi Naplóhoz, aKarib partvidék legrégebbi és legtekintélyesebbújságjához is eljusson, és ez az újság az elsőoldalon közölte. Az alján egy álnév állt: Jupiter, és

a szöveg olyan okos, hatásos és meggyőző volt,hogy mindenki azt hitte: a megye valamelyikirodalmi kiválósága írta. Egy magányos hang voltaz óceán közepén, de nagy erővel szólt, ésmessze elhallatszott. Fermina Daza tudta, hogy kiírta a levelet, és nem mások mondták meg neki:ráismert Florentino Ariza morális elmélkedéseineknéhány gondolatára, sőt, egy szóról szóramegismételt mondatára is. Ezért aztán azelhagyatottság zűrzavarában kivirult szeretetévelfogadta. Ekkoriban történt, hogy América Vicunaegy szombat délután egyedül volt az Ablakokutcájának hálószobájában, és anélkül hogykereste volna, merő véletlenségből rátalált azegyik bezáratlan szekrényben Florentino Arizagéppel írt elmélkedéseinek másolatára megFermina Daza kézzel írt leveleire.Urbino Daza doktor örült, hogy az anyjába lelketöntő látogatások most ismét folytatódnak. Nemúgy Ofelia, a húga, aki az, első New Orleans-igyümölcsszállító hajóval visszajött a városba,mihelyt megtudta, hogy Fermina Daza valamifurcsa barátságot tart fenn egy férfival, akinekerkölcsi minősítése nem éppen a legjobb.Ijedtsége már az első héten pánikká fokozódott,amikor látta, hogy Florentino Ariza milyenotthonosan és magabiztosan lép be a házba, meghogy úgy sugdolóznak és civódnak a késő estigtartó vizitek alatt, mint egy mátkapár. Azt, amiUrbino Daza doktor szemében két magányosöreg szerencsés egymásra találása volt, Ofelia a

visszafojtott buja vágyak elfajultmegnyilvánulásának látta. Ilyen volt Ofelia Urbino,mindig is ilyen: jobban hasonlított doha Blancára,apai nagyanyjára, mint bármelyik saját lánya.Fennhéjázó volt, mint ő, gőgös, mint ő, ésugyanúgy az előítéletek rabja, mint ő. Képtelenvolt belátni, hogy létezhet ártatlan barátság férfiés nő közt: úgy vélte, hogy ötéves korban sincsilyen, nyolcvanéves korban még kevésbé. Egyheves vita során, ami közte és a bátyja közt zajlottle, azt mondta, már csak az hiányzik, hogyFlorentino Ariza a nagy vigasztalásbanbefeküdjön az anyjuk mellé az özvegyinyoszolyába. Urbino Daza doktornak nem voltmersze szembeszállni vele, mint ahogy azelőttsem, soha, de a felesége csöndesenmegjegyezte, hogy a szerelem minden életkorbanleheséges és jogos. Ofeliának más sem hiányzott.- A szerelem a mi korunkban nevetséges -kiabálta neki -, az ő korukban meg egyenesenocsmány.Olyan elszántan látott neki Florentino Arizakiüldözésének, hogy Fermina Daza is tudomástszerzett róla. Behívta a hálószobába, mint mindig,amikor olyasmiről akart beszélni, amit jobb, hanem hallanak a cselédek, és megkérte, hogyismételje el a kifogásait. Ofelia nem csomagoltabe a pirulát: biztos volt benne, hogy FlorentinoAriza, ez a köztudottan perverz hajlamú emberkétes kapcsolatot akar kialakítani az anyjával, ésez többet ártana a család jó hírének, mint Lorenzo

Daza üzelmei és Juvenal Urbino ártatlankalandjai. Fermina Daza szó nélkül hallgatta, méga szempillája se rebbent, de mire a lányabefejezte, olyan lett, mintha kicserélték volna:visszatért az életbe.- Csak azt sajnálom, hogy nincs erőm felpofoznitéged ezért az aljas pimaszságért, mertmegérdemelnéd - mondta neki. - De azonnaltakarodj a házamból, és esküszöm az anyámcsontjaira, hogy amíg élek, ide be nem teszedtöbbé a lábad.Semmi erővel nem lehett rávenni, hogymegmásítsa az elhatározását. Ofelia eközbenátköltözött a bátyjához, és tőle küldte alegkülönfélébb esdeklő üzeneteket, kellőképpenbefolyásos közvetítőkkel. De hiába. FerminaDazát se a követségbe küldött fiának, se abékéltetésre felkért barátnőinek nem sikerültmegpuhítania. Menyének, akivel mindig is affélenépi cinkosság kötötte össze, végül is ezt avallomást tette, legjobb éveinek ízes stílusában:"Egy évszázaddal ezelőtt azért szartak bele azéletünkbe, ezzel a szegény, szerencsétlennel,mert túl fiatalok voltunk, most meg az a baj, hogytúl öregek vagyunk." Égő csikkjéről rágyújtott egymásik cigarettára, és kiadta magából az utolsócsepp mérget is, ami a bensejét marta.- Egye meg őket a fene - mondta. - Nekünk,özvegyasszonyoknak az az egy jó megvan azéletünkben, hogy nincs már, aki parancsoljon.Nem lehetett mit tenni. Mikor végül meggyőződött

róla, hogy semmiképpen sem tud az anyjáhozfolyamodni, Ofelia visszatért New Orleansbe.Csak annyit ért el, hogy elköszönhetett tőle:Fermina Daza ebbe az egybe hosszas könyörgésután beleegyezett, de most sem engedte be aházba: az anyja csontjaira esküdött meg, melyekazokban a sötét napokban is tiszták maradtak:csupán ezek.Florentino Ariza még az egyik legelső látogatásasorán, amikor éppen a hajóiról beszéltek, aTársaság nevében meghívta Fermina Dazát egyfolyami pihenőútra, végig a Magdalenán,mondván, hogyha egynapi vonatútra is rászánjamagát, a köztársaság fővárosába is eljuthat. Afővárost, mint akkoriban a karibok többsége, méga múlt századi nevén, Santa Fének hívták. DeFermina Dazában tovább élt az uraidegenkedése, és nem volt kíváncsi egy olyanjéghideg és borongós városra, ahol a nők csakhajnalban lépnek ki az utcára, a hajnali miséremenet, és amint hallotta, se a fagylaltozókba, se ahivatalokba nem tehetik be a lábukat, ahol a napminden órájában gyászmenetek torlaszolják el azutakat, és emberemlékezet óta szitál az eső, méga párizsi esőknél is elviselhetetlenebbül. A folyóviszont nagyon csábította, szerette volna látni aparton sütkérező kajmánokat, szeretett volna atengeri tehén női sírására ébredni éjszakaiálmából, de az, hogy egy ilyen nehéz útravállalkozzon az ő korában, ráadásul özvegyen ésegymagában, képtelenségnek tűnt számára.

Florentino Ariza később, amikor Fermina Dazarászánta magát, hogy az ura nélkül is folytatja azéletét, megismételte a meghívást, és akkor már ősem látta olyan lehetetlennek. De a lányával valóösszeveszése után, az apját ért gyalázkodásmiatti keserűségében, a halott urával szembenérzett megbántottságában és amiatti haragjában,hogy Lucrecia del Real, akit annyi éven át alegjobb barátnőjének tartott, a hízelgéseivel ilyenálnok módon becsapta, Fermina Daza úgy érezte,sehol sem találja a helyét a saját otthonában. Egydélután, miközben a mindenható teakeverékétitta, kibámult az udvar mocsarába, ahol sohatöbbé nem zöldülhetett márki az a fa, amely aszerencsétlenségét okozta.- A legszívesebben fognám magam, ésitthagynám ezt a házat; mennék, mennék,mennék, csak előre, és soha többé nem jönnékvissza - mondta.- Szállj föl egy hajóra, és eridj - mondta FlorentinoAriza.Fermina Daza tűnődve nézett rá.- Tudod, mit? Lehet, hogy el is megyek - mondta.Egy pillanattal korábban még eszébe se jutottvolna, de azzal, hogy kimondta, el is határozta. Afia és a menye el volt ragadtatva az ötlettől.Florentino Ariza nyomban leszögezte, hogyFermina Daza díszvendég lesz a hajóin, olyankabint fog kapni, amelyben minden otthonikényelmét megtalálja, tökéletes kiszolgálásbanlesz része, és a kapitány személyesen fog ügyelni

a kényelmére és a biztonságára. És hogy mégnagyobb kedvet csináljon neki, térképeket hozotta hajó útvonaláról, őrjöngő naplementéketábrázoló levelezőlapokat, a Magdalenaősparadicsomát dicsőítő költeményeket -utazóirodalmi nagyságok vagy olyanok tollából, akiketezek a költemények avattak irodalmi nagysággá.Fermina Daza olykor-olykor, ha éppen jobb kedvevolt, beléjük pillantott.- Nem kell hogy csalogass, mint egy gyereket -mondta. - Ha elmegyek, azért megyek, mertelhatároztam, és nem a táj miatt.Mikor a fia azzal az ötlettel állt elő, hogy afelesége is vele mehetne, belefojtotta a szót: "Márelég nagy vagyok, nem kell rám vigyázni." Sajátmaga tette meg az úti előkészületeket. Óriásimegkönnyebbüléssel gondolt arra, hogy nyolcnapon át, amíg fölfelé mennek, és aztán öt naponát, amíg visszafelé jönnek, nem lesz vele másholmi, csak a legszükségesebb: fél tucatkartonruha, a tisztálkodási és szépítőszerei, egypár cipő a be- és kiszálláshoz, egy pár házipapucs a hajóra, és semmi más: egész életébenerről álmodott. Juan Bernardo Elberssorhajókapitány, a folyami hajózás megalapítója1824 januárjában tűzte föl a zászlót az elsőgőzhajóra, amely elindult fölfelé a Magdalenán:egy negyven lóerős ócska teknő, melyetHűségnek hívtak. Több mint egy évszázadra rá,egy júliusi napon, pontosan július hetedikén,délután hat órakor Urbino Daza doktor és

felesége kikísérte Fermina Dazát a kikötőbe,ahhoz a gőzhajóhoz, amellyel életének elsőfolyami útjára indult. Ez volt az első gőzös, amelya helyi hajógyárban készült, és Florentino Ariza anagy múltú ős emlékére az új Hűség nevet adtaneki. Fermina Daza nem akarta elhinni, hogy ez aszámukra oly jelentőségteljes név csak véletlen,aminek történelmi háttere van, nem pedigFlorentino Ariza idült romanticizmusának újabbleleménye.Mindenesetre, a többi, régi és új folyamigőzhajótól eltérően, az Új Hűség kapitányi kabinjamellett egy másik tágas és kényelmes kabin isvolt: valóságos szalon, élénk színű bambusznádbútorokkal, egy kínai motívumokkal díszítettkétszemélyes hálófülke családi ágygyal,fürdőszoba fürdőkáddal és zuhannyal, egy széles,nagyon széles fedett terasz, az oszlopokról lógópáfrányokkal és zavartalan kilátással előre, a hajóorra felé, illetve két oldalra; azonkívül volt egyzajtalan hűtőberendezés, mely az egészlakosztályt megvédte az odakint tombolóhőségtől: örökös tavaszi klímát biztosított. Ez aluxuslakosztály, melyet elnöki kabinnak hívták,mert már három köztársasági elnök tartózkodottbenne, nem üzleti célokat szolgált, hanem magasrangú hivatalos személyeknek és egyébkülönleges vendégeknek tartották fenn. FlorentinoAriza kifejezetten reprezentációs célokrarendeztette be, mihelyt kínevezték a KFHTelnökévé, de a lelke mélyén biztos volt benne,

hogy előbb-utóbb eljön az az idő, amikor majd ezlesz az ő és Fermina Daza boldog nászútibúvóhelye.És Fermina Daza végre csakugyan elfoglalta azElnöki Kabint mint annak legfőbb úrnője ésbirtokosa. A gőzhajó kapitánya egy kis pezsgősés füstölt lazacos fogadást rögtönzött abból azalkalomból, hogy Urbino Daza doktort ésfeleségét, valamint Florentino Arizát a hajófedélzetén üdvözölheti. A kapitányt DiegoSamaritanónak hívták, fehér lenvászonegyenruhában volt, mely patyolattiszta volt acipője orrától kezdve a Társaság aranyhímzésűemblémájával díszített tányérsapkájáig;ugyanolyan szejba-fa termete, öblös hangja ésfirenzei kardinálishoz illő modora volt, akár a többifolyami gőzhajó kapitányának.Este hétkor felbőgött a hajókürt, jelezvén, hogymindjárt itt az indulás ideje, és Fermina Dazánakéles fájdalom hasított bele a bal fülébe. Az előzőéjjel csupa olyan álma volt, amiketösszebarázdáltak a rossz előjelek, de nem mertemegfejteni őket. Kora reggel kivitette magát aháza közelében lévő szeminárium sírkertjébe,amit akkor még a La Manga-i Temetőnek hívtak,odaállt a kripta elé, és kibékült a férjével, egyhosszú monológban, amelynek során mindenjogos és mindaddig lenyelt sérelmévelelőhozakodott. Aztán elmesélte neki az utazásrészleteit, és elköszönt tőle a mielőbbiviszontlátásig. Senki másnak nem mondta meg,

hogy elmegy, mint ahogy általában az európaiútjai előtt sem, hogy elkerülje a kimerítőbúcsúzkodást. Bármilyen sokat utazott iséletében, most úgy érezte magát, mintha ez lenneaz első útja, és ahogy múltak a percek, nőttönnőtt a lámpaláza. Mihelyt fenn volt a hajón, olyanelhagyatottnak érezte magát, és úgy elfogta aszomorúság, hogy legszívesebben elbújt volna,és jól kisírta volna magát. Amikor újra felbőgött ahajókürt, immár végső figyelmeztetésül, UrbinoDaza doktor és felesége szép nyugodtanelbúcsúzott Fermina Dazától, és Florentino Arizaodakísérte őket a hajóhídhoz. Urbino Daza doktora felesége után őt is előre akarta engedni, éscsak akkor szerzett róla tudomást, hogyFlorentino Ariza is a hajón marad. Urbino doktorúgy megdöbbent, hogy nem is tudta leplezni.- De hát erről nem volt szó - mondta.Florentino Ariza nagyon is nyilvánvalócélzatossággal megmutatta neki a kabinja kulcsát:egy közönséges kabin volt, az utasfedélzeten.Urbino Daza doktor ezt azonban nem tekintette azártatlanság elégséges bizonyítékának. Afeleségére nézett, mint egy hajótörött, egy szilárdpontot keresve a bizonytalanságában, de egyjeges szempár tekintett rá. Az asszony nagyonhalkan, és nagyon szigorúan ezt mondta: "Te is?"Igen, ő is, ugyanúgy, mint húga, Ofelia, úgyvélekedett, hogy a szerelem egy bizonyoséletkoron túl illetlen dolog. De gyorsanösszeszedte magát, és egy nem annyira hálás,

mint inkább rezignált kézfogással elbúcsúzottFlorentin Arizától.Florentino Ariza a nagyszalon korlátja mellől nézteőket, amint lemennek a hajóhídon. Ahogy várta ésremélte, Urbino Daza doktor és felesége azautójukhoz érve még egyszer hátrafordultak felé,ő meg integetett nekik. Mind a kettenvisszaintegettek. Ott állt a korlátnál, amíg csak azautó el nem tűnt a rakpart porfelhőjében, aztánbement a kabinjába, hogy átöltözzön az elsővacsorához, melyre a kapitány hívta meg őket, amaga külön ebédlőjébe.Remek este volt, amit Diego Samaritano kapitánya folyón töltött negyven évének szaftosanekdotáival fűszerezett, de Fermina Dazánaknagy erőfeszítésébe került, hogy úgy tegyen,mintha jól mulatna. Bár az indulás előtti utolsótülkölés este nyolckor hangzott el, amikor is apartra terelték a látogatókat, és fölvonták ahajóhidat, a hajó nem indult el addig, amíg akapitány meg nem ette a vacsoráját, és föl nemment a parancsnoki hídra, hogy maga irányítsa aműveleteket. Fermina Daza és Florentino Ariza anagyszalon korlátjánál álltak a zsivajgó utasókkalegyütt, akik egymással versenyezve próbáltákazonosítani a város fényeit, míg aztán a gőzöslassan elhagyta az öblöt, láthatatlan átjárókon ésa halászbárkák imbolygó fényeivel bepöttyözöttmocsarakon haladt át, és végül teli tüdővel szívtabe és pöfögte ki a Magdalena szabad levégőjét. Azenekar ekkor az utasok nagy ovációja mellett

rázendített egy divatos melódiára, és az egésztömeg táncra perdült.Fermina Daza jobbnak látta, ha bemenekül akabinjába. Egész este nem szólalt meg, ésFlorentino Ariza hagyta, hadd merüljön el agondolataiban. Csak a kabinja előtt törte meg acsendet, és elköszönt volna tőle, de FerminaDaza nem volt még-álmos, csak fázott egy kicsit,és beinvitálta magához, hogy üljenek ki a kabinteraszára és nézzék még egy kicsit a folyót.Florentino Ariza odagurított a korláthoz két fónottkarosszéket, eloltotta a lámpákat, ráterített egygyapjútakarót Fermina Daza vállára, és leültmellé. Fermina Daza kivett egy cigarettapapírtabból a dobozból, amit a férfitól kapott,villámgyorsan összesodorta, aztán parázsló végéta szájában tartva lassan, szótlanul elszívta, utánamég két másikat, egyhuzamban. Florentino Arizaezalatt kortyonként megivott két termosz keserűfeketekávét. A város fényei időközben eltűntek aláthatáron. A sötét teraszról nézve a sima,csöndes folyó a két partján elterülő legelőkkel atelihold fényében egyetlen, zöldesen derengősíksággá olvadt össze. Olykor egy-egyszalmatetős kunyhó bukkant elő, és mellettenagy, lobogó máglya: az jelezte a hajóknak, hogya kunyhónál tűzifa kapható. Florentino Arizábanmég élt néhány homályos emlék az ifjúkorihajóútjáról, és ezek most a folyó láttán olyan éleskörvonalakkal ugrottak elő, mintha tegnapiélményeket idéznének. Elmesélt egypárat

Fermina Dazának, hátha fölvidítja, de azaszszony egy másik világba fújta ki acigarettafüstöt. Florentino Ariza elhessegette azemlékeit, és magára hagyta Fermina Dazát asaját emlékei között, az meg csak sodorta acigarettákat, és egyikről a másikra gyújtott, amígki nem fogyott a doboz. Éjfél után elhallgatott azene, az utasok lármája szétszóródott ésálomittas sóhajokká csendesedett, és a sötétteraszon magára maradt két szív a gőzhajószuszogásának ritmusára dobogott.Egyszer aztán, amikor már nagyon régóta ültekígy, Florentino Ariza ránézett Fermina Dazára afolyóról odaverődő fényben: olyan volt, mint egykísértet, a kőszobor-profiljával, amit mostnémiképp meglágyított egy kis kék derengés, ésFlorentino Ariza akkor vette észre, hogycsöndesen sír magában. De ahelyett hogymegvigasztalta volna, vagy várt volna, amígkifogynaka könnyei, ahogy Fermina Daza szerette volna,pánikba esett.- Akarod, hogy magadra hagyjalak? - kérdezte.- Ha azt akarnám, nem hívtalak volna be - mondtaFermina Daza.Mire ő kinyújtotta jéggé dermedt ujjait a sötétben,vaktában a másik kéz után nyúlt a sötétben, ésrátalált: a másik kéz már várta. Mindkettőjükbenvolt annyi józanság, hogy egy és ugyanabban aröpke pillanatban számot vessenek vele: kinyújtottkezük nem ilyen kezet várt, nem ezt a csontos,

öreg kezet. De a következő pillanatban már túlvoltak a józanságon. Fermina Daza a halott urárólkezdett beszélni, jelen időben, mintha élne, ésFlorentino Ariza ebből tudta meg, hogy azaszszony számára is elérkezett a pillanat, amikorföl kell tennie magának a kérdést, egész nőiméltóságával és öntudatával, elfojthatatlanéletkedvével, hogy mihez kezdjen a szerelemmel,amely gazdátlanul maradt benne.Fermina Daza nem gyújtott rá újabb cigarettára,hogy ne kelljen kivennie a kezét a férfi kezéből.Kínlódva próbált eljutni a dolgok megértéséig. Azuránál jobb férjet el se tudott képzelni, mégis,ahogy visszagondolt az életükre, több volt benneaz üröm, mint az öröm, sok mindenben nemértették meg egymást, sok felesleges civakodás,orvosolatlan sérelem volt köztük. Egyszer csakfölsóhajtott: "Hihetetlen, hogy milyen boldog tudlenni az ember annyi éven át, a sok marakodás, asok cirkusz közepette, a kurva.' letbe is, ésközben azt se tudja, hogy ez most szerelem-e,vagy sem." Mire az utolsó indulat is kitört belőle,valaki eloltotta a holdat. A hajó óvatosan kúszottelőre, lépésről lépésre, mint egy hatalmas,lopakodó vadállat. Fermina Daza közbenvisszatért a tépelődéséből.- Most menj el - mondta.Florentino Ariza megszorította a kezét, ésodahajolt hozzá, hogy megcsókolja az arcát. DeFermina Daza elhúzta a fejét, és lágy, rekedthangján ezt mondta.:

- Már ne. Öregasszonyszagom van.Hallotta, amint Florentino Ariza kimegy a sötétkabinból, hallotta, amint lemegy a lépcsőn,hallotta, amint megszűnik létezni másnapig.Rágyújtott egy újabb cigarettára, és miközbenszívta, látta Juvenal. Urbino doktort, makulátlanlenvászon öltönyében, hivatásánakkomolyságával, férfiúi varázsával, hivatalosszerelmével, amint fehér kalapját búcsúzóul feléjelengeti egy másik, múltbeli hajóról. "Mi, férfiak azelőítéletek szerencsétlen rabjai vagyunk - mondtaneki egyszer az ura. - Ha viszont egy nőelhatározza, hogy lefekszik egy férfival, nincs az akerítés, amit át ne ugrana, nincs az a vár, amit lene rontana, nincs az az erkölcsi meggondolás,amivel ne törölné ki a fenekét: nincs az az Isten,aki számítana." Fermina Daza hajnalig ültmozdulatlanul a karosszékben, és FlorentinoArizára gondolt, de nem arra a Florentino Arizára,aki az Evangéliumok terén gubbasztott savanyúőrhelyén, és akinek emléke egy szemernyinosztalgiát sem ébresztett benne, hanem amostani, roskatag és sánta, de valóságosFlorentin Arizára: arra a férfira, aki mindig ott volta keze ügyében, csak nem vette észre. Mialatt agőzös szuszogva cipelte őt a hajnalpír halványcsíkja felé, arra kérte az Istent, csupán arra,bárcsak lenne annyi esze Florentino Arizának,hogy tudja, hol kell másnap reggel fölvennie azelejtett fonalat.És tudta. Fermina Daza meghagyta az inasnak,

hogy reggel ne keltse föl, hadd aludja ki magát, ésamikor fölébredt, az éjjeliszekrényén ott állt egyváza, egy szál frissen vágott, még harmatos fehérrózsával, és mellette egy levél Florentino Arizától,ami olyan hosszú volt, ahány oldalt csak teletudott írni, amióta elhagyta Fermina Dazakabinját. Higgadt hangú levél volt, és csak az volta célja vele, hogy kifejezze azt a lelkiállapotot,amelybe az előző este óta került: olyan lírai volt,mint a többi, olyan ékesszóló, mint a többi, de avalóságból indult ki. Miközben Fermina Daza alevelet olvasta, saját maga előtt szégyellte magát,amiért olyan arcátlanul hevesen dobog a szíve. Alevél azzal a kéréssel végződött, hogy szóljon azinasnak, ha elkészült, mert a kapitány aparancsnoki hídon várja őket, hogy elmagyarázzaa hajó működését.Tizenegyre lett készen: megfürödve,parfümszappantól illatosan, egy nagyon egyszerű,özvegyasszonyos, szürke kartonruhában, és azéjszakai viharnak már semmi nyoma nem látszottrajta. Egy igen mértékletes reggelit rendelt ahófehér ruhás inastól, aki a kapitány személyesszolgálatában állt, de nem üzent ki, hogy jöjjenekérte. Egyedül ment föl, a felhőtlen égragyogásától káprázó szemekkel, és FlorentinoArizát már ott találta a parancsnoki hídon akapitány mellett: beszélgettek. Florentino Arizamintha nem is ugyanaz az ember lett volna:nemcsak azért, mert Fermina Daza most másszemmel nézte, hanem azért is, mert valóban

megváltozott a külseje. Örökös gyászöltözetehelyett most nagyon kényelmes, fehér cipő voltrajta, fehér vászonnadrág és rövid ujjas fehérvászoning, kigombolt gallérral, felső zsebén ahímzett monogramjával. Egy ugyancsak fehérskót sapka is volt rajta, és dioptriás szemüvegén,amit soha nem vett le, két rácsatolt sötét üveg.Látszott, hogy minden vadonatúj rajta, csupafrissen, erre az útra vásárolt holmi, kivéve anagyon kopott barna bőrövét, ami azonnal szemetszúrt Fermina Dazának, mint a légy a levesben.Ahogy így meglátta, ebben a leplezetlenül nekiszóló öltözetben, nem tudott uralkodni magán, éslángba borult az arca. Az első szavaknál zavarbais jött, Florentino Ariza meg az ő zavarától jöttzavarba. Az a tudat, hogy úgy viselkednek, mintegy jegyespár, csak fokozta a zavarukat, attólpedig, hogy mindketten zavarban vannak, márolyan zavarba jöttek, hogy Samaritano kapitány isészrevette, és egy részvétteljes tremoló csúszottki a száján. Hogy kihúzza őket a csávából,gyorsan belekezdett a hajóirányítóberendezésének és szerkezeténekismertetésébe, és két órán át magyarázott.Közben a hajó lassan úszott felfelé a szárazhomokpadok közt szétterülő parttalan folyón, melya láthatárba veszett. De a torkolat zavaros vizévelellentétben a folyó vize itt csendes volt, átlátszó,és fémesen csillogott a kegyetlen napsütésben.Fermina Dazának az volt az érzése, mintha egyhomokszigetek közt hömpölygő folyódeltában

hajózna.- Ez az a kevés, ami megmaradt nekünk afolyóból - mondta a kapitány.Florentino Ariza már ekkor is elámult azon, hogymekkorát változott ez a táj, hát még másnap,amikor a hajó már csak nagy nehezen tudottelőrevergődni; tudomásul kellett vennie, hogy aMagdalena fő ága, a világ egyik legnagyobbfolyama már csak ábránd, amit az emlékezettáplál. Samaritano kapitány elmagyarázta nekik,hogy az esztelen erdőirtás hogyan tette tönkre afolyót ötven év alatt: a gőzhajók kazánjaifölzabálták a faóriások sűrű rengetegét, melyannak idején, azon az első hajóúton olyanfélelmetesen hatott Florentino Arizára. FerminaDaza hiába remélte, hogy a vágyva vágyottállatokat megpillanthatja: a New Orleans-icserzőüzemek bőrvadászai kiirtották akajmánokat, melyek valaha ellepték a folyópartot:tátott szájjal hevertek órákon át, mozdulatlanul,mintha már megdöglöttek volna, míg egy óvatlanpillangó a szájuk elé nem tévedt; a zsinatolópapagájok és a tébolyultan sikoltozókócermajmok az eltünedező lombokkal együttmaguk is kihaltak, a tengeri tehenek pedig, nagy,anyai keblükkel, a rajtuk csüngő kicsinyükkel éskeserves női sírásukkal már kihalt állatfajnakszámítottak: a sportvadászok puskagolyóivégeztek velük.Samaritano kapitány úgyszólván anyai szeretettelviseltetett a tengeri tehenek iránt, mert úgy

hatottak rá, mint valami jobb napokat látotthölgyek, akik egy szerelmi eltévelyedésük miatterre a sorsra lettek kárhoztatva, és szentül hitt alegendában, hogy ennek az állatfajnak csaknőstényei vannak. Mindig közbelépett, ha valaki ahajóról rájuk akart lőni, ahogy szokás volt, pedig atörvény is tiltotta. Egy észak-karolinai vadász,akinek minden papírja rendben volt, nem fogadottszót neki, és Springfieldjének egyetlen jólirányzott-golyójával szétlőtte egy anyaállat fejét, sa tengeri tehén borja a fájdalomtól tébolyultan,sikoltozva zokogott az anyja elnyúlt testén. Akapitány fölvitette a hajóra a kis árvát, és attólkezdve személyesen ví§elte a gondját, a vadásztpedig kitette a puszta homokpadra, a meggyilkoltanya teteme mellé. A diplomáciai tiltakozáskövetkeztében hathavi börtönre ítélték, ésmajdnem bevonták a hajósigazolványát, de azzala szent elhatározással jött ki a börtönből, hogyújra csak így fog eljárni, valahányszor szükséglesz rá. De nem volt rá szükség, mert ez az esetegy korszakot zárt le: a tengeri tehén árva borja,amely felnövekedett, és szép kort ért meg SanNicolás de las Barrancasban, a ritka állatokparkjában, az utolsó tengeri tehén volt, amit afolyón láttak.- Valahányszor elmegyek e mellett a homokpadmellett, mindig arra kérem az Istent, hogy bárcsakmég egyszer fölszállna hozzám az a gringó, ésakkor megint kitenném.Fermina Daza, akinek addig a kapitány nem volt

rokonszenves, úgy meghatódott ezen az érzelmesóriáson, hogy attól a délelőttől kezdve a szívébezárta. Jól tette: még az út elején voltak, és akésőbbiek folyamán jó néhányszorbebizonyosodott, hogy nem tévedett. FerminaDaza és Florentino Ariza ott maradt a parancsnokihídon egészen az ebédig, melyre nem sokkalazután került sor, hogy elhaladtak Calamar falvaelőtt, mely alig egy-két éve még egy véget nemérő népünnepély színhelye volt, most meg egylepusztult kikötő, néhány néptelen utca alatt.Egyetlen élőlényt láttak a hajóról: egy fehér ruhásnőt, aki a zsebkendőjével integetett nekik.Fermina Daza nem értette, miért nem veszik fel,hiszen olyan bánatosan néz feléjük, de a kapitányelmagyarázta, hogy az csak egy vízbe fúlt nőkísértete, és csak azért integet nekik álnokul,hogy odacsalogassa a hajókat a túlsó partveszélyes örvényei közé. Olyan közel mentek elmellette, hogy Fermina Daza tetőtől talpig jólszemügyre vehette az éles napfényben, és nemvonta kétségbe, hogy csak kísértet, de az arcaismerősnek látszott.Hosszú, forró nap volt. Fermina Daza ebéd utánvisszavonult a kabinjába, hogy nélkülözhetetlensziesztáját eltöltse, de nem aludt jól, mert fájt afüle, és amikor a hajó néhány mérfölddelBarranca Vieja alatt szembetalálkozott a KFHTmásik gőzösével, és az előírásnak megfelelőenvisszatülkölt neki, fülfájása még kínzóbbá vált.Florentino Ariza is elszundított a nagyszalonban

ülve, ahol a kabinjegy nélküli utasok többsége isaz igazak álmát aludta; Florentino ArizaRosalbáról álmodott, és éppen annak a helynek aközelében, ahol a nő annak idején fölszállt ahajóra. Most egyedül utazott, a mompoxi nők múltszázadbeli viseletében, és ezúttal nem acsecsemő, hanem maga Rosalba aludt a teraszpárkányára akasztott vesszőkalitkában. Olyanrejtélyes, egyszersmind mulatságos álom volt,hogy egész délután érezte az utóízét, miközben akapitánnyal és két ismerős utassal dominózott.Ahogy lement a nap, enyhült a forróság, és ahajón újra elkezdődött az élet. Az utasok minthavalami letargiából tértek volna magukhoz, frissenmosdva, tiszta ruhában letelepedtek a nagyszalonfonott karosszékeibe, és várták a vacsorát, amígegy pincér pontosan öt órakor egysekrestyéscsengettyűvel és lelkes taps közepettevégig nem járta a fedélzetet, jelezvén, hogytálalva van. A zenekar már vacsora közbenrákezdte: fandangókat játszott, aztán jött a tánc,egészen éjfélig.Fermina Daza a fülfájása miatt nem mentvacsorázni, így aztán végignézte az elsőtűzifa-berakodást, egy kopár partszakaszon, aholnem volt semmi más, csak a halomba rakottfatörzsek meg egy Vénséges-vén ember, aki a fátleszámolta. Ahogy nézte, az volt az érzése, hogyrajta kívül nem találna teremtett lelketmérföldeken át. Végtelenül hosszú és unalmasvolt ez a veszteglés, ami egy Európába tartó

óceánjárón elképzelhetetlen lett volna, ráadásulolyan meleg volt, hogy még a kabin hűtöttteraszán is érezni lehetett. De amikor a hajó újranekivágott a folyónak; hűs szellő járta át,őserdőmélyi illatokkal, és a zene is vidámabbritmusokra váltott. Sitio Nuevo faluban egyetlenlámpa égett egyetlen ház egyetlen ablakában, ésa kikötő épületéből nem jelezték, hogy volnabeszálló utas vagy bármiféle rakomány, úgyhogya hajó csöndben továbbúszott. Fermina Dazaegész délután azon törte a fejét, vajon FlorentinoAriza mit fog kitalálni, hogy láthassa őt, anélkül,hogy bekopogna a kabinjába, ám este nyolckormár ő érezte úgy, hogy nem bírja ki tovább a férfinélkül. Kiment a folyosóra abban a reményben,hogy hátha összetalálkozik vele, persze csak úgyvéletlenül, és nem is kellett sokat keresgélnie:Florentino Ariza ott ült a folyosó egyik padján,olyan búsan és magába roskadtan, mint azEvangéliumok terén, és már több mint két órájaazon törte a fejét, miképpen érhetné el, hogyláthassa Fermina Dazát. Mindketten ugyanazt ameglepett mozdulatot tették, melyről mindkettentudták, hogy színjáték, aztán végigsétáltak az elsőosztályú fedélzeten, mely fiatalokkal volt tele:csupa lármás diákkal, akik elkeseredettnekivadulással búcsúztatták a vakációt. A hajókantinjában mindketten odaültek a pulthoz, ésegy-egy üveg szörpöt kértek, mint két diák, ésFermina Daza hirtelen úgy érezte, veszélybekerült. "Rettenetes!" - kiáltott fel. Florentino Ariza

megkérdezte, mi jutott eszébe, hogy ígymegrémült.- Azok a szegény öregek - mondta Fermina Daza.- Akiket agyonvert a halász.Mikor véget ért a zene, ők is szedelőzködtek,hogy nyugovóra térjenek, de előtte még hosszanés oldottan elbeszélgettek a kabin sötét teraszán.A hold nem látszott, mert az eget felhőtakaróborította, de a láthatáron fel-felcikázó némavillámok egy-egy pillanatra megvilágították őket.Florentino Ariza egyikcigarettát sodorta a másikután, de Fermina Daza csak négyet szívott el,mert fájt a füle; a fájdalom egy-két pillanatraalábbhagyott ugyan, de aztán, valahányszorfelbőgött a hajókürt, amikor szembejött egy másikhajó, vagy elhaladtak egy alvó falu mellett, vagy agőzösnek le kellett lassítania, hogy úgytapogatózzon előre a sekélyebbfolyószakaszokon, még élesebben hasított afülébe. Florentino Ariza bevallotta neki, hogymilyen szívrepesve nézte őt a Virágjátékokon, aléghajó fölszállásakor, a velocipédesakrobatamutatvány közben, és milyenszívrepesve várta évről évre a hivatalosünnepségeket, csak hogy láthassa őt. FerminaDaza is sokszor látta Florentino Arizát, de sohanem gondolta volna, hogy a férfi mindenütt csakőmiatta van jelen. De alig egy évvel azelőtt,amikor a leveleit olvasta, eltűnődött azon, hogyFlorentino Ariza vajon miért nem indult soha aVirágjátékokon: biztosan megnyerte volna a

pályázatot. A férfi ekkor azt hazudta, hogy csakneki írt, a versei csak neki szólnak, és eddig mégsenki más nem látta őket. Ekkor Fermina Dazakereste meg a kezét a sötétben, de az a kéz nemvárt rá, ahogyan az ő keze várta a férfiét az előzőeste; Florentino Ariza valósággal jéggé dermedt aváratlan érintéstől.- De furcsák is a nők - mondta.Fermina Daza fölnevetett, mély, búgógerlehangon, és a két csónakázó öreg megint azeszébe jutott. Úgy látszott, meg van írva: ettől aképtől többé már nem szabadulhat. De ezen azéjszakán el tudta viselni, mert olyan nyugalom ésderű töltötte el, amilyet még alig alig érzett életesorán: tiszta volt és bűntelen. Szeretett volnahajnalig így ülni, némán, kezében a férfi jegesverítékben úszó kezével, de elviselhetetlenülkínozta a fülfájás. Így hát, amikor végképpelhallgatott a zene, és a turistaosztály utasai islassan elcsendesedtek, azután, hogy a hajónagyszalonjában fölakasztották a függőágyaikat,Fermina Daza kénytelen volt belátni, hogybármennyire szeretne is együtt maradniFlorentino Arizával, a fájdalom erősebb, mint ez avágya. Tudta, hogy ha elárulná neki, márisenyhülne a fájdalom, de nem tette, mert nemakarta megijeszteni. Hiszen akkor már az volt azérzése, hogy úgy ismeri, mintha egész életébenegyütt élt volna vele, és arra gondolt, hogy a férfiképes és visszaparancsolja a hajót a kikötőbe,hátha ott elmúlik a fülfájása.

Florentino Ariza számolt vele, hogy az az éjszakaígy fog alakulni, és felállt, hogy távozzon. A kabinajtajában búcsúzóul megpróbálta szájon csókolniFermina Dazát, de ő a bal orcáját tartotta oda.Florentino Ariza, már akadozó lélegzettel, továbbpróbálkozott, mire Fermina Daza a jobb orcájáttartotta oda, olyan kacér mozdulattal, amigimnazista korában nem telt volna ki tőle.Florentino Ariza még egyszer megpróbálkozott, ésekkor Fermina Daza odanyújtotta a száját; ahogya férfi az ajkához ért, egész testébenmegremegett, és hogy ezt elpalástolja,fölnevetett: úgy, ahogy utoljára a nászéjszakájánnevetett.- Istenem - mondta -, a hajókon mindigmegbolondulok!Florentino Ariza megborzongott: ahogy FerminaDaza maga mondta, valóban savanyúöregasszonyszaga volt. De aztán, ahogy a kabinjafelé tartva átvergődött az alvók függőágyánaklabirintusán, azzal vigasztalta magát, hogybiztosan neki is ugyanilyen szaga van, sőt, négyévvel öregebb szaga, és hogy Fermina Dazabiztosan ugyanazzal a borzongással lélegezte be.Az erjedő emberi nedvek szaga volt, amitlegrégebbi szeretőin is érzett, mint ahogy azok isőrajta. Özvegy Nazaretné, aki soha nem rejtettevéka alá az igazságot, a maga nyers módján megis mondta neki: "Már bűzlünk, mint a keselyű."Szépen elviselték egymást, mert kvittek voltak:szagot szagért. Csak América Vicusától óvakodott

nagyon: a lány pelenkaszaga őbenne anyaiösztönöket ébresztett, de attól tartott, hogy az ővén bakkecskeszaga viszont elriasztja a lányt. Ammindez már a múlté volt. Most az volt a fontos,hogy az óta a délután óta, amikor Escolásticanéni otthagyta az imakönyvet a távírda pultján,Florentino Ariza nem érzett ilyen félelmetesenheves boldogságot.Épp elaludt, amikor a hajó jegykezelője hajnali ötórakor, Zambrano kikötőjében egy sürgőstávirattal ébresztette föl. A táviratot LeonaCassiani adta föl az előző napon, és aszörnyűség, amit tudatni akart vele, egyetlensorba belefért: América Vicuna tegnap meghaltokai nem tudhatók. Délelőtt tizenegykor aztán egyLeona Cassianival folytatott táviratibeszélgetésből, melynek során, a postán töltöttévek óta most először, ő maga kezelte atávírógépet, megtudta a részleteket. AméricaVicufia, aki halálos letargiaba zuhant, miutánmegbukott az év végi vizsgán, megivott egy üveglaudanumot, amit a kollégium betegszobájábóllopott el. Florentino Ariza a lelke mélyén tudta,hogy a hír hiányos. De nem: América Vicusa nemhagyott hátra semmiféle levelet, amibőlkiderülhetett volna, hogy van-e valaki, aki tehet ahaláláról. A családnak, melyet Leona Cassianiértesített, éppen ezekben a percekben kellettmegérkeznie Puerto Padréból, mert délután ötretűzték ki a temetést. Florentino Ariza fellélegzett.Csak egyféleképpen élhette túl a dolgot: ha nem

engedi meg magának, hogy a lány emlékemeggyötörje. Kitörölte hát a fejéből, de hátralévőéveiben olykor-olykor azért így is beléje hasított,mint egy régi sebhely fájdalmas nyilallása. Akövetkező napok forrók voltak ésvégeérhetetlenek. A folyó örvényes lett, és egyreinkább összeszűkült, s a hatalmas fák rengetegehelyett, mely Florentino Arizát úgy lenyűgözte elsőútja során, kiégett pusztaságot láttak, teljes erdőkmaradványait, ahol nem volt már egy szál fa se,mert mindet fölzabálták a gőzhajók kazánjai, éslepusztult falvakat, melyekről Istenmegfeledkezett, és melyeknek utcái még alegkegyetlenebb aszály idején is vízben álltak.Éjszakánként nem a homokpadokon heverőtengeri tehenek szirénhangjaira riadtak fel, hanemarra az émelyítő bűzre, mely a tenger felésodródó hullákból áradt, ahogy elúsztak a hajómellett. Pedig. hát nem volt már se háború, sejárvány, de a felpuffadt testek csak úsztak lefelé.A kapitany ezt mondta, ez egyszer komolyan: "Aztkell mondanunk az utasoknak, hogy ezek mindvízbefúltak." A papagájok zsinatolása és aláthatatlan majmok ricsaja helyett, melytől a déliforróság valaha még álmosítóbb volt, a letaroltföld tág csöndje borult rájuk. Olyan kevés helyenárultak már tűzifát, és ezek a helyek olyan távolvoltak egymástól, hogy az új Hűségnek az útnegyedik napján kifogyott a tüzelője. A hajómajdnem egy héten át egy helyben vesztegelt,miközben a legénység csoportokra osztva vágott

neki a szürke hamutengernek, hogy hátha találvalahol egy megmaradt fát. De nem talált: afavágók már rég elhagyták a hegyhátakat, hogymegmeneküljenek a földbirtokosok haragja elől, aláthatatlan kolera elől, az álcázott háborúk elől,melyeket a kormányok figyelemelterelődekrétumokkal igyekeztek eltussolni. Közben azunatkozó utasok úszóbajnokságokat rendeztek,vadászexpedíciókat szerveztek, és élő iguánákkaltértek vissza, melyeknek hosszában fölvágták ahasát, és miután kivették belőlük a fürtökben nőtt,puha és áttetsző tojásaikat, és a tojások fürtjeitfüzérbe kötve kiakasztották száradni a hajókorlátjára, az iguánák hasát zsákvarró tűvelösszevarrták. A közeli falvak nyomorúságosprostituáltjai az expedíciók nyomába eredtek,katonai sátrakat állítottak fel a folyóparton, italthoztak és zenészeket, és a lehorgonyozotthajóval átellenben elszabadult a pokol.Még jóval azelőtt, hogy kinevezték volna aTársaság elnökévé, Florentino Ariza aggasztójelentéseket kapott a folyó állapotáról, dejóformán el se olvasta őket. Az üzlettársait ezzelnyugtatta meg: "Semmi ok az aggodalomra: mireelfogy a tűzifa, már olajmeghajtású hajóklesznek." Sose vette a fáradságot, hogyelgondolkozzon a dolgon, mert folyton csakFermina Dazán járt az esze, és mire ráébredt azigazságra, már nem volt mit tenni, hacsak aztnem, hogy egy új fólyót hoz oda. Éjszakáramindig ki kellett kötni valamelyik parton, még a

magasabb vízállás időszakaiban is, és akkor ahajón tartózkodók számára még a puszta lét iselviselhetetlenné vált. Legtöbben, különösen azeurópaiak, kimenekültek a rothasztó kamráváváltozott kabinokból, és egész éjszaka fel-alájártak a fedélzeten, kezükben törölközővel,mellyel hol a rovarok hadát csapdosták, hol aszüntelenül patakzó verejtéküket törölték le: mirefeljött a nap, holtra fáradtak, és bőrük mindenszabad felületét dagadtra csípték a rovarok. Egyangol utazó a XIX. század elején ugyanerről azakkor még kenun, illetve öszvérháton megtettutazásról, mely abban az időben ötven napig iseltarthatott, ezt írta: "Ennél rosszabb éskényelmetlenebb utazás aligha képzelhető elemberi lény számára." Ez a megállapítás csakaddig volt igaz, amíg be nem köszöntött agőzhajózás nyolcvanéves időszaka, aztán újraigaz lett, és mindörökre, amikor a kajmánok azutolsó pillangót is bekapták, és eltűntek azanyáskodó tengeri tehenek, eltűntek a papagájok,a majmok, a falvak: amikor eltűnt minden.- Annyi baj legyen - nevetett a kapitány. - Mégnéhány év, és luxusautókon fogunk fölkocsikáznia száraz folyómederben.Fermina Daza és Florentino Ariza az első háromnapot még az üvegezett terasz langyostavaszának oltalmában vészelte át, de amikor ahajón takarékoskodni kezdtek a tűzifával, és ahűtőberendezés nem működött tovább, az ElnökiKabin olyan lett, mint egy kávéfőző. Fermina

Daza úgy élte túl az éjszakákat, hogy kinyitotta azablakokat, hadd járja át a kabint a folyó fölött fújóenyhe szellő, a moszkitókat pedig egytörölközővel csapdosta, mivel a gumifecskendősrovarirtóval semmire se ment az egy helyben állóhajón. A füle már elviselhetetlenül fájt, de egyreggel, ébredés után a fájdalom hirtelenabbamaradt, egyszer s mindenkorra, mint egyszétpukkadt kabóca éneke. De azt, hogy nem halla bal fülére, csak aznap este vette észre, amikorFlorentino Ariza arról az oldalról beszélt hozzá, ésneki meg kellett fordítania a fejét, hogy hallja.Nem mondta el senkinek, mert ezt is azzal abeletörődéssel vette tudomásul, amivel azöregkori leépülés többi, orvosolhatatlan tünetét.A hajó veszteglése azért mégiscsak aGondviselés jótéteménye volt. Florentino Arizaegyszer ezt olvasta valahol: "A szerelem asorscsapások közepette megnő ésmegnemesedik." Az Elnöki Kabin gőzpárájábanolyan képtelen tespedtségbe süllyedtek, hogykönynyebb volt kérdezősködés nélkül szeretniükegymást. Elképzelhetetlen órákat éltek át kéz akézben, a korlát mellé tett karosszékben ülve;hosszan tartó csókokban merültek el, élvezték afelindultság hiányában zavartalanul kibontakozósimogatások mámorát. A harmadik fülledt esténFermina Daza egy üveg ánizspálinkával fogadta aférfit: azzal á pálinkával, amit unokanővére,Hildebranda leánycsapatával iszogatott titkon,később pedig már férjes asszonyként és két

gyermek anyjaként kölcsönbe vett világábólszármazó barátnőivel. Egy kis bódulatot akart,hogyne lássa olyan tisztán maga előtt a sorsát,Florentino Ariza viszont azt hitte, hogy apálinkából akar bátorságot meríteni a végsőlépéshez. Ettől az ábrándtól fellelkesülve nagymerészen felfedezőútra indult az ujjai hegyévelFermina Daza fonnyadt nyakán, fémpántokvértjébej bújtatott keblén, kiszáradt csontjaitólszögletes csípőjén, öreg őzcombjain. FerminaDaza lehunyt szemmel, odaadóan tűrte, de nemremegett bele a simogatásba; csak szívta acigarettáját, és olykor kortyolt egyet a pálinkából.Aztán, amikor a simogatások a hasa felécsúsztak, úgy érezte, hogy már elegendőánizspálinka van a szívében.- Ha már mindenáron rosszalkodni akarunk -mondta -, akkor legalább csináljuk úgy, mint afelnőttek.Átvezette a hálófülkébe, és álszemérem nélkülvetkőzni kezdett a lámpafényben. Florentino Arizavégigdőlt az ágyon, és megpróbálta összeszednimagát: megint csak nem tudott mihez kezdeni azelejtett tigris bőrével. Fermina Daza rászólt: "Nenézz ide." Florentino Ariza azt kérdezte, miért ne,miközben egyfolytában a plafont bámulta.- Mert nem fog tetszeni - mondta az asszony.Florentino Ariza ekkor odanézett: Fermina Dazaderékig meztelenül állt előtte, és olyan volt, mintamilyennek elképzelte. Válla ráncos volt, mellelógott, és kiálló bordáit olyan sápadt és hideg bőr

borította, mintha egy béka bőre lett volna.Fermina Daza maga elé kapta a kezében lévőblúzát, és eloltotta a lámpát. Florentino Ariza errefölkelt az ágyról, és a sötétben ő is vetkőznikezdett: ahogy vetkőzött, minden egyesruhadarabját odadobta Fermina Dazának, az mega nevetéstől fuldokolva visszadobta.Hosszú ideig mozdulatlanul feküdtek egymásmellett, Florentino Ariza egyre döbbentebben,ahogy lassan tisztult a feje, Fermina Daza viszontnagy nyugalomban, már-már bénultan, demagában buzgón fohászkodva Istenhez, hogycsak rá ne jöjjön a bolond vihogás, ahogy szokott,valahányszor a kelleténél több ánizspálinkát öntmagába. Hogy eltöltsék valamikép-' pen az időt,beszélgettek. Saját magukról beszéltek, arról,hogy a kettőjük élete mennyire másféleképpentelt el, és arról a valószerűtlen körülményről, hogyott fekszenek meztelenül egy lehorgonyozott hajósötét kabinjában, amikor már azt hihetnék, ésteljes joggal, hogy csak egy dologra maradt idő:arra, hogy a halálukat-várják. Fermina Daza sohanem hallott arról, hogy Florentino Arizánakbármiféle, akár egyetlenegy nőügye is lett volna,egy olyan városban, ahol mindenki mindenttudott, már akkor is, amikor még meg semtörténtek a dolgok. Ezt most szóba is hozta csakúgy mellékesen, mire a férfi rezzenéstelenhangon rávágta a választ:- Azért, mert neked tartogattam a szüzességemet.Ő ezt persze akkor se hitte volna el, ha igaz lett

volna, mert a férfi szerelmes levelei tele voltakilyesfajta mondatokkal; és ezeknek amondatoknak nem is a tartalmuk volt a lényeg,hanem a hatásosságuk. De tetszett neki a férfibátorsága, ahogy a mondatot kimondta.Florentino Ariza viszont azon tűnődött el eközben,amin addig még soha nem mert volna eltűnődni:hogy vajon Fermina Dazának milyen titkos útjaivoltak a házassága alatt. Semmin sem lepődöttvolna meg, hiszen tudta, hogy a nők ugyanúgybonyolítják le titkos kalandjaikat, mint a férfiak:ugyanazok a hadicselek, ugyanazok a hirtelentámadt sugallatok, ugyanazok a lelkifurdalásnélküli félrelépések. De jól tette, hogy nemkérdezte meg. Egyszer, amikor Fermina Dazamár egyébként is meglehetősen rossz viszonybanvolt az egyházzal, gyóntatóatyja váratlanulmegkérdezte, hogy megcsalta-e már valaha is aférjét, mire ő szótlanul felállt, félbeszakítva agyónást, köszönés nélkül távozott, és többé seahhoz a paphoz, se máshoz nem ment el gyónni.Florentino Ariza tapintatossága viszont váratlanjutalomban részesült: Fermina Daza a sötétbenkinyújtotta a kezét, megsimogatta Florentino Arizahasát, csípőjét, és jóformán szőrtelenszeméremdombját. Azt mondta: "Olyan a bőröd,mint egy csecsemőé." Aztán megtette a végsőlépést: ott kereste, ahol nem volt, majd higgadtankereste tovább, míg rá nem talált: élettelenülhevert.- Kimúlt - mondta a férfi. Mindig így járt, minden

első alkalommal, minden nővel, egész életében,úgyhogy megtanult együtt élni ezzel a kísértettel:minden alkalommal újra kellett tanulnia, minthaéletében először történne meg vele. Megfogta azasszony kezét, és a mellére vonta: Fermina Dazaérezte, ahogy a fáradhatatlan, öreg szív szinte abőre alatt olyan hevesen és olyan rendetlenülkalapál, mint egy kamaszé. Florentino Ariza eztmondta: "A nagy szerelem ugyanolyan rosszattesz neki, mint az, ha nincs szerelem." De eztcsak úgy mondta, maga se hitt benne: szégyelltemagát, dühös volt magára, és arra vágyott,bárcsak valami okot találhatna rá, hogykudarcáért az asszonyt hibáztathassa. Az perszetudta ezt, és játékos cirógatással kezdte ingerelnia kiszolgáltatottan heverő férfitestet, mint egyhízelgő nősténymacska, amely épp akegyetlenkedésben leli örömét, míg FlorentinoAriza nem bírta tovább a kínokat, és visszament akabinjába. Fermina Daza hajnalig őrá gondolt,immár abban a biztos tudatban, hogy a férficsakugyan szereti őt, és ahogy az ánizs lassúhullámveréssel leapadt benne, úgy zúdult be ahelyébe a rémület, hogy a férfi megharagudott rá,és soha többé nem jön vissza hozzá.De még aznap visszajött, méghozzá egyszokatlan időpontban: délelőtt tizenegykor, frissenés kipihenten, és meglehetősen kihívómozdulatokkal levetkőzött Fermina Daza orraelőtt. Az asszony örömmel állapította meg, hogyFlorentino Ariza a nappali megvilágításban

ugyanolyan, mint amilyennek ő a sötétbenelképzelte: egy kortalan férfi, akinek sötét, fényesbőre olyan feszes, mint egy nyitott esernyő, ésmajdnem teljesen szőrtelen, kivéve a hónaljábanés a szeméremdombján növő gyér és puhaszőrzetet. Florentino Ariza kivont szablyával álltelőtte, és Fermina Daza tisztában volt vele, hogynem véletlenül engedi látni a fegyverét, hanemúgy tüntet vele, mint egy diadalmi jelvénnyel, hogybátorságot merítsen belőle. Még arra se hagyottidőt Fermina Dazának, hogy levegye a hálóingét,amit akkor vett fel, amikor föltámadt a hajnaliszellő, és úgy kapkodott, mint egy kezdő: FerminaDaza szánakozott rajta, de azért nem ábrándult kibelőle, mivel az ilyen esetekben nem tudottkülönbséget tenni a részvét és a szerelem között.Végül azonban csak ürességet érzett.Több mint húsz éve nem szeretkezett, és mostelsősorban a kíváncsiság foglalta le: mit lehetérezni egyáltalán, az ő korában, ilyen hosszúszünet után? De Florentino Ariza nem hagyott ráidőt, hogy megtudja, vajon az ő teste is akarja-e.Villámgyors és szánalmas volt az egész, ésFermina Daza ezt gondolta: "Most elcsesztünkmindent." De tévedett: annak ellenére, hogymindketten csalódottak voltak, annak ellenére,hogy Florentino Arizás bántotta az ügyetlensége,Fermina Dazát pedig marta a lelkifurdalás, amiérthagyta, hogy az ánizspálinka elvegye az eszét, akövetkező napokban már egy pillanatra semváltak el egymástól. Csak épp enni jártak ki a

kabinból. Samaritano kapitány, aki minden titkotkiszimatolt, amit csak a hajóján rejtegettek előtteaz emberek, minden reggel beküldött a kabinbaegy szál fehér rózsát, szerenádot adott nekik,csupa régi keringővel, az ő idejükből, és tréfás,serkentő fogásokat főzetett nekik. De jó darabignem próbálkoztak meg újra a szeretkezéssel:csak akkor, amikor magától szállta meg őket azihlet. Addig azzal a boldogsággal is beérték, hogyegyütt vannak. El sem hagyták volna a kabint, haa kapitány be nem küld hozzájuk egy levélkét,hogy ebéd után megérkeznek La Doradába, atizenegy napos hajóút végállomására. FerminaDaza és Florentino Ariza a kabin ablakábólmegpillantotta a sziklaszirt házsorát, melyetsápadtan világított meg a nap, és úgy gondolták,értik, hogy miért kapta a nevét, de aztán, amikormegcsapta őket a hőség, mely úgy zúgott, mint akazánok, és látták, hogy az utcákon forr akátrány, már nem voltak olyan biztosak benne. Ahajó egyébként nem is ott kötött ki, hanem a túlsóparton, ahol a Santa Féből odavezető vasútvonalvégállomása volt.Mihelyt az utasok elhagyták a hajót, előbújtakrejtekhelyükről. Fermina Daza beszívta a hajóüres szalonjában a büntetlenség jó levegőjét, és akorlát mellől nézték a nyüzsgő tömeget, mely egyjátékvonat vagonjaiban a csomagjait szedegetteössze. Azt lehetett volna hinni, Európából jönnek,különösen a nők, akiknek északias kabátjaik ésmúlt századi kalapjaik sehogy sem illettek a poros

kánikulához. Némelyik nőnek gyönyörűkrumplivirágok díszítették a haját, de ezek a nagyforróságban máris fonnyadozni kezdtek. Azutasok az Andok fennsíkjáról érkeztek, miutánegy álló napon átvonatoztak a szavannaálomvilágán át, és még nem volt idejük átöltözni aKarib-tenger klímájához illő ruhába.A piaci tolongás közepén egy nyomorúságoskülsejű, nagyon öreg ember naposcsibéketszedegetett elő koldusgúnyája zsebeiből. Hirtelenbukkant fel, előrenyomakodva a sokaság közt,cafatokban lógó kabátjában, mely valaha egy nálajóval magasabb és testesebb emberé lehetett.Levette a kalapját, és felfelé fordítva a mólókövére tette, hátha beledob valakí egy garast, ésmarokszámra szedegette elő zsebeiből az apró,fakó csibéket, melyek mintha megsokasodtakvolna az ujjai közt. A mólót egyik pillanatról amásikra szőnyegként borították el az ide-odaszaladgáló és csipogó kiscsibék, és a siető utasokészre se vették, amint egyet-egyet széttapostakközülük. Fermina Daza, akit egészen elbűvölt acsodálatos látványosság, hiszen úgy tűnt, minthaaz öregember csakis az ő tiszteletére rendeztevolna, mert csak ő volt az egyetlen nézője, nemvette észre, hogy közben a tengerpartra indulóutasok már fel is szálltak a hajóra. Vége volt aboldogságnak: a frissen felszállt utasok közt sokismerős arcot pillantott meg, köztük olyanbarátokét, akik nemrég még együtt gyászoltak ,vele, mire gyorsan visszamenekült a kabinjába.

Amikor Florentino Ariza utánament, Fermina Dazaegészen fel volt dúlva: inkább meghalt volna, minthogy az ismerősök meglássák ezen akéjutazáson, ilyen rövid idővel az ura halála után.Florentino Arizát úgy megrendítette akétségbeesése, hogy megígérte, kitalál valamit aveszély elhárítására, nehogy Fermina Dazának akabin börtönében kelljen töltenie a hátralévő időt.Az ötlet vacsora közben merült fel benne, akapitány privát étkezőjében. A kapitánynak voltegy problémája, amit már régóta szeretett volnamegbeszélni Florentino Arizával, de az mindigkitért előle, és ezzel a válasszal szerelte le: "MajdLeona Cassiani elintézi, jobban is, mint én." Demost meghallgatta a kapitányt. A probléma azvolt, hogy a teherárut a folyón fölfelé menetszállították a hajók, lefelé azonban üresen jöttek,az utasok esetében pedig pont fordítva történt."Annyi különbséggel a teheráru javára, hogy aztöbbet fizet, és etetni sem kell", mondta. FerminaDaza kedvetlenül fogyasztotta a vacsoráját,untatta a két férfi lélektelen beszélgetése arról,hogy kell-e vagy nem kell differenciálni az árakat.De Florentino Ariza megvárta, amíg a kapitányvégigmondja a mondókáját, és csak akkorhozakodott elő egy kérdéssel, mely a kapitánybanazt a reményt ültette el, hogy Florentino Arizánakvalami mentő ötlete támadt.- És elméletben - kérdezte Florentino Ariza - ellehetne képzelni egy direkt járatot, rakománynélkül, utasok nélkül, megállás meg minden más

nélkül?A kapitány azt mondta, hogy elméletben el lehetképzelni, de csak elméletben. A KFHT-nakkülönféle megállapodásai vannak, amiketFlorentino Ariza mindenki másnál jobban ismer,teherszállítási, utasszállítási, postaszállítási ésegyéb szerződések, melyeknek legnagyobbrészét nem lehet megkerülni. Csak egy esetbenlehet mindentől eltekinteni: ha járvány tör ki ahajón. Ilyenkor bejelentik a karantént, felhúzzák asárga lobogót, és a végállomásig meg sem állnak.Samaritano kapitány már jó néhányszor kénytelenvolt megtenni-ezt az intézkedést, hiszen sokkolerás eset fordult elő a folyón, bár azegészségügyi hatóságok aztán arrakényszerítették az orvosokat, hogy közönségesvérhasnak nyilvánítsák a kórt. De a folyótörténetében az is sokszor előfordult már, hogyakkor is felhúzták a kolera sárga lobogóját, hanem akartak kifizetni valami vámot, ha nemakartak fölvenni valami kellemetlen utast, ha megakartak hiúsítani valami nemkívánatos vizsgálatot.Florentino Ariza az asztal alatt rátalált FerminaDaza kezére.- Na jó - mondta -, akkor csináljuk így.A kapitány elámult, de aztán, mint afféle öregróka, rögtön értette, miről van szó.- A hajón én parancsolok, nekünk viszont önparancsol - mondta. - Úgyhogy, ha komolyanmondja, adja írásba, és máris indulunk.Persze hogy komolyan mondta, így hát aláírta az

utasítást. Végül is mindenki tudta, hogy azegészségügyi hatóságok vidám beszámolóiellenére még nem múltak el a kolerás idők. Ami ahajót illeti, nem volt semmi probléma. A kevésrakományt, amit fölvettek a hajóra, újra kitették apartra, az utasoknak pedig azt mondták, hogyelromlott a hajó egyik masinája, és intézkedtek,hogy egy másik társaság hajója hajnalban vegyefel őket. Florentino Ariza arra gondolt, hogy hamindezt annyi erkölcstelen, sőt alantas okból meglehet tenni, akkor a szerelem igazán jogos ok. Akapitány csak azt az egyet kérte, hadd kössenekki egy pillanatra Puerto Naréban, hogyfölvehessen valakit a hajóra, aki az ő vendégelesz: az ő keblében is érző szív dobogott.Így hát az Új Hűség másnap hajnalban kifutott akikötőből, rakomány nélkül és utasok nélkül, akolera sárga lobogójával, mely vidámanlengedezett a főárboc tetején. Estefelé PuertoNaréban fölvettek egy nőt, aki magasabb volt akapitánynál és termetesebb is, azonkívülirtózatosan szép: csak a szakálla hiányzott hozzá,hogy cirkuszban mutogassák. Zenaida Neves volta neve, de a kapitány csak így hívta: az én kisdíjbirkózónőm; már ősidők óta a barátnője volt, ésa kapitány két kikötő közt szokta élvezni atársaságát; ahogy a nő feljött a hajóra, aboldogság forgószele söpört végig a fedélzeten. Avilágnak ezen az isten háta mögötti helyén, aholFlorentino Arizában az Envigadóba tartó vonatláttán, mely kínlódva vonszolta magát fölfelé a

hajdani öszvérkaptatón, Rosalba emléke sajgottfel, egy valóságos amazonasi felhőszakadás törtki, mely aztán egy-két rövid szünet kivételével azút végéig el sem állt. De ez senkit sem zavart: ahullámok hátán zajló örömünnep fölé biztos fedélborult. Aznap este, a mulatsághoz való személyeshozzájárulásként, Ferrnina Daza a legénységünneplése közepette lement akonyhahelyiségekbe, és az egész társaságnakfőzött egy saját ihletésből fakadó ételkölteményt,amit aztán Florentino Ariza így keresztelt elmagában: padlizsán, szerelem módra.Napközben kártyáztak, a pukkadásig teleettékmagukat, ólmos és kimerítő álomban aludtákvégig a sziesztát, és alighogy lement a nap,munkára fogták a zenekart, itták az ánizspálinkát,és falták hozzá a lazacot. Az út villámgyors volt asúlytalan hajóval és a jó sodrású vizeken,melyeket a folyó forrásvidékéről lezúduló patakokfelduzzasztottak: odafent azon a héten több esőesett, mint az egész addigi utazás alatt. Néhányfaluban megszánták őket, és a koleraelriasztására leadtak feléjük egy-egy ágyúlövést,amit ők egy bús szirénabőgéssel köszöntek meg.A többi hajózási társaság szembejövő járatai arészvétnyilvánítás jelzéseit adták le nekik.Magangué falvában, ahol Mercedes született,felvették a hátralévő úthoz szükséges tűzifát.Fermina Daza megijedt, amikor az egészségesfülével meghallotta a szirénabőgést, de a másodikánizsos nap után már mindkét fülére jobban

hallott. Fölfedezte, hogy a rózsák jobbanillatoznak, mint azelőtt, hogy a madarak szebbendalolnak hajnalonként, mint azelőtt, és hogy Istenidőközben teremtett egy tengeri tehenet, ésodarakta a tamalamequei homokpadra, csakisazért, hogy őt fölébressze. A kapitány ismeghallotta, és közelebb kormányozta a hajót, ígyaztán végre láthatták a hatalmas amazont, amintkarjában tartott kicsinyét szoptatja. Se Florentino,se Fermina nem tudta volna megmondani, hogy iskerültek ilyen meghitt kapcsolatba egymással:Fermina segített beadni Florentinnak abeöntéseket, ő kelt fel korábban, hogy kitisztítsa aprotézisét, amit a férfi alvás közben egy pohárbantartott, és az elvesztett szemüveg problémáját ismegoldotta, mivel a férfi szemüvegével is tudottolvasni és harisnyát stoppolni. Egy reggel arraébredt, hogy Florentino Ariza egy leszakadtgombot varr föl az ingére, és gyorsan odaugrott,hogy kivegye a kezéből, mielőtt még elhangzanaa szokásos mondat, hogy nem egy feleség kéneaz embernek, hanem kettő. Neki viszont csakannyi segítségre volt szüksége, hogy a férfi tegyeföl a köpölyt a fájós vállára.Florentino Ariza a zenekar hegedűjévelvisszakalandozott a múltba, és alig fél nap utánújra el tudta játszani Fermina Dazának "A koronásistennő" című keringőt, és aztán órákon átjátszotta, amíg ki nem vették a kezéből a hegedűt.Egy éjjel, életében először, Fermina Daza arrariadt fel, hogy fuldoklik a könnyeiben, de ezúttal

nem a harag, hanem a szánalom váltotta ki őket:az evezővel agyonvert öreg párról álmodott. Aszüntelenül zuhogó eső viszont nem volt rá rosszhatással, és arra a késői belátásra jutott, hogyPárizs talán nem is olyan siralmas hely, mintamilyennek ő érezte, és hogy Santa Fé utcáitnemcsak temetési menetek lepik el. A láthatáronmás, jövőbeli utazások ábrándképe derengett fel:bolondos utazások Florentino Arizával, melyekenszinte semmi poggyászuk nem lesz, és társadalmikötelezettségeik sem lesznek: szerelmi utak. Azutolsó estén nagy mulatságot csaptak,papírgirlandokkal és színes lampionokkal. Adélután vége felé elállt az eső. A kapitány ésZenaida összesimulva táncoltak az elsőbolerókra, melyek azokban az években kezdtékmarcangolni a szíveket. Florentino Arizamegpróbálta rábeszélni Fermina Dazát, táncoljákel a kettőjük keringőjét, az asszony azonban nemvolt rá hajlandó. De azért egész este verte ataktust a cipője sarkával, és rázta hozzá a fejét,sőt egyszer még öntudatlanul táncolt is ültében,miközben a kapitány meg a gyengéd díjbirkózónőegymásba gabalyodva járták a bolerót afélhomályban. Fermina Daza annyi ánizspálinkátivott, hogy úgy kellett föltámogatni a lépcsőn, ésolyan könynyes nevetőgörcs jött rá, hogymindenkit megijesztett vele. De aztán, amikor akabin üde illatú állóvizében sikerült lecsillapodnia,átadták magukat egy nyugodt és egészségesszeretkezésnek, amúgy módjával, mint egy

rozoga nagyapó és nagyanyó, és aztán ez lettannak az egész, bolond utazásnak a legszebbemléke. Már nem úgy érezték magukat, mint egyújdonsült jegyespár, amint azt a kapitány ésZenaida gondolta, de nem is úgy, mint kétmegkésett szerető. Hanem úgy, mintakik átugrották a házasélet gyötrelmes kálváriáját,és azon túl már egyenest a szerelem magjáighatoltak. Csönd borult rájuk, mint egy öregházaspárra, melyet már megpróbált az élet; túl aszenvedély csapdáin, túl az ábrándok gonosztréfáin és a csalódások délibábjain: a szerelmenis túl. Mert már elég időt éltek le együtt ahhoz,hogy tudják: a szerelem mindig és mindenüttszerelem, de minél közelebb van a halálhoz,annál töményebb.Hat órakor ébredtek fel. Fermina Daza egy kisánizsszagú fejfájással és összezavarodott szívvel,mert az volt az érzése, hogy Juvenal Urbinodoktor visszatért, kövérebben és fiatalabban, mintamikor leesett a fáról, s most ott ül a ház előtt ahintaszékben, és várja. Annyi józanság azért voltbenne, hogy felmérje: nem az ánizspálinka,hanem a közeli hazatérés keltette benne ezt azérzést.- Olyan lesz, mintha meghalnánk - mondta.Florentino Ariza meglepődött, mert Fermina Dazaaz ő titkos gondolatát mondta ki, és ez a gondolatőt már azóta kínozta, amióta csak elindultakvisszafelé a folyón. Sem ő, sem Fermina Dazanem tudták már elképzelni, hogy máshol is

lakhatnának, mint abban a kabinban, másképpenis étkezhetnének, mint a hajón, hogyvisszatérjenek egy olyan életmódhoz, ami ezentúlmár mindig idegen lesz számukra. Igen, olyanlesz, mintha meghalnának. Nem tudott aludni.Csak feküdt az ágyon hanyatt, a tarkója alákulcsolt kézzel. Egyszer csak belehasítottAmérica Vicuna képe, de úgy, hogy megvonaglotta fájdalomtól, és nem tudta már tovább halogatniaz igazságot: bezárkózott a fürdőszobába, és jólkisírta magát, ráérősen, amíg az utolsó cseppkönynyét is elsírta. Csak akkor merte bevallanimagának, hogy mennyire szerette a lányt.Mire felkeltek és felöltöztek, már a kiszálláshozillő ruhába, a gőzös maga mögött hagyta aspanyolok hajdani szorosának csatornáit ésmocsarait: már a tengeröböl hajóroncsai ésolajfoltokkal borított posványai közt szelte a vizet.Az alkirályok városának aranykupoláira egyragyogó csütörtök köszöntött rá, de a hajókorlátjánál álló Fermina Daza számáraelviselhetetlen volt a régi dicsőség bűze, aziguánatanyává züllött bástyák dölyfe: a való életiszonyata. Bár nem mondták egymásnak, egyiküksem volt hajlandó ilyen könnyen megadni magát.A kapitány már az ebédlőjében volt, de olyanállapotban, hogy nem ismertek rá erre azegyébként kínos gonddal ápolt emberre:borostásan, az álmatlanságtól vörös szemmel, azelőző este óta rajta maradt verejtékfoltosruhában, a felböfögött ánizspálinkától el-elakadó

mondataival. Zenaida aludt. Már csöndbennekikezdtek a reggelinek, amikor a KikötőiTisztiorvosi Hivatal motorcsónakja feltartóztatta ahajót. A kapitány a parancsnoki hídról kiabáltvissza a fegyveres őrjárat kérdéseire. Tudniakarták, miféle járvány tört ki a hajón, hány utasukvan, közülük hányan betegek, és hány újmegbetegedés várható. A kapitány azt felelte,hogy csak három utas tartózkodik a hajón, ésmind a háromnak kolerája van, de szigorúanelkülönítették őket. Se azok, akiknek LaDoradában fel kellett volna szállniuk a hajóra, sea legénység huszonhét tagja nem érintkezettvelük semmi módon. De az őrjáratparancsnokának ez nem volt elég, és elrendelte,hogy hagyják el az öblöt és a Las Mercedesmocsarában várakozzanak délután kettőig, amígmegteszik a szükséges intézkedéséket, hogy ahajó karanténba kerüljön. A kapitány akkorátdurrantott, mint egy öszvérhajcsár, és egykézmozdulattal utasította a révkalauzt, hogyfordítsa vissza a hajót, és irány a mocsár.Fermina Daza és Florentino Ariza az asztal mellőlmindent hallottak, de ez szemlátomást nemzavarta a kapitányt. Némán evett tovább, ésrosszkedve abból is kiderült, ahogyan megszegtea folyami hajóskapitányok legendás jó modoránakszabályait. A kés hegyével pukkasztotta föl a négylágytojást, és zöld banánkarikákkal tunkolta kiőket, majd egészben kapta be a banánkarikákat,és vad élvezettel csámcsogott. Fermina Daza és

Florentino Ariza szótlanul ült vele szemben, mintkét nebuló bizonyítványosztás előtt. Amíg akapitány a Tisztiorvosi Hivatal őrjáratával tárgyalt,egy szót sem szóltak egymáshoz, és sejtelmüksem volt róla, hogy most mi lesz a kettőjükéletével, de mind a ketten tudták, hogy a kapitányőhelyettük töri a fejét; abból látták, ahogyan ahalántéka lüktetett.Mialatt a kapitány a tojásadagját, a púpozott tálcabanánját, a kancsó tejeskávéját fogyasztotta, ahajó félgőzzel kiúszott az öbölből, utat tört acsatornák hínártakaróján meg a vízililiomok lilavirágai és nagy, szív alakú levelei között, és kiérta mocsárra. A víz száz színben csillogotta halaktömegétől, melyek oldalukra fordulva lebegtek atetején, az orvhalászok dinamitjánakáldozataként, és valamennyi földi meg vízi madárfémes visítozással ott körözött felettük. AKarib-tenger szele a madarak rikoltozásávalegyütt beáradt az ablakokon, és Fermina Dazaérezte, ahogy a vérében szilaj erővel lüktet aszabad akarata. Jobbra, a Río Grande de laMagdalena torkolata lustán és sötéten tárulkozottki a világ túlsó feléig.Mikor a tányérokról eltűnt minden ennivaló, akapitány beletörölte a száját az abroszcsücskébe, aztán megszólalt, és olyan cifragorombaságokat mondott, hogy véglegtönkretette a folyami hajóskapitányok jó hírét.Nem ővelük volt baja, nem is mással, hanem csakki akarta adni a dühét. Végül, egy durva

szitokáradat után, oda lyukadt ki, hogy fogalmasincs róla, hogyan másszon ki a csávából, amibea kolerás lobogó miatt került bele. Florentino Arizaszemrebbenés nélkül hallgatta. Aztán az ablakonát kitekintett a négy égtáj felé, a láthatár élesvonalára, a makulátlan decemberi égre, az immármindörökké hajózható vizekre, és azt mondta:- Gyerünk tovább, tovább, tovább, vissza LaDoradába.Fermina Daza összerezzent, mert ráismert arra abizonyos régi hangra, mely a Szentléleksugallatából fakadt, és ránézett a kapitányra: ővolt a sors. De a kapitány nem látta őt, mert aFlorentino Ariza szavaiból sugárzó fényelvakította.- Ezt komolyan mondja? - kérdezte a kapitány.- Amióta a világon vagyok - mondta FlorentinoAriza -, én eddig még mindig mindent komolyanmondtam.A kapitány Fermina Dazára nézett, és látta, hogyszempilláján itt-ott már dér csillog. AztánFlorentino Arizára nézett, látta ezt a törhetetlenakaratot, ezt a rendíthetetlen szerelmet, ésátfutott az agyán az a késői és döbbenetesfelismerés, hogy nem annyira a halál, mint inkábbaz élet határtalan.- És mit gondol, meddig fogunk még így föl-aláhajókázni ezen a kurva folyón? - kérdezte.Florentino Arizának ötvenhárom éve, hét hónapjaés tizenegy napja megvolt rá a válasza.- Amíg csak élünk - mondta.

-VÉGE -

Fordítói munkámat az MTA - Soros Alapítványösztöndíjával végeztem.Székács Vera

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓFelelős kiadó Jovánovics MiklósAlföldi Nyomda (1834.66-14-1) Debrecen, 1990Felelős vezető Benkő István vezérigazgatóFelelős szerkesztő Zentai Éva • A magyar szöveget az eredetivel Szőnyi Ferenc vetette egybeMűszaki vezető Bezúr Györgyi • Műszaki szerkesztő Romhányi Katalin • Kiadványszám 8402Megjelent 26,9 (A15) ív terjedelemben, Plantinbetűtípusból szedveISBN 963 14 1676 3