1

Címlap

Laczó Ferenc

Német múltfeldolgozás

Beszélgetések történészekkel a huszadik század kulcskérdéseiről

Frank Bajohr

Michael Brenner

Norbert Frei

Christian Gerlach

Raphael Gross

Volkhard Knigge

Lutz Niethammer

Kiran Klaus Patel

Dieter Pohl

Dan Stone

Jürgen Zimmerer

2

Hátsó borító

A német közelmúlt tudományos és társadalmi feldolgozása világszerte komoly presztízsnek

örvend. A német múltfeldolgozás egyesek szerint modellértékű. Ennek ellenére a német–magyar

kapcsolatok e téren jelenleg meglepően lazák, holott a politikai radikalizmus és a fizikai erőszak,

a közép-európai zsidóság és a holokauszt története közös témák.

Mi jellemzi a német múltfeldolgozás idestova hét évtizedét, és miként változott a náci rezsim és

korszak megítélése? Melyek a holokauszt mérvadó értelmezései, és hogyan festenek e példátlan

bűntett kontextualizálási kísérletei? Mit lehet tudni a nácizmus, a közép- és kelet-európai

történelem és a holokauszt bonyolult viszonyrendszeréről? Ilyen és ehhez hasonló

kulcskérdéseket tárgyalnak az ebbe a kötetbe foglalt nagyinterjúk. A huszadik századi német

történelem tizenegy meghatározó jelentőségű kutatója szólal meg.

A kötetet abban a reményben ajánlom a magyar olvasóközönség figyelmébe, hogy beszélgetései

nemcsak a német múltfeldolgozás mélyebb megértéséhez és reálisabb értékeléséhez járulnak

hozzá, de talán a hazai dilemmák átgondolásához is segítséget nyújtanak majd.

Laczó Ferenc (1982, Budapest) a Maastrichti Egyetem docense, 2010 és 2015 között a jénai

Kertész Imre Kolleg tudományos munkatársa.

3

Tartalomjegyzék

- Előszó

- Bevezető gondolatok (a nácizmus feldolgozásának elmúlt évtizedeiről)

- „Visszavonható fogalmakat kell kialakítanunk” Beszélgetés Lutz Niethammerrel

- „Német múltpolitika és a német–zsidó párbeszéd” Beszélgetés Norbert Frei-jal

- „A német történelem nemzetközi kontextusának a különút-tézist meghaladó vizsgálata”

Beszélgetés Kiran Klaus Patellel

- „Elvont rendszerviták szerencsére nincsenek már divatban” Beszélgetés Frank Bajohrral

- „A holokauszt mint német és kelet-európai történelmi probléma” Beszélgetés Dieter

Pohllal

- „A tömeges erőszak nemcsak politikatörténet, hanem társadalomtörténet is”

Beszélgetés Christian Gerlachhal

- „A holokauszt tágabb kontextusba ágyazásának célja épp jelentőségének a

megmagyarázása” Beszélgetés Dan Stone-nal

- „A népirtások kutatása és a fenntartható prevenció” Beszélgetés Jürgen Zimmererrel

- „A zsidó történelem több mint a holokauszt története” Beszélgetés Michael Brennerrel

4

- „A háború utáni német viták sokkal inkább morális kérdésekről és kifejezésmódokról,

mint magukról a tényekről szóltak” Beszélgetés Raphael Gross-szal

- „A történelem nyomai” Beszélgetés Volkhard Kniggével

- Appendix I. Az újraközölt interjúk eredeti megjelenésének adatai

- Appendix II. English summary

5

Előszó

Németország történeti kultúrája manapság világszerte komoly presztízsnek örvend. A

németek közelmúltjuk példátlan bűneivel való szembenézése egyesek szerint modellértékű.

Széles körben osztott reputációja szerint a német történettudomány szintén kiemelkedően

igényes és alapos. A politikai radikalizmus és a fizikai erőszak, a közép-európai zsidóság és a

holokauszt története mind a német, mind a magyar huszadik század központi témái közé

tartoznak. A múltfeldolgozás terén a német–magyar kapcsolatok jelenleg mégis meglehetősen

lazák.1

E kötet lapjain a huszadik századi német történelem tizenegy meghatározó jelentőségű

kutatója szólal meg a közelmúlt feldolgozásának kulcskérdéseiről. Mi jellemzi a német

múltfeldolgozás idestova hét évtizedét, és miként változott a náci rezsim és korszak megítélése?

Melyek a holokauszt mérvadó értelmezései, és hogyan festenek e példátlan bűntett

kontextualizálási kísérletei? Mit lehet tudni a nácizmus, a közép- és kelet-európai történelem és

a holokauszt bonyolult viszonyrendszeréről?

Ilyen és ehhez hasonló kulcskérdések részletes tárgyalásával e kötet egyrészt érzékelteti

a kortárs német történelmi tudásszintet. Ezen túlmenően egyedi bepillantásokat kínál mérvadó

értelmezésekbe és aktuális nézeteltérésekbe. E beszélgetéseket abban a reményben ajánlom a

magyar olvasóközönség figyelmébe, hogy nemcsak a német múltfeldolgozási folyamat mélyebb

1 A magyar történetírás, így többek között a holokauszt magyar historiográfiájának nemzetközi

beágyazódottsága kapcsán Gyáni Gábor a közelmúltban szintén kritikus, sőt kifejezetten polemikus

téziseket fogalmazott meg. Lásd Gyáni Gábor, „A hazai történetírás nemzetközi beágyazottsága. Egykor

és most” in Aetas, 2010/4. Gyáni Gábor, „Helyünk a holokauszt történetírásában” in Kommentár, 2008/3.

Különösen utóbbi írás váltott ki vitát, melynek során Gyáni téziseit többen is élesen vitatták.

6

megértéséhez és reálisabb értékeléséhez járulnak hozzá, de talán néhány magyar alapdilemma

átgondolásához is segítséget nyújtanak majd.2

*

Miután 2010 nyarán meginvitáltak a jénai Friedrich Schiller Egyetemen újonnan

létrehozott Kertész Imre Kolleg egyik tudományos munkatársi állásának betöltésére, a

Németországba költözés mellett döntöttem.3 Angol nyelvű doktori disszertációmat épp csak

leadtam a Közép-európai Egyetem Történelem Tanszékén, mire a budapesti nemzetközi

közegből hirtelen átkerültem a németbe. Szülővárosomból nehezemre esett elköltöznöm, a

német történettudomány minősége és széles nemzetközi látóköre azonban éppúgy az ajánlat

elfogadására csábított, ahogy módfelett érdekelt a németek idehaza sokat dicsért történeti

kultúrája is.4

A 2010 előtti években legintenzívebben a magyar zsidóság eszmetörténetével

foglalkoztam, disszertációmat is e témában írtam.5 Tágabban véve elsősorban a nácizmus

korszaka, a holokauszt története, és a közép-európai zsidóság huszadik századi sorstalansága

foglalkoztatott. E témák rendkívül kiterjedt nemzetközi szakirodalmát évek óta forgattam,

mégse tekinthettem magamat a kortárs német historiográfia avatott szakértőjének. Rövidebb

2 A történettudományos ismeretek, valamint a német emlékezetpolitika magyarországi megismertetése

szempontjából fontos Tomka Béla, A Harmadik Birodalom. A kutatás új útjai (1999), akárcsak Pócza

Kálmán, Emlékezetpolitika. Múltfeldolgozás és történelemtudomány Németországban (2011) címe műve. 3 A Kertész Kolleg a Német Szövetségi Köztársaság Oktatási és Kutatási Minisztériuma által támogatott

ún. felsőfokú kutatások intézete (angolul Center for Advanced Study). Lásd: http://www.imre-kertesz-

kolleg.uni-jena.de/ 4 A német szaknyelv különbséget tesz a történetpolitika (Geschichtspolitik), a múltpolitika

(Vergangenheitspolitik), az emlékezetpolitika (Erinnerungspolitik), a történeti kultúra (Geschichtskultur) és az

emlékezetkultúra (Erinnerungskultur) között. E rendkívül differenciált fogalmi háló magyar recepciója

mostanáig meglehetősen részlegesnek bizonyult. 5 Magyarul lásd: Laczó Ferenc, Felvilágosult vallás és modern katasztrófa közt. Magyar zsidó gondolkodás a

Horthy-korban (2014).

7

berlini, bécsi és bielefeldi vendégösztöndíjas tartózkodásokat leszámítva nem jártam német

nyelvű egyetemre, mérvadó jelenkortörténészek eredményeit csak némileg elnagyolva lettem

volna képes összefoglalni, a német történetírás néhány aktuális trendjével kapcsolatos

ismereteim pedig alighanem felszínesnek tűnhettek. Újonnan avanzsált németországi

tudományos munkatársként ezért akut szükségét éreztem a helyi tudományos közeg érdemi

feltérképezésének. Jénai éveimet eleve a közelmúlttal kapcsolatos aktuális német tudásszint és a

vezető álláspontok magyarországi megismertetésére is fel kívántam használni. Talán nem tűnik

szerénytelenségnek, hogy közvetítői szerepre törekedtem, amelyhez értelemszerűen a magyar

történeti nézőpontok és ismeretek Németországba való – szerény képességeimmel és

lehetőségeimmel arányos – exportálása is hozzátartozott.

Már a terepfelmérés korai szakaszában arra jutottam, hogy a német–magyar mediáció

terén rendkívül sok tennivaló akad. Idővel azt a szomorú következtetést voltam kénytelen

levonni, hogy hiába utalgatnak a magyar történeti viták során előszeretettel az ún. német

modellre, a magyar és a német kutatók közös témáikat is gyakran egymást nagymértékben

ignorálva dolgozzák fel. Idehaza a német jelenkortörténet számos vezető személyisége, így

alighanem e kötet lapjain megszólaló történészek közül többen is gyakorlatilag ismeretlenek.

Munkásságuk egyáltalán nem vagy mindössze igen részlegesen jelent meg magyar fordításban,

személyesen pedig csak ritkán jutnak el Magyarországra. Aktuális eredményeik és tevékenységük

elsődleges kontextusa a magyar olvasók számára manapság csak komoly nehézségek árán

értelmezhető.

*

8

Idővel nemcsak az vált meggyőződésemmé, hogy e komor helyzeten szükséges lenne

valamelyest változtatni, de az is, hogy ennek egyik legmegfelelőbb eszköze mélyenszántó,

részletgazdag, ugyanakkor viszonylag könnyen befogadható nagyinterjúk készítése lehet. 2011

nyarán ezért interjúkészítő körútra indultam, mígnem 2015 nyarára megérett bennem interjúim

kötetbe szerkesztésének gondolata.6 2011-ben elsőként Volkhard Kniggével, a Buchenwald és

Mittelbau-Dora Emlékhelyek Alapítványa igazgatójával – és nem mellesleg intézetem, a Kertész

Kolleg tanácsadó testületének elnökével – beszélgettem Weimarban. Knigge nemcsak a német

történeti kultúra szakavatott ismerője, de idővel nagyhatású alakítójává is vált: elméleti reflexiói

és a történeti képzéssel kapcsolatos elképzelései az évek során jelentős hatásra tettek szert. Az

interjú Knigge ezen elképzeléseiből ízelítőt nyújt, továbbá az aktuális német történeti kulturális

viták mélyebb megértését is elősegítheti.

Szerencsés helyzetben voltam Lutz Niethammer, a német historiográfia egyik

nagymesterének meginterjúvolásakor is, mivel őt a Kertész Kolleg főtanácsadójaként betöltött

funkciójából adódóan szintén közelebbről ismerhettem. Megkeresésemre ily módon ő is azonnal

reagált és gyakorlatilag azonnal fogadott impozáns jénai irodájában. Niethammer az oral history

legkorábbi európai képviselői közé tartozott, munkásságának alighanem e szegmense részesült a

legtöbb figyelemben. Tudományos tevékenységét eközben nemcsak a módszertani innováció

jellemezte, hanem a huszadik századi történelem kulcskérdései iránti élénk érdeklődés is. A

nácizmus társadalmi feldolgozásáról és emlékezetéről éppúgy nagyhatású műveket adott ki,

ahogy a kelet-német történelemmel már 1989 előtt intenzíven foglalkozó kevés nyugat-német

6 A lentebb olvasható interjúk egy része megjelent korábban a 2000 és az Aetas lapjain. E publikációk

adatait a kötet végén tüntetem fel. A jelen kötet számára már megjelent interjúimat is stilizáltam,

remélhetőleg gördülékenyebb szövegváltozatokat hozva létre. Mind a tizenegy interjút – eredeti nyelven

való begépelésük és autorizáltatásuk után – én fordítottam, hetet németből, négyet (a Michael

Brennerrel, Raphael Gross-szal, Kiran Klaus Patellel és Dan Stone-nal készítettet) pedig angolból.

9

történész egyike is volt. A vele készített terjedelmes interjú mindezen témákat tárgyalja, számos

mélyenszántó és nem kevés kifejezetten szórakoztató meglátással szolgálva.

Első Türingia határain túlra vezető utam 2012 telén Michael Brennerhez, a zsidó

történelem és kultúra müncheni professzorához, e kutatási terület legelső, még 1997-ben

kinevezett német professzorához vezetett. Brenner a zsidó historikusok középgenerációjának

kiemelkedő képviselője, számos történeti alapmű szerzője vagy szerkesztője, a német zsidó

historiográfia talán legszakavatottabb ismerője. Bízom benne, hogy a vele készített interjú

érdemi betekintést képes nyújtani a holokauszt előtti és az 1945 utáni német zsidó világ

sajátosságaiba, akárcsak kortárs történettudományos értelmezéseikbe.

Utam ezt követően Bernbe vezetett, ahol is Christian Gerlachot, a magyar holokausztról

szóló legjelentősebb német nyelvű monográfia társszerzőjét, a tömeges erőszak innovatív

kutatóját volt szerencsém meglátogatni. Gerlach a nácizmus és a holokauszt kutatásának 1990-

es évekbeli konjunktúrájakor írta lenyűgözően alapos disszertációját Fehéroroszország náci

megszállásáról. Götz Alyval közösen szerzett magyar témájú könyvének, Az utolsó fejezetnek

megjelentetése után a népirtások összehasonlító kutatásával kapcsolatban fogalmazott meg

kiérlelt kritikát. A szélsőségesen erőszakos társadalmak alternatív elméletének kifejtésével az

elmúlt években a nemzetközi tudományos érdeklődés homlokterébe sikerült kerülnie. A vele

készített interjú főműveinek téziseit és azok recepcióját éppúgy tárgyalja, ahogy a népirtásokat

vizsgáló tudományterület kortárs vitáiba, továbbá Gerlach jelenlegi kutatóprojektjeibe is

betekintést nyújt.

2014-ben már az olvasó által kézben tartott interjúkötet arányait mérlegelve látogattam

el Münchenbe, ahol is Frank Bajohr és Dieter Pohl tudományos profilját igyekeztem megfesteni.

10

Frank Bajohr, a müncheni Jelenkorkutató Intézet újonnan létrehozott Holokauszt

Kutatóközpontjának igazgatója. A vele 2014 tavaszán lefolytatott nagyinterjúm során Bajohr a

németországi antiszemitizmus történetét és az ún. árjásítás németországi ágenseit éppúgy

tárgyalta, ahogy a nácizmus és a holokauszt háború utáni német recepciójáról is kifejtette

álláspontját. Az interjú során továbbá a holokauszt kutatásának aktuális intézményes

kontextusáról, valamint a kelet-európai államok és népek integrálásának kísérleteiről is

nyilatkozott.

Dieter Pohllal, a holokauszt és a Wehrmacht történetének egyik legelismertebb

kutatójával készült nagyinterjú az 1930-as és 40-es évek erőszakspirálját oly módon elemzi, hogy

a náci Németország által megszállt területek és a nácik szövetségeseinek történeteit állítja

fókuszba. Pohl fejtegetéseiből különösen sokat lehet megtudni a második világháború és a

holokauszt feldolgozásának német és kelet-európai dimenzióiról, illetve a kettő összefüggéseiről.

Az interjú eközben az összehasonlítások és a totalitárius elmélet hasznát és korlátait, továbbá a

nácizmus, a második világháború és a holokauszt kutatásának kortárs trendjeit is kritikailag

vázolja.

Jürgen Zimmerer hamburgi professzort, Afrika gyarmati történetének és a népirtások

kutatásának szakavatott ismerőjét szintén 2014 őszén kerestem fel. Zimmerer az International

Network of Genocide Scholars, a Népirtások Nemzetközi Kutatóhálózatának elnöke, aki mostanáig

elsősorban a délnyugat-afrikai német erőszak történetének feltárásával foglalkozott, miközben a

népirtások globális története iránt is élénken érdeklődik. Ennek során a nácizmusnak a

gyarmatosítások történetébe ágyazását javasolta. Vele készített interjúm részletesen tárgyalja a

11

német gyarmati múlt feldolgozásának folyamatát, akárcsak a népirtások kutatásának aktuális

trendjeit.

A kötet többi alanyával ellentétben Dan Stone elsődleges közege nem a német

tudományos szféra, neki mégis a holokauszt historiográfiatörténetének egyik vezető nemzetközi

szakértőjévé sikerült avanzsálnia. A londoni Royal Holloway Egyetem professzorát a 2014

nyarán Eghamben rendezett nyári egyetemen ismerhettem meg, minekután 2014 őszén

terjedelmes távbeszélgetést folytattam vele. Ennek során Stone a holokauszt témakörében írott

kulcsfontosságú munkái mellett a holokauszt egyediségével és összehasonlíthatóságával

kapcsolatos vitákra és a „poszt-antifasiszta” emlékezetpolitikákra éppúgy kitér, ahogy –

Zimmererhez hasonlóan, bár más hangsúlyokkal – a gyarmatosítás és a népirtás viszonyának

tudományos megközelítéseit is taglalja.

Raphael Gross a német és német zsidó eszmetörténet szakavatott kutatója, aki interjúnk

készültekor a frankfurti Fritz Bauer Intézetet, a frankfurti Zsidó Múzeumot és a Leo Baeck

Intézet londoni részlegét egyaránt igazgatta. Gross legutóbb a nácik moralitáshoz való

viszonyának és domináns morális érzelmeinek elemzőjeként részesült komoly figyelemben. A

vele a majnai Frankfurtban 2014 novemberében készített interjúm az általa vezetett intézetek

profiljának és projektjeinek ismertetésén túl reflektál a német múltfeldolgozás morális és

diskurzív aspektusaira, akárcsak a német zsidó történelem nemzetközi, elsősorban angliai

megközelítési módjaira is.

Visszatérve Jénába Norbert Frei professzorral készítettem kétrészes nagyinterjút, aki

immár évtizedek óta a német múltfeldolgozás és a német–zsidó történészi dialógusok

kulcsfontosságú szereplője. Frei a Huszadik Századi Történelem Jénai Központjának igazgatója,

12

akinek a nácizmus történetéről írott német nyelvű szintézisét mostanáig tizenkét nyelvre

fordították le. Vele készített interjúm Frei impozáns munkásságának legfontosabb műveit és

létrejöttük kontextusát éppúgy tárgyalja, ahogy a német múltfeldolgozás elmúlt évtizedeinek

legjelentősebb fejleményei kapcsán is bennfentes információk és szubtilis meglátások sorával

szolgál.

2015 tavaszán – utoljára, de nem utolsósorban – Kiran Klaus Patellel készítettem

interjút, aki nemcsak a német és az amerikai történelem összehasonlító és transznacionális

vizsgálatának kiemelkedő jelentőségű fiatalabb képviselője, hanem egyúttal a nácizmus

történetének nemzetközi kontextusáról is számos újszerű felfedezést tett. A beszélgetés Patel

munkássága főbb súlypontjainak – mint Németország és az Egyesült Államok

kapcsolattörténetének, továbbá konvergens és divergens trendjeinek, vagy az európaiasodás és

az Európai Unió történetének – kijelölésén túl a kortárs történetírás innovációs lehetőségeit is

tárgyalja.

A kötet ily módon a nácizmus és a holokauszt feldolgozásának folyamatán túl a német–

zsidó historiográfiába, valamint a népirtások kutatásának aktuális eredményeibe és vitáiba is

betekintést nyújt. A német közelmúlttal kapcsolatos kortárs gondolkodást, vezető kutatók főbb

eredményeit és kulcsfontosságú nézeteltéréseit elsődleges és egyelőre csak magyarul elérhető

forrásokból ismerteti. Minderre a kötet lapjain helyenként informális hangnemben, ugyanakkor

akkurátusan és elemzői igényességgel kerül sor.

*

Az itt egybegyűjtött interjúk jellemzően három fő részből állnak. A személyes hátteret és

korai intellektuális szocializációt megvilágító rövid bevezető részt az interjúalany intellektuális

13

profiljának és tudományos biográfiájának felvázolását szolgáló kérdések követik. Az interjúk

harmadrészt a közelmúltbeli és aktuális historiográfiatörténet néhány vitatott kérdésébe

engednek betekintést. Minden egyes interjú szövegét az interjúalany életrajzának rövid

ismertetése és legfontosabb publikációinak listája előzi meg.

Minden interjúalanyomnak hálával tartozom, amiért drága idejüket nem kímélve

hajlandók voltak fogadni, és kivétel nélkül érdemben reagáltak összetett és helyenként

meglehetősen szerteágazó kérdéseimre. Ezúton szeretném megköszönni Joachim von

Puttkamernek, közelmúltbeli munkahelyem, a jénai Kertész Kolleg igazgatójának, hogy egyéb

teendőim mellett ezen interjúprojektet is megvalósíthattam. A Kolleg egyik központi szándéka

épp a német és közép-kelet-európai történeti kánonok közötti közvetítés, így meggyőződésem,

hogy e kiadvány is szervesen illeszkedik agendájába. A lentebb szereplő beszélgetések, melyeket

ezúton ajánlok az olvasó megtisztelő figyelmébe, egyúttal németországi éveim mementója is.

Viel Vergnügen beim Lesen!

Maastricht, 2016 áprilisa

14

Bevezető gondolatok (a nácizmus feldolgozásának elmúlt évtizedeiről)

A huszadik századi európai történelem legszörnyűbb bűntetteit épp Kelet-Európában

elkövető náci Németország 1945-re mindenestül elveszítette az 1939-ben általa kirobbantott

világháborút.7 A szövetségesek által megszállt és pár évvel később két államra osztott

Németország az 1989–90-es fordulat következtében váratlanul újfent egyesült.8 A huszadik

századi történelem ironikus fordulataként, bár kétségkívül elsősorban saját 1945 utáni

metamorfózisának köszönhetően az ország ismét a kontinens legbefolyásosabb államává vált,9

miközben immár az európai politikai projekt kiterjesztése és mélyítése iránti egyik

legelkötelezettebb nemzetközi szereplőnek is számított.10

Az 1989-es változások hatására a németek ezen felül végre azon kelet-európai

országokkal is nyílt viszonyt alakíthattak ki,11 ahol a második világháború legbrutálisabb

ütközeteit vívták, ahol a nácik legszörnyűbb bűntetteiket elkövették,12 és ahonnan a nácizmus

következtében a legtöbb németet – sok évszázados jelenlétük után – elüldözték.13 1989–90-ben

a németek rövid huszadik századi tragédiája egy csapásra véget ért, háborús vereségük

7 A németek háborújáról legújabban lásd Nicholas Stargardt, The German War: A Nation Under Arms,

1939–45 (2015). 8 Lásd Mary Elise Sarotte, The Collapse: The Accidental Opening of the Berlin Wall (2014). 9 A huszadik századi német történelem és ennek részeként e metamorfózis nagyszabású áttekintésével

szolgál Ulrich Herbert, Geschichte Deutschlands im 20. Jahrhundert (2014). 10 E folyamatról lásd Winfried Loth, Europas Einigung. Eine unvollendete Geschichte (2014). 11 Willy Brandt 1969-ben megkezdett Ostpolitikja egykoron szintén újfajta viszony kialakítását célozta, de

ez csak részben relativizálja 1989 jelentőségét. 12 A nácizmus bűntetteinek markánsabb geográfiai fókuszálása később Timothy Snyder ún. véres

övezetre, a nácizmus és a sztálinizmus bűntörténetében egyaránt szerepet játszó vidékekre vonatkozó

nagyhatású tézisének megfogalmazásában is szerepet kapott. Lásd Timothy Snyder, Véres övezet. Európa

Sztálin és Hitler szorításában (2012). 13 Az elüldözések huszadik századi történetéről összeurópai keretben lásd Detlef Brandes, Holm

Sundhaussen és Stefan Troebst (szerk.), Lexikon der Vertreibungen. Deportation, Zwangsaussiedlung und

ethnische Säuberung im Europa des 20. Jahrhunderts (2010).

15

legkézzelfoghatóbb következményei egyértelműen megszűntek. A nácizmus által Kelet-

Európában okozott emberi katasztrófát e hirtelen fordulat azonban csak annyiban

befolyásolhatta, hogy részletes feltárására immár újfajta lehetőségek nyíltak.

Negyedszázaddal későbbről visszatekintve megállapítható, hogy a kommunista

rendszerek bukása és a hidegháború vége a nácizmus és a holokauszt kutatásában valódi

mérföldkőnek bizonyult. Bár a nemzetiszocializmus kutatása a jelenkortörténet-írás háborút

követő kezdetei óta kiemelt szerepet játszott Nyugat-Németországban, és a németek önkritikus

történeti kultúrájának kezdetei is a hidegháború évtizedeire estek, az egyre távolodó náci

közelmúlt tudományos feldolgozása terén az elmúlt huszonöt év számos jelentős újdonsággal

volt még képes szolgálni. Míg korábban a nemzetiszocializmus kutatására elsősorban német

nemzeti keretben került sor és a tudományos figyelem központjában az 1933 és 1939 közti évek

álltak, a német történettudomány 1989-cel óriási lökést kapó keleti nyitása az 1939 és 1945

közti éveket helyezte előtérbe.14 Némi leegyszerűsítés árán úgy fogalmazhatunk, hogy a német

történészek többé nem annyira az 1933-as, hanem inkább az 1941–42-es fejleményeket – azaz

nem a Weimari Köztársaság bukását és a nácik hatalomra kerülését, hanem a megsemmisítő

háború és a zsidóellenes népirtás okait és lefolyását15 – próbálták kutatni és értelmezni.16 Az új

14 A huszadik századi európai történelem epicentrumának keletebbre tolódása a totalitarizmus kérdését

ismét a történetpolitikai viták központi kérdésévé tette, miközben a totalitárius elméletnek a kortárs

történészek között számos kritikusa is akad. Utóbbihoz lásd Michael Geyer és Sheila Fitzpatrick (szerk.),

Beyond Totalitarianism. Stalinism and Nazism Compared (2008). 15 Igaz ugyan, hogy a szovjet hadifoglyok elpusztításával kapcsolatos, Christian Streit tollát dicsérő alapmű

már az 1970-es évek végén megjelent, eredeti megjelenésekor azonban – jellemző módon –

meglehetősen visszhangtalan maradt. Christian Streit, Keine Kameraden: Die Wehrmacht und die

sowjetischen Kriegsgefangenen (1978). A náci bűntettek átfogó vizsgálatának szükségessége mellett érvelt

újabban Dieter Pohl, „Der Holocaust und die anderen NS-Verbrechen: Wechselwirkungen und

Zusammenhänge” in Frank Bajohr és Andrea Löw (szerk.), Der Holocaust. Ergebnisse und neue Fragen der

Forschung (2015).

16

lehetőségek és az újfajta érdeklődés idővel a második világháború kelet-európai színtereit

elemző jelentős monográfiák sorának megszületéséhez vezetett.17 Ezen felül 1989 után – a

történetírás módszertani nacionalizmuson felülemelkedni kívánó aktuális trendjeivel

összhangban – a nemzetiszocializmus összehasonlító és transznacionális vizsgálata is elkezdett

felfutni, bár e téren kétségkívül számos tennivaló akad még.18

E tágabb kontextusban szemlélve az sem tűnhet meglepőnek, hogy a holokauszt épp az

1990-es évekre vált a német történettudomány központi jelentőségű témájává, bár kutatásának

önálló intézményesítésére, akárcsak centralizációjára – számos más országgal, így az Egyesült

Államokkal vagy Izraellel ellentétben – Németországban csak szerény mértékig került sor.19 A

történettudomány keleti nyitásának hatására mindenesetre a megszállások történetei, a

perifériák holokausztban játszott szerepe, a helyi kollaboráció és kooperáció kérdései egyaránt

16 A két évszám szembeállításának ötletét Ian Kershaw-tól vettem át, bár ő némileg másféle érvek

megfogalmazására használta azt. Lásd Ian Kershaw, The Nazi Dictatorship. Problems and Perspectives of

Interpretation (2000, negyedik, aktualizált kiadás). 17 Lásd például Christian Gerlach, Kalkulierte Morde. Die deutsche Wirtschafts- und Vernichtungspolitik in

Weißrussland 1941 bis 1944 (1999). Tatjana Tönsmeyer, Das Dritte Reich und die Slowakei 1939–1945

(2005). Christoph Dieckmann, Deutsche Besatzungspolitik in Litauen 1941–1944 (2011). Simon

Geissbühler, Blutiger Juli. Rumäniens Vernichtungskrieg und der vergessene Massenmord an den Juden 1941

(2013). Magyarországra vonatkozóan Christian Gerlach és Götz Aly, Az utolsó fejezet – a magyar zsidók

legyilkolása (2005). Lásd továbbá a Christian Gerlachhal készült interjút. E megkésett nyitás korai fázisáról

az egyik kulcsszereplő, Dieter Pohl lentebb érdemben beszámol. 18 Ennek kapcsán lásd Kiran Klaus Patel, Soldaten der Arbeit. Arbeitsdienste in Deutschland und den USA,

1933–1945 (2003) című művét, valamint a Patellel készült interjút. Jellemző adalék e téren mind az

összehasonlító fasizmuskutatás, mind a népirtások összehasonlító kutatásának viszonylagos németországi

népszerűtlensége. Utóbbi kapcsán lásd a Jürgen Zimmererrel készült interjút. 19 A holokauszt kutatása Németországban különböző intézmények – egyetemi tanszékek,

jelenkortörténettel foglalkozó kutatóintézetek, zsidó történetre specializálódó kutatóhelyek, az egykori

koncentrációs táborok helyén létrehozott emlékhelyek stb. – keretében zajlik. Bármily jelentős

eseményről legyen is szó, az összképén nem változtat a müncheni Zentrum für Holocaust-Studien am

Institut für Zeitgeschichte 2013-as megalapítása sem. Ezen új intézet profilja kapcsán lásd a Frank Bajohrral

készített interjút. Többek között a vezető zsidó történeti kutatóhelyek a holokauszt témájához való

viszonyulási kísérleteire is reflektálnak a Michael Brennerrel és Raphael Gross-szal készített interjúk. Az

egyik legjelentősebb német emlékhely, Buchenwald ellentmondásos történetéről és 1989 utáni

kutatóprojektjeiről a Lutz Niethammerrel és Volkhard Kniggével készült interjú egyaránt értekezik.

17

új fénytörésbe kerültek.20 A gazdasági és politikai európaizálódás folyamatával párhuzamosan a

holokauszt története is egyfajta európaisodáson ment keresztül, ennek következtében pedig a

számos nem-német elkövető és haszonélvező, így az érintett magyarok felelőssége is a

korábbiaknál élesebben merült fel.21

Ekkoriban Németországban a legfőbb náci bűntettekkel, így a holokauszttal kapcsolatos

absztrakt elmélkedések helyett az empirikus feltárása és a konkrét megismerése vált

prioritássá.22 A leírhatatlanság és elképzelhetetlenség toposzainak ismételgetése helyett épp

hogy részletes leírások születtek és elborzasztóan precíz képek megfestésére került sor. A

zsidóellenes népirtásról szóló művek többé nem csak a legfőbb megsemmisítő táborokra, mint

például az (amúgy összetett funkciójú) auschwitz-birkenaui táborkomplexumra fókuszáltak,23

hanem egyre akkurátusabban feltárták a letaglózó számú tömeges embermészárlást is.24

A korábbiaknál konkrétabb elemzések a társadalmi részvétel formáiról is újszerű tudással

szolgáltak. Christopher Browning vezető amerikai történész például az átlagemberek náci

tömeggyilkosságokban való részvételéről már az 1990-es évek elején megdöbbentő

20 Ennek kapcsán lásd elsősorban a Dan Stone-nal készült interjút, akárcsak Stone a megelőző

negyedszázad historiográfiai fejleményeit összefoglaló 2010-es monográfiáját: Dan Stone, Histories of the

Holocaust (2010). 21 Itt ismét csak egy olyan trenddel van dolgunk, mely már 1989 előtt megkezdődött, európai szintű

intézményesülésére azonban már az ezredforduló táján került sor (mikor is a zsidóellenes népirtás

történetének érdemi önkritikus vizsgálata nemzetközi elvárássá vált). Az ugyancsak részleges magyar

szembenézés történetéről lásd Regina Fritz, Nach Krieg und Judenmord. Ungarns Geschichtspolitik seit 1944

(2012). 22 Ezen átalakulást lentebb Frank Bajohr, Dieter Pohl és Dan Stone egyaránt ecseteli. 23 A lengyelországi megsemmisítő táborok történetéről lásd Sara Berger, Experten der Vernichtung. Das

T4-Reinhardt-Netzwerk in den Lagern. Belzec, Sobibor und Treblinka (2013). A náci koncentrációs táborok

történetéről: Nikolaus Wachsmann, KL: A History of the Nazi Concentration Camps (2015). 24 E változás érzékletes leírása található Ulrich Herbert, „Holocaust-Forschung in Deutschland” in Frank

Bajohr és Andrea Löw (szerk.), Der Holocaust. Ergebnisse und neue Fragen der Forschung (2015) című

írásában. (A kötet egészéről lásd a Hungarian Historical Review 2015/3-as számában megjelenő angol

nyelvű recenziómat.)

18

eredményeket közölt.25 Az ún. Täterforschung, az elkövetők kutatásának hatására eközben a

német elitek nácizmusban játszott szerepével kapcsolatban is pontosabb és egyúttal kritikusabb

tudás halmozódott fel.26 A náci üldöztetés és megsemmisítés gazdaságtörténeti aspektusainak

helyenként némileg ellentmondásos kidomborítása szintén a német társadalom mély

involváltságára és összességében a leszármazottak ebből származó történelmi felelősségére

irányította a nyilvánosság figyelmét.27

A náci Németország történetének különböző aspektusai 1989 után számos éles vita és

közéleti botrány forrásául szolgáltak, melyek jellemzően a nem kifejezetten náci intézmények

náci bűntettekben való részvételi formáira vonatkoztak.28 A kilencvenes évek egyik kulcsesete a

25 Christopher Browning, Ordinary Men. Reserve Police Battalion 101 and the Final Solution in Poland (1992).

Részben Browning történeti kutatása inspirálta Harald Welzer átfogóbb elméletét: Harald Welzer, Täter:

Wie aus ganz normalen Menschen Massenmörder werden (2005). Az erőszak interdiszciplináris kutatása

mostanra a német tudomány jelentős ágává vált. Lásd Christian Gudehus és Michaela Christ (szerk.),

Gewalt. Ein interdisziplinäres Handbuch (2013). 26 Ennek leghíresebb példái közé tartoznak Ulrich Herbert Werner Best-biográfiája és Michael Wildt a

Reichssicherheitshauptamt vezetőségét tárgyaló monográfiája: Ulrich Herbert, Best. Biographische Studien

über Radikalismus, Weltanschauung und Vernunft 1903–1989 (1996). Michael Wildt, Generation des

Unbedingten. Das Führungskorps des Reichssicherheitshauptamtes (2002). 27 A gazdaságtörténeti értelmezésekkel kapcsolatos viták fókuszában Götz Aly egyes magyar kutatókra –

így például Kádár Gáborra és Vági Zoltánra vagy Ungváry Krisztiánra – is komoly hatást tevő munkássága

áll. Magyarul lásd Götz Aly, Hitler népállama. Rablás, faji háború és nemzeti szocializmus (2012). A

holokausztot tömeges rablógyilkosságként értelmező trend aktuális értékelését lásd Ingo Loose,

„Massenraubmord? Materielle Aspekte des Holocaust” in Frank Bajohr és Andrea Löw (szerk.), Der

Holocaust. Ergebnisse und neue Fragen der Forschung (2015). Az ún. árjásítás történetének feldolgozása

szempontjából kulcsfontosságú volt Frank Bajohr – a szerzővel készült interjú során külön tárgyalt –

korai műve: Frank Bajohr, „Arisierung” in Hamburg. Die Verdrängung der jüdischen Unternehmer 1933–1945

(1997). 28 A nácik emberi gonoszságával való szembenézés az ezredfordulóra olyan intenzívvé vált, hogy

mellékhatásai is elkezdtek kirajzolódni. Harald Welzer például arra irányította a figyelmet, hogy sok fiatal

németet talán épp a náci korszak negatív morális sztenderdként való használata tesz hajlamossá arra,

hogy nagyszülei élettörténetét megpróbálja kiírni a nácizmus kontextusából. Ez arra utal, hogy a gonosz

rendszer mély társadalmi beágyazódottságával kapcsolatos tézisek a nyilvánosság fórumain egyre

elfogadottabbá válhattak, de családtörténeti szinten gyakran jóval nehezebbnek bizonyult alkalmazni őket.

Harald Welzer, Sabine Moller és Karoline Tschuggnall, „Opa war kein Nazi.” Nationalsozialismus und

Holocaust im Familiengedächtnis (2002).

19

Wehrmacht szerepét firtatta.29 Alig néhány éve a hagyományos német elitek fellegvárának

tekintett Külügyminisztérium múltjának feltárása vezetett elhúzódó vitához.30 E múltfeldolgozási

hullám a gonosz nácik és a jó németek között felállított dichotómia diszkreditálódását

eredményezte.31

Az időbeli távolság növekedésével immár a nácizmus egykori vonzerejéről és

támogatottságáról is realisztikusabb képet lehet festeni, anélkül, hogy a történészeknek eközben

a revizionizmus vagy az apologetika vádjaitól kellene tartaniuk. Az újabb generációk színre

lépésével a polémiák és vádaskodások helyébe egyre inkább az érdemi, nüanszolt elemzések

léptek. Negyedszázad elteltével immár 1989 fiataljai alkotják a középgenerációt – a lentebbi

tizenegy interjúalany közül hatan is épp e generációs kohorsz tagjai.32 Amint azt a beszélgetések

bizonyítani kívánják, a német közelmúlt feldolgozása az elmúlt évtizedek során kiterjedt,

szerteágazó és módfelett összetett folyamattá vált. E folyamat átfogó feldolgozása még várat

magára – rövid bevezetőm a témakomplexumot a nácizmus és a holokauszt feldolgozására

szűkítve is mindössze néhány kontúr felvázolására vállalkozhatott.

29 Christian Hartmann, Johannes Hürter és Ulrike Jureit (szerk.), Verbrechen der Wehrmacht: Bilanz einer

Debatte (2005). A Dieter Pohllal készített interjú többek között épp a Wehrmacht bűntetteivel

kapcsolatos kortárs tudásszintet kívánja érzékeltetni. 30 E vitáról lásd Martin Sabrow és Christian Mentel (szerk.), Das Auswärtige Amt und seine umstrittene

Vergangenheit. Eine deutsche Debatte (2014). Lásd továbbá a Norbert Frei-jal készült interjút. 31 Ennek részeként lehet tekinteni a női elkövetők kortárs elemzéseire, melyek a női ártatlanság mítoszát

dekonstruálják. E tekintetben az egyik legfontosabb mű immár magyar fordításban is hozzáférhető

Wendy Lower, Hitler fúriái. Német nők a náci vérmezőkön (2015). 32 Frank Bajohr, Dieter Pohl, Christian Gerlach, Jürgen Zimmerer, Michael Brenner és Raphael Gross

egyaránt 1961 és 1966 között született, egyetemi hallgatóként vagy doktoranduszként eltöltött éveik

tehát egybeestek az 1989–90-es fordulat bekövetkeztével. 1989 után a német jelenkortörténetet

korábban kutatók részben személyes érintettségükből fakadó sajátos tudományos preferenciáinak kritikai

olvasatai is megszülettek. Lásd elsősorban Nicolas Berg hosszan vitatott művét: Nicolas Berg, Der

Holocaust und die westdeutschen Historiker. Erforschung und Erinnerung (2003).

20

Lutz Niethammer (1939)

Teológiai, társadalomtudományi és történelmi tanulmányokat folytatott Heidelbergben,

Kölnben, Bonnban és Münchenben. Ezt követően Essenben, Hagenben, majd 1993-tól Jénában

volt professzor. 1989-től az esseni Kultúratudományi Központ első igazgatója.

Vendégkutatóként huzamosabb ideig tartózkodott Bázelben, Bécsben, Firenzében, Kelet-

Berlinben, Párizsban és Oxfordban. Többek között az emlékezetkutatás specialistája. Fő kutatási

területe a második világháború utáni német történelem.

Főbb művei

- History and Memory. Essays in Contemporary History (2012)

- Ego-Histoire? Und andere Erinnerungsversuche (2002)

- Kollektive Identität. Heimliche Quellen einer unheimlichen Konjunktur (2000)

- Deutschland danach. Postfaschistische Gesellschaft und nationales Gedächtnis (1999)

- Die volkseigene Erfahrung. Eine Archäologie des Lebens in der Industrieprovinz der DDR

(1991)

- Posthistoire. Ist die Geschichte zu Ende? (1989)

21

- Lebenserfahrung und kollektives Gedächtnis. Die Praxis der Oral History (1980)

- Entnazifizierung in Bayern. Säuberung und Rehabilitierung unter amerikanischer Besatzung

(1972)

- Angepaßter Faschismus. Politische Praxis der NPD (1969)

Szerkesztőként

- (Sergej Mironenkóval és Alexander von Platóval) Sowjetische Speziallager in

Deutschland. 1945–1950, I–III. (1998)

- Der „gesäuberte” Antifaschismus. Die SED und die roten Kapos von Buchenwald (1994)

- (Alexander von Platóval és Dorothee Wierlinggel) Die volkseigene Erfahrung. Eine

Archäologie des Lebens in der Industrieprovinz der DDR. 30 biografische Eröffnungen

(1991)

- (Alexander von Platóval), Lebensgeschichte und Sozialkultur im Ruhrgebiet 1930–1960,

I–III. (1983–85)

22

„Visszavonható fogalmakat kell kialakítanunk”

Beszélgetés Lutz Niethammerrel

Lenne kedves vázolni családi hátterét és beszámolni ifjúkora meghatározó élményeiről?

Úgy is fogalmazhatnék, hogy két családból származom, egy leszálló ágba került katolikus

nagypolgári családból és egy feltörekvő protestáns családból, amelynek sok tagja náci lett. Kis

nácik, de azért nácik. Eközben a Rajna-vidéki nagypolgári elődeim jellemzően katolikusok

maradtak. Akik nem, azok is liberálisok voltak, vagy éppenséggel az avantgárd mozgalmakban

vettek részt. Ez a szüleimben aztán közvetlenül kereszteződött: anyám háttere határozottan

nagypolgári volt, apámat pedig talán nem illetlenség sváb feltörekvőnek neveznem.

1939-ben születtem Stuttgartban, amikor Németország már hadban állt. Apámat csak

tizenkét éves koromban ismertem meg, mert 1951-ig nem tért vissza Ukrajnából. A háborús

éveket Lengyelországban, Franciaországban és Ukrajnában töltötte. Többnyire egészségügyi

szolgálatban volt, egy ideig sofőrködött, a német hadsereg számára továbbá sok rajzot is

készített, míg szovjet fogságba nem esett. Ily módon kizárólag nők neveltek, amit a legfontosabb

életrajzi tények egyikének tartok. A férfi szerepmodelleket viszonylag későn ismertem csak meg,

és eleinte nem is igazán értettem mire valók (nevet). Anyai nagyanyám és lányai, köztük

természetesen anyám, aki festőnő és grafikus volt, vidéken neveltek fel engem, mivel a

bombázásokkor evakuáltak minket Stuttgartból. Iskolába is a Fekete-erdőben kezdtem járni

1945-ben. Nyolcvanöten voltunk egy osztályban, a tanárnőnk alig volt húszéves, és semmilyen

képesítéssel nem rendelkezett.

23

Miután apám visszatért a hadifogságból, visszaköltöztünk Stuttgart egyik kevésbé

szétrombolt ipari külvárosába. E környéken jártam gimnáziumba, és eleinte meglehetősen rossz

tanuló voltam, egyszer meg is buktam. Mindenképpen építész szerettem volna lenni, mivel csak a

rajzolás kötött le igazán. A családomban több grafikus, festő és fényképész is volt, sőt akadt egy

építész is, így végül nagy nehezen felfogtam, hogy nem igazán tudok rajzolni – vagy legalábbis

mindnyájan jobban tudtak nálam. Ezután elkezdtem a nyelvek és a politika iránt érdeklődni, és a

gimnázium vége felé már osztályelső voltam. Részt vettem a diákönkormányzatban, diákújságot

alapítottam és éveken át szerkesztettem, sőt egy ideig Baden-Württenberg diákújságírói

szövetségét is vezettem. Apám nézeteit elutasítottam, és teljes mellszélességgel támogattam a

szövetségesek átnevelési politikáját. Ez az akkori fiatalok körében meglehetősen tipikusnak

számított.

Milyen szakokra járt az egyetemen? Hogyan és miért lett történész?

Az egyetem első éveiben még leginkább a rádiónál dolgoztam, hogy a tanuláshoz

szükséges anyagiak nagy részét előteremthessem. Néhány évvel később azonban ösztöndíjat

kaptam, aminek következtében szinte minden egy csapásra megváltozott. Ekkoriban szilárd

meggyőződésem volt, hogy publicista lesz majd belőlem. Az általam ismert újságírók azt

hangoztatták, hogy nincs semmi jelentősége annak, hogy pontosan mit is hallgatok az

egyetemen, az újságírást úgyis csak később fogom tudni elsajátítani. Azt tanácsolták, hogy

keressem az igazi kihívásokat és ily módon döntöttem végül a protestáns teológia mellett. Pár

évvel később hasonló megfontolásból már alighanem a pszichológiát választottam volna, de

ekkoriban még a teológia érdekelt legjobban. Apám viszont sehogyan sem tudott megbékélni

döntésemmel, nem beszélve arról, hogy legfőképpen nagynéném hatására eleve inkább katolikus

24

nevelésben részesültem. Mindenesetre az érettségi után egy évig legfőképpen görögül és

héberül tanultam.

Amikor elkezdtem teológiával foglalkozni, hamar felfedeztem, hogy a héber Biblia

érdekel a legjobban. Elsősorban valószínűleg azért, mert olyan egzotikusnak hatott. Néhány

hetet még egy kibucban is dolgoztam. A teológia szakon a két fő témám végül az Ótestamentum

és az egyháztörténet lett, de emellett egyetemes történelmet is hallgattam. Nem akartam pap

lenni, sőt idővel arra is ráébredtem, hogy agnosztikus vagyok, és teológiai tanulmányaim sehová

se vezetnek. Kételyeim akkor hatalmasodtak el végleg, amikor tanulmányaim vége felé

eljutottunk a dogmatikához és a lelkigondozáshoz. Távolról sem voltam túl céltudatos hallgató,

életem e mondhatni latens periódusa sokáig elhúzódott. Bár a teológiát végül otthagytam, sose

váltam egyházellenessé és mindmáig irigylem azokat, akik képesek őszintén hinni.

Ekkor váltottam a történelemre, de mellette társadalomtudományokat, szociológiát,

politológiát és közjogot is hallgattam, valamint egy kevés óegyiptomit, jiddist és filozófiát. A mai

egyetemisták nehezen tudják elhinni, hogy ennek az eklekticizmusnak akkoriban még semmi

akadálya nem volt. Még csak szakdolgozatot se kellett soha leadnom. Leérettségiztem, majd tíz

évre rá ledoktoráltam, és két évre rá már saját tanszékem volt, bár az összes közbülső lépcsőt

kihagytam. A német egyetemeken az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején uralkodó

átmeneti állapotok között nem volt ebben semmi különös. Azzal se volt soha semmi gond, hogy

csak a nyolcadik szemeszter végén hagytam abba a teológiát és – miközben sokféle tárgyat

elkezdtem hallgatni – szinte azonnal belefogtam a történészi doktorimba. Tanulmányaim során

legtöbbet amúgy Heidelbergben voltam, de rövid ideig jártam a Kölni, a Bonni és a Müncheni

Egyetemre is.

25

Kétségkívül volt abszurd oldala is annak, hogy teológiát hallgattam, hiszen a teológusi

közeg roppant messze állt családom művészies atmoszférájától, mégis mindmáig hálás vagyok,

hogy e szakot választottam. Meggyőződésem, hogy sehol másutt nem lehet a szövegértelmezés

elveit olyan alaposan elsajátítani, mint a szent szövegek olvasásakor – már amennyiben

felvilágosult emberek segítenek ebben, márpedig a protestáns egzegéták viszonylag felvilágosult

tudósoknak számítanak. Oral history interjúim olvasásakor és értelmezésekor mindmáig sokat

profitálok a Tóra történeti-kritikus tárgyalásakor tanultakból. Voltak nagyon prominens

tanáraim is, többek között az Ószövetség-kutató Gerhard von Rad. Később ő terjesztett fel

doktori ösztöndíjra, és ezen ösztöndíjjal kezdtem el azután kutatni a bajorországi nácitlanítást.

Az első komoly történész mentorom, aki később doktori témavezetőm is lett, Werner

Conze volt. Conze akkoriban a társadalomtörténet egyik vezető képviselőjének számított.

Legelőször 1968-ban, de igazán részletesen csak az 1990-es években értesültünk arról, hogy

Conze és Theodor Schieder, akinek kölni szemináriumára szintén jártam, fiatalkorukban milyen

intenzíven részt vettek a német megszállás alatt álló területeken, elsősorban a Lengyelországban

és Litvániában végrehajtott ún. átnépesítési (Umvolkung) döntések szellemi előkészítésében.

Ez engem elsőre nagyon meglepett. Conze közeli ismerősöm volt, aki rendszerint nyitott

ember benyomását keltette. Az Annales iskola módszereit és eredményeit próbálta

megismertetni Németországban, miközben jól tudott például oroszul is. Eközben kifejezetten

elidegenítő hatást tett rám, és összességében a porosz katonai elit képviselőjeként tekintettem

rá. Konzervatív és nemzeti beállítottságú volt, ugyanakkor nyitott, precíz és szakszerű tudott

lenni. Conze magas létszámú és meglehetősen heterogén emberekből álló kutatócsoportot

foglalkoztatott. Ennek tagjaként már két éve végeztem számára kutatómunkát, és soha fel sem

26

merült bennem, hogy Conze annak idején esetleg a nácik közé tartozott, a nácikkal kapcsolatos

elképzeléseim ugyanis teljesen másmilyenek voltak.

Más tanárokkal is tettem szert roppant hasonló tapasztalatokra, például Ernst

Forsthoffal, akivel Montesquieu műveit elemeztük. Forsthofot óriási műveltségű, halk szavú, a

mindennapi érintkezésben messzemenőkig liberális tudósként ismertem meg. Erre kiderült,

hogy Carl Schmitt egykori tanítványa, és korábban ő is náci jogász volt. A kontraszt nem is

lehetett volna nagyobb, hiszen a nácikról 1945 után az a kép élt, hogy üvöltöző autoriter idióták

voltak. A tanáraim és az ő tanáraik megismerésén keresztül jöttem rá, hogy egészen másmilyen

emberek is behódoltak a náciknak, sőt a nácizmust aktívan alakították is. E felismerés

generációm tagjait felkészületlenül érte.

Milyen témában végezte első nagyszabású kutatását, és milyen eredményekre jutott?

Conze beleegyezésével a nácitlanítás lett a témám. A háború utáni Németországban

valóságos negatív mítosz lett a nácitlanításból: állítólag súlyos igazságtalanság történt.

Doktorimon nyolc éven át dolgoztam, és kutatásom annyiban újszerűnek számított, hogy a

bajorországi nácitlanítást német–amerikai interakciók történeteként fogtam fel, és levéltári

dokumentumok alapján kutattam. Az ún. felszabadulási törvény megszületésének vizsgálata

mellett társadalom- és tapasztalattörténeti szempontból is differenciált analízissel próbáltam

szolgálni, és a nácitlanítás politikai kultúrára tett hatását is elemeztem. Végül 1300 oldalt adtam

le, ami meglehetősen őrült dolognak számított. Conze nemcsak azért nem örült e kéziratnak,

mert túl hosszú volt, amit ma már tökéletesen meg tudnék érteni (nevet), hanem mert az volt a

tézisem, hogy a nácitlanítás nem masszív tisztogatásba, hanem sokkal inkább masszív

rehabilitálásba torkollott. A tisztogatási kísérlet merítése ugyanis kezdetben túl tág volt, így

27

később saját revíziójába fordulhatott át, ezáltal pedig a nácizmus támogatóiban áldozati tudatot

alakított ki.

Conze olyan jegyet akart adni nekem, amivel a tudományos életből automatikusan ki

kellett volna szállnom. Íratlan szabály volt ugyanis, hogy a továbbmenetel lehetőségéhez

minimum magna cum laude kell. A tanszék azonban – természetesen tudtom, de egyúttal

témavezetőm tudta nélkül – végül feljavította az eredményemet. Az S. Fischer Kiadó 1972-ben

jelentette meg ezen első komoly művemet. E könyv és még két további publikáció, egyrészt a

1969-es Konform fasizmus, mely a szélsőjobboldali konjunktúráról és az NPD tartományi

parlamentekbeli politikájáról szólt, másrészt az amerikai történészprofesszor és katonai

tanácsadó, Walter L. Dorn hagyatékának feldolgozása és az 1973-as Megfigyelő utak az amerikai

zónában kötet 1973-as kiadása eredményezte, hogy harminchárom évesen, generációm tagjai

közül szinte elsőként kaptam tanszéket.33 Ez engem lepett meg legjobban.

A teológián és Conzén, valamint néhány Heidelbergben megismert nagy formátumú

tanár hatásán túl – ilyen tanár volt például Reinhart Koselleck, a politológusok közül Carl-

Joachim Friedrich vagy Klaus von Beyme, a jogászok közül pedig Ernst-Wolfgang Böckenförde –

még egy perdöntő momentumról érdemes megemlékeznem: Conzénak volt két balos vagy talán

inkább balliberális asszisztense is. Egyikük Wolfgang Schieder volt, az öreg Schieder fia, roppant

művelt és toleráns ember, aki nemcsak támogatott itt-ott, de e közegben helyenként bizony

meg is kellett védenie, a másikuk pedig Hans Mommsen, a legpolemikusabb beállítottságú

szociáldemokrata történész, a híres Mommsen család sarja. Mommsen 1968-ban Bochumba

33 Lutz Niethammer, Entnazifizierung in Bayern. Säuberung und Rehabilitierung unter amerikanischer

Besatzung (1972). Lutz Niethammer, Angepaßter Faschismus. Politische Praxis der NPD (1969). Lutz

Niethammer (szerk.), Walter L. Dorn: Inspektionsreisen durch die U.S.-Zone (1973).

28

került, a legelső újonnan alapított NSZK-beli egyetemre, és engem is magával vitt. Még

szakdolgozatot se adtam le, és máris asszisztens lett belőlem, így tényleg teljesen nyugodtan

folytathattam doktori kutatásomat. A kiváló liberális tudós, Rudolf Vierhaus segítségével pedig,

aki később éveken át vezette a történettudományi Max Planck Intézetet, egy évre Oxfordba

kerültem. A St. Antony’s College fogadott be, ahol is lehetőségem volt mélyebb kapcsolatokat

kiépíteni az angol társadalomtörténészekkel. Ezután két tanszéket is felajánlottak nekem: a

Brémai Egyetemen, ami az 1968-asok fellegvárának számított, és az Esseni Általános Főiskolán

(Gesamthochschule). Az utóbbit fogadtam el, egyrészt mert eleve jobb állásnak számított,

másrészt a Ruhr-vidéki kihívások is jobban érdekeltek, mint balos barátaim belviszályai…

Milyen tapasztalatokat szerzett fiatal, de már elismert történészként az 1970-es években?

Mennyiben volt részese az 1968-as mozgalomnak? Mi valósult meg az ekkori reformtervekből?

Az Esseni Általános Főiskolát valóban a kortárs reformok hozták létre. A tanszékem a

kezdetektől fogva méretes volt: három doktorival rendelkező munkatárs is dolgozott nálunk, s

még többen mások is. A kihívás óriási volt: a Gesamthochschule új intézmény volt a Ruhr-vidék, e

hatalmas ipari központ egyik nagyvárosában, mi voltunk az alapítónemzedék, akiknek újfajta

oktatási rendszert kellett kifejlesztenünk, miközben a diákjaink is újfajta egyetemisták voltak,

hiszen legtöbbjük munkáscsaládból származott, az oktatók ellenben többnyire

polgárcsaládokban nőttek fel, így a közös hangnem kialakítása szintén időbe tellett. Hozzá kell

tennem, hogy korábban még csak nem is jártam Európa e legnagyobb ipari központjában. Az

intézmény a szociáldemokraták utópisztikus gyakorlatiasságát testesítette meg: megalkotói

abban hittek, hogy a pedagógiai és a szakfőiskolákat minden további nélkül össze lehet vonni.

Csak néhány új állást kell kialakítani és máris létrejön egy könnyűszerrel átjárható és szakmailag

29

is komoly teljesítményre képes főiskola. Essenben még az orvosi és művészeti képzést is

integrálták.

Gyermekkorom óta félénk kívülállónak tartottam magam, erre hirtelen különféle vezetői

feladatok szakadtak rám: a szóvivőség, a tanszékem, sőt még a bölcsész- és

társadalomtudományok dékánjává is kineveztek. 1980-ban aztán a tanulmányokért felelős

rektorhelyettes pozíciójában találtam magam. Eleinte nem értettem, miért kapok ilyen

feladatokat. Csak idővel tudatosítottam, hogy szokatlanul könnyen tudok heterogén eszméket

összeegyeztetni és ezáltal hozzájárulni fontos kompromisszumok kialakításához. Később

ébredtem csak rá, hogy többek szemében egyfajta tekintélyt is sugárzok, és mások ezért is

voltak hajlamosak döntéshozói feladatokat rám bízni. Összességében nagyon élveztem a

döntéshozatali helyzeteket, és nagy kedvvel vettem részt e demokratikus, integrált és innovatív

főiskola kialakításában. Később aztán számtalanszor kerültem az akadémiai kezdeményezések és

a politikai szféra közti mediátori pozícióba.

Miket tart e pozícióiban elért legfontosabb eredményeinek?

Be kell vallanom, hogy legtöbb reformtervem végül mégsem valósult meg, köztük azok

sem, melyek egyetemi kollégáim támogatására is számíthattak, a tartományi szociáldemokrata

barátaim politikája ugyanis rendszeresen keresztbe tett. Essenben például gyakorlatorientált

tanárképzésre akartam váltani, a Hageni Távoktatási Egyetemen a felnőttek

bölcsészettudományos továbbképzését akartam lehetővé tenni, mégpedig a brit Open University

szellemében, tehát olyanok számára is megnyitni, akik nem szereztek korábban érettségit. E

céljaimat nem sikerült megvalósítanom.

30

Mégis sikerült három nagyobb projektben részt vállalnom, melyekből végül lett is valami.

Jellemzőnek érzem, hogy nem egyetemen belüli ügyekről volt szó, hanem inkább kulturális és

politikai projektekről. A híres esseni kőszénbánya, a Zeche Zollverein hatalmas és mindmáig

futurisztikusnak ható szerkezetét bezárása után sikerült megmentenünk és kulturális központtá

átalakítanunk. E központ manapság a Ruhr-vidék egyik legfontosabb szimbólumának számít, és

2010-ben, amikor is Essen volt Európa Kulturális Fővárosa, a világörökség részévé

nyilvánították. Németország egyik legjobb társadalomtörténeti múzeuma is itt található, melynek

roppant kreatív igazgatóját Ulrich Borsdorfnak hívják. Borsdorf régi barátom, annak idején egyik

első esseni asszisztensem volt. A kulturális központ alapító dokumentumát mi ketten írtuk, és

később éveken át tanácsadóként is követhettem az intézmény sorsát.

A másik jelentősebb eredménnyel járó nagy projekt a Buchenwaldi Emlékhely

(Gedenkstätte) 1990 utáni megújítása volt. Az intézmény igazgatója, Volkhard Knigge egykor

szintén asszisztensem volt az egyetemen, akivel az emlékhely kuratóriumán keresztül immár

tizenkilenc éve vagyok munkakapcsolatban. A történeti emlékezet körüli éles német vitákat

Buchenwald példáján mintaszerűen lehetne vizsgálni. E vitákba tudományos alapon kívántunk

beszállni, és ezért számos, részletekbe menő kutatást is elvégeztünk. A náci és a szovjet tábor

történetét éppúgy feldolgoztuk, ahogy Buchenwald emlékezettörténetét is elemeztük. E

kutatások közül néhányat én vezettem, néhány esetén pedig tudományos tanácsadói szerepet

láttam el. Miközben 1990 körül számos megfigyelő azt prognosztizálta, hogy a németek

hamarosan csak mérsékelt figyelemben részesítik majd a Harmadik Birodalom történetét és

következményeit, a valósághűvé, egyúttal jóval önreflexívebbé váló Buchenwaldi Emlékhelynek

az elmúlt két évtizedben épp hogy jóval több látogatója volt, mint korábban.

31

Életem harmadik jelentősebb kezdeményezésére, amelyből végül szintén lett valami

említésre méltó, 1998 és 2000 között került sor, amikor is a Német Szövetségi Köztársaság

Kancelláriája megpróbálta a Harmadik Birodalom rabszolgáit és kényszermunkásait valamilyen

módon kárpótolni. Ez volt a 20. század nagy német jóvátételi programjai közül a legutolsó, és

legelőször épp ekkor kaphatott egy történész központi szerepet. Ezt nem saját kutatásaim

alapján érdemeltem ki, hanem talán leginkább azáltal, hogy én voltam Ulrich Herbert

témavezetője, aki 1985-ben korszakalkotó disszertációt írt Fremdarbeiter címmel.34 Úgy vélem, a

kárpótlási politika kialakításakor és annak nemzetközi egyeztetésekor nemcsak konkrét

kérdésekben adtunk tárgyilagos döntések meghozatalát elősegítő tanácsokat, de két alapvető

irányt is sikerült kijelölnünk. Egyrészt úgy láttuk, hogy a kényszermunka kárpótlását nem lehet

az amerikai zsidó jogászok és a német ipar közti huzavonára redukálni, hanem a holokauszt

túlélőin túl a túlélők számát tekintve jóval nagyobb számú kelet-európai kényszermunkást is be

kell vonnunk. Ők is rasszista alapon szenvedtek el diszkriminációt és kizsákmányolást, aminek

hivatalos elismerésére korábban egyáltalán nem került sor. Másrészt a javak különböző

csoportok közötti elosztásával, valamint a karitatív és kulturális feladatok ellátásával kapcsolatos

vitákat e csoportokat képviselő szakemberekkel folytattuk le.

Nekem személy szerint a különböző érdekcsoportok közötti egyezség létrejöttét kellett

elősegítenem. Ezt nagyon nemes feladatnak tartottam. Egy ekkora kárpótlási ügy, melynek első

számú célja, hogy az elismerés gesztusát megkésve bár, de megtegye, és az igazságosság

szellemét és a szomszédi jóakaratot kifejezze, újfajta igazságtalanságokat eredményezhet és

újabb sérüléseket is okozhat. Ezért nélkülözhetetlennek tartottam, hogy a kárpótlási keret

34 Ulrich Herbert, Fremdarbeiter. Politik und Praxis des „Ausländer-Einsatzes” in der Kriegs-wirtschaft des

Dritten Reiches (1985).

32

elosztásának arányairól konszenzus alakuljon ki, s a kárpótlás elégtelenségének, azaz a

jóvátehetetlenségnek a tudata szerves részét alkossa kulturális szembenézési kísérleteinknek.

Eközben intenzíven foglalkoztam a Ruhr-vidéki munkáskultúrával, és aktívan részt

vállaltam különböző gyakorlati projektekben is. Észak-Rajna–Vesztfália majdnem akkora, mint

amekkora az NDK volt, és akkoriban a szociáldemokraták bázisának számított. Amikor Észak-

Rajna–Vesztfáliában 1989-ben új tudományos központokat hoztak létre, köztük a

Kultúratudományi Intézettel, engem neveztek ki utóbbi első igazgatójának. Négy évig dolgoztam

ezen intézmény felépítésén, mely alapvetően korai kísérlet volt arra, hogy kutatói szinergiákat

hozzunk létre, és fejlesszük az interdiszciplináris beszédkészséget. Ekkorra ugyanis a

bölcsészettudományok az egyetemeken messzemenőkig elkülönültek egymástól, és szinte csak

elvétve álltak dialogikus viszonyban egymással. A célunk tehát korántsem az volt, hogy

létrejöjjön egy gigantikus oral history iskola. Különféle kutatócsoportokat alakítottunk és sokféle

témát bevontunk, az emlékezet ezek egyike volt csupán. Az ipari körzetek kultúrája és jövője,

valamint a nemi szerepek közötti eltérések kutatása éppúgy szerepelt, ahogy a politikai szcénák,

médiarendszerek és ikonológiák összefüggéseinek feltárása, vagy az ökológiai társadalom

kutatása. Több csoport tagjai cseppet sem szívlelhették egymást, és folyamatosan kisebb-

nagyobb konfliktusok alakultak ki közöttük. Másoknak felüdülés volt minden hétfőn teljesen új

témákkal ismerkedni. Én személy szerint rengeteget tanultam.

1989 decemberétől Lipcsében is volt részlegünk, amivel az NDK-s kutatók lehetőségeit

kívántuk szaporítani. Akkoriban a nyugatiak keletre leginkább prédikálni mentek, mi viszont a

keleti kutatóknak akartunk nyugati lehetőségeket biztosítani, elsősorban kutatói és konferencia-

részvételi lehetőségekhez próbáltuk segíteni őket. E részlegünk öt-hat éven át működött, és

33

emiatt én is legalább havi egyszer ellátogattam Lipcsébe, ahol Dorothee Wierling volt a helyi

felelősünk – ő időközben a hamburgi Jelenkorkutató Központ igazgatójává avanzsált. Ezenfelül

azt is elhatároztuk, hogy a kulturális kérdések megvitatásakor a nőknek is azonos beleszólási

lehetőséget kell biztosítani. A hierarchiát tekintve ezt nem egészen sikerült megvalósítanunk, de

az összlétszámot tekintve igen. Nem nyomás hatására döntöttünk így, hanem mert az elvet

helyesnek tartottuk. Ez akkoriban még nagyon kivételesnek számított, és ily módon sok női

karriert is sikerült elindítanunk. Szakmailag tehát nagyon sok értékes tapasztalatot szereztem, és

több fontos tervet is sikerült megvalósítanunk. Egy idő után mégis beleuntam a bürokratikus

akadályok folytonos elhárításába és ezért is fogadtam el aztán a Jénai Egyetem ajánlatát.

Eleve szerettem volna Keleten kutatni. 1989 előtt is kifejezetten érdekelt az NDK, bár

sohase voltam se újbalos, se marxista. Úgy hiszem, azon kevesek közé tartozom, akik nem

karrierépítési célból jöttek ide – fizetésem eleve kétezer márkával alacsonyabb lett. Azért

fogadtam el a jénai ajánlatot, mert nagyon érdekelt az itteni világ. Az életvitel, a személyes

érintkezés és a tudományos eszmecserék valahogy mind jóval életközelibbnek és izgalmasabbnak

tűntek. Azóta a szomszédos országokat is volt lehetőségem megismerni, bár korábban nem

jártam a keleti blokk egyéb országaiban, csak az NDK-ban.

1989 után viszont minden szabad egyetemi évemben próbáltam külföldre menni, és

effajta meghívásoknak még manapság is rendszeresen eleget teszek. Néhány éve jártam Bécsben,

ahol az Európai Tanulmányok program keretében oktathattam. Varsóban a lengyel átmenet

nemzedékéről csináltunk egy oral history projektet, ami az itteni, poszt-NDK-s szociológiai

kutatásunk közvetlen párjának nevezhető – bár utóbbi csaknem egy évtizede zajlik már. A

generációk közötti viszonnyal, az újfajta orientációs minták terjedésével, az értékrendek

34

átalakulásával foglalkozunk. Az 1970-es években születetteket kutatjuk, akik szemlátomást több

szempontból is sajátos korcsoportot alkotnak. A kutatás során próbáljuk minél pontosabban

meghatározni, hogy mi is annyira sajátos bennük és élettörténeteikben.

Mikor kezdett érdeklődni az oral history iránt? Hogyan nézett ki az oral history hőskora

Európában?

Az oral history iránti érdeklődésem még az 1970-es években alakult ki. E téren valóban az

elsők közé tartoztam: az NSZK-ban ekkoriban még nem léteztek profi módon kivitelezett oral

history kutatások – sok újságíró végzett ugyan ehhez hasonlónak nevezhető kutatást, és

alkalmanként a jelenkor történészei is hasznosították a meglévő szemtanúi beszámolókat, de

oral history mint olyan még nem létezett. Első lépésben próbáltam feltérképezni az amerikai

szcénát. Hónapokat töltöttem odaát és szinte minden oral history projektet folytató

intézményhez ellátogattam. Meg akartam érteni, mit is művelnek, de hamar rájöttem, hogy

valójában nagyon másmilyen kérdések foglalkoztatják őket. Leginkább az ún. másodlagos elitek

tagjaival készítettek interjúkat, azaz olyan egyénekkel, akik döntéshozói pozíciókban voltak, és

karriert futottak be, de önéletrajzaik eladására már nem lett volna esélyük. A történettudomány

fókuszának kitágulásával párhuzamos folyamatról volt tehát szó, a történészek mondhatni az

újságírókat próbálták utánozni, utolérni. Emellett futott néhány marginálisabb projekt is

Amerikában, ahol etnológiai módszereket is alkalmaztak, különféle kisebbségeket vagy sajátos

csoportokat, például különböző hegylakókat kérdeztek ki (nevet). Ez már a public history

kezdeteihez tartozott.

Már a hatvanas évek legvégén írtam a témában egy módfelett hosszú tanulmányt,

amelyben megpróbáltam elmagyarázni, hogy mit érdemes az amerikaiaktól eltanulnunk, de arra

35

is részletesen kitértem, hogy mit kellene máshogyan csinálnunk. Úgy véltem, hogy inkább a

mindennapi emberek történeteit lenne érdemes feltárnunk, s a jelenkortörténet írásakor

etnológiai módszereket is kellene alkalmaznunk. Hangsúlyoztam, hogy az eliteket máshogy,

ráadásul mélyebben is lehetséges tanulmányozni. A főcél inkább legyen az, érveltem, hogy a

történeti megszólalás lehetőségét a forrásgyártásból kizártak is megkapják.

Számos európai országban került sor ekkoriban komoly történettudományos

változásokra. Sokan a hagyományos elittörténetek korrigálását vették célba. Egyesek

kifejezetten forradalmasítani kívánták a történetírást. Az International Oral History Association (a

Nemzetközi Oral History Egyesület) alapító találkozóit Olaszországban és Angliában rendezték.

Ezen európai kutatói hálózat tagjai ezután kétévente Európa legkülönbözőbb pontjain

találkoztak. Hamarosan fesztiválszerű eseményeket éltünk meg, pedig az egész a semmiből jött

létre és nem is volt szponzora. Néhányan minden esetben elvállalták a szervezést, ellátták a

többieket pár instrukcióval, de az egész alapvetően a szürke öltönyös történészi találkozók

szöges ellentéte volt, mindig színes, alternatív társaság jött itt össze. E történészeket a

munkások, a nők, a parasztok és a harmadik világ érdekelte, továbbá a diktatúrákkal szembeni

ellenállás mindennapi formái, főként az antifasizmus kérdései. E nemzetközi szervezetben

tizenöt éven át én voltam a német képviselő, és az utolsó három-négy évben az elnöki

feladatokat is elláttam. Az oral history és Kelet-Európa iránti érdeklődésem eleinte tehát

párhuzamosan futott, e két szál később fonódott csak össze.

Milyen nagyobb szabású oral history projekteket folytatott, és milyen eredményekre jutott

ezek során?

36

A legfontosabb korai tapasztalatom a Ruhr-vidéki oral history projektünkhöz kötődött.

Bár számos újságíró is interjúzgatott akkoriban, a mi kutatóprojektünk volt messze a

legnagyobb. A Volkswagen Alapítvány támogatását elnyerve tíz teljes állású munkatárssal

dolgozhattunk. A fő kérdésünk az volt, hogy miként élték át a Ruhr-vidéki munkások a

Harmadik Birodalom éveit. Hogyan alakultak át a húszas évek balos, belülről is megosztott

munkástáborai, hogyan jött létre belőlük az adenaueri éra gazdasági „csodájában” részt vevő,

meglehetősen konformista német munkásság? E két időpont között lyuk tátongott.

Nem volt semmilyen forrásunk, amelyik mindhárom korszakra egyformán

vonatkoztatható lett volna, így csakis az emberek emlékezetére támaszkodhattunk. Akkoriban

még erőteljes volt a munkásság kulturális ellenállásának balos heroizálása. Másrészt létezett a

totalitárius paradigma, mely szerint az újfajta modern diktatúrák az autoritáshiányban szenvedő

tömegek támogatását élvezték. E két politikailag inspirált narratíva valamelyikének

visszaigazolása helyett valami mást, valami jóval valósághűbbet akartunk felfedni.

Kétszáz interjút készítettünk, ami kvalitatív módszerek alkalmazása esetén borzasztóan

soknak számít. Három kötetet töltöttünk meg az anyagainkkal.35 Az egyes fejezetek részletesen

bemutatták a különböző csoportokat és helyzeteket. A harmadik kötetbe barátaink

hozzájárulása nyomán sikerült bevonnunk Ausztria és Olaszország esetét, így a posztfasiszta

társadalmak népi tapasztalatát összehasonlító perspektívában vizsgálhattuk. Az összes

munkatársam baloldali érzelmű volt, és érzésem szerint engem is sokan annak tartottak. 1968

után még számos balos frakció létezett, melyek akkoriban ugyan már épp kezdtek feloszlani, de

e projektben, mondhatni, még mindegyik frakció képviselve volt egy-egy résztvevő által (nevet).

35 Lutz Niethammer és Alexander von Plato (szerk.), Lebensgeschichte und Sozialkultur im Ruhrgebiet

1930–1960, I–III. (1983–85).

37

Eredményeink azonban roppant kritikusra sikeredtek. Projektünk eleve az 1920-as évek

munkásosztály-kultúrájának mitizálása ellen is irányult. Részt vevő megfigyelést végeztünk, és az

akkoriban elfogadott nézetekkel szemben mély individualizációs folyamatokat tártunk fel. 1933

után a nácik mindenkit „osztályfeletti” szervezetekbe kényszerítettek, önszerveződő és politikai

célú szervezetek nem maradhattak fenn. Az osztálykultúra formái, amennyiben nem szűntek

meg teljesen, a náci rezsim alatt elkerülhetetlenül privatizálódtak. A családi tér ekkoriban sokkal

fontosabbá vált, fontosabbá, mint a munkásszervezet terei.

1933 után a munkások jellemzően úgy vélekedtek, hogy ők már nem tartoznak a

szegények közé. Úgy érzékelték, hogy újfajta életlehetőségekkel rendelkeznek. Úgy hitték,

gyermekeiknek már jobb sorsuk lesz, tovább fognak tanulni, és üdülni is eljárnak majd. A 20-as

években az alacsonyabb osztályok tagjai körében effajta elképzelések még szokatlannak

számítottak. Röviden: a nácizmus idején kitágult a munkások elvárási horizontja. A nácik nem

váltak a munkások szerencséjének kovácsává, de a munkások akkoriban már nem a szegények

szervezeteiben és a kollektív jövőre kivetített fantáziaképekben kerestek kiutat, hanem egyéni

és családi boldogulásban kezdtek el gondolkodni.

Feltűnő eredmény volt továbbá, hogy sok német munkás egy bizonyos pontig elfogadta a

nácikat. Semmiképpen sem a munkások elsöprő többségéről volt szó, és e kisebbség sem

intenzív módon támogatta őket, de azért egy bizonyos ponton elég sokan beálltak mögéjük. A

nemzetiszocialisták politikája nem váltotta valóra ígéreteit, sőt a munkásság a német tér

nemzetköziesítéséhez vezető vereséget élt át. Ennél hatásosabban nem is lehetett volna a

nemzetiszocializmust megcáfolni: a kortársak számára nem kellett érvekkel cáfolni, hiszen

önmagát cáfolta meg. Az ekkor felébresztett elvárások megvalósítása ugyanakkor vonzó

38

perspektíva maradt. Épp e vágyak valósultak meg az ötvenes és hatvanas években – ráadásul a

korábbi veszélyek és az erőszak masszív tapasztalata nélkül. E tényezők együttállása

magyarázattal szolgál az adenaueri NSZK széles társadalmi konszenzusára, érveltünk.

A mi projektünkkel párhuzamosan elindult egy bajor kezdeményezés is. Mivel

Bajorország konzervatív tartománynak számított, az ottani történészek szerették volna felfedni

a helyi antifasiszta hagyományokat, és a nácikkal szembeni bajor ellenállást kezdték el kutatni. A

CSU meghajolt szándékuk előtt, a Jelenkorkutató Intézet eleve Münchenben működött, melynek

akkori igazgatója, Martin Broszat leszögezte, hogy a mindennapok kutatása remek eszköz lesz,

csak az oral history cuccoktól kell majd tartózkodni, hiszen ott sohasem lehet tudni, hogy az

emberek hazudnak-e vagy sem. Ragaszkodtak tehát az írott dokumentumokhoz. Hat

megjelentetett kötetük szinte kizárólag rendőrségi és kormányzati jelentéseken alapult, ezekből

pedig kiderült, hogy a nácik fellegvárában valójában mennyire erős volt az ellenállás: az emberek

szinte folyamatosan Hitler és Himmler kárára viccelődtek, és szinte minden kocsmai

összetűzésnek politikai indítéka volt.36 A rendőrség ügynökei pusztán elővigyázatosságból is

hajlamosak voltak minden apróbb összezördülést kiszínezni…

A német történetírás módszertani fejlődése szempontjából nagy jelentősége volt annak,

hogy e két nagyprojekt ennyire eltérő eredményekre jutott. Mi, balos történészek a Ruhr-vidéki

munkások történetéhez újszerű módszerekkel és forrásokkal közelítettünk, és alkalmazkodásuk

magas fokára figyeltünk fel. A bajor konzervatívok viszont hagyományos eszközökkel

bizonyították, hogy a bajor politikai kultúrába mennyire mélyen beleivódott a népi ellenállás

36 Martin Broszat et al. (szerk.), Bayern in der NS-Zeit, I–VI. (1977–1983).

39

szelleme (nevet). Metodológiák és eredmények kapcsolatának esetlegességére jobb illusztrációt

nem is találhatnánk…

Miként tudtak oral history kutatásokat folytatni az NDK-ban? Milyen tapasztalatokat

szereztek ott az 1980-as évek végén? Milyen következtetésekre jutottak?

Legelőször konferencia-meghívást kaptam az NDK-ba. Foglalkoztunk ugyanis az 1944-es

nagyvárosi antifasiszta mozgolódással, a vizsgált felszabadítási bizottságok vezetői pedig

nagyrészt kommunistákból és egyéb baloldaliakból álltak. A témában még az 1970-es években

kiadtunk egy terjedelmes kötetet, és emiatt az NDK-ban úgy hitték, hogy elkötelezett balos

történésznek számítok, pedig szimpla balliberális voltam. A stuttgarti nemzetközi

történésztalálkozóra az antifasizmus témájában nekik kellett előadásokat szervezni. Alapvetően

azért hívtak meg, mert szerették volna előre felmérni, hogy Nyugaton miként reagálnak majd

nézeteikre.

Senkit sem ismertem közülük korábbról, de az esti kocsmalátogatáskor Olaf Gröhlerrel

kifejezetten összebarátkoztam. Hirtelen felbátorodva elhatároztuk, hogy mostantól évente

közös szakmai találkozókat fogunk tartani, mégpedig felváltva Keleten és Nyugaton. Az 1980-as

évek második felében négy találkozót sikerült is lebonyolítanunk, amilyenekre az ötvenes évek

óta nem került sor, kivéve talán olyan szakterületeken, mint a történetfilozófia, ahol tisztán

transzcendens kérdéseket lehetett tárgyalni, és nem kellett a konkrétabb nézeteltérésekre

kitérni… Bár az NDK-s történészek is hamar ráébredtek, hogy a két történetírás nincs azonos

súlycsoportban, a találkozókra tanulási lehetőségként tekintettek és ragaszkodtak a

folytatásukhoz. Gröhlerrel kapcsolatban az 1990-es évek elején felröppent a hír, hogy

kollaborált a Stasival. Amennyire meg tudtam ítélni, esete nem volt különösebben súlyos.

40

Ellenben nem sokkal később rákos lett és 1995-ben elhunyt. Az 1980-as évekbeli közös

élményeink számomra mindenesetre nagyon inspiratívak voltak.

Miután Nyugaton már megvizsgáltuk a munkásság 1920-as és 1960-as évek közötti útját,

felmerült bennünk, hogy ugyanezeket a kérdéseket Keleten is érdemes lenne kutatnunk, hiszen

a húszas évek és a náci periódus is megegyezett, csak az utókor tért el igazán. A fő kérdésünk

ezért az volt, hogy ezen utóéletbeli eltérés hogyan hatott a nagyban egyező tapasztalatok

feldolgozására. Akkoriban tervbe vettem, hogy megírom az 1945 utáni periódus össznémet

történetét, de ezt mindmáig nem sikerült megvalósítanom. Mindenesetre már az 1980-as

években elkészítettem az első pályázatomat, melynek részeként szerettem volna ellátogatni

NDK-s archívumokba, és huszonöt munkásinterjút is terveztem készíteni odaát. Ezáltal az

összehasonlítás lehetőségét akartam megteremteni.

Miközben fél évet Kelet-Berlinben tölthettem, ami akkoriban óriási ritkaságnak

számított, interjúzási kérelmemre éveken át nem kaptam érdemi választ. Keleti barátaim

tanácsolták, hogy írjak közvetlenül Erich Honeckernek, elvégre az NDK kvázi monarchiaként

működött. Johannes Rau, akit Észak-Rajna–Vesztfáliából közelebbről ismertem, és akiből később

német köztársasági elnök lett, írt érdekemben egy háromsoros levelet. Kutatási tervemből ily

módon diplomáciai affér lett: az NDK vezetői feltételezték, hogy az ügynek különleges politikai

jelentősége van, ezért azonnal táviratoztak és roppant előzékenyen mindössze az iránt

érdeklődtek, hogy hány munkatársat szeretnék magammal vinni. Korábban eszembe se jutott,

hogy mást is vihetnék, de azért visszaírtam, hogy kettőt, és megemlítettem két rendkívül

tapasztalt munkatársam, Alexander von Plato és Dorothee Wierling nevét. Diplomáciai körítés

41

ide vagy oda, amint beléptünk az NDK-ba, tudatták velünk, hogy egyik bennünket érdeklő

levéltárba sem látogathatunk el.

Ezt kénytelen-kelletlen tudomásul vettük, de eredeti tervem másik részéhez továbbra is

ragaszkodtam, azaz huszonöt munkásra lettünk volna kíváncsiak. A munkásság különböző

rétegeit szerettük volna vizsgálni, éppúgy, mint a Ruhr-vidéken: a textil- és fémipart

Szászországban, ők voltak ugyanis az ottani munkásarisztokrácia, az 1920-as évek vegyipara volt

a közbülső réteg, és az NDK Sztálinvárosa, Eisenhüttenstadt volt a harmadik szint. Az ottani

Akadémia ránk oktrojált keletnémet kollégákat is, akik többnyire szimpatikus fiatalemberek

voltak, eleinte ráadásul úgy tűnt, kutatásunk iránt is őszintén érdeklődnek. A németek akkoriban

általában még borzasztóan kíváncsiak voltak egymásra. Ugyanakkor hamar sikerült

megállapodnunk velük, hogy az interjúk egy tizedét készítjük csak együtt.

Sejtettük, hogy hivatalos pártemberek lesznek első interjúpartnereink, azonban így is

meglepetésként ért minket, hogy az elsőként meglátogatott gyárakban rögtön összehívták az

antifasiszta veteránkabineteket, és tagjaikat elkezdték meséltetni. Becsületesen elkészítettük az

interjúkat, de alanyaink között nem akadt egyetlen sem, aki ekkoriban is még munkásként

dolgozott volna – mind pártfunkcionáriusok vagy menedzserek voltak. Leszögeztük tehát, hogy

bár nagyon lenyűgöz bennünket az itteni szociális mobilitás, mégis szeretnénk munkásokkal is

találkozni, mégpedig olyanokkal, akik valóban munkások (nevet). Erre eltérő reakciókat kaptunk.

Több funkcionárius szemlátomást megrettent. Kijelentették, hogy ebben nem segíthetnek

nekünk, e munkásokat már nekünk magunknak kell kiválasztanunk. Fölösleges magyaráznunk,

hogy ezen kapva kaptunk… Felkerestük a menzákat, és ott mindenki füle hallatára bejelentettük,

hogy nyugati kutatók vagyunk, rendelkezünk a megfelelő engedélyekkel, projektünk teljesen

42

legális, csak az 1920-as évekről szeretnénk veletek beszélgetni! Munkások után kutatva végül

jártunk kiskertekben, egyesületeknél, egyházi közösségeknél és természetesen

szakszervezeteknél is. Végül százötven interjút sikerült készítenünk, és az interjúalanyok között

negyven munkás is volt, eisenhüttenstadtiak, bitterfeldiek és chemnitziek – az utóbbi várost

akkoriban Karl-Marx-Stadtnak hívták.

1987-ben a berlini Wissenschaftskollegban voltam ösztöndíjas, és ezen interjúkról itt

tartottam először előadást, részletesen kitérve tartalmuk pontatlanságaira és

következetlenségeire is. A tézisem az volt, hogy az NDK-ban kulturális válságra van kilátás, mert

sajátos generációs paktum van életben. E paktum az 1945 előtti kommunista párt néhány

dinoszaurusza, az öreg elvtársak és az újraépítés generációja között köttetett. Utóbbiak fiatalon

a Hitlerjugend tagjai voltak, többnyire munkásháttérrel rendelkeztek, 1945 után rendkívül gyors

kiképzést kaptak, és az 1960-as évek óta – főleg operatív szinten, de esetenként a Politikai

Bizottságig menően – gyakorlatilag az NDK vezető rétegét alkották. Az 1920-as évek legvégén

és az 1930-as évek elején született kohorsz tagjai tényleg szinte az összes vezető operatív

pozíciót megszerezték: mondhatni, ők voltak a náci Machtergreifung generációjának tagjai, akik

vezetőre vágytak, de nem akartak vezetővé válni. A paktum tehát kiválóan működött, és e

generáció társadalmi mobilitása az NDK legitimitásához sokkal többel járult hozzá, mint bármely

ideológiai tényező.

E történetet azonban nem lehetett még egyszer lejátszani. A mobilitás egyértelműen

megrekedt – úgy is fogalmazhatnék, hogy az NDK vége felé már az ötvenévesek is az ifjúsághoz

tartoztak. Az 1980-as évek valódi fiataljainak semmilyen hasonlóan pozitív és kifejezetten az

NDK-hoz köthető élettapasztalata nem volt, ráadásul teljesen más nyelvet használtak, máshogy

43

öltözködtek, és szemlátomást elutasították a kommunista társadalom állandó mobilizáltságát.

Nem sejtettem, hogy mi fog következni, de a krízis számos jelét érzékeltük.

Ma már tudjuk, hogy az NDK vezetői közül is többen észlelték e problémát, és nyitást

sürgettek, de ők kisebbségben maradtak. Nem lehetett sejteni, a krízis milyen irányt vesz majd,

hiszen az NDK-ban 1953 óta nem volt igazán komoly konfliktus. Egyrészt tehát meglepett

minket, hogy nem találtunk fiatalabb munkásokat a hivatalos struktúrákban, de ugyanilyen

meglepő volt az is, hogy az antifasizmussal, az NDK központi legitimációs mintájával egyáltalán

nem találkoztunk. Sokan bevallották nekünk, hogy az SA, illetve az SS tagjai voltak vagy

éppenséggel a Hitlerjugendhez tartoztak és a háborúban is szolgáltak, de a kommunista

antifasiszta harc vezetőire nem sikerült ráakadnunk. Száz interjú után kifakadtunk, és a

legfontosabb hivatalos NDK-s kapcsolatunknak megmondtuk, hogy megvezetve érezzük

magunkat: mintha valamit titokban tartanának előttünk, amiről nyilvánosan állandóan

megemlékeznek, a társadalomban kámforrá válik! Látni akartunk egy igazi antifasisztát!

Erre bemutattak nekünk egy hivatalosat. Ez volt életem talán legfurcsább találkozása. A

férfi eleinte nem tűnt antipatikusnak, de az interjú nagyon sajátosan alakult. Idővel kiderült

számomra, hogy a kevés antifasiszta egyike Walter Ulbricht alatt fontos politikai pozíciót töltött

be, és lassan ráébredtem, hogy Kurt Helbiggel, az NDK Zsdanovjával akadtam össze. Ő valóban

munkás volt és kommunista, aki a nácik idején fiatalon börtönben ült. Ulbricht alatt aztán

hirtelen óriási karriert futott be, és mindent lelkesen végrehajtott. Ugyanilyen váratlanul derült

fény a Gestapo vele kapcsolatos aktáira: ezen aktákat Nyugatról bejuttatták az NDK-ba, ahol is

a pártvezetőség belharcaiban egyből felhasználásra kerültek. Az aktákból az derült ki, hogy

antifasiszta hősünk beköpte elvtársait a Gestapónak. Ne értsen félre, egyáltalán nem vádolom,

44

mert kínzás hatására vallani kezdett, nagy valószínűséggel engem is meg lehetne törni, de e

viselkedés ellentmondott a kommunisták hivatalos elvárásainak. Ulbricht ennek megfelelően

lemondatta. Később mégis őt nevezték ki Karl-Marx-Stadtban a helyi Antifasiszta Harcosok

Történeti Bizottságának elnökévé, és így kapta a feladatot, hogy beszéljen velünk, miután

követeltünk egy igazi antifasisztát… Mindezek felderítése után lefolytattunk vele egy második

beszélgetést, amelynek során mindent tisztáztunk.

Mindez óriási hatást tett ránk. Olyan összefüggésekre derült fény, melyek nemcsak az

NDK hivatalos képébe nem illettek bele, de Nyugaton se volt senkinek sejtelme róluk. Még csak

generációs diskurzus se volt. Az antifasizmus ugyanakkor viszonylag hitelesnek tűnt, miközben

ha valaha létezett is, ekkorra már régen elmúlt, és az emberek mindennapi életéhez köze sem

volt. Az NDK-ban egy kifejezetten morbid politikai hagyományt találtunk: sokan utalgattak

bizonyos elvekre, de élethűen már senki sem reprezentálta őket. Szociológiai és ideológiai

legitimációs problémákat fedtünk tehát fel, és bizonyos fokig előre tudtuk jelezni, hogy komoly

válság fog kialakulni. E válság alig két évre rá valóban beköszöntött. A könyvünk viszont nem

készült el ekkorra. A százötven hosszú interjú feldolgozása évekbe tellett és a könyv végül csak

1991-ben, minimum kétéves késéssel jelent meg.37

Hogyan változott tudományos érdeklődése és tevékenysége 1989 után? Milyen új projektekbe

vágott bele a német fordulat után?

Nemcsak új témákkal kezdtem el foglalkozni, de új kapcsolatokra is szert tettem. 1990

februárjában épp Essenben rendezhettük meg a nemzetközi oral history konferenciát, melyet az

emlékezet és a társadalmi átalakulás problémájának szenteltünk. A keleti blokk váratlan nyitása

37 Lutz Niethammer, Alexander von Plato és Dorothee Wierling (szerk.), Die volkseigene Erfahrung. Eine

Archäologie des Lebens in der Industrieprovinz der DDR. 30 biografische Eröffnungen (1991).

45

minden egyéb témát teljesen elnyomott. Irina Serbakova ekkor tartotta első módfelett letaglózó

előadását: a Gulagról, konkrétabban a nők ottani sorsáról beszélt, és olyan precízen és

pátoszmentesen tette ezt, hogy alig jutottunk szóhoz – miközben elvileg épp romantikus

korszakot éltünk át. E kontraszt miatt előadása talán még nagyobbat szólt. Magyarországról

Hegedűs B. Andrásra emlékszem, és sok NDK-s barátommal is itt találkozhattam újra. Még

Kínából is eljött valaki, aki beszámolt nekünk arról, hogy immár Kínában is tömegesen

használnak szociobiográfiai módszereket (nevet). Az európai dominancia az 1990-es évek végére

aztán teljesen megszűnt, azóta a dél-amerikaiak, az ausztrálok és az amerikaiak is legalább olyan

jelentős szerepet játszanak az oral history fejlődésében, mint mi, európaiak.

Az 1990-es években számomra a Buchenwalddal kapcsolatos kutatóprojekteknek volt

kiemelt jelentőségük, és rajtuk keresztül számos új barátra is szert tettem. A szovjet megszállási

zóna táborairól mi csináltuk az első nagy, közös német–orosz levéltári projektet, amelynek

során az orosz állami intézményekkel éppúgy együttműködtünk, ahogy a szintén orosz történeti

és jogvédő szervezettel, a Memoriallal is.38 Először csak dokumentumokat adtunk ki, és a

táborokban uralkodó körülményekről értekeztünk, úgy éreztük ugyanis, hogy az emberek

tapasztalataihoz fokozatosan ildomos közelítenünk. Akkoriban a szovjet táborok körül óriási

viták dúltak. Egyrészt megvádoltak bennünket azzal, hogy magas rangú nácikat kívánunk

rehabilitálni, akik teljes joggal kerültek e táborokba. Másrészt viszont azt rótták fel nekünk, hogy

a szabadságharcosok emlékét gyalázzuk meg, amikor nem ismerjük el Sztálin holokausztját. E

hangokat hallva először is megpróbáltuk kideríteni, hogy mi is történt pontosan. Ezután fogtunk

csak összehasonlításokba.

38 Lutz Niethammer, Sergej Mironenko, Alexander von Plato (szerk.), Sowjetische Speziallager in

Deutschland. 1945–1950, I–III. (1998).

46

Az derült ki, hogy a buchenwaldi szovjet táborban az elhalálozási arány a náci

koncentrációs tábor vonatkozó adataival nagyjából megegyezett, bár a tábor maga jóval kisebb

volt. Ez minket is nagyon meglepett. Idővel sikerült lokalizálnunk, hogy a legtöbb halálesetre

1946–1947 telén és 1947 tavaszán került sor, és a legfőbb kiváltó ok meglehetősen jellemző volt

a szovjetrendszer működésére, illetve inkább diszfunkcionalitására. Nem szándékos

gyilkosságokról volt ugyanis szó, hanem megválaszolatlan kompetenciakérdések

következményéről. Korábban az NKVD felügyelte e tábort, de a hatalmat át kellett volna adnia

a szovjet katonai megszállás ágenseinek, akik erre viszont cseppet se vágytak. Mindenesetre

sokáig nem voltak hajlandók táplálni a tábor lakóit, akiket eleve náciknak tartottak. Ennek

következtében az emberek 40%-a elhalálozott. E történetet tehát sikerült felgöngyölítenünk.

A második kérdésünk arra irányult, hogy kik is voltak bezárva ezekbe a későbbi NDK

területén fekvő szovjet táborokba. E kérdésre nem tudtunk igazán pontos választ adni, de a

spekulációknak azért határokat tudtunk szabni. A különböző táborok között jelentős

eltéréseket tártunk fel. Buchenwaldban 80%-ban nácik voltak, de nem azok, akikre az ember

alighanem elsőre asszociál: nem magas rangú nácikról volt szó, hanem jellemzően helyi náci

pártvezetőkről meg állami alkalmazottakról, akik egyúttal párttagok is voltak. Nem terhelték

őket olyan bűnök, amelyekért halálbüntetést szabhattak volna ki rájuk. Sachsenhausenbe

ellenben teljesen önkényesen összefogdosott emberek kerültek. Eredetileg szovjetunióbeli

munkára akarták kényszeríteni őket, de erre végül mégsem volt igény. Ráadásul rengeteg nőt,

gyermeket és idős férfit is bezártak ide, akiket később elengedtek vagy továbbszállítottak. Itt az

olyan fiatalok száma is jelentős volt, akik különböző módokon megpróbáltak fellépni a

megszállók ellen, vagy egyszerűen próbáltak lelépni Nyugatra. A szovjet katonai hatóságok

utóbbiakat is bezárták, különösképpen 1947–1948 táján, az erőltetett szovjetizáció idején.

47

Statisztikailag jelentős szegmensről van szó, miközben e fiatalok semmilyen értelemben sem

voltak felelősek az 1945 előtt történtekért. Megvizsgáltuk tehát, hogy mely mechanizmusok

milyen következményekkel jártak, és hogy a nácitlanítás, a kényszermunkásfogás, a politikai

represszió és a kompetenciakonfliktusok pontosan milyen szerepet is játszottak e több mint

százezer ember sorsában. Meggyőződésem, hogy a nyilvános vitát is sikerült szakszerűbbé

tennünk.

Ezután néhány barátommal együtt nekiláttam egy további, szintén módfelett érzékeny

téma kutatásának: a buchenwaldi vörös kápók szerepét akartuk megvizsgálni. Az ún. vörös

kápók az NDK antifasiszta kultuszában az 1960-as évektől kezdve központi szerepet kaptak. A

fasizmus, a koncentrációs tábor urai legyőzésének dicsfényében tündököltek. A hivatalos verzió

szerint a táborbeli szolidaritásról is ők gondoskodtak. Egyik doktoranduszom szinte

véletlenszerűen akadt rá egy szörnyen zavarba ejtő aktára: a Német Szocialista Egységpárt

Archívumában lévő dokumentum a vörös kápókat azzal vádolta, hogy kollaboráltak az SS-szel,

hogy egymást is rendszeresen elárulták, valamint hogy a zsidó foglyokkal sem törődtek az

elvárható módon. A háború végén beköltöztek a kőházakba, ahol volt például toalett is, míg az

elméletileg felszabadult zsidó foglyok az ún. kis táborban vegetáltak tovább, és közülük

rengetegen áldozatul estek az ekkor kiütő szörnyű járványoknak. Ezek után pedig épp e kis

táborbeli szenvedésekről készült képeket használták arra, hogy az általános szenvedés mértékét

érzékeltessék…

Eleinte nem akartam e témával foglalkozni, eleve féltem, hogy azzal fognak majd

megvádolni, hogy az áldozatokat akarjuk befeketíteni, hogy nemzetközi botrány lesz. Hamarosan

azonban ízléstelen médiakampány indult az ügyben, a Bild például címlapon hozta, hogy „a

48

kommunisták segítették az SS-t a gyilkolásban”. A többit el tudja képzelni. Az engem érdeklő

kérdés ismét csak rendkívül egyszerű volt: mi is történt pontosan? Baráti társaságban soha

korábban nem kutattam ekkora lendülettel: dokumentumgyűjteményünket mindössze négy

hónap alatt sikerült elkészítenünk, pedig a problematika átfogó feltárását kezdeményeztük.39 Azt

vizsgáltuk, hogy a hidegháború kezdetén a vörös kápókat miként kapcsolták ki, majd hogyan

rehabilitálták. Milyen lehetőségeik voltak önmaguk és történeteik megjelenítésére? Miként

alkották meg ikonszerű reprezentációikat? E folyamatokat már az NDK-s iratok alapján is

részletesen rekonstruálni tudtuk.

A két legfontosabb vörös kápót, a kórházi kápót és a tábor korelnökét azonban a

Szovjetunióba deportálták, Vorkutában kötöttek ki, ahol egyikük hamarosan elhunyt, másikuk

pedig csak tíz évvel később, maradandó sérülések elszenvedése után térhetett vissza. Szerettünk

volna eljutni a KGB-s aktáikhoz. Először is azt akartuk megtudni, hogy pontosan mivel is

vádolták őket. Bevallom, ekkor készítettem el életem legnagyobb oral history hamisítványát. Az

aktákat ugyanis nem kaptuk meg, mégpedig azért, mert akik úgymond „jogosan” kerültek a

táborba, azokról a hivatalos iratokat nem volt kötelező kiszolgáltatni. Eközben egyik

barátunknak, aki benne volt a KGB-s múlt feldolgozásáért felelős bizottságban, lehetősége volt

megtekinteni a releváns aktákat. Tőle megtudtuk, hogy a kórházi vörös kápó Ernst Busse miként

jutott Vorkutára, és mi is történt vele később, viszont információnk forrását veszélyes lett volna

felfednünk. Ezért úgy döntöttünk, hogy egy fiktív oral history interjú keretében meséltetjük el a

történetet egy nem létező személlyel. Ez 1994-ben történt. Az orosz levéltár gyakorlatát azóta

sem sikerült megértenem…

39 Lutz Niethammer (szerk.), Der „gesäuberte” Antifaschismus. Die SED und die roten Kapos von Buchenwald

(1994).

49

A bennünket 1989 után érdeklő történeteket tehát csak az ekkor létrejövő

transznacionális tudományos kapcsolatokon keresztül lehetett megfelelően feltárni. 1989 után az

is újszerű volt, hogy németként egyenrangú partnerek lehettünk – az 1970-es években ez még

korántsem lett volna magától értetődő. A legérzékenyebb és legfontosabb kapcsolat kétségkívül

a német–orosz volt: mindkét oldalon számtalan fekete folt volt még, amit csak 1989 után

lehetett egyáltalán megnevezni, majd együtt feltárni.

Utoljára, de nem utolsósorban hadd kérdezzem meg Öntől, hogy idővel hogyan változott meg

az európai projekttel kapcsolatos véleménye. Miként értékeli a kortárs helyzetet, a kiújulni látszó

konfliktusokat és a jövővel kapcsolatos bizonytalanságokat?

Úgy vélem, hogy manapság az európai identitás katekizmusának megalkotására irányuló

erőteljes kísérleteknek lehetünk tanúi. Eszerint minden az athéni demokráciával és a római

bürokráciával kezdődött, aztán előbb-utóbb meg kell emlékeznünk a 20. század temérdek

szenvedéséről is, és így tovább. E katekizmus az integráció konszenzusos alapjául hivatott

szolgálni. Az effajta ideologikus történelemértelmezések az én szememben a demokratikus

totalitarizmus veszélyét hordozzák. A nyugat-európai szlogenek, a „soha többé háborút!” és a

„soha többé diktatúrát!” sem érdekelnek különösebben. Generációm tagjai számára ezek

egykoron jelentős szerepet játszottak, de a legtöbb fiatal európai számára már rég nem átélhető

problémákra reagálnak. Csak kognitív szerepük maradt, immár kizárólag történeti tudásról van

szó, a történelmet viszont nem szabadna mitizálnunk.

Az integráció alapeszméje ezenfelül az volt, hogy a gazdaság majd mindent összetart, sőt

idővel a politikai és kulturális egységet is biztosítani fogja. Jelenleg épp ennek ellenkezőjét látjuk.

Sok, Európa iránt elkötelezett, de Európa sokszínűségét nem megfelelően ismerő német

50

értelmiségivel ellentétben én eleve nem hiszem, hogy az Európai Szövetségi Állam felé

haladnánk. Tudja, fiatalon én is szerettem volna valahogy megszabadulni németségemtől, de

ennek többé nem érzem szükségét. Ugyanakkor a többi nemzet mostanság sokkal jobban

érdekel, azaz sokkal komolyabban veszem Európa sokpólusú valóságát.

Úgy vélem, hogy a legtöbb jelentős problémának eltérő földrajzi megoldása alakul majd

ki, nemzetközi állam születik, azaz egymást részben keresztező kompetenciákkal és

felelősségekkel rendelkező államok láncolata jön létre. Eközben az identitás fogalmának

szerencsétlen kiterjesztésének vagyunk tanúi. Írtam is egy meglehetősen vastag és igen kritikus

könyvet a kollektív identitás fogalmának eredetéről, amelynek lapjain úgy érveltem, hogy a

kollektív identitás fogalmai kiváltképp alkalmatlanok a határok differenciáltságán nyugvó európai

helyzet leírására. Miközben a transznacionális megoldási módok és az ezekkel járó sajátos

veszélyek sehol a világon nem jelentkeznek oly mértékben és olyan akut formában, mint épp

nálunk, Európában. Eközben a demokrácia nemzetek feletti megjelenítésére és gyakorlására még

nem alakítottunk ki megfelelő kereteket.

Miközben úgy vélem tehát, hogy az EU sok szempontból újfajta és kísérleti entitás,

történészként az eredetét sem szabadna szem elől veszítenünk. Az európai nagyhatalmak

gazdaságpolitikai kapcsolatai például jelentős mértékig egykori gyarmatbirodalmaikhoz

kötődnek. A közel-keleti konfliktusban elfoglalt európai pozíciók legadekvátabb magyarázatát is

épp a történeti előzményekben leljük.

Számos problémával kell tehát szembenéznünk, de ezek egyike sem tűnik

megoldhatatlannak. Az EU-nak érzésem szerint épp arra van kivételes lehetősége, hogy akár

hosszú távon is alkalmazkodóképes entitás maradjon. A „hibaszeretet” első hallásra talán

51

komikus fogalma e téren fontos támpont lehet. Visszavonható fogalmakat kell kialakítanunk,

melyek nem húznak bele bennünket megoldhatatlan konfliktusokba és melyekből semmi esetre

sem következnek erőszakos cselekedetek. A fogalmi megértésben mindig marad valami

provizórikus. Minden fogalom csak annyit ér, amennyit a világból magyarázni képes.

A beszélgetésre 2011. szeptember 14-én került sor Jénában.

52

Norbert Frei (1955)

1979-ban doktorált Münchenben, 1995-ben habilitált Bielefeldben. 1979 és 1997 között a

müncheni Jelenkorkutató Intézet tudományos munkatársa. 1997 és 2005 között a Bochumi

Egyetemen az újabb és legújabb kor professzora, 2005 óta a Jénai Egyetem professzora, 2006

óta a 20. Századi Történelem Jénai Központjának igazgatója. A Harvard, a Héber Egyetem, a

New School for Social Research, a Princeton, a Wissenschaftskolleg zu Berlin vendégkutatója.

Főbb művei

- (Eckart Conzéval, Peter Hayesszel és Moshe Zimmermann-nal) Das Amt und die

Vergangenheit. Deutsche Diplomaten im Dritten Reich und in der Bundesrepublik (2010).

Lengyel fordítás.

- (Ralf Ahrensszel, Jörg Osterloh-val és Tim Schanetzkyval) Flick. Der Konzern, die

Familie, die Macht (2009)

- 1968. Jugendrevolte und globaler Protest (2008). Magyar, dán és japán fordítás.

- 1945 und wir. Das Dritte Reich im Bewußtsein der Deutschen (2005)

- (Saul Friedländerrel, Trutz Rendtorff-fal és Reinhard Wittmann-nal) Bertelsmann im

Dritten Reich (2002)

53

- (szerkesztőként és társszerzőként) Karrieren im Zwielicht. Hitlers Eliten nach 1945

(2001). Olasz és lengyel fordítás.

- Vergangenheitspolitik. Die Anfänge der Bundesrepublik und die NS-Vergangenheit (1996).

Lengyel és angol fordítás.

- (Johannes Schmitzcel) Journalismus im Dritten Reich (1989). Japán fordítás.

- Der Führerstaat. Nationalsozialistische Herrschaft 1933 bis 1945 (1987). Olasz, angol,

francia, japán, holland, lengyel, portugál, román, török, orosz, arab és cseh fordítás.

- Nationalsozialistische Eroberung der Provinzpresse: Gleichschaltung, Selbstanpassung und

Resistenz in Bayern (1980)

Szerkesztőként

- (Annette Weinkével) Toward a New Moral World Order? Menschenrechtspolitik und

Völkerrecht seit 1945 (2013)

- (José Brunnerrel és Christian Goschlerrel) Die Globalisierung der Wiedergutmachung.

Politik, Moral, Moralpolitik (2013)

- (Wulf Kansteinerrel) Den Holocaust erzählen. Historiographie zwischen

wissenschaftlicher Empirie und narrativer Kreativität (2013)

- (Dietmar Süß-szel) Privatisierung. Idee und Praxis seit den 1970er Jahren (2012)

54

- (Martin Sabrow-val) Die Geburt des Zeitzeugen nach 1945 (2012)

- (Tim Schanetzkyvel) Unternehmen im Nationalsozialismus. Zur Historisierung einer

Forschungskonjunktur (2010)

- (José Brunnerrel és Christian Goschlerrel) Die Praxis der Wiedergutmachung.

Geschichte, Erfahrung und Wirkung in Deutschland und Israel (2009)

- (Martin Broszattal) Das Dritte Reich. Ursachen, Ereignisse, Wirkungen (1983)

55

„Német múltpolitika és a német–zsidó párbeszéd”

Beszélgetés Norbert Frei-jal

Beszélgetésünket kezdjük talán a náci Németország történetéről írott, rendkívül széles körben

recipiált áttekintésének tárgyalásával. Der Führerstaat című műve eredetileg 1987-ben látott

napvilágot, azóta gyakorlatilag folyamatosan kapható, nemrég új kiadásban is megjelent.. Könyve mely

témákat tárgyalja kiemelten, és milyen téziseket artikulál? Tartalmilag miben tért el a kor viszonylag

hasonló formátumú és ambíciójú műveitől?

Először is érdemes néhány szót mondanom könyvem megjelenésének kontextusáról. A

müncheni Jelenkorkutató Intézet ekkor már sok éve együttműködött a Deutscher Taschenbuch

Verlaggal, a DTV által kiadott A huszadik század világtörténete sorozat is ezen együttműködés

eredménye volt, és a Die Anatomie des SS-Staates című híres kötet is náluk jelent meg.40

Németországban ekkoriban még rengeteg történeti mű, köztük számos eredeti kutatást

tartalmazó könyv is jelentős példányszámban került kiadásra – manapság ilyesmire szinte csak

elvétve kerül sor.

Az 1980-as évek elején Martin Broszat intézetigazgató és a kiadó lektora, Walter

Kumpmann Hermann Graml és Wolfgang Benz bevonásával úgy határoztak, hogy A legújabb kor

német története című sorozatot indítanak. Úgy tervezték, hogy az ebben szereplő köteteket

főként a Jelenkorkutató Intézet munkatársai írják majd. Eközben további szerzőkre is

40 Hans Buchheim, Martin Broszat, Hans-Adolf Jacobsen, Helmut Krausnick, Die Anatomie des SS-Staates

I–II. (1967).

56

számítottak, főleg a korábbi időszakokat illetően, melyekre vonatkozóan a müncheni intézetnek

nem voltak saját szakemberei.

A sorozat legfőképpen a diákság érdeklődését próbálta felkelteni, de a rövid,

olvasmányos elbeszélésekkel egyúttal a szélesebb olvasóközönséget is el kívánta érni. Ez

programatikus döntés volt, elvégre a nyolcvanas évek elején a történettudományban a

struktúratörténeti elemzések domináltak, miközben ún. neokonzervatív tendenciák is

megfigyelhetők voltak. E történeti pillanatban döntött úgy Broszat, hogy a náci korszakot is el

kellene beszélni. Broszat a nemzetiszocializmus historizálásával kapcsolatos híres gondolatainak

előzményeit is alighanem itt érdemes keresnünk – bár Broszat magát a kifejezést ekkoriban még

nem használta, visszatekintve ezen összefüggés meglehetősen egyértelműnek tűnik. Eközben

természetesen az analitikus ambíciókról sem akartak lemondani. A sorozat kötetei ezért ún.

történeti riportokkal nyitnak, melyeket szigorúan vett elemzések követnek. Erre következnek

az akkoriban workshopnak nevezett részek, melyek a kutatás aktuális állásáról számolnak be.

Én akkoriban az Intézet legfiatalabb munkatársának számítottam, nevemet ezen

összefüggésben elsőként Broszat vetette fel. Könyvemnek az eredeti tervek szerint amúgy

1934-ben, a Führerstaat kialakítása után kellett volna nyitnia, Broszat azonban időközben lezárta

a náci „hatalomátvételről” szóló könyvét, melyben végül nem jutott el 1934-ig. Művem

kezdőpontja így mégiscsak 1933 lett.41 Ez bölcs döntésnek bizonyult. Könyvemnek nem tett

volna jót, ha az 1933. január 30-át követő első fázis tárgyalása kimaradt volna belőle. Ezen

előtörténet következménye, hogy kötetem mégsem a hatalomátvétel pillanatával nyit: az első

41 Martin Broszat, Die Machtergreifung. Der Aufstieg der NSDAP und die Zerstörung der Weimarer Republik

(1984).

57

beszámoló a Röhm-puccsról szól, a könyv tehát a Führer-állam kialakításával, az elnöki és

kancellári pozíció összevonásával kezdődik.

31 évesen fogtam e kötet írásába. Ezt megelőzően két önálló könyvet adtam ki, elsőként

az Intézet Bajorország-projektje keretében megszülető, a helyi sajtó náci meghódításáról szóló

disszertációmat 1980-ban, majd egy rövidebb kötetet a megszálló hatóságok által engedélyezett

lapokról.42 Korábban sose próbáltam szintetizálni a nemzetiszocializmus történetét, leszámítva

azt a kötetet, melyet a hatalomátvétel 50. évfordulóján Broszattal közösen adtunk ki. E kötet az

események részletes krónikája mellett releváns esszék sorát is tartalmazta.43 Volt tehát némi

tapasztalatom, mégis komoly kihívást jelentett, hogy a kutatások aktuális állását figyelembe véve,

ugyanakkor lehetőleg minél tömörebben és szemléletesebben írjak. Mivel újságírói múlttal is

rendelkeztem, különösen fontos volt számomra, hogy könyvem stilisztikailag is színvonalasnak

számítson.

A kihívás részét képezte továbbá, hogy könyvemet sajátos időpontban kellett megírnom:

a Historikerstreit keltette indulatok nem csillapodtak még le, a szekértáborok épp rendkívül

ellenséges viszonyban voltak egymással. Ennek jeleként lehet értékelni, hogy 1933-ra

vonatkozóan azzal nyitok, hogy Hitler hatalomra jutásával még korántsem dőlt el minden, a

történelem további alakulása bizonytalan volt. E mondatok akkoriban egyértelműen a

konzervatív álláspontra emlékeztettek – az intencionalisták álláspontjára, akik Ernst Noltét

védeni próbálták. Összességében már akkor is megpróbáltam kifejezésre juttatni szociálliberális,

tehát Nolte-ellenes orientációmat, bár a könyvet olvasva ez ma már valószínűleg csak

42 Norbert Frei, Nationalsozialistische Eroberung der Provinzpresse: Gleichschaltung, Selbstanpassung und

Resistenz in Bayern (1980). Norbert Frei, Amerikanische Lizenzpolitik und deutsche Pressetradition. Die

Geschichte der Nachkriegszeitung Südost-Kurier (1986). 43 Martin Broszat és Norbert Frei (szerk.), Das Dritte Reich. Ursachen, Ereignisse, Wirkungen (1983).

58

keveseknek tűnik fel. Eközben nagyon is tudatosan szólaltam fel egyes konvenciók ellen és

ennek szellemében hangsúlyoztam, hogy semmi sem volt eleve elrendelt.

A Bayern in der NS-Zeit, az eredetileg Widerstand und Verfolgung in Bayern, 1933–1945-nek

nevezett projekt eredményei mély hatást gyakoroltak rám, azonban e projekt az uralom és

társadalom korántsem problémátlan fogalmi szembeállításán alapult.44 A projekt eközben a

Martin Broszat által kialakított Resistenz-fogalmat is alkalmazta, nem ellenállásról írt tehát,

hanem arról, hogy bizonyos világnézettel rendelkező miliőkre, például a szociáldemokrata

munkásokra vagy a vidéki katolikusokra, a nácik nem voltak képesek oly erővel hatni. Amikor

Führerstaat-könyvemet írni kezdtem, e projekt eredményei nem voltak már teljesen újszerűek,

így elkezdhettem rájuk új módon reflektálni.

Néhány intézeti kollégámmal egyetemben arra jutottam, hogy a konszenzus és a

támogatás jelenségeit, melyek vonatkozhattak a rezsim egészére vagy egyes döntéseire, a

Bajorország-projekt, minden érdeme ellenére, túlságosan kevés figyelemben részesítette és ez

bizonyos fokig koncepciója egyenes következménye volt. Munkám a társadalmi konszenzus

számos aspektusát kidomborította. Erre tudtommal rövid áttekintés lapjain első alkalommal

került sor – korábban egyedi tanulmányok számoltak csak be a náci rezsim által elért

konszenzus egyes vonatkozásairól. A reprezentatívnak szánt Siedler-sorozat releváns kötetét is

figyelembe vettem. Hans-Ulrich Thamer Elcsábítás és erőszak című kötete eleve épp ekkoriban

jelent meg.45 Thamer kolléga az enyémnél jóval hosszabb, a mindennapi életet és a

kultúrtörténetet is tárgyaló munkáját nagyra becsülöm, de az elcsábítás és erőszak általa

megfogalmazott bipolaritásával kapcsolatban – mely fogalompár a korábbi interpretációk

44 Martin Broszat et al. (szerk.), Bayern in der NS-Zeit, I–VI. (1977–1983). 45 Hans-Ulrich Thamer, Verführung und Gewalt: Deutschland 1933–1945 (1986).

59

irányultságát amúgy kiválóan érzékelteti – már fenntartásaim voltak. Hangsúlyeltolódásnak

nevezhető tehát, hogy könyvembe beépítettem David Schönbaum Hitler’s Social Revolution című

könyvében amúgy már a hatvanas években megfogalmazásra kerülő álláspontot, mely szerint a

Volksgemeinschaft, a népközösség érzése, a náci rezsim egyes eredményeinek elismerése és a

rezsim ténykedése általi személyes elismertség érzése bizony sokak számára nagyon fontos

szerepet játszott.46 Broszat véleménye élete vége felé – ő sajnálatos módon nem sokkal később,

1989-ben elhalálozott – némileg módosult, de a balliberális történetírói hagyomány a

Volksgemeinschaft fogalmát jellemzően elbagatellizálta. Ennek extrém eseteivel Hans Mommsen

munkái szolgálnak, de áll ez Heinrich August Winkler műveire is. Az alapállás az volt, hogy a

német népközösség propagandisztikus szlogen volt csupán, a történészeknek pedig

semmiképpen sem szabad lépre menniük. Én némileg másként érveltem, erősen hangsúlyozva a

konszenzusos pontokat és a vonzalom jelentőségét, melyekre Broszat egyik korai szövege

amúgy szintén utalt már.47 Hivatkozhattam tehát rá is, de e jelenségeket összességében jóval

inkább kidomborítottam.

Érdemes talán említenem, hogy a nyolcvanas évek közepétől a tömeges náci bűntettek, a

holokauszt, a kényszerű sterilizáció, az eutanáziaprogram akkoriban megkezdődő történeti

kutatásában is részt vettem. E jelenségekről a korábbi kutatások alig szóltak. Szokatlannak

számított tehát, hogy szintézisemben az ún. népi németek ellen is alkalmazott radikális faji

politikát, kiválasztási és kiselejtezési módokat szintén komoly figyelemben részesítettem. A

sorozat koncepciójának egyenes következménye volt, hogy a német zsidók harmadik

birodalombeli története ugyanakkor mondhatni az előtörténetre korlátozódott, e témában

46 David Schönbaum, Hitler’s Social Revolution. Class and Status in Nazi Germany, 1933–1939 (1966). 47 Martin Broszat, „Soziale Motivation und Führer-Bindung im Nationalsozialismus” in Vierteljahreshefte

für Zeitgeschichte 18 (1970), 392–409.

60

ugyanis önálló kötetek születtek. Könyvem a külpolitikáról és az ellenállásról sem szólt

érdemben, a sorozat utóbbi témának is különálló kötetet szentelt. A centrumban tehát a rezsim

és a lakosság közti kapcsolat állt, és lapjain alapvetően a népközösség tagjainak perspektíváit

mutattam be. A kötetet később némileg kibővítettem, ugyanis valóban sokáig sikeres maradt,

ezáltal pedig bizonyos mértékig kiszakadt a sorozat eredeti kontextusából. Az újabb

kiadásokban a náci korszak belső történetére vonatkozó ambíciómat igyekeztem átfogóbb

módon megvalósítani.

Később mindkét Ön által hangsúlyozott fogalom, a népközösség és a konszenzus is rendkívüli

karriert futott be. Mi lehet az oka, hogy ezek újszerű hangsúlyozására épp az 1980-as években került

sor? Egyetért azon meglátással, hogy 1945 után is több mint egy generációnak kellett eltelnie, mígnem

a náci rezsim népszerűségéről egyáltalán szó eshetett, hiszen ennek kiemelése korábban

apologetikusnak vagy egyenesen veszélyesnek hatott volna?

E kérdésről a közelmúltban ismét elgondolkoztam és írtam is róla egy szöveget angolul.48

Én is határozottan úgy gondolom, hogy amennyiben a nácizmus tematizációjának konjunktúráit

szemléljük, a generációs konstellációk figyelembe vétele nélkül nem jutunk messzire. A

nemzedéki tényező hangsúlyozása manapság modernül cseng. Korábban ugyan számos kritika

érte, de ismét sokan használják. Pillanatnyi népszerűségével nem is szeretnék visszaélni. Eközben

szilárd meggyőződésem, hogy minden történész kora gyermeke és gondolkodását jelentős

mértékben kortársai határozzák meg. Amennyiben például tekintetbe vesszük, hogy a nácizmus

első empirikus kutatói a Hitlerjugend generációjának voltak tagjai, alighanem intellektuális

korlátaikat is jobban megérthetjük.

48 Norbert Frei, „German Zeitgeschichte and Generation, or How to Explain the Belated Career of the

Nazi Volksgemeinschaft” in Social Research, 81 (2014) 3, 569–582.

61

Engem a háború után született első generáció tagjának lehet nevezni. Úgy gondolom,

hogy a nácizmus idején történteket mi már némileg másként szemléltük, mint elődeink, akik a

jelenkortörténet-írást Németországban elsőként próbálták meghonosítani. Igazán nem lehet

állítani, hogy a meglehetősen konzervatív német történésztársadalom a korábbi

jelenkortörténész generáció törekvéseit egyöntetűen támogatta volna. A jelenkortörténet-írás

eleinte sokkal inkább a „rendes” történetírás vásott kölykének számított. Sőt, egyes jobboldali

történészek – megvető hangsúllyal – az újranevelési kísérlet részének próbálták beállítani. A

jelenkortörténészek később számíthattak a liberális média és a társadalom önkritikus tagjainak

érdeklődésére, az ötvenes évektől azonban korántsem volt egyenes az út idáig. Kezdetben még

a csaknem általánosan elterjedt érzékenységekre is tekintettel kellett lenni. A domináns

narratíva 1945 után még elsősorban a németek által elszenvedett áldozatokat hangsúlyozta –

állítólag a németek voltak Hitler legelső, majd pedig a bombázások elsőszámú áldozatai. A

németek a nácizmus tényleges áldozatainak státuszát tehát maguknak követelték. Ez szintén

gátolta, hogy a náci rezsim konszenzuális pontjai, a népközösség realitásai érdemi tárgyalásban

részesüljenek. Ezen érzékenységek a nyolcvanas években már jóval kisebb szerepet játszottak.

Az általunk végzett kutatások eredményeit már szinte senki sem próbálta letagadni. Én soha

nem is próbáltam politikai dicsfényben tündökölni, ugyanis a korszellem mondhatni eleve a mi

oldalunkon állt. Mi már pályánk korai szakaszában is társadalmi elismertségben

reménykedhettünk. Ez ötvenes és hatvanas évekbeli elődeink számára még máshogy nézett ki,

bár emiatt ők tudtommal nem panaszkodtak soha.

Führerstaat-könyvem kapcsán szeretnék még megosztani egy NDK-ra vonatkozó

történetet. Mint említette, a könyv eredetileg 1987-ben jelent meg az NSZK-ban. Egy lipcsei

orvoslástörténeti kollégámhoz fűződő kapcsolatom – akit az eutanáziával kapcsolatos

62

kutatásunk keretében ismertem meg, és akit 1988-ban Münchenbe is meginvitáltam – egy idő

után oda vezetett, hogy a Reclam Verlagnál lektorként dolgozó fiával is megismerkedtem, aki

szerette volna elérni, hogy a Führerstaat ún. licenckiadásban az NDK-ban is megjelenjen. Az

ötletet remeknek tartottam és a DTV-nak azt javasoltam, hogy a licencért csak szimbolikus

összeget kérjenek. Nem akartam, hogy az ügy végül ezen bukjon meg, az NDK-nak ugyanis

köztudomásúlag nem voltak devizatartalékai. A DTV így is tett, aminek a fiatal lektor nagyon

örült. Az ügy aztán szocialista gellert kapott, ugyanis még két NDK-s kolléga szakvéleményére is

szükségük volt. 1989 nyarán, az NDK területén, Eisenachban találkoztam a Reclam Kiadó imént

említett lektorával, aki sétánk alkalmával rendkívül zavarban volt, mivel azt volt kénytelen

elmagyarázni, hogy a licenckiadás végül miért nem fog megvalósulni. Az egyik szaklektor vétót

emelt, mégpedig azon érv felhasználásával, hogy a népközösség jelentőségét és a náci rezsim

munkásosztály általi támogatását könyvem túl erősen hangsúlyozza, és „effajta provokatív

téziseket olvasóinknak mégse kívánhatunk”. A probléma pár hónappal később magától

megoldódott. A történet ugyanakkor azt is érzékelteti, hogy az NDK antifasiszta historiográfiája

még 1989 folyamán is milyen kemény vonalat képviselt a konszenzus és a Volksgemeinschaft

témáinak „illetlen” feldolgozásával szemben.

A kilencvenes évek közepén megvédett habilitációja Vergangenheitspolitik. Die Anfänge der

Bundesrepublik und die NS-Vergangenheit (Múltpolitika. Az NSZK kezdetei és a náci múlt) címen

jelent meg.49 Miként jellemezné a náci közelmúlt korai nyugat-német kezelési módját? A német

népközösség milyen szerepet játszott ebben 1945 után?

49 Norbert Frei, Vergangenheitspolitik. Die Anfänge der Bundesrepublik und die NS-Vergangenheit (1996).

63

A Vergangenheitspolitik (múltpolitika) kifejezés nem szerepelt forrásaimban, egy

neologizmusról van szó, ami írás közben mondhatni kifutott tollam alól. A munkának sokáig nem

volt címe és nem igazán tudtam eldönteni, mely kifejezést lenne érdemes a középpontba

állítanom. Hirtelen jött ötlet hatására írtam le, hogy múltpolitika, de hamarosan világossá vált

számomra, hogy e kifejezés lesz a legmegfelelőbb.

Egyik utolsó beszélgetésünk alkalmával Martin Broszat nyíltan rákérdezett, hogy e témát

valóban habilitációs témának szánom-e. Ő személy szerint e szándékomra szkepszissel tekintett.

Nem mintha baja lett volna a témával, csak nem igazán értette, miként lehetne esszéisztikusnál

tudományosabb módon feldolgozni. Eredetileg ugyanis úgy terveztem, hogy a náci múlt 1945

utáni kezelését a hetvenes–nyolcvanas évekig követem majd. Amikor elkezdtem látogatni a

levéltárakat, a kancellária levéltárát, a belügyi levéltárat, valamint számos továbbit, ráébredtem,

hogy rendkívül sok dokumentum áll rendelkezésre, melyek alapján fontos történeteket, például

a korai törvényhozási folyamatokat pontosan el lehet beszélni, ezek alapján pedig a szövetségi

köztársaság akkor már mintegy két évtizede létező történetírásának meghatározó sémáját, a

német sikertörténetet is más fénybe lehetett állítani. Az akkori kancellár, Helmut Kohl

előszeretettel tett úgy, mintha a német–amerikai barátság már 1945. május 8-án kialakult volna.

A szövetségi köztársaság korai történetével foglalkozó historiográfia hasonló szellemben írt a

korról: az 1945 utáni történetben gyakorlatilag minden a sikertörténet részeként vagy annak

közvetlen előzményeként került bemutatásra. Későbbi jelenségeket vetítettek vissza a múltba, a

korai konfliktusokat és mély feszültségeket pedig jelentéktelennek állították be.

Könyvem eléggé határozottan polemizált Hans-Peter Schwarzcal, az Adenauer-éra

legtermékenyebb történészével. Schwarz a korszak belpolitikájáról kétkötetes művet írt, mely a

64

Deutsche Verlags-Anstalt reprezentatív sorozatában jelent meg, továbbá igényes Adenauer-

biográfiát is kiadott.50 Schwarz e köteteinek koncepciója sok tekintetben lenyűgöző és a szerző

kétségkívül rengeteg forrást feldolgozott megírásukkor, a náci múlt témáját azonban

gyakorlatilag ignorálta. Levéltári kutatásom során arra jutottam, hogy az ugyancsak kényes

belpolitikai helyzetet ily módon szabályosan elhallgatta.

Amellett érveltem, hogy a posztnáci társadalom átalakulása, a népközösség polgárok

közösségévé válása rendkívüli teljesítmény volt, és a szűk látókörű sikertörténetek épp e

teljesítményt kisebbítik. Az 1945 utáni problémák ugyanis jóval jelentősebbek voltak, mint ahogy

azt Hans-Peter Schwarz művei alapján gondolnánk. Munkám egyik fontos része azt mutatja ki,

hogy az NSZK politikai osztálya a korai években még mennyire a posztnáci népközösség

múltpolitikai elvárásainak hatása alatt állt. Múltpolitikai cselekedeteit gyakorlatilag ezen elvárások

vezérelték. A posztnáci népközösség múltpolitikai elvárásait lehet felfedezni a nácitlanítás

visszavonásán, amit akkoriban a nácitlanítás likvidálásának neveztek, mindazok visszaintegrálásán,

akiket hivatalaikból a szövetségesek távolítottak el, továbbá vagy a náci elkövetők

büntetőpereinek leállításán is. Az 1949-es és az 1954-es mentesítési törvény megalkotását

részletesen elemeztem, ennek következtében pedig hamar ráébredtem, hogy munkámat nem

leszek képes a hetvenes évekig folytatni. Utóbbi több ezer oldalas munkát igényelt volna, amit

senkinek sem lett volna kedve elolvasni, így végül az ötvenes évek, az első két törvényalkotási

periódus feltárása mellett döntöttem.

Az ötvenes évek múltpolitikai kulcstémája a háborús bűnösök és a háborús foglyok

kiengedése volt. Jelzésértékű, hogy rájuk akkoriban egyaránt háborús elítéltként

50 Hans-Peter Schwarz, Die Ära Adenauer. Gründerjahre der Republik. 1949–1957 (1981). Hans-Peter

Schwarz, Die Ära Adenauer. Epochenwechsel. 1957–1963 (1983). Hans-Peter Schwarz, Adenauer. Der

Aufstieg. 1876–1952 (1986). Hans-Peter Schwarz, Adenauer. Der Staatsmann. 1952–1967 (1991).

65

(Kriegsverurteilte) hivatkoztak. Az elengedésükre való törekvés a háború utáni német társadalom

identifikációs mintáira ugyancsak éles fényt vet. Az első szövetségi parlamentben például

elképesztően széles koalíció jött létre a 131-es törvény megszavazásakor: az 1945 után politikai

okokból eltávolított hivatalnokok visszaintegrálását célzó törvényt még a kommunisták is

megszavazták. Amikor a Gestapo egykori alkalmazottai visszafogadásának szándéka felmerült, a

kommunista párt egyik parlamenti szónoka például úgy nyilvánult meg, hogy azon kisgestapósok

ellen, akik mindössze kötelességüket teljesítették, az ő pártja sem hajlandó fellépni. E kijelentés

kiválóan érzékelteti az akkori közhangulatot: nem akadt egyetlen párt sem, mely a posztnáci

népközösség múltkezeléssel kapcsolatos elvárásain felül tudott volna emelkedni.

Talán nem túlzás állítanom, hogy a nácizmussal kapcsolatos múltpolitika érdemi feltárása

kutatásommal kezdődött. Nem sokkal korábban publikálásra került ugyan Ulrich Brochhagen

Nürnberg után című disszertációja, amely elsősorban a brit zónát vizsgálta és komoly

kutatásokon alakult, kutatásom azonban az övénél tovább ment.51 Megjelenése előtt leginkább

polemikus-zsurnalisztikus művekkel rendelkeztünk, mint például Ralph Giordano könyvével,

mely a németek második bűnösségéről szólt. Giordano úgy érvelt, hogy a németek a holokauszt

bűntette után nem néztek szembe múltjukkal.52 Ezzel szemben hasonlóan polemikus és

mondhatni hasonlóan impresszionisztikus művek álltak. Manfred Kittel, aki épp most veszítette

el az Elüldözések Elleni Központ igazgatói pozícióját, a maga részéről például hevesen vitatta

Giordano állításait.53 Kittel úgy vélekedett, hogy mivel az ötvenes évek nyugat-német sajtója

sokat írt a náci bűntettekről, a második bűnösség tézise legendának minősíthető, a balos kritikák

51 Ulrich Brochhagen, Nach Nürnberg. Vergangenheitsbewältigung und Westintegration in der Ära Adenauer

(1994). 52 Ralph Giordano, Die zweite Schuld oder von der Last Deutscher zu sein (1987). 53 Manfred Kittel, Die Legende von der „Zweiten Schuld”. Vergangenheitsbewältigung in der Ära Adenauer

(1993).

66

pedig teljességgel jogosulatlanok. E két polemikus beállítás mellől még alapvetően hiányoztak a

kutatások és ezen Brochhagen disszertációs kutatása csak részben volt képes változtatni.

Úgy tűnik, a múltpolitika fogalmát sikerült meggyőző módon bevezetnem, ugyanis később

számos kolléga átvette, habár sokan közülük az általam még szűken definiált fogalmat jóval

tágabb értelemben kezdték el használni. A politikatudósok például jellemzően meglehetősen

általános folyamatokat értenek alatta, míg én érdemben csak két fő jelenséget vizsgáltam, az

újraintegrációs folyamatot és a nácizmussal szembeni normatív elhatárolódást, ugyanis ezek

voltak az ötvenes évek legfontosabb fejleményei. Később több doktoranduszom is hasonló

témákat kutatott, Marc von Miquel például a hatvanas és hetvenes évekről írt,54 Claudia Moisel

Franciaországról és a német háborús bűnösökről,55 Kristina Meyer pedig a szociáldemokrata

múltpolitikáról – utóbbi munka épp megjelenés alatt áll.56 Meyer kutatása a hetvenes–nyolcvanas

évekig követi a történteket, bár jóval speciálisabb témát vizsgál; egy többnyire ellenzékben lévő

pártra fókuszál, mely a múltpolitikai döntések meghozatalában ugyanakkor számos alkalommal

közvetlenül is részt vállalt.

1979 és 1997 között a müncheni Jelenkorkutató Intézet munkatársaként dolgozott. Jénai

professzorként a jelenkortörténet-írás történetének is komoly figyelmet szentelt, melynek a müncheni

intézet kétségkívül kulcsszereplője volt, és melynek alakulására Martin Broszat egykori igazgató

különösen nagy hatással volt. Miként emlékezik a Jelenkorkutató Intézetnél eltöltött időkre? Mik

számítottak a nácizmus domináns megközelítésmódjainak a nyolcvanas és kilencvenes években?

54 Marc von Miquel, Ahnden oder amnestieren? Westdeutsche Justiz und Vergangenheitspolitik in den sechziger

Jahren (2004). 55 Claudia Moisel, Frankreich und die deutschen Kriegsverbrecher. Politik und Praxis der Strafverfolgung nach

dem Zweiten Weltkrieg (2004). 56 Kristina Meyer, Die SPD und die NS-Vergangenheit 1945–1990 (2015).

67

A strukturalizmus és a funkcionalizmus fogalmai, akárcsak az intencionalizmus

ellenfogalma – és ez bizonyára meglepően fog hangzani – az intézettel való kapcsolatom

létrejöttekor, a hetvenes évek közepén csak csekély szerepet játszott. E fogalmak a belső

megbeszéléseken, de a konkrét-gyakorlati munka során is csak ritkán kerültek említésre. Egy

alkalommal rendeztünk ugyan egy kollokviumot, melynek keretében a strukturalisták és az

intencionalisták egymással vitatkoztak, de az intézet ezzel leginkább külsődleges rezonanciákra

reagált.57 Ebben bizonyára az is szerepet kapott, hogy az intézetnél dolgozók e tekintetben

meglehetősen egyöntetűen gondolkodtak. Hermann Graml volt az egyetlen, aki némileg

közelebb állt az intencionalista állásponthoz, de eltérő véleményének ő is kifejezetten

barátságosan adott hangot. Ennek hatására aztán Broszat, Graml, Benz és én elkezdtünk e

kérdésről beszélgetni, később pedig az intézet fórumain is fel-felmerült a téma. Ezzel együtt úgy

gondolom, hogy e kérdés csak retrospektíven számít igazán jelentősnek, és a két tábor közti

ellentét csak az utókor szemében tűnik oly élesnek. Broszatot például később Mommsen

mellett a strukturalizmus talán legfőbb exponensének tekintették, pedig őt e kérdés egyáltalán

nem izgatta. Távol áll az igazságtól azon beállítás, hogy ő kifejlesztett egy sajátos álláspontot,

melyet aztán mindenáron védeni akart volna: a történeti folyamatokat kutatta, és amennyiben

ezt később strukturalizmusnak titulálták, azzal ő nem akart semmit se kezdeni. Hans Mommsen

e szempontból jóval exponáltabbnak számított és ő később valóban beleállt a strukturalista

pozícióba.

Broszat alapjellemzői közé tartozott, hogy amint bizonyos következtetésekre jutott és

eredményeit publikálta, ő volt a legelső, aki magát elégedetlennek mutatta, hogy hamar még

57 Totalitarismus und Faschismus. Eine wissenschaftliche und politische Begriffskontroverse. Kolloquium im Institut

für Zeitgeschichte am 24.11.1978 (1980).

68

megfelelőbb magyarázatok után kezdjen kutatni. Bevallom, ez engem mindig is lenyűgözött, bár

ezzel korántsem volt mindenki így. Ez ahhoz vezetett, hogy amennyiben valaki néhány évvel

korábbi álláspontját idézte, Broszat hajlamos volt egyből ellentmondani, azaz a saját korábbi

álláspontját kezdte el vitatni. E hozzáállás lenyűgözte és önálló kutatásokra inspirálta azokat,

akikben erős volt az érdeklődés. A kutatások igazgatósága alatt jóval ambiciózusabbakká váltak.

Ennek persze részben nem más volt az oka, mint hogy a tudományos kutatások támogatási

rendszere épp ekkoriban alakult át. Drittmittelprojektekre, azaz külsőleg finanszírozott

kutatásokra Németországban csak a hatvanas évek óta vannak példák. Akkoriban jöttek létre az

első privát alapítványok, mint a Volkswagen vagy a Thyssen Alapítvány, melyek aztán a történeti

kutatásokat a Deutsche Forschungsgemeinschafthoz hasonló intenzitással támogatták. Korábban

csak kevés, egyaránt stabil állással rendelkező tudományos kutató volt, akik alapvetően a saját

kutatási témáikkal foglalkozhattak. A külsődleges finanszírozás felfutása következtében hirtelen

számos fiatal munkatársat tudtunk időlegesen felvenni.

A balliberális tábor ekkoriban vívott ki magának hegemonikus pozíciót. A balliberális

történészek között bizonyára volt néhány szociáldemokrata párttag is. A többség esetében

azonban nem a pártpolitikai elkötelezettségnek volt perdöntő szerepe, hanem sokkal inkább a

kor alapvető irányultságának. Ennek integráns részét képezte a Willy Brandt-féle keleti nyitás és

a kelet-európaiakkal való megbékélés támogatása is. A hidegháború meghaladásának, a

vasfüggöny figyelmen kívül hagyásának programja a Jelenkorkutató Intézet munkatársai körében

rendkívüli népszerűségnek örvendett. Broszat amúgy már nagyon korán könyvet szentelt

Lengyelország náci megszállásának, és nem mellesleg magyar kapcsolatai is voltak.58

58 Martin Broszat, Nationalsozialistische Polenpolitik 1939–1945 (1969).

69

Az intézet céljai között szerepelt a német nyilvánosságban való megjelenés is, a kutatási

eredmények népszerűsítő lefordítása. A diákokra, a társadalom művelt tagjaira, az újságírókra,

az átlagemberre is próbáltunk hatni. Korántsem csupán tudományosan megszerkesztett

dokumentumgyűjteményeket adtunk ki, hanem népszerű sorozatokat is, mint például az említett

A legújabb kor német története címűt. Jó kapcsolatban álltunk számos napi- és hetilappal, sőt

tevékenységünk iránt annak idején egyes tv-műsorok szerkesztői is intenzíven érdeklődtek. Az

Intézet ily módon a társadalmi ön-felvilágosítás folyamatának is részesévé vált. A helyi

egyetemmel való kapcsolatunk nem is volt feszültségmentes, egyes müncheni történettudósok

szemében ugyanis e téren túl messzire mentünk. Intézményes szempontból nem kapcsolódtunk

az egyetemhez és sokak szemében már azon tényben is volt valami nyugtalanító, hogy annyi

jelenkortörténész állt nálunk alkalmazásban – az egyetemen nem igazán pártolták, hogy tucat

számra habilitáljunk, majd mind megpróbáljunk elhelyezkedni náluk. Érintkezésünk általában

barátságos, de eközben meglehetősen távolságtartó volt. A kapcsolat csak akkor kezdett

oldottabbá válni, amikor Thomas Nipperdey és Gerhard A. Ritter is a Müncheni Egyetemre

kerültek.

Számosan az intézet munkatársai közül szoros baráti kapcsolatban álltak egymással. E

társaság tagjai München felvilágosult értelmiségi miliőjéhez tartoztak, és részben e közeg állt a

nemzetiszocializmus historizálásával kapcsolatos vita kirobbanásának hátterében is. Broszatnak

akkoriban nagyon erős volt a pozíciója, nemzetközileg is elismert szaktekintélynek számított, aki

1978–79-ben már második igazgatói periódusát kezdte meg. A konzervatív bajor kormány

próbálta ugyan megakadályozni újraválasztását, munkatársi státuszom kezdete is emiatt

halasztódott el egy évvel. A helyi értelmiségi körökben természetesnek számított, hogy Hans

Schwab-Felisch, a Merkur szerkesztője, aki egy berlini szociáldemokrata ellenállócsalád sarja volt,

70

személyes kapcsolatban állt vele, hiszen Schwab-Felisch húga is pont az IfZ-nél dolgozott. Hans

Schwab-Felisch kérte meg Broszatot arra, hogy 1945 negyvenedik évfordulója alkalmából adjon

le neki egy esszét, és ennek hatására született meg Broszat „Plädoyer für die Historisierung des

Nationalsozialismus” című híres írása.59 Nem szakszövegről volt szó, még csak nem is egy

régebb óta érlelt gondolatmenetről. A szöveg leginkább az írását megelőző évek diszkusszióinak

nyomait viseli magán, melyek hatására Broszat szeretett volna változtatni a nemzetiszocializmus

historiográfiájának irányán. A szoros határidőre való tekintettel gyorsan írt egy szöveget,

melynek aztán óriási jelentősége lett. E történet amúgy ismét csak jól jellemzi Broszat

munkamódszerét, hiszen korántsem szeretett hosszú távra tervezni és gyakran meglehetősen

spontánul cselekedett.

Nem sokkal később vette kezdetét a Historikerstreit, és bár a két történetnek eleinte nem

volt köze egymáshoz, a vita következtében Broszat szövegét is máshogyan értelmezték és

másképp kritizálják. Felmerült például, hogy milyen kapcsolatban áll Noltéval. Broszat élesen

kritizálta Noltét, egyértelműen elhatárolódott tőle, historizálást javasló szövegében Saul

Friedländer számára azonban így is maradt valami gyanús. Friedländer azt kezdte el feszegetni,

hogy a historizálás pontosan mit is akar jelenteni. Ennek következtében került sor híres

levélváltásukra, melynek én voltam a szerkesztője.60 Előre megegyeztek egymással, hogy váltani

fognak két-három levelet, erre Broszat megírta az elsőt, és kapásból el is küldte. Friedländer

sokkal reflektáltabban, sokkal körültekintőbben reagált, és Broszat helyenként nem megfelelően

kiérlelt levelét darabokra szedte. Erre következett az eszkaláció, melyhez Broszat félreérthető

fogalomhasználata is kétségkívül hozzájárult.

59 Martin Broszat, „Plädoyer für eine Historisierung des Nationalsozialismus“ in Ibid., Nach Hitler. Der

schwierige Umgang mit unserer Geschichte (1987). 60 Martin Broszat és Saul Friedländer, „Um die »Historisierung des Nationalsozialismus«. Ein

Breifwechsel” in Vierteljahreshefte für Zeitgeschichte, 36 (1988) 2, 336–372.

71

Összességében úgy gondolom, hogy e félreértésektől függetlenül Friedländer álláspontja

volt a helyesebb. Érvelése felfedte, mennyire hiányos volt az egykori Hitlerjugend-tag Broszat

önreflexiója, hogy Broszat mennyire kevéssé volt képes reflektálni saját identitására. Ez

kezdetben amúgy az ötvenes évektől kifejlődő jelenkorkutatás egészére is állt. E kutatók szinte

folyamatosan a tárgyilagosságra, a józanságra, a források minél pontosabb használatának

jelentőségére hivatkoztak. Mindez eredeti kontextusában a jelenkorkutatással szemben jobbról

megfogalmazott támadásokra adott válasz volt. Mindig megbízható forrásokra kell hivatkozni, és

semmi kétségeset sem szabad ténynek beállítani, így hangzott a támadásokra adott ellenérvük. A

józanság pátosza lett e történészek hitvallása.

Ennek volt része az is, hogy nem szabad a nácizmus tényleges áldozatainak látásmódját

átvenni, mivel az éppen hogy a hevesen kritizált újraneveléshez tartozna. Az objektivitásba

vetett naiv hit, melyet Broszat még harminc évvel később, e levélváltása során is

megfogalmazott, ennek fényében sem válik helyesebbé, de érthetőbbé talán igen. Hitvallása Saul

Friedländer számára azonban nem volt elfogadható. Ezt teljességgel meg tudom érteni, főleg

mivel úgy tűnhetett, Broszat az áldozatok mitikus emlékezete és – mi is lenne ennek pontosan

az ellentéte? – az elkövetők társadalmának objektivitása között próbált különbséget tenni. Nem

gondolom, hogy Broszat e szembeállítást komolyan gondolta volna, de szövege ezt a látszatot

keltette.

A Jénában 2006-ban rendezett konferenciánk alapján kiadott kötetünk zárszavában Saul

Friedländer leírja, hogy Broszat elhalálozása előtt kevéssel találkoztak még egyszer, utoljára Los

Angelesben, és e találkozójuk során sok mindent sikerült tisztázniuk, bár viszonyuk a vita

csúcspontján bizony meglehetősen fagyos volt. Szerkesztőként természetesen próbáltam

72

közvetíteni kettejük között. Friedländer többször is felhívott és részletesen kifaggatott, hogy

szövege német fordítása pontosan azt jelenti-e, amit ő eredetileg kifejezni próbált. Úgy tűnt,

hogy nem igazán bízik bennünk, és leginkább attól fél, szövegét tompítani próbáljuk majd, pedig

ilyesmit korántsem szándékoztunk tenni. Levélváltásukat amúgy még ma is rendkívül izgalmas

olvasmánynak tartom.

Mióta az emlékezet kérdéseit jóval intenzívebben tárgyalják, a német múlttal kapcsolatos

diskurzusok erőteljesen átalakultak. Németország történetpolitikáját és kortárs emlékezeti formáit

sokan dicsérték már, vannak, akik az országot egyenesen modellállamként próbálják beállítani. Ön

szerint vannak a német múltpolitikának sajátos aspektusai? Miket tart e téren az elmúlt évtizedek

legfontosabb fejleményeinek?

Be kell vallanom, hogy a kilencvenes évek óta kibontakozó emlékezetkutatási trendet,

ami érzésem szerint amúgy egyre kevésbé tekinthető aktuálisnak, bizonyos ponton némi

aggodalommal kezdtem szemlélni. Úgy tűnt, hogy a nemzetiszocializmus története helyett már

szinte kizárólag a nemzetiszocializmus emlékezetének kutatása folyik. Ez amúgy más korszakok

esetében ugyanúgy elmondható volt. Akadt pillanat, amikor a szövetségi köztársaság emlékezete

is fontosabb kutatási témának számított, mint története. Ebben érzésem szerint számos túlzás

és túl sok absztrahálás is volt. A múlttal való bánásmódok megfigyelése ráadásul gyakran a saját

bánásmód megfigyelésébe torkollott. Mindez nemrég kétségkívül roppant divatosnak számított,

de időközben meglehetősen redundánssá vált. A németek e köldöknézéshez kétségkívül nagyon

jelentős hozzájárulásokat tettek, és alighanem e trend is – és korántsem csak a tényleges

feldolgozási folyamatok, melyek bizony meglehetősen sokfélék voltak – komoly szerepet játszott

73

abban, hogy Németországot Esterházy Péter aztán a Weltmeister der Vergangenheitsbewältigung

titulussal illette.

Személy szerint bennem mindig is volt egy kis ellenérzés azon tézissel szemben, hogy a

nácizmus német feldolgozása egyedi jelenségnek számít. Adekvátabbnak tartom ugyanis azt

hangsúlyozni, hogy a németek a feldolgozandó történet központi szereplői voltak, tehát hogy

elsősorban maga a nemzetiszocializmus számít egyedinek. A nemzetiszocializmus, a holokauszt,

a második világháborús német bűnök a jogtörténetben is új fejezet nyitányául szolgáltak. Ennek

volt része a nürnbergi per, az intenzív tisztogatási politika, az újranevelés hosszabb távú

programjai, ennek volt része a nyugati hatalmak erős kontrollja és a nyugati integrációs politika.

A tényleges politikai folyamatok is meglehetősen egyediek voltak, ami részben abból

következett, hogy az első világháború német percepciója roppant problémás

következményekkel járt. Mindez a megszállási politikában, 1949-től pedig a német belpolitikában

is komoly szerepet játszott.

Mindezek tekintetbe vétele után természetesen lehet amellett érvelni, hogy bár

kétségkívül akadt számos probléma, egy megbízhatóan másmilyen politika szükségességét szinte

senki sem vitatta többé. A jóvátétel bevallottan meglehetősen sajátos fogalma is ebben a tágabb

értelemben volt használatos: visszaszolgáltatást, helyreállítást, kárpótlást, de morális

kibontakozást is értettek alatta. Köztudomású, hogy a német emigránsok már a második

világháború éveiben előálltak ilyesfajta követelésekkel, de a jóvátétel programjainak 1945 utáni

megvalósítása elsősorban mégiscsak a megszállásnak és a megszállóknak volt köszönhető.

Ezek úgymond a kemény tények, melyek mellett kétségkívül újfajta kritikus diskurzusok

is felfutottak, bár utóbbiak eleinte korántsem voltak túl népszerűek. Éppenséggel ellentétes

74

folyamatokat is látunk. Már említettem, az ötvenes években a németek áldozati státuszát

kiemelő diskurzus például még roppant erőteljes volt. E kisebbségi ellendiskurzusok nélkül

azonban a múltpolitika későbbi átalakulása sem következhetett volna be. E fejlemény pedig ismét

csak szorosan összefügg a generációs konstellációkkal: színre lép a szkeptikus generáció,

melynek tagjai közül kerülnek ki a nácizmus első történészei. Ők a jelenkor történetét már a

konkrétumok szintjén próbálják feldolgozni, és később a felvilágosítás programját támogató

médiumokkal is sikerül kapcsolatot kiépíteniük. A müncheni Jelenkorkutató Intézet, a berlini

Otto-Suhr-Institut, a hatvanas évektől fogva a tübingeni jelenkortörténeti szeminárium az NSZK

történetének fontos részei. Ezen intézmények az ország történetét mutatják kicsiben, mely

bizonyos értelemben az önfelvilágosítás története.

E történet később oly hatalmasra nő, hogy az ellentétes trendek, melyek még a

nyolcvanas években is érzékelhetők voltak, sőt e szándékokra Kohl idején nyíltan

tendenciaváltásként utalgattak, a változások irányán nem képesek többé érdemben változtatni.

1989 tavaszán az NSZK épp negyven éve áll fenn, Richard von Weizsäcker öt éve elnököl, és az

éles viták ideje úgy tűnik elmúlt. A balliberálisok meg vannak arról győződve, hogy az ütközetet

megnyerték. Immár a Kohllal szemben kritikus sajtó is meglehetős elégedettségről tesz

tanúbizonyságot, olyasmiket ír, hogy „Államunk befutott” – így hangzott a Süddeutsche Zeitung

egyik 89-es szalagcíme. A kortárs történeti művek alapmotívuma, hogy a nyugat-németek

megérkeztek Nyugatra – gondoljon csak Heinrich August Winkler vagy Axel Schildt munkáira.

Az NSZK története ezen értelmezés szerint tehát egy sikertörténet, hiszen az államnak

sikerült a nácizmus árnyékából kilépnie, e téren tehát 1968 sem maradt eredménytelen. 68 egy

trend kezdetének bizonyul, melynek hatására 1989-re immár a 68-asok is az NSZK

75

befutottságáról értekeznek. Ez természetesen azt is mutatja, hogy otthon érzik magukat ezen

államban, és egykori radikális balos kritikájukon vagy túlléptek, vagy pedig sikerült integrálniuk

azt a „fennállóba”.

Nincs már komolyan vehető antirepublikánus jobboldal, a pártrendszer háború utáni

forradalma, a Kereszténydemokrata Unió megalapítása és a tőlük jobbra állók kikapcsolása

sikeresnek bizonyult. 1989 tavaszán már szinte senki sem beszél az NDK-ról, a kétállamiság

ekkorra ugyanis teljesen megszokottá vált. Az újraegyesítés szót ünnepi szónoklatok során

használják még, de szemlátomást senki sem hisz már benne igazán. Öt hónappal később aztán

minden teljesen máshogy néz ki…

Broszat 1986-ban tölti be a hatvanat és tisztelgő kötetet kap, melyben Hitler után cím

alatt saját szövegei szerepelnek. A kötetet két munkatárs állítja össze – én épp Amerikában

tartózkodtam, így a kezdeményezésben nem volt lehetőségem részt venni. Ismét csak

meglehetősen jellemző módon Broszat nem teljesen ért egyet a keményfedelű kötetben

szereplő szövegek kiválasztási elveivel, és 1988-ban új kiadást eszközöl. Ezen alkalmi írásait

tartalmazó kötet hátlapján mondhatni mottóként szerepel aztán, hogy „Aki a szövetségi

köztársaság polgárainak önkritikus múltszemlélete ellen foglal állást, az ötvenes évek óta

fokozatosan kifejlődő politikai erkölcseik egyik legszebb elemétől akarja megfosztani őket.”61 Ez

jelzi, hogy a jelenkortörténet-írók magukat immár nyíltan is azon koncepció támogatóiként

értelmezik, amelyhez odáig inkább implicite tettek hozzájárulásokat.

A kilencvenes években az Auseinandersetzung mit der Vergangenheit fogalma is ezen,

mondhatni a politikai kultúra alapjaira vonatkozó értelemben volt használatos. A németek

61 Martin Broszat, Nach Hitler. Der schwierige Umgang mit unserer Geschichte (1988).

76

ekkoriban szinte állandóan arról beszéltek, hogy az Auseinandersetzung mit der Vergangenheit

politikai kultúrájuk egyik sajátossága. E trend mindmáig tart, bár 20–25 évvel ezelőtt még

újszerűnek és frissnek hatott, mostanra viszont némileg magától értetődővé, profibbá,

rutinszerűbbé vált. Jelenlegi képviselői kivétel nélkül az utódok nemzedékéhez tartoznak,

akiknek a náci korszakkal kapcsolatban nincsenek személyes tapasztalataik. A múlttal való

intenzív foglalatoskodás nem is számít már annyira éles témának. Jelenlegi diákjaim a német

múltfeldolgozás eredményeit már elkezdték historizálni. Számukra már inkább a múlt részének

számít, hogy a náci múlt feldolgozásának folyamata Németországban épp így alakult.

A 21. század első évtizede során többek között a Bertelsmann im Dritten Reich és a Flick.

Der Konzern, die Familie, die Macht című köteteket szerkesztette.62 E könyvekkel komoly

hozzájárulást tett a német gazdaság, konkrétabban a náci korszak vállalkozástörténetének

tanulmányozásához. Az Unternehmen im Nationalsozialismus című konferenciakötettel immár ezen

új kutatási irány historizálására törekedett.63 Mi okozta a vállalkozások iránti újfajta érdeklődést?

Milyen következtetésekre jutottak a náci gazdaság és a vállalkozói gyakorlatok vizsgálata során?

E kutatóprojektek jelentősen eltérnek a hetvenes és nyolcvanas évekbeliektől, a pénzek

ugyanis nem a tudományos rendszerből kerülnek a kutatókhoz, hanem közvetlenül az érintett

intézményektől. Amennyiben a vállalkozások történetének 80-as évek vége óta megfigyelhető

felfutására pillantunk, mely folyamat annak idején a Deutsche Bank vizsgálatával kezdődött, ismét

csak fontos generációs aspektusokra bukkanunk. Ekkorra nem csak a náci korszak

funkcionáriusai kezdtek kihalni, közvetlen utódaikat, akik bizony gyakran hűek maradtak

62 Norbert Frei, Saul Friedländer, Trutz Rendtorff és Reinhard Wittmann, Bertelsmann im Dritten Reich

(2002). Norbert Frei, Ralf Ahrens, Jörg Osterloh és Tim Schanetzky, Flick. Der Konzern, die Familie, die

Macht (2009). 63 Norbert Frei és Tim Schanetzky (szerk.), Unternehmen im Nationalsozialismus. Zur Historisierung einer

Forschungskonjunktur (2010).

77

elődeikhez, jellemzően szintén nyugdíjazták már. Mikorra kialakult a múlttal való szembenézés

egyfajta kultúrája, a német cégek épp elkezdtek megjelenni a globális piacokon, ahol is gyakran

nekik szegezték a kérdést, hogy a náci korszak alatt pontosan mit is csináltak.

Bertelsmann esetében a kiindulópont egy konkrét ügy volt: a cég szerette volna átvenni a

Random House nevű nagy amerikai könyvkiadót, mire egy újságíró ismét felhívta a figyelmet

néhány történelmi tényre, aminek következtében hirtelen a szélesebb nyilvánosság is elkezdett

érdeklődni az egykoron jóval kisebb cég múltja iránt. A szóban forgó tényeket a Spiegel már az

ötvenes években megjelentette, amikor is azok még teljesen hatástalanok maradtak, ha nem

éppen elismerőn csettintettek az emberek – „nézd már, milyen egy rafinált cég ez, még a

Wehrmachtnak is nagy számban sikerült könyveket eladnia”. A kilencvenes évek

globalizációjának kontextusában e tény azonban botrányt volt képes okozni.

Hogyan reagál minderre a cég? Úgy gondolják, hogy a múltat immár semmiképpen sem

lehet letagadni, így a múlttal való önkritikus szembenézés szellemében kutatóbizottságot hoznak

létre, mely a cégtörténet érdemi feldolgozását kapja feladatul. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a

német társadalom által kifejlesztett mércéket immár a német iparra, a német gazdaság főbb

szereplőire is alkalmazzák és erre épp a globalizáció kontextusában kerül sor.

Flickék esete talán még érdekesebb, ugyanis a cég már nem létezik, így közvetlen

vállalkozói érdekekről sem lehet beszélni, melyeket bizonyos értelemben a kritikus

múltfeldolgozással lehetne szolgálni. Esetükben a vagyon örököseiről és a kényszermunkások

kárpótlása során kibontakozó nyilvános diskurzusok hatásáról volt elsősorban szó. Két unoka

úgy érvel, hogy a cégbirodalom korábban eladott részei már mind részt vettek a kárpótlásban,

miért kellene nekünk még a saját vagyonunkból is adakozni? A harmadik unoka, Dagmar

78

Ottmann ellenben felelősnek érzi magát, és szeretné, ha valaki feldolgozná családja történetét.

Ez esetben tehát a család egyik tagjának azon igényéről van szó, hogy kijelenthesse: „nemcsak a

kárpótlandó kényszermunkások részére adakoztam, hanem a családi múltfeldolgozást is

elősegítettem.” Manapság sokak szemében utóbbi is a megfelelő hozzáálláshoz tartozik.

Szinte nem is akad jelentősebb német vállalkozócsalád, amelyik idővel ne nézne szembe

vállalkozásuk történetével. Ugyanakkor mindez nagyon megkésve következik be és a kutatóknak

juttatott összegeken túl nem is hordoz komolyabb költségeket. A szóban forgó vállalkozók mind

elhaláloztak már, az ezredforduló táján e folyamatokat utódaik, leginkább az unokák, egyes

esetekben a dédunokák követik figyelemmel. A mindebből eredő kutatások ugyanakkor

jelentősen emelték tudásszintünket. A gazdaság kulcsszereplőinek cselekvési lehetőségeiről és

szabadságának fokáról immár jóval pontosabb ismereteink vannak. Megdőltek gazdaságtörténeti

mítoszok, ez pedig a náci rezsim értelmezésére is hatással volt.

Nemrég még elfogadottnak számított egy meglehetősen sajátos előfeltevés, mely szerint

a vállalkozások, akárcsak egyes állami intézmények, így például a Külügyminisztérium harmadik

birodalombeli szerepéről úgy is lehetséges írni, hogy szigorú kettősséget szuggerálunk: egyrészt

voltak az intézmények, másrészt meg a nácik. E szembeállítást többé nem lehet komolyan venni.

Egyszerű premisszának hangozhat, mégis jelentős különbségről van szó: többé nem a

Külügyminisztérium Harmadik Birodalomban játszott szerepéről írunk, hanem a Harmadik

Birodalom Külügyminisztériumáról. Nem feltételezzük többé, hogy egy idegen testtel van

dolgunk, mely próbálta mindenáron megőrizni autonómiáját. Senkinek sem jutna eszébe, hogy a

Külügyminisztérium Kaiserreichbeli vagy NSZK-beli szerepéről írjon könyvet. Miért kellene e

téren máshogy közelítenünk a náci korszakhoz?

79

Ön volt a 2010-ben kiadott, meglehetősen heves vitát kiváltó Das Amt und die

Vergangenheit: Deutsche Diplomaten im Dritten Reich (A külügy és a múlt: Német diplomaták

a Harmadik Birodalomban) című könyv egyik szerkesztője.64 Mik voltak az elhúzódó vita kiváltó okai?

Kik voltak szereplői és milyen álláspontokra helyezkedtek? Ön milyen következtetéseket vont le e

vitából?

A vita intenzitása a bizottság tagjaira, így rám is a meglepetés erejével hatott. A könyv

recepciója módfelett pozitívnak indult, ami szintén meglepő volt. Tudtommal sose fordult még

elő, hogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung vasárnapi kiadása egy könyvnek négy teljes oldalt

szenteljen. A könyv a nemzetközi sajtóban, a rádióban és a tv-ben is komoly visszhangokat vert.

A berlini Kongresszusi Csarnokban rendezett könyvbemutatónkon akkora volt a tömeg, hogy

végül nem is sikerült mindenkinek bejutnia. A könyvet tehát már kezdetben rendkívül élénk

érdeklődés övezte.

Körülbelül két hét után vette kezdetét a kritikai hullám. A könyvet elsőként néhány

publicista és történész kritizálta, de hamarosan világossá vált, hogy a kritikusainknak legfőképpen

az FAZ politikai része ad teret. Régebb óta jellemző az újságra, hogy míg a tárcák többnyire

liberális, helyenként pedig kifejezetten balos szövegek, a politikai és gazdasági részek konzervatív

véleményeket fejtenek ki. Az FAZ szerkesztőségén belüli feszültségek is bizonyára hozzájárultak

ahhoz, hogy könyvünkkel kapcsolatban idővel éles vita bontakozott ki. Mindebben Rainer

Blasius, a Jelenkorkutató Intézet egykori munkatársa, vállalt kezdeményező szerepet. Blasius

hosszú időn át külügyi dokumentumok kiadásával foglalkozott, és nemcsak számos kritikus írás

64 Eckart Conze, Norbert Frei, Peter Hayes és Moshe Zimmermann, Das Amt und die Vergangenheit.

Deutsche Diplomaten im Dritten Reich und in der Bundesrepublik (2010).

80

megszületését szervezte, hanem maga is írt egyet, sőt a Külügyminisztérium aktivizálódó

tagjaival is nyíltan szolidarizálni kezdett.

Néhány héten belül az is világossá vált, hogy szorosan kötődik a Külügyminisztériumhoz

egy meglehetősen apró, de módfelett keményfejű társaság, akik magukra előszeretettel

múmiákként utaltak. Többségükben nyugdíjasokról volt szó, tehát egykori munkatársakról, akik

még az ötvenes és hatvanas években kerültek külügyes állásba. Ily módon főnökeikként ismerték

meg azon embereket, akiknek egykori tevékenysége és életútja könyvünk tulajdonképpeni

tárgyát képezte – azon külügyeseket tehát, akik szemükben a demokratikus Németország

Külügyminisztériumának elitjét alkották, de akik korábban a Harmadik Birodalmat is szolgálták.

Az alapképlet tehát a Wehrmacht-kiállítás körül kirobbant vitára emlékeztetett: ismét

csak egy messzemenőkig lojális utódgeneráció lépett a nyilvánosság elé, akiknek a véleménye

bizonyos szempontból még vonalasabb és apologetikusabb volt, mint a megkritizált egyének

kortársaié. Ez vezetett aztán ahhoz a hónapokig elhúzódó vitához, melynek során bizony egyes

történészkollégáink is ellenünk foglaltak állást. Utóbbiak kritikáiban eleinte leginkább ténybeli

tévedéseinkről volt szó. Könyvünkben, mint alighanem minden könyvben, kétségkívül voltak

ilyenek és ezeket a könyv későbbi kiadásaiban próbáltuk is orvosolni. Könyvünkért ráadásul egy

bizottság felelt, nem pedig egyetlen szerző…

Sokan úgy érzékelték, hogy a kulcskérdés a Külügyminisztérium holokausztban játszott

szerepe és annak könyvbeli értékelési módja. Hans Mommsen kollégánk e téren különösen

hevesen kritizált minket, mégpedig azon az alapon, hogy a struktúratörténeti következtetéseket

nem állítottuk egyértelműen központba, miközben intencionalista érveket is felvetettünk.

Néhány év elteltével úgy vélem, hogy ez is álvita volt – nem Mommsen szemében, hiszen

81

számára e vitának szemlátomást komoly tétje volt. A további kritikák közül azonban sokról

elmondható, hogy leginkább a könyv központi témájának vitáját akadályozták. Érdemi vita az

1945-ön átívelő folytonosságokról szólhatott volna, ugyanis e tekintetben jóval újszerűbb

eredményekkel szolgáltunk, mint a holokauszt döntéshozatalára vonatkozóan. E kritika

legextrémebb formájának amúgy a Vierteljahreshefte für Zeitgeschichte adott helyet, melynek

lapjain Johannes Hürter nyíltan kijelentette, hogy csak a könyv első felével kíván foglalkozni,

mivel a második felét nem képes megfelelően értékelni. Bevallom, korábban nem találkoztam

olyannal, hogy valaki fél könyvet is recenzeálhat és fél könyv alapján hozhat kemény, személyes

sértésekbe torkolló ítéletet – és ennek szakfolyóiratok teret adnak.65

Könyvünk recepciója tehát meglehetősen sajátosra sikeredett. A vita másfél évig

elhúzódott, bár egy idő után már csak kevesebbeket, legfőképpen a közvetlenül érintett feleket

és egyes szakembereket érdekelte. A bizottság tagjaiként néhányszor reagáltunk a kritikákra,

eleinte közösen, majd kisebb írások és interjúk formájában egyénileg is. Nemrég kiadásra került

egy kötet, mely mindkét oldal hozzászólásait tartalmazza.66 Összességében negatív

meglepetésként ért, hogy a kezdeti pozitív reakciók után bizony olyan hangokat is hallhattunk,

melyeket legkésőbb a Wehrmacht-kiállítás óta meghaladottnak gondoltunk. Szemlátomást

vannak jelenkortörténeti kérdések, melyek érdemi tárgyalására egy bizonyos generáció tagjai

még mindig heves elutasítással reagálnak…

2006-ban alapította meg a 20. Századi Történelem Jénai Központját. Mik e központ céljai és

tevékenységének főbb formái? Mely témákkal, milyen kutatási projektekkel foglalkoznak?

65 A Vierteljahreshefte für Zeitgeschichte időközben közölte Magnus Brechtken részrecenzióját is –

Norbert Frei utólagos megjegyzése. 66 Christian Mentel és Martin Sabrow, Das Auswärtige Amt und seine umstrittene Vergangenheit. Eine

deutsche Debatte (2014).

82

Szükségesnek érzem tisztázni, hogy nem számítunk hagyományos kutatóintézetnek. Úgy

gondoltuk, hogy a Jénai Egyetem Történeti Intézetének vonzerejét nemzetközileg elismert

vendégprofesszorok meghívásával még tovább tudnánk növelni, és a centrum eredetileg ennek

megvalósítására jött létre. A Weickart házaspár mecenatúrájának köszönhetően, ami a német

bölcsészet területén még manapság is kifejezetten ritka esetnek számít, minden félévben

vendégprofesszorokat vagyunk képesek Jénába csábítani. Jelenlétük következtében doktori

iskolánk számára extra programokat tudunk szervezni. Ezen túl néhány vendégkutató

alkalmazására is van lehetőségünk, és doktoranduszainkat is extra támogatásban tudjuk

részesíteni. A források önálló kutatóprojektek finanszírozására azonban nem elegendőek,

utóbbiak megvalósításához külsődleges forrásokat kell elnyernünk.

Vendégprofesszorainknak és vendégkutatóinknak köszönhetően a centrum valóban

sajátos profillal rendelkezik: elsősorban a nemzetiszocializmus történeti tapasztalatával és a

jelenig tartó utóéletével foglalkozunk. Főbb kutatóprojektjeink is e témákkal kapcsolatosak. José

Brunnerrel két, egyaránt a German-Israeli Foundation for Scientific Research and Development által

finanszírozott projekt keretében a jóvátétel történetét kutattuk, úgy, hogy a második

projektben már Constantin Goschler bochumi professzor is részt vett.67 A lipcsei Dubnow

Intézettel is volt közös kutatóprojektünk, mely „Európa kommunikációs terei. Zsidó

tudásformák a nemzeti kereteken túl” címen futott. Ennek részeként mi a háború utáni kelet- és

nyugat-német zsidó történettel foglalkoztuk. Hendrik Niether e projekt keretében írott könyve

már épp meg is jelent, Tobias Freimülleré pedig hamarosan szintén meg fog.68

67 José Brunner, Norbert Frei és Christian Goschler (szerk.), Die Praxis der Wiedergutmachung. Geschichte,

Erfahrung und Wirkung in Deutschland und Israel (2009). José Brunner, Norbert Frei és Christian Goschler

(szerk.), Die Globalisierung der Wiedergutmachung. Politik, Moral, Moralpolitik (2013). 68 Hendrik Niether, Leipziger Juden und die DDR. Eine Existenzerfahrung im Kalten Krieg (2015).

83

Éves konferenciáinkra, akárcsak szerdai jelenkortörténeti kollokviumunkra igyekszünk

prominens kutatókat meghívni. Egynéhány éves konferenciánknak, így például a privatizáció

történetével vagy a nácizmus korabeli vállalkozástörténettel kapcsolatosaknak, szemlátomást

sikerült fontos impulzusokat adnia. Legutóbbi konferenciánk az antikommunizmus huszadik

századi történetéről szólt. Kiadványainkkal a jelenkortörténet-írás területén mostanra alighanem

sikerült némi rangot kivívnunk, ennek ellenére szükségesnek érzem hangsúlyozni, hogy

központunk legfeljebb látszatra nagy, hiszen, mint említettem, nincs lehetőségünk önálló

kutatásokat folytatni.

Ön a holokauszt árnyékában kibontakozó német–zsidó dialógus aktív résztvevője, amit a Jena

Center tevékenysége is tükröz. Miként jellemezné e dialógus főbb céljait és közelmúltbeli fejleményeit?

Mennyiben alakult át a német–zsidó dialógus a 21. században?

E dialógusba való bekapcsolódásom mondhatni organikus fejleménynek számított.

Harminc éve jártam először tudományos konferencián Izraelben. Épp Saul Friedländer

meghívásának tettünk eleget, aki akkor még Tel-Avivban volt. Az ország, az emberek, az

egyetemi élet, elsősorban természetesen az izraeli jelenkorkutatás iránti érdeklődésem azóta

töretlen, ahogy nem szűntem meg aggódni mindazon nehézségek miatt, melyekkel az ország már

mindig is küzdeni volt kénytelen, és melyek jelenleg különösen súlyosnak látszanak. A háború

után született németek számára Izrael megismerése egy új világ felfedezését jelentette. A

nyolcvanas években még számos ún. Jeckes élt Izraelben,69 akik fiatalon, első látogatásom előtt

mintegy ötven évvel voltak kénytelenek elmenekülni Németországból. Őket különösen

foglalkoztatta, hogy milyenek a német fiatalok és milyen történeti kutatásokat folytatnak az őket

69 A Jeckes jiddis nyelvű utalás a német zsidó bevándorlókra – LF.

84

közvetlenül is érintő kérdésekről. Nagyon odafigyeltek arra, hogy miként gondolkozunk,

beszélünk és írunk a nemzetiszocializmusról, a Harmadik Birodalomról, a német bűnökről, a

felelősség kérdéséről.

Ez már első látogatásom alkalmával mély hatást tett rám, és később is számos hasonló

élményben volt részem. Épp hat hete jártam újfent Jeruzsálemben, ahol ismét nagy és korántsem

csak szakemberekből álló közönség előtt beszélhettem. A Németországból annak idején

elmenekültek közül már csak kevesen élnek, de sokan 2015-ben is személyes élettörténetükből,

családtörténetükből kifolyólag érdeklődnek kutatásaink iránt. A Jeckes-kultúra kihalófélben van,

a Jeckes kifejezés sem igazán használatos már, de Izrael ettől még különleges hely marad.

A kilencvenes években a tel-avivi Német Történeti Intézet, valamint a Héber Egyetem

Richard Koebner Intézetének tanácsadó testületi tagságát is elvállaltam. Szeretnék tenni azért,

hogy a német történelemmel kapcsolatos tudás, és ezzel nem kizárólag a náci korszakra utalok,

Izraelben ne csökkenjen. Ennek fontos része, hogy Izraelben is érdemi tudás halmozódjon fel a

német múlttal való szembenézés folyamatáról, így többek között e folyamat számos

problematikus aspektusáról is.

Kezdetektől fogva világos volt számomra, hogy a Jena Centernek e területen is érdemes

lenne tevékenykednie. A jóvátétel történetének kutatására már utaltam. Bár a jóvátétel sokat

kritizált fogalomnak számít, mégis elmondható, hogy a háború utáni politika olyan

komponenséről van szó, amely évtizedeken át jelentős szerepet játszott. A két általunk kiadott

kötetben is amellett érveltünk, hogy a jóvátétel története – minden problematikus aspektusa

ellenére – rendkívül korán lerakta az alapokat, és alapvetően ennek volt köszönhető, hogy a

civilizációs törés után, mondhatni szembemenve az elvárhatóval, németek és zsidók, zsidó és

85

nem zsidó németek mégiscsak képesek voltak beszélgetni egymással. Úgy is érvelhetünk, hogy a

múlttal szembe kellett nézni, ahhoz pedig, hogy szembe tudjunk vele nézni, először is egymás

szemébe kellett néznünk. A jóvátétellel kapcsolatos wassenaari megegyezésnek ez

elhanyagolhatatlan része volt.

E hosszú távú folyamat eredménye, hogy manapság mindkét országban kifejezetten

sokan, a két ország politikai elitjének tagjai pedig kiváltképp gyakran érvelnek úgy, hogy

Izraelnek az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatát leszámítva épp az izraeli–német

kapcsolatok a legintenzívebbek. Ez csodálatosan hangzik, de mégiscsak olyan csodával van

dolgunk, melyet a történészek talán képesek lehetnek megmagyarázni. Számomra mindennek

integráns része az is, hogy a Jena Center meghívja Simon Stein egykori történész hallgatót, Izrael

németországi nagykövetét, aki doktoranduszainkkal arról beszélget, hogy mi teszi a két állam

viszonyát annyira különlegessé.

Tudományos tevékenységének évtizedei során a nácizmus számos új értelmezése került

kifejtésre. A generációváltások következtében a nácizmussal kapcsolatos nyilvános diskurzusok is

átalakultak. Hajlandó lenne esetleg röviden felvázolni, hogy diákévei óta miként alakult át a nácizmus

képe?

Ez bizony hatalmas kérdéskomplexum, melyről épp monográfiát készülök írni. Fiatalabb

kollégáimmal két és fél éve A németek és a nemzetiszocializmus címmel könyvsorozatot

indítottam, melynek hamarosan megjelennek első kötetei.70 Összesen hét kötetet tervezünk,

melyek bizonyos értelemben azt folytatják, amit Broszat, Benz és Graml A legújabb kor német

70 A két időközben már megjelent kötet: Tim Schanetzky, ’Kanonen statt Butter’: Wirtschaft und Konsum im

Dritten Reich (2015). Markus Roth, ’Ihr wißt, wollt es aber nicht wissen’: Verfolgung, Terror und Widerstand im

Dritten Reich (2015).

86

története című sorozattal a nyolcvanas években kezdeményeztek – e sorozat annak idején öt-hat

kötetet szentelt a nemzetiszocializmus korszakának –, csakhogy immár a szemtanúk utáni

korban. Ez újfajta lehetőségeket, de sajátos nehézségeket is hordoz. Utóbbit talán úgy tudnám

röviden illusztrálni, hogy 1985-ben az olvasók nagy részének még nem kellett elmagyarázni, hogy

a náci Németországban lehetett kólát kapni. Manapság ezt érdemes külön tisztázni, hiszen a

korszakkal kapcsolatban többé nem állnak rendelkezésre ennyire részletes tapasztalatok.

Kifejezetten a leérettségizett, de harmincötnél fiatalabb olvasókat célozzuk meg. Számukra

szeretnénk bemutatni a nemzetiszocializmus tapasztalattörténetét, és ez bizony másfajta

írásmódot követel, mint harminc évvel ezelőtt.

Hogy mennyiben sikerül valóban újszerű narratívákat alkotnunk, arról még korai lenne

nyilatkoznom, mindenesetre ez a szándékunk. Bizonyos értelemben Saul Friedländer mintáját

követjük, aki kétkötetes A náci Németország és a zsidók című művében az áldozatok hangját is

megszólaltatta.71 Mi értelemszerűen nemcsak az áldozatok, hanem a Harmadik Birodalom

elkövetőinek és társutasainak hangjait is meg akarjuk szólaltatni. Célunk, hogy a sorozat kötetei

emberközeliek, tapasztalat- és társadalomtörténetiek legyenek.

Saját áttekintésemet már csaknem harminc éve megírtam, és nem szeretném magamat se

ismételni, se megcáfolni. Ezért úgy döntöttem, hogy a sorozat hetedik kötetét írom meg,

melynek témája a nemzetiszocializmus utótörténete lesz.72 A kulcskérdés, hogy miként

definiáljuk az utótörténetet és miként próbáljuk azt elbeszélni.

71 Saul Friedländer, Nazi Germany and the Jews. The Years of Persecution, 1933–1939 (1997). Saul

Friedländer, The Years of Extermination. Nazi Germany and the Jews, 1939–1945 (2007). Magyarul lásd a

rövidített változatot: Saul Friedländer, A náci Németország és a zsidók, 1933–1945 (2013). 72 Norbert Frei, ’Niemand will Nazi gewesen sein’: Die Nachgeschichte des Dritten Reiches (megjelenés alatt).

87

Az Ön kérdése e korszak második felére vonatkozott. Ezen évtizedek kapcsán azt

tudom mondani, hogy amikor a disszertációmat írni kezdtem, nem csak általánosságban volt

igaz, hogy sok szemtanúval lehetett még találkozni. Sajtótörténeti kutatásom részeként egykor a

sajtóirányítás középszintjén dolgozó nácik egész sorát tudtam még meginterjúvolni. Az 1970-es

évek végén még meglehetősen közel lehetett kerülni az elkövetőkhöz, amennyiben valakinek

erre igénye támadt.

A nyolcvanas évek nácizmuskutatásának emiatt még alapvetően kritikai volt a hangvétele,

többek között épp azért, mert e kutatások az NSZK korai periódusát is más fénytörésben

mutatták. E hangvétel persze főként a tudományos szférán kívül volt jellemző, ahol ugyancsak

számosan vállaltak részt a náci múlt feldolgozásában. Némi leegyszerűsítés árán azt mondhatjuk,

hogy minél balosabb volt valaki, annál inkább úgy vélekedett, hogy a nemzetiszocializmussal való

kritikus szembenézés egyúttal a szövetségi köztársasággal való kritikus szembenézést is jelent,

illetve minél jobboldalibbnak számított egy politikus, annál kevésbé tetszett neki az önkritikus

múltszemlélet.

A történelmi tanulás és a folytonos nevelés időközben általánosan elfogadott célokká

váltak. Az emlékhelyek, a múzeumok, a kutatóintézetek a politikailag még mindig konzervatív

Bajorországban jelenleg komolyabb támogatást élveznek, mint néhány hagyományosan

szociáldemokrata tagköztársaságban. Manapság gyakorlatilag minden helyi politikus is úgy tartja,

hogy a náci múlt eltusolásával próbálkozni értelmetlen, sőt kontraproduktív lenne. Nem

beszélhetünk többé a múlttal kapcsolatos politikai polarizációról, hiszen alapvetően mindenki

úgy gondolja, hogy a múltfeldolgozást aktívan támogatni kell. A helyszíni kiállítás, a különleges

informálódási lehetőségek miatt egyre több turista fog ellátogatni olyan helyekre, amilyen

88

például a közvetlenül München szomszédságában lévő Dachau. A helyzet tehát nemcsak

politikailag, hanem a turizmus felfutásának következtében gazdaságilag is teljesen átalakult.

Ez az egyik oka, hogy az elkövetők kutatása is elfogadottá válhatott. A nyolcvanas

években e kutatások eredményei bizony akut fájdalmat voltak képesek okozni. Ezt manapság

aligha lehet elmondani. Ez korántsem jelenti, hogy a feladatunk jelentősége csökkent volna.

Sokkal inkább azt jelenti, hogy nehezebbé vált, a náci témával ugyanis többé nem lehet

provokálni. Ehelyett pontos megfigyeléseket kell tennünk, a múltat rendkívül precíz módon kell

bemutatnunk, hogy a népszerű leegyszerűsítésekkel szemben – „tisztában vagyunk azzal, hogy

annak idején minden milyen szörnyű volt” – hatékonyan tudjunk fellépni.

E problémákról elsőként Harald Welzer értekezett „Opa war kein Nazi” című művében.73

Korántsem akarom azt állítani, hogy kutatása reprezentatívnak volt nevezhető, érvelését ennek

ellenére rendkívül figyelemreméltónak tartom. Könyvének lapjain Welzer azt hangsúlyozta, hogy

a náci korszak elutasítása immáron olyannyira általánossá vált, hogy az unokák egyenesen

szükségesnek érzik, hogy nagyszüleik élettörténetét kioldják a velejéig gonosznak tudott

nácizmus kontextusából. A nácizmus abszolút negatív reprezentációi és az oly kedves nagyszülő

viselkedése közti kontraszt miatt születnek apologetikus családi elbeszélések. Welzer

szociálpszichológiai kutatása tehát arra a következtetésre jutott, hogy az unokák szemében a

nagypapa épp azért nem lehetett náci, mert a nácizmus annyira szörnyű volt.

A generációs konstelláció mostanra tehát teljesen átalakult. E témát már azon kérdés

tárgyalása során is érintettük, hogy kik is voltak a Wehrmacht-kiállítás vagy a külügyről szóló

könyvünk kritikusai: az effajta múltfeldolgozást többé nem a közvetlenül érintettek, hanem

73 Harald Welzer, Sabine Moller, Karoline Tschuggnall, „Opa war kein Nazi": Nationalsozialismus und

Holocaust im Familiengedächtnis (2002).

89

gyermekeik és tanítványaik ellenzik. Manapság már nem a bűnök elkövetőinek apologetikus

nézetei jelölik ki feladatunkat. Mostanra egy olyan generációs konstelláció alakult ki, melyben az

események kortársai gyakorlatilag semmilyen szerepet nem játszanak.

A kétrészes beszélgetésre 2014. november 26-án és december 8-án került sor Jénában.

90

Kiran Klaus Patel (1971)

Kiran Klaus Patel (1971) 2002 és 2006 között juniorprofesszor a Humboldt Egyetemen, 2007 és

2011 között a firenzei Európai Egyetem Intézet professzora, 2011 és 2015 között az európai és

globális történelem tanszékvezető professzora a Maastrichti Egyetemen, 2016 januárja óta a

Maastrichti Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának tudományos kutatásokért

felelő dékánhelyettese. Fő kutatási területei Németország és az Egyesült Államok globális

története, valamint az európai integráció története.

Főbb művei

- The New Deal. A Global History (2016)

- Europäisierung wider Willen. Die Bundesrepublik Deutschland in der Agrarintegration der

EWG 1955–1973 (2009)

- Soldaten der Arbeit. Arbeitsdienste in Deutschland und den USA, 1933–1945 (2003).

Angol fordítás.

91

Szerkesztőként

- The Cultural Politics of Europe. Capitals of Culture and European Union since 1980s

(2013)

- (Kenneth Weisbrode-dal) European Integration and the Atlantic Community in the 1980s

(2013)

- (Martin Conway-jal) Europeanization in the Twentieth Century: Historical Approaches

(2010)

- (Christoph Mauchhal) Wettlauf um die Moderne. Die USA und Deutschland. 1890 bis

heute (2008). Angol fordítás.

92

„A német történelem nemzetközi kontextusának a különút-tézist meghaladó

vizsgálata”

Beszélgetés Kiran Klaus Patellel

Mely tudományos kérdések iránt érdeklődött fiatal hallgatóként? Miként döntött a történész

szakma mellett?

Kétségkívül voltak pillanatok az életemben, amikor a történész szakma mellett

döntöttem. Eközben határozottan vallom, ügyelnünk kell arra, hogy ne essünk a Pierre Bourdieu

által biográfiai illúziónak nevezett csapdába, azaz életrajzunkat nem ildomos konzisztensnek és

egyenes vonalúnak lefestenünk. A rövid változatra szorítkozva feltétlenül érdemes említenem,

hogy tanulmányaimat 1992-ben kezdtem Freiburgban és már akkor is a történelem volt a fő

szakom. A Harmadik Birodalom története különösen érdekelt, bár freiburgi tanulmányaim

idején e szempontból épp nem volt túl széles kínálat, ugyanis Heinrich August Winkler már

beiratkozásom előtt elhagyta az egyetemet, Ulrich Herbert pedig csak később érkezett. A

császári Németország korának antiszemitizmusa kiemelten érdekelt, ugyanakkor meglehetősen

szerteágazó tanulmányokat folytattam. Intenzíven foglalkoztatott például az ókor története,

ugyanis e szakterületen kiváló tanárokat volt szerencsém megismerni. Egy ponton komolyan

fontolgattam, hogy ókortörténésznek állok. Azon tény tehát, hogy manapság jelenkortörténettel

foglalkozom, többé-kevésbé kontinuus történet eredményének nevezhető, az idáig vezető úton

azonban ettől eltérő specializációkat is elképzelhetőnek tartottam, sőt másfajta szakmák

gyakorlásának a lehetősége is felmerült bennem.

93

Utam során több kulcsfontosságú tanárom is volt, közülük egyesekkel Freiburgban

találkoztam, másokkal pedig már Berlinben, ugyanis miután lediplomáztam, a Berlinbe költözés

mellett döntöttem. A főváros mindhárom egyetemén hallgattam szemináriumokat. A Műszaki

Egyetemen bejártam Wolfgang Benzhez, akinek antiszemitizmussal kapcsolatos kutatásai

különösen érdekeltek, a Freie Universitäten leginkább Jürgen Kocka órái keltették fel az

érdeklődésemet, de eközben legfőképpen a Humboldtra jártam, ahol is olyan tanáraim voltak,

mint Wolfgang Hardtwig, Hartmut Kaelble, vagy Ludolf Herbst – utóbbi a Humboldton a

Harmadik Birodalom első számú szakértőjének számított. Itt találkoztam Heinrich August

Winklerrel, későbbi témavezetőmmel is.74 Összességében tehát meglehetősen sok hatás ért

fiatalon, melyeknek következtében végül a jelenkor tanulmányozására specializálódtam.

Soldaten der Arbeit. Arbeitsdienste in Deutschland und den USA, 1933–1945 című

disszertációja a német Reichsarbeitsdienstet és az amerikai Civilian Conservation Corpsot hasonlítja

össze.75 E náci németországbeli és amerikai szervezetek sajátosságai, hasonlóságai és különbségei,

oktatási komponensei és a keretükben megvalósult munkagyakorlatok mellett disszertációja a

kölcsönös percepciókat és egymásra tett hatásokat is vizsgálja. Miként értékelte a meglévő

szakirodalmat mikor kutatásába fogott? Miként szándékozott újdonságokkal szolgálni? Mik voltak

kutatásának főbb eredményei?

Amikor elkezdtem kutatni a náci munkaszolgálat és a meglehetősen hasonló amerikai

szervezet, a Civilian Conservation Corps történetét, már egy ideje a náci Németország és az

74 Heinrich August Winkler (1938) vezető német történész, akinek legújabb műve a négy kötetből álló

Heinrich August Winkler, Geschichte des Westens I–IV. (2009–2015). Der lange Weg nach Westen című

műve magyar fordításban is megjelent: Heinrich August Winkler, Németország története a modern korban

I–II. (2005). 75 Kiran Klaus Patel, Soldaten der Arbeit. Arbeitsdienste in Deutschland und den USA, 1933–1945 (2003). Az

angol nyelvű változat: Kiran Klaus Patel, Soldiers of Labor. Labor Service in Nazi Germany and New Deal

America, 1933–1945 (2010).

94

Egyesült Államok gazdasági világválságra adott reakcióival foglalkoztam. Mindezt a két

társadalom közötti hasonlóságokból kiindulva tettem, hiszen mind Németország, mind az

Egyesült Államok fiatal nemzetnek számított, melyek egyaránt modern ipari társadalommal

rendelkeztek. Politikailag radikálisan eltérő választásokat hoztak, gazdaságilag és

gazdaságpolitikailag azonban számos hasonlóság volt köztük.

Mesterképzésem során a New Deal harmadik birodalombeli percepcióját kutattam,

melynek során arra az ugyancsak meglepő eredményre jutottam, hogy a New Deal értékelése

kezdetben kifejezetten pozitív volt. Ennek meglehetősen sajátos okai voltak. Többek között az,

hogy a náci Németország korai éveiben nem volt még egyértelmű, hogy a Harmadik Birodalom

milyen irányba is fejlődik majd, miközben a kulcsszereplők természetesen legitimálni akarták

meglehetősen unortodox döntéseiket. Dolgozatom címe Amerika mint érv volt és fő állítását

pusztán címe alapján is ki lehet következtetni: a nácik az amerikai New Deal reformjait saját

politikai döntéseik alátámasztásakor pozitív érvként használták.

Az általam végül tanulmányozott két szervezet története eleinte önmagában nem annyira

foglalkoztatott. Alapvetően olyan esettanulmányokat szerettem volna kibontani, melyek e két

társadalom gazdasági világválságra adott reakcióinak összehasonlítását is lehetővé teszik. Ezen

érdeklődésemet sok tekintetben az 1970-es és 80-as évek amerikai kutatásai keltették fel, így

például John Garraty munkássága, aki az American Historical Review-ban már a 70-es évek végén a

náci Németországot és a New Dealt összehasonlító tanulmányt közölt, némileg később pedig

monográfiát is publikált a témában.76 Akadtak német történészek is, legfőképpen épp Heinrich

August Winkler és Jürgen Kocka, akik e téren szintén végeztek nagyon is releváns kutatásokat.

76 John Arthur Garraty, The Great Depression (1986).

95

Kutatásom kezdetén tehát több összehasonlítás is rendelkezésre állt, bár ezek némileg

másmilyen kérdéseket tárgyaltak az enyémtől módszertanilag is eltérő módokon. Mikor

terveimet megosztottam Jürgen Kockával, kifejezetten lelkesen reagált, és egyből az iránt

érdeklődött, hogy mit is szeretnék máshogy csinálni. Mentoraimtól tehát nemcsak nagylelkű

támogatást kaptam, hanem kifejezetten bátorítottak, hogy kutatási eredményeiket próbáljam

meghaladni.

A kutatásomat vezérlő kérdés eleinte meglehetősen nyitott volt. Arra voltam kíváncsi,

hogy e két, hasonló kihívásokkal szembenéző társadalom miért is választott politikailag oly

radikálisan eltérő utat, miközben bizonyos fokig hasonló eszközök alkalmazása mellett

döntöttek. Kutatásommal sikerült részletesen kimutatnom, hogy a konkrét politikák szintjén

valóban voltak fontos hasonlóságok, a válság leküzdése érdekében a két ország eléggé hasonló

stratégiákat alkalmazott.

E hasonlóságok magyarázata során munkám kultúrtörténeti érveket is használt és

ennyiben alighanem különbözött az egy vagy két évtizeddel korábban született művektől.

Komoly figyelmet szenteltem például a társadalmi mobilizációnak, kifejtve, hogy az általam

vizsgált szervezetek rituális és szimbolikus funkciókkal is rendelkeztek, azt voltak hivatottak

bizonyítani, hogy az állam aktív szerepet játszik a válság leküzdésében. A társadalom

mobilizációja és a tetterős vezetőség képének sulykolása szempontjából e két szervezet szintén

hasonlónak tekinthető, mondhatni mindkettő a korszellem hatása alatt állt. A részleteket

illetően azonban lényeges különbségek voltak. A nácik a kérdéses szervezetet kötelezővé tették,

amire Amerikában nem került sor, ellentétben Amerikával Németországban az antiszemitizmus

is nagyon fontos szerepet játszott, és így tovább.

96

A Harmadik Birodalom historiográfiája a kilencvenes évek végén és a korai kétezres

években egyre inkább a második világháború kutatását helyezte előtérbe és legfőképpen a

háború rendkívül erőszakos oldalára fókuszált – a holokausztra, de a németek által elkövetett

tömegerőszak számos további formájára is. Disszertációs kutatásom e trendhez nem járult

hozzá, ugyanis én a háború előtti éveket próbáltam újfajta módon értelmezni. Ez a hozzáférhető

levéltári dokumentumok típusaival is szoros összefüggésben állt, az általam vizsgált német

szervezetről a háborús évekre vonatkozóan ugyanis csak roppant kevés anyaggal rendelkezünk.

Ezen túlmenően az általam ambicionált összehasonlításnak is csak a háború előtti évekre

vonatkozóan volt igazán értelme.

Ennek ellenére remélem, hogy disszertációmat többen haszonnal forgatták, főleg mivel a

Harmadik Birodalom társadalom- és gazdaságtörténetének olyan transznacionális aspektusait

világította meg, melyeket korábban nem vizsgáltak. Az utóbbi években folytak további, szintén

transznacionális perspektívákat alkalmazó kutatások, melyek szintén a Harmadik Birodalom más

államokkal folytatott interakcióit vizsgálták, e kutatások létrejöttében pedig talán az én munkám

is játszott némi szerepet. Annak idején sikerült kimutatnom, hogy nemcsak a két szervezet

összehasonlításának lehet haszna, de figyelemre méltó kapcsolatok is voltak köztük. Ennek egyik

legfontosabb példája, hogy Franklin Delano Roosevelt 1938-ban beszámolót kért a

Reichsarbeitsdienstről és további német intézményekről, ugyanis úgy vélte, ezek mélyebb

megismerése fontos tanulságokkal járhat. Roosevelt nem propagandisztikus anyagokat kért tehát

és nem is az amerikai politikák és gyakorlatok szigorú elhatárolását kívánta elérni. Nyíltan

hangoztatta, hogy a Németországgal kapcsolatos tudás annak ellenére is segíthet az amerikai

tervezés javításában, hogy az amerikai módszerek demokratikusak. Ez figyelemre méltó

intellektuális nyitottságra vall, melyet 1945 után feledésre ítéltek.

97

Mindezzel korántsem amellett próbálok érvelni, hogy a New Dealnek a Harmadik

Birodalom sok apró kis szelete is része lett volna, bár a náci Németország egyes

intézkedéseinek részleges adaptációjára kétségkívül sor került. Az amerikai elitek nagyon is

tisztában voltak a fennálló politikai különbségekkel, ugyanakkor meg voltak győződve, hogy a

technikai tervezés szintjén olyan országoktól is tanulhatnak, melyek politikailag radikálisan más

választásokat hoztak. Ez kiválóan illusztrálja, hogy a kor alapvető problémáira adott reakciók

mennyivel szorosabb összefüggésben álltak, mint azt a korábbi kutatások feltételezték.

2013 óta tagja a Bundesministerium für Arbeit und Soziales által létrehozott bizottságnak,

mely elsősorban a náci Németország Reichsarbeitsministeriumának történetét kívánja feltárni. Mire

irányul e bizottság megbízatása és hogyan viszonyul a kortárs intézményes múltfeldolgozási

gyakorlatokhoz? A német munka- és társadalompolitikának vannak esetleg különösen vitatott pontjai,

melyek kapcsán e bizottság magasabb tudásszintet próbál elérni?

Az elmúlt évek során több minisztérium is létrehozott a mienkhez hasonló bizottságot.

Komoly megtiszteltetés volt számomra e felkérés és kifejezetten örömömre szolgál, hogy a

munkaügyi bizottság részese lehetek. Kutatókként teljesen szabadon jelöljük ki az általunk

historiográfiailag relevánsnak gondolt témákat, azaz nem politikai mandátumot kaptunk. Úgy

gondolom, ez a bizottságok általi múltfeltárás helyes módja.

Első hallásra effajta bizottságok létrehozása valóban meglepőnek tűnhet. Sokan bizonyára

azt feltételezik, hogy a Harmadik Birodalom minisztériumainak története nagyrészt feltártnak

mondható, a még ismeretlen részletek pedig nem lehetnek különösebben fontosak. Hosszú időn

át élt a vélekedés, hogy a náci Németország perdöntő cselekményeire, így a

legerőszakosabbakra is, újonnan létrehozott intézmények, például az SS vagy a Deutsche

98

Arbeitsfront keretében, tehát a hagyományos minisztériumokon kívül került sor. Sokáig

dominánsnak számított azon vélemény, mely szerint a nácik a minisztériumokat idővel

marginalizálták. Egyes minisztériumokról ennek ellenére születtek komolyabb kutatások, így

számos történész nem sok értelmét látta továbbiak folytatásának.

A Külügyminisztérium történetét feldolgozó Das Amt und die Vergangenheit című könyv

megjelenését követő vita azonban újra felkeltette egyes minisztériumok és a szélesebb

nyilvánosság érdeklődését.77 A Harmadik Birodalom közigazgatása az elmúlt években újfent

intenzíven kutatott témává vált. A Munkaügyi Minisztérium kapcsán számos nyitott kérdés van

még. Ezek relevanciáját nem csupán az adja, hogy e minisztérium adminisztrálta a

munkaviszonyokat, mely a rezsim korai fázisában, a gazdasági válság leküzdésekor roppant

fontos feladatnak számított, hanem később a munka háborús évekbeli szervezéséért is felelt. Ily

módon voltak bürokraták, akik 1933-ban még német állampolgárok munkához juttatásáért

feleltek, míg a háborús években hasonlónak tűnő, mégis radikálisan eltérő feladatokat végeztek:

kényszermunkásokat irányítottak Ukrajnából vagy a Generalgouvernementból a Reich területére.

A kontinuitás és diszkontinuitás kérdései ezért különösen fontosak. A minisztérium ráadásul

számos további fontos ügyért, így például a középítkezésekért is felelt.

A személyzet alakulása különösen foglalkoztat bennünket. 1933 előtt a minisztérium

számos alkalmazottja centrumpárti volt. Ők a Weimari Köztársaság idején tehát még a politikai

katolicizmus támogatói között szerepeltek, de 1933 után is hivatalban maradtak. Miként lehet e

jelenséget magyarázni, és mi a helyzet az 1945-ön átívelő folytonosságokkal? További kérdésünk

a Munkaügyi Minisztérium Harmadik Birodalomban elfoglalt helyére vonatkozik. A háborús évek

77 Lásd Eckart Conze, Norbert Frei, Peter Hayes and Moshe Zimmermann (szerk.), Das Amt und die

Vergangenheit. Deutsche Diplomaten im Dritten Reich und in der Bundesrepublik (2010). A könyv

recepciójáról lásd a Norbert Frei-jal e kötet számára készült interjút.

99

során a minisztérium fontos kompetenciákat vesztett, melyeket újonnan létrehozott

szervezetek vagy más minisztériumok vettek át. Nyitott kérdés e téren, hogy e fejleményeket

miként tudjuk elhelyezni a modern intézménytörténet tágabb kontextusában, illetve hogy

valóban pusztán kompetenciavesztésről volt-e szó. Számos megválaszolatlan kérdés van még

tehát, melyek a Harmadik Birodalom intézményeinek háború előtti és háborús évekbeli

szerepére, illetve részben szerepvesztésére, továbbá az 1933-on és az 1945-ön átívelő

folytonosságokra vonatkoznak. Bizottságunk elsősorban e kérdésekre szeretne válaszokat

találni.

Engem személy szerint leginkább a Munkaügyi Minisztérium tevékenységének nemzetközi

dimenziói érdekelnek. Ne feledjük, hogy a szociálpolitika Németország önreprezentációiban,

önreklámozásaiban is komoly szerepet játszott, az ún. bismarcki reformok exportálására is sor

került. A német szociálpolitikáról számos országban részletes tudást halmoztak fel. Több helyen

utánozni próbálták, míg máshol alternatív megoldásokat preferáltak, melyeket explicite

megkülönböztettek az ún. német modelltől.

E cserefolyamatok nem szakadtak meg 1933-ban sem. A német szociálpolitikai

megoldásoknak a nácik is széles körű hírverést csináltak, melyek immár a Harmadik Birodalmat

voltak hivatottak fényezni. Sok ország továbbra is élénken érdeklődött a német szociálpolitikai

fejlemények iránt, így 1933 után is intenzív nemzetközi kommunikációra került sor. A háború

előtti és alatti években is megfigyelhető volt a reakciók teljes spektruma, mely az odaadó

csodálattól a szelektív alkalmazáson keresztül az egyértelmű elutasításig terjedt. Eközben

természetesen fontos különbségnek számít, hogy a háború előtt e társadalmak az alkalmazás

100

pontos módját még önálló megfontolás tárgyává tehették, a németek a megszállt területeken

azonban e téren is erős nyomást gyakoroltak.

A bizottság munkájához kollégámmal, a Genfi Egyetemen dolgozó Sandrine Kott-tal több

nemzetközi dimenzió feltárásával tervezünk hozzájárulni. Engem jelenleg a munkaszolgálatok két

aspektusa foglalkoztat: a háború előtti, gyakran a közmunkákra emlékeztető munkagyakorlatok

és e szervezetek oktatási komponensei. Utóbbi alatt az 1930-as években meglehetősen sokfélét

értettek: a munkaszolgálat keretében folyó oktatás átadhatott szakismereteket, pótolhatta a

világválság miatt sokak esetében hiányzó iskolai képzést, de sor kerülhetett katonai jellegű

képzésre, akárcsak ideológiai nevelésre, sőt indoktrinációra is. Célom annak bemutatása, hogy a

náci Németország a nemzetközi kooperáció vagy éppenséggel a megszállási politika részeként

számos országban létrehozott vagy támogatott effajta intézményeket.

Fő kérdésem, hogy más társadalmak miként szemlélték és miként próbálták alkalmazni e

szervezeti modellt, mely Németországban 1933 után kétségkívül fontos szerepet játszott, mely

azonban számos belső problémával is küszködött. Másrészt azt vizsgálom, hogy a második

világháború éveiben ezen eredetileg német gyakorlatok milyen szerepet kaptak más

társadalmakban, továbbá e téren milyen 1945-ön átívelő folytonosságok voltak megfigyelhetők

Németországon kívül. E kérdésekre a történettudomány még nem adott érdemi választ, a

bizottság munkájának részeként így ezt is szeretnénk pótolni.

„In Search of a Second Historicization: National Socialism in a Transnational Perspective” (A

második historizálás lehetőségei: a nemzetiszocializmus transznacionális perspektívából) című cikkében

kifejtette, hogy a náci Németországot a kutatók korábban jellemzően meglehetősen izolált módon

tanulmányozták, más rezsimekkel való összevetését pedig sokan mondhatni már önmagában

101

ellentmondásosnak tartották.78 A német különúttal kapcsolatos viták, nemzetközi horizontjuk ellenére,

Németország történeti útjának egyediségét hangsúlyozták, az érdemi nemzetközi kontextualizáció

azonban szemlátomást leáldozásuk után sem vált túl gyakorivá. Milyennek látja a náci Németország

összehasonlító vizsgálatának esélyeit? Transznacionális perspektívájú kutatásokkor e rezsim mely

aspektusaira lenne érdekes leginkább fókuszálni?

Ezek nagyon fontos kérdések, és valóban abból érdemes kiindulnunk, hogy hosszú

évtizedeken át csak roppant kevés ilyesfajta munka született. Amire az Ön által említett cikkben

a második historizálás, a transznacionális historizálás lehetőségeként utaltam, az természetesen

nem a német történelem legsötétebb lapjainak, a holokausztnak, a bűnösség és felelősség

kérdéseinek ignorálásáról vagy alultematizálásáról szól. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a

német történelmet, így a náci korszakot is helyes lenne a többi ország történelmének

kontextusában vizsgálnunk. E nemzetközi kontextust pedig valóban a különút-tézist meghaladó

módokon kellene feltárnunk. Az elkövetők kutatása során például világosan kiderült, hogy az

összkép jóval gazdagabbá válik amint nem kizárólag német dokumentumokra és szereplőkre

fókuszálunk. E téren a közép- és kelet-európai levéltárak hidegháború utáni megnyitásának

rendkívül sokat köszönhetünk, következtükben ugyanis számos új forrás került feltárásra, és

ezen országok kutatóival is újfajta párbeszédet kezdeményezhettünk.

Azon kérdésben ellenben nem szeretnék határozott állást elfoglalni, hogy a

transznacionalizálás mely formája a legmegfelelőbb, inkább csak néhány üdvös példát említenék.

Saul Friedländer művét azon érv kifejtése kapcsán alighanem pars pro toto említhetjük, hogy a

zsidók korántsem voltak a holokauszt teljességgel passzív áldozatai, és a historiográfiának az

78 Lásd Kiran Klaus Patel, „In Search of a Second Historicization: National Socialism in a Transnational

Perspective” in Konrad Jarausch és Thomas Lindenberger (szerk.), Conflicted Memories. Europeanizing

Contemporary Histories (2007).

102

üldözöttek perspektíváit is ildomos bevonnia.79 A náci elkövetők történeteit könnyebb volt

rekonstruálni, és bizonyára ez is szerepet játszott abban, hogy a német történészek korábban

miért épp erre specializálódtak. Az áldozatok hangjainak bevonása azonban nemcsak politikai-

civil szempontokból tűnik lényegesnek, hanem a történeti műveket jóval kiegyensúlyozottabbá is

teszi, miközben egyértelműen transznacionális tudományos programnak számít. Hasonlókat

lehet mondani az eugenika történetéről, az európai kontinensre vonatkozóan és azon

túlmenően is. Itt is érdemes összehasonlításokat végezni, és ilyenekre végre-valahára sor is

kerül.

A transznacionális kapcsolatokról ezzel szemben még jóval kevesebbet tudunk, annak

ellenére, hogy a Harmadik Birodalom korai eugenikai döntéseinek meghozatalakor a kortárs

amerikai és brit diszkussziók komoly szerepet játszottak. A nácik saját politikájuk legitimálási

kísérletei során más társadalmak gyakorlataira is visszatérően utaltak. E társadalmak között

egyértelműen cirkulált a szakértelem, olyannyira, hogy a konkrét érvek gyakran megegyeztek. A

náci politikák közismert extremitása középtávon pedig abban játszott fontos szerepet, hogy az

eugenika bizonyos formái számos országban elvesztették legitimitásukat. Az eugenika egyesült

államokbeli leáldozását sem érthetjük meg anélkül, hogy a német fejleményeket és amerikai

recepciójukat figyelembe ne vennénk, az eugenika ellenzői ugyanis rendszeresen utaltak rájuk.

Idézett tanulmányomban a transznacionális kutatás több lehetőségét is felvetettem.

Személy szerint jelenleg legfőképpen az intézményes háttérrel rendelkező, állami bürokrataként

vagy akár egyetemi oktatóként tevékenykedő szakemberek tevékenysége iránt érdeklődöm, ők

ugyanis kulcsszerepet játszottak a társadalmak közti kapcsolatok létrehozásában. Sven

79 Saul Friedländer, Nazi Germany and the Jews. The Years of Persecution, 1933–1939 (1997). Saul

Friedländer, The Years of Extermination. Nazi Germany and the Jews, 1939–1945 (2007). Magyarul lásd a

rövidített változatot: Saul Friedländer, A náci Németország és a zsidók, 1933–1945 (2013).

103

Reichardttal, a Konstanzi Egyetemen dolgozó kollégámmal épp nemrég fejeztünk be egy közös

projektet a társadalmi mérnökösködés árnyoldalairól, melynek eredményeit a Journal of

Contemporary History fogja hamarosan közölni.80 Projektünk során azt vizsgáltuk, hogy a

Harmadik Birodalom és más társadalmak szakemberei a társadalmi mérnökösködés elméleteire

és gyakorlataira vonatkozóan milyen kapcsolatokat ápoltak. Patrick Bernhard tanulmánya

például azt mutatja be, hogy az olasz gyarmati települések létrehozását nemcsak Rómából

befolyásolták, hanem a Harmadik Birodalomból is élénk figyelemmel követték, olyannyira, hogy

az olaszok észak-afrikai településeinek sajátosságait a nácik Kelet-Európa megszállásakor

helyenként reprodukálni próbálták. Ezentúl azt is sikerült kimutatnunk, hogy e kapcsolatok

korántsem korlátozódtak a fasiszta tábor államaira. Diktatúrák és demokráciák között is

elmélyültek voltak a kapcsolatok. Elképzeléseiket, programjaikat és gyakorlataikat másfajta

rezsimek példái is jelentősen befolyásolták.

1945 után e kapcsolatok rendkívül kétes hírűnek számítottak, szinte senkinek nem állt

érdekében hangsúlyozni őket, így gyakorlatilag feledésbe merültek. Természetesen én sem

állítanám, hogy e kapcsolatok teljességgel ártalmatlanok voltak, ugyanakkor azt sem hiszem,

hogy történeti érvelésüket folyamatosan vádaskodással kellene kevernünk. A kor szereplői

gyakran leginkább azért érdeklődtek más társadalmak gyakorlatai iránt, mert ők maguk is

hasonló problémákkal, így például magas munkanélküliséggel vagy a háborús mobilizáció

nehézségeivel küszködtek. A szakemberek kiváltképp hajlamosak voltak hinni abban, hogy a más

társadalmakban alkalmazott megoldások hasznos tanulságokkal szolgálhatnak. Még ha

80 Lásd Kiran Klaus Patel és Sven Reichardt (szerk.), The Dark Side of Transnationalism: Social Engineering and Nazism,

1930s–40s. Special Section of the Journal of Contemporary History, 51 (2016)/1.

104

hangsúlyozták is a politikai rendszerek közt fennálló lényegi különbségeket, ez korántsem

gátolta őket abban, hogy a máshol alkalmazott politikák megfigyeléséből profitálni próbáljanak.

A kortárs historiográfiai trendekre visszatérve szeretnék feltenni egy még általánosabb kérdést.

A modern történetírás domináns trendje sokáig egyetlen nemzetet állított középpontba, az elmúlt

évtizedekben azonban jelentősen megnőtt az összehasonlító és transznacionális megközelítések súlya.

Ön a transznacionális perspektívák hasznát több alkalommal is taglalta, így többek között 2004-es

berlini juniorprofesszori kinevezése alkalmával is így tett.81 Milyen haszonnal kecsegtet effajta

perspektívák alkalmazása? Miként értékeli a transznacionális és az elmúlt években rendkívül

népszerűvé váló globális történetírás közötti kapcsolatot?

Doktorim kutatásának kezdetén még szisztematikus összehasonlításban gondolkodtam.

Levéltári forrásaim hatására végeztem transznacionális elemzéseket, ugyanis olyan forrásokra

bukkantam, melyek a náci Németország és az Egyesült Államok között fennálló kapcsolatok

korábban nem feltételezett mélységére világítottak rá. Mondhatni a források vétójogának

engedelmeskedtem. Olvastam korábban Marc Bloch az összehasonlító történetírásról szóló

klasszikus gondolatmenetét, mely a transznacionális történetírás lehetőségét is taglalja, bár

magát a kifejezést még nem használja, de e fordulat megtételekor forrásaim perdöntőbb hatással

voltak.

A transznacionális történetírással kapcsolatos vita az elmúlt huszonöt évben számos

releváns újdonsággal szolgált, melyeket épp a közelmúltban próbáltam egy tanulmány keretében

81 Kiran Klaus Patel, Nach der Nationalfixiertheit. Perspektiven einer transnationalen Geschichte (2004).

105

összefoglalni.82 Ugyanakkor úgy látom, hogy ellentétben például a társadalom- vagy a

kultúrtörténet felfogásával az általuk dominált korszakban, a transznacionális történetírással

kapcsolatban mindmáig nem alakult ki módszertani konszenzus. Úgy hiszem, a legtöbb involvált

történész mostanra megállapodott abban, hogy inkább egy perspektíváról van szó. Nem sajátos

megközelítésmódról, hanem inkább egy sajátos látásmódról, mely a társadalmakat összekötő

kapcsolatokra fókuszál. Személy szerint úgy gondolom, hogy a transznacionális kifejezésnek csak

abban az esetben van értelme, ha mindkét benne szereplő fogalmat érdemben definiáljuk, és

köztük kutatásunk során valóban kapcsolatot próbálunk teremteni. Ennek alapján úgy vélem,

hogy a kifejezést anakronisztikus lenne a modern kort megelőző korszakokra alkalmazni, amikor

még nem voltak nemzetállamok, mások azonban ennél flexibilisebb definíciókat pártolnak.

Hasonlókat tudok mondani a transznacionális és a globális történetírás kapcsolatát

illetően: e kapcsolat jellegére vonatkozóan sincs konszenzus, és konkrét válaszunk érdemben

függ a két fogalom meghatározásától. Úgy gondolom, hogy a kérdésfeltevések szintjén igenis van

különbség a transznacionális és a globális történetírás között, mások szerint viszont a

transznacionális perspektíva mindössze a globális történetírás megvalósításának módja. Akadnak

kutatók, akik szerint a globális történetírás a nem-nyugati perspektívák bevonásával egyenlő.

Utóbbival nem igazán értek egyet, szerintem ugyanis nyugati társadalmakat is érdemes lehet

globális kontextusukban vizsgálni. Ennek során természetesen nem-nyugati történelmi

tapasztalatokra is figyelemmel kell lennünk, de nem feltétlenül kell főként rájuk fókuszálnunk.

Felsorolhatnék néhány definíciót, de ennél fontosabbnak tartom azt hangsúlyozni, hogy e

szakterületeken tevékenykedő történészek közül jelenleg sokan úgy vélik, nincs igazán értelme

82 Kiran Klaus Patel, „An Emperor without Clothes? The Debate about Transnational History Twenty-

five Years on“ in Historie@Politique. Politique, Culture, Société, 26 (Mai–Août 2015), www.historie-

politique.fr.

106

definíciókkal kapcsolatos vitákat folytatni. A kétezres évek elején effajta kérdésekről még

kétségkívül terjedelmes viták zajlottak. Személy szerint úgy érzékeltem, hogy e vitákat egy

bizonyos ponton túl még a főbb résztvevők is szinte kivétel nélkül némileg mesterkéltnek és

meglehetősen haszontalannak gondolták. Manapság érzésem szerint az számít közvélekedésnek,

hogy nevezd magad nyugodtan transznacionális vagy éppenséggel globális történésznek, ennél

úgyis sokkal lényegesebb, hogy milyen minőségű kutatómunkát végzel.

Az elmúlt években érdeklődése egyre inkább a második világháború óta eltelt évtizedek felé

fordult, különös tekintettel az európaiasodás és az Európai Unió történetére: német nyelvű habilitációja

Németországnak a közös agrárpolitika kialakulásához fűződő viszonyára fókuszált,83 de emellett

számos releváns tanulmánykötetet is szerkesztett.84 A Maastrichti Egyetemen tartott székfoglaló

előadásában az Európai Unió historiográfiájának egyes gyengeségeit és jövőbeli lehetőségeit tárgyalta,

amellett foglalva állást, hogy a háború utáni korszak érdemi historizálásának részeként az EU-t is

tágabb kontextusba kellene ágyazni.85 Miként jellemezné az európaiasodás és az Európai Unió kortárs

történeti kutatását? Mely témák kutatását tartaná kívánatosnak?

A történészek csak a közelmúltban kezdtek el Európával foglalkozni. Ennek részben

meglehetősen prózai okai vannak: sokak szerint a történeti kutatások előfeltétele, hogy hozzá

lehessen férni a releváns levéltári anyagokhoz, és ez bizony sokáig nem volt így. Az európai

eszme történetéről egyes történészek már korábban, a háború után közvetlenül is írtak,

83 Kiran Klaus Patel, Europäisierung wider Willen. Die Bundesrepublik Deutschland in der Agrarintegration der

EWG 1955–1973 (2009). 84 Lásd az alábbi köteteket: Klaus Patel és Martin Conway (szerk.), Europeanization in the Twentieth

Century: Historical Approaches (2010). Kiran Klaus Patel (szerk.), The Cultural Politics of Europe. Capitals of

Culture and European Union since 1980s (2013). Kiran Klaus Patel és Kenneth Weisbrode (szerk.),

European Integration and the Atlantic Community in the 1980s (2013). Kiran Klaus Patel és Heike

Schweitzer (szerk.), The Historical Foundations of EU Competition Law (2013). 85 Lásd Kiran Klaus Patel, „Provincialising European Union: Co-operation and Integration in Europe in

Historical Perspective” in Contemporary European History, 22 (2013) 4, 649–673.

107

gondoljon csak Denys Hay, Denis de Rougement vagy Federico Chabod munkáira. Az

intézményépítés politikatörténetének feltárása azonban csak az archívumok 70-es és 80-as

évekbeli megnyitása után kezdődött, és az Európával kapcsolatos történeti kutatások száma

mindmáig viszonylag csekélynek mondható.

Sok Európával kapcsolatos kutatás ráadásul klasszikus diplomáciatörténeti szempontokat

alkalmaz, azaz a tárgyaló országok érdekeire, a nagy alkufolyamatokra és a fontos döntések

meghozatalának pillanataira fókuszál. E kutatások nélkülözhetetlenek, de korántsem elégségesek.

Az egyik alapvető probléma velük, hogy jellemzően viszonylag rövid időszakokra koncentrálnak,

ugyanis hat vagy több ország és egy-két nemzetközi szervezet által játszott szerepeket csak így

képesek érdemben bemutatni. Hosszabb távú folyamatokat nem vizsgálnak, pedig azok feltárása

roppant fontos lenne.

Az elmúlt évek során sokat foglalkoztam az Európai Közösségek történetével és tágabb

kontextusával. Amellett érveltem, hogy már viszonylag korán feltűnik azon érv, mely szerint az

Európai Közösségek központi jelentőségű szervezetek, és hogy ők képviselték az 1945 utáni

európai együttműködés új formáját. A levéltári kutatások eközben épp azt mutatják, hogy

valójában gyakran jóval kevésbé ismert szervezetek – az Európa Tanács, az Egyesült Nemzetek

Európai Gazdasági Bizottsága, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, vagy a

NATO – kezdeményezték a nemzetközi eszmecseréket, melyeket később számos további

fórumon folytattak. Az Európai Közösségek, majd később az EU tehát korántsem játszott

feltétlenül úttörő szerepet. A közlekedés terén az ötvenes években például jóval szűkebb

hatáskörű szervezetek kezdeményeztek együttműködést. Kulturális ügyekben az Európa Tanács

még a hetvenes–nyolcvanas években is kulcsszerepet játszott. Az EK, majd az EU gyakran

108

viszonylag későn lépett színre, és egyes területeken vált csak főszereplővé. E trend ma is

folytatódik: az egészségügyben például még mindig az Egészségügyi Világszervezet a legfontosabb

szereplő, bár az EU Európán belül idővel kétségkívül egyre komolyabb szerephez jutott.

A nemzetközi szervezetek vizsgálatakor sem akarunk többé úgy tenni, mintha Európa

csakis a hat eredeti tagból, illetve tágabban véve nyugat-európai államokból állhatott volna. A

hidegháború korában keletiek és nyugatiak között kialakuló kapcsolatok során – egyes kutatók

ezeket újabban a vasfüggöny perforációjának nevezték – a nemzetközi szervezetek szintén

nagyon jelentős szerepet játszottak.86 A releváns történeti kérdés ezek után az, hogy az

európaiak mennyiben tudták kontinensüket függetleníteni a hidegháborús szuperhatalmak

vetélkedésétől. Számos jel utal arra, hogy ez bizonyos mértékig sikerült nekik, és hogy ebben az

Európai Közösségek is szerepet játszottak – bár korántsem önmagukban, hanem más

szervezetekkel közösen.

A harmadik általam különösen fontosnak tartott dimenzió, melyről szintén nem

készültek még megfelelő kutatások, a társadalmak közötti kapcsolatokról, az európai politikai

projekt európai társadalmakra tett hatásáról és a neki tulajdonított jelentésekről – vagy

éppenséggel jelentéshiányról – szólna. Miután kiadta A háború után című főművét, Tony Judtot

egyik interjúja során megkérdezték, hogy e rendkívül fontos és részletes munkájában miért nem

írt többet az Európai Közösségekről és az EU-ról. Judt erre azt válaszolta, hogy írás közben

ugyan sokat gondolkozott róluk, de végül arra jutott, hogy e szervezetek sokáig meglehetősen

jelentéktelenek voltak. Úgy hiszem, hogy ezen állítását szinte minden Európával felszínesebben

foglalkozó történész kapásból vitatná. Általánosan elterjedtnek mondható azon nézet, hogy az

86 Az utalás az alábbi kötetre vonatkozik: Paul Villaume és Odd Arne Westad (szerk.), Perforating the Iron

Curtain: European Détente, Transatlantic Relations, and the Cold War, 1965–1985 (2010).

109

Európai Közösségeknek hatalmas történeti jelentősége volt. Immár évek óta e kérdéssel

foglalkozom, és arra jutottam, hogy Judtnak számos tekintetben nagyon is igaza volt: az Európai

Közösségek kezdetben meglehetősen szűk hatáskörű szervezetek voltak, semmivel se voltak

fontosabbak számos más szervezetnél. Igazán komoly történelmi szerepre csak a közelmúltban

tettek szert. Ezt az átlagpolgár a 2008-ban kezdődő válság kirobbanása óta szinte nap mint nap

észleli, mások az 1992-es Maastrichti Szerződés óta vannak igazán tudatában, míg a

bennfentesebbek adott esetben már a hetvenes években is érzékelték e folyamat kezdeteit.

Amennyiben figyelembe vesszük, hogy az európai integráció a negyvenes–ötvenes években

kezdődött, ezeket közelmúltbeli fejleményeknek lehet nevezni.

A történészeknek ezentúl érdemes lenne több figyelmet fordítaniuk a percepciók és

teljesítmények közötti eltérésekre is. Megvizsgálni, miként alakult ki azon nézet, hogy az Európai

Közösségek és az Európai Unió a béke és gazdasági virágzás zálogai, és hogy milyen tényleges

szerepet játszottak. Itt alapvető kutatási hiányossággal vagyunk kénytelenek szembenézni: az EU

teljesítményéről, az európai gazdaságokra és társadalmakra tett hatásáról alig rendelkezünk

érdemi gazdaságtörténeti kutatásokkal. A tapasztalatok és elvárások közötti összefüggéseket és

eltéréseket szintén jóval mélyebben lehetne kutatni. A kutatók azt a kérdést is feltehetnék, hogy

miért gondolták sokan, hogy az EU annyira jelentős szervezet, és amennyiben így gondolták,

akkor miért érdeklődtek olyan kevesen az EU változó szerepei iránt? Utoljára, de nem

utolsósorban azt lenne érdemes feltárnunk, hogy az Európai Közösségek és az EU mikor és hol

kezdett el igazán számítani. Mikor került erre sor más szervezetekkel együttműködve és mikor

szerepük átvétele által?

110

Az európaiasodás fogalmát e ponton érdemes bevezetnünk. E fogalmat mostanáig szinte

csak a társadalomtudósok, leginkább a politikatudósok használták, és ők legfőképpen a

nemzetállamok konkrét interakcióira, illetve az EU és a tagállamok közötti viszony formális-jogi

alakulására voltak kíváncsiak. A történészeknek az európaiasodás folyamatát érdemes lenne

ennél tágabban értelmezniük. Érdemes lenne azon folyamatokat vizsgálniuk, melyek hatására

Európa – bármit is jelentsen e kifejezés egy adott kontextusban – befolyásos eszmévé és

jelentős társadalmi gyakorlatok forrásává vált. Ez talán homályosnak hangzik, úgyhogy rögtön

hozzáteszem, hogy néhány kollégámmal ellentétben Európát nem tartom eleve létező

entitásnak. Úgy vélem, Európa csak akkor és ott jön létre, amikor és ahol az emberek valamit

európaiként definiálnak. Európával kapcsolatos kutatásaimat e konstruktivista alaptézisre építem,

ugyanis csakis így lehet az európaiasodás történeti folyamatát érdemben feltárni.

E szempontból érdekes és nagyon is releváns felfedezés, hogy a huszadik század korai

évtizedeiben gyakran épp az európaiság fogalma gyarmati, tehát geográfiai értelemben nem

európai területeken kezdett jelentőségre szert tenni. Holland Kelet-Indiában, a későbbi

Indonéziában például jogi kategóriának számított, olyan implikációi voltak tehát, melyekkel

Európa társadalmaiban annak idején nem rendelkezett. Az európaiság fogalmát tehát olyan

helyeken, olyan társadalmakban is alkalmazták melyeket a szűken vett európai kutatások

ignorálni szoktak.

Az elmúlt években sok vita folyt Németország megerősödött pozíciójáról. Véleménye szerint

hogyan kezeli Németország megerősödött helyzetét, és a jelenlegi helyzet miként illeszkedik hosszabb

távú folyamatokba?

111

Kérdésének több vetülete is van, melyekre megpróbálok külön is válaszolni. Az

integrációs folyamattal is foglalkozó történészként először is érdemesnek tartom tisztázni, hogy

nem voltak az Európán belüli elsőbbséget célzó német tervek. Továbbá úgy vélem, hogy a

jelenleg érzékelhető hatalmi eltolódásokra, némileg talán eltérő formában, de akkor is sor került

volna, ha az európai kooperáció másmilyen formákat ölt. E folyamatok legfőbb oka a német

gazdaság erejében rejlik, és ehhez képest másodlagosnak tűnik, hogy pontosan milyen törékeny

kompromisszumok születtek Maastrichtban. Ezentúl érdemes felidéznünk, hogy a maastrichti

megállapodás eleve a német gazdasági hatalom ellensúlyozását célozta. Voltak, akik annak idején

egy erősebb politikai unió mellett foglaltak állást, mely a németek hatalmát is keretezte volna –

meglepőnek hathat, de Kohl kancellár is épp erre vágyott. Erre végül mások, így például

Franciaország ellenállása miatt nem került annak idején sor. Relevánsnak tartom továbbá azon

kontrafaktuális kérdést, hogy milyen politikai helyzet alakult volna ki az elmúlt években,

amennyiben a gazdasági kooperáció és integráció jelenlegi szintjével sem rendelkeznénk.

Távolról sem állítom, hogy a jelenlegi megállapodások tökéletesek lennének. Nagyon is komoly

problémák vannak velük, ugyanakkor mégiscsak igazságosabban kellene megítélnünk történeti

szerepüket, mint arra egyes kritikusok hajlanak.

Mindezen túl pedig úgy gondolom, hogy a németek erejét sokan hajlamosak túlértékelni.

Amennyiben például az Európai Központi Bank döntéseit közelebbről vizsgáljuk, hamar kiderül,

hogy a német pénzügypolitika bizony jelentősen eltér az európaitól. A történet német

főszereplői gyakran a média érdeklődésének középpontjában vannak, és sokan szemlátomást

nem igazán érzékelik, hogy a gazdaságpolitikai döntések meghozatalakor gyakran nem a németek

akarata érvényesül. E probléma amúgy az EU-ra általában is jellemző: az európai struktúrák és

112

fejlemények olyannyira összetettek, hogy az átlagos állampolgár számára gyakran roppant nehéz

őket pontosan követni.

Harmadikként azt mondanám, hogy a megváltozott helyzettel valóban megnőtt

Németország felelőssége. Az Unió és az uniós társadalmak érdekében csak remélni lehet, hogy

a német vezetőség képes lesz eleget tenni a velük szemben támasztott újszerű elvárásoknak.

Úgy érzékelem, hogy Berlinben és számos további európai fővárosban egyelőre még csak

próbálják kitapogatni, hogy az új erőegyensúlyból pontosan mi is következik majd. E változások

a történetírásra mindenesetre még nem voltak érzékelhető hatással, bár Németországban épp

zajlik egy Herfried Münkler új könyve által kirobbantott vita. Münkler amellett foglalt állást, hogy

Németországnak nyíltan új hatalmi pozíciójával összhangban kellene fellépnie.87 Mások e

tekintetben kritikusabban ítélik meg a helyzetet.

Ezen eszmecserék következtében remélhetőleg egyre több német történész felismeri a

nemzetközpontú látásmód elégtelenségét és ráébred, hogy a német történelem mennyire

szoros összefüggésben áll más országok történelmével. Van úgy, hogy eleinte kis jelentőségű

kapcsolatok jönnek létre, melyek az útfüggőség (path dependency) következtében idővel

felerősödnek, majd a konstelláció megváltozásakor hirtelen domináns realitásoknak tűnnek. Ez

ismét csak a kortárs európai történelem nemzetközi feltárásának szükségességét mutatja.

Második, az európai integráció háború utáni történetével jórészt gazdaságtörténeti szempontból

foglalkozó könyvemben épp ilyesmivel próbálkoztam. A kortárs történetírás sajnos kifejezetten

elhanyagolja a gazdaságtörténetet, pedig érdemi kutatása az európai projekttel kapcsolatban

87 Lásd Herfried Münkler, Macht in der Mitte. Die neuen Aufgaben Deutschlands in Europa (2015).

113

roppant fontos tanulságokkal járhatna, ahogy egyébként a Harmadik Birodalomra vonatkozóan

is jelentős újdonságokat hordozhat még.

Disszertációja megírása óta a transzatlantikus kapcsolatok szakértőjeként tartják számon. A

közelmúltban társszerkesztője volt egy Németországot és az Egyesült Államokat számos területen

összehasonlító kötetnek, mely maga is transzatlantikus együttműködés terméke.88 Mi motiválta e

projektet? Milyen eredményekre jutottak a két ország összevetésekor?

Kiindulópontunk a 2000-es évek legelején meglehetősen széles körben osztott nézet

volt, mely szerint az európaiak gyakorlatilag együttesen ellenzik az Egyesült Államok „terror

elleni háborúját”, ezáltal pedig a két entitás évtizedes partnerség után szembe került egymással.

A washingtoni Német Történeti Intézet igazgatójával, Christoph Mauchhal úgy gondoltuk, hogy

a konvergenciák és divergenciák kérdésében érdemes lenne történészeknek is megszólalniuk.

Olyasvalamire vállalkoztunk, amivel még senki se próbálkozott: a német és amerikai történelem

kulcskérdéseinek hosszabb távú fejlődését oly módon akartuk elemezni, hogy német és amerikai

történészek minden egyes fejezetet közösen írjanak. Az egyes fejezetek szerzőit arra

buzdítottuk, hogy elemzéseik során alaptéziseket is fogalmazzanak meg. A kötet bizony tőlünk

szerkesztőktől is nagyon sok munkát követelt, de a projektből mi magunk is rengeteget

tanultunk. Nem túlzás, hogy a munka gyakorlatilag minden egyes pillanatát élveztük.

Az eredményeinkről röviden annyit mondanék, hogy a két társadalom között számos

jelentős kapcsolatot tudtunk kimutatni, miközben az összehasonlítások során alapvetően arra

jutottunk, hogy téves lenne átfogó jelleggel konvergenciáról vagy divergenciáról értekezni. A

88 Kiran Klaus Patel és Christoph Mauch (szerk.), Wettlauf um die Moderne. Die USA und Deutschland.

1890 bis heute (2008). Az angol nyelvű változat: Kiran Klaus Patel és Christoph Mauch (szerk.), The

United States and Germany during the Twentieth Century. Competition and Convergence (2010).

114

különböző általunk elemzett területeken a két ország jellege eltérően alakult. Akadnak

területek, ahol egyre inkább hasonlítanak egymásra, másutt ellenben egyre kevésbé. A

tömegfogyasztás esetében a helyenként eltérő részletek ellenére mégiscsak azt látjuk, hogy a két

társadalom hasonló fejlődésen ment keresztül, mégpedig oly módon, hogy jellemzően az

amerikaiak jártak előrébb, és közvetlen hatással is voltak Németország fejlődésére. Amennyiben

ellenben a háborúk, illetve tágabban véve az erőszak alkalmazásának e két ország a világ többi

részéhez fűződő viszonyában játszott szerepét vizsgáljuk, a század első felében minden

eltérésükkel együtt is fontos hasonlóságokat fogunk felfedezni, míg ezeket a század második fele

kapcsán már értelmetlen lenne túlhangsúlyozni. A konvergencia kérdésére adott válasz tehát

elsősorban a tanulmányozott terület sajátosságaitól függött, valamint attól, hogy a két ország

viszonya pontosan hogyan is alakult.

Fontos hangsúlyoznom, hogy könyvünkben az 1945 utáni korszak kapcsán nemcsak

Nyugat-Németországot tárgyaltuk, hanem az NDK-val is foglalkoztunk. Módszertanilag némileg

zavarba ejtő volt, hogy a Harmadik Birodalom történetét sok esetben könnyebbnek bizonyult a

huszadik századi német történelem elbeszélésébe illeszteni, mint az NDK-ét. A Harmadik

Birodalom és az Egyesült Államok története között érdemi összehasonlításokat tudtunk végezni,

melyek a különbségekre és hasonlóságokra egyaránt rávilágítottak. Amerikát az NDK-val viszont

kifejezetten nehéz volt összevetni. Ennek a különböző témák esetében meglehetősen eltérő

okai voltak – a gazdasággal foglalkozó fejezet lapjain például az amerikai és a náci német

kapitalizmust könnyebb volt összehasonlítani, mint az NDK tervgazdaságát bármelyikkel.

Következő monográfiája The New Deal: A Global History cím alatt fog megjelenni. Milyen

történetírói trend részeként gondol e munkára? Miként próbál hozzájárulni a New Deallel kapcsolatos

115

diszkusszióhoz? A harmincas évek heves globális vitáit kutatva milyen következtetésre jutott a

kapitalizmus és demokrácia nemzetközi válságára adott amerikai választ illetően? Miként helyezné el

az Egyesült Államokat a globális spektrumon? Milyen összefüggéseket lát a New Deal és az amerikaiak

háborút követő globális hegemóniája között?

Ha a német történészek előszeretettel német különutakat konstruálnak, Amerikában

népszerű a kivételesség tézise, mely szerint a világ többi társadalma hasonlíthat ugyan egymásra,

de az amerikai története tőlük érdemben eltér. Németországról és az Egyesült Államokról

folytatott kutatásaimat tartalmilag összeköti, hogy minden effajta állítást vitatok. Valóban

felfutott az amerikai történetírás azon trendje, mely az ország történetének jóval tágabb

kontextusokba ágyazására irányul – ezt nem mindenki hívná globális történetírásnak, bár

szerintem e fogalmat érdemes használnunk. Ennek része olyan globális perspektívák

kifejlesztése, melyekből fény derül arra, hogy az Egyesült Államok miben hasonlított más

országra és miben tért el tőlük, másrészt kiderül az is, hogy idővel milyen nemzetközi

kapcsolatok jöttek létre és melyek szűntek meg.

A New Deal globális történetéről szóló új könyvem is épp e két kérdésre, a

komparatívra és a kapcsolattörténetire keres választ. Szintézisről van szó, mely a New Deal

számos aspektusát tárgyalja és sokféle kutatási eredményt felhasznál. A könyv részben önálló

levéltári kutatásokon alapul majd, melyeken keresztül szintén a komparatív és transznacionális

dimenziókat kívánom feltárni. Amellett érvelek majd, hogy a New Deal, számos ezzel ellentétes

beállítás ellenére, nagyon is hasonlított más társadalmak világválságra adott reakcióira.

Amennyiben mindössze egyetlen mércét kívánunk alkalmazni, a laissez faire és az erős állami

beavatkozás közti spektrumot, nyomban azt látjuk, hogy az amerikaiak középutas megoldást

116

választottak. Ha mindössze egyetlen globális kivételt szeretnénk megnevezni, alighanem a

Szovjetuniót kellene említenünk, az Egyesült Államok reakciói ellenben erősen hasonlítottak

számos latin-amerikai, ázsiai és európai államéira.

Könyvem másik fő célja annak kimutatása, hogy a New Deal politikája számos további

ország kortárs fejleményeivel szoros összefüggésben állt. Azt is vizsgálom majd, hogy mások mit

gondoltak az Egyesült Államokról és hogy az ottani vitákat miként recipiálták Amerikán kívül. Itt

most csak az amerikai oldalról szólva, úgy vélem, hogy a gazdasági válság hatására az amerikai

modell destabilizálódott. Nem pusztán a húszas évek amerikai gazdasági trendje ért véget,

hanem az amerikai modell is válságba jutott. Az amerikaiak ennek hatására jóval nyitottabbnak

bizonyultak, mint történelmük számos más korszakában. Ekkoriban explicite tanulni kívántak

más országok tapasztalataiból.

Amennyiben e két érvet egybenézzük és a háború utáni korszakra vonatkoztatjuk,

figyelemre méltó paradoxonra jutunk: azáltal, hogy az Egyesült Államok más országokhoz

hasonlóan cselekedett és hozzájuk szorosan kapcsolódott is, végül teljesen másmilyen nemzetté

vált. Semmi kétség, hogy a hidegháború idejére az amerikaiak rendkívül prominens, egyedül talán

a Szovjetunióhoz hasonlítható globális szerephez jutottak. Ennek magyarázatához ismét csak

érdemes visszalépnünk a harmincas évekig, a hidegháborúban ugyanis az amerikai állam vitt

vezető szerepet, és ezen állam a korai harmincas évekig, Roosevelt elnökségéig roppant

gyengének számított. A hidegháborús államot a New Deal hozta létre. Ennek következtében

reménykedem, hogy könyvem nemcsak a harmincas és korai negyvenes évek tárgyalásához fog

hozzájárulni, hanem Amerika 1945 utáni globális szerepét is érthetőbbé teszi majd.

A távbeszélgetésre 2015. május 18-án került sor.

117

Frank Bajohr (1961)

Történelmet, társadalomtudományokat és neveléstant hallgatott Essenben. 1989-től a hamburgi

Jelenkorkutató Központ tudományos munkatársa. 1997-ben a Hamburgi Egyetemen doktorált.

A müncheni Jelenkorkutató Intézet 2013-ban alapított Holokauszt Tanulmányok Központjának

igazgatója. A náci korszak, az antiszemitizmus, a holokauszt és a hamburgi jelenkortörténet

elismert kutatója.

Főbb művei

- Hanseat und Grenzgänger. Erik Blumenfeld – eine politische Biographie (2010)

- (Dieter Pohllal) Der Holocaust als offenes Geheimnis. Die Deutschen, die NS-Führung und

die Alliierten (2006). Japán fordítás.

- „Unser Hotel ist judenfrei”. Bäder-Antisemitismus im 19. und 20. Jahrhundert (2003)

- Parvenüs und Profiteure. Korruption in der NS-Zeit (2001). Kínai fordítás.

- „Arisierung” in Hamburg. Die Verdrängung der jüdischen Unternehmer 1933–1945

(1997). Angol fordítás.

- (Detlev Peukerttel) Spuren des Widerstands. Die Bergarbeiterbewegung im Dritten Reich

und im Exil (1987)

118

Szerkesztőként

- (Jürgen Matthäusszal) Alfred Rosenberg: Die Tagebücher von 1934 bis 1944 (2015).

Angol fordítás.

- (Beate Meyerrel és Joachim Szodrzynskival) Bedrohung, Hoffnung, Skepsis. Vier

Tagebücher des Jahres 1933 (2013)

- (Christoph Strupp-pal) Fremde Blicke auf das „Dritte Reich”. Berichte ausländischer

Diplomaten über Herrschaft und Gesellschaft in Deutschland 1933–1945 (2011)

- (Michael Wildttel) Volksgemeinschaft. Neue Forschungen zur Gesellschaft des

Nationalsozialismus (2009)

- Norddeutschland im Nationalsozialismus (1993)

- (Werner Johéval és Uwe Lohalmmal) Zivilisation und Barbarei. Die widersprüchlichen

Potentiale der Moderne. Detlev Peukert zum Gedenken (1991)

119

„Elvont rendszerviták szerencsére nincsenek már divatban”

Beszélgetés Frank Bajohrral

Mely szakokra járt és miért választotta a történészi hivatást? Fiatal korában mely témák és

kérdések foglalkoztatták leginkább?

Történelmet, társadalomtudományokat és pedagógiát hallgattam az Esseni Egyetemen. A

náci korszakkal már hallgató koromban kiemelten foglalkoztam, írtam is egy helytörténeti művet

szülővárosom, Gladbeck náci időszakbeli történetéről. E munka 1983-ban nyomtatásban is

megjelent. Ekkor mindössze 22 éves voltam és a diplomámat se szereztem még meg.89

A holokauszt történetéhez családi szálak is fűztek. Nagynéném, Luise de Mulder az

1920-as években cselédként dolgozott. Úgy határozott, hogy átköltözik Hollandiába, ahol

később hozzáment egy holland férfihoz. Amikor a 70-es években meglátogattam őket, a német

megszállás időszakából származó leveleket mutatott nekem. E levelek egy német zsidó családtól

származtak, amelyet korábban bújtatni próbált, a holland szomszédaik azonban elárulták őket. A

német zsidó család így a Westerborki Gyűjtőtáborba került, ahonnan még volt lehetőségük

leveleket küldeni, később azonban Auschwitzba deportálták, ott pedig meggyilkolták őket. E

Westerborkból küldött leveleket nagynéném gondosan megőrizte, ahogy e családnak küldött

élelmiszercsomagok postai átvételi igazolványait is. Mindmáig tisztán emlékszem például a

cenzúrahivatalnak a leveleken látható pecsétjére.

89 Frank Bajohr, Verdrängte Jahre: Gladbeck unter'm Hakenkreuz (1990).

120

E korszakból e történet tett rám először mély hatást, és később részben emiatt kezdtem

el intenzíven foglalkozni vele. Talán nem túlzás állítanom, hogy e történet korán érzékennyé tett

a holokauszt szempontjából releváns társadalmi kapcsolatok összetettségére: egy német asszony

és holland férje elbújtatnak egy német zsidó családot, amelynek tagjai korántsem nevezhetők

passzív áldozatnak, hiszen életük megmentése céljából Hollandiába menekültek, hogy ott aztán a

holland szomszédok elárulják, a németek pedig Lengyelország területén megöljék őket. Mindez

összetett kapcsolati hálót képez, melyek feltárására történészként azóta rendszeresen

törekszem.

A kilencvenes évek közepén védte meg Az „árjásítás” Hamburgban. A zsidó vállalkozók

kiszorítása 1933–1945 című disszertációját.90 E munkája a hamburgi gazdasági helyzeten és

struktúrán túl az érintettek történeteit is bemutatja, ahogy az antiszemitizmus intézményes és

társadalmi képviselőit és haszonélvezőit is részletesen elemzi. Disszertációja a zsidóellenes politikai

folyamatot az ún. zsidótlanítástól az árjásításon keresztül egészen az ún. zsidó ingatlanok

felszámolásáig tárja fel. Mely intézmények és társadalmi rétegek vittek kiemelkedő szerepet e folyamat

során? Mennyire bizonyultak jelentősnek a helyi és regionális sajátosságok? Könyvében leszögezi, hogy

az árjásítás témája korábban csak korlátozott érdeklődést keltett. Az 1990-es évek óta mennyiben

növekedtek ismereteink?

Az ún. árjásításokban számos intézmény részt vett, melyek közül sokat jó ideig egyáltalán

nem tártak fel. Ez áll például a pénzügyekkel foglalkozó intézményekre, különösen a

devizaforgalmazókra, melyeket Ernst Fraenkel a náci kettős államról szóló klasszikus

elemzésekor még határozottan az ún. normaalapú állam (Normenstaat), tehát a klasszikus

90 Frank Bajohr, „Arisierung” in Hamburg. Die Verdrängung der jüdischen Unternehmer 1933–1945 (1997).

121

bürokrácia részének tekintett.91 A pénzügyesek közelebbi vizsgálata azonban azt mutatja, hogy a

náci politika radikalizálódását korántsem csupán a fraenkeli Maßnahmenstaat, az ún. intézkedő

állam új intézményei, mint például a Reichsicherheitshauptamt váltották ki. A hagyományos

adminisztráció szintén részt vállalt e folyamatokban, és maga is együtt radikalizálódott velük. Ez

megítélésem szerint fontos intézménytörténeti következtetésnek számít.

Az árjásítás emellett sok egyén számára lehetővé tette, hogy személyes érdekeit

összeegyeztesse a náci hatalom birtokosainak ideológiai követelményeivel. Az árjásításban való

részvételhez nem feltétlenül kellett antiszemitának lenni, „mindössze” arra kellett készen állni,

hogy a hivatalossá váló antiszemita normát elfogadják a saját cselekedeteket is meghatározó

tényezőként. Ily módon roppant sok német aktívan részt vett a zsidók üldözésében. Az árjásítás

által a társadalom jelentős része ráadásul érdekeltté vált a náci rendszer fennmaradásában. Sőt,

a „zsidó tulajdon” megszerzésével ellenérdekeltté váltak az eredeti tulajdonosok visszatértében

is.

Az árjásítás a kilencvenes évek óta központi témává vált. Szinte nem is akad nagyobb

német város, ahol ne rendelkeznénk részletekbe menő kutatással. A legfontosabb példák

alighanem Köln, München, Berlin, Breslau és Frankfurt. E tanulmányok a társadalmi részvétel

formáiról és mértékéről is rengeteg új ismerettel szolgáltak. A legújabb munkák ezen túlmenően

a zsidó tulajdonosok önérvényesítési stratégiáit is feltárták. Az árjásítás veszélyének kitett

német zsidók ugyanis nemcsak igyekeztek megtartani ingatlanjaikat, de ebben időlegesen nem is

feltétlenül bizonyultak sikertelennek.

91 Ernst Fraenkel, The Dual State. A Contribution to the Theory of Dictatorship (1941). E németül írott mű

eredetileg angol fordításban jelent meg.

122

Az 1930-as évek végén, közvetlenül az 1938-as pogromhullám előtt, a náci zsidópolitika

általános radikalizálódása részeként aztán e téren is döntő változásokra került sor. Az újabb

kutatások ugyanakkor visszaigazolták azt az első hallásra bizonyára meglepő németországi

sajátosságot, hogy – szemben az annektált és megszállt területekkel – néhány „zsidó

vállalkozást” 1940–41-ig nem likvidáltak. A zsidók egzisztenciájának németországi

megsemmisítése viszonylag hosszú folyamat eredménye volt. Ausztriában, Csehországban vagy

még keletebbre e folyamatok teljesen másként zajlottak: e területeken a nácik adminisztratív

eszközöket alkalmaztak, és terveiket villámsebesen hajtották végre.

Disszertációja után megjelentetett számos műve az antiszemitizmus, a nemzetiszocializmus és

a holokauszt különböző kérdéseit elemzi. A német antiszemitizmus folytonosságairól sokat vitatkoztak

már. A fürdői antiszemitizmusról írott „Hotelünk zsidómentes” című könyve a zsidóellenesség

mindennapi aspektusait vizsgálja. Esettanulmányával az antiszemitizmus 1933 előtti társadalmi

jelentőségére világított rá.92 Mennyiben lehetséges az antiszemitizmus megnövekedését a németek

általi zsidóüldözés egyik legfőbb okának tekinteni? Hogyan néztek ki az antiszemitizmus

radikalizálódásának fázisai?

Az antiszemitizmus elterjedtségét a német kutatók sokáig meglehetősen alábecsülték. Ez

különösképp áll az 1920-as évekre. Az idősebb történészgeneráció tagjai előszeretettel érveltek

úgy, hogy az antiszemita propaganda a Weimari Köztársaság végső fázisában, sőt a náci

hatalomátvételkor sem játszott különösebb szerepet. Úgy vélték, hogy a harmincas évek elején

sokkal inkább a gazdasági válság következményei és Versailles voltak fókuszban. E vélekedést

időközben megalapozott kritika érte. Számos kutatás, így többek között az enyém is, azt

92 Frank Bajohr, „Unser Hotel ist judenfrei”. Bäder-Antisemitismus im 19. und 20. Jahrhundert (2003).

123

bizonyítja, hogy a zsidóellenes erőszak már a Weimari Köztársaság idején is jelentős volt. Már

1933 előtt is számos zsidó temetőt meggyaláztak Németországban és számos zsinagógát ért

támadás.

A német antiszemitizmus 1920-as évekbeli mértéke nemzetközi összehasonlításban

ennek ellenére sem számított teljesen kivételesnek. Ekkoriban még az Egyesült Államok

mindennapjaiban is markánsan jelen volt a zsidók kirekesztése. Egyetemi kvóták voltak

érvényben, számos egyesület nem volt hajlandó zsidó tagokat felvenni, számos hotel nem

fogadott zsidó vendégeket, és a sort még folytathatnánk. Úgy gondoltam, hogy a német

antiszemitizmus társadalmi elterjedtségét nem lehet a holokauszt okának tekinteni, ahogy azt

Daniel Jonah Goldhagen „megsemmisítő antiszemitizmussal” kapcsolatos tézise szuggerálja.

A német antiszemitizmus szempontjából nem annyira társadalmi elterjedtségének, mint

inkább ideológiai radikalizálódásának volt perdöntő szerepe. Utóbbira főként az első

világháborút követően került sor. A jelenség számos szinten megfigyelhető volt. Gondoljon csak

a völkisch diákmozgalomra, mely sok egyetemen domináns szerephez jutott. Diákbizottsági

választásokkor visszatérően 80–90% feletti szavazatarányt tudott szerezni. A porosz diákok

70%-a nyíltan támogatta a zsidó diákok diákszervezetből való kizárását. E tények a német

antiszemitizmus radikalizálódását vitathatatlanná teszik. Az antiszemitizmusnak ráadásul központi

szerep jutott a szélsőjobboldali közeg, a különböző szabadcsapatok és férfiszövetségek

integrálásában, melyek annak idején itt Münchenben is jelentős szerepet játszottak.

A radikális politikai antiszemitizmus ideológiai alapjainak lerakására az első világháború

végső fázisában és kevéssel utána, az 1920-as évek elején került sor. Említettem már Önnek,

124

hogy épp publikáljuk Alfred Rosenberg náci főideológus naplóit.93 Rosenberg a bolsevizmust

nagyon korán zsidó uralomként kezdte el jellemezni, és a zsidókkal kapcsolatos nézetei Hitler

Mein Kampfjára is közvetlen hatással voltak. Az antiszemitizmus és az antibolsevizmus effajta

kombinálásával Rosenberg a német megsemmisítő háború ideológiai alapját vetette meg.

„A zsidóellenes konszenzustól a rossz lelkiismeretig” című tanulmányában a nem zsidó

németek zsidókkal szembeni hozzáállását meghatározó tényezőket próbálja bemutatni.94 Egy

meglehetősen összetett folyamatot ír le, melynek első stációja az ún. zsidóellenes konszenzus 1930-as

évekbeli kialakulása. E konszenzus tárgya a zsidók kifosztása és emigrációba kényszerítése.

Ugyanakkor az 1943 körüli, módfelett ambivalens változásokra is felhívja a figyelmet. E változások a

németek szemmel láthatóan rossz lelkiismeretében, egyúttal önigazolási stratégiáikban és bűneik

másokra hárításában is megmutatkoztak. Eközben vitatja, hogy a zsidók meggyilkolásával

kapcsolatban konszenzus alakult volna ki. Miként lehet a magyar holokausztot ebbe a változási

folyamatba beilleszteni? A háború utáni időszak folyamán mikor és mennyiben változott meg a

németek áldozati önképe?

A pontosítás kedvéért szeretném megjegyezni, hogy amellett érveltem, hogy a

holokausztot nem lehetséges egy általános társadalmi gyilkolási konszenzusra (Mordkonsens)

visszavezetni, mely kiváltotta volna. A holokausztot különböző tényezők összjátékaként,

komplex politikai és társadalmi folyamatok eredőjeként érdemes felfognunk. Ha például a

németek zsidókkal szembeni 1938-as hozzáállását vizsgáljuk, mely a rezsim saját szondázásából

és a külföldi diplomaták jelentéseiből egyformán kirajzolódik, azt fogjuk érzékelni, hogy a zsidók

93 A napló időközben megjelent Alfred Rosenberg, Die Tagebücher von 1934 bis 1944 (2015). 94 Frank Bajohr, „Vom antijüdischen Konsens zum schlechten Gewissen. Die deutsche Gesellschaft und

die Judenverfolgung 1933–1945” in Frank Bajohr és Dieter Pohl, Der Holocaust als offenes Geheimnis. Die

Deutschen, die NS-Führung und die Alliierten (2006).

125

meggyilkolásával kapcsolatban korántsem alakult ki konszenzus. Ezt mutatják a novemberi

pogromokra adott negatív reakciók, melyeket sok német a biztonság és a rend elleni

támadásként érzékelt. Ugyanakkor a zsidókérdéssel kapcsolatban az évek során kétségkívül

kialakult egyfajta közmegegyezés, melynek hatására a legtöbb német a német zsidókat 1938-ra

már nem tartotta honfitársának és elüldözésüket sem bánta. A zsidók meggyilkolásával

kapcsolatos általános konszenzusra később sem volt „szükség”, az imént említett megegyezés a

zsidók meggyilkolásakor is éppen elegendőnek bizonyult.

A magyar zsidók meggyilkolását sem lehet közvetlenül a német társadalom hozzáállására

visszavezetni, a Harmadik Birodalom ugyanis diktatúra volt, még ha meglehetősen népszerű

diktatúra is. Legfontosabb döntéseikről a nácik köztudomásúlag nem tartottak népszavazást.

Ennek ellenére valószínűsíthető, hogy – teljesen hipotetikus – népszavazások esetén a németek

többsége nem támogatta volna se az eutanáziaprogramot, se Lengyelország 1939-es lerohanását,

se a Szovjetunió 1941-es megtámadását. A magyarországi fejlemények bizonyos fokig azon

ideológiai fantazma következményei voltak, melynek következtében a nácik teljesen tévesen és

hamisan a zsidó világellenség (Weltfeind) ellen küzdöttek. E fatális logikából kifolyólag a gyilkolást

nem lett volna értelme abbahagyni, hiszen milliók meggyilkolásával az ún. point of no returnt már

rég átlépték. A nácik teljesen ferde ideológiai logikája szerint a magyar zsidókat is meg kellett

még gyilkolni, amint erre az ország márciusi megszállása, később pedig a nyilasok októberi

hatalomátvétele által lehetőség nyílott.

Másik kérdésére térve, a németek áldozati önképe bizony a háború után is tovább élt

még, sőt meghatározó jelentőségű maradt. A németek előszeretettel egyenesen a zsidókhoz

hasonlították magukat, mert lebombázták városaikat, vagy mert elüldözték őket a keleti

126

területekről. A Harmadik Birodalom szemlélete terén változásokra csak az ötvenes évek vége

felé került sor. Ekkor kezdtek a német elkövetők történetei előtérbe kerülni, az áldozati önkép

leváltása azonban évtizedekig tartott. A németek elüldözéséről még az 1990-es években is heves

viták zajlottak, vagy gondoljon csak Jörg Friedrich bombázásokról írott könyvére, mely a

németeket újfent csak áldozatként festette le.95

Azt mondhatjuk tehát, hogy a németek áldozati önképe bizonyos fokig fennmaradt,

miközben történelemképük fokozatosan mégiscsak alapvető változáson ment keresztül. E

változást az elkövetők társadalma (Tätergesellschaft) fogalmának kortárs konjunktúrájával tudnám

leginkább érzékeltetni, e fogalom ugyanis a „gonosz elkövetők” és a „jó németek”

szembeállítását teljességgel lehetetlenné teszi. Ha valaki e fogalmat a háború utáni években akár

csak kiejtette volna a száján, alighanem elég nagy lett volna a felháborodás. A Tätergesellschaft

fogalma az 1990-es évek óta azonban az újságokban is egyre gyakrabban szerepel, ami

egyértelműen jelzi, hogy a hangsúlyok mostanra – többek között a generációváltásokból

kifolyólag – jelentősen eltolódtak.

Parvenüs und Profiteure című, a náci korszakbeli korrupciót elemző műve különösen sikeres,

széles körben recipiált műnek bizonyult.96 E könyv e korrupció strukturális jellegét, központi megjelenési

formáit, kiterjedését és funkcióját elemzi. Emellett a társadalomban meglévő attitűdöket és a korrupció

elleni küzdelem korlátait is vizsgálja. A könyv tárgyalja továbbá a korrupció zsidóüldözésbeli szerepét.

Milyen szerepet tulajdonít a korrupciónak és a mohóságnak a náci rendszer működtetésében és a

zsidók üldözésében?

95 Jörg Friedrich, Der Brand. Deutschland im Bombenkrieg 1940–1945 (2002). 96 Frank Bajohr, Parvenüs und Profiteure. Korruption in der NS-Zeit (2001).

127

Elsőként érdemes tisztáznunk, hogy strukturális okokból kifolyólag a náci rezsimet

mindvégig jellemezte a korrupció. A hatalommegosztás demokráciákból ismert mechanizmusait

és az erőszakapparátusok kontrollját a nácik szisztematikusan kiiktatták. A náci mozgalom

ráadásul eleve klikkekből, bajtársi körökből állt, és köztük folyamatos volt a materiális javak

cseréje is; egyebek mellett épp a szolgáltatások és ellenszolgáltatások tartották egyben a

mozgalmat. Legfőképpen e két strukturális tényező eredményezte a Harmadik Birodalom

módfelett korrupt jellegét.

A korrupció a holokauszt elkövetésekor is szerepet játszott. Az elkövetők között

bizonyára voltak, akiket elsősorban effajta mohóság motivált. Összességében mégis inkább

amellett érvelnék, hogy a korrupció a holokauszt esetében kísérőjelenség volt, azaz nem

tekinthető sem meghatározó, sem kiváltó tényezőnek. Úgy vélem, hogy a holokausztra eleve

nem lehet materiális magyarázatot adni, a zsidók meggyilkolásának ugyanis teljesen másfajta,

alapvetően ideológiailag meghatározott okai voltak. Helytelen lenne ezeket az „anyagi alapokra”

visszavezetni.

Sokáig a Hamburgi Jelenkortörténeti Kutatóközpont (Forschungsstelle für Zeitgeschichte)

alkalmazásában állt, emellett a Hamburgi Egyetemen is tanított. Kutatásai során is visszatérően

foglalkozott a hamburgi régió történetével. Miként jellemezné a hamburgi miliőt? Mik a hamburgi

kutatás súlypontjai? Mennyiben különbözik Hamburg a többi német nagyvárostól?

A nagyvárosok a náci múlt kritikus feldolgozása szempontjából ugyancsak kedvező

feltételeket biztosítottak és mindmáig kulcsszerepet visznek. E városok egyrészt egyetemekkel,

kutatóközpontokkal, levéltárakkal és egyéb kulturális intézményekkel, tehát sűrű intézményi

hálóval rendelkeznek, ezen intézményes keretek közt pedig számosan érdemben előmozdították

128

a náci múlt kritikus feldolgozását. A nagyvárosoknak emellett jellemzően liberális és kritikus

szellemű a tágabb nyilvánossága is. A civil társadalom aktív tagjai közül is sokan érdeklődnek a

közelmúlt iránt, és a legkülönbözőbb módokon vállalnak részt a vele való társadalmi

foglalkozásban. Amennyiben Münchenben, Berlinben, Hamburgban, Kölnben vagy Frankfurtban

rendeznek előadást a nemzetiszocializmus történetéről, biztosra vehető, hogy nagyszámú

közönség fog megjelenni. Erre kisebb méretű városokban nem lehet számítani, hiszen hiányzik a

kritikus tömeg. Ez annak ellenére jelentős különbség, hogy a helyi múlt kritikus feldolgozására

számos kisebb német város is pozitív példaként lenne hozható.

Az imént említett nagyvárosok a náci múlt feldolgozását tekintve viszonylag hasonló

szinten állnak, bár kétségkívül különböznek egymástól. Hamburg hagyományai egy nemzetközileg

orientált kikötő- és kereskedővároséi. A város nemzetközi kapcsolatai a jelenkor kutatásakor is

jelentős figyelemben részesülnek. Brandenburg, Szászország vagy Rheinland-Pfalz kutatásakor az

effajta kapcsolatok szerepe alighanem jóval kisebb. A másik fontos specifikum, hogy

Hamburgban 1948 óta van jelenkortörténeti kutatóközpont, míg számos szövetségi tagállamban

még manapság sem rendelkezünk ilyennel. A harmadik jelentős tényező, hogy itt található Jan

Philipp Reemtsma intézete, a Hamburger Institut für Sozialforschung is, mely nem csupán a

kiemelten fontos magánfinanszírozott intézetek egyike, de – többek között a német hadsereg

bűntetteivel kapcsolatos kiállításával – a múltfeldolgozáshoz is érdemben hozzájárult.

Amennyiben a náci korszakkal kapcsolatos hamburgi kutatások összképét kellene

felvázolnom, elsőként talán a Hamburgi Egyetem náci korszakbeli háromkötetes történetét

emelném ki. Nincs még egy hasonlóan részletesen megírt egyetemtörténet Németországban. A

náci korszak hamburgi igazságszolgáltatásáról is születtek fontos publikációk, melyek az

129

igazságszolgáltatás mindennapi aspektusait és átalakulását is érdemben tárgyalják. Hamburg

esetében rendelkezünk az 1933 és 1945 közötti évek történéseit szintetizáló művel is. Talán

nem túlzás, hogy az árjásítás történetének feltárása is e városból indult ki. Összességében tehát

Hamburg egyrészt egy meglehetősen tipikus német nagyvárosnak tekinthető, eközben azonban

néhány igen fontos sajátossággal is rendelkezik.

A közelmúltban nevezték ki Önt a müncheni Jelenkorkutató Intézet Holokausztkutató

Központjának tudományos vezetőjévé. Melyek ezen újonnan alapított központ céljai? Miként illeszkedik

e központ a német és a nemzetközi kutatóhálózatba?

Központunk legfontosabb célja a holokauszttal kapcsolatos németországi kutatások

hosszabb távú biztosítása, másrészt a nemzetközi kutatásokkal való kapcsolat létrehozása és

fenntartása. Utóbbit számos úton-módon próbáljuk elérni. Elsőként érdemes megemlítenem,

hogy kooperálunk a washingtoni United States Holocaust Memorial Museummal és a jeruzsálemi

Jad Vasemmel. Régebb óta létező, kiemelkedő jelentőségű partnerekról van szó, ahol önálló

kutatóközpontok éppúgy működnek, ahogy vendégkutatók is állandóan megfordulnak. Mi is

hasonló struktúrában gondolkozunk. Alfred Rosenberg naplóinak kritikai kiadásán is washingtoni

kollégáinkkal együtt dolgozunk. Tagjai vagyunk az uniós European Holocaust Research

Infrastructure (EHRI) programnak is, melyen keresztül tizenkilenc további intézménnyel

alakítottunk ki intézményes kapcsolatot.

Tevékenységünk három fő területre fog fókuszálni. Először is a kutatási infrastruktúra

kiépítésével, a kutatói Kollegunk létrehozásával, valamint nemzetközi konferenciák és

workshopok lebonyolításával kívánunk foglalkozni. Münchent szeretnénk a holokauszttal

kapcsolatos nemzetközi tudományos diszkussziók kiemelten fontos helyévé tenni. A második

130

terület természetesen maga a kutatás. Alfred Rosenberg naplóinak kritikai kiadása mellett a

zsidóüldözésekkel kapcsolatos diplomáciai iratokat is elkezdtük kutatni. Minden egyes európai

országra kíváncsiak vagyunk. Magyarország vizsgálata is bizonyára fontos tanulságokkal szolgál

majd. A kérdés, hogy mit és hogyan jelentenek a zsidók üldözéséről a Lengyelországba vagy a

Baltikumba kiküldött, vagy éppenséggel a náci Németországban tevékenykedő magyar

diplomaták. E kutatás összehasonlító jellegű és terveink szerint az EHRI program része lesz

majd. Harmadik alapcélunk pedig a tanítás. A müncheni Ludwig Maximilians Egyetemmel is

partneri kapcsolatot alakítottunk ki, melynek keretében a holokauszt történetével kapcsolatos

kurzusokat tartunk náluk. A müncheni diákoktól semmi esetre sem szeretnénk elszigetelődni.

Saját tudományos utánpótlásunk képzését tervezzük és reméljük, hogy központunk különféle

tevékenységei iránt sok hallgató érdeklődik majd. Ezentúl tanárok és a különböző emlékhelyek

munkatársainak továbbképzése is terveink között szerepel.

A nemzetiszocializmus történetével kapcsolatos mely témák kutatása zajlik jelenleg különös

intenzitással Németországban? Milyen kérdések iránt érdeklődnek manapság a kutatók?

A társadalomtörténeti perspektíva az elmúlt két évtized kutatásait nagyban

meghatározta. Társadalmi szereplők sokaságának tevékenységét tártuk fel, és ennek során a

nácik népközösségi ideálja, a Volksgemeinschaft vált kritikus vizsgálat tárgyává. Az újabban

népszerű témák közül elsőként a vállalkozástörténetet említeném. A történészek rendkívül sok

cégtörténetet írtak, melyek egy része épp a kérdéses cégek felkérésére született meg. Ennek

egyik oka a német gazdasági szereplőket az 1990-es években érő nemzetközi kritika volt, mely a

kényszermunkásokkal szembeni jóvátétel elmaradását rótta fel. E jól megalapozott és részletes

vállalkozástörténetek következtében absztrakt rendszerviták – melyek résztvevői a gazdaság

131

vagy a politika elsőbbségét még az általánosságok szintjén próbálták bizonygatni – szerencsére

nincsenek már divatban. A kutatások hallatlanul konkretizálódtak. E tendencia a holokauszt

kutatásában is megfigyelhető volt. Már kifejtettem Önnek, hogy a tulajdonlás kérdései és az

„árjásítás” történetei jóval fontosabbá váltak.

Az elkövetők kutatása továbbra is a német holokauszt-kutatás egyik legfontosabb ágának

számít, ugyanakkor számos német kutató újabban a zsidó áldozatok perspektíváit is elkezdte

feltárni. Közép- és Kelet-Európa vonatkozásában is nagyszámú munka született, e téren Dieter

Pohl, Christoph Dieckmann, Christian Gerlach és Götz Aly nevét feltétlenül érdemes

említenem. Dan Diner kollégánk negyedszázaddal ezelőtt még azt állíthatta, hogy a holokauszttal

kapcsolatos perspektívákat elsősorban nemzeti nézőpontok határozzák meg. A nemzeti

emlékezeti közösségek specifikus alapkérdések iránt érdeklődtek. A németeket elsősorban az a

kérdés érdekelte, hogy mindez miként történhetett meg. Az izraelieket pedig leginkább az

foglalkoztatta, hogy miért velünk történt. Ezen alapkérdések ugyan nem vesztették el teljesen

jelentőségüket, de manapság már sokkal kevésbé nevezhetők dominánsnak. Németország

esetében határozottan állítható, hogy számos korábban kifejezetten elhanyagoltnak számító

téma kutatása is folyik.

Ez természetesen szorosan összefügg a kutatások nemzetköziesedésével. A

csereprogramoknak óriási hatása volt. Nekem is megadatott a lehetőség, hogy Washingtonban

és Jeruzsálemben kutassak, és rengeteget profitáltam abból, hogy e helyeken eszmét

cserélhettem a világ legkülönbözőbb tájairól érkező kollégákkal. Radikálisan eltérő

perspektívákkal ismerkedtem meg, és e tapasztalatok roppant gyümölcsözőnek bizonyultak.

Általánosságban azt lehet mondani, hogy minél inkább elzárkózik egy ország tudományos

132

közege, annál inkább lehet klasszikus nemzeti kérdésfeltevésekkel találkozni. Effajta

elzárkózásnak számos helyen egyre kevesebb jele van, és Németország is egyértelműen e helyek

közé tartozik.

A nemzetiszocializmus történetének ugyancsak lényeges részei Kelet-Európában zajlottak, a

holokausztra is elsősorban e régióban került sor. A kelet-európaiak ráadásul elkövetőkként és

haszonélvezőkként jelentős szerepet játszottak. Hogyan értékeli a holokauszt kelet-európai

kontextusokba ágyazásának kortárs kísérleteit? E megközelítésmódok milyen többlettudást ígérnek, és

milyen problémákat vetnek fel?

Ezek roppant fontos és aktuális kérdések. Egyrészt igaz, hogy a kelet-európai fókusz a

holokauszt összképét jelentősen megváltoztatta. Ez vonatkozik például az elkövetőkkel

kapcsolatos elképzeléseinkre. A háború utáni évtizedek domináns képe az asztalnál ülő

gyilkosoké volt. Az alaptézis az volt, hogy az elkövetők elsősorban szervezői és bürokratikus

feladatokat láttak el. Gondoljon csak arra, hogy Hannah Arendt miként festette le Eichmannt.

Azonban amint a kutatók nekiláttak a keleti killing fields-ek, a szemtől szembeni

gyilkolások kutatásának, e kép erősen relativizálódott. E kutatások hatására a közvetlen

elkövetők és az e bűntényekben valamilyen formában részt vevők számát is sokkal pontosabban

meg tudjuk határozni, és e számok bizony roppant magasak.

A Kelet-Európára vetett intenzív pillantás azt is mutatja, hogy a német megszállás, a

megsemmisítő háború és a holokauszt között szoros összefüggések állnak fenn. Ezáltal a

holokausztnak a nemzetiszocialista bűnök összkontextusában elfoglalt helyét is új módokon

lehet tárgyalni. Engedje meg, hogy itt mindössze a szovjet háborús foglyok tömeges éhenhalására

utaljak: közülük 1941–42-ben több mint kétmillióan elhaláloztak. A helyi kollaboráció kérdései, a

133

zsidók meggyilkolásában való helyi, többek között balti és ukrán részvétel feltárása szintén

jelentős újdonságokkal szolgált, a kelet-európai népek történelmének képén is változtatott.

E geográfiai fókusz ugyanakkor számos problémát is felvet. Kelet-Európa néhány

befolyásos kutatója a spatial turn szellemében kapcsolatot teremtett az erőszak és a tér

kategóriái között, és véres övezeteket (bloodlands) vagy erőszaktereket (Gewalträume)

konstruált.97 E terekben az erőszak mintha automatikusan állna elő, mondhatni a tér maga válik

történelmi szereplővé. Emellett a sztálini terror is egyre inkább etnikai színezetet ölt, az

éhségkatasztrófa, az ukránok tömeges éhenhalása célzott etnikai népirtó tettként értelmeződik.

Korábban alapvető feltevésnek számított, hogy a náci erőszaknak etnikai-faji alapjai voltak és

konkrét csoportok ellen irányult, a sztálini terror ellenben nagymértékig önkényes volt. Jelenleg

úgy tűnik, e megkülönböztetés korlátozott érvényű.

A kritikai jellegű megállapításaim közé tartozik továbbá, hogy Kelet- és Közép-Európa

korántsem nevezhető egységes térségnek, és a második világháború idején fennálló viszonyok is

nagyban különböztek. Voltak kollaboráns rezsimek, ezek közé tartozott a magyar is. Ezekhez

hasonló Lengyelországban vagy a Szovjetunióban természetesen nem volt.

A holokauszt ráadásul eleve nem lehatárolt területen zajlott. Más népirtásoktól épp az

különbözteti meg, hogy megvalósítása nem kötődött meghatározott területek sajátos

viszonyaihoz. Mondhatni a tér jellemzőitől függetlenül valósították meg. Gondoljon csak arra,

hogy még a görög szigetvilág zsidóit is arra kényszerítették, hogy utazzanak keresztül fél

Európán, majd a végállomáson megölték őket. A népirtásokra jellemzően meghatározott

területeken belül kerül sor, sőt gyakran területi konfliktusok következményének tekinthetők.

97 Utalás a Timothy Snyder, illetve Jörg Baberowski által bevezetett fogalmakra – LF.

134

Amennyiben egyoldalúan Kelet-Európára fókuszálnánk, a holokauszt történetének ettől eltérő

jellege nem lenne többé nyilvánvaló. Összességében úgy gondolom tehát, hogy a kelet-európai

fókusz leginkább amiatt fontos, hogy a Nyugat-Európával kapcsolatban már meglévő tudásunkat

megfelelően kiegészíthessük, ezáltal pedig elkerülhessük az egyoldalúságokat.

Végül engedjen meg egy általánosabb kérdést: tudományos tevékenységének évtizedei alatt

milyen változásokat érzékelt a náci korszak összképében és megítélésében? A náci uralmat társadalmi

gyakorlatként felfogó megközelítésmódra milyen válaszok érkeztek? Miként viszonyul a kortárs német

nyilvánosság a nácik által hirdetett népközösség, a Volksgemeinschaft és a rasszista mobilizáció

viszonylagos korszakbeli népszerűségéhez?

Kutatói pályafutásom kezdetén még az intézménytörténeti megközelítésmód dominált.

Leginkább a náci uralom felsőbb szintjeinek rendszerkutatása zajlott. A hagyományos

társadalomtörténet is virágzott még. Amikor a német társadalom korabeli szerepe egyáltalán

szóba került, egyértelműen az ellenálláson volt a hangsúly. A Bayern in der NS-Zeit nagyprojekt

ennek tipikus példájául hozható.98 A lakosság és a rezsim közötti konszenzusos pontokat, a

társadalmi részvétel mélységét a kutatók másodlagosnak tekintették. Az 1980-as évek elején,

kutatói pályám kezdetén még fenyegető telefonhívásokat is kaptam. Sokak személyes

érintettsége akkoriban még közvetlen hatással volt a nácizmus tárgyalására, ez pedig a

kritikusabb megközelítéseket egyértelműen gátolta. Ez később teljesen megváltozott.

A náci korszak újfajta médiabeli megjelenésének is komoly hatása volt, például a

Holocaust című tévésorozatnak, melyet Németországban 1979-ben vetítettek először. A

hatalmas áldozati számok helyett itt személyes sorsokat lehetett átélni. A holokauszt ezáltal

98 Martin Broszat et al. (szerk.), Bayern in der NS-Zeit, I–VI. (1977–1983).

135

konkrét kontúrokat, emberi arcot kapott. A német történészek ekkoriban épp absztrakt

rendszervitákkal és társadalomtörténeti összefüggésekkel voltak elfoglalva. Emlékszem az

epizódokat követő, történészek közti beszélgetésekre, melyek leginkább arra világítottak rá,

hogy vezető történészeink mennyire tanácstalanok, mennyire képtelenek e tévésorozat által

felvetett kérdésekre érdemi válaszokat adni. Folyamatosan azt ismételgették, hogy a történészek

bizony már mindent rég feltártak, de épp hogy a múltfeldolgozás komoly hiányosságai váltak

nyilvánvalóvá. A holokauszttal kapcsolatos tudományos tevékenység odáig elsősorban a

holokauszt értelmezésére, nem pedig kutatására specializálódott.

A későbbi perspektívaváltásban a kultúrtörténetnek és a mindennapok történetének

szintén fontos szerepe volt. Mindkettő hozzájárult ahhoz, hogy a diktatúrát immár nemcsak

fentről lefelé gyakorolt hatalomként, hanem társadalmi gyakorlatként is értelmezzük. A

társadalmi részvétel kiterjedtségére és a náci rendszer társadalmi beágyazottságára vonatkozó

állítások mostanra széles körben elfogadottá váltak. Az elkövetők társadalma (Tätergesellschaft)

kifejezést már említettem, mely természetesen korántsem magától értetődő és problémátlan

fogalom.

Az egykori szereplők és szemtanúk generációja épp jelenleg hagyja el a történelem

színpadát. A későbbi generációknak így megvan a lehetősége, hogy immár jóval

távolságtartóbban és kritikusabban kutasson. Elképzelhető volt a Deutsche Bank náci

korszakbeli történetének feltárása Hermann Josef Abs 1945 után is hosszan elnyúló vezetősége

idején?99 Meggyőződésem szerint a náci korszak jelenlegi élesebb szemrevételezésének

99 Hermann Josef Abs 1937-ben került át a Deutsche Bankhoz, ahol az „árjásítások” végrehajtásáért is

felelt. 1952-ben visszakerült a Deutsche Bankhoz és – minekután 1976-ban megkapta a tiszteletbeli elnök

címet – egészen 1994-es elhalálozásáig vezető pozícióban maradt – LF.

136

előfeltétele volt, hogy a vezetők és menedzserek e nemzedékének meghatározó szerepe

megszűnjön.

A beszélgetésre 2014. március 28-án került sor Münchenben.

137

Dieter Pohl (1964)

1984 és 1990 között történelmet és politológiát hallgatott Münchenben. 1995-ben szerezte

doktoriját, 2007-ben habilitált. 1995-től az Institut für Zeitgeschichte tudományos munkatársa,

2007-től osztályvezetője. 2010-től egyúttal a jelenkortörténet professzora a Klagenfurti

Egyetemen, különös tekintettel Kelet- és Délkelet-Európa történetére. Főbb kutatási területei a

náci Németország, a Szovjetunió, a második világháború, a megszállás és az erőszak története.

Főbb művei

- Verfolgung und Massenmord in der NS-Zeit 1933–1945 (2011, harmadik kiadás)

- (Christian Hartmannal, Johannes Hürterrel, Peter Liebbel) Der deutsche Krieg im Osten

1941–1944. Facetten einer Grenzüberschreitung (2009)

- Die Herrschaft der Wehrmacht. Deutsche Militärbesatzung und einheimische Bevölkerung in

der Sowjetunion 1941–1944 (2008)

- (Frank Bajohrral) Der Holocaust als offenes Geheimnis: die Deutschen, die NS-Führung und

die Alliierten (2006)

- Justiz in Brandenburg 1945–1955: Gleichschaltung und Anpassung in einer Landesjustiz

(2001)

138

- Holocaust: die Ursachen, das Geschehen, die Folgen (2000)

- Nationalsozialistische Judenverfolgung in Ostgalizien 1941–1944: Organisation und

Durchführung eines staatlichen Massenverbrechens (1996)

- Von der „Judenpolitik” zum Judenmord. Der Distrikt Lublin des Generalgouvernements 1939–

1944 (1993)

Szerkesztőként

- (Tanja Sebtával) Zwangsarbeit in Hitlers Europa: Besatzung, Arbeit, Folgen (2013)

139

„A holokauszt mint német és kelet-európai történelmi probléma”

Beszélgetés Dieter Pohllal

Mely szakokra járt és mely témák iránt érdeklődött fiatal korában? Miért döntött úgy, hogy

elsősorban a nácizmus történetét fogja kutatni?

1984 és 1990 között újkori és kelet-európai történelmet, valamint politológiát hallgattam

Münchenben. Az 1980-as években a német történészek a császári Németország és a Harmadik

Birodalom közti folytonosság kérdését épp rendkívül intenzíven tárgyalták. E témában akkoriban

leginkább a Bielefelder Schule befolyása érvényesült és képviselői rám is nagy hatást gyakoroltak.

A nemzetiszocializmus és különösen a holokauszt története ugyanakkor már

középiskolás éveim során is erősen foglalkoztatott, épp emiatt döntöttem a történelem szak

mellett. Bajorországi gimnáziumomban írtam egyfajta szakdolgozatot, melynek témája

kifejezetten hasonló volt későbbi mestertézisem és doktorim témájához. Szóval akár úgy is

fogalmazhatnék, hogy mindig is a nácizmussal foglalkoztam. Hallgató éveim alatt próbáltam

kiszélesíteni látókörömet. Ennek leginkább említésre méltó része Kelet-Európa történelme

iránti érdeklődésem kifejlődése, melyhez az egyes országok megismerése is hozzátartozott.

Az 1990-es évek elején amellett érvelt, hogy a holokausztra a kelet-európai történelem és a

kelet-európai történetírás részeként is tekintsünk.100 1993-ban és 1996-ban aztán a Lublini Körzetről,

100 Dieter Pohl, „Nationalsozialistischer Judenmord als Problem von osteuropäischer Geschichte und

Osteuropa-Geschichtsschreibung” in Jahrbücher für Geschichte Osteuropas, 40 (1992).

140

illetve Kelet-Galíciáról adott ki könyveket.101 Utóbbi doktori disszertációjául is szolgált. E művei milyen

téziseket fejtettek ki? Mik számítanak e régiók sajátos aspektusainak a holokauszt történetében? Az

effajta regionális fókuszú kutatások mivel járultak hozzá a holokauszt egészének értelmezéséhez?

A holokauszt története és a kelet-európai történelem az 1980-as években még két

különálló területnek számított, annak ellenére, hogy a holokausztra legnagyobb részben Kelet-

Európában került sor. Ennek számos oka volt. A holokauszt története a jelenkortörténet-

írásban mindig is súlypontnak számított, az Institut für Zeitgeschichte keretében már az ötvenes

évek óta foglalkoztak vele. Kutatásának kétségkívül voltak konjunktúrái, de folyamatosan jelen

volt. Kutatása az ötvenes évekbeli kezdetek után a hatvanas évekre fellendült, mígnem a

hetvenes évekre hanyatlásnak indult. A hetvenes évek végén azonban radikálisan megváltozott a

helyzet. Ebben számos tényező szerepet játszott, többek között David Irving 1977-es homályos

tézisei, melyek szerint Hitler állítólag 1943 októberéig nem tudott a zsidók meggyilkolásáról.102

Irving álláspontja mondhatni további kutatásokat provokált. A tudományos érdeklődés

fellendülésében az 1979-es holokausztsokk is szerepet játszott, amikor is az Amerikában

készített fikciós tévésorozat következtében a téma a német nyilvánosságban is erőteljesen

megjelent. Az Institut für Zeitgeschichte keretében az 1980-as évektől fogva folyamatosan

dolgoznak a holokauszt-kutatás épp aktuális mainstreamjéhez tartozó történészek.

Ami Kelet-Európa németországi, elsősorban nyugat-német kutatását illeti, elsőként a

személyi folytonosság problémáját érdemes említenem. Egyes kutatók, akik 1945 után domináns

pozícióban maradtak, 1945 előtt részt vettek a náci nemzetiségi politika megtervezésében.

Ennek klasszikus példája alighanem Theodor Schieder személye, aki a háború után is a 19. század

101 Dieter Pohl, Von der „Judenpolitik” zum Judenmord. Der Distrikt Lublin des Generalgouvernements 1939–

1944 (1993). Dieter Pohl, Nationalsozialistische Judenverfolgung in Ostgalizien 1941–1944 (1996). 102 David Irving, Hitler’s War (1977).

141

és a nacionalizmus vezető kutatójának számított. Ugyanakkor e folytonosság az egész kutatási

területet jellemezte, így nem túl meglepő, hogy a kellemetlen kérdéseket évtizedeken át

ignorálták. A német történészek nácizmusbeli szerepével kapcsolatos vitákra csak a kilencvenes

években került sor, később, mint számos más szakterület esetében. A németországi Kelet-

Európa kutatás központi témája ráadásul egyértelműen Oroszország volt. A történészek vagy

Oroszország 1917 előtti történetét és az 1917-es eseményeket kutatták, vagy pedig az

Ostforschung képviselői voltak, azaz leginkább a Szovjetunióval foglalkoztak. Utóbbi tudomány

erősen átpolitizáltnak nevezhető, az 1970-es évekig ráadásul népnemzeti, sőt helyenként

kifejezetten nemzetiszocialista hagyományokat is tovább vitt.

Az erőszak kérdése, mely manapság oly központinak számít, az ötvenes, hatvanas és

hetvenes években még nem játszott különösebb szerepet. Amennyiben a Szovjetunióval

kapcsolatos kutatásokat vesszük szemügyre, azt fogjuk látni, hogy az oktatás, a propaganda, a

pártapparátus és számos egyéb terület is tárgyalásra került, de a sztálini bűntetteket szinte

említésre se méltatták. A hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes években még leginkább kívülállók

foglalkoztak csak velük, mint például a szovjet disszidens Roy Medvedev vagy Robert Conquest,

a Hoover Institution kutatója.103 A jelenkortörténet, az ún. Zeitgeschichte kutatása esetében is

hasonló volt a kép: a zsidóüldözést, mint már említettem, kutatták ugyan, de a hangsúly

egyértelműen a német és az osztrák zsidók sorsán volt. Történetük jellemzően 1941-ig tartott,

az elnyomás és üldöztetés évei kerültek csak tárgyalásra. Utána a zsidók mintegy eltűntek a

történelemből, azaz szinte egyáltalán nem került feltárásra, hogy később pontosan mi is történt

103 Lásd Conquest alábbi műveit: Robert Conquest, The Great Terror: Stalin's Purge of the Thirties (1968).

Robert Conquest, Kolyma: The Arctic Death Camps (1978). Robert Conquest, Inside Stalin's Secret Police:

NKVD Politics, 1936–1939 (1985). Robert Conquest, The Harvest of Sorrow: Soviet Collectivization and the

Terror-Famine (1986). Medvedevtől angolul lásd műve első kiadását: Roy Medvedev, Let History Judge: The

Origin and Consequences of Stalinism (1972).

142

velük. A kivétel Auschwitz volt, melyre az 1960-as évek közepén komoly figyelem irányult, de

máskülönben még Auschwitz sem igazán került tematizálásra.

A holokauszttal kapcsolatban Kelet-Európában, elsősorban Lengyelországban, de részben

Magyarországon is folyó kutatásokat – utóbbira alighanem az életrajzilag is érintett Ránki

György művei szolgálnak a legjobb példával – Németországban alig vették figyelembe. Szinte

senkinek nem tűnt fel, hogy például Ránki Margarethe-hadműveletről kiadott és német

fordításban is megjelent művében szerepel egy holokausztról szóló fejezet is.104 A kutatások

tehát élesen különváltak és a holokauszt egyfajta externalizációjára került sor.

Az Ön által említett írásom, melyet még diákként írtam, e kutatásokat próbálta

összegyűjteni. Kiinduló kérdésem nem más volt, mint hogy Kelet-Európa a holokauszt

elkövetésének legfőbb színtere, és e helyeken később számos releváns kutatást is folytattak,

hogyhogy ezeket mégse recipiálták Németországban? A váltásra alighanem 1991-ben került sor,

amikor is az Institut für Zeitgeschichte kiadta a Dimension des Völkermords (A népirtás dimenziója)

című kötetet.105 E kötet legfőbb célja az egyes országokban meggyilkolt zsidók számának

meghatározása volt. Ebből kifolyólag minden szövetséges és megszállt országról szerepel benne

fejezet. A lengyel fejezetet Frank Golczewski írta és ő volt az első, aki megpróbálta feldolgozni

azt a hatalmas irodalmat, amely részben a Zsidó Történeti Intézet, részben pedig a Náci

Bűnöket Vizsgáló Főbizottság keretében keletkezett. Ami az eredményeket, a ténybeli

állításokat illeti, és ez amúgy az én Lublinnal és Kelet-Galíciával kapcsolatos kutatásaimról

éppúgy elmondható lenne, azok már a késői ötvenes és hatvanas évek jiddis és lengyel nyelvű

104 Magyarul: Ránki György, 1944. március 19. Magyarország német megszállása (1978, második, bővített

kiadás). Németül: György Ránki, Unternehmen Margarethe. Die deutsche Besetzung Ungarns (1984). 105 Wolfgang Benz (szerk.), Dimension des Völkermords. Die Zahl der jüdischen Opfer des Nationalsozialismus

Dimension (1991).

143

tanulmányaiban is megtalálhatók, melyek főként szemtanúi beszámolók alapján születtek.

Ennyiben az én első két kutatásom is újrafelfedezésnek nevezhető.

A Lublinról szóló könyvemet eredetileg mesterképzésem részeként írtam. Ha valaki a

holokauszttal kezd foglalkozni, hamar arra a következtetésre jut, hogy Lublin volt a történet

epicentruma. Itt tevékenykedett Odilo Globocnik, aki az ún. Aktion Reinhardtot megszervezte

és a Lublini Körzeten túl is szerepet vitt. Ő hozta létre Treblinkát is, a Varsótól keletre fekvő

megsemmisítő tábort, továbbá Białystokban is tevékenykedett. Gyakorlatilag ő kezdeményezte

az összes lengyel főkormányzóságbeli zsidó, valamint számos további, nyugat-európai, többek

között német zsidó megsemmisítését is.

E kutatások kezdetén a legfontosabb mű számomra egy 1978-ban kiadott könyv volt.

Ugyancsak meglepő, hogy e könyv annak idején a Deutscher Taschenbuch Verlagnál jelent meg,

mégpedig jelentős példányszámban. E kiadónál volt akkoriban egy sorozat, melynek keretében

különböző témák dokumentumait publikálták. E sorozatnak képezte részét a

Nationalsozialistische Vernichtungslager im Spiegel deutscher Justizakten (A nemzetiszocialista

megsemmisítő táborok a német igazságszolgáltatás dokumentumai tükrében) című kötet is.106

Adalbert Rückerl adta ki őket, aki a náci büntetőperek német főügyésze volt, és a ludwigsburgi

Náci Bűnöket Vizsgáló Központi Hatóságot is vezette. E kötetben tényleg a

tömeggyilkosságokról van szó, többek között a szemből szembeni gyilkolásról is. E kiadványt a

kortárs történettudomány gyakorlatilag ignorálta.

Nekem e könyv volt a kiindulópontom. E területen kezdtem el intenzíven kutatni, és

emiatt tanultam meg lengyelül is. Hamarosan ráébredtem ugyanis, hogy a lengyel kiadványokban

106 Adalbert Rückerl (szerk.), Nationalsozialistische Vernichtungslager im Spiegel deutscher Justizakten (1978).

144

sok minden megtalálható. Kutatásom kezdete után kevéssel rájöttem arra is, hogy akadt már

egy német kutató, Wolfgang Scheffler, aki szintén intenzíven foglalkozott e témával, mégis

csaknem ismeretlen maradt. Scheffler berlini politológus volt, aki életrajzi körülményei folytán

az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején az NSZK náci vonatkozású bűnügyeinek

főtanácsadójává vált.

Mesterképzésem során még nem használtam lengyel levéltárakat, a vasfüggöny lehullása

után utaztam csak Lublinba. A levéltár használati lapjain aztán folyamatosan Scheffler nevével

találkoztam, ő ugyanis már a hetvenes években járt Lublinban, és megtekintette a releváns

forrásokat. Ekkoriban még nem akadt német történész, akinek eszébe jutott volna, hogy a

megszállás időszakának kutatásakor lengyel levéltárakat is érdemes lenne meglátogatni. A

helyzet közvetlenül 1989 után változott meg.

Bevallom, eredetileg a doktorimat is Lublinról akartam volna írni, azonban Scheffler, aki,

mint említettem, a legfőbb szakértőnek számított, azt javasolta, keressek inkább másik témát,

mert Lublinról ő tervez nagymonográfiát írni. Emiatt döntöttem úgy, hogy kiadom a

mestertézisemet és tovább megyek keletnek. Kelet-Galícia ugyan nem nevezhető a holokauszt

epicentrumának, de a holokauszt előtt e régióban élt Európa Varsó mellett legnagyobb zsidó

közössége. E régióban csaknem teljes körű volt a megsemmisítés, a zsidók legalább 95%-át

meggyilkolták. A legfőbb kihívást az jelentette, hogy Kelet-Galícia 1944 után a Szovjetunió

részévé vált, és a levéltárakhoz való hozzáférés módja meglehetősen tisztázatlan volt. A

munkatársakkal kellett beszélni, akik aztán utánanéztek az anyagoknak, de gyakran nem túl sok

hasznos forrással szolgáltak. Igaz ugyan, hogy Raul Hilberg, illetve a United States Holocaust

Memorial Museum is járt már korábban e régióban, továbbá Götz Aly és Susanne Heim is

145

előttem látogattak Lembergbe. Rendkívüli szerencsém volt, ugyanis 1993 februárjától három

éven keresztül a kanadai igazságszolgáltatásnak dolgozhattam, akik a kilencvenes évek elején még

háborús bűnök után nyomoztak. E nyomozások során minden egyes dokumentumot

megismerhettem, melyet aztán a doktorim megírásához felhasználtam, sőt valójában jóval

többet, hiszen a teljes Ukrajnát vizsgáltuk.

Az első két könyvem tehát azt kívánta feltárni, hogy a holokauszt miként nézett ki

elkövetése színhelyein. Lublin és Kelet-Galícia e szempontból mondhatni kínálták magukat. Az

elkövetők dokumentumai ugyan nagyrészt megsemmisültek, de a megmaradt források

elsőrangúak, az igazságszolgáltatás dokumentumai alapján pedig még alaposabb eredményekre

lehet jutni. A lengyel hatóságok a náci bűntényeket közvetlenül a háború vége után kezdték

feltárni. Minőségi és mennyiségi szempontból a csúcspont a hatvanas és hetvenes évekre tehető,

amikor az NSZK is elkezdte perbe fogni az elkövetőket. Ekkoriban hatalmas aktamennyiség

keletkezett, melyek módszertanilag is súlyos nehézségeket okoznak. A vádoltak és tanúik a

súlyos ítéletek megszületését értelemszerűen akadályozni próbálták, különféle történeteket

fundáltak ki, és összevissza hazudoztak. Részletességét és mélységét tekintve azonban így is

egyedülálló forrásanyagról van szó. Az egyes gyilkossági akciókról rendszerint legalább húsz vagy

akár negyven szemtanúi beszámolóval is rendelkezünk. E források azt is kiválóan érzékeltetik,

hogy különböző nézőpontokból miként is szemlélték e történéseket.

Arra a következtetésre jutottam, hogy az elkövetés színhelyein a zsidók meggyilkolásával

kapcsolatban széleskörű konszenzus alakult ki. Ez nem csak az SS-re vagy a rendőrségre

vonatkozik, hanem a közigazgatásra is, a gazdasági, az egészségügyi, a munkaügyi apparátusra, és

így tovább. A második fontos tanulság pedig az volt, hogy korántsem dőlt el minden Berlinben, a

146

holokauszt sokkal inkább Berlin és a periferikus területek közti kölcsönhatások eredménye volt.

A náci főváros ugyan kijelölte a politika általános irányát és meghatározta a struktúrákat, de

Berlinben nem tudták pontosan, hogy helyben miként, milyen sebesen fognak cselekedni, milyen

eszközöket alkalmaznak majd, mely csoportokat teszik áldozattá, és kiket kímélnek meg. Lublin

esetében könnyű kimutatni, hogy a helyi impulzusoknak mekkora hatásuk volt. Globocnik volt

az, aki követelte, hogy a „zsidó problémát” azonnal oldják meg. Amikor is 1941 szeptemberére

és októberére nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem fog a szovjet területekre való kitelepítés által

bekövetkezni, Globocnik elkezdett helyben cselekedni. Alkalmazta a gyilkos eutanázia program

részvevőit, és a gáz használata mellett döntött.

Az elkövetői apparátusban tehát egyfajta szervezési dinamika volt folyamatban. Érdemes

tisztáznom, hogy kutatásaim során nem az elkövetőkre fókuszáltam, Globocnik, a főszereplő

kivételével nem is kutattam egyéni életutakat. Munkáimat nem is nevezném Täterforschungnak.

Az egyének esetenkénti elképesztő radikalizmusa ellenére sem hiszem, hogy az életutak döntő

jelentőségűek lennének. Az apparátusok, közvetlen környezetük és tágabb kontextusuk engem

jobban érdekelnek. Kutatásomat ezért elsősorban szervezetkutatásnak nevezném. Úgy

gondolom, hogy ők a központi szereplők: ők kezdeményezték, ők szervezték és ők is

valósították meg a holokausztot.

Habilitációja Die Herrschaft der Wehrmacht. Deutsche Militärbesatzung und

einheimische Bevölkerung in der Sowjetunion 1941–1944 (A Wehrmacht uralma. Német

megszállás és helyi lakosság a Szovjetunióban, 1941–44) címmel jelent meg 2011-ben.107 E könyv a

releváns okokat, folyamatokat és összefüggéseket módfelett differenciált módon írja le. A Szovjetunió

107 Dieter Pohl, Die Herrschaft der Wehrmacht. Deutsche Militärbesatzung und einheimische Bevölkerung in

der Sowjetunion 1941–1944 (2011).

147

megszállásának mely szakaszait különbözteti meg? A Wehrmacht legjelentősebb bűntettei kapcsán

milyen eredményekre jutott? Hogy nézett ki a náci rezsim és a hadsereg közti kapcsolat?

A Wehrmacht bűntetteivel kapcsolatos kiállítás 1996-os megnyitása után heves vita

bontakozott ki. Ez Münchenben 1997-ben kezdődött, a kiállítás ugyanis ekkor jutott el ide. E

vita hatására az Institut für Zeitgeschichte nagy Wehrmacht-projektbe fogott. Az én kutatásom is

ennek részeként készült. Eredetileg a Wehrmachttal kapcsolatos legfontosabb dokumentumokat

terveztem kiadni, azonban hamarosan monográfia írása mellett döntöttem. Fontosnak érzem

tisztázni, hogy csak azért habilitálhattam e témában, mert időközben írtam egy könyvet a korai

NDK igazságszolgáltatásáról is, Németországban ugyanis szükséges egy bizonyos tematikai

spektrumot lefedni ahhoz, hogy valaki lehabilitálhasson.108

Könyvem a Szovjetunió megszállt területeinek mintegy feléről szól, hiszen kizárólag a

katonai közigazgatás alá került területekről írok. Azt lehet mondani, hogy a keletebbi részek

kerültek a Wehrmacht fennhatósága alá, habár számos kompetenciakérdésben a helyzet

korántsem volt egyértelmű. Könyvem első megközelítésben a kutatási eredmények

összefoglalása. Úgy érzékeltem, hogy számos kutatás Németországban nem kapott megfelelő

nyilvánosságot. E ponton ismét csak a kelet-európai, elsősorban a lengyel nyelven született

kutatásokra érdemes külön is utalnom. Az 1990-es években aztán a Szovjetunió utódállamaiban

is jelentős kutatások folytak, leginkább Oroszországban és Ukrajnában, de helyenként a

Baltikumban is.

A német megszállás három szakaszát feltétlenül érdemes megkülönböztetnünk. Az első

szakasz 1942 tavaszáig tartott, amikor is a németek még előrefelé haladtak. Ekkor még azt

108 Dieter Pohl, Justiz in Brandenburg 1945–1955 (2001).

148

feltételezték, hogy a háborút meg fogják nyerni, és a katonai megszállást hamarosan feloldják. Ez

részben az 1939-es Lengyelország elleni háború miatt volt így, ahol eleinte szintén hagyományos

katonai igazgatást vezettek be, és ahol emiatt az elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatos

nézeteltérések is kialakultak. Hitler Lengyelország esetében úgy döntött, hogy a katonai

közigazgatást minél hamarabb meg kell szüntetni. Ezt a Szovjetunióban is hasonlóan akarták

csinálni. Ezzel a katonaság is egyetértett, ugyanis jól tudták, hogy ez a háború még a

lengyelországinál is brutálisabb lesz, és nem akartak érte felelősséget vállalni. E korai szakaszban

ugyan voltak még véleménykülönbségek, de a lakossággal való bánásmódot érintő összes

alapvető döntés már ekkoriban megszületett.

Hamarosan nyilvánvalóvá válik azonban, hogy a háborús tervet nem sikerül

megvalósítani, az ellenfelet nem sikerül legyőzni. Hosszabb szakasz következik, melynek során a

németek a katonai közigazgatás fenntartása mellett határoznak. Ennek bekövetkeztét egyesek

már 1941 júliusának második felében előre jelezték. A legtöbbek számára Moszkva sikertelen

ostromakor, azaz 1941 decemberében válik nyilvánvalóvá, hogy a háborút nem lehet sebesen

eldönteni. A tömeggyilkosságok végrehajtásához való átmenetre is e kontextusban kerül sor. Ez

1941 augusztusában és szeptemberében a zsidók legyilkolásával kezdődik, melyre ekkor

elsősorban a Baltikumban kerül sor, de zajlik már a hadműveleti területen is, mint például Babi

Yarban. Októberben aztán a szovjet hadifoglyokkal folytatódik. A zsidó lakosság kiirtására 1942

tavaszáig a német katonaság közigazgatása alatt kerül sor, 1942 végéig pedig a civil

adminisztráció fennhatósága alatt folytatódik. Ahogy azt már Raul Hilberg is megírta, a

megsemmisítés hullámai visszafelé görgedeznek.

149

A harmadik fázis már a visszavonulásé. E szakaszt nehéz lenne időben pontosan

lehatárolni, hiszen területenként eltérő pillanatban következik be. Kezdődik Sztálingráddal, de

főként az Észak-Kaukázusból való kivonulással. Alapvetően 1942 végétől 1944 júniusáig–júliusáig

tart, amikor a német hadsereg középső része is összeomlik.

Nem szándékoztam a megszállás teljes történetét megírni. A megszállók legfontosabb

beavatkozásaira, azaz alapvetően a bűncselekmények bemutatására szorítkoztam. Teljesen

egyértelmű, hogy a Wehrmacht intézményileg minden bűncselekményben szerepet vitt, így a

zsidók, a szovjet hadifoglyok, részben a romák, a pszichikai betegséggel küszködők

meggyilkolásában, az éhségpolitikában, akárcsak további bűntettekben. Amennyiben a teljes

Wehrmachtot vesszük szemügyre, ami 18 millió taggal igencsak nagy – a keleti fronton

kezdetben három millió német férfi kezdett harcolni, de később számuk jelentősen növekedett,

hiszen a katonák többsége keleten került bevetésre –, azt látjuk, hogy mindössze egy töredéke

foglalkozik a megszállás igazgatásával közvetlen kapcsolatban lévő feladatokkal. Ez elsősorban

front mögötti szolgálatot jelent, katonai közigazgatást, parancsnokságokat, biztonsági

szolgálatokat, gazdasági szervezeteket.

Ők nem pusztán belekeveredtek a bűntények elkövetésébe, hanem helyenként nagyon is

kezdeményező szerepet játszottak bennük. A megsemmisítési akciók számos esetében

kimutatható, hogy a Wehrmacht volt a kiindulópont, nem pedig az SS vagy a rendőri apparátus.

Ami a bűncselekmények elkövetésében való részvétel mértékét illeti, ezt ekkora terület esetén

igencsak nehéz lenne pontosan meghatározni. A Krímmel kapcsolatban azonban kivételesen jó

aktákkal rendelkezünk. Ott bizony az a helyzet, hogy a zsidók meggyilkolásában tíz

150

parancsnokság közül kilenc részt vesz, miközben csak egy tekinti azt opcionálisnak és marad ki

belőle. Amennyiben ez máshol is így nézett ki, roppant sötét az összkép.

Megpróbálkoztam e cselekedetek kontextualizálásával is. Arra jutottam, hogy az

antibolsevizmus, akárcsak kapcsolata az antiszemitizmussal roppant jelentős szerepet játszott, és

korántsem csak Németországban. Ehhez jön még a helyi lakosság lenézése és minden felmerülő

költség externalizációja. Amennyiben például ellátási zavarok léptek fel, a bevett gyakorlat

szerint a helyi lakosság kárára oldották meg a problémát, magyarán éheztették őket. A

kényszermunkások rekrutációja és az extrém eszközökkel folytatott partizánellenes harc

további jelentős tényezők voltak. A partizánellenes harcok során kortárs becslések szerint

mintegy 500 000 civil lakost gyilkoltak meg. E lakosoknak csak töredéke volt felfegyverzett

ellenálló. Vannak német jelentések, melyek szerint „3 000 bandapárti személyt lelőttünk, 20

fegyvert szereztünk”. Ez valóban önmagáért beszél.

Fontos megkülönböztetnünk a megszállt övezetben és a frontzónákban elkövetett

bűncselekményeket. Előbbit még viszonylag könnyen és pontosan lehet tanulmányozni.

Korántsem véletlen tehát, hogy legfőbb témámul is épp e bűncselekmények szolgáltak. A

frontzónában elkövetett bűncselekményeket ellenben nem dolgoztam fel, ugyanis e

témakomplexum feltárása rendkívüli nehézségekbe ütközik, és még nem értük el a megfelelő

tudásszintet. Tudjuk, hogy egyes frontzónabeli területeken a küzdő egységek is megszállási

politikát folytattak. Az egységek rotációs rendszerben tevékenykedtek, négyszögekért voltak

felelősek. Ezek egyes részei a fronthoz tartoztak, egyéb részei viszont a front mögött voltak, így

utóbbiakon megszállási politika volt érvényben.

151

A meglévő kutatások alapján nyilvánvaló, hogy a frontzónában is rengeteg

bűncselekményre került sor. Van például egy kiváló tanulmány, mely egyetlen zászlóaljat vizsgál.

E zászlóalj Sztálingrád felé halad és meghódít egy kisvárost. Feltűnik nekik, hogy e városkában

van zsidó közösség is, ami e környéken ekkoriban már ugyancsak ritkának számított. A két

század vezetője ennek hatására elkezd vitatkozni egymással, hogy mit is csináljanak. Az egyik

századot legfőképpen dél-német katolikusok alkotják, a másik heterogénnek mondható. Utóbbi

parancsnoka kijelenti, hogy ők az összes zsidót meg fogják gyilkolni, és ezt aztán meg is

cselekszik. Minderről kizárólag azért tudunk, mert később büntetőeljárás indult ellenük, igaz,

végül nem ítélték el őket.109

E történet roppant sötét fényben tünteti fel a frontzónabeli cselekedeteket, és a

Wehrmacht tevékenységére hatalmas árnyékot vet. Azt mutatja, hogy bizonyos körülmények

között alighanem a frontcsapatok is szisztematikusan követtek el bűncselekményeket. Ezen

túlmenően tömegesen kivégezték a hadifoglyokat is. Utóbbi ugyan nem tekinthető a náci

rendszer sajátosságának, hiszen a háborúk történetében meglehetős rendszerességgel előfordul

az ilyesmi, az eseményeket azonban mégiscsak a náci rezsim kontextusában kell vizsgálnunk.

A német hadsereg elnácisodása magas fokú volt. Ne feledjük, a hadsereget a 18 és 45 év

közötti német férfi lakosság keresztmetszete alkotta. Nem a Marsról pottyantak le, hanem

német férfiak voltak, akiket a náci rendszer 1939–40-re jellemzően képes volt integrálni. Alappal

feltételezhetjük, hogy nagy többségük antiszemita beállítottságú volt. Eközben persze behívták

például a kommunistákat is. Még külön meg kellene vizsgálni, hogy utóbbiak hogyan élték meg

mindezt.

109 Waitman Beorn, „Negotiating murder: a Panzer signal company and the destruction of the Jews of

Peregruznoe, 1942” in Holocaust and Genocide Studies, 23/2 (2009).

152

Johannes Hürter felső parancsnoki rétegről folytatott kiváló kutatásai kimutatták, hogy a

katonai vezetők kis százaléka volt csak náci párttag, és közülük viszonylag kevesen tekinthetők

extrém antiszemitának.110 Többségüket sokáig német nemzeti konzervatívnak volt szokás

nevezni, habár én inkább népi konzervativizmusról beszélnék – bár a népi bevallottan nem túl

egyértelmű megnevezés. Mindenesetre a konzervativizmus új formájával van dolgunk, mely a

bolsevizmusra próbál reagálni és, ami szintén újdonság, kész erőszakot alkalmazni. E típus egész

Európában meglehetősen elterjedt volt, Magyarországon is jelentős szerepet játszott. A zsidók

tömeges lelövetésére adott parancsok esetén, úgy tűnik, kialakult egyfajta konszenzus. A nácik

és porosz konzervatívok közti különbségtétel e szempontból fölösleges.

Manapság leginkább a sorkatonák beállítottsága képezi vita tárgyát. Erről könyvemben

még nem szóltam. A témában az elmúlt években fontos munkák jelentek meg. Különösen

figyelemreméltóak Sönke Neitzel és Harald Welzer, valamint Felix Römer publikációi.111 E

művek hadifoglyok kihallgatási jegyzőkönyvei alapján készültek, és eredményeik meglehetősen

eltérőek. Neitzel és Welzer úgy vélik, hogy a német katonák meglehetősen átlagosnak

tekinthetők, nem igazán különböztek más hadseregek harcedzett katonáitól. Megítélésem

szerint forrásaikat némileg finomabban is kezelhették volna. Ha a katonák 1944–45-ben

hadifogságuk során nem is nyilatkoznak tömegesen az antiszemitizmusról vagy az elkövetett

bűntényekről, az még korántsem jelenti, hogy ne vettek volna részt bennük. Römert ellenben az

összkép, a tágabb kontextus is érdekli.

110 Johannes Hürter, Hitlers Heerfu ̈hrer: die deutschen Oberbefehlshaber im Krieg gegen die Sowjetunion

1941/42 (2006). 111 Sönke Neitzel és Harald Welzer, Soldaten. Protokolle von Kämpfen, Töten und Sterben (2012). Felix

Römer, Kameraden. Die Wehrmacht von Innen (2012).

153

Volt Németországban egy meglehetősen értelmetlen vita a háborús bűnöket elkövető

katonák számáról. A százalékos arányuk viszonylag alacsony, nem éri el az 5%-ot. Ugyanakkor

fordított élű kijelentéseket éppúgy tehetnénk, hiszen 3%-os részvétel esetén is 500 000 háborús

bűnösről van szó. Az ilyen típusú adatokkal óvatosan kellene bánnunk. Megalapozott tudást e

téren csak mikroszintű tanulmányoktól várhatunk, de ezek érvénye értelemszerűen csak egyes

területekre és bizonyos egységekre fog kiterjedni. A kontextusok, az egységek és a

személyzetük meglehetősen különbözők voltak, emiatt egyes esetek alapján nem lehet

általánosítani.

Feltűnő továbbá, hogy a tisztikart még alig kutatták, pedig negyedmilliónál is többen

voltak és komoly döntési szabadságuk volt. A parancsnokokról és most már a sorkatonákról is

többet tudunk. A tisztek náci szocializációja módfelett erőteljes volt. A fiatalabbak korábban a

Hitlerjugend vagy a német diákkörök tagjai voltak, melyek már a húszas években is

szélsőjobboldalinak számítottak, később meg még inkább. Ugyanakkor mindmáig keveset tudunk

a háború során vitt szerepeikről. A német hadsereg erősen szabályozott és hierarchizált

szervezet volt, az erőszak bizonyos eszközeinek alkalmazására csak fentről adhattak engedélyt.

Az engedelmesség náci korszakbeli szerepét több kutatás joggal relativizálta, de ettől még

központi szerepet játszott: az utasításokat rendszerint végre is hajtották.

A fogós kérdés inkább az, hogy mindez milyen összefüggésben állt a katonák

valóságérzékelésével. Tisztában voltak azzal, hogy bűncselekményekre adtak nekik utasítást, és

emiatt lelkiismereti válságba jutottak? Vagy pedig magától értetődőnek vették, hogy a

partizánellenes harc részeként zsidókat gyilkolnak, és a kérdést nem is gondolták vitathatónak?

154

E kérdésekről roppant kevés tudással rendelkezünk, és nem is lesz könnyű kideríteni, hogy a

német katonák ezen alapvető kérdéseket miként szemlélték.

Miket tart a legfontosabb hasonlóságoknak és különbségeknek a náci Németország és kelet-

európai szövetségesei, valamint az egyes szövetségesek között? Mit tart a szövetségesek a Szovjetunió

megszállásában vitt szerepéről?

A főbb tengelyhatalmakról, Németországról, Olaszországról és Japánról már viszonylag

korán komoly kutatások folytak. Diplomáciai és gazdaságpolitikai kapcsolataikat már ekkor

érdemben feltárták. Ehhez magyar kutatók is jelentősen hozzájárultak, míg például románok

szinte részt sem vettek benne. Az elmúlt években viszont immár sokkal inkább azon

vitatkoztunk, hogy az erőszak politikájában melyik szövetséges milyen szerepet vitt, illetve hogy

a nácik szövetségesei mennyiben voltak autonóm szereplők, illetve mekkora volt a cselekvési

szabadságuk.

Abból érdemes kiindulnunk, hogy Közép-Kelet-Európában és Délkelet-Európában már a

harmincas évek közepén jobboldali fordulat következett be. Ennek része Gömbös politikája, de

Bulgáriában is jobboldali államcsínyt hajtanak végre, bár ezt később hatályon kívül helyezik.

1937–38-ban aztán Romániában is az explicite antiszemita Goga-Cuza kormány veszi át a

hatalmat. Ekkoriban fogadják el az első zsidótörvényt Magyarországon is. Ezek rendkívül jelentős

változások. A harmincas évek második felében gyakorlatilag az egész diskurzív mező jobbra

tolódik. A gazdasági válság leküzdése és a fasiszták elleni politikai harc van e változások

hátterében, utóbbinak része szlogenjeik átvétele is. A német befolyás is szerepet játszik, Cuza

esetében például tudható, hogy már politikai pályafutása korai szakaszában számíthatott a

németek támogatására.

155

Ennek következtében már a háború kitörésekor új konstellációt látunk, mely az 1933-as

állapotokra kevéssé emlékeztet. Nemcsak gazdasági vagy a revizionista célokkal kapcsolatos

függőségekről van szó, melyek Magyarország esetében valóban kiemelkedő szerepet játszanak,

hanem transznacionális diskurzusokról is, melyek túlterjednek Németországon és egész Kelet-

Európán. Az 1936-ban megalakuló népfrontkormány Franciaországban is polarizálódáshoz vezet,

és az antiszemitizmus konjunktúrájára kerül sor. A spanyol polgárháborúnak összeurópai

polarizáció a következménye. Bár nem osztom Ernst Nolte nézeteit, amennyiben mégis európai

polgárháborúról kívánunk értekezni, abban a spanyol polgárháborúnak kétségkívül központi

szerepe volt. Hitler valóban úgy érzékelte, hogy Sztálin hídfőállást fog szerezni dél-nyugaton.

Eközben Franco hívei masszívan antiszemiták voltak. Tehát a kelet-európai jobboldali fordulat

mellett Nyugat-Európában jobbra és balra tolódás zajlik. Számosan e kontextusban kötnek aztán

szövetséget Hitlerrel, mely korántsem csupán gazdasági-stratégiai jellegű, hanem közös

értékeken is nyugszik.

Ami mostanság kerül csak feltárásra, az a szövetségesek részvétele a megszállási

politikában és a megszállások során elkövetett bűncselekményekben. Tatjana Tönsmeyer például

kimutatta, hogy a szlovákok mennyire autonóm módon cselekedtek, és hogy a németekkel

szemben is voltak tárgyalási alapjaik. Számos ügyben kölcsönösség állt fenn, valódi

megállapodásokra került sor. A zsidókkal szemben a szlovákok saját akaratukból léptek fel.112

Érdemes tisztáznunk, hogy a német politika a szövetségesekkel szemben antiszemita

irányultságú volt. Visszatérően hangsúlyozta, hogy a zsidókkal szemben lépéseket kell tenni,

mivel a tengelyhatalmakat belülről gyengítik, ahogy például Hitler tette a klessheimi kastélyban

112 Tatjana Tönsmeyer, Das Dritte Reich und die Slowakei 1939–1945 (2005).

156

Horthyval szemben 1943-ban. Masszív nyomásgyakorlásra, gazdasági támogatások megvonására

vagy hasonlókra azonban nem kerül sor. Bulgária esete is épp ezt mutatja.

A legradikálisabb eset Romániáé, Románia ugyanis 1941 júliusától részt vesz a

megsemmisítő háborúban, sőt jelenlegi ismereteink szerint azt lehet mondani, hogy

Besszarábiában, Észak-Bukovinában és az ún. Transznisztriában meglehetősen autonóm módon

folytat megsemmisítő háborút.113 Jelentőségében rendszeresen alulbecsülik, hogy a Szovjetunió

elleni támadás után mindössze egyetlen héttel bekövetkezik a helyileg szervezett jászvásári

embermészárlás, és a románok halálvonatot indítanak útnak, melynek csaknem összes utasa

megfullad. Jean Ancel kutatása szerint az áldozatok száma 14 000-re tehető.114 A jászvásári ezzel

kora legnagyobb tömeggyilkosságának számít. A besszarábiai és észak-bukovinai román akciók is

párhuzamosan folynak a német fellépéssel. A Szovjetunió elleni támadás első három-négy

hetében a románok még több zsidót ölnek meg, mint a németek. Ráadásul ők már ekkor

mindenkit megölnek, míg a németek az első hat hétben leginkább felnőtt férfiakat gyilkolnak.

Véleményem szerint a helyi antiszemita hagyomány ereje mindebben óriási szerepet

játszik. Románia már a 19. században élesen antiszemita politikát folytat, mely az etnikai

nemzetépítés részének számít. A román nemzetépítés számos súlyos problémát felvetett, nem

utolsósorban a magyarkérdést. Románia 1923-ban, tehát utolsóként adott állampolgárságot

zsidó lakosainak, és már 1937–38-ban, Németország után elsőként kezdte megvonni azt.

Jászvásár, a legrégebbi román egyetem székhelye, antiszemita fellegvárnak számított, az

113 Simon Geissbühler, Blutiger Juli. Rumäniens Vernichtungskrieg und der vergessene Massenmord an den

Juden 1941 (2013). Vladimir Solonari, „Patterns of Violence: Local Population and the Mass Murder of

Jews in Bessarabia and Northern Bukovina, July–August 1941” in Kritika: Explorations in Russian and

Eurasian History, 8/4 (2007). Jean Ancel, Transnistria, 1941–1942: The Romanian Mass Murder Campaigns.

Volume 1: History and Document Summaries (2003). 114 Jean Ancel, Prelude to Mass Murder. The Pogrom in Iaşi, Romania, June 29, 1941 and Thereafter (2013).

157

antiszemita erőszakkitörések sem voltak itt ritkák. A közvetlen politikai kontextus Besszarábia

és Észak-Bukovina elvesztése 1940 nyarán. A román hadsereg visszavonulásakor hajtja végre az

első gyilkosságokat. 1941-ben is az szolgál apropóul, hogy a zsidók állítólag együttműködtek az

ellenséggel. Ezek természetesen propagandisztikus hazugságok, mégis gyorsan extrém gyilkolási

hullámhoz vezetnek.

A románok saját halálbrigádokkal vonulnak be a Szovjetunióba, saját Einsatzgruppét

állítanak össze, de a gyilkosságokat elsősorban a reguláris román hadsereg, később pedig a

csendőrség követi el és csak részben e halálegységek. Az első szakaszt aztán a zsidók kiüldözése

követi Besszarábiából, Észak-Bukovinából és a Regát egyes részeiből. Ezután Románia az általa

megszállt Transznisztriában folytatja megsemmisítő háborúját, amit 1942 augusztusában hirtelen

abbahagy és kurzust vált. Máig vitatott, hogy pontosan miért döntöttek így. A döntés

meghozatalában alighanem számos tényező közrejátszott. A fordulatra mindenesetre még

Sztálingrád előtt kerül sor, és ez Románia mellett szól.

Ugyanez a bolgárok ellen szól, akik szintén a német háború haszonélvezői voltak, és a

megszállt görög területeken radikális rezsimet tartottak fenn. Innen – Sztálingrád után – minden

zsidót deportálnak. Az akciónak nincsenek túlélői, miközben a németek szinte jelen sem voltak.

Kétségkívül nyomást gyakoroltak Szófián keresztül, de a deportálás így is messzemenőkig bolgár

ügynek számított. Az embereket a bolgárok Bécsben adták át a németeknek, akik őket onnan

megsemmisítő táborokba transzportálták.

Magyarország esetében elsőként a Szovjetunió elleni háború motivációs hátterét kellene

tisztáznunk. A magyarok ugyanis hamar meglehetősen radikális megszállókká válnak. A

munkaszolgálat intézményén keresztül kemény antiszemita politikát folytatnak, és részt vesznek

158

a partizánellenes harcokban is. A magyar csapatokat a németek nehéznek számító helyekre

osztják, Brjanszkba és Északkelet-Ukrajnába, ahol mondhatni német stílusban lépnek fel. Az

általuk megölt civilek száma 15–20 000-re tehető. Emellett akad legalább egy olyan eset is, az

umani, amikor a magyarok részt vesznek zsidók tömeges meggyilkolásában. A magyarok szerepe

a kamenyec-podolszki embermészárlásban még nem teljesen tisztázott. Annyi mindenesetre

egyértelmű, hogy a magyar kormány és a kárpátaljai adminisztráció volt az, különösen Kozma

Miklós, aki az ügymenetre óriási befolyással volt. Ők voltak azok, akik az állítólag állampolgárság

nélküli zsidókat, részben magyar állampolgárokat, kiutasították. Megítélésem szerint ezt annak a

pontos tudatában teszik, hogy a határ túlsó oldalán nem sokáig fognak élni. A kamenyec-

podolszki tömeggyilkosság nem marad titokban és mindenki számára világos, hogy mi történt.

Részben a nemzetközi közvéleményre való tekintettel nem ismétlik meg, bár a magyar

vezérkarnak 1942-ben is vannak erre irányuló javaslatai, melyeket érdemes lenne még

részletesebben vizsgálni. Az autonómnak számító Magyarországon is látjuk tehát mindazokat a

fejleményeket, amelyeket számos további országban is. Előrehalad a zsidók kifosztása, a zsidó

férfiakat kényszermunkára fogják, sőt a magyarok különböző módokon a megsemmisítő

politikában is részt vállalnak.

Az 1944-es német megszállást, mely valóban az ország megszállásának tekinthető,

részleteiben tudtommal még nem tárták fel. Készülve a Vörös Hadsereg érkeztére a

Wehrmacht legfőképpen Magyarország keleti területein állomásozott, de hogy ez helyileg

hogyan is nézett ki, arról nincsenek igazán pontos ismereteink. A nem zsidó lakosok

üldözéséről, az őrizetbe vételekről – melyek kiterjedtsége köztudomásúlag jóval csekélyebb volt

– sem tudunk még eleget.

159

Véleményem szerint perdöntőnek számít, hogy Horthy nem mondott le és ily módon

vállalta a felelősséget. Meggyőződésem, hogy a vezetőség már régóta tisztában van azzal, hogy a

zsidókkal mi fog történni Lengyelországban, tehát hogy megérkezésük után azonnal

meggyilkolják majd őket. Korántsem csak a híres auschwitzi jegyzőkönyvből vagy hasonlóan

dokumentált explicit információkból derül ez ki számukra. A magyar történet leglényegesebb

pontját alighanem a vezetőcserék jelentik, legfőképpen a Jaross–Baky–Endre-hármas kinevezése,

akik a holokausztot 1944-ben központilag irányítják, szorosan együttműködve a csendőrség

helyi egységeivel, a regionális közigazgatással és további szervekkel. Magyarok ezrei, sőt tízezrei

vesznek tehát részt és, amennyire ezt meg tudjuk ítélni, nagyon is lelkesen teszik. Másrészt

Magyarországon az ellenállás is viszonylag erősnek mondható, melyben az egyházak és az

establishment egyes tagjai, de közigazgatási alkalmazottak is szerepet vállalnak. A Vatikán is erős

nyomást gyakorol.

A legfőbb fázisban, májustól július elejéig a deportálások mégis akadálytalanul haladnak

előre. A deportálás leállítása megint csak azt bizonyítja, hogy Horthynak mekkora hatóköre volt

még ekkor is. Ha előbb avatkozik közbe, jóval többen életben maradtak volna. A helyzet a

nyilasok hatalomra jutásával később megváltozik, de ezek az alapvető tények. Sajnálatos, ha ezt a

jelenlegi történetpolitika elkeni. Úgy érzem, jelenleg ezt látjuk. A mostani hivatalos álláspontot

nem nevezném történelemhamisítónak. A holokauszt újrakontextualizálása zajlik és ez bizony

számos formát ölt.

Erre korábban Romániában is volt példa, ahol a románok felelősségét még

határozottabban próbálták elvitatni. Az EU-csatlakozással azonban a helyzet igencsak

megváltozott, kezdetben csak az elit köreiben, de azóta már társadalmi szinten is. A bolgárok

160

kapcsán csak annyit jegyeznék meg, hogy megdöbbentően pozitív képet festettek kormányukról.

Mint kifejtettem, a bolgárok a megszállt területekről habozás nélkül deportálták a zsidókat. A

bulgáriai zsidók sorsa pengeélen táncolt, mikor már rég nyilvánvalóvá volt, hogy Németország

elveszíti a háborút. Enyhén szólva nem érzékelem azt a rengeteg pozitívumot, melyekről a

nyilvános fórumokon oly gyakran hallani. Éppenséggel a románokról is elmondható lenne, hogy a

regáti zsidókat kifosztották ugyan, de nem ölték meg, miközben az Észak-Erdélyben

történtekért is a magyarokat terheli a felelősség.

Összességében úgy gondolom, hogy ezen államokban népi konszenzus alakult ki, és

ennek ereje még a németországit is meghaladta. Németország szemében a világuralom és a világ

tömeggyilkosság általi megváltása volt a tét, míg ezen országok a nemzetépítés és az etnikai

homogenizálás programját akarták megvalósítani, a zsidóktól is épp ezért akartak megszabadulni.

Az egyes országok vezető rétegeiben magas fokú antiszemita konszenzusra bukkanunk, mely

további magyarázatra szorulna, de eközben eltérő célokat látunk. A németek a megsemmisítés

politikáját folytatják, míg szövetségesei inkább a kifosztás, kiszipolyozás és kitelepítés hármasát.

Utóbbiak esetében elmondható, hogy amennyiben a zsidók meggyilkolása nem is szerepelt

célkitűzéseik között, bekövetkeztét sem ellenezték. Magyarország a megszállás idején is magas

fokú autonómiával rendelkezik, bár még pontosabban fel kellene mérnünk, hogy a német uralom

milyen konkrét formákat öltött.

A legextrémebb eset alighanem Horvátországé, ahol is az usztasa rezsim átfogó etnikai

tisztogatást folytat, mely mondhatni csak mellékesen irányul a zsidók ellen. Utóbbiban a német

kívánságok is komoly szerepet játszanak. A legdurvább bánásmódban a romák részesülnek. Őket

az usztasák végzik ki, miközben egyetlen ismert forrás sem utal arra, hogy a németek a kérdést

161

akár csak érintették volna. E tekintetben amúgy Romániában is hasonló a helyzet. A románok 25

000 romát telepítenek át Transznisztriába, aminek 11 000 halálos áldozata van.

Eközben fontos leszögezni, hogy a holokauszt legfőbb felelőse egyértelműen a náci

Németország. A zsidók kiirtását legnagyobb részt a németek hajtották végre. Sőt, az

erőszakspirál kibontakozásának feltételeit is ők teremtették meg. Olyan cselekvési

lehetőségeket hoztak létre, amilyenek korábban nem léteztek. E lehetőségeket használták ki a

helyi radikálisok, akik pontosan tudták, hogy mit művelnek. Már a szlovák vezetőség is tisztában

volt azzal 1942-ben, hogy a deportált zsidókat lengyel területen meg fogják ölni.

Nemrégiben a kényszermunka történetéről szóló tanulmánykötetet társszerkesztett.115 E téma

hosszú időn át viszonylag feltáratlan maradt, és csak az elmúlt időszakban kutatták intenzívebben. Mit

tudunk jelenleg a második világháborús évekbeli kényszermunka kiterjedtségéről? Hol vannak még

komoly kutatási hiányosságok?

A német hadigazdaság 1941 és 1945 között egyre nagyobb számban alkalmazott

kényszermunkásokat. 1939–40-ig bizonyos értelemben az idénymunka, a kényszerszerződéses

munkaviszony és hasonlók hagyománya folytatódott, ezt látjuk legfőképpen Lengyelország

esetében. Legkésőbb Moszkva ostromakor azonban nagy munkaerőválság alakult ki

Németországban. Az ostrom vereséggel zárult, sok német odaveszett, sokakat újonnan

kiküldtek a frontra. Őket pótolni akarták Németországban. A kényszermunkások száma ettől a

ponttól kezdve folyamatosan emelkedik, leginkább 1942–43-ban, de gyakorlatilag a háború

minden további fázisában. A háború utolsó szakaszában már a német városok minden negyedik

lakosa külföldi. Közülük egyeseknek volt ugyan szerződése, például az olaszoknak vagy a

115 Dieter Pohl és Tanja Sebta (szerk.), Zwangsarbeit in Hitlers Europa. Besatzung, Arbeit, Folgen (2013).

162

horvátoknak is, de tetemes részük kényszermunkás volt. A lengyel és szovjet munkásokat

kiváltképp diszkriminálták. Ők Németországban is kaszárnyákban kényszerültek lakni, bár a

mezőgazdasági munkát végzők helyzete ettől némileg eltért.

A témát ugyan helyenként már korábban is érintették, igazi feltárása azonban alighanem

csak 1985-ben, Ulrich Herbert Fremdarbeiter című könyvének megjelenésével kezdődött.116

Herbert a jelenséget nagyon differenciáltan írja le, ismertetve a német gazdaság egészének

működését és egyes vállalkozások részvételét is. A kilencvenes évek, különösen pedig a 1999-

ben elfogadott jóvátételi törvény óta számos újabb kutatás készült. Ezek többsége helyi vagy

regionális fókuszú. Andreas Heusler például kiválóan feldolgozta a történet müncheni részét.117

A kényszermunka németországi történetéről tehát immár kiterjedt ismeretekkel rendelkezünk.

A kényszermunkások tapasztalatairól is sokat tudunk, bár e témához kétségkívül meglehetősen

sokára jutottak csak el a kutatók.

Személy szerint nem a németországi, hanem a megszállt és a szövetséges államokbeli

kényszermunkával foglalkoztam. Az Erinnerung, Verantwortung, Zukunft alapítvány keretében

Tanja Sebtával közösen kiadott kötetem is erről szól. E témában korábban tényleg alig akadt

kutatás. Mindössze elnagyolt becsléseket tehetünk, mely szerint a Német Birodalmon kívüli

kényszermunka dimenziója a birodalmon belüliével vetekszik, namármost a Birodalomba

összesen mintegy 6–8 millió kényszermunkást deportáltak. A megszállt területek esetében

különböző, helyenként kevéssé feltárt egységek adatait kellene összeadnunk. Sok esetben immár

eléggé pontos számokkal rendelkezünk, de átfogó adataink még nincsenek.

116 Ulrich Herbert, Fremdarbeiter. Politik und Praxis des „Ausländer-Einsatzes” in der Kriegs-wirtschaft des

Dritten Reiches (1985). 117 Andreas Heusler, Ausländereinsatz. Zwangsarbeit für die Münchner Kriegswirtschaft 1939–1945 (1996).

163

Kelet-Európában különösen kiterjedt volt a munkára kényszerítés. Meggyilkolásuk előtt a

zsidó férfiakkal is rendszerint kényszermunkát végeztettek a gettókban vagy egyéb projekteken.

A parasztok szintén rengeteg büntető munkát voltak kénytelenek elvégezni, vagy mert a

beszolgáltatandókat nem sikerült teljes mértékben leszállítaniuk, vagy pedig a partizánellenes

akciók részeként. Egyes területeken gyakorlatilag a teljes lakosságot a Birodalomba deportálták

vagy munkáshadoszlopokba osztották. Ez történt például Fehéroroszországban, ahol óriási

komplexumokon, sáncépítésen és hasonlókon voltak kénytelenek közreműködni.

A munka körülményei Lengyelországban, a Szovjetunióban és részben Jugoszláviában is

sokkal rosszabbak voltak, mint a Német Birodalmon belül. E területeken a civil lakosság is

éhezett, a kényszermunkások táplálása pedig még siralmasabb volt. Erőszakos cselekedetekre is

jóval gyakrabban került sor. Az elkövetőknek kényszermunkások meggyilkolása esetén sem

kellett semmilyen büntetéstől tartaniuk.

Kötetünk szerkesztése során számos kisebb projektre, egyetemi kutatásokra és

helytörténészek munkáira egyaránt támaszkodhattunk, de így is óriási hiányosságokat észleltünk.

Ez korántsem csupán Kelet-Európára vonatkozik. A Todt Szervezet Franciaországban is aktív

volt. Norvégiában is szörnyen bántak a szovjet hadifoglyokkal, itt ráadásul számos jugoszláv

„partizángyanús” egyén is elhalálozott. E jelenségek a tágabb nyilvánosság számára még

teljességgel ismeretlenek. Helytörténeti művekben ugyan gyakran felbukkannak, de

szisztematikus feltárásuk még várat magára.

A szövetségesekkel kapcsolatban is hasonló a helyzet. Különösen áll ez a magyar

kényszermunka, az ún. munkaszolgálat történetére, amiről tudtommal továbbra sem készült

164

még nagymonográfia, bár számos dokumentációs projekt zajlott már.118 A bolgár

kényszermunkarendszerbe nemcsak zsidókat kényszerítettek, hanem törököket, pomákokat és

romákat is. A bolgár rendszer mondhatni minden nem kívánatos kisebbség ellen irányult. A

célkitűzés itt is az volt, hogy e kisebbségek ne kerüljenek a hadseregbe, ugyanakkor mégiscsak

kizsákmányoltassanak. A bolgár történet azonban roppant összetett, ugyanis a kényszermunka

körülményei összességében sokkal jobbak voltak, mint például Magyarországon. Romániát e

szempontból sajnos nem ismerem kellőképpen, bár a kényszermunka ott is jelentős tényező

volt. Kifejezetten sokat tudunk Horvátországról, különösen a jasenovaci kényszermunka- és

megsemmisítő táborról. Egyes foglyoknak itt is kényszermunkát kellett végeznie, de

szemlátomást nem túlzottan szervezett módon. Feltártnak tekinthető a bori rézbánya története,

ahol többek között magyar zsidók voltak kénytelenek roppant nehéz körülmények között

dolgozni.

Hatalmas kutatási területről van tehát szó. E kényszermunkaprogramok különösen

fontosak a végrehajtás helyeinek identitása szempontjából, de a téma összeurópai szempontból

is jelentős.

Többször kifejtette már, hogy mennyire fontosnak tartja az összehasonlító kutatásokat.

Tisztázta azt is, hogy nem rezsimeket, hanem sokkal inkább kisebb egységeket lenne érdemes

összehasonlítanunk. A náci történet mely elemeit tartja összehasonlításra alkalmasnak? Mi a nácizmus

és a sztálinizmus oly sokat vitatott összehasonlításának a potenciális haszna, és hol vannak a korlátai?

A komparatisztika a nemzetközi történettudomány egészében, így Németországban is

felfutott. Rengeteg összehasonlítás jelent már meg, ezek azonban alapvetően hagyományos

118 Lásd például Robert Rozett, Conscripted Slaves. Hungarian Jewish Forced Laborers on the Eastern Front

during the Second World War (2014).

165

jelenségeket vizsgálnak, mint például a sport Angliában és Németországban vagy a polgáriasság

formái. Utóbbi ugyebár a különúttal kapcsolatos viták szempontjából is meghatározó jelentőségű

téma, bár az összehasonlítás a német különút-tézist sem igazolni, sem cáfolni nem tudja, hiszen

mindössze az utak különbségeire világíthat rá.

Az a nácizmus kutatásában mostanáig csekély szerepet kapott, és ennek legfőbb oka nem

más, mint hogy a nemzetiszocializmus sokak szemében összehasonlíthatatlannak számít. Emiatt

komoly hiányosság alakult ki, ami még a totalitarizmus paradigmája esetén is megfigyelhető. Igaz

ugyan, hogy a totalitárius elmélet szellemében az ötvenes és hatvanas, majd a kilencvenes

években is sor került összehasonlításokra, ezek azonban többnyire roppant elnagyoltak voltak.

Az összehasonlítás e fajtáját leginkább politológusok művelték, mostanra ráadásul ők is

elfordultak a témától.

Az európai autoriter rendszerek Salazartól és Francotól a Baltikumig terjedő

spektrumáról még nem születtek érdemi művek. A náci rendszer első éveiben is számos ezekkel

összevethető jelenségre bukkanunk, de ezeket sem elemezte még senki. A tekintélyelvű

rendszerek kutatása gyakorlatilag megszűnt. Nagyon úgy tűnik, hogy a szovjet blokkban még

több ilyen kutatás folyt, gondoljon például Jerzy Borejsza lengyel történész munkásságára.119

Ami ellenben a megszállásokat és a különböző helyeken elkövetett bűncselekményeket

illeti, számos összehasonlító munka áll rendelkezésünkre és születtek már szintézisek is. Hármat

említenék: Hans Umbreit művét, aki a német világháború-projekt részeként publikált ilyet,120

119 Jerzy Borejsza és Klaus Ziemer (szerk.), Totalitarian and Authoritarian Regimes in Europe. Legacies and

Lessons from the Twentieth Century (2006). 120 Hans Umbreit, „Auf dem Weg zur Kontinentalherrschaft“ in Das Deutsche Reich und der Zweite

Weltkrieg, Band 5/1 (1988). Hans Umbreit, „Die deutsche Herrschaft in den besetzten Gebieten 1942–

1945“ in Das Deutsche Reich und der Zweite Weltkrieg, Band 5/2 (1999).

166

Werner Röhr munkáját, aki egy nagyszabású dokumentumkiadási projekt keretében a német

megszállásokat dolgozta fel,121 és Czesław Madajczyk szintézisét.122 Alighanem utóbbi a

legfontosabb, bár nemzetközileg sajnos szinte teljességgel ismeretlen. Madajczyk

Lengyelországban a megszállás kutatásának doyenje volt, aki a nyolcvanas évek elején a fasizmus

és a megszállás történetét kétkötetes munkában elemezte. A második kötet a szisztematikus

elemzés magasiskolája, lapjain a megszállás céljai, az erőszak alkalmazása vagy éppenséggel a

különböző funkcionáriusok egyaránt tárgyalásra kerülnek. Madajczyk továbbá a kultúrpolitikákat

is összevetette és Olaszországot is bevonta az elemzésbe. Több mint ötven levéltárban kutatott,

hogy mindezt kivitelezhesse. Sajnos nem akadt méltó utódja. Futott később nagyprojekt The

Impact of National Socialist and Fascist Rule címen, melynek keretében megjelent több, részben

összehasonlító jellegű kötet. Ezek azonban meglehetősen egyenetlen színvonalúak, ráadásul az

egész projekt eléggé visszhangtalan maradt.123

Engem elsősorban az analitikus összehasonlítás módozatai érdekelnek. Olyan szinteket

kellene találnunk, ahol az összehasonlításoknak tényleg van értelme, és el is végezhetők. Ez

jelenthet például lokális vagy regionális kutatásokat. Bizonyos városok esetében már

próbálkoztak is ilyesmivel, bár többnyire meglehetősen szimpla várostörténeti művek születtek.

Úgy gondolom, hogy hetven év alatt rendkívül sok tudást sikerült felhalmoznunk, és ezért újabb

primer kutatások nélkül is lehetne innovatív munkákat alkotni. Ennek feltétele az újszerű

121 Werner Röhr (szerk.), Europa unterm Hakenkreuz. Analysen, Quellen, Register (1996). 122 Czesław Madajczyk, Faszyzm i okupacje 1938–1945. Wykonywanie oku¬pacji przez państwa Osi w

Europie (1983–1984, két kötet). 123 Robert Gildea, Olivier Wieviorka és Anette Warring (szerk.), Surviving Hitler and Mussolini. Daily Life in

Europe (2006). Lieve Gevers és Jan Bank (szerk.), Religion under Siege I: The Roman Catholic Church in

Occupied Europe (1939–1950) (2007). Lieve Gevers és Jan Bank (szerk.), Religion under Siege II: Protestant,

Orthodox and Muslim Communities in Occupied Europe (1939–1950) (2007). Martin Conway és Peter

Romijn (szerk.), The War of Legitimacy in Politics and Culture 1936–1946 (2008). Pertti Ahonen et al.

(szerk.), People on the Move. Forced Population Movements in Europe in the Second World War and its

Aftermath (2008).

167

kérdésfelvetés. Ez lehetne például az, hogy mik a megszállás során alkalmazott erőszak és anyagi

kifosztás legfontosabb tényezői. E kérdést számos különböző országgal kapcsolatban fel lehetne

tenni. Meggyőződésem, hogy ezáltal újszerű eredményekre lehetne jutni. A meglévő irodalom

alapján a mozgástér mértékéről vagy a területi revizionizmus szerepéről is jóval többet lehetne

még mondani.

Nyugat-Európában kétségkívül létezik az összehasonlítás egyfajta hagyománya. Ez a

holokauszttal kapcsolatban leginkább azt kutatja, hogy a hollandiai zsidóknak miért ölték meg

csaknem 80%-át, míg Franciaországban a zsidók körülbelül 75%-a végül túlélte a háborús éveket.

E kérdés mindmáig hevesen vitatott. Érzésem szerint ezen összehasonlításokkal az a baj, hogy

mégiscsak a német politikákat kellene kiindulópontnak vennünk, és ezek korántsem egyeztek. A

németek hol így, hol meg úgy döntöttek, hol radikálisabban léptek fel, hol kevésbé, ami az

értelmes összehasonlítást rendkívül megnehezíti.124

A kelet-európai tengelyhatalmak kapcsán is születtek már összehasonlítások, bár

leginkább csak a vezetők, Antonescu, Horthy vagy Tiso kerültek összevetésre.125 Az

összehasonlítást jóval szélesebb alapokon kellene elvégezni. Úgy gondolom, hogy az Antonescu

által játszott szerepet roppant nehéz magyarázni. Antonescu nem számít ideológiailag iskolázott

embernek. Később ugyan Cuza hívének vallotta magát, de elsősorban katonai képzettsége volt.

Mégis a zsidók elpusztítását tűzte ki célul. A kutatandó kérdés az lehetne, hogy mi is a

különbség a hagyományos állami szervezetek és az ideológiailag motiváltak viselkedése között.

124 Pim Griffioen és Ron Zeller, Jodenvervolging in Nederland, Frankrijk en België, 1940–1945.

Overeenkomsten, verschillen, oorzaken (2011). 125 Asher Cohen, „Pétain, Horthy, Antonescu and the Jews, 1942–1944: Toward a Comparative View” in

Yad Vashem Studies, 18 (1987). György Ranki, „Horthy, Tiso and the Holocaust” in Hans Lemberg

(szerk.), Bildungsgeschichte, Bevölkerungsgeschichte, Gesellschaftsgeschichte in den böhmischen Ländern und

Europa (1988).

168

Falvak vagy kisvárosok megszálláskori történetét is érdemes lenne különböző szinteken

vizsgálni. Ennek folyamán többek között a kollaboráció szerepét is tisztázhatnánk. A

Főkormányzósággal ellentétben, Nyugat-Lengyelországban például szinte nem is volt

kollaboráció, nem voltak helyi rendőrök. A kérdés, hogy ennek összességében mekkora szerepe

volt. Tudjuk ugyanis, hogy a lengyel ún. kékruhás rendőrség tagjai 1943 után önkéntesen

felkutatják a bujkáló zsidókat, sőt a legújabb kutatások szerint részben ők is ölik meg őket. Ez

tényleg drasztikus kutatási eredmény.126

Az analitikus összehasonlítás korántsem öncél. Célja részben az, hogy saját kutatási

tárgyunkat is jobban megértsük. Jelentős eltérésekre is érdemes felhívni a figyelmet, de az

elsőszámú cél mégiscsak a tipologizálás. A megszállás problematikája esetében például tizenhét

országot kellene összevetnünk. Mivel 100 000 esetet nem lehet egyenként figyelembe venni,

eleve muszáj tipizálnunk.

A második kérdés a totalitárius nagydiktatúrák összevetése. Személy szerint én

pártolom, sőt teljesen kézenfekvőnek tartom ezt az összehasonlítást, hiszen vannak markáns

átfedések. Lengyelország 1939 és 1941 közötti története az összehasonlítás elvégzéséhez

mondhatni laboratóriumi körülményeket biztosít. Az országot gyakorlatilag félbevágják, bár a

lakosság kétharmada kétségkívül a németekhez kerül. Értelemszerűen megegyezik az időpont,

de megegyeznek a geostratégiai előfeltételek is. Mindkét megszálló esetében erős lengyelellenes

hagyományokat találunk, mely a sztálinizmus esetében már 1937–38-ra tömeggyilkosságokba

torkollik. 1939–41-ben a két rendszer eleve roppant hasonlónak tűnik, hasonlóbbnak, mint

korábban vagy később. Ha az áldozatok számát vesszük mércének, azok ezen években csaknem

126 Jan Grabowski, Judenjagd. Polowanie na Żydów 1942–1945. Studium dziejów pewnego powiatu (2011).

169

azonosak. Bizonyos szempontból az a magyarázandó a történetben, hogy a sztálini üldöztetés

mértéke csökken, míg a nácié növekszik. 1939–41-ben mindkét rezsim tömegeket deportál, bár

céljaik eltérnek. A németek csak a területet akarják megkaparintani, míg a szovjetek a lakosságot

is a „szovjet paradicsomba” akarják integrálni. Ez kétségkívül alapvető különbség. Ezzel együtt is

rengeteget tanulhatnánk még az apparátusok, például a Gestapo és az NKVD összehasonlító

elemzéséből. Erre mostanáig csak tanulmányok keretében került sor, monográfiák még nem

születtek – volt ugyan Freiburgban egy erre vonatkozó disszertációs terv, de végül sajnos nem

került megvalósításra.

Ez esetben is fontos lenne megvizsgálni, mi értelme van totalitárius típusról értekezni.

Pontosan mi volt a szerepe az alapvetően ideológiailag vezérelt, sajátos értékrendű

funkcionáriusoknak? Mennyiben különböztek a klasszikus hivatalnokoktól? Meglehet, időközben

utóbbiak is roppant népiesek és markánsan antiszemiták lettek, de elvileg mégiscsak formális

szabályrendszerek szerint tevékenykedtek. Az egyik releváns kérdés tehát az lenne, hogy a

bürokratákat mennyiben gátolja a bürokratikus minta. Effajta kérdések alapján lehetne a

tekintélyelvű és a totalitárius rendszerek közti különbségeket felmérni. E téren sok kutatandó

anyag akad még.

Összehasonlító kutatások amúgy immár Németországban is folynak. Jelenleg elsősorban

a drezdai Hannah Arendt Intézet keretében végeznek ilyeneket. Ők a náci rendszert az NDK-

val vetik össze, projekttémájuk Szászország története. Leginkább középszintű

rendőrapparátusokat, pártfunkcionáriusokat, körzetvezetőket vizsgálnak. Úgy gondolom, hogy

ezen a szinten érdemes összevetést végezni. Kíváncsian várom az eredményeik megjelentetését,

akárcsak a további hasonló kutatásokat.

170

Azt is be kell látnunk ugyanakkor, hogy a nyilvánosság szempontjából roppant szenzitív

kérdésekről van szó, és ezért szükséges, hogy tudományos kutatásainkat megfelelően

kontextualizáljuk. Módfeletti hanyagság lenne arra hivatkozni, hogy az egyik esetben a

holokausztot követték el, a másikban meg megölték a kulákokat.

A holokauszt kutatása az elmúlt évtizedekben jelentősen nemzetköziesedett. Ön szerint

mennyiben áll még, hogy a német kutatók elsősorban az elkövetőkre fókuszálnak és emiatt némileg

sajátos tudományos profillal rendelkeznek? Vannak még jelentős különbségek a német és más országok

kutatói közt? A második világháborúval kapcsolatos kortárs német, lengyel, ukrán és orosz

perspektívákat mennyire látja eltérőnek?

A nácizmus és különösen a holokauszt kutatása valóban erősen nemzetköziesedett és ez

nagyon fontos és pozitív fejlemény. Utóbbi a nyolcvanas és kilencvenes években az Egyesült

Államokban, Nagy-Britanniában, Németországban és részben Franciaországban is súlyponttá

vált. A holokauszt kutatása időközben már Japánban, sőt valamennyire még Kínában is

intézményes formát öltött. Kínában a Nanking Intézet foglalkozik vele, mely eredetileg a kínai

viktimizációs narratíva előírásai szerint az 1937-es embermészárlás tanulmányozására jött létre.

Ennek ellenére úgy érzem, hogy jelenleg inkább európaiasodást látunk, mivel az Egyesült

Államok historiográfiája időközben határozottan elfordult a nácizmus tanulmányozásától. A

hetvenes és nyolcvanas évek Amerikájában még számos professzor foglalkozott a náci

Németországgal, köztük számos bevándorló tudós is, de mostanra ez gyakorlatilag véget ért. A

kivételt épp a holokauszt kutatása jelenti, de Amerikában az is egyre inkább a megemlékező

gesztusokat helyezi előtérbe. Zajlanak ugyan tudományos kutatások is, és néhány egyetemen,

171

mint például a Chapel Hillen vagy a Rutgersen ezek komolyabb teret kapnak, de érzésem szerint

a hangsúly nem ezeken van.

Szükségesnek érzem tisztázni, hogy nem vagyok a szűken vett, azaz kizárólag a zsidók

elleni népirtással foglalkozó holokauszt-kutatás híve. A holokauszt része a náci erőszak

történetének és természetesen az általános történelemnek is. Nem igazán érdemes a tágabb

kontextusok feltárása nélkül kutatni. A világháború vagy a nemzetiszocialista Németország

kutatását kitűző intézeteket ezért adekvátabbnak érzem. A holokauszt-kutatás programjai

engem némileg a népirtások kutatására emlékeztetnek, amelynek során a kiemelkedő eseteket

állítják egymás mellé, az örmények elleni népirtást, a holokausztot, valamint egyre inkább a

sztálini gyilkosságokat, Kambodzsát és Ruandát, továbbá módfelett problematikus módon a

kilencvenes évek jugoszláv háborús bűneit, amelyek mégiscsak más kategóriába tartoznak.

Szemlátomást politikailag meghatározott agendával van dolgunk. Legalábbis ami Németországot

illeti, a népirtások kutatása e kontextusban intézményesült. A népirtás fogalmát jogi és politikai

szempontból is hasznosnak gondolom, történettudományos elemzői kategóriaként viszont jóval

kevesebbre tartom.

A német kutatói hagyomány alapja valóban az önátvilágítás. Az elkövetők kutatása

kézenfekvő, hiszen a releváns dokumentumokat itt őrzik Németországban, ráadásul a nyelvi

hozzáférés is adott. Nem gondolom, hogy elsősorban identitásprojekttel lenne dolgunk,

melynek értelmében a nácizmust az ún. negatív identitásunk alapjává tennénk. Épp hogy a

nácizmus német történelembe való integrációjáról van szó. A történészek immár a húszas

évektől az ötvenes évekig terjedő áttekintések megalkotására törekszenek. Ez hosszú

évtizedeken át elmaradt és csak az elmúlt húsz évben vált egyre markánsabb tendenciává.

172

Németország huszadik századi történetében olyan erőszakos közösségekről van szó, melyek

elhagyják az ország földrajzi határait, a legszörnyűbb bűntetteket követik el, majd visszatérnek,

de melyeket nem kell a német társadalomba külön integrálni, mivel már eleve integráltak. Az

egyes miliők 1945 után is fennállnak. E tekintetben érdemes lenne megvizsgálni, és ennek érdemi

kutatására még sosem került sor, hogy például a pomerániai vagy a sziléziai németek

integrációjára e szempontból hogyan is került sor, hiszen ők ugyebár elcsatolt régiókból

származtak.

A kortárs paradigma a holokauszt minden oldalról való megvilágítása. Ennek szellemében

az elmúlt tíz-tizenöt év során a holokauszt ún. áldozati története egyre inkább részévé vált a

németországi kutatásoknak is. Németországban immár a zsidó történetírás is markánsan jelen

van, erős kompetenciák halmozódtak fel, tehát immár rendelkezünk a holokauszt többoldalú

tárgyalásának előfeltételeivel. Az Egyesült Államokban vagy Izraelben, ahol is a Jewish Studies

hagyományai erősebbek, mindez már némileg korábban adott volt.

Eközben úgy érzékelem, hogy a nemzetközi holokauszt-kutatás épp az ún. bystanders, a

szemlélők kutatását helyezi előtérbe, kiemelten vizsgálva Európa társadalmait és a kollaboráció

kérdéseit. E téren megint csak teljesen más képesítések igényeltetnek. Nagyon bízom abban,

hogy e téren Kelet-Európában is több kutatásra kerül majd sor. Remélem, hogy a kelet-

európaiak kutatási eredményeit máshol, így Németországban és Amerikában is figyelembe veszik

majd, és kétirányú eszmecseréket élünk majd meg.

A holokauszt-kutatás európaiasításának már most vannak rendkívül fontos kísérletei. Az

aktuális European Holocaust Research Infrastructure projekt ugyan hamarosan véget ér, de

reméljük, hogy lesz második felvonása. A különböző kooperációs szintek létrehozását nagyon

173

fontosnak tartom. Kulcsfontosságú, hogy egyenlő partnerekként tekintsünk egymásra, ne pedig

nyugati felsőbbrendűséggel közelítsünk „újdonsült” kollégáinkhoz. Rendszeres vita tárgyát

képezi, hogy miként is nézne ki a legmegfelelőbb viszony. Személy szerint amúgy úgy érzékelem,

hogy mindent egybevetve a kölcsönösség jelenleg épp fokozódik.

A nemzetköziesedés Kelet-Európában is folyik. A nemzetközi tudományos diskurzusok

itt is jelen vannak, bár jelenleg elsősorban a nemzeti narratívák kiépítése zajlik. Utóbbira nem

magában a holokauszt-kutatásban kerül sor, hanem a történettudomány egészében, de a kettő

között meglehetősen nyilvánvaló a feszültség. Ennek talán legmarkánsabb példája épp

Magyarország, ahol a holokausztnak nincs igazán meg a helye a magyar történelemben. E hely

talán korábban sem volt tisztázott, de a kilencvenes években az összkép azért mégiscsak

másmilyennek tetszett. Eközben Magyarország nem nevezhető kivételesnek, hiszen

Lettországban és Litvániában is e történet externalizációjának kísérleteit látjuk.

A nemzeti narratívák természetesen részei a nemzetépítésnek és bizonyos

konjunktúrákhoz köthetők. Épp ezt látjuk jelenleg Ukrajnában. Az orosz helyzet e tekintetben

rendkívül bonyolult. Egyrészt a holokauszt nem része az orosz nemzeti elbeszélésnek,

ugyanakkor mivel egyes kutatók állást kívánnak foglalni baltikumi és ukrán kollégáikkal szemben,

története mégiscsak szerepet kap. A Történeti Emlékezet elnevezésű orosz alapítvány

szemlátomást pontosan ezen az alapon tevékenykedik.127 Eközben Oroszországban és

Ukrajnában is folyik minőségi holokauszt-kutatás, azonban mindkét országban meglehetős

elszigeteltségben. E kutatások ugyanis vagy a helyi nemzeti narratíva részeivé válnak és emiatt

127 Lásd http://www.historyfoundation.ru/index_en.php.

174

nemzetközileg nem eléggé kompatibilisek, vagy éppenséggel e narratívától is elkülönülnek, és

kettős elszigeteltség a sorsuk.

A nácizmus, a második világháború és a holokauszt történetével kapcsolatban mely témák

kutatása folyik jelenleg? Lát esetleg különösen vitatott kérdéseket?

Mint már utaltam rá, a nácizmus történetét jelenleg elsősorban Németországban és

Ausztriában kutatják. E kutatások intézményesített módon folynak, de a releváns intézményes

háló roppant sokrétű és nehezen átlátható. Párhuzamos kutatóintézeteink vannak és részben az

emlékhelyek is végeznek történeti kutatásokat. Eközben a nemzetiszocializmus történetének

Németországban mindössze egyetlen professzora van, mégpedig a berlini Humboldt Egyetemen.

Külföldön járva az tűnt fel, hogy a nemzetiszocializmus történetét milyen kevéssé kutatják. Van

ugyan néhány kivétel, főleg Amerikában és Franciaországban, de leginkább tankönyvek jelennek

csak meg, és alig akad újabb kutatási eredmény.

Németországban a társadalomtörténet és a háborús társadalom kérdései váltak

kiemelten fontossá. A kutatók fél évszázadon keresztül szinte csak a Harmadik Birodalom első

felével foglalkoztak, teljességgel érthető tehát, ha figyelmük most fokozottan a második hat évre

irányul. A kutatás kultúrtörténetiesedése még előttünk áll. A náci propagandáról például már a

hatvanas években is számos publikáció jelent meg, a náci diskurzusoknak azonban hiányoznak az

újszerű elemzései. A propaganda társadalmi szerepéről és hatásáról nincsen a kortárs

tudományos színvonalnak megfelelő tudásunk. Nem igazán tudjuk, hogy a németek miről hogyan

értesültek, és miként fogadták be ezen információkat. Vannak kiállítási katalógusaink és a Jud

Süss című filmet is számosan elemezték már, de magas színvonalú, átfogó kutatásokkal e téren

175

nem rendelkezünk. Sokatmondó, hogy mindössze néhány éve jelent meg Jeffrey Herf könyve a

nácik zsidóellenes propagandájáról, és mindmáig ez a témában írott egyetlen monográfia.128

Az európaiasodás kapcsán alapkérdés, hogy milyen volt a megszállás tapasztalata. E

kérdés megválaszolásakor az 1930-as éveket is újra kellene gondolnunk. A kollaboráció

értékelését is szisztematizálnunk kellene. Jelenleg heves fogalmi vitáknak lehetünk tanúi. Az

egyik fő kérdés, hogy vezessünk-e be új fogalmakat, amilyen például a kooperáció. A göttingeni

Történésznapon épp a kollaboráció fogalmának megtartása mellett érveltem. Úgy vélem, e

fogalom pótolhatatlan.129 A kooperáció szerintem messze túl általános, ennek ellenére

meggyőződésem, hogy egyes történészek továbbra is használni fogják.

Mint már említettem, a népirtások kutatásával nem vagyok megelégedve, bár az erőszak

1930-as és 1950-es évek közötti, véres övezetbeli és azon túli alkalmazásának értelmezési

kísérleteit nagyon fontosnak tartom. Azt is érdemes lenne tárgyalnunk, hogy Európa később

mitől lett annyira békés. Az emberi jogok történetírása épp roppant divatosnak számít, de a

kutatók mostanáig elsősorban a hetvenes és nyolcvanas évekre fókuszáltak. Hasznos lenne

néhány évtizedet visszalépniük.

A nyilvánosságok érdemi kutatását szintén nagyon kívánatosnak tartanám. Hogyan is néz

ki a német és a megszállt országok nyilvánossága, és miket kommunikálnak bennük? A globális

nyilvánosságra vonatkozóan is számos kérdést kellene még tisztázni. Mindmáig kontextusából

kiragadva szokás tárgyalni azon kérdést, hogy az amerikaiak miért nem bombázták az

Auschwitzba vezető vasutat. Az effajta kérdéseket jóval átfogóbb módon kellene feltenni.

Hogyan érzékelik az amerikaiak a második oldal által gyakorolt erőszakot? Mit tudtak például a

128 Jeffrey Herf, The Jewish Enemy. Nazi Propaganda During World War II and the Holocaust (2006). 129 A 2014 szeptemberében megrendezett 50. Deutscher Historikertagról van szó – LF.

176

nyugatiak a szovjet hadifoglyok tömeges elhalálozásáról? Jelenlegi tudásunk alapján azt

mondhatjuk, hogy tudtak ugyan róla, de nem avatkoztak közbe, mert azt a háború mondhatni

szokványos következményének tartották. A másik kérdés az lenne, hogy a globális

nyilvánosságnak milyen volt a struktúrája. Emellett fel kellene tárni a civil társadalom kortárs

szerepét is. Egyes nemzetközi segélyszervezetekről, akárcsak a zsidó vagy éppenséggel a kvéker

szervezetekről már rengeteget tudunk, de e tudást is szisztematizálni kellene még.

A második világháborút szinte senki sem kutatja már. A háború emlékezetének

túlhajszolása korában a háború történetét rendszerint teljességgel feltártnak állítják be, pedig ez

koránt sincs így. Ezt személy szerint óriási problémának tartom. A második világháború politika-

és hadtörténetének nagy kutatói, Hans-Adolf Jacobsen vagy Gerhard Weinberg, utóbbi amúgy a

háború vezetés és a holokauszt összefüggéseit mélyen kutató kevesek egyike, eltűnőfélben

vannak. Úgy érzékelem, hogy épp jelentős tudásvesztés előtt állunk.

Paradox fejleményeknek lehetünk szemtanúi: a második világháborút mindig is

világháborúként értelmezték, ellenben most, hogy mindenki a globális kutatásokról beszél, a

világháborút szinte senki sem tárgyalja. Az első világháború esetén van ugyan néhány részleges

kísérlet, Jörg Leonhard új könyve is ezek közé tartozik.130 Az első világháború azonban

alapvetően európai háború tágabb nemzetközi keretben, a második ellenben már valódi

világháború volt. Illene erősebben fókuszálnunk utóbbi globális összefüggéseire. Mondhatni jóval

komolyabban kellene vennünk a megnevezésében szereplő világ szót.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy többet kellene foglalkoznunk az erőszak Ázsiában és

Afrikában gyakorolt formáival. A japánok például a németekéhez hasonló megsemmisítő háborút

130 Jörg Leonhard, Die Büchse der Pandora. Geschichte des Ersten Weltkriegs (2014).

177

folytattak Észak-Kínában. A Mao ellen folytatott extrém antipartizán harcuknak valószínűleg

több áldozata volt, mint a német partizánellenes akcióknak a Szovjetunióban, bár a japánok a

holokauszthoz hasonlítható bűntettet nem követtek el. A nankingi mészárlásra mindmáig

komoly figyelem irányult, e téren viszont mindössze néhány kutatással rendelkezünk. Számos

kínai dokumentációs projekt lefolyt már, de ezek rendkívül magas áldozati számokat adnak meg.

Érdeklődésem mostanában egyre inkább az erőszak kutatása felé fordult. Úgy gondolom,

hogy e téren a hetvenes évek jelent majd különösen érdekes témát. A történészek jelenleg

leggyakrabban az olajválsággal és az atomenergiával kapcsolatos kérdéseket tárgyalják. Az 1965

és 1979 közötti periódus egyúttal a háború utániak legvéresebbike, és e szempontból mindmáig

csaknem teljesen feltáratlan.

A nemzetiszocializmussal kapcsolatos kortárs vitáink közben ma már leginkább a

jelenségek pontos besorolására vonatkoznak. Ilyen volt például a Timothy Snyder Bloodlands

című könyvével kapcsolatos vita is.131 A nácizmus története szemlátomást egyre kevésbé képes

nagy nyilvános viták kiváltására. Ez részben kétségkívül annak köszönhető, hogy a kutatások

időközben jóval konkrétabbak és összetettebbek lettek. Húsz-harminc éve még 500 oldalnyi

dokumentummal nagycsatákat lehetett vívni. Ez többé nem lehetséges.

A beszélgetésre 2014. október 7-én került sor Münchenben.

131 Magyar fordításban: Timothy Snyder, Véres övezet. Európa Hitler és Sztálin szorításában (2012).

178

Christian Gerlach (1963)

A berlini Műszaki Egyetem egykori hallgatója, doktoriját is ezen egyetemen szerezte 1998-ban.

2008 óta a Berni Egyetem professzora. Korábban Freiburgban volt tudományos munkatárs,

valamint Szingapúrban és Pittsburghben tanított. A náci Németország és a holokauszt vezető

kutatója, a magyar holokauszttal kapcsolatos legfontosabb német nyelvű mű társszerkesztője, a

szélsőségesen erőszakos társadalmakról szóló mű alkotója.

Főbb művei

- The Extermination of the European Jews (2016).

- Extremely Violent Societies: Mass Violence in the Twentieth Century World (2010). Német

és spanyol fordítás.

- (Götz Alyval) Das letzte Kapitel: Realpolitik, Ideologie und der Mord an den ungarischen

Juden 1944/45 (2002). Magyar fordítás.

- Kalkulierte Morde: Die deutsche Wirtschafts- und Vernichtungspolitik in Weißrußland

1941–1944 (1999)

- Sur la conférence de Wannsee (1999)

179

- Krieg, Ernährung, Völkermord: Forschungen zur deutschen Vernichtungspolitik im Zweiten

Weltkrieg (1998)

Szerkesztőként

- Durchschnittstäter: Handeln und Motivation (2000)

- (Peter Wittével) Der Dienstkalender Heinrich Himmlers 1941/42 (1999)

180

„A tömeges erőszak nemcsak politikatörténet, hanem társadalomtörténet is”

Beszélgetés Christian Gerlachhal

Talán kezdjük Fehéroroszország 1941 és 1944 közti náci megszállását tárgyaló

disszertációjával. E több mint ezeroldalas dolgozatot 1998-ban védte meg, és Kalkulierte Morde

címmel 1999-ben nyomtatásban is megjelentette.132 A mű nemcsak rengeteg addig ismeretlen adattal,

de a nácik megsemmisítési gyakorlatának újszerű elemzésével is szolgál. Éppúgy tárgyalja a német

terveket és adminisztratív struktúrákat, ahogy bemutatja a megszállt szovjetunióbeli agrár- és

iparpolitikát is. Miközben ismerteti a náci rasszizmus működését, komoly figyelmet szentel a rombolás

gazdasági aspektusainak. Miért döntött Fehéroroszország tanulmányozása mellett? Az 1990-es

években mi számított konvencionális nézetnek a náci megszállással kapcsolatban, és az Ön műve

hogyan egészítette ki és mennyiben kérdőjelezte meg ezt a képet? Lehetséges művére egy általánosabb

fordulat részeként tekinteni, amely a nácizmus gazdaság- és társadalomtörténeti elemzéséhez,

valamint számos addig kevéssé ismert intézmény és csoport tevékenységének részletes feltárásához

vezetett? Hogyan viszonyult az éhség és az éhhalál jelenségeinek részletes elemzése a kortárs

tudományos kérdésfeltevésekhez?

Elsősorban a fehéroroszországi tragédia foglalkoztatott. A második világháború az összes

ország közül épp Fehéroroszországot érintette a legmélyebben, én pedig szerettem volna

feltárni e tragédia okait. E szándékom valóban szembement a létező narratívákkal. A

tudományos kutatások egyrészt nagyon erősen a zsidó áldozatokra fókuszáltak, másrészt

132 Christian Gerlach, Kalkulierte Morde: Die deutsche Wirtschafts- und Vernichtungspolitik in Weißrußland

1941–1944 (1999).

181

hatásosnak bizonyult az áldozatokat előszeretettel homogenizáló és a szovjet néppel azonosító

szovjet, illetve posztszovjet elbeszélés is. A náci politikai erőszak történetének kutatására

ezeken felül leginkább a politikai eszmetörténet eszközeivel került sor. Az általam kitűzött cél

ellenben különböző áldozatcsoportok egy országbeli üldözésének szisztematikus feltárása volt.

Erre ugyanis korábban nem került sor.

A német gazdasági érdekek és gazdaságpolitika közötti összefüggések szintén erősen

foglalkoztattak, és könyvemben e kérdésnek is több száz oldalt szenteltem. Amennyiben a

német gazdaságpolitika és a tömeges erőszak közti összefüggéseket korábban egyáltalán szóba

hozták, e kérdést elsősorban a tervekre vonatkoztatták. Engem azonban korántsem csupán a

tervek, hanem alkalmazásuk is érdekelt, az tehát, hogy mi is történt pontosan, mely gazdasági

motívumok kaptak tényleges szerepet a német tervek végrehajtásakor.

Úgy érzékelem, hogy az 1990-es évek óta nem került sor alapvető változásra. A kutatók

továbbra is elsősorban a zsidók üldöztetésére és megsemmisítésére összpontosítanak,

miközben a gazdasági és társadalmi háttérről viszonylag ritkán, ráadásul helyenként

meglehetősen félrevezető módon emlékeznek csak meg. Kétségkívül igaz, hogy készültek a

gazdaságpolitika, a német tömeggyilkosságok és az áttelepítések közti összefüggéseket

szisztematikusan elemző művek is, és Lizzie Collingham új könyve ezen összefüggéseket immár

globális méretekben mutatja be.133 Az éhség, sőt éhségpolitika és a tömeges erőszak közti

összefüggések szisztematikus feltárására ennek ellenére sem került még sor, pedig az

összefüggések léte teljesen nyilvánvaló. Nem kell feltétlenül a náci Németországra utalnom,

ezen összefüggések ugyanis a Gulag, az örmények sorsa, a franciák algériai háborúja, Kelet-

133 Lizzie Collingham, The Taste of War: World War II and the Battle for Food (2011).

182

Timor és Kambodzsa esetében éppúgy kimutathatók. Kézenfekvő lenne további kutatásuk, ilyen

munkálatok tudtommal mégsem folynak.

Disszertációján túl a magyarországi holokausztról szóló könyv, a Das letzte Kapitel

társszerzőjeként is ismert.134 E monográfiában Ön és Götz Aly a népirtás működését és dinamikáját a

német–magyar interakciók és anyagi érdekek elemzésén keresztül mutatja be. Hogyan foglalná össze e

mű főbb téziseit? Érzékelt esetleg említésre méltó különbségeket a mű nemzetközi, elsősorban német,

illetve magyar fogadtatása között?

Néhány további munkám megjelentetése után Az utolsó fejezet kifejezetten a

zsidóüldözés történetét tárgyalta, mégpedig Magyarország példáján keresztül. E téma

disszertációmban is komoly, bár korántsem kizárólagos figyelemben részesült. A Götz Alyval

közösen elvégzett kutatásom is a német gazdasági és politikai érdekek szerepének feltárására

törekedett. A monográfia eközben a német megszállás előtti és alatti magyar kormányok és a

magyar bürokrácia tevékenységét is részletesen vizsgálta, ugyanis hamar kiderült számunkra,

hogy a magyar oldal erős befolyással volt az eseményekre, és különösen jelentős szerepet

játszott a deportálás átfogó és rendkívül gyors lebonyolításában. Egyértelművé vált továbbá az is,

hogy az elkövetők köre jelentősen túlterjedt Jaross, Baky vagy Endre személyén és a nyilasokon.

Olyanok is szerepet vállaltak a magyar holokauszt elkövetésében, akik a szó szűkebb

értelmében nem nevezhetők fasisztáknak. Könyvünk ezen túl a zsidó üldözöttek perspektíváit és

túlélési stratégiáit is tanulmányozta.

134 Christian Gerlach és Götz Aly, Das letzte Kapitel: Realpolitik, Ideologie und der Mord an den ungarischen

Juden 1944/45 (2002). Magyar fordítása: Christian Gerlach és Götz Aly, Az utolsó fejezet – a magyar

zsidók legyilkolása (2005).

183

Németországban és az angol nyelvű szakmai körökben a visszhang összességében pozitív,

a magyar reakciók ellenben jóval vegyesebbek voltak. Magyarországon elutasításban is

részesültünk, aminek fő oka alighanem egy strukturális probléma. Érzésem szerint létezik

bizonyos fokú ellenállás az olyan külföldi történészekkel szemben, akik úgymond szeretnének

beavatkozni a nemzeti történelem kulcskérdéseinek tárgyalásába. Az ilyen kísérletek kifejezetten

gyümölcsözőnek bizonyulhatnak, azonban sokan szemlátomást mégsem örülnek nekik. A német

zsidóüldözés és zsidómegsemmisítés kutatásában az amerikai Christopher Browning művei

például lényeges impulzusokat adtak. Hasonló mondható el Hilmar Kaiserről, aki az örmények

késő oszmán birodalombeli üldözését kutatta. A harmadik országból érkező kutatók azonban

olykor ellentmondanak az elfogadott narratíváknak és mítoszoknak. Előfordul, hogy

megsértenek egyes helyi kutatói konvenciókat, s ezért néha bizony elutasításban részesülnek. Az

elutasítást persze indokolni kell. Érvként leggyakrabban a külföldi kutató kompetenciahiánya

szokott előkerülni. Szerencsés esetben az idő múltával létrejön a helyenként eltérő eredmények

kölcsönös recepciója, és a kutatók között dialógusra kerülhet sor.

Legutóbbi műve Extremely Violent Societies (Szélsőségesen erőszakos társadalmak) címmel

jelent meg, és komoly visszhangot váltott ki.135 Sokan újító műként méltatták, amely eredeti

magyarázatot kínál a civilek elleni tömeges erőszak okaira. Az ideológia és az intenció szerepének

hangsúlyozása helyett műve a rendkívül erőszakos társadalmakra fókuszál, számos okot elemez, és

dinamikus képet fest az ún. átmeneti időszakok súlyos válságairól. Melyek e mű legfőbb állításai, és

miben különböznek a népirtások kutatásában legelfogadottabbnak számító megközelítésmódoktól?

Milyen tapasztalatokra tett szert e téma globális keretben való kutatásakor?

135 Christian Gerlach, Extremely Violent Societies: Mass Violence in the Twentieth Century World (2010).

184

A tömeggyilkosságok és hasonló bűntettek kutatásának jelenleg a népirtások

összehasonlító vizsgálata az egyik legfőbb ága. A népirtások összehasonlító kutatásai

megítélésem szerint túlzottan államközpontúak, ráadásul túl sok energiát fordítanak a

megsemmisítés szándékának kimutatására. Utóbbi számomra már csak azért is elégtelennek

tűnik, mert kutatói pályám kezdetei óta nemcsak a szándékok, hanem a bekövetkezett

események feltárására is törekszem. Szándékok és cselekedetek között pedig nincs mindig

egyértelmű kapcsolat, sőt helyenként semmilyen sincs.

Könyvemben amellett érvelek, hogy a társadalmi kontextust is fel kell tárnunk. A

tömeges erőszakot nem kizárólag politikatörténetként, hanem társadalomtörténetként is

érdemes szemlélni és feldolgozni. Ennek kifejezésére vezettem be a szélsőségesen erőszakos

társadalom fogalmát. E társadalmakban számos csoport csaknem egyidejűleg válik áldozattá.

Üldözésükben is sok csoport vesz részt, miközben motivációik és részvételük módjai eltérőek

lehetnek. Könyvem ezen eltérő okok, az erőszakban való részvételi módok és az áldozati

csoportok halmozódásának feltárására tesz kísérletet.

E folyamatok bemutatására számos esettanulmányt készítettem. Négy fejezet egyes

országok elemzésével szolgál, a végső fejezet lapjain pedig nemcsak az egyes fejezetek

eredményeinek összefoglalását kínálom, hanem globális következtetések levonásával is

próbálkozom. Könyvemnek van egy további fejezete, mely a civilek üldözésének gerillaellenes

harcok során előforduló formáit, így többek között az áttelepítéseket összesen húsz ország

bevonásával elemzi.

Konklúzióim közé tartozik, hogy az üldözéseket és tömeggyilkosságokat nem pusztán

állami politikák eredményezik, hanem különböző társadalmi szereplők is komoly szerepet

185

játszanak bennük, s a felelősség egy részét is viselniük kell értük. Könyvem legfőképpen állami és

társadalmi szereplők ugyancsak összetett kapcsolatát elemzi. Engedje meg, hogy a további

eredmények közül mindössze néhányat idézzek. A tömeges erőszak sok esetben társadalmi és

földrajzi mobilitáshoz kapcsolódik, és különös szerepet játszik benne az úgynevezett közvetítő

kisebbségek – például a zsidók, az örmények, a görögök vagy az indonézek – elleni erőszak. A

morális szétesés pedig korántsem csak állami szereplőket vagy a közvetlen elkövetőket jellemzi,

hanem jóval tágabb körű jelenségnek bizonyul.

A Berni Egyetem honlapja szerint épp az európai zsidóság megsemmisítéséről ír könyvet, mely

részben a szélsőségesen erőszakos társadalmak elképzelésére épül.

Szintézis megírására vállalkozom, tehát nem próbálok teljes körű áttekintést nyújtani.

Egyik célom, hogy az európai zsidóság üldözését más népcsoportok üldözése mellé helyezzem,

erre szintézis keretében ugyanis még nem került sor. Amennyiben a zsidókon kívül más

csoportokat is tárgyaltak, ami amúgy meglehetősen ritkán fordult csak elő, ezek mondhatni

mindössze e könyvek járulékos részeit alkották. Engem viszont éppen ezek az összefüggések

érdekelnek, az üldözöttek részben hasonló, részben eltérő túlélési stratégiái, az időbeli

párhuzamok, a fáziseltérések és hasonlók. Ezenfelül kiemelten tárgyalom majd az európai

dimenziót, azaz a zsidók és más csoportok nemcsak a német, hanem más kormányok és

társadalmak általi üldözését. Úgy is fogalmazhatnék, hogy amit Magyarországgal kapcsolatos

könyvünkben Götz Alyval közösen próbáltunk feltárni, azt most szélesebb keretben mutatom

majd be. Lesz például összehasonlító fejezet a különböző európai országok zsidóellenes

törvényeiről. Meggyőződésem, hogy ennek eredményei helyenként meglepőnek fognak

bizonyulni. Mindezek által a magyarországi történet is jóval tágabb összefüggésbe kerül majd.

186

A harmadik lényeges aspektus az üldözés különböző logikáinak feltárása. Az élelmezés és

éhezés vagy a munkaviszonyok mellett a külpolitikát, az ellenállókkal szembeni fellépést és a

rasszizmust is szisztematikusan kívánom elemezni. A zsidóüldözés korábbi átfogó bemutatásai

vagy szintetikus tárgyalásai két koncepció egyikét bontották ki. Haladhattak kronologikusan,

fázisokat bemutatva. Ez esetben jellemzően módfelett hosszúra sikeredtek – a kiadók e műveket

két kötetben szokták kiadni. E kronologikus bemutatásmód alternatívája a geográfiai egységek

szerinti feldolgozás volt, erre lásd például Raul Hilberg munkáját. Készülő kötetem ezzel

szemben rövid kronológiai áttekintés után tematikus tárgyalásmóddal fog szolgálni.

Ugyanakkor korántsem csak az erőszak és a megsemmisítés történetével foglalkozom,

hanem gazdaság- és társadalomtörténészként is tevékenykedem. Másik, jelenleg is zajló

projektünk „A falu globalizációja. A nemzetközi fejlesztési politika átalakulása és az 1972–75-ös

élelmezési válság” címen fut. Fókuszában az éhség leküzdésére kidolgozott tervek és

alkalmazásukra irányuló kísérletek állnak majd. Politikai szándékokról és gyakorlati lépésekről

éppúgy fogok írni, ahogy arról is, hogy e programoknak miért volt oly szerény a hatásfoka. Ez

esetben is számos ország vizsgálatára kerítünk sort. Mindenütt a kormányok tevékenysége és az

országok lakosai közti kapcsolatot kutatjuk. Ezentúl a nemzetközi szervezetek és az iparosodott

társadalmak kormányainak és független szervezeteinek tevékenységét is fel kívánjuk tárni.

Mindemellett számos olyan részkérdésre is figyelmet fordítunk, amilyen például a globális

gabonapiac működése.

Milyennek látja a holokauszt-kutatás németországi helyzetét? Melyek a kutatás fő

intézményei? Érzékel ellentmondást a holokauszt-megemlékezések elterjedtsége és a holokauszt-

kutatás intézményes pozícióinak viszonylagos gyengesége között?

187

Az európai zsidóság üldözéséről és meggyilkolásáról szóló kutatások intézményes

szempontból szétaprózódottnak tűnhetnek, de intézményes beágyazottságuk szintje megfelelő.

Ilyen kutatások folynak egyrészt a történelem tanszékeken, többek között a zsidó történelemre

specializálódott műhelyekben, másrészt különböző kutatóintézetekben, újabban például a

müncheni Institut für Zeitgeschichte holokausztkutató központjában, továbbá számos emlékhelyen

is. A sokpólusú felépítést teljesen helyénvalónak tartom.

A holokauszt témáját illetően Németországban főleg az 1990-es években, de még 2000

után is átfogó kutatásokat végeztek. Izraelben egyszer megjegyezték nekem és kollégáimnak,

hogy milyen bátrak vagyunk, hogy e témával egyáltalán foglalkozni merünk. E tudományos

tevékenység a legtöbb esetben semmiféle bátorságot nem igényelt. A téma mindent egybevéve

már az 1990-es években is politikailag korrektnek számított. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy a

téma tárgyalása hozzájárul a kortárs állami és társadalmi önkép megszilárdításához. A Német

Szövetségi Köztársaság e kutatások által ugyanis hangsúlyozhatja, hogy mennyire eltér elődeitől.

E kontraszt érzékeltetése érdekében alapvetően szívesen enged teret e kutatásoknak.

Az 1990-es évek komoly kutatói hulláma, amely egyébként számos további országot is

érintett, Magyarországot éppúgy, ahogy például az Egyesült Államokat is, néhány mellékes

következménnyel is járt. A német kutatók közül néhányan külföldön tanítanak, mások pedig nem

kaptak állást. Ez legfőképpen a német professzori rendszerrel függ össze. Két premisszát

érdemes észben tartanunk: a német professzorok egyrészt elsősorban német történelmet

oktatnak, másrészt eleve mindent tudnak. A modern történeti állások kiírásakor a náci

korszakkal vagy a zsidóüldözés történetével foglalkozó történészeket emiatt gyakran

lepontozzák, a bizottságok tagjai ugyanis előszeretettel érvelnek úgy, hogy „erről mi is mindent

188

tudunk, a témát már lefedtük”. A zsidóüldözés kutatóinak német professzori állások elnyerésére

nem politikai elutasítottságuk, hanem e strukturális probléma miatt csekélyek az esélyei.

Ön is említette, hogy az elmúlt években felfutott a népirtások kutatása. Az International

Network of Genocide Scholars például 2005-ben alakult és 2009 óta globális konferenciákat is

szervez. Ha jól érzékelem, Ön kritikus alapállású résztvevője volt e kezdeményezéseknek. 2004 és

2011 között a Journal of Genocide Research egyik szerkesztőjeként is tevékenykedett. Hogyan

értékeli e szakterület kortárs céljait és eredményeit? Miként tekint a náci és a kommunista bűnök

közötti párhuzamosságok manapság gyakran felvetett elméleteire? Mi értelme Auschwitz és a Gulag

összehasonlításának, és hol vannak az effajta összehasonlítások korlátai?

Az Auschwitz és a Gulag közötti összehasonlítások elsősorban politikai jellegűek, és a

náci német, illetve a szovjeturalom közti összehasonlítások bizony sokszor ebben merülnek ki.

Megítélésem szerint az effajta kutatások elsősorban politikai célokat szolgálnak, és meglehetősen

alacsony a tudományos értékük. E meglátás pedig a népirtások kutatásának egészére is

vonatkoztatható.

A népirtás-kutatásban a legfőbb kérdésnek ugyanis az számít, hogy bizonyos események

népirtásnak nevezhetők-e. A kérdésre adott válaszok az elítélés mértékét határozzák meg. A cél

egyes rendszerek vagy vezető személyiségek ellehetetlenítése. Mondanom sem kell: ezek is

politikai célok. A népirtások komparatistái számos belső vitát és heves konfliktust éltek már

meg. A döntő kérdés e viták során az volt, hogy a tudomány a politika tanácsadójaként

szolgáljon-e, valamint hogy a tudósok egy népirtás megelőzése érdekében szorgalmazzanak-e

beavatkozást, ami jellemzően háborúval és országok bombázásával jár. Megítélésem szerint e

háttér tudományos szempontból korántsem kedvező. Fontos hozzátennem, hogy a népirtásokat

189

nemcsak történészek kutatják, hanem hagyományosan jogászok és szociológusok is, igaz,

utóbbiak szemlátomást egyre kevésbé. Viszont az utóbbi időben az antropológusok és a

filozófusok szerepe is növekedni kezdett.

A népirtások számos kutatója hatást szeretne elérni, és a hatást politikai lépések

megtételeként képzelik el. Ez nem is meglepő, hiszen a népirtás-kutatás eleve cselekvésorientált

koncepció, bizonyos cselekedetek megelőzését, folytatásuk megakadályozását, továbbá

megbüntetésüket célozza. Ahhoz, hogy a tudás könnyen alkalmazható legyen, bizonyos

leegyszerűsítésekre és túlzásokra van szükség. Befolyásolható csoportok felelősségét kell

megállapítani, melyekkel szemben közvetlenül fel lehet lépni. Így jutunk el például azon nézethez,

hogy egyes pártok, a náciktól egészen az iraki Baath Pártig, bűnszervezetnek minősítendők,

melyek ellen harcolni kell, az általuk uralt rendszereket mindenképpen meg kell dönteni.

Mindezek miatt a népirtás fogalma a tömeges erőszak komplexitását és okait, illetve számos

szereplő közös felelősségét feltárni próbáló tudományos kutatások során csak kevéssé bizonyul

hasznosnak.

A beszélgetésre 2014. december 7-én került sor Bernben.

190

Dan Stone (1971)

Angol eszmetörténész, a holokauszt történetének és kutatástörténetének vezető szakértője. A

népirtások, a jobboldali eszmék és a fasizmus, az antropológiai gondolkodás és az

emlékezetpolitikák kutatója. Az Oxfordi Egyetemen doktorált 1997-ben, 1999 óta a Royal

Holloway University of London tanára.

Főbb művei

- The Liberation of the Camps. The End of the Holocaust and its Aftermath (2015)

- Goodbye to All That? The Story of Europe since 1945 (2014)

- The Holocaust, Fascism and Memory. Essays in the History of Ideas (2013)

- Histories of the Holocaust (2010)

- History, Memory and Mass Atrocity: Essays on the Holocaust and Genocide (2006)

- Constructing the Holocaust: A Study in Historiography (2003)

- Responses to Nazism in Britain, 1933–1939: Before War and Holocaust (2003)

- Breeding Superman: Nietzsche, Race and Eugenics in Edwardian and Interwar Britain

(2002)

191

Szerkesztőként

- The Holocaust and Historical Methodology (2012)

- The Oxford Handbook of Postwar European History (2012)

- The Historiography of Genocide (2008)

- (Dirk Mosesszel) Colonialism and Genocide (2007)

- (Richard H. Kinggel) Hannah Arendt and the Uses of History: Imperialism, Nation, Race,

and Genocide (2007)

- The Historiography of the Holocaust (2004)

- Theoretical Interpretations of the Holocaust (2001)

192

„A holokauszt tágabb kontextusba ágyazásának célja épp jelentőségének a

megmagyarázása”

Beszélgetés Dan Stone-nal

Lenne kedves néhány szót szólni személyes hátteréről és fiatal kora meghatározó intellektuális

élményeiről? Milyen szakokra járt? Milyen kutatási témák érdekelték egyetemista korában? Miért

választotta az eszmetörténetet, és miért döntött a holokauszt és a népirtások kutatása mellett?

Kérdéseire nehéz konkrét választ adnom, mivel a kutatás legalább annyira választja a

kutatót, mint fordítva: mondhatni beleesel a kutatási témáidba anélkül, hogy előre eltervezted

volna őket, és e témák aztán önálló életet kezdenek élni benned. Eközben érdemesnek tűnik

említenem, hogy a történelem gyermekkorom óta érdekel, az egyetemen is történelmet

hallgattam, és már az első diplomám megszerzése előtt határozottan történésszé szerettem

volna válni.

Doktori témám kiválasztásakor a legégetőbb problémám nem más volt, mint hogy

miként találok majd olyan témát, mely három teljes éven át képes lesz stimulálni. Néhány

barátommal egyetemben már a BA-képzésem alatt elkezdtem a történetfilozófia és az

irodalomelmélet iránt érdeklődni. A posztmodernizmus által felvetett kérdéseket, a

történetírás, a történeti narratívák megalkotásának összefüggéseit az Egyesült Királyságban épp

akkoriban vitatták – talán némileg később, mint másutt.

Épp 92-t írtunk, diplomavizsgámig alig egy hét állt már csak rendelkezésemre, amikor

váratlanul ráakadtam Saul Friedländer szerkesztett kötetére, a Probing the Limits of

193

Representationre.136 E kötet óriási hatással volt rám, szinte egész héten át csak e könyvet

olvastam, nem is készültem többé a vizsgámra. Az általam később részletesen vizsgált elméleti

problémákkal elsőként e könyv ismertetett meg, és úgy éreztem, hogy én is ilyesmikkel

szeretnék foglalkozni. A holokauszt megkonstruálása című doktorimat már elméleti kérdésekről

írtam.137 Később nem csak elméleti kérdésekkel foglalkoztam, bár azok továbbra is éppúgy

érdekelnek, és időnként visszatérek hozzájuk.

Eszmetörténésznek tartom magam, de szigorúan véve nem tartozom Skinner vagy

Pocock iskolájához, sem a fogalomtörténészek közé. Gondolkodásmódokat,

gondolkodásmódok időbeliségét vizsgálom. Az érdeklődésem homlokterében ideológiai

kérdések állnak, kiemelten érdeklődöm az antropológia, az eugenika és a faji gondolkodás

története iránt. Meggyőződésem, hogy a historiográfiatörténet is az eszmetörténet része, hiszen

arról szól, hogy a múltat az idő múlásával milyen különböző módokon értelmezték. Az

eszmetörténetet nem érdemes leszűkíteni a nagy gondolkodókra, a filozofikus eszmék

történetére. Széles körben elterjedt gondolkodásmódokat, például a történeti gondolkodást

éppúgy érdemes vizsgálnunk. Úgy hiszem, ez pontosabban írja le, hogy mivel foglalkozom,

mintha azt mondanám, hogy a szakterületem a holokauszt vagy a modern európai történelem.

Utóbbi meghatározásokra nem vagyok igazán kényes.

Nem túlzás állítani, hogy Ön a holokauszt historiográfiatörténete, illetve tágabban véve a

holokausztra adott intellektuális válaszkísérletek vezető szakértőjének számít. Histories of the

Holocaust címen nemrég megjelentetett könyve a közelmúlt tudományos fejleményeinek egyik

136 Saul Friedländer (szerk.), Probing the Limits of Representation (1992). 137 Dan Stone, Constructing the Holocaust: A Study in Historiography (2003).

194

sztenderd áttekintésévé vált.138 Lenne kedves röviden vázolni a holokauszt historiográfiájának történetét

(részben avant la lettre) 1945-től napjainkig?

Roppant nehezet kérdez, bár kétségkívül van e kérdésre egy bevett válasz: eszerint

eleinte nem sok történészi munka született, az Eichmann-per játszott kulcsszerepet a történeti

érdeklődés felkeltésében, a hetvenes évek végén a Holocaust című amerikai tévésorozat adott

aztán újabb lökést, a kommunizmus bukása pedig megint újabbat. E narratíva minden eleme

stimmel, egy alapvető tényt mégis elfed, mégpedig hogy minden egyes időpontban markánsan

eltérő kutatások folytak. A sztenderd elbeszélés tehát alapvetően helytálló, eközben azonban

érdemes megkérdőjeleznünk túlzottan sima vonalait és figyelembe vennünk az eltérő iskolákat, a

különböző gondolkodási és kutatási módokat.

Gyakori a feltételezés, hogy Izraelben az ötvenes és hatvanas években a zsidó ellenállás

állt az érdeklődés középpontjában, és hogy kapcsolatot tételeztek a varsói gettófelkelés és az

izraeli hadsereg tevékenysége között, azaz a holokauszt heroikus narratíváját alkották meg. Ez

valóban könnyen kimutatható, ugyanakkor a különböző emigráns közösségekben alternatív

gondolkodásmódokat találunk. A közelmúltban publikált kutatások alapján azt is tudjuk, hogy a

háború vége után kevéssel is már sok zsidó túlélő történész foglalkozott a holokauszttal,

példának okáért az eredeti lakhelyüket elhagyni kényszerültek, az ún. displaced persons számára

felállított táborokban is működtek már történeti bizottságok. Az 1940-es évek végén és az

1950-es években a náci bűnökkel kapcsolatos tudás ugyancsak kiterjedtnek számított, mégsem

beszélhetünk a holokauszt tudatáról a szó 1990-es évek óta használt értelmében, ugyanis az

138 Dan Stone, Histories of the Holocaust (2010).

195

általunk holokausztnak nevezett eseményt akkoriban még nem tudták pontosan megragadni. E

kor kapcsán érdemesebb a holokauszt kialakulófélben lévő historiográfiájáról beszélnünk.

Az elmúlt két évtizedben a szakirodalmi, elsősorban az akadémiai jellegű munkák száma

látványosan megnövekedett. A gondolkodás- és írásmódok lenyűgöző burjánzását, széles

metodológiai pluralizmust látunk. A kortárs folyamatokat nem könnyű átlátni és összefoglalni.

Histories of the Holocaust című könyvemben ezzel próbálkoztam, bár ezt szükségszerűen

szelektív módon tettem. Nem volt lehetőségem az összes jelentős fejlemény áttekintésére, bár

próbáltam beazonosítani a hidegháború utáni évtizedek kulcsfolyamatait. E fejlemények részben

korábbi, már a hatvanas és hetvenes években megkezdődő vitákra vezethetők vissza, mint

például a funkcionalisták és az intencionalisták vitája vagy az ellenállással kapcsolatos vita, a

továbbiak viszont újabb keletűek.

Miként alakult át a holokauszt historiográfiája diákévei óta? Miket tart a legfontosabb új

trendeknek?

Épp a napokban morfondíroztam e kérdésekről. A hidegháború végén, 1990-ben

kerültem egyetemre, BA-képzésem idején Zygmunt Bauman A modernitás és a holokauszt című

műve számított divatosnak.139 Emlékeim szerint a Harmadik Birodalomról szóló kurzust felvevő

hallgatók mind funkcionalistának tartották magukat. Tony Nicholls tanárunk gúnyolódott is

rajtunk, hogy előbb-utóbb úgyis kinövünk ebből, és mi is az ellenkező nézőpontot osztjuk majd.

Bizonyos mértékig igaza lett, ugyanis jelenlegi véleményem szerint Bauman könyve, bár

kétségkívül briliáns mű, bizonyos szempontból elhibázott.

139 Zygmunt Bauman, A modernitás és a holokauszt (2001).

196

A kilencvenes évek óta beállt nagy változások egyike épp az ideológia visszatérése. E

fordulat lényegében azt jelenti, hogy a figyelem ismét az elkövetőkre irányul. Az olyan

általánosító fogalmakat használó kutatókat, mint például a modernitás, a modernizáció, a

technológia vagy az eszközök racionalitása, e trend bizony komoly kihívás elé állította. E fordulat

valóban kváziintencionalista nézetekhez juttatott vissza minket. Alapvető meggyőződéssé vált,

hogy az elkövetőket csakis érzelmeik, gyűlöleteik és képzeletük vizsgálatán keresztül lehetséges

érdemben megragadnunk. Értékelésem szerint e fordulat roppant gyümölcsözőnek bizonyult.

BA-képzésem éveiben hihetetlenül jelentős változások voltak folyamatban, bár ez csak

némileg később vált világossá számomra. Emlékszem, hogy Paul Weindling beszélt nekem

elsőként Götz Aly munkásságáról, akiről 94 előtt nem hallottam. Nem sokkal később kezdtem

felfogni a fiatal német történészek, Dieter Pohl vagy Thomas Sandkühler és mások által

lefolytatott regionális kutatások jelentőségét is. Német történészek épp ekkoriban kezdték

részletesen feltárni néhány roppant nagy és döntő jelentőségű náci intézmény történetét. E

fejleményeket a mából visszatekintve egy nagyon fontos kutatási irány kezdetének látom. Ezen új

kutatási irány nemcsak a német elkövetőkkel kapcsolatban jutott újszerű következtetésekre,

hanem a német nyilvánosság, a német történeti kultúra és emlékezet szempontjából is

rendkívüli jelentősége volt.

A változás másik iránya az áldozatok oldalának újfajta kutatása, a zsidó történelem

újrafelfedezése volt. Ez a Täterforschung párjának, ugyanakkor ellenérvnek is tekinthető, ugyanis

határozottan amellett foglal állást, hogy az elkövetőkön túl az áldozatok perspektíváit is be kell

vonni vizsgálódásunkba. Ez a holokausztra kiemelt módon alkalmazható, hiszen e népirtás

esetében az áldozatok tapasztalatairól is tekintélyes forrásanyag áll rendelkezésre. Az

197

International Tracing Service, a nemzetközi keresőszolgálat megnyitása is része e folyamatnak. Az

ITS kivételesen gazdag anyagokkal rendelkezik, melyek alapján az áldozatok sorsát viszonylag

pontosan fel tudjuk tárni, és újszerű kérdésekre is válaszokat tudunk majd adni. A kolonializmus,

különösen a német gyarmatosítás történetének újrafelfedezése is jelentős fejlemény, a

holokausztot ugyanis manapság a német és európai gyarmatosítás kontextusában is tárgyalják.

Továbbá az összehasonlító népirtás-kutatás és az erőszak globális történetírásának felfutására is

épp a kilencvenes és az azóta eltelt években került sor.

Mint említette, az elmúlt évtizedekben, 1989 óta ismét csak rendkívül megnőtt a holokauszt

iránti tudományos érdeklődés. Hogyan magyarázza e jelenséget, avagy ezen eseménykomplexum az

idő múlásával mi miatt válik egyre fontosabbá?

Nem hiszem, hogy e kérdésre kizárólagos választ lehetne adni. Különböző szinteken

eltérő magyarázatokkal kellene szolgálnunk. Számomra tudományos szempontból mindig is

nyilvánvalónak tűnt, hogy a holokauszt iránt miért olyan elterjedt az érdeklődés, a holokauszt

ugyanis olyannyira rendkívüli, olyannyira extrém esemény, hogy az első, mondhatni természetes

reakciónk, hogy többet kellene megtudnunk róla. Ez a generációk váltásakor sem változik, és

talán nem is igényel további magyarázatot.

A kérdésnek azonban van egy másik oldala is, ez pedig a megemlékezési formákra, az

emlékezeti kultúrára és a posztkommunista emlékezetpolitikákra vonatkozik. A kérdés nem

más, mint hogy mi miatt emlékezünk a holokausztra, és ki határozza meg az emlékezet

domináns formáit? Norman Finkelstein és Peter Novick is effajta kérdéseket feszegettek, amikor

is a holokauszt emlékezetének esetleges manipulációjáról értekeztek.140 A holokauszt

140 Norman Finkelstein, A Holokauszt-ipar (2003). Peter Novick, The Holocaust in American Life (2000).

198

történészeként nem értek egyet az álláspontjukkal. Nem gondolom, hogy a Moszad hasznos

idiótája vagy egy gyanús zsidó klikk tagja lennék.

Eközben nyilvánvaló az is, hogy a holokauszt emlékezetét számos olyan intézmény tartja

fenn, amelyek harminc éve még nem léteztek. Britanniában van például Holocaust Memorial Day

Trust és Holocaust Educational Trust és Amerikában is vannak hasonló szervezetek. A United

States Holocaust Memorial Museum és a Jad Vasem egyaránt központi szerepet játszik, és hasonló

intézmények immár Kelet-Európában is vannak. Ezen intézmények alapvető célja a holokauszt

emlékezetének elősegítése. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy ha a holokauszt nem lenne

önmagában is érdekes, e csoportok sikertelenségre lennének kárhoztatva, tehát Finkelstein

állításai megalapozatlanok.

Miközben egyes intézmények bizonyos döntéseivel nem tudok egyetérteni, a holokauszt

kortárs emlékezetét alapvetően fontos és dicséretes trendnek tartom. A holokauszttal

kapcsolatos kelet- és nyugat-európai viták lényeges kérdéseket hoztak felszínre, az európai

társadalom és kultúra vakfoltjaira világítottak rá. Úgy érzékelem, hogy a múlt feldolgozása terén

rendkívül jelentős fejleményeknek vagyunk tanúi. E kérdések ráadásul a nemzeti és európai

identitás és az Európai Unió irányával kapcsolatos vitákkal is szoros összefüggésben állnak. A

holokauszt tehát nagyon fontos szerepet játszik, bár odáig azért nem mennék el, mint Dan

Diner vagy Lothar Probst, akik szerint a holokauszt az európai civilizáció egészségének

barométereként funkcionál. Eközben határozottan úgy gondolom, hogy a vele kapcsolatos

emlékezet formái a nemzeti hovatartozás, a kisebbségek és az állampolgárság alapkérdéseiről is

sokat elárulnak.

199

Míg Kelet-Európában leginkább azt vitatják, hogy a holokauszt és a kommunizmus

áldozatainak emlékezete megfér-e egymás mellett – és ennek lehetségesnek kell lennie –,

Nyugat-Európában a nácizmust és bűneit gyakran őrült emberek cselekedeteinek tartják,

melyeket úgymond „odaát” követtek el, és melyekhez „nekünk” azon túl nincs is közünk, hogy

mindebből kiderül, mi magunk mennyire liberálisak és demokratikusak vagyunk. Nem szükséges

a nyugat-európai politikatörténetet túl sokáig vizsgálnunk ahhoz, hogy e beállítást durva

leegyszerűsítésként elvethessük.

Miközben tehát a holokauszt olyannyira sokkoló esemény, hogy szinte automatikusan

felkelti az emberek érdeklődését, ezt el kell választanunk a holokauszt emlékezetének konkrét

kérdéseitől, ahol is emberi szereplőkkel van dolgunk és nagyon is gyakorlati, így például a

finanszírozásra, az erőforrásokra vonatkozó kérdések merülnek fel. Megvizsgálandó, hogy kik

válnak egyes emlékezetek képviselőivé, és kiknek nem sikerül ez. E kérdés érdemi vizsgálata

roppant messzire vezetne. Relevanciája eközben ismét csak azt bizonyítja, hogy a holokauszt

továbbra is figyelmünkre érdemes.

Az 1989 óta eltelt évek mondhatni a holokauszt történetének európaiasodásához vezettek,

komoly kihívást intézve a kizárólag a német elkövetőkre fókuszáló történészekhez. Hogyan értékeli e

folyamatot? Milyennek látja centrum és perifériái viszonyát és interakcióit német és összeurópai

viszonyban?

A centrum és periféria viszonyát valóban fel lehet tenni a német elkövetők felől is. Berlin

és például a megszállt Ukrajna vagy Fehéroroszország viszonyával kapcsolatban jelenleg is

számos kutatás zajlik. Ezek gyakran az utasításokra és az utasítások értelmezési módjaira

vonatkoznak: az iratok centrum és periféria közti áramlását a kutatók mindmáig intenzíven

200

vizsgálják, és helyenként érdekfeszítő eredményekre jutnak. Az egyik doktoranduszom épp a

304-es és 314-es rendőri egységek ukrajnai tevékenységével foglalkozik, és eredményei részben

azt támasztják alá, hogy e helyi egységek – és itt bizony nem Einsatzgruppenekről vagy vezető SS-

tagokról van szó – kezdeményező szerepet vittek. E rendőri egységek zsidók és más helyi civil

lakosok ellen olyan bűntetteket követtek el, melyekre nem kaptak explicit utasítást. Dieter Pohl,

Jürgen Matthäus és mások már korábban kimutatták, hogy a perifériák mondhatni már eleve

tudták, mit is várnak el tőlük Berlinben. Anélkül is tudták tehát, hogy azt részletesen tisztázták

volna számukra. Az erre vonatkozó bizonyítékok meggyőzőek. Ugyanakkor a Harmadik

Birodalom perifériáinak egyes kutatói érzésem szerint túlságosan is elhanyagolják a berlini

centrum szerepét.

Ami a holokausztban való európai kollaboráció kérdését illeti, bizonyításra került, hogy

helyi elkövetők, és ami még talán ennél is fontosabb, helyi kollaboránsok nélkül a holokausztra

olyan formában, ahogyan az végül bekövetkezett, nem kerülhetett volna sor. Ez áll

Franciaországtól Ukrajnáig és Skandináviától Görögországig. Magyarország is egyértelműen ide

sorolandó, hiszen Eichmann kisszámú csapata a helyi csendőrség tevékenysége nélkül képtelen

lett volna csaknem 440 000 zsidó Auschwitzba deportálására. A kollaboráció kiváltó okait, azaz

hogy azt az SS jelenléte okozta-e, vagy belső tényezők függvénye volt, konkrét kontextusaikban

kell feltárni. Ugyanakkor az egész kontinensre kiterjedő kollaboráció ténye immár vitathatatlan.

Ezt személy szerint rendkívül fontos historiográfiai fejleménynek tartom.

Más kérdés, hogy ennek mi a kortárs jelentősége. Úgy látom, hogy a posztkommunista

társadalmak múltjuk e részét nehezen dolgozzák fel. A kommunista időszakban azon állítás, hogy

e társadalmak bizonyos mértékig a holokauszt elkövetői voltak, csaknem abszurdul hangzott

201

volna, e nézet ugyanis roppant távol állt a hivatalos történetírás a fasizmust marxista–leninista

alapokon értelmező téziseitől. Romániában például, ahol nemzeti kommunista rendszer jött

létre, azaz a kommunista rendszer saját legitimációja érdekében a román nacionalizmust

használta, a holokausztot a magyar fasiszták bűnének állították be, a románok részvételének

formáiról viszont gyakorlatilag szó sem esett.

E történelmi tények csak nemrég kaptak nyilvánosságot, és jelenleg számos ellenreakciót

látunk. A román, magyar vagy litván nacionalista hullám részben a holokauszt emlékezetére

adott válaszkísérletként is értelmezhető. Úgy hiszem, érdemes megfigyelnünk az események

kronológiáját. Felvethető, hogy a francia kollaboráció korai feldolgozásaira, mint például a Bánat

és Szánalomra, a hatvanas és hetvenes évek Franciaországában még meglehetősen hasonló

reakciók érkeztek. Ezért úgy vélem, bízhatunk abban, hogy idővel Romániában, Magyarországon

és másutt is a nyugat-európaihoz hasonlóan kritikus gondolkodásmódok fognak elterjedni.

Az emberek e helyeken is el fogják fogadni, hogy a holokauszt történelmük része

anélkül, hogy ezt nemzettudatuk elleni közvetlen támadásként érzékelnék. E téren alighanem

Lengyelország nevezhető a legelőrehaladottabb posztkommunista országnak, ott e folyamat már

most kibontakozóban van. Jan T. Gross munkája, a Szomszédok végül nem jobboldali

revansizmushoz vezetett, hanem sokkal inkább annak elfogadásához, hogy Lengyelország a

második világháború áldozata volt, ami egyértelmű tény, de a lengyelek a zsidókkal szemben

eközben elkövetői szerepeket is játszottak, és hogy a lengyel történelem e részével is érdemes

foglalkozni.141 A téma lengyel historiográfiája e szempontból ugyancsak kiforrott. Szemlátomást

vannak helyi politikai folyamatok, melyek a holokauszt emlékezetének elutasítását jelzik, a

141 Jan T. Gross, Szomszédok. A jedwabnei zsidók kiirtása (2004).

202

jobboldali populizmus és a xenofóbia felfutása is erre utal, de úgy vélem, hosszabb távon nem ez

lesz meghatározó, sőt e tendenciák gyengülni fognak. Idővel az embereknek könnyebb lesz

befogadniuk, hogy itt korántsem arról van szó, hogy a világ személyes szégyenkezésre akarja

őket kényszeríteni. Be fogják látni, hogy történelmük e részével igenis érdemes foglalkozniuk.

Engedjen meg egy némileg másfajta kérdést. Nagy-Britannia a nácizmus és a holokauszt

kutatásának egyik legfontosabb központjának számít. Az idősebb kutatók közül Ian Kershaw, Richard

Evans vagy David Cesarani is fontos műveket alkotott. A fiatalabb kutatók, mint például Ön vagy

Donald Bloxham, szintén jelentős tudományos hozzájárulásokat tettek. Britanniában a holokauszt és

egyre inkább a népirtások kutatása is intézményesített tudományterületnek számít. Lát esetleg brit

sajátosságokat a nácizmus és a holokauszt tanulmányozásában? Miként értékeli a brit kutatók

nemzetközi beágyazottságát, amerikai, izraeli és német kollégáikhoz fűződő viszonyát?

Richard Evans a közelmúltban kifejtette, hogy Britanniának van egy lenyűgöző

történetírói hagyománya: a kontinens számos brit történésze az általa tanulmányozott

országban is komoly befolyásra tudott szert tenni. Lengyelország esetében egyértelműen ide

sorolható Norman Davies, Spanyolország esetében pedig Paul Preston. E nemes tradíció

kezdetei egészen a 20. század elejéig nyúlnak. Evans e történészeket „kozmopolita

szigetlakóknak” nevezte, és ők valóban a brit historiográfia figyelemre méltó ágát képviselik.142 E

hagyomány léte a mainstream brit attitűdök fényében ugyancsak meglepőnek tűnhet, szerepüket

mégse ildomos eltúloznunk, hiszen számos irányzat mindössze egyikéről van szó.

A holokauszt kapcsán úgy vélem, hogy a brit történészek a német, illetve az amerikai és

izraeli kollégáik közti középső pozíciót foglalják el. Előbbiek – és itt tudatosan általánosítok –

142 Richard Evans, Cosmopolitan Islanders. British Historians and the European Continent (2009).

203

leginkább az elkövetőkre fókuszálnak, míg utóbbiak a holokauszthoz inkább a zsidó történetírás

felől közelítenek. A brit történészek egyetlen megközelítésmódhoz sem ragaszkodnak ennyire

erősen, amit ugyancsak üdvösnek tartok. Donald Bloxhamre is utalt kérdésében: ő például több

fontos munkát is írt a holokausztról, első könyve, a Genocide on Trial (A népirtás pere) a

nürnbergi perekről szólt, legutóbb pedig The Final Solution: A Genocide (A végső megoldás: egy

népirtás) címmel adott ki monográfiát, eközben pedig az örmények ellen elkövetett népirtás

szakértőjeként is elismerésre tudott szert tenni.143 Ez rendkívül imponáló teljesítmény. Eközben

Bloxham bizonyos szempontból a náci Németország meglehetősen tipikus brit történészének

nevezhető. Nem szűk témán dolgozik, hanem különböző kutatási területekhez járul hozzá – a

holokauszt kutatásához éppúgy, ahogy e területen túli kérdésekhez is. Munkásságát alapvető

nyitottság jellemzi, ami megítélésem szerint összefüggésben áll azzal is, hogy mi, brit holokauszt-

kutatók bizony jóval kevesebben vagyunk, mint amerikai vagy izraeli kollégáink. A szokásos

megosztottságokon talán ezért is tudunk könnyebben felülemelkedni.

A 21. század elejének egyik fontos tudományos fejleménye a népirtások kutatásának felfutása

volt. A népirtások kutatói gyakran összehasonlító munkákat készítenek. Ennek részeként mondhatni

elkerülhetetlenül beleütköztek a holokauszt egyediségével kapcsolatos vitába. Mit tart az effajta

összehasonlítások legfőbb analitikus hasznának? Miként értékeli a holokauszt státuszával kapcsolatos

vitákat? Elsősorban politikai jellegűeknek tartja e vitákat, vagy vannak esetleg elemzői szemmel nézve

is fontosnak mondható aspektusaik?

A népirtások kutatásáról szólnék elsőként, ugyanis az arról mondottak alighanem

elárulják majd, hogy mit gondolok az egyediség téziséről. Rögtön érdemes tisztáznom, hogy

143 Donald Bloxham, Genocide on Trial: War Crimes Trials and the Formation of Holocaust History and

Memory (2001). Donald Bloxham, The Great Game of Genocide. Imperialism, Nationalism, and the

Destruction of the Ottoman Armenians (2005). Donald Bloxham, The Final Solution: A Genocide (2009).

204

kutatópályám kezdetei óta nyilvánvalónak tűnt számomra, hogy a holokauszt egy népirtás, és

hogy ily módon is érdemes megközelítenünk, azaz hasznos lehet összevetni további

népirtásokkal. Ösztönösen így vélekedtem még mielőtt a népirtások kutatásával komolyabban

elkezdtem volna foglalkozni, és sose sikerült megértenem, hogy ez miért is csökkentené a

holokauszt jelentőségét. Ha valaki le akarná kicsinyelni a holokausztot, akkor miért épp más

szörnyűséges eseményekkel akarná összevetni? Másképp fogalmazva, a ruandai vagy az örmény

népirtással való összehasonlítás csak abban az esetben minősülhet a holokauszt lekicsinylésének,

ha valaki e rettenetes eseményeket próbálja lekicsinyelni…

Legfontosabb kérdéseim nem mások voltak, mint hogy mi a népirtás, és miért is

következik be. Minél többet olvastam e témában és minél aktívabban vettem részt a népirtások

kutatásában, annál inkább egyértelművé vált számomra az effajta analízisek haszna. E haszon

pedig korántsem csak a holokauszt mélyebb megértésére vonatkozik, hanem a modern világéra

is. E kérdések számomra a holokauszt historiográfia logikus folytatásának tűnnek. Nyomós okai

vannak, hogy számos népirtáskutató pályáját épp a holokauszt kutatójaként kezdte, a holokauszt

történetének ismerete ugyanis azon kérdés vizsgálatára ösztönöz, hogy a modern világban

hogyan is következhet be ilyesmi. Ennek megválaszolása érdekében pedig a holokauszt szűken

vett történetén túli kutatásokat is érdemes végezni. E tágabb kérdések vizsgálata a holokauszt

jelentőségét épp hogy megerősíti. E kérdések ugyanis a modern civilizáció legkomolyabb

problémáira vonatkoznak.

További kérdés, hogy mi is az összehasonlítások konkrét célja. Ön is ismeri az

összehasonlítások Marc Bloch és mások által megfogalmazott bírálatát, mely szerint almát

almával fölösleges lenne összehasonlítgatnunk, továbbá almák és körték összevetéséből sem

205

vonhatunk le túl messzemenő következtetéseket. Az összehasonlításoknak ennél többet kell

nyújtaniuk. A régimódi tanulmányok között kutatva bizony a holokauszt és az örmények elleni

népirtás olyan összehasonlításaira is ráakadhatunk, melyek olvasásakor bizony joggal merül fel a

kérdés, hogy „na és akkor mi van?”. E tanulmányoknak ugyanis nincs analitikus haszna, egyik

vizsgált eset jobb megértéséhez sem járulnak hozzá.

Azt hiszem, az elmondottak nyilvánvalóvá tették, mit is gondolok az egyediség

kérdéséről. A holokausztnak vannak a többi népirtástól eltérő dimenziói, de a ruandai

népirtásnak is vannak sajátos jellemzői. E különbségek nem késztetnek arra, hogy bármelyiket

egyedinek akarjam nevezni. Úgy vélem, ez elsősorban nem elemzői, hanem főként politikai és

részben etikai kérdés. Az egyediség problémájára történészként nem lehet megfelelő választ

adni, épp ezért nem is foglalkoztam vele sokat.

Eközben érdemes lenne pontosan megvizsgálnunk, hogy az egyediséggel kapcsolatos érv

mikor is szokott előkerülni. A közelmúltban lefolytatott viták, mint amilyen például Bloxham The

Final Solution: A Genocide című művével kapcsolatos vita volt, azt mutatják, hogy a kritikusok

rendszerint olyanokon morfondíroznak, mint hogy „nem túl veszélyes a holokauszt európai

történelembe, az európai erőszak történetébe, a gyarmatosítás történetébe, vagy a

világtörténelembe való beágyazásának kísérlete? Az ilyesmi könnyen veszélyessé válhat, hiszen

eltérít minket a holokausztra való fókuszálástól.” Az effajta kritikák az egyediség tézisére nem

utalnak explicite, de általuk szemlátomást e tézis megingásával kapcsolatos félelmek kerülnek

kifejezésre.

Én ellenben úgy gondolom, hogy a holokauszt tágabb kontextusba ágyazásának célja épp

jelentőségének a megmagyarázása. Amennyiben a holokausztot elkülönítve vizsgálnánk, úgy

206

tűnne, mintha mindössze egyfajta aberrációval lenne dolgunk. Aberrációk alapján azonban nem

lehet általánosabb következtetéseket levonni. A holokauszt valódi jelentőségét csakis megfelelő

kontextualizáció esetén lehet megérteni. A történeti vitáknak épp arról kellene tehát szólnia,

hogy mi is tekinthető megfelelő kontextualizációnak.

A gyarmatosítás és a népirtások közti kapcsolat újfent fontos témává vált. A témában Dirk

Mosesszel közösen tanulmánykötetet adott ki, továbbá a Histories of the Holocaust egyik fejezetét is

e kérdésnek szentelte.144 Mennyire tartja hasznosnak a gyarmati népirtás fogalmát? Milyen

összefüggéseket lát a kolonializmus és a nácizmus története között?

A gyarmati népirtás több okból kifolyólag is fontos fogalom. A népirtás kutatói a

közelmúltban visszatértek Raphael Lemkin munkáihoz, és arra ébredtek rá, hogy az 1980-as

évek politikatudománya által kidolgozott népirtásfogalom nem igazán alkalmas a jelenség

megértésére. A domináns értelmezés akkoriban az volt, hogy a népirtás ideológiai gyűlöletben

fogant és államok által végrehajtott bűntett. Az ENSZ népirtással kapcsolatos definíciója ugyan

nem állítja, hogy a népirtások elkövetői csakis államok lehetnek, a 20. században ez azonban

többnyire így volt, hiszen ilyesfajta bűncselekmények elkövetésének eszközeivel leginkább épp az

államok rendelkeztek.

A gyarmati népirtások azonban azt bizonyítják, hogy nem feltétlenül az állam volt az

elkövető. Sőt, akadnak olyan esetek is, amikor az állami szervek hivatalosan akadályozni

próbálták a már folyamatban lévő népirtásokat. London például utasításokat küldött Sydneybe,

melyek értelmében az őslakosokat nem lett volna szabad bántani, Ausztráliában mégis brutális

erőszakot alkalmaztak. A bekövetkezett eseményeket annak ellenére is népirtásnak lehet

144 Dirk Moses és Dan Stone (szerk.), Colonialism and Genocide (2007).

207

nevezni, hogy nem érkezett erre felbujtó állami utasítás. Tony Barta szavaival élve a szándékot

maguk a cselekedetek bizonyítják. A telepesek általi gyarmatosítás fogalma tehát rávilágít arra,

hogy a népirtás nem feltétlenül államok által végrehajtott és ideológiailag motivált cselekedet. A

gyarmatosítás e formájának tanulmányozása a népirtásokkal kapcsolatos tudásunkat jóval

differenciáltabbá tette. Eközben durva leegyszerűsítés lenne azt állítani, hogy a telepesek általi

gyarmatosítás elkerülhetetlenül népirtásba torkollik. Népirtás és kolonializmus között amúgy

már Raphael Lemkin is szoros kapcsolatot tételezett, a népirtást ugyanis egyrészt a helyi lakosok

életstílusának elnyomásaként, másrészt a telepesek vagy elnyomók életmódjával való

felváltásaként definiálta. Ez éppenséggel a telepesek általi gyarmatosítás meghatározása is

lehetne.

E belátások az emlékezeti kultúránk szempontjából is jelentősek, a népirtások eszerint

ugyanis a nyugati történelemnek is részei. Fényükben a liberális demokráciák sem állíthatják

többé, hogy a népirtások csupán őrült ideológusok művei, melyeknek mondhatni semmi köze

hozzánk. Emiatt az észak-amerikai, az ausztrál, az argentin vagy a karibi népirtással kapcsolatos

diskurzusok az utóbbi időben kiemelten fontossá váltak.

Számomra a gyarmatosítás nácizmussal való kapcsolata jóval kevésbé tűnik

egyértelműnek. Egy régebb óta fennálló értelmezői hagyomány a nácizmust gyarmatosító

projektnek tekinti. E megközelítés jóval Jürgen Zimmerer és más kortárs szerzők előtt

megfogalmazásra került. A nácik által megszállt Európát nyugodtan lehet birodalomként

értelmezni. Az élettér megszerzésére irányuló náci ambíció egyértelműen jelzi, hogy

gyarmatosítási projekttel van dolgunk. Hitlertől számos olyan kijelentést idézhetnénk, melyek

kifejezetten arra szólítanak fel, hogy a lengyelekkel vagy az ukránokkal bennszülöttként kell

208

bánni. A holokauszt kezdeti szakasza, amikor is az Einsatzgruppen tagjai a zsidókat szemtől

szembe gyilkolják, úgyszintén a gyarmati embermészárlásokra emlékeztet.

A gyarmati népirtás fogalma ugyanakkor áthidalhatatlan nehézségekbe ütközik, amikor a

gázkamrák üzemeltetését kellene magyaráznia, vagy amikor arra kellene megfelelő módon

reflektálnia, hogy a nácik miért épp a zsidókat üldözték és gyilkolták. A zsidók elvégre nem

voltak földbirtokosok és ily módon a náci élettér kialakításának sem álltak útjában. E kérdések

értelmezésére eddig talán Dirk Moses tette a legígéretesebb kísérletet. Összességében úgy

vélem tehát, hogy a kolonializmus kérdésének feltevése hasznosnak bizonyulhat, de a holokauszt

esetében mindössze egy jóval összetettebb képlet egyetlen eleméről van szó.

Ezen túlmenően szükségesnek érzem tisztázni, hogy úgy érzékeltem, Zimmerer

tézisének elutasítói álláspontját eltorzították és aztán e neki tulajdonított állásponttal

vitatkoztak. Zimmerer vagy Dirk Moses soha nem érveltek amellett, hogy a gyarmatosítás a

népirtás, a német fasizmus és a holokauszt magyarázatául szolgál. Azt próbálták kifejteni, hogy a

régóta ismert tényezőkön túl – úgy mint az első világháború elvesztése, Versailles, a Weimari

Köztársaság válsága, a gazdasági válság és így tovább – a gyarmatosítás is a nácizmus és a

holokauszt előtörténetéhez tartozik. Ezzel pedig teljes mértékben egyetértek.

Néhány év óta a háború utáni korszakkal is intenzívebben foglalkozik. Európa 1945 utáni

történetét feldolgozó műve, a Goodbye to all That? kiadására az idén, 2014-ben került sor.145 A

könyv elbeszélése a háború utáni konszenzus kialakulására és megszűnésére fókuszál. Beállítása

szerint e történet az antifasizmus sorsával is szorosan összefügg. Lenne kedves röviden ismertetni

könyve legfőbb téziseit? Mi jellemezte a háború utáni konszenzust, és idővel mi követte azt?

145 Dan Stone, Goodbye to all That? The Story of Europe since 1945 (2014).

209

Célom az volt, hogy a háború utáni korszak értelmezésével szolgáljak, mégpedig 1945-

től napjainkig. Könyvem nem a hidegháború története, bár a hidegháború lapjain természetesen

fontos szerepet kap. Ugyanakkor nem akartam a rövid huszadik század újabb elbeszélésével

szolgálni és 1989-ben zárni a történetet. Épp annak kimutatására törekedtem, hogy a

hidegháború tágabb folyamatok része volt csupán. Ezt nevezem a háború utáni konszenzus

kialakulásának és megszűntének. Célom volt továbbá, hogy Európát teljes kiterjedtségében

vizsgáljam, azaz Kelet-Európa országainak története is hangsúlyosan szerepeljen. Művem tehát

jelentősen eltér a tipikus brit vagy nyugati Európa-történetektől, utóbbiak ugyanis jellemzően

szinte csak Franciaországgal és Németországgal foglalkoznak.

Eközben az antifasiszta konszenzus fogalmát is használtam, ami természetesen az én

konstrukcióm. Azt próbáltam általa bemutatni, hogy a vasfüggöny két oldalán meglehetősen

hasonló folyamatok zajlottak, még ha az előfeltevések markánsan eltérőek is voltak. Keleten a

kommunisták által államilag kontrollált antifasiszta kultúrát látunk. Ennek kétségkívül volt

valóságalapja, hiszen a Vörös Hadsereg valóban legyőzte a fasisztákat, bár aztán e narratívát

ráoktrojálták az egész régióra. A kelet-európaiak aztán két generáción belül elutasították az

antifasizmus e formáját, leginkább azért, mert a mindennapi élet nyomasztó körülményeit nem

lehetett képes feledtetni. Nyugaton az antifasizmus nem volt ennyire explicit Leitmotif, bár a

fasizmus legyőzésével kapcsolatos büszkeség itt is kifejlettnek volt mondható. Nyugaton ráadásul

a kommunizmust is az antifasizmus szemüvegén keresztül szemlélték. Erre az antitotalitárius

elmélet keretében kerül sor: az antikommunisták a kommunizmus gonoszságát a fasizmussal

való összehasonlításokon keresztül bizonygatták. Azt próbáltam tehát bemutatni, hogy az

antifasizmus a kontinens mindkét felében a társadalom újjáépítésének alapjául szolgált.

210

Ezen túlmenően úgy érveltem, hogy Nyugat-Európában e narratíva már a hetvenes

években elkezdett felbomlani. Ekkor került sor az ellenállás mítoszának leleplezésére és a

neoliberális gazdaságtan felfutására. A hidegháború, 1989 után tehát alapvetően olyan

fejleményeket látunk, melyek addigra már csaknem két évtizede folyamatban vannak. Része

ennek minden olyan jelenség határozott elutasítása, mely a kommunizmusra akár csak

emlékeztet, és a szociáldemokrácia és majdnem minden balliberális politika is ide sorolódik.

Eközben a fasizmussal kapcsolatban helyenként kifejezetten apologetikus nézetek fogalmazódnak

meg. Olyasfajta érvek kerülnek ismét elő, melyek az ötvenes és hatvanas években még roppant

gyanúsnak tűntek volna, az elmúlt évtizedek során azonban mondhatni mindennapossá válnak.

Olyan történelemkönyvet írtam tehát, mely bizonyos fokig a kortárs európai emlékezeti

kultúrából indul ki, és részben a jelenkor aggodalmain és félelmein alapul.

A 20. századi történelem emlékezetének is elkötelezett szemlélője. Hogyan rajzolná meg a

kortárs európai emlékezeti térképet? A kelet-európaiak mit tettek hozzá a 20. századi történelemmel

kapcsolatos diszkussziókhoz? Negyedszázaddal 1989 után érdemes még egyáltalán keleti és nyugati

perspektívákról beszélnünk?

Kelet- és Nyugat-Európa között bizony vannak markáns eltérések, mivel a keleti vitákat

a holokauszt és a kommunizmus összehasonlításának kérdése határozza meg, illetve az azzal

kapcsolatos vita, hogy az egyik emlékezete a másik kárára van-e. Emiatt született meg a Prágai

Nyilatkozat az Európai Lelkiismeret és a Kommunizmus tárgyában, a Hetven Év Nyilatkozat, és

hasonlók. E fejleményekre szinte kizárólag Kelet-Európában került sor. E viták a legtöbb brit

számára meglehetősen idegenül hangzanak, a kommunista mozgalom Britanniában ugyanis

meglehetősen marginális politikatörténeti szerepet játszott. A kontinens nyugati felének további

211

országaiban, különösen Franciaországban és Olaszországban, jelentős kommunista pártok

voltak, így e vitáknak e helyeken nagyobb a visszhangja, azonban mind formájukat, mind

tartalmukat tekintve alapvetően kelet-európai vitákkal van dolgunk.

Némileg hasonló viták eközben Nyugat-Európában is zajlanak, bár fókuszukban nem a

kommunizmus áll. A jobboldali populizmus és az idegenellenesség összeurópai felfutásának

következtében a holokauszt emlékezetével szemben itt is ellenérzések kerülnek kifejezésre. A

jobboldali populista pártok szavazói bizonyára számos okból szavaznak e pártokra, de

pártszimpátiájukban nem nehéz felfedeznünk az implicit multikulturalizmus és a történelem

áldozatai iránti szimpátia elutasítását. Eközben hivatalos szinten, az Európai Unió vagy az ENSZ

szintjén a holokauszt emlékezetének határozott támogatását látjuk. Itt Londonban David

Cameron miniszterelnök nemrég Holokauszt Bizottságot hozott létre, mely a megemlékezés új

formáit próbálja kidolgozni. Bevallom, nem vagyok meggyőződve, hogy az átlagemberek e

kezdeményezésekre úgy reagálnak majd, ahogy azt a hatalom képviselői remélik.

Összefoglalva az elmondottakat, a Kelet- és Nyugat-Európa közti markáns különbségek

ellenére a felszín alatt meglehetősen hasonló érzelmekre bukkanhatunk, melyek véleményem

szerint a megszorítás politikájával állnak szoros összefüggésben. Úgy gondolom, hogy a

továbbiak elsősorban attól függnek, hogy a 2008-ban kezdődött válságot magunk mögött tudjuk-

e hagyni. Amennyiben igen, a holokauszt és a kommunizmus emlékezete közti mély kortárs

megosztottságot is képesek leszünk meghaladni. Bár az elmúlt évek egyes fejleményeit

ijesztőnek tartom, nem hiszem, hogy a ressentimentek betörnek a mainstreambe, vagy hogy

bármelyik európai országban a holokauszt emlékezetét negatívan megítélő párt jut majd

hatalomra. A legnagyobb félelmet jelenleg a francia Front National kelti, de elhamarkodott lenne

212

rémképeket festenünk. A kommunizmus utáni Kelet-Európával kapcsolatban is az tűnt fel, hogy

a holokauszt emlékezetének lekicsinylésével kapcsolatos félelmek ellenére a helyzet

meglehetősen stabilnak bizonyult.

Végezetül engedje meg, hogy jelenleg is zajló munkáiról kérdezzem. Milyen témákon dolgozik e

pillanatban? Milyen terveket dédelget?

Épp lezártam következő könyvem kéziratát, mely a náci táborok felszabadulásáról és a

felszabadulás utáni eseményekről fog szólni.146 Meglepőnek hangzik, de a felszabadulás

történetéről és tapasztalatáról még nem rendelkezünk megfelelő áttekintéssel. Könyvem egy

fejezetet a Vörös Hadsereg által felszabadított táboroknak szentel majd, többek között a

transznisztriai táboroknak, továbbá a halálmenetek közben felszabadítottak történeteinek, és így

tovább. Külön fejezetben foglalkozom majd a nyugati szövetségesek által felszabadított

táborokkal is. Ezen túl a felszabadulás tapasztalatát is szemügyre veszem. Be fogom mutatni,

hogy korántsem csak örömteli események zajlottak ekkoriban. Távolról sem feltétlenül alakult

úgy, hogy a foglyok megölelték és megcsókolták a dzsipeken érkező katonákat. Ilyesmikre is sor

került, de a felszabadulás ennél jóval összetettebb folyamat volt, melynek számos problémás

aspektusa is volt. A túlélők közül sokan már túl betegek voltak ahhoz, hogy felszabadulásuk

tényét egyáltalán felfogják. Írok továbbá a felszabadult táborok orvosi ellátásáról, társadalmi

viszonyairól, valamint kulturális és vallási életéről. Az utolsó fejezet pedig a felszabadulás

geopolitikáját tárgyalja majd, olyan kérdéseket, hogy az eredeti lakóhelyükről elszakadtak sorsa

miként fonódott össze a hidegháború korai szakaszával, Palesztinával és a Brit Birodalom

összeomlásával, valamint a szovjetek Izraellel és Palesztinával és a zsidó menekültekkel

146 Dan Stone, The Liberation of the Camps. The End of the Holocaust and its Aftermath (2015).

213

kapcsolatos hozzáállásával. Bizonyos értelemben előző könyvem folytatásaként amellett érvelek

majd, hogy a felszabadulás folyamata a háború és a háború utáni világrend kialakulása közti

kapocsként értelmezendő. E könyvem 2015 tavaszán fog megjelenni.

E könyv lezárása után pedig az Oxfordi Egyetemi Kiadó Very Short Introductions (Nagyon

Rövid Bevezetők) című sorozatához járulok majd hozzá, mégpedig a koncentrációs táborokról

szóló karcsú kötettel, mely előreláthatólag 2016-ban jelenik majd meg. Nem pusztán a

Harmadik Birodalom táborairól szólok majd. A koncentrációs táborok teljes történetéről

szeretnék írni, beleértve a kivételes állapotokat, a táborok kortárs jelentését és jelentőségét. E

rövid áttekintésem koncepciója az összehasonlító kutatások értelmébe vetett ösztönös hitemen

alapul. Aligha jutott volna eszembe a náci táborokról a koncentrációs táborok tágabb

történetének kontextusában írni, ha a népirtások összehasonlító vizsgálatát nem tartanám

értelmes és hasznos vállalkozásnak. Hogy ezután mi fog következni, azt meg majd meglátjuk.

A távbeszélgetésre 2014. november 14-én került sor.

214

Jürger Zimmerer (1965)

2005 óta az International Network of Genocide Scholars (a Népirtások Kutatóinak Nemzetközi

Hálózata) elnöke, 2010 óta a Hamburgi Egyetemen az afrikai történelem professzora, a Hamburg

posztkoloniális öröksége. Hamburg és a korai globalizáció 2014-ben létrehozott kutatóintézet

igazgatója. Korábban a Sheffieldi, a Duisburg-Esseni és a Kieli Egyetem munkatársa, még

korábban a Regensburgi és az Oxfordi Egyetem hallgatója volt. Doktoriját 2000-ben szerezte

Freiburgban. A német gyarmatosítás, a népirtások összehasonlító kutatása, a kolonializmus és a

holokauszt, a kritikai megelőzés, a környezettörténet és az erőszak formái közti összefüggések

kutatója.

Főbb művei

- Von Windhuk nach Auschwitz? Beiträge zum Verhältnis von Kolonialismus und Holocaust

(2011)

- Deutsche Herrschaft über Afrikaner. Staatlicher Machtanspruch und Wirklichkeit im

kolonialen Namibia (2001)

215

Szerkesztőként

- Kein Platz an der Sonne. Erinnerungsorte der deutschen Kolonialgeschichte (2013)

- (Michael Perraudinnal) German Colonialism and National Identity (2011)

- (Dominik J. Schallerrel) Late Ottoman Genocide: The Dissolution of the Ottoman Empire

and Young Turkish Population and Extermination Policies (2009)

- (Dominik J. Schallerrel) The Origins of Genocide. Raphael Lemkin as a Historian of Mass

Violence (2009)

- (Dominik J. Schallerrel) Settlers – Imperialism – Genocide (2009)

- (Joachim Zellerrel) Völkermord in Deutsch-Südwestafrika. Der Kolonialkrieg in Namibia

(1904–1908) und die Folgen (2003)

216

„A népirtások kutatása és a fenntartható prevenció”

Beszélgetés Jürgen Zimmererrel

Hol végezte egyetemi tanulmányait és mely szakokra járt? Hogyan kezdett el érdeklődni Afrika

története iránt? Mi motiválta, hogy a népirtás kutatására fókuszáljon?

Történelem, germanisztika és politológia szakokra jártam Regensburgban. Egy német

történész esetében ez meglehetősen tipikus választásnak nevezhető, egyetemi tanulmányaimat

ráadásul hagyományos nemzeti keretek között kezdtem. Ugyanakkor még fiatalon az Oxfordi

Egyetemen való tanulás mellett döntöttem. Nézőpontomat az ottani élmények alapvetően

megváltoztatták, Oxfordban ugyanis a globális történelmet és a gyarmatosítás történetét is jóval

hangsúlyosabban tanították. E témák még csak nem is szerepeltek a regensburgi curriculumban.

Afrika története iránt is Angliában kezdtem el érdeklődni. Egész pontosan Terence

Ranger kért meg, hogy diplomamunkámat írjam a hererók és a námák elleni német gyarmati

háborúról.147 Ranger vezető Afrika-kutatónak számított, akinek neve alighanem az Eric

Hobsbawmmal közösen szerkesztett The Invention of Tradition című kötet kapcsán vált széles

körben ismertté. Úgy érzékelte, hogy a témáról még sok újat lehetne mondani, sajnálatos

módon azonban nem tudott németül, így a témát nekem ajánlotta, én pedig vállaltam a feladatot.

Valóban hamar arra jutottam, hogy ugyan születtek már kutatások, mégis óriási

hiányosságok maradtak fenn. Ráébredtem, hogy a német nyilvánosságban élő kép, mely szerint a

német gyarmatosításnak a német történelem menete szempontjából nem volt különösebben

147 Eric Hobsbawm és Terence Ranger, The Invention of Tradition (1983).

217

jelentősége és története akár a fejlesztési segély korai formájának is tekinthető, egyáltalán nem

stimmel. Nekem az iskolában még azt tanították, hogy a németek Afrikában legfőképpen

vasutakat építettek. Uralmuk állítólag nem a helyiek kizsákmányolására épült.

A délnyugat-afrikai háború példája ennek épp az ellenkezőjét látszott bizonyítani. A

német gyarmati hódítás roppant brutális módon zajlott és népirtáshoz vezetett, a huszadik

század legelső népirtásához. Ezt már oxfordi diplomamunkám írásakor is így gondoltam. Miután

visszatértem Oxfordból, úgy döntöttem, hogy a témát szeretném tovább kutatni.

Doktoriját 2000-ben védte meg a Freiburgi Egyetemen, Deutsche Herrschaft über Afrikaner.

Staatlicher Machtanspruch und Wirklichkeit im kolonialen Namibia (Afrikaiak feletti német

uralom. Állami hatalmi igény és megvalósulása a gyarmati Namíbiában) című monográfiája pedig

2001-ben jelent meg. Mik voltak főbb tézisei, és ezek miben különböztek a gyarmati Namíbiával

kapcsolatos korábbi kutatási eredményektől?

Doktori témámul az afrikaiak feletti német uralom formái szolgáltak. Ezt annak idején a

délnyugat-afrikaiakkal szembeni bennszülött-politikának (Eingeborenenpolitik) nevezték. A

délnyugat-afrikai gyarmati háborúról született korábban két nagy kutatás is, egy NSZK-beli és

egy NDK-beli, Helmut Bley, illetve Horst Drechsler tollából.148 Mindkét kutató számára a

gyarmat alapításának bemutatása és a háború okainak feltárása tűnt a legfontosabbnak.

Kétségkívül mindketten kritikusan szemlélték az 1904 és 1908 között lezajlott háborút, de a

háború utáni évtizednek, mígnem a német gyarmatok az első világháború során el nem vesztek,

mindössze néhány oldalt szenteltek. A háború utáni kort az azt megelőző évektől élesen

148 Helmut Bley, Kolonialherrschaft und Sozialstruktur in Deutsch-Südwestafrika 1894–1914 (1968). Horst

Drechsler, Südwestafrika unter deutscher Kolonialherrschaft. Band 1: Der Kampf der Herero und Nama gegen

den deutschen Imperialismus. (1884–1915) (1966). Horst Drechsler, Aufstände in Südwestafrika. Der Kampf

der Herero und Nama 1904 bis 1907 gegen die deutsche Kolonialherrschaft (1984).

218

elkülönítették, és beállításuk szerint 1908 után alapvetően a temető csendje honolt. Munkáik

alapján úgy tűnhetett, hogy ekkoriban totalitárius állami befolyás érvényesült, ugyanakkor már

nem igazán történt semmi.

E beállítás határozottan ellentmondott a modern gyarmattörténet-írás és a modern

afrikai történetírás legalapvetőbb célkitűzésének. E kutatások ugyanis azt is firtatták, miként

lehetséges, hogy a gyarmatosítás áldozatai egyes elbeszélésekben nem rendelkeznek önálló

akarattal, sőt gyakran még csak nem is szerepelnek. E vita a holokauszt történetírásából is

ismerős lehet. A kérdés ott rendszerint úgy merül fel, hogy valóban igaz-e, hogy a holokauszt

áldozatai passzívak voltak és még csak nem is próbáltak ellenállni? E felismerésen alapult a német

kolonializmus utolsó tíz évére fókuszáló kutatásom.

Azt kíséreltem meg feltárni, hogy a totális német uralmat és állami felügyeletet milyen

szándékból próbálták létrehozni, és a német politika miként is működött a gyakorlatban. A

legelső következtetésem ugyancsak meglepőnek tűnhet: a felügyelő állam valójában sose

létezett, sokkal inkább mítosznak tekinthető. Nem puszta mítosz volt, hiszen kiépítését valóban

célba vették, de az állami források nem bizonyultak elegendőnek, és a helyi telepesek is

bojkottálták kifejlesztését. Köztudomásúlag Délnyugat-Afrika volt az egyetlen német telepes

gyarmat, és a helyi telepesek rendszerint elszabotálták a közigazgatás intézkedéseit.

Kutatásomig alapvető előfeltevésnek számított, hogy a gyarmati közigazgatás és a

telepesek alapvetően azonos szellemben cselekedtek, ez azonban egyáltalán nem volt így. A

közigazgatás az afrikaiaknak nagyon-nagyon minimális jogokat azért biztosítani akart. A fizikai

bántalmazások mértékét például korlátozni szerette volna. Ebben távolról sem érdemes az

afrikaiak védelmének szándékát látnunk, minimális szabályok érvényesítésével azonban

219

mégiscsak próbálkoztak. Ez a német telepesek számára túl soknak tűnt, e telepesek ugyanis a

helyi közigazgatásnál jellemzően jóval radikálisabbak voltak. Az afrikaiak mozgási lehetőségét

szigorúan korlátozták, pontosan meghatározták, hogy hol dolgozhatnak és hol nem. Ennek

keretében került aztán sor „az afrikaiak dezertálására”. Számosan egyszerűen elmenekültek a

környező bokros vidékekre. Namíbia roppant nagy kiterjedésű ország, a gyarmatosítók ezért

ebben nem is voltak képesek megakadályozni őket. Ekkor felvetésre került tetoválásuk: a

telepesek szerettek volna jól látható számokat írni a helyiek bőrébe. Aki manapság tetoválásról

és számokról hall, azonnal a Harmadik Birodalomra asszociál, közvetlen kapcsolatot érzékel a

két esemény között. A délnyugat-afrikai német kolonializmus történetének azonban az is fontos

eleme, hogy a helyiek tetoválását végül nem vitték véghez, a közigazgatás ugyanis úgy határozott,

hogy ez mégiscsak túl brutális lépés lenne.

A közigazgatás céljait kutatva jutottam el annak vizsgálatához, hogy miként is működik

azon állami apparátus, amely alapszándéka szerint védi az afrikaiak jogait, de eközben

elkerülhetetlenül érzékelnie kell, hogy valójában mekkora károkat okoz. Kérdésem nem más

volt, mint hogy mi is szolgált e bürokrácia önlegitimációjául. Délnyugat-Afrikában ennek

központi eleme a fejlődés ideológiájának projektálása volt, mely szerint „tudjuk, hogy jelenleg

brutális dolgok történnek, de a jövőben minden jobbra fog fordulni, végül mindenkinek jobb

lesz”. Az uralomutópia fogalmát is használtam és nem pusztán arra, hogy gyarmatosítók és

gyarmatosítottak mindennapi viszonyát vizsgálhassam. E fogalmat továbbá annak érdekében

vetettem fel, hogy bemutathassam, miként is nézett volna ki e viszony, amennyiben a

gyarmatosítóknak tényleg abszolút hatalom lett volna a kezükben. E kérdés értelmezése során

arra jutottam, hogy a történet kulcsa a gazdasági hatékonyság elképzelése volt: a német állam

délnyugat-afrikai alkalmazottai sajátos gazdasági utópiát dolgoztak ki. Olyan utópikus államra

220

vágytak, amely gazdaságilag kivételesen hatékonynak bizonyul. Úgy gondolták, Délnyugat-Afrikát

egyetlen nagytérségként érdemes kezelni, és gazdaságilag teljesen újra kell majd strukturálni. Az

1890-es évektől fogva céltudatosan ennek megvalósítására törekedtek. Ez kortárs kifejezéssel

élve a fejlesztési diktatúrák roppant negatív változata, hiszen az afrikaiak jogainak csaknem teljes

figyelmen kívül hagyásával járt. A hererók elleni népirtás nem tartozott e politika céljai közé,

sokkal inkább annak megszakítását jelentette.

A hererók és a námák ellenállása következtében 1904-ben a németek katonai-népirtó

fantáziája leváltotta a gyarmati gazdasági-adminisztratív fantáziát. A népirtás a gyarmati-gazdasági

mintaállam létrehozását tehát alapvetően akadályozta. A katonaság bevetésére került sor, és ők

villámgyors győzelemre törekedtek. A már sok éve kormányzó Theodor Leutwein és a

gyarmatra épp csak megérkező Lothar von Trotha főparancsnok között sor került egy rendkívül

fontos találkozóra, melynek során Leutwein azt mondta von Trothának, hogy azért mégse ölje

meg az összes hererót, hiszen szükségük van munkaerejükre. Erre von Trotha mondhatni a

beszélgetés szellemében válaszolt: „úgy hittem, hogy Délnyugat-Afrika német föld, mégiscsak a

németeknek kellene itt szántania.” A népirtás olyan utópiája került tehát megfogalmazásra,

amely gazdasági megfontolásokra semmilyen tekintettel nem volt. E nézeteltérés ismét csak

ismerős lehet a második világháborúra és a holokausztra vonatkozó, ideológia versus gazdasági

racionalitással kapcsolatos vitákból. Ott e kérdést gyakran úgy teszik fel, hogy a holokauszt

folytatására miként kerülhetett sor még annak ellenére is, hogy a német háborús

erőfeszítésektől lényeges erőforrásokat vont el? Effajta vitákra tehát Délnyugat-Afrikában is sor

került. A nagytérséggel kapcsolatos elképzelések szintén mindkét esetben szerepet játszottak.

221

Miként került megfogalmazásra azon terv, mely szerint Németország egy magánál

kétszer nagyobb országot kívánt alapvetően átformálni? Miként jutunk el odáig, hogy a németek

megpróbálják végrehajtani a társadalmi mérnökösködés effajta nagyprojektjét? Úgy tűnik, hogy

az elképzelést módfelett korán sikerült elfogadtatni: e tervet még karrierjük kezdetén járó

jogászok és tisztek már az 1890-es években nyíltan propagálták. Koncepciójukat irodáik falai

között fejlesztették ki, majd megpróbálták rákényszeríteni a lakosságra. Ez ismét csak olyan

téma, ami a Reichsicherheitshauptamt elitje, az ún. feltételek nélküli generáció kapcsán az 1990-es

évek végén és a 2000-es évek elején széles körben vitattak.149 Én is e vita hatására folytattam le

elemzésemet és jutottam végül arra, hogy a telepesek általi gyarmatosításnak vannak sajátos

jellemzői, melyek túlmutatnak a gyarmatosítás hagyományosnak nevezhető történetén. Ennek

pedig a német történelem szempontjából is komoly jelentősége van, ugyanis effajta tervek az

első világháború során az Oberost keretében még radikálisabb formában jelennek meg, mígnem a

második világháború során az SS és további szervezetek terveiben érnek csúcspontjukra.

Mennyire kiterjedt népirtásról volt szó? Kik voltak az elkövetői? Mik voltak a szándékaik, és

milyen eszközöket használtak?

Az 1904-es népirtás alapvetően katonai népirtásnak minősíthető, a gyarmati hadsereg

kezdeményezi és valósítja meg. A hererók és a námák kezdetben sikeres ellenállása

következtében Berlinben félreteszik a telepes kolónia adminisztratív-gazdasági fejlesztésének

terveit és katonai megoldás alkalmazása mellett döntenek, Lothar von Trotha parancsnoksága és

katonái kerülnek bevetésre. Von Trotha már ekkor is a legismertebb és legbrutálisabb gyarmati

parancsnoknak számít, Délnyugat-Afrikában pedig carte blanche-ot kap. A fehérek és feketék

149 Utalás Michael Wildt, Generation des Unbedingten. Das Führungskorps des Reichssicherheitshauptamtes

(2002) című művére.

222

között zajló faji háborúról von Trothának már megérkeztekor megrögzött elképzelései voltak.

Világképe szerint ez csakis az egyik oldal megsemmisülésével érhet véget.

Von Trotha népirtó eszméit a gyarmati elittel szemben valósította meg, tisztjei és

katonái ellenben semmilyen módon nem szegültek vele szembe. A népirtás elsőszámú áldozatai

a hererók és a námák voltak. A hererók háború előtti száma mintegy 80–100 000 volt, a

námáké 15–20 000. Az áldozatok számát nehéz lenne pontosan meghatározni, ugyanis a háború

első szakaszának következtében számos hereró a vízmentes Omaheke-sivatagba próbált

menekülni, amit aztán lezártak. Ily módon sokan odavesztek anélkül, hogy akár csak

megszámláltattak volna. A túlélők számáról jóval pontosabb ismeretekkel rendelkezünk, mivel

azonban a háború előtti lakosságszámról nincsenek hasonlóan pontos adataink, az áldozatok

számát csak megbecsülni tudjuk. E becslések szerint a hereróknak mintegy 70–80%-a, a

námáknak pedig körülbelül a fele halt meg, utóbbiak egy része már az újonnan létrehozott

koncentrációs táborokban.

Fontos tisztáznom, hogy miközben a katonai számít az egyetlen megvalósított német

gyarmati népirtásnak, az imént vázolt fejlesztési koncepció is népirtáshoz vezetett volna. Utóbbi

megnevezésére a kulturális népirtás fogalma a legalkalmasabb, a német társadalmi

mérnökösködés ugyanis az afrikaiakat teljesen megfosztotta volna hagyományos identitásuktól.

A németek tervei szerint fekete munkásosztály jött volna létre, amelynek tagjait különböző

célok megvalósítására teljesen szabadon lehetett volna bevetni. Ez szintén népirtásnak

nevezhető, melyet azonban hála Istennek nem sikerült megvalósítani, ugyanis a német gyarmatot

a dél-afrikai csapatok már 1915-ben elfoglalták. Ennek ellenére jogos két szándékolt népirtásról

beszélni, idővel ugyanis a gyarmati-adminisztratív politikák is effajta következményekkel jártak

223

volna. Amennyiben a németek valóban érvényesíteni tudták volna akaratukat, a hererók és a

námák a háború elmaradása esetén is megszűntek volna közösségként létezni.

Hogyan értékeli a gyarmatosítás és a népirtás közötti kapcsolatról felhalmozott tudást?

Mennyire érdemes a gyarmatosítás különböző formái között különbséget tennünk? Valóban igaz, hogy

a telepesek általi kolonizáció és a tömeges erőszak fellángolása között különösen szoros kapcsolat áll

fenn? Miként érdemes használni a gyarmati népirtás fogalmát?

A gyarmati népirtás bevett fogalmához eléggé ambivalensen viszonyulok. A telepes

kolonizáció során bekövetkező népirtásoknak valóban vannak sajátos jellemzőik, ugyanakkor

nem vagyok meggyőződve, hogy e formát érdemes-e már nevében is megkülönböztetnünk.

Személy szerint a népirtás fogalmának átfogó használatát pártolom. A téma globális

megközelítését tartanám üdvösnek, az alkategóriák túlzott hangsúlyozása pedig ezt inkább

akadályozza.

A telepes kolonizáció tudományos tárgyalása kétségkívül nagyon gyakori, különösen az

anglo-amerikai szakirodalomban. Ez nem is meglepő, hiszen a legfőbb példákkal épp Észak-

Amerika, Ausztrália és Új-Zéland története szolgál. A gyarmatosítás népirtó potenciálját e

helyeken különösen intenzíven és hevesen vitatják. Teljesen egyértelmű, hogy e népirtásoknak

közük van a kolonizációhoz. Von Windhuk nach Auschwitz? Beiträge zum Verhältnis von

Kolonialismus und Holocaust (Windhuktól Auschwitzig? Hozzájárulások a gyarmatosítás és a

holokauszt viszonyához)150 címen kiadott tanulmánykötetemmel kapcsolatos németországi vita

ugyanakkor azt is megmutatta, hogy gyakran bizonyos félreértésekkel kell szembenéznünk. A

népirtás kutatói leginkább telepesekről és a lakosság szándékolt kicseréléséről írnak. India vagy

150 Jürgen Zimmerer, Von Windhuk nach Auschwitz? Beiträge zum Verhältnis von Kolonialismus und Holocaust

(2011).

224

például Nyugat-Afrika a gyarmati uralom más fajtáival, a kereskedők általi gyarmatosítás

eseteivel szolgálnak. A telepes kolonizációt eközben általánosságban is lehetséges úgy jellemezni,

hogy az más emberek által már lakott területek meghódítása és új lakosokkal való megtöltése. A

területen található lakosságot ennek szellemében el kell üldözni, vagy meg kell gyilkolni.

E tekintetben igenis létezik gyarmati népirtás, és a fogalom használatát kifejezetten

üdvösnek tartanám, amennyiben azt Európán belüli jelenségekre is alkalmaznánk. A kérdés

megítéléséhez ugyanis az is hozzátartozik, hogy a gyarmatosítás fogalmát gyakran úgy használják,

mintha azt csakis az Európán kívüli világra lehetne vonatkoztatni. Az ún. Generalplan Ostot,

illetve a nácik Kelet-Európával kapcsolatos uralmi fantáziáit azonban a telepes gyarmatosítás

legnagyobb szabású kísérleteként is lehet értelmezni. Vegyük szemügyre a Generalplan Ost

részleteit, az abban foglalt projekciókat, 70–100 millió szláv Szibériába való áttelepítésének

terveit! A német tervezők jól tudták, hogy tervük megvalósulása esetén, legfőképpen a rendkívül

zord természeti adottságok következtében, az emberek mintegy 90%-a elpusztulna.

Ez a telepes kolonizáció történetéhez tartozik, hiszen a nácik az úgynevezett árja

telepeseknek akartak területeket kisajátítani. Amennyiben a telepes kolonizáció fogalmát tágan

értelmezzük, nagyon is jelentős eredményeket érhetünk el. Ugyanakkor visszautasítom az olyan

próbálkozásokat, melyek a telepes kolonizációt önálló kategóriának tekintik, és eközben úgy

próbálnak tenni, mintha e jelenségnek a 20. századi európai népirtásokhoz semmi köze nem

lenne.

Hogyan értékeli a német gyarmatosítás és a német gyarmati bűnök utólagos értékelését?

Hogyan reagált rájuk a német tudomány és a tágabb nyilvánosság elkövetésük időpontjától napjainkig?

225

Úgy gondolom, hogy e kérdést is kétféleképpen lenne érdemes megközelítenünk. Az

egyik kérdés a német gyarmati múlttal kapcsolatos ismeretekre és emlékezeti formákra

vonatkozik. E téren az elmúlt egy-két évtizedben sok minden változásnak indult. A másik kérdés

pedig, hogy a gyarmati periódus a posztgyarmati időket tekintve mennyiben maradt, tudatosan

vagy tudat alatt, meghatározó jelentőségű.

A koloniális és posztkoloniális emlékezetnek szemlátomást eltérő fázisai vannak. A

kritikus szembenézésnek a hatvanas évekre esett a legkorábbi hulláma, bár a szélesebb német

nyilvánosságra ez alig volt hatással. Itt Hamburgban például lezajlott egy meglehetősen híres

esemény, mely a diákmozgalommal, az ún. 68-asok aktivizmusával állt szoros kapcsolatban. A

Hamburgi Egyetem elődjét Német Gyarmati Intézetként alapították 1908-ban, mely aztán az

első világháború éveiben vált egyetemmé. A hangsúly azonban még a harmincas években is a

gyarmati tudományokon volt, többek között a Berlini Egyetemtől való megkülönböztetés

jegyében. A főépület előtt gyarmati emlékművek, Hans Dominik és Hermann Wissmann szobrai

álltak. Ezen emlékművek Hamburg bombázása során egyszer már ledőltek, de 1945 után azonnal

visszaállították őket, mígnem a diákok 1968-ban ismét csak le nem döntötték őket. Az esemény

számos beszámolóban és visszaemlékezésben szerepel, ami jól mutatja, hogy a diákmozgalom a

gyarmatosítást is az általa elutasított német múlt részének tartotta. E tudás ugyanakkor

korlátozott maradt, és nem igazán vált a német történeti és társadalmi tudat részévé. Hans-

Christian Ströbele zöld politikus, akit gyarmati nosztalgiák ápolásával amúgy igazán nem lehetne

vádolni, például még a 2000-es évek elején is úgy nyilatkozott, hogy Németország Afrika

különleges partnereként szolgálhat, hiszen nincsen gyarmati múltja. E kijelentés már önmagában

is jelzi, hogy a német gyarmatosítással kapcsolatos tudás milyen mélyre temetődött.

226

Igazi változások 2004-ben, a hererók és a námák elleni népirtás kezdetének 100.

évfordulóján következtek be. Az emlékév előkészítése során kollégáimmal Völkermord in

Deutsch/Südwestafrika. Der Kolonialkrieg in Namibia und seine Folgen (Népirtás Német Délnyugat-

Afrikában. A namíbiai gyarmati háború és következményei) címen tanulmánykötetet adtam ki.151

Úgy gondoltuk, hogy amennyiben a témával kapcsolatos beszámolókon érdemben változtatni

akarunk, mindenek előtt tényeket kell az újságírók rendelkezésére bocsátanunk. Odáig ugyanis

szinte mindig a hererók felkeléséről vagy lázadásról írtak, melyet a németek állítólag levertek.

Könyvünknek komoly visszhangja volt, és végül az általa kiváltott vita vezetett el oda, hogy 2004.

január 12-én a német állami televízió híradójában, a Tagesschauban este nyolckor elhangozott,

„most van a hererók elleni népirtás századik évfordulója”. A híradó akkoriban egyértelműen a

művelt német polgárok központi információforrásai közé tartozott. A tény, hogy immár e

fórumon is népirtásról beszéltek, jól mutatja, hogy az események megítélése terén időközben

mennyire jelentős változás állott be.

Mindössze néhány hónappal később aztán hivatalos állami bocsánatkérésre is sor került.

Az egyik namíbiai megemlékezés során a gazdasági együttműködésért és fejlesztésért felelős

miniszter, Heidemarie Wieczerok-Zeul a német szövetségi kormány nevében olyan bűntettért

kért megbocsátást, „melyet manapság népirtásnak neveznénk”, és amelyért Lothar von Trothát

háborús bűnösként a hágai nemzetközi bíróságnak kellene kiadni. Ez szintén az elismerés

jelentős pillanata volt, ugyanakkor ahhoz is elvezetett, hogy a német bulvársajtó orgánumai,

élükön a Bilddel, egy-két napon belül olyan szalagcímekkel jelentek meg, mint például „Mennyibe

kerülnek nekünk a miniszter asszony könnyei?” A Bild azt szuggerálta tehát, hogy a miniszter

151 Jürgen Zimmerer és Joachim Zeller (szerk.), Völkermord in Deutsch/Südwestafrika. Der Kolonialkrieg in

Namibia und seine Folgen (2003).

227

asszony személyes érzelmei jóvátételi fizetéssel kapcsolatos vitákhoz fognak majd vezetni.

Wieczerok-Zeul bocsánatkérése nyilvánvalóan teljesen tudatos politikai tett volt. Teljességgel

elképzelhetetlen, hogy egy német miniszter a szövetségi kancellárral és további miniszterekkel

való egyeztetés és megállapodás nélkül ilyesfajta kijelentéseket tegyen.

A német gyarmatosítás történetével és emlékezetével kapcsolatos érdeklődés 2004 óta

gyakorlatilag folyamatosan nő. A hagyományos emlékezetpolitika ugyan még manapság is egy

meglehetősen homogén németségképen alapul, mely a Harmadik Birodalmat annak idején

állítólag létre kívánta hozni. Ezen egységes németség annak idején sem létezett. A kortárs

Németország demográfiai realitásai közé tartozik, hogy több nagyvárosban immár a diákok fele

ún. migrációs háttérrel rendelkezik, bár e kifejezés bevallottan nem teljesen adekvát. Sokak

szülei és nagyszülei intenzíven érintett országokból származnak, részben egykori gyarmatosító

országokból, mint például Portugáliából, vagy az egykori gyarmatokról. Ennek következtében a

német történelem jelentésének újratárgyalására kerül sor, melynek során a gyarmatosítás egyre

érdekesebbé és fontosabbá válik.

Az itteni Szenátus, tehát Hamburg német szövetségi tagköztársaság kormánya épp az idei

év [2014] júniusában döntött úgy, hogy a posztkoloniális emlékezetpolitikában új korszakot

próbál nyitni. A nyolcvanas évek ún. Dohnányi-kezdeményezésére tett gyakori hivatkozások

közepette, mely a nemzetiszocializmus helyi történetének feldolgozását hivatalos feladattá tette,

a Szenátus az idén Hamburg és a gyarmatosítás viszonyát tette különleges állami feladattá. Ennek

részeként kerül majd megalapításra a Hamburgs postkoloniales Erbe (Hamburg posztkoloniális

öröksége) nevű kutatóhely is, melyet a következő hónapok során fogok kiépíteni. A

kezdeményezés ugyan meglehetősen szerénynek mondható, ugyanakkor mégiscsak első

228

alkalommal következett be, hogy egy német közösség a gyarmatosítás történetének

feldolgozását hivatalos feladattá tette. A gyarmatosítással való foglalkozás tekintetében ez

korszakos változás.

A másik kérdés, hogy a német gyarmatosítás mennyiben befolyásolta a későbbi

történelmet. Ez jelenleg is vita tárgyát képezi, melynek legfontosabb tétje minden bizonnyal a

Harmadik Birodalom és a holokauszt koloniális gyökereire vonatkozik. Említett kötetem, a Von

Windhuk nach Auschwitz? címe is épp e vitára utal.

Mondana esetleg még néhány szót arról, hogy a gyarmatosítás feldolgozásával kapcsolatos első

ilyesfajta döntés miért épp Hamburgban született meg?

A német városok közül alighanem Berlin és Hamburg kötődik leginkább a gyarmatosítás

történetéhez. A gyarmatbirodalom adminisztratív központja Berlin volt, a főbb gyarmatokkal

foglalkozó közigazgatási intézmények, a gyarmatokon bevetett véderő központja és hasonló

intézmények mind itt voltak. Eközben Hamburg volt a legnagyobb német kereskedőváros, mely

a 15. század óta bizony kiemelkedő szerepet játszott a gyarmati világban. Hamburg a

gyarmattartókkal és gyarmataikkal, mindenféle gyarmati javakkal, így rabszolgákkal is

kereskedett. A város büszke arra, hogy évszázadok óta Németország világra nyitott kapujának

számít. A hatvanas évekig értelemszerűen a gyarmati világ kapuja is volt, hiszen a világ

legjelentősebb része gyarmatokból állt. Ennek volt következménye, hogy a Gyarmati Intézet is

épp Hamburgban került megalapításra. A vezető helyi kereskedőcsaládok, akiknek történetét

hamarosan megjelenő könyvemben mutatom majd be, a Délnyugat-Afrikába menő

anyagutánpótlás 90%-ánál is többet szállították Hamburgon keresztül. Hamburg tehát nagyon

mélyen érintett a kolonializmus történetében.

229

Hamburgban található Németország alighanem legvitatottabb gyarmati emlékműve is,

mégpedig Wandsbekben, Hamburg egyik olyan városrészében, mely korábban hosszú időn át

Dániához tartozott. Wandsbeket Schimmelmanns alapította, aki kora legjelentősebb

rabszolgatartója volt, és eközben Dánia pénzügyminisztereként is szolgált. Számos további

kapcsolódási pontot jelent, hogy Hamburg környéke dán volt, és Dánia a gyarmattartók közé

tartozott. Néhány éve Wandsbekben Schimmelmann-mellszobrot akartak felállítani. A fekete

németek szervezetei és további civil társadalmi szereplők tüntetést szerveztek ez ellen. Ezentúl

a Lettow-Vorbeck-kaszárnyában található az ún. Askari-emlékmű, ahol Paul Emil von Lettow-

Vorbeck mellszobra mellett von Trothának is van domborműve. Utóbbi is műemlékvédelem

alatt áll. E tény hosszú időn át még csak nem is számított ellentmondásosnak.

Az elmúlt 10-12 évben aztán komoly vita bontakozott ki, hogy Hamburg mit is kezdjen

mindezzel. E vitából kifolyólag született meg az idei [2014-es] döntés, mely szerint szükség van

Hamburg koloniális múltjának tudományos feldolgozására. A döntés meghozatalához bizonnyal

az is hozzájárult, hogy egykoron épp a hamburgi politikusok kezdeményezték a nácizmus állami

feldolgozását, és az akkor beindított folyamatokat szemlátomást pozitívan értékelik. A

gyarmatosítás nyomainak diszkussziója eközben már gyakorlatilag minden német városban

beindult, még ha hivatalosan kétségkívül Hamburg vállalta is fel elsőként a felelősséget. Az itteni

kezdeményezés a szociáldemokrata kormányhoz kötődik, ugyanakkor minden frakció

megszavazta. Más kérdés, hogy egyformán örültek-e neki, de formális értelemben mindnyájan

támogatták.

Tanulmányaiban nemcsak azt hangsúlyozta, hogy a hererók és a námák elleni népirtás a

nemzetiszocializmus előtörténetéhez tartozik, hanem fontos strukturális hasonlóságokra és

230

gyakorlatilag azonosnak nevezhető mentális keretekre is visszatérően utalt. Mikben állnak ezek a

hasonlóságok? Miket tart a nemzetiszocializmus koloniális jellemzőinek, és ezek mennyire játszottak

fontos szerepet a nácizmus történetében? Miként értékeli a téziseire adott német és nemzetközi

reakciókat?

A témában írt első írásaimmal, a „Kolonialismus und Nationalsozialismus”-szal

(Gyarmatosítás és nemzetiszocializmus) és a „Die Geburt des »Ostlandes« aus dem Geiste des

Kolonialismus”-szal (A gyarmatosítás szelleme és az „Ostland” létrejötte) kapcsolatos,

eredetileg 2004 és 2009 között lezajlott német vita legfigyelemreméltóbb aspektusa alighanem

téziseim vehemens elutasítása volt.152 Mindkét írás gyakorlatilag egyidejűleg jelent meg németül

és angolul. A nemzetközi recepció összességében pozitív volt, téziseimet érdeklődés övezte, bár

korántsem mindenki értett velük egyet. A legnagyobb, elsősorban zsidó perspektívákat

artikuláló holokauszt-konferenciára, a Lessons and Legaciesra is meghívtak, ugyanis a témáról

vitatkozni akartak velem. Többen kritizálták nézeteimet, de felvetéseimet vitára érdemesnek

tartották és párbeszédre került sor közöttünk. 2012-ben pedig Jehuda Bauer invitált az Izraeli

Tudományos Akadémiára, amikor is „Holokauszt és Népirtás” címmel díszelőadást tartott ott.

Engem kért fel, hogy hivatalosan reagáljak téziseire. Számos kérdésben eltérő véleményen

vagyunk, de Jehuda Bauer érdemi vitát szeretett volna folytatni velem.

Németországban semmi hasonlóra nem került sor. Itt az elutasítás túl erősnek bizonyult.

Ezt olykor kifejezetten konzervatív történészek artikulálták, akik alkalmanként azzal álltak elő,

hogy a holokauszt relativizálásának esete áll fenn. Ezzel próbálták az újabb kritikus álláspontot

elhallgattatni. Németországban mostanra eljutottunk odáig, hogy a Harmadik Birodalmat immár

152 Mindkét tanulmány megtalálható Jürgen Zimmerer, Von Windhuk nach Auschwitz? Beiträge zum

Verhältnis von Kolonialismus und Holocaust (2011) című tanulmánykötetében.

231

senki se venné védelmébe, ennek ára azonban a német történelem egyfajta fragmentálódása. A

Harmadik Birodalom tizenkét évét kiszakítjuk elő- és utótörténetéből, tehát egyre kevésbé

szemléljük történelmileg. Manapság a német bűnöket oly módon is lehet hangsúlyozni, mintha

ennek a német nemzeti történelem más periódusaihoz gyakorlatilag köze sem lenne, mintha a

Harmadik Birodalom mindössze véletlenszerű baleset lett volna.

A kolonializmussal kapcsolatos vita ezzel határozottan szembemegy, hiszen a német

történelem olyan népirtó tendenciáiról szól, melyekért nem lehet a nácikat felelőssé tenni.

Akárkik is voltak a nácik, a hererók elleni vagy a kelet-afrikai, 300 000 áldozattal járó Maji Maji

háborúért mégse lehet őket vádolni. A német újságok lapjain, illetve a nekem küldött olvasói

levelekben kifejezésre jutó elutasításnak alighanem ez volt az egyik oka. Olyanokat írtak nekem,

hogy „fiatalember, maga nem járta meg Sztálingrádot, hogy jön maga ahhoz, hogy ilyesmikről

véleményt nyilvánítson”, mások meg „patologikus bűntudati komplexust” tulajdonítottak nekem.

Megint mások a Kaiserreich és a gyarmatosítás pozitív oldalaira hivatkoztak.

A másik, tudományosabbnak nevezhető vitát részben a gyarmatosítás jelentésének

félreértése, továbbá téziseim Sonderweg-tézisként való beállítása és kritizálása jellemezte. Nem

tételeztem ok-okozati kapcsolatot, sose gondoltam olyasmiket, hogy „mivel a német

gyarmatosítás népirtásba torkollott, a holokausztnak be kellett következnie”. Nem

elevenítettem fel a különútelméletet sem. Amellett érveltem, hogy egyfajta fejlődési pályát

látunk, mely a telepes kolonializmustól a délnyugat-afrikai népirtáson keresztül olyan mentalitás

kialakulásához vezet, mely a Harmadik Birodalom bűneit elgondolhatóvá teszi. Sose állítanám,

hogy Hitler szükségszerű volt, vagy hogy a Harmadik Birodalom és a holokauszt okait kizárólag

a gyarmatosításban lenne érdemes keresnünk. Természetesen számos további okot is meg lehet

232

nevezni. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a nácik úgynevezett hatalommegragadásának pillanatában

a releváns állami ágensek és az értelmiségiek már tudták, hogy többé nincs határ, hogy immár a

korábban állítólag elgondolhatatlant is szabad gondolniuk. Olyan koncepciókat elevenítettek fel,

melyek eredetileg Délnyugat-Afrika radikális újrarendezése során kerültek megfogalmazásra.

Mégse lehet véletlen, hogy negyven éven belül kétszer is népirtó politikát látunk, mely

mindkét alkalommal a nagytérpolitika és a társadalmi mérnökösködés utópiái keretében kerül

megvalósításra. Ez a nácik esetében elsősorban a keleti hódításokat, a szlávokkal szembeni

politikájukat jellemezte. A második világháború keleti frontján gigantikus gyarmati háború zajlott.

Amennyiben a posztkoloniális elméleti és fogalmi eszköztárral közelítünk e háborúhoz, sok

mindenre magyarázatot kapunk. A németek európai népeket próbáltak gyarmati népekhez

hasonlatossá tenni. Az „ázsiai-barbár” hordákkal szembeni fellépés módjára vonatkozó

utasítások vagy azon náci álláspont, miszerint a szlávokból „sose lesz embertárs” [az eredetiben:

vorher kein Kamerad und nachher kein Kamerad – LF], ezen Európán belüli háborút a

kolonializmus történetéből jól ismert aszimmetrikus háborúvá tette.

A Harmadik Birodalmat gyarmatbirodalomként kellene tehát értelmeznünk, hiszen a

domináns elképzelések koloniálisak voltak. Hitler többször kifejtette, hogy „Oroszország a mi

Indiánk”, „A Volga számunka a Niger”, „az ukránokat gyöngyökkel meg hasonlókkal

ajándékozzuk majd meg, ami az ilyesfajta bennszülötteknek kedvére van”. A Wehrmacht katonái

lengyelországi és oroszországi bevonulásukkor úgy érzékelték, hogy minden szörnyen mocskos,

hogy hiányzik az állam, nincs rend, csak őserdőket találni, gyarmati vidékeket. Mindez az

európaiak és nem-európaiak legelső találkozásaikor megfogalmazott elképzelésekre hasonlít. E

233

koloniális elképzeléseket azonban a tudományos kutatás később egyáltalán nem tematizálta, ami

számomra roppant furcsának tűnt.

A kérdést sokszor úgy teszik fel, hogy miként következhetett be a nácizmus által

okozott civilizációs törés? A Wehrmacht-kiállítás például azt mutatta be, hogy németek milliói,

hétköznapi férfiak, elmentek a háborúba és annak során szinte hihetetlen bűntetteket követtek

el. A némileg polemikus kérdésem, hogy mi van akkor, ha nekik mindez nem tűnt civilizációs

törésnek, hanem sokkal inkább koloniális módon legitimált gyakorlatnak? Az egyetlen különbség,

hogy e cselekedetek végrehajtására Európán belül került sor.

E nézeteknek természetesen nem én vagyok a kiötlője, hiszen már Hannah Arendt és

számos posztkoloniális gondolkodó megfogalmazta őket. Szerintük az európaiak nácizmussal

kapcsolatos felháborodása azért volt oly mély, mert ez esetben európaiakkal szemben követtek

el olyan bűntetteket, amilyenekre évszázadokon keresztül csak az afrikaiakkal szemben került

sor. Amennyiben valaki az afrikai történelmet kutatja és az ezzel kapcsolatos nemzetközi

eszmecserékben vesz részt, némileg megváltozik a perspektívája. Amennyiben a német vitákat

elkezdjük kívülről szemlélni, előfeltevéseik nem lesznek többé magától értetődőek, ugyanis e

kérdéseket más országok történészei meglehetősen más módokon tárgyalják.

Az International Network of Genocide Scholarsnak (a Népirtások Kutatóinak Nemzetközi

Hálózata) 2005 óta Ön az elnöke.153 Mint a tudományos fejlemények közeli és tekintélyes szemlélője

miként értékeli e kutatási terület fejlődését? Mely megközelítésmódok számítanak dominánsnak? Mik

jelenleg az időbeli és földrajzi prioritások?

153 Lásd www.inogs.com.

234

A népirtások kutatása viszonylag új terület, kezdeteire a nyolcvanas és kilencvenes

években került sor legfőképpen Észak-Amerikában. E terület annak idején alapvetően a

holokauszttal való foglalatoskodásból nőtt ki, a holokauszt egyes kutatói kezdtek összehasonlító

perspektívákat kidolgozni. Eközben módszertanilag éppúgy, ahogy elméletileg is a holokauszt

maradt a legfőbb referencia számukra. Megközelítésmódjukat pedig a holokauszt sajátos

értelmezése határozta meg, mely szerint a holokauszt extrém módon ideologizált bűntett volt.

Minderre még Ulrich Herbert, Christian Gerlach és mások kutatásai előtt került sor, akik a

radikalizálódás szituációfüggő voltát és a bűntettek mondhatni racionális oldalát világították meg.

Götz Alynak és Susanne Heimnek a megsemmisítés előkészítőiről szóló munkája sem állt még

rendelkezésre.154 A holokausztot ekkoriban még előre eltervezett népirtásnak tartották, és e

kép vált aztán mérvadóvá a többi népirtás azonosításának kísérletei során is. A kutatók ily

módon összesen három-négy, e szempontból összevethetőnek tartott esetet vizsgáltak.

A népirtások fiatalabb kutatói közül számosan az Ön által említett egyesület tagjai. Mi

többnyire nem a holokauszt kutatóiként kezdtük pályánkat. Tagjaink szakmai háttere

meglehetősen heterogén: vannak köztünk a gyarmatosítás szakértői, Afrika-történészek,

Ausztrália-történészek, és így tovább. Alapvető szándékunk nem más, mint hogy a népirtás olyan

fogalmát dolgozzuk ki, mely sok különböző esetet képes integrálni. E tudományos változás

jelenleg is zajlik, de a népirtások kutatása már most jóval tágabb körű. E fejleményt amúgy

visszavezethetjük Raphael Lemkin munkásságára, aki a népirtás fogalmát az 1940-es években

bevezette, Lemkin ugyanis a népirtások világtörténetében gondolkozott, a gyarmatosítás népirtó

154 Utalás Götz Aly és Susanne Heim, Vordenker der Vernichtung. Auschwitz und die deutschen Pläne für eine

neue europäische Ordnung (1991) című könyvére.

235

aspektusaival is tisztában volt és e történetet meg is akarta írni, csakhogy sajnálatosan korán

elhalálozott.

Az újabb kutatások tehát nem ideológiai kérdésekre fókuszálnak, hanem sokkal inkább

szituatív dinamikákra. Ezáltal az esetek száma eleve megnő. Én jelenleg egy radikálisan újfajta

megközelítésmód kialakításával próbálkozom, mely a környezeti erőszak és a népirtás

kapcsolatát vizsgálná és a klímaváltozás hatását is figyelembe venné. A kérdésem, hogy az

erőforrások, a termőföld, a levegő vagy az olaj szűkössége miként függ össze a népirtásokkal. E

kérdés a népirtások klasszikus iskolájának horizontján meg se jelent, hiszen itt, legalábbis

névlegesen, racionális tényezőkről van szó, nem pusztán ideológiai koncepciókról.

Az összehasonlító elemzések a népirtások kutatásának egyik kiemelkedő ágává váltak. Miként

értékeli a népirtások összehasonlításának kísérleteit? Milyen extra tudás keletkezett általuk? A

holokauszt összehasonlítása, illetve egyedisége kiváltképp érzékeny kérdésnek számít. Mi a véleménye

e vitákról?

Úgy gondolom, hogy két kérdést érdemes lenne külön tárgyalnunk. Az első úgy hangzik,

hogy amennyiben én egy konkrét népirtás kutatója vagyok és ennek elsődleges forrásait

dolgozom fel, mit tanulhatok az összehasonlításokból és az általánosításokból? A másik kérdés

pedig az összehasonlítások következtetéseire vonatkozik. A népirtás olyannyira extrém bűntett,

olyannyira letaglózó, hogy hajlamosak vagyunk civilizációs törésként gondolni rá és szeretnénk

hinni egyszeriségében. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy mellbevágó szokatlansága a

kortársak számára talán nem is tűnt fel.

Az egyediséggel kapcsolatos kérdést talán eleve helytelenül tesszük fel. Nem arról

kellene értekeznünk, hogy egyedi-e a holokauszt, vagy hogy egyediek-e a nácizmus bűnei, sokkal

236

inkább azt kellene megvitatnunk, hogy pontosan mi is az egyedi a holokausztban és a nácizmus

bűneiben. E kérdésre lehet tudományos választ adni. Válaszunk megadásakor szükségünk van

összehasonlításokra, hiszen a holokauszt egyedi aspektusait épp a népirtások további eseteivel

közös jellemzőinek tisztázása után lehet megállapítani.

Személy szerint az a véleményem, hogy az antiszemitizmus a holokauszt olyan ideológiai

bázisául szolgált, ami e népirtást csakugyan megkülönbözteti a többitől. Minden népirtásnak

vannak ideológiai legitimációs kísérletei, dehumanizációs folyamatokra is mindig sor kerül. A

legtöbb népirtás ideológiai alapja, és különösen áll ez a gyarmati népirtásokra, az alávetés: az

európai elkövetők felsőbbrendűnek tartották magukat áldozataiknál. Az antiszemitizmus egyik

sajátos jellemzője viszont épp az, hogy az antiszemitáknak a zsidókkal szemben kisebbrendűségi

komplexusaik is vannak. Ha a zsidók különleges képességeiben és összeesküvési készségében

nem hinnének, nem is tartanák őket oly veszélyesnek. A gyarmati népirtások esetén nem látunk

ehhez fogható veszélyérzetet. A holokauszt további sajátosságai közé tartozik végrehajtásának

módja és nyilvánosságának mértéke is. A hererók elleni népirtás például nagyon is nyilvános volt,

még csak meg sem próbálták eltusolni. Németországban nyíltan tárgyalták, sőt egyesek

kifejezetten büszkék voltak rá. A Harmadik Birodalom népirtásait ellenben Keleten hajtotta

végre, és próbálta eltusolni. Ez arra utal, hogy az elkövetők bizonyos szinten tisztában voltak

tettük módfelett problémás voltával, és nem bíztak a társadalom többségének támogatásában.

Nyilvánvaló, hogy e specifikumok megnevezését is épp a holokauszt összehasonlítása teszi

lehetővé.

A huszadik és a huszonegyedik században népirtások egész sorát valósították meg, ezért

abból érdemes kiindulnunk, hogy népirtásokra a jövőben is sor fog kerülni. A népirtások

237

kutatásának felfutását ebbe a kontextusba érdemes helyeznünk. Ennek fényében kell

megelőzésre vonatkozó ambícióját is vizsgálnunk. A prevenció esélyét növeli, ha minél több

esetet, így a holokausztot is bevonjuk vizsgálódásunkba. Sajátos eljárásmód lenne, ha a

népirtások vizsgálata során épp a holokausztot hagynánk ki, a holokauszt elvégre a legjobban

feltárt népirtás. Számos aspektusáról jóval komolyabb tudással rendelkezünk, mint további

népirtások összevethető aspektusairól. E tudásra szükségünk van, ha e bűntetteket időben fel

akarjuk ismerni.

A specifikumok megnevezésén keresztül azonban nem lehet megelőzési tervet készíteni,

az ilyesmi csakis a komparatisztika által lehetséges. Ha valamit egyszeri történeti jelenségnek

tartunk, akkor az elvileg nem is ismétlődhet meg. Ez esetben mondhatni fölösleges is lenne

hatékony prevenciójára fecsérelnünk az időnket. Kétségtelenül igaz, hogy a történelemben

semmi sem ismétlődik meg azonos formában, azonban meglehetősen hasonló bűntettekre kerül

sor.

Számos holokauszt-kutató, így többek között Jehuda Bauer is kijelentette, hogy rá a

ruandai népirtás volt transzformatív hatással. Bauer az egyediséggel kapcsolatos álláspontját a

példátlanság tézisével váltotta fel, ugyanis nem lehet többé állítani, hogy egy jelenség teljesen

egyedi, mikor életem során hasonló eseménnyel vagyok kénytelen szembenézni. Ez vezetett a

problematika újragondolásához, aminek célja korántsem a relativizálás vagy a különbségek

elmosása. Természetesen egyáltalán nem apologetikus szándékról van szó: a Harmadik

Birodalom bűneit semmilyen értelemben nem igazolja, hogy mások is elkövettek viszonylag

hasonló bűntetteket. A nácik bűntetteit még súlyosabbá teszi, hogy korábban a hererók ellen is

népirtásra került sor, ugyanis határozottan azt mutatja, hogy a népirtó tervek és tendenciák a

238

modern társadalmakban régebb óta jelen vannak, és mélyebben gyökereznek, mint ahogyan azt

feltételezni szokás.

Említette, hogy a népirtások kutatása és prevenciójuk kísérletei között szoros kapcsolat áll fenn.

Érdemes Ön szerint a kutatóknak a népirtások megelőzése érdekében fellépniük? A 21. században

mik bizonyulhatnak potenciális új forrásoknak, és milyen stratégiákkal lehetne őket leküzdeni?

Nem hiszem, hogy a népirtások újfajta forrásairól kellene elmélkednünk. A 19. és 20.

századi népirtások adekvát értelmezése a 21. századiak megértésében is segíthet. Úgy

gondolom, hogy korántsem az ideológiák a népirtások kiváltó okai, hanem mindössze egyik

kísérőjelenségüknek számítanak. Megítélésem szerint a népirtásoknak sokkal inkább a

környezeti tényezőkhöz, az erőforrások valós vagy feltételezett szűkösségéhez van közük. A

nácik élettér-ideológiája például azt feltételezte, hogy a német nép számára nem áll

rendelkezésre elegendő tér. Ez ugyan kétségkívül badarság volt, az emberek jelentős része

mégis hitt benne, és ezért lehetőleg minél nagyobb terület meghódítását tűzték ki célul. A

telepes kolonializmus esetén is a földszerzésnek van központi jelentősége, ahogy azt például az

ausztrál történelem esetében megfigyelhetjük, ahol is azon logika került érvényesítésre, hogy

mivel a mieinknek földre van szüksége, ezért a helyi lakosságot el kell űzni, sőt tagjait akár le is

kell gyilkolni.

Amennyiben abból indulunk ki, hogy az erőforrások szűkössége a népirtások

valószínűségét növeli, akkor a klímaváltozás, illetve amit előszeretettel környezeti erőszaknak

nevezek, és a túlnépesedés vagy a feltételezett túlnépesedés, az olaj és a fosszilis erőforrások

szűkössége, a partvidékek víz alá kerülése mind ide tartoznak, arra a következtetésre vagyunk

kénytelenek jutni, hogy a népirtások valószínűsége a 21. században alighanem növekedni fog.

239

Sokan mindmáig abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a 20. század volt a népirtások százada,

de az imént említett premisszák alapján attól kell tartanunk, hogy épp a 21. század lesz az.

Az erőforrások és az erőforrások szűkösségének kutatását emiatt globális szempontból

is központi jelentőségűnek tartom. Amennyiben az erőforrások kérdése valóban ennyire

jelentős, akkor eloszlásukat is tekintetbe kell vennünk. A népirtások kutatásának klasszikusai e

szempontból meglehetősen kényelmes álláspontot foglaltak el: úgy vélekedtek, hogy

népirtásokra „bűnöző rezsimek” által vagy „bukott államok” keretei között kerül csak sor.

Eszerint a globális rendszer jellemzően megfelelően működik, csak éppenséggel vannak benne

egyedi hibák, mint például a nácik vagy Szudán. Eszerint mindössze e hibákat kell kiiktatnunk, és

a rendszer újfent megfelelően fog működni.

Én ellenben arra jutottam, hogy a probléma magával a rendszerrel van, mivel globális

méretekben extrém egyenlőtlenséget termel. Ez az erőforrások valódi szűkösségéhez, egyúttal

válságérzethez is vezet. Népirtások pedig épp válságban lévő vagy magukat válságban tudó

rezsimek miatt következnek be. Az összkép lényeges része, hogy az erőforrások döntő

többségét a világ egyetlen részén élik fel, a globális Északon, miközben az erőforrások hiánya

Délen népirtásokba torkollik. Amennyiben ezen összefüggés fennáll, többé nem állíthatjuk, hogy

a déliek a kortárs népirtások egyedüli felelősei, míg az északiak mindössze megakadályozni

próbálják őket. Az északiakat is részfelelősnek vagy legalábbis a népirtások szemlélőinek lehet

nevezni.

A népirtások megelőzésével kapcsolatos elméletek rendszerint abból indulnak ki, hogy a

népirtások bekövetkeztét öt vagy hat szakaszra lehet osztani. Ez alapján megállapítják, hogy a

népirtás ekkor és ekkor következik be, kifejtik továbbá, hogy ekkor és ekkor még meg lehet

240

őket akadályozni. Ez a strukturális problémák ismeretében meglehetősen hasznavehetetlennek

tűnik, amennyiben ugyanis strukturális problémák vezetnek el a népirtásokhoz, csakis a

struktúrák átalakítása segíthet. Emiatt fejlesztettem ki a fenntartható megelőzés fogalmát. Úgy

gondolom, hogy a megelőzést többé nem rendőri beavatkozáshoz hasonlóan kellene

elgondolnunk, aminek következtében a bűnözőket még épp sikerül megfékeznünk, hanem a

globális társadalmi igazságosság kérdéseként. Fenntartható megelőzés eszerint csakis az

igazságosság növelése által lehetséges.

Ez kétségkívül ellentmond a népirtás-kutatás csaknem összes elfogadott elméletének, és

az ún. északi népek önképét is alapvetően megkérdőjelezi. Utóbbiak önmagukat a „jó fiúk”

szerepében szeretnék láttatni, míg a „vadak” és a „gonoszok” helyét mindig valahol másutt

jelölik ki. Én úgy gondolom, hogy a rendszer haszonélvezőiként igenis felelősek vagyunk a világ

más részein bekövetkező népirtásokért, akárcsak a tömeges erőszak kitörésének egyéb

formáiért. Minálunk népirtások jelenleg nem törnek ki, ugyanis sikerült magunkat elzárnunk, a

menekülőket pedig brutális eszközökkel kizárnunk. Eközben mi magunk vagyunk a fennálló

rendszer létrehozói, akiknek sürgősen szükségük van a népirtások és a népirtások

megelőzésének radikális újragondolására.

A beszélgetésre 2014. október 1-jén került sor Hamburgban.

241

Michael Brenner (1964)

A Heidelbergi Hochschule für Jüdische Studien végzettje, 1994-ben doktorált a Columbia

Egyetemen. 1997-től a Müncheni Egyetemen a zsidó történelem és kultúra professzora, 2013-

tól egyúttal az Izrael tanulmányok professzora a washingtoni American Universityn. A Berkeley,

a Johns Hopkins, a Stanford, a párizsi École des Hautes Études, a Haifai Egyetem Bucerius

Központja és a Közép-európai Egyetem vendégoktatója. A zsidó történelem, különösen a német

zsidó történelem vezető kutatója.

Főbb művei

- Israel. Traum und Wirklichkeit des jüdischen Staates. Von Theodor Herzl bis heute (2016).

- Kleine Jüdische Geschichte (2008). Angol fordítás.

- Propheten des Vergangenen. Jüdische Geschichtsschreibung im 19. und 20. Jahrhundert

(2006). Angol fordítás.

- Geschichte des Zionismus (2002). Angol, olasz és koreai fordítás.

- The Renaissance of Jewish Culture in Weimar Germany (1996). Német és héber fordítás.

- Nach dem Holocaust: Juden in Deutschland, 1945–1950 (1995). Angol fordítás.

242

- Am Beispiel Weiden: Jüdischer Alltag im Nationalsozialismus (1983)

Szerkesztőként

- Geschichte der Juden in Deutschland von 1945 bis zur Gegenwart: Politik, Kultur und

Gesellschaft (2012)

- (Richard Bauerrel) Jüdisches München. Vom Mittelalter bis zur Gegenwart (2006)

- (Michael A. Meyerrel) German-Jewish History in Modern Times (1996–97, négy kötet).

Német és héber fordítás.

243

„A zsidó történelem több mint a holokauszt története”

Beszélgetés Michael Brennerrel

Lenne kedves röviden megvilágítani személyes hátterét és ifjúsága meghatározó intellektuális

élményeit? Miért választotta a történészi hivatást, és miért döntött a zsidó történelem tanulmányozása

mellett?

1964-es születésű vagyok, és véletleneknek köszönhetően Weidenben, egy apró bajor

településen nőttem fel. Apám Lengyelországból származott, és ott is vészelte át a holokausztot.

Sok zsidóhoz hasonlóan a háború után elhagyta szülőföldjét, már 1945-ben elmenekült az

újjáéledő antiszemitizmus elől. Weidenben telepedett le, ami a cseh–német határ túloldalára eső

legelső városka. Közvetlenül a háború után még vagy ezer lengyel zsidó élt e településen. A

legtöbben közülük hamarosan emigráltak Izraelbe vagy Amerikába, így az 1950-es évek elején

már csak mintegy ötvenen tartoztak a helyi zsidó közösséghez.

Anyám eredetileg drezdai volt. A háborús évek nagy részében hordani volt kénytelen a

sárga csillagot és hosszan bujkálni kényszerült, de végül sikerült átvészelnie a náci rezsim éveit.

Módfelett ironikus módon Drezda bombázása is hozzájárult túléléséhez, mert bekövetkezte

előtt épp elrendelték deportálását, de a kialakuló káoszban újfent sikerült megszöknie. A Vörös

Hadsereg megérkezte is Drezdában találta. Története később ismertté vált, mivel épp Victor

Klempererrel azonos egységben volt kénytelen kényszermunkát végezni. A Slánský-per, a

kommunista táborban feléledő antiszemitizmus hatására 1952-ben elhagyta Kelet-

Németországot, és így találkozott aztán apámmal.

244

Én már Weidenben születtem, ahol is én voltam korcsoportomban az egyetlen zsidó.

Néha azon ironizálok, hogy az iskolám osztálytermeiben csak ketten voltunk zsidók, a másik a

keresztre feszített Jézus volt, a kereszt ugyanis a bajor katolikus iskolák minden termében ki van

függesztve. Személyesen ugyan nem voltam kitéve antiszemita inzultusoknak, de tisztában voltam

azzal, hogy az antiszemita érzelmek jelen vannak a német társadalomban. Az iskola egyetlen

zsidó diákjaként bizonyos fokig kívülállónak éreztem magam. Apám volt a helyi zsidó közösség

vezetője, így gyakorlatilag mindenki tudta rólunk, hogy zsidók vagyunk. Nem éltünk intenzív

vallásos életet, de nagyon öntudatosan zsidó családban nőttem fel.

Tizenhat éves koromban a történelemtanárom megkérdezett, hogy nem lenne-e kedvem

részt venni egy tanulmányi versenyen, melynek nyerteseit a német szövetségi elnök díjazta.155

Azt ajánlotta, hogy írjak a weideni zsidók történetéről. Soha nem csináltam semmi hasonlót,

mégis elvállaltam a feladatot, és ily módon már tizenhat évesen belevágtam a történeti

kutatásba. Nagy érdeklődéssel folytattam kutatómunkámat, és kifejezetten élveztem is. Végül

komoly terjedelemben írtam az 1930-as évek előtti weideni zsidó közösségről, akárcsak az 1945

utáni helyi lengyel zsidó közösségről. Számos interjút is készítettem, melyek különösen

izgalmasak voltak számomra. Eközben eljártam a releváns levéltárakba, továbbá átolvastam a

helyi lapokat is. Elnyertem Karl Carstens német elnök díját, akiről tudni kell, hogy korábban

maga is náci volt. Még mindig csak tizenkilenc éves voltam, amikor munkám pár évvel később

publikálásra került.156 E munkámnak ráadásul valószínűleg több olvasója volt, mint számos

későbbi, jóval tudományosabb művemnek. Úgy érzem, e történet világítja meg legjobban, miként

lett belőlem történész.

155 A verseny német neve Geschichtswettbewerb um den Preis des Bundespräsidenten. 156 Michael Brenner, Am Beispiel Weiden: Jüdischer Alltag im Nationalsozialismus (1983).

245

Hova járt mindezek után egyetemre, és milyen témáról írta disszertációját?

Miközben nagyon érdekelt a történelem, többet akartam megtudni a zsidóságról és a

zsidó tanulmányokról is. Bár gimnáziumi éveim során heti két óra vallásoktatásban is

részesültem, tudásom igencsak korlátozott volt. Ezért választottam Heidelberget, ahol az

egyetem mellett a Zsidó Tanulmányok Főiskolájára is járhattam. Ez ideális kombinációnak

bizonyult. A főiskola még nagyon újnak számított, csak 1979-ben nyitotta meg kapuit, és én

1983-tól jártam oda. Diákszámom, ha jól emlékszem, a harmincötös volt. A főiskola tehát

igencsak bensőséges hangulatú volt. Míg az egyetemen a szemináriumokra is hatalmas

diáktömegek jártak, mi tanárainkkal kifejezetten közeli viszonyba kerülhettünk. A főiskola

tanárai közül sokan amerikaiak vagy izraeliek voltak, csak rövid ideig tanítottak Heidelbergben,

majd újfent továbbálltak, de így legalább számos kiváló professzorral kerülhettünk kapcsolatba az

ott töltött éveink során.

Mestertézisemet már a Weimari Köztársaság korabeli zsidó politikájáról írtam, és

később e kutatásomat szélesítettem ki. Izraelbe mentem kutatni, és komolyan fontolgattam,

hogy ott is maradok, de végül a New York-i Columbia Egyetemet választottam. Természetesen

nagyon kíváncsi voltam New Yorkra, és az ottani professzorokról is a legjobbakat hallottam.

Többen mondták nekem, hogy Yosef Hayim Yerushalminál nincs nagyobb tudós. Fantasztikus

élmény volt a Columbiára járni. Yerushalmi valóban kivételes történész volt, aki az ókorról, a

középkorról és az újkorról egyaránt kompetensen tudott beszélni, ráadásul kifejezetten

karizmatikus tanár volt. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy elvállalta a témavezetésemet.

A zsidó történelem mellett német történelmet is hallgattam, és Fritz Stern volt disszertációm

második olvasója.

246

A weimari Németország zsidó kulturális életéről írtam, miután felismertem, hogy

mennyire feltáratlan maradt e téma, miközben bizony számos sztereotípia élt róla.157 A

legelterjedtebb ezek közül alighanem az volt, hogy a zsidók mind, vagy legalábbis csaknem mind

asszimiláltak voltak, és később csak Hitler antiszemitizmusa miatt nem tudták megkerülni

zsidóságukat. Ez bizonyára állt néhányukra, de minél többet kutattam, annál világosabbá vált

számomra, hogy a judaizmus iránti újfajta érdeklődés korábban alakult ki: az első világháború

éveiben és még inkább kevéssel utánuk kifejezetten asszimilált zsidók is elkezdtek foglalkozni

zsidóságukkal. Ennek részben valóban a növekvő antiszemitizmus volt az oka, részben a német

etnocentrizmus, az ún. népi nacionalizmus ezzel párhuzamos felfutása, melyben a zsidók nem

vehettek részt. E kontextusban kezdte számos zsidó keresni a gyökereit, és kezdett például

héberül tanulni. Nem lehet pusztán a véletlennek betudni, hogy vezető német értelmiségiek,

mint Franz Kafka, Walter Benjamin vagy Franz Rosenzweig szinte egyszerre fogtak a héber

elsajátításába, még ha nem is jártak egyforma sikerrel. Ezáltal olyasvalamibe vágtak bele, amit

szüleik és nagyszüleik már és még nem tartottak fontosnak.

Gershom Scholem családtörténete remekül szemlélteti e változásokat. Ő maga

Gerhardként született Berlinben 1897-ben, amikor is úgy tűnhetett, hogy az asszimiláció az

egyedül lehetséges út. Scholem leírja, hogy amikor a temetőben felkereste elődei sírját,

felfedezte, hogy dédnagyapjának csak héber betűk voltak a sírkövén. Nagyapja, akit amúgy

eredetileg Sholem Scholemnek hívtak, a német mitológia iránt vonzódott, és Richard Wagner

hívévé vált, meg is változtatta a nevét Siegfriedre. Sírján a héber mellett latin betűk is

szerepelnek. Arthurnak, Gerhard apjának nevét már fel sem tüntették héber betűkkel, és

Gerhard esetében is erre lehetett számítani. Tudjuk, hogy Gershom Scholem Izraelben van

157 Michael Brenner, The Renaissance of Jewish Culture in Weimar Germany (1996).

247

eltemetve, és csak héber betűk szerepelnek a sírkövén. A Scholem fivérek eltérő útjai a kortárs

német zsidóság sokszínűségét is kiválóan illusztrálják. Alighanem Werner Scholem volt a

legprominensebb a fivérek közül, ő az 1920-as években többek között kommunista parlamenti

képviselő volt, de Gerhardnak volt liberális és német nacionalista fivére is. Ő maga cionista lett,

és 1923-ban Palesztinába emigrált. Úgy lett a zsidó misztika legfontosabb 20. századi kutatója,

hogy fiatalkorában nem is tudott héberül. Szóval jószerével a teljes spektrum jelen lehetett akár

egyetlen családon belül is.

Disszertációm lapjain én a Gershom Scholemhez hasonlók útját vizsgáltam, beleértve a

nála kisebb formátumúakét is. Írtam a zsidó ifjúsági mozgalmakról és a számos újonnan induló

zsidó iskoláról. Ezek felfutása részben az antiszemitizmusra adott reakcióként értelmezhető, de

a zsidó származás jelentőségének újrafelfedezése szintén fontos mozzanat volt. E változások

során komoly szerep jutott a kelet-európai zsidósággal való találkozásoknak is. Bizonyos fokig

minden németországi zsidó akkulturált volt. Németül beszéltek, úgy öltözködtek, mint a

környező társadalom tagjai, zsidó vallású német állampolgároknak tartották magukat. Eközben

bizonyos ponton sokan közülük felfedezték, hogy vannak náluk autentikusabb zsidók is a világon.

Találkozhattak velük az első világháború idején, amikor is a német állam a keleti frontra

vezényelte őket, vagy amikor a kelet-európai zsidók nyugat felé migráltak. Számosan

elutasították őket, de mások érdeklődéssel fordultak feléjük. A kelet-európai zsidók kultusza

először Martin Buber műveinek hatására alakult ki, melyet később számosan építettek tovább. E

történetek központi szerepet játszanak könyvemben.

Ha esetleg arra is kíváncsi, hogy mindennek milyen jelentősége van manapság, hogy miért

is írtam e témában disszertációt, elsőként azt hangsúlyoznám, hogy alighanem generációm

248

tipikus képviselője voltam. Fiatalkoromban meglehetősen kevés zsidó tudással rendelkeztem,

ezért különösen érdekes volt számomra, hogy korábban is volt már egy német zsidó generáció,

akik egyszer csak elkezdtek érdeklődni a zsidó kultúra iránt. Az általam elemzett generáció volt

a legelső, amelyik mélységeiben is ismert egy nem zsidó kultúrát, de emellett, hogy Rosenzweig

kifejezésével éljek, kifejezetten vágytak egy zsidó szférára is. Effajta kettősség jellemzi manapság

az amerikai zsidókat, akik rendszerint két világban egyformán otthon próbálnak lenni.

Írt rövid zsidó történeti áttekintést, és megírta a cionizmus történetét is.158 Milyen célból

születtek e művek, és milyen elképzeléseket fejtett ki bennük?

Bevallom, soha eszembe se jutott volna zsidó történeti összefoglalást írni az antikvitástól

napjainkig, ha kiadóm nem kér fel e feladatra, és nem ismétli meg e kérését több alkalommal.

Elsőre azt válaszoltam, hogy ehhez számos szerzőre lenne szükség, amire azzal reagáltak, hogy a

formátum adott, könyvem egy sorozat részeként jelenne meg, és számítanak hozzájárulásomra.

Attól tartok, a legfőbb indokom tehát nem más, mint hogy nehezen utasítok vissza ilyen

megtisztelő felkéréseket…

Amikor a Kleine jüdische Geschichte című könyvemen dolgoztam, hamar rájöttem,

mennyivel izgalmasabb általam kevésbé ismert témákba belemerülni. Ez amúgy a zsidó

történelem tanításakor is többször feltűnt már. Kifejezetten élveztem például az ókori részek

megírását. Rengeteget kellett pluszban olvasnom, és számos specialista kollégám véleményét

kértem ki. Csak remélni tudom, hogy azon korokat is sikerült megfelelően bemutatnom,

amelyekhez bevallottan kevésbé értek, mint szakterületemhez, a modern korhoz. Eleve roppant

fontosnak tartom, hogy az akadémikusok ne zárják be magukat az elefántcsonttoronyba és ne

158 Michael Brenner, Kleine Jüdische Geschichte (2008). Michael Brenner, Geschichte des Zionismus (2002).

249

csak résztémákat tárjanak fel, hanem a szélesebb olvasóközönséghez is szóljanak.

Disszertációm tézise kifejezetten ellentmondott az akkori tudományos nézeteknek,

akárcsak az elfogadottnak számító közvélekedéseknek. Átfogó munkáim kevésbé nyíltan

vitatkoztak kortárs nézetekkel. Zsidó történetem amellett foglal állást, hogy a zsidók története

a vándorlások, a migráció történeteként értelmezhető. Ha összeveti munkámat az 1960-as

években készült klasszikus cionista művel, A zsidó nép történetével, melynek főszerkesztője

Hayim Hillel Ben Sasson volt, ott egyfajta teleológiát fog találni.159 A szerzők alapvetően azt

állítják, hogy a zsidó történelemnek iránya van, és Cionba, Izraelbe vezet. Izrael természetesen

az én könyvemben is fontos szerepet játszik, de nem a zsidó történelem értelmeként és

kifejleteként mutatom be. Munkámban az amerikai zsidó központ és az európai zsidóság

történetét szintén hangsúlyozom, bár az utóbbi manapság kétségkívül jóval kisebb közösségnek

számít.

E művek mellett a német zsidó történelem négykötetes összefoglalójának egyik

szerkesztőjeként is ismert, melynek kiadására még az 1990-es években került sor.160 Lenne kedves

néhány szóban elmondani, hogy e mű milyen kontextusban született, és Ön hogyan vett részt

létrehozásában? A Geschichte der Juden in Deutschland von 1945 bis zur Gegenwart 2012-es

megjelentetésével e sorozatnak immár van nem-hivatalos ötödik kötete is, melynek Ön az egyedüli

szerkesztője.161 Mi motiválta ezen új publikációt?

Roppant fiatalon, közvetlenül disszertációm befejezése után kerültem a szerzői csapatba.

159 E munkának utolsó része magyarul is megjelent: Smoel Ettinger (szerk.), A zsidó nép története. A

modern kor: A 17. századtól napjainkig (2002). 160 Michael A. Meyer és Michael Brenner (szerk.), German-Jewish History in Modern Times (1996–97, négy

kötet). 161 Michael Brenner (szerk.), Geschichte der Juden in Deutschland von 1945 bis zur Gegenwart (2012).

250

Eleinte csak asszisztensként vettem részt a szerkesztésben, de amikor az egyik szerző

bejelentette, hogy nem fogja tudni elkészíteni fejezeteit, hirtelen felkértek, hogy írjak a 19.

századról, aminek korántsem voltam elsőrangú szakértője. Idővel egyre komolyabb feladatokat

kaptam, de a projekt kezdetekor még nem voltam jelen. Annyit mindenképpen elmondhatok,

hogy e négykötetes szintézis ötlete azok után merült fel, hogy nagyon komoly kutatómunkák

eredményeként már feltárult a modern kori német zsidó történelem. A mű kilenc kiváló szerző,

izraeliek, németek, amerikaiak és angolok munkájaként valósult meg.

E sorozat valóban 1945-ben ért véget. Steven Lowenstein írt ugyan epilógust a negyedik

kötethez, amelyben a német zsidók Németország határain túli szerepeit taglalta, de az 1945

utáni németországi zsidó életről nem volt benne semmi. E döntés amúgy tökéletesen

összhangban volt az 1955-ben alapított Leo Baeck Intézet eredeti célkitűzésével, mely a német

zsidóság örökségének megőrzésére irányult. Az intézet határozottan az 1933 előtti történetre

fókuszált, és a náci németországbeli zsidó történeti tapasztalatok is csak az 1980-as és 1990-es

évek során váltak kutatási témává.

Néhány éve megkeresett a Leo Baeck Intézet, hogy lenne-e kedvem kötetet szerkeszteni

a háború utáni évekről, ugyanis mostanra e kor szakirodalma is roppant gazdaggá vált. A

„háború utáni időszak” kifejezés sem igazán jogos már, hiszen csaknem hét évtizedről beszélünk,

hosszabb időszakról, mint a Császári Németország és a Weimari Köztársaság együttvéve. Az

1945 utáni Németországban a zsidó közösség apró kisebbséget alkot, történetük nem

hasonlítható az 1933 előttiéhez. Ugyanakkor a zsidók szimbolikus szerepe jelentősnek

mondható. John J. McCloy amerikai németországi főbiztos talán elsőként fejtette ki, hogy az új

Németország teljesítményét azon lehet majd lemérni, hogy miként bánik zsidó lakosaival,

251

Joschka Fischer külügyminiszter alig tíz éve tett roppant hasonló kijelentéseket.

Más módon ugyan, de a német zsidóság a világ többi részén élő zsidóság számára is

fontos volt. E zsidók évtizedeken át nehezen törődtek bele, hogy lehetséges zsidó életet

folytatni e véráztatta vidéken. A Zsidó Világkongresszus háború utáni első találkozójára 1948-

ban került sor Montreux-ban, ahol is azt deklarálták, hogy soha többé nem lehet zsidó élet

Németországban. Eközben számos zsidó menekült tartózkodott Németországban, néhányan

visszatértek ide, mások pedig eleve itt vészelték át a háborús éveket. E három csoport tagjai

közül végül nem kevesen itt maradtak, és ily módon, a körülmények és az imént idézett tilalom

ellenére, mégiscsak kibontakozhatott zsidó élet Németországban.

A német–zsidó viszony 1945 után egyértelműen a holokauszt árnyékában alakult tovább.

Időközben azonban nemcsak a németországi zsidó közösség növekedett meg, de Németország zsidó

világbeli képe is jelentősen megjavult, nem utolsósorban épp Németország múlthoz való önkritikus

viszonyulása, a saját nemzeti múlt alapos vizsgálata folytán. A holokauszt emlékezetének szerepe

idővel hogyan változott Ön szerint? Lehet a 21. századra új korszakként tekinteni, és amennyiben igen,

hogyan jellemezné azt? Hogyan alakult át a német zsidó historiográfia ezen évtizedek során?

A zsidó történelem iránt Németországban a háború és a holokauszt utáni első húsz

évben is volt némi érdeklődés, ekkoriban azonban még senki sem mert zsidó történelmet írni.

Csak néhány zsidó történész élt itt, és szinte nem is akadt köztük professzionálisan képzett.

Eközben a nem zsidó történészek számára a téma alighanem túl érzékenynek számított. Úgy

tűnik, élt egyfajta félelem a történészekben, hogy bármit is írjanak zsidó kérdésekben, az csakis

félreértelmezésekre adhat okot. Ráadásul nem volt mit feleleveníteni, hiszen nem zsidó

történészek zsidó témájú munkálkodásának 1933 előtt sem volt hagyománya.

252

E hagyomány csak az 1960-as években született meg, amikor is fiatal történészek egy

csoportja, és köztük alighanem Reinhard Rürup számít a legnevesebbnek, elkezdett komolyan

érdeklődni a zsidó történelem iránt. Ennek ellenére sem állítanám, hogy zsidó történelmet írtak,

és ezt ők sem állították magukról. Érdeklődésüket nagyban meghatározta a holokauszt, bár nem

írtak közvetlenül a holokausztról sem. A zsidóellenes népirtás ekkoriban még szintén túl

érzékeny témának számított. Sokkal inkább az a kérdés foglalkoztatta őket, hogy mindez hogyan

is volt lehetséges. Miért bukott meg a liberalizmus, és vált annyira elterjedtté az

antiszemitizmus? Hogyan következett be mindez épp Németországban? A kutatók első

generációja ily módon elsősorban az antiszemitizmus kérdésével foglalkozott, az emancipáció

bukását és részben a zsidó integráció sikertelenségét kutatták. Német történelmet írtak, eleve

erre voltak képesítve, és ennek során fedezték fel a zsidó történelmet.

Az elmúlt húsz év során egy új történészgeneráció fellépésének lehettünk tanúi.

Jellemzően az imént bemutatott történészek tanítványairól van szó, akik időközben kiléptek a

holokauszt árnyékából, és nemcsak a német történelem specialistái lettek, hanem a zsidó

történelemé is. Diákjaim hihetetlenül sokféle téma iránt érdeklődnek, és közülük sokan héberül

is kifejezetten jól tudnak. Ugyancsak markáns változás e szempontból, hogy immár alig van

különbség köztük és amerikai vagy izraeli társaik között.

A németországi zsidó közösség és a holokauszt árnyéka kapcsán elsőként érdemes

leszögeznem, hogy a háború utáni évtizedek során e közösség szinte láthatatlan maradt. A

legtöbb itt élő zsidó nem akart a nyilvánosság tereibe belépni. Az NDK-ban némileg más volt a

helyzet, ott ugyanis volt néhány visszatérő zsidó, akik komoly szerepet kaptak a politikai és az

irodalmi életben, de ezt kommunistaként tették és nem is tartották magukat zsidónak. Az

253

NSZK-ban aktív zsidó politikus szinte nem is akadt. Hamburgnak ugyan volt egykor zsidó

főpolgármestere és Észak-Rajna–Vesztfáliában is tevékenykedett egy zsidó miniszter, a német

parlamentben viszont az 1950-es és 1960-as évekbeli három zsidó képviselő óta például egy sem

akadt. Ez a közösség méretének figyelembevételével együtt is meglepő. A legtöbb németországi

zsidó Kelet-Európából származott, számosan Lengyelországból, mások Magyarországról vagy

Romániából, és ők szemlátomást rossz lelkiismerettel éltek itt. Amikor az 1970-es években

Izraelbe látogattak, gyakran azt állították magukról, hogy osztrákok. Akkoriban osztrák zsidónak

lenni jóval elfogadottabbnak számított, bár ez a Waldheim-affér és Haider politikai karrierje

következtében később megváltozott. A németül beszélő zsidók emellett mondhatták azt is, hogy

svájciak, a lényeg az volt, ne kelljen bevallaniuk, hogy valójában Németországban élnek.

Ez a nyolcvanas és kilencvenes évek során radikálisan átalakult, amikorra a holokauszt

utáni német zsidóság második generációja is felnőtté vált, anélkül, hogy tagjai Németországot

jelentősebb számban elhagyták volna. Nemcsak hogy nem szűnt meg a német zsidó közösség, de

jóval öntudatosabbá is vált. Amikor Ezer Weizman izraeli államelnök 1996-ban hivatalos

látogatásra érkezett Németországba, azt fejtegette, hogy az izraeli–német kapcsolatok tényleg

csodálatosak, mégse tudja felfogni, miként élhetnek itt zsidók. A német zsidó közösség vezetője,

Ignatz Bubis ugyancsak öntudatosan replikázott, kifejtve, hogy minden zsidónak joga van

eldönteni, hol akar élni, Izrael elnöke nem határozhat e kérdésben. Ilyen válaszra húsz vagy

harminc évvel korábban nem kerülhetett volna sor.

Ebből is látszik, hogy a német zsidóságnak 1945 óta sikerült emancipálnia magát. E

folyamat természetesen erősen eltért a 19. századi emancipációtól, de az 1980-as évek óta

figyelemre méltó változásoknak lehetünk tanúi. A két legfontosabb szimbolikus eseményre

254

1985-ben került sor. Ekkor történt egyrészt, hogy a Frankfurti Színház a baloldali drámaíró

Rainer Werner Fassbinder „A szenny, a város és a halál” című darabjának bemutatóját kívánta

műsorra tűzni. A zsidó közösség tagjai ekkor nem a színfalak mögött protestáltak e bemutató

ellen, hanem felmentek a színpadra, és kifejtették, hogy a darab antiszemita tartalmú, hiszen a

főszereplője a Gazdag Zsidó nevű antipatikus ingatlantulajdonos. Sikerült is megakadályozniuk a

darab bemutatását. Szintén 1985-ben került sor az amerikai elnök, Ronald Reagan és a német

kancellár, Helmut Kohl bitburgi temetőlátogatására, ahol többek között a Waffen-SS egykori

tagjainak sírjai találhatók. E látogatás ellen is nyílt zsidó tüntetésre került sor, ami újabb fontos

emancipatórikus gesztus volt. E két 1985-ös esemény óta a német zsidóság sokkal

magabiztosabban lép fel.

Az elmúlt évtizedekben a zsidó történelem intézményes keretei is jelentős átalakuláson mentek

keresztül. Míg a holokauszt előtti korokban a zsidó tudományok néhány kivételtől eltekintve nem

szereztek akadémiai státuszt, az elmúlt évtizedek során szemlátomást óriási keletjük lett. Európában is

számos intézmény foglalkozik zsidó témákkal, a Zsidó Tudományok Európai Szervezete csak

Németországban 110 releváns intézményt sorol fel, melyek közül a legfontosabbak alighanem a

müncheni, a hamburgi, a lipcsei, a heidelbergi, valamint legújabb fejleményként a berlin-brandenburgi.

Hogyan értékeli ezen intézményes expanziót? Sikerült Európának a zsidó tudományok központjává

válnia, melynek teljesítményét manapság akár már az izraeli és az amerikai tudományos intézmények

színvonalához is lehetne hasonlítani? Van-e valami sajátosan európai ezen intézmények

tevékenységében? Nézete szerint hogyan alakult át eközben a nemzeti történetírói mainstream és a

zsidó historiográfia viszonya, mennyiben vált a zsidó történelem a nemzeti történelem integrált részévé?

Amikor az 1980-as években zsidó történeti doktori programot kerestem magamnak,

255

alapvetően Izrael és Amerika között választhattam. Gyakorlatilag sehol Európában nem folyt

akkor még ilyen magas szintű képzés. Az elmúlt húsz év során ez valóban drámaian

megváltozott. Jelenleg számos intézmény működik, és rengeteg kiváló szakember dolgozik

Európában. Itt Németországban is egy sor intézmény közül lehet választani. Mi Münchenben

1997 óta tevékenykedünk, és ott vannak mellettünk az Ön által felsorolt vezető intézmények.

Hasonló a helyzet Angliában, utalhatnék továbbá a CEU-ra Budapesten, de immár Európa

legkülönbözőbb országaiban működnek hasonló intézmények. Amikor zsidó történelemről

beszélek, nem pusztán a német zsidó, a magyar zsidó vagy a brit zsidó történelem iránti

érdeklődésre gondolok, ami kétségkívül korábban is létezett. Az elmúlt évtizedekben ennél jóval

szisztematikusabb tudás halmozódott fel, melynek a zsidó történelem és kultúra a fő tárgya, és

mely a zsidó nyelvek, elsősorban a héber, de jellemzően a jiddis ismeretét is feltételezi. Európa

tehát jelentős tényezővé vált, ami kifejezetten meglepő és egyúttal örvendetes is.

Ezzel együtt is inkább azt válaszolnám kérdésére, hogy mindennek a léptéke mégiscsak

jóval szerényebb, mint Amerikában, ahol csaknem minden jelentős egyetemnek van zsidó

tudományos programja, vagy mint Izraelben, ahol a zsidó historiográfia hihetetlenül szerteágazó

tematikát fed le. Fölösleges lenne úgy tennünk, mintha versenyre tudnánk kelni velük

sokszínűségben és mélységben. Amennyiben azonban valakit kifejezetten az európai zsidó

történelem érdekel, az európai intézmények kortárs kínálata ugyancsak imponáló.

Másik kérdésére azt válaszolnám, hogy e téren megkerülhetetlen konfliktussal kell

szembenéznünk. Ha a zsidó történelem intézményesítését kívánjuk, akkor megtehetjük ezt a

német, a magyar és a brit történelembe való integráció által, vagy integrálhatjuk az

interdiszciplináris zsidó tanulmányokba. Münchenben mi a Történelem Tanszéken dolgozunk,

256

nekem professzori státuszom van, és számos további állással is rendelkezünk, de nem állítunk ki

diplomákat. A diákjaink nem csak zsidó történelmet vagy zsidó tanulmányokat hallgatnak,

diplomát is történelemből kapnak, miután különféle történelmi ismereteket szereztek német,

francia, amerikai vagy éppen magyar tematikájú kurzusaik során. A dilemmán semmit se

változtatott, hogy a zsidó történelemnek és kultúrának immár saját professzora van. Jóval

elismertebbnek számítunk, de eközben igyekeznünk kell a tágabb tudományterületen is aktívnak

lenni és érdemben integrálódni.

E kérdés a múzeumok esetén úgyszintén felvethető. Érdemes különálló Zsidó Múzeumot

fenntartani Budapesten, Berlinben vagy Münchenben, mely önálló épületben, az általános

kontextustól elkülönítve beszéli el a zsidó történelmet? Vagy a zsidó történelem legyen inkább

része a helyi városi múzeumnak? E kérdésre nem tudok egyértelmű választ adni. A sajátos

nyelvet használó zsidó múzeumok átütő kortárs sikerei, gondolok itt elsősorban a berlini Zsidó

Múzeum látogatottságára, mindenesetre azt mutatják, hogy effajta intézményekre igenis szükség

van. De nem lehet mindkettőt egyszerre akarni, nem lehet teljes integrációban gondolkodni,

miközben sajátos történeteket mesélünk a magunk módján.

Az évek során milyen képet alkotott az itt tanuló diákokról? Miért döntenek német diákok

manapság a zsidó történelem hallgatása mellett, és mely témák érdeklik őket elsősorban?

Bevallom, amikor 1997-ben megkaptam az itteni professzori állást, nem voltak világos

elképzeléseim azzal kapcsolatban, hogy a diákok pontosan mit is várnak majd tőlünk. Bár

Németországban is végeztem egyetemet, sok éve másutt éltem, és korábban a Brandeis

Egyetemen tanítottam, ahol a legtöbb diák zsidó, így ott másmilyenek voltak a feltételek.

Hamarosan rájöttem, hogy a mai diákokat a holokauszt története nem érdekli már annyira,

257

mert az már a nyolcvanas és kilencvenes években is a német történetírás fő témái közé

tartozott. A tévében is rengetegszer foglalkoztak vele, számos releváns film készült, és a

populáris kultúrába is bekerült.

Ennek következtében diákjaink viszonylag sokat tudtak a megsemmisítés folyamatáról,

arról ellenben már jóval kevesebb ismeretük volt, hogy mi is semmisült meg, milyen zsidó

kultúrája volt Németországnak és más országoknak. Erről az iskolákban vagy a napilapokban alig

esett szó. Diákjaink tehát jobban érdeklődnek a holokauszt előtti és részben utáni zsidó kultúra

iránt. A másik jelentős fejlemény, hogy a diákokat immár korántsem csak a német zsidó kultúra

foglalkoztatja, hanem úgymond egzotikusabb témák is, mint a spanyol vagy az olasz zsidóság, de

természetesen az amerikai és az izraeli is, akárcsak a cionista mozgalom története. Emiatt

sokrétű órarendet alakítottunk ki, és számos, korábban szokatlannak számító témát is

részletesen tárgyalunk.

A zsidó történetírás történetéről írott könyvében többek között arról értekezik, hogy az izraeli

és diaszpórabeli történészek közötti éles határvonal megszűnése óta a posztmodern kihívásokra adott

eltérő válaszok felelnek az egyik legélesebb szembenállásért.162 Hogyan értékeli a zsidó történetírás és

a posztmodern irányzatok viszonyát? Utóbbiak mennyire voltak képesek központi jelentőségűvé válni?

Többé senki sem ígérheti, hogy a történelmi valóságot oly közvetlenül fogja feltárni,

ahogy azt Ranke annak idején elképzelte. Manapság gyakorlatilag mindenki tisztában van azzal,

mekkora jelentősége van a történész személyes hátterének, intellektuális formálódásának és

sajátos nézeteinek. A zsidó történetíráson belül azonban érzésem szerint viszonylag szerény

sikere volt a posztmodern nézeteknek, bár kétségkívül vannak effajta próbálkozások. Egyik

162 Michael Brenner, Propheten des Vergangenen. Jüdische Geschichtsschreibung im 19. und 20. Jahrhundert

(2006).

258

legfontosabb hozadékuk, hogy direkte megkérdőjelezik a roppant átpolitizált történetmondási

módokat, mint amilyen például az asszimilációs történetírás, a dubnoviánus autonómista

nézetrendszer vagy a 20. század elején felfutó cionista történelemszemlélet volt. Szinte minden

korábbi történész objektívnek próbálta beállítani magát, de eközben meglehetősen tendenciózus

értelmezésekkel szolgált.

Ma már nem állítjuk magunkról, hogy tökéletesen objektívek lennénk, de én ódzkodnék

a szubjektivizmustól is. Sőt, kifejezetten azt vallom, hogy minél objektívebbnek kell lennünk, még

ha ezen ideált nem is lehetséges elérnünk. A posztmodernek rezignáltságát nem osztom,

melynek hatására szinte bármiről lehet történeti művet alkotni és a sajátos nézőpont nevében a

legkülönfélébb forrásokra lehet hivatkozni. Hayden White megítélésem szerint túl messzire

ment, amikor a történetírást az irodalom egyik válfajaként értelmezte.

Utoljára, de nem utolsósorban engedje meg, hogy az új európai uniós tagállamokkal

kapcsolatos tapasztalatairól faggassam. A vasfüggöny mögötti Európa volt egykor a zsidó világ

központja. Itt követték el a holokauszt példátlan népirtását, a kommunista uralom idején pedig a

tabuizálás különböző stratégiái váltak dominánssá. A zsidó katasztrófa explicit elismerése, nem

beszélve a helyi felelősség kidomborításáról, ugyancsak ritkának számított. Mindez ahhoz vezetett,

hogy a zsidó történetírás 1989 utáni fellendülése heves szimbolikus csatározásokkal egyidejűleg

következett be. Magyarország e tekintetben paradigmatikus esetnek mondható, de a romániai és

részben a lengyel folyamatok is viszonylag hasonlók voltak. Miként értékeli az 1989 óta lefolytatott

kelet-európai zsidó témájú kutatásokat? Mennyiben sikerül a helyi kutatóknak érdemben részt venniük

a zsidó történészek európai és globális networkjeiben?

Ismét csak abból érdekes kiindulnunk, hogy a zsidó élet kelet-európai felvirágzása és a

259

zsidó témák iránti újfajta érdeklődés meglepetésszerű volt. Emellett az antiszemitizmus is

szemlátomást újjáéledt, de ez már más lapra tartozik. A zsidó témák kutatására és oktatására

sok országban alapítottak új intézményeket, Oroszországban és Ukrajnában éppúgy, ahogy

Lengyelországban, Magyarországon vagy Romániában is. E fejlemények eredetileg a nyugat-

német hatvanas évekre emlékeztettek engem. A nemzeti történelem újfajta vizsgálata vezetett el

azon kérdéshez, hogy mit is vesztettek a helyi társadalmak a magyar vagy a lengyel zsidók

szörnyű meggyilkolásával, akik közéjük tartoztak, de voltak sajátos jellemzőik is. Emellett arról

sem szabad megfelejtkeznünk, hogy mennyi zsidó hagyta el a térséget 1945 után. A legtöbb

romániai zsidó jóval a háború után távozott. A háború végeztekor még Lengyelországban is volt

egy legalább kétszázezres közösség, de legtöbbjük hamarosan emigrált.

Úgy látom, hogy a zsidó múlt felfedezése és feltárása egyrészt e hatalmas hiánnyal való

szembenézést jelenti, ugyanakkor a saját történelem lényeges aspektusainak a megismerését is,

amelyek évtizedeken át szigorúan tabusítva voltak, és számos miliőben még ma is tabusítva

vannak. A helyi nemzeti történelem bonyolultságát és ellentmondásosságát a zsidók története

szemlátomást oly mélységben mutatja, ahogy azt korábban csak kevés történész volt hajlandó

elismerni. A zsidó történelem feldolgozása ezért számos országban nagyon fájdalmas

folyamatnak bizonyult.

Lengyelországot tartom a legérzékletesebb példának, mivel a lengyelek egyértelműen a

nácizmus áldozatai voltak, és szörnyű bűnöket követtek el ellenük is, de az újabb historiográfia,

így többek között Jan Gross művei, a lengyelek ezzel ellentétes történeti szerepét mutatják be,

kifejezetten a háború alatti és utáni zsidóellenes bűntettek lengyel elkövetőire fókuszálnak. A

Szomszédok és a Félelem heves és elhúzódó vitákhoz vezettek Lengyelországban, bár Gross maga

260

nem ott él.163 Eközben személy szerint úgy érzékeltem, hogy e viták csak kevéssé szóltak a zsidó

történeti tapasztalatokról, fókuszukban sokkal inkább a lengyel identitás kérdései álltak.

A kelet-európai kutatók nemzetközi integrációjáról legelőször is azt mondanám, hogy a

színvonalas tudományos munkák országhatárokon túl is elismerést kapnak. Kétségtelen, hogy a

németek történeti érdeklődése a hatvanas évektől kizárólag a német zsidókra irányult, és két

évtizednek kellett eltelnie, mire ezen túlmenő kérdéseket is feltettek. Oroszországban és

Magyarországon is hasonló folyamatokat érzékelek: először a helyi zsidó történetet kezdték el

feltárni, de idővel egyre több tudós kutatása válik nemzetközibbé. Amint magyar kutatók a

német zsidó emancipációt és az olasz kikötők zsidó lakosait is kutatják, az oroszok írnak

Szalonikiről és Moses Mendelssohnról, a lengyelek pedig az izraeli történelem és kultúra

kérdéseiről értekeznek, azonnal komolyabban veszik őket. A munkájuk más kontextusba kerül,

ekkor ugyanis már nem csupán nemzeti történelmük egyik ágával foglalkoznak, hanem a zsidó

történelem és kultúra elismert kutatási irányához járulnak hozzá.

A beszélgetésre 2012. december 11-én került sor Münchenben.

163 Jan T. Gross, Szomszédok. A jedwabnei zsidók kiirtása (2004). Jan T. Gross, Félelem. Antiszemitizmus

Lengyelországban Auschwitz után (2012).

261

Raphael Gross (1966)

Eszmetörténész, a német és a zsidó történelem szakavatott ismerője. 1986 és 1990 között

történelmet, filozófiát és irodalmat hallgatott Zürichben, Berlinben, Bielefeldben és Cambridge-

ben. 1997-ben doktorált. 2001-ig a Bochumi Egyetem tudományos munkatársa volt. 2001 és

2006 között a Sussexi Egyetemen tanított és vezette a német-zsidó tanulmányok ottani

központját, mikor is átváltott a Queen Mary University of Londonra. 2001-től egyúttal a Leo

Baeck Institute Londont is igazgatta. 2006-tól továbbá a Frankfurti Zsidó Múzeum, 2007-től

pedig a Fritz Bauer Intézetnek volt vezetője. 2015. május elsejével, kevéssel a lentebb olvasható

interjú elkészülte után, Raphael Gross a lipcsei Simon-Dubnow-Institute igazgatójává lett

kinevezve, egyúttal a Lipcsei Egyetemen a zsidó történelem és kultúra professzori állását is

elnyerte. Gross emiatt lemondott a Fritz Bauer Intézet és a Leo Baeck Institute London

igazgatói tisztjéről és – a nyilvánosságnak szánt személyes közlése szerint – a közeljövőben meg

kíván válni a Frankfurti Zsidó Múzeum igazgatói posztjától is.

Főbb művei

- November 1938. Die Katastrophe vor der Katastrophe (2013)

- Anständig geblieben. Nationalsozialistische Moral (2010)

262

- Carl Schmitt und die Juden. Eine deutsche Rechtslehre (2000). Angol, francia és japán

fordítás.

Szerkesztőként

- (Werner Renzcel) Der Frankfurter Auschwitz-Prozess (1963–1965). Kommentierte

Quellenedition (2013)

- (Monika Boll-lal) „Ich staune, dass Sie in dieser Luft atmen können.” Jüdische Intellektuelle in

Deutschland nach 1945 (2013)

- (Fritz Backhauszal és Dmitrij Belkinnel) Bild Dir dein Volk!: Axel Springer und die Juden

(2012)

- (Fritz Backhauszal és Dmitrij Belkinnel) Ausgerechnet Deutschland! Jüdisch-russische

Einwanderung in die Bundesrepublik (2010)

- (Werner Konitzerrel) Moralität des Bösen. Ethik und nationalsozialistische Verbrechen

(2009)

- (Monika Boll-lal) Die Frankfurter Schule und Frankfurt. Eine Rückkehr nach Deutschland

(2009)

- (Ben Barkow-val és Michael Lenarzcal) Novemberpogrom 1938. Die Augenzeugenberichte

der Wiener Library, London (2008)

263

- (Fritz Backhauszal és Michael Lenarzcal) Ignatz Bubis. Ein jüdisches Leben in Deutschland

(2007)

- (Yfaat Weiss-szal) Jüdische Geschichte als Allgemeine Geschichte. Festschrift für Dan Diner

zum 60. Geburtstag (2006)

- (Eva Lezzivel és Marc Richterrel) „Eine Welt, die ihre Wirklichkeit verloren hatte...” Jüdische

Überlebende des Holocaust in der Schweiz (1999)

264

„A háború utáni német viták sokkal inkább morális kérdésekről és

kifejezésmódokról, mint magukról a tényekről szóltak”

Beszélgetés Raphael Gross-szal

Beszélgetésünket kezdjük talán intellektuális szocializációjával. Mely szakokra járt és mik

voltak legkorábbi kutatási témái? Miért döntött amellett, hogy disszertációját épp Carl Schmittről írja?

Svájcban nőttem fel és ott is kezdtem történelmet, filozófiát és irodalmat hallgatni.

Onnan Berlinbe, majd Cambridge-be mentem. Első diplomámat már utóbbi egyetemen

szereztem, ahol is Ernst Jünger és Erich Maria Remarque britanniai recepcióját kutattam. Már

akkoriban kiemelten érdekelt a Weimari Köztársaság jobboldalának politikai és

alkotmányossággal kapcsolatos gondolkodása, és emiatt kezdtem el aztán Carl Schmitt-tel

foglalkozni. Családi hátterem alapvetően liberális volt, nézeteim egy balliberális svájci zsidó

nézetei voltak, de inkább számomra ismeretlen területet akartam feltérképezni. Berlinben 1988

körül Carl Schmitt nevének meglehetősen sajátos csengése volt. Jacob Taubes, a háború utáni

Németország egyik befolyásosabb zsidó értelmiségije, aki mindössze egy évvel korábban

halálozott el, például kifejezetten közeli kapcsolatban állt vele. Carl Schmittről írott

disszertációmat Cambridge-ben kezdtem el kutatni, de hamarosan rájöttem, hogy Dan Diner

lenne számomra a legideálisabb témavezető. Diner kifejezetten baloldali gondolkodású volt, de

pozitívan viszonyult Schmitthez, miközben én jóval kritikusabb álláspontra helyezkedtem. Ez

nagyszerű kombinációnak bizonyult.

265

Monográfiája, a Carl Schmitt und die Juden: Eine deutsche Rechtslehre elsősorban Schmitt

zsidókhoz és a zsidósághoz való viszonyát elemzi.164 Miként értékeli Schmitt jogi gondolkodása, a

német antiszemitizmus története és a náci ideológia közötti összefüggéseket?

Disszertációm kapcsán annak idején heves vita bontakozott ki. Schmitt Németországban

már akkoriban is közismertnek számított és sokan olvasták műveit, bár nemzetközileg még

korántsem számított olyannyira híres jogásznak, mint manapság. Amikor kutatni kezdtem,

számos naplója és Glosszáriuma is publikálatlan volt még. Utóbbi megjelentetésére épp

kutatásom közben került sor. Leszámítva a náci korszakban tett kijelentéseit, Schmitt

antiszemitizmusának ezek voltak az első publikált dokumentumai. E publikációk tették csak

nyilvánvalóvá, hogy valóban antiszemita nézeteket vallott. Korábban többen úgy érveltek, hogy

Schmitt a náci rezsim idején csak azért rendezett konferenciát a zsidó szellem német jogra tett

befolyásáról, mert politikai nyomás nehezedett rá. Azt hozták fel védelmében, hogy bár politikai

eszközként használta az antiszemitizmust, valójában nem hitt effajta eszmékben.

E beállítással szálltam vitába, azt próbálva kimutatni, hogy Schmitt valóban antiszemita

nézeteket vallott, mégpedig nemcsak a náci rezsim éveiben, hanem már a Weimari Köztársaság

idején is. 1933 előtt e nézeteit nem feltétlenül hozta nyilvánosságra. Meglehetősen jó oka volt,

hogy szakmai körökben se artikulálja őket, hiszen számos kollégája nem teljesen értett volna

velük egyet, többen pedig megütköztek volna rajtuk. Az antiszemitizmus mégis egyértelműen

szerepet játszott gondolkodásában. Most már gyakorlatilag mindenki elfogadja e beállítást, hiszen

az 1912 és az ötvenes évek között vezetett naplói mostanra mind megjelentek, és bizony tele

vannak antiszemita kitételekkel. Könyvem megírása óta tehát megváltoztak a közismertnek

164 Raphael Gross, Carl Schmitt und die Juden: Eine deutsche Rechtslehre (2000).

266

tekinthető tények. Megérzéseim, előfeltevéseim szerencsémre beigazolódtak. Néhány

dokumentum kétségkívül már akkoriban is rendelkezésre állt, mely határozottan erre utalt, de e

dokumentumok mennyisége a jelenleg ismertekénél jóval kisebb volt.

A következő kérdésem az volt, hogy mindez mekkora szerepet játszott Carl Schmitt

számára. Amennyiben lényegeset, miként kezeljük e tényt? Első könyvemben e kérdésekre is

választ kerestem. Megpróbáltam bemutatni, hogy a nem zsidó német diskurzusok a 19. századtól

miként festették le a zsidókat. Elbeszélésemet Bruno Bauer és Karl Marx, Hegel tanítványainak

írásaival, az ún. zsidókérdés és a keresztény állam kapcsolata körüli vitákkal kezdtem, melyek

arról is szóltak, hogy a zsidókat emancipálni kell-e, illetve lehet-e egyáltalán. E kérdések már a

19. században kulcskérdéseknek számítottak, és a zsidó történelem menete szempontjából is

rendkívül fontos szerepet játszottak. A zsidó történelem tehát mondhatni disszertációm negatív

témája volt.

Később a nemzetiszocialista moralitás problémájáról folytatott úttörő kutatásokat. Anständig

geblieben című kötete, illetve a Moralität des Bösen címen kiadott tanulmánygyűjtemény e kutatások

legfontosabb eredményei közé tartoznak.165 Miként próbált közelíteni a náci moralitáshoz? Mi

bizonyult oly sajátosnak vele kapcsolatban?

Doktori disszertációm megvédése után Norbert Frei asszisztense lettem. Két dolog

iránt érdeklődtem akkoriban. Szerettem volna az Eichmann-perrel és a frankfurti Auschwitz-

perrel, valamint recepciójukkal foglalkozni, ugyanis e perek következtében került sor a

holokauszttal kapcsolatos első nemzetközi vitahullámra. A nürnbergi per természetesen

korábban zajlott, de a holokausztot ott még nem kezelték központi kérdésként. Eközben egyre

165 Raphael Gross, Anständig geblieben. Nationalsozialistische Moral (2010). Werner Konitzer és Raphael

Gross (szerk.), Moralität des Bösen. Ethik und nationalsozialistische Verbrechen (2009).

267

jobban kezdett érdekelni azon interdiszciplináris projekt, melyet Werner Konitzer filozófussal,

Ernst Tugendhat analitikus filozófus tanítványával együtt kezdeményeztem. Norbert Frei

bochumi tanszékét 2001-ben hagytam el, amikor is a Londoni Leo Baeck igazgatójává neveztek

ki. Utóbbi projektet ily módon Londonban is kutattam, majd a Sussexi Egyetemen tanítva, még

később pedig már a Londoni Egyetem Queen Mary részén dolgozva is folytattam.

Konitzerrel az volt az elképzelésünk, hogy a náci korszak morális értékrendjét kellene

feltárni. Azt próbáltuk kutatni, hogy a korszak morális értékei pontosan miként is térnek el az

általunk elvárttól. Egy történész számára e projekt kiindulópontja nem más, mint hogy a náci

mozgalom írott forrásaiban, legalábbis retorikai szinten, szinte folyamatosan morális érzelmek

kerülnek kifejezésre. E forrásokban felháborodásra, igazságos és igazságtalan viselkedéssel

kapcsolatos erős érzelmekre bukkanunk. Ez még az antiszemitizmus kapcsán is elmondható,

melyet a nácik gyakran morális kérdésnek próbáltak beállítani, nem pedig biológiainak. A náci

szövegekben kétségkívül megfogalmazásra kerülnek olyan kijelentések is, melyeket szigorúan

véve is biológiainak, rasszistának nevezhetünk, azonban jóval számosabb morális érvvel

találkozunk, melyek szerint a zsidók azért veszélyesek, mert összeesküsznek, mert általuk ki

nem érdemelt pénzeket akarnak megkaparintani stb. Ezek bizony sajátos morális töltetű érvek,

mi pedig arra voltunk kíváncsiak, hogy ezen érvek miként hatottak.

E problematika vizsgálata során Adam Smith, Peter Frederick Strawson és Ernst

Tugendhat morális érzelmekkel kapcsolatos elméleteit egyaránt használtuk. Úgy gondoltuk, hogy

elsőként külsődleges pozíciót lenne érdemes felvennünk, azaz annak megválaszolásával lenne

érdemes indítanunk, hogy adott szituációkban mit is tartanánk morális szempontból helyesnek.

268

Megpróbáltuk kibontani Tugendhat analitikus megközelítésmódjának releváns implikációit még

mielőtt a náci Németországgal elkezdtünk volna empirikus szinten is foglalkozni.

Egyik első kísérletünk egy interdiszciplináris konferencia volt, melyen többek között

irodalmárok, filmesek, médiaszakértők és jogászok vettek részt. E konferencia során azonban

kénytelenek voltunk ráébredni, hogy a legtöbb résztvevő kérdéseinket csak a diszkusszió alatt

értette meg igazán. Jelenleg a témát széles körű érdeklődés övezi, de projektünk kezdetén alig

voltak beszélgetőpartnereink. Ez arra ébresztett rá bennünket, hogy mindenek előtt érdemben

el kellene magyaráznunk, milyen kutatóterületet szeretnénk kialakítani, továbbá le kellene

fektetnünk a filozófiai-módszertani alapokat is. E lépések megtétele váratlanul sok időt vett

igénybe. Mivel a témában még nem voltak komolyabb kutatások, nem támaszkodhattunk szinte

semmilyen tudásra. A náci moralitással kapcsolatos projektünk ily módon gyakorlatilag a teljes

német társadalom történetének feltárásával vált egylényegűvé, ami viszont kivitelezhetetlennek

bizonyult. A kutatást erősen fókuszálni, konkretizálni kellett volna, de sose sikerült eldöntenem,

hogy pontosan mi is kerüljön a fókuszba. Mindenfélével próbálkoztam, mígnem végül

esszégyűjteményt publikáltam Anständig geblieben címen. E kötet írásai a téma különböző

aspektusait járják körbe, és ily módon céljaink egy részét talán mégis sikerült megvalósítanunk.

Milyen eredményekre jutottak a náci moralitás háború utáni továbbélésével kapcsolatban?

Már eredetileg sem csak az 1933 és 1945 közötti évek érdekeltek, hanem a háború utáni

német társadalom, illetve konkrétabban az értelmiségiek viselkedése és diskurzusai. Bizonyos

értelemben az általunk vizsgált jelenségek elemzésére a háború utáni Németország még

alkalmasabbnak bizonyult, mint maga a náci korszak. Előbbi vizsgálata során nem kellett

szembenéznünk azzal a rendkívül bonyolult problémával, hogy mit is tekintsünk szabad döntés

269

eredményének és mit pusztán formális deklarációnak. Az emberek 1945 után egyértelműen

jóval szabadabbak voltak.

A németek által Vergangenheitsbewältigungnak nevezett folyamat során lefolytatott

számos vita rendkívül emocionális jellegű volt. Úgy vélem, hogy a háború utáni német viták

sokkal inkább morális kérdésekről és kifejezésmódokról, mint magukról a tényekről szóltak.

Különleges emocionalitásuk is épp ennek volt köszönhető.

Amennyiben elkezdjük vizsgálni, hogy az emberek miként is beszélnek a náci korszak

eseményeiről, morális eszköztáraik szinte azon nyomban feltárulnak. Projektünket nem

mellesleg akkor kezdtük, amikor épp heves vita folyt Martin Walser Paulskirche-beli beszéde

kapcsán. Az ügy elkezdett érdekelni bennünket, épp mivel egyértelmű volt, hogy Walser nem

gondolja magát nácinak vagy antiszemitának – neonáci beszédek vizsgálata valószínűleg nem túl

sok meglepetést tartogatott volna számunkra. A Paulskirchében azonban egy elismert, épp a

Friedenspreis-zal kitüntetett regényíró beszélt, egy kifejezetten modern gondolkodású személy,

aki nyíltan érdeklődött a zsidó történelem iránt, és annak idején az Auschwitz-pert is az elsők

között kommentálta.

Walser beszéde rendkívül emocionális vitát váltott ki, melynek hátterében a résztvevők

eltérő morális értékei állottak, bár ezeket nyíltan gyakorlatilag senki sem vitatta. Az egyes

szereplők nem is feltétlenül voltak velük tisztában. Személy szerint úgy gondolom, hogy e heves

vita kulcsfogalma a Schande, a szégyen, vagy inkább gyalázat fogalma volt. Walser e kifejezést

használta, amikor arról beszélt, hogy Auschwitz „a mi örök gyalázatunk”. E kifejezés szemantikai

tere miatt roppant fontos. Amikor Walser a németek gyalázatáról beszélt, Ignatz Bubis, a

Zentralrat der Juden in Deutschland elnöke számára módfelett nehéz lett volna németnek éreznie

270

magát. Bubis márpedig nagyon is tudatosan a német társadalomhoz akart tartozni, olyannyira,

hogy egyik könyvében még a „zsidó vallású német polgárok” egykori szlogent is igenlően idézte.

Bubis határozottan úgy érzékelte, hogy Walser múltszemlélete kirekeszti őt a németségből. Első

pillantásra mindössze nüánszokról van szó, de e nüánszok által válik valaki a közösség részévé

vagy kerül azon kívülre, tehát e nüánszok igenis központi jelentőségűek.

Bubis ugyancsak emocionálisan reagált. A szöveg számos elemét megvizsgálta és közülük

többet is elhibázottnak vélt, de a legfőbb problémája a Walser által konstruált többes szám első

személlyel volt. Úgy lehetne fogalmazni, hogy a németség itt a gyalázat által került

megkonstruálásra – inkább a gyalázat, mint a szégyen által, mivel a Schande bringen

„meggyalázni”-ként fordítandó más nyelvekre.166

Mármost a nürnbergi törvények közé tartozott a fajgyalázással (Rassenschande)

kapcsolatos is. A fajgyalázás definíciója szerint egy árja, azaz „valaki közülünk”, nemi kapcsolatot

létesít egy zsidóval. A rasszista fantázia szerint ennek során az árják meggyalázására kerül sor. A

nácik fantáziája szerint az árjákra gyalázatot hozó személy maga az árja, a törvényben is épp ez

szerepel – az emberek hajlamosak elfeledkezni arról, hogy „fajgyalázásért” nemcsak a zsidónak

tekintettekre, hanem az „árjákra” is büntetést szabtak ki. Ennek tudatosítása vezetett el minket

annak felismeréséhez, hogy Walser Auschwitz-fogalmának jelentése bizonyos tekintetben a

fajgyalázás korabeli jelentésével esik egybe. Mivel tudtuk, hogy a nácizmus idején Walser fiatal fiú

volt, úgy véltük, esetében kitapinthatóvá válik, miként működnek a morális diskurzusok, és hogy

milyen hatása van a közös morális érzelmeknek.

166 Az interjúra eredetileg angol nyelven került sor, Gross e ponton legfőképpen a német kifejezés legmegfelelőbb

angol fordításán morfondírozott.

271

Amikor közös morális érzelmekről beszélek, azok működését a sakkjátszmához

hasonlatosnak érdemes elképzelnünk, ahol szintén szabályok uralkodnak. Ha a világbajnokságon

valamelyik játékos amellett próbálna érvelni, hogy máshogy is lehessen mozgatni a bábukat,

simán kizárnák. Mindössze egy partiról van szó, de a szabályokat nem lehet csak úgy, szabadon

megváltoztatni. Manapság sokan azt képzelik, hogy morális érzelmeinket szabadon választjuk, de

ez társadalomban élve nem igazán lehetséges. Gondoljon csak azon érzelmeire, amelyeket

súlyos baleset láttán érez! Ezen érzelmeit nem lehet csak úgy megválasztani, ugyanis korántsem

csupán privát, belső érzelmekről van szó.

Érdekes módon Walser épp utóbbi mellett próbált érvelni: azt hozta fel védelmében,

hogy mindössze intim nézeteit fejtette ki. Ez társadalomban élve azonban nem tűnik

lehetségesnek, nyilvános beszéd tartásakor pedig végképp nem az, az emberek ugyanis elvárják,

hogy a szónok a szabályok szerint játsszon. A lényeges kérdés ezért az, hogy a morális szabályok

miként működnek, mikor mondják egy társadalom tagjai azt, hogy „e nő segített egy zsidónak a

túlélésben, nem szabadott volna ilyen gyalázatosan cselekednie”. Ez esetben társas érzelmekről

van szó, melyeknek értelmében nem kellett volna segítenie – miközben a mi társadalmunkban

természetesen úgy ítéljük meg, hogy nagyon is helyes volt segítenie.

Rendkívül fontos kérdés, hogy a dolgok morális megítélése hogyan változik, a közös

morális érzelmek mikor és miért kezdenek el másként működni. Elméleti szinten érdekfeszítő

vitapont az is, hogy a náci korszakot és utóéletét szemlélve ezen érzelmeket érdemes-e még

egyáltalán morális érzelmeknek neveznünk. Egyesek szerint ezen esetekben nem morális

értékek, pusztán manipulált érzelmek társadalmi kifejezéséről van szó. A kérdés alighanem

eldönthetetlen.

272

A közelmúltban az 1938 novemberében elkövetett pogromokat is részletesen tanulmányozta.

A témáról a közelmúltban rövid áttekintést, a szemtanúi beszámolókból pedig vaskos kötetet

publikált.167 Hogyan látja a novemberi pogromok helyét a náci üldöztetés történetében? Mit tudunk az

átlagos németek részvételi módjairól, illetve a masszív erőszakhullámra és rombolásra adott reakcióról?

Az eseményeknek milyen következményei voltak a német zsidókra nézvést?

1938 nem az 1933-ban megkezdődöttek folytatása volt, de a holokausztra sem hasonlít

abban a formában, amelyet az 1939 után öltött. 1933 és 1938 között is voltak kisebb méretű

pogromok és pogromszerű események, de ezek egyike sem volt országos kiterjedésű, és a

támadások nem is voltak annyira sokrétűek. A novemberi pogromokat ezért sajátos

eseményként érdemes kezelnünk.

1938 novembere különleges pillanat volt a náci Németország történetében. Több mint

30 000 zsidót deportáltak Dachauba, Sachsenhausenbe és Oranienburgba, azaz körülbelül

minden ötödik zsidó férfit koncentrációs táborba zárták. Majdnem minden családnak volt

közvetlenül is érintett tagja. Sok német részt vett a pogromok elkövetésében, és a szemtanúk

száma is nagyon magas volt. Teljesen nyilvános eseményekről beszélünk. Bár az európai zsidóság

néhány évvel későbbi megsemmisítése szintén tudott volt, mégsem a nyilvánosság színe előtt

került megvalósításra.

Az 1938-as eseményeket nem lehet az ipari gyilkolás fogalmával se leírni. Ennek épp az

ellenkezője történt: tömegerőszak az utcákon és az értéktárgyak teljesen nyilvános

tönkretétele. Utóbbiakkal kapcsolatban amúgy a náci elit köreiben is élénk vita folyt. A Göring

167 Raphael Gross, November 1938. Die Katastrophe vor der Katastrophe (2013). Ben Barkow, Raphael

Gross és Michael Lenarz (szerk.), Novemberpogrom 1938: Die Augenzeugenberichte der Wiener Library,

London (2008).

273

Reichsluftfahrtministeriumában rendezett egyik találkozón például nyíltan tanácskoztak arról, hogy

miként is hajtsák végre a pogromokat. Göring személy szerint ellenezte a pogromokat és

helyettük az ún. német gazdaság megsegítése érdekében az ún. zsidó javak elvételére tett

javaslatot.

A német zsidókra gyakorolt hatás minden kétséget kizáróan drámai volt, mivel e ponton

túl, bár kétségkívül sor került még a Kindertransportra, többé nem lehetett a hagyományos

módon emigrálni, melynek során az ember először eldönti, hogy hova kíván menni, hol tudná a

tudását megfelelően hasznosítani, mely ország adna engedélyt, majd miután azt is eldöntötte,

hogy mit is vigyen magával, megpróbál oda ténylegesen is eljutni. 1938 után a táborokba zárt

férfiakat csakis abban az esetben engedték ki, amennyiben beleegyeztek, hogy azonnal elhagyják

Németországot. Mindössze két választásuk maradt: a koncentrációs tábor vagy az azonnali

emigráció. Teljesen újszerű helyzet állt elő. Tervezgetésre, fontolgatásokra többé nem volt

lehetőség.

A novemberi pogromok ráadásul további radikalizálódást váltottak ki. A pogromok

elkövetői közül többen a holokauszt legfőbb elkövetői között is szerepeltek. A novemberi

pogromok számukra fontos kezdőpont volt. A zsidók számára ekkor vált teljesen egyértelművé,

hogy Németországban nincs jövőjük, a demokratikus világ pedig ekkor ismerte fel végleg, hogy

Hitlerrel semmilyen szinten nem lehet partneri viszonyt ápolni. Az Egyesült Államok például a

novemberi pogromok hatására szakította meg diplomáciai kapcsolatát Németországgal, melyet

később sem állítottak helyre, így a pogromok a német külpolitika későbbi alakulására is jelentős

hatást gyakoroltak.

274

Tudtommal jelenleg Hans Kelsenről ír életrajzot, akinek jogfilozófiája komoly befolyásra tett

szert, ugyanakkor sok éles ellenzője is akadt. Miként kezdett el Kelsen személye iránt érdeklődni?

Hogyan fog közelíteni Kelsen munkásságához és recepciójához? Kelsen eszmetörténeti helyének

elemzésével esetleg az ún. zsidókérdés huszadik századi konstrukcióiba is betekintést kíván nyújtani?

Kelsen számomra a huszadik századi asszimilált közép-európai zsidó ideáltípusát testesíti

meg. Kelsen kétszer is áttért, először a katolicizmusra, majd a protestantizmusra. Utóbbi

mellett menyasszonyával, Margarete Bondival együtt döntött, közvetlenül házasságkötésük előtt,

ugyanis Bondi is zsidó származású volt. Kelsent ennek ellenére gyakorlatilag egész életében

zsidó jogtudósnak tartották. A zsidóság tehát nem játszott túl nagy szerepet az életében, mégis

nagy szerepet kapott abban, ahogy mások tekintettek rá.

Kelsen Prágában született, majd Bécsbe költözött. Az alkotmánybírósággal kapcsolatos

nagy ausztriai vita után az osztrák fővárost is elhagyta. Az alkotmánybíróság létrehozását

tulajdonképpen ő kezdeményezte, alkotmánybírói székéből később mégis eltávolították. Ekkor

Kölnbe ment. Kölni állásából a nácik 1933. áprilisi diszkriminatív törvényének hatására

távolították el. Ekkor Genfbe költözött, ahol otthonra talált, ami ugyan nem volt egészen

stabilnak nevezhető, de némi biztonságot azért nyújtott. A prágai Német Egyetemen is tanított,

mikor a náciszimpatizáns diákok már nagy tüntetéseket rendeztek és szándékoztak személy

szerint ellene is fellépni.

Gyakorlatilag az életét kockáztatta, ugyanis a náci radikálisok ekkoriban már

Csehszlovákiában is gyilkoltak zsidó tudósokat, Theodor Lessinget például már 1933-ban

megölték Marienbadban. Kelsen először a Svájcba való visszatérés mellett döntött. Mikor aztán

a nácik Franciaországot is elfoglalták, az utolsó lehetőségek egyikét megragadva elhagyta

275

Európát. Az Egyesült Államokban próbált megfelelő állást találni, de az amerikai felfogás szerint

nem számított jogtudósnak. Végül politológusként alkalmazta őt a Berkeley.

Kelsen az 1919-es osztrák alkotmánynak hivatalosan társszerzője volt, de helyesebb rá

az alkotmány főépítészeként gondolnunk. Személye és gondolkodása a Habsburg Birodalomnak

és bukásának rendkívül érdekes terméke. Olyan jogelméletet próbált kialakítani, mely

alkalmazható lett volna a Habsburg Birodalomhoz hasonló, multietnikus államokban. Egyáltalán

nem érdekelte az állampolgárok nyelve, és ez sokak számára rendkívül népszerűtlenné tette

személyét. A kérdést épp fordítva közelítette meg: azt kutatta, miképp lehetne olyan alkotmányt

létrehozni, melynek uralma alatt a legkülönbözőbb vallási, etnikai, nemzeti és kulturális hátterű

emberek tudnának együtt élni. E szándéka vezette el a tiszta jogtan megfogalmazásához.

Ausztria első demokratikus alkotmányából feltűnő módon hiányzik az előszó. Nincs

benne semmi ahhoz hasonló kitétel, hogy „mi, Ausztria honpolgárai, Isten színe előtt, ezt és

ezt...”. Kelsen számára csak a jog létezett, nem lehetett semmi se felette, se kívüle, és ezért nem

is fogadott volna el olyan előszót, mely jogon kívüli entitásokra tesz hivatkozást. Ez ugyancsak

modern megközelítésnek számít, mely az Európai Unió számára is fontos tanulságokat tartalmaz,

elvégre jelenünkben is kulcsfontosságú kérdés, hogy miként lehet különböző hátterű emberek

számára megfelelő struktúrákat kialakítani. Ezt sokrétű, az alkotmányjogra, a politikai

gondolkodásra, a demokráciaelméletre és a nemzetközi jog kérdéseire egyaránt kiterjedő

munkássága rendkívül pozitív oldalának tartom. 1945 után az Egyesült Nemzetekről is épp ő írta

az első részletes kommentárt. Ha mindezt egybevesszük, ugyancsak lenyűgöző személyiség és

életút rajzolódik ki. Meggyőződésem, hogy Kelsen biográfiája a huszadik századi zsidó

eszmetörténethez is hozzájárulhat.

276

Nemrégiben előadássorozatot rendezett vezető zsidó értelmiségieknek a két Németországhoz

való viszonyáról, NSZK- és NDK-beli tevékenységéről.168 Mi jellemezte a legfontosabb német zsidó

értelmiségiek németországi pozícióját és agendáját a háború és a holokauszt után? Mennyire

nevezhető különlegesnek a majnai Frankfurt és a világhíres Frankfurter Schule története?

Frankfurt a zsidó történelem szempontjából számos tekintetben rendkívül érdekes

város, és ez áll az eszmetörténetre is. A frankfurti zsidó közösség évszázadokon át fennállt, és

bizonyos pillanatokban a város lakosságának mintegy tíz százalékát alkotta. Ez a Német

Birodalmon belül egyedi jelenségnek számított, bár Európában korántsem volt feltétlenül az.

A zsidók számára Frankfurt 1945 után is fontos maradt, mivel itt volt az amerikai

hadsereg főhadiszállása, valamint számos zsidó intézmény, így a Claims Conference központja is.

Frankfurt ráadásul kivételesen liberális városnak számított. Az effajta kijelentéseket ugyan

szükséges pontosítanunk, hiszen a náci időszakban Frankfurt sem tért el érdemlegesen az

átlagtól. A helyi polgármester viselkedése sem volt különb, és a helyi zsidók sorsa is pontosan

megegyezett a hamburgi, berlini vagy müncheni zsidókéval. A háború után ezzel együtt is

némileg liberálisabb szellem uralkodott itt, mivel Hessennek szociáldemokrata kormánya volt,

Frankfurtban egyes elüldözött tudósok visszahívására is történtek kísérletek.

Mikor a háború utáni német zsidó történelmet tárgyalják, gyakran úgy teszik fel a

kérdést, hogy kik jöttek vissza, és hogy a többiek miért nem jöttek vissza. Csak ritkán kerül

említésre, hogy a zsidókat többnyire nem hívták vissza. A nácik által elvett pozícióikat

jellemzően nem ajánlották fel nekik, azaz a német illetékesek ritkán törekedtek visszatérésükre.

168 Monika Boll és Raphael Gross (szerk.), „Ich staune, dass Sie in dieser Luft atmen können.” Jüdische

Intellektuelle in Deutschland nach 1945 (2013).

277

A Frankfurti Iskola azonban a kivételek közé tartozott, Horkheimer és Adorno kutatótársaikkal

együtt térhetett vissza.

A frankfurti Zsidó Múzeumban kiállítást rendeztünk sajátos helyzetükről, melynek során

bemutattuk, hogy mennyire sokféle szempontot alkalmaztak. Korántsem pusztán arról volt szó,

hogy lehetőséget kaptak az intézményépítésre és ezáltal befolyásossá válhattak a háború utáni

Frankfurtban. Többek között azért is döntöttek a visszatérés mellett, mert a hidegháború

kezdetekor az Egyesült Államokban egyre nehezebb helyzetbe kerültek. Balos nézeteik miatt az

óceán túlsó partján gyanakodva szemlélték tevékenységüket, ezért bizonyos tekintetben

szabadabbnak érezhették magukat Németországban.

További prominensek is visszatértek. Közéjük tartozott Fritz Bauer is. Bauer ugyan nem

számított kiemelkedő intellektusnak, de a náci múlt feldolgozására nagyon komoly hatással volt.

Elsőként Otto Ernst Remer vezető náci ellen indított pert Braunschweigban, aki szerint a 44-es

Hitler elleni merénylet elkövetői árulók voltak. Bauernek sikerült a Remer elleni pert

megnyernie, annak ellenére, hogy jogi szempontból meglehetősen nehéz volt bizonyítani, hogy a

merénylet résztvevői nem voltak árulók. Bauernek ezen túlmenően szerepe volt Adolf

Eichmann jeruzsálemi tárgyalóterembe való kerülésében is.

Még ennél is fontosabb érdeme, hogy az auschwitzi koncentrációs és megsemmisítő

táborral kapcsolatos pert Frankfurtba hozta. A frankfurti volt a legnagyobb holokauszttal

kapcsolatos per, számos vádlottal és több száz szemtanúval, mely a 60-as évek múltszemléletére

is komoly hatással volt. Érdemes felidéznünk, hogy a hidegháború kontextusában sem a

Szovjetunió, sem az Egyesült Államok nem törekedett igazán a holokauszt alapos feltárására. Az

elkövetők között éppenséggel olyanok is akadtak, akiket mindkét oldal titkosszolgálata

278

alkalmazott. Igaz ugyan, hogy Bauernek nem sikerült megfelelő ítéleteket kiharcolnia – a

kiszabott büntetések módfelett enyhék voltak. A történtek tárgyalóterembeli előadása azonban

óriási hatást gyakorolt. Peter Weiss például épp e történetekre támaszkodott, amikor megírta A

vizsgálat című, gyakorlatilag egész Németországban bemutatásra kerülő darabját. Még a német

bulvársajtó is írt a per eseményeiről, Axel Springer Bildje szinte mindennap közölt róla valamit,

annak ellenére, hogy olvasóit a tárgyalótermi fejlemények tudhatóan nem különösebben

foglalkoztatták.

Kelsennek e történetek bemutatásakor mindössze negatív szerep juthat, hiszen ő sose

tért vissza Kölnbe. Kétségtelenül igaz, hogy már 1945-ben is meglehetősen idősnek számított,

de tudtommal nem is hívták vissza, sőt, ennek lehetőségét még csak nem is vetették fel. Esete

amúgy korántsem számít kivételesnek, hiszen, mint említettem, meglehetősen kevés

Németországból elmenekült zsidó tért csak vissza. A kevés visszatérő értelmiségi az új politikai

gondolkodás kialakításában azonban jelentős szerepet játszott. A zsidó értelmiségiek háború

utáni szerepét nem ildomos túlbecsülnünk, de azért elhanyagolhatónak sem nevezném.

Ön 2006 óta a Frankfurti Zsidó Múzeum igazgatói pozícióját is betölti. Múzeumigazgatóként

mik voltak a legfőbb céljai?

Alapcélom olyan témákkal való érdemi foglalkozás volt, melyek nem számítanak tabunak.

Nem gondolom, és ebben szemlátomást sokaktól eltér a véleményem, hogy a tabudöntögetés

különleges erénynek számítana. A tabuk azért alakulnak ki, mert az emberek bizonyos

kérdésekkel nem tudnak mit kezdeni. A tabudöntögetés botrányokhoz vezet, anélkül, hogy

segítene az embereknek a megfelelő bánásmód kialakításában.

279

A háború óta Németországban gyakorlatilag minden zsidósággal kapcsolatos téma

tabunak számít. Az emberek e témákkal egyszerűen nem tudnak mit kezdeni. Sokan manapság

sem tudják eldönteni, hogy az általuk ismert zsidókhoz miként is viszonyuljanak, és jelenlétükben

gyakran rendkívül furcsán kezdenek el viselkedni. Azt sem tudják, hogy miként utaljanak rájuk,

mondják azt, hogy valaki „zsidó származású”? Eközben sokan még az ortodox és liberális zsidók

közti alapvető különbségekkel sincsenek tisztában.

Célom tehát az volt, hogy a létező tabukat érintsem, hiszen az imént vázolt

kontextusban ez gyakorlatilag elkerülhetetlen, de ezt ne közvetlenül vagy konfrontatív módon

tegyem. Múzeumi kiállításaink alapvetően diskurzusorientáltak. Példának okáért interjúkat

készítünk, melyeket aztán lejátszunk a látogatóknak. Éppenséggel Martin Walserrel is

elbeszélgettünk, melynek során egyes kijelentéseit visszavonta, sőt explicite elnézést kért értük.

Igazgatóságának kezdete óta milyen kiállításokat rendezett a Múzeum?

Volt számos az 1945 utáni német zsidó történelemmel kapcsolatos, részben politikai

tartalmú kiállításunk. Elsőként Ignatz Bubisról rendeztünk nagy kiállítást. Volt a Berlini Zsidó

Múzeummal közös kiállításunk a náci műkincsrablás és a háború utáni részleges visszaszolgáltatás

történetéről. Nemrég pedig épp Fritz Bauerről készítettünk kiállítást, mely Németország

számos további pontján is kiállításra került.

2013-ban, 1938 novemberének hetvenötödik évfordulóján nem a németországi

eseményekről készítettünk kiállítást, mivel úgy véltük, hogy ehhez nem áll elegendő tér a

rendelkezésünkre, és bármi újszerűt sem lett volna könnyű találnunk. Eleve mit is lehet e

pogromok kapcsán kiállítani, a széleskörű rombolás látványos következményeit? Úgy

határoztunk tehát, hogy a zsidónak minősített, valamint a náci rezsimnek szintúgy nem tetsző

280

nem zsidó művészek történeteit lenne érdemes elbeszélnünk, továbbá a művészeti tárgyak

piacának 1938-as működését kellene érzékeltetnünk. Ez rendkívül szerencsés döntésnek

bizonyult, mivel a német nyilvánosság épp akkoriban kezdett el intenzíven foglalkozni a

műrablások történetével, többek között óriási vita zajlott Cornelius Gurlitt náci kereskedő

hagyatéka kapcsán. Gurlitt ügye amúgy egészen mostanáig [a beszélgetésre 2014 őszén került

sor – LF] elhúzódott, jelenleg is épp tárgyalják.

Már említettem, hogy Frankfurtról és a Frankfurti Iskoláról is rendeztünk kiállítást, mely

elsősorban tagjai visszatérésére fókuszált. E kiállítás idején többen szemünkre vetették, hogy

jogosulatlanul „elzsidósítottuk” a Frankfurti Iskolát. Számos egykori diák panaszkodott nekünk,

azt állítva, hogy sose gondoltak tanáraikra zsidókként. Egyesek azt állították, hogy nem is voltak

tisztában zsidóságukkal, amit, bevallom, némileg nehezemre esett elhinni. Mi az Iskola belső

történetét dolgoztuk fel. Amerikában hosszas vitát folytattak Németországba való

visszatérésükről, ez pedig alapvetően zsidó vita volt, mivel az iskola tagjai Amerikában egy széles

körű zsidó társaság tagjai voltak, és e környezetben az volt az alapvető vélekedés, hogy

Németországba egyáltalán nem szabad visszatérni, az esetleges visszatérési ajánlatokat még csak

nem is szabad megfontolni.

Ezen túl azon orosz zsidó migránsokról is rendeztünk kiállítást, akik a két ország közti

egyezmény következtében jöhettek Németországba. Az 1990-es években ily módon mintegy

200–250 000 zsidó került újonnan Németországba, ami az itteni zsidó közösségek profilját

radikálisan megváltoztatta. A legtöbb ún. displaced person eltávozása után mintegy 20 000 zsidó

élt csak Németországban, azaz a zsidók száma idővel csaknem tízszeresére nőtt. A kiállításunk

azt kívánta érzékeltetni, hogy e hatalmas változásnak pontosan milyen hatása volt.

281

Rendeztünk továbbá művészeti kiállításokat is, melyeket személy szerint nagyon

fontosnak tartok. Ezek talán legfontosabbika elsőként mutatta be Else Lasker-Schüler

költészetén túli művészi teljesítményét. A lehető legátfogóbb kiállításra törekedtünk. Lasker-

Schüler művészeti alkotásaiból katalógust is készítettünk. Eközben nagyon fontosnak tartjuk,

hogy ne csupán tárgyakat állítsunk ki, hanem különböző programokat is szervezzünk köréjük,

workshopokat tartunk, beszélgetéseket rendezünk, melyeken újságírók is rendszeresen részt

vesznek. Nem tartozunk a nagy méretű németországi múzeumok közé, ennek ellenére a vezető

német napilapok eddig csaknem minden kiállításunkról írtak. Nem írt mindegyikről mindegyikük,

de gyakorlatilag mindegyiket komoly terjedelemben tárgyalták.

Milyen terveket szeretnének megvalósítani a közeljövőben?

Az épület, melyben jelenleg tartózkodunk, egykor a Rothschild család tulajdonában volt

és nem múzeumnak készült. 1988-ban alakították Zsidó Múzeummá. A holokauszt után ez volt

az első ilyesfajta múzeum Németországban. Jelenleg épp komoly átalakításoknak nézünk elébe.

Anyagi helyzetünk lehetővé teszi, hogy új szárnyat nyissunk és a múzeum területét ezáltal

megkétszerezzük. Ennek érdekében 2015 nyarán két teljes évre bezárunk majd. Nagyon

optimistán tekintünk a jövőbe, bízunk abban, hogy nemcsak a múzeum felülete válik nagyobbá,

de jóval több látogatónk is lesz. Kiállításaink színvonalát szeretnénk tovább emelni, emellett

pedig még több vitaest és konferencia rendezésében is gondolkodunk.

Az elmúlt évtizedekben a zsidó történelem kutatásának intézményes keretei szintén jelentősen

átalakultak. Németországban, de Európa-szerte is immár számos intézmény végez effajta kutatásokat.

Megítélése szerint jogosult a zsidó historiográfia németországi áttörését diagnosztizálni?

282

Nem vagyok biztos benne, hogy igazi áttörésről van szó, bár a zsidó történeti művek

száma kétségkívül emelkedett. Úgy vélem, hogy a jelenlegi helyzet megítélésekor elsőként azt

kellene figyelembe venni, hogy 1945 után sokáig egyáltalán nem létezett német zsidó

historiográfia. A német történészek a holokauszt következtében évtizedeken át gyakorlatilag

tabuként kezelték a témát. Volt ugyan néhány helyi kezdeményezés Németországban is, de a

kutatás kezdetei az 1955-ben Jeruzsálemben alapított Leo Baeck Intézethez kötődnek, mely

később Londonban és New Yorkban is tevékenykedett. A hetvenes évekig tartott, míg a Leo

Baecknek sikerült néhány német kutató érdeklődését is felkeltenie. Németországi

munkacsoportja is csak ekkor jött létre. Megítélésem szerint a németországi kutatás igazi

kezdetei az 1980-as és 1990-es évekre tehetők, amikor már jóval több diák érdeklődött a zsidó

tematika iránt. Az érdeklődés mértéke azóta inkább stabilnak nevezhető, bár e téren nehéz

lenne pontos adatokkal szolgálni.

Az elmúlt évtizedek során miként alakult át a német zsidó történeti tematika? Hogyan

változott a zsidó historiográfia és a mainstream német történetírás viszonya?

Az én generációm tagjai az 1980-as években kezdték meg tudományos tevékenységüket

és az e szakterületen doktorálók az 1990-es évek során is csak apró kisebbséget alkottak.

Mostanra már nem számítunk annyira apró kisebbségnek és emiatt a német történetíráshoz való

szorosabb kapcsolódás igénye is erőteljesebben fogalmazódik meg. Valóban vannak kutatók,

akiket elsősorban a német–zsidó kapcsolódási pontok érdekelnek, nem pedig a zsidó

történelem ismeretlen aspektusai.

Eközben a specializáció is jóval komolyabb méreteket öltött, számos németországi

doktorandusz Izraelben is végez tanulmányokat, jól megtanul héberül, és ily módon belső zsidó

283

viták érdemi feltárására is képessé válik. A Leo Baeck a Studienstiftunggal együtt minden évben

tíz doktoranduszt hív meg workshopjára. Erre az idén épp az elmúlt napokban került sor

Brightonban. Az idei csoport tagjai közül négyen is zsidó vallási kérdésekkel foglalkoztak,

melyekről 10-20 éve még senki nem írt disszertációt. Sőt, akkoriban alighanem senkinek sem

volt megfelelő képesítése ahhoz, hogy érdemben elemezze például a neoortodoxok 1920-as

évekbeli reakcióit.

A középkori és kora újkori zsidó történelem feltárása ugyanakkor még nagyrészt várat

magára. A zsidó–keresztény viszony feltárása is fontos lenne, de e korszakok belső zsidó

történelméről sem tudunk még túl sokat. Úgy vélem, hogy e kutatások lezárulása után jön majd

el a kapcsolattörténeti kutatások és az összehasonlítások ideje.

Vállalkozna esetleg frankfurti és londoni tapasztalatai rövid összevetésére? Mely német zsidó

témák iránt érdeklődnek a diákok Németországban és Angliában? Érzékel markáns különbségeket a

két országra jellemző viszonyulási módok között?

Általánosságban azt lehet mondani, hogy a Németország iránti angol történeti

érdeklődés elsősorban a nácizmus történetére irányul. A Sussexi Egyetemen és a londoni Leo

Baecknél, ahol is a német zsidó történelem áll a fókuszban, különleges érdeklődés mutatkozik a

Nagy-Britanniába, Amerikába és Izraelbe irányuló német zsidó emigráció iránt is. Mindeközben

fontos észben tartanunk, hogy ami a háború utáni évtizedeket illeti, a német zsidó

történetírásnak Angliában komolyabb hagyománya van, mint Németországban. A helyi Leo

Baeck immáron hatvan éve létezik, tizenkilenc monográfiát adott ki, évkönyvei pedig az Oxfordi

Egyetemi Kiadónál jelennek meg.

284

Ezen felül úgy érzékelem, hogy a német zsidó történelmet Angliában nemzetközibb

perspektívából szemlélik. Az ottani kutatók eleve inkább angolul publikálnak, ami által a

nemzetközi olvasóközönség figyelmét is fel tudják kelteni. A németországi kutatások nagy része

manapság is csak németül jelenik meg, nemzetközi láthatóságuk ezáltal mérsékelt. Emiatt a

londoni Leo Baeck Intézet főbb feladatai között szerepel, hogy a németországi kutatókat angolra

fordítva nemzetközileg is elérhetőbbé tegye.

A három Leo Baeck Intézet érzékenységei sok tekintetben kifejezetten hasonlóak,

perspektíváik között azonban vannak eltérések is. A jeruzsálemi kutatók például gyakran a

londoniak szemére vetették, hogy a zsidó szempontokat nem veszik eléggé tekintetbe, hanem

inkább általános történeti érdeklődésük vezérli őket. Az 1970-es és 80-as években még

vízválasztónak számított, hogy a londoni intézet nem volt cionista irányultságú, és a

legkülönbözőbb országokba emigrált zsidó közösségeket gyakorlatilag egyformán kezelte – a

londoni kutatók cionizmussal, asszimilációval, akkulturációval kapcsolatos nézetei amúgy

roppant sokfélék voltak. A Leo Baeck Intézet részlegeinek belső vitái tehát bizonyos fokig

nemzetközi vitáknak tekinthetők. Ez különlegesnek számít, hiszen a legtöbb történeti intézet

továbbra is alapvetően nemzeti keretek között tevékenykedik, négy országban egyaránt aktív

intézet pedig manapság is csak kevés akad. E Leo Baecken belüli feszültségek folytonos kihívást

jelentenek számunkra. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy komplexebb nézőpontokhoz és

színvonalasabb munkákhoz vezetnek.

Nemcsak a németországi zsidó közösség növekedett meg jelentősen az elmúlt évtizedekben,

Németország zsidó világbeli képe is sokat javult. Ez egyesek szerint legfőképpen a németek önkritikus

múltszemléletének és érdemi múltfeldolgozásának köszönhető. Miként írná le a jelenlegi helyzetet?

285

Állítható, hogy a zsidó–német viszonyban új korszak köszöntött be? A holokauszt emlékezetének

szerepe miként alakult az idő múlásával, és milyen szerepet játszik a jelenben?

A német–zsidó viszony alakulása kapcsán elsőként azt hangsúlyoznám, hogy e viszony

már mindig is alakulófélben volt, bár valóban szokásos dichotómiákban – most versus egykor –

beszélni róla. Az 1945 utáni hét évtizedet gyakran roppant leegyszerűsítő módon írják le,

valójában azonban hosszú távú és rendkívül összetett folyamatokkal van dolgunk. Az 1945 és

1949 közötti évek például külön periódust alkotnak, azóta pedig rengeteg idő és sok különféle

évtized telt el. Bár a jelen és a jövő nem a szakterületünk, kijelenthetjük, hogy a hidegháború

vége és az orosz zsidók Németországba érkezése töréspontot jelentett: az 1989 utáni korszak

lényegesen eltér az 1945 és 1989 közöttitől. Jellemző még, hogy manapság számos fiatal izraeli

költözik Berlinbe, bár e trend alapvetően egyetlen városra korlátozódik.

Amennyiben óhajtja, hogy a holokauszt emlékezetének szerepéről is nyilatkozzam,

elsőként azt mondanám, hogy a német zsidók, akárcsak a Németországba költöző zsidók

számára, akik gyakran maguk is németté válnak, az ország náci múltja továbbra is központi

szerepet játszik. A náci múlt nagyon jelentősen befolyásolja, hogy miként viszonyulnak saját

kultúrájukhoz és pontosan mit is tekintenek identitásuk részének. Úgy vélem, hogy a nem

zsidók esetében a holokauszt csak az 1980-as években kezdett igazán lényeges témává válni. Úgy

is fogalmazhatnék, hogy az 1980-as és 1990-es évek német generációja számára családtörténeti

szempontból is jelentős témává vált, sokan közülük mindenféleképpen el akartak látogatni

Izraelbe, és így tovább.

Nem tudom, hogy ennek mennyiben lesz folytatása, vagy e folyamat a jövőben

visszafejlődik-e. Elképzelhető, hogy Németország Európán és világon belüli szerepe olyannyira

286

átalakul, hogy más történeti témák kerülnek majd a középpontba. Ezt roppant nehéz lenne

megjósolnunk. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a német zsidó lakosság számára a holokauszt

emlékezete még sokáig központi jelentőségű marad.

A közel-keleti konfliktus eközben szemlátomást jelentős szerepet játszik a bevándorló

muszlim közösségek életében, és ez a német zsidókra is hatással van. A német zsidók,

Franciaország vagy Nagy-Britannia zsidóságához hasonlóan, mély aggodalommal szemlélik, hogy

a jelenlegi feszült helyzet hova fejlődhet még. Nem hiszem, hogy meg tudnánk ítélni e

folyamatok történeti jelentőségét. Ki kell várnunk, hogy mihez fognak vezetni.

Egyértelmű, hogy az idei [2014-es] év nyarán a német utcákon is újfajta hangok jelentek

meg, amelyekre a zsidó közösség ugyancsak határozott reakciókat adott. Dieter Graumann, a

Zentralrat elnöke egyik nyilatkozatában például egyenesen azt állította, hogy a német zsidók

helyzete 1938 óta nem volt ilyen sötét. Karakterisztikusnak tartom, hogy a Zentralrat vezetője

2014-ben ilyesmit mond, bár történészként úgy gondolom, az analógia korántsem adekvát,

hiszen 2014-ben nem került sor államilag vezényelt pogromokra. Ennek leszögezésénél azonban

fontosabb, hogy az effajta kijelentések pontosan milyen érzelmekre vallanak. E kérdést érdemes

lenne komolyabban vizsgálnunk, akkor is, ha eközben nem sejthetjük, mit hoz a jövő.

A beszélgetés 2014. november 20-án készült a majnai Frankfurtban.

287

Volkhard Knigge (1954)

Történelmet, germanisztikát és pedagógiát tanult Oldenburgban és Párizsban. A történeti

tudatról írott pszichoanalitikai-pedagógiai munkával doktorált 1986-ban. 1994 óta a Buchenwald

és Mittelbau-Dora Emlékhely Alapítványának igazgatója. 2002 óta a Jénai Egyetemen a

történelem és nyilvánosság tiszteletbeli, 2007 óta a történelem a médiában és a nyilvánosságban

szakterület rendes professzora. Számos nagyhatású történeti kiállítás kidolgozója.

Főbb művei

- „Triviales” Geschichtsbewußtsein und verstehender Geschichtsunterricht (1988)

Szerkesztőként

- Kommunismusforschung und Erinnerungskulturen in Ostmittel- und Westeuropa (2013)

- (Irina Serbakovával) GULAG. Spuren und Zeugnisse 1929–1956 (2012)

- (Hans-Joachim van Veennel, Ulrich Mählerttel és Franz-Josef Schlichtinggel) Arbeit am

europäischen Gedächtnis. Diktaturerfahrung und Demokratieentwicklung (2011)

288

- (Rikola-Gunnar Lüttgenauval és Jens-Christian Wagnerrel) Zwangsarbeit. Die

Deutschen, die Zwangsarbeiter und der Krieg. Begleitband zur internationalen

Wanderausstellung (2010)

- (Norbert Frei-jal) Verbrechen erinnern. Die Auseinandersetzung mit Holocaust und

Völkermord (2002)

- (Ulrich Mählerttel) Der Kommunismus im Museum. Formen der Auseinandersetzung in

Deutschland und Ostmitteleuropa (2005)

- (Jürgen Maria Pietschcsel és Thomas Seidellel) Versteinertes Gedenken – Das

Buchenwalder Mahnmal von 1958, I–II. (1997)

289

„A történelem nyomai”

Beszélgetés Volkhard Kniggével

Lenne kedves néhány szóban megvilágítani személyes és szakmai hátterét? Hogyan néztek ki,

intellektuális biográfiájának 1994 előtti stációi?

Életem véletlenszerű alakulása folytán a történettudományos tevékenységem

megkezdése előtt pszichoanalízissel foglalkoztam. Nem voltam hajlandó bevonulni katonának,

ezért a német rendszernek megfelelően civil szolgálatot kellett végeznem. Erre a göttingeni

Gyermek- és Ifjúsági Pszichiátriai Intézetben volt lehetőségem, ahol is pszichoanalitikus

felügyeletet láttam el. Ez a fiatalokkal és drogproblémákkal kapcsolatos tanácsadás első német

szövetségi programjának keretében történt.

Ezután kezdtem meg tanulmányaimat, meglehetősen szerteágazó elképzelésekkel és

megfontolásokkal. A hetvenes években alapkérdésnek számított, hogy a nagy történelem hogyan

hat az emberek kisebb történeteire, hogyan fejti ki hatását élettörténeteikre, hogyan alakítja

mentalitásukat. Mondhatni, az idők szellemével összhangban döntöttem úgy, hogy nem

orvostudományt fogok hallgatni, hanem történelmet, azaz a történelmen keresztül próbálok

majd eljutni a pszichoanalízishez. Disszertációmat történetdidaktikai-pszichoanalitikus témáról

írtam, részben Párizsban, részben Oldenburgban. Párizst egyrészt az École des Annales,

különösen a Lucien Febvre és mások által kidolgozott mentalitástörténet miatt választottam,

másrészt Jacques Lacan pszichoanalízise miatt, mely az amerikai én-pszichológiával és én-

pszichoanalízissel szembemenve radikálisan újraértelmezte, illetve újrakonstruálta a tudattalan

290

értelmét. Fontos volt számomra továbbá a történeti pszichoanalízis szintén elsősorban francia

diskurzusa, mely többek között Alain Besançon nevéhez fűződik, akinek szakterülete mellesleg a

szovjet-orosz történelem volt.

Ezután visszatértem Németországba, ahol is az oldenburgi Carl von Ossietzky

Egyetemen folytattam tanulmányaimat. Itt olyan kérdéseket vizsgáltam, mint hogy az akadémiai

tudást miképpen lehet elérhetővé és befogadhatóvá tenni nem-akadémikusok számára. A

nyolcvanas évek vége felé pedig elkezdett egyre jobban foglalkoztatni amit akkoriban a kultúra

iránti új érdeklődésnek neveztek, vagyis az, hogy a kultúra és a kulturális intézmények a

kapitalizmus kirekesztő mechanizmusaival szemben kompenzatorikus funkciót töltenek be. A

kulturális képzés kultúrán és a képzés közvetlen célján túlmutató funkcionalizációira, a kultúra

helyfaktorságára és további hasonló témákra összpontosítottam.

Ezután pedig egy nagyprojektben vettem részt, mely a legelső volt a maga nemében: a

koncentrációs és haláltáborok utótörténetét tártuk fel. Azt derítettük fel, hogy miként vált

például Auschwitz, Buchenwald és Neuengamme emlékhellyé. Témánkat európai összehasonlító

perspektívából szemléltük: kutatásunkba a két Németország mellett Franciaországot és

Lengyelországot is bevontuk. Épp akkor omlott össze az NDK, amikor a Volkswagen Alapítvány

elkezdte folyósítani a pénzt. Ennek folytán én voltam a legelső nyugati kutató, aki helyben

vizsgálhatta, hogy miként lett Buchenwaldból emlékhely, azaz utánajárhattam, hogy miként lett

emlékezetpolitikai szempontból megkonstruálva, ez milyen célból történt, kik vettek részt

benne, milyen elbeszéléseket alakítottak ki, hogyan szelektáltak, mit hallgattak el, és így tovább.

Ekkoriban a történelemnek a legtágabb értelemben vett nem-nyelvi eszközökkel, tehát a

művészet esztétikai és a művészeten kívüli vizuális szimbolizálás eszközeivel létrehozott

291

reprezentációinak kérdése is foglalkoztatott. Manapság ezt talán képi emlékezetnek

(Bildgedächtnis) neveznénk, de e fogalom csak e kutatás során született. E kérdéseket az essen-

heisingi Kulturwissenschaftliches Institut és a Wissenschaftszentrum Nordrhein-Westfalen „A politikai

ikonográfiája – A demokrácia esztétikai megrendezése” elnevezésű kutatócsoportjának

keretében vizsgáltam, melyet Martin Wahl alapított és később Detlef Hoffmann vezetett. Az

imént említett kérdésekkel kerültem aztán 1992–93-ban a Jénai Egyetemre, konkrétabban Lutz

Niethammer tanszékére, mígnem 1994-ben az akkori tudományokért felelős miniszter

hivatalosan felkért, hogy vállaljam el az újonnan alapított Buchenwald és Mittelbau-Dora

Alapítvány igazgatói tisztségét.

Milyen elképzelésekkel és tervekkel kezdte meg igazgatói tevékenységét? Hogyan definiálná

Buchenwald és Mittelbau-Dora Emlékhely általános céljait? Különleges kihívást jelentett, hogy egy

egykori keletnémet emlékhelynek lett vezetője? Hogyan zajlott a német újraegyesítés e tekintetben?

1994-ben neveztek ki a fordulat (Wende) utáni hetedik igazgatóvá. Ez leginkább azzal

függött össze, és ezt természetesen a programunk kialakításakor is figyelembe kellett vennünk,

hogy Buchenwald Kelet és Nyugat konfrontációjának, a hidegháborús narratívák ütközésének

központi jelentőségű színtere volt. 89 után az alapkérdés az volt, hogy kié Buchenwald, és mit is

jelentsen a továbbiakban. E kérdést két okból kifolyólag is nagyon hevesen vitatták. Egyrészt

egyértelműek voltak a nemzetiszocialista múlt nyugatnémet megvetésének és kirekesztésének

következményei. 1990 előtt a Német Szövetségi Köztársaság területén nem voltak

Buchenwaldhoz hasonló nagyságú emlékhelyek, és az 1990 utáni állam egykori nyugati területein

még azután sem. Dachauban ekkoriban mindössze öt munkatárs dolgozott, miközben

Buchenwaldban épp százan voltak alkalmazásban. A konfliktus másik fő kiváltó oka az volt, hogy

292

Buchenwaldot 1958-ban nem a mai értelemben vett emlékhellyé (Gedenkstätte) avatták, hanem

az NDK első nemzeti emlékművévé (Nationaldenkmal). Célja a Szocialista Egységpárt államának

történeti-politikai legitimációja volt. Az NDK ugyanis önmagát köztudomásúlag nem

demokratikus úton próbálta legitimálni.

Az emlékhely, illetve az Alapítványhoz tartozó két emlékhely, tehát Buchenwald és

Mittelbau-Dora reformra szorultak. Túl kellett lépni a Szocialista Egységpárt érdekeit szolgáló

szelektív beállításokon és értelmezéseken. Buchenwald történetét átfogó módon kellett

felidéznünk. Az áldozatok számos olyan csoportjának kellett méltó emléket állítani, melyekre

addig egyáltalán nem, vagy csak méltatlanul kevéssé emlékeztek. Ebbe a szociálrasszista alapon

üldözöttek minden csoportja beletartozott, így az ún. aszociálisok is, tehát mindazok, akiket az

1938-as ún. Arbeitsscheu Reich akció keretében deportáltak Buchenwaldba, de beletartoztak a

homoszexuálisok is, a szintik és a romák, valamint természetesen Buchenwald zsidó foglyai is.

Kijelentettük, pontosabban szólva kijelentettem, hogy nem fogjuk a győztesek

történelemszemléletét érvényesíteni, nem az a célunk, hogy egy NDK-s emlékművet

leromboljunk. Eleve nem is erre szólt megbízatásunk. Ehelyett kutató történészekként álltunk

munkába. Hivatásos kutatókként azt kívántuk megvizsgálni, hogy az NDK történetírásából mi

elfogadható és mi hamis. Buchenwald történetét az elsődleges források alapján dolgoztuk fel,

többek között olyan amerikai és izraeli levéltári források alapján, amelyeket korábban nem

tártak fel. Eredményeinket azonban nem kívántuk dekrétumokba foglalni, és rendszeresen

felülvizsgáltuk őket. Ez konkrétan azt jelentette, hogy érvelésközpontú kiállítást akartunk

létrehozni, melynek megtekintése során a látogatók számára annak is nyilvánvalóvá kell válnia,

hogy a jelentésadásra pontosan milyen alapon kerül sor.

293

Egy igencsak szerencsés körülmény jelentősen megkönnyítette munkánkat. Türingia

Szabadállam 1991–92-ben Eberhard Jäckel elnökletével független történészbizottságot hozott

létre, ami manapság ugyancsak ritkaságnak számít. E bizottság kapta feladatául a Buchenwalddal

és Mittelbau-Dorával kapcsolatos reformkoncepció alapjainak kidolgozását. Az új koncepciót

tehát nem politikailag határozták és rendelték meg, nem valamelyik parlament, párt vagy

kormány döntött felőle. Azóta is e tervek szolgáltatják tevékenységünk legitimitásának alapját. A

korábbi politikai gyámkodás és irányítás helyére tehát nem lépett egy másfajta tartalmú, de

hasonló módszerű politikai gyámkodás.

Különös jelentősége volt továbbá, hogy a vitákban azon keleti munkatársaink is részt

vegyenek, akik már az NDK idején is Buchenwaldban és Mittelbau-Dorában dolgoztak.

Továbbiakban is számítottunk keletnémet kollégáink szakmai tudására, legalábbis amennyiben

1989 előtt nem álltak a titkosrendőrség szolgálatában. Ennek következtében Buchenwald és

Mittelbau-Dora esetében a keletiek és nyugatiak között számos területen megfigyelhető és sok

esetben mindmáig élő kölcsönös elutasítások jóval kevésbé váltak hevessé.

Céljaink tehát a következők voltak: kutatás ideológia helyett, a tudományos autonómia

visszanyerése a politikai gyámkodás megszüntetése által, valamint az átlagos, nem szaktörténész

látogató számára is érthetővé tenni, hogy miként tárul fel és hogyan kerül értelmezésre a

történelem. Buchenwaldot a tudományosan is megalapozott etikai-történeti-politikai képzés

helyévé kívántuk tenni. E reform által valójában egy új emlékhelyfogalmat alkottunk, melyet

Németországban időközben széles körben átvették és mely mindmáig érvényben van.

Leszögeztük, hogy a történeti események színhelyén létrehozott emlékhelyeknek

többdimenziós intézményeknek kell lenniük. Több szintjük van, melyek mindegyikét nagyon

294

komolyan kell venni, tudva, hogy egymással is feszült, sőt konfliktusos viszonyban állhatnak. Ezek

az emlékhelyek először is az elkövetés és elszenvedés helyei, ezáltal szakbizonyítékai a

nemzetiszocialista bűntettek történetének. E helyeken hajtották végre e bűntetteket, így e

bűntettek infrastruktúráit e helyeken találjuk. Ezek közé tartozik a krematórium, a foglyoktól

elraboltak tárolására fenntartott kamrák, az ún. Effektenkammer, a megfigyelő tornyok, az SS

települése, akárcsak a technikai infrastruktúrák, mint például a vasútállomás, a vasúti sínek, vagy

azok az áramközpontok, melyeket külön a tábor számára építettek. Az egykori tábor területe

természetesen temető is, konkrét és szimbolikus értelemben egyaránt. Konkrétan ott, ahol a

sírokat lehetséges azonosítani. Az effajta sírokat általában a felszabadulás után hozták létre.

Azon áldozatokat temették e temetőkbe, akik közvetlenül a felszabadulás után hunytak el.

Ugyanakkor az SS utasításának megfelelően a krematóriumban elégetett áldozatok maradványai

a tábor bizonyos helyeire hullottak. E helyeket később természetesen szintén sírhelyekké

alakították. Az emlékhely emellett modern Jelenkortörténeti Múzeum is, önálló gyűjteménnyel,

levéltárral, könyvtárral, és a kiállítások rendezéséhez és átdolgozásához szükséges tudományos

és infrastrukturális kapacitással, valamint a történeti etikai-politikai képzés helye, aminek ennek

megfelelően komoly pedagógiai részleggel is kell rendelkeznie.

Nem volt könnyű megvalósítani mindeme céljainkat, mert egyrészt igen sok pénzbe

kerültek, másrészt két félreértéssel, előítélettel vagy talán inkább védekezési mechanizmussal is

meg kellett küzdenünk. Az első nem más volt, mint hogy a Buchenwaldhoz hasonló emlékhelyek

valójában nem többek temetőknél. Alkalmanként ellátogatnak majd ide néhányan, ezért ajánlatos

kertészt alkalmazni. Nyaranta pedig, amikor is átlagban többen jönnek majd, néhány

vendégkísérő alkalmazására is szükség lesz. A másik védekezési mechanizmus közvetlenül a

bűntények közvetlen közelben található bizonyítékaira vonatkozott. Ha ugyanis egy

295

Buchenwaldhoz hasonló helyet nemcsak temetőként kezelünk, hanem történeti forrásként

érdemben feltárunk és beszédessé teszünk, a környezet számára egyúttal fájdalmasabbá is

tesszük. Ily módon óhatatlanul komoly kihívást intézünk az emlékhely közvetlen környezetéhez,

esetünkben Weimar városához. Ebből a szempontból nagy jelentősége volt annak, hogy az

emlékhelyek kialakításának 1945 utáni keletnémet és nyugatnémet, de lengyel és francia

történetét is jól ismertem.

Lengyelország és Németország összehasonlításakor azonnal szembetűnik, hogy

Lengyelországban az egykori haláltáborokra, így például a már 1944-ben felszabadított

Majdanekre vagy Auschwitzra, már a háború vége után kevéssel is vonatkoztak emlékvédelmi

rendelkezések és hamarosan jelentős emlékhelyekké alakították őket. Eközben Kelet- és

Nyugat-Németországban sok tábort teljesen elpusztítottak. Ezek immár semmilyen formában

nem léteznek, semmi nem utal rájuk. Az egykori táborokat bizonyos esetekben újra használatba

vették, lakásokat vagy ipari telepeket alakítottak ki területükön vagy éppenséggel közvetlenül

belőlük.

1989–91-ben lefolytatott kutatásunk idején ledöbbentett bennünket, mennyire hasonló

mechanizmusok érvényesültek Kelet- és Nyugat-Németországban. Akkoriban ezt úgy neveztük,

hogy a maradványoknak a történelmi értelemképzés maximalizálása érdekében végrehajtott

minimalizálása. Ez azt jelenti, hogy a táborok megsemmisítése nem egyszerűen annak érdekében

történt, hogy a történelem nyomait eltüntessék és elhallgathassák, hanem hogy a források

vétójogát, mely a táborok maradványaiban is megnyilvánulhatott volna, olyannyira leszűkítsék,

hogy az utólagos történeti-politikai értelmezéseket e források többé ne zavarhassák.

296

Ebből az NSZK esetében az következett, hogy amennyiben e táborok nem tűntek el

teljesen és nem is használták őket teljesen új módokon, úgy jellemzően temetők voltak a

helyükön. Mármost a temetők történeti értelemben messzemenően némák, különösen

amennyiben az egykori táborok helyén szép zöld bokrokat meg fákat ültetnek és virágokkal

ékesítik őket. Így bár a sírokat fel lehet fedezni, a hely nem szolgál semmilyen magyarázattal és

nincsen sajátos történeti jelentése. Az NDK-ban a lebontás folyamata eközben egy narratíva

megzavarásának lehetetlenné tételét is szolgálta. Épp Buchenwald volt e folyamat mintapéldánya.

A keletnémet elbeszélés a „halálon és küzdelmen át a győzelemig” mottóján alapult, és a

Szocialista Egységpárt számára ugyancsak nélkülözhetetlen volt. Buchenwaldot a felszabadításkor

nem rombolták le. Az NDK szemszögéből a tábor önmagában az áldozatok emlékműve lett

volna. Az áldozatok azonban nem voltak példaképként felhasználhatók, így inkább csak a

kommunista hőstörténet sötét háttereként szerepeltek. Megemlékezésre a rendszerhű

kommunista ellenállók voltak igazán méltók, még csak nem is minden kommunista. A „halálon és

küzdelmen át a győzelemig” szimplán annyit jelentett, hogy a Kommunista Párt mindig is harcolt

Németországban, még a táborokban is, és megtette hozzájárulását a fasizmus szétveréséhez.

Ezt akkoriban mi az ellenkezőjébe fordítottuk. A maradványoknak a történelmi

értelemképzés maximalizálása érdekében végrehajtott minimalizálása helyére a továbbra is

fellelhető történelmi nyomok továbbhagyományozásának maximalizálását helyeztük. Ezt

bizonyos értelemben a későbbi történeti értelemképzés minimalizálása, dekonstrukciója által

hajtottuk végre. Ezáltal kívántuk megállapítani, amennyire az ilyesmi egyáltalán lehetséges, hogy

pontosan mi hogyan is történt.

297

Mindehhez nehezítő körülményként az is hozzátartozott, hogy a szovjet tábort és az

abban történteket is figyelembe kellett vennünk. 1945 augusztusának végétől, szeptemberének

elejétől 1950 februárjáig Buchenwald a kettes számú különleges szovjet táborként funkcionált.

Több ilyen tábor is volt a későbbi NDK területén, egy másikat például Sachsenhausenben

hoztak létre. A szovjet tábor történetéről folytatott heves vita erősen hozzájárult a

Buchenwalddal kapcsolatban kibontakozó konfliktushoz.

E táborokkal kapcsolatban 1990-ben még tartották magukat a hidegháború ideológiai

alapon megalkotott, egymást kizáró legendái. Nyugaton már az ötvenes években és még 90-ben

is általános vélekedésnek számított, és ez radikális önfelmentésül szolgálhatott, hogy „amit mi

gázzal hajtottunk végre, azt az oroszok, a szovjetek a felvizezett levessel csinálták”. Buchenwald

eszerint, ahogy e viták során elhangzott, „a paraszti-polgári vezetőrétegekkel szemben

elkövetett kommunista holokauszt tábora” volt, a szovjet osztálygyilkosság színhelye

Németországban, és egyúttal a szovjetizálás eszköze. A nyugati vélekedések közé tartozott

továbbá, hogy Buchenwaldot és a többi szovjet tábort a demokratikus ellenzékiek, a

szovjetizálás ellenzői számára hozták létre, azaz a szociáldemokraták, a kommunizmus baloldali

kritikusai, kereszténydemokraták, tisztességes diákok, hívő keresztények és hasonló csoportok

ellen. Az NDK-ban, ezzel szöges ellentétben, az a nézet dominált, hogy Buchenwald és a többi

szovjet tábor a fő háborús bűnösök, a náci Németország vezetőinek fogva tartására szolgált. E

legendák elterjedését egészen az ötvenes évekig, a hidegháború kezdeti szakaszáig vissza tudtuk

vezetni, ugyanakkor pontosan meg kellett még állapítanunk, hogy mennyi valóságalapjuk van.

Feltártuk tehát a releváns szovjet levéltárakat, melynek során együttműködtünk az Oroszországi

Föderáció Állami Levéltárával, valamint egy sor egyéb szervezettel is.

298

Kutatásunk végeztével olyasmire következtettünk, ami miatt lényegében minden oldalról

súlyos kritika ért bennünket. Engem még gyűlöletkeltésért (Volksverhetzung) is bepereltek. Azt

kellett ugyanis kijelentenünk, hogy a buchenwaldi szovjet különleges tábor a lágerrezsim

tekintetében, az emberekkel, a német internáltakkal való bánásmód tekintetében a lágerek

sztálinista típusához tartozott. Olyan tábor volt tehát, ahol a táplálkozás és a higiénia

tekintetében nagyon embertelen körülmények uralkodtak, ahol az egyén méltóságát és a

jogállamiság normáit semmibe vették. A tábor tehát sok szempontból sztálinista tábornak

minősült. Létrejöttét ugyanakkor nem lehet függetleníteni a németek által kezdeményezett

második világháború utótörténetétől. E tábor kezdetben a szövetségesek közös nácitlanítási

stratégiájának részét képezte. Hasonló internáló táborok éppenséggel a nyugati zónákban is

voltak, és az internálás módja eleinte a szövetségesek közös politikájának részét képezte. Az

internálás mindig kollektívumokra vonatkozik, és e csoportok meghatározási módjáról együtt

döntöttek. A háború végeztével a közös cél a náci Németország vezető rétegeinek, vezető

foglalkozási csoportjainak forgalomból való kivonása volt, ezt pedig egyének egyidejű

letartóztatása és internálása által próbálták véghezvinni.

Ezután sor kerülhetett az egyének felelősségének kivizsgálására, ami az eredeti döntés

felülvizsgálatához vezethetett. Sajátos módon a szovjet táborban is voltak ilyen kivizsgálások, de

meg se kísérelték az egyéni felelősséget pontosan megállapítani és a büntetést annak

megfelelően kiszabni. A buchenwaldi internáltak a lágerben gubbasztottak, és azok után is hiába

vártak ügyük felülvizsgálatára, hogy a felülvizsgálat alapelveit a nürnbergi per során megalkották.

Azt kellett tehát kijelentenünk, hogy 45 után Buchenwald a lágerrezsim, azaz az

emberekkel való bánásmód tekintetében sztálinista tábor volt, egyúttal olyan tábor is, melynek

299

fogva tartottjai többségükben felelősek voltak a nácizmusért. Sok fiatalembert is internáltak,

akikről ez nem állítható, de a többség e szempontból terhelt volt. Az emlékezet szempontjából

abban állt tehát a kihívás, hogy egyidejűleg mindkettőt állítanunk kellett, és e két állítást nem volt

szabad egymás ellen kijátszanunk, nehogy végül valami olyasmi jöjjön ki, hogy a sztálinizmus

áldozatává vált nácik már nem is számítanak náciknak. Ez egy olyan történeti színhelyen, mint

Buchenwald, kiváltképp elfogadhatatlan lett volna.

Engedje meg, hogy némileg általánosabb témáról faggassam. Miket tart a német történeti

emlékezet legfontosabb sajátosságainak? Mennyiben és hogyan járult hozzá a történeti reflexió a

német társadalom demokratikus átalakulásához?

Amit Németországban manapság történeti emlékezetnek vagy emlékezetkultúrának

neveznek, igencsak sokértelmű jelenség, ezért kérdésére csak történeti perspektívából tudok

válaszolni. Az NSZK-ban a hatvanas évek kezdetén és közepén kezdődik a nácizmussal való,

eleinte leginkább kikényszerítettnek nevezhető önkritikus szembenézés. E szembenézés a

hetvenes és nyolcvanas években ér aztán csúcspontjára. Az emlékhely mozgalomban, egy sor

civil társadalmi vitában, valamint azokban a küzdelmekben ölt testet, melyek az elfeledett vagy

csak temetőként létező táborokat is a kritikus reflexió tárgyává akarták tenni és ezzel

összhangban próbálták átalakítani.

Úgy gondolom, az NSZK-ról mindennemű korlátozás nélkül elmondható, hogy a belső

demokratizálódásnak, a demokratikus kultúra kialakulásának mindenkori forrása, hogy az 1945

előtt elkövetett német bűntettekkel sikerült önkritikusan szembenézni. Az ötvenes és hatvanas

évek a közelmúltat megszépíteni, letagadni, azzal legfeljebb „kiengesztelődni” kívánó

tendenciáival szemben végrehajtott múltfeldolgozás nélkül az NSZK nem válhatott volna azzá,

300

amivé lett. Az apologetikus tendenciák sem tűntek el ugyan, de a múltszemlélet kritikus éle

összességében erőteljesebb lett. A nácizmussal kapcsolatos emlékezetkultúra specifikuma tehát

pontosan e kritikus önreflexióban keresendő. Egyfelől a résztvevő generációval szemben,

másfelől velük közösen kellett leküzdeni a megszépítési kísérleteket és a kiengesztelődés vágyát.

Mindezt a negatív emlékezeten való munkálkodásnak szoktam nevezni.

A klasszikus történeti emlékezet valós vagy állítólagos hőstettekre, a saját történelem

nagy és szép oldalaira fókuszál. E történelemképeknek rendszerint igen kevés valóságalapja van,

sokkal inkább mitikus jellegűek. A nemzetiszocialista bűntettek és a második világháború

következtében a történeti emlékezés új formája alakult ki, bevallottan sok belső ellenkezéssel

szemben, melynek lényege, hogy a saját negatív múltat negatív horizontként fogjuk fel. A múlttól

rendszeresen megkülönböztetjük magunkat azáltal, hogy az áldozatoknak állítunk emléket és

őket méltatjuk.

Az áldozatokról való teljes körű megemlékezés azonban csakis úgy lehetséges, ha nem

csupán meggyászoljuk őket a pietizmus szellemével összhangban, hanem egyúttal arra is

rákérdezünk, hogy embereket miként lehetett rávenni arra, hogy másokat áldozattá tegyenek.

Elengedhetetlen azon kérdések tárgyalása, hogy milyen társadalmi körülmények között, a

politikai, kulturális, társadalmi és gazdasági szocializáció milyen eszközeivel, a jog és

igazságszolgáltatás mely módszereivel, a képzés, azaz az iskolák és egyetemek, a világnézetek, a

beállítottságok, valamint a társadalmi gyakorlatok mely útjain jutottunk el oda, hogy bizonyos

emberek a mások feletti uralkodás állítólagos jogát, az üldözés és a megsemmisítés állítólagos

jogát maguknak kisajátíthatták. Ahogy e jogokat a németek a zsidókkal és a szlávokkal szemben

maguknak tulajdonították és e célok megvalósítására törekedtek. Ezek a perdöntő kérdések és

301

ezeket csak az önkritikus, negatív emlékezettel, a politikai és társadalmi negatívummal való

önkritikus szembenézés által lehet komolyan megvizsgálni. A mások bűneiről való megemlékezés

és ezek elítélése is tehet némi hozzájárulást, de utóbbi viszonylag könnyen megy és önmagában

nem vezet a társadalom belső átalakulásához. Más kérdés, hogy természetesen mindig normatív

módon kell meghatároznunk, mit is tartunk pozitívnak és mit negatívnak. Az én személyes

perspektívám, hogy a legfontosabb pozitívumokat a demokratikus kultúra és a korlátozások

nélkül komolyan vett polgári és emberi jogok jelentik.

Amennyiben a kortárs emlékezetkultúrára pillantunk, azt fogjuk érzékelni, hogy az

számos egyéb funkcióval is rendelkezik. Ennek kapcsán röviden annyit érdemes említenem, hogy

a Helmut Kohl által személyesen, illetve az ő politikai hagyományának szellemében

megfogalmazott történetpolitika a német történelem pozitív és negatív oldalainak

kiegyensúlyozására törekedett. 1990 óta a korábbiaknál erőteljesebb kísérleteknek lehetünk

tanúi, hogy a történeti emlékezetet többé ne tudományosan megalapozott önkritikaként fogjuk

fel. A történeti emlékezetet immár visszatérően egy identitáspolitikai projekt megtámogatására

kívánták használni.

Az identitás és a történelem kérdéseit legalább kétféleképpen lehet egymáshoz

kapcsolni. A történeti tanulás értelmezhető úgy, mint a reflektált történeti tudaton való

munkálkodás. Az emlékhelyeken végzett munkánkat ennek részeként fogom fel. Kétségtelenül

igaz, hogy a reflektált történeti tudat is tartalmaz identitáselemeket, de az effajta identitás

reflektált, azaz önkritikus módon áll elő. A másik mód nem más, mint a történelemképek

rendszerint politikailag motivált generálása. Minden nemzetnek vannak mítoszai, bár manapság

legfőképpen politikai pártok kísérlik meg történelemképük hegemónná tételét. Többé-kevésbé

302

manipulatív módon kívánják rábírni az embereket arra, hogy történelemképekkel azonosítsák

magukat. Az efféle identitás a demokratikus nagykorúság, részvétel és emancipáció

szempontjaival nem hozható összhangba, ugyanis nem a történeti tudatra alapoz, hanem a

politikai beállítottságra. E tendenciák 1990 után erőteljessé váltak, mivel a két német állam

egyesítése szorosan összefüggött egy identitáspolitikai projekt kiterjesztésével. Az akkor

megkezdődő folyamat azóta is tart. Zajlik a történelemképek politikai és kultúripari termelése –

utóbbiak egymástól sem függetleníthetők. Ez ugyancsak aggasztó számunkra, mivel történelem

és történeti emlékezet eltávolodására vall. A kritikus történettudomány helyenként

Németországban is marginalizált pozícióba szorult.

Ezért különösen fontos, hogy a történetkulturális intézmények kialakításának módjaira is

figyeljünk. Hogyan hangzanak az alapítványokat definiáló szövegek? Pontosan mi a Buchenwald és

Mittelbau-Dora Emlékhely fennállásának alapja? Milyen elveken hoztak létre más alapítványokat,

olyan intézményeket például, mint a berlini Német Történeti Múzeum? Hogyan alakítják ki

tanácsadó testületeiket? Létrehoznak ilyeneket egyáltalán? Ha igen, mennyiben érvényesítenek

felettük politikai gyámkodást? Milyen forrásokból származik ezen intézmények költségvetése?

Nemcsak a tudomány autonómiájának kérdéseiről van tehát szó, hanem arról is, hogy a

történetkulturális intézmények miként jutnak forrásaikhoz, és ezek felhasználásának módját ki és

miként felügyeli. Az utolsó húsz évben e téren is sok minden változásnak indult, és ezek közé

igencsak ambivalens jelenségek is tartoznak. Megítélésem szerint arról kellene érdemi vitát

folytatnunk Németországban, akárcsak a nyugati világ egészében, hogy a történetpolitika mely

formái legitimek egyáltalán. Erre a vitára azonban sajnos mindmáig nem került sor. Bevallom,

303

gyakran az a benyomásom, hogy az emlékezetkultúra immáron leginkább a történetpolitika

kivitelezésére redukálódik.

Egy gyakran hangoztatott tézis szerint a két világháború, a nemzetiszocializmus és a

holokauszt utáni önkritikus történeti kultúra kialakításában Németország érte el a legkomolyabb

sikereket. Hogyan értékeli e tézist? A 20. századra tett hivatkozásokat tekintve lát komoly eltéréseket

a német és más európai országok bevett gyakorlata között?

Az alapvető különbség abban áll, amit az imént negatív emlékezetként próbáltam leírni.

Az újszerű, egyúttal a sajátosan német, a másoknak okozott szenvedéssel, a mindenki mással

szembeni állami és társadalmi bűntettekkel való szembenézés és az értük való politikai

bűnhődés elkerülhetetlenségében rejlik. E bűnhődést kellett a demokratikus kultúra létrehozása

és megőrzése szempontjából gyümölcsözően kivitelezni. A német történetnek azonban van

előtörténete, amire azért is szükséges emlékeznünk, hogy elhamarkodottan ne alakuljon ki

egyfajta emlékezetteljesítménnyel kapcsolatos büszkeség. Ennek az önkritikus

emlékezetkultúrának a kialakulása először is a nácizmus totális vereségében gyökerezett, emiatt

pedig aligha nevezhető más országokra is alkalmazható receptnek.

A nácizmust teljesen szétverték, és még azok szemében is delegitimálták, akik hittek

benne vagy legalábbis meg voltak általa fertőződve. Ők bizony nem kevesen voltak. A

szövetségesek szerepe nagyon fontos volt, mivel a német sebeket visszatérően feltépték. Az

önkritikus szembenézés Németországban is perekkel kezdődött és eleinte, a nürnbergi per

idején, a német társadalom még leginkább tagadni próbált. Az számított akkoriban átlagos

véleménynek, hogy mindössze a győztesek igazságszolgáltatásáról van szó, amit „nem kell

komolyan vennünk és magunkra vonatkoztatnunk”. A harmadik jelentős tényező a hidegháború

304

volt, aminek következtében az NSZK számára a nyugati elköteleződésnek nem maradt

alternatívája. E nyugati elköteleződésnek pedig a múlttal való szembenézés tekintetében is volt

némi következménye. Ezek közé tartozott például az Izraellel kötött 1952-es szerződés, azaz a

jóvátételi, kárpótlási fizetésbe való német beleegyezés. Mindezeket aligha lehet önkéntes

lépéseknek nevezni.

Az 1954-ben, még az újrafegyverkezés megkezdése előtt megkötött párizsi szerződések

szintén nagyon fontosak voltak, ugyanis megkövetelték, hogy a háborús sírok, így a

szövetségesek németországi sírjai is, kerüljenek védelem alá. Ez volt a legelső jogi aktus, ami a

koncentrációs táborokra is vonatkozott, melyek temetőkként kerültek védelem alá. E szerződés

miatt bizonyos fokig a német hatóságok is kénytelenek voltak elismerni e helyek létezését,

annak ellenére, hogy maguktól szemlátomást egyáltalán nem érdeklődtek irántuk, és nem is

akartak velük semmit se kezdeni. Dachau példáján mindez egyértelműen kimutatható.

A múlt e részeit tehát nem lehet átültetni. A történelem embertelen oldalaival való

önkritikus szembenézés ennek ellenére Európa más országaiban is elterjedt. Ez részben sajátos

motivációkból fakad. Gondoljon csak az algériai háborúval és a gyarmatosítás kérdéskörével

kapcsolatos francia vitákra vagy a második világháborús kollaborációval kapcsolatosakra, melyek

nagyjából a nyolcvanas évek óta zajlanak. Hollandiában is volt egy sor széles körű és kifejezetten

hasonló tematikájú vita, akárcsak több további országban. E transznacionális mozgalom

kétségkívül sokban a soára való emlékezés jelentősebbé válásából táplálkozott.

Kétségkívül igaz, hogy manapság a posztdiktatórikus, posztpolgárháborús konfliktusaikat

meghaladó társadalmakban, Közép-Kelet-Európában, Dél-Amerikában és Afrikában, tehát a világ

legkülönbözőbb pontjain érdeklődnek a német modell iránt. Ebben tagadhatatlan szerepe van,

305

hogy intézményesített modellről van szó. Az idén voltam Koreában és Szerbiában, és több dél-

amerikai meghívásnak is eleget tehettem volna. Alkalmanként kénytelen vagyok beismerni, hogy

túl sok meghívást kapunk…

Történészként ráadásul nyíltan hangsúlyozom, hogy Németországban korántsem

táplálkozott minden belső erőforrásokból. A külsőleg meghatározott keretekre éppúgy szükség

volt, ahogy a számos konfliktussal járó belső társadalmi vitákra is. Amikor a témával elkezdtem

foglalkozni, még igen heves elutasításban volt részünk. Árulóknak, a saját fészküket

bepiszkítóknak meg bűnös németeknek (Schulddeutsche) neveztek minket. Azt állították rólunk,

hogy a nemzeti büszkeséget kívánjuk gyengíteni, meg hogy Németország normalitása ellen

dolgozunk. Jól emlékszem, milyen érzés volt ilyeneket hallani.

Összefoglalva, nagy örömömre szolgál, hogy a negatív emlékezetkultúrával kapcsolatban

transznacionális egyetértés alakult ki. Ily módon Németország is rengeteget tanulhat még más

országok tapasztalataiból. Korántsem hiszem, hogy Németország az „emlékezés

világbajnokának” hegemón pozíciójában tetszeleghetne, és egyetlen feladata a világ további

részeinek német normák szerinti értékelése és előírások megfogalmazása lenne.

Eközben látom azt is, hogy más országokban mennyire fontossá vált a német

emlékezetkultúra, mégpedig olyan helyeken, ahol a népirtás áldozatai, az állami és társadalmi

bűntettek áldozatai még marginalizált pozícióban vannak. A német emlékezetkultúra létezése

erőt és bátorságot ad. Épp három hete folytattam hosszú nyilvános beszélgetést az itteni ruandai

nagykövetasszonnyal. Azt se fogom soha elfeledni, hogy három évvel a ruandai népirtás után a

ruandai parlament tagjainak jelentős csoportja látogatott Buchenwaldba. E látogatás számukra

két okból is fontos volt: először is hangsúlyozták, pusztán az, hogy ezeket a szörnyű bűntetteket

306

németek képesek voltak elkövetni, mutatja, hogy a kultúra és barbarizmus közti határvonal nem

olyan egyértelmű. Nem mondhatjuk, hogy népirtást csak elmaradott és műveletlen népségek

hajtanak végre. Ennek felismerése önmagában is óriási kihívást jelent. Másrészt annak is nagy

jelentősége volt, hogy láthatták, mi mindent lehetséges elérni, milyen intézményeket lehet

létrehozni. Ezáltal felismerhették, hogy igenis érdemes a múltfeldolgozáson fáradozniuk. E két

felismerés jelentőségét nem szabad alulbecsülnünk.

Hogyan értékeli az európai országok közötti kortárs együttműködés szintjét? Hol tart az

európai, transznacionális emlékezetkultúra kialakítása? Mik a legfontosabb fejlemények 1989–90 óta?

Mi akadályozza e téren a még mélyebb európaizálódást? A történelem újranemzetiesítése mennyire

valós veszély?

Mindig is a transznacionális, európai történeti tudat mellett foglaltam állást, és nem a

transznacionális, európai emlékezetkultúra mellett. Azért a történeti tudat mellett, mert célként

az európai élmények transznacionális, ezen élmények utólagos nemzeti feldolgozásait is magába

foglaló történeti reflexióját érdemes kijelölnünk. A nemzeti felfogásokat szintúgy historizálni

kell, nem kvázitermészetesként tetszelegni hagyni.

Nagyon is elvi okból hívtam fel a figyelmet e különbségtétel szükségességére.

Megítélésem szerint kollektív emlékezet nem létezhet masszív hatalmi befolyásolás nélkül. A

kollektív emlékezet mindössze egy nyelvi alakzat, valójában nincsenek kollektív tapasztalatok.

Legfeljebb személyfeletti, kollektív előfeltételei vannak bizonyos tapasztalásoknak. A háború

például ilyen, hiszen háborút nem lehet egyedül megélni. Az igazi kérdés azonban az, hogy e

tapasztalatokból hogyan lesz emlékezet, ami viszont mégiscsak az egyénekhez kötődik. A

történelmi tapasztalatok értelemadás általi feldolgozása ellenben nagyon is társadalmilag,

307

politikailag és kulturálisan meghatározott, hogy Maurice Halbwachs második szintjére is utaljak.

A két szint közti különbségről ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk.

A történeti tudat az ily módon kialakított emlékezeti formákat szeretné a reflexió

tárgyává tenni. A kollektív emlékezet eközben úgy tesz, mintha az emlékezet már eleve, mintegy

természetes módon, nem pedig utólag és hatalmi befolyásolás által kollektivizálva lenne. Ezért

úgy gondolom, hogy a kollektív emlékezet fogalmának hallatán ajánlatos halkan felsikoltanunk.

Éppen úgy, mint például a totalitarizmus hallatán. Amennyiben valaki szerint az emberek ennyire

mélyen beleolvadnak a kollektívumba, nem árt kicsit megijednünk tőle.

Az imént elmondottak miatt az európai történeti tudaton való munkálkodást pártolom,

ami nem mással kezdődne, mint hogy mik is számítanak transznacionális európai történeti

tapasztalatoknak. Ezek lehetnek kulturális tapasztalatok, így például a vallások vagy éppenséggel

teljesen más típusú tapasztalatok. Gyakran kívánom, hogy bárcsak megerősödne a történelmi

kérdések tárgyalását és vitatását lehetővé tevő európai nyilvánosság. Ennek intézményes kerete

lehetne akár a hamarosan megnyíló Európai Történelem Háza is, amennyiben ezen intézmény

önfelfogása ezt lehetővé tenné, azaz nem olyan helynek lenne szánva, ahol politikai

kompromisszumok alapján létrejött, eleve kollektivizált történelemképeket állítanak majd ki. E

múzeumnak az európai kollektívumnak címzett, politikailag generált történelemképeknél többet

és mást kellene nyújtania.

Ez már csak azért is fontos lenne, mert komoly aggodalommal töltenek el a rendszerint

történetpolitikai komponensekkel is rendelkező renacionalizációs tendenciák. Ez különösen áll a

közép-kelet-európai régióra, melyet az évek során számos alkalommal körbeutaztam. Ennek

során az a benyomásom alakult ki, hogy a kommunizmus kritikája sokszor mindössze a

308

szovjetek általi ráerőltetés kritikáját jelenti és mindennemű belső kritikát visszautasít. Azt állítja,

hogy a kommunista korszak „valójában nem is a mi történelmünk, minket csak

belekényszerítettek ebbe az egészbe”.

Az effajta kommunizmuskritika egyfajta trójai falóként funkcionál, melyből a történelem

eszközeivel elvégzett renacionalizáció tör elő. A nemzeti aranykorszakokra esket fel,

közvetlenül kapcsolódva a két világháború közötti történelemképekhez. Ez éppúgy

megfigyelhető a Baltikumban, ahogy Magyarországon vagy Romániában. Más esetekben az ilyen

nemzeti aranykorszakokat a jól ismert mítoszok segítségével próbálják megkonstruálni.

Meggyőződésem, hogy az agresszív nacionalizmus teljes története, az etnikailag tiszta

származásúakra építő nacionalizmus európai története az ember alkotta katasztrófák

előtörténetéhez tartozik.

Magyarországgal kapcsolatban szeretném nagyon egyértelműen kijelenteni, hogy

nemcsak az új médiatörvényt olvastam rémülten, de Harsányi László kollégám, a HDKE

igazgatójának leváltásáról szóló híreket is, akinek ráadásul pont azt vetették szemére, hogy a

nemzeti szemponttal nem kompatibilis módon állította be Horthyt. Hasonló vitákra

Németországban is sor kerül, vannak itt is kifejezetten hasonló tendenciák, de mostanáig

mégiscsak jobban ki tudtuk védeni őket.

Összességében azt tudom tehát válaszolni, hogy az európai történeti tudat kialakítását

pártolandónak tartom, a kollektivizált, főleg a politikailag kollektivizált emlékezetből viszont nem

kérek, a történetpolitika eszközével végrehajtott renacionalizációt pedig egyáltalán nem

szeretnék megélni. Ezek Európa szörnyű, katasztrofális előtörténetéhez tartoznak. Mindezt

anélkül állítom, hogy ezáltal a németek felelősségét kisebbíteni kívánnám. E felelősség ugyancsak

309

jelentős, ugyanakkor mégiscsak része az 1900 előtti és utáni európai önpusztítás történetének,

aminek megismétlését mindenképpen el kell kerülnünk.

A kommunizmus bukása óta új vitahullámot követhettünk figyelemmel, mely a nácizmus és a

kommunizmus természetét, a nemzetiszocialisták és velük kollaborálók bűntetteit és a kommunisták

bűntetteit kísérelte meg megítélni, ugyanakkor az összehasonlítás politikai hasznáról, tudományos

értékéről és határairól is szólt, vagy legalábbis szólnia kellett volna. E trend Kelet-Európában

kifejezetten elterjedt, de idővel összeurópaivá vált. Hogyan szemléli e fejleményeket? Lát arra

lehetőséget, hogy a sok tekintetben eltérő keleti és nyugati történeti perspektívákat egymáshoz

közelítsük?

Úgy gondolom, és a szövetségi köztársaságbeli tapasztalatok is épp erre tanítanak, hogy a

történeti emlékezetnek differenciáltnak kell lennie. Minél differenciáltabb és minél konkrétabb a

bűntettek részben a történettudomány által fenntartott emlékezete, annál komolyabb preventív

hatásra számíthatunk. Ezt egy példán keresztül szeretném illusztrálni: orvosként tehetünk olyan

kijelentést, hogy a betegség rossz. Ez bizonyos fokig értelmes kijelentés, sőt alapvetően

helyesnek is nevezhető, csakhogy nem túl hasznos ilyet mondani, hiszen a felállított diagnózis se

nem alapos, se nem megfelelően differenciált. A 20. század azt tanítja, hogy nemcsak különböző

betegségek vannak, melyekkel eltérő módon kell megküzdenünk, de különböző világnézeti,

politikai, kulturális előfeltételek vezethetnek össztársadalmi méretű vagy államilag elkövetett

bűntettekhez. Minél jobban megismerjük a diktatúrák történetét és előtörténetét, kétségkívül

létező hasonlóságaikkal együtt, annál jobb eséllyel tudjuk kritikai-történeti képzésünket úgy

alakítani, hogy az a megfelelő ellenhatásról is képes legyen gondoskodni. A történettudomány

310

alapvető haszna már mindig is abban állt, hogy az imént említett diagnózisnál konkrétabb és

pontosabb megfigyelésekkel tudott szolgálni.

A nemzetiszocializmus esetén sajnos nem lehet megfeledkezni arról, hogy a német

történelem menetéből következett, nem kívülről érkezett hozzánk, nem kényszerítették ránk,

ráadásul rengeteg támogatója volt. Hitler 1940–41-ben bizonyára minden idők legnépszerűbb

német államférfijának számított. A nácizmust nem a terror eszközével, nem felülről

kényszerítették rá a német társadalomra. Az önmobilizációra számos példa akadt. Az egyes náci

célokkal való egyetértés ugyancsak komoly szerepet játszott. A német nemzetiek számára

elegendő lehetett, hogy Hitler és a nácik revideálni kívánták a versailles-i szerződést, hogy

terjeszkedni akartak keleten és így tovább. Semmin nem változtat, ha emellett kijelentjük, hogy a

szovjet kommunizmus, a maoizmus vagy az ázsiai kommunizmus úgyszintén embertömegek

életébe került.

Véleményem szerint a pontos történeti összehasonlítás, mely a hasonlóságokra éppúgy

odafigyel, mint a különbségekre, képes lehet elősegíteni a tisztánlátást. Emlékeztethetünk arra,

hogy az NDK a Vörös Hadsereg bajonettjeinek támogatása nélkül sose jött volna létre, se nem

maradhatott volna fenn, továbbá nem volt népirtó rendszer. Mindez korántsem jelenti azt, hogy

a kommunista elnyomást, az állami kontrollt vagy a világértelmezések központi irányítását

púderozni akarnánk. Az imént említettek a múltfeldolgozás szempontjából azonban igenis

jelentős különbségeknek számítanak.

Közép-Kelet-Európa számára különösen fontos lenne, hogy a kommunizmust, mint

világnézetet, mint politikumot, és mint tapasztalatot ne exterritorizálják, ne lökjék át a

Szovjetunióra, ahonnan megszálló rezsimek formájában érkezik. A kommunizmussal

311

kapcsolatban is épp azt kellene elismernünk, hogy európai történeti jelenségről van szó,

melynek voltak helyi ágensei és hordozó rétegei. A kommunizmus feldolgozása akkor járul majd

hatékonyan hozzá a demokratizálódáshoz és áll ellent a renacionalizáció érdekében történő

funkcionalizációnak, ha a kommunizmus történetét empatikus és elnyomó, emberellenes

aspektusaiban egyaránt feldolgozzák. Többek között a támogatás, a megalkuvás és a

kényszerűnek vélt elfogadás történeteit kellene ehhez feldolgozni. Úgy gondolom, csak ezek

után lesz lehetőség arra, hogy a kommunizmust immár teljesen más alapokon, közösen, európai

történeti jelenségként közelítsük meg.

Jelenleg az a benyomásom, hogy e lehetőség megragadása helyett az Európai Parlament a

történetpolitika eszközévé válik. Emléknapok kijelölésével politikailag próbálnak

történelemképeket meghatározni, egyúttal arra is törekednek, hogy kijelöljék a történelemmel

való foglalatoskodás kereteit. Az effajta történetpolitikai döntések nem segítik elő a közös

európai tapasztalatok feldolgozását. Sokkal inkább meglehetősen indokolatlannak tűnő top-

down egyezményeknek tűnnek. Mindezt azért szükséges tisztáznom, mert eközben nagy híve

lennék a 20. század részben transznacionális módon megnyilvánuló történeti tapasztalatát

komolyan vevő európai diskurzusoknak.

Milyen új trendeket lát a német emlékezetkultúrában? Mi maradt meg, és mi változott az

elmúlt két évtized során? Milyen közeljövőbeli fejleményekre számít, illetve mit tartana kívánatosnak e

téren? Milyen új kihívásokat jelent majd, hogy a jövőben olyan generációkkal lesz dolguk, akiknek a 20.

századról egyáltalán nem lehetnek személyes emlékeik?

Mint korábban említettem, a kohli történetpolitika a történelem pozitív és negatív,

fényes és sötét oldalainak kiegyensúlyozására törekedett, mivel Auschwitzot többé nem volt

312

lehetséges letagadni. Megítélésem szerint e történetpolitikai komponensekkel is rendelkező

identitáspolitikát többek között a német egyesítés nehézségei miatt erőltették. Az 1990 óta

fennálló emlékezetkultúrát pedig aligha lehet elkülöníteni az emlékezetpolitikától. Harmadrészt

visszatértek a konfliktusos emlékek is, mégpedig az ötvenes évekhez kifejezetten hasonló

formában. A nácizmussal kapcsolatos kritikus emlékezetet ugyan nem próbálják többé leküzdeni,

mint annak idején, olyannyira nem, hogy e kritikus emlékezet immár a német államrezon részét

képezi. Ugyanakkor további emlékek mellérendelése által ezen emlékezet bizonyos fokig

relativizálódik is. E további emlékek mostanra többé-kevésbé szintén a német államrezon

részévé váltak. Gondoljon csak a Látható Jelekre, illetve az Elűzetések Elleni Központra, továbbá

a németek elmeneküléséről és elűzetéséről, a bombázások német áldozatairól, általánosságban a

németekről mint a második világháború áldozatairól lefolytatott mindazon vitákra, melyeket

hamis módon tabudöntögető vitáknak állítottak be. Hamis módon, mert ezek valójában az

ötvenes évek vitáinak felélesztései voltak.

E fejlemények miatt úgy gondolom, hogy a német helyzet és a jövőbeli kilátások per

pillanat meglehetősen bizonytalanok. Auschwitz emlékezetét biztosan nem lehet többé kitörölni,

viszont nehéz megítélni, hogy ezen emlékezet pontosan milyen újfajta, tágabb kontextusok

részévé válik majd. Ezentúl az önkritikus emlékezetkultúrán belül is érzékelhető egy roppant

erős tendencia, mely az emlékezetkultúrát a történeti magjától megfosztott pietizmusra

redukálná. Ez az áldozatokkal szembeni gesztusok megtételéből áll, anélkül, hogy az okokat

kutatnák és a tettesekre is utalnának, tehát anélkül, hogy az össztársadalmi méretű és államilag

végrehajtott bűntények előtörténetét is feltárnák és bemutatnák. Ez egyfajta történeti tudat

nélküli pietizmust jelent. Megint másik tendencia a történelem kommercializálódása, egyre újabb

313

bőrök lehúzása, mivel history sells, Hitler sells és korántsem csak Németországban. A pietizmus

ellenoldalán tehát a borzadályon való szórakozást, sőt élvezkedést találjuk.

Egy további trend a távolság kijelölésében érdekelt. Visszatérően arra hivatkozik, hogy a

nácizmus bizony már régen elmúlt. A vörös-zöld koalíció történetpolitikájának annak

hangsúlyozása is részét alkotta, hogy Németország legkésőbb az újraegyesítés óta a népek

közösségének normális tagjává vált. Annak ismételgetésére kerül sor, hogy a nácizmus a

jelenkor történetének nem része többé. E trend képviselői azt emelik ki, hogy a nácizmus

továbbra is gonosz előtörténetnek számít, és ezért bizonyos értelemben örökké velünk fog

maradni, de alapvetően mégiscsak a történelemhez tartozik.

Utoljára, de nem utolsósorban kénytelen vagyok megemlékezni arról, hogy érzékelhető

egy igenlő emlékezet is, ami ráadásul szintén nem csak Németországra áll. A Buchenwaldba

ellátogató neonácik immár nem tagadják a nácik bűneit, hanem felesküsznek rájuk. A kilencvenes

évek vége óta a neonácik Buchenwaldban is olyasmiket írnak a látogatókönyvekbe, hogy „nem

lenne annyi problémánk a külföldiekkel, ha ez a láger még most is üzemelne”, miközben

korábban még olyanokat írtak, hogy „ez a tábor sosem létezett, ezt az egészet csak az

amerikaiak találták ki, hogy az újraképzés során a németekben hamis tudatot alakítsanak ki,

megfosszák őket saját múltjukkal kapcsolatosan jogos büszkeségüktől”. Ez megint csak az

emlékezet fogalmának elégtelenségét mutatja, az emlékezés célja ugyanis éppúgy lehet az

egyetértés, mint az elhatárolódás – még Auschwitz esetében is. Az emlékezés korántsem

feltétlenül jelent történeti reflexiót, a történeti értékítéletek racionális, értelmes kifejlesztését.

E tendenciák közös nevezőjének a historizálás kihívását nevezhetjük. E kihívás a fiatalok

ildomos képzésének kérdésével is összefügg. Nem számít különösebben újszerű problémának,

314

hogy a látogatóknak élménytörténeti szempontból nincs már közvetlen kapcsolata. Ez manapság

a negyvenévesekről éppúgy elmondható. Így kérdését nem kizárólag a fiatalokra érdemes

vonatkoztatnunk. E tekintetben mindig ugyanazokhoz a gondolatokhoz térek vissza: az

emlékhelyeket úgy kell kialakítanunk, tudományos értelemben olyan szabaddá és megalapozottá,

a politikai gyámkodástól oly függetlenné kell tennünk, hogy a történeti-etikai és történeti-

politikai képzés legitim színterei lehessenek. A jövőben e képzés lesz a legfőbb célunk. Az

emlékezet fogalma már jó ideje elkezdett teljesen haszontalanná válni. A fiatalokat leginkább

eltávolítja tőlünk. Gondoljon csak bele azon beszélgetés gyakorlati következményeibe, melynek

során felszólítok egy húszéves fiatalt, hogy emlékezzen, amire ő úgy reagál, hogy már elnézést,

de mire is?

A történeti tanulás legitimitása, céljai és módszerei számítanak igazán. Az emlékhelyeken

lehetővé kell tennünk az önálló, kutató, felfedező tanulást. A nyomokat úgy kell megőriznünk és

feltárnunk, hogy az emberek mélyebben foglalkozhassanak velük. Ez az archeológiai nyomoktól a

krematórium maradványain, a börtönön, a lelövések végrehajtására használt téren át egészen az

áthagyományozott szövegekig, a művészi megformáltságú darabokig, vizuális megörökítésekig

vagy akár releváns hanganyagokig vonatkozik az általunk megörököltek minden formájára.

A forráskritika és a kontextualizáció módszereinek elsajátításával és az

áthagyományozottakkal való szembenézés által látogatóink felelősségteljes állampolgárokká

válhatnak. Ezáltal azt is állítom, hogy az emocionális megközelítés önmagában nem vezet sehova.

A sírás önmagában nem képesít semmire. Manapság e foglalkozások sokszor a tiszta

emocionalitás, a túlingerlés vagy a revizualizációba vetett naiv bizalom formáját öltik.

Visszatérően azt tanácsolják nekünk, hogy építsük fel ismét a tábort, aminek hallatán persze

315

visszakérdezünk: pontosan mit is tanulhatnánk abból, ha megszemlélhetnénk egy újra felépített

tábort? Önmagában az égvilágon semmit…

Aki ezzel a múlttal és annak áthagyományozódásával foglalkozni kezd úgy, hogy mindezt

önszántából és pedagógiailag megtámogatva, de nem korlátozva teheti, bizonyos ponton

elkerülhetetlenül szomorúvá válik majd. Ugyanakkor egy tanulási folyamat részese lehet,

melynek affektív és kognitív aspektusai szerencsés esetben kiegyensúlyozzák egymást. A fiatalok

elérése szempontjából perdöntő, hogy megfelelő keretfeltételeket kapjanak, és a múlttal

kapcsolatos releváns kérdéseiket feltehessék. Ha felfogják, hogy bár hála Istennek e múlt elmúlt,

és hogy immáron, hála Istennek, több mint hatvan évvel van mögöttünk, de mégsem elintézett

ügy, hanem továbbra is, múltként is aktuális, akkor valamit talán sikerült elérnünk. Releváns

kérdéseket nyilvánvalóan nem lehet előírni. E kérdések nem lehetnek a tudományos

eszmecserék logikája által felszínre hozott tisztán tudományos kérdések. Releváns kérdések

leginkább a saját társadalomban megélt jelenségekből, az emberellenesség formáinak

megtapasztalásából táplálkoznak. Annak megértése, hogy az emberellenesség miként válik

lehetővé, és hogyan lehet megakadályozni, a fiatalok jövőbeli cselekedeteit is motiválhatja.

E ponton érdemes felidéznünk Adorno érveit, aki „Nevelés Auschwitz után” és „Mit

jelent a múlt feldolgozása?” című írásaival az elsők között tett megfontolásokat arra nézvést,

vajon mi késztetheti az embereket a múlttal való szembenézésre. Adorno roppant józan és

pátoszmentes módon azt állította, hogy az emberek felvilágosult egoizmusára kell apellálni,

többek között annak tudatosításával, hogy a rasszizmus minden formája irracionális. Semmilyen

értelmes magja nincs azon kijelentésnek, hogy a feketék, a cigányok vagy a zsidók ember alatti

emberek. Holnap éppúgy nevezheti valaki a fehéreket ember alattinak, tehát ami ma a magasba

316

emel, holnap lealacsonyíthat, tehát egoisztikus szempontból is jobb és értelmesebb olyan

társadalomban élni, amelyben nincs rasszizmus. Effajta racionális megfontolások sokkal inkább

motiválhatnak, mint a különféle empatizáló-patetikus felhívások.

Olyan kérdéseket kell intenzíven vizsgálnunk, mint hogy az emberi jogok terén milyen

lehetőségei vannak a transznacionális szolidaritás kialakításának. Milyen lehetőségeink vannak az

üldözöttek sorsában való részvállalásra? Ezentúl pontosan ki kell értékelnünk, hogy mit is

tanultunk az ember által előidézett katasztrófákból. A tábor túlélőitől tanultam meg, hogy e

kérdések mennyire központi fontosságúak, és e kérdésekről a mai fiatalokkal is el tudok

beszélgetni. Az 1945 utáni nyugat-európai történetet e szempontból részben örömmel, részben

viszont nagyon is kritikusan szemlélem. Az általam preferált történeti képzés során nemcsak azt

mondanánk el, hogy „a következő emberi jogok léteznek, és ezek ezért és ezért jók”, hanem az

emberi jogokat történetileg is szemlélnénk. A kulturális emlékezet megnyilvánulási formájaként

viszonyulnánk hozzá, melybe az emberellenességek masszív tapasztalata is beletartozik. Azt

mondanánk el a fiataloknak, hogy miként sikerült eljutnunk 1948-ig, még a kezdődő hidegháború

kontextusában is. Az emberi jogok dokumentuma vég nélküli szenvedésen alapul, ami valóban

megindító is. Mindez olyan történeti tanulást eredményezne, mely ugyan a történeti

kontextusokra és okokra kérdez rá, de a történeti cselekvésre és következményeire

vonatkozik.

Megítélésem szerint a mai emlékezetkultúra és emlékhelyi munka egyik legkomolyabb

problémája, hogy a tanárok moralizálnak, mondhatni vasárnapi felépítményekkel toldják meg

beszédeiket. Ez a történeti magját vesztett pietizmus elképzeléséhez vezet vissza. A történeti

tanulás, mely csakis moralizálásra épül, nem vezet sehova. A történeti motivációkkal, a

317

cselekedetekkel és a következményekkel való etikai szembenézés ellenben segíthet valamelyest,

hogy a jelenkori emberellenességgel szemben sikeresebben felléphessünk. Végtére is ez a

feladatunk.

A beszélgetésre 2011. július 16-án került sor Weimarban.

318

Appendix I.

Az újraközölt interjúk eredeti megjelenésének adatai

Az itt közölt beszélgetések egy része már megjelent az Aetas és a 2000 lapjain, melyeken csak

apróbb stiláris változtatásokat eszközöltem. Köszönöm e lapok szerkesztőinek, hogy az

újraközléshez előzékenyen hozzájárultak.

- „Dieter Pohl: A holokauszt, mint német és kelet-európai történelmi probléma. A

történésszel Laczó Ferenc beszélgetett” in 2000, 2015. január, 9–25.

- „Frank Bajohr: Elvont rendszerviták szerencsére nincsenek már divatban. A történésszel

Laczó Ferenc beszélgetett” in 2000, 2014. május, 8–15.

- „Christian Gerlach: A tömeges erőszak története nem csak politikatörténet, hanem

társadalomtörténet is” in 2000, 2014. január, 3–6.

- „A zsidó történelem több mint a holokauszt története. Beszélgetés Michael Brennerrel”

in Aetas, 2013/2, 173–181.

- „Visszavonható fogalmakat kell kialakítanunk. Interjú Lutz Niethammerrel” in Aetas,

2012/2, 144–158.

- „A történelem nyomai. Interjú Volkhard Kniggével” in 2000, 2011. október, 9–20.

319

Appendix II. English summary

The present volume includes conversations with significant historians of the recent German

past. These eleven conversations, all of which were conducted between 2011 and 2015, focus

on the historical and historiographical process of dealing with the Nazi past and the Holocaust.

Several of them also offer insights into German-Jewish history and historiography while others

address the current state and potential of comparative genocide studies. Each conversation

opens with a brief sketch of the personal background and intellectual socialization of the

interviewee, followed by questions about his scholarly biography and intellectual profile, and

then tackles contested issues in historical studies and processes of remembrance. Shedding

original light on the key findings as well as rather divergent approaches of reputed historians,

the volume ultimately aims to contribute to a more nuanced understanding of how central

topics related to the history and memory of Nazi Germany and the Holocaust have been

researched, interpreted and debated in recent years – and thereby also to a more realistic

assessment of the ’German model of dealing with the past’.