Bogáti Péter

Az ágasvári

csata

Bogáti Péter

Az ágasvári csata

Kassovitz Félix rajzaival

Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest, 1961

© Bogáti Péter 1961 A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Szalontay Mihály. Képszerkesztő: Szántó Tibor

Műszaki szerkesztő: Haas Pál. Műszaki vezető: Gortvai Tivadar

15000 példány, 20,5 (A/5) ív, MSZ 5601-59 61.12830

Egyetemi Nyomda, Budapest F.v.: Janka Gyula igazgató

NNCL1411-50Av1.0

TARTALOM

EZ MÉG NEM AZ ELS Ő FEJEZET, de nem is előszó, csak egy párbeszéd. Illik elolvasni, mert nélküle nem születik meg ez

a regény. 1. FEJEZET, amelyben elfogy egy térképatlasz, egy fél szalmakalap,valamint határozat születik a

további fejleményekről. 2. FEJEZET, amelyet Gömböctől kaptam kölcsön, mivelhogy ő írta, és arról szól, hogy milyen nehéz

dolog tábort verni. Gömböc csak tudja, hiszen ő is – nézte. 3. FEJEZET, amelyben szörnyű dolog történik. Gyenge idegzetűek ne olvassák el! 4. FEJEZET, amelyben mindenki el van keseredve. Éppen ezért nagyon rövid fejezet. 5. FEJEZET, amelynek Tojás a hőse. Később elszalad. Van benne még sok mekegés, némi tájszólás,

bujkálás és üldözés. Most már lehet izgulni. 6. FEJEZET, amelyben az ellenfelek udvariasan hadat üzennek egymásnak, és elkezdődik az

ágasvári csata, hogy addig véget se érjen, míg mindenki nem reked be. 7. FEJEZET, amely arról szól, hogy könnyebb egy ócska hátizsákban elcipelni százmillió évet, mint

visszaszerezni egy elveszített csapatzászlót. 8. FEJEZET, amelyben megérkezik Rezeda Kázmér, a leányszívek bálványa, és éppen magával hoz

egy leányszívet. Később két koma felül egy harmadikra, és mindhármukat elfújja a nyári szél.

9. FEJEZET,

amelyben az események rohamosan közelednek a kibontakozáshoz, noha több kerék kipukkad. Valaki elveszti a türelmét, többen is keresik, de nem találják, mert közben beesteledik.

10. FEJEZET, amelyből kiderül, mi minden történhet egy olyan éjszakán, amelyen semmi sem

történik. Elmondják: a Nagy Medve, Rátold lovag és az aranymálinkó... 11. FEJEZET, amely az utolsó ebben a történetben. Az első fejezet főszereplője Döme volt, úgy illik

hát, hogy az utolsóé is ő legyen. Mint kiderül majd, megérdemli

EZ MÉG NEM AZ ELS Ő FEJEZET,

de nem is előszó, csak egy párbeszéd.

Illik elolvasni, mert nélküle nem születik meg ez a regény

– Szervusz, Gömböc! Hová mégy? – Jó napot kívánok, tanár úr! Ha nem okoz nagyobb nehézséget, ne tessék engem

Gömböcnek szólítani. Nem illik már hozzám sehogyan sem. Különben pedig bálba megyek.

– Azért ne húzd fel mindjárt az orrod. Öklömnyi korod óta ismerlek, és mindig Gömböcnek szólítottalak. Különben jó mulatást!

– Valamikor mindenki Gömböcnek szólított. De amióta kinőttem a gyermekirodalomból, Fülöp Józsefnek neveznek barátaim és tisztelőim.

– Nem akarok szerénytelen lenni, kedves barátom, de abban, hogy a Gömböc név valamelyest ismert lett, s ebből kifolyólag te – ha nem is tisztelőket, ami azért túlzás, de – barátokat szereztél magadnak, valami csekély szerepem nekem is van. Távol álljon tőlem, hogy e szerepemet csak a legcsekélyebb mértékben is felnagyítsam, de hadd emlékeztesselek rá, hogy mindaddig, amíg „A Hóvirág másodkormányosa jelenti" című könyvemben neked és társaidnak, a Búvár Kundoknak nevezetes kalandjait a nyilvánosság elé nem tártam, úgyszólván a kutya sem tudta, hogy a világon vagy. Lehet, hogy amúgy sem érte volna valami nagy veszteség a világot – ennek megítélése nem az én dolgom –, ez azonban a tényen nem változtat: a Gömböc név így lett ismert a székesfehérvári Vörösmarty Gimnázium falain túl. Bocsásd meg hát nekem, hogy rendületlenül rájár a nyelvem. Különben üdvözlöm a fiúkat.

– Nem akartam megbántani a tanár urat. De a Hóvirágban megírt kalandok óta sok víz folyt le a Sió csatornán, s a Búvár Kundokat lassan belepi a feledés pora. A fiúk panaszkodtak is, hogy Balázs Károly tanár úr az utóbbi időben elhanyagol bennünket.

– Kérlek, kérlek, ezen ne múljék. Holnap rendezhetek soron kívüli felelést a határozóragok válfajaiból.

– Nem így értettem. A tanár úr bemutatott minket a nyilvánosságnak, mondhatnám, felhívta ránk a figyelmet, s azután sorsunkra hagyott.

– Mert a közvélemény a továbbiakban nem kalandokat vár tőletek, hanem jeles érettségit. S hamarosan annak is itt az ideje. Márpedig a tanulás a legfontosabb dolog, de arra nem alkalmas, hogy regényt írjanak róla. Olyannyira azért még te sem vagy népszerű, hogy az olvasók ezrei álmatlanul töltött éjszakák izgalmaival várják, hányasra felelsz holnap a Toricelli-űrből. Különben is, egy regényhősnek sokkal jobban illik az a név,

hogy Gömböc, mint az, hogy Fülöp József... De te már azt is nehezményezed, ha négyszemközt Gömböcnek szólítalak!

– Csakis akkor, ha ma szólítanak így. Ha ifjúkoromat vagy gyermekségemet említik, akkor én is szívesen hallom a Gömböc nevet, amely akkor valóban eggyé forrott még velem. S ha havas téli estéken a kandalló mellett elmerengek, bizony sok régi történet merül fel emlékezetemben, amely érdemes volna arra, hogy a serdülő ifjúság okuljon s derüljön rajta.

– Sürgősen hagyd abba ezt az ódon, szenvelgő stílust, mert elalszom tőle. Ilyenekkel akarod te traktálni a serdülő ifjúságot.

Különben is, én nem emlékszem semmiféle történetre. – Akkor, ha meg tetszik engedni, majd súgok. Például az ágasvári csata megérdemli,

hogy rajta „a bús feledékenység koszorútlan alakja lebeg"-jen? – Az ágasvári micsoda? – Csata! Tessék csak gondolkodni. Hiszen néhány éve csak... Amikor ott voltunk

táborban... Akkor jöttünk át az általánosból a gimnáziumba, és a tanár úr azt mondta, hogy egy jó táborozással illik búcsút venni az úttörőktől, mielőtt az ifi mozgalomba lépünk...

– Nyertél, Gömböc! Hát persze hogy emlékezem! Hallod-e, Gömböc... – Jóska, engedelmével. Fülöp Jóska. – De akkor még Gömböc voltál! Ilyen Gömböc, ni! A legkerekebb úttörő széles e

hazában! És a kis Plessz is hamarabb kapta fel a fejét, ha Tojást kiáltottak, mint ha becsületes nevén szólították. No, jobb nem emlékezni rá, mert ti azóta felnőttetek, de én csak megöregedtem.

– Túlozni tetszik, tanár úr. Én speciel még ma sem szeretnék egy balegyenest kapni a tanár úrtól.

– Gömböc, te hízelegsz... Különben is, nem vagyok bokszoló, csak magyar-történelem szakos tanár, és nekem ez is éppen elég.

– Valamint a Búvár Kundok nemes cselekedeteinek megörökítője, ezt ne tessék elfeledni!

– Te megint hízelegsz, csak azt nem tudom, kinek jobban: nekem vagy saját magadnak? Jobb lesz hát, ha sürgősen felszívódsz. Egy kislány petrezselymet árul a bálban, mert te késel.

– Inkább a bálból késsek, mint a halhatatlanságból. – Most aztán mars innen! Még ilyen beképzelt frátert életemben nem láttam! Megállj

csak, azért is megírom az ágasvári történetet és benne a te egyáltalában nem halhatatlan cselekedeteidet! Tudom, nem fogod megköszönni!

– Máris megköszönöm, tanár úr! Akármit is tetszik írni rólam... De ha netán kihagy az emlékezete, csak tessék szólni, és én szívesen segíthetek.

– Nocsak, te talán minden apró részletére emlékezel annak a táborozásnak? – Azt nem. De megvan írásban. Mert, ugyebár, én már akkor is... mielőtt a tanár úrnak

egyáltalában eszébe jutott volna... feljegyeztem, és megörökítettem az utókornak. Ha szüksége lesz rá, szívesen a rendelkezésére bocsátom.

– Áll az alku, Gömböc barátom! – Engedelmével, Jóska. Fülöp Jóska. – Helyes. Tehát áll az alku, Fülöp József úr! Hajlandó vagyok önt társszerzőként

elfogadni és vállalkozni rá, hogy kettesben megírjuk az ágasvári csata történetét! – Mélyen lekötelez, tanár úr.

– Azt elhiszem. De most aztán indíts a bálba! Így született meg ez a regény, amint itt következik.

1. FEJEZET,

amelyben elfogy egy térképatlasz, egy fél szalmakalap,valamint határozat születik a további fejleményekről.

Fiaim, szeressétek a nyomtatott könyveket, mert azok jóízűek, de tartózkodjatok a színes képek fogyasztásától! (Döme emlékirataiból) – Fiacskám, vacsoráztál már? – Igen, mama! Megettem egy sarkot Kemény Zsigmond „Rajongók"-jából. De

szörnyen poros volt. – Százszor megmondtam már neked, hogy a Magyar Klasszikusok sorozat nem való

vacsorára! Nagyon nehéz, megfekszi a gyomrodat, és aztán nem tudsz aludni. De neked hiába beszélek! Ötven gyerekem van már, de te vagy a legrakoncátlanabb közöttük! Nem lesz jó vége ennek, meglátod! Na, eredj, törüld meg szépen a bajuszodat, és feküdj le aludni.

– Igenis, mama. Kézit csókolom, mama! A fenti tanulságos párbeszéd a székesfehérvári Vörösmarty Gimnázium

könyvtártermének legmagasabb polcán folyt le (s hogy lefolyt, senki nem tagadhatja, mert senki sem volt fültanúja) – pontosabban a legmagasabb polcot végig betöltő Archeológiai Értesítő bekötött példányainak 1897-1911-es évfolyamai mögött. Itt lakott ugyanis több nemzedék óta az az egércsalád, amelynek ekkor még nemcsak szürke, de névtelen tagja is volt történetünk egyik hőse, aki nélkül e történet aligha folyt volna úgy !e, ahogyan itt a továbbiakban elbeszéljük, ifjú volt még és szeleburdi, mint minden fiatal, aki most ismerkedik a világgal, hajtja a kíváncsiság ezer ismeretlenjének, ezer csodájának felfedezésére. Névtelen egérke volt, mert az egereknél nem szokás a keresztelő, és ez az egércsalád még az anyakönyvet sem ismeri, mert ilyet egy iskolai könyvtárban nemigen tartanak. Nehéz is lenne annyi különböző nevet találni, ahány egér van. Annyi név nincs is a naptárban, és különben is, a kalendáriumokat rendszerint minden jobb családban már januárban megeszik, így hát nincs is miből nevet választani azoknak a kisegereknek, amelyek később látnak napvilágot.

Így hát hősünkről egyelőre csak annyit mondhatunk, hogy szép selymes, szürke bundája van, kunkori farka, hegyes fülecskéje, finoman rezgő bajuszkája és két ragyogó, fekete gyöngy-szeme, amellyel kíváncsian kandikál a világba, mohón kutatva mindig újabb felfedeznivaló, vagy ami számára ugyanazt jelenti: újabb megrágnivaló után.

„Még hogy nekem megfekszi valami is a gyomromat! – morfondíroz most is magában. – Hiába, még a mama sem érti meg igazán a mai fiatalokat! No, igaz, a »Rajongók«

tényleg kicsit poros volt, épp azért valami finomságot megennék még utána. Aludni ráérek azután is!"

Azzal megsimogatta bajuszát, felkunkorította farkát, és nekivágott rövidke élete legnagyobb expedíciójának. Eddig még sohasem hagyta el az egész falat beborító könyvespolcot, de már régen felfedezte, hogy a szemben álló szekrény üvegablaka mögött hatalmas, aranyozott meg fekete hátú albumok sorakoznak. Hogy azok micsoda finom falatok lehetnek! De hát nagy merészség kell odáig eljutni! Tudomása szerint még családja legöregebb tagjai sem jártak a Túlsó Oldalon! Mindegy, sőt annál inkább! Végtére is, hová jutna a világ, ha nem volnának Kolumbusok, Amundsenek, Scott kapitányok?! Ő ugyan még egyiket sem kóstolta, de nyugtalan szelleme őt is az ismeretlenek felé hajtotta...

A „Jazig harcosok fegyverzetének ismertetése" és az „Újabb leletek Aquincumban" között már korábban utat rágott magának a polc külső széle felé. Átbújt a maga törte alagúton, és lepillantott. Szédítő mélység tátongott alatta. Szerencsére a könyvek mérete, magassága, vastagsága különböző; a polcon kiugrókat, párkányokat alkotnak, amikben jól meg lehet kapaszkodni. Nyaktörő mutatványok között, de szerencsésen leérkezett a hosszú asztalra, amely a polc mellett állott. Megszagolta és elszédült. Micsoda illatok! Milyen íze lehet ennek a valaminek! Az pedig nem volt más, mint a jó öreg zöld posztó, ezernyi tintafolttal. Mégsem állott meg. Következetes jellem volt, noha ifjú és bohó. Elraktározta emlékezetében a zöld posztót, és merészen tört tovább előre, mint Livingstone Afrika őserdeiben.

Az asztal végéről egy székre, s onnan a padlóra ereszkedett. Körülnézett. Mély csend és nyugalom honolt mindenütt. Nekirugaszkodott, és a következő pillanatban már az üveges szekrény tövében állott. Bebújt alá, és tüzetesen szemügyre vette: hátha talál egy rést, kicsiny lyukacskát, amelyen befurakodhat. Talált is, és ebben nincsen semmi csodálatos. Egy könyvszekrény még nem Északi-sark, könnyebb felfedezni, és ha egerek lakhatnak a Nagy Polcon, miért ne élhetnének más egerek itt is? Persze, ő mindezt nem gondolta ilyen szabatosan végig, hanem habozás nélkül bebújt a lyukba, és feltornázta magát a legvastagabb albumra.

S ettől kezdve megszűnt számára a külvilág, csak rágott, rágott, rágott, egyre beljebb, egyre mélyebben a vastag, különös ízű lapok között, előbb a feje tűnt el a könyvben, azután a teste, végül már a farka hegye sem látszott ki. Berágta magát a könyv mélyébe, ott ellankadt, gyomra tele volt, hogy szuszogni sem tudott, viszont kellemes, andalító meleg és csend... Maga alá húzta lábacskáit, bekunkorította farkát, és kényelmesen elhelyezkedett.

…A nyár eleji nap besütött a tárt ablakokon, a könyveken megcsillantak a sok

forgatástól kopott aranyozások, és a Vörösmarty-úttörőcsapat három „lelépő" őrse teljes létszámmal ott szorongott a zöldposztós asztal körül. Gömböc karamellát rágott, Dobos magasra tartotta az orrát, mintha gondolkodnék, a kis Plessz, más néven Tojás, elmerülten rágta körmét, noha ez különben nem szokása. Valamennyien ugyanazon törték a fejüket, s én csak hagytam, hogy törjék, nem szóltam közbe.

Nem szóltam közbe, mert éppen itt az ideje, hogy a pajtások kezdjenek önállósodni, hiszen az imént macskakörmök közé tett lelépő szó azt jelentette, hogy a jelenlevők életében nagy változás következik: az általános iskola padjaiból ide, a gimnázium szintúgy megviselt, de mégiscsak „komolyabb" padjai közé kerülnek jövőre. Egyúttal

búcsút is mondanak az Úttörő Szövetségnek, és most éppen ezen a búcsúmondáson törik a fejüket. Nem valami ünnepélyes, sok szónoklattal, vasalt ruhával és túlzottan tiszta körmökkel megrendezett búcsúról van szó, hanem olyasmiről, ami sokkal jobban megfelel e nyüzsgő, vidám, kócos és lármás társaságnak. Mondhatnám még róluk azt is, hogy szemtelenek, és veszedelmes csínytevők, és ez is mind igaz volna, de mégsem mondom, mert mindezekkel együtt, alapjában véve nagyon derék gyerekek, okosak, jószívűek, áldozatkészek és kitartóak, s ami a legmeglepőbb, pedig szintén igaz: valamennyien jeles bizonyítvánnyal büszkélkedhetnek. Érthető hát, hogy én is büszke vagyok rájuk és a bizonyítványukra is, noha eddig még nem tanítottam őket, csupán az Úttörő Szövetségből ismerjük egymást. Ezután azonban közelebbi kapcsolat is lesz közöttünk, amennyiben jövőre nemcsak magyar-történelem tanáruk, hanem osztályfőnökük is leszek.

Visszatérve a búcsúmondás körülményeire, úgy határoztunk, hogy azt egy szép nyári táborral lehet legjobban megünnepelni. Mondanom sem kell talán, hogy ez az elhatározás nem ütközött semmiféle ellenkezésbe. Csupán azt kellett eldönteni, hogy hol verjük fel a sátrakat, s máris kezdhettük az előkészületeket.

Elhatározni könnyű, de eldönteni nem, ez hamarosan kiderült, amint a három „lelépő" őrs vezetésemmel összeült a Vörösmarty Gimnázium könyvtárszobájában. Csak ültem, és vártam, hogy a nagy és kitartó töprengésből valami életrevaló ötlet szülessék a táborozás helyére és mikéntjére vonatkozóan. Dobos volt az, aki végül is megszólalt:

– Szerintem az volna a legjobb nyári program, ha felcsónakáznánk a Tiszán – mondotta, és fölényesen körülnézett, bizonyítva ezzel is, hogy nem minden ok nélkül nevezték a többiek Gőgösnek.

– Miért fel? – kérdezte csodálkozva Gömböc. – Talán azt akarod mondani, hogy lecsónakázzunk.

– Nem, én kifejezetten felcsónakázást mondtam – erősködött Dobos. – Mert felfelé evezni kell. Lefelé csak csurog a csónak, minden közreműködés nélkül. Nem kíván erőkifejtést utasaitól, és ezért te, Gömböc, mértéktelenül elhíznál, ha ez még egyáltalában, lehetséges…

– Örülök, hogy ennyire vigyázol a térfogatomra. De én mégis ellene szavazok. – Nekem határozottan tetszik az ötlet. Legfeljebb majd Gömböc kormányoz. Az nem

is fárasztó, és nem is fogyaszt... – mondta a kis Plessz, más néven Tojás. – Akkor visszavonom a javaslatot – jelentette ki határozottan Dobos. – Én akkor

szeretek fürödni, amikor én akarok, nem pedig amikor Gömböc a vízbe fordít. – Felkérem a Búvár Kund-őrs tagjait, hogy személyi torzsalkodásaikat halasszák a

gyűlés utánra – szólt közbe választékos udvariassággal Kovács Gyuszi, a Csongor-őrs vezetője. – Döntenünk kell végre, hogy az ország mely kies vidékén táborozzunk.

– Úgy van! – helyeselt Vedres Pista, a Búvár Kundok őrs vezetője. – Csupán a „kies"-t mellőzhetted volna.

– Miért? Nagyon szép szó! – Éppen azért. – Mielőtt a nézeteltérések őrsközi méretet öltenek, volna egy javaslatom: állapítsuk

meg, hol van az a vidék, legyen akár kies, akár sem, amelyet legkevésbé ismerünk... – mondta Márki, más néven Filozófus, a Búvár Kund-őrs érdemes és mindig megfontolt tagja, ezúttal is fején találva a szöget.

A következő vitát nem érdemes szó szerint idézni. Hegyek, völgyek, folyók, városok nevei röpködtek, de a vitázók megegyezésre nem jutottak. Már-már közbeszóltam, hogy

mégis, eredeti szándékommal ellentétben, magamra vegyem a döntés feladatát, de szerencsére a kis Plessznek felragyogott szeplős képe (erről nevezték pajtásai Tojásnak), és túlharsogva a vitát, felkiáltott:

– Megállás! Nyelveket behúzni, szájakat becsukni! Döntsön a sors! Gömböc, hozd ide a szekrényből Magyarország részletes térképét, és behunyt szemmel üsd fel! Döntsön a sors. Ahol kinyitod, oda megyünk táborba!

Erre senki sem talált ellenvetést, csak Dobos dörmögte az orra alatt: – Na hiszen, kecskére káposztát... Ha rajta múlik, a Budapesti Csokoládégyár kellős

közepébe verhetünk sátrat.

Gömböc szó nélkül engedelmeskedett. Még az sem jutott eszébe, hogy megkérdezze, miért nem megy Tojás maga az atlaszért, miért vele hozatja oda, annyira elkábította a lehetőség, hogy az ő kezében van a döntés. Kinyitotta az üveges szekrényt, kivette a vaskos térképatlaszt, lerakta az asztal közepére, nagyot lélegzett, azután gyorsan felütötte a közepén, és ugyanolyan gyorsan az asztal alá esett.

A térkép mozgott. Gömböc visított, majd a térkép visított, és Gömböc hallgatott. Az asztal alatt.

Aztán hirtelen csend lett. Olyan csend, hogy a pedellus féllábú csókája rémülten belesett az ablakon. Nem szokott ő ilyen csendhez ebben az iskolában. És mit látott? Tizennégy kócos fejet egy zöldposztós asztal körül és egyet alatta. Az asztalon nyitott nagy könyv, és a könyv közepén egy pici szürke egér. Bajusza remegett, rémült gyöngy-szeme csillogott. Egészen megdermedt az ijedtségtől. Az imént még édesdeden aludt, és azt álmodta, hogy Shakespeare összes műveit eszi (az öregek szerint az a legjobb falat a világirodalomban), de hirtelen repült, és most... jaj, mi lesz vele?!

Ha az asztal körül lányok lettek volna, talán szétszaladnak. De fiúk voltak, akik az egértől legfeljebb csak akkor ijednek meg, ha természetrajzórán felelni kell belőle.

– Fogjátok meg! – harsant egy hang, és tizennégy fej, tizennégy pár kéz egyszerre mozdult meg (a tizenötödik az asztal alatt maradt). Csakhogy megmozdult az egér is.

Nagyobb kár nem is keletkezett. Csak három szék törött össze, egy üveg tinta ömlött a zöld posztóra, és a nagy földgömb esett le a szekrény tetejéről. Azóta a mi iskolánkban tíz fokkal ferdébb a Föld tengelye, mint a Naprendszerben, de különösebb bajt mind ez ideig ez sem okozott. Igaz, az állófogas is feldőlt, de szerencsére csak Berecz tanár úr akváriumába esett bele, amit azért tartott könyvtár ablakában, mert ide süt legjobban a nap. De Dobos szépen leszedte a fogas ágairól az aranyhalakat, és visszarakta őket a vízbe. A levegőben, mint óriási hópelyhek, lassan szállingóztak lefelé az iskolabál télről megmaradt meghívói, amelyek eddig békésen rejtőztek egy sarokban. Döme bemutatkozott.

Mert az egérke nem maradt továbbra is névtelen. A felfordulás ugyanis eredménnyel járt, Plessz fülön, pontosabban farkon csípte az egérkét, és jobb híján – engedélyemmel – új szalmakalapom alá tette az asztalra, amíg döntünk további sorsáról. S e döntés első állomása az volt, hogy a megjelölés egyszerűsége kedvéért nevet kellett neki találni. Plessz mint az egérvadászat győztese ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a keresztapa. A többiek hozzájárultak. Összeráncolta homlokát, néhány pillanatig töprengett, azután határozottan kijelentette: – Legyen a neve: Döme!

Miért? – ez sohasem fog talán kiderülni. Még egy lélekbúvár sem tudná megmagyarázni, miért éppen ez a név jutott Tojás eszébe. Tojástól logikát várni annyi, mint az Atlanti-óceánon megtalálni egy papírhajót.

Döme tehát a szalmakalap alatt gubbasztott, és a kedélyek lecsillapodtak. Visszatérhettünk az atlaszhoz.

Azaz hogy ne hamarkodjuk el a dolgot. Amint a társaság elhelyezkedett az asztal körül, és csendesen lihegett (a rövid tusa felért egy kiadós tornaórával), Vedres nyugodt hangon így szólt:

– Gömböc, most már kijöhetsz. Semmi válasz. Mire Vedres határozottabban: – Gömböc, nem hallod? Kijöhetsz! S egy síri hang az asztal alól (de mintha a pincéből jönne): – Elment az elefánt? – Nem, Gömböc. Megfogtuk. – És most hol van? – A tanár úr kalapja alatt. – Kalap alatt nem fér el egy elefánt. – De nem is cincog. – Azt hiszitek, beugrattok? – hallatszott az asztal alól, és némi mocorgás után

felbukkant Gömböc feje, majd válla és végül a keze. A kezében pedig egy fél lámpabura. – Csak nem akarjátok elhitetni velem, hogy ezt is az egér törte le? Amiben igaza volt. Nem az egér törte le. No de ezek után igazán térjünk vissza a

térképhez. Hol nyitotta fel Gömböc, mielőtt... de hagyjuk a kellemetlen emlékeket.

A MECSEK HEGY- ÉS VÍZRAJZA

Ennyi állott a nyitott lapon. Több semmi. A többit Döme megette. A többi lapot nem pusztította el ilyen tökéletesen, de valamennyit alaposan

megrongálta. A zemplén-nógrádi hegyekből hiányzott Sárospatak és környéke, valamint az egész Tokaj-Hegyalja, felfalta a Hortobágy jó részét, a Duna-Tisza közét, és a Dunántúl-ból kiitta rá a Balatont, Badacsonyostól.

– Ilyen kicsi egérben ilyen feneketlen gyomrút még nem pipáltam – ámuldozott Kovács Gyuszi.

– Legalább Püspökladányt megkímélte volna... – kesergett Dobos. – Honnan küld ezután a Sári tanti nekünk rántani való csirkét?

– Ne búsulj, pajtás, amíg engem látsz! – vigasztalta Gömböc, és nagylelkűség! rohamában egy teljesen ép szem karamella cukrot nyomott Dobos markába. Pedig akik ismerik őt (s ki ne ismerné?), azok tudják, hogy Gömböc inkább kézen állva háromszor körülsétálja a tornatermet, mint hogy valakit is megkínáljon kedvelt csemegéjéből.

Közben egyre bánatosabban tovább lapozták a megcsúfolt atlaszt, hátha találnak egy viszonylag ép lapot benne. S a szerencse nem is hagyta el őket. Ráakadtak egy oldalra, amelyen épen barnállottak a hegyek, kacskaringóztak a kék patakok és fekete vonalú utak. Nem hiányzott erről az oldalról semmi, csak a tetejét csipkézte ki Döme fogacskája, ahol valaha a vidék neve állott. Ennyi maradt belőle:

É...KNYU..TI-MÁ..A

– Mások talán eltöprengtek volna egy ideig, hogy mi is lehetett a teljes szöveg értelme,

de a mi ifjainknak a megfejtés gyerekjáték volt. Szinte egyszerre, kórusban mondták: Északnyugati-Mátra!

És nagyon elégedettek voltak magukkal. Egészen addig, amíg Márki oda nem mutatott a térkép közepére, ahol a sötétbarnával

jelzett hegyvonulatok mellé szép fekete betűkkel szintén oda volt nyomtatva: Északnyugati-Mátra. Épen, sértetlenül.

Felderengtek emlékezetemben régi kirándulásaim. Az Ágasvár bozontos kúpja, amely farkasszemet néz a kopár Óvárral, a lármás kis Kövicses patak, a hasznosi vár romjai, a zúgó erdők között kanyargó festői szerpentin út, és egyszerre elérkezettnek láttam az időt, hogy közbeszóljak. S míg beszéltem, arra gondoltam, hogy nem is olyan ostoba ez a Döme.

– Javaslom, hogy hallgassunk az egér fogára – mondtam. – Kevesen ismerik a Mátrának ezt a részét. A kirándulók, nyaralók többnyire a keleti részt látogatják, Mátraháza, Párád, Kékes vidékét. Pedig az északnyugati oldal legalább olyan szép és regényes. A Kövicses patak partján egymást követik a szép tisztások, amelyek szinte kínálkoznak a táborverésre. Forrás is akad bőven arra. S mindenfelé nagyszerűbbnél nagyszerűbb kirándulási alkalmak. Három hét még kevés is hozzá, hogy valamennyit bejárjuk. Ha oda megyünk, nem fogunk unatkozni.

A társaság elfogadta javaslatomat. Nem tudom, mi hatott rájuk Jobban: a vidék ismeretlensége, az én tanári tekintélyem vagy, Döme szeszélye, mely éppen ezt a vidéket kímélte meg – de nem is firtatom. Még a végén én húznám a rövidebbet.

Néhány gyakorlati-szervezési kérdés került még szőnyegre, a tábor előkészítéséről. Erre azonban már részben a résztvevőknek, nagyobbrészt azonban nekem voltak

tapasztalataim, s a feladatokat hamar kiosztottuk. Azután bezártuk a gyűlést és szedelőzködtünk.

– Cin, cin... Hát velem mi lesz?! Ezt Döme kérdezte. Két mellső lábára támaszkodva ott állott vadonatúj

szalmakalapom tetején. Mi aládugtuk, ő kirágta magát. Többen azt hitték, hogy Döme sorsa ezzel megpecsételődött. A földgolyót még

valahogyan megbocsátom neki, Berecz kollégám aranyhalait szintúgy, de az új kalapomat – soha. Tévedtek. Mire az emberből felnőtt lesz, valamelyest lehiggad, és elnézőbbé válik. Végtére is mi lenne, ha minden csínytevő diákot azon melegiben agyoncsapnának? Különben is, Döme csak egy növendékegér, még úttörőkorban sincs, ha alaposabban utánaszámolunk, még kisdobosnak se vennék fel. S mégis, nyári táborunk színhelyét neki, Dömének köszönhetjük.

Akkor pedig: éljen Döme, és vesszen a kalap! (Úgyis veszett. Ki látott már stoppolt szalmakalapot?)

Felfelé fordítottam a hüvelykujjamat, ami a régi rómaiaknál a kegyelem jele volt, és úgy mondtam:

– Ha IV. Henriknek Párizs megért egy misét, akkor az Északnyugati-Mátra nekem is megér egy szalmakalapot! Megbocsátok e Döme nevezetű négylábúnak, ha ti is úgy akarjátok.

– Akkor pedig magunkkal visszük a táborba is! – jelentette ki Plessz, és gyorsan lefülelte Dömét, mielőtt az egyre táguló résen át elhagyta volna kerek börtönét. – Ő lesz a védő talizmánunk és totemünk!

A fiúk beleegyeztek, csak a mindig okoskodó Dobos jegyezte meg az orra alatt: – A rómaiak sasokat tűztek a zászlóikra, nem egeret. – De csak az irigység beszélt

belőle, mert nem ő lett Döme hivatalos gondozója. Ezzel végérvényesen befejeztük az eseményekben dús összejövetelt, és ki-ki ment a

dolgára. Amíg hazafelé baktattam, mint valószínűleg a fiúk is, én is végiggondoltam a teendőimet. Csakhogy én nem jutottam hamar a végükre, lévén, hogy a legtöbb gond és felelősség mégiscsak az én vállamra nehezedett, hiszen egy ilyen nagy és komoly tábor megszervezése nem csupán annyiból áll, hogy hipp-hopp, odautazunk, felverjük a sátrakat, és éljük világunkat! Ki kell választani a megfelelő helyet, egy szép tisztást közel az úthoz, hogy az élelmiszer odajuthasson. Legyen a közelében forrás ivóvíznek, patak mosakodásnak, mosogatásnak, mosásnak, erdő, amiben tüzelőt gyűjthetünk, hegyoldal, ami megvéd a széltől, de nem fenyeget azzal, hogy egy felhőszakadás árvize a nyakunkba zúdul. És így tovább, s ez mind még csak az alkalmas hely kiválasztása. Hát még a többi! Gondoskodni, hogy a közeli faluban (ezt lám, az előbb ki is felejtettem: falu is legyen ott!) elegendő kenyeret süssenek számunkra, s legyen hol megvásárolni a húst és a többi élelmiszert. Idehaza kiválasztani és becsomagolni a sátrakat és az ezerféle más felszerelést, feladni a vasútra, a helyszínen szekeret szerezni, ami kiviszi a táborhelyre... Abba is hagyom, mert tisztelt Olvasóm elrémül ennyi teendő hallatán, pedig még el sem indultunk! Nem is azért említettem ezeket sem, hogy valamiféle „táborozási útmutatót" adjak, hanem csak hogy jelezzem: volt min gondolkodnom.

Pedig még egy szót sem szóltam arról, hogy ha minden rendben lesz, és a tábor már a helyén áll, akkor hát mit is művelnek tovább a táborozok! Mi lesz a program?

No, legalább ezt rábízom a fiúkra. Ha nem is egészen, de találják ki ők, szervezzék meg maguknak...

Nem, nem, ez így azért mégsem egészen jó. Egy-két napig, talán egy hétig találnának is elfoglaltságot maguknak, de egy többhetes táborozást programmal kitölteni úgy, hogy abban legyen szórakozás, mulatság, feladat, tanulság, szintén nem csekélység. Hm, hmm... Mit is tegyek?

Hacsak... Hacsak nem.... Ó, hiszen ez nagyszerű lenne! Igen, igen .,. Pompás! Mit tetszik kérdezni? Hogy micsoda? Nem, kedves Olvasóm, ez már az én titkom! S

én azt legalább úgy őrzöm, mint Tojás Dömét!

2. FEJEZET,

amelyet Gömböctől kaptam kölcsön, mivelhogy ő írta, és arról szól, hogy milyen nehéz dolog tábort verni. Gömböc csak tudja, hiszen ő is – nézte

Te is, fiam, Gömböc? (Caesar helyett)

TÁBORI JEGYZETEK, ÚGY IS, MINT NAPLÓ. Vezeti: Fülöp József, aki az irodalomban a Gömböc melléknevet kapta. Nem olyan

szép, mint teszem azt, Bíborban született Constantinus, de a történelem megemlékezik egy Lófejű Kázmérról is, és annál azért szebb.

ELŐSZÓ, ÚGY IS, MINT BEVEZETŐ.

(Ez az, ami a könyvek elején van, de csak a végén szokták elolvasni.) Kétféle előszó van, úgymint: 1. Amelyben elmondják, hogy miről lesz szó a könyvben. Ha a könyv kötelező iskolai

olvasmány, akkor jó, mert az előszó után nem kell elolvasni a könyvet is, de ha nem kötelező, akkor az előszót nem szabad elolvasni, mert különben nem érdekes a könyv már.

2. Olyan előszó, amelyben valaki megmagyarázza, hogy az író miért jó író, ez a könyve miért jó könyv, noha már mások sokkal jobban megírták ugyanezt. Ez az előszó már hasznosabb, mert az olvasó esetleg hülye, és nem jön rá magától is, hogy remekművet olvas vagy vacakot. Hogy ne okozzak másoknak gondot, ehhez a Tábori Jegyzetekhez, úgy is, mint Naplóhoz, magam írom meg a szükséges értékelő és dicsérő előszót. Saját művem értékeit utóvégre én ismerem a legjobban. Tehát:

Fülöp Józsefnek, a korán klasszikussá lett remekírónak életművében külön díszhelyet

foglal el e kis gyöngyszem. A szerzőt egyesek Gömböcnek is nevezik. Tegyük hozzá: világító Gömb(öc), aki beragyogja az irodalom egét. Követi a nagyszerű elődök – Mark Twain, Karinthy Frigyes és mások – legnemesebb hagyományait, de mégis mást, többet nyújt, mint ők. Elég, ha csak arra utalunk, hogy a fent nevezettek hősei nem tudták a nyelvtant és a helyesírást, és állandóan öklömnyi pacákat ejtettek a papírra. Ez Gömböcnél már nem fordulhat elő. Pacákat sem ejt, mert golyóstollal ír, ami akkor még nem volt feltalálva, és aminél a paca, más néven tintafolt kizárt dolog (tessék figyelni a nemes irályt, e magyaros stílust!). A golyóstoll olyan íróeszköz, ami vagy egyáltalában nem fog, vagy egyszerre elfolyik az egész festék belőle, és akkor el lehet ajándékozni valakinek, akit nagyon szeretünk, mondjuk Dobosnak. E Napló azért is jobb, mint, mondjuk, az „Egy komisz kölyök naplója", mert manapság már nincsenek komisz

kölykök, vagy ha vannak, nem valók az irodalomba, mert rossz példát mutatnak az ifjúságnak. Jobb, mint a Huckleberry Finn, mert ez a Búvár Kundokról szól, és végül jobb mindennél, mert én írtam, Gömböc.

Olyan áhítattal olvasd tehát, Olvasó, hogy ez a Tábori Jegyzetek, úgy is, mint Napló száz év múlva Haladó Hagyomány lesz és Kötelező Iskolai Olvasmány, amiből felelni kell és dolgozatot írni azzal a címmel, hogy „Realizmus és természetmegfigyelés, valamint az emberábrázolás mélysége Gömböc ifjúkori műveiben és viszont".

Ennyit Bevezetőnek, úgy is, mint Előszónak. Áldásom rám. Következik a:

TÁRGYALÁS, ÚGY IS, MINT LÉNYEG. Itt vagyunk tehát a fenséges Mátrában, egy üdén csobogó patak és egy poros országút

által határolt üde (ja, ez már volt), szóval... határolt zöld réten. A patakot Kövicses pataknak nevezi a néphagyomány és a Kartográfiai Vállalat térképe. Az országút Pásztó felől jön át Hasznos községen, és beérve a hegyek közé, elkezd kanyarogni, amitől szerpentinnek is nevezik egészen Galyatetőig. Onnan már nem nevezik semminek, mert ott vége van, és egy másik országút jön, helyesebben megy, másfelé. Galyatető messze van tőlünk, és ezer méter magas, ezért nem tárgyalom tovább, amíg be nem vezetik rá a mozgólépcsőt. Velünk szemben van Ágasvár, az is hétszáz méteres, de nem látszik ide a táborba, mert a fák eltakarják. Más hegyek is vannak még itt, meglehetősen sok is, Döme Igazán megehette volna őket a Nagyalföld helyett, így lesz az ember áldozata az oktalan állatoknak, és ezt nevezik civilizációnak!

A tájleírásból egyelőre talán elég ennyi is. Aki ennél többre kíváncsi, az húzza fel a szeges cipőt, és vágjon neki maga az útnak. Hasznos után, amint beér a hegyek közé, nézzen mindig jobbra, és előbb-utóbb meglátja a táborunkat. De ha nem lát semmit, az se baj. Mert hallani biztosan meghallja, hol vagyunk. A mi táborunk ugyanis kényelem és technikai felszereltség dolgában távolról sem tökéletes, de a kellő mennyiségű zsivajt mindig biztosítjuk.

Különben nagyon csinos tábor. Szebbet még nem is láttam ezen a környéken, már csak azért sem, mert most járunk itt először. Aki ide be akar lépni, annak le kell térnie az országútról, és át kell jönnie a patakon. A patakról csak annyit, hogy sokkal intelligensebb az országúinál, mert az út folyton felfelé halad, a patak viszont lefelé csörgedezik, ami, ugyebár, összehasonlíthatatlanul kényelmesebb. A patakon híd vezet át, ami által száraz lábbal is el lehet jutni a táborba. A híd nincsen rajta a térképen, mert egészen új beruházás, a tábor-előkészítési terv keretében mi csináltuk. Kőpilléreken nyugoszik, két szál deszkából és egy korlátból áll, ami nagyon helyes, mert ha a másik oldalán is lenne korlátja, akkor bizonyos, derékban is széles vállú egyének nem férnének át közöttük. De egy korlátjával is nagyon csinos híd, és nincsen igaza a Filozófusnak (ez Márki a Búvár Kund-őrsből), hogy nem híd, csak bürü. Szerintem ilyen szó nincs is, de Filozófus azt mondja, hogy van, tájszó, de térképjelzés is, az egészen kicsi hidakra, amik már nem is hidak, de még nagyobbak, mint a palló, aminek korlátja sincsen. Szerintem Filozófusnak van korlátja, amitől nem látja, hogy a mi hidunk akkor is híd, ha csak bürü, mert mi

csináltuk, a miénk, és ha neki ez semmi, akkor építse fel Pesten az Erzsébet-bürüt és kész. Nahát!

A HÍD (csak azért is, csupa nagybetűvel!) után van a Kapu. Ezt is mi csináltuk, magunk faragtuk, én is ott voltam, amikor készen lett. Szép nagy kapu, és rá van írva, hogy:

INNEN BEFELÉ: TÁBOR

A kapu legizgalmasabb része a telefon. Igazi telefon, amiből igazi drót vezet a tábor

közepéig, az ügyeletes sátráig. Ha valaki be akar jönni a táborba, akkor átjön a hídon, és meghúzza a kapun a csengőt. (Mert csengő is van, rángatni kell, és akkor kolompol.) A csengetésre a kapuőr kijön a patakból, ahol egy kerek kövön ült, és lábát áztatta a vízben, miközben azon töprengett, hogy milyen jó volna pisztrángot tenyészteni ebben a patakban, csak az a kérdés, hogy a pisztrángnak is jó volna-e. Felmászik a kapuhoz (nem a pisztráng, a kapuőr), és megkérdezi az illetőtől, hogy mit akar. Azután megforgatja a telefonkészülék oldalán levő kart, majd egyik kezével leemeli a kagylót, és a füléhez tartja, a másik kezével pedig tölcsért formál a szája elé, és beordít a táborba:

– Valaki be akar jönniii! Mire a tábor felől egy másik hang visszakiabál: – Mi aaaz? Erre az őr leteszi a telefonkagylót, hogy a másik kezét is a szája elé tarthassa, és teli

tüdőből megismétli: – Egy idegeeen van a kapunááál! – Bejöheeet! A kapuőr újra felemeli a kagylót és beleszól: „Köszönöm, végeztem" – azzal helyére

teszi a kagylót, és udvariasan int az idegennek, hogy bemehet, aztán visszaballag a patakba, és tovább áztatja a lábát.

Hát ez nálunk a telefon. Igaz viszont, hogy még egyszer sem fordult elő téves kapcsolás.

A tisztás, amin a tábor van, félkör alakú, és erdő veszi körül. Közepén emelkedik a zászlórúd, amire minden reggel ünnepélyesen felhúzzuk a zászlót, és este leeresztjük. A tisztáson körben három nagy sátor áll, a három őrs, úgymint a Búvár Kund-, a Csongor- és a Tünde-őrsök szállásai. Van még két gúlasátor is, egyik Balázs Károly tanár úré, aki a tábor parancsnoka, de a tábort mégsem ő vezeti, hanem a Parancsnokok Tanácsa; a másik sátor pedig az ügyeletes tartózkodási helye, azonkívül itt van, mint tudjuk már, a telefon másik vége. A tábor legfontosabb építménye azonban a hatodik, legnagyobb sátor, ebben lakik a konyha, valamint Kovács Gyuszi mamája. Ha fontossági sorrendet akarunk felállítani, akkor első helyre kerül a zászló, mert az jelképezi a tábor becsületét, a második helyen pedig mindjárt Kovács néni következik, mert ő főzi a világon a legjobb paprikás krumplit kolbásszal, kivéve az én mamámat, mert ő még annál is jobban főzi, amit kész vagyok bizonyítani bárkinek, aki egy mérleget álam tesz. Kovács néni teljesen önkéntesen vállalta, hogy társadalmi munkában gondoskodik a konyha vezetéséről. Sajnos, az alárendelt legénységet egyáltalában nem önkéntes ajánlkozás alapján toborozzák, hanem a tábor tagjai felváltva, beosztás szerint kényszerülnek arra, hogy rozsét gyűjtsenek, vizet hordjanak, krumplit pucoljanak, és egyéb, vakációellenes cselekedeteket végezzenek.

Erről jut eszembe egy derűs epizód. (Mert a jó írók, ha már ők is unják a sok leírást, amit a könyveikbe beleraknak, akkor eszükbe jut, hogy hát még mennyire unják majd az olvasók, és gyorsan elővesznek egy úgynevezett „derűs epizódot". S miután én is jó író vagyok, amit „Összegyűjtött magyar dolgozataim" kéziratban megjelent példánya is tanúsít, hát gyorsan elmondok egy történetet.)

Még az első napon történt, hogy már állottak a sátrak, és Kovács néni az első vacsorát főzte, amikor kiderült, hogy nincs mivel tüzelni. Annyi dolgunk volt ugyanis ezen az első napon (lesz még róla szó, hajaj!), hogy nem maradt idő rőzsét gyűjteni. Nagyon éhesek voltunk, feledtük hát a fáradtságot, és nekiindultunk, hogy valami tűzrevalót szedjünk össze. Késő is volt, sötét is volt, nem akaródzott hát senkinek nagyon messzire menni, csak azt szedegettük fel, ami a közelben hevert.

Hát amint hajladozunk, egyszerre csak valaki felkiált: – Jaj, a konyha!

Éppen a tábor közepén álltam, és azon gondolkoztam, merre is induljak el, amikor

hallottam a kiáltást, és arra nézek. Hát látom, hogy a konyhasátor egyik sarka meginog, behorpad, aztán lassan meghajlik az egész sátor, mintha ő is rőzsét keresne, és lassan eldűl jobbra. Akkor meggondolja magát, és ég és föld között megáll, lebegve, mint Mohamed koporsója.

Valamennyien odarohantunk. Zseblámpák köröztek, és lassan kibontakozott a helyzet. A sátor bal oldalán ernyedten lógtak a sátorfeszítő kötelek, a ponyva hullámzott, és nyílásában időnként előtűnt Kovács néni, amint két karjával az ingadozó sátorrudat öleli. A rúd dől, Kovács néni visszanyomja. Azután megint a rúd jön, aztán megint Kovács néni, oda-vissza, oda-vissza. És felettük a sátor, mintha földrengés rázná, hajladozik, csapkod, táncol.

– Gyorsan, visszakötni az elszabadult köteleket a cövekekre! – vezényli Balázs tanár úr. Ketten Kovács néni segítségére sietnek, ketten pedig megragadják a köteleket, hogy végrehajtsák az utasítást, de nem találják a cövekeket. Eltűntek. Öt elemlámpa is világít egy helyre, de csak a cövekek helyét jelző lyukakat találják a földön.

Nincs értelme tovább keresgélni. Gyorsan új cövekeket kerítenek, és néhány perc múlva ismét szilárdan áll a sátor.

Mi történt hát? Talán sohasem derül ki, ha én ott nem vagyok. Szerencsére ott voltam, és szorgosan

figyeltem, mindenki azt cselekszi-e, amit kell. Amikor a rend helyreállt, én intéztem a behordott rőzse átvételét. Megfelelő helyet jelöltem ki számára a konyha előtt, és mindenkivel odahordattam, amit gyűjtött. Hát amint Dobos, akit egyszerűen csak Gőgösnek szoktunk nevezni, tehát amint Gőgös lerakja a maga adagját, én alaposan odavilágítok a lámpámmal, hogy lássa, hová kell tenni, és mit veszek észre? Szép, szögletes, rövid fadarabokat Gőgös rőzséje között. Tüstént lehajolok, és széttúrom a rőzsét.

– Mit kotorászod, Gömböc! – mondja Dobos. – Széthányod az egészet! – Te csak ne avatkozz bele hivatalos teendőimbe – mondom, és turkálok tovább. Meg

is találom, amit keresek. – Hát ezek mik? – kérdezem. – Ezek... ezek... izé... ezek fák... – mondja ő. – De miféle fák? – mondom én. – Karácsonyfák vagy gyufák? – Nagyon rendes fák – mondja ő. – Jót mondok, tedd vissza, Gömböc! – Dehogyis teszem vissza! – mondom én. – Ezek nem fák, hanem floknik. – És ha floknik? – mondja ő. – Mi közöd neked hozzá? – Az a közöm hozzá, hogy én veszem át a rőzsét – mondom én. – De sátorfeszítő

cölöpöket nem veszek át. Azokat vidd csak a tanár úrhoz. – Ne izélj, Gömböc – mondja ő. – Ezek a floknik csak úgy véletlenül közékeveredtek.

Nem is érdemes észrevenni. – De ezek nem közönséges floknik – mondom én. – Ezek a konyhasátor tartócölöpjei

voltak. Te kihúzkodtad őket, és én majdnem vacsora nélkül maradtam. – Nézd, Gömböc, te rendes gyerek vagy – mondja ő. – Ez is csak most jut eszedbe – mondom én. – Mindig is tudtam – mondja ő. – Csak nem szokásom másokat szembe dicsérni. – Pedig én még azt is elviselem – mondom én. – Szerény ember vagyok. – Tudom, Gömböc – mondja ő. – És ezeket a floknikat se azért húzkodtam ki, mert

floknik, hanem mert azt hittem, rőzsék. Kicsit nehezen jöttek ki, de aztán kijöttek. Sötét volt, nem láttam, hogy nem rőzsék.

– Nem bánom, Gőgös – mondom én. – Lásd, hogy ki vagyok, nem szólok egy szót sem. Én felül tudok emelkedni a kicsiségeken. De a floknikat mégse hagyd itt, mert ha a rőzsét tüzelik, úgyis megtalálják, és minden kiderül.

– Hát mit csináljak velük? – mondja ő. – Tudom is én – mondom én. – Dobd el. – Eldobni?! Az nem volna tisztességes! – mondja ő. – Akkor inkább mégis odaviszem

a tanár úrnak! Hát tetszik látni, így legyen elnéző az ember! A végén még ő a nagy jellem. Jellemző.

Ráadásul Balázs tanár úr meg sem büntette érte. Azt mondta: – Mindenkit érhet baleset, Dobos fiam! – és jót nevetett. – Meg aztán az is

mentségedre szolgál – folytatta –, hogy délután alaposan kivetted a részedet a sátorárok ásásából! – és a Parancsnokok Tanácsa buzgón helyeselt hozzá.

Annyi bizonyos, az árokásás nem éppen üdítő szórakozás. Amint megérkeztünk, még ki sem fújhattuk magunkat igazán, máris nekiláthattunk a sátrak felállításának. Mert ugye, a híd, az ráér másnap is, addig át lehet kelni a patakon a köveken ugrálva is, a kapu is ráér, anélkül is be lehet jönni a táborba, a telefon se sürgős, de a sátrak nem tűrnek halasztást,

azoknak estig állniok kell, hogy éjszakára fedél legyen a fejünk felett. Ezt teljességgel elismerem, mert csak a költők meg a fakírok szeretnek „csillagokkal takarózni", én határozottan biztonságosabbnak érzem, ha fedél van a fejem felett.

Hanem az már megdöbbentett, hogy amikor a sátrak állottak, Balázs tanár úr kijelentette, hogy tüstént lássunk a sátorárkok kiásásához, mert estére azzal is készen kell lenni. Azt se tudtam, minek egyáltalában az árok.

– Hogy be ne ázz! – felelte a tanár úr. – Úgy teszel, mint aki először lát ilyet! A sátorponyva csak felülről véd, de ha elered az eső, a ponyván szépen lecsurog a földre, onnan be a sátorba, a szalmazsák alá vagy rá a zsákra, és ti már valamelyest mégiscsak kinőttetek a pelenkából. Ha nincs árok a sátor körül, egy gyors nyári zápor is kiönt, mint az ürgéket! Rajta hát! – azzal felkapott egy ásót, és maga látott hozzá elsőnek az árokásáshoz.

No jó, gondoltam, végeredményben nem olyan nagy ügy kiásni azt a nyamvadt kis árkocskát. Mi az, egy ásónyom széles, egy ásónyom mély árok! Igazán nem sok. Csak ez a cudar föld ne lenne olyan kemény, sehogyan se akar belemenni az ásó. Persze, mert kövek vannak benne. Azokat meg csak csákánnyal lehet kifordítani. De a csákány csak akkor megy bele a földbe, ha jól belevágják. Ahhoz fel kell emelni jó magasra a nehéz vasat és lendületet venni, akkorát, hogy sújtani lehessen, de nem akkorát, hogy a csákánnyal hátbaverje magát a szegény dolgozó.

Aztán mindjárt az elején nem is lehet csak úgy hűbelebalázs módjára nekimenni az árokásásnak. A legfelső réteget szép kockákban kell kiemelni, amiket úgy hívnak, hogy gyeptégla. Aztán ezeket a gyeptéglákat az árok külső szélén, a kiemelt földből készülő sáncocska tetejére kell tenni, ami meg marad, abból lehet használni a sátor bejáratánál levő díszítéshez, ami megint külön ügy, majd arról is beszélek, ha lesz még kedvem és főként erőm az ásás után, a sok lehajlás, kiegyenesedés, lehajlás, kiegyenesedés, lehajlás, kiegyenesedés után, még a leírásától is megfájdul a derekam, nemhogy csinálni álló délután, míg csak körül nem szaladja az egész sátrat a helyre kis árok. Belesajdulnak az izmok, csurog a veríték a hátról, mert a napocska túlságosan meghallgatta indulás előtti fohászainkat, és úgy tüzel, mintha az egyenlítőn lennénk. Kiszikkadt torkunk mohón nyeli a vizet, amit a Népdalban hord egy fiú körbe. A Népdalt ugyanis nálunk nem éneklik, hanem hordozzák, mert ez a Népdal egy zománcozott, kék vizeskanna, amit azért neveznek Népdalnak, mert éppúgy jár szájról szájra, mint az igazi népdal, csak nem olyan higiénikus.

Megástuk tehát az árkokat, és sajgó izmokkal, de a biztonság adta jó érzéssel hajtottuk megérdemelt pihenőre fejünket. Aludtunk, mint a bunda. Mint két bunda. Mint négy bunda. Mint nyolc bunda. Mint a bunda az n-edik hatványon.

– Segííítség! Árvíííz! A hatványozott álomból a kétségbeesett kiabálás gyököt vont, míg elérte a nullát, azaz

felébredtünk. Vedres Pista, úgy is, mint a Búvár Kundok őrsvezetője, úgy is, mint a sátornyíláshoz legközelebb fekvő, kidugta a fejét. Felnézett, de az égbolt tiszta, csillagos volt. Visszahúzta a fejét, ám a kiáltás, immár több torokból, ismét felhangzott. Most már mi is kimásztunk a jó meleg takaró alól (még én is!!!).

A tőlünk harmadik sátor körül ugráló árnyékokat láttunk. Ezek a Csongorok! De hol az árvíz?

Biz az ott volt alattuk! Pedig ők is körülárkolták magukat. S mégis elöntötte őket a víz. Miféle víz? Hiszen nem esett. A patak is messze volt ide.

A patak messze, de a forrás közel. Szép tiszta vizű forrás. Kicsit alacsonyan állott benne a víz, kifolyója is el volt dugulva, de éppen a Csongorok tisztították ki, s hogy tükre feljebb emelkedjék, kövekből hevenyészett gátacskával megszűkítették az erecskét, amely a forrás vizét a patakba vitte. Hanem a megtisztított forrás jobban buzgott, a köveket alámosta, a meglazult kövek elmozdultak, és hogy, hogy nem, elzárták az erecskét. A víz emelkedett, a gát kitartott, hát arra keresett magának lefolyást, amerre talált. Történetesen a Csongorok sátra felé. S kiöntötte őket úgy, ahogyan a tanár úr megjósolta: mint az ürgéket. Csak nem felülről, hanem alulról.

Mindez így elmesélve persze jóval mulatságosabb, mint volt átélni. Mert akkor előbb meg kellett a sötétben keresni, honnan jön a víz, azután visszaterelni eredeti medrébe, és végül szárazba kellett tenni a Csongorokat. Csak azután térhettünk vissza sátrunkba, hogy tovább szundizzunk (a szundi is majdnem olyan „tájszó", mint a bürü, csak sokkal értelmesebb).

Mielőtt abbahagyom a fejezetet, még egy történetet mondok el. Ugyanis minden írásmű elengedhetetlen feltétele a jellemábrázolás, márpedig ez az

eset kitűnően bemutatja őrsünk híres tagjai közül az egyiket, nevezetesen Kánya Lalit, a Költőt.

Lalit azért neveztük Költőnek, mert rögeszméje, hogy verseket ír. Mindenféle verseket. Csak jó verseket nem. Lehet, hogy egyszer később még azokra is rászokik, de ennek egyelőre még semmi jele sincsen. A versírás ártalmatlan betegség, olyan, mint a nátha, mindenki megkapja, de hamar elmúlik. Veszélyes csak azáltal lesz, ha – mint Lali is – a költő minden adandó alkalommal költ, és amit kikölt, azt azon melegiben a nagy nyilvánosság elé is tárja. Mert egy rossz verset senki sem köteles elolvasni, de meghallgatni muszáj.

Ha egy olyan költő, mint Lali, egyszer rákezd szavalni, akkor két lehetőség van: vagy elszalad a szerencsétlen áldozat, vagy pedig addig veri a költőt, míg megkukul. Csakhogy Lali elől nem lehet el szaladni, mert utolér, lévén az iskola legjobb futója, ifjúsági bajnok középtávon, megverni szintén nem lehet, mert nálunk az őrsben – és a másik két őrsben is – a verekedés főbenjáró bűn. Verekedéssel érvényt szerezni akaratunknak – nem méltó hozzánk. Miféle igazság az, ami csak egy bal egyenessel állja meg a helyét? És mi van, ha annak van igaza, aki kapja a pofont, csak azért, mert történetesen az izmai gyengébbek, mint az igazsága? Mindent összevéve tehát, Kánya Laliba nem lehet belefojtani a rímeket, mert a vers kitör belőle, és eget kér. De még az se szakad rá.

Mondanom se kell, hogy Lalira többnyire akkor jön rá az ihlet, amikor a többiek valami kemény munkát végeznek. Én nem tudom, hogy ez általában a lírai költők sajátossága, vagy csak Lali egyéni vonása? Elég az hozzá, hogy amikor a sátor felállításánál minden kézre szükség volt, s rólunk szakadt a veríték, Lali az erdő szélén egy fa alatt hűsölt és költött. S mikor ezt némiképp nehezményeztük, csak vállat vont:

– A sátrat három hét múlva lebontjuk, de ez a vers, amit róla írok, örök időkre fenntartja emlékét – mondta.

– De három hétig mégsem a verssel takaródzol, hanem a sátor alá bújsz! – feleltük. – Éppen ezt írom meg! – válaszolta vissza. – Hallgassátok csak! No, még csak ez hiányzott! De úgy kell nekünk, minek ingereltük az alvó oroszlánt.

Most aztán szavalni fog. S rá is kezdte:

Sátrat verni jaj, de jó.

Nem esik alá a hó... – Stopp! Júliusban nem szokott havazni! – kiáltott Dobos, és ez egyszer igaza volt. De

Lali csak legyintett: – Az igazi költőt ilyen kicsiségek nem zavarják. Gondold, hogy január van. A vers

szempontjából ez igazán mindegy. – A versnek igen, de nekem nem! Most július van, hát tedd a versedet januárig

naftalinba, mert megeszik a molyok, és fogd ezt a fakalapácsot, és kegyeskedj leverni néhány floknit!

– Senki sem lehet próféta a saját őrsében – mondta Lali a meg nem értett nagyságok fenségével homlokán, és a fakalapácsot meglendítve egy leszúrt flokni fölött, akkorát ütött a hüvelykujjára, hogy legalább három napig nem ír új verset.

De sátort verni se tudott ezek után. Vedres Pista azonban nem engedte lógni. Elküldte szalmazsákokat tömni.

Más említésre méltó esemény az első napon nem történt, így e Tábori Jegyzetek, úgy is, mint Napló első fejezetét lezárhatom. Holnapi program: tábortakarítás és díszítés, este tábortűz. Ez már kevésbé lesz izgalmas, és ha jó időnk lesz, akkor hamar elszalad ez a három hét. Csak ne volna ez a sok hegy itt körbe! Ki tudja mind megmászni? Hej, Döme, aki itt alszol egérólnak kinevezett madár-kalickádban a sátorrúdba vert szögre akasztva, miért is etted meg a Nagyalföldet...

* Tisztelt Olvasók! Íme, változtatlanul közöltem Gömböc Tábori Jegyzeteinek, úgy is,

mint Naplónak első fejezetét. Nem ígérem, hogy valamennyit közreadom, mert akkor mit írok meg én? De azt sem ígérem, hogy nem veszem többet igénybe őket, természetesen akkor is, mint most is, elhárítok minden felelősséget magamtól a benne foglaltakért. Elismerem, hogy Gömböc némely részletet határozottan jól látott meg, és sajátos előadásmódja sem érdektelen, de óva intem a tisztelt Olvasót, hogy mindenben készpénznek vegye, amit olvasott.

Figyelemre méltó például, hogy a Tábori Jegyzetek, úgy is, mint satöbbi, egy szóval sem emlékezik meg az ebédről. Pedig a konyha aznapra készített étlaptervén az szerepelt, hogy ebéd: gulyásleves és tojásos galuska, akik azonban velünk ebédeltek, emlékezhetnek rá, hogy csak gulyáslevest kaptak, a galuska elmaradt. Pontosabban azt is kiosztották, de elfogyasztása bizonyos akadályokba ütközött. Mint utóbb kiderült, a konyhai segédszolgálatra beosztott egyik ifjú kapta a feladatot, hogy a tojásokat feltörje. A tojások pedig egy nagy cseréptálban várták sorsukat. Az ifjú fogta a tálat, feltette a konyhaasztalra. Történetesen ugyanott várakozott több, egymásra tornyozott konyhaedény is, hogy ha Kovács néninek ideje lesz, elrakja őket. Az edények útban voltak az ifjúnak, odébb tolta hát valamelyest. Sajnos, az asztal kicsit hepehupás volt, hiszen mi ácsoltuk deszkákból, nem a bútorgyár, az edényhalom megbillent, feldőlt, és a tetején levő zománcozott vaslábos kecses ívben a tojásostálba zuhant. A következmények maguktól értetődőek, ugyebár. A tojások feltörésének művelete befejeződött, mielőtt az erre a feladatra kijelölt ifjú csak egy ujjal is hozzájuk nyúlt volna. Bonyodalmat legfeljebb az okozott, hogy a lábos, amely a munkát helyette gyorsan és hiánytalanul elvégezte, még nem tekinthető kifogástalan konyhagépnek, amennyiben a tojások héját és tartalmát nem válogatta széjjel. Csak lecsapott, mint a mennykő, és zúzott. S a tál színültig lett tojáslé és

tojáshéj üde keverékével. Szétválogatásukra éppúgy nem volt remény, mint a homokba öntött mák felszemelgetéséhez. Az ifjú hamar belátta ezt, és bízva a jószerencsében, a keveréket egyenesen ráöntötte a kondérnyi galuskára, és gyorsan, alaposan összekeverte. Kovács néni elégedetten szemlélte a másik kondér mellől, amelyben a gulyásleves főtt, hogy milyen ügybuzgalommal sürög-forog ifjú segítsége. Hanem mikor megkóstolta a galuskát, valami gyanúsan ropogott a fogai között. Jobban szemügyre vette a kondér tartalmát, és elhűlve tapasztalta, hogy az bizony telisded-teli ezernyi apró tojáshéj-töredékkel. Végérvényesen és visszavonhatatlanul.

Így történt, hogy az első napon a gulyásleves után lekváros kenyeret ettünk ebédre. Az esethez fűzött megjegyzéseket, melyek a táborozok ajkát elhagyták, jobbnak látom nem megismételni.

Nos, ez a nem éppen örvendetes, de figyelemre méltó esemény a Tábori Jegyzetek, úgy is, mint Napló oldalairól kimaradt.

S hogy el ne felejtsem: a szóban forgó ifjút, e história cselekvő hősét Gömböcnek hívják.

3. FEJEZET,

amelyben szörnyű dolog történik. Gyenge idegzetűek ne olvassák el!

Járása, mint a rémeké, Éjféligleg le s fölfelé Dobog magányosan... (Ezt az igazi Vörösmarty mondta az igazi búvár Kundról) Reggeli után a második napon a tábor csinosítását vettük délelőtti programba. Minden

sátor elé díszítés készült gyeptéglákból, fehér és színes kavicsokból, ki milyen ügyes volt, és mit talált az erdőben, patak partján, amit díszítőanyagként fel lehetett használni. A Búvár Kundok a szemközti hegyoldalban, egy elhagyott kőfejtőben vöröses kőtörmeléket találtak, azzal hintették fel a „kertet", amit a patakban válogatott hófehér kaviccsal raktak körül. A forrás köveiről friss zöld mohát szedtek, és beültették a vörös kőtörmelék közé úgy, hogy a mohát betűk formájában helyezték el. A moha-betűkből aztán a Búvár Kund szavak kerekedtek ki. A Csongorok harciasabbak voltak, és a gyeptéglákból szabályos kis várat emeltek a sátruk elé, amelynek bástyáira az egyik ügyes fiú ágakból, falécekből csöppnyi ágyúkat fabrikált. A Tündék viszont szintén színes kövekből, mohából, kövirózsából szép kis japán kertet varázsoltak a maguk sátra elé.

Pedig milyen kutya meleg volt délelőtt! Lógott a nyelvünk, míg véglegesen elrendeztük a tábort, noha az igazán nehezét még tegnap elvégeztük. Hiába, no, a táborozás, az olyan szórakozás, ami néha, de az első napokban mindenképpen hosszantartó, kemény munkával jár együtt.

Mindent meg kell tanulni. Például azt, hogy a szalmazsákokat nappalra nem szokás úgy hagyni, mint éjszaka voltak, hanem szépen össze kell rakni őket úgynevezett díványba. Mosakodás után pedig minden őrs felsorakozik a sátra előtt, és következik a tisztasági szemle. A zászlót aznap mindig az az őrs húzza fel, amelyik legnagyobb rendet rakott a sátrában és legtisztább fülekkel, körmökkel kezdi a napot. A szemle nagyon szigorú, de megéri, már csak azért is, mert nincsen lélekemelőbb dolog, mint amikor a kürtös megfújja a díszjelet, odalépni a tábor közepére, felhúzni a zászlót. Mindenki feszesen áll és tiszteleg, a friss reggeli szellő pedig lassan kibontja a zászló selymét, és vidáman meglengeti a hegyek felé, mintha üdvözölné őket...

Javában folyt a munka, amikor az ügyeletesi sátorban megcsendült a telefon. Kovács Gyuszi volt a napos ügyeletes, amit abból lehetett tudni, hogy az ingén karszalag díszlett, nyakában síp lógott, és ő rohangált a legtöbbet. Mindenütt ott volt, mindenbe beleütötte az orrát, mindent megkérdezett, és mindenütt tanácsokat osztogatott, mert hát ezen a napon ő a felelős a tábor rendjéért, a program zavartalan lebonyolításáért.

Éppen a konyhánál volt, de meghallotta a csengetést, és kettőzött ugrásokkal rohant a sátor felé. Ha nem napos, akkor talán eszébe jut, hogy a konyhához közelebb van a kapu, ahonnan telefonálnak, mint a sátor, ahol a telefon szól, de ha egyenesen a kapuhoz menne, akkor mire jó egyáltalában a telefon, és mire jó az egész naposság? Futott hát, és lihegve szólt a kagylóba:

– Itt Kovács Gyula napos ügyeletes! Tessék? – Két srác van a kapuban. Be akarnak jönni – szólalt meg egy hang a háta mögött.

Megfordult. Tojás állott a sátor előtt. – Éppen onnan jövök – tette hozzá magyarázatul. – Miféle srácok? – kérdezte Gyuszi. – Olyanformák, mint mi. De idegenek. Jókora hátizsák lóg rajtuk és lihegnek. Amikor

nem lihegnek, akkor azt mondják, hogy eltévedtek. Aztán megint lihegnek. Ez, úgy látszik, szokásuk. Mi legyen velük?

Gyuszi először arra gondolt, hogy megkeres engem, és megkérdezi, mit kell ilyenkor csinálni, de aztán eszébe ötlött, hogy ilyesmiben talán mégiscsak neki, naposnak kellene döntenie. Némi habozás után rávágta:

– Nem bánom, jöjjenek be. Majd aztán meglátjuk.

Tojás nyakába szedte a lábát, és loholt a kapuhoz. Gyuszi kiállt a sátor elé, szétvetett

lábakkal, csípőre emelt kézzel, mint egy hadvezér a csata előtt. Valaki, aki látta, meg is jegyezte: „Nézzétek, ott áll Kovács Napóleon!"

Puff neki! Megint egy új név. Mert az ilyesmi, ha egyszer elhangzik, és telibe talál, lemoshatatlanul rajta ragad az illetőn. Többé senki sem nevezte Gyuszinak, csak Napóleonnak.

Napóleon erről egyelőre mit sem sejtve állott a tábor közepén, és várta a két idegen fiút. Jöttek is, jó húszkilós hátizsákok alatt görnyedve, elcsigázva a súlytól és melegtől. Megálltak Gyuszi, akarom mondani, Napóleon előtt, és kilógatták a nyelvüket.

Napóleon hanyag előkelőséggel felemelte a fél kezét. A két fiú előbb rá, azután egymásra nézett, majd összeszedte magát, és szintén tisztelgett. Erre Napóleon kezet nyújtott.

– Kovács Gyula napos vagyok – mondta.

– Gereblyés Kálmán. – Bunda Attila. – Tessék? – Mondom, Bunda Attila, így hívnak – és harciasan nézett. – Nem tesz semmit – felelte Napóleon. – Én ismertem egy fiút, akit Kefe Ferencnek

hívtak, de attól még nagyon rendes, belevaló srác volt. Hát csak rakjátok le a cuccot, és szuszogjátok ki magatokat.

Ekkorra én is előkerültem, és a fiúk egy része is odagyülekezett. Amint az idegenek magukhoz tértek, elmondták, hogy ők is táborba mennek. A szolnoki Petőfi Gimnázium elsőosztályos tanulói, a táboruk valahol itt van a közelben, az Ágasvár alatt, a Csörgő patak közelében, bizonyos Vándor-forrás mellett. Már két napja áll az a tábor is, de ők ketten betegek voltak, és ezért nem jöhettek a többiekkel együtt. Csak most mennek fel a táborba, de úgy látszik, eltévedtek, mert már régen jönnek az országúton, és még mindig nem látták a piros turistajelzést, amelynek nyomán balra kellene térniök. Míg beszéltek, Plessz már ki is terített egy térképet a fűre és mutatta:

– Még félúton se vagytok a jelzésig, pupákok! Azt hiszitek, a Mátrában minden egy macskaugrásnyira van? Csak kutyagoljatok szépen tovább az országúton, amíg el nem éritek a hidat, ami átvezet a Kövicses patak felett, éppen ott, ahol a Csörgő patak belé ömlik. A híd előtt kezdődik az út felfelé, a táborotokhoz. Behunyt szemmel is oda lehet találni. Csak hát le kell talpalni addig még néhány kilométert.

A két fiú olyan savanyú képet vágott, hogy megszántam őket. – Maradjatok itt ebédre – mondtam. – Kipihenitek magatokat, s akkor már gyerekjáték

lesz az a néhány kilométer. Menten felderült az arcuk. Az én fiaim pedig szinte versengtek egymással, hogy

vendégeink kedvében járjanak. Majdnem összevesztek azon, hogy melyik őrs vendége legyen a két diák, melyik sátor árnyékában hűsölve pihenjék ki fáradalmaikat. Végre viszonylag békés átmenettel megegyeztek, és a társaság elvonult. A tábor élete és munkája folyt tovább, a kitűzött terv szerint.

Meg kell hagyni, a két vendég nem sokáig nézte tétlenül a többiek buzgalmát. Hamarosan előmásztak a sátorból, és járkálni kezdtek a táborban. Itt-ott segítettek, és beszélgetésbe elegyedtek a fiúkkal. Közben érdeklődéssel vettek szemügyre mindent, a telefont, a forrás kiépítését, az erdőbe vezető ösvényeket, amelyeken rozsét gyűjteni járunk, a patak mélységét. Az ebédet jóízűen elfogyasztották (ma nem Gömböc volt a kukta), lelkesen dicsérték Kovács néni főztjét, és repetát kértek, kaptak is. Ne mondják sehol, hogy koplaltatjuk a vendégeinket.

Ebéd után mindent megköszöntek szépen, és odébb állottak. Mi pedig, eltöltve az ebéd utáni sziesztát, előbb nagy rőzsegyűjtési kampányt rendeztünk az esti tábortűzhez, majd a tisztásnak azon a részén, amelyet erre a célra szabadon hagytunk, megtartottuk többmenetes röplabdabajnokságunk első fordulóját.

A tábortűz este vidáman pattogott, és nagyon romantikus is volt. Szép bodor füstöt pipált, ami aztán jobbra-balra lengett, és pirosra csípte a szemünket. Viszont elkergette a szúnyogokat, amelyek a patak felől rajzottak kitartóan. Sajnos, a szúnyogok végül hamarabb szokták meg a füstöt, mint mi, és versenyre keltek vele: nem feketeségben, hanem csípésben. Együtt csíptek a füsttel. Nagyon jó tábortűz volt. Énekeltünk is sokat, de a szúnyogoknak zenei hallásuk sincs, különben ettől biztosan elmenekültek volna. Aztán kánonban is énekeltünk, de az egyik csoport kimaradt, és így vettük észre, hogy

elaludtak. Eloltottuk hát a tüzet, és felkeltettük az alvókat, hogy a sátorban folytassák a szundizást.

A nehéz nap után alszik a tábor, csak az őrök járkálnak, és én vagyok ébren, s gondolatban még egyszer végigélem a napot. De úgy látszik, mégsem lehetek már egészen ébren, mert különben csodálkoznám azon, honnan kerül elő ez az óriási szúnyog, ami éppen a sátram felé tart, akkora, mint a Nyikom, ami egy hegy itt a hátunk mögött, bármily furcsa a neve, én igazán nem tehetek róla, nem én adtam neki, ráadásul jókora hegy, megnőtt vagy hétszáz méteresre, de ez a szúnyog se kisebb, csak az a különbség közöttük, hogy a szúnyognak lába is van meg szárnya, a Nyikomnak meg nincs, mert ha volna, akkor elrepülne, de akkor nem hegy volna, hanem szúnyog volna, és egy szúnyogot mégsem lehet Nyikomnak nevezni, bármilyen nagyra nőtt is, még akkor se, ha egyenesen felém tart, és kinyújtja a fullánkját, hogy megszúrjon, amitől, ha egy ilyen óriási szúnyog csinálja, én is óriásira dagadok és viszketek, persze csak akkor, ha megcsípne az óriásszúnyog, de nem csíp, hanem ráz, mint a rosszul szigetelt villanyzsinór, és nem hagyja abba, igazán kikapcsolhatnák ezt a szúnyogot, hát nincsen itt sehol egy villanyszerelő, aki megcsinálja, mert ez addig ráz engem, ez a szúnyog, amíg csak fel nem ébredek...

Először nem láttam semmit, mert egy zseblámpa a szemembe világított és elkápráztatott.

– Fel tetszett ébredni, tanár úr? – kérdezte egy izgatott hang. – Ettől a rázástól még egy krumpliszsák is felébredne – feleltem bosszúsan. – Fordítsd

el már azt a lámpát! – Hát ha igazán fel tetszett ébredni (jó ég, mióta rázhatnak, ha még most sem hiszi

el?), akkor tessék gyorsan jönni, mert baj van. – Miféle baj? – kérdeztem én is rémülten, és gyorsan bebújtam tréningruhámba. Felébresztőm azonban válasz helyett magával vonszolt az ügyeletesi sátorba, ahol két

Csongor-őrsbeli fiú feküdt, alaposan megkötözve, betömött szájjal, kétségbeesetten pislogva és nyöszörögve.

– Az istenért, mi történt?! – kiáltottam, de persze a két áldozat nem tudott válaszolni. – És miért nem oldottátok már fel őket?!

– Azt nem lehetett – felelte Gömböc, mert ő volt, aki felébresztett –, mert az a szabály, hogy ahol valami bűntény gyanúja forog fenn, ott semmihez sem szabad hozzányúlni, amíg a rendőrség ki nem száll, és le nem fényképezi a tett színhelyét. Anélkül nem lehet nyomozni.

– Az eszed tokját nem lehet! – ripakodtam rá mérgesen. – Ne detektívregényeket olvass, hanem lírai költőket, és akkor rájössz, hogy ezek a szerencsétlenek félig megfulladnak, míg te oknyomozol. Add ide a bicskádat!

Gyorsan elvagdostam a köteleket, és kiszedtem a szájukból a pecket. A két áldozat hápogott, mint a kacsák tömés után. Karjuk, lábuk egészen elzsibbadt a szoros kötelék alatt, gémberedetten dörzsölgették.

Amint valamennyire magukhoz térték, elmondották, hogy szabályosan járták az őrszolgálatnak kijelölt útvonalat. Már csak egy negyedórájuk volt váltásig, mikor a forrásnál hátulról váratlanul megrohanták őket. Támadóik legalább öten-hatan lehettek, ellenállni nem tudtak. Mire magukhoz tértek volna a meglepetésből, már betömték szájukat, és megkötözték őket. Azután támadóik felkapták őket, és megkerülve a tábort, a

fák oltalma alatt ide osontak velük a sátorhoz. Először azt hitték, el akarják rabolni őket, de tévedtek, így hát nem is tudják, mi lehetett a támadás célja.

Az eset majd egy órával korábban történt. Az őrségváltás elmaradt, és Gömböc igazán nem az a fajta, aki oly könnyen ébred, ha egyszer álomra hajtotta a fejét (nono, ezért legkevésbé én tehetek szemrehányást neki!). De a szúnyogcsípések viszkettek, és Gömböc mégiscsak ébredésre vakarództa magát. Megnézte óráját, hogy mennyi ideje van még az őrségig alvásra. Elhűlve látta, hogy már régen szolgálatban kellene lennie. De miért nem keltették fel? Az aligha volna valószínű, hogy az előző őrség álmatlanságban szenved, vagy megszánta őt, és csupán baráti szívességből magára vállalja helyette is a két óra szolgálatot. Nem. És Dobos, lám, ő is alszik még, Őt se keltették fel, pedig ő lett volna a másik őr mellette...

Gömböcnek száz hibája van, ki ne tudná, de azt se tagadja senki, hogy alapjában véve derék gyerek. Hiába volt a pokróc alatt kellemes meleg, míg odakünt borzongató hűvösség, hiába jobb szundizni, mint éjszaka az erdőt bóklászni, hiába mondhatta volna, hogy amíg nem jönnek értem, addig én minek siessek. Gömböc erőt vett magán, és felébresztette Dobost.

– Nem jöttek kelteni – suttogta, hogy a többiek fel ne ébredjenek. – Már fél órája őrségen kellene lennünk. Mi lehet?

– Biztosan elaludtak ők is – felelte egyből Dobos, és Gömböc elcsodálkozott magában, hogy ez neki nem is jutott eszébe. No hiszen, jellemző, ilyen egy Búvár Kunddal sohasem eshet meg!

Gyorsan felöltöztek, és elindultak megkeresni a két álomszuszékot, hol lepte meg őket a kötelességszegés ördöge, konyha táján, kapunál? De bizony nem leltek senkit se itt, se ott. Erre már egyre izgatottabban kutattak, és végül rá is akadtak a két szerencsétlenre az ügyeletesi sátorban. A többit már tudják olvasóim.

Azaz hogy megálljunk csak! Valamit nem tudnak az olvasók, de viszont mi sem: mit akartak a támadók, miért tették, amit tettek? Alighanem más, több okuk is volt rá.

Bizony volt. Dobos fedezte fel. Nagyot ordított: – A zászló! Eltűnt a zászló! Valóban, a zászlónak, amit éjszakára itt, az ügyeletesi sátorban őriztünk, hűlt helye

volt. Kutattuk, nem keveredett-e valamelyik zugba, amikor a két megkötözött áldozatot bedobták a sátorba, de nem került elő. Viszont találtunk helyette egy levélborítékot.

Izgatottan, reszkető kézzel bontottuk fel. Papírlap hullott ki belőle, melyen csupa nyomtatott nagybetűvel ez állott:

Zöldfülúek tábora helyben A zászló arra való, hogy vigyázzanak rá! Ti nem vigyáztatok a tiétekre, ezért ezután mi

vigyázunk arra is. Vegyétek vissza, ha tudjátok! De figyelmeztetünk benneteket, mi jobban fogjuk őrizni, mint ti! Minden külön értesítés helyett Petőfi tábor Ágasvár

Hű, a rézangyalát! Riadó! Felharsant a kürt, felbolydult a tábor. A fiúk kiugráltak a sátrakból, és lóhalálában

sorakoztak. Néhány kurta mondatban ismertettem a történteket. Most pedig utánuk! Csongorok, ki az országúira, fel Mátrakeresztes felé! A Tündék

átfésülik az erdőt, a Búvár Kundok pedig Hasznosnak indulnak, mert arra is vezet egy út nagy kerülővel Ágasvárnak. Lehet, hogy arra mentek, hogy megtévesszék az üldözőket! Minden őrsből egy fiú ittmarad tartaléknak.

Indulás! Az őrsök futólépésben tűntek el a sötétben. Akik a táborban maradtunk, nem tehettünk

mást, mint vártunk. De nem sok reménységünk volt. A támadás és zászlórablás másfél órával ezelőtt

történt. Olyan egérutat nyertek, amit nem lehet már behozni. Bottal üthetjük a nyomukat...

4. FEJEZET,

amelyben mindenki el van keseredve. Éppen ezért nagyon rövid fejezet

A károgó holló bosszút üvölt (ezt Hamlet mondta) A felkelő nap letekintett ránk, s úgy elfancsalodott a képe, mintha citromot

szopogatna. Nem is nézett sokáig, elővett egy frissen mosott hófehér bárányfelhő-zsebkendőt, és mögé rejtezett. Hát ami azt illeti, nem is voltunk valami szívet vidámító látvány. Csak lézengtünk a táborban, mint az őszi légy. Nehéz volna megmondani, mi viselte meg jobban a társaságot, a féléjszakai ébrenlét és eredménytelen hajsza hegyen-völgyön, erdőn-mezőn, vagy pedig a szégyen és elkeseredés, hogy ilyen csúfosan megjártuk, így elbántak velünk. Jobb, ha nem is idézem, miket mondtak a fiúk a minapi vendégekre, akiket olyan szívélyesen fogadtunk, tejben-vajban fürösztöttünk. Mert az napnál is világosabb volt, hogy az éjszakai orvtámadás előkészítői éppen ők voltak. Dehogyis azért estek be a táborba, mert eltévedtek! Nagyon is jól tudták, hol vannak, miért kérnek bebocsátást! Felderítőként jöttek, kikémlelni a terepet, hogy azután többedmagukkal visszatérve kényelmesen végrehajthassák tervüket: a zászló elrablását.

Hanem azt a zászlót vissza kell szerezni! A zászlórúd a tábor közepén árván, kopáran állott, szikár felkiáltójelként:

megfosztottak díszemtől, és ti hagytátok! – panaszolta, és a fiúk elfordították fejüket, lesütötték szemüket.

– No, azért így búnak ereszteni a fejeteket tán mégsem kellene – jegyeztem meg Kovács Gyuszinak. – Végeredményben senki sem tehet róla, hogy így történt. Hibát senki sem követett el.

– Attól, hogy mossuk kezeinket, még nem repül vissza a zászló! – felelte durcásan Gyuszi, és el kellett ismernem, hogy némi igaza van.

Helyes, tehát ne mentségeket keressünk, hanem sürgősen dugjuk össze a fejünket, és beszéljük meg, mit tegyünk. Először is összehívtam a parancsnokokat, és alaposan megmostam a fejüket:

– Hát az meg már micsoda dolog, hogy egyszerre tótágast áll minden?! Ami történt, megtörtént, de ez még a legkevésbé sem ok arra, hogy most már felboruljon minden rend és fegyelem. Ha kiállok a sátram elé, csupa kószáló, csellengő táborozót látok. Ki a napos?

– Én... – felelte a Tündék őrsvezetője. – Úgy. És a fiatalúr talán már elfeledte, hogy mi a szokásos napirend? Ébresztő,

mosdás, szemle, reggeli és így tovább? Azért, mert a zászlófelvonás elmarad, még nem kell a fogmosásnak is elmaradnia. És a reggelinek se! Ha öt perc múlva nem megy minden

a megszokott kerékvágásban, szavamra, még ma elbontjuk a tábort és hazamegyünk. Végeztem, hátra arc, lelépni!

És lám, a határozott hang használt: hamarosan libasorban vonultak az őrsök a patakhoz, mosakodni. A rend nemcsak a lustaság ellensége, hanem a tétova bizonytalanságot, tehetetlen csüggedést is elkergeti, hogy helyet adjon a józan megfontolásnak és tettvágynak. Míg a tábor reggeli élete visszatért a megszokott kerékvágásba, én kijavítottam a napirendet, és a délelőttre tervezett növénygyűjtő kirándulás helyett kilenc órára kitűztem a táborgyűlést.

A táborgyűlés csak ritka és nagy fontosságú ügyben hívható össze. Részt vesz rajta a tábor minden tagja, még a konyhaszolgálatosok is, csak a kapuőrség marad a helyén. Hát ami a nagy fontosságú ügyet illeti, az ugyancsak megvolt. Nagy is, fontos is. A hajnali csüggedést ekkorra az egyöntetű harag és felháborodás váltotta fel. Olyan szenvedélyes táborgyűlés volt ez, amilyenre még aligha volt példa a világtörténelemben, pedig abban s megesett már egy-két apróság. Minden igyekezetem ellenére alig tudtam kordában tartani a heves, egymás szavába vágó felszólalókat. Amint megnyitottam a gyűlést – a tényállást nem kellett bőven ismertetni, túlontúl is ismerte mindenki –, máris felugrott valaki:

– Minek ide annyit tanácskozni! – kiáltotta. – Induljunk el azonnal valamennyien, és vegyük vissza tőlük a zászlót!

– Úgy van! Úgy van! – harsogták rá többen. – Majd meglátjuk, ki a legény a gáton! – süvítette egy hang. – Megadjuk mi nekik fényes nappal is! – kontrázott egy másik. – Úgy van! Úgy van! – felelt rá a kórus. – Zászlórablókat akarok enni ebédre! – rázta az öklét Jumbó, a Csongor-őrs tagja, aki

olyan erős volt, mint egy kis elefánt, innen is kapta a nevét. Mondhatom, parázs hangulat kerekedett pillanatok alatt, s már éppen közbe akartam

vetni magamat, hogy figyelmeztessem a társaságot, térjenek észre, amikor Márki állt fel. A Filozófus megvárta, amíg egy kicsit lecsillapodtak a kedélyek, és akkor csendesen, szokott túlzott udvariasságával fordult Jumbóhoz:

– Teljesen egyetértek a menüvel, amit ebédre megrendeltél magadnak, és én is szívesen veled tartanék, de légy szíves, mondd meg, hol is van az a vendéglő, ahol kapható.

– Izé... – felelte Jumbó. – Nem fejeznéd ki magad kivételesen érthetőbben is? – szólt Dobos. – Ahogy parancsolod. Jumbó kijelentette, hogy zászlórablókat szeretne ebédelni.

Senki tőle e jogát el nem veszi. De hol tálalnak fel zászlórablókat? – Nem olvastad a levelüket? Megírták: Petőfi-tábor, Ágasvár. Neked ez nem elég? – Bocsáss meg, de nem. Ágasvár nem egy vakondtúrás, hanem jókora hegy. Amíg

azon a Petőfi-tábort megtaláljuk, addig Jumbó barátom úgy megéhezne, hogy még a spenóttal is megelégedne.

– Azért rágalmazni nem kell – szólt közbe Jumbó mérgesen. – Csak példaként mondtam – mentegetődzött Márki. – De nem is ez a lényeg. Hanem

az, hogy nyilvánvalóan nem vághatunk neki hebehurgyán. Ők éjszaka jöttek, amikor védte őket a sötétség, és mi aludtunk. Mégis, előbb alaposan felderítették a terepet. Pedig mi nem is számítottunk a támadásra. Mi viszont azt sem tudjuk, hol van az ő táboruk, azt sem tudjuk, hányan vannak. Hátha háromszor annyian, mint mi, és minden tisztelet Jumbó étvágyának, de sok lúd disznót győz. És végül, napnál világosabb, hogy nem ülnek ölbe

tett kézzel, nem hiszik azt, hogy mi bambán belenyugszunk a szégyenbe, hanem alaposan felkészülnek minden eshetőségre, magyarán, várnak bennünket. És higgyétek el, én éppolyan hamar szeretném visszaszerezni a zászlót, mint ti, de semmi kedvem fejjel a falnak rohanni vagy ész nélkül beleugrani a bizonyosan előkészített csapdába.

Márki leült, és szavai után hirtelen csend támadt. Józan, okos érvelése némiképpen lehűtötte az átforrósodott kedélyeket. De azért nem teljesen. Mert íme, felpattant a Búvár Kund-őrs tagja, Garami Robi, akit általában csak „a Vobi"-nak neveztek, és szóla emigyen:

– Mávkinak igaza van. Fel kell devíteni előbb a tábovukat. Én hajlandó is vagyok vá. Még ma megkevesem őket, és aztán hajvá, nekik megyünk, hogy kő kövön nem mavad belőlük!

– Úgy van! – zúgott fel ismét az előbbi kórus, majd néhány hang még hozzátette: – Hadd menjek én! Vagy én! Miért éppen te? És te? Vagyok olyan felderítő, mint te! Hogyne, odahaza az éléskamrában! Én nyomot is tudok olvasni! Hogyne, ha mellé van írva: ez egy nyom! Csak ne hencegj! Ki henceg? Én tudok legjobban fára mászni! Aha, csak lejönni nem tudsz róla! Fogadjunk, hogy tudok! Persze ha létrát tesznek álad! Én egyszer már leugrottam az első emeleti ablakból is! Hogyne, ejtőernyővel! Nem igaz, a nagypapája esernyőjével ugrott! Nem is volt első emelet, csak magasföldszint! Én láttam! Ott se voltál! Ijedtedben behunytad a szemed, azért nem láttál!

A vita határozottan mellékvágányra csúszott. Elnöki csengő híján kénytelen voltam sípomba fújni. Erre elcsendesedtek.

– Javaslom, hogy térjünk vissza a tárgyhoz – mondtam. – Ezután csak az beszélhet, aki szólásra jelentkezett.

– Nekem volna mondanivalóm – emelte fel a kezét Vedres Pista. – Tessék. – Nem tetszik nekem, amit Robi mondott; becsüljük többre az észt és ügyességet, mint

az erőszakot. Semmi olyat ne csináljunk, ami után kő kövön nem marad. Szerezzük vissza a zászlónkat, de nem így...

– Hát hogyan? – szólt közbe egy Tünde. – Talán váltsuk ki csokoládéval? – Azt nem mondtam. De verekedéssel semmi esetre sem. Csatlakozom Márkihoz,

hogy előbb alaposan derítsük fel az ellenfél táborát, és a szerzett tapasztalatok alapján döntsük el, mit tegyünk. Ha már ismerjük a helyzetet, mi se megyünk a szomszédba egy kis leleményességért. És ne is csak egy embert küldjünk. Legalább kettőt. Mert ha egy megy és elfogják, akkor csak még nehezebb helyzetbe kerülünk...

– Menjen egy egész őrs – javasolta hirtelen Tojás. – Egy egész őrsöt elfogni se lehet olyan könnyen, nagyobb terepet is fel tud deríteni, és ha olyan a helyzet, esetleg mindjárt cselekedni is tud...

Alakult a dolog. Az első, szertelen indulatok elpukkanása után mégiscsak megmutatkozott, hogy ifjúságunknak java, színe-virága gyűlt itt egybe, akiknek azért helyén van az eszük. Most már, hogy helyes vágányra billent a vita, alaposan és okosan meghányták-vetették a teendőket. Eddig se kételkedtem benne, de most már bizonyos voltam, hogy visszaszerzik az elveszett zászlót. Nem is kellett beleszólnom a tervezésükbe, csak egyben: hogy melyik őrs legyen a merész felderítő. Mert erre természetesen mind a három igényt tartott, így hát nekem kellett döntenem. Választásom a Búvár Kund-őrsre esett.

A vita eredményeként született határozatokat jegyzőkönyvbe foglaltuk, hogy az utókor is okuljon belőlük. És mert az utókor csak úgy tud okulni, ha olvashatja, hát egyszerűen ideírom az egész jegyzőkönyv szövegét, úgysem hosszú:

JEGYZŐKÖNYV

az Ágasvár alatt megtartott 1. táborgyűlésről

1. A táborgyűlés elhatározta, hogy mindent el kell követni a tábor elrablott zászlajának

visszaszerzésére – de csakis a durva erőszak kizárásával. 2. Ennek érdekében megbízza a Búvár Kund-őrsöt, hogy: a) derítse fel a Petőfi-tábor helyét, nagyságát, rendjét, a táborozók szokásait és az

elrablott zászló rejtekhelyét; b) ha az őrs úgy látja, hogy a zászlót nagyobb kockázat és erőszak alkalmazása nélkül

vissza tudja szerezni, akkor ezennel felhatalmazzuk, hogy ezt megkísérelje; c) ha a felderítés eredménye az, hogy a zászlót a saját erejükből visszaszerezni nem

tudják, akkor habozás nélkül és sürgősen visszatérnek. 3. Amennyiben a Búvár Kund-őrs zászló nélkül tér vissza, a további tennivalókat a

felderítés eredménye alapján a Parancsnokok Tanácsa határozza meg. Ágasvár, július 5. Kovács Gyula jegyzőkönyvvezető A határozat tehát megszületett, de a gyűlés mégsem akart feloszolni. Mindenkinek volt

egy-két jó tanácsa a nagy vállalkozásra indulóknak, és talán még most is beszélnének, ha nem jelenik meg a színen Kovács néni, és szelíden meg nem kérdezi:

– Ebédelni nem óhajtanak a tisztelt fiatalurak? Egyhangú gyomorkorgás volt a válasz. Mire Kovács néni bólintott: – Helyes. De akkor a szolgálatos őrsnek irány a konyha: krumplit pucolni!

5. FEJEZET,

amelynek Tojás a hőse. Később elszalad. Van benne még sok mekegés, némi tájszólás,

bujkálás és üldözés. Most már lehet izgulni.

Ne bízd kecskére a káposztát! – És Tojásra a kecskét? (Közmondás Gömböc átírása szerint) – Mégiscsak el kellett volna hozni magunkkal! – Csak útban lett volna nekünk. Akadályozna a szabad mozgásban. – De mikor olyan kicsi! És most biztosan búsul utánunk! – Hogyne! És krokodilkönnyeket ejt: „Szegény Gömböc, mi lesz vele nélkülem? Még

megeszik a macskák vagy más ragadozók... Brühühüüü..." – Ne bőgj. Nekünk kellene bőgni a te humorodtól. Talán olyan elképzelhetetlen, hogy

búsuljon utánunk? Én már hallottam olyan kutyáról, amelyiknek elutazott valahová a gazdája, és attól kezdve a kutya nem evett, nem ivott, amíg a gazdája vissza nem jött.

– Jaj de megható! Az kutya volt. Ez meg egér. – No és? Az egér is csak állat. Ha kicsi állat is. Van neki lelke, mert az állat is csak

ember. – Ezt hogy érted? – Dobos megtorpant, és őszinte megrökönyödéssel nézett

Gömböcre. – Izé... képletesen. Csak azt akartam mondani, hogy nem kell úgy felvágni, és nem

kell mindjárt lenézni valakit azért, mert csak egér. Nem is egér, hanem Döme. Neve van és azzal már egyénisége is. Mint neked. Illetve nem egészen. Neked csak neved van. Az egyéniséged még nem alakult ki. Mondhatnám kiforratlan még, igen, ez a helyes kifejezés.

– Vobikám – szólt Dobos a néhány lépéssel előtte baktató Vobinak –, légy szíves, fuss le a patakhoz, és nézd meg, milyen mély!

– Miévt? – Gömböc nagyon szeretne fürödni. Ruhástól. Ilyen az egyénisége. – Máv megint mavakodtok? Ezzel is csak az ellenség malmáva hajtjátok a vizet.

Meglátjátok, miattatok még egyszev veszélybe kevülünk! – Ahelyett, hogy a hajnalhasadás szépségében gyönyörködnétek – toldotta meg

szemrehányóan a Költő.

– Hajnalhasadáskor én általában még durmolni szoktam. Az sokkal gyönyörűbb – sóhajtott Gömböc.

– Mert benned nincsen semmi poézis! – Honnan tudod? Hát van annál költőibb, mint azt álmodni, hogy Mormotát váratlanul

felrendelték a minisztériumba, és elmarad a számtandolgozat? Szebb, mint Petőfi! – Csapat, állj! – vezényelt váratlanul Vedres. Csípőre tette a kezét. – Egy percet adok.

Azalatt döntsétek el, Búvár Kund-őrs maradjon a nevünk, vagy vegyük fel a Pihentagyúak Halandzsabrigádja címet. Én ezt se bánom, de akkor legyen más az őrsvezető, mert én nem vállalom.

– Csigavér, Pista! – csitította Márki. – Izgatottak vagyunk, azért beszélünk össze annyi zöldséget.

– Én csak azt mondtam, hogy Dömét is el kellett volna hozni – panaszkodott Gömböc. – Gőgös kötött belém...

– Ha te nem kezded el az egyéniségemet birizgálni..... – vágta rá Dobos, de Vedres belefojtotta a szót:

– Ha! Ha a nagyanyámnak kereke lett volna, omnibusz lett volna! Nem hagynátok végre abba?

– Miért, már társalogni se szabad talán?– hördült fel Dobos. – Inkább menjünk tovább, mert a hajnal már egészen ránk hasadt, és estig se érünk oda! – s azzal választ sem várva, határozott léptekkel elindult. A többiek tétováztak, de Vedres intett, hogy várjanak, és Dobos után szólt:

– Ha Galyatetőre értél, küldj egy képeslapot. Ott van posta. Dobos megfordult. – Miért? Ti talán meggondoltátok magatokat? Visszaforduljunk? – Azt nem – felelte Vedres. – Csak mi erre, balra letérünk. Ugyanis Ágasvár erre van.

És a Petőfi-tábor is. Most derült csak ki, hogy Vedresnek mennyire igaza volt, amikor ilyen alaposan

leteremtette a társaságot; hogy nem csupán a parancsnoklási szenvedély tört ki belőle, hanem a parancsnoki bölcsesség is: a mélyen tisztelt fiatalurak ugyanis annyira elmerültek a fecsegésben, hogy a legnagyobb nyugalommal elsétáltak volna az útkeresztezés mellett.

Persze, ne gondoljunk valami szép, szabályos útkeresztezésre, amelyről csak a közlekedési rendőr lámpája és a gyalogosoknak kijelölt átjáróhelyek fehér jelzése hiányzik. Jobbról, a Nyikom felől nem is itt, hanem még valamivel odébb bukkant csak elő a fák közül a turistaút, balra pedig éppen a híd előtt ágazott el az Ágasvárnak vezető út, az előtt a híd előtt, amelynek éppen a tövében szaladt bele a Csörgő patak a Kövicses patakba. Az országutat vegyesen fák, bokrok, domború hátú tisztások szegélyezték, tarkítva egy-egy házzal, a gyorsan épülő s a szűk völgyben alig férő Mátrakeresztes község idáig nyújtott végének épületeivel.

Éppen eléggé zűrös terep volt ez hát, de kérdezem én – és joggal – Vedres Pistával egyetemben, megengedhető-e, hogy egy nehéz és veszélyes felderítésre induló társaságot máris megzavarjon a tájékozódásban néhány bokor vagy ház? S méghozzá éppen a Búvár Kund-őrsöt! Hiszen ha így folytatják, akkor – Jumbó szavaival élve – megeszik ebédre őket a Petőfi-tábor tagjai, még kést, villát se kérnek hozzá, hiszen az ilyen ellenfél-eledel puha pempő, parajfőzelék és vaniliakrém!

Azt hiszem, most már jól kimérgelődtem magamat, tisztelt Olvasóm se kíván többet, és Vedres Pista is megelégelte. A társaság bűntudatosan hallgat, lógatja az orrát, pedig igazában derék gyerekek, tudom én azt régen, és tisztelt Olvasóm is hamarosan megláthatja, tessék csak figyelni az ezután következőkre! (Én is füleltem, amikor elmesélték nekem, hogy itt tovább adhassam, hiszen magam, sajnos, nem voltam ott.)

– Innentől kezdve alaposan ki kell nyitnunk a szemünket, fülünket! – mondta Vedres. – A térkép szerint ugyan még messze vagyunk a Vándor-forrástól, ahol a Petőfi-tábor feltehetőleg áll, ha hinni lehet annak a két srácnak, aki minap nálunk járt, de akármennyire távol van is még, bármelyik pillanatban meglephetnek bennünket. Bizonyos, hogy számítanak a látogatásunkra, még nappal is, és aligha ölbe tett kézzel várnak ránk. Tehát: Márki, előre mégy felderítőnek. Mi ötven lépésnyire követünk. Tojás, te is előttünk menj, de nem az úton, hanem baloldalt, a fák között. Vobi, te pedig ugyanígy jobbról biztosítasz. Lemégy a patakhoz, és annak a partján haladsz. Ha bármi gyanúsat észleltek, azonnal visszarobogtok hozzánk. Ha erre nincs mód, szarvasbőgés a jel, ahogyan betanultuk.

– És mi lesz, ha véletlenül egy igazi szarvas bőg? – kottyant közbe Gömböc. – Akkor ősz lesz – felelte Vedres. – Mert az igazi szarvas így csak ősszel bőg. De ez

az ellenfélnek aligha jut majd eszébe. Ha ez sem segít, végső veszély esetében kiabálhattok is. Most pedig indulás, mert már nem is a hajnal hasad, hanem a hasunkra süt a nap!

Könnyű a térkép felett terveket szőni, és könnyű a sima úton parancsot adni e tervek végrehajtására. A valóságos természetet – vagy, hogy tárgyunkhoz kifejezéseinkben is hűségesek maradjunk –, a terepet nagyon nehéz papírra rajzolni. Ezt ifjaink hamarosan a bőrükön tapasztalták, de dicséretükre mondom, okultak is belőle a későbbiekben. Egyelőre azonban még csak a tapasztalatszerzésnél tartottak, és ezek a tapasztalatok, mi tagadás, elég keservesek voltak. A keskeny völgy mélyén csörgött a Csörgő patak, s az biztosan a Vándor-forráshoz vezet. Figyelték a patak hangját, mert amíg azt hallják, addig jó irányban mennek.

A patak hangját pedig nem lehetett nem hallani. Találóbb nevet nem kaphatott volna, mint a Csörgőt. A Kövicses patakot is azért nevezték el így, mert ágyát hatalmas kavicshordalékból vetették, helyesebben: vetette saját maga, hiszen a patak hordta le a hegyekből a száz- és százezer gömbölyűre, laposra koptatott kavicsot. Kapott kölcsönbe a beléje ömlő Csörgőtől is, melynek ágya semmivel sem puhább, simább. A Csörgő patak esése jóval meredekebb a Kövicsesénél, sokszor beszorul a sziklák közé, apró zuhatagokon bukdácsolva zúdul alá, a kristálytiszta víz habosra verődve ostromolja ágyát és – csörög. Zaját a környező sziklák, hegyoldalak harsányan visszaverik, s támad ebből olyan koncert, hogy mit is mondjak hasonlatul?... Hát hogy szarvas legyen az a patáin, amelyik túl tudja bőgni! Se igazi, se álszarvas hangja nem versenyezhet ezzel a csörgéssel. Ha a csecsemőjátékgyár raktárán levő összes csörgőket egyszerre kezdené rázni ezer éhes csecsemő, az is csak halk dorombolás lenne e mellett a sok kilométer hosszú, természet alkotta csörgőnek a hangja mellett. Most vidáman sütött a reggeli nap, de alkonyatkor, amikor a Báránykő és a Bagolykő farkasszemet néző sziklái alatt dübörgött el, bizony, kicsit hátborzongató, félelmes zene volt ez! A magasan tornyosuló sziklák mély árnyékot vetnek, a fák suhognak a gyakori mátrai szélben, és lent a mélyben csörög a patak, huhh!

Érthető hát, hogy ezúttal Vobinak, aki legközelebb volt a vízhez, nem a nyelve, hanem a bokája bicsaklott ki minduntalan a patak irgalmatlanul göröngyös, köves partján, s a

kapott utasításokat se volt éppen könnyű betartania. Hiába nyitotta ki a fülét, amikor abba más hang nem juthatott, mint a víz „csörgése", amely elnyomott minden egyéb zajt, és a szemét is ugyancsak meresztgethette, ha a bokrok sűrűjében, az előreugró sziklák és a szeszélyes kanyarok mögött idejében észre akarta venni a rájuk váró veszedelmeket. A túloldalon pedig Tojás küszködött a hirtelen emelkedő hegyoldal meredekjeivel, melyeken minduntalan megcsúszott a lába; hogyha nem kapaszkodik meg a bokrokban, hát nadrágféken szánkázik le az útra. Ráadásul a bokrok nemcsak azért nyújtogatták ágaikat, hogy segítsenek, hanem hogy akadályozzanak is; sűrű, tüskés bozótjuk között alig nyílt rés az áthatolásra. De Tojás nem azért volt az őrs legfürgébb tagja, hogy rajta holmi bozót kifoghasson. Mindig talált rést, rejtett csapást benne, ahol átbújhatott, s közben a szeme is ide-oda járt: nem rejtőzik-e valahol ellenfél?

Bizony, fáradságos órák múltak el így, s fiaink inkább a bőrükön érezték, mint csodálták a természet szépségeit. Pedig amit itt gyatra szavakkal elmondottam – az ilyesmit teljességében leírni sohasem lehet, látni kell –, valóban gyönyörű. Bocsássuk meg nekik, hogy ezúttal mégsem gyönyörködtek, hiszen nem sétára, felderítésre indultak. Hamarosan még annak a négynek is lógott a nyelve, aki a törzshöz tartozott, és hátul jött az úton. Mi sem jellemzi jobban az emelkedőt, mint Gömböc fokozatos hangulatváltozása. Mondhatnám, 180 fokot fordult. Tárgya és célpontja ismét Döme volt, de már hová lett a sajnálkozás, hová lett a dicséret, hová lett a tavalyi hó?

– Csak kerüljünk vissza a táborba! – szuszogta. – Csak kapjam még egyszer körmöm közé őkelmét! Kicakkozom a farkát, fogadom! Felzabálta otthon az egész atlaszt, csak pont ezt a hegyet kellett neki meghagynia! Miért nem az Alföldet? Vagy legalább a Duna-Tisza közét! Az mind lapos. És az is szép. Ha Petőfinek jó volt, akkor jó lehet egy vacak egérnek is! „Mit nekem te zordon Kárpátoknak..." Phüüü...

Gömböc fújtatásszerű sóhaja egyszerre szólt a bosszúságnak, a melegnek és annak a hosszú, széles tisztásnak, amelyre kijutottak. A felderítők ugyan nem jeleztek veszélyt, Vedresek mégis megtorpantak a tisztás szélén. A parancsnok elővette térképét, és tanulmányozásába mélyedt. Mindent összevetve, Gömböc is éppen jókor emlegette Petőfit. Most már közel járhatnak a Petőfi-táborhoz!

Valami ilyesmit gondolhattak az előreküldött felderítők is, mert Márki lépett elő egy fa széles dereka mögül: a nyílt terep őt is megállásra bírta, és bevárta a törzsöt. Tojás és Vobi pedig szinte egyszerre dugták ki fejüket a fák közül kétoldalt, és várakozóan pillantottak vissza, mit cselekszik Vedres. Amikor meglátták, hogy a többiek megálltak a tisztás előtt, ők is visszatértek hozzájuk. Vedres helyeselte elhatározásukat.

– Taktikát kell változtatnunk – mondta. – A tábor valahol itt lehet a közelben. – Ha avva is így vigyáznak, akkov egyszevűen besétálhatunk! – szólt Vobi, és a

bokáját dörzsölgette. – Potyává tövtem ki majdnem a nyakamat! – Egyáltalában nem potyára – felelte Vedres. – így legalább tudjuk, hogy senki sincsen

a hátunkban, tiszta a levegő, ha netalán gyorsan vissza kell vonulnunk. Hanem ezután már valamennyien bemegyünk a fák közé. Ez a hegyoldal itt balról már az Ágasvár. Erre kapaszkodunk fel...

„Csak nekem volna kibe kapaszkodni..." – dörmögte Gömböc, de csak magában. – Vagy találunk egy helyet, ahonnan áttekinthetjük a terepet, és felfedezhetjük a tábort

– folytatta Vedres –, vagy pedig mindenki más irányba indul el, és megadott helyen találkozunk. Valaki csak ráakad. Nagyon óvatosaknak kell lennünk...

Szót követi a tett, s az őrs behúzódva a fák közé, lassan haladt előre. Előbb ritkás, majd ismét sűrű erdőbe jutottak, végül pedig megint egy tisztás szélére értek. A patak elmaradt mögöttük, s halkult csörgése is. A természet csendje ismét fölébük terült.

– Mek, mek! – Meek... Úgy látszik, a természet se mindig csendes. A fiúk megálltak, még a lélegzetüket is visszafojtották. – Mek! Meeek! – Kecske... – suttogta Gömböc. –Vagy álkecske! – sziszegte Dobos. –? – Ha lehet álszarvas, akkor lehet álkecske is. Kétlábú... – Apád ne sirásson, ma megen eltekérégsz! Aztán radarral se talányi még! – Ez nem a kecske volt... – vélte Gömböc. – Zseni vagy – bólintott Dobos. Azután hang nélkül hasra esett. Mögötte pedig szép

fehér szakállú, kecske jelent meg, még a bökés lendületében előretartott fejjel, kicsit meglepett arckifejezéssel.

– Mek – mondta csodálkozva, és megszagolta áldozatát. – Hát itt vágy, te beste! – hangzott fel az iménti hang, s nyomában egy tizenkét-

tizenhárom esztendős forma fiú bukkant elő a fák közül, magasra emelt ostorral. Amint meglátta a csapatot, keze lehanyatlott, de a harcias kecskének ennyi is elég volt, hogy harsány mekegés közepette megugorjék. A fiú azonban annyira belefeledkezett a kuporgó társaság látványába, hogy nem kergette tovább.

– Szevasz – szólította meg Gömböc. – Szia – felelte a pásztor. – Tiéd ez a kecske? – Á beste, mingyég öklelnyi van kedve! – Szó sincs róla – tiltakozott Gömböc. – Ez a kecske egy zseni – mondta, és gyorsan

nekiment egy sima törzsű gyertyánfának. Pedig nem kellett volna akkorát ugrania, hiszen csak egy egészen fiatal kecskegida nyalta végig pucér lábszárát.

Hanem addigra körülfogta őket a lökdöső, mekegő, ugráló kecske-nyáj. Suhogott az ostor, míg a fiúnak sikerült rendet teremtenie.

Akkor végre Vedres megkérdezhette: – Mondd csak, nincs Itt valahol a közelben egy tábor? Tudod, olyan, amiben sok sátor

áll, meg hozzánk hasonló fiúk vannak? Őket keressük. – Hászen itt van! Á rét szélyin! – s előremutatott. A fiúk követték tekintetükkel, és nem messze, az orruk előtt, alig egy jó hajításnyira

megpillantották a díszesen faragott táborkaput, tetején a felírással: Petőfi-tábor. Mögötte sátrak emelkedtek, és néhány alak mozgott.

Aztán a pásztorgyerek megint csak táthatta a száját: ha mégse a táborba tartanak ezek a városiak, akkor miért kérdezik tőle, hol van? Ha meg oda tartanak, akkor meg, amint meglátják, miért rohannak olyan rémülten homlokegyenest az ellenkező irányba? Vagy bolondok ezek, vagy belőle űznek csúfot! S mérgében nagyot csapott a harcias kecske hátára, majd észbe kapva megsimogatta s nevetett: – Jó van, Peti, jó mégbökted!

Ifjú barátainknak igazán minden inkább járt az eszükben, mint hogy a pásztorgyereknek magyarázkodjanak. Csak gyorsan el innen, mielőtt meglátják őket! Szaladtak néhány métert, s csak egy sűrű cserjésben álltak meg, kipihenni magukat.

– Biztosan felfedeztek bennünket! – riadozott a Költő. – Szerencsére nem... – nyugtatta meg Márki. – Ha láttak is valami mozgást, a kecskék

elterelték a figyelmüket. Rögtönzött haditanácsot tartottak, amelyen azt határozták, hogy keresnek valami

kiemelkedő pontot, ahonnan leláthatnak a táborba, de őket nem lehet észrevenni. Majd egy órába tellett, míg megfelelő helyre bukkantak. Körül kellett miatta járni az

egész tábort, persze, tisztes távolságban. S így is, noha elláttak a táborig, meglehetősen messze voltak tőle, s a fák is erősen akadályozták az áttekintést. A sátrak csak gyufaskatulyáknak látszottak, a táborozók pedig két lábra állott hangyáknak. Legjobban Vobi bosszankodott, mert titokban abban reménykedett, hogy lefényképezheti majd az ellenfél táborát, s a fénykép biztos tájékozódást nyújt később. Vobi ugyanis szenvedélyes fotós volt. Sajnos, ilyen messziről teleobjektívre lett volna szükség, s Vobi egyelőre csak egy Pajtás márkájú egyszerű dobozgéppel hódolhatott szenvedélyének.

– Ne búsulj – vigasztalta Tojás –, hiszen úgyis csak odahaza tudnád előhívatni a filmet, akkor meg már késő...

Az érv ugyan logikus volt, de mit számít a logika egy megszállott fotósnál? Az fényképezni akar és nem filozofálni.

Ha teleobjektívük nem is volt, de látcsövet természetesen vittek magukkal. Némi habozás után kölcsönadtam nekik a saját prizmás látcsövemet, de lelkére kötöttem Vedresnek, hogy a nyakából le ne akassza, és használat után mindig tegye vissza a tokjába. Nem tudom, miért drukkoltam jobban: a kirándulás sikeréért vagy azért, hogy látcsövem épségben kerüljön vissza? Egyszóval, a látcső segítségével mégiscsak megszemlélhették közelebbről is a tábort. Helyesebben Vedres szemlélte, és tapasztalatait közölte a többiekkel:

– Három lakósátruk van, csillag alakban elhelyezve, meg két gúlasátruk. Odébb még egy, az biztosan a konyha... Az egész hasonlít a miénkhez, csak kisebb területen áll, nincs annyi helyük...

– Sokan vannak? – kérdezte türelmetlenül a Költő. – Nem tudom; Úgy látszik, kirándulni mentek, mert csak a konyha körül látok három

vagy négy alakot meg az őrséget... Mert az van... méghozzá nemcsak kapuőrség, hanem a tábor minden oldalán cirkál egy-egy őr...

– Akkor mégis számítanak a látogatásunkra – jegyezte meg Márki. – Ha igazán számítanának, nem hagynák itt a tábort – vitatkozott Dobos. – Elvégre azt

a néhány őrt meg konyhást könnyű lerohanni... – Biztosan csak a közeibe kivándultak, hogy jelve gyovsan visszatévhessenek – így

Vobi. – Valahogyan mégis be kell jutni a táborba. A zászlónkat semmiféle látcsővel nem

fedezhetjük innen fel! Míg ők ezen vitatkoztak. Vedres papírt terített a térdére, és egyik kezében a látcsövet

tartva, a másikkal hevenyészetten felvázolta a tábor térképét. Nem olyan pontosan, mint a fényképezőgép lencséje ugyan, de a semminél az is több. Sajnos, a tábort körülvevő fák

többet takartak, mint először gondolta. A vázlat minden igyekezete ellenére meglehetősen pontatlanra és hiányosra sikerült.

– Igaza van Plessznek – mondta. – Valahogyan be kéne jutni... – Képtelenség – felelte Gömböc. – Mi bevettük a mesét, hogy eltévedtek, ők már

aligha hinnék el rólunk ugyanezt. Mást meg mit mondasz? Gyanúsak volnánk akárhogyan, és menten lefülelnének bennünket.

– Egy ember talán becsúszhatna – töprengett Plessz. – Ők bizonyára vagy arra számítanak, hogy éjszaka visszalopjuk a zászlót, vagy pedig arra, hogy akár éjjel, akár nappal egyszerűen lerohanjuk őket. Így is készültek fel. De egy szál emberről fényes nappal aligha tételezik fel, hogy a zászlót visszaszerezni jön...

– Azt nem is – mondta Márki. – De hogy kémkedni akar, mindjárt kitalálnák. Végtére ők is úgy kezdték.

Plessz arca elborult. Nagyon erősen gondolkozott. Aztán egyszerre pirosodni kezdett, hogy a sűrű szeplők, amelyekről valaha előbb a Pulykatojás, majd a rövidebb Tojás nevet nyerte, szinte virítottak.

– Megvan! Megvan! – csapott a homlokára és felugrott. – Álruhában kell behatolni a táborba!

Egyáltalában nem aratott osztatlan sikert. – Természetesen – bólintott fanyar képpel Dobos. – Mi sem egyszerűbb. Csak be kell

menni a legközelebbi jelmezkölcsönzőbe és kérni egy komplett cowboy-ruhát, esetleg álszakállt is hozzá, vagy térdnadrágot és parókát, á la XIV. Lajos. Bejárat az üzletbe az Ágasvár és Óvár között...

Tojás képére ismét felhő szaladt, de bárányfelhő volt csak, hamar odébb állott, és a szeplős arc újra ragyogott.

– Köszönöm, Gőgös, az ötletet! Pontosan onnan veszem a jelmezt, ahol mondod: az Ágasvár és az Óvár között van. Nem messze innen. Még kelléket is kapok hozzá, érted, élő kellékeket. Most bámulsz, mi? Mikor esik le a tantusz már?

De Dobos csak fintorgott, s nem több megértést árult el a többi csapattag sem. Vedres még mindig a vázlattal vesződött, csak fél füllel hallgatott oda. Végül Márki lassan bólogatni kezdett:

– Azt hiszem, sejtem, mire gondolsz, Tojás. Az az élő kellék, ugye, hangot is ad: mek, mek...?

– Nyertél, Filozófus! – tartotta a tenyerét Tojás, és Márki belécsapott. Tojás pedig folytatta: – Egyszerű az egész. Megkeressük a pásztorgyereket. Kölcsönkérem a ruháját és a nyáját, és véletlenül a tábor felé terelem. A saját mamikám se ismerne rám, fogadom! Benne vagytok?

Vedres letette a látcsövet és megfordult. – Nagyon veszélyes játék – mondta. – Nem baj. Vállalom! – De a felelősséget érted nekem kell vállalnom. – Ugyan, mi bajom történhet? Biztos, hogy nem ismernek fél, és ha netán mégis, hát

kivágom én magam, ne félj! – És a nyáját otthagyod, ebek harmincadára, mi? Erre nem gondolsz? – Ugyan már! Végtére ők se rablógyilkosok, hanem táborozó srácok, velük is van

vezető tanár, aki rendet tart, ha megbokrosodnának. És egy kecskenyáj nem vész el olyan könnyen még ekkora erdőben sem!

– Az a pásztorgyerek úgysem megy bele a cserébe! – szólt közbe a Költő. – Azt csak bízd rám! És különben is, megpróbálni akkor is lehet. Ahogyan vitatkoztak rajta, egyre jobban megtetszett Tojás ötlete a fiúknak. Egyikük se

bánta volna, ha neki jut eszébe, de irigységgel se lehet vádolni őket. Mindegyikük szívesen vállalta volna a kalanddal járó kockázatot, de már annyira összeszoktak, hogy az őrs érdekét előbbre valónak tartották, mint egyéni kedvtelésüket. Ha az ötlet kiagyalója a kis Plessz, akkor természetesen neki is kell végrehajtania, alkalmas is rá, hiszen már máskor is ő volt a csapat futárja és felderítője.

Így hát, amikor végül Vedres is beadta a derekát, felkerekedtek, hogy megkeressék a pásztorfiút. Szerencséjükre nem kellett sokáig bolyonganiok, a harsány mekegés hamarosan nyomra vezette őket. Jóval nehezebb feladat volt megnyerni a bizalmát. Már ahogyan meglátta őket, gyanakodva és ellenségesen fogadta az ismét felbukkanó társaságot.

– Nem előled, hanem azok elől futottunk el – nyugtatta meg Tojás, s a tábor felé intett. – Akkor meg miért mondi, hogy őket keresed? – így a fiú. – Hiszen azért mégis őket keressük, csak nem akartuk, hogy meglássanak bennünket. A gyerek megvakarta az orra tövit. – Tartsad bolonddá a nényikédet! – közölte megfontoltan. – No, ide figyelj! Majd én megmagyarázom neked – vette át a szót Márki. – Azok a

fiúk ott a táborban ismerőseink, akiket szeretnénk megtréfálni. Mi egy másik táborban lakunk arra lent... szóval másfelé, nem messze. Látogatóba jöttünk ide át, de aztán arra gondoltunk, hogy csinálunk velük egy kis mókát. Aztán majdnem mégse sikerült, mert ha te nem figyelmeztetsz, akkor egyenesen a karjukba sétálunk. Hát azért szaladtunk el, hogy még, érted, még ne vegyenek észre bennünket. Addig, amíg előbb meg nem tréfáltuk őket.

– Mért nem mondi ezt elébb? – Azért nem mondi, akarom mondani mondtuk előbb, mert még nem tudtuk, hogyan is

tréfáljuk meg őket. – Ma most meg tuggyátok? – Bizony tudjuk – vette vissza a szót Tojás. – Azért is kerestünk meg téged. Mert a te

segítségeddel lehet csak végrehajtani. – Az enyémmel? – Uhum. Csak annyi kell hozzá, hogy egy órácskára ruhát cserélsz velem, és

kölcsönadod a kecskenyájadat. – Én? – Te. – Neked? – Nekem. – Aztán mé? – Hogy megtévesszem őket. – Minyek? – Hogy azt higgyék, én vagyok te. – Hogy te vágy én? Hallod, Peti? E bolond... – Mek, mek. (Ezt Peti válaszolta.) – Te vagy bolond, ha... – fortyant fel Dobos, de Peti kecske, úgy látszik, ráismert

áldozatára, mert előreszegezte szarvát, mire Dobos sürgősen visszavonult. Helyette Gömböc lépett a harc mezejére, és az önfeláldozás csúcsteljesítményét produkálta..

– Ne veszekedjünk – mondta, és a zsebébe nyúlt. – Szereted a karamella cukrot? – Szeretem. De tranzisztorod nincs véletlenül? – Tranzisztorom? – ütődött meg Gömböc. – Mert azt még inkább szeretnék... Hasznoson nem kapni, Pásztón se, pedig már félig

kész a táskarádióm, amit az „Ezermester"-ből csinálok. Potenciométer, kondenzátor és a többi alkatrész már megvan, csak még a tranzisztor hiányzik.

– Ki se néztem volna belőled! – csúszott ki a csodálkozás Dobos száján. A pásztorfiú

nem sértődött meg. – Miért? – mondta. – Nekem talán, mert falusi vagyok, csak a Petyi mekegését szabad

álló nap hallgatnom? A „Szív küldi"-t meg sose? – Ígérem, hogy ha hazamegyünk, szerzek neked egy tranzisztort és elküldöm –

ajánlotta fel Márki. A gyerek erre megenyhült. Szavát vette Márkinak, azután meghallgatta a tervüket.

Tetszett neki, de még egy kicsit kételkedett. Mondta is Tojásnak: – Már hogy rólad azt hinnék, hogy pásztor vagy? Hihi! Még a Peti se hinné el, igaz-e,

Petyi? – Ne félts te engem, értek én a kecskékhez, odahaza nekem is van egy... – Agyagból, a könyvespolcodon... – morogta az orra alatt Gömböc, de Plessz finoman

bokán rúgta, mire elhallgatott. A fiú valamivel fiatalabb volt Plessznél, de Tojás, mint tudjuk, kis termetű volt, s így

illett rá a kurta nadrág meg az ing, s fejére is a kiszolgált posztókalap, – Még csak egy kis korom kéne, hogy bemaszatoljam az arcomat – jelentette ki magát

illegetve új kosztümjében. – Korom? – ütődött meg a gyerek, – Minek? Szoktam én mosakonnyi! – Az lehet, mert te igazi pásztor vagy. De én csak olyan kitalált, mint a színpadi

figurák. És a színházban minden valamirevaló pásztorgyerek maszatos. – De te nem vagy színész, én pedig nem vagyok maszatos, hallod-e! Tojás a békesség kedvéért lemondott a maszatról. Inkább próbaképpen terelgetni

kezdte a kecskéket. Az állatok gyanakodva fogadták buzgalmát, és messze kitértek előle. A fiú először jót mulatott rajta, azután megmagyarázta, hogyan szólítsa, irányítsa a nyájat, melyik a főkolompos, arra kell ügyelni, mert az után megy a többi, és így tovább.

A rövid szakmai átképző tanfolyam után útjára bocsátották. Tojás szemre vígan, de magában, mi tagadás, alaposan izgulva vágott neki az útnak. Valami korom mégiscsak elkellett volna rá, mert elég sápadt volt a képe. Ugyanakkor Vobi is útra kelt, hogy visszatérjen az őrs előbbi megfigyelőhelyére. Onnan kellett szemmel tartania a táborba

bevonuló Tojást, hogy legyen tanúja a történendőknek, s legyen, aki baj esetén értesíti az őrsöt Tojás sorsáról.

A többiek pedig a Tojás ruháját magára öltött Nagy Marcival – mert így hívták a pásztorgyereket – elindultak visszafelé, arra a helyre, amelyen Tojással és Vobival a felderítés után találkozót beszéltek meg, s amely biztonságos távolban volt már a Petőfi-tábortól. Amint odaértek, leültek egy árnyas fa alá a Csörgő patak partján, és hozzáláttak az ebédhez. Éppen ideje volt már, hiszen hajnal óta jókora utat bejártak, sok mindent végeztek. Marci hamarosan úgy megbarátkozott velük, hogy ha idegen látja őket, ugyan ki nem találja, hogy nem közülük való. Legfeljebb arra figyel fel, hogy ez a többinél fiatalabb kerekképű gyerek milyen ízes tájszólással beszél. És bizonyosan felfigyelt volna rá, mert a fiúknak is tetszett, és kérdezgették is tőle, ezt meg azt hogyan mondja. Míg csak Dobos kuncogni nem kezdett. Vedres még rá is ripakodott:

– Mit nevetsz? Nem szégyen az, ha valaki másképpen ejti a szavakat, és nem is nevetséges!

– Nem is azon nevetek – felelte Dobos. – Inkább Balázs tanár úron... (Rajtam?!) Törheti majd a fejét, ha ennek a táborozásnak a történetét is meg akarja írni, hogyan adja hűen vissza Marci kiejtését! Olyan magánhangzókat használ, amik nincsenek is benne az ábécében, még a nagyban sem, hohoho!

– Ne féltsd te őt! Legfeljebb Marci szövegét magnetofonszalagon mellékeli a könyvéhez. A modern technika előtt nincs akadály! – mondta Gömböc.

(Lehet, hogy mire Gömböc Tábori Jegyzeteit, úgy is, mint Naplót kiadják, valóban nem lesz akadály, de egyelőre hol vagyunk még attól! Ha én elmondanám Gömböcnek, mennyi gond van egy könyvvel így is, míg a kész kéziratból szépen bekötött könyv lesz, tudom, leesne az álla! De az azért mégsem való, hogy Dobos rajtam mulasson! Hát nincsen senki, aki méltóan megfelelne neki?)

– Tévedtek mind a ketten – szólalt meg a Költő. – A közismert ábécé mellett van még egy másik is, az úgynevezett fonetikus írás.(Aha, pedzi a gyerek! Épp ezt mondtam volna én is. Hiába no, ez a fiú komolyan veszi a költői mesterséget. Nem azzal kezdi, mint annyi boglyas hajú süvölvény-zseni, aki mind azt hiszi, ha leírja a világ-virág rímpárt, mindjárt remekművet alkotott, hanem anyanyelvünk alapelemeivel ismerkedik meg előbb. Figyeljük csak, mit mond.)

– A fonetikus írás egészen pontosan jelöli a hangokat. Megkülönböztet vagy háromféle a-t meg e-t is. Marci palócosan beszél. Figyeltétek, mennyi rövid, de széthúzott ajakkal ejtett e hangot használ? Ezt pedig írásban úgy jelölik, hogy az e-re két pontot tesznek. Ha fonetikusan le akarom írni, hogyan ejtik a palócok azt, hogy kertemet, akkor így írom – és egy ágacskával belekarcolta a patakpart homokjába –: kertemët... A rövid á-t palócosan majdnem összezárt, de szélesre húzott szájjal ejtik, és úgy jelölik, hogy az a-ra egy pontot tesznek, a hosszú á-hoz viszont kerekítik a szájukat, s ennek a jelölésére egy vízszintes vonalat szoktak használni az a fölött. A kapál szót fonetikusan aztán így írják le: kåpāl.

A tanár úrnak se kell majd mást tennie, mint egyszerűen ezekkel a jelekkel leírnia Marci beszédét, és máris tudja az olvasó, hogy miről van szó.

– Honnan tudná? – vont vállat Gömböc. – Ha én olvasnék egy könyvben ilyen pontozott meg vonalkázott e-ket és á-kat, fogalmam se volna, hogyan kell őket olvasni vagy ejteni. Sehol se tanultuk. Majd talán csak az egyetemen...

– Majd beírja a tanár úr a könyvbe azt is, hogy Költő megmagyarázta az egészet, és akkor minden Gömböc érteni fogja – jelentette ki Vedres.

– Gondolod, hogy beírja? – csillant fel a szeme a Költőnek, és máris büszkén kifeszítette a mellét. Pedig hol volt akkor még a könyv! Akkor még azon kellett drukkolnunk, hogy Tojás merész vállalkozása ne valljon kudarcot, és a zászlót is visszaszerezzük. Mert ha nem sikerül visszaszerezni, akkor én ugyan egy szót sem írok le az ágasvári táborról, fogadom! Hanem amikor sort kerítettem az írásra, akkor valóban, lám, felhasználtam a Költő magyarázatát, mert megérdemli, hogy megörökítsük.

De csak a magyarázatot jegyeztem fel, mert magát a fonetikus átírást mégsem tudom alkalmazni. Ugyanis ideje, hogy megváljak a patak partján ücsörgő csapattól, és Tojás nyomába szegődjek, aki Marci ruhájához igyekezett kölcsönvenni kiejtését is. Igen ám, de egy nyelvjárást mégsem ölthetünk csak úgy magunkra, mint valami kabátot. Azzal bizony születni kell. Tojás azonban úgy gondolta, eleget hallotta Marcit, hogy a beszédjét is leutánozza. Hogy azután ebből miféle tájszólás sült ki, azt képzelhetik, tisztelt Olvasóim. Nincs a világnak olyan betűrendszere, átírási módja, amellyel csak megközelítően is vissza lehetne adni. Én meg sem kísérlem, csak úgy egészen nagyjából.

Egyelőre Tojás is csak gyakorolja, mert még útban van a tábor felé, és más se hallja őt, mint a nyáj, amely azonban sehogyan se akarja megérteni. Szét is szaladna, ha volna hová, de Tojás szerencséjére ezen a szakaszon ismét annyira összeszűkül az út, hogy a kecskék is csak libasorban haladhatnak rajta. Hanem amint a tábor előtt széttárul a völgy, Peti, a vezérbak máris megiramlik. Tojás persze utána, s rikkant nagyokat:

– Hová mécc, te nyeszledék! Peti erre megáll és kérdően néz hátra: mi az, hogy nyeszledék? Ilyen szó nincs is!

Plessz azonban nem enged a negyvennyolcból: – Igenis, nyeszledék vagy! Meg hejnaparder!... Azaz hogy pernahajder, érted?! Pernahajder, az más – bólint Peti. – Annak már van valami értelme – és engedelmesen

visszaüget a nyájhoz. Tojás elégedett, s jókedvében – fog ez menni! – megsimogatja az egyik gidát. Sajnos,

a gida mamája félreérti mozdulatát, és rosszallóan megböki. Tojás orra bukik és elmerül a kecskehadban, amely körülhömpölygi. Nagy nehezen talpra kapálóddza magát, és nagyon csúnyán néz Petire, aki bátran visszanéz rá: bizony isten, nem én voltam! Tojás hiszi is, nem is, és megcsördíti ostorát, mire a nyáj loholni kezd, s szempillantás alatt faképnél hagyja őt.

– Hé! Vissza! Hé! Megálljatok! Ezt nem Tojás kiabálja már, hanem egy nyurga, nyakigláb fiú. De ugyan már hiába

kiabál, a nyáj teljes sebességgel berobog a táborkapun. Az égimeszelő kapuőr tehetetlenül néz utána. Míg meg nem szólal a háta mögött maga gyártotta ékes tájszólással az éppen odaérkező Plessz:

– Hogy merészi maga hájkurásznyi az állatállományomat?! – Hajkurássza az ördög! És különben is. Tiéd ez a sok kecske? Nem tudsz jobban

vigyázni rájuk?! – Nyem kő arra vigyázzanyi! Tud ü vigyázzanyi magira, hallja-e! – De itt nem szabad legelni! – Már mért nye? Itt nyő a legjobb fű! Vitaminyos! – De itt tábor van, te szerencsétlen, nem látod? – Jé... Tényleg... valami sok gunyhók vannak... Aztán mé?

– Nem gunyhók, hanem sátrak, te tökéletlen! – Tökéletlen a maga öccsinek az az égimeszelő báttya! Áztat sértegesse, nye engem!

És külömbeny sincseny nekem időm itt magival röppgyűlést tartanyi, mer a jószág odabe...! – s Tojás választ sem várva, kényelmesen bemasírozott a kapun, a leesett állú őr mellett.

A nyáj a konyhasátor körül tömörült, és egy ládát állt körül. Kétségbeesett konyhaszolgálatosok hiába riogatták őket, csak annál jobban tülekedtek a ládához. Egyikük még azt is megkísérelte, hogy a farkánál fogva húzza el a legtermetesebb állatot, amelyik nyakig merült a ládába. De hiszen jóval kezdett! Peti volt az, a vezérbak. Csak éppen megemelte a hátsó lábát, igaz, hogy a kettőt egyszerre, s a farkcibáló derékig ült a tűzhelyből kikotort hamuban. Onnan kiabált kétségbeesetten:

– A só! A só! Megeszik az egész sókészletünket! Segííítsééég! Tojásnak azonban kisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy segítsen. Messziről is elégedetten látta, hogy állatai éppen neki segítenek, hiszen aki csak a táborban volt, mind körülöttük ugrált, még a nyakigláb kapuőr is odarobogott, s őrizetlenül maradtak a sátrak. Menten besurrant a legközelebbibe. Gyors pillantást vetett körbe: díványba rakott szalmazsákok, pokrócokkal letakarva, szemben pedig hátizsákok szép sorban, egymás mellett. Kedve lett volna kicsit összedobálni a holmikat vagy valami más heccet csinálni, de erőt vett magán, nem vesztegetheti a drága időt.

Látta, hogy az egyik lakósátorba jutott, ahol a zászlót hiába keresi. Kibújt a sátor hátsó, csak nagyjából összefűzött nyílásán, és így hátulról került a többi sátorhoz is. A nagyokba csak bekukucskált, azután a két gúlasátor felé lopakodott. Azok közül az egyik, bizonyára éppúgy, mint a mi táborunkban, az ügyeletesi sátor, s valami azt súgta neki, hogy abban őrizhetik az elrabolt zászlót.

Csakhogy a gúlasátrakhoz nem volt olyan könnyű odajutni! A legközelebbi fa, ami fedezéket nyújthatott, vagy tíz méternyire állott tőlük. Tojás töprengett, de nem jutott semmi okos az eszébe. A konyha felé fülelt, ahol még javában állt a csata a kecskék körül. Tojás mély lélegzetet vett, zsebre dugta a kezét, s nagy lépésekkel megindult egyenesen az ügyeletesinek gondolt sátor felé. Lesz, ami lesz!

Senki sem állta útját, és senki sem vette észre. Odaért a sátorhoz, lehajolt, és merész mozdulattal félrehúzta a bejárati ponyvát.

– Hát te mit keresel itt? Plessz sóbálvánnyá merevedett. A sátor közepén egy elálló fülű, szeplős fiú ült. Úgy

hasonlított rá, mint egyik tojás a másikra. Sőt: mint egyik Tojás a másik Tojásra. Mintha tükörbe nézett volna.

Ez volt a szerencséje. Mert a sátorban ülő fiú a nagy hasonlatosságon legalább annyira meglepődött, mint ő, s nem vette észre Tojás rémületét.

– Nem igaz – nyögte ki végül Tojás. A fiú felocsúdott és felállt. – Mi nem igaz? – kérdezte fenyegetően. – Nahát... – csodálkozott rendületlenül Tojás. – Hogy mik vannak! Eddig azt hittem,

hogy egyedi példány vagyok, most meg kiderül, hogy lemásoltak... – végre észbe kapott. – A Petyit keresám... – mondta.

– Itt nincsen semmiféle Petyi. Csak Márton. Azaz én. De te mit keresel itt? – A nyem lőhet. Mártony, az in vagyok. Marci. A Petyi meg kecske. – Kecskékkel nem foglalkozom. Eredj a dolgodra, annyit mondok!

– Nem addig a! Hová gyugtad a kecskémet?! Hallod, a vezérbakopmaty! Erre gyütt, láttam!

Nótaszó harsant a kapu felől. A kirándulók tértek vissza. Tojás jobbnak látta nem erőltetni tovább a dolgot. Kihátrált.

– Mindég elcsavarog a hejnaparder... – Pernahajder...

– A mindegy. Nyálunk igyen mongyák. Hejnaparder. És különben is, hogy gyössz te

ahhoz, hogy belebeszéjj a tájszólásomba!... Ott van, nyi, a Petyi meg a többi is! Szia! – s hátat fordítva elszaladt. Tükörképe éppoly tátott szájjal bámult utána, mint imént a kapuőr, de ő nem hagyta el a helyét. A sátor bejáratából nézte, merre fut Tojás,

Plessz a konyha felé nyargalt. A nyáj már nem tülekedett a láda körül. Nem volt többé szükség tülekedésre. A láda régen felborult, és a kidőlt só szerteszóródott, csillogó fehér havat hazudva a zöld fűre. S a nyáj megbékélve, kényelmesen, de buzgón nyalta fel égből csöppent, helyesebben, ládából szerzett kedvenc csemegéjét. A konyhaszolgálatosok sem kergették őket, úgyis hiába. A kiszórt só már kárbaveszett. Tehetetlenül álltak körben, s mi tagadás, még csak nem is mérgelődtek igazán, inkább mulattak a furcsa baleseten. Plessz közéjük furakodott, s elkezdett pisszegni:

– Petyí! Petyikém! – Annak ugyan beszélhetsz! – mondta az egyik fiú. – Addig fütyül rád, amíg egy

szemet is lát. Miért nem vigyáztál rájuk jobban!? – Lehet is ezekre vigyáznyi... – legyintett őszintén Tojás. S még neki állt feljebb. – Magik a hibásak! Minyek raknak ki ennyi sót, csak így,

szabaggyára? Persze hogy aztán a bolond jószág nekimegy! Nem otthon vannak a városbany, ahol más állat se jár, mint csak villanyos meg otó! De az erdőbeny eleven állatok is vannak ám!

A szemtelenségnek vannak olyan magas fokai, amelyekért már büntetés se jár, csak csodálat. Amit Plessz produkált, nagyjából elérte a szemtelenség legmagasabb fokát, s így egyelőre baj nélkül megúszta. A kirándulásról érkező táborozok gyorsan értesültek a

történtekről, de amikor kiderült, hogy van még tartalékban só, s így nem kell félteni a levest, napirendre tértek az ügy felett, sőt annyira megtetszett nekik az eleven és furcsa pásztorgyerek, hogy meghívták ebédre, amit ő köszönettel elfogadott. (Ahelyett, hogy azt nézte volna, hogyan állhatna minél előbb odébb. Hej, Tojás, Tojás, sose nő be a fejed lágya!)

Addig is, amíg az ebéd elkészül, körülülték, és kérdezgették mindenfelől. Tojás buzgón válaszolgatott, s közben gyűjtötte a tapasztalatokat, adatokat mindarról, amit láthatott.

– Aztán hová való vagy? – hangzott az egyik kérdés. – Csak ide, Mátrakörösztösre – felelte. – Érdekes. Még sose hallottam palócokat ő-vel beszélni – csodálkozott az egyik fiú. – Idösanyám Szegödéről való – vágta ki magát Tojás. – Talán Szögedről – javította ki a másik. – Azt akartam mondanyi. Apám körösztösi, anyám szögedi, én mög olyan keverik

gyerök vónék... – Azt hallom. Még debreceni i-t is keversz a beszédedbe. – Mögesik – bólintott Plessz, s feladta a küzdelmet. Mit magyarázgasson, ha ezek

mindent jobban tudnak? S bármennyire is ügyelt, azt nem vette észre, hogy a háta mögött két fiú összedugta a

fejét. – Te... – súgta az egyik – nekem nagyon ismerős ez a srác. – Mindig itt legeltet a környéken. Máskor is találkozhattál vele. – Nem, nem. Máshonnan ismerős. Onnan lentről... Úgy rémlik, mintha a

Vörösmartysok táborában láttam volna. Csak nem ebben a maskarában... – Képzelődsz! Falusi gyerek ez. – Vagy csak annak maszkírozta magát. Ilyen szeplős fizimiska, elálló fül nem terem

minden bokorban. – Nem a csodát! – nevetett fel a másik. – Még közöttünk is akad ilyen! Azért olyan

ismerős neked, mert ez a srác, ha nem vetted volna észre, kiköpött Tojás! – Tössik? – fordult feléjük Plessz, hogy a nevét hallotta. Kár volt ugyan meghallania,

mert máris észbe kapott: megint majdnem elárulta magát. Szerencséjére a Tojást emlegető fiú még erre sem fogott gyanút.

– Egyik társunkat emlegettem – mondta –, akit Tojásnak hívunk, mert éppen olyan szeplős képe van, mint... mint neked.

– Azir hijják Tolásnak?! – háborodott fel Plessz. – Mer rám hasonlít? Hászen engömet eddigien nem láthatott!

A fiú erre zavarba jött, s nem válaszolt, helyette az lépett közelebb, aki az imént a fülébe sugdosott.

– Honnan vetted ezeket a kecskéket, öcsém? – kérdezte támadóan, és Plessz szeme közé nézett.

Tojás emlékezete sem éppen szita, nem hamar feledi, amit egyszer látott. Menten megismerte a kérdezőben a nálunk járt „eltévedtek" egyikét, aki Bunda Attilaként mutatkozott be. Megismerte, és menten tudta, hogy ha most gyorsan nem párolog el, vége a játszmának. De azt is tudta, hogy csak akkor menekülhet, ha nem zavarodik meg, ha gyanakvásra fölénnyel fizet.

– Hun vettem? Népbótba, három garasért! Ha magi ott lett vón, magit ráadásnak aggyák, mer még szarva sincseny, oszt mekegnyi se tud úgy, mint a Petyi. Héjj, Petyi! Ide gyáre, galambom, tanétsd meg a fiatalurat mekegnyi!

– Mek! Mek! Mek! – felelte engedelmesen Peti, és odaügetett, részint, mert hálából a só-csemegéért, amihez elvezette, elfogadta új gazdáját, részint, mert bölcs bakkecske létére volt drámai érzéke, tudta, mikor kell színpadra lépnie, hogy a történet fonala el ne akadjon.

Válaszát és megjelenését elismerő nevetés fogadta. A jókedvre hangolódott társaság Bunda Attilát ugratta:

– No, ezt megkaptad! Mekegj vissza neki! – és hasonló megjegyzések röppentek fel. De ő nem engedett. Teli torokkal túlharsogta a lármát:

– Ez az ürge nem kecskepásztor! Közönséges kém! Én ismerem! Láttam a lenti táborban! Higgyétek el nekem, hogy kém!

Hirtelen mély csend lett. Amióta a zászlót megszerezték, állandó feszültségben éltek, minden percben várták, hogy történik valami. Könnyen hajlottak hát a gyanúra, legalábbis többségük. Tojás riadtan pillantott körbe. Az imént még jóízűen viháncoló táborozok most némán fogták körül. Rés sehol sem nyílott a megugráshoz. De nem adta fel a harcot. Rátette a kezét Peti hátára, és miközben beszélt, lassan simogatta.

– Nagy Marci a böcsületes návám, ha nem hiszi, kérdi meg a faluban. Kém nevű illetőt nám is üsmerek, becsszavamra!

– Hiszen még palócul se tudsz rendesen! – kontrázott Bunda. – Besziljen maga jobban, ha tudi! És erisszenek innyét, mit állnak körim?! – Hát az ebéd, azt meg se várod? Ilyen sürgős lett a dolgod? – Aki nyékem azt mondi, hogy kém meg ürge meg más sértegetisákát, annyak nekem

nem kő az itele! Egyik meg magik! Na, erisszenek, amíg jót mondok! – Addig innét egy tapodtat sem mész, amíg be nem vallod az igazat! – Hát jó – csendesedett el Tojás, és keze hátrább csúszott Peti szőrén. – Az igasság az,

hogy magit még rájadásnak se fogadtam volnya el, mer magi nem szarvatlan kecske, hanem ágyszárúan csak számár, Iá! – azzal nagyot rántott Peti farkán.

A kecskék természetrajzához hozzátartozik, hogy fejlett filozófiai nézeteket vallanak. Közöttük például azt, hogy a váratlan támadást meg kell torolni, de a hangsúly a megtorláson van, s nem azon, hogy ki a támadó. Ez teljesen mellékes számukra. Nekik csak az a fontos, hogy az inzultust megbosszulják. Adott esetben mi sem állott távolabb Peti észjárásától, mint hogy azt kutassa, ki és miért cibálja oly fájdalmasan a farkát. Nagyot ugrott, közben mindenesetre rúgott egyet hátrafelé, amit azonban Tojás, számítva rá, ügyesen elkerült, azután előreszegezett szarvakkal rohamra indult.

Egy kecske az eddigi megfigyelések szerint általában kisebb, mint egy elefánt. De tegyék szívükre kezüket, Olvasóim, vajon ha egy jól megtermett és megvadult bakkecskével találják szemben magukat, nem térnek ki óvatosan az útjából? Most négyszemközt vagyunk, nem kell felvágnunk, hát bevallom, hogy még én sem játszanám el Toldi Miklós szerepét, noha a kecske még a bikánál is kisebb.

Peti olyan derekas rést vágott a táborozok gyűrűjében, anélkül, hogy bárkihez is hozzáért volna – mert mire odaért, nem volt kihez hozzáérnie –, hogy egy szénásszekér keresztben is átfért volna rajta. Plessz pedig igazán nem hasonlított egy szénásszekérhez. Nagyot rikkantott és Peti után vetette magát. A kecske egyenesen a konyha felé vágtatott, ahol a nyáj még mindig a füvet nyaldosta, jóllehet nem maradt azon már molekulányi só

sem. Peti szinte berobbant a nyáj közepébe, Tojás meg utána. De már nyomukban volt a magához tért táborozó sereg is. Ha eddig ingadoztak volna, ezután szemernyi kétségük sem maradt, hogy Bunda Attila nem tévedett. Sziú indián csatakiáltással robogtak a megugrott befurakodó után.

A legelöl rohanót csak néhány lépés választotta el Plessztől. Tojás igyekezett kitérni, megkerülte a nyájat, de üldözője szorosan a sarkában volt. Nem tehetett mást, jól megmarkolta ostora nyelét, megforgatta feje felett, és lecsapott a nyájra. Sziszegve, tekeregve hasította a szíj a levegőt, és puskalövés-durranással csattant a nyáj közepén a földön. Aztán még egyszer. Harmadszori csapásra nem volt szükség. A kecskehad riadtan ugrott szét, s rohant, nem nézve se eget, se földet, se tábort, se táborozol. Szinte szétspricceltek a világ minden égtája felé. Ha Tojásnak lett volna ideje rá, hogy bámészkodjék, csodálatos látványban lett volna része. Üldözői a rohanás lendületében már nem tudták kikerülni a feléjük zúduló állatokat, s úgy buktak át rajtuk, mintha tornaórán gyakorolnák a bukfencet a bőrzsámoly felett. Csakhogy ezúttal a négylábú „zsámolyok" is jobbára fejre álltak, amiből azután csinos cirkusz bontakozott ki. Rohangászó két- és négylábúakkal telt meg a tábor, s ember legyen a talpán, aki megmondhatta volna, ki vagy mi volt az üldöző s ki, mi az üldözött. Egy bizonyos: Plesszt egyelőre nem üldözte senki, s ő nem várta meg, míg ismét reá kerül a sor. Inkább elmulasztotta a felejthetetlen látványt (csak Vobi élvezte magas megfigyelő rejtekhelyéből, de ő is jobban izgult Tojásért, semhogy teljességgel átengedhette volna magát a szórakozásnak). Tojás nem nézett se jobbra, se balra, főként pedig se hátra, hanem nyakába szedte a lábát, és nekiiramodott az erdőnek. Rohant, rohant, amíg csak szusszal bírta, s amíg minden lárma elhalt mögötte. Akkor nekidőlt egy fának és lihegett.

Elégedett volt magával. A zászlót ugyan nem sikerült visszaszereznie, de nem kétséges, hogy abban a sátorban őrzik, amelyikben szembetalálkozott saját magával. „Lehet, hogy van egy ikertestvérem, csak a mamám még nem szólt róla?" – gondolta, de aztán elhessegette magától az ötletet. – Lehet, hogy valamit hasonlít rám, de azért ilyen szeplős, ilyen elálló fülű nem vagyok! Azt pedig egyenesen kikérem magamnak, hogy ezt a selejtes utánzatot szintén Tojásnak nevezzék. Tojás én vagyok! Ő legfeljebb Tojás II., sőt Tojás III., mert még a másodiknak is jobban kell hasonlítania rám! – e kitérő után tovább összegezte magában az eredményeket: – A zászlót tehát erősen őrzik, valaki mindig ül mellette a sátorban. Ezt jó tudni. Emellett semmivel sem látszanak erősebbeknek nálunk, nincsenek is többen. És elég mulyák is. Majd egy órán át az orruknál fogva vezettem őket, és ha Bunda rám nem ismer, még megebédeltetnek is. Fű, de éhes vagyok! Megállj, Bunda, ezt az ebédet még visszakoplaltatom veled!... Pedig határozottan jól játszottam... még Rezeda Kázmér, a híres színész, leányszívek bálványa se játszotta volna jobban el a helyemben, pedig ő már Othellót is játszott a Nemzeti Színházban, és a lányok mind róla álmodnak, meg a fényképeit gyűjtik! Most már gyűjthetik az enyémet is. Azért, mert a Rezeda olyan szépen tudja rezegtetni a hangját, még semmivel sem jobb színész nálam, legfeljebb öregebb. Nem is tudom, mit esznek rajta a lányok... Palócosan meg egészen biztosan félannyira se tud beszélni, mint én, és ha felöltözne kecskepásztornak, akkor a lányok biztosan kinevetnék... jaj! A kecskék!"

A kecskék! Mintha mázsás harang lódult volna meg, akkorát kondult Tojás szíve. Elakadt belé a

lélegzete is. A kecskék! Hová lettek a kecskék? A kölcsönkecskék! Amiket rábíztak, az

igazi pásztor bízott rá, a kecskék, amiket vissza kell adnia, mert ha csak egy is hiányzik közülük, akkor... – hogy akkor mi lesz, arra Tojás gondolni sem mert!

Pedig nem is egy kecske hiányzott csak, hanem valamennyi! Ottmaradtak a táborban! Ki menjen vissza értük? Mert hogy Tojás aligha megy, sőt,

legyünk tárgyilagosak és megértők, aligha mehet vissza értük, az nyilvánvaló. De hát akkor?...

Sütött a délutánba hajló nap, de Plessz számára sötét és vésszel terhes fellegek borították be a világot. Jókedve elpárolgott, mint a tűzhelyre csöppent víz. Nekikeseredett lélekkel, lógó orral indult tovább.

Tovább, de merre? Amikor menekült, csak azt nézte, hogy merre tágasabb. S az erdő mindenfelé csak erdő, akárhogy fordul, fák, fák, hegyoldalnak fel, völgynek le, egyformán és egyhangúan mindenütt csak fák, közömbösen és némán, semmivel sem árulva el, hol, merre járhat. Annyit még tudott, hogy a táborból éppen az ellenkező irányba futott ki, mint érkezett, tehát, mint amerre a többiek várják. A többiek és Nagy Marci. Aki nem őt várja, hanem a kecskéit, Brrr. Talán ha megmagyarázza neki, akkor Marci visszajön az állatokért. Nem jó, mert ő bűntárs, és rajta vernék el a port, és nem volna rendes dolog őt küldeni vissza az oroszlánbarlangba. Majd a fiúk segítenek valamit kitalálni... De hogyan találja meg őket?

Legalább azt tudná, merre van észak, hogy tájékozódhassék. A táborból nagyjából északnak rohant ki, de futás közben többször is irányt változtatott. Az indiánkönyvekben az van, hogy a fák északi oldala a mohosabb, mert onnan éri őket a hidegebb szél, és azellen védekeznek. Megnézett néhány fát és fellélegzett: valamennyinek ugyanaz az oldala volt zöld a törzsét borító mohától. Tehát arra van észak. Neki azonban dél felé kell mennie, azaz úgy, hogy a fák mohos oldalával szemben haladjon mindig. De nem egészen, mert közben kerülnie is kell, nehogy visszaérjen a táborba.

Nekifohászkodott hát, és elindult, közben erősen fülelve, hogy idejében meghallja a tábor zaját, ha netán ismét a közelébe kerül. Talált egy ösvényt is, s azon gyorsabban haladhatott, mint a szúrós ágú bokrokkal benőtt erdőben. Az út előbb emelkedett, ma]d elérve egy kisebb hegynyerget, ereszkedni kezdett. Alig volt azonban ideje örvendezni azon, hogy lefelé megy, amikor megdöbbenve tapasztalta, hogy az irányt mutató zöld moha eltűnt a fák kérgéről. Megállt, és körüljárta a legközelebbi fát. Mohos volt az is, csak éppen az ellenkező oldalán. S a többi is, mind.

Tojás mérgesen csapott öklével a legközelebbi fatörzsre, de csak annyit ért el vele, hogy a durva kéreg alaposan lehorzsolta a bőrét. Törte a fejét: ő jár észrevétlenül körbe, vagy az égtájakat helyezték át az erdőnek ebben a részében? Talán máig is ott ácsorogna, homlokát ráncolva, ajkát harapdálva, ha nem támad fel a délutáni szellő. Menten megérezte, mert a melegtől, futástól, kapaszkodótól alaposan megizzadt, s a nedves arc érzékenyebb. Ez a szellőcske nemcsak felfrissítette, hanem a fejéből is kifújta a fáradtságot. Egyszerre csak eszébe jutott, hogy nem az indiánok őserdejében jár, hanem a Mátra hegyei között. Márpedig a fák nem valami titokzatos iránytűvel keresik meg az északi irányt, hogy arrafelé mohával tapétázzák ki az oldalukat, sőt egyáltalában nem is „keresik" északot. Azt keresik – persze csak képletesen értve a keresést –, hogy merről fú legtöbbet a szél, méghozzá a téli, hideg, metsző, jeges szél. S ahol éri őket, azon az oldalukon moha-télikabáttal védekeznek ellene. Nagy síkságokon, ahol semmi sem állja útját, ott persze az északi szél a leghidegebb, természetes hát, hogy a fák moha-bundája egyben irányjelző is nagyjából az eltévedt vándornak. Hegyek között viszont a völgyek,

mint valamiféle óriási csatornák, a maguk kanyargása szerint terelik a rohangászó szeleket. A fák pedig engedelmeskednek az uralkodó széljárásnak, és ha délről fú gyakrabban és metszőbben, hát déli oldalukon védekeznek ellene. Ha keletről, hát a keleti oldalukon. Vagy éppen a nyugatin. És semmi közük az eltévedt turistákhoz, akik otthon felejtették az iránytűjüket. Az eltévedt turista úrnak legyen annyi esze, hogy belássa: az imént, míg hegynek jött, háta mögött a völggyel, a fák szembefordították vele mohásabb oldalukat, amint azonban átért a gerincen, és megnyílt előtte a másik völgy, az idevalósi fák inkább völgy felőli oldalukat engedték át moha kartársuknak.

Tojás határozottan elégedett lett volna emlékezetébe ötlő természetrajzi ismereteivel, csak hát ettől még nem lett okosabb. Mert ha a fák égtájjelző szokásaiban nem lehet bízni, akkor honnan, miből találja ki, merre menjen? Sokáig nem csámboroghat itt az erdő kellős közepén, mert rásötétedik, s akkor se társait, se a hazafelé vezető utat nem leli meg. Arról nem is szólva, hogy még a Mátrában se kellemes az éjszakát a szabadban tölteni, ha itt nincsenek is vadállatok, tigrisek, leopárdok, legfeljebb kecskék – jaj, hiszen még kecskék sincsenek! Legalább azok volnának!

Hány óra is lehet? Csuklójára pillantott, de karórája helyett csak az óraszíj helyének fehér csíkját nézhette lebarnult bőrén. Persze, hiszen levette, amikor átöltözött, nehogy gyanús legyen a karórás kecskepásztor! Még szerencse, hogy azért a zsebében magával hozta. Elővette és megnézte: háromnegyed hatot mutatott. Gondolta, most már visszacsatolhatja a karjára, de sehogyan se talált bele a szíj lyukába a csat hegyével. A fák sűrű lombja között világos foltokban szűrődött át a napfény. Keresett hát egy ilyen naposabb helyet, hogy jobban lásson. S amikor a levelek között ferdén betűző napsugár óráját érte, egyszerre felragyogott szeplős képe! „Hogy ez nem jutott előbb eszembe! – mérgelődött boldogan. – Tojás, Tojás, nem ismerek rád! Olyan bamba vagy, mint Tojás III., az elfuserált hasonmásod! Na, jó, annyira azért mégsem" – engesztelte saját magát.

Levette karjáról a félig felcsatolt órát, és vízszintes helyzetben addig forgatta, amíg a kismutató éppen szembenézett a rásütő napsugárral. Akkor egy hosszú, egyenes fűszálat fektetett a számlapra, és addig igazgatta, amíg pontosan meg nem felezte vele a kismutató és a 12-es számjegy közötti szöget. Tekintve, hogy háromnegyed hat volt, tehát a kismutató valamivel a 6-os szám előtt állott, a felezés nem is okozott nagyobb nehézséget: egy-két perccel a 3-as számjegy előttre esett. Az így elhelyezett fűszál pontosan északdél vonalában állott. A többi már igazán gyerekjáték volt, hiszen csak annyit kellett tudni – és Tojás tudta is! –, hogy a fűszál melyik vége mutat északra és melyik délre. De mert tisztelt Olvasóm esetleg mégsem találná ki, hát inkább megmondom: délelőtt az a vége, amelyik a 12-es és 6-os között áll, mutatja az északi irányt, a délutáni órákban pedig fordítva, a 6-os és a 12-es számjegyek között elhelyezkedő fűszálvég fordul északnak. Tessék kipróbálni!

Plessz, amint láttuk, kipróbálta, tájékozódott, és vidámabban indult tovább. Vidámabban, de távolról sem vidáman. Minél jobban közeledett pajtásaihoz, annál inkább kínozta az elveszett kecskék dolga, és amikor meghallotta a Csörgő patak csörgését, amely végképp a helyes irányba igazította lépteit, elfeledkezve a múló időről, a közeledő alkonyatról, egyre lassabban haladt. A diadalmas viszontlátás örömét előre megkeserítette a várható katasztrófa. Mert nem túlozunk, elveszíteni egy egész kecskenyájat, amely ráadásul még kölcsön-nyáj is, megérdemli e baljós és súlyos meghatározást, hogy katasztrófa. Lógott Tojás feje, mint a lekonyult tulipán, csak a földet nézte az orra előtt, talán éppen ezért botladozott akkorákat.

– Mek... Felpillantott. Azt hitte, káprázik a szeme. Alig tíz lépésnyire előtte állott a bakkecske,

ránézett és röhögött. Tojás eltátotta a száját. – Petyi! Az apád mindenyit! Tojás becsukta a száját, és miután tudta, hogy amíg nyitva tartotta, egy hang sem jött

ki rajta, azt hitte, a füle is káprázik. Szédült. A kecske azonban abbahagyta a röhögést, megfordult, és engedelmeskedett a

hívásnak. Ha pedig hallotta, akkor mégse káprázat volt a hang, csak máshonnan jött. Tojás követte tekintetével Petit, és a patak partján, egy kisebb tisztáson meglátta saját magát.

Ez már sok volt. Sürgősen leült egy jókora kőre, amit a patak simára és gömbölyűre koptatott. Belecsípett a karjába. Fájt. Tehát nem álmodik. Előrehajolt, a víz fölé, és meglátta elmosódott tükörképét. Tehát ő itt van. De akkor ki az ott a tisztáson? Az ő kockás ingében, kék nadrágjában és zöld zoknijában?

Egyszer a saját arcmásával találkozik, egyszer meg az öltözékével! Ne csodálkozzunk Tojáson. Ha meggondoljuk, mi mindent csinált végig az elmúlt néhány órában, hányféle kalandon, izgalmon, veszélyen ment keresztül, megérthetjük, hogy kimerültségében, melyet még a veszteség feletti bánkódás is tetézett, nem ismert – ó, nem saját magára! – Marcira, akivel ruhát cserélt.

Arra a Marcira, akit körülvett a békésen legelésző kecskenyáj. Az elveszett nyáj! Hát nem kell megbolondulni? Akár az örömtől is! A megkönnyebbüléstől! Felugrott, és két perc múlva már Marci kezét szorongatta. S körülöttük ott tülekedett

nemcsak a nyáj, hanem az egész csapat is! – Csakhogy megkevültél! – lelkendezett Vobi. – Amikov kivohantál, mint Zvínyi

Miklós, fejtetővé állt mögötted az egész tábov! Pvóbáltalak megkevesni, de úgy elvohantál, hogy sehol se találtalak! Máv mindent elmeséltem a fiúknak, amit láttam!

– Kissé megvárakoztattál bennünket! – mondta szemrehányóan Dobos. Tojás egyszerre magához tért. – Úgy látszik, te különórákat veszel szemtelenségből – mondta, és mindenki neki adott

igazat. – Köszönöm, hogy visszahoztad, Marcikám, a nyájat... – Gyött az magától is – felelte Marci, miközben sürgősen vetkőződni kezdett, mert

szívesebben járt a saját ruhájában, meg az idő is sürgette, ilyenkor már máskor régen hazaterelte az állatokat. Közben kiderült, hogy Tojás aggodalma miért volt felesleges. A szétszaladt nyáj hamarosan összeverődött magától is, és lassan legelészve húzódott lefelé az ismerős úton. Naponta megtették ezt az utat, reggel felfelé, este meg vissza. Pásztor nélkül is letaláltak volna már a faluba, legfeljebb kicsit később.

Átöltözés után Marci búcsúzkodni kezdett. A fiúk azonban nem engedték. – Szeretnénk neked megköszönni, hogy segítettél – mondta Vedres. – Meghívunk,

látogass el hozzánk, a mi táborunkba is, és legyél a vendégünk. Van tábori telefonunk, meg sok minden más érdekesség is akad nálunk. És legyünk jó barátok továbbra is.

Marcit, hogy így összebarátkoztak, meghatotta a meghívás, és megígérte, hogy feltétlenül ellátogat hozzájuk. Azután nagyot cserdített ostorával, és útnak eredt hazafelé. Amikor túljutott a hallótávolságon, Vedres Plesszhez fordult:

– Most pedig, Tojás, halljuk, mire jutottál. A kalandjaidat már ismerjük, de most, hogy magunk között vagyunk megint, légy szíves, számolj be a lényegről is. Csak röviden, mert nagyon késő van már.

– Helyes – felelte Plessz katonás rövidséggel. – Ugyanannyian vannak, mint mi. A tábort nappal is erősen őrzik, éjszaka nyilván még erősebben. A zászló a tábor közepén egy gúlasátorban van, amelyben állandóan ott ül valaki.

– Az nem számít – szólt közbe türelmetlenül Gömböc. – Belopódzunk, lekapjuk, és összecsomagoljuk a jó fiút. Aztán uzsgyi!

– Uzsgyi az eszed tokja! És ne szakíts félbe. Ha egy csöpp eszük is van, a zászlót már régen máshová dugták. Hiszen a végén kiderült, hogy ki vagyok, mondtam már. Az a Télikabát Attila ismert rám...

– Nem télikabát. Bunda – igazította ki Dobos. – Az ugyanaz – legyintett Tojás. – Csak szőrös benne a vatelin. Ha ő nem nyitja ki a

száját, még ebédet is adtak volna. De egyszer még kicsipkézem a fülét neki, azt... – A tárgyra, Tojás! – szólt Vedres. – Arról beszélek. Ez a Birka Attila – jó, jó, tudom, Bunda! –, ez a Birkabunda Attila

bejön még az én utcámba, de ha mi éjszaka visszamennénk, akkor mi mennénk az ő utcájukba. Mert tízet egy ellen, hogy egész éjjel minket fognak várni, méghozzá éppen a sátornál! Még azt is el tudom képzelni, hogy szánt szándékkal beengednek minket a táborba, hogy a sátornál, amiből régen kivették a zászlót, tőrbe csaljanak. Nem fejre esett gyerekek ezek, ha nekem egyszer beugrottak is. De legyünk őszinték, mi is beugrottunk nekik, különösen ennek az Übercihernek...

– Az mi? – ütődött meg Vobi. – A nagyapám felöltője. Ő mindig így nevezi. – Nem mehetünk vissza üres kézzel a táborba – mondta Dobos. – Nem megyünk üres kézzel – felelte Márki. – Szereztünk egy csomó értesülést. Én

egy pillanatig sem ábrándoztam arról, hogy sikerül visszaszereznünk a zászlót is. – Én csak arról ábrándoztam. Sőt, biztos voltam benne. – Talán azt hitted, díszsorfallal várnak is bennünket: „Kedves barátaink, örülünk, hogy

felkeresték családi körünket, itt a zászlójuk, selyempapírba csomagoltuk, hogy baja ne essék, vigyék haza, és kézcsókunkat küldjük az ómamának..."

– A tárgyra – ismételte Vedres. – Tojás következtetései szerintem helyesek, ma éjszaka egyenesen a karjukba szaladnánk. Javasolom, hogy menjünk vissza, számoljunk be részletesen a tapasztalatainkról, és majd a többiekkel együtt eldöntjük, mi legyen a következő lépésünk. Van ellenvélemény?

Nem volt, nem is lehetett, a helyzet annyira világos és egyértelmű volt. Felszedelőzködtek, és elindultak hazafelé. Ha fáradtak is voltak, mégis gyorsan

haladtak, hiszen lefelé mentek. Még Gömböc se panaszkodhatott. Már csak azért is szaporán szedték a lábukat, mert lassan rájuk alkonyodott, s a kanyargós úton, melyet egyfelől az erdő, másfelől a patak szakadékos partja szegélyezett, nem lehetett éppen kellemes, sőt biztonságos se nagyon, vaktában botorkálni. És a Csörgő hangja is, mintha a fogyó világossággal mindnagyobb bátorságra kapott volna, zúgott, bömbölt a mélyben, hangját a föléje boruló sziklák megsokszorozták, a völgy pedig mintha óriási hangtölcsér volna, tovább erősítette a lármát. Határozottan barátságtalan szomszédság volt, a fiúk igyekeztek minél távolabb kerülni tőle.

Fellélegeztek, amikor a szűk völgy kitárult, és feltűnt az országút fehér csíkja. Arról már sötétben sem lehet letévedni. A makadámút gödrös, de kemény, biztonságos szalagja elvezeti őket a táborba. Amint rákanyarodtak, önkéntelenül is meglassúdott a léptük, a pokoli lárma is elmaradt mögöttük, a Csörgő a kis híd alatt beleszaladt a Kövicses patakba, annak a muzsikája pedig már édes-kellemes, hazasegítő sustorgás volt a fülüknek. Most érezték csak inaikban igazán a fáradtságot, az egész napi kapaszkodás, lótás-futás számláját, melyet kiegyenlíteni majd csak a pokróc alatt lehet, a szalmazsákon, a jó keményre tömött szalmazsákon, amely mégis puhábban, ringatóbban jelent meg képzeletükben, mint az otthoni legfinomabb tollas derékalj!

Vedres igyekezett együtt tartani a fáradt őrsöt, mert hol az egyik, hol a másik

maradozott le. Többnyire Gömböc volt a sereghajtó. Mégis, ahogyan a táborhoz közeledtek, nemcsak felzárkózott a többiekhez, hanem egyenesen az élre vágott, és dübörgő léptekkel elsőnek lépett a hídra.

– Állj! Ki vagy?! – Bíborban született Constantinus! – felelte hetykén Gömböc, Súlyos test zuhant a magasból a nyakába, magával rántotta, és a következő pillanatban

mindketten a patakban ültek. Gömböc csapkodott. – Segííítség! – ordította. – Merénylő! Egy tucat zseblámpa fénye vetődött rájuk. Gömböc kitörölte a vizet a szeméből, és

támadójára nézett, aki közben elengedte, hogy maga is megtörölhesse a képét. Jumbó volt az illető. Amikor felismerte Gömböcöt, elvigyorodott, és kezet nyújtott:

– Bocsánat, fenség, a sötétben összetévesztettem egy kóbor besenyő lovassal. Különben, ha megengedi, Alarik gót császár vagyok...

– Akkor is vizigót – mondta Gömböc, és nagy loccsanások közepette felállott. – Szeretem, ha otthon barátságos nyakbaborulással fogadnak, de túlozni azért nem kellett volna... – és bánatosan kicuppogott a partra.

– Mondom, merő félreértés – magyarázkodott Jumbó. – Kettőzött őrséggel vigyázunk a táborra, és te nem a megbeszélt jelszóval válaszoltál.

– Hát nem Bíborban született Constantinus a jelszó? – Nem. Barbarossa Frigyes. Elfelejtetted? – Meg se jegyeztem. Őt még nem tanultuk. Él még? – Vagy hatszáz évvel ezelőtt meghalt. Vízbe fulladt. – Jellemző – mondta Gömböc, és kiöntötte cipőjéből a vizet. – Vacsorát azért

remélem, hagytatok nekünk? – Azt hiszem, most már egyenesben vagyunk – jegyezte meg Márki csendesen. –

Talán mehetünk is. Így érkezett vissza a Búvár Kund-őrs első, de sorsdöntő jelentőségű felderítő

vállalkozásáról, amely merőben más irányba terelte táborozásunk programját, mint terveztük. Két nap sem telt belé, és egész napirendünk, tábori életünk átalakult, hogy...

De ne vágjunk elébe. E két napon is történt egy és más, amit elmondani, ha röviden is, de szükséges. Annyit mindenesetre megérdemel, hogy új fejezetet szánjunk rá.

6. FEJEZET,

amelyben az ellenfelek udvariasan hadat üzennek egymásnak, és elkezdődik az ágasvári csata, hogy addig véget se érjen, míg mindenki nem reked be

Filozófus fára mász, és nyilával úgy lő, hogy mellette a vadász Teli Vili csak kezdő... (A Költő kiadatlan remekműveiből) Megint összeült a táborgyűlés. Már nem is tudom, hányadik tanácskozás ez ebben a

történetben. Megvallom, már egy kicsit sokallom is, és félek, az Olvasó is, ezért volna egy javaslatom: egyezzünk meg. Engedje meg, hogy erről a táborgyűlésről is beszámoljak, mert nem hagyhatom egyszerűen ki, hiszen megtörtént, lefolyt, és ráadásul nélküle nem is lehetne megérteni mindazt, ami a továbbiakban történt. Én viszont lemondok arról, hogy– részletesen ismertessem a vita menetét, az összes hozzászólást, csak a lényegre szorítkozom. Áll az alku?... Köszönöm szépen.

– Pardon, tanár úr, én a magam részéről nem járulok hozzá! – Gömböc, hát te hogy kerülsz megint ide a dolgozószobámba? És ki engedte meg

neked, hogy beleszólj? – Már elfelejtette, tanár úr, hogy én is író vagyok? Hogy a táborozás történetét én is

megírtam halhatatlan művemben, a Tábori Jegyzetek, úgy is, mint Napló című zsengémben, amelyből ön is merített a korábbiakban? Úgy vélem, ez elegendő jogcím arra, hogy figyelemmel kísérjem, mit tetszik írni rólunk, és ha valamiben eltér a véleményem, akkor a kötelező tisztelettel bár, de mégiscsak figyelmeztessem. Tessék csak arra gondolni, mit fog szólni az utókor, ha összehasonlítja műveinket, és kiderül, hogy nem egyformán írtuk meg az eseményeket! Ha a jövő század irodalomtörténésze így szól: lehet, hogy az ágasvári csata Balázs Károly-féle feldolgozása irodalmilag olvasmányosabb, de sok részletet homályban hagy, amit a Gömböc-féle mű alaposan és elemzően tárgyal...

– Gömböc, én azt hiszem, te szemtelenebb vagy, mint a sok évi átlag. De ha már beleütötted az orrod az én dolgomba, halljuk, mi az a jajdefontos, amit szerinted éppen kihagyni készülök!

– Ööö... Több minden... Például, hogy csak egyet mondjak... Öööö... Elhangzott azon a táborgyűlésen egy roppant figyelemre méltó javaslat. Csupán szerénységem tiltja, hogy zseniálisnak nevezzem...

– Csak nem arra a javaslatra gondolsz. Gömböc, amelyik úgy hangzott, hogy a Csörgő patakot a Petőfi-tábor fölött egy kilométerrel gáttal zárjuk el, tereljük más irányba, aminek következtében a víz éppen a tábor tisztására zúdulna, és kiöntené a táborozókat, mint az ürgéket?

– Ugye, hogy teccik emlékezni rá?

– Tetszeni éppen nem tetszett már akkor sem, de emlékezem rá. Sőt arra is emlékezem, hogy kinek a javaslata volt. Egy bizonyos kerekded megjelenésű ifjúé, aki szabad idejében Tábori Jegyzeteket ír az utókornak, úgy is, mint Naplót. Hanem arra is emlékezem, hogy a csapatgyűlés a javaslatot elvetette, úgy is mint műszakilag kivihetetlent, és úgy is, mint méltatlan indítványt. Gondolom, a te remekműved nemcsak a javaslatra, hanem a rá adott válaszokra is kitér, vagy nem?

– Természetesen. De hozzáfűztem, hogy az igazi szellemi nagyságot a saját kortársai legtöbbször nem értik meg.

– Aha! Aztán mondd csak, te meg nem értett szellemi nagyság, a táborgyűlés eredményeként hozott határozatot legalább pontosan feljegyezted remekművedben?

– A tanár úr lebecsül engem, mert szeretem a karamella cukrot. Nemcsak egyszerűen feljegyeztem, hanem szó szerint lemásoltam az eredeti okiratot. Mint említettem, művemben a teljes tárgyi hitelességre törekszem. Ha nem hiszi, tanár úr, megmutathatom. Éppen nálam van művem egy példánya.

– No, akkor olvasd csak fel belőle azt a határozatot! – Tessék parancsolni, itt van, a huszonötödik oldalon, így hangzik:

HATÁROZAT, hozatott az Ágasvár alatt megtartott 2. táborgyűlésen

1. A táborgyűlés alaposan és sokoldalúan megvitatta a Búvár Kund-őrs beszámolóját

felderítő útjáról és a további teendőket. A beszámoló arra enged következtetni, hogy a Petőfi-tábor az elrablott zászlót önként nem szolgáltatja vissza, különben nem tartaná szoros őrizet alatt. A zászló visszaszerzésére két lehetőség van, úgymint:

a) Küldöttséget meneszteni a Petőfi-táborba és visszakérni. A táborgyűlés ezt a lehetőséget mint megalázót és annak elismerését, hogy gyengébbek és ügyetlenebbek vagyunk – elvetette.

b) A tábor minden erejét latbaveti, hogy a zászlót a Petőfi-tábortól visszaszerezze. Miután a zászlót erősen őrzik, elrablásához hasonló módszerekkel visszaszerezni nem lehet, viszont durva erőszakot sem szabad alkalmazni, mert az nem egyezik a tábor résztvevőinek erkölcsi felfogásával. A visszaszerzésre olyan eszközöket kell igénybe venni, amelyek megfelelnek a körülményeknek, és egyben alkalmasak arra, hogy a két szomszédos tábor összemérje ügyességét, tudását. A győztes visszakapja, illetve megtarthatja a zászlót.

2. Mindezek alapján a táborgyűlés javasolja, hogy a két tábor vívjon egymással számháborút a később megállapítandó feltételek szerint. A zászló elrablása már kihívás volt erre a játékra, a két tábor között máris „hadiállapot" áll fenn. Kötelességünk, hogy a jelenlegi bizonytalan helyzetnek véget vessünk, a vetélkedést nem útonállók módjára, hanem hasznos és érdekes játék formájában folytassuk.

3. A fenti határozat értelmében juttassunk el hadüzenetet a Petőfi-táborba, amely tartalmazza felhívásunkat, indokaival együtt. Az üzenet egyben találkozóra hívja a Petőfi-tábor küldöttségét megadott helyre, hogy a játék feltételeit és részleteit megbeszéljük ...

– Egy pillanatra hagyd csak abba, Gömböc, a felolvasást. Mert a határozat befejező

részét olyan vita előzte meg, amelyet szerintem is érdemes idézni. Tudod, amikor arról volt szó, hogy hát az üzenetet hogyan is juttassuk el a Petőfi-táborba...

– És amiben a tanár urat leszavaztuk, ezt ne tessék kifelejteni a könyvből. Azt tetszett javasolni, hogy egy küldöttség vigye fel hozzájuk a hadüzenetet, de mi erre azt mondtuk, hogy a Petőfi-táborban még nem tudják, miért megy a küldöttség, és lefülelik őket. Erre azt tetszett mondani, hogy a parlamenterek fehér zászlót visznek magukkal, de mi meg azt mondtuk, hogy ha nincsen saját zászlónk, akkor fehéret se veszünk a kezünkbe, mire azt tetszett mondani, hogy ez egy nagy szamárság, mire mi azt mondtuk, hogy lehet, hogy szamárság, de azért mégis jó volna megmutatni azoknak, hogy mi is vagyunk olyan karakán srácok, mint ők, nehogy elbízzák magukat, és ha már a zászlónkat nem is tudjuk visszarabolni, de a hadüzenetet mégiscsak bevisszük a táboruk közepébe éjszaka, mire azt tetszett mondani, hogy ez éppen olyan veszélyes, de mi meg azt mondtuk, hogy nem is annyira veszélyes, mert nem muszáj, hogy mi is bemenjünk a táborba, elég, ha a hadüzenet bemegy, amire olyan arcot tetszett vágni, mint Tojás szokott, ha a tanár úr a határozóragok fajtáit kérdezi tőle félévi osztályozás előtt, csak mi nem kifogásoltuk, hogy a Kovács Gyuszi súg, akarom mondani, megmagyarázza, hogy hogyan is képzeljük mi azt, amikor a hadüzenetet egyszerűen be...

– Stop! Azt még elnézem neked, hogy a tekintélyemet rombolod, de azt már

megtiltom, hogy előre elmondd, mi történik még ebben a fejezetben! Inkább arra felelj: elfogadtam a javaslatotokat?

– Némi habozás után igen. – Hát azt elismered-e, hogy a táborgyűlés határozata jobb mederbe terelte a két tábor

között kitört viszályt, mintha a Csörgő patakot tereltük volna új mederbe? – Ha majd el tetszik olvasni művemet, látni tetszik, hogy tárgyilagosan tárgyalom a

tárgyat. – És remélhetőleg szebb magyarsággal is. – Feltétlenül, de egyéni stílusommal gazdagítva, ugyebár. A határozatot én is megszavaztam, és csak azért említettem az imént azt a bizonyos

javaslatot, hogy sokoldalúan megvilágítsam a kérdés mibenlétét. – Helyes, Gömböc. Engedd meg, hogy én viszont a „mibenlét" kérdését „világítsam

meg", amennyiben emlékeztetlek rá, hogy a te léted most csak a regényben szükséges, tehát eleget okvetetlenkedtél már itt, fel is tartottál a munkában. Mars vissza a regénybe, és amíg újra sor nem kerül rád, olvasgasd csak át a tárgyas igeragozás szabályait, mert holnap felelés lesz. Könnyen megeshet, hogy rád is sor kerül!... Várj csak! A Tábori Jegyzeteket, úgy is, mint Naplót, hagyd itt, a következő fejezetben szükségem lesz rá. Hálából nesze egy zacskó karamell, és most indíts!

Folytatnám hát, ahol elhagytam akkor, amikor Gömböc közbeszólt. A táborgyűlés összeült és... Hohó! Hiszen amíg Gömböccel vitatkoztam, elmondtunk minden lényegest, még a végén született határozatot is! No, akkor lássuk tovább.

Azt hiszem, kedves Olvasóm helyesli, ami a táborgyűlésen elhangzott, a határozattal együtt. Megtaláltuk az egyetlen helyes módját annak, hogy a zászló elrablásával keletkezett feszültséget táborozó fiatalokhoz illő, nyílt, férfias vetélkedésben folytassuk, amely ráadásul aligha nélkülözi majd az érdekességet és izgalmat is. Igaz, szerettem volna, ha a „hadüzenet" egyszerűbben történik meg, mint ahogyan megtörtént, de be kellett látnom, hogy a fiúk türelme sem végtelen, és égeti őket a veszteség szégyene is – a tervezett huszárcsínytől aligha tarthatom vissza őket. S pontosan, ahogyan Gömböc mondta, némi habozás után megadtam beleegyezésemet a kalandos vállalkozáshoz.

Őszintén megvallva, nem is annyira veszélyességétől féltem (mert én aztán igazán tudtam, hogy a Petőfi-táborban nem haramiák laknak), mint inkább attól, hogy nem fog sikerülni.

Mint Gömböc némileg homályosan megfogalmazta, a hadüzenetnek „magától" kellett bemennie a Petőfi-táborba. Ez, bármily különösen is hangzik, nem volt lehetetlen, hanem a táborig mégiscsak nekünk kellett elvinnünk. Az újabb vállalkozás résztvevőit természetesen ismét csak a Búvár Kund-őrsből kellett kijelölnünk, mert ők ismerték már jól az ellenfél táborát, a terepet s az odavezető utat. Ezúttal nem az egész őrs ment, elég volt két fiú is. A választás Vedres Pistára és Márki Gézára esett. Nem tagadom, Tojás kicsit elkeseredett, hogy ezúttal kimaradt, de be kellett látnia, hogy Vedres Pista mégiscsak őrsvezető, és egyben legmegfontoltabb is közöttük, s ehhez az úthoz nagyon sok óvatosság és ügyesség kell, másodiknak pedig azért Márkit jelöltük, mert vitathatatlanul ő volt közöttünk az egyetlen, aki a hadüzenetet „magától" a Petőfi-tábor közepébe tudta juttatni. Gyakorolta is magát egész nap, késő délutánig, akkor is úgy kellett ráparancsolni, hogy pihenjen indulásig.

Egy óra választott el az alkonyattói, amikor a két fiú felkerekedett, és útnak eredt. Komolyan, szó nélkül, kicsit megilletődve is búcsúztattuk őket. Elkísértük őket egy darabig, azután még egy kézszorítás – és elváltunk. Néztük, mint nyeli el alakjukat az út kanyarulata, s visszatértünk a táborba. Megvacsoráztunk, és körülültük a tábortüzet. Lassú hallgatónótákat énekeltünk, miközben gondolataink még velük járták az erdőt, a hegyeket. Már régen takarodót kellett volna fúvatni, a tűz már parázsba hamvadt, de mi pokrócainkba burkolódzva csak tovább ültünk, dúdoltuk a dalt, és szemünket a pislogó parázsra meresztettük, mintha onnan akarnánk kiolvasni, hol, merre járhatnak...

... A hidat, amely alatt a két patak egyesül, már régen, még besötétedés előtt elérték...

Vagy mit is mondok, hiszen nem mentek ők el egészen a hídig... Már jóval előtte elhagyták az országutat, és felhúzódtak az út bal oldalát szegélyező fák közé. A tegnapi kecskekaland óta odaát bizonyosan még fokozottabban őrködnek, s az is könnyen meglehet, hogy támadásra számítva előőrsöket küldtek le a hídig. Ha elfogadják a kihívásunkat a számháborúra, akkor ez a híd még nagy csaták színhelye lehet. Onnan vezet fel az erdei út Ágasvár felé, a tábor felé. Vedresek már régen azon haladnak... illetve annak a közelében. Mert ha a hídhoz talán nem is, az útra majdnem bizonyosan állítottak megfigyelőket. Tulajdonképpen Vedresnek és Márkinak a másik úton, ami Hasznos község felől vág neki az Ágasvárnak, kellett volna elindulnia, de az most túl nagy kerülő lett volna... És két fiú a sötétben csak átcsúszik az őrszemek között. Azért is nem az úton haladtak, hanem végig mellette, a fák között... Nehéz a sűrű bokrok között áttörni, méghozzá lehetőleg nesztelenül... Inkább lassabban mentek, csak hogy minél kisebb zajt üssenek. Idejük bőven volt, ráértek akár éjfélkor vagy még későbben is odaérni. A hold későn kelt, és nekik feladatuk végrehajtásához kellett legalább annyi világosság, mint amennyit a holdfény szolgáltat. A telehold nyári éjszakákon úgy világít, hogy jószemű ember még olvasni is tud mellette. Különösen itt a hegyek között, ahol a levegőt nem szennyezi és homályosítja el a korom és por.

Minden lépésükre ügyelve, csendesen haladtak. Ha sűrűsödött körülöttük az erdő, megálltak, tájékozódtak, keresték a kiutat, ha tisztás került elébük, meggörnyedve osontak át rajta. A Csörgő patak zúgása vezette is őket, hogy le ne tévedjenek a helyes irányról, védte is őket, ha mégis megroppant egy avar közt bujkáló korhadt ág a lábuk alatt, mert öblös hangjával elfedett minden neszt.

Így lopakodtak mind közelebb céljukhoz. Várták-e őket, állott-e valóban őrség lesben a hídnál, az úton – nem derült ki. Ha volt

is, elkerülték. Csak mentek, mentek, mint két néma árnyék az erdőben. S azután egyszerre csak az elöl haladó Vedres megtorpant. De nem úgy, mint előzőleg többször is, amikor valami akadály került elébük, hanem hirtelen s szinte szoborrá merevedve. Márki a lendülettől beleütközött, s ha Vedres meg nem ragadja keményen a vállát, elesik. Óvatosan félrehajtott egy ágat és előremutatott.

Márki követte tekintetével, és nyomban felismerte: túl a fákon, amelyek rácsosán szétszabdalták az eléjük táruló képet, a tisztáson sötét foltok sorakoztak. A rétet beezüstözte a holdfény. Mintha mozdulatlan elefántok guggolnának a fűben... a sátrak.

Előttük állott és aludt a Petőfi-tábor. Némán, mozdulatlanul. Mintha kihalt, elhagyatott lett volna. De a kép csalóka. A

sátrak telve alvókkal, akik egy kiáltásra felriadnak, kirajzanak, és ellepik a teret. S hátha nem is csak alvókkal? Az őrök bizonyára szüntelen járják kőrútjukat a tábor peremén, éberen figyelnek minden neszre, minden szél lebbentette lombra a mozdulatlan erdőszélen. Hányan lehetnek, s mekkora köröket rónak? Nyílik-e rés láncukon, lankad-e figyelmük, lehet-e megkerülni őket? És a sátrak? Vajon csakugyan alvókat takarnak? Nem rejtenek-e azok is leskelődő, szertepásztázó tekinteteket? Igazi, valóságos-e ez a néma mozdulatlanság, vagy csak jól leplezett csapda, mely éhes, tátott torokkal várja a gyanútlan áldozatokat?

Csupa nyitott, megválaszolhatatlan kérdés. Felmerültek, hogy megingassák bátorságukban a két éji vándort, de ők elhessegették. Mert ha engednek nekik, fordulhatnak is vissza, akár ide se jöttek volna. S ők nem azért jöttek, hogy találgassanak, hanem hogy cselekedjenek.

Vedres intett a fejével, és elengedte a félrehajtott ágat. Elfordultak, és továbblopakodtak az erdőben, még óvatosabban, még nesztelenebbül, mint eddig. Szavakra nem volt szükség közöttük. Márki pontosan tudta, mit jelent Vedres fejmozdulata. Nemhiába ültek indulás előtt jó sokáig a terepvázlat felett, amelyet felderítő útjukon készítettek. A rajz nyomán felidézték emlékezetükben a tábornak és környékének legapróbb részletét is, hogy kiválasszák a legmegfelelőbb helyet tervük végrehajtásához. Vedres bólintása annyit jelentett: a táborhoz elérkeztünk, most keressük meg a tölgyfát.

Meg kellett kerülniök a tábort. Ahol elérték, az erdőt széles rét választotta el a tábortól. Ahová törekedtek, ott az erdő majdnem a tábor széléig nyomult. Mint valami tengerbe ugró félsziget, nyúlt be a rétre, s csúcsán, akár a világítótorony, egy hatalmas, vén tölgyfa őrködött. Ahhoz igyekeztek.

Nagy ívben kerülték meg a tábort, hogy minél kisebbre csökkentsék a felfedezés veszélyét. Csak akkor merészkedtek elő az erdő mélyéről, amikor céljukkal, a kiugró erdőrészlettel egy vonalba kerültek. Előbb meggörnyedve, fától fáig osontak, majd az utolsó szakaszt, amely már a tisztástól körülölelt erdőnyúlványra esett, kúszva tették meg. Közben ötméterenként megálltak, hallgatóztak. )e csak a lombok halk zizegése simogatta fülüket, más zajt nem hallottak. Se hangokat, se lépteket.

Egy nagyranőtt, szúrós csipkebokor mögött bújtak. Előttük .magasodott vagy tíz lépésnyire a terebélyes tölgy, s amögött kitárulkozva, szinte tapintható közelségben, a tábor. Mégsem tették meg az utolsó tíz lépést. Vártak. S nemhiába vártak. Az ezüstös holdfényben egyszerre csak közeledő alakok tűntek fel. Ketten voltak, nem beszéltek. Egyenletes lépésekkel haladtak a tábor szélén, s kezükben időnként zseblámpa villant. A

sárgásfehér fénycsóva cikázva futott végig a füvön, fel az erdőszél tömör lombmellvédjén, hogy megsápadva vesszen el a magasságban. Amire rávilágított, furcsa, árnyéktalan fehérséggel bukkant elő az éjszaka bársonyos sötétjéből, hogy a következő pillanatban, amint a fény lesiklott róla, visszahulljon a láthatatlanságba. Mert a holdfény a tárgyak egészét világította meg,, részletek nélkül, a vékony lámpafény pedig csak egy-egy részletet kapott el, amit igazán fel sem lehetett ismerni az egész ismerete nélkül: fatörzs, bólogató lomb, surranó állat egyaránt lehetett. De még így is veszélyes, leleplező fénycsóvácska volt, s a két merész éjszakai vándor igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, eggyé olvadni a tüskés bokorral.

Azután a lámpafény továbbtáncolt, a két őr elhaladt előttük. Mégsem mozdultak. Vártak, s közben pihenték a fárasztó menetelést, gyűjtötték az erőt az utolsó lépéshez, a legnehezebbhez. Közben Vedres időnként karórája világító számlapjára pillantott. Körülbelül tíz perc telt így el, amikor az őrök ismét feltűntek, mégpedig abból az irányból, amerre távoztak az imént. Ez nagyon fontos volt, mert ha megint arról jönnek, mint először, akkor ezalatt körbejárták a tábort, így viszont csak egy pontig mentek, és onnan visszafordultak. Ebből a fiúk arra következtettek, hogy a Petőfi-táborra valóban megerősített őrség vigyáz, éspedig úgy, hogy az őrök felosztották maguk között a terepet. Minden őrpárra egy-egy szakasz jut. Ahol ők rejtőzködnek, azon a szakaszon egyik irányban tíz percenként haladnak el előttük. Még tovább vártak. A bokor jó fedezéknek bizonyult, a két őr gyanútlanul haladt el előttük, s noha lámpájuk egy pillanatra végigpásztázta a csipkebokrot is, fénye nem hatolt át sűrű ágszövedékén. Ezúttal még öt perc sem telt el, és az őrök visszatértek. Tehát ebben az irányban rövidebb az útjuk, mint a másikban. A siker egyik biztosítéka a türelem. A fiúk nem takarékoskodtak vele. Még egy próbát tettek. Ezúttal megint tíz perc telt el az őrség visszatéréséig, mint először, majd következett az ötperces szakasz. Amikor az is letelt, és a lámpafény túlsiklott rajtuk, vártak még két percet, hogy az őrök kellő távolságba kerüljenek tőlük, azután felegyenesedtek, és kiugrottak a bokor mögül. Azonnal hasra vágódtak, és a könyökükön kúsztak a tölgyfáig.

Amilyen lomha bivalytürelemmel mozogtak vagy lapultak mindeddig, olyan villámgyorsan cselekedtek ezután. Nagyon kevés idejük volt. Nagyjából tíz perc. Ebből megevett kettőt a várakozás, még kettőt a kúszás a tölgyfáig. Visszafelé már nem óvatoskodnak ennyit majd, csak rohannak. De indulniuk akkor is előbb kell, semmint a maradék öt-hat perc letelik.

Már a tölgyfa dudoros gyökereinél voltak, elérték a törzsét is. Hozzásimultak, szinte rátapadtak a száraz, repedezett kéregre. Vedres lehajolt, Márki térdhajlása alá nyúlt, Márki ugyanakkor elrugaszkodott a földtől. Ugrásával, amelynek lendületét Vedres emelése megduplázta, elérte a legalsó, szinte vízszintesen nyúló, derékvastagságú ágat. Mindkét karját átvetette rajta és felhúzódzkodott. Amint egyensúlyban érezte magát, már nyúlt is a felette meredező villás ág felé, s a következő pillanatban már azon ült. Fél karral átölelte, a másik karját kinyújtotta. Vedres meghajolt, lendületet vett, és feldobta az íjat. Egy levélcsomón irányt változtatott, de Márki mégis elkapta a végét. Keresztben a vállára vetette, és noha a hosszú versenyíj akadályozta, még egy „emelettel" feljebb kúszott.

Vedres a fa tövében állott, figyelte. Órája halkan, kitartóan ketyegte a másodperceket. Márki nekivetette hátát a fa törzsének, lábát megtámasztotta az ágon. A lombok között

éppen elegendő rés nyílott, szabadon rálátott a táborra.

És a tábor közepén a zászlórúdra. Hatméteres, legallyazott, lehántott kérgű fiatal fatörzs volt a zászlórúd. Most dísztelenül meredezett, éjszakára a Petőfi-táborban is bevonták a zászlót. S bizonyára őrzik is jól, talán együtt őrzik a miénkkel.

Márki nem gondolt most erre. Csak egyre gondolt. Amire egész nap készült, amiért a sok fáradság, izgalom volt. Aminek a koronáját kell most feltennie, egyetlen mozdulattal. Azzal a mozdulattal, amelyre odalent a mi táborunkban mindenki gondolt, aki ébren volt még ezen az éjszakán, és amelyről talán az alvók is álmodtak.

Rátette a vékony vesszőt az idegre, másik keze középső ujjával megtámasztotta,

mutatóujját fölé hurkolta, azután megfeszítette az ideget. Az íj rugalmas fája meghajlott a feszítéstől. Márki csak a hátával és lábával egyensúlyozta magát. Vedres lent visszatartotta a lélegzetét.

Az íj másodpercekig feszült, mozdulatlanul, mint a túlfeszített órarugó. Minden másodperc számított, de ez volt az egyetlen másodperc, amelyet Márki nem akart elsietni.

Azután egy halk pendülés, a megszabaduló húr kurta sikoltása, és a karcsú nyíl kivágódott a tölgyfa terebélyes lombkoronájából.

A találat koppanását nem is lehetett hallani. Márki nem is volt egészen bizonyos benne, hogy talált, de Vedres, aki követte tekintetével a holdfényben fürdő tábor felett átsurranó vesszőt, látta, amint belefúródik a zászlórúd derekába, és mereven megáll, mint valami tollas irányjelző.

És a toll tövében vékony hártyapapír csavarodik a vesszőre, gumiszalag szorítja oda. Hártyapapír, melyen apró betűkkel állott az üzenet:

Sötétben vittétek el, világosban vesszük vissza. Kihívunk benneteket számháborúra. A

feltételek megbeszélésére küldjétek el követeiteket. Pontosan délben várjuk őket a hegyeshegyi kútnál.

Vörösmarty tábor Ágasvár

Az íj már a földön hevert, s Márki csak a villás ágig ereszkedett, onnan leugrott a földre. Vedres önfeláldozóan aláállt, és derékon kapta, hogy ne üsse meg magát, és kisebb zajt is csapjon. Felkapták az íjat, és már nem kúszva, csak meggörnyedve rohantak a bokor felé. A lámpafény közvetlenül mögöttük söpört végig a tisztáson, a terebélyes tölgyfa környékén. Az őrség már közeledett.

De Vedres látta, hogy még legalább ötven méternyire lehetnek. Legfeljebb harmincra. Nem állt meg. Rohant tovább, be az erdőbe, Márki utána. Csak minél mélyebbre, minél messzebbre... Már azt sem bánták, ha recseg-ropog lábuk alatt a száraz gallyakkal telehintett avar, ha árulkodóan hajladoznak a félrelökött ágak, csak gyorsan el innen, amíg tart az előnyük, mert ha meghallják is őket, mire felocsúdnak, nem akadnak nyomukra. Elnyeli őket az éjszaka, az erdő... S azután majd csak valahogyan hazavergődnek, ha máskor nem, hajnalban. Ez már nem fontos, mert ami fontos volt, nagyon fontos, a rájuk bízott feladat, azt már elvégezték. Méghozzá kitűnően.

Maguk se tudták, mennyi ideig rohantak vakon bukdácsolva az ismeretlen erdőben, míg végül kifulladva, lihegve megállottak. Körülöttük csend és sötétség. Nem tudták, felfedezték-e őket, vagy sem, megkísérelték-e üldözni őket, vagy sem. Rohanás közben akkora zajt csaptak maguk körül, hogy nem hallották, követi-e őket valaki.

Ha nyomukba szegődtek is, régen elmaradtak, vagy abbahagyták az üldözést, mert az erdő hallgatott. Álltak, lihegtek. Azután Vedres szó nélkül átölelte Márkit.

– Remekül csináltad, Géza... – mondta, és ez volt az első szó, ami elhangzott közöttük, amióta a tábor közelébe értek.

Márki is elégedett volt magával, de nem akart elérzékenyülni. Mindig bízott íjásztudományában, büszke is volt rá, mégis, ahogyan közeledtek a táborhoz, a feladathoz, hogy egyetlen lövéssel, egyetlen vesszővel, holdvilágnál eltaláljon egy kerek rudat, idegei jobban megfeszültek, mint bármikor is feszíteni tudta volna íján az ideget. S hogy a lövés sikerült, egyszerre hatalmasan megkönnyebbült, s ugyanakkor kellemes, ernyesztő fáradtság lett úrrá rajta. Jólesett neki Vedres elismerése is, de szerényen csak annyit mondott:

– Azt hiszem, nem jöttünk hiába. – Majd elmosolyodott, és másra terelte a szót: – Hanem, hallod, ha ezek így folytatják, két éjszaka alatt kimerítik az összes zseblámpaelemüket. Aztán ülhetnek, mint a vakondok...

A két fiú visszaútját már nem mesélem el. Kedves Olvasóm bizonyára amúgy is

elhiszi nekem, hogy ha ennyi minden sikerült nekik, akkor haza is találtak. Most már elárulhatom különben, hogy én ugyan beleegyeztem ebbe a fantasztikus éjszakai íjászkalandba, mert a fiúk valamennyien tűzbejöttek érte, de szinte bizonyos voltam benne, hogy nem fog sikerülni. Vagy eltévednek útközben, vagy az éber őrök fülön csípik őket, de ha baj nélkül oda is jutnak, bármilyen kitűnő nyíllövő is különben Márki, nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy egyetlenegy lövéssel eltalálja a nehéz célpontot. Viszont ha már mégis beleegyeztem, elhallgattam kétségeimet kedves Olvasóm előtt, mert nem akartam előre elárulni a dolgot. Inkább utólag mondom el, vállalva véle a beismerést is, hogy bizony tévedtem. Csuda, milyen gyerekek ezek, hát nem?! Amire a józan felnőtt ész hitetlenkedik, azt ők elszántan és ügyesen sikerre viszik. Most már abban sem kételkedem, hogy visszaszerzik a zászlónkat. Bár ami azt illeti, a Petőfi-táborban se óvodások laknak, még sok meglepetést okozhatnak nekünk. Hiszen ha összeadjuk,

egyformán állunk: ők is borsot törtek az orrunk alá, mi is megmutattuk az oroszlánkörmeinket. Csak ne macskakörmöknek bizonyuljanak később...

Amint másnap dél felé követségünk a hegyeshegyi kút felé tartott, váltogatva találgattuk útközben, hogy ugyan milyen arcot vághattak, amikor reggel, legkésőbb zászlófelvonáskor megtalálták üzenetünket, és hogy vajon ráállnak-e játékra, elküldik-e követeiket a kúthoz. Nos, az utóbbit mindjárt meglátjuk, az előbbit pedig, ha nem is láthattuk, bőven el tudjuk képzelni. S ez az elképzelés nagyon szórakoztató. A Költő reggel mindjárt meg is verselte:

A sok srác csak szájat tát: ki látott már ily csudát? Ez a nyíl hogy jött ide, a tábor közepibe? Elaludt az őrség itt? Nem érdemel reggelit! Mire Dobos gyorsan hozzáköltötte: Az se, ki ily verset írt! De kivételesen nem vesztek össze, mert nagyon jó kedvűnk volt. A nap, helyesebben

az éjszaka hősei, Vedres és Márki aludtak, mint 'a bunda, a többiek még a sátruk környékén is lábujjhegyen jártak, hogy ne zavarják álmukat. Azután délelőtt tizenegy óra múltán hármasban nekivágtunk az országúinak, hogy délre a hegyeshegyi kútnál legyünk, amely az országút túloldalán, majdnem közvetlenül mellette csobogott elő a hegyből, félúton táborunk és a már ismerős híd között.

A követség tagjainak kiválogatása ezúttal nem okozott különösebb gondot. Természetes volt, hogy az őrsvezetők legyenek a tagjai, no meg hát én. S mivel Vedrestől igazán nem lehetett kívánni, hogy tovább virrasszon, Kovács Gyuszival, a Csongorok és Tóth Antival, a Tündék őrsvezetőjével indultam útnak. Kovács Gyuszit már ismeri kedves Olvasóm. Most elemében volt, már előre győztes hadvezérnek érezte magát, s valóban olyan megfontoltan lépkedett, mint újdonsült mellékneve, a Napóleon, megkívánta. Felemelt fővel, kimért lépésekkel jött mellettem, mint Napóleon az austerlitzi ütközet előtt. Tóth Anti név szerint még nem szerepelt eddig, de a kedves Olvasó hall még majd róla.

Korán indultunk, negyedórával a kitűzött időpont előtt értünk a kúthoz, és nem találtunk ott mást, csak néhány turistát, akik kulacsaikat töltögették a forrás kristálytiszta, jéghideg vizével, és körözöttes kenyeret ettek kemény tojással. Láttukra Gömböc bizonyára megéhezett volna, de nekünk eszünkbe sem jutott az evés, meg hát nem is hoztunk ennivalót magunkkal. Gyuszi kiállott az országút közepére, szétvetette lábát, és kabát híján – forrón tűzött a nyári nap – inge gombolásába dugta kezét. Csak a háromszögletű kalap hiányzott a fejéről, hogy tökéletes Napóleon legyen. De ilyen kicsiségekkel igazán nem érdemes törődni. Már csak azért sem, mert Gyuszi nemhiába méregette szemével az országút fehér szalagját: a kanyarban hamarosan feltűnt három közeledő alak, egy magasabb és két alacsonyabb. Semmi kétség, a Petőfi-tábor követsége.

Gyuszi menten otthagyta megfigyelőállását, és visszatért hozzánk a forráshoz, jelentve, hogy „jönnek!" Tóth Anti a turistákra pillantott, és némi habozás után érdemesnek vélte, hogy megszólaljon. Szavait Gyuszihoz intézte, de jó hangosan:

– Legközelebb, ha idejövünk, ne felejtsük el magunkkal hozni a gezarolos ládát. Ideje volna, hogy innen a forrás környékéről kipusztítsuk a mérges hangyákat. Nincs kedvem megint hetekig borogatni a csípéseiket a lábamon.

Gyuszi halálosan komoly arccal felelte: – De legalább a siklókat kifogtuk legutóbb a forrás medencéjéből. Hacsak azóta

újabbak nem nőttek... A turisták villámgyorsan összecsomagoltak és elpárologtak. A fiúk elégedetten néztek

utánuk.

– Ez hát megvolna – mondta Gyuszi. – Tiszta a levegő. Jöhetnek a Petőfi-táborosok. Jöttek is. Éppen végszóra érkeztek. Vezetőjük, a tábor parancsnoka, egy fiatal

természetrajz-földrajz szakos tanár volt, kíséretében két fiú. Felsorakozva vártuk őket, és bemutatkoztunk egymásnak. Mi ketten, tanárok, keveset szóltunk, hagytuk, hogy a fiúk intézzék el egymás között az ügyet. Ők pedig a helyzethez és alkalomhoz illő komolysággal tárgyaltak. Az eddig történtekről nem beszéltek, hanem röviden megegyeztek abban, hogy a vetélkedést az általunk ajánlott formában folytassuk tovább. Sorra vették a feltételeket, amelyeket a tárgyalás megkönnyítésére mi már írásban magunkkal hoztunk, javaslatként, de kiderült, hogy ők is felkészültek. A két javaslat között nem sok eltérés volt, s azokban is hamar megegyeztünk. Abból indultunk ki, hogy pillanatnyilag ők vannak fölényben, mert a zászlónk náluk van, de mi mégsem kívánunk semmiféle engedményt vagy előnyt. Egyenlő feltételekkel kezdjük a játékot, s bár mi vagyunk a „sértett fél", ők éppúgy támadhatnak, mint mi, már persze ha nem előzzük meg őket. A játék szabályait pedig a következőkben foglaltuk össze (kérem a kedves Olvasót, jól jegyezze meg, ami itt következik, hogy többet ne kelljen elismételnem):

EGYEZMÉNY

a Vörösmarty-tábor és Petőfi-tábor megbízott követei között a két táborra kötelező

szabályokról és kikötésekről, úgymint: 1. A két tábor számháborút vív egymással. A Vörösmarty-tábor piros, a Petőfi-tábor

kék számokkal játszik. A számok négyjegyűek, és csak a sapka vagy a fej homlokrészén viselendők, hátul nem. Karral, kézzel eltakarni a számokat nem szabad. Akinek a számát hangosan leolvasták – a játékból kiesett.

2. A számokon kívül érvényes játékeszköz még a homokkal töltött rongylabda, amelynek átmérője 10 centiméternél nagyobb nem lehet, és csak puhára szabad tölteni. Akit labdával eltalálnak, szintén kiáll a játékból.

3. A fentieken kívül más harci eszköz nem érvényes. Erőszakot semmilyen formában sem szabad alkalmazni, tehát foglyot sem lehet ejteni.

4. Idegenek, a táborokhoz nem tartozók segítségét csak közvetve lehet igénybe venni, de sem a játékban nem vehetnek részt, sem értesüléseket nem szolgáltathatnak az ellenfélről.

5. A két felnőtt táborparancsnok nem vesz részt a játékban, hanem közösen figyeli és ellenőrzi a játékot, a szabályok betartását. Szabadon járhatnák mindkét fél táborában és területén. Vitás esetekben közösen döntenek.

Még tanácsot sem adhatnak a játékosoknak, de szükség esetén joguk van beavatkozni – ha a játékosok veszélyes vagy helytelen cselekedeteket szándékoznak végrehajtani –, s ekkor utasításaik betartása kötelező.

6. A táborokat a Parancsnokok Tanácsa vezeti. 7. A játék akkor ér véget, ha valamelyik fél minden játékosa kiesik, vagy pedig a

Vörösmarty-tábornak sikerült zászlóját visszaszereznie, és saját táboráig eljuttatva, a zászlórúdra ismét felvonja.

8. A jelen egyezményben foglaltak az aláírást követő két óra elteltével lépnek érvénybe.

Ágasvár, július 8-án 13 órakor. A Vörösmarty tábor megbízásából: Kovács Gyula és Tóth Antal A Petőfi tábor megbízásából: Gereblyés Kálmán és Nagy László Gyors, komoly kézfogás pecsételte meg az egyezséget, azután a két követség már el is

vált egymástól. Nincs vesztegetni való idejük, a kitűzött két óra hamar elszalad. Hármasban jöttünk a találkozóra, de egyelőre csak a két-két fiú távozott.

– Nekem a tanár úrral még meg kell beszélnem az ellenőrzés és megfigyelés módszereit – mondtam. – Menjetek csak előre, mi hamarosan utánatok indulunk...

Amikor a fiúk hallótávolságon túl értek, elnevettük magunkat. Rágyújtottam, és megkínáltam cigarettával kollégámat is.

– No, komám, ezt eddig nyélbe ütöttük – mondtam jókedvűen.

– Csak így menjen tovább is – felelte. – Akkor nem lesz semmi hiba. Hanem, öregem, aki azt a nyilat belőtte hozzánk, fenemód jól céloz. Válogatott versenyzőnek is dicséretére válna!

– Ifibajnok már most is – mondtam. – Hanem azért, amikor a zászlót elvittétek, nem kellett volna az őrségünket is úgy összecsomagolni... Ez nem volt benne a megállapodásunkban.

– Hiába, nem voltam ott, és a fiúk a maguk szakállára csinálták. Kemény, alföldi gyerekek ezek. De igazad van, ezután alaposabban a körmükre kell néznünk, nehogy... De most már nem hiszem, hogy baj lesz. Tehát hogyan képzeled az ellenőrzést?

A továbbiak már aligha érdeklik kedves Olvasómat. Amit ott megbeszéltünk, csak kettőnkre tartozott, mint ahogyan eddig se nagyon emlegettem, hogy az eddig történtek szintúgy nem a véletlen művei voltak, hanem...

Hanem ezután már csak mint külső „semleges" megfigyelő lehetek jelen, és akként is kell beszámolnom a tapasztaltakról. Bevallom, sehogyan sem ízlik ez nekem, mert már engem is elragadott a játék heve, együtt drukkolok a fiúkkal... Hohó, megálljunk! Mielőtt összezavarom az ügyet, helyesebb lesz, ha gyorsan „kilépek" belőle és átadom a szót... Igaz is, ez lesz talán átmenetnek a legjobb! Hová is tettem Gömböc itthagyott Tábori Jegyzetét, úgy is, mint Naplót? Itt van ni, Karinthy Frigyes Válogatott humoreszkjei alatt. No, ez is tudja, hová bújjon, szedjük csak gyorsan elő, mielőtt néhány ötlet átlopakodik onnan belé, s szegény Gömböcöt szellemi javak eltulajdonításával gyanúsítanák! Nem érdemli meg, hiszen derék fiú, lám, most is kisegít, s míg én megszokom, hogy csak hűvös és szenvtelen és ráadásul elfogulatlan megfigyelő legyek, addig elmeséli ő, hogyan is folyt le az ágasvári csata első szakasza.

Tehát a viszontlátásra, kedves Olvasóm! Átadom a szót. Következik Gömböc.

7. FEJEZET,

amely arról szól, hogy könnyebb egy ócska hátizsákban elcipelni százmillió évet, mint visszaszerezni egy elveszített csapatzászlót

Ki korán kel, paleogén biotit-amfibol-andezitet lel. (Modernizált közmondás) A fentebb olvasható címhez nekem, Gömböcnek, semmi közöm, mert azt nem én

adtam a fejezetnek, hanem e könyv írója. Márpedig, ha a következőkben az én szövegemet közli, akkor abból nem maradhat ki az a cím, amit én adtam művemnek, illetve az itt következő fejezetének. Ezért ragaszkodom hozzá, hogy kezdjük még egyszer, éspedig így:

TÁBORI JEGYZETEK, ÚGY IS, MINT NAPLÓ

írta: GÖMBÖC (személyesen!) Most következik az

5628. fejezet, amelyben arról lesz szó,

hogy mi történt a hadüzenetet követő nap Esett az eső.

5629. fejezet, amelyben elmondom, hogy az eső ellenére sem henyéltünk, mert az

nem szokásunk, különösen nekem nem Ezen a napon Dobos reggeltől estig aludt, mint a bunda (nem az Attila), Tojás

kockacukorral etette Dömét, amíg pukkadásig nem lakott. Akkor megnyalta a bajuszát (nem a Tojás), és hanyatt feküdt. Vobi valamit piszkált a fényképezőgépén, amiben benne volt a film. Ezért bebújt a pokróca alá, amit kinevezett sötétkamrának. Tényleg nagyon sötét lehetett benne, mert Vobi addig mocorgott, amíg a pokróc alól egyszerre csak ki nem kunkorodott valami fényes, hosszú, hajlékony. Nekem mindjárt feltűnt, mert elkezdtem húzkodni, mire a másik végével kijött Vobi a pokróc alól és üvöltött:

– Micsinálsz, te ővült! Most fényt kapott a Nagy Mavci! – Hát aztán? Legfeljebb lesül tőle – feleltem, de Vobit ez nem hatotta meg. Lehuppant

a sötétkamra tetejére, és zokogva lengette a hosszú, hajlékony, fényes valamit: – Máv le is sült, bvühühü!... Hát nem látod, hogy ez a film, amive lefényképeztem a

Nagy Mavcit? És ami most fényt kapott, bvühühü, mevt még nem volt előhíva! – Hát ha nem volt előhíva, akkor miért jött elő a sötét kamrából? – kérdeztem, de erre

már nem tudott válaszolni, mert bejött a sátorba Vedres és Márki, és közölték a Haditervet.

Ugyanis az őrsvezetők kibővített haditanácsot tartottak. Éppen kapóra jött ez a kis egésznapos eső, mert ilyenkor az ellenségnek is van annyi esze, hogy otthon marad, mi pedig szépen, nyugodtan megbeszélhetjük, hogy holnap, ha kisüt a nap, hogyan verjük őket ripityomra.

Ebben a ripityomban egészen biztos voltam, és nagyon felháborított Vedres kijelentése, hogy mindenki pihenje ki magát, mert holnap megint nagyobb túrára megyünk. Hát vagy túra, vagy ripityom! Márki erre azt felelte, hogy túra nélkül nincs ripityom, és ne várjuk, hogy a sült galamb a szájunkba repüljön! Már miért ne várjuk? Én rendkívül elégedett lennék, ha időnként egy sült galamb berepülne a számba. Esetleg uborkasalátával, de a cékla se rossz.

Persze, megint lehurrogtak, és okvetetlenkedő megjegyzéseket tettek az étvágyamra meg az alakomra, amiket itt feleslegesnek tartok megismételni, mert, ugye, nem rólam szól ez a MŰ, hanem arról, hogy a túra lesz a Nagy Hadicsel, azért is bízták ránk, Búvár Kundokra, és ahelyett, hogy örülnék neki, nyafogok, és ha még sokáig így nyafogok, akkor engem fognak ripityom... és a többi és a többi.

Inkább elmondom, hogy mi az a Nagy Hadicsel, amit ők találtak ki, de nekem kell

majd végigkutyagolnom. Jó, jó, nekem is meg az egész őrsnek. Tehát a Csongorok holnap elindulnak azon az úton, amit mi már bejártunk, végig az országúton, a hídig, ahol a Csörgő-patak mellett felfelé kanyarodik a turistaút. Addig mennek, amíg ellenségbe nem ütköznek, és akkor elkezdenek handabandázni, azaz úgy csinálnak, mintha háromszor annyian volnának, mint igazában vannak. Ezt tudományosan úgy hívják, hogy Elterelő Hadművelet, mert ezzel kell az ellenfél figyelmét elterelni az igazi hadműveletről, ami másutt csap le, mint a mennykő, és aztán ripityom. Mert ha az ellenfél nem hagyja elterelni a figyelmét, akkor nekünk lesz ripityom, és az nem jó. Ha a Csongorok jól

terelnek (jobban, mint Tojás a kecskéket), akkor magukra vonják az ellenfél figyelmét meg Fő Erejét, mi pedig ezalatt...

Mi pedig ezalatt elindulunk visszafelé, vagyis az ellenkező irányba. Ezt meg úgy hívják tudományosan, hogy megtévesztő Hadművelet. Végrehajtói a Búvár Kundok. Elindulunk az országúton Hasznos felé, ami éppen a másik irány. Megyünk, megyünk, mendegélünk, egészen addig, amíg el nem érjük a hasznosi várromot. Amikor elértük, akkor következik a túra, ami abból áll, hogy az ember felfelé megy a hegyen, mert nincs se lépcső, se lift, se semmi, csak a saját lába, amely viszont bizonyos idő után elfárad, de senki sem törődik vele... jó, jó, nem nyafogok, csak úgy mondom.

A hasznosi várromhoz érve elhagyjuk az országutat, és a rom mellett felmászunk a hegyoldalba, egészen addig, amíg rá nem bukkanunk a zöld jelzéses turistaútra. Ezen az úton azután elindulunk szépen visszafelé, arra, amerről jöttünk. Mert a turistaút egy szakaszon párhuzamos az országúttal, csak fenn, a hegy tetején halad, amit Gombástetőnek neveznek, azután elkanyarodik, és egyenest megy fölfelé, neki Ágasvárnak. És attól kezdve, hogy a turistaúton megyünk, már nem vagyunk többé Megtévesztő Hadművelet, mert már ismét az ellenfél tábora felé közeledünk, és ezért az új nevünk az, hogy: Támadó Ék. Nekem nagyon tetszett, hogy Támadó Ék leszek, de Dobos azt mondta, hogy ez rám nem vonatkozik, mert az Ék mindig oldalról hegyes, szemből éles, én pedig nem vagyok se hegyes, se éles, csak gömbölyű, akárhonnan is néz, de én csak nevettem rajta mert én tudtam, hogy az Éket itt képletes kifejezésnek kell érteni, és Dobos nem ért az ilyen választékos fogalmazáshoz.

Talán nem is kell tovább magyaráznom, máris világosan áll az Olvasó előtt a Nagy Hadicsel mibenléte: amíg a Csongorok a már ismert útvonalon Elterelő Hadműveleteket végeznek, hogy a Petőfi-tábor zöme ellenük hadakozzék, addig mi, Búvár Kundok a hegyek közül, az Ágasvár tetejéről zúdulunk a nyakukba, mint a fergeteges évvégi osztályzat! És aztán lesz, ami lesz!

No de mi lesz? (Egy új fejezet lesz.)

5630. fejezet, amelyben folytatom, amit az előzőben

elkezdtem Másnap már semmit se esett az eső, ezzel szemben sütött a nap, amiből látható, hogy

jó idő volt, és mi már napfelkeltével elkezdtük a Hadműveleteket, mert aki korán kel, az korábban is reggelizik, kivéve, ha odakozmált a tej, ami táborozásokon gyakori. Ilyenkor ajánlatos a tejet jó forrón inni, hogy megégesse a szájat, mert akkor nem érezni annyira a kozma ízét. Akkor. De bezzeg, ha már lecsurgott torkunkon a forró tej, és a forróságot is kiszuszogtuk, nemcsak az égés nyoma marad ínyünkön, hanem a kozma íze is visszatér. Mert a kozmás tej olyan, mint az év eleji egyes osztályzat: ahogy múlik felette az idő (és közeledik a bizonyítvány), úgy keseredik meg az íze, egyre jobban.

A világ gyönyörű lett volna: a patak üdén csobogott, az ebbe a völgybe szolgálattételre beosztott madarak csiripeltek, a lég (magyarul: levegő, de most költőies vagyok) friss volt, s a hőség nem tikkasztotta még el a hozzám hasonló, jobb megjelenésű egyéneket sem – csak a kozmás tej íze ült kitartóan a szájpadlásunkon, megrontva ezzel a szép reggelt s benne a mi lelkünk békéjét. Az e tárgyban elhangzott megjegyzéseket nem

ismétlem meg, mert félek, hogy azok, akik aznap reggel konyhaszolgálatosok voltak, utólag becsületsértésért beperelnek. Csupán az észrevételeket követő, előremutató javaslatot idézem: Vobi ötlete volt, hogy ízt csak ízzel lehet elűzni, következésképpen enni kellene valami ízeset, ami elűzi a kozma ízét ízibe. Élénken helyeseltem. A többiek is helyeseltek. Mindenki helyeselt. Oldalzsákomból (mert a könnyű mozgás célirányából csak oldalzsákot vittünk magunkkal, benne a legszükségesebbekkel) mindjárt elő is vettem egy vajas zsömlét, hogy a kiváló ötletet a magam területén megvalósítsam.

De Vedres nem engedte, hogy megegyem. Azt mondta, hogy az az ennivaló, amit magunkkal hoztunk, az a vastartalék, arra az esetre, ha előre nem látott akadályok miatt nem térhetünk vissza idejében a támaszpontunkra. Próbáltam vitatkozni, de annak a lehetőségnek az árnyéka, hogy esetleg se ebéd, se vacsora – önmegtartóztatásra kényszerített. De akkor mi lesz a kozmával?

– A vártól tíz perc a falu – mondta Márki. – A Népbolt már nyitva lesz. Valaki bemegy közülünk, és vesz valamit, mi meg addig a vár alatt megvárjuk. A fél óra időveszteséget még behozhatjuk, ha később kilépünk.

Márki javaslatát egyhangúlag elfogadtuk, és a Költőt bíztuk meg a bevásárlással. – Valami jó ízeset vásároljál – biztattam – , hogy még az emlékét is elfeledtesse a

kozmának, brrr... – és megrázkódtam, amit mindenki megérthet, aki már ivott kozmás tejet. A Költő nyakába szedte a lábát, mi pedig felkaptattunk a vár túlsó oldalába, megkerestük a zöld jelzéses turistautat és letelepedtünk. Persze, nem akárhogyan, hanem felkészülve minden esetleges meglepetésre, bár ilyen távolságban a haditerülettől aligha kellett támadásra számítanunk. Mégis, mit lehet tudni, nem csavarog-e errefelé néhány Kék a Petőfi-táborból, ha másért nem, hát talán, mert náluk is éppen ma reggel égett oda a tej.

„Kék"-et írtam, mert ma reggeltől csak így neveztük az ellenfeleinket, ugyanis ők játszottak a kék számokkal, mi meg a pirosokkal. Az imént emlegetett „felkészülés" is annyit jelentett, hogy igyekeztünk fedezéket keresni számokkal koronázott fejünknek, hiszen ezek a számok ezúttal, a játékban, az életünket jelentették, s arra mégiscsak illik vigyázni, még akkor is, ha nem fenyegeti közvetlen veszély.

Máskülönben csendesen üldögéltünk, és jobb híján a hasznosi vár kevéske omladékát szemléltük. Határozottan ráfért volna a tatarozás, tekintve, hogy néhány töredezett falmaradványon kívül semmi se volt már meg belőle. Tojás elővette az útikalauzt, amit mindig magával hurcolt, mert ez volt a mániája, és megnézte, hogy mi van benne a várról. Nagyon érdekeseket olvasott fel. Például azt, hogy a vár 1489-ben még teljesen épen állott. Nem is értem, hogy mégis összedőlt, pedig azóta mindössze csak szűk félezer év telt el, és azalatt se történt semmi különösebb, csak a tulajdonosai, a Hasznosi, illetve a Pásztói család a mohácsi vész után kipusztult, a várba 1552-ben beköltöztek a törökök, miután az előző lakókat ágyúval szólították fel a lakáscserére. Később is többször gazdát cserélt a vár, de bírhatta, mert még 1848-ban is elég jó állapotban volt. Hogy azután mi történhetett, azt mindabból, amit Balázs tanár úr a műemlékek sorsáról mesélt, nagyon jól el tudom képzelni. Egy jómódú hasznosi gazdának szüksége lehetett néhány lépcsőfokra az új házába, hát kiemelte az elhagyatott várból. Jól odaerősítették annak idején azokat a lépcsőket, mert csak úgy lehetett kiszedni őket, hogy előbb összedöntötték az egész lépcsőházat. A köveket azután mások cipelték el házépítéshez. Ha valaki megvizsgálná a hasznosi házak alapozását, a régi házak alatt alighanem csupa olyan köveket találna, amelyeket valaha a várépítők faragtak...

S bizony a szép nevű Castellanus de Hasnos, későbbi Castrum Hosnos hadiutat vigyázó bástyáiból még egy jól nevelt műemléknyire való faltöredék is alig maradt. Olyasmi ez, amin nagyon jól el lehet merengeni borús őszi alkonyatkor, egy szomorúfűz árnya alatt heverve a selymes füvön. De ezúttal nem ború, hanem napsütés, nem ősz, hanem nyár, nem alkonyat, hanem reggel volt, és én nem egy szomorúfűz alatt, hanem egy tábla alatt hevertem, amire az volt kiírva, hogy:

KECSKETEJ KABHATÓ INEN ÖT PERCNYIRE A SPICEK HÁZZ–NÁL – IGGYÁL

KECCSKETEJJET MER AZ EGÉSSÉGES! Vajon milyen lehet a kozmás kecsketej? És ekkor lépések zaja hallatszott. A csapat földhöz lapult, mert hátha egy Kék

közeledik. Én a fülemet hegyeztem, mert hátha a Költő jön, és hozza a... Nem tudom, mit hoz, de biztos valami finomat és jóízűt. Az ilyen falusi boltokban mindig van valami ritka falusi csemege...

De nem jött se Kék, se a Költő. Az Időmilliomos jött. Ja, persze, a mélyen tisztelt Olvasó nem tudja, ki az az Időmilliomos, de vigasztalja az,

hogy akkor még mi sem tudtuk. Még azt se tudtuk, hogy ez a neve, már csak azért se, mert mi adtuk neki, nem sokkal később, amikor már ismertük őt, és beláttuk, hogy ezt a szikár, hórihorgas, turistaruhás, de egyáltalában nem turista valakit egyszerűen nem lehet másként elnevezni, mint Időmilliomosnak. És hogy félreértés ne essék, meg is mondtuk neki, és ő nagyon jót mulatott rajta, mert az okos és kedves emberek (az olyanok, mint az Időmilliomos vagy én, Gömböc) sohasem haragszanak meg a tréfáért.

Na, szóval az Időmilliomos jött. A külsejéről a legfontosabbakat fentebb közöltem, de a legeslegfontosabbat még nem: a hátán hátizsák lógott. Hát nem csodálatos?

(Ne haragudj, Gömböc, hogy közbeszólok, de miért volna ez csodálatos?) – Majd mindjárt meg tetszik látni! Igenis csodálatos volt. Csak tessék hagyni, hogy

folytassam. Amikor meglátott bennünket, kicsit meghökkent, ami érthető is, hiszen nem mindennapi látvány lehettünk, fedezék mögé bújtatott fejünkkel, a földön kuporogva.

Látva, hogy nem Kék, felegyenesedtünk, de akkor meg a fejünkre erősített számok lepték meg. Mégsem szólt semmit, csak fújt egyet, letette a hátizsákját, és megtörölte a homlokát. Közben fürkészőn nézett ránk.

Ekkor Vedres megszólította: – Jó reggelt kívánok. Merre tetszik menni? – Erre, fiacskám! – mutatott előre az Időmilliomos. – Az nem jó – mondta Vedres. – Nekem jó – felelte az Időmilliomos. – Ha neked nem jó, fiacskám, hát ne menj arra. – Nekem az nem jó, hogy a bácsi megy arra. – És miért nem, ha szabad kérdeznem? – Természetesen szabad. Azért nem jó, mert arra Kékek lehetnek, és ha a bácsi

megmondja nekik, hogy velünk találkozott, akkor el vagyunk árulva. Most már tetszik érteni?

– Igyekszem, fiacskám, igyekszem. De tegyük fel, hogy én nem árulom el azoknak a Liláknak, pardon, Kékeknek, hogy tiveletek találkoztam – akkor már semmi baj sincs, ugye?

– Akkor nincs. – Na, látod. Tehát mi a teendő? – Izé. – Semmizé. Az a teendő, hogy szépen megkértek rá, ne áruljalak el benneteket, igaz? – Persze hogy igaz! Hogy ez nem jutott eszünkbe... – Látod, fiacskám, ez volt a baj, nem az, hogy találkoztunk, és én történetesen

ugyanarra megyek, mint ti. Máskülönben, ha úgy tetszik, menjetek ti előre, úgyis fürgébbek vagytok, mint én, s akkor semmiféle találkozás veszélye sem áll fenn... Az én utam nem sietős.

Már nyitottam a számat, hogy megmondjam, mi nem mehetünk még, mert a Költőre várunk, aki hoz valami nagyszerű kaját, de torkomon akadt a hang, mert az Időmilliomos, miután ilyen szépen rendreutasított bennünket (s ráadásul még igaza is volt!), körülkémlelt, majd a kabátja zsebébe nyúlt, és előhúzott belőle egy hosszú szárú, de kis fejű kalapácsot. Már az is szöget üthetett volna a fejünkben, hogy hová akar itt a természet leglágyabb ölén szöget ütni. Ha csak nem az IGGYÁL KECCSKETEJJET táblába, mert annak úgyis lógott az egyik sarka. De igazán csak akkor képedtünk el, amikor láttuk, hogy odalép az út mentén heverő csorba szikladarabhoz, és kalapácsával ütögetni kezdi. Vobi jelentőségteljes mozdulatot tett a homloka előtt, Tojás viszont kíváncsian dugta közelebb az orrát.

Egyszerre csak pendül a kő, s jókora szilánk pattan le róla. Az Időmilliomos felveszi, nézegeti. Tojás nem tudja tovább megállni és megkérdezi:

– Mit néz ezen a kövön a bácsi? Az Időmilliomos fél füllel hallhatta csak a kérdést, mert nagyon elmerülten szemlélte a

kődarabot, még a homlokát is ráncolta hozzá, s úgy válaszolt, mint aki nem a kérdésre felel:

– Paleogén biotit-amfibol-andezit, amely későbbi hidrotermális metamorfózissal ércesedett. Ez nyilvánvaló.

– Aha – felelte nagyon okosan Tojás. – Ez nyilvánvaló – és gyorsan visszahátrált hozzánk. Talán attól félt, hogy ha a közelében marad, a következő szilánkot az ő orrából akarja majd leütögetni a kalapáccsal, ami már csak azért is tragédia lett volna, mert Tojásnak van az évszázad legpiszébb orra. De a kalapács visszavándorolt az Időmilliomos zsebébe, amit határozottan megnyugtató jelenségnek éreztünk. Viszont kinyitotta földön heverő hátizsákját, és a lepattintott követ belétette. Tojás nem állhatta meg, hogy egy pillantást ne vessen a hátizsákba. De megint csak visszahőkölt. A zsák tele volt kövekkel. Semmi egyéb nem volt benne, mint kő, kő, kő. No, itt már semmi kétség, aki rekkenő nyárban kövekkel telt hátizsákkal mászkál a hegyek között, annak aligha van helyén a józan esze. Tojás azonban, úgy látszik, szereti a teljes bizonyosságot, mert még meg is kérdezte:

– Mit tetszik gyűjteni? – talán arra gondolt, hogy valami olyas választ kap: „Aranycipót a kedvenc levelibékámnak" –, de ehelyett ez a felelet érkezett:

– Éveket, fiacskám. Ebben a hátizsákban is van belőle vagy hatvanmillió. Nem sok, de nem is kevés.

Nekem éppen elég. Vobi a könyökével oldalba bökött. – Én ismevek valakit, aki Napóleonnak képzeli magát. Ez az üvge meg

Időmilliomosnak... – súgta. – Eszed tokja – mondta Márki. – Nem időmilliomos ez az ember, hanem geológus.

Remélem, tudod, mi az. – Miért, azt hiszed, csak te jártál óvodába? – sértődött meg Dobos, nem azért, mintha

tudta volna, hogy mi az a geológus, hanem csak azért, mert szeret megsértődni. Ebben még az sem akadályozza, ha nem őt sértik meg, hanem valaki mást. Megsértődik ahelyett is, mert ő áldozatos lélek. Márki azonban fel sem vette, csak legyintett és hozzátette:

– Földtantudós, ha így jobban tetszik. Ahelyett, hogy bolondnak nézzük, inkább mutatkozzunk be neki.

Valamennyi félreértés tisztázódott hát, és mi hamarosan összebarátkoztunk a geológussal, akin azért mégiscsak rajta maradt a név, hogy Időmilliomos, hiszen egyéb dolga sincs (hittük mi), mint hogy a hegyekben kóboroljon, kis kalapácsával szilánkokat gyűjtsön a sziklákból, és a hátizsákját telerakja velük. S mondogassa hozzá: ez ötmillió éves, ez meg huszonöt...

Márki mindjárt meg is kérdezte, hogy miből van a Mátra. Szerintem ez szamár kérdés, mert nyilvánvaló, hogy hegyből van, de Márki mindig

okoskodik. Neki azt is kell tudni, hogy milyen hegyből. Pedig nyilvánvaló, hogy Mátra hegyből, azért is nevezik Mátrának, és nem Himalájának, ami viszont csupa Himalájából áll. Erre azt mondták nekem, hogy én csak egyek karamella cukrot, mert ahhoz értek, de ne avatkozzam a geológiába. Hát jó, nekem semmi közöm hozzá, meg aztán az nevet legjobban, aki utoljára nevet, és ezúttal én nevetek utoljára, mert én már tudom, hogy megírom ezt a Tábori Jegyzeteket, úgy is, mint Naplót, és azt írom belé, ami nekem tetszik, és úgy írom belé, ahogy nekem tetszik, és itt senki sem tudja majd elhomályosítani a szellemi képességeimet, amelyek ragyogóak, mint ez köztudomású stb., stb. És azért is, ha megpukkadtok is, ha a fejetek tetejére álltok is, azért is beleírom a geológiát is, mégpedig egészen tudományosan, szó szerint úgy, ahogyan az Időmilliomos előadta, amikor elmondta, hogy miből van a Mátra. Egészen úgy mondom el, ahogyan ő előadta, illetve, ahogyan én azt a Gömböc-féle szabadalmazott zseniális gyorsírással a noteszomban feljegyeztem. Stílus tekintetében ugyan teret engedtem egyéniségem

érvényesülésének, de a tartalom szigorúan tudományos, és pontosan megfelel a valóságnak, azaz igaz, azaz így történt. És hogy mindenki okuljon belőle, külön fejezetet is szánok rá, mert a tudomány előtt nem lehet akadály, és még merje valaki azt mondani, hogy én csak karamella cukor rágására vagyok alkalmas. Nahát!

5631. fejezet,

amelyben én, GÖMBÖC előadom, mint folyt le:

A MÁTRA KELETKEZÉSÉNEK FÉLHIVATALOS TÖRTÉNETE,

avagy geológiai rémdráma hatvanmillió felvonásban,

több felszínváltozással és tektonikus süllyesztőkkel

Szereplők: Vulkán Lajos, a tüzes atya

Gejzír Amália, tőle a forróvizes leány Tisia, aki elsüllyed

Andezit Tódor, aki jön, lát és győz

Szerepelnek még: több kisebb tűzhányó, ércek telérben és elszórtan, valamint néhány tenger jön-megy a színen.

Kezdődik: A földtörténeti ókorban este 7 órakor. Vége: Öt perccel a holocén előtt

Figyelmeztetés:

Az Igazgatóság csak a ruhatárban elhelyezett kövületekért vállal felelősséget. A belépőjegyeket lávaömlés esetén beváltjuk a következő évmilliókra

1. előjáték: Földtörténeti ókor

(Ez nagyon régen volt.) A sarki Édességboltot, valamint Európa egy részét tenger borította, amely hullámzott,

mint az felnőtt tengereknél már akkor is szokásban volt. Végül a tengerfenék megunta a sok lics-locst, és kinőtt belőle egy hegylánc, de később a szél elfújta. Mert minden geológus tudja, hogy nincsen olyan nagy hegy, amit idővel ne fújna el a szél. Mindössze néhány millió esztendő kell hozzá. Ha az eső, hó, jég is segít, még gyorsabban is megy a dolog, és a nagy hegy úgy elkopik, mint Vobi körme, ha sokat rágja. Ebből a hegyből se maradt több, csak néhány bütyök Recsk és Sirok között, hogy legyen mit mütyürkének a kalapjuk mellé tűzniök a geológusoknak.

2. előjáték: Földtörténeti középkor

(Ez valamivel későbben volt, de még mindig felettébb régen)

A tenger változatlanul hullámzott: lics-locs. A tengerfenéken tudvalevően mindenféle üledék rakódik le. Az apró tengeri élőlények meszes vázából évmilliók alatt annyi gyűlik össze, mert a tengerfenéken senki se takarít, hogy amikor a tenger megöregszik, és nyugalomba vonul, a helyén mészkőhegyek maradnak. Errefelé például a Bükk ilyen mészkőhegy.

A Mátra nem. Csak itt-ott akad benne valami mutatóba, afféle névjegye a tengernek, hogy azért tudjuk: erre is járt. De már ment is.

A nyomában kiemelkedő tengerfenék pedig kidugta fejét a napvilágra és bemutatkozott: én vagyok, kérem, a Tisia. Már kezdett beképzelt lenni, hogy neki ilyen elegáns neve van, amikor utolérte a geológiai végzet: úgy elsüllyedt, hogy manapság az Alföld közepén legalább 2-3 ezer métert kell fúrni, míg a mélyben megtaláljuk a nyomát. Ilyen vastag tengeri üledék rakódott rá később. Azért később, mert arra jött egy repülő sárkány (akkoriban ilyen kis ős-állatocskák helyettesítették az embert, aki még nem volt). Arra jött és lapozott egyet a naptáron:

Földtörténeti újkor (Most jön a java!)

I. felvonás: Eocén – oligocén

(Játszódott: kb. 60 millió évvel ezelőtt.)

Megint licslocs, azaz tengerecske, jókorácska. A tengerecskéből ezúttal agyagocska rakódott le. Buda környékén különösen sok, amit kiscelli agyagnak neveznek, mert Kiscellen is bányásszák, és általában plasztilint készítenek belőle. Ami marad, abból téglát égetnek, és házakat építenek, mert a plasztilin mellett azokra is szükség van. Mellesleg az Oligocénben felettébb hideg lett, amit a kis tengeri állatok nem szerettek, és inkább átmenetileg kihaltak. Ezért ebből a felvonásból kevés mészkőhegyet hagytak ránk, tisztelt utókorra.

II. felvonás: Miocén

(játszódott: 30 millió évvel később.)

Az Alföldön még mindig süllyedt a kristályos magashegység, a Tisia. Hiába, aki nagyon magas, az még elsüllyedni se tud gyorsan. Még akkor se, ha bosszantására a földkéreg a szomszédban hevesen mocorog, és új hegyeket gyűr fel: a Magas- és az Alacsony-Tátrát. Egyik fel, a másik le: ebből csak rumli származhat. Származott is. A süppedő Tisia meg az emelkedő Tátra között úgy elszakadt a földkéreg, mint a túlságosan kifeszített selyempapír, és az alatta levő folyékony láva kiömlött. Még nem nagyon, csak kicsit. Apró vulkán-pattanások nőttek a tengerben, amely még szintén jelen volt, hogy teljesebb legyen a rumli.

Vulkán Lajos, a tüzes atya tehát háborogni kezde. Alig csillapodott valamelyest le, leánya, Gejzír Amália onta forró könnyeket. A könnyek pedig telve valának feloldott ércekkel, amelyek kitöltötték a kőzet repedéseit, jó összevissza, hogy a bányászok 30 millió év múlva Recsken, Gyöngyössolymoson csúnyákat mondjanak, ha a kanyargó érctelér megszökik előlük.

A tenger a sok emelkedő, süllyedő hegy, bugyborékoló tűzhányó között már alig talált helyet magának, hát undorral elsekélyesedett. A széle tele lett lagunákkal, mocsarakkal, amelyekben a vízinövények kusza egyvelege hullámzott. Az iszap süppedt, a mindenféle élőlények belevesztek, egyszóval dögvész és rothadás az egész, ott süllyedjen el, ahol van! Az ilyesmit akkoriban nem kellett kétszer mondani. Elsüllyedt az magától is, és ma csak a bükkszéki olajról meg földgáztelepekről tudjuk, hogy mi volt itt, hajaj! Mellesleg ekkor keletkeztek a Mátrától északra fekvő barnaszéntelepek is. Erről jut eszembe: hol a Mátra? Meddig várjak még rá?

Csak tizenötmillió évet. Igazán semmi az egész. A Tisia végleg elsüllyedt szégyenében. S mi jött helyébe? Na mi? Egyedem-begyedem, tenger-tánc... Az bizony: tengerecske öntötte el a helyét megint.

Hanem az igazi nagy kéregszakadás is csak ezután következett! Vulkán atya teljes haragjában tombolhatott, és volt itt olyan tűzijáték, amilyent nem látott még az ember, már csak azért sem, mert ember még mindig nem volt a Földön. A kráterek égig lobogó fényét, a gomolygó felhőket értelmes lény szeme még nem csodálhatta meg. A hatalmas folyamokban ömlő, 5-600 méter vastag tüzes láva elől csak az akkoriban éppen napirenden levő óriásemlősök menekülhettek fejvesztetten. Némelyik fajtájuk akkora volt, hogy az Országház kupolacsarnokában is csak úgy férne el kettő egyszerre belőlük, ha előbb az egyik megenné a másikat. De tekintve, hogy többségük növényevő volt, a hasonlat sántít. Elégedjék meg a tisztelt Olvasó azzal, hogy nagyok voltak. Mindenesetre egy indiai elefántot zsebre dughattak volna, ha lett volna zsebük, arról nem is szólva, hogy ha lett volna egyáltalában akkor már elefánt (talán még India se volt, ha jobban utánanézünk a földtörténet ázsiai fejezetének!).

Ne törődjünk most Indiával, amikor végre-valahára megérkezett, amire szívrepesve vártunk, teljes nagyságában és földi valóságában:

A Mátra! A törésvonal mentén kiömlő Andezit Tódor jött, látott és győzött! A láva anyaga

ugyanis az andezit nevű kőzetanyagból állott, mégpedig piroxén ásványokkal megspékelve, amiből aztán Piroxén-andezitnek nevezik. Hogy mi az a piroxén, már elfelejtettem, de bárki megtudhatja, ha beiratkozik az egyetemre. Ezúttal tessék megelégedni annyival, hogy Andezit Tódor értékes egyéniség volt, mert hozott magával rezet, aranyat, ezüstöt, csak karamella cukrot nem, amiért utólag szigorú megrovásban részesült. Lecsillapította a tüzes atyát, feleségül vette Gejzír Amáliát, akivel most is boldog házasságban élnek, mint ezt a bükkszéki, parádi meg egyéb ásványvizes források bizonyítják. Igaz, Amália már nem ont forró könnyeket, Tódor délceg kráterkúpjait is elhordták szelek, esők, meg akik még arra jártak, egyszóval tisztes Mátra hegység lett belőlük.

Csak a geológusok kalapácsainak vallja be Tódor, hogy rokona az olaszországi Vezúv tűzhányónak, mert mindketten egyformán születtek: a láva felváltva tört ki finom vulkáni tufaporral. Láva-tufapor-láva-tufapor rétegesen rakódtak egymásra a tűzhányó oldalán és környékén. Ezért is lett a neve rétegvulkán vagy tudományosan stratovulkán, ami ugyanazt jelenti, csak nem magyarul, hogy nehezebb legyen megérteni. Szerintem egyetlen helyes név lehetséges, a dobostorta-vulkán, mert annak rétegzése is éppen ilyen: egy sor lávatészta, egy sor tufakrém. A kétnapos dobostortaszelet keménysége ugyanis műszerekkel végzett mérések szerint egyenlő egy százezer éves lávadarabéval. A különbség csak annyi, hogy a láva melegítésre megpuhul, a dobos soha.

Ideje, hogy végezzünk a miocénnal. Andezit Tódor már lehűlt, amikor Gejzír Amália kimondta a boldogító igent, és olyan forró könnyeket ontott, hogy azok menten gőzzé párologtak el, és a kőzetek repedéseiben utat törtek maguknak a felszínre. A gőz, amerre járt, kvarctartalmú üledéket rakosgatott le, amelyet hidrokvarcitnak neveznek. A hidrokvarcit kemény, szivacsos, és lyukacsos volt és maradt is. Andezit Tódort megkoptatta az idő múlása. Nem úgy Gejzír Amália nászajándékát, a hidrokvarcitot! Az rücskös volt, likas volt, egyszóval randa volt, de kemény és dacos. Nem kopott, nem töredezett, úgy, mint szegény Tódor, és még ma is büszkén emelkedik ki megviseltebb környezetéből: a Bábakő és a Kishegy sziklája merő hidrokvarcit.

Ezután már nem sok történt. Még fészkelődött egy kicsit a Mátra, hogy végleg megtalálja helyét a nap alatt. A déli része lezökkent, mert valami nyomta a könyökét, az északi meg kiemelkedett. A lesüllyedt részeket elborították az Alföld ifjabb képződményei, mert még mindig volt hátra néhány millió év máig, és a természet sosem pihen, mindig munkálkodik e vén földgolyón. Mi is lapozhatunk.

III. felvonás: ami még hátra maradt

A következő fejezet a földtörténeti újkorban a pliocén volt. A tenger felszabdalódott,

mint egy lottószelvény. A vulkánok elszundítottak, semmi drámai többé nem történt. A hegyek között, lábai előtt pocsolyák terjengtek, ennyi maradt a hajdani büszke licslocsból. Mocsarak, lápok, ameddig a szem ellátott. Még arra se jók, hogy finom, nagy kalóriájú szenecske legyen belőlük néhány millió év múlva, csak afféle lignit, a leggyengébb minőségű szénfajta, amelynek mindössze 2000 kalória a fűtőértéke. Még azt sem érdemelné meg, hogy szót vesztegessenek rá, ha nem volna olyan jó sok belőle. De a lignittelep hatalmas, végighúzódik a Mátra déli oldalán, és kiterjed a Cserhát meg a Bükk felé is. Ennyivel már érdemes kezdeni valamit. Például villamos erőműben elégetni, mert annak a legócskább szén is jó. Az is elég, és gőzt lehet vele fejleszteni, ami az áramfejlesztőket meghajtja. No hát ezért lett a pocsolyák lignitjének mégis becsülete, annyira, hogy ma már mindenki ismeri Petőfibányát, az ország egyik legkorszerűbb bányáját, ahol a lignitet fejtik, és a Mátravidéki Erőművet, amely ugyancsak az ország egyik legnagyobb villanyerőműve, és amelyet ezzel a lignittel táplálnak.

Egyelőre azonban még ember kell, aki a szenet kibányássza, erőműveket épít, és ember csak a következő időszakban, a pleisztocén korban jelent meg a Földön. Már ebből az ünnepélyes alkalomból is érdemes egy pillantást vetni rá. Mármint a pleisztocénra. Semmi licslocs. A tenger csak szép emlék, mint a vakáció november közepén, számtan dolgozatírás közben. Ebben a geológiai korban már a száraz időjárás és a sztyepp a divat. A dráma főszereplői nyugalomba vonultak. Az alacsonyabb vidékeken a szél hatalmas rétegekben rakosgatja le a löszt és a futóhomokot, a hegyek között több az eső. A lerohanó vizek kiszabdalják a máig érvényes völgyeket, és a lehordott felesleget rettentő nagy törmelékkúpokban rakják le a hegység déli lábánál. A Markaz melletti Tatármező és a kisnánai Tarnóca-völgy kavicsmezői is ekkor keletkeznek. Mindez csak tegnap történt, hiszen legfeljebb félmillió esztendő telt el azóta.

Azért nem baj, hogy eltelt, mert akkor volt a jégkorszak, és az nagyon hideg volt. Az ősember folyton didergett, és még csak jóféle mátraalji borocskával sem tudta átmelegíteni magát. Ugyanis azt a finom lösztalajt, ami a borocska termőtalajának alapja, éppen az akkori jeges szelek hordták oda. Szegény ősember fázhatott nagyon, nem is

értem, hogyan bírta ki. Nincs egy melegebb kor? Különben e sorok írója a jégkorszaknak már az emlékétől is megfagy! És akkor mi lesz?! Brrr...

Légy üdvözölve, holocén, úgy is, mint geológiai jelenkori Enyhébb is, nedvesebb is az éghajlat, erdő borítja a hegyeket, és az egész Mátra végre hasonlít ahhoz, amilyen a fényképeken! A drámai csomó megoldódott, a geológiai színmű véget ért, itt vagyunk a mában, ki lehet menni a büfébe, inni egy bambit, rágni a karamellát, és arra gondolni, hogy mégiscsak okos emberek azok az Időmilliomosok, akik kis kalapáccsal, nagy hátizsákkal járják a hegyet, és a hazavitt kövekből lepergetik a Föld történetét, amely nagy viharokat, drámákat élt át, mostanra sokat szelídült, de teljesen máig sem alakult ki, nyugodott meg, s nem is fog soha. A természet örök, és örökké változik, alakul. A ma embere legfeljebb annyit tehet, hogy körülnéz, és azt mondja: most itt tartunk.

– Függöny –

5632. fejezet.

amelyben folytatom ott, ahol abbahagytam Mielőtt tovább folytattam volna Tábori Jegyzetek, úgy is mint Napló című munkám

írását, megmutattam az előbbi fejezetet az Időmilliomosnak, aki tartalmával egyetértett, azaz megerősítette, hogy az egész, dolog tényleg így történt, csak egy kicsit másként. Mármint hogy a tények megfelelnek a valóságnak, de az előadásmodor túlságosan egyéni ahhoz, hogy tudományosnak lehessen nevezni. Megnyugtattam, hogy akkor egy hiba sincs, mert e feljegyzéseimet nem a Tudományos Akadémia számára készítettem, hanem a tanulni és művelődni vágyó serdültebb ifjúságnak, amely bennem, Gömböcben ezáltal példaképét tisztelendi majd, és így tovább, kelt mint fent, maradok kiváló tisztelettel: aláírás.

Ezt csak közbevetőleg említettem, és most visszatérek történetem helyére és időpontjára, a hasznosi vár szomszédságába, éppen akkor, amikor a Búvár Kundok az Időmilliomost hallgatják, amint válaszol Márki kérdésére, hogy miből van a Mátra. A válasz, mint tisztelt Olvasóim tapasztalhatták, részletes, alapos és kimerítő volt. Én mindenesetre kimerültem a jegyzetelésben, amely jegyzetekből később összeállítottam a fenti földtörténeti drámát. A többiek egyszerűen csak a szájukat tátották, és úgy hallgatták az Időmilliomost, aki olyan lendületbe jött, hogy talán a Mátra múltja után a jövőjét is elmondja, ha nem üti meg a fülünket élénk szuszogás, méghozzá ismerős szuszogás, amely maga felé terelte figyelmünket.

– Ez a Költő – mondta Tojás. – Megismerem, mert még szuszogni is csak jambusokban tud.

A szuszogás elérte az útkanyart, és valóban a Költő bukkant elő, verejtékesen és lihegve, de becsülettel végzett munka után, amit első pillantásra megállapíthattam, mert oldalzsákja rokonszenvesen duzzadozott, a hóna alatt pedig szép barnára sült kerek cipó dagadozott.

Vajon mi lehet az oldalzsákban? Kerek, mint a cipó, de nem akkora. Milyen étel

kerek? A sajt! Hogy én milyen okos vagyok! No de ez, amit most a Költő előcibál az oldalzsákjából, kerek ugyan, de szürke és fényes, szürke sajt pedig nincs! Hohó! Gömböc szimatán nem lehet kifogni! A szürke és fényes csak a huzat, és melyik az a sajt, amelyiknek huzata van? A disznósajt! Következésképpen, amit a Költő hozott, az igazi, valódi, legfinomabb kerek, falusi disznósss... diszn... Levegőt! Segítség! Levegggőt! Miféle diszónsa... dinósz... Levegőt! Vizet! Oltsák el a tüzet a torkomban! Hüüü... hühühü...

A csapat ekkor már fél lábon ugrált, szipogott, bőgött, csurgott a könnye, huhukkolt, és öklömnyi falat kenyereket tömködött a szájába. Az Időmiiliomos a középen állott, és érdeklődve figyelt bennünket. Látszott, hogy aggódik értünk, segítene is, de nem tudja, mi történt velünk. Én a torkomra mutogattam, és némán tátogtam, mert hang nem jött ki rajta, Tojás azonban nyújtotta a disznósajtot az Időmilliomos felé, és kezével jelezte, hogy kóstolja meg, mert szólni ő sem tudott.

Az Időmilliomos komótosan bicskát vett elő, megfente a nadrágja szárán, kanyarított egy szeletet a disznósajtból, és csak úgy pucéron, kenyér nélkül beleharapott. Mi kidülledt szemmel bámultuk, még táncolni és huhukkolni is elfeledtünk: vártuk a hatást, ami nem maradhatott el, vártuk, hogy az Időmilliomos is fél lábra álljon, ugráljon és huhukkoljon.

De nem huhukkolt. És nem is ugrált. Nyugodtan megeszegette a levágott szeletet, újra megfente a bicskáját, bekattintotta, és zsebre vágta. Aha! Beszélni azért ő sem tud!

Korai öröm volt. Lenyelte az utolsó falatot, és tisztán, érthetően megszólalt: – Egészen jó kis disznósajt. Tisztességesen megborsozták és paprikázták, ahogyan

kijár neki. Hol vetted, fiacskám? Plessz aléltan hörgött egyet, és a fülembe súgta: – Ennek hidrokvarcitból van a torka –

és a Költőhöz fordult: – Hol vetted ezt a kénkövet? – A Népboltban – nyögte a Költő részben kétségbeesésében, részben, mert ő sem

leledzett jobb állapotban, mint mi. – Valami jó falusi kaját akartam hozni. – Szerintem ez nem falusi, hanem a Kékek titkos fegyvere – szólt Dobos. –

Csalétekként helyezték az utunkba, hogy harcképtelenné tegyenek bennünket.

– Nem baj – vigasztalt bennünket Vedres –, legalább jól megborsozva, felpaprikázva támadunk rájuk!

Amiből kitűnik, hogy nincs olyan rossz dolog, aminek ne volna meg a jó oldala. Arról már nem is szólva, hogy annak a rendeltetésének, amiért egyáltalában beszereztük, a legkifogástalanabbul eleget tett: a kozmás tej rossz ízét tökéletesen kicsípte-marta a szájunkból, torkunkból. S hogy visszanyertük lélegzetünket, szemünkből kitöröltük a könnyeket, s óvatosabban, apró falatokban, sok kenyér díszkíséretében újra megkóstoltuk, kiderült, hogy mégiscsak élvezhető, sőt egészen kellemes, szívet-lelket megbizseregtető eledel. Különösen annak, aki a táplálkozás terén olyan bőséges tapasztalatokkal és gyakorlattal rendelkezik, mint én. Mi tagadás, a kedves, kerek, finom, barátságos, jó illatú, ínycsiklandó, gusztusosan mosolygó disznósajtocska majd felét én fogyasztottam el egészségben és jó étvággyal, s ezúttal végre egyszer ez ellen nem is emelt senki kifogást a csapatban, még csak megjegyzést sem tettek rá.

Máskülönben az út nem volt túlságosan izgalmas. A Gombástető füves, szeles oldalán elhaladva láttuk a vitorlázó repülők hangárait, de gépet egyet se, úgy látszik, ma nem jöttek ki gyakorlatozni a repülősök. Pedig egy-két indítást megnéztem volna... A nap mind magasabbra hágott, és az út is emelkedett előttünk. Kezdett melegünk lenni. Ráadásul elbámészkodni se nagyon lehetett, mert ha messze voltunk is még a Kékektől, sohasem lehetett tudni, nem bukkan-e fel valahol egy kósza csapatuk. Végtére mi is ugyancsak messze jártunk a saját táborunktól, s ahogyan mi választhattunk kerülő utat a támadásra, ugyanúgy nekik is eszükbe juthatott, hogy Hasznos felől támadjanak ránk, ahonnan aligha várjuk. Márpedig, ha ez a lehetőség eszükbe jutott, akkor támadó csapatuknak ugyanezen az úton kell szembejönnie, mint amelyiken most mi megyünk őfeléjük. Egyszóval, résen kellett lennünk, nehogy kellemetlen meglepetésben legyen részünk. Valaki mindig előőrsben járt, s felderítette a terepet Mi meg mentünk utána. Hogy viszonylag mégis gyorsan haladtunk, az Vedresnek volt köszönhető, aki azért mégsem engedte, hogy túlzottan óvatoskodjunk. A támadó mindig kockáztat, mondotta, márpedig a támadás elengedhetetlen feltétele a gyorsaság, a meglepetés ereje. Tehát rajta!

Az útelágazásig, ahol a Kossuth-tanyára lehet befordulni, a várromtól mindössze három kilométert kellett megtennünk. Három kilométer úgy vízszintesen még nekem is gyerekjáték. De ez a három kilométer felfelé vezetett, és ha a turista, szegény, azt hiszi, hogy isten neki, ide már felmásztam, ennyivel is feljebb vagyok... mi derül ki? Az, hogy szó sincs róla. Csak az éppen útjában álló hegygerincnek a tetejére kaptatott és lihegett fel, de arról megenesmég csak lefelé konyul az a jóisten áldotta utacska, hogy odébb demegenesmég nekiszaladjon a következő hegynek, ami persze távolról sem az utolsó, dehogyis! Úgy sorjáznak ezek a kövér, domború hegygerincek, mint a hízó malacok a hidlásban. S a jámbor hegymászót minduntalan becsapják: azt hiszi szegény, hogy ha kapaszkodik, akkor feljebb is jut, pedig a cél, a csúcs még mindig fölötte magasodik! Le-fel, le-fel, hinta-palinta, és Ágasvár még mindig a távol magasban trónol.

Akkor már inkább az Óvárra kapaszkodjunk fel. Az mintha közelebbinek tűnne. Talán csak azért, mert a háta, csúcsa erről az oldalról kopasz, nem borítja erdő. Éppen a két csúcsot, az Ágasvárt és Óvárt elválasztó nyeregben haladunk, és a táj mintha megőrzött volna valamit őskorából. Az Óvár kopár kúpja és körülötte is néhány kisebb csúcs, hegyhát, domborulat különös, szokatlan formát mutat, mást, mint amilyent szemünk megszokott. A színei is furcsák: a köves hegyoldalak, amelyeken csak itt-ott kapaszkodott

meg néhány tüskés bokor, görbe derekú fa, szürkék, de helyenként vörösek vagy lilák, ahogyan a fény rájuk esik, és megvilágítja a kőzeteket vagy a növényzetet.

Vedres egyre gyorsabb tempót diktál, az Óvár jobb kéz felől elmarad mellettünk, újra erdőbe érünk, és máris az Ágasvár oldalát tapossuk.

Halk fütty, megtorpanunk: az előőrsben járó Tojás fütyült. Már elő is bukkan szeplős képe:

– A menedékház – mutat előre. – Kékeket láttál? – kérdezi Vedres. Tojás a fejét rázza, hogy nem látott, de ez még nem jelent semmit. Ki tudja, nem

bújnak meg valahol? Szerintem ugyan ennek semmi valószínűsége, mert a menedékház is meglehetősen kiesik a fő harci terepből, de erre Dobos rögtön rávágja, hogy éppen azért! Nehogy meglepetés érje őket! Ilyen alapon a Kékek őrséget állíthatnának Grönlandban is, mert az is kiesik a fő harci terepből, de meglepetések ott is érhetik az embert!

Nincs idő vitatkozásra, mert Vedres parancsot ad nekem és Vobinak, hogy derítsük fel a terepet, és a paranccsal nem lehet vitatkozni. Sarkon fordulunk, kúszva megközelítjük a menedékházat, amelyben valóban minden csendes. A bejárat előtt tisztás húzódik, arra kilépni kockázatos, mert ha mégis vannak Kékek a házban, az ablakból kényelmesen leolvassák a számainkat. Intek Vobinak, hogy kövessen, és a fák között szökellve megkerüljük a házat, hogy hátulról hatoljunk be. Az akció teljes sikerrel jár. Első rohammal bevesszük a konyhát, a veszteség mindössze egy vödör krumpli, ami az ajtó mellett rejtőzött. Vobi lába beleakadt a vödörbe, és a krumpli nagy része a nyitott ajtón kigurult. A vödör kétségbeesetten rohant utánuk, és közben vészjóslóan csörömpölt. Utánakaptam, de sajnos, a macska is a vödör után vetette magát, összeütköztünk, aminek következtében a macska a lendülettől, amely kitérítette eredeti útvonalából, a túlsó falig repült, ami még nem lett volna baj, egy felnőtt kandúr sokat kibír, csak a fal mellett, ott állt a szakajtó is, tele frissen dagasztott tésztával. Ilyen hígan dagasztott tésztát régen láttam! A felnőtt kandúr ereje vetekszik a kisborjúéval s ez a kandúr mégsem tudott kimászni a teknőből. Teljes gőzzel dagasztotta a tésztát, de csak annyit ért el vele, hogy mélyebbre süllyedt, mint a Tisia az Alföld alatt. Nyávogni is csak eleinte tudott, mert aztán tele lett a pofája tésztával és beragadt. Rövidesen csak egy mozgó buborék jelezte, hogy hová lett. Nem követhettem tovább figyelemmel a fejleményeket, mert a csörömpölésre megjelent a gondnok felesége, aki éppen nem tartózkodott a konyhában. Szerencsére, mert így már csak a beteljesülésre érkezett, s mielőtt azt teljes mélységében felfoghatta volna, Vobi összecsapta bokáját, mint egy huszártiszt a régi magyar filmekben, és így szólt:

– Kezét csókolom, kicsit eltévedtünk. Ugye, arra van a vajzszevtáv? – s egy ajtóra mutatott, majd feleletet sem várva, kiment rajta. Én szó nélkül utána masíroztam.

Egy nagy terembe jutottunk, amelyben hosszú asztalok és körülöttük székek állottak. Ez volt a menedékház nagy ebédlője. Csupán arra jutott időnk, hogy egy pillantással meggyőződjünk arról, nincsenek Kékek a teremben, mert a konyha felől velőt rázó sikoltás hatolt be: a gondnokné nyilván most találta meg a macskát!

Már kint is voltunk a teremből. Ez az ajtó egy szűk lépcsőházba vezetett. Hallottuk, hogy a gondnokné berobban az étterembe, hát felügettünk a falépcsőn. A folyosóról nyíltak a hálók. Behúzódtunk egybe, és megfigyelőállásba helyezkedtünk. Hallottuk, amint a gondnokné lármázik, de nem értettük a szavát. Nem jött fel utánunk, úgy látszik,

nem gondolt arra, hogy ide menekültünk. Újabb ajtócsapódás, azután csend lett: visszament a konyhába.

Végre lélegzethez jutottam, és megkérdezhettem Vobitól, ami már percek óta fúrta az oldalamat:

– Honnan a csodából jutott az eszedbe, hogy éppen a rajzszertár után kérdezősködj? – Mevt amikov a nő belépett a konyhába – felelte Vobi –, nekem első gondolatom az

volt, mevve húzhatjuk a csíkot. És evvől jutott eszembe a vajzszevtáv. – Inkább a Népstadion jutott volna eszedbe! – Miévt? Annak semmi köze a csíkhúzáshoz! – De legalább ki tudod mondani! Vagy a szenvedő emberiségre már egyáltalában nem

gondolsz? – Én azt hiszem, Gömböc, hogy én téged... – sohasem derült ki, hogy ő énvelem mit

akart, mert újabb ajtódurranás következett, majd vészesen felsírtak a lépcső deszkái. A gondnokné visszatért, és ezúttal jó nyomon!

Csapdába estünk! A szobából más ajtó, mint amelyen bejöttünk, nem nyílt, azon pedig egyenesen a karjai közé szaladtunk volna, márpedig azok a karok ezúttal aligha ölelésre tárultak!

Az ablak! Odaugrottunk, de emeletes mélység tátongott alattunk, a leugrás nagyon is kockázatos

lett volna. S kint már a folyosó padtója reccsent.. Végső szorultságomban felkapaszkodtam az egyik emeletes ágy felső részére. Vobi

menten utánam csinálta a szomszéd ágyon. Csak annyi időnk maradt, hogy elterüljünk odafent, mint a béka, és máris nyílt az ajtó!

– Megálljatok csak! Fülön csíplek én benneteket, akárhová is bújtatok! – dohogott az asszonyság, és hogy bizonyítsa is, nem üres fenyegetés az, amit mond, lehajolt, és sorra betekintett valamennyi ágy alá.

Amikor felegyenesedett, a tenyere és az orra csupa por volt. Még szerencse, hogy nem az ágy alá bújtunk, mert akkor nemcsak elcsípett volna bennünket, de mehettünk is volna fürödni. Azt hiszem, még a füle is maszatos lett egy kicsit, de erre már nem esküszöm, mert nem nagyon mertem lepislogni odafentről. Csak vártuk, hogy most áll fel egy székre, és akkor mit mondunk, mit keresünk az ágy tetején? Talán a rajzszertárat?

– Huhh, bitangok, most megvagytok! – szirénázott fel az asszonyság, mint a tűzoltóautó, és én behunytam a szememet. De a végzet ahelyett, hogy ránk csapott volna le, az ajtót csapta be maga mögött. Nem akartam hinni a fülemnek. Kinyitottam hát a szememet és körbepislogtam.

Az egyetlen élőlény, akit megpillantottam, Vobi volt a szomszéd ágy tetején. Törökülésbe húzott lábakkal ült, és hangtalanul röhögött.

Semmit se értettem. Hová lett az asszony? Ha nem vett észre bennünket, miért mondta, hogy „megvagytok"? Ha meg észrevett, miért viharzott el?... – Most már, légy szíves, ne röhögj tovább, hanem mondd meg, hogy...

Vobi válasz helyett csak az ujjával böködött az ablak felé. Innen fentről – kétszeresen is fentről, mert az emeletről és az emeletes ágy tetejéről is méghozzá – pontosan a ház előtti tisztásra lehetett lelátni. A tisztás túlsó szélén pedig, szemben velünk, két Kék állott a fák között, és óvatosan kémlelt a ház felé.

Vagy úgy! A gondnoknénak nem volt annyi ideje, hogy alaposabban is szemrevételezzen bennünket, ahhoz túlságosan is gyorsan elmasíroztunk a szeme elől!

Most erről a felbukkanó két Kékről hiszi azt, hogy mi vagyunk! Még az is segített az

összetévesztésben, hogy neki kis számokkal teleírt lap koronázta a fejüket, s éppen ketten voltak. Ráadásul nagyon óvatosan kémleltek előre, s ez még megerősítette a hitet a gondnoknőben, hogy őelőle bujkálnak.

– Szegények – mondta részvevően Vobi –, ők még nem tudják, hogy mi váv vajuk... Te, én azt hiszem, hogy nagyon meg fogják vevni őket...

Megvallom, én semmiféle részvétet nem éreztem. Kényelmesen hasra feküdtem az ágy tetején, felkönyököltem, és tekintetemet az ablakra függesztettem. Mondhatnám, páholyból vártam a készülő összecsapást, amely különben nem is váratott sokáig magára. Az ellenfelek szinte egyszerre léptek a porondra: a fák közül a Kékek, a menedékházból pedig a gondnoknő. Utóbbi kezében egy poroló. Egészen közönséges nádporoló, olyan, amilyenekkel a szőnyegeket szokták püfölni, és közben nagyokat csattannak. Vajon milyen poros lehet egy Kék?

És mekkorát csattan? Sajnos, sohasem tudhattam meg. Vetélytársaink ugyan felkészültek egy esetleges

meglepetésszerű támadás ellen, de ebben a formában mégis váratlanul érte őket. S hogy a csattanások elmaradtak, az kizárólag a gondnoknő és a Kékek közötti súly- és terjedelemkülönbségnek volt köszönhető. A poroló vészjósló suhogással emelkedett a magasba, de mire lecsapott, már csak a puszta levegőt pofozhatta: a két kijelölt áldozat az interkontinentális rakétákat megközelítő sebességgel tért ki útjából, mégpedig olyan röppályán, amelynek kiszámított célpontja a menedékház ajtaján belül volt. Mire a gondnoknő a levegőt kaszáló lendülettől elveszített egyensúlyát visszanyerte, és utánuk fordult, már csak a becsapódó ajtót láthatta, s egy gyanús csattanást hallhatott: a belülről rácsapódó retesz csattanását.

Amit az asszony ezek után némileg emelt hangon a mai ifjúság lelki és erkölcsi fertőjéről mondott, azt nem ismétlem meg, mert Balázs tanár úr úgyis kihúzkodná a Naplóból, mint tűrhetetlen gorombaságokat. Pedig a leírt betű csak halovány mása az

eredeti hangsúlya és hangereje nélkül, amelytől – saját szememmel láttam – egy feketerigó a szemközti gyertyánfán rémülten a szívéhez kapott, és lefordult az ágról.

A vihar lassan elvonult, de mi ketten az ágy tetején tudtuk, hogy legfeljebb csak átmenetileg. Ha a reteszt itt elöl becsapták az orra előtt, visszatér a hátsó ajtón, a konyhán át.

– Kinn a favkas, benn a bávány – mondta elégedetten, de teljesen egyoldalú felfogásból Vobi. Mert jó, mondjuk, hogy mi ketten tényleg bárányok vagyunk, de szabad ugyanezt elmondanunk a két Kékről? Semmi esetre sem. A gondnoknő szemében pedig éppen benn vannak a farkasok... Méghozzá kétszer annyian, mint sejti!

Itt tartottam a relativitás-elmélet ágasvári vonatkozásainak elméleti fejtegetésében, amikor kinyílt a szobaajtó, és belépett rajta a két Kék. Még arra is volt idejük, amit mi korábban elmulasztottunk, hogy ugyanis a zárra ráfordítsák a kulcsot. Mikor ez is megtörtént, hátukat az ajtónak vetették és lihegtek. Aztán azt mondja az egyik:

– Csak tudnám, miért támadt ránk az asszonyság! – Méghozzá prakkerral! – toldotta meg a másik. – Mikor mi semmit se vétettünk

ellene! – Mi az, hogy prakker? – Poroló. Csak a nagyanyám még így nevezte: prakker! Ezzel püfölték a szőnyegeket

meg a fiatalkorúakat akkoriban. – Fuj, micsoda ósdi dolog! Az én mamámnak porszívója van. Az sokkal jobb. – Porszívóval nem is lehet verni! – Azért jobb. Az csak szív. – Ennek az asszonyságnak is elkéne egy, poroló helyett. Vobi nem tudta türtőztetni tovább magát. Közbeszólt: – Akkov ti most a povszívó zsákjában csücsülnétek, mint a legendabeli Jónás a

cethalban. Még valamit akart mondani, de a Kékek nem várták meg, míg befejezi. Elvágódtak, és

begurultak az ágy alá. Ezt már én sem hagyhattam szó nélkül. – Oktalanul cselekedtetek – jegyeztem meg. – Az a por, amibe belefeküdtetek, több

geológiai korszak alatt gyűlt össze. Később huzamos mosakodásra lesz szükségetek... Az ágy alól kaparászás hallatszott, majd egy hang: – Van itt valaki? – Amíg veszteg maradtok ott, ahol vagytok, addig nincs senki –feleltem, és lázasan

törtem a fejemet, hogyan használhatnám legjobban ki fölényünket, ami szó szerint is fölény volt, lévén mi az ágy emeletének is tetején, ők meg a földszintjének is alatta. Az asszonyság bármelyik pillanatban újfent betoppanhat, és felboríthatja a számunkra oly kedvezően kialakult egyensúlyt, nem is beszélve arról, hogy bizonyára a prakkert is hozza. Ismét kaparászás hallatszott, nyomában vékony porcsík verődött ki az ágy alól, majd egy hatalmas tüsszentés következett. S aztán valaki így szólt:

– Id dényleg sog bor... ha... ha... ha... – Na, mi lesz? – veszítettem el a türelmemet. –Mosd nem megy – felelte. – És különben is, ki van ód fenn? – Széplelkű Fülöp császár... – Hapci! – Na, ugye! Megjegyzem, mi, Fülöpök a megrögzött tüsszentőket ki nem állhatjuk.

Dédapám, Rettenetes Fülöp kedvenc oroszlánjait mindig tüsszentőkkel táplálta. Csupa

elhízott oroszlánja volt neki. Ágy alól nem kimászni, mert baj lesz – tettem hozzá, mert egy portól szürke, szúnyogcsípések elvakart nyomaival pettyezett nyurga láb tűnt elő.

– De hapci, itt megfulladunk... háp... háp... – Hápogni se kell. Az kacsaszokás. Máskülönben, amint közlitek, hogy mi járatban

vagytok errefelé, azaz hogy mit kerestek itt, tehát ki küldött, hová, miért, minek, valamint egyáltalában, utána menten szabadlábra lesztek helyezve, azaz folyamatba tesszük az engedélyezését annak, hogy kimászhattok. Azt hiszem, világosan mondtam.

– Ez egy Piros! – kiáltott fel rémülten ezúttal a másik alattunk kuksoló. – Viszonylag hamar rájöttél – feleltem. – Arisztotelész ezen sokkal tovább törte volna

a fejét. Igaz, hogy ő csak egy filozófus volt, te pedig egy Kék, akit azzal bíztak meg, hogy...

– Semmivel se! Nem mondok el semmit! – Akkor maradsz az ágy alatt! – Majd éppen te írod elő nekem! – Hát nem is a taccsbíró! – Azért, mert te vagy felül, még a te számodat is le lehet olvasni! Hapci! – Kedves egészségedre! – Köszönöm. – Szívesen. Ugye, lehet udvariasan is. Épp ilyen szépen mondd meg apukának: mit

kerestek a hegyen? – Előbb mondd meg te! – Jó vicc... – Akkor meg minek kérdezed tőlem? – Igaz is, minek? – hagytam rá. – Amikor sokkal egyszerűbb, ha szólok a

gondnoknőnek, hogy hívatlan vendégek kuksolnak az ágy alatt, és nagyon porosak. Bizonyára örömmel kiporolná a...

– Te csak ne szólj senkinek! – vette át gyorsan a szót a másik alattunk bujkáló vitéz. – A szabályokban benne van, hogy idegen segítséget tilos igénybe venni.

– Pontosan úgy tudom, mint te. Csak én azt hittem, te a számot a fejeden hordod. – Ott hát! – No, a gondnoknő bizonyára nem a fejedet porolná ki. Akkor meg legföljebb

hasznosan cselekszik, de a verseny szempontjától nem tekinthető tevékeny beavatkozásnak.

– Hiába fenyegetődzöl! Nem fogsz meg! – Nem is akarlak. Még poros lennék tőled. Előbb mosakodj meg! Ki tudja, meddig tartott volna még ez a magasröptű szópárbaj, amely hasonlatos volt a

középkori párviadalokat megelőző kihívásokhoz. Akkoriban is, mielőtt az ellenfelek egymásnak estek, hogy totózás helyett, amit még nem találtak fel, egymás fejét vagy hasát találják el – feltüzelték magukat és ellenfelüket a harcra: „Hitvány gyaur kutya! Ugye, nem mersz ide jönni! Félsz, hogy kiprésellek a páncélodból, mint a málnából a szörpöt, és szódavízzel megiszlak!" – mire a másik bádogba zárt vitéz visszaordította a sisaklyukon: „Én félek, te ebhitű pogány?! Csak össze ne roskadjon a lovam a páncélom súlya alatt, odamegyek hozzád, és akkorát ütök a fejedre, hogy elsüllyedsz, és a Csendes-óceánban jönne ki a lábad, ha már felfedezték volna, hogy a Föld gömbölyű!"

Így társalogtak ötszáz évvel ezelőtt a lovagok egymással, és szerintem elcsevegtek volna életük alkonyáig is, de az egybegyűlt nézőközönség rendszerint megunta a

nyelvköszörülést, amikor a kardok is élesre fentek voltak. Egymás felé lökdöste őket, míg a lovak meg nem vadultak, és ha tényleg előbb össze nem estek a mázsás páncélok súlya alatt, vagy éppen ellenkező irányba nem szaladtak, akkor egymásnak koccintották a két vitézt. No, a mi szópárbajunknak se szakadt volna egyhamar vége, ha a bezárt ajtó elé nem érkezik a gondnoknő a prakkerral, és le nem nyomja a kilincset. De jött, lenyomta, és a vitának menten befellegzett. Elnémultunk, mint a sült hal a tálban, noha az ajtó zárva volt, a kilincs nem engedett, pedig az asszonyság derekasan rázta.

– Bezártátok, pernahajderek! – kiáltotta méltatlankodva. – Határozottan jó megfigyelő képessége van – jegyeztem meg, de csak úgy halkan,

magamnak, mert tudvalevő, hogy a dühöngő anyaoroszlánnak sem szokták a hónalját csiklandozni, hogy: „de szép cicuska vagy!"

Hanem az anyaoroszlánt nem is kellett csiklandozni, tombolt ő minden egészségügyi beavatkozás nélkül is. Az április negyediki díszsortűz csak méhdöngicsélés ahhoz képest, ahogyan a mi gondnoknő-oroszlánunk torkából csattant, durrant, dübörgött és süvöltőit a kurta szó:

– Kinyitni!!! A szemben levő Óvár csúcsán a napon sütkérező gyíkocska rémülten bújt a kövek

közé, mert azt hitte, mennydörög. Viszont a Galyatető felől közeledő zivatar elszontyolodva visszafordult, mert belátta, hogy csak alulmaradna a versenyben. Egyszóval, minden megrettent a természetben, csak mi nem engedelmeskedtünk.

Ó, nehogy valaki is azt higgye, az oroszlánnőtől féltünk, á, dehogyis! De aki közülünk dőrén engedelmeskedett volna a felhívásnak, az egyben kiszolgáltatta volna magát is, jobban mondva számait, a vele összezárt, egyaránt oroszlán-veszedelemben levő ellenfeleinek, akik nem haboztak volna menten kihasználni az alkalmat, remélve, hogy a kint leskelődő veszedelmet majd csak megússzák. Mi több, egyesek még biztatták is az ágy alatt megbújókat:

– Hallottátok? Jobb, ha kinyitjátok az ajtót, mint ha rátok töri! – Nyisd ki te, ha olyan nagyon viszket a bőröd! – felelték túlnan nekem, mert hát az

„egyesek" csak én voltam. Vobi, amióta a Kékek megjelentek a színen, fejét egy párna alá dugta, és úgy tett, mintha aludnék, ami a fent elmondottak után nyilvánvalóan teljesen valószínűtlen jelenség volt. Vobi egyszerűen félt, és rám bízta az ügyek vitelét. Hát én vittem:

– Mi az, hogy nyissam ki én? Hát ki zárta be, ha nem ti? És különben is, kiket kerget, nem titeket? Nekünk az egészhez semmi közünk!

– Úgy?! Csak nem azt akarod mondani, te kövér, hogy szórakozásból csücsültök az ágy tetején?

– Először is nem vagyok kövér, legfeljebb erőteljes alkatom van, ezt jó lesz, ha megjegyzed magadnak. Másodszor, honnan tudod, hogy kövér vagyok, amikor a fejed az ágy alatt van? Harmadszor pedig semmi közöd hozzá, hogy miért vagyunk itt, de ha éppen tudni akarod, azért, mert tudtuk, hogy jönni fogtok, és rátok vártunk, és az anyagondnok-oroszlánnő ide fog kergetni benneteket a karjainkba, mint ahogyan történt is, mert mi általában zseniális stratégák és más hadvezérek vagyunk, de ezúttal különösen is, ami abból is kitűnik, hogy ti most az ágy alatt nyelitek a port, órákig kell majd mosakodnotok, és valódi kínai bambuszból font minőségi prakkerral porolják ki irhátokból a felesleget, mi pedig nézzük, mert mindezt előre tudtuk, elterveztük, és így akartuk, és most aztán

jobb lesz, ha mindent szépen bevallotok, mert akkor még lehet reményetek rá, hogy prakker helyett porszívót kapcsolnak rátok, ami búg, de legalább nem fáj.

– Csodálatos! – Mi? – Hogy valaki egy lélegzetre ennyit tudjon beszélni, és nem fullad meg közben. – Ha szemtelenek is vagytok, az más. Akkor nem is tárgyalok tovább. Vobi, én

sakkban tartom őket, hogy ne mozdulhassanak az ágy alól, te pedig nyisd ki az ajtót. Hadd jöjjön a gondnok-oroszlán-anyanő!

Vobi félrebillentette fejéről a párnát és felült. Hiába, nagyszerű magatartásom még őbelé is bátorságot öntött, íme, a rettenthetetlenség jutalma!

Felült, megvakarta az orrát, de a lába nem mozdult. – Indíts! – súgtam bosszúsan, s egyben bátorítóan felé. De Vobi megcsóválta fejét és

monda: – Miévt nyissam ki? Hogy megszökjenek? Akkov máv előbb ártalmatlanná kell tenni

őket. Hé, pupákok, figyelem! Melyikőtök kétezevhávomszázhavmincnyolcas? – Hapci! – hangzott rémülten az ágy alól. – Akkov te gyeve ki! – mondotta vendíthetetlen, akarom mondani rendíthetetlen

nyugalommal Vobi, és törökülésbe helyezkedett ismét. Mindketten érdeklődéssel figyeltük, mint kerül elő az ágy alól bakancs, utána a már

ismerős szúnyogcsípések a hozzájuk tartozó lábakkal, aztán egy hajdan zöld, de most porszürkébe játszó vászon rövidnadrág, hasonló ing. Végül valami, ami egykor fej lehetett, de már csak ahhoz a labdához hasonlított, amit a szekrény mögé ejtenek, és évekig ott hever, míg egy nagytakarításkor aztán előkerül: több réteg por fedi, melyek közül az alsó már meg is kövesedett. A középső rétegek ragadnak, aminek következtében megfogták a szekrény tetejét takarító tollporolóról lehullott tollakat, a szekrény alá benyúló söprű lószőrszálait, azonkívül mindazt a lehető és lehetetlen tárgyat, ami egy szekrény háta mögé az idők folyamán be tud kerülni. A labda térfogata így többszöröse lesz eredeti állapotának, és teljesen felismerhetetlenné torzul. Szegény fiú, tíz percig tartózkodott az ágy alatt, és mégis éveket porosodott! Már-már sajnálni kezdtem, de aztán elfeledtem, mert eszembe jutott, hogy csodálkozzak Vobin. A Kék is csodálkozott, mert amint kibontakozott az ágy alól, talpára állt, levette fejéről a számot, és kinyitotta a szemét meg valami rózsaszínt. Mint kiderült, az volt a szája, így már lehetett tájékozódni rajta, hogy merre van a feje eleje.

– Honnan az ördögből olvastad le a számomat? Hiszen az ágy alatt voltam, oda nem láthattál, azonkívül nézd, nem is látszanak... – és felmutatta a papírlapot, amelyet valóban szintén olvashatatlanná piszkított a por. – Te csaltál! – tette hozzá harciasan.

De Vobi nem veszítette el a nyugalmát. – Csalt a neandervölgyi ősembev dédapja, mert négy lábva állt, hogy lecsalogassa a

többi majmot is a fávól, de csak te jöttél le! Hogyan a csodába csalhattam volna? Ez a számod? Ez. A fejeden volt? Ott. Máshol láthattam volna? Nem. Világos?

– Nem. Máshol se láthattad, de itt se! – Tévedsz. Havcostávsam, akit ti méltatlanul báv, de nem minden pontosság híján

„kövév"-nek neveztetek, máv közölte, hogy mi itt megfigyelőállásban vagyunk. Némiképpen túlozta az előzményeket, de ez most nem fontos. Mindenestve mi innen kitűnően láttuk, amikov kiléptetek az evdőből, és míg nézeteltévtetek az asszonysággal,

kényelmesen leolvashattuk a számaitokat. Csak éppen időzítettük a dolgot, és nem mindjávt, hanem a megfelelő időpontban ismételtük el hangosan. No, most máv világos?

– Hapci! – felelte bánatosan a leolvasott számú Kék. – Hol lehet itt mosakodni? – Várjál, megyek én is – hangzott az ágy alól. – Most már mindegy... – Ottmaradni! – kiáltottam rá hirtelen. – Hiszen úgyis tudjátok az én számomat is. – Tudjuk, de még nem mondtuk ki, tehát még nem estél ki a játékból! – Mire jó ez az időhúzás? – Mindjárt megtudod! Csak maradj ott, ahol vagy, és várj egy kicsit. Mi van a

gondnoknővel? Miért hagyta abba a lármát? A leolvasott számú Kék lábujjhegyen az ajtóhoz osont, és fülét az ajtóra tapasztotta.

Intett, hogy nem hall semmit. Egy hasadékon kitekintett, s úgy látszik, nem tapasztalt már közvetlen veszélyt, mert megforgatta a kulcsot a zárban, lassan, hogy ne nyikorogjon, kinyitotta az ajtót és kipillantott. Kijjebb hajolt, majd vissza, és betette az ajtót, de a kulcsot már nem fordította rá.

– Az asszonyság a lépcső aljában ül, és egy lavórban valami állatot mosdat. Talán kutyát...

– Inkább macska lesz az – mondtam. – Ővzi a lejávatot – találta ki Vobi. – Ki akav böjtöltetni bennünket. – Ki akarok jönni... Már egészen elzsibbadt a lábam... – siránkozott az ágy alatt lakó. – Mindjárt, mindjárt... – feleltem. – Teszek neked egy ajánlatot. Nem jársz rosszul

vele. Nem olvassuk le a számodat, és kiengedünk az ágy alól is. Szabadon elmehetsz, oda se nézünk. Cserébe megmondod, mi járatban vagytok itt.

– Szó sem lehet róla! – vágott közbe a lekiabált Kék, de menten rászóltam: – Te hallgass! Te kiestél a játékból, és többé nem avatkozhatsz bele! Nincs jogod

befolyásolni a játékosokat... – De ti árulásra biztatjátok őt... – Nem árulásra, csak felvilágosítást kérünk. Talán olyan sokan vagytok, hogy egy

ember veszteség nem is számít? Ha teutánad ő is kiesik? De már ezt se neked, hanem neki mondom, mert ha te még egyszer beleszólsz, akkor bejelentelek a versenybíróságnak, és akkor öt rossz nektek.

– Én nem akarok kiesni a játékból... – sírt az ágy alatt levő. – És nem is volnék áruló, mert ha innen kijutok, akkor megmondhatom a többieknek,

hogy ti ezt meg ezt tudjátok, és akkor ők megváltoztatják a terveiket... – Na, látod! Nem is vagy te olyan nagyon buta fiú. Csak egy kicsit. Különben ezt se

mondtad volna el, legfeljebb csak gondoltad volna. No de azért elnézzük neked. Hanem hát halljuk: mi az az „ezt meg ezt"?

– Azt nem mondom el. – Jó. Mi ráérünk. Zsibbadj tovább nyugodtan. – Nem mondom el, mert ha most nem is kiabáltok le, de legközelebb, talán már egy

óra múlva, ha megint találkozunk, akkor mondjátok ki a számomat, vagy megsúgjátok egy másik Pirosnak, és ő olvassa le, pedig nem is látja...

– Most hatávozottan évtelmes vagy – jegyezte meg Vobi. – De ha ugyanilyen évtelmesen elmondod azt is, mi jávatban vagytok, akkov én ünnepélyesen és lovagiasan megígévem, hogy elfelejtem a számodat, és akávhányszov is találkozunk, nem fogom leolvasni, még ha látom is, és azt is megígévem, hogy másnak se mondom el...

– Én se – tettem hozzá nagylelkűen, és biztos voltam benne, hogy ezt az ígéretemet sohasem fogom megszegni, még ha akarnám se, tekintve, hogy ellenfelünk számát nem is ismertem. – Csatlakozom az előttem szólóhoz, és most légy szíves, sürgősen nyisd ki a csőrödet, mert különben...

– Becsszó...? – Becsszó! – ismételtük Vobival, mire az ágy alatti Kék tüsszentett néhányat, azután

vallani kezdett: – A Csörgő-völgyben reggel óta nagy csata van folyamatban... – Azaz folyik – javítottam ki, mert kényes vagyok a helyes magyar beszédre, ha más

hibázik benne. – Ne szakíts félbe. Legyen: folyik. A parancsnokság megparancsolta, hogy biztosítsuk

magunkat meglepetés ellen erről az oldalról is... – Kettőtöket? – Többünket, de mi ketten felderítő előőrs vagyunk... – Voltatok – javítottam megint ki, ezúttal nem nyelvhelyességi szempontból, hanem

egyszerűen csak a tények kedvéért. – Szó szerint mondd el, mi volt a feladatotok. – Kikémlelni és felderíteni, hogy erről az oldalról… – Ezt már mondtad! – Mást nem tudok. Mi ketten azért jöttünk, hogy megnézzük, ebben a menedékházban

nincsenek-e pirosak. Sajnos, voltak. – Szerencsére voltak... – Nekünk sajnos. Kijöhetek? – Még nem. Amit eddig mondtál, azt magunktól is kitaláltuk. Csörgő-völgyi csatáról

tudunk (hogyne tudnánk, hiszen az az „Elterelő Hadművelet", amelynek lepleznie kell a mi támadásunkat!). De abból, amit mondasz, az a gyanúm, hogy a táborotoktól idáig nemcsak ketten jöttetek. Ilyen nagy távolságra nem szokott felderítő elszakadni a törzstől. Ti egy nagyobb csapathoz tartozik, amelyik itt tekereg a közelben, pedig semmi szükség sincs rá…

– De bizony van! – Köszönöm szépen. Tehát eltaláltam: többen is vagytok. Hányan? – Sokan. Jobb lesz, ha visszafordultok. Azért, mert minket véletlenül csapdába

csaltatok, még titeket is utolérhet a nemezis. – Mi nem tanulunk spanyolul. – Mi se. Nemezis görög szó, és bosszúálló sorsot, büntető igazságot jelent.

Nemezisnek hívták az ókori görögök a bosszúállás istennőjét... – Köszönöm az előadást, de most nyári szünet van. Ilyenkor még a Nemezis is

Siófokon nyaral valamelyik szakszervezeti üdülőben, tehát szolgálaton kívül van, és nem ér utol senkit. El se indul utána. Térjünk vissza a tárgyra. Ha sokan vagytok, nem csupán felderíteni indultatok, hanem van más feladatotok is!

– Van bizony, de azt már akkor sem mondom el nektek, ha egy évig itt kellene rostokolnom az ágy alatt! Mert az a legszigorúbb hadititok!

Vobi ekkor mellém mászott, és a fülembe súgta: – Ne faggasd tovább. Ennél többet úgysem fog mondani, de a legfontosabbat

elmondta. Kibökte, hogy valami szigovúan titkos feladatuk van, aminek jobb, ha magunk nézünk utána.

– De megígértük neki, hogy futni hagyjuk! – súgtam vissza.

– De azt nem ígévtük meg, hogy mi nem futunk utána!... Szépen nyomva vezet majd bennünket.

– Igazad van... – hangosan folytattam: – Idesüss, pupák! Haditanácsot tartottunk, és úgy döntöttünk, hogy nem nyúzunk tovább. Mássz ki az ágy alól, és fordítsd el a fejed, mi oda se nézünk. Aztán mehetsz, amerre a szemed lát!

– Höhő! Csak utánatok! Majd bolond leszek a prakker alá futni! Az anyaoroszlán-gondnoknőről közben majd elfelejtkeztem! Pedig ott ül lenn a

lépcsőn, és fürdeti a macskát, és várja, hogy a karjaiba fussunk! No de olyan gyorsan talán csak mégsem fut, mint mi... Ha túljutunk az akadályon, amit nem csekély térfogatú termete jelent, már bottal, sőt prakkerral ütheti a nyomunkat! S átjutni rajta nem is oly nehéz!

Előadtam a tervemet: a leolvasott számú, játékból kiesett Kék legyen a faltörő kos, ő rohanjon elöl. Azért, hogy nagyon meg ne üsse magát, a „fal"-ban vagy a fal őt, ragadjon fel az egyik ágyról két párnát, tartsa maga elé, és sziú-indián ordítással robogjon lefelé a lépcsőn, sodorja el vagy kerülje ki vagy ugorja át, vagy bukfencezzen keresztül az akadálynőn, és robogjon tovább. Ha az oroszlánnő felborul, kihasználva a pillanatnyi előnyt, áttörünk mi is. Ha talpon állja a rohamot, úgyis a faltörő kos után veti magát, s mi kényelmesen kisétálhatunk. A faltörő se féljen, mert ha egyszer kint van, úgysem éri utol...

Némi szabódás után beleegyezett, s felsorakoztunk rohamra. Elöl a faltörő kos, mindkét kezében egy-egy párnával, amelyet maga elé tartott, utána a másik Kék, akinek szigorúan megtiltottuk, hogy hátraforduljon, mert nem óhajtottuk, hogy megismerkedjék a számainkkal. A sort Vobi zárta be.

Hármat számoltam, mély lélegzetet vettünk és kitörtünk. Hej, Zrínyi Miklós, hitted volna-e, hogy egyszer még ilyen elszánt utódaid támadnak, méghozzá reményteljes utódaid, akik nem az előre tudott pusztulásba rohantak ki, hősi halált halni, hanem további csatáknak és kalandoknak reményében? Pedig, bár távolról sem akarom lebecsülni Szolimán szultán százezres hadseregét, beláthatod, nagy szigetvári hős, hogy egy ilyen lesben álló vad anyagondnoknő-oroszlán mégiscsak veszedelmesebb ellenfél, mint holmi kontyos törökök!

– Húlúlúlúlú hiú! – ordította a faltörő kos, magasra emelte a párnákat, és nekiindult a lépcsőnek. A második lépcsőfokon elcsúszott, és attól kezdve gurult. Még jó, hogy párnát vitt magával, legalább nem kopog a feje – futott át az agyamon, de a guruló, ordító párna-srác egyveleg már el is érte a megdermedt AOGN-t (rövidítés: Anyaoroszlángondnoknő). A továbbiakat nehéz leírni. Valahogy így volt:

– Húlúlú... jajajajajafejembetörikfogjanakmegvégemvan...! – ez a sziú-indián faltörő kos hangja volt, miközben gurult, nekiütődött és elterült.

– Jézusmáriaszentjózsef, nyakamon a Belzebub, csak kezem közé kerülj, te csibész kölyök! – ez az AOGN nyilatkozata volt, de az utolsó szavaknak pusztán elméleti jelentőségük lehetett, mert a még hátralevő lépcsőket ő is gurulva tette meg, elsodortatva támadója lendületétől, s így aligha lett volna alkalma bárkit is a keze közé kapni. Azt hiszem, abban a pillanatban azt sem tudta, melyik a keze, melyik a lába, melyik a mennyezet, és melyik a padló. Csak gurult.

– Miaúúúkrrrzrrriiiipfffiii... – ez a macska volt, ázottan és girhesen, de még mindig vakon a szemébe ragadt tésztától. A mosdóvízben megcsirizesedett tészta csimbókokban lógott a szőréről is.

Az egész állatnak volt valami valószínűtlen jellege, amiért semmihez sem lehetett hasonlítani. Természetesen őt is elsodorta a guruló egyén, de ő mindjárt ugrott is, előbb a falra, onnan a lépcsőkorlátra esett, azután ide-oda, összevissza kezdett rohangászni, minden rendszer nélkül és üvöltött.

– Locccs... – ez volt a legrövidebb, de egyértelmű, hang: a lavór víz hangja, amint kiborult, és megöntözte a gurulókat.

Az üres lavór azután nem akart elmaradni a többiektől, élére állt, és ő is gurulni kezdett lefelé, nagyokat koccanva minden lépcsőfokon.

A lépcső aljában ajtó zárta el az utat. A gurulók sorban nekiütődtek ennek az ajtónak. Először a srác. De őt védték a párnák. Utána az AOGN következett, csak

tizedmásodperccel lemaradva. Neki sem lett semmi baja, mert a párnákat már a bőre alatt hordta. Utánuk érkezett a macska, de arról tudjuk, hogy mindig a négy talpára esik, és sohase üti meg magát. Végül sereghajtónak befutott a lavór is. Ő bizony nagyot koccant és behorpadt. Azután elterült, és csend lett a lépcső aljában.

De csak egy pillanatig, amíg a leérkezettek rendezték soraikat, azután újult erővel tértek magukhoz, csak a lavór maradt mozdulatlan. Neki elég volt, sebeit nyalogatta, és csendesen pergett a zománca.

A srác felugrott, mire az AOGN is felvisított, és utána kapott, srác erre belenyomta a feléje nyújtott kézbe a párnákat, és kiugrott az ajtón. Az AOGN feltápászkodott, utána hajította a párnákat, nem talált, mire kergetni kezdte. Az egyik párna eltalálta a macskát, és hozzáragadt a tésztás szőréhez. A macska foggal-körömmel igyekezett megszabadulni tőle, de mire sikerült neki, addigra a párnahuzat ronggyá szakadt, és a szép fehér pihe belepett mindent, elsősorban is magát a macskát. A tészta most is megtette a kötelességét:

elkapta a céltalanul szállongó pihéket, és szépen, sorjában az állat szőréhez ragasztotta, így lett belőle valódi libatollas vak macska, amely ordít és száguld, és ki tudja, hol áll meg, s kit hogyan talál meg...

– Na, indíts – böktem meg a Kéket, és ő lefutott a lépcsőn. Mi utána. Az előőrsök, úgymint az AOGN és áldozata valahol a konyha táján kergetőztek, s így

előttünk szabad volt az út. A Kék igyekezett a társaihoz, mi pedig igyekeztünk nem szemünk elől veszíteni őt.

A Búvár Kund-őrs közben elunta a várakozást, vagy azt hitte, hogy valami bajunk

történt. Nagyon óvatosan megközelítette a menedékházat, és a tisztás szélén leskelődött, várva, hogy előkerüljünk. De arra a látványra, ami elébük tárult, nem számítottak, pedig a javát már nem láthatták, mert az, ugye, bent a házban játszódott le.

Nekik csupán annyi maradt, hogy egyszerre elszáguldott mellettük egy ismeretlen állat, amelynek négy lába és lúdtolla volt, és torkaszakadtából nyivákolt. Az állat nyomában egy Kék rohant leszegett fejjel, mögötte pedig Vobi és néhány lépéssel azután én. Meg sem álltunk, azt sem mondtuk: szevasztok, srácok, ugye, milyen jó idő van, érdemes volna egy kicsit focizni – hanem csak futottunk, mint a bolondok. De talán mégsem egészen bolondok, hiszen elöl egy Kék szaladt, és ha eltekintettek a megmagyarázhatatlan állattól, akkor úgy tűnt, mintha mi üldöznénk a Kéket, ha pedig üldözzük, akkor biztosan jó okunk van rá, és még jobb lesz, ha ők is segítenek üldözni. Ebből következően Vedres is kiadta a parancsot, azaz elordította magát, hogy:

– Utááánúúúk! ...És most már egész karaván rohant árkon-bokron, erdőn-bércen át, nem tudva, hová,

nem tudva, miért és minek. Csak a Kék tudta. Nem vaktában futott, hanem szemmel-láthatóan meghatározott cél

irányában. Ha csak Vobival ketten futottunk volna utána, talán lefékezek, mert felötlik bennem a gyanú, hátha tőrbe akar csalni. De magunk mögött éreztem az egész csapatot, és ez biztonságot adott nekem. A Búvár Kundokat így együtt mégsem lehet egykönnyen csapdába ejteni!

Meg aztán, ha az „Elterelő Hadművelet" a Csörgő-völgyben jól folyik, akkor olyan nagyon erős ellenséges csapatok mégsem lehetnek errefelé. Lesz, ami lesz, utána!

És szedtük is lábunkat utána, amíg csak a hegyoldalban egy kisebb tisztáshoz nem érkeztünk. A Kék fékezett, mi is csökkentettük az iramot. Amikor pedig a Kék kilépett a tisztásra, elordította magát:

– Vigyááázat! Pirosak! Erre aztán úgy fékeztem, hogy bevertem az orromat egy fába, és le is jött róla a bőr. A

többiek egyszerűbb megoldást választottak, és a meredek hegyoldalon egyszerűen lecsücsültek, igénybe véve a nadrágfék anyaszomorító, de hasznos intézményét.

A tisztás túloldalán meredeken szökött felfelé a sziklás hegyoldal, és aljában barlangszáj sötétlett. Ha nem is jártunk még erre, térképről ismertük annyira a terepet, hogy menten kitaláljuk, Csörgőlyuk barlang előtt állunk. Nem olyan sok barlang van a Mátrában, hogy könnyű volna összecserélni őket.

A Csörgőlyuk barlang bejárata nem valami nagy, tátongó barlangszáj, hanem csak keskeny rés, amely fölé a sziklák úgy borulnak, mintha menten be akarnának szakadni.

Óriási sziklák, amilyenekkel a mesebeli óriások röplabdáznak, amikor a meseírók megparancsolják nekik.

A bejáratot borító sziklák alatt alakok mozogtak. Semmi kétség: Kékek. S ha volna is kétség, az előttünk futó Kék eloszlatná, hiszen figyelmeztette társait, és most egyenesen a barlang bejáratához fut ő is. Elnyeli a barlang szája, és az erdőre csend, borul. Biztosan beszámol társainak kalandjaikról.

Míg szemünket a barlangon tartottuk, mi is beszámoltunk Vobival a csapatnak a történtekről, és Vedres a csapat nevében megdicsért bennünket bátorságunkért, leleményességünkért, és hogy egy Kéket ártalmatlanná tettünk. Csak Dobos jegyezte meg, hogy ő bizony leolvasta volna a másik Kék számát is, mert az többet ért volna, mint az a kevéske értesülés, amit megtudtunk tőle, meg hogy idevezetett a barlanghoz, mert ide magunktól is eltaláltunk volna. A fiúk menten lehurrogták, de legnagyobb meglepetésemre, Vobi nem tiltakozott.

– Dobosnak igaza van – ismerte el. – Szevintem is többet évt volna, ha az ő számát is leolvassuk, és kikapcsoljuk a játékból...

– Hát akkor miért nem tetted? – kérdezte Tojás. – Mevt nem tudtam a számát – felelte Vobi pléhpofával. – Miii? – Mondom: nem tudtam a számát. Csak a másikét volt időm leolvasni és megjegyezni,

míg átfutottak a tisztáson, és beugvottak a házba. – Akkor hát blöff volt az egész? – Csak jól alkalmazott havci lelemény, aminek az ellenfél beugvott. Ki gondolta volna, hogy a kis csendes Vobiban ennyi ravaszság lakozik? Én bizony

nem! No de mondom tovább. Megtanácskoztuk a harci helyzetet. Egyesek véleménye szerint körül kellett volna

fogni a barlangot és kiböjtöltetni az ellenfelet, de erre nem volt időnk, hiszen azt a feladatot kaptuk, hogy támadjuk meg a Kékek táborát, és ragadjuk el tőlük a zászlónkat. Nem rostokolhatunk egy barlang előtt néhány benne szorult Kék miatt. Igen ám, de miért van itt ez a néhány Kék? Aligha csak afféle előőrsnek, hiszen a turistaházban annyit elárult az ágy alatt a foglyunk, hogy valami nagyon fontos és nagyon titkos küldetésük van. Márpedig akkor annak kell előbb a végére járni, s csak azután mehetünk nyugodt lélekkel tovább. Nincs más hátra, támadnunk kell, hogy kifüstöljük a barlangbelieket, még ha ez kockázattal is jár, mert ők mint védők előnyösebb helyzetben vannak, mint mi, a támadók. Valaki azt tanácsolta, hogy szó szerint füstöljük ki őket, azaz rakjunk tüzet a barlang előtt, és a füstre majd előbújnak, de az indítványt leszavaztuk, mert ebből könnyen baleset is keletkezhetett volna.

Nem maradt más hátra, mint a harcászat évszázados hagyományai szerint lassan, fokozatosan, fedezéktől fedezékig kúszva megközelíteni a barlangbejáratot, és aztán hajrá, rohamra indulni, így is tettünk, és rajvonalba fejlődve, hasra feküdtünk, és kúszni kezdtünk.

Nem rajtunk múlott, hogy a csata mégis másképpen zajlott le, mint terveztük. Még elég tágas volt a kör, amit a barlang körül vontunk, amikor a barlang bejáratában

feltűnt egy alak. Kúszva, mászva, a sziklához szorított fejjel közeledett az erdőszegélyhez, majd egyszerre csak ugrott egy nagyot, és rohanni kezdett. Többen is emelkedtek, hogy utána vessék magukat, de Vedres hangja már süvített:

– Dobos, utána! Többiek maradni!

Dobos felugrott, és a menekülő után vágtatott. A száraz gallyak ropogása jelezte, merre haladnak.

Egy lélegzetnyi idő ha eltelt, és máris kiderült, hogy nem ok nélkül választottuk éppen Vedrest parancsnoknak. Most is neki, az ő előrelátásának köszönhettük, hogy nem ugrottunk be az ellenfél trükkjének. Ugyanis a barlangból három Kék ugrott ki, és vágtatott el pontosan ellenkező irányban, mint az előbbi Kék. Ő lett volna tehát a csalétek, aki maga után vonja csapatunkat, míg a többiek az ellenkező irányban egérutat nyernek – Vedres előrelátása azonban áthúzta a számításukat.

– Márki itt marad, a többiek utánuk! – kiáltotta, és most már valóban felugrottunk, és robogtunk a Kékek után, akik úttalan utakon vágtattak a völgynek.

Az erdő legsűrűbb sűrűjét választották ki, hogy ne tudjuk követni őket, de arra nem gondoltak, hogy ahol mi elakadunk, ott ők sem jutnak könnyebben át. Csak magukat okolhatták, amiért a patak közelében belefutottak az akácbokrok közé, és a tüskék alaposan összekarmolták őket. De a karmolás még csak hagyján, mert az begyógyul, hanem a ruha! Tépi, szaggatja, lyukasztja az ezernyi kemény tüske, és ugyan ki szeret az édesanyja elé rongyos ruhával odaállni és megvallani, hogy játék közben szaggatta el, külön erre a célra kiválasztott akáctüskékkel?

A három menekülő Kék egyike szabályosan fennakadt a tüskéken, mint hal a horgon. Vagy kitépi magát, és rongyokba megy szét az inge, nadrágja, vagy megáll, és egyenként húzkodja ki ruhájából a vendégmarasztalókat. A fentebb kifejtett meggondolások alapján az ifjú az utóbbi megoldást választotta, aminek következtében pillanatok alatt utolértük őket. A másik kettő ugyanis, látva társuk elmaradását, szintén megtorpant, visszafordult, és fedezéket keresett. A tüskehorogra akadt kétségbeesetten kapálódzott, hogy szabaduljon, de csak még jobban belebonyolódott a bokorba. Már-már elértük, amikor az egyik Kék kiabálni kezdett:

– A csomagot! A csomagot dobd ide, mielőtt lekiabálnak! A bokorba akadt erre felemelte jobb karját, és valami szövetfélét dobott oda a

kiabálónak. Repülés közben a csomag kibomlott, és mi felismertük: a zászlónk! A csomag nem érte el a kiabálót, a fűre hullott. A Kék, otthagyva fedezékét, a

zászlónkra vetette magát, de a Költő, aki legközelebb ért futás közben hozzá, tigrisugrással vetődött ugyanoda. S még földet sem ért, már kiabálta is a másik számát:

– Kilencezer-ötszázhuszonhat, számot levenni! És a következő pillanatban már a kezében volt a zászló! A zászlónk! Nem sokáig foghatta. Vakmerő ugrása közben ő is fedezetlenül hagyta a számát, és a

harmadik Kék már kiáltotta is: – Ezernyolcszázharminchét, levenni, a zászlót eldobni! A Költő elfehéredő arccal ejtette ki kezéből a zászlót, amely máris a Kék zsákmánya

lett. S mire felocsúdtunk, jó huszonöt méter előnyt is szerzett. A csapat utána vetette magát, csak a könnybe lábadt szemű Költő meg én maradtunk ott.

– Pe... pe... pedig már a kezemben vovovolt – szipogta elkeseredve. – Ne búsulj, azért egy találatod neked is volt – és arra a Kékre mutattam, akit ő kiabált

le, és aki ezen annyira elbúsult, hogy azt se mondta: kapufélfa, csak faképnél hagyott bennünket. Sántikálva baktatott a fák között. – Meg aztán – folytattam – a többiek még elcsíphetik.

– Te miért maradtál itt? – kérdezte a Költő, lassan megnyugodva.

– Mert nekem még maradt valami elintéznivalóm – feleltem. – Ma már egy kicsit sokat szaladtam, legalábbis az én alakomhoz képest. És minek fussak tovább, amikor a jó harcos mindenütt talál egy csatára való ellenfelet? – És az akácbokorra mutattam, amelyben még mindig ott csücsült a fennakadt Kék, szedegette a tüskéket, és hangosan bőgött.

– Egész bölcsőde van itt ma – jegyeztem meg, azután így folytattam: – Várj, kedves barátom, mindjárt segítek, és meglátod, egy-kettő kint leszel abból a bokorból. Sőt nemcsak egy-kettő, de hat és nyolc is. Stimmel? Mert ha jól látom, éppen ennyi a számod: egy-kettő-hat-nyolc, vagy ha így jobban tetszik: ezerkétszázhatvannyolc... stimmel?

Persze hogy stimmelt. Hiszen remekül olvasható volt, semmi sem akarta. Az akácbokor csak egérfogónak jó, de fedezéknek egyáltalában nem alkalmas. S miután a fiatalembert emígyen ártalmatlanná tettem, már önmagam veszélyeztetése nélkül segíthettem neki, hogy kiszabaduljon a tüskék közül. A Költő is odajött, előbb érdeklődve szemlélte munkásságunkat, azután bosszúsan legyintett, hogy tehetségtelenek vagyunk, és ő is húzogatni kezdte a tüskéket, hajtogatta a ruganyos ágakat. Buzgón dolgoztunk.

Fél órával később már mind a hárman a bokor foglyai voltunk, s talán még ma is ott ülünk – ami a helyzet kényelmetlenségén kívül azt is eredményezte volna, hogy e Napló, úgy is mint remekmű, nem születhet meg –, ha lábdobogás nem veri fel az erdő békés csendjét: a Búvár Kundok őrse tért vissza. Megláttak bennünket, előbb jól kiröhögték magukat, azután előszedték bicskáikat, és sorra elvagdosták a legmarasztalóbb akácágakat. Két perc múlva szabadok voltunk mind a hárman.

Pedig nem is volt okuk a nevetésre. Még akkor sem, ha mi – nem tagadom – némileg mulatságos látvány is lehettünk. Nem volt okuk a nevetésre, mert a zászlót nem sikerült visszaszerezniök. Sőt, még örülhettek, hogy ép bőrrel úsztak meg a kalandot, vagyis hogy nagyobb veszteség nem érte a csapatot. Mire ugyanis az üldözött Kék előnyét behozták, és már majdnem utolérték, elérkeztek a Petőfi-táborhoz, amelyet jól megerősített állások, pihent csapatok védtek, a Búvár Kundok pedig mindössze hárman voltak már csak. Dobos a csali Kéket üldözte valamerre, Márki a barlangnál maradt, a Költő „elesett", jómagam meg a fennakadt Kék ártalmatlanná tételével elfoglalva maradtam hátra. Az imigyen felénél is kevesebb létszámra olvadt csapat kénytelen volt a tábor szélén megállni és tehetetlenül nézni, hogy az üldözött Kék kifulladva már, rogyadozó inakkal, de diadalmasan tér vissza övéi közé...

A véletlen majdnem kezünkbe adta a zászlót, de nem volt szerencsénk. Az eddigi „mérleg", hogy kereskedelmi szóval fejezzem ki magamat, a javunkra szólt: összesen három Kéket tettünk ártalmatlanná, és csak egy embert, a Költőt veszítettük el. Ha Dobosnak netán sikerült a csali Kékkel is végezni, akkor még jobb. Arra gondolni sem akartunk, hogy esetleg fordítva is megtörténhetett. Azt mondtam az imént, hogy „a véletlen"... De hát a zászló aligha „véletlenül" került ki a Petőfi-táborból, és hozták ide a barlangba... Mint a történelem hű és pontos krónikása, akinek sorait a hálás utókor még sokszor fogja idézni, és iskolákban is tanítani fogják, kötelességemnek éreztem, hogy ennek is végére írjak. Mielőtt tehát elindultunk volna visszafelé, a barlanghoz, hogy találkozzunk Márkival meg talán Dobossal is, sürgősen meginterjúvoltam a bokorból szabadított Kéket:

– Szeretnék feltenni neked egy kérdést – kezdtem hivatalos hangon, hogy lássa, nemcsak afféle asszonyi avagy gyermeteg kíváncsiskodásról van szó, hanem komoly történésszel és krónikással áll szemben. – A kérdésre bátran és nyíltan válaszolhatsz, mert

az már mit sem változtat a harci helyzeten, pusztán történelmi jelentősége van csak, és azért kérdezem, hogy feljegyezzem a jövendő nemzedékek okulására és miegymás. Mondd meg nekem, mi az ördögnek hoztátok ti ki a zászlót a táborotokból, ide a barlangba?

A kérdezett előbb kifújta az orrát, mert még szipogott az előbbi bömbölés után, majd így felelt:

– Semmi közöd hozzá. – Helyes – válaszoltam. – így fogom feljegyezni. És az utókor majd tudni fogja, hogy

ki volt az a bamba, sületlen, értelmetlen, beijedt szamár és satöbbi, satöbbi, aki megakadályozta, hogy az igazság fennmaradjon.

– Te rólam beszélsz? – Képzeld! – Az más. Szeretem, ha dicsérnek. Az mindig meglágyít, ha szépeket mondanak

nekem. – Ezen ne múljék. Tökéletlen, félkegyelmű, vízfejű, hólyag... – Ne folytasd, mert elpirulok ennyi magasztalás hallatára... Inkább elmondom, mi volt

a zászlóval. Ti nagy támadást rendeztetek a völgy felől, és arra is számítottunk, hogy a menedékházból felénk vezető turistaúton is támadtok. A parancsnokságunk elhatározta, hogy átmenetileg biztonságba helyezi, elrejti a zászlótokat. A barlang megfelelő helynek tűnt, mert kiesik mindkét jelzett támadási irányból... Sajnos, arra nem számítottunk, hogy az a pupák, akivel a menedékházban összeakadtatok, egyenesen a barlanghoz fog szaladni, és nyomra vezet benneteket. Ő, szegény, jót akart, figyelmeztetni minket a veszedelemre, de ezzel éppen ő hozta a nyakunkra... Mert a stratégia és taktika közös alapelvei szerint...

– Köszönöm, elég! – vágtam közbe. – A hadászati és harcászati elveidet írd meg házifeladatnak, nekem csak az események ismerete szükséges, magyarázni és széljegyzetekkel ellátni magam is tudom. A felvilágosítást különben köszönöm és szia.

Ebben maradtunk. A srác elindult a tábora felé, mi pedig a barlanghoz. Útközben alaposan megtárgyaltuk az eseményeket, a harc eddigi alakulását és lefolyását, de mert újabbat az eddig elmondottakhoz ez a beszélgetés nem tett hozzá, ismertetését bátran elhanyagolom. Különben is, üldözés közben az imént folyton lefelé szaladtunk, ami akkor nagyon kényelmes volt, de most a természet törvényei szerint, ha kiindulási pontunkhoz akartunk visszatérni, felfelé kellett mennünk, ami sokkal jobban igénybe vette törékeny és megviselt szervezetemet, semhogy mással is foglalkozni tudtam volna. Ha a kapaszkodó leküzdése közben a lihegésen kívül más is eszembe jutott, az legfeljebb annyi volt, hogy ideje volna már valamit enni.

Képzelhetik irigységemet, amikor a barlanghoz érve három békésen falatozó ismerősre találtunk: Márki, Dobos és az Időmilliomos pusztították közös erővel és egyetértéssel a disznósajt maradványait. Dobos éppen akkor nyelte le az utolsó falatot, amikor a barlang elé érkeztünk.

– Mi az, már nem erős? – kérdeztem bosszankodva. – De igen – felelte. – Csak addig ettem, amíg megszoktam. – Micsoda önzés! Felháborító! És nekünk, akik életünk és térdünk bőrének épségét

kockáztatva küzdöttünk a csatatéren, kopjon fel az állunk? Nekünk már nem hagytatok megszoknivalót, csak héjabőrét? Parancsnok, meddig tűröd ezt?!

Vedres megvakarta a füle tövét, ami nála mindig a gondolkozás jele. Valószínűleg alaposan megdorgálta volna Dobost, ha az Időmilliomos meg nem előzi.

– A disznósajt nagyobb részét én ettem meg. Ne haragudjatok, de még délelőtt láttam, hogy nektek egy kicsit... hm... hát hogyan is mondjam csak... erős volt. Gondoltam, nem bánjátok, ha más birkózik meg vele. Cserébe nem megvetendő, de mégiscsak szelídebb kolbászt és szalonnát kínálok fel – és már vette is elő hátizsákjából a csemegéket. Nem hittem volna, hogy a sok kőzetminta mellett ilyesmi is akad még benne. Eddig is rokonszenves embernek tartottam az Időmilliomost, de ezek után bizonyos vagyok benne, hogy ő a világ legjobb geológusa, és hamarosan felfedezi a Mátrában a világ legnagyobb aranybányáját, és a felfedezésről én fogom megírni a világ legizgalmasabb könyvét.

– Sajnos, ezt nem ígérhetem meg – jegyezte meg mosolyogva az Időmilliomos, amikor fenti véleményemnek örömömben hangos kifejezést is adtam. – Nem valószínű, hogy akár a legkisebb aranybányát is szállítani tudnám a könyvedhez, mert akad ugyan arany a Mátrában, de többnyire csak mint úgynevezett járulékos érc. Más ércekben, szemmel alig látható apró szemcsékben jelentkezik, egy tonnányiban átlag 7-8 grammnyi. Hanem én akkor is elégedett volnék, ha egyszerű enargitot találnék, azaz rézércet vagy fakóércet, ami szintén rézérc, csak néha ezüsttartalma is van...

– Majd segítünk keresni! – ajánlottam fel gyorsan, még mindig kolbász és szalonna láttán támadt jókedvem hatása alatt, amelyet még csak fokozott, hogy közben szemlélőből fogyasztóvá léptem elő. – Ekkora hegyben egyszál magában addig keresgélhet, amíg a saját szakállában botlik el... De ha mi beszállunk az ügybe, több szem többet lát alapon hamarabb fülön fogjuk azt az enmargitot, vagy hogy hívják... Csak azt tessék megmondani, mi a személy, leírása, és különös ismertetőjele van-e?

– Nagyon szívesen. Rendkívül egyszerű. Nem kell hozzá több, csak egy jó kis geológus-kalapács, amivel lepattintod a sziklák egy-egy darabkáját, és megnézed a színét, formáját. Ha például egy zöldesszürke porfiros piroxén-andezitet tartasz a kezedben, csak azt kell még megnézned, nincsenek-e benne jellegzetes hexakisz-tetraéderes kettősfémű szulfidkristályok, és akkor máris bizonyos lehetsz benne, hogy vagy tetraedrit vagy tennantin az. Világos?

– Ó, hogyne! Tehát egy kiskalapács meg egy egyetemi oklevél kell hozzá – mondta Plessz.

– Körülbelül – bólintott az Időmilliomos. A hegyek gyomrában rejtőzködő érceket mégis könnyebb megtalálni, mint a rejtett kincseket, mert eldugott és elfeledett kincsek többnyire csak a legendákban találhatók, az érceket azonban megleljük, ha ismerjük a hegyek keletkezését, felépítését, ha tudjuk, merre és hogyan kutassunk. Ha tudjuk például, hogy a Mátrában két fontos érctelepülés van, és mind a kettő vulkáni utóhatások következménye. Mégsem egyformák. Az északi vidékeken, Recsk-Parád-Mátraderecske közötti területen az ércek a hegy belsejét behálózó milliónyi vékony hajszálrepedést töltik ki. A Déli-Mátrában, Gyöngyösoroszi táján viszont nagyobbak a repedések, és az ércek azokat kitöltve, egész teléreket alkotnak. Az ércek felismerése sem olyan bonyolult, mint az előbb tréfából mondtam. Némi jártasság után a gyakorlott szem könnyen megismeri a különböző ásványokat. Némely ásványról pedig a legtudósabb geológus sem mondja meg szemre, hogy micsoda: csak laboratóriumi vegyelemzésre árulja el kilétét...

– És tetszett már valamit találni is errefelé? – kérdezte a Költő, és a kövekkel teli hátizsákra mutatott.

– Találni majd mindenütt lehet... De többnyire csak nyomokban, mutatóban. Hosszú, szívós és fáradságos munka, amíg a kutató olyan telérekre bukkan, amelyekre már érdemes bányát telepíteni, amelyeket érdemes kitermelni is. És még akkor is érheti bosszúság a geológust meg a bányászt. Az érctelér egyszerre csak eltűnik. Métereken át követi a csákány, azután hirtelen volt-nincs. Hová lett? Megint csak abból a tudományból kell táplálkoznunk, amelyet a hegység születéséről, kialakulásáról szereztünk. A már feltárt akna falain, a kőzetek rétegeződéséből, lejtésük, emelkedésük, alakjuk jellegzetességeiből kell kikövetkeztetnünk: végére értünk-e a telérnek, vagy csak megszökött, elbújt? Mert egy törés, a hegy mozgása méterekkel vagy még többel is feljebb, lejjebb, jobbra vagy balra „eldobhatta" a telér folytatását. A vizsgálati módszerek is mindig fejlődnek, újabb műszereket találnak fel, amelyek segítségével azután a kutatók ott is ércre bukkannak, ahol korábban nem is számítottak rá...

Eddig jutott előadásában az Időmilliomos, amikor egy éktelen mennydörgés torkára forrasztotta a szót, és minden átmenet nélkül szakadni kezdett az eső. Márki szerint már egy órája készülődött a vihar, csak mi nem vettük észre, mert Kék-üldözéssel, szalonnakajálással és geológiai különórákkal voltunk elfoglalva. Könnyű neki, míg mi a Kékeket hajkurásztuk, ő a hasát süttette a napon itt a barlang előtt, és disznósajtot papizott!

Még szerencse, hogy éppen a barlang előtt ücsörögtünk, így nem kellett egyebet

tennünk, mint pár lépéssel áthelyeznünk magunkat, és máris fedett helyen, biztonságban lehetett bőrig ázásra érzékeny porhüvelyünk. A barlang torkából fittyet hányhattunk a dühöngő nyári zivatarnak, amelyik pedig éppen az Ágasvár domború homlokát szemelte ki ostroma céljául, és vadul csapkodta tűzzel és vízzel, nagyokat csattanó villámostorokkal és felhőszakadásként leomló esővel.

Mi tagadás, ha az elemek dühöngése ellen megvédett is a barlang, némi szorongással sandítottunk felfele az egymásra torlódott sziklákra, amelyek mennyezetét alkották. Mintha csak ujjal kéne megbökni őket, hogy leomoljanak, és minden teremtett lelket, aki

alájuk merészkedett, agyon nyomjanak. Különösen, amikor – hogy a vihar nem akaródzott szűnni – néhányan a barlang szájából mélyebbre is merészkedtek, és a szűk, labirintusszerű járatokban meg a kisebb termekben mindenütt nagy sziklatömbökbe botlottak, amelyek holtbizonyosan fentről, a mennyezetről szakadtak le. Vedres vissza is rendelte az elcsatangolókat, nehogy eltévedjenek, vagy valami baj érje őket a sötétben. Tojás be is vallotta valamennyiünk aggodalmát: – Jó lenne, ha már elállna az eső – mondta –, mert kínos lehet, ha ebben az odúban potyogni kezd a vakolat... Isten tudja, de valahogyan nem kedvelem, ha mázsás sziklák esnek a fejemre. Akkor már inkább egy matematika dolgozatírás vagy egy parti sakk Gömböccel. Még az is elviselhetőbb... Pedig ő minden második lépést visszakunyorál, és újra akar lépni.

Egy szava sem volt igaz! Már-már felkiáltottam, hogy fejére olvassam a hazugok régi átkát: nem félsz, hogy fejedre szakad a plafon? – de még idejében eszembe jutott, hogy éppen attól fél, méghozzá velem együtt. Ezért csak ennyit jegyeztem meg:

– Kolumbus is úgy állította meg az asztalon a tojást, hogy egyik végét beverte. Ez a példa még követésre alkalmas lehet, nem gondolod?

– De igen... – felelte legnagyobb csodálkozásomra Tojás, de azután hozzátette: – Persze, legalábbis mázsás sziklák és nem felfújt Gömböcök kellenek hozzá. Azért is

szeretnék mielőbb kint lenni innen. Imigyen udvariaskodtunk volna egymással esővégeztéig, ha az Időmilliomos megint

közbe nem szól: – Bármekkorát is csattanjanak a villámok, aligha mozdít meg a hangjuk sziklákat –

mondotta. – Ezek a mamut-kavicsok ugyan valóban a barlang faláról és tetejéről szakadhattak le, de részben a víz lazította meg őket, részben pedig a hegy belső mozgása. Az előbbi lassú, hosszú munka eredménye, az utóbbi gyorsabban zajlik le, de felettébb ritkán. Nem mindennap van földrengés a Mátrában. Márpedig ez a barlang is csak a földkéregben bekövetkezett mozgásnak, úgynevezett tektonikus elmozdulásnak eredményeképpen jött létre. A Mátrában ezenkívül csak még egy hasonló barlang, a Nagyparlagi Remetelak található, több nincs is. A Mátra felépítése nem alkalmas barlangok kialakulására, mint például alkalmas a Bükk mészkőtömege, melyet a karsztvizek át- meg átjártak, és rengeteg barlangüreget, közöttük híres cseppkőbarlangokat, mint az Aggteleki- vagy a Béke-barlang, vájtak ki. A Mátrában csak úgy keletkezhetett barlang, mint ez is: a kőzetrétegek vetődése, elmozdulása miatt hasadék nyílt, amelyet a repedésekben becsorgó vizek még valamelyest tágítottak.

(De itt már kénytelen vagyok közbeszólni: – Hallod-e, Gömböc, ez a Tábori Jegyzetek, úgy is, mint Napló, hovatovább geológiai

szakértekezéssé változik, ha még sokáig így folytatod. Nekem ugyan semmi közöm hozzá, hogy te mit írsz, de akkor rám tovább ne számíts, egy sort sem veszek többet át tőled, mert én vidám, kalandos történetet ígértem az Olvasónak, nem pedig nyári pótiskolát!)

– Jól van, jól van, tanár úr, már be is fejeztem! Ne tessék egy kis ismeretterjesztés miatt mindjárt háborogni, a tanár úr se csinál mást... (– De jobban, Gömböc, jobban! Mert én közben azért azt is észrevenném, hogy az eső, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elállt, és hogy Arany János szavával éljek, „páros ívű szép szivárvány koszorúzta Keletet".)

Ne tessék türelmetlenkedni. Észrevettük mi is. Menten elhagytuk a barlang száraz, de baljós küllemű öblét, és elindultunk vissza a táborba, ugyanazon az úton, amelyen jöttünk.

(– Éppen ideje volt, Gömböc. A geológiáról meg az érckutatásról sokat beszéltél és – elismerem – nem is haszontalanul, de már arról közben elfeledkeztél, hogy a csata további részletéről beszámolj. Például semmit se mondtál arról, hogy Dobosnak sikerült-e fülön csípnie azt a bizonyos csali Kéket, akinek a barlang előtt nyomába eredt? Arról sem szóltál egy szót sem, hogy amíg a szalonnát rágtad és faltad, mit határozott a csapat a további teendőkről.)

– Tanár úr kérem, én készültem, csak ne tessék engem sürgetni... Mindezeket el akartam mondani, de ha siettetni tetszik, akkor mindent összekeverek, és az utókor engem fog szidni, pedig én nem is tehetek róla.

Dobosnak nem sikerült a Kéket elfognia, mert az gyorsabban szaladt. Van az úgy. Amíg az eső beszorított bennünket a barlangba, megtanácskoztuk, hogy a zászlót megint nem sikerült visszaszereznünk, de a Kékek zászlórejtegetési tervét is keresztülhúztuk. Többé a zászlót aligha viszik ki a táborból. Ráadásul három fővel leapasztottuk a Kékek létszámát, mi pedig csak egy embert veszítettünk.

A zivatar múltával elindultunk hazafelé. A menedékházat – érthető elfogultságból – messzire elkerültük volna, de az Időmilliomos, akinek közben elmeséltük ottani kalandjainkat, ezt fölöttébb helytelenítette. Szerinte méltatlanul bántunk el az AOGN-nel.

– Távol álljon tőlem, hogy magánügyeitekbe avatkozzam – mondotta –, de úgy vélem, ha valakinek illetéktelen betolakodók felfordítják a házát, sőt – horribile dictu! – még őt magát is, az jogosan neheztelhet. A turistaháznak nagy a forgalma. A gondnoknő előbb-utóbb csak megtudja, hogy kik voltak a támadók, s nem hinném, hogy dicséreteteket fogja majd zengeni széltében-hosszában! Az pedig, gondolom, szerintetek is teljesen mindegy, hogy a két tábor közül melyiknek a lakóiról közli majd minden vendégével, hogy kiskorú útonállók, tiszteletlen csibész banda, és így tovább – a szégyen mindenképpen közös.

– Ne is tessék folytatni! – szólt közbe Vedres. – Teljesen igaza van. Visszamegyünk, és bocsánatot kérünk.

– Az lehet, hogy te visszamégy, de én nem! – tiltakoztam. – Fogalmad sincs, hogy suhogott a kezében az a prakker.

– Talán azóta már letette – nevetett az Időmilliomos. – De csak a keze ügyében van... Nem, köszönöm, én nem kérek belőle! – Ő se kért belőled, fiam, mégis a nyakába szakadtál! – Fedezés!!! – süvített Dobos, és valamennyien hasra vágódtunk. Néma csend. Hát ebbe mi ütött? – Két szemet láttam az ágak között – suttogta. – Ott... ott... Követtük, amerre mutatott, és az ágak között valóban mintha leskelődött volna valaki.

Az Időmilliomos azonban jót mulatott rajtunk. – Ugyan, csak egy macska! – mondotta. Restelkedve tápászkodtunk fel. Legszívesebben megpofoztuk volna Dobost, hogy

ilyen csúful megugrasztott bennünket, de Vobi hirtelen felkiáltott: – De hisz ez a gondnoknő macskája! Nézzétek, milyen csapzott még most is! Ahogy jobban megnéztem, tényleg az volt, a tésztát az eső egészen leáztatta róla, és

most inkább rémülten, mint rémisztően gubbasztott az ágak között. Viszonylag nem is kellett hozzá sok erőfeszítés, hogy lecsalogassuk, annyira elanyátlanodott szegény. Szívből megsajnáltam, mert alapjában jólelkű vagyok, és a kabátom bélésével egészen szárazra dörzsöltem, míg dorombolni nem kezdett az elégedettségtől.

– Így ni – mondtam. – Viselkedj jól, cicuska, mert te leszel most a békegalamb. Láttodra biztosan megengesztelődik az AOGN!

– Csak el ne eveszd, mevt sose jön vissza! – jegyezte meg Vobi. – Eszembe sincs. Magam viszem vissza őt. Helyesebben, mi ketten, mert ha együtt

voltunk akkor, amikor... No, szóval, hát most is nekünk kettőnknek kell... – Gömböc, te csalsz! – szólalt meg csendesen Márki. – Te szobrot akarsz magadnak az

utókortól, csak azért vagy ilyen nagy és önfeláldozó. – Én nem csalok, én tényleg nagy és önfeláldozó vagyok – feleltem szerényen, s mi

tagadás, ezekben a pillanatokban nagyon meg voltam hatva saját magamtól. Nem is szóltam többet, keblemre öleltem a macskát, és határozott léptekkel elindultam a menedékház felé. A többiek némán követtek.

A gondnoknő a küszöbön ült, és az erdőt kémlelte. A poroló nem volt nála. Ezt jó jelnek tekintettem, és közelebb léptem. A macska felnyivákolt, és ugrani szeretett volna, de nem eresztettem. Az asszony meghallotta a nyivákolást, és ő ugrott fel. Most értettem meg, hogy a cicát leste-várta a lépcsőn.

Félúton találkoztunk. – Kezét csókolom – köszöntem illedelmesen. – Nemde a nénié ez a kis cicuska? Az

erdőben találtuk szegénykét egy fán. Eltévedt. – Úgy?! – kérdezte a gondnoknő, és kiragadta a macskát a kezemből. – Ez a macska

nem szokott eltévedni. Mint egyesek mások. Ő itt nőtt fel, és megtanult viselkedni. Ellentétben másokkal, akik...

– Ha arra tetszik gondolni... – kezdtem, de közbevágott. – Pontosan arra. Mindjárt ismerős voltál nekem. – Azért jöttünk vissza, hogy bocsánatot kérjünk – feleltem. – Nem vagyunk csibészek,

hanem viszonylag tűrhető magaviseletű diákok. Csak, tetszik tudni, elkapott bennünket a játék heve…

– Azt vettem észre... – akart közbevágni a gondnoknő, de ezúttal nem engedtem szóhoz jutni.

– Nagyon jól játszottunk, mert, tetszik tudni, mi most itt táborban vagyunk, és van még egy tábor is, és mi azokkal.... mert ők a mi zászlónkat elrabolták, és ezért számháborút vívunk, ami abszolúte békés háború, de bizonyos kisiklások itt is előfordulnak, mint például volt a ma délutáni eset is, de biztosíthatom a nénit, hogy többször nem fog...

– Ajánlom is! – szólalt meg ismét ő, mire én sajnos elveszítettem a beszéd fonalát, és kátyúba jutottam, de azért a nehezén túl voltam. Vedres vette át tőlem a szót, bemutatkozott, és addig beszélt, amíg teljesen kiengesztelte a gondnoknőt. Felajánlotta, hogy helyrehozzuk a rendetlenséget, amit csináltunk, de erre már a gondnoknő szabódott, hogy voltaképpen semmi az egész, inkább csak lármát csináltunk nagyot, mint felfordulást, s tulajdonképpen ő csak a macskát féltette.

Nem részletezem tovább. A tehén éppen elbőgte magát az istállóban, mire a gondnoknő fejéhez kapott, hogy még fejnie is kell. Felajánlottuk, hogy a fejésben is segítünk, de erre sem tartott igényt, sőt valamennyiünket megkínált egy-egy csuporral.

A cica pedig dupla adag tejet kapott. Úgy lefetyelte piros nyelvecskéjével, mintha egy hete éhezne. A délutáni kalandok őt is megviselték, ráfért az erőgyűjtés. Még az a szerencse, hogy Döme nem volt velünk. Nem egérnek való látvány volt ez az éhes macska.

8. FEJEZET,

amelyben megérkezik Rezeda Kázmér, a leányszívek bálványa, és éppen magával hoz egy leányszívet. Később két koma felül egy harmadikra, és mindhármukat elfújja a nyári

szél

Vedres Pista átalment a Keskeny pallón s elrepült... (Arany János után szabadon) Ezt a fejezetet megint én írom és nem Gömböc, sőt valószínűleg az utána

következőket is csak nekem kell majd elvégeznem, mert ha reá bíznám, sohase lenne vége ennek a könyvnek. Márpedig sok a jóból is megárt, akármilyen érdekes is a két tábor küzdelme. Ha minden apró-cseprő mozzanatot előadnánk, hosszabb mű kerekedne belőle, mint a Révai Lexikon, pedig az sem adja alább két tucat vaskos kötetnél. S mire az olvasó végére érne – ha ugyan hajlandó lenne végigolvasni –, neki szép hosszú, fehér szakálla nőne, a történet hősei pedig már régen kicseperednének az iskolapadból, talán már családot is alapítanának. Bármennyire is kényelmes nekem, hogy a fárasztó betűvetés helyett (amely azzal sem lett könnyebb, csak olvashatóbb, hogy percegő toll helyett kattogó gép végzi – annak is verdesni kell a billentyűit) egyszerűen kölcsönkérem Gömböc örökbecsű Tábori Jegyzetek, úgy is, mint Naplóját, a más tekintetben sohasem túlbuzgó szerző e napló írása közben megtáltosodott, és véget nem érően ontotta a betűket. Nem, nem, inkább ismerjük el feltételek nélkül, hogy Fülöp József, más néven professzor Gömböc olyan remekművel lepte meg a világot, amelyhez fogható Homérosz, Shakespeare, Tolsztoj és a Füles legutóbbi száma óta nem rendítette meg a világirodalmat. Ismerjük el, és gyorsan térjünk a tárgyra, ha egyszer a végét is markolandani akarjuk majdan e tárgynak.

Annyit tesz ez, hogy visszaragadván a szót Gömböctől, még magamnak is okosan kell gazdálkodnom vele, hogy illő tereken belül minél többet mondjak el. Hiszen jószerivel – sportnyelven szólva – félidőbe érkeztünk éppen, félidejébe, fordulójába az eseményeknek, de a hozzájuk mért időnek is, amennyiben a sok izgalom és kaland közben szinte észrevétlenül lepergett a hét, és mire alaposan meghánytuk-vetettük az utolsó ütközeteket: a Búvár Kund-őrs majdnem sikerült támadását az ágasvári csúcs felől, a többiek zenebonás látszat-támadását a túloldalról (amely azonban egyik félnél sem okozott veszteséget, legfeljebb egy-egy, a harc hevében lehorzsolt térdet és könyököt) – addigra szombat este lett, és a tábortűznél bejelentettem:

– Fiúk, holnap reggel ritka és kedves vendégünk érkezik, egy régi barátom, de akinek neve előttetek sem ismeretlen: Rezeda Kázmér! Fogadjátok illően!

A fiúk erre a hírre harsány diadalüvöltésben törtek ki. Mert Rezeda Kázmér a legnépszerűbb emberek közé tartozik: színész.

Ő a leányszívek bálványa, a színpadi hősszerelmesek koronázatlan császára, akinél jobb és megrázóbb Othellot Shakespeare Vilmos úr hasonló című tragédiájában még magyar színpadon senki sem látott, s aki ezért a szerepéért Kossuth-díjat is kapott. Akinek feketére festett arcú és kosztümös Othello-képét éppúgy, mint délceg civil fényképét a leánykák elalvás előtt a párnájuk alá dugják, hogy róla álmodjanak, a fiúk pedig a Fradi centercsatárának képe mellett őrzik, szekrényük ajtajának belső felére rajzszögezve. Néhány tisztelője azonban azt is tudja róla, hogy a Rezeda Kázmér művész úr nevet nem csupán azért választotta, mert hűséges olvasója és rajongója a kiváló klasszikus író, Krúdy Gyula műveinek, amelyeknek egyik feledhetetlen hőse Rezeda Kázmér, hanem azért is, mert eredeti neve, a Rezovics Benedek név kevéssé látszott alkalmasnak arra, hogy ábrándos leányajkak párnájukba suttogják. Azonkívül a Rezeda név a színlapon is kétségtelenül szebben mutat, mint a Rezovics.

Én még diákkoromból ismerem őt, amikor a Rezeda név még Krúdy könyveiben nyugodott, s hősünket „Rezovics, jöjjön ki felelni!" felkiáltással nem a függöny elé, tapsért, hanem a tábla elé idézték ki, és Othello féltékenységtől fűtött szenvedélyes szavai helyett a gömb alakú sűrítők kapacitását vagy az Árpád-házi királyok névsorát uralkodási éveikkel kellett emlékezetből elsorolnia. Szerencsére a súgó intézményét nem a színházban találták ki, csak ott lett engedélyezett a léte. Az iskolában szigorúan tilos működnie minden súgónak, de sajnos, bőven működnek minden osztályban, minden órán, ezt mint gyakorló tanár tanúsíthatom. S most töredelmesen elárulom – de Gömböc, ki ne használd ellenem! –, hogy diákkoromban én voltam az, aki Rezovics - Rezeda első, még csak osztálynyilvánosság előtt lefolyt szereplései közben kisúgtam őt, ha elakadt, és feje fölött sűrűsödni kezdtek a viharfelhők. Innen ered barátságunk, amely töretlen maradt az évek folyamán, akkor is, amikor Rezovicsnak már nem volt szüksége többé arra, hogy én súgjak neki, és Rezeda lett belőle, híres színész, leányszívek bálványa stb. stb. Minden nyáron együtt töltöttünk néhány napot vagy hetet, aszerint, hogy mire és mennyire jutott időnk. Ezúttal is így történt, s én tudtam, hogy nagy örömet fogok okozni a fiúknak, ha Rezedát meghívom a táborunkba. Természetesen, hogy az öröm annál nagyobb legyen, előre nem árultam el nekik, mint ahogyan arról meg egyáltalában nem láttam szükségesnek szólni, hogy Rezeda még valakit hoz majd magával, aki ugyan távolról sem oly nevezetes személy még, mint ő, de aki – mint Napóleon mondotta katonáiról – zsebében hordja a marsallbotot, azaz, lehet még belőle híresség. Van azért, aki így is ritka örömmel fogadja majd érkeztét...

Bizonyára vasárnap kora délelőtt megérkeznek már, hiszen Rezeda nem vonaton jár, autója van, amelyet természetesen Vörös Postakocsinak nevezett el, mint nevezte volt hajdan Krúdy azt a csodálatos batárt, amely hősét új és új kalandok felé repítette.

Hanem amikor arra szólítottam fel fiaimat, hogy fogadják vendégünket illően, igazán nem gondoltam rá – pedig sejthettem volna –, hogy az „ill ően"-t a maguk sajátos, egyéni szájíze szerint fogják értelmezni. Az „illően" ugyanis nekik nem jelentett semmit. Gyorsan behelyettesítették a „meglepően" fogalmával, amit ők persze „kedves meglepetésnek" értettek, de amitől az áldozatok rendszerint hanyatt esnek, s ha véletlenül a gyengébb nemhez tartoznak, az elájulás sem ritkaság a következmények között. Ilyenkor természetesen engem megkímélnek attól, hogy kénytelen legyek közbeavatkozni és esetleg lebeszélni őket terveikről.

Inkább magukra vállalják a következményeket, kezdve attól, hogy áldozattal egyetemben én is hanyatt esem, egészen addig, hogy nevelő célzatú megtorlással élek,

amely többnyire hatásos is. Legalábbis a következő alkalomig. Ebből következik, hogy igyekszem résen lenni és megelőzni őket, de megvallom, eddig sikertelenül. Ez alkalommal is, hiába tartottam a társaságon a szemem, semmi gyanúsat sem észleltem, mert hát ők is tartottak tőlem, így azután nem lehettem szemtanúja annak, amikor takarodó után az első soros táborőrség, körútjai alkalmával, háromszor is huzamosabb ideig tartózkodott a konyhasátor tájékán, és mindhárom alkalommal egy-egy csajkával távozott onnan, amely csajkákat körútjukon magukkal víve, a sátrak előtt letettek. Néhány másodperc múlva egy kéz nyúlt ki mindig a sátorból, és a csajkát magával ragadta. Ha netán mégis látta volna valaki e gyanús manipulációkat, legfeljebb arra gondolhatott volna, hogy a lekvárosüvegek törvénytelen dézsmálását leste meg. És még e képzeletbeli illető sem talált volna semmiféle összefüggést az éjszaka tapasztaltak és Kovács mama álmélkodásának tárgya között, amikor a néni a reggelihez begyújtani készülve, így kiáltott fel:

– Hát ezt a sparherdet ki söpörte ilyen tisztára?! – és összecsapta a kezét. – Azt tetszett mondani, hogy nem szelel jól... – felelte az egyik konyhaszolgálatos, és

gyorsan odébbállott. Kovács néni, noha két felettébb rakoncátlan gyermeket nevelt fel szigorúan, de

kitűnően, Gyuszit meg a tűzvörös hajú Julikát, mégsem volt gyanakvó lélek, s örömmel hitte, hogy a szolgálatkész ügybuzgalom járt a kezére. Jókedvűen és elégedetten főzte a reggeli kakaót, s amikor bekukkantottam a konyhába, nekem is elújságolta a dolgot, kérve, hogy a tegnapi konyhaszolgálatosokat feltétlenül dicsérjem meg a napiparancsban. Nekem már kicsit gyanús volt e felszólítás nélküli szorgalom, de semmi mellékkörülményt sem tapasztaltam, ami gyanúmat megerősítette volna, és így Kovács néni kérésének eleget tettem.

A reggeli napirend különben is szabályosan folyt le, sem a reggelinél, sem a parancskiadásnál nem észleltem semmi szokatlant. Ezt a vasárnapot a Petőfi-táborral kötött megállapodás értelmében szünnapnak szántuk a játékban, amiből kitűnik, hogy tiszteljük a hagyományokat, hiszen régen is gyakori volt az ilyen „harci szünet közös megegyezéssel". A divatot még az ókori görögök kezdték el, akik az olimpia idejére függesztettek fel minden háborúskodást, mondván, hogy egyszerre nem lehet lándzsát meg diszkoszt is hajigálni. Vagy az egyik, vagy a másik. Sajnos, azóta az ilyen harci szünetek kimentek a divatból, ahelyett, hogy a háborúk mentek volna ki. Nos, mi legalább felújítottuk a jó szokást. Igaz viszont, hogy mi csak játékháborút vívtunk.

Pihenni, játszani, vendéget látni akartunk ezen a vasárnapon. Mindenekelőtt azonban alapos tábortakarítás állott a programban. A hadviselés annyira elfoglalta a fiúkat, hogy bizony elhanyagolták a sátordíszítéseket, a zászlója fosztott zászlórúd körül is kinőtt a gaz, a forrás partján tócsák csúfoskodnak, egyszóval, van mit tenni. Két órát terveztünk mind e munkálatok elvégzésére, de a fiúkon, úgy látszik, tartósan kitört az ügybuzgalom, mert fele idő alatt rendbetettek mindent, de úgy, hogy még a legrigorózusabb felülvizsgálat sem találhatott kivetnivalót benne. Ez a szokatlan buzgalom már feltűnt nekem, de nem szólhattam rá semmit. Azért csak nem lehet megróni valakit, mert gyorsabban és jobban végzi el a rábízottakat, mint várták tőle?

Lefújtam a tábortakarítást, és kiadtam a parancsot, hogy mindenki hozza rendbe magát, mosakodjék még egyszer meg, kefélje ki a ruháját, és az se baj, ha a többség megfésülködik.

Meghagytam a napos ügyeletesnek, hogy húsz perc múlva fúvasson sorakozót, és visszavonultam a sátramba, borotválkozni, mert reggel nem jutott rá időm.

Éppen elrakosgattam borotvaeszközeimet, amikor a kürtszó felharsant. Gyorsan belebújtam ingembe, felrántottam a szandálomat, és kiléptem a sátor elé, a délelőtti napsütésbe.

A nap sütött, az égbolt kék volt, az erdő zöld, és a három őrs fekete. Behunytam a szememet, megdörzsöltem, kinyitottam, de a kép mit sem változott: a

három sátor előtt három sor fekete arc, fekete kar, fekete láb. Csak a szemek fehérje villogott meg a törülközőkből font turbánok sora, amely ingadozva, de büszkén tetőzte a sok feketeséget.

És hozzá olyan csend volt, hogy meghallottam a talpam alatt a föld mélyében alagutat fúró vakond szuszogását is.

Lassan magamhoz tértem, és mély lélegzetet vettem, mint aki vízbe ugrik. – Napos! – kiáltottam. – Parancs! – ugrott elém az egyik lidércnyomás. – Jelentést kérek! – Tóth Antal napos jelentem, hogy a tábor teljes létszámmal felsorakozott.

Kapuőrségen Sümegi és Hódos a Tünde-őrsből. – Mindhárom őrsnek irány: a patak. Öt perc múlva színvizsgálat. Akin egy szem

kormot is látok, pakol, és délután utazik haza. Parancsot végrehajtani! Végeztem. – Értettem. Az állítólagos Tóth Antal hátraarcot csinált, kilépett, tett néhány lépést, azután

megállt... Visszafordult. – Tanár úr kérem... Izé... Ne tessék... Olyan kétségbeesett pofát vágott, hogy még így feketén is megsajnáltam. Az igazat

megvallva, a nevetés is csiklandozta már a torkomat, de rendnek muszáj lenni. Nem engedhetek a negyvennyolcból.

– Parancsot végrehajtani! – ismételtem nagyon szigorúan. – Jó... De azt tetszett mondani, hogy illő fogadtatást rendezzünk. – Azért mázoltátok krampuszokká magatokat? – Nem krampuszok. Mór harcosok. Tessék megnézni. – Inkább nem. Még nevetőgörcsöt kapnék. Különben is, csak Othello volt sötét bőrű, a

serege fehér velencei zsoldosokból állott! Irány: mosakodni! – Shakespeare egy szóval sem említi, hogy a zsoldosokat honnan toborozták. Othello

testőrsége bizonyára szintén mórokból állott... – Fehérekből állott. Irány: mosakodni! – Muszáj? – Nem. Lehet smirglipapírral is ledörzsölni. De öt perc múlva mindenki felismerhető

legyen. Csrrr! Hátam mögött, az ügyeletesi sátorban felcsörömpölt táborunk dísze, a telefon. Intettem

kormos képű naposunknak, hogy vegye fel a kagylót. Örült, hogy másra terelődik a figyelem. Felkapta a kagylót, és harsányan belehallózott. A válasz hallatán felragyogott éjszínű képe s véle az egész, rendületlenül sorba álló újmór hadseregé. Mert, mint azt már említettük, a mi tábori telefonunk legnagyobb előnye abban rejlett, hogy fülhallgató nélkül is kitűnően működött: akkorát kellett ordítani belé, hogy azt a tábor minden pontján

telefon nélkül is bárki hallhatta. A kapuőrség hangja most is szabadon és érthetően szárnyalta végig a terepet:

– Sümegi János kapuőr jelentem, hogy Rezeda Kázmér művész úr megérkezett, és engedélyt kér a belépésre!

A napos szemtelenül győzedelmes pofával bámult rám. Mit tehettem? Bólintottam. A napos beleüvöltött a telefonba, hogy a membrán megrepedt volna hangjától, ha a

telefonban egyáltalán lett volna membrán: – Beléphet!!! Helyére tette a kagylót, és hozzám fordult: – Engedélyt kérek a mosakodás elhalasztására a vendégfogadás utánra! – és

elégedetten vigyorogva villogtatta fekete képéből elővakító fogait. – Legyen – morogtam beletörődve a megváltoztathatatlanba, s már csak arra voltam

kíváncsi, milyen képet vág majd Rezeda a „sötét" fogadtatáshoz.

Rezeda pedig, az országúton hagyva gépkocsiját, amely hidunkon legfeljebb fél

keréken kelhetett volna át, belépett a táborba, tekintete ráesett a mórokra, és megtorpant. – Bocsánat... – mondotta, és tétován körülnézett – azt hiszem, eltévedtem. Eddig azt

hittem, Marokkó Afrikában van. Vissza akart fordulni, de nem volt már ideje hozzá, mert a sorból kilépett egy mór, aki

úgy formára a Költőhöz hasonlított, és így szólt: Üdvöz légy, Rezeda, bár kezed a Desdemona nyakát kitekerte. Nagyszerű Othelló vagy, ó, te Kázmér, mindenki tenyerit verte...

Üdvöz légy nálunk, ó, Rezeda Othelló, örömmel fogadunk táborszerte... – Hip, hip, hurrá, Rezeda! Hip, hip, hurrá, Rezeda! – harsogta rá az álmórok lelkes

serege. Az ünnepelt határozottan meghatódott. Nemesen szabott oroszlánfejét hátravetette, mellét kidüllesztette, és hangja zengett, mint a gordonkahúr:

Dicső; hatalmas, tisztelt főurak, Nemes parancsolóim! Hogy én ez aggnak lányát elvevém... Itt zavartan abbahagyta, megköszörülve torkát, és prózában folytatta: – Elnézést, az

utolsó sor nem illik ide. Örömmel látom, hogy mégis jó helyen járok, és meghat e lelkes fogadtatás. Sajnálom, hogy nem tudom hasonló költői stílusban viszonozni. Sajnos, Shakespeare, amikor „Othelló, a velencei mór" című tragédiája írta, nem gondolt arra, hogy három és fél évszázad múlva Hasznos és Mátrakeresztes között egy tisztáson üdvözlőbeszédnek akarják felhasználni remekművét, máskülönben feltétlenül beleírt volna néhány olyan sort, amely megfelelne a helyzetnek és alkalomnak.

– Nem tesz semmit! – szólalt meg az egyik álmór. Csak a hangjáról ismertem fel benne Vedres Pistát, a Búváur Kundok érdemes őrsvezetőjét. Kilépett a sorból, és Rezeda elé állott. – Ha nem is illik ide az idézet, folytatni azért még lehet! – jelentette ki magabiztosan, és pózba vágta magát, mintha színpadon vagy szószéken állna. Fején a törülköző-turbán megingott, de észre sem vette, mert máris szavalta:

...Othelló! Szólj magad. Tiltott erőszak útján mérgezéd-e A lány szívét meg, vagy szabad s szelíd Szavakkal nyerted őt meg, milyeket Szív szívhez intéz? Rezeda az első szavak hallatán meglepődött, de nem törte a fejét sokáig, honnan is

tudja a vele szemben álló kormos képű ifjú a velencei tanácsos szerepét. A versek zenéje magával ragadta, s mire az utolsó szavak is elhangzottak, és a kérdés felrepült, feledte, hogy egy erdei tisztáson áll, bekormozott gyerekek között, már színész volt, már Othelló volt, aki a nagyhatalmú velencei tanács előtt áll, hogy számot adjon cselekedeteiről. Kezét szívére tette, könnyedén meghajolt, és komolyan adta a választ:

Kérlek, uraim! Hivassátok magát a nőt ide, hadd szóljon ő, atyja s előttetek! S ha vallomása rám homályt vetend. nem tisztemet csak és bizalmatok' vegyétek el, de mondjatok halált fejemre.

Az egésznek egyre kevesebb értelmét láttam. Ha el nem akad az emlékezetük, ezek

ketten itt képesek eljátszani nekünk mind az öt felvonást! De nem szólhattam közbe, mert Vedres ezúttal a doge soron következő szerepét mondta:

El! Hívjátok Desdemonát. Kíváncsi voltam, erre mit fog válaszolni Rezeda Othello... Nem jött zavarba.

Odafordult a naposhoz: Menj, Jago. Te a helyet ismered. Tóth Anti ösztönösen tett egy lépést előre, de aztán természetesen megállott. Hová

menjen? Nem ismer ő semmiféle helyet... Rezeda azonban nem engedett, legfeljebb annyiban, hogy most már prózában és a saját

szavaival folytatta: – Miért méltóztatik habozni? Kint az országúton áll a kocsi, és benne ül Desdemona.

Igaz, hogy nem a hagyományosan szőke, hanem vörös hajú Desdemona, de hisz tudjátok, hogy vonzódom e színhez.

– Hogyhogy vörös? – vágott közbe enyhén remegő hangon Vedres. – Úgy, ahogy nőtt. Semmi festék, természet adta szép hosszú vörös haj. Doge uram

nem kedveli talán e hajszínt? Én erről eddig másképpen értesültem – s mert közben a felokosított napos elrobogott, s már visszatérőben is volt, Rezeda egy előkelő világfi könnyedségével fordult meg, nyújtotta ki kezét s mondta: – De íme, már itt is jön.

Vedres először előrehajolt, szeme fehérje vészesen kidülledt kormos ábrázatából, azután fejéhez kapott, mint egy igazi drámai hős, közben leverte fejéről a turbánt, ami már kevésbé hatásos cselekedet volt, azután sarkon fordult, és elrohant a patak irányába.

Nem kellett utána menni, anélkül is nagyon jól el tudtuk képzelni valamennyien, akik ott álltunk, hogy e pillanatban fejét nyakig a vízbe dugja, miközben mindkét kezével homokot markol fel, hogy buzgón és kapkodva dörzsölje, súrolja, vakarja, kaparja és törölje képéről a makacs, nehezen engedő kormot.

S mindez amiatt, aki e pillanatban lépte át a táborkaput Tóth Anti mögött. Julika volt az. Kovács Julika, a Kovács Gyuszi fehér bőrű, vörös hajú, karcsú derekú

húga, akinek egy mosolyáért versengett a jelenlevő valamennyi befeketített hős, de aki – ki ne tudná? – legtöbbet éppen a pillanatnyilag patakba merült vitéz őrsvezetőre szórta ellenállhatatlan mosolyát.

– No, az ifjú hölgyet szépen bekonferáltátok... – jutottam végre szóhoz én is. – Ideje, hogy félbeszakítsalak benneteket, mert különben még végigjátsszatok itt az egész drámát. Márpedig annak a végén Desdemonát megfojtják, Othello öngyilkos lesz, és Jagót kínpadra vonják. Néhány kisebb szereplő már a közbeeső felvonásokban elhull. Egyszóval csupa derű az egész, éppen nyári táborozáshoz illik. De amíg én vagyok itt a táborparancsnok, megtiltok minden tömegvérengzést! Itt legfeljebb a szúnyogokat szabad agyonverni! Sőt, azokra statáriumot rendelek el! De a mórok és álmórok, szabadságos színművészek, valamint a kíséretükbe tartozó vörös hajú növendéklányok kötelesek életben, jó egészségben és veszteg maradni! Nahát! – kifújtam magamat, és csendesebben folytattam: – Ezzel a mai napi szónoklat-adagot elvégeztem. Még csak utoljára mondom:

Tábor, vigyázz! Balra át! Irány a patak! Futólépés! Egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő! – a fiúk ezúttal vonakodás nélkül engedelmeskedtek, és magunkra maradtam vendégeinkkel. Végre kezet foghattam velük.

– Hallod-e, pajtikám – mondotta Rezeda –, nem azért jöttem, hogy szabadtéri előadásokon lépjek fel! Víkendezni akarok, süttetni a hasamat a nappal és nagyokat aludni, megértetted? Különben felpakolunk ezzel a tulipiros, ifjú leányzóval és elfüstölünk.

– Ha megy a művész úrral! – szólalt meg egy magabiztos hang mögöttünk. Vedres volt, az abszolúte fehérre civilizálódott, megfésülködött és tiszta inget húzott Vedres. A hajából még csurgott is egy kicsit a víz, és csak a füle mögött maradt egy kevés korom, de ettől eltekintve kifogástalan megjelenéssel dicsekedhetett. Egyenesen közénk lépett: – Felettébb kétséges, hogy továbbra is a művész úr társaságához ragaszkodik majd jobban a kisasszony! Vannak itt, kérem, más tényezők is...

– Éspedig? – kérdezte Rezeda, és érdeklődő pofát vágott. De Pista nem jött zavarba. – Éspedig a táborozok összessége mint olyan! – felelte. – Ez legfeljebb mennyiségi tényező, kedves uram – legyintett Rezeda, majd

hátravetette lobogó oroszlánsörényét, és megdöngette domború mellét: – Itt azonban minőség van! Egy Rezedával nem ér fel száz bekormozott statiszta sem.

– Csupán idő kérdése – vetette ellen nyugodtan Vedres. – A statiszták egyikéből-másikából még nagy művész lehet, nagyobb, mint a híres Othello.

– Az apád ne sirasson! – ordított fel a színész, mint akit vesén találtak, és a keze is emelkedett, de Vedres kereket oldott. Rezeda utána. Kergetőzni kezdtek, mi ketten meg Julikával mulatva néztük...

– Úgysem éri utol – reménykedett Julika, ezzel is kimutatva, hová húz. – De legalább lead a hájából néhány felesleges kilót – feleltem. – Nem is kövér! Már hogy is mondhat ilyet a tanár úr! – védte ezúttal Rezedát Julika,

ezzel meg azt árulva el, hogy egy ifjú leányszívben többféle ideálok is megférnek egyszerre, békésen, anélkül, hogy az illető leányzót csalfasággal lehetne vádolni. Még akkor se, ha történetesen tulipiros a leányzó.

Ezenközben visszatértek a fekete hadak is, megtisztulva és megfrissülve. Julikát birtokba vette Kovács néni, úgy is, mint természettől kiutalványozott édesmama, aki immár egy hete nem látta magzatát, s úgy is mint főszakácsnő, aki a sok kétbalkezes fiúkukta között végre egy használhatóbb, ügyesebb nőnemű segítségre tehetett szert.

A szomorú igazság az – mármint elsősorban is Vedres számára szomorú, de legyünk együttérzőek vele –, hogy sem Julikát, sem Rezedát nem is láttuk viszont estig. Julika maradt az anyai szoknya véd- és bűvkörében, Rezeda pedig beváltotta fenyegetését, és elvonult az egyik tisztásra napozni. Nemsokára olyan zajokat hallottam, mint amikor egy tíztonnás Diesel-teherautó motorját hegymenet, első sebességgel járatják. Tekintve, hogy a teherautó nem akart eltávozni, a zúgás meg terhemre volt, elküldtem a napost, nézzen utána, mi akadt el az országúton. Visszatérve jelentette, hogy az országúton, vasárnap lévén, legfeljebb kiránduló személyautók robognak Galyatető felé, de teherautónak nyoma sincs. Ellenben... Ellenben a mögött a bokor mögött Kázmér alszik.,,

– Hol itt az összefüggés? – néztem a fiúra, gyanútlanul. Tóth Anti – talán még emlékszünk, ma ő a napos – zavartan állt egyik lábáról a

másikra. – Tetszik tudni, tanár úr, a Rezeda bácsi kicsit hangosan alszik.

– Vagy úgy! Horkol! – kiáltottam fel. Anti sűrűn bólogatott. Ránevettem. – Akkor talán hagyjuk őt – mondtam. – Neki ébren olyan dörgő hangja

van, hogy álmában sem illik más hozzá... De azért ebédhez költsétek fel. És egy lapulevelet is tehetsz az arcára, mert lesül, és lejön az orráról a bőr... Azt meg senki se szereti. Hát ha még színész is ráadásul...

Máskülönben napközben nem történt semmi érdekes, feljegyzésre méltó. Mint mondottam, amolyan erőgyűjtő szünnap volt ez a mai, felkészülés a nagy csatákra. Az őrsvezetők azonban komolyan vették ezt a felkészülést. Az ebéd utáni szieszta alatt összeültek, hogy megtanácskozzák a teendőket.

A haditanács hosszú és alapos volt. Kiterítették maguk elé a térképet, és afölött dugták össze a fejüket. Abban megegyezett a véleményük, hogy továbbra is támadni kell, és nem szabad se megvárni, se megengedni, hogy az ellenfél kezébe jusson a kezdeményezés. Viszont miután a nagy rajtaütés nem járt a kívánt eredménnyel, ezután már nem szabad ilyen kalandos vállalkozásokkal kísérletezni, hanem alapos, módszeres hadműveletekre van szükség. Nem szabad többé erőinket ennyire megosztani, és ilyen távol egymástól bevetni, amikor a két hadoszlop között semmiféle összeköttetés sem lehetséges. Legközelebb egy arcvonalon kell támadni, és a szükséges átkaroló vagy megkerülő hadműveletek sem távolodhatnak el túlságosan messze a főseregtől. Az ellenfél erejét tehát fel kell őrölni – ez lassúbb, fáradságosabb és esetleg veszteségesebb módszer is, de biztosabban célra vezető, mint a kalandos rajtaütések és huszárbravúrok, amelyek könnyen visszájukra fordulhatnak.

Ha ezt elhatározták, akkor a következő lépés az legyen, hogy megállapítsák, hol alakítsák ki a támadást, ahol a terep is megfelelő, és a csapatok egymás közötti, valamint a táborhoz való összeköttetése is megteremthető. Ennek eldöntéséhez két dolog szükséges. Az egyik a terep alapos ismerete. Az eddigi csatározások és felderítések során a fiúk meglehetősen sok tapasztalatot szereztek, de ez még nem elegendő, ha tudományos eszközökkel dolgozik a hadvezetőség. Persze, a jó térképen a szintvonalak pontosan feltüntetik a terep alakulását, és a jó térképolvasó pontosan leolvashatja róluk, hogy hol van hegy, hol völgy, mi több, azt is, hol meredek a terep, és hol lankásabb. Csakhogy az új turistatérképeken alig vagy egyáltalában nincsenek szintvonalak. Csupán a bizonytalan mértékű színezés helyettesíti őket. Másrészt a mi ifjaink ugyan megtanulták, hogyan kell térképet olvasni, de valami nagy gyakorlatuk azért nem volt benne. Summa summárum, határozat született, hogy az én régebbi kiadású, de pontosabb térképem alapján terepasztal készíttessék, amelyen megfelelő méretben a térbe helyezve, tehát mind a három dimenzióban rajta van a környék. S mert ez a parancsnokság nemcsak a határozatok, hanem a tettek parancsnoksága is, menten kiadták a végrehajtási utasítást is. Három, addig semmittevő táborozó menten fürdőnadrágra vetkőződött (bár lehet, hogy addig se volt más rajtuk... ilyen apróságokra bizony már nem nagyon emlékszem), és nekifeküdt a patak partjának, hogy a sok kavicsos rész között agyagosat keressen, és az onnan kibányászott nyers agyagot a patak vizével (meg – jobb híján – egy kis motorolajjal, amit a Vörös Postakocsi tartalékából „vettek kölcsön") jó simára, képlékenyre gyúrja. De azért begyűjtötték egy zacskóravalót a kerek, tisztára mosott kavicsokból is. Egy másikat finomszemű homokkal töltöttek meg.

Ekképpen – meg sok más egyébbel is – felszerelve, a tábor szélén egy egész nap árnyékot adó fa alatt „ágyat vetettek" a terepasztalnak, azaz letisztítottak és körülástak egy 2x2 méteres sima területet. Közben egyikük a konyháról elkért egy üres kekszes dobozt,

és kivágta az alját úgy, hogy a doboz egy körülbelül 20x20 centiméteres kartonkeretté alakult. A keret szélét pontosan két centiméternyi közökben kilyukasztották, és a lyukakba cérnát fűztek. A kereten tehát cérnaháló feszült, amelynek minden egyes kockája négy négyzetcentiméter volt. Mármost elkérték az én említett térképemet, és a kekszes dobozból nagyítóráccsá előléptetett hálórendszert ráhelyezték. Azután a terepasztal még sima talajára egy vékony ággal vonalkákat húztak, 20-20 centiméterenként egyet, amíg a terepasztalt is háló borította, csak éppen tízszer nagyobb szemekkel, mint a térképet.

Aki eddig figyelmesen követte munkájukat, a továbbiakat már akkor is könnyen kitalálja, ha még soha életében nem látott terepasztalt. A három ügyes kezű ifjú a következőkben kockáról kockára haladva, átmásolta a térképet a terepasztalra. Miben fog ez különbözni a térképtől? Először is persze abban, hogy tízszeres nagyítása lesz annak, mint ez a fentiekből kiderülhet. A hálórendszer éppen ezt a nagyítást könnyíti meg azáltal, hogy a térképet is meg a terepasztalt is kockákra bontja, így mindig csak egy részletet kell kinagyítani, és azt sem nehéz, hiszen egyszerűen mindent csak tízszer nagyobbra kell csinálni. De mi az, hogy „mindent"? Nos, ez az, amiben a terepasztal különbözik a térképtől: itt a hegy valóban domború már, és a völgy valóban mélyedés. Persze, a természet méreteihez képest parányiak, de arányosak ahhoz, hiszen a térkép adatai szerint készülnek. A hegyek agyagból, s rajtuk az erdőt zöld moha jelzi. A patakokat a szertárból szerzett kék porfesték, ami a táborkapu meg a híd mázolásából megmaradt. Mátrakeresztes házai nagy és egyforma kavicsok, tetejük pirosra, oldaluk fehérre festve... Nem részletezem tovább, mindenféle anyagból, a természetben tálakból és tábori hulladékból megjelent a mi térképasztalunkon minden tereptárgy, ami csak a térképen feltüntetve avagy a fiúk emlékezetében elraktározva létezett.

– Határozottan csinos! – jelentette ki Vedres, amikor parancsnoktársaival megszemlélte a kész művet.

– Ez nem tulipiros leányzó, hogy „csinos" legyen – replikázott Tóth Anti –, hanem terepasztal. Nem jó, ha hadvezérek ábrándoznak, és lírai jelzőket használnak, mert akkor elveszítik a fejüket vagy a háborút. A kettő többnyire együtt vész.

– Sok a filozófia! – torkolta le Kovács Gyuszi. – A terepasztal megfelelő, javaslom, hogy készítői a holnapi napiparancsban dicséretet kapjanak! Most pedig – fordult hozzájuk – mehettek mosakodni és pihenni. Mi a haditanácsot itt folytatjuk, a terepasztal mellett.

Folytatták is. Messziről láttam – mert nem akartam őket elmélyedt munkájukban zavarni –, hogy milyen gondterhelten járkálnak a környék kicsinyített mása körül, és közben egyenes gallyakból faragott pálcákkal mutogattak egymásnak különböző tereprészleteket, éppen úgy, mint az igazi hadvezérek a moziban. Megsajnáltam őket, hiszen már ebéd után óta furton-furt csak törik a fejüket, ami még szelídebb időjárásban is fárasztó, nemhogy ilyen nekiveselkedett kánikulában. Elballagtam a konyha felé, ahol már javában porciózták a jó illatú csabait a vacsorához. Persze, azért a vacsoraidő még messze volt, de Kovács néni szorgos asszony, aki nem hagy semmit sem az utolsó percre. De vajszívű asszony is (ez a hasonlat azért jutott eszembe, mert vaj is volt a csabai mellé kipúpozva az asztalra), és nem kellett sokáig vagy hevesen megkörnyékeznem tikkadó hadvezéreim érdekében. Elég volt csak kimutatnom a konyhasátor nyitott oldalán, éppen odaláthattunk a terepasztalhoz, és máris fordult a sátor rejtettebb zugai felé, ahol a ritka kincseit tartogatta. Egy üveg málnaszörppel tért vissza, majd az egyik konyhaszolgálatost elfuttatta a patakhoz, amelynek egy – külön erre a célra kikotort kis öblében, spárgával

kikötve, hogy a víz el ne sodorja, a hűtenivalók bújtak. Ezúttal egy üveg kristályvíz került elő ebből a természetes hűtőszekrényből, és Kovács néni a három legnagyobb pohárban keverte meg a finom, gyöngyöző, hideg málnaszörpöt.

– Szalmaszálat nem tudok adni hozzá – mondta –, de talán ez egyszer jó lesz így is. Rakd egy tálcára, lányom, és vidd oda a fiúknak a fa alá!

Julika sebesen teljesítette az anyai parancsot, csupán előbb gyorsan levetette a kötényét, és egy zsebből előrántott tükörben sebtében szemrevételezte haja állapotának mibenlétét. Miután a hajzat megfelelően kócosnak találtatott (kócosnak, mondom, mert ekkoriban ez volt a divat, minél kócosabb a leányzó feje teteje, annál elegánsabb), felkapta a tálcát, és szapora léptekkel elsüvített.

Mondanom sem kell, hogy személye és küldetése egyaránt a legmelegebb fogadtatásra

talált. A poharakat szétkapkodták, és villámgyorsan kiürítették, de nem küldték mindjárt vissza. Hálából ottmarasztották Julikát, hogy szemlélje meg ő is a terepasztalt, és hallgassa, ha érdekli a „nagyok" tanácskozása. Julika persze hogy maradt, mert akkor is érdekelte volna, ha más dolga sincs, hát még így, háta mögött a konyha segédszakácsnői teendőivel, amelyekhez az ő korában még megbocsátható, ha nem fűlik a fog. Kovács néni mindenesetre megbocsátotta, mert, mint mondottam, szíve hasonlatos volt a napon felejtett vajhoz, és már azért is küldte az italt Julikával és nem valamelyik konyhaszolgálatos sráccal, mert szabadjára akarta már egy kicsit engedni.

Nos, Julika maradt, és figyelmes képpel, összeráncolt homlokkal hallgatta a fiúk magasröptű tanácskozását, amely azonban sehogyan sem jutott dűlőre. Nem tudták eldönteni, hol indítsák meg a döntő támadást, mert semmiféle értesülésük sem volt az ellenfél hadállásairól. A mai napon a megegyezés szerint még a járőrtevékenység is szünetelt. A tegnapi nagy harcok megbontották a hadállásokat, és egészen biztosan új tervek készítésére ösztönözték az ellenfelet is.

Legfeljebb holnap reggel, amikor ők is elfoglalják új állásaikat, lehet majd megállapítani, hol húzódnak ezek az állások, és ebből levonni a megfelelő következtetéseket.

– Csakhogy ez rengeteg időt emészt – mondta kedvetlenül Vedres. – Rámehet az egész nap, amíg felderítőink bejárjak a terepet...

– Mindenhová nem kell elmenni – vélte Anti. – Elég, ha a falu és a híd felé küldünk járőrt. Ha ott nem ütköznek ellenségbe, akkor felhatolnak a Csörgő-völgybe mindaddig, amíg lehet...

– És közben az Ágasvár felől, túloldalról, ahol tegnap a Búvár Kundok jártak, váratlanul ránk törnek – vetette ellen Kovács Gyuszi.

– Ha pedig arra is előőrsöket küldünk, akkor késő délután előtt nem kerülnek vissza – morgott Vedres.

– Legfeljebb egy nappal később támadunk. – És ha ők ezt nem várják meg? Ha ők már holnap támadnak? Akkor kicsúszik a

kezdeményezés a kezünkből. – Nekik is előbb fel kell deríteniök a terepet. – Az ő helyzetük egészen más. A zászló náluk van, nekik tulajdonképpen védekezniök

kell csak. Ha támadnak, az is védekezés. De ezért nekik nincs szükségük olyan részletes felderítésre, mint nekünk...

– Hallod, ez nekem magas. – Az volna jó, magasból látni őket. – Hogyhogy magasból? – Arról, hogy azt mondtad, ez neked magas, eszembe jutott, hogy az igazi hadászatban

az ilyen problémákat egyszerűen légi felderítéssel oldják meg... – Jó, majd szárnyakat csináltatunk neked. Vagy veszek egy csokor luftballont és

rákötlek. – Ne hülyéskedj. A haditanács bizony elkomolytalanodott volna, ha Julika éppen a legválságosabb

pillanatban közbe nem szól. – A légi felderítés azt jelenti, hogy egy repülőgépről lenéznek, és kikémlelik az

ellenséget? – kérdezte. – Pontosan azt – felelte Vedres készségesen. – Akkor az nem is olyan lehetetlen... – mondta Julika bizonytalanul, mert félt, hogy

megorrolnak rá, amiért közbeszól. – Mi nem lehetetlen? – kérdezte Vedres. – Az a légi felderítés. Nem is kell hozzá Gyuszit luftballonokhoz kötözni. Van itt

repülőgép... – Ha papírból csinálsz! – vágta rá Gyuszi, – Nem azért tűrtünk meg a haditanácsban,

hogy belekotyogj! – förmedt húgára. De Julika nem hagyta magát. – Az is lehet, megköszönöd még nekem, hogy egyáltalában idejöttem! Mert vedd

tudomásul, igenis van itt repülőgép, nem papírból, hanem igaziból! Itt van az orrod előtt! – és a terepasztalra mutatott. – Melyik az a Gombástető?! Az ott? No, jó!... Még azt se tudjátok hogy ezen a Gombástetőn vitorlázó repülők vannak?

– Á, vitorlázó... – legyintett Anti. – Az oda repül, ahová a szél fújja! Nem oda, ahová ő akar...

– Nagyon tévedsz – mondta Vedres. – A levegőben is lehet széllel szemben vitorlázni, éppen úgy, mint a tengeren...

– És ha lehet? – húzta fel a vállát Gyuszi. – Majd éppen ránk várnak! Szóba sem állnának velünk, ez világos!

– Világos az eszed tokja! – gurult mindjobban méregbe Julika, és ilyenkor ő sem válogatta meg a szavakat, de még a mondatokat se nagyon. – Lehet, hogy veled nem állnának szóba, de mondtam neked, hogy még megköszönöd, hogy ide jöttem, és én egyáltalában szóba állok még veled, mert velem, igenis, vedd tudomásul, ha megpukkadsz is, szóba állnak, méghozzá nagyon is szóba állnak, mert a Csikós Bandi, aki már aranykoszorús vitorlázó repülő, személyesen meghívott engem, hogy egyszer látogassam meg a vitorlázó repülőknél, és akkor ő felvisz engem egy géppel, és mindent megmutat rajta, meg azt is elmagyarázza, hogyan kell vitorlázó repülni, és ha éppen tudni akarod, Csikós Bandi itt van a Gombástetőn, és én már úgy jöttem el hazulról, hogy meglátogatom őt, és holnap fel is megyek hozzá, és beülök a gépébe, és ő felrepül velem, és én mindent látni fogok onnan, azt is, hogy merre vannak a ti ellenségeitek, meg azt is, hogy merrefelé csúszkáltok-mászkáltok ott lent ti, de ha visszajöttem, akkor nem fogok elmondani nektek semmit, mert ti meg sem érdemlitek, mert ti azt hiszitek, hogy én lány vagyok, hát azért nekem más nem jár az eszemben, mint az abroncsszoknya meg az Yves Montand! Hát vedd tudomásul, hogy nagyon is tévedtek, mert engem a repülés is érdekel meg az atomfizika is meg az a kiber... kibernemitika, vagy miberkinitika... szóval úgyis tudjátok, micsoda, csak ti nem érdekeltek, ha még azt se... – de itt már végképpen kifogyott belőle a szusz, merthogy mindezt egy lélegzetre mondotta, és most kénytelen volt megállani, hogy lélegzetet vegyen. Ezt a pillanatot használta ki a bátyja:

– Először is kibernetika – mondotta. – Másodszor pedig nem mondottunk mi neked semmi rosszat, hogy ennyire begerjedj. Csak azt mondtuk, hogy velünk nem állnak szóba, mert nem ismernek bennünket, és ez így is van. A kisujjunkból nem szophattuk, hogy neked ismerősöd van a Gombástetőn! Így természetesen egészen más a helyzet, és lamentálás helyett jobban tennéd, ha bemutatnál neki, és megkérnéd, hogy segítsen nekünk!

– Még hogy én lamentálok?! – zúdult fel újult erővel Julika. – Azért, mert élek az egyenjogúságommal, és ki merem nyitni a számat ennyi dicső rövidnadrágos férfiú előtt.

– Ami azt illeti, te se hordasz hosszú szoknyát még. – Mert nem divat, csak azért. – És mert mami a te fenekedet is kiporolná. Julika ettől véresebb lett, mint a haja, és lapos pillantást vetett Vedres felé, hallotta-e,

mit mondtak neki. Pista azonban lovagiasnak bizonyult, és átsiklott a testvér-vita kényesebb kitételei fölött. Ugyanakkor elérkezettnek látta az időt, hogy diplomatikusan közbelépjen:

– Múlik az idő, és mi még semmiféle határozatot nem hoztunk – mondotta nyugodtan, mintha egyetlen hangos szó sem esett volna előbb. – Azt hiszem, hálásak lehetünk Kovács kisasszonynak azért, hogy ezúttal is önzetlenül a segítségünkre sietett, és felajánlotta a segítségét...

– Miii? – bámult rá Kovács Gyuszi és a többiek se vágtak sokkal értelmesebb pofát. Csak Julika arcába kezdett visszatérni a rendes szín.

– Kovács kisasszonynak ismerőse van a vitorlázók között, és holnap meglátogatja... –folytatta Pista, de Gyuszi megint közbevágott:

– Én ennek a te helyedben nem örülnék olyan nagyon! Ezúttal Pistán volt az elvörösödés sora, de továbbra is nyugalmat kényszerített magára.

– A személyes vonatkozásokat, érzelmeket ezúttal helyesebb kikapcsolni – mondotta. – Most a tábor érdekéről és a zászló visszaszerzéséről van szó, ami mindennél fontosabb. Javaslom, kérjük meg Kovács kisasszonyt, hogy mondja el ismerősének, milyen harcot vívunk mi, és kérdezze meg, nem volna-e segítségünkre azzal, hogy némi felvilágosításokat ad arról, amit a levegőből láthat.

– Így természetesen más a helyzet – felelte kis csend után Julika, miközben minden szem rászegeződött, s a hangja is egy kicsit elfogódottan remegett. – Ha megkértek rá, méghozzá ilyen kedvesen és udvariasan, mint ezt Vedres úr teszi...

– Meg kell a szívnek szakadnia! – csúszott ki Gyuszi száján, de csak úgy az orra alatt. Szerencsére Julika nem hallotta meg, mert Vedresre tekintett éppen, majd zavartan elkapta a pillantását.

– Akkor semmi sem állja útját, hogy holnap továbbítsam kéréseteket Csikós Bandihoz, akire különben teljesen felesleges piszkálódó megjegyzéseket tenni, mert már elsőéves mérnökhallgató az egyetemen, és jegyben jár egy szőke lánnyal, akit ti nem ismertek, és akit menten el is vesz, amint befejezte az egyetemet, és állást kap...

– Azért ugyancsak jóban vagytok, ha ezt mind elmondta teneked – szúrt rajta megint egyet Gyuszi. Ez már Tóth Antinak se tetszett. De Julika már nem gurult méregbe, sőt csak nevette:

– Ebben is tévedsz – mondta. – A szőke lányt ismerem jobban, vele járok egy fodrászhoz, és a bura alatt ülve mesélte el az egészet és még sok minden mást is, amit nem kötök az orrotokra! Ő mutatta be a fiút is. A lány már repült vele, és azt mondta, hogy nagyon izgalmas repülni, különösen, amikor becsűr, és felbillen a horizont. Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent, de nem baj, majd úgyis elmondja a fiú holnap nekem is, ha felrepülünk, mert olyan fiú, aki tartja is, amit egyszer megígért.

– És te olyan lány vagy, aki szintén tartod, amit ígértél – kapott a szón Anti. – Előre is köszönjük neked, hogy ilyen kedves vagy, és szóltál nekünk. Főként art nézzétek meg, ha fent vagytok, hogy itt – és a terepasztalon arra a pontra mutatott, ahol a kék festékből csordogáló patakok keresztezték a szürke homokcsíkból készített országutat, és apró gallyakból parányi híd is állott –, itt a hídnál láttok-e Kékeket...

– Attól félek, ezeket a részleteket elfelejtem – vallotta be a lány. – jobb volna, ha valaki elkísérne közületek, és elmondaná helyettem, hogy egészen pontosan mit is akartok.

– Nem volna jó ezt megbeszélni a tanár úrral? – vélte Anti, és a többiek helyeseltek neki. Felkerekedtek és megkerestek. A patak partján hűsöltem, az álmából feléledt Rezedával beszélgettem, és közben lábunkat a patakba lógattuk. Előadták, hogy miben járnak, és én határozottan elégedett voltam velük, mert látszott, hogy komolyan veszik parancsnoki teendőiket. De sajnos, közben emlékeztetnem is kellett őket arra, hogy a Petőfi-táborral kötött egyezmény, amelyet Gyuszi és Anti aláírtak, megtiltja idegen segítség igénybevételét.

– De egészen nem zárja ki – vitatkozott Gyuszi, és a nagyobb biztonság kedvéért elügetett az egyezmény nálunk levő példányáért. Visszatérve felolvasta az egyezmény 4. §-át:

– „Idegenek, a táborhoz nem tartozók segítségét csak közvetve lehet igénybe venni...” – Közvetve! – kiáltott fel Pista. – Éppen erről van szó! Nem akarunk mi számot

nyomni annak a fiúnak a fejére, csak arra kérjük, hogy nézzen körül, azaz közvetve…

– Minek vágsz közbe? Még nem értem a végére. Folytatom. Tehát: „... csak közvetve lehet igénybe venni, de sem a játékban nem vehetnek részt, sem értesüléseket nem szolgáltathatnak az ellenfélről"... No, ezt megsütheted! Ha nem szolgálhat értesülésekkel, akár fel se repüljön! Mit érünk vele?

– Hát akkor ne ő, hanem Julika számoljon be nekünk... – kezdte Anti, de Gyuszi menten leintette:

– Ezért megérdemelnéd, hogy lefokozzunk. Julika a játék szempontjából éppolyan idegen, mint az a repülő vagy Rezeda művész úr vagy a japán császár!

– Ez igaz – kókadt le Anti. Csend lett, én se szóltam közbe, mert én nem felejtettem el az egyezmény 5. §-át,

amiben benne van, hogy még tanácsot sem adhatok a játékosoknak. Ha nem emlékezik rá, kedves Olvasóm, kérem, lapozzon vissza a hatodik fejezet végére, és olvassa el újfent. Végül is megint csak Julika volt az, aki kisegítette a kátyúból őket.

– Ha megígéritek, hogy nem csúfoltok többet, különösen te, Gyuszi, akkor megpróbálom szépen megkérni Csikós Bandit, vigyen fel közületek valakit... legfeljebb én máskor repülök.

– Esküszöm, soha többé! – kiáltott fel szívre tett kézzel Gyuszi, aztán felkapta húgát, és összevissza csókolta, két társa őszinte irigységére. – Ezentúl csak hozsannákat fogok zengeni hozzád és rólad! – tette le a kapálódzó lányt.

– Ez tényleg nagyszerű volna, mármint Julika javaslata, mert ha az a fiú csak a gépet vezeti, az nem több, mint „közvetett segítség", amit az egyezmény megenged, de a tulajdonképpeni felderítést mi végezzük, mármint az közülünk, akit erre a feladatra kijelölünk, ugyebár...

– Mondj valami könnyebbet – vallotta be Gyuszi mindhármuk egyszerre támadt titkos gondolatát, azaz hogy mindhárman szívesen lettek volna a repülésre kijelölt.

– Nincs más megoldás, húzzunk sorsot – javasolta Vedres, de Julika határozottan közbevágott:

– Nem! Még egy feltételem van. Meggyanúsítottatok, hogy tetszik nekem a sportrepülő. Csak Pista nem hallgatott rátok, hanem hitt bennem, és többre tartotta a személyes ügynél a zászló ügyét. Ezért csak akkor vállalkozom rá, hogy beszélek érdeketekben Csikóssal, ha Vedres Pistát külditek a felderítő repülésre!

– Ez bizony ultimátum! – vakarta borzas üstökét Tóth Anti. – De mit tehetünk ellene, komám? Abszolúte semmit... Julika diktálja a feltételeket, mert az ő kezében van az adu...

– És mert igazam van! – csattant fel Julika, ellentmondást nem tűrően. Nem is mondott neki ellent senki. Csak a foga közt morogta a bátyja:

– Úgyis csak elképzelések... Ahogyan mi szeretnénk... Aztán holnap a Gombástetőn felébredhetünk! Ha nem hajlandók teljesíteni a kérésünket... A repülőknek szigorú szabályzataik vannak, amit még a te kedvedért sem szeghetnek meg.

– Majd elválik – felelte magabiztosan Julika, de este, amikor a sátor szalmazsákján, mamája mellett, végiggondolta, már ő sem látta annyira holtbiztosnak a dolgot, és bizony el-elszorult a szíve, amikor a másnapra gondolt.

Reggel meg a gyomra szorult össze az izgalomtól, nem is reggelizett, hiába unszolta a mamája. Arra hivatkozott, hogy nem éhes, másoknak meg azt mondta, hogy valaki tanácsolta neki, repülés előtt ne egyék, mert könnyebben rosszul lehet. Persze, a mamájának nem árulta el, hogy repülni készül. Mert mellékesen azért reménykedett, hogy őt is felviszik egy fordulóra a levegőbe.

Csak kettesben indultak útnak, Julika és Vedres Pista. Ne felejtsük el ugyanis, hogy lehetőleg észrevétlenül kellett a vitorlázó repülőkig eljutniok, hiszen Pista fején ott virított a szám, és aligha örült volna egy váratlan találkozásnak portyázó Kékekkel. Korán reggel mentek, hogy minél hamarább visszatérhessenek. A haditanács végül is úgy határozott, hogy megvárja, amíg eldől, Vedres küldetése sikerrel jár-e vagy sem, és ehhez szabja a további teendőket. Egyelőre a táborban tartották a csapatokat, csak megerősített őrséggel vették körül magukat, és néhány felderítő járőrt küldtek ki a közeli környékre, nehogy az ellenfél meglepje őket.

Amint mondottam, Pista nem akart könnyelműsködni, s ezért toronyirányt vágtak neki a hegynek, úttalan utakon. Julika hősiesen követte, noha az ágak alaposan összekarcolták, az avar alatt rejtőzködő gödrökben, kövekben minduntalan megbotlott, és hosszú haja is gyakran beleakadt a sűrű lombok szövedékébe, mígnem egy határozott mozdulattal kontyot csavart belőle, és felpúpozta a feje tetejére. Pista igyekezett lovagiasan segíteni neki a kapaszkodásban, elhárította a tüskésebb ágakat, rejtett ösvényeket, átbúvókat kutatott fel ott, ahol az erdő áthatolhatatlannak látszott. Figyelmét mégis meg kellett osztania, mert közben arra is ügyelnie kellett, hogy ne tévessze el az útirányt (amit iránytűvel követett), és szemét-fülét is nyitva tarthatta, nehogy rajtaüssön egy rejtőzködő Kék.

Máskülönben, ha visszamentek volna az országúton a várromig, és onnan a turistaútra kanyarodnak, talán egy jó félóra alatt is elérték volna a repülők táborát. De hogy így toronyiránt mentek, távolságban ugyan a rövidebb úton, de akadályokkal telin, bizony több, mint egy órát csörtettek-törtettek, míg kiértek a hegy tetejére, a tisztásra. Fejük felett ragyogó kék ég feszült, de vitorlást nem láttak rajta egyet sem, pedig ugyancsak csavargatták a nyakukat.

– Talán hazamentek – aggódott Pista. – Ugyan! – vigasztalta Julika. – Tegnap még fél tucat gép is körözött felettünk!

Különben is, Bandi nekem azt mondta, hogy ő egész nyáron át ideki van, mert oktató. – Az is lehet, hogy korán van még nekik és alusznak – reménykedett erre Pista is, és

miközben a tisztáson körülkémlelt, szerencsésen orra bukott egy fura deszkatetőben, ami a földbe volt erősítve és piros-fehér csíkokkal bemázolva. – Hát ez mi? – dörzsölte fájó térdét mérgesen. Julika előremutatott:

– Az a hurka is épp ilyen piros-fehérre van festve! A hurka vagy száz méterre előttük, a levegőben himbálódzott, egy árboc felső végén. – Azt hiszem, ez már a repülőtér – vidult fel Pista. – Az a hurka a szélzsák, azt

mutatja, hogy merről fúj a szél. Ami azt illeti, elég kókadtan lóg. – Nem fúj a szél. Biztosan azért nem láttunk repülőt se. Ha nincs szél, nem tudnak

repülni, nem igaz? Pista helyeslőén bólintott, és visszahúzódott az erdő szélére. Ajánlatosabb, ha itt

haladva közelíti meg a repülőteret, mintha fedezetlenül kint a fennsíkon. Arrafelé tartottak, ahol a szélzsák csüngött. Hamarosan meglátták a gépeket is. Egyik szárnyvégükre támaszkodva, félrebillenten álldogáltak a lejtő szélén. De embert nem vettek észre a közelükben.

– Szép kis repülők... – jegyezte meg Pista. – Tőlük akár ellophatnák az egész flottát. – De kinek jutna eszébe vitorlázó repülőgépeket lopni? – kérdezte Julika, nem minden

bölcsesség nélkül, majd kiment – ő tehette – a szabad térre, amelyen itt is, ott is lapult a fű között egy-egy olyan furcsa kis tető, mint amilyenben Pista megbotlott.

– Nem is lophatnák... – szólt vissza az erdőszélre, és tenyerét az erősödő napsütés

ellen a szeme elé emelte. – Nem lophatnák, mert ott vannak a repülők egy csoportban, a szélzsák tövében.... Mindjárt te is láthatod őket!

Valóban, néhány lépéssel odébb már Vedres is meglátta a kezeslábasba öltözött fiúkat és lányokat. Lehettek vagy harmincan, és körben ültek a földön, úgy hallgatták a középütt álló magyarázatát.

– Biztosan a barátod tart nekik előadást – mondta Pista, de a lány a fejét rázta. – Nem, nem, Bandi magasabb ennél... Odamenjünk? – Inkább csak te menjél... Téged legalább ő ismer, de engem senki közülük... Meg

biztonságosabb is nekem itt, a fák között... Majd ennél a kopasz fenyőnél várlak... És... Juli.... ügyes légy! Tudod, milyen fontos...

– Bízd csak ide. Na, szevasz... – és a lány futni kezdett a csoport felé. A hallgatók háttal ültek neki, és csak akkor vették észre, amikor közeledtére az előadó elhallgatott. Nem tudta, mit keres itt ez a vörös hajú, fekete halásznadrágos lány.... Biztosan eltévedt turista, gondolta. Elég sok bajuk van úgyis a turistákkal, mindig bemászkálnak a repülőtérre, útban vannak...

Hanem ekkor Csikós Bandi, aki a kör szélén ült, felismerte a közeledő lányt, és felemelkedett.

– Ha jól látom, engem keres, – mondta. – Folytassátok csak... – és otthagyva a többieket, a lány elé ment; – Szervusz, Julika! – kiáltotta már messziről. – Alig akartam hinni a szememnek! Hát mégis eljöttél! Ez aztán a kellemes meglepetés!

– Megígértem, nem? – mondta a lány, és mindjárt hozzátette: – Mert te is ígértél valamit... Vagy azt már elfelejtetted?

– Szó sincs róla! – nevetett a valóban hatalmas termetű, széles vállú, szőke fiú. – Amint megjön a szél, felrepülünk!

– És a többiek mit szólnak majd hozzá? – mutatott a lány a csoportra, ahonnan többen is csavargatták hátra, feléjük a nyakukat. – Nem lesz abból semmi baj, hogy most is otthagytad őket? Nem kell visszamenned?

– Dehogyis! – legyintett Csikós. – Ott se kéne lennem, mert elméleti oktatás folyik, a kollégám ad elő. Én csak unalmamban hallgattam. Gyere, mindjárt szólunk a parancsnoknak, adjon engedélyt, hogy magammal vihesselek... Ne félj, csak formaság az egész. Nagyon kedves ember az öreg, és tőlem nem tagad meg semmit. Erre menjünk...

– Várj csak egy pillanatra, Bandika... Előbb szeretnék valamit kérdezni... Mondd... Mit szólnál... Mit szólnál ahhoz, ha arra kérnélek, helyettem valaki mást vigyél fel... Megtennéd?

– Valaki mást? – csodálkozott a repülő. – Ki lenne az? – nézett körül, mert hiszen kettejükön kívül nem volt a közelben senki.

– Egy fiú – mondta Julika. – Egy fiú, akinek különböző okokból nagyon fontos volna, ha ő repülhetne.

– És ha szabad kérdeznem, hol az a fiú? – Itt van a közelben, de nem jöhet ide, mert a Kékek megláthatják. – Már megbocsáss, kedves Julika, de ez egyre rejtélyesebb! – Ha hajlandó vagy velem eljönni addig a kopasz fenyőig, akkor mindent megértesz

majd! – Kérem – egyezett bele álmélkodva Csikós, és követte a leányt. Amint megpillantotta Vedrest, fején a számmal, valóban, egyszerre megértette, hogy

miért kellett elmennie az erdőig, és azt is sejteni kezdte, hogy miért szeretne ez az ismeretlen fiatalember repülni.

Julika bemutatta őket egymásnak, és letelepedtek a fa alá. Csikós rágyújtott, megkínálta a lányt és Pistát is, de ők megköszönték, nem dohányoznak. Vedres inkább elmondotta tövéről hegyére a zászlórablást és következményeit, egészen addig, ahol e pillanatban tartanak. Csikós, egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta, tetszett neki a história meg az ötlet is, hogy a fiúk légi felderítéssel akarják meglelni az ellenséget. Vedres még be sem fejezte mondókáját, amikor félbeszakította, és cigarettáját maga elé tartotta. A füst nem egyenesen szállott, hanem laposan elfeküdt az erdő felé. Csikós megfordult, és a szélzsákra nézett: vígan repkedett az is!

– Megjött a lejtőszél! – kiáltotta, és eltaposta cigarettáját. – Rajta, ne vesztegessük az időt! Keressük meg a parancsnokot! – és már robogott is hosszú lábaival. A másik kettő alig ért a nyomába. Vedres maradni akart, de nem engedte: – Nincs itt semmiféle Kék, jöhetsz nyugodtan! És te is, Julika! Mert azért állom, amit ígértem! Téged is felviszünk, majd megkérem rá a barátomat. Ilyen csinos kislány kérését biztosan nem tagadja meg!

A feltámadt szél mellé megszerezték a repülési engedélyt is, és körülülték a térképet. Pista megmutogatta, merre szeretne körülnézni, de ahogyan a térképen meglátta a repülőtér helyét, elszontyolodott: éppen az ellenkező irányba esett. Csikós az égre nézett.

– Nem baj – mondta. – Majd kifogunk egy jó kis termiket és ráugrunk! – Az mi? – kérdezte Pista.

– Rövidítés. Annyit jelent, hogy termikus feláramlás. Olyan hely, ahol a meleg levegő feláramlik, mert azt nyilván te is tudod a fizikából, hogy a melegebb levegő mindig felfelé tör, közben kitágul és lehűl. Amíg annyira lehűl, hogy a benne levő vízpára kicsapódik, és a termik tetején egy kis felhő, kumuluszfelhő keletkezik.

– Tehát ahol olyan kis felhőpacsni van, mint az ott, ni, ott termikus feláramlás van... – örvendezett meg Vedres. – Hiszen ez egyszerű.

– No, igen. Kivéve, amikor nem. Mert megesik, hogy nincs felhő a termikkémény tetején. Akkor úgy nevezik, hogy száraz termik. De ez már bonyolult dolog.

– De hát ha nincs felhő, akkor honnan tudjátok, hol van termik, ami felviszi a gépet? – A felhő csak az egyik jel. Előbb azt kell tudni, hol és miért keletkezik egyáltalában

termik. Gondolom, azt szintén tudod a fizikából, hogy a nap sugarai nem melegítik át a levegőt, a hősugarak csak áthaladnak rajta, és a talajon visszaverődnek, vagy elnyeli őket a talaj. Rendszerint mindkettő megtörténik, a talaj a nap sugarainak egy részét elnyeli, egy részét pedig visszaveri.

Közben a talaj felmelegszik, és melegéből átad a környezetének, a levegőnek, így melegszik fel az is. Mármost nem minden talaj melegszik fel egyformán. Például a száraz gabonatábla vagy a homok, a szikla, a szikes föld hamarabb melegszik fel, mint az erdő, a tó, nádas, mocsár. Persze hogy az előbbiek több meleget is adnak át a levegőnek, és felettük termikus feláramlás alakul ki. Éjszaka megfordul a helyzet, mert a nappal több meleget adó talajok hamarabb is hűlnek ki, viszont a másik talajtípus nappal begyűjti a meleget, és éjjel kezdi ontani. No de megint messzire kanyarodtam...

– Nem, nem, ez nagyon izgalmas – lelkesedett Vedres, és Julikához fordult: – Ezt te is érted, igaz?

– Értem, értem... – bólogatott Julika, majd félénken hozzátette: – Csak egy valamit nem értek...

– Mit lehet ezen nem érteni? – csodálkozott Vedres. – Hogy mitől tud repülni a repülőgép? Ha egyszer nehezebb, mint a levegő... – Hát a szél, az viszi. Ez csak világos, nem? – Nekem nem. Sajnálom, de sehogyan se megy a fejembe, amikor a repülőgép

nehezebb, mint a levegő… – Gondolj megint arra, amit fizikából tanultál. Emlékszel még a felhajtóerőre? –

Csikós a térkép szélére egy repülőgép szárnyának csepp alakú keresztmetszetét rajzolta. – A Bernoulli-féle tétel kimondja, hogy ahol az áramló levegő sebessége csökken, ott a nyomása növekszik, és fordítva, ahol a sebessége nő, ott a nyomása csökken. Ismered a kölnivízszórót, a T alakú csővel, aminek szára a kölniben van, a tetejének egyik végén meg gumilabda. Ha a labdával levegőt nyomnak át a T vízszintes csövén, ez a levegő nagy sebességgel áramlik, és közben elhalad a kölnivízbe érő szár fölött. Ebben a szárban is van levegő, de mert felette keresztben éppen nagy sebességgel áramlik levegő, ennek az áramló levegőnek a nyomása csökken. Mi következik ebből? Az, hogy a függőleges szár levegője felfelé törekszik, arra, amerről kisebb lett a ránehezedő nyomás. Felfelé haladásában magával ragadja a kölnivizet is, amely így szabályosan felszivattyúzódik a keresztcsőbe, ahol a gumilabdával állandóan ismételt levegőáramlatban elporlik, és azzal együtt permetként jut a szabadba.

Ugyanezen az alapelven nyugszik az autómotorok porlasztójának működése is. A motorok a benzint elporlasztott állapotban, levegővel keverve tudják csak felhasználni, elégetni. A porlasztó arra szolgál, hogy ugyanígy, az áramoltatott levegővel előbb

nyomáscsökkenést teremtsenek, amely felszívja, levegővel keveri és finom, apró cseppekké porlasztja az üzemanyagot. De megint csak messzire kanyarodtam... Viszont így könnyebben érthető talán ez – és a szárny-keresztmetszetre mutatott. – A repülőgép szárnya előrehaladás közben „kettéválasztja" a levegőt, azaz maga előtt kitérni kényszeríti. Mármost a szárny megkerülése közben a szárny felső, domború része fölött a levegőrészecskéknek hosszabb utat kell megtenniök, mint az alsó, laposabb rész mellett elhaladó levegőrészecskéknek. Ezért a felül haladó levegő nagyobb sebességre kényszerül – különben nem érkezne „időre" a szárny túloldalára, ahol az alsó és felső levegő újra egyesül –, mint az alul haladó levegő. De ha nagyobb a sebessége, kisebb a nyomása! A szárny alatt haladó levegő nagyobb nyomása tehát „megtámasztja" a szárnyat, míg a felső levegő szinte szívja, így keletkezik az alsó nyomásból és a felső szívásból a felhajtóerő, ami a levegőben tartja a repülőgépet. Motoros repülőgépnél a légcsavar húzza maga után a gépet, és így jön létre a szárnyak körül a légáramlás. A vitorlázó repülőgépnek pedig valamilyen módon kezdeti sebességet adunk, „felrepítjük", és a többit a szélre, légáramlatokra bízzuk, illetve a pilóta ügyességére, hozzáértésére. No de ideje, hogy véget vessünk a fizikaórának, különben sohasem repülünk. Vagy kívántok még valamit?

– Nem, nem – mondta gyorsan Julika. – Most már mindent értek, és amit nem, az se baj. Majd máskor. Most már induljunk el sürgősen.

Csikós azonban előbb még bemutatta Julikát a másik oktatónak, és megkérte, hogy egy repülésre vigye magával, amire az készségesen vállalkozott is. A repülőtanulók közben már szétrajzottak, és a gépek előkészítésével foglalkoztak. Csikós utasítást adott az egyik csoportnak, hogy készüljenek fel az indításra.

Koma típusú, kétszemélyes iskolagéppel repültek. Csikós azért választotta ezt a gépet, mert ebben az ülések egymás mellett voltak, és így kényelmesen tudtak egymással beszélni. A különös alakú gép már a lejtő szélére, indítási helyére állítva várta őket. Farka egészen keskeny törzs végén ült, amely csak közvetlenül a szárnyak mögött szélesedett ki annyira, hogy a két ülés egymás mellett elfért. Fából épített gép volt, zárt kabinját nemcsak elöl, hanem felfelé is ablak fedte, megkönnyítve ezzel a kilátást.

Sokszor dicsértem már ebben a könyvben Vedres Pistát különböző erényeiért, és nem hinném, hogy bármennyit is csökkentené rajtuk, ha elárulom, hogy meglehetősen dobogott a szíve, amikor beszíjazták az ülésbe. Nem gyávaságból szorult el a torka, csupán azért, mert még sohasem ült repülőgépben, és hiába, az ember nem madár, biztosabban érzi magát, ha szilárd talajt tud a talpa alatt. Idő kell, amíg megszokja, hogy semmire se támaszkodhat, illetve, amire „támaszkodik", a levegő, nem látható, így van ez felnőttel is, még olyannal is, aki már többször utazott repülőgéppel. Nem volna hát helyes, ha eltagadnánk, hogy Vedres Pista alapos szorongást érzett, bár ezt csak később, titokban árulta el nekem, hosszas faggatásra, de akkor, ott a Gombástetőn, a sok repülőnövendék, no meg Julika szeme előtt olyan közömbös és nyugodt képet vágott, mintha legalábbis naponta röpködne csecsemő kora óta...

Fejük fölött megerősítették az átlátszó műanyag burát, a gép orrába beakasztották a kétágú gumikötelet, és elhangzott kint, valahol a hátuk mögött és oldalt a vezényszó: KÉSZ! – majd néhány másodpercre rá: KIHÚZNI! – és a gumikötelek megfeszültek. Mindkét szárába egy tucat erős kéz kapaszkodott, és húzta, nyújtotta a hosszú, V alakban kifeszülő kötélpárt.

Újabb vezényszó következett: FUTNI!

A kötélhúzók erre szaladni kezdtek a lejtőn lefelé, a gumikötelek pedig mindjobban megnyúltak. A farkánál lerögzített, és orránál megfeszített repülőgép gyengén megremegett. Minden eresztékét áthatotta a nekitámadó és visszatartó erők láthatatlan birkózása. Olyan volt az egész gép, mint az ugrásra, elrugaszkodásra készülő paripa, amely minden izmát megfeszíti, de vasmarokkal tartják a kötőfékét.

A gumikötél már annyira megfeszült, hogy a kihúzók egészen előredőltek futás közben, lábukat keményen meg kellett vetniök a talajban. S ekkor végre felcsattant a kurta kiáltás:

– EL! A gép farka mögött álló indító megrántotta a kezében tartott kötelet, a rögzítő

berendezés elengedte a gépet, amely megrándult, egy pillanatra felágaskodott, azután simán és könnyedén, mint a kilőtt nyíl, előresiklott a lejtőn.

Vedres érezte, hogy az előrehaladás lendülete hozzászorítja az üléshez, és ösztönösen megkapaszkodott. Maga elé pillantott, és csodálkozva látta, hogy a gumikötél kihúzói valahol alatta maradnak. A hernyóként összehúzódó kötél közben egészen elernyedt, és lepattant a gép orrán levő kampóról. Vedres kicsit oldalt hajolt, és akkor megértette, miért kerültek a kötélhúzók alájuk: mert már a levegőben voltak!

Repültek! A buzgó lejtőszél enyhén megemelte a gépet. Pista Csikósra pillantott. Csodálkozva

látta, hogy az mozdulatlanul ül: lába nyugodtan pihen a pedálokon, és kezében a botkormány is merőlegesen áll. Csikós észrevette pillantását, és megértette, anélkül, hogy Pista szólt volna.

– Nem szabad idő előtt hozzányúlni a magassági kormányhoz, mert az orrával emelkedő gép veszít a sebességéből, és könnyen átesik... azaz orral lefelé zuhanni kezd... De most már lehet... – és a botkormányt óvatosan maga felé húzta. A gép orra megemelkedett, és Pista egyszerre csak az eget látta maga előtt.

A gép sebessége csökkent valamit de a hegyoldal érezhetően süllyedt alattuk. Csendesen lebegtek.

– A hegyoldal felfelé kényszeríti a feléje fújó szelet. A levegő összetorlódik és felgyorsul. Amikor a lejtőn nekifutottunk ennek a szélnek, az hátára kapott, és megemelt bennünket...

– És olyan erős, hogy elbírja a nehéz gépet? – kérdezte Pista. – Hiszen nekünk nincs motorunk, ami húzzon, hegy a szárnyakon felhajtóerő keletkezzék tőle!

– Igazad van, nekünk tulajdonképpen süllyednünk kellene. Az egyszerű siklógépek, amiken tanulni szoktak, nem is tudnak többet, mint néhány percig lebegni, lesiklani a lejtő fölött. Minél jobb építésű gép, annál messzebb tud elsiklani a levegőben, azaz annál kevesebbet merül másodpercenként. Ha olyan szélbe kerül, amelynek emelkedése egyenlő sebességű a gép merülési sebességével, akkor a gép se nem süllyed, se nem emelkedik.

– Ha pedig a szél erősebben fúj felfelé, akkor felemeli a gépet, igaz? – folytatta Vedres.

– Körülbelül – bólintott Csikós. – Ez a géptípus, amivel most repülünk, a Koma, nem egészen egy métert süllyed másodpercenként. A felfelé áramló levegő sebessége viszont most körülbelül másfél méteres. Tehát?

– Tehát másodpercenként fél métert emelkedünk – vágta rá Vedres.

– Elméletben. Ha úgy volna, már jóval magasabban lennénk... De hát megemeltük a

gép orrát, az csökkentette a sebességünket, „elnehezítette" a gépet. A szél emelőereje sem egyenletes, egyszóval valójában sokkal lassabban emelkedünk... De azért – és a magasságmérőre pillantott – már elég is lesz... – és egy íveset előrenyomta a botkormányt.

A gép orra ezúttal előrebillent, és hallani lehetett, ahogyan a szél fütyörészni kezdett a szárnyak körül. Sebesen siklottak lefelé.

– Leszállunk? – lepődött meg Pista. – Csak nincs valami baj? – Nyugalom, nyugalom – intette őt Csikós. – Nézz csak előre! És le. Mit látsz? – Erdőt. – És azon túl? – Köves legelőt birkákkal. – A birkákat elhanyagolhatod. A köves legelő a fontos. Fölötte nem látsz semmit? – Felhőt... Megvan! Már tudom! Ott egy termikkémény van! Felfelé áramló meleg

levegő! Elérjük? – és aggódva pillantott maguk alá, ahol az erdő fái szemmel láthatóan közeledtek hozzájuk. De azt is látta, hogy Csikós nem izgul, akkor pedig elérik a termiket mielőtt földet érnének. Biztosan pontosan kiszámította a távolságot meg a többit, ami kell hozzá, elvégre azért aranykoszorús repülő... És Pista megnyugodva dőlt hátra az ülésen. Csak egy valami nem tetszett neki. Meg is mondta:

– Ez a termiképpen ellenkező irányban van, mint lennie kéne... így eltávolodunk a Kékek táborától...

Csikósnak nem volt ideje válaszolni, mert az erdő közben kifutott alóluk, elérték a tisztást, és most összpontosítania kellett minden figyelmét, hogy megfogja a termiket. Nem sok ideje maradt a kísérletezésre, mert a gép a siklás közben, amíg a termiket megközelítette, meglehetősen sokat veszített a magasságából. Egyik szemét állandóan a variométeren tartotta, azon a műszeren, amely a süllyedést és emelkedést mérte és mutatta. Közben felsandított a kumuluszfelhőre is, amely éppen ekkor borult föléjük. A variométer mutatója hirtelen megállt, nem jelzett több süllyedést, és a gép bal szárnya enyhén, de jól érezhetően megemelkedett.

Ugyanebben a pillanatban Csikós a botkormányt máris elhúzta balra, a gép megdőlt, majd belépett a bal oldali pedálba is, és erre a bal felé bedőlt vitorlázógép orra is elfordult ugyanarra.

– Azt hiszem, megfogtuk – mondta Csikós elégedetten, és a variométerre pillantott: az csekély, de egyenletes emelkedést jelzett.

Csikós megtartotta a kormányművek beállítását, a botkormányt továbbra is balra húzta, azaz balra csűrt, ahogyan ezt a repülők nevezik, és a baloldali pedált is lenyomva tartotta. E kettős művelet következtében a gép egyenletesen körözni kezdett. Nem valami gyorsan, de emelkedett is közben, minden körrel ötven-hatvan centimétert, később egyre többet.

– Nem valami túlságosan erős termik, de azért megteszi – vélte Csikós, majd egyszerre eszébe jutott Vedres kérdése: – Mit is kérdeztél? Hogy az ellenkező irányban megyünk, mint kellene? Hja, barátom, a vitorlázó repülő nem mindig oda megy, ahová akar, hanem ahová a szél viszi... Ha pedig csökönyös, és mégis a maga feje után akar menni, akkor nem szabad türelmetlennek lennie. Ha van kedve kivárni, akkor vargabetűkkel eljuthat kitűzött céljához is.

– Ez azt jelenti, hogy esetleg még sokáig fogunk itt körözni? – simogatta meg enyhén émelygő gyomrát Vedres.

– Ez bizony azt... Ameddig csak a termik ki nem merül, kihasználjuk a felhajtóerejét. Ha felvisz ezerötszáz-kétezer méterre, akkor már kényelmesen átsiklunk az Óvárig... Az elég kopár, felette rendszerint szintén termik van. Vagy a közelében... Ha azt is sikerül elcsípnünk, ráugrunk, megint magasabbra vergődünk, és akkor már ott vagyunk a tetthelyen. Akár egy órát is sétálhatunk a Csörgő-völgy meg Mátrakeresztes környékén. Mert ha nagyon lesüllyedünk, a falu fölött mindig van feláramlás, arra biztosan számíthatunk. Az felvisz bennünket annyira, hogy ha kis szerencsénk van, egyetlen siklással visszajuthatunk a reptérre. No, mi baj? Kavarog egy kicsit a gyomrod? Semmi baj, csak a monoton, egyforma körözéstől van. Told hátrább egy kicsit az ablakot, hadd jöjjön be egy kis levegő, és lélegezz mélyeket... Meglátod, mindjárt elmúlik.

Pista engedelmeskedett, és rosszulléte hamarosan elmúlt, felfrissült, vidámabban nézelődött körül, de mindig csak ugyanazt látta: jobbra a felfelé billenő szárnyat, azon túl az eget meg a felhőpamacsot. Balra viszont, a lefelé merülő szárny végén, a mélységben, egyre kisebbedő fehér pontok, a birkák forogtak körbe... Hamarosan megunta a körözést.

– Türelem, türelem! – intette Csikós. – Már nem sokáig tart, de minden méter tiszta haszon. Hamarosan odébbállunk – és fokozatosan kisebbíteni kezdte a köröket, hogy a termik csökkenő erejét mindjobban kihasználva, pontosan a közepén repüljön, mert ott a legerősebb. Még jobban bedöntötte a gépet, és a pedált is egészen lenyomta.

Vedres figyelme ezzel újra a kormányra terelődött. – Nem elég, ha csak pedálozol? – kérdezte. – Minek hozzá megdönteni is a gépet? – Mert ha csak úgy akarnék fordulni, hogy a lábkormányt lenyomom, akkor a gép orra

ugyan elfordulna jobbra vagy balra, de a repülés iránya nem változna, a gép elkezdene oldalogni, csúszni arra, amerre addig tartott. Csak úgy lehet a repülőgéppel fordulni, ha az oldalkormány elmozdításával egy időben a botkormányt is ugyanabba az irányba elmozdítom, és a gépet bedöntöm, csűröm a fordulóba. Mint most is...

Mert amíg magyarázott, addig a kormányt fokozatosan alapállásba helyezte, a gép kiegyenesedett, felhagyott a körözéssel is, utolsó szavainál pedig jobb lábával lépett be, és

jobbra döntötte a botkormányt. A vitorlázógép ezúttal éppen az ellenkező irányba dőlt és fordult, mint volt körözés közben, és az erdő felé siklott.

Csikós ezután már csak aprókat igazított a kormányokon, hogy lehetőleg irányban tartsa a gépet, és kiegyenlítse a különböző kóbor légáramlatok lökéseit.

Egyenletesen siklottak előre. – Nem ezeket keresed? – nézett lefelé Csikós. Vedres követte tekintetét, de csak az

országút fehér szalagját ismerte fel, egyebet nem. Az ő szeme még nem szokott úgy hozzá a magasból való szemlélődéshez, mint a gyakorlott repülőé. De Pista nyakában ott lógott a prizmás látcső, amit megint elkértek tőlem. Szeméhez emelte, és a mélyen alatta fekvő, összemosódó táj egyszerre közelebb ugrott.

Végigpásztázta az országutat, míg egy szakasznál elakadt. Tenyérnyi zöld tisztást látott, rajta gyufaskatulyányi tetőket, azok körül pedig mászkáló hangyákat. Az egész látvány távoli, furcsa és valahogyan mégis nagyon ismerős volt.

Azután egyszerre tudta, miért olyan ismerős. – Ez a mi táborunk! – fordult Csikóshoz. – Mi táborozunk az országút mellett. A

Petőfi-tábor fenn van a hegyoldalban, az Ágasvár alatt, a Csörgő patak közelében. Körülbelül arra – mutatta.

– Jó, akkor menjünk arra! – bólintott Csikós, és balra fordult. Vedres most már minden figyelmét az alattuk méltóságteljes lassúsággal elvonuló tájra fordította. Kezdte megszokni, hogy felülről más távlatban lássa és ismerje fel a földről már ismerős tájat. A hegyek innen csak akkor voltak hasonlatosak földi képükhöz, ha messze, a láthatár szélén húzódtak. Akkor éppúgy csipkézték vonulatukkal az ég szélét, mintha a földről nézné őket. De a közeli, főként az alattuk levő hegyek csupán arról voltak felismerhetők, hogy a kopár vagy erdő borította talaj közelebb került, vagy elsüllyedt alattuk, de így is csak akkor, ha közben az ő repülésük magassága nem változott. Az országút fehér csíknak látszott, a patak elbújt a lombok között, s ahol mégis előbukkant, ott vagy vakítóan tükrözte a napsugarakat, vagy tompán szürke csíknak látszott, mint a kiöntött és megfagyott ólom. Pista annyira elmerült a táj szemléletében, hogy csak jó időre vette észre: megint egy helyben köröznek.

Az Óvár kúpja fölött ugyanis Csikós ismét megfogott egy termiket, és körönként szedte vissza az országút feletti kalandozásban elveszített magasságot. De ezúttal hamarább elhagyták a termiket, mint az előbb, és Csikós figyelmeztette Pistát: – Most aztán, öregem, alaposan nyisd ki a szemedet!

Pista kinyitotta, de a látcsövet se pihentette. Nagy, laza körökben, nyolcasokban pásztázták végig az Ágasvár környékét. Hamarosan felfedezték a Petőfi-tábor sátrait. Vedres szólt Csikósnak, mire az úgy repült, hogy a tábor fölött maradjanak, amíg Pista mindent alaposan szemügyre vesz. A táborozóknak ez fel sem tűnt, hiszen a vitorlázók mindennap ott lebegtek felettük, réges-régen megunták már, hogy nézegessék a kecses fehér gépeket, amelyek néha órákig siklottak, köröztek a környéken. A tábor meglehetősen elhagyatottnak látszott. A konyha kéménye füstölt, de még akörül sem volt nagyobb mozgás. Itt is, mint nálunk, alaposan lecsökkentették a konyhaszolgálatosok számát, hogy többen legyenek a harchoz.

Igen, a harchoz! De hát hol vannak a harcosok? Ha a tábor jóformán teljesen üres? Csak nem támadásra, rohamra készülnek?! Vagy talán már áll is valahol a harc?! Nem, az nem lehet, hiszen csak az imént repültek el a Vörösmarty-tábor fölött, és ott teljes nyugalom honolt...

De hát akkor merre vannak a Kékek? Vedres közölte megfigyeléseit Csikóssal, aki erre maga is belepillantott a látcsőbe. – Keressük meg őket – mondta, és irányt változtatott. Nagyon alapos kutatómunkába fogtak. Csikós, amennyire csak veszély nélkül tehette,

alacsonyabbra ereszkedett. Segítségére volt, hogy a terep is erősen lejtett, ahogyan a Csörgő-völgyet követték, így a látcső segítségével szinte a fák alá láttak, de ha Mátrakeresztesen nem érnek erős termiket, akkor bizony nem jutnak vissza a már velük majdnem egy szintre emelkedett hegygerinc fölött! Itt ragadnak, és kényszerleszállás lesz a vége! Az egyik közelben köröző vitorlásnak fel is tűnt, hogy ilyen alacsonyra ereszkedtek, és igyekezett közelebb manőverezni, hogy lássa, nem történt-e valami bajuk.

Vedres mindezt nem vette észre, s nem is igen törődött vele. Szeme elől egy pillanatra sem került el a látcső, és tekintetével szinte feltúrt minden talpalatnyi földet, minden felderíthető zugot.

Sikerrel. Itt is, ott is kisebb csoportokra lett figyelmes. A Csörgő-völgy egyik szűkületében egy

kiugró szikla mögött, ahonnan a völgyet és a benne felfelé vezető utat hosszú szakaszon át lehetett tekinteni; az Ágasvárról levezető szerpentin út több pontján is; az elágazásnál, ahol a zöld jelzés elvált a pirostól, hogy a Hagymáskút felé megkerülte a Hegyeshegyet. Legérdekesebb azonban az volt, hogy lent az országúton, a stratégiailag oly fontos útelágazást – a híddal – sem szállták meg erősebb csapatokkal, mint más pontokat. Pedig, mint tudjuk, innen vezetett felfelé az a bizonyos út a Csörgő-völgyben, amelyen a Búvár Kundok első felderítő útjukon végighaladtak, és amely a legrövidebb utat jelentette a Petőfi-táborhoz.

– A híd túlságosan nyílt terepen fekszik – jegyezte meg Csikós. – Inkább a környékét nézd meg, ott bújhatnak...

Az országút, mielőtt a hídhoz ért, kisebb kanyart tett, mert bal felől kerülőre kényszerítette a Csókakő meredek szirtje, amely egészen kiült az útra, szinte fölé hajlott. A Csókakő kiugrója után következett a Csörgő-völgyi út elágazása úgy, hogy a két út mintegy ékben közrefogta a bérc idáig nyúló sarkantyúját. Az elágazást közvetlenül követte a Csörgőt átívelő hidacska, amelyen az országút vezetett keresztül. A Csörgő a híd túloldalán mindjárt beleömlött a Kövicses patakba. Tagolt, bonyolult terepszakasz volt ez, Vedres ugyancsak meresztgethette a szemét, amíg meglátta, hogy gyanús alakok mozognak egy ház körül, illetve inkább mögötte, ahová az útról nem látni oda. Éppen ez keltette fel figyelmét.

A ház az említett kanyar előtt épült, az út jobb oldalán, úgyhogy aki a híd közepén állott, körülbelül a ház felét láthatta, többi részét a Csókakő sarkantyúja eltakarta. Új, földszintes ház volt, egy azok közül, amelyek az utóbbi években a falutól erre lefelé épültek. A szűk völgybe beszorított falu ugyanis csak az út mentén tudott tovább terjeszkedni. Határa valamikor jóval a híd fölött volt, de mostanában mind több ház épült a hídtól lefelé is, ahol csak a hegy vagy a másik oldalon a patak annyi helyet engedett, amennyin az ember a lábát megvethette, és lerakhatta háza, udvara alapjait.

Ez a ház akkoriban még magában állott, mert a házak nem szorosan épültek egymás mellé, hanem elszórtan. Az út felé három ablaka nyílott, hátra pedig fedett tornáca volt. Ezen a tornácon és körülötte nyüzsgött négy-öt nyughatatlan alak, akiknek a fején messze virított a kék számlap. Ilyen magasságból persze a számokat még látcsővel sem tudta Pista elolvasni, de a kék számlapokat felismerte.

Alaposan szemügyre vette a házat és környékét, mindaddig, míg érezte, hogy a gép megrándul, és a látcső kerek mezejéből kifutott a ház. Zöld lombok rohantak el előtte, majd vakítóan beáradt rajta az ég kékje.

Ijedten kapta le a látcsövet, de a hirtelen kitáguló láthatár csak még jobban megzavarta. S közben a gép mintha tótágast állt volna, akkorát fordult. A szíjak, amelyek az üléshez kötötték, megfeszültek, és Pista egy pillanatra teljesen elveszítette tájékozódó képességét. Nem tudott különbséget tenni fenn és lenn között, csak a szél sivítását hallotta a kabin és a szárnyak körül.

– Nyugalom, öregem, csak nyugalom – hallotta meg Csikós hangját. – Nincs semmi baj, kinyithatod bátran a szemedet.

Vedres csak ekkor vette észre, hogy szorosan behunyta a szemét. Ösztönösen csukta be, mégis restellte. Gyorsan kinyitotta és körülpillantott. A világ újra elrendeződött körülötte. Az ég felette kéklett, a hegyek kétoldalt, pontosan alattuk pedig Mátrakeresztes házai forogtak lassan körbe, körbe...

– Megint termiket fogtunk – ismerte fel Vedres a helyzetet, és savanyú arccal törődött belé a várható hosszú, unalmas körözésbe. Pedig éppen most lett volna a legérdekesebb kivárni, hogy mit keresnek azok a Kékek a mögött a ház mögött. És nekik pont ilyenkor kellett fejre állni!

– Már nagyon alacsonyan voltunk... – vallotta be Csikós. – Józan számítás szerint le is mondtam arról, hogy felvergődjünk ismét, és megfelelő terepet kerestem a kényszerleszálláshoz, ahol nem törik össze a gép. De szerencsére az utolsó pillanatban elkaptam a falu fölötti termiket...

– De hiszen akkor egészen a falu szélén voltunk... – Csakhogy a völgy széljárása megdöntötte a termikkéményt, a meleg levegő felszálló

oszlopa annyira elsodródott, hogy a szélét éppen elkaphattam. Illetve ő kapott el bennünket, ez az igazság... Azért billentünk akkorát. Nem számítottam már rá, és akkor egyszerre valami feldobta a jobb szárny végét. Hát beledőltem én is. Ne haragudj, ha egy kicsit felforgattam volna a belvilágodat...

– Nem tesz semmit – vágta rá gyorsan Vedres, mert eszébe jutott, hogy ha ők itt kényszerleszállást hajtottak volna végre, könnyen megeshetett volna, hogy a leereszkedő gép látványa odavonzza a kíváncsi Kékeket, akik csak úgy nyüzsögnek errefelé, és akkor alighanem az ő számára befejeződött volna a játék... Arról már nem szólva, hogy a többiek hiába várnák, mit sikerült kikémlelnie.

Erről ismét eszébe jutott, hogy a Petőfi-tábor milyen elhagyatott volt, és minden legénységét különböző pontokon szétszórva látta.

– Nem értem, mire jó ez – gondolkodott hangosan. – Miért osztották meg ennyire az erejüket? Arra nem gondolnak, hogy egy erős támadás esetén mi lesz? A szétszórt megfigyelők közül azokat, akiket utunkban érünk, lehengereljük, és máris bent vagyunk a táborukban...

– Talán arra számítanak, hogy támadás esetén gyorsan összevonják a csapatokat – mondta Csikós, de Vedres közbevágott:

– Pardon, tanácsot, véleményt a szabályok értelmében nem fogadhatok el tőled. – Bocsánat, többet ki se nyitom a szám... – nevetett Csikós.– Mármint hadászati

ügyekben. Mert különben azt csak megkérdezhetem tőled, hogy ennek a csinos kis Julikának te udvarolsz, ugye?

– No, igen – felelte zavartan Pista. – Időnként járok vele...

– Nem is eredménytelenül, ha még ide a Mátrába is utánad jött! – A bátyja is köztünk van – vágta rá gyorsan Vedres. – Meg a mamája is... Ő a

szakácsnőnk ugyanis... – De ahogyan elnézlek, a lánya is ért a főzőcskéhez... – Lehet – mérgesedett meg Vedres. – Hanem azért őt is hiába kerülgetné más fiú,

hamar kiadná az útját! – Gratulálok – felelte kurtán Csikós. Egy ideig csöndben köröztek, minden körrel fél méterrel magasabbra tornázva

magukat a levegőben. Azután Csikós egyszerre elrikkantotta magát: – Vigyázz, Malvin, jön a kanyar! – és Pista éppen csak megkapaszkodni tudott, a gép

máris átbillent a másik oldalára, és kisurrant a termikből. Csikós nem kockáztatott tovább semmit. Kicsit lenyomta a gép orrát, hogy nagyobb

sebességet kapjanak, azután egyenesen a Gombástető irányába siklott. Vedresnek feltűnt, hogy az a gép, amelyik az imént, amikor olyan alacsonyra ereszkedtek, a közelükbe repült, most szintén felhagy a körözéssel, és vagy egy kilométer távolságban tőlük ugyancsak a reptér felé indul.

– Az a gép követ bennünket – figyelmeztette Csikóst. – Nem te mondtad, hogy milyen hűséges hozzád a leányzó? – Julika abban a gépben van? – kiáltott fel meglepetésében Pista, és a szeme elé kapta

a látcsövet, de így sem látott be a másik gép kabinjába. – Ha én ezzel nem látom, te honnan tudod?

– Ismerem a gépet. Egy nagy teljesítményű Fergeteg. Csak ez a két darab kétszemélyes gép van itt a Gombástetőn. És a Fergeteggel nem is repülhet más, csak a két oktató közül valamelyik. Én itt vagyok. A kollégámat pedig a jelenlétedben kértem meg, hogy sétáltassa meg a hölgyedet. A képlet egyszerű. Azonkívül megérkeztünk.

Valóban, alattuk feltűnt a Gombástető rétje, körben a kis piros-fehér, földbe ásott tetőcskékkel, amelyekről fentről kiderült, hogy a repülőtér határait jelzik. Vígan repkedett a szélzsák is, és lent integető hangyácskák szaladgáltak. A hangyácskák kis vászon-ficniket teregettek szét a réten, egyet hosszában, és egyet keresztben a tetejére, hogy a ficnikből parányi T formázódott. Csikós elrepült a tér felett, megfordult, és egyszerre – Pista most kíváncsian figyelte minden mozdulatát – nagyon furcsa műveletbe kezdett: a botkormánnyal erélyesen balra becsűrt, ugyanakkor a lábkormánnyal jobbra lépett be, vagyis a jobb oldali pedált nyomta le. A gép megrándult, orra jobbra fordult, de a bal szárny dőlt be, és a jobb emelkedett magasba. Ebből az ellentétes elmozdulásból az következett, hogy a gép ugyanabban az irányban halad tovább, mint eddig, csak félrefordított orral.

– Csúsztatunk– mondta kérdezetlenül is Csikós. – Így gyorsan veszítünk a magasságunkból. Érzed? Mert ezúttal annyira bebiztosítottuk magunkat, hogy túlságosan is magasan érkeztünk haza. No, ennyi elég is volt, többet már nem kell leadni belőle – és a gépet újra normális helyzetbe hozta.

A repülőtér megint előttük volt, s Pista csak most látta, hogy néhány másodperc alatt mennyit süllyedtek; megnőtt a szélzsák hurkája, megnőttek a hangyák, és megnőtt a fehér T betű is. Egyáltalában nem kis fecnikből állott, hanem jókora vászonlepedőkből.

– Leszállási jel – magyarázta Csikós. – Két, keresztbe fektetett 6x1 méteres vászoncsík... Ettől jobbra kell leszállni...

Vedrest legjobban az lepte meg, hogy a vászonficnik hat méter hosszúak. Hiába töltött el egy egész délelőttöt a levegőben, bizony ez még édeskevés volt ahhoz, hogy megtanulja a távolságok és méretek helyes felbecsülését.

Figyelte Csikós minden mozdulatát. A szélzsák mozgásából megállapította, hogy széllel szemben szállnak le. Ahogyan közeledtek a leszállójelhez, Csikós óvatosan hátrahúzta a magassági kormányt, és a gép orra felemelkedett egy keveset.

– Mégse szállunk le? – csodálkozott Pista. – Már elfelejtetted? Ha a gép orrát megemeljük, csökken a sebesség. – Akkor miért nem húzod egészen hátra? – Mert úgy a gép orra menten átesne, és vele együtt te is orral érkeznél a főidre, ami

elég kellemetlen, még ilyen kis magasságból is. Csak annyira emelem meg, hogy jól kilebegtessem a gépet. Ha szépen ellaposítom a siklószöget, akkor a gép szinte észrevétlenül simul a földre... így.

Enyhe zökkenés, a ballonrugózású csúszótalp zörgő hangot adva súrolja a talajt. Egy másodperccel később földet ér mögötte a gép hátsó részét tartó kis kerék is.

Néhányan odafutnak, és a hamar lefékeződött gép szárnyait megragadják, mielőtt félrebillenés közben megsérülnének. Csikós hátratolja a plasztik burát, egy mozdulattal kioldja a szíjazatot, és már ki is ugrik a gépből:

– Megérkeztünk! Vedres valamivel lassabban kászálódik ki, és amint a földre lép, megbicsaklik. Lába a

hosszú ülésben elgémberedett. Körülnéz: furcsa most egyszerre mindent újra a megszokott helyén, a megszokott szemszögből látni!

Ki tudja, meddig bámészkodna, ha Csikós át nem karolja a vállát: – Menjünk odébb, mert ők is le akarnak szállni. Vedres felkapja a fejét. A Fergeteg éppen a fejük felett húz el. A lejtő túlsó végén

megfordul, és egyenletesen ereszkedik lefelé. A leszállóhely szabad ismét, az ő gépüket már elvontatták.

Amikor a Fergeteg földet ér és megáll, két oldalról is várakoznak, hogy segítségére legyenek egy tulipiros hajú leányzónak a kiszállásban.

Hogy kinek a segítségét fogadta el?... Téved, kedves Olvasóm. Csikós Bandiét. Az ő kezére támaszkodva mászik ki az ülésből. És Vedres? Ő sincs

elkeseredve. Mit mond, kedves Olvasó? Hogy nem érti? Hogy az imént még másként beszélt Vedres a leányzóról?

No de kérem! Hát már el tetszett felejteni, hogy Csikós Bandinak köszönhették a hadászatilag fontos és egyben élménynek is feledhetetlen élményt, a repülés izgalmas, mámorító, szép érzését!

9. FEJEZET,

amelyben az események rohamosan közelednek a kibontakozáshoz, noha több kerék kipukkad. Valaki elveszti a türelmét, többen is keresik, de nem találják, mert közben

beesteledik

A fakanállal nem verni, hanem keverni kölletik, kérem! (Tojás Összegyűjtött Aranyköpéseiből) Kovács Gyuszit leszavazták. Pedig, ha jogom lett volna beleszólni a haditanácsba, én is neki adtam volna igazat, így

azonban 2 : 1 arányban kisebbségben maradt, és a táborban lázas készülődés kezdődött. A Tündék és a Csongorok egyaránt oldalzsákokat akasztottak a nyakukba, amelyeket megtömtek a játék szabályai szerint töltött homoklabdákkal. A konyhán kenyeret szeltek, hideg vacsorát csomagoltak külön-külön mindenkinek, amiből még a mit sem sejtő szemlélő is kitalálhatta, hogy a harcosok hosszabb kimaradásra készülnek. A parancsnokok szigorúan utasítottak mindenkit, hogy alaposan vizsgálja át felszerelését, nem lógnak-e a gombjai, nem készül-e alattomban elszakadni a cipőfűzője, és a bakancsát is jól zsírozza be – apróságok, de a jó hadvezér tudja, hogy egy támadás közben leszakadt gomb harcképtelenné teheti a legelszántabb katonát is. Ha pedig a csata közben úgy adódik, hogy a patakba is be kell lábolni, bíz nem jó a cipő varrásain becsurgó víz, mert másnap a harcos prüszkölni kezd és ádudolyót mond ágyúgolyó helyett, ami lehet nagyon mulatságos, de miféle harcos az, akit még az ellenség is kinevet?

Még Rezeda is a Vörös Postakocsi alá hasalt, és nyakig olajosán, különböző csavarkulcsokat forgatott. Költő, seregeink első „hősi halottja" más elfoglaltság híján mélabúsan ült mellette az árok szélén – Rezeda autóját nem bírta el a „bürü", kint parkírozott az országúton, és a kapuőrség vigyázott rá –, és nyújtogatta a szerszámokat Rezedának a kocsi alá. A szerszámoktól persze az ő keze is olajos lett, majd amikor letépett egy szál füvet, és rágcsálni kezdte, kezétől a fűszál, a fűszáltól a képe lett olajos-maszatos. Rágta a füvet, mázolta arcán a kulimászt, és egy hőskölteményen gondolkozott. A költemény első sora már készen állott, és nagyon szépen hangzott. Ez volt:

Riadót kürtölve jöjj, hadinépem, ide!

Igaz ugyan, hogy a hadinép akkor szokott gyülekezni, ha nem ő, hanem őneki fújják a

riadót, de ne legyünk szőrszálhasogatók! Inkább erezzünk együtt a Költővel, aki egészen elmerült a költésben, mert sehogyan se jutott eszébe megfelelő rím az „ide"-re.

Még legjobban az tetszett neki, hogy „szid-e?", mert ezt elegánsnak találta, csak az volt a baj, hogy a sornak sehogyan se volt értelme, mert nem derült ki, hogy ki kit szid, a hadinép a riadót vagy a riadó a hadinépet, és főként miért szid? Talán mert a tisztelt hadinép elaludt, és füle botját se mozgatja a riadóra?

Ebből is látszik, milyen bonyolult dolog a költészet, és hogy nem is olyan könnyű verset írni.

Különösen, ha a költő közben autószerelő kisinas, mint a mi Költőnk volt e

pillanatokban. Annyira elmerült a töprengésben, vagy – mint védekezésül később mondta – annyira megszállotta az ihlet, hogy ha Rezeda csavarkulcsot kért, akkor csavarhúzót nyújtott neki, ha pedig csavarhúzót kért, akkor a kalapácsot nyomta a kocsi alól kidugott tenyérbe. Mindaddig, míg a színész megunta a sok melléfogást, és felszólította barátunkat, hogy menjen verset faragni az Ágasvár tetejére, lehetőleg újholdkor, mert akkor nagyon sötét van, és nem látni, hogy a jó rímeket Kosztolányi Dezsőtől lopja. Bár még az is kisebb vétek, mint ha őt itt bosszantja. Kosztolányinak annyi jó rímje volt, hogy még egy szervezett gengszterbanda se tudná egyhamar mind eltulajdonítani, de ha a Vörös Postakocsinak kinevezett személyautó motorja felmondja a szolgálatot, akkor esetleg a többi táborozok ezért a Költőt vonhatnák felelősségre, ami nemcsak rendkívül sajnálatos, hanem valószínűleg fájdalmas is lenne.

A Költő felkászálódott, lenyelte a fűszálat, és nemes bánattal a szívében odébbállott. A készülő hősköltemény első sora után torzó maradt, de a Költő tudta, hogy nem képességeiben van a hiba, hanem a világban, amely az igazi nagyságokat sohasem ismeri el életükben, csak századokkal haláluk után. S a Költő egy pillanatig se kételkedett abban, hogy ő igazi nagyság, bár elismerte, hogy még nem nőtt fel. De ez csak részletkérdés, ugyebár.

No de mi az, ami még Rezedát is kimozdította jól megérdemelt lustálkodásából, és izgalomba hozta táborunk minden lakóját? Mi az, amit Vedres Pista és Tóth Anti heves viták után megszavaztak, Kovács Gyuszi minden ellenkezésével szemben?

A Nagy Haditerv volt az.

A Nagy Haditerv, amelyet ha sikerül végrehajtani, akkor másnap már diadalmasan felhúzhatjuk elárvult árbocunkra visszaszerzett zászlónkat! Bizony, már másnap reggel!

Nem akarom sok mellékes magyarázattal feltartóztatni kedves olvasóm kíváncsiságát. Inkább összefoglalóan elmondom a Nagy Haditervet.

Nyáron hosszúak a nappalok. Vedres és Julika kora reggel mentek a vitorlázó repülőkhöz, és a tábor éppen végzett az ebéddel, amikor visszaértek. Pista gyorsan megebédelt, és utána összeült az említett viharos haditanács, amelyen megszületett a Nagy Haditerv.

Még ma támadnak! Még ma lerohanják a hídfő környékén állomásozó Kék erőket, a háznál leselkedőket,

meg akik még ott találhatók. Mire a nap leszáll, megsemmisítik őket, és megtisztítják ezt a stratégiailag olyan fontos pontot: a Csörgő-völgyben felfelé vezető út torkolatát!

Amint a nap leszállt, megkezdik a felfelé hatolást az úton. Ez a legrövidebb útvonal a Kékek táborához, nyílt és őrzött útvonal, de éppen azért mennek éjszaka, hogy a sötétség segítségükre legyen, és leplezze őket. A hídfőnél megvert és valószínűleg visszavonuló ellenség aligha állja komolyabb erőkkel útjukat. Visszahúzódik éjszakára a táborába, és sebeit nyalogatja (ez persze csak képletes kifejezés, de azért, ugye, érthető?).

A további hadműveleteket a körülmények határozzák majd meg. Ha az ellenség védekezése lanyha lesz, akkor a támadó csapatok még az előnyomulás lendületével megrohamozzák a Petőfi-tábort. Ha a Petőfi-tábor erősen védekezik, akkor a tábor közelében pihenőbe vonulnak reggelig. De közvetlenül a tábor előtt, különben az ellenfél, magához térve, visszaszerzi az elveszített kedvező hadállásokat. Hajnalban azután általános támadás!

Mindkét esetben szinte biztos a siker. Ha még este behatolunk a táborba, akkor a visszavonuló és fáradt ellenfél soraiban akkora lesz a zűrzavar, hogy aligha tudnak majd ellenállást kifejteni. De ha mégis, akkor egész éjszaka ébren várják majd a támadást, mert nem tudják, csapataink melyik pillanatban és az erdő melyik pontjáról előtörve rohamozzák meg őket. Mi pedig közben, biztos őrség fedezete mellett, kialusszuk az esti és éjszakai harcoknak meg a Csörgő-völgy megmászásának fáradalmait, és reggel frissült erővel zúdulunk az álmos, kimerült és kókadt védőkre!

Valóban, a Nagy Haditerv pompásan kidolgozott és írásban is lefektetett mű volt (a Költőt fogták be jegyzőnek mint harcképtelen egyént, aki erre azért alkalmas, mondván, hogy még mindig jobb, ha jegyzőkönyvet vezet, mint ha verset ír). Ha beválik, holnap reggelig csodálatos diadalt aratunk. Ha beválik. És ha nem válik be?

Ilyesmit persze egy jó harcos még elképzelni sem tud. De én semleges megfigyelő voltam, és ezért nagyon jól elképzeltem, hogy az ellenfél se nyugszik ölbe tett homoklabdákkal, hanem megátalkodottságában arra vetemedik, hogy minden erejét megfeszítve ellenálljon. És amennyire azokat a fiúkat e rövid idő alatt megismertem, őket se a gólya költötte! Visszalövöldöznek meg visszakiabálnak, és könnyen megeshetik, hogy mire körülnézünk, csak hírmondó marad belőlünk a sík mezőben!

Körülbelül ugyanezekkel az érvekkel mondott ellent a Nagy Haditervnek Kovács Gyuszi is (sőt elsősorban is ő, mert nekem legfeljebb csak gondolni volt jogom, szólani nem szólhattam), ő a lassúbb, óvatosabb megoldások híve volt. Szerinte várhattunk volna holnap reggelig, mert a hídfőállás elfoglalásához legalább egy egész nap kell. Így könnyen megeshet, hogy csapdába rohanunk a nagy sietségben, és mire felocsúdunk, hatalmas veszteségeket szenvedünk.

Erre azt felelték, hogy egyrészt Vedres repülőfelderítése napnál világosabban kimutatta, hogy az ellenfél ma megosztotta erőit – elég oktalanul, de ez aztán igazán az ő dolga! –, egy helyen sehol sem tud nagyobb ellenállást kifejteni, ha kellő túlerővel támadunk. Holnapra lehet, hogy másként csoportosítják seregeiket, mert ők is rájönnek, hogy szamárság ilyen nagy terepen így szétszórni a harcosokat. Akkor pedig elszalasztottuk a kedvező alkalmat. Másfelől pedig itt van Vedres ragyogó ötlete, amely már önmagában is biztosíték a teljes sikerre!

Miféle ötlet? Nem tagadom, már kezdek bizalmatlan lenni az „ötletek" iránt, és borsódzni kezd a hátam, amint csak neszét is veszem, hogy valaki a díszes társaságból megint egy soha nem látott, soha nem hallott ötlettel állott elő. A tegnapi álmórok korma nekem jó időre befeketített minden „ötletet"!

Megnyugodtam, amikor kiderült, hogy ezúttal szelídebb ideát sütöttek ki ifjaim. Mindössze csak annyit, hogy a hidat és különösen azt a gyanús házat két oldalról egyszerre támadják meg, azaz harapófogóba fogják! S hogyan jutnak a harapófogó másik karmát jelentő csapatok a hídon túlra? Mert abban a házban alighanem éppen azért rejtőznek Kék harcosok, hogy szemmel tartsanak minden földi halandót, aki az országúton a híd felé tart, és ha netán piros számot viselne a fején, akkor barátságosan, de határozottan lebeszéljék őt szándékáról. Amíg azok a Kékek abban a házban fészkelnek, lehetetlen a hídig eljutni, de megkerülni is, mert ott a hegy elég meredek mindkét oldalon, és a híd túloldalát, a falut csak óriási kerülővel lehetne megközelíteni. Mire a „harapófogó" másik karma hegyen-völgyön átvágva odajutna, beesteledne, és az átkaroló, egyszerre két oldalról támadó hadművelet már csak ezért is kútba esne.

Vedres ötlete azonban ilyen csekélységeken nem akadt fenn! Mert szerinte az még nem is igazi, még nem is „Nagy" ötlet, hogy harapófogó... A Nagy Ötlet még csak most jön!

A tábor létszámához ugyanis jelenleg hozzátartozik egy darab Rezeda Kázmér, az anyagi leltárhoz pedig egy darab Vörös Postakocsi, azaz személyautó.

Rezeda + autó + fél tucat Piros harcos + tíz perc = a Harapófogó másik karma a hídon túl.

Azaz hogy Rezeda kocsijával egyszerűen szállítsa át csapatainkat a Kékek orra előtt. Az elrobogó autóra valószínűleg fel sem figyelnek, vagy ha felfigyelnek, akkor sem veszik észre, hegy benne Pirosak ülnek, vagy ha észreveszik, akkor se lesz idejük a számaikat leolvasni, még kevésbé lekiabálni. Homoklabdákat meg hiába is hajigálnának utánuk, ha elérnék is, legföljebb az autó karosszériáját bombáznák, benne a harcosokat nem tudják elérni! Az egyezmény pontjai pedig az ilyesfajta segítség igénybevételét ugyancsak nem tiltják, mint ahogyan nem tiltották Csikós Bandinak sem, hogy a vitorlázó repülőgépet vezesse.

Meg kell hagyni, alaposan átgondolt, agyafúrt ötlet volt ez! Senki sem szólhatott ellene semmit, még Rezeda sem! Ha eddig olyan élvezettel hallgatta a hadijáték kalandos történetét, és többször is buzdította a fiúkat, akkor most, már a velem való barátságra tekintettel is, elvárják tőle, hogy ezt a csekélységet ne tagadja meg. Mi az neki, néhány kilométert oda-vissza furikázni az országúton? Hogy három utasnál többet egyszerre nem szállíthat? Annyi baj legyen! Legfeljebb még egyszer fordul! Úgy sincsen más dolga.

Rezeda pedig meg- és legyőzve, rábólintott. S míg a táborban elrendelték az általános harci riadót, ő is kibaktatott az országútra, hogy átvizsgálja a Vörös Postakocsit, nehogy

szégyenben maradjon, és éppen a Kékek orra előtt akadjon el. Nem szokott ugyan a kocsi ilyen tréfákat csinálni, de ki ne tudná, hogy az ördög sosem alszik?

Két fordulót kellett tennie, s még így sem tudott átszállítani egy egész őrsöt. A hetedik harcos lemaradt, és csatlakozott a harapófogó innenső karmához. A haditanács döntése szerint a Csongorokat dobják át az ellenfél mögé, a harapófogó innenső karmát pedig a Tündék alkotják majd. A Búvár Kundok tartalékban maradnak, de harci készültségben, hogy ha szükséges, azonnal bevethessék őket. A harcba induló két parancsnok összeegyeztette az óráját. Amíg Rezeda átszállítja a Csongorokat, a Tündék elindulnak a patak medrében, ahol legsűrűbb a bozót, és a ház előtt ötven méterrel állnak csak meg. Pontosan 17h30-kor rohamra indulnak, de – mint erre már volt gyakorlatuk – nagyobb lármával, mint igyekezettel. A cél az, hogy a ház és a híd között levő valamennyi Kéket magukra vonják, Ha ez sikerül, piros rakétát lőnek fel (amikor odahaza becsomagoltam a rakétapisztolyt, megfogadtam, hogy nem adom ki a kezemből, de a csibészek addig kunyeráltak érte, addig hízelegtek, amíg nem tudtam tovább ellenállni). A rakétajelre megindulnak a Csongorok is, és ha kis szerencséjük van, a hidat őrizetlenül találják, és harc nélkül elfoglalhatják. Ha nem, akkor teljes erővel hátba támadják a Kékeket, és a harapófogó működni kezd...

Amennyiben a harci feladat első szakasza sikerrel véget ér, az egyesülő két csapat a híd és a Csörgő patak völgyében felvezető út torkolatában állást foglal, az addigra a tartalékból elővont és kipihent Búvár Kundok pedig átveszik a frontot, és megkezdik az előrenyomulást felfelé a Csörgő patak völgyében. Ha nem ütköznek nagyobb ellenállásba, a másik két őrs is fokozatosan követi, hogy a tábor megrohamozásánál minden erőnket összevontan bevethessük.

Vedres ötlete és a Nagy Haditerv tehát minden részletében átgondoltatott és kidolgoztatott. Most már csak a sikeres végrehajtás maradt hátra. Mindössze.

Az eredmény hamarosan elválik, de nekem azért máris fúrta az oldalamat, jól számítottak-e a fiúk, valóban viszonylag csak gyenge erőkkel szállták meg a Kékek az útelágazás környékét? Nem biztos, hogy Vedres a levegőből mindent és mindenkit látott. Hihető volna, hogy a Kékek egy számukra ennyire fontos kulcsállást könnyen veszni hagyjanak? Legszívesebben máris kaptam volna magamat, és elsétáltam volna a színhelyre. Más dolgom úgysem volt, a készülődés izgalmába beleszólásom nem lehetett, s a fiúknak is megbocsáthattam, hogy keveset törődtek velem. A távolság sem volt éppen valami nagy. De mégsem tehettem meg, hiszen megjelenésem bizonyára feltűnik a Kékeknek, akik azután így okoskodtak volna: „Ha a Pirosak tanára, aki csakúgy döntőbíró, mint a mi tanárunk, erre kószál, annak csakis az lehet az oka, hogy a Pirosak támadásra készülnek, és a tanár úr előreballagott kényelmes páholyt keresni magának, ahonnan áttekintheti a terepet..."

Nem, ilyen kockázatnak nem tehettem ki a fiúkat. Még csak a gyanúját sem kelthettem annak, hogy valami készül berkeinkben! Így hát fájó szívvel s nem csökkenő kíváncsisággal integettem Rezeda után, amikor az első fuvar Csongorral elindult.

Éppen eltűntek a kanyarban, amikor ugyanonnan egy gyalogos alakja bukkant elő: kollégám és barátom, a Petőfi-tábor tanárparancsnoka. Ez aztán a meglepetés! Most a mi fiaink gyanakodhatnak ugyanúgy, ahogyan tették volna a Kékek, ha engem látnak meg állásaik közelében...

Mint kiderült, barátomat szintén a kíváncsiság hajtotta: látni akarta, mire készülünk. S miután kettőnk között nem volt titok, elbeszéltem neki rendre. Mindjárt hívtam is,

sétáljunk el a hídhoz, mert alighanem hamarosan nagyon meleg lesz arrafelé! Elvégre, ha kettőnket együtt látnak, abból már aligha lehet a fentebb elmondottakat következtetni...

Táborunk a 45-ös kilométert jelző kő szomszédságában állott. Mátrakeresztes község határa pedig félúton a 43. és 44. kilométer között. Nem messze következett az a bizonyos ház és utána a híd az útelágazással. Mindössze jó másfél kilométert kellett megtennünk, ami még sétálva sem tart tovább bő húsz percnél. Érthető tehát, hogy még félúton sem voltunk, amikor már a visszafelé robogó Rezedával találkoztunk. Ugyancsak beletaposott a gázpedálba, mert a Vörös Postakocsi szinte repült az úttesten. Mégis, amikor megpillantott bennünket, irtózatos csikorgások és radírozás közepette lefékezett.

– Úgy ment, mint a karikacsapás! – hajolt ki a kocsiablakon. – A faló nem jutott ilyen simán be Trójába, mint amilyen észrevétlenül mi most a hídon túlra. Egészen a kanyarig vittem a fiúkat, ott már eltakartak a házak, kipakolhattam őket feltűnés nélkül... Agyő, vár a következő fuvar! – és választ sem várva elszáguldott.

Öt perc múlva éles dudálást hallottunk a hátunk mögött: megint Rezeda volt, a második adag Csongorral a bárkájában. Félreállottunk és intettünk. Rezeda vidáman visszaintett, elhúzott mellettünk, befordult az éppen következő kanyarba, és nagyot durrant.

Egymásra néztünk a barátommal, és megszaporáztuk a lépteinket. Ekkor egy héttonnás hatalmas Csepel teherautó dübörgött el mellettünk, éktelen port verve. Eltűnt ő is a kanyarban, és a következő másodpercben már akkora durranásnak lehettünk rémült fültanúi, mintha egy mozsárágyút sütöttek volna el, azt is csupa hegy között, amelyek háromszor-négyszer is visszalőtték a durranást visszhang formájában.

Erre már lóhalálában futni kezdettünk. Befordultunk a kanyarba, és olyan látvány tárult elénk, hogy a hajunk is égnek meredt

tőle! Az út jobb oldalán fehérlett a már sokat emlegetett ház. Ebben még nincsen semmi

különös. De a házon túl vagy húsz méterre ott állott a Vörös Postakocsi is, ami már távolról sem volt rendjén. S hogyan állott! Keresztbe az országúton, orral az árokban, mintha azt készült volna átugrani, de az utolsó percben megtorpant, és csak beleszagolt volna az árok szélébe!

Csomagtartója pedig az út közepén éppen a teherautó farával barátkozott. Mert a teherautó meg az országút másik felét torlaszolta el, és orra a túlsó árokba túrt. Neki jobban sikerült az ugrás, átjutott az árok túlsó partjáig, és már a hegyoldalt szimatolta. Nem sokkal fölötte egy csodálatosan nagyra nőtt ökörfarkkóró sárgállott, talán azt szerette volna emlékbe leszakítani... ki tudja?

A két gépkocsi gazdája bizonyára tudta, de egyelőre azzal voltak elfoglalva, hogy egymásra licitáljanak a kacskaringós tüzes istennyila, valamint a mennydörgős ménkű különböző változatainak idézgetésében, méghozzá nem is éppen suttogó hangnemben. S ha ékes körmondataikból mégis csak szófoszlányokat lehetett kivenni, az nem rajtuk múlott: olyan hangorkán vette körül őket, mintha egy válogatott meccsen a Népstadionban a bírót szidnák. Pedig csak néhány fiú üvöltött, de ők aztán torkuk szakadtából. Bábel, ahol a bibliai legenda szerint a népek nyelve összezavarodott, kismiska volt ehhez képest.

Mindenek között a legmegdöbbentőbb a ház testes, középkorú gazdája volt. Ő ugyanis a tornácon könyökölt, kalapját a tarkójára tolta, és harsányan röhögött.

Most tessék ezt mind összeadni és eligazodni rajta! Én se tudom másként elmondani, csak ha megint a legelején kezdem.

Ott, hogy Rezeda elindult az első szállítmány Csongorral, és én mit sem sejtve integettem utánuk. Igaz, ők épp annyira mit sem sejtve robogtak céljuk felé. S oda is érkeztek, mint tudjuk. Csak azt nem tudjuk, amit ők sem tudtak, illetve amiben ők is tévedtek: egyáltalában nem észrevétlenül siklottak át a Kékek nagyon is éber és éles szeme előtt. A három Csongor ugyan igyekezett elsüllyedni a kocsi ülésén, amikor a veszélyes övezetbe értek, még le is kuporodtak, de nem vették észre, hogy fejükön a szám papírlapjának széle mégis látható maradt. Sajnos, alacsony építésű a kocsi, jól le kell hajolni, ha belsejébe akarunk látni, de aki már eleve a földön guggolva leselkedik, az könnyen szemügyre veheti az előtte elhaladó autó utasait, még akkor is, ha azok szeretnének láthatatlanok maradni, és a kocsi is nagy sebességgel halad. A Kékek már a ház előtt őrszemet állítottak – helyesebben bújtattak el. Az őrszem kötelessége volt minden áthaladót alaposan szemügyre venni, még akkor is, ha teljesen „civilnek" látszott, azaz semmi köze nem lehetett hozzánk. Megfigyelt tehát minden gépkocsit is, és amint észrevette – mert észrevette! –, hogy a robogó kocsi ablakán valami olyasmik kandikálnak, amelyek veszedelmesen hasonlítanak a hadijátékban szokásos számokhoz, nem habozott egy tized másodpercet sem, hanem szája közé kapta két mutatóujját, és harsányat füttyentett.

A füttyszóra a ház tornácán hűsülő másik két Kék felugrott, és az egyik a ház sarkához, a másik a tornác szélső tartóoszlopához rohant. Ebben a pillanatban száguldott el az úton Rezeda, és a két nagyon odafigyelő Kék minden kétség nélkül megállapíthatta, hogy az autóban Pirosak bújnak. De többet nem tehettek, mert mire felocsúdtak, a Vörös Postakocsi már elfüstölt, csak finoman szitáló felvert port hagyva maga után.

Füttyjellel behívták az őrszemet, és izgatottan tanácskozni kezdtek: milyen céllal és hová roboghatott az ellenfél?

– Lehet, hogy meg sem állnak a táborunkig! – riadozott az egyik. – Szamár vagy – intette le határozottan a különítmény vezetője, Nagy Laci. A Kékek

nagy fontosságot tulajdonítottak ennek a hadállásnak, máskülönben nem küldték volna ide egyik parancsnokukat. Laci mindjárt meg is indokolta, miért nevezte röviden szamárnak az ifjút: – Nincs a világon olyan jótét lélek, aki egy ilyen finom kis kocsit rávinne a hegyi útra, ami meredek, csupa göröngy, kátyú, gödör! S ha vinné is, akkor se tudna felmenni rajta. Nem bírná a kocsi!

– És ha mégis? – Akkor is, hányan lehettek benne? Legfeljebb hárman, talán négyen! Ennyit pedig

vajas kenyér mellé is megesznek a srácok odafent a táborban! – Mégis, jobb lenne jelenteni. – Még ráérünk. Okosabbat ők sem mondhatnak. Ne csináljunk feleslegesen pánikot! – Mégiscsak tudnunk kellene, hová mentek, és mit akarnak... – erősködött az egyik fiú,

de Nagy Laci egy mozdulattal elhallgattatta. – Oda nézzetek! – kiáltotta, és az országútra mutatott. Az úton ekkor robogott visszafelé Rezeda az új szállítmányért. – Most üres! A Pirosak kiszálltak! – Hátba akarnak bennünket támadni! – csapott a homlokára Laci. – Hát persze!

Valahogyan kikémlelték, hogy itt vagyunk a házban, és be akarnak keríteni bennünket. De abból nem esznek!

– Nem kellene mégis jelenteni a tábornak?

– Elhallgass! Beijedtél? Nincsenek többen, mint mi... És Gyuriék is itt vannak még a hídnál... Velük együtt még többen is vagyunk, mint a Pirosak!

– De hátha az autó még újabbakat is hoz! – Mit mondasz? – Annyiszor fordul, ahányszor akar! És mi meg csak nézhetjük! Elvégre nem állhatunk

elébe! – Miért ne? Félsz, hogy elgázol? – És ha nem? A kocsiból kényelmesen lekiabálhatják a számomat... Vagy vigyem

magammal fedezéknek az egyik tornácoszlopot? – Akkor is megállítjuk őket! – Ne hencegj! Mivel állítod meg, ha szabad kérdeznem? – Mivel? – körülnézett, mintha a hegyektől vagy az erdőtől, a pataktól várna

segítséget. S ha tőlük nem is, közelebbi valamitől, úgy látszott, kapott, mert hirtelen felvillant a szeme. – Mivel? Hát ezzel, komám, ezzel! – és a tornác egyik sarkába mutatott.

A sarokban a házigazda szerszámai hevertek. A ház ugyanis még nem volt egészen készen, ha tulajdonosa már benne is lakott. S mint ez falun szokásos, a ház építéséhez csak a legszükségesebb szakembereket vette igénybe, a többi munkát maga végezte el. Nemcsak az egyszerűbbeket, hanem sok nehezebbjét is, mert mellékesen olyan ezermester ember volt, aki mindig fúr-farag otthon. Ezen a délutánon éppen a ház ablakkereteit szabta ki, fűrészelte és gyalulta. A ház mögött, az udvaron dolgozott, majd munkája végeztével szerszámait felhordta a tornácra. E pillanatokban benn tartózkodott a házban, és nagy kopácsolással illesztette helyükre az ablakkereteket.

A szerszámok pedig őrizetlenül hevertek a tornácon. És a szerszámok között egy öreg, használt kétkilós konzervdoboz, telve a

legkülönbözőbb nagyságú szögekkel. Ezt a dobozt látta meg Nagy Laci, és támadott az ötlete, amelynek beláthatatlan

következményei származtak. – Megfogjuk őket, mint kukac a halat! – kiáltotta. – Kikérem magamnak! Én nem vagyok kukac! – tiltakozott a társa. – Te nem, de ezek a szögek igen! Csupa olyan kukac, amely már hasában hordja a

horgot is. Száz és száz kukac, száz és száz horog! Valamelyiken csak fennakad a halacska!

– Jó volna, ha felhagynál a költészettel – szakította félbe a harmadik Kék, aki eddig szótlanul hallgatta a vitát. – Mondd meg magyarul, hogy mit akarsz.

– Csupán csak annyit, hogy kölcsönvesszük ezt a doboz szegecskét. Te szépen visszaballagsz előbbeni őrhelyedre, és ha meglátod feltűnni az előbbi autót, akkor mi a szögeket egyetlen mozdulattal kiszórjuk az országútra. Hajlandó leszek a legnagyobb kampósszöget tíz deka lekvár mellé megenni, ha az autó valamelyik kerekével nem talpal bele egy szögbe. Ha pedig lesántult, akkor szüret! Akkor kiugrasztjuk belőle a nyulacskákat, és egyenként...

– Nekem ez a tipp nem tetszik! – húzta fel a vállát a fiú. – Majd elmondod utána – vágott a szavába Laci. – Most nincs idő elméleti vitákra,

mert a kocsi – ha tényleg visszajön – bármelyik pillanatban itt lehet. Most cselekedni kell, nem értekezni. Én vagyok a parancsnok, úgy cselekszem, ahogyan jónak látom. De ha az ötlet neked nem tetszik, nem kényszerítelek rá, hogy részt vegyél a végrehajtásában. Csak

ha majd a Pirosakat kell lekiabálni vagy eltalálni, akkor kegyeskedjél részt venni a küzdelemben. De az őrhelyre majd ő megy helyetted! – és a másik fiúra mutatott. – Fütyülni te is tudsz, mi?... Helyes. Csak azután el ne aludjál! Most minden másodperc számít! Na, Indíts!

A fiú elment, a másik duzzogva, de megint szótlanul letelepedett a tornác párkányára, és közömbösen lógatta a lábát. Parancsnokuk kezébe kaparintotta a konzervdobozt, és a ház sarkához lopódzott.

A házigazda, akinek engedélyével a ház körül tartózkodtak, ablakcsinálás közben kitekintve, észrevette. Jó kedélyű bányagépész volt, testes, de erős ember. Foga között ő is szöget tartott éppen, ahogyan az asztalosok is szokták, hogy a szög kéznél is legyen, útban se legyen. A szögek miatt kissé pöszén is beszélt:

– Mit leszelkedsz, kiszkomám? Úgyse jönnek erre aszok a Piroszak! Majd bolondok isz lesznek, a nyílt országúton szétálni a karó...

E pillanatban éles fütty harsant, és Laci az eddig háta mögött tartott konzervdobozt

széles mozdulattal előrántotta, és tartalmát egyetlen lendülettel az országútra szórta, hogy az csak úgy porzott a ráhulló áldástól.

A házigazda meglepetésében két nagyobb szöget kiköpött, három kisebbet lenyelt, amitől menten csuklani kezdett. De már nem selypített:

– Megbolon... hukk... dúltál?!... Szeded összhukkazonnal! Kiabálhatott is! Laci már régen visszaugrott a tornácra, és várta a hatást, amely nem is

késett. A Vörös Postakocsi a kanyar miatt lelassított, és így futott rá a szög-aknákra. Jobb első

kereke azon menten felszedett egyet, amiről hangos durranással – ezt hallottuk meg mi is – adott hírt a világnak. A kocsi orra megrándult, Rezeda kétségbeesetten fékezett, közben balra rántotta kormányt, de már késő volt. Az autó megfarolt, és orral belemászott az árokba. Mint mondottam, alacsony építésű gépkocsi volt, s alváza hamar beleütközött az árok domború peremébe, amely végre lefékezte, és még idejében megállította az irányát és egyensúlyát veszített járművet. Mindez nem ment minden csikorgások nélkül, de néma, mondhatnám síri csöndben végződött.

Mindenki lapult, és rendezte sorait. Ha másként nem, hát gondolatainak meglódult sorát. A Kékek a tornácon lapultak, és várták, hogy a kocsi ajtaja kinyíljon. Szívük a

torkukban dobogott, de kezükben már homoklabdát markoltak, hogy azonnal elhajítsák, amint az első Piros kikászálódik a kocsiból. De végtelennek tűnő másodpercekig nem történt semmi, az autóban nem mozdultak meg. Rezeda még a hirtelen izgalom és cselekvés utáni bénultságban ült, a fiúk pedig rémülten és némiképpen összeütődötten is a váratlan lökésektől, a kocsi aljában gubbasztottak, egymás hegyén-hátán.

Elsőnek Rezeda mozdult meg. Mélyet lélegzett, a biztonság kedvéért behúzta a kéziféket, hogy a kocsi ne mozduljon el, majd kinyitotta a jobb oldali ajtót. Fél lába már a földön volt, amikor az előbbinél sokszorta erősebb durranás következett, majd utána zörgés, csikorgás, azután csend.

Mire Rezeda másik lába is földet ért, és még félig a kocsiban ülve hátrapillanthatott, első, amit meglátott, az volt, hogy a Vörös Postakocsi csomagtartója fölé egy teherautó háta magasodik. Erre benne is elállt a lélegzet. Kiugrott és odarohant: a két gépkocsi között jó, ha fél centi rés volt. Kis híja, hogy a teherautó háta össze nem törte a Vörös Postakocsi hátsó részét. Még meg sem nyugodott, már mellette állt a teherautó sofőrje, és magából kikelten ordított:

– Hogy az a magasságos úristen pusztítana el minden úrvezetőt erről a nyomorult világról!!! Mi a rossznyavalyának állt maga keresztben az országút közepén, megmondaná nekem!

– Jó napot – felelte Rezeda, kalapot emelt, és kezet nyújtott. – Rezeda vagyok. Rezeda Kázmér, ha megengedi.

A teherautó-sofőr eltátotta a száját. Zavarában megfogta a felé nyújtott kezet. – Csipke Jenő. 21-es TEFU, Gyöngyös. Hallja... – Hallottam... – intette le nekibuzdulását Rezeda. – Pontosan azért állok keresztben az

országúton, amiért maga a 21-es TEFU kocsijával fel akart mászni a Csókakőre. Pedig nem hinném, hogy a menetlevelébe ezt írták fel úticélnak...

– Az úrnak lehet kedve viccelni, de nekem majdnem összetörött a kocsim! – És majdnem összetörte vele az enyémet is. Szerencsére maga a bal hátsó gumiján

kapott defektet... – Szerencséje a pápai hóhérnak! – Meg nekem. Ezért fordult az ellenkező oldalra. Ehhez különben mit szól? – és

felemelt a földről egy fényes, hosszú szöget. Amint lehajolt, meglátta a másik szöget, utána a harmadikat, s azután, hogy az

országút végig van szórva szöggel. S erre, minden átmenet és bevezető nélkül, ő kezdett el ordítani: – De a kutyaúristenit, ki volt az a hétpróbás gazember, aki teliszórta az utat! Kitekerem a nyakát!

– Velem együtt, művész úr! – tette hozzá a sofőr. Rezeda felkapta fejét. – Megismert végre? – Amikor ordítani tetszett. Ilyen szép marha nagy hangja nincs másnak az országban,

csak a művész úrnak! – Köszönöm – nyújtott kezet ismét Rezeda, és azután újra ordítani kezdett, most már a

sofőrrel kórusban. De ez volt az a pillanat, amikor más torkok is megnyílottak, és részben elnyomták kettejük bömbölését.

Mert a Csongorok végre magukhoz tértek az előrebillent, árokba lógó orrú Vörös Postakocsiban, és jobbnak látták, ha kikászálódnak belőle. Annyi eszük volt azért, hogy az

ellenkező oldalon szálljanak ki. De mozgolódásukat a Kékek így is észrevették, és harsány csataüvöltések közepette rohamra indultak.

A labdák máris záporoztak a Vörös Postakocsi tetején, oldalán és a két vitatkozó vezető hátán is. A támadás váratlanul érte őket, és fedezéket keresve, beugrottak a teherautó mögé. Egyenesen beleütköztek a másik oldalról érkező Csongorokba. A teherautósofőrnek láttukra égi sugallat nyilallott az agyába.

– Ezek szórtak el szögeket! – ordított fel, és belemarkolt az egyik Csongor gallérjába. Már csattant is volna a pofon, ha Rezeda le nem fogja a karját. – Téves kapcsolás, apuskám! – kiáltotta. – Nem ők, nekik szórták! A sofőr erre elengedte a Csongort, és bőszükén hajolt oldalt ki. – Akkor azok voltak... – kiáltotta, és még akart valamit mondani, de egy homoklabda

fültövön találta, mire sebesen visszavonult. – Ez meg mi? – kérdezte már panaszosan. – Csata! – harsogta fülébe Rezeda, hogy túlkiáltsa a lármát. – Bekerültünk a szórásba,

és közben aknára futottunk! Most pedig jobb, ha fedezéket keres, mielőtt maga is defektet kap!

– Nem addig, Rezeda úr! – harsogott vissza a sofőr. – Bármelyik pillanatban jöhet még egy kocsi, és mielőtt észbe kapna, rámászik erre a barikádra, amit mi emeltünk!

– Igaz! – kiáltott Rezeda, és most ő próbált kitörni a teherautó mögül, de a Kékek nem sokat nézték, ki mozog, mi mozog.

Csak lőttek. A süvítő lövedékek elől pedig Rezeda is kénytelen volt visszavonulni. – Egészen megvadultak – tárta szét a karját tehetetlenül. A sofőr egykedvűen bólintott. – Nem baj. Ilyentájt kell jönnie a Galyatetőre járó autóbusznak. Az majd rendet csinál.

Legfeljebb kő kövön nem marad. – Eszem a humorát – szólt dühösen Rezeda, és mérgében, tehetetlenségében benyúlt a

mellette álló fiú oldalzsákjába. Kivett egy homoklabdát, és nem célozva, nem is látva, hogy hová esik, nagy dühösen áthajította a teherautó palánkja fölött.

Pontosan fején találta a házigazdát, aki erre végre abbahagyta a röhögést. Fejéhez kapott, és mérgesen bevágta a vadonatúján felszerelt ablakot. A keret megremegett, és mindenestül kiesett a falból. Még szerencse, hogy üveg nem volt benne.

A harci zajon ekkor fülsértően éles, szűnni nem akaró kettős sípszó hasított át. Olyan kegyetlenül és olyan kitartóan szólt, hogy nem lehetett sokáig kiállani. A zaj fokozatosan elült körülötte, míg semmilyen más hang nem hallatszott, mint ez a kettős sípszó.

Rezeda erőt gyűjtött, és megint kitekintett a teherautó mögül. Ezúttal nem repült felé homoklabda. A terep előtte teljesen elhagyatott volt, csak labdák és szögek hevertek rajta. Középen pedig két férfi állott, szájában síppal, és teli tüdővel fújta. Az egyik a Petőfi-tábor tanára volt, a másik szerény személyem.

Megláttuk Rezedát, és abbahagytuk a sípolást. – Na, végre! – mondtam. – A versenybíróság azonnali harcszünetet rendel el! A

Pirosaknak: hátra arc! Ötven lépést visszavonulni a patak medrén át a hegyoldalba, és ott maradni, amíg újabb utasítást nem kapnak!... A Kékeknek: számokat levenni, és a versenybíróságnak átadni... Mozgás, mozgás... Nem, a játékból nem zárjuk ki őket, csak ideiglenesen vesszük el a számaikat. Amint az utat tökéletesen megtisztították, azonnal visszakapják. De ha tíz perc múlva csak egy fia szög is lesz még az országúton, akkor a számokat végleg bevontuk. Parancsot végrehajtani! A művész urat pedig megkérjük, sürgősen álljon félre, és ne torlaszolja el az országutat.

– A művész úr munkaerőigénylést nyújt be a versenybírósághoz – felelte Rezeda. – Kereket kell cserélnem. A legkevesebb, hogy akik kilyukasztották a gumit, azok segítsenek a cserében.

– A versenybíróság az igénylést elfogadja – felelte a barátom. – Én nem kapok? – lépett elő a teherautó vezetője is. A versenybíróság az ő kérését is teljesítette, aminek következtében a három Kékre

alapos munka várt a következő fél órában. Előbb a házból nyírfasöprűket kértek kölcsön, és amíg a két gépkocsit vezetőik óvatosan kigördítették az árokból, és az út szélére állították – gondosan felsöpörték az országutat. Nem hagyhattak ki egy tenyérnyi helyet sem, mert alaposan a körmükre néztem. A szögeket az út szélén egy kupacba söpörték, és azután egyikük nekilátott a porból és piszokból kiválogatni s a dobozba visszarakni őket. Nagy Laci telepedett neki a műveletnek, de a szófukar Kék kivette a kezéből.

– Majd én megcsinálom. Te csak eredj kereket pumpálni, ha már a kilyukasztásukban is közreműködtél... – és Laci erre nem szólhatott egy szót sem.

Még akkor sem, ha pumpálni ugyan nem kellett, mert a gépkocsik vezetői elővették a tartalék kereket, és azt tették fel, de a kocsiemelőket azért velük hajtatták, és a két fiú alaposan kifáradt, mire mindkét autót, különösen a nehéz teherautót megemelte.

Ezalatt a három Csongor a hegy oldalában izgatott tanácskozásban töltötte a kényszerpihenőt. Nem tudták, mit tegyenek. Parancsnokuk az első csoporttal volt, amelyiket még sikerült Rezedának átszállítania. Az ő továbbautóztatásuk most már nem oldható meg, hiszen a Kékek felfedezték őket. Talán így gyalogosan kellene csatlakozniok a csapat többi tagjához, de nem tudták, merre keressék őket, és közben bármikor Kékekbe ütközhetnek.

Az eredeti haditerv tehát máris felborult, pedig még csak az elején tartottak megvalósításának. Tanácstalanok voltak, és nyomta is őket a felelősség az egész hadművelet sikeréért, amely – érezték jól – most rajtuk múlik. Végül is abban állapodtak meg, hogy megvárják a 17h30 percet, amikor a Tündék a terv szerint amúgy is támadást intéznek a házban meghúzódó Kékek ellen. Sőt, a segítségükre lesznek, és hátba támadják ők is az ellenfelet, amely – most már ezt is tapasztalták – elég gyenge, hiszen mindössze három főből áll. Bizonyos, hogy a Tündékkel együtt hamar felmorzsolják, és akkor majd meglátják, mit tehetnek tovább. Az őrs másik fele pedig, ha látja, hogy ők nem érkeznek meg, úgyis kitalálja, hogy valami közbejött, és ehhez mérten cselekszik majd. Nem kell félteniök Kovács Gyuszit.

Fél óra sem telt belé, és az országút megtisztítva, a két gépkocsi megjavítva állott. Helyesebben, csak az egyik, mert a teherautó, amint kijavították, büdös, fekete füstöt eregetve eldübörgött. A Kékek pedig, ahogyan megígértük nekik, visszakapták számukat.

Mármost tudom, több olvasóm is elégedetlenül csóválja a fejét: Nagy Laci fölöttébb kétes értékű ötlete sokkal csúnyábban is végződhetett volna. A robogó személyautó könnyen felborulhatott volna, és a benne ülők meg is sérülhettek volna. A teherautó így is csak hajszál híján nem ütközött neki az előtte keresztben álló másik kocsinak... és így tovább, nem akarom kedves Olvasóm vérét utólag fagyasztani. Elég annyi, hogy bizonyára többen is akadnak, akik megbüntették volna legalább Lacit, hármójuk közül, mint értelmi szerzőt, és szigorúan elvették volna tőle a számát, azaz kizárták volna a játékból.

Amíg ők az utat söpörték, meg autót szereltek, alaposan meghánytuk-vetettük tanár barátommal, hogy helyesen cselekedtünk-e. Az „enyhítő körülményeket" is számba

vettük: Laci kétségtelen beismerését, hogy oktalanul cselekedett, az eset végül is szerencsés kimenetelét és nem utolsósorban azt is, hogy Laci kiállításával az adott nehéz és kényes harci helyzetben túlságosan súlyos csapást mérnénk a Kékekre, és egyszerű bírói elhatározásból nagy előnyhöz juttatnánk a Pirosakat. Mindezek alapján megelégedtünk a szigorú figyelmeztetéssel, amely után viszont már a legkisebb szabálytalanság is elegendő ahhoz, hogy a vétkest a játékból kizárjuk.

Mégis, most utólag, e történet írása közben újra végiggondolva és végigélve a történteket, már nem vagyok annyira meggyőződve, hogy helyesen cselekedtünk, és nem kellett volna mégis szigorúbban ítélni. De ami történt, megtörtént, változtatni rajta már nem tudok, legfeljebb bevallani, hogy meglehet: tévedtünk. Azt javasolom, döntsön tisztelt Olvasóm: helyesen vagy tévesen határoztunk? A tényeket, körülményeket már ismeri, ítéljen hát maga is, s ha nem sikerül, kérdezze meg barátai véleményét is. S ha van kedve, írja meg nekem is a véleményét: egyezik-e az enyémmel, vagy sem? Nagyon kíváncsi volnék rá...

De folytatom, ahol elhagytam. Visszaadtuk a számokat, amit ők a tornácoszlopok fedezékében tüstént a fejükre erősítettek. Ezután háromszor a sípomba fújtam, hogy megbeszélésünk szerint jelezzem a hegyoldalban várakozó Csongoroknak a kényszerszünet végét. Sípszómra azonban semmi sem változott. A hegyoldal továbbra is csöndes maradt.

Eltelt öt perc, majd még egyszer öt. A három Kék nyugtalankodni kezdett. Közelükben voltam, s így beszélgetésüket hallva megállapíthattam, hogy ők is csak arra gondolnak, amire én: a Csongorok, felhasználva az alkalmat, elillantak. Csupán azt nem tudták, visszafelé-e, amerről – négy keréken – jöttek, vagy pedig előre, hogy csatlakozzanak a már átjutottakhoz. Végül is arra a következtetésre jutottak, hogy nyilván visszafelé mentek, mert különben alighanem beleütköztek volna a híd tövében állomásozó Kék őrségbe, és a harci lármát mi is meghallottuk volna.

Közben a nap már lebukott a hegyek mögött, és késő délutánba hajlott az idő. Igaz, július közepén még elég későn sötétedik, de az árnyékok növekedése figyelmeztette a harcosokat, hogy múlik az idő. Mégis feszült csend honolt mindenfelé. Mindenki érezte azonban, hogy ez vihar előtti csend.

Azután kitört a vihar. Éles dörrenéssel kezdődött. Elképedve kaptam fel a fejemet. Csak nem maradt egy

lapuló szeg az országút kövei között, hogy most időzített bombaként robbanjon egy újabb gyanútlan négykerekű alatt? De a dörrenést sistergő zaj követte, és az erdő fölé egy vörös, szikrázó csillag röppent fel. Erre menten észbe kaptam. Hohó! Hiszen ez az én rakétapisztolyom volt! S a vörös csillag, amely már nagy ívben hull vissza, és közben fénye is kihuny, a Tündék megbeszélt rakétajelzése. Órámra pillantottam: pontosan fél hatot mutatott.

Mire ismét feltekintettem, már ennyi találgatásra sem volt szükségem. Zúgott, zengett az erdő, a patak völgye a rohamra induló Tündék csatakiáltásától. Fától fáig ugorva, de inkább csak mímelve a fedezést, nyíltan rohantak a tornác felé. Már kint is voltak a patakból, már a ház hátsó kerítését is elérték, mar át is vetették magukat, már az udvar kavicsai csikordultak meg bakancsaik alatt...

Olyan ellenállhatatlan volt a roham, hogy a három Kék arcvonala megingott, mielőtt még a támadók elérték volna a tornácot. A harsány ordítás és a szemmel látható túlerő eleve reménytelenné tette a helyzetüket. Az egyik Kék oldalt kiugrott a tornácról, és az

országúira igyekezett, de ott is ellenfeleket látott, s erre nagy ívben visszakanyarodott a patak felé. Sikerült is kikerülnie a házat hátulról rohamozókat, és bevetette magát a hegyoldal sűrűjébe. Vesztére.

Egyenesen az ott várakozó Csongorok karjaiba rohant, akik ugyan tárt karokkal várták, de nem azért, hogy megöleljék. Mire felocsúdott, már „lábához tették a fejét", vagyis leolvasták a számát, és a nyomaték kedvéért egy labda is püffent a mellén. A Csongorok pedig – akik, mint az Olvasó nagyon jól tudja, nem mentek sem előre, sem vissza, hanem csendben várakoztak a hegyoldalban a Tündék támadására – most szintén csataordításba kezdve zúdultak le a hegyről, hogy csatlakozzanak a Tündékhez.

Már nem sok tennivalójuk maradt. A Tündék rohama, amelyet erős tüzérségi kíséret támogatott – bár a tüzérek is ők maguk voltak, amennyiben roham közben oldalzsákjuk labdakészletét röpítették a tornác felé –, teljesen beszorította a másik két Kéket is. Illetve csak az egyiket. A szófukar fiatalember befészkelte magát a tornác egyik oszlopa mögé, ahonnan kilátása ugyan nem volt, de buzgón szórta vaktában kifelé a lövedékeket, s ezzel sikerült egyelőre távol tartania magától a támadókat. Nagy Laci viszont elmenekült a tornácról, és berohant a házba. A maradék Kék, bármilyen elszánt is volt, egyszem egyedül nem tarthatta magát sokáig. Az még nem okozott komolyabb gondot neki, hogy a lőszere hamar elfogyott, mert a mi háborúnk lőszerének megvolt az a csodálatos előnye minden egyéb háború muníciójával szemben, hogy annyiszor lehetett kilőni, ahányszor csak akartuk. Sohasem robbant fel, tehát sohasem ment tönkre, arról a csekélységről nem is szólva, hogy ilyeténképpen nem is tett komoly kárt sohasem senki emberfiában. Már csak ezért is melegen figyelmébe ajánlom minden tábornoknak és hadvezérnek.

Derék szófukar ifjúnknak sem kellett egyebet tennie, mint időről időre kinyújtania a karját és összeszedni vagy csak hirtelenjében felkapkodni – mikor mennyire jutott ideje – a körülötte szerteszét heverő labdákat, amelyeket arra szántak, hogy az ő hátán csattanjanak, és habozás nélkül visszaküldeni a feladónak. Lőszerrel tehát mindaddig el lett volna látva, amíg csak őt is céltáblának tekintik ellenfelei. Mégsem volt rá reménye, hogy sokáig állja a sarat. A tornác jó fedezéket nyújtott, amíg minden oldalára, sarkára jutott védő. De egy embernek már nem volt megfelelő, könnyen bekeríthették rajta. S mire eddig jutottak, arra sem maradt ideje, hogy kitörjön valamerre: a Tündék és Csongorok egyesült seregei teljesen körülvették, és hiába szorította fejét, számát az oszlophoz, végül is egyszerre három labda is csattant a hátán, vállán.

Pedig egy visszavonulási lehetősége még lett volna: ugyanarra, amerre Nagy Laci is menekült, be a házba. Onnan az ablakon át még talán ki lehetett volna jutni. Miért nem választotta hát ezt az utat? Nem akart megfutamodni? Nagy Laci, aki a parancsnoka volt, gyávább lett volna nála? Vigyázzunk csak! Hiszen mi Lacit se láttuk azóta, amióta befutott a házba! Talán mégsem azért tette, hogy elmeneküljön? Talán a tornácon maradt fiatalember is azért vetette meg a lábát olyan keményen, hogy fedezze parancsnoka valamilyen akcióját?

Csupa helyes feltevés. A Tündék erről menten meg is győződhettek, amint sikerült felhatolniok a tornácra. A félig nyitva maradt ajtón ugyanis kihallatszott Laci harsány hangja:

– Itt Ibolya... Itt Ibolya... Itt Ibolya... A Pirosak nagy túlerővel hevesen támadják a hídfőt.... Átkapcsolok vételre... – fél perccel később: – Itt Ibolya... Itt Ibolya... Itt Ibolya... Nem lehet... Be akartak keríteni bennünket, de részben megakadályoztuk... Már benn vannak a házban... Hárman nem tudjuk tovább tartani... Csöpi valószínűleg elesett... nem

tudom... Engem Kuka fedez, de már nem sokáig... Valahol a hídon túl is van néhány Piros... gépesítették őket, úgy jutottak át... Hosszú, majd elmesélem, ha tudom... Küldjétek erősítést a hídhoz, különben...

Ebben a pillanatban Sümeginek és Hódosnak, a két legkeményebb kötésű Tündének sikerült behatolnia a szobába. A házigazda, aki eddig egy hintaszékben ülve élvezte a csatát, riadtan felugrott, mert szívébe hasított a rémület: mi lesz, ha a hálószobatükör és a kristály, csillár között tűzharc alakul ki?

A szoba azonban nem vált hadszíntérré. Nagy Laci eldobta a mikrofont, és lebukott az ágy mögé, ott megfordult, és egyetlen lendülettel átvetette magát az ablakon. Pontosan annak a Tündének a hátára pottyant, aki éppen most akart felcsimpaszkodni a párkányra, hogy bemásszon. Laci máris talpon volt, s mire a Tünde is felkászálódott, már az országúton vágtatott a híd felé. Jobbról, a patak felől azonban megriasztották, mire átugrotta a bal oldali árkot, és teljes erőből kapaszkodni kezdett a meredek, ritkás erdővel borított dombra, amely itt egészen az országút fölé tornyosodott. Sikerült is egérutat nyernie merész kitörésével, nem üldözte tovább senki. Eltűnt a fák között.

A hordozható kis tábori rádióadó azonban ott maradt zsákmányul a szobában a Pirosaknak.

– Te értesz ehhez? – kérdezte Sümegi Hódostól, miközben a készüléket nézegették. – Csak annyit, mint hajdú a harangöntéshez – felelte Hódos. – De azt hiszem, be van

kapcsolva, mert ez a lámpa ég itt, ni... – Persze, hiszen a srác még beszélt is rajta, mielőtt megugrott. Lehet, hogy most is

hallanak bennünket valahol? Nem is volna rossz... – felvette a mikrofont és belekiabált: – Itt Sümegi János beszél a nehézsúlyú bokszolás, a százméteres síkfutás és az ezerötszáz méteres gyorsúszás világbajnoka! Az a jóember, akivel az imént társalogtatok, azt üzeni, hogy sajnos, nem ér rá tovább, mert sürgősen el kellett szaladnia, mivel kergették. Én kergettem, és az nem jó. Úgy értem, neki nem jó. Inkább szedte a nyúlcipőt és uzsgyi... Van ez így... Azt is megmondom, hogy ez még csak a bevezető volt, mert addig fogunk kergetni és püfölni titeket, amíg csak pitizni nem fogtok, mint a nagybátyám pulija...

– Hagyd abba – szólalt meg egy hang a háta mögött. Tóth Anti volt. Kivette kezéből a mikrofont, és beleszólt: – Átkapcsolok vételre... Átkapcsolok vételre! – s egy gombot elfordított a készüléken. A füléhez tartott hallgatóból gyenge recsegés hallatszott a többiekig, de Anti nyilván többet is hallott belőle, mert lassan pirosodni kezdett a feje. Odaszólt Sümeginek: – Miket mondtál te ezeknek? Olyanokat kiabálnak most vissza, hogy aligha tennéd a kirakatba...

– Add csak ide! Majd én megmutatom nekik! – Nem mutatsz meg semmit! Nem folytatunk bájtársalgást az ellenféllel! – újra adásra

fordította a kapcsolót, és beleszólt a mikronfonba: – Hagyjátok már abba, az ég szerelmére! Ezzel egyikünk se jut előbbre! Itt Tóth Antal őrsvezető beszél. A rövidhullámú adó-vevő zsákmányul esett, de mint tapasztalhatjátok, teljes épségben van. Majd a harcok befejezte után visszaadjuk.

A Kékek azonban azt szerették volna, ha a rádiót átadják a versenybíróságnak megőrzésre, és arra hivatkoztak, hogy egyetlen készülékkel úgysem tudnak a Pirosak mit kezdeni. Anti azonban kijelentette, hogy reméli, hamarosan még egy példány a kezükbe jut. Akkor már a két készüléket ők is nagyon jól hasznosítani tudnák, tekintve, hogy ilyesmi nekik nincsen, pedig, mint most is tapasztalhatják, határozottan jó dolog.

Ezzel a rádió-párbeszéd véget is ért a két fél között. Hódos azt mondta, hogy kár volna a készüléket megőrizni, mert csak teher, és a másik példány biztosan a Kékek táborparancsnokságánál van. Legfeljebb akkor tudjuk megszerezni, ha legyőzzük őket. Akkor pedig már nem lesz szükségünk rá.

Tóth Anti más véleményen volt. Szerinte nem kettő, de három, esetleg négy készülék is van a Kékek birtokában, tehát egyáltalában nem reménytelen, hogy ha kis szerencséjük van, hamarosan még egyet zsákmányolhatnak.

– Nagyon ügyes kis jószágok ezek, kezelésük is roppant egyszerű – mondotta. – Húsz–huszonöt kilométeres körzetben lehet velük adni-venni. Viszont most már kezdem megérteni, ami Vedresnek felderítés közben sehogyan sem ment a fejébe... – tette hozzá rövid töprengés közben, mialatt a csapat többi tagja is köré gyűlt. – A Kékek csak őrségeket állítottak a legveszélyeztetettebb pontokra, és a fő haderőt valahol elrejtve, tartalékban tartják. Az őrségeket pedig rádióadóval szerelték fel. Amint valamelyik őrséget nagyobb erővel megtámadjuk, mindjárt rádiózik a parancsnokságnak, küldjön erősítést. Ezért nem látott sehol Vedres nagyobb csapatokat, és csodálkozhatott, hogy a Kékek ennyire szétszórják erőiket. Könnyen tehették, ha az összeköttetést közöttük megoldották, és az embereket gyorsan át tudják dobni az arcvonal egyik végéből a másikra, ha szükségük van rá...

– Mi is hamar megkaphatjuk őket – szólt közbe Hódos. – Amikor ide behatoltunk, a srác éppen erősítést kért, ami azóta alighanem útban is lehet... Mi meg itt röpgyűlést tartunk...

– Őrséget állítottunk – nyugtatta meg Tóth Anti. – De azért igazad van. Ne vesztegessük az időt, és főként ne engedjük át nekik a kezdeményezést, amikor a haditerv szerint nekünk kell támadni.

– Annak már lőttek – mondta az egyik Csongor. – Mi itt ragadtunk, és ami még nagyobb baj, hogy a többiek, akik átjutottak, nem adnak életjelt magukról. Pedig ti kilőttétek a rakétát, ami nekünk is jel lett volna támadásra.

– Persze hogy kilőttük, hiszen nem tudtuk, hogy a ti csapatotok kettészakadt! Annak a három Csongornak, aki valahol arra van – és a híd felé mutatott –, a jelre mindenképpen támadnia kellett volna.

– Hacsak nem történt valami velük... – Ugyan mi baj érhette volna őket? – Tudom is én. Kékek... – Az ide hallatszott volna. – Ezen ne vitatkozzunk – szólt közbe Anti. – Innen úgysem találjuk ki, mi történhetett

velük, ha egyáltalában történt valami, és nemcsak várnak egyszerűen, hogy közelebb jussunk. A megváltozott helyzetben ők se ragaszkodhatnak mereven a haditervhez, ami csak papírelképzelés... Nekünk minden körülmények között támadnunk kell. Még akkor is, ha a harapófogó nem sikerül... Mégpedig azonnal kell támadnunk, mert most szerencsés esetben a hídnál is csak kisebb őrség áll, de ha megérkezik az erősítés... – a házigazdához fordult: – Mielőtt elmegyünk, bocsánatot kérünk, hogy ilyen felfordulást okoztunk, de kárt, azt hiszem, nem tettünk semmiben. Hogy egyáltalában betörtünk ide, az sem rajtunk múlott.

– Persze hogy nem – vágott közbe a gazda. – Én engedtem meg a másik fiúknak, akik kék számot hordanak a fejükön, hogy letanyázzanak a ház körül. Kár nem esett, sőt engem csodásán elszórakoztattak. Régen nevettem már ennyit. Csak ezt nem kellett volna... – és

megsimogatta feje búbját, ahol a homoklabda eltalálta. – No de ez sem tesz semmit! Csont nem törött, a púp pedig majd csak lelohad. Hanem most már én is tanácsolom, hogy szedjék a sátorfájukat, mert esteledik hamarost, és Pásztóról hazajön az asszony. Ő meg már nem olyan szelíd lélek, mint jómagam, s ugyancsak porol, ha rendetlenséget lát.

Elbúcsúztak, és kimentek az udvarra. Tóth Anti elővette térképét, de nem is volt szükség rá, mert nélküle is eligazodtak a terepen. Hiszen, mint mondottam már, a ház és a híd között a távolság legfeljebb ötven méter lehetett, s azt is egy éles kanyarral tette meg az országút. A házból csak a híd bal oldali korlátját, a hídról pedig csak a ház felét lehetett látni a kanyar miatt.

– Négy Csongor, egy, aki velünk jött, három, aki most csatlakozott hozzánk, és hét Tünde, tehát összesen tizenegyen vagyunk – vette számba magukat Anti. – Parancsom a következő: a négy Csongor itt a háznál egyenesen átvág az országúton, és felkapaszkodik a dombra. Arra, amerre a Kék srác menekült. Ha Kékekbe ütköztök, kikergetitek őket a dombtetőn levő erdőből, és előnyomultok a domb túlsó, kopár lejtőjéig, amelyik a hídra és az útelágazásra néz. Ha két rövid, egy hosszú sípszót hallotok, kiugrotok az erdőből, és lerohantok a domboldalról. Ha netalán túl nagy ellenállásba ütköztök, a dombalji bozótban újabb fedezéket találtok. De jobb volna, ha nem kellene elbújni, hanem a hídig rohannátok. Ugyanakkor négy Tünde – és mindjárt kijelölte őket – leereszkedik a patakvölgybe, és azon hatol fel a hídig. A híd előtt kis füves félsziget kanyarodik ki. Arrafelé támadjatok, mert az a félsziget helyet ad a rohamhoz... Ti ketten velem maradtok itt a tornácon, tartaléknak. Ott vetjük be majd magunkat, ahol nagyobb szükség lesz ránk. Végeztem. Parancsot végrehajtani!

A csoport szétrebbent, és a négy Csongor már túl is volt az országúton, a Tündék pedig a patakmederben botladoztak. Tóth Anti a tornácra könyökölt, éppen ott, ahol alig egy órája még Nagy Laci ábrándozott. Azóta fordult a hadiszerencse, és a biztosnak látszó hadállás az ellenfél kezébe került. Laci pedig ki tudja, hol bujdokol a hegy sűrűjében...

Lehet, hogy a Csongorok hamarosan tudni fogják, hogy hol, hiszen ha az előbb nem is vette senki üldözőbe Lacit, most éppen arra kapaszkodnak, amerre ő menekült. Néhány, a fű közt lapuló verében kívül azonban nem riasztanak fel egyebet. Nagyobb bátorságra is kapnak, és már alig fedezik magukat mászás közben.

A Tündék a patakmederben is inkább az előnyomulással törődnek, mint számaik fedezésével. Nem lesz meg ennek a nagy magabiztosságnak a böjtje? Az, hogy a házat veszteség nélkül foglalták el, míg ugyanakkor két Kék is elesett, nem tette könnyelműekké őket? Hamarosan elválik. Most még semmit sem lehet tudni, legkevésbé azt, hogy hány Kék lapul még a híd közelében.

A Csongorok már felértek a domb tetejére, és az útig hallatszik, amint átcsörtetnek a bozóton. Kétlábú élőlény még mindig nem akadt az útjukba. Azután kijutnak a bozótból a domb meredek, füves peremére, ahonnan egyenesen a hídra pillanthatnak, amint azt Tóth Anti megígérte nekik. Hiába pillantanak azonban, nem látnak senkit ott, pedig a híd közvetlen környékén se fa, se ház, semmi, ami komoly fedezékül kínálkozna. Kihalt és csendes a táj. A Csongorok a parancshoz híven lehasalnak a bozót szélén a fűbe, szemüket az alattuk elterülő terepre függesztik és várnak.

A Tündék körülbelül ugyanakkor elérik a híd túloldalán azt a pontot, ahol a Csörgő patak beleömlik a Kövicses patakba. Itt kimásznak a patakmederből, és leszegett fejjel, harsány ordítással megrohamozzák a félsziget kis tisztásán át a hidat. Nem nézik, hogy

van-e ott valaki, csak rohannak, és közben tüzelnek is, éppen úgy, mint ahogyan előbb a ház tornácát rohamozták meg.

Hatalmas tűz fogadja őket is. Csak úgy süvítenek a labdák mellettük és a fejük felett. De nemcsak ott. Noha a félsziget széle-hossza mindössze néhány lépés, mire a közepét elérik, kettőjükön is csattan a labda. Egyiküket pontosan mellen találja telibe, a másiknak a lehajtott fején perdül meg.

A másik kettő azonban, még ha akarna, se tudna már megállani. A táv túlságosan rövid, a lendület továbbsodorja őket. Mielőtt lefékezhetnének, már fent is vannak az országúton, illetve a hídon. A hídon rajtuk kívül nincs egy lélek sem. De még a közelben sem látnak Kéket. Honnan érte őket akkor a tűz?

Fenn a dombon jól látták, hogy a labdák a híd alól röppentek ki. Ott bújnak tehát a Kékek! Legszívesebben figyelmeztetnék a két tanácstalanul forgolódó Tündét, de mégsem kiabálnak nekik, mert akkor elárulnák a saját rejtekhelyüket is. Márpedig azt egyelőre ajánlatosabb megőrizni.

A két kiesett Tünde mérgesen szedi le fejéről a számot. Ők is látják már a Kékeket a híd alatt. Az imént leszegett fejjel rohamoztak, nehogy a számukat a nyílt terepen szemből megláthassák, és így ők sem látták, hogy az ellenfél felkészült fogadásukra. Most már hiába, késő bánat eb gondolat, még annyit sem tehetnek meg, hogy legalább figyelmeztessék a hídon forgolódó két Tündét a veszélyre. Visszamenni a táborba természetesen nincs kedvük. Törökülésben letelepednek a tisztáson, és kíváncsian várják a fejleményeket.

A még sértetlen két Tündének azonban szerencséje van. A híd alatt bujkáló Kékek egyike előmászik, és ágaskodva leselkedni kezd. Lába megcsúszik a gömbölyűre koptatott köveken, és a következő pillanatban hangos toccsanással ül bele a vízbe. Az egyik Tünde azonnal a hídkorláthoz ugrik és letekint. A Kéknek mind a két lába égnek áll, de a számát is így tárja ki. S a Tünde-őrs éber harcosa máris kiáltja:

– Háromezerötszázhúsz, számot levenni! Int a társának, és a híd két korlátjára kapaszkodnak, amennyire tudnak, kihajolnak, és

bombázni kezdik maguk alatt a híd alkotta fedezéket. De csak vaktában lövöldöznek, és a labdák nem találnak.

A lőszer pedig ezúttal hamar kifogy, mert a tüzet senki sem viszonozza. Rövid harci szünet áll be. A két Tünde nem tudja, hányan rejtőzködnek a híd alatt, a

Kékek viszont látták, hogy a támadókból kettő maradt épségben. A Pirosak szabadabban mozognak ugyan, de nincs semmi fedezékük. A Kékek fedezéke egyelőre jó, de teljesen beszorultak. Ha csak egy lépést is tesznek, kiszolgáltatják magukat a fölöttük levő ellenfélnek. Mindkét fél azt várja, hogy a másik mozduljon.

Tóth Anti türelmetlen. A támadás csődje, ha az arcvonalak megmerevednek. Kiszámítja, hogy másutt nem is lehetnek Kékek, csak a híd alatt, különben már régen lekiabálták volna a teljesen szabadon és kiszolgáltatottan álló két Tündét. Nyugodtan elhagyja tehát a ház tornácát, és két tartalék emberével az országúton futólépésben közeledik a hídhoz. Terve az, hogy elérve a hidat, leugrálnak az útról, és lefutva a töltésen, tűzzel árasztják el a pillérek között búvókat, mielőtt azok még magukhoz térnének.

Ha valamivel jobban siet, talán végre is hajtja a tervét. De nagyon biztos volt a dolgában, megelégedett hát a kényelmes futólépéssel, így viszont néhány pillanattal

később akkora kavarodás közepébe sodródott két emberével együtt, hogy azt sem tudta, merre kapkodja a fejét.

Pontosan ugyanakkor, amikor ők hárman elhagyták a házat, a turistaút kanyarjában

feltűnt a Kékek felmentő csapata. Hat kipihent, harcra kész Kék futott egyenletes tempóban lefelé az út közepén. Az országút előtt nem számítottak ellenfélre, ezért nem törődtek a fedezéssel, csak azzal, hogy minél előbb elérjék a két út összetalálkozását, és segítséget nyújtsanak Nagy Laci ostrom alá vett hídőrségének. Futó lábuk dobbanását elnyelte a földút. A kanyartól számítva nekik is körülbelül ugyanannyit kellett az országútig megtenniök, mint Tóth Antinak az országúton. Ők is egyenletes, nyugodt lépésekkel futottak, hogy idő előtt ki ne fulladjanak.

Következésképpen egyszerre kellett elérniök a két út összetalálkozását és a hidat. Egymást addig természetesen nem láthatták, hiszen a hegy kiszögellése eltakarta a kilátást.

A hídon álló két Tünde vette észre őket először. A közömbös nyugalommal, de rohamosan közeledő hat alak hirtelen látványa szinte megbénította őket, s ezzel értékes másodperceket veszítettek el. Már nem maradt idejük, hogy elfussanak, legfeljebb a híd alá mehettek volna, de ott szintén Kékek voltak. Nem tehettek mást, letérdeltek a fehérre meszelt hídfőoszlopok mögé, és azokkal igyekezték eltakarni számukat.

A Csongorék néhány pillanattal később vették észre a dombállásuk alatt közeledőket, és megzavarodtak: a hármas sípjel, amire támadniok kellene, még nem hangzott el, viszont az ellenség most teljesen kiszolgáltatta magát nekik. Mire tétovázásukból felocsúdtak, a Kékek már elérték az út torkolatát, és a megtámadásukra legalkalmasabb pillanatot elszalasztottak.

A helyzet ekkor a következő volt: Tóth Anti elérte a turistaút torkolatát, és alig tíz lépésnyire Kékekbe ütközött. A hat Kék elérte az országutat, és alig tíz lépésnyire

Pirosakba ütközött. Mindkét fél megtorpant, eltátotta a száját, aztán nagyot ordított, és hátat fordított.

De ekkor már ordítottak a többiek is. Ordított a hídon a két Tünde: – Vissza! Anti, visszaaa!... Kééékek! Ordítottak a híd alatt megbújó Kékek, akiknek egyike, mint hangjáról kiderült, Nagy

Laci volt: – Ideee! Ideee!... Itt vagyuuunk! Felharsant Tóth Anti sípja, mire felordított a domboldal: – Hajrá, Csongorok, rohamra!... Hurrááá!!! Futva, bukdácsolva, talpon és nadrágféken, mint a kőlavina, lezúdultak a

domboldalról. Nincs toll, amely visszaadni tudná a következő pillanatok tökéletes zűrzavarát. Elsoroltam, szépen egymás után, hogy ki mit kiabált, de ott a helyszínen nem egymás után, hanem egyszerre kiabáltak valamennyien, amiből következik, hogy senki sem értett semmit. S ha értett is volna, mit kezd vele? Tóth Antiék hiába szaladnak vissza, ha a nyílt országúton nyomukba szegődnek a Kékek! Azok, szegények, pedig hogyan mehettek volna a híd alá, ha a hídon ott kuksolt a két Tünde? Legszívesebben visszafordultak volna, de hátuk mögött megindult a domboldal, ordított, és porfelhőbe borított mindent.

– Utánam! – harsogta túl az újonnan érkezett Kékek parancsnoka a hadizajt, és nem törődve térde, ruhája épségével, belevetette magát a Csörgő patakot szegő bokrok közé. Harcosai követték, és csak a pokoli felfordulásnak köszönhették, hogy minden veszteség nélkül. Mint később kiderült, a harcnak ez a szakasza egyik féltől sem kívánt áldozatot: a váratlanul felbukkanó ellenségtől mindegyikük annyira megrémült, hogy minden erejét saját maga bátorítására kellett fordítania. Valószínűleg ezért is ordítottak. Aki jó hangosan kiabál, az rendszerint sikeresen feltüzeli magát. Csak közben nem marad ideje, hogy az ellenséggel is foglalkozzék.

Mindez, mondom, utána derült ki, mert akkor ilyesmire sem idő, sem alkalom nem nyílott. A menekülők áttörtek a bokrok között, és belerohantak a patakba. Ekkor jobbról futólépések alatt megcsobbanó víz hangját hallották. A híd felől valaki vagy valakik közeledtek a patak medrében! Nem haboztak, átvágtak a patakon, és a legközelebbi ház felé tartottak. Üldözőik a nyomukban.

Kifulladva érték el a ház fehérre festett tornácát. Egymás sarkára taposva rohantak fel a keskeny lépcsőn a tornácra, és szinte leestek a párkány mellvédje mögé.

De üldözőik nem tágítottak. Ők is kettesével vették a lépcsőfokokat, és szinte bebuktak a tornácra. Nem támadtak, és nem fedeztek. Ültek, lihegtek, és egymásra bámultak.

Volt is miért. Valamennyiüknek kék szám díszelgett a fején. Nagy Laci és megmaradt egyetlen harcosa voltak az „üldözők". Amikor látták, hogy a

felmentésükre érkezettek maguk is csávába kerültek, és a patakon át a ház felé próbálkoznak kitörni, kitörtek ők is a híd alól, hogy csatlakozzanak hozzájuk, különben teljesen elszigetelődnek a Pirosak tengerében, így mégiscsak nyolcan voltak, majdnem ugyanannyian, mint ellenfeleik. És ez a ház nyílt terepen állt, tágasabb tornáccal, mint az előbbi ház, jól védhető, nehezen támadható erőd volt. Helyesebben, csak a ház tornáca, mert ajtaján lakat lógott, lakói nyilván nem érkeztek még haza. De a Kékeknek ez volt a legjobb.

A négy Csongor abbahagyta az ordítást, mert mire a domb aljába értek, nem maradt ellenség: átkelt a patakon. Csak Tóth Anti állt az országúton két harcosával és a hídfőben a másik két Tünde, akik lassan neki bátorodtak és felegyenesedtek.

A Csongorok arra vártak, hogy Anti intsen nekik: irány a patak, előnyomulás az ellenség nyomában! Ehelyett Anti azt intette, hogy menjenek oda hozzá valamennyien. Engedelmeskedtek a parancsnoknak, és rövidesen az országút töltése mögött feküdtek, szemben a turistaúttal. Ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy gyors tanácskozásuk közben is szemmel tartsák, nehogy újabb kellemetlen meglepetés érje őket. Szorosan egymás mellett hasaltak, és miközben tekintetüket előreszegezték, suttogva beszéltek, noha ennek nem sok értelme volt, hiszen senki sem hallotta őket. Talán azért, mert Tóth Anti egyre határozottabb, erélyesebb lett. Az egyik Csongor ugyanis szemrehányást tett neki, hogy miért nem sípolt előbb, akkor még elcsíphették volna a Kékeket. Ha pedig erről lemaradtak, akkor miért nem vezényelt azonnal rohamot, ahelyett, hogy itt kuksolva fecsérelik az idejüket?

Anti szavába vágott. – Tedd naftalinba a véleményedet, hogy meg ne rágják a molyok – mondta. – Majd ha vége lesz a játéknak, előveheted. De most egy csata kellős közepén állunk, és nem tartunk értekezletet. Csak harcolunk, és végrehajtjuk a parancsot. Ha pedig nagyon kíváncsi vagy rá, azért nem vezényeltem rohamot, mert akkor most már valamennyien a táborban sakkoznánk. Hát nem látod, hogy a Kékek bevették magukat abba a házba, és előttük nyílt terep van? Ott akarnál rohamozni? Ahelyett, hogy szűk fél órácskát megülnél a fenekeden! Addig besötétedik annyira, hogy minden veszély nélkül megközelíthetjük a házat, és zsebre vágjuk az egész társaságot!

– Anti, megérdemelnéd, hogy Napóleonnak nevezzünk! – kiáltott fel elragadtatva Sümegi. – De ezt már kiosztottuk Kovács Gyuszinak.

– Hannibál, az se rossz – jegyezte meg Hódos. – Az a karthágói ürge, aki többször megpaskolta a rómaiakat, de előbb egy szakasz elefánttal átkelt az Alpokon... Tóth Hannibál, megfelel? Senki többet, harmadszor...

– Légy szíves, ne hülyülj! – vágta barátságosan csípőn Anti, hogy Hódos legurult a töltésről. – Gyere vissza, nem bántlak. Nekem jó az a név is, amit az édesmamámtól vételeztem. Belőlem nem csináltok jancsibohócot, megértettük? Nahát! Inkább használjátok ki az időt, és tömjétek meg a fejeteket. A Kékekig hallatszik, annyira korog a gyomrotok.

Fél órával később a kilenc harcos jóllakottan, kipihenten kimászott az országút töltése mögül, és hétrét görnyedve, de erélyes futólépésben átkelt az úton. Lecsörtetett a patak medrébe, bukdácsolva és spriccelve, de némán átkelt rajta, és fel kaptatott a köves parton.

Még nem sötétedett be teljesen, de a szürkület már elnyelte a hegyeket. Tíz-húsz lépésen túl már csak elmosódott foltokat lehetett látni tárgyak, alakok helyett. Valóban ez volt a legalkalmasabb időpont a Kékek új erődítményének a megközelítésére. A támadóknak nem kellett még vaksötétben botorkálniuk, látták, hová lépnek, és ha csak homályosan is, de látták a célt. Onnan viszont csak akkor látták meg őket, amikor már egészen a ház közelébe értek. De a számokat karnyújtásnyinál távolabbról már nem lehetett elolvasni. Legfeljebb labdákkal bombázhatták volna őket, de a bizonytalan világításnál, az egyre mélyülő homályban a szökdécselő, hol itt, hol ott felbukkanó, szakadatlanul közeledő alakokat aligha találták volna el.

Maguk mögött hagyva a hidat patakostul, bozótos, majd törmelékes, egyenetlen, sík terepre jutottak, amely beleolvadt egy kerítés nélküli udvarba. Annak a háznak az udvarába, amelynek tornácán a nyolc Kék lapult ugyancsak tökéletes némaságban.

Mert semmi nesz, de még mozgás sem volt észlelhető a tornácon. Mintha az utolsó pillanatig várakoznának a mögötte leselkedők, hogy azután a közvetlen közelből annál megsemmisítőbb csapást mérjenek a vakmerő támadókra.

Nyomasztó, idegesítő volt ez a teljes némaság és mozdulatlanság. Szerencsére nem tudták egészen felmérni, mert saját magukkal voltak elfoglalva, hogy a növekvő sötétségben rosszul ne lépjenek. Inkább csak érezték, hogy a fogadtatás késik, és ez növelte bennük a feszültséget, amely menten feloldódik, amint az első labda elsüvít a fülük mellett.

De nem süvített el, és amikor elérték az udvart, s már csak néhány méternyire voltak a tornáctól, Tóth Anti elordította magát és tüzelt. A csapat szinte fellélegezve eresztette ki a hangját, és homoklabda-záporral árasztotta el a tornácot. Nagyot puffanva hullottak a labdák a tornác kövezetére, és csattanva vágódtak az oszlopoknak. Alig értek célba, már nyomukban voltak maguk a tüzérek is. A támadók a roham lendületétől hajtva, szinte orra buktak a tornác hátsó falában.

Visszanyerték egyensúlyukat, és rá akarták vetni magukat a meglepett Kékekre, de sajnos, ez nem sikerült. Mert nem voltak ott Kékek. Se meglepettek, se egyebek.

Csak a tornác sarkában ült a kövön három alak. Ettek, és a fejükön piros szám virított. Nem zavarta őket sem a labdazápor, sem az ordítás, sem a rohamozok betoppanása.

– Jó, hogy jöttök, Anti. Elvesztettem valahol a bicskámat és ez a nyavalyás szalámihéj sehogyan se akar lejönni... – ez volt az első megjegyzés, és ezt is Kovács Gyuszi tette.

– És a Kékek? Hová lettek? – tért magához a meglepetésből Anti, és átnyújtotta a bicskáját. – Köszönöm – nyúlt érte Gyuszi. – Felszívódtak. Azaz rugalmasan elszakadtak. Azaz

kiegyenesítették az arcvonalukat. Azaz megrövidítették az utánpótlási vonalaikat. Azaz... azaz választhatsz közülük, bár szerintem mindegyik azt jelenti, hogy megpucoltak. Csak hát azt nem illik bevallani. Így előkelőbb.

– Csak nem tielőletek?! – Némi csekély szerepünk nekünk is volt benne. – De hát mi itt voltunk a közelben, az út túloldalán, és mégse hallottunk, láttunk

semmit! – Csatamentes ügy volt. Lehet, hogy ilyen szó még nincs a hadtudományban, de

ezentúl lesz. Én csináltam. – Egy árva szót sem értek az egészből! – Ülj le, egyél szalámit, és azalatt elmagyarázom. – Már ettem. Roham előtt. – Szép roham volt. Figyeltem. Kár, hogy az ellenség már hiányzott hozzá. Pedig

biztosan megvertétek volna. De hát hiába, ilyen az élet. Nem sikerülhet mindig minden úgy, ahogyan az ember előre elképzeli.

– Azt mondtad, hogy a Kékek elkergetéséről fogsz beszélni. Aranyköpésekről, nem volt szó.

– Igazad van. Csak néha kitör az emberből a filozófiai hajlam. Különösen, ha olyasmiket él át, mint amiket mi, ma délután... – intett az egyik Csongornak. – Szedd nyakadba a lábad, és jelentsd Vedresnek, hogy végrehajtottuk a feladat első részét, a

hídfőt elfoglaltuk. Most aztán nyomás, vegyék át a szolgálatot, és folytassák ők, ahogyan megegyeztünk.

– Hej, ha még egy rádióadónk lenne! – sóhajtott fel Tóth. – Egyet ugyanis zsákmányoltunk már.

– De nincs! – szögezte le Gyuszi. – Örüljünk, hogy ennyi bonyodalom után végül is sikerült eddig eljutnunk... Mert hogy a dolgok nem úgy folynak el, ahogyan a haditervben kidolgoztuk, azt már akkor sejtettük, amikor csapatunk másik része nem ért át hozzánk. A Vörös Postakocsi helyett csak két nagy durranást hallottunk, azután meg csatazajt. A spanyolviaszkot ugyan nem mi fedeztük fel, de arra rájöttünk, hogy valami nem stimmel, és jobb, ha önállósítjuk magunkat, mielőtt a Kékek felfedeznek minket és felmorzsolnak. Legegyszerűbb persze az lett volna, ha igyekszünk áttörni visszafelé, és csatlakozunk hozzátok. De azt gondoltuk, hogy elegen vagytok ott ti minélkülünk is, és jobb, ha itt várakozunk az ellenfél hátában. Meg aztán az is az igazság, hogy ha akartunk volna is, akkor se mehettünk volna mindjárt. Néhány falusi tanúja volt annak, hogy a Kékek szöget szórtak az országútra. Tőlük tudjuk mi is. Csak sajnos, kicsit közvetlen modorban közölték velünk, a véleményükkel együtt... És a véleményük nagyon nem jó volt. Hiába magyaráztuk, hogy azok Kékek, mi meg Pirosak vagyunk, láthatják, azt felelték: egyformán fiatalkorú útonállók vagyunk, ki akartuk rabolni fényes nappal a mátrakeresztesi mozipénztárt. Valaki a pártunkra szegődött, és megemlítette, hogy a faluban nincs is mozi, de lehurrogták, mondván, hogy a következő ötéves tervben azt is nyitnak, és annál rosszabb ránk nézve, mert addigra felnövünk, és nagykorú útonállókká serdülünk...

– Ne is részletezd tovább, Gyuszi... Csak azt mondd még meg, hogy puszta kézzel vertek meg titeket vagy nadrágszíjjal?

– Fakanállal. – Tessék?! – Mondom: fakanállal. Mert itt mozi nincs, de fakanál, az van. – Na hallod! Az asszonyok Mátrakeresztesen is főznek. – De faragnak is! Fakanalat! Itt mindenki fakanalat farag! Vedd tudomásul, hogy

Mátrakeresztesen készül a fakanál az ország minden konyhájába és fazekába... Az egészen kicsi rántáskavaró kanáltól a nagy kondérkanalakig, mind... – és bizonyságul megsimogatta azt a testrészét, ami a hátát összeköti a lábával.

– Hja, barátom, az ember mindig tanul. A jó pap is holtig tanul. Néha még a saját kárán is.

– Aranyköpésekről nem volt szó, te mondtad. Lehet, hogy ez helyi specialitás, a levegő váltja ki az emberből.

– Vagy fakanál... – Ne is említsd. Nekem az is elég lett volna, hogy az idevalósiak favágásból élnek,

meg a közeli bányákba járnak dolgozni. De hogy fakanalat faragjanak! Egy egész falu apraja-nagyja faragja a kanalat az egész országnak...

– És használat előtt rajtad próbálja ki! – Minden ékesszólásunkra szükségünk volt, hogy meggyőzzük őket ártatlanságunkról.

Sajnos, akkor meg azért nem tudtunk szabadulni tőlük, mert fellelkesedtek, és mindenáron drukkolni akartak nekünk a győzelemhez, mintha legalábbis futballmeccsen volnának. Amikor pedig nekünk az volt a legnagyobb gondunk, hogyan rejtőzzünk el a Kékek elől!

Komolyan mondom, ha nagyon népszerű az ember, az legalább olyan rossz, mint amikor mindenki dühös rá.

– Most te bölcselkedsz... – Pardon, csak kicsúszott a számon. Már abba is hagytam. Elég az hozzá, jó időbe

tellett, amíg lebeszéltük a népeket magunkról. Viszont az is igaz, hogy a végén még ők adták a tippet, hogy erre az erdős kis dombra másszunk fel, itt a hátunk mögött. Azt mondták, hogy onnan kitűnő a kilátás a falura meg a hídra, anélkül, hogy bennünket észrevehetnének. Valóban, szinte páholyból néztük végig a csata második részét. Láttuk, hogy ti az út mögött helyezkedtetek el, és kitaláltuk, hogy a besötétedésre vártok. Különösen, mert azt is láttuk, hogy a Kékek ide, erre a tornácra vonultak vissza. Ez volt az alkalmas pillanat, amikor mi is akcióba léphettünk. Szép csendben leereszkedtünk a domboldalról. Ahhoz kevesen voltunk, hogy megrohamozzuk őket. Inkább cselt vetettünk nekik. Szorosan a ház falához lapulva, hátulról előre kúsztunk, közvetlenül a tornác alá. Olyan szorosan tapadtunk a falhoz, hogy belülről nem láthattak meg minket, csak ha egészen kihajoltak volna a párkányon. Akkor pedig pont az orrunk elé dugják a számukat. Letelepedtünk a fal tövében, és társalogni kezdtünk, mintha fogalmunk sem volna arról, hogy csak egy vékony tornácpárkány választ el a Kékektől.

Egyikünk elkezdett panaszkodni, hogy túl nagy kerülőt tettünk, és közben besötétedett. Ilyen sötétben azután kereshetjük a mieinket, nem találjuk őket, és nem tudjuk megmondani nekik, hogy menjenek fel az Óvárra, ahol nagy csata van. Én siettem megnyugtatni, hogy az se nagy baj, mert a csatát anélkül is megnyerjük, hiszen amikor mi eljöttünk onnan, a Kékek fele már elesett. Igen ám, feleli, de közben erősítést is kaphattak! Például innen, a hídtól. Azért van itt ilyen csend... Vagy azért, mert itt is kikaptak, mondtam erre én, de ekkor hallottuk már, hogy valami mozgolódás támadt a tornácon. Ha nem lett volna sötét, összekacsintunk: bekapták a horgot! A tornác egyik keskenyebb oldalát szabadon hagytuk, szinte felkínáltuk az egérutat. El is fogadták. Egymás után átmásztak a párkányon, és nagy suttyomban leereszkedtek. Mi persze nagyon jól hallottuk őket, de nem mozdultunk. Elértük a célunkat: miénk volt a tornác, és valószínűleg miénk most már az egész hídfő és útelágazás! A Kékek visszavonultak, és lóhalálában ügettek fel a hegyek közé, hogy segítséget vigyenek társaiknak a nem létező csatába! Csak már itt

lennének a Búvár Kundok! Most szabad az út! Mire a Kékek észbe kapnak, már a táborukat ostromoljuk!

Alighogy ezt kimondta, csak úgy záporozott feléjük a homoklabda! Szerencséjükre a földön ültek, és a párkány most őket védte, de a fejük felett tucatjával csattantak a labdák, és hullottak a földre.

– Visszajöttek! – ordított fel Gyuszi, és a keze ügyébe eső első labdát csak úgy vaktában kivágta a párkány fölött az éjszakába.

A támadás olyan hirtelen jött, és olyan váratlanul érte őket, hogy nem volt idejük semmiféle szervezett védelem kialakítására. A fiúk ösztönösen követték Gyuszi példáját. Mint nem sokkal előbb kívülről, úgy most belülről tapadtak szorosan a párkány nyújtotta fedezékhez, és teljes erejükből viszonozták a tüzet. Lőszer volt elegendő, mert a Kékek nem takarékoskodtak vele, és a sok labda a falról egyenesen a lábuk elé pattant, csak értük kellett nyúlni, és máris hajíthatták vissza. Ez az egyszerű, de gyors és ezért hatásos védekezés mentette meg őket az azonnali lerohanástól. A Kékek rohama a hatásos ellentűztől megtorpant, elvesztette lendületét. De nem sokáig. Mert amíg a Pirosak a tornácon könnyen összeszedhették a labdákat, a Kékek kint az udvaron, a nyílt terepen már kevésbé. Csak vaktában tapogatózhattak a sötétben labda után. Ebből következett, hogy hamarosan kifogytak a lőszerből, tüzelésük ritkult, és ennek nyomában ritkult az ellentűz is, hiszen nem volt már labda elég, amit visszalőjenek. Legfeljebb reggel szedhetik majd össze, de addig fognak itt kuksolni?

A Kékek semmi esetre sem. Nagyon dühösek voltak, mert becsapták őket, és főleg, mert hagyták magukat becsapni. Igaz, nem jutottak messzire, mert a Bagolykő és a Báránykő között, ahol a Csörgő-völgy összeszűkül a sziklák között, újabb őrség állott. Kis létszámú Kék őrség, de szintén rádióadó-vevővel volt felszerelve. Ennek segítségével összeköttetésbe léptek táborukkal, és kiderült, hogy vaklárma az egész, szó sincs semmiféle ütközetről az Óváron! Éppen ellenkezőleg, a harc súlypontja a hídfőnél alakult ki, és a védelem legfontosabb bástyáján ők állottak – amíg állottak.

De otthagyták!!! Beugrottak egy kitalált hírnek, és önként, csata nélkül feladták a hídfőt, feladták a tornác-erődöt, amely pedig bevehetetlennek látszott, különösen, hogy ilyen sokan voltak benne! Most már hiába mondják, hogy ők jót akartak, segíteni akartak, nem segít az se máson, se őrajtuk. Nem maradt más hátra, mint azonnal megfordulni és lóhalálában, ahogy jöttek, visszavágtatni a völgyön. Talán, ha nagyon gyorsan érkeznek, még nem számítanak rájuk, és egy huszáros rohammal visszafoglalhatják a tornácot!

Mint láttuk, majdnem sikerült is, csak a gyors ellentűz állította meg őket. Amint felismerték, hogy miért csökken a Pirosak tüzelése, ők is teljesen felhagytak a lövöldözéssel, és a sötétség leple alatt nyílt rohamot intéztek a tornác ellen, hogy közelharcban foglalják el. Addigra azonban a két parancsnok, Kovács Gyuszi és Tóth Anti is felocsúdtak első riadalmukból, és már tervszerűen vezették az ellenállást, adták ki a parancsokat.

Amint a Kékek a tornác lépcsője elé értek, amely egyetlen feljárat volt, a lépcső elemlámpák kereszttüzébe került. A két oldalról odavetődő fénycsóvákon áthatolni nem lehetett anélkül, hogy a támadó ki ne szolgáltassa fején a számot. Viszont a lámpák kitűnő célpontot adtak megint a homoklabdáknak. A lámpát kéz tartja, a kézhez többnyire kar, ahhoz törzs tartozik. Ha eltalálják a lámpát, akkor eltalálták azt is, aki tartja. Repültek a labdák, és a következő pillanatban sötétbe borult ismét a tornác. Csakhogy addigra már a Pirosak elszenvedték az első veszteséget. Két harcost is eltaláltak a labdák (csak

zárójelben említem meg, mert ezzel nem akarom megakasztani a csata történetét, hogy mi ketten, játékbírók is ott voltunk, de közbeavatkozásunkra nem volt szükség. Bármennyire is elragadta a játék heve a fiúkat, a sötétség mindent eltakaró leplével nem éltek vissza. Aki találatot kapott, habozás nélkül, önként levette számát, és elhagyta a csatateret).

Mégis, mire a Kékek újra megrohamozták a lépcsőt, két oldalról megint lámpák fénye vetődött oda. S most már hiába bombázták körül a lámpákat. Nem tartotta senki azokat, hanem egyszerűen csak a párkányra állították. Mire ezt a Kékek kitalálták, közülük is elesett egy harcos, aki a lámpák fénykörébe került, és könyörtelenül leolvasták a számát.

A támadók most más úton próbálkoztak. Egymás kezébe állva felkapaszkodtak a tornác két oldalsó falán, és néhányuknak sikerült is behatolnia az erődbe. Most ők is lámpát gyújtottak, de csak egy-egy pillanatra, amíg gyorsan körülvillantottak vele, hogy elkapjanak egy piros számot. A felgyulladó és kialvó fénycsóvák körültáncolták a tornác fehér falait, s amelyik az oszlopok között kiszabadult, az udvart szegélyező cserjéken vagy a domb fái között halt el kísértetiesre halványultan. Akiket dolguk ekkor az országútra vetett, csodálkozva állottak meg: miféle óriási szentjánosbogarak táncolnak annak a háznak az ajtaja körül? S bizonyára közbe is avatkoztak volna, ha a játékból kiesett, de a fejleményeket a közelből izgatottan figyelő gyerekek fel nem világosítják és le nem beszélik őket erről.

Néhány perccel később a villódzó szentjánosbogarak kirajzottak a tornácról, és szétszéledtek körülötte. Miután a Kékeknek sikerült behatolniok a tornácra, már nem sok értelme maradt, hogy a védők továbbra is ott maradjanak. A szűk helyre összezsúfolva előbb-utóbb megsemmisítik őket. Ki a lépcsőn, ki a tornácpárkányon átvetve magát, elhagyták a bevett erődöt, csak arra ügyeltek, hogy ezzel a Kékeknek se engedjék át, hanem maguk után csalogassák őket. Ez nem annyira azért sikerült, mert ők így akarták, hanem mert a harc hovatovább elvesztette minden tervszerűségét: a sötétben rohangászó, kiabáló, botladozó, hol felugró, hol elvetődő fiúk teljesen összekeveredtek, nem volt már se védő, se támadó, se arcvonal, se fedezék. Az ellenfeleket vagy a véletlen hozta egymással szembe, vagy a nyomába szegődtek egy-egy ellenséges harcosnak, és igyekeztek eltalálni, vagy megvilágítani és leolvasni a számát.

Furcsa háború volt ez, hiszen a játék jellege általában világosságot kívánt, és nehéz volt most a sötétségben is alkalmazni, megkeresve hozzá a szükséges módszereket. Nemsokára egymással vívó párok alakultak ki. Aki egy ellenfélre lelt, azzal igyekezett végezni, és nem is eredménytelenül: innen is, onnan is váltak ki elesett harcosok, de sokáig nem lehetett tudni, hogy melyik fél kerekedik felül. A veszteségek mindkét oldalon nagyjából egyformák voltak.

Bizonyos idő múltán azonban megmutatkozott, hogy a Pirosak már a harc kezdetén többen voltak azokkal a Csongorokkal, akik itt a tornácon csatlakoztak a többiekhez. Ezt az emberfölényt a Kékeknek az első meglepetéskor nem sikerült csökkenteniök, és most érvényre jutott. A kialakuló párharcban ugyanis több Pirosnak nem akadt párja, és így valamelyik társa segítségére siethetett. A Kékek vesztesége növekedett. Mégsem engedtek, makacsul tartották magukat. Hangos kiáltásokkal keresték és biztatták egymást. Elhatározták, hogy inkább elesnek mind egy szálig, de még egyszer nem vonulnak vissza se tévedésből, se szégyenszemre! A harc ide-oda hullámzott a ház körül. Időnként lehúzódott a patak bokrai közé vagy köves medrébe, de a Kékek mindig úgy helyezkedtek, hogy a felfelé vezető utat elzárják, nehogy a Pirosak, kihasználva a sötétséget, őket hátrahagyva, felhatoljanak.

Nagy Laci, a Kékek parancsnoka még mindig küzdött. Ügyes volt, gyors és bátor, nem tudták elkapni egyszer sem. Most vakmerőén előretört a híd felé, remélve, hogy ezzel az egész harcot errefelé vonhatja magával. Ha sikerül kitörnie az országúira, az éjszakában még furcsa, nem várt fordulatot vehet a harc! Tóth Anti hamar átlátta ezt, és utána vetette magát.

A hídfőnél érte utol. Laci először az egyik korlátoszlophoz térdelt, de azután leugrott a hídról, és alá bújt, oda, ahol délután már egyszer fedezéket talált. Anti fölötte állott a hídon. Nem messze tőlük, a bozótban már csak két Kék védekezett a túlerő ellen, amely bekerítette őket.

– Gyere ki – ajánlotta Anti. – Már nekem is földig lóg a nyelvem, pedig nem is loholtam annyit, mint te... Ha visszavonulsz, elengedünk. Legalább kialusszuk magunkat mind a ketten.

– Nem egyezkedem! – jött a válasz a mélyből. – Ha elfáradtál, menj haza, én nem tartóztatlak. Sőt, ha akarod, még segítek is! – és kiugorva a híd alól, labdát vágott a fehér oszlop mellett gubbasztó elmosódott alakra.

A labda Anti füle mellett süvített el. Felugrott, és egyenesen maga alá világított. A lámpa fényköre egy izzadt, kivörösödött arcra vetődött, majd feljebb ugrott, és négy szám vált láthatóvá. De mielőtt az elsőt is kimondta volna, újabb labda repült felé, és védhetetlenül csattant a mellén.

Nagy Laci diadalüvöltéssel ugrott ki a híd alól, fel az útra. És ott teljes lendülettel belerohant az érkező Búvár Kundokba. Két perccel később nyitva állt az út a Csörgő-völgy – és egy új fejezet felé...

10. FEJEZET,

amelyből kiderül, mi minden történhet egy olyan éjszakán, amelyen semmi sem történik. Elmondják: a Nagy Medve, Rátold lovag és az aranymálinkó...

Felmegyek, megyek, kérek, kérek szekeret, lovat; lovat: szántok-vetek, vetek, úgy élek, úgy élek! (így énekel a felreppenő szántókamadár, vagyis a pacsirta) Márki Géza, a Búvár Kund-őrs Filozófusa hanyatt feküdt a füvön, két kezét a feje alá

tette, és felbámult az égre. Fekete bársonytakaró borult fölé, mintha a mozdulatlan hegyű fákra lenne feszítve, pedig sokkal, mérhetetlenül magasabban feszült, mint a fák csúcsa érhet egyáltalában. Nem létező bársonytakaró volt, nem létező, hiszen nem volt se vége, se hossza, hanem végtelen volt, mint a Mindenség, már csak azért is, mert hiszen ez a bársonytakaró maga volt a Mindenség, a Világűr, vagy ahogyan legközönségesebben nevezik: az Ég Boltozata. És ez a soknevű bársonytakaró tele volt szórva milliárdnyi fényes ponttal, hogy a költőknek legyen miről énekelniök. Az Ég Ablakai, Gyémántszegek, Tejút... no hiszen, sorolhatnám reggelig, hányféle nevük született a nép és a költők ajkán a csillagoknak. Már az is csak olyan költői nagyotmondás, amire nekem is rájárt a szám, amikor milliárdnyi fényes pontról beszéltem. Igazában szabad szemmel mindössze hatezer-hétszáz csillagot lehet összeszámlálni a bársonytakarón, a mi égtájunkon pedig legfeljebb ha négyezret. Ennyi sem csekélység, s aki nem hiszi, utánaszámolhat. De bizony semmiség a valósághoz, lévén a csillagok száma a milliárdnak is milliárdszorosa, mivelhogy a Világűr s benne az égitestek száma végtelen...

Éjszaka, az erdő közepén más látnivaló nem nagyon kínálkozik, mint a csillagos égbolt. Ne csodálkozzunk hát, hogy Vobi szavai mintha ráfeleltek volna Márki gondolataira:

– Bovzasztó, hogy pislognak... Az embev egészen elszédül tőle... – Azért pislognak, mert fényük megtörik a levegőben – mondta Márki. – A levegő

folyton mozgásban van, és a fénynek a legkülönbözőbb irányban áramló légtömegeken kell áthatolnia, míg szemünkig ér.

– Nem értem, hogyan lehet kedvetek tudományos kiselőadásokat tartani, amikor Döme beteg! – méltatlankodott a kis Plessz.

– Honnan veszed, hogy beteg? – könyökölt fel Márki. – Nem eszik... Otthagyja a szalámihéjat, és még a sajthoz se nyúl! – Akkor tényleg beteg – ismerte el Márki. – Ha egy egér már a sajtot is otthagyja, az

vagy beteg... – Vagy telezabálta magát! – szólalt meg Dobos. – Nincs Dömének semmi baja, csak

jóllakott már! – De hisz nem adtam neki egész délután semmit! – Te nem. De Gömböc? Folyton dugdosta neki a karamellát! – Nem is igaz! Csak egy szemmel kínáltam meg! – De a te karamellád még egy egér gyomrát is megfekszi... Én mondom, hagyjátok

kikoplalni neki a Gömböc-féle jótékonykodást, és reggelre kutya baja sem lesz! A többiek is osztoztak Dobos véleményében, és a kis Plessz, úgy is, mint Tojás, kicsit

megnyugodva tette vissza a fedőt védencére és gondozottjára, Dömére, a fiatalkorú egérre, akiről már régen esett szó, de akiről azért egy pillanatig sem szabad megfeledkeznünk. Hiszen ha Tojás is megfeledkezett volna róla, ugyan hová lett volna már szegény? De Tojás gondos és figyelmes ápolónak bizonyult: látva, hogy ezúttal bizonytalan ideig maradnak távol a tábortól, nem hagyta ott kedves állatát. A csapat egyetértésével szerzett egy kimustrált csajkát, szöggel lyukakat ütött a fedelébe lélegzőnyílásoknak, kibélelte fűvel, és beletelepítette Dömét, aki ezáltal utazóképessé lett. Tojás oldalzsákjára fűzve úton és harcban egyaránt ott himbálódzott a mozgó egérszállodává alakított csajka s benne Döme. Eleinte riadtan cincogott, és rémülten rohangászott kalickájában, de később, hogy látta, nem történik semmi baja, megszokta. Sőt idővel határozottan élvezni is kezdte az ingyen utazást, a ringó úti alkalmatosságot és a változó környéket, amely a nyílásokon kitekingetve elé tárult.

Talán emlékezünk még rá, hogy Döme szenvedélyes utazó és felfedező volt, különben sohasem hagyta volna el az Archeológiai Értesítő mögött berendezett kényelmes otthonát a gimnázium könyvtárában, és nem indult volna felfedező útjára a szemben álló könyvszekrényig. De azt is tudjuk, hogy Kolumbus se oda indult, ahová érkezett. Indiába akart hajózni, de félúton közbejött Amerika, kénytelen volt felfedezni. Valahogyan így esett Dömével is: a könyvespolctól a könyvszekrényig akart csak utazni, de közbejött a Búvár Kund-őrs, és így kénytelen volt felfedezni a Mátrát. Kolumbus sohasem tudta meg, hogy ahol kikötött, az nem Ázsia, hanem egy új földrész. Döme viszont, noha még egészen fiatalkorú egér volt, alighanem sejtette, hogy sorsa és szerencséje új, egér nem látta tájakra sodorta. A nagy felfedezők vére buzgott benne, s nem hagyta nyugodni. De egyelőre vidáman lapult Tojás csajkájában, és aludt, ringatózott, vagy a tájat szemlélte.

Sokat eddig ugyan nem láthatott. Hiszen beesteledett már, mire a Búvár Kundok a hozzájuk érkezett futár értesítésére elhagyták a tábort, hogy felváltsák a hídfői csatában kimerült másik két csapatot. De mire odaérkeztek, a csata eldőlt. Nagy Laci, mint arról beszámoltam már, éppen a karjukba futott. Parancsnokuk eleste után a még hadakozó két Kék se tartotta sokáig magát. Az egyiket eltalálták, a másik viszont egy kétségbeesett ugrással kitört a gyűrűből, és rohanni kezdett felfelé az úton. Szerencséje volt, az éjszaka menten elnyelte. Fáradt, kimerült volt, s így, amikor üldözőinek hangját nem hallotta többé maga mögött, lihegve állt meg, s azontúl csak támolyogva kapaszkodott felfelé, hazafelé...

Éppen csak hogy elérte a sziklaszorosban őrködő társait, máris rájuk zúdultak a friss, erőtől és harci kedvtől duzzadó Búvár Kundok. A harc heves volt, de nagyon rövid. A kis létszámú őrség nem tudta tartani magát. Értesítették ugyan rádióval a tábort, hogy a Pirosak tovább nyomulnak fölfelé, de azután a rádió a Búvár Kundok kezébe került, az őrség egyik tagja meg az iménti menekülő elestek, s aki megmaradt, jobbnak látta, ha visszavonul a táborba.

Izgatott tanácskozás kezdődött a Kékek táborában. A hídfőt elvesztették ugyan, és harcosaiknak már a többsége elesett, de nem sokkal volt kisebb a másik fél vesztesége sem. Viszont aki megmaradt közülük, az, úgy látszik, megállás nélkül tör felfelé, támad, és bármelyik pillanatban a tábor előtt lehet. Mit tegyenek? Menjenek eléjük? Akkor talán megállíthatják őket még, de a sötétben kiszámíthatatlan a harc eredménye. Mégis jobb, ha többet nem kockáztatnak semmit, és nem is osztják meg erejüket. Aki még harcképes, az most már maradjon itt a táborban, mert azt a legkönnyebb védeni. Az ellenfél emberfölénye nem túlságosan nagy, és a védők mindig előnyösebb helyzetben vannak – ez kiegyenlíti az erőket. Még nem veszett el semmi, csak hidegvér, nyugalom. A tábor nekik ismerős, a támadóknak idegen terep, és az ellenfél azt sem tudja, hol keresse a zászlót...

Így történt, hogy a sziklaszorosban vívott rövid ütközet után a Búvár Kundok ellenállás nélkül hatoltak felfelé a Csörgő-völgy patakzúgástól visszhangos völgyén a Petőfi-táborig. A tisztás szélén azonban megállottak. Emlékezünk még a Nagy Haditervre? Ha nem is egészen pontosan, de nagyjából azért eddig beteljesült: a hídfőt elfoglalták, a támadás továbbgördült, és eljutott az ellenfél táborának kapujáig. De a terv itt megállást parancsolt és kivárást reggelig. A védők átvirrasztják az éjszakát, mert minden pillanatban várják a támadást. Ők viszont a fák és az éjszaka védelme alatt nyugodtan alhatnak, hogy az első felbukkanó napsugárra megrohamozzák a tábort... Csak az őrség jár ébren a tábor körül, nehogy a Kékek megszökjenek, és otthagyják prédául az üres tábort, magukkal víve ismeretlen helyre a zászlót is!

Vissza, a saját táborunkba csak a játékból kiesettek tértek. Szerettek volna ugyan a Búvár Kundok nyomába ők is felkapaszkodni a hegyre, de megtiltottam nekik. Semmi szükség, hogy éjszaka az erdőben csatangoljanak, és zavarják a harcosokat is. Ha a harc kimenetelére kíváncsiak, ott a rádió adó-vevő, amit most már hasznosítani lehetett, mert a sziklaszorosban még egy készülék esett zsákmányul. Ez a készülék a Búvár Kundoknál maradt, míg az első példányt az egyik, a harcból épségben kikerült Tünde kapta. Ő volt az egyetlen, aki számmal a fején tért vissza a saját táborunkba, amelyet így teljesen védtelenül hagytunk. Vedres Pista azért határozott így, mert nem találta valószínűnek, hogy a megfogyatkozott ellenfél kerülő úton megtámadná a mi táborunkat. Mi értelme is volna? A zászlónkat még egyszer nem rabolhatják el, ha most is még az ő kezükben van... Elég lesz egyetlen őr odahaza, kezében a rádióval, amely most már a mi összeköttetésünket szolgálja. Ha mégis valami történik odalent a Kövicses-völgyben, az az egy szem ember is elég ahhoz, hogy értesítést küldjön... A Csongor- és Tünde-őrsök többi, még harcképes embere pedig lassan követte a Búvár Kundokat fölfelé, hogy közben kifújhassák magukat, és később csatlakozhassanak az előrenyomulókhoz. A Búvár Kundok már vagy egy órája letáboroztak a Petőfi-tábor előtt az erdőben, amikor ők is odaértek. Reggelig majd csak kipihenik magukat. Vedres még az őrszolgálat alól is felmentette őket. Kitettek már magukért a délutáni csatákban...

Minderről csak a föléjük boruló csillagos ég nem vett tudomást. Az messziről és közömbösen nézte, hogy mi történik alatta. Lent a mélyben, ahonnan egyáltalában nem ilyen közömbösen tekintettek fel rá. Márki, miután a Döme körül támadt nézeteltérések elcsitultak, és Tojás éjszakai nyugalomra helyezte védencét, ismét hanyatt vetette magát, és tovább nézegette a csillagokat.

És Vobi most másodszor is telibe találta Márki gondolatait: – Ki tud ezen eligazodni? – kérdezte. – Ezev és ezev csillag... de melyik közöttük a

Mevkuv vagy a Venus? Meg az állatövi csillagképek? Hiszen mind egyforma, csak egyik fényesebb, másik halványabb...

– Ha csak hébe-hóba nézed, akkor egyforma... felelte csendesen Márki. – De ha éjszakáról éjszakára megfigyeled, akkor a csillaguk zűrzavara is feloldódik előtted, és kezd kialakulni közöttük a rend és összefüggés... Ahogyan az ókori népek előtt kialakult... Nekik más kalauzuk se volt a világban, mint a csillagos ég, amely évről évre lassan körülfordult, mindig más és más csillagképeket mutatva felé. Csillagképeket, amelyek csak a képzeletében éltek.

Négy-öt, egymás közelében ragyogó csillagot gondolatban összekapcsolt, láthatatlan vonalakkal összekötött, és a kialakuló formát elnevezte arról, amihez legjobban hasonlított...

– Nyilasnak, Baknak, Vízöntőnek meg miegymásnak... – vágott közbe Vobi. – De egyiket se tudod te se megmutatni!

– Sajnos – hagyta rá Márki. – Legfeljebb a Nagy Göncölt, azaz a Nagy Medvét ott ni... Észak felé... azt te is ismered. Meg a Kis Medvét is amott...

Felmutatott a magasba, és a meglelt csillagok cinkosan visszahunyorítottak. De hunyorogtak a többiek is, csak ellenségesen, kajánul. Minél jobban nézte őket, annál gúnyosabban vibráltak, libegtek, mintha hangtalanul nevetnének rajta.

Végigfutott hátán a hideg, mert eszébe jutott, amit az imént az ókori népekről mondott. Akiknek még nem voltak kiépített, táblákkal ellátott útjaik, akik nem ismerték a térképet és az iránytűt, és mégis földrészeket kóboroltak be, és kimerészkedtek a tengerek beláthatatlan síkjára... Nem féltek, hogy eltévednek? Mi lenne most vele, ha itt állna egyedül az ismeretlen erdő közepén, s nem volna más útmutatója, csak a csillagos ég? Mit kezdene, merre indulna? Hiszen őt senki sem tanította meg, hogy az éjszakai égboltról olvassa le a földi útirányt. Nincs már szüksége rá... De mit tenne, ha volna? Hogyan találná meg a... Melyiket is emlegette Vobi? A Nyilast, a Bakot vagy a Vízöntő csillagképét? Merre is lehetnek? Melyik a tengernyi között?

– Ne keresd őket – szólalt meg egy mély hang mellette. – Mifelénk ezek nem nagyon látszanak. Halványak is, meg az alakjuk se nagyon felismerhető...

Márki felült, hogy a most kelő hold fényében megnézze, ki szól hozzá. Öles termetű, szakállas férfi állott mellette. Egyik karján bőrpajzsot viselt, a másik

kezében jókora dárdát tartott. Fején bőrsisak tornyosult, lábán szíjak tekeredtek, azok tartották saruját.

Márki megdörzsölte a szemet, de a különös alak nem tűnt el. Nem volt babonás lélek, gyorsan magyarázatot talált magának. Oldalba bökte Vobit, és odasúgta neki:

– Nézd csak a Rezedát! Beöltözött valami szerepbe... – de Vobi nem hallotta meg, mert aludt, mint a bunda, és még horkolt is. Márki hiába rázta, nem ébredt fel rá. S ahogyan körülnézett, aludtak a többiek is. No, ezeknek ugyan hiába játszik Rezeda! S

mentegetőzve fordult a szakállashoz: – Bocsásson meg, művész úr, de láthatja, csak magam vagyok ébren!

A bőrruhás azonban mintha meg sem hallotta vagy szándékkal elengedte volna a füle

mellett Márki szavait. Leguggolt mellé, és úgy mutatott fel az égboltra: – A Sárkányt könnyebben megleled! Ott kanyarog, ni, a Nagy Medve meg a Kis

Medve között. Az ott a szomszédságában az Ökörpásztor, az meg az Északi Korona. Amellett Herkules az a nagy csillagkép ott! Nem messze az a kereszt alakú a Hattyú... Az ég tetején az a fényes csillag a Vega, annál fényesebbet nyáron nem is látsz... A Lant csillagkép egyik csillaga... No, most már kiismered magad?

– Odafönt nagyjából már igen... – bólintott Márki. – Csak idelent egyre kevésbé... Ha szabad kérdeznem, kihez van szerencsém?

– Egy egyszerű avar harcoshoz, fiam... Éppen erre jártam, gondoltam kisegítelek, ne törd annyira a fejed!

– Biztos, hogy nem Rezeda Kázmér művész úrnak tetszik lenni? Az ő szokása, hogy mindenféle álruhában jelenik meg.

– Rettentően sajnálom fiam, hogy csalódást okozok neked, de ez, hadúrra mondom, a saját ruhám és a saját szakállam is...

– Meghúzhatom? – Parancsolj! – és odatartotta dús szakállát. Márki belémarkolt, de a vastag szálú, dús

szakáll szilárdan ült a helyén, mintha oda lett volna nőve. Nyilván oda is volt. Csodálkozva engedte el.

– Hogy tetszik idekerülni? – kérdezte. – Itt lakom a szomszédban – és az Óvár felé mutatott. – Azon a hegyen van a

szállásunk... Nagyszerű földgyűrű, nem akadt még ellenség, amelyik bevette volna. Pedig megfordultak erre már szkíták is, kelták is, mindig nagy volt a népvándorlás...

– Nyilván, közben tetszett rómaiakkal találkozni. – Azokkal sose. Ez a vidék, a Dunától keletre Erdélyig, sose állott római megszállás

alatt. – Akkor honnan tetszik ismerni egyes csillagképek latin nevét? – A gimnáziumban tanultam – felelte gyorsan az avar harcos, és felállott. – Máris soká

időztem veled. Jó éjszakát! – és elsietett. Márki felugrott és utánafutott, de az avart elnyelte az éjszaka. Töprengve fordult

vissza, de ekkor két lovas tűnt elő a fák közül. Kiléptek a holdfényre, és útját állták. – Ki vagy? – kérdezte az egyik. Csúcsos süvege alól befonott haj bukkant elő, és

lándzsáját Márkinak szegezte. – Márki Géza gimnáziumi tanuló, a Búvár Kund-őrs tagja – felelte megilletődve. – Kund? – nézett társára a lovas. – Ismerős név. Lehet, hogy már találkoztunk vele. De

nem a mi nemzetségünkből való. – Miért, ti kik vagytok? – bátorodott neki Márki. – Engem Ednek neveznek, harcostársam neve pedig Edömér. Kabar vezérek volnánk.

Tudod, kik azok a kabarok? – Tavaly tanultalak benneteket. Török nyelvű néptörzsek a kazár birodalomban. Kijev

táján a vándorló ősmagyarokhoz csatlakoztak, és részt vettek a honfoglalásban. Az ő törzsükből származott Aba Sámuel király.

– Leülhetsz, jeles – mondta Edömér. – Csak azt az Aba Sámuel urat nem ismerjük. Azt mondod, rokonunk?

– Igen, engedelmetekkel, 1041 és 1044 között uralkodott. Ménfőnél esett el egy csatában a németek ellen.

– Akkor nem ismerhetjük. Most csak 896-ot írnak azok a jámbor szerzetesek arra nyugatnak, akik a következő száz évben ugyancsak félni fognak tőlünk...

Márki egy pillanatra elszédült. Végigsimított a homlokán. Hogyan is van ez? Az imént még a népvándorlás korában volt, most meg már a honfoglaláséban? S ezek a marcona alakok már a következő száz évet is emlegetik, a kalandozások korát? – Úgy látszik, álmodom... És még csak a történelem elején tartok... Ezer év van hátra... Jaj, tanár úr, tessék gyorsan megmondani, ugye, a Mátra nem túl gazdag történelmi eseményekben? Különben sose érek tíz évszázad végére!

– Majd mindjárt megtudod – felelte helyettem Edömér. – A többi között azért is vagyunk itt. Hát légy szíves, ne sürgess. Inkább felelj tisztességesen, különben behívatom a szüleidet, és közlöm, hogy gyermekük nem készült a Mátrából, és az év végén kénytelen leszek az osztályzó konferencián lekiabálni a számát. Megértetted?

– Igenis, meg... De hát én mindig készülök, és mindig jeles a bizonyítványom. – Majd kiderül, hogy megérdemled-e. Tudsz-e a kérdéseinkre válaszolni. Mi most

terepszemlén vagyunk. Árpád vezér ezt a vidéket utalta ki törzseink számára a Honfoglalást Intéző Központi Lakáshivatalnál. Mit tudsz erről a vidékről, amit a földrajzkönyvek Mátrának neveznek? Jó vidék ez? Vadban gazdag?

– Amennyire tudom, igen – felelte Márki. – Én legfeljebb csúzlival vadászok. Azt mondják, régen, még a ti időtökben több állat élt itt. Akkoriban bizonyára volt még bölény is meg medve is erre. Azóta a bölény egész Európából kihalt, és medve is csak elvétve akad a havasokban. Hanem szarvas, őz, vadkan, az akad ma is, ha nem is olyan bőven, mint régebben. Kárpótlásul mi már muflont is lőhetünk, ami egy vadjuh, és a ti korotokban még nem volt, mert csak néhány évtizede telepítették ide Korzika szigetéről,

ahol különben illetékes. Ha szeretitek a rókát, abból bőven akad, meg az apróvadakból is, mint a hermelin, a görény, a nyuszt, a borz. Nem ehetők, de bundájuk kellemes a hideg ellen...

– Akkor maradunk – jeléntette ki Ed, és leszállni készült, de Edömér visszatartotta. – Azért nézzünk körül jobban, mielőtt letelepedünk – mondta. – Hadúr veled, ifjú

vitéz! – szólt Márkihoz. – Szerezz sok ötös osztályzatot, hogy szolgáid legyenek a másvilágon – kiáltotta, és megsarkantyúzta lovát. Beugrattak az erdőbe és eltűntek.

Pedig Márki még szerette volna megkérdezni tőlük, hogy miért nem beszélnek palócosan. Vagy a mai lakosok nem az ő ivadékaik? Nem sokáig töprenghetett ezen, mert valaki ráköszönt:

– Jaoesteet... Öreg, hosszú hajú paraszt baktatott el mellette, vállán kapa. Márki szeme felvillant. – A bácsi kabar vagy palóc? – állította meg az öreget. – Sem egyik, sem másik. Kunfi vagyok... – felelte. – Igaz, a krónikaíró barátok szláv

szóval polowcnak is neveznek, de azért csak a kunok ivadéka vagyok, azok közül való, akiket még néhai jó László király hitt be az országba. De még mostan is jönnek ide kunok meg besenyők is, hogy a tatárdúlás miatt igencsak megritkult a nép...

– Aha. Tehát már a tatárjáráson túl vagyunk – állapította meg Márki. – Hanem a kunokat én mindig harcos lovasnépnek gondoltam...

– Az is – bólogatott az öreg. – Csak nem mind. Merthogy az urak nagyon eluraskodtak, hát a szabad kunokat is sorra jobbágysorba taszítják, mint az egyéb parasztot. Már csak az úr jobbágya lettem én is, keserű roboton... Különösen most, hogy a kutyafejűek kitakarodtak, és Béla király megengedte az uraknak, hogy várakat építsenek. Sok vár, sok munka, sok robot. A jobbágy építi, aztán az úr látja hasznát. Magas várából még a királlyal is dacol. No, megyek is, mert virradatra Ágasváron kell lennem. Különben megbotoztat az ispán.

Megemelte süvegét, és nehézkes léptekkel elballagott. Márki hosszasan nézett utána, azután elindult, hogy visszataláljon a csapathoz.

Alig tett néhány lépést, amikor zokogás ütötte meg a fülét. Arra ment, és egy középkorú, jól öltözött lovagot talált, aki egy korhadó fatönkön ült, mellvértje, fegyvere a lábánál hevert, fejét vaskesztyűs kezére hajtotta és zokogott.

Márki már nem rendült meg. Kezdett hozzászokni e különös éjszaka meglepetéseihez. Odalépett a lovaghoz, és vállára tette a kezét.

– Uraságod miért sír? – kérdezte. – Brühühü... – zokogott a lovag, aztán szipogva kérdezte: – Van egy tiszta zsebkendőd? – Tessék, itt van. Fújja ki az orrát, és mondja meg, miért rí. – Mert én vagyok a legpechesebb várúr az egész Mátrában! – mondta a lovag.

Megtörölte a szemét, kifújta az orrát, és maga mellé ültette Márkit. Átkarolta a vállát, és mesélni kezdett:

– Az egész középkorban enyém volt a legszebb vár, ezt még Mátyás király Műemléki Bizottsága is elismerte. Itt állott Ágasváron, a hegycsúcson. De ez még semmi. Az egész középkorban enyém volt a legszebb lány. Már úgy értem, hogy én voltam a papája. Erről jut eszembe, ha megengeded, kedves öcsém... Rátold vagyok, maszek várúr.

– Márki Géza gimnáziumi tanuló és a Búvár Kund-őrs tagja.

– Nagyon helyes. De folytatom. A lányomat Gindának hívták, és mint említettem,

tündérszépvolt. Ez lett a veszte. Beleszeretett egy cseh vitéz, aki, sajnos, nem volt nekem elég rokonszenves. Ezért nem is adtam szülői beleegyezésemet a házasságukhoz.

A fiatalember erre fogta magát, helyesebben a Gindát, és elrabolta. Az ilyesmi akkoriban szokás volt a jobb társaságokban. De Ginda nagyon a szívére vette az ügyet. Bánatában levetette magát egy szirtfokról, de elfelejtett matracot tenni alá. Így aztán meghalt szegény, és én kénytelen voltam bosszút állni érte. Lóra ültem és fülön csíptem a fiatalurat, aki éppen a sziklán zokogott, és készült, hogy a lányom után vesse magát. Hahh – kiáltottam –, ilyen könnyen nem úszod meg, te zsivány! Lefogattam, elhurcoltam Ágasvárba, és bezártam egy pincébe. Mellé tettem öt szekérderék puskaport is, és meggyújtottam a kanócot. Nem maradt az egészből semmi, csak ez a történet.

– Költők tollára méltó ballada! – kiáltott fel Márki. – Fenét! – legyintett a lovag. – Mondtam, hogy én vagyok a Mátra legpechesebb

lovagja. Amikor mindennek vége volt, akkor derült ki, hogy a fiatalember távoli rokonom, jó családból való vagyonos úrifiú, a legjobb kérő a lányom számára, akit csak elképzelhettem volna! És én előbb megtagadtam tőle a Ginda kezét, azután felrobbantottam saját várammal együtt! Hát megérdemli egy ilyen hebehurgya lovag, mint én, hogy balladát költsenek róla?

– Bizony nem! – szólalt meg a hátuk mögött egy érdes hang, és egy kéz nyakon ragadta a peches lovagot. Márki hátrafordult, és egy magas, erős jobbágyot látott meg, hasonlót ahhoz, csak fiatalabbat, mint akivel a tatárjárás után találkozott.

– Egy szavát ne higgye el, tisztelt diák úr – mondta. – A várat ott fenn az Ágasváron alighanem villám gyújtotta fel, és a család leköltözött a hasznosi várba. Az közelebb volt az úthoz, ahol a finom, kövér, kirabolható kereskedőkaravánok vonultak. Fenn a hegyek közt legfeljebb a bagoly meg a kánya járt, de lent a völgyben hamar megszedhette magát

az uraság, ennyi az egész. Hanem most a nyakukat szegjük, nem rabolhatnak többé, nem uraskodhatnak, nem gyötörhetik halálra a szegény jobbágyot!

– Ki vagy te hát? – jutott szóhoz végre Márki is. – Ki volnék? Egyszerű, névtelen jobbágy. Nevet nem adott nekem az uraság, hát most

majd megtanulja a kezem erejét tisztelni! Dózsa György uramhoz tartok, minden szegény ember menedékéhez. Hírét vettem, hétezer jobbágyból álló seregével a Tárna völgyében táboroz, hogy megostromolja a debrői várat! Oda sietek én is, hogy segítsek elverni a port a vérszívó urakon! No, indíts! – szólt rá a lovagra, akit még mindig a nyakánál fogott, pedig kettőjük között ismét csak eltelt vagy száz esztendő. Mondani is akarta Márki, de mire észbe kapott, a jobbágy meg a lovag már csak hűlt helyét mutatta.

Vissza akart baktatni a fák közül az útra, de még idejében meggondolta magát. Az elmúlt órában szerzett annyi tapasztalatot, hogy ezen az úton meglehetősen nagy a forgalom, és ha az imént Dózsa György egyik jobbágy harcosával találkozott, akkor ezután csak a törökök következhetnek. Akkor pedig jobb lesz, ha vigyáz magára, mert a kontyos, lófarkos zászlót lobogtató janicsárok könnyen a torkának szalajthatják görbe végű éles handzsárjukat! Jobb lesz neki itt a fák közt továbbra is meghúzódni s úgy várni ki, míg ebben a nekibolydult éjszakai történelemben elszáguld két-három újabb évszázad, és barátságosabb nemzedékek és korok jövetnek.

Amint gondolta, úgy is cselekedett, s így csak a fák közül nézte, hogy mi következik. Látott is holmi elmosódott alakokat tovasuhanni, buggyos nadrágban, turbánnal a fejükön, aztán meg vékony dolmányú, tollas süvegű végvári vitézek robogtak nagy rikkantgatások között arra. Bizonyára a hatvani, egri várakból tört ki a török, azok már az ő kezükre jutottak, de a Mátra csúcsain a magyar vitézek zászlaját lobogtatta a szél, s állott közöttük a csata, portyázások, kicsapások, viadalok... Másfél évszázadon át szakadatlan, s közben a hegyek, falvak népe pusztult, ritkult, szenvedett, s így panaszkodott hiába: „A még fennálló lakosság elnyomorulva, ijesztő képe az idők pusztító viharának tanújele, milyen sok szenvedés és sanyargattatás vonul rajtuk keresztül..."

Azután elcsendesedett az út, nem járt rajta lélek se sokáig. Márki várt, várt, azután kimerészkedett. Gondolta, a nagy csend annyit jelent, hogy

elvonultak a török idők, s utána hosszú némaság következik. Csattogó paták robaja verte fel gondolataiból. Alig tudott félreugrani, fényes hintő

robogott el mellette. Előtte, mögötte lovas csatlósok vágtattak. Amint túlértek rajta, a kocsis nagy kurjongatások közepette megállította a lovakat, és az egyik csatlós odatáncolt hozzá paripáján.

– Hej, te legény, erre viszen az út Gyöngyös felé? – kiáltott rá, és lovaglóostorával feléje legyintett.

Márki azonban éppen nem volt barátkozó kedvében. Elkapta az ostor szíját és megrántotta. A csatlós engedelmesen lebukfencezett a lóról, és elterült a lábánál. A többiek dühösen rúgtattak oda, s rossz vége lett volna a dolognak, ha a kocsi ablakában meg nem jelenik egy kopasz fej, és ki nem szól:

– Miféle lárma ez? A csatlósok visszafogták lovukat, Márki pedig átlépett a földön fekvőn, és a hintóhoz

ugrott. – Nem vagyunk már a középkorban, hogy ostorozni lehessen a szegény gyalogost,

excellenciás uram! – mert ahogy betekintett a kocsiba, látta, papi személy ül benne, méghozzá magasrangú.

A pap mosolygott. – Ki vagy, te haragos legény? – kérdezte. Márki bemutatkozott, s ő is megkérdezte: – És excellenciádban kit tisztelhetek? – Széchenyi Pál érseket, Leopold császár külön követét. – S milyen járatban tart Gyöngyösnek? – Majd éppen a te orrodra kötjük! – de ezt nem az érsek, hanem egyik embere

mondotta haragosan. – Bizony hogy oda! – feleselt Márki. – Addig innen egy tapodtat se mehetnek tovább!

Mert én azért állok itt ezen az úton majd ezer éve, hogy minden erre haladót megvizsgáztassak, mi járatban van. Hát így vegyék észbe maguk is!

– Az már más, édes fiam – mondta az érsek. – Rákóczi Ferenc fejedelemmel van tanácskozásom Gyöngyösön az fegyvernyugovás és béke feltételeiről.

– S ki diktálja azokat? – Mostan még a fejedelem úr – felelte az érsek, és ajka megvonaglott. – Mostan még

igen... – ismételte, azután kiszólt a kocsiból: – Most már mindent tudsz, édes fiam, ne tarts fel tovább! Indulás! – és a hintó megrándult. A kocsis megforgatta ostorát a feje felett, és harsányan biztatta a lovakat. Hamarosan eltűntek a fordulóban, és még a hangjuk is elhalt. Márki kezdte megelégelni a történelmet. Múlik az idő, hamarosan virrad, és ő még jószerivel egy szemhunyásnyit se aludt! Hogyan fog ő reggel harcolni, ha szédeleg az álmosságtól? Hiszen már most is alig áll a lábán, csak támolyog, az érsek előtt is csak minden erejét összeszedve tudott már megállni. De több próbatételt aligha állna ki... Vissza gyorsan a fiúkhoz, és nem gondolkozni, nem töprengeni a történteken, hanem gyorsan bevágni a nagy szundit, amíg még lehet, amíg még van idő rá.

Botorkálva ment az út szélén, majdhogy az árokba szédült, pedig ott alant a Csörgő ugyancsak csörgött! Zúgott, harsogott a köveken, zuhogókon a víz, mintha semmi megfékezni nem tudná, s összemorzsolná azt, aki beléhull. Kerülte az árkot Márki, s inkább csak sejtette, mint látta, hogy közben mellette katonák haladnak el. Negyvennyolcas honvédek, magas tetejű csákókban, huszárok vörös mentében. Mintha a lovak patkója havat vert volna fel az útról, s a csákókat is fehérre lepte volna a hófúvás... Ugyan honnan, talán a hatvani csatából jönnek, vagy a kápolnai ütközetre vonulnak, a dicsőséges tavaszi hadjárat e híres bevezető csatájához?

Kabult fejében összekeveredtek a gondolatok, s mintha ködfátyolon át látná az utat is, a vonulókat is... Hangjuk sincsen, csak suhannak mellette némán, a paták se csattognak már, s ahogyan eltűnnek, velük tűnik a hó is az útról, fákról, az út megint csak olyan, mint előbb, barna, rögös, a tisztáson magasra nőtt, sose kaszált vad fű, szinte elvész benne az alvó csapat. A fiúkat körülölelik a vadvirágok... Itt egy test helye, a lelapult fű mutatja... Persze, hiszen itt feküdt ő, mielőtt az avar harcos után indult! Miért is ment utána, nem érti, hiszen csak egy pillanatra tévesztette szem elől, már megint itt áll mellette, fölé hajol, és az égre, a csillagokra mutat, mint az imént is:

– Lásd, az a ragyogó ott az esthajnalcsillag, a Venus... Ilyenkor hajnalcsillagként jár a Nap előtt, jelzi, hogy nemsokára kél az is. Éjfél után jött fel a vörös hadicsillag., a Mars is, ott ragyog a Halak, nem, már a Kos csillagképében. A többi bolygó lenyugodott. A Saturnust talán még elcsípjük a Kígyótartóban... Már ott sem, lenyugodott, közel a hajnal... A Mercurt ne is keresd, csak alkonyattal láthatod, de két órával a Nap után lenyugszik arra nyugat felé... A Jupitert is csak este találod meg a Szűz csillagképében. A bolygókat könnyebben megleled mindig, mint a csillagokat, mert gyorsabban haladnak...

A csillagos égbolt esztendőnként fordul körül, s mindig változatlan, de a bolygók, akár a Nap, a Hold, de mint a magunk bolygója is, a Föld, éjszakáról éjszakára bejárják pályájukat..

– Úgy tessék mondani: látszólagos pályájukat, mert hát tudjuk jól, a Föld forog, nem a Nap, meg a csillagok körülötte. Csak úgy látszik, mintha azok forognának!

– Ne mondd azt, hogy „tudjuk jól", mert legfeljebb te tudod, én nem. Ne felejsd el, hogy jó másfélezer esztendővel idősebb vagyok nálad, és az én koromban még senki nem gondolt volna arra, hogy a szeme megcsalja. Ha az égbolt forog, akkor a Föld áll, ez csak világos, nem? Jó, jó, én csak egy egyszerű avar harcos vagyok a népvándorlás korából, hát nem is merek veled vitatkozni.

Én csak azt mondom el, amit tudok, és ismerd el, az sem csekélység. Mert meglehet, hogy teneked már természetes dolog, mi a látszólagos égi mozgás meg mi a valóságos, de mindezzel a nagy tudományoddal egyetemben sem igazodsz el az éjszakai égbolton. Neked már minden csillag egyforma, csak egyik fényesebben ragyog, mint a másik... Én meg még azt sem tudom, hogy azok a pislogó valamik nem a Hadúr gyertyácskái, amelyeket azért gyújt meg minden éjszaka, hogy lásson a sötétben, hanem óriási izzó gáz- meg tűzhalmazok, mindegyik egy-egy Nap, csak legtöbbje százszor, ezerszer akkora, mint a mi Napunk... Én mindezt nem tudom, de mégis jó ismerősöm minden fontosabb csillag, tudom a nevét, csak feltekintek, s hiába van milliárdnyi társával telehintve az égbolt, szemvillanás alatt meglelem azt, amelyiket keresem.

Megmutatják, merre kell mennem, ha vándorútra kelek, s ha végeztem dolgomat, barátságosan pislogva irányítanak hazafelé. Nagyra becsülöm a te tudományodat, de azért az enyémet se kell lefitymálni... Lásd, most is figyelmeztet: a hajnalcsillag imént még fényesen ragyogott, most meg már hogy elhalványult... Pirkad, annyit tesz ez. Ideje, hogy búcsút mondjak. No, sok szerencsét, barátom, és jó vadászatot! – kezet nyújtott, és másik markával megveregette Márki vállát.

– Elég lesz már, hé! – morgott Géza, mert a veregetés csak nem akart abbamaradni. – Mit bökdös!

– Hogy ébredj, pajtikám, azért bökdöslek! – válaszolt egy hang, csak jóval vékonyabb az avar harcosénál. Márki el is csodálkozott rajta, és felült, hogy jobban szemügyre vegye az előtte álló alakot.

– Csakhogy éledsz már! Igen nagyon elnyomott az álom! – nevetett Nagy Marci, a pásztorgyerek a feje fölött, merthogy ő volt az, aki költögette, s nyomatékul még az ostora nyelével is megbökdöste.

– Nem aludtam én egy szemhunyásnyit se egész éjszaka! –tiltakozott Márki, s fejében még ott zúgott a sokféle találkozás, ami kitöltötte egész éjszakáját. Már hogyan lett volna neki ideje és alkalma közben elaludni!

Marci azonban erre még harsányabban nevetett. – Nem-e?! Még hogy nem aludtál! De bizony, édes komám, úgy húztad a lóbőrt, hogy

még az aranymálinkó se riasztott fel, pedig hallgasd: ugyancsak kiabál! – Ki az az aranymálinkó? – kérdezte sötéten Márki, mert ilyen nevű történelmi

személyiséget nem ismert, és különben is már el kellett érkeznie a XX. századhoz, másként hogyan kerülne ide Marci?

– Nem ki, hanem mi!– felelte Marci. – Mert madár. Te is ismered. – Szerintem még te se. Most találtad ki csak.

– Oda nézz, arra az ágra! Látod azt a fekete farkú, sárga tollas kis madarat? Ni, a fészke is ott van, csuda finoman csinálja!

– De hisz az sárgarigó! – Úgy is nevezik. Meg aranybegynek is. Én csak aranymálinkónak mondom. Olyan

szép mély, tilinkószava van. Ha kint ér a reggel, álmomban is meghallom, amint elkiáltja magát: „kell-e dió, fiú?..."

Mert ezt kiáltja most is, hallgasd csak! Hanem rá ne felelj, hogy kell, mert akkor elcsal messzire, s otthagy faképnél! Azt hiszi, tojást akarsz lopni a fészkéből, azért csalogat messzire tőle...

– Ha hiszi, jól hiszi. Mármint terólad. Ha ennyire kitanultad a szokásait, mi másért járnál már virradatkor az erdőn?

– Mi másért? Szép nyáréjszaka volt, le se vittem a jószágot a faluba. Fejőskecske nincs most, aki van, az szoptatós a gidájára, hát künn éjszakáztunk az erdőn... S tudod, hogy erre legeltetek én, hisz először is itt találkoztunk, nem-e?

S Géza rábólintott, hogy úgy igaz. Marci meg csak folytatta: – Nem tanultam ki én egy madár szavát se külön, mindét ismerem. Mind kiált valamit,

csak nagyon oda kell hallgatni, megérted te is! A kontyos pipiske meg... te biztosan úgy ismered, hogy búbos pacsirta... azt mondja, ha télen beszorul az udvarra: „Kicsi csűr, kicsi csűr!..." Már a vak varjú, az csak bolondokat kiált. Olyanokat, hogy: „Jakab pap, hat vak bak, vadgalamb ül..."

Igaz, némelyiknek nincs még ennyi értelmes szava sem. A seregély csak csárog, zsinatol, de emberi szóhoz hasonlót nem ejt. Nem is szeretik, tán ezért, vagy inkább, mert a mondás szerint is minden seregély három szemet visz el a szőlőből. Értsd, hogy a maga két szemét s egy szőlőszemet a csőrében... Hanem hallod-e, akár aludtál, akár se, igencsak ficánkoltál! Nézd, hogy lenyomtattad erre körben a füvet, s jól elgurultál a többiektől!

Márki talpra állott, és a maradék álmosságot is kidörzsölte a szeméből. Valóban, a csapat tagjai jó néhány lépéssel odébb feküdtek, és ugyancsak mélyre merültek az álomtóban, mert nem ébredtek fel a két fiú beszélgetésére, de még az aranymálinkó lármájára se. Pedig a madárvilág harsány zsivajgást csapott, hirdetve, hogy új nap virradott, s hamarosan kel személyesen is az aranyvörös naptányér!

– Hűha, Marci! – kiáltott fel. – Még elalusszuk a legszebb csataidőt!... Ki volt az utolsó őrség?! – s nagyot nyelt, mert hisz ő volt az... Mármost ki tudna arra ilyen józan napvilágnál megfelelni, mikor találkozott a történelemmel: éjszakai erdei őrjáratban, vagy utána, hogy elnyomta a buzgóság? Akármikor is, egyre jó volt! Emlékezetébe idézte, hogy nem először látnak csatára robogó harcosokat e busa fejű mátrai hegyek! Jártak itt már hazafiak hosszú sorban száz éve is, ezer éve is... S ők, ha csak játékból is, de a kitaposott hadiösvényeket róják tovább... A zászlóért!

Ébresztő, dicső Búvár Kundok! Míg hűvös a hajnal, harmatos a fű, és álomba révedt az ellenség, hajrá az utolsó rohamra!

Rohamra!

11. FEJEZET,

amely az utolsó ebben a történetben. Az első fejezet főszereplője Döme volt, úgy illik hát, hogy az utolsóé is ő legyen. Mint kiderül majd, megérdemli

Véghöz vittem immár nagyhírű munkámat, Melyet irigy üdő, sem tűz el nem ronthat... (Ezt Zrínyi Miklóstól kölcsönözte Gömböc) Miért fogom Gömböcre az idézet elkölcsönzését, amikor én sem átallom kitenni a saját

könyvem fejezetének elejére? – kérdezheti a tisztelt Olvasó és nem is egészen ok nélkül. Nos, a válasz roppant egyszerű: azt fölösleges kiírnom, hogy én is kölcsönzőm, hiszen anélkül is láthatja a tisztelt Olvasó, hogy elkövettem, a tény tanúskodik önmagáért. Már azt sokkal kevésbé tudhatja a tisztelt Olvasó, hogy Gömböc is a hadvezér-költő eposzának, a Szigeti veszedelemnek peroratiójából, azaz berekesztéséből, záróverseiből kereste és találta magának a Tábori Jegyzetek, úgy is mint Napló utolsó fejezetéhez a legalkalmatosabb idézetet. Gömböc barátunk kiváló munkája egyelőre meglehetősen korlátozott példányszámban forog közkézen, egészen pontosan egy darab kézzel írott és enyhén tintapecsétes példányban. Szükséges tehát, hogy felhívjam a tisztelt Olvasó figyelmét az idéző tekintélyes (és terjedelmes) személyére, amikor e fejezet élére magam is kiteszem.

Szükséges azért, mert a most következő fejezet, mint tisztelt Olvasóm amúgy is tapasztalni fogja: közös munka. Eddig sem ékeskedtem idegen tollakkal, s tisztességtudóan jeleztem, amikor a nevezett Tábori Jegyzetek, úgy is mint Napló című egyedülálló művéből (szó szerint is) egyes fejezeteket egészében átvettem.

Ezúttal is közlöm tehát, hogy az alant következőkben Gömböcnek is tevékeny szerepe van. Igaz, ezúttal eltértem az eddig alkalmazott módszertől, és nem emeltem ki érintetlenül egy egész fejezetet, hanem csak töredékeket, beleillesztve saját feljegyzéseim közé, helyenként némi polémiákkal, azaz vitákkal is megtűzdelve, amelyek kettőnk között folytak le. Miért cselekedtem így? A válasz még egyszerűbb, mint előbb: azért, mert ez a fejezet, mint címéből is kiderült, az utolsó ebben a történetben, s mégsem volna illő, hogy az én könyvemet más mű egy részletével fejezzem be. Viszont eddigi tapasztalataim szerint – s remélem, ezekben a tisztelt Olvasó is osztozik – Gömböc is figyelemre méltót alkotott, megérdemli hát, hogy még egyszer, ha csak hellyel-közzel is, de szóhoz jutni engedjük...

– Éppen ezért, tanár úr kérem, mindjárt élnék is vele! Az előző fejezetet azzal a

lelkesítő felkiáltással tetszett befejezni, hogy: rohamra! Az általam is tisztelt Olvasó pedig azt várta, hogy ebben a fejezetben mindjárt meg is lesz a nagy rohangálás. Ehelyett, már

tessék megbocsátani, elmélkedni meg magyarázkodni tetszik, és közben a tüzes paripák már harci izgalomban kapálják nemes patájukkal a fövényt!

– Ide figyelj, Gömböc! Ha ilyen dagályos leszel, akkor visszavonok mindent, és egy sorodat se engedem be a regényembe. A tények sem egyeznek. Tüzes paripáknak ott nyomuk sem volt, csak álmos és vacogó Búvár Kundoknak, és ők sem kapáltak semmit, hanem a Csörgő patak kristálytiszta vizében mosakodtak, és közben, mi tagadás, prüszköltek is! Abba pedig végképpen nem engedek beleszólni senkit, hogy mikor és mennyit elmélkedem.

Ezúttal különben sem elmélkedtem, hanem társalogtam a tisztelt Olvasóval, aki éber, mondhatnám vizsla szemmel figyeli e történet minden fordulatát, és nem tűri, hogy bármely vonatkozásban is tájékozatlanul hagyjuk.

– Akkor azt tessék megmondani, hogy a Nagy Marci az előző fejezetben miért beszélt úgy, mint akármelyikünk, amikor pedig tudjuk jól, hogy palóc tájszólásban pörög neki a nyelve, és erről a korábbiakban bővebben szó is esett.

– Éppen azért mellőztem most. A tisztelt Olvasó ugyanis figyelmesebb lény, mint te, kedves Gömböc, és megjegyezte magának, amit a palóc tájszólásról elmondottam. Viszont fárasztónak találná, ha az e tájszólásban beszélő szereplők szavait a hangzásbeli hűség kedvéért végig fonetikus írásjegyekkel adnám vissza. Végtére is nem nyelvészeti szakdolgozatot, hanem regényt olvas. Tudja, hogy Marci kiejtésében gyakoriak a zárt hangok, meg a többit, de most már arra. kíváncsi, mit mond a legény, nem arra, hogy bonyolult írásjegy-bűvészettel a hangját is kottázgassam. Több kérdésre pedig nem felelek, mert a harci paripák közben a mosdás után már meg is törülköztek, és amint kívántad, következik a rohangászás, akarom mondani a roham...

– Ne tessék haragudni, tanár úr, de megint ellent kell mondanom. Még nem következik a roham. Könnyű csak úgy kijelenteni, hogy hajrá, előre, roham! De ki rohan, hová rohan, miért rohan, azt is meg kell mondani...

– Valamint azt is, Gömböc, hogy ma szemtelenebb vagy, mint a sok évi átlag! – Ezt már tetszett említeni. De én inkább úgy mondanám, hogy eruptív természetem

van. Magyarul: robbanékony, ezt nem a tanár úrnak mondom, hanem az Olvasónak, aki nem olyan művelt, mint én.

– És nem olyan falánk, locsogó, öntelt... – És sokoldalú és kedves és önfeláldozó és tehetséges, ezt is tessék hozzátenni. – Semmit se teszek hozzá. Reménytelen úgyis. Tehát roham... – Nem roham! Ha intőt kapok érte magaviseletből, akkor se roham még! – Hát mi?! – Előbb tájékozódás és parancskiadás! Két felderítő megközelítette a Petőfi-tábort, és

megállapította, hogy a Kékek nem alszanak, csak szundiznak, ami nagy különbség. Aki úgy igazándian alszik, annak a füle mellett ágyút sütögethetnek, akkor se ébred fel, de aki csak úgy elszundít, annak elég, ha egy káposztalepke összedörzsöli két lábát, hogy a percegésétől felriadjon. A Kékek alighanem az egész éjszakát ébren töltötték, legfeljebb hajnal felé merészeltek lazítani a harci készültségen, belátva, hogy ha eddig nem támadtunk, ezután se fogunk virradat előtt. Erős őrséget állítottak és elszundiztak, de mint mondom, csak úgy fél szemre, hogy bármelyik pillanatban ugorhassanak és harcolhassanak. Amíg felderítőinkre vártunk, Vedres elővette azt a vázlatot, amelyet még a játék első napjaiban végzett nagy felderítésünk alkalmával készítettünk, talán emlékezik is rá az Olvasó. Gondosan tanulmányoztuk a tábor elhelyezkedését, és töprengtünk, hol

volna legalkalmasabb megkezdeni a támadást. A csapat egyik oszlopos tagja, akit szerénytelenség volna megneveznem...

– S akiről éppen ezért máris tudjuk, hogy kicsoda! – Nos, akkor nem tagadom tovább, hogy én voltam az, aki azt javasolta, hogy

legcélszerűbb volna a konyhasátor felől támadni és elsőnek elfoglalni, mert akkor elvágnánk az ellenséget élelmezési lehetőségeitől, ami, ugyebár, csak csüggesztően és erejüket csökkentően hathat rájuk...

– De felvillanyozóan rátok, amennyiben az elfoglalt konyhasátorban fellelhető élelemmel tekintélyes mértékben fokozhatnátok harci erőnléteteket, nemdebár?

– Igendebár. Akarom mondani, kétségtelenül... – Mi több, ez, mármint a saját gyomrocska volt az első szempont, és csak azután

következett az ellenség kiéheztetésének gondolata, nemdebár? – Igendebár. Akarom mondani, tagadhatatlanul serkentően hatott volna reánk, ha a

hajnali harmat hűvösét némi meleg itallal, például tejecskével, teácskával vagy hasonlóval űzhettük volna ki didergő tagjainkból. És mielőtt egyéni vágyaim előtérbe tolásával tetszene vádolni, gyorsan elmondom azt is, hogy a csapat többsége ezúttal élénken támogatta javaslatomat, és határozott harci készséget mutatott a tekintetben, mi tekintetben a konyha mielőbbi megrohamozása irányában tett indítvány valóra váltása céljából foganatosítandó...

– Hagyd abba, mielőtt kitörik a nyelved. Vedres elfogadta a javaslatodat? – Akkor nem, de hamarosan igen. Azt mondta, ott támadunk, ahol a várható ellenállás

a legkisebb lesz. Aztán visszajöttek a felderítők, és elmondták, hogy az ellenség nem alszik, hanem csak szundizik, mint erről már beszámoltam. Meg elmondták azt is, hogy őrség áll mindenfelé, csak a konyhasátor körül nem, és ők egészen a sátorig kúsztak, mert kakaószagot éreztek, és gondolták, hátha...

De mégse lehetett „hátha", mert a konyhasátorban egy asszony-személy sürgött, valamint forgott, bizonyára az itteni Kovács néni, csak másként hívják, de hogy hogyan hívják, azt nem tudják, mert nem árulhatták el, hogy ott vannak, hiszen felderítők voltak és... és...

– Tegyél pontot, és végy lélegzetet. – Igenis, pont. Most folytatom. A felderítők jelentették, hogy az asszonyszemély nem

volt egyedül a konyhán, hanem a Tojás is ott volt, és segített neki. Kenyeret szeletelt, és időnként beletorkoskodott a kakaóba. Már szólni is akartak neki, hogy „Tojás, ide is adj egy csajkával!" – de még idejében eszükbe jutott, hogy Tojást otthagyták a csapatnál, és akkor még piros száma volt, és hogy itt valami nem stimmel. Rendkívül éles szeműek vagytok, mondta Tojás, és emlékeztetett arra, hogy azon a bizonyos felderítésen ő már találkozott ezzel az ál-Tojással, aki teljesen illetéktelenül viseli az ő arcvonásait, még akkor is, ha csupán véletlenségből, és kerüljön csak keze közé, majd átgyúrja a képét neki, mert ő egyéniség, és nem szereti, ha sorozatban fordul elő. Vedres viszont azt mondta, hogy Tojás most ne locsogjon, mert múlik az idő, és privát dolga, hogy később mit csinál az ál-Tojással, de most örüljön neki, hogy hasonlítanak egymásra, mert így legalább behelyettesíthetők. „Engem senki sem tud helyettesíteni" – tiltakozott önérzetesen Tojás, de Vedres megnyugtatta, hogy neki kell helyettesíteni az ál-Tojást, ha majd kivontuk a forgalomból, és ettől függ a kakaó, mire megnyugodott.

– Ez mind nagyon érdekes, Gömböc, de mi lesz a rohammal? A fűről már felszippantotta a kelő nap a harmatot is, Nagy Marci visszaballagott a kecskéihez, az úton

pedig vendégek közeledtek: Rezeda Kázmér és Kovács Julika. Szemtanúi akartak lenni a végső küzdelemnek és természetesen a remélt diadalnak is! Lesz roham, vagy nem lesz roham?

– Lesz, lesz... Akarom mondani, nem lesz. Ej, minek is tetszett megígérni, most nem is tudom, mit csináljak...

– Folytasd. – Jó. Nem rohamoztuk meg a Petőfi-tábort, de támadtunk. Vedres kijelölt három

harcost, úgymint engem, aki a konyha elfoglalásának szellemi atyja voltam, Dobost, akit azzal a teljesen felesleges utasítással osztott be mellém, hogy vigyázzon rám, nehogy a konyha elfogalása után belefeledkezzem a táplálkozásba, és magára hagyjam küzdőtársaimat, és végül Tojást, akire főszerep várt a kalandban. Mi hárman elváltunk az őrstől, és nagy kerülővel a tábornak arra az oldalára osontunk, ahol a konyha állott. Akkor lefeküdtünk a földre, és lassan, nesztelenül kúszni kezdtünk. Mire teljesen lejött a bőr a könyökömről, elértük az üstök mellett felhalmozott rőzsét. Szorosan odatapadtunk a tüskés, szúrós rőzséhez, és pillanatok alatt annyi folytonossági hiány támadt a felhámunkon, amit közönségesen bőrnek is neveznek, hogy a könyökünkről hiányzó rétegek már fel sem tűntek. S mindehhez tessék elképzelni, hogy egy lépésnyire tőlünk kábító illatok szálltak az egyik üstből, facsarva szegény, szimatoló orrunkat, és összegyűjtve a nyálat szájunkban, hogy azt nyeljük le korgó gyomrunkba. Nem is részletezem tovább, mit szenvedtünk mi ott...

– Ne is részletezd. – A kondérban a kakaót egy óriási fakanállal az ál-Tojás kavarta. Egészen közel volt

hozzám, de nem látott meg, mert eltakart, a rőzse meg a kondérból felszálló illatos gőz, amelybe ő is elmerült. Néztem az arcát, és kénytelen voltam megállapítani, hogy csak így, ha második kiadás is van belőle, látszik, milyen ronda is ez a Tojás...

– A személyeskedést, légy szíves, mellőzd. Te sem vagy éppen Rómeó! – Az ál-Tojást kéne eltávolítani! De hogyan? Már fogamzott agyamban a zseniális

gondolat, de akkor kijött a sátorból az odavalósi Kovács néni, akit Pintér néninek neveztek, mert az ál-Tojás így szólította. Ő meg rászólt az ál-Tojásra, hogy rakjon a tűzre, addig ő átveszi a fakanalat tőle. Át is vette, az ál-Tojás pedig odajött a rőzsehalomhoz, megfogott egy jókora ágat, és elkezdte húzni. Én viszont megfogtam az ág másik végét, és szintén húztam. Nem akarok dicsekedni, de Tojás legyen a talpán, aki megáll rajta, ha velem kerül össze. Ha pedig ál-Tojás, akkor régen rossz neki. Egyszóval ő is húzta, én is húztam, aminek az lett a következménye, hogy minél jobban húzta, annál jobban húzta őt az ág, míg besétált a rakás mögé, ahol Dobos szelíden megfogta a lábát bokánál, én pedig elengedtem az ágat. Az eredmény csak az lehetett, hogy az ál-Tojás leült, noha nem akart leülni. Dobos abban a pillanatban befogta a száját, nehogy elhamarkodott kijelentéseket tegyen, én pedig szelíden a fülébe súgtam a számát, mert nem az a fontos, hogy az ember ordítson, hanem az, hogy tudja a számot. Én annyira tudtam, hogy elsuttogás után mindjárt le is vettem a fejéről, ne kelljen neki ilyen csekélységekkel fáradoznia. Már csak azért sem, mert Tojás hurkot vetett a kezére, és összekötötte a háta mögött. Azután ugyanígy cselekedett hasonmása lábával is, amelyet addig Dobos szorosan tartott, hogy ne rúgkapálóddzék teljesen szükségtelenül. Én pedig egy kisebb, de kemény homoklabdát tömtem a szájába, és közben bocsánatot kértem tőle: „Ne haragudj, komám, igazán nem szívesen csináljuk, de muszáj. Néhány perc az egész, amint lehet, feloldozunk..."

– Pintér néninek nem tűnt fel, hogy nem jön vissza a kuktája?

– Nagyon gyorsan történt az egész, sokkal hamarabb lezajlott, mint amennyi idő az elbeszéléséhez kellett. De azért az is igaz, hogy Pintér néni is türelmetlenkedni kezdett, és odaszólt a rőzserakáshoz: „Mozgás, fiatalember, elalszik a tűz!..." „Jövök már!" – morogta vissza Tojás, megfogta az imént emlegetett és emelgetett ágat, és odavonszolta a kondérhoz. Buzgón tördelni kezdte, letérdelt a tűzhöz, beledugdosta, és teli pofával belefújt. A tűz persze visszafújt, és Tojás képe csupa korom lett. Olyan volt, mint a régi osztrák fekete-sárga zászló: fekete volt rajta a korom és sárgák a szeplők. Muszáj volt röhögni, ha ránézett az ember. De viszont így legalább a saját jó édesmamája se különböztette volna meg, hogy melyik az igazi és melyik az ál-Tojás. Pintér néninek pedig fel sem tűnt a személycsere. Csak arra várt, hogy fellobbanjon az üst alatt a láng, máris nyomta vissza a fakanalat Tojás kezébe, és ment be a konyhasátorba, vajat porciózni. Több se kellett nekünk, erre vártunk. Búcsút intettünk az ideiglenesen mozgásképtelenné tett ál-Tojásnak, és kijöttünk a rőzserakás mögül. Elhúztunk a konyha mellett, és hátulról bebújtunk a szertársátorba. Tele volt deszkákkal, ládákkal, kötélgöngyölegekkel, viharlámpákkal, csákányokkal, ásókkal és más szerszámokkal. Fülledt félhomály és avas bakancszsír-szag terjengett. De elhagyott és csendes hely volt, ahol aligha fognak idő előtt felfedezni bennünket, és mi mégis belül vagyunk már, a táborban, és ha jól leskelődünk a sátor alatt meg a varratoknál, akkor talán sikerül kiszimatolnunk, hogy merre is őrzik a zászlónkat. Mindenesetre a szertársátorban is alaposan körülnéztünk, nem dugták-e ott el valahová, de nem találtuk. Valahol őrzik azt, nagyon!

– Tojás-csere nélkül nem tudtatok volna bejutni abba a sátorba? – Nehezen, mert a konyha felől jól odalátni. Meg aztán csak Dobos meg én mentünk

oda. Tojás maradt a kondérnál hősi halottnak... – Hogyhogy? – Bármelyik pillanatban észrevehettek a cserét, és akkor Tojásnak vége! – Szegény Tojás! – Azért ne tessék őt időnek előtte sajnálni. Ő se sajnálta saját magát, miközben buzgón

kavarta a kakaót, és egy merítőkanállal nem átallott belekóstolni is. Össze is égette a száját, de legalább megállapíthatta, hogy a kakaó nem elég édes. Menten besomfordált a sátorba, és megrángatta Pintér néni kötőjét: „Cukor kéne még a kakaóba!" – mondta nagyon nyugodtan. „Tegyél bele! – felelte Pintér néni. – Tudod, hol van!" „Persze hogy tudom" – felelte Tojás, és elszántan körülnézett: hol a csudában is lehet itt a cukor? Cukorszóróban aligha, mert ide sok cukor kell, még zacskóba sem fér... Talán ládában? És tekintete tárgyról tárgyra szállt, míg csak meg nem állapodott egy Kéken, aki ekkor lépett a sátorba. A Kék azonban nem tárgy, hanem felettébb élő személy volt, és ugyancsak felfedezte Tojást. Mi több, felfedezte azt is, ami az emlegetett édesmamáknak sem tűnt volna fel, és elkerülte Pintér néni figyelmét is: hogy itt gyalázatos személycsere történt, ez a Tojás nem az a Tojás, illetve, aki nekünk ál-Tojás volt, az nekik igazi Tojás, és a mi Tojásunk, aki kővé meredten állt előttük, nekik egy egészen közönséges ál-Tojás! És felordított, hogy aszongya: „Egy Piros!" – mivelhogy ő nem a szeplős és korommal leplezett arcot kísérelte meg összevetni emlékeivel és ismereteivel, hanem az arc és homlok fölött rikító négyjegyű számot, amely kétségtelenül és félremagyarázhatatlanul piros színekben pompázott. Igaz, hogy csak a másodperc tört részéig, még annyi ideig sem, hogy e színbeli felfedezésen túljusson, és a számok értékét is megjegyezze. Mert Tojás máris magához tért kővédermedtségéből, és tigrisugrással egy jókora zsák mögé

vetette magát. A zsák a hozzá ütődő testtől megingott. Tojás utána kapott, de csak a zsák száját összefogó zsineg egyik szárát érte el. A zsák tovább dőlt, a zsineg megrándult és kioldódott. A zsák feldőlt, és Tojás elmerült valami fehér, kristályos, csillogó felhőben.

– A cukor! – El tetszett találni. Tojás megtalálta a kristálycukrot, de már eszébe sem jutott, hogy a

kakaót édesítse vele. Mozdulatlanul, arcra borulva térdelt a rázúdult cukorhalom alatt. A Kék, akinek kiáltására még egy Kék kukkantott be a konyhába, rá akart rohanni Tojásra, hogy kirángassa a cukor alól, de Pintér néni elébe állt: „Nem engedem összetaposni a cukrot! – kiáltotta. – Majd elbánok én magam is ezzel az ügyetlen fickóval!" Próbálták megmagyarázni neki, hogy itt nem pusztán csak ügyetlenségről van szó, hanem Tojás-cseréről is, mert ez a Tojás már nem az a Tojás, mert ez a Tojás egy Piros Tojás. Nem, nem húsvéti pirostojás, néni kérem szépen, hanem egy igazi Piros Tojás, olyan, mint a mi Kék Tojásunk, csak pirosban, hát nem tetszett látni a számot a fején? „Ha én csak a ti szamárságaitokat figyelném, akkor éhkoppon maradnátok, gyermekeim!" – felelte a néni, aki, úgy látszik, nem érezte úgy át a harc fontosságát, mint a mi Kovács nénink. S míg ez a huzakodás tartott, Tojás megunta a térdelést, talán elzsibbadt a lába, talán félt, hogy a két Kék végül is legyőzi Pintér néni ellenkezését, és ellapátolja róla a menedéket adó puha cukorhalmocskákat. Inkább maga mondott le további élvezetéről, és új fedezék után nézett. De mint képzett harcos tudta jól, hogy semmilyen visszavonulás sem lehet megfelelő, ha nem harcban folyik le. Az olyan visszavonulást egyszerűen csak menekülésnek nevezik a haditudományban. Ő azonban nem menekült, hanem visszavonult, és közben sakkban tartotta az ellenséget is. Ez úgy történt, hogy Tojás felemelte a fejét, és míg két terjedelmes fülének terelőlapjai mellett engedelmesen pergett lefelé a cukor, egy villámgyors pillantást vetett a sátor közepén álló Kékekre. Az egyik Kék éppen szemben állott vele, és persze, eszébe sem jutott fedezni a számát. Mire felocsúdott volna, sőt, mire egyáltalában észrevette volna, hogy a cukorhalom megmozdult, Tojás már felugrott, hátat fordított, és ezzel egy időben torka szakadtából elordította a Kék számát.

– A másik Kék hagyta? – Mit tehetett volna? Mire ő is észbe kapott, Tojás már kint is volt a sátorból, és rohant

hozzánk, a szertársátorba. Igaz, hogy a Kék utánavetette magát, és közben üvöltött, hogy „Pirosak vannak a táborbaaan!..." – de azt ugyan honnan sejtette volna, hogy nemcsak vannak, de szemmel is tartják őt, amint Tojás nyomában kalimpál. Tojás bezuhant a sátorba, a Kék pedig tíz lépésnyire jött mögötte, amikor Dobos fejét kidugta a sátorponyva alatt, de úgy, hogy a ponyva eltakarta a számát, és nyugodtan lekiabálta. A Kék felordított, de már minden gyakorlati cél nélkül. Ő kiesett a játékból, a többiek pedig anélkül is felfigyeltek a tábor hátsó fertályairól hallatszó lármára, és fedezéktől fedezékig szökellve, rohamlépésekben közeledtek. Nem sok reményünk lehetett a megmenekülésre.

Olyan kutya szerencsénk nem lesz még egyszer, mint Tojásnak volt a konyhában, a túlerővel pedig aligha birkózunk meg. Csak legalább még egy Kéket sikerüljön ártalmatlanná tennünk, akkor hármónk elestével mi jutunk emberfölénybe, mert mi négyet szedtünk le közülük. Sajnos, mint mondtam, ezek már nem olyan bávatag-nyíltan rohangásztak, mint a Tojás üldözője, hanem mindig eldugták valami mögé a kocka fejüket, hogy még véletlenül se lássuk meg a pucér számukat... Már mindennel leszámoltunk, amikor harsány üvöltést hozott messziről a reggeli szél. Vedresek megrohamozták a táborkaput!

– No, ugye, hogy volt roham is! – Méghozzá a legalkalmasabb pillanatban. Mert a következőben elájultam. – Nagy ég! Mitől? – A szél megfordult, és a konyha felől fújt. A kondér felől. Amelyet már egyik Tojás

sem gondozott. – És?! – Odakozmált. – A kakó?! – A kakaó. A tanár úr felnőtt is, erősebb lélek is, mégis megrendült volna. Én

elaléltam. Még most is elszorul a szívem, ha eszembe jut... Valódi holland kakaó volt... ahogy forrt, habosodott a teteje... és az a fenséges illat! Csak még egy kevés cukor kellett volna belé. Nem is tudom folytatni... Hol a zsebkendőm...

Tisztelt Olvasóm! Nincs mit tennünk, Gömböc annyira elérzékenyült emlékein, hogy

kidőlt a krónikamondásból. Vegyük át tőle az elejtett fonalat, s folytassuk csekély erőnkhöz mérten, de töretlenül.

Mi volt hát a helyzet, amely a lassan reggellé érő hajnalban kibontakozott az Ágasvár tövében, a Csörgő patak szomszédságában, a dús lombú tölgyfák keretezte erdei tisztáson?

A kép valóban az utolsónak s egyben eldöntőnek készülő ütközet első mozzanatait mutatta a szemlélőknek. Mi ketten, tanár barátommal mint döntőbírók igyekeztünk a leghevesebb harcot is szemmel tartani, számítva rá, hogy ilyenkor fordulhat elő leginkább szabálytalanság. A többi nézőt távoltartottuk a harc színhelyétől, hogy ne alkalmatlankodjanak. Tanácsunkra felvonultak arra az emelkedőre, ahonnan néhány nappal ezelőtt – de az azóta történtekre gondolva, mintha már valamikor az ősidőkben lett volna! – először vették szemügyre a Búvár Kundok a Petőfi-tábort, töprengve, hol lehet az elrabolt zászló, és papírra vetve a tábor helyszínrajzát. Nézők és vendégek szép számmal voltak. Mindjárt elsőként és legszámosabbakként a játékból kiesett és tétlenségre kárhoztatott harcosok serege, mind a két oldalról. A kiesett Kékek már az éjszakát is elkülönítve töltötték, tekintve, hogy táboruk harctérré lett. A mieink pedig amúgy is alig hunyták le éjszaka a szemüket. Még pirkadni sem kezdett, máris, engedélyre sem várva, nekivágtak a már jól ismert útnak, hogy ott legyenek, ha már csak mint tanúk is, a biztosan remélt győzelemnél. Tegyük ehhez még hozzá, hogy az eseménytelenül lezajlott éjszaka után Vedres úgy döntött, azt az egyetlen harcost is felhívja a hegyre, akit tegnap az egyik rádióadó-vevővel a tábor őrzésére otthon hagyott. A jelek szerint az ellenfélnek kisebb gondja is nagyobb annál, semhogy a mi táborunk felé kalandozzék, minden erejét a saját táborának védelmére összpontosítja, így felesleges harcképes embert odahaza tartani. Itt viszont éppen nagy szükség van rá, mert ha beszorítottuk is a Kékeket táborukba, túlságosan nagy emberfölénnyel nem dicsekedhetünk. Elég egy rosszul sikerült csapatmozdulat, és máris visszájára fordul az erőviszony.

Nem maradt a táborban más, csak Kovács néni. Ezúttal még kuktája se akadt, és engem sem vitt rá a lélek, hogy parancsnoki szóval marasszak hátra valakit, s megfosszam ezzel a helyszíni drukkolástól. Táborunk két „civil" vendégét már említettem: Rezeda Kázmér és Kovács Julika a legelőször érkezett csatanézők között voltak. Nagy Marci is visszatért, méghozzá nyájastól. Békésen legelésző kecskék és tétlenségre kárhoztatott drukkerek keveredtek el a domboldalon. S ki tudja, honnan, ki tudja, kinek a híradására

vagy csak véletlenül? – felbukkant az Időmilliomos hórihorgas alakja is, hátán elmaradhatatlan zsákjával.

– Most már igazán csak a teherautó sofőrje hiányzik, hogy teljes legyen a létszám! – jegyezte meg Rezeda.

Nos, ha a sofőr nem is került elő, helyette nagy szuszogva, fújtatva előbukkant az úton annak a háznak a gazdája, amelyben a hídfői csata első ütközete lezajlott.

A közönség körülállta, körülülte az „arénát". De mi történt benne? Egyik legizgalmasabb pillanatban vontuk el a figyelmüket. Gömböc elájult, én pedig másról kezdtem beszélni. Közben a csata megmerevedett, mint amikor a moziban leáll a vetítőgép, és a vásznon megdermednek a szereplők. Aki beszélt, nyitott szájjal, aki lépett, levegőbe ragadt lábbal, aki pedig esetleg éppen bukfencezett, az a feje tetején várja, hogy a gépész újfent megindítsa a masinát.

A mi „filmünk" így merevedett meg: a szertársátorban három Piros, közülük egy átmenetileg áléit a kozmaillattól. A sátor körül közeledő Kékek. A táborkapunál rohamozó Pirosak. Velük szemben mindössze két Kék fedez egy-egy fa mögött.

Gépész úr! Indíthatja a filmet! A kapunál: az egyik Kék lekiabálja Hódos számát, a másik rémületében még a szemét

is behunyja. A Pirosak elzúgnak mellettük, és a tábor közepe felé rohannak. E percben nem is törődnek a fához lapuló két Kékkel. Azok látják, hogy tovább maradniok nem sok értelme van már, és egyik jobbra, a másik balra elszalad a sátrak közé, hogy társaihoz csatlakozzék. A Pirosak bent vannak a tábor területén, és a rohamban egy embert vesztettek.

A szertársátornál: a rohamozok elérték a sátrat, és megtorpantak. Gömböc magához tért ájulásából, elsiratta a kakaót, és harci állást vett fel a sátor egyik nyílásánál. Hárman három felől védik a sátrat, és a Kékek tétováznak. Az egyik odapislog, ahol a sátorponyva mögül egy szeplős-kormos, elálló fülekkel koronázott arc tekint ki, és felkiált:

– Tojás! Hogy kerülsz te oda?! És miért nem szólsz?! – és egy önkéntelen lépést tesz a sátor felé.

– Háromezer-négyszázhuszonhat – feleli Tojás könyörtelen pontossággal. – Számot levenni!

– A kecskepásztor kém! – ismeri fel elhűlve az illető, de már későn. – Örülök, hogy emlékezni méltóztatik rám – vigyorog Tojás.– Kicsit későn, de nem

tesz semmit. Ami pedig azt az úriembert illeti, akivel össze méltóztatott téveszteni, és akit teljesen jogtalanul Tojásnak neveznek, noha még záptojásnak is csak vasár- és ünnepnap lehetne nevezni, ő valószínűleg a legnagyobb örömmel venné, ha méltóztatna meglátogatni őt, mert alighanem kissé kényelmetlen helyzetben leledzik. Kénytelenek voltunk Őt valamelyest csendre inteni, s nehogy kísértésbe essék, átmenetileg megakadályoztuk a mozgásban, valamint a beszédben...

– Megkötöztétek?! – hördült fel a lekiabált Kék, aki így már akadály nélkül közelebb mehetett Tojáshoz. Tojás grimaszt vágott.

– Ne használjunk durva kifejezéseket. Megkötöztük! Bah! Mozgásképtelenné tettük, így jobb. A stílusról sohasem szabad megfeledkezni...

– Ne dumálj annyit! Hol van? – Dumálj! Micsoda szavak! Az én bársonyos lelkem meg sem érti! Ha így beszéltek,

sose írnak rólatok regényt!... Ami pedig azt a szerencsétlen rucatojást illeti, a rőzserakás

mögött pihen, arra, ahol a kakaó odakozmált. Eredj mindig csak a szag után, és odatalálsz...

– Ezt még megkeserülitek! – rázta meg az öklét a másik. – Na, olaj...! – emelte fel a hangját (és a stílusát) Tojás. A volt Kék elrobogott, hogy kiszabadítsa bilincseiben vergődő sors- és csapattársát, a

sátor előtti teret pedig sűrű homoklabdazápor árasztotta el. Vedresek érkeztek oda, ők tüzeltek. A labdák nem találtak el senkit, de a Kékek

szétspricceltek, és távolabb kerestek fedezéket. Gömböcék fel voltak mentve. Diadalmasan jöttek ki a sátorból, persze, csak óvatosan, fejüknek mindig fedezéket keresve. Tojás őrsvezetője mellé sodródott.

– Kösz a segítséget – mondta. – A legjobbkor jöttetek. Nagyon beszorítottak minket... – Ne köszöngess, nem vagyok én Télapó. Legalább nyomra jutottatok? – Biztos nyomra nem – jelentette Tojás. – Csak feltevéseink vannak. Abban a sátorban

lehet – és a tábor közepe felé mutatott, ahol egy gúlasátor állott, a többiektől kissé távolabb. – Abban a sátorban kuksol egy Kék, aki eddig a világ minden kincséért sem mozdult volna ki onnan. Se akkor, amikor mi betörtünk ide, se a ti rohamotokkor... Márpedig nem ok nélkül csücsülhet ott...

– Mondd csak, nem ebbe a sátorba ugrottal te be akkor, amikor kecskepásztor-felderítőként itt jártál? Akkor is ült benne valaki, és a zászlót is ott őrizték...

– Várj csak! Nem, az a sátor nem itt, hanem... hol is állott? Attól a lakósátortól kicsit jobbra... így... Megvan! Ez tényleg ugyanaz a sátor, csak tíz méterrel odébb vitték, hogy nyílt terepen álljon, nehezebb legyen megközelíteni!

– Akkor pedig holtbiztos, hogy abban van a zászló! – döntött Vedres, és labdát vágott az egyik fához, mert mozgást látott mögötte.

Most megint a Kékek mentek át ellentámadásba. Nem akarom tisztelt Olvasómat újabb harci leírásokkal fárasztani, mert félek, hogy

lassan ismétlésekbe bocsátkozom, és unalmas leszek. Eddig még csak-csak tudtam valami újat mondani a harcokról, mert volt bennük rendszer, támadás, ellentámadás, cselvetés, meglepetések, rohamok és visszavonulások, amelyek változatossá tették írónak is, olvasónak is a játékot és leírását. De mostanra a harcolók kifogytak minden újdonságból, és velük együtt kifogyott az én írói fegyvertáram is. Legfeljebb újra és újra elismételhetném, hogy Tojás iderohant, egy Kék meg odarohant. Tojás beszaladt ebbe a sátorba, egy másik Kék kiszaladt abból a sátorból.

Egyszóval, nem volt már ebben a csatában semmi szabályszerű és előre eltervezett. A harcosok száma megfogyatkozott – ni csak, ott jön velünk szemben, lógó orral Vobi, száma a kezében. Amíg itt magyarázgatok, őt bizony lekiabálták, szegényt. De mit lehet tenni? Ez a játék... Aki még fején hordta a számát, hol itt, hol ott tűnt fel a sátrak között. Az ellenfelek összekeveredtek, ember ember ellen küzdött, és a harc a tábor egyik végétől a másikig hullámzott.

Ha tervszerű hadműveletekről már nem beszélhetünk, bizonyos célszerűség mégis maradt a küzdőfelek cselekedeteiben. Amióta Vedres és Tojás arra a bizonyos egyedül álló gúlasátorra gyanakodtak, mint az elrabolt zászló valószínű rejtekhelyére, a Pirosak minden erővel a sátort igyekeztek megközelíteni. A Kékek pedig viszonylag szabadon engedték mozogni őket a tábor egész területén, de önfeláldozóan vetették közbe magukat, ha valamelyik Piros e felé a sátor felé nyomult. Ez persze éppen Vedres feltevését

erősítette. Mert ugyan miért másért védenék a sok sátor közül éppen és kizárólagosan ezt az egyet?

– A tanár úr se látta véletlenül? – Micsodát, Plessz fiam? – Dömét, tanár úr!... Dömét! – Csak nem veszett el? – De... A legnagyobb méhértéhékbeeeheeen... Brühühü... – és Tojás oly

szívszaggatóan bőgött, hogy egy Kék rémülten dugta ki a fejét egy fa mögül. Dobos azon nyomban leolvasta a számát. Sajnos, Tojást ez nem vigasztalta. – Az előbb még itt zörgött az oldalamon... – mutatta a derékszíjára kötött csajkát, amelynek fedele hiányzott, és belseje elszomorítóan üresen ásított. – Aztán átugrottam egy kerítést, lehasaltam egy árok mélyén, és azt mondtam: „No, Döme, ha most nem vesznek észre minket, akkor bebújunk a likon a sajtba..." – mert, tetszik tudni, mi nagyon gyakran beszélgetünk egymással... Mármint én és Döme... De ezúttal nem felelt, nem mondta, hogy cin, cin, se azt, hogy cini-cin, mint máskor, ha véleménye van, csak hallgatott. És én mondtam, hogy: „No, mi az, Döme, alszol, amikor csata van?..." – és odanéztem, és elállt a szívverésem is, mert a csajka fedele elveszett, a madzag kioldódott, és Dömének hűlt helye! Hiába találtam meg a likat a sajtban, már nem bújhattam be rajta, mert mehettem keresni Dömét... Keresniii... Brühühü!... Hát lehet egy ilyen nagy réten megtalálni egy olyan pici egeret? A Mátra közepén egy egérkét, ami még egérnek is csecsemő méretű csak?

Hiába bőgött Tojás, mint a záporeső, valóban reménytelen vállalkozás lett volna most Dömére vadászni. Nem ajánlhattam én se többet, mint hogy megígértem, amint a harcnak vége lesz, mindkét tábor lakóit egyszerre Döme felkutatására rendelem. Nem sok reménnyel biztat ugyan ez sem, de annál mégis többel, mintha Tojás egy szem maga állna neki gombostűt keresgélni a szénakazalban...

Mi tagadás, a Búvár Kundokat majdúgy letörte Döme elveszítése, mint annak idején a zászló elrablása. De akkor legalább lehetett kire haragudni miatta, bosszút fogadni és harcot indítani a visszaszerzéséért. De Dömét nem rabolták el, hanem elveszett, s ha Tojás jobban is vigyázhatott volna rá, őreá már hiába haragszanak, attól Döme nem kerül meg...

Az orrlógatásnak Vedres vetett véget. – Egeret annyit foghatunk még magunknak, amennyit akarunk, de csapatzászlónk csak

egy van, az is volt, mert még nem szereztük vissza! Ha sokáig tart ez a gyászszertartás, akkor nem is fogjuk! Orrokat megtörölni, derékszíjakat meghúzni, és irány a gúlasátor! Roham utánam!

Csakhogy végre már egy roham! Szívet melengető, vért pezsdítő roham, úgy, ahogyan többször is ígértem! Hajrá, fiúk, ne hagyjátok magatokat! Előre!

– Pardon, tanár úr, hogy ismét közbeszólok, de vezényelni könnyebb, mint végrehajtani!

– Mi az, Gömböc, hát már feltámadtál? – Nem tetszett észrevenni? Azt a létrahosszú Kéket amott én kiabáltam le az imént!...

Csak néhány másodpercre aléltam el, akkor is inkább az elkeseredéstől. Azt hiszem, érthető is, hiszen már a számban éreztem a kakaó ízét... No hiszen, finom íz lett abból, brrr...

– De Gömböc, végtére is az a kakaó nem tinéktek készült! – De hadizsákmány lett! Ha lehet zászlót rabolni, akkor miért ne lehetne kakaót is? – Azért valami különbség csak van közöttük.

– Persze! A zászlót rövidesen visszaszerezzük, de annak a kakaónak már lőttek! – Csak ne vágj fel! Messze vagytok ti még a zászlótól, különösen, ha a rohamból

megint nem lett semmi. Mert ha jól értettem... – Igen, jól tetszett érteni. Illetve nem egészen. Mert most rohantunk mi, pontosan úgy,

ahogyan Vedres megparancsolta, és kaszáltuk az ellent, mint a friss sarjút... – A költészetet lehetőleg mellőzd. Elég, ha annyit mondasz, hogy rohantatok. Miért

álltatok meg? – Mert nem volt tovább hová futni. – Ezt nem értem. – Tessék csak velem jönni a tábor közepére. A közepének a szélére. A közepén a

gúlasátor áll. – És benne a zászló, tudom. – És benne négy Kék. Ezt is tetszik tudni? – És a többiek? – És a roham, már el tetszett felejteni? Meg a kaszálást? Meg a sarjút? Azóta több Kék

nincs. Kampec. – És ez a négy hogyan maradt meg? – És nekünk talán nem voltak veszteségeink? A Csongorok meg Tündék közül már

senki sincs... Dobos is elesett.... – És még őt is sajnálod? – És a harc érdeke nem fontosabb, mint a személyes ellentétek? – És mikor vagy hajlandó végre abbahagyni ezt a sok „ésezést"? Tanuld meg, hogy

éssel nem kezdünk mondatot, csak mellékmondatot. És azt se akármilyent... – És akkor se, ha nagyon izgatottak vagyunk? – Akkor se, hogy az ördög vigye, már engem is megbolondítasz! Inkább azt nyögd ki

már végre, hogy miért akadt el a rohamotok! Annyit már kivettem a fecsegésedből, hogy négy-négy harcos maradt talpon mind a két oldalon. De ennyi elég ahhoz, hogy megtorpanjatok? Egy harcos is vissza tudja vinni a zászlót a mi táborunkba, ha az ellenfélnek már egy harcosa sincsen!

– Nem itt a baj, tanár úr. Nem félünk mi. Az én személyes bátorságom pedig, ugyebár, közismert. Csak ahogyan most az arcvonalak megmerevedtek, majdnem bizonyosan nem maradna egy harcosunk se, ha erőltetnénk a rohamot... No, én már fedezek, mert a tűzvonalban vagyunk. De a tanár úr szabadon körülnézhet, és mindjárt megérti a helyzetet...

Körülnéztem, és valóban mindjárt átláttam, amit Gömböc bőbeszédű előadásából mind ez ideig nem tudtam megérteni. A szóban forgó és immár egyetlen, de fő védelmi bástyává lett gúlasátor a tábor közepén, egy tisztáson állott. Közelében úgy tizenöt-húsz méter távolságra még egy vakondtúrás sem emelkedett, ami mögött akár csak tenyérnyi fedezéket is találhattak volna a támadók. Hiába köröztek tisztes távolban, a többi sátor meg a fák között, hogy módot találjanak az ostromra, a gúlasátor négy oldalán egy-egy szempár tekintett ki a ponyva alól, fürkészőn, állhatatosan. A kitekintők számát a ponyva eltakarta, tekintetük azonban szabadon pásztázhatta a tisztás rájuk eső negyedét.

Tagadhatatlan, ezt a bástyát megostromolni majdnem lehetetlen. A legkülönbözőbb megoldások merültek fel az elkeseredett ostromlók agyában. A

legegyszerűbb az lett volna, ha nyugodtan csücsülnek estig. Addig a védők se bírják a szakadatlan éber őrködést, és vagy a figyelmük lankad el, vagy a térdük és derekuk

zsibbad el, vagy pedig kitartanak estig, és akkor a sötétség leple alatt rohamozzák meg őket. Az éjszakai harcban már kiadós tapasztalatokat szereztek előző éjszaka. Soha jobbkor nem lehet hasznosítani ezeket a tapasztalatokat!

Igen ám, de hol az a birkatürelmű, halvérű, kocsonyavelejű egyén, aki álló nap veszteg ülni tudna a fenekén akkor, amikor a győzelem már csak egy lépésnyire, az áhított cél csak egy futamodásnyira van az orra előtt? Ha hosszú és kimerítő harcok után eljutott az ellenfél utolsó mentsváráig, és délben szeretne végre egyszer nem árok szélén, kapkodva, nyúléberséggel ebédelni, hanem kényelmesen és hosszan, odahaza a táborban, miközben a zászló – a visszaszerzett zászló! – vígan repked a feje felett a rúdján! Nem, tisztelt Olvasó, mindent inkább kívánhat a mi nagyra becsült és szeretett Búvár Kundjainktól, csak azt ne, hogy ők most lehuppanjanak a földre a tisztás szélén, és teknősbéka mozdulatlansággal rostokoljanak délutánig, alkonyatig vagy még tovább, egészen az esti sötétig! Nem, nem, tüzesebb, vakmerőbb és gyorsabban eredményre vezető megoldást kell nekik tanácsolnunk, azaz hogy, bocsánat, mi nem is tanácsolhatunk, mert az illetéktelen beavatkozás lenne. Nekik maguknak kell megtalálniuk a legcélravezetőbb ötletet!

Nos, ha nem böjtölik ki az éjszakát, mondta egyikük, akkor vágjanak neki a tisztásnak nyílt rohammal, és lesz, ami lesz! Azután elvetették ezt a megoldást is. Az ellenfél tudja, hogy ők is csak négyen vannak már, ő is teljes létszámmal a támadás oldalára csoportosul, és mire a sátorig érnének, már egyikük se hordaná fején a számát.

Vegyék innen tűz alá a sátort? No, ez aztán nagy csacsiság lenne és főként fölösleges erőfeszítés! A labdák ártalmatlanul leperegnének a sátor ponyvájáról, a Kékek meg csak a markukba nevetnének.

Egyik javaslat a másik után hangzott el, de valamennyit elvetették. Kiderült, hogy csak képzeletben szép és jó, de megvalósításra teljességgel alkalmatlan mind. A javaslatok, ötletek között egyre hosszabb idő telt el, amelyet nagy hallgatás és mozdulatlanság töltött ki. Az idő múlott, a nap mind magasabbra hágott. Sugarai már régen felszippantották a harmatot a fűről meg a margaréták vékony, fehér szirmairól, és elsodorták a hegyek csúcsai körül lebegő leheletfinom párát is. Egyszóval, múlott az idő, rövidültek az árnyékok, és türelmetlenkedni kezdtek a nézők.

Rezeda réges-régen leballagott már hozzám a dombról, és nyomában előbb szivárogva, majd csoportosan ügetve megjelentek a fiúk is, vegyesen. Mármint „volt" Kékek és „volt" Pirosak vegyesen. Kétfelé drukkoltak ugyan, de egyébként közöttük már teljes volt a béke és egyetértés. Utóbbi például abban is megmutatkozott, hogy Pintér nénivel kötött Nemzetközi Egyezmény alapján Kékek és Pirosak egyaránt kirendeltettek konyhaszolgálatra. Kovács Gyusziék és Tóth Antiék Pintér néni utasításaira hámozták a krumplit, törték a rőzsét, és hordták a vizet a forrásról a konyhára, a Kékek konyhájára. Persze, nem pusztán felebaráti szeretetből, ilyen túlzást azért ne tételezzünk fel róluk, még ha a bajtársiasság érzése nem is volt ismeretlen előttük. Nem, mindössze arról volt szó, hogy az előbb említett Nemzetközi Egyezmény a mai ebédre vonatkozott: mindkét tábor tagjai – harcosok és nézők – itt, a Petőfi-táborban ebédelnek majd. Az elgondolás még kora reggel született, és abban a rádióbeszélgetésben, amelyben Vedres a mi táborunkban maradt őrt is harcba hívta, egyúttal Kovács nénivel is közöltük, hogy az ebédfőzés gondját ma elvetheti, mert vendégségben ebédelünk. S ahogyan haladt előre az óramutató, mindjobban bebizonyosodott, hogy helyes volt a számításunk. A sátorban védekezők és a tisztás szélén lapulók farkasszemet néztek egymással, de több nem történt.

– Ebédig végezzetek velük – mondta Kovács Gyuszi Vedresnek–, mert én nem fogom utánatok hordani a kaját!

– De könnyen dirigálsz – morogta Vedres. – Gyere, cseréljünk! Te talán jobban csinálnád?

– Csak semmi eszmecsere! – szólt közbe egy „volt" Kék. – Nincs jogotok tanácsot adni...

– Itt csak a csoda segíthet! – legyintett borúlátóan Gyuszi, és az égre nézett, mintha onnan várná a csodát.

Ebben a pillanatban árnyék suhant el fölöttük. Egy egészen alacsonyra merült vitorlázó repülőgép siklott a tisztás fölé. Előbb úgy

tűnt, éppen a gúlasátor csúcsán fog kikötni, azután már látszott, hogy legfeljebb ha a kerekei érik.

– Itt a csoda! – rikkantott valaki. – Bizisten, elsodorja! Korai öröm volt vagy rémület – nem tudom, Kék vagy Piros volt-e az illető. A gép

jóval a sátor fölött repült el, de egészen alacsonyan, és a tisztás túlsó szélén kikötött két terebélyes tölgyfa koronájában. Egyikre a farka támaszkodott, a másikon a szárnyai pihentek meg. Szelíden himbálódzott.

– Nem talált termiket, amire ráugorjék – mondta szakértően Vedres. – Nem irigylem azokat, akik a gépet visszacipelhetik a Gombástetőre.

Néhányan otthagyták a harcosokat, és a fennakadt gép felé futottak. Az vészesen billegett, mert a pilóta éppen ekkor mászott ki belőle. Nyaktörő akrobata-mutatványok közepette kapaszkodott meg az ágakban és mászott le a fáról. Julika ismerte fel előbb.

– Bandi, hát ez hogyan történhetett meg magával? Csikós Bandi savanyú képet vágott. – Akkor kezdődött a baj, amikor engem is bevontak a játékukba, így aztán ma, amikor

repülés közben letekintettem a gépről, és furcsa mocorgást láttam magam alatt, mindjárt kitaláltam, hogy mi folyhat itt lent. Nem tudtam megállani, hogy közelebbről is szemügyre ne vegyem, és elkezdtem körözni a tisztás fölött. Vinné el az ördög, annyira lekötött a játék, hogy egészen elmerültünk. Mármint én a bámészkodásban, a gépem pedig a levegőben. Míg késő nem lett... A többit látták...

– Nem baj, Bandika – vigasztalta Juli –, legalább maga is tanúja lesz a győzelmünknek – és biztató mosolyt küldött Vedres felé. Pista e mosolytól alighanem megtáltosodott volna, ha tudja, hogyan kellene megtáltosodni. De nem tudott semmi okosabbat, mint eddig, és a már lassan unalmassá váló farkasszemezés folyt tovább. Csak most eggyel többen lettek a nézők, más nem változott.

Aztán egyszer megint majdnem baj történt. Ezúttal nem olyan „technikai", mint az előbb, amikor a repülőgép kis híján elsodorta a sátrat. Most egy elszólás történt. Valaki kimondta az egyetlen ésszerű és hasznos megoldást, amellyel a Kékeket ki lehet verni a sátorból. De ez a „valaki" nem a négy Piros harcos valamelyike volt, hanem kívül álló személy, akinek tilos volt tanácsot adnia.

Rezeda Kázmér mind türelmetlenebbül járkált fel és alá a harcmező szélén. Nemesen szabott dacos oroszlánfejét indulatosan csóválta, hogy hullámos sörénye csak úgy repkedett! Végül nem állta meg tovább, megállt, égnek emelte karját, és kieresztette érces hangját:

Oroszlánszívű légy s kevély! Ne bánd:

Ki zúg? Ki átkoz? Kardot ki ránt? Macbeth legyőzve nem lesz, míg csak a Birnámi erdő nem mozdul maga, S nem mássza meg a Dunsinán-hegyet! Ha ezt a fiúk megértik! Akkor oda az egyetlen lehetőség! Nem önmaguktól találták ki,

tehát nem vehetik igénybe! Jobb megoldás pedig nincs, akármeddig is rostokolnak itt! Eddig nagyon büszke voltam tanítványaim éles eszére és műveltségére, de ezúttal hőn

óhajtottam, bárcsak tompulna el átmenetileg az agyuk, és ha valaha olvasták is vagy látták Shakespeare Macbeth című tragédiáját, feledjék el az egészet, de legalábbis azt a részletet belőle, amelyet Rezeda mérgében indulatosan idézett az imént!

– Jajistenem! – sápadt el Julika mellettem, ő is megértette a veszélyt. Akkor pedig nincs segítség! Veszve minden... Pista mindjárt cselekedni fog, és fájó

szívvel bár, de kénytelen leszek közbeavatkozni és döntőbírói tisztemben megakadályozni, hogy a birnámi erdő elinduljon Dunsinán hegyére!

Mindez másodpercek alatt zajlott le, nem kellett még ennyi sem, hogy fejemben végigfusson a gondolat, és Julika felsóhajtson. Igaz, rendkívül feszült másodpercek voltak...

Azután Vedres Pista megfordult fektében a fa mögött, ahol fedezett, és Rezedára nézett:

– Mit tetszett mondani?... Ne tessék haragudni, de éppen a Bunda Attilára figyeltem, aki mintha kilógni készült volna a sátorból. De csak helyet cserélt egy másik Kékkel, a Gereblyéssel. Valamit szavalni tetszett, ugye? Ha lehetne még egyszer...

– Csak azt ne! – sikította Julika, és Rezeda nyakába ugrott. A színész előbb megrémült, azután nagyon jól érezte magát. Sajnos, a tulipiros leányzó csak egy szemvillantásnyi ideig lógott a nyakán, azután

eleresztette, és ő megszabadult a kellemes tehertől. – Beléd mi ütött? – hökkent meg Pista. – Hosszú – felelte Julika, jelezve ezzel azt, hogy hosszú volna elmondani, miért ne

mondja el Rezeda, amit elmondani is szörnyű, milyen hiba volt, hogy elmondott. Míg Julika a színész fülébe suttogta, hogy mi az, amit elmondott, noha elmondása

ésatöbbi, addig én már megkönnyebbülve, de még mindig nem megnyugodva fordultam a másik három Búvár Kund felé. Hát ők?

– Valami birsalmaerdőről szavalt, amit dunsztolni kell... – világosította fel Gömböc a parancsnokát. – Biztosan télire teszik el befőttnek. Az én mamikám is úgy szokta, dunsztolja a befőttet, hogy penészes ne legyen. Bár szerintem a birsalma inkább sajtnak való...

– A te fejedet kellene bedunsztolni! – jelentette ki Tojás. – Ez egy drámai idézet volt... Csak nem tudom, miből...

E kettővel sincs gondom, állapítottam meg, és a negyedik harcoshoz fordultam, Márki Gézához, a Búvár Kund-őrs kevésszavú, megfontolt Filozófusához. Ő se figyelt volna oda Rezedára? Ilyen kettős véletlen aligha fordul elő... Márpedig ő...

Márki hosszan állta a tekintetemet, és kissé gunyoros mosoly játszott az ajka szélén. Mintha a szeme is, az ajka is némán azt mondták volna:

„Tőlem ne félj, van nekem magamhoz való eszem. Persze hogy hallottam Rezedát, és pontosan meg is értettem az idézetet a Macbeth-ből. Nagyon jól tudom, hogy azt a szellemjóslatot mondta el Rezeda, amelyet a trónra törő Macbeth kapott a boszorkánybarlangban. Tudom, hogy a jóslat kétértelmű... Macbeth nyugodtan folytatta gaztetteit, mert bizonyos volt benne, a birnámi erdő sohasem fog felmászni Dunsinán hegyére... Azaz ellenségei sohasem fogják legyőzni... Tévedett. Malcolm seregei kivágott faágak lombjaival fedezték magukat, és úgy nyomultak előre Macbeth ellen. Mintha az erdő indult volna meg, hogy felhágjon Dunsinán hegyére... így válott be a jóslat másik értelme, és ezt akarta tanácsul sugalmazni nekünk Rezeda Kázmér is... Hogy mi is vágjunk lombokat, és magunk elé tartva, rohamozzuk meg a Kékeket. A birnámi erdő megindulna az Ágasvár hegyére... Nem is rossz ötlet. Kár, hogy Rezedának jutott eszébe és nem nekünk... De mondottam, ne félj. Én hallgatok. Mintha semmit se hallottam volna. S ha kis szerencsénk van, akkor Vedresnek is eszébe jut. Ha nem is Macbeth és a birnámi erdő, de a gondolat, hogy lombokkal fedezzünk... Akkor pedig érvényes lesz, és felhasználhatjuk, hiszen ő nem hallotta Rezedát, ez a két lángész itt hallotta, de nem értette, és én hallottam, de hallgatok, mint a sír..."

Ezt olvastam ki Márki tekintetéből. S akár benne volt, akár sem, annyi bizonyos volt, hogy utána közömbösen elfordult, tovább figyelte az ellenfelet, de nem mozdult, és nem is szólt egy szót sem.

Az izgalom, ahogyan támadt, elcsitult, és én újra Vedrest figyeltem. De most már azért, hogy szinte szuggeráljam belé: jusson eszedbe! Tudom, ez nem illett, hiszen döntőbíró voltam, de hát ettől magamban még drukkolhattam azokért, akikhez mégiscsak húzott a szívem...

– Ha megengedi, tanár úr, talán helyesebb lesz, ha ismét igénybe veszi szerény közreműködésemet – hallom Gömböc meglepően határozott hangját. – Mielőtt egészen belebonyolódik a lelki konfliktusba, mi legyen inkább: döntöbőró avagy Piros-drukker...

– Ne félts te engem! Nagyon jól elkülönítem én ezt a kettőt! – Nem is azért mondom. Csak éppen... A drukkolás közben egyes érdemes

személyekre se nagyon van tekintettel a tanár úr, és hát... hogy is mondjam csak... Becsmérlőén nyilatkozik róluk...

– Én?... Gömböc, te álmodsz! – Nem álmodom. Csak éppen az imént is... Ugye, ezzel a sekszpír-idézettel... – Írd csak rendesen: Shakespeare! Micsoda trehányság ez?! – Na, ugye, tetszik látni, most is... – Vagy úgy! Gondolhattam volna, hogy „érdemes személyek" alatt saját kisded

személyedet érted!... Nem nyilatkoztam rólad becsmérlően, csupán idéztem azokat a szavaidat, amelyeket ott kétségtelenül kimondtál, hallottuk többen is...

– Hiszen éppen ez a baj, hogy idézni tetszett. Ezért bátorkodom megint én folytatni az elbeszélést... Hogy az ilyen, nem feltétlenül szükséges idézgetések a jövőben lehetőleg mellőztessenek, ugyebár...

– Ez mind csak üres beszéd, Gömböc, mondhatnám, süket duma. Mondhatnám, de nem mondom, mert tudod, hogy nem szeretem a jassz-nyelvet. Regényben különösen nem. Ezek a kifejezések gyorsan változnak, avulnak, és ha már nincsenek divatban, nagyon nevetségesek. A tisztelt Olvasó elolvassa őket és legyint: hol él ez az író? Hiszen ilyen ósdian már senki se beszél! Tudod, Gömböc, amikor én iskolába kezdtem járni, akkor az elégtelen osztályzatot még dacinak neveztük. Mire gimnáziumba kerültem, már

dugó volt a neve, és sajnálkozva hallgattuk azokat a néniket és bácsikat, akik nagyon „diákosak" akartak lenni, és azt kérdezték tőlünk: „Na, gyerekek, nem kaptatok dacit?" Nekünk ez már nevetségesen ósdi volt, arról nem is beszélve, hogy az elégtelen, akárhogyan is nevezzék, nem olyasmi, amit kapni szokás, hanem legalábbis beszedni, nem igaz? Legalábbis, ha manapság az én fiam, iskolából hazajövet, minden felszólítás nélkül, gyanúsan gyorsan megy kezet mosni ebéd előtt, nem szürcsöli a levest, nem a nyakánál, hanem feljebb fogja a kést és villát, és mélységesen hallgat, egyszóval, olyan jól viselkedik, hogy az már teljességgel valószínűtlen, akkor rendszerint teljes joggal és alappal teszem fel neki a rövid, de súlyos kérdést: „Mondd, édes fiam, miből szedtél be ma már megint?"

De az is meglehet, mire a fiam felnő, és az unokám olvassa ezeket a sorokat, ő is elnéző mosollyal legyint csak: „A nagypapi olyan gyerekes! Azt írja, hogy »beszedni...«! Ki beszél ma már így? Senki! Ma a diák, ha elégtelent kap az iskolában, akkor azt mondja rá, hogy..."

Nem, kedves Gömböc, sajnos, nem tudom, hogyan fogják öt-tíz esztendő múltán az elégtelent nevezni. Mi, tanárok bizonyára akkor is elégtelennek. És a süket dumára is csak azt mondjuk majd, hogy üres beszéd. Nem kívánom én tőled, hogy feltétlenül te is így mondd, úgyis hiába kívánnám, csupán arra kérlek, hogy el se feledd. Mert a süket dumából lehet hanta az egész, de az üres beszéd mindig csak üres beszéd marad.

Kivéve most. Remélem, ez egyszer mégsem, és valami megragad belőle kerekre szabott fejedben. Legalább annyi, hogy ha netán mégis irodalmi pályára adod a fejedet, amire Tábori Jegyzetek, úgy is mint Napló című egészen egyedülálló remeked következtetni enged, tudni fogod, még a leghétköznapibb élő beszéd visszaadásánál is ajánlatos csínján bánni a jassz kifejezésekkel. Te időt álló remekműveket akarsz alkotni. Ami pedig olcsó dolog, az hamar elkopik. S befedi a por...

Nagyon elkalandoztam. Voltaképpen azért említettem, hogy másról beszélsz, mint a nóta szól, mert el akarod leplezni igazi szándékod. De rajtam nem fogsz ki, átlátok a szitán: te akarod elmondani a...

– Igen, én akarom! Éppen ezért ne is tessék még célozgatni se rá, mert akkor már nem is érdekes!

– Csak azt szerettem volna mondani, hogy ezzel ve... – Véletlenül se tessék!... Vagy egyezzünk ki. Elmondja a tanár úr, és én akkor haza is

mehetek... – Azért ne sértődj meg mindjárt. Nem vagy te ilyen mimóza, ismerünk már. Nem

csapod be az Olvasót, se engem. Rendben van, átadom neked a szót, végtére is megérdemled. Derekasan harcoltál mindvégig, és ott voltál az utolsó négy között is, akik...

– Akik ott hasaltunk a gúlasátor körül, és már majdnem dél volt, és a konyha felől szállingózott a gulyásleves csodálatos illata, és elzsibbadt a derekam a gubbasztásban, és még mindig nem történt semmi. Sőt, később sem történt semmi, jó sokáig. Amikor pedig történt, akkor nagyon furcsán történt, és nagyon hamar vége lett az egésznek. Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá, mert Balázs tanár úr már úgy felcsigázta az érdeklődést meg a feszültséget meg a kíváncsiságot meg mindent, hogy nem is tudom, hogyan csigázzam le, akarom mondani, vissza.

Tisztelt Olvasónk (megengedi, hogy így szólítsam, hiszen immár kettőnk Olvasója, nemdebár? Debár. Akkor folytatom), a tanár úr előadása nyomán bizonyosan arra számít, hogy a hosszú várakozás csak arra jó, hogy utána valami egészen zseniális ötletünk

támadjon, amelynek segítségével lehengereljük a Kékeket, visszaszerezzük a zászlónkat, és egyben learassuk az Olvasó legteljesebb elismerését, tapsát és hurrázását. Nem azért, mintha nem juthatott volna eszünkbe valami igazán zseniális, valami ragyogó, világra szóló ötlet, hiszen észbeli képessége mind a négyünknek felülmúlta a szürke átlagot. Tojás, csapatunk örökmozgó felderítője mindig is duzzadozott az ideáktól, Márki sem ok nélkül kapta a Filozófus nevet, Vedres őrsvezetőt pedig nem dicsérhetem érdeme szerint, mert még szolgalelkűséggel és hízelgéssel vádolnának azok, akik irigylik tőlem az irodalmi babérokat. Arról nem is szólva, hogy negyediknek ott voltam én is a magam személyében, és nem akarok szerénytelen lenni, de...

– De máris az vagy. Térj a tárgyra Gömböc, vagy megvonom tőled a szót! – Igenis. Csak azt akartam mondani, nem rajtunk múlott, hogy ennek a történetnek a

befejezése nem úgy alakul, ahogyan a tisztelt Olvasó elvárná. Minekünk végül is biztosan eszünkbe jutott volna valami, ami megszerzi a győzelmet, és egyben lenyűgözi az Olvasót is. De nem maradt rá időnk. Ugyanis közbejött valami más. Valami egészen váratlan fordulat.

Úgy történt, hogy a bal oldalam már egészen elhalt, és kénytelen voltam súlypont-áthelyezéshez folyamodni. Óvatos manőverekkel, hogy közben egy feleslegesen szeles mozdulattal ki ne szolgáltassam számomat a Kékeknek, átfordultam a jobb oldalamra. Tőlem jobbra, vagy húsz méternyire feküdt Vedres Pista, aki a sátor másik oldalát figyelte. Órák óta lestük egymást a Kékekkel. Azért ezt nem kell szó szerint érteni, hiszen fél óra után is megmerevedik az ember nyaka, ha mozdulatlanul tartja a fejét, nemhogy órákon át! Ugyan kérem! A velem szemben levő Kék nem tehetett egy mozdulatot sem, amely elkerülte volna a figyelmemet, de azért nem bámultuk egymást szakadatlanul, mint a sült hal. Néha Vedres felé is pislogtam, nyakmozgatás végett, de meg azért is, hogy lássam, nem változott-e nála a helyzet, vagy nem akar-e újabb utasítást adni.

Hát amint egyszer így Vedresre nézek, mit látok? Nem akarok tekintélyt rombolni, de

Vedres egyszerre csak felugrott, feledve a fedezés legelemibb követelményét is! De nem

elég, hogy felugrott, a száját is eltátotta, mintha kiáltani akarna valamit, csak éppen hang nem jött ki szemernyi sem a torkán. Ellenben elkezdett vörösödni. Fokozatosan vörösödött, előbb a nyaka, azután tovább, felfelé, ami nála teljességgel szokatlan jelenség volt, s csak alapos lelki megrendüléssel lehetett indokolni. S még ez sem volt minden. Még a feje búbjáig sem jutott a pír, amikor maga alá kapta két lábát, és akkorát ugrott, hogy fejét beverte a fa legalsó ágába! Már megbocsássanak, kérem, de komoly őrsvezetők nem szoktak ugrabugrálni, mint a szédült nyulak! Mi ütött belé?

Elszakítottam tekintetemet megkergült parancsnokunkról, és ismét a sátorra fordítottam. Nem szégyellem bevallani, hűségesen követtem derék parancsnokunk példáját. Ugyanúgy felugrottam, ugyanúgy eltátottam a számat, ugyanúgy nem jött ki hang a torkomon, ugyanúgy felkaptam a lábamat, nagyot ugrottam, ugyanúgy bevertem a fejemet az alsó ágba, és majdnem ugyanúgy elvörösödtem én is. Csak én előbb a fejem búbján kezdtem pirosodni, s onnan hatolt lefelé a pír. De ez, azt hiszem, részletkérdés, és csak a történelmi hűség kedvéért jegyeztem meg. A lényeg cselekedeteink azonosságában volt.

Meg abban, ami kiváltotta őket. A sátor váltotta ki. A gúlasátor. A volt gúlasátor. Mert már csak volt. Összeomlott.

Ahogy mondom: romjaiba dőlten hevert a térség közepén, és hullámzott. Zajtalanul és érthetetlenül omlott össze. Mintha magától dőlt volna le imént még

feszesen magasodó négy ponyvája. Nem nyúlt hozzá senki, nem járt a közelében senki. Ledőlt, mintha ráfújtak volna. A rúdja, amely középen tartotta, éppen felém billent. A

sarkát feszítő tartókötelek ernyedten csüngtek. Már nem volt többé sátor. Csak hullámzó és lármázó ponyvahalmaz. Akiket imént még oltalmazott, maga alá

temette, védtelenül kiszolgáltatta... Igaz is, kiszolgáltatta! Mit bámészkodunk még?! Tessék ide figyelni, tanár úr! Most aztán igazán jött, amit már annyiszor számon kért: A roham!

Hurrá!!!... Roham!!!... Előre!!! Négyen négyfelől vágtattunk a sátorrom felé, mint a szélvész, mint a száguldó vihar!

Nem állt, de nem állhatott volna senki az utunkba! Előttünk, mit, előttünk, kezünkben volt már a diadal!

Körülálltuk a hullámzó, vergődő, tekergő ponyvát. Ketten húztuk, ketten homoklabdákat tartottak a kezükben. Mindegyik kezükben hármat-hármat. A ponyva alá szorultak is szabadulni iparkodtak.

A többit elképzelheti, tisztelt Olvasó... Elsőnek egy ismeretlen Kék feje bukkant fel. Mire észbe kapott, kórusban kiáltottuk a

számát: nyolcezer-ötszáznegyven! Másodiknak Gereblyés Kálmán következett. Ő se járt jobban. Harmadiknak nem a feje jött elöl. Az jött elöl, ami általában hátul szokott jönni. Ebből

kifolyólag számot sem viselhetett – ott. Kénytelenek voltunk labdákkal dolgozni. Érzékeny testrész, tanúsíthatom, nem maradhatott kétsége afelől, hogy kiküszöböltük személyét a játékból.

Negyediknek és egyben utolsónak maradt Bunda Attila, akiről már esett egy-két szó e történetben. Derekasan harcolt, utolsónak esett el. Ő nem kapálódzott kifelé a ponyva alól. Ellenkezőleg. Becsavarta magát és várt. Kénytelenek voltunk kigurítani, mint a lekváros

palacsintát, ha az ember csak a lekvárt kívánja elfogyasztani, de a tésztájára nem tart igényt.

Az ő kezében találtuk meg harcunk célját: utolsó pillanatig görcsösen szorította zászlónkat!

Vedres kirántotta a markából, kibontotta, és körben a tisztás felé meglengette, hogy mindenki lássa, Kékek és Pirosak, vendégek és idegenek, még a kecskék is a domboldalon és a madarak és repülőgép a fán:

Visszaszereztük! Kell ennél többet is mondani? Többet nem. Csak még valamit. Mitől dőlt össze a sátor? Földrengés? Nem. Elfáradt? Nem. Véletlenül? Nem. Hát akkor?! Én pillantottam meg először. Az összedőlt sátor fő tartókötelének foszlányokká rágott roncsain nyugodtan és a jól

végzett munka elégedettségével rágódott elveszett védencünk és barátunk – Döme... Tojás ráborította a csajkát. Nincs tovább. * Nincs tovább, kedves Olvasóm, minek is áltatnánk magunkat. Döme az ő hegyes,

fehér kis fogacskáival nemcsak kirágta ennek a történetnek a színhelyét, hanem végére érve, a sátorkötéllel egyetemben elrágta a mese fonalát is.

Mert mit is mondhatnék még, amit amúgy is ki nem találna a kedves Olvasó? Az összeölelkezést és diadalmámort? Vagy utána a békés, jó baráti ebédet a Petőfi-táborban, ahol már nem voltak Kékek és Pirosak, csak jókedvű – és éhes! – táborozók? Akik kemény, férfias küzdelmet vívtak egymással, és egyiküknek sem maradt szégyenkeznivalója. Végül is a győzelmet csak csekély erőkülönbség döntötte el – no meg egy kisegér.

Beszéljek az esti tábortűzről, már lent a Vörösmarty-táborban? Amelyet megint csak mindkét tábor tagjai ültek körül, és persze, kedves vendégeink, Rezeda, Julika, Csikós Bandi, Nagy Marci, és szállt a nóta, és szálltak a történetek... Mert mindenkinek volt egy-egy különös és roppant érdekes kalandja, amit el kellett mondania...

Míg a csillagok és csillagképek lassan, méltóságteljesen vonultak felettünk, az Ágasvár, az Óvár, a Muzslatető, a Nyikom homályba vesző csúcsai felett...

És járnak körbe azóta is, és velük múlik, múlik az idő... A tábortűz lobogó lángjaiban mintha ott vibrálnának Petőfi sorai...

Hátrább vonul mindegyre

és halványul a Mátra. Az esti nap piros fényt

lövell kék homlokára.

Olyan ez a piros fény, mely a kék Mátrán lángol, mint kék szemű lyány arcán

a rózsaszínű fátyol.,.. Hátrább vonul és halványul a Mátra... De nem halványul a tábortűz lángja, a barátság

lángja. Nem halványul a nyár sem, pedig amikor e történet utolsó sorait rovom, már sárga-pirosra csípte az ősz a fák levelét, hajnalonként harmat helyett dér fehérlik a fűszálakon, és szürke felhőket kerget a szél az Ágasvár csúcsa felett... Nem halványulhat, mert már itt él az emlékezetünkben, őrizzük belőle, ami szép volt, és azt is, amiből egy icipicit tanulni is lehetett...

Tessék? Hogy csöngettek? Kezdődik az óra? Gömböc fiam, akarom mondani, Fülöp fiam, mi is volt mára feladva? A reformkor irodalma és a nyelvújítók? Rendben van, kezdjük el. Könyveket,

füzeteket eltenni. Felelés lesz... Kedves Olvasóm, azt hiszem, ez már nem érdekel téged. S ha nem csalódom, még te

sem írtad meg holnapra a leckédet? Ugye? Akkor pedig becsukjuk szépen a könyvet, és ki-ki a maga munkája után lát.

Találkozunk jövő nyáron! Hol? Mindent azért nem árulok el. Majd kiderül – akkor. Addig: a viszontlátásra!