>

Gera György:

Kötözött sonka

A vendég unatkozott. A borbély Is-mételten azzal hozakodott elő, hogy minden új üzletet tapasz-talt, rókának kell bevezetnie, őt

is azért helyezték ide. — Egy évig fizetés-kiegészítést ad a

Következet — mondta. — De utánam a Retek utcából is ide jönnek.

A vendég finoman ásított, még kezét is előhúzta a l e p e d m ö g ü l .

— Valami érdekeset nem tud? — Hogy tetszik érteni? — Valami érdekeset. — Velem csak annyi történt, hogy meg-

születtem — mondta a borbély. Fenni kezrito a kést. olykor egy-egy

pillantást vetett a tükörbe. A vendég is a tükröt leste. Tagbaszakadt férfi. r.e\ e-tésre hajlamos. Arca egészen felpuffadt a kíváncsiságtól Mmdössze ketten tar-tózkodtak az üzletben. A borbély erőlkö-dött, keze megbicsak-lott, kishí-ján megsér-tette a szí-jat A szom-szédos női részlegben dorombol-

va megin-dult a gáz-boyler.

— Nos? Katona csak volt? — Fersze. — És akkor sem tortént magával sem-

mi? — Akkor ls borotváltam, meg hajat

nyírtam. — Egyszer biztosan szerelmes is volt — Igen — mondta kényszeredetten a

borbély. — Na hát meséljen arról. A borbély arca elszíneződött — Arról nincs mit mesélni, kérem —

mondta. A vendég nevetett. Egész tagbaszakadt

testével nevetett a fehér lepedőn apró remegősek futkároztak.

— Diszkrét borbély! Pályát tévesztett maga. hallja, plébánosnak kellett volna mennie. És még magát küldték ide beve-zetni az üzletet!

A borbély csak fente tovább a kést Aztán kissé meghajolt mintha azt mon-daná: szo1 gálatára.

A vendég sokáig nevetett, igazán re-mekül tudott nevetni, öblösen, bátorító-an, pompás technikával. Majd ezt mond-ta:

— No. akkor meséljen valami mást. Ne mondja már, hogy magával semmi se történt.

— Egyszer egz úriember. . . — nyögte ki a borbély — száz forint borravalot adott,

A vendég bíztatóan feléje fordult — É s ? — Se azelőtt se azután nem kaptam

ennyit —- Hát az szép pénz. — Nagvon szép. Úgy mondta: előleg. — Előleg?

Igen. E'őre Ideadta. A borbély felélénkült Hálát érzett a

vendég l iánt — Amikor benyitott az üzletbe, ott áll-

tunk egv kupacban, mind a nyolc segéd, (5 meg körülnéz, egyenesen rám mutat es azt mondja: „maga. maga fiam. magá-ban, látom bízni lehet". A kollégák mind bennünket figyeltek. Engem, meg Guszti bács i t . . . Mert így hitdák az úriembert Én meg. k é r e m . . . Mintha a kezemből nőtt volna ki az o l l ó . . . Olyan biztosnak ereztem magam, olyan nyugodtnak . . . Ha utánagondolok, most is elönt a m e l e g . . .

— No és? — Aznap vettem egy üveg kadarkát

meg egy kötözött sonkát . . . Csodaszép

sonkát, egy kilónál is több v o l t . . . A fe-leségem, persze, nem értette, mi történt el se tudta képzelni, hogy ilyesmi lehet, ilyen rendkívüli . . . Mert én aznap este is olyan nyugodt vo l tam. . . Olyan meg-Dékél t . . . nem is lehet, azt elmondani . . .

A borbély elhallgatott. Meg volt eléged-ve magával is. a vendégével is. Moso-lyogtak m>nd a ketten.

— Reggelre fájt a feje — mondta a vendég.

— Csakugyan! — Félt bemenni az üzletbe. Tudta, hogy

a koilegák irigylik, nem lesz nyugta tő-lük. így volt?

— így — mondta el képed ten a borbély. — Egész nap dolgozott s örült, ha egy

kopaszra került sor. Aztán eljött az este. És maga?

— Nem is tudom már . . . — Próbáljon csak visszaemlékezni.

A borbély próbált, de nem ment. Egyáltalán:

egyszerre semmi sem ment. Már abban sem

volt bizo-nyos, hogy

sikerült-e valami érdekeset mesélnie a vendegnek. Lehorgasztotta a fejét. A női részlegben elnémult a gázboyler. A vendég zavarta-lanul folytatta:

— Ekte szótlanul ették meg a maradék kötözött sonkát. Később az asszony kér-dezett valamit, talán azt. hogy err.lek-szik-e még a zöld pepita ruhájára, de ma-ga nem emlékezett. Össze is vesztek? Harminc évi házasság után.

— Augusztusban lesz harminc. — Na látja, kitaláltam — mondta a

vendég. — Látom, kérem. — Ne higvje ám. hogy nagy kunszt.

Ilyesmi naponta megesik, nem érdekes. A vendég elhallgatott, A borbély sem

beszélt. Tudta, valami új történettel kel-lene előhozakodnia, elszórakoztatnia a vendéget, de a bordái közé alattomos zsibbadás fúrta be magát.

— Itt elöl megritkíthatja még — hal-lotta.

S a vendég újra nevetett. Egész tagba-szakadt testével nevetett, a fehér lepedőn apró rezgesek futkároztak.

— Látja, ilyen az élet, mindenkivel tör-ténik valami.

A borbély ránézett. Kissé előrehajolt mintha azt mondaná: szolgálatara. Érez-te. hogy egyszerre megkönnyebbül. Me-leg. tiszta öröm szállt, a szivére, maga sem értette. hogyan nyugodhatott meg hirtelen ennyire. Olyan nyugodt volt mint amikor Guszti bácsi haján dolgo-zott. Vagy mint amikor az asztalnál ült a felesegével, előttük a kadarka, meg a kilónál is nagyobb kötözött sonka A zsibbadás teljesen elmúlt róla. Nagyon csodálkozott, hogv remeg a keze. Leej-tette a kést de nem nyúlt utána, félt a kezére nézni.

— Mi van magavai? — kiáltotta a ven-dég. — Elment az esze?

A női részlegből beszaladt két fodrász-lány . . .

A megidézett elmeszakértők Nagy Béla vádlottat egyöntetűen normálisnak nyil-vánították. 0 maga nem tudott elfogad-ható magyarázatot adni, arról, miért ta-madt dr. Scholz Henrikre. A bíróság azt is tudomásul vette, hogy dr Scholz Hen-rik nem támaszt kártérítési igényt Nagy Bélával szemben.

NAK ŐK A következőkben kísérle-

tet teszek arra. hogyan lehet egy önmagában véve közöm-bös és semleges témát kü-lönböző drámai stílusban feldolgozni. Persze az itt fel-hozottakon kívül még sok-féleképpen lehet.

A drámai jelenet alapja a következő újsághír: Ötórai tánc szombaton délután 5 órától a November 7. Mű-velődési Otthonban. Közre-működik a The Strangers Együttes.

Tragédia Shakespeare modorában

Fiú; Ugye eljössz, szerel-mem?

Lány: Mennék szívesen, szerelmes szivem szálló szár-nyán, de az anyám nem en-ged.

Fiú: Akkor én se megyek. Mert mit ér a tánc és viga-lom, az öröm habzó gyöngye, ha te nem vagy ott? A fé-nyes teremből sötét kripta lesz. a víg dalokból pedig gyászinduló. Ha nem jössz, megölöm magam.

Júlia; Ne! A te életed az enyém. Ha te meghalsz, én se élek tovább.

Romantikusan, Victor Hugó stílusa ban

a mostani színésznőnek, a Mezei Máriának az apját. Ha látom olykor a televízióban, mindig az apjára gondolok. Hej, de rendes, derék ember volt, isten nyugosztalja. Ó védett a hadbíróság előtt. Szép sorjában elmondott az mindent, úgy, ahogy a valóságban esett. Mert igaz is, nem akartam én megszökni a háborúból. Nem azért voltam szökevény, hanem azért, hogy ne maradjon parlagon a föld. úgyis elég várta hiába azokban a keserves időkben a magot. Meg azért, hogy ne pusztuljon éhen az árva csa-lád. Olyasfélét is mondott a hadbiróságnak, hogy a szö-késemmel én többet használtam a hazának, mintha ide-jében bevonulok, visszamegyek a frontra, és beleütöm a fejemet egy golyóba. Aztán meg. amikor vegeztem a dol-gommal, mindjárt önkéntesen jelentkeztem.

A szép védőbeszéd után sokáig tanakodtak a hadbí-rók. Végül kihirdették az ítéletet. Lele István közlegényt fölmentették a halálos bún vádja alól. mert. a bíróság is ugy találta, hogy nem volt igazi katonaszökevény, és ha szigorúan vesszük, cselekedetével talán még használt is valamicskét

— Megkegyelmeztek hát de a legközelebbi menetszá-zaddal vittek vissza a frontra, és megmondták, hogy több szabadságra ne számítsak. Kint is tartottak a háború leg-végéig. még akkor sem engedtek haza. amikor ezt az ujja-mat megcsúfolta a srapnell. No de aztán csak hazakerül-tem. Hát így volt

így tudja az egész falu is. Akadnak még. akik látták, hogy a csendörök hosszú szuronyukat döfködik a kazlakba, amint kutakodnak utána.

— Kemeny legény volt egész életében — emlékeznek szeretettel rá —. szembeszállt, az még a nyilas bitangok-kal is. amikor vakmerőn mentette a falubeli üldözöttek holmiját

Jó darabig hallgattunk a lócán, a csöndes udvaron. Lele Pista babusgatta bekötött kezét, amely most ugyan-csak elevenen emlékezhetett arra a gonosz srapnellre, mert elesen belenyilait ú.iból a fájdalom.

— Nem félt? — kérdeztem kicsit, megilletődve, csak-hogy éppen kérdezzek valamit.

— Akkor nem. Máskor se. Életemben csak egyszer

(A gróf szemére húzott széles kalapban, álarcban, köpenyben, a köpeny alatt tőrrel a falon felmászik és az ablakon beugrik a her-cegnőhöz.)

Hercegnő: Jézus Isten! Gróf: Ne féljen tőlem, her-

cegnő. E köpeny és ez az álarc nemes szívet takar, mely csak önért lángol.

Hercegnő: Lovag, ö n az? Gróf: Én vagyok. A kita-

szított és üldözött, de egy-ben az élet felkent ura. La-káj és előkelő nemes. Ezrek ura és az ö n alázatos rab-szolgálja.

Hercegnő: Az istenért, lo-vagom. meneküljön. Vérdíj van kitűzve a fejére.

Gróf; Inkább hulljon a porba e fő, minthogy ö n t ne lassa. Addig nem mozdulok, míg meg nem ígéri, hogy el-jön a király báljára.

Hercegnő: Ott leszek, lo-vagon, csak most távozzék.

Gróf: Ég önnel, hercegnő. (Meglengeti széles somberó-ját és ahogy jött, az abla-kon át eltávozik.)

Népszínműben

Sartre*' modorában

Fiú: Itt az alkalom. Most megmutathatod, hogy szabad akaratod van. Hogy a saját elhatározásod ura vagy, Ha akarsz, eljössz, ha nem akarsz, nem jössz.

Lány: Minden józan érr amellett szól. hogy menjek. Szeretlek. Itt az alkalom, hogy a tánc révületében egy-másra találjunk. De én nem megyek. Nem megyek, mert meg akarom mutatni, hogy .szabadon választok. Én az vagyok, amit cselekszem. A nem cselekvés is tett. És én most ezt választom. Ezzel bizonyítom be. hogy szabad es független vagyok, hisz minden józan érv a mellett szól, hogy menjek. (Aztán függetlenség és szabadság ide, meg oda, mégis el-megy.)

Antidráma Beckett és lonescu után

János: Gyüssz a bálba? Píros: Hát ha szépen

kérsz . . . János; Gyere el. mert a

szívem eleped utánad. Piros: Oszt nagyon eped? János: Nagyon. E mög a

tied. (Mézeskalácsos szivet ad át neki.) Mézeskalácsos szív. Olyan piros, mint az enyém, oszt ügy olvad.

Piros: Oszt oly édös is" János: Kóstold mög.

(Piros megkóstolja és úgy találja, hogy richtig olyan edes.)

( F e h é r K á l m á n r»]zal)

Fiú: Jössz táncolni? Lány; Talán. Nem tudom. Fiú: Az ember nem tud

semmit. Lány: Valahogy ugy. Fiú: Jó volna pedig tud-

ni. Vagy nem? Lány: Talán. Fiú; Mi jobb. tudni, vagy

nem tudni? Lány: Nem tudom. Fiú: En se. (Mi se, ők se.)

féltem, de akkor istenigazában. Amikor megfogtam a bo-szorkányt

— Hát azt hogy csinálta? Az emiékezes mosolygással aranyozta be az arcát. — Nyár volt, akkor is, ilyentájt történhetett. Még le-

gény voltam, háborúviselt, úgy mondják, hogy elég ke-menykötésű. Azon az estén valamiért sokáig fönt marad-tunk. Ilyen házban minduntalan adódik olyan sürgős munka, amit nem lehet másnapra halasztani Avval bíbe-lődtünk. A lányok akkor már nagyobbacskák voltak, el-adósorba kerüllek. Az egyik valamiért, kinézett az utcára, a kiskapun. Hát egyszercsak hallom, hogy éktelen sival-kodásba kezd. Odafutok hozzá, eszelősen mutogat az ut-cára és egész testében reszketve mondja, hogy boszorkánv szaladt el a ház előtt..

— Ott szalad, ni! — mutat az alvég felé. — Odanézek, hát én is látom. Fehér lepedő borítja,

és amint igen sebesen szalad, hát ugy lebeg utana. mintha szárnya lenne. Tudtam én jól, hogy nincs boszorkány, de amikor megláttam, és közben az asszonynép is sivalko-dott a kiskapu körül, mert valamennyi odasereglett, hát reszketni kezdett a térdem. Ha bádogból lett volna a ga-tya rajtam, nem pedig puha gyolcsbol, hát biztosan haran-gozott volna. Az asszonynépség pedig egyre jobban lármá-zott. Mondogattam én magamban szüntelen, hogy nincs boszorkány, nem is volt soha. most se lehet, de a' térdem csak reszket, folyvást reszket. Meg kell, hogy fogjam azt a boszorkányt, mert. ha meg nem fogom, ezek a szeren-csétlen nőszemélyek holtig megesküsznek rá. hogy van boszorkány. Csomóra kaptam hát a bő gatyaszárat — mert hát. tudja, akkortájt még ilyen gatvát viselt errefelé a férfiember — és utána eredtem. El is értem a kútnál, le-rántottam róla a fehér lepedőt, es hiába takarta el két. kezével is az arcát, mindjárt fölismertem. Vica volt. a bíró setyerája. Most is tőle jött a szégyentelen, és azért öl-tött lepedőt, hogy föl né ismerje senki.

Hát így fogta meg a boszorkányt Lele Pista, atffurcsa háborús legenda hőse. akinek nyilván volt meg nemelv elvegezni való dolga az életben, és azért rukkolt csak most be a hősi halottak megmérhetetlen ármádiájába

Ü J V E R S E K Vihar Béla

Az út Ha visszanézek utam elejére, a völgybe, a mélybe,

elégedett, már-már boldog vagyok.

Ha a távoli csúcs felé vetem elfáradott, szomjas

tekintetem, szívemre csend száV. hallgatok, és alázattal hajtom le fejem.

Kátay Antal

Portré — faluról Nézd, ahogy guggol:

határrászt rajzol a porba. Ujja elfárad,

de nekifeszül újra meg újra. mutatni, hol, s hányszor tizhold a tervük.

Buktatják régi mezsgyék még — hiába, régi az álma, s pezsdülő új a világa. Négymérőshen álmodik délidőben, s határrészt rajzol országnyi mezőben.

Emlékeit barázdák oldozzák, s kötik, de ujjaival,

melyekkel belemarkolt ebbe a korba — nézd. ahogy guggol:

határrészt, rajzol a porba!

Vasárnap. 1967. május 14, DÉL-MAGYAR0R5ZA0 J