Z E N E Z E N E T Á N C- -

A tartalomból:

- Magyar Fesztivál Balett új bemutatójáról - Interjú Mihályi Gáborral- Az Art Balett bemutatkozása Budapesten

- Liszt Ferenc magyarságának éthosza - Liszt és Hubay

M Ű V É S Z E T I F O L Y Ó I R A T 1 1 - 0 3

A borítón:Magyar Fesztivál Balett:Mózes, avagy a Tízparancsolat(fotó: Mészáros Csaba)

Andrea Paolini Merlo:Academic Fragments

Sárosi Imre, Schnetz Johanna(fotó: Kanyó Béla)

Z E N E - Z E N E - T Á N C 3

Sokan és sokszor idézték már Kodály Zoltán következő mondatait: „A zene táplálék, vi-gasztaló elixír. A zene az élet szépségét, s

ami benne érték, azt mind meghatványozza. In-nen azzal a tudattal mennek ki az életbe a gye-rekek, hogy zene nélkül nincs élet. Igaz: van egy másféle zene is, ami nem életet ad, csak mámort és kiábrándultságot. De hisz épp az az egyik ma-gasztos feladata az ilyen iskoláknak, hogy ettől a zenétől megóvja a gyermekeket azzal, hogy rá-szoktatja a jóra…”

Kodály 1964-ben fogalmazta meg a fen-ti gondolatokat Kecskeméten az új ének-zenei általános iskola megnyitásakor, ám az érintett kérdések – ha lehet – még időszerűbbek, mint amikor elhangzottak. Zenei művelődésünk, zenei nevelésünk és közművelődésünk ügye ugyanis az elmúlt évtizedekben – a muzsikusok minden erőfeszítése ellenére – jelentősen háttérbe szo-rult. Nemcsak a heti 2 ének órától fosztották meg iskoláinkban a „Tanügyi Bácsik és Nénik” gyerme-keinket, nemcsak a tehetséggondozás feltételei szűkültek a zenei tagozatú általános iskolák nagy hányadának „kimúlásával” – a hatósági intézke-dések és a kiüresített zenei nevelési tantervek következtében, hanem még az illúzióját is elve-szítik lassan zenepedagógusaink annak, hogy te-vékenységük értelmes nemzeti célokat szolgál… A magyar énekkari kultúra Kodály Zoltán, Ádám Jenő, Bárdos Lajos, Szőnyi Erzsébet és mások tel-jesítménye nyomán az elmúlt évtizedekben eu-rópai rangra emelkedett. A magyar zenei nevelés koncepciója és módszertana Nagy-Britanniától Japánig, Franciaországtól Kínáig, de az Egyesült Államokban és más országokban is népszerűvé vált… Csak éppen hazai földön jutott Hamupi-pőke sorsára az utóbbi időben Kodály zseniális ráébredése.

Most – amikor az új köznevelési törvény vitája zajlik, és különféle „helyi érdekek” ütköznek a Par-lamentben, érdekes módon tartalmi kérdésekről

– a művészeti nevelés problémáiról alig hallani. Nem csodálkozhatunk azon, hogy az oktatási államtitkár vergődik közvetlen környezetével is, hiszen – úgy tűnik - az országgyűlési képviselők többsége még a C-Dúrt a C-Molltól sem tudja megkülönböztetni – nem beszélve pedagógiai műveltségük apokrífjairól.

Valamennyien tudjuk, hogy az ország az el-múlt nyolc esztendőben nehéz gazdasági hely-zetbe került, és hogy az elmúlt húsz évben a ma-gyar nép megismerhette a liberális kapitalizmus természetét, a Pénzhatalom kíméletlenségét. De: minden embernek – még a politikusoknak is – meg kell érteniük: kultúra nélkül nincs gazdasági felemelkedés! Márpedig kulturális intézményeket nem lehet pénz és magasan minősített szakem-berek nélkül fenntartani. Miközben természetes, hogy az Operaház működését magas színvona-lon biztosítani kell, lehetetlen, hogy a zenei köz-művelődés intézményeit és szervezeteit szinte teljesen magára hagyják a Minisztérium illetéke-sei. Jusson eszünkbe néha az is, amit ezzel kap-csolatosan Kodály fogalmazott meg legszemléle-tesebben: sokkal fontosabb, hogy ki Kisvárdán a zenetanár, minthogy ki az Operaház igazgatója. Példák egész sorát említhetnénk - egészen a civil szervezetek országos képviseletéig. Ideje volna ráébredni, hogy a civil szervezetek tevékenysé-ge minőségi hozzájárulást jelent az államilag és önkormányzatilag fenntartott intézmények működéséhez. Ideje volna, hogy ráébredjünk: a többpárt rendszer természetes közege ugyan a demokráciának, de a társadalom tagjainak aktív részvétele nélkül csak párt-demokráciáról beszél-hetünk.

Kodály Zoltán 1942-ben a Magyar Dalosszö-vetség közgyűlésén azt mondta, amire éppen napjainkban volna igazán nagy szükség: „Ma-gyarország egy legyen a dalban!”

Tóthpál József

„Magyarország egy legyen a dalban”

Z E N E - Z E N E - T Á N C 4

A színpadon látszólag reális a kör-nyezet, ismerősek a szereplők, a cselekmény is jól követhető-

en, lineárisan halad, mégsem szimp-la életrajz-feldolgozás vagy a bibliai események betűhű rekonstrukciója a célja Markó Iván Mózes, avagy a Tízpa-rancsolat című darabjának. Az alkotó szubjektíven válogat; a történetből csak bizonyos momentumokat emel ki számunkra. Nem ábrázolja Mózes gyer-mekkorát, nevelkedését a Fáraó udvará-ban, bemutatja viszont népének szen-vedését, az egyiptomi fogság kegyetlen körülményeit, utal az elszenvedett at-rocitásokra. Miután Mózes megöli az egyik felügyelőt, látjuk az éjszakában az angyalok megjelenését, azt a pillana-tot, amikor az Úr elhívja őt és kiválaszt-ja a feladatra. A nép szó szerint „mögé áll”, hogy kivezesse őket a fogságból. Látjuk, ahogy Mózes tárgyal, dialógust folytat a Fáraóval, vitájukat is megjele-níti a koreográfus, kimarad azonban a cselekményből a tíz csapás. A Kiválasz-tott végül népe élén elhagyja Egyipto-mot, átkelnek a Vörös-tengeren, majd a pusztában vándorolnak. Az Aranyborjú imádásának a hegyről lehozott isteni Parancsolatok elhangzása vet véget, de hiába teljesíti feladatát a főhős, végül – Markó változatában – úgy hal meg, hogy nem léphet az Ígéret földjére.

A cselekmény alapja tehát a bibliai történet, ezt azonban szubjektív értel-mezés színezi. Markó Iván alakja, „Az Ál-modó” idézi meg és fel az eseményeket anyai nagymamája, Guttmann Amália sajátos hangulatú elbeszélése alapján. A darabban a kiválasztott ember ma-gányossága, küzdelme és a „többiek” által sokszor nem értékelt, sőt akár ész-

re sem vett teljesítménye jelenik meg. Számára csak a Feladat létezik, nem lel-het nyugalmat és nem, vagy csak ritkán találkozik megértéssel. A nagymama szavai szerint Mózes nem léphet be Ká-naánba - nemhogy nem kap jutalmat fáradozásaiért, de meg sem láthatja an-nak eredményét. A bizonyosság meg-nyugtató érzése nélkül küzd és fejezi be az életét.

Koreográfiailag Markó Iván gyakor-latilag egyszemélyes darabot készített; Nyári Gábor (Mózes) szinte folyama-tosan színen van, mozgásanyagának összetettsége, nehézsége messze meg-haladja a kar lépésanyagának feltűnő egyszerűségét. Mozdulatsorai belső feszültségét, erőfeszítéseinek emberfe-letti voltát, ugyanakkor elgyengülését, menekülési reflexeit is megjelenítik. Mózes nem hérosz, nehezen fogadja el a küldetését, mindvégig mardossa a kétely, hogy alkalmas-e a feladatra, küzd önmagával és a rábízott néppel is. Az élete nem diadalmenet, a tehet-ségében magasan az övéi felett álló ember képességei, harcának értelme csak egy másik – isteni- nézőpontból válnak nyilvánvalóvá. Nem rettenthe-tetlen hős, kínlódik, kétségbeesik, akár még gyenge is lehet. Az alkotó minden szempontból egyértelműen az ő alakjá-ra koncentrált, körülötte a nép csupán kiegészítő elemként, mozgó, élő dísz-letként jelenik meg. Ez kihangsúlyozza a főalak fontosságát és elválasztja az egy tömbben mozgatott és értelme-zett tömegtől.

A kar ebben a Markó-darabban nem kapott magasztos és/vagy technikailag nehéz feladatot: az egyszerű, repetítitv mozgássorokból csak időnként válik ki

kisebb szólókkal Mirjam (Stetina Szon-ja) illetve Áron (Kiss Krisztián) alakja, a nép nem kezdeményez, nem viszi előre a cselekményt. Sokszor (szimbolikusan) éppen alszik, amíg a főhős vívódik vagy értük fárad, sőt, ahogy karizmatikus vezetője távozik (felmegy a hegyre), rögtön az Aranyborjú imádásába kezd. Egyszerű lépésanyagát részben a gyer-mekek szerepeltetése is indokolhatta, akik a jövőt, de ugyanakkor a realitást is képviselik. Ők azok, akik majd a ge-neráció-váltó 40 év múlva, már nem rabszolga-múlttal, új életszemléletet képviselve léphetnek be az Ígéret föld-jére. Emocionális és eszmei csúcspont az Aranyborjú jelenete, a pénz-közpon-tú világ szimbóluma, mely az emberi együttélés alapjait képező parancso-latok tagadása. Az Aranyborjút nem díszletelem jelzi, hanem egy táncos személyesíti meg. Ez lényeges különb-ség, hiszen feltétlenül erősebben hat, hogy nem egy passzívan álló tárgy körül mozog a tömeg, hanem maga a tárgy is életre kel és interakcióba kerül a táncosokkal. Az Aranyborjú mozgás-anyaga nagyon mai, videoklipekből ismert, hipnotikus erővel ismételt lépé-sek, mozdulatkombinációk igézik meg a körülötte keringőket. Jellemző, hogy ez az egyetlen olyan pont a darabban, amikor az egyébként szorosan együtt, egységben táncoló kar mozgása meg-bomlik, az összetartás és a kapcsolatok megszűnése, a „szétesés” leképezi a csoportban és az egyénekben lezaj-ló belső folyamatokat. A bálvány által létrehozott és uralt káosznak a Paran-csolatok elhangzása vet véget, melyet a nép ismét egységes csoporttá ren-deződve, szaggatott mozdulatokkal

M a r k ó I v á n ú j t á n c M ű v e a F e s z t I v á l B a l e t t e l ő a d á s á B a n

Mindig kellenekúj Mózesek

M ű v é s z e t e k P a l o t á j a , 2 0 1 1 . o k t ó B e r 8 .

Z E N E - Z E N E - T Á N C 5

reagál le, lassan öntudatra ébredve az orgia mámorából.

A darab kísérőzenéje (Faltay Csa-ba) nem titkoltan programzene, jele-netről-jelenetre az éppen a színpadon zajló történésnek megfelelő hangulatú. Célja az összhatás erősítése - a koreog-ráfus víziójának lehető leghatásosabb megjelenítéséhez nyújt segítséget. Az előadás sokat köszönhet a szceni-kának (díszlet, jelmez: Gombár Judit), látványos és egyszerűségében megka-pó megoldás, ahogy a tüllfüggönyre vetített Vörös-tenger szétválik, majd a hullámok összecsapnak és elnyelik az üldözőket képviselő Fáraót (Vári Ber-talan). Szépek a fények, a hajnalpír, a szürkület derengése, vagy az éjszaka csillagos egével. Kifejező szimbólumok az egyiptomi uralkodó megjelenését kísérő Napkorong vagy az égő csip-kebokrot idéző lángnyelvek. Ezekhez képest bizonyos elemek túl realisak, direktnek hatnak – például az egyip-tomi sivatag illúziókeltő, sziklás körpa-norámája – talán azért is, mert a szín-padi cselekményben az eredeti bibliai történet csupán vezérfonalul szolgál, a koreográfus eszmei mondanivalója pedig már teljesen független az eredeti ókori miliőtől, történelmi pillanattól és földrajzi helytől.

A darab egyszerre több szinten is befogadható: történelmi lecke, mini-mális Biblia-ismerettel is követhető lát-ványos hittanóra - utóbbit a jelen lévő gyermek-nézők csöndes belefeledke-zése is igazolta. Ugyanakkor egy ember heroikus küzdelmének, életfeladatának bemutatása és végül, üzenet a máról. Markó Iván maga is megjelenik; nem táncol, de a színpad szélén ülve, kon-centrált átéléssel végig részt vesz az előadásban. A darab elején és végén - a történést keretbe foglalva – kommen-tálja is az eseményeket, közben csak a Parancsolatok felsorolásánál hallhatjuk a hangját. Megszólalásainak így dra-maturgiai szerepe, tartalmukat tekintve pedig súlya van. Bár a darab üzenete minden hiten, valláson, meggyőződé-sen egyértelműen túlmutat és így egye-temessé válik, a nagymama emlékének felidézése nagyon személyessé is teszi a színpadon látottakat. Az idős, magá-nyos Mózes halálát Markó mozgásvihar-ral reagálja le, kései utódként magára véve és újraélve a helyzet tragikumát.

A Mózes, avagy a Tízparancsolat ér-dekesen többrétegű darab. Rögzített bibliai történetet mesél, de szubjek-tíven emel ki belőle bizonyos mozza-natokat. Egyszerre historikus, közvetít ószövetségi és népi hagyományt és e

keretek között, de azoktól valójában már elemelkedve mond napjainkról aktuális véleményt. Ha az ember – bár-mely történelmi időben - függetleníti magát az isteni törvényektől, akkor beköszönt az Aranyborjú korszaka. Ha nincs nemes, értelmes cél, ha nincse-nek törvények, akkor a talmi győz, a pénz imádata következik. Ez pedig eltá-volít a magasztostól, létünk eredendő céljától. Ezért mindig szükség van új Mózesekre, akik ismételten „lehozzák a hegyről” a Parancsolatokat az ember-nek és megpróbálják helyreállítani a világ rendjét. Talán mi magunk is ha-sonló küldetést hordozunk. Markó be-mutatja, hogy küzdelmeink gyümölcse egyszer beérik, még akkor is, ha földi életünkben nem bizonyosodhatunk meg erről és látszólag nem aratunk elismerést vagy dicsőséget. Bár Mózes ebben a verzióban nem láthatja meg fáradozásai eredményét és nem léphet be Kánaánba, mégis reményteli a darab végkifejlete. Az isteni rend helyreállítá-sáért folytatott harc, a Parancsolatokkal összhangban álló célkitűzések, bár-mennyire eredménytelennek tűnnek is, egy magasabb szférában végül elnyerik értelmüket és nemzedékeken át szol-gálnak követendő példaként.

Pónyai Györgyi

Magyar Fesztivál Balett:Mózes, avagy a Tízparancsolat(fotó: Kanyó Béla)

Z E N E - Z E N E - T Á N C 6

Jubileumi volt az idei esztendő a Magyar Állami Népi Együttes számára, hiszen a társulatot 1951-ben alapították. A kö-zönség is velük ünnepelhetett, több kü-lönleges bérletsorozatot indítottak, s no-vember első napjaiban három előadással tisztelegtek az évforduló előtt, emellett kötet is született az együttes történeté-ről. A régi tagokat összegyűjtötték egy rendhagyó, Hoppá… című estre, s 60 év címmel szintén produkció készült, amely átfogó képet nyújt a hat évtizedről. Ebben a koreográfiában megjelenik az együttes három, nagy korszaka. Az első: az alapítás és a dicsőséges, első évtizedek időszaka, amelynek szellemi irányítója Rábai Mik-lós volt. A második: a táncházmozgalom és az ebből táplálkozó újfolklorista szem-lélet térnyerése – Timár Sándor irányí-tásával. A harmadik: a jelen, a korszerű színpadi megfogalmazás, a sokszínű és gazdag repertoár Sebő Ferenc, majd Mihályi Gábor vezetésével. A társulat művészeti vezetője az örömhírek mellett azonban problémákról is beszámolt. A Magyar Állami Népi Együttes következő esztendejét ugyanis beárnyékolják a gaz-dasági gondok, a létszámcsökkentés és a szakmai nyugdíj eltörlésének veszélye is.

Az ünnepi szezon eseményei között jelentős szerepet kapott a három korsza-kot felvonultató estjük. Különböző arco-kat láthattak a nézők…

Egy néptánc-együttesnek az identitá-sa nemcsak a hagyományban gyökerezik, hanem a színpadi néptáncművészetben is, s emellett nagyon fontos szerepet kap magának a társulatnak a múltja. Lé-nyegesnek tartom, hogy egy együttes, amikor emblematikus, fontos évfordulók-hoz érkezik, forduljon a múlt felé, vessen számot a történésekkel, de a jelenére is koncentráljon. Nagy, meghatározó együttesről van szó a Magyar Állami Népi Együttes esetében, s jelentős dátumról, hatvan esztendős születésnapról. Ezt a hat évtizedet karizmatikus egyénisé-gek jellemezték, akár koreográfusokról,

együttesvezetőkről, zeneszerzőkről be-szélünk, hiszen Rábai Miklós, Timár Sán-dor mellett azért Lajtha László, Kodály Zoltán, Farkas Ferenc, Vujicsics Tihamér is részt vett az együttes történetében. A jelmeztervezőket, az előadóművészeket szolgáló további alkotókat nem is említ-ve. S persze a táncosok százai is ebben a hat évtizedben. Tagjaink közt volt pél-dául Varga Erzsébet, Erdélyi Tibor... Arra gondoltam, hogy mindezt egy műsorban nehéz összefoglalni, ezért jubileumi évet szenteltünk a hatvan évnek. Az ünneplést már elkezdtük tavasszal, amikor a Tavaszi Fesztiválon, a Thália Színházban 60 év címmel mutatunk be egy előadást, amely az Állami Együttes három nagy korszakát jeleníti meg. A kezdeteket, Rábai Miklós, majd Timár Sándor éráját, s aztán a je-lenbe engedtünk betekintést. S hogy a mostani időszak a nagy korszakok közé tartozik-e, ezt majd a jövő dönti el…

A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is felléptek, egy valóban múltidéző elő-adással…

Ezen a pódiumon az Állami Népi Együttes legelső produkcióját, az Ecseri lakodalmas egy részletét táncoltuk, második félidőként pedig a legutoljára született koreográfia, az Álomidő válo-gatásával léptünk színpadra. A múlt és a jelen feszült egymásnak vagy éppen har-monikusan kapcsolódott egymáshoz, ez már vizsgálat kérdése. Mindenesetre jól demonstrálta a hagyományértelmezés adott korokra jellemző megfogalmazási módjait, s azt, hogy mi változott, és mi maradt szinte változatllan. Érdekessége volt ennek az előadásnak, hogy az Ecseri lakodalmas sosem hangzott fel még ko-rábban szimfonikus zenekarral, most pe-dig egy nagy együttes játszotta az ebből készült átiratot. A Szolnoki Szimfoniku-sok, valamint több kórus közreműkö-désével monstre este sikeredett. Voltak emellett is kitüntetett pillanataink az év későbbi részében, hiszen bérletet szer-veztünk, ami a jubileum részét képezte.

Az almárium-sorozatban is szerepeltünk, a még élő tradíciót állítottuk táncban és zenében, ami mellé felsorakoztattuk a ma színpadi táncművészetét Így került egymás mellé a múlt és a jelen.

November elején pedig három estén mutatták meg, milyen a mai arca a Ma-gyar Állami Népi Együttesnek.

Táncost, műszakot próbáló feladat volt, hiszen három egymást követő este, három nagyon különböző előadással áll-tunk színpadra. Elsőként a Labirintus ke-rült színre, a Bartók- estünk része. Utána az Álomidő, ami világzenei hangzásokkal megtűzdelt előadás, s a harmadik pro-dukció pedig, amelyben talán a tradí-ció a legegyértelműbben jelenik meg, az Édeskeserű. S ezeket az előadásokat különleges koncertek előzték meg, hi-szen az első este Lajkó Félix, a másodi-kon Balogh Kálmán, majd a Szászcsávási Banda muzsikált, a magyar nyelvterület zenészei. Három est, három eltérő műsor, ugyanazzal a társulattal. Jól demonstrál-tuk tehát, hogy a korszerű folklórértel-mezésnek nagyon sok útja és lehetősége van, alternatívák tucatjait állíthatják fel a korszerűen gondolkodó alkotók.

Nagy kérdés, hogy a XXI. században milyen szerepe van a MÁNÉ-nek, hiszen ma teljesen más a mai környezet, mások a feladatok, mint amikor az együttest életre hívták.

Három korszak, hat évt izedM I h á l y I G á B o r ü n n e P l é s r ő l ,F o l y t a t á s r ó l , t á n c r ó l

Z E N E - Z E N E - T Á N C 7

A társulat születésekor valóban telje-sen más megítélése volt a néptáncnak. Nemcsak az Állami Népi Együttesnek, ha-nem minden más néptáncegyüttesnek. Kicsit kirakat társulatként kezelte ezt a társulatot az adott kultúrpolitika… Sze-rencsére ezek a sallangok egy idő után lekoptak, s manapság erről már nincs szó. A mi feladatunk az, hogy megtaláljuk azt a közlésmódot, ami ezt az ezeréves kul-túrát képes aktuálissá tenni, hogy ne rég-múlt idők „poros, múzeumi tárgyát” idéz-ze, ne nosztalgikus „árvalányhajas,” soha nem létező álomvilág legyen, hanem egy élettel teli, folyamatosan, organiku-san változó kultúra tovább éltetése, ami része identitásunknak. Épp úgy, ahogy a nyelvünk, történelmünk. Úgy gondolom, erre a kihívásra egy lehetséges választ ad az Állami Népi Együttes előadásaival. Nem örökérvényű és végérvényes vá-laszt, de létező alternatívákat. A szándék az, hogy minél tágabb körhöz jussunk el, az idősebbektől a gyerekekig.

Bár az év vége csendesebb, a jubi-leum előtt még egy decemberi esttel, a Hoppával... is tisztelegnek.

Az ünnepi esztendőt zárja le decem-ber 16-án ez a baráti találkozó, amelyre várjuk a régi tagokat, remélem, jönnek az alapítók, a középgeneráció táncművészei is..., akárcsak a zenekar, a kórus és az ad-minisztráció volt tagjai. A műsor címe – Hoppá… – játékosságra utal, mert nem komolyan vizsgáljuk ezt a hatvan évet, hanem egy kicsit görbe tükröt tartunk az eltelt évtizedek és persze magunk elé… A hatvan évnek egyébként fontos momentuma az a vándor-fotókiállítás is, amelyet Dusa Gábor készített, s nemcsak itt, a székhelyünkön, hanem több hely-színen, több városban, például a Győri Táncbiennálén is megnézhettek az ér-deklődők.

S könyv is született a hatvan éves tör-ténelemről.

Igen, Időben – 60 éves a Magyar Álla-mi Népi Együttes a címe. A kötet két rész-re tagozódik, egy írásosra, amelyben Král Csaba tánckritikus írt remek tanulmányt a hatvan esztendőről, rengeteg adattal, számos információval, nagy levéltári ku-tatással. Szerepel benne emellett egy esz-szé, Statikus dinamizálás a címe, Kovács Gerzson Péter tollából. A hagyomány korszerű értelmezésének kérdéséről ér-tekezik, nem véletlenül éppen az ÁNE jubileuma kapcsán. Erős kötet képanya-ga is, Kanyó Béla, Dusa Gábor és Puskel Zsolt remek fotóival.

Két esztendővel ezelőtt, amikor a Labi-rintusról beszélgettünk Kovács Gerzson Pé-terrel hármasban, akkor említették, milyen sok fiatal is látogatja ezeket az előadáso-kat, miközben van egy olyan közönségük, amelynek tagjai még mindig az Ecseri lako-dalmasra kíváncsi… Jelenleg hogy állnak bérletelőadással, közönségszámmal? Va-lóban sikerül egy új generációt megnyerni a Magyar Állami Népi Együttesnek?

Úgy tapasztaljuk, hogy jó úton járunk. Az eddigi bérleteink újabbakkal bővültek. S olyan telt házak előtt lépünk pódiumra, hogy pótszékeket kell beállítani. Koráb-ban volt egy általános bérletünk, min-denféle tematikus célzat nélkül, s mellette egy idősebb korosztálynak szóló bérlet. Idén azonban ifjúsági bérletet is indítot-tunk a két másik sorozat mellett, hogy még hangsúlyosabban szólítsuk meg a fiatalokat. Ebből a szempontból fontos a Labirintus, hiszen radikális előadás, ami hatalmas váltás jelentett a korábbi reper-toárhoz képest. Néptánc-együttestől ez nem szokványos megfogalmazási mód, itthon és a világban sem. A novemberi három műsor egyike egyébként éppen a Labirintus volt, s a darabot telt ház előtt játszottuk, s nagyon sok fiatal foglalt he-lyet a nézőtéren. Jók az irányok, ezt kell határozottan képviselni. Nem szabad letenni csak egy megfogalmazási mód mellett a voksunkat, lassan kikristályo-sodó irányokat kell még markánsabban megjeleníteni, s csak a minőséggel kell törődni. A nívó a legfontosabb és a ha-gyományra való, folyamatos hivatkozás. Hogy ez kódoltabban jelenik meg, vagy egyértelműen a nézők számára, műfaja válogatja.

S milyen lesz az együttes 61. esztende-je?

Az ÁNÉ-nak könnyebb lesz az élete, mint bárki másnak.

A táncszakma egészének jelent komoly gondot a szakmai nyugdíj tervezett eltörlé-se…

Nagy harcot folytatunk azért, ha már megszüntetik ezt a kedvezményt, akkor legalább kapjunk erre haladékot. Nagy gondot jelent ez mindazoknak, akik jö-vőre mennének szakmai nyugdíjba, ehe-lyett azzal szembesülnek, hogy még közel húsz esztendőt kell dolgozniuk. Szeret-nénk elérni, hogy legalább halasszák el annyira az intézkedést, hogy legyen le-hetőség életpálya-modell kialakítására, átképzésre. Meglátjuk, mire jutunk. Min-dent, amit lehetett, megtettünk. Bízni tu-dunk csak benne, hogy a szakmai érveink

nem találnak süket fülekre. Egyébként a Magyar Táncművész Szövetséggel készí-tettünk egy gyors felmérést, hogy mind-ez körülbelül hány embert érintene. Ez a következő öt esztendőben nem több hatvan embernél… S körülbelül hétszáz szakmai nyugdíjasról beszélünk az egész művészeti területen. Ettől az intézkedés-től perspektívátlanná válnak a táncosok helyzete. Minek jöjjenek erre a pályára 10-15 évre, hogy utána más hivatást kelljen keresniük, és 35 évesen legyenek pályakezdő közgazdászok?! Hiszen min-denkiből nem lehet tánctanár…

Az előadó-művészeti törvény válto-zásai mennyiben érintik az Állami Népi Együttest?

Az új kategória-felosztás szerint mi is be leszünk sorolva. Eddig, mint állami fenntartású intézmény, kevéssé érintett bennünket a törvény, nagyon kis szeg-lete vonatkozott ránk, főleg a munka-renddel kapcsolatos kérdések, emellett a kiemelt művészeti célok pályázatában részt vehettünk regisztrált együttesként. A működésünket azonban nem befolyá-solták a törvény szorzói. A módosított törvényben azonban már három kate-gória van: nemzeti, kiemelt és pályázati. A nemzetibe azok kerülhetnek, amelyek az-állammal közszolgálati szerződést kötnek. Bízom benne, hogy a MÁNE a múltja és a jelene alapján is ezek közé a társulatok közé tartozik majd. S hogy ez financiálisan milyen előnyökkel jár, azt sajnos még nem tudjuk.

S Ön is tagja a Nemzeti Előadó-mű-vészeti Tanács mellett felállított, táncos szakmai bizottságnak. Milyen munkát vé-geznek?

Javaslattevő szerv vagyunk a mi-niszter felé. Fontosnak tartom, hogy így képviselhetem a táncosok érdekeit. Visz-szatérve a törvényre, az nem más, mint egy kerettörvény, s a végrehajtási utasí-tások éppen most készülnek. Éppen az elsőn dolgozunk. Még öt születik belőle, s amikor eljutunk a hatodikig - valamikor a jövő év közepén - akkor válik világos-sá, hogy ezek a kategóriák: nemzeti, ki-emelt, valójában jelzők vagy olyan tartal-makkal is bírnak, amelyek megkönnyítik annak az előadó-művészeti szervezetnek a munkáját, amely az adott a kategóriába tartozik.

Gondolom, állami fenntartású intéz-ményként a MÁNÉ-t is érintette az utóbbi időszakban jellemző büdzsé-csökkentés…

Sajnos folyamatosan érint bennün-ket. Költségvetési intézményként az

Z E N E - Z E N E - T Á N C 8

állam számára nagyon könnyen hozzá-férhető a pénzügyi keretünk. A fűnyíró rajtunk állandóan végigszalad. Az önkor-mányzati szférában dolgozóknak talán egyszerűbb a dolguk… Most éppen arról kaptunk utasítást, mely szerint 20%-os forráselvonás és létszámcsökkentés előtt állhat a Hagyományok Háza, s így mi is. Miközben igyekszünk elmagyarázni, ha nemzeti státuszú lesz az együttes, akkor ezt nemcsak a költségvetésének, hanem a megjelenésének is kellene tükröznie. Egy kamaraegyüttesről nehéz azt gon-dolni, hogy a Magyar Állami Népi Együt-tes. A tartalomról pedig még nem is be-széltünk….

Eközben már készen vannak a jövő évi bérletsorozatok, de kisebb költségvetéssel nagyon nehéz ugyanannyi előadást tarta-ni…

Így van. Bemutatókat terveztünk, előadásszámot. Ha kevesebbszer lépünk pódiumra, akkor csökken a bevételünk, ezáltal az eladott jegyek után megsze-rezhető támogatás is kisebb lesz. Ördögi körbe kerülünk. Minden forrás kevesebb lesz, ha a költségvetési támogatásunk csökken. Arról nem is beszélve, hogy a zenekarunk csak a mostani létszámában képes nemcsak a tradicionális népzenét, hanem a XIX: század népies műzenéjét is

hitelesen játszani. A létszámot már nem lehet csökkenteni, mert akkor a művé-szeti érték is elveszik. Bár igyekszem mindig felosztani a feladatokat, de így is száznál több előadást táncol nálunk sze-zononként egy művész.

A turné is bevételi lehetőség. Milyen vendégszereplésre indulhatnak a követke-ző időszakban?

Rendszeresen járjuk az országot, s a külföldi felkérések kapcsán sem panasz-kodhatunk, hiszen idén januárban, Indiá-ban lépett fel az együttes, Delhitől Goáig több helyszínen is előadhattuk a progra-munkat. Aztán kisebb csoportok jártak Franciaországban, Finnországban. A jövő évben a tervek szerint szintén akadnak nemzetközi meghívások. Márciusban Franciaországba megyünk, júliusban a Baltikumban turnézunk. S aztán 2013-ban újra szerepelünk Észak-Amerikában, kéthónapos sorozatra kaptunk felkérést. Erre az alkalomra készítek egy speciális összeállítást Magyar rapszódia címmel.

Bízva a legjobbakban, jövőre milyen premierekkel várják a publikumot?

Lehet, hogy kicsit optimistán tervez-tünk, de azért valahogyan igyekszünk mindennel elkészülni. Az idei eszten-dőben nem volt új bemutatónk, a hat-van évet akartuk ünnepelni, s nem volt

pénzünk a jubileumi programok mellett még egy újabb produkcióra. A 2012-es esztendőben azonban lesz két dara-bunk is. Mindkét mű egy félidős, azaz 70 perces. Az elsőnek májusban, a má-sodiknak a terveink szerint júniusban lesz a premierje. Folytatva azt a ciklikus bemutató-sorozatot, ami eddig bevált, s amelynek szellemében újra és újra bi-zonyos kortárs, táncszínházi kalandozás után visszatérünk a hagyományhoz, is-mét megfürdünk benne, megerősítjük az ehhez fűződő kapcsolatunkat, s így újabb érzelmi kötődést kötünk ezzel a kultúrával. Ezért mindkét műsorunk a gyökerekhez tér vissza. Az egyiknek még csak a munkacíme van meg: Me-zőség. Erdély kisebb tájegységének a táncait állítja a nézők elé, s Farkas Zoltán Batyu lesz a fő koreográfusa, Kelemen László a zeneszerzője. Színházként kell ezt is elképzelni, nem szvitszerű jele-netek sorakoznak egymásután a szín-padon. Majd június elején Hajnali Hold címmel kerül színre az a darab, amely-nek én vagyok a rendezőkoreográfusa, s csak nők szerepelnek benne. A darab zenei összeállítója Pál István Szalonna. Szeretném megfogalmazni a nőiségről alkotott véleményemet.

Réfi Zsuzsa

Állami Népi Együttes: ÉdeskeserűKaré Árpád, Paragi Zoltán(fotó: Dusa Gábor)

Z E N E - Z E N E - T Á N C 9

A Győri Balett 2011. október 31-én a Művészetek Palotájában ven-dégszerepelt a Magyar Rapszódia

című balettestjével. Az előadás több szempontból is kiemelkedő és figye-lemre méltó volt a hazai táncélet palet-táján. Az est keretében most megvaló-sult az a joggal elvárt, de oly kevésszer megvalósuló elv, hogy a bemutatott alkotások közönségvonzóak legyenek és ugyanakkor magas művészi értéket is képviseljenek. (Ez a Győri Balettnek sem mindig sikerült, ha például a Queen balettre gondolunk, amely ugyan köz-kedvelt volt, ám igazi művészi értéket nem képviselt.) A második erénye az estnek - amely egyben a Győri Balett egyik feladata is, s amelynek most teljes mértékben eleget is tett -, hogy fiatal, te-hetséges magyar koreográfusok műveit mutatassa be. Ellentétben a mai „kor-társ” hazai művek egy részével, ezek az alkotások úgy voltak korszerűek, hogy visszataláltak a tánchoz. A koreográfu-sok a gondolataikat, érzéseiket a tánc formanyelvén fejezték ki (természete-sen mindhárman más és más, egyéni mozgásvilágot, a modern tánc forma-nyelvét használva). A harmadik dicséret Liszt Ferenc születésének 200. évfordu-lójának megemlékezésért jár a Győri Ba-lett vezetésének, és remélhetőleg az est sikere révén nem csak e jubileumi évben marad a műsoron idehaza ez a balettest, illetve vendégszerepel e programmal, vagy részleteivel külföldön az együttes.

A műsor első részében egy fiatal olasz koreográfus, Raphael Bianco (aki Egri Zsuzsa torinói iskolájában tanult) mutatkozott be a magyar közönség előtt Búcsú című kettősével. Az ifjú al-kotót Sebestyén Márta dalai ihlették, s bár nagyon gördülékeny, ám annál kommerszebb pas de deux-t láthatott a publikum, amelyből sajnos hiányzott mindenfajta emóció. Leginkább egy

tisztességes vizsgagyakorlatnak felelt meg a koreográfus 5 perces duettje, s mindenféle szempontból eltért az est további részétől.

A második mű Kulcsár Noémi Exit című alkotása volt, mely Burkali Theodor zenéjére készült. Rendkívül érdekes, egyéni és nagyon dinamikus, újat kereső mozgásvilággal próbált a koreográfus érzéseket, gondolatokat tánccá fogalmazni, s a hiányérzet tu-lajdonképpen a dramaturgia – illetve annak hiánya – okozta. Mert a még oly cselekménytelen alkotásoknál is szük-séges a precíz felépítés, hogy a mű üze-nete eljuthasson a nézőkhöz. Itt ez nem igazán tudott megvalósulni. Az érdekes szcenikai ötletek (üvegkalitka, világítás) sem épültek egybe a tánccal és csupán öncélú megoldásoknak tűntek. De a mozgásnyelv – és maga a koreográfia – nagyon ígéretes volt egyéni színével, expresszív erejével, s ha az alkotó majd megérzi, hogy néha a kevesebb a több, akkor művei is jóval hatásosabbak le-hetnek a jövőben.

Az est kiemelkedő darabja Fodor Zoltán Magyar Rapszódia című alko-tása volt, amely Liszt Ferenc Magyar rapszódiáira készült (az ősbemutató 2011. április 16-án volt Győrben, a Vá-rosi Csarnokban). A zeneszerző nagy rajongója volt a magyar táncoknak (verbunk, csárdás, stb.) és csodálatos, ráadásul nagyon jól táncolható műve-ket komponált e témákban. Kíváncsi-ságra adott okot, hogy miként jön létre a kapcsolat Liszt Ferenc zenéje és Fodor Zoltán koreográfiája között – aki eddig a könnyedebb zenei műfajokat részesí-tette előnyben és leginkább az „art jazz” mozgásvilágát használta. Szerencsére a kapcsolat létrejött, nem is akármilyen fokon. Egy nagyon igényes, nagyon muzikális koreográfia született, amely pontosan kifejezte a zene lényegét egy

igazán egyéni, teljes mértékben kor-szerű, táncos formanyelvet használva. A koreográfus a színpadra varázsolta táncötletei özönével és egy cseppnyi, szeretetteljes iróniával fűszerezve a magyar világot kortalanul és nagyon letisztultan. A nemzeti, a közösségi életérzésén túl helyet adott az egyének érzésvilágának is, amely a mű végére megint egy közösségé, egy nemzetté vált. A külföldön látható tánctendenci-ákkal ellentétesen haladó mai magyar „kortárs” tánc irányzatokkal szemben itt az alkotó teljes mértékben a táncban gondolkodott, és a tánc mozgásvilágá-val fogalmazta meg nagyon tisztán, na-gyon mai módon érzéseit, gondolatait. Talán a mű végére kissé elfáradt, nem győzte végigkövetni a zenét mind ko-reográfiában, mind ötletekben, de e hiányosságok ellenére is egy nagysze-rű mű született. (A legszínvonalasabb, a legtöbbet ígérő Fodor Zoltán eddigi alkotásai közül, mert nem csak remek táncok, jó koreográfiai ötletek, hanem egy igazi MŰ jött létre.) Ideális kiegé-szítője volt a táncnak a szcenika (dísz-let – jelmez – világítás), amely a kore-ográfus mellett Vidos Tibor (szcenika), Győri Gabriella (jelmez) és Hécz Péter (fénytechnika) nevéhez köthető. Itt is csupán a darab legvégén kifogásolható a nemzeti trikolór fényeffektusa, vala-mint a karikás ostor, mely direktségével nem méltó az alkotás finomságához, elvontságához és stílusához.

A nagyszerű, valamint sokat ígérő alkotások bemutatásán túl dicséret ille-ti a Győri Balett táncművészeit, akik az előadás sikeréhez és színvonalához ma-ximálisan hozzájárultak. Fantasztikusan tolmácsolták az újat kereső, teljesen egyéni és nagy technikai képzettséget igénylő koreográfiákat, az alkotók és a közönség nagy megelégedésére.

Molnár Márta

Magyar rapszódiaG y ő r i B a l e t t e l ő a d á s a

a M ű v é s z e t e k P a l o t á j á b a n

Z E N E - Z E N E - T Á N C 1 0

Csak egy szót kér a konferanszié szerepébe bújt Gergye Kriszti-án alanyaitól, a négy fájdalmas,

feketébe öltözött nőalaktól, de ez a szó az életükbe kerül. Pataky Klári a harmincas negyvenes évek mentén szomorú nosztalgiával reflektál korunk női életérzésére a Mit tudjátok ti? című legújabb darabjában.

Pataky Klári – úgy tűnik – eltávolo-dott a világtól és saját elefántcsonttor-nyába vonult vissza. Nem akar senkit sem győzködni véleményéről, gondo-latait is mintha csak unszolásra osztaná meg azokkal, akik kíváncsiak rá, követ-kezésképpen nem is törekszik arra, hogy összefüggő mondatokban beszéljen. Táncos szabadversbe rendezi (vagyis inkább zilálja) sorait. Ráadásul szemér-metlenül veti oda hallgatóinak (nézői-nek), hogy „Mit tudjátok ti?”. És valóban. Mit tudjuk mi, hogy mi játszódik le ma-napság egy alkotó, egy nő, esetleg több nő fejében. Miféle gondokkal küzdenek, hogyan élik meg érzéseiket, hogyan változtak ezek a kifejezetten női prob-lémák – mondjuk - Karády Katalin ko-rához képest, aki az 1942-ben huszon-kilenc éves zeneszerző, Hegedűs Tamás, Hamvadó cigarettavég című slágerét oly meggyőzően tolmácsolta. (Sajnos a „végzet asszonyaként” számon tartott korabeli idolnak később életében is ki-jutott a szenvedésből.) Pataky Klári le-porolta Karády slágereit és azzal együtt azt az életérzést is, ami a ’30-as ’40-es évek zenéiből, filmjeiből árad. Elképze-léséhez négy kiváló táncosnőt kért fel, hogy segítsenek megidézni a két világ-háború közötti keserédes utóérzéseket. Mégsem tudjuk pontosan, hogy a 4+1 nőalak - Arany Virág, Egyed Be-áta, Kántor Katalin, Nagy Andrea és Monojlovics Eszter - mely korból érke-zett. Lehetnek absztrahált Karády- al-teregók, de mai nők is akár, akik csu-pán magukban hordozzák a korábbi

magyar asszonyok, lányok fájdalmát, a kor nőkkel szembeni igazságtalansága-it, meg nem értettségét. A legerősebb és legismertebb sláger, a Hamvadó cigerattavég, valódi érzésekkel töltő-dik fel a koreográfiában, hiszen korunk emberét is megérinti az eltaszítottság és a mély magány, amely soronként szűrődik át a mozdulatokon és azok segítségével érzelmileg felerősödik. Együttérzésünk sokszor csak felszínes és látszólagos; mások rossz sorsán el-borzadunk, de a valódi fájdalmat nem vagyunk képesek átérezni. Csak sza-vakat hallunk meg, szófoszlányokat és néha talán segélykiáltásokat is. Szava-kat, mint amilyeneket Pataky Klári ad szereplői szájába. Gergye Krisztián szür-reális kabaré-műsor konferansziéja ki-kicsal egy-egy szót - a néha határozott, néha elveszett, néha kimért és néha őrjöngő – nőkből, úgy, mint „ felhő, pil-langó, zuhanás, oszlás, hiány, radír, köd”. Ezek köré a szavak köré elvonatkoztatott szimbólumrendszer épül fel, mind moz-gásban, mind gondolatiságban. Talán túlságosan is elvonatkoztatott. Ember legyen a talpán, aki mindezt és az elő-adás más egyéb mozaikdarabjait össze tudja illeszteni. A néhány elhangzó szó és hang helyett a némaság talán épp oly kifejező lehetne, mint a verbalitás, de a koreográfus-rendező másképp dönt, ezzel fokozva az előadás kaotikusságát. Gergye Krisztiánnak is jobban áll, ha a testével beszél. A verbalitás megfosztja őt attól a különleges, szuggesztív jelen-léttől, amit a mozdulatai által és a szavak nélküli mimikájával képes újra és újra létrehozni. Igaz, a „Csak egy szót!” - luci-feri provokációval - ezerszer feltett kér-dése sokáig visszhangzik fülünkben, de ezt a szerepet bárki eljátszhatná, nem lenne szükség Gergyét megfosztani sa-játos varázsától. (Még akkor sem, ha a táncos látszólag élvezi szerepét, szem-mel láthatóan jól érzi magát benne.)

Az előadás egésze kissé hosszú – de nem a játékidő tekintetében, hanem a sokfelé irányba mutató jelenetek összerendezetlenségéből adódóan. Színpadon látható zavarosság megne-hezíti az értelmezést is. A darab a pro-lógtól eltekintve letisztult tiszta(tánc) formákkal indul. Az elegáns és mégis könnyed fekete ruhába öltözött nőalak-ok egymást váltják a színpadon; ki-ki elmondja a tánc nyelvén a saját törté-netét, élete nehézségeit. Azt gondol-hatnánk, hogy ez lesz az előadás stílusa, de Pataky Klári éles váltással hozza be a „foszladozó feledés show” stílust – aho-gyan azt az ajánlókon fel is tüntette. Az előadás végére értelmet is nyer a jelen-tése, mert a foszladozó szó a jelenetépí-tés toldozott-foltozottságára, a show pedig a kissé erőltetett show-szerűsé-gére utal. Ezek után kérdés, hogy kinek mennyire feledhető a produkció…

A dramaturgiai káosz a vetítések által csak fokozódik. Egy dolog azon-ban nyilvánvaló: ezzel az eszközzel a rendező-koreográfus leginkább ellen-pontozni kívánt. A színpadon fekete ruhában, egymás után táncoló nők a vásznon fehér ruhás, éteri alakokká válnak. A - Massih Parsaie által jegy-zett - képzőművészeti installációnak is beillő igényes képkockákon, a va-kító ellenfényben megjelenő nimfák valamiféle túlvilági leképzései az élő táncban látott alakoknak. Jelenthetik a karakterek egy másik, jobb (túl-) világ-ban való létezését, hitét (akár Voltaire, Candide-jában, ahol az optimista főhős szerint az „új és jobb világ” hamarosan elkövetkezik), ahol virágok nőhetnek ki testükből, mint a szenteknek, akiknek haláluk után virágillatot áraszt bőrük, vagy ahol a ruhát díszítő baljós fekete pillangók földre hullva zúzhatják ma-gukat halálra végérvényesen megsza-badítva viselőjüket kínzó jelenlétüktől. Egy másik értelmezés szerint a vetített

„Csak egy szót!”Pataky kl ára: MIt tudjátok tI?

Z E N E - Z E N E - T Á N C 1 1

nők nem földöntúli jelenségek, hanem a karakterek belső énjei. A sivár való-ság, a mindennapok gondjai megtörik a szép lelkeket, kívülről kiábrándult, zátonyra futott életeket láthatunk, me-lyeket - a főleg Gergye által felnyitott - díszes koporsó/bűvészláda nyel el időről időre. Gergye, a konferanszié pe-dig éppen erre a belső énre kérdez rá szüntelen, ezt próbálja egy szóban ki-húzni alanyaiból. A mozgó festmények a nőalakok még megmaradt reményei-ről, vágyairól rántja le tehát a leplet. A konferanszié, ha megszerezte a vágyott szót, akkor túllép, koporsójába eltűn-teti áldozatait és újabb vad után néz. (Erős áthallást érzek napjaink hirtelen felemelt és hasonlóan gyorsan leejtett celebjeivel.)

Pataky Klári többé-kevésbé sikere-sen találja meg a darab formanyelvét a bonyolult női lélek kifejezésére. Kiváló táncosainak testére ’patakykláris’ moz-gássorokat kreál. Nagyszerűen vegyíti az illusztratív mozdulatokat az absztrakt elemekkel. A koreográfia sosem veszít dinamikájából, inkább a rövid, szöveges betétek és a show-műsor produkciók-ra bontó sajátossága akasztják meg az előadás ívét. Szólók és csoporttáncok tarkítják a koreográfia textúráját, de sok-szor zavaró számomra, hogy a csoport-táncokban nincsen kapcsolat a szerep-lők között, hanem csak egymás mellett, függetlenül, azonos koreográfiát táncol-va vannak jelen. Elfogadható magyará-zatként persze azt is gondolhatnánk,

hogy az alkotó ezzel kívánja érzékeltet-ni, hogy hány ehhez hasonló sors fut párhuzamosan – akár napjainkban.

A koreográfus táncosai egytől egyig nagyszerű előadók. Amikor kell, akkor tudnak azonosak lenni, máskor – szóló-ikban – remekül építik fel karaktereiket. A néma sikolyú Kántor Katalin mellett, Arany Virág kimértebb modern nő; szép jelenete, amikor bekötött szemmel, va-kon tapogatózva, elveszett kószálásba kezd, majd elenyészik a koporsóban. Mozdulatai pontosak csakúgy, mint a mindig precízen kidolgozott Kántoré. Nagy Andrea franciás női karaktere a kibontott hajú etapjában csúcsosodik ki. Hosszú póthajat kap, amely a szín-padról is kiér; növekvő, behálózó prob-lémáinak nem is lehetne szebb szim-bóluma. Egyed Beátát is dicséret illeti, a testére szabott mozgásokat szépen és pontosan abszolválja. A vörös ruhás lány maga a megkísértés és a bűn, de allegóriája lehet a szenvedélynek, a beteljesült szerelemnek is akár, vagy az életnek. Ha a színek szimbolikáját megfejtjük, akkor összeáll a kép: a feke-te ruha a halál, a vörös az élet, a fehér pedig a túlvilág színe az előadásban.

Szeretném remélni, hogy Pataky Klári nem problémaként, hanem korje-lenségként tekint a saját nemhez való vonzódás felvállalásának előtérbe ke-rülésére és a Barabás Béla - Novák Gá-bor tangó-kettőse csupán az erre való reflektálásként kerül jelenetei közé. A nőknek is nő jut; a tradicionálisan két

férfi egy nő, két nő egy férfi felállásban táncolt argentin tangó triót a három lány alkotja. Ők a megfelelői a férfi pár-nak. A koreográfus sosem szenvedett kreativitás hiányában a mozdulatnyelv megteremtésében. Most pergő dinami-kájú sorokat alkot, a kor és az argentin tangó lépéseit, szenvedélyét, becsem-pészve kombinációiba. Már az előadás első harmadában bemutatja fegyvertá-rát, csupán a dél-amerikai tánc adódik később a mozdulatvilághoz. Időnként soknak találom az iramot; néhány cso-porttánc kissé túlzsúfolt, (torna)gyakor-latsorra emlékeztet.

Pataky Klárinak kétségtelenül van-nak jó ötletei és a tehetsége is adott. A színpadon sikerült sajátos atmoszférát teremtenie, de a dramaturgia szaka-dozottsága megzavarta a befogadást. Brecht analógiájára – nem valószínű, hogy tudatosan - egyfajta táncos elide-genítő színházat hozott létre (ez bizo-nyára nem volt célja), melyben a jelene-tek linearitását folyton megakasztják a gergyei kiszólások (kérdések). Kissé ér-tetlenül állok a produkció előtt, hiszen valóban vannak méltatásra érdemes értékei és a táncosi teljesítmények is egytől egyig összeszedettek. Próbá-lom megfejteni, hogy hol csúszik el az összhatás. Olyan érzésem van, mintha a malter maradt volna ki a téglák közül, amely az épületet összetartaná. Majd arra jutok, hogy Mit tudom én. miért nem működött…

Vida Virág

Egyed Bea, Arany Virág, Nagy Andrea, Kántor Kata(fotó: Kővágó Nagy Imre)

Z E N E - Z E N E - T Á N C 1 2

B e m u t a t k o z o t t a z a r t B a l e t t – s z á z h a l o m b a t t a

Testek éneke n e m z e t i t á n c s z í n h á z 2 0 1 1 . n o v e m b e r 1 2 .

Bajári Levente: AttackÁnosi Gábor, Sári Réka

(Fotó: Kanyó Béla)

Z E N E - Z E N E - T Á N C 1 3

Van abban valami bátor, megható és manapság némileg meglepő, ha

tizennégy fiatal táncművész operaházi vagy nagytársulati státusz hiányában, vagy azt feladva, nem a szakma elha-gyására készül, vagy külföldi szerződés reményében próbatáncokra utazgat, hanem egy magyar vidéki városban balettegyüttes építésébe fog. Az Art Balett-Százhalombatta alapítóinak cél-kitűzése szerint egy klasszikus-neoklas-szikus alapokon működő társulat szüle-tett, és mutatkozott be a közönségnek – mégpedig meglepően rövid idő alatt.

Az együttes művészeti igazgatója, Issovits István, tizenöt (szólószerepek-ben gazdag) év után, 2011 januárjában vált meg a Magyar Fesztivál Balett-től. Szalay Tamással társulva, mindössze néhány hónap gazdasági és művésze-ti előkészítő munka és a próbatáncok megtartása után 2011 júniusában már meg is alapították az Art Balettet. A társulat szeptember végén mutatko-zott be az V. Pécsi Nemzetközi Tánc-találkozón, október 27-én pedig meg-tartották első, egészestés Testek éneke című premierjüket Százhalombattán. Ugyanezzel a műsorral léptek fel no-vember 12.-én Budapesten a Nemzeti Táncszínházban.

Végigtekintve az együttes művésze-inek névsorán, feltűnő, hogy jelentős részük, (14-ből 10) a Magyar Táncmű-vészeti Főiskola növendéke volt, kilen-cen klasszikus évfolyamokról kerültek ki, egyikük pedig modern szakirányt végzett, hatan az elmúlt két év vég-zősei - gyakorlatilag friss diplomások. Nem lehet véletlen, hogy az együttes éppen a Levél Martha Grahamnek című Lukács András koreográfiával nyi-tott Pécsett, hiszen ebben hárman is (Balázsfi Alexandra, Domány Réka, He-gedűs Judit) táncoltak már – éppen a 2011-es operaházi koncerten. Szintén az idei évfolyam egyik legígéretesebb tagja volt Sári Réka, aki nem kisebb feladatokkal, mint a Don Quiote szvit nagy pas de deux-ével, vagy a Pugni-Vaganova Esmeralda pas de deux-vel vizsgázott az Operában. Máig emlék-szem a 2005-ös koncerten Schnetz Johanna finomságára, légiességére – Medvecz József oldalán a Balanchine pas de deux-öt táncolta. Később az Operaházhoz került, majd némi sza-badúszás után szerződött most Száz-halombattára. Az MTF neveltjei közül az együttesben a rangidős Ánosi Gá-

bor, aki évekig a Deutsche Oper am Rhein szólistája, majd rövid ideig a Magyar Fesztivál Balett tagja volt, on-nan érkezett az Art Balett társulatába. A modern szakirányt Deáki Mercedesz, a 2010-es klasszikus fiú évfolyamot Csuja Gergely, a 2004-est pedig a Győ-ri Balettet, Közép-Európa Táncszínhá-zat és külföldi együtteseket megjárt Dobi András és a korábban a helsinki Kansallisoopperánál, majd a Züricher Balletnél táncoló Sárosi Imre képviseli. Issovitsné Szőke Renáta a Győri Tánc és Képzőművészeti Szakközépiskola elvégzése után tíz évig a Magyar Fesz-tivál Balett Társulatát erősítette, ahol szólista szerepeket táncolt. Szintén az előbbi alma mater növendékeként végzett Darabont Áron (a nemrég Egerből távozni kényszerült Badora Társulat volt tagja) és Sasvári Kriszti-na. Más társulati tagokhoz hasonlóan Házi Tamás is éveket töltött a Magyar Fesztivál Balettnél. Az együttes tehát nagy részben igen fiatal és döntően klasszikán edződött, érettebb tagjai azonban nincsenek híján a külfödi ta-pasztalatoknak, Markó Iván társulat- és repertoárépítő példájának valamint a modern, „kortárs” társulatoknál meg-szerezhető élményeknek sem. Mindez indításnak igen ígéretesen hangzik.

Bemutatkozó műsorukban az első részt nyitó Lukács darab, a Levél Martha Grahamnak szemet gyönyörködtető fi-nomsága, a nyújtott karok, lábak, átlók vonalai, a szimmetrikus formák, szink-ronmozgások, megdőlt tengelyek, kontrakciók harmóniája fogott meg (táncolták: Balázsfi Alexandra, Deáki Mercedesz, Domány Réka, Hegedűs Judit, Issovitsné Szőke Renáta, Sasvári Krisztina, Schnetz Johanna). Ezután négy, technikai és előadói szempont-ból is kifejezetten nehéz duett követke-zett. Elsőként Bajári Levente Attack-ja - pas de deux vízió az atomkorszakból - a rendkívül tág, hajlékony Sári Réká-tól és az őt határozottan partneroló Ánosi Gábortól, majd Andrea Paolini Merlo darabja, az Academic Fragments az elegánsan finom, kecses Schnetz Johanna és Sárosi Imre előadásában. A harmadik, szintén Graham-elemekkel operáló, muzikális Lukács koreográ-fiát (Connections) Darabont Áron és Issovitsné Szőke Renáta, a negyediket, a nézői figyelmet leginkább megraga-dó Duo-t (szintén Lukács darab) Sári Réka és Sárosi Imre táncolta. Az első

részt ismét egy Lukács-koreográfia, az In your eyes my face remains zárta, melyben két operaházi tagot, a lány szólót táncoló Leon Carulla Jessica-t és Liebich Rolandot is láthattuk az Art Balett tagjai (Ánosi Gábor, Darabont Áron és Házi Tamás) mellett. A vá-lasztott darabok alapján kétségtelen, hogy a műsort összeállítók törekedtek az igényességre, sőt talán túl is lőttek a célon, de akár a koreográfiai, akár a ze-nei anyagot vesszük, nézőként bizony jólesett volna ennél nagyobb hangula-ti és mozdulati változatosság. Emellett, egy magát klasszikusnak aposztrofáló együttesnél talán magától értetődő is lehetne egy-két technikailag bitang nehéz, lírai, költői, vagy éppen köny-nyed valódi klasszikus pas de deux – elég fellapozni néhány vizsgakoncert műsorfüzetét, lehet meríteni ötletet bőven. Talán a nagyon rövid felkészü-lési idő és a feszített tempójú munka volt az oka, hogy a táncosok inkább a technikára koncentráltak, a fizikai kihivásoknak igyekeztek megfelelni. Az említett négy duett és hozzájuk csatlakozva az utolsó Lukács-koreog-ráfia hangulatilag-kedélyileg szinte egyforma volt, kevéssé lehetett érzé-kelni az egyes kettősöket megkülön-böztető előadói finomságokat, apró nüanszokat (talán még leginkább a Duo-nál – nem véletlen, ennek is volt a legnagyobb sikere). A második részben Vincze Balázs koreográfiája, a Kylián és Milos Forman ihlette Mozart csokoládé került színre. Élénk, kellemesen szóra-koztató, mély értelmezéseket mellőző darab, jótékonyan ellensúlyozta az első rész komoly-komor hangulatát és sokat dobott rajta az előadók üdesége, fiatalsága is. A bábozós keretjátékot és a ki-be tologatott (szerintem) teljesen funkciótlan ágyat viszont kihagytam volna. Ebben a darabban végre az is kiderült, hogy az együttes tagjaiban mennyi szín, lendület és játékosság van; ezt a frissességet megfelelő ko-reográfiák kiválasztásával a jövőben bátran ki kellene használni. Tizennégy lelkes fiatal, akik a mai viszonyok kö-zött telve vannak bizakodással és a tár-sulatalapítás révén még jövőképpel is rendelkeznek – az Art Balett – Százha-lombatta megalakulása túlmutat egy együttes létrejöttének tényén; talán valami igazán újnak a kezdete.

Pónyai Györgyi

Z E N E - Z E N E - T Á N C 1 4

A Bábeli zűrzavarG o d a G á b o r – s c o t t W e l l s :

B á b e l „Belső zajjal kezdődik, ahogy a gondola-tok és az érzelmek összebékithetetlenül kavarognak bennünk.” – olvasom az Artus Társulat legújabb, Nemzeti Tánc-színházban bemutatott – Bábel című – darabjának figyelemfelkeltő magyará-zatát, önértelmezező szövegét a prog-ramfüzetben. Kavarogtak is bizony, ahogy azt megígérték, de azt sajnos nem tudom, miért kellett ezt nekem (vagyis hát a közönségnek) bemutatni.

Egy előadás megnézése elött (elv-ből) nem szoktam elolvasni soha az al-kotók ilyen-olyan fülszövegeit, azokat a (többnyire sületlen) magyarázkodá-sokat, melyekkel előre értelmezni pró-bálják a bizonyítványt. Meg aztán nem szeretem rosszul érezni magam abban a tapasztalatban, hogy milyen butus vagyok, nem találom meg azokat az egyszerű és szép gondolatokat az elő-adásban, melyeket alkotóik színpadra álmodtak. Ezúttal is igy volt: szembe-sültem egy sokatmondó cimmel, az-tán kiváncsian beültem a nézőtérre és érdeklödéssel vártam Goda Gábor és Scott Wells együttműködésének ered-ményét. Az előbbi rendezőként, az utóbbi pedig koreográfusként expo-nálta magát. Goda Gábor munkáit jól ismertem, a Piroska és a farkasok című művét méltattam is annak idején, Scott Wells-et azonban nem, de ez akár az én hiányosságom is lehet. Az emlitett „Far-kasok” után, ami egy szines és izgalmas színpadi világban játszodott, joggal vártam ezúttal is egy szellemes, látvá-nyos diszletmegoldást, különös tekin-tettel Bábel tornyára, az ókori világ hét csodájának egyikére, ami nemcsak, mint a többi hat esztétikai értékeket, de súlyos filozófiai és erkölcsi gondola-tokat is hordoz.

A történet közismert Mózes könyvé-ből, aki felhasználta Bábel tornyát an-nak magyarázatára, hogy a Föld népei

miért beszélnek különböző nyelveken. Mikor az emberek égi magasságokba törtek a torony megépítésével, „mondá az Úr: zavarjuk össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét”. Ter-mészetesen ezt a gondolatot tovább szélesitve és kibontva könnyen adó-dik az a feltételezés, hogy nem csak nyelvben, de oly sok minden másban is a különbözőség, egymás félreértése akadályozza meg az emberek „égre” törő kisérleteit. Nem csak a múlt, de a jelenünk is ezt bizonyitja: az örök és áthidalhatatlan ellentétek teszik tehát drámaivá, jól használhatóvá Bábel soha nem múló izgalmas, költői értékét.

Mi született az Artusnál mindeb-ből? Kevéske! Az alternativ világban kell egy jól hangzó név, vagy cím, az-tán abba mindent bele lehet tuszkolni függetlenúl attól, hogy passzol-e, vagy nem annyira, vagy netán semmire sem, hiszen, mint a fent emlitett füzetszöveg-ből is megtudhatjuk: „Bábel a barátság, Bábel a család, Bábel a társadalom, Bá-bel...- hogy kapcsolatot találjunk”. Ezzel az erővel a cím lehetne mondjuk Éden, vagy Égen, vagy Éjben, vagy bármi más. Ezúttal tudatosítom az alkotokkal: Bábel maga a zűrzavar!

A kezdésnél, mikor a társulat tagjai kijöttek a nézőtérre egy-egy mobillal a kezükben és megkérték a nézőket mondjanak különböző szavakat a te-lefonba, még reménykedtem, hogy jó uton járunk és a felvett szavakból megszületik egy célirányos ötlet. Ám folytatás nem volt, mert szépen formá-cióba elhelyezkedő táncosok a zenei vezető vezénylésével elénekeltek egy többszólamú számot jól, de a telefonos előzmény leghalványabb összefüggése nélkül. Általában nagy erőfeszitésbe került volna bárminek bármivel történő összefüggését megtalálni, mert egyik ötlet a másik után indokolatlanul és

megmagyarázhatatlan sorrendben kö-vette egymást. A karének után felállnak szép rendezett sorba és kezükben egy-egy mérőszalag, amit lassan kihúznak felfelé. Ekkor a nézőtéren az izgalom a tetőfokára hág, ugyanis lélegzetvissza-fojtva azt figyeljük perceken keresztül, hogy kinek a szalagja csuklik össze ha-marább, aminek következében a tán-cos is kifekszik, elterül. /Talán ez Bábel tornyának összeomlása?/ Ezután vá-ratlanul, viccesen szembefordulnak és felülnek, arcuk elött egy túlméretezett, festett, karikatúra álarccal egy családot ábrázolva. Kedves és végtelen egyszerű mozgással lépegetnek együtt hol jobb-ra, hol balra, nagyra nőtt fejüket ingatva. Egyikük egy kis kutyus, akit a következő jelenetben mindannyian porázra akar-nak fogni, de az nem engedelmeskedik úgy, ahogy elvárják tőle. Nem követve a szigorú sorrendiséget: van álarcban egy fiú meg egy lány, akik a szinpad előterében érthetetlen dialógust foly-tatnak az álarc tartójával a szájukban, aztán van a legkisebb táncosnő, akinek néha érthető, máskor zavaros szavalata és árnyalt mozgása az, ami miatt lehe-tett a Fizikai-Tánc-Színház műfaji meg-határozást adni a darabnak.

Wells, az amerikai koreográfus megvalósithatta mindazt, amit csak fantáziból elképzelt, mert a táncosok nyilvánvaló együttmüködése nélkül ez a szellemes egymáson át lépegető, fonodó, emelő, gördülő koreográfia nem alakulhatott volna ilyen érdekessé és jelentőssé. Nem véletlen, hogy mind-untalan a fizikai tánc elő és élharcosai jutottak eszembe, a Pylobolus zseniális csapata a nyolcvanas évekből, mikor ez forradalmi újítás volt. Ám a fizikának volt ebben az előadásban egy másik teljesen megfejthetetlen vonatkozása is. A színpad a bal hátsó sarkában egy léceknek látszó épitmény összeszerelé-

Z E N E - Z E N E - T Á N C 1 5

sén munkálkodva és azokon lógva egy artista-táncos igyekezett egyre köze-lebb kerülni a földhöz (nem az éghez!), közben persze meg nem felelni Newton féle törvénynek, mit sem törödni a Föld vonzásával, lezuhanni a szinpadra. Iga-zi Cirque du Soleil produkció, a kérdés csak az, hogy mi a fenének, hát a Bábel tornyát nem lent kezdték épiteni?

A táncosok mind a heten a lehető-ségeikhez mérten nagyon fegyelme-zetten, odaadóan és főleg sokszínűen vettek részt az előadásban, annak elle-nére, hogy túl nagy feladatuk nem volt se felépíteni se lerombolni nem kellett Bábel tornyát és ezzel akár egy centivel is saját mércéjük fölé kerülni. A zenei aláfestés viszont nagyon tetszetős és különleges volt, tekintettel a hárfa du-óra, amely hangszer még szolóban is ritka holló, nemhogy igy együtt Goda Sára és Szombathy Anna ujjaival meg-pengetve, Philipp György irányitásával és billentyüs játékával kiegészitve. A szerző nincs jegyezve, de nem is kell hi-szen programzenéről, majdnem impro-vizációs munkáról van szó, tele változa-tos és különös hangzással. Szólnék én még szívesen a sokféle munkatársról, Alkotó, Produkciós, Koreográfus, Fény-tervező, Rendező-munkatárs, de csak kedvemet szegné a felsorolásuk, lévén, hogy minek ennyi a társ, ha ilyen kevés a munka

Bizonyára ki is hagytam egy és mást a jelenetek közül is, de a vége tényleg szóra érdemes ám megfejthetetlen kellemetlenségnek bizonyult. Az egyik táncosnő (Nagy Csilla) sáros ruhában bejön a szinpadra, leül a korábban is többször játszó táglarakásra és sáros retiküljéből különböző sáros holmival lepi meg magát és a közönséget. Sá-ros sminket rak magára, sáros sálat a nyakára, majd végül valóságos Rodolfo trükkel egy hatalmas sáros kalapot húz elő, a kalaphoz túl kicsiny táskából és úgy ahogy van csöpögőn, cuppogón, sárosan a fejére teszi,/brrrr/, majd szo-morúan kiodalog a szinpadról. Szegény, ha véletlen nincs melegvíz! A háttérben a mi kis artistánk immár fejjel lefelé lóg az általa összetákolt szeren, a fény las-san lemegy, ezzel aztán vége is a Bábel cimű darabnak, ami csak a zűrzavarában idézte meg az eredeti bibliai csodálatos legenda szellemét, ám annak hiteles és művészi mélységét messze elkerülte a felszínes és erőtlen ötleteivel.

Gesler György

Nagy Csilla(fotó: Kővágó Nagy Imre)

Z E N E - Z E N E - T Á N C 1 6

Ha profilíroznom kellene a Zadam Társulat vezetőjének (Zambrzycki Ádámnak) eddigi koreográfiai működését, úgy keresve se ta-lálhatnék erre alkalmasabb művet, mint a legutóbb – a Merlin Színházban – bemutatott Profil című alkotását. Mélyen jellemző ugyanis rá, mind tematikájában, mind művészi kivitel-ében; úgy is fogalmazhatnánk, hogy szintézise eddigi munkáinak, sajátos kísérleteinek. Azon kevesek egyike ő a magyar koreográfusok kö-zött, akik számára a kísérletezés egyetlen gon-dolat variálhatóságának bizonyítékaként szol-gál, különböző utak kiépítését ugyanahhoz. Monomán, öntörvényű, nyugtalan alkotó te-hát, akinek legfőbb erényét a kérdezni-tudás álhatatossága, szigorú következetessége adja s nem „válaszainak” végérvénye. Aki ilyen, az mindig diák és mester is egyszerre, önmagátó tanul leginkább, folyamatosan mozgásban, úton van. Hogy hol tart most, merre jár épp: erről ad pontos, tiszta képet a Profil.

Képet ad valóban, ha úgy tetszik önarc-képet s épp az lesz a kérdés – a mű alapkér-dése –, hogy van-e valami, vagy valaki a kép mögött. Másképpen fogalmazva: azonosak vagyunk-e azzal a képpel (profillal), melyet mi készítünk magunkról különböző fórumo-kon, itt és most leginkább a virtuális térben, objektiválni próbáljuk (tesszük) magunkat mások számára? Interdiszciplináris probléma ez korunkban, fontosságát, jelentőségét nem letetne elvitatni, több tudományág is vizs-gálja. Elsődlegesen nyilván a szociológia és pszichológia (szociálpszichológia) tárgyköre, vagyis lehet társadalmi összefüggésben, vagy lelki, szellemi aspektusban közelíteni hozzá. A

szóban forgó koreográfia azonban nem ezen a szinten – eggyel magasabban – tájékozódik, amennyiben filozófiai kérdésként kezeli. A kép és valóság viszonya ugyanis jóval tágabb horizontot biztosít a tájékozódásra, mint az identitás nagyon is személyes viszonylatai. Meg aztán egy táncszínházi előadáshoz in-kább illik ez, hiszen nonverbális természe-téből következik, hogy óvatosan bánjon a narrációval, a lineáris idővel. Épp attól izgal-mas Zambrzycki Ádám alkotása, hogy kikerül-te a témájában rejlő csapdákat, rátalált arra a magaslatra, ahonnan egyben látható, a maga állapotszerűségében szemrevételezhető a szóban forgó tematika. Gondolat és tánc így alkothat csak szimbiózist, akadálymentesen referálhat egymásra. A magunkról alkotott kép mögött is kép van ugyanis, noha nem ugyanabból az „anyagból”: a lelki szellemi kép az érzékiben tükröződik, s fordítva is. A profil képe és a tánckép ugyanannak a valóságnak két oldala. A lélek a táncban testesül, mint ahogy a tánc (a fizikai aktivitás) gondolatot érlel. Ahhoz persze, hogy ez élményszerűvé válhason, kiváló táncosok (előadóművészek) kellenek, olyanok, akik képesek elevenné tenni, érzékletesen előadni a koreográfiai gondolatot és a táncban adott, dinamikus for-mát. Nos, örömmel mondom, a szóban forgó táncosok egyként ilyenek. Sebestyén Tímea, Simet Jessica, és Zambrzycki Ádám külön-kü-lön is és együtt is kiválót alkotott, hiba nélkül oldották meg feladatukat.

Ugyanez mondható el az est 2. felvoná-sában látható Sol című produkció táncosairól is. Az 5 szóló voltaképpen variációja ugyan-annak, a témában adott lehetőségeknek. Itt azonban a koreográfia nem tudott egyenletes maradni, voltak sikerületlen variációk is. Rög-

tön az első szóló – Maday Timea előadásában – alatta maradt a benne rejlő lehetőségeknek. Hiába nyújtott egészen kiválót a táncosnő, a fejére helyezett bukósisak azon túl, hogy aka-dályozta mozgásában, rendkívül beszűkítette, konkretizálta a jelentésmezőt is, nem tudott az így a maga szabadságban (tágasságában) érvényre jutni. Kár volt érte, hiszen Tímea az egyik legérettebb női táncosaink egyike. Ke-lemen Krisztián szólójával nem volt probléma, mind a táncos teljesítmény, mind a koreográ-fia anyag (gondolat) működött, jó volt látni. Sebestyén Tímea – övé volt a 3. szóló – magyar színpadon ritkaságszámba menő bátorság-gal, lélegzetelállító szépséggel oldotta meg rendkívül nehéz feladatát. Minimál-táncot láthattunk általa, de rendkívül erős szuggesz-tivitással, művészi erővel, hibátlanul előadva. Koreográfus és táncos tökéletes egymásra találásának, egymás erősítésének példaér-tékű produkcióját láthattuk tehát. Ugyanez sajnos nem mondható el a 4. szólóról Jellinek György előadásában. A fiatal, de egészen ki-váló, magas kvalitásokkal rendelkező táncos sajnos nem tudott kibontakozni a koreográfia tematikai túlzsúfoltsága miatt. Itt biztos igaz a mondás: a kevesebb minőségileg jobb (több) lehetett volna. Az 5. táncos – Feicht Zoltánt – nem kell bemutatni, érett, tapasztalt művész, hibátlanul hozta formáját. Igaz, ehhez kellett egy igazán jó koreográfiai munka is, mely ma-gából táncosból indult ki, s aki aztán meg is hálálta ezt, remekül teljesített.

Összességében elmondható: Zambrzycki Ádám ezzel az előadásával bizonyított! Már nem egy tehetséges kezdő koreográfus szép-reményű lehetőséggel, hanem érett művész, a magyar kortárs-tánc legjobbjai között.

Hegedűs Sándor

Kép a képben

z a d a m t á r s u l a t :P r o f i l – s o l

M e r l i n s z í n h á z – n o v . 8 .

Feicht Zoltán(fotó: Kővágó Nagy Imre)

Z E N E - Z E N E - T Á N C 1 7

„Magyarországé vagyok, amíg élek ”

l i s z t F e r e n c m ű v é s z e t é n e k ,m a g y a r s á g á n a k é t h o s z a

Liszt Ferencet az 1838-as nagy ár-vízkatasztrófa ébreszti rá nemzeti hovatartozására: „Különös végzet!

Idestova 15 éve hagyta el apám bé-kés hajlékát, hogy velem a nagyvilág forgatagába vesse magát, felcserélve a falusi élet névtelen szabadságát a művészélet dicső szolgaságával – lete-lepedett Franciaországban… Véletlen körülmény ébresztette fel bennem azt az érzést, amiről azt hittem, kialudt, pedig csak szunnyadt. Egy reggel Ve-lencében, egy német újságban olvas-tam a pesti szerencsétlenség részletes elbeszélését… Ez szívemig hatott… Ez a fellángolás fedezte fel számomra a „Haza” szó jelentését… Nagyszerű táj szállt fel lelki szemeim előtt: a jól ismert erdő volt az, mely a vadászok kurjon-gatásától visszahangzik, a Duna volt, amely sziklákon rohan keresztül, ha-talmas rétek, ahol békés nyájak legel-nek… Magyarország volt… egyszóval a hazám volt. Mert – így kiáltottam fel hazafias rohamomban – én is ennek az őseredetű szelídítetlen nemzetnek va-gyok a fia…” – írja 1838-ban a Gazette musicale párizsi újság Hazám című vallomásában a zeneszerző. Még eb-ben az esztendőben, majd rá egy évre, 1839-ben ismét jótékonysági hangver-senyeket ad Bécsben, 1840-ben pedig Pesten. „Éhezem és szomjúhozom a ha-zatérést Magyarországra… - írja egyik levelében 1841-ben Manchesterből.

Harmincadik születésnapja alkal-mából, 1841-ben Vörösmarty Mihály ódában köszönti Liszt Ferencet, melyet 1843 márciusában Teleki Sándor gróf ismertet meg vele Lengyelországban, Krzyzanowitz-ban – közös barátjuk: Felix Lichnowsky társaságában. Liszt a verset megismervén, levelet ír Vörösmartynak, melyben egyebek között a következő-

ket olvashatjuk: „Nagyságod abban a megbecsülésben részesített, hogy ver-set írt hozzám, miként Ön költeni szo-kott – szépen és pompásan. Nem tudom Önnek eléggé kifejezni, mennyire jól esett, s engedje meg, hogy mindenna-pos szóvirágok nélkül mondjam, milyen mélyen megindított, hogy ily frissen élek az Ön emlékezetében… Tartogas-son számomra sok elnézést és némi barátságot és számítson ezért szívélyes odaadásomra és hálámra. Az Ön Liszt Ference.” – A hála és a válasz a Hungaria c. szimfonikus költeményben – zenében érkezett, melynek ősbemutatóját maga Liszt vezényelte 1856. szeptember 8-án a Nemzeti Színházban, amit azonban Vörösmarty már nem hallhatott, mert 1855. november 19-én elhunyt.

Vörösmarty Mihály hősi éneke meg-erősítette Liszt Ferencet nemzeti ho-vatartozásában. Arra a kérdésre, van-e hangod a hazának, a velőket rázó húro-kon? – a zeneköltő a következő években számos műalkotásban válaszolt: magyar-ságtudata s egyben európaisága egy rendkívül gazdag és sugárzó életműben manifesztálódott. Miközben a „cigányze-ne” – „magyar zene” kérdésének megíté-lésében – minthogy a hiteles népdalha-gyomány feltárása jóval később indult el a maga útjára Vikár Béla, Seprődi János, Bartók Béla, Kodály Zoltán és tanítvá-nyaik gyűjtőmunkája nyomán -, téved-hetett is, amiért ebben a időben sokan támadták, mégis hittel vallotta magát magyarnak. Bartók Béla előadása a Ma-gyar Néprajzi Társaság 1931. évi rendes közgyűlésén világos, tudományosan megalapozott képet rajzol ezzel kapcso-latban, melyben többek között a követ-kezőket állítja: „Szíves engedelmükkel minden bevezetés nélkül <in medias res> kezdem meg mondanivalómat és

kijelentem, hogy amit önök cigányze-nének neveznek, az nem cigányzene, hanem magyar zene: újabb magyar népies műzene, amit pénzért csakis ci-gányok játszanak…; azért magyar ez a zene, mert szinte kivétel nélkül magyar úriembereknek a szerzeménye […] En-nek az újabb magyar népies műzenének feladata nálunk az, hogy alacsonyabb rendű zenei igényeket elégítsen ki…” Liszt hűségének szemléletes bizonysága egész életműve. Wesselényi Miklósnak 1843 márciusában a következőket írja: „Ha azonban valaha is valóra válik az Ön baráti feltételezése, hogy Magyarország engem sajátjának nevez és magáénak vall (amit sem remélni nem merek, sem kiérdemelni nem tudok), akkor nincs több szükségem mennyországra – mert életem célja beteljesült.” Három évvel később Augusz Antal szekszárdi földbir-tokoshoz, a reformkor egyik jeles művé-szetkedvelő képviselőjéhez Temesvárról 1846-ban írt „jövendölő” sorai mindent kifejeznek: „Az összes élő művész közül (írtam épp most egyik bécsi barátom-nak) én vagyok az egyetlen, aki büszkén dicsekedhetik el egy büszke hazával…Míg a többiek fáradságosan kínlódnak a szűkkeblű közönség sekély vizeiben, én szabadon vitorlázom előre egy nagy nemzet nyílt tengerén. Vezércsillagom mindig az legyen, hogy Magyarország egykor büszkén mutasson majd rám…”

Tehetsége és küldetéstudata – a kor-szak legnagyobb zongoraművészeként (Clara Schumann szerint „Liszt mint mindig, most is igazi démoni bravúrral játszott, Úgy parancsolt a zongorának, mint egy ördög…”), majd karnagyként Weimarban – Európa legismertebb előadóművészévé emelte. Ötven éves születésnapját követően – miután a Va-tikán Bíborosi Tanácsának határozata

Z E N E - Z E N E - T Á N C 1 8

meghiúsítja házasságát Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnővel – for-dulat történik előadóművészi pályáján, 1861 után közel tíz éven át „római re-meteként” elsősorban a zeneszerzésnek szenteli életét, utolsó éveiben pedig a magyar felsőfokú zeneoktatás irányító-ja, 1875-től a Királyi Magyar Zeneakadé-mia elnöke.

Liszt Ferencet művei emelik az eu-rópai zenekultúra magasságába és a hazai zenekultúra transzcendenciájába. Európaiságát és magyarságát egyaránt zeneszerzői munkássága hitelesíti. Ma-gyarságának éthosza elválaszthatatlan európaiságától. Oratóriumainak sorából példaként a Szent Erzsébet legendáját (1857-62) említhetjük, amelyet Moritz von Schwind osztrák festő Árpád-há-zi Szent Erzsébet sorsát megörökítő freskósorozata ihletett, s amellyel kap-csolatban édesanyjának írt levelében a következőképpen fogalmaz: „Szent Er-zsébethez különös, gyengéd kapcsolat fűz. Magyarországon születtem akár-csak ő, a sorsomat és pályafutásomat döntően meghatározó tizenkét évet pedig Türingiában töltöttem, egészen közel Wartburg várához, ahol élt, és Marburghoz, ahol meghalt…”

Miséi közül három is kötődik a ma-gyarsághoz és magyarságához, így az Esztergomi mise, melyet az előbbiekben

említett Augusz Antal báró közbenjá-rására Scitovszky János hercegprímás felkérésére készített az új Esztergomi Bazilika felavatására, melynek a külön-féle korabeli támadások és minősítések ellenére sikerült Liszt Ferenc vezényle-tével megszólalni. A mise művészeti ér-tékeinek megítélésében teljesen egyet érthetünk Hamburger Klára zenetörté-nész véleményével: „… az Esztergomi mise Liszt alkotói delelőjének , a weimari korszaknak egyik kiemelkedő fantázia-, érzelem- és ötletgazdag, mesterien ösz-szefogott, kiforrott és egységes stílusú kompozíciója.” A Szekszárdi mise , amely Augusz Antalhoz fűződő barátságának köszönheti elnevezését, sajátosan az 1848-ból és az 1869-ből való két változat – az első és egyben utolsó Liszt Ferenc miséi sorában, a mindennapi liturgia számára íródott négyszólamú férfikarra, orgonakísérettel. A Magyar Koronázá-si misét honfitársai kezdeményezésére Ferenc József császár magyar királlyá történt koronázása alkalmára írta, és a budai Mátyás templomban mutatták be 1867. június 8-án, ahová különös módon – mint ismeretes – meghívót sem kapott a zeneszerző. Liszt maga úgy vélekedett erről a miséről: „ Sokkal inkább hazafias és vallásos, semmint a szó szoros értel-mében vett zenei kompozíció.”

Szimfonikus költeményei közül az előbbiekben a Hungariát már emlí-tettük, melyet a ze-neszerző kifejezetten „magyar” zenének nevez, válaszul Vörös-marty Mihály dicsőítő énekére. Hungaria a című művét a Szózat és a Himnusz „zene-kari testvérének” te-kinthetjük, amelyben Molnár Antal zenetör-ténész szerint „Csaba királyfi seregei kelnek életre…” A magyarság nemzeti érzelemvilá-gának kifejeződését további két opusában érzékelhetjük: a Hősi si-rató című szimfonikus költeményben, ame-lyet végső formájában az 1848-ban levert európai forradalmak és az 1849-ben levert magyar szabadságharc

hősi halottainak emlékére írt; továbbá az Funerailles grandiózus zongoramű-vében, amelyben ugyancsak a magyar szabadságharc 1849 októberében kivég-zett 13 tábornokának és Batthiány Lajos első magyar miniszterelnök emlékének áldozott. Mélyen emberi az a filozófia, ahogyan Liszt értelmezi muzsikájának mondanivalóját: „Minden változhat az emberi társadalmakban, az erkölcsök és a vallások, a törvények és az eszmék, a Fájdalom ugyanaz marad, ugyanaz, ami a idők kezdete óta.” Úgy hisszük, nem tévedünk, amikor azt mondjuk: ebben a zenében a magyarság sorsharangjai zúgnak…

Magyarságtudatának fényes névje-gyeként műveinek két szériáját szeret-ném végezetül megemlíteni, a Magyar rapszódiák 19 darabját – melyek 1839 és 1885 között íródtak -, valamint a Magyar történelmi arcképek sorozatát, melyek egy kivételével, 1885-ból származnak. A magyar rapszódiák - mindamellett, hogy a magyar népies romantika dallamvilá-gának és a verbunkós muzsika bázisából épülnek – mind a hazai, mind pedig a külföldi hangverseny látogatók körében a legnépszerűbb Liszt-művek sorába tartoznak. Nem véletlenül mondja róluk Bartók Béla, hogy: „…az igazság kedvéért hangsúlyoznom kell, hogy ezek a rapszó-diák … a maguk nemében tökéletes al-kotások.” A Magyar történelmi arcképek névsora fölöttébb impozáns: Széchenyi István Eötvös József, Vörösmarty Mihály, Teleki László, Deák Ferenc, Petőfi Sándor, Mosonyi Mihály. Liszt szellemi rokonának tekintette valamennyiüket. Hamburger Klára „Csupa magyar gyászdarab”-nak nevezi ezt a sorozatot, vélhetően a hete-dik arckép – Mosonyi Mihály gyászmenete nyomán. Hozzátehetjük, hogy a maga nemében rejtélyes panteon ez a képsor, melynek befogadása, megértése rendkí-vüli lelki érzékenységet és elmélyülést kí-ván. Ezekben a művekben érzékelhetjük leginkább, hogy Liszt ráérez és ráébred a magyarság valódi sorsára. Ám a jövőnek is üzen: nincs értelme a sírva vigadásnak, csak a küzdelemnek, csak a remény szül-het üdvösséget.

Liszt Ferenc magyarságának és euró-paiságának, művészete éthoszának tit-ka: a hit, a hűség és a szeretet sugárzása zenéjének hangjaiban. Méltó utódok gyanánt ünnepeljük tehát, és - a költő Ábrányi Emil szavaival – „szívünkben ad-junk neki otthont.”

Tóthpál József

Z E N E - Z E N E - T Á N C 1 9

1865. augusztus 15-én került sor Liszt Szent Erzsébet legendájának ősbemu-tatójára a Pesti Vigadóban, a szerző vezényletével. E zenetörténeti jelentő-ségű esemény fontos mérföldköve volt annak a kapcsolatnak, amely a világhírű mestert egyre szorosabban kötötte szü-lőhazájához. Élete utolsó két évtized-ének immár rendszeres magyarországi tartózkodásai során új hívekre és ba-rátokra lelt, akik áldozatos munkát fej-tettek ki zenéjének népszerűsítéséért. Örökségének egyik majdani jelentős hazai gondozója az említett hangver-seny idején még csupán hét éves volt, de már ott szorongott a nézők között a zeneszerző közelében. A Szent Erzsébet legenda és Liszt személye revelációként hatott rá és évtizedekkel később is éle-te egyik sorsdöntő zenei élményeként emlegette. A gyermek nem volt más, mint a zenekar koncertmesterének, Huber Károlynak a fia, akit nemsokára Hubay Jenőként ismert meg a világ és fél évszázad magyar zeneéletének lett meghatározó alakja.

Liszt és az 1858-ban született Hubay között két generációnyi (47 esztendő) a különbség, ezért zenetörténetírásunk nem sok figyelmet szentelt kapcsola-tuknak. Hiszen mire az ifjú 1886 őszén, tanulmányait és első nagy nyugat-eu-

rópai sikereit követően hazatért és le-telepedett Budapesten, Liszt már nem volt az élők sorában. Hubay azonban, bár nem volt köznapi értelemben vett c s o d a g y e r e k , meglehetősen fi-atalon elindult a hegedűművészi pályán, így több mint másfél évti-zed jutott kette-jük személyes és művészi együtt-működésére. E kapcsolat pedig nem csak Hubay egész életét határozta meg, hanem döntően hatott a hazai zeneélet alaku-lására. Hubay a m a g y a r o r s z á -gi Liszt kultusz egyik élharco-sának számított, aktív szerepet vállalt a Liszt-ju-bileumok (1911 és 1936) esemé-nyeiben és a Ze-neakadémia 50.

évfordulós ünnepségeinek (1925) szer-vezésében. Alapító tagja és társelnöke volt a Liszt Ferenc Társaságnak, harcolt a Zeneakadémia régi épületének visz-szaszerzéséért, egy önálló Liszt-mú-zeum létrehozásáért és a zeneszerző hamvainak hazahozataláért. Számos alkalommal vezényelte mestere műveit (többször a Szent Erzsébet legendát is), előadásokat tartott és emlékhangver-senyeken működött közre. Hazai és kül-földi lapokban közzétett több tucatnyi cikkében Liszt emberi és művészi nagy-ságát hangsúlyozta és mondanivalóját a személyes találkozások élményeivel tette színesebbé.

Hubaynak köszönhető, hogy 1925 óta Liszt nevét viseli a Zeneakadémia, ahol emlékszobát hozott létre és azt saját költségén beszerzett újabb relik-viákkal továbbra is gazdagította (egy alkalommal az Ernst-gyűjtemény da-

Liszt és Hubay Beethoven Kreutzer szonátáját játsszák Tarcsayék szalonjában Budapesten (Hubay Andor rajza)

Liszt 1886-ban

Mester é s tanítvány – l i s z t é s h u b a y

k a p c s o l a t a

Z E N E - Z E N E - T Á N C 2 0

rabjaiért cserébe három értékes fest-ményét ajánlotta fel). Ezzel teremtette meg a későbbi Liszt-múzeum alapjait. Az általa letétbe helyezett 55 doku-mentumot (közöttük a Via Crucis kéz-iratát, Liszt bejegyzéseit is tartalmazó nyomtatott kottákat, Meyerbeer, Heine és Berlioz Liszthez, ill. Liszt másokhoz írott leveleit, a mester kalapját és néma utazó-zongoráját) a Hubay család az 1970-es években hivatalosan is a ma-gyar államnak adományozta.

A szó szoros értelmében Hubay nem lehetett Liszt tanítványa, hiszen kezdettől hegedűművésznek készült. Az együttlétek és közös zenélések azonban mindenféle iskolai oktatás-nál többet jelentettek a számára, ezért Lisztet haláláig mesterének tekintette. Gyermekkorában, ekkor még édesapja oldalán, számos alkalommal találkoz-hattak. Huber Károly hegedűművész, a Nemzeti Színház karmestere ugyanis – Legány Dezső szavaival – „Liszt feltétlen hívei” közé tartozott, előadóként vagy szervezőként részese volt szinte min-den Liszttel kapcsolatos eseménynek. A mester olykor a lakásán is felkereste és ellátogatott olyan hangversenyek-re is, amelyeken Huber a fiaival együtt lépett fel. Házimuzsikálások alkalmá-val Liszt többször kísérte Jenő bátyja,

Dr. Hubay Károly énekét az 1870-es években.

1876-tól, ber-lini tanulmányait követően Hubay két évet Buda-pesten töltött és gyakran vendé-geskedett az itt tartózkodó Liszt-nél: megmutatta neki kompozícióit és együtt muzsi-káltak. Hubay édesapjával vo-nósnégyest alakí-tott és Beethoven utolsó kvartettjeit adták elő Tarcsay János szalonjá-ban, Liszt magya-rázó kommentár-jaival. A Hubay vezette együttest Liszt „házi vo-nósnégyesének” nevezte. Ketten

pedig eljátszották Beethoven összes hegedűszonátáját, a Kreutzer szonátát és a 12. rapszódia Joachim-féle átiratát többször nyilvá-nosan is. Majd Hubay párizsi és brüsz-szeli időszakában szintén többször találkoztak és szerepeltek együtt foga-dások, ünnepségek alkalmával.

Szinte természetes, hogy a zene-szerzői stílus tekintetében is Liszt volt Hubay legfőbb mintája. A mester kö-zépső korszakának művészete még modernnek számított az 1870-es évek-ben, Hubay pályakezdése idején. Az ifjú

ennek szellemében kezdett komponál-ni, sajátosan ötvözve a német és fran-cia muzsika jellegzetességeit. Stílusa az elkövetkező fél évszázad során sem változott meg lényegesen. Ugyanakkor – még a parasztzene felfedezése előtti, romantikus népiesség szellemében – fontos volt a számára a zenei magyar-ság keresése, és gyakran hangsúlyozta Liszt nemzeti hovatartozását is. Egy kései cikkében írta: [Liszt] „műveiben majdnem kivétel nélkül, olykor tudato-san, sokszor atavisztikus alapon, a ma-gyar lélek megnyilatkozásait találjuk... Nem véletlen, hogy Szent Erzsébet legen-dáját dolgozta fel egyik legkimagaslóbb művében... De szimfóniai költeményei-ben... [is] lépten-nyomon gyémántként csillámlik fel a magyar géniusz, a magyar gondolat, a magyar érzés, a magyar dal-lam. Magyar rapszódiáiban utolérhetet-len magasságra emelte fantáziájának kifogyhatatlan változatosságával a ma-gyar népdalt.”

Magyaros hangvételű hegedűda-rabjaiban és színpadi műveiben Hubay ugyanabból a közismert dallamanyag-ból merített, mint Liszt a rapszódiák-ban. Részben ennek köszönhető, hogy itthon és külföldön zeneszerzőként is számos alkalommal állították Liszttel párhuzamba. A Zeneakadémia 1912-13-as évkönyvének cikkírója mint „köz-tudatra” hivatkozott, miszerint Hubay „Csárdajelenetei, ép[p] úgy, mint Liszt rapszódiái, a magyar zene faji szépségei-nek hathatós terjesztőivé váltak az egész művelt világon.” Maga Hubay is utalt egy 1936-os nyilatkozatában a két műfaj kapcsolatára: „A tizennégy csárdajelene-tet... az egész világon játszották: Kreisler, Hugo Heermann, Sarasate, Kubelík, Rosé,

Liszt a Szent Erzsébet legendát vezényli a Vigadóban, 1865-ben

Az ifjú Hubay Jenő 1878 körül

Z E N E - Z E N E - T Á N C 2 1

Drdla, Vecsey Ferenc és Szigeti József. Ez a cím az én találmányom. Tulajdonképpen nem más, mint: rapszódia.”

A személyes és zenei kapcsolatok is-meretében nem meglepő, hogy Hubay életének fordulópontjai ugyancsak Liszthez kapcsolódnak. Amint említet-tük, hét évesen első meghatározó zenei élménye a Szent Erzsébet legenda elő-adása volt. 1876-ban, amikor befejezte tanulmányait Joachim Józsefnél Ber-linben, visszautasította a Joachim által kínált koncertmesteri állást Düsseldorf-ban (ott hamarosan az egyik legjelentő-sebb „német” hegedűs válhatott volna belőle) és hazatért, hogy Liszt mellett lehessen. Nem csupán Liszt jelenlét-ében, hanem az ő kezdeményezésére került sor Hubay művésszé avatására 1877. február 25-én a Zeneakadémia matinéján. A nagysikerű bemutatkozás során a jelenlévő Henryk Wieniawski

gratulált Hubaynak, Liszt pedig meg-csókolta: ezzel jelképes, nyilvános de-monstrációval közösen indították út-jára a később világhírűvé vált magyar hegedűiskolát.

Majd 1878 tavaszán Liszt Párizs-ba küldte az ifjút, számos ajánlólevél kíséretében, hogy ott alapozza meg karrierjét. Néhány hónappal később pedig, a világkiállítás idején, szemé-lyesen vezette be az előkelő társaság szalonjaiba. Hubay finom modorával, kiváló kapcsolatteremtő képességével, az irodalom és képzőművészet iránti ra-jongásával igen közel állt mesteréhez. Justh Zsigmond így jellemezte napló-jában: „... Három éven keresztül minden évben találkoztam vele Párizsban... Ma már egyike legkedvesebb pesti művész-társaimnak ... európai látókörű művelt művész ... akivel társalogva át lehet lépni a Lajtha partját.” Arisztokratákkal, ko-

ronás főkkel, állami vezetőkkel került kapcsolatba, ismerősei és művészbará-tai jelentős részben ugyanazok voltak, akik Liszt társaságához is tartoztak: Munkácsy, Zichy Mihály, Saint-Saëns, Gounod és sokan mások.

Életének legnehezebb választá-sa azonban akkor várt Hubayra, ami-kor 1886 márciusában Liszt felkereste Brüsszelben, hogy térjen haza és vegye át elhunyt édesapja állását a Zeneaka-démián. Nem kétséges, hogy hazafi-úi érzései mellett a döntő érv az volt számára, hogy Liszt mellett lehessen. Sajnos mire a soron következő tanév elkezdődött, Liszt már nem volt az élők sorában, így Hubay csupán a stafétabo-tot vehette át tőle az intézet talán máig legsikeresebb tanáraként. Majd 1919-től a Zeneakadémia vezetői tisztében is Liszt utóda lehetett (a Liszt és Erkel pozícióját egyesítő igazgatói, 1925-től főigazgatói, 1934-től örökös elnöki címmel).

Ezzel mint legjelentősebb momen-tummal gyarapodott a két művész pályáján megfigyelhető párhuzamok sora: tanulmányok német nyelvterü-leten (Liszt Czernynél Bécsben, Hubay Joachimnál Berlinben), a karrier indulá-sa Párizs szalonjaiban és Nyugat Euró-pa koncerttermeiben, amelyet az utazó virtuóz vándorévei követtek néhány éves tanári tevékenységgel kiegészítve (Liszt a genfi, Hubay a brüsszeli kon-zervatóriumban tanított). Mindketten arisztokrata hölgyhöz kötötték a sor-sukat, bár amíg Lisztnek másfél évti-zednyi várakozás után is meghiúsult a házassága, addig Hubay három és fél évnyi kényszerű távollét után elvehette szíve hölgyét, gróf Cebrian Rózát. Liszt 1848-as weimari letelepedése Hubay 1886-os hazatérésére rímel. Az idős Liszthez hasonlóan 1919-ben Hubay is komolyan foglalkozott a gondolat-tal, hogy idejét több város (Budapest és Bécs vagy Genf) között osztja meg. Liszt ugyanennyi idős volt, amikor a Budapest-Róma-Weimar háromszög állandósult az életében. Végül Hubay utolsó másfél évtizedében mint a mes-ter nevét viselő intézmény vezetője, páratlan muzsikus, legendás pedagó-gus és közéleti személyiség nagy meg-becsültségnek örvendett, és tisztelői több szempontból is Liszt örökösének tekintették a magyar zenei életben.

Gombos László

Hubay sajátDante szimfóniáját vezényli

1931-ben a Zeneakadémián

Z E N E - Z E N E - T Á N C 2 2

MűvészetI FolyóIrat Megjelenik évente 6-szor. Évi előfizetési díja 1500,- Ft., egyes számok ára 300,- Ft. Kiadja a Magyar Muzsikus Fórum. Felelős kiadó:

a Magyar Muzsikus Fórum elnöke. Szerkeszti a szerkesztőbizottság: dr. Tóthpál József (főszerkesztő), Hegedűs Sándor (rovatvezető), Ittzés Mihály, Ledniczky Bea (rovatszervező). Tipográfia: Horváth Gy. Gábor. Szerkesztő-ség és kiadó: 1012 Budapest, Pálya u. 4-6. 1/3. Tel/fax: 202-0927. Nyomdai munka: Megapress Kft. Terjeszti a Lapker, 1097 Budapest, Táblás u. 32. Tel:

347-7373. Az egyes számok kaphatók Budapest és a megyeszékhelyek hírlapüzleteiben, krésére a Szerkesztőségben is. HU ISSN 1218-6678.

Tá mo gat ja a

k o d á l y - k I á l l Í t á s k Ö n y v B e M u t a t ó v a l

Újra megnyílt a köröndi emlékmúzeum

Kodály 1924-től haláláig, 1967-ig lakott a Köröndön, mely ma az ő nevét viseli. A tér is, melyre

lakásának hat ablaka néz, az út is, me-lyen a körcikk alakú ház bejárata van, megőrzött egyet s mást a Magyarorszá-gon átcsapó történelmi hullámokból. Az út, amikor Kodályék odaköltöztek, Andrássy Gyulának, az l867-es alkotmá-nyos kormány elnökének nevét viselte. 1949-ben Sztálin út lett, 1956-ban A magyar ifjúság útja, 1957-ben a Nép-köztársaság útja; néhány esztendeje újra Andrássy út.

A Köröndöt a II. világháború idején Hitler térnek hívták; utóbb visszakapta eredeti nevét. 1982, a zeneszerző szü-letésének centenáriuma óta Kodály-kö-röndnek nevezik. Kis magyar történe-lem, utcatáblákkal elmondva.

Maga a lakás, mely viszonylagos ép-ségben vészelte át e történelem sors-fordító évtizedeit, 1990 óta emlékmú-zeumként szolgálja a közművelődést. Három szobája eredeti állapotában őrzi az otthon és alkotóműhely képét, a ne-gyedik szoba időszakos kiállításoknak ad teret.

A köröndi ház esztendőkig tartó ta-tarozása miatt az emlékmúzeum, kény-szerűségből, hosszú ideig nem fogadott látogatókat. 2011. szeptember 23-án újra megnyitotta kapuját, két esemény-nyel téve még emlékezetesebbé a dá-tumot. Egyik egy új kiállítás, másik egy alapvető tudományos munka facsimile kiadásának prezentációja.

Mindkettő a tudós Kodály műhelyét mutatja be új fényben, mindkettőt Ko-dály Zoltánné Péczely Sarolta kezdemé-nyezte. A kiállítás címe: A magyar népdal strófaszerkezetétől Arany János népdal-gyűjteményéig – Pillantás Kodály Zoltán tudományos alkotóműhelyébe. Többré-tegű mondanivaló hordozója . Egyfelől a szerző első és utolsó reprezentatív tu-dományos munkájának dokumentáci-ós- és háttéranyaga. Másrészt mustrája

annak a kétezres kottagyűjtménynek, melyet Kodály több évtized folyamán állított össze a XIX. századi magyar zene kiadványaiból, a verbunkos- és csárdás-zene meg a népies műdal-irodalom al-kotásaiból.

Bizonyíthatóan az 1920-as évektől foglalkoztatta zenénk történetének ez a korszaka. Első feleségének háztartási naplóiban sok helyütt feltűnnek olyan összegek, melyeket régi könyvek és kották megvásárlására fordított Ko-dály. Volt egy rendszeres szállítója is, aki ellátta ilyen kiadványokkal („öreg embertől öreg könyvek” – könyvelte ilyenkor a kiadást Emma asszony). De Rózsavölgyi és Társát is felkereste régi publikációk nyomában, alkalmasint más zeneműkereskedőket is. Ami-re szüksége volt, de beszerezni nem tudta, azt sajátkezűleg lemásolta – rit-kábban tanítványát, Viski Jánost kérte meg rá. Értékét nem csupán a kollekció gazdagsága határozza meg, hanem az is, hogy Kodály számos darabra meg-jegyzést írt a mű datálásának, zenei és képzőművészeti vonatkozásainak vagy szerzőjének adataival kapcsolat-ban. Azt is megtudjuk ebből a gyűjte-ményből, hogy bizonyos kiadványok már száz éve is beszerezhetetlenek voltak. Az 1803-as galántai táncokat épp oly hiába keressük itt, mint Gáti István első magyar zongoraiskoláját, benne a Háry Intermezzójának mo-delljével. De a kollekcióban így is van számos unikát. A kották összessége pedig alapos általános tudásanyagot nyújtott használójának: a zeneszerző-nek is, a kutatónak is. A sokatmondó kiállítást a Kodály Archivum vezető munkatársa, minden titkának tudó-ja, Kapronyi Teréz rendezte Barnás Andrásné közreműködésével; a szép-nyomású, gazdag tartalmú, dúsan illusztrált katalógust (Argumentum Nyomdaüzem) ugyancsak Kapronyi Teréz szerkesztette.

A kiállítás megnyitásához kapcso-lódott az újra megnyílt múzeum és archivum első könyv-premiere. Láng Jó-zsef, az Argumentum Kiadó igazgatója mutatta be a zeneszerző tudományos munkásságának egyik kiemelkedő da-rabját, Arany János népdalgyűjtemé-nyét új facsimile kiadásban. Ez a gyűj-temény, 1952-es évszámmal, Kodály Zoltán és Gyulai Ágost szerkesztésében látott először napvilágot. Közel hatvan esztendeje.

Mi a jelentősége e kiadványnak? Először is: gazdagítja az Arany-portrét. Megmutatja, hogy milyen dallamokat ismert fiatalkorában a költő. Megérte-ti, hogy Arany minden sorának zenei háttere van: dallamok, dallamritmusok, dallamformák felismerhető hatásával. És megmutatja azt is, hogy Arany zenei tudása számottevő volt: az emlékezeté-ben őrzött melódiákat ő maga jegyez-hette le.

Az új kiadványban ott olvashatók Kodály autográf bejegyzései, melye-ket az első kiadásba írt. A főanyaghoz fűzött jegyzetek érzékeltetik Kodály monumentális anyagismeretét, mely-nek segítségével források, műzenei és népzenei változatok létére hívja fel a figyelmet. Íme: többek között ezért volt szüksége XIX. századi kottagyűj-teményre. Tanulság: mennél több részletét ismerjük meg Kodály sokfaj-ta tevékenységének, annál jobban lát-juk, összefüggések fényében, a Nagy Egészet.

Bónis Ferenc

Z E N E - Z E N E - T Á N C 2 3

A hátoldalon:Magyar Rapszódia

Gyurmánczi Diána, Pátkai Balázs(fotó: Jekli Zoltán)

Pataky Klára: Mit tudjátok TiEgyed Bea(fotó: Kővágó Nagy Imre)

Z E N E - Z E N E - T Á N C 3 0 0 F t

ISB

N 1

218-667800

97

81

21

86

67

80

3

11

00

3