Sirály zene  

Sok mindent lehet csinálni a vonaton, de hogy unatkozni nem, az aztán tényleg biztos. Egyszer,

egy hűvösebb októberi napon kifogtam egy üres kocsit. Becibáltam a még mindig nehéz

bőröndömet, leültem, megvártam amíg a jegykezelő elkéri és szignálja a jegyemet, majd olvasni

kezdtem. Valahogy nem nagyon ment aznap. Untam. Elraktam, ettem, ittam, telefonáltam, aztán

mikor már mindent megvolt nézelődni kezdtem. Nem volt túl szép látvány. Az aranyló

gabonamezők már eltűntek, a fákon már látszott a kor, ami minden év őszén rondítja el arcukat.

Untam azt is. Becsuktam a szemem, gondoltam egy kis pihenés sosem árt, úgyis a végállomásig

megyek. Kényelmesen elhelyezkedtem, talán még a csizmától is megszabadultam, erre már nem

emlékszem, majd behunytam a szemem és akkor elkezdődött a hangverseny.

Riadtan nyitottam ki a szemem, kapkodtam a fejem, honnan jöttek ezek a hangok. Már el is

aludtam? Rosszat álmodtam? Nem, az nem lehet. Még csak most csuktam le a szemem. Fáradtan

dörzsöltem meg a szemem, majd hátradőltem és figyeltem. Nem nagyon tudtam mi lehet ez a

hang, jobban mondva hangok, amikor olyan hangosan bődültek fel az előbb. Aztán eszembe

jutott anyám, ahogy esténként ránk parancsol, azonnal halkítsuk le azt a fránya tévét, ilyen későn,

mikor már mindenki alszik, a hang is jobban száll. Így hát arra jutottam, biztos valami apró neszt

erősített fel az a kis csiga a fülemben. Szépen fokozatosan elnémítottam mindig fecsegő benső

hangomat – Miss Unique általában kimondja, amit gondol, és általában mindig gondol. - és

figyelni kezdtem a zörejeket. Nem kellett sok idő, hogy újra meghalljam a már ismerősen csengő,

távolról érkező zajokat. Mint egy jól megkomponált kamarazene, úgy épült föl. Először csak egy

ártatlan kisgyerek hangját hallottam meg, ahogy egy jól ismert ovis dallamot dúdolt kicsit

felpörgetett, szabad verzióban. Különleges volt, szinte kellemes, de ebben a dalban volt még

valami. Valami más is. Megint elcsendesítettem a lelkemet, és csak a dallamra koncentráltam.

Mint egy ének órán, ahol egy Beethoven dallamom hangszereit kell felsorolni. A második

hangszer a mosdó víztartályának hangja volt. Nem is hang, inkább ritmus. Aki utazott már valaha

vonaton, jól tudja, hogy nem éppen lágy az út. Mondhatni nem csúszunk, mint kés a vajon. És

mikor ide oda zötykölődünk, fizikai tény, hogy a víz is mozog a tartályban, ezzel meg adva az

ütemet. Egészen érdekes volt. Behunytam a szemem, és hagytam hogy Miss Unique vezessen.

Talán fél perc sem telt bele, és én egy tenger partján találtam magam, ahol a messzi parkból egy

szőke kislány dallama szűrődött ki.

Hihetetlen mire képes az emberi fantázia. Egy koszos vonaton utazva holt fáradtan várom, hogy

végre célba érjek, erre a koszos vonat még koszosabb mosdójának víztartálya és egy soha el nem

fáradó kislány dallama elrepít egy helyre, ahol mindig jó lenne elmélkedni. Néha a felnőttek

elfelejtenek elfeledkezni. Nem figyelnek a belső hangra, nem nyitnak ajtót a fantáziának, aki úgy

kapar agyunk kapuján, mint a kutya reggelente. Ki akar törni. Én hagytam. Ajtót nyitottam, és

engedtem, had szaladjon. És megköszönte, elvitt egy csodálatos helyre. Nem volt szé az idő,

kissé borús volt, mégis a felcsapó hullámok megnyugtattak. A vonaton ülő testem még hallott

néhány „hangszert”, csapódó ajtókat, néha- néha az állomások bemondójának hangját, de ez nem

kellett oda, ahol a lélek lakik. Kizártam magamból. A testem zötykölődött a vonaton, talán néha

még a fejét is odaütötte az ablaküvegnek, amit már párásra fújt, de nem zavartatta magát. Üres

volt, a lélek elutazott, kivett pár perc szabadságot, és most éppen a sirályok szárnyát bámulta,

ahogy nagyokat csapva felrepítik a madarakat a magasba, hogy aztán határozott mozdulattal

csapjon le egy finom halra. Szabadság volt, de tényleg csak pár perc. A vonat fékzett, hangosan

füttyentett egyet, én pedig tudtam hogy menni kell. Bárcsak ne kéne! Bárcsak maradhatnék még

ezen a csodálatos félszigeten! Magamra rántottam a kabátom, felkaptam a táskám, és lefelé

evickélve a fellépőn még visszanéztem a tartályra. Most is ott lubickolt a víz. A víz, amely felett

hangosan veszekedtek az éhes sirályok.