1

2

VASZILIJ AKSZJONOV

EMLÉKMŰ LETT A NAGYAPÁM

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1978

3

A mű eredeti címe:

ВАСИЛИИ ПАВЛОВИЧ АКСЕНОВ МОЙ ДЕДУШКА — ПАМЯТНИК

Москва. Детская литература 1972

Szerkeszti RÓNASZEGI MIKLÓS

BENKŐ SÁNDOR rajzaival

© LÉNÁRT ÉVA, 1978 Hungarian translation

ISSN 0324-3222

4

Tartalom

Prológus ................................................................................. 6

Első fejezet ............................................................................. 11

Második fejezet ..................................................................... 26

Harmadik fejezet ................................................................... 46

Negyedik fejezet ................................................................... 57

Ötödik fejezet ........................................................................ 68

Hatodik fejezet ...................................................................... 82

Hetedik fejezet ....................................................................... 93

Nyolcadik fejezet .................................................................. 115

Kilencedik fejezet .................................................................. 123

Tizedik fejezet ....................................................................... 139

Tizenegyedik fejezet ............................................................. 157

Tizenkettedik fejezet............................................................. 178

Tizenharmadik fejezet .......................................................... 186

Tizennegyedik fejezet ........................................................... 197

Tizenötödik fejezet................................................................ 205

Epilógus ................................................................................. 231

5

VASZILIJ AKSZJONOV EMLÉKMŰ LETT A NAGYAPÁM

Elbeszélés Gena Sztratofontov leningrádi úttörő csodálatos kalandjairól,

aki jó tanuló volt az iskolában, de a nehéz helyzetekben sem

vesztette el a fejét

6

PROLÓGUS

Genkával néhány éve ismerkedtem meg a Krímben, nem messze Feodoszijától a Koktyebel-öböl partján. A parkban már szólt az esti zene, kigyúltak a lámpák, és körülöttük muslincarajok járták eszeveszett, csodaszép táncukat, de az öböl keleti partján a Kaméleon-sziklát még a lebukó nap fénye övezte. A zöldes égbolton a Szjurukkaj-hegy mögül felbukkant az újhold. Ez a hegy első pillantásra olyan, mintha a hold vagy valamely másik, lakatlan bolygó egy szilánkja volna, de ha jobban megfigyeli az ember, arra a vonalra emlékeztet, amelyet Puskin a kéziratainak margójára rajzolgatott.

Abban az évben a tenger majdnem a betonfalig nyomult, elnyelte a koktebeli strandot, ezért a nyaralók számára deszkamólókat, stégeket ácsoltak a víz fölé. Egy ilyen pallón bandukoltam egymagamban, tengeri állatokról, hegyi virágokról, ásványokról, bélyegekről, autókról, azokról a sporteseményekről álmodozva, amelyek akkoriban lázban tartották az egész civilizált világot.

Rajtam kívül egyetlen lény volt csak a stégen — egy jó növésű, izmos, okos és megnyerő arcú fiú. A korlátra könyökök, és elmerülten bámulta a tengert, a fürge és rakoncátlanul ugrándozó hullámok taraján megcsillanó, rózsaszín alkonyi fényeket, a fel-felvillanó delfinek hegyes uszonyait és valakit, aki a vízben hatalmas karcsapásokkal pillangózott.

Az úszó alak felkeltette érdeklődésemet. Ritmikusan ki-kiemelkedett a vízből egy hatalmas hát. Az úszó óriási csapásokkal vetődött a szembejövő hullámokra, és elképesztő sebességgel haladt.

— Nem tudja, ki az ott, aki olyan remekül úszik? — kérdeztem.

7

— A nagymamám — felelte csendesen a fiú. — A nagymamája?! — kiáltottam fel. — Hát ez

csodálatos! — Nincs ebben semmi csodálatos. Háború előtt ő volt a

százméteres pillangóúszás országos bajnoka. És a műugróbajnok is — tette hozzá.

A csodálkozástól alig tudtam magamhoz térni, óvatosan megkérdeztem:

— És a háború alatt? — A háború alatt a légibombázóknál volt pilóta. . . A nagymama közben teljesen eltűnt a gyorsan sötétülő

tengeren. A fiúra sandítottam. A horizont alig kivehető vonalán túl kalandozott a tekintete. Az újhold fénye csillogott szemében. A mellén vastag láncon kis horgony függött, amelyhez valami érme volt forrasztva, olyan, akár egy XVI. századi spanyol aranypénz.

— És maga miért nem úszik a nagymamával? — kérdeztem.

Vállat vont. — Csak. Nincs kedvem. . . — Talán nem tud úszni? Hidegen végigmért. — Már elegem van az úszásból — mondta némi gúnnyal

mosolyában. — Mostanában kissé untat ez a foglalatosság. Valami titkot hallottam kicsendülni hangjából. Még

egyszer rápillantottam, és _hirtelen az az érzésem támadt, mintha nem is itt lenne a koktyebeli strandon, hanem valahol másutt, messze, nagyon-nagyon messze. . .

— A bácsi ugye író? — szólalt meg váratlanul. — Hát ezt meg hogy találta ki? — Bütyök van a jobb keze középső ujján. Minden író ujja

ilyen. Persze csak azoké, akik írnak. Csak bámultam.

8

9

— Már megbocsásson, de hogyan vette észre ilyen sötétben?

— Meglehetősen éles a szemem. — Jó, de mi van, ha mondjuk írógépen írok?. . . — Akkor más jelekből jöttem volna rá. — Fantasztikus! — kiáltottam fel. — Nem tesz lóvá? — Gennagyij vagyok — mutatkozott be udvariasan, és

biccentett. Én is bemutatkoztam. — Elég jól neveltek ahhoz, uram, hogy ne űzzek gúnyt a felnőttekből — jelentette ki, és ismét az éjsötét tengert figyelte. — Már jön vissza a nagymamám.

A sötétben csak a zene, a parkból ideszűrődő hangok meg a hullámok csobogása hallatszott.

— Mégis csak ugrat engem, Gennagyij. — Dehogyis. Már csak tíz méterre van tőlünk. . . Víz

alatt úszik. — Talán éjszaka is lát, mint a bagoly?! — kiáltottam fel. — Eltalálta — felelte a fiú nemes egyszerűséggel.

Néhány másodperc múlva a nagymama nagy csobbanással bukott fel a víz alól, épp a lépcső mellett.

— Genocska, itt vagy? — szólalt meg mély zengésű, fiatalos hangon.

— I'm here, granny! — felelte Gennagyij kifogástalan angol kiejtéssel, és valami ismeretlen nyelven még hozzátette: — Havá szvimmatóre ju ler?

— Vunderbul verá óescsi! — válaszolt derűsen a nagymama, és könnyed léptekkel megindult felfelé a lépcsőn.

Úgy festett, mint az Evezős lány szobrának nagyított másolata. Arcán még látszott a hajdani szépség nyoma.

— Nagyanya, ez itt Vaszilij Pavlovics író — mutatott be Gennagyij.

— Nagyon örvendek. — Nagymama odanyújtotta nedves kezét. — Marija Sztratofontova vagyok.

10

Áradt belőle a moszatszag és az egészség. — Jöjjön, igyunk meg egy csésze teát javasolta. Reggelig üldögéltünk akkor nyaralójuk teraszán. A

nagymama és Gennagyij elbeszéléseiből olyan fantasztikus történet kerekedett, hogy kötelességemnek tartottam; kedves olvasó, hogy mindezt elmeséljem neked. Add a kezed, barátom, lépjünk be együtt azoknak a csodálatos kalandoknak a világába, amelyek, lám, még a mi civilizált bolygónkon is megeshetnek.

11

ELSŐ FEJEZET

amelyben az olvasó megismeri Gennagyij Sztratofontov gyermekéveinek történetét, és hallani véli tanítói tollainak sercegését, amint garmadával írják be az ötösöket a bizonyítványába

Gennagyij Sztratofontov Leningrádban született az ötvenes évek elején, a Rubinstein utcában, egy kiváló képességű családban. Édesapja, a szerény postai tisztviselő, kiváló hegymászó volt, aki sok égig érő hegycsúcsot hódított meg. Szerény, könyvtáros édesanyja pedig a nagymama példájára még magasabbra vágyott — egyenest az égbe. Légzőmaszkban késleltetett ejtőernyős ugrásokat hajtott végre. A szülők ilyetén időigényes kedvtelése miatt Gennagyij gyakran volt egyedül, de cseppet sem unatkozott. Már kisgyermek korában megértette és tisztelte papáját és mamáját, s teljes cselekvési szabadságot adott nekik.

A kisfiú órákig bolyongott a nagy lakásban, magához szorítva kedvenc könyvét, a Fregattkapitányokat. A fél- homályos lakás titokzatos volt. A nagy tükrös ablakok egy nemrégiben épült sárga épületre nyíltak, amely a Maldív-szigetek szultánjainak palotájára emlékeztetett. Tompa sárga fény világította meg a vékony porréteggel fedett íróállványokat, puffokat, földgömböket, barométereket és szextánsokat. Az ebédlőben ott függött ükapjának, Sztratofontov admirálisnak, az ismert utazónak és tudósnak a képe, aki 18..-ban háromárbocosán, a Feddhetetlenen beszorította a Silver Baybe Rocker Boogie-nak, a vérszomjas kalóznak a hajóraját. Gennagyij gyakran megállt hírneves-ősének arcképe előtt, nézte a dús

12

pofaszakállal keretezett hosszúkás arcot, a kék szempárt, és csendesen így szólt:

— Szervusz, üki! Hadd mutassam be neked a barátomat, Ivan Kruzenstein admirálist. Jé, ismeritek egymást? Tengerészkadét voltál Kruzenstein naszádján? Nagyszerű. Nézd, ott ül a karosszékben a másik barátom, James Cook, a földgömb mellett pedig Dumont Durville áll, az ablaknál meg Lazarev. . . Barátaim mind kifogástalan jellemű, bátor és nemesszívű emberek.

— És hol vannak a szüleid, Genna? — kérdezte a tengernagy.

Gennagyij bekapcsolta a rádiót, s egy női hang közölte: „Sporthíreket mondunk. Tegnap több hegymászó

elindult Eduard Sztratofontov, a kiváló sportember vezetésével, hogy meghódítsa a Pamír újabb, hétezer méteres csúcsát.”

Aztán egy férfihang: „Ella Sztratofontova, a kiváló ejtőernyősugró

megdönteni készül az amerikai Marilyn Bush világrekordját.”

A tengernagy helyeslően bólintott. Esténként Gennagyijt meglátogatta Ung-Ma, egy baráti

törzsfőnök felesége Polina Szergejevna szomszédasszony képében, aki sült krokodiltojást, zebratejet és vadkecske- húst szokott hozni neki. Látogatása után Gennagyij a Fregattkapitányokat, majd a lexikont olvasgatta, tanult egy kicsit angolul, aztán távoli expedícióra indult — az ágyba. Reggel egyedül ment óvodába, amit szüleinek írt leveleiben kissé leereszkedően „dedónak” nevezett.

Időnként Sztratofontovék ablaka alatt megállt egy kis terepjáró, és az AEROFLOT világoskék egyenruhájában nagymama ugrott ki belőle. Gennagyij nagyon szerette a nagymamát, az pedig még forróbb szeretettel vette körül unokáját. Órákig üldögéltek a díványon egymás mellett, és

13

beszélgettek, mint két jóbarát. Nagymama mesélt a forró napokról, a königsbergi és berlini légi ütközetekről, az új technika titokzatos csodáiról, Gennagyij pedig beszámolt a nagymamának a könyvekről, amiket olvasott.

Amikor Gennagyij betöltötte a hatodik életévét, s a Pamíron és a Tiensanon végre-valahára egyetlen hétezer méteres csúcs sem maradt meghódítatlanul, a papa visszatért Leningrádba. A beképzelt amerikai sportolónő világrekordját egy csapásra megdöntötte egy 22 ezer méter magasból végrehajtott keresztugrás. Ezért aztán anyu is hazajött. A Polgári Légiflotta vezetősége ünnepélyesen elbúcsúzott nagymamától, aki nyugalomba vonult. Így aztán a család békésen, boldogan együtt volt megint.

Telt-múlt az idő. Gennagyij egykettőre elkészült az iskolai leckéivel, utána lelkesen részt vett az úttörő-foglalkozásokon, sokat sportolt, és rajongott a művészetért. Mindebből az ember arra a hibás következtetésre juthat, hogy kis barátunk valami jámbor mintagyerek volt, afféle stréber nyámnyila, az éltanulók díszpéldánya, a tanárok kedvence. Le kell szögeznünk, hogy ez a kép nem felel meg a valóságnak. Semmi, ami emberi, nem volt tőle idegen. Sose mondott volna le arról a gyönyörűségről, hogy táskájával fejbe verje azt a taknyos imposztort, aki példátlan arcátlansággal megsértette osztálytársát, Natasa Szeleburdovát; órákig gyömöszölte a hóban a gézengúz Valka Karórépánszkit, a nagy csínytevőt, egyszóval teljesen normális gyerek módjára viselkedett. Sikereit nemcsak rendkívül éles eszének köszönhette. Gennagyij hallatlan szenvedéllyel vetette magát mindenbe, amihez hozzáfogott. A gyerekek szerették, mert nyílt és egyenes volt, sokat tudott, és a legjobb tornász volt az osztályban. Sok felnőtt barátja is volt — postások és könyvtárosok, hegymászók, ejtőernyősök és katonák. Ezenkívül voltak külföldi barátai

14

is. Angolul levelezett angol, nigériai, új-zélandi és tanganyikai gyerekekkel.

Meg kell jegyeznünk, hogy tizenkét éves korában Gennagyij már klasszikus irodalmat olvasott. Puskin, Goethe, Tolsztoj és Shakespeare gondolatai forogtak a fejében. A ronggyá olvasott kalandregényeket és fantasztikus könyveket már rég a por lepte, de az ifjú tudor néha még meg-megállt ükapja képe előtt, és magában társalgott vele a barátairól, a fregattkapitányokról, a csendes-óceáni korallzátonyokról, a kalózokkal vívott csatákról, a tenger mélységeiről. . .

Könyvünk eseményeinek kezdete előtt mintegy két évvel Gennagyij, aki akkor a tizenegyedik évében járt, megismerkedett Nyikolaj Vezénylevvel az Ipari Szövetkezetek Kultúrházában, ahol ő is részt vett a Mihail Tal nagymesterrel folytatott szimultán sakkversenyen.

A nagymester idegesnek látszott. Gondolkodás nélkül lépett, és időnként a magas homlokú, rokonszenves kisfiúra pillantott, aki fehér pulóverében a tízes táblánál ült.

„Csak nem fogadja el az áldozatot? — gondolta Tal, keskeny ajkait harapdálva. — Úristen, csak nem fogadja el az áldozatot?”

— Elfogadja az áldozatot? — kérdezte bal oldali szomszédja Gennagyijtól.

Gennagyij, rápillantott. Huszonnyolc-harminc körüli, sovány, feketére lesült, élénk, okos tekintetű fiatal férfi volt; az orra mellett kis sebhellyel. Egyszerű szürke öltönyt hordott, de a bal kezén furcsa, hatalmas, háromszögletű órát viselt, jobb kezén pedig kagylókból, vagy valami mélyvízi hal fogaiból készült karkötőt, amely félig elfedett egy szerteágazó forradást.

,,Érdekes ember” — gondolta Gennagyij, és így felelt: — Igen, elfogadom.

15

— Nem gondolja, hogy valami csapda rejlik itt? — kérdezte a szomszéd. — Ismerheti az ilyen Tal-féle áldozatokat. Meglesz ennek a böjtje!

— Mindent megfontoltam — jelentette ki nyugodtan Gennagyij. — Nincs itt csapda. — Félszemmel szomszédja állására pillantott. — De magát matthelyzet fenyegeti.

— Hogyan?! Hol?! Ez lehetetlen! — A szomszéd idegesen felmérte az állását. — Csakugyan. . . — suttogta.

— Dugja zsebre az E7-es gyalogot — ajánlotta neki Gennagyij háta mögül egy rezes orrú, tagbaszakadt férfi, akiből valami egészen furcsa, a fiú számára ismeretlen szag áradt. Ilyen lehet a kölnivíz és a tegnapi franciasaláta szagának keveréke.

Gennagyij felháborodva szegezte rá tekintetét. — Nem szégyelli magát? Szép kis sakkmester,

mondhatom! A rezes orrú Gennagyij tekintetének a súlya alatt

elvörösödött, lehorgasztotta a fejét, dupla tokájával eltakarva a Sakk Mestere jelvényt, aztán motyogva előkotorta zsebéből Tal két figuráját: egy lovat és egy bástyát.

— Jön! — súgta Gennagyijnak a bal oldali szomszéd. Gennagyij arra fordult és észrevette, hogy az

exvilágbajnok izgatott, égő tekintettel figyeli. Tal villámgyorsan lépett több táblán, majd Gennagyij felé indult. A teremben a vesztesek fojtott zokogása azoknak a ritka boldog halandóknak harsány nevetésével keveredett, akik megúszták döntetlennel a játszmát. A száz táblán folytatott szimultán játszma vége felé közeledett. Gennagyij egy gyaloggal kiütötte a fehér királynőt, és nyugodtan várt.

— Matt — mondta sebtiben Tal a rezes orrúnak, és Gennagyijhoz lépett. Egyetlen pillantással felmérte a sakktáblát; összerezzent, és mélyen a fiú szemébe nézve ezt súgta: — Gratulálok a győzelméhez.

16

A teremben iszonyatos lárma kerekedett. Tal az asztalnak dőlt. Támolygott a fáradtságtól meg talán az elkeseredéstől.

Bal oldali szomszédja erősen megszorította Gennagyij kezét.

— Remek volt! Gratulálok! A ruhatárban ez a napbarnított arcú fiatal férfi odalépett

hozzá. Elegáns bőrkabát volt. rajta, mindenféle ravasz cipzárakkal, a fején pedig pompás vörösesbarna sportsapka.

— Szeretném még egyszer kijelenteni, hogy nagyszerű volt — mondta és bemutatkozott: — Nyikolaj Vezénylev vagyok.

— Gennagyij Sztratofontov — mutatkozott be hősünk. Együtt léptek ki az utcára. Itt utolérte őket a rezes orrú.

Hátrafordulva megsemmisítő pillantással végigmérte Gennagyijt, és kihívóan felkacagott.

— Ez magyaráz nekem! Még ki sem bújt a tojásból! Legfeljebb ha úttörő!

Nevetése gőgös és durva volt, de sértődöttség és bánat érződött benne. Ki tudja, mi mindent remélt ettől a mai játszmától!

Nyikolaj Vezénylev vasmarkával megragadta a karját. — Haladéktalanul kérjen bocsánatot. — Haladéktalanul bocsánatot kérek — mondta tüstént a

rezes orrú, és lomhán az élelmiszerbolt felé cammogott. Gennagyij és Vezénylev a Kirov sugárúton a Néva felé

sétált. — Sztratofontov. . . — szólalt meg Vezénylev. — Tudja-

e, hogy volt egy ilyen nevű utazó? — Az az én ükapám — mondta Gennagyij. — A képe ott

lóg nálunk a falon. — Hát ez csodálatos! Sztratofontov admirális volt az

eszményképem gyermekkoromban. Sose felejtem el annak

17

a csatájának a leírását, amit Rocker Boogie hajórajával vívott! Talán épp az ő hatására lettem tengerész!

— Tengerész? — Igen. Az Aljosa Popovics tudományos kutatóhajó

kapitánya vagyok. Gennagyij szíve szaporán dobogott. — Akkor bizonyára bejárta már egész Óceániát? — Valóban — felelte Nyikolaj szerényen. A lágyan hulló hó belepte a Péter-Pál-erőd tetőit és

kőfalait, a járdákat és a hidak korlátait. Odalent a Néva súlyos víztömege némán ringatózott. A Palota-hídon túl az októberi forradalom ünnepére felvonult hatalmas cirkáló fényei villogtak.

— Én még csak iskolás vagyok — mondta Gennagyij. — Rögtön kitaláltam — felelte Nyikolaj Vezénylev. —

Iskolás fiú, de ki tudja, idővel még világbajnok is lehet. — Ó, nem, a sakk egyáltalán nem csábít engem! — Nem feltétlenül a sakkra gondoltam. Világbajnok

lehet az ember más sportágakban is. — Gyerekkoromban. . . — mondta Gennagyij, s a

kapitányra sandított, hogy nem neveti-e ki. De Nyikolaj Vezénylevnek esze ágában sem volt gúnyolódni. Fejét kissé lehajtva, előzékenyen és komolyan hallgatta kiváló barátunk fejtegetését: — Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy tengerész leszek — folytatta Gennagyij. — Világjáró, mint az ükapám. Az igazság az, hogy valósággal megszállottja voltam Óceániának. De mondja meg őszintén, Nyikolaj Vezénylev, manapság mi értelme van annak, hogy utazó legyen az ember? Hiszen már mindent réges-rég felfedeztek, felkutattak. A tenger mindennapi, megszokott dolog. . . Ej, nekem a XIX. században kellett volna születnem, vagy még inkább a XVII-ben!

18

— Egyfelől igaza van, másfelől viszont nincs — mondta a kapitány elgondolkodva. — Természetesen szigeteket ma már nem fedez fel senki, és a tengerjáró hajók öt nap alatt, menetrend szerint átszelik az Atlanti-óceánt. De az óceán az mégiscsak óceán, és a tengerészek ezt nagyon jól tudják. Az óceán kimondhatatlanul hatalmas. . . kifürkészhetlen. . . nem lehet vele tréfálni. Olykor még atom-tengeralattjárók is eltűnnek benne. Gondoljon csak a Treserre!

Az ember áll éjszaka a hajóhídon, nézi a tengert, aztán egyszerre csak szörnyű rémképéi támadnak; úgy rémlik, hogy ott lent, az irtózatos mélységben valami ismeretlen emberi ésszel fel nem fogható világ van. A tenger mélyeit voltaképpen még nem tárták fel.

Egy éve a Curie-szigetektől mintegy kétszáz mérföldnyire keletre dolgoztunk. Egyik reggel kimegyek a fedélzetre, és uram isten, alig tíz méterre a hajó oldalától egy óriáshalat látok, akkorát, mint valami elefánt! Élénkpiros színű, és mintha belülről világított volna. A víz színén úszott, szörnyű nagy szemét meresztgetve, mint aki kegyelemért esedezik. Aztán egyszerre csak felfordult és kész. Felvontattuk a fedélzetre. A főichthyológusunk majd elájult. „Nem hiszek a szememnek! — kiabálta. — Hiszen ez a namadzu-hal!” Kiderült, hogy ez egy legendás mélytengeri hal, amelynek a létezését a tudósok kétségbe vonták. Ősi japán könyvekben az áll, hogy a namadzu-hal megjelenése földrengést jelent. Feljön a víz felszínére és elpusztul. A tudósok ezt agyrémnek tartják. Mellesleg, három nappal később a Curie-szigeteknél erős földrengés volt. . .

— És a hajó viharba került? — kérdezte Gennagyij. — Dehogyis! — nevetett Nyikolaj —, Vezénylev

kapitány tiszteli a mitológiát. Még idejében kereket oldottunk a Nagy-Empireák felé.

19

— Nagy-Empireák! — kiáltott fel Gena. — Hiszen ez az a. . .

— Pontosan — mondta a tengerész. — Éppen ennek a szigetcsoportnak a közelében kezdődött a Feddhetetlen több napos csatája a kalózhajókkal.

— És a szörnyűséges Rocker Boogie kíméletlenül fosztogatta a szigetlakókat! — Genának ökölbe szorult a keze dühében. — Az Empireákon akarta felütni a tanyáját.

— De nem sikerült neki! — kiáltotta Nyikolaj. A kapitány és a kisdiák a Szuvorov-szobor mellett

megálltak, egymás szemébe néztek, és keményen kezet szorítottak.

A golyó átszakította a mellvédet, mint valami sistergő, dühöngő ördög, végigsüvöltött a fedélzeten, útközben embereket nyomorított meg, tárgyakat zúzott szét.

— Engedélyt kérek a tüzelésre! — szólalt meg izgalomtól reszketve a hadnagy.

— Meg nincs itt az ideje — mondta nyugodtan a parancsnok.

Az orosz vitorlás a keskeny szorosban üldözőbe vette a kalózok hajóraját. A távolság a vitorlás hajó és a három ormótlan, de jól felfegyverzett bárka közt egyre csökkent. . .

— Nagyon helyes volt, hogy elvágta a Blue Byle-t a másik két hajótól — mondta Nyikolaj Vezénylev.

— És utána ágyútűz alá vette a hajó jobb oldalát — folytatta Gennagyij.

20

. . . Ágyúk dörögtek a fenékig áttetsző parti vizek felett. Felriasztott nyolckarú polipok bújtak elő a sötét hasadékokból. Delfinek szökelltek izgatottan a vízoszlopok közt. A Nagy-Empireák lakói festői csoportokba tömörültek a part menti sziklákon, s onnan figyelték, hogy számol le a sebesen száguldó fehér vitorlás hajó esküdt ellenségeikkel, akik a XVI. század véres árnyaiként törtek be az ő civilizált XIX. századukba. . .

— Hát így történt, Mister Rocker Boogie — suttogta Gennagyij. — Hát így történt. Pedig egész jó tengerész lehetett volna belőle.

— Bizonyos források szerint Boogie kapitánynak sikerült egérutat nyernie — mondta Nyikolaj. — Úgy hírlett, hogy élete hátralevő napjait Karbunkulus szigetén töltötte.

A beszélgetőket erős motorzúgás rántotta vissza a mába. Szuvorov szobra mellett egy külföldi autóbusz állt meg,

amelyből gondtalan nevetéssel rajzott ki egy turistacsoport. Az idegenek kattogtatták fényképezőgépüket, cigarettáztak, rágógumit rágcsáltak, és zajongva közeledtek a híres hadvezér emlékművéhez, aki hajdanán oly sokszor tépázta meg elődeik hírnevét. Genának feltűnt egy tagbaszakadt, erős, negyven év körüli férfi. Drága szövetkabát feszült hatalmas alakján, dupla talpú sportcipőjének széles nyoma a porhanyós hóban legalább negyvennégyes méretre vallott.

Erős arcvonásai, nagy uborkaorra, bozontos, hernyószerű szemöldöke, vasalóra emlékeztető, szögletes álla furcsa ellentétben állt külsejének egyetlen elegáns részletével: gondosan nyírott kis bajszával.

A férfi — kissé kiválva a csoportból — odalépett az emlékműhöz, megnézte, és bizonytalanul elmosolyodott. Keskeny kis bajusza alatt aranyfog villant. Fürkésző, hideg

21

tekintete megállapodott a fiún és a kapitányon, szeme kissé kitágult, mint az ugrásra kész ragadozóé, aztán más irányba kalandozott. Cigarettát keresgélve megtapogatta zsebeit, kigombolta a kabátját, és a lámpák tompa fényében megcsillant egy kis lapát formájú nyakkendőtű, amelynek nyeléhez egy XVI. századi spanyol aranypénzre emlékeztető régi érme volt forrasztva. Kattant a gázöngyújtó, és a drága kölnivíz illatához, egy másik, furcsán édeskés, kissé kábító illat keveredett.

„Marihuana” — ismerte fel Nyikolaj. A kapitány és az iskolás fiú folytatta útját. Néhány lépés után — anélkül hogy összebeszéltek volna — mindketten visszapillantottak.

Az ismeretlen kezében egy lapos üvegpalack villant. Arcán rosszindulatú mosollyal méregette a Péter-Pál-erőd hegyes tornyát, a hajóorrokkal díszített oszlopokat, a hidak szép ívét.

— Ritka kellemetlen fráter — mondta Gennagyij. Még kisgyerek korában kialakult egy rendkívül hasznos

szokása: nagy akaraterővel rögzíteni tudott néhányat emlékezetében a tömegben felvillanó arcok közül. Így tett most is: összehúzta szemét, és a kellemetlen ismeretlent minden eshetőségre lefényképezte magában.

Ezt az estét a kapitány a Sztratofontov családnál töltötte. Gennagyij szülei és Marija nagymama elbűvölték a tengerészt. Azonnal megállapította, hogy új ismerőseiben magához való emberekre talált, olyanokra, akik merik vállalni a kockázatot, végtelenül bátrak és nemes lelkűek. Így kezdődött az Aljosa Popovics dízel-elektromos tudományos kutatóhajó kapitányának barátsága Sztratofontov admirális utódaival, közülük is elsősorban a sokoldalú, tehetséges kisdiákkal, Genával.

Barátságuk hatására iratkozott be Gennagyij az Ifjú Tengerészek Klubjába. Hamarosan megtanulta, hogy kell

22

bánni a szextánssal és a pörgettyűs tájolóval; tudta, hogyan kell megrajzolni a hajó útját a navigációs térképen; eligazodott a hajózási kézikönyvekben és a jelzések nemzetközi szabályzatában; evezett, és békaemberként a víz alá merült. . .

Távoli útjairól hazatérve, Vezénylev kapitány felkereste Sztratofontovékat. Csodálatos estéket töltött a rézcsillár alatt, az admirális jóakaratú tekintetének sugarában. Mesélt a tengeri élet viszontagságairól, La Valetta, Dubrovnik, Djakarta, Poti távoli kikötőiről, a barátságról és a helytállásról.

Közben hetek, hónapok, sőt évek teltek el. 196.. tavaszán, amikor Gena elvégezte a hatodik osztályt, Vezénylev kapitány a távol-keleti Nahodka kikötőjéből érkezett repülőgépen Leningrádba.

— Popovicsot jól benőtték a tengeri moszatok — mesélte. A dokkba vittük csinosítani, hogy meg ne sértődjön. Eközben Marija nagymama kitartóan szorgoskodott, hogy hatalmas krémtortát alkosson kedvence tiszteletére.

Női munkához nem szokott keze nehezen birkózott meg e grandiózus ötlet kivitelezésével, de türelem rózsát terem, s a férfiak rövidesen közös erővel az asztalra tették a reptér irányítótornyára emlékeztető tortaóriást.

— Most hová készül, Nyikolaj? — kérdezte Ella mama, amikor a tornyot már földig rombolták.

Vezénylev zavartan hümmögött. — Képzeljék, barátaim. . . bármily hihetetlen, de egész

nyáron át. . . a Nagy-Empireák szigetcsoport part menti talaját fogjuk vizsgálni. . . — mormolta a terítőre szegzett tekintettel.

— Én is. . . — buggyant ki Genából a szó, de mintha a torkán akadt volna, el is hallgatott.

— Micsoda?! — kiáltott fel a nagymama, s az asztal alatt izgatottan gyűrögette markában a terítőt.

23

Az asztalnál néma csend lett, amelyet csak Gena szívének hangos dobogása tört meg. Aztán lassan valamennyien az admirális portréja felé fordultak. A hírneves ős kedvesen, atyaian rájuk mosolygott. Mintha már mindent előre tudott volna.

— Tulajdonképpen miért ne? — dünnyögte magában Eduard papa, s közben a hegycsúcsaira gondolt.

— Én igennel szavazok. — Ella mamának a magas, égbolt járt az eszében.

— E kérdésben nincs helye ellenvéleménynek — szögezte le hideg verítékben fürödve Marija nagymama, akinek egyszerre minden az eszébe jutott.

— Elvben nem kizárt dolog. Persze, a klub hozzájárulásával — mondta Nyikolaj Vezénylev a tarkóját vakargatva.

Egy héttel a fenti beszélgetés után az újdonsült tengerész 17 óra 45 perckor a Kutuzov rakparton véletlenül összetalálkozott osztálytársával, Natasa Szeleburdovával, aki rendkívül gőgös teremtés volt, és bizonyos vonatkozásban emlékeztetett a tengeri csikóra.

Natasa céltudatos leányzó volt, minden percét beosztotta, naponta pontosan 17 óra 47-kor lehetett véletlenül találkozni vele a Kutuzov rakparton, amikor is a művészi tornáról hazafelé tartott.

— Á-á, Nataska — mondta Gena hanyagul, és megállt. — Hogy vagy? Mi újság?

— Semmi különös — felelte Natasa, s meg sem állt. — Már mestergyakorlatokat csinálok.

— Versenyre készülsz? — Jaj, ne is mondd! Szörnyen izgulok! Képzeld, június

elején a csapatunk Krakkóba utazik! Krakkóba! — Én pedig egész nyárra kirándulok a Nagy-

Empireákra. Az Aljosa Popovics kutatóhajón. . . — Kívánj nekem szerencsét — mondta Nataska.

24

Gena a kislány kék szemébe nézett, de ott a győzelmi emelvényen és az eljövendő dicsőség távoli fényén kívül nem látott egyebet.

— Sok szerencsét — mormogta. — Csak el ne kiabáld! — vágta rá Natasa

jelentőségteljesen, és határozott léptekkel továbbmasírozott. Gennagyij egy ideig követte tekintetével, aztán

megfordult, s a száguldó Valka Karórépánszki majd ledöntötte a lábáról.

— Valka, képzeld, a Nagy-Empireákra megyek az Aljosa Popovicson! — kiáltotta messziről Gena, és vállon ragadta Valkát.

— Igazán? Jó utat! — Karórépánszki kitépte magát és továbbinalt. — Ha megjössz, majd elmeséled!

A nagy csínytevő kopott cipője még ott villogott az elképedt Gena szeme előtt, aztán beleolvadt az, alkonyi fények aranyszínű villódzásába, amilyet egyedül csak Leningrádban lehet látni a világon.

Itt pontot is tehetnénk a bevezető végére. De talán mégsem. Elfelejtettem beszámolni a kedves olvasónak egy látszólag jelentéktelen eseményről. Mintegy három nappal azután, hogy Gena először találkozott Nyikolaj Vezénylevvel, Sztratofontovék egy furcsa levelet kaptak. Az Astoria-szálló levélpapírján nagy betűkkel ez a néhány szó állt:

MR. STRATOFONTOV, ESQ. I'LL NEVER FORGET THE SILVER-BAY. R. B.

Vagyis: „Eduard Sztratofontov nagyságos úrnak. Soha nem felejtem el Silver Bayt. R. B.” Eduard papa útnak indult az Astoriába, hogy megfejtse,

vajon ki rejtőzködik az R. B. monogram mögött. A vendégkönyvben ezzel a kezdőbetűvel a következő nevek álltak:

25

Riccardo Barraquida Ronald Buick Rostand Bizet Rao-ce Bun Ramatrakang Bongnavillatrong Richard Bursch és Rosztiszlav Bocsenkin-Boren

Mindezek a személyek kategorikusan tagadták, hogy ők lennének a levél szerzői. Eduard Sztratofontov kellemetlen érzéssel hagyta el az Astoriát, s arra gondolt, hogy valamelyik hegymászótársa vagy postáskollégája akarta megtréfálni.

26

MÁSODIK FEJEZET

amelyben viharos szél süvölt, rémeset loccsan a tegnap esti borscsleves, majd hegedűszóra bugyborékolva kifut az üstből

Hihetetlen dolog, de tény: a végleg elmerülni látszó tankhajó orra ismét felbukkant a víz fölött.

Néhány perccel előbb az Aljosa Popovics fedélzeti fülkéje még Gennagyij izgatott kiáltásától visszhangzott:

— Süllyed! Kapitány! Süllyed a tankhajó! SOS! Segítség! És valóban: a velük egy úton haladó japán tankhajó

meglehetős gyorsasággal merült le orrával a vízbe, és kezdett eltűnni az óriási hullámok közt.

Már a fedélzeti fülke is félig a víz alá merült, csak a kémény látszott a víz fölött, rajta egy olvashatatlan hieroglifa elmosódó foltjával. . .

— Nyikolaj Vezénylev! — kiáltott fel újra kétségbeesetten Genka, s hirtelen észrevette, hogy mindenki mosolyogva figyeli a fülkéből. Pompás fogsorát villogtatva vigyorgott Vicckov kormányos, mosolygott Dinnyefejev, a másodkapitány, Schiller-Iszenko professzor, az expedíció tudományos vezetője, a Tudományos Akadémia levelező tagja pedig tapintatosan dús bajszába rejtette mosolyát.

Vezénylev kapitány, aki az irányítópult mellett ült egy magas széken, a hidrobiológiai laboratórium ifjú laboránsára nézett (ebben a minőségben utazott ugyanis Gena Sztratofontov a családi dicsőség színhelyére), és ő is mosolygott.

— Nyugalom, Gena, nem süllyed az. Egyszerűen csak erős a hajó ingása. Onnan, arról a tankhajóról úgy látszik, mintha mi süllyednénk.

27

— Mi azonban egyelőre nem süllyedünk! — kacagott fel elég ostobán Vicckov, és Gennagyijra kacsintott.

A tankhajó orra lassan, de kitartóan emelkedett felfelé; most már látni lehetett a felső fedélzetet, egy pillanatra a vadul rohanó felhők között kibukkant a nap, és megvilágította a gigászi hajó hihetetlenül hosszú testét.

Már két napja tízballos vihar tépte-rázta az Aljosa Popovicsot. Az éjszaka kellős közepén tört rájuk, két órával azután, hogy elindultak Nahodka kikötőjéből, reggelre teljes erejéből tombolt, és nem hagyott alább egész idő alatt, amíg a Popovics átszelte a Japán-tengert, és a suriname-i öböl felé vette útját.

Gennagyij természetesen ezalatt egy pillanatra sem feküdt le. Először is ez volt az első tengeri útja, másodszor pedig ez volt életében az első tengeri vihar, méghozzá — tíz-ballos! Az ördögbe is, neki aztán szerencséje van! Gennagyij telelett kék-zöld folttal, egyik faltól nekiesett a másiknak; hol elsüllyedt a poklok fenekére, hol meg felszállt a fedélzettel együtt az égbe, míg bebarangolta az egész hajót. Persze, égető kíváncsisága nem hagyta, hogy felmásszon függőágyába, azonkívül félt is tőle, nehogy a tengeribetegség vízszintes helyzetben kapja el, és a kajütszomszédja; Vologya Teleszkopov, a hajóács tanúja legyen szégyenének.

Egyelőre azonban minden oké volt, ahogy mondani szokták. Miközben a billegő hajóhídról nézte a Popovics orra előtt ágaskodó hullámszörnyeteget, a permetet szóró, vízfalat, vadul fütyörészett fogai között, melyeket úgy összeszorított, hogy szinte már fájt. Az idegei csak akkor mondták fel a szolgálatot, amikor megpillantotta az „elmerülő” tankhajót.

Most mindennek vége. Mindenki, az egész legénység meg fogja tudni, hogy a híres admirális ükunokája

28

valójában nem egyéb, mint gyenge jellemű, elkényeztetett tacskó.

Gennagyij mélységesen elkeseredve surrant ki a kormámányfülkéből, a lépcsőn lebukfencezett a második fedélzetre, végigfutott a hosszú, tompán megvilágított folyosón a fülkék mellett, ahol a tudós társaság halk nyögései hallatszottak ki az ajtók mögül, és vállával az acélajtónak dőlt. . .

A szél hihetetlen erővel csapott az arcába. A hajó ekkor a jobb oldalára dőlt, és szörnyű viharos örvény tátongott közvetlenül mellette. Cethal nagyságú partizánkodó hullám tornyosult fel, elborította a fedélzetet, és Gennagyijt a mellvédhez csapta. A fiú hidegrázósan kapaszkodott bele a hajókorlátba.

A hajó lassan kiegyenesedett. A víz csobogva folydogált ki a mellvéd oszlopai közt. Gennagyij néhány lépést tett a tat félé, és megkapaszkodott egy rúdban. A hajó kellős közepén találta magát, mintha egy himbálózó deszkának a középpontjában lett volna. Itt kevésbé érződött a ringás. A Popovics az orrával a vízbe fúródott, fara gyorsan emelkedett felfelé, és eltakarta az égbolt felét. Ekkor a hajó egész testét erős remegés rázta meg — kibukkant a víz alól a hajócsavar.

„Szégyen — gondolta magában Gennagyij. — Nyüszítek, mint a nyúl, mint valami kis első osztályos! Ahelyett hogy odavetettem volna a szájam sarkából: Nem gondolják az elvtársak, hogy veszély fenyegeti jobbról a tankhajót?. . . ”

Gennagyijtól alig tízméternyire a hajó orra felé kinyílt a konyha ajtaja, és két maszatos hajósinas hatalmas üstöt cipelt ki a fedélzetre, amely tele volt tegnap esti borscslevessel. A viharban az Aljosa Popovics legénysége különösebben nem jeleskedett étvágyával. A hajósinasok

29

minden erejüket összeszedve leemelték a hatalmas üstöt, és a csodálatos levest a tengerbe borították.

Ezt követően különös dolog történt. A borscs — az erős, zsíros, borostyánsárga, vörös és zöld színekben játszó borscs — nem zúdúlt bele az örvénybe, ahogy várható volt, hanem az aerodinamika valamely megmagyarázhatatlan törvénye következtében néhány pillanatig a levegőben gomolygott, sőt mi több, összesűrűsödött, s hatalmas, zsíros szakállú, szivárványszínű gömbként most éppen Gennagyij orra előtt függött. A borostyánszínű cseppek már az ifjú laboráns arcát érték.

„Nicsak, a borscs — döbbent meg Gennagyij. — Itt a tegnapi borscs, és lebeg. Jaj, dehogyis! Jön! Egyenesen felém rohan! Jaj!”

A borscs néhány pillanatig még lebegett a levegőben, majd Gennagyij után vetette magát. A fiú rémült kiáltással, hanyatt-homlok rohant a hajó tatjához. A hajósinasok tátott szájjal bámulták ezt a hihetetlen jelenetet. Gennagyij egy rövidtávfutó sebességével száguldott a hajó tatja felé. A borscs utána. Olyan sebesen, mint egy motorkerékpár.

Gena már a hátában érezte a borscs illatos leheletét. Minden erejét összeszedve egy rántással kiszakította magát a védőtető alól, balra iramodott, és elrejtőzött a mentőcsónak mögött, a horgonykötélbe kapaszkodva. A borscs kiröpült az ereszkiugró alól, és szállt felfelé. Gena egy perc múlva, abban a hiszemben, hogy a veszély elmúlt, kimászott a csónak alól. A borscs azonban nem röpült el. Ismét meglelvén a holtpontot az eszeveszett légáramlatok között, most éppen a tanácstalan ifjú laboráns feje fölött lógott. A teljesen megrendült Gena, mint akit hipnotizáltak, már se kezét, se lábát nem bírta megmozdítani. Még néhány pillanat, és a borscs, amelyet ekkor engedett el a forgószél fölhajtóereje, a nyakába szakadt.

30

És most, kedves olvasóm, próbáld beleképzelni magadat hősünk helyzetébe. Képzeld azt, hogy egy széles látókörű és haladó gondolkozású nagy utazó ükunokája vagy. Képzeld magadat az Ifjú Tengerészek Klubja kiváló növendékének; képzeld csak, hogy te vagy az, aki legyőzte Talt, a nagy sakkozót, a kapitánynak te vagy a barátja; gondold csak el, hogy életedben először vagy tengeren, és a családod dicső múltjának színhelye felé tartasz, és érezd át, hogy nyakig benne ülsz a rengeteg zsíros és cuppogó borscslevesben a fedélzet kellős közepén; képzeld, hogy savanyú céklakorona lilul a fejeden, és undorító káposztaszakállad nőtt, a zsebeid pedig degeszre vannak tömve marhahússal és krumplival. Szeretném, ha te, kedves olvasóm, összerázkódnál az undortól, hogy aztán kellően értékelni tudjad ifjú hősöm bátorságát és lelkierejét.

Gena nem kezdett el sírni, nem vetette bele magát a tengerbe. Felállt a borscstócsa kellős közepéből, a megrendült hajósinasokhoz lépett, és fogai között azt sziszegte:

— Egyszer és mindenkorra elfelejteni! Semmi sem történt! Megértettük?

A hajósinasok reszketve néztek a hősi lelkületű férfiúra. — De hát miről beszél? — nyögte ki végül is egyikük. — Talán nevetségesnek találsz? — kérdezte Gennagyij

merészen csengő hangon. — Mi ebben a nevetséges, Genocska? — dünnyögte

maga elé a másik. — Inkább sírhatnékja támad tőle az embernek.

Valóban hüppögni kezdett. Ilyen látványban, mint a tegnap esti borscs hajszája egy eleven ember után, még soha nem volt része, sőt azután sem látott ilyet mind a mai napig.

Gena sarkon fordult, és megindult lefelé a hajólépcsőn.

31

Kajütszomszédja, Vologya Teleszkopov első osztályú ács, akárcsak az Aljosa Popovics tudományos kutatóhajó lakóinak nagy része, ebben az időben a függőágyán repült fel-le, jobbra-balra, közben olvasta a Himalájai mesék gyűjteményét, nagyokat kacagott és kiabált:

— Ez aztán megadta! Jól megadta! Nem tudni, mire vonatkozott ez a találó felkiáltás — a

viharra-e vagy a himalájai népköltészetre. — Hé, Genka, gratulálok! — üdvözölte a kabinba belépő

Gennagyijt. — Látom, téged utolért a borscs! — Hahaha! — kacagott fel a fiú kissé idegesen, de férfias

bátorsággal. — Képzeld csak, Vologya, közel jársz az igazsághoz.

— Hát aztán! Nálunk egyszer a csugujevi sebesjáraton Marja Libatollint a grízgaluskaleves üldözte! — élénkült meg Teleszkopov. — De a legret-tenete-sebb eset, Genasa, Klaipédában történt, amikor Misa Ofsteint elborította a cérnametélt.

— Szóval nem ez az első eset a történelemben? — kérdezte Gennagyij megkönnyebbülten.

— Ugyan, dehogy! — kiáltott fel Teleszkopov. Egy pillanatra elgondolkozott, aztán határozottan kijelentette: — A harmadik eset.

Az elcsigázott fiú mély álomba merült. Órákon át aludt egyfolytában, és nem látta, hogyan szállt le az alkony, és hogyan érkezett meg az Aljosa Popovics a Suriname-i öbölbe, hogyan csendesült el a vihar, és reggel hogyan tárult fel előttük a napsütötte, egyenletesen lélegző Csendes-óceán, mely mintha vékony, áttetsző plasztikréteggel lett volna bevonva. Nem látta a kis japán vitorlásokat, amelyekről a halászok — rikító zekékben — láthatatlan horogzsinegeket húztak. Olyanok voltak ezek a halászok, mint a varázslók vagy a bűvészek, és úgy tetszett, hogy a nyüzsgő, sebesen sikló, ezüstös halacskák egyenesen hozzájuk ugrálnak a

32

fedélzetre, heves és titokzatos hipnotizőri kézmozdulataiknak engedelmeskedve. Gennagyij sajnos nem látta ezeket a halászokat, mint ahogy nem látta a sok-sok szembejövő hajót és a hazafelé tartó Forrestalt, a roppant amerikai repülőgép-anyahajó-szörnyeteget, amely alighanem valami rosszban sántikálhatott Vietnam partjai közelében.

Csak estefelé ébredt fel Gennagyij, amikor megszólalt a hajóhangszóró fémes hangja:

„Figyelem! Hajónk a yokohamai kikötő bejáratához közeledik. A fedélzeti legénység a kikötés előírásainak megfelelően foglalja el helyét a fedélzeten! Ismétlem. . . ” Bíborvörös alkonyi köd lebegett Yokohama fölött, és a köd fölött a magas, átlátszó égen pontosan kirajzolódott Fudzsi szent hegyének csúcsa.

— Jó jel! — dörmögte Félárbocov, a fedélzetmester. — Ez a dög Fudzsi, ez a megátalkodott, csak egyszer egy évben mutatja meg magát a tengerészeknek.

Ez a nyugodt külsejű, látszatra kiegyensúlyozott ember mindenféle előjelekben és babonákban hitt, a fekete macskától egészen a bagolyhuhogásig, de nagyon ritkán tette közhírré babonás megfigyeléseit. Hogy megőrizze hidegvérűségének csalóka látszatát, inkább szenvedett vagy reményekkel áltatta magát a lelke mélyén. De ma, amikor megpillantotta ezt a meghökkentő, csodához hasonló jelenséget, a Fudzsit, megszegte a maga alkotta szabályt. Nagyon örült, hogy a nagy Fudzsi megáldotta az útjukat, és szerencsés befejezést jósolt neki. Ha tudta volna a derék fedélzetmester, milyen megpróbáltatásokon kell az Aljosa Popovics utasainak és legénységének keresztülmennie ahhoz, hogy ez a jóslat valóra váljon!

Két hatalmas kikötői vontatógőzös húzta lassan az Aljosa Popovicsot a kikötőhelyhez. Felhasználjuk ezt a nem

33

túlságosan érdekes, de szükséges műveletet arra, hogy néhány adatot közöljünk az olvasóval erről a dicső hajóról.

Az Aljosa Popovics még nagyon fiatal volt, mindössze négy éve bocsátották vízre a gdański hajógyárban. A lengyel hajóépítők nagyon büszkék voltak óriási újszülöttükre. A több mint 6000 tonnás Popovicsnak 10 000 lóerős gépei voltak, úgyhogy sebességét huszonöt csomónyira fokozhatta. Szilárdan tartotta az irányt, és teljes biztonsággal tudott fordulni. Persze, mondanunk sem kell, hogy az elsőtől a legutolsó, a legkisebb hajócsavarig minden tekintetben a legmodernebb volt a berendezése, még olyasmivel is el volt látva, amire nem volt múlhatatlan szüksége.

Gennagyijnak még a szeme is keresztbe állt, amikor először járt a kormányfülkében. Egy kevésbé felkészült embernek az lett volna az érzése, hogy egy tudományos-fantasztikus regény díszletei közé került, de a mi ifjú tengerészünk elragadtatással ismerte fel a nagyszerű szerkentyűkben a főmotorok távolsági irányítóberendezéseit, a pörgettyűs tájolókat, a lokátor és a rádiópelengátor képernyőjét, a visszhangos mélységmérő készüléket és az axiométert.

A hajón csodás körülményeket teremtettek a legénység munkájához és pihenéséhez. A kitűnő kajütök fenn voltak a fedélzeten, alattuk helyezték el a tudományos laboratóriumokat és a raktárakat.

Meg kell mondani, hogy a kutatóhajó legénysége négy év óta jóformán nem változott. A kollektíva szinte azonnal megteremtődött. Ezek a bátor fiúk, ahogy mondani szokás, jól egymáshoz edződtek. Vidám, baráti légkör uralkodott az Aljosa Popovicson. Kell-e mondani, hogy a tengerészek és a tudósok valamennyien egyformán megszerették Nyikolaj Vezénylevet, a fiatal kapitányt, és Schiller-Iszenko tudományos vezetőt, az idős, tapasztalt professzort, aki sok

34

vihart látott életében? És kell-e mondanom, hogy ez a két férfi kölcsönösen tisztelte egymást?

Csak akkor jelent meg két új ember az Aljosa Popovics fedélzetén, amikor elindultak a Nagy-Empireák felé. Vezénylev magával hozta Leningrádból kis barátját, Gennagyij Sztratofontov kisdiákot, Schiller-Iszenko pedig a Közép-Oroszország mélyéről az ezermester Teleszkopovot. Az Aljosa Popovics tárt karokkal fogadta az újoncokat.

Közben sűrűsödött a homály, elmerült a Fudzsi varázsos látványa, és színes neonfények ködfátyla reszketett a hatalmas Yokohama és az áttekinthetetlen Tokió fölött. — Már leeresztették az orról és a tatról a kikötőköteleket, amikor kijött a kabinjából a felső fedélzetre Vezénylev kapitány. Épp most tett eleget a japán vámszolgálattal, a határőrökkel és a karanténorvosokkal kapcsolatos szükséges formaságoknak, és most a városba készült. Nem könnyű útra vállalkozott: meg kellett találnia Tokióban a Nagy-Empireák és Karbunkulus Köztársaság főkonzulátusát.

Vezénylev körülnézett, látta, hogy a fedélzet csaknem üres. Csak olykor-olykor futott végig szorgosan rajta a legénység valamely tagja, vasalóval vagy nyakkendővel a kezében. Az Aljosa Popovics tengerészei és tudósai nem először jártak Tokióban, és most készültek, hogy találkozzanak japán barátaikkal és azok családjával. Csak egyetlen kis emberke üldögélt magányosan a kötélbakon, és elgondolkodva nézegette a titokzatos, gigászi várost.

Vezénylev kapitány természetesen már hallott a sajnálatos borscsesetről. A hajósinasok gentlemanek voltak, és hallgattak a dologról. Vicckov, a kormányos mesélte el neki az egészet, nevetéstől fuldokolva, amikor szolgálata véget ért, őt pedig Vigyorkacor, a hajó kandúrja vezette el a színhelyre. A kapitány lélekben természetesen maga is majd megpukkadt a nevetéstől, amint elképzelte a tegnapi

35

borscs hajszáját egy eleven ember után, de erőt vett magán, megőrizte rendíthetetlen nyugalmát, és nyomatékosan javasolta Vicckovnak, valamint Vigyorkacornak, hogy tartsák a szájukat, tartsák titokban a dolgot, ha másért nem, legalább az orosz tengerészbecsületért.

Most amidőn megpillantotta kis barátja magányos figuráját, Vezénylev kapitány nem tudta elfojtani sajnálkozását és részvétét. Nem is gyanította, hogy Gennagyij lelke e pillanatban ujjongással van teli.

„Nahát, Japán, Tokió, Yokohama! — gondolta Gennagyij. — Itt ülök a hajó bakján, és előttem a rejtélyes esti város, tizenegymillió lakosával. Ha most látnának a pajtásaim a Rubinstein utcából, Valka Karórépánszki vagy Nataska Szeleburdova! Meglátod, Natasa, Bill, a matrózinas visszajön még Észak-Kanadából. . . ”

Igen, Japán itt hevert a lábai előtt, csak a kezét kellett kinyújtania utána. Végignyújtózhatott, ráugorhatott volna, vagy egyszerűen sétálgathatott volna rajta. És lehetséges-e vajon valóban, hogy rövidesen ezek a teljesen fantasztikus Nagy-Empireák ugyanilyen kézzelfoghatóan előtte lesznek?

Bár Gennagyij teljesen egészséges, józan észjárású fiú volt, nagyon sokáig kísértette az a gondolat, hogy a különféle idegen országok csak könyvekben és moziban léteznek, és a felnőttek csak kitalálták őket, hogy a gyerekeknek ne legyen olyan unalmas a történelem.

— Gennagyij, nem akarsz a városba jönni velem? — kérdezte a kapitány.

Gennagyij ujjongását leplezve, nyugodtan kijelentette: rendben van.

Leereszkedtek a hajólépcsőn, végigmentek a mólón, és beléptek a tengeri kikötő épületébe, ahol üvegfolyosókon hosszú sorokban vonultak az utasok Amerika mindkét részéből, Ausztráliából, Ázsiából, Óceániából és Európából,

36

keresztezve egymás útját a különböző emeleteken, és a hatalmas teremben egyetlen zúgó és tarka tömeggé olvadtak össze. Vezénylev kapitány magabiztosan tört át a tömegen a Herz Társaság autókölcsönző irodájához, és bérelt ott egy kétüléses, gyors Bentleyt. Egy félóra múlva már száguldottak Tokió felé az összezsúfolt, apró házikók fölött átívelő autópályán.

Tokió központja acélból, alumíniumból és üvegből. épült hegyvidék. Az egész Tokió pedig kicsiny, földszintes és egyemeletes házacskákból álló síkság. Ha a főváros egyik lakosa meghívna vendégségbe téged, kedves olvasóm, feltétlenül lerajzolná neked városnegyédének térképét, egy nyilacskával rámutatna a házára, megjelölné szaggatott vonallal az utat a főútvonaltól a háza felé. A helyzet az, hogy Tokióban nincsenek utcák, jobban mondva nincs nevük. Nevük csak a negyedeknek és a kerületeknek van. Ha azt mondják: Gindza utca — ez helytelen, nincsen Gindza utca, Gindza kerület van.

Ebben a rendszerben az idegen rendkívül nehezen igazodik el.

Egy álló órán át kocsikáztak a Szindzuko kerület emberekkel és autókkal teli utcácskáin, aztán Vezénylev és Genka elvesztették minden reményüket, hogy megtalálják a keresett konzulátust.

A rendőrök és járókelők, amikor meghallották a Nagy-Empireák és a Karbunkulus Köztársaság nevét — ki tudja, miért? —, éktelen kacagásra fakadtak, és ezért aztán nehéz volt egy értelmes szót is kihúzni belőlük.

Vezénylev már éppen lemondóan legyintett a kezével, amikor Gennagyij, aki csaknem hozzátapadt a szélvédő ablaküvegéhez, váratlanul felkiáltott:

— Állj! Vezénylev kapitány hirtelen fékezett. Egy teljesen jel-

legtelen négyablakos, háromemeletes házacska állt előttük,

37

a járdától a háztetőig tele volt aggatva fénylő és szürke táblácskákkal. A táblafeliratok így hangzottak:

Hegedűórák! Az európai, a japán, az okinawai és az indiai konyha különlegességei! Filatelisták, figyelem! Itt kaphatók a legritkább bélyegek! Az örök ifjúság titka! Tenyérjóslás! Ökölvívás, dzsúdó, karaté! Ajándéktárgyak nagy választékban! Kaktuszok, kagylók és ritka ásványok! Énekesmadarak és szőrmék! Párizsi kozmetikai cikkek, londoni mandzsettagombok, chicagói zoknik! Búváröngyújtók és infravörös szemüvegek!

A chicagói zoknik kecses füzére és egy kitömött fülesbagoly között e hétköznapi tokiói házikó fényes kirakatában egy postai levelezőlap nagyságú zománcos táblácska hirdette:

A NAGY-EMPIREÁK ÉS A KARBUNKULUS KÖZTÁRSASÁG KONZULÁTUSA

Vezénylev és Gennagyij bementek a házba, és egy kisebb teremben találták magukat, amelynek a falai szamurájkardokkal, a NO-színház maszkjaival, óriásteknőcök páncéljaival, ismeretlen állatok állkapcsaival és hatalmas csontjaival voltak teleaggatva. A polcokon régi rézcsatos fóliánsok, tengeri szörnyek spirituszban, kaktuszok, kövek és kagylók voltak. A kis terem végén barátaink fölfedeztek egy bárpultot és előtte négy magas széket. Nagy televízió állt a pult mellett egy ócska gramofon szomszédságában.

38

39

A pult mögött szélesen mosolygó, meghatározhatatlan nemzetiségű, hosszú, keszeg öregember álldogált, fehér köpenyben és fehér sipkában.

— Good evening! — köszöntötték barátaink. Az öreg néhány pillanatig nem mozdult, majd látható

erőfeszítéssel egy percre átszakította arcára merevedett széles mosolyát, és gyorsan nyüzsögni kezdett.

— Jó estét, uraim! — szólalt meg. — Először is fogyasszanak valamit. Mindenekelőtt enni kell. . . Foglaljanak helyet, Sir! A kisfiú éhesnek látszik, Sir! Az öreg Aggtorma Fitz tudja, hogy mivel kell megvendégelni egy ilyen pompás kis lurkót!

Genára kacsintott, és levette a fedőt néhány lábasról a pult mögött. A lábasokból felszálló illat ínycsiklandozó volt, és Gennagyij megfeledkezett arról, hogy a szíve mélyéig sértő „lurkó” szóval illették.

Az öreg ügyesen forgatta a tálalókanalat és a fapálcikákat; ismét mosolygott. Grillsütő fémsávja húzódott végig az egész pult mentén. Aggtorma bekapcsolta, bekente olajjal a vendégek orra előtti szakaszt, az olaj sercegett, az öreg ismeretlen gyökereket, valami gombafélét, nyálkás osztrigagalacsinokat és apróra vágott húst dobott a grillsütőre: a fekete fajanszcsuporkába levest öntött, kis edénykékbe pedig valamilyen zöld mártást.

— Kezeskedem, uraim, hogy sohase fogják elfelejteni az őrég Aggtorma Fitz konyháját! Miért ne kóstolhatná meg a kis gentleman a tengeri sünből készült pástétomot?! Sir, Sir, hörpintsen ebből az okinawai tintahallevesből, nem fogja megbánni! Nem parancsol egy kis nyers szasima-halat? Olyan zsenge, olyan zsenge, olyan zsenge. . .

Az öreg, mint valami elromlott gramofon, állandóan megakadt az „olyan zsenge” kifejezésnél, egyre halkabban és halkabban ismételgette ezeket a szavakat, végül teljesen

40

elhallgatott, és széles, élettelen mosoly merevedett az arcára.

Barátaink mint az éhes farkasok vetették magukat a csodálatos ételekre, és egy időre el is felejtették jövetelük célját.

Az öreg közben kissé felengedett merevségéből, a pult alatt átbújva kijött a terembe, és hegedülni kezdett. Odament a vendégek közelébe hegedűjével; hol a kisfiúhoz hajolt, hol a kapitányhoz, behízelgően és kedveskedve suttogta:

— Zoknik, nyakkendők, kaktuszok, gombostűk, lakatok, levlapok. . .

— Anélkül hogy a hegedülést abbahagyta volna, suhintott néhányat barátaink feje fölött egy szamurájkarddal, lőtt egy üres sorozatot egy M-14-es puskából, bemutatott néhány dzsúdófogást, és szörnyen szvingelve nagyot ütött a pandamackóra, mely a terem sarkában álldogált szerényen. Aztán Gena elé rakott egy bélyegalbumot „a világ legritkább bélyegeivel”, majd megragadta a kapitány kezét, amellyel épp nem evett, és ismét suttogóra fogta:

— A fizikai és lelki képességek fenomenális együttese, Sir, győzelemre viszi önt! Mégis, Sir, legyen óvatos az újhold első hetében! Az öreg Aggtorma Fitz, Sir, Délkelet-Ázsia legjobb tenyérjósa, és ha nem szegné szárnyát az átkozott intrika. . .

— Bocsásson meg, Mr. Aggtorma Fitz — mondta Vezénylev kapitány, óvatosan kiszabadítva kezét —, mi azért jöttünk ide, hogy találkozzunk a Nagy-Empireák és a Karbunkulus Köztársaság konzulával. . .

Az öreg hangos „ollé”-kiáltással váratlanul félreugrott, és a pandamackóhoz, a fülesbagolyhoz, a kaktuszokhoz és a konzervszörnyekhez fordulva ünnepélyesen kiáltotta:

— Hallották?!

41

Ezután bebújt a pult alá, eltűnt a bambuszfüggöny mögött, és csak egy perc múlva jelent meg ismét, de most már egészen más küllemmel. Méltóságteljes diplomata, aranyfonállal gazdagon hímzett, keménygalléros egyenruhában; pártfogóan és szívélyesen tekintett a vendégekre. Csak a fején ottfelejtett szakácssapka emlékeztetett a korábbi Aggtorma Fitzre.

— Parancsoljanak, uraim — hajolt meg kimérten a főkonzul.

— Szovjet tengerészek vagyunk, konzul úr — dörmögte Vezénylev kapitány, némileg magához térve az első meg- lepetéstől. — Én az Aljosa Popovics tudományos kutatóhajó kapitánya vagyok, nevem Nyikolaj Vezénylev, ez pedig a barátom, Gennagyij Sztratofontov.

— Sztratofontov? — húzta fel jobb szemöldökét a főkonzul. — Nem lehetséges-e, Sir, hogy ön a mi nemzeti hősünk; a Stratofudo orosz admirális családjának valamely ágából származik? Az admirális emlékműve fővárosunkban, Owk-portban áll.

— Gena a Sztratofontov admirális egyenes ági leszármazottja, de korántsem Stratofudo — mondta a kapitány. A konzul elmosolyodott.

— Így fordították át hazám fiái saját nyelvükre ezt a dicső nevet.

— Szóval meglátjuk ükapó szobrát?! — kiáltott fel Gennagyij. — Nyikolaj, hisz ez szenzációs! Ükapám emlékművét!

— Önök a Nagy-Empireákra készülnek? — kérdezte a konzul óvatosan.

— Épp emiatt jöttünk önhöz, Sir — mondta Vezénylev kapitány. — Az Aljosa Popovics egész nyáron át tanulmányozni fogja a szigetvilág körzetében a kontinentális talajrétegeket és a nevezetes Yau-horpadást. Szeretnénk megkapni, főkonzul úr, kormánya

42

hozzájárulását ahhoz, hogy befuthassunk az önök kikötőibe.

— A hajójukon van futballcsapat? — kérdezte a konzul váratlanul.

— Micsoda-a? Futballcsapat? Hát persze, már hogyne volna. . .

— Akkor minden rendben. A futball köztársaságunk és elnökünk legfőbb szenvedélye. Megkapják az engedélyt a Nagy-Empireák összes kikötőiben való tartózkodásra.

— És a Karbunkuluson — tette hozzá Vezénylev kapitány.

— A Nagy-Empireák összes kikötőiben — ismételte a konzul.

— Természetesen. És mi a helyzet a Karbunkulussal? — kérdezte a kapitány vidáman.

Aggtorma Fitz arcán röpke felhő úszott át. — Karbunkuluson nem futballozunk — mondta

szárazon. Nyikolaj ügyet sem vetett a kijelentést kísérő különös

hangsúlyra, előszedte aktatáskájából a hajó papírjait, hogy elintézzék a formalitásokat.

„Vajon miért nem futballoznak a Karbunkuluson? — töprengett Gennagyij. — És a konzul miért komorodott úgy el, amikor erről beszélt?”

— Nos, akkor minden rendben van — mondta Nyikolaj, és becsukta aktatáskáját.

— Végre, csakhogy levethetem ezt az átkozott mundért! — kiáltott fel Aggtorma Fitz. — Tíz évben ha egyszer fel-

veszem, uraim, és mégsem állom. Mit készítsek önöknek, uraim? Olasz pizzát, svájci fondüt, argentin asadot, indiai currys rizst vagy netalán orosz borscsot?

— Mit akar ezzel mondani?! — kiáltott fel Gennagyij, haja tövéig elvörösödve, ugrásra készen.

43

— Egyszerűen eszembe jutottak a gyerekkori emlékeim — kezdte rá Aggtorma Fitz váratlanul oroszul. — Amint önök beléptek, uraim, rögtön megcsapott az orosz sztyeppek, a nyírfanedv, a borscs illata. . . Hiszen én, uraim, voltaképpen Szentpétervárott születtem, és hatvan évvel ezelőtt hagytam el, amikor annyi idős voltam, mint ön, mélyen tisztelt uram. — Tiszteletteljesen meghajolt Gennagyij előtt. — Hányt-vetett engem a sors a nagyvilágban, uraim, de ezt inkább hagyjuk. Az egyetlen ország, ahová nem jutottam el, a Nagy-Empireák és a Karbunkulus Köztársaság! Minden jót, minden jót kívánok, uraim, de mindenekelőtt kérem, hogy fizessék ki a számlájukat. A vacsorájuk, uraim, háromezer yen, a hegedülésért négyszázötven yen, a bokszfogások bemutatója és a dzsúdó tizenöt yen. Bocsássanak meg, uraim, nem fogadnék el pénzt önöktől, de a kormányom már tizennégy esztendeje nem adja ki a fizetésemet. Valahogy csak meg kell élnem, uraim. Az öregség nem ünnepség. . . Valamikor az öreg Aggtorma Fitz kerékpárversenyző volt, de most már a mész lerakódott a térdízületeimbe, uraim. . .

A konzul láthatóan elbeszélgetett volna még sokáig, de tengerészeink a kijárat felé tartottak. Aggtorma Fitz kikísérte őket az ajtóig, az útra még rájuk tukmált egy chicagói nyakkendőt, egy kaktuszt, egy kagylót és egy doboz százlábúkonzervet, mindössze százhuszonhét yenért.

— Ó, uraim — fecsegett még az ajtóban is —, azt mondják, hogy az ország, amelyet itt képviselek, valóságos földi paradicsom! Még egy utolsó hasznos tanácsot akarok önöknek, adni, uraim. Owk-portban feltétlenül igyekezzenek megismerkedni Madame Nakamura-Brancsevszkával. Rövid idővel ezelőtt ez a lady itt járt

44

Tokióban, és az öreg Aggtorma Fitzet egyszerűen elbűvölte. . .

— Miről nevezetes ez a dáma? — kérdezte kissé gúnyosan Vezénylev kapitány. A csodabogár konzul kezdett már a terhére lenni.

— Ó, hát ő maga a tökéletesség! Határozottan tanácsolom, hogy ne kerüljék el ezt a rendkívül kellemes ismeretséget ezzel a gazdag, lenyűgöző és egyszerűen gyönyörű hölggyel.

— Sosem idegenkedtem a lenyűgöző nőktől, a szépektől még kevésbé — mosolyodott el a kapitány.

— Ez dicséretre méltó, ez dicséretre méltó, ez dicséretre méltó. . . — A konzul arcára rádermedt a széles és bárgyú mosoly.

Útközben a kikötő felé Gennagyij és Vezénylev kapitány részletesen megbeszélték a „főkonzulnál” tett látogatásukat, és vidáman hahotáztak.

A Gindza kerületben a Bentley-ük dugóba került. A bárok ablakaiból kiszűrődő dzsesszförgetegek, a kikiáltók óbégatása és az utcai forgalom, a rendőrfüttyök és szirénák, az autókürtök csaknem megsüketítették őket. Az égen, amelyet egymást keresztező fénynyalábok világítottak meg, reklámautomobil szaladgált; alatta hol elkomorult, hol mosolyra fakadt egy hatalmas neonpofa, minden bömbölt, zajongott, harsogott, villogott. A fényújság az Aszahi tetején hírül adta:

Ma Tokióban tizenöten meghaltak, háromszázheten megsebesültek! A Beatlesek tiltakozást nyújtottak be Anglia belügyminiszteréhez! A Szovjetunió folytatja a kozmosz meghódítását! Ziap generális nyilatkozata! Soraya, a sah volt felesége elfogadta a MGM filmstúdió ajánlatát!

45

Száz tengeri mérföldre Hongkongtól eltűnt egy panamai teherszállító hajó! Megszakadt a kapcsolat Abu-Dabi sejk jachtjával, amelynek értéke kb. tizenötmillió. . . Egy thaiföldi BBC repülőgép ismeretlen torpedónaszáddal találkozott! Új kalózok?

46

HARMADIK FEJEZET

amelyben a kandúr énekel, és a Rozsdás Cápa ugatását hallani

Teljes szélcsend uralkodott. Az úszó intézet már egy hete eszményi körülmények között tanulmányozta a Yau hét kilométeres horpadását. Semmi sem zavarta a tudósokat abban, hogy leengedjék a fenékmérőket és a mederkutató hálókat, hogy rádiószondát bocsássanak le. A hajó lassan haladt előre, új mérőköteleket rakva le maga előtt. A visszhangos mérőkészülékek a mélységet tapogatták. Az Aljosa Popovics fedélzetén vidáman sürgött-forgott mindenki. Mintha valamelyik fekete-tengeri fürdőhely egy darabkája lett volna itt: a tudósok és a tengerészek valamennyien úszónadrágban, napszemüveggel az orrukon jártak-keltek.

A mozdulatlan óceán ívlámpafényben sugárzott. A vakító derengésben néha remegő foltokban repülőhalak csapatai suhantak el mellettünk.

Gennagyijt valósággal megrendítette az a gondolat: a hajófenék alatt olyan roppant mély a víz, mint a Kirov Stadion körpályájának tizenhét és félszerese, és ez az osztankinói tévétorony tizennégyszeres magasságának felel meg. Sokáig álldogált a korlátra támaszkodva, nézte, hogy a sötétségből hogyan úsznak fel az áttetsző rétegekbe a cápák. Ezek a semmirekellők állandóan a hajó körül keringtek, és csak akkor párologtak el, amikor megjelentek a huncutul mosolygó delfinek.

— Hogy lehet az, hogy egy egész cáparaj megijed egyetlen delfintől? — kérdezte Gena közvetlen fölöttesét, Veres-tücsök doktort, a biológust.

47

— A delfin vakmérő, a cápa pedig gyáva — felelte a doktor. — A cápa, Gena, afféle tengeri fasiszta.

— Úgy gondolja, hogy a fasiszták gyávák? — térdezte kíváncsian a fiú. — Hiszen mindig elsőnek támadnak. . .

— Ez bizony bonyolult kérdés, Gena, nagyon bonyolult — mondta a doktor elgondolkozva. Vajon mindig az a bátor, aki elsőnek támad?

Miközben a puhatestűeket és a mélyvízi halakat preparálták, a tudós gyakran folytatott ifjú laboránsával komoly beszélgetéseket, amelyek olykor már-már a filozófia határát súrolták.

— Tudja-e, Gena — mondta egyszer Verestücsök doktor —, hogyan állnak bosszút az indonéziai halászok a cápákon, ha a cápafogak emberhalált okoznak? Kifogják a ragadozót, szétfeszítik az állkapcsát, és a gyomrába eleven tengeri sünt dugnak, aztán visszaengedik a vízbe. A cápa hosszú és elviselhetetlen szenvedésekre van ítélve.

— Brrr! — rázkódott össze Gennagyij. — Ez mégis túl nagy kegyetlenség egy oktalan lénnyel szemben. . .

— Ezek a halászok a cápákat nem állatoknak hanem ellenséges törzsnek tekintik.

— Annál inkább kegyetlenség! — kiáltott fel a fiú. — Ütnék agyon, és ezzel kész!

— Ez nagyon bonyolult erkölcsi probléma — mondta Verestücsök doktor elgondolkozva. — Maga a korához képest túlságosan is komolyan gondolkodik, fiacskám. Foglalkozzunk inkább valami egyszerűbb dologgal. Itt van előttünk egy medúza. . .

Csipeszeikkel egy szétterült medúza meglehetősen gusztustalan kocsonyájába merültek.

— Tudja-e, Gennagyij, hogy a medúza hallószerve több mint huszonnégy órával előre felfogja a vihar közeledtét? — kérdezte Verestücsök doktor.

48

— És nem lehet szerkeszteni egy olyan hallószervet, mint a medúzáé? — kíváncsiskodott Gena.

— Maga elképeszt engem, Gena! — kiáltott fel a doktor. — Az intézetünk egyik osztálya most dolgozik ezen a problémán. Magából tudós lesz, fiacskám!

Egyik nap Gennagyij nagyon meglepődött, mert arra ébredt, hogy nem látja a zsalu résein keresztülszűrődő napszőnyeget a fedélzeten. A tompa szürke fény alig-alig világította meg a kajütöt. Olyan volt, mintha ponyvával takarták volna be a hajóablakot.

— Szervusz, Genka — üdvözölte Teleszkopov. — Mit szólsz a mai ködhöz? Jól jön nekem ez a kis fusizás. . .

Vologya az ágya szélén ült, és fabrikált valamit csendben, elmerülten, mint valaha gyerekkorában.

— A doktornak eszkábálok egy ketrecet — magyarázta. — Mindeddig nem nagyon állhatott, de most rendelt tőlem egy kalitkát. Micsoda siker: fogott az éjjel egy kanárit, arany keze van a mi dokinknak!

— Hogyhogy kanárit? — ámuldozott Gena. — Hát meglehet, hogy nem kanárit, hanem papagájt,

vagy az ördög tudja, mit — mondta Teleszkopov, majd fütyörészni kezdett.

— De hát a kanári is meg a papagáj is szárazföldi madár! — Az ám, úgy látszik, közeledünk a kitűnő

Empireákhoz. Gena kiment a fedélzetre. Félkábelnyi távolságnál nem

látott messzebbre. Az Aljosa Popovics a legkisebb sebességgel haladt, kétpercenként megfújva a ködkürtöt. Három matróz már készítette elő a kétszáz literes batométert, hogy leengedhessék a tengerbe. Gena fölment a hajóhídra, és itt, a rádiófülke ajtaja mellett találkozott a hajó kandúrjával, Vigyorkacorral. A kandúr a hátsó lábán ült, ravasz sárga szemmel nézett a fiúra.

49

Ez a macska Olaszországban, Bari kikötőjében jelentkezett hajósnak, de hitelt érdemlően senki se bizonyíthatta, hogy onnan is származott.

Négy éve járta már Vigyorkacor a tengereket az Aljosa Popovicson, minden kikötőben igyekezett ki a szárazföldre, rendezte ügyeit, és mindig visszatért, amint meglátta az árbocon a Kék Péter zászlót, amely azt jelezte, hogy mindenki a fedélzetre!

Vigyorkacor nagy tekintélynek örvendett a legénység és a tudósok körében. Sebhelyekkel borított, szolid harcos kandúr volt, méltósággal és jóindulattal viseltetett kétlábú barátai iránt, csak Genával szemben tanúsított valami megvetésfélét: gőgösen meggörbítette hátát, farkát mint valami kéményt, az égnek emelte, fölényes megvetéssel fújt, és erejéhez mérten igyekezett felbosszantani az ifjú tengerészt. Emlékezzetek csak akár a borscshistóriára is!

Nem mondhatnánk, hogy Gennagyijt mindez hidegen hagyta. „Csak nem lát vetélytársat bennem?” — gondolta néha, és pusztán ettől a gondolattól kellemetlenül érezte magát.

Most, amikor a macskával találkozott, elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra tisztázza viszonyukat.

— Bocsánat, kedves Vigyorkacor — fordult hozzá —, nekem az az érzésem, hogy bizonyos ellenszenvvel viseltetik irántam. Miért? Vajon nem kap tőlem elég kolbászt, halat meg cukorkát? Vagy nem adtam-e oda az ünnepi ebédem felét, amellyel Eszelámilyet, a főszakács örvendeztetett meg bennünket?

A kandúr meggörbítette hátát, magasra emelte a farkát, és távozni készült, de mintha váratlanul meggondolta volna magát, Genához fordult, hátsó lábára állt, és férfias keserűséggel énekelni kezdett:

Él minden kikötőben pár fajankó,

50

kinek adósa Vigyorkacor maestró megtépni bundáját vagy fél pofáját. Bordeaux-ban is egy farkatlan gazember milyen pimasz rágalmakat híresztel! Azt mondogatja, hogy a nemes kandúr csak a saját hasának él bolondul. De becsületes minden tengerész! Aki nyíltan nyitott szívembe néz, kiolvashatja: Vigyorkacor kandúr csupán léhűtő népséggel gorombul. Nem vágyik folyton finom falatokra, még az se számít, ha korog a gyomra, mert fontosabb, mindennél sokkal drágább az igazi, a férfias barátság. De Gennagyij, ön zöldfülű egészen, bedől az ocsmány szóbeszédnek, érzem, s nem szánta rá magát egyszer se még, hogy megvakarja a fülem tövét. Nem izgat engem száz ínyencfalat, a zsíros hús meg a kövér halak. Ám barátsága több a szóbeszédnél, ha megcirógat a fülem tövénél. . .

— Vagy úgy, hát erről van szó! — kiáltott fel Gena. — A legmélyebb sajnálkozásomat fejezem ki. Engedje meg, hogy tüstént baráti kezet nyújtsak!

A kandúr nem rejtvén elégedettségét, kinyújtotta a nyakát, és Gennagyij jó öt percig vakargatta a füle mögött.

— Merci — mondta végül a kandúr. — Tökéletesen meg vagyok elégedve, és hálám jeléül kedvenc dalomat ajándékozom önnek, melyet csak a legbizalmasabb barátaimnak és barátnőimnek van módjuk meghallgatni.

51

Felugrott a kötélbakra, és jobb mellső mancsával a kötélzetbe kapaszkodva, lehunyt szemmel a következő csodálatos dalt énekelte:

Van, aki a csendet, békét szereti, s az ágyak mélyét. . . Én a tetők meredélyét, nyirkos pincék mély sötétjét.

Picimici csak miákol, neje a talpát nyaldossa. Én a kémény magasáról körmöm hegyezem karmosra.

De lelkemben él a hűség, barátság és becsület - mind a három gyönyörű szép, ha szíveden viseled.

kurli murli oleonon, furcsallo brakatello, dirlon kafmutto és nisszon, zsurzsallo szviritello. . .

Távoli, de erős durranás szakította félbe a kandúr dalát. Ezután a rosszat sejtető zaj után a köd mélyéből nem kevésbé rosszat jelentő kaffogás hangzott fel. Kinyílt a rádiósfülke ajtaja, és a küszöbön megjelent Vitya Habokovszkij, a rádiós.

— Hol a kapitány?! — hörögte, s a szeme tágra nyílt a rémülettől. Átugrotta a szerládát, és a kapitány kajütjéhez rohant. — Kapitány elvtárs! SOS! SOS jelzések az éterben!

. . . Az Aljosa Popovics egész legénysége a szűk rádiósfülkében tolongott. Vitya Habokovszkij izgatottan magyarázott, és egy papírszeletkére jegyezgetett.

52

— Nagyon gyenge jelek hallhatók. . . SOS. . . Megkérdezem: ki szenvedett hajótörést?. . . Hallgatnak. . . Én Aljosa Popovics szovjet hajó vagyok. . . A koordináták. . . Hallgatnak. . . No, elvtársak. . . Csendesebben! Nemzetközi kóddal adják. . . A Van Dyck utasszállító gőzhajó mentőcsónakját ismeretlen tengeralattjáró követi. A ködgomolyok közt igyekszünk elrejtőzni. . . A dereglyében hatvanhárom ember van, köztük nők és gyermekek. . . SOS. . . a koordinátáink. . .

— Két tengeri mérföldre vannak innen! — kiáltott fel a kapitány.

— Miféle tengeralattjáró lehet? Talán igazak ezek a sajtószenzációk a kalózokról. . . — dörmögte Schiller-Iszenko. — Mit határozunk, kapitány elvtárs?

Vezénylev kapitány néhány percig lehajtott fejjel hallgatott. Kockára tegye a hajót? Mi lehet ezzel az esztelen tengeralattjáróval? Hatvanhárom ember, nők és gyerekek. . . Merészelnek-e kockáztatni a banditák támadást egy szovjet hajó ellen?

A rádiósfülkében szorongók még a lélegzetüket is visszafojtották. Senki sem nézett a kapitányra. Mindenki a döntésére várt. A tengeren a kapitány minden szava szent.

— Induljunk feléjük — mondta halkan Nyikolaj, és az ajtóhoz rohant.

. . . Az Aljosa Popovics ködszirénája most szakadatlanul sivított. A hajó közepes sebességgel haladt. A tengerészek és tudósok, akik épp nem voltak szolgálatban, a hajó orránál tömörültek. Ismét — most már egészen közelről — két tompa ágyúlövés hallatszott. Mint a cigaretta parazsa, izzott a ködben a vörös ejtőernyős rakéta, éles füttyök hangzottak fel, a ködből előkúszott a dereglye tompa fényszórójának sárga fénye, és rövidesen megpillantották a nagy mentőcsónak körvonalait is a foszladozó, tehetetlenül lobogó vitorla alatt. Úgy rémlett, mintha nem a távolság,

53

hanem a köd nyomná el az emberek segélykiáltásait. A dereglye túl volt zsúfolva. Világos, hogy akár csak négyballos hullámzás esetén is pillanatok alatt elmerült volna. Az emberek most megfeledkeztek a veszélyről, felugráltak és integettek, de kiáltásaik nem hallátszottak, a Popovics ködszirénájának üvöltésén csak a kormányos füttyei hasítottak át.

Az Aljosa Popovics a kapitány parancsainak engedelmeskedve óvatosan manőverezett. A szirénát rövidesen kikapcsolták, és az izgalomtól mozdulatlanná dermedt emberek fülébe rekedt jajszavakat hozott a szél a dereglyéről:

„Help us! Soviet ship! Help us! Sake for Christ!” „Segítség! Szovjet hajó! Segítsetek! Az isten szerelmére,

mentsetek meg minket!” És rögtön ez után a kiáltozás után egy nagy

tengeralattjáró körvonala bukkant ki a ködből. Hajóhídján fényjelek villantak fel. Nemzetközi kóddal a következő utasítás volt olvasható:

„Állítsátok le a motorokat!” Vezénylev kapitány nem vette ki a pipát a szájából,

amikor kiadta a parancsot. A Popovics visszajelzett: „Ki adja az utasítást?” A tengeralattjáró kérdéssel válaszolt: „Kié a hajótok?” „Szovjet tudományos kutatóhajó, Aljosa Popovics a neve

— felelte Nyikolaj Vezénylev kapitány. — Kik vagytok?” A tengeralattjáró néhány percig hallgatott, orrával az

Aljosa Popovics felé fordult. A hídon mozgolódás látszott. A mentőcsónak már legfeljebb ötvenméternyire himbálózott a hajótól. Még a női sírás is idehallatszott.

„Ismétlem; leállítani a gépeket! — jelezte a tengeralattjáró. — Öt perc múlva tüzet nyitunk!”

54

— Szüntessétek be a kalózkodást! — válaszolta Nyikolaj Vezénylev, és dühösen rendelkezett: — Leengedni a kötélhágcsót, felszedni az embereket a dereglyéből!

Abban a pillanatban, amikor a dereglyéről az első elgyötört emberek az Aljosa Popovics matrózainak karjaiba estek, az ismeretlen tengeralattjáró tüzet nyitott. A sok vihart látott Schiller-Iszenko a hang után rögtön megállapította, hogy ez Rusty Shark — vagyis Rozsdás Cápa — gyorslövetű ágyú a második világháború idejéből. A lövedékek közvetlenül a hajó oldala mellett csapódtak a vízbe, és felborították a Van Dyck mentőcsónakját. Rettenetes sikoltozás hatolt át a ködön. Gena jóformán csak a vízben tért magához, ahová gondolkozás-nélkül bevetette magát, hogy segítségére siessen a szerencsétleneknek. A Popovics sok tengerésze követte a példáját.

A langyos vízből felbukkanva Gena közvetlenül maga előtt egy öreg ladyt pillantott meg, amint nyafogó mopszlival kezében, ünnepélyesen süllyedt a fenék felé. A fiú erős kézzel megragadta a csontos testet, és a mentés szabályai szerint a vízen a hátára fordította. A víz bugyborékolva háborgott a hajó jobb oldala mellett.

Az Aljosa Popovicsról két hatalmas fényszóró szelte át a ködöt, és megvilágította a tengeralattjáró parancsnoki fülkéjét. Ekkor már tisztán láttak mindent: középméretű tengeralattjáró a múlt világháború idejéből, valószínűleg erősen korszerűsítve, különleges céloknak megfelelően. A hajótesten nem volt semmiféle megkülönböztető jelzés. A hajóhídon csak néhány férfi álldogált, sötétkék zekében. A tompa orrú Rusty Shark előtt két férfi üldögélt. És még egy ágyú emelkedett ki tüzérekkel együtt a hajótest rejtekéből.

Nyomasztó pillanatok voltak ezek. Az Aljosa Popovics matrózai folytatták a Van Dyck hajótörötteinek megmentését. Gennagyij segített az öreg ladynek, hogy megkapaszkodjék a kötélhágcsóban, majd egy szakállas

56

férfit támogatott, akinek a nyakába két sivalkodó gyerek kapaszkodott.

Vitya Habokovszkij fáradhatatlanul továbbította az éterbe:

„Mindenkinek! Mindenkinek! Mindenkinek! Aljosa Popovics szovjet tudományos kutatóhajó jelentem, hogy mentem a, Van Dyck gőzhajó hajótörötteit. Ismeretlen tengeralattjáró tüzérségi tűz alatt tart. Koordinátáink. . . ”

Elsőnek az indiai haditengerészet tankhajója válaszolt, de ez legalább ötórányi távolságra volt tőlük. A Nagy-Empireák és a Karbunkulus Köztársaságtól nem lehetett segítséget várni. A kapitány tudomása szerint ennek az országnak a haditengerészete mindössze a Góliát határvám karanténhajóból és az Éjszaka lovagjai múzeumhajóból állt.

— Úgy látszik, itt nem babra megy a játék — dörmögte a sok vihart látott Schiller-Iszenko.

— Nekem az az érzésem, hogy a banditák maguk is kellemetlen helyzetbe kerültek — jegyezte meg a kapitány —, szemmel láthatóan nem tudnak dönteni. Persze, egykettőre megsemmisíthetnének bennünket, de már felfedték magukat. . .

— Hát nem fedték fel magukat már akkor, amikor a Van Dyckot megtámadták?

A kapitány vállat vont. — A panamai teherhajó és Abu Dabi sejk jachtja is eltűnt

anélkül, hogy jelt adott volna magáról. Azt, hogy hogyan történt a támadás a Van Dyckra, egyelőre nem tudjuk. . .

— Gondolja, hogy. . . — kezdte volna Schiller-Iszenko, de Vicckov felkiáltott:

— Merül! A kalózhajó ágyúja gyorsan süllyedt el a hajótestben. Az

emberek eltűntek a hídról. A tengeralattjáró lemerült.

57

NEGYEDIK FEJEZET

amelyben ideges nevetés hallható, kicsordulnak a hála könnyei, a végén pedig bravúrosan csendül fel a zeneszó

Pieter van Groothot, a Van Dyck gőzhajó kapitányát valósággal rázta az ideges nevetés. Ez a hatalmas szál hollandi, aki olyan volt, mintha valamelyik régi németalföldi mester képéről lépett volna le, most az Aljosa Popovics legénysége legtestesebb tagjának, Kalipszó főgépésznek vastag pulóverjába burkolózva csaknem a fenekére nézett már egy vodkásüvegnek, és még mindig nem tudott megnyugodni.

— Nem, uraim, ez képtelenség! — bömbölte. — Kalózok! Kalózok a XX. század hetvenes éveiben! Hát ez hallatlanul mulatságos! Az önök műszerei a Holdra szállnak, uraim, minden pillanatban százezer ember heverészik kényelmesen a repülőgépek puha karosszékeiben, én magam Utrechtből, a saját házamból úgy beszélgetek az új-zélandi nagynénikémmel, mintha nálam vagdosná a kertben a tulipánokat! s ezzel egyidejűleg. . . kalózok garázdálkodnak, uraim! A legnyilvánvalóbb tengeri rablás! Szerencselovagok! Nem, hát ez hihetetlen! Ez egyszerűen fan-tasz-ti-kus!

A maradék vodkát a poharába töltötte, öklével az asztalra csapott, és még hangosabb hahotára fakadt.

— A nevetséges az benne, hogy az áldozat éppen én vagyok, Pieter van Grooth! Tudják-e, uraim, hogy mi a családfánkat Oliver van Grooth admirálisig, a hírhedt tengeri rablóig vezetjük vissza?

— Az első hollandi, aki megkerülte a földgömböt Moritz nevű hajóján a XVI. század végén? — kérdezte Nyikolaj.

58

— Pontosan! Hát nem anekdotába illő? — A kapitány felhajtotta a vodkát, és rázkódott a nevetéstől.

— Nyugodjék meg, Sir — mondta neki a sok vihart látott Schiller-Iszenko.

Van Grooth váratlanul abbahagyta a nevetést. Kerek arca megnyúlt. Tekintete a tölgyfa burkolatú hall társalgójának tompa lámpájára szegeződött.

— Elvesztettem a hajómat. Csaknem valamennyi utasom a vízbe fulladt. És a legénységem is majdnem mind odalett. . . Ha maguk nincsenek. . . Miért is mentettek ki engem?

— Hallott-e arról, kapitány, hogy Abu Dabi sejk jachtja, valamint egy panamai hajó is eltűnt? — kérdezte Porcrágnyikov, a politikai tiszt.

— Hallottam valamit a rádióban. . . A kapitányok, Schiller-Iszenko, a politikai tiszt, a

főgépész és a másodkapitány a hajó társalgójának kerek asztala körül ültek. Napfoltok remegtek a bolyhos szőnyegen és az asztal fényes lapján: a köd felszakadozott. Az Aljosa Popovics teljes gőzzel közeledett a Nyugat-Empireák fővárosa, Owk-port felé.

— A panamai szállítóhajóval Hongkongtól százmérföldnyire szakadt meg a kapcsolat — mondta Nyikolaj elgondolkozva. — A sejk jachtja Ceylontól délre tűnt el. A Van Dyckot a Nagy-Empireáktól mintegy százötven mérföldnyire rabolták ki és süllyesztették el. Túl nagy távolság ahhoz, hogy egyazon tengeralattjáró műve legyen.

Majd Van Grooth vállára tette a kezét, és kedvesen Így szólt:

— Mondja el, hogy történt a dolog, kapitány. Vegyen egy: szivart. Gyújtson rá és meséljen.

59

— Valódi havanna, amint látom — élénkült fel Van Grooth némileg, miközben rágyújtott a szivarra. — Nem rossz.

Hátradőlt a karosszékében, szivarfüstbe burkolózott, és mesélni kezdett:

— A Van Dyck, uraim, tartós, kényelmes és öreg teknő volt, de persze már nem expresszjáratként közlekedett. A cég bennünket társasutazásokra állított be. Idős tőkésekkel, ifjú házasokkal, szerelmespárokkal, kiábrándult hölgyikékkel hajókáztunk, röviden: közepes csekk-könyvekkel, s időnként gazdagabbakkal. Owk-port az utazás második állomása volt, Szingapúr után. Több mint egy hétig tartózkodtunk itt, az utasok nem győztek betelni vele. A természet, uraim, csodálatos, a lakosság pedig egyszerűen ésszel fel nem fogható, maguk is meggyőződhetnek róla. A hét végére kitűnő meteorológiai előjelzést kaptunk, felszedtük a horgonyt, és Owk-portból elindultunk Zurbagán felé. Harmadik napja siklottuk már a tükörsima tengeren. Az öregek biliárdoztak, a fiatalok teniszeztek, táncoltak; ettől az amerikai rázós tánctól nekem már a szemem is káprázott, uraim. A bárok reggelig nyitva voltak, féltünk is, hogy a gin nem lesz elég Zurbagánig.

És akkor egy szép estén, pontosan tizenkilenc órakor, a kormányfülkébe bejött két afféle piperkőc alak meg egy elegáns hölgy, olyan táncdalénekesnő-forma. Mindhárman álarcot viseltek, és géppisztoly volt a kezükben. „Kezeket fel — mondják —, és mindenki a sarokba!” „Nyugalom, gyerekek — mondom én —, mert filmfelvételben nem állapodtunk meg.” És akkor az a nőszemély egy hosszú sorozattal végigsöpört a műszereken — csak az üveg tört diribdarabokra! Rögtön ezután a rádiófülkéből is lövések hallatszottak. Leonidász, a görög rádiós vérben ázva szaladt be, és holtan rogyott össze. Bennünket kihajtottak a fedélzetre, és akkor láttuk, hogy a Van Dycktől mintegy

60

kétkábelnyire felbukkan a víz alól ez az átkozott tengeralattjáró, azonnal tüzet nyit ránk, és lelövi a fővitorlaárbocunkat. A gengszterek, mintegy tízen lehettek a hajón, már hajtották is az utasokat a hajó orra felé, a tengeralattjáróról pedig két motoros cethalászcsónak sietett a segítségükre.

Én, uraim, a háború alatt a szövetséges flottában szolgáltam, hajókaravánokkal jártam az önök Murmanszkjában, láttam én már sok mindent. . . de itt, becsülettel megvallom, elvesztettem a fejemet, semmit sem értettem. . . olyan volt, mint egy lázálom. . .

Valamelyik semmirekellő kiengedte a főmedencéből a vizet, az utasokat odahajtották, mint a birkákat az akolba, a legénységet pedig hajókötéllel vették körül a hajóorron. A legkisebb ellenállási kísérletre — azonnal gépfegyversorozat, és. . . újabb halott a fedélzeten. Kiáltások, nyögések, sírás, körülöttünk pedig a rendíthetetlen tenger, a lehanyatló nap és kietlen pusztaság. Igaz, egyszer egy Boeing elrepült fölöttünk. Némelyik utasa nyilván lenézett ránk, és azt mondta: „Nézzék, milyen szép fehér hajó. . . ”

Röviden: megkezdődött a legelképesztőbb rablás. A banditák egy része végigjárta a hajókabinokat, mások a zsebeket forgatták ki, lerángatták a hölgyekről a gyűrűket, fülbevalókat, a többiek bennünket tartottak fegyveres őrizet alatt. A hajó mélyéről néha lövéseket lehetett hallani — a gépházban alighanem erős dulakodás folyt.

Mindez legalább két óra hosszat tartott. Végül megparancsolták, hogy engedjük le a mentőcsónakokat, és foglaljunk helyet bennük. Három mentőcsónakot a Rozsdás Cápa golyója kilyuggatott, a többi természetesen túl volt terhelve. A tengeralattjáró az összes mentőcsónakot vontatókötélre vette, utána egyetlen torpedólövéssel kettéhasította az öreg Van Dyckot.

61

A tengeralattjáró egész éjjel ment a víz alatt, és húzta maga után a csónakokat. Milyen sorsot szánhattak nekünk? Miért nem semmisítettek meg a hajóval együtt? Az egyik matrózom mondta, hogy Szingapúrban hallott valamit félfüllel egy nagy tétel kábítószerről. Lehetséges, hogy két ellenséges klikk konfliktusának mi voltunk a véletlen áldozatai? Reggelre sűrűsödött a köd, és én kiadtam a parancsot, hogy vágják el a vontatókötelet. Gondoltam, megpróbálok eljutni a Curie-szigetekre, mert tisztában voltam vele: efféle ügyek szemtanúi ritkán maradnak életben. Alighanem igazam volt. A tengeralattjáró egy vadászkutya kitartásával és buzgalmával üldözött bennünket. Ha önök nincsenek. . .

A Popovicson ezalatt segítettek a megmentetteken: bekötözték a sebeket, injekciókat adtak, brómmal és valériánnal, málnás teával, konyakos kávéval, tejjel nyugtatták őket, kinek mi tetszett.

Az öreg lady, aki közben már megfelelően feltupírozta megszáradt ősz loknijait, megkereste a megmentőjét.

— What is your name, my young hero? — kérdezte Gennagyijtól nyekergő gyengédséggel. — Hogy hívnak, ifjú hősöm?

— My name is Gennagyij Sztratofontov, madame — felelte a fiú udvariasan.

— Ó, lord! Uramisten! — A hölgy az ég felé emelte hervadónefelejcs-színű szemét. — Most már két lény van, akit szerethetek! Eddig egyedül csak Winstont imádtam. . . — Megcsókolta a mopszliját, amely óvatosan sandított a fenséges Vigyorkacorra, a kandúrra. — Most már itt vagy te is! — Gennadi Strato. . . Ó, ez túl nehéz nekem! Úgy foglak hívni, hogy Gin Stratosphere. . . És a végrendeletemben gondolni fogok rád: Winston kapja a vagyonom hatvan százalékát, te pedig, Gin, a negyven százalékát. . .

62

— Hálás vagyok, madame, de nem tartozik köszönettel — hajolt meg Gennagyij tartózkodóan.

— Semmiféle no! — jelentette ki, kategorikusan a dáma. — Boldogult férjem meglehetősen sok pénzt keresett a műfogsorok készítésével. Az én fontomon, Gin, megfelelő nevelést kaphatsz.

— Nincs szükségem a fontjaira, madame. Én úgyis megfelelő nevelést kapok — felelte Gennagyij kissé sértődötten.

— Incredable! Hihetetlen! — kiáltott fel a hölgy. — Miért nem fogadod el a pénzt? Hisz te mentettél meg engem s Winstont!

— Szovjet úttörő vagyok, madame, és ezzel mindent megmondtam — felelte Gennagyij szárazon.

— Ó, lord! — kiáltott fel a dáma. — Azt akarod ezzel mondani, hogy lemondasz a barátságról velem és Winstonnal?

Szeméből két-három zöldes színű, öreges könnycsepp hullott, és az egyik cseppecske a kisfiú lesült vállára esett. Gennagyijt meghatotta az öreg hölgy őszinte hálája, és természetesen megbocsátotta neki a kapitalista csökevényeket.

— A pénz csak elrontja a barátságot, madame, de a barátságáról nem mondok le.

— Te szent vagy, fiacskám, Gin! — Az öreg hölgyet már a zokogás fojtogatta. — Írd fel a londoni címemet és a telefonomat. Winstonnal mindig várni fogunk téged, amíg csak élünk.

Alighogy Gennagyij felírta a tiszteletreméltó Mrs. Susanne Lakensfield címét, a hajó hangszórójában felhangzott Lev Afrikanovics Porcrágnyikovnak, a parancsnok első helyettesének a hangja:

63

— A legénység szolgálatban nem levő tagjai és tudományos munkatársai gyülekezzenek tájékoztatóra az ebédlőhelyiségben!

Gennagyij zsebre vágta a címet, nem is sejtvén, hogy ez a papírdarabka rövid idő múlva az életét menti meg.

Az ebédlőhelyiség falán ott függött a Nagy-Empireák és a Karbunkulus szigetcsoport térképe. A szigetcsoport egy fejjel lefelé fordított vessző alakjára emlékeztetett. Az apró, lakatlan szigetek tucatjai kanyargós vonulattal húzódtak dél felé, a fej, az aránytalanul nagy Empirea sziget felé, amelynek a fővárosa Owk-port, és amelyhez viszonyítva nagyságban Karbunkulus szigete a második volt. Porcrágnyikov, a politikai tiszt mutatópálcával a kezében és egy csodálkozó oroszlán arckifejezésével állt a térkép előtt.

— Nos hát, elvtársaim — mondta köhécselve —, ma szemtől szembe találkoztunk egy paradoxonnal: a pénz világával, ahol minden szélhámos vehet egy tengeralattjárót, és a törvényesen járó pihenést pokollá változtathatja. A mi hazánkban ilyen képtelenség nem lehetséges, ez mindenkinek világos. A kapitány azzal bízott meg, hogy adjam át köszönetét a legénységnek a kitartásukért és a fegyelmezettségükért. A magam nevében annyit mondhatok, hogy ebben a kis epizódban mi semmivel sem kompromittáltuk magunkat, és ez nagy pluszt jelent.

Most pedig a fő dolog: mi baráti látogatásra megyünk Owk-port városába. Soha azelőtt szovjet ember lába nem lépett erre a távoli területre.

— De igen — mondta váratlanul a harmadik sorból Teleszkopov, az ács. — Én már betettem oda a lábamat.

— Magával, Teleszkopov, majd külön beszélgetünk! — mordult rá Porcrágnyikov, és valami jelzést írt be a noteszába. — Így hát folytatom. — A parancsnok helyettese szigorú tekintetet vetett Teleszkopov ártatlan ábrázatára. —

64

Szovjet ember nem tette be oda a lábát. A lakosság ott, elvtársak, eléggé meghatározhatatlan nemzetiségű, és meghatározhatatlan a nyelvük is, melyet nekünk tisztelnünk kell, bár egyeseknek talán nevetségesen hat majd. — Újra Teleszkopovra nézett. — Három napig fogunk ott állomásozni hármas célzattal. Az első cél: partra tesszük a megmentett külföldi állampolgárokat. A második cél: feltöltjük ivóvízzel és élelemmel a raktárainkat. A harmadik pedig, és talán a legfontosabb: megmutatjuk e távoli, de mégis közelálló ország lakosainak a szovjet nép igazi arcát.

A következő, korántsem mellékes közölnivalóm van. Három nappal a mai felháborító események előtt engedélyt kértünk Owk-port vezetőitől a kikötésre. Válaszképpen egy olyan közleményt kaptunk, amelyet a kapitány elvtárs hajlandó humorosnak felfogni: „Engedélyezzük a befutást a kikötőbe, azzal a feltétellel, hogy egy futballmérkőzést játszanak köztársaságunk válogatott csapatával.” Én a magam részéről ezt a felhívást erkölcsi és fizikai képességeink szigorú próbatételének látom. De remélem, hogy a hajó sportolói nem tapossák sárba becsületünket, és a mérkőzést a rájuk jellemző tűzzel és hévvel játsszák le. Bárki győzzön is, győz a barátság. Ennyit akartam mondani, elvtársak. Teleszkopov, maradjon itt!

A következő nap reggelén az Aljosa Popovicsról megpillantották a szigetvilág első szigetét, amelynek az oroszok számára nevetségesen hangzó Fux volt a neve. Egész nap kis szigetcsoportok mentén haladtak, egyik a másik után bukkant fel, olyanok, mint a virágágyak, egyikén-másikán pedig fehér cukorporos csúcsú hegyek ágaskodtak.

A nap már lehanyatlóban volt, amikor a Karbunkulus sziget meredek bazaltkő sziklafalai előbukkantak. Az Aljosa Popovics beért az öbölbe, amely a Karbunkulust és az

65

Empireákat elválasztotta egymástól. A horizonton, mint egy mesebeli látomás, felbukkant Owk-port, a kikötő.

Gena a hajóhídon álldogált, és elbűvölt tekintettel nézett az ősi erődítmény közeledő falaira, a hajdan hatalmas, hol kerek, hol pedig mint a hajó orra, olyan hegyes bástyákra, a szép cseréptetőkre, a székesegyházak kupoláira és csúcsaira, a minaretek rakétaként égbe törő tornyaira, az óriás fenyőszerű pagodákra.

— Hihetetlen ez a város, ugye, Gena? — szólalt meg a háta mögött Vezénylev kapitány.

— Mint valami mese — suttogta Gennagyij. — Vagy mint egy álom — tette hozzá a kapitány. Owk-port ősi központja egy kisebb kerek félszigeten

terült el, amelyet keskeny áthidalás kötött össze az Empireákkal. Valamikor ezek a hatalmas bástyák elfedték a két öblöt, amelyeknek partján, közvetlenül a kikötőhely mögött, most négy-öt emeletes házak emelkedtek tükörablakokkal és stukkódíszítésekkel, feltehetően a múlt század végéről

Ez öblök egyikébe fordult most be az Aljosa Popovics. A rakpart mentén végig pálmafák, hatalmas tölgyek és

pineák árkádjai alatt empireaiak tömegei álltak a közeledő szovjet hajóra bámulva. A barnára sült, tarkán öltözött emberek tömegestül lepték el az erődítmény falait és bástyáit: De — és ez furcsa, meglehetősen furcsa volt! — a tömeg hallgatott. A teljes csöndben a dízel-elektromos hajó megkerülte a keskeny gránit hullámtörőt. Csak a turbinák gyenge zaja hallatszott, a víz áttetsző volt egész a fenékig, akárcsak Sztratofontov admirális idejében. Kövek gördültek odább a fenéken, korallok ágai meredeztek, és sóhajtva imbolygott a növényzet.

— Mi ez? Miért hallgatnak? — Vezénylev kapitány a szeméhez emelte a távcsövet. — Mindenki hallgat. Néhányan mosolyognak. . . Furcsa mosolyok. . .

66

Az Aljosa Popovics már megkerülte a hullámtörőt, amikor a kerek bástya mögül vad üvöltéssel előretört egy motorcsónak. Szédítő sebességgel rohant egyenesen a hajónak, mint dühtől megvakult orrszarvú. Semmiféle manőverre nem lehetett már gondolni se. A motoros sikló egyenesen a hajó jobb oldala közepének tartott, mintha át akarna törni a Popovicson. Néhány derékig meztelen, izmos legény ült benne, a hajó orrán pedig oszloplábait szétterpesztve, egy izomkolosszus állt, leopárdbőrhöz hasonló úszónadrágban. ötven, harminc, húsz méter. . .

— Mit csinálnak ezek?! Öngyilkosok! — kiáltott fel magánkívül a sokat tapasztalt Schiller-Iszenko.

A legeslegutolsó pillanatban az óriás, aki a motoros siklóhajó orrán állt, ellökte magát a Popovics oldalától, a kormányos élesen balra rántotta a kormányt, a kis hajó a hajócsavar felé száguldott, átugratott a hajótat alatt, végigrepült a Popovics bal oldalánál, kirepült a kikötőbe, hófehér vihart verve föl, kört írt le, és libegni kezdett a hullámokon.

A siklóhajón a fiúk hahotáztak, a hasukat fogták nevettükben, az óriás a hajó orrán pedig egy isten tudja, honnan kerített vörös zászlót lobogtatott.

Rögtön utána dübörögve megszólalt a parton a zenekar, és a falakon száz meg száz kéz vörös szovjet és empireai zászlókat lobogtatott — hupikék alapon narancsszín, vörös és fehér körökkel. Hangszóróval felerősített hang dörgött az öböl fölött;

— Welcomes soviet legopikor by legopikor Empirea! — Üdvözlet a szovjet futballistáknak Empirea

futballistáitól — fordította Teleszkopov, és nyugodtan megjegyezte: — Ezek az őrültek minden hajót így fogadnak. Unják itt magukat. — A mellette álló parancsnokhelyettesre nézve hozzátette: — De hát ezt a

67

tömeges elragadtatást a mi zászlónk javára írom, Lev Afrikanovics.

68

ÖTÖDIK FEJEZET

amelyben évszázadok, sőt évezredek távolából dühkiáltások, győzelmi ordítás, fegyvercsörgés, halálhörgés és szerelmes sóhajtások hallhatók, és a féltékenység keserű könnyei hullanak

Időszámításunk előtt néhány évezreddel Ion, ez az egyszerű maléziai halász, rozzant bárkáján beláthatatlan vizeket hajózott be, amikor egyszer a hullámok taraján túl megpillantott egy szigetcsoportot. Ez a szigetcsoport — Ionnak úgy tetszett — egy fejjel lefelé rajzolt vesszőhöz hasonlított. Ion öröme határtalan volt. Végre-valahára, sok-sok év után valahol megszáríthatja az irháját, sátrat és gyökeret verhet!

Ahogy elérte a hullámverte partot, hozzálátott, hogy partra tegye szegényes motyóját, valamint a vad- és háziállatok egész seregét. A munkában serényen buzgólkodtak mellette fiai: Misz, Mach és Tóbiás.

Az utazókat rövidesen csapatostul körülvette a helybeli lakosság. Torzonborz vasgyúrók ugrándoztak négykézláb a bárka körül, és barátságosan röfögtek; Ion jelekkel közölte, hogy szeretne megismerkedni a kultúrájukkal.

A bennszülöttek egymáson átugrálva — ami erősen emlékeztetett a mai bakugrásra — elvezették egy vulkán lábához, amely fölött az idő tájt mindig illatos, rózsaszínű füstcsóva imbolygott. A vulkán lábánál az elámult Ion egy óriási rozsdás tornyot fedezett fel, számára eladdig ismeretlen fémöntvényekből. A bennszülöttek misztikus borzongással borultak a földre a torony előtt. Villámként hasított Ion fejébe egy talányos gondolat.

Mikor beköszöntött az éjszaka, Ion felmutatott a sötét égboltra, ahol tündökölve fénylett a Kassziopeia

69

csillagképe. A bennszülöttek jóváhagyólag felröfögtek. Az éjszaka hangos volt az artikulálatlan, bánattal és vágyódással teli nyögdécseléstől a távoli hon után. És akkor Ion mindent m egértett.

Megértette, hogy ezeknek a lényeknek távoli, nagyon távoli elődei a kozmosz örvényéből jöttek le a Földre. A paradicsomi környezet, az enyhe éghajlat és a vadon termő, hatalmas mennyiségű, ízletes élelem hatására — és következtében — a csillaghajósok eltunyultak, és elfelejtették a matematikát. E szigetvilágban lényegében ismeretlen volt a létért való küzdelem, és az évezredek során a kassziopeiaiakból röfögő, torzonborz vasgyúrók, növényevők hordája lett.

(Érdekes, hogy a kasszopeiai rakéta kultusza a Nagy-Empireákon napjainkban is fennmaradt, bár a szigetlakóknak csak kis csoportja hívő, főként a hegyi parasztok. A gigászi totemoszlop, amivé a rakéta az évezredek folyamán változott, csodálatos rejtély ma is a világ tudósai számára.)

Ionnak és a családjának nagyon megtetszett az élet ezen az áldott szigeten. Rövidesen ők is elfelejtették a matematikát, és beolvadták a helyi lakosságba. Sok ezer tengeri mérföldnyire elszakadva az óvilágtól, a fejlődés itt nagyon lassú volt. Kínában már feltalálták a puskaport, Európában már égtek az inkvizíció máglyái, de a szigetlakók még nem ismerték a tüzet.

„Minek? — gondolták. — Hát minek dörzsöljünk mi össze két fadarabot, miért üssük a csiholókőhöz a kovát, miért törjük a fejünket a gőzgépen, amikor a teknősbékatojás kitűnően megsül a parti homokon, a hal megfő a Vulkán lejtőinek forró tócsáiban? Mire kell nekünk tulajdonképpen a puskapor, ha nincs kivel harcolni? Amikor a vadállatok, melyeket Ion idetelepített, a saját ügyeikkel foglalkoznak, és senkit sem zavarnak? Minek?”

70

Nem mondhatnánk, hogy a szigetvilágot egyáltalán nem látogatták hódítók. Olykor-olykor látogatták bizony. Egyszer i. sz. a III. században a szigetlakók szörnyű recsegésre ébredtek. Az óceánon egy gigászi méretű, fából ácsolt hajó ringatózott. Ptolomeusz Filofater egyiptomi fáraó utasítására építették ezt a hadihajót. A kétszáz evező, amelyhez ezerötszáz rabszolgát láncoltak, már tíz esztendeje vitte ezt a csúnyán nyikorgó, recsegő hajót a Föld vizein, és ez alatt a tíz év alatt háromezer harcos, megoszolva az orr és a tat között, a fedélzeten gyilkos testvérháborút folytatott. A háború nagyon kegyetlen és szórakoztató volt, rövidebb-hosszabb szünetekkel szakították meg a táplálék felvétele céljából, amelyet a közös ebédlőben, a hajó közepén fogyasztottak el. E háború alatt a hajót természetesen nem kormányozták, csak ezzel magyarázható, hogy ilyen messzire elkerült, és fennakadt egy zátonyon, a mi áldott szigeteink látótávolában.

Itt, a zátonyon zajlott le a döntő ütközet, amelynek során az „orr-rész” legyőzte és az utolsó emberig megsemmisítette a „tatrész” seregét. És viszont. A raktárban ekkorra egyetlen amfora megsavanyodott bor, egy darab sajt maradt, olyan kemény, akár egy fazekaskorong, továbbá egy megkövesedett fél marha.

A munka nélkül maradt rabok egy kicsit búslakodtak, aztán lerázták rozsdás láncaikat, igazságosan elosztozkodtak az élelmen, partra szálltak, és rövidesen beolvadtak a helyi lakosságba.

Az óriási ókori csatahajó drága berendezéséi: a ciprusoszlopok, az elefántcsont tárgyak és a pároszi márványból készült holmik hosszú időn keresztül díszítették a szigetlakók szerény hajlékait, és jelenleg Owk-port város vezetőségének a tulajdonában vannak.

Egy másik alkalommal, éppen időszámításunk szerint a VII. században, kedden, ebéd után a szigetlakókat vad

71

fogcsikorgatás és vas csörömpölése ébresztette fel. A part menti homokba bevésődött egy kis hajó éles orra. Ronggyá foszlott csíkos vitorla lebegett az enyhe szélben, és a homokon, láncot alkotva, huszonnégy vad férfi állt állatbőrökben, kerek pajzsokkal és hosszú kardokkal.

Skandináv vikingek voltak, akik már végigrabolták Flandria, Britannia, Hispánia, Marokkó, India és egy sereg más ország partvidékeit. Legutóbb betörtek egy országba, amelynek azóta a nevét is elfelejtették már, majd kifutottak a tengerre, és heteken át úsztak észak-dél-nyugat-kelet irányban. Körülöttük nem volt egyéb, csak a víz, nem volt kivel harcolni, a bárkában pedig iszonyú sokan voltak. A vikingek unatkoztak, szidták egymást, és ki tudja, mivel ért volna véget a dolog, ha véletlenül nem bukkantak volna rá a mi áldott szigeteinkre.

Kardot rántva és harci kiáltásokat hallatva rontottak rá az álmukban meglepett szigetlakókra. Világos volt, hogy nem kegyelmeznek senkinek.

A szigetlakók, mint félénk szarvasok, fölrebbentek szeretett vulkánjukra, a nehéz léptű vikingek pedig hirtelen megálltak, amint meglátták a katlant a főtt rákokkal, homárokkal és füstölt halakkal meg az ingyen gyümölcsök fürtjeit.

„Először harapjunk valamit — gondolták. — Előbb alaposan megtömjük a bendőnket, aztán rabolhatunk, garázdálkodhatunk, ahogy kedvünk tartja.”

Tizenkét viking csikorgó foggal és csámcsogva evéshez látott, tizenkét társuk pedig körvédelmet alkotott. A szigetlakók szép őzszemeikkel figyelték a vikingeket, örültek a jó étvágyuknak.

A banda jóllakott fele felváltotta az őröket, de azon nyomban elaludt. Rövidesen a többieket is elnyomta az álom.

72

73

Felébredve susogó örökzöld tölgyágakat és pálmaleveleket láttak a fejük fölött és fent az égen a kedvesen kacsintgató Kassziopeia csillagképét, a hullámok csobogását és a bennszülött lányok csodálatos énekét hallották. A vikingek kardjukat a homokba szúrták, és sürgősen beolvadtak a helyi lakosságba.

Voltak más vendégek is. Indiai kereskedők és polinéziai halászok találtak menedéket vihar elől a szigeten. Olykor kíváncsiságból afrikaiak hajóztak ide papirusz tutajokon, és perzsa lótolvajok is megjelentek. A tenger néha partra vetett teljesen ismeretlen nemzetiségű embereket, és nem akadt egyetlen olyan külföldi sem, aki felismerve a helyzetet, pillanat alatt bele ne olvadt volna a helyi lakosságba.

Így teltek a századok. Így alakult ki a mai Nagy-Empireák és a Karbunkulus Köztársaság népe. Békés, idilli élet volt a szigeteken századokon át, amíg meg nem kezdődött a nagy felfedezések és a nagy rablások kora.

Az első hivatásos kalóz, aki a szigetre került, bármily furcsán hangzik is, nő volt.

Ismeretes, hogy a XIV. század elején de Clisson baronesse Nantes városából, hogy férjének kivégzéséért bosszút álljon a francia királyon, három hajót felfegyverzett, és rabolni, fosztogatni, gyújtogatni kezdett a part menti városokban, nem kegyelmezve a szembejövő hajóknak sem.

A békés lakosság ellen — akiknek a banditák felmetszették a hasát — a baronesse-nek személy szerint semmi kifogása nem volt, de tisztában volt azzal, hogy Franciaország királyának minden egyes támadásától elromlik a hangulata, és ez különösen nagy gyönyörűséggel töltötte el.

— Cherchez la femme! Keressétek az asszonyt! — kiáltott a király tengernagyaira, de ennek a kiáltásnak nem sok eredménye volt.

74

Hónapokon át tartott a bosszúnak e sajátos formája, de a francia király hajói sehogy sem tudtak a vérszomjas hölgy hajórajának nyomára akadni.

És egyszer csak a kalózkodás megszakadt. A kalózok hajóraja mintha a vízbe süllyedt volna. Tulajdonképpen mindenki úgy is vélte. Elképzelték, hogy a szörnyűséges Viscayai-öböl megtette, amire a francia flotta hajói képtelenek voltak.

Valójában azonban Mme de Clisson hajóraját váratlanul dél felé irányította. Egyszeriben szörnyű lelkiismeret-furdalás fogta el, és elhatározta, hogy mindörökre elhagyja az immáron megbüntetett Franciaországot.

A hírneves Vasco da Gamát jóval megelőzve, Mme de Clisson megkerülte a Jóreménység fokát, s a legkisebb figyelemre sem méltatta. Hónapokon át, amíg hajói az Indiai-óceánon haladtak, ez a női szörnyeteg kabinjában térdepelt és imádkozott.

A hullámok mind magasabbra és magasabbra csapódtak, félelmetes magasságokba emelték az ormótlan nantes-i bárkákat, és Mme de Clissonnak úgy rémlett, hogy egyenest felviszik az égbe.

A zokogó hölgy egyszer egy rekordmagasságú hullám tetejéről virágzó szigeteket pillantott meg s porcukorral meghintett hegycsúcsokat. Az a gondolata támadt, hogy ez a szigetcsoport bűnei bocsánataként szállott alá az égből, és így kiáltott fel:

— Itt van a hetedik mennyország! Az áldott Empireák! A franciák partra szálltak. Jó néhány napig kötekedtek és

garázdálkodtak, hogy eleget tegyenek régi szokásaiknak, aztán lecsendesedve beolvadtak a helyi lakosságba. A kis kerek félszigeten a megtért nő egy őrtornyot épített, és ezzel lerakta a jövendő Owk-port városának alapját.

Meg egy évszázad suhant el csendes boldogságban.

75

Aztán egy szombaton, ebéd előtt a szigetlakók ágyúlövésekre riadtak fel. Néhány kábelnyire a parttól a pajkos és vidám hullámokon a bősz portugál admirális, João Nuniez da Gaetano gályái táncoltak.

A talpig acélba öltözött portugálok kitűzték a kialudt vulkán közepébe zászlajukat, az őslakókat kegyetlen munkára fogva hatalmas erődítményfalakat építettek, s a szigetcsoport portugál gyarmattá lett João Nuniez da Gaetano kormányzó irányítása alatt.

Azt hinnők, hogy kegyetlen gyarmati rendszer kezdődött el, de. . . Múltak az évek, és a komor fegyveres férfiak beolvadtak a helyi lakosságba, a zászlót a kíváncsi hegyi kecskék ízletesnek találták, és a félelmetes kormányzó közönséges banditává züllött. Valahányszor elfogyott a tubákja, felfegyverezte gályáját, és hosszú időre őrizetlenül hagyta a birodalmát.

A szigetvilág igazi menedékhelye lett mindenféle náció szerencselovagjainak — szabad huligán köztársaság. Itt vetettek horgonyt a kalózok, haramiák és mindenféle rendű és rangú tengeri rablók. Valamennyi civilizált ország elátkozta ezt az ördögi rablófészket, s közben nem is gondolt egy egyébként nagyon fontos és furcsa körülményre.

A helyzet az, hogy ez az áldott szigetvilág nem termelte a kalózokat, éppen ellenkezőleg — csökkentette a számukat. A hétpróbás gazemberek nagy része ugyanis ennyi szépség láttán és a szabadság hatása alatt elfelejtkezett bűnös múltjáról, és beolvadt a helyi lakosságba. Erre a legjobb példa Charlie Velur, a híres kalóz esete, aki azért kapta ezt a nevet, mert sohasem vette le fekete bársonyzekéjét.

Egyszer a XVIII. században, vacsora előtt, Charlie Velur vad hangja ébresztette fel az erődítmény őreit.

76

Ennek a himpellérnek könnyű kis kétárbocos kalózhajója, amely az álomszerű White Swan — Fehér hattyú — nevet viselte, az erődítmény előtt állt. A kapitány rongyos lovagcsizmában, szétterpesztett lábbal a hátsó fedélzeten állt, és kellemetlen vad hangján ezt bömbölte a hangtölcsérbe:

— Adjátok ki a Szépséges Margót! A hajó jobb oldalánál álltak tüzérei füstölgő kanóccal

kezükben, és valamennyien, ahogyan azt a bástyán levők láthatták, bal lábbal keltek fel.

— Miféle Margó kellene neked?! — kiáltotta a nyakigláb Marcus Jeremy Ion, a szigetvilág egyik legrégibb családjának sarja.

— Magatok tudjátok a legjobban, hogy miféle! — üvöltötte Charlie Velur. — Adjátok ki haladéktalanul! Különben az egész jobb oldalammal tüzet nyitok!

Később kiderült, hogy kedvese a Szépséges Margó, aki Jamaicában megszökött a Fehér hattyúról, a Curie-szigeteken talált menedéket, ahol szerelmével, Hewlett Banderogával együtt vadon élt. Banderogának már a szökés előtt sikerült megtévesztenie Charlie Velurt, amivel Owk-port cseréptetőire tüzes golyóbisok zuhatagát vonta.

A csata három órán át tartott. A szigetlakók, akik az elmúlt évszázadok folyamán úgy-ahogy beletanultak a mesterségbe, méltóképpen visszaverték az arcátlanokat. Amikor Charlie Velur felocsúdott a felismerhetetlenségig szétlőtt Kékítő nevű vendéglőben, odahozták hozzá a fiatal Jukkó Paulina Iont, Marcus Jeremy unokahúgát.

— Nem ő az, akit kerestél, bátor tengerész? — Az igazat megvallva, még csak nem, is hasonlít hozzá

— dünnyögött magában Charlie Velur, megdörzsölve egy pisztoly markolatával bevert fejét. — De ami azt illeti, ennek nincs semmi jelentősége. . .

77

Hát itt a legjobb példa. Charlie Velur semmirekellő matrózai, akik még annyi keserűséget okozhattak volna Ceylon, Bengália, — Ausztrália és Chile lakóinak (és valóban ilyen terveik voltak a semmirekellőknek), a mi szigetcsoportunkon békés vasmunkásokká, szőlőművelőkké, halászokká vagy egyszerűen ingyenélőkké változtak. A déli tengerek réme, a Fehér hattyú hajóraktáraiban pedig a helyi termésű bort, a „Hegyaljai lőrét” tárolták, hogy megfelelő ízt kapjon.

Sőt mi több, maga Charlie Velur, aki számára a brit admiralitáson régen megfonták már a kenderkötelet, Owk-port városának köztiszteletben álló polgára lett, s később a Nagy-Empirea és a Karbunkulus Köztársaság első elnökévé választották. És éppen ő, Charlie Velur hozta be a szigetvilágba a londoni szegénység kedvenc játékát, amelyet manapság az egész világon futball néven ismernek, és éppen ennek a játéknak köszönhette hallatlan népszerűségét.

Így alakult ki a napos tengerpartokon és az árnyékos erdőkben a Nagy-Empireák rendkívül figyelemreméltó népessége és hihetetlen nyelve, mely magába foglalta a kassziopeiai beszéd lakonikus tömörségét, a maléziai nép nyelvének dallamosságát, a portugál nyelv dagályosságát, az angol bátorságát és a kalózzsargon szemléletességét, valamint sok más nyelv különböző kiváló sajátosságait. Az e szigetvilágra került embergyűlölők optimista, tréfás fickóvá változtak, és beolvadtak a jólelkű, vidám, kissé lusta, de tehetséges helyi lakosságba. Csak a cégéres gazemberek és a legsötétebb zsugoriak nem tudták megemberelni magukat a szép szigeteken. Ezek átszelték az öblöt, és partra szálltak az egész szigetcsoport egyetlen barátságtalan szigetének bazaltszikláin — a Karbunkulus szigeten. Ezeket az ostoba, hazug legenda hozta ide, amelyből a szigetnek a neve is keletkezett.

78

A legenda úgy hangzott, hogy mielőtt Hewlett Banderoga elrejtőzött és teljesen elvadult volna a Curie-szigeteken, egy viharos éjszakán partra szállt a Karbunkulus-szigeten, és ott elásott valahol egy elképzelhetetlenül értékes követ — egy karbunkulust —, akkorát, mint egy strucctojás. Hogy hol tehetett szert ez a léhűtő Banderoga erre az értékes kincsre, arra vonatkozóan a legenda nem adott magyarázatot, de erre nem is volt szüksége az ostoba és mániákus kincskeresőknek. A gazdagság és a hatalom talmi ábrándja csábította ezeket az embereket erre a szigetre, amelynek bazaltsziklái úgy tornyosultak, mint egy hatalmas, gigantikus erőd. Több mint fél évszázadon át folyt a nem létező strucctojás keresése a szigeten, épp ezért ez alatt az idő alatt egy fölöttébb csúnya telep alakult ki itt, ahol — úgy rémlett — még a levegő is gyanúsítással és gonoszsággal van át- meg átitatva. Az undorító Stomach — Gyomor — névre hallgató városka lakói nagy testi erejükkel tűntek ki, de ostobák és izgágák, ingerlékenyek voltak. A vidám és gondtalan empireaiakkal jóformán semmiféle kapcsolatot nem tartottak, bár hajlandók voltak a köztársasághoz csatlakozni, autonóm tagsziget jogán.

Ez a sziget történelmével és lakosságával együtt véget nem érő anekdoták forrása volt az egész szigetcsoport lakói számára, de ugyanakkor borús talány maradt a véres és kegyetlen idők sajátos emlékeként. Néha-néha lövések hangja és vészjósló hamis énekszó szállt Owk-portig az öblön át, de Karbunkulus többnyire néma maradt.

Eközben eljött a felvilágosult XIX. század. A tengeri utak veszélytelenné váltak, a világkereskedelem viharosan fejlődött.

A Nagy-Empireák, amelyek a passzátszelek zónájában feküdtek, kényelmes átrakodóhelyül szolgáltak a vitorlás karavánok számára. Az élet valósággal forrt azokban a

79

napokban a szigeteken. A kikötők fejlődtek, Owk-port egyre gazdagabb és lenyűgözőbb lett. Fejlődött az ipar és a művészet. A szigetcsoport kereskedett Európával, Ázsiával, Amerikával és Ausztráliával. Mindenütt igényelték az empireai árukat: a paradicsommadár-tollat, a finom „Hegyaljai lőrét”, a parafát, a szárított kókuszpálma magot, az igazgyöngyöt és az illatos olajakat.

Akkoriban jelent meg a szigetcsoport partjai körül a véres Rocker Boogie, az utolsó — s ha szabad e kifejezéssel élnünk — „klasszikus kalóz”. Támaszpontul a Karbunkulus szigetet használva, amelynek lakossága nagyon közel állt a szívéhez, az újonnan érkezett kalóz megtámadta a hajókaravánokat, amelyek Owk-portba hajóztak, és kíméletlenül kirabolta őket. Ez a szörnyeteg, sajna, hosszú időn keresztül büntetlenül garázdálkodhatott: Portugália, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Hispánia és Németalföld tengerészeti minisztériumai ugyanis hosszadalmasan vitatkoztak egymással. Alighogy valamelyik a fent nevezett országok közül büntető expedíciót készült indítani Rocker Boogie ellen, a többiek valamennyien határozott tiltakozásukat jelentették be. Mindezek a megnevezett országok saját tulajdonuknak tekintették a Nagy-Empireákat.

Rocker Boogie pimaszsága odáig terjedt, hogy haramiáival megjelenvén a szenátusban, eltörölte a köztársaságot, és a szigetcsoport egyeduralkodójává kiáltotta ki magát. És akkor a gondtalan szigetlakók felzendültek. Egyetlen hadihajójuk, a tízágyús, Az éjszaka lovagjai nevű kétárbocos — ez manapság hajómúzeum — tüzet nyitott a kalóztámadókra, de egész legénységét kegyetlenül lemészárolták. Rocker Boogie tűz és kard alá vette Owk-portot. Lángoszlop állt a város fölött, amikor is a látóhatáron megjelentek a gyorsjáratú háromárbocos orosz vitorlás hajó, a Feddhetetlen vitorlái, mely pihenni indult

80

Owk-portba a Curie-szigeteken végzett térképészeti felmérések után. A többi már ismeretes a tisztelt olvasók előtt.

A Nagy-Empireák lakossága ismét viharos felvirágzásra kapott lehetőséget. Ez a felvirágzás addig tartott, amíg a gőzhajók végleg ki nem szorították a vitorlásokat. Új, csúnya, de megbízható hajók jelentek meg, amelyek nem függtek a passzátszelektől és áramlatuktól, az óceánra új utakat fektettek le, és a Nagy-Empireák kimaradtak, háttérbe szorultak. Nagy ritkán kötött ki egy-egy hajó Owk-port kényelmes kikötőjében.

Az empireaiak azonban nem búsultak. De hát miért is búsultak volna? Hiszen a tenger továbbra is változatlanul áttetsző volt, és a halak nem fogytak ki belőle; a fák érlelték gyümölcseiket továbbra is; a tölgyek, a píneák és pálmák ugyanolyan édesen, gyöngéden susogtak, mint azelőtt; és ugyanolyan kedvesen kacsintgatott éjszakánként a Kassziopeia csillagzata.

Lehet, hogy Vologya Teleszkopovnak részben mégis igaza volt: valószínű, hogy az empireaiak valóban unták magukat egy kicsit, de volt egy mindenekfölött álló szenvedélyük, a futball, amelyet — ha emlékeznek rá — még Charlie Velur hozott be a szigetre. Kedvenc játékukat „bulonog”-nak nevezték, és a játékosokat „legoper”-eknek. Meg voltak győződve róla: az ő csapatuk a világon a leg- kitűnőbb, de sohasem volt elég pénzük rá, hogy elutazzanak Európába vagy Dél-Amerikába kipróbálni az erejüket, és persze nem is voltak tisztában vele, mi az a pénz.

(Egyébként az empireaiak most sem értik meg teljesen a modern pénzviszonyok bonyolultságát. Hatalmas és díszes bankjegyük, a velur — amely olyan, mint valami régi réz- metszet, vitorlákkal, vitorlásokkal, tornyokkal és amorettekkel — mosolyt kelt a világ összes bankjában. A

81

Karbunkulus egyébként saját pénzegységet bocsátott ki — a kluxot, amelyet Zurbagán város 6. számú takarékpénztárában zurákra lehet váltani.)

Kikötőjükbe csalva a különböző országok hajóit, az empireaiak kihívták az idegen hajók legénységét futballmérkőzésre, vagy ahogy ők mondták, bulonog-meccsre, és óriási győzelmeket arattak. Az utolsó meccs például a szerencsétlen Van Dyck hajó legénységével 44:0-ra végződött a helyi legoperek győzelmével.

Így telt az élet, és senki, illetve szinte senki a Kassziopeiáról ideérkezett űrhajósok, a vállalkozó szellemű maléziaiak, afrikaiak, médek, karthagóiak, hinduk, a magukat telezabált vikingek és a megtért kalózok utódai közül nem is sejtette, miféle fellegek tornyosulnak kicsiny országuk fölött, senki vagy csaknem senki sem tudta elképzelni magának azokat az eseményeket, amelyekről a következő fejezetekben szó esik. Nos tehát, figyelem, kedves olvasóm!

82

HATODIK FEJEZET

amelyben a vidám hangok közé dühös kiáltások keverednek, motorkerékpárok berregnek, és véget nem érően halandzsázik a „gumiember”

— Furcsa dolog ez, Nyikolaj — mondta Gennagyij gondterhelten Vezénylev kapitánynak. (Négyszemközt Gennagyij egyszerűen a keresztnevén szólította barátját.) — Valami csoda történik itt, Nyikolaj. Az az érzésem, hogy kezdem megérteni az empireai nyelvet. Nézzük például ezt a transzparenst.

A barátok sűrű tömegben tülekedve haladtak Owk-port ó-városában a járda fényesre sikált márványlapjain. A Pikoko-banana-way nevű főutca számtalan kis üzletében; boltocskájában, bárjaiban és kávéházaiban csak úgy forrt, buzgott a fecsegő-locsogó élet. Mintha a másnapi futballmérkőzés. elektromossággal telítette volna a levegőt. A szurkolók táncoló tömege hatalmas transzparenst vitt az utca közepén a következő felirattal:

RIKKO SZILLA MILAZ: AVARA SZPARO KEKSZ HAVA KEMT URA KEKSZ HAVA LIPANDRA! HUHSZ RIKKO

SZILLA, BESZTADO LEGOPER PEISZO!

— Rikko Szilla kijelentette — fordította Gennagyij —, ellenfeleink annyi gólt lőnek, amennyit tudnak. Mi pedig amennyit csak akarunk! Éljen Rikko Szilla, a világ legjobb futballistája!

— Csakugyan furcsa — gondolkozott el a kapitány —, de nekem is úgy tetszik, hogy kezdem megérteni, pedig ez

83

a nyelv nem hasonlít egyetlen más nyelvhez sem, amelyet ismerek.

— Ott az az öreg néni, a fehér, keményített főkötőben, azt mondta most a sötétkék nadrágos bácsinak: „Nem kell még hazamennünk, Huszja?” — fordította Gennagyij.

— „Még egy pohárkával, és mehetünk”, felelte rá az öregember — folytatta nevetve a kapitány. — Az a lány meg ott, az a vörös hajú, azt mondja a barátnőjének: „Holnap felveszem a fehér gyöngysoromat. . . ”

— Az a fiú azt kiáltja valakinek a tömegben: „Viszontlátásra este!”

— Az eladó azt bizonygatja, hogy valódi brazíliai kávéja van. . .

— Rajta, próbáljunk meg beszélni valamelyikkel — ajánlotta Gennagyij.

A barátok a bambuszfüggönyön át beléptek egy félhomályos, hűvös kis boltocskába. A kövér boltos piros trikóban — amelynek a hátára 9-es szám volt festve — azonnal nyüzsögni kezdett körülöttük.

— Wilcamis, wilcamis, jaksito nyemo! — Puzzo, haj le szvitohladi — szólt Gennagyij, és

azonnal kapott egy csokoládés fagylaltot. — Puzzo, haj le tubaka pür pipsza — kérte a kapitány, és

azonnal kapott egy csomag Repülő hollandi pipadohányt. — Hava kiszta szvitohladi tubaka? — kérdezték a

barátok a vásárolt tárgyak ára után érdeklődve. — Funa velur szvitohladi, fura velur tubaka — felelte a

kövér boltos boldogságtól sugárzó arccal. A kapitány két hatalmas itteni bankjegyet nyújtott át

neki, amelyen tornyok, vitorlás hajók, amorettek, ágyúk és íjászok díszelegtek.

— Nem, nem, csak egy velur — tiltakozott a boltos. — De hiszen azt mondta, hogy a fagylalt egy velurba

kerül, és a dohány is egy velur. . .

84

— Igen, tökéletesen igaza van — felelte a kövér boltos, meghatódva a külföldiek leleményességétől.

— És együtt az egész? — Az is egy velur! — Há-át. . . — vakarta meg az üstökét Vezénylev. —

Már bocsásson meg, elárulná, mennyibe kerül az egész üzlet?

— Egy velur — mondta a boltos. — És ezek a játékkockák? — Az is egy velur. — De hát az hogy lehet?! — kiáltottak fel egyszerre a

meglepett barátok. A kövér boltos zavartan hümmögött, és lesütötte a

szemét. — Minden külföldi csodálkozik ezen, uram, de hát. . .

talán megért. . . olyan szép, olyan gyönyörű ez a mi pénzünk, a velur. . .

— Köszönöm. Viszontlátásra — mondta a kapitány, és zsebre dugta a fölösleges velurt.

— Wilcamis, wilcamis, Gretto szenkjuri! Barátaink ezután fagylaltot nyalogatva, illetve pipára

gyújtva indultak tovább. A szenátus épülete felé tartottak, ahol — amint a kikötőben mondták nekik — ma nagy összecsapások lesznek a holnapi meccsel kapcsolatban.

— Gin! Kis hősöm! — hangzott fel váratlanul Gennagyij háta mögött, és a vállát, mint egy madár lába, oly könnyű kéz érintette. Az idős lady, Susanne Lakensfield a lehető legképtelenebbül festett. A nyakát itt vásárolt mélytengeri igazgyöngysor ékesítette, fülében hatalmas korall fülbevaló, ősz fürtjei fölött paradicsommadár-tollak libegtek, csontos csípőjén rikító színű empireai miniszoknya feszült.

— Gin, drágaságom, akiket megmentettél az életnek, egy óra múlva hazarepülnek kényelmes kis otthonukba —

85

locsogta az öreg hölgy. — Hadd csókoljalak meg, fiacskám, kis lovagom, kristály-delfinecském. . .

Gennagyij a „kristály-delfin” becenévtől mélyen megrendülve, odatartotta arcát, és kapott egy nagyszerű puszit.

Vezénylev kapitány pedig azzal a gáláns udvariassággal, amelyet még a tengerhajózási főiskolán vertek belé, kezet csókolt az ősz dámának.

— Egy helybeli kormányozható léghajón megyünk Zurbagánig, ott pedig átszállunk egy „üstökösre” folytatta az öregasszony. — Csókold hát meg a fogadott testvérkédet, fiacskám.

Gennagyij az utálattól összerándulva megcsókolta Winston nyálas pofáját.

A mopszli bágyadtan fülön nyalta. Gennagyij észrevette, hogy „fogadott öccse” reszket a félelemtől, és valamit figyel a háta mögött. Megfordult és megpillantotta a márványkockákon határozott léptekkel haladó Vigyorkacort. A kandúr fölött, mint valami zászló, büszkén lengett pompás farka.

— Ó, még egy tagja a legénységünknek! — mosolyodott el a kapitány.

Vigyorkacor váratlanul fellendült az esőcsatornára, az ereszpárkányon megvillant fekete farka. Egy pillanatig egy kariatida fején egyensúlyozott, majd barátai felé fordult, széttárta mellső mancsait — úgymond: bocsássanak meg, dolgom van —, és azzal eltűnt.

Miután elbúcsúztak Lady Lakensfieldtől, barátaink továbbindultak. A kanyargós Pikokobanana utca egy- meglehetősen széles térbe torkollott, amelynek túlsó oldalán emelkedett a szenátus korinthoszi oszlopos, gót csúcsíves és rokokófaldiszítéses épülete.

A szenátus előtt emelkedett a leningrádi úttörő üknagypapájának, Szerho Filimonics Sztratofudo

86

admirálisnak — mert imigyen nevezték el őt a hálás szigetlakók — négyszerű emlékműve.

A szerény, de bátor utazót a művész parancsnoki hídon ábrázolta, lóháton. Arcáról nemes harag sugárzott, büszke fejét szárnyas sisak borította. Bal kezével Sztratofudo leszúrta Rocker Boogie cápához hasonlatos figuráját, jobbjával egy mosolygó, szépséges leányzót védelmezett: Empirea szabadságának jelképét.

— Jaj, borzasztó! És ez az én üknagypapám. . . — suttogta Gennagyij, mert eszébe jutott az otthoni képen látott, jóságos, galambszelíd tekintetű öregúr.

— El tudja képzelni, mi lesz itt, ha elhíreszteljük, hogy kicsoda maga, Gennagyij? — kérdezte nevetve a kapitány.

— Könyörgöm, ne tegye, Nyikolaj! — kiáltott fel a fiú. Világéletében nagyon szerény volt.

Vezénylev elhallgatott. Úgy határozott, hogy egyelőre nem izgatja a fiút, és nem mondja meg neki, hogy Lev Afrikanovics Porcrágnyikovval, a politikai tiszttel és Schiller-Iszenko professzorral elhatározták, hogy a holnapi futballmeccsen felfedik Gennagyij kilétét. Azért határoztak így, hogy ezzel is mélyítsék és erősbítsék a baráti kapcsolatokat.

A két jóbarát felment a márványlépcsőkön, és elnyelte őket a szenátus épülete. Már nem látták, hogy öt perccel később mintegy két tucat komor, fekete bőrbe öltözött motorkerékpáros huligán tört be a térre szörnyű robajjal. A rendzavarók eleinte csak fenyegetően keringtek az emlékmű körül, majd leöntötték sárga festékkel, tojással és rothadt tarisznyarákkal dobálták, és undorító szidalmakat szórtak rá. A felháborodott empireaiak tömege azonban meggátolta Karbunkulus lakóinak ezt a váratlan támadását (ugyanis ők voltak azok a huligánok), és alaposan helybenhagyták őket.

87

Mi volt ennek a különös incidensnek a lényege? Kiderült, hogy a Karbunkuluson egy dühödt társaság váratlanul kirobbant a futballmeccs ellen. A Karbunkulus lakói, akik egyetlen rongyos kluxot (az ő pénzüket) többre becsültek a világ összes futballjánál, és akik mind a mai napig még csak hírét sem hallották Pelének vagy Jasinnak, hirtelen dühödten tiltakozni kezdtek az Aljosa Popovics futballistáinak szereplése ellen, és a legmegátalkodottabb huligánjaikat küldték, hogy meggyalázzák az orosz admirális emlékművét.

Gennagyij és Vezénylev kapitány pedig ezalatt a vendégek számára fenntartott páholyban ültek, és figyelték a Nagy-Empirea és a Karbunkulus Köztársaság szenátusának ülését.

A képviselőház elnöke, aki a hagyományoknak megfelelően egy hatalmas hordó hírneves Hegyaljai lőrén üldögélt, magasan kiemelkedett a tömegből. Hagyományosan öltözött: fekete bársonyzekét, rongyos lovagcsizmát s a fején vörös kalózkendőt viselt. Mindkét szemén a hagyományos fekete kötés. A kezében egy XVIII. századi kovaköves pisztolyt tartott, amelyből időnként nagyot durrantott, hogy elhallgattassa a zsivajt a teremben.

A pontosan kéttucatnyi szenátor csoportja meglehetősen színesen tarkállott. A jobboldali ellenzék, a Karbunkulus sziget hat képviselője, mellényes fekete posztóöltönyben ült, a többiek kigombolt mellényben, ingujjban, egyesek egyszerűen csak trikóban kényelmeskedtek. Maga a köztársaság feje, Toktomuran Dzsecskin, aki egyenesen az edzésről érkezett a szenátus ülésére, futballkapusi mezben ékeskedett.

A furcsa társaságban feltűnt választékos és szigorú eleganciájával egy szép, sudár alakú, hosszú fekete hajú hölgy. Arca olyan szép volt, mintha elefántcsontból faragták volna.

88

— Ki ez a dáma, monsieur? — kérdezte Vezénylev a szomszédjától, egy izgága franciától.

— Egy szenátornő, Madame Nakamura-Brancsevszka suttogta a szomszéd. — Tegnap abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy meghívást kaptam hozzá. Higgye el, monsieur, ilyen elbűvölő és tekintélyes dámát Londonban, de meg Párizsban sem találni. Azt mondják, hogy a de Clisson nemesi családból származik. . .

Az ülésszak elnöke a mennyezetbe lőtt, kivette a szájából a hagyományos pöcköt, és tompa hangon jelentette:

— A köztársaság feje kér szót. Toktomuran Dzsecskin rövid fekete-fehér-lila nadrágját

húzgálva felment a tribünre. — Elnök úr, szenátor urak, uraim! Tegnap Empirea népe

kikötőjében üdvözölhette az Aljosa Popovics szovjet fregattot! Népünk kedvence, a világmindenség legjobb futballistája, Rikko Szilla elsőként koccant ennek a brigantinának az oldalához.

A szovjet háromárbocos karavella, uraim, tudománnyal foglalkozik az óceánon, de ez bennünket, hál' istennek, nem érint. Boldogok leszünk, ha megmérkőzhetünk a legoperjeivel ennek a távoli — és mint mondják, nagy — országnak, amelynek csapata az ötödik helyet foglalta el az úgynevezett világbajnokságon Angliában.

Uraim, önök tudják, hogy Rikko Szilla bal lábának egyetlen lövése ezerötszáz kilogramm rugósúllyal egyenlő, ugyanakkor, amikor a hírhedt, de mindannyiunk által mélyen tisztelt Pele mindössze nyolcszáz kilogrammot rúg. Kérdezem én: milyen lehet egy világbajnokság a Nagy-Empireák csapata nélkül?

A nézők számára fenntartott tribünök vad és elragadtatott üvöltésben törtek ki. A képviselőház elnöke a mennyezetbe lőtt.

89

— Ami engem illet, uraim — folytatta a köztársaság elnöke —, én kijelentem: a holnapi meccsen nyolc tizenegyest kivédek, és ugyanennyi labdát öklözök ki a kapu torkából. A Rikko Szilla jelszavát ismerik. Meggyőződésem, hogy a szenátus egyhangúlag jóváhagyja legoperjeink mérkőzését a szovjet futballistákkal, akik az Aljosa Popovicson érkeztek hozzánk. Befejeztem, uraim!

Az ülésszak elnöke újra tüzelt. — Megadom a szót a Karbunkulus sziget Földtúrói

Legfelső Kamarája képviselőjének, a Boldog Lapátrend tiszteletreméltó lovagjának, Basztardo Mizerablesz di Pork-y-Guszano ezredesnek.

Magas, jól megtermett, negyven év körüli férfi ment fel a tribünre. Nagy uborkaorra, bozontos hernyó-szemöldöke volt. Az álla pedig olyan szögletes, akár egy vasaló, és ettől furcsán elütött vékony bajusza. Az úriember arca Gennagyijnak és Vezénylevnek is ismerősnek tetszett, de sehogy sem tudtak visszaemlékezni rá, hogy honnan. Valahogy egyáltalában nem sikerült kapcsolatot találni ennek a távoli, ismeretlen országnak a szenátusa és a havazáson átsejlő, szívüknek oly kedves Leningrád képe kőzött. . . a Kirov-híd, a Péter-Pár-erőd, a Szuvorov-szobor. . .

Basztardo Mizerablesz di Pork-y-Guszano irtózatos öklével nagyot csapott az emelvényre, és karbunkulusi kiejtéssel torzítva az empireai nyelvet, vonítani kezdett:

— Vzsil zsiz vzplich sziplsztvou! Csercseljanto ri flart! Gazzo azaf Karbunkl csrav Empireai gam, ga fula, bregadl!. . .

Ez a durva beszéd csaknem teljesen érthetetlen volt a mi hajósainknak. Csupán egyes szitokszavakat tudtak kivenni: gyávák, árulók, lajhárok, provokátorok, idióták, aljas fondorlat és így tovább. Egyvalami világos volt: a Boldog

90

Lapátrend lovagja dühösen tiltakozott a barátságos sportmérkőzés ellen, vádolt és fenyegetett.

Senki sem számított a dolgok ilyetén fordulatára. Az elképedt baloldalhoz és a középhez tartozó szenátorok felugráltak, hadonásztak, öklüket rázták. A közönség számára fenntartott páholyokban éktelen lárma kerekedett. Egy őszülő, gömbölyded szenátor vörös futballdresszben, 3-as számmal a hátán, egyetlen ugrásul a tribünön termett, és elkiáltotta magát:

— Le a Karbunkulus földtúróival! Nem fognak összeveszíteni bennünket ezekkel a kedves fiúkkal, akiknek a bandita tengeralattjárótól még az arcizmuk sem rezdült! Űzzék csak a saját mesterségüket, zsugorgassák a piszkos kluxaikat, de ne üssék bele az orrukat a futball tiszta ügyébe! Éljen a barátság! Éljenek a mi nemzeti hősünk, Szergo Filimonics Sztratofudo hazájának küldöttei!

A zaj még tovább fokozódott. A mintegy féltucatnyi fekete öltönyös rekedten üvöltözött valami disznóságot. Az elnök már két pisztolyból lőtt, és akkor könnyedén megigazítva csodálatos haját, felállt Madame Nakamura-Brancsevszka. Rögtön elhallgatott mindenki. Ennek a nőnek a súlya az empireai társadalomban láthatóan sok ezerszer fölülmúlta tényleges súlyát, amely tökéletesen megfelelt a párizsi divateszménynek.

— Uraim — mondta lágy, mély hangján a szenátornő. — A jelenlevők közül senki sem vetheti a szememre, hogy nem tisztelem a futballt. Valamennyien emlékezhetnek rá, hogy éppen én voltam az, aki az ausztráliai repülőgép-anyahajó csapatával játszott meccsen az első gólt lőttem. Ugyanakkor Karbunkulus szigete is pontosan tudja, milyen tisztelettel adózom munkaszerető, bátor népének. Ezen két okból kifolyólag én tartózkodom a szavazástól, és meghívom a jelenlevőket mai estélyemre, „Az ismeretlen virágok keringőjére”.

91

Bűbájos mosollyal leült. A teremben zavart hallgatás uralkodott. A befolyásos hölgy álláspontja láthatóan mindenkit gondolkodóba ejtett.

— Kezdjük a szavazást? — kérdezte alig hallhatóan, hagyományos pöckén keresztül az elnök.

— Kezdjük! Kezdjük! — hangzott fel itt-ott bizonytalanul. Toktomuran Dzsecskin, az elnök a helyéről kiáltott oda:

— Uraim, elfelejtettem valamit: Rikko Szilla ma egy fejessel kidöntött egy vasoszlopot!

A lelkesedés robaja az utolsó kétségeket is eloszlatta: — Szavazzunk és kész! És akkor a jobboldali ellenzék aljas módszerhez

folyamodott, hogy elfojtsa a nép akaratát. Úgynevezett „gumiembert” küldött a szónoki emelvényre. A teremben mindenki pontosan tudta, mit jelent az, amikor a gumiember első oldalától olvasni kezdi a Függetlenségi alapokmányt, amely olyan vastag volt, mint egy márványlap, a hóna alatt pedig tartalékban az Ószövetség, a Korán és A világ népköltészeti antológiája volt. Sajnos, ilyen az empireai szenátus törvénye — a szónok addig beszélhet, ameddig akar, és a karbunkulusi úriember szemmel láthatóan legalább négy napig akart beszélni. A szenátus nem szavaz- hatott, amíg a szónok be nem fejezte.

— Elképesztő — suttogta Vezénylev kapitány —, ilyen eszközökhöz a burzsoá áldemokráciákban is csak a végső esetben folyamodnak. Sohasem gondoltam volna, hogy egy futballmérkőzés ilyen szenvedélyeket válthat ki. Mit jelent vajon mindez, és kinek van szüksége rá?

Elmúlt egy óra. A teremben már a szendergő szenátorok horkolása hallatszott.' Az elnök összegömbölyödve aludt a hordóján. A gumiember egyre csak mormolt és mormolt:

—. . . Így hát a 7. paragrafus 5. alpontja a kereskedelem felállításáról azt mondja, hogy a gombok gyártása akkor

92

engedélyezhető, ha meghatározott számú bizonyítékot bemutatunk arról, hogy lehetséges a termelés az a) pontban megjelölt feltételek közt. . .

— Gyerünk a kikötőbe, Gennagyij — mondta Vezénylev kapitány. — Egy dolog világos: az, hogy ködös a dolog. Megfordult és látta, hogy a kisfiú nincs mellette.

93

HETEDIK FEJEZET

amelyben teniszlabda-pattogást hallunk, valamint szörnyű recsegést, amellyel hatalmas állkapcsok szétmorzsolják a homár ollóját

Az első amit Gennagyij hallott, amikor magához tért, egy olyan hang volt, mintha egy fejtőkalapács dolgozott volna mellette. Aztán kőpadló hidegét érezte a lapockáival. A tekintete felfelé tört, és úgy tetszett neki, mintha egy mély kőkút fenekén feküdne. A feje kóválygott.

— Hol vagyok? Mi történt velem? Felkönyökölt és körülnézett. Nem, mégsem kút ez,

inkább valami régi, szűk erődítmény tornya. A durván rakott kőfal meredeken futott fölfelé. A csúcsíves ablaknyíláson át, amely nagyon magasan volt, és inkább hasonlított lőrésre, mint ablakra, vakító napsugarak sütöttek be ferdén, és egy, a falnak támaszkodó markos legényre hulltak, aki katonanadrágban és fehér trikóban állt ott, a trikóján filmszínészek autogramjaival. A fickó térdén egy tompa orrú automata golyószóró feküdt. A fickó horkolt, és éppen ez a horkolás volt az, ami a kisfiúban egy közelében dolgozó fejtőkalapács képzetét keltette.

Egy perc múlva Gennagyijnak minden eszébe jutott. Emlékezett rá, hogyan osont ki halkan a szenátusterem erkélyéről, a gumiember unalmas mormolásától elcsigázva, azzal az elhatározássál, hogy sétálgat egy kicsit az empireai szenátus épületében.

Ballagott a visszhangos boltíves folyosókon, nézegette a falmélyedésekben meredő középkori harcosok szoboralakjait, belépett az üres termekbe, megnézte a

94

hatalmas festményeket, amelyek elképesztően hasonlítottak az empireai pénzre, a velurra.

Amikor a következő ajtót kinyitotta, Gennagyij belegabalyodott valamilyen nehéz függönybe. Míg megpróbált kiszabadulni a brokát redőiből, férfihangok ütötték meg a fülét, és a kulcslyukon át három gentlemant pillantott meg, akik kényelmes fotelokban magas poharakból kortyolták a borostyánszínű whiskyt. Éppen bocsánatot akart kérni a zavarásért és eltávozni, amikor váratlanul meghallotta:

— Ezt az ostoba futballmeccset semmilyen körülmények között nem szabad megtartani — mondta csendesen egy nagyon furcsa kacsaorrú, kék szemű férfi. — És egyáltalán a szovjet hajónak semmi keresnivalója nincs itt a szigetcsoport közelében.

— Tudja, Mr. Mamis — fordult a kacsaorrúhoz egy darabos, zömök úr —, személy szerint engem és bennünket, földtúrókat általában undorit a futball, csakúgy, mint ezeknek a gyermeteg empireaiaknak egyéb rakoncátlankodása, de. . . értse meg. . . az oroszok népszerűek a köztársaságban, hisz ez a Szergo Filimonics Sztratofudo a bálványuk. . . a futballtól pedig egyszerűen megvesznek. . . Talán adjunk lehetőséget nekik erre a játékra, és majd aztán. . .

— Maguk itt, ezeken a szigeteken teljesen elszakadtak a világpolitikától! — szakította félbe élesen a kacsaorrú. — A húst, uraim, bele kell mártani a szószba, mielőtt nyársra húznánk!

Az úriemberek hangosan felkacagtak, és fölemelték a poharukat.

— Mr. Kingsley Breinwein Mamisra, aki abból az országból való, amelyik értékeli a humort, de nem szereti a tréfát! — jelentette ki a zömök, darabos férfi.

95

— A közös ügyünkre, uraim! — mondta Mr. Kingsley Breinwein Mamis, mintegy összegezve.

Ebben a pillanatban acélujjak fogták át hátulról Gennagyij torkát, és még magához sem térhetett, amikor mar bevonszolták a dolgozószobába: A gentlemanok felugráltak: Mamis villámgyorsan a belső zsebébe nyúlt.

— Ki kellett mennem, uram — recsegett Gennagyij feje fölött egy durva hang. — Ahogy jövök visszafelé, látom: ez a kisfiú. . .

— Ki vagy te, kölyök?! — sivította magánkívül a darabos zömök, Gennagyij orra alá tartva öklét, amelyet roppant köves gyűrűk ékesítettek.

— Ez itt nem megfelelő hely arra, hogy tisztázzuk a dolgot, Lattifudo — jelentette ki gyorsan Mamis. Kinyitotta fekete diplomatatáskáját, és kendővel befogva az orrát, egy üvegcséből maró folyadékot fröccsentett Gennagyij arcára.

Az utolsó, amit a fiú mint egy vattafelhőn keresztül hallott, ezek a szavak voltak:

— Vigyétek, ahová való. . . „Mennyi ideig fekhettem itt eszméletlenül? — töprengett

Gennagyij. — Egy óra hosszat, kettőt, lehet, hogy egy egész napot?”

Óvatosan felállt, és a horkoló őrhöz lépett. Az meg se moccant. Olcsó gin nehéz illata kavargott felette. Gennagyij levette a fickó térdéről a gépfegyvert, a vállára dobta és felnézett. A falon itt-ott kiugrók voltak, szemmel láthatóan az egykori csigalépcső maradványai.

Gennagyij emlékezett rá, hogy annak idején a Krímben hogyan tanította őt Eduard papa a sziklamászásra, és most megpróbált felkapaszkodni a köveken. Szerencsére könnyű nyersgumi talpú cipő volt a lábán. Néhány gyötrő pillanat telt el, mielőtt elérte volna a lőrést. Közvetlenül a feje fölött, fejjel lefelé, mint zsákok lógtak a denevérek.

96

Nem volt könnyű keresztülszuszakolnia magát a lőrésen; pedig az éppen megfelelt az ő méreteinek. Kimászott, és a hátával a falhoz tapadt, lábát megvetette valami cikornyás kiugrón, amely nyilván annak a díszítménynek a maradványa volt, mely egykor körülvette a tornyot. Hatalmas, tágas térség nyílt meg előtte. Tekintete felmérte a távolságot, és csaknem felkiáltott rémületében. Owk-port csúcsos tornyai alig látszottak a látóhatár szélén. A napban tündöklő, néhány tengeri mérföldnyi szélességű öblöt részben eltakarta a közeli, alacsony, de ijesztően komor hegyhát, amely egy dinoszaurusz hátára emlékeztetett. A fiú rádöbbent, hogy Karbunkulus szigetén van.

Az elkeseredés szédítő pillanatai. . . Milyen messze van tőle a drága Aljosa Popovics, Vezénylev kapitány, Schiller-Iszenko, Porcrágnyikov, Verestücsök doktor, Viccbácsikov, Teleszkopov, Eszelámilyet, Habokovszkij — azok az emberek, akikkel a legnagyobb bajban sem érzi az ember, hogy elveszett. . . És semmit nem tudnak róla. El sem tudják képzelni, hogy ő most hol lehet.

Cselekedni kell! Meg kell kísérelnie, hogy kikerüljön ebből az érthetetlenül veszélyessé vált históriából.

A torony legalább huszonöt méter magas volt. Lent valami zöld növényzet gomolygott, de hogy a zöld alatt mi van, azt nem látta. Leugrani esztelenség volna. Próbáljon lemászni? A falat sok évszázadon keresztül valósággal lecsiszolták a szelek. Mintegy öt-hat méternyire tőle azonban hatalmas fa áll, amelynek ágairól liánok lógnak le. Próbálja meg Tarzan módján? Ez az egyetlen lehetőség.

Nagy lendülettel ellökte magát a faltól, s repült lefelé. Már felvillantak közelében a megmentő liánok. Most! A kezét mintha tűz égette volna meg. Gennagyij a liánon hintázott. A gépfegyver erősen megütötte a keresztcsontját.

97

98

Átkozott ócskavas! El kellett volna dobnia, az ördögbe is, minél messzebb!

A fiú súlya alatt a lián nyúlni kezdett, és Gennagyij, mintha ejtőernyővel ugrott volna, felidézve mamája tanítását, leereszkedett a rugalmas gyepre.

Körös-körül csend volt, csak a madarak rikoltoztak különböző hangokon, és a távolból szállt ide lemezről az a sláger, hogy „Kicsikém, ne add a bankot, kicsikém, jobb, ha bevallod, kicsikém, térj észre, különben én veszlek kézbe, csucsucsucsucsu !”

Gennagyij arrább hengerített a torony lábától egy nagyobb követ, a géppisztolyt beletette a helyén maradt gödörbe, száraz ágakkal és falevelekkel befedte. Ki tudja, mi vár még reá?

A bokrok között óvatosan lopakodva az öböl felé indult. Úgy gondolta, hogy átvág a hegyháton, lemegy a tengerhez, talál ott valami csónakot, és megpróbál eljutni Owk-portba. Mohlepte boltívek alatt kellett átbújnia, elhagyott, elfeledett lépcsők fokain tapogatózott lefelé a lába, de egy teremtett lélekkel sem találkozott.

Váratlanul tompa puffanásokat hallott, mintha teniszlabdát ütögetett volna valaki. Ugyan ki teniszezhet itt a sötét és gyanús elemeknek ezen a tanyáján? Gennagyij már tudta, hogy Karbunkulus szigetén az egyetlen sport az ásás, aki a leggyorsabban kiás egy gödröt, az a bajnok.

Görgelékkövek mögé rejtőzve, futva-kúszva igyekezett a hangok irányába. A hangok egyre erősödtek. Semmi kétség, itt valaki teniszezik. Az azáleabokrok között rejtőző fiú a drótkerítéshez kúszott: csodálatos, füves teniszpályát látott, szabályszerűen felrajzolt vonalakkal és jól feszülő hálóval.

A pályán egy körülbelül vele egykorú kislány egyedül ütögette a labdát a falhoz. Az ütések élesek voltak, szaporák, és a kislány reflexei kitűnőek. Most azonban

99

elvétette, a labda elszállt az ütő mellett, és csaknem Gennagyij orrára pattant.

Legszívesebben gyíkként kúszott volna az azáleák közé, de felnézett, és a megdöbbenéstől sóbálvánnyá meredt. Ugrándozva, pirospozsgásan és rátartian — Natasa Szeleburdova szaladt egyenesen felé.

Igen, ő volt az: a tarkóján vígan lengett a lófarok, és egész lénye egy virgonc tengeri csikóra emlékeztetett. Lehajolt a labdáért, és hirtelen megpillantotta Gennagyij arcát. A fiú és a lány néhány pillanatig nem tudta levenni a tekintetét egymásról.

— Na mi az? — kérdezte végre Natasa, összehúzva szemöldökét. Empireai nyelven beszélt.

— Semmi — felelte Gennagyij. Nem csinált titkot belőle, hogy zavarban van.

— Nem tudsz teniszezni? — kérdezte Natasa. — Dehogynem — dünnyögte Gennagyij. Natasa váratlanul csengőn felkacagott. — Meg hogy tud teniszezni! Ó, te szerencsétlen

vakondok! Na, akkor mássz ide. Gennagyij teljesen megfeledkezve a lépten-nyomon

fenyegető veszélyről, átmászott a kerítésen. Natasa odadobott neki egy ütőt. Röptében elkapta, és felállt a teniszpálya jobb felén.

— No, fogd el, te vakondok! — kiáltotta Natasa a nevetéstől dülöngélve, és egy könnyű mozdulattal szervált.

Gennagyij erős pörgetéssel lecsapta a labdát. — Ez meg micsoda? — Natasa tágra nyitotta a szemét.

— Egészen szabályos a pörgetésed. — Nyolcéves korom óta játszom — felelte Gennagyij

csendesen. A szerénység, mint már mondtuk, hősünk legfontosabb jellemvonása volt.

100

A kislány a hálóhoz ment. Gennagyij is közeledett. Most már rájött, hogy ez nem Natasa, csak a hasonmása, bár meg kell hagyni, tökéletesen pontos hasonmása.

— Hát te nem vakondok vagy? — kérdezte a kislány. — Hogyhogy? — csodálkozott Gennagyij. — Nem érted! Hát te nem karbunkulusi vagy?

Egyébként persze hogy nem vagy karbunkulusi. Olyan furcsa a kiejtésed. . . — összeráncolta a homlokát. — Külföldi vagy talán?

— Én. . . — dünnyögte Gennagyij — én, angol vagyok. . .

— Fantasztikus! — kiáltott fel a kislány. — Hogy kerültél ide? Ezek a vakondokok nem engednek egyetlen külföldit sem a szigetnek ebbe a részébe.

— Én. . . csak úgy sétáltam, és közben. . . — Jól van, gyerünk játszani! — mondta a kislány. —

Ebben a lyukban egészen kiestem már a formámból! Pedig nálunk Owk-portban nemsokára bajnokság lesz.

Gennagyij körülnézett. A tölgyfák a pálya körül zavartalanul susogtak, az azáleák bozótjai áthatolhatatlanok voltak, a színes lapokkal fedett kis út messzire látszott.

— Csak egy szettet — felelte. A kislány kezét nyújtotta és bemutatkozott: — Dollisz vagyok. — Gin — mutatkozott be Gennagyij is, visszaemlékezve

Lady Lakensfieldre. Játszani kezdtek, de végül is nem egy szettet játszottak,

hanem egy egész meccset. Gennagyijnak nagy nehezen, az utolsó szettben sikerült

csak megtörnie Dollisz ellenállását. Alighogy lehűlt egy kicsit benne a sportszenvedély, arra gondolt, hogy a kislány most biztosan haragszik rá a vereség miatt. De erről szó sem volt, Dollisz vidám volt és elégedett.

101

— Nálatok Angliában minden ember így játszik? — Minden második — mosolyodott el Gennagyij. — Ide figyelj, Gin, mégis hogy kerültél te ide? Gennagyij jól szemébe nézett a kislánynak. Az volt az

érzése, hogy elmondhatja neki az igazat, és Dollisz segíthet rajta. de mégis úgy határozott, hogy óvatos lesz.

— Én. . . tudod, eltévedtem. . . — Stomackba akarsz menni? — kérdezte Dollisz. —

Gyerünk, megmutatom az utat. — Inkább vezess a legrövidebb úton a tengerhez. Owk-

portba kell mennem. Már régen angolul beszéltek. Jól jött most a fiúnak, hogy

olyan szorgalmasan foglalkozott az angol nyelvvel. — Csak nem akarod átúszni az öblöt? — kérdezte

Dollisz nevetve. — De igen. — Vannak barátaid a cápák között? — Át kell úsznom az öblöt, Dollisz — mondta csendesen

és komolyan Gennagyij. — Stomackból minden két órában indul komp. — Nem mehetek Stomackba, Dollisz. A kislány újra vidáman felkacagott. — Micsoda titokzatosság! Rejtélyes angol! — Dollisz, nem tréfálok. . . — Na jó, gyerünk, gyerünk! — Megmutatom neked az

utat a tengerhez. — Váratlanul a homlokára csapott. — De ha akarod, átmehetünk együtt Owk-portba kenun.

— Kitűnő ötlet! Gennagyij szíve nagyot dobbant. Kenu? Álmodhatott

volna szebbet? Dollisz azonban, akit teljesen elragadott az ötlete, megfogta a kezét, és húzta maga után a tarka kövekkel kirakott úton.

Szaladtak a hatalmas park kanyargó utacskáin, csodálatos növények, hatalmas, kézzel át sem fogható

102

fatörzsek, szobrok, lugasok, szökőkutak, fantasztikus virágok mellett. útközben Dollisz szüntelenül fecsegett. Hogy szeretne Angliába menni, egyáltalán mennyire szeretne utazni, megnézni Londont, New Yorkot, Moszkvát, Párizst. . . Az édesanyja állandóan utazik, de sohasem viszi magával. Az lesz a vége, hogy Dollisz fogja magát és megszökik.

— Kié ez a park, Dollisz? — kérdezte Gennagyij futás közben. Meghökkentette az, hogy ebben az egész óriási parkban egyetlen emberrel sem találkoztak.

— A mienk — felelte a kislány. — Kié? — A mienk. Szóval a mamámé — Az egész park a tietek? És kirándulók járnak ide? — Még mit nem! — sziszegett Dollisz megvetően. —

Kirándulók! Gennagyij az izgalmakról elfeledkezve ezt gondolta

magában: „Lám csak, ilyen a kapitalizmus! Az emberek egy kis csoportja a természet hatalmas kincseivel rendelkezik!”

Bebújtak egy szép boltív alá, végigfutottak a félhomályos kis alagúton, és rögtön a kőkorláton túl feltárult előttük a hatalmas térség: sziklák, tenger és Owk-port közeledő, tört gerince. Az öblöt fehér hajó szelte át, felső fedélzete élénk színű vászontetővel volt borítva.

— A mama jön haza — pillantott Dollisz a hajó felé. — Tegnap fogadást adott a fővárosban. — Dollisz fellengzősen és kényeskedve folytatta, mintha csúfolna valakit: „Az ismeretlen virágok keringője, uraim! Kitűnő, nem igaz, gyönyörűen hangzik: Az ismeretlen virágok keringője!”

Szóval így állunk?. . . Gennagyij alig tudta leplezni csodálkozását. Emlékezett a szenátornő hosszú fekete hajára és arcára, melyet mintha elefántcsontból faragtak volna ki. A bál tegnap volt! Szóval csaknem egy teljes napot hevert öntudatlanul?

103

— Hallottam tegnap erről a fogadásról — mondta. — A te mamád Madame Nakamura-Brancsevszka?

— Igen, Hogy találtad ki, Gin? — Láttam őt a szenátusban. — Ne gondold, hogy mindig olyan fontoskodó. A mama

igazán jó, csakhogy. . . — Dollisz gyorsan a fiúra nézett. — Szép, mi?

— Legalább olyan, mint Sophia Loren! A kislány felkacagott. — Na, látom, te aztán értesz hozzá! Hát jó. . . —

Lemutatott a mellvédről. — Látod azt a kis ösvényt a sziklák között? Lemégy rajta, találsz ott egy kicsinyke öbölt. Ez a zsiványok öble. Várj ott rám, majd odaviszem a kenut, rendben?

Gennagyijnak még annyi ideje sem volt, hogy rábólintson, amikor a háta mögött szörnyű üvöltés hangzott fel:

— Ott van! Ott ni! Gyerünk, fiúk! Gennagyij villámgyorsan megfordult. A kis alagútból

egyenesen feléje futott az a fickó a filmcsillagok autogramjával a trikóján, mögötte még hárman. Alacsony homlokú, szögletes fickók, és mindegyiknek fegyver volt a kezében. Dollisz ámultan látta, hogy a fiatal angol villámgyors dzsúdófogással leüti lábáról a hatalmas legényt, felugrik a mellvéd párkányára, és arcra esik egy pisztoly markolatütésétől. Két súlyos test vetette magát a fiúra. Szempillantás alatt drótkötéllel körülcsavarták a két karját.

Dollisz felkiáltott, és hatalmas pofont kent le az egyik fogdmegnek.

— Hogy merészeltek ilyet, vakondokok? Nyomorult vakondokok! Ki engedte meg, hogy betörjetek a parkunkba?! Kifelé innen! Azonnal engedjétek el!

104

A fickó, akit Gennagyij leütött, krákogva fölkelt. Ostoba arcára ferde huligánmosoly dermedt.

— Ezt a fickót, fiatal úrnőm, a Tanács parancsára tartóztatták le. Megszökött ma a Testőr-toronyból. A fegyveremet pedig megfújta, fiatal úrnőm. — Gennagyijhoz fordult, és megragadva a mellén a ruhát, rákiáltott: — Hol a puskám, te bitang?!

Dollisz őt is jól képen teremtette. — Nehéz a kis keze, fiatal úrnőm — mosolyodott el

sanyarúan a fickó. — A mamámé még nehezebb! — kiáltotta Dollisz, és

váratlanul zokogni kezdett. — Gin, Gin, mi ez? — Én nem tudom, mit akarnak tőlem, Dollisz — mondta

Gennagyij csendesen. — Itt valami szörnyű félreértés lehet. — A mi dolgunk csekélység — mosolyogtak a

tagbaszakadt fickók. — A parancs az parancs. Gépfegyverükkel bökdösték Gennagyij hátát, úgy vitték

keresztül a parkon. Útközben hangosan tárgyalták az üldözés és az elfogás részleteit. Alighanem hősnek érezték magukat. A filmcsillagok aláírásaival díszített trikójú fickó leereszkedően Gennagyij vállára ütött.

— Ügyesen átráztál ám engem, fiú! — I don't understand — mondta Gennagyij. — Nem

értem a maguk nyelvét. — Jól van, jól van, csak lódulj! Kiértek a parkból, és egy kavicsos úton vezették tovább,

amely a szélverte vörös sziklák között kanyargott. Gennagyij ezen az izzó úton lépkedve lázasan latolgatta a helyzetét.

Nyilvánvaló: valamilyen banda kezébe került. Az is világos, hogy a banda összeesküvést szőtt az empireaiak és a tudományos kutatóhajó ellen. „A húst bele kell mártani a szószba, mielőtt nyársra tűznénk. . . ” „A szovjet hajónak semmi keresnivalója a szigetcsoport közelében. . . ” „Véget

105

kell vetni Szergo Filimonics Sztratofudo bálványozásának.” Világos, hogy a banda vezetői félnek, hogy kihallgatta a titkukat.

Hogyha felfedi magát, és elmondja nekik, hogy ő szovjet úttörő, követeli, hogy vigyék az Aljosa Popovicsra, és ha még azt is megtudják, hogy ő az empireai hős leszármazottja. . . az bizony rosszul végződhet. Lehetséges, hogy ő az egyetlen becsületes ember, aki tud az összeesküvésről? Vajon mi fenyegeti ezeket a naiv, vidám empireaiakat, és mi vár az ő tengerész és tudós barátaira?. . .

Meg kell próbálnia becsapni őket. Ő angol, Gin Stratefond, egy szót sem ért empireaiul, semmit sem hallott. Neki el kell jutnia Owk-portba, hogy. . .

— Hé, állj! — vágott bele a gondolataiba durva hangon az egyik kísérő. Megragadta Gennagyij vállát, és egy széles kendővel bekötötte a szemét.

Ezek után teljes sötétségben haladt tovább. Hallotta, hogy ajtók nyikorognak, úgy tűnt neki, hogy egy keskeny és nedves folyosón viszik tovább, aztán hosszan ereszkedtek lefelé csúszós lépcsőfokokon. Egy lökést érzett a hátában. . . A kötést leszedték a szeméről, és fehérre meszelt falakat pillantott meg, egy kisebb fajta ablakot, amelyet acélrács font be, és amelyen túl csak a tenger és az ég látszott. Egy karosszékben ült, elnyújtózva a darabos Lattifudo úr. A napfény megvillant hatalmas gyűrűin, egy vékony fénycsík arany fülbevalóján csillogott.

— Ki vagy te, fiú? — kérdezte Lattifudo kissé fáradtan és kedvetlenül.

— I don't understand, Sir — felelte Gennagyij. — I am an Englishman, Sir, londoni turista. . .

— Na nézzenek oda — csodálkozott Lattifudo bágyadtan, összeráncolta homlokát, mint akinek a feje fáj, és kezébe vette a telefonkagylót. — Halló! Fiúk! A kölyök angol, a mi nyelvünkön egy kukkot sem ért. . . Micsoda? E-

106

e. . . Vagy úgy. . . — Lecsapta a kagylót, arca vérvörös lett, és ráüvöltött Genára: — Át akarsz rázni, te parazita, mi? A szigeteken most egyetlen angol turista sincs!

Angolul üvöltött, durva kiejtéssel. — Tudja, Sir, én a szerencsétlen Van Dyck gőzhajóról

vagyok, az oroszok mentettek meg bennünket. . . — Micsoda-a? — Lattifudo a csodálkozástól kiesé

felemelkedett. — Szóval te a Van Dyckról vagy? He? — A nagymamámmal utaztam, Lady Lakensfielddel.

Nagymama hazarepült, én meg itt maradtam. Az orosz hajón van, Sir, a csomagom. . .

— Ehe. . . hehehe. . . — dünnyögte Lattifudo, és olyan vidáman tekintett a kisfiú szemébe, hogy annak összeszorult a szíve. Aztán felvette a kagylót. — Fiúk, a gyerek a Van Dyckról való. Aha. Igen, Világos! Grumlo! — horkantott, és az ajtóban felmagasodott a fickó az autogramos trikóban. — Végezz ezzel a kölyökkel.

Grumlo kibiztosította a fegyverét, és intett Gennagyijnak:

— Gyerünk! „Ez lenne a vég?” — gondolta Gennagyij. Félelmet nem

érzett, csak azt, mintha minden tagja fából volna. Megszólalt a telefon. Lattifudo bágyadtan felvette a

kagylót, hirtelen felugrott, és vigyázzba állt. — Igenis! Értettem! Pontosan, igen, itt van! Grumlo,

hagyd itt! Igen, így már minden világos. Azonnal hozzálátok.

Odament a fiúhoz, kioldotta a kezét, leültette a székbe, megsimogatta a fejét.

— Annyi a vesződség veled, gyerek, hogy ki se látszik a fejem belőle. . . — dünnyögte kedveskedő hangon.

Aztán súgott valamit Grumlónak, az kiment a szobából. Most Gennagyij úgy érezte, mintha egész teste vattából lenne. Szörnyű fáradtság és levertség kerítette hatalmába.

107

Grumlo biztosította a gépfegyverét, rákacsintott Gennagyijra, és ostobán felröhögött.

— Nahát, te aztán ügyesen átdobtál engem, kölyök! Hogy hívják ezt a fogást?

— Eredj az ördögbe, te satnya torzszülött! — Gennagyij rá se tudott nézni erre az emberre, aki néhány perccel előbb még golyót akart röpíteni a tarkójába.

A fáradtság megtette a magáét, Gennagyij már éppen elszenderedett, amikor nyílt az ajtó, és egy udvarias hang szólította:

— Mr. Stratefond, ide parancsoljon! Szűk, nedves lépcsőház néhány lépcsőfordulóval, egyre

lejjebb és lejjebb, két alig kivilágított pihenő. Kinyílt egy kovácsoltvas ajtó, és Gennagyij egy tágas helyiségben találta magát, amelyet lágy fényű neoncsövek világítottak meg. A helyiségben puha bőr karosszékek álltak, a falakon alul tölgyfa burkolat; olyan volt, mint egy utasszállító hajó szalonja, ha nem lettek volna rádióleadó pultok, amelyeknél két férfi ült.

Kinyújtott kézzel és széles mosollyal Mr. Kingsley Breinwein Mamis jött Gennagyij elé.

— Ó, drága Mr. Stratefond, micsoda tévedés, micsoda félreértés történt! — mondta. — Nahát, ez kész botrány. . .

— Magam sem értem az egészet, Sir — mondta Gennagyij. — Sétálgattam a szenátus épületében, kinyitottam valami ajtót, belegabalyodtam a függönyökbe, és akkor váratlanul valaki torkon ragadott, Sir. . .

— Ez az ostoba őrség, Mr. Stratefond — locsogott Mamis. — Meg kell hogy bocsásson! Ennek az országnak az erkölcsei, megérti talán. . . Bedugták magát abba a középkori toronyba azok a faragatlan tuskók. . .

— Igen, igen — bólintott Gennagyij. — De hát miért kellett megszöknie, barátom?

Megmagyarázott volna mindent, és. . .

108

— Nem értettem semmit, Sir — dörmögte Gennagyij. — Nem értem ezt a nyelvet. Nem tudtam, hogy kinek a kezében vagyok, Sir.

— Igen, igen. . . És a gépfegyver, Mr. Stratefond? — Kidobtam valahová a bokrok közé, Sir. . . Lattifudo jött be lihegve, és jelentette Mamisnak: _ — Minden rendben. A Van Dyck utasnévsorán szerepel

Lady Lakensfield az unokájával. — Jól van — bólintott Mamis, és kíváncsian tekintett

Gennagyij arcába, láthatóan azt fürkészte, hogy vajon megérti-e az empireai beszédet.

Gennagyijnak nagy önuralommal sikerült megőriznie közömbös arckifejezését, pedig meg volt döbbenve: Lady Lakensfieldet a Van Dyckon az unokájával együtt vették névsorba? De már a következő pillanatban rájött a titok nyitjára: a különc öregasszony Winstont, a mopszlit nevezte unokájának, és fel is vétette az utasnévsorba. Micsoda szerencse!

— Úgy hallottam, Sir, hogy ez a gentleman a nagymamám nevét említette — fordult udvariasan Mamishoz.

— Érdeklődtünk, Mr. Stratefond. . . — Kingsley Breinwein Mamis sugárzóan mosolygott. — A nagymamája szerencsésen megérkezett Londonba. Máris beszélhet vele telefonon.

— Hogyan? Egyenesen innen? — csodálkozott Gennagyij.

— Természetesen. Rádiósaink egy pillanat alatt összekötik magát a londoni nagymamával. Nem felejtette el a telefonszámot, Mr. Stratefond?

Gennagyij rájött, hogy még egy utolsó ellenőrzésnek vetik alá. Szerencsére emlékezett Lady Lakensfield telefonszámára. Aztán hirtelen meggondolta magát: az öregasszony akaratlanul is elárulhatja őt.

109

— Köszönöm önnek, Sir, de erre semmi szükség — legyintett unottan, mint aki azt mondja, hogy a nagymamával nem történt semmi.

— De szükséges, Mr. Stratefond — mondta Mamis mélyen a fiú szemébe nézve, mintegy kígyóként óhajtva behatolni a lelkébe. — Ez egyszerűen elkerülhetetlen, Mr. Stratefond!

Hát igen, ez tény, hősünk lélekjelenléte bámulatos! — Nos hát, ha ragaszkodnak hozzá. . . — mosolyodott

el. — A telefonunk: Victoria 3-27-38. Néhány perc múlva az egyik rádiós odanyújtotta

Genának a kagylót. A kagylóban nagyon jól hallatszott egy reszkető öreg hang.

— Lady Susanne Lakensfield van a telefonnál. . . — Nagymama! — kiáltotta Gennagyij. — Itt az unokád,

Gin beszél. A te. . . kristály-delfinecskéd. Ne izgulj, az empireai szigetekről telefonálok. . . Hogy érzed magad, drága nagymama?

Rövid szünet állt be, azután hüppögés hallatszott a kagylóban, majd egyre erősebb zokogás, amelynek közepette alig lehetett kivenni az egyes szavakat:

— Ginny-boy! Fiacskám!. . . Kis unokám!. . . Igen, én vagyok, a te nagymamád, hallgatlak. . . Winstonnal együtt zokogunk. . . gyerekem. . . én kis kristály-delfinem. . .

Gennagyij teljes erőből üvöltötte: — Nagymama, ne izgulj miattam! Valami furcsa

históriába keveredtem itt. . . A számítása helyesnek bizonyult. Mamis az utolsó

szavak után rögtön megszakította a beszélgetést. — A kapcsolat megszakadt, Mr. Stratefond — tárta szét

a karját. — Nem nagyon bölcs dolog ilyen óriási távolságból. . .

— Nagyon köszönöm, Sir — mondta Gennagyij mély átérzéssel. — Becsszavamra nagyon izgultam a

110

nagymamáért. Becsszavamra, Sir, hisz én az utolsó pillanatban csak úgy. . . — Gennagyij összezavarodott.

— Szóval csak úgy egyszerűen? — Mamis az ujjaival egy menekülő embert utánzott. Látszott, hogy teljes egészében elhitte Gennagyij meséjét.

— Egyszerűen meglógtam, Sir — kacagott fel vidáman a fiú. — Tudja, úgy el voltam ragadtatva az önök szigeteitől, úgy szerettem volna minél tovább itt maradni. . . Ezek a bástyák Owk-portban, aztán Karbunkulus, amely maga is olyan, akár egy erődítmény. . . a legendák a félelmet nem ismerő kalózokról. . .

— A kalózok érdekelnek, fiacskám? — kérdezte Mamis leereszkedő mosollyal.

— Egy kissé, Sir. Gyerekkorom óta eszményképem Rocker Boogie, a nagy admirális.

— Nocsak! — Mamis rejtélyesen elmosolyodott. Kék szeme felcsillant. — Pedig Owk-portban nem nagyon szeretik őt. . .

— Igazán? — csodálkozott Gena ártatlanul. Megszólalt a telefon. Mamis felvette a kagylót. — Igen. Minden rendben van. Szerintem naiv kis

bolond. Igen. Fuk, ne izgulj. Viszontlátásra. — Letette a kagylót, és Gennagyij vállára csapott. — Úgy látszik, ügyes gyerek, vagy, Ginny-boy! Máris megismerkedtél Dollisszal! Madame Nakamura-Brancsevszka szétveri miattad az egész főnökségünket. Azt követeli, hogy azonnal vigyünk téged a villájába. Indulás!

Gin Stratefond este hat órakor frissen, kipihenve és elegánsan — akár egy ifjú dandy — egy szolga kíséretében megjelent Nakamura-Brancsevszka villájának nyitott verandáján vacsorára.

A veranda közvetlenül a tenger fölött volt, mintegy százméternyi magasságban. Középen terítették az asztalt, négy személyre. Az asztal körül három jóvágású pincér

111

szorgoskodott fehér zakóban, aranygombokkal. A zsúrkocsi a veranda sarkában csak úgy csillogott-villogott a kristálytól, ezüsttől és a jégkockáktól. Friss zöldségekből, salátákból készült díszes körítéssel tálalták fel a hatalmas homárt.

A pincérek némán kihúzták magukat Gennagyij előtt. A fiú összerázkódott, amikor ismét megpillantotta maga előtt Natasa Szeleburdovát. Hogy mennyire hasonlított rá Dollisz Nakamura-Brancsevszka!

A kislány kedvenc öltözékét, a fehér sortot és a hawaii trikót felcserélte egy egyszerű, szép ruhára. Örömmel szaladt elébe.

— Szervusz, Gin! Ezek az átkozott vakondokok, miattuk ment füstbe a zseniális ötletünk a kenuval. Mit akartak tőled?

— Ide figyelj, Dollisz — mondta Gennagyij halkan. — Nem mondtad senkinek, hogy értek empireaiul?

— Nem, de miért? — Kérlek, senkinek se beszélj erről. . . Dollisz szeme összeszűkült. — Miféle titok ez, Gin? — suttogta. — Meséld el nekem,

ne félj! — Mindent elmondok később — mondta Gennagyij. —

De most hallgatnunk kell! — Rendben van, Gin, úgy lesz! A verandára Madame Nakamura-Brancsevszka

közeledett. Belekarolt egy magas férfiba, akiben Gena a dühös szenátort, Basztardo Mizerablesz di Pork-y-Guszanot ismerte fel. Most maga volt a jólneveltség és kedvesség. Madame Nakamura-Brancsevszka szépségétől pedig Gennagyijnak egyszerűen elakadt a lélegzete.

— Ki nem állhatom ezt az alakot — mondta Dollisz dühösen pillantva a Karbunkulus sziget Földtúrói Kamarájának közeledő elnökére, a Boldog Lapátrend

112

lovagjára és ezredesére. — A legrosszabb az összes vakondok között. Nézzenek oda! Hogy ideszokott hozzánk. . .

A madame egy vakító mosollyal ajándékozta meg a kisfiút, és kezet nyújtott neki. Gennagyij pillanatnyi habozás után megcsókolta a kecses ujjakat.

— Nagyon örülünk, hogy vendégül láthatjuk itt, Gin — mondta a madame. — Az ön boldogult nagyatyja és műfogsor-vállalata ismert az egész világon. Dollisz mesélte, hogy milyen kitűnően teniszezik. Remélem, megbocsátott ezeknek a faragatlan helybeli szolgáknak. Higgye el, megkapták a magukét az ezredestől és tőlem is. Kérem, fáradjon az asztalhoz.

A vacsora szellemes, élénk beszélgetésben könnyen és. kellemesen telt el, ha leszámítjuk azt a szörnyű recsegést, amellyel az ezredes a homár ollóit rágta, és Dollisz gonosz tréfáit. Madame Nakamura-Brancsevszka nagyon figyelmesen bánt a távoli nagy világvárosból, Londonból jött vendégével.

— Ó, London, London!. . . — mondta mintegy magának, amikor Genával a veranda korlátjához léptek. — Emlékszik, hogy mondta a költő: „Minden város úgy hasonlít egymáshoz, mint két penny, London azonban, akár a shilling, nem hasonlít hozzájuk.”

Az asztalnál Mizerablesz hangosan csámcsogva felfalt mindent, ami maradt, nagy mennyiségben vedelte a bort, és dühösen morgott Dollisz borsos tréfáira, Gennagyij pedig a háziasszonnyal a tengert nézte — Nakamura-Brancsevszka koktélt ivott, ő pedig ananászlevet.

— Itt marad nálunk egy kicsit vendégségben, Gin? — Attól tartok, madame, hogy haza kell mennem. A

nagymamám úgy sírt ma a telefonban. . .

113

— Szomorú — sóhajtott fel a háziasszony. — Az az érzésem, hogy ismeretségünk még igazi barátsággá válhat. . . Lágy, jóságos mosollyal nézett Gennagyijra.

„Milyen kellemes teremtés — gondolta a fiú. — Nagyon-nagyon kellemes, annak ellenére, hogy kapitalista. Úgy néz rám, mint a mama.”

— Madame — mondta izgatottan —, ön megmentett ma a haláltól.

— Ó, Gin, nem kell eltúlozni. . . — Nem túlozok, madame. Az az érzésem, hogy valami

szörnyű bandának a kezében voltam. Amikor az a kövér ember megtudta, hogy a Van Dyckról való vagyok, megparancsolta, hogy lőjenek agyon. Meg vagyok győződve arról, hogy csak az ön beavatkozása mentette meg az életemet. Az az érzésem, hogy azok az emberek kapcsolatban vannak a kalózokkal, akik megtámadták a Van Dyckot.

— Kalózok! — mosolyodott el kissé gúnyosan a hölgy. — A maga korában, Gin, még hisz az ember a kalózokban. . .

— De hát a Van Dyckot elsüllyesztették, madame! — Ez felháborító banditizmus! — kiáltott fel a dáma. —

Meg vagyok győződve róla, hogy a nagyhatalmak ezt nem hagyják figyelmen kívül! — Gennagyij vállához érintette a kezét. — Ami pedig a helyi katonaság durvaságát illeti, meggyőződésem, hogy téved. Magának kimerültek az idegei, kedves fiam, jót tenne, ha pihenne nálunk néhány napot. Cégem repülőgépe rövidesen indul Zurbagánba, ahonnan egyenesen Londonba utazhat. Európában újra divatba jönnek a paradicsommadár tollak, és nagyobb megrendelést kaptunk.

— Még egyszer hálás köszönetem, de nekem holnap Owk-portban kell lennem. Az orosz hajón maradtak a holmijaim, és. . . a nagymamám nagyon izgul miattam.

114

— Jól van, holnap együtt átmegyünk a jachtomon. Magunkkal visszük Dolliszt is, ő majd megmutatja magának a várost. A házunk Owk-portban van, mi empireaiak vagyunk, Gin. Itt csak a hőség elől rejtőzködünk. . .

Még mondott valamit, de Gennagyij nem hallotta, mert lázasan latolgatta magában, hogy vajon elmesélheti-e neki a szenátusban véletlenül hallottakat. Hisz a madame empireai és szenátor, neki aligha közömbös népének sorsa.

Lenézett, és kőveé dermedt a rémülettől. Az öbölben világos nyomot hagyva maga után, az Aljosa Popovics haladt. Elmennek Owk-portból! Hová? Miért? Elmennek nélküle! Teljesen egyedül maradt!

Az Aljosa Popovics közvetlenül alattuk haladt. Minden fedélzet üres volt. Lassan fordult a lokátor antennája. Gennagyijnak az volt az érzése, hogy a parancsnoki híd falán keresztül látja barátjának, Vezénylev kapitánynak megkövült arcát. Hogy hagyhatta őt sorsára?

Háta mögött harsányan hahotázott Basztardo Mizerablesz.

— Oda nézz! — üvöltötte. — Olajra léptek a kommunisták. Győztünk!

A madame éles, gyors pillantással végigmérte. Tekintete sújtott, mint az ostorcsapás.

— Még mindig nem tanulta meg, hogy kell viselkedni társaságban, ezredes! — Gennagyijhoz fordult, és a fiú tekintetétől meghökkenve felkiáltott: — Mi történt magával, fiacskám?

— Ott — mutatott Gennagyij iszonyattal a távolodó Aljosa Popovicsra —, ott maradt a bélyeggyűjteményem!

Igen, kedves olvasónk, ami igaz, az igaz, hősünktől a lélekjelenlétet és a találékonyságot nem lehet elvitatni!

115

NYOLCADIK FEJEZET

amely meggyőző példával bizonyítja, hogy a logika és a józan ész szava olykor belefullad az eszét vesztett tömeg léktelen lármájába

Mi történt tulajdonképpen? Miért hagyta el az Aljosa Popovics ilyen váratlanul Owk-port kikötőjét? Feltehető-e, hogy a szovjet tengerészek cserbenhagyják bajtársukat? Nem, ez elképzelhetetlen.

Nyikolaj Vezénylev, miután azt hitte, hogy végigjárta a szenátus valamennyi helyiségét Gennagyij után kutatva, kiszaladt a térre, és a Karbunkulus szigetéről ideérkezett sötét huligánok által kavart események kellős közepén találta magát.

A tér zsibongott az emberektől. A csetepaté itt-ott ökölharccá fajult. Szónokok másztak föl a lámpaoszlopokra, onnan kiabáltak a tömegnek. A motorkerékpárosok motorjai nagy robajjal dübörögtek. Egyes bátor polgárok csatárláncot alkotva védték a szent emlékművet, Szergo Filimonics Sztratofudo szobrát.

Vezénylev a hajóra sietett, és azonnal összehívta a parancsnoki gyűlést. A legénység felét a városba küldték az eltűnt kisfiú keresésére. A matrózoknak a legszigorúbban tilos volt a helyi lakosságtól érdeklődniük a fiú után, még inkább elárulni a nevét. Vezénylev attól félt, és nem minden alap nélkül, hogy a földtúrók tudomást szerezhetnek róla, hogy a nemes orosz admirális utóda a városban tartózkodik, és hajtóvadászatot rendeznek utána.

Eközben a hajó futballistái visszatértek az edzésről. Elmesélték, hogy a közönség nagyobbik része lelkesen üdvözölte őket, a kisebbik viszont éppen ellenkezőleg — döglött patkányokkal, rohadt zöldséggel és hervadt

116

virágokkal dobálta őket. Ez a fekete bőrbe öltözött kisebbség viszont nagyon buzgó volt. Csak akkor oszlottak szét, amikor megjelent egy leopárdbőr úszónadrágos óriás, minden idők és népek legjobb futballistája, a jólelkű, de kevés beszédű Rikkó Szilla.

Órákon át keresték Gennagyijt eredménytelenül. A mélyen megrendült kapitány ekkor végső lépésre határozta el magát: újra visszament a szenátusba.

A szenátusban már mindenki aludt. A fáradhatatlan gumiember horkolva mormolta a magáét:

— Az elmondottak fényében a 90. paragrafusra támaszkodva és a 18. alpont d) pontja alapján kategorikusan kijelenthetjük, hogy a gombgyártás a köztársaság területén csak olyan személyeknek engedélyezhető, akik bebizonyítják rátermettségüket. . .

Vezénylev kapitány felébresztette azt a szenátort, aki olyan élesen utasította vissza Basztardo Mizerablesz di Pork-y-Guszano ezredes fondorlatait. A 3-as futballdresszt viselő kövér ember bevitte őt dolgozószobájába, ahol bizalmas beszélgetéseit szokta folytatni.

A szenátor neve Nufnuti Kucse volt. Vezénylev mindent elmondott neki. Nufnuti Kucse nagy figyelemmel hallgatta végig. Hájas arcából kipislogó zacskós kis malacszemében élénk érdeklődés csillogott.

— Nézze csak, kapitány — mondta —, én nem tárhatom fel magának az országunkban most történt események valamennyi rugóját, annál kevésbé, mivel magam sem értem az egészet. Csak annyit mondhatok, hogy a haladó értelmiség, a munkásosztály, és a sportolók nagy megdöbbenéssel fogadták a Karbunkulus szigetéről kiindult váratlan és érthetetlen támadást. Más körülmények között Szergo Filimonics Sztratofudo admirális utódának érkezése nemzeti ünnep lett volna. De most, sajna, mi sem tudjuk előre megmondani az események várható

117

kimenetelét. Az empireaiak túlságosan hiszékenyek és naivak. Ezek gyermekek, Sir. Ígérem önnek, hogy én és az embereim (és titokban megsúghatom, hogy nem kevesen vannak) minden erőnket latba vetve keresni fogjuk a fiút. Nem tartom kizártnak azt a lehetőséget sem, hogy ezeknek a gazembereknek a karmai közé került, de. . . — Itt Nufnuti Kucse fél térdre ereszkedett Vezénylev kapitány előtt, és ünnepélyesen kijelentette: — Esküszöm a Kassziopeia csillagzatra, az öreg Ion bárkájára, az egyiptomi rabok láncaira, a vikingek rozsdás kardjaira, Madame de Clisson rózsafüzérére és a nehézpuskás portugálokra, esküszöm első elnökünk fekete bársonyzekéjére és a mi szent futballunkra, hogy Dzsinado Eduardo Sztratofudót megmentjük! Ámen!

Vezénylev kapitány rögtön tudta, hogy ebben az emberben megbízhat. Szemében a rendkívüli államférfiúi bölcsesség fényét fedezte fel.

— Nufnuti, mondja, lesz-e futballmeccs? — Nem vagyok biztos benne. — De egyetért vele, hogy mi, békés tudósok és

tengerészek meglehetősen kényes helyzetbe kerültünk. . . — Egyetértek. Nufnuti Kucse szűkszavúsága véglég meggyőzte

Vezénylev kapitányt ennek a férfinak a megbízhatóságáról — Mr. Vezénylev, én nem vagyok kommunista —

mondta Nufnuti Kucse —, és mindössze baloldali liberális hazafi és jobbhátvéd vagyok, de én mondom magának, az az érzésem, hogy minden rendbontást a szigeteinken egyetlen hatalmas kéz irányít.

A további eseményekről a helyi újságok főcímeiből és közleményeiből következtethetünk.

Mindennapi Forrás (Owk-port):

118

„Ki az, aki megakadályozza, hogy futballistáink nemzetközi tapasztalatokat szerezzenek?” Bőséges táplálék csalás nélkül (Stomack, Karbunkulus szigete): „A futball a szegénységhez és a szégyenhez vezet!” A Lépcső című irodalmi folyóirat (különszám): „Ma néhány ismert polgárunk versét közöljük.

Rikko Szilla

Lelkét kerülje el a bánat a jószívű demokratának! Hadd lássák — jön a jó világ, híressé válik kifliláb!

Toktomuran Dzsecskin

Szép pillanat a szörnyű zsivajban, Ma is úgy véd az elnök, mint hajdan. Senki se mondja rá azt, hogy ez holmi — póz. Nem! ez világos: ügyes, sőt virtuóz.

Kafro Lattifudo.

Legoperek — renegátok, megvet titeket a nép!

119

Hát persze hogy sújt az átok, megvet titeket a nép!

Aznap este, amikor Gennagyijt elrabolták, az utcai viták és összeütközések egyre erősödtek. A vakondokok, akik máskor be se dugták orrukat Owk-portba, most megtöltötték az utcákat, a bárokat, a kávéházakat. A kikötőben az Aljosa Popovics előtt nagy tömeg hullámzott.

— Tapogassuk meg egy kicsit az oroszokat! — kiáltották a vakondokok.

Megegyeztek előre, hogy a huligántámadásért mindenki kap tizenkét kluxot és egy üveg Hegyaljai lőrét.

Éjszakára sem csitultak el a szenvedélyek. Sőt ellenkezőleg, még hevesebben tomboltak. A keskeny utcácskákon motorkerékpáros vakondokok száguldoztak bömbölve, levették a motorról a hangtompítót. Az erődítmény falain, a fekete vízben tükröződve, fáklyák libegtek. A meghívottak közül senki sem jelent meg madame Nakamura-Brancsevszka nagyszabásúra tervezett estélyén, „Az ismeretlen virágok keringőjén”. A hölgy magányosan járkált a csúszós parketton, izgatottan tekingetett ki a park sötétjébe, beszívta a rózsák és az orchideák illatát. Reggel a város polgárai a postaládájukban, a lépcsőfeljárók fokain és a kávéházak asztalain sárga röplapokat találtak. Aljas gazemberek az éjszaka folyamán röpiratot szórtak szét „Vezénylev kapitány felhívása a Nagy-Empireák és a Karbunkulus Köztársaság népéhez” címmel.

„Ti, szerencsétlen Lajhárok — hangzott a felhívás —, pimaszságotokban arra vetemedtetek. hogy kihívjatok bennünket futballmérkőzésre. Mire számíttok ti, a ti teknősbéka-lassúságtokkal? Megvetéssel utasítjuk el kihívásotokat! Vezénylev kapitány”

120

A vérig sértett polgárok a kikötőbe indultak. Hiába igyekezett őket meggyőzni Nufnuti Kucse, Rikko Szilla, Toktomuran Dzsecskin és más haladó tényezők, hogy a felhívás — hamisítás.

Ezek a naiv emberek, mint a gyerekek, akik először találkoznak az életben ilyen piszkos játékkal, mindent készpénznek vettek. Csaknem minden polgár magával vitte a futball-labdáját.

A kikötőben a szovjet hajó előtt páratlan futballbemutatót rendeztek. Száz meg száz labda röpködött a levegőben. Mindenki — a legkisebbtől a legnagyobbig, beleszámítva_ a nőket is — meg akarta mutatni a kétkedő oroszoknak, hogy tud futballozni, bemutatta a labdakezelést, az adogatást, a cselezést és egyéb fogásokat.

Vezénylev kapitány néhányszor megkísérelte, hogy a hajóról szóljon a néphez, de minden egyes alkalommal kifütyülték. Hogyan? Mi lassú teknősbékák, ostoba szamarak vagyunk? Mi nem tudunk futballozni? Hát idenézzetek!

Az Aljosa Popovics árbocán már régen ott lengett a Kék Péter nevű zászló, ami azt jelenti, hogy: „Mindenki a fedélzetre!” A legénységnek csak két tagja hiányzott: nem jelent meg a szabadnapos Vigyorkacor, a kandúr, és nyomtalanul eltűnt a hidrobiológiai laboratórium ifjú laboránsa, Gennagyij Sztratofontov.

A tengerészek és a tudósok komoran szemlélték az egész városra kiterjedt futball-bacchanáliát. Porcrágnyikov, a politikai tiszt felvilágosító munkát végzett a legénység körében. A sok vihart látott Schiller-Iszenko tarkóját vakarta. Vezénylev kapitány ki sem vette szájából a pipát.

Kell-e mondani, hogy mennyire aggódott a kapitány fiatal barátja sorsáért? Természetesen bejelenthetne hivatalos tiltakozást, keresést indíthatna a sajtón keresztül, de nem kerülhet-e ez esetleg barátjának az életébe? A

121

banditák Karbunkuluson nem alszanak, az empireaiak pedig ..

Telt-múlt az idő, de Gennagyij csak nem került elő. Eközben a futballszenvedély csillapodni kezdett. A kifáradt polgárok csoportokban leültek a parton, és ebédhez láttak. Tulajdonképpen semmiféle nagy haragot nem éreztek Vezénylev kapitány iránt. Megmutatták, hogy mire képesek, és ezzel kész. Nem tudtak sokáig haragudni ezek a furcsa empireaiak.

Váratlanul kiáltások hangzottak fel az erődítmény falairól. Tíz-tizenkét vakondok a Kövér Elza-torony terén egy hajóágyút igyekezett megfordítani, melyet még a XVIII. században, a legyőzött Fehér hattyúról zsákmányoltak. Az ostoba ágyú torkolata az Aljosa Popovics felé fordult.

— Oroszok! Szedjétek fel a horgonyt! — Takarodjatok! — Megemlegetitek még a Silver Bayt! A tömeg a parton mozgolódni kezdett. — Hé, vakondokok, ez azért már túlzás! — Hagyjátok békében az ágyúnkat! — Mi az, elment az eszetek? A vakondokok nem tréfáltak. Egyikőjük begördített egy

nagy golyót az ágyúba, a másik meg kezébe vette a kanócot. Csend lett, amelyet Vologya Teleszkopov hahotája tört. meg.

— Jaj, meghalok! Jaj, mindjárt szétpukkadok a nevetéstől!

A felelőtlen hajóács nem fogta fel a pillanat komolyságát. A tornyon váratlanul Rikko Szilla gigászi félmeztelen

alakja jelent meg. A nagy futballista félretolva a vakondokokat, leemelte az ágyút az ágyútalpról, és a vállára vette. A vakondokok dühösen üvöltöttek, és a nemzet bálványára vetették magukat. Rikko Szilla ágyúval a vállán a toronyból az öböl vizébe ugrott.

122

Hogy ott mi kezdődött el! A vakondokok egymás után ugráltak utánra. Az empireaiak családostul vetették a vízbe magukat. Rikko Szilla nagy lélegzetet vett, felfújta magát, a part felé úszott, hogy megmentse a történelmi értéket és saját életét. Körülötte az áttetsző vízben folyt a harc. Elképzelhetetlen zenebona támadt! A keskeny utcácskákon valahol ropogni kezdtek a géppisztolyok. És akkor az Aljosa Popovics fedélzetére Nufnuti Kucse szenátor szaladt fel.

— Kapitány! Látja, mit csináltak ezek az alávalók? Nincs más kiút, két-három napra el kell hagyniuk a kikötőt. Kapitány, az az érzésünk, hogy a szigetcsoporton maffia tevékenykedik, vagy valami efféle. A hazafiak résen lesznek, kapitány. A fiú nyomai véleményem szerint Karbunkulus szigetre vezetnek. Ma éjjel még kiszállunk a szigetre, és tartjuk magával rádión a kapcsolatot. Menjenek el, kapitány. . .

Ilyen körülmények között Vezénylev kapitánynak nem volt más választása, mint hogy elhagyja Owk-port kikötőjét, és elinduljon észak felé.

123

KILENCEDIK FEJEZET

amelyben először teremtenek kapcsolatot ultrahang segítségével, ismét felcsendül a kandúr éneke és az éjszakai Owk-port muzsikája

Karbunkulus sziget délnyugati őrtornyának őre, miután áttekintette az öblöt, és nem talált semmi gyanúsat, leengedte a távcsövet.

Széles ezüsthíd szelte át a tengerszorost. A kis hullámok rendetlenül táncoltak a hold sugarában, és a fénynek és az árnyéknak eme villózásában a legéberebb tekintet sem vehette észre az aprócska fekete pontot, a magányos úszó fejét.

Gennagyij Sztratofontov egyenletesen lélegezve, gyorsúszással közeledett Owk-port felé. Mozdulatai a hosszú távnak megfelelően pontosak és nyugodtak voltak, fejében azonban nagy összevisszaság uralkodott: még, mindig nem tudott magához térni mindattól, amit látott és hallott alig több mint egy órával ezelőtt.

Vacsora után egész este nem sikerült egyedül maradnia Madame Nakamura-Brancsevszkával — a tábornok egy lépést sem tágított a hölgy mellől. Gennagyij bizonyosra vette, hogy az ezredes részt vett az összeesküvésben; sőt mi több, meg volt győződve róla, hogy Nakamura-Brancsevszka villája tele van az ezredes embereivel. Hogyan figyelmeztesse a háziasszonyt? Hogyan mondja el neki azt a beszélgetést a szenátusban, a furcsa telefonbeszélgetéseket a föld alatt?

Este úgy tíz óratájban a madame és az ezredes eltűntek valahová. Dollisz bevonszolta Gennagyijt a tornaterembe,

124

hogy pingpongozzanak. A fiú idegeskedett, rosszul játszott. Fáradtságára hivatkozva a szobájába ment.

A szoba üvegajtaja hosszú fedett folyosóra nyílt. A galériában fel-alá sétált egy markos szolga. Csendben egyenletesen kopogtak megvasalt csizmasarkai. Valahányszor haladt az ajtó előtt, mintegy véletlenül benézett a szobába. Semmi kétség: ezt az embert az ő őrzésére állították ide.

Körülbelül egy óra hosszat feküdt a fiú a sötétben, alvást színlelt, és nézte a falon függő vívóálarcot és a keresztbe tett vívókardokat. Cselekedni kellene, meg kellene tudni, hogy mi történt Owk-portban.

Kivárta, amíg a titkos megfigyelő léptei a galéria másik végéig távolodtak, felugrott az ágyáról, lekapta a falról a vívóálarcot, rátette a párnára, és letakarta a lepedővel. A takaró alá bedugta a vívóvértezetet, s ezzel emberi test alakját képezte ki. Aztán az ágy alá bújt. A szolga visszatért. Benézett a szobába, és nyugodtan ment tovább. Gennagyij kiosont az ajtón.

Futott a puha szőnyegen végig a folyosón, belépett egy sötét szobába, kinyitotta az ablakot. A villa belső udvara üres volt, csak a kapu alatt kockázott két fiú.

A libanoni cédrus súlyos ágai közvetlenül mellette voltak. Gennagyij az ablakból átmászott a cédrusra. . . s ebben a pillanatban közeledő motor erősödő zaja ütötte meg a fülét. A fiúk a kapu alatt felugrottak, egyikük kinyitotta a kaput, és egy perc múlva a belső udvarra két gépkocsi robbant be teljes sebességgel: egy alacsony, kétüléses Ferrari és egy ponyvával takart dzsip.

A Ferrariból Mizerablesz ezredes mászott ki, és a vezető helyéről kiugrott Nakamura-Brancsevszka. Rövid bőrkabátban és bőrnadrágban volt, és e pillanatban valami szépséges és erős, rugalmas, könnyű léptű állatra emlékeztetett. Anélkül hogy hátranézett volna, bement a

125

házba. Az ezredes fütyörészve indult utána. Véletlenül megbotlott. A dzsipből Lattifudo, Mamis és egy, Gennagyij számára ismeretlen alak szállt ki; széles karimájú kalap volt rajta.

Két gépfegyveres mászott ki utánuk, és őrségbe álltak épp az alatt a fa alatt, amelyen Gennagyij ült.

Alig telt el több mint egy perc, és világos lett egy ablak Gena orra előtt. Gazdagon berendezett dolgozószobát látott, hatalmas íróasztalt telefonokkal és szelektorokkal, egy nagy kerek tárgyalóasztalt, bőrfotelokat, képeket a falakon és egy vitorlás hajó hatalmas modelljét, amelynek orrán rézbetűkkel ez állt: Galambom.

„Ha jól tudom, így hívták Madame de Clisson vezérhajóját” — jutott Gena eszébe.

A dolgozószobában a bárónő hatalmas képe uralkodott mindenekfölött. Nagyon hasonlított Nakamura-Brancsevszkára, bal kezében egy látcsövet tartott, a jobbjában rózsafüzért.

Nakamura-Brancsevszka idegesen járt fel-alá a dolgozószobában, kezében szorongatva hosszú bőrkesztyűjét. Az arca felismerhetetlen — feszült, komor, parancsoló és elszánt volt.

Basztardo Mizerablesz elnyúlt a karosszékben, és rögtön megtöltötte poharát Lordok Háza ginnel. Mélabúsan odacammogott, és nehézkesen huppant le a karosszékbe a nagydarab Lattifudo. A kék szemű, kacsaorrú Mr. Breinwein Mamis változatlan, réveteg mosollyal a szoba sarka felé ballagott, és eltűnt Gennagyij látóköréből. A negyedik, furcsa figura — hatalmas északi állkapoccsal és ferde vágású kis szemmel — az asztalhoz ült, kinyitott egy dossziét, és papírjaiba mélyedt. A szobában csend uralkodott, csak Nakamura-Brancsevszka lépteit lehetett hallani.

126

A madame váratlanul hevesen megfordult, és hosszú kesztyűjével, mint egy ostorral, végighúzott előbb a Boldog Lapátrend lovagjának, majd Lattifudónak az arcán.

„Úgy kell nekik, a gazembereknek!” — Gennagyij csaknem felkiáltott örömében. A cédrus tűleveleitől biztonságosan takarva, a félig nyitott ablak mellett rejtőzködött, készen arra, hogy bármely pillanatban kedves háziasszonya segítségére siessen.

— Hát ez meg mi, kedvesem? — kérdezte az ezredes, ütéstől égő arcát dörzsölve.

— Ezt neked azért az őrült ötletért az ágyúval! — szólalt meg ferde mosollyal a dáma. — Neked meg, Lattifudo, te senkiházi, te szeszkazán, az ostobaságodért, az egész tehetségtelen vesződésedért ezzel a kis angol arisztokratával. A kölyök rögtön kitalálta, hogy kapcsolatban állsz a Van Dyckkal. Látod, mit jelent a kék vér? Alig tudtam kiverni a fejéből a dolgot. Száz korbácsot érdemelnél, te hülye!

Lattifudo tehetetlenül pislogott fehér szempilláival. — Egyébként rajtad már semmi sem segít — legyintett

felé a madame. Megfordult, és Gennagyij megpillantotta dühtől remegő vérvörös ajkát és égő szemét. — Látja, Mamis, milyen emberekkel kell nekem dolgoznom! — kiáltotta az asszony a sarok felé. Onnan nevetés hallatszott. — Az ilyen alakokkal, mint ti, egykettőre kudarcba fullad minden! — kiáltotta a madame csaknem férfias hangon Lattifudóra és az ezredesre. — A lúdtalpas vakondokjaitoknak egyéb sem jár az eszükben, csak hogy hogyan lehetne feltörni egy kocsmát, meg hogyan szaladhatnának a lányok után!

A madame leült a fotelba, behajtott egy pohár gint, rágyújtott egy cigarettára, és elgondolkozott. Néhány pillanat telt el teljes némaságban.

127

128

— No de még sincs igaza, kedvesem — dünnyögte maga elé az ezredes. — Az oroszok mégiscsak elhordták az irhájukat, s mi győztünk.

— Hallgass! — kiáltott rá Nakamura-Brancsevszka. — Csapatot kell gyűjtenünk Európában. Száz ember, gondolom, elég lesz.

— Százötven — hallatszott a sarokból. — Vállalja a szavaiért a felelősséget, Mamis? — kérdezte

a hölgy. — Az európai fiúk nem olcsók manapság. . . — Yes, madame, vállalom. A madame arcán először látszott elégedett mosoly. — Tehát figyelem! — Tenyerével az asztalra csapott. —

Haladéktalanul vegye fel a kapcsolatot R. B.-vel. Kezdje el a verbuválást. Európába maga repül, Jerry Csang — az északi típusú kínai némán bólintott —, a városban fenn kell tartani a korábbi helyzetet. A Kék bálna figyelje az Aljosa Popovics mozdulatait. Értették? Kotródjanak!

Az ezredes gyorsan felhajtotta a ginjét, és felállt. Utána indult Lattifudo és Jerry Csang. Amikor bezárult mögöttük az ajtó, Mamis előjött a sarokból, és megállt a szigetcsoport térképe előtt.

— Közölnöm kell önnel, madame, kormányom végleges elhatározását. — Az ujja felfelé siklott az empireai fordított vessző hajlatán. — A Fuk és a Feo korallzátonyain építünk kilövőhelyeket. Rakétásaink nagyon jól fogják ott érezni magukat. Owk-port egyik kikötőjét a flotta rendelkezésére bocsátják hajójavító bázisnak. Karbunkuluson lesz a repülőtér. Van valami ellenvetése?

— Nos hát, ami a személyes ügyeimet illeti — mondta Nakamura-Brancsevszka —, remélem, a származásom és az örökösödési jogom tekintetében elhárultak a kétségek.

Mamis egy ideig széles vigyorral, bizalmatlanul nézett a hölgyre, majd azt mondta:

129

— Összes feltételét elfogadtuk, felség. Nakamura-Brancsevszka felállt, és a térképhez lépett. — Ez az Anakondára is vonatkozik? — Madame, a Van Dyck elsüllyesztése után az

Anakondának már csak a bőre maradt — mosolyodott el Mamis gúnyosan.

— Az „Anakonda” gyárat épített termékeink feldolgozására a Curie-szigeteken — mondta Madame Nakamura-Brancsevszka élesen. — Nincs szándékunkban ezt eltűrni.

Mamis megvakarta a tarkóját. — Az amerikaiak megharagudhatnak, madame; a Curie

az ő fennhatóságuk alá tartozik. — Éppen erről akartam magával beszélni —

mosolyodott el Nakamura-Brancsevszka. Váratlanút egészen megnyugodott, és a bősz fúriából

ismét elbűvölő dáma lett. — Na jól van — mondta határozottan Mamis. — Ezt

bízza ránk. — Nos, ez remek — Nakamura-Brancsevszka ismét

elmosolyodott. — Tudja, Mamis, nekem az az érzésem, hogy elmulasztottunk valamit ezzel az orosz tudományos kutatóhajóval kapcsolatban. . . Lehetett volna valami erősebbet kitalálni, hogy borsot törjünk az orruk alá. . . Egyébként lehet, hogy még nincs itt az ideje. R. B. iderepül, és majd együtt határozunk. . . R. B. igazi férfi, nem úgy, mint ez a tökfilkó Fuk. . . El sem tudom képzelni, hogy egy tésztából gyúrták őket.

— És bennem még nem csalódott, madame? — kérdezte Mamis udvariasan.

— Egyelőre még nem — nevetett fel könnyedén és csengőn Nakamura-Brancsevszka.

Kimentek a dolgozószobából. A villany elaludt.

130

Holdfényben fürdő vízcseppek röpködtek úszás közben Gennagyij tenyeréből. . .

Mennyit futkosott a parton, és mégsem sikerült egyetlen csónakot sem találnia. A villa kikötőjét erősen őrizték. Egyébként meglehet, hogy így meg jobb. A csónakot biztosan meglátták volna a Karbunkulus magas partjáról, úszva pedig észrevétlenül célba érhet, persze ha egyáltalán kibírja odáig.

„Hát szóval most már tudom, hogy ki vagy! Te női szörnyeteg, egy hatalmas bandavezér, te kalózhölgy! Kalandornő! Micsoda ördögi terveket koholsz szép kis fejedben! Micsoda sorsot szántál ezeknek a békés embereknek, ezeknek a naiv futballrajongóknak! Csak elérjek a túlsó partig! Csak kibírjam addig! Lehet, hogy sikerül megtalálnom azt a kövér szenátort, aki tiltakozott Mizerablesz szavai ellen! Vagy magát Dzsecskin elnököt! Csak elérjek odáig!”

Még néhányszor az az érzése támadt, hogy izmai a jobb lábán görcsbe rándulnak. Erős akarattal azonban elűzte magától a félelmet, és úszott tovább. És amikor a távolság egyharmadát megtette, akkor értette meg egyszerre, hogy túlbecsülte az erejét. Sohasem fogja átúszni ezt az átkozott öblöt. Forduljon vissza? Nem, semmi pénzért! Előre! Előre, de hová? Ott elöl — ott vár rá a vég! Mi villódzik ott a holdfényben? Egy cápa uszonya? Összehúzott jobb lába megmerevedett. Levegőért kapkodott. Fuldokolni kezdett, nyelte a vizet, kétségbeesetten kapálózott egy helyben. „Isten veletek, anya, nagymama, apa, Natasa Szeleburdova, Valka Karórépánszki, Rubinstein utca, Leningrád, Aljosa Popovics, isten veletek!” Narancsszínű körök terjedtek és olvadtak fel a végtelenségben.

— Segítség! — kiáltott fel öntudatlanul oroszul a kisfiú. — Kapaszkodj — hallott váratlanul, közvetlenül maga

mellett egy furcsa, nyugodt hangot.

131

Erős, hatalmas test emelte felszínre a fiúcskát. Gennagyij mélyet sóhajtott, kinyitotta a szemét, és meglátta egy delfin mélyen ülő szemét, meredek homlokát és pajkos száját.

— Kapaszkodj az uszonyomba, fiú — mondta a delfin. — Le ne sodródj. Pompás lesz minden! Van még szárazon puskaporunk!

Az orosz és az amerikai zsargon furcsa keverékét beszélte, hangjának különös csengése volt, és ő maga is hihetetlennek látszott.

Gena megkapaszkodott a delfin hátuszonyában, végigfeküdt a hátán, és lábával átkarolta orsószerű testét.

— Most pedig sebes iramban elviszlek oda, ahová kell mondta a delfin. — Owk-portba készülsz talán?

Menet közben olyan esztelen sebességre kapcsolt, amilyenről még a legmodernebb torpedóhajó sem álmodhat. A víz körülöttük felviharzott, és fütyült a szél.

— Kicsoda maga?! — kiáltotta Gennagyij, amint magához tért megdöbbenéséből.

— Szökevény vagyok — felelte megmentője. — Az Amerikai Egyesült Államok hadseregéből dezertáltam. — Elhallgatott, majd hozzátette: — Chaby Chackers, Sir. Egykor Chaby Chackers őrmester, nyilvántartási számom 007 895 671 138. . .

— Ez lehetetlen! — suttogta a fiú. — Mért volna lehetetlen? — kérdezte a delfin. (Chaby

Chackers néha kissé összekeverte a nyelveket, az angol „speak” szó (beszéd, beszélni) és a „forget” (elfelejteni). szavakból igéket képzett. — Zöldfülű voltam még, fiatal, önként jelentkeztem. A feltételek megfelelőek, halat ehetek, amennyit akarok, ötven dollár a heti fizetés. Megtanultam ember módra speakelni. . . Aztán különböző gazfickók megtanították az alakulatunkat mindenféle átkozott dologra: hajókat felrobbantani, aknákat rakni. . . Chaby Chackers, mondtam magamnak, ez nem tiszta dolog. Nem

132

akarok az embereknek mocsok dolgokat csinálni, és én különben is háborúellenes vagyok. Elcsaltam magammal két bajtársamat, és meglógtunk. Most ha elfognak, életem végéig kényszermunka vár rám. Csakhogy fenét fognak el. . .

— Maga angolul is és oroszul is beszél, Chaby? — Már egy kicsit „elforgettem”, de a különleges

osztagoknál általában nemcsak ilyesmit tanul az ember — prüszkölt a delfin. — Te orosz vagy? Csak nem az Aljosa Popovicsról?

— Gennagyij a nevem. — Nagyon örülök az ismeretségnek. — Chaby, nem tudja véletlenül, hogy miért hagyta el a

Popovics Owk-portot? — Valószínűleg a lárma miatt. Reggel óta iszonyatos

zenebona volt ott. Én gyűlölöm a lármát. Torkig vagyok vele.

Ezekkel a szavakkal Chaby megkerülte a hullámtörőt, és csökkentett sebességgel suhant az owk-porti öböl sötét vizében. Gennagyijt pontosan a vízbe vezető lépcső gránitfokai előtt tette le, és búcsúzóul azt mondta:

— Ha valami történne, csak kiálts, hogy „Chaby” és tüstént odaevezek. Legalább három hónapra itt rekedtem, házasodni készülök.

— És hogy hívják magát delfinül, Chaby? — érdeklődött Gennagyij.

Hősöm figyelmessége, kedves olvasóm, nem ismert határt.

— Teljesen mindegy, úgysem hallod meg — mosolyodott el a delfin, és magyarázóan hozzátette: — Ultrahang. — Kinyitotta a száját, és Gennagyij fülébe valahonnan távolból, mintha a kozmoszból jött volna, mégis eljutott valami olyasmi, hogy: — Oooooiiiueeeeeuuu. . .

133

— Oooooiuueeeeeuuu? — kérdezte a fiú. — Hát, te aztán megadtad, Gena! Hát meghallottad?

Most már barátok vagyunk. Viszlát! Farkát ide-oda mozgatva a mélybe merült. Gennagyij felment a lépcsőn, a szájában gyűrűt tartó

ércoroszlán mögé. A holdsütötte tér üres volt, csak a közepén emelkedett

háromszög alakban egy megzöldült bronzfigura. Az öreg házak néma ablakai csillogtak a holdfényben, a raktárak és üzletek ajtajai zárva voltak. Gennagyij gyors, nyugodt léptekkel átszelte a teret, és eltűnt a hosszú oszlopcsarnok árnyékában. Itt levette az ingét, és kicsavarta. Már a nadrágját is le akarta venni, mikor gitárpengetés és fiatal hangok ütötték meg a fülét. Az egyik mellékutca titokzatos homályából három fiú és két lány jött a térre. Szép, sudár fiatalok voltak, lassú járásúak — jellegzetes empireaiak; gondtalanok, mint a madár.

„Miért ne mennék oda egyenesen hozzájuk, hogy megkérdezzem, hol van Dzsecskin elnök rezidenciája? — gondolta magában Gennagyij. — Ezektől az emberektől nincs mit félnem. . . ”

Erdős, fenyves Montezuma, táncot lejtett két kis puma, kergetőztek, hajlongtak.

Vígan táncolt a két puma, felderült a Montezuma, tán még most is táncolnak. . .

— énekelte a gitáros. — Hé, abbahagyni az éneklést! — hangzott fel egy durva

hang, és karabélyokkal felfegyverzett szögletes fickók jöttek a térre.

134

— Mióta tilos Owk-portban az éneklés?! — kiáltotta oda a gitáros.

— Mars haza! — röffent rá az egyik otromba fickó. — Takarodjatok, vakondokok, a lyukaitokba! —

kacagtak fel az empireaiak. Gennagyij végigfutott az oszlopok alatt, és besurrant

abba a szűk utcácskába, amelyből épp most jöttek ki a vakondokok. Egy darabig még hallotta a szitkozódás zaját, aztán minden elcsendesült.

Több mint egy órát barangolt csak úgy találomra a kanyargós utcácskákon, felment a márványlépcsőkön, elrejtőzött a szobrok mögött. Itt-ott tábortüzet pillantott meg, amelyeknél sötét alakok görnyedtek. A falakon sárga röpcédulákat talált, rosszindulatú fenyegetésekkel.

Az izgalmas és veszélyes helyzet ellenére Gennagyij érzékeny és minden benyomásra fogékony természete képtelen volt rá, hogy ne adja át magát a gyönyörködésnek az éjszakai Owk-port szépsége láttán. Árnyak titokzatos játéka a márványlapokon és a féldomborműveken, a színes üvegablakokon és a mozaikokon, a holdfényben tündöklő borotvaéles háztetők, a lombok csendes és ezerhangú susogása és zizegése, az éjszaka hol tompán, hol pedig váratlanul édesen csengő hangja hosszú időre, talán egész életére, örökre foglyul ejtették a kisfiút.

Az egyik öreg házon a kapubejáratnál, a rozoga, csikorgó sarkain lifegő ajtószárny mellett Gennagyij márvány emléktáblát pillantott meg, félig már lekopott aranybetűkkel:

Ebben a házban gyakran megpihent Alekszandr Grin orosz író útban Zurbagánból Gel-Gue felé, Jonathan Swift (Liliputból az Óriások országa felé utaztában) és Jules Verne francia író (az ágyúcsőből a Hold felé tartva)

135

Alighogy elolvasta ezt az elképesztő feliratot, az ajtó hirtelen felpattant, és a ház küszöbén megjelent egy magas, sovány, ismeretlen férfi, homokszínű felleghajtóban és széles karimájú kalapban.

— A barátait keresi? — kérdezte Gennagyijtól, szinte ki sem nyitva a száját, és közben kedvesen mosolygott a szemével.

A fiú némán bólintott. — Jöjjön velem — mondta az ismeretlen, és elindult egy

fonott vaskerítés mentén, amely mögött egy kis forrás csörgedezett.

Az ismeretlen léptei könnyedek voltak, sétapálcája egyenletesen kopogott a járdán. Nyugodt, csaknem szomorú arca volt, olyan emberé, akinek van humora, és aki soha sehova nem siet, de soha sehonnan sem késik el. A kockás hálózsák a bal karján nem volt nehéz, és az öltözéke kényelmes, alkalmatos volt, bár nem túlságosan pompás.

A kerek hirdetőoszlop mellett megállt. A sarkon túlról ideszálló szellő meglibbentette hosszú ősz haját.

— Forduljon be a sarkon. Erre! — És pálcájával mutatta. — Menjen nyugodtan, rejtőzködés nélkül három házat,

ott várják magát. — És ön? — kérdezte csendesen Gennagyij. Valahogy

semmiképp sem volt kedve elválni ettől a kedves ismeretlentől.

— Sajnos, barátocskám, nekem megvan a magam dolga — mosolyodott el szélesen az ismeretlen, megemelve kalapját, és ment tovább a görbe utcácskán lefelé, a tenger felé, az áttetsző, ezüsthálóval átszőtt sötétségbe.

Gennagyij nézett utána, amíg csak el nem tűnt. „Ki volt ez, és milyen nyelven beszéltünk? —

elmélkedett. — Oroszul, angolul vagy empireai nyelven?. . . Lehet talán, hogy nem is szóltunk egyetlen szót sem?”

136

Befordult a kis utcába, melyet ferdén keresztülszelt a hold egy sötét és egy világos részre. Teljes bizalommal az ismeretlen iránt, rejtőzködés nélkül ment a kivilágított oldalon, és váratlanul — ó, csoda! — megpillantotta a teljes méltósággal közeledő Vigyorkacort.

— Csakugyan ön az?! Nem hiszek a szememnek! — kiáltott fel, és örömmel felkacagott.

— Á, Gennagyij, üdvözlöm, barátocskám — köszöntötte gyámolítóan Vigyorkacor. — Most nincs időnk tréfálkozni, örülök, hogy vakmerő ugrásom szerencsésen végződött. . .

Felugrott a ház ablakpárkányára, és a jobb első mancsával a falnak támaszkodva énekelni kezdett, miközben kifejezően gesztikulált a ballal.

A Kandúrnak, lám, ön miatt törvényt kellett szegnie, barátait cserbenhagyva partra menekülnie: De ma éjszakától fogva barátja, e hű legény fent üldögélt őrködve a harangtorony tetején, sasszemem önt észrevette, nem csalt meg a szimatom, lehuppantam a toronyról hatalmas mancsaimon. Tudok mindent, láttam mindent, furfangos vagyok, acélos, és most azért vagyok itt lent, hogy önt elvigyem a célhoz. . .

— Az utolsó sorokban a rímekkel valami baj van mondta Gennagyij a kandúrnak.

— Az izgalom miatt! — magyarázta a kandúr. — Amikor ideges vagyok, néha prózára váltok. De gyerünk!

137

Szédítő vágta következett, kerítéseken, vízvezetékeken és házkéményeken, párkányokon és lejtős háztetőkön át, oszlopokon, fákon, sőt még szélkakasokon is. A hihetetlen sebesség ellenére Gennagyij észrevette, hogy valamennyi helybeli állat, beleértve a szelíd leopárdokat is, azonnal elrejtőzött a holdfényben száguldó harcias kandúr elől, akinek úgy lengett a farka, akár a füst.

Gennagyij már kifulladt, a veríték csak úgy szakadt róla. Nem tudta megérteni, hogy lehet az, hogy még eddig nem zuhant le. Végül is a kandúr lebukfencezett a katedrális csúcsos tornyáról, és elterült egy kis ereszcsatornában, legalább harminc méter magasságban. Gennagyijnak sem maradt más hátra, mint hogy kövesse.

— Csinos kis szaltó mortále. Remélem, kedves barátom, nem fáradt el? — fordult hozzá nem titkolt tisztelettel Vigyorkacor.

— Nnnneeem — dünnyögte Gennagyij, de igyekezett, hogy le ne nézzen. — Hol vagyunk most, barátom?

— Csöndben, holdfényben fürödtünk. No de itt vagyunk már, a cél előttünk — mondta a kandúr, majd izgalmában újra áttért a prózára: — Át tudná ugrani ezt az utcát?

— Majd igyekezni fogok — motyogta Gennagyij, s közben iszonyattal tekintett le.

Néhány perc múlva a keskeny ereszcsatornán megkerültek egy házat, majd átmásztak az erkély korlátján, és Gennagyij egy tágas, erősen megvilágított szobát látott maga előtt, amely atlétatermetű férfiakkal volt tele.

Itt gyülekezett a Nagy-Empireák és a Karbunkulus Köztársaság futballcsapata és a szenátorok egy része is, valamint itt volt a minisztertanács teljes létszámban. Gyümölcslevet kortyolgattak, és masszírozták egymás izmait; latolgatták a taktikai fogásokat, faltak és nevetgéltek; az egész társaság olyan beszélgetést folytatott,

138

amelyből Gennagyij, bármennyire erőlködött is, nem tudott kivenni egyetlen szót sem.

„Milyen gondtalanok és vidámak önök itt mind, uraim gondolta a fiú. — Iszogatják a gyümölcslevet, masszírozzák egymás izmait, majd taktikai fogásokon vitatkoznak, eszegetnek és nevetnek, és nem is sejtik, hogy egy rosszindulatú ragadozó már kiterjesztette szárnyait szigeteik fölött; hogy szemük előtt egy szörnyű asszonyi pók fonogatja hálóját, csillogtatva hamis szépségét.”

A fiú azonban tévedett. Az empireaiak nem voltak annyira tájékozatlanok. Egy pillanattal később a szoba mélyéről kiáltás hangzott fel:

— A kapcsolat helyreállt! Vezénylev kapitány kéri, hogy Nufnuti Kucse szenátor jöjjön oda az adóhoz.

Gennagyij örömében benyomta az erkélyajtót, és a legoperek csodálkozó kiáltásai közepette a leadóhoz szaladt.

— Ez ő! — emelte a szenátor a kezét az ég felé. — A mi nagy emlékművünk utóda!

139

TIZEDIK FEJEZET

amelyben égen és földön Rolls-Royce motorok bömbölnek, ditirambusok és hűségeskük hangzanak el

A PAN-AM Társaság hatalmas Boeing-747-ese Dél-Amerika, Óceánia, Délkelet-Ázsia, India és a Közel-Kelet térségeit érintve most Európa fölött repült. A parancsnok, Benjamin F. Alligheiter borotválkozott, és lenézett az alant úszó kis országokra, a sűrűn lakott kontinens tejjel-mézzel folyó földjeire. B. F. Alligheiternek nem nagyon tetszett ez a remegő és meghatározatlan színű zselé, amit Európának neveznek.

Jobban szerette a Szahara vöröslő foszforeszkálását, India sötétzöld, barnával erezett színét, a különböző mélységekben és élességekben változó fehér és zöld foltokat a Himaláján és a Cordillerákon. Mr. Alligheiter szívéhez a sztratoszféra egyszerű, ravaszság nélküli kék színe állt közelebb, az, amely alatt hajóját vezette.

Omara, a havannai stewardess kopogott be hozzá. — Mi a helyzet, kislány? — kérdezte a parancsnok, bár

úgyis tudta, hogy minden rendben van, hogy az első osztályú utasok bendőjűket jól megtöltve nézik a Csak kétszer él az ember című filmet, a másodosztályú utasok pedig minden valószínűség szerint durmolnak.

— Egy úr szeretné önt látni — mondta Omara. — Rumpelstilchennek hívják.

— Jöjjön be — mondta a parancsnok, s jelét sem adta a meglepetésnek. — Mi szél fújhatta ide az öreg Rumpelt? Holmi apróságok miatt nem fog kontinensek között repülni.

140

Középkorú, alacsony úr lépett be, olyan volt, akár egy hágai gombgyáros — a hatalmas Interpol, a nemzetközi bűnügyi rendőrség felügyelője.

Alligheiter és Rumpelstilchen egyszer egy évben ha találkoztak, de jól ismerték egymást: hiszen a derék pilóta már hosszú évek óta az Interpol egyik legtapasztaltabb titkosrendőre volt.

— Szervusz, Ben. — Szervusz, Rumpel. — Öregszel, Ben. Nem vettél észre. — Hol szálltál fel? — Bangkokban, de a mieink már Montevideótól a

gépeden vannak. A főnökök aggódnak a vén barátodért, Ben.

— Csakugyan? — Hallottál már a Van Dyck gőzhajó elleni támadásról?

A repülőgépen van néhány fickó ebből a társaságból. — Kábítószer? — És arany. A lényeg az, hogy az Anakonda nevű

alvilági nagyhatalom háborút visel egy másik maffia ellen; amely még erősebb, és amelyet nem ismerünk, csak annyit tudunk róla, hogy az is és ezek is itt vannak nálad a fedélzeten, de nem tudjuk, hogy kik ezek, hogy néznek ki, és hol szálltak fel a repülőgépre.

— Harmincöt perc múlva Londonban vagyunk — mondta Alligheiter.

— Hál'istennek — sóhajtotta Rumpelstilchen —, remélem; most már nem csapnak lármát. A mieinknek már hidegrázása van az izgalomtól.

— Az Anakondáról már hallottam egyet és mást — dünnyögte maga elé a parancsnok —, de kik az ellenségeik?

— Ezek nagyon széles körben működnek. Hol Hongkongban, hol Laoszban, hol Ausztráliában, hol meg Európában bukkanunk a nyomukra, de a nyomok

141

csakhamar eltűnnek. . . Valahol van titkos támaszpontjuk! De hol? És ki a főnökük?

— Lehetséges, hogy Madame Bong? — mosolyodott el gúnyosan Alligheiter a szinte már misztikus kalóznőre emlékezve, akinek nevével néhány éve tele voltak a világ összes újságjai. Titokzatos kínai nő, akinek arcát még egyetlen halandó sem látta. A szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy ez alatt a romantikus álarc alatt egyszerűen hongkongi bűnözők egy csoportja rejlik.

Rumpelstilchen elhárította a tréfát: — Nekem személy szerint az az érzésem, hogy

valamelyik nagyhatalom felderítő szolgálata gyámolítja őket. Ez persze az én magánvéleményem. Ide figyelj, Ben, eredj végig minden sietség nélkül ezen az öreg batáron. Hátha észreveszel valamit.

Mialatt a villanyborotva megtisztította a kapitány jobb orcáját, elrepültek Ausztria fölött. Alligheiter megigazította a nyakkendőjét, hivatalos-barátságos mosolyt öltött az arcára, és kilépett a szalonba.

Eltalálta: az első osztályú utasok már majd eldőltek a nevetéstől. A vetítővásznon Sean Connery egy bronzszoborral kalapálta egy hatalmas termetű szumo harcos fejét. A gazdag pasasok közül melyik lehet gengszter? Bármelyik — és egyik sem.

A parancsnok belépett a második osztály szalonjába. A legkülönbözőbb nemzetiségű emberek százai sínylődtek az üléseken, valamennyien fáradtan már a hosszú utazástól. Sportolók, turisták, apácák, kisebb üzletemberek, egy hippitársaság. . . Alighanem egyetlen gyanús alak van — ez a ferde szemű, hatalmas északi állkapoccsal. . . Valami megfoghatatlan van az arckifejezésében, ami azokra a hidegvérű gazemberekre emlékeztette Alligheitert, akikkel nemegyszer találkozott az életben. De mellette egy bájos, kedves fiúcska ül, magas homlokú, nyílt tekintetű

142

vasgyúró, és békésen beszélgetnek. A lurkó aligha lehet a maffia tagja. . .

A parancsnok végigment az egész szalonon, és megállt a poggyásztárban. Oda osont be Carrigan, a fősteward is, aki olyan volt, mint egy jól idomított pávián.

— Minden rendben van, főnök? — kérdezte széles mosollyal.

A parancsnok belenézett a fősteward vörös szemébe. Ez itt a legsötétebb alak a gép fedélzetén. Ki ez? Az Interpol embere? Gengszter? Az Egyesült Államok Központi Felderítő Szolgálatának tagja? Vagy nemzetközi csempész? Az ördög vinné el ezt a kémkedő, kémkedő, kémkedő, titokzatos, bűnös, megtévedt világot! Akkor már jobb a sztratoszféra egyszerű égszínkék fénye.

— Minden rendben van, Carrigan — dörmögte a parancsnok.

Eközben a nagy homlokú, nyílt tekintetű vasgyúró (az olvasó természetesen már kitalálta, hogy ki az!) az útitársához fordult.

— Azt hiszem, alszom egy órácskát leszállás előtt, Mr. Csang.

— Semmi kifogásom ellene, Gin — felelte az, és ekkor váratlanul mindkét szemével kacsintott egyet, lerántva arcáról a mozdulatlan maszkot. — Aztán hány milliócska van a nagymamád ládikájában, Ginny-boy?

Ezzel a furcsa, görcsös, öntelt mosollyal és ízetlen tréfával, amelyet Jerry Csang legalább ötvenszer megismételt a több órás repülőút alatt, Gena már torkig volt. Mégis udvariasan válaszolt rá ötvenedszer is:

— Nem vagyok beavatva a nagymamám pénzügyeibe, Mr. Csang.

Lehunyta szemét, és ismét, újra meg újra felkavarogtak előtte az utolsó napok eseményei, a holdfényfoltok és a napfény csillogása a Nagy-Empireákon. . .

143

. . . Az öböl közepén Rikko Szilfa kikapcsolta csónakja motorját, s az evezőhöz ült. Már hajnalodott. Gena izgult, de a világ legjobb legoperje biztatóan rákacsintott, és izmainak látványa és hófehér fogai is biztonságot sugalltak.

A csónak kavicsnak ütközött. Gennagyij megszorította az óriás kezét, partra ugrott a Karbunkulus szigeten. Rövid vágtákkal átszelte a part holdsütötte darabkáját, és elrejtőzött a görgelékkövek mögött.

Karbunkulus bazaltkő fala, amely a tenger fölé emelkedett, már közel volt, amikor váratlanul hangot hallott:

— Állj! Egy kis mélyedésben fehér farmerban, lábait maga alá

húzva Natasa Szeleburdova, illetőleg Dollisz Nakamura-Brancsevszka ült előtte.

— Hol voltál? — kérdezte szigorúan. — Ott — intett kezével zavartan Gena —, a tengeren. . . — Gin, te Owk-portban voltál! — mondta Dollisz. — Nem, nem, hogy gondolsz ilyet?! — dadogott

Gennagyij. — Egyszerűen nem tudtam aludni, és lementem a tengerhez. . . itt valami halász felvett a csónakjára.

— Gin — a kislány hangja izgatottan csengett —, miért titkolózol? Mondj el mindent nekem! A barátod leszek!. . . .

Gena a kislány szemébe nézett. Érthetetlen izgalom reszketett benne. Nem ismerheti anyja igazi arcát. Túlságosan kegyetlen dolog volna mindent elmondani néki.

— Dollisz, hiszel nekem? — kérdezte, és megfogta a kezét. — Tudod, hogy nem töröm semmi rosszban a fejem?

— Igen — mondta a kislány, készen arra, hogy meghallgassa a titkot.

— Akkor ne kérdezz semmiről. Neked lesz rossz, ha megtudod az igazat. Hamarosan mindent megtudsz, de én nem akarok fájdalmat okozni neked, Natasa. . .

144

— Hogy szólítottál? — A kislány kerekre nyitotta a szemét.

— Így hát, Sir, ismétlem — mondta Carrigan, a fősteward elragadtatástól csengő hangon Mr. Jerry Csangnak, a Paradicsommadártoll és illatos olajok cég képviselőjének: — Ismétlem, Sir. Spárga, orosz kaviár, franciasaláta, teknősbékaleves, texasi marhaszelet, gyümölcsök. Kitűnő ízlése van, Sir! És IV. György király whisky? Zseniális! Egy egész palackkal? A lehető legzseniálisabb! Gratulálok!

A fősteward farát riszálva távozott. — Milyen bőséges rendelés, Mr. Csang! — mondta

Gennagyij. — Hiszen Londonig már csak egy óra az út. . . — Csak nem. fogok lemondani az ingyenétkezésről!

mosolyodott el gúnyosán Csang. — Az ital a levegőben feleannyiba kerül, mint a földön. Mondd csak, Ginny-boy; hány milliócska van a nagymamád ládikájában?

— Nem vagyok beavatva a nagymamám pénzügyeibe; Mr. Csang — mondta Gena sziszegve, és újra behunyta a szemét. . . . . .

Vezénylev kapitány hangja a fülhallgatóban olyan tisztán hallatszott, mintha a szomszéd szobából beszélt volna.

— Minden jó, ha a vége jó, Gena. A fedélzeten részletesen elmesélsz mindent. Nafnuti Kucse egy kismotoroson idehoz, ötven tengeri mérföldre vagyunk, a koordináták ismeretesek. Miért hallgatsz?

Gena végül is bátorságot gyűjtött, és azt mondta: — Kapitány elvtárs, engedje meg, hogy Nakamura-

Brancsevszkánál maradjak. Ez nagyon fontos, kapitány elvtárs. . .

— Miféle ostobaság ez! — kiáltott fel hirtelen Vezénylev. Ez volt az első eset, hogy a rendíthetetlen kapitány

145

fölemelte a hangját. — Meghabarodtál? Én felelek a személyzet minden tagjáért, és teérted, Gennagyij, kétszeresen, jobban mondva háromszorosan! Ne felejtsd el, hogy még kisfiú vagy! A parancsot tessék végrehajtani!

Gennagyijnak kóvályogni kezdett a feje. Ez a megpróbáltatás nehezebb volt számára, mint a szökés a toronyból és a vallatás a Karbunkulus sziget pincéjében. Idősebb barátjának és kapitányának ne fogadjon szót?! Szembeszálljon a paranccsal?! A leadó körül csoportosuló izmos emberekre nézett, akiknek arcán, talán először életükben feszültség tükröződött.

— Kapitány elvtárs — Gennagyij nehezen nyelte le a gombócot a torkában —, a Nagy-Empireákat és egész népét veszély fenyegeti. Senki rajtam kívül nem tud behatolni a szörnyű összeesküvés központjába. Meg vagyok győződve róla, hogy az én helyemben maga is itt maradna, én pedig az ön helyében nem tiltakoznék. Kapitány elvtárs, egy úttörő nem cselekedhet másként. . . értsen meg. . .

Gena elhallgatott. A hallgatóban csak a légköri zavarok recsegtek. A kapitány is hallgatott. Gena felbátorodott.

— Kapitány elvtárs, hiszen most már nem vagyok egyedül, kapcsolatba kerültem a hazafiakkal. Azonkívül minden éjjel hírt fog adni rólam önnek valaki, egy bizonyos Chaby Chackers. Teljesen megbízható. . . — Gennagyij megakadt — teljesen megbízható ember. Engem semmi veszély nem fenyeget. A karbunkulusiak meg vannak győződve róla, hogy egy egyszerű angol kisfiú vagyok, romantikus álmokkal a fejemben. . .

— Várjon a készüléknél. Tanácskozunk — mondta a kapitány szárazon.

— Ladies and gentlemen, attention, please! — hallatszott a stewardess szívélyes hangja. — Kérjük, hagyják abba a

146

dohányzást, és csatolják be biztonsági öveiket! Tizenöt perc múlva repülőgépünk leszáll a londoni repülőtéren.

A Paradicsommadár és illatos olajok cég képviselője rágatlanul nyelte a texasi beefsteak hatalmas darabjait. Gena kinézett a már sötétedő ablakon. Lent, egészen a horizont széléig egymást átszelve kanyarogtak, villóztak az árnyéktalan világítótestek narancsszínű vonalai. A repülőgép London felett körözött, a leszállási engedélyre várva.

Ez a fantasztikusan merész gondolat, hogy Jerry Csanggal Londonba repüljön, nem azonnal jutott Gena eszébe. Néhány napja élt már Nakamura-Brancsevszka villájában, teniszezett Dollisszal, kedvesen beszélgetett a háziasszonnyal, de éjszakánként titokban lement az öbölbe, és a megbeszélt ultrahang füttyjellel magához hívta a hűséges Chaby Chackerst. Ezekben a napokban sok mindent megtudott, de a legfontosabb csak az utolsó előtti napon tárult fel előtte. A jól beszeszelt Mizerablesz és Lattifudo szavaiból megértette, hogy miféle fickókról beszélt a madame azon az emlékezetes éjszakán. Ezek nem voltak mások, mint a hírhedt „halálangyalok” — a fehér zsoldosok, Burongo, Freemann, Dzsigalia „lovagjai”. Ezekben a dzsungelokban véres „rendet” vezettek be ezek a szuperkatonák, a háború mesterei, akik illő jutalom ellenében készek voltak arra, hogy bármilyen irányba lőjenek, amerre csak parancsolják. Épp nekik kellett eljátszaniuk a szörnyű koncert utolsó részét a női- szörnyeteg vezényletére. Ezek közül a hivatásos gyilkosok közül válogatta Londonban az osztagot a Gennagyij számára ismeretlen R. B., aki a madame szerint „igazi férfi” volt.

Kucse szenátorral és a hazafiakkal való tanácskozás után Gena elhatározta, hogy megpróbál behatolni ebbe az osztagba azért, hogy megismerje ördögi terveiket.

147

— Madame — mondta egyszer Nakamura-Brancsevszkának —, sajnos, kénytelen vagyok elhagyni az ön házát. Telefonálhatnék Londonba, hogy nagymamámtól pénzt kérjek a repülőjegyre?

— Ő, Gin! — csapta össze a kezét a bűbájos dáma. —Hogy szabad pénzről beszélnie? Mi a magáéval azonos társadalmi körbe tartozunk, fiacskám. Mi ne segítenénk egymásnak? Épp holnap repül Zurbagánba, onnan pedig Londonba cégem alkalmazottja, Mr. Csang. Vele repülhet, és megadom neki a megfelelő utasításokat. Ó, Gin — Nakamura-Brancsevszka megérintette a fiú kezét, és felsóhajtott —, higgye el, nem könnyű elválnunk magától, de remélem, hogy rövidesen Londonban leszek, és talán Lady Lakensfield. . . — A hölgy hangja kissé megremegett.

— A nagymamám boldog lesz, ha vendégül láthatja önt — mondta Gena. — Ő és a bátyja. . .

— Sir Lemuell Crossly-Datchman? — Nakamura-Brancsevszka tágra nyitotta szemét. — Az, akinek az unokája, Susanne a múlt évben szakított Irwing Deblatow báróval?. . .

— Igen, igen — vette át a szót Gena hanyagul —, azzal az Irwinggel, akinek a beceneve Pamfy, és aki kuzenja Champougne-Sobakina baronesse-nek, annak, aki a múlt év szeptemberében Yellow-Cast-House-ban, az ősi családi birtokon bejelentette, hogy eljegyezte magát gróf Heidercutte-tel, a neves úrlovassal, az istállóiról ismert Bromourale de Goldenberg vicomte jó barátjával és fivérével, akinek az apja, Azsdaraham maharadzsa ezen a tavaszon megvásárolta Silly-Illis szigetét anyjától, Patrizia Waith-Toradze hercegnőtől, akinek családfája, mint ahogy természetesen ön is tudja, a dicsőséges Paddigton-Saint-Lazar-Savelowsky családig megy vissza.

148

— Ó, igen, ó, igen. . . — suttogta Nakamura-Brancsevszka alig hallhatóan. Áhítatos remegéssel nézett az ifjú arisztokratára. Orcáin ideges rózsák gyúltak.

Gena már régen észrevette, hogy ez az acélidegzetű és hidegvérű szörnyeteg nőszemély teljesen elveszti a fejét az arisztokrata nevek és rangok hallatán. Annyira szeretett volna bejutni a léhűtőknek és semmittevőknek ebbe a körébe, az úgynevezett high life-be, a haute volley-ba, a felső tízezer közé. Gena, akinek jó fantáziája volt, tücsköt-bogarat összefecsegett nagyvilági kapcsolatairól, és a madame ilyen pillanatokban úgy nézett rá, mint a nyúl a mérges kígyóra. . .

„Hogy hatolhatnék be a zsoldosok fészkébe?” — gondolkozott Gena, miközben a londoni repülőtér üvegfolyosóján bandukolt' Mr. Csang mellett, akinek mozdulatai valami különös, gépies sajátosság folytán olyanok voltak, mint valami rosszul szerkesztett robotemberé.

A Nagy-Empireákon töltött utolsó éjszakán Kucse szenátor, Rikko Szilla és Dzsecskin elnök sokféle tanácsot adtak a fiúnak, hogyan viselkedjék Londonban, de ezek mind annyira naivak voltak, hogy Gena — bár soha nem járt még a brit fővárosban, csak az irodalomból, a sajtóból és a televízióból tudott róla egyet-mást — elhatározta, hogy tüstént elfelejti őket. Igaz, Rikko Szilla valahol szerzett egy vastag útikönyvet. Gena megtanulta elejétől végig, és az volt az érzése, hogy behunyt szemmel el tud menni Paddingtontól például a Belgrave Square állomásig, ahol a „nagymamája”, lady Lakensfield lakott.

Most az utasok tömegében lépkedett látszólag nyugodtan, hóna alatt tartva az aktatáskát az empireai emléktárgyakkal. Az olvasó nyilván már észrevette, hogy hősünk csakugyan kivételes önuralommal rendelkezik.

149

— Na, Gin, hol a te aranyos nagymamád? — sziszegte Mr. Csang szinte átfúrva szemével a szembejövő tömeget.

— Senki sem vár engem, Mr. Csang. Elhatároztam, hogy nem nyugtalanítom nagymamát táviratokkal.

— De hát hogy mégy haza? — Nos hát. . . — Gena Csangra sandított, és észrevette,

hogy a robot pedig őt figyeli titokban indikátor-szemével — Hát akkor taxin vagy talán. . . elvinne engem oda, Mr. Csang?. . . Hiszen magát várják.

— A fiú magával van? — kérdezte Csangtól a rendőrségi tisztviselő, aki egy magas széken ült a forgósorompónál, amelyen túl Nagy-Britannia területe kezdődött.

— Igen, uram, a fiú velem, van. — Welcome, Sir, mehetnek. Csang és Gena átmentek a forgóajtón. Csang intett

valakinek, és alázatos pimaszsággal elvigyorodott. Gena megfordult, és legnagyobb csodálkozására megpillantotta Basztardo Mizerablesz ezredest. Igen, kétségtelenül ő volt az, uborkaorrostul, hernyószemöldököstül és vasalóállastul. . . De valami azért megváltozott benne — eltűnt szeméből az ostobaság sötétsége, és arcáról eltűntek az alkoholos kék erek. Mizerablesz délceg volt, frissen borotvált, elegáns, ajkán alattomos mosoly bujkált, amely a határozott, erős természetű emberek sajátossága.

— Ezredes, hogy tudott megelőzni bennünket?! — kiáltott fel Gena.

— Mr. Stratefond? — mosolyodott el a szembejövő. — Nagyon örülök. A madame értesített az érkezéséről. El kell keserítenem, Mr. Stratefond, ön előtt mindössze a kiváló ezredes fivére áll, a Boldog Lapátrend lovagjának tükörképe. Én csak egyszerű üzletember vagyok. Richard Boogie, szolgálatára.

150

— Richard Boogie?! — kiáltott fel leplezetlen ámulattal Gena. — Ön, Sir, a hírneves Rocker Boogie admirálisnak leszármazottja?

R. B. (most már értette Gena, hogy ki az) szemében érdeklődés tűnt fel.

— Kellemesen meglep, fiam, hogy legalábbis hallotta ezt a nevet. A honfitársak ritkán értékelik az igazi hősöket. A dicsőség gyakran felfújt alakoknak jut.

— Hogy hallottam-e ezt a nevet?! — kiáltott fel hévvel Gena. — De hiszen ő az én bálványom, Sir! Meghajlok Boogie admirális emléke előtt! De az ön bátyja, Sir, miért vett fel más nevet?

Richard Boogie leereszkedően mosolygott. — Fuk mindig is szerette a hangzatos címeket és

neveket. . . — De lehet-e szebb név a Boogie-nál?! — kiáltott Gena.

Tovább játszotta a lelkesültet. — Igen, a fél életemet odaadnám ezért a névért! Pecsétgyűrűs, nehéz kéz ereszkedett a fiú vállára, az állkapocs klaviatúrája elégedett mosollyal feltárult, és egy mély hang zengte:

— Oké, boy! Csang a poggyász kiváltásával foglalkozott, a

paradicsommadár-tollakat és illatos olajokat tartalmazó megvasalt ládákkal. Gennagyij és Richard Boogie pedig lassan indultak a repülőtér épületének kijárata felé. Gena egy pillanatra sem hallgatott el. Látta, hogy Richard Boogie-nak különösen kellemes hallgatni az ősének címzett dicshimnuszokat. Ha tudta volna a véres kalóz kései utóda, hogy mellette annak a Sztratofontov kapitánynak az ük-ük unokája ballag, aki I. Rocker császár őrült álmait a tenger fenekére küldte!

Kiértek a térre, amely tele volt különböző gyártmányú autók és autóbuszok százaival. A reklámok fényei remegtek az autók lakkozott tetőin és üvegablakain. Tülkölés,

151

kiáltozás, slágerfoszlányok, hatalmas repülőmotorok közeli zúgása. . . London fénye bevilágította az égbolt felét. Gena kezdte egy kicsit rosszul érezni magát. Mit csinál itt egyedül az ismeretlen, hatalmas városban?

Richard Boogie megállt egy hatalmas fekete Rolls-Royce mellett.

— Itt van az én szekerem — mondta rosszul titkolt büszkeséggel.

— Kitűnő kocsi, Sir! — dicsérte Gennagyij. — Nagyon hasonlít a nagybácsim, Lemuell Crossly-Datchman autójához.

— Valóban — erősítette meg Boogie. — Azzal a kis különbséggel, hogy ezt én magam vezetem. Szeretem érezni a hatalmat e fölött a hatalmas jószág fölött.

— Megértem, Sir — bólintott Gena. — Mi lehet szebb egy igazi férfi számára, mint a hatalom érzése?

Boogie felkacagott. — Hé, gyerek, látom, te nem is vagy olyan együgyű! Odalépett Csang, és azt recsegte: — A poggyásszal minden rendben van, Dick. Ezután váratlanul áttért az empireai nyelv karbunkulusi

dialektusára. Gena úgy tett, mintha az autót nézné, de óvatosan figyelt.

— Ide hallgass, Dick, hány millió lehet a kölyök nagymamájának a ládájában?

— Gondolom, van éppen elég — dörmögte Boogie. — De mi közöd hozzá?

— Van egy ötletem, Dick. Gyerünk, rejtsük el a lurkót a barlangodba, és a nagymamának küldünk egy levelet két jóakarója nevében. Be lehetne zsebelni fejenként százezret.

Gena szíve hevesen dobogott. „Bravó, Csang! Eljuthatnék a Richard Boogie

barlangjába, ez már siker! Egyébként a nagymama

152

elszólhatja magát, hogy én orosz vagyok. . . Szörnyű rizikó, de hát kockázat nélkül. . . ”

Richard Boogie szomorúan felsóhajtott. — Eh, Jerry Csang! Amilyen kisstílű gazember voltál te a

Kowlyn Cityben, olyan is maradtál. Nincs benned se lendület, se fantázia. . .

Genához fordult, és megemelte a kalapját. — Sajnos, Mr. Stratefond, kénytelenek vagyunk most

elbúcsúzni öntől. Maga a város központjába tart, Belgrave Square 12., ha jól tudom? Mi pedig ezzel a gépemberrel minden ceremónia nélkül Csang gyomrába bökött az ujjával — ellenkező irányba indulunk, a Hillington Roadon végig. Bocsásson meg, Gen.

— Lehet, hogy többé sohasem találkozunk, Mr. Boogie?! — kiáltott fel Gennagyij. — Szerettem volna még egy kicsit beszélgetni önnel dicső elődjéről. Megadná esetleg a címét vagy a telefonját?

— Okvetlenül találkozunk még. — Boogie a kezét nyújtotta. — Majd én jelentkezem.

Gennagyijnak nem volt más választása, mint hogy a taxiállomáshoz induljon.

A taxiállomástól visszanézett. Boogie és Csang intézkedtek, hogy a Rolls-Royce-ba rakják be a megvasalt ládákat a paradicsommadár-tollakkal.

— Hajts ki a sorból — hallott a háta mögött egy ismerős hangot. — Az a lényeg, hogy a szádat el ne tátsd, amikor indulnak.

Megfordult és látta, hogy a legközelebbi taxiból a PAN-AM légitársaság főstewardja összeszűkült szemmel, feszülten figyeli Boogie-t és Csangot. Egy másik férfi is ült mellette, de a sötétben nem látszott az arca.

A hatalmas sárga-vörös autóbusz, az oldalán azzal a felirattal, hogy „A lengyelsonka a legjobb a világon”, lassan a taxiállomás és Boogie gépkocsija közötti sávra hajtott.

153

154

Gena egy pillanat alatt határozott. Az autóbusz mögött a Rolls-Royce-hoz szaladt, és gyorsan odasúgta:

— Mr. Boogie, ott magával szemben, valami rosszban törik a fejüket.

Akár egy ijedt tolvaj, Boogie félreugrott, és villámgyorsan benyúlt a kabátja belső zsebébe.

— Micsoda? Mit beszélsz? — Ott. . . Azok hárman a taxiban. . . Követni akarják

magát. . . — Az Anakonda! — csikorogta Csang, mint valami

olajozatlan fogaskerék. — Pofa be! Gyorsan a kocsihoz! — vezényelt Boogie. Beugrott a kormány mellé. Csang a Rolls-Royce másik

oldalához szaladt. Gennagyij egy pillanatnyi habozás nélkül felszakította a hátsó ajtót, és az autó fenekére zuhant.

Egy kávéház emeleti teraszáról néztek le a térre Alligheiter, a repülőgép parancsnoka és Rumpelstilchen, az Interpol felügyelője.

— Hál' istennek, minden jól végződött! — sóhajtott fel fáradtan a felügyelő.

— Meg vagy elégedve? — kérdezte a repülő. — De még ménnyire! — De hisz senkit sem fogtál el, Rumpel. — Jó, hogy ők nem fogtak el bennünket. . . A sötétben villogtak az autósztrádára kihajtó gépkocsik

stoplámpái. Gena nem tudta, Boogie és Csang látták-e, hogy beugrott

a Rolls-Royce-ba. A padlón fekve egyetlen szavukat sem hallotta: az első ülést vastag üveg választotta el a hátsótól. Érezte, hogy a kocsi őrületes sebességgel száguld, legalább százötven kilométerrel óránként. Következésképpen Londont elhagyták, a nagyváros utcáin így nem lehet hajtani. Elszakadtak-e vajon üldözőiktől? Mindenesetre a dolog nem vett rossz fordulatot. „Elhatároztam, hogy a

155

végsőkig önökkel leszek, Mr. Boogie — mondja majd neki. — Váll váll mellett az árbocnál, Sir. . . ” _

A sebesség váratlanul erősen lecsökkent. A kocsi megfordult, és egy mellékútra hajtott. A nagy autósztráda fényei már nem villogtak az üvegablakokon. A kocsi megállt, kinyílt az első ajtó, és Boogie hangja bömbölt:

— Hallottad, Csang? Elsuhantak mellettünk. Most olajra lépünk, aztán pedig leszámolunk velük a Curie-szigeteken. . .

Becsapta az ajtót, fordult a kocsival, és az autósztráda felé hátrált. Mielőtt kiért volna a sztrádára, egy kisebb emelkedő volt. Boogie második sebességre kapcsolt, és a gép hirtelen megrándult, felbőgött a motor.

Gennagyijnak az volt az érzése, hogy valami baj történhetett, felemelte a fejét, és látta, hogy a Rolls-Royce eleje kék füsttel van tele, s a füstben mint az epilepsziások, vergődtek Boogie és Csang. Az egész csak néhány percig tartott, aztán mindkettőnek lehanyatlott a feje. Gena két férfit pillantott meg, akik furcsa maszkokban szaladtak feléjük. Az egyiknek a kezében rövid fegyver volt, széles üvegaggyal. A másik felrántotta a gépkocsi ajtaját, rálépett a fékre, és kikapcsolta a motort. A fénylő gáz egy pillanat alatt elpárolgott. A támadók levették az álarcot, és szorgosan hozzáláttak, hogy az élettelen Boogie-t és Csangot megmotozzák. Gennagyij észrevette, hogy a széles agyú fegyver a gépkocsi mellett fekszik az aszfalton. Kiugrott a kocsiból, felkapta a fegyvert, és megpillantva a fősteward és barátja elámult ábrázatát, megnyomta a ravaszt; a tűz keskeny lángja villant fel, a Rolls-Royce újra kék füsttel telt meg. Gennagyij félreugrott, és az az árokba esett — orrával a nedves fűbe.

Amikor a hatalmas császár, I. Rocker kései utóda magához tért, Gin Stratefond tiszta, jóakaratú tekintetét pillantotta meg maga felett.

156

— Mi történt? — dünnyögte botladozó nyelvvel Boogie. — Minden rendben van, Sir. Meg vannak kötözve —

felelte élénken a fiú. — Te honnan kerültél elő? — Mindig önökkel voltam, Sir. Egészen végig. Váll váll

mellett az árbocnál. Richard Boogie nyögve felemelkedett, s megpillantva

összekötözött ellenségeit és a csukló Csangot, felkacagott: — Ejnye, de kedvemre való fiú vagy te!

157

TIZENEGYEDIK FEJEZET

amelyben a „Kalandornő dala” és az őrültek hangjai hallhatók

A krakkói versenyek után Natasa Szeleburdova életében jelentős esemény történt: virágokkal keretezett fényképe megjelent a Szmena című folyóirat címlapján. Az efféle publikációk elkerülhetetlen következménye a levelek özöne. Natasa el se tudta képzelni, hogy milyen óriási az érdeklődés a Szovjetunióban a művészi torna iránt. Írtak neki mindenféle korú iskolás fiúk, fiatalabb és érettebb korú sportolók, olyanok, akik egyszerűen csak a szépért rajonganak, a Szuvorov és a Nahimov hadihajózási iskolák növendékei. . . Szabad idejének nagy részét most a levelek válogatásával és válaszolásával töltötte.

Már éjfélre járt az idő, amikor hozzákezdett az aznapi huszonhetedik levél megírásához. Tyisinszkbe egy idős nyugdíjasnak, aki szereti a könyveket és a halászatot.

„Tisztelt Oleg Mihajlovics! Érdeklődött az életem, a tanulmányaim és a sporteredményeim után. Azt írja, hogy egyetlen versenyt sem mulaszt el a művészi tornában. Nagyon köszönöm magának. . . ”

Megszólalt a telefon. A késői hívástól meglepődve, Natasa felvette a kagylót, és a telefonközpontban megszólalt egy fáradt női hang:

— Szeleburdova? London keresi. Ezután kattant valami a telefonban, egy kicsit zúgott,

majd egyszerre száz nyelven beszélni kezdtek, és végül egy női hang azt mondta:

— Miss Szeleburdova? Just one moment, please! „Lehet, hogy már Londonba is eljutott a hírem? — töprengett

158

Natasa némi izgalommal. — Lehet, hogy Londonban is kedvelik a művészi tornát?”

És egyszer csak egy hihetetlenül nyugodt ismerős hangot hallott:

— Szervusz, Natasa. Én vagyok az, Gena. — Kicsoda?! — kiáltott fel az elámult Natasa. — Gena Sztratofontov. Telefonáltam haza, de senki sem

vette fel a kagylót. Valószínűleg kinn vannak a nyaralóban. Akkor elhatároztam. . . hogy téged hívlak. . .

— Honnan beszélsz? Micsoda buta tréfa ez? Meg hogy London! London. . .

— Csakugyan Londonból beszélek. — Eriggy már, Genka! Örökké képzelődsz! — Ide figyelj, Natasa! — Genának olyan komoly volt a

hangja, hogy Natasa elfelejtette a bosszúságát. — Hallgass figyelmesen, és mondj el mindent a nagymamának. Most Londonban vagyok, ahová a Nagy-Empireákról repültem, nagyon fontos ügyben. Rövidesen visszatérek a szigetekre. Ne izguljanak. Részletesen közlök mindent levélben. Ez minden. Megjegyezted?

— Igen — mondta csendesen Natasa. Natasa egyszeriben elfelejtette egész népszerűségét, s

hirtelen eszébe jutott, hogy Gena egy rózsaszínű Néva-parti esten rebesgetett neki valamit a Nagy-Empireák szigetvilágáról, valami hajóról, szóval valami hülyeséget. Lehetséges, hogy mégse volt hülyeség? A szívét hirtelen valami megfoghatatlan izgalom járta át.

— Gena! — kiáltott fel váratlanul. — Dollisz! — felelte hirtelen a fiú. — Micsoda? — hökkent meg Natasa. — Hogy

szólítottál? — Bocsáss meg, Natasa! — Mi volt Krakkóban? — Első díj! — Gratulálok!

159

— Jó, elmondom a nagymamádnak! Mikor jössz haza? — Remélem, a tanév elejére sikerül. Viszlát, Nataska! Odalenn, a hallban Lady Lakensfield vidám, öreges

hangon énekelt valami románcot. Winston kísérte mély, hasból jövő vonítással.

Az öreg hölgy boldog volt. Ifjú megmentője, az orosz kristály-delfinecske minden kritikán felül állott, Granny-nak nevezte őt, és órákig bensőséges és komoly beszélgetést folytatott vele. A lady már azon gondolkodott, hogy ne hagyjon-e rá még öt százalékot az örökségből Winston rovására, bár Gennagyij már másodszor is kereken visszautasította a néni pénzét, mint olyan ember, aki alapvetően más elvek szerint nevelkedett. A véletlenek elkerülése végett Gennagyijnak fel kellett fednie az öreg hölgy előtt a titkok fátylát. Lady Lakensfield még abban az időben, amikor férjének műfogsorgyára volt, megtanulta, hogy a száját tartania kell. Mondanunk sem kell, mennyire megrázta őt az ő kristály-delfinecskéjének bátorsága és önfeláldozása.

— Ó, Gin, az életedet kockáztatod egy ilyen kicsi nép megmentéséért! Ó, nem, nem, te szent vagy!

Gennagyij hűvösen elmagyarázta neki, hogy minden vallásos előítélet ostobaság, még azt is hozzátette, hogy bármelyik szovjet úttörő ugyanígy viselkedne az ő helyében, mivel a szovjet úttörőnek nem közömbös sem a nagy, sem a kis népek sorsa.

Gennagyijt az izgatta, hogy Richard Boogie már két nap óta nem adott hírt magáról. A csodálatos megmenekülés és heves hűségeskük után Mr. Boogie Londonba vitte a fiúcskát, maga pedig ismeretlen irányba elrobogott, azzal az ígérettel, hogy nagyon hamar jelentkezni fog. Genának most már nem maradt más hátra, mint várni. Meg volt győződve róla, hogy kivívta Boogie rokonszenvét, és hogy

160

előbb-utóbb sikerül behatolnia a bűnbarlangba, de immáron két nap eltelt azóta. . .

Az óra az asztalon a teljesen megrendült Natasa Szeleburdova előtt 21.30-at mutatott, a gondterhelt Gennagyij Sztratofontov órája pedig 18.30-at. Ennyi a különbség a leningrádi és a londoni idő között. Gennagyij az ablaka alatt váratlanul autótülkölést hallott, amely Rossini Tolvaj szarka című operájának első taktusaira emlékeztetett.

Ő az! Gena egyetlen ugrással az ablaknál termett és kinézett. Igen, az ablak alatt egy nyitott kétüléses, meggyszínű Ferrariban, bajsza alatt mosolyogva Mr. Richard Boogie ült. Jobb kezének hüvelykujjával a szabad ülést mutatta Genának, aztán pedig mutatóujjával az óráját kopogtatta: gyerünk gyorsan!

— Yes, Sir! — kiáltott vidáman Gennagyij, és hanyatt-homlok rohant lefelé a hallba. — Nagymama, eljött értem az egyik empireai barátom — mondta Lady Lakensfieldnek. — Ugye megérted?

Az öreg lady ájuldozott, felállt a zongora mellől, és igyekezett Gennagyijt felfegyverezni egy angol-búr háború idejéből való hatalmas, rozsdás revolverrel. Mély hálával és meghatottan mondott le barátunk erről a tárgyról, valamint a százéves háborúból származó íjról és a normann hódítás korából fennmaradt kelta kardról is.

Kifutott a házból, és menet közben beugrott a Ferrari bőrülésére, megszorította új „barátja” kőkemény kezét.

— Na, te kis arisztokrata — mosolyodott el Boogie —, ma sok érdekes dolgot láthatsz. Semmin se csodálkozz, fiú!

A Soho negyed déli határa mellett az egyik keskeny utcácskában rozsdás fémtábla lóg a kis ajtó fölött: „Szöges Zsák.” Sok-sok évtizeden át ebben a jelentéktelen kis

161

sörözőben pihentek meg a hordárok, az árusok és mindenféle sötét népség a Sohóból.

Az utóbbi években váratlanul mind gyakrabban kezdtek elegáns Jaguárok és Bentleyk is megállni a Szöges Zsák előtt. Elegáns hölgyek és urak ereszkedtek le az ütött-kopott lépcsőfokokon a pincébe, a dohos szagú boltíves terembe, hogy hallják az újonnan feltűnt csillagot, Buba Flowert, az énekesnőt.

Egy mulatt dobos dühödten verte a dobot a kezével és a lábával. Szaxofonos imbolygott behunyt szemmel. Hirtelen csönd támadt, és a színpadon megjelent bő szárú selyemnadrágban és hosszú blúzban az énekesnő.

— Buba! Buba! — kiáltották a közönség soraiból. — „A kalandornő dalát!”

Buba vagyok — lánykalandor! Termetemről, fogaimról látszik, ugyebár! Tokió, New York és Delhi, nyolc országon átszelelni két hét — semmi már! Dzsiu-dzsicu, boksz és cselgáncs, veszély, méreg, áram, korbács - ez az ideál! Párducles, hiénaszimat, dollár, yen és font a divat, ördög adta bár! Lehettem volna artista, főszakács vagy zsurnaliszta, ám csalónak, főspionnak rablóvezér-kalandornak hív a nagyvilág!

A kis zenekar fülsiketítően sivított. Az énekesnő fölemelte a kezét, néhány őrült pát intett, aztán homlokáról

162

hátradobva a haját, kacsintott az elragadtatott ladykre és gentlemanokra, két ujjal füttyentett, és nyílt huligánmosollyal mosolygott.

— Képzeld, Ginny-boy — mondta Richard Boogie —, ezek a pulykakakasok mind azt hiszik, hogy Buba egyszerűen csak énekesnő. De vannak itt, fiacskám, olyan emberek is, akik tudják, hogy nem ok nélkül énekli ezt a dalocskát. . . Igen, bizony, megvan rá az oka. . . — és rejtélyesen elmosolyodott.

Genának eszébe jutott, hogy a Van Dyckról megmentett emberek is valami leányzóról beszéltek, egy kérlelhetetlen kígyóról, géppisztollyal a kezében. Lehet, hogy éppen ez a Buba volt az? Lehetséges, hogy a Nakamura-Brancsevszka bandájában tízével-százával vannak ilyenek?

— Lehetséges? — Gena naiv, csodálkozó arcot vágott. — Azt hittem, hogy ilyen dolgok csak a filmekben léteznek.

— Hallottál már Burongo országáról, fiam? — mosolyodott el gúnyosan Boogie. — Hallottál már Trandong városáról, Korneo szigetéről? Hallottál azokról az emberekről, akik. . .

Nem tudta befejezni a mondatot. Asztalukhoz a boltíves mélyedésben, a sarokban, két széles vállú, középtermetű fickó furakodott a táncolók tömegén át, egyforma, szürke öltönyben. Az egyik egy barna arcú szőke, a másik egy ferde szemű, sötét hajú ázsiai. Kezüket a mellükön összefonva néhány pillanatig meghatározhatatlan gúnyos mosollyal néztek Boogie-ra, Boogie pedig ugyanolyan mosollyal nézett vissza rájuk. Aztán Gennagyij egy érdekes beszélgetésnek lett tanúja.

— Azt mondják, Sir, hogy ön szakembereket keres egy régészeti expedícióhoz — mondta az első fickó, észrevehető német kiejtéssel.

— Üljenek le, uraim — mondta Boogie, és amikor a fiúk könyökükkel a tölgyfa asztalra támaszkodtak,

163

elmosolyodott. — Látom, egyforma az ízlésük, barátaim. Szürke öltöny harminc fontért az Old Bond Streetről, kék nyakkendő pedig a Libertytől. . .

— Épp most érkeztünk, Sir — mondta a sötét hajú. — Elhatároztuk, hogy ember módjára felöltözünk.

— Honnan jöttek? — Forró helyekről, Sir. — Azt látom. Pontosabban? — Dél-Freemann, Sir. — Neve? — kérdezte Boogie a sötét hajút. — Lakendra Tucu, Sir, de inkább Bullit, vagyis Golyó

néven ismernek. Néhány évvel ezelőtt szereltem le a brit hadseregből, elhatároztam, hogy nem megyek haza, négy expedícióban vettem részt.

— Szerszámai vannak? — Természetesen, Sir. — Maga gurk? — Igen. Gena tudta, hogy kik a gurkok. A Himalájában lakó

hegyi törzs. A brit gyarmatosítók közülük verbuváltak Commandos néven olyan osztagokat, amelyeket kivételes kegyetlenségre neveltek.

— Megfelel — mondta Boogie röviden, és a szőkéhez fordult. — Na és ön, kalandvágyó idealista Münchenből?

— Megsért, Sir — mondta a szőke keményen. — Bullit meg én öt év óta elválaszthatatlanok vagyunk. Együtt vonultunk vissza Laionville-ből. Bizonyára hallott Kaszambo faluról? Ön az osztagával akkoriban. . .

— Túl sokat fecseg ahhoz képest, hogy hivatásos — vágott közbe Boogie, és intett a bárfiúnak.

Amikor az asztalon megjelent a három pohár gin tonikkal, Boogie szélesen, barátságosan elvigyorodott.

— Szóval alighogy visszajöttetek, fiúk, már ismét dolgozni akartok?

164

— Pontosan így van, Sir. Hát élet ez itt? — És tudjátok-e, hová küldünk benneteket? — Nem, Sir. Biztosan valami vidám kis helyre, ugye? — Tessék — Boogie kitépett egy lapot a jegyzetfüzetéből

—, holnap jelentkezzetek ezen a címen, Camden-townban, hogy megkössük a szerződést..

— A feltételek, Sir? — Ott mindent megtudtok. Viszlát. Mi pedig

elvitorlázunk, Gin, köszönj el a régész uraktól. A nap erősen hanyatlóban volt, amikor a sötét

meggyszín Ferrari megkerülte Erósz szobrát, és nyugatra hajtott a Piccadillyn. Elénk színben izzott a vörös, kétemeletes autóbuszok ablaksora és a millió gépkocsi teteje. Gena már harmadik napja volt Londonban, de a híres ködnek nyomát sem látta. A nap hajnaltól alkonyig uralkodott a felhőtlen égen.

— Tudja, Sir — mondta Gena —, valami furcsa érzés fogott el, vágyakozás a Nagy-Empireák után. Nem volt az ön ősének legénysége között véletlenül egy Stratefond is? Lehetséges, hogy sohase jutok el többé azokra a szigetekre?

Richard Boogie gyorsan a fiúra pillantott. — Nem vettél észre semmi különöset ott, Gin? —

kérdezte. — Nem, Sir. . . egyébként. . . én nem ismerem az ottani

nyelvet, uram. Lehetséges, hogy tévedek, de úgy rémlik, mintha készülne ott valami. . . valami változásféle. . .

— Jól láttad, Gin — bólintott Boogie. — Rövidesen másképpen lesz ott minden.

Kiértek a Kensington Roadra, és elmentek a Hyde Park és az Albert herceg szobra mellett.

— Te megmentetted az életemet, fiú — mondta Boogie —, és különben is tetszel nekem. Ma meg fogsz győződni róla, hogy Boogie admirális nemzetsége nem korcsosult el, és a fehér fajból még nem minden férfi idegbajos. Olyan

165

élményben lesz részed, ami egyetlen kisfiúnak sem jut osztályrészül a te korodban.

Az olvasó könnyen elképzelheti, mit érezhetett Gena ezeknél a szavaknál. Tudta, hogy közel van a céljához.

A Ferrari félóra alatt kiért az autópályára, és még tíz perc múlva egy útelágazásnál keskeny mellékútra fordult, amelynek kezdetén egy tábla állt ezzel a felirattal: „Private road” — „Magánút”. Ez az út magas, zárt kapuhoz vezetett, amelyen ez a tábla állt:

DR. SYLVESTER LAFONUE PSZICHIÁTRIAI MAGANKLINIKÁJA

A kapu hangtalanul kinyílt, és a Ferrari befutott egy széles udvarra; világoszöld, tipikusan angol gyeppázsit, nyírott bokrokkal, nyájas fehér épület a háttérben, azon túl pedig a park fái álltak. Itt minden a nyugalmat és a megsebzett idegrendszer gyógyítását szolgálta; minden csendes és békés volt.

Alighogy a Ferrari odaért a házhoz, egy sötétkék egyenruhás, vörös hajú egyén ugrott elő a kapuból, és előzékenyen kinyitotta a kocsi ajtaját.

— Hol vannak a betegek, Mac? — kérdezte Boogie. — Minden rendben van, Sir. A betegek a parkban

vannak foglalkozáson. — Menjünk a házon át, Gin — mondta Boogie. —

Meglátod, hogy foglalatoskodnak a mi szegénykéink. Beléptek a házba, keresztülmentek az üresen kongó

hallon, végig egy sötét folyosón, amelyen egy jól megtermett legény rövid puskával a kezében sétált fel és alá.

— Nos, mi van, Orlando? — kérdezte Boogie. — Hülyének néz engem, főnök? — bőgött fel sértődötten

a nagyra nőtt fickó. — Az életben be nem jutnak ide! Nem ismer? Tehetnek, amit akarnak. . .

166

Hatalmas fekete mancs nyúlt ki a folyosó sarka mögül, és megragadta a fickó arcát. Az Apolló-szobor mögött árnyék bukkant elő, és az őr eltűnt, nyoma veszett, mintha nem is lett volna ott. Fentről a mennyezetről csúfondáros hang hallatszott:

— Üdv, főnök! Már félórája lógok itt Orlando fölött, mint valami bőregér. Végre megérkezett!

— Na jól van, gyere elő — nevette el magát Boogie. Gennagyij megesküdött volna rá, hogy a mennyezeten

nem volt senki, mégis onnan ugrott le, teljesen zajtalanul egy ember, és a sarok mögül két másik került elő, furcsa bő ruhában.

— Ez a három fickó a nindzsa módszert gyakorolja, az ősi japán láthatatlanná váló felderítők módszerét — magyarázta Boogie. — Óriási pénzekért sikerült megkaparintani ezt a titkos rendszert. Na, fiúk; hát hová tették a szerencsétlen Orlandót?

— Itt van, főnök — felelt az egyik nindzsa, és a ruhája redői közül elővarázsolta az isten tudja, hogyan elrejtett szerencsétlen Orlandót.

— Tiltakozom! Dick! — hörögte a félig megfojtott őr. — Arra nem szerződtem, hogy tisztátalan erőkkel harcoljak.

— És ha fölfedezte volna őket, lőtt volna? — kérdezte Gena Richard Boogie-t.

— Persze. — Harci töltényekkel? — Nem. Üressel. A nindzsa túlságosan drága áru. De

meg kell mondanom, hogy gyakran még a tréningen is harci fegyverekkel lövünk. Nem szeretjük a tréfát. Gyerünk tovább, Gin.

Mintegy húsz métert mentek még a folyosón, és Gena az egyik ajtó mögül váratlanul orosz beszédet hallott.

— Стой! Руки вверх! Állj! Kezeket fel! — üvöltött egy vad hang hihetetlenül rossz kiejtéssel.

167

— Где сиpятал oружие? — Hová rejtetted a fegyvert? Gennagyij megállt, mint akit odacövekeltek.

— Ez mintha valami szláv nyelv lenne! Nemde, Sir? — kérdezte.

— Orosz nyelvóra van — magyarázta Boogie. — Az meg minek, Sir? Csak nem akarnak

Oroszországgal harcba szállni? — Gena alig-alig tudta elrejteni gúnyos mosolyát.

— Az oroszokkal nekem külön elszámolásom van — dünnyögte Boogie. — Az a klipper, az a háromárbocos gyors vitorlás semmivé tette nagyapám terveit. Nekik több volt a puskájuk, és nagyobb volt a sebességük. Az az átkozott orosz kapitány a mi hajóinkat a, Silver Bay öbölbe kergette. Lehet, hogy ez a részeges Fuk elfelejtkezett erről, de Richard Boogie nem felejt. Néhány évvel ezelőtt Leningrádban jártam, és megtudtam, hogy élnek még Sztratofontov utódai.

Megállt, elővett egy cigarettát, csettintett az öngyújtóval, rágyújtott, és gúnyosan elmosolyodott. Ebben a pillanatban Gennagyij emlékezetében felvillant az a havas este a Mars-mezőn, a Szuvorov-szobor, a Kirov-híd. . . Hát ő volt az az ellenszenves külföldi, aki neki is és Vezénylev kapitánynak is feltűnt.

— Ledöntöm annak az átkozott Sztratofudónak a szobrát, és a helyére állítom az igaz hős, a szabad flotta admirálisa. Rocker Boogie császár emlékművét! — suttogta hevesen Richard.

— Maga igazi Boogie! — kiáltott fel Gennagyij. A kis pszichológus, mint már ismeretes, rá tudott

tapintani ellenfelének gyenge pontjára. Richard ezeknél a szavaknál ünnepélyes pózba vágta magát, mintha már ő is emlékmű volna.

— De mégis, minek most az Empireákon az orosz nyelv? — kérdezte a fiú óvatosan.

168

Boogie felélénkült. — Szükség lehet rá. „Valamit terveznek az Aljosa Popovics ellen — töprengett

Gena. — Úgy emlékszem, a madame mondott is erről valamit Mamisnak.”

Kiértek a házból, és idilli, árnyas fasorokon át eljutottak a park mélyébe. A fák közt hol itt, hol ott bukkantak fel dr. Silvester Lafonue „páciensei”. Rövid, gyors vágtákkal váltogatták a helyüket. A lelki betegek egy csoportja a garázs előtt gyűlt össze, és egy új Mercedes márkájú páncélos teherautót tanulmányozott. Hol itt, hol ott kattogtak békésen a hangtompítóval felszerelt gépfegyverek.

— És milyen a kapcsolatuk a rendőrséggel, Sir? — kérdezte Gena.

Boogie felkacagott, és átölelte a vállát. — Értelmes fickó vagy, Gin! Fején találtad a szöget! De

látod, az itteni rendőrbiztos megértő ember. Kiválóan megérti, hogy ezeknek a szerencsétlen tudathasadásosoknak és hisztérikus betegeknek a gyógyuláshoz valamilyen kikapcsolódásra, sportra van szükségük. Meg akarod nézni klinikánk berendezését?

Egy alacsony fészerfélébe vezette, felgyújtotta a villanyt; és Gena egy egész fegyvertárat pillantott meg: automata gépfegyverek tucatjait a fal menti fészkekben, két gránátvetőt, golyószórókat, lőszeresládákat, rádióadó készüléket, kézigránátfüzéreket. . .

— Minden a legmodernebb, Mietvinből, egyenesen a pokolból! — mondta büszkén Boogie. — EM-14-es aknavetők, gránátok. . .

A fészer küszöbén a rőt hajú, egyenruhás egyén bukkant fel.

— Főnök, hívják a vonalon! — üvöltötte lelkesen. — Ő maga? — kérdezte Boogie ijedten.

169

— Igen. . . alighanem a madame .. A nyugodt és fenséges császárutódnak nyoma se

maradt. Boogie gyorsan kisurrant az ajtón, és eltűnt. Egy negyedórán át Gena teljes magányban, feszülten

tanulmányozta a fegyvereket. Ezt a foglalatosságot egy kellemes, lágy hang szakította félbe:

— Legyen olyan kedves, és tegye a helyére a gépfegyveremet.

Gennagyij gyorsan megfordult. Az ajtóban meglehetősen furcsa külsejű, magas férfi állt. Válláig érő hullámos haja, vékony bajsza és hegyes szakálla miatt olyan volt, mint egy muskétás A három testőrből, de csíkos trikója és bársonyfarmere széles bőrövvel teljesen mai külsőt kölcsönzött neki.

— Bocsásson meg, Sir, csak meg akartam nézni — szabadkozott Gena, és bemutatkozott: — Gin Stratefond.

— A nevem John Grey --hajolt meg a hosszú hajú. — Maga hogy került ide?

— Engem a. . . — kezdte volna Gena, de ebben a pillanatban tíz másik zsoldos rontott be a fészerbe, egy negyvenöt év körüli gorillával az élén.

Valamennyien vadul üvöltöztek oroszul: — Стой, стрелять буду! Ложись Ha палубу!. . . Állj,

vagy lövök! Feküdj a fedélzetre! — és vadul hahotáztak. Gena megértette, hogy ez a csoport most jött az orosz nyelvleckéről.

— Elég a röhögésből! Osszátok szét a fegyvereket! — üvöltötte a gorilla. — Most éjszakai lövészet következik. Hé, miféle kölyök ez itt? Gyere csak ide, fiacskám!

— Udvariasabban, Mr. Gorilla — szólt rá Gennagyij. A zsoldosok felbődültek:

— Hű, micsoda kis fickó! Jól elkeresztelte Pabstot Gorillának! Gorilla! Csakugyan gorilla! Tisztára gorilla!

170

Gorilla dühbe gurult, Gennagyijra rontott, megpróbálta elkapni a gallérját, de a fiú kifordult a keze közül, és jót rúgott a fenekébe. Pabst felüvöltött, és kikapta a fészerből a géppisztolyát.

— Agyon akar lőni, Gorilla? — kérdezte Gennagyij udvariasan.

— Kerültél volna Burongóban a kezem közé, te kölyök! — vicsorított rá Pabst.

— Képzelje, hogy Burongóban van, Sir. Biztosítom, hogy nem talál el meg tíz méterről sem.

Ezúttal a zsoldosok már a fiún nevettek. — Igen, igen, gentlemanek — mondta Gena komolyan.

— Maguk közül senki nem talál el engem tíz méterről egy lövéssel.

— De miért nem, boy?! — kiáltotta valaki. — Ki tudok térni a golyó elől — mondta Gena, levette az

egyik zsoldosról a hatalmas kalapot, az úgynevezett „félakós tökfödőt”, a saját fejére tette, és a fészer mélyébe ment. — Próbálják csak lelőni legalább ezt a kalapot a fejemről, gentlemanek!

— Ez a kisfiú gúnyt űz belőlünk! — zúgták a zsoldosok. — Nocsak, Sziklaöklű Joe, mutasd meg neki, mit tudsz! — Nem vagyok én Tell Vilmos — mondta John Grey, és

leült a sarokba a gépfegyverével. — Ha fekete volna a képe, én biz megkockáztatnám —

dörmögte egy másik zsoldos. — Gyávák! — kiáltotta Gennagyij kihívóan. Erre válaszul rögtön dördült egy lövés. Gena elkapta a

fejét — a kalap a helyén maradt. Még egy lövés. Gena pörgött, mint egy pörgettyű: a kalap a fején maradt. Még egy lövés — ugyanaz a kép!

— Na, hát mi lesz! Elfelejtettetek lőni, állatok?! — üvöltözte Pabst.

171

A beállott csendben John Grey udvariasan megkérdezte Genától:

— Ezt hogy csinálta? — Szeretek élni — válaszolta a fiú talpraesetten. — Ahá, értem, értem — bólintott John Grey —, tehát

szereti az életét? — Szeretem az életet és a szabadságot! — tette hozzá

Gena. —. . . és a szabadságot — mondta elgondolkozva,

mintegy magának John Grey. — Jól mondja. Szeretni kell az életet, és szeretni kell a szabadságot. . .

— Elég a fecsegésből! Kapd el a golyót! — röffent fel Pabst, felkapta a gépfegyverét fél kézzel, és lőtt.

Gena félreugrott, és a tenyerébe fújt. — Elfogtam, Sir! Itt van, még forró! Csend támadt. A robusztus zsoldosok tátott szájjal

néztek a bámulatra méltó fiúcskára. Pabst kimeresztve szemét, az izzadságot törölgette a homlokáról. Gennagyij levette az épen maradt kalapját, és mókás meghajlással üdvözölte a jelenlevőket.

— Ez aztán a legény! Ilyen kéne a mi osztagunkba! — mondta valaki.

— Hej, te fiú! Akadna neked egy kis hely az én dzsipemen! — dörmögte Pabst.

— Uraim, minden vágyam az, hogy együtt dolgozhassak önökkel!

John Grey felállt, átölelte a fiú vállát, és félrevonta. — Az én géppuskámba már nem sikerült vaktölténytárat

helyeznie — mondta csendesen. — Igen, Sir, az öné volt az utolsó, már nem volt rá időm

— vallotta be Gena. — És mégis megkockáztatta, hogy eljátssza ezt a játékot? — Igen. — És hogyha lőttem volna?

172

— Ön nem lőtt volna, Sir. — Meg van győződve róla? — Természetesen. Hiszen maga a híres John Grey, a

Sziklaöklű Joe! Nagyon furcsa volt itt látni magát, de rögtön megismertem.

John Grey nem más, mint Sziklaöklű Joe, Herkules hozzá vékony szál karó.

— Bátor, mint Don Quijote, s szíve jó. . . — Áá, ez a dalocska! — mosolyodott el John Grey. —

Sok túlzás van benne. Emlékszik, van ott valami ostobaság Harryról, a cowboyról.

— Már hogyne emlékeznék! — kiáltott Gennagyij. — Egyébként nem öltem meg ezt a hencegőt. Nelly

kergette el. . . De nagyon örülök, hogy emlékszik, és nem felejtette el. . . Igen, igen, sok minden megesik ezen a világon. Holdfényben keringőznek a párok, igen, igen. . . Ide figyeljen, miért kellett megrendezni ezt a cirkuszt a vaktöltényekkel?

— Be kell jutnom a maguk osztagába, Mr. John Grey suttogta Gena.

— Titok? — érdeklődött Sziklaöklű Joe. Genának nyújtotta keskeny, hosszú kezét, és a kézszorításnál a fiú megértette, hogy John Grey teljes mértékben rászolgált álnevére.

Becsapódott az ajtó és a küszöbön vidáman és energikusan megjelent Richard Boogie.

— Hé, leopárdok! — kiáltotta. — Nem bántottátok meg a vendégemet? Na, Gin, megismerkedtél ezekkel a modern szerencselovagokkal?

— A vendéged igazi ördögfióka, Dick! — mondta Pabst. — Találnék egy kis helyet számára a dzsipemen. Úgy bizony, hehe. . .

173

— Ezek az emberek, fiacskám, ismerik az élet értékét! Könyörtelenek, kemények, magukat sem kímélik. Közülük mindegyik felér egy egész zászlóalj katonával. Tudnak ölni és meghalni. A dzsungelokban és a sivatagban, a levegőben, a hegyekben és a tengeren nincs rettenetesebb vad, mint a fehér zsoldos! A föld sója ők, az évszázadok mélyéről hozzák azt, amitől dicső a fehér faj, valamennyi kontinens leigázója: a bátorságot, a harci kedvet, a kalandéhséget és a nagy fehér álmot!

Richard Boogie hangja zengett, a szeme lángolt, és ha Gena nem ismerte volna az értékét ennek a hamis, embertelen fajgyűlölő romantikának, alighanem magával ragadta volna a bandita lelkes kirohanása. De jól tudta, mi ez, maszlag, ezért résen volt.

Boogie dolgozószobájában egy puha karosszékben ült, és néma elragadtatást színlelt. A dolgozószoba falait afrikai maszkok és fegyverek díszítették, a mennyezetről nagy hajómodell függött, a hírneves Kékbálnáé. De a szobában a legfontosabb tárgy I. Rocker hatalmas arcképe volt, amely régi stílusban készült, azokhoz a rézkarcokhoz hasonlóan, amelyek a XVII. század kalózait, John Morgant és Francois Olonaise-t ábrázolták — kegyetlen, bősz arc félprofilban és kivont pallos a vállán.

Richard szavalni kezdett, föl-alá sétálva a dolgozószobájában, egy pohár champagne-i pezsgővel a kezében.

— Nem követem részeges bátyám példáját, csak francia pezsgőt iszom — magyarázta. — Mindig hordok magammal ebből a nemes italból. Egyszer Burongóban elfogyott a készletem, akkor az osztagommal megrohantam egy városkát annak az ürügyén, hogy megtisztítom a kommunistáktól, és az ottani hotelban sikerült jó néhány láda Veuve Cliquot-t zsákmányolnom.

174

— És bizonyára jó sok embert lekaszaboltak ott, Sir — mosolygott gúnyosan Gena.

— Nem tartottunk népszámlálást! — kacagott fel Boogie. A fiú égő gyűlöletet érzett ez iránt a mosolygó és

kérkedő gyilkos iránt, de az önfegyelme irigylésre késztetett volna bármely felnőtt férfit.

— Igen, barátocskám, Gin — folytatta Boogie. — Silvester Lafonue doktor páciensei sok vihart láttak. Nagyobb részük az egyetlen afrikai fehér zászló, Csuiz Tombe zászlaja alatt úgy kaszabolta az ellenséget, hogy a kék sisakok, mint a tojáshéj, pukkantak szét.

— És John Grey? — kérdezte Gennagyij. — Őt kevésbé ismerem. Közép-Amerikában dolgozott.

Haitin és azt hiszem, San Domingóban. Barátom, a boldogult Arthur Pein ajánlotta, mint a legjobb lövészt, pilótát és ejtőernyőst. De a többi fiút csaknem mind ismerem. Együtt harcoltunk Dollár Jack, Brohm ezredes vezetése alatt. Na de most saját osztagom lesz.

— Megenged egy kérdést, Sir? Hova készülnek Angliából, mik a tervei?

Boogie a fenekére nézett még egy palacknak, elmosolyodott, és láthatóan számítva a hatásra, lassan tagolta:

— A Nagy-Empireákra, fiacskám, a te szeretett Nagy-Empireáidra.

— Hogyan?! — kiáltott fel Gennagyij. — Rosszul hallok? — Nem, nem hallász rosszul. A madame már alig vár

bennünket. — Milyen madame? — Az úrnőnk — mosolyodott el szarkasztikusan Boogie.

— Madame Nakamura-Brancsevszka. — Madame Nakamura-Brancsevszka az önök úrnője? —

Gennagyij felugrott. — Ez térfa, Sir? A madame virágokat nevel, és verseket ír!

175

— A madame hétpróbás bandita! — kacagott fel Boogie; szájához emelte az üveget, és felhajtott fél palackkal a nemes italból. A füle is vörös lett a belső tűztől. — Ginny-boy, én számítok rád, és bízok benned. Ezért mindent elmesélek neked erről a nőről. A madame egy hatalmas földalatti birodalom feje. Úgy kezdte, mint mi valamennyien, Trandongban, Kowlan-Cityben, ahol minden bambuszfüggöny mögött lehet egy adag hasist vagy ópiumot kapni. Ez a boszorkány ügyesebbnek bizonyult mindenkinél. Beférkőzött dr. Kabe arany- és ópiumkirály bizalmába. Vett három rozsdás torpedóhajót az ócskapiacon, és kezdte megtámadni a kereskedelmi hajókat. Magam is szolgáltam ezeknek a hajóknak az egyikén, egyszerű géppuskásként. Akkor már hatalmas pénzeket zsebelt be, de aztán belekeveredett egy csúnya históriába: elrabolt egy amerikai hadiszállítmányt. Akkor sokat elkaptak közülünk, de a madame gyorsan kapcsolatot talált az Egyesült Államok Központi Hírszerző Ügynökségével, a CIA-val. Amíg engem a sors hányt-vetett a nagyvilágban, addig a madame folytatta tovább üzelmeit. Ma már milliói vannak és rettenetes hatalma, nekem pedig ezen a kis vacakon kívül — megmutatta a fiúnak a Barrett típusú pisztolyát — semmi magántulajdonom nincs. Mindaz, amit itt látsz, az ő pénzén van.

— Mondja, Sir, és a lánya, Dollisz tud arról, hogy mi az anyja?. . .

— Lánya! — kacagott fel Boogie. — Kobrának még sohase születtek emberkölykei. Dolliszt valami francia arisztokrata nőtől rabolta el. A madame megőrül az arisztokráciáért, téged is csak azért engedett haza, hogy bejusson az angol arisztokrata körökbe. Ha nem volna Lady Lakensfield a nagymamád, megismerkedtél volna a cápákkal. Most az ő tervei szerint el kell űznünk az empireai futballista szenátorokat, és kikiáltjuk őt a Nagy-

176

Empireák és Karbunkulus királynőjévé, mint Owk-port alapítójának, de Clisson baronesse-nek a törvényes utódját. Na, Gin, mit szólsz ehhez?

Gena karosszékének karfájára könyökölt, és átható tekintetével közelített a fiúhoz.

Hogy a helyzet komolyságát átérezzük, a kedves olvasó képzelje el egy hiúz szemét tíz centiméternyire az arcától.

— Én. . . én. . . — suttogta Gena lázasan keresgélve a helyes választ — nem mondhatnám, hogy ez különösen tetszik nekem, Sir. . .

Boogie hátrahőkölt, felkacagott, és a mennyezet felé mutatott összeszorított öklével.

— Baronesse de Clisson! Királynő! Apukája a mai napig is metélt tésztát árul éjszaka Yokohamában, az anyukája meg csizmákat varr Triesztben.

— Miközben ön, Sir, valódi Boogie! — kiáltott fel lelkesen Gena. — Százszázalékos, utánozhatatlan Boogie!

Richard egyszerre fenékig ürített még egy palackot a nemes italból, és úgy kivirult, mint egy kínai lampion. Váratlanul lábujjhegyre állt, és á szoba közepén spiccelve egy lassú balettforgást csinált.

— Nézze csak ezt az alakot, Gin Stratefond! — mondta csaknem énekelve. — Mondja meg, hát nincs benne fenség, nem látja ezt a királyi tartást? Nézze ezt a nyakat! Ezeket az erős, feszes izmokat! Nem találja, hogy olyan, akár egy admirális hajójának feszültségtől zengő oldalkötélzete? Nézze, Gin Stratefond, ezt a büszke és szép metszésű arcélt! Nem méltó-e ez arra, hogy bankjegyeket díszítsen, váltópénzre és bankókra nyomják?

Boogie könnyedén ugrott egyet, tapsolt, és mintha zenét hallott volna, valamilyen furcsa táncra perdült.

— Krocsi, fiacskám, krocsi, csurocsi rikotuer! Malazi holionon kukubu! Boogie nem lesz kifutófiú! Labrador őserdeiben él a Woogie hercegnő, Boogie elveszi feleségül,

177

és a Nagy-Empireákon a Boogie-Woogie dinasztia fog uralkodni. Freomonosztr csu ra!

Gennagyij csak nézte ezt a táncot, s arra gondolt, hogy dr. Silvester Lafonue klinikáján mégis van egyetlen ember legalább, akinek komolyan szüksége van pszichiátriai kezelésre.

178

TIZENKETTEDIK FEJEZET

amelyben újra felbőgnek a repülőgépmotorok, és dörög a gépfegyver

Egy kis kétmotoros Lockheed márkájú repülőgép lassan úszott a végtelen trópusi éjszakában, mint valami láthatatlan vírus, amely egy üveg tintába esett.

— Bocsásson meg nekem, John, de meglehetősen mulatságosan fest ebben a védősisakban — mondta Gennagyij John Greynek.

A repülőgép automata pilótával repült, ezért John és Gena nyugodtan beszélgethetett. John Grey cigarettázott, s közben egy-egy pillantást vetett a mérőműszerekre. Gennagyij mellette ült a másodpilóta helyén. Mögöttük a repülőgép törzsében Pabst osztagának újoncai horkoltak a lőszerzsákokon.

John Grey megigazította a sisak alól kibukó hosszú fürtjeit, megpödörte a bajszát, és végigsimította a szakállát.

— Kedves Gin — mondta mosolyogva —, azok az emberek, akik tréfálkozni merészelnek a külsőmön, nem tartózkodnak soká ezen a világon, nekem viszont tetszik a saját küllemem. Ami pedig önt illeti, barátom, maga szintén meglehetősen furcsán fest a másodpilóta helyén. Gondolom, egyetért velem abban, hogy jobban illenék magához egy kényelmes bili.

Mindketten jókedvűen elnevették magukat. A lelki betegek klinikáján a kéthetes felkészülés alatt jól összebarátkoztak egymással. A legendás hírű John Grey — azaz Sziklaöklű Joe — udvarias modorával, kedvességével, egy zsoldosnál furcsán ható töprengő természetével megnyerte Gennagyij tetszését. Valóban tökéletesen bánt a

179

fegyverrel és a műszerekkel, és hihetetlen, csaknem természetfölötti ereje volt. Szabad idejét John Grey a függőágyban töltötte, a Nagy Brit Enciklopédiát vagy T. S. Eliot verseit olvasta. Az sem volt érthető, hogy ez a kedves, jólelkű gentleman hogyan került ezeknek a megátalkodott banditáknak a társaságába.

És Gennagyij is megtetszett a sokat tapasztalt Greynek; bátorsága, ügyessége, nyíltsága és céltudatossága nem kerülte el Sziklaöklű Joe figyelmét.

Így aztán összebarátkoztak, ahogy mondani szokás, elválaszthatatlanok lettek, és most is együtt ültek a pilótafülkében, ebben a gyengén megvilágított vasdobozban, amely a fekete óceán fölött úszott a fekete égen.

Ez volt a Britanniából a Nagy-Empireákra vezető fárasztó út utolsó szakasza. Londonból az osztag a BEA légitársaság menetrend szerinti repülőgépével Barcelonába repült, mint mondták, turistáskodni, bikaviadalt szemlélni. Barcelonából egy furcsa motoros jachton mint a textiles szakszervezet tagjai és a halászsport kedvelői indultak el egy apró, csaknem néptelen szigetre, amelynek azonban volt repülőtere. Ott rakodtak be ebbe a repülőgépbe, és John Grey, azaz Sziklaöklű Joe vállalta a pilóta szerepét. Néhányszor leszálltak különböző országok titkos repülőterein, és most tartalék-üzemanyag tartályokkal felszerelve hosszú óceánrepülést hajtottak végre.

— John, régen szerettem volna egy fontos kérdést feltenni magának — mondta Gena.

— Tudom — felelte Sziklaöklű Joe rendíthetetlenül. — Régen szeretné megkérdezni, hogy mi közöm van nekem a Gorilla-Pabst-féle emberekhez?

— Pontosan — csodálkozott Gennagyij. — Nézze, Gin — mondta Sziklaöklű Joe, megcsipkedve

a bajuszkáját —, természetem szerint én kalandor vagyok.

180

Ez is a foglalkozásom, Sir: kalandor vagyok. Latin-Amerikában részt vettem legalább hét úgynevezett forradalomban, kapcsolatban voltam különböző sötét egyénekkel, akik ott hatalomra jutottak, én pedig olajra léptem. Hagyd már abba, John, mondogattam magamnak, mi értelmük van ezeknek az operettforradalmaknak, kinek van haszna belőlük? A népnek, neked, Ritának vagy a kicsi Nellynek? No de sajna, ilyen a természetem, és ez a foglalkozásom is. Vonz a kalandorélet, és kész. Ezzel mindent megmondtam! Utoljára egy teljesen képtelen, őrült dologba keveredtem, ami sajnos csődbe jutott.

— És mi történt aztán? — kérdezte Gennagyij óvatosan. — Port-au-Prince-ben matróznak szegődtem a Lloyd

Társaság egy öreg hajójára, amely Európába tartott. Európában azonban. . . ajaj — John legyintett —, mi mindennel nem kellett nekem foglalkoznom! Voltam szemetes, énekeltem egy ócska kis vendéglőben egy tányér levesért, cementes-zsákot hordtam a teherpályaudvaron. Minden mindegy lett nekem. Ki ismerte volna föl bennem John Greyt, aki „mindenért mindig megfizet”? Ritában és a picike Nellyben elég tapintat volt ahhoz, hogy békében hagyjanak engem. Aztán egyszeriben hozzám szegődött a szerencse. Bekerültem a híres Jacques Bubour ejtőernyős iskolájába! Ez volt aztán az élet! A fiúk mind első osztályúak voltak, különösen az egyik repülőpilóta, Herman Geiger, egy svájci, fényeskedjék boldogtalan lelkének az örök világosság!. . . — Sziklaöklű Joe keresztet vetett. — Utoljára Lauristini filmstúdiójában voltam zsonglőr. Elég jól kerestem, már Ritát és a picike Nellyt is tudtam anyagilag támogatni. De aztán hallottam, hogy új felszabadító expedíciót szerveznek. Kalandortermészetem felülkerekedett, és most, láthatja, Sir, hogy itt vagyok ennek a repülőgépnek a kormányánál.

181

— Maga a mi expedíciónkat felszabadítónak nevezi? — kérdezte Gena. — Gondolja, hogy Mr. Boogie vagy a Gorilla a Nagy-Empireák felszabadítói?

John Grey éles pillantást vetett Gennagyijra. — Bocsásson meg, John, de maga naiv idealista mondta

— Gena. — Boogie és Pabst és a többiek mind közönséges bérgyilkosok, Boogie ráadásul még cezaromániás őrült is. Akarja tudni ennek a históriának az indítékait?

És Gena elmesélt mindent. Mesélt a Nagy-Empireákról, Madame Nakamura-Brancsevszkáról és Richard Boogie terveiről. Szüksége volt egy szövetségesre a zsoldosok osztagában, és John Grey megfelelő embernek mutatkozott. Amikor befejezte, John egy ideig hallgatott, aztán heves mozdulattal a fiúhoz fordult.

— Most pedig engedje meg, Gin, hogy én tegyek fel magának egy- kérdést, amely már rég a nyelvemen van. Maga csakugyan angol? Csakugyan az, akinek mondja magát?

Gennagyij nem tudott válaszolni, mert a hátuk mögött megjelent Gorilla-Pabst. Bozontos mellét vakargatva, és ásítozva így szólt:

— Hé, John, jól figyelj a leszállásnál! A kifutópálya itt egy keskeny homokos sáv a tengerben. Tegnap Gambe őrmester eltévesztette, és a tengerfenékig meg se állt.

— Gambe a műszerek szerint szállt le? — kérdezte John. — Hát persze! Hogy szállt volna másképp? — Mert mi csak úgy szemre fogunk, Pabst —

mosolyodott el John gúnyosan, és Genára kacsintott. — Mi itt mind a ketten úgy látunk, akár a macska.

A repülőgép zuhanórepülésben közeledett a földhöz.

182

183

A zsoldosok három nap alatt értek Karbunkulusba. A régi várban helyezték el őket, amelyet kaszárnyának rendeztek be. A katonák unatkoztak, kóboroltak a szűk folyosókon és a boltíves kazamatákban, kinézegettek a keskeny ablakokon, Owk-port hívogató látképére. A kaszárnyaudvart tilos volt elhagyniuk.

Ezeket a napokat Gennagyij a várban töltötte, és egyetlenegyszer sem látta sem Richard Boogie-t, sem a madame-ot, sem Mizerableszt, sem Lattifudót. Sőt mi több, az érkezésük utáni reggelen nem találta sem John Greyt, sem Pabstot a szomszédos ágyakon, és még négy fiút az osztagból: a belga Klemant, a német Beckert és két amerikait — Louise-t és Ernit sem.

Harmadnap estefelé tértek vissza piszkosan és fáradtan, tépett trópusi ruhában. Öten elmentek zuhanyozni, John Grey intett Genának, kiment a torony teraszára, leült a sarokba, és arcát a szél felé fordította.

— Hol voltak, John? — kérdezte Gennagyij. — A Curie-szigeteken — sziszegte dühösen fogai között

Sziklaöklű Joe. — Kis kedvcsináló séta a felszabadító misszió tagjainak társaságában.

Kiderült, hogy éjszaka felkeltették és behajózták hatukat egy partra szálló hajóba, amelynek a raktárában már ott állt a páncél-teherautó, és azt mondták, hogy meg kell semmisíteniük valami ópiumgyárat a Curie-szigetek egyikén.

— Egy csapás a konkurenciára, az Anakonda-bandára — jegyezte meg Gennagyij.

— Hallgasd csak, hogy mi volt azután! A páncélautóval egy keskeny irtássávban mentek a

dzsungelen át. John Grey vezetett. Pabst a géppuska mögött ült, a többi négy a padlón feküdt és kártyázott. Végül a pálmák mögött előtűnt egy kis tisztás, azon egy nagy kéményű, alacsony téglaépület. Az ablakokból erős

184

gépfegyvertüzet nyitottak rájuk. Pabst parancsot adott Beckernek és Louise-nak, hogy fojtsák el a tüzet. A fiúk eldobták a kártyát, kidugták a fejüket, széjjelnéztek, aztán nyugodtan átmásztak a páncélautó oldalán. A senki földjén úgy mentek át, mint a bulváron, a belövések zónáján pedig egy gepárd gyorsaságával vágtak át. Sikerült annyira megközelíteniük a gyár falát, hogy az ablakokon dobálhatták be a gránátokat. Ezután nem maradt más hátra, mint hogy kihordják a holttesteket, végezzenek a sebesültekkel, a páncélautóra felrakják az ópiumos zsákokat, és felrobbantsák a gyárat. A hadműveletet a legmagasabb színvonalon hajtották végre.

A gyár mellett egy kicsiny falucskát találtak. A helybeli félmeztelen lakosság — gyerekekkel együtt, legfeljebb ha, ötvenen voltak — elővánszorgott viskóiból, és félénken, de nem titkolt örömmel figyelte a, katonákat. Az Anakonda vegyészei, úgy látszik, sok borsot törtek az orruk alá.

Pabst rádión keresztül kapcsolatba lépett a központtal, és jelentette, hogy a feladatot végrehajtották.

— A lakosság üdvözli a büntető expedíciót! — kacagott fel. — Fürdőruha-divatbemutatót rendeztek!

— És akkor meghallottam egy női hangot — mondta John Grey. — „A lakosságot likvidálni kell” — mondta a női hang. Még Pabst is megzavarodott. „Hogyhogy likvidálni?” kérdezte. „Nem az én dolgom, hogy megtanítsam rá magát — felelte a női hang. — Emlékezzen Burongóra.” Pabst kikapcsolta a rádiót. „Hé! — üvöltött a szigetlakókra. — Van nálatok ásó, gyerekek? Gödröt kell ásni!” Én a géppisztolyomhoz kaptam, de ekkor valaki hátulról, alighanem Kleman, rásózott a sisakomra. Amikor magamhoz tértem, a gödör már be volt temetve.

Sziklaöklű Joe felállt, a terasz széléhez ment, és a kezével elárnyékolva a szemét, nézte Owk-portnak a lemenő nap fényében élesen kirajzolódó körvonalait.

185

— Igazad van, Gin, itt valami ördögi koncert készül. Próbáljuk meg, talán együtt meg tudjuk akadályozni. — Kezet adott Gennagyijnak. — Csakhogy nekünk nem lehet titkunk egymás előtt.

— Én orosz vagyok — mondta Gena —, szovjet úttörő, Gennagyij Sztratofontov a nevem. Ebben a városban az én üknagypapámnak emlékművet állítottak.

E pillanatban az egész váron harsány csengőszó zengett végig, csizmadobogás és kiáltoz is hallatszott.

— Megérkezett a főnök!

186

TIZENHARMADIK FEJEZET

amelynek legtöbb résztvevője szörnyű lármát csap, de néhányan csöndesen beszélgetnek

A Nagy-Empireákon Kassziopeia ez évi hagyományos ünnepségének előestéjén több szenzáció történt: minden meghívás nélkül Owk-portba érkezett Zurbagánból Edinburghba utazóban egy hatalmas nemzetközi szimfonikus zenekar, Gregory von Nofirogerg herceg vezényletével. Azok, akik amellett voltak, hogy a Nagy-Empireák csapatának ki kell jutnia a nemzetközi küzdőtérre, ujjongtak a szenátusban: íme, itt van a finn banánszállítók fölött aratott 105:3-as legutóbbi győzelmünk eredménye! Ha már egy zenekar is eljött, ez azt jelenti, hogy valamelyik híres futballcsapat is várható, a Manchester United vagy a Santos, vagy esetleg a leningrádi Zenit.

A főváros lakosai nagy tömegben gyülekeztek a Katamaran hotel előtt, ahol a zenészek megszálltak. A muzsikusok egyébként mindenkinek tetszettek. Magas, szálfaegyenes, vállas, rezes orrú legények, a fülükben karikával, tetovált kezükben könnyedén vitték a hegedűk, a csellók, a fagottok és nagybőgők tokjait. Mindenkit lenyűgözött a karmester külseje: fekete asszír szakáll, vörös fürtös haj, sötét szemüveg, amely fél arcát eltakarta, háromszögletű kalap hatalmas tolldísszel, egy tízpróbázó termete, hatalmas, göcsörtös karmesteri pálca, akár Héraklész buzogánya.

— Erős fickók — mondta Nufnuti Kucse a világ legjobb futballistájának, Rikko Szillának.

Az első sorban álltak, és nézegették a zenészeket.

187

— Ne hívjuk ki őket egy bulonog-meccsre? — kérdezte Szilla.

— Nem rossz ötlet — mormolta magának Nufnuti, és hirtelen karon ragadta a világ legjobb futballistáját. — Rikko! Oda nézz! Nézd csak, ki van ott köztük!

Az autóbusz felől izmos, barnára sült kisfiú haladt a hotel felé, egy egész köteg réztányérral a kezében. Mellette különböző dobokkal megrakodva egy magas, sudár férfi haladt, hosszú hullámos hajjal, bajusszal és kecskeszakállal.

— Ez Gennagyij! — mondta halkan Rikko Szilla. — Szóval. . .

— Hallgass! — súgta neki Nufnuti Kucse. Gennagyij már észrevette őket. Közelükbe érve

szándékosan leejtett egy tányért, és gyorsan odasúgta a lehajló szenátornak:

— Naplemente után várjanak az üknagypapám szobra mellett. Addig várjanak, amíg kell. Ez itt mellettem a barátom.

Alig tűntek el az utolsó muzsikusok a hotel kapujában, amikor az ablakból felcsendült Rossini vidám zenéje.

— Gyakorolnak — rebegték a tömegben ellágyultan. Az asszír szakáll és a nagy tollas kalap felvillant az

ablakban. Zűrzavaros ének, kiáltások, kacagás és bugyborékolás hallatszott ki a hotelból. A pincérek majd leestek a lábukról. úgy rohantak a szobákba, hogy széthordják. a lónak való adag Hegyaljai lőrét. Aztán hatalmas horkolás hallatszott, mely elnyomta Rossini zenéjét. — Alusznak vagy gyakorolnak? — értetlenkedtek a tömegben.

— Alusznak is, gyakorolnak is — mondták a mindentudók.

A nap második felében Gena látogatást tett Madame Nakamura-Brancsevszkánál.

188

— Ó, Gin! — nyújtotta kezét a dáma légelbűvölőbb mosolyával. — Mennyire örülök, hogy ismét láthatom magát! Mr. Richard Boogie elmesélte, hogy harcolni akar népem szabadságáért. Ő nagyra értékeli magát, és ez nem csekélység, fiacskám. De ne beszéljünk politikáról, ez engem kevésbé érdekel, csak együtt érzek a hazafiakkal.

E pillanatban Dollisz jött be a szobába. Haragosan nézett Genára, és a fogai között sziszegte:

— Te már megint itt vagy? — Dollisz, milyen barátságtalan vagy! — szidta meg a

madame: — Gin olyan nagy utat tett meg, hogy újra láthasson minket! Hogy van a kedves nagymamája, Gin?

— Köszönöm, madame, nagymama is és a bátyja is a legszívélyesebb üdvözletüket küldik. Sokat beszélnek önről a mi köreinkben. Az ön rózsakertjének virágairól fantasztikus hírek keringenek. Az utolsó víkenden gróf Charlie Bartelet Esterházy, az ifjabb, aki egy vitorlásversenyen tűnt fel a Szamóca nevű jachtján az óceánon, olvasta az ön verseit a Lépcső című folyóiratban, az utánozhatatlan Grace, a monacói hercegnő pedig, amikor meglátta az ön fényképét a folyóiratban, azt mondta, hogy véleménye szerint az ön származása a legősibb francia családokig vezethető vissza.

Nakamura-Brancsevszkát az izgalomtól vörös foltok lepték el, s mintha megszédült volna, egy pillanatra valósággal elvesztette az eszméletét.

— De hát hogy került Angliába a Lépcső című folyóirat? — rebegte.

— Én vittem magammal, madame — felelte Gennagyij magában hahotázva, miközben kissé meghajolt a hölgy előtt.

— Ó, Gin, ó, drága kis barátom! — A leendő királynő már egészen elolvadt valami boldog bágyadtságban, amikor a parkban férfihangok hallatszottak, és ő, mint a

189

gumilabda, felpattant, szeme összeszűkült, és ismét egy ragadozó szokásos hajlékonyságával mozgott.

— Bocsásson meg, kis barátom, most értekezletem van a cégem vezetőségével. Holnap találkozunk, Kassziopeia ünnepén. Tudja, ez nagyon érdekes ünnep lesz! — tette hozzá jelentőségteljesen, és kiment.

Gennagyij kinézett az ablakon, Boogie-t, Mizerableszt, Csangot és Lattifudót pillantotta meg, akik a fasorban a ház felé közeledtek. Ezek az urak, amint így együtt voltak, egy szörnyű álom szereplőinek tűntek.

— Gyűlölöm ezt az egész bandát — mondta Gennagyij háta mögött Dollisz.

Gena megfordult és látta, hogy a kislány komor és haragos tekintettel néz rá.

— Miféle zöldségeket fecsegtél össze az anyámnak a francia családokról? — mondta, és hirtelen megragadta Gena kezét. — Tudod te, hogy ki az anyám? Tudod? — Dollisz hideglelősen összerázkódott. Arca eltorzult. — Bűnöző!

— Megtudtál valamit? — kérdezte gyorsan Gena. — Nagyon sokat. Bűnöző! Le akarja igázni a népünket,

és el akarja adni külföldieknek rabszolgaságba! Én mindent tudok, és ha te az ő bandájukhoz tartozol, csak eriggy, és árulj el nekik!

— Itt nem lehet beszélni — mondta Gena. — Gyerünk ki a parkba.

Leültek a nagy kerek medence szélére. A babilóniai szomorúfűz biztonságosan elrejtette őket. Dollisz itt izgatottan és majdnem sírva mesélt el Gennagyijnak mindent, amit az már régen tudott. Kiderült, hogy a kislány véletlenül meghallotta anyjának a beszélgetését Mamisszal, és aztán még sok egyebet is. Ellentmondó érzések kínozták a kislányt. Nem is csoda, hiszen megszokta, hogy szeresse az anyját, hódoljon előtte, a szépsége és az esze előtt. Most,

190

amikor a szörnyű igazság tudomására jutott, nem tudta, mitévő legyen. Mondjon mindent anyjának a szemébe, és szökjön el hazulról, esetleg végezzen magával?

Apját, aki óceánjárón volt kapitány, s a tengeren pusztult el, sohasem látta. De meg volt győződve róla, hogy ha élne, nem engedte volna, hogy az anyja ilyen mélyre süllyedjen.

Gennagyij keserűen hallgatta kis barátnőjének vallomását, aki annyira hasonlított Natasa Szeleburdovához, a büszke kis leningrádi bajnoknőhöz.

Széles, nyugtalan este volt. A vérvörös alkony fénye átszűrődött az agavék, a jukkák, északi pálmák, olasz fenyők, libanoni cédrusok és japán meggyek, filodendronok, nemes babérok ágai között, s a medence vizének sima tükrén remegett.

— Ez a medence össze van kötve a tengerrel? — kérdezte Gena.

— Igen, egy föld alatti alagúton keresztül — felelte gépiesen Dollisz, maga elé szegzett tekintettel. — Ott a túlsó végén van egy szűrőrács.

— Fel lehet emelni a rácsot? — Csak meg kell nyomni azt a gombot, ott lenn. Gennagyij leszaladt a lépcsőn a vízig, megnyomta a

gombot, és néhányszor hangosan kiáltott: — Chaby! Chaby Chackers! Azután bedugta a fejét a vízbe, és néhányszor hívta

barátját ultrahangon. — Elment az eszed, Gin? — kérdezte az ámuldozó

Dollisz. — Ide figyelj, Dollisz, a mai este döntő fontosságú. Sok

függ tőlünk, tőled és tőlem. Hallgass rám figyelmesen. Elmondott a kislánynak mindent: hogyan került

fogságba Karbunkulus szigetén, utazását Londonba, a Nakamura-Brancsevszka véres terveit és azt, amit Richard Boogie-től megtudott.

191

— Szóval én nem vagyok a lánya! — mondta csendesen Dollisz. — Szóval ezekben az években én csak játékszernek kellettem neki. Szóval semmiféle kapitány nem volt az apám. . .

Gennagyij már rég észrevette, hogy a medence vizén körök jelzik Chackers közeledtét. Vele született tapintata alighanem megakadályozta az egykori őrmestert abban, hogy félbeszakítsa a két gyerek beszélgetését.

— Dollisz, meg kell tudnod, hogy miről tanácskoznak most az összeesküvők. Nemcsak Owk-portot fenyegeti veszély, hanem a mi tudományos kutatóhajónkat, az Aljosa Popovicsot is. Hajlandó vagy segíteni?

— Igen — felelte határozottan a kislány. — Éjféli tizenkettő után várlak az oroszlános lépcsőnél

Az egyik barátom tartja a kapcsolatot veled. Chaby! Dollisz megrázkódott: a vízből egy pajkos, kerek

homlokú delfin ábrázata bukkant elő. — Szervusz, Gena — mondta Chaby rekedten oroszul.

— Na, hogy van a londoni nagymamád? Szörnyű, micsoda zaj van ott, mi?

— Chaby, mutatkozz be, ez itt Dollisz. — Nagyon örülök, Miss. — Te leszel az összekötő, Chaby. Nagy dolgok vannak

készülőben. — Igen, már hallottam, számíthatsz rám. Egyébként,

Genok, üdvözletet hoztam neked a tieidtől. A múlt héten fecsegtem velük egy keveset.

— Hogy vannak? — kérdezte Gena izgatottan. — Minden rendben van, dolgoznak terv szerint. Rendes

fickók; és Vezénylev kapitány is igazi tengerszerető és Verestücsök és Schiller-Iszenko, aki sok vihart látott, és a politikai tiszt, Porcrágnyikov mindig megtalálja a megfelelő hangot, és Viccbácsikov és Teleszkopov is. És ami jellemző,

192

Genok, hogy ezek a srácok nem gázolnak a te emberi méltóságodba. És ami jellemző, megértik a másik embert.

Ezeknél a szavaknál Gennagyij különösen mélyen érezte, mennyire hiányoznak neki a barátai, akik olyan fiúk, hogy velük még az ördögtől sem félne. Töprengésre azonban nem volt most idő. Felállt, és azt mondta:

— Dollisz, Chaby, barátaim! Készek vagytok-e a végsőkig harcolni a szabadságért és az igazságért?!

— Készen vagyunk! — felelte egyszerre a delfin és a kislány.

— Akkor barátságunkat és eskünket erősítsük meg kézfogással! — mondta Gena ünnepélyesen.

— Kezem nem lévén, javaslom, hogy dörzsöljük össze az orrunkat — mondta a delfin kissé zavartan.

A kisfiú és a kislány lehajoltak, és orrukat a tengeri ember nedves csőréhez dörzsölték.

— Nahát, gyerekek — dörmögte Chaby —, ilyen percekben leginkább sírni támad kedve az embernek!

A hold már elrejtőzött Sergo Filimonics Sztratofudo feje mögött, amikor Gena az ereszcsatornán leereszkedett a Szenátus térre. A szobor hatalmas árnyéka elfedte a tér felét, és ebben az árnyékban, a kávéház sötét ablakai mögött, empireai legoperek cigarettáinak parazsa fénylett.

— Gennagyij! — rohant felé Kucse szenátor, Rikkó Szilla és Toktomuran Dzsecskin. — Mennyire örülünk, hogy újra jó egészségben láthatjuk viszont a mi emlékművünk kései utódát!

— Nyugalom, barátaim; most nincs időnk meghatódni — mondta határozottan a fiú. — Van önöknek fegyverük?

— Van! — felelte büszkén Dzsecskin. — Kardok, csáklyás szablyák, kétcsöves pisztolyok és lándzsák! Az egész Nemzeti Múzeumot kiürítettük.

193

Gennagyij mosolygott, elképzelte az így felfegyverzett hadsereget, amint Richard Boogie ellen harcol.

— Na jó, fegyverük az lesz — mondta. — Csak egyetlen kérdésre feleljenek. Két óra alatt tudnának-e huszonnégy hegedűt, hat csellót, hat nagybőgőt, tíz trombitát, két fuvolát, három klarinétot, két hárfát, öt oboát és négy vadászkürtöt szerezni?. . .

— A vadászkürttel rosszul állunk — mondta sajnálkozva Kucse szenátor.

— Majd én szerzek vadászkürtöket! — jelentette ki Rikkó Szilla határozottan.

— Kitűnő — mondta Gennagyij. — Most hallgassanak ide; barátaim. . .

Egy óra múlva Gennagyij a villámhárítón odakúszott egyenesen a Katamaran hotel bejáratához. A hotelban minden tervszerűen haladt. Az étteremben John Grey — Sziklaöklű Joe — a „bajtársait” itatta. Egy hatalmas asztal közepén állt, és egy empireai velurt lobogtatott, mely akkora volt, mint egy zászló, és így énekelt:

Míg széles e világon a pénz beszél, kutya ugat, sapkádat félrevágod, vígan éled a világod, és mindehhez találsz utat - katona vagy, barátom! Tőröd hüvelyben nem marad, szőrös, kemény öklöd lecsap! Az elvek hadd aludjanak békén egy svájci bankban!

A becsípett zsoldosok lelkesen üvöltötték:

Az elvek hadd aludjanak békén egy svájci bankban!

194

A pincérek John Grey jeladására egyre újabb hordó kiváló Hegyaljai lőrét görgettek be. Elámultak a nemzetközi zenészek viselkedésétől, de minthogy korábban sohasem láttak nemzetközi zenészeket, feltételezték, hogy így kell viselkedniük a nemzetközi zenészeknek.

— Hé, ördögfióka! — kiáltott Pabst Gennagyijnak. — Gyere csak ide! No, hajts fel egy kortyot ebből a balzsamból! Holnap eljátszod te is a szólószámodat a pikkolón, mi, ördögfióka? — Genához hajtotta álmos pofáját, és váratlanul kicsordultak a könnyei. — Ne hívj engem, légy szíves, Gorillának, Ginny! Hát olyan vagyok én, mint egy gorilla? Olyan az én kezem, mint egy gorilláé? Olyan szemöldököm van, mint a gorillának?

— Éppolyan, Sir — mondta Gena. — Na jól van, rendben. . . a kezem, a szemöldököm. . .

— dünnyögte Pabst. — De hát tud-e egy gorilla beszélgetni, mi, Ginny? Hiszen nem tud, nem igaz?

— Tud — mondta Gennagyij. — A gorilla legalább úgy beszél, mint ön, Sir.

— Hogy? A gorilla tud beszélni?! — üvöltött fel Pabst. Felállt, végigtámolygott az asztal mellett, és a barátaihoz fordult. — Fiúk, szóval a gorilla tud beszélni. Hallottátok ezt az újságot? Gorilla! És beszél!

Az asztal végénél összerogyott.

A zenekar összes tagjai., a szólistákat is beleértve, egy óra alatt kikészültek. A pincérek nagy nehezen bevonszoltak szobáikba a vendégeket. Elképesztő hangverseny kezdődött. Horkolás; hörgés, nyögés, ördögi kacaj és lázas kiáltozások folytak össze földrengető szimfóniává.

Ekkor Gennagyij és John Grey munkához láttak. Végezniük kellett, még mielőtt megérkezik az értekezletről maestro Gregory von Nofirogerg.

195

A szálloda belső udvarában a tűzoltólétra előtt már ott várakoztak a legoperek, élükön Rikko Szillával. A szálloda tulajdonosa, a tartalékcsapat balfedezete óvatos fickó volt. Gena és John Grey társaságában sorban végigjárták a szobákat, és mindenütt eleget tettek a feladatuknak.

Már csaknem végeztek, amikor a folyosón közeledő gyors léptek zaja és vidám hangok szűrődtek hozzájuk. Elrejtőzködni már nem volt idő, John Grey a falhoz támasztotta a nagybőgő tokját, és minden eshetőségre zsebre dugta a kezét. Mindig volt nála kéznél egy rugós kés.

A hangok közeledtek, és a folyosó fordulójánál egy csoport ember kanyarodott be, élén hatalmas parancsnoki léptekkel nem más, mint. . . a drága, a megismételhetetlen Marija Szpiridonovna Sztratofontova — Gennagyij nagymamája személyesen!

Gennagyij első kívánsága az volt, hogy minden gondolkodás nélkül a nagymama karjaiba vesse magát. A második, hogy azonnal eltűnjön a nagybőgő tokja mögött — amit meg is tett. Nagymama! Az ő nagymamája a Nagy-Empireákon! Felfoghatatlan, hogyan került ide! De ez meg micsoda? Nagymamával együtt, alig egy lépéssel mögötte, ajkára fagyott mosollyal menetelt Fitz Aggtorma, a Nagy-Empireák főkonzula, mögöttük néhány, nyilvánvalóan leningrádi kislány, köztük Dollisz, jobban mondva az igazi Natasa Szeleburdova. A továbbiakban tiszteletreméltó empireai és szovjet polgárok egy csoportja, valamint Szeleburdova papája, a geológiai tudományok doktora, Szeleburdov doktor és a nagy leningrádi költő, Borisz Bilikov. Nem álom ez az egész? Nem hallucináció? Vajon nem az idegkimerültség hatása?

A nagybőgő mögül Gena meghallotta Natasa hangját:

196

— Lányok, nézzétek, hogy hasonlít ez a szép sápadt zenész John Greyre. — Sziklaöklű Joe-ra! Bon soir, monsieur!

— Bon soir, mademoiselle! — felelte gyorsan a szép sápadt zenész.

Gennagyij megráncigálta John nadrágszárát.

Az érzések teljes zűrzavarában töltötte Gennagyij az éjszakát az oroszlános lépcsőn. Izgatottan figyelt minden neszre, és bámulta az öböl sötét vizét. Sem Dollisz, sem Chaby Chackers nem jelentkezett.

197

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

amelyben köhécselésen, szipogáson, a térdízületek recsegésén felülkerekedik Marija nagymama öblös hangja, és felcsendülnek a nagy költő versei

A jóakaratú olvasó meg kell, hogy bocsássa a szerzőnek azt, hogy ebben a fejezetben kénytelen megszakítani az izgalmas, drámai események leírását, és hősét kétségek és izgalmak közepette Owk-port oroszlános lépcsőjénél kell hagynia, hogy egy nem túlságosan kecses ugrással a közelmúltba vesse magát Leningrád városának hűvös júniusi napjaiba.

Gyönyörű, esős reggel volt, amikor Natasa Szeleburdova megérkezett Sztratofontovék nyaralójába, a Liszij Noszra. Marija nagyanyó épp a „Derék legények vagyunk” kezdetű dalocskát dúdolgatva, gyakorlatlan ujjaival vagdalthús-pogácsa készítésén mesterkedett. A fasírt olyanra sikerült, mint valami léggömbzár.

— Cselekednünk kell! — jelentette ki röviden, miután meghallgatta Natasa elbeszélését a tegnapi londoni beszélgetésről

— De hogyan? — suttogta ijedten a kislány. — Marija néni, nagyon izgulok Genáért, mert olyan nagy fantaszta. Egyszer, amikor túrán voltunk, a mi csoportunk egy hatalmas csordával találkozott. Nagyon sokáig tartott, amíg elhaladtak mellettünk, és mindannyian remegtünk a félelemtől a bika miatt. Egyszer csak, képzelje, látjuk, hogy a bika hátán ül a kedves unokája, a bika pedig a farkát csóválja, mint egy közönséges háziállat.

— Az én nevelésem! — jelentette ki az alezredes nagymama, nem minden büszkeség nélkül. — Én nem

198

féltem Genát: bátor, leleményes és nemes lelkű fiú. De cselekednünk kell, legalább annyit meg kell tudnunk, hogy mi történik ott.

— De hát hogyan? Az újságok egyáltalán semmit sem írnak erről az országról.

— El kell utaznunk a Nagy-Empireákra! — Marija néni, ez lehetetlen! — Lehetetlen? — kérdezte szikrázó szemmel a repülő

navigátor, és alaktalan masszává gyúrta össze a „léggömbzárat”. Kiment, és egy sor érdemrenddel borított világoskék repülő-egyenruhában jött vissza.

És Natasa, amikor ránézett, megértette, hogy a dolog valóban lehetséges, és minden lehetséges, mert a világon nincsen semmi, ami lehetetlen volna.

A nagymama a Szaltikov-Scsedrin könyvtárban kezdte el tevékenységét. Itt a legrövidebb idő alatt végigtanulmányozott minden anyagot a Nagy-Empireákról és a Karbunkulus Köztársaságról. Segítségére volt a családi archívum is. Egyébként az admirális útiládájában a nagymama felfedezett egy orosz-empireai szótárt, amelyet a Feddhetetlen hajó orvosa, Vogel-Kukuskin állított össze. Ennek eredményeképpen nem telt el egy hét sem, és Marija nagymama már kitűnően eligazodott e távoli és mégis oly közeli ország történelmében, néprajzában és gazdaságában, és meglehetősen jól kifejezte magát empireai nyelven.

Ezután felkereste az Albatrosz társaságot, amely Óceánia népeivel tartott fenn kulturális kapcsolatokat.

— Sajna — mondta a tudományos munkatárs —, kapcsolataink a Nagy-Empireákkal rendkívül korlátozottak. Próbálkoztunk könyvek, képek cseréjével, vagy hogy legalább egyszerűen a szóbeli kapcsolatot felvegyük velük, de sajna. . . ez az ország olyan messze van, és egyetlen diplomatája, Fitz Aggtorma, aki Tokióban él, nem is válaszol a leveleinkre.

199

— Ezt jóvá kell tenni — mondta a nagymama erélyesen, és a munkatárs fellelkesült.

A nagyanyó elment az illetékes hatóságokhoz azzal a javaslattal, hogy nyújtsanak segítséget az Albatrosznak a Nagy-Empireákkal való kapcsolatteremtésben. Az illetékes hatóság jóváhagyta nagyanyó javaslatát.

— Hadd rövidüljenek meg a nagy távolságok — mondták. — Önnek pedig, Marija Szpiridonova, köszönet a jó kezdeményezésért. Látjuk, hogy van még szárazon lőpor a lőportáskájában.

Lőpora valóban volt a nagymamának. Hihetetlen lendülettel látott munkához. A társasághoz rövidesen három kollektíva tagsága csatlakozott: a Gumijátékok 4. sz. gyára, a Nagy Északi Repülőtér és a nagy leningrádi költő, Borisz Bilikov. Tiszteletbeli elnökül a társaság az egyik első orosz darwinista akadémikust, Fluoreszcentovot választotta. Kell-e mondani, hogy mindezekben a kezdeményezésekben Marija Szpiridonova hűséges segítőtársa volt a fiatal bajnoknő, Natasa Szeleburdova. Társadalmi munkában önkéntes futárként forgolódott körülöttük a gyerekcsínyek nagy mestere, Valka Karórépánszki. A felkelő nap országába táviratok repültek. Válasz nem érkezett. A nagymama telefonhoz ült. Két álló napon át nem hunyta le a szemét, kereste Fitz Aggtormát a városi közigazgatáson és a rendőrségi bejelentő hivatalon keresztül, a japán fővárosban. Végre a telefonban köhécselés hangzott fel.

— Aggtorma Fitz úr! Az Albatrosz társaság megbízásából beszélek önnel! — kiabálta a nagymama.

— Nagyon-nagyon-nagyon. . . — hallatszott a telefonban. Aztán minden elhallgatott, csend lett.

— Aggtorma Fitz úr! — kiáltotta a nagymama. — Nagyon örvendek, Miss! — hangzott fel tüstént a

barátságos, öreges hang.

200

— Én nem vagyok Miss! — kiáltotta a nagymama. — Pardon, madame — recsegett Aggtorma Fitz. — Én nem vagyok madame! — Hogy szólíthatom önt? A nagymama egy pillanatra zavarba jött. Valóban, hogy

szólíthatná őt? Végeredményben nem szólíthatja navigátor elvtársnak. . .

— Szólítson Marijának! — mondta a nagymama. — Marija! — kiáltotta Aggtorma Fitz. — Marija, Marija;

Marija. . . — Főkonzul úr, miért nem válaszolt a táviratainkra?

kérdezte a nagymama. . . — Nem voltak rá anyagi eszközeim — szipogott a

konzul. — A konjunktúra állandóan esik, Marija, a trösztök megfojtják a kispolgárt.

— Aggtorma Fitz úr! Meghívjuk önt, hogy tárgyalásokon rendezzük az országaink közötti kulturális cserekapcsolatok kérdését.

— Élelemmel? — Hogy értsem ezt? — Az útiköltségen, a szállodán és a zsebpénzen kívül az

élelmezést is fizetik? — Legyen egészen nyugodt! — harsogta a nagymama

most már türelmét vesztve. Amikor letette a kagylót, hirtelen elképedt: az empireai

diplomatával az egész beszélgetés tiszta orosz nyelven folyt!

Így hát a társaság két kollektív tagjának (a Gumijátékok 4. sz. gyárának és a Nagy Északi Repülőtérnek) a költségein az öreg Aggtorma Fitz felszedte a horgonyt a jól megszokott helyéről, és repülőgéppel Leningrádba érkezet.

A társaság a tiszteletreméltó vendéget csaknem teljes létszámban fogadta, Borisz Bilikov, a nagy költő kivételével.

201

A diplomata gyönyörű volt arannyal hímzett mundérjában és hagyományos fejfedőjében, amely távolról egy szakácssapkára emlékeztetett. Recsegő térddel földig hajolt, és megcsókolta a repülőtér betonját, kitárt karral körbefordult és felkiáltott:

— Megismerem! Minden megmaradt az emlékezetemben, uraim! Én, uraim, régi pétervári vagyok!

Ebben a percben a rádió barátságos hangon mondta: — Szevrjugin Feliksz Venjaminovics urat, aki Tokióból

érkezett, várja a húga, Taiszja. Taiszja kezében kardvirág van.

Aggtorma Fitz örömkiáltások közepette átölelte a közelében álló, kardvirágot tartó öreg nénit.

— Taszenka, drágám! Semmit sem változtál! Egy csöppet sem!

Az öregasszony addig fészkelődött, míg sikerült kiszakítania magát. Végre odaérkezett az igazi Taszenka, aki szintén semmit sem változott az elmúlt hatvan év alatt.

A repülőtérről az Astoria felé menet a diplomata udvarias, de kitartó kíváncsiságról tett tanúbizonyságot.

— És ez az Állami Áruház magánüzlet? — kérdezte Marija Szpiridonovnát.

— Nálunk, Feliksz Venjaminovics, minden állami! — magyarázta a nagymama.

— Igen, igen, értem — bólintott együttérzően Aggtorma Fitz. — Mindent értek, Marija. Mondja, és ez a bolt itt, a gyümölcs- és zöldségüzlet, ez magán-kiskereskedés?

— Minden állami! — felelte a nagymama türelmesen. — Igen, igen, minden, abszolút minden! És ez a fodrász

itt, magánkisiparos? — Feliksz Venjaminovics — nagymama most már egy

kissé megharagudott —, hiszen maga orosz ember! Hát nem érti?! Nálunk semmi nem magánszektor, semmiféle monopóliumok bennünket nem fojtogatnak.

202

A magas vendég tiszteletére a társaság ebédet rendezett az Építészek Háza termében.

Az ebédkiváló színvonalon zajlott le, hacsak azt nem számítjuk, hogy a vendég ki-kiszaladt a konyhába, és minden lábasba beledugta az orrát.

Az ebéd végén Bilikov, a költő, aki természetesen az ebéden már részt vett, felolvasta új poémájának a kezdősorait:

Elnémulok! Széles egek! A kék szeleket hallom! De tőlük mégsem rettegek! Mert vár hazám a parton!

— Brávó! Maga egyszer nagy költő lesz! — kiáltotta Aggtorma, amitől a nagy költő csaknem szívszélhűdést kapott.

Ebéd után Aggtorma Fitz és Marija Szpiridonovna munkaértekezletre indult.

— Nos, főkonzul úr, most megismerkedhet a mi Albatrosz társaságunk tágjaival — kezdte Marija Szpiridonovna. — Sajnos az elnökünk, Fluoreszcentov akadémikus sok év óta ágyhoz van láncolva.

— Ágyhoz van láncolva?! — kiáltott fel Aggtorma Fitz. — És mivel gyógyítják?

— Gondolom, antibiotikumokkal — felelte Marija Szpiridonovna.

— Aku! — kiáltott fel a konzul. — Aku, aku, aku. . . — Elhallgatott, és arcára fagyott a mosoly.

A nagymama, aki már hozzászokott ehhez a jelenséghez, nyugodtan várt.

— Aku, akupunktúra! — hajtogatta a konzul. — Csak a tűszúrásos gyógymód menti meg barátunkat! Megfelelő honorárium ellenében én talpra állítom az akadémikust. Én

203

a tibeti gyógymód legjobb ismerője vagyok Délkelet-Ázsiában. Ha nem lenne az átkozott intrika.

— Erre majd később visszatérünk — mondta a nagymama. — Kérem, ne forgolódjon annyit, főkonzul úr.

— Mit csinálnak a konyhában? — kérdezte Aggtorma Fitz izgatottan szimatolva.

A nagymama most már bosszankodni kezdett. — Mosogatunk. — Mivel?! — kiáltott fel a diplomata. — Hogy tudnak

meglenni Szalviola por nélkül? Haladéktalanul viszek nekik egy adagot ebből a csodálatos mosogatóporból! A feltételekben majd aztán megállapodunk.

— Főkonzul úr! — emelte fel hangját a nagymama. — Adja a kezecskéjét, a balt. A Vénusz-halom, Marija,

magánál élesen kidomborodik, a tehetségvonala egyedülálló, és átszeli a becsületvonalat. Óvakodjék a telihold első két napjától, Marija. Ezek a napok. . .

— Ide figyeljen, hagyja abba ezt a bődületes marhaságot! — kiáltotta a nagymama. — Én navigációs tiszt voltam, és tökéletes kiképzést kaptam. Világos? Mi az önök országába egy kulturális és sportdelegációt akarunk küldeni. Milyen szemmel nézi ezt ön és az önök kormánya?

— Kérem szépen! — üvöltött fel Aggtorma Fitz. — Én magam kísérem el önöket, természetesen, ha élelemről gondoskodnak, és magam is örömmel ismerkednék az országommal.

— Azt akarja ezzel mondani, hogy ön. . . — Igen. Marija, sohasem voltam az országunkban. Sajna,

Marija, odaát ilyen fintorokat vág ránk az élet. Marija Szpiridonovna erős szédülést érzett, mintha

bekerült volna a csúcsforgalomba. — Úgy — mondta kikerülve a csúcsforgalomból —,

tehát a delegáció összetétele a következő: a vezető én vagyok. Egyúttal föllépek a pillangóúszás- és a

204

toronyugrásversenyeken. Bilikov, a költő verseit olvassa fel. Szeleburdov, a geológiai tudományok doktora előadást tart a hazai és külföldi talajkutatásokról. A lánya, Natasa vezeti az Ifjú Grácia együttest. Szerintem ez az összetétel nagyon reprezentatív.

— A legnagyobb mértékben reprezentatív! — kiáltott fel a főkonzul. — A férfiaknak ajánlhatnék chicagói zoknikat és mandzsettagombokat. Önöknek pedig, hölgyei. . . — cinkosan kacsintott — gyöngysorokat, csaknem valódi igazgyöngyből. És mindez tizenegy rubel és kilencven kopejkába kerül!

— Jaj, Feliksz Venjaminovics, Feliksz Venjaminovics! — csóválta fejét a nagymama. — Hogy milyen erősen befészkelte magát önbe a profit szelleme. . .

Így hát, amikor hősünk megtette a titkos utat a zsoldosok társaságában, az Albatrosz-delegáció teljesen törvényes alapokon elindult a Nagy-Empireákra, a PAN-AM társaság légijáratával, Alligheiter, Rumpelstilchen és az Interpol más ügynökei egész úton Zurbagánig le sem vették szemüket a kapkodó Aggtorma Fitzről és Bilikovról, a költőről, aki éppen külföldi élményeit kapta ceruzavégre.

Kedves olvasóm, még egyszer fogadd bocsánatkérésemet ezért a kényszerű kitérőért a közelmúltba. Add kezed, nagylelkű barátom, szedjük össze bátorságunkat, és lépjünk a döntő és izgalmas események küszöbére.

A helyzet az, hogy mialatt én az Albatrosz társaságról meséltem, a Feo korallzátony közelében a trópusi éjszakában egy félkábelnyire a horgonyán békésen szendergő Aljosa Popovicstól felbukkant a víz alól a kalóz tengeralattjáró, a Kékbálna.

Chaby Chackers, Dollisz küldötte elkésett. . .

205

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

és egyben az utolsó, amelyben összekeverednek az összes hangok

Kassziopeia napjának előestéjén a szigetek legnépszerűbb újságja, a Napi Forrás a következő cikket közölte:

„Kellemes ünnepeket, drága barátaink! Örömmel közöljük önökkel, hogy ebben az évben

Kassziopeia napja különösképpen ünnepi lesz. Bátor legoperjeink sikeres szereplése, különösen az utóbbi győzelemsorozat, melyet a libériai benzinszállítók és a norvégiai zsírszállítók fölött arattak, kis országunknak nemzetközi hírnevet szerzett.

Örömmel üdvözöljük körünkben a Marija asszony vezette Albatrosz társaság kulturális és sportdelegációját. Egyébként közöljük, hogy tegnap Marija asszony (magassága 185, súlya 90) a pillangóúszásban az idény legjobb eredményét nyújtotta. Bravó, Marija! Csak így tovább! Reméljük, hogy a leningrádi Ifjú Grácia csapat teljességgel elhárítja az Aljosa Popovics-csal történt szomorú félreértés következményeit. Üdvözletünket küldjük a tudományos kutatóhajó egész legénységének! Ne haragudjanak meg ránk, drága barátaink! Bocsánatot kérünk!

A holnapi nap fénypontja kétségtelenül a hatalmas nemzetközi zenekar fellépése lesz, a kiváló Gregory von Nofirogerg mester vezényletével. Csajkovszkij II. zongoraversenyét adják elő zenekari kísérettel, valamint az ismert avantgardista zeneszerző, George Szadovnyiker Botrány a központi pályaudvaron című szvitjét.

Az ünnepség tömegfutballal fejeződik be, szabadságunk megmentőjének, Szergo Filimonics Sztratofudónak az

206

emlékműve körül. Reméljük, hogy még a Karbunkulus szigeten lakó testvéreink is tűrhető hangulatban lesznek ezen a napon.”

És íme, itt van előttünk, kedves olvasóm, Owk-port központi sétánya, amely élénk ünneplő tömeggel van tele. A színpadon a művészi torna ifjú mesterei bűvölik el a közönséget. A dísztribün közepén Madame Nakamura-Brancsevszka trónol, királynői szépségű öltözékben, gyöngysorokkal, karperecekkel és diadémokkal. A zenekar dobogóján krákogva-nyögve, halántékukhoz kapkodva, tablettákat nyelve és sörrel bugyborékolva helyezkednek el a virtuózok.

Könnyű, ruganyos járással halad föl a dobogóra Gregory von Nofirogerg mester. Asszír szakállát simogatva, tűzvörös fürtjeit tekergetve, göcsörtös buzogányával kopogtatva és sötét szemüvegén keresztül őrült tüzet villogtatva járkál zenészei között, és buzdítja őket:

— Fel a fejjel, sakálok! Aki fel akar önteni a garatra, az csak igyék! A fő, hogy ne reszkessen a kezetek!

Gennagyij pikoló fuvolájával (amely egy miniatűr Stanley géppisztoly volt) elrejtőzött a háttérben, a hárfák tokjai mögött. Reszketett az izgalomtól. Úgy zajlik-e le minden, ahogy elgondolta, nem csapják-e be a naiv, jólelkű legoperek?

Boogie-Nofirogerg odaült mellé, és a fülébe súgta: — Oda nézz, kölyök! A királynő a helyén van! Csak a

koronája hiányzik a fejéről, de meg vagyok győződve róla, hogy már készenlétben tartja. Várja a koncert kezdetét, várja, hogy ledobom a szakállamat és a parókámat, és kikiáltom őt a Nagy-Empireák és Karbunkulus uralkodónőjének. Hahaha! Képzelem, milyen képet vág, amikor kikiáltom, mért kikiáltani kikiáltom én, csak nem őt! Na, fiacskám, csinálunk mi ma olyan fesztivált! Első

207

dolgom, hogy tüzet nyitok az aknavetőből az emlékműre! Az aknavetők a nagybőgőben vannak, ugye?

— A nagybőgőben, Sir — bólintott Gennagyij. — Nem volt rossz ötlet ezzel a zenekarral, mi? —

mosolyodott el gúnyosan Boogie. — Helyén van az eszem, ugye, Gin? Csak ezek a fajankók tátsák el a szájukat, hogy Csajkovszkijt hallgassanak, azonnal előszedjük a játékszereket. De előbb még egy meglepetés lesz: ha meglátod, hanyatt esel!

Maestro von Nofirogerg megveregette a kisfiú vállát, és elindult, hogy a harci kedvet fokozza a vonósok lelkében.

Gennagyij izgatottan mérte végig tekintetével a partot, a tarka tömeget, amelynek első soraiban Rikko Szillával élükön ott ültek bőröndjeiken a legoperek a díszemelvényen, amelyen ott ült az ő drága nagymamája, Szeleburdov doktor és Bilikov, a költő is. Miféle meglepetésről beszélt Boogie? Miért nem jött el Dollisz az oroszlános lépcsőhöz? Hova tűnt el Chaby Chackers?

Vad taps hangzott fel és „uvaj-uvaj” kiáltások, amivel az empireaiak az elragadtatásukat fejezik ki. Az Ifjú Grácia csapata elhagyta a kerek színpadot. A hangszórók bejelentették: „Most pedig az ifjú leningrádi bajnoknő, Natalja Szeleburdova következik! Kecsességet és erőt, szerénységet és magas művészetet fognak látni!”

Újra felhangzott a taps és az „uvaj-uvaj” kiáltozás, de ezeket a vidám hangokat váratlanul egy hajó szirénájának mély hangja nyomta el.

A sarokbástya mögül előtűnt az Aljosa Popovics tudományos kutatóhajó nemes ívű orra. A tömegben erős mozgolódás kezdődött, már üdvözlések hallatszottak volna, de aztán csend támadt: az empireaiak szégyellték magukat a miatt a szörnyű nap miatt, amikor az Aljosa Popovicsnak el kellett hagynia a kikötőjüket. Erről az incidensről egész hónapban folytak a viták a bárokban és

208

kávéházakban, és minden vita azzal végződött, hogy bár mindenben a vakondokok hibásak, de ők, Owk-port polgárai szintén megérik a pénzüket — felültek valami ostobaságnak, valami olcsó hazugságnak.

Az Aljosa Popovics teljes csöndben megkerülte a hullámtörőt, átszelte az öblöt, és a falhoz állt. De miért? A rokonszenves, mosolygós tengerészek helyett a fedélzeten valami mogorva alakok ügyködtek, trópusi mezekben.

„Ó, hát ez az az ördögi meglepetés!” — találta ki Gennagyij elhűlve.

Ne haragudj, nyájas olvasó, de most vissza kell térnünk az elmúlt éjszaka eseményeihez.

Dollisz, miután elvált Gennagyijtól, anyja szobájába rohant. Alig bírt elrejtőzni a hatalmas kínai vázában, amikor a dolgozószobába, poharaikban jégkockákat csörgetve, beszélgetve bejöttek az összeesküvők. Nem telt el egy félóra sem, s a kislány már mindent tudott: tudott a hegedűtokba rejtett gépfegyverekről és arról, hogy provokációs célzattal el akarják fogni a Popovicsot, és arról, hogy „anyja” holnap Empirea királynője lesz.

— Te egyszerűen zseni vagy, Dick! — mondta a madame izgatott hangon. — Mindent olyán zseniálisan gondoltál ki, hogy lehetetlen a kudarc. Nos, a végső esetre még tartogatok valamit — és olyasmit mondott, amitől Dollisz majdnem elvesztette az eszméletét.

Alighogy a banditák elhagyták a dolgozószobát, Dollisz rohant a medencéhez, hívta Chabyt, és megparancsolta neki, hogy rohanjon a szovjet hajóhoz, figyelmeztesse őket a veszélyre. Chaby nem szólt egy szót sem, abban a pillanatban lemerült a mélybe, Dollisz meg szaladt volna már a városba, hogy találkozzon Genával, amikor váratlanul utolérte a lihegő, pöfeteg Kafro Lattifudo.

— Hé, kislány, akarom mondani, őfensége! — hörögte rekedten. — Az a parancs, hogy kísérjem a hálószobájába,

209

hogy az ördög vigye él, és magára ne hagyjam egy lépésre sem.

— És ki parancsolta ezt?! — kiáltott fel Dollisz, miközben igyekezett kiszabadítani magát.

— Az anyukád, akarom mondani, őfelsége. „El ne menj, aszongya, egy lépésre sem, aszongya, vigyázz rá, semmi egyébre nem vagy jó.” És ezt nekem mondta, aki már szenátorjelölt vagyok! Na, hát így van, ez ilyen monarchia, nem ismer tréfát! — Lattifudo olyan hangosan dadogott, hogy a szomszéd fáról tüstént felrebbent néhány madár.

— Engedjen el, szörnyeteg! — kiáltotta Dollisz. — Nem engedlek, drágaságom — dörmögött Lattifudo.

Mi már tudjuk, hogy Chaby Chackers elkésett. Hiába, a rádiójelek még a delfineket is megelőzik! A Kékbálna, miután megkapta a rádióparancsot, megtámadta a békés tudományos kutatóhajót.

Chaby Chackers, amint közeledett a hajóhoz, látta, hogy a fedélzeten folyik a harc — a fegyvertelen matrózok és tudósok megpróbálják visszaverni az állig felfegyverzett banditákat. A hatalmas Schiller-Iszenko jobbra-balra csépelve zúzta szét a nyugat lovagjainak szögletes állkapcsát. Barátja, Vologya Teleszkopov ácsszerszámokkal fegyverezte fel magát. Vezénylev kapitány, Porcrágnyikov, a politikai tiszt és néhány matróz hősiesen védelmezték a rádiófülkét, ahonnan Vitya Habokovszkij az egész világnak hírül adta a békés szovjet hajó ellen elkövetett hihetetlen kalóztámadást.

Meg kell mondani, hogy a kézitusa egyáltalán nem a különleges módszerekkel kiképzett zsoldosok javára alakult. Különösen szorult helyzetbe kerültek a hajókonyha közelében, ahol Eszelámilyet szakács a hajósinasokkal együtt a tegnapi étel, a borscs, a kása, a krumplipüré és

210

egyéb köretek maradékaival várta őket, aztán meg paradicsomlét és kompótot zúdított a nyakukba.

De megszólaltak a gépfegyverek, vér folyt, és Vezénylev kapitány megparancsolta, hogy hagyják abba az értelmetlen ellenállást. A golyók mégiscsak golyók sajnos. . .

A zsoldosok az egész legénységet az étkezőhelyiségbe. hajtották. Minden ablak mellé gépfegyvereseket állítottak. A tengeralattjáróról az Aljosa Popovics fedélzetére ócska fegyverek, rozsdás puskák, törött aknavetők és golyószórók gyors átrakodása kezdődött meg. Ez volt tehát Richard Boogie gonosz terve: be kell bizonyítani az empireaiaknak, hogy az Aljosa Popovics tömve van fegyverekkel, és hogy a szovjet tengerészek korántsem a parti szakaszt és a Yau-horpadást tanulmányozták, hanem ezzel ellentétben, arra készültek, hogy leigázzák az ő kis országukat.

Chaby Chackers tehetetlen dühében és afölötti elkeseredésében, hogy nem tud segíteni barátain, az Aljosa Popovics körül keringett. Váratlanul kiáltást hallott:

— Hé, csak nem te vagy az, őrmester? — A Popovics fedélzetéről egy nyakigláb, tetovált fickó hajolt ki. Chaby rögtön megismerte, és rekedten elkáromkodta magát:

— Teringettét! Te vagy az, Frankie Karbo! Nem volt neked elég Trandong, átkozott fattya!

— Itt többet fizetnek! — kiáltotta Frankie dicsekedve. — Hogy fulladnál meg a pénzeddel együtt, te

torzszülött! — röffent rá a delfin. — Sír utánad a haditörvényszék, te katonaszökevény! —

üvöltötte Frankie. — Hadd sírjon! — dörmögte Chaby, és magasra ugorva

a vízből, hatalmas állkapcsával üstökénél megragadta a gazfickót, és lehúzta az örvénybe. Égy banditával kevesebb lett a világon.

Eközben az ebédlőhelyiségbe elegáns úr lépett be, világos öltönyben — Mr. Kingsley Breinwein Mamis.

211

212

— Kapitány úr, uraim! — fordult udvariasan a Popovics legénységéhez. — Önök csaknem teljes biztonságban érezhetik magukat. Nagyon keveset kívánunk önöktől. Owk-portba érkezésükkor egyiküknek, a legjobb volna, ha ön lenne az, kapitány úr, szólnia kellene a lakossághoz, és elmondani a teljes igazságot.

— Miféle igazságot? — kérdezte Vezénylev kapitány, mellén összefonva kezeit.

— Le kell venni az álarcot, Sir — mosolyodott el Mamis. — El kell mondania a népnek, hogy az önök expedíciója katonai jellegű, hogy szándékukban áll ezeknek a festői szigeteknek az elfoglalása. Hiszen a hajójuk dugig van fegyverekkel, szó szerint meg van töltve velük, Sir!

A felháborodás moraja tört ki a tucatnyi torokból. A kapitány felállt.

— Közülünk soha senki sem lesz hajlandó erre. Az ön provokációja kudarcra van ítélve!

— Ez esetben mindannyiukat meg kell semmisítenünk — mosolyodott el bánatosan Mamis.

— Kormányunk ezt nem hagyja annyiban — mondta a kapitány nyugodtan. — Veszélyes tűzzel játszanak, mister.

— Az önök kormánya messze van, a mi géppisztolyaink pedig közel! — Mamis az órájára nézett. — Tíz percet adok a gondolkozásra, uraim. Aztán tüzet nyitunk.

Öt perc telt el. Mamis kezdte rosszul érezni magát ezeknek a szinte kőből faragott arcoknak a láttán.

— Önnel kezdjük, kapitány úr! — mormogta. — Köszönöm a megtiszteltetést — mosolyodott el

gúnyosan Nyikolaj. „Kemény fickók — gondolta idegesen Mamis. — Igazán

lőni kell? A szovjetekkel csakugyan nem jó tréfálni.” — Minden tiszteletem az önök bátorságának, uraim, de

én is a kötelességemet teljesítem.

213

— Piszkos kötelesség ez! — mondta mély basszus hangján Schiller-Iszenko.

Letelt a tíz perc, amikor váratlanul felállt Vologya Teleszkopov, az ács.

— Na, fiúk, ha már senki nem akarja közületek elmondani az igazságot, akkor majd én, akkor rajtam a sor — mondta a tarkóját vakarva.

— Tud angolul?! — kiáltott fel Mamis örömmel. — Már hogyne — mosolygott Vologya gúnyosan. —

Certainly. — Kövessen.

Így hát az Aljosa Popovics ezer szem tekintete előtt a kikötőfalhoz állt. Még nem erősítették meg a kikötőköteleket, és nem eresztették le a hajólépcsőt, amikor a fedélzeten megjelent Mamis és Vologya Teleszkopov. Mamis a kezébe vette a mikrofont, és azt mondta:

— Kellemes ünnepeket, kedves empireai barátaim! A tömegben mozgolódás támadt. — Ki ez az idegen? Ki ez a rossz külsejű úr? Mit keres a

baráti ország hajóján? Bármilyen naivak is az empireaiak, rögtön megérezték,

hogy itt valami készül. Mamis elmosolyodott. — Uraim, egy olyan ország képviselője vagyok, amely

értékeli a humort, de nem szereti a tréfát. A mi meglehetősen nagy birodalmunk rajong a kis országokért. Ennek a bizonyításául barátságunk oltárára helyezem ezt a zsíros falatot — és kezével a hajóra mutatott —, ezt a szovjet hadihajót. Igen, igen, az oroszok orruknál fogva vezették önöket, úgy tettek, mintha az óceánt tanulmányoznák, de valójában Owk-port elfoglalására

214

készültek. Bátor emberek azonban megakadályozták ezt a fondorlatot!

— Hazugság! — kiáltottak fel a tömegben. — Az oroszok rendes fiúk!

— Egyetértünk — mondta Mamis —, rendes fickók, nagyon jól lőnek gépfegyverrel, és jól tudnak házakat robbantani. Maguk is meggyőződhetnek róla, hogy az Aljosa Popovics” dugig van fegyverekkel. De mindenekelőtt beszélni akar önök előtt az ácsnak álcázott Vlagyimir Teleszkopov, aki valójában a szovjet felderítés őrnagya. Elmondja önöknek a teljes igazságot. Tessék, Vlagyimir Jekaterinovics.

Mamis átadta a mikrofont Teleszkopovnak. Vologya egy kicsit zavarban volt, de miután kiköhögte magát, beszélni kezdett hibátlan empireai nyelven.

— Szóval kellemes ünnepeket! Én nem először járok itt önöknél, elvtársak. Még 64-ben Haligaliból átutazóban betértem ide gyalut vásárolni. Talán van, aki emlékszik rá?

— Már hogyne emlékeznénk! — kiáltott két empireai, Vierzig, a lakatos, és Gradusz, a könyvtáros. — Már hogyne emlékeznénk Vologykára!

— Nagyon jó, hogy nem felejtettek el — mondta Vologya. — Nos, ami pedig az igazat illeti, hát ez a kacsaorrú uraság itt — és vállán keresztül hüvelykujjával Mamisra mutatott —, a huligánbandájával a mi tudományos hajónk ellen a legtisztább nemzetközi provokációt követte el. Senki sem hívta őket a hajónkra, méghozzá lőfegyverrel. Ilyen körülmények között meglehetősen nehéz az óceán mélyét tanulmányozni, hiszen mindenki tudja, hogy az óceán az emberiség jövője! És ami az őrnagyi rangot illeti, az egész ostoba kitalálás, hazugság, mivel hogy én tartalékos őrvezető vagyok, a tényleges időmet a használt egyenruhák raktárában húztam le. Kérem a rendőrségi szervek képviselőit, jöjjenek fel a

215

fedélzetre, és vegyenek fel jegyzőkönyvet. Köszönöm a figyelmüket.

Mamis dührohamában megfeledkezve magáról, kikapta zsebéből a pisztolyt, és Vologyára irányította. Vologya megtörölte az orrát a kabátja ujjába, és mint dühös bika indult meg Mamis felé.

— Lőni akarsz, szégyentelen! Na, próbáld csak meg, lőjél!

A tömeg egy pillanatra megdermedt. Valami repült a levegőben, és Mamis fején váratlanul egy lengő farkú, hatalmas kandúrt pillantottak meg; Vigyorkacor — mert ő volt az — roppant mancsával összekócolta a kalandor haját, aztán a földre döntötte, és izgatott énekbe kezdett:

Vigyorkacor maestro embert nem ütött le soha még, ám ez egy pimasz gazember ez egy lelki nyomorék! Lenhajú söpredék, hitvány, alattomos, mint a patkány!

A tömeg felüvöltött, és a hajólépcsőn felkapaszkodva az Aljosa Popovics fedélzetére rohant. A szovjet tengerészek és a feldühödött empireaiak a megzavarodott zsoldosokat pillanatok alatt lefegyverezték. Néhány zsoldos, Chaby Chackers örömére, átvetette magát a hajó korlátján. Mamis pedig Schiller-Iszenko vaskarmaiban zokogott.

A parton ekkor elképzelhetetlen dolog történt. Gennagyij ujjongott, Madame Nakamura-Brancsevszka, aki egy kis ideig harapdálta csodálatos vörös ajkát, most eldobta gyöngyház legyezőjét, és a mikrofonhoz lépett.

— Barátaim — mondta mély hangján, és a tömeg rögtön elcsendesedett, mert hozzászokott, hogy meghallgassa a bájos hölgy szavait. — Barátaim, ne rontsuk el a mi csodálatos, szent ünnepünket. Népünk régóta szerette és

216

értette a zenét. De Clisson bárónő clavicembalója, amely a házamban áll, minden szónál ékesebben beszél erről. Így hát felejtsünk el mindent, ami durva, vad és csúnya, és adjuk át a szót a hegedűknek, zongoráknak, hárfáknak, vadászkürtöknek. . . Maestro von Nofirogerg, voila!

A beállott csendben jól kivehetően csattogtak a csodálatra méltó karmester léptei. Megállt a pult előtt, hevesen beintett buzogányával, és a zenekarra mordult:

— Tokokat kinyitni! A zsoldosok a tokokra vetették magukat, és kezdték

előszedni — a hegedűket, a nagybőgőket, a csellókat és a trombitákat. Ámulatuknak nem volt határa, és még jobban fokozódott, amikor megpillantották, hogy kedvelt játékszereik: a gépfegyverek, a gránátvetők, sőt még egy kitűnő kis ágyú is a tömegből néznek rájuk.

Maestro von Nofirogerg nem hitt a szemének. Minden összekavarodott előtte, amikor észrevette, hogy gépfegyverét feléje irányítva közeledik hűséges apródja, Gin Stratefond és John Grey, azaz Sziklaöklű Joe.

— Hé, sakálok, hát ez meg mi?! — üvöltötte a karmester. — Kezeket fel! — kiáltott rá Sziklaöklű Joe, Gena pedig

letépte róla a vörös parókát és az asszír szakállt. — Fiúk! Hiszen ez Dick Boogie! — kiáltották a

tömegben. — Nézzenek oda, milyen agyafúrt! Nem verték meg eleget a Szinyka kocsmában?!

A felháborodás moraját elnyomva hömpölygött végig a parton a nép kedvencének, Rikko Szillának a hangja:

— Bérgyilkosok, adjátok meg magatokat! Valamennyi fegyver rátok irányul!

A zenekar tagjai lassan felemelték a mancsukat, zokogás hallatszott, néhányan — köztük Gorilla-Pabst is — elvesztették eszméletüket. A színpadra gumilabdaként pattant fel Nufnuti Kucse szenátor, változatlanul abban a mezben, amelyen a hármas szám volt.

217

— Barátaim! — kiáltotta. — Népünk csaknem áldozatul esett e méltatlan hölgy, Nakamura-Brancsevszka és a mindannyiunk által jól ismert szélhámos, Richard Boogie összeesküvésének. A cselszövést lelepleztük, drága barátaim, s ez ennek a bátor kisfiúnak köszönhető! — Nufnuti Kucse ekkor Gena vállára tette a kezét. — Ez a kisfiú, barátaim, szovjet úttörő, Gennagyij Sztratofontov, egyenes leszármazottja a mi emlékművünknek, Szergo Filimonics Sztratofudo orosz admirálisnak!

Elragadtatott üvöltés rázta meg a partot. A sapkák a levegőbe repültek. Boldogan felbőgött az Aljosa Popovics hajókürtje.

Gena szálfaegyenesen állt, mint a megfeszült húr, és minek tagadjuk, könnyek csillogtak szemében. Könnyei között csak a drága nagymamáját látta, ki széles vállával utat tört magának a tömegben. Mozdulatai, mint mindig, a pillangóúszás karcsapásaira emlékeztettek.

— Mélységes hálánk jeléül kitüntetjük Gennagyij Sztratofontovot a Tiszteletbeli Empireai jelvénnyel! — jelentette ki ünnepélyesen a szenátor, és Gena nyakába akasztott egy kis horgonyt, amelyhez egy régi érme volt forrasztva.

Sajnos, kedves olvasóm, ezzel elbeszélésünk nem ért véget, és ideiglenesen vissza kell tartanod a megkönnyebbült sóhajt, a meghatottság könnyeit, sőt még a boldog nevetést is.

— Átkozott kölyök! Áruló! — üvöltött fel váratlanul magánkívül Richard Boogie.

Oldalt ugrott, Gennagyijra hajította buzogányát, amelynek végén vékony acélpenge csillant fel a nap sugaraiban. John Grey torokhangon felüvöltött, s a buzogány elé vetette magát, majd mellén megsebezve, Gennagyij lába elé zuhant.

218

Gennagyij térdre hullott barátja mellett. John Grey fogcsikorgatva dobálta magát a dobogón, és próbálta kitépni melléből a szörnyű pengét.

— John, nem szabad! Ne nyúlj a késhez! — kiáltott fel kétségbeesetten Gena, de már késő volt.

Grey a fájdalomtól eszét vesztve kitépte melléből a pengét, és a vér patakként ömlött belőle.

— John, John! — kiáltott Gena, és próbálta elállítani a vérzést.

John Grey pillanatok alatt fehér lett, mint a fal, de mosolygott — a fájdalom alábbhagyott.

— Isten veled, Gena — mondta halkan. — Első osztályú gyerek vagy.

— Orvost! — kiáltotta Gennagyij. — John, várj még. . . — Doktorra már nincs szükség. . . — suttogta alig

hallhatóan John Grey. — Ide hallgass, Gena, lehet, hogy nem éltem helyesen, de jó célért halok meg. Írd meg ezt Ritának és a kicsi Nellynek. — Újra elmosolyodott. — És mégis volt valami, valami azért volt. . . a holdfényben keringtek a párok. . .

A legendás Sziklaöklű Joe feje erőtlenül félrebillent. Ettől a hirtelen tragédiától megrendült kisfiú egy ideig moccanni sem tudott. A part ezalatt valami kaotikus zűrzavarban hullámzott, forrongott.

Gena összeszorított foggal talpra ugrott. — Hol van Boogie? Elfogták? Hol a madame? —

kérdezte Rikko Szillától. — Boogi? Madame? — kérdezte vissza Szilla zavartan.

— Az ördög tudja, hol vannak, valahová elinaltak. A naiv, tiszta lelkű empireaiaknak eszükbe sem jutott,

hogy feltartóztassák a bűnözőket. Egyáltalán nem szoktak hozzá, hogy valakit feltartóztassanak, elfogjanak vagy üldözzenek.

219

A tömegből Dollisz bukkant elő, és odaszaladt Gennagyijhoz. Fürdőruhában volt, nedvesen, lihegve és elképesztően tágra nyílt szemmel.

— Gennagyij, gyorsan. . . Lattifudo üldöz. . . az alagúton át úsztam. . . Ők, anyám és Boogie átszöktek hajón Karbunkulusra. . . Mindent megtudtam: fel akarják robbantani a mi vulkánunkat, hogy kitörjön a tűzhányó, és pánik keletkezzen. Már régóta készülnek rá, ez az utolsó mentsváruk. A kábel az öböl fenekén van végigvezetve, és a kráterben trotil van. . .

Ebben a pillanatban végre odaért Gennagyijhoz a nagymama és Natasa.

— Drága kis Gennagyijom! — kiáltotta Marija nagymama; hatalmas karjaiba ölelve unokáját. Mekkora volt a meglepetése, amikor a kisfiú kicsúszott az ölelésből.

— Bocsáss meg, nagymama, szaladnom kell. Gennagyij a szeme sarkából észrevette, hogy Dollisz és

Natasa csodálkozva méregetik egymást. Dollisz fürdőruhában szinte tükörképe volt Natasának, aki tornatrikóba öltözött.

Gennagyij hanyatt-homlok rohant az öböl felé. Erősen nekirugaszkodva a vízbe ugrott, és gyors krallozásba kezdett.

Nemsokára érezte, hogy úszik mögötte valaki. Hátranézett, és Dolliszt pillantotta meg.

— Dollisz! — kiáltotta. — Hol van most Chaby Chackers?

— Én nem Dollisz, hanem Natasa vagyok! — hangzott a válasz. — Azt a kislányt elkapta valami lehetetlen kövér alak.

— Már éppen csak te hiányoztál ide, Nataska! — nyögte mérgesen Gena. — Fordulj vissza! Chaby! Chaby! Ó-ó-i-i-i-e-e-e-u!

A delfin a kikötő kapujánál bukkant elő a mélyből.

220

— Gyertek! — kiáltotta. — Fogódzkodjatok erősebben! — Chaby, látod magad előtt azt a habzó hullámtörést?

Utol kell érni azt a hajót! — kiáltotta neki Gennagyij. — Értettem! Megpróbálom. Chaby abban a pillanatban

érte el a Karbunkulus partját, amikor Nakamura-Brancsevszka térdnél felcsippentett királynői köntösében és Richard Boogie libegő szárnyú frakkban felfelé kezdett kapaszkodnia meredek ösvényen: Gena és Natasa rohantak utánuk.

A fiú és a kislány a szúrós bozótokon át, a park útjain; a puha mohán és homokon egy dimbes-dombos fennsíkra érkezett. Fölötte emelkedett az ősrégi torony, Gennagyij első bebörtönzésének színhelye. A fák között fel-felvillant a királynői ruha és a karmesteri frakk. A madame és Boogie szaladt a torony felé. Rövidesen eltűntek szem elől.

— Állj, Nataska! — adta ki a parancsot Gennagyij, amint a komor épület lábához értek.

Natasa ámulattól tágra nyílt szemmel nézte, amint Gena Sztratofontov, ez az egyébként nem túlságosan figyelemreméltó osztálytársa ügyesen elhengerít valami követ, a gödörből egy nehéz géppisztolyt vesz elő, és kibiztosítja a fegyverzárat, felhúzza a ravaszt.

— Te nem jöhetsz velem — mondta Gena. — Veszélyes! — Egy lépésre sem maradok el tőled! — kiáltotta

haragosan Nataska. — Mennyivel vagyok én rosszabb a te Dolliszodnál?!

— Vitára nincs idő! Gyerünk! Óvatosan megkerülték a tornyot, és látták, hogy a

bejárati ajtó nincs bezárva. Gennagyij lépett be elsőnek, és csaknem felkiáltott: a lába a levegőben lógott, a toronynak nem volt padlója.

Gennagyij megértette, hogy a torony kőpadlója leereszthető és felhúzható, mint valami-lift. Szétnézett és látta, hogy a kövek között az egyik rés szélesebb a többinél.

221

Bedugta a résbe az ujját. Két gombot tapintott ki, és megnyomta a felsőt. Csendes zúgás hallatszott, és a kút mélyéből felemelkedett a padló. A gyerekek beugrottak a toronyba. Megnyomták az alsó gombot, a padló ismét leszállt.

Hosszú és gyengén megvilágított alagút bejárata előtt állt meg. Gennagyij és Natasa futva megindultak az alagútban.

— Gena, legalább azt mondd meg, hová szaladunk? — kérdezte Natasa.

— Fel akarják robbantani a vulkán kráterét, hogy megsemmisítsék a várost! — felelte futás közben Gennagyij.

Az alagút élesen jobbra kanyarodott, és mintegy ötvenméternyire két férfialakot pillantottak meg. Az egyikben Gena azonnal felismerte Grumlót, azt, aki a közelmúltban csaknem végzett vele.

— Állj! — kiáltotta Grumlo. — Lövök! Gena megpillantotta a feléjük irányuló karabélyokat.

Megállt. — Mit kerestek itt? — Az őrök lassan közeledtek, ujjukat

a ravaszon tartva. Gennagyij a padlóra vetette magát, röptében lőtt, lelőtte

Grumlót, és a második lövéssel, már a földön fekve, leterítette a társát.

A mozdulatlan tetemeken átugrálva rohantak tovább. Még egy forduló, még és még egy, és váratlanul csodálatos szépségű látvány tárult fel előttük. A nyitott páncélajtón át egy üvegfalú hatalmas nagy terembe jutottak, és az üveg- falon túl ágas-bogas korallok nyújtózkodtak, víz alatti növények törzsei ringatóztak, halak úsztak csapatostul. Szárnyain lebegve egy kis kidüllesztett szemű, sárga hasú rája! Egy hasadékból egy nyolckarú polip tapogatói nyúltak ki:

222

Natasa és Gennagyij megrendülten állt a víz alatti terem küszöbén. A zöldes félhomályban a fény és árnyék fantasztikus játékában nem vették észre azonnal azokat, akiket üldöztek. Azok pedig szintén nem látták őket.

A Nagy-Empireák és Karbunkulus lecsúszott királynője és a Boogie-Woogie dinasztia csődbe jutott alapítója valami bonyolult műszerasztal előtt ültek karosszékben, és fáradtan cigarettáztak.

— Nem hagysz el engem, Dick, nem árulsz el? — kérdezte rekedt hangon Nakamura-Brancsevszka. — Vedd figyelembe, hogy azért még nem hullt ki minden fogam.

— Kapcsold be, darling! Rendezzünk nekik egy kis ünnepi tűzijátékot! — mosolygott gúnyosan Boogie.

— Bekapcsolom az első robbanótöltetet — mondta keményen a madame, és megfordított egy kis kapcsolót. A következő pillanatban Gennagyij hosszú géppisztolysorozattal a kapcsolótáblát füstölgő, alaktalan fémhalmazzá változtatta.

Gennagyij és Natasa beszaladt a terembe. — Fel a kezekkel, bűnözők! — kiáltotta Gennagyij. A madame és Boogie, kezét feje fölé emelve, a rémülettől

és gyűlölettől eltorzult arccal lassan hátrált az ajtó felé. — Megint te vagy, te ördögfióka, te kis orosz bitang! —

sziszegte Boogie. — Ez meg te vagy, kislányom, drágaságom — mondta a

madame Natasát hipnotizálva tágra nyílt, ijesztő szemével. — Te is egy követ fújsz vele. . . No, akkor nesze! — kiáltott fel vadul, jobb kezével a háta mögé kapott, és villámgyorsan előrelökte.

A levegőben egy argentin rugós kés suhant el. Gennagyijnak alig sikerült Natasa arca elé tartania a kezét.

A kés átfúrta a tenyerét.

223

224

Boogie előrevetette magát, mint egy vadállat, de egy golyóba ütközve, arccal előreesett. A madame kimenekült a folyosóra.

A nehéz páncélajtó bezárult mögötte. — Gena, Genocska! — sírt Natasa, miközben próbálgatta

kihúzni a kést a fiú kezéből. Nemsokára sikerült. A vér ömleni kezdett belőle. — Tépd el az ingemet, és szorítsd le a sebet — mondta

Gennagyij. Az a fontos, hogy kisüssük, hogyan kerülhetünk

ki innen.

— Most mindannyiunknak vége — hörögte Boogie váratlanul.

— Hát maga még él, császárom? — mosolygott Gena gúnyosan. — Miért lesz végünk mindannyiunknak?

— Rögtön meglátod! — mondta Boogie furcsa mosollyal, és felkönyökölt.

Mereven nézett az üvegfalra, amely az óceánt elválasztotta a teremtől.

Egy perc, és a fal lassan emelkedni kezdett. A víz beömlött a terembe, és rögtön térdig emelkedett

Boogie vadul felkacagott. — Ennek a nőszemélynek mindenre van gondja! Úgy

ám, Gin, nekünk már befellegzett. . . A mélység hetvenöt méter. . . Legyőztél engem, de magad is a cápák martaléka leszel. Megállj csak! A pokolban majd találkozunk, és a számlát eligazítjuk. Vagy azt hiszed, hogy te a mennyországba kerülsz?

A víz hangosan bugyborékolva ömlött a szobába. Már mellig ért.

— Nincs semmiféle pokol, és mennyország sincs! — kiáltotta Gennagyij. — Mindez ostobaság!

Richard Boogie kezét-lábát széttárva a hátán feküdt a víz színén, és vadul tovább nevetett.

225

— Ha nincs, hát nincs! Annál jobb! Világos volt, hogy teljesen elment az esze. — Úgy látszik, végünk van, Nataska — suttogott

Gennagyij. — Igen, úgy látszik — felelte a kislány. Gennagyijt ámulatba ejtette a nyugalma. Natasa csak

beharapta az ajkát, hogy fel ne kiáltson iszonyatában. — Ússz utánam! — kiáltotta Gena kétségbeesetten, és alá

bukott az üvegfal alá. Sikerült átúszniuk a korállok ág-bogai között. Most

alattuk volt a feneketlen fekete mélység, és fölöttük, nagyon magasan, reménytelenül magasan szétömlöttek a napsugarak.

Gennagyij megfordult, és megpillantotta a kislány karcsú alakját, amint kétségbeesetten tört felfelé.

— Óóóóuuuuiiiieeeeauu! — adta le a hívójelet Gennagyij, és minden forogni kezdett a szeme előtt egy utolsó, kába körtáncban.

Minden oldalról szörnyű súly nyomta. Az utolsó, amit látott, egy felfújt, hatalmas, megdöbbentő szemű, vérvörös szörnyeteg volt, amely a mélységből emelkedett föl. „Namadzu-hal — emlékezett a fiú. — Mindig a földrengés előhírnöke. . . ”

Utána elvesztette eszméletét.

Szeleburdov, a geológiai tudományok doktora ragyogott a ritka örömtől, amely osztályrészéül jutott. Bal kezével átölelte Natasa lányának a vállát, jobbjával annak a tükörképét, Dolliszt. Az empireai újságok számtalan tudósítója vette körül a szép hármast, amely szép volt azért is, mert a tudós maga sem volt híján valami sajátos férfiszépségnek:

226

— Igen, uraim, Dollisz az én lányom, és az igazi neve Dasa, vagyis Darja. Dasa és Natasa ikrek, és Leningrádban születtek, négy perc különbséggel. Kétségtelen bizonyítékai ennek azok a sajátos anyajegyek, amelyek kis pillangóra emlékeztetnek. Dasának a jobb, Natasának pedig a bal füle mögött van. Erről könnyű meggyőződni, ha félrehajtjuk a megfelelő fürtöket.

A kislányok készséggel félrehajtották a megfelelő fürtöket, és megmutattak az ámuló újságíróknak a teljesen egyforma anyalegyeket.

— Tipikus egypetéjű ikrek! — suttogta Verestücsök doktor, a biológus.

— A dolog úgy történt — folytatta Szeleburdov —, hogy az ötvenes évek közepén a feleségemmel, aki nagy elméleti és gyakorlati szakember, egy geológiai expedíciót vezettünk a baráti semleges Burmába. A burmai mérnökökkel franciául beszéltünk, és ezért a helybeli lakosság franciának vélt bennünket. Gyermekeink velünk voltak, és képzeljék el, a trópusi éghajlat egyáltalán nem ártott meg fejlődésüknek. Az apróságok egész nap a dús burmai növényzet között bújkáltak, és mungókkal, Lábatlan gyíkokkal és sakálkölykökkel játszadoztak.

Egyszer a dzsungelból kitört egy vad elefánt néhány esztelen emberrel a hátán. A gonoszok szét akarták rombolni a táborunkat, de visszavertük őket. Eltűntek. . .

Sajnos azonban velük együtt eltűnt a dzsungelban az egyik kislányunk. . . Elveszett Dasa. . . — mondta bizonytalanul, majd rövid hallgatás után hozzátette: — De lehet, hogy Natasa. . . — Szeleburdov doktor zavartan nevetgélt.

— Hogyhogy, apukám?! — kiáltott fel az elámult Natasa. — Szóval lehet, hogy én vesztem el?

— Én pedig veletek maradtam?! — kiáltotta Dollisz-Dasa.

227

— Igen, igen, teljes mértékben lehetséges — dünnyögte a tudós papa.

— És mi a helyzet az anyajegyekkel? — kérdezte az egyik újságíró.

— A helyzet az, hogy a feleségemmel állandóan összecseréltük, hogy a kislányok közül melyiknek melyik füle alatt van. . . — Szeleburdov doktor szégyenkezve elpirult.

A geológia, uraim, abban az időben minden gondolatunkat elfoglalta. Most természetesen más a helyzet. . . Natasenka, Dasenka, kislányaim! Anya nagyon meg lesz lepve, ha együtt lát majd benneteket!

— És nem veszi rossz néven, ha egy új poémában megírom ezt a rendkívül érdekes esetet? — kérdezte Bilikov, a nagy költő.

— Legyen olyan jó, és írja meg. Hálás leszek érte! „Figyelem ! — mondta a rádió. — Beszállás a

Kassziopeia társaság repülőgépébe, amely Owk-portból Zurbagánba repül!”

Igen, kedves olvasóm, az interjú a repülőtéren zajlott le. A viharvert öreg Douglas-Dakota már barátságosan, vendégszeretően- kitárta az utasok előtt nem túlságosan megbízható ajtaját. Hőseink jelentős csoportjának Zurbagánba kellett rajta repülnie, hogy ott átszálljon valamilyen lökhajtásos gépre.

Az olvasó persze már kitalálta, hogy Gennagyijt és Natasát a namadzu nevű, félig legendás mélytengeri hal mentette meg. Ez a hal — véletlenül vagy tudatosan? — hozta fel a két gyereket a tenger színére, ahol átvette őket a hűséges és fáradhatatlan Chaby Chackers.

Most hát eljött a búcsúzás ideje. Egész Owk-port a repülőtéren tolong, hogy kikísérje a hazatérő ifjú hősét, Gin de Eduardasz Sztratofudót, a nagymamáját, Mariját, valamint az Albatrosz társaság többi tagjait.

228

— Nos, Gennagyij — mondta Toktomuran Dzsecskin elnök, Nufnuti Kucse szenátor és a világ legjobb legoperje, Rikko Szilla, miközben megölelték a kisfiút —, nem mondunk neked istenhozzádot, azt mondjuk, hogy a viszontlátásra! Te és a barátaid sok mindenre megtanítottak minket. Most már nem leszünk olyan naivak, éberebbek leszünk és megvédelmezzük a függetlenségünket.

— Barátaim, tartsátok a lőpor szárazon! — tanácsolta búcsúzóul a kisfiú, nagy nehezen elnyelve a könnyeit.

— A közeli viszontlátásra Leningrádban, Gena! — mondta Vezénylev kapitány. — Hajózunk mi még együtt, barátocskám !

Az Aljosa Popovics a banditatámadás után egy kis javításra szorult, és így Owk-portban kellett maradnia. Ezért Gennagyij kénytelen volt a légi utat választani, hogy ne késse le a tanév kezdetét.

— Ha nem volna iskola, Nyikolaj Vezénylev, ugye megérti, én sohase. . . — mormogta Gena ismét derekasan nyeldesve a könnyeit.

— Üres lesz a Popovics maga nélkül, Gena! — dörmögte mély hangján Schiller-Iszenko. — Fejezze be mihamarabb a tanulmányait, a hétszázát, és jöjjön mielőbb hozzánk!

— Üdvözletemet küldöm az őrsödnek — mondta remegő hangon Lev Afrikanovics Porcrágnyikov, a politikai tiszt.

— Viszlát, Genok! — vágta hátba Vologya Teleszkopov. — Ha vendégségbe jövök hozzád, nem mutatsz ajtót?

— Gennagyij, ne felejtse el, a maga jövője a tudomány — jelentette ki Verestücsök doktor, a biológus —, és a jövő tudománya a hidrobiológia.

— Csókolja meg az én Chabymat helyettem — súgta neki Gennagyij.

229

És íme, a jó öreg Dakota kétségbeesetten pöfékelve fel- emelkedett az alkonyi égbe, és búcsúköröket írt le Owk-port fölött.

Gennagyij most már nem tartotta vissza a könnyeit. Az ablakhoz tapadva nézett a cseréptetőkre, a pompás márványjárdákra, a sok-sok emlékműre, amelyek közül ki- emelkedett az ő ükapjának az emlékműve. Meghatottan tekintett az öböl átlátszó vizére, az Aljosa Popovicsra és mindenre, ami oly közel került hozzá, és olyan kedves lett neki.

A repülőgép emelkedett, és a táguló szemhatárba beúszott az empireai vulkán, amely fölött most, a robbanás után (szerencsére csak egy volt), mint a hajdani ősi időkben, rózsaszín füst bokrétája lebegett.

— A repülőgép útnak indult. . . Előbukkantak a Karbunkulus sziget komor, szakadékos bazaltfalai.

— Nézzétek! — kiáltott fel Dollisz-Dasa rémülten. — Nézzétek, ez ő!

Karbunkulus sziget felől egy hegyes orrú lökhajtásos vadászgép közeledett nagy sebességgel a Dakotához.

— Arról a magas szikláról repült fel! — kiáltotta Dollisz. A madame az! Lőni fog!

Nakamura-Brancsevszka azonban nem sietett lelőni a Védtelen Dakotát. Egy ideig egy magasságban repült vele, olyan veszélyes közelségben, hogy még halvány arcát és bosszúvágytól mosolygó vörös ajkait is lehetett látni. Aztán a vadászgép, mint a gyertya, a magasba emelkedett.

„Most fog támadásba lendülni” — kapott észbe Marija Szpiridonovna. Felugrott, és a pilótafülkébe rohant. Félre- tolta a rémült fiatal kis pilótát, és a kormány mellé ült.

Az első nehézgéppuska-sorozat átütötte a törzset és a szárnyakat, de nem okozott kárt senkiben sem.

230

A nagymama éles szögben lefelé fordult, a gépet közvetlenül a víz fölött vezette, állandóan irányt változtatva.

Bizony volt a nagymamának némi tapasztalata az efféle dolgokban. Nemegyszer kellett a háborúban kitérnie e Messerschmittek elől, amikor elfogyott a lőszere!

Nakamura-Brancsevszka a sátáni gyűlölettől fejét vesztve támadásba lendült a hullámtarajok fölött úszó, képtelenül lassú járatú gép ellen. Második támadás. . . harmadik. . . és a Douglas váratlanul oldalt kanyarodott, felkapta orrát, és függőlegesen felfelé repült.

Nakamura-Brancsevszka repülőgépe pedig belevágódott a vízbe, és tüstént eltűnt, mintha nem is lett volna, nem lett volna soha. . . S a többi néma csend — ahogy a nagy Shakespeare mondta. . .

231

EPILÓGUS

A nap már felkelt a Kaméleon-szikla fölött, amikor Gennagyij és a nagymama befejezték elbeszélésüket. Lejöttünk a teraszról, és a tengerhez mentünk. A nagymama azonnal belevetette magát a vízbe, mi pedig Gennagyijjal leültünk a még hideg kavicsos partra.

— Gena — mondtam —, a klasszikus kalandregények epilógusban szokták elmondani a hősök további sorsát. . .

— Hát jó — bólintott a fiú —, ne térjünk el mi se a hagyományoktól. Az Aljosa Popovics most az Atlanti-óceánon van, a Marroqui mélységet kutatja. Vele minden rendben van. Igaz, a legénység egyik tagja otthagyta a tengert, elege lett belőle, és most nálunk lakik a Rubinstein utcában. Gondolom, sejti, hogy Vigyorkacorról van szó. Dollisz és Natasa kitűnően megvannak egymással, bár mindmáig sem sikerült eldönteni, hogy melyiküket vitte el a dühös elefánt, és melyikük maradt a szülőkkel. Gyakran meglátogatjuk őket a barátommal, Valka Karórépánszkival. Hát alighanem ez minden. Ja, igen, Aggtorma Fitz főkonzul otthagyta a diplomáciai szolgálatot, és elment főszakácsnak a Fény nevű önkiszolgáló étterembe. . .

Gennagyij elhallgatott. Összehúzott szemmel nézte a tenger vakító visszfényét. Delfincsapat bukkant fel a vízből, az egyik hatalmas, a másik kisebb és négy egészen kicsi. Néhány éve a Fekete-tengeren még nem lehetett delfineket látni, de a vadászati tilalom után kezdtek visszatérni a partjainkhoz.

— És az empireaiakról miért nem beszél, Gena? A szenátorokról és a legoperekről?

A kisfiú szemöldöke összerándult. — Nagyon ellentmondó hírek érkeznek onnan.

232

Eszembe jutott, hogyan nézte tegnap este a tengert, és óvatosan kérdeztem:

— Vágyódik oda, Gena? Igen? Gyorsan rám pillantott, szemében távoli őrtornyok fénye

villant, aztán ismét a tenger felé fordult. — Tudja, Vaszilij Pavlovics, azt hiszem, ismét

nyugtalanság van ott. A ragadozók nem mondanak le egykönnyen ilyen remek falatról. Az az érzésem, hogy ismét gyülekeznek a fellegek a szigetek fölött. Persze, az empireaiak már nem olyanok, mint régebben, de én mégis féltem őket. . .

Állát térdére támasztotta, és ismét a tengerre bámult: Egy ideig hallgattunk. Még mindig nem tudtam magamhoz térni az éjjel hallottaktól. Tisztelettel, elragadtatással, sőt bizonyos félelemmel vegyes érzéssel néztem erre a látszólag mindennapi gyerekre. Szomorú volt.

— Még valamit! — kiáltottam. — Mi történt Chaby Chackersszel?

— Chaby? — Gena arca széles mosolytól sugárzott. — Chaby megnősült. Nagy családja van. Készül ide, a Koktél-beli öbölbe! Meglátogat!

— Vajon nem ők ugrándoznak ott? — kérdeztem. — Teljesen lehetséges! — felelte Gena, felugrott és el-

kiáltotta magát: — Chaby! Chaby! Oooiiieeeuu!

1969 február-június

Karagalinka-Jalta-Nida

233

ISBN 963 11 1195 4 A kiadásért felel

a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Majtényi Zoltán

Műszaki vezető: Gonda Pál • Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Végh Judit

44 800 példány, 15 (A/5) ív, MSZ 5601-59 77-3282. Szikra Lapnyomda, Budapest

IF 3085 — e — 7880

234

12,- Ft

D E L F I N K Ö N Y V E K

VASZILIJ AKSZJONOV EMLÉKMŰ LETT A NAGYAPÁM

A Nagy-Empireák szigetcsoportján súlyos a válság: egy mindenre elszánt, gyönyörű hölgy, egy déltengeri maffiavezérnő — bizonyos Nakamura Brancsevszka — hatalomra tör, egyeduralkodó akar lenni. Nem retten vissza a véres erőszaktól, kínzásoktól, gaztettektől sem. Ki mer szembeszegülni ezzel a csodálatosan szép asszonnyal, ha már úgy látszik, hogy minden elveszett? Nem más, mint Gena Sztratofontov leningrádi úrtörő, aki nem fél sem a szédítő szakadékoktól, seri a tengerfenék pusztító mélységeitől, hanem lelkes jóbarátai s egy füttyögetve beszélő delfin segítségével ugyanúgy diadalmaskodik a mai banditákon, mint ahogyan valamikor a kalózokat győzte le egy hírneves ősapja, akinek már rég ott áll a szobra a mesevilág fővárosában.