rose woods - konstantin 1-3 fejezet

Rose WoodsKonstantin

Kitaszítottak I.regény

KonstantinKitaszítottak I.

írta: Rose WoodsBerkesné Zombor Anikó

2013.© Minden jog fenntartva

http://www.angyalidemonok.blogspot.com/

http://www.angyalidemonok.blogspot.com/

Köszönet a korrektúráért Erikának!

Mottó:

Az én szemeim vének és vakok,a te szemeddel látom csak a fényt meg;te viszed súlyát terhem nehezének,te támogatsz, ha összeroskadok.

Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyaloka te szellemed ragad engem égnek;tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,s úgy váltok színt, ahogy te akarod.

Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,benned születnek gondolataim,szavaim lángját lelked tüze szitja;

nem érek többet nélküled a holdnál,amely az égbolt éji útjaincsak a leszállt nap fényét veri vissza.

(Michelangelo: Az én szemeim; Rónay György fordítása)

Prológus

Az angyalok azért teremtettek, hogy a halandók segítségére legyenek. Végigkísérik életünket, ott vannak születésünknél, halálunknál, létünk minden egyes percében. Vigyáznak ránk, óvják lépteinket, és mikor eljön az idő, átkísérnek a túloldalra.

Mindig is léteztek, és mindig is létezni fognak. Közöttünk járnak, számunkra láthatatlanul, és hogy minél jobban végezhessék a dolgukat, mindannyian egy-egy erényt birtokolnak: jóság, szeretet, tisztaság, hit, bátorság, félelem, alázat, igazságosság, irgalmasság, engedelmesség, türelem, szegénység, bölcsesség, remény, mértékletesség, szelídség. Mindegyik angyal mást-mást mondhat magáénak.

De mint minden lény, mely az univerzumban valaha is létezett, ők is saját akarattal rendelkeznek, és mint ilyenek, birtokában vannak a döntés képességének, a hibázás lehetőségének is. Olykor pedig megtörténhet, hogy olyan hibát vétenek, amely már megbocsáthatatlan. Akkor Kitaszítottá válnak, és arra kényszerülnek, hogy örök kívülállókként tengessék tovább létüket.

Két világ közt rekednek. Nem angyalok többé, de nem is emberek. Nincs helyük fent az égben, és nincs helyük lent a földön sem. A többi angyal számára ők jelentik a társadalmuk legalját. Az emberek előtt pedig, továbbra is titokban kell tartaniuk kilétüket.

Viszont, ha vállalják a nehézségeket, lehetőségük nyílhat rá, hogy jóvátegyék a hibájukat azzal, hogy az eszközökben nem válogatva, harcoljanak a gonosz ellen. De ennek ára van, mert, hogy új feladatukban is sikeresek legyenek, addigi legfőbb erényük, amely idáig segítette, de immár csak

Rose Woods – Kitaszítottak I., Konstantin Oldal 6

hátráltatná őket, hirtelen semmivé válik. A szeretet angyala képtelen lesz arra, hogy bárkit is szeressen, a kegyelemé, hogy megbocsásson. A hit angyala elveszíti a bizakodás képességét, az igazságosságé a tisztánlátásét. Céltudatos, rideg katonák lesznek, megszabadulva az immár haszontalan érzelmektől, amely addig meghatározta a létüket.


Első fejezet

Britannia, II. század Krisztus után:

– A biztos halálba vezeted az embereket, apám! És mindezt, egy északi fattyú szavára – érvelt Riocard. Szemmel láthatóan, még mindig nem adta fel annak a lehetőségét, hogy meggyőzheti apját az igazáról, és hogy eltántorítsa őt egy támadás lehetőségétől a helyőrség ellen.

– A rómaiak egyre délebbre húzódnak. Nem bírnak az északi törzsekkel – szajkózta az apja azt, amit immár egy órája ismételgetett.

Riocard meglepődött az elszántságán, és a héven, amellyel beszélt. Apja jó ideje nem volt már több, mint egy megtört öregember, most azonban a szeme láttára fiatalodott legalább tíz évet. Az arca kipirult, a szemében pedig olyan tűz égett, amilyet a fia másfél évtizede nem látott már izzani. Kihúzta magát, vállát megfeszítette. Nagynak, erősnek, legyőzhetetlennek tűnt. De Riocard tudta, hogy nincs olyan harcos, akit nem lehetne legyőzni.

– Valóban kivonták a csapataikat Kaledóniából. De ne feledd el, hogy előzőleg elfoglalták azt. Calgacus és szövetségesei, csúfos vereséget szenvedtek. Ugyan mi változott azóta?

– Lehet, hogy elfoglalták Kaledóniát, de az nem minden. Képtelenek megtartani az állásaikat, az embereiket pedig egyenként vadásszák le a barbárok. Most kell ütni a vasat, amíg még forró. Halálra vannak rémülve. Szellemekről, varázslókról suttognak. A ködből előbukkanó, félelmetes harcosokról, az árnyak közt megbúvó halálról beszélnek. Ha most a testvéreink mellé állunk, együttes erővel


visszaűzhetjük azokat a kutyákat oda, ahonnan jöttek. Takarodjanak innen, és vigyék csak magukkal azt, amit hoztak. Leromboljuk az építményeiket. Nincs szükségünk sem rájuk, se az ördöngös tudományukra.

– A testvéreink? – köpte megvetően a szavakat Riocard. – Mióta számítanak a kaledónok a testvéreinknek? Épp úgy sanyargatnak minket, mint a helytartó emberei. – Igaz, hogy a rómaiak elviszik a fiainkat katonának, csakhogy utána a saját népük ellen harcoljanak. Adót fizettetnek velünk, elorozzák a jószágunkat, a terményünket, miközben mi éhezünk. De a vadak sem jobbak. Vagy talán már elfelejtetted, mennyit szenvedtünk mindig is a portyázásaiktól? Ha nem másért, akkor azért támadnak ránk, mert szerintük a rómaiak kutyái vagyunk.

– Ez most más helyzet. Össze kell velük fognunk. A királyuk ezért küldte hozzánk a követeit.

– Egy megállapodás az északiakkal – sóhajtott fáradtan Riocard. – Nem gondoltam volna, apám, hogy egyszer ez a te szádból fog elhangzani.

Riocard ökölbe szorította az ujjait, tehetetlen dühében, azután viszont, kényszerítette magát, hogy szép lassan elernyessze az izmait. Nem akart tiszteletlen lenni az apjával. Mindössze, szerette volna meggyőzni az igazáról, és mindenáron megakadályozni, hogy megtámadja a helyőrséget.

Apja egy eltűnőben lévő nép fejedelme. Maroknyi embernek parancsolt csak, de az alattvalói hallgattak rá. Kis létszámú törzs volt az övék, jelentéktelen, de a büszkeségük annál nagyobb – nem lenne nehéz rávenni őket, hogy letegyék a földműves szerszámokat, és fegyvert ragadjanak.

Féltette a törzset, mindenekelőtt az apját. Látta, mire képesek a jól képzett római katonák. Hiába számított Solamh gyakorlott harcosnak a népe körében, egy nyílt támadás során, csak egy fejszével és karddal csapkodó szánalmas bolond lett volna hozzájuk képest, épp úgy, mint a követői. Ráadásul, hosszú idő eltelt már azóta, hogy utoljára fegyvert fogtak a


kezükbe. Elsősorban földművesek voltak, nem hódítók. Rövid időn belül lekaszabolják őket, azután pedig csak még több katona jön, hogy visszaállítsa a felborult rendet, és megbüntesse a lázadozókat.

– Nincs más választásunk, fiam. Azt beszélik, hogy a császár falat emeltet a vadak ellen, hogy megvédje az elfoglalt területeket a támadásoktól. De mi lesz azokkal, akik a falon kívül rekednek? Te is tudod, milyen nehéz itt a határvidéken – szólt közbe most az anyja is.

– Hagyd csak, Eilis! – kérte csendesen az anyját az idős ember. – A fiúnak csukva van a füle, nem hallgat ránk. Inkább menj, és hívd ide Raghnallt! Talán ő több sikerrel jár majd.

– Ne fáradj, apám! Raghnall sem tud semmi olyat mondani, amivel rávesztek, hogy hagyjam magam meggyőzni. Öngyilkosság nyíltan megtámadni a helyőrséget. Ezt az északiak követe is tudja. Épp ezért jött. Ők vajon miért nem teszik? Miért igyekeznek minket rávenni?

– A királyuk azt üzente, hogy kellő időben megérkezik a segítség.

– És te hiszel neki?– Testvérek vagyunk. Ugyanazok az isteneink. Apáink és

az ő apáik mindig is itt éltek egymás mellett. Ez a mi földünk, a rómaiak pedig idejöttek és elfoglalták. Te mégis úgy véded őket, mintha a szabadságunkat köszönhetnénk nekik.

– Nem a rómaiakat féltem – sziszegte összeszorított fogain keresztül. – És, ha ezt nem látod, apám, akkor nincs miért tovább beszélnünk.

Hátat fordított a szüleinek, és az ajtó felé indult.A folyosón a bátyja feleségével találta szemben magát.

Caitriona kecses kezét tördelte, és úgy tűnt, épp rá várt. Riocard arca felderült a látványától, mint mindig. Gyermekkoruktól kezdve ismerték egymást, és ő őszintén örült, mikor felnőve, Raghnall feleségül vette a lányt.

– De jó, hogy jössz – nyújtotta felé mindkét kezét. – Beszélned kell Raghnallal.

Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal 10

Riocard aggodalmasan vonta össze a szemöldökét.– Mi a baj?– Meglátogattak az istenek. Ennek a harcnak nem szabad

kirobbannia. Az egész népünk vesztét okozná.Riocard cseppet sem lepődött meg az asszony szavain.

Régóta tudta, hogy az istenek időnként Caitrionán keresztül szólnak hozzájuk.

– Miért nem a férjednek mondod el az üzenetüket?– Nem hallgatna rám. Ez az északi teljesen

megbolondította. Ő, és az apátok, telebeszélték a fejét. Képes lenne, akár ebben a pillanatban a rómaiakra támadni. – Meglepő erővel ragadta meg a férfi kezét, és húzta gömbölyödő hasára. – Az istenek megmutatták nekem a sorsunkat. Mind meghalunk. A gyermekem, a bátyád fia, soha nem fog megszületni. És én tudom, hogy ennek az északiak cselszövése lesz az oka. Kérlek, Riocard, beszélj az urammal! Talán, még nem késő, hogy megváltoztassuk a jövőt.

Riocard érezte, hogy a Caitrionából áradó jeges félelem, őt is átjárja.

– Rendben. Most azonnal megkeresem.Elszánt, hosszú léptekkel indult a bátyja felkutatására.

Sejtette, hol fogja megtalálni, úgyhogy egyenesen az istálló felé vette az irányt, ahol az északiakat elszállásolták.

Amikor kilépett a fagyos éjszakába, a dermesztő hideg mellbe vágta és megtörte a lendületét. Egy pillanatra megállt, teleszívta tüdejét az éles, tiszta levegővel. Úgy érezte, szétfeszíti fejét a sok baljós gondolat. Az apja szavai, a sógornője jövendölése, a kaledón követ lázító beszéde, mind- mind ott keringett a koponyája falai között.

A falujuk közel volt a római helyőrséghez. Túl közel. A katonák békésnek hitték a lakókat, gyakran megfordultak a földdel és kővel körbesáncolt területen, utánpótlás után kutatva, mikor kiürült az éléskamrájuk. Udvaroltak a helyi lányoknak, kockáztatva az összecsapást apákkal, fivérekkel. Némelyikük még a helyi nyelvet is megtanulta a hosszas itt


tartózkodás alatt, mint ahogy Riocard is beszélte már az övéket.

Számtalan alkalommal látta őket gyakorlatozni az erőd falain kívül. Összeszokott, jól képzett emberek voltak, a parancsnokuk, Livius harcedzett, tapasztalt hadvezérnek tűnt. Az emberei pedig egyszerűen istenítették.

Soha nem kegyetlenkedett a falu lakóival, sőt, Solamh-al szemben, kifejezetten tisztelettudó volt. Egyszer sem élt vissza a hatalmával, békés együttélésre törekedett.

Riocard gyűlölte a rómaiakat azért, amit a földdel és a népével tettek, de tisztelte és elismerte a tudásukat. Annak pedig végképp nem látta értelmét, hogy harcoljon ellenük. Nem hitte, hogy valaha is esélyük lenne elüldözni őket.

Most az volt a legfontosabb, hogy Raghnallt maga mellé állítsa, ha már az apjukkal nem ment semmire. Caitriona látomása talán jobb belátásra téríti. Épp úgy hitt az asszony jövendöléseiben, mint az öccse.

Alig tett pár lépést, mikor fojtott, keserves nyögést hallott az egyik közeli kunyhó mögül. Megállt és hallgatózott. Már-már azt hitte, csak képzelődött, mikor ismét meghallotta a halk nyöszörgést.

A hang irányába lódult.Valakinek segítségre van szüksége.A látvány letaglózta, és a döbbenet egy pillanatra kiürítette

az agyát. A ház falának tövében a bátyja, Raghnall feküdt, véresen, összetörve. Csúnyán helybenhagyták.

Tétovázása másodpercnyi volt csupán, csakhamar felmérte, hogy a férfinak sürgős segítségre van szüksége.

– Mi történt veled, testvér? – suttogta, miközben leguggolt mellé, hogy közelebbről is megvizsgálja a sebeit.

Zajt hallott a háta mögül, de már nem volt ideje megfordulni, mert a fejére szakadt az ég.

Mikor következő alkalommal kinyitotta a szemét, ismeretlen helyen találta magát. Nyugtalanul mocorogni


kezdett. Fázott, fogalma sem volt, hol van és mi történt vele, a rémület egyre inkább elhatalmasodott rajta.

– Magadhoz tértél?A hang az ágya végétől jött, teljesen ismeretlen volt

számára. Felemelte a fejét, hogy megláthassa a gazdáját. Magas férfi volt, a római katonák egyenruhájában, ám Riocard népének nyelvén beszélt, méghozzá tökéletesen. Szőke hajjal keretezett komor arca, éppúgy ismeretlen volt számára, ahogy a hangja. Hiába erőltette az agyát, képtelen volt visszaemlékezni arra, látta-e már valaha ezt a férfit.

Az erőlködéstől megfájdult a feje, erről pedig eszébe jutott, hogy leütötték.

– Raghnall – ült fel hirtelen, de a rátörő heves szédüléstől és hányingertől visszahanyatlott a kemény ágyra.

– A bátyád meghalt – jelentette ki az idegen szenvtelenül, mire a Riocard gyomrában tomboló görcsös, feszítő fájdalom még inkább felerősödött. Úgy érezte, elhányja magát. A feje majd felrobbant, a szoba újra forogni kezdett vele.

– Mi történt?– A kaledónok megölték, mikor rájött, csak azért akarták

rávenni az apátokat a helyőrség elleni támadásra, hogy elvonják a rómaiak figyelmét egy másik, sokkal nagyobb szabású tervről.

– Miről beszélsz?– A kaledónok nem a helyőrséget akarták megtámadni,

hanem a császárt akarták tőrbe csalni.– A császárt? Mégis, milyen császárt?Riocard értette az idegen szavait, a fejében azonban

mégsem akartak összeállni a dolgok egységes egésszé. Fogalma sem volt, mit hord össze a férfi. Egy dolgot értett csak: Raghnall halott.

– Róma császárát, természetesen. Körbe járja Britanniát, a kaledónok pedig el akarják fogni. Ehhez azonban szükségük lett volna valamire, ami eltereli a látogatásról a figyelmet, átmenetileg legalábbis.


– Egy lázadás – értette meg végre. – Ameddig a légiókat leköti a leverése, addig ők foglyul ejtik a császárt. Nekik nem számít, hogy közben az apám és az emberei meghalnak. Csakhogy a bátyám rájött, mit terveznek.

– Pontosan.– Beszélnem kell velük – ült fel ismét. Még mindig

szédült, de legalább már képes volt egyenesen maradni. – Figyelmeztetnem kell őket a kaledónok árulására, és meg kell mondanom Caitrionának, hogy a férje halott.

– Erre nem lesz szükség – válaszolt komoran az idegen.– Tőlem kell hallania, és a szüleimnek is – erősködött

tovább.– A falud lángokban áll – folytatta rezzenéstelen arccal a

férfi. – Nincs már kivel közölnöd a bátyád halálhírét. Mindenki meghalt.

Riocard először nem fogta fel a szavak jelentését. Üres tekintettel, értetlenül bámult a másikra.

A hallottak egy kalapács kegyetlenségével és hatékonyságával csaptak le rá. Amint elmúlt az első döbbenet, a fájdalom valósággal letaglózta. A kín valahol mélyen a bensőjében – talán a szívében, talán a lelkében – született, és gurgulázó, hörgő hangokkal tört a felszínre, amelyek egyre erősödtek, artikulálatlan ordítássá nőve, melybe beleremegett az épület. Riocard üvöltött, amíg teljesen be nem rekedt. Amíg a hangszálai végképp cserben nem hagyták, megtagadva a további működést a borzasztó igénybevétel miatt. Akkor zihálva bukott előre. Maga köré fonta a karját, és a homlokát az ágyra, a durva pokrócra támasztotta. A közönséges, érdes anyag szúrta a bőrét, ő pedig azon csodálkozott, hogy vehette ezt észre egyáltalán. Hogy figyelhetett fel ilyen semmiségre, mint a saját kényelme, mikor épp abban a pillanatban tudta meg, hogy az egész családja, a szerettei, a barátai, minden ismerőse, az egész népe halott.


Ám érzékei még soha nem voltak olyan élesek, mint ott, abban a pillanatban. Tökéletesen érezte a szövet kérges érintését a bőrén. Teljesen tudatában volt a belőle áradó állott, poros szagnak, az ajtó túloldaláról hallatszó, közeledő léptek hangjának. Azok a lábak hamarosan már a szoba padlóját tapodták.

– Mi történt?Nem nézett fel az újonnan érkezőre, de jól hallotta az

ismeretlen férfi szenvtelen válaszát.– Elmondtam neki, hogy mi történt.– Jupiterre, Konstantin! Milyen átkozottul szívtelen alak

vagy!– Nem látom be, mi más választásom lett volna –

tiltakozott a másik, de a hangjában a leghalványabb nyoma sem volt szánakozásnak.

– Néha komoly fejtörést okoz, hogyan lehetsz a legjobb barátom – morogta az orra alatt amaz, majd Riocard hallotta, hogy határozottan közelebb lép az ágyhoz. – Megértem a fájdalmadat, de beszélnünk kell, különben veszteséged másokkal is megismétlődhet.

Riocardnak óriási erőfeszítésébe került felemelni a fejét, és ránézni arra, aki megszólította. Livius volt, a római helyőrség parancsnoka.

– Hogy kerültem ide? – nyögte ki nagy nehezen. A torka még mindig nem akart engedelmeskedni, a hangja nem volt több rekedt suttogásnál.

– A kaledónok meg akartak ölni, miután a bátyáddal végeztek. Ő mentett meg – intett fejével az ágy végében ácsorgó alak felé. – Bár még mindig nem tudom, mit keresett a faluban éjnek idején.

– Mondtam már, a szeretőmet látogattam meg.Riocard csodálkozva kapta rá a tekintetét a válasz hallatán,

de mikor látta szigorúan összepréselt száját és figyelmeztető pillantását, inkább nem tette szóvá kételyeit. A falujában egyetlen nő sem lett volna hajlandó ágyába fogadni egy


rómait. Még ha úrrá is lettek volna a gyűlöleten, amit a hódítók iránt éreztek, akkor is tartottak volna a családjuk haragjától. Egyetlen férfi sem tűrte volna, hogy a nő, akiért felelős – legyen az a lánya, a testvére, vagy bármilyen más rokona –, összeszűrje a levet az ellenséggel.

Békében éltek egymás mellett a helyőrség árnyékában, még a faluba is beengedték a katonákat – nem is volt más választásuk. Livius cserébe szigorúan megtiltott az embereinek bármilyen rendbontást. De elképzelhetetlen volt, hogy az asszonyaik széttegyék a lábukat a rómaiaknak. Ha ilyesfajta örömökre vágytak, azt máshol kellett keresniük.

Ám, ahogy meglátta a férfi arcát, rájött, hogy erre nem szabad felhívnia Livius figyelmét. Majd később kifaggatja őt arról, mit keresett valójában a falujában.

– Így szereztünk tudomást arról is, mit terveztek a kaledónok – folytatta a beszámolót a parancsnok. – Konstantin kihallgatta a cselszövést.

Vajon Raghnallt miért nem mentette meg? – merült fel Riocardban a kérdés. A gondolat akaratlan volt, és pontosan tudta, milyen hálátlan, de nem tudott ellene tenni.

– Rajta már nem tudtam segíteni – felelte Konstantin, mintha tudta volna, mi jár a fejében. Riocard egy pillanatig komolyan elgondolkodott azon, nem mondta-e ki hangosan a szavakat. Másképp hogy találhatta ki?

– Most megyek – vonta ismét magára a figyelmét Livius. – A kaledónok még mindig a faludat fosztogatják. De szavamat adom, hogy kiűzzük onnan őket.

– Én is megyek – ugrott talpra Riocard. Hálás volt az isteneknek azért, mert végre elmúlt a szédülés, ami addig kínozta.

– Jobb lenne, ha maradnál.– Talán szüksége van rá, hogy a saját szemével lássa –

vitatkozott helyette Konstantin, megint csak ráhibázva, mi foglalkoztatja.


Livius figyelmesen nézte, Riocard állta a tekintetét. Felmerült benne, milyen fiatal a parancsnok. Néhány évvel még nála is kevesebbet számlálhatott. Az arca sima volt, borotvált, kék szeme önbizalommal és kíváncsisággal telve tekintett a kegyetlen világba. Bár nem volt még öreg, a harcban mégis veteránnak számított, számos háborúban részt vett már. Hallott a katonáktól a hőstetteiről és nemes jelleméről. Riocard úgy gondolta, egy másik életben talán barátok lehettek volna.

– Rendben – döntött végül a parancsnok. – De maradj végig Konstantin mellett!

Képtelen volt felkészülni a látványra, ami a faluban fogadta. A kaledónok, akiket az apja a testvérüknek nevezett, mindent felégettek, mindenkit lemészároltak. Amerre csak nézett, megcsonkított, véres holttestek hevertek. Gyermekek, nők, öregek. A fiatal férfiak mintha teljesen eltűntek volna. Legalábbis elsőre úgy látszott.

A kunyhóhoz sétált, ahol leütötték. Raghnall még ott feküdt. A fejét bezúzták, a mellkasán borzalmas seb éktelenkedett. Riocard összeszorította a fogát, majd vetett egy utolsó pillantást a testvére meggyötört, élettelen testére, és a házuk felé indult. Először a szüleire talált rá. Apja rögtön az ajtóban feküdt, véres karddal a kezében. Számtalan seb volt a testén. Úgy halt meg, ahogy élt: büszkén, a szeretteiért küzdve.

Nem messze tőle az anyja feküdt. Egyik keze a hasán ejtett seben pihent, eláztatva saját vérétől, a másik viszont a férje felé nyúlt, mintha utolsó erejével még megpróbálta volna őt elérni. Eilisnek mindig is a családja volt az első, ezen még a halál sem változtathatott. Riocard letérdelt mellé, lezárta semmibe meredő, fakókék szemeit, melyeknek sarkában még mindig egy-egy apró, kristály-könnycsepp remegett.

Azután meglátta Caitrionát. A bátyja felesége egy széken ült, előre hajtott fejjel. Riocard szíve nagyot dobbant örömében. Él!


Ahogy azonban letérdelt elé, hogy az arcába nézhessen, rájött, nem erről van szó. Hitetlenkedve, az átéltektől kábultan emelte fel a kezét. Mikor a vállához ért, az apró, tehetetlen test a karjába dőlt, mint egy zsák. Még meleg volt. Egy vércsepp csordult ki a szája szélén, és indult el lefelé, az állán. Riocard észrevette a kést, ami idáig a szék támlájához rögzítette az asszonyt – markolata megakadhatott a fában. Megfogta a nyelét, óvatosan húzta ki, mintha attól félne, hogy a mozdulat fájdalmat okoz Caitrionának. Ismét üvölteni szeretett volna fájdalmában, de csak arra volt képes, hogy az ölében ringassa viselős sógornője holttestét. Mintha csak egy gyermeket akart volna megnyugtatni egy rossz álom után.

Egy kéz nehezedett a vállára, amelyről tudomást sem vett addig, míg gazdája meg nem szólalt.

– Megtalálták a férfiakat a falu mögött.A látvány minden képzeletet felülmúló volt.– Egyenként végezték ki őket – morogta Livius dühösen,

mikor a döbbent Riocard mellé lépett. – Talán abban bíztak, hogy néhányan behódolnak nekik, csakhogy megmeneküljenek.

– Az én népem nem hódol be senkinek. Soha!Riocard hangjára Livius felkapta a fejét, de válasz nélkül

hagyta a megjegyzést. Halk utasításokat kezdett osztogatni arra vonatkozóan, hogy a katonák vigyék vissza a holttesteket a faluba.

– Csend! – Konstantin parancsa kettévágta Livius vezényszavait. Mindannyian megdermedtek, a férfi félrehajtott fejjel hallgatózott. Riocard követte a példáját, de ő semmit nem hallott, csak a mellette álló zihálását. – Rendeződjetek körbe!

Továbbra sem lehetett hallani semmi aggasztót, az emberek mégis szó nélkül engedelmeskedtek. Konstantin Livius elé lépett, mintha a saját testével akarná megóvni. Ellentmondást nem tűrően szólt rá Riocardra.


– Te mellettünk maradsz! Tudsz ezzel bánni? – nyomott egy kardot a kezébe.

– Briton vagyok – jelentette ki büszkén, olyan hangsúllyal, mintha sértőnek, ugyanakkor merő őrültségnek tartaná, hogy a másik férfinak eszébe jutott kételkedni.

– Épp ezért kérdezem. Nincs idő rá, hogy keressek neked egy lándzsát, vagy egy fejszét.

– Jó lesz a kard is – nyúlt gúnyosan mosolyogva a fegyver után. – Csak figyelj jól, római, és tanulj!

– Te meg maradj életben! – bólintott amaz.A csendet, ami körülvette őket, halk pendülés, surrogó

hang törte meg.– Íjak! Pajzsokat fel! – rendelkezett Livius, mire a férfiak

egy emberként mozdultak, áthatolhatatlan falat és tetőt alkotva a pajzsok segítségével. A nyílvesszők úgy kopogtak rajtuk, mint a jégeső.

Mindenfelől kiáltás, futó lábak zaja hallatszott. Mikor Riocard talált egy apró rést, és kinézett a sorfal mögül, kísérteties, festett arcokat, fegyverüket lóbáló kaledón harcosok egész sorát látta előbukkanni a sötétségből.

– Ne mozduljatok! Tartsátok a kört!Riocard hallotta a körülötte álló férfiak kapkodó

lélegzetvételét, érezte a belőlük áradó, várakozással teli feszültséget. Az általuk bezárt kör tökéletes volt. Látszólag áthatolhatatlan. A pajzsok pontosan illeszkedtek egymáshoz, a katonák pedig fegyelmezetten álltak egymás mellett.

Tompa puffanás jelezte, hogy az első barbár elérte a sorfalat, majd egyre több és több koppanás követte. A kaledónok rémisztő csatakiáltásai összekeveredtek Livius fülsiketítő hangon ordított parancsaival, az egymáshoz csattanó acél csörömpölésével és az elesettek halálhörgésével.

Riocard zihálva fordult körbe. A katonák keményen állták a sarat. Egyetlen kaledón sem jutott át a vonalon, amit szorosan egymáshoz feszülő válluk és a karjukban tartott


pajzsuk alkotott. Pedig ő harcolni akart. Megbosszulni a családja halálát.

– Gyerünk emberek! Ne kíméljük őket!Livius szavára az addigi védekezés ádáz ellentámadásba

fordult. A sötétben csakhamar borzalmas kavarodás tört ki, a csatateret alig világították meg a falut körbevevő sáncon égő tüzek. A kör Riocard körül egyre tágult, ahogy a rómaiak visszaszorították a kaledónokat. A sorfal felbomlott, immár szabad volt az út.

Az első barbár utat tört magának hozzá. Úgy tűnt, először megzavarodott, mikor rájött, hogy nem egy rómaival került szembe. Riocard kihasználta a döbbenetét, és a kardot egyenesen a férfi torkába döfte. A vér spriccelve áramlott ki az ereiből, meleg áradattal borítva be az ő arcát és kezét is.

– Vigyázz! – kiáltott rá Konstantin.Kirántotta a kardot az ellenfeléből, és megpördült, épp

időben ahhoz, hogy az utolsó pillanatban, egy végzetes szúrással megtörje a felé rohanó ellenfél lendületét.

Az idő csakhamar elveszítette jelentőségét, miközben egyik embert a másik után ölte meg. Minden egyes csapás előtt újra látta a szeretteit, a bátyja összetört testét, az apja sebeit, az anyja halott szemét. Látta Caitriona gömbölyödő hasát, rajta vékony, fehér kezével, ahogy otthagyta a házban, a hideg földre fektetve. Ütött, rúgott és vágott, gondolkodás nélkül, bosszúvágytól hajtva, amely cseppet sem csökkent. Sőt! Csak még tovább tüzelte minden egyes győzelem.

Egy idő után azonban elfogyott az ellenség. Riocard még mindig harcra készen nézett körül. Az öldöklés cseppet sem enyhítette sem a bosszúvágyát, sem a veszteség miatti fájdalmát. Folytatni akarta az öldöklést. Újra érezni akarta, ahogy a kardja kiontja azok vérét, akik felelősek voltak a családja és a népe haláláért. Látni akarta a fájdalmat és az elmúlás bizonyosságát az arcukon, mielőtt végleg kihunyt szemükben a fény. Élvezni akarta, ahogy mind egy szálig megbűnhődnek a keze által. Gyilkolni akart, újra és újra.


Elégtételre vágyott. Abban reménykedett, jobban érzi majd magát, ha bosszút áll. De nem így volt. Bármennyi ellenfelét ölte is meg, a szeretteit már semmi nem hozhatta vissza. A kard koppanva ért földet, ő pedig üres, véres markára meredt.

Egy kéz nehezedett a vállára. Megfeszültek az izmai, de végül mégsem söpörte le magáról.

– Gyere, barátom, még sok dolgunk van – ismerte fel Livius hangját. – A bosszú ideje most lejárt, nincs már kin megtorolnod a sérelmedet. Add meg a halottjaidnak a végtisztességet! Talán az elhozza a megnyugvást, amire vágysz, és amelyet a harctól hiába vársz.

Gyűlölte, hogy a hadvezérnek igaza van. Gondoskodnia kellett azok testéről, akik elmentek, hogy a lelkük végre a megfelelő helyre juthasson. Csak miután mindennel végzett, akkor fogta fel igazán, hogy többé már nincs sem családja, sem otthona.

– Mihez kezdesz most? – állt meg mellette Livius néhány nappal később.

Riocard szokás szerint a helyőrséget körbevevő cölöpfal tetején állt, és az egykori falu romjait bámulta.

– Fogalmam sincs.Az elmúlt napokat az erődítményen belül töltötte. Nem

volt más választása, még ha minden porcikája berzenkedett is ellene, hogy olyanok között legyen, akiket egykoron az ellenségének tekintett.

Tudta, a katonák sincsenek elragadtatva attól, hogy egy fedél alatt kell aludniuk egy britonnal, aki számukra semmivel sem volt kevésbé barbár, mint közös ellenségeik, a kaledónok, akik a családját lemészárolták. Látta a gyanakvó tekinteteket, hallotta a háta mögött elsuttogott véleményeket. Ó, igen. Arra azért ügyeltek, hogy meghalljon minden egyes szót. De Livius úgy gondolta, joga van ott lenni az erődben, és ezt senki sem vonhatta kétségbe. Ám attól még nem szemlélték kevesebb ellenszenvvel Riocard arcát.


– Nekem van egy ötletem. – Csodálkozva nézett fel Livius hangjára. Vajon mit javasolhat neki ez a római? – Nemsokára visszamegyek a hazámba. Új parancsnok érkezik, ő fogja majd felügyelni a fal építését, amit a császár elrendelt. Én pedig más feladatot kapok, de előtte eltöltök egy kis időt otthon. Gyere velem! Rómába. A családom gladiátor viadalokat rendez. Láttam, hogy harcolsz. Született tehetség vagy. Néhány hónap múlva nem akadna ellenfeled.

– Gladiátor? – Riocard dühösen viszonozta Livius értetlen pillantását. – Hallottam már azokról az emberekről. A rómaiak idomított kutyái, akik az ő szórakoztatásukra ölik egymást. Nem leszek önként a rabszolgád, hogy kiontsák a vérem egy körbekerített mészárszékben, miközben ezrek üdvözlik tombolva a halálom.

– Félreértesz, barátom.– Barát? – Riocard hangja metsző volt a gúnytól, készen

arra, hogy bárkit megsebezzen, aki csúfot űz belőle.– Miért? Te talán másképp gondolod? Melletted voltam,

mikor megtudtad, hogy mindenkit legyilkoltak, aki fontos volt a számodra. Segítettem neked bosszút állni, majd megadni a holtaknak a végtisztességet. Azóta is minden nap látom a fájdalmad, és figyelem, mint próbálod összeszedni magad és megtalálni a helyed.

– Ugyan, hogy lehetne bárhol is helyem ebben a fejetetejére állt világban, ahol testvér, testvér ellen fordul? És ezért ti, rómaiak vagytok felelősek!

– Előtte talán béke volt a tieid között?Riocard szava elakadt, mikor rájött, Livius pontosan arra

tapintott rá, amit előtte ő maga is felhánytorgatott az apja érvelésére válaszolva.

– Igazad van, ne haragudj! A tehetetlenség olyan vádak kimondására késztet, amikre egyáltalán nem adtál okot. De az, hogy én Rómába menjek…

– Van jobb ötleted? Nincs hová menned.


Livius hangjában nyoma sem volt gúnynak vagy fölényességnek. Egyszerűen csak tényt közölt, és Riocard tudta, hogy igaza van.

– Tudom, sokat köszönhetek neked. De akkor sem leszek a családod rabszolgája.

– Rabszolga? Erről szó sincs. Az apámnál csakis szabad gladiátorok harcolnak. Ő soha nem értett egyet azzal, hogy embereket arra kényszerítsenek, mások szórakoztatása érdekében a túlélésükért harcoljanak. – Mikor Riocard hitetlenkedve nézett rá, egy fél mosollyal folytatta. – Az én hazámban sem mindenki olyan megátalkodott. Mint ahogy a britonok sem mind nemes lelkű, szeplőtlen harcosok. Az apám jó ember.

– Ezt elhiszem, mivel a fia is az.Livius meglepetten pislogott a kijelentés hallatán. Úgy

tűnt, mintha zavarba jött volna, ami ugyancsak furcsa volt egy ilyen harcedzett katonától. Most látszott csak igazán, hogy a hadvezér valójában mennyire fiatal.

– Nos, a húgom esetében a szüleink valóban mestermunkát végeztek, ahogyan az öcsémnél is. Szeretem azt hinni, hogy nálam sem fogtak nagyon mellé – kényszeredetten felnevetett, mintha feszélyezné, hogy elfogadta Riocard véleményét, de attól sokkal egyenesebb jellem volt, hogy álszerényen tiltakozni kezdjen. – Na, mit mondasz? Velem jössz?

Csak Konstantin kísérte el őket. Úgy tűnt, ő egyszerűen elválaszthatatlan Liviustól. Soha nem beszélt, mindig két lépéssel mögöttük ügetett óriási fekete lován, amelyet rajta kívül senki nem tudott megzabolázni. Olyan volt, mint a hadvezér árnyéka. Némán követte, lehagyhatatlanul.

– Fura alak – intett fejével Riocard arra, ahol a férfi a tűz meggyújtásával foglalatoskodott, mikor este megálltak és tábort vertek. – Kicsit ijesztő.

– Igen – hagyta helyben Livius. – Hidd el, én is jobban érzem magam, hogy a mi oldalunkon áll.

– Megbízol benne?


– Még az életem is rábíznám. Ha ő védi a hátamat, akkor nem kell attól tartanom, hogy csúnya meglepetés ér.

Riocard figyelte, ahogy Livius pillantása elidőzik Konstantin arcán. A férfi borostyánszínű szeme elgondolkodva meredt a frissen gyújtott tűzbe, és ahogy visszatükrözte a narancssárga lángnyelveket, úgy tűnt, mintha maga a tekintete is szikrákat szórna.

– Tudod – folytatta elgondolkodva Livius –, fogalmam sincs, hogy került a csapatomba. Senki nem emlékszik rá, mikor és honnan jött, ő pedig nem hajlandó beszélni róla. Csak morog valami udvariatlanságot, ha megkérdezik tőle, de nem mond semmi értelmeset.

Riocard hitetlenkedve pillantott Livius borostás, kialvatlan arcába.

– Most csak viccelsz, ugye?– Szó sincs róla.– De, hogyhogy nem tudja senki, honnan jött?– Fogalmam sincs, de így van. Egyszer csak itt volt, most

pedig már nélkülözhetetlen. Meg sem tudnám számolni, hányszor mentette meg a bőrömet. Azt hiszem, van valami titkolnivalója. Valami a múltjában, amit nem akar mások orrára kötni.

– Úgy érted, valami törvénytelen?Livius humortalanul felnevetett, és megdörzsölte

számtalan ráncba gyűrődött homlokát.– Az emberek szeretik azt gondolni, hogy a katonák mind

tisztességesek és feddhetetlen jelleműek. De az az igazság, hogy nem mindenki a dicsőség miatt jön a hadseregbe. Érkeznek olyanok, nem is kevesen, akik menekülnek valami elől. Lehet az egy erőszakos apa, a szegénység kilátástalansága vagy a törvény. Úgy hiszem, Konstantin az utóbbi csoportba tartozik. De amíg az irányításom alatt nem tesz semmi tisztességtelent, nincs okom piszkálni a múltját.

Riocard bólintott. Egyetértett Liviusszal. Rengeteg dolog lehetett a másik férfi életében, ami indokolhatta a titkolózást,


ezt pedig nekik nem feltétlenül kellett tudniuk. Konstantin valóban félelmetes volt. Megnyugtatta, hogy inkább a barátjának nevezheti, mintsem az ellenségének.

Az út Rómáig hosszú volt és kimerítő, mind ló, mind lovasa számára. Riocard úgy érezte, soha többé nem fog tudni nyeregbe ülni. Egyedül Konstantinon nem látszott fáradtságnak még csak a leghalványabb nyoma sem. Úgy tűnt, a férfi vasból van. Hajlíthatatlan és elnyűhetetlen.

Róma olyan volt, amilyet Riocard még soha életében nem látott. Tágas terekhez szokott megzabolázhatatlan szelleme bezárva érezte magát, miközben áthaladtak az épületek összezsúfolódott rengetegén, a hangyabolyként nyüzsgő tömeg között. Megkönnyebbült, mikor maguk mögött hagyták a zajt, a bűzt és a lökdösődő embereket.

Livius családjának háza, Róma hét dombjának egyikén, egy ritkábban lakott részen állt. Itt nem volt sem lárma, sem zsúfoltság. A tér tágas volt, amerre a szem ellátott. A panorámát gondozott kertek törték meg, imitt-amott Riocard számára ismeretlen terméseket növelő, alacsony cserjék állták tekintete útját. Minden zöld volt, illatos, az ég valószínűtlenül kék, alattuk a völgyben párafelhő. A ködöt ő is nagyon jól ismerte. Otthon volt benne része eleget. Méghozzá abban a fajtájában, ami képes volt hidegebbé tenni még a legnagyobb zimankót is. Az alattomos volt és gyilkos. Ráfagyott az ember hajára, sőt még a szempillájára is. Éjszaka beszivárgott az ajtók résein, bebújt a takarók alá, és egészen a csontjáig hatolt. Az a pára viszont, ami a völgyet fedte, úgy nézett ki, mint a frissen fejt tej meleg, édes habja. Gyönyörűségesen fehér volt, szinte bele lehetett harapni.

A hideg után nem bánkódott, de az, hogy az otthona eszébe jutott, honvággyal töltötte el. A sóvárgás elviselhetetlenül erős volt. Amikor pedig tudatosult benne, hogy már soha többé nem mehet oda vissza, ahol született, mert ott minden megsemmisült, mindenki meghalt – a fájdalom kis híján szétszaggatta a bensőjét.


– Nagyon szép az otthonod – nyögte ki rekedten, csakhogy elterelje a figyelmét a bánatáról.

– Igen – vigyorgott jókedvűen Livius. Riocard szíve összefacsarodott, ahogy látta a másik férfi őszinte örömét, hogy végre láthatja a házat, ahol felnőtt és a családját. Irigy volt, de igyekezett úrrá lenni rajta. Livius nem érdemelte meg, hogy önző módon féltékeny legyen rá, amiért szerencsésebben alakult az élete, mint neki. – Nagyon sok helyen jártam már életemben, de ennél szebbet soha nem láttam. Viszont van még számtalan dolog itt a környéken, amit szeretnék neked megmutatni, amikor már kicsit otthonosabban érzed magad nálunk.

Riocard halványan elmosolyodott Livius büszkesége láttán, amivel jó házigazdához mérten igyekezett fogadni újdonsült vendégét.

– Meglátod, jól fogod itt érezni magad – komolyodott el a barátja. – Tudom, nem pótolhatja semmi és senki sem, amit elveszítettél, de hidd el, én melletted állok ezután is. Mindent megteszek, hogy megtaláld a nyugalmad.

Riocard torka elszorult a szavak hallatán. Meghatotta a másik férfi törődése, és fogalma sem volt, mivel érdemelte ki ezt a jóindulatot.

– Miért foglalkozol ennyit azzal, hogy jól érezzem magam?

Livius meglepett pislogással viszonozta a kérdést.– Mert így helyes – felelte magától értetődően. – És mert

jobbat érdemelsz annál, amit kaptál.Nem volt idő tovább beszélni, mert megérkeztek a villa

elé, ami lenyűgözően, figyelemfelkeltően magasodott föléjük. Riocard azon kapta magát, hogy szájtátva bámulja az impozáns kőépületet.

Egy idősebb asszony szaladt ki a szélesre tárt kapun. Nevetett és sírt egyszerre, miközben vékony karjait Livius felé nyújtotta.


– Anyám! – ugrott le a lóról a hadvezér, felkapta az asszonyt, és körbeforgott vele.

– Hát itt vagy végre – zokogta az anyja, úgy simogatta az arcát, mintha attól tartana, hogy a látása becsapja. – Tényleg itt vagy. Hányszor álmodtam erről.

Átölelte Livius derekát, és magával húzta, be az udvarra. Némi tétovázás után Riocard is követte őket, hallotta, hogy Konstantin is közvetlenül a nyomában van. A kapun belépve azonban megtorpant. Figyelte, ahogy mindenki kiözönlik a házból Livius érkezésére. Óriási volt a zaj, mindenki egyszerre beszélt, nevetett, kérdezősködött. A ház népe – családtagok és szolgálók egyaránt –, mind egyszerre akarták megérinteni a férfit, végigsimítani a karját, meglapogatni a hátát. Riocard valahogy nem érezte helyénvalónak, hogy közelebb menjen hozzájuk és megzavarja ezt a bensőséges pillanatot.

– Menj már arrébb! – mordult fel Konstantin ingerülten. – Az istállóba kell vinnem a lovakat, de mozdulni sem tudok tőled. Elállod az utat.

Arrébb oldalgott, majd odadobta a saját lova kötőfékét is az elégedetlenül morgolódó férfinak. Mióta az eszét tudta, nem érezte még magát ennél elveszettebbnek.

Szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Mikor arra fordult, filigrán alakot látott meg az árnyékban, a ház bejáratától nem messze. Erőltette a szemét, hogy ki tudja venni, ki áll ott. Maga sem tudta, miért volt ez olyan fontos számára. Kíváncsiság? Megérzés? Végzet? Egyetlen, végtelennek tűnő pillanat múlva, kilépett a fénybe a leggyönyörűbb nő, akit életében látott. Vékony volt, aprócska, törékeny, mint egy virág. A bőre tejfehér, a haja szőke, művészi csigákba elrendezve a feje tetején. Finom kis kezét a mellkasára szorította, miközben valószínűtlenül kék szemét le sem vette Liviusról. Gyönyörűen ívelt szája széles mosolyra húzódott, Riocard pedig abban a pillanatban beleszeretett, holott még azt sem tudta, ki ő.


Második fejezet

A jelen:

Konstantin képtelen volt levenni a szemét a vöröshajú lányról.

Több mint két órája lépett be a klubba, és a tomboló tinédzserek között úgy érezte, iszonyatosan öreg – ami persze igaz is volt, hisz már elmúlt kétezer éves. Mi volt ehhez képest a klub vendégeinek tizennyolc éves átlagéletkora? Most pedig, ahogy meglátta őt, legalább még ötven évet öregedett. De Kaitleen mindig is ezt váltotta ki belőle. Ha képes lett volna arra, hogy megőszüljön, mostanra már biztosan hófehér lenne a haja. Az a tizenöt év, mióta a lányt ismerte, felért legalább százötven, keserves kínok, és megpróbáltatások között eltelt esztendővel.

Jól láthatóan, most is részeg volt. Mint újabban minden hétvégén. Lényegesen többet ivott a kelleténél, már nem lehetett bájosan szalonspiccesnek nevezni. Azon a határon legalább egy órával és néhány martinival korábban túljutott. Arcán mámoros kifejezés ült, aminek legalább akkora köze lehetett az elfogyasztott alkoholmennyiséghez, mint a két sráchoz, akik közrefogták és felváltva szórakoztatták.

Konstantin magában szitkozódott. Kaitleen szokás szerint túllőtt a célon. Egy pillanatra komolyan megfordult a fejében, hogy hátat fordít neki és otthagyja. De ez, mindössze egyetlen másodpercig tartott. Helyette nagy léptekkel indult a díszes társaság felé.

– Mi a fenét csinálsz? – jelent meg mellette Magnus, a barátja. A sötétben, a stroboszkóp folyton felvillanó, majd


kialvó, szemkápráztató fénye mellett, nem tűnt fel senkinek sem, hogy a férfi a semmiből öltött testet. Szó szerint.

– Igyekszem megmenteni saját magától – válaszolta Konstantin, a rá jellemző nyugalommal. Sebhelyes arca meg sem rezdült, ahogy lerázta a vállára nehezedő kezet, és tett még két lépést. Magnus nem hagyta annyiban a dolgot.

– Miért nem hagyod már békén azt a lányt? Nem akarja, hogy megmentsd. Még csak nem is tudja, hogy szándékodban áll megtenni. De ha tudná is…

– Nem számít, ő mit akar. Nem fogom hagyni, hogy kárt tegyen magában.

– Kárt tegyen magában? Nézz rá! Úgy néz ki, mint aki szenved?

Konstantin eleget tett a felszólításnak. Nem. Kaitleen egyáltalán nem úgy festett, mintha valami gyötörte volna. Inkább úgy tűnt, nagyon is boldog.

– Az isten verje meg! – morogta az orra alatt. Kitaszított létének egyik legjobb velejárója volt, hogy káromkodhatott. Vagy legalábbis, immár senkit nem érdekelt, hogy megteszi-e, vagy sem. Legkevésbé őt, magát.

Mindegy – határozta el végül. Akár akarja Kaitleen, akár nem, akkor sem fogja hagyni, hogy újabb ostobaságot kövessen el, és ezen az sem változtat, mi a véleménye az egészről Magnusnak. Ám a barátja folytatta:

– Mit akarsz tulajdonképp? Miért követed ilyen mániákusan? Soha nem fedheted fel magad előtte. Szerinted, mit szólna hozzá, ha rájönne, ki vagy? Mit mondana, ha tudná, megölted a bátyját?

Konstantin hátrahőkölt, mintha az orrába öklöztek volna. Magnus nagyon jól értett a kellemetlen kérdések feltevéséhez. Mindig tudta, mivel okozhatja a legnagyobb fájdalmat, mi az, amit a legkevésbé szeretne hallani. Tudta, és nem félt firtatni. Most is tökéletesen fején találta a szöget.

Soha nem hozhatja vissza a lány bátyját, és igazából akkor sem tette volna ezt meg, ha a hatalmában áll. Christopher


Nightland nagyon is megérdemelte a halált, és neki az volt a feladata, hogy megszabadítsa tőle az emberiséget.

Kaitleen viszont, csak a testvérét látta a férfiban, nem a gonosztevőt. A mögötte felsorakozó valóságos hadseregről fogalma sem volt, mint ahogy arról sem, mire használta Christopher a hatalmát.

Akkor éjjel, a lány elveszítette a bátyját. Az egyetlen családtagját, aki gondoskodhatott róla. Volt ugyan még egy húga is, Taylor, ő viszont alig kétéves volt akkor. A szüleik, nem sokkal Taylor születése után, meghaltak, és onnantól Christopher vigyázott a két kislányra. Meg kellett hagyni, hogy bármekkora szemétláda volt is, a húgainak megfelelően gondját viselte. Hatalmas csapás lehetett Kaitleennek az elvesztése. Konstantinnak pedig kétsége sem volt afelől, hogyan érezne iránta a lány, ha megtudná, hogy ezt neki köszönheti. Ám esze ágában sem volt elmondani. Egyszerűen csak biztonságban akarta tudni őt.

Cseppet sem tetszett neki Kaitleen önpusztító hajlama, viszont nem tehetett ellene semmit. A legtöbb, amit megengedhetett magának, hogy épségben hazajuttatja a lányt. Mint ahogy máskor is tett róla, hogy baj nélkül ágyba kerüljön, mikor sokat ivott.

Tizenöt éve nem telt el úgy nap, hogy ne vetett volna egy pillantást Kaitleenre. Mindegy volt, a világ melyik végén tartózkodott éppen, vagy milyen feladattal bízták meg, mindig szakított néhány percet arra, hogy meggyőződjön róla, jól van-e, és segítsen neki, ha bajba került. Soha nem fedte fel magát előtte, de mindig ott volt, mikor szüksége volt rá, és nem állt szándékában ezen változtatni. Úgy hitte, ez a legkevesebb, amit megtehet, ha már az egyetlen személy, aki gondoskodhatott volna róla, az ő keze által pusztult el.

Magnus tett egy utolsó próbát:– Légy eszednél Konstantin! Nem szerethetünk bele egy

halandóba. Nem szabad!


– Beleszeretni? – fordult felé mosolyogva a férfi. De még a félhomályban is jól látszott, hogy a mosoly nem a vidámságból fakad. Hideg volt és öröm nélküli, inkább illett rá a vicsorgás elnevezés. – Testvérem, te elfelejted, kivel beszélsz. Vagy már nem emlékszel rá, milyen erényt birtokoltam a Kitaszítottá válás pillanatában? A szeretetét. A szeretet erényét veszítettem el azon a napon. Neked kell magyaráznom, mit jelent ez? Tudod jól, hogy képtelen vagyok szeretni. Tehát, megnyugodhatsz. Nem fenyeget az a veszély, hogy beleszeretek bárkibe is.

A másik halk szitkozódásával mit sem törődve, óriási léptekkel indult ismét a kis társaság felé. Elcsípett egy épp arra haladó pincérnőt, és a füléhez hajolva utasításokat adott neki, miközben a szemét egyetlen pillanatra sem vette le Kaitleenről. A nő először a markába csúsztatott tekintélyes összegre, majd a részeg lányra nézett, lassan bólintott és elsietett.

Konstantin figyelte, ahogy nemsokára visszatér két óriási termetű biztonsági őrrel, akik sem a lány, sem az udvarlói tiltakozásával nem törődve, kikísérték Kaitleent a klubból. Követte őket. Lassan, mert nem akart feltűnést kelteni. Nem volt olyan óvatlan, mint Magnus, aki szívesebben használta közlekedésre azt a képességét, hogy bárhol testet ölthetett – vagy épp köddé válhatott, ha úgy hozta a sors –, mint a lábát. Kis időbe beletelt, mire átverekedte magát a bódultan imbolygó, kifulladt, vidám fiatalok tömegén, ezért már csak a taxi hátsó lámpáit látta, amit a pincérnő hívott a lánynak, pont annak megfelelően, ahogy Konstantin a lelkére kötötte. De tudta, hogy Kaitleen az autóban ül, és ettől megnyugodott. Most már nem eshet baja.

Megfordult, lassan a diszkó mellett húzódó, sötét mellékutca felé indult. Onnan könnyűszerrel eltűnhetett, senki nem látta volna meg. Az éles, csikorgó hang hallatán azonban, hátranézett.


Nem értette, miért állt meg a sofőr, egészen addig, amíg ki nem vágódott a hátsó ajtó. Kaitleen valósággal kiesett rajta, a legközelebbi kuka mögé botladozott, és jól hallhatóan öklendezni kezdett. A taxi motorja felzúgott, hamarosan már csak hűlt helyét lehetett látni. A vezetője elhajtott, faképnél hagyva a lányt. Úgy tűnt, még az előre kifizetett viteldíj sem tudta megakadályozni abban, hogy ott hagyjon egy védtelen, részeg nőt. Konstantin egyszerűen nem hitt a szemének. Éktelen haragra gerjedt. Eltökélte, hogy megkeresi a taxisofőrt, és kamatostól hajtja be rajta a jogtalanul elvett pénzt. Nem azért, mert szüksége volt arra az összegre, inkább színtiszta élvezetből.

A klub ajtaja kinyílt, forróság és zsivaj áradt ki rajta. Részeg röhögés hangzott fel, ahogy két, egymást támogató fiú botladozott elő. A nehéz fémajtó becsapódott mögöttük, azonnal tompítva a zajt, ők pedig rögtön felfedezték a falnál támaszkodó vékony alakot, és feléje indultak.

Konstantin azon töprengett, mitévő legyen. Egyáltalán nem úgy sült el a kis mentőakciója, ahogy eltervezte. Talán hiba volt közbeavatkoznia. Semmi joga nem volt hozzá. Úgy tűnt, a lánynak ma este mindenképp a fiúkkal kell mennie, bármennyire igyekszik is ezt megakadályozni. Talán jobb lenne, ha békén hagyná őket, és a csaló sofőr után eredne, hogy a szuszt is kiverje belőle. De képtelen volt rávenni magát, hogy megmozduljon. Ott állt a sötétben, és figyelte, amint a fiúk Kaitleen felé indultak, majd közrefogva őt eltűntek az épület túlsó sarka mögött. Csak bámulta a helyet, ahol utoljára látta őket, és kényszerítette magát, hogy ne mozduljon. Igaza volt Magnusnak. Kaitleennek nem volt szüksége arra, hogy ő megmentse, neki pedig nem volt feladata a lány követése. Sőt, joga sem volt hozzá.

A sikoltás váratlanul hullámzott végig a klub körül. Úgy tűnt, rajta kívül senki nem foglalkozott vele. Az ajtó körül ácsorgók folytatták tovább a nevetést és beszélgetést, mintha mi sem történt volna, miközben ő valósággal kővé dermedt.


Igyekezett megállapítani, merről jött a hang. A kaotikus zajok közül nem volt egyszerű kiválasztani azt az egyet, ami érdekelte.

Újabb sikoly hangzott fel, egyértelműen telve kétségbeeséssel. Most már biztos volt benne, hogy nemcsak jókedvű, túlságosan felszabadult fiatalok rendetlenkedtek – ami egyébként gyakran megesett a diszkó környékén. Talán ezért is nem foglalkozott a hanggal senki más.

Behunyta a szemét, a helyre koncentrált, ahol Kaitleent látta eltűnni. Nem érdekelte többé, ki veheti észre, hogy egyetlen pillanat alatt vált kámforrá a nyílt utcán. Tudta, úgysem adna hitelt senki egy ittas – vagy ki tudja miféle bódulatban tévelygő – fiatal szavának. Talán, még ő maga sem hinne a szemének, azt hinné, csak hallucinál.

Azzal sem törődött, ki láthatja meg, amint az utcasarkon túl testet ölt. Még remélte is, hogy a frászt hozza arra, aki rátámadt Kaitleenre. Mert teljesen biztos volt benne, hogy ő sikoltott.

De nem volt ekkora szerencséje. A lány támadója – még, ha meg is lepődött azon, hogy a semmiből hirtelen egy közel két méteres, roppant mogorva férfi került elő –, a legkevésbé sem rémült meg. Egyetlen pillanat alatt felmérte a helyzetet, és egy kést szorított a falfehér, remegő lány torkához.

– Egy lépést sem, Kitaszított! Vagy megölöm.Konstantin az utasításnak megfelelően, mozdulatlanná

merevedett. Az agya viszont lázasan járt közben, keresve a lehetőséget, amivel Kaitleent kiszabadíthatná.

Az előtte álló férfi – magas, hórihorgas alak – tudta, mi ő. Tehát azt is tudta, mire képes. Számíthatott rá. Ő pedig nem akarta a lány életét kockáztatni.

A férfi kinyúlt, hosszú karjával magához rántotta Kaitleent, miközben kése egyetlen milliméternyire sem távolodott el a bőrétől.

A lány tekintete az övébe kapcsolódott. A belőle sugárzó rémület és könyörgés szíven ütötte, és egyetlen pillanatra


visszaröpítette a múltba. Ugyanez az elgyötört arc, ez a rettegő, szinte rikító zafírkék szempár meredt rá akkor is, mikor az orra előtt rángatta ki a bátyját, az autóból.

A kabátja alatt, hátához szíjazva ott lapult a kardja, és egy pisztoly is volt a hóna alatti tokban. Mégis, teljesen fegyvertelennek, tehetetlennek érezte magát a görnyedt, beteges kinézetű, vékony fickó mellett, mert nála volt Kaitleen. Konstantin eszközei hatástalanok voltak vele szemben. Mást kellett kitalálnia.

Tudta, hogy nagyon gyorsnak kell lennie. Amint eltűnik szem elől, a férfi azonnal tudni fogja, mire készül, és már az is elég, ha egy pillanatra megremeg a keze. Abban az esetben, Kaitleen semmiképp sem éli túl az akciót.

Koncentrált. Érezte, hogy a teste atomjaira hullik szét, hogy átszelve a közöttük lévő távolságot, közvetlenül a férfi mögött jelenjen meg újra. Kénytelen volt várni pár másodpercet, hogy ismét mozgásképes legyen. Akkor viszont, mindenféle megfontolás nélkül előre nyúlt, és hirtelen mozdulattal, megtekerte a támadó fejét. A reccsenés jelezte, hogy a tervet sikerült tökéletesen kiviteleznie. Már csak az volt a kérdés, a férfinak volt-e alkalma még a halála előtt kárt tenni Kaitleenben.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a támadó lábai összecsuklottak. Konstantin tartotta a testet, nehogy a földre zuhanjon. A kés, hangos koppanással hullott ki a hulla elerőtlenedett ujjai közül, de Konstantin nem merte megnézni véres-e vagy sem. Csak tartotta tovább a férfit, majd óvatosan leeresztette.

Kaitleen háttal állt neki, még mindig nem tudta megítélni bántotta-e a támadó. Azt viszont nagyon is jól látta, mennyire remeg a lány. Mivel azonban továbbra is talpon volt, reménykedni kezdett, hogy épségben megúszta a kalamajkát. Legalábbis ami a fizikai sérüléseket illeti.


Nem mert hozzáérni. Félt, hogy még inkább megrémíti. Csendben maradt, hallgatta a másik szaggatott, ziháló lélegzetvételeit.

Kaitleen keze megrebbent. A torkához emelte, mintha meg akarna győződni arról, hogy már tényleg nincs ott a kés. Majd elfordította a fejét, és a sötétségbe bámult. Felcsuklott, próbálta szájára szorított kezével elfojtani a feltörni készülő zokogást.

Konstantin is arra nézett, amerre a lány, és azonnal meglátta, mi az, ami annyira felzaklatta. A fal tövében a két fiú feküdt, kicsavarodott, élettelen testtel. Súlyos árat fizettek azért, hogy nem hagyták egyedül Kaitleent.

Vajon, mit akarhatott tőle a férfi, aki megtámadta? – töprengett Konstantin. És ki lehetett? Pontosan tudta, hogy ő egy Kitaszított, tehát nem egy hétköznapi rabló volt. Vajon a lány volt a célpontja, vagy a fiúk? Utóbbi esetben, beteljesítette a küldetését. Viszont az előbbi volt a valószínűbb. Máskülönben, nem hagyta volna életben Kaitleent egyetlen másodpercre sem. És vajon, honnan tudta, hogy vele sakkban tarthatja az angyalt? Lehet, hogy csak blöffölt? Ebben az esetben bejött neki. Vagyis, majdnem.

Ismét vetett egy pillantást a földön heverő alakra. Rengeteg kérdése volt, amelyre csak ő adhatott volna választ, de mivel meghalt, ez a lehetőség egyszer s mindenkorra elveszett. Ennek ellenére, egyetlen pillanatig sem bánta meg, hogy megölte.

Kitaszítottként gyakran és lelkifurdalás nélkül gyilkolt. Viszont ezt a férfit akkor sem sajnálta volna, ha egyébként akad még benne szánalomnak bármi nyoma.

Kaitleen megtántorodott, ő pedig nem gondolkodott tovább. Közelebb lépett hozzá, és átölelte. A lány halkan felsikoltott, de a hangja már erőtlen volt. Mintha mégis kiszállt volna belőle valamennyi élet.

– Foglak – súgta a fülébe a férfi.


Kaitleen derékban megtekeredett a karjai között, hogy az arcába nézhessen.

– Téged ismerlek – mondta alig hallhatóan.Tehát emlékszik rá. Tudja, hogy ő a felelős a bátyja

haláláért.Konstantin visszatartotta a lélegzetét, miközben a lány

további szavait várta. A fellobbanó haragot kereste azokban a zafírkék szemekben, de helyettük csak ürességet látott. Kaitleen elájult, mielőtt bármi mást mondhatott volna.

A férfi maga sem tudta, hogy megkönnyebbülése vagy csalódottsága nagyobb. Tudta, fel kellene lélegeznie, amiért Kaitleen nincs olyan állapotban, hogy szembesítse a tettével. Őrültség bármi más érzés, ami feltámadt benne, mégis elöntötte a keserűség, amiért nem fedhette fel a kilétét. Szerette volna végre elmondani, csak azért fosztotta meg a bátyja szeretetétől, mert nem volt más választása. És az elmúlt tizenöt évben, minden tőle telhetőt elkövetett, hogy valamelyest kárpótolja.

Igen. Téboly, hogy mindez egyáltalán megfordult a fejében.

Felnyalábolta a lányt, és a szárnyaira összpontosított. Lehet, hogy Kitaszítottként a káromkodás volt a legjobb dolog, ám a Légió tagjaként, egyértelműen az, hogy a szárnyai csak akkor jelentek meg, ha úgy akarta.

Most kiterjesztette őket, és karjában az eszméletlen Kaitleennel, néhány erőteljes csapással a levegőbe emelkedett. Magához szorította a lányt, és bízott benne, hogy nem fog felébredni, amíg úton vannak. Minden bizonnyal halálra rémülne, ha rájön, hogy méterekre van a földtől, egy szárnyas lényhez préselődve. Ugyanakkor Konstantin arra vágyott, hogy örökké tartson az út. Még nem osztotta meg a repülés élményét senkivel, attól eltekintve, mikor egy-egy halandót, kellett kimentenie rázós helyzetekből. De ezek ritka és roppant rövid alkalmak voltak. Most viszont pont az a lány


volt vele, akinek a legszívesebben megmutatta volna a szeme elé táruló látványt.

Fájdalmasan hamar értek Kaitleen otthonához. Leszállt a kertben, eltűntette a szárnyait, majd bevitte Kaitleent a házba. Tétovázás nélkül indult egyenesen a hálószoba felé, pontosan tudta, merre kell mennie. Nem először járt már itt. Számtalanszor megesett, hogy nézte Kaitleent alvás közben. Virrasztott, miközben rémálmok gyötörték, vigyázott rá, ha beteg volt, vagy egyszerűen csak mellette maradt, mert attól jobban érezte magát. Ő. Néha neki is szüksége volt a másik társaságára. Ott ült az ágya szélén vagy épp a konyhájában, láthatatlanul. Nézte, ahogy eszik vagy pihen, hallgatta, mikor a húgával beszélt, bámulta, miközben sírt és gyűlölte a tudatot, hogy nem vigasztalhatja meg.

Letette az ágyra, betakarta és meggyőződött arról, hogy jól van. Az eszméletvesztésből időközben mély alvás lett. Biztos volt benne, hogy másnap Kaitleen iszonyatos fejfájással és pokoli hányingerrel ébred majd. De néhány kávé után jobban lesz.

Állt még mellette egy darabig, azzal magyarázva a tétovázását, hogy csak meg akarja nézni, rendben van-e minden. De igazából, nehezére esett elszakadni tőle. Néhány pillanatig komolyan megfordult a fejében, hogy mellé heveredik. Ott lehetne, mikor felébred. A saját szemével győződhetne meg arról, hogy nem esett semmi baja. Ha láthatatlanná válik, akkor nem sért szabályt. A törvény csak arról szól, hogy nem árulhatja el halandónak a kilétét. Kivéve, ha a halandó életét rá bízzák, és ezen múlik a küldetés sikere. Abban az esetben joga van hozzá, hogy megszegje az utasítást.

Az értékes élet megőrzése érdekében bármire felhatalmazása van. Még arra is, hogy veszélyeztessen más, kevésbé értékes életet, vagy öljön, ha arra van szükség, esetleg beszéljen az angyalok létezéséről.


De Kaitleen életét nem neki kell megvédenie. Még csak a közelébe sem lett volna szabad mennie. Vajon tényleg emlékszik rá a lány? Ha igen, akkor mindketten nagy bajban vannak. Ez egyértelműen nem az az eset volt, mikor megszeghette a szabályt.

Tudta, nem feszítheti tovább a húrt. Hátat fordított a lánynak, és elindult, hogy rendbe tegye a felfordulást, amit a sikátorban hagyott. El kellett intéznie, hogy tragikus kimenetelű rablótámadásnak tűnjön az egész. Az pedig, hogy Kaitleen is ott volt, még csak fel se merüljön senkiben sem.

Hajnalodott, mikor – egy rövid látogatás után, egy bizonyos taxisofőrhöz, aki valószínűleg nem fogja egyhamar elfelejteni az éjszakát – végre hazaért. Tetőtéri lakása, ami a város legmagasabb házának, legfelső emeletén volt, lassan kezdett megtelni napfénnyel. De épp ezért választotta ezt a helyet. A lehető legközelebb akart lenni a végtelen égbolthoz, a Naphoz, magához a Mennyhez. De most sötétségre vágyott. Pihenésre.

Kezének egyetlen laza mozdulatára az óriási üvegablakokat fedő függönyök eltakarták az ébredő fényességet. Ő pedig levetkőzött, lefeküdt és élvezte azt, hogy mindenhol Kaitleent érezte maga körül. A karjában tartotta, a bőre átvette a lány bőrének illatát, az orrában még mindig érezte a samponja virág-aromáját, egész lényét, puha selymességét.

Beletúrt a hajába, és bosszúsan az oldalára fordult.– Teljesen megőrültem – nyögött fel.Soha nem érzett lelkifurdalást, sem megbánást, miután

gyilkolt, Christopher Nightland pedig nagyon is megérdemelte a halált. Ami azt illeti, ha nem őt jelölik ki a feladatra, akkor önként jelentkezett volna rá. Ő volt az oka, hogy az az ember olyan nagy hatalomra tehetett szert, de nem csak ezért vállalkozott volna a likvidálására. Nighlandnek pusztulnia kellett.


Akkor azonban, mikor ott állt áldozata élettelen teste felett, és meglátta Kaitleent a kocsiban, elfogta az undor, amit saját cselekedete miatt érzett. A lány szemtanúja volt kegyetlenségének. Megrémült. Elborzasztotta a szörnyeteg, akivé Konstantin az évtizedek során, Kitaszítottként vált. Ez pedig szörnyű, tehetetlen dühvel árasztotta el az angyalt.

Az embert nem sajnálta. De az bántotta, hogy meg kellett ölnie a testvért. Az pedig, hogy Kaitleen szemtanúja volt az ő tettének, csak még tovább fokozta a megbánást, amit soha, egyetlen gyilkosság miatt sem érzett – csak akkor az egy alkalommal.

Már nem volt őrangyal, és immár sok dolgot meg kellett tennie, ami előtte eszébe sem jutott. De még mindig az volt a létezése legfőbb oka és értelme, hogy az ártatlanokat védelmezze. Azzal viszont, amit Kaitleennel szemben elkövetett, a legfőbb késztetés ellen vétett, ami addigi életét irányította. Vissza nem csinálhatta, amit tett, viszont tudni akarta, sőt, egyszerűen biztosnak kellett lennie benne, hogy a lány ezek után is jól van.

De nem volt jól. Látta rajta, hogy valami rágja belül. Talán az emlékek. És ez megakadályozta abban, hogy magára hagyja. Vigyázni akart rá.

Tizenöt évvel ezelőtt, mikor először megpillantotta Kaitleent, még gyerek volt.

Azután a dolgok, kezdtek megváltozni. A lányból felnőtt nő lett, és az ő kétségbeesett védelmező ösztöne is átalakult. Több lett, mélyebb. Már nem csak biztonságban akarta tudni, a közvetlen közelében akart lenni. A megszállottjává vált.

Újra hallotta Magnus szavait.– Nem szerethetünk bele egy halandóba. Nem szabad.Vajon tényleg beleszeretett volna Kaitleenbe, képes rá?Ez képtelenség. Ráadásul, ha valamilyen csoda folytán

mégiscsak sikerülne, ez egy újabb adalék lenne, hogy amúgy is elcseszett élete, csak még elcseszettebbé váljék.


Őrangyalként tilos volt szerelembe esni egy halandóval, Kitaszítottként őrületes ostobaság, az ő esetében pedig egyszerűen lehetetlen. A szeretet erényét birtokolni csodálatos dolog volt. Elveszíteni a lehető legrettenetesebb, amit csak el tudott képzelni.

Angyalként nem voltak testi szükségletei, jelenlegi formájában viszont igen. Étel, ital, alvás, ezeket épp úgy igényelte, mint egy halandó. És bár szeretni nem tudott, voltak más irányú, sokkal prózaibb vágyai, amiket soha nem esett nehezére kielégíteni. Egészen addig a pillanatig, amíg egyszer csak villámcsapásként nem érte a felismerés, hogy Kaitleen gyönyörű nővé cseperedett a szeme láttára. Gyönyörű és elérhetetlen nővé. Abban a pillanatban, orrában a lány illatával, az ujjain a selymes bőr érintésének emlékével, mindennél jobban tisztában volt a szépségével és elérhetetlenségével. Ettől pedig csak még jobban vágyott rá. Kétségbeesetten akarta mindenét: a testét, a lelkét, a gondolatait. Ez a késztetés pedig egyre csak nőtt benne, minden nappal, minden egyes alkalommal, mikor látta őt, egyre nagyobb lett. Kitöltötte a bensőjét, a bőre alá bújt, a koponyája belsejébe férkőzött, rágta őt, egyre nagyobb fájdalmat okozva. Nem ismerhette többé a szeretetet, de nagyon is ismerte az ész nélküli vágyat, a kielégíthetetlen sóvárgást, a mindent felülíró akarást.

– Felejtsd el! – dörmögte, és megpróbálta kényelmesebbre püfölni a párnáját. Abban reménykedett, némi alvás segít visszanyerni a lelki nyugalmát. Már ha ilyen feszülten sikerül elaludnia egyáltalán.

Egy pillanatra nappali világosság töltötte meg a szobát, a behúzott, sűrű szövésű sötétítők ellenére is. Konstantin nagyot sóhajtott, miközben kelletlenül felült az ágyban. A takarót gondosan elrendezte a dereka körül. Általában nem volt szégyenlős, és a saját lakásában amúgy is joga van meztelenül aludni, de úgy érezte, látogatójának illik megadnia a


legalapvetőbb tiszteletet. Vagy legalább úgy tenni, mintha szeretné elkerülni, hogy a másik kínosan érezze magát.

Amúgy meg, miért nem jelzi előre az érkezését – morgott magában. Meg is érdemelné, hogy zavarba hozzam.

– Nem sikerülne – válaszolt egy vidám női hang lázadó gondolataira. – Tudom, hogy nem kell bizonygatnom, milyen gyönyörű férfi vagy, Konstantin. Az Égiek kegyesek voltak hozzád, mikor ezt a testet a használatodra bocsájtották. De azért egy széles váll, néhány duzzadó izom és egy formás fenék kevés ahhoz, hogy én zavarba jöjjek.

A férfi halkan felnevetett.– Azért én mindig örülök, ha jössz, Clara. Hannah és

Camila hogy vannak?– Jól – lágyult el a nő kedves hangja a lánya és az unokája

nevének hallatán. – Üdvözletüket küldik, mint mindig, ha tudják, hogy hozzád jövök.

Clara tökéletes példája volt annak, milyen, ha egy angyal szerelembe esik. Igaz, az ő választottja nem halandó volt, hanem démon. A szerelmükből gyermek is született – Hannah1 –, akit az édesanyja, a kislány érdekében, elhagyott, halandók gondjaira bízott. Ám a háttérből mindig is nyomon követte az életét, még ha nem is fedte fel magát előtte addig, míg szükségessé nem vált. Vigyázott rá, úgy egyengette a lépéseit, hogy a megfelelő irányba haladjon – mint egy igazi őrangyal. Ez Hannah esetében egy hegyvidéki kisvárost jelentett, ahol azután találkozott a férjével, és annak roppant különleges családjával.

Mikor ez a család bajba került, mert egy démon szemet vetett Hannah-ra a jósága miatt, Clara segítsége már kevésnek bizonyult. Ezért hívta őket, a Légiót.

Az emberekre vigyázó őrangyalokat, mindig is az angyali hierarchia legalján állóknak tekintették, küldetésük ennek ellenére nem volt kevésbé fontos, mint előkelő társaiké. Ők

1 Hannah, egy korábbi regény, a Minden időt túl, és annak folytatása, a Kísértés főszereplője.


vigyázták a rájuk bízott halandók lépteit, óvták őket, míg el nem értek földi pályájuk végéhez. A hitetlen emberek szerencsének nevezték ezt a védelmet, a hívők isteni sugallatnak. Gondviselésnek.

A Kitaszítottak társadalmuk peremét képezték, és voltak olyanok, akik még náluk is kevesebb megbecsülést élveztek. Ők vállalták, hogy megtesznek dolgokat, ami a többi angyalnak soha, még csak eszébe sem jutna. Mégpedig azért, hogy egyszer alkalmuk nyíljon visszatérni az őrangyalok közé – feltéve, ha jól végzik a munkájukat.

Belőlük szerveződött a Légió. Közéjük tartozott Konstantin is.

Ők szó szerint tűzzel és vassal védelmezték az arra leginkább rászorulókat, azokat, akik túl különlegesek voltak hozzá, hogy egyetlen őrangyal vigyázzon rájuk. Akiknek képessége gonosz célokra használva óriási kárt tehetne mindkét világban – az emberekében és a természetfelettiben egyaránt.

De nem csak védelmezniük kellett. Akadtak olyan emberek, akik hasonló szörnyűségeket okozhattak a puszta létükkel. Így hát a Légió tagjainak feladatai közé tartozott az ilyenek kiiktatása – akkor is, ha az ő idejük, egyébként még nem érkezett el.

Mint Christopher Nightland esetében is.Ahhoz, hogy a Légió tagjai kiérdemeljék a megbocsájtást,

nagyon hosszú időnek kellett eltelnie ebben a nehéz szolgálatban. Mikor vállalták a küldetést, le kellett mondaniuk legfőbb erényükről, ami addigi létüket meghatározta. Mi több, ennek az erénynek az ellentétét, elviselhetetlen teherként kellett magukban őrizniük évszázadokon keresztül.

Az angyalok, nem ismerték az egyedüllét fogalmát. A Kitaszítottak ellenben nagyon is megtapasztalták, milyen a magány. Ráadásul a Légió tagjai, az erény elvesztésével legtöbbször elviselhetetlen természetűvé váltak, még önmaguk számára is. Néhányan ezt valódi tragédiaként élték


meg, mert mindennél jobban vágyódtak a társaságra, hogy visszakapják az érzést: tartoznak valahová.

Mások – mint Konstantin is –, szerettek egyedül lenni, egyáltalán nem bánták a kapcsolatok teljes hiányát. Csakis a feladatukra koncentráltak.

Igaz, ő nem volt teljesen egyedül. Ott volt Magnus, akivel bajtársi, már-már baráti viszonyt alakítottak ki. Ugyanakkor, legidősebb és legtapasztaltabb Kitaszítottként, egy egész harcos csapatnak parancsolt, ha úgy hozta a szükség. Mert bár legtöbbször Konstantin egyedül dolgozott, és egyedül is élt, nagyobb veszély esetén – mint mikor Hannah-t is védelmezték – össze kellett fognia a hozzá hasonlókkal, a többi Kitaszítottal.

– Nos, úgy tűnik, nem a bájaim miatt jöttél, és elmondásod szerint, a családod jól van. Talán nem tévedek nagyot, ha azt feltételezem, új megbízatásod van számunkra. Találgassak tovább, jöveteled okára vonatkozóan, vagy megtudhatom, miről van szó?

– Természetesen, nem kell találgatnod. De a többes szám indokolatlan. A lánynak egyedül rád van szüksége.

– Lánynak? – emelkedett fel Konstantin, de még időben észbekapott, és szorosan megmarkolta a csípőjéről lecsúszni készülő takarót. – Milyen lányról van szó?

– A neve Kaitleen Nightland. Azt hiszem, nem kell bemutatnom.

Konstantin a megdöbbenéstől szóhoz sem jutott. Nem gyakran fordult elő, hogy valami meglepi. Általában hidegvérrel tűrt bármilyen fordulatot, és hamar felmérte, mit tehet az adott helyzetben. Abban a pillanatban azonban se köpni, se nyelni nem tudott.

– Látom, ez váratlanul ért – konstatálta Clara.– A támadás ma este… Erről van szó, ugye?– Pontosan. Kaitleennek védelemre van szüksége, és te

vagy az egyetlen, aki ezt biztosíthatja.


– Ez nem túl jó ötlet – nyerte vissza végül a lélekjelenlétét, ezzel egy időben bosszúság töltötte el. – Vagy nem tudod, hogy én öltem meg a bátyját tizenöt évvel ezelőtt?

– Természetesen tudom. Én adtam parancsot rá. De azzal is tisztában vagyok, hogy azóta sem hagytad magára a lányt. Minden egyes nap meglátogattad őt, ma este is megmentetted az életét. Attól tartok, nem ez volt az utolsó eset, hogy szükség volt rá.

Konstantin nem törődött tovább a méltóságával. Képtelen volt egy helyben maradni. Kiugrott az ágyból, közben a takarót szorosan a dereka köré tekerte.

– Kaitleen veszélyben van?– Te magad is meggyőződhettél erről.– Nem voltam benne biztos, hogy ő volt a célpont –

bólintott a férfi, miközben eszébe jutott a férfi, aki kést szorított a lány torkához. Ha alkalma nyílna rá, ismét megölné. Újra és újra megtenné, amiért fenyegetni merte Kaitleent.

– Sajnos, a támadás nagyon is ellene irányult. – Clara az ablakhoz sétált, résnyire elhúzta a súlyos függönyt, hogy megcsodálhassa a napfelkeltét. A fajtáját jellemző belső izzás, ami arany ragyogásba vonta egész alakját, felszikrázott. Gyönyörű arcát keretbe foglalta szikrázni látszó szőke haja. Nem tűnt többnek húsz évesnél, de Konstantin tudta, hogy a nő sokkal idősebb, mint ő. Arról azonban fogalma sem volt, milyen szerepet tölt be Clara az angyalok között. Csak az volt biztos, hogy mint szeráf, a ranglétra ugyancsak magas fokán áll. Könnyedén rendelkezhetett élet és halál felett, mondhatott ítéletet emberekről, dönthetett sorsokról. Óriási hatalommal kellett bírnia ahhoz, hogy ezt megtegye.

– Ki akarja őt bántani?– Az Incontaminatus.Konstantin ereiben meghűlt a vér a válasz hallatán. A

szervezet – melynek egykor Christopher Nightland a vezetője volt, melynek katonái már évszázadok óta ott voltak


mindenhol, a római törvényalkotástól, a spanyol inkvizíción keresztül, a modern kori hatalmasságokig, és melyhez őt magát ezernyi szál fűzte látszólag eltéphetetlenül – Kaitleen életére pályázik. Az Incontaminatus mindig elérte azt, amit akart. Ha ez egy nő halála, azt is.

– Azt hittem, hogy Nightland halálával, súlyos csapást mértünk rájuk.

– Így is volt. De azóta eltelt tizenöt év. Ez egy halhatatlan számára nem hosszú idő, ám egy halandónak másfél évtized. Éppen elég arra, hogy a szervezet összeszedje magát. Vagy talán annyira naiv vagy, hogy úgy gondolod, egy, az ókor óta létező társaság felbomlik egyetlen vezető korai halála miatt?

– Igazad van. Ostobaság ezt hinni – hagyta helyben a férfi, és máris lázasan járt az agya, mit is tehetne Kaitleen biztonsága érdekében. – Most már csak azt nem értem, miért támadja az Incontaminatus?

– Gondolkozz! Mi volt mindig is a céljuk? Te vagy, akinek ezt a leginkább tudnia kellene.

– A természetfeletti fellelése és elpusztítása – morogta rosszkedvűen Konstantin. Nem szerette, ha emlékeztették a tényre, nagyon is jó értesülései vannak az Incontaminatus tettei mögötti motivációról.

– Pontosan – bólintott Clara.– De Kaitleen nem egy paranormális lény. Ő egyszerű

halandó. Ember. Tudtommal nincs semmilyen különleges képessége sem.

– Talán ők többet tudnak, mint mi – rántotta meg a vállát Clara. Elvégre mindenhol vannak embereik, és mindenre van befolyásuk. Talán vannak olyan információik is, amiket mi nem tudunk.

– Még, hogy te nem tudsz valamiről – nevetett fel keserűen Konstantin. – Nem hiszem, hogy létezik olyasmi.

Ami azt illeti, meglehetősen biztos volt benne, hogy Clara nem véletlenül ment hozzá ezzel a feladattal. Egyúttal abban is, hogy a szeráfnak mindössze egyetlen másodpercébe került


volna felfedni a szervezet tettei mögött rejlő mozgatórugót, sőt mi több, magának a vezetőjének – legyen az bárki – a pontos lakcímét is. Elegáns ujjainak egyetlen intésével eltörölhette volna az egész bagázst a föld színéről.

Vajon megtudja valaha is, miért nem teszi? Nem sok esélyt látott rá. Mint ahogy arra sem, hogy megtudja, miért nem avatkozott bele az események menetébe akkor, mikor ő azt az őrületes hibát elkövette, majd kétezer évvel ezelőtt. Mert, hogy előre látta, milyen tragédiához vezetnek Konstantin és a körülötte lévők tettei, abban biztos volt. Egyetlen figyelmeztető szava elég lett volna, hogy elkerüljék a tragédiát, azzal pedig az Incontaminatus megszületését.

Mikor erről faggatta, egy kérdéssel válaszolt neki.– Mégis mit gondolsz, mi lenne, ha mindenki büntetlenül

megtehetne bármit, ami hatalmában áll? Mekkora káosz keletkezne abból? Nem avatkozhatom a dolgok folyásába, nem változtathatom meg a jövőt vagy valaki végzetét. Te is tudod, hová vezetne ez.

Igen. Konstantin tudta. Azért vált Kitaszítottá, mert megmentett egy édesanyát. Egy asszonyt, akinek megölték a férjét és a fiát, majd az ötéves lánya szeme láttára akarták megerőszakolni, amibe végül belehalt volna. Számára az volt megírva, hogy akkor és úgy érjen véget az élete.

Ő azonban nem tudta elviselni, hogy a nő, akinek huszonhárom éven keresztül óvta minden lépését, tanúja volt élete minden örömének és bánatának, ilyen csúfos véget érjen. Közbeavatkozott és megbüntették érte. De az igazi büntetés az volt, mikor kiderült, hogy védencének megbomlott az elméje az átélt szörnyűségek hatására. Két hét múlva öngyilkos lett. De előtte még végzett a lányával is.

A kislány tovább él, ha ő nem avatkozik közbe. Az apja még időben elbújtatta a támadás előtt, és bár árván, szörnyű emlékekkel, de túlélte volna a borzalmakat. Miatta halt meg. Szeretni ugyan képtelen volt azt követően, hogy Kitaszított lett, a lelkifurdalás nagyon is ismerős volt számára. Ha


behunyta a szemét, még mindig látta a kislány napbarnított arcát, sötét, hosszú haját, azt az izzó, fekete szempárt, ami mindig tele volt nevetéssel.

Igaza volt Clarának. Nem változtathatják meg büntetlenül a dolgok menetét. Még akkor sem, ha jó szándék fűződik hozzá.

Őrangyalként látta a rábízott ember jövőjét. Miután Kitaszított lett, elveszítette ezt a képességét, és ennek nagyon örült, mert tudta, hogy újra és újra elkövetné ugyanazt a hibát.

Fogalma sem volt, hogy tudta a másik angyal megállni, hogy ne avatkozzon szerettei végzetébe. Még akkor sem tette meg, mikor a saját lánya került veszélybe.

Mintha csak borús gondolataira válaszolna, Clara megrántotta a vállát.

– Mindent időben megtudsz. A küldetésedhez szükséges információk máris a birtokodban vannak. Úgy gondolom, az pedig felesleges dolog, hogy óvatosságra intselek. Nem hiszem, hogy el kellene magyaráznom, mennyire megerősödött az Incontaminatus az évszázadok alatt.

– Most ugye, nem bátorítani akarsz?– Nem. Nem tartozik a feladataim közé a lelkesítésed. Meg

kell védened Kaitleen Nightlandet, minden áron. Rám csak azt bízták, hogy ezt az üzenetet átadjam neked. A többi már a te dolgod.

Nagyon szerette volna megkérdezni, mégis kitől származik az utasítás, de tudta, hogy Clara úgysem válaszolna. Így, hát, nem kíváncsiskodott. Végül is, nem számított, mert mindenképp megvédte volna Kaitleent. Akár parancsot kap rá, akár nem. De az Incontaminatus kemény dió. Ezzel tisztában volt.

Viszont ez sem számított. Ha kell, megöli a szervezet összes tagját, bármennyien legyenek is. Megteszi, ha ez szükséges ahhoz, hogy a lány biztonságban legyen. Ezt esküvel fogadja.


Harmadik fejezet

Kaitleen őrületes fejfájásra és a telefon kitartó csengésére ébredt.

Mi a fenéért nem kapcsol már be az üzenetrögzítő? – bosszankodott, legszívesebben a fülére szorított volna egy párnát, hogy ne hallja tovább a koponyarepesztő hangot. Ezt csak azért nem tette meg, mert meg kellett volna hozzá mozdítania a fejét. Erre momentán képtelen volt. Egyelőre, az is nehezére esett, hogy a szemét résnyire nyissa. Pedig a szobában nem is volt világos, nem foghatta arra a fájdalmat, hogy bántja a fény a szemét. A jótékony félhomály gyógyír volt számára. Nem emlékezett rá, hogy behúzta volna a függönyöket, de nyilvánvalóan megtette.

Egészen biztosan, agyrázkódást kaptam – töprengett.Igen, csakis erről lehetett szó. Elesett és megsérült. Mi más

indokolt volna, ilyen brutális fájdalmat.Talán a töméntelen mennyiségű alkohol, amit tegnap

megittál? – vékonyka hang piszkálódott valahol, egy rég elfeledett mélységben. Talán a lelkiismerete hangja.

A telefon továbbra is makacsul csengett. Be kell állítania a rögzítőt úgy, hogy rögtön az első csörrenés után bekapcsoljon – jegyezte fel gondolatban az első teendőt, amit elvégez, a nap folyamán.

Na, jó! Egy gyors látogatás a mosdóba talán megelőzheti – módosította a döntést.

A készülék végre feladta a harcot, és egy utolsó, megbántott nyikkanás után végleg elhallgatott. Kaitleen megkönnyebbülten sóhajtott fel. Most, hogy már nem hallotta tovább a fülsértő hangot, még a szemét is képes volt kinyitni, a tekintete pedig azonnal az éjjeliszekrényére esett. Illetve a


kis elsősegély csomagra, amit ott talált. No, nem hagyományos értelemben vett elsősegély csomagra kell gondolni, hanem olyanra, ami kimondottan másnaposok számára készült. Fájdalomcsillapító és savlekötő tabletták, valamint egy nagy pohár víz.

– Gyakrabban nézek a pohár fenekére, mint hittem – nyögött fel. Rekedt hangja, furcsán visszhangzott az üres lakásban. – Már egész rutinos vagyok. Részegen is idekészítek magamnak mindent, amire csak szükségem lehet, ébredés után. Ráadásul magamban beszélek.

Négykézlábra küzdötte magát, majd óvatosan kiült az ágy szélére. Várt, míg a feje is megszokta a testhelyzet-változtatást, mikor már nem szédült olyan nagyon, mohón a vizespohár után nyúlt. Nagy kortyokban nyelte a tartalmát, és csak annyi időre hagyta abba, hogy két ibuprofén tablettát a szájába dobjon. Közben azon töprengett, mi a csuda történhetett előző éjszaka. Semmire sem emlékezett. Totális volt a filmszakadás.

Illetve, valami mégis csak rémlett neki, de úgy hitte, az inkább valamiféle látomás volt, amit az alkohol okozott. Esküdni mert volna ugyanis, hogy egy angyalt látott, aki a karjában repítette őt haza.

– Tényleg le kell állnom a piával – döntötte el –, és azzal is, hogy hangosan beszélgetek önmagammal.

De tudta, hogy nem fogja megtenni. Mármint, nem fogja abbahagyni az ivást. Nem, amíg megtörténnek vele azok a szörnyűségek. Csak akkor tudta elkerülni a képeket, ha az első jelek után, rögtön leitta magát. Mindig ugyanúgy kezdődött. Először elkezdett káprázni a szeme. Szürke és fekete foltok vibráltak előtte, tönkretéve a periférikus látását, majd beszűkítve az egész látóterét, míg már csak néhány pici ponton keresztül látta a külvilágot. Azután jött a lüktető, elviselhetetlen fejfájás és a hányinger. A végtagjai elzsibbadtak, a nyelve megdagadt a szájában, légszomj gyötörte. Mikor először jelentkeztek a tünetek, pánikba esett.


Biztos volt benne, hogy meg fog halni. A szülei orvoshoz vitték, aki neurológushoz küldte, ő pedig megállapította, hogy az egész csak egy sima migrénes roham. Az egyik ilyen rosszullét épp ott tört rá, a rendelőben. Ami azonban az első tünetek jelentkezése után következett, arra senki sem volt felkészülve. Legkevésbé az orvosok.

Kaitleen szeme előtt képek villantak fel. Másodpercekig látta őket csak, és később nagyon nehezére esett visszaemlékezni rájuk. Mikor magához tért, a hideg padlón feküdt, körülötte teljes volt a felfordulás. A szülei és az orvos aggódva hajoltak fölé. Az anyja csendesen sírdogált, de még mindig nyugodt apja is falfehér volt a rémülettől. Állítólag, hirtelen fennakadt a szeme, rángatózni kezdett, majd elvágódott, és valami földöntúli, idegen hangon arról kezdett beszélni, hogy a szülei meg fognak halni. Megöli őket néhány denevér.

Természetesen senki nem értette, mi üthetett belé. Az orvos koponya CT-re küldte, és mivel az nem mutatott semmiféle elváltozást, maradt az eredeti diagnózis: gyermekkori migrén.

Néhány hét múlva a szülei kocsiját, miközben hazafelé tartottak késő este a színházból, leszorította az útról egy motoros banda. Az autó felborult és kigyulladt. Mindketten halálra égtek. A motorosokat soha nem fogták el, de a szemtanúk szerint mindegyikük bőrdzsekijének hátára egy-egy denevér volt festve.

A következő ilyen roham, a testvére halálát előzte meg. Akkor egy óriási madárról hadart valamit. Csak a bátyja volt vele. Még évekkel később is emlékezett arra az iszonyatra, ami Christopher arcán látott, mikor feleszmélt. Mintha félt volna a saját húgától. Lázas telefonálásba kezdett, mániákusan ismételgette, amiket állítása szerint Kaitleentől hallott, majd beültette a kocsijába. Nem mondta meg, hová viszi, ő pedig, életében először, megrémült tőle.


Christopher mindig is imádta a két lányt. Kényeztette őket, és igazán gondjukat viselte. Még Kaitleen iskolájába is eljárt a szülői értekezletekre. Minden tőle telhetőt megtett, hogyha pótolni nem is tudja, de legalább megfelelően helyettesítse a szüleiket. Mindig vidám volt és kedves. Sokat játszott vele és Taylorral.

Akkor este azonban mogorva volt és kedvetlen. A vonásait eltorzította az aggodalom, és valami iszonyattal vegyes félelem. Szinte nem is nézett Kaitleenre, csak vonszolta magával, olyan durván lökte be a hátsó ülésre, hogy a lány csak úgy nyekkent. Még arra sem szólította fel, hogy kösse be az övet, pedig azt soha nem mulasztotta el korábban. Kaitleen egészen összezavarodott.

Néhány kilométert tehettek meg a sötét, kihalt országúton, mikor Christopher szitkozódva lefékezett. Mivel ő nem volt bekötve, beesett az ülések közé, de jól hallotta bátyja dühös kiabálását, amit csakhamar felváltott a rémült könyörgés. Mire sikerült kiszabadulnia szorult helyzetéből, Christophert már legyűrte támadója.

Óriási termetű férfi volt, az arcát alig tudta kivenni a sötétben, egyáltalán nem tűnt neki ismerősnek.

A fájdalmas üvöltés arra késztette a lányt, hogy ismét elbújjon. Már nem látott semmit. A szenvedés hangjai elhaltak, csend lett. Iszonyatos, halálos csend.

Tíz percbe telt, mire annyira összeszedte a bátorságát, hogy kipillantson az ülés mögül. A férfit a bátyja élettelen teste fölé magasodott. Azután lassan megmozdult, felé fordult, hosszan, merőn nézte a lányt, a tekintete égette.

Rengeteg érzelem kavargott Kaitleenben. Halkan hívta a testvérét, pedig tudta, már nem jöhet. Mérhetetlen haragot érzett az idegen iránt, aki felelős volt mindezért. Ugyanakkor borzalmasan felzaklatták az események és megrémült. Azt hitte ő is Christopher sorsára jut. Ám a férfi, miután hosszú ideig állta az ő riadt pillantását, egyszer csak sarkon fordult és eltűnt, nem is akárhogy: szó szerint a semmibe veszett. Ő


pedig ott maradt egyedül, kétségbeesetten. Kisírta a szemeit, mire egy autó arra járt, és a vezetője megállt, hogy megnézze, mi történt. Állítólag végig azt ismételgette, míg a rendőrök kikönyörögték az ülés alól, hogy nem is volt ott semmiféle madár.

Ezután még többször volt Kaitleennek hasonló rohama. Általában ismeretlen emberek halálát látta. Már ez is elég szörnyű volt, de leginkább az viselte meg, mikor hozzá közelállók szenvedését kellett végignéznie. Mint például annak a nevelőcsaládnak az egyik lányáét, akinél egy ideig a húgával laktak. Az ő vesztét is megjósolta. Látta, ahogy egy férfi megerőszakolja, majd megfojtja. Látta, de nem tehetett ellene semmit. Christopher halála után soha, senkinek nem merte elmondani, milyen átokkal verte meg őt a sors. De ez volt az utolsó csepp a pohárban. Akkor elhatározta, bármibe kerüljön is, soha többé nem fogja ezt a borzalmat még egyszer átélni. Legközelebb, mikor érezte a roham közeledtét – mivel jobbat nem tudott kitalálni –, megivott egy pohárral a nevelőapja féltve őrzött, huszonöt éves, méregerős konyakjából. És csodák csodája, működött. Igaz, hogy másnap borzalmas fejfájással ébredt, de a látomás végül elmaradt. Onnantól kezdve, az első jeleket tapasztalva, azonnal a pohár után nyúlt. Megkönnyebbült. Fellélegzett, hogy sikerült megfékeznie a víziókat.

Egy darabig minden szép és jó volt. Később azonban, kezdtek kicsúszni a kezéből a dolgok. Egyre többet és többet kellett innia ahhoz, hogy elkerülje a képeket. Lassan azon kapta magát, hogy szinte minden este ki van ütve. Kirúgták a munkahelyéről, és bár sikerült új állást találnia egy postázóban, biztos volt benne, hogy ott sem sokáig maradhat. Egyre többször kellett elkéredzkednie délutánonként, mert még az estét sem tudta megvárni, hogy megihassa az első pohárral. Folyton elkésett, mert másnap nem bírt időben felkelni. Sőt, olyan is volt, hogy beteget kellett jelentenie,


mert képtelen volt bemenni. Tudta, ez nem mehet így tovább, viszont nem volt ötlete, mit tehetne ellene.

Előző nap is, már délben jelentkezett az ő „kis problémája”. A látása egyik pillanatról a másikra kezdett rakoncátlankodni. Utána azonnal jelentkezett a fejfájás, és mire megitta az első korty alkoholt, már majdnem késő volt. Az első képek meg is jelentek, de kétségbeesetten igyekezett elfojtani őket, úgyhogy alig emlékezett belőlük valamire. Csak a rengeteg kiontott vért tudta felidézni.

Akkor már alig forgott a nyelve. Persze a környezetében lévők már ezt is az ital számlájára írták, és megvető tekintettel, gúnyos megjegyzéseket tettek rá. Észre sem vették, mennyire rosszul van valójában, úgyhogy, akár meg is ihatta azzal a kupicával. És onnantól kezdve alig emlékszik valamire. A többi pedig… Nos, a többi végképp homályba veszett.

Ismét megszólalt a telefon, mire nagyot ugrott ijedtében. Szitkozódva, végig a bútorokba kapaszkodva indult, hogy végleg megszüntesse az istentelen csörömpölést, amitől csillapodó fejfájása újra erőre kapott. Azt akarta, hogy a készülék elhallgasson. Örökre.

– Halló? – Meg kellett köszörülnie a torkát, hogy rekedt krákogásnál több is jöjjön ki rajta.

– Kaitleen! Te vagy az? – harsant a húga hangja a vonal túloldalán. Egy pillanatra eltartotta a fülétől a kagylót, ilyen hangerőre nem volt felkészülve.

– Miért? Nem engem hívtál?– De, csak olyan fura a hangod. Mintha beteg lennél.Na, tessék. Máris halálra rémítette Taylort.Először a szüleik haltak meg, azután a bátyjuk,

Christopher. Egészen, kicsi gyerekkorától kezdve, Taylor attól rettegett, hogy valami szerencsétlenség folytán, Kaitleent is elveszíti. Ami, az ő önpusztító életmódját tekintve, talán nem is volt alaptalan félelem. Előbb vagy utóbb, a mája beadja a kulcsot.


Ismét megköszörülte a torkát.– Jól vagyok, szívem, csak kicsit fáradt vagyok. Épp most

ébredtem. És veled minden rendben?– Terhes vagyok.Püff neki! Éhgyomorra, másnaposan, elsőre fel sem fogta a

szavak értelmét.– Mondd még egyszer!Taylor meglehetősen nőietlen hangot adott ki.– Ne kényszeríts rá, hogy ismét kimondjam! Épp elég volt

egyszer is.– De, hogy lehetel terhes?– Nővérkém, veled nagyobb a baj, mint elsőre hittem.

Tudod, mikor egy férfi és egy nő nagyon szereti egymást…– Ne majomkodj! A technikai részét, természetesen tudom.

De azzal is tisztában vagyok, hogy Adam teljességgel elzárkózott a gyerek-kérdéstől. Mi változott? Vagy nem tőle van?

– Te normális vagy? Ki más lenne a gyerekem apja, ha nem a férjem? Az változott, hogy terhes lettem. Adam pedig hallani sem akar róla.

Az utolsó szavakat már sírva mondta, Kaitleennek pedig összefacsarodott a szíve, mikor meghallotta a kishúga zokogását. A kishúgáét, aki nemsokára anya lesz.

Jesszusom! Mikor kezdtek az események így pörögni? Meddig is voltam kiütve?

– Akarod, hogy átmenjek? Vagy nem is. Jobb lenne, ha te jönnél át.

Nem akart most a sógorával találkozni. Idáig kedvelte Adamet. Úgy tűnt, nagyon szereti Taylort2, és ez épp elég volt ahhoz, hogy megszerezze magának Kaitleen feltétel nélküli támogatását és bizalmát. Szeretnie nem neki kellett, hanem Taylornak, de nagyon is rokonszenvesnek találta, és őszintén örült kettejük boldogságának, leginkább a húga miatt. Furának találta ugyan Adam kijelentését, miszerint soha, semmilyen

2 Taylor és Adam története a Lelkedbe zárva című novellában van megírva.


körülmények között nem lesznek gyerekeik, de úgy hitte, ez az elhatározás idővel mindenképp megváltozik. Nagyon úgy tűnt, hogy ebben tévedett.

– Nemsokára ott leszek – szipogta Taylor, és már bontotta is a vonalat.

Kaitleen végignézett a rendetlen lakáson. Remek. Nagyjából félórája van, hogy rendbe szedje magát és az ő kis fészkét.

Megszólalt a csengő.– Még ez is.Kelletlenül indult a bejárat felé, legszívesebben

káromkodni kezdett volna, mikor meglátta, hogy az ajtóban Taylor áll. Tévedett. Nem volt fél órája sem.

– Huh! Ez gyors volt.– Technika – rázta meg a mobiltelefonját

magyarázatképpen a húga. – Bizonyára te is hallottál róla. Bár, ahogy elnézem, az egész elmúlt évezredet átaludtad. Szörnyen festesz.

– Kösz, hugi!– Menj, zuhanyozz le, és ne feledd itt azt a gusztustalan

kupacot sem – mutatott a padlón csúfoskodó szennyes-halom felé. – Én addig csinálok neked egy kávét. Feltéve, ha közben ki nem dobom a taccsot. Nehezen bírom a szagokat.

Meg sem várta a választ, elviharzott a konyha irányába. Kaitleen pár másodpercig még állt a nyitott ajtóban, és próbálta követni az eseményeket. Miből is gondolta, hogy az ő kezében lesz az irányítás? Taylor, minden bizonnyal már akkor úton volt, mikor először megcsörgette. Mert, hogy neki köszönhette a korábbi, kellemetlen ébresztőt, abban teljesen biztos volt. Nem csoda, hogy ilyen hamar ideért.

Bezárta az ajtót, és engedelmesen elment zuhanyozni. Úgy döntött, mindkettejüknek jobb lesz, ha hagyja, hogy Taylor dirigáljon.

A forró zuhany nagyon jólesett, de még fáradtabbnak érezte magát utána, mint előtte. Pedig nem hitte, hogy azt


lehetséges fokozni. A meleg víz elzsongította, kis híján elaludt mosakodás közben. Mikor elkészült, őszintén remélte, hogy Taylor nem lett rosszul, mielőtt a kávét megfőzte. Tisztában volt vele, mennyire önző, de nagyon vágyott egy csésze forró, folyékony koffeinre. A testvérét a kis teraszon találta, és – a jó isten áldja meg érte – ott gőzölgött előtte az életmentő nedű.

Miközben közelebb ért, alaposan szemügyre vette a húga arcát. Sápadt volt és nyúzott. A szíve összeszorult, mikor meglátta rajta a szomorúság és az aggodalom nyomait. Hirtelen nagyon szerette volna, kitekerni a sógora nyakát azért, amit Taylorral művelt. Hogy képzelte, hogy elutasítja a saját gyerekét?

A testvére észre sem vette, hogy kilépett a konyhaajtón. Úgy tűnt, teljesen maga alá temették a gondolatai. A kertet nézte, de Kaitleen egyáltalán nem volt biztos abban, hogy látja is a fákat – valahol egész máshol járt.

Kaitleen szerette ezt a házat, leginkább a hozzá tartozó udvar miatt. Tulajdonképp pontosan azért vette meg.

Mikor Christopher meghalt, nagyon sok pénzt hagyott rájuk. Hogy mennyit is pontosan, csak akkor derült ki, mikor Kaitleen nagykorú lett, és átvehette az örökségük kezelését.

Az első reakciója a döbbenet volt. Ugyanakkor, egy csapásra megértette, hogy történhetett, hogy ő és Taylor továbbra is együtt maradhattak. Bár többször is új nevelőszülőkhöz kerültek az évek során, mindig jó soruk volt. A családjukat természetesen soha, senki nem pótolhatta, de gondjukat viselték, vigyáztak rájuk, törődtek velük, és ami a legfontosabb, nem szakították el őket egymástól.

Fogalma sem volt, hogy volt képes a testvérük ennyi pénzt összegyűjteni. A bátyjuk bróker volt. Kaitleen tisztában volt vele, hogy jó érzéke van az üzlethez, és tudta, hogy mindig is volt mit a tejbe aprítania. De Christopher nagyon sok pénzt gyűjtött össze. Sokkal többet, mint amennyit a fizetéséből félrerakhatott. Épp eleget a neveltetésükhöz, a


tanulmányaikhoz, és ahhoz, hogyha jól gazdálkodnak, és nem költekeznek ész nélkül, megalapozhassák az életüket. Mindketten valóra válthatták az álmukat. Taylor egyetemre ment, két diplomát szerzett. Bölcsész szakon végzett, majd azt tette, amire mindig is vágyott, újságírást tanult. Ő pedig megvette ezt a házat, a többi pénzt pedig befektette. Szerencsére, ő is nagyon jó érzékkel rendelkezett a pénzügyek terén. Szüksége is volt a nyereségre. Amilyen gyakran kirúgatta magát a munkahelyeiről, minden fillért félre kellett tennie.

Imádta a házat. De leginkább a hozzá tartozó kert nyűgözte le. Mikor először meglátta, egy valóságos dzsungel volt. Bozótos, áthatolhatatlan rengeteg, tüskés ágakkal és csalánnal. Cseppet sem volt barátságos. A ház is eléggé le volt pukkanva. Mégis, lelki szemei előtt azonnal olyannak látta, ahogy most, a felújítás után kinézett. Már akkor is arról álmodozott, milyen lesz majd az öreg tölgyfák alatt ülve meginni a reggeli kávét.

A fák leveleinek sustorgását és a madarak énekét hallgatva mindig is az a béke szállta meg, amit már nagyon régen nem érzett, de ami után folyamatosan vágyakozott. Miért nem ült ki gyakrabban ide? – töprengett. Miért nem kezdi úgy minden egyes napját, hogy ezen a csodaszép helyen feltöltekezik nyugalommal, csenddel, napfénnyel, erővel?

Kérdések, amikre sajnos tudta a választ. Azért, mert valahogy a látomásai elől való folyamatos menekülés közepette már el is felejtette, hogy van egy ilyen kis nyugalom-sziget a saját udvarán. Azért, mert annyira kétségbeesetten próbálta elkerülni a képeket, hogy ezen az igyekezetén kívül, másnak már alig maradt hely a gondolatai között. Fokozatosan kiszorultak onnan a vágyai, a tervei, az élete apró örömei. Nem maradt más, csak rémálom, rettegés és alkoholos bódulat.

– Ezt jól elcsesztem – morogta, mire Taylor zavartan felnézett.


– Ne haragudj! Mit mondtál?A húga, nem tudott az ő szörnyűséges titkáról, és Kaitleen

bízott benne, hogy ez így is marad.Végignézett a lány kedves arcán. Hogy lefogyott –

facsarodott össze a szíve. Taylor mindig is vékony és apró termetű volt. Hatalmas testalkatú férje mellett úgy festett, mint egy kis kolibri. De tele volt élettel, vibrált a folyamatos tenni akarástól, az elfogyhatatlan, világmegváltó tervektől. Ezért, soha senkinek sem jutott eszébe őt törékenynek titulálni. Egészen mostanáig. Ahogy ott ült összeroskadva, Kaitleenbe belehasított a tehetetlenség fájdalma és a borzalmas harag. Adamnek vigyáznia kellett volna a húgára, nem elkeseríteni. Mikor feleségül vette, megígérte, hogy élete végéig gondját viseli. Erre tessék! Az első akadálynál megbukik, méghozzá csúfosan.

– Látom a szemeden, hogy őt hibáztatod – jegyezte meg csendesen Taylor. Mint mindig, most is pontosan tudta, hogy mi jár a nővére fejében. – Kérlek, ne tedd! Nem Adam a hunyó.

– Ugye, nem kezded el magad ostorozni és azt mondogatni, hogy mindenről te tehetsz? – hördült fel Kaitleen. – Igenis, ő a hibás. Miért nem akarja vállalni a felelősséget a saját gyerekéért?

– Nem erről van szó – futották el Taylor szemét a könnyek.

– Ne védd már mindig! Egy szemét disznó! Elérte, hogy itt sírdogálj a vállamon. Nyugalomra lenne szükséged, kényeztetésre. Hát, ki a hibás, ha nem ő?

– Nem értesz semmit – zokogott most már hangosan, Kaitleen megrémült. Fogalma sem volt, mit kezdjen a síró, terhes húgával. Végül mellé húzott egy széket, leült, átölelte a vállát, és zsebkendő után kotorászott a farmerjában.

Taylor csak sokára nyugodott meg. Mikor kezdte végre visszanyerni valamelyest az önuralmát, elhúzódott a nővérétől és nagyot sóhajtott.


– Most már jobb – suttogta. – Ne haragudj! Tudom, hogy csak aggódsz értem, én viszont a hormonjaim miatt folyton hülyét csinálok magamból.

– Nem hinném, hogy erről lenne szó – ellenkezett Kaitleen. – De most hallani akarok minden részletet. Az előbb azt mondtad, hogy semmit sem értek. Akkor rajta, magyarázd el, mi ez az egész! Tudom, hogy a férjed nem akart gyereket. Számtalanszor kijelentette. De, ha már véletlenül…

Megakadt, mikor meglátta a testvére arcán felvillanni a bűntudatot.

– Tehát, nem véletlenül.Taylor nem válaszolt, csak lehorgasztotta a fejét.– Tudod, hogy ő életem szerelme. Mindennél jobban

akartam tőle egy gyereket – csúsztatta egyelőre még lapos hasára a kezét, mintegy védelmezően.

Kaitleen egy csapásra megértette, miért is olyan mérges Adam. Tudta, mennyire odavan a húga a férjéért, és abban is biztos volt, hogy ez kölcsönös. Soha nem értette a férfi merev, gyerekellenes álláspontját, de mindig is úgy gondolta, ennek ahhoz lehet köze, hogy nem akar osztozni a feleségén senkivel, még a saját gyerekével sem. És bár ezt ostobaságnak tartotta, ettől függetlenül biztos volt benne, hogy Taylornak, nem lett volna szabad önkényesen a kezébe venni az irányítást. Ezt a kérdést két embernek együtt kellett volna eldöntenie.

– Oké, értem – felelte Kaitleen. – És akkor most hogyan tovább? Adam véleménye nem számít? Eszi, nem eszi, nem kap mást?

– Jaj, ne akarj még nagyobb lelkifurdalást kelteni bennem! Már így is épp eléggé utálom magam, amiért ezt tettem. Nagyon mérges volt.

– Nem csodálom – morogta az orra alatt, majd hangosabban hozzátette. – Megmondom, mi legyen. Itt maradsz kicsit, lenyugszol, azután hazamész és bocsánatot kérsz a férjedtől! Ha kell, könyörögsz neki, és reménykedsz


abban, hogyha megszületik ez a kis lurkó, azonnal elfelejti, miért is nem akart apa lenni.

– Ha ilyen egyszerű lenne, már rég megtettem volna – sóhajtott a másik.

– Ez ilyen egyszerű. Ennél egyszerűbb már nem is lehetne.– Sajnos ettől sokkal bonyolultabb a helyzet – csóválta a

fejét a lány.– Miért? Mit nem tudok még? – szűkült össze gyanakvóan,

a nővére szeme.– Nem mondhatom el – remegett meg ismét Taylor szája

széle, Kaitleen pedig megrémült. Fogalma sem volt, mihez kezdjen, ha ismét sírva fakad. – Ez olyan dolog, amit nem értenél meg.

– Megígérem, hogy próbálok nyitott lenni – igyekezett egy halvány mosollyal megnyugtatni. A korábbi, szigorú idősebb testvér hozzáállás nem igazán jött be. – Ki tudja, talán megkönnyebbülnél. Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz.

– Ezt nem – felelte Taylor. Úgy tűnt, nagyon elszánt, azután mégis megadta magát. – Na, jó! Egy-két részletet talán mégis megoszthatok veled. Hogy tudd, milyen nehéz ez, és Adam csakis az én érdekeimet nézte, mikor elzárkózott a gyerekvállalástól.

Kaitleennek már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze, kit akar inkább meggyőzni a férje ártatlanságáról, őt vagy saját magát. De azután mégsem tette, ehelyett beleharapott a nyelvébe, hogy egészen biztosan csendben maradjon.

– Félt engem. És az ember a szeretteit féltve, nagy ostobaságokat képes tenni vagy mondani.

Ez talált. Kaitleen fintorgott, miközben lenyelte Taylor csípős kijelentését. A testvérének igaza volt.

– A terhesség miatt félt? – értette meg hirtelen. – Ez az oka, amiért nem akar gyereket? De mégis mi bajod történhet? Úgy értem, tudom, hogy a várandósság és a szülés nagyon megviseli egy nő szervezetét, bármit is mondjanak a férfiak,


de azért ez már az új évezred, az ég szerelmére! Nem a középkorban élünk. Nem fogsz belehalni a gyerekvállalásba. Nincs igazam? Csak megrémült az az ostoba, nagyra nőtt csecsemő. Nincs más dolgunk, mint megnyugtatni. Ez egyszerű.

Kereste a megkönnyebbülés jeleit Taylor arcán. Tudta, hogy a férfiak hajlamosak pánikba esni, mikor a szülővé válás küszöbére kerülnek. A felelősség, ami onnantól a vállukra nehezedik, a változás véglegessége, amikor párból családdá válnak, sokaknak bizonyul leküzdhetetlen akadálynak. De Adam értelmes és magabiztos férfi. A húga egyedül, az ő felfokozott érzelmi állapotában nem tudta megnyugtatni, hisz neki, magának is támaszra lett volna szüksége. Majd ő beszél a fejével, és minden megoldódik.

De amit a lány arcán látott, az nem megnyugvás volt, hanem még mélyebb kétségbeesés. Rájött, hogy reményeivel ellentétben még mindig nem sikerült átlátnia teljesen, mi van a háttérben.

– Már kezdettől fogva tudtam… erről a dologról.Rosszat sejtve kapta fel a fejét Taylor hezitálása hallatán.

Mi lehet olyan titkos, hogy a testvére fél elmondani neki – töprengett?

– Mi a baj, Taylor? Mi az, amit elhallgatsz? A férjed talán embert ölt?

Viccnek szánta, de mikor a húga arca megrándult, rájött, hogy sikerült alaposan beletrafálnia a dolgokba.

– Mi? – A hangja legalább két oktávnyit csúszott felfelé. – Talán egy bűnöző? Erről van szó? Ezért nem akar gyereket?

– Az ég szerelmére, Kaitleen! – sóhajtott fel elgyötörten Taylor. – Adam nem bűnöző.

– De ölt már embert, ugye? Látom az arcodon, hogy igen.A testvére soha nem tudott hazudni, ő pedig olyan volt,

mint egy buldog. Ha egyszer ráharapott valamire, képtelen volt elengedni.


– Nem szülheted meg egy gyilkos gyermekét! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Az bűn. Nem teheted.

– Te nem teheted! – kiáltotta lángoló arccal Taylor. – Nem ítélheted el a férjem, holott nem is tudsz róla az égvilágon semmit.

– Ha tényleg embert ölt, akkor nem is akarok tudni mást. Neked itt mindig lesz helyed, de ő nem teheti be többé a lábát a lakásomba.

Súlyos csend telepedett közéjük. Taylor sötét, indigókék szeme fájdalommal telt meg a szavai hallatán. Mintha nem lett volna már idáig is eléggé elkeseredve.

Kaitleen elszégyellte magát.– Ne haragudj! – húzta ismét magához a sovány kis testet.

– Megint elragadtattam magam, pedig van egy olyan sejtésem, hogy még mindig nem tudom a teljes igazságot.

Úgy hitte, annál nagyobb szörnyűséget, mint hogy a sógora embert ölt, nem hallhat. Mindnyájuk érdekében nagyon remélte, hogy ezt valamiféle legális keretek között tette.

Jesszusom! Milyen ökörség! Legális keretek között történő gyilkolás – szörnyülködött saját gondolatai felett.

Még a gondolatától is rosszul volt. Senkinek nincs arra joga, hogy kioltsa egy másik ember életét. Sem bosszúból, sem büntetésből. Ezt mindig is így hitte, és soha, semmi nem változtathatta meg a véleményét.

Ugyanakkor tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az élet kegyetlen. Homo homini lupus. Ember, embernek farkasa – ahogy a mondás figyelmeztet. Nem volt annyira naiv, hogy azt gondolja, valaha is eljut odáig a világ, hogy az emberek ne gyilkolják egymást, valamilyen okból kifolyólag. Ha Adam mondjuk rendőrként vagy katonaként dolgozna, nem látná akadályát, hogy a húga elfogadja, vér tapad a kezéhez. Neki nem menne, de megint csak be kellett látnia, ez a kettejük ügye, az ő ellenérzései vajmi keveset számítanak.


– Tényleg nem tudsz mindent – zökkentette ki Taylor halk hangja a töprengésből. – Oka van annak, hogy Adam annyira félt. A családjában van egy ritka… Betegség.

Tévedett – megint csak –, mikor azt hitte, borzalmasabbat nem hallhat a már elhangzottaknál. Ez a beszélgetés egyre szörnyűbb lett.

– Milyen betegség? Úgy érted, valamiféle fejlődési rendellenesség?

– Olyasmi – sóhajtott Taylor, és képtelen volt állni nővére tekintetét

Kaitleen agyában egymást kergették a gondolatok, minden szörnyű kór eszébe jutott, amiről csak hallott valaha is, és ha belegondolt, hogy az unokaöccse vagy unokahúga, ezek valamelyikével jön a világra, a félelem jeges csomóba gyűrte a gyomrát.

– Jaj, kicsim! Annyira sajnálom!– De nem csak erről van szó – sóhajtott fel ismét

reszketegen a másik. – Meg van rá az esély, hogy nekem is bajom esik a szülés alatt.

Kaitleennel körbefordult a kert, most már értette Adam merev álláspontját. Sajnálta a húgát, de immár a sógorát is. Ha Taylor a fejébe vesz valamit, akkor senki sincs, aki eltántoríthatja tőle. Márpedig nagyon úgy tűnt, hogy elhatározta, világra hozza ezt a gyereket, szó szerint bármi áron.

– Nem szabad az életedet veszélyeztetned! Ez őrület! A férjednek igaza van.

– Látod, mondtam, hogy nem tudsz mindent. Egy csapásra, esküdt ellenségéből elsőszámú szövetségesévé léptél elő.

– Tudom, hogy idáig mást mondtam, de igazad volt, nem voltam tisztában a tényekkel. Az én véleményem azonban nem befolyásolja azt, hogy mit kell tenned.

– Nem mondhatod meg, mit kell tennem. Mint ahogy Adam sem – az arca megint lángolt. Apró öklét


összeszorította, miközben beszélt. – Az én gyerekem és az én életem. Nem dönthettek helyettem.

– Nem veszélyeztetheted az életed egy beteg, talán életképtelen gyermek miatt! Tudom, hogy kegyetlenség ezt mondani, de akkor is ez az igazság. Szeretteid vannak, akikért szintén felelősséggel tartozol, akik szenvednének, ha bármi bajod esne.

– Egészen biztosan nem lesz életképtelen – jelentette ki Taylor határozottan. – És beteg sem lesz, csak különleges.

– Nem akartam megbántani az érzelmeidet. Hidd el, hogy bármilyen lenne is a babád, imádnám, a puszta létéért. Mert a te húsod és véred. Messze áll még tőlem ez az egész anyaság és önfeláldozás téma, de én lennék a legjobb, legodaadóbb nagynéni. Viszont az már más tészta, ha ez a szülés veszélyezteti az egészségedet, ne adj’ isten, az életed. Taylor! Jól gondold ezt át, és kérlek, hallgass Adamre!

– Ezen nincs mit meggondolni.A húga arca merev, átláthatatlan maszkká változott.

Mérges volt és csalódott, de Kaitleen tudta, most nem fog tudni a kedvében járni. Képtelen rá. Túl nagy a tét.

– Nem kell most azonnal végleges döntést hoznod – kérlelte békítően. – Senki nem várja el tőled. Beszélj a férjeddel, és menjetek el orvoshoz!

– Ez nem olyasmi, amit egy orvossal meg lehetne beszélni, azt pedig erősen kétlem, hogy lenne rá valami gyógyszer – nevetett fel keserűen.

– Miért? Mégis milyen betegségről van szó? És mióta tudsz róla egyáltalán? Ugye nem csak az után mondta el Adam, hogy összeházasodtatok? Vagy esetleg most, mikor már teherbe estél?

– Nem. Már mondtam, hogy kezdettől fogva tudtam róla.– És mégis vállaltad a kockázatot – nem kérdés volt,

megállapítás.– Az én döntésem.


Kaitleen nem válaszolt. Hitetlenkedve nézett a húgára. Ő egy darabig állta a tekintetet, azután zavartan félrefordult.

– Nézd! Nem törvényszerű, hogy katasztrófa lesz a vége. Ötven százalék esély van rá, hogy a terhesség és a szülés problémamentes lesz.

– Hogy érted ezt?– Az á… vagyis a betegség csak akkor öröklődik, ha fiunk

lesz. Ha lány, akkor nincs semmi probléma.Hitetlenkedve rázta a fejét. Hallott már arról, mi mindent

megtesz egy nő azért, hogy gyereke legyen – vagy épp azért, hogy ne legyen –, de ekkora őrültségre az ő mindig körültekintő testvérétől nem számított.

Mielőtt azonban, tovább győzködhette volna, hogy jól gondolja át, mit tesz, megszólalt a csengő. Taylor kiegyenesedett ültében. A szája halvány mosolyra húzódott.

– Adam az.– Honnan tudod?– Érzem. Értem jött.Felpattant, és mielőtt Kaitleen válaszolhatott volna, már az

ajtóhoz is futott. Útközben felkapta a konyhapulton hagyott táskáját.

Kaitleen lassan követte, még csak meg sem lepődött, mikor a nyitott ajtóban tényleg a sógorát pillantotta meg.

Adam legalább annyira nyúzott volt, mint Taylor. Fekete haja kócosan hullott a homlokába, vonásai kemények voltak, szája mellett két oldalt, egy-egy keserű ránc húzódott. Szemmel láthatóan őt is megviselték az események. De mikor a feleségét meglátta, mézszínű szemében azonnal felszikráztak azok a fura, arany pöttyök, amelyekhez foghatót Kaitleen még soha nem látott azelőtt, hogy őt megismerte volna. Lehet, hogy haragudott a feleségére, de továbbra is imádta, ez biztos volt. Nyilvánvaló, hogy olyan kötelék fűzi össze őket, ami eltéphetetlen, és ennek Kaitleen örült. A húga mellett olyan férfi állt, aki nagyon szerette.

Ugyanakkor egy pici szúrást érzett a mellkasában.


Nem, nem irigység – mondogatta magának. Csak egy kis szomorúság, amiért Taylor idáig egyedül ráirányuló, feltétel nélküli szeretetén immár osztozni kényszerül.

Természetesen ő is vágyott arra, hogy valaki úgy nézzen rá, ahogy Adam nézett a testvérére, és ugyanúgy törődjön vele, mint a férfi a húgával. De soha nem volt féltékeny a boldogságukra.

Mintha csak érezné a szomorúságát, Taylor visszaszaladt hozzá, és egy gyors puszit nyomott az arcára. Adam köszönésképp biccentett felé, a következő pillanatban már ott sem voltak. Csak bámulta a csukott ajtót.

Adja az ég, hogy minden rendben legyen! – fohászkodott. Mert, ha Taylor rosszul határozott, mikor vállalt egy ilyen kockázatos terhességet, akkor mindannyian belepusztulnak a döntésébe.

– A két fiatal, akinek holttestét a népszerű klub melletti sikátorban megtalálták, valószínűleg rablótámadás áldozata lett.

Felkapta a fejét a hírolvasó érzelemmentes, tárgyilagos hangjára. Rémület száguldott végig rajta, miközben a konyhai tévé képernyőjére meredt. A készüléket valószínűleg Taylor felejtett bekapcsolva.

Két fiatal férfi mosolygós, életteli arca nézett vissza rá, miközben a bemondó tovább beszélt. Még hallotta, amint arra figyelmeztet, hogy megrázó felvételek következnek, de az információ verbális része tovább már nem jutott el az agyáig, csakis a képeket látta, amik gyors egymásutánban villantak fel.

Rengeteg vér, kicsavarodott végtagok, élettelen testek. Látta már ezeket a szörnyűségeket előző nap, mielőtt megitta az első pohár martinit. Az áldozatok arcát akkor nem tudta kivenni, és ami azt illeti, nem is nagyon igyekezett megfigyelni a részleteket. Mindenáron szabadulni akart a látomástól. Ennek ellenére felismerte a fiúkat, és ez halálra rémítette. Ugyanis nem csupán a vízióban látta őket,


személyesen is találkozott velük este a klubban, amelyik mellett a holttestüket megtalálták. Nem sokra emlékezett az egészből. Az éjszaka nagy része sötétségbe veszett. De a filmszakadás előtt beszélgetett a srácokkal, ez határozottan rémlett neki. Most pedig halottak.

Le kellett ülnie egy pillanatra.


rose woods - konstantin 1-3 fejezet

Documents