2

MOLNÁR GÁBOR

PÁLMAKUNYHÓ AZ ŐSERDŐBEN

„VILÁGJÁRÓK” 33

BUDAPEST 1963

SZAKMAILAG ELLENŐRIZTE: DR. ANGHY CSABA

3

T a r t a l o m

Az uatuma menti ősvadonban ...................................................... 5

Az indiánok orvosa ....................................................................... 24 Vadászat kodakkal és winchesterrel ........................................... 31

Ritka anaconda. Egy hatalmas fekete kajmán .......................... 45 Vadonbeli házam tája ................................................................... 62

A megbecsült zsákmány. Apróságok ........................................ 79

Az én seherezadém. Gondolatok ............................................... 88 Kinin és kenyér .............................................................................. 92

Hazai újságok. Láz ...................................................................... 101 A fekete kajmán. Klementino papucsa .................................... 108

Óriáskígyók, mérgeskígyók ....................................................... 112 Erdei manométerem: tollam ...................................................... 124

Éjjel az Uatumán .......................................................................... 130 Urubu bál az Uatuma forró homokján ..................................... 143

Egyről-másról. A „macska lelke”. A kis jaguár ...................... 148

A fekete pálmasünök erdejében ................................................ 156 Santa Anna kikötőjében .............................................................. 169

Santa Annától az esti szállás helyig .......................................... 176 Az éjféli látogató .......................................................................... 194

Tallózás a múltban ...................................................................... 205 Dourado és tapír rostélyos ......................................................... 220

Joel viskója. Erdei apróságok ..................................................... 233 Az igazi korallkígyó. Pedra Gulho........................................... 245

Régi történetek, indián legenda? ............................................... 262

A sült szalonnáról és egyebekről .............................................. 285 A hamis korallkígyó. Öt sír ........................................................ 297

Ketrecbe csalogatott kajmánok .................................................. 316 A Santa Maria kincse .................................................................. 331

Délutáni zsákmány. Este. Vízidisznók .................................... 343 Az erdei mocsár tavánál. Ahogy mi pihenünk ...................... 361

Ahogy én az uatumai vadont egyszer látni szeretném. . . ! . 378 Erdei láz ........................................................................................ 400

A fehér arany ördöge. 1823 ........................................................ 413

Naplóm „tükre” ........................................................................... 446 A patak-szurdokban ................................................................... 471

4

Orellanatól Henry Wickhamig .................................................. 488 Sötétben. Zsákmány a völgyben. Éjjeli zivatar ...................... 508

Az elsodort evező ........................................................................ 524

Éjjeli szálláson. Vadászat. Gomez búcsúja .............................. 535

5

A Z U A T U M A M E N T I Ő S V A D O N B A N

ÁLMATETŐMÖN úgy hangzik az észak-brazíliai fekete éjszakában az eső kopogása, mintha szüntelen kaviccsal szórnák. Fény nem szüremlik be hozzám a

forróövi ősvadonba. Még a parázsló pontként repülő világítórovarok is elültek. Mélysötétbe merül az Amazonas állambeli Uatuma1 folyó jobb partján álló pálmakunyhóm, melyet caboclo vadászkísérőimmel eszkábáltam össze. Három brazil vadászkísérőm szúnyoghálója, függőágya mozdulatlan. A nehéz nappali munkától kimerülten alszanak. Éjszaka is forró a párás levegő. Semmit sem hűt az eső a fába, földbe ivódó nappali tűzből. Vizet eresztek a karbidra. Meggyújtom. Mint annyi más estén, éjszakán, kigyúl a ketrecekkel, felszerelésekkel teli kunyhóban a fehér karbidfény. Papírt, töltőtollat keresek ládámban. A jófogású fekete toll életre kel ujjaim közt. Pillanatra meg-megáll a papíron, hogy azután tovább járja a betűk táncát. A betűk pedig összeállnak, gondolattá, szöveggé formálódnak. Visszaadják a környezet valóságát, hangulatát, amit az ősvadon, az Uatuma fekete vize, sötétlő vadona körülöttem áraszt. Egy nekem nagyon kedves Baudelaire-vers soraira emlékezem. A költő Maxime du Camp nevű barátjának ajánlja Az utazás című versét. A verssorok most is bennem zsonganak, a részletek összeállnak a karbid világította éjszakában:

A kisdiák mereng mappán és tarka képen, S a Mindenség neki, mint lelke éhe, tág.

1 Atumannak vagy Uatomának is nevezik

P

6

Oh, mily nagy is a föld a lámpák fényében, S ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ!

Egy reggel indulunk és velőnk teli tűzzel, És fájó dac dagaszt a keserű vágy ízén, Megnyílik, s a kósza kedv táncos habokra űz el, Ringatva végtelen lelkünk véges vizen.

Van, akit futni készt megutált hona szennye, Van, kit bölcsője zord titka űz s van olyan, Ki csillagot figyelt s lehullt egy női szembe, S most vészes illatú Circéjétől rohan;

Elgondolkozom a szép Tóth Árpád fordításon, de már újabb verssorokat idézek:

. . . De igaz utazók azok csupán, kik mennek, Hogy menjenek, s szívük, mint léggömb ring odább, Kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek, S ezt hajtják egyre csak, nem tudva mért: Tovább!

. . . Ti csodás utasok! hadd olvasunk ma drága Meséket szemetek tengermélyeiben! Nyíljon emléketek kincses ládája tágra, Hol csupa éther- és csillag-ékszer pihen.

Bár gőz s vitorla nincs, utatok láza rázzon! Rab lelkünket tovább ne búsítsa retesz, Dús rajzot fessetek, lelkünk feszül, mint vászon, Mit emlékeitek látóköre keretez.

S a vers két lenyűgöző befejező szakasza:

7

. . . Halál! Vén kapitány! horgonyt fel! itt az óra, Óh untat ez a táj! Halál! Fel! Útra már! Bár várjon tintaszín ég s víz az utazóra, Tudod, hogy a szívünk mégis csupa sugár!

Töltsd bőven italod, üdítsen drága mérge! Így akarunk, amíg agyunk perzselve gyúl, Örvénybe szállani, mindegy: Pokolba, Égbe, Csak az Ismeretlen ölén várjon az Új!

Melegem támad a verstől. Hajt, sodor az új felé. Ez az, amit magam is keresek, hiszen én is voltam kisdiák, aki merengett mappán és tarka képen. Most már magam is utazom. Itt vagyok az Uatuma vadonában, pálmakunyhómban. Óriáskígyók és mérgeskígyók kúsznak az őserdőben, úsznak a vízben. Hírük sok más mellett félelmetes. Az erdőlakó brazil caboclók asszonyai, gyermekei félik ezeket, de számomra minden kígyóféle olyan, mint amikor régvért, kedves vendég felé tárom ölelő karom.

Örömmel élek itt. Nem úgy, mint Szentandráspusztán, földbirtokos asszony gazdámnál, aki ha kijött az igásökrök, tehenek etetéséhez hajnali vizitre, úgy viharzott végig az istállókon, hogy a béres- meg tehenesgazdák csak futtában csókolhattak kezet. A méltóságos asszonyság méltóságán alulinak tartotta, hogy egy pillanatra is megálljon, s velük szót váltson. Kalapomat ilyenkor én is megemelintettem, megindultam feléje, de az asszonyság bizony futott, és lehagyott. Én meg nemigen igyekeztem utána. Ez igen nagy baj! — mondták nekem akkor egyes pusztai jótét lelkek. Akkoriban különben is alig győztem hajnalonként a cselédasszonyok után összegereblyéztetni az éjszaka titokban kötegszámra elvitt szalma nyomait, amelyek a szérű szalmakazlaitól a befűtött kenyérsütő kemencékig

8

vezettek. A rőzsekötegek negyedévenkénti kommenciós kiadásánál is baj volt. Ölfát nem kapott az uradalmi cseléd. Nemegyszer támadt rám az asszonyság: Mondja, Gábor, maga még számolni sem tud?!

Dölles uradalmi kanásznak Szentandráson igen sok volt a gyereke, viszont nagyon kevés a tyúkja, csirkéje. Ilyenképpen a népes família igen szerette a varjúlevest. Ezeknek a varjaknak — szó szerint véve én voltam udvari szállítója. Azért nevezem magam így, mert mindig a kanászlakás ablakai alatti udvari kispadra raktam le a fekete tollú, dús mellehúsú varjúzsákmányt. Kedves puskáim sem voltak az idő tájt jószemmel nézett holmik a pusztai társadalom nagyuránál: gazdámnál. Mikor kukoricatöréskor Döllesék új gyerekének keresztelőjére nyulat is szállítottam, határozott formában jelentkezett á tiltakozás. A varjakért még nem szólt a nagyúr: egye a cseléd. De a nyúlért már igen. Legközelebb már fácánt is kap az a Dölles — mérgelődött gazdám.

Soha olyan pontos titkos hírszolgálatot, mint az idő tájt Szentandráson! A kastélyban akkor sem néztek rám valami barátságosan, mikor kiderült, hogy a sertésvészben kimúlt, haláluk után tisztességből éppencsak megszúrt, kövér mangalicákból senki sem akar vásárolni a pusztai cselédsorról. Még felírásra sem. El kellett ásni a disznókat a magtár mögötti dögtemetőben, az akácosban. Pedig ebben igazán nem volt sok részem. Mindössze csak a gyakornoki szobámat rendben tartó cselédasszonynak mondtam el, miben döglöttek el a disznók.

Dinnyeéréskor például soha nem volt dolgom Miklós-majorban, mikor a pusztai kisgyerekek olyan szívesen játszottak a dinnyeföld szélén. Ez idő tájt apjuknál nemigen volt bicska, hiszen azok ostornyél vágáshoz is az én késemet kérték. Az öreg dinnyecsősznek ilyenkor kölcsönadtam flóbertemet — nagy vadász volt az öreg —,

9

hogy a messze akácosban billegő farkú, csörgő szarkákra. ködmönös variakra puskázzon. Jó világ köszöntött ilyentájt a dinnyekedvelő gyerekekre.

Gyakornoki szobám óriás platánok alatt bújt meg a kastély parkjában az uraság sohasem látogatott apró kápolnája mellett. A kastély sánta udvarosától kongatott apró kápolnaharang sokszor ébresztett hajnali háromkor azzal: siess-siess-siess. Előfordult, hogy elaludtam. Az ökrök ilyenkor kénytelenek voltak nélkülem reggelizni. A tehenek hajnali vasvillás toalettjénél sem voltam jelen aznap,

Szórakozásom is akadt. A park végében a vasúti síneknél szép nádas susogott. Tele vízimadárral, vízisiklóval meg mindenféle nagyszerű vizilénnyel, amelyek legalább annyira kedvesek voltak nekem a pusztán, mint itt e cararassui meg az urucarai ingovány állatvilága. A szomszédos földbirtokos kertésze úgy irtotta akkoriban a birtokukra átérő nádasban az ártatlan siklókat, mintha vagyont szerezhetne a bőrükön. A szürkegémek, a szép tollú vadkacsák igencsak segítettek ebben a munkában.

Őszidőre aztán megkaptam a földbirtokostól az útilaput. A varjak örvendően károgtak, én meg csomagoltam. Kitömött ölyveim, baglyaim, a hatalmas halászsasok, meg másfajta sasok, bogárgyűjtésemmel együtt ládába kerültek, s félesztendei pesti állástalanság után kikötöttem velük Feketepusztán.

Mikor ismét kitavaszodott, feketepusztai állásomnak is búcsút mondtam. Csatlakoztam az Észak-Brazíliába induló, Horváth Elemér vezette rovarkutató expedícióhoz. Mivel a Magyar Nemzeti Múzeum nem adott előleget, a kutatóút költségeit Pusztai Lajos, az expedíció második tagja vállalta. A Magyar Nemzeti Múzeum viszont elvállalta, hogy a különféle gyűjtések, gyűjtemények megérkezése után azok

10

értékét a megadott címre átutalja Brazíliába. Hóman Bálint főigazgató azonban nem tartotta meg ígéretét.

Budapestről való indulásunkkor találkoztam utoljára kedves atyai barátommal, Bíró Lajossal. A híres új-guineai kutatóval beszélgetve éreztem, hogy az öreg tudás újra átéli azokat az időket, amikor ő készülődött öt esztendeig tartó új-guineai útjára. Ma is látom kedves, szakállas arcát, amint a Magyar Nemzeti Múzeum állattárában berendezett szerény dolgozószobájában búcsúzáskor megszorítja kezemet.

Társaim megbetegedése miatt Észak-Brazíliában félbeszakadt az expedíció. A munkát ezután egyedül folytattam. A Tapajos folyam ősvadonában hozzám eljutott magyar újságból tudtam meg, hogy Bíró Lajos, a kedves öreg tudós örökre elhagyta szerény dolgozószobáját. Meghatottan néztem a Rókus-kórház betegágyán készült utolsó képét az újságban. Most is felidézem kedves, mesélő hangját, egyénien előadott élményeit. A tapajosi őserdőben búcsúztam Bíró Lajostól. Elfog a fáradtság. Leteszem a tollat.

Reggel. Eláll az eső. Az őserdő felett tovasüvöltő szél, a felkorbácsolt Uatuma szinte jelképe ennek az észak-brazíliai, Amazonas állambeli tájnak. A túloldali Jatapú folyó torkolata felől sűrűn érkezik a vad, viharzó keleti szél. Az Uatuma tóvá szélesedő tükre azonban hamar megnyugszik. Az ég kiderül. Kibújunk pálmakunyhónk alól, amely alá igencsak beverte az érkező szél az esőt. Kiteregetjük száradni átnedvesedett függőágyainkat, szúnyoghálóinkat, ruhánkat.

— Senhor! — lép mellém Abilio, erdei vadászkísérőm. Felpillant az alacsony és nedves, csepegő ereszaljra. — Meg kellene szélesítenünk az ereszt. Az ilyen széllel érkező eső bever, eláztat mindent. — Juan és Klementino, két másik barna bőrű vadászkísérőm helyeslően bólint.

11

— Akkor kezdjünk mindjárt az ereszépítéshez! — szólok. Magam is visszalépek a kunyhótető alá. Felpillantok, megnézem a kötéseket, pálmalevélsorokat, beáztak-e? Vadászkísérőim kőrüljárják az erdei humuszra épített pálmakunyhót.

— Csak a folyó felől kell megnyújtani az ereszt — szól Juan. — Másutt állja a zivatart.

Az imént elállt eső után még csurog-csepeg felettünk az ősvadon. Ezernyi vízgyöngy pereg lefelé. Olyan a zaj, mint mikor nagyerejű tűzoltófecskendő árasztja a vizet valami lombos faóriásra. Milliónyi fa, inda és cserje élvezi az égi tűzoltófecskendő imént befejezett munkáját. A vonuló felhőtömeg résén átaranylik a reggeli nap. Meleg foglalja el a hűvös helyét. Felpárázik a vízfuttatta homokos, növényzet borította part, a vizes őserdő. Dönti magából a nedvességet. Mindenünk nedves tapintású.

Bogár- és lepkegyűjtésemre ismét baj leselkedik. Akárcsak a megszárogatott nyers és kötegekbe csavart vadbőrökre. Kiirthatatlan itt a mindenütt ránktörő penész. Vajha erdei zsákmányunkat is olyan könnyen szerezhetnők meg, mint ezt a vastag penészt. Pillanatra sem lenne akkor anyagi gondom, sem pedig hiányos a felszerelésem.

Eresztoldásra alkalmas fa, folyondár elegendő akad az irtáson. Pálmaleveleket majd beljebb találunk. Beljebb! Kicsit tág fogalmat takar a kifejezés, mert a környező ősvadon urucuri pálmáiról jórészt már levagdaltuk a széles, ölnyi hosszú leveleket. A kivonszolt, egybekötött pálmalevélkötegek most rendberakva sorakoznak kunyhónk tetőzetén. Összeszedjük a további építéshez a maradék fát — pillant Klementino a megmaradt nedves dorongokra. Ezek alá egyébként szívesen húzódnak a legkülönfélébb rovarok, kicsi és nagy pókok. Sőt, egy

12

„kétfejű” kígyót2, ami voltaképpen nem kígyóféle, hanem ásógyík — népies nevén mae de sauvát, sauvák anyját —, is fogtam már alatta.

Induljunk akkor a pálmalevelekért az erdőbe! — váltja valóra Abilio a szándékot. Széles pengéjű bozótkést markol. Winchesterét is viszi. Társait maga mögött hagyja, s eltűnik a nedves, csepegő lombtömegben. Az Uatuma hullámai még mindig mérges tajtékot vernek a parton. Felfutnak homokra húzott csónakjainkig. Ezek vízfelőli végében meggyűlik az esővíz. Dagadnak az egybecsúszott fenékdeszkák. Csak dagadjanak. Amúgy is sok napsütés éri csónakjaimat. A lábnyomainkkal teli homokot simára verte a reggelig tartó, fergeteges eső. A szél még lengedez, de már nincs ereje.

Juan és Klementino is eltűnik a sűrűségben. Nyugatra, északnyugatra tartanak.

Magam déli irányba, az urucarai mocsár felé indulok. Mögöttem marad a kunyhó. A vizes ősvadon csurgó lombtömegében percek alatt csuromvizesre ázom. A felettem burjánzó tízöles lombboltozat minden részecskéjén megölő vízcseppek záporként zuhognak. Különösen ha folyondárt, fiatal fát, ágat mozdítok. A páfrányok sűrűje is felfogja a csepegést. A máskor recsegő, korhadékból álló avar most nem roppan. A csepegés zaja elveszi előrehatolásom neszét. Az eső utáni időjárás veti a vadász elé a legtöbb zsákmányt.

Nem akarózik már pálmaleveleket vagdalni, gyűjtögetni. Fokozatosan eluralkodik rajtam a vadászkedv. Lopakodó óhaj ez, ami legyűri a legtisztességesebb kunyhóépítő szándékot. ötven lépésre a pálmakunyhótól már azt kérdezem, mit szól mindehhez három derék, kötelességtudó erdei caboclóm? Igaz, a gazda én vagyok,

2 Amphisbaena alba.

13

bármilyen szegényen élek is itt az erdőben. Vagy talán nem is vagyok olyan szegény? Hiszen, ami már errefelé körbevesz, voltaképpen mindenestől az enyém. Enyém a csepegő víz, az ősvadon, az égbolt és az Uatuma. Egészében és részleteiben. Mit számít mindehhez képest pénztárcám soványsága?

Az ősvadon fölém gyűrődik, rámdől. Mindenütt párás, félhomályos, zuhogó esőzésű a kusza, alig továbberesztő tüskés lombtömeg. Rugalmasan puha a humusz. Az eső után éppencsak jelentkeznek a szúnyogok. De ezek kiéhezettek. Zizzenve támadnak. Kemény természetűek a vad parazita hölgyek. Férfitársaik megelégszenek levélnedvvel, de a hölgyeknek meleg vér kell. Mindegy, hogy mi. Erdei emlős, madár vére csakúgy megteszi, mint az emberé. Nálam számosan ráfizetnek.

Sehol semmi zsákmány. Az ősvadon csepegése nem csökken. Mintha ismét verné odafenn a lombboltozatot, futna le a víz milliárdnyi csatornán. De ez nem eső. Csak az elmúlt zivatar víztömege igyekszik lefelé, hogy minél előbb beleivódjék az anyaföldbe. Lassan véget ér a másodeső. Párává alakul. Szikkad az erdei föld. Megszáll a sűrűbeni türelmetlenség; túl sűrű vadon akadályoz az előrehatolásban. Türelmetlenségemet mégis fékezem. Ez a zsákmányszerzés legelső parancsolata. Ha engedek elvadult előretörési kedvemnek, semmit sem ejthetek el, mert ilyen lelkiállapotban még a vizes, nedves avarú őserdőben is akkora zajt csapok, hogy legfeljebb erdei teknősbékát foghatok. Ezt pedig még a kétéves gyerek is elfogja.

Nyersgumiból öntött gumicipőm tocsog a belecsurgott víztől. Sárrá válik benne a belekerülő erdei törmelék. Szakadás nincs rajta, ahol kifolyhatna. Megszoktam, fel sem tűnik cuppogása. A Hevea brasiliensis, a gumifa, jóságos tündérként ellát bennünket cipővel. A bokában zárt, szoros,

14

levegőtlen gumicipőnek nincs szellőzése. Ettől eltekintve azonban kitűnő, mert semmibe nem kerül: magunk öntjük. De csak ezért kitűnő. Eleinte inkább nem hordtam, mintsem kínlódjam vele. Azután — mint sok mással — ezzel is megbarátkoztam. A legnagyobb úr a nélkülözés. Hevea brasiliensis. Óriáshatalom volt. Most már kimúlóban van dicsősége. Ezért is lakatlan az ősvadon. Urucará és Santa Anna pálmakunyhói. Egy kilogramm nyersgumi, a híres borracha itt fél milreisbe kerül. De csak akkor, ha megveszi valami elszánt, folyókon csavargó kereskedő. Mi is csak annyira méltatjuk a nyersgumit, hogy időnként, ha szükség mutatkozik, megöntünk néhány pár cipőt. Igen sokat tudok erről a nagyszerű, vadon termő erdei nyersanyagról. Később erre is rákerítem mondanivalómat.

Az ősvadon körém terpeszkedik. Magas az itteni erdő és széles, mint a tenger. Öt és félmillió négyzetkilométer ősvadon ölel körül. Egytagban.

Szeretem az ősvadont, a Winchestert, csuromvíz önmagamat, mindazt, ami erdei ittlétemet teljessé teszi. Magam sem vagyok más ebben a sűrűségben, mint egy a sok rejtőzve óvakodó erdei lény közül. A civilizáció lassan eltűnik rólam. Az a kevés is, ami még megmaradt. Vadászom.

Elkövetkezik a dél. Még mindig nincs zsákmány. A csepegés teljesen megszűnik. Délnyugatnak veszem utamat. Az óriás ragadozó madár, a hárpia távoli vijjogását hallom.

Tapír3 vág fel előttem, belerobajlik a sűrűbe. Óriás állat. Nem lövöm le. Kár volna érte. Elefántba oltott disznónak is nevezhetem. Ormánya mozgatható és tölcséres. Mellső lábain négy, a hátsókon három ujj van. Két méter hosszúra is megnő. Barnás szőrű, rövid farkú. Súlya eléri a

3 Tapirus americanus. (Terristris.)

15

háromszáz kilogrammot is. Határozottan tiszteletre méltó állat. Óriási az ereje. Ha menekül, tör-zúz lombot, folyondárt, fiatal fatörzset. Pettyezett füleit, mint a ló, hátravetheti, mozgathatja. A fiatal tapír hathónapos korában veszi fel állandó, barnás szőrzetét. Ilyenkor a tapírborjú már egy méter hosszú. Indiában is él egy tapírfaj, talán emiatt vélik egyes tudósok arab eredetűnek, arab hajósoktól közvetítettnek az itteni „anta” nevet. A tapír név viszont a brazíliai topi indiánoktól származik. Az anta egyébként pompásan úszik, ha kell, akár le is bukik. Ha menekül, mindig lefelé, a vízfolyás irányában úszik. Az Uatuma vízmenti ősvadonához hasonló tájakat kedveli a tapír. Csak növényekkel, erdei gyümölcsökkel táplálkozik.

Múzeumi célra, kitömésre elejtek majd egy-két tapírt. De nem most. Ebben a párás melegben lusta vagyok az anta elejtésével járó munkákra. Mindehhez ráadásul a humánumot is gyakorlom. Efféle belső fékezés igencsak szükséges az erdei vadásznak. Nem kell feltétlenül halomra lődöznie az eléje kerülő állatokat. Halomra? Ebben a kifejezésben pillanatnyilag akad némi túlzás, hiszen eddig mindössze egyetlen állatot riasztottam. Azt is csak halványan, lombok közt eltűnő tapírsziluettként láttam.

Szél borzolja felettem a lombboltozatot. A vastag növényzetből lehullik a még fennmaradt vízcseppek maradéka. Zúg odafenn a lombos sűrű, de idelenn semmi nem mozdul. Kikerülök a szúnyogfertőzte, mocsaras őserdőrészből. Elmaradnak a vérszívók. Emelkedik a talaj. Itt-ott betűz az erdőaljba egy-egy keletre mutató ferde napsugárkéve. Talán még elém kerül valami zsákmány? Az őserdőben sohasem hervad el a vadászremény.

Távolabb majmokat látok. Kedvelem az ősvadon felettem tornászó, néha le-lepillogó, máskor menekülő, riadozó majomfajait. Ilyenkor mindig a budapesti, a Városligeti-tó melletti Állatkert, a majomház jut eszembe.

16

Gyerekkoromban óraszámra elálldogáltam ketreceik előtt. Néztem a különféle forróövi tájakról származó majmokat. Voltak ott egészen nagyok is. Itt nincsenek óriásmajmok, de nekem kedvesebbek, szebbek az itteniek.

Fenn az ősvadon magasában viszonylag kisebb a növénysűrűség. Ragadozó madarak — köztük óriáshárpiák is — lecsapnak a lombkupola felső ágaira kapaszkodó majmokra. Ilyenkor örökre végeszakad a pompás szökelléseknek, vidám csemegézéseknek, a jóleső vakaródzásoknak. A zsákmányul ejtett majom kiesik az ősvadon szerkezetéből, hogy a ragadozó madár vagy emlős folytathassa életét.

Most saguik, selyemmajmocskák4 ugrándoznak felettem. Kecsesek, szépek, apró rozsdavörös állatok. Akkorák, mint valami gyerekkézbe való gumimajom. Farkuk olyan hosszú, mint törzsük. A kis majmok farkukkal együtt alig másfél araszosak. Sokféle színváltozat akad belőlük. Fekete, fehér, fehérrel pettyezett rozsdavörös, barna, egyik-másik bajuszos. Szőrük hosszú, sima és tömött. Huszonöt ősvadonbeli változatukról tudok.

Csoportosan vonulnak a kis selyemmajmocskák. Módfelett kíváncsi természetűek. Az ismeretlen furcsa lény, az ősvadonban vadászó ember határozottan felkelti érdeklődésüket. Nézegetnek. Vajon feléjük vetett pillantásomból miféle érdeklődést olvasnak ki? Nyilván úgy érzik, hogy nem jelentek számukra veszedelmet. Tülekednek egy-egy jobb lelátást biztosító helyért. Puskámra nézek, majd a majmokra. Leeresztem a kakast. Nem lövök. Oly kicsik, szépek és játékosak. Nincs szívem ahhoz, hogy velük szaporítsam majomkoponya-gyűjteményem darabjait. Nagy veszedelemtől menekültek a kicsi majmok. Egyik csoportjuk elunja a nézelődést. Talán

4 Hapale pygmaea.

17

éhesek. Rovarok, rügyek várnak rájuk. Elindulnak. Sorban, mint illik. Eltűnik a csoport. Sajnálom talán a majomkoponya és a rozsdavörös majombőr elvesztését? Őszintén szólva: nem.

Újra felhúzom puskám kakasát. Csak akad valami, ha a majmokat elszalasztottam. Pillantásom egyre felfelé kalandozik. Igen, amott. Eléggé nagy és kecses, sárgás szőrzetű majom. Fekete végű farka átcsavarodik az ágon. Lepillant rám. Sárga mókusmajom. Feketeszájúnak is nevezik. De ismerik szagosmajom néven is. Abilio macaco de cheirónak5 mondja. Farkával együtt százhúsz centiméter hosszú lehet. Egy másik, hasonló majom belekúszik a lombrengetegbe. Annak van esze. Hirtelen kis majmot pillantok meg a sárga mókusmajom válla felett. Áthajol, s lenézeget rám. A kis fiamajom hirtelen átkerül anyja hasatájára, ahonnan szőrébe kapaszkodva nézeget lefelé. A felhúzott kakast megint csak ráeresztem a gyúszegre. A sárga majom fiastól eltűnik a lombok között.

Avarzörgés. Erdei gyík ugrott meg, menekül. Semmi. Mint a bolthajtás, úgy ível felettem a barnult ágak, szürke lombok sűrűje. Pinceszerű rést látok a folyondártömegben. Odatartok.

Mi az, ami felém mozdul? Coati.6 Egy mohos fatörzs ágtövén méter magasan ül a szép ormányos medve. Különös sárgásszürke, hasán világosabb szőrzetű állat. Orra hosszú, lába rövid és fekete. Alacsony állat, hossza alig hetven centi, farkahosszúsága ugyanennyi. Nagy étvággyal eszik valamit. Abiliónak és Juannak kedves zsákmánya. Eddig még nem lőttem coatit, ami voltaképpen nem nagy dicsőség. Az ormányos medve pompásan érzi magát az ágtövön. Nyalakodik, fal. A közeli ágon fészek, felette rémülten csivitelő, szállongó madár. Nem ismerem a

5 Saimiris sciurea. 6 Nasua narica.

18

madarat. A coati lapockatáját veszem célba. Nyolc lépésről akkor is eltalálnám, ha kétszerte sűrűbbek lennének az indák, levelek. Lövés. Az ormányos medve páfrányt, száraz ágakat törve zuhan az avarra. Már nem látom. A lőporfüst mindent eltakar. A madárcsivitelés elhal. A dörrenés messze elzavarta a madarat. A vastagkérgű, mohás óriástörzs aljába gázolok. A kimúlt coati ott hever nyálzó, véres pofával. Szeme nyitott, ráül az elmúlás homálya. Kiemelem a tört ágak, levelek, páfrányok közül. Összekötöm mellső és hátsó lábait. Vállamra vetem az állatot az iszák mellé. Fordulok. Visszafelé veszem az utamat.

Gumicipőm alatt egyre jobban zörög a szikkadó avar. Ilyen zajban nem lehet zsákmányt ejteni. Megvan a coati koponyája, pompás, kitömésre alkalmas bőre. Napfény tör be egyhelyütt a lombokon. Ebből látom, merre kell haladnom. A coati határozottan nehéz. A kötésnek használt folyondár belevág vállamba. Csak evezőstrikó van rajtam. A szúnyogok zsákmánya vagyok magam is. Részelnek is belőlem bőségesen. Csapkodok, de nem sok eredménnyel. Bőr lábszárvédőm, rövid nadrágom elég teret nyújt a szúnyogok garázdálkodásra.

Nagy léptekkel igyekszem kifelé ebből a vadban viszonylag gazdag erdőrészből. Ismét nedvesedik a talaj. Erdei tocsogók is akadnak erre. Ez az oka a nagy szúnyoginváziónak. Fentről ágkorhadék hull elém. Torpanva megállok, hátraugrom, nehogy valami óriás ág zuhanjon a fejemre, s úgy agyonvágjon, mint fejszefok a cserebogarat. De nem történik semmi. A korhadék hullása véget ér.

19

A szerző. Háttérben egy óriás castanha fatörzzsel

Jaguár, a legvadabb erdei ragadozó

20

Felnézek a magasba. Orchideával rakott ágon két selyemmajom üldögél. Bajuszosak. Eszegetnek. Minden majom madártojással, madárfiókával táplálkozik ma? Az elmenekült sárga mókusmajom is effélét művelt. Szép, sörtés bajusz ékíti a selyemmajmok felső ajkának két oldalát. Vajon ez a bajusz is a zsákmányszerzést segíti, mint a macskáé?

Célba veszem a bal oldali nagyobb majmot. A Winchester eldörren. A lövéstől megelevenedik felettem a lombsátor. Tucatnyi majom menekül. A meglőtt majom előttem esik le. Apró ujjai közt madárfióka, illetve csak annyi, amennyi belőle megmaradt. Felveszem a kimúlt, vérző bajuszos majmot. Iszákomban levő lepkehálómba csavarom. Iszákom szíjtövére kötöm a zöld, tömött zsákot. Már három csomag csüng rajtam. Töltényt ismétlek a csőbe. A kilőtt rézhüvely messze vágódik, bele az avarba. Tovább. Kár, hogy a nagyöbű Winchester-golyó túl nagy réseket ver az ilyen zsákmányon. A múzeumi preparátornak igencsak sok vele a dolga. Nem könnyű tökéletesen befoltozni a golyóütötte lyukakat.

Gázolom a félhomályos erdőaljban az avart, a korhadékot. Túl nehéz az iszákom és a két csomag. Pokoli az ősvadonra rászállt délutáni meleg. Patak, víz sehol. A vízparti szállás, a pálmakunyhó meghozza majd a sóvárgott enyhülést. Nem nyúzom meg idebenn, az erdőben a nehéz ormányos medvét. A bajuszos majmot sem. Majd odahaza. De hol van még az „odahaza”? Mélyre süppedtem az ősvadonba. Nehéz belőle kijutni.

Ismerős fatörzs. Közel a szállás. A kérgét vesztett vén fatörzs ágaboga, a leszakadt liántömeg elzárja utamat. Fiatal teju7 hátsó felét látom meg a dőlt fatörzsnek az avarhoz közel eső odvában. Alighanem bogarászik. Ritkán

7 Tupinambis teguixin.

21

kerül fogságba teju. Csendben lerakodom. Iszákomból erős zsineget szedek ki. Hirtelen leszorítom a tejut, s törzsére hurkolom a zsineget, majd kirángatom rejtekéből a vagy hatvan centis zsákmányomat. Körülnézek. Ahhoz a fiatal törzshöz kötöm. Itt megmarad. Bogarászhat, amíg egy-két nap múlva érte jövök, hogy ketrecbe rakjam.

A kunyhó ötven lépésre lehet. A maradék zsineget visszateszem iszákomba, azt meg a vállamra vetem. A coatit és a bajuszos majomtól véres lepkehálót, puskámat felszedem. Tovább. Mögöttem marad a fatörzs túlsó oldalán megkötött teju.

Nyílik előttem a sűrű. Kitárul az Uatuma széles, napsütötte tükre. Pálmakunyhóm elé kerülök. Senki sincs még a szálláson. Csak pálmalevélkötegeket találok. Lerakodom. Az aranyló víz, a zöld ősvadon, pálmakunyhóm jópajtásom. Közelségük enyhíti a fáradtságot. A víz száz erdei karcolást hűsít.

Abilio elbánik majd a coatival és a saguival. Lehúzza bőrüket. Felszegezzük őket a kunyhó mögötti fatörzsekre. Így száradnak a legjobban. A csepegő erdő másodesőzte megszáradt rajtam, de újra csuromvíz vagyok, alaposan megizzadtam, míg kijutottam az erdőből. Hat pálmalevélköteg hever a kunyhó előtt. Mindegyik emberem kettőt fordult. Ha még három köteget hoznak, elegendő pálmalevelünk lesz az eresz építéséhez.

— Boa tarde, Senhor! — Juan lép ki a sűrűből, vállán pálmalevélköteg. Ledobja a többi mellé. — Mit hoztál Senhor? — Megmutatom.

— Szép — bólint —, a bajuszos majom ritka. — Megnézi a coatit is. Végigsimít szőrén, gyűrűs farkán. — Abilio és Klementino mindjárt jön — pillant az erdő irányába. — Együtt szedtük, kötöztük délutántól az urucuri leveleket. — Igen. Ha velük tartok, elvész a mai élmény. Most magam is hozzáfogok az ereszépítéshez. Bozótkést szedek ki a

22

felszerelésből. Kopott jószág, de ásni jó. Nekiállok. Két lépésre a kunyhó szélső oszlopától lyukat ások. Kézzel markolom, tenyérrel hányom ki a gyökeres földet. Hatvan centi mélyre ások, mialatt Juan a másik eresztartó oszlop helyét készíti bozótkésével. Középütt még két lyukat ásunk.

Négy karvastagságú fiatal fát álutunk, taposunk be földdel a gödrökbe. Legfelül hosszú dorongokat kötözünk fel hosszában a törzsek végére. Az álló oszlopokat újabb dorongokkal összekötjük a kunyhóeresz tartóival. Keményen állnak a földben az oszlopok. Elkészült a toldalékeresz váza. Az Uatuma felőli oldalon alig százhetven centiméter magas az eresz. Lejtésre is kell számítani. Vékony folyondárokkal — ezekből is hoztak néhány köteggel caboclóim — szorosan odakötözzük a tartókat az oszlopokhoz. Hat lépés hosszú és két lépés széles az új eresztoldalék.

— Kezdjük rakni a pálmaleveleket? — pillant rám Juan. — Igen! — Hamar elkészülünk két öles pálmalevélköteg

előkészítésével. Felkapaszkodunk az ereszvégre. Alul kezdjük a lerakott pálmalevél kötözését.

— Munkában, Senhor? — lép ki fáradtan, kimerülten Abilio és Klementino a sűrűből. Vállukon egy-egy hatalmas pálmalevélköteget cipelnek. Ledobálják a többihez. Abilio Klementinóval nyomban munkához lát. Gyorsan dolgozunk. Szaporodnak a felrakott, felkötözött pálmalevél sorok.

Elkészül az eresztoldalék. Embereim lemennek a vízhez, magam is megfürdöm. Sokat gondoltam a pálmalevelekkel való bajlódás közben magyar barátomra, Lakó Károlyra. Vajon merre rakhat most ő ilyenféle kunyhót? Lakó Károly zoológus és gyűjtő. Ugyancsak az Amazonas vízgyűjtő medencéjének vadonaiban vadászik. Mostanában tért vissza magyarországi látogatásáról, ahova 1930 őszén indult. Mint levelében közli, nem sikerült terveinek

23

megfelelően eljutnia Új-Guineába, hogy Bíró Lajos nyomdokain folytassa a gyűjtőmunkát. Lakó Károly és a vele vadászó svájci Salathe két esztendeje a Felső-Amazonas egyik mellékpatakjának vadonában ismeretlen indián törzset talált. Ezt a felfedezést hivatalosan is elismerték. Ugyanakkor egy patak sásos, vízinövényekkel teli alacsony vizében egy ismeretlen törpeharcsát fedezett fel Lakó Károly. Ez a harcsaféle latin nevében megörökíti felfedezője nevét: Aspidorus lakoi.

Saját tapasztalatomból is jól ismerem a filmmel való takarékoskodást, de nagyon sajnálom, hogy Lakó Károlynak és Salathénak is így kellett tennie gyűjtőútjaikon. Mintha valami nehéz fátum szállná meg azokat, akik idejönnek, hogy szegényen is vállalják a legnehezebb körülményeket azért, hogy akár egy lépéssel is előbbre vigyék a vadonbeli világ feltárását. Magam is sok ritka erdei jelenet, szép vadászzsákmányok fényképezését hagyom ki azon egyszerű okból, hogy filmkészletem véges. Afféle krőzusi gazdagságot kívánó ténykedés, mint a mozgóképfelvételek készítése, szóba sem jöhet.

De nemcsak a filmekkel, Winchester-töltényeimmel is takarékoskodom. Csak a kininnel bánok könnyű kézzel, ha a sűrűben beteg caboclóra akadok.

A nap hátamba tűz. Széles háncskalapomban holmi fehér bőrű caboclóra emlékeztetek. Csak felszerelésem aránylagos bősége különbözik az igazi caboclóétól. Vadászszállásunk tehát kész! — vált gondolatom. Igazi erdei otthon a kis irtás, amelyet belevágtunk ebbe a vad, kusza növénytömegbe.

Hűvösödik. Legalábbis ilyennek érzem a késő délután ránkköszöntő szellőt. Az ősvadon mögöttünk feketéllik, az égbolt vöröse tűnőben. Az est sötétje leszáll az Uatuma vizére, a parti vadonra.

24

A Z I N D I Á N O K O R V O S A

ARBIDFÉNY világol az új, zöld eresz alatt. Fáradt vagyok, de azért csak összerakom láda-íróasztalomat a kígyóketrecekből. Melléjük perdítek

egy harmadikat, széknek. Papiros, töltőtoll. Lakó Károly egyik drámai indiántörténete motoz bennem. Csendes manausi estén mondta el a történetet Lakó Károly, cigarrok, zöld tücsökfélék cirpelése adta hozzá a zenei aláfestést. A Felső-Amazonas ősvadonaiból vele tartó két indián és Salathe társaságában hallgattam elbeszélését. Száguld a toll. Idézem Lakó Károly zord hangulatú Rio Negro-i történetét:

Anselmo, a barna csuhás szerzetes-orvos szíve mélységes szeretettel telt meg, amikor a seregnyi indián gyerek közül egyiket ölébe vette. A barna kisfiú rámosolygott, bár a vadontól tépázott durva barna csuha felsértette finom bőrét. Az indián gyerek belemarkolt a mosolygó Anselmo sűrű szakállába. Ilyet még sose látott. A sok mandulaszemű, fekete hajú, bélférgektől, rossz táplálkozástól nagyhasú indián apróság úgy vette körül a vízparti kidőlt fatörzsre telepedő idegent, mint idősebb testvért. Anselmo szerette ezeket az indiánokat, a kőkor határán élő ősvadoni népet. Nemrégiben bukkantak rájuk. Szeme ragyogott, mikor segíthetett. A kisgyerek, akit magához ölelt, nemrégiben halálán volt, de sikerült meggyógyítani a bélférgektől gyötört apróságot. A gyerek egész szeretetével csüngött a szakállas idegenen.

Anselmo és társa, Alberto gyógyszeres ládája mindig nyitva állt. Ha pedig nem volt orvosság a bajra, szavuk melegével, szeretetükkel gyógyítottak. Sokszor ez is segített.

A vad törzs a Rio Negro egyik mellékfolyójának felső vadonában élte vándorló, nomád életét. Nemrégiben

K

25

akadtak rá gumit gyűjtő caboclók, ők mutatták meg először a törzsnek a vasból készült szerszám erejét. Az indiánok vadak voltak. A gumigyűjtőkkel való első találkozás szerencsésen sikerült: nem folyt vér.

Anselmo és Alberto nem sokkal ezután csónakon érkezett. Mikor kikötöttek, a törzs vénei gyanakodva fogadták a partra lépő szakállas, durva ruhás idegeneket. Anselmo a gumigyűjtőkkel való újabb találkozás előtt feltétlenül ott akart lenni a törzsnél — nehogy az indiánok és a szintén nem mindig szelíd gumigyűjtő caboclók összecsapjanak. Nem egyszer előfordult már az ősvadonban, hogy az indiánok és a bosszúvágytól, vérszomjtól bőszült caboclók egymást gyilkolták. Az ilyen vad és véres összecsapások hoszszú évtizedekre a gyilkosságok sorozatába kergették az indiánokat csakúgy, mint a brazil vadászokat, a caboclókat.

A kis indián gyerek szerette Anselmót és Albertót, apja pedig, a főnök, kukoricát, halat ajándékozott az idegeneknek. mikor a fiúcska meggyógyult.

Alberto a kunyhó előtti tűzhelyen, az indiánoktól megcsodált kis vasüstben főzött, s a körben álló barna testű, hosszú hajú ruhátlan indián lányoknak mutogatta a főzés fogásait. Halféle, hús mindig akadt, de a főzés tudományát nehezen sajátították el a természet vad gyermekei.

Hollókeselyűk, fekete urubuk ültek a falut körülvevő ősvadon kinyúló ágain, és a patakon túl, egy vén törzs töredezett csonkján. A falu élete ősi, természet szabta rend szerint folyt. A törzsi kunyhók jórészt hosszúak voltak, egymás mellett sorakoztak, szállást nyújtva sok indián családnak. A törzsfőnök, a tuchaua külön kunyhóban lakott. Ezt a kunyhót jól lehetett látni Anselmo és Alberto szállásáról.

A maszkos vén indián varázsló, akinek álarcai háncsból, farostból készültek, ellenségesen nézte kunyhóeresze alól a

26

nagy barátkozást. Mikor az idegenek gyógyítottak, nem vettek magukra maszkot, nem táncoltak. Mégis egyre szívesebben mentek hozzájuk a törzsbeliek. Gyűlölte ezért a fehér bőrűeket. Mind kevesebb beteg járt hozzá, és az ajándékok száma nagyon megfogyatkozott. Elmaradt a hús, a hal, a mandióka és a kukorica, az idegenek fazeka pedig mindig tele volt. A falu elfordult a régi varázslatoktól. A vén varázsló némán ült szelleműző álarcai közt, és gyűlölt. Gyűlölt némán, úgy hogy csak a vadonban lehet gyűlölni.

A varázsló egy napon maga indult a víz felé, hogy megfogja hal-táplálékát. Anselmo a fatörzsön ült, és nézte a közeledő vén indiánt. Az ölében tartott kisfiú megijedt, és lekívánkozott a homokra. Elfutott a többi gyerekkel, akik fából faragott bábukkal játszadoztak. Alberto faragta nekik ezeket.

— Megállj! — szólt Anselmo az eléje érkező varázslóhoz, s felállt a fatörzsről. — Miért gyűlölsz te bennünket, idegeneket, akik néped javát, a te javadat akarjuk?

— Ti elveszitek tőlem törzsem fiainak és leányainak ajándékait! — sziszegte gyűlölettel a vén indián. — Megdöntitek hitüket a varázslatokban, az éjszaka démonaiban. Korholjátok őket, ha megeszik az elégetett halottak porát, hogy a meghalt ereje visszaszálljon az élőkbe.

— A mi gyógyításunk jobb — szólt Anselmo. — Mi nem félelmes álarccal, tánccal űzzük el a betegséget. Mi ismerjük a betegségek kis démonait, és jó orvossággal gyógyítunk. Ezeket az orvosságokat nagyon sok okos, messze élő idegen készítette, hogy ide, néped közé hozzuk.

— Amit most elmondtál idegen, falásnyi húst sem ér nekem!

— Remélem elkövetkezik az idő — mosolygott Anselmo —, amikor magad cseréled fel maszkjaidat, ördögűző

27

álarcaidat orvosságainkkal, hogy velük együtt gyógyítsd a betegeket.

— Ezt sohasem éred meg idegen! Miért ástátok ki tegnap a tuchaua kunyhója előtti mussuranát, a kivégző oszlopot? Miért vettétek rá ajándékaitokkal a törzsfőnököt, hogy ezt engedje?

— Embertelen, kegyetlen szokás, hogy az idegen törzsbeli indiánt megölik, fejbőrét lehúzzák, győzelmi jelvénnyé zsugorítják. — A vén indián nem felelt, lement a vízhez. Mogorván lehajolt, eloldotta kéregcsónakját. Rá sem nézett Anselmóra, beleült, s evezőjével eltaszította a csónakot a parttól. Csontszálkás szigonya és az acél élű bozótkés, amit Anselmótól megérkezésük napján ajándékba kapott, lába előtt, a csónakfenékben hevert.

— Kóbor, vad törzs ez — mormogta Anselmo. Sokat kell még munkálkodnunk, míg megszokják az újat.

Megfordult. Elejtett vaddisznókat cipelő indiánok jöttek ki a víz menti ősvadon alagútszerű ösvényén. A tuchaua jött elöl, vállán nyílverte, véres disznó.

— Jó volt a vadászat, idegen! — állt meg. — Sok húst ejtettünk holdisten ünnepére.

Az íjjal, nyílvesszővel felfegyverkezett indiánok sora, amely az elejtett disznókat cipelte, elhaladt az ösvényen, majd eltűnt a kunyhók közt. Nehezen lépkedő, a többitől elmaradt indián vadász közeledett Anselmo felé, s mikor eléje ért, a homokra csúsztatta a vállán cipelt vaddisznót. Az indián combja véres volt. A quexada disznó agyara mélyen felhasította. Anselmo bekiáltott a kunyhóba:

— Hozd ide a kötszeres ládát, Alberto! Anselmo kitisztította az indián sebét. Kapcsokkal fogta

össze, majd bekötözte, és széles tapasszal leragasztotta. Az elejtett disznót addigra két asszony a többi zsákmányhoz cipelte, ahol már dolgoztak a vének és az asszonyok. Sorra bontották fel a vaddisznókat, dobták ki belsőrészeiket. A

28

hollókeselyűk egyre merészebben kaffogtak, verekedtek, cibálták a beleket. A kócos indiánebek morogva marakodtak a koncon.

A telihold fehér fényénél már folyt a sokálarcos kántáló ünnep. Az agyaggal kimázolt indiánok a kör közepére kísérték a papagájtollas, hánccsal ékesített holdtáncosokat. Tapírbőrrel bevont végű, hatalmas, kiégetett fatörzsek ütemes döngetése, nádsípok hangja, felcsapó ének vitte, sodorta magával a táncba az indiánokat.

Anselmo és Alberto sokáig nézte egy faóriás holdárnyékából az indián ünnepet, a tüzeket, az ünnep végén sült húst marcangoló indiánokat.

Holdfényben fürdött még a vadon, a falu, amikor kétségbeesett indián verte fel Anselmót és Albertót. A vaddisznótól sebzett combú indián volt, karjában fiatal indián nőt hozott.

— Kunyhónkban megmarta egy mérges kígyó! — hörögte. — Gyógyítsd meg idegen!

— Késő — nézte meg Anselmo a mécs világosságában a kínban torzult, mozdulatlan fiatal nőt. — Meghalt!

— Akkor adj neki életet! — követelte fenyegetőn az indián. Szava vésztjósló volt. — Elfordultam miattatok varázslónktól, és most büntetésül az erdei démonok elveszik tőlem asszonyomat!

— Itt már nincs segítség — állt fel részvéttel Anselmo a halott mellől.

— Nincs? — az indián hátralépett. Markába rántotta íját, rá egy méteres, halszálkás, tollas vesszőt.

Anselmo mellébe vágott a nyíl, hegye hátán jött ki. Alberto odaugrott, karjaiban tartotta Anselmót, akinek szájából vér csurgott barna szakállába Az indián kihátrált a kunyhóból.

Alberto leültette Anselmót egy ládára. Hátán levágta a kiálló vessző véres, horgas végét. Elölről megfogta a tollas

29

vesszőcsonkot, és kirántotta. Anselmo csak most dőlt el. A falu kunyhóiból fenyegető kiáltozás hangzott. A vén varázsló uszította az indiánokat.

Alberto végigfektette a ládán Anselmót. Sietve összeszedett néhány gyógyszert, kötszert, szárított halat. Futva vitte csónakjukba. A függőágyakat is levitte, beledobálta a csónakfenékbe. Anselmót karjaiba vette, a csónakban ráfektette a függőágyakra. Evezőjével eltaszította a parti fövenytől a csónakot.

Hamarosan elmaradt mögöttük a fenyegető zaj, felfogta a víz menti sűrű. A lenyugvó hold árnyékos sötétje eltakarta a menekülők csónakját. Alberto csak sokára állt meg, s egy vízbe csüngő liánhoz kötötte a csónakot. Lehúzta Anselmo ingét, melle és háta erősen vérzett. Bekötözte. Újra evezőt fogott. Tovább menekült csónakjával, sebesült társával a fekete éjszakában.

Anselmo a Rio Negrón, Sao Gabriel kis kórházában kiheverte a nyíllövést. Gyógyulása — amint mondták — szinte csodával határos. Fél esztendő telt el. Anselmo Albertóval ismét felhatolt a

sellős patakon, hogy megkeresse az indiánokat. A tisztást,

ahol a falu állt, lakatlanul találták. A vad törzs elhagyta az

időtől megtépázott kunyhókat. Féltek a visszatérő szakállas

idegenek bosszújától? Vagy vándorló nomád kedvük

mozdult? A vas—, az acélszerszám hatalma azonban mar

megérintette a törzset. Ez pedig — tudta ezt Anselmo és

Alberto — minden varázsszónál, démonhitnél erősebb,

mert megnyitja a most még csak résnyi, de egyre szélesedő

utat a fejlődéshez. Így fejezte be Lakó Károly elbeszélését a

kis sithio (tanya) kertjében. Az egyik indián újra narancslét

töltött a nagy kancsóból poharainkba. Egyhajtásra kiittuk.

Most is érzem ízét. Milyen jó lenne egy pohárral abból a

30

narancsléből itt, az Uatuma vadonának csillagdíszes

éjszakájában! Legényeim már felkötötték függőágyaikat a

tartóoszlopokra, és pihenni tértek. Magam is lefekszem. Baj

nélküli jó éjszakát!

31

V A D Á S Z A T K O D A K K A L É S W I N C H E S T E R R E L

EGGEL. Túl nedvesnek, túl hűvösnek, talán idegennek tűnik számomra a kis irtás a pálmakunyhó körül. Miért tör rám ilyenféle

érzésekkel a máskor kedves, túlságosan is szívemhez nőtt Uatuma menti táj? Résnyi hely sincs bennem, amely megvédene a hazavágyástól. Olyan ez, mint az időszakonként rámtörő malária. Nem lehet ellene védekezni. Erdei szamóca, csattogó eper, vargánya, nyíralja, galambica, nyúlgomba, a gombák királya, a szarvasgomba, mind jóízű hazai, bakonyi emlék, de most még a légyölő galócára is szívesen emlékezem.

Nem mondom, eléggé nedves a harmattól függőágyam, amelyből az imént kikeltem. Minden nedves, a pálmakunyhó zöld tetőzete, a letaposott homokon át partra húzott csónakjaink ülésdeszkái, mind-mind csurom vizesek. Legényeim még mozdulatlanul alszanak függőágyaikban, szúnyoghálóik alatt. Tegnap igencsak elfáradtak. A fáradtság pedig jól elringat. A kelő nap fénye lassan felváltja az éjszaka sötétjét. Túl gyors itt a napszakváltozás. Nem úgy, mint odahaza, ahol az éjszakából kiváló derengés, a hajnalpír lassan vált át az igazi napkeltébe. Előttem sűrűn teleírt naplóoldalak.

Szeretném bebizonyítani önmagamnak, hogy az uatumai túl hűvös, túl nedves reggel szebb, kellemesebb, mint az úrkúti, a köleskepei hajnal, meg a kabhegyi erdő selymesen lágy füve, túl vizes avara kora reggel. De ez sehogy nem megy. Előveszem Winchesteremet függőágyam alól, amely megvédte a dús, reggeli harmattól. Nemsokára vadászni indulok, nem törődve csatakkal, harmattal, ami övig, majd azon túl, egészen agyonizzadt brazil katonasapkámig

R

32

mindent csuromvizessé áztat. A vadászat gondolata jóleső elégedettséggel tölt el. Pillanatnyilag lustaság tart fogva, nehéz felkelni a ládaketrecről, naplóm éppen csak megkezdett papiroskötege mellől.

Az imént tökéletesen gyakorlatiatlan munkát végeztem. Megszámoltam a ketrec-asztalomon réz- meg ezüstpénzeimet, és tíz, húsz, ötven, valamint száz milreises bankjegyeimet. Három darab kétszáz milreises bankjegyem is akad. Szinte Krőzusnak érzem magam az ezerkétszáz milreis, a mintegy nyolcvanöt dollár birtokában. Naponta kilenc milreissel csökken pénzkészletem. Embereimnek három-három milreist fizetek napi munkájukért az uatumai gyűjtőút végén, Santa Annában. Furcsa érzés a reggeli ősvadon aranyló fényeiben pénzt számolni. Még a fogásától is elszoktam. Visszarakom a réz—, ezüst- és papírpénzt a kekszes dobozba, azt meg kinyitott ruhászsákomba süllyesztem. A kiürült kekszes bádogdobozok pompásan használhatók mindenféle célra. Sótartónak, rovarok csomagolására, postai szállításra és trezornak.

Legényeim ágyai békésen függnek a kunyhóárnyékban. Odalenn szélesen terül el az Uatuma. Hallgatása konok, felszíne drámákban gazdag víziéletet takar. Magam benn állok a reggeli fény roppant kupolájában, amit körém rak az égen izzó tűzgömb. Olyan az egész, mint valami törhetetlen anyagból épített ragyogó fal, amelyet földig rombolt az éjszaka sötétje.

Visszalapozok, beleolvasok a tegnap este teleírt oldalakba. Lefúvok, kirázok a lapok közül néhány rovart, amelyek karbidlángban perzselődve elpusztultak. Kövér potrohú éjjeli lepkék ezek, köztük néhány furcsa fedeles hátú bogár. Lassan eltűnik az idegenség érzése. Újra szép, megszokott a kis irtás, az ősvadon zöldje, az Uatuma reggeli napfényben aranyló, roppant víztükre.

33

Hat óra. Vadászni indulok! Amíg visszaérkezem, legényeim is felkelnek. Nem főzök feketekávét, tejkonzervet sem bontok. Nyakamba kanyarítom iszákomat, fejembe húzom a gyűjtő útra igen alkalmas katonasapkát. Így nem rakódik tele hajam erdei korhadékkal, lehulló szeméttel. A zöld tetőzetű pálmakunyhó mögött behatolok a sűrű ősvadonba, az indatömegbe. A harmattól vizes ősvadon, mint valami hatalmas, nedves seprő, a legkisebb porszemet is letakarítja rólam. Jó ez a kis mozgás, mely nemcsak naplóm szinte leltári rendbe szedett érzéseitől, hanem maláriánál rosszabb töprengő vívódásaimtól is megszabadít. Idebenn mindig lehiggadok, megcsendesül bennem a sűrű indulat. Lassú előrehaladás, vadállatok óvatos előremozdulásával rokon, tőlük átvett vadászmód. Ahogy én a caboclóktól és a caboclók az indiánoktól tanulták.

Orchideák csüngenek a sűrű, zöld ágakon, a liánfüggönyök mögött. Szépek és pompázatosak. Száz orchideavadász is találna errefelé munkát, feltárni valót, hiszen lehetetlen, hogy ennyi parazita közt ne legyen új, eddig ismeretlen változat. Magam is így vagyok a rovarokkal, a vizek, mocsarak halaival. Erőm és időm azonban kevés, két csónakom szállítótere pedig nagyon is szűk ahhoz, hogy mélyebbre markolhassak az ősvadon életének változattengerébe.

Előrehatolás közben leverem a dús harmatot a derékig érő páfrányokról, lépéseim nesze nem hangzik a csuromvizes, ázott avaron, az átnedvesedett rőzsén. Ez a legjobb vadászidő. Az éjjeli zsákmányolás után elpihennek a vadállatok, növényevők és ragadozók. Nem egyszer előfordul, hogy majdnem rájuk lépek, majd pillanatnyi torpanás után eldörren a puskám. Iszákom is csuromvíz, de csak kívülről. A vízhatlan vitorlavászon nem ázik át. Winchesterem is nedves, pereg róla a dús harmat. Kezem,

34

ujjaim vizesek, és vizes vállam, arcom, zöldes, fakult katonasapkám.

Aranyos tollazatú parányi colibri vág fel előttem, cikázik tova. Akkora, mint holmi kisebbfajta hazai cserebogár. Felharsan a guaribák, bőgőmajmok koncertje. Óriásbéka tűnik fel. Fröccsenő váladéka veszedelmes méreg. Pókhalók, erdei tócsák felett hosszú torú óriás szitakötők villognak surrogó repüléssel. Ha fürödnék, sem lehetnék vizesebb. De a nedvesség nem kellemetlen ebben a forróságban.

Az erdei mocsár partján, a sűrű zöldben állatnyomok. Vaddisznók és — amint látom — törpeszarvas nyomai. Teknősök koronglába is belemélyed az erdei sárba. Olyan a kis erdei mocsár, mint valami nagyon furcsa vendégkönyv, amelybe mindenki, aki erre jár, beleírja nevét. Magam is ezt teszem. Bokáig taposok a mocsár kifelé egyre szilárduló sarában.

Már újra avaron, rőzsén, vastag humuszon, zöld sűrűben járok. Előttem korhadó fatörzs. Lehajítom könnyen leváló kéregruháját, alóla tömegnyi rovar fut szerte a nagyhirtelen rájuktörő világosságban. A menekülő rovarok felét sem tudom összefogni. Lehullanak a törzsről, elrejtőznek az avarban.

Visszarakom iszákomba a széles szájú, rovarral jól megrakott üveget. Tovább. Teljes csend vesz körül, mint ahogy teljes csendben bogarásztam. Száz lépés, kétszáz. Mint barna fergeteg csap fel, vicsorít rám pillanatra, nem is látom pontosan guara-e8 vagy puma, mikor vállhoz rántott Winchesterem belebődül a némaságba. Szürkés lőporfüst, keserű illat vesz körül. Most már tudom, mire lőttem. Zsákmányom onça parda,9 puma. Félméteres magasságba

8 Canis jubatus. Farkas nagyságú vadkutya. 9 Felis concolor. Másik brazil neve a pumának: sussuarana.

35

veti, dobja magát az avaron. Körbeforog, fröcsköli maga körül a vért. Csattan a puskazávár, de nincs szükség második lövésre, az állat szemmel láthatóan a gerincén sérült. Csak várni kell egy keveset.

Lövésre fogott Winchesterrel állok a folyondárok, vastag fatörzsek közt. Az avar, a legázolt lilás páfrány csuromvér. A vergődő puma összefröcskölt, televérzett mindent. Vergődő? Már nem. Megcsendesedve elnyúlik. Még várok. Az életnek kis szikrája is elegendő ahhoz, hogy belemarjon az emberbe az utolsó erejét összeszedő ragadozó. Lassan csendesülő vadászindulattal nézem a kimúltnak látszó állatot. Mikor megalvad a vér az onça parda fehér fogai közül kileffent nyelvén, odalépek hozzá. Fához támasztom puskámat, amíg vállamra veszem az állat tetemét. Aztán felveszem Winchesteremet, és nehéz zsákmányommal elindulok kifelé.

— Itt a sussuarana! — vetem Abilio elé vállamról a fehér fogú, szép szőrméjű állatot. Döngve éri a letaposott homokot. Abilio rámpillant, mosolyog.

— Majd megnyúzom, Senhor! Nézd, addig itt a reggelid — teszi elém a feketekávét, farinhát, amikor leteszem Winchesteremet, és kikanyarítom nyakam bél iszákomat.

— Juan és Klementino már bement az erdőbe? — kérdezem, közben levetkőzöm, hogy lemossam magamról a pumavért.

— Igen, akkor indultak, mikor lövésedet hallottuk. — Lemegyek a vízhez. Abilio felszítja a tüzet, vastag faágat vet belé, hogy délig kitartson a parázs. Az onça pardához lép, előhúzza kését.

— Nemsokára indulok vissza az erdőbe, magammal viszem a Kodakot! — szólok Abilióhoz, mikor a fürdéstől felfrissülve visszajövök. Abilio kiemeli a mindenféle holmival telt ládából a rozoga fényképezőgépet, és átadja. Lefújom róla az óhatatlanul rákerült erdei korhadékot,

36

amely szélmozdulások idején ránk permetez. Iszákomba süllyesztem a Kodakot. A Kodak igencsak megviselt. Tavaly sok baj történt vele, vízbe került, ráadásul kilyukadt harmonikája, amit eléggé sok tönkrement felvétel után vettem csak észre. Sikerült befoltoznom sebflastrommal. Azóta használom. Most is ott rózsállik az elpiszkolódott flastrom a harmonika sarkain. Meg is felelne nekem, ha lenne hozzá elegendő filmem. Így azonban nehezebben szánom rá magam, hogy elővegyem Kodakomat, mint a Winchester-t.

A Kodak belekerül iszákomba, a széles szájú rovargyűjtő üveg, és több más holmi közé. Félig kinyitom Winchesterem závárját, megnézem, töltött-e? Rendben van. A tárba még belenyomok három töltényt.

Bakancs helyett nyersgumi cipő feszül most lábamon, csak úgy mezítlábra húzva.

Elegáns vagyok a magam erdei módján. Sétapálcám Winchesterem. Kalapom agyonizzadt katonasapkám. Cipőmről már beszéltem. Nadrágom és feslőben levő, százlyukú atlétatrikóm hasonlóan hangulatos. Abilio és Juan, aki közben egy erdei teknőssel tért vissza a szállásra, mindezt cseppet sem furcsállja. Klementino is megjött, ő bogárzsákmányt hoz. Ugyancsak nem tartozik az adoniszi külsejű fiatalemberek közé. Olyanok vagyunk mi négyen erdeiek, mint sajátosan vad életünk. Nem számit az, hogy egyikünk nem őserdőaljban, pálmaviskóban látta meg a napvilágot.

— A feketekávéd, Senhor! — nyújtja felém a teli bádogbögrét a gyakorlati Klementino. Illatos a kávé. Annyira kihűlt már, hogy felkavarva, egyhajtásra megihatom. Farinhát nem eszem hozzá. Jó így is.

— Hát akkor jó vadászatot! — köszönök el, s zsebre dugok egy tiszta lehasított ingdarabot, amit zsebkendőnek használok.

37

— Jó vadászatot, Senhor! — hangzik kórusban. Legényeimre pillantok. Elmosolyodom. Itt nem érvényes az a hazai babona, hogy vadásznak, halásznak tilos szerencsét kívánni.

Az ősvadon csapódik, zárul mögöttem. Lombok, liánok pillanatokig mozognak, azután ismét megállapodnak eredeti helyzetükben. A Kodakra gondolok, miközben fel- húzom a Winchester kakasát. Nemegyszer tapasztaltam, hogy amíg a Kodakkal célba veszem az állatot — ehhez az kell, hogy előzőleg leteszem puskámat, kinyitom iszákomat, kiveszem a Kodakot, és beállítom —, a képalany örökre búcsút mond. Nem mondom, akadt már néhány jó felvétel a tapajosi ősvadonban, meg másutt, de mi ez ahhoz képest, ami megugrik, rámvicsorít, puma is akadt ilyen, jaguár is, és azután felvétel nélkül elillan. Kapkodok ilyenkor a Kodakkal, de hiába. Félelmetes látvány lehetek, amint két lábon megállva, nekifogom a Kodakot a riadó erdei vadnak. Hátha egyszer nem riad meg eléggé az erdei ragadozó? Az Ember, nagy E-vel, félelmetes úr, megjelenésének furcsaságával is hat. Állatféle nemigen állja a sugárzó emberi erőt.

38

Coati, ormányos medve

39

Selyem majom, sagui. Az ősvadon legkisebb majomfaja

40

Pörgetem gondolataimat, megtanultam az itt igencsak szükséges természet iránti alázatot. Legényeim mindenkor kenyerespajtásaim. Hazai fogalmak szerint, hazai hűséggel. Mi minden nem keveredik ki gondolataimban abból az egyszerű tényből, hogy Abilio kikereste a ládámból a Kodakot? Jól van ez így. Száradóban az avar. Zörög. Ma aligha akad zsákmánya Winchesteremnek, de akad talán Kodakomnak.

Dél. Kikanyarodom az Uatuma-partra. Óriás félkör maradt mögöttem. Vad sűrű és sehol semmi. Csak verejték, rámhulló, viszkető korhadék, izzadt markolatú Winchester, vállamba vágó átnedvesedett iszákszíj. Semmi sem zörren előttem, mögöttem. Szinte üres errefelé a lián, a zöld gallytömeg. Majomfélék vitáznak. Azokat semmiképpen sem érdemes megkeresni.

Lepillantok a napfényes vízparton az aljba, az Uatuma partján. Meglátok egy pákát10. Vagy hetven cm-es, oldalán, hátán érdekes színezésű állat Valami vízben megakadt ágdarab közelében mászik. Ritkán látni ilyentájban. Nem lövök rá. Ki a Kodakot az iszákból. Szerencsére semmi sem csörren a rovargyűjtő üveghez. A Kodak sem kattan. Mintha meghatná, hogy használom. Beállítom a távolságot, az időt. Célba veszem a nézőkével a pákát. Csett! A páka felpillant, óriásit ugrik, a vízre hajló zöldben örökre eltűnik. Szabályosan, a fényképezés után. Nem úgy, mint a többi állat az esetek jó részében, idő előtt. Gyakorlat kell az ilyesmihez, kedv, hozzá az, hogy időben letegyem a puskát.

Új felvételre csavarom a Kodak filmtekercsét. Hatodik felvételt mutat. Az utolsót. Tovább, vissza a sűrűbe. Az Uatuma ragyogása eltűnik, el a déli napözön, amely pazarlón terül a vízre. Túl sötétnek látszik a sűrű.

10 Coelogenis paca.

41

Termeszkúpra akadok. Beljebb tucatnyi másik. Kedvenceim ezek a rendkívül, ha szabad így kifejeznem, kiváló „intelligenciájú” rovarok. Nem mondom, nem kedvesek mindenkinek, főleg nem az általuk megszállt civilizált terület lakóinak. De nekem itt az ősvadonban nincs velük elszámolnivalóm. Más dolog, ha elpusztítják mondjuk a házak faanyagát Olaszországban és Franciaországban, ahová bevándoroltak a trópusokról érkező hajók rakományában, és megint más dolog az, ha itt, a vadonban találkozom velük. A családot alapító szárnyas termeszpár, amely életében csak egyszer repül, majd elveti szárnyait — majdnem erdei csendéletet tükröző látvány.

Nemegyszer láttam, hogy egy-egy kiválasztott fa lombsátorát megszálló termesz-dolgozók százezerszámra nyírják le a fa leveleit, leveleiből egy-egy bélyeg nagyságú darabkát. A levéldarabka lehull, rá az avarra, a termesz pedig lemászik a fáról. A sok-sok levéldarabka között, a többi termesz hasonló célú nyüzsgése közben megkeresi a maga levéldarabkáját, azt hátára fordítva elviszi a néha több száz méterre levő termeszbolyba. Itt a levéldarabkát komposzttá, lombfölddé korhasztják, abba ültetik táplálkozásuk céljait szolgáló gombacsíráikat. Néha még az útjukban levő fákkal is elbánnak. A méterekre a földbe települő boly szellőzése, az ezernyi járat levegőzése olyan teljes és tökéletes, mint valami emberkéz alkotta bánya szellőzőberendezése.

Több, fatörzs köré épített termitavár kerül elém. Kihaltak is akadnak. Ezeknél betűz az ősvadonba a nap, mert elpusztult a faóriás, amely köré valaha a termeszek vaskos, magas kúpjukat építették. Elöregedett a kihalt kúp? Valószínűleg így van.

42

Az meg ott micsoda? A lomb alatt mozog, egy termitakúp feletti ágon. Tamandua mirim11. Dolmányos hangyász. Szelíd, hasznos jószág, de a falubeli és őserdei viskók gyerekei, ahol csak lehet, pusztítják. Rajta gyakorolják vadásztudományukat. No gyere dolmányos hangyász! — szólok akaratlanul is magyarul, mikor nyakoncsípem az elódalogni készülő eléggé nagy, vagy tízkilós állatot. Hosszú az orra. Kétségbeesetten bús képű. Kapkodó karmai erőtlenek. Abilio mindig elejti, ha ráakad, gyűjti a bőrét. Ennek bőrét azonban nem kapja meg. Egy jól megvilágított faágra állítom a kétségbeesett dolmányost. Fél kézzel szedem ki iszákomból a Kodakot. Másik kezemmel a tamandua minimet fogom, nehogy elmeneküljön, amíg beállítom fényképezéshez. Combomhoz támasztott Winchesterem közben eldől. Nem törődöm vele. Nyakánál fogva perdítem a tamanduát az alkalmas helyre. Célba veszem a Kodakkal, mielőtt végleg elengedném. Nem jó, megkerülöm, elébe állok. Pillanatra megtorpan. Most. Csett. Kész a felvétel. Most már nyugodtan mászkálhat a vadonban. Nem háborgatom tovább. Hamar eltűnik. Nem is olyan lassú ez az állat. Rácsavarom a filmet a tekercsre. Kész. Jöhet a gépbe az új film. Vajon arra miféle képzsákmány kerül?

Visszaindulok a szállásra. Nincs kilátásom lövésre kapható zsákmányra. Túlságosan nagy zajt csapok. Eléggé ritkás az erdőalj, tíz lépésre is ellátok. Felfelé is jó magasra. Orchideák és termitafészkek függnek az ágakon. Akkorák, mint egy-egy régi, idejétmúlt szalma méhkas. Orchidea sokkal több van, mint sötétbarna termitakúp. A fák, az ágak, liánok tele vannak sűrűn közlekedő termeszekkel. Némelyik fán hosszú, magasban elvesző termita-alagutak tekeregnek. Ezek az ellenségtől óvó rejtekutak a

11 Tamandua tetradactylus.

43

termeszmunka csodálatos alkotásai. Avarból és gyomruk tartalmából formálják, alakítják.

Felettem egy fatörzsön meglátok valamit. Felfelé kapaszkodik. Lajhár. Preguiça12. Elmosolyodom, három a magyar igazsági — szól a mondás. Kodakomban már nincs film, de ez most nem baj. Felkapaszkodom a lajhárért, hazaviszem a szállásra. Ott majd lefényképezem, azután. . . , de ez már Abilio és a többiek dolga, akik nagyon szeretik a bárányhúsra emlékeztető lajhárhúst. Lerakodom. Mászom a lajhárért. Az meglát, menekül. Fél métert sem tesz, mire beérem. Legalább két percbe kerül, amíg a sok rámhulló termesz közt utolérem. Nyakoncsípem, félkézzel tartom, s mint holmi tornatermi póznán, lecsúszom a vastag liánon az avarra. A lajhár pislog, szügyén aranysárga folt, szőre durva, szürke. Vagy nyolckilós. Szedelőzködöm. A lajhárt nyakonfogva tovább indulok kifelé. Új filmtekercset teszek odakinn a Kodakba. — Lefényképezem a preguiçát.

Kibukkanok a szálláson Legényeim nincsenek odahaza. A lajhárt — amíg elkészülök az új filmtekercs betevésével — fához kötöm. Elmenne, de nem tud. Lefényképezem. Bután tűri. Utána újra pórázra fűzöm. Egy fa törzséhez kuporodik. A pálmakunyhó, előtte a tűz, amelyet felszítok, otthonossá teszi a tájat. Alkonyatba hajló szép kilátás nyílik az Uatumára. Elrakom a Kodakot ládámba. Abilio és a többiek még valahol a sűrűben gyűjtenek. Ki mit ér, talál, azt hoz. Rovart, mérges kígyót, emlősöket — egyszóval mindent gyűjtünk. Csak madarakat nem lövünk. Nincs arzénom a madárbőrök kikészítéséhez, de hadd tegyem hozzá, megfelelő gyakorlatom sincs hozzá. Madárféléből csak az ehető húsúakra vadászom ez idő szerint. Miért

12 Bradypus tridactylus.

44

emlegetem ezt? Sajnálom, hogy elmarad a madárgyűjtés? Igen.

Legényeim megjönnek az ősvadonból. Túl sokat járjuk ezt a vadonrészt, nem csoda, hogy most szerény a zsákmány. A sok zajtól, amit keltünk, egyre messzebbre húzódnak az állatok. A szerencsével lőtt pumán kívül a mai bogárzsákmány is szép.

Megérkeztek legényeim. Abilio lapos pillantásokat vet a lajhárra. Juan is nézegeti: fiatal-e? Klementino a még üres bográcsot keríti kézbe. Ő realista. Mindhárman lemennek a vízpartra, lemossák magukat. Ezt én is megcselekszem.

— Esik az éjszaka? — pillantok fel a ránkköszöntő, gyorsan ereszkedő sötétbe.

— Nem! — szól a felhőket vizsgálva Juan. — Elmennek az esőfelhők.

45

R I T K A A N A C O N D A . E G Y H A T A L M A S F E K E T E

K A J M Á N

ZÖLD LEVELŰ új pálmaeresz előtt tűz lángol. Felette, a ferdén földbe vert faágon bogrács. Benne jóízű paprikás hal. Megfőtt, csak éppen kimerésre

vár. Tökhéj-edények, kanalak zörrennek. Kenyérpótló

farinha-d'agua kerül a másik tökhéjba. Abból hajít mindenki öt ujjal szájába. Némán kanalazunk teli tökhéjainkból. Észre sem vesszük, hogy a sötétség ránktelepszik.

— A függőágyak mind megszáradtak! — szólok embereimhez, mikor a kunyhó sötétjébe pillantok.

— Igen — feleli Abilio —, kényelmesnek ígérkezik az éjszaka. — Befejezzük vacsoránkat.

Juan visszajön a víztől az elmosott bográccsal, tökhéjakkal. Előveszem a karbidlámpát, vizet eresztek rá. A parázsnál meggyújtom a sziszegve ömlő gázt. Fény önti el a pálmakunyhót, bevilágítja a környezetet. Árnyékok kelnek életre. A zöld lomb furcsa színű az éjszakában. Furcsa a sok levagdalt, összedobált pálmalevél-hulladék. Ennek eltakarítására csak reggel kerül sor. Az eresz alatt felhalmozok néhány ládaketrecet íróasztalnak. Mögéjük másikat állítok, széleset, rá egy összehajtott zsákot. Ez a szék. Nincs kedvem lefeküdni. Sűrűsödnek az erdei és vízi élmények. Az Uatuma partján, csillagok hintázó fényei szomszédságában felírom a már teleírt oldalak elé vadásznaplóm címét: PALMAKUNYHÓ AZ ŐSERDŐBEN. Csupa nagybetűvel. Rám hajol a sötét. Él a víz, az ősvadon. Visszafelé száll a sokat, nagyon sokat idéző emlékezés. Jó így ülni az estében és pihenni. Fut a toll, élettel telik a fehér

A

46

papír a karbidfényben. Bogarak, szúnyogok, éjjeli lepkék érkeznek.

Nem a zöldellő ősvadonról, a barna avarról, a kéklő égboltozatról, a tüzes napkorongról, az aranyló vízről emlékezem, hanem önmagamról. Idegen benyomások tengerében, magányos erdei nomádként élek. Semmi nem fontos, ami azelőtt fontosnak tűnt. Írás közben hallom a sűrűből a megkötött kis teju zörgését. Pórázon gyötrődik. Apró példány. Kölyök, hiszen a tejuk kifejlett példányai csaknem kétméteresek. Ez meg alig hatvan centi hosszú.

Karbidlámpa lövell fehérlő fényt körém. Egy túloldali ládán bogárgyűjtésem. Mi az ördögöt akar odabenn a sűrűben a teju? Folytonosan zörög, motoz, rendetlenkedik. Az avar ezernyi korhadékát, tört gallyacskáját úgy forgathatja körmös lábacskái alatt, mint fogoly mókus ketrece futókerekét. Hangyák támadták meg zsinegtől felsértett bőrét? Valószínű. Másként nem ütne ekkora zajt.

Az este, az éjszaka fekete. Koromfekete. Nincsenek fokozatai. Az égbolt is koromszínű, semmiféle csillag fénye nem enyhíti. Beborul. A teju úgy zörög, veti magát, mintha diópapucsba bújtatott, megkötött macska lenne. Az ilyen zajt nem lehet sokáig állni a néma éjszakában. Úgy elsöpri gondolataimat, mint falevelet a szél.

Felveszem a karbidlámpát. Befelé indulok. A fehér fénykupola velem tart, és minden lépésnél új növényeket világít meg. A széles ereszű, alacsony kunyhó, embereim szúnyoghálós függőágyai mögöttem maradnak. Érdekes a sötét őserdőben lámpával barangolni. A tejut azonnal kihozom. Zörgését már nem hallom. Liánok, ágak tömegét hagyom el magam mögött. Pókháló ezüstjét világítja meg a lámpa. Itt a ledőlt fatörzs. Lámpám karbidgáza mérges kígyó módjára sziszeg. Körbevilágítva keresem a fiatal fát, amelyhez a gyíkot kötöttem. A csüngő, ráboruló levélzet közt átkerülök a ledőlt fatörzs másik oldalára.

47

— Az áldóját! — szólok félhangosan. Szinte legyökerezem. Az odú előtt, ahol tegnapelőtt délután fiatal fához hurkoltam az elfogott teju-ivadékot, csillogó bőrű hatalmas kígyóra esik lámpám fénye. Gyűrűi közt nem mozdul az összetört, szép gyík. Surucucu lenne? Óriási mérges kígyó? Nem! Ekkora surucucut még az ördögök nagyapja sem látott. Bőre színe — már látom — más. Olajfoltjai, háta, pillanatok alatt elárulják, miféle kígyó akadt össze a tejuval. Nem vöröshangyák támadták meg az idekötözött gyíkot, hanem — fellángol bennem a váratlan örvendezés — egy ritka anaconda-féle13. Ezt — mint a nagyobb, sűrűbben előforduló fajt, az Eunectes murinust — ugyancsak sucurijunak nevezik itt. Az Eunectes murinus megnő akár tízméteresre. Legnagyobb, eddig ismert példánya tizenegy méter és huszonnyolc centiméter.

Az Eunectes murinus noveus hossza ennek felét is alig éri el.

De nem centiméterrel mérem ennek a ritka óriáskígyónak becsét.

Leteszem a lámpát az avarra és — mást nem tehetek --körülnézek valami után, amit fegyvernek használhatnék. De semmit sem lelek a karbidfényben.

Ki számított itt ilyesféle éjjeli zsákmányra? Amit pillanatnyilag fegyverként használhatok, az két

kezem, markolásom. Az ilyenféle óriáskígyó nem mérges. Nem kell tartanom tőle. Inkább csak az a veszély fenyeget, hogy elmenekül, mielőtt elfoghatnám. Nincs messze az Uatuma sötét vize, ahonnan kijött. Könnyűszerrel vissza is talál oda, ha kikerül a rávetett fény bűvöletéből, markolásomból. Gyűrűi közül kilátszik a teju elnyílt szája, fényben csillogó, tőrt szeme. Mintha még élne. Igencsak

13 Eunectes murinus noveus.

48

zavarok duhaj kedvében elkapott vacsorája fogyasztása közben.

Esztendeje fogtam csak ilyen ritka fajú anacondát az Uatuma vadonában. Akkor is efféle éjjeli zsákmányolás közben. Az erdei vadtyúk, egy inambu volt akkor az áldozat.

Szinte óriás a mostani példány az Eunectes murinus noveusok között. Csaknem ötméteresre becsülöm, de átmarkolhatnám derekát két kezemmel ott is, ahol a legvastagabb. Elsőnek nyakát kell elkapnom. Csak erős, visszahajló fogsorai jelentenének veszedelmet, ha módja lenne marni. Ha megtámadna, igencsak feltéphetné horgas fogaival bőrömet, s fájdalmas, nehezen gyógyuló sebet okozna.

A sucurijut megbabonázza a karbidfény sípoló kis lángördöge. Mögéje kerülök, és közvetlenül a feje mögött kemény markolással elkapom csuklóvastag, apró pikkelyzetű nyakát. Felvág, gyűrűket vet. Két marokkal szorítom magamhoz, mellemhez a mintás, fekete foltos, szép bőrű óriáskígyót. A teju összetört teste kiesik vetődő törzsgyűrűi közül, rá az avarra. Zsineggel fához van kötve most is. Ha elnyeli, igencsak bajba kerül a falánk óriáskígyó. A fához hurkolt madzag akkor is csak madzag, ha a teju már a gyomrában van.

A szép és karcsú óriáskígyó teljes vadsággal küzd szabadulásáért. Farka rácsavarodik bokámra, négy gyűrűt is vet lábszáramon, combomon. Csüngő-csavarodó törzse fogy, mialatt lábamon, derekamon szaporodik átvetett gyűrűinek száma. Ügyes az ilyen veszekedetten küzdő hüllőóriás, amelynek semmiképpen nem állna szándékában ilyen műveleteket végezni, ha elereszteném. Akkor menekülne, pillanatok alatt lecsavarodna rólam. De ezt nem akarom. Inkább tovább szorongatom az anaconda nyakát.

49

— Hahó, Abilio! Juan! — kiáltok. Recsegnek a pálma- kunyhó eresztékei. Embereim most kelnek ki sietve hívásomra függőágyaikból, szúnyoghálóik alól.

— Hol van, Senhor? — harsan Abilio szava. — Idebenn! Gyertek a lámpafényhez! — Törtetés, zaj,

csapódik előttem a lomb, az inda. A fatörzset kikerülve elémbevág a sötétből Abilio. Mögötte Klementino és Juan. Mindhárom széles pengéjű bozótkést markol. Ez ilyenkor a leghasználhatóbb fegyver. — Segítsetek elkapni a sucuriju nyakát! — lihegem. Ujjaim már zsibbadnak, görcs áll markolásomba. Leszedik, erővel letekerik rólam a kétségbeesetten szabadulni igyekvő anacondát. A sucuriju véglegesen fogoly. Mozdulni sem tud. Nyolc kemény marok tartja, gyűri és ebből a szorításból nemcsak ilyen finomvonalú, alig ötméteres példány, de nyolcméteres, söröshordónyi óriás sem tudna szabadulni. Eleresztem a törzsével keményen rúgó állatot.

— Gyerünk! — nézek a markokban, ölelésekben csavarodó, kétségbeesetten megfeszülő anacondára. Caboclóim utánam cipelik a zsákmányt. A teju ottmarad. Most már véglegesen a támadó kedvű, döghúst is kedvelő vöröshangyák martaléka. Reggelig biztosan meglelik. Illata — ez biztos hangyavezető — körüllengi a környező aljnövényzetet.

Mögöttem és embereim mögött sötéten zárul a sűrű. Kint vagyok a pálmakunyhó sötétlő árnyékában. Most

sem látok különbséget a víz, az égboltozat és az ősvadon feketeségében. A lámpa fénye mindent ural körülöttem. Az egyik csónakvégben heverő ketrechez megyek a karbidlámpával. Félkézzel lehúzom a homokra. Odébb leteszem a lámpát. Kinyitom a ketrec két bőrszíjon függő deszka ajtaját. Félrehajtom a görbe szeget, a zárat.

50

Napokkal ezelőtt szedtem ki a benne elpusztult papaovót14, mostam ki a ketrecet a híg, meszes ürüléktől. Sárga-fekete oldalú, közel háromméteres, méreg nélküli kígyó volt a papaovo. Nem bírta a fogságot. Azóta bizonyosan felzabálta valami kajmán a parttól jó messze vízbe dobott húsát. Megszáradt bőre vászonzsákomban pihen. Klementino felém fordul — ő markolja a sucuriju farkarészét —, és belenyomja a nyitott ketrecbe. Juan deréktáját gyömöszöli befelé. Klementino is segít. Abilio feje alatt, nyakánál, elejénél nyomja befelé a ládába. A három gyapjas fej összehajol. A karbidfényben lassan belekerül a ketrecbe a szép zsákmány. Még csak Abilio markolja kívül az óriáskígyó nyakát, többi része benn csavarodik a rézháló mögött. Abilio kemény, erős mozdulattal benyomja a fuldokló kígyó fejét a ládaketrecbe. Mikor kirántja kezét, Juan rácsapja a fedelet, ráfordítja a rozsdás szeget.

— Kész! — sóhajt Klementino. Juan rápillant. — Csak nem fáradtál el? Eldajkálnálak. — Dajkálod ám a. . . ! — nevet Klementino. — Gyerünk aludni — szól Abilio. Indul, visszafekszik

függőágyába, leereszti a szúnyoghálót. Juan Klementinóval követi. Magam is utánuk megyek. A karbidlámpát visszaállítom a kunyhóeresz alatti ládára. A sötétből, a parton hagyott ketrec felől csusszanó mozgás, zaj. A finom vonalú anaconda szabadulni akar. Keresi a rést, de olyat nem talál. Ismét zörög valahol az avar az őserdő sötétjében. De már nem megyek be a lámpával. Nem eresztek vizet a karbidra. Hadd égjen ki. Függőágyamba térek.

Világosodik az ég alja. Már a parton nézegetem ketrecében az új, nagyon is hirtelen szerzett éjjeli zsákmányt. Orra — mint az első időben minden kígyóféléé

14 Chironius fuscus

51

— lezúzódott a feketére oxidálódott rézketrec-hálón. Csak a fájdalom kényszeríti rá, hogy abbahagyja a hiábavaló kiút keresést. Néha még ez sem. Ilyenkor történik, hogy a mérges- vagy óriáskígyó orrahegyét csontig lezúzza. Ilyen esetben csaknem biztos, hogy csupán a bőre marad birtokomban. Az új anaconda bőre fényes, látszik rajta, hogy erős állatot borít, melynek vízi és erdei élete során kedvezett a vadászszerencse. Szerencse? Ez most elhagyta. Az anaconda most is orrát zúzza a sűrű rézhálón. De nem szabadulhat. A zsákmányt ejtett vadász gyönyörűségét elmossa valami szánalomféle. Bár a hatalmas vízi óriáskígyó fajtája dísze — túlságosan ritka vadászzsákmány.

— Jó reggelt, Senhor! — köszönt rám Abilio. — Szép a sucuriju? — Kezében szappan, vállán törülköző.

— Jó reggelt! — pillantok a ketrechez lépő barna képű legényre. — Túlságosan is szép, de nézd, alaposan lezúzta már orra bőrét.

— Talán megfürdetnénk, Senhor! Az bizonyosan elvenné rosszkedvét!

— Rendben van. Vigyük vízbe a ketrecet. — Abilio lerakja a csónakvégre törülközőjét, szappanát. Lehajol, és felemeljük a meglehetősen súlyos, legalább negyven kilós ketrecet. Belehátrálok a csónaknál a langymeleg vízbe. Mikor hátrapillantok, nagyhirtelen ketrecestől visszanyomom a partra Abiliót. Leteszem a ketrecet a homokra, de olyan lendülettel, hogy Abilio csaknem kiejti kezéből. A homokon vadbőrök kifeszítésére szolgáló, hegyezett botok halmaza hever. A leghosszabbat kirántom, és előrelépve beledöfök az alig arasznyi vízbe. Két kézzel vetem ki a hegyes bottal felnyársalt, csapkodó, sárgásbarna, csonttüskés állatot.

52

— Raia!15 — lép hátra döbbenten Abilio. — Igen, édesvízi tüskés rája! — törlöm le verejtékemet.

— Csaknem ráléptem. — Akkor pedig — pillant Abilio rám és a bottal

felnyársalt halra — bizony sokáig nem vadászhatnál, Senhor! — Abilio kifejezései finomak. A rája-tüske döfése csaknem mindig végzetes. Nézzük a verdeső, alig-alig élő halat, amely akkora, mint valami nagy serpenyő. Lapos és „nyele”, azaz a farka a veszedelmes tüskékkel félelmetes. Gyűlöljük ezt az állatot, jobban, mint bármit. Ez csak kis példány, de akad belőle esernyő nagyságú is. Úszása is csúnya. Lebegve halad, mintha széles, csaknem kerek, farkas teste ki-be csukódó ernyő lenne. Sárgás, mint a homok. Emiatt nehezen lehet észrevenni. Ha valaki rálép — sokszor léptek rá idegen caboclók — izmos farka tüskéjét skorpiómódra hátrahajlítja, s beledöfi áldozata lábába. Ez pedig biztos vérmérgezés. Óriási kint okoz az ilyen tüskés rájától ejtett, fertőzött seb. Orvos messzetájon nincs errefelé. Amíg hozzákerül a sérült, az érdes tüskén levő szennyel előidézett vérmérgezés már befejezi pusztító munkáját. Minden vadászexpedíciómon többször találkozom vele. Az állat félelmetessége az oka annak, hogy mindig megemlítem. Emlékeztetőnek, hogy soha ne feledjem az óvatosságot, ha a part langyos vizébe lépek. Mint most. Hátrapillantva éppencsak a vízfenék árnyalattal eltérő színe mutatja a rája jelenlétét.

Megemelem Abilióval a nehéz ketrecet. A benne csavarodó anacondával belecsobbantjuk a vízbe ott, ahol térdig ér. Pillanatra a szabadság illúzióját keltjük a vízbe került anacondában. Csalódására azonban hamar rájön. Megérzi orrán a rézfonat kemény ellenállását. A mintás,

15 Potamotrygon histrix.

53

fekete foltos óriáskígyót bennhagyjuk a vízben. Hadd fürödjön. Igyék, ha szomjas.

— Jó reggelt! — köszönt ránk Juan és Klementino, akik fürödni jönnek utánunk.

— Jó reggelt! — felelem csaknem egyszerre Abilióval. — Klementino! — szólok a legényhez — Hajítsd vízbe azt a döglött ráját!

— Igen, Senhor! — Felmarkolja, és Juan után begázol a vízbe. Csobbanás. Egy kajmán véglegesen elbánik majd a fenékre süllyedő rájával.

Abilio a csaknem kihunyt esti tűzrakás fehéres hamuja mellé térdelve éleszti a lángot. Füst szállingózik, láng lobban. Rőzse kerül rá. Pattogva ég a reggelifőző tűz. Abilio fölteszi a vízzel teli kormos kávéfőző edényt. A nap óriás narancsszín korongja kikel odaát a Jatapú vonalnyinak látszó vadona mögül. Aranyhíd képződik a vízen. Villogó. Csodálatosan nagyszerű. Mintha át lehetne rajta gyalogolni a messzi túlsó partra.

Félcombig vízben állok, s nézem a kelő nap tündöklő panorámáját. Az anaconda vízbe állított ketrece a szappantartóin. Két tenyérrel locsolom magamra a vizet. Beleheverek. Nem utolsó mulatság együtt fürdeni egy ilyen anacondával, különösen, ha az már ketrecben van. A füst leszáll, végigterül az őserdő közeli fáin, a cserjésen. Megint zivatar készül! — pillantok a napot eltakaró felhőkre. Eső, pára, napfény, zöld lomb és víz. Mindez olyan a fülledten forró légtömegbe csomagolva, hogy szinte bele lehet harapni. Tüzet lövellő aranyló gömbként áll az égen a nap. A szétterülő víz néhol még aranylik, az ősvadon távoli, túlfelőli zöldje pedig feketébe olvad. A forróság a víz felett reszketteti a levegőt.

Az őserdőben elzuhant, korhadó fatörzsön ülök, pilledten és lustán. Belémivódik a forróság, a verejtékeztető nap árnyékba is besugárzó melege. Fürdés után hatoltam

54

be az ősvadonba. A velem levő 44-es Winchesterhez nagyon is méltatlan munkát végzek. Jaguárra, óriáskígyóra, mérges kígyóra való vadászat helyett bogarászom. Lepkehálóm mellettem hever a puhává korhadt, héj nélküli fatörzsön. A háló zöld, mint gyerekkorom lepkefogója. Csak éppen a hely, a vele való foglalatosság más.

Körülvesz a zöld káprázata. Elfáradtam. Milyen messze van ide part menti pálmakunyhóm? Két kilométerre? Vagy többre? Mindegy. Nem is akarom felmérni. Amúgy is visszatérek napnyugtára. Az erdő friss élményei iránti közöny a fáradtság jele. Iszákom, mintha vízzel teli zsák lenne, húzza vállamat. Letenni sincs kedvem. Bakancsom szinte rásült lábamra. Nyakam, arcom, hajam csurom verejték. Átizzadt, kivénhedt brazil katonasapka hever mellettem. A Tapajos folyamának ősvadonából hoztam ide örökségként. Ezt nem szedi le rólam minduntalan kéretlen köszöntésre az ősvadon lombja, pálmaleveleinek íve. Közönséges háncskalap nem alkalmas ide, mert a nagykarimájú kalapot minduntalan lesodorja a sűrűség ezerkarmú kuszasága. Inni kellene! De szomjúságomnak szembeszegül a fáradtság, és nem teszem meg az Uatuma langyos vizéhez vezető utat.

Vagy éppen a víz langyossága a visszafogó erő? Távoli pálmakunyhóm előtt az Uatuma sok kilométer

széles, majdnem mozdulatlan víztömege. Sok állat él langymeleg vizében. Kajmánok, a hírhedt tüskés ráják, hatvanhat-hatvannyolc fogas fehér és vörös delfinek.16 Nos, meg a tucuxik.17 Ez utóbbi a legszelídebb delfin-féle. A két, előzően említett boto-fajt boto branco és boto encarnado18 néven tiszteli az őserdei caboclo. Emellett vadnak és haragosnak ismerik, ha megsebesül, az embert is

16 Inia geoffroyensis. 17 Sotalia tucuxi. 18 Steno brasiliensis.

55

megtámadja. A zoológusok egynémelyike mást mond. A tucuxi viszont a caboclók szerint barátja az embernek. óriásiak a fehér botók és a tengerből az édesvízbe feljövő vörös botók, mint ahogy óriások a fekete19 és pápaszemes20 kajmánok. És hatalmasok a langyos vízben lest vetve terpeszkedő tüskés ráják. Igen nagy víziemlős a manatus, népies nevén: peixe boi, az ökör-„hal”21.

Lustaságom ellenállhatatlanul a fatörzsre ragaszt. Délben cipőtalpam alá csúszott árnyékom. Az árnyék most már nyúlik, keletnek mutat. Egy óra. Semmi zaj, mozdulás. Áll a meleg az őserdőben. A nap lassan döcög égi útján, a nyugati ősvadon aljának tartva. Pillantásom élénk, minden zajra ügyelek.

Az ősvadon olyan körülöttem, mintha száz színből lenne festve. De ki hallott olyan képről, amelyből zaj árad? Éjszaka túl sok pálmakunyhóm előtt a kajmán, nappal a fehér és a vörös boto. Kajmánokat nappal alig lehet látni. Vajon hol tartózkodnak nappal, hiszen a vízben és a vízparton látszólag semmiféle rejtek nincs. Ezt is kutatom, mint annyi mást, ami körbefog.

Éjszaka kibomlik itt az élet, mint valami ezerszirmú óriás virág. Minden szirom más formájú, más életű erdei és vízi állat. Forróövi éjszaka! — kanyarodik vissza az estére és éjszakára gondolatom. Az éjszakára, ami elmúlt, és ami ma megint következik. Éjszaka nem ilyen csendes a táj. Loccsan-csobban, zörren. Telihold idején az ezüstös holdfény árnyékokat fest a vízpartra. Most aranyló a napfény. Forróság rezeg a víz felett. Kimegyek az Uatumához. A vízparton állatnyomok. Törpeszarvas és óriásludak lábnyomához hasonló kajmánnyomok. Olyan kemény a megszáradt sár, mintha gipszbe öntötték volna a

19 Caiman niger. 20 Caiman sclerops. 21 Trichechus inunguis (Manatus).

56

százféle vízparti állat lábnyomát. Innom kell. Akármilyen meleg a víz. Levetem bakancsomat. Féllábszárig belegázolok a vízbe, iszom a forró tükörből, az Uatumából, mely a napsütésben üveg-merevnek látszik. A meleg nem szűnik. Rám dől az égből a forróság. Áll a levegő.

Odahaza aratáskor éppen ilyen a meleg. Surrog a kasza, hajlik a derék, a kaszások nyomában izzadt marokszedők. Hosszú a sor az uraság érett termésben gazdag földjein. Itt, ha verejtékezem, legalább a magam mulatságára teszem.

A délibábos dunántúli vízió eltűnik. Hallgat az őserdő, a víz. A parti növényzet szinte belebuktatja forróságtól lehajtott fejét a vízbe. Az itteni ősvadonban élni szebb, jobb, más, mint Szentandráspuszta és Feketepuszta porát taposni. Por. Ez itt nincs. De akad helyette egyéb. Humusz, avar és erdei tocsogó, napfényes mocsár és benne, körülötte a rejtőző erdei és vízi élet.

Visszamegyek az árnyékos őserdőbe. Teli üveg bogár a dőlt fatörzs aljában, mellette lepkedobozok. Felhúzom bakancsomat. Ezeket el kell még rendeznem.

Kék óriáslepke libben ki a sűrűből, cikázva érkezik elém. A zöld lepkeháló csapásomra zsákká hízik, s máris benne vergődik a kéttenyérnyi lepkeóriás. Mutató- és hüvelykujjam közt megroppantom a nagy lepke torát a zöld tüll alatt. Vége, a lepke már nem verdes tovább. Visszavetem a hálót, most újra nagy és nyitott szájú. Kiveszem a lepkét. Ép szárnyú, hímporát nem vesztett példány. Morpho menelaus a becsületes latin neve. Brazil vadászkísérőim azonban csak borboleta névvel illetik, mint minden más lepkét: Háromszegletű papírtasakba teszem, ráhajtom szélét, és ezzel meg a többi lepkével odahaza, szállásomon már csak annyi a dolgom, hogy ráírom: Rio Uatuma. Melléje a dátumot. Belekerülnek a bádogdobozba — egykor keksz volt benne — amely, ha szorosra telt, hazaindul a Magyar Nemzeti Múzeumba. A bogarakat is

57

hazaküldöm. Csak néhány nagy példány nem kerül a küldeménybe. Ezeket itt kell eladnom. Hiába, a töltényt, a ciánkálit, vöröshagymát nem adják ingyen. A világ legnagyobb bogarából, az itt élő Titanus giganteus nevű óriás cincérből jó lenne vagy féltucat. Ezideig egyetlen példányt fogtam. Kicsi volt, alig tízcentiméteres. Hazaküldtem édesanyámnak, Budapestre. Vele jó egynéhány más, hasonló szépségű, különleges bogarat. Mutatóba.

Kifelé indulok. Előttem ragyog az Uatuma tükre. Csak ne lenne ilyen nagy a meleg. A vén fatörzstől húsz lépésre loccsan a parti víz. Két merev, kidülledt szem, hátpáncél, majd a faroktő kúpja emelkedik ki a langyos léből. Kajmán mászik kifelé a vízből. Lustán, lassan. Az én lustaságom menten eltűnik ettől a látványtól. A fehérrel harántcsíkozott törzsű fekete kajmánóriás, amely legalább négyméteres, öregurasan mászik ki a vízből. Ide-oda pislog. Nem vesz észre. A lombárnyék, a fatörzs, a homokra tűző fehérlő napsütés nemcsak az embert, de az ilyen állatóriást is elvakítja. Rengeteg kegyetlen gyilkosság lehet mögötte. Oldalt fordul, hasát felhúzza. Olyan most, mint valami óriás daxlikutya. Végre megáll, roppant törzsével lehasal a homokra. Napozik. Jellegzetes, rücskös kajmánfeje felém fordul a homokon.

Újabb csobbanás. Új kajmán. Szintén fekete kajmán. A másik mellé mászik. Hasonló mozdulatokkal elhever. Ez félméterrel rövidebb. Akármelyikük úgy el tudna ragadni holmi kisebb tapírt vagy akár embert, hogy még csak bele sem rándulna.

Manausi barátom, Martin Braun — Barna Márton, más néven Hugo Carlos Boy — kért tőlem kitömésre egy lehetőleg nagy, fekete kajmánbőrt. De csak nagyon szép, fatörzs nagyságú példány bőre jöhet számításba. Most itt az alkalom. Santa Anna faluból, esetleg Urucarából

58

elküldhetem Hugo Carlos Boy manausi címére a fekete kajmán bőrét. Ej, a jacaré assu még napozik. Én meg már bőre szállításáról töprengek. Ajándékba küldöm! — határozom. Mindig rossz üzletember voltam.

Egészen közelről gyönyörködöm a hatalmas dúvadakban. Ez is ér annyit, mint a vadászat, a puskaravasz meghúzása. Most már biztos vagyok a kajmánzsákmány dolgában. Átcsúszom egy puha, elfeketült törzsön, hogy lábam támaszt találjon a korhadékban. Megragadom a 44-es, 12 milliméteres Winchestert. Bal kezem hüvelykjével felhúzom kakasát. Balkezes vagyok. Vállhoz emelem a barnult puskatust. Eldörren a Winchester. A lövés visszhangja végiggördül a vízen, az őserdőn, elhalkul a távolban. A kisebb kajmán loccsanva tűnik el a langymeleg vízben. A másik, a nagyobb, úgy fekszik ott, mintha mi sem történt volna. Még fatörzsnyi farkavége sem verődik. Bőre sértetlen. Lyuk nincs rajta. Szemén érte a Winchester ólma. Azt sem tudja a vén kajmán, mikor került át az örök kajmán-vadászmezőkre.

Körbesétálom a homokpadon az elejtett roppant jacaré assut. Megrugdosom, inkább csak kíváncsiságból, mintsem azért, hogy meggyőződjem róla, él-e? Igencsak kellemetlen lenne, ha felcsapna. A 44-es ólma bennrekedt az állat fejében. Túlfelől nincs nyoma. Megmérem a jacaré assu hosszát. Négy óriás lépéssel végiglépem. Valamivel még több is.

59

Tatu, övesállat. Tatu peludo

Anaconda, a legnagyobb óriáskígyófaj egyede egy folyami teknőssel

60

Most következik a nehezebbje. Az ilyen vén, hátarészén több centiméteres vastagságú kemény páncél lefejtése nem egyszerű dolog. Lefejteni? Levésni és lebaltázni megfelelőbb kifejezés. A kajmánbőr tehát megvan. Bolond dolog. Félnapi munkát szereztem vele. Nemcsak magamnak, de mindhárom vadászkísérőmnek. Abilio, Juan és Klementino nem rajong túlságosan az ilyenféle kajmán-nyúzásért. Bozótkéssel levagdalom a környező zöldet, liánt. Ráhordom a kajmánra. Sokat kell a zöldből levagdalnom, hogy megvédjem húsát a dögkeselyűktől. Hatalmas növényi halom terpeszkedik a homokon. Semmi sem mutatja, mi fekszik alatta. Elindulok az Uatuma mentén a cserjés, homokos, őserdővel szegett parton pálmakunyhóm irányába. Nem mindenütt ilyen jó, kényelmes az előrehaladás. Winchesteremet lövésre fogom. Sohasem lehet tudni, mit vet zsákmányul az ilyen kusza növényzetű partrész?

— Hahó! — kiáltok az őserdőből, a pálmakunyhó mögé kerülve. Errefelé már egészen a vízig ér a növényzet. Juan a pálmakunyhó mögött éppen hatalmas gyíkbőrt szegez szikkadni egy fatörzsre.

— Mi újság, Senhor? — mosolyog felém a zöld bőr felszegezése közben.

— Egy nagy jacaré assut lőttem. Elmegyünk, hogy még ma megnyúzzuk.

— Jacarét? — komorodik el Juan. — Igen! Csónakkal megyünk, félórányira hever a

vízparton. Lombbal fedtem be, hogy ne férjenek hozzá a hollókeselyűk. Négyméteres példány!

— Négyméteres? — lobban Juanban az érdeklődés. — Menjünk, Senhor!

Csónakba szállok, időközben előkerült embereimmel. Juan is beszáll. Négy evező merül vízbe. A pálmakunyhó

61

elmarad mögöttünk. Kop-kop! — szólnak az evezők a csónakoldalon. Távolabb már urubuk keringenek.

— Szimatot kaptak — mosolyog Klementino —, de nem férnek hozzá!

— Remélem! Odaérkezvén ledobáljuk a fekete kajmánról a

megfonnyadt zöldet. Hanyatt fordítjuk. Elmondom, milyen célra kell a bőre.

— Ez igen! — mondja Juan. — Érdemes volt elejteni. Senhor Carlos bizonnyal értékeli, ha megkapja. — Ez az. Ha megkapja. Addig sokat kell még utaznia a jacaré assu bőrének. Hozzáfogunk a nyúzáshoz. Négy kés négyfelől, a négy óriáskarmú kajmántalpon kezdi a nyúzást. Néha szitokkal elegyes kifakadások fűszerezik a kemény munkát.

— A kunyhóhoz visszük, és fatörzsre szegezzük, úgy szárítjuk meg? — kérdezi Juan, mikor a nehéz és kemény bőr — úgy ahogy összehajtva — végre csónakba kerül.

— Igen! Csak azután legyen, aki teljes száradása után össze is hajtja.

62

V A D O N B E L I H Á Z A M T Á J A

AJ NÉLKÜL telt az éjszaka. Reggeledik. Kilépek a kunyhó elé, a keskeny eresz alá. Odakinn találom már vadászkísérőmet, Klementinót. Abilio és Juan

készülődik. Elszállítják Santa Annába az elfogott ritka sucurijut, a megszikkadt nagy jacarébőrt és a többi vadbőrt. Klementino markolásában íj, hal-nyilazáshoz való óriás-papagájtollas nyílvessző. Széles, barna arca, tömpe orra mongoloid beütésű. Ferdevágású szeme az Uatumára villan. Nyaka izmos, válla széles. Kérges marka, elszarusodott talpa, az ősvadon igencsak komisz életéről beszél. Nem nagy mulatság az itteni élet. Klementino igencsak megborzolja íjával a halaktól dús vizet. Megfőzöm a feketekávét, konzervtejet bontok. Kimerek mindent az edényekbe.

Abilio és Juan elevez rakott csónakján. Pálmaborító védi a rakományt a nap később forrósodó sugaraitól. Hamarosan eltűnnek a jobb oldali erdőfal árnyékában. Párás szürkeség uralkodik a víz reggeli színein. Kel a nap. Visszalépek a kunyhóeresz alá, kampójára kötöm összecsavart függőágyamat. Winchesterem és csónakom mellett harmadik jóbarátom: függőágyam. Kígyó, mérges rovar sohasem juthat fel a kunyhó talajáról a függőágyban pihenő emberhez. Függőágy híján azonban néha csónakfenékben alszom, s ez éppenséggel nem nagy élvezet. De erre — szerencsére — csak ritkán kerül sor. Sok errefelé a vad kajmán-féle, csónakba is bekúszó mérges kígyó, söröshordónyi óriás anaconda. Kampójára kötött függőágyam vadonatúj. Ennek azonban nem örvendezek túlságosan. Megszokott régi függőágyam elveszett, még mielőtt hozzákezdtem a kunyhóépítéshez. Most az Uatuma

B

63

fenekén sodródik, ha ugyan nem akadt bele valami elsüllyedt fatörzsbe.

Úgy történt a dolog, hogy megnyúzott, kizsigerelt törpeszarvast fektettem frissen mosott függőágyamra, nehogy a besózásig homokos legyen háza. Csak addig hagyom a homokra terített függőágyon — gondoltam —, amíg tüzelőért megyek az erdőbe. Abilio, Juan és Klementino literes bogártartó üvegekkel gyűjtögettek akkor az erdőben. A leterített függőágyba gabalyodott törpeszarvast vízbe húzó fekete kajmánt akkor láttam meg, amikor ölrevaló száraz fával kijöttem az erdőből. Éppen jókor, hogy a homokra vágott rőzse felett búcsút intsek a vizet meggyűrűztető, függőágyas zsákmányával eltűnő kajmánnak. Puskám nem volt kéznél, így csak néhány pusztai miatyánkot küldtem utána. Abilio és Juan még időben érkezett, hogy új függőágyért átevezzenek Santa Anna egyetlen boltosához — aki egyébként szíriai eredetű. Késő éjszaka érkeztek vissza. Azóta új függőágyban alszom.

Végigpillantok a széles, vízig nyúló homoksávon. Apadóban az Uatuma. Vadászkísérőim most is a messzi Santa Anna felé eveznek. Örömmel teszik. A vadbőrök és az élőállat-zsákmány leadása után még levizitelhetnek a lányos kunyhóknál. Abilio erősen kerülgeti a nagyon is szemrevaló és nagyon kedves Benét, egy urucarái csordás lányát, aki Santa Annába jött látogatóba. Egymagamban őrzöm most házunk táját.

Új ereszünk oltalmazó árnyékot ad ketrecbe zárt vadállataimnak is. Mérges és nem mérges kígyók, teknősbékák, apró erdei emlősök a ketrecek foglyai. Amott szélről, jobbról madárpókok tanyáznak a rézszitaszövet elejű egykori benzines ládában. Mindezek az Uatuma vadonából származnak. Minden elémkerülő erdei és

64

víziállat érdekel. Gyűjtőszenvedély hozott ide, és tart itt az őserdőben.

Párás meleg üli meg a kunyhót, a növényzettől fosztott kis irtást, a közeli patakot, melyet csodálatos fordulatokra kényszerítenek a medrébe tolakodó, léggyökeres açai pálmatörzsek. Ilyen szép, açai pálmásokban gazdag helyet a Tapajós mellett is találtam, nem messze onnét, ahol a Cupari folyó a Tapajósba ömlik. Vékonyka olajcsík színezte a vizet. Az egyik pálma gyökérzetéből szivárgott. Nem kétséges, hogy arrafelé, a Tapajós vadonában fekete aranyat, olajat rejt az ősvadonnak a felszínen fehér aranyat, nyersgumit adó földje.

Hirtelen megpillantok valamit, ami elsöpri tapajósi emlékeimet. Fürödni is elfelejtek. Zöld-arany jararaca!22 Nem is fán, lombos környezetben, hanem a kunyhóban, a kígyóketrecek előtt kúszik a földön. Nyilván látogatóba jött szélső ketrecem lakójához, az ugyancsak zöld-arany, fogoly jararaca hölgyhöz. A bekúszó mérgeskígyó nagysága fejlettsége szerint alighanem hím. Segítem a találkozást. Puskatussal nyomom le a talán kilencven centiméteres, hüvelyknyi vastag zöld kígyó fejét. Mint valami óriásgilisztát, nyakánál, közvetlenül a feje alatt felmarkolom a földről. Ilyen környezetben nélkülözhetem a zsineges kígyófogó botot.

Balról a harmadik ládában vannak a gödörkés orrú viperafélék. Közéjük kerül a zöld mérgeskígyó. A Winchestert leteszem, bal kezem markolásában a zöld erdei kísértet, kinyitom a ládafedő görbített szegét, a zárat. Odabenn a halál kisöccsei randevúznak. Mikor egy kölyökszámba menő díszes vagy borzasztó csörgőkígyó23 kicsap a nyíláson, úgy vágom rá időtlen reflexszel a ládatetőt, hogy a még marokba fogott, félig a ládába

22 Bothrops bilineata. 23 Crotalus terrificus.

65

eresztett zöld-arany jararaca meg a díszes csörgőkígyó törött gerinccel szorul a résbe. Nem bánom. Nem szeretem az efféle békétlenkedőket. Jóvátehetetlen bajt okozhatnak.

Az aranyos-zöld jararaca nyakát még mindig nem engedem el. Határozottan hideget érzek. Jeges hátamon a verejték, ami evezőstrikómat bőrömhöz tapasztja. Úgy látszik, jó hűtőkészülék a zöld-arany jararaca két méregfoga. Késsel feszítem ki a beszorult ládaajtót, a feje alatt marokra fogom, és kihúzom az aranyfoltos jararacát. Ledobom a földre. Melléje hajítom a ládából kivett, rongyként lógó kis csörgőkígyót is. Amúgy sem menekülhetnek. Még élnek.

Egyébként egyetlen fiolányi kígyómarás elleni szérumom sincs. Nagyon szegényes a felszerelésem. Nincs más lehetőségem az ilyenfajta veszedelem elkerülésére, mint az iménti gyors reflex, a pillanat századrészére sem torpanó figyelem. A mérges kígyó marása úgy röpíti a Styx túlsó partjára a dolgát elügyetlenkedőt, mintha közvetlen csatorna kötné össze az őserdőt az alvilággal.

Fürdésből jövet megnézem a félredobott mérgeskígyókat a kunyhó letaposott földjén. Egyik sem él már. Zsineget kötök mindegyik kígyó nyakára, azután két szeget verek egy tartóoszlopba. Mindegyikre ráakasztok egy kígyót. Bőrük ragyogó, gyönyörködöm bennük. Késsel végigvágom hátsó oldalukat. Lefejtem a friss dögökről a bőrt. Legnehezebb a fej kinyúzása. De ez is hamar megvan. Fekete szigony-nyélre csavarom, — gyaluforgács módjára — a két hártya vékonyságú, szép színű bőrt. Estére zörgősre száradnak. Akkor majd összecsavarva zsákba rakom a többi, apróságszámba menő mérgeskígyóbőr, meg egyéb holmi közé.

Lemegyek a vízhez. Megmosom kezemet, a kést. Az Uatuma tükörsima vizében nézem magam. Centiméteres

66

szakállú, naptól barna fiatalembert mutat a víztükör, aki nemcsak vadászik, de onnan remélhetőleg vissza is tér.

Abilio, Juan, Klementino! — gondolok embereimre. Alaposan egybekovácsolódtunk az őserdőben. Erdei emberek ők, és jómagam is. Mikor rájuk nézek, találgatom, mi az, ami bennünket ennyire összefűz? Abilio és Juan esetében nem nagy dolog erre felelni. Végtére is első utamon24 együtt jártunk be olyan területeket az Uatuma folyó felső tájának vadonában, ahol azelőtt nem fordult meg európai. Klementino új vadászkísérőm. Jose, az előző uatumai vadászút résztvevője, most kimaradt az erdei négyesből. Megházasodott. Helyette Klementinót táncoltatja csónakjában az Uatuma vadonának villámoktól, viharoktól nyáridőben is terhes időjárása.

Erdei négyes. Felötlik bennem a remansói, Amazonas-menti caboclo-bál, a francia négyes, a finom rokokó tánc szép emléke, amikor első uatumai utamról visszatérve, hajóra vártam. Igencsak szokatlanul hatott ebben a környezetben ez a finom művű, európai tánc. No és a zene! A gitárszó. Mert gitáron pengették ki — És milyen jól — azokat a zenei motívumokat, amelyekre egykoron rizsporos hajú, krinolinos francia dámák, kecses udvari lovagok járták táncukat a Lajosok udvarában.

Jose Prestes, az ültetvényes kereskedő öccsének műve a nagyszerű rendezés. Mert rendezés volt az a javából. Mi meg jártuk a táncot egész éjszaka. Olajmécsesnél. Gitárszóra. Úgy keringtek, fordultak, sorakoztak, bókoltak a fiatal caboclók, lányok, mint idegen öltözékű francia rokokóbabák, akiket valami századokat átlépő vihar vetett ide, ebbe a vad, forróovi környezetbe. Igencsak hálás voltam akkor a pápai Fő téren levő nagyvendéglő hátsó

24 Megjelent a Kalandok a brazíliai őserdőben címen. 1957.

Második kiadás 1959. Harmadik kiadás 1962. Gondolat Könyvkiadó.

67

szobájában működő tánciskola sovány kis tánctanárának, aki diákkoromban bevezetett a francia négyes művészetébe, s úgy kicsipkézte tudásomat, hogy még a remansói caboclók közt is megálltam a helyem. Jóleső az emlékezés.

Törvény errefelé, hogy aki itt élni akar, annak jól kell látnia, és nagyon jól kell emlékeznie. Vigyáznia kell minden lépésre, evezőhúzásra, a meglepetésekkel teli erdőre, vízre. Nem azért mondom ezt, mintha az ősvadon holmi emberhúst zabáló rém lenne. Távolról sem az. A civilizáció központjaiban száguldó modern közlekedési eszközök sokkal veszedelmesebbek, mint az őserdő állatvilága. Állítom: azonos számú városlakó és erdőlakó baleseti statisztikája a városlakók hátrányára alakul. Nincs errefelé olyan erdei vad, vízi dúvad, kajmánóriás, vérszomjas jaguár, halálos mérgű kígyó, amely felérne egy beivott sofőr okozta veszedelemmel. Emellett itt még védekezni is lehet. Winchesterrel.

Vastag vonallal húzza alá a nagyrészt írástudatlan caboclók életét a szegénység, a kemény mindennap. A falvakban csakúgy, mint az erdei szállásokon, vadász- és halásztanyákon a szegénység az úr. Mindannyian jóindulatúak a barát iránt, s vadak, féktelenek az ellenféllel szemben, szelídek a családi körben. Az itteni emberek családias érzelműek, szenvedélyesek a szerelemben, s elvakultak a féltékenységük diktálta bosszúvágytól. Itt elképzelhetetlen, hogy valaki csak úgy, unaloműzésből járjon lányos házakhoz, ott felelőtlenül szerelmet csipegessen, azután pedig odébbálljon, mint aki jól végezte dolgát. Ez öngyilkosságszámba menő cselekedet. A brazil bűnügyi krónika rendkívül szomorú képet fest az ilyen esetekről. Ha mindezek ellenére elmarad a házasság, a ballépés után rendszerint kitagadott lány útja a másik végletbe visz: az utcára. Mert ugyan kihez, hova is mehetne?

68

Abilio most Benének udvarol. Legénymódra, tisztességgel teszi a szépet. Pedig éppenséggel nem Adonisz az én jóban-rosszban velem tartó vadászom. Szája széles, vastag, orra kicsit tömpe, szeme élénk ugyan, de nem túlságosan nagy, egyszóval nem nevezhető szép fiúnak. Nem magas. De a szíve arany, szava lágy, ha Benéről van szó. Mondom, ha Benéről, mert máskor megkeményedik, mint puha viasz a jeges vízben. Szelíd óráiban gyermekded és ártatlan. Ilyenkor határozottan megszépül. Benének — úgy hiszem — mindig ilyen. Az, hogy Bene éppen most jött látogatóba Santa Annába, legalábbis gyanús. Az is, hogy Abilio — pedig mi előbb eveztünk el Urucarából — pontosan tudta Bene érkezésének napját.

Santa Anna háromórai erőltetett evezésre a túlparton van. Odaát, az őserdős hegyfoknál élesen fordul a part. Az már a Jatapú-torkolat. A hegyfokon lakik a magányos szíriai kereskedő, háza most üres, csak emberei vannak ott, maga elutazott Manausba, „pasiadóra”. Sétálni. Nálunk odahaza úgy mondják, nyaralni. Itt örökös a nyár, tehát más kifejezést kellett rá kitalálni.

Vadászaim közül Juan a legkarcsúbb és legmagasabb. Jóképű, de azt hiszem többszörösen beütött családjába a néger vér. Indulatos, fékezhetetlen. Bátor, mint egy fekete piranha. Nem köszönné meg, ha tudná, hogy ehhez a vad, húsmarcangoló halhoz hasonlítom. Az ő lelke is romlatlan, majdnem gyermeki. A civilizáció annyi hatással sincs rá, mint aranyra a rozsda. Káromkodik, okkal és ok nélkül, szilaj, minden vállalkozásba fejest ugrik. Nem viseli el, hogy valami kifogjon rajta.

Nőkkel nem foglalkozik, felülről néz rájuk. Klementino természete sokban hasonlít Juanéhoz. De

akárcsak Abilio, ő sem leányálom. A derék dédmamák és nagyapák jórészt négerek voltak. A belevegyülő fehér vér

69

nemigen emeli nála a külső csínt. De rátermettsége, talpraesettsége nem hagy kívánnivalót. Kitűnő szigonyos, ismeri a halakat, szeret bogarászni, aprólékos gonddal gyűjt. Szenvedélyes vadász.

A gyűjtött mérgeskígyó- meg rovarzsákmánnyal hamarosan visszaevezünk a távoli Urucarába, hogy lerakva a gyűjtést, kiegészítve a felszerelést, visszatérjünk ide. A szíriaiaknál nem tartalékolok semmit. A hegyfokit kihúzta számításaimból a „pasiado”. A Santa Anna-belit pedig nem ismerem annyira, hogy a veszedelmes, eleven kígyógyűjtést az értékesítésig rábízzam. Jobb minél előbb túladni az ilyesmin, mert ha elhullás következik be — ami kígyóknál igen gyakori —, az engem károsít. Ha sokkal több hasznom nem is lesz a szerény eladási árak miatt, mint a vadászgyönyörűség, ez is megteszi.

Afrikában ilyesmire a nagypénzű vadászok tízezernyi dollárt költenek. Nekem majdnem ingyen áll rendelkezésemre az őserdő. Csak egy kis egészséget meg verejtéket kell rááldoznom. Milyen sokat lehetne itt végezni, gyűjteni, milyen értékes tudományos munkát lehetne folytatni, ha nem kellene azon töprengenem, hogy a felszereléshez tíz vagy tizenöt kiló vöröshagymát vásároljak-e? Mert már öt kiló vöröshagyma ára is számít.

Ha minden ennyire nehéz, miért maradok itt mégis, miért gyötröm magam? Mert a vöröshagyma, a kávé, a cukor, a só, a kinin meg a keserűsó gondja csak másodlagos. Mindent háttérbe szorít a semmivel ki nem fejezhető, semmivel össze nem mérhető megismerés és vadászat vágya. Ez tart itt. Szinte tíz körömmel kapartatja össze velem az erdei gyűjtőútra valót. Az igazi, a hamisítatlan ősvadon, a vadászat a mindenkori cél. Hogy mennyi fáradtsággal keresem meg az újabb gyűjtőutakra valót, az másod—, sőt huszadrangú kérdés. Valahogy mindig megkerül a szükséges hozzávaló. Mikor benne

70

vagyok az erdei élet sodrásában, a mögöttem maradt civilizáció úgy elhalványul, mintha nem is létezne. Mindig vonz az ősi, titkokkal teli természet. Az ilyesmit nem érti meg az, aki soha sem került vonzása alá. A süketnek sem lehet megmagyarázni a hangok szépségét.

Kik voltak őseim, akiknek kedve most bennem lobog? Nem tudom. Vörös vonallal húzza alá Brazília ősvadonai iránti olthatatlan és mély szenvedélyemet, majdnem szerelmemet a tudásszomj. Mit lehet még elmondani ebben a friss építésű kunyhóban arról, ami széles, egyre szélesedő körben körülvesz? Írásaim mellől, a pálmafedél árnyékából kilátok az irtás zöld falára, a vízre.

Nemcsak a múltba, magam köré is nézek. De nem afféle unottan futtatott pillantással Az ott fenn micsoda? A zöld növényi fal folyondárain lefelé tekergőzik. Zöld, oldalán aranyosan csillogó jószág. A humusz, az aljnövényzet felé tart. Megint mérgeskígyó. Rövid időn belül a második zöld-arany jararaca. Valaminek az életét követeli. Nézem a sűrű zöldben, a csipkés levelek húsos tövein lefelé tartó, talán nyolcvan centis mérgeskígyót. Pillantásom nyugodt, de mágnesként vonz a zöld-arany kígyó tekergőzése. Szemlélődve kísérem a lassan lefelé mozgó, a levelek, indák közt el-eltűnő, egy részét mindig láttató furcsa, ragyogó zöld-arany vonulását. Olyan kényelmes a mérges kígyó, mint valami jóllakott szibarita, aki még sóhajtani is fáradt.

Mi az ördögöt keres ez a lombok, folyondárok közt tanyázó, igencsak kellemetlen természetű kígyó az avaron? Már látom. Apró béka25 ül egy hullott, nedves levélen, és felém pislog. Ehető faj. Mármint a combja. Szúnyogokat, apró bogarakat szedhetett az avar nedves barlangszerű levélgörbületeiben, amelyek neki olyanok, mint nekem a pálmakunyhó. Szeretem ezeket a jeleneteket, az őserdő

25 Leptodactylus ocellatus.

71

meztelen lüktető életének megnyilvánulásait. A rémült kis béka rámpillant, néz. Szíve úgy dolgozhat, mint a hajszolt motor. Engem lát, s ezt iszonytató veszedelemnek tartja. A zöld-arany veszedelmet — sokszor van ez így az életben — nem veszi észre. Játszom a béka életével. Ezekben a pillanatokban talán kegyetlenebb vagyok, mint az aranyvonalú mérgeskígyó. A béka életét prédára vetem a magam mulatságára. Az ókori Róma véres cézárainak indulata sűrűsödik bennem? Az amfiteátrum most alig arasznyi. A lihegő torkú béka egyre engem bámul. Ha kicsit odébb ülnék, bakancsommal felrúghatnám. A zöld-arany mérges kígyó méternyire ereszkedik tőlem, ládaasztalommal, gyűrt sarkú naplómmal egyvonalban.

Leteszem a töltőtollat. Éljen a kicsi béka, amely ha nem látna engem, aligha bámészkodna el ennyire. Ej, vajon csak a béka élete tesz ennyire emberségessé? Nincs szerepe ebben azoknak a milreiseknek, amelyeket a zöld jararacáért fizetnek? Dehogynem! Afféle erdei szent módjára viselkedem, akinek mindenkor maga felé hajlik a keze. Az összecsavart függőágy alá nyúlok a kígyófogó botért. A tartókötél mellettem hurkolódik az oszlopra. Kihúzom a bot lapos, villás végén a bevert U szegek alatt átfutó zsineget. Az aranyfoltos, apró pikkelyzetű kígyó, fejjel lefelé, óvatosan közelít a változatlanul rámpillogó békához. Kicsit megnyugodott, mert torkatája már nem ver annyira. Naplóm felett átnyúlok a rövid villájú, csüngő hurkú bottal. A zsineg a fejével lefelé tapogató kígyó zöld feje alá kerül. Szorosan ráhurkolódik. Az aranyos-zöld kígyó most már csapdosva csavarodik le az ágról, a kövér levelek közül. A villaközbe fogott, sziszegő, nyelvöltögető jararaca rácsavarodik a bot végére. A százhúsz centiméteres, lapos végű botot, a kígyótekerccsel együtt kihúzom az indák közül. A béka pedig? Hol van már az? Nem kívánhatok tőle köszönetet. A harminc milreist, végtére is nekem fizetik.

72

A lombos indák a szűk irtáson érintik a pálmafedelet. Ha a kígyóval végeztem, mindjárt levagdalom őket. Az ilyenféle kószáló jószág — ezekből úgy látszik jócskán akad errefelé — könnyen veheti éjszaka útját a pálmatetőn, az oszlopon át a függőágy szúnyoghálója, redői közé. Akkor pedig nem tudom, ki fogná el időben ezt a veszedelmes zöld erdei kísértetet? Nem szaporítom kellemetlen gondolataimat.

Felállok ládámról, s a nyakánál megmarkolt, csavarodó zöld kígyót beleeresztem az óvatosan felnyitott kígyós-ládába. Lecsapom a deszkát, ráfordítom a görbített szeget. Nincs igazi ketrecem, hiszen szegénységemben a manausi kikötőben — nem is olyan régen — még úgy kellett megdrótoznom levált cipőtalpamat.

Fontos, hogy itt vagyok. Egyetlen caboclo, erdei gumigyűjtő sem lakja errefelé az őserdőt. Pedig gazdag az Uatuma vadona. Gazdag paradióban, fehér tejet adó gumifákban, az őserdő zöld teheneiben.

A pálmatető alatt sötétedik. Az őserdő felett lassan leáldozik izzóvörös köntösében a napkorong. A szellőborzolta hullámokra veti csillogó, vörös fényét. Úgy vakít, hogy nem lehet a vízre nézni. Ezernyi aranylap veti szemembe a víz villódzó vörösét. A napkorong eltűnik a kunyhó mögötti nyugati ősvadon felett. Lassanként sötétség borul a vízre, a szűk irtásra, a pálmakunyhóra.

Koromszín uralja a kezdődő éjszakát. Embereim megjönnek. Kikötnek. Odakinn a keskeny eresz alatt lóg a messzevilágító karbidlámpa. Beveti fényét a pálmatető alá. Abilio és Juan fáradtan nézi ládaasztalomon az összeszedett, teleírt papírlapokat. Nagyon tisztelik a betűt. De — akárcsak Klementino — nem ismerik a betűvetés mesterségét.

— Hal kellene vacsorára! — szólok Abilióhoz.

73

— Igen, Senhor! — Előveszi a szigonyok közül az acéldrótos horgot, leballag a csónakhoz. A vízig vetődő karbidfény mindent megvilágít. Az ülés alól egy Santa Annából nyilván csalinak hozott nyers húsdarabot szed ki. Elég sok itt a vörös piranha. Ez a hal a fekete piranhákkal rokon, de nem olyan veszedelmes.

Vacsorához készülünk. Tucatnyi vörös piranhából főzzük az erősen paprikázott hallevest. Kis zsákra való szárított cseresznyepaprikám is van, tapajósi évelő paprikafám termése. Ez a fa akkora, mint egy teljes termésben levő hazai őszibarackfa. Magyar és caboclogyomor legyen, amelyik kibírja. Kimerjük a hallevest. Nemcsak a melegtől, de a paprikától is verejtékezünk. Elégedettek vagyunk.

Kel a hold. A kunyhó és az eresz sötéte mélyebb, mint az irtás, a víz feletti sötét. Felhők takarják el a csillagokat. Fényeik nem hintáznak az Uatumán. Csend. Mintha sehol nem tanyázna erre élő. Rideg holdbeli táj lehet csak ennyire nesztelen, halott. Csak rövid ideig alhattam. Ösztön, a csend változása riasztott? Lehet. Felhajtom függőágyain földig érő szúnyoghálóját. Kinézek az Uatumára, majd befelé figyelek a sűrűbe. Szúnyogok zizzennek. Nemcsak a közönséges váltólázat terjesztik, de számos más forróövi betegséget is. Nem mulatságos dolog sötétben figyelni a zizzenő, halk szúnyogmuzsikára. Különösen nem, ha néhány szúnyog bevág hozzám, megdöf. Elkenem az ártó férgeket. Mi az, ami álmomból riasztott? Hullám nem loccsan, hal sem vetődik. Az ősvadon titkokat rejt hallgatásában is.

Függőágyam alatt kopott papucsom. Mellette Winchester és hosszúnyelű, háromtelepes vadászlámpa. Tulajdonképpen csak én nevezem ki vadászlámpának. Winchester-gyártmány. Előléptetését pásztázva vetíthető fénykévéje indokolja. Akár harminc méterre is ellátok

74

vetített sugarával az éjszakában. Aszerint, mint állítom be vetítő tükrét. Hu-hu! — hallom hirtelen a sötét ősvadonból. Bentről jön a hang. Hu-hu! Hu-hu — hallom ismétlődni. Mély és kísérteties, búgó hang. Ha hinnék holmi kísértetekben, borzongó lúdbőrzés szaladgálna rajtam. Babonás sallangoknak azonban nyoma sincs bennem. Egyébként szeretek mindenről meggyőződni, mi okozza? Hu-hu! — jön a búgó hang. Nem bagoly. Gyerekkoromban sötét pincékből huhogtunk ilyenképpen, hogy megriasszuk társainkat. Szúnyoghálója tüllje alól felémsuttog a sötétben Abilio.

— Hallod, Senhor. Akárcsak az indiánok majomba bújt éjszakai rossz démona, a jurupari.

— No-no! Sohasem láttam még juruparit, most megnézem. Csendesen felkelek függőágyamból. Felveszem a függőágy alól lámpámat, puskámat, belebújok kitaposott papucsomba. Mintha riasztani akarnának a furcsa éjszakai démonok, többfelől hangzik a hu-hu. Klementino is ébren van már, Juan is. Könnyen neszel errefelé az erdei ember.

— A jurupari, a démon! — suttog Klementino. — Hallod, Senhor? Sokan vannak. Többfelől is hallani hangjukat.

— Nyilván beszélgetnek. Ezt nem lehet tőlük rossznéven venni. Nappal bizonyára mélyen hallgatnak. — Nevetek.

— Senhor, a jurupari nem tűri a tréfát! — Hát igen, ez a vad, hajat égnekállító hu-hu

voltaképpen félelmetes. — Legényeim nem követnek, mikor a pálmakunyhó mögött behatolok a sűrűbe. Hiába, más a nappal és más az éjszaka, különösen a juruparival tűzdelt éjfél. Kezemben lámpa és Winchester. Nesz nem hallik. Sötétben is ismerem a kunyhó mögötti vadon minden fatörzsét, földbegyökerező liánját, parazitáját. Felülről hangzik a kísérteties, mély hu-hu. Többen szólnak. Többirányból. Hu-hu, hu-hu.

75

Az ördögbe! Felfelé irányítom a lámpát. Felvillantom. A fénykéve élesen belevág a fenn ritkás, vastagágas sűrűbe. A hu-hu odafenn elhallgat. A tiszteletbeli „jurupari”, az éjjeli majom26 mereven bámul, pislog nagy szemével a fénybe. Miriquina a neve. Nem azonos ez a faj az éjféli majommal,27 a macaco de meia noitéval, az indiánok démont személyesítő juruparijával, az ei-a-val. Mindkét faj éjszaka jár zsákmány, madártojás, madárfióka, rovar, friss rügy után. Az éjféli majmot éjszakai zsákmányszerző útja hozta kapcsolatba az indián mitológiával. Ei-a-val egyébként még sohase találkoztam. Miriquinával alig néhányszor. Az éjjeli majom lefelé bámul a fénybe, farka többszörösen rácsavarodik egy vékony ágra.

A vakító fénykéve csodálatosan jó vadfogó. Mély és puha a humusz. Anélkül, hogy a fénycsóva irányát pillanatra is változtatnám, belenyomom a vastagnyelű lámpát a nedves korhadékba. A Winchester-lámpa megáll, mint valami földbe vert cövek. Fényében torpan a mit sem látó, halló „gonosz szellem”. Oldalt lépek. Sötétből nagyszerűen lehet célozni, lőni. Bumm! A koromszín őserdőn végigdübörög a 44-es hangja. Félelmetesebb, mint száz indián jurupari. Az ágakon ide-oda vetődő, lefelé hulló majom beljebb éri nagy puffanással az avart. A lámpa alul keskeny, odafenn széles fénykörén kívül esett le. Kihúzom a lámpát a humuszból. Előre világítok. Nehezen találom meg a páfrányok közt az éjjeli majmot. Már nem él. Társai közben már messze járnak a vak éjszakában. Nem hallani a hu-hu babonát idézgető hangjait. Hátsó lábánál felmarkolom a véres majmot. Jól látni hatalmas szemét, macskaszerű fejét, tömött szőrű rövid fülét. Homlokán fekete folt, arcán három fekete vonal. Arca világosabb színű, mint gyapjúszerű tapintású, barna bőre. Színe

26 Aotes vagy aotus fajhoz tartozó éjjeli majomféle. 27 Cercoleptes caucivolvulus.

76

különben egyedenként változik a barna és a vörösessárga árnyalatok között. Farka törzsével egyenlő hosszúságú.

Fordulok. A lelőtt majommal indulok vissza a kunyhóhoz. Lámpám előre vetített fénye mutatja a kivezető friss ösvényt, amit itt-tartózkodásunk óta vágtunk, tapostunk.

— Itt a jurupari! — vetem ki a kunyhóközépre az elejtett éjjeli majmot. Rávilágítok. — Nézd meg Klementino, te is Abilio. Nem gonosz szellem ez, csak éjszaka járó, zsákmányát gyűjtögető majom.

Klementino eltöpreng, de nem szól. Juan is kikel függőágyából. Tapogatja, meghúzkodja a miriquina tömött, kemény szőrét. Megnézi az állaton a golyóverte bemeneti és kimeneti sérüléseket.

— Megnyúzom, Senhor! — ásít Abilio. — Reggelre megmerevedik és akkor nehezebb vele elbánni.

— Gyújtsd meg, Juan, a karbidlámpát! — szólok. Felnézek a pálmatetőre, amely lefekvéskor és felkeléskor mindig megreccsen a függőágyak súlyától. Mindenütt ilyenek az effajta erdei kunyhók. Abilio megfeni kését. Szaporán dolgozik a miriquinán. Hamar lenn van a tömött szőrű bőr. Majd kalapácsot, szegeket keres. Kiszegezi a bőrt egy üres ládaketrecre. Éppencsak ráfér. A nyúzott nagyszemű, macskaszerű majomfejet levágja a törzsről.

— Tedd félre, reggel kifőzöm! — szól Juan. Abilio leviszi a vízhez azt, ami az éjjeli majomból megmaradt. Messze hajítja. A majomdög belecsobban az Uatuma feketeségébe. Abilio megmossa kését, kezét. Magam is kezet mosok. A csónakra tett karbidlámpa fénykört vetít körénk. A kunyhó sötét. A kis irtás belesimul az ősvadon koromszínű falába. Minden kész.

— Menjünk, Abilio! Reggelig még alhatunk egyet — veszem fel a karbidlámpát.

77

Erdei gyík, teju

78

Törpeszarvas, őz nagyságú veado

79

A M E G B E C S Ü L T Z S Á K M Á N Y . A P R Ó S Á G O K

EGGELEDIK. Csuromvíz az éjszakai harmattól a mély, puha avar. Mint dús szövésű roppant spanyolfal, olyan körülöttem a liános; lombos sűrű.

Felettem pókhálós mennyezet a csüngő levéltömeg, amelynek oszlopai földbegyökerező folyondárok. Kedvvel kötözgetem a hasonlatokat, mert így mindjárt otthonosabb a sűrű őserdő. Pokoli mulatság, mikor ilyen helyen belekeveredem a sűrűbe, ahol a növényzet sem tovább, sem vissza nem ereszt. Kardnak is beillő bozótkésemmel vághatnék ugyan utat, de ez azt jelentené, hogy oda a vadászat lehetősége. Ugyan miféle állat lenne az, amelyik a bozótkés növényzetre zúduló súlyos csapásaitól riasztva, bevárna? Ilyen helyekre úgy keveredem, hogy valósággal kúszom az indák, folyondárkötegek, lombfüzérek, dőlt fatörzsek közt.

Hogy milyen erőfeszítést követel ez, azt csak az tudja, aki átéli. A sűrűnek is vannak fokozatai. Akárcsak a világosságnak és a sötétségnek. Tele vagyok erdei korhadékkal. Levélről, indáról, száraz ágról rámpergett, és a verejtéktől rámtapadt piszokkal. Evezőstrikóm szakadt, csuromvíz, rövidnadrágom merő lucsok. A dús harmat úgy zuhog, mint az eső. Karomon, vállamon, térdemen hasítások, néhol vérző karcolások. Tüskés indák, levélélek, száraz ágak nyomai. Nyersgumiból öntött vadászcipőm lassan telerakódik avarral és letöredezett gallyakkal. Egyik-másik helyen úgy tipródom a tüskék közt, mint holmi féldiókkal megtalpalt macska. A sűrű megfog, akár a légypapír a legyet. Kiszabadítom magam. Tovább. Indák, földbegyökerezett folyondárok, korhadt és élő, vékony és vastag fatörzsek méter magas szürke haraszt kemény

R

80

levelei közt hatolok előre. Nem törődöm már a hasításokkal, indáktól véresre horzsolt karommal, bokámmal. Csak tovább, előre, ki ebből a növényi infernóból Néma körülöttem az őserdő, szinte rámdől a csend, csak a magam motozását hallom. Kripta sem lehet némább, ellenségesebb, mikor temetésre tárt, keskeny rácsú kapuját az élők felé nyitja.

Civakodnék is ezzel a burjánzó növénytömeggel, káromkodva vágva, hasítva a lombokat, indákat, de akkor reményét is elveszteném, amiért ide behatoltam. Zsákmányt akarok. Az, hogy mint viszem ki innen az elejtett zsákmányt, egyelőre talány. A süppedő, mély avarban kúszva, guggolva jutok tovább. Közben iszákom meg bozótkésem tokja a földig ér. Csak a Winchester sötét torka mered mindig előre. Ilyen helyen még állat sincs. Legfeljebb teknősbéka. De azt még az ördög sem vinné el, nem hogy én.

Bogarak másznak az avaron. Egy-egy rongyosszárnyú, kék óriáslepke28 libben tova. Nem tudom, hol vagyok, merre? A napfény nem tűz az őserdő avarára. Hiányoznak iránymutatóim, a ferde fénynyalábok. Reggeltől délig nyugatnak mutat árnyékom, ha beállok a sugárba. Déltől alkonyatig keletnek. Ha arccal keletnek állok, balról van észak, jobbról dél. Csak a reggeli indulás helyét kell tudni, mely égtájon van a parti szállás. Gyerekjáték ilyenkor oda visszajutni, hacsak nem borul el. Ilyenkor az erdőjáró ösztönös tájékozódási készsége kerül előtérbe. Az előrehatolás közben félcomb magasságban sűrűn letört, visszafelé hajtott ág, inda jelzi az utat, mint valami erdei iránytű. Amerre az egymás után megkeresett törések vezetnek, arra van az erdei szállás. Csakhogy a tördelt gallyak, indák meglelése sem könnyfa. A húsz-harminc

28 Morpho menelaus.

81

lépésenként hagyott nyomokra igen kacskaringós vargabetűk során lehet csak rátalálni.

Egyelőre semmiféle visszahajtott ágat nem találok. Pedig alighanem már hatalmas kört tettem meg. Érzem ezt fáradtságtól sajgó tagjaimon, ágak karcolta sérüléseken, horzsolásokon. Szemembe csurog az izzadtság. Alig győzöm öklömmel kitörölni, alsókarommal homlokomról hárítani. Csuromvíz vagyok, óriási a vízveszteségem. Növekszik szomjúságom. Nemhogy zsákmányt, de egyelőre kiutat sem találok. A tüskés liántömeg visszatart, mint holmi húsba tépő jaguár vagy kajmán fogazata. A legigazibb prédaleső ősvadon vesz körül. Némasága keserítő és kegyetlen, lest-vetése maga a pusztulás. Nem tartok fenyegetésétől. Ilyesféle őserdővel még elbánok. Végtére, nem vagyok légy, hogy beleragadjak. Elszabadultam komiszabb erdei lépvesszőről is. Voltaképpen az ilyen sűrű ősvadon kedvéért jöttem ide. Most mégis elégedetlenkedem.

Fáradt vagyok, mint a hetek óta homokot taposó szaharai vándor. Szomjam azonban legalább kétakkora. Légmozgásnak nyoma sincs a levél- és indatömegben. Úgy érzem magam ebben a levegőben, mintha valami sűrű, zavaros lében másznék. Iszákom vitorlavászna nedves ott, ahol a csípőmet éri. Nadrágom, bőrlábszárvédőm sötét foltokkal tarkázott. Gumicipőm cuppog, ahogy lépek. Tízszer kiráztam már belőle a vizes szemetet, de megint tele megy. Hajam csapzott, korhadékkal, piszokkal teli. Türelmetlenségem növekszik. Rádőlök, szinte ráheveredek egy korhadó törzsre. Bogárfogó üvegeim koccannak iszákomban. Késem markolata oldalamat éri. Olyan puha a korhadó fa, mint a párna. Jólesik rajta pihenni. Erdei kényelem. Pedig elvihetné az ördög.

Hirtelen — négy lépésre, az indák közti vastag ágon — nagy, pettyes állat szemébe nézek. Úgy kushad az ágon,

82

akár én a puha törzsön Lassan emelem a Winchestert. Szemben, két méter magasan, a jaguár29 hátra sunyja fülét, erős szálú bajusza szétmered, úgy bámul le. Mellső lábainak karmai oldalt a vastag ág kérgébe mélyednek. Mintha ámulatában kérdezné, mi is az odalenn? Indák fogják körül a jaguár széles, rövid fülű, erős bajuszú fejét, mellső lábait. Háta, törzse másik fele elvész a növényzetben. A karmok mintha mélyebbre ereszkednének a puha kéregbe, a fej előbbre nyomakodik. Menekülés vagy támadás, ugrás következik? Nincs rá ideje. A vállamhoz simuló Winchester dörrenése feszültséget oldón vág a némaságba. A bütyöknyi, ellapuló Winchester-ólom úgy leveri az ágról orrtövön lőtt zsákmányomat, hogy az majd rámzuhan. Lőporfüstben tápászkodom a fatörzsről.

A fatörzsön túl két lépésre előttem fekszik a borjú nagyságú jaguár. Nem mozdul. Nem csoda. Ilyen ólombunkóval — mert valósággal bunkó az acélköpeny nélküli Winchester-golyó — könnyű lesújtani. Már nem vagyok türelmetlen. A puskaszó kisöpört belőlem minden rossz érzést, szomjúságot. Nos és a zsákmány. Nem mindennapos dolog jaguárt lőni. Különösen nem ilyen szép hímet. Mégiscsak jó, hogy nem szedtem elő a bozótkést.

Megfordítom kimeresztett karmú, súlyos, még meleg és puha jaguáromat. Nehezen fordul. A zuhanás mélyen belevágta a laza avarba. Nem volt ideje egyet is kaparni a gallyba, korhadó falevélbe. A koponya odavan, de a bőr sértetlen. Akármelyik szíriai szívesen megadja érte az egy dollárt, a tizennégy milreist. Lerakom iszákomat puskám mellé, hozzáfogok a nyúzáshoz.

Minden kész. Az indával átkötött, sárgás alapú fekete foltos bőrköteggel vállamon visszanézek a bőrétől fosztott, fehéres hártyás állattetemre. Húsát, csontjait szertehordják

29 Panthera onca.

83

az erdei dögevő vadak, bogarak. Nehéz a kullancsos bőrköteg. Santa Annában majd beváltom a szíriainál. Nem árt, ha féldoboz tölténnyel megnövelem lőszerkészletünket. Ez a bőr igencsak ajándék a vadontól, mert ugyan ki akart itt jaguárt lőni, ahol legfeljebb kövérhúsú aranynyúlra, esetleg törpeszarvasra számítottam. Az, hogy az őserdő sűrűje megfogott, most jó. Jó? Körülnézek. A sűrű most is úgy vesz körül, mint félóra előtt, amikor a felém leső jaguár még a kinyúló, vastag ágon kushadt. Semmi nem változott. Mindössze a jaguár hiányzik az ágról, az őserdőből.

Vagy ötven nehéz lépés. A bőr száz liánba, ágba akad, végül meglelem az első tört ágjelzést. Kifelé küzdöm magam.

Oldódik a sűrűség. Távoli fejszecsapásokat hallok. Kongó, visszhangzó ütések, egyik legényem tűzifát aprít. Az indatömeg fog, a bőr sem könnyű. Nekilódulva hatolok előre a növényzetben a döngő fejszecsapások irányába.

Abilio a kunyhó mögötti sűrűben annál a fatörzsnél áll, ahol a fiatal tejut fogtam. Fejszefokkal döngeti. Nagy lélegzettel veri.

— Mi az, mit csinálsz? — kérdezem mögüle. Abilio úgy perdül szavamra, mintha araszos pálmatüskével szúrtam volna fenékbe.

— Neked jelzek, Senhor! — mondja könnyebbülten, mikor meglátja vállamon az indával összekötött foltos bőrt.

Négyen nézzük a szálláson a parti homokon szétterített jaguárbőrt.

— Szép példány! — pillant rám Klementino. — Hogyan ejtetted el, Senhor? — Elmondom.

— Igen, arra mély fekvésű, mocsaras az őserdő, azért annyira buja! — mondja Juan.

— Még egyszer nem mennék oda. Akkor sem, ha holmi Titanus giganteust, afféle száz dollárt érő óriásbogarat kínálna az őserdő! — felelem. Előkeresem a kalapácsot, a

84

szegesdobozt. A hatalmas jaguárbőrt kiszögezzük egy nagy fatörzsre.

Naplóm mellett ülök. Négy hangya munkáját nézem, amelyek bakancsom mellett az avartörmelékben egy bogártetemet igyekeznek tovahurcolni. Határozottan izgatottak. Hatalmas falat a zsákmány — próbálom hangyaszemmel nézni örömüket. Alkalmasint hálózásos gyűjtésemről származik a kimúlt apró bogár, mert a válogatás után oda szórtam le a sérült bogarakat, hulladékot. Négy szorgalmas hangya dolgozik odalenn, négyen vannak ők, akárcsak mi. Örömük nekik sem kisebb, mint a miénk, ha jó a zsákmány. A négy hangya munkája sem puszta szórakozás. Látszik ez igyekezetükön, ahogy vagy tíz centivel odább vitték a bogarat a törmelékben. Mit tudunk életükről? Semmit. Legfeljebb annyit, mint élnek, hol, mivel táplálkoznak, mint szaporodnak. Mindez könnyen felderíthető. Éppen úgy nem ismerjük életüket, mint a mélytengerek örök sötétjének titkait.

Négy „kolléga” dolgozik az erdő talpalatnyi avarán, én meg tűnődöm felettük. Mit szólnának, ha el akarnám szedni tőlük a bogarat? Nekem jönnének vagy menekülnének? Miféle örök emberi ellenkezés búvik meg bennem, hogy még ezekkel az apró hangyafickókkal is kikezdek? El akarom venni tőlük, ami az övék, pedig az égadta világon semmi hasznom sem lenne belőle. Most nagyon jó leszek. A négy hangyát bogárzsákmányával, az alattuk levő maréknyi avartörmelékkel kartondarabra veszem, s mint óriás daru, lerakom az egészet odébb, a taposatlan avarra. Sikerült is ezzel elrontanom mindent. Csupa jószándékból. A négy hangya rémülten fut négyfelé. Eltűnnek az avarban. A bogártetem ott marad gazdátlanul. Nemsokára megint odaóvakodik négy vagy több zsákmányt, élelmet kereső hangya, hogy a széteső váz betöltse szerepét a természet szüntelen körforgásában.

85

Abilio és Juan a tűznél guggol, várják, hogy felforrjon a mostanában mindennapos paprikás halleves. Nem nagyon értik, miért írok annyit. Ahelyett, hogy aludnék, fél éjszaka karbidfénynél, kényelmetlen deszkaládán könyökölök naplóm felett. Legfeljebb annyi hasznát látják az írásnak, hogy ilyenkor sok bogarat, éjjeli lepkét fogok a karbidfényben. Nem mondom, ez is valami. Néha eltöprengek, nincs-e igazuk?

Abilio és Juan eközben a tűz mellett hüvelyknyi vastag, szivarnak is beillő cigarettát sodor. Csak újságpapír áll rendelkezésükre, de nagyon elégedettek a Pesti Hírlap meg Az Est tenyérnyi, betűkkel teli papirosával.

Bumm! — szólal meg egy 16-os puska az irtás mögötti sűrűben. Abilio és Juan a puskaszóra még a hüvelyknyi vastag cigarettát is kiveszi szájából. Bumm! — hangzik megint. Klementino dolgozik. Kétszáz lépésre sem lehet, ahogy a meglehetősen erős dörrenésből ítélem. Abilio és Juan visszaguggol a tűz mellé. Tovább szívják cigarettájukat. Majd csak kijön Klementino az erdőből. Akkor megtudják, mit ejtett? Most fontosabb a piroslevű halleves forrására figyelni.

Klementino lépte már recsegteti is a sűrűben a gallyat, avart, azután megjelenik a kövér indák, levelek, szürke és barna törzsek közt. Vagy száznegyven centiméteres, tarajos, óriáskarmú gyíkot, egy sinimbut, azaz léguánt30 hoz. Odavágja elénk.

— Tessék! — fúj nagyot. — Majdnem elhibáztam. Csak a másodikra sikerült. — A gyíkóriás szép, jóhúsú. Úgy hiszem, nem is annyira bőrének, mint a jóízű pecsenyének örül Klementino. Lucullusnak annak idején bizonnyal jobb ízlése volt. Nézem az óriásgyíkot. Eléggé ép a bőre. Nem

30 Iguana iguana. Sinimbu.

86

tettek benne nagy kárt a sörétek. A fejéről már nem lehet ezt elmondani. Egyszerűen nincs.

— Először, mikor elhibáztam — magyarázkodik Klementino — dőlt fatörzs alá futott, onnan lőttem ki. — Ezt látni is, a lövés alighanem fél méterről érte. Nem baj. Így legalább használható a bőr. Negyed dollárt megér.

Klementino visszajön a fürdésből, Juan leemeli a ferdén földbe vert faágról, az itteni „szolgafáról” a hallevessel teli bográcsot.

— Merjetek nekem is egy tökhéjjal! — szólok oda naplóm mellől. — Amúgy is túl forró. — Abilio odahozza a literes erdei edényt, a teli tökhéjat. Kanalat és mandióka-morzsát tesz melléje egy másik tökhéjban.

Legényeim ládaketrecekre ülve kanalazzák a paprikától lángoló hallevest. Öt ujjukkal óriási gyakorlattal hajítják szájukba a tökhéjból kivett farinhát. Sóder módjára ropog fogaink között a jó zsírfelszívó kenyérpótló. Csak azon kesergek az ilyen lakomákon, hogy nem tudok szabadulni a jóízű hazai kenyér emlékétől. Kekszem ugyan van, de ki látott méregerős halpaprikást édes keksszel enni? Lemondok erről az élvezetről.

A gyík bőre a fatörzsre szegezett jaguárbőr szomszédságában szikkad. Semmiféle bőrt nem szárítunk napon. A nagyerejű forró nap félóra alatt zörgősre szárítja, de egyben kiéget belőle olyan anyagokat, melyek hiánya a cserzést lehetetlenné teszi. Minden állatbőrt árnyékban szárítunk. Ha esik, lehetőleg a pálmatető fedele alatt. A sokféle vadbőr, a ketreclakó állatok illatával elegyítve igen vegyes hatásokat vált ki belőlem, de a szagok iránt lassan érzéketlenné válok. Nem mintha nem érezném, de nem törődöm vele. Nyersbőrszag, kígyótrágya bűze, preparált bogarak, lepkék, naftalin, ciánkáli büdöse kíséri munkámat.

Abilio vacsora után a vízparton súrolja az edényeket. Nagy lendülettel markolja fel a nedves homokot, csapja

87

bele a bográcsba, forgatja. dörzsöli le a zsírt. Zörögnek kezében a kanalak, tökhéjak. Klementino fogait piszkálja egy frissiben faragott szálkával. Közben a mérgeskígyókat szemléli. Juan függőágyában hintázik a pálmatető alatt. A kötelek nyikorogva mozognak jobbra, balra. Jobbra éles, balra puha a hang. Ha tejet vacsorázott volna, nyilván vajjá köpülődne gyomrában. Juannak azonban kutyabaja. Csak kunyhónk ne vallja kárát, mert belereng a vad sziesztába. Kellemes lehet így az emésztés. Ilyesféle mozgásért gyerekkoromban tíz fillért fizettem a pesti városligeti vurstliban a hajóhintán.

Juan kiszáll függőágyából. A pálmafedél, a tartóoszlopok mindent kibírtak. Fürödni indul. Tud úszni, de nem úszik, csak félcombig áll az Uatumába. Abilio nem tud úszni. Klementino sem. Itt, a tömérdek víz forróövi hazájában többnyire nem tanulhatnak úszni az emberek. Magam is csak fazendafőnök koromban, a Tapajós Ford-ültetvény előtti részén úszhattam biztonságban, amikor száz caboclo igen nagy zajjal fürdött körülöttem. A zajra minden kajmán eltakarodott. Fekete piranha sem fenyegetett arrafelé. A körülöttem cikázó vörös piranhák pedig nem veszedelmesek. Mikor másutt, más vizekben úsztam, nem voltam túlságosan nyugodt, de a körülmények kényszerének hatására néha el kellett vetni a józan meggondolást.

88

A Z É N S E H E R E Z A D É M . G O N D O L A T O K

LKONYI PÍR vonja be az Uatumát. Vöröse megint úgy verődik vissza a szellőfodrozta tündöklő vízről, mintha aranylapokkal lenne kiverve.

Készülök az alkonyi erdei vadászatra. Abilio és Klementino csónakba száll, Juan egyedül indul útnak. A kunyhó mellől még visszaint, azután Winchesteres alakja belesimul az indás, feketedő zöldbe. Az alkonyi fény festi ilyenre a lombot. A csónakoldalon koppannak az evezők. Mély húzással merülnek vízbe. Magam Juannal ellenkező irányba indulok.

Duplacsövű tizenhatosomat viszem. Megviselt jószág. Hozzámnőtt. Reggelente szinte köszönünk egymásnak. Úgy belesimul markolásomba a liánfüggönyözte szürkeségben, mintha hívna. A húsos és finom, kemény és puha, keskeny és széles levelek sötétedő színekben keverednek körülöttem. Az áldozó nap az arany színnek még csak árnyékát sem veti be a növénytömegbe. Olyan pillanatok ezek, mikor a virradás és az alkony színei egyazon világításban mutatkoznak. Reggel tündöklésbe, most pedig sötétségbe tart a vadon.

Puha az avar. Mintha drága, keleti szőnyegen óvakodnék. A pompa, ami körülér, olyan, mint a mesés Ezeregyéjszaka Seherezádés bűvölete. Mikor az én duplacsövűm — Seherezádém — kicsit sem nőies hangján megszólal, hangja eseményekkel tölti meg körülöttem a vadont. Jönnek az alkonyatban a dús szövésű képzelet ezeregyéjszakát idéző meseképei. Az, ami most körülvesz, holnapra mér emlék. Kerete a napfényes, csillogó víz, a sötét vagy világos ősvadon, a nappal, az éjszaka. A colibrik az igazi Seherezádé kecsességében pompáznak.

A

89

Akármelyik legényem Ali baba lehetne. A negyven rabló negyven kajmán. A bölcs nagyvezír: a hatalmas csőrű tucana madár. A vad hóhér akármelyik halálos marású mérgeskígyó. Az erős, nagy erejű harcos: a jaguár. Udvari mulattató: a majmok akármelyike. Hétalvó: a lajhár. Kapzsi pénzváltó: a fekete hollókeselyű. Az avar pedig legalább olyan tarka körülöttem, mint a mesés keleti repülő szőnyeg. Csakhogy ha ez a szőnyeg áll be röpítőnek, akkor az élet búcsúzik, mert méregfogai, fertőzése, vad erővel ragadnak az elmúlásba.

Patakmedret követek. A víz csobog sötétlő, növényzet borította medrében. Ez a patak szállásunk közelében éri el az Uatumát. Vízre járó erdei állatokra errefelé találok legbiztosabban. Befelé követem a vízbe zuhant ágak, gyökerek közt csobogó vízeret. A lombtömeg úgy lenyom, mint amikor ismeretlen barlangban gyertya, mécsvilág nélkül járok. Embereim lövését sem hallom. Mintha óriás kút sötét fenekén lépkednék. A mélyülő sötétben száz kútba dobott kötélbe, láncba akadok: indák tömegébe gabalyodom. A víz láthatatlanul csobog a gyökerek, fatörzsek közt. Át sem lábolhatnék rajta, de — körülnézek — jó lenne visszafordulni. Már nem látok részleteket. Sötét az erdő. Minden másnak tűnik. A növényzet közrefog, mint markába szorító kemény ellenfél. Indákba. Lombokba gabalyodom, arccal neki megyek egy tüskés, sötét pálmatörzsnek. Az éjszakai erdő valóban nem a homo sapiensnek való. A türelmetlenség, ami ilyenkor elfog — ismerem — vad és indulatos kitöréssé sűrűsödik. De inkább ez, mint az átkozott, feketeségbe csomagolt némaság. Odakinn alkalmasint még lehet látni. Itt semmit. Belémmarkol, rámnehezedik a szoros sötét. Csak a csobogás vezet. Itt-ott fehér tűzben villogó pont. Világítóbogár. Hazai szentjánosbogár módjára tündököl.

90

Az itteni lombokon üldögélő bogarak azonban hidegfényűek. Vadállat, macskaféle szeme is lehetne.

Zajosan haladok kifelé. Kár volna ügyelni lépésre, amúgy sem lehet tudni, mire, hova lépek? Csak a 16-os szorításában nem történik változás. Csövével hárítom az indát, vállammal a lombot, ha érzem, hogy nekimegyek valaminek. Távoli lövés hullámzik bele a sötétségbe. Mikor elhal visszhangja, minden visszaáll a mélysötétbe. A világítóbogarak kitűnően elszórakoztatnak, de ha a prédára leső jaguárra gondolok, bizony rossz érzés fog el. Mozgás, zizzenés, avarzörgés nem hangzik körülöttem. A távoli lövés volt jó ideje az egyetlen hang. Az is lehet, ehetetlen húsú állatot lőtt valamelyik emberem. Szomjúságot érzek. Az, hogy csuromvíz vagyok, tele erdei szennyel, korhadékkal, már nem zavar. Megszoktam. Most a sötétséggel, a lombtömeggel szembeni ellenérzést kell legyőznöm magamban.

Surrogva siklik el mellettem valami nagy test, vad erővel loccsan a víz. Lövésem belevág a feketeségbe. Nem találok. óriás anaconda vágott be előttem a patak mély medrébe. Sötétben hangra lőni, nem kecsegtet nagy találati biztonsággal. A derék anaconda alighanem szintén némi ennivaló után nézett. A nagy zörgés, amit az avarban okozok, megriasztotta. Milyen nagy lehetett? Öt-hat, esetleg hét méter? Szép példány, bár bőre nem értékes. Akkorák pikkelyei, mint egy-egy rézmilreis. Abilio a Tapajóson egyszer azt mondta: finom a sült anaconda szelet. Lehet. Ördögi gusztus. Nem tudom elképzelni, hogy valaha is beleharapjak ilyen porhanyós szeletbe. Indiáncsemege.

Koromsötétben taposom a harasztot. Fatörzsekbe, ágakba, liánokba ütközöm. A vízbe is belecsúszom. Egyszer térdig, másodszor derékig. Iszákom néhány pillanatig, mint kis hajó, úszik a vízben. Az anaconda erre menekülhetett az Uatuma felé. Kár.

91

Végre. Meredek, sötét erdőfal, előttem a csillagfényes Uatuma. A patak csendesen belesimul a széles feketeségbe. Száz lépésnyire fényudvar világítja meg a két csónakot, a vizet, a partot. A karbidfényben sötétlő emberalakok.

Süppedő homokban tartok a fényhez. Verejték csípi szememet. Derékig izzadságtól, deréktól a patak vizétől vagyok csuromvíz. Embereim észrevesznek. Abilio fel áll a csónakpadról, a szeletelt hús mellől. Felém fordul.

— Semmi? — Semmi! — Nem sok!

92

K I N I N É S K E N Y É R

SÁKMÁNYSZERZESSEL telnek a napok. Olyan kényelmesen élünk mostanában, ahogyan csak lehet.

Nem sietünk semmivel, a gyűjtéssel sem. Nem serkent a forróság, amely nappal úgy odaragasztja a hőmérő higanyszálát a 40 Celsius vonalához, mintha onnan sem le, sem fel nem vezetne útja. Állandóan felhőtlen, kék az égbolt. Olyan tiszta, mint az Uatuma fényborította, csillogó tükre, ahonnan visszatükröződik kéksége. A fényes vízben, mint csiszolt tükörben látjuk önmagunkat. Elbénít az ősvadonra, a vízre ráterpeszkedő meleg. Embereim barna bőre fényes a verejtéktől. Minél többször fürdenek félcombig állva az Uatumában, annál többször ütközik ki rajtuk a verejték. Annyira barna vagyok, hogy caboclónak is beillenék. Szemem fehérje kivillog barnaságomból. Az őserdő pecsétje, a környezet hatása rátelepül minden mozdulatomra.

Vörös, kék és sárga virágok nyílnak kunyhónk mellett. A folyondárfal mögött, az őserdő zöldjében, a szép orchideák körül állandó a bogárforgalom. Méhek, fémdarazsak, meg másféle rovarok, kövérpotrohú fekete, meg sárga bogarak döngenek. Ezek fénylő szikraeső módjára fröccsennek szét, ha az ősvadon repülő drágaköve, a colibri megérkezik az arany, a zöld, meg a szivárvány többi színének tündöklésében. A parányi, megindítóan kecses hosszú csőrű madárka nem száll le virágra, levéltőre, ágra, röptében megáll a levegőben, finom csőrével beleiszik a virág nektáros kelyhébe. Azután, mint valami tündöklő, groteszkül elhajított csillogó drágakő elvág a virágtól. Meredek repüléssel másik, nektárral teli új virág elé szökken. Jól mondom, szökken, mert Így lehet érzékeltetni leginkább repülésének éles, változó vonalát. Olyan apró,

Z

93

hogy gyűszűnyi fészekben elfér, ott költi fiókáit. Tojása olyan kicsi, hogy szinte bámulatra méltó. A természet játszik, mikor ilyen parányi lényt teremt, mint ahogy akkor is játszik, mikor az anaconda tízméteres tömegét alkotja.

Csupa játék, csupa szín, csupa íz a természet. A ritmus, amely teremtményeiben él, utat talál hozzám, betűkbe sűrűsödik A betűk pedig visszatükrözik mindazt, ami átivódik szememen, tollamon. Beszélnek, kiáltanak a színek, a víz pedig pianót int csillogása varázsával. A vörös virágok ezalatt odafenn vad fortissimót vezényelnek a napnak. A lágy kékség olyan, mint Murillo kövér angyalkáinak ruhácskája. A zöld változat tömege: teljesült reménységek örömteli harsogása. A homok sárgája mindezt irigyen nézi. Harsognak, élnek, kiáltanak a színek. Az őserdő, a part, mint roppant virágkosár, fürdik a fényben. Én meg ennek a szép kosárnak az aljában ülök az irtáson, amit kedvünkre teremtettünk.

Délutánonként szélvész zúdul a tájra. Pontosan érkezik, szinte menetrend szerint. Nemsokára megint itt van a Jatapú torkolata felől érkező, s az imént még csak vizet borzoló szellő nyomán a felbúgó, a vízen, az erdő lombjain orgonázó szél. Az Uatuma szelíd vize ilyenkor pusztító duhajjá változik. Haragvó indulata kihallszik méteres, taréjos hullámainak zúgásából. Az égbolt kéksége ilyenkor békítőn, csendesítőn ragyog le rá.

Eldübörögnek a szélparipák. Az Uatuma tószerű, széles vize, mérgét kiadva, megint elhever. Felhő most sincs az égen, s kéksége olyan mély, mint a hullám nélküli tengeré.

A kölyök orkán elvonulása után felnézek a széltépázta vörös, sárga, meg kék folyondárvirágokra, amelyeket az ősvadon keblére tűzött. Újra gyűlik körülöttünk a szélvésztől elvert bogárnép.

Szélesen, kilométer hosszan vonul a parti sásszegély a víz és az őserdő meredek fala közt. A sásfedte, széles rész

94

az esős évszak idején folyómeder. Csónakos legyen az, aki ilyenkor az élő mederből át tud törni a sáson a zöld erdőfalig. Most nincs ilyen gondom. A zöld és magas sás eldőlt a kövérségtől, s a nedves parton örökös árnyékba borítja a korhadékkal teli talajt.

Ez a dúslevelű sásfajta teszi lehetővé az Urucarával szembeni hatalmas, mocsaras, tavas területen a marhatenyésztést. Jó legelőt ad, bár nem tudom, a mi hazai szarvasmarháink ráfanyalodnának-e? Mellmagasságú ez a sás, akár mocsaras területen, akár vízen ring, ágaskodik levéltömege. A vízállással együtt emelkedik és süllyed hosszú szárain. Mikor pedig kifut alóla a víz, ledől pihenni az új víz érkeztéig. Ennek a sásnak a levéléle nem vág annyira, mint a tapajósi kardfűé. Az ott fákra fut, öt-tízméteres indákat nevel, fél méter hosszú, csüngő, fű szélességű levelei pedig finomabbak, mint ezek a sáslevelek, s élükkel borotvaként metszenek. A finom fűrészes levéléi horogsor módjára beleakad a meztelen kar, láb, nyak, arc bőrébe, odatapad, mint holmi zöld mágnes. Ha azután ebben az állapotban akár csak egy kicsit is meghúzzák, finom fűrészei vérig hasítanak. Errefelé nem terem ez a futó sásféle, de kellemetlen tulajdonságait most is megemlegetem.

Abbahagyom az írást. Elnyújtózom. Mozogni kellene. — Abilio! — hívom a barna legényt. — Tessék, Senhor? — Kievezünk az Uatumára. Feljebb megnézzük a parti

sűrűt. Törpeszarvas,31 alighanem veado galheiro, meg pézsma-pecari, queixada32 nyomait láttam arra.

31 Dicotyles albirostris. 32 Hippacainelus dichotomus. A dél-amerikai törpeszarvas

fajokat „andeszi törpeszarvas" gyűjtőnéven említi a szakirodalom.

95

— Menjünk, Senhor. Juan és Klementino amúgy is hamarosan visszaérkezik. Elég volt a napló mellett töltött idő.

Csónakba szállunk. Csendesedőben a víz, de még mindig csobog, locsog a parton.

Alig érünk ki az Uatumára, csónak közeledik Urucará felől a széles vízen. Három caboclo evez benne.

Amikor csónakjaink egymás mellé érnek, megállunk, mint illemtudó erdei emberekhez illik. Abilio régebbről ismeri a caboclókat. Egyébként nem nagy errefelé a forgalom. Mióta itt vagyunk, ez az első csónak. Mindig ámulnivaló az ide vetődő idegen. Beszélgetés közben alaposan megnéznek. Szomjas vagyok. A fenékdeszkán heverő héjak egyikével kimerek egy tökhéj vizet az Uatumából. Két félgrammos kinint szedek ki a dobozból. Reggel sem vettem be. Kezemben vízzel teli tökhéjjal, és a kininlabdacsokkal hallgatom Abiliót és a másik csónak evezőseit. A másik csónak végében ülő caboclo eközben kenyeret vajaz. Dülledt szemekkel nézzük egymást. Abilio és én a vajascipót, a caboclo és társai a kinint.

Az íratlan brazíliai illemkódex vasnál is keményebb szabálya szerint, amikor társaságban valaki enni kezd — már pedig mi társaságban vagyunk —, ha csak egy pohár vizet is tart a kezében, oda kell kínálnia. Én is megteszem.

— Servi, Senhor? Szolgálhatok, uram? — nyújtom a vajascipós felé a vízzel teli tökhéjat, a kininnel.

A vajascipós caboclo is megkérdi: — Servi, Senhor? — felém nyújtja a vajascipót. Égzengés, villámlás. Elborulnak a vad őserdővel borított

partok, a nap elsötétül, és baljóslatún recseg felettünk a szentlélek módjára lebegő brazil illemkódex, mert én elveszem a vajascipót, a barna képű caboclo pedig a tökhéjat és a két kinint. A két csónakoldal összekoccan. A tiszteletre méltó illemkódex persze nem ilyen parlagi

Szivárványos boa

97

A méreg nélküli mussurana elnyeli a mérges jararacát

98

Anaconda

99

viselkedést ír elő, hanem úri modort. A „Servi, Senhor?” kérdésre azt kellett volna felelni: „Náo Senhor! Obrigada!” Nem, uram! Köszönöm! Ilyesmi most itt nem következett be.

Nagylelkűek vagyunk egymáshoz. Mindkét csónakban módfelett nagy az öröm. Kitűnő cserét csináltunk — gondoljuk mindketten.

A caboclók egy háncskosár egészen friss, alig szikkadt cipót és tucatnyi negyedkilós vajkonzervet mutatnak. Két napja cserélték az Amazonason Manausból Belémbe haladó gőzösön vadbőrökért, szárított pirarucu halért. Két másik letakart háncskosár is cipóval teli, de azokat nem mutatják. Én is megmutatom a negyven kininpirulát tartalmazó dobozomat. Kunyhónkban még vagy kétliterre való kininlabdacsom van. Erről meg én nem beszélek.

— Cseréljünk kininért cipót — néz rám a caboclo, közben kezében ott van a két kinin meg a tökhéj víz.

— Cseréljünk! — mondom, s megosztom a vajascipót Abilióval. Beleharapunk. Soha ilyen jóleső ízét a kenyérnek! Ugyanezt nem mondhatja el a kinint nyelő, hirtelenében igen keserűképű caboclo, mert még két teli tökhéj vizet küld az Uatumából az első után. Nincs szegénynek gyakorlata a kinin bevételében. Összerágta a pirulákat. Azt, hogy miféle pokoli keserűség egyszerre két pirulát is morzsolni a fogak közt, csak az tudhatja, aki maga is próbálta. Nekem régről megvan a gyakorlatom kininnyelés terén. Ilyen baj már nem ér. Átérzem a fél Uatumát kiivó caboclo keserűségét, ami ez esetben betű szerint értendő.

Mikor a keserűképű caboclo vonásai valamennyire elsimulnak — most látom csak, láz didergeti — hat doboz vajkonzervet tesz a cipóskosárra.

— Nézze, Senhor, ezt mind odaadnám azért a kinines dobozért. Cseréljünk.

100

— Nem bánom! — nyújtom át a dobozt, miközben gondosan lezárom fedelét. Abilio győzedelemittasan emeli át csónakunkba a caboclóktól átadott cipóval teli kosarat és vajat.

— Akkor hát jó utat, Senhores! — int búcsúzva a maláriás caboclo.

— Jó utat! — köszönünk el mi is. Csónakunkat visszafordítjuk. Megvan a mai zsákmány. Kenyeret és vajat viszünk haza. Nem kell már sem queixada, sem veado.

Honnét ez a sok kininem — mikor vöröshagyma gondjaim vannak? — kérdezhetik az avatatlanok. Ennek oka abban rejlik, hogy a Tapajóson nemcsak vadonnövő gumifa, hanem jó sok maláriaterjesztő szúnyog is tenyészik. Ezekkel munkaadóm, a Companhia Ford Industrial do Brazil állandó háborúban áll. Ez a harc bizonyos körülmények közt — mint most a kinin esetében — nemcsak a Tapajóson, de az Uatumán is áldás. A Ford erdőirtásokon — ahol gumiültetvényeket szeretnének létesíteni —, annyi kinint adnak ingyen az érte jelentkezőknek, amennyit kér. Ezért teltek kinines üvegeim. A gyógyszer végeredményben most is oda jutott, ahova Fordék szánták. Maláriás caboclóhoz.

Így élünk mi, kis bajok és nagy örömök közt.

101

H A Z A I Ú J S Á G O K . L Á Z

LEMENTINO postát hoz Santa Annából. — Néhány köteg vadbőrt szállított oda. Az a gőzbárka, lancha hozta Urucarából a postát, amelyikkel a szíriai

mindjárt tovább is küldte a nyersbőröket. Dúskálok a Pesti Hírlap, a Pesti Napló, Az Est betűiben.

Újságokat terítek magam elé, leveleket olvasok rongyosra. Az Uatuma a maga gyönyörűségeivel úgy eltörpül a hazai betű szépsége mellett, mintha kisöpörték volna belőlem az erdei gyűjtés, a vadászat szenvedélyét. A jónál csak a még jobb több. Embernek eredő hibája, hogy a jobb jelentkezésekor hűtlenül otthagyja az addigi jót. Most is így vagyok vele.

Olvasok és olvasok. Mindent. Az újságok apróhirdetéseit csak úgy, mint az adásvétel, a levelezés, meg a házasság rovatot. Alig használt díványt kínálnak egy helyütt. Zárjelben: féregmentes. Micsoda előny. A dívány azóta bizonyára elkelt. Nagyon örülnek valahol féregmentességének. Ha ugyan valóban féregmentesnek bizonyult. A levelezés rovat kellemes kapcsolatai bizonyosan megszakadtak azóta, hogy az újság Budapestről az Uatumára ért.

Másutt húsz kaptár méhet kínálnak „Biztos megélhetés” jelige alatt. Méh itt is van. Vad formában. Ezeknek valahogyan jobban örülök.

Fordítok az apróhirdetéses oldalon. Hosszú, szinte véget nem érő rovaton akad meg szemem. „Állást keres”: — szól a rovat címe. Oldalnyi hazai nyomorúság „Állást keresbe” sűrítve. Tömény keserűség. Ezt nem lehet csak úgy — mint a kinint — néhány tökhéj vízzel lenyelni. Akárhogy is megülök most itt ebben a vad világban, nehogy hazaérve

K

102

utolsó filléreimen vásárolt, hiába való reményem az „Állást keres” rovathoz tapadjon.

Előre fordítok a hírekhez. Még rosszabb. Ötvenhat öngyilkosság egyetlen napon. Tájékoztat az újság: kötél, golyó, Duna, ismeretlen méreg, pillanatnyi elmezavar. Pillanatnyi elmezavar? Mi az, ami végső fokon ezt és a többit okozza? Erről nem tudósít az Újság. De bőven ír arról, ki kapott méltóságos címet, magyar királyi kormányfőtanácsosi titulust, kit választottak meg a Gyáriparosok Országos Szövetsége funkcióiba, mennyit emelkedett ez, meg az a részvény. Kitűnő. Valahogyan azonban már nem örülök annyira a rongyolt szélű újságoknak.

A hazai nyomorúság átcsapott az uatumai ősvadonba. Belém áll a keserűség.

A Winchesterét tisztogató Abilio csakúgy nem érti hangulatváltozásomat, mint Klementino, aki a vacsorafőző tüzet rakja. Látom körülöttem a napfényes szép őserdei világot, éppen most nagyon jó élni. A Pesti Hírlap oldalai elolvasása után egyszerre minden jobb, könnyebb lett itt.

Fekete töltőtollam, mint parányi lény, vágtat a papíron az éjszakában. Virradatkor és nappal megpihen, mint az erdők vadja.

Összevetem megfigyeléseimet. Ilyenkor a legapróbb részlet is érdekessé válik. A lépés, amit nem teszek meg visszahúzva bakancsomat — megment egy bogarat, hiszen a lehullott barna levélke avarsátrában a harmatot iszogató aranyzöld fedeles hátút nem taposom össze. Az, hogy meglátom, mégis az aranyló zöld bogár életébe kerül. A tudomány a meg nem tett lépéssel úgy lehet: új fajjal gazdagodik — mikor a bogár rendszerezésére kerül sor.

103

Bogárhálóval járom a napsütötte, alacsony növényzettel borított parti részeket. A növényzet tetejét széles mozdulatokkal hálózom. Tömérdek élet gyűlik ilyenkor zöld bogárhálóm csúcsába. Forma és színgazdagság. Tízperces hálózással három decire való száz és száz apró bogárral, pókkal, lárvával keveredett növényi törmeléket gyűjtök. Az egész belekerül a ciánkális üvegbe. A szálláson pedig papírhengerekbe, hogy ezt már odahaza, a Magyar Nemzeti Múzeum Baross-utcai Állattárában bontsák ki.

Közérzetem nem kifogástalan. Akkor sem, ha írás közben pihenek. Rám fér a pihenés, embereimre is. Néha — ez már foglalkozásunkkal jár — nagyon meghúz bennünket az őserdő, a víz, az éjszaka. Az éjszakai vadászatok a legfárasztóbbak. Idegmunka ez, ezer apróságra, hangra, loccsanásra kell figyelni. Ilyenkor minden kis tévedés veszedelmet hozhat. Vad-zsákmánnyal teli szabad amfiteátrum vesz körül bennünket.

Naplóm lapjairól, mint holmi manométerről leolvasható mindaz, amit az Uatuma ősvadona, vize elénk vet. Az Uatuma számunkra óriás levesestál, tele hússal. Túlról látszik a kisebb tál, a Jatapú-torkolat. A zöldségféléket. erdei húsokat, a ritka pálmagyümölcsöket az őserdő adja. Gyötri képzeletemet a hazai halsaláta, hússaláta, a rántott és sült csirke emléke.

Juan tőlem három lépésre halat főz. A füstös bogrács, a lángnyaldosta vasedény pompás ízek reményét kelti. Akkor is, ha a becsapó füst íze néha túlteng az ételben. A paprika vöröslő kis gombjai kivillannak a léből. A füstölt ízt jobban szeretném füstölt sonkában, füstölt sajtban, mint hallevesben, de ezen nem nagyon lehet változtatni. A piruló törpeszarvas sültje sokszor telerakódik szélhordta liánnal, kéreghulladékkal, pernyével. De ez sem nagy baj. Ha túl sok kerül rá ezekből, legfeljebb lekaparjuk. Nem vagyok nagyon válogatós, de a lombozatból levert korhadékot,

104

pusztult bogarat, hangyát mégsem tartom olyan ételízesítőnek, mint odahaza édesanyám cserépben nevelt zöld snidlingjét. Ebből leszakított néhány szálat, összevágta, és a friss sültre, levesbe szórta. Errefelé az egész ősvadon hatalmas snidlingcserép.

Olyan ridegtartásban élek itt, amit csak a mindent szépítő humor, vele pedig a brazil föld, az ősvadon iránti szenvedélyes szeretet tesz elviselhetővé. Néha — a brazil föld iránti szerelmem sem feledtetheti a kemény ősvadont. Olyan némelykor a titkait védő őserdő, mint holmi ínyét, fehér fogait mutogató szelindek. De azért csak megbékülünk. Most éppen enyhülten gondolok rá.

Megtörlöm melegtől verejtékes homlokomat, nyakamat. Amint Juant, a füstölgő tüzet, a bográcsot nézem, nem tudom, valóban éhes vagyok-e? Gyöngyözik homlokomon a verejték. Belső meleg önt el. Gyomorrontásszerű, kóválygó érzés ront rém. Mitől? Már tudom. Fuvalma a láznak. A kígyóketrecek mellett fekvő gyógyszeres ládára pillantok. Kinin. Rugdalódznak véremben a malária veszekedett kórokozói. Lehet, hogy éppen szombati ünnepre készülnek, mert holnap vasárnap. Ahogy ismerem őket, négy-őt napig is eltart náluk az ilyen forrókedvű tánc. Igencsak rázódom majd jókedvüktől, veszekedett csűrdöngölőjüktől. A malária vacogtató hideglelése most kezdődik. Kininnel fékezem a kórokozók nagy táncolhatnékját. Pulzusom legalább százhúsz. Kinin! Megint elhanyagoltam szedését, a napi háromszor egy grammot. Most azután nézhetem kopott fedelű ezüst zsebórám percmutatóján, miként ver száguldva pulzusom. Kiszedem ládámból a fehér kininlabdacsokkal teli üveget, a jó ideje lejárt zsebórát. Nagyon elfutott az idő legutóbbi lázrohamom óta. Tizenkét óra. Ezt Juanon látom, aki

105

odakinn áll, és nincs árnyéka. Beállítom az órát pont 12-re. Juan befelé néz, mit csinálok a kígyóketrecek végében a gyógyszeres ládánál? A városokban ilyenkor delet harangoznak. Most bennem is kongatnak. Szívem kalapálva ver. Mintha éppencsak odakötözgették volna ütőnek bordáim közé.

Mi az atyaúristent néz úgy rajtam Juan? Megnyálazza szájaszélét, fehér fogai kétszer is összekoccannak, mint valami kajmánnak. A kinines üvegbe, vagy az ezüst órába harapna szívesebben? Vizet tölt tökhéjba. Behozza. Kicsit ködös odakinn a táj. Pedig forró a levegő, ilyenkor nem borul pára az Uatumára. Miért gondolom, hogy Juan két fogsora olyan, mint a kajmáné? Ez már az. Káprázat. Annak sem kicsi.

Három félgrammos kinint szedek ki reszkető ujjakkal a teli üvegből. Elveszem Juantól a tökhéjat. Iszom. Hátrahajtom fejem. A három pirulát beleejtem számba. Egyszerre nyelem le a korty vízzel mindhármat. Ez igen. Egy kortyra három pokolkeserű kininpirulát úgy lenyelni, hogy a keserű legenyhébbjét se érezzem! Mikor kiveszem hónom alól a hőmérőmet, látom, túl van a higanyszál a 40,5 fokon. Láz és láz. Tele vagyok indulattal, haraggal, de nem tudom, miért? Van, aki akkor szelíd és barátságos, ha berúg, én, ha kicsit is iszom vagy láz gyötör, indulatos vagyok.

Kiveszem a rozsdás keretű, törött borotválkozótükröt a kinines ládából. A hátsó, nagyító tükör még épségben van. Olyan sárga a képem — háromszoros nagyításban látom önmagamat — mint a kikirics. Szomjas vagyok. Paprikás hal nem kell, az Uatumába vele. Abilio és Klementino még nincs idehaza. Idehaza. Miféle kifejezés? A sűrűbe vágott kis irtás az otthon? Rajta a szűk pálmaputri, meg a fehéres izzású forró homok, ami az Uatumáig ér? Nem tudom

106

lezárni a kinines üveget. Odaállítom félbehagyott naplóm mellé a ládára. Leteszem a zsebórát is.

Tíz perccel múlt tizenkettő. Juan már lelépett árnyékáról. Árnyéka alig pár centi hosszú. Odajön, lezárja a kinines üveget.

Függőágyamat már oldozza is az egyik tartóoszlopról. Kiköti, jól meghúzza, próbálgatja: tart-e? Ráteszi a két végén bottal kitartott szúnyoghálót.

— Ha tudtok, szerezzetek odaátról, Santa Annából mandarint vagy narancsot! — szólok.

— Meglesz, Senhor! — mondja Juan. Felhajtja a szúnyoghálót, mint holmi furcsa kis ház ajtaját a gazda. Itt most ő, meg Abilio és Klementino veszi át szerepemet. A láz belegyömöszöl ebbe a függőágykoporsóba, amelynek a szúnyogháló a szemfedője. Kikerülök belőle? Az is lehet, hogy nem. Akkor belecsavarnak függőágyamba, beleraknak egy kis gödörbe. Rámhúzzák azt a kevés földet, amit a nagy munkával elvágott gyökerek közül késsel és marokkal kikaparnak. Mert ásónk nincs. Lapát sincs. Csak tíz ujj, fejsze és tervado. Mint mindenütt és mindenkor, amikor őserdőben temetnek.

— Jó éjszakát, Juan! — sötétít el mindent körülöttem a láz.

— Jó éjszakát, Senhor! — Juan jó fiú, nem ellenkezik. Minek is mondja, hogy csak dél van. Úgyis eljön majd az este, az éjszaka, meg a reggel. Mindegy.

Forró a levegő a szúnyogháló alatt. Apró párnám csuromvíz, pizsamám is. Odakintről beszédet hallok, zsongást, nem fogom fel értelmét. Mi az? Narancslé — nyúlok a fellebbentett szúnyogháló alá nyújtott tökhéjért. Iszom. Nem narancslé. Víz. Friss uatumai víz. Most hozhatta Juan. Beevezett érte az Uatuma közepére.

— Nemsokára itt van a narancs, Senhor — mondja. — Abilio és Klementino még délben elevezett érte.

107

Kinyújtom a tökhéjat. Előbb eresztem el, mintsem Juan megfogná. Elgurul. A kiömlő maradék víz széjjelfolyik a kunyhó, az őserdő földjén. Úgy dől rám az álom, mint lázas vízió.

108

A F E K E T E K A J M Á N . K L E M E N T I N O P A P U C S A

EGNAP eltakarodott a láz. Hűvös és kristálytiszta a reggeli levegő. Odaát az őserdő, a víz vonala élesen kivehető. Ásítok. Pizsamában, papucsban levonulok

a partra. Megfürdöm. A két csónak, mint kövér, hosszában félbevágott roppant ökörhal hever a parton, félig a homokban, félig a vízben. Nincsenek kikötve. Mostanában egyre apad az Uatuma. Volt eset, mikor az este félig vízben maradt csónakot reggel a part homokján találtuk.

— Senhor, odabenn a kunyhóban szép leány vár! — lép hozzám a parton Klementino. Meglepődöm.

— No-ne! — De igen, csak nézd meg! — Felmegyek.

Körülpillantok. A kunyhó földjén három mély húzás, mintha felszántotta volna valami. Ilyesfélét nem művel leányféle, hanem csak olyasvalami, ami függőágyamban fekszik. Jól kidudorodnak formái. Elmosolyodom. Legényeim nehéz tuskót fektettek függőágyamba. Annak gyökerei, csonkjai szántották fel a viskó alaposan megtaposott földjét. Hagyom, hadd örüljenek utánam óvakodó caboclóim. Mikor minden kiderül, Abilio és Juan rázkódik a nevetéstől. Csak nevessenek. Nem szeretem a komor caboclót.

Megborotválkozom. Lemegyek a vízhez, hogy megmosdjam. A homokban sok mezítlábas meg bakancsos lábnyom. Az utóbbiak enyémek. Körülpillantok. Kétszáz lépésre három hatalmas fekete kajmán sziesztázik a napsütötte homokon. Élvezik a friss reggelt, a homokot forrósító napot. Leteszem a törülközőt a csónakpadra. Winchesterért megyek. Lehozom. Felállok a csónakvégre.

T

109

Elég nagy távolság Winchesternek a kétszáz lépés. Négyméteresek lehetnek a jacaré assuk. Az ilyen nagyságú bőr már csak múzeumi célra, kitömésre jó. Célzok. Mélyet lélegzem, leeresztem a puskát. A kajmánszem benn volt a célban, rajta ült a nézőke és a célhasáb vonalán, mégis úgy éreztem, nem elég biztos a lövésem. Újra célzok. Nem veszek levegőt, hajszálpontos lövést akarok. Dörren a rövid csövű, nagyöbli puska. Akkorát szól a csendes reggelben, hogy nem tudom, Abilio, Juan vagy Klementino igyekszik-e ki nagyobb lódulással a kunyhó mögötti erdőből. Abilio puskát markol, Juan semmit, Klementino pedig nyilván futtában elejtett fél papucsát hozza.

— Jacaré, Senhores! — mosolygok. — Odamutatok, ahol a két vízbe loccsant kajmán mögött végtelen békességben fekszik a fövenyen a harmadik.

Talpalunk a bokáig süppedő finom homokban a fejjel a víznek fekvő jacaréhoz. Abilio elől, magam sereghajtónak.

Harminc lépésről látom, a kajmánnak nincs bal szeme. — Pontosan céloztál, Senhor! — néz felém Abilio, amikor odaérek.

— Igen! Ilyenkor már nemigen tud belemászni a vízbe —, nevet Juan.

— Nem! — rugdossa meg a kajmánt Abilio. Klementino felrántja fél papucsát — a másikat a csónakoknál elvesztette —, és szintén megrugdossa a kajmánt. Juan átkerül a másik oldalra, vele én is. A fekete kajmán jobb szeme ép. A nehéz ólomgolyó megrekedt valahol a kajmán-fejben. Az óriásjacaré nyilván azt sem tudta, miféle istennyila csapott belé, mikor eltalálta a Winchester ólma. Az ilyen lövésnél nemigen kell keresni a meglőtt állatot. Klementino az elejtett kajmán és a csónakok közti távolságot méregeti.

— Senhor! — szólal meg. — Ez olyan lövés, ami tíz évben egyszer sikerül. Véletlen, hogy így eltaláltad a

110

kajmán szemét. — Abilio és Juan mérgesen szembefordul vele.

— Klementino! — fordulok emberemhez. — Látod ott a két csónak előtt azt a kis feketeséget, a másik papucsodat? Nagy célpont, legalább háromszor akkora, mint a kajmán szeme.

— Senhor! — pillant rám Klementino jókedvűen. — Ha innen eltalálod, te vagy a legjobb lövő, akit valaha láttam.

— Mutasd meg neki, Senhor! — tüzel Abilio. Látszik, legszívesebben megrázná a csúnya kis erdei Tamást. Juan csak morog. Nem értem mit mond. Jobb is. Töltényt ismétlek a csőbe, az üres hüvely kivágódik a homokra. A Winchester úgy megáll vállamnál, mintha egy kőtömbből lennénk formálva. Klementino néz, Abilio és Juan az erdei Tamás mögött áll. Bumm! — kemény a dörrenés, nem fojtja le az erdő. A papucs szöcske módjára odébbugrik.

Abilio és Juan elindulnak. Csak úgy, félvállról néznek vissza Klementinóra.

— Nos? — kérdez pillantásuk. Négyesben tapossuk a homokot. Amikor Klementino meglátja a homokban a golyó lyukasztotta papucsot, gyapjas haját markolássza tíz ujjával. Izzad.

— Senhor! — szólal meg. — Úgy látszik, mégsem volt véletlen az iménti jacaré találat.

— Bolond vagy, Klementino! — néz rá mérgelődve Juan. — Az, amit most láttál, csak kisöccse annak, amit mi — most már többesszámban beszél — az Uatumán csináltunk.

Klementino felemeli, megnézi, forgatja golyó szakította nyersgumi-papucsát, mialatt Abilio és Juan rövid pengéjű késeikkel visszaindulnak a jacaréhoz. Mindenesetre megnyertem Klementino bizalmát; Abilióét és Juanét már jó ideje megszereztem. Célba lőni minden brazil szeret, lovagolni, evezni, vitorlázni szintén, persze, ha valamit konyít hozzá. Meg kell ilyenképpen teremtenem a teljes

111

bizalom légkörét, mert Klementino néha úgy néz rám, mintha puszta tévedésből kerültem volna ide. Juannak nemrégiben olyasvalamit suttogott, mikor a hím jaguárt lelőttem az ágról, hogy elvarázsolt golyót használok. Abilio már meg sem hallgatja az ilyen beszédet. Mérgelődik a babonás Klementinón, aki máskülönben derék, megbízható vadász, evezős. Remélem, az Uatuma vadonában átnevelődik az én Tamásom. Klementino tüzet rak. Nekitérdelve fújja a parányi lángot. Félszemmel rámpillant. Néz, nem neheztelek-e?

A nagy jacarébőr árnyékban szikkad. A fövenyen hagyott távoli kajmántetemet urubuk33, hollókeselyűk röpdösik körül, ugrálnak, kaffognak. Úgy verekednek a döghúsért, mintha soha életükben nem zabáltak volna. Ráncos, kopasz nyakú, lúd nagyságú madarak. Tilos lőni belőlük. De kinek is jutna eszébe ilyesmi? Felőlem éljenek ezek a derék temetőmadarak úgy és ott, ahol csak akarnak.

33 Catharistes urubu.

112

Ó R I Á S K Í G Y Ó K , M É R G E S K Í G Y Ó K

Z ARANYLÓ tüzes napkorong arasznyi magasan áll a távoli Jatapú-torkolat ősvadona felett. Reggel hét óra. Indulok a sűrűbe, a közeli patak roppant

pálmáktól benőtt partján. Winchesteremet viszem. Iszák, tokba dugott erdővágókés, rovargyűjtő üvegek, dobozok. Reggelente úgy szétfutunk búbos, csaknem félgömbölyű tetejű pálmakunyhónk alól az őserdőbe, mint holmi vén kotlós alól csirkéi.

Befelé hatolok. A patak örvénylik, csobog, amint belézuhant ágakat, néhol törzseket, köveket kerülget. Szép a víz, tiszta, de nem iszom belőle. Túl közel van az Uatumához. Nem tudom nem rothad-e benne valahol az a hatalmas anaconda, amelyre — nem is olyan régen — a sötét erdőben kúszása közben rálőttem.

Csivitelő papagájok, hangos majmok — többfelől megint csak majmok —, csapatnyi guariba34 csacsogó hangjára figyelek. Nevük is kiabáló természetükre utal. Bőgőmajmok. Arról pedig, mint tud bőgni egy-egy több száz majomból álló csorda, annak van fogalma, aki maga is hallgatta hangjukat. Reggel és este a legzajosabb ez a pokoli hangverseny. A jaguárok, párducmacskák, sasok, óriáshárpiák, mind meglelik zsákmányukat a csorda pontos irányt jelző hangjára. Mintha zsinóron húznák az ősvadon ragadozóit ezekhez a sohasem okuló majmokhoz, ahol mindig nagy jajveszékelés, majomsírás következik, amikor eltűnik egyik-másik a fészket sohasem rakó erdei kiáltók közül. A lombok közt bőgő majomtömeg ilyenkor megugrik, menekül, de amelyik szerencsésen élve marad,

34 Allouata caraya (alouatta).

A

113

csak megnyugszik. Folyik tovább a rügyek, bogarak, madárfiókák keresgélése. Mert a legfontosabb mindig az, hogy bendőjüket töltsék. A majom — mindegyik faj — a pillanatnak él. Nem sokat töprengenek azon, hogy mit hoz a jövendő.

Befelé hatolok a kunyhó mögötti őserdőbe. Eredmény: semmi. Mintha hirtelenében valami iszonytató erő kiirtotta volna ennek az ősvadonnak állatvilágát, mutatóba sem hagyva belőle élőt. Gyíkféle, teknős, apró madarak persze akadnak, de ez nem elég. Főleg a friss hús, az értékesíthető vadbőr érdekel.

Sűrű és sűrű. Semmi változás. Feketeségbe hajló állandó félhomály, indák, pusztuló fatörzsek. Őserdő. Tocsogók. Távolabb az Uatuma fövenyes partján tegnap megint örvös pecari és törpeszarvas nyomokra akadtam. Csak egy-két példány óvatlankodott ki a fövenyes partra. Éjszaka fokozott veszedelmet jelent számura a kajmán. Mindenesetre könnyebb lenne röptében a lombok, folyondárok közül puszta kézzel kifogni a repülő colibrit, mint azokat a nyomokat hagyó, növényevő emlősöket most itt megkeresni.

Szikkadóban a dús éjjeli harmat, ropog, recseg az avar, a lehullott gally. Lassan véget ér a vadászat ideje. A patakot nem hagyom el. Partjának sűrűbb növényzetében gázolok tovább. Most érzékelem csak, milyen nehéz volt akkor este, koromsötétben innen kitalálni. Sok a tüskés pálma. Az, hogy a caboclók nem vadásznak errefelé, alighanem jól megalapozott tapasztalatok eredménye. Másutt talán eredményesebben lehetne vadászni. Igaz, a nemrégiben ágról lőtt jaguár elejtése mellettem szól. Ha itt nem lenne elragadni való zsákmány, nem lenne jaguár sem. Következésképpen vadnak is kell lennie. Van úgy, hogy konok megszállottsággal hajt kielégítetlen vadászszenvedélyem. Mint most. Órák óta török előre.

114

A növényzet valósággal alagútban futtatja a kacskaringózó patakot, amikor odalenn a kétméteres, gyökerektől átszőtt oldalú mederben, mint vastag, fekete foltos oszlop, kígyózva elsiklik valami a vízben. Anaconda. Hatalmas, legalább hat, hat és fél méteres példány. Göröngy szalad le a partszegélyről a vízbe, loccsan, majd kosárnyi alámosott föld zuhan utána. Az anaconda úgy meglódul, akárcsak én, aki hanyattdőlve, lehuppanva éppen csak bakancsom sarkával tartom meg magam. Az anaconda pillanat alatt legalább negyvenkilométeres sebességgel távozik. Villanó sötét tömege cikázva tűnik el az Uatuma irányába. Soha ilyen balsikert. Az anaconda elveszett. Vajon az volt-e, amelyikre a sötétben rálőttem? Ebben az esetben nem lehet valami nagy kedve az emberhez. Persze, ez a nagy sucuriju is hasonló szándékkal úszkál le és fel a patakban, mint amiért én járok az őserdőben. Zsákmányt keres. Mindent a zsákmányszerzés alá rendelek. Hiába. Amikor pedig kínálkozik valami — hogy enyhe szóval illessem magam —, rosszak a pillanatnyi körülmények. Mindenesetre az, hogy az anacondával találkoztam, jelent valami kevés reményt, mert az ilyen óriás állat nem jár hiába errefelé. Jó tapasztalatai lehetnek ennél a pataknál. Reményeit átveszem. A sucuriju szerencse talán nekem is hoz valamit.

Tovább, befelé. Most már szorosan a leveles, indás patakmeder szegélyén. Ügyelve, hogy ne ismétlődjön az iménti omlás.

Mi az? — áll meg bennem a visszafogott lélegzet. Lenn a meder két lépés széles, talán hat lépés hosszú homokpadján, fekete, foltos, szürke kígyó — hatalmas állat — lassú igyekezettel forgat valamit gyűrűi közt. Vörösessárga bundájú kis emlős. Egy cutia35, arany nyúl a

35 Dasiprocta aguti.

115

zsákmány. Fél fogára sem elég az ilyen ötkilós kis állat ennek a hatalmas, talán nyolcméteres óriáskígyónak. Úgy látszik, nála is áll a szabály: jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Veréb persze itt nincs, túzok sem. De ez mit sem változtat a lényegen. Nézem az infernói képet, az óriáskígyó vaskos, gyűrt bőrű tekercseinek mozgását, mint tördeli a kis vöröses állat csontjait, hogy jól megnyúljon, nyelésre alkalmassá váljon. Minél törtebb a csont, annál könnyebben csúszik le a falat. Az emészthetetlen részek pedig szabályos szőr- és csontlabdává alakulva kerülnek napvilágra emésztés után. Kiöklendezi a kígyó. A kígyófélék bélsara mindig folyékony, fehéres a gyomornedvektől, a feloldott csontok mésztartalmától.

Úgy mozog odalenn az óriáskígyó, mint a lassított film. A Winchester felhúzott, hátradőlő kakasára pillantok. A töltényt elsütő gyúszeg kerek kis korongja szinte lesi a kakas életet pusztító rácsapását. Célba veszem a zsákmányt gyűrő anaconda fejét. El kell pusztítanom, mert élve nem tudom elfogni. Így legalább megmarad a bőre. Múzeumi célra kitűnő, mert magam nyúzom. A nagy óriáskígyók, a kifejlett példányok bőre ugyanis a legritkább esetben alkalmas múzeumi célra, mert a caboclo, ha el is ejti, lusta a dudoros fejről lenyúzni a bőrt. Egyszerűen levágja a nyaknál. Így aztán a bőr tudományos célra hasznavehetetlen.

Felemelem a Winchestert. Célzok. A széles, dudoros és erőteljes fej, az első csigolya előtti koponyarész, rajta „ül” puskám nézőkéjén, célhasábján. Négy lépésre lehet az anaconda a mederfenéken. Céllövöldében sem lehetne nyugodtabban lőni. Lövésem beledörren az erdei némaságba. A mederben szétcsúsznak a törzsgyűrűk. A sucuriju fején átment ólomdarab — úgy látom — belevágott a cutiába is. Sokat már nem ront. Lekanyarítom vállamról az iszák feketére izzadt szíját, lecsapott ágcsonkra

Corall-cobra

117

Elejtett kajmánok Bern Vilmos belémi cserzőüzemében

Pápaszemes kajmán, jacare tinga

118

akasztom. A Winchestert a parton hagyva, leereszkedem a mederbe. Az anaconda kimúlt. Megfordítom. A döglött, forgáccsá tört csontú agutit — így is nevezik a cutiát — feldobom a partra puskámhoz. Ott majd megehetik az erdei dögevők, ha meglelik. Kinyújtóztatom a jó comb vastagságú óriáskígyót. Végigmegyek mellette, s hanyatt fordítom. Sárga a hasa, mint a kikirics. Mászópajzsai félelmetesen nagyok. Késem borotvaéles, de alig fogja a kemény hasi bőrt. Mintha száradóban levő marhabőrt vágnék, olyan szívós. Öreg jószág, legalább nyolcvan esztendős. Ennyire tartom, mert durva, megviselt, sérülésektől forradásos bőre küzdelmekkel teli, viszontagságos életútról beszél.Sokáig tart, amíg megnyúzom. Összehajtom, átkötöm a puska mellé felcipelt nehéz bőrt. Folyondár, amivel összekötöm, bőven akad. Csak az Uatumához kivinni nehéz.

Úgy hajítom le izzadt vállamról a kunyhónál, a parázsló tűznél a nehéz anacondabőrt, hogy puffanása kiszólítja a pálmatető árnyékából mindhárom, függőágyban heverésző vadászomat. Két óra lehet! — nézek fel a napra, kelet felé mutató árnyékom hosszát mérve. Nemsokára megint itt van a Jatapú felől érkező délutáni szélvész, a három órakor kezdődő, fél óráig tartó vízi és erdei kánkán. Addigra kifeszítjük a mögöttünk levő erdőben a széles, hatalmas sucurijubőrt. Dőlt fatörzs hever odabenn, arra a doboznyi rozsdás szeggel, fejszefokkal ráfeszítjük a bőrt.

Balra nézek, a messzeségben keskenynek tűnő Uatuma torkolata felé. Behatolunk majd abba a világba, ahol nincs gőzbárka, és ami ezzel együtt jár: ember.

Három vadászom szorgalmasan veri a szegeket az anacondabőr széleibe. Farkánál kezdték a fatörzsre szegezést. A deréktájon hetven centiméter széles bőr elnyúlik a kétoldali szegkerítés közt. Fej részén az alsó állkapocs két bőrága kétfelé áll. Ezt rögzíti Abilio a két

119

utolsó szeggel. A bőrt nyúzott felével kifelé fordítottuk. Színei, foltjai, pikkelyzete alulra került. Így gyorsabban szikkad, s jobban le tudjuk tisztítani a gyors nyúzásnál rajta maradt hártyás részeket. Abilio és Klementino megkezdi a tisztító munkát. A borotvaéles kések metszenek, vágnak, kialakul a szép bőr, ami, ha kitömik, akármelyik múzeum dísze lehet. Reggel egy jacaré assu, délelőtt az anaconda. Ha így menne tovább, szívélyes lenne hozzánk az Uatuma ősi, vad tája. Érdekes, hogy a mérges és nem mérges kígyók kitűnő úszók. Nemcsak kis, ötven-százméteres távolságokat, de több kilométeres vizeket is átúsznak. Fejüket néhány centiméterre a víz fölé tartva, kígyózó mozgással haladnak előre. A vízben sem mozognak lassabban, mint a szárazföldön. Többször találkoztam csónakútjaimon ilyen úszó mérges és nem mérges, kicsi meg nagy erdei kígyóval.

Nem győzöm csodálni a kígyók bőrének nagyszerű szín-és rajzpompáját. Akad persze olyan kígyó is, amellyel mostohán bánt a természet, szürke, mint a hamu. Ilyen a szürke jararaca,36 marása ellen minden égi és földi közbenjárást igénybe vesz az erdei caboclo. A meglehetősen szép mussurana37 viszont elrontja létezésével a szürke jararaca szája ízét. A méreg nélküli mussurana veszekedett ellensége a jararacának. Ha rátalál, megtámadja és felfalja. Izgalmas egy-egy jararaca-mussurana párharc, aminek vége sohasem kétséges. A vad, méreg nélküli mussurana — mert vad, mint a vizek fekete piranhája — elkapja és begyűri, elnyeli a méregfogas jararacát. Egyébként ez a kannibalizmus nem ritka tulajdonság. Többször megfigyeltem már más kígyóknál, sőt óriáskígyóknál is ilyen jelenséget. Házidisznóknál, házimacskáknál is sűrűn

36 Bothrops jararaca. 37 Pseudoboa cloelia.

120

akad erre példa. Nem egy disznó falja fel újszülött malacait. A házimacskánál ugyancsak megfigyeltem ilyesmit.

A közelmúltban egy csörgőkígyó esett áldozatul a másik, semmivel sem nagyobb példány ebédelő kedvének. Érdekes, hogy semmiféle kritikai érzékkel nem rendelkeznek ezek a kígyók az irányban: képesek-e elnyelni a saját hosszukkal egyező vagy éppen nagyobb másikat? Anaconda esetében is megfigyeltem a kannibalizmust, azzal súlyosbítva, hogy saját újszülöttjeinek tucatjait nyelte el. Feltételezés, elmélet, mi, miért történik, bőven akad. Az a falánk düh azonban, amiben a kannibalizmus jelentkezik, ez ideig jórészt kiderítetlen eredetű. Lehet, hogy a fogságban tartott kígyó szabadulásvágya váltja ki a kannibalizmust.

— Senhor! — szól ki a kunyhóból a ketrecek mellől ingerülten Juan. — Megint megeszi az egyik cascavel a másikat! — Igen, erről írok, és itt az új baj.

Juan mellett állok. Az egyik kígyós ketrecben a cascavel, mint furcsán toldott, természettől elrugaszkodott jószág, nyel, próbálja befelé erőltetni falatját, a szép, de veszedelmes, díszes csörgőkígyót, a másik cascavelt! Mit tehet ilyenkor, a sűrű sárgaréz ketrechálón át, az állatdrámát figyelő gyűjtő? Azon túl, hogy füle mögött tarkóját vakarja, egyet: ez már begyakorolt, kipróbált mód. Műtét.

Persze nem úgy, hogy farkuknál fogva — egybedugott csövek módjára — megpróbálja kihízni egyiket a másikból. Ez mindkét kígyó pusztulásával járna. Horgas, befelé görbülő fogsoraik ilyesféle beavatkozást nem tűrnek. Hanem azt megteheti, hogy megfelelő ollóval, késsel a benyelő kígyó orra előtt elvágja az áldozatot. Már nyúlok is be a nagy, rozsdás ollóval a ketrecbe. A levágott törzsdarabot az ollószárak közé fogva, kivetem a kunyhó földjére.

121

— Kész? — pillant rám Juan. Mosolyog. — Kész! A benyelt csörgőkígyó testméretét felvevő,

kígyót nyelő kígyó szája, feje alaposan kitágul. Nagyokat nyel. Erőlködik. Érdekes az, hogy bár az egész szájkerületet betölti a befelé nyelt cascavel, nem fullad meg. Ennek oka, hogy a zsákmányt befelé húzó, mozgató állat gégefője egészen az alsó állkapocsig, a szájszélig kitolható, tehát nyelés közben is vehet lélegzetet. Így van ez minden zsákmányt nyelő kígyófélénél, kivéve a szűk szájú kígyókat, amelyeknek brazíliai képviselője a cobra de duas cabegas, a „kétfejű” kígyó. Igazi nevén ásógyík. Ez az állat rovarevő. Persze ennek a hengeres testű fajnak nincs két feje, hiszen ez természetrajzi lehetetlenség. Farka és fejrésze azonban teljesen egyforma. Ez a sárga ásógyík állítólag vak. Az állandó föld alatti élettől szeme elcsökevényesedett, homályos, alig látható pont.

A kígyók alsó állkapcsa elől nincs összenőve. Az arc, a fej csontjai izomkötegekkel és szalagokkal illeszkednek egymáshoz. A mérgeskígyók méregfogai maráskor, mint zsebkés pengéi nyílnak nyálkahártyás tokjukból. Egyes vélemény szerint a viperafélék marása saját fajukra veszélytelen, más felfogás szerint, ha a cascavel, a csörgőkígyó saját fajbelijébe mar, az körülbelül egy nap alatt elpusztul. Mérges siklók marása viperafélékre és viszont, biztos pusztulást hoz.

A kígyómérgek hatása három alakban jelentkezik. Nem minden mérges kígyó mérge egyazon hatásfokú. Akad olyan kígyóméreg, amely a vörös vérsejteket bontja el.

Ezzel a vér oxigénszállítását akadályozza. Van olyan kígyóméreg, amely légzésbénulást, szívbénulást okoz. Igen jelentős a kígyóméreg érfalakat károsító hatása. Ilyenkor a megmart ember körömágya, szeme vérzik.

Nézem a többi ketrecben a megzavart mérgeskígyókat. Kétágú nyelvecskéjük ki- és bejár. Az orr alatti kis nyitáson

122

át gégéjük alatti tokjából ki-be mozgatják, messze kinyújtják nyelvüket. Ez a nyelvöltögetés egyáltalán nem fenyegetést, hanem tájékozódást jelent. Mégpedig azért, mert a kígyók — némely kutató vitatja ezt — nyelvükkel szagingereket vesznek fel, és továbbítják őket a szájpadlásuk felső részén levő igen érzékeny szaglógödröcskékbe. Így tájékozódnak. Mert a kígyófélék csak sötétet-világosat látnak. A színeket nem érzékelik. Hallásuk is rossz. A kígyóknak nincs dobhártyájuk. A ketrec előtt megszólaltatott hangokra egyáltalán nem figyelnek. A csörgőkígyó még saját fajának csörgésére sem figyel. Ezzel szemben szaglóérzékük erősen fejlett. Zsákmányát a kígyó szaglószervei segítségével kapja el, s mikor már megmarta, követi a menekülőt. A kimúlt állatot azután felfalja.

A kitűnő szaglás segíti a társkeresésben, a fajfenntartásban is. Mi mással lenne magyarázható, ezen már sokat töprengtem, hogy kígyós ketreceim közelében sok esetben találkozom mérges és nem mérges kígyókkal, de mindig csak olyan fajbeliekkel, amelyekből fogságomban van egynéhány. Alkalmasint a messze áradó illat csábítja oda a többit. Nem tudom nem jelent-e számunkra túl nagy veszedelmet ez a kígyóinvázió, amely éjjel tetőzik. Rosszul is végződhet az, hogy kígyós ketreceimet a hangyaveszedelem miatt mindenkor a kunyhóban tartom. Ha függőágyamból felkelek éjszaka valamilyen zajra, mozgásra, igencsak megnézem, hova, mire lépek, s így tesznek embereim is. A kígyófélék sokkal inkább éjjeli állatok, mint nappaliak. All ez különösképpen a vízi és erdei óriáskígyókra.

Szaporán öltögetik nyelvecskéiket a ketrecben a mérges kígyók. A jókora cascavel pedig gyűri befelé az elvágott csonkot. A nyelés művelete, kétségtelenül igen fájdalmas a kígyó számára. Különösen áll ez a nagyra nőtt óriáskígyókra, melyek pecarit, törpeszarvast is képesek

123

elnyelni, nem szólva a vízidisznóról és az arany nyúlról. Az előbbi kettőt azonban csak a nagyobb, nyolc-tíz méter körüli nagyságot elért anacondák nyelik el. A giboia — a Constrictor constrictor — ritkán nő meg négy méternél hosszabbra. Az anaconda, amelynek bőre most odabenn az erdőben szikkad, kétségtelenül villámszerű rácsapással ragadta meg, horgas, befelé görbülő fogsoraival a patak medrében az oda inni leereszkedett arany nyulat. Olyan rövid pillanatok alatt ölte meg, talán az odaérkezésemet megelőző percben, hogy az állat hangot sem adhatott.

Az előbb említett ketrecbeli cascavel drámából némi előny is származik. Mert lehetséges, hogy máskülönben mindkét mérges kígyó elpusztulna az éhségsztrájk következtében, ami igen gyakran fordul elő kígyós ketreceimben. Most viszont az elvágott, benyelt negyed vagy fél kígyó jó időre táplálékul szolgál a mérgeskígyó-kannibálnak. Ez a falat alkalmasint meghozza étvágyát.

124

E R D E I M A N O M É T E R E M :

T O L L A M

EDVELEM a váratlan, meglepő, vad erdei életmegnyilvánulásokat. Szinte megszédülök egy széprajzú, fémesen csillogó bőrű mérgeskígyótól, a

kilőtt Winchester szagától, az éjszaka ezer életet takaró neszeitől, a napfény tüzes ragyogásától, a lezúduló vastag esőfüggöny csobogásától. Rabszolgája vagyok ennek a roppant, végeláthatatlan Nagyúrnak, a természetnek, minden megnyilatkozásának, kényszerítő nagyszerűségének. Himnusz, óda, elégia, dübörgő hangok fortissimója, mind-mind kevés, hogy egyetlen, a sűrűségben, a vízen átfuttatott pillantás szépségét jellemezze. Ezt csak a szikrázó napfény, a vihar, orkán énekelheti meg méltóan. Gondolataim torlódnak, mint a sziklás partot ostromló hullámok. Jó így látni, érteni az ősvadont, amiért ide, ebbe a világba jöttem. . . A Winchester, a hurkos kígyófogó bot, a szigony a kedvesem. Mint különös apró szigonyra, tollhegyemre is feltűzők egyet és mást megfigyeléseim szaporodó zsákmányából.

Bogarak, lepkék, százlábúak és pókok. Mindenfelé a küzdő élet nyomait látom. A rovaroknak is megvannak a maguk ellenfelei. Most is, amint felnézek a kunyhó tetőzetét tartó vékony fatörzsekre, óriás, kimúlt rovar vázára téved pillantásom. A hatalmas barna madárpókot, amelyet alkalmasint nősténye ölt meg, már a rajta csemegéző, puha részeit elhordó hangyák is elhagyták.

Odakint a sűrűben hosszú, parányi barna alagutak hálóznak be élő és holt fatörzseket. Ezek a barna vonalak a fehér hangyák, termeszek vonulását fedezik. Bennük

K

125

fehéres, sárga, meg barna színű, óriás csápú termeszek — sauvák, ahogy a caboclók nevezik — jönnek-mennek. Lesodrom ujjammal a barna földből, gyomortartalomból és korhadékból összetapasztott sok-sok méter hosszú fedett út egy részét. Ezek a fedett járatok egyik sauva-teleptől a másikig vezetnek. A szerteélő sauva nemzetség különböző helyeken létesült tanyahelyeit kötik össze egymással. Az elzúzott alagút torkolatánál felkapaszkodik ujjaimra néhány csápos katona, olyanképpen nyitva-zárva csápjaikat, mint a hazai szarvasbogarak, csakhogy ezek itt erőtlen, gyenge hada-kozák.

Legveszedelmesebb ellenségeik a hangyák, de a termesztanyákba települt kétfejű kígyó, a mae de sauva, más néven ásógyík sem megvetendő ellenfél. Ez a szűk szájú, furcsa rovarevő kígyó igazán pompás vadászterületre talál, ha beveszi magát egy-egy termitavárba.

Tucatszámra akadtam régi termitakúpokra, a Tapajós menti Ford-ültetvény felégetett őserdőinek hamujában, a félig elégett törzscsonkok körül. Másfél-két méter magasak ezek a kúpos, fatörzsek köré épített termitavárak, amelyekből kiégett a réges-rég elpusztult törzs. Belsejét összerágták, anyagát gombatermesztéshez, gombaágyásokhoz használták az egykori termeszek. Akad olyan termeszfaj ugyanis, amely gombát is termeszt. Áttelepíti a csírát egyik telepből a másikba.

A termeszek szaporodása legteljesebb beltenyésztésen alapul. Egy-egy telep népe az alapító anya és here ivadékaiból tevődik össze. Ha elpusztul a királyi pár valamelyike, a nemzetség pótanyát vagy póthímet, herét nevel. Ezek folytatják az utódszaporítás folyamatát. Nem egy termitahölgyet, királynő jelöltet láttam a Tapajós mentén, amint szárnyainak elvetésével bajlódott, majd a szárnyait szintén levetett heréjével elvonult a sűrűségbe

126

otthont építeni. Szép ez a szerelmi vonulás. De így van ez az ősvadon életének sok más, sokszor nehezen érthető, vagy éppen kifürkészhetetlen titkával is. A környező dús élet íve az őserdő humuszától a levegőtengeren át naptól besugárzott kunyhómig ér. Természetes ív ez, s mi is beletartozunk.

Kipillantok az Uatumára. Aranyosan tündöklik a nap. Mint húszezer, vagy akár harmincmillió év előtt. Erős sugárzása letűz a pálmaeresz alá. A kunyhó árnyékos belseje is kivilágosodik. Él körülöttem a vadon, odalenn a víz. Küzd a létért az élő. Száguld kezemben a belső feszültséget mérő manométer, a toll. Töltényes doboz áll előttem, Winchester támaszkodik ládaasztalomnak. Verejtékcsepp csurran naplómra. Mezítláb ülök. Lábujjaimon hangyák másznak. Szúnyog zizzen. Érzem, hogy egy mouquim, a tűhegynyi piros kullancs kínoz. Felállok. Megkeresem és kivakarom megduzzadt bőrömből. Embereimet várom, akik odabenn vadásznak, gyűjtenek. Szakácsnak maradtam idehaza. A halleves már megfőtt, mikor naplómhoz ültem.

Zaj hangzik a kunyhó mögötti közeli sűrűből. Nem ember zaja. Gyík okozza. Jól látom az állatot, a nagy papaventót.38 Abilio preguieának is nevezi, ami lustát jelent. Ez az erdei neve különben a lajhárnak is. Nagyon szeretném magaménak tudni azt a népes bogárgyűjteményt, amit ez a papavento mindmáig elfogyasztott. Csaknem kétméteres az óriásgyík, feje nagy, háromszögletű. Tokazacskója hatalmas. Farkán haránt keresztcsíkok. Hatalmas lábujjai tiszteletre méltóak. Törzse zöld színű, kékes foltokkal, sötétzöld és barna beütéssel. Farka valamivel hosszabb, mint a törzse. Preguieának egyébként azért nevezik ezt az óriásgyíkot, mert ha

38 Iguana tuberculata.

127

megpillantja az embert, nem menekül, hanem az avarra hasalva mozdulatlannak, döglöttnek tetteti magát. Így védekezik: beleolvad a zöld növényzetbe, a környezetbe. Megfigyeltem, hogy az óriás, színét nem változtató brazil-camaleao ügyesen mászik a fákon, nagyszerűen úszik, sőt, ha szükséges, alá is bukik. Nemcsak rovarokkal, hanem növényi táplálékkal, gyümölccsel is él. Emellett, ha módját ejti, elkapja és megeszi a kisebb erdei állatokat is. Abilio, Juan és Klementino igen kedveli húsát. Bőre is ér valamit. Rugalmas, puha, galambtojás nagyságú tojásai ízletesek, ha frissiben akadunk rájuk. Olyanok, mintha nyersgumiból volnának. Egyáltalán nem törnek. Nézem a gyíkóriást, amint karmos lábaival szerterúgja az avart, valósággal tyúk módjára kapargál bogár után. Jól látni tokazacskóján, hogyan liheg. Szemnek is szép a papavento. Nem vesz észre.

Előveszem a ládaketrechez támasztott kis 22-es Winchestert. Nem nagyon használom, rég lőttem vele. Megnézem — szinte ösztönösen —, van-e benne töltény. Ez persze felesleges mozdulat, mert az ilyenféle pálmakunyhóban minden puska töltött. Csattan a lövés. A preguiga elerőtlenedve belehever az avarba. Bőre megéri a 22-es töltényt.

Szétnézek, mi kínálkozik még célpontnak? Tíz lépésre hever előttem a jó húsú, szép bőrű papavento. Mint barna pajzsos piszkavas, legalább harminc centiméteres szállábú kúszik közénk. Veszedelmes rovar. óriása fajának. Lassan, motozva jut előre. Nem siet. Sorban — mintha hullámozna — mozognak előre hegyes, egykarmos lábai. Elől, mint fekete, kegyetlen harapófogó, vízszintesen helyezkednek el ölőállkapcsai. Mérges rovar. Marása emberre is veszedelmes. Elfogom! — határozom. Iszákomból kiszedem a ciánkális rovartartó üveget. Odalépek hozzá, ráborítom. A kapálózó rovar üvegen kívül maradt részét ágdarabbal

128

alásegítem. Hirtelen mozdulattal oldalt döntöm az üveget, rányomom a széles parafa dugót. Lezárt üvegbörtönében hever a sok lábú, sok pajzsú, ujjnyi széles rovarzsákmány. A ciánkáli gyorsan ölő párolgása fél perc alatt végzett vele. Színét is jobban látom. Szép, sötétbarna. Fényesek, nagyok és szélesek pajzsai. Ölőállkapcsai szorosan zártak kimúltában.

— Mit nézel, Senhor? — szólal meg mögöttem Abilio. Hátrapillantok. A barna bőrű zömök vadász vállán összekötött caitetu, más néven cateto39 vaddisznó bőre. Benne az örvös pecari két combja.

Együtt nézzük a cemtus-pernát, ahogy a rovart az őserdőben nevezik. Juan is megjön Klementinóval.

Túl forró a halleves, ahogy Juan kitálalja. Amíg hűl, mindannyian megfürdünk az Uatumában. Embereim a fáradtság, én a meleg miatt meg azért is, mert közben megnyúztam a papaventót. Akármint is van, az ilyenféle állat szaga megmarad az emberen. Homokkal lehet csak lesikálni Klementino semmit sem hozott, nem akadt lövésre zsákmány. Csak félüveg bogarat szedett össze. Juan bogárbábokat hozott. Furcsa fejű, torz külsejű bábóriásokat. Ismerem a bogarakat, amelyek a bábokból fejlődnek. Cakkos vonalban vörössel meg más szép színekkel telerajzolt az ilyen fedeles hátú bogár szárnyfedője. Ez a bogár eléri a nyolc-kilenc centiméteres hosszúságot is.

— Elkorhadt fatörzsben találtam! — magyarázza kérdésemre Juan. Rendbehozzuk a szállást. Zubogó forró vízben preparálom a kemény héjú bábokat. Kéklik az égbolt. Odaát balról fekete csikként húzódik az őserdő, közepén a Jatapú-torkolat. Jobbról a szíriai kereskedő-remete által birtokolt, a távolság párájába vesző alacsony hegyfok. Tiszta időben jól ki lehet venni parányi

39 Tayassu pecari.

129

pálmakunyhóját. Raktárait már nem. Mélységes körülöttünk a csend. Szeretem a jól végzett munka után a délutánt, az elkövetkező éjszakát. Mögöttünk az őserdő élettel teli. Csak ki kell belőle szednünk a zsákmányt. Erőnk, kedvünk megvan hozzá. Bádogdobozaim bogárzsákmánnyal telnek. Sohasem tudom munka nélkül tölteni időmet. Nincs hozzá semmiféle tehetségem. Mindig feszültséggel vagyok tele, mintha sürgetne valami: intézd, nagyon kevés az időd. Hajtom a munkát. Embereim — mintha élő fogaskerekek lennének — átveszik a lendületet.

130

É J J E L A Z U A T U M Á N

ERVEM ÉJSZAKÁRA: két csónakkal indulunk teljes sötétedéskor a más folyókon, mocsarakban bevált kajmánvadászatra. Ketten ülünk egy csónakban. Az,

aki evez, egyúttal a Winchestert is kezeli, a másik a lámpával világít, keresi a fényben parázsló kajmánszemeket. A csónakkal ma éjszaka sok apró kajmánt akarunk elejteni. A legfontosabb szerep a sugárkévét lövellő, lámpát kezelő vadászé. Neki kell fénnyel megvilágítania a célt, a fekete kajmánt. Semmiképpen nem pápaszemes vagy sárga tarkójú kajmánt, amelyek bőre alkalmatlan kikészítésre. A fekete kajmánból is csak olyan nagyságút, amire Belémben, Pará állam fővárosában élő jóbarátomnak, a magyar Bern Vilmosnak szüksége van. William Bern elsőnek foglalkozik Brazíliában kajmánbőr-cserzéssel. Ügyes fiatalember. Nagyszerű ötlet. Új iparág indul ezzel Észak-Brazíliában. Ehhez szállítom a nyersanyagot.

Odalenn a napfénysugározta homokon embereim mindkét csónakot előkészítik az éjszakai munkára. A vizet kimerik, a nedves csónakfenékbe visszarakják a lábdeszkákat, a tökhéjakat, evezőket. Szigonyok, acéldrótból készített nyeles burkok kerülnek az evezőpadok alá.

Áldozóban a nap. Eltűnik a ránkboruló ősvadon tömege mögött. Jön az alkony, az éjszaka. Vele az élmény, a munka. Az előbbi enyém, az utóbbi embereimé. A munkát, mikor élményt jelent, sohasem tekintem munkának. Nincs olyan kemény foglalkozás, valódi vagy vélt veszedelem, vadászkaland, amibe ne fognék, ha élményre van kilátásom. Mikor annak idején rájöttem az éjszakai kajmán- vadászat savára-borsára, úgyis mondhatnám titkára, Abilio

T

131

és Juan, akik pedig igazán nem gyanúsíthatók, hogy nincs helyén szívük, pusztán azért jöttek akkor velem — mint később mondották —, mert nem akartak gyáva színben feltűnni. Mikor rájöttek, hogy a Winchester és a vadászlámpa uralkodó erő a fekete éjszakában, egyszerre követőimmé váltak. Most már nincs baj. Régen bevettek maguk közé — azt mondják, szinte nem is igaz, hogy külföldi vagyok. Voltaképpen egészen mást jelent számukra az, ha valaki: „hungaro”, magyar, mint az, ha „extrangeiro”, külföldi. Extrangeirónak német, amerikai, spanyol, angol, meg más nemzetbeli számít. Hungaro voltom rég kinőtt ebből a nemzetközi társaságból Miért? Talán azért, ahogy hozzájuk szólok, ahogy egymáson, egymásnak segítünk, ahogy egymásra nézünk. Minden cselekedetünk testvéri. Nehéz ezt kielemezni. Mint ahogy a legbensőbb érzések rezdüléseit, hangulatait is nehéz analizálni. Ezt csak érezni, átérezni lehet. Mindez beleolvad mindennapjaink munkájába. Ez adja az egységet, az egyöntetűséget, a bizalmat, amely hozzájuk köt, amely Abiliót és Juant, Klementinót hozzám köti.

Alkonyodik. Kievezünk az Uatumára vacsorára valót halászni. Az aranykorong ráül az őserdei táj nyugati szélére, hogy azután, mint süllyesztőben, lassanként elmerüljön mögötte. Mintha véget érne az őserdő mögött a föld, ahol a napkorong aludni tér. Ilyen szép kép láttán mi sem volt egykor természetesebb, mint a napimádók alázata. Vöröslik az izzó napkorong körül az égbolt, villognak a szellőfodrozta Uatuma aranyló lapocskái. Aranyhíd nyílik köztünk és az Uatuma partja között. Csak rá kellene lépni csónakunkból, s az aranyló ragyogáson egyenest pálmakunyhónkhoz érnénk. A szikrázó aranyhíd búcsúzó fényeivel szétterül a széles vízen. Sötétvörössé válik, majd a korong eltűnik az őserdő mögötti — innen úgy tetszik — fekete mélységben. A vízre, az őserdőre ráhever a kezdődő

132

sötétség. Kivetjük csalis horgainkat. Csendben várjuk a zsákmányt.

Vacsora után vagyunk. Szúnyogok zizzennek. Abilio beteszi a csónakba a Winchestereket. Minden más szükséges holmi a homokon kis halomba tornyozva. Letaposott, nyomokkal teli a föveny.

Vajon mit hoz az éjszaka, milyen zsákmányt vet elénk? A vízre hajló növényzet aljában kajmánok, jacaré assuk, jacaré tingák és az itt nem túl sűrűn előforduló jacaré papo de amarellák, sárga tarkójú kajmánok tusakodnak az éjszakában zsákmányért. Ez utóbbi faj négyméteresre is megnő, akárcsak a fekete kajmán. Orra széles és rövid. Támadó kedvű. Majdnem olyan vad, mint a fekete kajmán. Megfogják ezek a vad hüllők a sötétben vízre merészkedő óvatlan erdei emlőst éppen úgy, mint a part sekély vízében zsákmányt hajtó nagy halat. Még a kis és nagy vízimadarat is elkapják. Az éjszaka vízen, a kajmánok zsákmányt hajtó tömegei közt ér bennünket.

A sötétség rázuhan az ősvadonra. Mintha minden fedő alá került volna. Csillagreflektorok villódznak. A vízről visszahunyorog tükörképük. A feketeség sötétbe vesző vízpalettáján játékosan hintáznak ezüstös fényeik.

Csak körvonalaink látszanak a fehérlő homokon, az enyhe csillagfényben. Az őserdő mögöttünk koromfekete. Hang nélkül rakodunk csónakjainkba. Mozgásunk akár valami jól dolgozó gépcsoport munkája. Néha halk tenyércsattanás jelzi egy-egy támadó szúnyog élte szakadását. Mormoló káromkodás rá a gyászbeszéd. Meztelen lábak tapossák a homokot, zörren az evező, a vízmerítő tökhéj a csónakfenéken. Megkülönböztetem a bozótkés koppanását, a puskatus, a szigony, a dróthurok ütődését. Ennyi a felszerelésünk, ennyi telik szegénységünkből. Töltényeink degeszre tömött súlyos nadrágzsebeinkben feszülnek. Abilio a másik csónaknál —

133

enyhén mondva — korholó szóval magyarázza Klementinónak az éjjeli kajmánvadászat fogásait. Az én csónakomban Juan kezeli a lámpát. Magam az evezőt és a Winchestert markolom.

Jó néhány esti, éjjeli kajmánvadászat emléke sűrűsödik mögöttünk. Ha netán baleset következne, a sötétség nem oltalmazónk, hanem baljós veszedelmünk. Nem látom, de tudom: a víz sötétjéből most is mindenfelől dülledt, tágult pupillájú kajmánszemek merednek ránk. Nappal nem látni sokat belőlük. A kajmán inkább éjjeli állat Éjszaka mozog, fordul száz irányba zsákmányt remélve.

Vízre szállunk. Parazsak csillannak a lámpa sugárzó fénykévéiben, s olyan kajmántömegek jelenlétéről tanúskodnak, amiről a nappal csónakázó caboclo nem is álmodik. Én sem tudtam róla, amíg nem néztem bele az éjszakai kajmánélet zsákmányra menő vad tülekedésébe. Én is zsákmányra megyek, evezek. A másik csónakban evező két erdei legényem olyan biztonsággal mozog a vízen, mintha mást sem csináltak volna életükben. Klementino azonban még alig hiszi, hogy az, amit éjszaka a vízen végzünk, nem istenkísértés, hanem vadászat, amivel igencsak bő zsákmányt ejtünk.

Érzem a közeledő vadászélmény varázsát. Élvezem előre az éjszakát, a Winchestert, a zsákmányra éhes kajmánok közelségét. Magam sem vagyok más az éjszakában, mint vízreszállt ragadozó, aki olyan karmokkal és fogakkal rendelkezik, amelyekkel mindent megszerezhet. Karmom a sugárzó fénykéve, minden kajmán vesszedelme. A fog pedig, ami elevenbe vág, a Winchester-golyó.

A kajmánnak mindenkor csak egyik szeme tündöklik, fluoreszkál a fényben, mivel a másik szemet nem éri megfelelő szögből a fény. De nekünk iránymutatónak egy kajmánszem is elég. Azok a kajmánok, amelyek valaminő okból nem fordulnak felénk, megmenekülnek előlünk.

134

Megfigyeltem, hogy a kajmán mindenkor kíváncsi, ragadozó természetű, falánk jószág. Errefelé ismerik ezek a dúvadak a csónakot, az embert — aki esetleg zsákmányt jelent —, hiszen a kajmán-féle mindig éhes. Ha nappal fordul merev nézésével a csónak felé, lemeríti háta és farka vízből kiálló kúpját. Csak két szeme bámul a vízből a remélt zsákmányra. A kajmán-félék nyugalmát az jelzi, hogy hátuk és farokkúpjuk kiáll a vízből. Ha a hátsó két kúpot lemeríti, támadásra készül. Ember-zsákmányra errefelé nincs sok esélye a kajmánnak, hacsak nem tapasztalatlan asszony, gyerek kerül látótávolába. A fekete kajmán már az evező enyhe ütésére is csaknem mindig vadul, támadóan csap fel. A pápaszemes kajmánoknál támadókedv csak ritkán figyelhető meg. Ezeket inkább fészkeik, tojásaik, fiókáik védelme ingerli támadásra.

Lámpapróba. A koromsötétben a távoli őserdő úgy ráhajol kunyhónkra, mintha oltalmazná. A két fénykéve végigfut a vízen, az őserdő falán. A lámpák jók. Az őserdő folyondárszőtte tömegén az éles reflektorfényben minden levél, inda külön kivehető. Amikor kialszik a fény, minden koromszínű, csak a csillagfény, a víz villódzása töri meg a sötétet. Az őserdő nappal rejtőző állatai a sötétben bátrabban mozognak.

Susog a vízmenti sás. Mitől? Odahaza a nyárfa levélzete akkor is zizeg, amikor szélcsend van. Itt a sás ilyen? Eddig sohasem figyeltem meg. Vagy most éppen beletörleszkedik valami? Ökörhal legelészik vízbe nyúló tömegében? Kajmán-féle gázolja? Esetleg törpeszarvas óvakodik benne a vízhez? Tapír nem lehet, az nagyobb zajt csap. Juan is a sásos partrész felé fordul. Fülel. Hangokból igyekszik kivenni azt, amit a sötétség eltakar. Abilio a mellettünk levő csónakból felém néz, szeme fehérje szinte világít fekete arcából. Klementino szeme is látszik arca sötétjében, ujja

135

nyomán felvillan, ráfut a vízre a sugárkéve. Kaszál vele, élvezi a játékot, amíg Abilio mérgesen kiveszi kezéből.

— Ezt majd én, te az evezőt, a Winchestert kezeld! — Körülpillantok. Winchester, két tercado, meg a többi szerszám ott van a csónakpad alatt. Nincs sok reménye az emberhús-zsákmányra annak az erdei vagy vízi állatnak, amelyik tervadót markoló caboclóval áll szemben. Klementino tegnap alkonyatkor a sás mellé telepedett, hogy kicsit bogarásszon. Alig tett benne néhány lépést, tervadója lesújtott. Derékba vágott maracaját,40 tigrismacskát húzott ki a sásból, amely ott madarászott szép tollú vízicsibére.41 Bőre persze nem ér sokat. A kis ragadozó hátát, gerincét úgy kettészelte, mintha nem is tapasztalt cabocló, de pusztítva vagdalkozó bakó sújtott volna oda.

— Te, Klementino — mondta Abilio —, nem tudtál félarasszal odébb csapni?

A maracaja bőre most odakinn feszül a sötétben, ágakra feszítve. A dög homokba ásva pihen. Mozzanat ez, mint annyi más, amely erdei életünket fűszerezi. Az ősvadon, a víz nappal és éjjel olyan itt, mintha a kis Santa Anna falutól nem húsz, de ötszáz kilométerre lennénk. Egymagunkban uraljuk itt a vizet, az ősvadont.

Meleg a kezdődő éjszaka. Mozdulatlan a- levegő. Mintha óriás szúnyogháló, légmozgást gátló roppant mennyezet lenne a csillagos ég. A fekete tüllön átfénylik az ezernyi vibráló csillag. Csepeg a víz evezőmről, amint balra, a homokos, őserdős part vízre nyúló növényzete irányába figyelek. A part felől száz és száz éhes, mozdulatainkat vigyázó kajmán fordul felénk. Míg mi csak sejtjük a kontúrokat, ők látják a zsákmányt: bennünket. Lesik, mikor lesz a zajból, a loccsanásból, a sötétségből téphető, víz alá vihető hús.

40 Felis tigrina. 41 Porzana albicollis.

136

Tucán (A madárvilág Cyranója)

137

Igazi vagy mérges korallkígyó

138

Mikor körbepillantok, rámvicsorít a sötétség karéjából a veszedelem. Nem aggódás ez, nem is félelem. — Végeredményben ismerem, legalábbis azt hiszem, ismerem lehetőségeimet. — De a kajmán az mégiscsak kajmán. A veszedelem éppen annyira valódi, mint amennyire valódi evezőm, a még hunyt szemű lámpareflektor. Klementino a közeli csónakban fészkelődik. Nemigen találnék olyan caboclót, aki első éjjeli vadászatkor ne lenne nyugtalan. Abilio idegei drótkötélből valók. Olyan hajlékony, izmos a barna bőrű legény, mintha maga is erdei, vízi vad lenne. Vagy az is? Most igen. Együtt él, mozog, lélegzik az ősvadonnal, a vízzel. Juan is ilyen.

A vízbe nyúló sás mellett evezünk. Oldalról felmagasodik az ősvadon fekete, egybeálló tömege. Magasan fenn, fekete szegélyén túl ragyognak a csillagok. A másik csónak megáll az erdő csillagárnyékában. Húsz méterre lehetünk a felénk feketedő ősvadontól, negyvenre a másik csónaktól. Kell ilyen távolság, nehogy egymást zavarja, zsákmányt riasszon a két fénynyaláb. Tudjuk, hogy a környező kajmánok figyelme a maximumig fokozódik. Érzem ezt, benne vibrál idegeimben, hogy a nagyobb, bátrabb példányok lassú, szinte észrevétlen úszással közelebb somfordálnak csónakunkhoz. A nagyokat most nem bántjuk. Szaporodjanak. Csak az aprókra megyünk. Juan meztelen talpaival hátratapogat, majd kezeivel tapogatja tovább a fenékdeszkát. Lábammal odagurítom keze ügyébe a hosszú nyelű háromelemes Winchester-lámpát. Megvan, mindezt mozdulatokból, neszekből veszem ki, mert látni most már kontúrokban sem lehet. Az őserdő sötét fala koromként feketéllik előttem. Juan kezéből erős sugárkéve lövell bele a feketeségbe. A másik csónakból — amit csak sejtek, de nem látok — szintén sugárzó fénykéve csúszik a vízre.

139

Kezem ügyében a Winchester, a szigony, odébb meg a nyeles, nagy ívű acéldróthurok. A fényben, mintha parázzsal lenne meghintve a víz, felénk villog a sok kajmán-szem — tíz is akad egycsomóban. Izgalmas jelenség. Nem szólunk egymáshoz, de a sugárkéve máris megáll egy parázson. A többi kajmánt nem éri ennyire bénítón a fény. Most már nem zsákmány, hanem fenyegető szörny jelentkezik a fényhatásra a kajmánösztönben. De ez csak a fény határáig van így. A fénytől jobbra-balra — a sötétben — tovább él a húsra éhező kajmánkívánság, a lestvető szándék.

A lövellő fénykéve biztosan áll a „parázson”. Evezőm mind közelebb viszi hozzá a csónakot. A megvilágított kajmán nem lát semmit a közeledő csónakból, a két emberből, akik a fény mögé rejtőznek. Bénítja, rémületbe ejti az állatot a fény. Látom a nedves, csillogó kajmánfejet. Ilyen közelről már kihuny a távolabbról jól látható parázs. A kajmán meredten bámul a fénybe. Vad alakja kirajzolódik a sötét vízből. Két dülledő szeme, páncélos, lemezes, víztől fénylő feje, erőteljes „csőre”. Azt is látom, hogy nagysága miatt — sajnos — nem alkalmas elejtésre. Túl nagy példány. Ezenfelül pápaszemes kajmán, jacaré tinga. Juan is látja a vízben a kajmánfejet a csónakoldaltól kartávolságra. A dúvad belemered a fénybe. Akár orrnyílását is megfricskázhatná Juan, ha akarná. De Juan nem akar ilyesmit. Vízbe merítem az evezőt. Odébbmozdulunk. Juan leveszi a dúvadról a fényt. Mikor kikapcsolja a lámpát, ránkzuhan a sötétség. A loccsanás, a víz, amely bepermetez, jelzi a csak most menekülő kajmán rémületét. Odaát — most figyelek csak a másik csónakra — szintén sötétbe borul a víz. Ott is túl nagy jacarét, esetleg nem fekete kajmánt hoztak be a fénnyel.

Húsz evezőhúzás után ismét kigyúl a fény. Vízen úszó parázs bőven akad. Juan kiválasztja a legközelebbit.

140

Helyes kis fekete kajmán apró, dülledő szeme mered ki a vízből a fény rabságában. Szép példány, pontosan olyan méretű, mint amilyen szükséges. Elevenen is elfoghatnánk. De nem kell. Evezőmet zajtalanul puskára cserélem. Húsz centiméterről lövök bele a másfél méteres jacaré assuba. Az, mint holmi ördögmotolla, előrevágja magát. Körben bukfencezve forog. Ötöt is perdül — szabályosan bukfencezik —, amíg megcsendesedik. Ráhúzom az acéldróthurkot. Mellső lábai mögé ráfeszül a drót. Beemelem vele a csónakba. Döglött. A 12 milliméteres Winchester-golyó nyomán nemigen lehet másként. A másik csónak felől lövés döreje hullámzik végig a vízen. — Látom a kerek, vízre terülő fényt. Mást nem látok. Kihuny a fény Juan lámpájában, majd odaát is. Koromsötét borul a vízre, a csónakokra.

Letörlöm arcomról a bukfencező kajmánból rámloccsantott vizet. Újra kattan a nyeles, háromelemes lámpa. Távolabb szintén kigyúl a fény. Most már nem figyelek a másik csónakra. Parázs és parázs, száz és száz kajmánszem. Ennyit sohasem láttam együtt. Akkor sem, amikor az előző uatumai vadászexpedícióra indultam. Lámpafényben nézem, vizsgálom a jacarék éjszakai tömegét. Ez a sok hüllő mind eszik, zsákmányol. Milyen gazdagnak kell lennie halban a víznek, emlősben az őserdőnek, hogy ezt a rengeteg kajmánt táplálja.

Dörrenés. Odaátról. Újabb zsákmány. Nálunk is rááll a fény egy villogó parázsra. Sohasem lehet tudni, amire így ráállunk, kicsi vagy nagy példány. Azt még kevésbé, miféle faj? Azt, hogy négyméteres, vagy félméteres a jacaré, mindig csak közvetlen közelből lehet megállapítani, mikor már lövésre fogható a fényben bénult kajmán. Nem valami híres vadászat ez. Inkább olyannak tűnik, mint mikor a halkereskedő hordóból nyeles hálóval meregeti ki halait.

141

Dörren Winchesterem. Szigonyom pillanat múlva belevág a vízbe, az elmerülő jacaréba. Visszahozza a merülő zsákmányt. Csónakba emelem Juannal, aki közben letette lámpáját. Az elejtett jacaré legalább két méter hosszú. Elnézem. Mindegy. Talán ez is megteszi Williamnak.

Lövések sora a feketeségben. Villanások, fénykévék. Dörrenés dörrenés után. A csónakok nehezednek.

Klementino a sötétben mellénk evez. Lába előtt világít lámpája. Jól látom a fényben a lelőtt apró kajmánoktól nehezülő csónakot. Klementino csak úgy ragyog a vadászkedvtől. Bevált éjjeli kajmán-vadásznak a csúnya kis caboclo. Elmosolyodom, mikor meztelen talpaival félrerugdalja a lába elé csúszó elejtett, vizes kajmánokat.

— Senhor! — nevet. — Először egy kicsit rossz volt, de most már minden jó. Azt hiszem sok zsákmányt ejtünk.

— Sokat. De amint látom, nagyon is belejöttél ebbe a szokatlan vadászmódba. — Klementino nem felel, de barna képe továbbra is ragyog. Evezőjét — mintegy üdvözlésként — magasra emeli, azután nagy erővel vízbe meríti. Távolodik egymástól a két csónak. újra nekifogok a sugárkévés, winchesteres vadászatnak.

Minden úgy megy, mintha gombnyomásra történne. Dörrenések, fénylő, vízen futó, vízben megálló fényívek, zsákmány. Kajmán-inferno az éjszakában. A vízi ördögök most kivételesen mi vagyunk, nem a kajmánok.

Éjjel két óra. Kilőtt töltényhüvelyek hevernek a mozdulatlan kajmánok között, amelyek egyike-másika ülésem alá is becsúszik. Rajtuk taposok.

— Elég, Juan! — szólok. — Juan kioltja a lámpafényt. Vizes nadrágomba törlöm az imént utolsónak lelőtt kis kajmántól nedves kezemet.

Juan belekiált az éjszaka feketeségébe: — Elég, Abilio! — Most hova, Senhor? — harsog vissza Abilio.

142

— A pálmakunyhóhoz! — Juan már fordítja is a sötétben evezőjével a csónakot. Odaát, a sötétségbe takaródzó másik csónakon is hasonlók a mozdulatok. Evezőhúzásainkra most már nem ügyelünk. Koppannak a rövid evezők az oldaldeszkákon. Abilióék odaérnek mellénk. Lámpák gyúlnak. Megnézzük egymás bő zsákmányát. Karmos, rövid lábak, tátott, fehér fogkerítéses apró kajmánfejek, rücskös farkak, hátpáncélok egybekeveredő súlyos halmaza mindkét csónakban. Nem tudom, több fordulónk után, hány kajmán a zsákmány. Hatvan, hetven? Sok időbe telik, amíg majd végzünk nyúzásukkal.

Evezünk a mélysötétben, a csillag világította Uatuma homokos, bokros partja mentén. Jobbra fordulunk. Az őserdő sötétje alól parázs villog, esti tüzünk hamvadó zsarátnoka. Más nem mutatja az erdőaljban pálmakunyhónk helyét.

Partnak ütődnek a nehéz teherrel rakott csónakok. Fáradtan lépünk az összetaposott homokra. Pillanatig imbolyog alattunk a föveny. Túl hosszú időt töltöttünk a mozgó, himbálódzó csónakokban.

Egymás után dobáljuk ki a homokra a lelőtt apróbb, nagyobb kajmánokat. William Bern öröme teljes lehetne, ha látná ezt a zsákmányt.

Néhány vödör vízzel lezuhanyozunk. Eszünk még valamit a csónakból kitett maradék sült halból. Klementino is fáradt, de beszéde, mozdulata élénk. Abilio és Juan nevet, alig győzik csendesíteni. Hallgatom a felszított tűznél az élményeikről beszámoló caboclókat.

Leoldozom függőágyamat. Nyugodalmas, de csak igen rövid jó éjszakát!

143

U R U B U B Á L A Z U A T U M A F O R R Ó H O M O K J Á N

ELELŐN áll a nap. Forróság üli meg az Uatuma vizét, az ősvadont. Pirkadat óta dolgozunk. Azt, hogy mennyi hetvenhat darab kajmán, csak az

tudja, aki nyúzás közben állandóan számolja: mennyi van még hátra? Urubuk röpködnek, legyek és más, most egyáltalán nem kívánatos rovarok donganak körülöttünk, s hol a kajmán-dögökbe, hol belénk marnak, hol meg a fatörzsekre kiszegezett, szikkadó kajmánbőrökön táplálkoznak — ilyen körülmények közt nem valami kényelmes a nyúzás. Szegünk fogytával kihegyezett ágbotokra feszítjük a kajmánbőrt. Ez nem gyors munka. Nem való sietős embernek. Már pedig mi igencsak azok vagyunk.

Nyúzásra váró kajmánkupacot sohasem számoltak át még annyiszor, mint azt mi tesszük. Igen lassan fogy a halomba hányt kajmán. Viszont folytonosan szaporodik a körülöttünk szálldosó, dögökön kaffogó, zabáló urubuk száma. Nem tudom, maradt-e urubu Urucarában, meg másutt, annyi itt a hollókeselyű. Lépésnyire tőlünk is megállnak, annyira nekibátorodtak. Oldalt fordított fekete, kopasz, ráncos fejjel, éhes, hunyorgó pillantással lesik, mikor lódítunk oda nekik újabb szürkés, lenyúzott kajmándögöt. Sorban állnak, mint különös apró gyászkatonák. Mind közelebb nyomulnak. Majd felborítom egyiküket-másikukat, mikor váratlanul hátralépek. Ilyenkor — talán méltatlankodnak — lomhán és esetlenül kaffogva rebbennek szét. Körbefog a kopasz nyakú, tollas, fekete karéj. Egymást taszigálják. A kényelmesebbek, amelyek falánkságukban telezabálták magukat, kiültek fölénk a fák ágaira emészteni. A frissen érkezők fekete

D

144

serege tépi, húzza a homokban a beleket, a hústól lemeztelenített farkcsigolyákat, bordákat. Nem kedves, de nagyon látványos dolog.

Sűrűn iszunk. Tökhéjjal merjük ki a csónakvégben az Uatuma vizét. Az urubuk nem isznak. Fekete fakírok. Pedig ennyi hús felzabálása után ők is odaállhatnának a partra vizet nyelni. A fekete madarak csak húst kivánnak. Ahogy nézem a felettünk nehézkesen ellebbenő társaságot — szárnyaikkal majd leverik fejünket —, egyáltalán nem tűnik szépnek a máskor pompázó vízi és erdei környezet. Legalább száz éhes urubu számára elegendő kajmán nyúzatlan még körülöttem. Legényeim pillognak, mert lassan és egyenletesen büdösödik körülöttünk a már lerágott, és a még nyúzatlan kajmántömeg. Illatár szálldos körül bennünket. Olyan ennek hatása az urubukra, mint pálinkaszag a részeg emberre.

Nyúzunk és nyúzunk. Fenjük késeinket, az Uatuma, a Miriti vízesése mellől származó kitűnő fenőköveken. Annak idején sokat lerobbantottam, most — lehetséges — ebből vásároltam vissza Urucarában. De ingyen még Krisztus koporsóját sem őrizték. Akkor miért csónakáztatnák le ingyen a caboclók a nekik ajándékozott nehéz köveket a Mirititől Urucaráig?

Egyszer minden véget ér, csak — ahogy nézem — a nyúzandó kajmánok halmaza örök. Ez nem fogy. Mindegyik emberem a másikat nézi: elég szaporán mozog-e a kése? Ezalatt persze az övé pihen. Térdelve dolgozunk, lábizmaink sajognak. A homok kemény, visszasugározza a forróságot. Hátunkon a verejték reggel óta nem szárad fel. Homlokomról sós izzadtság csepeg a késem alatt levő kajmánra. Hajam egyetlen verejték. lucsok. Amint alsókarommal homlokomról törlöm a verejtéket, homokot meg apró hártyarészeket viszek bőrömre — az éhes legyek örömére. Mert valóságos kongresszusra való táborozik, zúg

145

fejemen, hátamon, az előttem heverő, bőréből félig kivetkőztetett kajmánon. Keserves munka.

Az urubuk szálldosó, kaffogó, lábunknál ide-oda ugrándozó serege gátolja mozgásunkat. Verekednek a koncért e homokon. A jóllakottak ráülnek csónakjaink peremére. A szemtelenebbje majd szemünket veri ki szárnyaival. Abilio mérges, Juan is. Késeikkel sűrűn ütnek a madarak felé.

Délután. Megjön a szellő. Ez kis időre elviszi a forróságot. Felhők tornyozódnak, torlódnak. Fánkcsap a szél. Átmenet nélkül ránkver a mennydörgéses, villámfényes zivatar. Igazi forróövi felhőszakadás. Lépésre is alig látni az esőfüggönytől.

Csapatjuk magunkat az Uatumát hólyagossá verő, hűvös esővel. A kis szökőkutak, amelyeket a bevágó esőnyilak lábunknál a vízbe vernek, arasznyiak. Nincs légy, nincs maszat, urubu sincs már látóközeiben. A fekete kámzsájú dög-őrzők a parti erdőfal ága-bogára ültek, hogy onnan — ha lehet — szemmel tartsák a teljes, vagy félig letisztogatott kajmáncsontokat, a még nyúzatlan kajmánokat.

Továbbszáguld az urubukat is tépázó zivatar. Az égbolt ismét kék, perzsel a roppant korong. A kajmánok dombja nem domb már. Csak két, nem egészen kívánatos illatú példány szomorkodik az újra tüzesedő, szikkadó homokon. Ezeket négyen vesszük kés alá. Az eső, ami végigvert a fatörzsekre szegezett kajmánbőrökön, nem okozott bajt, hiszen csak rövid ideje szikkadnak. Holnap mindenképpen leszedhetjük őket. A feszítő ágakat is kiszedhetjük belőlük. A régiekkel együtt több mint nyolcvan darabra szaporodott kajmánbőreim száma. Súlyuk nem jelentős, de csónakjainkban sok helyet foglal el ennyi bőr. Eljött az ideje, hogy ezekkel és minden egyéb zsákmányunkkal Urucarába evezzünk. Meg kell tennünk a hosszú csónakutat, mielőtt

146

az Uatuma valamelyik mellékpatakjának vadonába indulunk.

Elkészülünk a két utolsó, alig méteres példány nyúzásával. Abilio és Klementino ívben veti a dögöket az urubuknak. Óriási a begyük ezeknek a dögmadaraknak. Most is vadul verekednek, kaffognak.

Legyek örvénylenek körülöttünk. A nap tüzes aranyszínben áldozik. Kimerültünk. A kajmánokat a legnehezebb nyúzni. Túlságosan kemény bőrű hát- és haspáncéljuk.

Tömzsi lábaik kiforgatása a bőrből nem lusta embernek való. Végignézek embereimen. Kicsit önmagamon. Túl kemény volt az éjszaka, az eltelt, már alkonyba forduló nap.

Alkonyi fény világít erős sugárzással az Uatumára. Mintha óriási reflektor vetítené a vízről fényét a félhomályos, ládákkal, függőágyakkal, kígyóketrecekkel teli kunyhóba. Felvert porszemek táncolnak a fényben, amely a rovarhullákat keresgélő hangyákat is megvilágítja. Egy táncoló, szúnyogszerű óriás rovar is feltűnik, azután veszett keringés közben kisodródik a növényzet közé.

A pálmák bóbitás legyezőin túl, az égbolt vörös alján búcsúzik a nap. Pazarlón veti fényét a mindenségbe. Idelenn pedig — parányi pontján a Földnek — naplóm fölé hajolok. Füst csap a pálmakunyhó eresze alá. Abilio tüzet rak. Juan leakasztja a szárított hallal félig telt zsákot. Kiszed belőle néhányat és kiviszi a vízre megmosni.

Beáll a fekete, csillagdíszes, brazíliai este. Kedvem, amivel ezeket a sorokat papírra vetem, minden időre megeleveníti a jelent számomra. Némi kis nosztalgia is meggyűlik bennem. Alighanem a hazavágyás nosztalgiája jelentkezik, mert hiába élek a forróövön, a vadászat és gyűjtés legközepében, csónakázom nappal és éjjel vadonbeli vizeken, az a susogó hazai nádas, amely a bölcskei vasútállomás előtt, Szentandráspusztánál vagy

147

félkilométeren, talán ötven méter szélességben húzódik a vasútvonal mellett, most többet jelent nekem, mint az itteni negyedmillió négyzetkilométer ősvadon.

Görcsbe merevedik kezem, abbahagyom az írást. Nehéz szerszám a toll.

148

E G Y R Ő L - M Á S R Ó L . A „ M A C S K A L E L K E ” .

A K I S J A G U Á R

INDAZ, ami pálmakunyhónknál körülvesz, megszokott. Mikor kikötöttünk ezen az embertől alig taposott parton, csak a forró homok, a

homokból éldegélő csökött növényzet fogadott. A növényzeten pedig áradásos esztendők felső vízvonalát jelentő szutyokgombócok százaira akadtunk. Ezek a tojásnyi piszok-gombócok a mindenkori vízszint magasságában keletkeznek a part növényzetének ágain, a sodródó vízszint piszkából, hordalékából. Olyanok, mintha tízezer tűhegy állna ki belőlük. Ha valaki nekimegy — én már nekimentem, s vigyázok az ilyesmire — vérig leviszi bőrét. Nehezen gyógyuló, gennyedéses seb marad utána.

Ezzel szemben a nap erejétől nem kell félni, ha az ember kalapot hord. A nap itt nem égeti hólyagossá a bőrt. Itt mindenki barna. Ha jól megnézem magam, bőröm színe nem sokban különbözik a barna bőrű Abilióétól, Klementinóétól és Juanétól. Sőt, de ez a kis színtöbblet tegnap este azért lejött, amikor a parton vizes homokkal nagyon alaposan ledörzsöltem magam. Így most már egyszínűek vagyunk. A „fehér caboclo” nevet bőröm színe szerint most már nem nagyon érdemlem. Azt hinné az ember, hogy a tömérdek erdei szenny, ami ránk rakódik, könnyen lejön, amikor magunkra locsolt számtalan vödör vízzel a parton mosdunk. Ez bizony téves elképzelés, mint erre az este, a kajmánnyúzás, majd az urubuk tépte kajmáncsontvázak erdőbe hordása után ismételten rájöttem. Sok szappan és főleg nagyon sok marék nedves homok kell az ilyen tisztálkodási művelethez.

M

149

Urubu ma nincs a láthatáron. Tegnap napnyugtáig feketéllett tőlük a homok, az erdőszél. Ha caboclók járnak erre, fogadom, a pusztulás helyének hiszik parti szállásunkat, mert ennyi urubu gyászos alkalom nélkül nem gyűlik össze. Van is valami a dologban, csakhogy ennek árát az éjjeli dúvadak, a kajmánok adták.

Ahogy körülpillantok, mindenütt kis kajmánbőrök szikkadnak. Dísztárgynak, divatcikknek valók. Számomra felesleges holmik, hiszen még az sincs, akire a divatcikkeket ráaggathatnám. A kedves Amazonas-táji lányok — széptevés esetén — mindjárt casamentóra, házasságra gondolnak. Jó szüleik, férfirokonságuk úgyszintén. Nekem nincs kedvem igazi, mély érzések híján házasodni, s ideragadni, ebbe a máskülönben számomra nagyon kedves parái, amazonasi környezetbe. Más az, ha valaki önszántából marad itt, mint az, ha a körülmények tartják itt. Eget-földet rázó szerelem esetén ez elképzelhető. De enélkül nem. Néhány szép napért nagyon sok szürke nappal kellene fizetni. A magányosság hozza ezeket a gondolatokat. Ezt kézzel-lábbal, sőt tollal is igyekszem tagadni, de — hiába. Elnézem közben — minden meggondolásom ellenére — függőágyamat, elférnénk-e benne ketten? Mert nehezen telne mostani vagyoni állapotomban másik függőágyra. A lányok önmagukon kívül többnyire semmit sem visznek itt a házasságba. De ez — ha már ott tartok, hogy szólok erről — nem is lenne baj, csak az anyanyelv, a legfőbb közös összekötő, hiányzik. Ha otthoni leány lenne itt, és kedvesek lennénk egymásnak, nemigen nézegetném többé töprengően és egyedül a vizet, az ősvadont.

— Mit írsz, Senhor? — lép mögém Abilio. Szokása szerint vállam felett belepislant a számára kétszeresen is

150

érthetetlen írásba. Egyrészt, mert egy szót sem tud magyarul, másrészt, mert ismeretlen előtte a betű.

— Hát erről is írok, arról is! — felelem. A házasság körüli gondolataimról nem nyilatkozom ennek a máskülönben nagyon derék legénynek, aki az urucarái Benével való házasságra készülve nyúz kajmánt, dolgozik velem. Mindezt napi három milreisért.

— Mi az, hogy erről-arról? — szegezi nekem a kérdést. — Hát a vadászatról, az őserdőről, a tegnapi, meg az

egyéb eseményekről. — Mit lehet azokról ennyit írni? — töpreng barna bőrű

barátom. — A vadászat csak vadászat, az őserdő csak őserdő. A folyó sem más, mint víz.

— Te, Abilio! — nézek rá sötéten. — Tudod-e mióta írnak szerelemről?

— Azt nem tudom, Senhor, de tudom, máig sem értek a végére.

— Akkor mit akarsz, hiszen az ősvadon legalább ilyen. Sőt, ha lehet, még izgalmasabb, eseményekben gazdagabb, mint a legszerelmesebb írás. Az őserdőről lehet csak igazán írni.

— És az még vissza sem beszél! — nevet Abilio. Nyilván gondol valakire, aki az Uatuma mentén él.

Nagyon nem szeretem itt már a vadont. Túl sok nyomát viseli itt-tartózkodásunknak Állati dögök, odabenn az őserdőben a sucuri, meg más elejtett állatok bőrtől fosztott, rothadó tetemei hevernek mindenfelé. Tegnap este jó száz lépésre behordtuk az őserdőbe az urubuktól csaknem teljesen letisztogatott kajmáncsontvázakat. Ezeknek csak feje része hasonlít még némiképpen kajmánokhoz. Kevés zsákmánylehetőség akad a környéken. Munkánk zaja még a majmokat is elhajtja. Szinte nélkülözöm barátságos csacsogásukat. Nomád életünk lassanként új tájra kényszerít.

151

Abilio a száradt kajmánbőröknél dolgozik, rozsdás harapófogóval és szegtartó bádogdobozzal. Kihúzza a szegeket az élő és holt fatörzsekre szegezett, szikkadt kajmán-bőrök széleiből. Gondosan dobozba gyűjti a rozsdás szegeket. Kellenek még ezek az Uatuma és mellékpatakja, meg később a Jatapú sűrűjében. Klementino kényelmesen egybehordja a bőröket, s összeköti őket a már sárgára változott fedelű pálmakunyhó előtt. Mikor a kunyhót építettük, élénkzöld volt tetőzete. Most már kikiricssárga, szikkadt. Odahaza a sárgulás a mulandóság színe. Itt a búcsúzásé.

Abilio odabenn csomagol. Minél előbb szeretne Urucarában lenni. Ott ismét beszerzem a szükséges készleteket. Indulunk a vízi és erdei állatokban, rovarokban gazdag, caboclóktól úgyszólván sohasem járt belső uatumai ősvadonba, a kiszemelt patak mellé.

Szórakozás, mozi persze nincs Urucarában. 'Útja sincs, az Uatuma vize kivételével. Van viszont néhány tucat vályogháza. Ez a csúcs. Van persze, akinek a Mount Everest sem elég magas és akad, akinek a kicsi domb is hegy. Nekem kedves Urucará.

Rendezem a csúszómászók ketreceit. Mérges és nem mérges kígyó alig pusztult el itt időzésünk alatt a ketrecekben. Bogárgyűjtésemben nincs hangya. Szép, ragyogó színű pillangóim száradó potrohait sem falta fel ártó pondró. Minden rendben. Egyikünket sem bántja a láz.

Klementino nagy halom bőrt tesz az eresz elé. Két tucatnyi bőr nyomódik térde alatt, ahogy majdnem ráhasalva, liánnal összeköti. Még egy kötést tesz rá, azután elégedetten, mint aki erejét meghaladó, fárasztó munkát végzett, ráül. Pihen. Még három kajmánbőr-köteget kell elkészítenie. Ezt előre kipiheni.

Délután. Túl vagyunk a szárított halon, a kajmánbőr-kötegek összekötésén. Abilio a többiekkel már bement a

152

sűrűbe. írásaimat rakosgatom az eresz alatt. Élénkítő az ősvadon. Kedves az erdő odahaza is, de itt a vonzalom szférikus magasságokba szárnyai. A vadon titoközönt dönt elém. Szomjas kíváncsiság gyötör, hajt újabb megismerések felé. Mikor fáradt vagyok, bemegyek az ősvadonba pihenni. Ha kipihent vagyok, vadászni indulok. Mágnesként vonz a sűrű, a szép, sokszor komoran küzdelmes erdei világ Nincs ünnepnapom. nincs vasárnapom, mint ahogy nincs embereimnek sem. Nem mintha nem lenne időnk ünnepelni, de türelmünk nincs hozzá. Csak éjszaka fekszünk függőágyba, vagy ha láz gyötör. Meg akkor, ha embereim valamelyik leányról ábrándozva, ebéd vagy vacsora után elringatódznak a függőágyban. Naplómból sohasem tűnik ki, vasárnap van-e vagy köznap? Pirosbetűs ünnepnek amúgy is csak az számít, mikor ünnepi az erdei zsákmány. Ebben hol van részünké hol nincs, de végső soron nem panaszkodhatunk.

Tarka tollruhába öltözött, hosszú farkú papagájok repülnek el hangos kiáltozással a pálmakunyhó felett. Eddig még nem találkoztam itt ezekkel a szép, erős csőrű madarakkal De ez nem ritkaság, hiszen nemegyszer akad elém az ősvadonban, vízben olyan apróbb emlős vagy vízi állat, amelyről addig csak hallottam.

Magam mögött hagyom a sárgult fedelű pálmakunyhót. Elég a magányos, csendes ereszaljból!

A földbegyökerező liánsűrű, az aljnövényzet réséből három fekete tollazatú, hosszú farkú madár búvik ki. Anuk,42 kakukkféle nyűevők. Húsuk semmire sem való, tollazatuk úgyszintén. De szépek. A tapajósi ősvadonban találkoztam már néhányszor fajukkal. Érdekes a nyilván caboclóktól rájuk aggatott név: Alma de Gata. „Macska lelke.” Ez alighanem fekete tollazatukra utal. Abilio chincoa

42 Crotophaga assi. Cuculideos család.

153

néven ismeri a fekete madarakat. Az anuk nem félnek az állatoktól. Sőt, sokszor segítenek például a szarvasmarhákon, mikor sebeikből kiszedegetik a nyűveket. A három hosszú farkú, fekete tollazatú madár hangos kiáltásokkal eltűnik. Észrevettek? Valószínű. Nem nagyon igyekeztem fatörzs, lomb mögé bújni. A három „macska lelke” most alkalmasint tovaszáguld az aljnövényzetben, hogy többé ne is találkozzanak velem.

Rozsdaszínű magányos sagui majom tornászik felettem. Nem bántom. Elülnek az apró neszek, amelyeket a három „macska lelke” és az araszos majom a lombozatban okozott. Némaság száll az ősvadonra. Szertepillantok. Zöld gyík iramlik tova. Észre sem vettem addig a láttomra rejtőző, nyilván rémült állatot.

Tovább. Szépek az örökös árnyékban tenyésző növényzet levelei. Lila, szürke, sőt fehéres levél is akad köztük. Egyesek fonákjukon más színűek, vannak csipkés szélűek is köztük. A páfrányok is szépek. Akad köztük sötétlila is. Szomorú szín. Az elmúlás, az öregség színe. A ravatalok lilaszalagos koszorúié. Nem tudom, miért gondolok az elmúlásra? A lila páfrány és levélszín hozza a gondolatokat?

Lehet. A napfényes pálmakunyhó hűvösében erdő iránti szerelmi vallomás. Itt a kriptaszerű félárnyékban gyászos gondolat.

Recsegve törik előttem a száradt gally, csapódik a lomb. Állat ugrik vackából, vágódik a lombozatba. Nem látom, miféle, csak formája rajzolódik ki pillanatokra a levél- és gallyszövedékből. Bumm! — szólal meg Winchesterem. Odaát, túl az indafüggönyön — sokszor hallom ezt a hangot — töri valami a mély, nedves korhadékot. Nem távolodik a nesz, egy helyről hallatszik. A találat tűzbe rogyasztotta az állatot. Odagázolok, miközben a tokjából kihúzott terçadóval levagdalom a gátló indákat,

154

lombozatot. Három lépésről látom: fiatal jaguár pettyesedik a mohás, korhadékos köveken. Félesztendős lehet. Lapocka tájon érte a lövés. Habos vér jön szájából. Tüdőlövés. Nem lát már engem; csak rándul, majd hamarosan megszűnik a rángás is. Vége. Szép állat. Valamivel hosszabb, mint egy farkaskutya. Pettyes, a foltok közt sárga alapszínű a bőre. Az anukra lesett? Vagy gyíkot akart fogni?

Lecsapok egy elémcsüngő folyondárt. Olyant, amivel a kunyhók pálmatetőzetét kötjük le. A kis onça pintada lábainak hurkolására is jó a folyondár. A kölyökjaguár hím, hátsó lábainak belső felén tucatnyi kövérre hízott kullancs. Mielőtt rámtelepülnének, szétnyomom valamennyit. Elől a kis jaguár álla alatt is találok kullancsokat. Elpusztítom ezeket is. Ha észreveszik, hogy kimúlt a gazdaállat, azonnal helyezkednek, átmásznak rám, mialatt vállamon, hátamon kifelé cipelem zsákmányomat.

Vállamra vetem a még puha izmú kis állatot. Kifelé veszem utamat. Rövid nadrágomon, combomon végigfolyik a jaguár vére. Odakinn majd megfürdöm.

Visszatérek a fürdésből. Réteges pára ül a vöröslő víz felett. Gumizsákomba rakom holmimat. Csak törülközőmet, függőágyamat és szúnyoghálómat hagyom kint. A két utóbbi eléggé szutykos. Urucarában úriember leszek, mert nem magam, hanem mosóasszony mossa ki holmimat. Különben ingeim, minden vászonneműm nagyon szomorú állapotban leledzik. Minden mosáskor — bár szappannal végzem ezt a műveletet — csak megmarad valami az előző használat feketeségéből. A sok fekete maradvány azután tökéletesíti „fehér”-neműm színeváltozását. Próbáltam evezőlapátom meg a csónakülés deszkáján fával sulykolni egy-két inget meg más holmit, de úgy szétvertem, hogy papírgyárban sem zúzzák különbül a rongyot. Nehogy indiánmódra kerüljek vissza a

155

civilizációba, sürgősen abbahagytam a fehérre-mosás műveletét.

Este. Embereim — mialatt tömérdek betűt róttam egymás mellé — befejezték a két csónak rakodását. A mérges kígyó és az óriáskígyó-ketrec közé oda kerül a kajmánbőrök és a többi nyersbőr szorosra kötött kötege. Abilio és Juan ezután a pálmalevélből font széles, öles borítókat a csónakokra köti.

Füst vág a pálmaeresz alá. Szárított halon élünk. Most kifúrok egy sűrített tejjel teli konzervdobozt. Két lyukat ütök belé és kiszívom a felét. Ez édes és jó, pótolja a vacsorát. Csónakszabta lehetőségeimre gondolok, amelyek nagyon korlátoznak. Két, máskülönben nagy csónakomra semmiképpen sem megy rá az, amit hosszú vadászatokon gyűjteni, beléjük rakni szeretnék. Ördögi stigmát rak mindenre szegénységem.

Feketeség üli meg a homokot, a mellette magasodó őserdőt. Az erős karbidfényben semmit nem látni abból, ami kívül kerül a fény határán. A reggeli indulásra csaknem kiürített kunyhó enyhén világos. Szúnyoghálóval védett legényeim csendes lélegzéssel alszanak. Magam karbidlámpám fényénél naplóm mellett gyötrődöm a szúnyogokkal. Napkelte előtt elevezünk innen, hogy — valahol az Uatuma parton éjszakázva — holnapután délre Urucará kikötőjébe érkezzünk. Urucará ! — lélegzem nagyot. Nekünk kicsinységében is a világ bejárata. Ott húzódik a határvonal, ami az Uatuma, elválasztva a Jatapú ősvadonát az Amazonas széles országútjától. Holnapután este más környezetben alszunk. Kulturális igényeim is jelentkeznek. Újságot akarok. Az sem baj, ha háromhetes. Milyet fordult a világ döcögő, rozoga kereke azóta, hogy utoljára hallottam felőle?

156

A F E K E T E P Á L M A S Ü N Ö K E R D E J É B E N

EGGEL. Roppant óriásteknős mászik előttem az Uatuma napfényes vizén. Púpos, mint holmi sátoros kordély. Úgy tűnik a fövenyes, forró homokú

partról, mint valami kétlábú. A sárgára puffadt szörny szaporán meregeti „lábait” a vízbe. Minden jótét lélek dicséri az Urat! — mondaná Klementino, ha nem tudná miféle. De tudja, mert maga is benne ül az óriásteknőst formázó csónakban, amely az Uatuma túlsó partja felé tart. Vízibogárnak, csibornak is nézhetném a csónakot, amint lustán halad a Jatapú-torkolat felől rásugárzó fényben.

Nemsokára mi is követjük a felmálházott csónakot, amit negyedórája indítottam útnak a régi (most már réginek mondom) szállás kikötőjéből.

Abilio belép a csónak mellé a langyos vízbe. Meghúzza a legelső pálmaborító madzagját. Szorosra köti.

— Nincs több holmi a parton? — pillant vissza. — Nincs! Mindent lehoztunk! Elhagyott odafenn az erdőirtás zöldjében a sárguló

fedelű pálmakunyhó, amelyben ezután az verhet tanyát, aki akar. Eltölt szél tépázta fedele alatt egy-két éjszakát, azután tovább evez. A keményre taposott homokban elveri lábunk nyomát az eső. Az esős évszak áradó vize felnyúlik majd a kunyhóig. Minek is törődöm az idő martalékául vetett kunyhóval? Sok ilyenféle szállást hagytam eddig magam mögött, de ez valahogy jobban hozzámnőtt. Az őserdő, az élmények, vastagodó naplóm teleírt lapjai mind idekötnek. A másik csónak után pillantok. Juan és Klementino messze eveznek már széles háncskalapjuk alatt. A megrakott, pálmaborítós csónak mindinkább belevész a nap, a víz

R

157

Jupará, éjféli majom

Tapír, a legnagyobb termetű brazíliai növényevő

158

Örvös pecari, erdei disznó

159

aranyló tündöklésébe. Abilio vízbe lép a csónak mellett, s igazgatja a rakományt.

— Megállj! — rövid a szó, s Abilio megtorpan a langyos vízben. Nem maga a parancs, a hangsúly az, ami mozdulatlanná merevíti. A csónak alól még jobban kicsúszik valami óriás tányérféle. Barnássárga és lapos. Színe a csekély vízben elüt a fenék fövenyétől. Méteres átmérőjű. Olyan, mint valami rest óriás tenyere. A nagy tenyér csendesen megállapodik a csónakárnyékban. Abilio hátat fordítva térdig vízben áll. Fél szemmel visszapillant felém, mialatt a csónakoldal és egy láda mellől csendesen kihúzom az egyik szigonyt. Abilio idegei acéldrótból vannak. Tudja, most elhárítok mögüle valamit. Úgy ismerjük egymás száz hangsúlyát, mintha gyermekkorunk óta együtt lennénk.

A sárga, kerek, vaskos óriáskorong a csónakárnyékban nem mozdul. A legalább nyolckilós édesvízi rája nyilván élvezi az árnyékot. Tüskés farka — mikor skorpió módra döf — irgalmatlan erejű. Farka ennek is — mint a másiknak, amelyet ugyanitt öltem meg — érdes, piszkos. Ujjnyi tüskéje gyilkos fegyvere. Keményen, indulatosan döf a rája, ha nem veszik észre és rálépnek. Fekete nyelű szigonyt markolok. Megkerülöm a csónakot. A tüskés rája Abilio és közém kerül. Jól megnézem az alig térdig érő vízben. Szép példány.

Abilio olyan, mintha terrakottából égették volna. Messziről azt is vélhetnék, hogy szigonyomat Abilio hátába készülök vetni. Az érdes bőrű rája a föveny homokján lebeg. Nem úgy úszik, mint a többi hal, hanem szétterül a vízben, s mint roppant, vastag nyelű palacsintasütő halad tova. Szigonyom belevág a vízbe. A tüskés rája felcsap, hatalmas lepénye, mint óriás, rugalmas üstfedő, többször is belever a langymeleg lébe. Csapkodásában felveri a

160

homokot a fenékről, amibe — mint óriás tüske — beleáll a szigony.

— Léphetsz! — szólok. Abilio a vízből kiálló fekete szigony mellé lép, Ráncolt homlokkal, összehúzott szemmel nézi az átdöfött, széles testű tüskés ráját. Szenvedélyesen gyűlöljük a meleg, langyos vizű partoknak ezt a veszedelmes állatát. Túlságosan jól ismerjük vérmérgezést okozó, halálos döfését.

Kivetem a homokra a szigonyon csüngő, hatalmas, sárga rondaságot.

— Obrigada, Senhor! — pillant rám halasan Abilio. Nyelvével megnedvesíti vastag ajkát. A legalább hétcentis faroktüskéjű óriásrájára néz.

A döglött rája lebenyére lépek — furcsán érdes, nyálkás a hal. Lábammal lefogva kitépem háta közepéből a szigonyt. Itt marad a rája a homokban — urubu-zsákmánynak. A világos homokon elterülő sárga hal olyan, mint valami óriás, csúnya pacni. Feje alig emelkedik ki lapos tömegéből. Két szeme cipőgombnyi.

Visszadugom vizes szigonyomat a többi szigony, tartalékevező közé. A kormos, felfelé fordított üst, mint óriás fekete gomba, lekötve pihen a pálmaborítón. Abilio elöl beszáll a csónakba, a helyére ül. A csónak hátsó fele ezzel megemelkedik Erős nyomással vízre lököm. A vízben három-négy lépést teszek. Rátérdelek evezőpadomra, majd beszállok. Mi történik, ha a rája nem úszik ki a csónak alól? Akkor rálépek a csónak mögött. Visszapillantok a homokra. A sárga kalapos pálmatető haragosan tekint le rám. Most nem barátságos a kép. A tüskés rája hozza ezt. A jelentkező malária melegét érzem. Mikor a láz így kezd játszani bennem, keserűvé válik az édes, kibírhatatlanná a szép. Helyemre ülök az evezőpadon. Megmártom evezőmet. Elöl már szaporán koppan Abilióé. Lázas hajszoltsággal evezek.

161

Egyenletesen haladunk. Mérgeskígyós ketreceim itt vannak a csónakban. Klementino nem szívleli az ilyen rakományt. Ő a mérgeskígyót csak agyoncsapva szereti, de — ha lehet — még így sem. Ez rányomja a bélyegét viselkedésére. Abilio és Juan más. Ők viszonylag megszokták a mérgeskígyókat. Mind a négyen tudjuk, egyetlen vigyázatlan mozdulat, a másodperc törtrészére kieső figyelem, és már rá is tehetjük nyelvünkre azt a pénzdarabot, amit Kharónnak, az alvilági Styxen való átkelésnél lerovunk.

Dél. Közeledünk a hegyfokhoz, a Jatapú-torkolathoz. Elöl — messze jobbra — fekete pont látszik a világos vízen a zöld hegyfok alatt. Juan és Klementino csónakja. Nemsokára kikötnek. Bizonyos vagyok, mire odaérkezünk, a szíriai kereskedő és caboclói kosárra való kérdést tesznek fel előttünk járó két társunknak.

Visszanézek, a tucatnyi kilométer távolságban levő, vízen túli, fekete vonulatra, a nyugati vadonra. Jobbra, elöl a szűkülő Uatuma mentén — amint az Amazonas irányába tekintek — hatalmas, ligetes őserdőkkel borított óriás mocsár terül el. Velünk szemben, a nagy öböl végében a Jatapú szűk torkolata. Felettünk aranyszínben tündöklik az izzó napkorong. Az égbolt kék, idelenn minden forró, túlhevített. Háncskalapban evezünk. Abiliónak is melege van. Az evezés általában nem jó szórakozás. Különösen nem az negyven Celsius foknál, s itt legalább annyi van. Éjszaka is nagy volt a forráság. Ledobtuk a függőágyainkra boruló szúnyoghálóinkat. Inkább félkiló szúnyog, mint a levegőtlen, csuromizzadt függőágy. Aludni ilyenkor úgysem lehet, legfeljebb helyet változtathatunk a nedves függőágyban. Sajnos, nem ritkák az ilyen fülledt éjszakák. Ha meg esik az eső, pára, fojtó meleg ül az ősvadonra, telepszik a szúnyogháló alá. Az embernek nincs kedve kiállni az csőre. Odahaza, gyermekkoromban

162

számtalanszor kifutottam az esőbe a zuhogó záport élvezni. Itt sohasem teszem. A malária miatt? Nem. Lustaságból. De valószínűleg azért is, mert ez a meleg eső amúgy sem hozna enyhülést, csak vizes lennék tőle.

Döccenve ráfutunk a hullámoktól locsolt parti homokra a másik csónakunk mellett.

Juan és Klementino már odafenn a dombon hűsöl a szíriai pálmaeresze alatt. Hangos, jóízű beszédüket egészen a vízig halljuk. Nehéz csónakomat kivonszoljuk a lábnyomokkal teli, forró homokra. Felmegyünk a lejtős úton a meglehetősen magas, őserdős hegyfok irtására. Innen jól látni azt a hegyfokon túli, az Uatuma vizében álló fatörzscsonkot, amely régen, nagyon régen vándorol. Ki a Jatapúból az Uatuma vizére. A vízállás, az évszak változásával pedig vissza a Jatapú-torkolatba. Mikor erre járva elevezek a törzscsonk és az őserdő partvonulata között — száz méterre lehet a törzs az Uatumában — mindig megnézem. Gőzbárka is megpróbálta elvontatni, de nem boldogult vele. Azt hiszem, gyökeres talpa miatt nem bírt a megfeneklett százados törzzsel. Előző évi naplómban is megemlékeztem erről a facsonkról.

A szíriai is lejön velünk, mikor látogatásunk végeztével emberei lekísérnek bennünket a partra. Búcsúzáskor mindannyian megcsodálják csónakjaink vadbőr és élőállat rakományát. Abilio csak most mondja el túlparti tüskés rája kalandját. Juan és Klementino bólogat. Nemigen érdekli őket a dolog. Ha a rája beleböki Abilióba mérges, fertőzött tüskéjét, az más. De így?

Fél kosár cajut ajándékoz nekünk a szíriai. ízes, savanykás gyümölcs. Frissen szedte a roskadásig teli fáiról. A barátságot nem méri minden esetben milreisszel. Caboclóival ölre való méteresre vágott, csuklóvastag cukornádköteget is belerakat csónakomba. Megtoldja ezt kosárravaló kakaófa-gyümölccsel. Juan nyomban arasznyi

163

darabot vág le tercadójával az egyik cukornádból. Lehántja fényes, sárga kérgét, majd jóízűen beleharap. Szívja, rágja az édes belet. Mikor végez a falattal, leharapja a kiszívott belet, beleköpi a vízbe, hogy újabb hatalmas harapással folytassa a virtusnak sem csekély fogprodukciót.

Evezünk az Uatumán Mögöttünk marad a hegyfok. Fél tökhéj vízzel beveszek két kinin pirulát. Abiliónak is

adok. Ha elérjük az elöl haladó Juant és Klementinót, ők is kapnak.

A túlparti őserdő egyre közelebb látszik. Urucarán túl, ott ahol az Amazonasba ömlik, sűrű indulatú a szűk medrű Uatuma. örvénylik, szinte kidöntéssel, elmosással fenyegeti a vízparti őserdőket. De az áradat csak látszatra ilyen. Sodra mindössze csónakot ragad. A sűrű gyökérzet biztosan tartja a parti agyagot.

Juan és Klementino szorosan mellettünk evez. Abilio meztelen, széles vállán kidomborodnak erős izmai. Evezője egyenletes, mély húzással merül. Karjainak ereje, mint a gép, úgy viszi a csónakot. Abiliót jórészt eltakarja előttem a magasra tornyozott nyersbőr-rakomány. Alig van gondom hátul a csónak egyenesbe tartásával. Erős húzások, alulról kifelé irányuló lapátfeszítések tartják a part sűrűjétől egyforma távolságban a nehéz csónakot. Érzem evezőmön, milyen nagy a víz ellenállása, miközben Abilio sűrűn váltogatja balról jobbra, jobbról balra evezőjét, én egyenesben tartom a csónakot. A másik csónakban hajszálnyira hasonló mozdulatokat végeznek. Abilio barna válla, bőre fénylik a verejtéktől. Háncskalapunk biztosan védi fejünket, vállunkat az izzó sugaraktól. Némaság, víz, zöld lomb, kék égbolt. Csak a két csónak, a benne ülő négy ember mozgása jelenti az életet. Tökéletes a magány, fogcsikorgató az egyedüllét. Idegeink pattanásig feszültek. Kemény munkáról árulkodik a két csónak négy evezőjének szakadatlan kop-kopja, mikor súrlódva végigcsúszik a nyál

164

a peremdeszkán. A pillantás, amely a nyugatnak forduló nap magasságát méri, reménytelenül messzinek látja az alkonyatot.

Majdnem lombfalba ütközünk, csüngő folyondár gyűrődik elénk, olyan közel evezünk a parthoz. Juan és Klementino csónakja mögöttünk halad a vízbe csüngő növényzet mellett. Pezsegve, vízgyöngyöket kavarva húz a négy lapát. Néha — amint egymásra pillantunk — félmosoly jelenik meg a barna szakállas és szakáll nélküli arcokon. Erőteljes szakállam csak nekem van. Ez egyébként már jóval túl van a kiütközés stádiumán. Abilio és Juan szakálla, Klementinóéval toldva, összesen nem teszi ki tizedét annak, amit én viselek. Bajuszkám legényesre pedert vége belesimul szakállam sűrűjébe. Nemulass vár szakállamra, mivel nemsokára borotválkozom.

Előttünk kétszáz méterre vadrécék kelnek szárnyra. Emberben legfeljebb ilyen távolból bíznak. Ha vadréce lennék, növelném ezt a távolságot. Abbahagyom az evezést. A lábamnál heverő tökhéjjal kimerek egy ital vizet az Uatumából. Abilio is leteszi evezőjét. Ő is mer. Klementino és Juan is tökhéj után nyúl, az ülés alá a szomszéd csónakban. Szájszélükről meztelen mellükre, ölükbe csurog a víz. Zörögve vetem ülésem alá a tökhéjat. Megmerítem háncskalapomat. Amúgy vizesen, csurgósan nyomom fejembe. Kalapomnak igencsak van módja párologni, hűteni ebben a kutyának sem kívánt hőségben. Derékszíjam nemcsak a nadrágon átverő verejtéktől, de a kalapból hátamon lecsurgó víztől is nedves. Embereim is vízbe mártják háncskalapjaikat. Vizesen csapják fejükbe. Reggel igencsak megborzongatott a bennem tanyázó láz. Most mintha eltakarodna. Beveszek két újabb fehér pirulát. Baj esetén aranynál is többet ér kinines dobozom. Klementino fancsali képpel pislog át. Alighanem feltámadt ínyében a többször belekényszerített kinin tartós, hogy úgy mondjam,

165

feledhetetlen keserűsége. Abiliót is cserbenhagyta vidámsága a kinin láttán. Juan úgy átnéz a túlparti vadon homoksávjára, mintha odaát féltucat tízméteres anaconda járna balettet.

Sodródunk a csendes, sötét hangulatú vízen. Él, figyel alattunk a mélység. Kétoldalt hallgat a zöld óriásfal, az ősvadon. Magunk is őrizzük, visszük csónakjainkon a csendet. Csak az evezők koppanó hangja ütődik neki az erdőfalnak, surran a vízen. Szép lenne most itt verset írni a naphoz, a fekete éjszakához. De ez csak kívánság. Az evezők ritmusa belesimul a versmondó képzelet, az önkénytelen magyar szó ritmusába. Mi mondatja velem mindezt? Versbe álmodom érzéseimet. De nem mondom el senkinek. Csak a szélnek, víznek, őserdőnek. Evezőtől, fejszenyéltől kérges tenyeremmel jobban markolom az evezőt. Abilio sohasem hallott magyar szavakat. Csodálkozva pillant rám válla felett.

— Bonita! Szép! — mondja Klementino. Pillanatnyi magamról feledkezésem mégsem illik a zsineges kígyófogó bothoz, a 12 lövetű Winchesterhez, a keményen markolt szigonyhoz. Véget vetek a három caboclo ámulásának.

— Kikötünk, itt éjszakázunk! — fordítom neki erős húzással a csónakot a part sűrűsödő zöldjének. Abilio kihúzza bozótkését, vagdalja a csapódó lombot. Valósággal kifaragja a zöldbe vezető csónakutat. A másik csónakban ugyanezt teszik. A bozótkések villognak a közelgő alkonyat vöröslő fényeiben. Csónakostól, pálmaborítóstól bújunk be a zöld fal sötét alagútjába. Odabenn csendes, hűvös félhomály fogad. Az indák, ágak, levágott levélzöld elsodródik. A két rakott csónak, mint pihenő kotlós a fészkén, békén megül a parti gyökerek előtt elörvénylő vízen. Több mint két méter magas itt a meredek, kiálló gyökerekkel teli part. Omlik a lazuló, alámosott föld, amikor kikapaszkodunk a csónakokból. Körülpillantok.

166

Nem hiszem, hogy éjjeli szállásra alkalmatlanabb hely akadna ötven kilométeres távolságban az Uatuma jobb és bal partján.

— Egy éjszakát kibírunk itt! — önti véleményét szavakba Abilio. Visszamenni a csónakba, elevezni innen, ismét lyukat vágni a parti sűrűbe — ehhez valahogy senkinek sincs kedve.

Csupa fekete, tüskés törzsű pálma körülöttünk minden. Olyanok ezek a növényi „sünök”, mintha tüskeinget húztak volna magukra. Tövüktől a pálmabóbitáig, sőt a levelek alsó kocsányrészein is végigvonul a sűrű tüskeszakáll. Ha ki is vágnánk egy-két tucat útbaeső vékony pálmát, nincs ember, aki odébbvinné. Függőágyat sem lehet rákötni, amíg tergadóval le nem borotváljuk a törzsén körbenőtt sűrű, hét-nyolc centiméteres tüskeszakállát, amely olyan kemény, mintha acéltűkből állna.

Nem egy helyen találtam ilyen kizárólag tüskepálmás sűrűt az Uatuma felső vadonában. De csak egyszer-kétszer táboroztam benne. Ha lehetett, messze elkerültük ezeket az állat és ember nem járta részeket. Az ilyen helyre cseppent, megriasztott vadállat alaposan kidíszíti magát a bőrébe töredező tüskékkel. Az effélé dísz egyetlen neszelő, minden idegen zajra, elugrásra kész erdei vadnak sem hiányzik. Csak az ember nem távozik az ilyen helyről.

Szigonnyal villázzuk össze a tűzrevaló, száraz, tüskés pálmalevél törmeléket. A tűznek — ezt meg kell adni — erős a parazsa. A zsákból szedett szárított halból készült levest egykettőre felforraljuk. Paprika, kevés só kell csak hozzá. Hat liter egy teli bogrács leves. Bőven jut belőle mindenkinek. Ki gondol most itt teknőstojásra, kajmán-farokra, majomhúsra, papagájpecsenyére? Ezekre inkább majd csak akkor fanyalodunk, ha megint távolodunk a Jatapú-torkolattól, az Uatumától, s behatolunk az őserdőben futó patak ismeretlen sűrűjébe.

167

Nem dohányzom, nem iszom, így az úgynevezett rendes fiatalemberek közé tartozom. Ilyenképpen az édességet természetesen kedvelem. Felhozok a csónakból néhány kakaó-gyümölcsöt. Megteszem a Gárdonyi Géza teremtette Göre Gábor bíró úr világába illő bolondságot, hogy eldobom a csokoládét, megeszem a csomagolást. De ezt azért egy kicsit meg kell magyaráznom.

A kakaóbab, a kakaófa termése, gyümölcse torpedó alakú. Belseje fehér, gyapotszerű burkolatban nagy fenyőtobozhoz hasonló. A fehér burkolat édes, míg a kakaóbab, a csokoládé szétharapva keserű. Felvágom az egyik, vagy kilós sárga kakaótorpedót, a fehér, húsos részt kiveszem, beleharapok. Embereim ugyanígy cselekednek.

A sötétben csak a hamvadó tűz parazsa világol. Nem gyújtunk karbidlámpát. Korán kikötöttünk, mindent elvégeztünk. Sötétben is lehet heverni a függőágyban. Pálmatető híján tüskés mennyezet borul fölénk. Szúnyoghálót is húztunk függőágyainkra. Így hiába kíván bennünket martalékul a vad, muzsikáló szúnyogtömeg.

Reggel. Jobban is aludtam már, de rosszabbul is. Caboclóim ásítva nyújtóznak. Ásító barna legényeim képe igencsak vad. Egy-két gyengébb szívű milliomos bizonyára kéretlenül is odaadná nekik minden pénzét.

Szedelőzködünk. Csak néhány marék avarra kiöntött kávézacc, hat, tüskéitől leborotvált pálmatörzs meg a kialvó tűz emlékeztet táborunkra. Nos, és a meglehetősen rossz éjszaka, a szúnyogok kellemetlen emlékei. Az őserdő, a víz mindig megajándékoz valamivel. Hol ezzel, hol azzal.

Klementino a gyökerekbe fogódzva leereszkedik a csónakokhoz. Egy korhadó gyökér kiszakad. Káromkodó caboclóm csobbanva tűnik el a két csónak közt. Megmerül, felbukik, belekapaszkodik az egyik csónakba. Kifogjuk. Nagyobb baj nincs, mert egyetlen rongyos, foltos, vizes

168

nadrágja egy ideig legalább hűvösen tartja. Szerencse, hogy fekete piranháktól nem fertőzött itt az Uatuma.

Eloldjuk a köteleket, kisodródunk a növényzet alól a szabad folyóra. Álmosak, piszkosak vagyunk. Klementino az egyetlen, aki — akaratlanul bár, de — fürdött.

Lentebb, balfelől a mélyreapadt vízben, homokos félsziget, árnyas, ritkás fák. Olyan éjszakai tanyahely ez, amelynél jobbat az összes jóindulatú védőszent széles karéja sem rendelhet caboclónak. Mostanában azonban — ha tekintetbe vesszük Klementino, meg mindannyiunk elvadult stílusát —, ilyesféle jóindulatra nemigen számíthatunk. Nyilván azért is aludtunk a tüskepálmák alatt.

A tegnapinál is forróbb a reggel. Káprázik szemem az égbolt izzó fehérségétől. Pedig csak egyetlen pillanatra tekintettem a napkorongra. Háncskalapomat sietve megmártom a csónak mellett, majd fejembe nyomom a csurgó alkalmatosságot. Három másik háncskalap mártódik a vízbe, nyomódik a gyapjas, félgyapjas kobakokra.

169

S A N T A A N N A K I K Ö T Ő J É B E N

ÖLÖTTÜNK Santa Anna! — mutatja evezőjével Abilio a néhány tucat pálmakunyhót a kikötőben, majd félig visszafordulva átszól a kormos bogrács, a

pálmaborító felett. — Amott gőzbárka, kereskedőhajó közeledik, Senhor. Kilométeres messzeségből nyomakodik felénk az

Uatumán a kettős hajó. A tetős, néhány tonnás bárka, meg az oldalán hozzákötött gőzlancha. Úgy jönnek egymás mellett furcsa párban, mint valószínűtlen vízilények. A szomszéd csónakból is előre figyelnek. Juan és Klementino kérdő tekintetet vet csónakunk felé.

— Igen! Most már megtakarítjuk a hosszú csónakutat Urucarába.

— Mindent elküldünk a lanchával? — kérdezi Juan. — Mindent! Beszerezzük a bárkáról a szükséges

készleteket is. Erős evezőhúzással a homokos partnak, a kikötött

csónakok irányába fordítom a tehertől, pálmaborítóktól bogárhátú csónakomat. Abilio is hozzásegít. Juan és Klementino hasonlóképpen cselekszik. Ráfutunk a napégette, ismerős fövenyre. Abilio és Juan partra ugrik, kihúzzák a homokra a hátul mélyremerülő csónakjainkat. Igencsak eltöltöttük tegnap az időt a Jatapú-torkolat hegyfokán. Késve indultunk, de éppen ennek köszönhetjük — mintha kiszámítottuk volna — a kereskedő-lanchával való találkozást Santa Anna előtt. Urucarából amúgy is gőzlanchával szándékoztam továbbítani gyűjtésemet. Klementinával partra lépünk. A két, súlyunktól szabadult csónakot jobban kihúzzuk a fövenyre. Két fekete bőrű, félmeztelen, mezítlábas caboclo ballag le a partra, amiről azt állítani: kikötő, némileg túlzás. Kezükben kardszerű

F

170

bozótkés, mögöttük — mint száguldó barna fergeteg — harsogó, vidám, csillogó szemű gyerekcsapat rohan felénk. Elöl az én régi kedves kispajtásom, Pedro, aki, amikor meglát, barátait elhagyva, elsőnek ér hozzám.

— Senhor Gabriel! — kiáltja. Ragyog barna arcocskája. — Nálunk marad?

— Nem, fiacskám! — ölelem meg a tízesztendős Pedrót, aki a legtalpraesettebb legény messze tájon. Ismerjük egymást, Abilióval és két másik vadászkísérőmmel is jóbarátok. Körülözönlenek a fiúk, egy-két kislány is akad. Ámuló, csillogó szemmel néznek. A sok vidám, várakozásteljes szempárból öröm, reménykedés csillog felém.

A két bozótkéses caboclo kezet szorít velem, azután a többiekkel. Afféle óvatos kíváncsiskodók mindketten, akik bozótkésüket is elhozták, megnézni: kik, mifélék érkeztek?

Zajong körülöttünk a gyereksereg. Pedro, az amazonasi rövid gyűjtőutamon nemrégiben velem járt kis legény, igyekszik társai közt némi rendet teremteni, de szava elvész a kiabálásban. Így erőhatalommal készül rendet teremteni. Elmosolyodom, s idejében közbelépek, hogy megakadályozzam a kis kakasok viadalát. Vidáman perdítem magam mellé a haragos, apró Pedrót. A többiek körénk állnak, s Abilióval és Juannal nézik az érkező sistergő, visító, lánccsörgéssel lehorgonyzó gőzbárkát. Megszólal a kis hajó hatalmas gőzkürtje, mélyen bőg, úgy hangzik, mintha valami óceánjáró közeledne. Erről azután még az is megismeri, aki öt kilométerre vadászik az őserdőben. Újabb gyerekek kíséretében asszony- és férficsoport érkezik a partra. Jó néhányukat ismerem. Csaknem a teljes lakosság idelenn ámul, nézi a ritkán érkező hajópárt.

— Com o vae, Senhor? — Hogy van, uram? — lép hozzám falubeli ismerősöm, az itt élő szíriai kereskedő.

171

— Muito bom, obrigada, Senhor! — Nagyon jól, köszönöm, uram. Ezzel már egymás mellett nézzük a hozzánk átintegető hajósgazdát. Csónakok indulnak, körbeveszik a hajókat, mert a hajópár alig húsz méterre horgonyoz a parttól. Pedro a világért sem tágítana mellőlem. Reméli, megint elviszem, mint utóbb az Amazonasra.

— Vem-ca, Senhor! — Jöjjön, Uram! Mutat barátságosan csónakja első evezőpadjára a braziloknál is barnább, himlőhelyes szíriai. Belépek a csónakba, s mindketten evezőt fogunk Két caboclóm erőteljes taszítással löki vízre a csónakot. Majd' a lancháig siklunk. Pár evezőhúzás, és máris belekapaszkodom a gőzbárka alacsony, a csónakból éppen mellemig érő korlátjába. Rákötöm a kötelet. A szíriaival átlépünk a fedélzetre, ha ugyan annak lehet nevezni az árnyékvető ponyva alatti két négyzetmétert. Mert a gépháznak, a kéménynek, a tűzifának és elöl a kormánykeréknek hely kell. Annál több a hely a túloldali kereskedő bárkán, de ezt hamarosan megszállják a caboclók, az asszonyok, meg az utánuk tolongó gyerekek.

Két megrakott csónakunkon kívül egyetlen csónak sincs már a homokos parton. De nép sem. A bárka viszont mélyre merül, majd elsüllyed Santa Anna lakosságának súlyától. A hajósgazda vadul kiabál, osztja a vevőket a hajója mindkét oldalára Végre helyreáll az egyensúly a hajókon csakúgy, mint a homlokát törlő hajósgazda kedélyében.

Izzadt néger fűtő pillog ki vigyorogva a kémény mögötti zárt tetejű kis acél gödörből, a kicsinél is kisebb kazánházból. Elöl a kormánykerék, tőle jobbra-balra két lámpa, piros és zöld.

A túloldali kereskedő bárka, a bolt kétrészes. Elöl és hátul zárt árusító fülke, középen hely a tolongó vevők számára. A hajó két árusító részének egymással szemben

172

álló ajtaja nyitva van. Tető fedi az egész kis hajót. Amikor nincs üzlet, és áll a hajó, a hajósgazda és a fűtő itt, a középső harmadban alszik, a tető alá csavarozott acélkampókra kötik függőágyaikat.

Áruval bőségesen telt a bárka első és hátsó része. Kevés vadbőr, néhány nyersgumitömb kerül a hajóra. Több köteg vöröses pirarucu-halszeletet is hoznak. Banánt, ananászt, tökszerű görögdinnyét raknak fel több csónakból. A hosszúkás dinnyékről már messziről látom, termesztőik nemigen ügyeltek, hogy tökbokraiktól messze ültessék a dinnyét.

Zsong a vásár a kis fedélzeten. Élvezem a szórakoztató képet. Csak Abiliónak okoz némi csalódást a hajóval való váratlan találkozás, mert így nem beszélhet Urucarában Benével. A szerencsés találkozás azonban legalább három nappal hosszabb gyűjtést, vadászatot biztosít.

Pedro mellénk furakodik. — Senhor! — néz fel rám. — Szeretnék én is elmenni az Uatuma őserdejébe. Klementino mondta, hogy odamennek.

— Nem jöhetsz, kis Pedro, nincs elég hely a csónakokban. A magadfajta kisfiúknak nem való még az igazi őserdő.

— Dehogynem, Senhor! Hiszen én már lőttem csónakodból az Amazonason sucurijut. Fogtam veszedelmes mérges kígyót, surucucut is. Ezenkívül halászni is tudok.

— Most mégsem jöhetsz, Pedro — simogatom meg elszontyolodott kis pajtásom arcát. A barna bőrű, himlőhelyes szíriai, aki ismeri Pedro mellettem átélt kalandjait, vigasztalón megveregeti a kisfiú vállát. Pedrón ez nemigen segít, mert óriás könnyeket morzsol szét szutykos kis ökleivel szeme sarkában. Abilio és társai különben szeretik a kedves, talpraesett fiút.

173

— Aha! Hát itt vagy te híres! — csípi fülön Pedrót egy vállas, mezítlábas caboclo. Jó ismerem. Pedro apja. — Már kerestelek a kereskedő hajón — szól fiához. — Gondolhattam volna, hogy itt vagy a Senhornál. Szereti magát ez a fiú, Senhor Gabriel! — néz rám a szíriai. Pedro apja — mikor búcsúzunk — kénytelen elengedni fiacskája fülét. — Most pedig gyere! — fogja kézen. — Csomagolunk, utazunk ezzel a lanchával az Amazonasra, onnan pedig az első hajóval a Tapajósra, Boa-Vistára.

— Boa-Vistára? — kérdezem. — Igen, a Ford-ültetvényre megyek családommal, mert

Santa Annában semmiképpen nem lehet megélni. — A Tapajóson majd találkozunk. Jó utat

mindannyiuknak! Viseld magad jól, Pedro! — szorítok kezet a fiúval és apjával. A könnyes, maszatos, vissza-visszapillantgató Pedro eltűnik apjával a caboclók közt. Átlépek a szíriaival, az üzlet-bárkába. A forgalom már szűnőben. Sokkal kevesebb a pénze, csereáruja Santa Anna caboclóinak, mint azt a hajósgazda remélte.

— Tessék, Senhor! Ezt önnek küldik Urucarából — ezzel zsineggel átkötött újságcsomagot, leveleket tesz elém a gazda. Santa Annában szerencsém van. Másodízben ér el itt az utánam küldött posta.

— Senhor! — fordulok a hajósgazdához. — Négy köteg kajmánbőrt, más egyéb vadbőröket, két ketrec mérges kígyót és több más élő vadállatot kellene Belémbe továbbítani. Vadbőreim is vannak.

— Szívesen elviszem az Amazonason Parintins városáig, Senhor! — Hamar megállapodunk.

Visszaszállok a szíriaival a csónakba, kievezünk a partra. — Abilio! — szólok, mikor a fövenyre lépek. — Hívd

Juant és Klementinót. Átvisszük a két mérgeskígyós ketrecet, az élőállatokat, a kajmánbőr kötegeket és a vadbőröket a hajóra.

174

— Igen, Senhor! Délután két óra. Gyűjtésem a fedeles hajó raktárában

várja az indulást. Csónakjaim terhelése alaposan megcsökkent. A faluból a kis Pedro családján kívül még néhány család a gőzlanchára száll. A Tapajósra, az ígéret Földjére utaznak. Ott vélik megtalálni boldogulásukat.

Mély kürt-bőgés. Száll a gőz a kémény melletti hatalmas dudából. Pöfögve indul a kis horgonyfelvonó. A gazda, a kapitány beleharsog a kazánházba vezető fényes sárgaréz szócsőbe, de úgy, hogy a parton mi is halljuk: Teljes erővel előre! — Elmosolyodom. A fűtő — egyszemélyben gépész — éppen úgy hallja ezt szócső nélkül, mintha a fülébe kiabálnának. Három lépésre sincsenek egymástól.

A szuszogó kettős bárka gőzfelhőben fordul. Propellere vadul kavarja a vizet. A kis Pedro a többiekkel együtt átjön a fedeles bárka felénk eső korlátjához. Onnan integet.

— A Tapajóson találkozunk, Senhor! — kiabálja, de a gőz sivításában alig hallom gyenge hangját. Biztatóan intek. Az elutazók visszaintenek.

Csónakjaimra nézek. Sovány a pálmaborítók alja. Ketreceim üresek. Amit vadbőreimért vöröshagymában, sóban, cukorban, kávéban, Winchester-töltényben, meg más szükségesben kaptam — alig tölt meg három benzines ládát. A hajósgazda kétszer ennyit keres az üzleten. A ládákat, mikor kiürülnek, ketrecekké alakítom. Akad még tartalékban egy kevés, sérült ablakkeretről leszedett sárgaréz-szúnyoghálóm.

Embereim a falu lakóival a partról néznek a távolodó lancha kettős fara után. A falubeliek lassanként visszaszállingóznak kunyhóikba. Egyetlen okból jó, hogy a kis Pedro a tapajosi Boa-Vistára kerül. Ott iskola is van, tanulhat.

175

— Reggel visszafordulunk az Uatumára! — lépek embereimhez. A lancha elpöfögött, legényeim elrendezik a csónakok rakományát, rákötik a borítókat.

Átnézem postámat. Levél anyámtól, öcsémtől és húgomtól. Otthont idéző kedves szavak. Sohasem tudok betelni velük.

Csendes a csónakkikötő, Santa Anna, az őserdő, a víz.

176

S A N T A A N N Á T Ó L A Z E S T I S Z Á L L Á S H E L Y I G

EGGEL. A szíriai raktárviskójában vagyok. Néhány felesleges felszerelési tárgyat hagyok itt megőrzésre visszatértünkig. Több egymásba rakott ketrecet, vak-

rozsdás táskagramofont, vagy három tucat agyonjátszott lemezt. Ezenkívül néhány kosár, a lancháról vásárolt farinha d'aguát. Itt hagyom ledugaszolt üvegekben és lezárt bádogkannákban tárolt ökörhalzsír készletem egy részét is. Ezeket nem csónakáztatom végig az Uatumán és távoli mellékpatakján. A szíriaitól rendelkezésemre bocsátott árnyékos raktárviskó másik felét több tucat összedobált, feketére füstölt, ellapult nyersgumitömb foglalja el. Ezeket tegnap nem adta oda annyiért a szíriai, amennyiért a lanchás kereskedő kérte. Öt stont, fél milreist kínált kilójáért a hajósgazda. Aki tudja, mennyi munkával jár egyetlen kiló nyersgumi csapolása, füstölése, tömbbe öntése az ősvadonban — márpedig a szíriai nagyon jól tudja —, annál nem csoda, hogy megharagszik az ilyen meggondolatlan ajánlat hallatára. Ilyenformán az én kedves, meggondolt, máskülönben és más szóval: rendkívül fukar szíriai barátom nem adta el a caboclóktól potom pénzen összeszedett nyersgumit.

Embereimmel kilépünk a pálmaviskóból. Előttünk a szikár kereskedő szintén pálmalevél tetőzetű ereszes lakóháza. Felettünk óriás, lombos mangófák. Elég távoli még a gyümölcsérés, de az apró periquito43 papagájok zöld felhője elözönli a fákat, úgy tanyáznak rajtuk, mintha csak a helyfoglalás jogán előre akarnák birtokba venni a sárga húsú, ízes termést. Szépek ezek a periquitók, akárcsak a

43 Pyrrhura vittata.

R

177

Puma. Onça parda

178

Puma ketrecében

179

többi színpompás, kicsi és nagy papagájfaj. A periquitók aprók, akkorák, mint a mi hazai verebeink. Talán ezért is kedvesek nekem. A kis periquitók „arcukon” tollasak, nem mint a hatalmas papagájok, az arrarák,44 amelyek „arca” sima, toll nélküli. Az ilyen apró papagájok általában zöld tollazatúak, a zöld szín minden változatában tündökölnek. A zöld tollazat azonban egyes alfajoknál sárgával, kékkel, pirossal díszített. Sárga fejű periquitók is elhúznak felettünk. Egy raj igen apró tuim45 papagáj — a papagájok közt a legapróbb faj — csicseregve repül a magasba. Ezek is zöldek. Tollazatuk szintén szép és nagyon finom kékes beütéssel díszített. Eltűnik a tuim-raj a mangófák meg a periquitók felhőnyi tömege között. Mennyi gondja, dolga lehet gyümölcséréskor az én fukar szíriai barátomnak a papagájok riasztásával. Az a tény, hogy a periquitók, a tuimok, meg a többi papagájfélék pusztítják, eszik, csipegetik a gyümölcsöt, semmiképpen sem lehet előtte bocsánatos bűn.

A gyér lakosságú falu rövid és kevés utcája — ha lehet a kunyhók közötti szabad területet utcának neveznem — éppen annyira homokos, mint a kis csónakkikötő. Azért mégiscsak kedvelem Santa Annát.

Elköszönök a szíriaitól. Legényeim követik példámat. Bakancsom mélyre süpped a homokba, miközben a

kikötőbe tartva, elgondolkozom csónakjaim teherbírásán. Két csónakom mindenképpen kevés ahhoz, hogy négy erdőjáró vadász hosszú időn át összeszedett gyűjtése teljes egészében elférjen benne. Mindig válogatunk vadászat, gyűjtés közben. Selejtezünk. Pedig, amit hely híján kirakunk a csónakokból, jelentős értéket képviselne visszaérkezésünkkor. Elsősorban az orchideákra gondolok, a pompázó szépségű növényekre, teljes tapírbőrökre és az

44 Ara ararauna. 45 Psittacula passerina.

180

elevenen elfogott hatalmas óriáskígyókra. Ezek szállítására nincs megfelelő ketrecünk és helyünk — egyébként nagy — csónakjaimban. Valósággal kívánom: ne kerüljön utunkba olyan óriássucuriju vagy giboia,46 amit le kell lőnünk. Bőre is szép zsákmány az ilyen óriássucurijunak, giboiának, de elevenen sokkal többet érne. Ilyenféle meggondolásokat mérlegelek magamban.

Az ősvadonba akkor is behatolnék, ha nem állna rendelkezésemre két csónak és három caboclo, hanem egymagamban kellene útnak indulnom. Gondolatban magamhoz ölelem az őserdőt, teremtményeit, hiszen a fáradságos munka, amit végzek, nem munka. Az ismeretlen megóhajtása, a kielégíthetetlen tudásvágy űz a vadonba. Rég élt szentek gyönyöre, vágyódása lehet csak ehhez hasonló. Törpeszarvasokra, örvös vaddisznókra, majmokra, mérges és óriáskígyókra, jaguárokra és tigrismacskákra gondolok. Apróbb erdei állatok is eszembe jutnak. Lajhárok, gambák, vadkutyák, tata-félék, meg a morcegók, a hetvencentis szárnytávolságú, óriás denevérek. Kajmán-félék is sűrűn kerülnek elém. Sokféle állatot, rovart, lepkét kívánok magamnak, amelyekkel naponta megörvendeztetnek az ősvadon mocsarai, magasabban fekvő erdőségei. A nappali forróság, az éjszakák hűvöse, az alkonyat és a napkelte mindig élményt kínál, csak bele kell markolni az élmények vadonbeli zsákjába.

Indulunk. A kora reggel ködei ráülnek a vízre, rétegesen és hűvösen. Opálosan ragyog minden a falu mögötti őserdő hátterében. Óriási kiterjedésű a határ, az égig érő égboltozat is benne foglaltatik, amely az ősvadon fekete szegélyétől a végtelenbe nyúlik. A fekete szegély fölé került már a káprázatos, óriási aranykorong.

46 Constrictor constrictor. (Régebben használt latin neve ennek

az erdei, tarkamintán óriáskígyónak: Boa Constrictor.)

181

Eltűnik a jóleső hűvös, jön a forróság. Oszlik a pára az Uatuma békés, csendes tükre felett. Békés tükör? Vízi-lények élnek, felbukkannak, majd belesüppednek az Uatuma mélyébe. Éjszaka függőágyamból, szúnyoghálóm alól mindig hallom a kajmánok nyögését és a tucuxik, a fél-sósvízi delfinek fúvását. Úgy horkantanak bele a víz feketeségébe, mintha apró gőzmozdonyok szusszantanának.

Evezünk az Uatuma széles, napsugárból öntött aranyhídján. Evezőinkkel beletúrunk a fény csalóka aranyába. Nyílegyenesen északnak tartunk. Jobbról Klementino és Juan bogárhátú csónakja hajt. A legszükségesebb holmi, felszerelés van velünk. Amerre ellátok — túl a vízen és a part menti őserdőn — az óriáskígyók földjét látom. Mi lehetne névnek megfelelőbb? Egyenletesen koppannak evezőink. Elöl Abilióé, hátul a magamé. Jobbról, kicsit mögöttem, ugyanaz a két hang. Kopp-kopp.

Balról néhány irêrê,47 erdei apáca réce húz el. Mélyen benn, nagyon alacsonyan repülnek a víztükör felett. Mintha védelmet keresőn, nagyot kerülve menekülnének az ember elől. Minden okuk megvan rá.

Előttünk, a jobboldali őserdőből a quero-quero48 madár kiáltása zeng. Akarok-akarok! — ez nevének magyar jelentése. Mindhárom legényem haragszik rá, mert az erdei állatokat kiáltásával figyelmezteti a veszedelemre, és ezzel zavarja a vadászt. Amint a quero-quero meglátja az embert, rikoltozni kezd. Ha pedig több quero-quero is akad, igencsak szomorú a vadászat eredménye. Az ősvadon, a vízmenti sűrű vadjai amúgy is túlkönnyen neszelnek. Ha a quero-quero megszólal, vége a vadászmulatságnak. Most csak vaklármát csap, mert nem szándékozunk kikötni,

47 Dendrocygna viduata. 48 Belonopterus cayennensis.

182

vadászni a sűrűben. Abilio legfeljebb a quero-querót szeretné puskavégre szedni. De annak is van esze, nem mutatkozik a parti sűrű kihajló ágain. Valamelyik vízre nyúló fa lombjából tart bennünket szemmel, kiáltozza vészjeleit. A már újra vízre szállt vadkacsákat is a quero-quero riaszthatta. A maga módján nagyon derék madár a quero-quero, de a vadásznak kevés öröme telik benne. Elevezünk a parti sűrű előtt, ahol a jelzőmadár szól. Mikor mögöttünk marad, elhallgat. Elmúlt a veszedelem. Nem halljuk többé szavát.

Kikötünk a Jatapú-torkolat hegyfokánál. Felmegyünk az itt lakó másik szíriaihoz. Barátságból tesszük. Udvariatlanság lenne csak úgy elevezni háza tája, boltja mellett. Azután hátha híreket is tud, újságokat, amelyek úgy gyűlnek nála, mint valami sűrűn látogatott erdei klubban. A „sűrűn látogatott” kifejezés persze ne tévesszen meg senkit. Itt már az is sűrűnek számít, ha háromnaponként köt ki caboclo a hegyfok alatti kis kikötőben. A szíriai kikötőjét homokba vert cövekek jelzik. Most csak saját csónakjai vannak kikötve.

A szíriaitól egyébiránt mindig érdeklődöm a Jatapú felső táján tanyázó vad indiánok felől. Ez ideig új híreket nem hallottam felőlük, csak a régieket ismételgették. De bármikor érkezhet cabocló hozta új hír. Innen alig félórai evezésre, a Jatapú több kilométer széles torkolatának déli partján, őserdőben romlik, pusztul a vénségesen vén templomrom. Egykor talán a most feljebb tanyázó vad indiánok élhettek ott. Csak a XVIII. századbeli szerzetesek missziós állomásának pusztulása után menekülhettek el a környékről. 1929-ben fedezte fel őket — alkalmasint újra — az urucarái ezredes fia. A „Servivo Protevao dos Indios”-ra, „Az Indiánvédő Szolgálat”-ra nem könnyű feladat vár, ha az indiánok vadságáról szóló, cabocló-hírek megfelelnek a valóságnak.

183

A magas partról a lendülettől csaknem futva érkezünk le a kikötőbe bogárhátú csónakjainkhoz. A szíriai — honfitársa a Santa Anna-belinek —, mint aki jól ismeri a járást, tempósan baktat mögöttünk a kikötőbe. Két caboclója követi. Baráti kézszorítás, azután kifutnak csónakjaink a Jatapúra. — A szíriai és emberei nagy lendülettel taszítják vízre őket. Mintha némi bosszúságot is beleadott volna lökésébe a szíriai, hogy most nem vásároltunk pálmafedeles boltjában. Majd máskor. Akkor bizonyára megbékél.

Körülpillantok. A múlt évben pontosan itt eveztünk át az Uatuma felső tájaira induló vadászexpedícióm csónakjaival. Akkor csaknem baleset ért bennünket a hirtelen keletkező viharos hullámokat korbácsoló szélben. Szerencsénkre a torkolat közepe táján az óriási hullámverésben homokzátonyra futottunk. Most magas a vízállás. Viharos szélre nincs kilátás.

A Jatapú-torkolat közepe tájáról visszapillantok. A hegyfokon csak a zöld őserdőbe foglalt pálmaviskók tetőzetét látom. Valamennyi viskó gyufaskatulyányi. A távoli túlpart homokjában cserjések, mögöttük őserdő. Emlékeimre gondolok, amelyek jórészt szerepelnek előző naplóimban. Ez a táj, az Uatuma és a Jatapú összeömlése olyan számomra, mint valami központi szállás, ahonnan vadászatra indulok. Csak a két falu, Santa Anna és Urucará van mögöttem érinthető közelségben. Hát igen. Ha a sok kilométert, amit onnan eddig eveztünk, az itteni óriás távolsághoz mérem, valóban érinthető közelségről beszélhetek.

Mélyen járó csónakjaink megcsikordulnak a homokos parton. Minden néptelen. Sehol nyoma emberi településnek. Csak több hónap előtti itt-tanyázásom emléke, egy másik sárguló tetőzetű távoli pálmaviskó világol ki a Jatapú-torkolat ősvadonának zöldjéből. Az

184

Uatuma túlsó partjának fekete vonala sem mutatja a néhány napja elhagyott pálmakunyhót. Minden belevész a távolság, az aranyló napsütés, és a fény káprázatába.

Tovább evezünk. A Jatapú-torkolatból az Uatumára fordulunk csónakjainkkal. Abilio visszapillant rám a borítók felett.

— Sok kajmánt ejtettünk errefelé, Senhor! — Igen. És akkor is éjszaka — merítem mélyre sütőlapát

formájú evezőmet. Nemigen beszélgetünk. Ránkszáll a tüzes nap sugárzó melege, akárcsak a másik, mélyre merülő csónakban evező legényeimre.

Őserdőben mindenképpen viselkedni kell tudni. A legszigorúbb spanyol etikett sem ír elő szorosabb szabályokat. Elsajátítottuk már az erdei mozgás kifogástalan gráciáját. Próbálnánk csak másként viselkedni. Hopponmaradnánk, mert úgy elvonná tőlünk az őserdő zsákmányt nyújtó kegyét, mint holmi méltóságában sértett koronás uralkodó. Aki nem tartja be az erdei etikettet, az töröltetik a létszámból. A szabályokat tehát betartjuk..

Szól innen is és túlról is az evező. Egyszerre négy. Szép muzsika. Ennek — némely muzsikával ellentétben — van értelme. Gondolatban megrovom magam, mert mindenfélét belekeverek erdei hangulatomba. Cseppet sem vagyok finomságokra hajlandó, másféle muzsikától meghatódó széplélek. A 44-es dörrenése sajátos táncmuzsikám. Nehezen tudom magamról elképzelni, hogy holmi szaxofontülökre, dzsesszdob-bődülésre szertehajigálnám jobb sorsra érdemes végtagjaimat. Műveletlen fráter képét kelteném az ilyen helyeken, mert határozottan nélkülözöm az odavaló finomságot.

— Senhor, itt már keskenyedik az Uatuma! — szól át Juan. Valóban. Amott messze elöl az Uatuma ősvadonában ezután már sajátos táncparketten ropjuk táncunkat. A szaxofont jól helyettesíti a tapír éles, magas füttye, a

185

dzsesszdob mély hangját a kajmán éjszakai nyögése. Csak éppen hideg sört, gint nem szolgálnak fel ehhez a zenéhez. Nem mondom, ez némi hátrány, de majd csak kibírjuk.

Késő délután. Behajtunk az Uatuma szűk, alig harminc méter széles, őserdőszegte torkolatába. Jobbról és balról mélyen hallgat a mélyzöld őserdő. Csak ősvadont találunk itt, vizet és rájuk boruló égboltozatot. Szertenézegetünk. Teljes és tökéletes a csend. Mintha tiszteletünkre lehalkult volna az őserdő, a víz.

Valami hirtelen felbukik, meggyűrűzi előttünk a gyorssodrú vizet. Pirarucu.49 Óriáshal. A név még a tupi indiánoktól származik. Pira halat jelent, a szó másik fele egy, a tupi indiánoktól használt érdekes növény neve, amelyből ünnepeikre, testük bemázolására, vörös festékanyagot nyertek. Ez a növény az urucu. Innét származik a pirarucu kifejezés, ami a tupiknál vörös halat jelent, s a caboclo szóhasználatban ezután „pirarucu”-vá alakult az idők során.

Abilio barna arca, pillantása csupa figyelmeztetés. Meztelen, izmos karját felemeli, csendre int. Az evezők elhallgatnak. Abilio már szigonyt markol. Evezőpadjára áll. Egy barna, vörösfoltos uszony, vörösfoltos farok erősen megsepri előttünk a vizet. A víz színe alatt felvöröslik az óriás test farokrésze. Abilio lendülettel hátrahajlik, ívben csobban a vízbe a hosszú zsinegre kötött fekete szigony. Óriás loccsanással viszonylag kis halfarok, majd kerek halfej vág ki a vízből. A szigony-nyél leválik az acélhegyről, amely a víz alatt beleáll a hatalmas halba. Levegőzni jött a felszínre, s ez lett a veszte. A pirarucu gerincoszlopa alatt ugyanis kétoldalt hosszú, lebenyszerű tüdőféle szerv húzódik.

49 Arapaima gigas.

186

— Nehogy megszökjön! — rikkantja Klementino. Abilio lelép a csónak fenékdeszkájára az evezők, a gumizsákok közé. Gyors húzásokkal vonja be a lazuló, majd hirtelen megfeszülő, ránduló zsinórt. A mellettünk elúszó, levált nyelet Juan kimarkolja a vízből, s zörögve veti maga mellé.

— Óriási halat szigonyoztam, Senhor! — pillant vissza két erőteljes húzás közt Abilio. Érzem a szigony beállását a csónak mozgásán is. De az a kifejezés, hogy mozgás, pusztán szerény jelzője a valóságnak. Vetődünk, dőlünk, körbeforgunk, mert a hatalmas, vöröslő, törzse középső részéig torpedóalakú hal körbecikázik előttünk, alattunk. Abilio kénytelen utána engedni a zsinegből, mert a nagyerejű pirarucu igencsak billentgeti csónakunkat. A legnagyobb édesvízi halak egyike akadt szigonyunkra. Kevéssé érzékeny helyen érte a szigony. Most magához térve élni igyekszik erejével. Juan és Klementino egészen közel evez hozzánk. Juan leteszi evezőjét. Szigonyt húz ki a ládák és a csónakoldal közti résből. Visszafelé sodródunk az Uatuma tószerű vizére. A nagyerejű pirarucu változatlanul cikázik. Semmi jelét nem mutatja a fáradásnak.

— No, Abilio! — szólok előre. — Ha sikerül kifogni ezt a hatalmas halat, jó időre elvetjük szárított halhús gondunkat.

— Kár, Senhor, hogy csak kevés sót hoztunk — szólal meg odaátról a gyakorlati észjárású és mindig éhes Klementino. Juan markából ekkor nagy lendülettel kivágódik a második szigony, és loccsanva beleáll a csónak alatt elszáguldó, óriás pikkelyzetű, szép színű testbe. Kavargó örvény. Felvág a pirosfoltos halfarok, azután megcsendesedve elmerül a nagy pikkelyű hal. Csak a szigonyzsinórok tartják vissza az elmerüléstől. Kifogom a mellettem elsodródó öles szigony-nyelet. Félig az ülés alá dugom. Juan és Abilio felvonják a víztől nedves, csepegő

187

zsinórjaikat. Nehéz, élettelen tömeg csüng rajtuk. Felcsillámlik, majd vízszínre emelkedik a szigonyoktól átvert pirarucu. Óriás, minden testrészén más színű, kerek, igen kemény pikkelyei felénk csillognak a vízből. Egynémely pikkelye olyan rideg és merev, hogy még nyílhegynek is alkalmazható. Felső hátarésze acélosan kék, két oldala világosabb kék, míg a hal feje — amely hosszához viszonyítva apró — igen szép ezüstszínű, erős csontpáncélzatú. Szája nem nagy, de ha kitátotta, akár a kilós, másfélkilós halakat is elnyelheti. A barna uszonyok feletti oldalrész is ezüstös, s fentebb, mint említettem, szép világoskékbe megy át. Úszói, amelyek életében is feltűntek vörös foltjaikkal, sötét dohány-barnák. A hasi rész középső tájától lefelé, minden pikkely vörös szélű. Ez a vörös egészen elszínezi a csontos és hoszszú farokrészt. Akadnak azonban nemcsak ilyen, hanem más színű pirarucuk is. Ezek inkább acélosan kékek. Az állatvilágban szokatlan, hogy a hím és a nőstény egyformán szép, pompázó színű. Ezért van az, hogy a hal ivara — ennél a halnál is — csak feldarabolása után állapítható meg.

— Ez a hal szép, de régebben bizony sokkal nagyobb példányokat is fogtak, Senhor! — pillant rám Abilio. — Apámtól hallottam, hogy ő még három, sőt három és fél méteres pirarucut is elfogott. Ezeket fakerítéses pirarucucsapdákban ejtették el.

— Hát igen! — nézek a víz felszínén tartott pirarucura. — De azért ez is hatalmas példány, csaknem kétméteres. Olyan nehéz, hogy nem tudjuk beemelni a csónakba. A parthoz evezünk vele, és kivontatjuk. — Abilio és Juan szigonyzsinege jól megtartja a kimúlt halóriást a két csónak közt. Juan szigonya pillanatok alatt megölte a pirarucut. Csontos fején, két szeme közt állt be a szakállas szigonyhegy. Abilióé a farkahúsába csapott. Kisebb cápának is beillene a száz kilós hal.

188

Csónakjaink a parti növényzetnek ütődnek. Abilio és Juan evezőpadhoz köti a szorosra húzott vizes zsineget.

A gyökerektől átszőtt part eléggé magas. Nehéz lesz felhúzni a halat a szertecsüngő élő és holt gyökerek közt. Abilio és Juan kikapaszkodnak a csónakelőből. Mint a macska igyekeznek felfelé. Fogaik közé fogva maguk után húzzák a vizes szigonyzsineget. Klementinóval a gyökerekhez hurcolom a két csónakot. Magunk is kifelé igyekszünk, átlépve ládákon, a csónakszélen, rakományt takaró borítókon. Jó kezdettel köszönt bennünket az Uatuma-torkolat, a sebesen sodródó víz, amely mögöttünk, a „tó”-ban ellustul. A pirarucuk egyébiránt az ilyen lassú vizeket kedvelik, mint az Uatuma alsó szakasza. Az Amazonas vízgyűjtő területének középső és alsó, csendes vizű folyóiban, mindenütt honos a pirarucu. A túlságosan gyors vizeken, a vízeséseken, már nem tud felhatolni. Ezért él tömegesen az Araguaia folyamban, amely a Tocantinsba ömlik, és ezért nem található a Xingú gyors folyású részén.

Az óriási, színes pikkelyzetű halat nagy nehezen felvonszoljuk az erdőaljba. Magassága első uszonyainál — ahogy az avaron hever — legalább két arasz.

— A barna, vörösfoltos uszonyok — figyelmeztet Abilio — igen húsosak, estére akár vacsorát is főzhetnénk belőlük.

— Milyen kár — sóhajtja búsan Klementino —, hogy nem a douradót50 szigonyoztátok ki az Uatumából.

Ha dourado kell — pillant rá mérgesen Abilio —, fogjál magadnak.

— Tessék, rajta, ott van az Uatuma! — mutat Juan a hal szétvágásához felhozott fejszével a lombokon áttetsző, napsütésben csillogó vízre.

— A pirarucu igen vad ragadozó, Senhor! — szól Abilio, miközben kemény vágással belemetsz az avaron heverő hal

50 Salminus cuvieri.

189

két barna uszonya közé. — Telhetetlen, mindig éhes. Rácsap mindenre, ami falni való. Még az éles, fűrészes fogazatú fekete piranhák csordáitól sem fél.

— Csavargó természetű a pirarucu — veti közbe Klementino, aki Abilio mellé térdelve segít az uszonyok kimetszésében. — Nem marad meg egy helyen, hanem ide- oda vándorol. Ezért azután balszerencséjére kifogja a halászoktól látogatott csendes tájakat is. Akkor aztán ráköszönt a baj.

— A nyár végén, december táján indulnak el ikrázni — toldja meg Juan. — Kikutatják a legalkalmasabb, legcsendesebb folyómedret, s tányérszerű, nagy vájatot túrnak a fenékbe. Abba rakja ikráit a nőstény, amelyeket azután — ezt jól figyeld, Senhor — életre-halálra véd a pirarucupár. Állattól-embertől egyaránt.

— Igen, arról, hogy a pirarucu megtámadja az embert, már magam is hallottam — felelem. — De efféle kalandban még nem volt részem. Igaz, ha erre a pirarucu-óriásra nézek, különösen a hosszú és igen csontos farkára, akkor nemigen kívánnék csatázni vele a vízben.

— Az is érdekes a pirarucunál — pihen meg Abilio a nagy pikkelyű, színes bőr nyúzása közben —, hogy a hal-pár csapatban vezeti ivadék-raját — akár a kotlós csirkéit. Ha elpusztul a nőstény vagy a hím, a megmaradt szülő egymaga is ellátja óvó szerepét a kis pirarucuk serege körül. Ha azonban mindkét szülő elpusztul, vége a kis halrajnak, mert nincs védelmezője. Áldozatul esnek a rájuk leső veszedelmeknek, ragadozó halnak, vízimadárnak. Ehhez még azt is hozzátehetem, hogy apám szerint a pirarucu széles fejének csaknem emlőszerű bőrmirigyeiből tejes folyadékot választ ki. Ez táplálná a kis halakat — pillant végig a szép, igencsak nagyra nőtt, félig megnyúzott halon Abilio.

190

— Nézd, Senhor ezt a pirarucu-nyelvet! — vágja szét fejszével Juan a hal csontos pikkelyzetű fejét, hogy kiszabadítsa a mélyre szaladt szigonyt. Olyan, mint valami reszelő. Nemcsak feje, de nyelve is csontos. Szorosan egymás mellett helyezkednek el rajta a csonttűk. Ezzel a nyelvvel — elneveti magát — akármiféle növényt le lehet reszelni. Különösen alkalmas a guaranafa ágainak reszelésére, amelynek reszelékéből jóízű erjesztett italt készítenek az ősvadonbeli indiánok. — A guaranára magam is szívesen emlékezem. Csakhogy azt, amit én ittam, már nem indiánok reszelték pirarucu-nyelvvel, hanem Belemben gyárilag készítették.

Abilio és Klementino elkészül a nyúzással, mert az ilyen nagy pirarucut már nyúzni kell A lehúzott halbőrt Klementino kiteríti az avarra. Úgy néz ki, mint valami szép színű, roppant pikkelyzetű páncéling. A pirarucu húsának csak a javát szeleteljük le a halgerincről. Besózzuk, kosarakba rakjuk. Nem maradunk itt, nincs jó hely az éjszakázásra. Meg azután napfény híján nincs lehetőség a pirarucu-szeletek gyors szárítására. Visszaevezünk a szélesedő Uatumára, hogy a cserjék közti homokos parton éjszakázzunk. A pirarucu húsát sózva, szárítva esszük, de nem szeretem túlságosan. Klementino igazat mondott: jobb a dourado húsa.

Lecsúszunk a magas partról, helyünkre telepszünk a csónakban. Még benn vagyunk az erdőárnyékban. Abilio és köztem, a ládák mellett kap helyet a két kosár halszelet. Aranyos legyek érkeznek. Körüldöngik a halhúst, de a só már most is védelmez. Kisodródunk az erdőaljból a napsütötte vízre. Kézbe vesszük evezőinket. Erős iramban haladunk.

— Amott balra kikötünk! — mutat előre evezőjével Juan. Kétszáz méterre cserjés, lapos partrész kínálkozik. Az alkonyi nap még forrón, égetőn tűz. Lehunyom szemem,

191

hogy elmúljon a forróövi nap sugárzásának káprázata. Ma messzebb, feljebb akartam éjszakázni az Uatumán, nem itt, ahonnan látni a szíriai lakhelyét, a Jatapú-torkolat menti hegyfokot. Körbepillantok. Csodálatos a búcsúzó nap fényében a táj nyugalma, majdnem azt mondom: szelídsége. De a kosarakba halmozott pirarucu-hús mást mond, mást sejtet.

Zúgva érkezik parti szállásunk fölé néhány fekete urubu. Ledöccennek a homokra. Körbeállnak bennünket, akárcsak az északi-sarki kutatóexpedíciók táborát a pingvinek. Azok kíváncsiak, ezek szemtelenek. Már tudom, mire éheznek: a kosarakban tartott pirarucu-hús kellene nekik. Klementino fadarabokat dobál feléjük. Kaffogva rebbennek. Két lépéssel odébb lezöttyennek a homokra. Nincs bennük semmi félénkség. Tudják, hogy ember nem bántja őket. Példátlanul szemtelenek.

Abilio tüzet rak a kiszáradt fa alól hozott rőzséből. A szürke füst szétterül a homokos parton, a cserjésen. Az urubuk sorra elszállnak. Nem bírják a füstöt. Ismét végigsózzuk a pirarucu-szeleteket, majd kiteregetjük a homokra tett pálmaborítókra. A só kivonja a halhús nedvességét, a nap pedig kiszárítja a vékony szeleteket. De ezt már csak holnap. Ami ma nem szárad ki, azt másutt szárítjuk tovább. Sokkal kíváncsibb vagyok a sodródó vízű Uatumára, semhogy még egy napot itt töltenék a pirarucu-hús szárításával.

A tűz feletti bográcsban a csillagdíszes éjszaka feketeségében óriás adag friss pirarucu-hús forr, ízesedik pirított hagymával, sóval, paprikával. Kedvére töltheti ma bendőjét Klementino. Holnap ugyanígy pirarucut reggelizünk, ebédelünk és vacsorázunk. Amíg csak tart belőle. Általában kedveljük a halat. Még a fekete piranhát is. Ebből a veszedelmes halból bőven részesültünk a múltban az Uatumán. De tele van velük a Sâo Francisco

192

folyó és az Amazonas számos mellékfolyója. A fehér és a sárga piranha is sűrűn garázdálkodik a fekete piranha mellett. Lelőtt zsákmányból vízbecsurrant pár csepp vér már odacsalja ezeket a vad, hústépő halakat, amelyek mint élő fogaskerekek szakítanak, tépnek és őrölnek.

Meggyújtom a növekvő sötétben a karbidlámpát. A szállás egyszeribe kedvessé válik. Óriásbéka döccen a feketeségből a fénykörbe. Bufo marinus.

— Sapo! — villog mérgesen a kalap nagyságú békára Abilio. Törzshossza eléri a huszonkét centimétert. De ez a lábak nélkül értendő. Durván ráncos bőrű béka, nagyon csúnya jószág. Legényeim közös erővel elzavarják. A Bufo marinus belevész a sötétségbe. A caboclók gyűlölik az ilyen békákat. A Bufo-félék némelyike mirigyeiből igen mérges, a kígyóméregnél is veszedelmesebb váladékot lövell támadásakor áldozata irányába. Vital Brazil, a kígyómérgek nagy tudósa, érdekes kísérleteket folytatott a Bufo-félék mérgével. Kiderült, hogy semmiféle főzés, sütés nem pusztítja el, nem csökkenti a méreg hatását. Így például kilencven milligramm békaméreg egyetlen másodperc alatt elpusztítja a nyulat, ha beléfecskendezik.

Igen sokféle béka él Brazíliában. Köztük ehető békaféle is akad, akárcsak odahaza a mi kecskebékánk. Ennek az ehető fajnak latin neve: Leptodactylus ocellatus. Abilio és a többiek utálkoznak, ha csak szó kerül a békacombra. De így van ezzel csaknem minden Észak-Brazíliában élő caboclo. Ők éppen úgy nem eszik a békacombot, mint nálunk odahaza a parasztemberek. Úgy tapasztalom itt is, ott is csak városi ínyencség a békacomb. Ahol el tudják adni a caboclók az ehető békák combját, ott éjszaka, lámpával szedik össze őket. Ösvényeken járnak a békagyűjtők, rávilágítanak a fényre megmerevedő békára, majd hosszú, szeges botjaikkal agyonütik. Néhány óra alatt akár több százat is összegyűjthetnek belőlük.

193

Tiszta az este, a kezdődő éjszaka. Egyetlen felhő sem úszik az égen. Esőre nincs kilátás. Szúnyogok sűrűn zizzennek. Sietve húzódunk szertekötött függőágyaink szúnyoghálója alá Winchestereinket is magunkkal visszük. Jómagam háromtelepes, nagy fényerejű villanylámpámat is hozom. Errefelé sok a kajmán. Esetleg rámennek a borítók közt levő pirarucu-húsra. Bátrabbja még csónakjainkba is belekotor. Fáradtak vagyunk. Ránktelepszik a sötét, kibomlik felettünk az éjszaka gyönyörű csillagvilága. A kajmánok mély nyögései szolgáltatják az altatódalt álmunkhoz.

194

A Z É J F É L I L Á T O G A T Ó

ÉLYSÖTÉT körülöttünk az éjszaka. Gondolataim körbeforognak az Uatuma széles táján. Rövid alvás után most úgy érzem, megint teljesen éber

vagyok. Nem kívánom tovább a függőágyat, az éjszakai

nyugalmat. Forog körülöttem a roppant ringlispíl, a forróöv éjjelének élete. Talán jobban, mint gyermekkorom pesti, ligeti csodavilága, ahol úgy, de úgy lehetett vágtatni azokon a festett, rugóra járó pompás falovakon. Akkor a gyermekkor szűretlen boldogsága hajtott.

Felhajtom szúnyoghálóm tülljét, kikelek függőágyamból. Még a denevér sem nagyobb buzgalmú éjjeli repülésében, mint én, amikor éjszaka felkelek és írok. Naplómban elrakom mindennapjaimat, gondolataimat. Ha nem tenném, elvesznének az események, belesimulnának a feledés szürkeségébe. Ha éjjel csillagnéző kedvvel heverek függőágyamban, újraélednek a nappal eseményei. Könnyű itt megfeledkezni a múló napok vágtató eseményeiről, hiszen helyükbe mindig újak tolulnak.

Belebújok széttaposott papucsomba. Karbidlámpám ég, csak éppen a vizet kell ráeresztenem, hogy nagyobb legyen lángja, s körém vesse sípoló, íráskedvet növelő lánglándzsája világosságát. A fehéren világító fény mindig nógat, mint valami nagyon kedves biztatás. Mindig írásra késztet a vízig érő, csillaghomályosító karbidláng.

Legényeim megszokták az én éjjeli bagolykodásomat, azt, hogy néha éjszaka közepén kikelek a függőágyból, kotorászom ládámban tollért, papirosért. Az íróasztal összeállítása sem zavarja őket. Legfeljebb csak engem a büdös és még büdösebb ládaketrecek orrfacsarintó szaga. Sípolva táncol előttem a karbidláng, mint valami fényes

M

195

manó. Körülöttem az éjszaka, a csend, amelyet csak a zöld kabócafélék, a cigarrók vad nótája, cirpelése tölt meg egyhangú muzsikával. Felettem lassan fordul az égi planetárium. Ez a szép éjszakai hangulat ráfonódik az ember belső énjére.

A kajmánok egyelőre hallgatnak a sötétben. Bizonyára ijedten bámulják a parti fénykupolát, a víz mellé szállt ismeretlen csillagot. Belehallgatok a sötétségbe. Nem tudom miért? Inkább csak érzékelem, mint hallom a cigarro csicsergésén túl a távoli evezőhangokat. Csónak közeledik. Az evező egyenletes kop-kopja nyugalmat, erőt sugároz. Barátot jelent. Ha nem hallik az evező hangja, az már veszedelem. Aki nem érti az erdei zaj nyelvét, annak nem sokat jelent a különféle hangok sokasága. Most az evező dalol. Egymagában. Mint a jókedvű vándor, kinek szívében boldogság honol. Megáll a kop-kop. Éjjeli verklisem észrevette a fényt, amely mellől kop-kop muzsikáját hallgatom a sötétben. Szokatlan az ilyen fény az Uatuma mentén. Vajon ki tanyázik a parton? — kérdezheti a csónakban evező caboclo. Rövid szünet után újra felhangzik az egyenletes, most szaporább, finomabb kop-kop. Kiérezhető belőle a caboclo hangulatváltozása.

Két, partra húzott csónakomnál, öt lépésre a víztől, fényre érkező bogarak, éjjeli lepkék és szúnyogok szomszédságában ülök a lámpavilágnál. Mint valami szent, holmi rovaroktól körbetáncolt giccses olajnyomaton. Csakhogy itt él a kép, a fényglória. A fal is megvan hozzá, amire rászegezték: a mögöttem levő sötét.

— Boa noite, Senhor! — szól felém a feketeségből egy hang, majd súrlódva partra fut a csónak. Zörög az evező, ahogy behajítják a csónakfenékbe. Lármásan visszhangzik. Tehát alig van felszerelése az érkezőnek. Odavilágítok. Az idegen csónak terhelés híján könnyedén felszaladt a homokra. Éjjeli csónakosom tehát szegény ember.

196

— Boa noite, Senhor! — felelem. — Tessék, szálljon partra. — Emberem kilép a homokra. Sovány, alacsony, mezítlábas, nagyon szegény caboclo. Zavartan nézeget körül. Két csónakot lát, rakottakat. Embert pedig egyetlenegyet. Annak is idegen a kiejtése. Bátortalan kérdésére megmondom ki vagyok.

— Tapírt akarok lőni az Uatuma sűrűjében — mondja, mikor mellém telepszik. — Alkonyatkor indultam a Jatapú öböl belső, északi torkolati részéről, ahol egy nemrégen épített, de már gazdátlan kunyhóban laktam.

— Az én egykori kunyhómban! — szólok barátságosan. Éjjeli vendégem hallott már rólunk, úgy tudja, hogy túlfelől vadászunk. Ezért lepte meg az innenső parton látott fény. Jóindulatú az éjjeli caboclo-vendég. Szíve úgy nyílik a baráti szóra, mintha kulcsra járna. Nekem úgy látszik, jó a kulcsom az ilyen erdei szívekhez, hiszen magam is afféle fehér caboclo vagyok, akinek csak valamivel súlyosabb a csónakja, mint az idevalóké. Ruházatom sem vall köztünk levő különbségre. Egy szál rövid nadrágom pontosan olyan kifakult, rongyos, mint az övé. Mezítlábasok vagyunk. Papucsot csak én viselek, de az fölös luxus.

— Éhes? — kérdezem sovány vendégemet. — Nagyon! — feleli. A bográcsban vacsoráról

megmaradt főtt pirarucu. Tíz városi embernek is elég. Felszítom a tüzet. Emberem hozzálát a megmelegített pirarucu-húshoz. Megeszik hozzá két tökhéj ugyancsak tíz személynek elegendő farinhát. Kerekedő szemmel nézem.

Egészségére. Evezősnek azonban nem alkalmaznám. Mikor gyerekkoromban Budapesten a Pannóniában

borfiúskodtam, volt egyszer egy vendégem, aki fogadásból végigette az étlapot. A levesektől a sajtokig. Az a mastodon-gyomrú ember azonban éppencsak inasnak jöhetne el az én éjjeli caboclómhoz. A bogrács tartalmát a farinhával együtt belefordította a másik bográcsba,

Colibri, az ősvadon legparányibb madara természetes nagyságban

198

Vidra az üregében

199

Úszó vidra

200

gyomrába. Még körül is nézett a végén, akad-e még valami? Nem csoda, hogy tapírra vadászik. Az három mázsás, talán elég neki egy-két hétre.

— Senhor Benedictino! — szólok, miután megtudom nevét. Itt mindenki Senhor, még az olyan egynadrágosok is, mint mi vagyunk. — Tartson velünk reggel. Együtt evezhetünk tovább. — A caboclo rámpillant. Barna, sovány arcán óriási öröm. Ugyanaz, mint mikor megkínáltam. Bár itt a kínálás inkább csak udvariaskodás, amit nem kell az idegennek komolyan venni. Benedictino azonban amúgy magyarosan, mindjárt megragadta az alkalmat, azaz a húsos bogrács fülét. Akárcsak én, mikor Manausban egy lányos, nagyon kedves családnál udvariasan megkínáltak. Nem ismerve a szokásokat, elfogadtam a kínálást. Majdnem kinéztek udvariatlankodásomért. De erre csak később jöttem rá.

Benedictino beszél a karbidfényes éjszakában. Életéről, mindennapjáról. Közben észre sem veszi, miféle drámai erejű beszámolót tart az erdei ember nyomorúságáról. Malária, a hasban kilónyi bélféreg, elhalt feleség és gyerekek. Cérnaszálon függő, és már elszakadt életek. Mindezt csaknem mosolyogva beszéli, mintha nem rá tartozna. Benedictino fatalista, bár nem tudja, mi az. Pillanatnyilag csak a tapír érdekli. Nem csoda, hogy annyi rossz és semmi jó után a sok hús reménye élteti. Benedictinónak túl nagy a hasa. Nemcsak a halhústól, a paprikáslétől, a farinhától. Elhiszem amiről beszélt, hogy hasában kilónyi a parazita. Ilyenféle emberek lehettek azok, akiknek sírdombjaira akadunk, ha dőlt és álló fakeresztek láttán kikötünk a növényzetbe vágott kis irtásoknál.

A bőséges pirarucu-zsákmány ijesztő mértékben megcsappan. Benedictino lassanként megeszi újabb tíz marék farinhával — számolom — azt a csaknem teljes doboz banánlekvárt, amelyből este éppencsak kóstolgattak

201

embereim. Legalább negyven dekányi lehet az édes lekvár. Csak úgy kényelmesen. Eszegetve. Ízlik neki. Ha nem ismerném a nagyon mostoha körülményeket, hajlamos lennék annak feltételezésére, hogy feneketlen bendője miatt haltak ki mellőle gyermekei és felesége. Törököt fogtam benne. Nagyot. Reggel együtt indulunk. Legelső feladatunk mindenesetre az — határozom —, hogy minél előbb tapírt lövünk Benedictinónak. Másként — mivel meggondolatlanul hívtam, hogy tartson velünk — nemigen szabadulhatunk tőle. Ha nem tesszük, rövid idő alatt felesz bennünket, felére rövidíti vadászidőnket. Most már tudom — elmosolyodom —, miért alakulhatott ki itt az éppen csak udvariasságból való kínálás szokása. Alkalmasint sokfelé élhetnek ilyen Benedictinók.

Vendégem negyvenesztendős lehet. Sok lehet benne a néger vér. Gyapjas a haja, szőrtelen, de már ráncos az arca.

Benedictino kíváncsian bámulja a karbidfényben fehérlő papírköteget, rajta a félig teleírt lapot. Felveszi, megnézi töltőtollamat. Jobb híján beleír vele tenyerébe. Elégedetten szemléli tenyere bőrkeményedésein a tintavonalakat. Sietve elveszem tőle, nehogy tollam tönkremenjen. Mert akár deszkán is húzogathatná, az sem érdesebb. Mit is kezdenék toll nélkül? Rágondolni is rossz. Alighanem gyorsan visszaeveznék a szíriaihoz, esetleg Santa Annába a másikhoz. Benedictino analfabéta. Embereim úgyszintén. Vajon mikor tűnik el az írástudatlanság a múlt többi rossz emlékű maradványaival együtt Brazíliából? Akkor majd a Sao Paulóban működő Butantan Intézetnek sem kell a kígyómarást gyógyító szérumok fioláihoz képes használati utasítást mellékelnie.

— Jó éjszakát, Benedictino, illetve Senhor Benedictino! — javítom ki a megszólítást. — Menjen aludni, fáradt lehet! — Félreteszem a teleírt papírlapokat, a tollat. Benedictino ásítva kihúzza csónakjából vénségesen vén gumizsákját,

202

benne szutykos függőágyát, holmiját. Oda világítok. Puskája kisöbű, sörétes, elöltöltő. Bozótkése félig elkopott a sok köszörüléstől. Halászíj és néhány nyílvessző van még a csónakban. Csak barna, vízmerő tökhéja új. Ezt ingyen adta az őserdő. Lámpával segítek kikeresni függőágya felkötésére alkalmas két fatörzset. Végre találunk megfelelő, függőágyat kibíró fákat. Benedictino felköti függőágyát. Mindjárt beledől. Szúnyoghálója nincs.

— Boa noite! — mondja. Mély és elégedett sóhajtást hallat. Akár az éjszakában úszó tucuxi.

— Boa noite! — csavarom le a lámpa vízelzáró csapját. Talán sikerül egy-két darabka karbidot megtakarítanom. Visszamegyek a ládákhoz. Leülök. Magam mellé teszem a lámpát. Eszembe jut a közeli hatalmas, kiszáradt fa, amelyen alkonyattájban urubuk ültek. A száraz ág kitartott. Nekem is van ilyesféle száraz ághoz kapcsolódó élményem, még gyerekkoromból, hazulról. Jó visszagondolni a nyíresre, a csékúti tetőre, az urkúti erdőre. Kedves bakonyi tájak ezek. Nyíreseket, bükkösöket, tölgyeseket, iszalagos hazai őserdőket idéznek. A csinger-völgyi Ármin-akna mögötti szűk őserdős völgyhöz, Jókai-Ihász uraság erdejéhez köt az innen is nehéz gyerekemlék. Odahaza tanultam meg legelőször azt, hogy ne higgyek fának, iszalagnak, lestvető erdei veszedelemnek.

Augusztus vége volt. Néhány nap választott csak el a szünidő végétől, a negyedik elemitől. . . Ármin-akna mögött bementem a völgybe, búcsúzni az erdőtől. A kocsitól, szekértől úgyszólván sohasem járt mélyúton a tán sohasem lakott, roskadt kis vadászházhoz igyekeztem. Egymagamban jártam akkor is. A szarvasok mindig csábítottak. Arrafelé igencsak megvolt a lehetősége annak, hogy megleshetem egyiket-másikat. Nemegyszer gyönyörködtem az erdei vágásokon, léniákon átmenő szarvasokban. A sűrűben sokszor behoztam a szarvasokat

203

tíz-tizenkét lépésre, hiszen indián-főnököt játszottam. Én voltam az apacsok főnöke, a szarvasok pedig az irokézek, a sziuk, akikkel hadiösvényen jártam. Jó játék volt, igazi keretet adott hozzá a bakonyi ősvadon.

Megtaláltam a szarvasokat a sűrűben. Legalább féltucatot láttam az iszalagos zöldben. Közelebb kúsztam hozzájuk. A százados bükkfák iszalagfüggönyös magasából akartam kikémlelni a szarvasok, az „irokézek táborát”. A vastag iszalagok, mint ritkás szövésű függöny szálai, ereszkedtek a sokesztendős, korhadó avartól takart erdei humuszba. Elkaptam egy csuklóvastagnyi iszalagot, meghúztam, hogy tart-e, majd felmásztam rajta. Ilyesmit azelőtt százszor is megcsináltam. Hamarosan a faóriások lombozatából néztem lefelé, de most meg éppen semmit sem láttam a lombok miatt. Zöld lomb, sűrű gallytömeg fedte el előlem a látást. Feljebb másztam.

Pihenőnek alkalmas, vastag ághoz értem. Bal lábbal ráléptem, s lazítva markolásomon, félig elengedtem a térdeim közé szorított iszalagot. Nagy reccsenéssel tűnt el alólam a letört ág. Zuhantam az ággal. Néhány méter után markolásom újra zárt a könyökömhöz, térdemhez, mellemhez szorított iszalagon. Nem zuhantam tovább, de tenyerem, könyököm, mellem, térdem belső fele csuromvér volt. Az iszalag, mint valami iszonyú reszelő, levitte bőrömet.

A szarvasok a törések hangjaira riadva belerobajlottak a sűrűbe. Félig csúszva, félig zuhanva értem az avarra. Feltérdeltem az iszalag aljában a humuszon, a letört vastag ág mellett, amelyről odafenn nem vettem észre, hogy száraz. Kegyetlenül égtek a vérző horzsolások. Mi történik, ha lezuhanok, s lábamat töröm? Senki sem tudta, hol, merre járok. Az éhhalál várt volna rám. Akárcsak itt az ősvadonban, ha az ember eltévedve, súlyos erdei sérülést szenved.

204

Ma is bennem él ez a gyermekkori bakonyi emlék, kilencéves korom tapasztalása. A villanó reflex ma is sajátom. Ugyanaz, mint mikor zuhantomban megmarkoltam az iszalagot.

Befejezem mára az emlékezést. Elrakom holmimat. Most, hogy mindezekről beszámoltam, érzem, mennyire kemény szék a ketrec deszkája. Máskor függőágyamat teszem alám, esetleg valami üres, összehajtott zsákot. Most ezt elmulasztottam. Mást szántam éjjeli krónikámba, de közben megérkezett Benedictino. Hajnali három óra. Hűsül az idő, száll lefelé a dús, mindent benedvesítő, reggelt köszöntő harmat. Jó éjszakát!

205

T A L L Ó Z Á S A M Ú L T B A N

KELŐ NAP éppencsak félszemmel pillantva felénk az ősvadon mögül, végigönti első aranyát az Uatumán. A többit majd ezután dönti ránk. Jólesőn

nyújtózom függőágyamban. Gyönyörködöm a napkeltében. Nem tudok vele betelni.

— Jó reggelt! — szólal meg mögöttem Abilio. — Írtál az éjjel, Senhor? — Igen! — Sokat? — Eleget. — Kivel beszélgettél az éjszaka? Hallottam, hogy

kikötött valaki — tér rá az éjjeli eseményre. — Egy Benedictino nevű caboclo érkezett. Ott bent

alszik, a száraz fánál. A Jatapúról jött. Tapírt akar lőni az Uatuma vadonában.

— Benedictino? — gondolkozik pillanatig Abilio. — Ismerem —, komorul el. — Az egyszerre megeszik egy egész törpeszarvast.

— Csak felet, de azt sem egészen! — hangzik Abilio mögött Benedictino cseppet sem haragos szava. Abilio is nevet. Kényszeredetten. Benedictino az első caboclo, akinek Abilio erdei találkozáskor nem örül. Klementino és Juan képe is megnyúlik, amint odajönnek, s megismerik — most már tudom — Uatuma-szerte nevezetes vendégemet. Kevés erre az ember, mindenki mindenkit ismer.

Reggelire jókora bogrács pirarucu-hús fő a cseresznyepaprikás, színtelen lében. Szerencsére hagymám elegendő. Ennek Benedictino örül a legjobban. Embereim már nevetnek. Felengedtek. Derülnek a búsképű, szertepillogó Benedictinón, aki láthatólag ismét szeretné élvezni vendégszeretetemet. Számolatlan culhával kap a

A

206

pirarucu húsából, főve és sülve. Áldásként jött a pirarucu, igaz, ha nem jön, nem ér bennünket utol Benedictino. Így a dolog egyre megy. Azonban jótétemény is van a világon. Részeljen belőle Benedictino kedve szerint.

Igen erős errefelé a nap sugárzása. Odahaza aratás, cséplés idején is erős, de az itteni felülmúlja minden eddigi tapasztalásomat. A besózott, szeletekre vágott pirarucu-hús csaknem kopogósra száradt reggel óta a forró homokon. Pereg róla a só. Zsákba rakjuk a borítókon maradt sok zörgő húst.

Benedictino mosolygósra terebélyesedik jóllakottságában. Az utolsó cseppig kikanalazta a bográcsot.

Elbontjuk a tábort. Berakodunk, csónakba szállunk. Klementino és Juan sűrűn méregetik csónakjukból a mellénk húzódó Benedictinót. Három csónak szapora kop-kopja hangzik az Uatuma itt még széles, feljebb keskenyülő tükrén. Jól mulatok az én sajátos uatumai ringlispílem legújabb bábuján. Benedictino azért derék ember, ha sokat is eszik. Ez nem főbenjáró bűn. Persze csak az esetben nem, ha van mit. Embereim nyilván arra az időre emlékeznek, mikor még nem volt annyira bővében a hús, mint most. Nekem is van ilyen emlékem.

Víziószerűen tör rám a széles vízen a manausi élmény, mikor még éppencsak belekóstoltam Brazíliába. Látom magamat reménytelen, pénztelen városi kivetettségben.

Pálmák, aranyló napözön, roppant forróság borul rám a manausi Praça Municipalon. Óriás tér ez. Keleti oldalát világvárosba illő, pompás színház zárja le. Hullám-mozaikkal burkolt a szökőkutas, díszes tér. A téren lélek sem jár, lévén déli egy óra, a forróság ideje, a színházba pedig sem este, sem nappal nem teszi be lábát senki. Falait lassan pusztítja az idő. A feltörekvő növényzet gyökerei szorgalmasan mállasztják márványborítását. A brazíliai nyersgumi aranykorából ittmaradt színház éppen olyan

207

elhagyott, mint a várost körülvevő őserdő. A várost, a félmillió négyzetkilométeres Amazonas állam fővárosát ősvadon veszi körül. Vasút, út egyetlen más városhoz, faluhoz sem vezet innen. Csak a Rio Negrón, hajón lehet érkezni és távozni, hiszen a város ott fekszik, ahol a Rio Negro az Amazonasba ömlik. Kedves, szép és nagyon meleg város. Szeretem mindig barátságos embereit.

Magányos lépteim konganak a hullámvonalas mozaikborítás forróságot sugárzó fekete-fehér kövein. Nem tartom magam az itteni szokásokhoz. A magányosság és a pénztelenség kihajt az egyemeletes hotel napi hárommilreises deszkarekeszéből, a tüzes manausi utcára. A gyógyszertár falán, az árnyékban elhelyezett hőmérő 39 Celsiust mutat. Ez nem is a legmagasabb érték. Némely tárt ajtójú étteremben még ebédelnek. Kinézegetnek rám, amint az utcán, a forró kövezeten bandukolok. Szalmakalapom egyetlen forróövi viseletem. Ezt is Belémben, az Amazonas torkolatánál épült forróövi városban vettem a hajón elemelt nyúlszőrkalapom helyébe. Szerencse, hogy azt a kalapot ellopták. Mit is kezdenék vele?

Nem mondom, más reményekkel érkeztem. Mindabból, amit vadász- és gyűjtőmunkám megkezdéséhez reméltem, csak a forróság bizonyult valónak. Nyomorúságom teljes. Furcsa lenne, ha mindez másként történne. Lépteim tovább kopognak a tüzes, néptelen utcán. Árnyék alig van. Még a házak falához simul. Később mindinkább megnyúlik. Négy-öt óra tájban az emberek mind sűrűbben szállingóznak az utcára. Csak a nyersgumiraktárak hűvösnek tűnő falai közt vagdalják izzadt munkások kampóikkal és roppant késeikkel a barnásfekete, füst szagú nyersgumitömböket. Ötven kilónként ládákba rakják, rászegezik a fedelet, hogy elinduljon valamelyik messzi, tengerentúli gumigyárba.

208

Tovább. Óriás mangófák következnek. Ezek már adnak árnyékot. Sűrűn verejtékezem. Éhes vagyok. Pénzem mindössze annyi, hogy néhánynapos hotelszámlámat kifizethetem. Mi történik azután? Nem tudom. Visszafordulok a hotel felé. A papucsos tulajdonos fülkéjében szundikál, szájában agyonrágott fogpiszkáló. Ráköszönök.

— Senhor, kifizetném számlámat! — Egyszeriben felélénkül.

— Tessék, Senhor! — De nyomban lehervad. — Csak nem költözik el, Senhor? — Riadalma érthető, hiszen a hotel három lakója közül az egyik én vagyok. A másik kettő, a két Wuckerpfening, apa és fia rokon szakmájú németek, szintén vadászok, gyűjtők.

— Nem! — nyugtatom meg. Leszámolom elébe a nyolc napra esedékes szobaszámlám milreiseit. Besöpri. Elégedetten mosolyog, udvarias. Ha látná zsebeim állapotát, nem lenne ennyire barátságos a mosolya. Most már csak hat milreisem van.

Hat milreis. Az aprócska manausi villamos csengetését behallom a szállodába. Még elérem! — villan bennem. Csak ki ebből az átforrósodott városból, ki a zöldbe, ahol az ősvadon összeér a várossal. Gyakorlati foglalkozásom nincs, hogy valahol elhelyezkedjem. Egyébként nincs sehol munkásfelvétel. Szinte minden cég ajtaján látom az efféle szövegű táblát. Ha cipőm elkopik — ez a baj is fenyeget —, nem tudom, mire megyek. Legjobb nyári öltönyöm kabátja végigrepedt hátamon. Most a hotelben függ az ajtóba vert szögön. Gyönyörű szép forróövi lepkéket, bogarakat gyűjtök és vadásznék, ha lenne mivel. De az ősvadonba legfeljebb zsebkésemmel állíthatok be, mert fegyvereim Pernambucóban maradtak társaimnál. Mikor érkeznek ide? Reménytelen a várakozás. Nem is hiszem, hogy ideérkeznek. Legújabb levelük, amelyet reggel vettem át a

209

főposta kis ablakánál, szűkszavú. Betegek. Nekik sincs elegendő pénzük.

A bondi, a kis villamos intésemre megáll. Felszállok. Végállomása nem Flores, hanem táblája szerint Pobre Diabo. Manausban akárhol megáll a villamos, ha intenek. Teljesen felesleges a helyenként látható tábla: „Parada — Megálló.” Megváltom jegyemet. Két ston. Egyötöd milreis. Hat magyar fillér. Estére majd csak visszakeveredem a városba, ha másként nem, gyalog. Két rozzant bőröndöm megvár a hotelban, rovargyűjtő üvegeim, lepkehálóim és negyedkilónyi ciánkálim szintén. A ciánkáli rovargyűjtő üvegeimbe kell, és annyi van belőle, hogy esztendeig elég. Esztendeig? Szerencsére még nem vesztettem el humoromat, hogy ilyesmire gondolok.

A villamos csenget, rázódik, néha megáll. Újabb utasokkal szaporodik a létszám. Vidámkedvű diákok egyenruhában és két fekete bőrű hajóslegény. Vidámságuk rámszáll, bár gondolataimat és zsebem állapotát illetően, erre semmi okom. A portugált úgy töröm, mintha diót ropogtatnék. Jót mulatnak a feketék. A diákokkal is beszédbe ereszkedem. Hangosan, vidám szóval hívnak magukkal, mikor leszállnak a végállomáson, Pobre Diabón. Végre kis időre valakihez, valakikhez tartozom.

Egészen mindegy hová megyek. Ilyenkor az a legjobb, ha nem keres célt az ember. A fekete hajóslegények meg a diákok vidámsága rámfér. Hatosban vesszük utunkat a Pobre Diabo, most látom csak a manausi „vursli” felé. „Pobre Diabo” — magyarul: „Szegény ördög”. Nagyszerű! Gyerekkoromban, mikor hasonlóképpen nem volt pénzem, a pesti Városligetben levő vursliban kitűnőre vizsgáztam mindenből, ha ugyanezt akkori tanulásomról nem is mondhatom el. A vursli itt is ugyanolyan, mint a pesti Városligetben. Harsány kikiáltók, mutatványosok és tartozékaik. Itt már sűrűbben akadnak ődöngők, akik

210

hasonló elfoglaltságúak, mint jómagam. Árnyas faóriások borulnak fölénk. A diákok elvegyülnek a tömegben, eltűnnek, csak a két fekete matróz derül, röhög jókat, de hogy min, azt bizony nem sikerül kihámozni szapora beszédükből. Azután ők is elkerülnek mellőlem, két tarka ruhás, kapuciner színű kislánnyal. Dob, citeraszó, kiáltások, nevetés. Körbejárom a mutatványosokat, a lövésekre ritkán csengő-bongó cél- lövöldéket, a cukornádlevet árusító kiáltozó fiúkat, tálcán sült banánt árusító asszonyokat. Harsog körülöttem a Pobre Diabo délutáni élete. Lassan elhagyom gondjaimat. Szomjazom. Két pohár zöld cukornádlevet is megiszom. Rá két sült banánt eszem. Hadd duhajkodjam. Mindegy. Majd csak kialakul valahogy. Hirtelen barátságos férfi ragad karon. Ékes portugálsággal vonszol a céllövölde mosolygó, izzadt tulajdonosához.

— Senhor! Féláron lőhet ma célba dupla díjakért. — Nézze — mutatja most már a céllövő pult mellől a

tulajdonos —, ezek a díjak! — Szépen faragott babákat rak ki, szalmakalapokat, gyökérpipákat és dohánytartókat. A közönség nevet, mikor látja húzódozásomat. A céllövöldés is mulat, mert — mindenki látja — extrangeiro, külföldi vagyok. — Pénze biztosan van, lövöldözhet — gondolják a mutatványosok, meg a körbesereglett nézők, mert most már hangosan biztatnak. Kispénzű ez a délutáni nézőközönség, és unatkozik a forróságban. Este köszönt be ide az élet, addig csak el kell tölteni valamivel az időt. Mindezt látom a csillogó, vidám szemeken, az újra mellémsodródó két fekete bőrű hajóson, a két kapuciner képű fiatal lányon. Most már rovásomra nevetnek. A két fekete hajós is biztat.

— Rajta, Senhor! — mondja velük a két csinos és bizonyára szép múltú leány. Csak nem lődözöm el maradék öt milreisemet! — bosszankodom. Ellenállok. A céllövöldés

211

és a többi mutatványos most már csak a fukar külföldit látja bennem. Fel-felzeng a nevetés. Ez is mulatság. Ezt már nem állom. Puska miatt még nem nevettek ki. Hangulatváltozásom láttán a céllövöldés tüstént a kezembe nyom a pultnál egy hirtelenében megtöltött puskát. Hátraszalad, megindítja a figurákat forgató gépezetet. A felszökkenő vízsugarakra rádobja a kifúrt tojásokat. Pompás, a hazai vurslira emlékeztető a kép. De itt a díjak értékesebbek. Jól láthatóan kifüggesztették valamennyit. Rajtuk számok mutatják, hogy egy-egy találatért mi jár? A céllövöldések — most már többen állnak a pult mögött — jól szórakoznak rajtam, az extrangeiron. Körülöttem és mögöttem szaporodik a nézőközönség. Mindenki az extrangeirót akarja látni, aki célbalő. Salgado puskái legfeljebb arra jók, hogy elsüljenek! — hallom mögöttem az élcelődő megjegyzést. Ha ez igaz, alighanem gyalog kell este visszaindulnom a városba. Szerencsére nyolc napra fizetve hotelszámlám. Salgado mester — most már tudom a céllövöldés nevét — odateszi mellém a töltényes tálkát. Várakozásteljesen, majdnem csúfolódón néz rám.

— Ha ezzel a puskával talál — hajlik hátulról hozzám egy sorsjegyárus —, megeszem a szalmakalapját!

— Az enyémet ugyan nem! — pillantok vissza, megtörülve arcomat, igencsak patakzik rajta a verejték. Legalább százan állnak körülöttem, mögöttem. Nevetés, biztatás. Mintha holmi versenyló lennék, amelyre a fél Pobre Diabo fogad. Tudom mi a szabály idegen puskánál, főleg ilyen puskánál. Bal vállamhoz fogom a rozoga Flóbertet. Hangos röhögés. Tetszik a nézőközönségnek, hogy balkezes vagyok. Eszem ágában sincs könnyű célra lőni. Csak arra, amire a legértékesebb díjat tűzték ki. A lövöldét keretező meszelt falon körömnyi fekete pontot pillantok meg. Azon belövöm a puskát. A meszelt fal megmutatja, mire kell vennem a célt? Balkezességem miatt

212

a mulatság nem csökken. Csett! — sül el a puska. Nevetés. Sehol találat a figurákon, szerkezeteken, de jóval a fekete pont alatt — csak én tudom — apró beütés látható. Lefelé hord a puska. Csett! — a második lövés valamivel feljebb vág. Csett! — A felhangzó nevetés hullámzásában a két golyó ütötte lyukacska közé a harmadik is bevág, összeköti a kettőt. Ez az, a cél fölé tíz centiméterre kell célozni. Megnézem a puskaszámot. 111221. A céllövöldés újra tölt. Biztatóan és kedvesen. A milreisemet már eltette. Tíz lövést ad érte. Három már elment. Csett! — Óriás kolompolás indul meg, durrogás, és a céllövöldés biztató mosollyal elém tesz egy szépen öltöztetett fababát. Mögöttem hatalmas riadalom, kiabálás. A legértékesebb, legnehezebb célt találtam el. Tiszta véletlen! — látom a céllövöldés szemén. Az értékes nyeremény, a szép baba kihúzza majd a tisztelt úr zsebéből minden pénzét. Ismeri az ilyenfélét. Jó is, hogy így történik! Csett! Kolompolás, durrogás. Újabb baba. A céllövöldés kényszeredetten nevet. A két fababa legalább húsz milreist ér. Mögöttem már néma a tömeg. Csett! Zörgés, kolompolás, a harmadik fababa is hozzám vándorol. A baba indiánt ábrázol. Nevetés. Ez már a céllövöldésnek szól. Újabb lövés. Kolomp, baba. Hét kolompolás után hét fababa a zsákmány. Több nincs belőle a céllövöldésnek. A hét szép baba mellettem tornyosodik a pulton.

Újabb tíz lövést váltok egy milreisért. Ötven méterről biztosan lövöm a célnak kitett pénzdarabot. Nem nagy dolog ugyanezt megtenni tíz méterről. Még Salgado puskájával, a 111 221-essel sem. A céllövöldés fojtott indulattal teszi elém a tíz töltényt. Sorra veszem a szerkezetek körömnyi fekete gombjait. Minden lövésre nyeremény érkezik Kisebb értékűek, de nyeremény. A közönség csendben figyel. Ez igen. A két kapuciner színű leány elhúzódik a fekete hajósoktól. Mellém könyökölnek.

213

Mindkettőnek babát ajándékozok. Boldogan nevetnek. A szalmakalapok következnek. Ebből — szeretem a nagyobb tételeket — tíz lövésre tízet nyerek. Minden lövésre felharsog a tömeg. A három pult mögötti céllövöldés képe egyre dühödtebb, keservesebb. Alighanem nagyon szeretnék megverni az erőszakos felhajtót. De semmit sem tehetnek. A tömeghangulat mellettem van, tisztességesen kell játszani. Biztató nevetés harsog mögöttem. A pult mögött meglátok egy zsákot. Elcserélem egy szalmakalapért. A két kapuciner színű leány segítségével belehányom a nyereménytömeget. Legfelülre kerülnek a rizsszalmakalapok. Körbepillantok. A három tojás árván táncol a vízsugarakon.

— Obrigada, Senhores! — teszem a pultra barátságosan a puskát. — Igen szórakoztató az ilyen délután. — Hatalmas nevetés hullámzik fel mögöttem. Összefogom a zsák száját. Elöl a két fekete hajóslegénnyel, mögöttem a két leánnyal, karjaikon a babákkal, távozni készülünk.

— Csak nem megy el, Senhor, nem viszi el az egész nagy zsákot? — kerül ki a pult mögül a három mérges és izgatott lövöldés közül a legmérgesebb.

— Hát mi az ördögöt tennék? — Adja el Senhor, adja vissza pénzért, megveszem! —

nyel nagyot a rókaképű. — Mennyiért? — Hetven milreisért. — Kevés. Kilencvenért odaadom. Végül nyolcvan

milreisért visszaszolgáltatom a zsákot. Csak a két tarkaruhás leány babája körül kerekedik némi vita. Végül ők is visszaadják tíz milreis ellenében a két babát a céllövöldésnek. A tömeg nevet a savanyú képű céllövöldéseken, akik a pult mögé cipelik a zsákjukat, s nagy sietve kirakják a visszaváltott díjakat. Alig végeznek, máris csattognak a puskák. Tíz puska is szól egyszerre.

214

Mégsem csináltak rossz üzletet a céllövöldések. Sokan kaptak kedvet a visszarakott díjak láttán. Megindul Pobre Diabo igazi élete.

Nyolcvan milreisem van, nyolcvan milreis! — harsog bennem valami restelkedő, de hatalmas öröm. A lányokra, a két feketére nézek, akik úgy nyomakodnak ki velem a tömegből, mintha az ő érdemük lenne a délutáni mulatság. Meghívom a társaságot egy pohár zöld cukornádlére, néhány cukrozott sült banánra. Később elkallódom mellőlük a tömegben. Sötétedik. Cigarrók cirpelnek a sötétségbe merült óriás fákon. Villamosra szállok. Mögöttem marad Pobre Diabo vidám lármája, ívfénysora, és három igen mérges embere. Többé nem kerestem fel Pobre Diabót.

Hazagondolok. A pesti vursli azért szebb, kedvesebb, mert magyar a verkliszó is. Mint ahogy magyar a vidám Jancsi bohóc éneke, örökös refrénje a vurslibeli Néparéna favázas, lócákkal körülácsolt porondján: A Dunában úszik egy hal. . . — énekli lisztes arccal, szalagos gitárral, flitterekkel kivarrt bugyogóban, csőrös lábbeliben. Gyerekkori emlékeim legszociálisabb, legemberibb intézménye ina is a Néparéna félköre, a porondra az utcáról is belátást engedő üvegfal. Ennek külső párkányára könyökölve, minden szegényember, gyerek, ingyen nézhette mindazt, ami odabenn, a porondon történik. Akinek nem volt fillérje — nekem pedig sohasem volt —, odafurakodott a sok előbb érkezett ingyennéző közé, és bámulta a benn pergő, folytatólagos „világvárosi” előadást. Időnként körbejárt egy asszony, holmi csengős persellyel, amely nagyon hasonlított a templomi sekrestyés-kezelte perselyhez. Csak abban különbözött tőle, hogy nem volt nyele. Oda-oda tartotta ahhoz, akinél krajcárt sejtett. Soha sehol nem gyűlt össze annyi ügyesen bedobott nadrággomb, mint ebben a perselyben. Különösen

215

vasárnap délután és este. A Néparéna igazgatósága kilószámra adta el a nagyérdemű ingyenközönség nadrággombjait. Én sohasem ejtettem a perselybe krajcárt, nadrággombot, mivel nadrággombokban sem bővelkedtem.

Könnyen megbújtam a nagyok hóna alatt. Pedig az asszonyság még csak haragos sem volt, mint némely sekrestyés, ha hiába csöndíti meg perselyét. Pobre Diabo nélkülözi gyerekkorom vurslibeli Maudját, a jövendőmondó csodapókot, a ligeti, „halálraítéltet”, akit naponta legalább harmincszor fejeznek le nyílt színen. Lajcsikát, a madárfejű mindentudó csodagyereket, a bárkitől megláncolható, de láncaiból mindig kibúvó bilincstörőt. Hiányolom a vastag szemöldökű hipnotizőrt, aki a lócákon helyet foglaló nézőközönség közül az önként jelentkezőket hipnotizálja, seprűt csókoltat velük, elhitetve, hogy az a kedvesük.

Gabriel most visszatér múltbeli tallózásából a mába, az Uatumán úszó rakott csónakjához. Benedictino százéves, gyutacsos előltöltő puskájával csak úgy ejthetne tapírt, ha csövét az állat oldalához nyomná. Ez persze elég körülményes, főleg nehéz vadászmód.

Csurran ránk az égi tűz, a növekvő forróság. Háncskalapjaink úgy terülnek vállunkra, mint holmi pesti kávéházi ernyő az alatta levő asztalra. Akkorákat iszom az Uatuma lassanként erős sodrásnak induló vizéből, mint Ámon, a feketepusztai vén uradalmi molnár a borból. Bor. Szegény Ámont is elérte végzete. A víz. Tudta szegény, miért iszonyodik tőle, mikor a bort mindenekfelett kedvelte. Bizonyosan nem esik meg vele, hogy egyik hosszúra nyúlt italozása után belefullad a Sióba, ha annak medrében bor folyik. Az esetben feltétlenül kiissza.

Igen kedveltem uradalmi gyakornok koromban a pirospozsgás öreget, meg szelíd és kedves beszédű feleségét. A ténsasszony azonban minduntalan férjeura

216

sarkában volt az őröltető lányok, menyecskék között. A jókedvű vén molnár egy kicsit aszerint szedte az uradalmi malomban a vámot, ki milyen csinos, kedvére való volt. Kedves öreg Ámon, remélem nem haragszol a túlvilágon, ezért a borivó kedvedet méltató, rövid uatumai nekrológért. Aludjál békében.

Bor. Itt igencsak jó talaja lenne a szőlőtermesztésnek — pillantok körül —, ha lenne, aki termesztené. Vulkanikus alakulású a Tapajós tája is, sőt az a vulkanikus kúp ott Somló emlékét idézi. Csak éppen nem vár, hanem őserdő borítja vállas csúcsát. Ritkán kap el a vágy, de most meginnék evezés közben egy kupával a somlaiból. Helyette megint az Uatumából hörpintek. Mint a borpincékben használatos lopó, olyan formájú az Uatuma szűk nyaka, ott, ahol az Amazonasba ömlik. Beevezünk a lopó hosszabbik, az őserdőbe benyúló szárába. Benedictino elöl hajt. Könnyű csónakja vágtat a vízen. Vidám a barna képű cabocló, jól bereggelizett. Háta, karja, olajosan, barnán fénylik. Szeme fehérje villan, amint visszapillant. Néha bevár bennünket, majd előre rugaszkodik Benedictino nem érzi a meleget, jóllakott és elégedett. Délre és estére ráadhatjuk áldásunkat a maradék pirarucu húsra.

Kétoldalról zöld őserdő borul a keskeny Uatumára. A széles tó mögöttünk marad. Valahol elöl, messze fenn az Uatumán, elhagyott pálmaviskó. Balról, jóval közelebb, magányos erdei caboclo lakja kunyhóját. Vele ez ideig nem találkoztam, mert esztendeje, mikor itt jártam, a gazda valahol az őserdőben dolgozott. Nyersgumit gyűjt, vadászik, csereberél az időszakonként ide is elvetődő bárkás kereskedővel, amelynek útja egészen a Miriti vízesésig vezet. Ott élnek jóformán az utolsó, az Uatuma vadonjában vadászó, gyűjtő caboclók. Szeniorjuk a tizenkét lábujjú, s erre igen büszke Velho Braga. Az öreg kedves jóbarátom. A vízesés felett, a Miritin túl vadászó caboclók

217

időnként leeveznek Velho Braga pálmaviskójához, ott szerzik be szükséges készletüket.

Valahol fenn, Brazília északi határán szaggatott vonal jelzi a vonalzóval egyezményesen meghúzott Francia és Angol Guayana határát. Arrafelé is vad indiánok tanyázhatnak, mint az Uatuma édestestvére, a Jatapú felső tájain. Csakhogy ezt még senki sem tudja biztosan. Kedv sem igen mutatkozik, hogy ennek valaki is a végére járjon.

Igen egészséges klímájú arrafelé a táj. Magasan fenn bejártam ősvadonát. Addig, ameddig készleteimből telt. Szúnyog nincs arrafelé, hűvös a klímája, már amennyire hűvös lehet az egyenlítő alatt. Elmondhatom, hogy gyönyörűek sziklás, vízesésekben dús tájai. Akár a brazíliai nyári Svájcot is meg lehetne teremteni pompás sziklái között. Ha többen meglátnák, nem hinném, hogy egyedül maradnék ebbeli véleményemben.

Szerelmese vagyok az Uatuma felső tájának, ahova — ezt sóhajtva mondom — szegényes készleteim miatt nehéznek ígérkezik másodszor is eljutnom. Sok vöröshagyma meg igen sok más egyéb kellene ahhoz.

218

Óriásvidra, ariranha fogságban

219

Leguán

220

D O U R A D O É S T A P Í R R O S T É L Y O S

ESSZE elmarad mögöttünk a lopó hasa, a széles és a napsütésben mozdulatlan óriási tó. Egyenletesen haladunk. Juan és Klementino

mögénk kerül. Legvégül Benedictino nyög, húzza evezőjét. Sokallja az

egyhuzamban tett evezést. De legényeim — néha pajkosan összevillan szemük nem könyörülnek rajta. Benedictino egyre jobban elmarad.

— Senhor! — pillant vissza a borító felett Abilio — ugye szép a kedves Benedictino nélkül is a zöld táj, a víz, a forrón tűző nap, a kéklő égbolt?

— Igen! — De nem szólok többet. Visszapillantok. Benedictino már egészen leszakadt.

Körülöttünk a víz, az ősvadon állati élettel teli. Csak bele kellene markolnunk, hogy részeljünk belőle. Részelünk is, mert Abilio abbahagyja az evezést. Csendben leteszi evezőjét. Hátra int. Három evezőnk azonnal megáll. Abilio feláll, még nem tudjuk, mit lát? Máris kezében a karikába szedett kötél, jobbjában fekete nyelű szigony. Hátrahajlik, ívben lendül előre, mint tegnap a pirarucunál — meg száz más esetben —, s a szigony suttyanva, fröccsenve belevág az előttünk fodrozódó Uatuma vizébe. Mellettünk homokpados, szélesedő vízrész, csendesülő sodrás. Vizet fröccsentő halfarok csap fel, a farok tartozéka: a hal szélesen, aranylón feljön, s ráfekszik a vízre, mint valami óriás aranylap.

— Dourado! — hangzik mögöttünk boldogan. — Arany dourado, a legjobb húsú hal! — Visszapillantok. Benedictino mögénk érkezett, és őszintén lelkesedik. Óriási

M

221

állat az arany pikkelyzetű dourado. Csaknem akkora, mint a tegnapi pirarucu.

— Nem tudom, Senhor — szólt át Juan —, ha nem szigonyozza meg Abilio ezt a nagy halat, mit adunk holnap ebédre Benedictinónak? Méltán becsült zsákmány a pompás húsú, csaknem két lépés hosszú, ragyogó, szép színű aranyhal. Abilio a melléje evező Juan segítségével és a csónakjában hujjogató Benedictino kiabálása közepette beemeli csónakunkba a douradót. Kisebbeket már fogtunk horoggal és szigonnyal, de ekkorát soha.

— A dourado-király érkezhetett elénk, méltó fogadtatásunkra — szólok át embereimhez —, Benedictino különös tiszteletére, — teszem még hozzá. A dourado szépsége, színgazdagsága csodálatos. Nem győzök benne gyönyörködni, amint a borítón áthajolva, fele részben sikerül látnom. Benedictino fehérlő fogai, meg szeme fehérje belevillog az Abilio előtti csónakrészbe. A douradót kopoltyúja mögött verte át a szigony. Szinte felfűzte az acélhegyre. A köpüjéről levált szigony nyelet Juan kifogja a vízből, és csónakjába dobja.

Kop-kop! — szól újra öt evező. Kevés szó esik. Elégedettek vagyunk a szép és óriási halzsákmánnyal. Benedictino mellettünk evez. Már nem marad le. Lelkesen nézi a douradót. Pillanatra sem téveszti szem elől.

— Jó hús, finom hús. Gyönyörű hal! — morzsolgatja fogai közt félhangosan. — Abilio evezőjével keményen húz, átpillant hozzá. Látszik rajta, sajnálja tőle a jó falatot.

— Nem való neki ilyen finom hús — mormogja —, csak fal, és méghozzá mennyit!

Tizenegy óra. Kikötünk. A dourado ízes húsának egy része bográcsba kerül. Jókora darabot hasított le farkából Abilio. A pirarucu húsát a zsákból pálmaborítóra öntjük, s kitesszük a napra, hogy tovább száradjon.

222

Benedictino sürög-forog, igyekszik hasznossá tenni magát. Rőzsét hoz, fát vág, edényt súrol, és csónakjainkból kimeri a beszivárgott kevéske vizet.

Delelőn áll a nap. Abilio tálal. A dourado nem mindennapi ínyencség. Ki-ki megkapja a maga csordultig telt tökhéját, amihez hozzámarkolja kanalát. Leülünk enni. Mindenki oda, ahol helyet talál. Ketrecekre, a csónakok széleire. A dourado húsa finom, s a paprikás hagymás lében pompás lakoma. Íze a pisztrángéhoz hasonló. Benedictino kétpofára nyel. De ez csak enyhe kifejezés falánksága méltatására. Klementino és Juan rökönyödve nézi. Abilio már oda sem pillant. Mindhárom legényem újra telemeri tökhéját. Magam is követem a példát.

Benedictino negyedszer is odaóvakodik. Óriási tökhéja megint üres.

— Merjél csak! — intek. Ha a tökhéjat púpozni lehetne a levessel, Benedictino bizton megtenné. De ezt még nem találták ki. Így leissza a forró lé tetejét, nehogy a homokra csurranjon, ha továbbmegy. A culhákba szedett farinha Benedictino nélkül is fogy. Embereim szorgalmasan rágnak. A dourado kitűnő húsa szinte szárnyakat ad étvágyunknak, nyelő- és rágóizmainknak. Egészségünkre!

A dourado negyedrészét szerencsésen megettük. Mosogatásra kerül a sor. Embereim homokkal dörzsölik a halzsíros edényeket a vízparton. — Következik a maradék dourado szeletelése, napra rakása.

— Ma már nem evezünk tovább! — szólok legényeimnek. — Itt éjszakázunk. — Benedictino, bár még csak három óra, nyomban felköti az erdőárnyékba függőágyát. Jóllakott, torkig tömte magát. Elfáradt, álmos. Az éjjel későn feküdt. A maga ura, tehát szundít egyet. Jólesik az ilyesmi jó ebéd után. Magunk is felkötjük függőágyainkat.

223

Árnyékos a part. Abilio kivételével a lombozat aljában heverünk függőágyainkban. Csak a száradt pirarucu és a szikkadó dourado szeleteket éri a nap. A dourado aranyos bőre, a feje, mindaz, ami nem használható belőle, loccsanva éri a vizet, mert Abilio, mielőtt lefekszik, mindent vízbe rugdal — Hadd ebédeljenek valamit az Uatuma ragadozó halai is — mondja.

Csend borul a vízre, az erdőaljra. A nap mérgesen szórja lángsugarait, s lassan ereszkedik.

Este. Álmosan kászálódunk ki függőágyainkból. Csaknem úgy, mintha reggel lenne. A bogrács üres, a tűz éppencsak parázslik. Ki másnak jutna eszébe, hogy felszítsa, mint Benedictinónak. A nagyböjtöt, amit találkozásunk előtt átvészelt, most ellensúlyozni igyekszik. Úgy és annyira, amennyire csak lehet — olvasom ki a szikkadó halhústömegre vetett sóvár pillantásaiból. Pedig találna elég vízi és erdei vadat, ha lustasága nem lenne egetverő. Beszédkészsége, magyarázókedve viszont rendkívüli. Ez az, ami élteti. Benedictinót különben semmi sem zavarja. Afféle erdei Münchausen. Ha Háry Jánoshoz hasonlítanám, érdemén felül tisztelném meg. Egyébiránt még Abilio sem tartja őt hazugnak, csak holmi elrugaszkodott mesemondónak. Ez pedig majdnem rang. Csak Klementino kedveli némileg vendégemet. Úgy vélem, rokonlelkek. Mármint a fokozott tevékenység elleni küzdelemben. Amint Juantól hallom, Benedictino meséjében a tizenöt méteres anaconda csak afféle ujjnyi kukac. Az anaconda különben a valóságban is a földkerekség legnagyobb óriáskígyója. Mint említettem, az eddig ismert legnagyobb példány tizenegy méter és huszonnyolc centiméter hosszú. De Benedictino képzelete ezt pillanat alatt akár kétszeresére is megnyújtja.

Abilio és Juan elnéző mosollyal hallgatja vacsorafőzés közben Benedictino füllentéseit. Klementino kisinasnak sem

224

állna hozzá, pedig mikor Urucarában hozzánk csatlakozott, ő is alaposan megnyújtotta erdei, vízi zsákmányainak méreteit. Azóta leszokott erről. Klementino ma fékkel beszél.

Benedictino mérgeskígyó kalandjai — ezeket csónakutazás közben beszélte el — lélegzetelállítóak, hátha még igazak is lennének! Gyerekkorában úgy fogta a csörgőkígyókat és a jararacákat — állítja —, mint tyúk a kukacot. Az én első gyerekkori kígyókalandom nem ennyire idegrázó. Annak szereplője azonban nem cascavel sem jararaca, hanem ártalmatlan, magyarhoni erdei sikló.

A nyár végén tértem vissza csinger-völgyi vakációmról Budapestre. Hamarosan kirándultam kedves tanyázóhelyemre, a hűvösvölgyi erdőbe. Tizenkét éves voltam akkor. Az első alkalommal sikerült szépen fejlett erdei siklót fognom. Ma is emlékszem rá, pompás példány volt! A csuklómra csavarodó vastag siklót — mivel más elhelyezési lehetőségem nem volt — nagy elhatározással ingembe csúsztattam. Ott vágtatott körbe, körbe, igen csiklandós módon, míg végre, mikor villamosra szálltam, némiképpen megnyugodott. Villamoson különösen sem tudtam volna másképpen szállítani, mint ingembe rejtve. Igencsak büszke voltam, íme: sikló van az ingemben, és senki nem tudja. Mikor a kígyó neki-nekilódult a testemen, úgy mozogtam, fészkelődtem, mint akinek bolhacsorda mászkál nadrágja korcában. El is húzódtak mellőlem az utasok. Hátha még tudták volna, mi az, ami ennyire mozog ingemben? Mint minden gyönyörűségnek, egyszer ennek is vége szakadt. A földalattin megérkeztem az Állatkert két kőelefántjához, a főkapuhoz. Pénzem már nem volt belépőre.

— Néni kérem — szóltam a jegyszedőnek —, tessék beengedni. Ezt a kígyót hoztam a terráriumba! —

225

benyúltam ingembe, megkerestem a sikló fejét, nyakát, s mint valami eleven, görbe ágat, félig kihúztam.

— Eredj csak! — szólt riadtan a néni. Visszadugtam ingembe kígyómat. Mikor már bennjártam az Állatkertben, visszanéztem. A jegyszedő asszony még akkor is rémülten bámult utánam. Persze — töprengtem — nézi, hogy a terráriumba megyek-e?

A pálmás terrárium párás melegében kihúztam ingemből szép kígyómat. Az állatápoló segített beereszteni a siklót a többi közé. Öntudatosan és ingyen néztem ezután végig a terráriumot. A tarkamintás brazíliai erdei óriáskígyó, a Boa constrictor mindennél jobban megnyerte tetszésemet. Most már tudom: kis példánynak számított.

Most itt vagyok Észak-Brazíliában, ahol a Boa constrictort, a Constrictor-constrictort nem üvegketrecben nézem. Azóta sem tisztelem jobban a kígyókat. Csak éppen óvatosabban bánok velük. Ezt különben okkal teszem, mert nagy a különbség a hazai erdei sikló és például a brazíliai cascavel között. A pesti Állatkertben tett erdei siklós látogatásomat azonban sohasem felejtem el.

Szép az alkonyat, az este beköszöntése. Vadászni indulok. Winchesterem, háromtelepes vadászlámpám, iszákom kezemügyében. A parti tanya mögött hatolok be az őserdőbe. Az esti vadászat mindig érdekes mulatság a csillagdíszes forróövi égboltozat alatt. Mindig újat hoz az ilyen kószálás a sötétben. Akkor is, ha semmiféle zsákmányt nem ejtek. A sötét, sejtelmes ősvadon varázsa, félelmetessége még az élmények dúsan terített asztalánál is lucullusi lakoma. Mögöttem marad minden, ami a civilizációt jelenti. A tűz, csónakjaim, legényeim. Ma ráadásnak Benedictino is.

Szürke-feketébe olvad előttem az erdő, mögöttem lehalkulnak a zajok. Körbevesz az erdei világ, amit annyira szeretek, és amivel sohasem tudok betelni. Esti őserdő!

226

Gyerekkori óhajtásaim férfikorom valóságba torkolló világa.

Befelé hatolok a liános sűrűbe. Mintha az úrkuti erdőben járnék késő este. Ez a sűrű mégis más, igazibb. Jaguár él benne, mérges kígyó és hatméteres giboia. Uralkodom érzékeimen, Winchesteremen. Csillogó fénypont, kis erdei lámpás világol előttem. Világítóbogár. Zöld fényével bevilágítja a falevelet, amelyen ül. Akárcsak odahaza a szentjánosbogár egy négyzetcentiméteren az útmenti árok füvét. Megérintem a levelet. A világítóbogár lámpásával tovább repül. Másutt újabb világítóbogarak jelentkeznek. Villannak, röppennek. Harmatosodik az erdőalj. Enyhén nedvesedik a vastag inda- és lombtömeg, az avar, az erdei humusz. Mind több a körülöttem röppenő, szálldosó világítóbogár. Néha rámleső állat szemének gondolom, akkora a fénye. De tudom, ha az lenne, csak a nálam levő fényforrás, a villamos lámpa fénykévéjében láthatnám. Abban fluoreszkálna, villogna vissza szeme. Akárcsak a kajmánok szeme az éjjeli vadászatokon.

Előrehatolok a koromszínbe olvadó lián és fatömegben. Fordulnom kellene, mert lépésre sem látok a rámzuhant mélysötétben. Rálépek valamire. Máris tudom, mi az. Tapírtrágya. Friss, párolgó szagát is érzem. Olyan, mint a lóé, de nagyobbak galacsinjai. Lövésre fogott Winchesterem feljebb emelkedik Valami megroppan előttem. Fúvás hangzik. Tépett levelek őrlése. Éjszaka hallottam ilyen zajt sötét istállókban. Előttem a faleveleket tépő tapír. Nem vesz észre. Másképpen már dübörögne, szakadna az erdő lombja, liántömege. Öt lépésre lehet tőlem. Belekutatok a sötét még sötétebb hátterébe. Az őrlő csámcsogás, fúvás mellől csak a jászollánc csörgése hiányzik. Igen, amott! Winchesteremmel odalövök a sötétben az őrlő hangforrás legközepébe. A lövés dörögve hullámzik végig az őserdő sűrűjén. Zaj, növényzet tördelése, szakadó fúvás, majd

227

avart érő mázsás tömeg tompa ütődése. Megtörlöm verejtékes homlokomat. Csak úgy, kézfejjel.

Kesernyés lőporfüst terjeng körülöttem. Új töltényt ismételek a csőbe. Megszokott mozdulat. Kiveszem iszákomból a hosszú nyelű villanylámpát. Fénye belevág a most már teljes feketeségbe. Liánokon, lombokon túl, ott hever a kimúlt tapír. Füttyenteni sem volt ideje. Nemhogy menekülni. Ha nem lépek rá trágyájára, biztosan elszalasztom.

Odagázolok a már mozdulatlan zsákmányhoz. Körbevilágítom. Füle tövét érte a 44-es ólma. Nappal is szerencsés lövés, nemhogy éjjel. Ilyesféle szerencse volt a múltkoriban, mikor puska híján kődarabbal hajítottam agyon a fatörzsre mászott, másfélméteres teju gyíkot.

Nézem a tapírt. Kétméteres, zömök állat. Életében körülbelül derekamig érhetett. Rövid tülkös orra majdnem ormány. Legalább három mázsás.

Ha kifelé mennék, sokáig keresgélhetném a szállásra vezető utat. Inkább a költségesebb, de gyorsabb, egyben biztosabb módot választom. Háromszor gyors egymásutánban a levegőbe lövök. Így biztos a zsákmány. Nem marcangolják össze az éjszakai ragadozók. A lövésekre távoli kiáltások verik fel az erdő esti csendjét. Tehetik. Most már nem riasztják el a vadat. Viszonzom a kiáltásokat. Lámpámat állandóan égetem, s rávilágítok vele a lelőtt tapírra. Hárman is jönnek. Köztük Benedictino erős és mély kiáltásait is kiveszem. Hamarosan a közelben, majd mellettem zörögnek. Kezükben puska, bozótkés.

— Mi a baj, Senhor? — lép elém, átbújva egy vastag indaszár alatt Abilio. Mögötte nyomul Juan, majd Benedictino.

— Semmi, csak ezt a tapírt lőttem - vetítem újra a fényt a lábamnál fekvő nagy növényevőre.

228

— Ez igen! — nevet Abilio. — Gondoltam, ilyesféle zsákmány lehet a hármas lövés oka. Embereim lerakodnak. Négyen fogunk a két ág közé szorított lámpa világosságában a tapírbika nyúzásához. Mikor friss a zsákmány, könnyen és gyorsan válik le a bőr a kések munkája nyomán. Mellső lábán négy, hátsó lábán három ujj van. Minden felesleges rész ittmarad, csak teljes bőrét és húsát visszük magunkkal. Vállunkra rakjuk a négy nehéz tapír-negyedet. Véresek vagyunk, mint a mészárosok. Juan cipeli a legsúlyosabb részt. Ő viszi a bőrt is. Az Uatuma-partról Klementino felel kiáltásainkra. Hangja irányában gázoljuk a sűrűt. Elöl megyek, és világítok.

Lihegve érkezünk ki a csillagfénybe, a partra. A tűz, a szállás kitárul előttünk a sötétben. Klementino elénk jön. Felettünk az estében fénylő csillagtenger.

— Tapírt lőttél, Senhor? — ámul Klementino. Nem hittem volna, hogy ilyesmi este sikerülhet.

— Mit is hiszel te? — torkolja le Abilio, és helyet keres, hova tehetné le válláról a tapírcombot? Nem akarja összehomokozni. Klementino hirtelenében eligazítja a pálmaborítókat, oda fektetjük a négy tapírdarabot. Benedictino izgatott. Gyönyörködik a tapírhúsban, a hatalmas combokban.

— Senhor! — lép hozzám. — Az egész tapír kell neked? — Nem! Elviheted háromnegyed részét. — Köszönöm, Senhor! — derül kerekebbre Benedictino

barna képe. — Váltságdíj ez, Senhor? — súg fülembe Abilio. — Olyasféle! — Elfordulok, nehogy a tapírhúst

önfeledten tapogató Benedictino meghalljon valamit. Megmosakodunk. Vérrel szennyezett ruháinkat

kimossuk a parton a felszított tűz fényénél. Az erdő ága-bogán reggelig megszáradnak.

— Mennyi az idő? — kérdezi Juan.

229

— Nem tudom, nem jár az órám! — Kilenc óra lehet — pillant a csillagokra Abilio. Lassan

befelhősödik. — Feküdjünk le! — szólok. — Reggel korán kelünk,

nehogy baja essen a tapírhúsnak. — Függőágyak nehezednek, fáradt emberek sóhaja hangzik. Csak ne essen éjszaka.

Az este forrósága éjszaka sem szűnik. Éjfélkor felébredek. Kiülök levegőzni felhajtott szúnyoghálóm alá. Valamivel hűvösebb van. De mit ér az ilyen vélt enyhülés, mikor a hőmérő higanya nappal ráül a 40° Celsius vonalára. Csillagok, víz, homok, feketeség. Forróövi éjszaka. Boldog vagyok magányosságomban. A meleg levegő mozdulatlan. Annyira súlyos, mintha roppant kalap borulna rám. Az egyenlítő alatt vagyunk. Nézem a csillagokat. Belefelejtkezem csodálásukba. Szikrázva fénylenek, rám csodálkoznak, azután beleereszkednek fürödni az éjszakai tükrös Uatumába, ahonnan visszapillantanak rám.

Nyomasztó a fülledt meleg. Lemegyek a puha homokban a vízhez. Levetem átizzadt, foltozott pizsamámat. A meleg levegő úgy magába szívja a föld, az őserdő páráját, mint itatóspapír a tintát. Megcsörren kezemben a vödör. Vizet merítek az Uatumából. Magasra emelve, zuhogva döntöm fejemre. Újabb vödör vizet merítek. Úszik körülöttem a meleg homok. A harmadik vödör vizet is magamra zúdítom. Felfrissülve indulok vissza függőágyamhoz.

Szúnyog zizzen fülemnél. Eltévedt éjféli vérszívó. Rámszáll. Pillanatig várok, azután heves, rövid tenyérmozdulással agyonvágom. Kell egy kevéske türelem, ha az ember — bevárva a szúnyog szúrását — biztosan akarja agyoncsapni. Igaz, kicsit viszket ilyenkor a nyoma, de megéri. Megtörülközöm.

230

Kajmánok úsznak el az Uatumán, mély torokhangon nyögnek. Óriás Arraua51 teknősök, tartarugák eveznek tova. Halkan loccsan a víz, ahol elhaladnak. Kisebb fajta, sima orrú vidrákat, lontrákat52 is rejt a víz. Ezek kemény ráhajtással vadásznak, úsznak a halakra, köztük a fekete piranhákra, amelyek mint vásott gyerekek a szőlőszemeket a fürtről, le-lecsippentik az óvatlan kajmánok és Arraua teknősök körmét.

Az ariranhák53, az óriásvidrák ilyenkor már békésen szunnyadnak parti üregeikben. Ők majd csak napkeltekor veszik át szőrös orrú hatalmas termetükkel a vizek, a halak feletti uralmat. Ezek a fürge éjszakai és nappali halrablók egyáltalán nem kényesek zsákmány tekintetében. Megeszik a vízparton elkapott kisebb emlőst, rágcsálót csakúgy, mint a foguk alá kerülő kicsi és nagy madarat. Csak hús legyen. Hús.

A vidrafélék méretei nem lebecsülendők. A kisebbik fajnak testhossza hetven centiméter. Lándzsa alakú farka harminc centi. Az óriás ariranha testhossza egy méter és negyven centiméter, ehhez a farok külön egy méter. Vidrában az ilyen nagyság tiszteletre méltó.

Az este elejtett tapír jut eszembe. És vele Benedictino. Soha olyan örömet nem okoztam caboclónak, mint neki. Ez nem csoda, ismerve Benedictino gyenge puskáját és erős étvágyat. Azzal a százesztendős lőccsel éppencsak megcirógathatná a tapírt.

Szorgos munkában serénykednek caboclóim, mikor felébredek. Rég beköszöntött a virradat. Benedictino és legényeim éppen végeznek, az utolsó szeleteket hasítják a tapírcombból. Éhes vagyok. Hagymás rostélyos! — kerekedik bennem hirtelen kívánsággá az emlék és az íz.

51 Podocnemis expansa. 52 Lutra paranensis. 53 Pteronura brasiliensis.

231

Vajon tapírból milyen lehet az efféle? Tapír vesepecsenye? Kikelek függőágyamból. A kitett hatalmas szeletek közül kiválogatom a vesepecsenyét. Vöröshagymát jószívvel adok hozzá. Reggelire tehát rostélyost eszem ökörhalzsírban pirított hagymával.

Rostélyosaim sajnos, igencsak kemények és szárazak. De nem biztos, hogy ennek egyedül én vagyok az oka. Vén állat volt a tapír. Kisül az utolsó szelet hagymás rostélyos. Lerakom a többihez, és hívom embereimet. A teli farinhás kosarat középre teszem. A tapír rostélyos és a farinhás kosár köré ülünk. Nyolc éhes, fehérlő fogsor tépi, kéjjel és pokoli élvezettel a csizmatalp keménységű hagymás rostélyost. Legényeim barna képe ragyog az elégedettségtől és az ökörhalzsírtól. Ilyen kemény húst még nem ettek. Azt hiszik, a magyar konyha követelménye a hús csizmatalp keménysége. Pedig ez csak némely hazai étterem privilégiuma. Magam is szakítva tépem fogaimmal a húst. De a tapírhús annyira kemény, hogy acél húsdarálón is nehezen lehetne áthajtani.

Megreggeliztünk. Embereim végeznek az anta teljes vesepecsenye készletével. Benedictino előljár a rostélyos pusztításában. Hogyne, hiszen a húst vöröshagymával sütöttem.

Délután négy óra. Az erdei szállás népe megfogyatkozik. Személy szerint, és csaknem teljes tapírhús, meg fele halhús készletében. Benedictino örömteli képpel int búcsút a Juantól és Abiliótól vízre lökött, most egyáltalán nem könnyű csónakjából. Szívesen adtuk oda mind a négy tapírnegyedet és a múzeumi célra alkalmas, jól nyúzott bőrt. Csak minél előbb evezzen vissza Santa Annába. Benedictino eltűnik az Uatuma magas parti erdőfalának fordulójában. Legényeim örömükben rikkantgatnak, nevetnek.

232

— Senhor! — kiáltja felém Juan. — Elmúlt a veszedelem, az egyszemélyes uatumai sáskajárás! — Végigpillantok a szűk folyón; az őserdőn. Mégiscsak jól bírom ezt a fenemód nehéz caboclóéletet, hiszen jóelőre nagyon is beletanultam itt, meg odahaza a nélkülözésekbe.

233

J O E L V I S K Ó J A . E R D E I A P R Ó S Á G O K

AGY ERŐVEL evezünk. Az őserdő szellő formájában felénk hozza keserű illatút. Evezőink szaporán koppannak. Ezeket a hangokat már

hallják a baloldali erdőbe vágott résben, a pálmakunyhónál, ha a caboclo gazda odahaza tartózkodik. Befordulunk a zöldbe vágott résbe, a kis irtás kikötőjébe. Két félig partra húzott, megviselt csónakot látunk. Súrlódva fut partra a mi két csónakunk. Evezőinket az ülések alá vetjük. Abilio és Klementino, akik elöl ülnek, kilépnek a partra. Együttes erővel megemelik, s kijjebb húzzák csónakjainkat. Ezzel mi, akik hátul ülünk, közelebb kerülünk a parthoz. Két lépés a csónakoldalon, s partra ugrunk. Csónakjainkat kihúzzuk.

— Jó reggelt, Senhor! — kiáltok a barnult, nagyon korhadt pálmatető irányába. Abilio megismétli a kiáltást. Juan és Klementino tapssal jelentkezik, ami itt a csengő szerepét tölti be. Odafenn, az ereszárnyékban két függőágy mozdul. Lassan és kínosan. Egyikből kikel valaki félkarral, felülről lefelé, felénk int. Ez itt a hívás. Odahaza ez a mozdulat távozásra való felszólítást jelent. Mind a négyen megindulunk felfelé. Puska és kés nélkül, azt a csónakban hagytuk, baráti szándékunkat bizonyítandó. A viskót lakó sovány caboclo elénk jön. Amint kezet szorítva üdvözlöm, látom, hogy arca sárga és megviselt a láztól. A másik caboclo, aki függőágyából igyekszik felénk mosolyogni, még rosszabb állapotban levő maláriás beteg. Sovány, kikiricssárga az arca, és erősen csillognak szemei.

— Van kininjük? — pillantok a láztól megviselt caboclokra.

— Nincs! — hangzik egyszerre. Visszamegyek csónakomhoz a kinines üvegért. Egy másik üveget is

N

234

felviszek, ebben kristályos keserűsót tartok. Kinin és keserűsó. Életmentő forróövi gyógyszerek. Abilio telemerít vízzel két tökhéjat a partra húzott csónakok végében. Felhozza, és odatartja elém. Mindegyikbe beleszórok egy-egy bő marék keserűsót. Abilio a tűzhelynél lelt fakanállal szorgalmasan kavargatja. Mikor feloldódik, odaadja a függőágyban fekvő betegnek, majd a másik caboclónak, aki alig áll a lábán.

— Igyák meg, Senhores! — szólok. — Orvosság, purganti. — Kinint is adok — mutatom az üveget. A két sárga bőrű, sárga szemű ember iszik. Kimeredt szemmel. Engedelmesen. Ebből látom, mennyire megviseltek, mert keserűsót caboclóra erőltetni a legnehezebb dolgok egyike. Tapasztaltam embereimnél.

Életet hoztunk a pálmakunyhóba. Fellángol a viskó eresze alatt a rég kialudt tűz. Sózott tapírszeletek kerülnek serpenyőbe, az óriás aranyhal megszikkadt húsából is hoz Juan. A zsákban levő dourado-húst Abilio az eresz alá köti. Ökörhalzsír, hagyma; sült hús illata terjeng, száll az eresz alól a kunyhó függőágyaihoz.

Juan hallevest főz a dourado húsából. Ebből kap a két váltólázas beteg, Joel és Rodrigo. A sült tapírhús túl nehéz lenne láztól megviselt gyomruknak. A vízzel teli, kormos kávésedényt is odateszi Juan a parázsló tűz szélére. Joel és Rodrigo nagyon kívánják a rég nélkülözött feketekávét. Lázvacogtatta foguk sűrűn összekoccan. Odalépek hozzájuk a kininnel. Két-két szemet kapnak. Tökhéjra való vízzel leisszák. Könnyebbülten dőlnek vissza az izzadt, szennyes függőágyba. Az emberi nyomorúság legmélyére jutottak. Innen — ha nem jövünk — talán a sírba kerülnek.

Nem paprikázzuk meg túlságosan a dourado-levest. Éppen csak kevés hagyma, só kerül bele. A feketekávé is felforr. Közben mindent megtudok vendéglátóinkról. Abilio és Juan sorra kiszedegeti belőlük a mindennapi

235

történetet, habár csak félmondatokban felelgetnek. Joelt, a viskó gazdáját már leverte a láz, mikor megérkezett felülről csónakján barátja, Rodrigo, ha lehet, még kutyább állapotban. Azóta — ennek már egy hete — együtt gyötrődnek. Orvosságuk, szemnyi kininük sem volt. Még a ricinushoz hasonló pium-bogyó sem volt a háznál, ami esztendeje engem segített ki — keserűsó híján — Uatuma felső táján a láz keserves megpróbáltatásából.

Joel és Rodrigo nagy hirtelen kikel a függőágyból, s eltörtetnek a kunyhó mögötti őserdőbe.

— Dolgozik a keserűsó! — nevet Klementino. Negyedóra is eltelik, mire Joel és Rodrigo visszatér. Nem mondhatnám, hogy nagyon daliásan. Lemennek a folyóhoz, vízbe állva megmosdanak. A vizesedényhez mennek. Isznak. Nagyon sokat az Abiliótól hozott folyóvízből.

— A keserűsó úgy megszomjaztat, mint féltucat sóshering! — lihegi Rodrigo.

— Nemcsak a keserűsó, a láz is! — emel újabb tökhéj vizet kicserepesedett ajkához Joel. Rodrigo és Joel csont és bőr. A két caboclo visszafekszik függőágyába. De csak kis időre. Azután újra rohanás az erdőbe. Majd megint. A hatalmas adag keserűsó szinte kifordítja a két láztól elgyötört caboclót.

Rodrigo és Joel mohón veszi át az elkészült douradolevest. Régen nem ettek. Az utolsó cseppig kikanalazzák. Feketekávét is kapnak. Utána újabb két-két kininlabdacsot. A kinin nehezen múló keserű ízétől gyötörve hevernek vissza függőágyukba. Abilio a két caboclóra pillant. Felémcsippent szemével.

— Túl nagy errefelé most a népsűrűség, Senhor, hogy Joel viskójában egyszerre két caboclóra is akadtunk.

— Nem tart sokáig a betegség! — tapintom meg Joel és Rodrigo érverését.

236

A Miriti vízesés előtt csak két-három lakatlan, roskadó caboclo-viskó található a túlparti őserdőben. Azon túl, ezen az oldalon Velho Braga szellős, pálmatetős, oldalfalak nélküli viskója következik. A mesék mérföldlépő óriásának is jól ki kellene lépnie, ha itt egyik „lakott” helyről a másikra akarna jutni.

Rászáll az őserdőre a sötétség, mint fekete madáróriás szárnya. A viskóban karbidlámpa világít. A betegek félálomban, lázasan nyögnek. Juan frissen főzött erős feketekávét itat velük. Újra két-két kinin-pirulát kapnak. Kicsit túladagolom a kinint, de a keserűsó hatását is számításba kell venni. Így legalább marad valami bennük.

Legényeim lemennek a vízpartra fürödni. Magukkal viszik a karbidlámpát. Leállítják az egyik csónak evezőpadjára. Magam is utánuk megyek. Jólesik az esti fürdés, a sok vödör magunkra döntött víz. Visszatérünk a kunyhóba. Vacsoránk a maradék dourado-leves és a bőrtalp szilárdságú tapírsült.

Egyet megint lépünk a ránkboruló csillagdíszes éjszakák sorában. Valahol feljebb megkeressük később az egyik patakot, amely befelé vezet a járatlan sűrűségbe. Egy ideig még itt maradunk. Amíg Joel és Rodrigo valamennyire rendbejön.

Két nap telik el. A túlparti ősvadonban gyűjtünk, vadászunk.

A kunyhót, a betegeket rendben tartjuk. A naponta háromszor két kinin-pirula, a sok tea, melléje a feketekávé, elegendő betegeinknek. Enni nem mindig tudnak, mert többféle dolognak kellemetlen ízét érzik. Ez különben velejárója a láznak. Magam is ezt éreztem. Valamelyikünk mindig Joel és Rodrigo viskójánál tartózkodik. Főz. Különösebb ápolás egyébként nem kell a maláriához, mert a kinin — ha van — megvívja a váltólázzal csatáját.

237

Mármint akkor, ha a maláriával szemben egyébként is megvan a szervezet ellenállása.

Az Uatuma csendje, néptelensége határozottan nyugtató. Ma én indulok vadászni, Juannal, és Klementino is bemegy az erdőbe. Abilio idehaza marad. Meglehetősen egyhangú két beteg sóhajtozását, nyögését naphosszat hallgatni, mikor nem tudunk rajtuk jobban segíteni, mint ahogy segítünk. Rodrigo jobban bírja a malária megpróbáltatásait, mivel intelligensebb. Joel türelmetlenségében úgy szeretné magáról lerázni, mint kutya a vizet. Állandóan köpköd. Függőágyánál valósággal tócsák képződnek. Saját viskójában van, nem szólhatok rá. Abilio se szereti az ilyesféle portalanítást. Naponta kétszer is felönti vízzel, és kisöpri.

— Átmegyek a túlpartra vadászni! — szólok be a kunyhóba Joelnek és Rodrigónak. Abilio majd átvisz. Az Uatuma itt csak negyven méter széles.

— Jó vadászatot, Senhor! — szól utánam a kunyhóból Rodrigo. Klementino és Juan már bement az őserdőbe.

Hónom alatt Winchesteremmel, vállra vetett iszákommal lemegyek az egyik kiürített csónakhoz. Abilio követ. Mögöttem talpai a folytonos mezítlábjárástól elszarusodott bőrkeményedésein. Külön talp nőtt a talpa bőrére. De így van Klementino és Juan is. Magam csak útban vagyok ehhez az állapothoz, amiről nem szívesen kérek. De az ősvadon az én talpamra is rányomja bélyegét.

Abilio csónakon átvisz a túlpartra. Magam nem nyúlok evezőhöz, mert rövid idő alatt odaát vagyunk. A csónakelőre boruló lombok közt bebújok a sűrűbe, felkapaszkodom a kimosott, gyökeres partoldalon. Odakinn a víz felett világos van, idebenn félhomály, Abiliót jól látom a reggeli napfényes vízen. Ő engem alig.

— Indulhatsz vissza! — kiáltok le. Abilio elengedi a lombot. A csónak elsodródik, Abilio evezője koppan.

238

Páka, a vizek mentén élő kisemlős.

Vízidisznó, capivara. Óriásrágcsáló

239

— Jó utat, Senhor! Kiálts értem, ha visszaérkeztél! — hangzik szava.

— Majd szólítalak, Abilio! — Fenn állok az őserdőben, három lépésre a parti lombok alatt sodródó mély víztől. A lombrésen át megnézem a túlsó partot. Lefelé és felfelé egyaránt. Így tájékozódom, merre van a szállás, hogy visszataláljak. Mikor? Délben vagy alkonyatkor. A kérdés csak az, mi a zsákmány? Rövid idő alatt elejtett jókora zsákmány hamar visszahoz Kis zsákmány, amit magammal vihetek, már tovább benntart. Zsákmány nélkül tett erdei kalandozásból mindig csak az alkonyat vet vissza. Ezek a homo sapiensre tett sajátos erdei hatások. Befelé indulok. Tíz lépés után egy prea,54 barnásvörös bundájú, vad tengerimalac vágódik ki hangos sípolással a félméter magas száraz ágtömeg alól. Befut a csüngő folyondárok közé, rá egy fekvő fatörzsre. Azon végigiramodik. Rálövök. A rágcsálót mintha elpöccintené valami, lefordul a törzsről, bele az avarba. Odagázolok és felveszem. Szép, barna bundájú állatka. Nagy lyukat vert rajta a 44-es lövedéke, majdnem értéktelen így. Sok munkát ad majd a múzeumi preparátornak, amíg kifoltozza, rendbehozza. Alig harminc centiméter hosszú, rövid lábú, félénk állatka a prea. Zsákdarabba csavarom a kis rágcsálót, belesüllyesztem iszákomba. Azzal, hogy ezt a kis jószágot elejtettem, több száz méteres körzetben eltanácsoltam az állatokat. A dörrenés nem éppen a legjobb vadcsalogató. Odaát a viskóban is találgathatják, vajon mit lőttem? A puskalövés mindig találgatásra ad alkalmat, mert éppen úgy lehet a zsákmány ilyen, csak gyűjtő számára értékes kis haszontalanság, mint akár fekete jaguár. Elmarad a vízpart, a ráhajló lombsűrű.

54 Cavia aperea.

240

Majmok tanyáznak felettem. Pofájuk ráncos, mozgásuk komikus. Feketék és csaknem méter hosszúak. Nagyok. Coaték55. Jó a húsuk. Nem nagyon sebesen, de azért elódalognak, mikor meglátják, hogy rájuk figyelek. Joel és Rodrigo nyilván nem kegyelmezne meg nekik, ha ebédjük megszerzéséről lenne szó. A coate különben könnyen szelídül, de a fiatal példány is öregnek látszik „arca” ráncai miatt.

Félhomályos, itt-ott napfénycsíkokkal teliszőtt az őserdő. Azokon a helyeken valami törés következtében betűz a nap az avarra. Amott, annál a fénytüskénél pedig, úgy látom kajmán-féle mozog? Nem, nem kajmán. Ide az be sem jönne. Amit látok, az óriásteju. Csaknem kétméteres erdei óriásgyík. Bogarászik. Húsa kitűnő, íze hasonlít a csirkehúsra. Bőre megéri a nyúzás fáradtságát. Jól kell eltalálnom, hogy bőre lehető épségben maradjon. A teju meredten fordul felém. Rámnéz. Winchesterem már vállamnál. Lövés. Nem jár jobban, mint a kis barnabundás. A dörrenés éppen úgy végighullámzik az ősvadonon, mint az imént. A teju helyben marad. Fejét érte az ólom. Ezt a szép állatot kiviszem — határozom. Farkánál fogva húzom magam után a kifejlett gyíkpéldányt.

A vízmenti őserdő magas partján állok, ott, ahol Abilio partra tett. A túloldali viskó beleolvad a mögötte levő sűrűbe. Aprócska parti irtás mutatja csak az ember jelenlétét.

— Hahó! — rikkantok. — Evezz át Abilio! — Igen, Senhor! — száll át a válasz az Uatumán. Hallom,

amint lépése zörren a csónakdeszkán. Abilio már jön is. Látom barna alakját, amint a csónak elején féltérdre ereszkedve evez. — Mit lőttél, Senhor? — pillant fel a félhomályból, mikor átérve belekapaszkodik a lombokba.

55 Ateles panisrus.

241

— Egy tejut, meg egy kis preát! — Abilio átveszi a parton lecsúsztatott tejut, belehajítja a csónakfenékbe. Elkapja a kis rágcsálót is. Odadobja a tejuhoz.

— Jössz te is, Senhor? — Nem. Visszamegyek. — Akkor jó vadászatot! — Zörren a lomb, sodródik a

csónak az Uatumán. Fordulok, újra befelé hatolok. Odaát — mire visszatérek — a két állat bőre már lehúzva, kifeszítve vár, hogy gyarapítsák gyűjtésemet. Apróságok ezek, de fontos apróságok.

Ideát eléggé dombos az őserdő talaja. Kaptatók következnek egymás után, amelyek feleannyira sem lennének fárasztóak, ha nem kellene át- meg átbújni, kúszni az indák, lombok sűrűjén, héjavesztett korhadó fatörzsek tömegén. Szagosmajmokat, macaco de cheirókat látok. Caboclóim feketeszájúnak nevezik ezeket. Szőrük sárgás. Farkuk nagyon hosszú és a végén fekete. Odébb fehér majmokat, saguikat pillantok meg. Tavaly a Felső-Uatuma vadonában és nemrégen lentebb az őserdőben láttam ilyeneket. Családjuk igen számos fajtából áll. Egyaránt előfordulnak vörösek, barnák, feketék és fehérek. Bajuszos saguit már lőttem. Fehér saguibőr azonban még nincs birtokomban. Innen, alulról is annyira szépek, selymesszőrűek, hogy szinte sajnálom bármelyiküket is elejteni.

Ritkán fordulnak elő errefelé. Különleges szerencse, hogy most nem sörétes, hanem golyós puskával figyelem vonulásukat. Elől vén hím halad. Szép példány. Rálövök. A dörrenésre megugranak, menekülve törtetnek szét a fehér majmok, de a vén hím lefordul az ágról. Puffanva éri az avart. Rövid keresés után megtalálom az aljnövényzetben. Fehér bundája véres, kimúlt a lövés pillanatában. Megvan tehát az óhajtott fehér majom bőre. Söréttöltés széthordta

242

volna, a 44-es ólma csak átlyukasztotta. Ritkán találkozom háromféle majommal ilyen rövid idő alatt.

Csurog rólam a verejték. Az őserdő sűrű párája, nehéz, korhadásos levegője rámnehezedik. Csak hajtok befelé: lagarték,56 tízcentis zöld gyíkok futkosnak előttem. Ezekből is kellene fogni. De ehhez legalábbis macskának kellene lennem, annyira gyorsak. Béka ugrál előttem a nedves avarban. Nem ismerem. Eltűnik a lombozat alatt. Nesztelenül hatolok előre, kerülöm a növényi akadályokat. Eleveneket és korhadókat. Indák sűrűje, vastag csüngő ágakon nehéz orchideák, méteres páfrányok, erdei fakorhadék, avarba süppedt sziklatömeg vesz körül. Él, lélegzik körülöttem a sűrű. Nem akadok nagyobb állatra. Inkább csak az apraja jelentkezik. Nélkülük azonban nem lenne teljes az őserdei kép. Hangulatokat hoznak, ismerkedem velük, különös természetrajzukkal, az egyre új köntösben jelentkező sűrűvel. Aranynyúl, cutia menekül haragos füttyögetéssel előttem. Nem lövök rá. Elég odaát a hús. Maradjon a töltény akkorra, mikor már kevés a húsféle, meg a zsákmány termete is nagyobb.

Mintha kiradírozták volna előttem az érdemesebb őserdő állatvilágát, annyira eredménytelen további vadászatom. Csak lagarték, egyre lagarték. Több helyütt pókokat látok. Majd rongyolt szárnyú, ide-oda csapongó morphókat, kék óriáslepkéket. Ezek az óriáslepkék arról is nevezetesek, hogy Rio de Janeiróban és másutt tájképeket formáznak ötletesen összerakott, üveg alá helyezett szárnyrészeikből. Itt elfogni sem lehetne őket, annyira magasan és cikázva repülnek. Akkorák, mint két ide-oda nyíló tenyér.

Táblás erdei teknős57 gyalogol előttem. Ez csaknem mindenütt előfordul, és a húsa is igen jó. Fáradt vagyok. Az

56 Leposoma scincoides. 57 Testudo tabulata.

243

ördög sem cipelné ki innen iszalagra kötve, holmi nehéz retikül módjára. Legalább nyolckilós. Szomjas vagyok. Erdei patak, víz errefelé nincs. Megfordulok. Kifelé tartok.

Késő délután pillantom meg az Uatumát. A part szakadó földjével majd belépek a mélyen lenn sodródó Uatumába. Kipillantok a lombok közül, s tájékozódom. Lefelé, délnek indulok.

— Hahó! — kiáltok, mikor Joel viskójával szemben végre megállok az itt is magas, őserdős parton.

— Hahó! — válaszol pillanattal később Abilio. — Jövök, Senhor! — Zörög odaát a csónak fenékdeszkája. Hallik a víz loccsanása, az evező szapora húzása.

Abilio csónakja besodródik a lombozat alá. Leereszkedem hozzá, belépek a csónakba.

— Mi a zsákmány, Senhor? — pillant Abilio kitömött iszákomra. Mást nem lát nálam.

— Egy sagui, egy fehér majom! — Tehát sikerült! Rég akartál ilyet elejteni, Senhor. —

Kievez a lombok súrlódó tömege alól. — Senhor! — pillant hirtelen rám. — Tudod-e, hogy milyen sok, lyukban lakó pókra akadtam odaát? A földben fészkelnek, nappalra beszövik lyukaikat. Éjjel járnak ki vadászni. Meg kellene fognunk ezeket.

— Rendben van, Abilio! Mihelyt lehet, kiszedjük földbe ásott váraikból a szőrös barna pókokat.

A föveny megcsikordul a csónak alatt. Kikötünk. Felmegyek a viskóba. Megnézem Joelt és Rodrigót. Alszanak. Izzadtan, de nyugodtan. A sok kinin jól hatott. Lerakodom. Iszákomat, puskámat leteszem az eresz alatt. Juan és Klementino feketekávét főz, egész vödörrel. Fél litert kimerek magamnak. Víz helyett.

— Mi a napi eredmény? — kérdezem. — Ez! — rak elém Juan csalódottan két félüveg különféle

színű és formájú bogarat. — Csak ezt hoztuk, Senhor!

244

— A viskó közelében aligha lehet jobb zsákmányt szerezni — felelem. Nézem, forgatom a bogarakat, majd leteszem az üvegeket. — A fehér majom koponyáját kifőzzük — fordulok Abilióhoz, miközben kiszedem a majmot iszákomból. Abilio odébb viszi, hogy ezt is megnyúzza, a teju és a prea bőrét már kifeszítette a fatörzsre. A viskó a karbidfényben olyan, mint valami nagy egyetértésben élő erdei család roskadt rezidenciája.

Joel és Rodrigo belealusszák magukat a csillagos éjszakába. Nem keltjük fel őket. Enni-inni majd akkor kapnak, ha felébrednek. Cigarrók ciripelnek felettünk a sötét lombozatban. Mintha a kelő hold tiszteletére hegedülnék egyhangú nótájukat. Aludni térünk a ránk szálló erdei éjszakában.

245

A Z I G A Z I K O R A L L K Í G Y Ó . P E D R A G U L H O

APKELTE. Klementino olyan büszkén jár Joel és Rodrigo függőágya közt, mint valami híres professzor jobb keze. Abilio és Juan elnézően

mosolyog rajta. Rodrigo függőágyából kihajolva nagyokat iszik. Joel farkasétvággyal eszik. A reggeli lázmérés mindkettőjüknél 36,8 Celsiust mutat. Ez estére emelkedik, de az este még messze van. A két-két kinint most is beléjük erőltetem. Nehezen nyelik, mert kinint nyelni nem tudnak.

A kinint hátrahajtott fejjel — szájba ejtve — egy korty vízzel kell lenyelni. A pirula keserűségét így meg sem érzi az ember. Aki előbb összerágja és úgy nyeli le, az a poklok ízeit kortyolgatja. Juan feketekávét főz az eresz alatt. Abilio túlparti vadászatra készül. Megirigyelte a sok majmot Klementino a viskónál marad. Jómagam csónakra szállok. Valahol feljebb majd kikötök. hol? Nem tudom. Alkalmas hely, partrész bizonnyal akad a túlparton.

Juan feketekávéja elkészült. Friss vajjal is ellát, amit újonnan bontott konzervből ken tucatnyi kekszre. Joel is kap, Rodrigo is. Abilio és Klementino inkább farinhát eszik a kávéhoz. Marékszámra hányják szájukba. Cukrunk szerencsére még elegendő. Joel kikel függőágyából. Leveti ingét. Másikat akar felhúzni.

— Odanézzen, korallkígyó58! — érintem meg a caboclo sovány karját. Éppen faládájához hajol, amelyben ruhaféléit tartja. Joel megperdül, sovány arcán rémülettel vegyes kíváncsiság, amint Rodrigo függőágya alá pillant.

— Mérges korallkígyó! — nyögi. Körülpillant valami után, amivel agyonvághatja. Rodrigo függőágya alatt

58 Micrurus corallinus.

N

246

dohányszelence, összehajtott újságpapiros, amelyet én adtam neki cigarettát sodorni. Ezeket éppen csak kikerüli a szép, fekete-sárga-vörös törzsgyűrűs, vagy kilencven centiméter hosszú kígyó. Egyenesen az eresz alatt felállított kígyóketreceknek tart.

— Alighanem a ketrecek szaga vonzza, hogy nem törődik semmivel — mondom csendesen. — Ott majd elfogom.

— Megfogja? — néz rám hitetlenkedve Joel. — Igen. Ezért jöttem ide. Meg a többiért. — Két rántással

szétoldom kötegbe kötött szerszámaimat, kiveszem közülük a másfél méteres, lapos, bevágott elejű, zsineges kígyófogó botot. A botvég rövid, puskacsőre csavarozható párja iszákomban van. Széthúzom a hosszú bot elején levő zsineghurkot. Rodrigo is ránk figyel függőágyából.

— Korallkígyó itt? Valóban! — pillant le a dohányos doboza mellett eligyekvő fekete-sárga-piros gyűrűs veszedelemre.

— A ketrecek szaga hozza ide! — A ketrecek szaga? — hitetlenkedik. — Igen, nézze, már ott is van. — A ragyogó színű, szép,

hüvelykujjnyi vastagságú igazi korallkígyó körbekússza gyors, kereső igyekezettel a rövid lábakon álló alsó ketrecet, majd eltűnik alatta. A kígyófogó bottal átmegyek a kunyhó másik végébe. Abilio csatlakozik hozzám. Klementino és Juan is odaóvakodik. Alig van helyem az eresz alatt.

— Amott van, Senhor! — int Klementino az őserdő felőli ketrecoldalra. A ragyogó színgyűrűs, rendkívül feltűnő külsejű kígyó, amely olyan, mintha valaki éppen csak az imént viaszolta volna fényesre, kúszása közben felemeli a fejét.

— Üsd agyon, Senhor! — biztat Joel, de Abilio és Juan rápillant. Nem valami barátságosan. A két legény tisztában van azzal, hogy mérgeskígyó ilyen viskóban jó dolog, mivel

247

biztos zsákmány. Az őserdőben, liános csalitban — ezt tudom — néha másként gondolkoznak. Rodrigo kikel függőágyából, és oldalra áll Joellel együtt. A lapos, villás bottal lenyomom a korallkígyó fejét. Aláhúzom a zsineget. A mérges fej, vele a nyak már benn van a szűk, alig ujjnyi mély vájatban. Mikor felemelem a botot, a befogott színes, fényes, gyűrűs törzs már a lapos botvégen csavarodik

— Megvan! — pillant rám Rodrigo. — Hát, Senhor — mondja Joel — ez mégiscsak valami

nagy boszorkányság. Hozzá sem ért a kígyóhoz. — Igen, és mégis fogoly! — nevet némileg

felszabadultan Rodrigo, és végre felszedi függőágya alól dohányos szelencéjét, az összehajtott magyar újságdarabot. Adásvétel — olvasom el az apróhirdetésekkel teli papiroson. A botvégen szoros gyűrűket vető mérgeskígyóra nézek. Szeme fénylő brilliánsként ragyog, fekete-sárga és vörös törzsgyűrűi háromujjnyi szélességben váltakoznak. Olyan, mintha ugyanannyi színes darabkából lenne összeállítva. Nem mondom, most sokkal jobb érzéssel nézem, mint mikor a ketrec alá kúszott. Nem nagyon szeretek mérgeskígyót rejtekhelyéről előkotorni.

— Idebenn, a kunyhóban sohasem láttam még korallkígyót — szól Joel. — Ez az első.

— Ha elmegyünk, nem valószínű, hogy megint bejön ide ilyesféle kígyó.

— Miért? — ámul Joel. — Csak nem szólították most be? — Valahogy úgy van, behívtuk. Nem hangos szóval,

hanem kígyószaggal. — Kígyószaggal? — Igen. Az eresz alá állított alsó ketrec szaga hozta ide.

— Joel nem hallott eddig ilyesmiről. Rodrigo sem. Elmondom megfigyeléseimet. Azt, hogy a kígyók sokkal élénkebben figyelnek a szagokra, mint a színekre,

248

hangokra. A caboclók ámulnak, és nagy tisztelettel nézik a kígyófogó botot, a mérgeskígyó nyakára szoruló zsineget.

— Senhor! — szólal meg rövid töprengés után Joel. — Nem vihetnénk ezeket a ketreceket messzebb a kunyhótól?

— Dehogynem, ha ez megnyugtatja. — Megkérném, Senhor. — Csak egy percig várjon, mindjárt visszük, előbb

beleeresztem a korallkígyók régi ketrecébe az új szerzeményt. — Abilio máris szedi le a felső, szintén üres ketreceket, kinyitja a legalsó rozoga ketrecfedél ajtaját. Joel és Rodrigo tisztes távolból nézi, mit csinálok. A botvillánál, közvetlenül a fej mögött, megmarkolom a mérgeskígyó nyakát. De úgy, hogy feje centiméterre sem mozdulhat. Juan odalép, és késével elvágja a lapos botvégbe vert U szegre kötött zsineget, amelynek másik vége a boton végigvezetett U szegek alatt a nyél végéig ér. A korallkígyót, mint valami színes pántlikát, lecsavarom a botvégről, s beleeresztem a feketére oxidálódott rézhálójú ketrecbe. Abilio rácsapja a táródeszkát.

Kész, — fordítom magam felé a rozsdás és görbe szeggel lezárt, elején szitahálós ketrecet. A magányos korallkígyó, mint valami színes villanás, neki-nekivág a rézhálónak, kúszik mögötte, végig a háló alján, majd körbe, s újra eljut a rézhálóhoz. Joel gumicipős lábával odazörrent a mérges kígyóhoz, az pillanatok alatt odavág tátott, kimeresztett méregfogas szájával. Fenn is akad alsó és felső állkapcsa fogas léceivel a szitaszövetben. Joel rémülten ugrik vissza, felkiált, mintha megmarta volna.

— Az ördög vigye el! — káromkodik. — El is viszi! — bosszankodom. — Most már nem

valószínű, hogy sokáig életben marad a korallkígyó. — Miért? — Mert másként nem tudom kiszabadítani, csak úgy,

hogy kívülről késsel letördelem fogait. — Kihúzom

249

késemet. A korallkígyó fél perc múlva szabad, de csak a szitaszövetbe beleakadt fogai árán. Többször előfordult eddigi útjaimon ilyen mérgeskígyós baleset. Nem szólok többet Joelnek. A lábadozó caboclo restelkedik. Nézi az erdőaljba kihordott ketreceket, az egyikben az új zsákmányt.

— Más korallkígyót is ismerek — lép hozzám Rodrigo. — De azt hamis korallkígyónak nevezik.

— Igen, mert az nem mérges. Ezt a fajt megkülönböztetésül az „igazi” névvel illetik.

— Milyen mérgeskígyókat fogott eddig, Senhor? — kérdezi Joel.

— Sokfélét. Csaknem minden fajból, amelyek Észak-Brazília ősvadonjaiban élnek. Surucucu, cascavel, jararaca cinzento és számos más faj került fogságba.

— Méreg nélküli, hogy úgymondjam: „szelíd” kígyókat nem gyűjt, Senhor? — kérdezi Rodrigo.

— Dehogynem. Mindenféle kígyót, csúszómászót összeszedek. Ha lehet, emlősállatot is, de erre kevés a lehetőség. Szűkös a hely a csónakban, azonfelül táplálásuk is bajos. Túl hosszú egy-egy utam, későn érkezem vissza oda, ahonnan tovább küldhetném ezeket. Így inkább csak bőreiket, szebb példányoknál koponyájukat preparálom.

— Szép munka! — bólint Rodrigo. — Szép! — nevet Abilio. — Csak éppen minden egyes

utazás után Senhor Gabrielnek be kell állni a tapajósi Fordhoz pár hónapra, hogy megkeresse a következő erdei vadászút felszereléséhez hiányzó költséget.

— Így van ez, Senhor? — ámul Joel. — Bizony így! Sokkal többe kerül a leves, mint a hús. —

Maradék jókedvem is elmegy. Valahogy reménytelennek érzem az erdei vállalkozást.

250

— Én sem vagyok másként, Senhor — mondja Joel. — Minél több nyersgumit adok el, annál kevesebbet ehetek, annyival kevesebbre jut.

— Ez velem is így van, Senhor — pillant rám Rodrigo. Csak Abilio, Juan és Klementino szerencsés. Nekik megvan a biztos napi három milreisük, hozzá az ennivaló. Mi mást kívánhat ma egy caboclo? Magam is szívesen elmennék a Senhorhoz — teszi hozzá.

— Sajnos, nincs már hely a csónakokban — ismételem az ilyenkor mindig elővett mondást. Valahogy kifogy a szó. Mindazt megtaláljuk mi itt, ami az életünket széppé teszi. De gondjaink egyre sokasodnak. A Ford-ültetvényen különben naponta kilenc milreist fizetnek a caboclóknak. Ebből ellátásra három és fél milreist vonnak le. Marad öt és fél. Ezért egész nap őserdőt kell irtani. Vagy a már kiirtott területeken a feltörő növényzetet kapálják a tűző napon. Embereim így, ha kevesebbért is, inkább hozzám állnak. Mellettem erdei életüket folytathatják.

Joel paradox alapigazsága különben sötét gazdasági felhő formájában ráterül az egész észak-brazíliai ősvadonra. Errefelé nincs ipar, mezőgazdaság, ami valamennyire is kiegyenlítené a nehezülő erdei munka gondját. Itt csak nyersgumi, vadbőr és castanha terem. Az Amazonas és a kisebb-nagyobb mellékfolyók, folyamok partján épült városok és falvak szűk körén belül mindössze némi önellátásra berendezkedett mező- és kertgazdasági kultúrát, éppen csak nyomokban jelentkező állattenyésztést találni. Az őserdők nemesfa-kincsét senki sem termeli ki. Lehetőség sincs rá, mert hiányzik a megfelelő közlekedési úthálózat. Az Amazonason és a mellékfolyamokon közlekedő gőzhajókat és gőzbárkákat cédrusfával és más nemes, Európában tömérdek pénzt érő fával fűtik. Fordéknál a bazaltbánya kőzúzójának gőzgépét is ilyen fákkal fűtik. Nemegyszer találtam a tűzifa közt illatos héjú

251

hasábokat. Rokonát annak a fahéj fának, vagy éppen azt a fahéjas fát, amelynek őrölt héját odahaza ízesítőnek szórják a kalácsra. Itt elégetik. Igaz, a megtermelt kávé egy része sem jár jobban Dél-Brazíliában. Gazdag ország Brazília, de ebből a szegény erdőlakó brazilnak kevés a haszna.

Reggel. Joel Rodrigóval együtt visszajött a fürdésből. Felüdültek. Leteszik vizes törülközőjüket. Hajuk vizes, szakálluk kiserkedt. Igencsak vadképűek. Belehevernek függőágyaikba. A láz nagyon meggyötörte őket. Az igazi korallkígyóra már nem is gondolnak. Függőágyaink összecsavarva függnek köteleiken. Mindkét csónakunk terhe partra rakva, ami pedig kényes vízre, esőre, az a viskóban várja, hogy visszatértünk után, mikor tovább indulunk, visszakerüljenek a csónakokba.

Hét óra. Abilio elindul. Külön csónakon evez át a túlpartra. Hamarosan eltűnik csónakjával a túlfelőli lombozatban. Puskámat, iszákomat, tokbafogott bozótkésemet a másik csónakba rakom. Beszállok, helyemre telepszem, kézbe fogom evezőmet. Klementino vízre löki a csónakot. Akkora erővel, hogy becsúszom vele az Uatuma közepére. Átevezek a túlparti árnyékos erdőfal aljába, ahol a legkisebb a sodrás. Ott kezdek felfelé evezni. Mögöttem, a túloldali erdőfalban lassanként eltűnik a viskó kikötőjének keskeny rése. Háromszáz méterről már azt sem lehet tudni, hogy odaát emberek élnek, pálmakunyhót rejt a föléje boruló ősvadon.

Ezen az oldalon elhagyott régi irtás, rajta kivénhedt pálmaviskó romja rejtőzik a magas, őserdős parton. Agyagos, valaha földbe vágott lépcsők vezetnek fel hozzá. Tavalyról emlékezem erre a képre. Mintha most is magam előtt látnám. A kivágott erdőrészen valaha rosszul sikerült a tűzgyújtás. Majdnem egészben megmaradt a ledöntött törzsek, vastag ágak elszenesedett kusza sűrűje. A zöld növényzet pedig az évtizedek során kinőtt az ágak és

252

fatörzsek tömkelege között. Tavaly alig tudtam áthatolni ezen a sűrű tömegen.

Alkalmasint a rossz irtáségetés vette el az egykori lakók kedvét a további ott-tartózkodástól. Tavaly is csak kis időre telepedett meg népes családjával Pedra Gulhón, egy azóta Urucarába visszatért caboclo. Magam sem nagyon választanám lakóhelynek ezt a vigasztalan, égett fatörzsekkel, ágakkal teli néhai irtást. Pedra Gulho vadonbeli tájának csak egyetlen előnye van: vadbősége. Ennek oka valószínűleg abban rejlik, hogy a belsejében növekvő szálerdő megfelelő búvóhelyet nyújt az állatok számára. Sok a kígyóféle, az erdei emlős, növényevő és ragadozó, de a kisebb állatok is sűrűn előfordulnak. Csak éppen lakni nem lehet az irtás roskadt, semmire sem való kunyhóromjában. Ez pedig nagy akadály, mert rövid időre nem érdemes pálmakunyhót építeni.

Nem töprengek tovább. Felevezek Pedra Gulhóhoz. Milyen messze lehet? — találgatom evezés közben. Joel egyszer több órai evezést említett. Felpillantok a magasba. A nap aranya beragyogja az égboltot, de magát a napot még nem látom. Még órákig eltakarja a magas, tízöles keleti erdőfal, amelynek árnyékában evezek. Fél nyolcnál semmi esetre sem lehet több.

Végre! Előttem Pedra Gulho. A magas part aljában félkörben homokpad. Esőben elég nehéz lehet felkapaszkodni a csúszós, sikamlós, víztől kihordott földlépcsőkön, melyek tizedrésze sem maradt meg. Fák, cserjék sűrű tömege növekedik ki az Uatumára néző, magas és meredek földfalból. Fenn vár a mintegy harminc méter széles és harminc méter hosszú néhai irtás, ami ma már legkevésbé sem nevezhető annak. Akkoriban vághatták ki, mikor a nyersguminak még toronymagas volt az ára. Egy-két korhadó pálma-putri is akad még errefelé. De ezek

253

innen és túlról, már belesüppedtek az Uatuma-menti vadonba. Lakóinak még emlékét is elverte az idő.

Kiszállok a partra futó csónakból. A csónakot jól meg- kötöm a földfal egyik törzséhez, nehogy elsodorja a folyó vízállásának esetleges hirtelen emelkedése. Iszák, Winchester, bozótkés. Ennyi egész felszerelésem. Iszákomban minden a szokásos. Doboz olajos hal, kis zsák farinha és negyed doboz banánlekvár napi élelmem.

Fellépkedek a tavaly óta senkitől sem taposott lépcsőmaradványokon. Az idetelepültek nyomait és a mi esztendő előtti nyomainkat elmosta már az elmúlt esős évszak tömérdek zúduló vize. Azt, hogy senki sem járt azóta itt, jól mutatják a pókhálók, korhadékok. Póktanyák tucatjait rombolom végig, mire felérkezem.

Fentről körbepillantok. Szép széles itt az Uatuma, mélyzöld a túlparti napsütötte őserdő, de annak tetejére nincs rálátás. A lenn kikötött, homokra húzott csónak elveszi a táj keménységét. Forróság, rovarok zümmögése vesz körül. A pálmakunyhó még roskadtabb, elhagyatottabb, mint az előző esztendőben. Igaz, már nem sokat tudott rajta rontani a párázó nedvesség, meg az eső. Megkerülöm a háznak is beillő nagy kunyhót, amelynek néhai pálmalevél-tetőzete korhadék formájában lenn hever a helyiségek időtálló, vékony fatörzsekből készült gerenda-pallóján. Tömérdek hangyaféle, pók lakja a régi romot. A nap már beragyogja az irtás helyét. Csak nehezen hatolok át rajta. Az a kis ösvény-nyom, ami a „ház” mögött kezdődik, az egyetlen lehetőség. Nehéz csend üli meg a pusztulásba temetkezett helyet.

Elhozott ide kedvem, de kétséges, érdemes volt-e? Rá kell ezután még adnom a délutánig tartó vadászat, a visszaevezés fáradtságát. Mindegy. Most már itt vagyok. Az esztendeje itt és benn a sűrűben lelt sok állatnyom reményeket ébreszt. Papagájok, széptollú ararák

254

veszekednek valahol. Valamelyik vadonbeli faóriás lombjába telepedtek. Bizonyára százan és százan érkeztek oda, akkora a hirtelenében kerekedett zaj. A rekedt, messze szálló hangegyveleg szokatlanul erős. Ez mélységes nyugalmat árul el. Nyilván semmi sem zavarja a nagy papagájrajt. Ezek a hangok nekem is sokat elmondanak. Lövésre fogott nagyöbű golyóspuskám eddig sem hagyott cserben zsákmányszerzéskor. Remélem. most sem következik be ilyesmi.

Mögöttem marad a rom, reménykedő emberek erdei otthona. De sokszor tehették meg a régi lakók ezt az utat, nekivágva az égett fatömegbe hasított résnek. Ez a nyom még ösvénynek sem nevezhető. A kiégett humusz és avarréteg helyén a föld vörös, terméketlen. Akárcsak Fordék óriás irtásain, a Tapajós mentén. A tűz órák alatt elpusztította a mikroflórát, évszázadokra kiható pusztulást okozva a talaj életében. A kevéske megmaradt hamut rég elmosta az eső. Az elszenesedett fekvő fatörzseken, ágakon sokáig korhadás elleni konzerváló burkot alkot a faszén vékony rétege. Csak úgy lehetne innen eltakarítani ezt a felületén elszenesedett fatömeget, ha összevágnák, máglyákba raknák és elégetnék. De ennek semmi értelme nem lenne.

Átverekszem magam a nyomon, az újuló növényzet alatti feketült, holt fatömegen. Nadrágom, térdem kormos, faszenes, akárcsak valami szénégetőé. Tenyerem is fekete, amint rátámaszkodva át- meg átugrom az elémbe kerülő vastag, elszenesedett fatörzseken. Vörös föld, fekete fatörzsek, zöld ágak. Az igazi őserdő széléhez kerülök. Odabenn már látszik a néhai gumigyűjtők ösvénye, a nyom folytatása. Régen sem mutathatott szelídebbet ez a vadon, hiszen ugyanaz volt akkor is, mint ma. De akkor még jobban megfizették az ősvadon zöld teheneinek tejét.

255

Az erdőalj forróságából, a napsütés határáról visszapillantok Uatuma irányába. Nem jó az itteni kikötő. Túlságon mély.

Csuromvíz ingem nyaka, háta, brazil katonasapkám is nedves a verejtéktől. Bogarak, szép lepkék után nézek. Szapora jelentkezésük a napfényes területen megpezsdíti rovarvadász kedvemet. Nem egy új rovarfaj rejtőzhet itt. poszméh-szerű fekete és sárga, gyűszűnyi kövér rovarok zümmögnek egy helyütt. Ki-he szálldosnak több fatörzs tekervényes ágainak lyukaiból. Szín szerint elkülönülnek. Szépek. Ragyognak a napfényben.

Kiszedem iszákomból összehajtott, csuklóskeretű lepkehálómat. Nyelet is vágok hozzá. Winchesteremet a törzsnek támasztom. Átlendülök a derékmagas faszenes törzsön, csak nyakba akasztott iszákomat és bozótkésemet viszem magammal. A fatörzsről a morzsalékos vörös földre csúszom, és szoborként torpanok.

Alig két lépésre, a lombok alatti árnyékos mélyedésben — csak innen látom — tarkamintás, roppant gyűrűkbe csavarodott óriás giboia, erdei óriáskígyó alszik. Deréktája vastag. Jóllakott. Alighanem az éjjeli vadászat, nyelés fáradtságát piheni. Kezemben a zöld lepkeháló, a kihúzott bozótkés, előttem a nyélnek való fiatal fa. Kosárnyi aranysárga, meg antracénfekete poszméhért sem adnám már a tarkamintás erdei óriáskígyót. Ötméteres lehet. Comb vastagságú példány. A papagájok rikoltozása, az átszüremlő rovarzúgás elfogja lépteim neszét. Bozótkés kevés az ilyen óriás példányhoz. Hátratapogatok a túlfelől hagyott puskáért. Elérem csövét. Lassan áthúzom. Jobb lenne elevenen elfogni, de nincs rá mód. A lomb ráhajlik az erdei óriásra, ha odahajolnék hozzá a zsineghurokkal, biztosan elriasztanám, meg aztán az elszállítására sincs lehetőségem. Rövidcsövű puskámra erősíthető zsineges

256

favillámmal még akkor sem érném el a túlsó, combvastag törzsgyűrűn pihenő fejét, nyakát, ha a gödör szélére lépnék.

Dudoros, széles fej, durva, nagy pikkelyzetű törzsgyűrűk, nyakán átcsavart vaskos, tömpe végű farok. Mindez legalább egy mázsa, ha ugyan nem több. Zajtalanul leteszem a lepkehálót, a bozótkést. Jobb kezemből átveszem a balba a Winchestert. Hüvelykujjal felhúzom a kakast. Leheletnyi kattanás. Háttal a törzsnek támaszkodva, célba veszem a szájrésznél kétféle színű fejet. Pontos lövést akarok. Ez az óriáskígyó nem megy át támadásba, mindig menekül, emberrel nem veszi fel a harcot. Kivéve, ha megsebesítve, sarokba szorítva nincs útja a menekülésre. A széles, dudoros fej célban — lélegzetemet lefojtom, mikor finom érintéssel elhúzom a ravaszt. A dörrenés végighullámzik az őserdőn, az Uatumán. Szürkés füst terjeng előttem, erős az ellobbant puskapor szaga. Szeretem ezt az illatot: zsákmányt jelent. A giboia gyűrűi szétcsúsznak, farka lelazul nyakáról, remegés fut át a százesztendős, tarka óriás kúszó törzsén. Fél perc múlva megszűnik a remegés. Vége.

Új töltényt ismételek a csőbe. Leteszem a puskát. Most már az innenső oldalon támasztom az égett törzsnek. Felveszem a vörös, göröngyös földről a bozótkést. Körben levagdalom a kimúlt óriáskígyóra árnyékot borító lombos bokor ágait. Félredobálom a giboiára hullott gallyakat. A napfény egyszeribe rádől, aranyával színesre festi a vaskos törzsgyűrűket. Lelépek a félméter mély földhorpadásba. Térdem az óriáskígyó törzsének feszül, amint rajta áthajolva, elmarkolom a nyakát. Nagy erővel húzom kifelé. Nehezen mozdul. Megbomlik a törzsgyűrűk addigi holt rendje. Az égett fatörzs mellé vonszolom, odaigazítva a kimúlt tarka, szépmintás erdei óriást Akkora az állat, hogy nem csak bőrét húzom le, de csontvázát is elviszem, hogy kipreparáljam. A golyó, amely fején és a fej alatti

257

törzsgyűrűn átment, a preparálás szempontjából különösebb bajt nem okozott. Csontfőzőüst nincs nálam, de hiányában is megoldom valahogy a problémát. Van itt két tizennyolc literes bádogkannám, az egyiket feláldozom a csontfőzőüst céljára. A majomkoponyákat eddig egy kétliteres konzervbádogban főztem, preparáltam, amelyet még Fordéktól hoztam. Benzin érkezett benne Észak-Amerikából. Két bádogkannát tartalmaz egy láda. Néhány láda most már kígyóketrec, tetejükön réz szitaszövet feszül. Ide nagyon alkalmasak voltak akkor is, mikor Fordék már félredobták őket. Az új csontfőzőüst tehát megvan. Derékszíjam tokjából kihúzom rövid nyúzókésemet. Körmömön megpróbálom élét.

A sietősen lehúzott óriáskígyóbőr jó része szélesen terül el a vörös, morzsalékos talajon. Rajta szürke, hosszú, dísztelen tömeg: az óriáskígyó vaskos törzse. Fejerészét gonddal nyúzom. A múzeumi preparátornak az állatfejeknél kell megküzdeni a legnagyobb nehézségekkel, mert a nyúzáskor sokszor megcsonkítják a bőrt.

Töprengek, miképp végzem el a további munkát? Darabokban még sohasem vittem haza nyúzott, hústól megtisztogatott óriáskígyó-csontvázat, de most elkövetkezik ez is. Más mód nincs. A tizennyolc literes, négyszögletes, magas bádogkanna túl kicsi, hogy egyszerre, egy főzetre végezzek a giboia teljes csontvázával. Fel kell darabolnom, miután kiszedem belső részét és a húst levagdalom gerincéről. Akár erdei mészárosnak is beállhatok, ahogy a húsától tisztított giboiát darabolom.

A már összehajtott bőr mellett, a vaskos farokrész húsát kezdem szabdalni. itt a leghúsosabb. Mind az öt méter körüli gerincdarab lehúsolva. Olyanok, mint falánk óriásoktól lerágott roppant halgerincek. Csak a fejrész emlékeztet valamennyire giboiára. Az erdei óriáskígyó

258

súlya az eredeti negyedrészére csökkent. Ehhez jön a göngyölegbe csavart, zsineggel összekötött bőr.

Urubuk keringenek felettem. Egyik-másik leszáll egy közeli ágra. Onnan figyel. Vár. Soha olyan türelmet, mint ezeknél a gyászos színű, kopasz nyakú madaraknál. Tudják, hogy megkapják, amire várnak.

Vékonyka iszalagokkal hurkolom össze a csontváz darabjait. Két csomagot készítek. iszákomat nyakamba kerítem, miután a vörös földdel alaposan ledörzsöltem kezemet, késemet. Ez is valami, amíg odalenn megfürödhetek. Bozótkésemet tokba dugom, puskámat hónom alá veszem, és rátéve a csomagokat, az iszákot a fekete törzsre, átkapaszkodom. Az ám. Hány óra lehet? Felpillantok az égre. A nap már jócskán nyugatnak fordult. Sokáig tartott a művelet. Iszákomat nyakbakanyarítva, puskámat megigazítva, lehúzom a fatörzsről a két csomagot. Nehezek, az iszalag és a zsinegkötés ujjaimba vág.

Percek múlva a romnál vagyok. Szomjazom, de semmi kedvem inni. Enni még kevésbé. Pedig nem vagyok kényes. A bűz, ami a giboia belső részéből kiáradt, túlságosan hatott. Csúszva, majdnem nadrágféken érkezem le a víz-menti homokfélkörhöz, a csónakhoz. Belehajítom a súlyos bőrcsomagot és a gerincrészeket. Beteszem puskámat és iszákomat. Egyszerre lehoztam mindent. Kétszer nem volt kedvem megtenni az utat. Odafenn a bűz a legnagyobb riasztó. Kérdés, hogy a derék urubuk elvállalják-e a dögrészekért?

Homokkal dörzsölöm, vízzel mosom le kezemet, arcomat, egész testemet. A vizes homok leviszi a bűzt, ami most már csak a csónakból árad. A puskát is lemosom, megtisztogatom. A késeket is tokostól. Még az iszák szíját is. Nadrágomat, ingemet, bakancsomat és lábszárvédőmet

259

is megmosom. A tisztálkodás vagy félóráig tart. Odaát már árnyékba borul a nyugati erdőfal alja.

Indulás. Eloldom a csónakot. Átevezek, és most már az erdőárnyékban haladok visszafelé. Forróság ül az Uatumán. Átnézek Pedra Gulho magas, lombos partjára. Nem is kellett ma bemennem a sűrűbe. De Így is fárasztó a nap. A giboia preparálását még egyáltalán nem fejeztem be. Abilio és Juan majd segít. A két legény jól ismeri már a preparáló csontfőzés mesterségét. Klementinóra, harmadik vadászkísérőmre még nem bíznám a dolgot.

Hajtok lefelé az erdőárnyékban. Az Uatuma vize gyöngyözve kavarog az evező nyomán. Minél előbb Joel viskójához akarok érni. Pedra Gulho elmarad, zöldje belevész a mindenütt magas erdőfalba. Eszembe jut, hogy nem is vettem észre, mikor hagyták abba a papagájok a zsivajgást. A sárga és fekete poszméh-félékről is megfeledkeztem. Nem baj.

Késő délután. Nagy erővel fordítom jobbra a csónakot. Befordulok Joel kis irtásának kikötőjébe. Három csónak áll a parton, jó magasra kihúztuk őket a vízből. Abilio is idehaza van már.

— Hahó! Boa-tarde! — kiáltok. — Boa-tarde! — hangzik Abilio válasza. A többiek is

rámondják a viskóból az üdvözlést. Lejönnek a partra. Kikötök

— Ez igen, Senhor! — füttyent Juan, aki segít partra húzni csónakomat. A többiek is körülvesznek, még Joel és Rodrigo is kikelt a függőágyból.

— Hol ejtetted el, Senhor? — kérdezi Abilio. — Pedra Gulho irtásán. — Ott igen, ott lehet! — bólogat Rodrigo. — Esztendeje

sem jártam odafenn. Rossz a kikötője. — Bevették délben a kinint? — kérdezem.

260

— Nem! — vakarja meg fületövét Rodrigo, mialatt Joel némi bűntudattal rámpillant.

— Hol a kinin, Abilio? — Odafenn a kunyhóban, Senhor. — Add ki Joel és Rodrigo részét. — Igen, Senhor! — vigyorog barna képű legényem. — A

vizet is hozza magával. Este. Tűz lángol a viskó és a csónakok közti erdőszélen.

Már fekete a bádogkanna oldala, a víz rotyogva forr, buborékol benne. Négyszerre kifőzzük a giboia-csontvázat. Nézem a még hátralevő adagot.

Forr a néhai vizesedényben a széles fej, a nyakrész. Kész a harmadik főzet. A széteső csonthalmazt, a

zuhogó vizet kiborítom a keményre taposott homokra. Itt majd kiszálazom, leszedem a csontokról, a fej csontjairól a leváló izomzatot. A forró kannába belerakom a darabokra vagdalt negyedik részt. Teletöltöm vízzel.

— Tedd tűzre, Abilio! — Klementino csaknem a bádogedény magasságáig halmozza a lángolva izzó parazsat. Juan a kunyhó mögötti erdőben, karbidfényben dolgozik: vastag fatörzsre körbeszegezi a kifeszített giboia-bőrt. A vízig hallom a fejszefok kemény ütéseit, amint a rozsdás, sokszor egyenesített szegeket beleveri az élő fa köré csavart, kifeszített óriáskígyóbőr széleibe. Joel és Rodrigo a pálmatető alól nézik serénykedésünket. Nincsenek hozzászokva ilyen mindenkit egyszerre foglalkoztató munkához.

— Nincs lázuk? — kérdezem Joeltől és Rodrigótól, akik végül is lesétáltak hozzám.

— Csak egészen kevés, Senhor! — teszi Rodrigo saját pulzusára hüvelykujját.

— Most már rendbejönnek! — felelem.

261

Abilio leemeli a tűzről a negyedik edény kifőzött csontot, a giboia farokrészét. Odaviszi a többi csont mellé, és kidönti. Gőz, pára csap fel.

— Kész, Senhor! — Rendben van, menjetek fürödni! — Ne segítsünk, Senhor? — lép oda Juan. — Nem! A továbbiakat már én végzem el. —

Odatérdelek a forró, gőzölgő csonthalomhoz. A tűz vöröse vérrel hinti meg az Uatumát. Sietnem kell. Egyetlen giboia-csont sem maradhat holnapra kimosatlanul.

262

R É G I T Ö R T É N E T E K , I N D I Á N L E G E N D A ?

FEKETE VÍZ, a még feketébb túlparti őserdő hátteréből kiemelkedő csillagos égbolt olyan idefentről, mintha mély és sötét szakadék fenekéről

néznék fel. Körülvesznek a fekete fokozatai. Vízbe állított ketrec

mellett állok térdig vízben. A viskóban karbidfény világít. A csónakok végében csendesen csobog az Uatuma. Előttem — mint az égbolt szentjánosbogarainak tükörképei — csillagok fénylenek a vízben. Csak éppen alájuk kellene nyúlnom, hogy kimerjem valamelyiküket. A Constrictor constrictor kifőzött csontvázát, száz és száz bordáját, csigolyáját szorgalmasan mosom, rázom a vízben. Előzőleg a sűrűhálós kinyitott ketrecbe, az alkalmi kosárba raktam őket. Másra nem bízom ezt a munkát. Így legalább semmiféle csontrészt nem sodor ki belőle az örvénylő, fekete víz. Az óriási, tarkamintás giboia-bőr a viskó mögött szikkad.

Joel és Rodrigo odafenn beszélget embereimmel a karbidfényben. Változatlan mennyiségű kininnel etetem őket. Mivel sokkal jobban bírják már magukat, házigazdáim szívesen lemondanának róla. Hiába, a kininlabdacs keserűbb, mint bármi. Még kemény, erdei életüknél is roszszabb. Magam nem beszélek ilyenféle erdei keserűségről, mert engem kedvem hozott ide, az tart itt és küld tovább, beljebb, egyre messzebb. Ők idekényszerülnek az Uatuma vadonába.

Rodrigo talpraesett ember, aki szerencsét próbálva megjárta már a tengerparti, meg az Amazonas menti kikötővárosokat. Mint elbeszélte, sietve visszatért az erdőbe, nehogy az itteni kis bajt nagyobbra cserélje.

A

263

Munkanélküliség, éhezés fogadta odakinn. Még kikötőmunkásnak sem állhatott. Néhány rézmilreis csörgött zsebében, mikor ismét visszajött nyersgumit gyűjteni, vadászni az Uatuma magányos vadonába. Bízik a gumiban. Azután kitört rajta a súlyos váltóláz. Ez az egyetlen dolog, ami itt biztosan megtalálja az embert. Joel és Rodrigo most tejeskávét iszik legényeimmel az eresz alatt. Napszálltakor kibontottam számukra egy tejkonzervet. Klementino annyi vízzel főzte fel a sűrített tejet, hogy éppencsak a színe tej. A karbidlámpa vízig vetődő fényében ismét megmerítem a sűrűhálós ketrecet. Újra és újra megrázom a benne levő, két vödörre való bordát és másféle csontot.

Elkészültem a csigolyák, bordák mosásával. Minden csont megtisztult a rátapadt enyves létől, szétfőtt izomrosttói. Magamhoz ölelem a csepegő ládát, s felviszem a kunyhóhoz. Csuromvizes vagyok. A kunyhó előtt kiterítek egy pálmaborítót. Arra döntöm ki az óriáskígyó nedves csonthalmazát. Eligazgatom. Reggelre ez is megszikkad, mint a hatalmas, tarkamintás kígyóbőr. Szép zsákmány a giboia. Egyre jobban örülök neki. A csontváz teljes és hiánytalan, kivéve a fej golyózúzta csontjait. Leállítom a borító mellé a kiürített ketrecet. Hadd száradjon. Magam még lemegyek az Uatumára, hogy megfürödjem. Embereim élénken beszélgetnek Joellel és Rodrigóval a fehérlő karbidfényben.

— Az indiánok meséi — hallom Rodrigo szavát — tele vannak csodálatos dolgokkal. Elmondok néhány indián legendát.

— Megálljon csak, Rodrigo, várjon azokkal az indián históriákkal, amíg visszaérek a fürdésből — kiáltok fel.

— Várok, Senhor! — szól le a sötét Uatumára Rodrigo, ahol sietve fürdöm két csónak közt. Vödörrel döntöm magamra a vizet. Megtörülközöm. Felrántom nadrágomat, felhúzom ingemet. Papucsba bújok.

264

— Most már lehet! — ülök a kis csoporthoz, a középre állított karbidlámpa világosságába.

— Senhor, nézzen ide! — áll fel Rodrigo, miközben fejét majd beleveri a pálmaeresz alsó tartódorongjába. — Ilyenféle drágaköve nincs? — kotor bele gumizsákjába. — Odalenn, az Amazonastól délre, az őserdőben találtam egy iszapos patakmederben. — Nézze! — mutatja a rongyos ingek meg zsákból szakított törülközők közül kivett három zöld kristályt. Az egyik akkora, mint egy késmarkolat. Még alakja is hasonló.

— Smaragd! — ámul el Abilio. — Ugyanilyen drágakő fülbevalókat viselt Santarémben Senhorita Vivi. — Meg-feledkezünk Rodrigo indián históriáiról. Igen, Vivi és smaragdjai. Sohasem láttam Santarémben Vivit aranyba foglalt óriás smaragdjai nélkül. Szerencsét hoznak! — állította. Tévedett. Barátságunk közvetett drámába fúlt, amelynek egyikünk sem volt okozója. Abilio szavai nyo-mán feltámad bennem az emlék. A lepra, ez a vészes, baljós betegség választott el bennünket. Nem Vivi betegedett meg, hanem bátyja. Santarémba érkezve, a Zeantunes fedélzetén tudtam meg a szörnyű hírt: Vivi bátyján kitört a lepra. A hosszú ideig lappangó lepra világokat rombol. Mint akkor a miénket. Ellobbant, korommá változott akkor minden.

— Min gondolkozik, Senhor? — pillant rám Rodrigo, tenyerembe csörrentve a zöld kristályokat.

— Olyanok ezek, mint Senhorita Vivi smaragdjai! — is-métli Abilio. .

— Nem, ezek csak hasonlóak — szólok. — Ezek turmalinkristályok, féldrágakövek. Nagyon is elmaradnak a smaragd értéke mögött. Tessék, Rodrigo! — teszem vissza felém nyújtott tenyerébe a sötétzöld féldrágaköveket.

— 1645-ben Fernao Dias Paes Lerne, a kegyetlen, ke-mény fegyelmet tartó bandeirante-vezér utolsó diadala is

265

ilyen féldrágakövekhez fűződik — idézek caboclóimnak a brazíliai történelem régi, véres eseményeiből.

— Akkor történt ez, mikor az ősvadonban végigszen-vedett hétesztendős kemény küzdelem után kis seregével megtalálta Belső-Brazíliában azt a területet, amelyet ő Platón nyomán Atlantisznak tartott. Smaragd-országnak nevezte el. A valóságban csak kis értékű zöld turmalin-lelőhelyet talált. — Sajnálom Rodrigót, hogy csalódást kel lett okoznom neki, de ő a sokat próbáltak könnyedségével hamar túlteszi magát a kellemetlenségen.

— Mi történt akkor Fernao Dias Paes Lemével? — nógat Joel, miközben Rodrigo visszaszórja zsákjába a karbidfényben zölden csillogó turmalinokat.

— Fernao Dias Paes Leme a XVII. századi Brazília történetében nagy szerepet játszó bandeirante-vezér. Kemény és kegyetlen ember, aki csak hajtani való lélek nélküli rabszolgát látott az őserdő indiánjaiban, ellentétben a jezsuita szerzetesekkel, akik emberi lelket, térítendő anyagot, emellett Fernaóhoz hasonlóan: ugyancsak munkaerőt láttak bennük. Nem volt kétséges, ki győz, mert a fegyver, az erőszak Fernaóék és a többi, hasonló elveket valló dél-brazíliai bandeirante-vezér kezében volt.

Fernao művelt vezér volt amellett, hogy a keménység, kegyetlenség sohasem hiányzott cselekedeteiből. Mikor Platón hátrahagyott írásaiban olvasott arról, hogy létezett valamikor egy Atlantisz nevű föld a messzi nyugati tengereken, amely beleveszett az ismeretlen világba, fejébe vette: megkeresi ezt a földet. Szóbeszédek jártak, ki tudja honnan, merről kerekedtek, hogy a híres ősi Atlantisz nem más, mint Smaragdország. Fernao lelkét felajzották ezek a hírek, már a régi görögök leírásával sem törődött, s Atlantiszt nem a tengerek síkján, hanem a brazíliai ősvadon mélyén kereste. Hatalmába kerítette rögeszméje. Maga köré gyűjtötte alvezéreit, fiát. Elmondotta, hogy megkeresi az

266

ősvadonban Atlantiszt. Lelkesen csatlakoztak hozzá. Serege sok száz főre növekedett. Fernao seregében kemény fegyelmet követelt. Alvezérei, emberei alávetették magukat akaratának.

A vadonban, útban a mai Ouro Préto irányába, mindenfelé táborokat létesített, összekötőket hagyott hátra, hogy visszafelé nyitva tartsa seregei útját Sao Paulóba. Kemény harcos, igazi bandeirante Fernao. Vad elszántsággal küzdött a célért. Az ellenállást vaskézzel törte le.

Esztendőkön át kemény, kegyetlen nélkülözések vártak a Smaragdországot kutató Fernaóra és embereire. Sokkal keményebbek, mint amire valaha is számítottak. Voltak ugyanis, akik azt gondolták, hogy egy kődobásnyira meglelik az ősvadonban a csodálatos, gazdag Atlantiszt. A valóságban száz harcot is meg kellett vívniok a lesből támadó, ellenálló indiánokkal. Az ősvadon, a halálos veszedelmek megtörték Fernao embereinek ellenállását. Szökdöstek, visszamenekültek a tengerpartra, de sokuk áldozatul esett az indiánok mérgezett nyilainak. Fernao fia is fellázadt apja ellen. A könyörületet nem ismerő Fernao rá is kimondta az ítéletet: felakasztatta fiát. Intő például — mondta.

Fernao Dias Paes Leme fanatizmusa pillanatra sem lohadt. A kudarcok, csapások megerősítették. Tudta, ha enged keménységéből, sohasem találja meg Atlantiszt, Smaragdországot, melyért már annyi vért, aranyat áldozott. Rögeszméje teljesen hatalmába kerítette. Vad kegyetlenségében mitől sem riadt. Indulata féktelenségekre ragadtatta. Fia tragédiája után egy másik eset: fegyveresei elébe hozták egyik szökött emberét. Fernao újabb szörnyű cselekedetre ragadtatta magát. A megerősített tábor előtt sziklás, mély folyó örvénylett.

267

Kössetek az áruló hátrakötött kezei, hóna alá kötelet. Vessétek át azt egy, a folyó fölé nyúló ágon! — parancsolta. A szökevényt megkötözték. A víz fölé nyúló ágon átvetették a kötelet. Az elítéltet kilökték a partról a víz fölé. Az himbálózva csüngött a hóna alatt átfutó, hátán megcsomózott kötélen. Ordítva könyörgött. Fernao, a vezér nem kegyelmezett. — Eresszétek a fickót bokáig a vízbe — parancsolta. Megtörtént. A vérre, csobbanásokra gyűlő vad fekete piranhák tépték, szaggatták a vízbe lógatott ember lábait. — Most térden alulig — vezényelt Fernao. Lejjebb engedték kötelén a hörgő, kínban vergődő áldozatot. Fernao katonái elgyötörve nézték társuk halálos vergődését. Senki sem segíthetett. A halál csendje, rémülete suhogott körülöttük. — Most combig! — hangzott a kérlelhetetlen parancs. — Hasig! Most egészen nyakig! — A partról százan nézték a kötélen csüngő, lecsuklott vállat, fejet. — Ki vele a partra! — Megtörtént. A kínban torzult arcú csontvázat Fernao parancsára felakasztották a tábor mellett egy legallyazott fára. — Okulásul! — fordult embereihez a vezér. — Mindenki így jár, aki megszökik. — Senki sem szökött meg többé Fernao vezér táborából. A szörnyűséges példa hatott.

Hét keserves esztendő telt el. Megfélemlített, vad indiánok érkeztek követségbe. Az akkor már halálosan beteg Fernaóban fellángolt az élet, mikor meglátta az indiánoktól ajándékba hozott zöld köveket.

— Smaragdok! — üvöltötte. — Smaragdok! — Már a sír szélén állott, de belehajszolta embereit a mocsárba, amit az indiánok mutattak neki. Szűrték, mosták a fenék iszapját. Egymás után kerültek elő a „smaragdok” tucatjai. — Itt van Atlantisz! — nyögte. — Megtaláltuk Smaragdországot! Hála neked Isten, hála neked Mindenható! Emberei elébe öntötték a „smaragdokat”. Fernao lázasan borult rájuk, arca boldogságtól ragyogott, felnézett a kékaranyban tündöklő,

268

forró brazíliai égboltozat szikrázásába. Lihegve szorultak ki belőle a szavak: minden smaragd, minden. Az égbolt is csupa smaragd!

Betegen, diadalmasan tért vissza az ő Smaragdországából. Az ősvadonban, a régen általa vágatott úton találkozott a keresésére indult Manoel da Barbával, leánya férjével. Manoel da Barba látta, hogy Fernao Dias Paes Leme nemcsak fizikailag, de szellemileg is beteg. Beleőrült a hiábavaló reménykedésekbe, a megpróbáltatásokba. Utolsó világos pillanatában átadta Barbának a smaragdjaival telt bőrzacskót, azután Manoel da Barba karjaiban meghalt. Abban a hitben halt meg, hogy megtalálta Atlantiszt, nyomra vezették Platón feljegyzései. Sohasem tudta meg, hogy „smaragdjai” csak turmalinok. Fernao Dias Paes Leme holttestét Sao Paulóba szállították, ott temették el. 1910-ben, huszonegy esztendeje találtak rá sírjára egy régi templom újjáépítésekor.

A véres történet — idézem tovább embereimnek — Manoel da Barbával folytatódik. Da Barba embereivel Sao Paulóból visszatért oda, ahol Fernao Dias Paes Lemével találkozott. Itt összeakadt Rodrigóval, a királyi küldöttel, aki szintén aranyat, drágakövet kel esett a vadonban. Orvul megölette. Ezután embereivel bevette magát a belső ősvadonba, ahol úgy élt, akárcsak a vad indiánok, s húsz esztendeig hajszolta az aranyat, a smaragdot, éppoly megszállottan, mint Fernao. Sohasem térhetett vissza Sao Paulóba, ahonnan Rodrigo megöletése miatt örökre száműzték.

Manoel da Barba megszállottsága végül meghozta eredményét. Ő talált első ízben a belső ősvadonban számottevő mennyiségű aranyat.

— Nem volt senki, aki akkor segíthetett volna azon a piranhákkal elevenen széttépetett szegény fickón? —

269

krákog pillanatnyi tűnődés után visszatérve a történet közepébe Klementino.

— Nem, senki sem segíthetett! — Mindenki rettegett a vérszomjas Fernao Dias Paes

Lemétől. — Kár! — mormogja Klementino. — Lelőhették volna!

Rodrigo eltűnődve hallgat, miközben félrerakja madzaggal bekötött zsákját. Gondolataim visszakalandoznak a régmúltba, a csaknem háromszáz esztendő előtti időbe. Akkor Brazília történelme bővelkedett hasonlóan véres, kegyetlen históriákban. Sokáig tartott a küzdelem, amely ha kisebb méretekben is, ma már nem aranyért, drágakövekért, de tovább folyik az ősvadonban. Gumigyűjtők csoportjai, tudományos expedíciók tűnnek el nyomtalanul. Négy esztendeje, 1927-ben az angol régész, Fawcett ezredes és expedíciója tűnt el a vadonban. Az őserdő ma éppoly vad, mint háromszáz esztendő előtt.

— Senhor — pillant rám Abilio —, elmondanál más históriát is a régi Brazília történetéből? — Rodrigo gumizsákjára nézek, amelyen megkopott, ráragasztott papíron címerféle látszik.

— Goyaz állam címere? — kérdezem. — Az! — bólint Rodrigo. — Látod Abilio azon a régi rajzon a lángoló edényt? — Igen, Senhor! — Ki tudja, hogy ez mikor került Goyaz állam címerébe?

Az öt caboclo rámpillant a karbidfényben, de egyik sem felel. A sötét ősvadonból cigarrók cirpelése, lentről vízcsobogás hangzik. Körülöttünk sötéten, némán hallgat az ősvadon. — Tehát így került Goyaz állam címerébe a lángoló edény: Élt a XVIII. század második felében — kezdem — egy Bartolomeu Bueno da Silva nevű híres bandeirante vezér, akit Anhanguerának is neveztek. Ő is sejtette, hogy az ősvadonban sok a termésarany, a drágakő,

270

csak éppen meg kellene találnia a lelőhelyeket. Elhatározta, hogy elindul az arany felfedezésére. Maga mellé vett néhány vakmerő bandeirantét és tizenkét esztendős fiát. Hadd tanuljon a fiú! — mondta. Nekivágtak az ismeretlen belső vadonnak.

Nélkülözésekkel teli idők következtek. A megfélemlített indián törzseket — ha nem hódoltak be — elpusztította. Az eredetileg kisszámú bandeirante csapat közben nagyon megszaporodott a hozzájuk csatlakozott bandeirantékkal. Bartolomeu kemény vezérnek bizonyult, akit mint Fernaót, szintén hite sodort előre, józanságát azonban sohasem vesztette el. Aranyat keveset találtak, azt is csak az indián falvak asszonyainak ékszerei közt. Az indiánok sehol sem árulták el, honnan szerzik az aranyat. Bartolomeu Bueno Silva végül furfanghoz folyamodott. Maga elé rendelte az ellenséges indiántörzs férfiait s így szólt: — ha nem mondjátok meg, amit tudni akarok, így gyújtom fel vizeiteket, tavaitokat. Többé nem halászhattok, vizet sem ihattok, minden halatok elpusztul a tűzben — s ezzel agyagedénybe cukornádpálinkát öntött, majd lángoló rőzseággal meggyújtotta. A csoda láttán rémület lett úrrá az indiánokon. A bandeirante vezér elé vetették magukat, rimánkodtak neki; könyörüljön meg rajtuk, istenként tisztelték, aki képes meggyújtani a vizet. Nagyon sokan vállalták ezután önkéntesen Bartolomeunál a rabszolgaságot. Bartolomeu azonban így is csak kevés aranyat lelt, s az „öreg ördög”, ahogy az indiánok nevezték, mindössze gazdag rabszolgazsákmánnyal tért vissza. Rabszolgazsákmányát jórészt szétosztotta emberei között. Híre-neve ezután növekedett, de gazdagsága nem.

Bartolomeu Bueno da Silva végül is magas tisztségben, Goyaz állam egyik vezetőjeként halt meg. És lángoló agyagedényének képe, amellyel meghódította, rabszolgává igázta az indiánokat, belekerült Goyaz állam címerébe.

271

— Úgy tudom, Senhor — veti közbe Rodrigo —, hogy ennek a bandeirante-vezérnek a fia később visszatért az ősvadonba. Ugyanazokra a tájakra hatolt, ahol előtte apjával és a bandeirantékkal járt. Ő volt az, aki megtalálta az apja által hiába keresett gazdag aranylelőhelyet.

— Úgy van! — Legényeim elgondolkozva, töprengve néznek a karbidfénybe. Lángba repülő rovarokat, pilléket figyelünk. Milyen régóta repülnek az elvakított emberrovarok az arany fényébe! Sok észak- és dél-brazíliai folyó medrének homokjában találnak aranyat, drágaköveket meg féldrágaköveket. Aranymosó, gyémántkereső azonban alig gazdagodott meg, legalábbis nem hallottam erről. Éppen úgy, mint hogy vadász és gyűjtő sem gazdagodott meg soha. Egyiket a gazdagság reménye hajtja, másikat a vadász- és gyűjtőszenvedély. Mindkettő emberi indulat. Én itt az ősvadon, a víz élettől gazdag sűrűjébe markolok. Ez mindig meghozza a magam örömét. Boldog vagyok ilyenképpen? Úgy hiszem, igen.

— Senhor, tudod-e, hogy a régi bandeiranték sokkal jobban ismerték a brazíliai ősvadont, mint ahogy azt ma ismerik? — szólal meg Joel.

— Tudom. — A némaságot ismét bontja a szó. Élénkülő beszélgetés közepette találom magamat. Juan is megszólal, aki eddig gondolataiba merülve hallgatott.

— Mit tudsz, Senhor a további, régi őserdei aranyfeltárásokról?

— Az őrült Fernao veje — kezdem — Manoel da Barba után az egyszerű caboclo aranymosó, Bartolomeu második a sorban, aki jelentős aranylelőhelyet tár fel ott, ahol ma Ouro Préto városa áll. Mikor ráakad az aranyleletre, és kitermeli az első mennyiséget, elcseréli egy caboclo puskájáért. A caboclo sem örvendezik sokáig az aranypornak, s továbbadja két igen szép rabnőért. A rabnőitől megvált legújabb aranytulajdonos megint keres a

272

dolgon, mert továbbadja az aranyport egy Pedroso nevű embernek, aki a leletet Rio de Janeiróba szállítja. Mindannyiuk között Pedroso jár a legjobban, hiszen ő tartózkodott legközelebb a civilizációhoz.

Pedroso kitűnő üzletember: mikor közli az arany eredetét, egyúttal engedélyt kér egy, a későbbi aranybányászoktól igénybe vehető aranyolvasztó építésére a lelőterületen. Megkapja az engedélyt.

A caboclo Bartolomeu aranyleletével megindul Minas Gerais állam óriás lendületű fejlődése. Az arany felfedezése alapjaiban rázza meg Minas Geraist. Megindul az aranykeresők hada az ősvadonba. Vad és kegyetlen verseny kezdődik a bányákért. Ahol meglelik az aranyat, földben, folyóhordalékban, parti homokban, ott emberáradat önti el az ősvadont.

Aranyláz kerít hatalmába öreget, fiatalt. Ennek következtében olyan magasra szökik az indián és a fekete rabszolga ára, mint még soha. Az aranymosás munkaerő-szükségletének biztosítására megindul az új rabszolgavadászat. De egyre kevesebb indián kerül rabbilincsbe. A belső folyók, tavak tája rohamosan néptelenedik. Az indiánok az ősvadon mélyére menekültek a rabszolgavadászok elől. Mások meg szembeszálltak a rabszolgafogdosókkal. A megnövekedő erdei veszély miatt afrikai fekete rabszolgák iránt mutatkozik kereslet. De ezek sem tudják már kielégíteni a növekvő munkaerő-igényt, bár az afrikai rabszolgák akkor már sokkal többe kerültek. mint azelőtt az indián rabszolgák, de az aranybányászok így is megtalálják számításaikat.

Az 1700-as években egymást követik a nagy aranylelőhelyek felfedezései. Az ősvadonok addig járatlan sűrűi kalandorokkal, kincsre szomjazó, mivel sem törődő aranymosókkal telnek meg. A földbirtokosok elhagyják

273

ültetvényeiket és rabszolgáikkal együtt Minas Geraisba indulnak. Dől hozzájuk az aranypor, az aranyrög. A nagy lelőhelyek közelében előbb tanyák, majd falvak, városok épülnek. Villa Rica, Marianna és Sahara 1711-ben már városok. Minas Gerais az akkori világ legjelentősebb aranylelőhelyévé fejlődik.

A portugál király is kizsákmányolja a gyarmatot: rendkívüli jövedelemre tesz szert Manoel da Barba felfedezése nyomán. Minél több aranyat harácsol a portugál korona, annál többet kíván. Számos törvényt hoz jövedelmei növelésére. Ouro Préto és a többi aranylelőhely táján kiskirálykodnak a királyi biztosok. Katonáik szabad mozgásukban is korlátozzák az aranyterületek lakóit. A Minas Geraisban bányászott arany teljes egészében kiáramlik Brazilfából. Ugyanakkor egyre nagyobb embertömeg áramlik Minas Geraisbe. A tömérdek kalandor, gyilkos és tolvaj közt mind nehezebb a bányászok, a rabszolgák ellátása.

1719-ben a portugál király törvényt hoz, amely [megtiltja, hogy bárki aranyport tartson. Minden leletet, rögöt és aranyport be kell szolgáltatni a királyi hivataloknak, akik aranyrudakat öntenek a bányászott aranyból, s elveszik a portugál király számára az arany ötödrészét. Rúdaranyat csak akkor lehet forgalomba hozni, eladni, ha rajta van az ötöd levonását igazoló királyi bélyegző. Az ellenállók vagyonát elkobozzák, és a távoli indiai portugál gyarmatokra száműzik őket.

1720-ban történik, hogy az afrikai portugál Angolából útnak indítanak egy hajórakomány fekete rabszolgát. Egy falu teljes lakosságát. Köztük a törzsfőnököt, akit feleségével és hat gyermekével hurcolnak hajóra. Rio de Janeiróba azonban csak a fekete főnök érkezik meg egyetlen megmaradt fiával. Felesége és öt gyermeke a rabszolgák jő részével együtt elpusztul a tengeren. A kikötőben páterek

274

fogadják az elcsigázott rabszolga-szállítmányt, s megkeresztelik a feketéket, mint a többi rabszolgaszállító hajó rakományát.

Mikor a szerzetesek a legszükségesebb tudnivalókra megtanítják a rabszolgákat, azok vásárra kerülnek. A régi törzsfőnök, az Új rabszolga ekkor már a Chico névre hallgat, amit a szent keresztségben kapott. Fiát Chiquinho névre keresztelték. Mindketten Ouro Prétóba kerülnek. Gazdáik aranytermelő bányamunkára fogják őket.

Chico okos fekete. Kiszámítja, miként szabadulhat. Nehéz küzdelem vár rá, de vállalja.

Öt teljes esztendeig dolgozik, míg fiát kiváltja. Ezután azzal a pénzzel, amit a kiszabott munkaidőn túl végzett munkával szereztek, magát váltja ki. Ketten harmadik társukat váltják meg a rabszolgasorsból. Négyen az ötödiket, majd így tovább.

Keményen dolgoznak. A feketék szövetkezésében hatalmas erő rejlik. Minden falubeliüket felszabadítják, majd más afrikai falvak lakóira is sor kerül. Szövetkezésük gazdag közösséggé fejlődik. Aranybányát vásárolnak. Ezután saját aranyukat termelik. Fehér aranyásók is kérik felvételüket a fekete közösségbe. Chico őket is felfogadja. Felveszi a királyi rangot. Fiának hercegi címet adományoz. Másodszor is megnősül, királynét vesz maga mellé.

Chico törvényét mindenkor a szeretet hatja át. Testvériségüket Miasszonyunkról nevezik el.

Chico király rendet, fegyelmet tart. A jövedelmet egyenlő arányban osztja el, de a jövedelem egy részét félreteszi. A kiváltott rabszolgák száma hatalmasra növekszik. Ennek híre eljut a portugál királyi udvarba is. Megrettennek. A király törvényt hoz, melynek értelmében a Minas Gerais-i bányavidéken egyetlen rabszolgát sem szabad felszabadítani. A zsarnoki törvény azonban ekkor

275

Zászlós hangyász, a legnagyobb hangyászfaj egyede

Dolmányos hangyász

276

Erdei óriáskígyó

277

már nem pusztíthatja el az erős közösséget: a természetes szaporodás is biztosítja fennmaradását.

Chico király igen magas kort ér meg. Királysága halála után is állja az időt. Csak 1888-ban bomlik fel a szoros közösség, mikor törvénybe iktatják a rabszolgaság megszűnését. A rabszolgafelszabadítás nem is olyan régen, 1888-ban, illetve 1889-ben történt. Az 1882-ben alakult brazíliai császárság akkor szűnt meg.

Elhallgattak. Búcsúzom a réges-régi emlékektől. Karbidfény világítja meg a függőágyakat, meg a fény körül ülő embereimet. A víz felől kajmánok mély, torokhangú nyögését hallom. Nem figyelek rájuk.

Eszembe jut Rodrigo ígérete, hogy elmond néhány indián legendát.

— Senhor Rodrigo — emlékeztetem. — Elmondhatná azokat az indián legendákat, melyeknek elébe vágtam a magam históriáival. — Rodrigo kemény, barna arca elmosolyodik, rámpillant, majd vizet ereszt a karbidba. Sípolva szökik magasra a láng. A fehér fény mindannyiunkat beterít. Rodrigo a karbidlángba néz, mintha az indián mesék világába lépne.

— A tupinambók hite szerint — kezdi, és innen már a magam szavaival örökítem meg az indián teremtés legendákat — Munha teremtette az eget, a földet, az állatokat s minden más dolgot, kivéve az esőt hozó felhőket. Mikor teremtését megvizsgálta, rájött, hogy az emberek nagyon is hálátlanok. Munha erre elküldte Totát, az égi tüzet, amely elpusztította az élőlényeket, megrázta a földet, összegyűrte, miáltal nagy hegyek és mély völgyek keletkeztek. Csak Iren-Maga maradt élve, aki a föld rengése után felment az égbe, és kikönyörögte Munha bocsánatát. Munha megbocsátott, és jótékony esőt küldött a földre. Ebből az esőből született az ember, amely elsokasodott.

278

Iren-Maga asszonyt választott, szaporodott és családját Mair-Munhának nevezte el. Belőlük keletkezett a tupinambók törzse, melyet Munha megtanított a mandióka termesztésére. De az emberek ismét hálátlannak bizonyultak teremtőjük iránt, s elhatározták, megölik Munhát. Nagy lakomát rendeztek az isten tiszteletére. Munha meg is jelent, s az emberek próba elé állították isteni erejét. Három tűzrakáson kellett átugrania. Mikor a második tűzrakáson is átugrott, feje óriási dörgéssel megnyílt, s megszületett a mennydörgés és a villámlás.

A Mair-Munha törzs egyik tagját Surcénak nevezték. Magányos, zárkózott embernek ismerték. Sokat gondolkozott, sokat tudott. G mutatta meg a Mair-Munha törzs fiainak az ég nagyságát. Leírta nekik a nap és a hold járását, megtanította őket, miként különböztessék meg a mérges és ehető gyümölcsöket, és más hasznos dolgok ismeretével is megajándékozta őket. Arra is megtanította rokonait, hogyan kell a népet okosan és jól kormányozni, hogyan kell védekezni az őserdők és vizek vadállatai ellen. Mindezeken túl egészségük védelmére is oktatta őket.

Munhának volt egy régi szolgája, Mair-Puxi. Egyszer a szolga halat hozott az isten leányának, és a leány nemsokára fiút szült. Munha elvonultatta az újszülött előtt a tupinambo törzs férfiait, hogy az újszülött felismerje apját. A gyermek Mair-Puxi nyilát vette kezébe. A bűnöst mindannyian megvetették. Később Mair-Puxi megbosszulta ezt, s mindenkit állattá változtatott. Ezután visszament az égbe.

Mair-Puxi fia a földön maradt. Egy ideig a tupinambók között élt, majd ő is felszállt az égbe, de egy fiút hagyott maga után. Mair-Puxi unokája, Mair-Ata a tupinambók közül választott asszonyt magának. Egyszer hosszú és fáradságos útra indult, amelyre gyereket váró asszonya is elkísérte. De az nem tudott vele lépést tartani, mindjobban

279

elmaradt mögötte. Végül az elfáradt asszony betért egy pálmakunyhóba, ahol az ottlakó ember erőszakot követett el rajta. Büntetésül a férfi gambává változott, az asszonyt pedig, miután megszülte két gyermekét, megölte és felfalta egy erdei emberevő. A két gyermek megmenekült, de sok viszontagság és nélkülözés között nőttek fel. Mikor megerősödtek, megbosszulták anyjuk halálát. Állatokká változtatták az erdei emberevőket. Ezután elindultak, hogy megkeressék apjukat. Meg is találták, apjuk pedig nehéz próbák elé állította őket, hogy származásukat bebizonyítsák. Ez végül is sikerült.

A tupi indiánok szerint — tért át Rodrigo új történetére, miután meggyújtotta egyik régi magyar újságom papirosából sodort cigarettáját —, mindennek van anyja. A föld helyváltoztató élőlényeinek a nap, a növényeknek pedig a hold az anyja. A víz anyja Iara, aki a vizek mélyén él, és szépséges asszony formájában elkapja és leviszi magához a fiatalembereket. A lányokat pedig fiatalember alakjában ragadja el. Éneke szép, magával ragadó. Aki megpillantja, elveszett.

Egyes indián törzsek hisznek abban, hogy létezik valahol egy olyan ország, ahol — hasonlóan a kereszténység paradicsomához —, minden szép, jó és tökéletes. Ezt az országot a tupik Bajnélküli-Földnek nevezik. A vörösfényű holdtól félnek a tupik, mert ez szerintük halált jelent. Eljött az ideje — mondogatják ilyenkor —, hogy a Nagy Atyához térjünk. A férfiak bottal verik a földet, a nők keservesen sírnak.

Némely indián szájhagyomány arról szól, hogy régen az őserdő mélyén nagy, gazdag, eleven életű városok léteztek. Lakói mást sem tettek, mint folytonosan csak az aranyat és a drágakövet mosták ki a folyók homokjából.

— Ezeknek az egykori városoknak létezését — állítom meg Rodrigót — sok tudós, régész hiszi ma is. Egy ilyen

280

ősrégi városról emlékezik meg az 1753-ból származó ismert bandeirante okirat. Általános érdeklődés fogadja szavaimat. — Az ősi, mexikói romok is régi, elpusztult, ma már egészében ismeretlen civilizációról beszélnek. Erről ma sem tudunk közelebbit. Emlékük azonban máig fennmaradt, tovább él, legendává formálódik az ősvadonok indiánjai között.

— Juruparit, a gonosz szellemet — veszi át ismét a szót Rodrigo — az isten kidobta az égből, mert gátolta a jó erőit, és háborúságot szított az emberek között.

— Akárcsak a keresztény Isten — mosolyodom el —, aki bukott angyalt, a Sátánt száműzte.

— Jurupari — néz nagyot a hasonlatra Rodrigo —, a tupik hite szerint, a naptól megtermékenyített szűzlánytól született. Jurupari a földön feleségül vett egy tökéletes leányt. Akkor nekilátott, hogy átvegye a földön a férfiak számára a hatalmat, mert idelenn addig a nők kormányoztak

— Megálljon csak, Rodrigo — szólok közbe —, itt a híres Amazon-legenda motívuma bukkan elő az ősmúltból indián hagyományként. A nőuralom megszűntét az indiánok ilyenképpen Juruparinak, a Gonosznak tulajdonítják.

— Így van, Senhor, mert az indián hit szerint Jurupari elvette a nőktől a hatalmat, és felszabadította a férfiakat az asszonyuralom alól. Jurupari tiszteletére mostanában is nagy ünnepeket rendeznek az indiánok. Ilyenkor kifestik magukat, rengeteget táncolnak, és — elnevette magát — alaposan elverik egymást. Eközben felavatják az ifjú legényeket, akik ezután már magukkal vihetik a lányokat az őserdőbe.

— Az őserdő anyja, a vadon oltalmazója — folytatja nagy lélegzettel Rodrigo — egyes indián törzsek hite szerint Curupire. Bársonyos bőrű, nem nélküli lénynek

281

képzelik. Ő védi az őserdőt, az állatokat, hogy puszta élvezetből senki se ölje meg őket. Különösképpen nem a vemhes állatokat. Curupire mutatja meg szükség idején a vadásznak az erdei és víziállatok rejtekeit. Ugyancsak ő tárja fel az embereknek az őserdő titkait, köztük a betegségek ellen felhasználható gyógyító növényeket.

Az esőt az indiánok szerint a jó szellemek hozzák. Az indián vadászokat Anhanga szellem segíti. Tüzes szemű, fehér törpeszarvas alakját ölti magára. Ha azonban valaki meglátja, belázasodik, és elméje elborul.

A tupari indiánok a következőképpen képzelik a föld és az élet keletkezését: valamikor a föld, a hatalmas, ragyogó kőtömb, lakatlan volt. Egy napon középen megnyílt, és vérfolyás közt megszülte Waledjádot, az embert. Azután Újra megnyílt a kőtömb, és egy másik ember, Wáb született. A kőtömbből született két ember: Waledjád és Wáb, nagyhatalmú varázslókká lettek. Nagyon hiányolták az asszonyt, ezért mindketten egy-egy kőbaltát készítettek. Kőbaltáikkal kidöntöttek két fát, majd élettársakat faragtak maguknak a fákból. Így születtek azután gyermekeik.

Waledjád nagyon rossz volt. Állandóan haragudott. Ilyenkor szakadatlanul esett az eső. Víz öntötte el az egész földet. Sokan elpusztultak. A megmaradtak sehogy sem tudtak megszabadulni a rossz Waledjádtól.

— Vagyis a sok esőtől! — vetem közbe. — Lehet, Senhor, de az indiánok szerint így történt

ezután a dolog: az egyik későbbi, kisebb hatalmú varázsló, Aokoanyo, elbújt egy fa tetején, és folyékony méhviaszt öntött a lent elhaladó Waledjádra. A méhviasz befedte szemét, kezét és lábát. Így a megszilárdult méhviasz alatt nem tudott többé rosszat tenni. El akarták vinni, de a madarak, amelyeket ezzel megbíztak, nem tudták messzire szállítani, olyan nehéz volt. Végül is egy hatalmas madár jött, amely messze északra repült vele. A madár ott magára

282

hagyta. Ma is ott él Waledjád egy kőüregben, és ha haragszik, egyfolytában zuhog az eső. Élt akkoriban egy másik varázsló is, Aunyain-a. Hatalmas és erős lapátfogai voltak. Nagyon kegyetlen volt, még a szomszédai gyerekeit is megette. Ezek mindenképpen meg akartak tőle szabadulni. Már azon voltak, hogy ott hagyják szülőföldjüket. Mikor azonban Aunyain-a egyszer elment vadászni, a haragos szomszédok elrejtőztek egy fa tetején. A varázsló nem találta a szomszédokat, megkérdezett hát egy papagájt, hová mentek? A papagáj, aki a szomszédokkal tartott, egy folyóhoz csalogatta, majd ott azt mondta, hogy a szomszédok felmentek az égbe. Aunyain-a mérgében le akarta nyilazni a papagájt, de az nem hagyta magát. Elrepült. A varázsló közben meglátta szomszédait a fa tetején. Egy folyondáron felmászott a fára, hogy elfogja őket. A papagáj azonban a csőrével elharapta a varázsló felett a folyondárt. Aunyain-a lezuhant a földre, összetörte magát. Karjaiból és lábaiból születtek a jacarék, a kajmánok, és a nagyobb gyíkok, az iguanok. Ujjaiból a kisebb gyíkok minden faja. Ami ezen kívül megmaradt belőle, azt felfalták az urubuk.

Azóta a varázslók nagyrészt az égben laknak. Ezek a Kiad-podok. De egyesek továbbra is a földön maradtak, és nagyon messzire kerültek. Az indián nem láthatja meg az égbe költözötteket, csak az ittmaradt varázslók érintkezhetnek azokkal, ha megidézik őket.

A tupari indiánok másik teremtés legendája szerint a föld így népesedett be nagyon sok évvel ezelőtt: akkoriban nem voltak sem tuparik, sem pedig másféle népek. Elődeik, akik nem nagyon hasonlítottak az emberhez, a föld alatt éltek, ahova a nap sohasem sütött be. Mindig nagyon éhesek voltak, de nem ehettek mást, csak pálmagyümölcsöt. Egy éjjel nyílást fedeztek fel a barlang tetején, és kijöttek a barlangból. A régi és nagyon híres

283

varázslók, Erote és Towapod kunyhói mellett kerültek napvilágra, ahol földimogyoró- és kukoricaültetvényt találtak. Jól laktak, és megint elrejtőztek a barlangban. Ezután minden éjjel ezt tették. A két varázsló eleinte azt hitte, vadállatok hordják el a termést, de azután felfedezték a nyílást, amely kővel volt eltakarva. Egy hosszú bottal belekotortak a bennrejtőzők után, akik erre kénytelenek voltak kijönni. Az emberek ebben az időben visszataszítóan néztek ki. Hosszú agyaraik voltak, mint a vaddisznóknak, és ujjaik közt úszóhártya feszült, akár a kacsáknak. Erote és Towapod kitördelték a fogaikat, kialakították kezüket és lábukat. Az emberek ezután nagyon elszaporodtak a földön. A tuparik ott maradtak, ahol eddig éltek, de a többiek szerteszóródtak mindenfelé. Azokból származnak a többi népek.

A macuxi indiánok szerint kezdetben csak víz volt és ég. A nagy éjszakában minden üres volt. Egy nap Tupana leszállt az égből, és amikor a vízre akart lépni, abból egy kis sziget emelkedett ki. Rálépett. Ekkor megjelent a nap. Tupana ránézett. A nap erősen sütött, felégette Tupana bőrét. Mikor a nap az égbolt másik oldalán eltűnt, Tupana bőre levált testéről, és elterült a víz fölötti kis szigeten. Ekkor még nem volt a földön ember. Tupana összemarkolt egy marék földet, és emberalakokat gyúrt belőle. Belefújt az arcukba, azután otthagyta őket a földön. Az alakok még nem tudtak sem enni, sem sírni, beszélni sem, csak henteregtek a földön. Mikor megnőttek, Tupana füstöt fújt a szájukba. Ettől fogva már beszélni is tudtak.

— Ilyenek az indián legendák — fejezte be Rodrigo. — Érdekesek ezek a históriák — felelem elgondolkozva.

Az indiánoknak nem lehettek alapos ismereteik az élet fejlődéséről. Mondáik a maguk primitív gondolatvilágát tükrözik.

284

Abilio és Juan feláll, lefekvéshez készülnek. Klementino töprengve vakarja gyapjas haját. Nehéz egyszerre megemészteni azt, amit hallott. Rodrigo egy tökhéj vízzel lenyel két kininlabdacsot. Joel is ezt teszi.

— Menjünk aludni! — szólok. Felállok; nyújtózom. Abilio ásít. Rodrigo is. Abilio óriási, ásító szája különleges látvány. Akárcsak Klementinóé. Még esti karbidfényben is. Abilio barna bőrű, apró szemű és gyapjas feje ilyenkor óriás szájjá változik. Hirtelen — majdnem csappantva — becsukja. Véget ér a torkot, az erős fogakat. a nyelvet bemutató anatómia lecke.

Felkötjük függőágyainkat. Úgy megtelik ezekkel és velünk a viskó, mint valami furcsa doboz, amelybe emberek zsúfolódnak.

— Ezt még kiviszem! — fogja meg a lámpát Juan, és viszi a száradó óriáskígyóbőr mellé. — Jó a fény riasztónak! — teszi hozzá, mikor leállítja az avarra. Senki sem fűz hozzá megjegyzést. — Boa-noiték hangzanak.

— Jó éjszakát! — szólok magam is, és szúnyoghálóm eléggé szutykos tülljét leeresztem függőágyam köré. Hallgatom az őserdei hangokat, a függőágyak köteleinek recsegését. Juan visszatér. A sötét kunyhóban befekszik függőágyába. Halványan vetődik be a kívül álló lámpa gyér fénye. Rodrigo indián legendáira gondolok. A viskóra sugárzó csillagok világítottak akkor is, amikor azok a legendák réges-régen, az ősi múltban útjukra indultak. Elálmosodom. Jó éjszakát, Uatuma! Jó éjszakát, őserdő!

285

A S Ü L T S Z A L O N N Á R Ó L É S E G Y E B E K R Ő L

EGGEL. Úgy érkezünk az éjszakából a napkelte aranyló fényeibe, mintha függőágyunk pompás hajó lenne, amelyen kényelmesen áthimbálózunk az új

napba. Minden a tegnapi, és mégsem az. Az új nap új reményei ránksugároznak a kelő nappal, akárhol van reggeli ébredésünk. A kipihent ember pillantása átfestve látja a mindenkori tájat, a folyót. Csak a madárdal hiányzik, hogy a friss uatumai reggelben magyar erdőbe álmodjam magam. De itt soha sincs madárdal. A függőágyak látványa, az első portugál szavak csak visszahoznak ide, a forró égöv valóságába. Hallom Abilio hangját, friss vizet hoz Klementinóval az Uatumáról.

— Ma bemegyek pókokért Senhor Gabriellel a közeli kis erdőszakadásba, ahol leégett a villámsújtotta faóriás.

— Pókokért mentek? — ámul Klementino. — Minek szeditek azokat össze?

— Mert kell. Mindent összeszedünk! — oktatja Abilio. — Ami csak elénk akad. — Zörren a bádogkanna, amint leteszi az eresz alá. Füstszag vág be a tűzhelyről a viskó függőágyaihoz. Hát igen, mindent gyűjtünk — emlékezem Abilio oktató, majdnem bosszús szavaira. A mai munka terve is kész. Abilio megmondta. Pókokat szedünk össze a villámsújtotta száraz faóriás leégett csonkjánál. Apró, megpörkölődött tisztáson áll az elszenesedett roppant csonk. Ismerem a helyet. A viskótól induló, régi gumigyűjtő ösvény átvezet rajta. Az ösvény ide-oda kanyarog, mégpedig szeszélyesen. mint ahogyan az ősvadon seringuái nőttek az ősvadon lombtömegében. Voltaképpen ez a viskó az ösvény kedvéért épült ide. Az irtás mintha feje

R

286

volna a tekergő ösvénynek, amely kiér a vizek országútjához.

Az ösvény, a viskó, most már elveszítette jelentőségét. Valaha azonban a gumifában bővelkedő erdőség bejáratának számított. Ebből a néhai gazdagságból csak Joel reménye maradt meg. Apja még dáridós mulatozásokat csapott Manausban, ahol ládaszámra vette a német sörfőzőmesterektől a helyben készített sört. Joelnek ma már egyetlen üvegre sem telik. Csak bizodalma él, hogy egyszer megint minden visszafordul az aranykorba. Talán szebbet, többet is vár, mint ami egykor megesett. Nyomorban kifeslő képzelete túlsarjad a néhai dáridók valóságán. Joel mégis boldog, jókedvét csak súlyos maláriája rontja el időnként. Bámulatára mi nem borachát gyűjtünk, hanem — szerinte — sokkalta alábbvaló dolgokat művelünk. Mint például ma, mikor szőrös, földben élő pókokat szedünk össze. Ezekből különben sohasem elegendő a zsákmány.

Újra meg újra megcsodálom a hatalmas, félelmetes alakú példányokat. Odahaza a legnagyobb erdei pók is csak parányi kisöccse ezeknek. Száz, vagy akár kétszáz hazai pók is kitelne egy-egy itteni szőrös, barna, fekete vagy lábízein fehérrel gyűrűzött fekete pókóriásból. Valóságos pókszörnyetegek ezek. ízelt lábú herkulesek. Ezeket nem játékos, hanem haragvó kedvében teremtette a természet.

— Jó reggelt, legények! — fellebbentem a szúnyoghálót és kikelek a függőágyból.

— Jó reggelt, Senhor! — száll felém a köszöntés. A sárga arcú, pihés szakállú Joel és Rodrigo is felkönyököl, felémpillant függőágyából.

— Általános ébresztő! — nevet Juan. — Azt gondolom, kicsit elaludtam — ásít.

— De szerény vagy — pillog rá Klementino. Abilio eközben már parázsra teszi a kormos kávésedényt. A nap kezdetének szertartása ez.

287

— Abilio! — Tessék, Senhor? — Mégiscsak egyedül kell menned azokért a földben

tanyázó barna pókokért. — Amint kívánod, Senhor. — Délutánra idehaza lehetsz. — Igen, Senhor! Nem tudom, mi az, ami ellustít, a

viskónál tart, ahol ma Juan a soros. Két tökhéj feketekávét is megiszom. Felélénkülök. Mégsem maradok idehaza levelezésemet rendezni, naplómat tovább írni. Inkább körülnézek a viskó mögötti őserdőben. Nagvvadra nemigen van kilátás, akkor sem, ha több órán át követem az ösvényt. Amint Joeltől hallom, az ösvény messze benn már belevész a sűrűbe, benövi az iszalag, a páfrány, a többszintű őserdő aljnövényzete. Abilio szedelőzködik. eltűnik az ösvényre boruló lombozat aljában. Klementino is elmegy északi irányba, az Uatuma partján.

— Juan! — Tessék? — Bemegyek az erdőbe. — Igen, Senhor! — Legkésőbb délutánra idehaza vagyok. — Igen, Senhor! — Joel és Rodrigo érdeklődve nézi, mint

szedelőzködöm. Náluk első a pihenés, azután jön a munka, ez azonban el is maradhat. A lengő függőágy a megmondhatója, mennyi kellemes órát lehet benne eltölteni fáradságos vadonbeli kószálás. gyűjtés és vadászat helyett. Pedig milyen szép a hívogató, vadászgyönyörűségekkel teli őserdő.

Valahogy úgy vannak ők az őserdővel, mint a pesti István úti Chicago-mozi jegyszedője a mozival. Gyerekkoromban sohasem tudtam megérteni, miért áll a jegyszedő az előcsarnokban a vastag függöny előtt. ahelyett, hogy a filmet nézné. Persze a jegyszedő is

288

megnézte. Egyszer. Akkor bizonyára még nevetett is Fattyn, Zigottón, Charlie Chaplinen. Kétszer azonban ő sem nézi meg. Mint ahogy Joel és Rodrigo itt sem nézi meg az őserdőt, ha nem kell.

Én azonban százszor, ezerszer is végigélvezem az őserdei előadást. Ehhez még az a tíz deka sült szalonna sem kell, amivel gyerekkoromban a mindig éhes, sovány jegyszedőt a Chicago-moziban sikerült megkörnyékeznem. Tíz deka sült szalonnáért háromszor csempészett be a nézőtérre. A jegyszedő is jóljárt, én is, mert azzal, hogy a félig üres mozi egyik elsősorbeli székére ültetett, nem okoztunk lényeges kárt a mindig árgus szemmel figyelgető lüszterkabátos tulajdonosnak. A Rákóczi-moziban a Murányi utca és az Elemér utca sarkán viszont folytatólagos előadások voltak, s a kijövőktől elkért jeggyel is be lehetett szökni, amíg a kijárati ajtó nyitva volt. Esetleg jegy nélkül is, de akkor a pad alá kellett bújni. Az első sorokban ülő szegény emberek szolidaritása itt mindig megmutatkozott: egyetlen legális úton bejött néző sem lepődött meg azon, ha a filmkezdet sötétjében, a zongoraszó hangjaira valami hirtelen mozogni kezdett a lába alatt, s egy óvakodó gyerekfej felbukkant a tökmaghéjjal, amerikai mogyoró héjával teleköpködött alvilágból.

A Rákóczi-mozi tulajdonosa velünk egy házban. a Murányi utca 30-ban lakott feleségével és két lányával. Persze nem kis udvari lakásban a földszinten, mint mi, hanem utcai lakásban, az első emeleten. Egyetlen egyszer sem engedte be ingyen a ház gyerekeit mozijába. Ezzel szemben tartott egy sovány, fehér bóbitát viselő szobalányszerű jegyszedőnőt. Megkívánta ezt az előkelőség. Ennek a sovány babkarónak a jegyszedésen kívül az volt a feladata, hogy az előadás alatt óriás hurkatöltőhöz hasonlító spriccnivel illatosítsa a keskeny

289

mozi erre igencsak rászoruló levegőjét. Az illatozó permetezésen túl még az is hozzátartozott a munkaköréhez, hogy bennünket, gyerekeket kipiszkáljon a padok alól. Ehhez majdnem hasra kellett feküdnie, és ezért mindig nagyon mérges volt.

Itt szerencsére nincs ronda fehérbóbitás jegyszedő szobalány, aki a tupari indián legenda varázslói: Erote és Towapod módjára bottal piszkálja ki az őserdőből az oda behatoló vadászt.

A Murányi utcai ház arról is emlékezetes, hogy első kedves madaramat, apámtól ajándékozott szép mátyásomat ott kapta el, és ette meg a macska. Az utcán vásárolt mátyásról különben az első nap kiderült, hogy ablakunkból különböző becsületsértő illetlenségeket kiabál az udvaron áthaladó fiatal és öreg nőknek. A hátsó front nőlakói nem is bánták a mátyás szomorú végét, amelynek elpusztítóját, a fekete macskát azzal büntettem, hogy nagy keservesen felcipeltem a harmadik emeletre, és Szabó néniék ajtaja elől ledobtam a földszintre. A macskát többé néni láttam. Szabó néni különben tömérdek cserepes és bokrétába kötött virágot kapott férjétől, apám főpincér kollégájától, de ezt valahogy senki sem irigyelte tőle. Ugyanis mindig hajnalban, esetleg a reggeli kapunyitás után bűntudatból nyomta kövérkés felesége cövekszerű ujjai közé becsípett férje a Garai téren vásárolt virágot. Emlékek, de feltornyosodtatok. Sült szalonna, mátyásmadár, virágcsokor.

A viskó mögött befelé haladok a lomboktól befolyt ösvényen. Az irtás széle rovarzúgástól hangos. Az óriás Constrictor constrictor bőrére jönnek a fekete, zöld és más színű rovarok, legyek. A kunyhó előtti pálmaborítón szétteregetett erdei monstrum csontvázát — mielőtt befelé indulok — kihúzom a napra. Hadd süsse, szárítsa. Annak nem árt a napfény. Nem úgy, mint a lehúzott nyersbőrnek.

290

Taposom a szűk ösvényt, nem ügyelek lépésemre. Friss a reggel, harmatos körülöttem minden. Az aljnövényzet, a falevelek, az avar. Szerte tekingetek, mint mindig. Abilio már tovazörgött előttem. Semmi remény bogáron kívül más zsákmányra. Az ösvénytől balra, délre fordulok. Be a sűrűbe, az iszalagok csüngő, mindig szép inda-egyvelegébe. Felhúzom a golyóspuska kakasát. Most már — hogy úgy mondjam — területenkívüliséget élvezek. Magam mögött hagytam a civilizáció utolsó emlékét, az ösvénynyomot.

Órák óta járom a sűrűt. Bogarászom. Az erdő nedvességétől, mocsaras talajától penészes faágak között tekercsbe csavarodott szürkeség. Félhomály. Harapni lehet a meleg, túl sűrű és túl párás levegőt. Ami előttem az ágak alatt tekercsbe csavarodva lassan mozog: mérgeskígyó. Nem is akármiféle. Hírhedt jószág. Szürke jararaca. Jararaca cinzenta. Most nyel el egy egér nagyságú jupatit.

— Szép zsákmány! — bólintok. Abilio túl sok caranguejeirát, óriáspókot59 szedett össze. Nem baj. Ebből akármennyit gyűjtünk, mindig könnyen elhelyezhető. Éppen azért, mert mutatósak, félelmetes külsejűek, Rióban, Belémben érdekességnek vásárolják az idegenforgalmi üzletekben. Sokfelé elviszik ezeket a hatalmas pókokat. Európába, Észak-Amerikába, Ausztráliába.

Lemegyek fürödni a vízhez. A nyugvó nap vörösre festi az Uatumát. A borító, rajta a tömérdek csont, csontocska, feljebb fekszik a parton. Már nem éri a nap, de teljesen megszáradt. Reggel zsákba rakjuk. Addig még száradjon, bár egészen sárgásfehér minden csont.

Vacsora. Klementino elém hozza zsákmányát, egy eleven, kilencöves tatut.60 — Ez az egész, Senhor! — Nem sok.

59 Homeamma. 60 Dasypus novemcinctus.

291

— Kell a tata, Joel? — pillantok a sovány emberre. — Kell, Senhor! Jó a húsa. — Klementino bosszankodik.

Ő a tatut nem Joelnek és Rodrigónak hozta. Gyér mostanában vadászzsákmánya. De nem szól.

Abilio segít a pókok preparálásában. — Nem láttok már, Senhor! — szól sötétedéskor Juan, és

elénk teszi a meggyújtott karbidlámpát. — Köszönöm! — Szaporázzuk a munkát. Azután, mint

minden, ha szorgalmasan végzik, a barna pókok is elfogynak. Letakarítom a ketrec-asztalt.

— Reggel elmegyünk, tovább evezünk, Joel! — szólok vendéglátó házigazdánkhoz, miközben felkötöm függőágyamat, s ráteszem a szúnyoghálót.

— Sajnálom, hogy elmennek, Senhor! Nagy köszönettel tartozunk Rodrigóval.

— Én is nagyon sajnálom, hogy már reggel el akar menni, Senhor! — szól Rodrigo. — Kérem fogadja el ezt az apróságot! — Zsákjából két összesodort surucucu tinga61 bőrt szed ki. Szétoldja a zsinegkötést. — Teljesen ép, hát- és oldalrészükön pompás rajzolatú példányok.

— Köszönöm! — veszem át a ritka mérgeskígyó bőröket. — Sohasem gondoltam, hogy ilyesmit gyűjt.

— Nem gyűjtők, de ha lehetőség van megszerzésére, elteszem. Elevenen persze nem fognék el surucucut, de ha tehetem, agyonvágom. Olykor pedig csak nem hagyom ott az ilyen nagy példány bőrét.

— Valóban nagy, legalább három méter mindegyik surucucu bőr — mérem fel pillantásommal.

— Rodrigo zavarba hoz! — vakarja meg bozontos üstökét Joel. — Vajon én mit adhatnék emlékeztetőül?

— Semmit, Joel! Vendéglátása emlékét visszük magunkkal.

61 Lachesis mutus, vagy Lachesis muta.

292

— Az nagyon jó lesz, Senhor. De — felderül szakállas arca — ezt a halászíjat meg a nyílvesszőket azért odaadom. — A sarokba lép, kiválasztja szerszámai közül az íjat, a vesszőket. Tessék, Senhor! — adja át a marokra való köteget. — Én majd készítek másikat.

— Köszönöm, Joel! — veszem át a kétméteres íjat, s a méter hosszú, papagájtollas nyílvesszőket. — Vidd le Abilio csónakunkhoz az íjat és a vesszőket — szólok. — A kígyóbőröket pedig tedd a japa alatti zsákba.

— Igen, Senhor! — Abilio alakja elvész a feketeségben. Odalent zörög a japa, az evező, a csónakoldalba rakott íj- és nyílvesszőköteg.

— Kész, Senhor! — tér vissza a karbidfénybe a barna bőrű legény.

— Engedjék meg, hogy az ajándékot némi kininnel viszonozzam. Belemarkolok az üvegbe, és Joel meg Rodrigo kezébe adok egy-egy marék kininlabdacsot. A két ember ragyogó arccal rakja el két üvegbe a láztól védő gyógyszert.

— Meddig eveznek fel az Uatumán, Senhor? — kérdezi Joel.

— Csak rövid ideig maradunk az Uatumán. Ráfordulunk az Uatumába ömlő első patakra, hogy azon evezzünk tovább. A patak vadonában akarunk vadászni és gyűjteni. Most nem megyünk a Miritihez.

— Sajnálja majd az öreg Braga. Húsvétkor lenn járt Santa Annában, akkor említette, hogy alig esztendeje a Senhorral együtt vadászott.

— Igen, együtt vadásztunk. Szép volt a zsákmány. — Szép! — bólint Joel. Bizonyosan hallott Velho Bragától

az akkor elejtett jaguárpárról. — Te nem fekszel le, Senhor? — pillant rám Abilio,

mikor látja, hogy papirost, töltőtollat szedek ki ládámból, és az eresz alatti, pókoktól megtisztított ketrecre teszem, mint annyi más estén.

293

— Nem. Elmaradtam munkámban. Pótolnom kell. — Akkor jó munkát! Reggel mikor indulunk? — Napkeltekor! — Jó éjszakát, Senhor! — Reccsen függőágya kötélzete,

ahogy nagysóhajtva belehever. Leengedi szúnyoghálóját. Kiviszem a fénylő kört vetítő karbidlámpát az eresz ládáira. Öt függőágy kötélzete csikorog mögöttem, ahogy belehevernek a fáradt caboclók. A viskó tetőzete belereccsen az oszlopokra nehezedő súlyba.

A viskó mögött az őserdőből hangok törnek elő, amelyek nem olyanok, mint a hazai erdő zörejei. Itt is éjszaka jár zsákmányra, hússal, növénnyel táplálkozni a vadon állatvilága. Odahaza az esti erdőt járó megáll, gyönyörködik az éjszaka hangjaiban. Itt élénken felfigyelek, fülemmel szinte utána tapogatok minden hangnak. A hangok, az apró zörejek pedig sokat elárulnak. Nyitott könyv az őserdő, amelyben a hangokból összeálló betűk elmondják a történést. Az indián legendák Gonoszának megszemélyesítője, a jurupari, az éjféli majom is most kúszik eleség, madárfióka, madártojás után. Ha nincs rovar, madár, friss rügy is megteszi. A Constrictor constrictor zsákmányra les az éjszakában. Ha módja van rá, elkapja a juruparit. Mint ahogy elkapja a vízremenő cutiát, a halat csemegéző ariranhát. Éjszaka zsákmányol a jaguár is. Furcsa és kellemetlen magas hangját többször hallom. Az ember számít a legkevésbé ebben a nagy éjszakai forgalomban. A hold fényesen, kerek képpel bámul le a viskóra. Bogarak, éjjeli lepkék érkeznek az eresz alá, nekiverődnek a karbidlámpának, ráesnek friss tintasoraimra. A lángtól perzseltek elkenik a tintát vergődésükben. Leverem őket a keményre taposott földre. Folytatom az írást.

294

Selyem majmok (A majomvilág törpéi)

295

Gambá, kígyóevő emlős

Mussurana, a mérges kígyók legnagyobb pusztítója

296

Napkelte. A nap már kora reggel veszekedett erővel tűz a felhőtlen égboltról. Joel és Rodrigo körülöttem tesz-vesz, segítenek az indulás előkészítésében. Soványak és megviseltek. Lázuk nincs. Ez majd csak estére jelentkezik. Remélem, már enyhe formában. A hatalmas, közepe táján közel három arasz széles giboia-bőr összecsavarva, szoros kötésben várja az indulást. A giboia csontjai zörgősre száradtak. Abilio az imént szórta bele egy néhai liszteszsákba. Mindenünket elvisszük. Kis időre kísértésbe estem, hogy a nagy bőrt és a fél zsák csontot itthagyom Joel pálmaviskójában. Két caboclóm azonban még elevez, elbóklász valamerre, mire visszajövünk. Bizonytalan errefelé a pontos randevú. Így inkább magammal viszek mindent. Abilio is ezt javallja. Várakozással teli az erdei búcsú. Mindig mást, szebbet, többet remélünk az elkövetkezőkben, mint amit magunk mögött hagyunk.

— Jó egészséget, jó vadászatot! — szorítok kezet embereim után Rodrigóval és Joellel. Beszállok a csónakba. Abilio már elöl ül. Kezében evező. — Klementino és Juan csónakja is indulásra kész.

— Jó vadászatot, Senhor! — lép a csónak mögé Joel, mikor leülök az evezőpadra. Nagyot lök a csónakon, amely kifut az Uatumára. Ugyanezt teszi Rodrigo Juan és Klementino csónakjával. Afféle búcsúzó udvariasság ez, mint előzékeny ajtónyitás kilépni készülő vendégeink előtt. Erőteljes evezéssel tartunk a túloldali erdőárnyékba. Délben megállunk ebédet főzni. Estig evezünk, akkor valahol megéjszakázunk az Uatuma partján. Olyan helyen, ahol reggel gyűjteni indulhatunk az ősvadonba. Kop-kop! — szól az evező. Visszapillantok az utánunk integető Joelre és Rodrigóra, búcsúzásra lendítem karomat, s hallgatom az evezők sajátos muzsikáját.

297

A H A M I S K O R A L L K Í G Y Ó . Ö T S Í R

EDRA GULHO. Közeledünk a homokos partot magasról beárnyékoló, vízre hajló növényzethez. Juan és Klementino szorosan mögöttünk evez. Sehol

senki. Csillámlik a növényzet alatt elörvénylő víz. Sehol sem látunk állatot. Pedig benn a sűrűben élet van. Bőgőmajmok riognak. Éles és magas, gurgulázó hangon belebőgnek az őserdő csendborította lombozatába. Alkalmasint meglátták csónakjainkat.

— Ez az! — pillant vissza Abilio. — Most már jöhet ebédelni akármiféle ragadozó, hárpia. Leadták jelzésüket, merre mentek.

— Kikötünk, Abilio, annál a homokpadnál. Déli pihenőnket ott tartjuk.

— Igen, Senhor! — Beszédünket a másik csónakban is hallják. Juan elégedett, de sokkalta inkább Klementino. Elszokott az utóbbi napokban az evezéstől. Ezenfelül most már felettünk, szinte az égbolt közepén áll a nyugatnak haladó nap.

— Elfáradtam! — pillant fel Juan. — Ideje, hogy kikössünk. Túlságosan erős a nap. Délután már a túlpart árnyékában evezhetünk felfelé. — Abilio hirtelen előre figyel. Ügyet sem vet pajtására.

— Odanézz, Senhor! — mutat előre evezőjével. Már magam is látom. A víz fölé hajló magas parti bozót lombos ágán valami fehér elejű, barnás tollazatú nagy madár ül. Abilio leteszi evezőjét, csendesen elkapja a csónak mellett burjánzó növényzetet. A másik csónakban Juan ugyanezt teszi. Csónakja eközben összeütődik a mienkével.

P

298

— Hárpia!62 — szólok. A hatalmas alkatú madár úgy látszik, biztonságban érzi magát.

— Próbáld meg, Senhor! — pillant vissza Abilio. Leteszem az evezőt, és a láda mellől kihúzom Winchesteremet. Az előttem ülő Abilio kicsit lehúzza fejét. A csónak mozdulatlan, mintha homokpadon ülne, a célpont, az óriásmadár is az. Juan fekete szeme élénk, Klementino pillantása sem álmos már. Kétszáz méterre lehet a fehérlő, felénk világító tolltömeg. Beállítom a puska irányzékát. Ilyen célpontra különben egyik vadászkísérőm sem lő, ha a közelben vagyok. Ez mindig az én dolgom. Célzok. Pillanatra felvillan bennem: mi az ördögnek kell nekem hárpia. A húsa élvezhetetlen, bőrét pedig nem tudom preparálni hozzávaló vegyszer, a többi közt arzén nélkül. Pillanatnyi célzás. Visszatartott lélegzet a lövés előtt és a lövés pillanatában. Érzem, pontosan benn ül a célban a fehér tollmellényű, erős ragadozó. Bumm! — szól óriásit a puska. A hárpia zárt szárnnyal, kőként csobban a homokpad felső végén a vízbe.

— Megvan! Már jön is elénk! — rikkant örömmel Abilio. Új töltényt ismételek a csőbe. A leeresztett kakasú Winchestert visszadugom a helyére. Evezőt fogok.

Hamar találkozunk a szárnyait holtában szerteeresztő, sodródó madárral. Abilio evezője mellől lenyúl, beemeli, és maga elé, a csónakfenékbe dobja a nehéz, a lúdnál jóval nagyobb, de karcsú ragadozó madarat. Csőre, rövid nyaka holtában is erőt fejez ki. Elöl, mellén, fehérlő tolltömegén érte a nehéz lövedék. Odahaza 22-es golyóspuskám ugyanígy hozta le az akácfákról a fácán, csirke meg nyúlfi-pusztító barátjukat, a pillanatra megült szarkákat.

Újra vízbe merül Abilio evezője. Mögöttem is koppannak az evezők. Elérjük a homokpad lomb alá búvó

62 Thrasyaetus vagy Thrasaétus.

299

alsó csücskét. Abilio feljebb partra ugrik, mikor megcsikordul a föveny a csónak alatt. Juanék is kikötnek. Abilio a lelőtt hárpiát kiveti a csónakból a homokra, forgatja, nézi. Juan

— Tépd ki már Benének a tollakat! — szól évődve Juan. — Azután gyerünk, lássunk az ebédfőzéshez. — Abilio felpillant, majd szó nélkül egymás után kitépi a szárnyakból az indiánok tolldíszére méltó, hatalmas tollakat Nézem a kimúlt hárpia csuklóvastag lábait, óriási holdsarló alakú karmait. Akkorák, mint Abilio karcsú mutatóujja. Csőre hússzaggatásra termett. Bizonyosan ebédjére lesett, talán a guaribák jelentkezését hallgatta. Most megmentettünk egy bőgőmajmot, estére talán másikat. Holnap és azután pedig sokat. Kiiktattunk az ősvadonból egy naponta többször jelentkező veszedelmet. Abilio végez a tollakkal, tucatnyi szép, mondhatni óriás szárnytollat markol. A hárpia igen szomorúan néz ki kopasztott szárnyaival. Juan felemeli, behajítja az Uatumába. Csobbanva éri a vizet. Másodszor is megkezdi lefelé ereszkedését. De most senki sem fogja ki. Talán valami kajmán beleakad, lerántja, akkor betelik végzete. Abilio visszalép a csónakba, amely szilárdan fekszik, félig a homokra húzva. Kinyitja a rovarládát, ami egykor gelenitet, robbanóanyagot tartalmazott. Rajta díszlik most is a Dupont-márka. Beleteszi a tollakat.

— Elviszem Benének! — pillant rám. — Megengeded, Senhor?

— Vidd csak! — Ezért kellett tehát Abiliónak a ritka hárpiatoll.

— Felmegyek a kunyhóromhoz — nyújtózik lustán Juan. — Megnézem, mi van odafenn?

— Én is megyek — húzom ki helyéről Winchesteremet. Juan mögöttem kapaszkodik felfelé. Klementino és Abilio odalenn maradnak.

300

— Hozz le, Juan tűzifát! — kiált Klementino. — Hozz csak te! Neked sem kerül több fáradságba! —

néz vissza mérgesen Juan. Klementino engedelmesen, szó nélkül mászik nyomunkban, megkapaszkodik a lépcső melletti lombokba, folyondárokba.

— Sehol semmi! — fordulok vissza pillanatnyi szemlélődés után. — Üres a rom környéke. — Juan felbukkan mögöttem. Nyomában Klementino, aki bizalmatlanul körülnéz.

— Siess! Szedd össze a fát, és vidd le Abiliónak — szólok a barna legényhez. — Én bemegyek egy kicsit az irtás sűrűjébe, az erdőbe is benézek.

— Hátha megint akad valami óriás giboia? — nevet Juan. — Kétszer nem kedvez a vadászszerencse, Senhor!

— Te azt nem tudhatod! — torkollja le Klementino. — Menj csak, Senhor. Mire visszajössz, kész az ebéd.

Elmarad mögöttem a körbe került, pusztuló kunyhó, amely most olyan, mintha csak órák előtt hagytam volna el. Mintha kiesett volna az időből a Constrictor constrictor elejtése óta eltelt napok sora. Most látom csak, elvadult mandiókabokrok tenyésznek a rájuk boruló sűrű aljában, a holt fekete ágak, fatörzsek közt. Beljebb ugyancsak elvadult kávécserjék. Ez az egész, ami a szenesedett fatörzseken és a házon kívül a néhai caboclók emlékét őrzi.

Melegen tűz a nap, mikor az ösvény-nyomon befelé indulok az őserdő irányába. Rovarzümmögés, lepkék lebbenő szálldosása. A giboián kívül ezekre emlékezem leginkább. Winchesterem kakasát felhúzom. Elérem a nyom mentén fekvő, elszenesedett fatörzset. Letaposott a talaj odaát is, de bűznek, állati maradványnak semmi nyoma. Az urubuk úgy látszik, egyáltalán nem kényesek, még a giboia gyomrában bűzlő, bomló állati tetemet is felzabálták.

Szépek az aranyszínű és fekete méhfélék. Ki-be repülnek a vastag ágak lyukain. Odabenn igencsak tágas lehet az

301

odú. Sajnálom, hogy nem hoztam magammal lepkehálót, így elfoghattam volna belőlük néhányat. Iszákom nincs nálam, még bozótkésemet sem hoztam. Csak rövid pengéjű nyúzó és evőkésem van itt. Nem baj. A régi irtás széléről bekerülök az őserdőbe. Valahol előttem szóltak az ararák a múltkor, mikor itt jártam. Most jobbról, az Uatuma felől nótáznak a guaribák. Aligha lenne most ekkora kedvük, ha az óriás hárpia közéjük vág. De hát ilyenek a majmok. Bizonyára nem lármáznának, ha annyi eszük lenne, mint egy tőkepénzesnek.

Komor, csend, forróság. Beljebb szűnik a meleg, amint csökken az irtásról besugárzó napfény. A nyom kanyargósan vezet befelé. Gumifától gumifáig. Könnyű az előrehatolás. Kedvelem az ilyen szűk, régi-régi ösvényt. Mikor még lakták az irtáson levő házat, az erre járók folytonosan csapkodták, vágták az ösvényre hajló növényzetet. Ezt a pusztítást most sem tudja egészében befoltozni az igyekvő természet. Pedra Gulho táját két veszedelmes, életet prédáló ellenségtől is megszabadítottam. Ez igen jó hatással lehet az ezutáni erdei állatszaporulatra. A majmok máris — mintha tudnák — vidám, élénkülő rivalgásba kezdenek. Alkalmasint jóféle falatokra, pálmagyümölcsre, rég beérett paradióra akadtak az erdőaljban.

Az ösvény-nyom kacskaringózva vezet keletnek. Ropog, törik lépteim alatt a gally, a sok éven át hullott, embertől igencsak keveset, vagy éppen nem taposott avar. Akkora zajt ver lépésem, hogy akaratlanul is keresgélem, hova rakjam a lábam.

Lábszárvédőm felett viszkető csípést érzek. Meztelen térdemhez kapok. Rövidnadrágomat is felhúzom, mert ott is csípnek. Nagy kullancsok fúrják magukat heves igyekezettel bőrömbe. Az elsőnek térdemnél már sikerült. Körömmel kaparom ki, nyomkodom szét soványságuk

302

ellenére is tiszteletre méltó nagyságú kullancsaimat. Bizonyosan nekimentem valami velük rakodott ágnak, folyondárnak. Arról verődtek nadrágomra, térdemre. Ezek a kullancsok súlyos betegségek kórokozóinak hordozói is lehetnek. Mint a dermacentor nevű kullancs, amely a kék-barna, sohasem múló bőrfoltosodás kórokozóit közvetíti fertőzött rágcsálókból az emberre. Világos bőrű emberre örök bélyeget rak ez az erdei betegség, mely tarkára változtatja a bőr színét. A tűhegy nagyságú, piros mouquim kullancs is rendkívül kellemetlen, mert akkora területen okoz gyulladásos viszketést, mint egy pohárfenék, s közepében, mint fehéres-vöröses trónon, ül a parányi vörös kullancs. Hordozóállata a cutia. Ezerszámra él ebben az állatban. Vöröslik tőlük a cutiák eleje, feje.

Lefelé ereszkedik a nyom. Avar, gallyféle nincs előttem. Az esős évszak leszaladó, vízmosást vájó vize teljesen megtisztogatta utamat. Zajt nem ütök, óvakodva hatolok lefelé a völgybe. Gyíkok zörrennek el mellettem, egyik-másik felfut a fára. Egy óriáskarmú, nemkülönben óriás camaleaót is látok. Versenyló sebességével vágtat el. Nem lövök rá. Ezek a zajok nem zavarók. A nagyobb állatok, növényevők és ragadozók tudják, mi okozza Gyíkféle egyik számára sem jelent veszedelmet. Legfeljebb ügyesen elkapott zsákmányt a ragadozók számára.

Rég nem hallom már a guaribák neszezését. Lobog bennem a vadászat semmivel össze nem hasonlítható izgalma. Minden másodpercben zsákmány kínálkozhat. Nem is akármiféle. A sok reményre és vadászkedvre hangoló előreóvakodás sava és borsa az erdőbeni életnek. A zsákmány szinte másodrendű kérdés a lövés eldörrenése után. Tapírra most nem lőnék. A sózott, kemény tapírhús emléke majdnem riasztóbb, mint valami felémvágó, aranyos vonalzatú, feketefoltos zöld jararaca. Ebben a mély, erdei némaságban határozottan nyomasztó rájuk gondolni.

303

A Bothrops bilineata sem számít gilisztának, a Bothrops jararaca sem. Alig hinném, hogy a kígyóevő gambán, nos és rajtam kívül bárki is szereti ezeket a mérgeskígyókat. A gamba szeretete érthető, de az enyém? Nálam talán némi ízlésbeli elbicsaklással magyarázható a herpetológia, a kígyókkal való foglalatosság kedvelése. Ez ideig még csak két mérgeskígyó van ketrecemben. Az egyiket, az igazi korallkígyót viszont valósággal kivégeztem fogainak letördelésével. A szürke jararaca még él. De orrhegye annak is lezúzódott a hiábavaló szabadulási kísérletek közben. Gondolataim szertekalandoznak. Ilyesmire mindig rávesz az ősvadon némasága, mikor rövid időre kifárad a figyelem.

Kövek, mély vízmosás. Ez már az enyhe lejtésű sűrű völgy túlsó oldala. Felfelé tartok. Előttem, mint valami kőzuhatagot indító erdei dzsin, barna tömeg vágódik neki a vízmosásnak. Nyársas törpeszarvas.63 Veado pardo. Winchesterem belebődül a törések, kőgurulások, recsegések hangjába. Felborul az ősvadon eddigi méltóságos csendje, káosszá kavarodik. Kövekkel, száraz ágakkal együtt visszafelé gurul a magas vízmosásból a veado pardo. Félreugrom a kőkoloncok elől, amelyek a könnyebb veadót előzve robajlanak el mellettem. A lelőtt törpeszarvas éppen előttem állapodik meg, fordul oldalára. Mintha csak kívánságomra tenné. Bal oldalán, lapockatájon vérnyomos kerek lyuk. Barna szőrében úgy világol, mintha vörös szélű pecsét lenne. Szívlövés. Elöl, szügye jobb oldali részén jött ki a golyó. Ilyen lövéssel nemigen lehet hegynek felfelé futni.

Hanyatt fordítom az állatot, és éles, félaraszos késemmel végigvágom hasát. Kiborítom beleit. Rekeszizmánál elvágom a bárzsingot, nyelőcsövét. Kész. Szedelőzködöm.

63 Mazama americana.

304

Felemelem, nyakamba veszem a legalább negyvenkilós, párcentis szarvú kis szarvast, amelyet akár őznek is nevezhetnék. Felveszem fához támasztott puskámat. Visszafelé indulok. A veado ráfeszül nyakamra, vállamra, melegít.

Nagy nehezen felérkezem az irtáshoz vezető ösvénynyomhoz. A feketére szenesedett fatörzsek közt kijutok a kunyhóhoz. Sehol senki, de lentről füst száll felfelé. Illatát is érzem. Hangokat hallok.

— Hol lehet ilyen sokáig Senhor Gabriel? — hallom Abilio szavát.

— Utána kellene menni. Lövést sem hallottunk. — Várjunk még fél órát — hallom Juan nyugodt szavát.

Biztosan talált valamit. A pár nap előtti giboiát is itt, az irtáson szerezte.

— Nem bánom — egyezik bele Abilio. — De fél óra múlva utána megyünk.

— Itt vagyok már! — szólok le a magas partról, a lépcsőről. Felpillantanak. Nyakamban, vállamon meglátják a barna veadót, amelynek feje, karcsú nyaka, oldalt lóg.

— Mondtam, hogy nincs baj! — fordul Juan Abilióhoz. Lefelé ereszkedem. Feleútra felkapaszkodik Abilio.

— Vigyük le együtt, Senhor! — Csak a puskát vedd át, hogy jobban foghassam a

szarvast. Abilio elveszi a Winchestert. Mögötte ereszkedem le a homokpadra. Odavágom a nehézzé vált állatot a homokra. Embereim körbeveszik. Nézik.

— Szép! — mondja Juan. — Hol lőtted, Senhor, hogy a lövést sem hallottuk?

— A völgyben, túl sűrű ott a növényzet. — Akkor azért! — Megfürdöm, Abilio fordulok a gőzölgő bogrács-

hoz lépő legényhez. — Azután, ha ettem, felmegyek az irtásra. Készítsd ki a lepkehálót. Amíg visszajövök,

305

nyúzzátok meg, vágjátok le a szarvas húsát, combjait. Amit lehet, szeleteljetek fel, sózzátok be és tegyétek a napra száradni. Elég erős még a nap, hogy a hús alkonyatig megszikkadjon valamennyire. Holnap az új szálláson majd folytatjuk a szárítást.

— Igen, Senhor! — Nem maradunk itt éjszakára? — fordul hozzám

Klementino. — Nem! Nem hagyjuk éjjelre idelenn a csónakot. Nem

lehet lelátni a magas partról — felelem. Kiemelem a csónakból a ládák közül a vödröt. Megmerítem vízzel. Lehúzom ruhámat. Erdei szeméttel, véres maszattal vagyok tele. Ingem szennyes, akárcsak rövidnadrágom, lábszárvédőm és bakancsom. Kapcáim — széttépett ingem darabjai — átnedvesedtek. Magamra borítom a vödör vizet, ami részben lehozza a tömérdek erdei szutykot, korhadékot, hajamba ragadt ágdarabkákat, bogár, hangyatetemeket. Mert ezek is bőven rámrakódtak erdei útjaim során. Új és új vödör vizet merek ki a folyóból, és döntök magamra. Fokozatosan tisztulok. A mosás következik. Alapos és minden holmit átgyúró mosás. Végül is kiterítem ruháimat száradni az egyik csónakborítóra. Bakancsomat a homokra boruló lombárnyékba állítom, nehogy megkeményedjen a napon a gyors száradás következtében.

Juan és Klementino nagy erővel dolgozik, fejti a bőrt. Abilio a már levágott combokat szeleteli. A szarvas fejét nem nyúzzák ki, Klementino egyszerűen levágja, és vízbe dobja. Csobbanva elmerül. Nem csap fel semmi a nyomában. Pedra Gulhónál nincs fekete piranha.

Megfőtt az ebéd. Kanalazom, de néha iszom is az erős hallevest a tökhéjból. Ezt az étkezési módot nem nagyon lehetne bevezetni a pesti Duna-palotában. Igaz, ott is isszák a levest. Csészéből, nyers tojássárgájával. Ilyenkor

306

erőlevesnek nevezik. Embereim is kanalazzák, isszák az erős hallevest.

A veadó húsából csak este sütünk meg egy darabot. Juan végez először a három culha hallevessel és a fél liter farirhával. Magam is befejeztem a halevést. Félig nedvesen húzom fel trikómat. Bekapcsolom lábszárvédőmet. Csak a kapcát cserélem szárazra. Befűzöm bakancsomat. A lepkeháló és iszákom csónakom evezőpadjára készítve vár. Abilio pontos, mint a jól járó óra.

Indulok felfelé. Áthaladok az irtás lassan megszokottá váló növénytömegén. Az aranyszínű és a csillogóan fekete rovarok odvaival teli ágakhoz tartok. Most is élénken zümmögnek. óvatosan kell kifognom közülük zsákmányomat, nehogy megtámadjanak. Nem megyek a vastag ágak, a furcsa kaptárak közelébe, hanem szétnézek. Igen, annál a virágos cserjénél lakomáznak, másszák a virágokat. Félvizes, frissen mosott nadrágom óhatatlanul megkapja a szenes fatörzsekről a fekete rendjelet, mire odaóvakodom a bokorhoz. Zöld hálóm lendül. Máris benne zúg két arany és egy fekete színű rovar. Bekerülnek a ciánkális üvegbe. Újra szélesre, kövérre lobban a lepkeháló, ismét zsákmány kerül bele. A rovarok mérgesen körülzúgnak, de ez nem túl nagy baj. Lepke eközben csak kettő akad, de szárnyaik töredezettek, megette őket az őserdő. Ezeket eldobom. Elég sok rovart szedtem össze — pillantok a bogárrajzás gyérültekor nyugatra, ahol a vöröslő napkorong lefelé ereszkedik. Lecsavarom botjáról a lepkehálót, és összehajtom csuklóin az acéldrótkeretet. Iszákba dugom a bogárral teli üveg mellé. Sajnálom itthagyni Pedra Gulho táját. Az elejtett giboia, hárpia, törpeszarvas emléke mágnesként vonz. Sűrűn járt helyen nem lehet jó zsákmányt ejteni. Ezért vadászom nomád módra.

307

Leereszkedem a homokpadhoz. Embereim mindent a csónakokba raktak. Csak visszatérésemet várják.

— Mi van a hússal, Juan? — kérdem. — Rendben van, Senhor. Este még kirakjuk, lefedjük

japákkal. Holnap délre minden szelet csontszáraz. Pereg majd róla a só.

— A veadobőr? — Klementino kifeszítette, az is megszikkadt. A

csónakba tette. — Induljunk, Juan! — Beszállunk a meglóduló

csónakokba. A veado maradékait sehol sem látom. Az Uatuma fenekén forgatja lefelé az ár. Eltaszítjuk evezőinkkel csónakjainkat a parttól. A parázs még füstölög, magányosan árválkodik felette a ferdén homokba vert villás ág. Kopkop! — szól az ismerős hang. Ráállunk csónakjainkkal az Uatumára. Nekihajtunk a kemény sodrásnak Elmarad mögöttünk a homokfélkör, a tűzrakás, a sok nyom, amit elsimítanak a legközelebbi esők. Sötétedésre hajlik az idő.

Változatlan erővel evezünk az Uatuma két zöld fala közt. Némaság. A csend szinte uniformisa az Uatumának.

— Amott, annál a hatalmas, vízbe dőlt fatörzsnél kiköthetnénk, Senhor! — mutat előre evezőjével Abilio.

— Jól van, forduljunk partnak. — A két csónak mintha vezényszóra tenné, nekifordul a part ritkás lombú fövenyének.

Kikötünk. Sötétzöld levelek, a vízen végigöntött aranyló pír. Kikötőhelyünkkel szemben kis irtás nyoma. Mintha különös fülke épült volna be odaát a zöld erdőfalba. Negyven méter széles lehet itt is az Uatuma. Mögöttem már szakad, szélesedik az irtás. Három emberem vágja fejszével, bozótkéssel. Annyi fatörzset kell szabaddá tenni, amennyire négy függőágyat kiköthetünk. Rőzse ropog Juan lába alatt, félretolja. Jó a tűzgyújtáshoz. Abilio kaszálva

308

vágja késével a fonákján lila, szép páfrányfélét. Klementino földbe süllyedt, avarral borított kődarabokat feszeget ki helyükből. Klementino újra benyúl két kő közé, megfeszíti, hátrahúzza a követ. Pompázó színű, vörös-fekete színgyűrűs kígyó vág ki ujjai alól. Klementino rémületében elereszti a követ, és hanyatt esik. Fektében is nézi kezeit, ujjait, hol csurran ki vér a marás nyomán? A vörös-fekete törzsgyűrűs kígyó a vagdalt lomb alá kúszik.

— Megmart? — ugrik oda Abilio, markában a bozótkéssel. Szava éles, majdnem kiáltó. Klementino fakó szeme üveges. Csak Juan emelgeti nyugodtan bozótkéssel a lombtömeg alját, ahova a fémes szép kígyó surrant.

— Nem kell félni, nincs baj — szólok. — Hamis korallkígyó64 volt. Megismertem. Hiányzott színeiből a sárga. Ennek csak két színgyűrűje van, fekete és vörös.

— Jaj! — lélegzik fel Klementino. — Alaposan megijesztettél! — pillant rá Abilio. — Gyertek! — szól Juan. — Kifogjuk a lomb alól a hamis

korallt. Négyen körbeálljuk a lombgarmadát. Kezemben a zsineges, laposvégű kígyófogó bot, rajta a kieresztett hurok. Juan szálanként dobálja félre a levagdalt gallyakat, folyondárrészeket.

— Amott van! — nyúl bele Abilio bozótkése lapjával a levélhalomba, és lefogja a nyolcvan centis, vadul tekergőző kígyót. Abilio eltávolítja a lombot, hogy ráhúzhassam a fémesen tiszta fekete-vörös gyűrűs kígyónyakra a hurkot. Kész. Klementino nem segített. Utálja rémülete okozóját.

— Ki az ördög gondolja — nyalja meg vastag szája szélét —, hogy a két kő között ilyesféle rejtőzik? — Abilio már nevet.

Beleeresztem a hamis, méregfogak nélküli szelíd korallkígyót a jararacához és a fekete-sárga-vörös

64 Oxychopus trigeminus.

309

törzsgyűrűs igazi korallkígyóhoz. Szaporodik a ketrecben a zsákmány. Lezárom a fedelet, behúzom és a kígyófogó botra csavarom a zsineget. Klementinóval együtt nézem a feketére oxidálódott rézháló mögött a megzavart és egymáson át, meg átkúszó, fel-le igyekvő kígyókat. Juan körbenézi a fellazított köveket, csak azután gurítja odébb. Béka — alighanem bufo-féle rejtőzik egy másik kő alatt. Annak vélem, mert mikor Juan bozótkése hegyével érinti, messziről ráfröccsent pár csepp mérget pengéjére. Juan kése hegyét átnyomja a békán. A pár csepp méreg visszacsurran a csaknem kétfelé vágott békára. Juan ágdarabbal fogja kése pengéjéhez az állatot, és a két csónak mellett nagy ívben a vízbe dobja. Csobbanva elmerül. A bozótkést a béka után megmártogatja az Uatumában. Homokkal is ledörzsöli, bele-beleszúrja a vizes part menti fövenybe.

— Jó az ilyen békára ügyelni — szólok oda. — Mérgesek is akadnak köztük.

— Ez mérges béka volt — mondja csendesen Juan. — Nézd csak, Abilio — fordulok a legényhez. — Mi az

odaát? Furcsa az a kis irtás. Nem elég nagy ahhoz, hogy valaki kunyhót építsen oda, de még ahhoz sem, hogy függőágyat kössön ki.

— Az? — pillant át Abilio. Juan és Klementino is átnéz. — Az odaát, Senhor — szólal meg Abilio — nagyon

alkalmas hely arra, hogy valaki huzamosabb időt töltsön ott.

— Sírok? — pillantok túlra, felfogva a hangsúly értelmét. — Igen! Régi sírok, a partról is látszik. — A múlt esztendőben találtunk már egy helyütt ilyen

sírokat az Uatuma parti sűrűjében. — Igen, Senhor! Találtunk, de azok feljebb vannak. — Menjünk, Abilio, nézzük meg odaát a sírokat! — Gyerünk! Jössz, Juan? — Nem!

310

— Én sem megyek! — szól Klementino. — Húzódozása érthető — nevet Abilio. — Hiszen ha

nem hamis korallkígyó vág ki ujjaid közül, hanem valódi, könnyen odakerültél volna társnak, — int fejével a túlparti sírok felé.

Abilio kirakja a fölös holmit, ládákat, vadbőrtekercseket és gumizsákokat csónakunkból. Beszállunk. Klementino hatalmas lökéssel taszítja vízre csónakunkat. Az alkonyi nap rézszínűre változtatja a vizet, s átfesti a túlsó parti ősvadont, meg a kis irtást. Gyors, sebes evezéssel jutunk át az erős sodrú vízen. A túlpart közelében felfelé kell hajtani, hogy elérjük az erdei temetőt. Döccen a csónak, mikor partot érünk. Abilio kiszáll. A kötelet a magas part egyik léggyökeres törzséhez hurkolja. Mindenütt sötétszínű páfrányok, száraz, lehullott gallyak. Ropogva törik lépésem alatt a korhadék, mikor partra ugrom. Bozótkést markolok. Abilio is kiveszi a magáét a csónakból.

— Öt sír! — nézem a sötétbarna öreg fakereszteket. Abilio is végignéz az indák, cserjék közti három méter széles, mély irtásnyomon. A sírhalmok éppen csak kidomborodnak a földből. Ha nem lenne fejfájuk, senki sem gondolná, hogy sírok. Földjük éppen olyan, mint az avarral borított erdőaljé. A fakereszteken semmi jelzés, név, dátum. Alighanem csak faszénnel írták rá a nevet, ha egyáltalán ráírták. Akik ide temettek, jól tudták, kicsodák azok, akik itt fekszenek. Ilyenképpen minek is ráírni a nevüket? Azóta azok is rég földbe kerültek, akik őket eltemették. A sírokra rázuhant tört gally, avar sok tovatűnő évtizedről beszél. Bozótkéssel körbecsapkodjuk a sírokra nőtt növényzetet, a lecsüngő, földbe gyökerező indákat. Afféle kegyeletes cselekedet ez. Félredobáljuk a rőzsét, a hervadó gallyakat, folyondárokat. A kis erdei temető egészen megváltozik. A keresztek bizony már eléggé megdőltek.

311

Visszaszállunk az eloldott csónakba. Szótlanul fogunk evezőt. A sírok újra magányosságba, csendbe süppednek, amíg ismét kiköt valami csónak, s az érkezettek megint levagdalják a kinőtt, burjánzó növényzetet. A rés pedig megmarad emlékeztetőnek. Emlékezni arra, hogy a napnyugta vöröse és az ősvadon zöldje nem világít mindig szemünkbe. Abiliót is ilyenféle gondolatok foglalkoztathatják, mert hallgatagon evez. Átérve, víz ellenébe fordítjuk csónakunkat.

Kikötünk. A füst magasra tornyozik. A szellő átviszi a túloldali sírokhoz szürke foszlányait.

Villás ágat vágok. Ferdén beverem a tűz mellé, a puha humuszba. Ráakasztom a szarvashússal teli bográcsot. Abilio és Klementino a növekvő sötétben felkötik a fákra a függőágyakat. Meggyújtom a karbidlámpát. Odaát öten, itt négyen alszunk ezen az éjszakán.

A csillagok állása éjfélen túli időt mutat, mikor hirtelen felébredek. Sötétség és csend ül az őserdőn, a vízbe dőlt, korhadt faóriás kusza és vastag gyökerein. A fekete törzs alatt láthatatlanul örvénylik az Uatuma. Csak csobogása hallik. Mégis érzékelek valamit. Neszt, ami felébresztett. Szálláshelyeinken soha nincs éjjeli vigyázó. Minek? Éberek vagyunk, a legmélyebb álmunkból is pillanat alatt neszelők. Mint most én. A feketeség valósággal beszél körülöttem. Óriáskígyó, kajmán és más egyebek leshetnek ránk. Mindezt felnagyítja az éjszaka sötétje, a sejtett és talán valóságban is jelentkező veszedelem.

Körbepillantok a sötétbe. Zaj. Nem nagy és nem robosztus. Mi az, ami okozza? Letapogatok függőágyam alá az avarra, a letaposott, erdei szeméttel teli földre. Keresem nyeles villanylámpámat. Persze, az este nem tettem ide. Csak Winchesteremet raktam papucsaim mellé. Megvan a papucs és mellette a 44-es rövidcsövű puska. Fellebbentem a rémboruló szúnyoghálót. Az őserdő feketeségéből érkezik

312

a zaj. Hirtelen — mint apró, világító nap a kozmikus éjszakában — fénysáv vág ki a közelből. Megállapodik függőágyamon. Káprázva tekintek bele.

— Csak te zörögsz, Senhor? — hallom a fény mögül Abilio csalódott szavát.

— Én meg azt hittem, valami erdei vagy vízi ragadozó motoz a közelemben — teszem le papucsaim mellé Winchesteremet. A kerek fényforrásra nézek, amely pásztázva világítja meg körülöttem az avart, a legázolt, apróra tört ágakat.

— Hátha mégiscsak valami állat keltette azokat a zajokat, nem te, Senhor! — szól Abilio.

— Mozgásunkkal bizony egymást ébresztettük — felelem. Kihuny a fény, újra sötétségbe borul minden. Alattam papucsaim, mellettük a letett Winchester. Szúnyoghálóm körül az Uatuma néma ősvadona. Benne, mint középpontban, éjszakai szállásunk. Juan és Klementino nem ébredt fel az előbbi kis intermezzóra? Bizonyára igen, csak nem szólnak. Abilio is elalszik. Az ősvadon, a víz, a csillagos égbolt nem törődik velünk, emberekkel. Éljük világunkat úgy, ahogy tudjuk.

Meglehetősen későn ébredek. Abilio illatozó feketekávét önt a tűznél tökhéjakba. Fellebbentem a szúnyoghálót, kikelek függőágyamból.

— Jó reggelt, fiúk! — Jó reggelt, Senhor! Sokáig aludtál — szól Abilio.

Klementino is köszön. Udvariasan felém biccenti széles karimájú háncskalappal ékített busa fejét, miközben elveszi Abiliótól a feketekávéval teli tökhéjat. Behajtom függőágyamba takarómul szolgáló, gyűrődött lepedőmet.

— Juan hol van? — kérdezem. — Vadászni indult. Felfelé a víz mentén — feleli

Klementino.

313

A Butantan, szérumtermelő intézet Sao Paulóban

314

Kígyótanya. Butantan Intézet

315

— A kávémat, Abilio. — A legény odahozza, melléje tesz egy tökhéj farinha d'aguat. Királyi reggeli.

316

K E T R E C B E C S A L O G A T O T T K A J M Á N O K

LTELIK a nap. Alkonyodik. Békességes csendben fejezzük be vacsoránkat. Minden a szokásos, csak éppen Klementinóra ereszkedik mesélő hangulat.

Barátom, a kis Pedro viselt dolgairól ejt nem is egy, de több, inkább méltató, mint korholó szót. A kis Pedro nemrégiben indult szüleivel Santa Annából a Tapajósra. Vajon most merre járnak? Klementino vad kajmánokról, majd a kis Pedróról beszél. Naplóm mellől, töltőtollal kezemben figyelem.

— Mint is történt az a história Pedróval és Benedictinóval? — kérdezem.

A tízesztendős Benedictino — kezdi Klementino mindannyiunk figyelme közepette — pontosan úgy szerette a kajmánokat, mint a vándorló fogorvoslót, aki két napja, kunyhójuk eresze alatt kihúzta fájós fogát. Sok fájós fog esett akkor délután Senhor Azeite fogójának áldozatául. A lábbal hajtott érdekes szerszámnak, a fogfúrónak is sűrűn akadt dolga. A fogakat orvosló Senhor már nincs a faluban. Még akkor este felszállt Senhor Banana, a kereskedő gőzbárkájára, amely nyomban az Amazonasra, Parintins város kikötőjébe indult. Benedictino azelőtt mindig szívesen nézte, ha megérkezett a falu alatti kis kikötőbe Senhor Banana kereskedőhajója. Most nagyot csalódott, mert a foghúzó Senhor, anyja szerint a legjobbkor érkezett.

Most, hogy mindenen túl van, csak azért a pompás, kékfényű 22-es új Winchesterért fáj a szíve, amelyből hármat is látott a kereskedőhajó sózsákjai, összehajtott függőágyai, száz más portékája között. A kis puskák csak unokái apja öreg, 44-es Winchesterének. Igencsak

E

317

megkívánta azt a szélsőt, a legszebbet. Megkérdezte Senhor Bananától a kis, hatmilliméteres puska árát.

— Százötven milreis az fiam! — mondta a kövér kereskedő, egyben kapitány. Benedictino jól emlékezett minden szavára. — Ha meg akarod venni, most itt az alkalom — nevetett kedélyesen a bárkás. — Tíz darab szép, eleven kajmánt kell érte adnod és még külön ötöt, hogy használhasd is, mert lőszer nélkül mire sem mennél vele. Egy hét múlva itt vagyok a kajmánokért.

Igen nagy gondokban evezett akkor vissza Benedictino a kikötőbe, s a többi csónak mellé kötötte csónakját. Apja erdei vadász volt meg halász, ezenkívül afféle ezermester, aki mindig tett-vett, mindig úton volt. De apja minden tudása éppen csak ahhoz bizonyult elegendőnek, hogy úgy-ahogy, megszerezze maga és családja számára a mindennapit. Akkor is már napok óta vadászott az ősvadonban. A falu lakói jól megrakták vadbőrrel, nyersgumival, sok mázsa olajdús paradióval a bárkás hajóját. Senhor Banana pedig száz szükséges aprósággal fizetett. Mikor a sötét estében elhajózik, mindig elégedetten pillant vissza a sok mécsvilággal integető falura. Azokban a lámpákban is az ő olaja világít.

Benedictino a 22-es Winchesterre gondolt, s töprengve nézte a csónakok mellől a túlparti sásos ingoványt. Apja megtiltotta, hogy akár egyedül, akár pajtásaival oda átevezzen. Kajmánok élnek ott a kiöntésekben, a tocsogókban, a lombos cserjék alatt, oda rakják korhadt levelekből, sásból összekapart métermagas fészkeik dombját. Ezekben keltetik a korhadás melegével tojásaikat. Jaj annak, aki bolygatni meri a fészket. A kajmán rátör a sásból, fészekőrző rejtekéből. Nagy baj történik, ha a fészekrabló nem gyorsabb, mint a tojásait védő kajmán. Benedictino a sokszor hallott történetekre, nehéz vadászatokra emlékezett. De a szép Winchester emléke sem

318

hagyta nyugton, amelynek árát olyan magasra szabta Senhor Banana. Azóta hiába hívják pajtásai horgászni a kikötőpallókra, majomkölykökre lesni a vén, érőfélben levő mangófákhoz, nem megy.

Még jó — töprengett, hogy Senhor I3anana nem húsz eleven kajmánt kért a Winchesterért, hiszen azt is megadná. Azt, hogy milyen sóvárgó vágyak, kívánságok élnek egy tízesztendős erdei gyerek szívében, csak egy másik tízéves gyerek tudja. Mikor Benedictino álmodozva, gondolatban már vagy húsz vad kajmánt elevenen megfogott, akkor ért melléje hangosan fütyörészve a kis Pedro. Vállán rövidnyelű evező.

— Hová? — villantott rá Benedictino. — A legelőre apámhoz. — Sót viszek neki. —

Benedictino csak most látta Pedro kezében a bugyrot. Pedro apja csordás, órányira a falutól őrizte a gulyát a roppant őserdőaljban. Tegnap üzent be a faluba sóért a maláriától levert, nagy nehezen betámolygó Manuellal. Most 'Pedro viszi ki a sót, más nincs, aki vigye.

— Miért vagy akkora gondban? — nézett barátjára Pedro. Még az orrod is ráncolod.

— Hajaj! — sóhajtott mélyet Benedictino. Elmondta végtelen vágyakozását a 22-es Winchester után. Pedro is elbúsult. Neki is kellene egy olyan puska, de hogyan? A holdnegyed sarlójáról talán könnyebb leakasztani, mint Senhor Banana hajóraktára faláról.

— Húsz kajmán kell!. . . — sóhajtott Pedro. Letette a sósbugyrot és az evezőt Benedictino mellé. Maga is odaült töprengeni.

— Csak tíz meg öt — szólt Benedictino. — Dehogyis! — rázta meg göndörfürtű fejét Pedro. —

Harminc! Mert két puska kell és két nagy tölténycsomag. Egy neked, egy nekem. — Benedictino ámulva nézett pajtására. A puskaszerzés, a vásár, most már majdnem

319

megoldhatatlan feladattá vált. Harminc eleven kajmán! Annyi talán még odaát a mocsárban sincs.

— Sohasem fogunk annyi kajmánt! — vetette oda elbúsultan. — Tizenötöt még csak összeszednénk apámmal a mocsárban, de harmincat? Annyi apámnak is sok lenne.

— Mikor kifogtalak a folyóból, ahova a piraracu horgostól berántott, nem segítettem neked? — vágott keserű fintort barátjára Pedro.

Ez bizony igaz. — Benedictino jól emlékezett rá, hogyan csáklyázta meg a kikötőpallóról rongyos nadrágját Pedro, mikor benn bukdácsolt, forgott a mély vízben. A csáklya bőrét is lehúzta kissé, de végtére is az eredmény a fontos, hogy barátja kihúzta. — Hm! — nyögött az emlékre.

— Na látod! Mi ketten — fogta suttogóra szavát Pedro — kifogjuk, nem szigonnyal, de az eszünkkel azt a harminc eleven kajmánt. Idenézz — bontotta ki nagy titokzatosan a bugyrot. Kiszedett belőle egy kis csomagot.

— Mi ez? — nézte meg Benedictino. — Gyufás csomag. — Ezzel akarsz harminc kajmánt fogni? — Dehogyis ezzel! — mérgelődött Pedro, akit barátja

kicsinylése szíven talált. — Ezzel! Lebontotta a gyufáról a csomagolópapirost. — Még rosszabb! — nevetett Benedictino. — A gyufával

legalább felgyújthattuk volna a száraz sást. Akkor talán kiszedhetnénk a sásból egy-két sült kajmánt, de mit kezdek csomagolópapirossal?

— Szamár vagy! — szikrázott haragosan Pedro fekete szeme. Kisimította a papirost. Benedictino odapillantott. Az árjegyzékből kiszakított lapról baromfitenyésztési kellékek ábrái meredtek rá. — Látod? Ez az! — bökött Pedro ujjával a képre. Benedictino nézte a gyűrt papíron a kicsit beszakadt képet, amelyen több magyarázó ábra volt a

320

tojófészekről. Egy szép tyúk éppen belebújt a fészekbe, csak a hátsó fele látszott ki belőle.

— Egészen hülye vagy, Pedro — röhögött Benedictino. — Ezt a tyúkot akarod beküldeni a folyóba a harminc kajmánért?

— Te vagy a hülye! — mérgelődött Pedro. — Úgy látszik lyukas fogaddal az eszedet is kihúzták.

— Te! — fogta ismét suttogóra szavát. — Ha mi is ilyenféle szerkezetet csinálunk, úgy kifoghatjuk vele a magunk harminc kajmánját, mintha kalap alól, földlyukból szednénk ki harminc darazsat. A csodálatos gondolatra Benedictino menten elfelejtette a becsmérlést, amivel Pedro eszét illette az imént.

— Hogyan gondolod? — tüzelt. — Hát csak úgy — tette odébb a kibontott bugyrot

Pedro, hogy a szikláknál levő régi kőház elpusztult ajtónyílásába lengő, érintésre visszaeső deszkákat rakunk. Látod, itt a rajz, ha a kajmán bemegy a romba, amelynek túlsó ajtaját elzárjuk, az benn is marad.

— Pompás! — vigyorgott csúfondárosan Benedictino. — Csak éppen azt nem mondtad, miként kéred meg a kajmánokat, hogy fáradjanak be a romba?

— Nem mondtam? — csodálkozott Pedro. Megmondom. Neked ugye van egy kutyád?

— Van! — Majd bekötjük éjszakára a romba, a kutya úgy

becsalja oda a kajmánt, hogy csak no! — Megbolondultál? Kösd éjszakára saját kutyátokat oda,

ha kajmánt akarsz fogni. A kajmánok széttépik a kutyát. — Ki mondta, hogy szét akarom tépetni a kutyádat,

vagy akárki kutyáját? — mérgelődött Pedro. — Van nekem egy jó erős ketrecem, abba beletesszük Pombót, a te jaguár-vadászkutyádat, mert nekünk csak az ugatására van szükségünk. Ugatásával kell becsalnia a romba a

321

kajmánokat, amelyek éjjel, patkányvadászó útjaikon amúgy is sokszor bemásznak oda. Eső idején, mikor arra madarászunk, hányszor látunk kajmánnyomokat a kőfalak között a sárban!

— Te! — élénkült meg pillanat alatt Benedictino. — Mikor építjük meg azt a deszkacsapdát?

— Délután, ha visszajöttünk az apámtól, mert ugye, elkísérsz? Ketten hamarabb megjárjuk az utat. Eredj, szólj anyádnak, hogy velem jössz. — Benedictino eliramodott. Pedro csillogó szemmel, a megszállottak ihletével nézte a gyűrt baromfitenyésztő árjegyzékből kitépett lap bűvös lehetőséget rejtő ábráit.

Lihegve érkeztek ki a csordához, telepedtek le a kunyhóárnyékban. Pedro apja, mikor átvette a sót és gyufát, megkérdezte:

— Mi az ördögöt pusmogtok annyira? — Nem mondták meg. A kajmáncsapda-készítés titkának, a két megszerzendő kis Winchesternek lázában égtek. A csordás elgondolkozva pillantott fiára és annak barátjára, mikor azok csak ímmel-ámmal csipegették a parázsban sült mocsári tüdős halak ízes húsát. Hamarosan elbúcsúztak, eliramodtak az ösvényen, vissza a folyóhoz.

— Én is ilyen voltam! — mormogta mosolyogva a csordás. Fogta puskáját, tapírbőr ostorát, hogy a sásban legelő, szétszóródó csorda után lásson.

A forróövi nap még égetően tűzött, mikor késő délután Pedro és Benedictino visszaérkezett a falu alatti csónakkikötőbe. Soha ilyen rövid idő alatt nem evezték végig ezt az utat. Tele voltak lángoló tervezgetéssel.

Pedro valósággal berobbant kunyhójukba. — Megjöttem anyám, apám jól van, csókoltatja! —

hadarta. — Köszöni a sót, a gyufát. Ha szombaton visszamegy Manuel, hazajön. — Ezzel ki is fordult az ajtón.

— Hát te, Pedro, hová futsz? — kiáltott utána anyja.

322

— Benedictinóhoz! — állt meg egy pillanatra Pedro. Mikor látta, hogy anyja visszalép a kunyhóba a tűzhelyhez, beosont a banáncserjék sűrű zöldje mögötti putriba, ahol mindenféle ócskaság, köztük vadállatok elfogásakor használt, sűrű farácsos ketrec hevert. Nagy szuszogva vállára vette, s nehezülő lépésekkel eltűnt a banánlevelek alatt.

Benedictino az örvénylő, sötét folyó partján, az utolsó kunyhósornál várta. 6 is a banáncserjék mélyre csüngő, széles levélzete alá rejtőzött. Mellette csóválta farkát Pombo, a vidám, nagyhangú jaguár-vadászkutya. Ismerte és szerette Pedrót. Mikor odaért az iromba ketreccel, majd feldöntötte, úgy képen nyalta nagy barátságában.

— Na — mérgelődött Pedro. Szabad tenyerével végigtörölte képét. — Nem hiszem, hogy éjjel a kajmánoknak is ennyire örülsz! — Elindultak. Benedictino félmarék szeget, dróttekercset, szekercét hozott. Hóna alatt több méteres, arasznyi széles deszkát cipelt: csónakjuk kölcsönvett fenékdeszkáit.

A sűrű liánok, indák hálózta elhagyott ösvényen a tető nélküli régi kőházhoz érkeztek, amelyet vagy ötven éve nem lakott senki. Utolsó gazdáját — a szóbeszéd szerint — a házban marta halálra egy csörgőkígyó. Azóta romlik, omlik a ház. Csak Pedro meg Benedictino kereste fel néha a többi gyerekkel csatangolásai során. Mindig nappal, soha este. Ahogy a nap mind mélyebbre ereszkedett a nyugati láthatáron, Benedictino meg Pedro szemében megrezdült valami félelemmel vegyes aggodalom, amit egymás előtt is titkoltak. Odaérkeztek a kőfalakhoz. Benn a tető nagy részének korhadéka. Egyéb semmi. Mi sem változott azóta, hogy utoljára itt jártak.

— Te! — rikkantott lihegve Pedro — az erdő felőli kijárathoz állítjuk a ketrecet, ajtaját kifelé fordítjuk, hogy ha baj van, kiereszthessük Pombót. A ketrecet mindjárt

323

ledobta válláról. Nagy megkönnyebbüléssel görgette az ajtónyíláshoz. — Dróttal kikötjük az ajtófélfához — mondta elégedetten, amikor körülnézte a helyet. Elvette a rozsdás drótot Benedictinótól. A kétoldali ketrecbordát jól odadrótozta a termeszmarta, réges-régi ajtószárakhoz.

Benedictino eközben kívülről betessékelte a ketrecbe a bizalmatlankodó Pombót. Bezárta az ajtót. Pombónak szemmel láthatóan nem tetszett az egész. Szűkölve forgott, vakkantgatott, szimatolgatta a jaguárkölykök, óriáskígyók nyomát, amelyek a ketrecből mind Senhor Banana kereskedőbárkájára vándoroltak.

Pedro és Benedectino nagy munkába fogtak. Szegeket vertek deszkaszélekbe, majd az egyik deszkát a két ajtószárhoz szegezték, körülbelül egy méter magasságban. Ez szilárdan állt helyén. Alája akasztották, több vastag görbe szegre a harmadik, erős deszkát, oly módon, hogy az csak befelé mozdult. Alatta a földig szűk rés volt. Ha itt, a befelé lendülő deszkák alatt egyszer bement, többé ugyan ki nem jön kajmán. Pedro kipróbálta. Négykézlábra állva, fejével előre benyomta az első deszkát. Az simán, ellenállás nélkül fordult rá hátára, ahogy alatta bemászott. Mikor benn volt, zörögve vágódott vissza eredeti helyzetébe. Pedro most innen rohamozta meg fejével, de a két ajtószárnak támaszkodó deszka nem engedett.

— Na látod, Benedictino? — állt fel diadalmasan Pedro. — Pontosan így működik a tyúkok tojófészke. Lemásoltuk. Csak — nevetett — mi nem tojásokat tojatunk, hanem kajmánokkal Winchestert.

— Ne szellemeskedj! — mérgelődött Benedictino. — Jónak látszik az egész, de mit szól majd mindehhez Pombo? Apám agyonvág, ha jaguárvadász kutyáját felfalatjuk a kajmánokkal.

324

— Sose aggódj! — járta körül elégedetten a rom belsejét Pedro. — Ide reggelre annyi éhes kajmánt fogunk be, amennyit egyhelyt még soha nem láttál.

— És most mit teszünk? — kérdezte Benedictino. — Egyszerű a dolgunk. Te hazamégy, azt mondod

anyádnak, nálunk alszol, én meg azt mondom otthon, hogy nálatok alszom. Így bennünket éjszaka senki sem keres, megfoghatjuk kajmánjainkat.

— Te, Pedro, ha meglesz a Winchester, azt csak neked köszönhetem! — lelkesedett a nagy munkától verejtékes Benedictino.

— Valahogy így van, pajtás! — bólintott elégedetten körbepillantva művén Pedro. Futva, egymás nyomában indultak a falu kunyhói felé. Mikor Pombo a ketrecből látta, hogy barátai elindultak, kétségbeesetten ugatott utánuk. De a fiúk eltűntek az erdő zöldjébe vezető ösvényen.

— Te, Benedictino — állt meg Pedro lihegve a falu első kunyhójánál. — Hozd el otthonról apád egycsövű sörétesét. Lehet, hogy hasznát vesszük az éjjel.

— Anyám agyonver, ha észreveszi! — Ej, téged mindenki mindig agyonver —

türelmetlenkedett Pedro. — Hozd és kész, az agyonverést majd meggondolják, ha egy bárkára való eleven kajmánt fogunk. — Benedictino eliramodott. Pedro tudta, mire besötétedik, hozza a sörétes egycsövűt.

A Dél Keresztjének négy tündöklő csillaga fenn ragyogott az égen, mikor Pedro a faluvégen összetalálkozott Benedictinóval. Szúnyogok sűrű rajai röpdösték őket kerül, de nem törődtek velük.

— Hozod a puskát? — suttogta Pedro. — Igen! — Töltényeket is? — De buta vagy. Mit érnénk a puskával töltények

nélkül!

325

— Hány töltényt hoztál? — Ötöt. Annyit találtam. — Jó! Pombo örömteli ugatással fogadta visszatérő barátait,

remélve, hogy most már kiengedik a kényelmetlen rácsok mögül. De azok csak ráfüttyentettek a sötétben. A holdkaréj éppen akkor bújt ki a felhők közül. A kutya látta, hogy a rom fölé emelkedő óriás mangófa törzsén kapaszkodnak fel a fiúk. A rom fölé nyúló vastag ágon azután megpihentek. Kényelmes, jó ülésnek ígérkezett. Benedictino az ölébe vette apja puskáját. Pombo felfelé ugatott. Nem tudni, a kelő holdat vagy a fiúkat tisztelte meg kutyanyelven mondott, nem biztos, hogy éppen dicsérő vonyításával. Feketéllett az őserdő, a víz. Sötéten örvénylett a folyó sziklás medrében. A sűrű felhők résein át néha sejtelmesen világított a holdkaréj. Pedro és Benedictino sohasem látta ilyennek a tájat. Éjjel még nem voltak egyedül az őserdőben. Valami végighullámzott bennük. Nem, nem a félelem, inkább a kíváncsiság, mit is hoz majd az éjszaka, miféle zsákmányt, főleg hány kajmánt? A vadász és halász ősök vére, az őserdőt járó apáké, nagyapáké, bennük sem tagadta meg magát. Pedro és Benedictino vásott kölyök volt, de a maguk módján: környezetük nevelte őket. Az efféle csíny az atyai pofonokon kívül bajusza alatti mosolyt érdemelt. De az atyai dörgedelmek még messze voltak. Pombo kétségbeesett, vad ugatása annál közelebb. A felhők elvonultak. Az enyhe holdfényben átláttak a rácson, rá a sziklákra, a vízre, ahol a kutyaugatásra akkor mászott ki óvatosan a partra egy hosszú fekete tömeg.

— Odanézz, Pedro! — suttogta izgatottan Benedictino. — Kajmán! — Pedro nem felelt. Babonázottan nézte a vízből kimászott dúvadat, amely Pombo ugatását hallva, óvatosan, centiméterről centiméterre közeledett a kőromhoz.

326

— Nézz le! — suttogta izgatottan Pedro. Majd leesett izgalmában az ágról, úgy előrehajolt.

— Vigyázz! — kapta el Benedictino. — Még ráesel! — Ne kapkodj! — nyerte vissza egyensúlyát és lélegzetét

Pedro. — Csak idebízz! — A két csínytevő gyerek reménykedve, dobogó szívvel nézte, mit tesz a kajmán a romból hallatszó ugatás hallatára. Végre. Zörrent a lógó deszka. Az ugatás odabentről, alulról, még kétségbeesettebbé vált. A fej, a rücskös hátpáncél, a farok is behúzódott a kőromba, a deszkalapok zörögve hullottak vissza mögötte.

— Benn van! — nyögte Benedictino. — Benn! — lihegte válaszképpen Pedro. Pombo

félőrülten ugatott ketrecében. Félt, reszketett. A kajmán karmaival belekapart a vastag deszkabordákba, amely mögött a kutya nyüszített.

A messzehangzó ugatás felverte a parti őserdő, a sziklás víz táját. A kajmánok, mint zsákmányt sejtő megszállottak jöttek ki a vízből, gyűltek a kutya hangjára. Itt is, ott is fekete árnyékok tűntek fel a kőromnál. A deszkák zörögtek. Egy-egy kajmán csőrös feje, páncélos háta, farka, eltűnt mögöttük. Pedro és Benedictino mind bizonytalanabbul nézték magas leshelyükről a kajmánok tülekedését a kutya ketrece körül. Néhány kajmán kívülről kerülte meg a rom falát, és hátulról akarta kikaparni ketrecéből a már rekedten vonyító, félelemtől megvadult kutyát. Karmok kaptak utána, mások igyekeztek a szűk réseken benyúlni, de Pombo hol ide, hol oda perdült, kapkodott fogaival a szűk ketrecben. A kajmánok egymást szorítva, nyomakodva igyekeztek az ugató, közvetlen közelükben levő zsákmányhoz. De azt, akárhonnan próbálták megkaparintani, sehogy sem érték el. Nem tudták, hogy ez a zsákmány elérhetetlen karmos talpaik, fogaik számára. A deszkák közben egyre zörögtek, csapódtak. Volt úgy, hogy

327

két kajmán egyszerre igyekezett befelé a szűk résen. Ilyenkor élesen csikordult a szeg.

— Csak kitartson! — nyögte Pedro a mind riadtabb Benedictino fülébe. Úgy kapaszkodtak az ágakba, mintha odanőttek volna. Sohasem hitték, hogy ennyire kényelmetlen az ágakon való ülés. A szúnyogok pedig? Átkozott dögök, zavartalanul szívhatták vérüket, ők nem mozdulhatnak, mert merevedő kezük kiengedi az ágat. Odalenn a rom négy fala közt, a ketrecnél és másutt, nagy a tülekedés. Némelyik kajmán már kifelé igyekezne, ha tudna. Kerülgették belülről a falakat, az elérhetetlen zsákmányt. Ezek már bajt sejtettek. De még mindig újabbak jöttek, kicsi és nagy kajmánok. Már egymásra másztak a romban. Pombo ugatása rekedt nyöszörgéssé vált. A holdkaréj már lefelé indult a sötét, csillagos égbolton. Ahogy a sötétség világos színekre váltott, úgy növekedett odalenn a nyüzsgés. Pombo már csak dühösen morgott. Szinte megszokta az ólálkodó kajmánokat. Rájött, hogy nem érhetik el. Vészes morgása felhallatszott a fára. Benedictino és Pedro egymást ölelte. Halálosan fáradtak voltak. Az egész napi evezés, az éjszakázás, az ágakba való kapaszkodás, a rémület, ami elöntötte őket, mikor csaknem lecsúsztak leshelyükről, iszonytató. Lemenni nem lehetett. A rom környéke teli mászkáló, feldühödött, zsákmánykutató fenevadakkal.

A keleti őserdő felett, túl a mocsáron, világos csík jelent meg, a sötétség oszlott. Kelt a nap. A kívül rekedt kajmánok egyszeriben eltűntek. A rom körül, a sziklák közt, a vízben már egyet sem lehetett látni. De a zárt rom négy falköze tele volt velük. Kétségbeesetten, egymáson át- és átgázolva igyekeztek valamerre menekülni. Leginkább a csüngő, csak befelé mozdítható deszkákon akartak áttörni. Nem sikerült. Kavargás, vad rémület, káosz. Fentről mindent jól látott Pedro és Benedictino.

328

— A rom körül már nincs kajmán! — nyögte Benedictino. — Lemászhatunk!

— Le! — felelte kiszáradt szájpadlással holtfáradtan Pedro.

Mikor leérkeztek a mangófa tövéhez, felszedték az éjszaka leejtett puskát. Benedictino odaóvakodott az ajtajával kifelé álló ketrechez. Kinyitotta a závárt. A csapóajtó kivágódott, és Pombo, mintha száz kajmán űzné, elszáguldott a falu irányába. Pedro és Benedictino hanyatt-homlok rohantak a nyomában. Mögöttük maradt a rom a kajmánokkal. Benedictino szorosan markolta az egycsövű sörétest.

— Megállj! — lihegte mögötte Pedro. — Itt már nincs kajmán! — Pedro és Benedictino lassítottak, fújtattak, éledő büszkeséggel pillantgattak egymásra. Pombo nyomtalanul eltűnt. Nemigen kért barátai kétes társaságából.

— Te, most azután mi lesz? — jött meg Pedro szava. Megállt. — A megfogott kajmánokkal nemigen bírunk egymagunkban, meg azután annyi és akkora dög van ott egy-rakáson, hogy ketrec sincs elegendő a faluban számukra.

— Szólok a két nős bátyámnak, ők most odahaza vannak, igazi vadászok, már jaguárt is lőttek, nekik meg sem kottyan ennyi kajmán — szólt Benedictino.

— Jó! — egyezett bele nagy szemöldökráncolással Pedro. — De előbb segítek a puskát helyrecsempészni.

Amikor visszaakasztották a puskát az eresz alá, a szögre, Benedictino anyja kilépett a kunyhóból.

— Jó reggelt, fiúk! — mosolygott rájuk. — Hogy aludtatok?

— Kitűnően! — nevetett a csibész Pedro, meg a mögötte lapuló Benedictino. — Az éjjel tömérdek kajmánnal álmodtunk, megfogtuk őket, és csodálatosképp ezt álmodta Benedictino is.

329

— Jó, akkor majd hozzátok el őket! — nevetett Benedictino anyja. — Itt van kávé, farinha, reggelizzetek.

— Köszönjük, már nálunk reggeliztünk — szólt Pedro. — Most átmegyünk Benedictino két bátyjához.

A két gyanúsan jókedvű gyerek pillanat alatt eltűnt a banáncserjék óriási zöld zuhatagként ható levelei közt.

Benedictino két bátyja visszahőkölt, mikor a fiúk a deszkazárhoz vezették őket, és bepillantottak. A falak aljában kavarogva, nyüzsögve másztak, kapaszkodtak egymásra a menekülni akaró pápaszemes és fekete kajmánok tucatjai. A kicsik a rémült nagyok alá szorultak, a ketrec fabordázata egy helyütt már meglazult.

— Hogy csináltátok ezt? — dörrentek a fiúkra a puskát markoló izmos, fiatal caboclók. Pedro és Benedictino, egymás szájából kapkodva a szavakat, elhadarták.

— Most már értem — bólintott Benedictino idősebb bátyja. — Derekasat cselekedtetek. — Áthajolt öccsével a leszegezett felső deszkán. Nézték a súrlódva egymásra mászó kajmánokat. Csak nehezen tudták a zsákmányt megszámolni.

— Harmincnyolc! — mondta Pedro az utolsónál. — Nekünk csak harminc kell, nyolc legyen a tietek! — mondta nagylelkűen Benedictino bátyjainak.

— Minek nektek a harminc kajmán? — nevetett Benedictino idősebb bátyja.

— Senhor Bananától két 22-es Winchestert és a hozzávaló töltényeket vesszük meg értük. Ezért fogtuk be ma éjszaka a romba a kajmánokat. — A két izmos cabocló egymásra nézett.

— Te, Miguel! — Tessék? — Nekünk is kellene két rendes 44-es Winchester! — Bizony kellene.

330

— Ha ezeket a kajmánokat ketrecbe raktuk, mi is kijövünk éjszaka Pombóval.

— A Pombóval? — nevetett Benedictino. — Azzal ugyan egy hétig senki sem találkozik, úgy elbújt. Más kutyát kell szereznetek! — fejezte be történetét Klementino.

331

A S A N T A M A R I A K I N C S E

N IS TUDOK egy történetet — eresztette meg a karbidlámpa vízcsapját Juan. — De az nem derűs, mint Pedro és Benedictino kajmánt zsákmányoló históriája.

Két esztendeje hallottam a belémi kikötőben. — Mondd el! — biztatom a máskor hallgatag legényt. A roskadt, hullámbádogból összeeszkábált „bár”

tengerre néző zsúfolt helyiségében az olajlámpák fénye alig tudott áttörni a füstös üvegen — kezdi Juan. Naplómban már saját szavaimmal mondom el a történetet. — Úgy megállt akkor az olajbűz, a fekete kötéldohány keserű füstje, mintha sohasem akarna kigomolyogni a tárt ajtón. Szitok, csalódott káromkodás, néha örömrikoltás követte a néger krupié előtt álló figurás rulett fehér golyójának útját. Az egymáshoz szorult, izzadt kikötőmunkások, halászok félkörén túl felhangzott a krupié szenvtelen hangja:

— Nyert a birka! — a kis gereblyével behúzta a nyereséget, és kifizette a téteket. A játék hevében senki sem törődött a füstölgő lámpákkal. Az üvegekre belül rakódott korom mind vastagabb lett. Az újra indított golyó körbefutását követő csendben, csak a ház fölé magasodó óriás mangófa lombjának zizegése hallatszott a friss tengeri szélben.

— Nyert a birka! — hangzott megint a fekete krupié szava. Joel Barren, a leszerelt tengerészőrmester, akinek a hatfigurás ruletten utolsó pénze is elveszett, megfogta a krupié fekete, horgas, rózsaszín körmű kezét.

— Te fekete pofájú ördög — sziszegte —, ha ezután is a birka jön ki, szigonyt vetek beléd! — A néger szenvtelen arccal, szabad kezével kihúzta fiókját. Óriási Colt csöve meredt a vízhatlan köpenybe burkolózó halászra. Joel elengedte a krupié karját. Hátralépett, és eltűnt az

É

332

embergyűrűn túl, a terem félhomályában. A fekete visszacsúsztatta a Coltot, és most már két kézzel, betolta a fiókot. Behúzta a téteket. Két újabb halász állt ki a játékból. A kikötő rakodómunkásai, a környező halászszállásokról, szigetekről jött halászok káromkodtak a gyalult deszkából összeszegezett nagy asztal körül. Vesztettek. A keménygalléros, feketeruhás, sárgacipős néger hidegen ült az asztalfőn, a nagy, hatfigurás állatrulett előtt. A nyúl, a kakas, a jaguár, az őz, meg a papagáj sorra vesztett, csak a birka nyert. A néger egyike volt a sok vándorkrupiénak, akik a nagy halászatok idején szálltak partra a kikötőkben, hogy később. mint dögmadarak a lerágott koncról, továbbrebbenjenek más kikötőkbe. Két bőrönd, keménykalap, a Colt, meg a figurás állatrulett a fekete krupié poggyásza. Homloka mögött már az újabb sürgős reggeli csomagolás terve motozott, amikor Joel Barren széttolta maga előtt az újraindított golyót figyelő társait.

— Mr. Ward! — dobta az asztalra csomagját. — Ezért mit ad? Eladom. Teljesen új rendszerű, könnyű búvárfelszerelés. Magam kísérleteztem ki. Százszor is alámerültem vele. Légtartály, uszony, maszk és minden, ami hozzátartozik. A legjobb felszerelés a vízalatti munkához.

A krupié csak akkor nézett rá. és válaszolt, amikor kifizette a nyerő, és behúzta a vesztes téteket.

— Ilyesmit nem veszek. Aranyrög, termésgyémánt nincs? — szemgolyói mozdulatlanul, akár a holt emberé, rámeredtek Joelre.

— Nem? — a rövid nem-ben annyi fenyegetés volt, hogy a krupié hátán végigszaladt a borzongás.

— Mutasd! — nyúlt a maszk után. — Mennyiért adod? — Tíz fontot kérek! — Tessék! — tolta oda a néger krupié Joelnak a tíz darab

egyfontost. Összenyalábolta, és széke mögé dobta az

333

újmódi búvárfelszerelést. Sötét pillantások követték mozdulatát. A játékasztal körül szenvedélytől fűtött sűrű emberraj várakozott. A krupié már ismét nyugodt, simá pillantással nézte a játékosokat, a golyót, amire úgy tapadt az emberek szeme, mintha hipnotizálni akarnák. De a körbeszáguldó, majd lassuló golyó mindig ott torpant meg, annál az állatfiguránál, az hullt bele a rézlapok vájatába, amelyen a legkisebb tét állt.

A krupié hidegen — fekete arca mint a lárva — behúzta a téteket, kifizette a nyereségeket. Figyelte, ki mire, menynyit tesz?

Joel Barren az addig szériában nyerő birka figurára tett. Vesztett. Újra tett. Megint a birkára. Vad, kétségbeesett szenvedéllyel nézte a fekete kéz nyomán körbeszáguldó fehér golyót. Öröm járta át, felordított, amikor a golyó pillanatra megállt a birka vájatában, azután, mintha megütötték volna, átszökkent a lóhoz.

— Nyert a ló! — hangzott az asztalfőről. Joel szédült. A krupié behúzta a téteket, fizetett. Joel Barren elvesztette utolsó egyfontosát is. Káromkodva nyelte keserűségét. A fekete krupié azon a hajón érkezett, amelyen a szomszédban működő amerikai bolhacirkuszos. Elsüllyedhettek volna, le a Karib-tenger mélységes fenekére.

A cápatépte, féllábú Michel óva intette Joelt az este. Itt ma még nem nyert senki — mondta sötéten. — Te sem nyersz. Én tudom. Nem hitte, nevetett rajta. Most itt van. Mindene elveszett. Búvárfelszerelése is, pedig annyi reményt fűzött hozzá. Titkos terve, amelyről csak a féllábú Michel tudott, jó időre meghiúsult. A kétszáz éve elsüllyedt Santa Maria spanyol háromárbocos, a roncsban levő aranykinccsel együtt továbbra is bántatlanul pihenhet a Maron-sziget lagúnás, pálmakoszorúzta öblében. Balesete előtt Michel is halászott. Együtt találták meg a Santa Mariát

334

Egy „szép” mérges kígyó. Butantan Intézet

335

Kígyótanyák. Butantan Intézet

336

azon a napon, mikor társa lábát letépte a cápa. Michelnek a kórházban mondta meg, ne búsuljon, segít rajta. Nem kell koldulnia. Valóban a legendás Santa Maria roncsát találták meg az öbölben.

Akkor fogott a búvárkészülék elkészítéséhez. A polinéziai gyöngyhalászok régóta használnak hasonló, de tökéletlen szerkezeteket.

Michel haragudhat rá. Együtt fogtak volna a vállalkozáshoz. De majd legközelebb. Michel is pontosan ismeri az elsüllyedt Santa Maria helyzetét. Félesztendő alatt elkészíti az új búváröltönyt. Addig majd csak úgy dolgozik, halászik, mint eddig.

— Mindenki tett? Kész! — hallotta a hullámbádog épületből a fekete hideg hangját.

— Átkozott fekete! — csikorgatta fogát. — A hat állatfigura mind nehézsorú, írni-olvasni nem tudó, nehezen számoló tengeri munkások bőrét nyúzza. Nem kell hozzá semmi tudás. Ráteszi pénzét a kiterített viaszosvásznon a megfelelő állatfigurára, amelynek párja a forgó rulettkorong egyik részén látható. A karonülő gyerek is elrulettozhat így. A fekete gazembernek pedig gyűlik a pénze. Annak a hajófűtőnek a pénze is nála van, meg azé a mulatt matrózé is, akik most támolyognak ki a füstös olajlámpa alatt az ajtón.

— Nyert a jaguár! — hallatszott ki a sötétbe a fekete krupié szava. Nem, nem hagyja magát. Egy régi arany ötdollárosa még van, a talizmánja. Azt is a birkára teszi. Bement, és az olajlámpa alatt, áthajolva az emberek válla felett, a birka barna vászonmezejére ejtette a nehéz aranypénzt.

A krupié felnézett, amikor meglátta az arany ötdollárost. Sötét fény ült szemében. Kapzsi és kegyetlen. Joel már érezte: az ötdolláros, a talizmánja is elveszett. A kegyetlen

337

szentek minden bűnét ezzel a fekete ördöggel toroltatják meg. Másként nem lehet. Engesztelő gyertyákat kell gyújtania kunyhójában a szentek képei meg szobrocskái előtt. Azóta, hogy jól megy a dolga, nagy a halászzsákmány, hatalmas halak kerülnek szigonyára a Santa Maria roncsának öblében, nem tisztelte eléggé a szenteket, még az örökmécs is kialudt a viaszvirágokkal díszített kis házi-oltáron. A szentek ezt nem hagyják. Jóságos mosolyuk bosszúálló lelket rejt. Reszketett.

— Mindenki tett? — Kész! — hallotta az embersűrűn a krupié sötét hangját. Azután az állatrulett táljában körbeszáguldó kis fehér golyó lefojtotta a szenvedélyek hangzavarát. A krupié, mintha unatkozna, s a golyócska lassúdó futását várná, megnyomott egy rézszeget a rézszegekkel díszített hatalmas fekete fatálon. A rézszeg bekapcsolta az áramot, amely a ló rekeszében levő elektromágnest működésbe hozta. Mind a hat állatfigurának megvolt a maga kapcsológombja a díszszegek közé rejtve. A nagy fatálba akkumulátor volt beépítve megfelelő kapcsolással. A fehérre festett acélgolyó ott állt meg, azon a figurán, amelynek elektromágnesét bekapcsolták az áramkörbe.

— Nyert a ló! — hallotta. Sűrűsödött körülötte a levegő, majd megfojtotta. Felhangzott a fagereblye zörgése, az átkozott kaparászás. A többivel behúzta ötdollárosát is. Pénzcsörgés, papírpénzek zizegése. Most már soha nem merülhet le a Santa Maria roncsához. Elveszett utolsó reménye. A tömérdek tengeri növény, virágállat, kagyló vastag rétege alatt csak búvárfelszereléssel tudja megkeresni a Santa Maria korhadó tömegében a híres aranykincset.

Nekikeseredett. Düh, belső üresség marcangolta. Mintha harminc méterre lenne a víz alatt, olyan nyomást érzett. Nem is hallotta a krupié szavát, csak a kis gereblye

338

koppanó hangját. Elfordult. Kitámolygott az éjszakába. Mint szörnyű csáp, nyúlt utána a hang: Mindenki tett? Kész!

Elvonultak a felhők, csillagos éjszaka borult a kikötőre, a tengerre. Joel kábán, részegen tántorgott a kikötőhíd aljában levő csónakjához, pedig egy kortyot sem ivott. Halászok mentek el mellette. Észre sem vette őket. Michelt sem látta meg, aki elébe sántikált mankójával, és megfogta karját. Kirántotta karját a szorításból, és csak ment. Minden elveszett! — mormolta. Barna arcán lefutott a kétségbeesés könnye. Lassan eszmélt. Napkeltekor tengerre száll, a Maron-öböl vízére, ahol talán visszakapja a tengertől belső erejét, megleli szerencséjét. Ami itt történt, az ördög műve. A krupié nem más, mint fekete lélek, ördög, aki kifosztja a kikötő népét.

Lement a falépcsőn, csónakjába szállt. Hiába, a hibát maga követte el, amikor nem Maron szigetére, de a fekete krupiéhoz ment. Mennyi keserűség gyűlik meg, ömlik ki az éjszakába világító játékteremből. Gyűlöletének sűrűje behatol az ajtón. — De — megrázkódott — pénze, búvárfelszerelése, talizmánja, mindene ottmaradt. A feketét vaserővel védi a törvény. Nem lehet bántani. Mindenki játszhat a tengerparton, azt amit és azzal akivel akar. A Colt fekete csőtorkára gondolt. Csaknem kilobbant belőle a láng, hogy buta lyukat fúrjon koponyájába. Bitang fekete.

Eloldotta csónakja kötelét, az evezőpadra lépett, majd le a fenékre. Beleillesztette a villákba az evezőket. Mélyet, felszabadultat lélegzett. A csillagokat táncoltató tengervíz megcsobbant, amikor belemártotta evezőit. Nem nézett vissza a kikötő sötétbe merülő, csak itt-ott világító kunyhószemeire.

Szél fúj a tenger felől. Maron még messze van. Napkeltére szigetének szép és védett, pálmaszegte kedves öblében evez. Csak a feketére gondol. Hiába, nem tud tőle

339

szabadulni. Elkeseredett minden gondolata. eres egész belseje. Dolgozhat, amíg felverekszi magát, hogy búvárkészüléket készítsen. Milyen rég volt, mikor a csónakjához kötött, átfúrt kőnehezékkel lemerült a Santa Maria évszázados roncsához. Így legfeljebb másfél percig maradhat lenn, míg a búvárkészülékkel akármeddig. Most újra vesződhet a kőre kötött kötéllel, a hajítószigonnyal, lesheti a vízben a nagy halakat. És mindezt egyedül. Michel már nem járja vele az öblöt. Mindene a feketéé, mert övé az ördöghozta szerencse — tért vissza gondolata a rulettre, aminek sehogy sem értette vak fortélyát.

A mankós Michel a partról nézett a csónak után, amely a csillagfényben, a friss tengeri szélben beleveszett az éjszaka mély sötétjébe. Vállat vont. Kár, hogy elvesztetted búvárfelszerelésedet. Hűségből bajos megélni! A fekete krupiénak pedig nemcsak sok pénze, de búvárfelszerelése is van. Azt pedig, hogy mire használja, mire nem, maga az ördög sem tudhatja. Mankóin visszasántikált a hullámbádog házhoz. Belül már minden megcsendesedett.

Mikor visszaérkezett az öreg épülethez, ott már meglassult a játék.

— Mr. Ward! — szólt a székében ülő fekete krupiéhoz. — Ha feléz velem, mondanék valamit.

A fekete krupié kikötött motorcsónakjával Maron szigetének lagúnás öblében. Körülpillantott. A közeli lagunába vezette a motorost, s elrejtette a vízre boruló növényzet alá. Odább, a homokos parton pálmák magasodtak, beljebb zöldellő, erdős növényzet uralta a táj vulkanikus magas szikláit. Balinga szigetén majd két hétig gyakorolta a féllábú Michel segítségével a búvárkészülék használatát. Ma reggel otthagyta Michelt. A Santa Maria kincséhez nem kell két ember. Megszerzi azt a maga erejéből is.

340

Körülnézett a pálmák alatt, amikor végiggyalogolt a homokon. Sehol senki. Ez tehát a kincses öböl. Odalenn az iszapban hevernek a Santa Maria drága ékszerekkel, arannyal, gyémánttal teli vasládái. Jó, hogy elrejtette motorosát. Jobb, ha nem látják tanyahelyét a netán idevetődő szigetlakók, parti vitorlások. Amúgy is nehezen tudta kijátszani a féllábút. Lehet, hogy több napig, esetleg több hétig is itt kell tanyáznia, hogy átvizsgálja a sok tengeri növénnyel, kagylóval, virágállattal telinőtt roncsot.

Az öbölbe nyúló meredek szikláról lenézett az áttetsző, mélykék vízbe. Apró halak cikáztak odalenn. A szürke kagylókkal teli sziklák között vörösen izzott az ágas-bogas virágállaterdő. Vajon mit rejt az öböl? Megfordult, s visszasietett a laguna sűrűjébe rejtett motoroshoz.

A motoros kormányánál végignézett magán. Sohasem hitte volna, hogy egy ilyen furcsa maskara, újszerű búvárszerszám segíti a kincshez, amire századokon át vadásztak. Már csak a nagyüvegű maszkot kellett feltennie, s bekapcsolni a hátára szíjazott légtartályt. Átlépett a felszereléssel teli motorcsónak peremén, s beleereszkedett a laguna árnyékos vizébe. Erős karcsapásokkal szelte a vizet, az öböl kilométer széles közepe felé igyekezett. Az öböl tengerfelőli bejárata szűk, alig száz méteres nyílású. Azon át jutott be egykor a kincses Santa Maria az öbölbe, hogy védelmet keressen a vihar elől. Még egyszer körülnézett, azután lebukott. Furcsa, sejtelmes fény fogta körül, a napsugarakat elnyelte a víz, jóleső hűvösséget érzett. Halak cikáztak körülötte. Egyik-másik egészen a közelébe úszott, majd sietve eltűnt a rémületes szörny láttán. A fekete krupié élvezte a vízalatti úszást. A szerkezet jól működött. Joel Barron nem sajnálta hozzá a pénzt.

Talán tízméteres mélységben lehetett, mikor zúgni kezdett füle a víznyomástól. öt méterrel lejjebb elérte a kagylókkal telinőtt sziklás feneket. Piros, fehér, sárga

341

virágállatok kis erdősége felett úszott el. Az a roppant nagy teknős, amely egészen közel úszott el mellette, majdnem menekülésre késztette. Szíve a torkában dobogott az ijedtségtől. Valami nagy halárnyékról azt hitte, hogy cápa. Kár, hogy nem hozott szigonyt. Persze, nem nagy halra, hanem aranykincset rejtő hajóroncsra megy! — nevetett a nagyablakú maszkban. A halak, kagylók, szivacsok, a tengerfenék csodái pillanatra sem kötötték le. A roncsot kereste, vad kíváncsisággal fürkészte a sziklás feneket.

Elég hosszú időt töltött lenn, amikor érezte, túlságosan fáradt, jó lenne pihenni. Ugyanekkor. mint valami meredeken lefelé szálló kis gömbállat, lesüllyedt mellette valami. Rémülten nézett utána. Közvetlen maga alatt egy kagylókkal teli árboccsonkot, hosszúkás, félig összedőlt hajótestet látott, rajta ezer és ezer egymásra nőtt vízilényt, kagylót. A Santa Maria! A mellette lesikló gömb, a kagylók, szivacsok közé szállt. Alatta volt a réges-rég elpusztult, víziélettel teli hajókorhadék. Megtaláltam! — énekelt benne valami ősi. minden józanságot félredobó, vad boldogság.

Tovább nem bírta a víznyomást. Felfelé úszott. Világosabbá vált felette az addig sejtelmesen áttetsző, végtelen nyugalmú víz. Felnézett. Már csak néhány méter választotta el a ragyogó, napfényes, szabad levegőjű világtól.

Joel a halászcsónak elejére kötötte a leeresztett kőnehezék kötelét. A Santa Maria roncsa felett volt. Ágyékkötőben állt. Oldalán kosár. övében kés. A roncs egy hete nem jelentett titkot számára. Többször is átkutatta, átvizsgálta — csaknem szétpattanó tüdővel. Nem volt benne semmi. Csak kagyló, virágállat, belsejében halak, teknősbékák rejteke. De a kagylók, szivacsok itt voltak a legszebbek, nagy halak is bőven akadtak, éppen a roncsrejtek, az itt tanyázó, zsákmányt jelentő kis halak sokasága miatt. Csalódása ellenére kedvelte ezt a helyet.

342

Szörnyű állatfej, roppant szemek bukkantak fel hirtelen előtte a mélyből. Iszonytató volt a széltől tarajosodó hullámok közt az ismeretlen szörny. Joel megmarkolta szigonyát. Hatalmas erővel belevágta a rettenetes fegyvert a feléje forduló szörnyetegbe. A szigony vasa, fél nyele beleállt a fekete tengeri szörnybe. A vér pillanatok alatt megfestette körülötte a vizet. Joel csónakjához húzta a szigony nyelén függő, elmerülő testet. Görcsös erőlködéssel markolta a fonott zsineget. A következő pillanatban döbbenetes látvány tárult elé: szigonya maszkos búvárt vert át. A nehéz, cápának is elegendő acélszigony a búvár vállán ment be, és derekán jött ki. Rémülettől reszketve csónakjába emelte a torz maszkos, tartályos búvárt. Keze, és körülötte minden vércsatakos lett. Megpróbálta kihúzni a sebből a szigonyt. Nem ment. Reszkető ujjakkal húzta le a maszkot. A fekete krupié fehér szemgolyói meredtek rá fejezte be Juan.

Uatumai éjszaka, csillagdíszes égboltozat, karbidfény, fekete töltőtoll. Legényeim már alszanak. Jó éjt!

343

D É L U T Á N I Z S Á K M Á N Y . E S T E . V Í Z I D I S Z N Ó K

Z UATUMA közömbösen, csendesen siklik. el alattunk. Két növényfala egyforma magasból néz le a víz sodró örvénylésére. Néha olyanféle az

érzésem, mintha mély és sima fenekű szakadékban eveznénk, amely hol keskenyedik, hol szélesedik, de vége nincs. Minderre csodálatos baldachin borul: a kéklő égbolt. Ki kellene kötnünk. Dél már jóval elmúlt. Abilio sűrűn hátrapillantgat rám. Bizonyára megéhezett. Klementino hol fuvolaszerűen, hol fájdalmasan, hol pedig viharzón sóhajt a túlsó csónakban. A sóhajokat nekem címezi. Csak Juan evez fegyelmezetten, egyforma ütemben. Neki mindegy. Akár késő estig is bírja ezt az egyenletes ütemű, kemény evezést. Megfelelő kikötőhelyet keresek, de ilyen órák óta nem akad. A parton túl sűrű az ősvadon. Vastag növényzet borul a vízre. Minden evezőhúzás messzebbre visz bennünket a széles alsó Uatumától, a Jatapú-torkolattól.

Szorosan a növényfal aljában evezünk. Hangos csobbanással veti magát vízbe valami odabenn, a vízre boruló növényzet alatt. Újabb és újabb csobbanások. Vagy húsz. Leállunk az evezéssel. A vízbe csobbanó állatok a legnagyobb brazíliai rágcsálók, capivarák.65 Vízidisznó a nevük, annak ellene/ e, hogy rágcsálók. Hosszúságuk eléri az egy métert. Barnássárga szőrzetű, kitűnően úszó állatok, fülük apró, farkuk nincs. Növényekkel táplálkoznak. Ezek az óriás rágcsálók kedvelt csemegéi a kajmán-féléknek, az anacondáknak, erdei óriáskígyóknak, nemkülönben a jaguároknak. Onça! — idézem hirtelen a jaguár erdei nevét. Királyi zsákmány, mert a jaguárbőr — kis, 14 milreises

65 Hydrechoerus capibara.

A

344

értéke ellenére a legkívánatosabb vadásztrófea. Ezért dobog Abilio és Klementino szíve, nem beszélve Juanról. A magam kívánságát nem említem, elég az, hogy még a capivarák csobbanásának nesze is a jaguárhoz vezeti gondolataimat. Ahol capivarák ilyen szép számban jelentkeznek, ott remény van nagy ragadozók elejtésére.

A capivarákat földidisznóknak is nevezik. De ez majdnem sértés a capivarákra, amelyek sokkal jobban kedvelik a vízi életet, az úszást, semhogy ezt a nevet rájuk lehetne húzni. Húsuk pézsmaízű, csak az indiánok kedvelik. Mi semmiképpen. Bőrük azonban jól értékesíthető.

— Tovább! — fordulok halk szóval embereimhez. — Amott, annál a vízbe dőlt, hatalmas törzsnél kikötünk, mutatok előre csepegő evezőmmel.

Klementino és Juan csónakja elsőnek éri el a vízbe dőlt faóriást. Nem fordulnak be, hanem hirtelen megállnak. Felénk intenek, és visszafelé csurognak néhány métert, majd Klementino lombba fogódzkodva megállítja a csónakot. Juan addigra puskát markol. Céloz. Dörrenés. Szürkés lőporfüst terjeng előtte. Nem tudom, mire lőtt, de az, ahogy evezőre kapnak, arra vall, hogy zsákmányt ejtettek. Szaporázzák az evezők munkáját. Látszik, minél előbb parton akarnak lenni. Magunk is mögéjük kerülünk Az ilyen puskaszó úgy elmossa a fáradtságot, mint patak sodra a falevelet. Már látom a zsákmányt. Anaconda. Juan és Klementino beér az ősvadon falából kidőlt faóriás száraz, fekete ágaihoz. A vastag, kéreg nélküli ágakon holtan csüng a fekete foltú óriás anaconda. Ezt ejtette el Juan a csónakból. Kitűnően érti a mesterségét! Az anaconda legalább hat—, de lehet, hétméteres példány. Nem túlzottan nagy, de azért tiszteletre méltó. Capivarát emésztve napozott a feketült ágakon? Lehet. Feketefoltú, szürkésbarna bőre már a miénk. Csontvázát nem preparálom. Nem olyan rendkívüli

345

példány, hogy ezt a nagy munkát megérdemelné. Juan és Klementino kikötik alaposan megterhelt csónakjukat, s felkapaszkodnak a vastag törzsre. Ráncigálják, kifelé vonszolják a partra, a növényzet közé az óriáskígyót. Nem törődnek a zajjal, amit okoznak.

— Itt töltjük az éjszakát? — pillant rám a pálmaborítók felett Abilio.

— Igen! Nem készülünk el időben a nyúzással ahhoz, hogy feljebb, újabb szálláshelyet keressünk. De a capivarákat is meg akarom nézni. — Kikötünk a vastag ághoz hurkolt másik csónak mellett. Odafenn a parton, a kidőlt fa gyökereinél hever már addigra a fatörzsön végigvonszolt óriáskígyó. Klementino Juan segítségével izzadva húzza még beljebb. Juan arca vadászlázban ég, csaknem mefisztói. Az elejtett zsákmány birtoklása feletti vad örömöt tükrözi. Ha lenne rá fogalom, azt mondanám, Juan caboclo-kényúr, erdei arisztokrata. Nem százezer, hanem százmillió holdak korlátlan ura. Talán meg sem neheztelne, ha elmondanám, hogy kihez hasonlítom.

Kikászálódunk a csónakból. Következik a tanyaépítés. Bozótkések, fejszék munkálkodnak. Összekotorjuk a rőzsét. Alágyújtok. Füst terül szét a kifordult gyökerű f a-óriás indáitól kitépett irtáson, ahol a fejszék és kések befejezték az újabb pusztítást, az irtás munkáját. Sorra kerül a fekete foltú anaconda roppant törzse. Juan és Klementino kinyújtóztatja, hanyatt fordítja. Szokásos ténykedés. Munka.

Tűzfény lángol a növekvő esti sötétben e kis irtáson. A sucuriju bőre egy vastag, élő fatörzsön többször körbehajtva, felszegezve szikkad.

Reggel rámegyek a vízidisznókra! — határozom, és mindarra, amit az ősvadon kínál. Kínál? Dehogyis teszi ezt. Fáradsággal és verejtékkel kell megszerezni mindent. Semmit nem ad ingyen az ősvadon, amely lest vető

346

ellenféllé is válhat, ha pillanatra elterelődik a mindig fürkésző figyelem.

Némaság övez, az örvénylő víz síkján az éjszaka feketesége. A legigazibb őserdő sűrűsödik körülöttem. Itt éjszaka is hallgat az állat, ritka a kiáltás, nehogy zsákmányul essék vagy éppen zsákmányt riasszon. Mindig meglelem az éjszaka szépségét, sajátos nagyszerűséget. A sűrű mindent elrejt körülöttem. Éppen úgy rejthet fekete jaguárt, amint leütött zsákmányán kushadva, vérmaszatos bajusszal csemegézik, mint erdei óriáskígyót, a comb vastagságú Constrictor constrictort. Megtalálni itt — mint ma délután — a nyugvó nap sugárzásában melegedő, fatörzsre kúszott anacondát, amely hat vagy még több méteres hosszúságában, gyűrűkbe szedi félelmes mozgású, pillanat alatt támadó, roppant törzsét. Törpeszarvas, vaddisznó is akad. Rájuk leső tigrismacska, párducmacska, felettük sok majomféle. Nos, és hangyászok, lajhárok, erdei és vízi teknősök, meg számtalan más, vízben és avaron, földben és lombok közt élő emlős, hüllő. Mindezeken túl mérgeskígyók. A lombok közt tanyázó aranyvonalas zöld jararaca mellett tűz-surucucu. Ragyogóan szép pikkelyzetű, viaszosan fénylő, piros bőre miatt nevezik Így a caboclók. A szürke jararaca is előfordul, meg a ráleső méreg nélküli kígyó, a mussurana, amelynek éppen a jararaca kedves tápláléka.

Állatok és állatok. Vadak és kevésbé veszedelmesek. Jó rájuk gondolni, s mindarra. ami vadászra vár az új napkeltekor. Kedv és erő feszül bennem. a csillagok pedig úgy látom — hunyorogva biztatnak. Elcsendesedik a friss szállás. Csak a tűz parazsa világol még felém. A karbidlámpa lángja már pislákol. Elrakom naplómat. írásaimat. Reggel jó vadászzsákmányt, de addig nyugodalmas jó éjszakát.

347

Reggel. Szúnyogok zizzennek, amint befelé nézelődöm, milyen is arra az Uatuma mentén visszafelé a sűrű? Nedves minden, a reggeli harmat csatakossá teszi a növényzetet, az avart, a növényeket egybefogó gyengécske pókhálókat. Hűvösnek találom a napkelte idejét, de tudom, mire legényeim kikelnek függőágyaikból, forróság, igazi napfényes uatumai reggel következik. Befelé tartok a sűrűségbe. Tájékozódom. Lépéseim nesze felveri az erdő némaságát, törik az avar, a gally, bár vizes minden.

Beljebb napfény sugárzik a reggel is félhomályos, sűrű vadonba. mintha ott egy másik Uatuma-ág lenne. A napfény áradón és szélesen betör a lombok közé. Amint odaérve kipillantok az indasűrűn, kiderül, nem folyómeder az, amit látok, hanem egy óriás fatörzs tört dőltében roppant rést az ősvadonba. Ez ereszti be a napfényt. Odakinn csend. Korhadó fatörzsek, letört fák némasága. Több százados korhadt castanha-törzs fordult itt az enyészetbe. Akkora a rés, hogy kisebb térnek is beillik. Ötven lépésre van mögöttem az Uatuma, ahol éppen annyira napsütötte a víz, mint itt a korhadék, az ágtörmelék, a liánsűrű holt kuszasága. De a fiatal fácskák, az aljnövényzet zöldje, az első és második szint már törekszik felfelé, hogy idejében birtokolja a napot, a vadonra sugárzó fényt. Küzdelem folyik az éltető, erősítő napért. Nem is akármiféle, hiszen amit itt látok, az a növények csatája. Rovarok, lepkék szálldosnak a sűrű levegő lefojtottságából az éltető napfényre. Zizzenések, zümmögés, cirpelés. Hangoskodik a holt növényektől borított tisztás gazdag rovarvilága. Előttem mély és széles gödör, a földből kiszakadt törzs gyökértalpa. A roppant törzs fektében is fejmagasságig ér. Itt még keskeny a szakadás, de feljebb, amerre a templomtetőnyi korona zuhant, már széles és tekintélyes az erdei lyuk.

348

Szeretem az ilyen holt óriástörzseket, mert a leváló kéreg alatt krőzusi rovarvilágra találok. A kéreg alatti nedves rés mindig oltalma, oda húzódik be a bogártömeg. Amint körbe pillantok, látom: ember itt nagyon régen, vagy éppen sohasem járt. Sehol levagdalt, csonkított gally, fiatal törzs. Minden természetes állapotában pusztul. korhad vagy tenyészik.

Itt is, mint minden ilyen erdei résen, pókvilág dőzsöl. Érthető, hiszen számtalan bogarat, rovart csábít ide a nap- fény. Ezek pedig bőséges zsákmányt biztosítanak a pókok számára. Az apró színgyűrűs páncélos-póktól az óriási barna madárpókig sok faj megtalálható itt. A madárpókhoz hasonlóan szőrös és tüskés, de kisebb termetű pókok pókfonattal elzárt üregeit is meglátom. Ez a dús rovarvilág gazdag élményanyagot adna akármelyik bogarakkal, rovarokkal foglalkozó múzeumi tudósnak.

— Hahó! Hol vagy, Senhor? — hangzik mögöttem Abilio távoli kiáltása.

— Itt, Abilio! Erre! — kiáltok. Bozótkést, puskát nem hoztam magammal. Abilio sűrűn csapdossa, vagdalja a növényzetet. Ösvénynyomot vág az erdőben. Az elsőt, amit itt emberkéz teremt.

— Itt vagy, Senhor? — Nem tudtuk, hova lettél! — pillant rám megrovón. Abilio mögött most Juan is feltűnik, ő is szélesíti a növényzetbe vágott rést.

— Nagy recsegés lehetett itt — néz körül Abilio mikor ez a vén castanha kidőlt. — Juan is megnézi a romlást, amit a kidőlő roppant törzs okozott.

Úgy gondolom — szólok —, mikor a felfedező portugál hajósok kikötöttek a mai Brazília partjain, ez az óriás castanhatörzs már állt, és termett.

— Hát ez valószínű, Senhor — nevet Juan, akinek ősei akkor még valahol a fehér Európában és a fekete Afrikában éltek.

349

— Ideje, Senhor — fordul hozzám Abilio —, hogy vadászni induljunk. Juannal s Klementinóval átevezünk a túlsó partra.

— Rendben! Én itt, ezen az oldalon maradok. Megpróbálok egy-két capivarát elejteni. — Juan szótlan megfordul, indul kifelé. Vagdalja az ösvényre hajló, a járást akadályozó tüskés és nem tüskés pálmaleveleket, ágakat, indákat. Abilio útjába eső fiatal fákat csap le egyetlen vágással. Szállásunk és a napfény beragyogta erdei szakadás közt elkészül ilyenképpen az ösvény, mikor legényeim nyomában kiérkezem az anacondabőrt tartó hatalmas fatörzshöz.

— Jó reggelt, Senhor! — köszönt Klementino. — Már azt hittük, elvesztél, beleestél a folyóba.

— Nem adják azt olyan könnyen — nevetek. — Azért aggódtunk, Senhor — szól Abilio —, mert

mikor felkeltünk, nem találtunk, és szúnyoghálód, függőágyad alatt ott volt puskád, bozótkésed.

— Ez bizony igaz, otthagytam — vakarom meg a tarkómat. — Éppen csak bementem körülnézni az őserdőbe.

Klementino állva issza ki feketekávéját, Juan leül vele egy ketrecre. Abilio is kézbe veszi a magáét. Az én kávém még a kormos, tűzbe állított kannában van, nehogy kihűljön. Kitöltöm magamnak. Farinha kerül hozzá.

— Jó utat, Senhor! — áll fel Juan, mikor megitta kávéját. — Akkor mi indulunk. — Legényeim sorra leereszkednek a vízbe dőlt fatörzs mellett Juanék csónakjába. Eloldják. A három puskás caboclo lefelé sodródó csónakját eltakarja a növényzet. A magam csónakja mélyen merül a vízbe dőlt fatörzs alatt elörvénylő vízbe. A másik csónakból minden szükséges holmit átraktak rá. A partra is felhordtak jó egynéhány zsákot, pálmaborítót, vadbőrgöngyöleget. Némaság vesz körül, a megszokott és örökös némaság,

350

amelyet a túlpartra átért csónak evezőinek munkája sem zavar. Embereim belevesztek csónakjukkal a túlpart vízre boruló növényzetébe.

Iszák kerül vállamra, kis ideig töprengek, miféle puskát vigyek magammal? A duplacsövűt megint idehaza hagyom. Mostanában inkább a 44-es Winchestert kedvelem. Ha duplacsövűvel lövök túl közelre, agyonsörétezem a vadat, bőrét fele értékére szállítom. Emellett valamivel drágább is a sörétes töltény.

Az Uatuma parti sűrűjében haladok lefelé. Capivarát akarok lőni. Ilyen helyre nem viszek bozótkést, nehogy kísértésbe essem, és használjam. Ezzel minden vadat elriasztanék. Mögöttem marad a vadonba takart szállás. Húsz lépés után nyomát sem látom, mikor visszapillantok. Túl sűrű a víztáplálta parti vadon. Lebukom az indák alatt, majd dőlt törzseken át kapaszkodva jutok előre a növényzet — szó szerint értve — tengerében. Nem csoda, hogy kedves tanyája ez a sűrű erdőrész a capivaráknak.

A kora reggeli hűvös régen elmúlt. A forróság rádől a vízre, az Uatuma parti sűrűjére. Ingem csuromvíz, bár csak rövid ideje hatolok visszafelé a víz mellett. A feketekávé élénkít. Óriási adagot ittam. Több mint féllitert. A sűrűre főzött kávé koffeintartaima azonban nem nagy, mert a koffein csak a víz telítődésének határáig oldódik ki a darált kávéból. A kávé ilyenformán sokkal inkább étel, mintsem élénkítő, izgató ital.

Lomb alatti, elzuhant fatörzs zárja el utamat. Pálmalevelek, indák. óriás lapuk borulnak rá. Éppen csak átpillanthatok alattuk. Odaát motozás, szuszogás. A fatörzs innenső oldalán is látom a capivarák nyomait. Itt is enyhén lejt a part, a víz irányába könnyen megközelíthető a Uatuma. Átpillantok egy tüskés pálmalevél és két összehajló lapulevél alatt. Odaát tucatnyi capivara. Barnássárgák, jól megtermettek, de alig mozognak. Látszik,

351

hogy jóllaktak gyökerekkel, növényekkel. Amott fehérrel csíkozott capivarát látok. Capivara tinga. Élénkülve nézem a ritka színű állatot. Nem másfajta capivara, csak éppen vén példány. Vénségére változik meg ennyire színe. Nem láttam még ez ideig ilyet, csak hallottam róla. A capivara különben könnyen szelídül, ha fogságba kerül. Abilio azt mondja, ha a capivara megszokja az embert, rövid időn belül háziállattá válik. Annyira, hogy a capivarát szelídítő caboclo család gyerekeit a fürdéshez is elkíséri, és nem hagyja ott a gyerekeket.

A fehérrel csíkozott félrevonult vén vízidisznót ejtem el — határozom. Ha lehet, azután még egyet a csordából Érdekesek ezek a furcsa, óriás rágcsálók, apró füleik, és farkuk hiánya igencsak szokatlan látvány. A szépen csíkozott fehér capivara pompás trófea. Húsa semmit sem ér számunkra. Zsírjából egyébként értékes gyógyszereket nyernek.

Átdugom a Winchester csövét a pálmalevél alatt. Hat lépésre mozog a többin túl a vénségére megfehéredett, ősz capivara. Apró fülét veszem célba. Bumm! Szürke lőporfüst borít el mindent, törés, csobbanás. Mikor villámgyors mozdulattal új töltényt ismételek a csőbe, már nincs mire lőni. Csak a fehérrel csíkozott, méteres capivara tinga hever az avaron. Meg sem rezdül. Pontosan lőttem, de másik capivarát már nem szerezhettem. Nem baj. Átkapaszkodom a lapulevelek alatt, óvatosan kikerülök több tüskés kocsányú pálmalevelet, a hozzájuk tartozó törzs odaát áll a korhadék mellett. Azóta nőtt, hogy a fa kidőlt. Ideje volt hozzá, hiszen a törzs legalább szálesztendős. Zörög iszákom tartalma, mikor átérek. Lecsúszom a puha, korhadt törzsről. Leteszem puskámat és a fehér csíkos, szép zsákmányt felemelve, átbuktatom a törzsön. Nem itt nyúzom meg. Hazaviszem a szállásra. Mikor azonban az előttem levő sűrűre pillantok, meggondolom magam.

352

Mégiscsak megnyúzom itt. Abiliónak és a többieknek amúgy sem kell a húsa. Lerakodom. Letaposom magam körül az aljnövényzet araszos, tengődő növényeit. Hanyatt fordítom az átlyukasztott fejű vízidisznót. Rövid pengéjű késem éles, élét körmömön próbálom ki. Hozzáfogok a nyúzáshoz.

Indákkal kötöm össze a lehúzott, összecsavart, kuriózumszámba menő szép bőrt. A víz partján, a növényzet sűrűjében igyekszem a meglehetősen nehéz bőrrel visszafelé. Befelé kerülök, elhúzódva az Uatuma partjától. Remélem, arra nem annyira sűrű az őserdő. Tévedtem. Éppen olyan sűrű. Mindegy. Winchesterem kakasa felhúzva, hátha akad még valami? Csak majmok gubbasztanak felettem a fán. Elmenekülnek, mikor észrevesznek. Nincs bizalmuk a magasba tekintgető furcsa lény iránt. Alighanem sohasem láttak embert. Nem sokat vesztettek.

Visszaérkezem szállásunkra, a vízbe dőlt fatörzs mögé. Még csak annyi a dolgom, hogy kifeszítem a fehér csíkos capivarabőrt, azután majd bemegyek a kitört erdei tisztásra.

Mielőtt a tisztásra indulok, kikészítem rovarfogó szerszámaimat, iszákomat, új töltényt nyomok a kilőtt helyett a Winchester tárába.

Bakancsom csendesen süpped a nedves avarba a már ösvénynek számító csapáson. A reggel levagdosott lombok még zöldek, alig fonnyadtak. Mikor jártam itt? Alig két órája. Madarak surrogó röptét hallom felettem, de nem látom, mifélék? Erdei teknős döcögve mászik előttem. Hadd menjen. Eltűnik a páfrányok alatt. Zöld gyíkok zörögnek, futnak el közeledtemre. A napsütötte erdei szakadás felé sietnek, ahol sok a rovar—, a lepke- és a bogárzsákmány. De a rovarokra vadászó apróbb madarakat is szívesen elkapják a nagy gyíkok, ha módjuk van rá.

353

Világosodik előttem az ősvadon. Betör fényével a nap. Lassítok. Nem szeretek hirtelen kilépni az őserdőből a napsütötte területre. Könnyen elriaszthatom a kínálkozó zsákmányt. Már egyenes ösvény vezet mögöttem a szállásra, a vízbe dőlt fatörzshöz. Napsütéses az idő. A kék égbolton nyoma sincs felhőnek. Szertenézek. Sehol semmi. A csendben rovarzümmögés. Felettem több orchidea-tő, hatalmas növényi parazita terebélyesedik az ágakon. Hoszszú kocsányokon lógnak a vörös virágok. Valami csillanó, parányi teremtmény körberepüli a vérszín virágokat. Colibri.

Pompázó tollazatú, drágakőszínű madár. Nem nagyobb, mint a cserebogár. A colibri különben az egyetlen madár, amely függőlegesen szállhat fel. Meredek szögben irányt változtathat repülés közben. Le-fel-oldalt cikázik, mint a legcsapongóbb szárnyalású lepke. Nem libbenő méltósággal repül az ilyen colibri, hanem villanásnyi, gyors, kiszámíthatatlan szögekben. Erre azért képes, mert igen nagy sebességgel, másodpercenként mintegy hatvanötször berrenti szárnyait. Kell is ez a gyors irányváltoztató készség a tömérdek erdei inda, levél, útjába kerülő ág közt, melyeknek ha szokásos sebességével nekirepülne, azonnali végét jelentené.

A napfényes tisztás parányi colibrijának, itteni nevén a virágcsókolónak kegyetlen ellensége az a hatalmas, barna madárpók,66 melyet az erdőszegélyen ott látok egy szürkelombú ágtövön. Winchesterem hónom alatt, iszákom vadász—, gyűjtőholmikkal, bogárfogó eszközökkel tele. Igencsak kedvelem az ilyen pókóriást. Szembefordul velem, nem mozdul. Szőrös, tüskés, ceruzányi lábaival, féltojásnyi potrohával meghúzódik az ágtövön. Látszik, zsákmányra les. Madárra vagy akármire, amit elébe vet a

66 Avicularia avicularia.

Kígyóválogatás a méregvételhez. Butantan Intézet

355

Tányérlazac

Lángoló tarka sügér

356

vadászszerencse. Szemben állunk. Körülöttem eltűnik a tíz-öles őserdő, az erdőszakadás, csak a barna madárpókot látom, amely mozdulatlanul les. Aki nem látta az ilyesféle óriásrovar arányait, nem hiszi, nem hiheti, hogy ilyent is alkothat a természet. Felül szőrös tokba fogott fekete ölőfogai két centi hosszúak.

Odébb a roppant törzs romja meg a sok pusztulásba rántott kuszaság. A nap sugárzó aranya becsurog az őserdő törésébe. Valóságos rovar—, bogár—, lepke-paradicsom. Körülöttem mindenütt a léggyökerek, gyökerek alján, partszakadásban, a nap sugárzásának kitett területen, pókfonadékkal elzárt lyukak. Jókora szőrös, de a cserjén üldögélő barna póknál kisebb pókok otthonai ezek. Hamarjában vagy másfél tucat lyukbejáratot is összeszámolok a földben. Minden fonadékkal elzárt lyukban másfél-kétarasz mélyen nagy pók tanyázik. Magára zárja nappalra odúját, ne háborgassa semmi. Éjszaka azután kijön zsákmányolni, rácsap, amire lehet.

A régi módszerrel hozom napvilágra ezeket a szőrös pókokat. A pókzsákmány mindig értékes, csak éppen sok vele a dolog, időtrabló a kikészítése. Az ágtövön ülő pókóriás, a caranguejeira potrohára — hátulról — zsineghurkot húzok. Mikor a pók riadva előrelendül, tora és potroha közt meghúzom a hurkot. Két ujjam közt, félméteres zsinegpáros függ a roppant pók. Kapálózik, szabadulni szeretne. Kimerednek félelmes ölőfogai. Ha emberbe mar, a mérge súlyos rosszullétet okoz. Embereim azonban sokkal veszedelmesebbnek hiszik, mint amilyen a valóságban.

Széles szájú ciánkális üvegem parafa dugóját félkézzel leveszem, leteszem a földre, és beleerőltetem a literes üvegbe a zsinegen csüngő, szőrös pókot. Mikor benn van, rányomom a dugót, lezárom. A caranguejeira tátog, feláll a dugó aljáig, majd felfordul. Vége.

357

A földben tanyázó, eléggé megtermett pókok lyukaira pillantok. Ezek nem akkorák, mint a caranguejeira. Más fajúak. Hogy elfoghassam őket, ide kell hoznom a vízzel megtöltött csontfőző kannát. Tizennyolc liter fér bele. Ennyi elegendő is a beszőtt póklyukakhoz.

Leteszem vállamról iszákomat. Puskámat is odaállítom az árnyékba. Sietve visszaindulok a frissen vágott erdei ösvényen. Hamar kiérek. A parázsló, hamuba roskadt tűz mellől felveszem a kormos bádogkannát. Hozzá tökhéjat. Leereszkedem a csónakhoz, telemerítem a kannát vízzel. Indulok vissza. Az ösvény egyenes, a végén betűz a nap az őserdő félhomályába. Verejtékezem mire átérek, mert a bádogra való víz csak meghúzza karomat.

Az első póklyuknál leteszem a füsttől fekete vizesedényt. Telemerem a tökhéjat, ágdarabbal elzúzom a fonadékot, beleöntöm a lyukba a vizet. Mint a veszekedett riadalom, kapaszkodik ki a mély, ürgelyukhoz hasonló lyukból zsákmányom, a barna, szőrös pók. Leszorítom egy ágdarabbal, majd két fa közé fogva, beleejtem az előzőleg kinyitott szélesszájú rovargyűjtő üvegbe. Rányomom a dugót. Következik a második lyuk. Abba is belecsurgatom a vizet. A barna, tüskés pók itt is nagyhirtelen jön, nyomakodik kifelé. Menekül a víz elől. Ez is zsákmányul esik. Majd sorban a többi, ahogy rendre veszem a hozzáférhető helyeken, a lombos aljnövényzet, ágak alatt a földben levő üregeket. Tömérdek bogarat és alighanem jó egynéhány colibrit mentek meg az éjszakai zsákmányolóktól. A pókok megtöltik mindkét üvegemet. Az egyik aljában a caranguejeira.

Nomádja vagyok ennek a vad, nagyszerű, élettel gazdag, életet prédáló ősvadonnak. A barna pókok preparálását nem halogathatom. Megromlanak potrohaik. Kinines, hipermangános dobozom mellett gyapotcsomag, formalinos üveg. Joel kunyhójában használtam legutóbb az

358

Abiliótól fogott caranguejeirák kikészítéséhez gyapotot és formalint. A csaknem kiürült szeges doboz rozsdás teteje megfelel a gyapot formalinba áztatásához. Két ketrecet rakok egymásra. Ez a szokásos munkaasztal. Elém döntöm a ketrecre a pókok barna garmadáját. Kiszedem közülük a caranguejeirát. Hanyatt fordítom. Leülök a székül szolgáló harmadik ketrecre. Alul felvágom a pók óriás potrohát, fehéres belsőrészét fadarabbal kikaparom. Nem kényes természetnek való munka. A pók kiszedett belsőrészét lesodrom magam mellé az avarra. Formalint öntök a doboztetőben levő gyapotra, majd beletömöm a gyapotot a hatalmas pók potrohába. Keményen kitömöm. Így nem szárad össze, és megtartja pompás, félelmetes formáját. Tűt, cérnát keresek, és apró öltésekkel összevarrom a potroh alsó részén ejtett vágást. Kész. Még minden lábaíze, porcikája hajlik a póknak. Eligazítom lábait. Áttetsző papírba csomagolom. Majd — mint minden ilyesféle zsákmányt — a szebb rovarok bádogdobozába rakom. Naftalingolyócskák bőven akadnak a jókora dobozban. De szaga — mikor kinyitom — fejet fájdító. A kimúlt rovarok, bogarak torai, potrohai, száradó részei igen rossz illatúak.

Húsz pókot készítek ki, preparálok aprólékosan. Négy kisebbet eldobok. A hangyák lecsapnak az avaron heverő belsőrészekre.

Leereszkedem a csónakhoz. Megmosom szerszámaimat, kezemet. Néhány kanna vizet döntök magamra. Felfrissülve kapaszkodom vissza az irtásra Eszem egy keveset. Farinha d'agua, hozzá banánlekvár. Konzerv. Ez is elég. Hajnal óta talpon vagyok. Jócskán elhaladt felettem a nap. Amíg embereim visszatérnek a túlpartról, még bemegyek az őserdőbe. Megigazgatom a tüzet, hadd forrjon a surucucu csontváza, amíg visszatérek.

Tíz lépésnyire már rámdől a vadon félhomálya, a lombos sűrű elfedi a nap késői sugárzását. Majmok riognak

359

valahol. Gyorsan kiérkezem a tisztásra. Nagy nehezen körbekerülöm. Túlfelől hatolok tovább az ősvadonba. Az Uatuma mentén lefelé nem kísérletezem vadászattal. Felfelé sem megyek. Nincs hozzá kedvem.

Lomb, tüske, zöld, inda. Vad növényi káosz. Erős suhogással hatalmas madár kap előttem szárnyra. Lenn cibált valamit az avaron. A nagy madár fehér meg barna tollait, melle tollának fehérségét csak pillanatra látom. Az avaron szürke szőrű lajhár maradványai. Minden iszamlós vérétől, beleinek nedvétől. A vad hárpia, az óriás madárragadozó lakomázott itt. Rövid idő alatt a másodikat látom. A múltkoriban elejtett madárragadozó tollait Abilio őrzi. Az talán párja volt ennek.

Tovább. Fekete a sűrű. Recsegve csapódik a lomb. örvös pecari csürhe, caetituk csoportja kap lábra, vágódik a sűrűnek. Dörrenve vág golyóm — nem caetituba, hanem a caetitukra leső, fiatal fekete jaguárba. Zaját sem hallom az örvös vaddisznóknak, mire odaküzdöm magam a lelőtt növendék-jaguárhoz. Lapockáján érte a 44-es ólma. Nem mozdul. Kihúzom a talán fél éves fekete jaguárt az indák alól, az összetört páfrányok közül. Nincs időm megnyúzni, túlságosan közeli az alkonyat. Majd a szálláson Karbidfényben. Vállamra emelem a barna alapszínű, fekete foltokkal díszített szép ragadozót, amely nyakán, hasán a szokásos kullancsokkal teli. Nem bíbelődöm a kövér kullancsok kinyomogatásával. Sietnem kell, hogy még teljes besötétedés előtt megkerüljem a szakadást, és kijussak az ösvényre, majd azon át a szállásra. Puskámat csövénél viszem, mint mindig, mikor zsákmányt cipelek. Reggel nem gondoltam ennyi élménnyel zsúfolt napra. Indákba, ágakba akadok. Sietve törtetek.

Mögöttem marad a szakadás. Rámsötétedik. Az ösvényt keresem. Megvan. Elöl befénylik a szállás tüze. Embereim már a szálláson vannak.

360

— Hahó, Senhor! — lát meg elsőnek Juan — Onça? — Abilio odanéz, Klementino is.

— Az! — Ledobom a tűz mellé a fiatal ragadozót, amely bizony megizzasztott.

— Hát ti mit hoztatok? — lépek közelebb a tűzhöz. — Én egy törpeszarvast lőttem — feleli Klementino. — Én egy guaribát és egy cutiát — toldja meg igen kevés

lelkesedéssel Juan. — Az enyém a legszebb! — nevet Abilio. — Egy kis

hangyászt, egy tamanduait fogtam, azt hoztam magammal. — Azzal bizony nem nagyon dicsekedhetsz — nevetek.

Hiszen még a kifejlett tamanduai sincs akkora, mint a kölyökmacska.

— Nincs, Senhor, de éppen azért kedves — mosolyog Abilio.

— Mit adsz neki enni? — kérdezem. — Mit? — töpreng Abilio. Képe gondba borul a tűz

fényében. — A legjobb elereszteni. Ereszd el, Abilio. — Hát ha akarod, Senhor, elereszthetem. — Odalép egy

zsineghez, melynek végén a hegyes orrú, lompos farkú kis tamanduai gyötrődik. Leoldja a zsineget nyakáról. — Eredj! — ver rá barátságosan Abilio. A tamanduai belevész az őserdő sötétjébe.

— Nos, ez megvan — nevetek. — Tegnap Juannak ment jól, ma nekem.

— Megnyúzzuk, Senhor a kis onçát? — fordul felém Abilio.

— Igen! — Meggyújtom a karbidlámpát a kis irtáson.

361

A Z E R D E I M O C S Á R T A V Á N Á L .

A H O G Y M I P I H E N Ü N K

ÓKEDVEM a mai napkeltére igencsak teljes, felszabadult Elevezünk, majdnem kirándulunk az Uatuma közeli kis beszögelésébe. Mindkét csónakkal elindulunk. Célnál vagyunk. Körülpillantok az eddigiektől elütő

tanyahelyen. Szép, szokatlan a környezet. Mindjárt hozzá is teszem, sokkal derűsebb, mint az ősvadon örökösen árnyékos vadásztanyái.

Csónakjaink mellettünk, a kis, alig három lépés széles vízéren ringanak. Kezdjük a kirakodást. Jómagam sűrűn nézelődöm, pillantásommal válogatva a vékonyka lombos fákat, melyik bírja, melyik nem súlyommal terhelt függőágyamat? Dús és forró a homok meztelen talpam alatt. A kis vízér túlsó partján is szélesen terül a sárga homok. Mindez eléggé szokatlan az Uatuma agyagos, néhol vízrücsközte bazaltlepényes táján. Feljebb, a fák közt magas fű, odaát szintén. Beljebb sásos, vízinövényzettel borított kis tavacska. Csendes, naptükrözte vizét sem szellő, sem úszó állatféle nem fodrozza. Ez a tó végső pontja az őserdőbe ékelődő kis terjedelmű ingoványnak. Tovább nem lehet evezni. Idilli a táj magányosságában. Csak embert soha vagy alig látott, idevetődött kócsagok67 és flamingók68 álldogálnak a vízben, és a tüzesedő homokon. Nem törődnek velünk. Néha belevágnak csőrükkel a vízbe.

Halat fognak. Ez a dolguk. Csendesen előveszem fényképezőgépemet. Vén Kodak.

Négy lépésre bevárnak. Széles, lusta szárnymozdulatokkal 67 Ardea socoi. 68 Phoenicoptrerus chilensis.

J

362

szerterebbennek a finom kattanásra. A szép víziút, a tópart, a homokos strand pihenésre hív. Nyugalma álmosító. Vagy az Uatumáról való kora reggeli indulás, a másfélórás evezés fáradsága hozza ezt az érzést?

Mindent partra rakunk, amit tanyánkról magunkkal hoztunk. Puska, főzőedény, tökhéj, kávé és cukros zsák, bozótkés, gumizsákok. Csak a pihentetőn kényelmes rakodás, a lépések nesze hangzik. Evezők, szigonyok zörögnek. Kinézek két alkalmas fát, kibontom gumizsákomat. Kirázom belőle rojtos szélű, széles, sokat próbált függőágyamat. Mintázata sötétebb és világosabb zöld kockák sokasága. A reggeli világosságban túl jól látszik, hogy igencsak elpiszkolódott. Nem mondom, „laktam” már tisztább függőágyban, de jobb fekvésűben még soha. Nézem a tömérdek erdei nyomot magán viselő függőágyat. Minden szép, gyönyörűséges körülöttem, csak éppen függőágyam állapota szomorító. Hasonló hozzá — némi magam iránti megrovással mondom — fehérből lassan szürkére váltó kevés számú ingem, trikóm, nadrágom. Igencsak igényelnék galambszín állapotukban a mosást.

Abilio és a másik két legény nyilván követi példámat, ha nekiállok ezen az alkalmas helyen függőágyam rendbe-hozásához.

Holmija tisztántartását — erről eddig nem tettem említést — ki-ki maga végzi. Ha lenne a közelben mosónő, arra bíznám. De nincs. Mosólegénnyé vedlő, másnak mosó erdei vadászt az ördög sem látott.

Mivel sok a pihenésre szánt ráérő időm, erős a kimosott függőágyat szárító napsütés, új szállásunk pedig nyugalmas, elhatározom a prózai munkát: függőágyam mosását. „Fehér”-neműm szürkesége állandóan fokozódik. Minél többet kerülnek vízbe ruhadarabjaim, annál inkább. Az előző viselésből mindig benne marad valami, amit nem

363

hoz ki a két stonért, mintegy hat fillérért vásárolt, rossz szappan. Fontos különben a tudat, hogy „mosott” ruhában járok, ha ez a ruha nem is több, mint egy lyukas evezős trikó, és egy nem kevésbé megviselt foltos nadrág. Függőágyamat utoljára a Tapajóson áztatta be, mosta ki egy caboclo asszony. A meleg és várhatóan kellemes víz, a fürdés is munkára biztat.

Hónom alá gyűröm a függőágy gomolyt. Csónakjaim mögé viszem, a belső tóhoz vezető kis, most állóvizű csatornához. Az esős évszakban, mikor magas az Uatuma vízállása, az ide is betörő hatalmas áradás elborítja sodrával ezt a mocsárrészt. Jól mutatja ezt a növényzet nélküli, mederfenéknek számító homok, a fák törzsén két méter magasan levő, szürke habkőhöz hasonló iszapgyűrűk, szennylerakódások sora. Ezek jelzik az esős évszakbeli vízszint felső vonalát. Itt még csak fekete piranha sincs. Azok a mély és sziklás medret, gyors sodrú vizet szeretik.

Voltaképpen azért jöttem ide kis időre pihenni, mert ezek a tavacskák jól tanulmányozhatók, hiszen valósággal melegágyai, keltő és tanyahelyei a legkülönfélébb halfajoknak. Sok ebben a tekintetben kitűnő tapasztalásom, amelyeket odalenn szereztem az Uatuma alsóbb tájain, a Tapajóson és a kis mellékpatakok mocsárvidékén. Kedvelem ezeket a csodálatosan színdús, sokszor rendkívüli formájú, néha vízszerűen áttetsző halakat. Ezeknek csak az a hátrányuk, hogy többségükben aprók, alig tenyérnyiek. Általában sem horoggal, sem hálóval nem halászhatók, mivel a mélysarú ingovány alacsony vízében szívesen rejtőznek a növényzetbe. Egyébiránt ez nem túlságosan nagy baj számomra, mivel a gyönyörködésen túl semmiféle gyakorlati célra, sütésre-főzésre nem alkalmasak.

Nem vagyok halbiológus és az aprólékos érdeklődés hiánya bizony meglátszik ezen a profán szemléleten, amely szerint az itt lelhető szép halak csak bográcsom pereméig

364

érdekelnek. Ha megfelelő felszereléssel rendelkeznék a „dísz”-halak preparálásához — több jól zárható bádogkanna, formalin, magasfokú szesz, esetleg sok cukor formájában — bízvást másként értékelném ezeket az Amazonas vízrendszerében élő, bámulnivaló, ezernyi halcsodáknak szépségét.

A madarak vadászata, preparálása hasonlóképpen felszerelésem hiánya miatt marad ki gyűjtésemből. Mindkét eset sajnálatos, bár nem tudom, ha foglalkoznék velük, miként győzném idővel? Mindenkor megmarad azonban számomra az ősvadon, a víz minden elérhető emlőse, hüllője, bogár- és rovarvilága.

Mennyi minden vetődik fel egy függőágy-mosással kapcsolatban! Egyéb vonatkozásokban is így vagyok. Elkezdek valahol gombolyítani egy eseményfonalat. Akármilyen cél vezet, sokszor odaérkezem, ahová nem számítottam. Mint most.

Széles mozdulattal ráterítem a vízre zsinóros, csipkés függőágyamat. Hadd ázzon. Minden mosásban szakértő állítja, ez a mód sok fáradtságtól mentesít. Abilio — kezében három vöröshagymával — ámulva megáll. Juan és Klementino is néz.

— Csak kimosom, fiúk! — szólok térdig belegázolva a vízbe, s lenyomkodom a víz alá a felszínen lebegő zöldkockás függőágy remeket. — Ajánlanám, cselekedjetek függőágyaitokkal hasonló módon. Ma amúgy is pihenünk. Túl nyugalmas, szép itt a táj — intek körül félcombig vízben állva —, kerül idő efféle szórakozásra.

— Hát nem mondom, nyugalmasnak nyugalmas! — néz végig intésem nyomán Abilio a környezeten. — Azonban ez, Senhor, együtt jár az erdei unalommal.

— Unalommal? — csapja össze kezét ámulva Klementino. — Szó sem lehet itt unalomról, mivel ha azt mondja a Senhor, hogy pihenünk, akkor pihenünk. Az meg

365

nem unalmas. Te mindig túlzol, Abilio! — dörgöli bosszúsan néhány tucat szőrszállal díszített képét Klementino. Láttál engem valaha is unatkozni, mikor pihentem?

— Nem, azt soha! — derül nagyot Abilio. — A te legjobb szórakoztatód, függőágyad.

— No, ugye? — felel elégedetten a lapos orrú legény. — Jól ismer engem a Senhor.

— Jól bizony! — derülök. Abilio és Juan velem nevet. Klementino lustasága néha egetrengető. Juan elballag függőágyához, amely kilóg gumizsákjából. Kihúzza, majd lemegy vele a vízhez. Kirázza és széles mozdulattal — mint az imént én — ráveti a keskeny, sekély vízre.

A vízinövényekkel teli tó és csónakjaink közt állunk. Nézem, amint Juan és az én függőágyam felett — jól látni a világos anyagon — halak, majd halrajok siklanak a tavacska irányába. Abilio vízbe merített bográcsától menekülve, majd Juan csobbantó, függőágyat merítő áztatásától megriadva, visszavágnak, lefelé siklanak a szép és hatalmas, „merítőháló”-nak is alkalmazható függőágy felett.

Óriási ötletem támad. Függőágy, mint „emelőháló”. Mintha varázslat szele érne, tíznél több esztendőt száguldok vissza térben és időben az Uatuma menti mocsárból, és máris a pesti Városliget tavában taposom a vizet az őszi leeresztéskor. Cigányhalak, apró pontyok, néha aranyhalak kerülnek elém, bele a merítőhálónak alkalmazott, sarkain madzaggal megkötött, botra akasztott fél abroszba. Kiemelem, örömteli a pillanat, és enyém a pompázó, nagyszerű zsákmány.

Figyelmeztető kiáltás, és a többi „halász”, pajtásaim, kiugranak a tómederből, menekülnek a betonszegélyről, mert jön a dühtől kivörösödött arcú, véreres szemű csősz. Rikoltozva rázza vastag botját. Már én is vágtatok,

366

markomban a vizes fél abrosszal, halaimmal. Süvölt a súlyos bot. Jó dobó a kivörösödött arcú, vagy harminc méterre mögöttünk rohanó, bennünket üldöző, nem is csősz, hanem kisegér zsákmánya torkát elharapó dühös macska. Döngve vágódik a bot a bizony nagyon is sovány Mihályi Béla barátom hátának. Elesik a keszeg fiú. Torpanva rántom fel Bélát, akinek rémülete legalább akkora, mint fájdalma. Béla felkapja a furkósbotot, ő azzal, én a fél abrosszal vágtatunk tovább. A liget őszi falevéllel terített útjain ide-oda fordulunk. A Washington-szobor mögött eltűnünk üldözőnk elől. Diadalmasan fújtatunk, futunk.

— Na! — liheg Béla, és megdörgöli véres orrát, megnyalja felsebzett ajkát, és kiköpi a homokot. — Most azután tényleg van értelme, hogy utánunk keresgéljen Bunkó! — Ez volt a gyerekeket, ha csak tehette, elpáholó, durva csősz gúnyneve. Bunkó furkóját Béla vitte győzelmi trófeaként, mikor végleg eltűntünk a dühtől tajtékzó csősz elől. Most is elmosolyodom, ha arra gondolok, hogy a vörös arcú csősz soha többé nem hajította gyerek után frissen vágott, új botját.

Vízbe merített függőágyam felett szép halak suhannak el.

— Miféle halak ezek? — nézek Juanra. — Szépek! — válaszol tömören. — Nemcsak szépek, de érdekesek is — toldja a

bográcsos Abilio. Klementino is mellettünk áll. Undorral nézi a két víz alá merített függőágyat.

— Meghajtjuk a vízinövényekkel teli tó vizét, és onnan kifelé hajtjuk a halakat — szólok hirtelen elhatározással. — Megnézzük, miféle halak kerülnek ide, függőágyainkba, mivel azokat most „emelőhálák”-nak alkalmazzuk.

— Hogyan, Senhor? — pillant rám kíváncsian Abilio.

367

— Mind a négy függőágy két hosszanti, víz fölé emelt végét, külön-külön a két szemközti partra vert cövekekhez kötjük, két alsó, fenékre merített végét ott cövekeljük. A csónakokkal beevezünk a tóba, evezőkkel, szigony-nyelekkel verjük a vizet, hajtjuk kifelé a halakat, bele a négy, egymás mögött feszülő, elzáró „retesz”-be. Négy, mosásra kerülő függőágyunkkal megismerjük a rejtett tó teljes halállományát.

— Kitűnő! — lelkesedik most már Klementino is. Határozottan érdekli a tó halállománya. Abilio és Klementino gyorsan faragja a cövekeket. Juannal az elkészítetteket leverjük.

— Mint négy lehajtott szélű, hosszú félkosár, olyan a négy kicövekelt függőágy — állapítja meg Abilio, mikor szemügyre veszi a sorozatos, teljes értékű halcsapdát.

— Csak valami nagy dög ne kerüljön beléjük — néz élesen Juan a tóra.

— Azért cövekeltük ki! — felelem. — Akkor jó! — nyugszik meg Juan. Nemcsak ő, a másik

két legény is igencsak sajnálná függőágyát, ha elragadná valami kajmán, vagy ilyen helyeken szívesen tanyázó mázsás pirarucu. Én a színesen pompázó apró „dísz”-halakra vagyok kíváncsi. Effélékről sokat hallottam, de csak néhány tucat fajt ismerek közülük. Mi ezek száma azokhoz képest, amelyek ismeretlenek a tudományos kutatók előtt?

Csónakba szállunk. Minden holmink odakinn tornyosul a parton, a tüzesen fehérlő homokon. Mögöttünk a négy függőágy-„kanál”, amelyekkel — ha szerencsénk akad — kiemelhetjük újszerűen fogott zsákmányunkat. Hajt a kíváncsiság. Egyetlen ilyen tavacskában benne élhet az egész Amazonas soha, vagy alig látott sok különlegessége.

Csobog, zuhog a víz evezőcsapásaink, szigonyaink ütése nyomán. Sár színezi szürkére a vizet. Alant, mintha korbáccsal vernék, megindul a hajtott, verődő haláradat a

368

csatorna irányába. Alig másfél méteres a víz. Többször is megmérem lenyomott szigonyom nyelével. Ismét neki, zuhogtatni, verni a vizet. Dolgoznak az evezők, és a harminc méter széles, partjain erősen sásos, vízinövényekkel benőtt tóról behajtunk a kivezető csatornába. Homokra ugrunk a partnak verődő csónakokból. Ketten odaát, ketten itt. Előre rohanunk.

Klementino függőágyában, amelynek kicövekelt felső széle el-eltűnik a víz zavarosságában, erős a mozgás. Odaát Juan és Klementino, mellettem Abilio dolgozik. A két alsó, a vízfenékre merített függőágy kötelét emeljük, húzzuk, miután kirángattuk a cövekeket. Kibukik a függőágy alsó széle, víz fölé kerül. Erősen feszítjük felső végét is. A hatalmas függőágyteknőben halak, és köztük kétségbeesetten csapkod egy jókora, majdnem kétméteres jacaré coroa, a legkisebb kajmánfaj kifejlett példánya. Halas, kajmános zsákmányunk felett összefogjuk a függőágyat. Odaát csomóra kötik végét a vizes zsinórzattal, amit mi is megcselekszünk. Klementino és Juan átgázol hozzánk, és most már négyen húzzuk vonszoljuk a függőágyat, amely víztől, zsákmánytól nehéz. Végül is kinn van a homokon a felül most már szétnyíló, erős függőágy. Klementino puskát markol, belepillant, majd felhangzik a lövés. A víz, a benne levő halak és az utolsókat verdeső kajmán kiborul a homokra. A halak fél méter magasra dobják magukat, nyomban teleragadnak homokkal, s így azonnal elvész színpompájuk.

Sietünk a második függőágyhoz. Abba jókora ökörhal, szép víziemlős került, vele száz színes, az első „gát” alatt, mellett átjutó furcsa hal. Legalább öt faj egyedei. Az ökörhal jelenti az értékes zsákmányt. Juan fejszével végez vele. Neve szerint hal, faja szerint emlős a zsákmány. Szalonnája adja bográcsainkba a zsírt.

369

— Ez igen! — törli meg elégedetten homlokát Abilio. — Sohasem hittem volna!

— No, ugye? — derülök, és már Juan vízzel teli függőágyába kapaszkodva vonszoljuk kifelé. Több nagy állat nincs benne, az ökörhal mellett csak apróbb halak verdesnek. Csupa szín és formaszépség.

— Nézd csak, Senhor! — ordítja a saját függőágya kiemelésénél Abilio. — Ebben is ötféle hal verdes! nézek. Úgy emlékezem, láttam belőlük. Formájuk, színük feltűnő. Az egyik olyan, mint valami tányér. Lazacféle. Jó lenne kinyomozni valamennyinek latin nevét. Pompázóan fura halacska a tányéros lazac.69 A másik is szép hal. Az pontylazac.70 Hosszúkás, kecses. A harmadik hal feketés uszonyú. Serpa lazac.71 Apró, mint a többi. Abilio óvatosan félrekotor egy újabb halacskát. Félti ujjait, tenyerét uszonyai tűhegyes tüskéitől. Magyar neve: lángoló tarka sügér.72 Nevében élnek színei.

— Amott, nézd csak, Abilio azt a fekete halat! — mondom.

— Igen, szép az uszonya. Fátyolszerű. De — elneveti magát —, homokon nem sokat mutat.

— Nem! — nézem, és sajnálom az apró, a természet dús alakító készsége formálta halacskákat. A fekete hal magyar neve különben: fekete tetra.73 Visszaszórom a közelemben levő, kezemügyébe kerülő halakat a sáros vízbe. Az ökörhal még mindig benn hever Juantól és Klementinótól partra húzott függőágyban.

Kihúzzuk kirángatott cövekeivel a magam függőágyát. Abban is halak nyüzsögnek, de amint jobban belepillantok,

69 Mylosoma aureum. 70 Hemigrammus pulcher. 71 Hyphessobrycon serpae. 72 Cichlasoma festivum. 73 Gymnocorymbus ternetzi.

370

jó karvastagságú, másfél méternél hosszabb villamos angolnát látok.

— Peixe eletrico!74 — rémíti Juan a nyomban elugró Klementinót.

— Ne tarts semmitől, áramütését nyilván már akkor kisütötte, amikor nekiütközött az „emelőháló” vízalatti anyagának — mondom. A többi hallal a homokra borítjuk a rettegett áramütésű angolnát is. Klementino azonmód fejszével lecsapja a villamos angolna fejét. Nézem a gyűjtőnek fájdalmas pusztítást. Felszereléssel mindez menthető lenne, akváriumba, állatkertbe, múzeumba kerülhetne. Így minden itt pusztul a homokon. Tetemeiket elhordja majd valami dögmadár.

— Micsoda szép halak! — állapítja meg Juan, körbenézve a zsákmányt.

A homokon négy vizes, sáros függőágy hever. Ha eddig nem akartuk, most már feltétlenül ki kell mosnunk valamennyit.

— Én úgy vélem — vakarja meg szokásos mozdulattal tarkóját Abilio —, sohasem csúfoltak meg így függőágyakat, mint mi most a miénket.

— Nem, de sohasem fogtak még függőággyal félmázsás peixe boit! — derül Juan, akit egészen kizökkentett szokásos komorságából a vízből kiemelt függőágyak nagyszerű zsákmánya.

— Ez igaz! — adja be derekát Abilio. Csak Klementino nézi búval — most látta meg — kajmánkarmoktól több helyütt behasított függőágyát.

— Nemcsak sáros, lyukas is! — panaszolja. — Majd megvarrod, ha kimostad! — veti oda Abilio.

Klementino ránéz. Látszik a pillantásán, hogy pokolba kívánja az egész homokstrandot.

74 Electrophorus electricus.

371

— Ajánlanám, Senhor — pillant rám Juan — a nagyobb bográcsba szedjük bele a homokra fordított ehető halakat.

— Jól van! — Nézem, amint Juan Klementinóval szaporán végigfut a homokon, összeszedik az alkalmas zsákmányt, a maradékot vízbe szórják. Három kisebb, homokra került édesvízi tüskés ráját azonban kímélet nélkül megölnek. Nincs pardon.

Későbbi szándékom a gyönyörűséges, pompázatos színű és formájú halak tekintetében hamar kialakul. Elég bádogedényem van ahhoz, hogy visszafelé vezető utamon ide behatolva, élő halzsákmánnyal megtöltsem valamennyit. Nincs túlságosan messze Urucará, az Amazonas. Erdei kuriózumokat szívesen átvesznek az Amazonason közlekedő tengeri gőzösök utasai, a hajószemélyzet ezzel is foglalkozó tagjai.

Mást is lehozok akkor az Uatumáról. Vadbőröket, élő állatokat, köztük mérges- és óriáskígyókat. Utóbbiak ugyan nem keresett cikkei a hajók kereskedelmi vállalkozóinak, de hellyel-közzel azért sikerül feljuttatni egyes, kígyókkal teli ketreceket a hajókra. Némely kapitány attól tart, hogy hajóján kiszabadulhatnak a mérgeskígyók. Ilyesféle balesetről mind ez ideig nem hallottam. Inkább csak óvatosságból fakad a kígyóktól való elzárkózás. Mindezt méltánylom, de hol van a kapitányok kockázata táboraim mérgeskígyó veszedelmeitől? Ha a kettőt összevetem, mosolyognom kell. Voltaképpen óriási ketrecben, az ősvadonban élek, ahova magamat zártam. Ez a gondolatsor, belső monológ voltaképpen pihenés az emelőhálós halfogás után. Néha ilyesmire is szükség van.

A forró homokon túl ingoványos őserdő. Árnyékban is szépen fejlődő növények. Életfunkcióik szorosan zártak. Egy részük kihúzódik a napra, más részük az árnyékos, páradús erdőaljat kedveli. Némelyik felhúzódik a fákra, a korhadékká váló, elzuhant törzsekre. Keresgélem köztük 'a

372

szép formájú, dús levélzetű, tarka virágú ritkaságokat. Néhányat ismerek, nagyobb részét nem. Orchideák ülnek az ágakon, másutt élősdi növények, paraziták. Bemegyek az erdőaljba. Körülöttem a növényvilág száz és ezer változata. Amott broméliák. Európai üvegházak, növénykertek díszei. Több pompázó bromélia csoportot is látok. Mindjárt mellettem konyuló, majdnem kardlevelű,75 odább vaskosabb, levélvégein visszahajló növény.76 Vaskos tövű, szintén virág nélküli a harmadik, félárnyékba bújt növény. Beljebb, egy dőlt fatörzsön túl, tányér levelű, szélein kunkorodó, vékony szárú, üvegházakban becsült szép növény.77 Itt teljesen megszokott, hétköznapi.

— Óriási növénykert ez! — szólok az utánam lépkedő Abiliónak. — Szépségben és bajthozásban dúskáló.

— Ami azt illeti, éppen elég nehéz benne élni — néz körül elgondolkozva Abilio. Hirtelen felfigyel, felém int. Felettünk szépen csendül valami. Mintha falusi kovács műhelyében üllőn csengene a kalapács. — Araponga!78 — mondja. Fenn ül a karcsú, mintegy araszos, fekete szárnyú, toll-„szakállas” madár egy lombos ágon. Tollazata szép, csőre eléggé hosszú. Énekel és énekel a madár a kalapács üllőn csengésével. Más hangot nem tud adni. A hang varázsa megint felgyújtja hazaszálló képzeletemet. Kovácsműhely a faluvégen. Üllőn csengő kalapács a kovács kezében. Csak pillanatnyi a káprázat. Eltűnik, mikor ráfigyelek a mivel sem törődő, „éneklő” madárra. Eléggé ritkán hallani. Ilyenkor — hiába ismerem a hangot — elkap valami kedves, messzevivő sodrás. Kilépünk az árnyékos erdőaljból, visszamegyünk a csónakokhoz.

75 Bilbergia windii. 76 Nidularium inocentii. 77 Alocasia macrorrhiza. 78 Procnias a. averano.

373

Flamingók az ingoványban

374

Alocasia macrorrhiza

Nidularium innocentii

375

Élénkvörös, vérszín tollazatú gázlómadár érkezik a többi visszaszálló flamingóval. Mintha vérrel lenne festve, virít a fehér flamingók közt a vörös madár. Ha preparálhatnám a madárbőröket, bő aratásom lenne. Így néma marad puskám. Mi a vízinövények közt keresgélő madarakkal, azok velünk nem törődnek.

Dolgozunk. Sok a munka az ökörhallal, a vén és rücskös páncélzatú kajmán nyúzásával. Az éjszakát itt töltjük. Uatumai tanyánkra csak reggel térünk vissza. Jó az ősvadonban, mocsárban tallózva vadászni, gyűjteni. Az itteni kis ingovány vámját majd csak akkor vesszük ki, ha visszafelé ereszkedünk az Uatumán.

A legkisebb colibriféle, egy juruva79 röppen, surran el felettem. Színes fémdarázshoz hasonlít. Nem szóltam eddig róla, de tény, hogy a colibrifélék tömérdeket esznek. Voltaképpen egész életük evéssel telik. Nincs a földkerekségén madár, amely náluk gyorsabban égetné el a táplálékot. A rovarevő, virágból nektárt szívó colibri néhány perces időközökben kényszerül táplálkozni. Ha negyedórát kihagy, már éhezik. Némely kutató kimutatta, hogy a colibri néhány órás koplalás után éhenpusztul. A tudomány adatai szerint, ha az embernek, aki naponta 3500 kalóriát fogyaszt, a colibriéhez hasonló lenne táplálékigénye, naponta 155 000 kalóriát kellene fogyasztania nagysága arányában.

Jól fizet élménnyel az itteni kis ingovány, de az élményekhez, amelyeket kicsihol, újabbakat kívánok. Ez kulcsa, indítéka erdei munkámnak, mindannak, ami vadász—, gyűjtővállalkozásomat sikerre viszi. Caboclóim teljes lelkükkel részt vesznek a nehéznél is nehezebb feladatok elvégzésében. Abilio és két pajtása egyszerű lélek, alkatuk, természetük az őserdő követelményei szerint

79 Momotus momotus.

376

formálódott. Nekem is bele kell gyökereznem ebbe a világba, átérezni embereim gondolkozásának sallangmentességét, ez a biztosítéka a mindennél tartósabb erdei barátságnak.

Erősen tűz a nap. Tüzesedik a homok, zöldellnek az erdő és a csónakok közti cserjék. A gyér, néhol árnyékos növényzet aljában orchideák. Ezekből is viszek — nézek körül —, ha visszafelé jövünk, és a szép halakért ide betérünk az Uatumáról. A homok süt meztelen talpam alatt. A keskeny csatorna vize már tisztul, odaát megpillantok egy sásba búvó vízipatkányt. Zörög, suhog felette a sás. Szép gesztenyeszínű, hosszú szőrű. Idefenn még nem láttam Faja egyedeiből. Eléri a sás aljában a vizet, beleveti magát. Kitartja fejét, úgy úszik az értékes prémű ratao do banhado.80 Eltűnik a vízinövények közt. Délebbre rengeteg él belőlük, ahogy hallottam, évente hárommillió ratao do banhado bőrt értékesítenek a vadászok.

A lenyúzott kajmándögöt beássuk a homokba. Klementino még ekkor is morog függőágya miatt. Odább elássuk az ökörhal hasznavehetetlen részeit. Nem szeretem a tanyánk felett máris röpködő dögkeselyűket. Ezek a hollókeselyűk — így is nevezik őket — mindenütt azonnal megjelennek, ahol zsákmány kínálkozik. Átfest bennünket mindennapos, sokszor félvállról vett gyötrelmeivel, nyomorúságával az ősvadon. Mégsem panasz ez, csak éppen valami tudomásulvétel féle. Regisztráló felmérése ez annak, mit vállaltam. Vállalom ezt továbbra is? Igen!

Abilio mossa, sulykolja függőágyát. Én is a magamét. Juan és Klementino is beáll mellénk a vízbe szappanozni, dörzsölni. Nemsokára a többi ruhaféle 'is sorra kerül. Erdei nagymosás. Sisteregve sülő ökörhal szalonna szaga terjeng. Sűrűn odanézünk a bográcsra, a tűzre, nem ég-e a

80 Myocastor coypus.

377

zsírkészletünket szaporító ökörhal zsiradék? Abilio hirtelen kilép a vízből, odaszalad, leveszi a bográcsot. Kisült az ökörhal szalonnája.

Délután. A fehér homok úgy tüzel, mintha alulról száz Lucifer-fi fűtené. A tűz felülről jön, a sugárzó, tüzes korongból, amelybe pillanatra sem lehet beletekinteni. Függőágyaink kiterítve, megszáradva hevernek a homokon. Már csak vastag, összekötött zsinórzatuk vizes. Szépek, frissek színeik. Klementino jön, felszedi függőágyát. A csónakelőre ül, bevarrja a kajmántól megtaposott lyukakat. Nyomkodja az óriási zsákvarrótűt, a spárgának is beillő cérnát a szakadások szélébe. A jacaré coroa bőre a fák árnyékában szikkad. Elrakom az üvegekbe töltött folyékony ökörhalzsírt.

— És én még azt hittem — neveti el magát keserűen Klementino — hogy ezen a homokpadon pihenek.

378

A H O G Y É N A Z U A T U M A I V A D O N T E G Y S Z E R L Á T N I

S Z E R E T N É M . . . !

EGGEL. A nap kitartóan tűz, a levegő teljesen pára nélküli, és — hozzáteszem — elviselhető. Vagy a megszokottság miatt érzem így? Esetleg azért, mert

mindent elnézek a tömérdek szépért, amivel az Uatuma ősvadona a sok és váratlan, meg várt nehézség ellenére megörvendeztet? Ezért is, azért is, de a nyertes mindenkor én vagyok. Bírom kedvvel, erővel, hozzá nagy-nagy adag szeretettel, majdnem szerelemmel az Uatuma vadona iránt. Becézgető szeretettel nézek körül az itteni tájon, amely mindig ifjú, mindig kedves nekem és — nem is kevésszer — megmutatja irántam érzett szeretetét. Az égbolt, a víz, a vadon, és még az Uatumán leúszó sássziget is gyönyörűséggel tölt el. Mintha a zöldellő vadon mindenkor felém lengetné szép kendőjét.

Soha nem írtam bővérű szerelmes levelet, kedvesen bolondos sorokat holmi holdvilágos varázslatra. Ezt a hiányosságot úgy látszik most mégis ki kell pótolnom, akár akarom, akár nem. Mindenkinek meg kell írnia egyszer a maga részét, tehetsége, érzelmei szerint. Huszonhárom esztendős vagyok, és az, hogy eddig nem költöttem verseket, nem írtam szép szerelmes leveleket, csakis azért történt, mert ez ideig kirekesztettek legénykori esztendőim a lehetőségekből. Leánnyal persze összeakadtam, nem is eggyel, többnyire szépek is voltak, de azért nem jutottam túl az első érzelmi csiholódásokon Szikrák pattantak ide és oda, de ezek nem gyújtottak. Elhamvadtak, mire odakerültek volna, hogy gyújtsanak.

R

379

Mi hozza a sokféle szépet, ízt, hangulatot és szépségkeresést, amivel így, naplómnál elidőzöm? Csupa kérdés. Talán megválaszolhatom, és ezt egyetlen mondattal teszem: nem húzott vissza soha semmi, kerestem és megtaláltam a magam útját, ami végső soron ide hozott, ide vezetett.

Emlékezem eddigi esztendőimre: a pápai Mezőgazdasági Iskola kemény éveire, amikor internátusi fegyelemben éltem. A későbbi ezer és tízezer holdas uradalmak kötött életére, amikor még vasárnap is csak főintézői engedéllyel lehetett ellátogatni a közeli falvakba. Most pedig életem utolsó hat esztendejében az ősvadon tart fogva. Valahogyan megmaradtam szilaj, nyers önmagamban, érzéseim kovácsolatlan tömbje fel-felizzott — még itt Brazíliában is —, de nem akadt szép szavú, gyengéd kezű kovácsa. Néha odakínáltam, de hiába. Maradt a nyerseség, a cikornyátlan indulat, az elémbe álló kemény sors. Mindez beletorkollik napjaimba, huszonhárom teljes esztendőmbe. Magamnak vallok az ilyenféle forró nappalokon, néha éjszakákon. Ilyenkor nem a célszerűség vezet, hanem néha belekeveredem a csodavárások, kívánságok nehezen átszakítható, el- és visszahúzó szövedékébe. Csak a fáradtság, a hajnalpír, a reggel, a gyors kivilágosodás zökkent vissza a nyugalomba.

Akármikor kézbe vehetném evezőmet, és visszafelé fordíthatnám csónakjaimat, csak oda kellene szólnom embereimnek. De tudom, ilyenkor belémállna valami, megfogná kezemet, mert ezer véka aranyért sem változtatnék szerelmet. Szerelmet, amely ide, ehhez a nagy és gazdag, csodálatosan szép erdei világhoz köt. Az ősvadon pedig minden belső érzésemre válaszol, száz hangban, eseményben, kínzó és boldogító ajándékban. Felém tárja mindazt, amivel rendelkezik, bőkezűen és próbát kívánón. Mint a mesében, mikor a csodálatosan szép

380

királykisasszony elé kerül a szegény vándorlegény. Magamra ismerek benne. Derűs önmagamra, hiszen, ha becsurog is lyukas háncskalapomon az eső, nem hűti le az ősvadon iránti forró szerelmemet. Mérgeskígyók, mérges madárpókok és más baj, veszedelem, mit sem ront hangulatomon.

Más szerelemben is vannak nehéz, néha nagyon nehéz bajok. Azokat is, meg most az ittenieket is le lehet győzni. Csak éppen a megfelelő szerelmi vagy erdei „diplomácia” kell hozzá. Az utóbbit némiképpen ismerem, magaménak vallhatom. Az előbbihez azonban egyelőre nincs közöm. Tedd azonban most szívedre kezed, kedves Gabriel, és mondd, valóban így kívánod ezt? Felelet helyett elmosolyodom. Magam is elmondhatom a derék ókori Aiszoposz meséjének rókájával: — savanyú a szőlő. Ilyenképpen mulattatom magamat ebben a nagy és irdatlan zöld vadonban. Akként és úgy, ahogy lehet. Néha Aiszoposszal, néha nélküle, legfőképpen pedig az őserdő iránti érzéseim bontogatásával, amelyek úgy megbújnak bennem, mintha négy-csücsökre kötött kendőben lennének.

Gondolataim betűkacskaringókba szelídülnek, fogy papirosom, tintám. Legényeim körém óvakodnak. Nézik naplómmal való győzködésemet.

— Senhor! — lép közelebb Abilio, megérintve vállamat. — Figyelj csak a vízre, csónak közeledik!

— Valóban! — szólok rövid figyelés után. Leteszem a tollat. Továbbra is belefigyelek a reggel aranyló forróságába. Kop! — azután megint: kop, kop. Juan is figyel, Klementino is.

Felkelek az összehajtott függőágyammal puhított ülésről. Az Uatuma partjára sietek, csónakjaimhoz. A jövevény már ki is fordul a vízre boruló zöld növényzet mögül. Kis caboclo-csónak, benne soványka, göndör hajú fekete. Nagyon öreg ember. Haja hófehér. Halászíj és

381

nyílvesszők vége áll ki a pálmaborítók alól. Soványka a csónak felszerelése is.

— Jó reggelt, Senhor! — üdvözlöm barátságosan. — Kérem, kössön ki, szívesen látjuk. — A fekete vénség abbahagyja az evezést, majd legényeim láttán mosolyra húzódik százráncú arca. Szeme értelemmel teli.

— Jó reggelt, Senhores! — mondja, és kemény húzással csónakom mellé futtatja a magáét. Zörögve veti a csónakfenékbe evezőjét. Kiköt. Partra lép. Nagy erővel kihúzza a földpadkára alig terhelt csónakját. Nehéz a vén fekete caboclo életkorára következtetni, de Klementino elmosolyodik és elébe lép. Ismeri.

— Jó reggelt! Hogy van az öreg Joao? — Szokásos kérdés ez, az öreg láthatóan megvidámodik.

— Hova tart, Senhor? — kérdezem, mikor már reggeli feketekávém mellett ülünk az erdőárnyékban. Odakinn parázslik a tűz, Abilio már ebédfőzéshez készíti, rakja villás ágra a bográcsot.

— A Miriti-vízeséshez tartok. Odaátról jövök az Amazonas túloldaláról. Ismerem odafenn Velho Bragát. Hátha jobb errefelé az élet, több a vad, a paradió, mert itt akarom bevárni az érést.

Azám, a paradió, a castanha. Néha a nyersgumi, a borracha, néha a paradió, néha a vadbőr és néha a halászat az, amiben reménykednek az Uatumára érkezők. Mint ez a legalább hetvenesztendős, szikkadt, fekete vénség. Dolgozik, vadászik, hosszú élete csupa keménység, nélkülözés, küzdelem a vadonnal. Megmondom neki. Elmosolyodik, leteszi kiürült kávésedényét, amelybe előzően jócskán töltöttem a cukrot.

— Ez a mostani aranyélet, Senhor, nem is győzöm Szent Antalnak és Szent Józsefnek a sok hálaimát, hogy a többi szentről ne is beszéljek. Hiszen én még rabszolga voltam 1888 előtt! Apámmal, anyámmal, testvéreimmel egy Sao

382

Paulo melletti kávéültetvényen dolgoztam. Akkoriban már nem volt szabad eladni a rabszolgákat. Azóta, az abolitio, a felszabadítás napja óta szinte álomként telik az életem, pedig annak már negyvenhárom esztendeje. Vándorlok, vadászom, paradiót és nyersgumit gyűjtök, ha pedig kell, orvoslom a betegeket. Mert ahhoz is értek — pillant végig rajtunk.

Klementino szaporán bólogat. Látszik, volt már a vénség keze alatt. Alkalmasint valami szerencsés kimenetelű bajban szenvedhetett, mert most, esztendők múltán is hálásan néz a fekete vénségre. Annak pedig vág az esze, mint a borotva, intelligens és ravasz.

Ismerem ezt a kicsit alulról felfelé vetett pillantást. Szabó Lali pajtásomnak a pesti Murányi utcában volt ilyenféle nézése, amikor tízéves koromban megtanított, és rávett a kártyázásra. Hamis játékkal elnyerte bélyegalbumomat, benne minden kincsemet. Azóta nem kártyázom. Még most is emlékszem akkori mélységes keserűségemre. Az öregnek persze nem lehetnek ilyesféle kártyás szándékai. Csak éppen les, tájékozódik, mit szerezhet, mit fordíthat javára a váratlan találkozásból? Beszédes a fekete vénség. Aki közvetlen az ismerkedés után egyszeribe gyerekkorával, fiatalságával kezdi, az beszélni akar. Máskülönben miért mondaná el mindezt? Nyilván sok és sokféle, hosszú és még hosszabb történettel akarja elszórakoztatni váratlanul kézrejött hallgatóságát.

— Az öreg nagyon szeret beszélni — súgja fülembe Klementino. — A colonel egyszer azt mondta róla Urucarában, hogy olyan, mint valami sohasem hallgató mesegép.

Ez az. Ilyen fekete vendég kell nekem. Szeretem az ősit, a régit, akárcsak a mait. a holnapit. Mindazt, ami életet jelentett, jelent és jelent majd a jövőben. Odafordulok a

383

ráncos bőrű, nagyon is élénk szemű öreghez. Elmondom, ki vagyok, mit csinálok.

— Tudom, Senhor! — bólogat Joao. — Hallottam magáról. Tudom, hogy sok a kininje, adhatna is belőle az öreg Joaónak. Azt is tudom, szereti az erdei történeteket, azokat a históriákat, amelyek errefelé megesnek.

— Akárki tájékoztatta — nevetek —, jól tájékoztatta. — Abilio nevet, Klementino vigyorog, csak Juan komoly. Ő nem szereti a fecsegést, az öreg Joaót pedig — látom rajta — afféle vén fecsegőnek tartja. Juan erős, izmos caboclo, őt csak a jelen érdekli. Akinek olyan a természete, képe, mint neki, nem is lehet más, hiszen, ha maga a derék, öreg Mefiszto lenne az édesapja, akkor sem hasonlíthatna jobban az ördögre. Abilio joviális, Klementino hívő, magam pedig? Ennyi papírral, tintával — mosolygok magamban — más nem lehetek a vén Joao mellett, mint szorgalmas krónikás.

Sohasem kerültem még össze olyannal. aki rabszolgának született, benne élt, felszabadult, és most, mint öreg, de szabad ember, visszaemlékezik erre.

Joao a ládaketrecen összerakott naplómhoz lép. Pöndörödnek már a lapok a rátűző melegtől. Joao kézbe veszi a legfelső teleírt lapot, és betűzgeti. Olvas. Magyarul. Furcsán peregnek ajkán a magyar szavak, idegenül hangzanak itt, az Uatuma partján egy vén fekete szájából naplóm odavetett, csak magamnak írt sorai. Szerencse, hogy nem érti. Joao azonban nyilván el akar kápráztatni, mert tovább olvas. Nem is sokat hibáz. A jé betűt zsé-nek ejti, az ly-nal nem tud mit kezdeni, de amikor megmondom, hogy az y a portugál h megfelelője az l betű után, ezt a betűt is folyékonyan olvassa. Majd — rövid magyarázat után — az ny-t is hibátlanul ejti. Legényeim komolyan hallgatják, én is, de bizony kicsit megilletődve.

— Obrigada, Senhor! — veszem el az öregtől a lapot.

384

— Muito bonita. — Köszönöm Uram! Nagyon szép. — A vén fekete Joao elégedett, ránk mosolyog, és most már egyáltalán nem látom Szabó Lalisnak. elvezi sikerét, növekvő tekintélyét.

— Ha megengedi, Senhor — fordul hozzám Joao —, ma itt maradnék. Jólesik elbeszélgetni, meg azután a Senhor vendégszerető. Hallom, hogy maguknál magyaroknál — ej, hát ismeri nemzetiségemet — azonnal el kell fogadni azt, amivel kínálják. Nem úgy, mint nálunk. Maguknál ez az udvariasság.

— Igen! — csodálom Joao tájékozottságát. Azután minden kiderül. A Tapajóson is járt a közelmúltban, Boa-Vistán, a mai Fordlandián. Azon a fazendán dolgozott, ahol — nem is olyan régen — én voltam a fazendafőnök.

— Innen tudok mindent, Senhor Gabriel! — nevet Joao. — De akkor is jól ismerném Senhor, ha csak Urucarában tartózkodtam volna, vagy Santarémben.

— Ennyire ismernek hát errefelé? — vakarom meg mosolyogva fülem tövét. Jólesik a vén fekete barátságos közeledése. Egyáltalán nem Szabó Lalis a pillantása — jövök rá —, hanem sokkal inkább évődő, mintha azt akarná mondani: tudom ki vagy, ismerlek, de te még nem ismersz engem.

Magam előtt látom a falusi caboclo kunyhókat, a kedves embereket, lakóikat, életükre, a sok bajra gondolok, amit ezek a kunyhók befogadnak, és amitől, akárhogy is, de meg kellene őket szabadítani. Nem is lenne ez olyan nagy dolog, csak el kellene valahol kezdeni. Valakinek, egyszer. Lelkesen. Azután minden menne magától. Ez a szép brazil föld az érlelő, termékenyítő napsugár földje. Boldogságra, boldogításra teremtett, mint minden ország. Jóindulatú, tisztességes népe megérdemelné. Élni is tudnának vele.

Joao, a régi fekete rabszolgaivadék látása ébreszti bennem ezeket a gondolatokat. Szeretem ezt a vadonnal

385

borított földet, látom szép és gazdag jövendőjét, azt az időt, mikor már minden erdei ember tud írni és olvasni, mindenki jól és biztosan él földje hasznából, a maga emberségéből. Az Uatuma meghozza egyszer ennek a tájnak a boldogságot. Milyen módon? Parányi magból fejlődik az élet, válik emberré az ember. Magunkhoz kell ölelni így ezt a szép tájat is, hogy belőle — az ember és a természet összefogásából — jólét, boldogság szülessen. Mindenekelőtt energia kellene ide.

— Az Uatuma ereje az itteni boldogulás igazi kulcsa! — mondom hangosan.

— Kulcsa? — pillant rám az utolsó szót ismételve Joao. — Mi az, hogy kulcsa? — Most veszem észre, hogy ezt a szót nem portugálul, hanem magyarul mondtam.

— Chavel! — mondom most már portugálul. — Kulcs, itt? — nevet Abilio. — Azután minek az,

Senhor? — Hát figyeljetek! — Joao elmosolyodik, Klementino és

Juan várakozással pillant rám. — Szépségében szelíd, vadságában néma a Felső-Uatuma vidéke — kezdem. — Most is előttem tündöklik száz és száz vízeséssel, folyókanyarulattal, szigettel ékes, felejthetetlen tája. Roppant energiává változhatna a szép uatumai vadon vízeséseinek dübörgő fortissimója — folytatom. — Nem kellene itt ilyen szegény, százesztendős elöltöltő puskákkal vadászgató, borrachát, castanhát és balatát gyűjtögető embereknek élniük. Alapjaiban változhatna meg itt minden. A jólét kulcsa az energia, ami az Uatuma vízfutásaiban, a lezúduló, tajtékzó, sziklatuskók közt száguldó vízben rejlik. Nos, és ehhez társul a kitűnő éghajlat. Beleszédülök ha a fejlődés nagyszerű távlataira gondolok. Fordéknál a Tapajóson az energia termelő villamoscentrálét hatalmas fafűtéses kazánok sora táplálja. Fűrésztelepet, vízművet hajt az erőmű, világít és árammal

386

látja el mindazokat a létesítményeket, amelyek az épülő város alapjait képezik. A fafűtéses erőmű táplálása azonban elképzelhetetlen Fordék óriási anyagi ereje nélkül. Az Uatumán nincs szükség ilyesmire. Itt a vízesések ereje adná az energiát, amely sohasem fogyna el, és tartósabb, mint ezermilliárdos óriáströszt gazdagsága. A villamos energia pedig szétáramlana a vízierőmű transzformátorain, kábelsorán a gépekbe, amelyeket már csak irányítania kell az embernek. Az indításhoz csak kitartó munka kell és erő — pillantok a vén Joaóra, legényeimre. Mintha nem is egynadrágos szegény caboclóknak, hanem egy banktröszt teljhatalmú küldötteihez beszélnék, akiket meg kell nyernem a hatalmas vállalkozáshoz.

A Miriti széles vízfutásáig hajózható az Uatuma — lé-tegzek mélyet. — Sziklás és nagyszerű a táj, telve építőanyagnak való kővel, bazalttal. Ebből épülne az uatumai vízierőmű völgyzáró gátja. A völgyzáró gát építésével egy időben kezdődhetne a két parton az ősvadon faanyagának kitermelése. Az erőműtől jobbra és balra, ott ahol a baloldalon most csak Velho Braga pálmatetős viskója áll, a legmodernebb tervek szerint épülne az új város, nevezzük Primaverának. Tavasznak.

A völgyzáró gát aljában. a néhai vízfutás szikláira épített széles és kényelmes híd átívelné a turbinákból örvénylő víztömegek medrét. Lentebb a két parton épülne meg a két kikötő. Sűrűn érkeznének a hajók, emberek — akárcsak Fordlandiában. De az emberek már ott maradnának Primaverán, hogy építsenek, mert mindaz, ami épül, nekik készülne. Az erőmű. a széles és pompás, magas gát, előtte a sziklapadra telepített híd, mögötte, és a gát mögött a tó, amelynek olyan lenne a partja a zöld ősvadon közepette, mint a legszebb alpesi tengerszemé. Mindezt brazilok építenék, a föld népe, a nemzet élő, eleven ereje.

387

A gát kétoldalán, a szemben fekvő partokon épülő városban modern házsorok, üzletek, szórakozóhelyek. A környéken előbb csak kisebb, majd nagyobb gyárak épülnének. A két oldalon elterülő városon túl az ősvadonban fűrészüzemek, a város feletti magaslaton víztároló épülne. Óriás villanyszivattyúk hajtanák fel a vizet, látnák el vízzel a várost, az ipari üzemeket. Feldolgoznák azt a rengeteg fát, amelyeknek most az elkorhadás, a pusztulás a sorsa. Primavera fűrésztelepeinek üzemeltetése egymagában is felvirágoztatná a vidéket. A szükséges felszerelési tárgyakat, gépeket hozó hajók szállítanák el a fűrésztelepek, papírgyárak termelvényeit, a cellulózét, meg a nemesfák rönkjeit. Ezek az anyagok értékes kiviteli cikkek, s eljutnának a világ minden részébe.

Virágzó öntözéses mezőgazdasági kultúra foglalná el a kiirtott ősvadon helyét. A humuszt, a termőtalajt azonban mindenkor megkímélnék a tűztől Primavera körzetében. Sohasem tűzzel, barbár módra égetnék az ősvadon hasznavehetetlen maradványait, mint például a tapajósi Fordlandiában, ahol az erózió egyetlen esztendő alatt tökéletesen elpusztította a termőtalajt.

Primavera környékén féltő gonddal óvnák az új ültetvények termőrétegét, a néhai erdei humuszt. Ez a mezőgazdaság boldogulásának titka. Primavera faóriásokkal, pálmákkal szegélyezett széles, árnyas utcáit, tereit, a fazendák, gyárak területét elektromos vezetékek sora, vízvezeték hálózná be. Primavera táján megteremne a banán, cukornád, ananász, kukorica, dohány, zöldség, gyümölcs, paradicsom, sárga- és görögdinnye. Hatalmas narancs—, mandarin- és citromültetvények látnák el az új várost és az Amazonas menti régi városokat meg falvakat.

Színház és több mozi épülne. Minden városrészben fürdőket létesítenének. Egy piranha-veszélytől mentes

388

strandot is elkerítenének a szabad víztől. Kórház, több gyógyszertár létesülne.

A város vízműve szűrt, hűvös ivóvizet szolgáltatna. Minden házban villany égne. A primaverai háziasszonyok már nem a hagyományos faszéntüzelésű, nyitott tűzhelyeken főznének, mint Amazonia-szerte, hanem modern elektromos tűzhelyeken. Minden házban zajtalan hűtőkészülék működne, amely jeget is termelne. Többé nem olajmécs és karbidlámpa, hanem villanyfény adná az esti, éjszakai világosságot. Rádióállomás létesülne, megjelenne a városi nyomdában előállított első primaverai újság. A házakban rádiók szólnának. Az iskolák benépesülnének vidám gyereksereggel, mint a többi brazil városban.

— Ej, Primavera! — sóhajtok. Legényeimre pillantok. — De messzire elkalandoztak gondolataim!

— Igen Senhor, elkalandoztak! — szólal meg mellettem töprengve Abilio. — De tudod-e, hogy az, amit most elmondtál, egyszer megvalósul?

— Lehetséges, hogy így fordul az Uatuma sora — erősíti Joao —, hiszen az Uatumán meg a környező vadonban megvan hozzá minden, csak éppen neki kellene fogni. — Olyan a vén fekete hangja, mint a harangkondulás. — Én különben semmiképpen nem érem meg Senhor, Primavera életrekelését. De — naplómra pillant —, ha ide beleírod ezeket a dolgokat, és azok megmaradnak, egyszer talán elolvassa valaki, aki megvalósítja.

— Tedd ezt, Senhor! — biztat lelkesen Klementino. — Írjad, és egyszer megépül az Uatumán a szép város, Primavera. Odaköltöznék én is. Te is Juan, ugye?

— Szamár! — mondja lakonikusan Juan. — Hiszen, ha csak azon múlna, hogy Senhor Gabriel beleírja papirosaiba ezeket a dolgokat, akkor én már el sem mennék innen!

389

— Ez a Primavera — töri meg a vén Joao a csendet — valóban nagyszerű gondolat! De mondja, Senhor — fordul hozzám — mi van a kininnel, amit Ígért.

— Mindjárt! — lépek a ládához. Kiveszem a kinines üveget, és belemarkolok. A kinint beleszórom Joao rózsaszínes tenyerébe. Mindig elcsodálkozom a négerek tenyerének színén. Kezük hátarésze fekete, míg tenyerük furcsán rózsaszínű.

— Köszönöm, Senhor! — örvendezik Joao, míg Klementino sajnálkozva figyeli, milyen sok kinint adtam a fekete vénségnek. Mindig bőkezűen adakozom ebből az orvosságból, s ebből néha baj származik. Mikor a múltkoriban visszatértem első uatumai vadász- és gyűjtőutamról, maradék kininkészletemet elajándékoztam az urucarái rászorultaknak. Remansónál azután hajóra szálltam, s nyomban kitört rajtam a trópusi malária. Annak is legsúlyosabb formája. Most nem járok így — erről gondoskodom —, de azért az ilyen szegény Joaók se szenvedjenek hiányt.

— Mi lenne — pillantok caboclóimra —, ha egyszer nemcsak kereskedőhajók közlekednének a belső brazíliai vizeken, hanem kis hajó-ambulanciák is, amelyek sorra felkeresnék a víz menti falvakat, apró városokat, s ellátnák, gyógyítanák a betegeket. Mikor egy-egy helyen végeztek, továbbmennének, a súlyosabb eseteket pedig kórházba utalnák. Ezzel a módszerrel sok-sok ember életét mentenék meg. Az ilyen hajó-ambulanciák persze röntgenkészülékeket, laboratóriumokat, teljes gyógyszertárat, sebészi műtőt, fogászati rendelőt is vinnének magukkal. Sőt, egykét gyorsjáratú motoros mentőcsónakot is. Ezek a hajótól járhatatlan helyeken végeznék a betegellátást, a szállítást.

— Az úszó orvoshajó az Amazonason és a mellékfolyókon közlekedne? — villan felém Juan pillantása.

390

— Senhor, mikor hallgatom ezeket a dolgokat, azt gondolom, kár, hogy ezt most itt, nekünk, az Uatuma partján mondja, és nem a riói képviselőházban — pillant rám Joao.

— Nemcsak itt, az Uatumán kellene mindezt elvégezni, Joao. Másutt, más tájakon is szükség van orvoshajókra, közepes és törpe vízierőművek építésére, egyszóval az ősvadonbeli civilizáció megteremtésére.

— Jéggyárak is kellenének, Senhor! — lelkesedik a vén Joao. — Fordlandiába menet a Zeantunes fedélzetén kaptam egyszer egy üveg hűtőszekrényből kivett sört, és hozzá a pohárban külön jégkockákat. Sohasem felejtem el ezt, Senhor. Az volt ám az igazi! — Klementino némi irigységgel pillog a vén feketére. — Ő, akárcsak a belső vadonokban élő többi caboclo — még sohasem látott, nem ízlelt jeget.

— Mondd, Senhor — szólalt meg hirtelen a tárgyilagos Juan —, ha valakit kígyómarás ér, azon is segítene az orvosi rendelőhajó?

— Segítene. Sőt, a falvakban megfelelő szérummennyiséget is hagyhatna, hogy ellássa a közben rászorulókat.

— A hajó egyébként az Instituto Butantan számára befogott mérgeskígyókat is összeszedhetné — szólal meg csendesen Abilio.

— Igen, a mérgeskígyókat is, hogy a Butantan további szérumokat tudjon gyártani — gondolok a Vital Brazil alapította nagyszerű, százezernyi életet megmentő, világszerte ismert Sao Pauló-i intézményére. Legényeimre és a vén Joaóra pillantok. Jövendőt építő konferencia az Uatuma partján.

— Senhor! — áll fel tagjait ropogtatva Joao, és felnéz a napra. — Jól eltelt az idő. Én azt, amit hallottam, nem

391

felejtem el. Látom — elmosolyodik —, Abilio ebédfőzéshez készül. Remélem, meghív?

— Örömmel, Senhor Joao! — Ezután hosszú ideig egyikünk sem szól. Az ilyen melegben még a beszélgetéstől is elfárad az ember. Talán egy óra is elmúlik, mikor ismét megszólal Joao:

— Én sokat gondolkozó és nagyon öreg ember vagyok, Senhor. Ma már nem kell nekem több mint naponta néhány marék farinha, kevés főtt hal, kis hús, nos és feketekávé — néz megint Abilióra kicsit Szabó Lalis pillantással, mikor a legény a kávésedényt is a parázsba dugja. — De, Senhor! Amint látom, közben elkészült az ebéd. — Belenézek a bográcsba. Valóban. A szárított halhús hamar megfő.

— Tessék, Senhor! — előzékenykedem. — Parancsoljon, fáradjon a bográcshoz! — Joao orrlyukai élvezettel szimatolnak bele a levegőbe, pedig a szárított halhús, az uatumai halleves nemigen illene még holmi kölyök-lucullus asztalára sem. Voltaképpen csak az éhséget pusztító méregerős elegy, amelynek legfőbb erőssége — szó szerint — a tapajósi cseresznyepaprika. Klementino odasündörög, belenéz a bográcsba. Juan is megmossa kezét vödörnyi kimert vízben. Felkapaszkodik a partra.

— A culhát, Senhor! — szól oda Abilio Joaónak. A fekete odatartja a saját tökhéját. Abilio telemeri, most érzem csak, mennyire jó illatú hallével. Magam is megéheztem. Megyek tökhéjamért. Juan farinháskosarat állít középre. Körbeüljük. Ki mire tud. Kosárra, ládára, vágásra előkészített ágcsonkra.

Mikor elfogy a hallé, banánlekvárt bontok, vágok ki konzervdobozából. Egy egész dobozzal elfogy. A doboz kerek, kilós. Márkája „Peixe”. Hal — magyarul. Mikoriban első ízben vettem ilyet Manausban, szó szerint értettem a felírást. Halat reméltem benne, és lekvárt találtam. Ma is keservesnek tűnik az éhes ember csalódása, mert az utolsó

392

milreisemen vásároltam. Legényeim és a vén Joao jóllakottak. A nap néhány vonalnyit nyugatnak fordult, elér a napfény, beljebb húzódom az árnyékba. Pihenő. Akkor is jólesik, ha délelőtt semmit sem csináltunk.

Naplóm mellé ülök. Belelapozok a teleírt oldalakba. Új lapot teszek magam elé, majd teleszívom töltőtollamat tintával.

Feltüremkedik bennem a kérdés — kezdek az íráshoz —, milyen a mostani caboclók élete, mindennapja? Amint gondolkozom, nyomban jelentkezik a felelet: nehéz és keserves. A caboclo úr a maga erdei világában. Ismeri annak minden rezdülését, a vadon ezernyi titkát, de homály fedi mindazt, ami ezen túl van. Még a legelemibb ismeretei sincsenek meg. Efféle hiányosságok természetesen nemcsak a brazíliai caboclóra jellemzőek. Ismerek jó néhány embert az otthoni uradalmak fülledt, alázattal tetézett nyomorúságos cselédvilágából, akik elemi ismeretek dolgában nincsenek jobb helyzetben, mint az őserdei caboclók. Láttam írástudatlan kanászokat és sok más uradalmi cselédet, agyondolgozott, kihasznált, elesett, kenyerüket féltő fiatalokat és öregeket, akik csak levetett kalappal álltak az uraság, a főintéző vagy akár intéző előtt. Keserves emlékek ezek.

Az írástudatlan caboclo éli világát, és nincs gondja sok olyan holmira, ami odahaza nélkülözhetetlen. A kevés ruhájú cselédemberek, gyerekek, asszonyok keserves kínt szenvednek a zimankós, hideg időben. Ez itt nincs. Uraság is alig akad, a caboclo-alázat pedig ismeretlen fogalom. Itt mindenki Senhor. A gőzbárkás, gazdag kereskedő csakúgy, mint a nehezebb helyzetben levő uatumai bárkás szatócs, az evezősökkel járó Gomez. Senhor minden caboclo, ez a megszólítás járja. Senhor mindenki, aki csak eléri a férfikort.

393

Ha párhuzamot vonok a hazai és az itteni élet között, az összehasonlítás rendszerint a kemény hazai cselédsori tapasztalások hátrányára üt ki. Csak az analfabéták számában jár elöl a brazíliai vadon népe.

Itt mindenki szabadon vadászhat. Odahaza szigorúak a korlátok. Nekem sem engedte meg a vadliba vadászatát feketepusztai gyakornok koromban a dégi nagyúr, a húszezer holdas gróf Festetich. Pedig pusztai fogalmak szerint úr, gyakornok voltam. De hát a gyakornok is csak egy fokkal több, mint a másik cseléd, ha rejtett is cselédi sora.

Itt mindenki tarthat puskát, vásárolhat lőszert, ha van miből. Használhatja is fegyverét az állam erdőségeiben, mint jómagam. Az állam erdejét is szabadon irthatja a caboclo, és oda telepedhet le, ahová csak akar. Az állam semmiben nem korlátozza Akár meg is vásárolhatja a termetet, ha ebben örömét leli. Olcsón, mondhatnám aprópénzért. Itt azonban annyi az ősvadon, hogy ilyesmire nemigen gondol mostanában caboclo.

Földbirtokosok, nagyurak erre is akadnak, magukénak mondhatnak óriási erdőségeket. Hallottam olyan gazdag férfiúról, akinek erdőbirtoka mellett fél, egy vagy éppen két napig megy a hajó. Hajó, mondom, mert néhány seringueiro ösvényen kívül egyetlen méter országútja sincs az ilyenféle kihasználatlan, voltaképpen értéktelen birtoknak. A milliárdos Ford cég például — jellemzésül mondom az árakat illetően — a híres tapajósi gumitermő, kikötő és városépítésre alkalmas tájon harmincezer milreisért, tízezer pengőért vásárolta meg a földterületet birtokosától, Monteiro da Silvától. Monteiro azt hitte, hogy pompás vásárt csap. Később aztán maga is elszegődött a Companhia Ford Industrial do Brasilhoz munkavezetőnek.

394

Nutria vagy dél-amerikai hódpatkány a part mellett

Kecses pontylazac

395

Serpa lazac

396

Monteiro lánya igazi brazil szépség. Fia jópajtásom. Ültetvényfőnök koromban hozzám osztották be. Mi azonban — vadászlelkek — inkább az ősvadont bújtuk, térképeztük. Egyéb dolgainkat áthárítottuk azokra, akik kevésbé kedvelik az ősvadont. Seringuákat, gumifákat is kerestünk vadászat, gyűjtés közben. Figyeltük, hol lehet több seringuamagvat találni, később gyűjteni a seringua-csemetéket nevelő Ford-faiskola számára.

Kedvvel, jó munkával telített minden ilyesféle vadász-és gyűjtőutam. Viszont teljesen felemésztik a Fordéknál megkeresett munkabéremet. Minden erdei gyűjtőutam végén indulhatok vissza a Tapajósra, Fordékhoz, hogy szabadságra mehessen az éppen soros ültetvényfőnök. Akkor megint megkeresem az újabb gyűjtőutamhoz szükséges kétezer milreist, hogy ismét belemerülhessek valamelyik ősvadonbeli folyó járatlan, vadászgyönyörűségekkel teli világába. Ez a sora gyűjtéseimnek. De amint tapasztalom, hozzáadom egészségemet is. Pluszként. A vadászatot és a gyűjtést azonban csak én tudom értékelni. A vadászat gyönyörűségét nem ismerik el milreisekkel és dollárokkal mérhető értéknek azok, akik amikor maláriásan, lefogyva, több ládára való anyaggal, élőállattal megérkezem a fordlandiai kikötőbe, megkérdik: megérnek ezek a mérgeskígyók, bogarak és lepkék, sucurijuk és giboiák, ezer, ezerötszáz milreist? Nem! — felelem. Egyébként nekem háromezerbe vannak, ráadva még az erőt, a fáradságot, s mindazt, amit kivett belőlem az őserdő. De a gyűjtés, a vadászat gyönyörűségét nem lehet pénzzel megfizetni.

Csak tapajósi barátom, a fiatal Monteiro ért meg engem. Lelkesen vizsgálja gyűjtésemet, mikor megérkezem. Ilyenkor fellapozom naplómat, megmutatok egy-egy

397

fejezetet, megjegyzést. Lefordítom, Monteiro pedig bólogat, fiús arca — csinos legény Monteiro — csupa irigység. Apja visszatartja a bajokkal, veszedelmekkel teli vadontól. Engem nincs aki visszatartson. Vöröshagymán, főtt halon, és kormos, agyonégett, szárított sült húson tengődöm, de újra és Újra ezt az utat választom. Sohasem ettem még ízesebbeket, jólesőbbeket, mint itt, legényeim körében_ Caboclo vagyok magam is. Fehér caboclo, semmiképpen sem vágyom jobbra, többre, mert akkor kirekeszteném magamból ezt a világot, amelybe éppen csak beletaláltam. Két világ határán élek, mindkettőbe belelátok. Régi magaméba és a mostaniba. Belemerülünk az ősvadonba, mint kő a tengerbe. Ami pedig odakinn marad, az egyszerűen nincs számunkra.

Általában igen gyenge errefelé a caboclók táplálkozása: nem változatos. Nagyon kevés a falvakban a gyümölcs. Ha ültetnének narancsot, mandarint, citromot és sokféle egyéb gyümölcsöt, pompásan feljavítanák táplálkozásukat. A caboclók azonban nemigen ültetnek gyümölcsfákat, mivel igen hosszú a fák tenyészideje. Egyébként nálunk sem szokták az unokáknak ültetni a diófákat.

Mikor magasan, sőt túl magasan tartotta magát a nyersgumi ára, nem volt komolyabb baj a caboclo-kunyhókban. A borrachát árucikkekért cserélő kereskedők meglelték a maguk nem is kicsi hasznát, s így jutott valami a caboclóknak is. Mikor beütött a nagy baj, a gumiár zuhanása, megindult a falvakból a menekülésszerű népvándorlás. Ki a tengerpart kikötőibe, nagyvárosokba, újabban Fordlandiába. Ez most is tart.

A nyersgumi, a paradió, a vadbőr, a szárított halhús, a pirarucu, a néha elfogott élő erdei állatok, nos és a kevéske kert, mezőgazdaság adja a caboclo-családok igénytelen megélhetését. Dél-Brazíliában másként alakul minden, mert ott fejlődőben az ipar, és a gyárak sok munkaerőt

398

igényelnek. Itt Észak-Brazíliában azonban nincs ipar. Borracha ültetvény is csak egy akad: a tapajósi Companhia Ford Industrial do Brasil. Ez az én bázisom, és sok ezer caboclo mentőöve.

Gondolatban visszatérek a délibábos uatumai erőmű, a Miriti vízfutás, a vízesések világába. Ma még vadon zúg az Uatuma partjain, de elkövetkezik az idő, mikor nem hatalmas tervekben szerepel majd az Uatuma vadonának iparosítása. Hiszek benne. Csak kézbe kaphatnám valamikor az egyik indító szálát ennek a munkának. Lelkesedéssel dolgoznék, magáért az Uatuma vadonáért.

Mint a szép délibáb, tovatűnik mellőlem az Uatuma erő- művéről szőtt álom, mikor nagy lendülettel kiugrik a lomb aljából egy pompázatosan szép, hatalmas szarvasbéka.81 Csíkos a feje, csíkos az egész állat. Szemei magasan ülnek fején, szinte kiugrani készülnek üregeikből. Rajtuk kúpos képződmény. Nyilván erről kapta nevét. Szemei alatt két-két különösen éles csík húzódik szájáig. Hasán és lábain erősen foltos, mellső lábai csámpásan befelé állnak. Nem éppen a legszebb béka, amit életemben láttam. De hatalmas, a maga mivoltában „szép”, varangyaival félelmetesen nagyszerű példány. Áll, és felfelé mered. Rám. Már nyúlok is fényképezőgépemért. Az ősi Kodak rongyolt, flastromozott harmonika sarkai széthúzódnak. Leteszem a hatalmas béka elé, és a béka meg a Kodak egymásra mered. Elkattantom a zárat. A szarvasbéka nagyot ugrik a gép lencsehunyorítására, és visszalódul a páfrányok alá. Cseppet sem kedves fizimiskája azonban benne marad a Kodakban. Remélem, sikerült a felvétel. Visszakattantom a gépet, helyére teszem.

A fekete Joao meredten figyel, ámul, hogy ilyen rondaságot fényképezek. Abilio mosolyog. 6 megszokta az

81 Ceratophrys ornata.

399

effélét. Juan és Klementino eközben odalenn mosogatnak, észre sem veszik a közjátékot.

Nem folytatom az írást. Félreteszem a tollat, a teleírt lapokat. Joao mellém telepszik. Ma már nem megyek be az erdőbe. Pedig — pillantok a zöld növényfalra — igencsak hív a sűrű. Hallgatom Joaót, aki elmélkedik és emlékezik.

400

E R D E I L Á Z

A REGGEL elevezett a fekete Joao. Eleget pihent. Jó zsákmányt hozott különben a második rovar-csalis bogár- és lepkevadászat. Abilio is elindult

csónakon. Juan és Klementino még előttük, kora hajnalban eleveztek. Mindent rendbeszedek a kis irtáson. Iszákomban — ezt is összerendezem — sok más egyéb holmi közt még üres, lapos lepkedobozok, félbehajtogatott, megmaradt lepkeborítékok hevernek. Kézirataimat nézegetem. Jól megszaporodtak. Néhány vaskos kötet is akad köztük.

Eléggé idegen a friss reggelben a kis irtás. Szeretnék minél előbb elköltözni innen. Feljebb evezni, befelé a patakon az alig ismertbe, vagy éppen ismeretlenbe. Letérünk majd az Uatumáról, befelé evezünk a feltáratlan vadonba, ahol caboclókra már nem akadunk. Ilyen megvalósulás előtti útitervek mindig izgalommal töltenek el. Hasonló érzések lesznek úrrá rajtam, mint mikor pajtásaimmal gyerekkoromban behatoltam az erdei nagybirtokosok féltett világába, a bakonyi vadban gazdag őserdőkbe. Most határozottan kevesebb veszedelemmel kell szembenéznem, mint akkor, a zöld kalapos, duplapuskás, komor kerülőkkel való találkozásoknál. Ha ezek akkor ránkcsaptak, sohasem átallották elszedni erdei szamócánkat, gombánkat. Természetesen bögréstől, kendőstől. Mint ördög a tömjéntől, féltünk az állítólag sóra-paprikára töltött puskájú kerülőktől. Attól tartottunk, hogy az erdészek sovány fenekünkbe durrantják csípős, só-paprika töltésüket. Riasztó mese volt ez, de a többi igaz.

Soha sem felejtem el ezt az időt. Esztendők sora múlt el azóta. Felnőttem. Vadászélmények, nagyszerű gyűjtőmunka közt telnek napjaim. A gyerekkor emlékei azonban átfestik — sokszor nem is tudom, honnan jött

M

401

színeikkel — napjaimat. Valósággal tollam alá lökődnek ezek a régi, többségükben egyáltalán nem vidám tapasztalások. De vidámat hol is keresnék ott, ahol az alapszín fekete.

Bajaiban is kedvelem az őserdőt, ahol nincsenek korlátok. Ez a világ az én világom. Őserdő! Behatolok természeti titkokat rejtő, és ezeket a titkokat feltáró mélységeibe. Sokféle lehetőség tárul fel körülöttem, csak élnem kell vele, markolnom belőle. Teljesedő boldogság íratja velem ezeket a sorokat, vetíti papírra gondolataimat.

— Nem tudom, nem foglalkozom-e túl sokat ilyesféle dolgokkal? Ha belső meggyőződés nem fűti a mondanivalót, olyanná válik a szó, mint a pelyva. Gondolataim lánccá kovácsolódnak, körbefogják erdei világomat. Visszanézve olyan eddigi utam, mint valami Híd, nagy H-val, amelynek hídfőjétől, gyerekkoromtól, mostani szállásomig egyenesen vezet az út. Magasan áll a tüzes, aranyló nap. Reményeimben és az Uatuma őserdeje felett egyaránt.

Partnak ütődő csónak és evező zörgését hallom odalentről. Jellegzetes az evező hangja; mikor odavetik a fenékdeszkára. Mi történhetett? Abilio csak az imént ment át a túlpartra. A magas parthoz megyek, hogy lelássak a vízre. Abilio akkor hurkolja a cövekként szolgáló, csaknem simára koptatott gyökérhez a kötelet. ]észreveszi, hogy felülről nézem. Felpillant rám. Verejtékben fürdő széles, barna arca elkínzott, vastag szája széle fakó, keze alig találja a gyökeret, hogy az utolsó kötést ráhúzza.

— Mi történt, Abilio? — Szorongás csap rám, mert ami a régi Abiliót jelenti, abból odalenn semmi sem maradt meg. Csak egy beteg, elkínzott caboclót látok, akinek ereje arra is kevés, hogy felkússzon a meredeken. Nem felel, csak néz, mint mikor gerincét törte valakinek az esés, vagy súlyos dorong. Csúszva érkezem le melléje. — Mi van, Abilio? —

402

ismétlem meg a kérdést. Kígyómarásra gondolok, csörgőkígyóra. Hidegség áll belém. Abilio sűrűn verejtékezik. Keze, amint hozzáérek, hogy elszedjem a tehetetlenül markolt kötelet, tűzforró. Nyálzik, és szeme, szeme fehérje élénksárga. Mintha sárga festékbe mártották volna.

— Febre, Senhor! — nyögi. — Láz! — Megkönnyebbülök. Sárga szeme fehérjének látása különben is megnyugtatott, hiszen a kígyómarás itt azt jelenti — ha nem történik azonnali beavatkozás —, hogy záros határidőn belül befejeződik ez a túl zajos földi karnevál.

— Rámjött Senhor odaát a láz, mikor ráakadtam egy régi seringueiro-ösvényre. Azon akartam továbbmenni, de már nem tudtam. Rámtört a febre — kiköp, de annyi ereje sincs, hogy eltartsa fejét, a nyál rácsurran meztelen mellére.

— Nincs baj, Abilio! — Feltámogatom a partra, majd gumizsákjához, amelybe reggel függőágyát és szúnyoghálóját gyűrte. Abilio leül egy ketrecre. Nézi, mint kötöm fel zsákjából kiszedett függőágyát és szúnyoghálóját két fatörzsre. Mikor elkészülök, fáradtan beledől. Nyög. Tudom, ez a láz egyik legnehezebb időszaka.

Nyilván a Joelről és Rodrigóról rászálló fertőzött szúnyogok újították meg benne a lázat. Beléje oltották a régi, már másutt megszerzett malária mellé az új kórokozókat. Utána majd reánk tör a febre? Lehet. Abilio lázrohama igen erős. A vizeskannából kitöltök egy lábosra valót, odateszem a fúvással felszított parázsra. Melegedjen. Keserűsót markolok ki a vászonzsákból, amely a gyógyszeres ládában szorong a kinines üvegek mellett. Az egyik fehér pirulával teli üveget is kiveszem. Most már biztos, hogy napokig itt kell maradnunk. Abilióval ilyen állapotban nem evezhetünk tovább. A keserűsó kristályai elolvadnak a melegedő vízben. Felkavarom egy, az imént hasított tiszta ágdarabbal. Fakanalat is ilyen fából faragunk.

403

Abilio függőágyához viszem a tökhéjba öntött keserűsó oldatot. Elveszi és ellenkezés nélkül, lihegve, kínlódva, eltorzult arccal kiissza. Az utolsó cseppeket már az avarra önti. Kiköp. Nagyon fanyar a képe.

— Irgalmatlanul keserű, Senhor! — nyög. Visszahanyatlik. Arca, nyaka, egész teste csurom veríték. Még alsó- karja, kézfeje is. Reménykedés süt felém pillantásából. Megnyalja cserepes ajkait. Tudja, hogy ha Joelnél és Rodrigónál hatott, úgy nála is eredményes lesz a keserűsó és a kininkúra.

— Vedd be, Abilio! — nyújtom oda a kiöblített, vízzel megtöltött tökhéjat a két fehér kininnel. Abilio elveszi_ Szájába vesz egy kortyot, és a tőlem tanult módon, hátrahajtja fejét, szájába ejti. Előrehajlik, és egyetlen kortyintással lenyeli. Fél tökhéj vizet iszik utána. Öblögeti száját. Köpköd. Ezt még a keserűsó miatt teszi.

— Meddig marad rajtam a láz? — liheg felém a visszahanyatló, verejtékező legény.

— Nem sokáig, csak néhány napig — tapintom meg a beteg viharosan verő pulzusát.

— Nagyon sok idő az a néhány nap, Senhor! — Sok, de mást nem tehetünk. — A gyógyszeres

ládában levő lázmérőért megyek. A beteg hónaaljába teszem. Abilio nézi a kiálló üvegvéget. Borzong a láztól. Hideglelés. Most majd leromlik Abilio, mert a kininen, vízen kívül, mást nem nagyon kíván. Narancs, citrom, meg más gyümölcsféle kellene, de ez a mostoha őserdő ilyesmit nem tartogat a számunkra. Amit most a láz pusztító erejében felénk mutat, vadságát tükrözi. Ilyenkor érzékelem, menynyire egyetlen cérnaszálon függ életünk, minden percünk, másodpercünk. A cérnaszál pedig egészen gyenge húzástól is elszakadhat! A febre — minden veszedelme ellenére — még csak nem is a leggonoszabb, a legártóbb az itteni betegségek között.

404

Abilio nyögése, lihegése betölti a kis irtást. Szerteárad, körbefog, hatása alá von. Minden rezdülését ismerem ennek az állapotnak. Magam is részeltem belőle, és részelek ezután, ha életre kelnek a véremben rejtőző lázcsírák. Fertőzött vagyok magam is, és nem tudom, mikor szorulok Abilio meg a többiek segítségére. Az ősvadonban fokozottan áll a tétel: mindenki annyit ér, pontosabban addig él az őserdőben, amennyire ereje, tapasztalása képesíti. Ehhez még rendelkezésére álló eszközei is számításba jönnek. Eszközeim egyike most a kinin,

Egyik keserűséget a másikkal gyógyítom. Az itteni keserű élet is nagyon édes, ha valaki távozni készül. Ilyenkor túlságosan is ragaszkodik hozzá a bajba került ember. Tíz körömmel. Sőt, foggal és körömmel. Annyira, hogy az idetévedő makkegészséges idegen néha bizony ezt alig érti. Egészen addig tart ez — láttam már ilyet —, amíg maga is sorra kerül. Ilyenkor hamar rádöbben, hogy egyáltalán nem kívánatos sebességgel vágtat feléje a láthatatlan, zajtalan patájú Szent Mihály lova, hogy hátára vegye.

Láz! A trópusi malária kórokozói ott toporzékolnak a beteg vérében. Várják az indítást. Szent Mihály lova nálunk eddig mindig elcsúszott a fehér kininlabdacsokon.

A maláriát jómagam esztendeje kaptam a Tapajós vadonában. Néha újból rámköszönt. De jelentkezése nálam nem jelent akkora veszedelmet, mint a szegény, kinint jórészt még sátoros ünnepeken sem látott caboclóknál. A caboclók általában nem állják annyira a lázrohamot, mint a magamfajta. Ők gyerekkoruk óta, én alig esztendeje gyötrődöm benne. Így szervezetem sokkal jobban ellenáll. Emellett akár félmarék számra szedhetem a kinint, nem kell vele takarékoskodnom.

Az alattomos láz talán félelmetesebb, mint a mérgeskígyó. Ezt nem lehet egyszerűen nyakoncsípni,

405

sziklához vágni, vagy elhúzódni mellőle. A láz mindenhova követi az embert. A kórokozók időnként szaporán ficánkolni kezdenek vérünkben. Ilyenkor jön a nemulass. Előbb az embernek, azután — ha van kinin — a kórokozóknak.

— Senhor! — hangzik a függőágy felől. — Odaát a seringeiro-ösvény még eléggé járható. Érdemes lenne átevezni. Bizonyosan jó zsákmányt adna.

— Úgy gondolod? — Igen, Senhor! Evezz lefelé az Uatumán. A parti

növényzet közt látsz majd egy virágzó cserjét. Ott kössél ki, menj be a sűrűbe. Az ágakat én már levagdaltam, könnyen parthoz állhatsz a csónakkal.

— Most nem megyek, Abilio! Megvárom Klementinót és Juant, majd csak azután evezek át. — Abilio elhallgat, tudja, nem engedek ilyesfélében.

— Add ide a hőmérőt! — veszem ki Abilio reszkető ujjai közül a hónaljából kivett lázmérőt.

— Negyven egész és hattized! — nézem meg. — Eléggé szépen felszaladt.

— Sok ez, Senhor? — világít rám Abilio lázas, sárga szeme.

— Nem túlságosan. — Abilio némi elégedettséggel visszahanyatlik függőágyába. Nem faggat. Úgy látom, elszunnyad. Ráeresztem a szúnyoghálót.

Felszítom a tüzet. A sózott, szárított szarvashús ma még elég ebédre. Felteszem pörköltnek. A pörköltet kedvelik embereim. Annál is inkább, mert méregerősre főzhetem a tapajósi vadász-szállásomról hozott, alig másfélcentis, pirosra érett paprikákkal. Abilio ebből ma aligha kér. Ilyenkor senkinek sincs étvágya. Csak kibírhatatlan szomjúság gyötri. De nem vízre, hanem narancslére, citromlére szomjazik. Ez pedig nincs. Szívesen főzök annál is inkább, mert éhes vagyok. Magyaros pörkölt az uatumai

406

őserdőben. Nem rossz, de ha fejes saláta is akadna hozzá, királyi lakoma lenne. Ilyesfélére azonban reményem sincs. Rizst, édes-krumplit is megenne Abilio, de ilyesmit nem hoztunk magunkkal. Liternyi ecet azonban akad az élelmiszeres kosarak egyikében. Az ám, ez igen jól esne Abiliónak. Kendőt szedek ki gumizsákomból, megvizesítem, és pár csepp ecettel beitatom a kinyomott kendőt. Felkapaszkodom a partra, Abilio függőágyához megyek. Felhajtom.

— Abilio, ezt az eceteskendőt kössük csak a homlokodra. Idehoztam az ecetesüveget is. Pár csepp jólesik majd az ivóvizedbe.

— Köszönöm, Senhor! — Tűri, hogy homlokára kössem a jószagú, ecettel itatott kendőt. — Innék, öntsél Senhor kis ecetet egy tökhéj vízbe. — Megteszem. Abilio fenékig kiissza. Elégedetten dől hátra. Szeme élénkebb.

— Jólesett? — Jól, Senhor! — Elmosolyodom. Ilyent sem mondtak

nekem soha a fanyar ecetesvízről. Visszaengedem a szúnyoghálót. Árnyékba, a függőágy mellé teszem az ecetesüveget. Szerencsére nem jöttem rá Joeléknél az ecet ilyen irányú hasznosságára. Ez most szerencsének tekinthető. Másként egy csepp sem jutna Abiliónak.

Jóféle illatok szálldosták be a kis irtást, amely most néhány napra szállásunk. Készül a csikóstokány szarvashúsból. Csak az a kár, hogy a köret hozzá — mint tegnap, ma és holnap — a farinha d'agua. Mostoha az ellátásunk, de — csitítom magamat — sokkal rosszabb lenne, ha ezt is nélkülöznénk. Bölcselkedő filozófia is kell az ilyenféle tokány élvezetéhez, só és paprika nem elegendő hozzá. Filozófiával fűszerezve élvezhetőbb. Ezt ízesíti még az uatumai majoránna. Az ám: majoránna. Máris a jó ízek emlékét érzem, a hazai majoránnás pörköltekét, meg a finom paprikás vízben főtt krumpliét. Malária, kinin,

407

uatumai majoránna és ecetes borogatás. Mindez tősgyökeres uatumai erdei környezetben. Pillanatnyilag ezeknél szebbet, jobbat is elképzelek.

— Mi az, Senhor? — Jön ki az erdei szakadáshoz vezető ösvényről Juan. — Abilio beteg? — szeme villanása éles.

— Febre! Lázasan jött vissza odaátról. — Febre? — könnyebbedik meg Juan szava. A láz, a

malária itt mindennapos. Megszokott. Nem okoz különösebb lelki emóciókat.

— Három nap alatt meggyógyul! — mondom. — Lehet! — Juan! — Tessék, Senhor? — Átevezek a túloldalra. Abilio odaát egy régi

seringueiro-ösvényre akadt. Még nem nőtte be egészen az őserdő. Amíg átmegyek, ügyelj a betegre. Az ecetesüveg a függőágy mellett áll az árnyékban. Két óra múlva adj be két kininpirulát, ha közben inni kér, a vizet pár csepp ecettel ízesítsd.

— Igen, Senhor! — Iszák, Winchester, bozótkés. Máris ereszkedem a csónakhoz, amelyben Abilio nem is olyan régen visszaérkezett. Eloldom a kötelet, kézbe veszem az evezőt, s kisodródom az Uatumára. Napfényes, szép a víz, sebesen forognak a parti örvények, amelyek a vízig érő vastag növényzet alatt keletkeznek. A két zöld fallal szegett parton, a vízre boruló növényzet alatt mindenütt ilyen örvényes a víz.

— Kop-kop! — szól az evező. A ritmus benne él a csónak mozgásában, mely eléggé nehéz, mert nem rakodtunk ki belőle teljesen. Rövid csónakutakra így is lehet használni.

Amott elöl, a virágos, vízre boruló cserje, amelyről Abilio beszélt. Vajon mikor jártak itt utoljára nyersgumit csapolók. Nekiver a növényzet a csónakelőnek, ahogy behajtok. Félrehárítom a jórészt elvagdalt gallyat, indákat.

408

Abilio munkája. Zaj nélkül simulok a lombozat alá, a fehérvirágú, rovaroktól körüldöngicsélt cserjeágak alatt. Belül is virágos a nagy cserje, csakhogy itt a virágok még nem nyíltak ki. Az árnyék, a napfény hiánya okozza a visszamaradást. Valahol itt a parton kell állnia egy növény borította kunyhóromnak. De ezt már nem keresem. Nincs értelme. A kikötött csónakból a partra kapaszkodom. Komor félhomály, olyan, mint mikor kívülről betűz a napfény egy furcsa, lombokkal és pálmákkal, fatörzsekkel teli roppant télikertbe.

Télikert? Micsoda vad dolog negyvenfokos forróságban télikertet emlegetni. Odaát Abilio Juan felügyelete alatt nyög, tőlem pedig télikertes hasonlatot csal ki a beóvakodó napfény. Átvilágol az Uatumára boruló növényzeten, rátűz a vörösborszínű avarra, és bíborossá változtatja azt. A zöld kékesnek látszik, aranyosnak a felettem csüngő kosárnyi orchidea sárga virága. Fürdik a fényben, amely csak ebben az órában, ebben a percben világít rá. A lombrés pontosan az orchidea virágaira engedi a nap betűző sugarát. A mexikói piramisok, perui építmények belsejébe világít be így a nap, a nap bizonyos órájában, percében, amelynek jelentőségét csak a rég elpusztult építők és építtetők ismerték. Körülnézek az Uatuma partján. Lenn ring a csónak, felettem a kosárnyi orchidea sárga virágaira esik a fény, ugyanaz, amely az ősi, évezredek, évtízezrek előtti lépcsős piramisokra, szentélyekre, áldozati oltárokra is rátűzött.

Mikor a spanyol hódítók, Pizarro katonái behatoltak Peruba, az inka papok az ilyen kőoltárokon tízezrével áldozták fel az elfogott ellenséges, és idegen törzsbeli harcosokat úgy, hogy kőkéseikkel kihasították mellükből szívüket. Alig több, mint négyszáz éve történt ez, abban az időben, mikor az előttem ágaskodó, fölém boruló toronymagas faóriás ujjnyi fácska lehetett.

409

A környező zöld vadon azóta ötször is megújult, de a faóriás áll, uralja az itteni őserdőt. A vastag, zömök fa olyan, mint valami ősi, kerek vártorony. Hány ember ölelhetné körül? Négy-öt?

Néhány lépést előre megyek. Állat csobban vízbe. Megismerem. Chichica-d'agua82 apró, erszényes vidra. Alig arasznyi, szürke bundájú jószág. Szürke bundáján aránytalanul nagy fekete foltok díszlenek. Talán leginkább patkányhoz hasonlíthatnám a chichica-d'aguát, ha nem sérteném meg vele. Többször láttam már, ilyenkor mindig vízbe csobbant, alábukott. Halászik. Kisebb halakkal, vízi bogarakkal táplálkozik. Ha körülnéznék a part gyökerei között az omladékos földben, biztosan meglelném üregét, ahol lakik és fiait világra hozza.

Száz és száz apró állat, erdei és vízi lény vesz körül, amelyeket nem látok, de ha látom is őket, elsiklik felettük pillantásom. Gyíkok, apró emlősök, madárfélék, halak és víz menti, erdőbe is elcsatangoló rákok. Köztük teknősök, indákon csavarodó folyondár, cipo kígyók. Nem tudom, mérgesek-e? Sohasem megyek utánuk. Túlságosan veszedelmes lenne. Lehet, hogy jó részük méreg nélküli, de a sok mérgeskígyó közül nehéz kiválasztani a valóban méreg nélkülieket.

A szürkebundás, fekete foltos állatka eltűnt a part gyökerei előtt elörvénylő vízben. A napfény bevilágít az őserdő roppant boltozatán túlról a bíboros avarra. Amott elöl, ledőlt fatörzs korhadékában valami kotor, mozog. Fehérrel pontozott hosszú szőrű, szénfekete, macska nagyságú állat Hosszú, szőrtelen a farka. Mucura83 Gambának is nevezik ezt a dél-amerikai oposszum-félét. Mindenevő. Értéktelen szőrméjű, akárcsak az imént magát vízbe vető állatka. Azonban a mucura itt igen hasznos:

82 Chironectes minimus. Quica d'aquának is nevezik. 83 Didelphis aurita.

410

megeszi a mérges és nem mérges kígyókat. Állítólag nem árt neki a kígyóméreg. Hiába marja meg a legveszélyesebb szürke vagy zöld jararaca. Fára is kitűnően mászik. Csak az a baja, hogy nagyon büdös. Ha védekezik, és ezt igen alaposan műveli, irgalmatlan büdös váladékot lövell mirigyeiből támadójára. Akárcsak a hazai görény, csakhogy még annál is büdösebbet. Ezért azután félelmetes a caboclók szemében. Magam sem akarok közelebb kerülni hozzá, mert bűze irgalmatlan, és hetekig nem megy le arról, akit megörvendeztet. A fazendák környékén megtámadja az elbitangoló baromfit. Caboclóim azt mondják, hogy húsa ízletes, éppen olyan, mint a baromfiaké. De a gambát azért nem lövöm le. Akad másféle hús embereim táplálására. Mindezeken túl rendkívül érdekes szaporodása, szaporasága. A mucurának vagy gambának hasán erszény van. Ebbe rakja ellése után tíz-tizenkét fiát, amelyek igen aprók, alig centiméteresek. Gondosan neveli, táplálja őket.

Ez a mucura is fias lehet. Lassú mozgásán látom. Esetleg még ellés előtt áll. Talán még a babonás indián istenhit szellemével, Curupire őistenségével is meggyűlne a bajom, ha elejteném. Az erdei indián isten azokkal tart haragot, akik hasas állatokat ölnek meg. Az ilyesmit különben, ha időben látom, magam is elkerülöm. Az emberséges, tüzes-szemű Curupire szerepe érthető. Okos erdei vének találhatták ki, szőhették legendává. Hiszen ha hasas állatot ejtett el az indián vadász, az táplálkozás szempontjából veszteséget jelentett a törzsnek.

A mucura igencsak elkanyarítja gondolataimat. A 44-es Winchesterrel megtaszítom az előttem földbe gyökerező korhadt kérgű indát. A zörrentésre a mucura felfigyel, oldalt ugrik. Szénfekete bundája pillanat alatt belesimul a sötét növényaljba. Oda megyek, ahol a mucura kaparászott. Óriás fejű, legalább nyolccentis torz lárvák hevernek a

411

korhadék kaparásban. Összeszedem őket. Néha — mikor feltúrom az ilyenféle helyeket — magam is rájuk akadok.

Most a mucura megtette nekem ezt a szívességet. Csaknem olyan a keményhéjú báb, mint valami egyiptomi múmia fakoporsója. Elteszem a bábokat a rovargyűjtő üvegembe. Nem vizsgálgatom a korhadéktömeget. A bogárgyűjtéshez kedv is kell. Ezt ma mintha a túloldalon hagytam volna, a vízbe dőlt fatörzsnél levő szálláson.

Türelmetlenség feszül bennem. Mintha máris több időt töltöttem volna el ezekkel az erdei haszontalanságokkal, mint amennyi feltétlenül szükséges. Ha nincs elég érdemes zsákmány, rövidebb időt tölthetek legközelebbi vadász- és gyűjtőutamon az ősvadonban. Zsákmány kell tehát. Vadbőr és mérgeskígyó, bogár és lepke. Minden, amiből részelhetek, amiből szegényes erdei létemet fenntarthatom. Voltaképpen nem kívánok sokat. Csak annyit, hogy szenvedélyemet, a gyűjtést folytathassam. Akármilyen nehézségek árán.

Magányos természetű voltam már gyerekkoromban. Ez most sem változott, hiszen az ősvadon kitűnő alkalmat nyújt magányos életem folytatására. Ha nem lenne ilyen a természetem, nem állnám a tömérdek fáradságot, nehézséget.

Visszamegyek a csónakhoz. Majmok okozta távoli hangzavar. Bőgőmajmok. Körülöttem nyugalom, amelyet magam sem bolygatok. Madarak kiáltását hallom, de egyet sem látok. Patakzik rólam a verejték. A sűrű párás, nedves. Hiába tűz be a lombcsipkézte napfény. Keresem az Abilio jelezte seringueiro-ösvényt. Nem találom. Valamerre beljebb lehet.

Lenn a vízre boruló növényzetben a csónak. Kötele megfeszül, amint az ár elragadni igyekszik. Lódulva merül mélyre a csónak vége, mikor a part aljából belépek. Puskámat, iszákomat leteszem, s eloldom a csónakot.

412

Kezembe veszem az evezőt. Mélyre merítem. Már sodródom is túl a vízre boruló lombokon. Napfényes a fent csendes, sima víz. Áthajtok a túlpartra. Ott kevéssé erős a sodrás. Közeledem a vízbe dőlt fatörzshöz. Surrogva iramlik el a víz evezőm alatt.

— Hahó, Juan! — kiáltok, mikor befordulok a feketült, kéreg nélküli törzsnél a magas part aljában levő csónakhoz.

— Tessék, Senhor! — lép fel a felettem magasodó partra Juan. Klementino is melléje lép.

— Kapd el a kötelet! Magam is felkapaszkodom a partra. Első utam Abilióhoz

vezet. Felhajtom szúnyoghálóját. Láza változatlanul magas — állapítom meg, amint megtapintom csuklóján érverését. Majdnem süt, annyira forró a bőre. Jobb itt pihennie, és csak akkor vállalnia újra az ősvadont, az Uatumát, ha ereje teljében foghat ismét evezőt, Winchestert.

413

A F E H É R A R A N Y Ö R D Ö G E . 1 8 2 3

ARBIDLÁMPA világol szokásos ládaasztalomon. Előttem teleírt oldalak. Vadászati feljegyzések. Nem gondolok velük. Gondolataimban most vissza- felé

száguldok. Száz esztendőnél is messzebbre. Legényeim már alszanak, csak éri virrasztok. Kövérpotrohú éjjeli lepkék érkeznek a fényre. Mint pohos nagyurak jönnek a sűrűből, a víz felől. Elém vágódnak a lámpatalapzathoz, rá a papírosra.

Réges-régi, még Pedro császár idejéből való, árnyalataiban sem szelíd borracha-történet az, amit urucarái jó barátom, Bernardino hatalmas, zöld lombú mangófája alatt hallottam. Borracha, nyersgumi. Arany és vér. Jólét, és mélységes nyomor. A múlt század elejéről való história. Az ősvadon akkori embereinek kegyetlenségét tükrözi. Száguld a toll. A felszított karbidfény fehérlő fénykupolájában megelevenedik a soha vissza nem térő régmúlt, Bernardino elbeszélése:

Manol Ferreira szeméből még nem tűnt el az imént leküzdött láz gyötrelmének a nyoma, mikor ott állt a kiirtott ősvadon kikötőjében, és nézte, mint rakják emberei és rabszolgái bárkákba a súlyos, feketére füstölt gumitömböket. A láz lefogyasztotta, de még mindig csinos megjelenésű fiatalember volt. Két esztendeje érkezett kemény elhatározással. Először csak három tucat afrikai néger rabszolgája volt meg a kísérő caboclo-csoport. Kiirtatta a vadont a vízparton, s fatörzsekből, pálmalevelekből megépíttette telepét. Nyersgumi kellett minden áron. Szenvedélyesen csapoltatta az ismeretlen ősvadonban a borrachát.

K

414

Fekete tetra

415

Billbergia windii

416

Körülpillantott. Az irtás szélein több sorban kunyhók sorakoztak. Az új településre érkezett, gyanús és még gyanúsabb múltú, ide menekült fehér, fekete és félvér kunyhója. Valamennyi az ő embere, ha kell szűkölő kutyája. Lesve lesték a kegyetlen, kemény gazda szeme villanását, hogy bármit megcselekedjenek, amit rendel.

Sok mérföldnyire az ősvadonok közt, északkeletre hömpölygött az Amazonas sárga vize. Még lentebb, a Rio Negro torkolatánál feküdt — ezer mérföld is lehet addig a távolság — Manaus. A rohamosan gyarapodó kisváros a nyersgumi, a borracha roppant étvágyú molochjává növekedett. Várossá, amelynek minden rezdülése egyre több fehér aranyat, nyersgumit, az ősvadonokban pusztuló életet követelt.

Manol Ferreira, a város egyik régi portugál nemesi családjának szülötte, kegyetlen volt minden, gondolatában, cselekedetében. Csak az arany, később a minél több borracha, az indiánokat fogdosó rabszolgavadászatok, a minden ellenállást letörő vad kalandok vonzották. Természetében örökölte bandeirante őseinek hajlamait. Rabszolgákkal művelt cukornád- és kávéültetvényei, hajói, minden lehetőséget megadtak, hogy jövedelmét gyarapítsa. De sem a városi, sem az ültetvénybeli élet nem elégítette ki.

Az ősvadonban késői Néró módjára uralkodott kiszolgáltatott rabszolgái, caboclói felett. A Sao Paulóban császárrá kikiáltott Don Pedro törvénye nem ért el hozzá. Felfogadott minden telepére érkezett menekültet, üldözött bűnözőt és éhező caboclót. Senkitől, sem férfitól, sem nőtől nem kérdezte múltját, de ellentmondást nem tűrt, ha valakit valamelyik vadonbeli szállásra parancsolt. Mint mágnes a vasreszeléket, vonzotta Manol Ferreira ősvadonban létesített új települése a távoli városok, falvak, vadonok elesettjeit, kitaszítottjait. Megfizetett bárkásai gumiszállításkor mindig szertehordták a parton

417

nagylelkűségének, jóságának hírét, elterjesztették, hogy a legelesettebb caboclónak is csónakot, puskát, függőágyat, erdei felszerelést ad, ha neki dolgozik. Csak később kell mindezért fizetni az ősvadonban csapolt nyersgumival. Olyan gumicsapoló azonban, aki Ferreira erdei telepeiről vissza is tért volna, még nem akadt. Így Manol Ferreira jö híre bántatlanul végigszárnyalt a vadonokon, le egészen Manausig, sőt azon túl is Obidosig és Santarémig.

Manci Ferreira a kincset érő gumitömbökre gondolt, amit a pallókon bárkákba hordtak csontig soványodott fekete rabszolgái, láztól gyötört, égő szemű caboclói. Gumicsapoló caboclói annyival tartoztak, hogy rabszolgáit sem tartotta mellette erősebb kötöttség. Hírverés, jó hír kell! — gondolta a patron. Csak ez szükséges, és mindig megérkezik a kívánt, az elpusztultak helyébe lépő munkaerő-utánpótlás. Az ősvadon — mosolygott — nem lehet anynyira mohó, hogy a vadonbeli, ha kell mesterségesen okozott nyomorúság ne pótolja az elvesző emberanyagot. Fekete rabszolgákat az utóbbi időben nem hozatott. Minek? A cukorválság Napóleon leverése után tönkretette az ültetvényeseket, sok az eladásra kerülő rabszolga, az új munkalehetőségeket kereső szabad, de éhező caboclo. Rabszolgának ingyen kell adni azt a felszerelést, amiért a szabad caboclo megfizet. A gumicsapolónak minden késért, evezőlapátért, függőágyért borrachával kell fizetnie. Nem vagyok kőszívű! — nevetett Manol Ferreira. — Ha megfelelő mennyiségű és minőségű gumitömböt hoz valamelyik gumicsapoló, a felszerelés pótlásán túl még pénzt is kap. Növekedjen csak, ne fogyjon az adósság üzleti könyveimben. Senki sem fizethette vissza egészében adósságát, hiszen új, kipótolt felszerelés nélkül nem hatolhatott az ősvadonba. Ferreira tehát nagylelkűen adott és újra adott. Felírásra.

418

A két esztendeje alapított telep, az akkori kis irtás valóságos faluvá terebélyesedett. Kocsmája is volt már jó ideje, ahol egy hátsó, pálmalevéllel fedett pajtában fél éjszaka folyt emberei közt a szerencsejáték, zörgött bőrpohárban a kocka. Lányok is szép számmal akadtak Ferreira telepén, hogy a vadonból borrachával visszatérő seringueirok ne unatkozzanak.

A patron végigpillantott az irtáson létesült erdei birodalmán. Az éjszaka érkezett, nyersgumit hozó gumicsapolók már kora reggel megkezdődött mulatságára figyelt. Egészen a kikötőig elhangzott a citeraszó, ének, a nők felcsattanó nevetése. Igen, a visongó lánynevetés is csak aranyait szaporítja. Éppen úgy, mint a már borrachával teli, mélyremerülő két bárka. A szerencsejáték, az ital haszna is az övé, éppen úgy, mint a lányok szeréletéből származó jövedelem.

A magas, harmincesztendős, napégette Manol Ferreira elégedetten sétált a pallók mellett foglalatoskodó írnokához. Nézte annak munkáját, aki mint ő, nyitott ingben, vászonnadrágban, papucsban állt a bárkára vezető pallónál. Szünet nélkül írta a borracha-tömbök számát, a raktárkunyhóból kikiáltott súlyt. Élt körülöttük a telep. A gazda keménysége mozgásban tartott mindent. Furcsa, ringó járású fiatal nő igyekezett elsurranni Ferreira mögött, útban viskójától a citeraszótól hangos nagy kunyhó, a kocsma felé. Egyike volt a több tucat nőnek, akiket Ferreira ezen a telepén foglalkoztatott.

— Nos Yolanda, jobban vagy? — szólt Ferreira hirtelen sarkonfordulva a nőhöz. Az szinte összeroskadt rettenésében, mikor megérezte a patron kemény és hideg pillantását.

— Jobban, Senhor, sokkal jobban. Sőt, egészen jól! — felelte. Szája már napok óta kicserepesedett a szűnni nem akaró láztól. Tudta, ha nem így beszél, a patron az éppen

419

induló bárkák egyikén az alsó gumicsapoló telepre küldi, ahol még rosszabbak a viszonyok. Nem mintha Így nem halna meg! — vont önkéntelenül vállat. De itt mégis jobb. Ferreira félti a beteg nőktől embereit, illetve az általuk hozott borrachát. Ha gumigyűjtői megbetegednek — minthogy orvos nincs — sorra elpusztulnak. Yolanda is megkapta a francia betegséget valamelyik caboclótól. Most mi mást tehet, mint azt, hogy letagadja betegségét. Hallgat. Mosolyt erőltetett arcára, s tovább indult. De járása — bármennyire igyekezett riszálni magát — elárult valamit állapotáról.

— Yolanda! — A nő megtorpant, visszafordult. — Tessék, patron? — Fordulsz, és csomagolsz. Fél óra múlva indulsz az

első bárkával, levisz a betegek közé az alsó telepre. — Patron, nincs pénzem, semmim sincs. Éhen pusztulok

ott! — Az a te dolgod! Itt mindenkit bajba keversz, nem

maradhatsz. Amúgy is túl soká tűrtelek! — Éhenhal? Nem. Kemény vonallá merevedett szája. Arra nincs ideje. Nem is nézett a nő után, aki szótlan, tántorogva fordult, és eltűnt az irtásszéli kunyhósor egyik viskójában. Az írnok két szám írása közben a patronra pillantott. Nem lehet vele ellenkezni — gondolta —, csak egyszer beszél, parancsa pedig megmásíthatatlan. Ferreira ekkor már azt a caboclo-csónakot nézte, amely a parti sűrű mellől kibukkanva, a kikötő homokos partjához igyekezett. Őszhajú, szikár caboclo evezett hátul, míg a csónakelőn — Manol Ferreira szeme felcsillant — fiatal, igen jó termetű, szép nő mártogatta az evezőt. Láttára Manol szeme szinte lángot vetett. Levette széles háncskalapját, megtörölte kendőjével verejtékes homlokát. Írnoka, caboclói, rabszolgái mind ismerték ilyenkor megváltozó arckifejezését. Csak félszemmel pillantottak oda, nézték a patront, amint a

420

parthoz érkező, homokon csikorduló csónakhoz lép. Ferreira bólintással fogadta az érkezők köszönését.

— Mi kell? — kérdezte, de közben nem is figyelt az elébe járuló, háncskalapját levevő idős caboclóra. A leány gyűrűs, fekete haját nézte, egy szál ruhája alól kidomborodó keblét, szép arcát, egész valóját. Megtüzesedett benne a vér.

— Senhor, fogadjon föl gumicsapolónak! — Lehet — figyelt pillanatig az öregre. — Mindent

megkaphatsz, mert — a csónakban heverő szegényes holmira nézett — nemigen rendelkezel rendes erdei munkához szükséges felszereléssel. Azonban — az apja mögé húzódó leányra pillantott — a felső seringueiro-telep vad gumicsapolói közé nem viheted magaddal a leányodat, mert ugye leányod?

— Igen, Senhor! — Nos, akkor itt marad, úgyis szükségem van

szolgálóra. Tudsz főzni, házat rendben tartani? — fordult a leányhoz. — Mi a neved?

— Elisa, Senhor, és tudok főzni. — A vén caboclo olyasvalamit akart mondani, hogy mégiscsak magával viszi leányát, de lenyelte szavát. Hallott már Manol Ferreiráról. Tudta, ha valamit kimond, azon sohasem változtat.

— Beállsz, Elisa, Senhor Ferreirához? — kérdezte végül. A leány apjára pillantott, majd az előtte magasodó patronra nézett. Félelem remegett benne. Sohasem néztek rá Így.

— Beállok, apám! — De alig volt hangja. — Szép hangod van, Elisa! — mosolygott Ferreira. Nézte

a leányt. Legfeljebb tizennyolc esztendős — gondolta. Tudta, ha így, egy csónakon érkezik hozzá apa és leánya, akkor az ősvadonban valahol meghalt az anya, talán a többi gyerek. A febre, a febre amarella, a láz és a sárgaláz, meg a többi forróövi betegség, hol ide csap, hol oda. A megmaradtakat azután többnyire kiveti régi környezetükből. Néha egyenesen hozzá. Mint most. Nála

421

mindenkor elegendő az élelem, új munkaerőt mindig alkalmaz. Így szüntelen jönnek.

— Menjetek fel a ház verandájára, és várjatok, amíg idelenn elintézem a borracha-bárkák dolgát. — Elfordult, mint aki végzett. Indult az írnokhoz. Az lezárta a patronnal a szállítmányok jegyzékét. — Gustavo! — fordult az írnokhoz. — Eredj, nézd meg, mikor jön Yolanda! Öt perc múlva itt legyetek, hozza a holmiját!

— Igen, Senhor! — Ferreira kiadta az utasításokat a bárkák kormányosainak, evezőseinek. Gyakorlott hajósok voltak, nem kellett sokat beszélnie.

Háza lépcsőjére lépett, mikor utolérte Gustavo. — Senhor! — állította meg. — Yolanda nem jön. Sem öt

perc, sem öt óra múlva. — Meghalt? — Meg! — Ideje! Intézkedj. . . — hirtelen a veranda felső

lépcsőjén álló Elisa riadt arcára pillantott —, hogy Yolanda holttestét a folyóba vessék Elisa apjának szeme meg sem rándult a parancs hallatára. Elisa barna arcocskája, pihegő keble rémületet tükrözött.

— Nem temetteti el, Senhor, azt a szegény halottat? Pap sem szenteli be?

— Csak a kajmánoknak lehet már vele dolguk. Azonban — nézett a leányra —, ha ennyire szíveden viseled a halott Yolanda dolgát, kedvedért eltemettetem. Akár áment is mondhatsz rá, mert — nevetett — rajtad kívül ezt más nemigen teszi.

— Ki volt Yolanda? — rebbent meg Elisa sötét szeme. — Fekete bárány, afféle kocsma-rongya. Tedd, amit

mondtam! — fordult az írnokhoz. — Azonnali dísztemetést Senhorita Yolandának. A gyászzene elmarad!

— Igenis, Senhor! — röhögött az írnok. Ferreira elfordult, indult be a házba. Már nem törődött az írnokkal,

422

a vén caboclóval, Elisával. A kiéhezett sovány caboclo és leánya riadtan pillantott egymásra. Szólni sem mertek, sem leülni, sem elmenni. Hova is mennének? A kikötő felé néztek. A mélyre merülő teli bárkák akkor indultak lefelé az őserdő szegte keskeny folyón. Igen sok borracha-tömböt szállítottak. Csak a kocsma felől hangzott továbbra is a citeraszó, női sikoltás, amelyről nem lehetett tudni, az öröm vagy a fájdalom hangja-e.

Nem sokáig álltak a veranda hűvösén, mikor az oldalsó ajtón Ferreira két durva arcú, félvad indián legénye szegényes ruhákat, holmikat rakott ki a ház mellé. Zokogó, fiatal nő hagyta el utánuk a házat. Yolandát, akit becsavartak függőágyába, akkor cipelte ki ötven lépésre levő kunyhójából két néger rabszolga. Másik kettő ásókkal követte a saroglyás halottvivőket. Befelé, a sűrűbe vették útjukat a közeli ösvényen. A környező kunyhókból senki sem nézett ki.

— Menjünk, apám! — indult lefelé a lépcsőn Elisa. — Senhor Ferreira megengedte, elmondhatok egy imát a sírnál.

— Megállj! — reccsent mögülük a patron szava. — A sírnál igen, de azt még meg kell ásni. Most gyere Elisa, te is, öreg. Kiadom a felszerelésedet. Még ma délután elevezel a felső seringueiro telepre. Ha jól evezel, hat nap alatt odaérsz. írást adok az ottani felügyelőhöz. Mi a neved?

— Pedro Souza, Senhor! — Elisát eddig ismeretlen, vad félelem töltötte el. Apjának még ma el kell eveznie. Ha nem nézne rá ennyire keményen, sötéten a patron, szerencsének is tarthatná, hogy házába fogadja. Vajon ki az a fiatalasszony, aki a patron házából csaknem tántorogva ment ki? A két durva indián éppen most taszigálta be az asszonyt Yolanda üres viskójába. Holmiját, függőágyát utána szórták.

423

A patron megfordult, előre ment. Ok meg utána indultak, a hűvös, szellős, nagy házba.

— Ez a te szobád, Elisa! — hajtotta félre az egyik folyosón a függönyt Ferreira. — A szembeni szobák az enyémek. A házat, a konyhát rendben kell tartanod. — Tovább indult. Megmutatta Elisának az egész házat. Souza mögöttük topogott. Ferreira nem törődött vele. — Később itt találhatsz, Elisa! — a konyhában a tűzhelyre mutatott. — Kész az ebéd.

— Az a nő főzte meg, aki az előbb ment ki innen? Az volt a szakácsnő?

— Az! És milyen jól mondod: volt! — nevetett hidegen a patron. — Ezután te látod el tennivalóit. Itt nincs már rá szükség. Gyere Souza, te is Elisa, kiadom apádnak — miattad is — a legjobb felszerelést.

— Ne adj sokat, patron. Sok akkor az adósság! — Bízd csak rám, Souza, fogadd el, és ne kérdezz! A raktár faragott gerendapadlóján halomban hevert a

sok összedobált holmi. Takaró, bogrács, függőágy, puska, lőpor, ólom, bozótkés, gumicsapoló edények, élelmiszer, só. Ferreira sorba vett mindegyikből, másik halomba rakta, majd beírta könyvébe. Azután aláhúzta, és összeadta a számoszlopot.

— Így, Souza, mindez a tied! És mást sem kell érte tenned, mint ideírnod a nevedet. Itt alul. Emellett — el- nevette magát — minél több borrachát kell hoznod, hogy letudd adásságodat.

— Én nem tudok írni, patron! — Az sem baj! A fontos, hogy én odaírtam, mivel

tartozol! Hordd le mindezt csónakodba. Jó, hogy legalább azt nem kell adnom. Mielőtt indulsz, gyere vissza, egyél valamit. Majd ad a lányod. Te pedig — nézett Elisára, a barna bőrű Aphroditéra —, használhatod fürdőházamat. Oda menj! — mutatta meg az ablakon át a vízre épített

424

pálmaviskót. — Megállj csak! Ez még a tiéd! — vetett elébe a raktárkészletből egy kék vászonruhát. Elisa örömmel emelte fel. Souza arca elsötétült, de nem szólt. Talán nem olyan Ferreira, amilyennek abban a pillanatban látta. Tegnap reggel óta különben még feketebabjuk sincs.

Ferreira az ablakon át nézte a víz, a fürdőviskó felé futó Elisát.

— Sohasem láttam szebb leányt! — mormolta. Az aszszony, akit Yolanda viskójába küldött, három hónapja érkezett férjével. Antonio, a férj, azóta elpusztult. Valami fa dőlt rá az ősvadonban. Maria nem fogható Elisához. Sem szépségben, sem kedvességben. Éppen jó neki Yolanda viskója. Majd beleszokik kocsmai tisztébe.

Mikor Elisa visszajött a fürdőviskóból, kiment elébe. Nézte a veranda lépcsőjén új, kék ruhájában felfelé lépkedő leányt. Saruban volt, haja nedves csigákba omlott, a kék ruha pedig kicsit szűknek bizonyult, kirajzolta formás mellét, karcsú derekát. Ferreirában vad erővel lobbant a férfi vágy.

— Adj enni apádnak! — mondta rekedten a melléje lépő leánynak. — Külön zsák babot is adj számára a raktárból. Ne éhezzen. A kedvedért — simogatta meg mosolyogva a leány sima, barna vállát. Elisa megrezzent érintésére.

— Külön zsák babot adsz, Senhor? — örvendezett a felső lépcsőfokon, teli tányérja felett Souza, mikor az egyik félvad indián letette melléje a zsák fekete habot.

— Igen, és fel sem írom — nevetett a patron. — Majd megfizeti Elisa! — érintette meg térdével a verandaasztalnál a teli húsostányért elébe tevő kékruhás leány szép lábát. Elisa nem vette észre a szándékos mozdulatot. Túlságosan keveset tudott az ilyesmiről. Ősvadonbeli viskójukban növekedett, sohasem járt városban. Ha távoli kunyhókból fiatal caboclók jöttek látogatóba, szívesebben félrehúzódott. A sárgaláz elvitte

425

anyját, két testvérét. Most itt van. Senhor Ferreira pedig nézi barna bőrét.

— Souza! — állt fel Ferreira a piros vászon terítővel takart asztaltól ebédje végeztével. Félretolta székét. — Kísérd el lányodat azon az erdei ösvényen a sírhoz. Majd megtaláljátok a feketéket. Nem jó, ha Elisa ilyesmit egyedül néz végig, már a rabszolgák miatt sem. No, csak menjetek! — akasztotta ki a veranda kampóira függőágyát. — Amíg visszajöttök, és utadra indulsz, Souza, alszom egyet. Ha elevezett apád, Elisa, ébressz fel. Addig a két indián rendbehozza a házat.

Délutánra fordult az idő. Folyt az erdei telep élete. — Isten veled, apám! — ölelte meg Elisa az

elszótlanodott, vén caboclót csónakja mellett. — Oltalmazzon a Szent Szűz! — ült be a csónakvégbe, az

evezőpadra Souza. Elisa vízre taszította a csónakot. Mint annyiszor, mikor még kunyhójukban, kis ültetvényükön éltek. Sokáig állt a parton, nézett apja után, az azonban egyszer sem nézett vissza. Mikor már nem látta apja csónakját a folyó fordulójában, visszaindult a pálmatetős nagy ház verandájára.

— Senhor! — ébresztette a patront. — Végre! — kelt ki ásítva függőágyából, izmait

ropogtatva a fiatal patron. — Apád elment? — El! — Tudod, hogy milyen szép vagy te, Elisa! — Nem, Senhor! — sütötte le szemét a leány. Ferreira

állánál fogva maga felé fordította Elisa bíborba borult arcát. — Te vagy az egyetlen értelme ennek a vad és keserves,

kutyanehéz, erdei életnek. Gyere! Ferreira napkeltekor megreggelizett a verandán. A

sápadt Elisa és az egyik indián szolgálta ki. Fütyörészve ment le reggelije után a kikötőbe, a nagy borracha-raktárba. Nem mutatott különösebb haragot akkor sem, mikor két

426

szökött fekete rabszolgát hoztak vissza a kutyás üldözők, és több, az ősvadonban eltűnt gumicsapoló hírét hozta egy másik, elvadult külsejű, puskás felügyelő. A két szökött rabszolgára csak öt-öt korbácsot veretett, füleiket sem vágatta le. Számba vette az este óta érkezett borracha-tömböket, majd visszasétált a házba, ahol Elisa a két indiánnal a konyhában dolgozott. Három durva arcú, csizmás, puskás felügyelő követte később a patront. Beszélgetve mentek fel a verandára, ahol Ferreira addigra belevetette magát egy kényelmes nádszékbe. A felügyelők megálltak előtte.

— Nem bánom! — hallotta Elisa a konyhában Ferreira szavát. — Készítsétek akkor elő azt a nagy gerendaházat. Hordjátok ki belőle a felhalmozott nyersgumit. Legalább harmincan, fegyveresen induljatok, és hozzátok le a folyó felső vízeséseinél levő indián falu férfiait, fiatal asszonyait. Ahányat csak sikerül elkapni. Itt majd elbánunk velük. Betörjük valamennyit a munkába.

— Ajándékkal még menne a dolog, patron, le lehetne őket csalni, de erővel, fegyverrel nem. Odaát az Amazonas túloldalán is megjárták a rabszolgafogdosók!

— Mindig jámbor szamár voltál, Carlos! Erő kell ide, és nem ész. No meg pénz!

— Az indián nem ismeri a pénzt, Senhor! Visszaüt, mint a hajlékony fa, ha elszabadul.

— De nem szabadul! Aki Ferreira borracha-gyűjtőkörzetébe kerül, annak élete végéig akad dolga. Ha maga a sátán jönne ide — vált szava keménnyé —, az is nekem gyűjtené a borrachát.

— Mint annak a tegnapi vénembernek a lánya? — röhögött a felügyelő.

— Te, Carlos! — hallotta Ferreira indulattól fojtott szavát. — Hiába vagy egyik első emberem, ha tiszteletlenül viselkedsz, megkorbácsoltatlak.

427

— Bocsáss meg, patron! — Carlos rögtön meghunyászkodott. — Csak tréfáltam.

— Tartsd meg baromi tréfáidat. Indulj a többiekkel együtt az indiánokért. Annyi fegyveressel, amennyit csak itt és a felső telepen összeszedhettek.

— De patron. . . — Indultok, és a föld színéről törlitek el a falut, ha az

indiánok szembeszállnak. — Igen! — Távozó léptek alatt döngött a veranda

deszkapadlózata, recsegett a falépcső. Elisának összeszorult a szíve, torkából a kiszolgáltatottság fájdalmas sírása tört elő. Maga előtt látta a tegnap délután kilökött asszonyt, s az indiánokat, akik Yolanda kunyhójába szórták holmiját. O is így jár, ha majd megunja a patron? Hol az apja? Messze, valahol a középső és a felső Ferreira-telep között evez. Talán rá gondol ezekben a pillanatokban. Külön zsák feketebabot kapott apja. Érte. Rázta a sírás. A két indián közben meghallotta a patron recsegő lépteit a házban. Kisurrantak a konyhából. Mikor Elisa valamennyire lecsillapodott, a magas ablakból a telep előtt örvénylő keskeny folyóra nézett. A halálra gondolt. Megrázkódott. Yolanda holttestét vízbe akarta vettetni a patron. Sikerült kikönyörögnie az emberhez méltó végső tisztességet. Vajon az ő sírja felett ki imádkozik majd?

Átfogták hátulról a derekát. A patron! — rázkódott meg. Megfordították. Szembenézett az úrral, aki ura minden élőnek, holtnak. Engedte, hogy magához szorítsa. Mindegy. Erezte arcán a patron nyakütőerének vad lüktetését.

— Gyere — hallotta távolról. — Hagyj itt mindent. Majd mást rendelek ide. Azt akarom, hogy te mindig odabenn, mellettem legyél! — Lebbent, majd aláomlott mögöttük a belső szobába vezető ajtó függönye. Odalentről, a nagy raktárból zaj hangzott. Fegyverek, fejszék, bozótkések zaja. Ferreira rendcsinálóinak osztották ki őket.

428

Cukornádpálinkát is kaptak a fegyveresek. Carlos maga ügyelt a kiosztásra, nehogy valahogy kimaradjon porciója. Kemény szava átharsogott a készülődés hangegyvelegén. Elisa félálomban hallgatta őket a hűvös szobában. Mintha mindaz, ami itt történik, nem vele történne. Ő is a patroné, mint a felügyelők puskája, kése, csónakja. Apja borracha gyűjtő ereje is a patroné. Minek is a messzi, tengerentúli országoknak az a sok tömérdek heve, amiért az itteni gyilkos hajszát indítják? Önkéntelenül a borracha indián nevét használta. Az indiánok is megszenvedik. Minden seringuában, gumifában egy-egy ördög lakik, annak eresztik ki aranyat érő, gonoszságot sugalló fehér vérét.

— Vetkőzz! — hallotta a patron cukornádpálinkától is hevült, rekedt hangját. Átkarolták. Félájultan hallotta a kinti zajokat, a rabszolgavadászatra készülő felügyelők kiáltásait, a csónakhoz koppanó evezők hangját. Az úr vad, fékezhetetlen! — gondolta utolsó tudatos eszmélésével. Mindig az történik, amit akar. Legázol mindent, mindenkit. Aki ide jön, akit megkíván. Késő! — Ferreira mit sem hallott a külső zajokból. Dőzsölt magateremtette fekete paradicsomában.

Souza kimerülten evezett. A folyóparti ősvadon mindenütt egyformán zöldellt. Sötéten, fenyegetően, vadul. Hirtelen, mintha sohasem kívánt szellemvilág tárulkozna elébe, megjelent az ősvadon irtásában Ferreira felső erdei borracha-gyűjtő telepe. Pálmaviskók, kezdetleges raktárak. Valamennyi dorongból, urucuri-pálmalevélből. Köztük félvad, puskás felügyelők, borracha-tömböket cipelő fekete rabszolgák — lábukon láncbéklyó. — Néhány, a sűrűbe tartó gumicsapolót is látott. Puskások kísérték őket. Senki sem jött le eléje a partra. Nekievezett az irtás kikötőjének,

429

mint annyiszor odahaza, mikor halászatról, vadászatról tért vissza. A csónakfenék nyöszörgőn csikordult.

— Még ez is jajdul! — mormogta Souza. — Pedig nem is tudta, hova érkezett. — Aggodalom gyötörte Elisáért. Szégyellte Senhor Ferreira előtt pillanatnyi alázkodását, ami már rég eltűnt belőle. Ide persze nem hozhatta Elisát. Ebben igaza van a patronnak. Kiszállt csónakjából, kikötötte a part egyik cövekéhez. Kirakta a partra szegényes holmiját, melléje tette puskáját, feketebabos zsákját. Rongyos ingű, nyitott zekéjű, szikár, korbácsos férfit látott az egyik viskónál, aki tekintélyével, mozgásával uralta a telep minden rabszolgáját. Odament hozzá.

— Jó reggelt, Senhor! — vette le háncskalapját. — Senhor Ferreira, a patron küldött, hogy munkába állíts. Itt az írás. — A magas, sovány felügyelő csak ekkor nézett rá. Elvette a papirost, elolvasta. Kisercentette fekete fogai közül a bagólevet, csak azután felelt.

— Rendben van, Souza. Oda, abba a viskóba költözz. Akad hely benne bőven — nevetett. — Két napja, de lehet már több is, az erdőben portyázó indiánok megöltek néhány hozzád hasonló alakot és egy pár rabszolgát. Jó, ha ügyelsz gumicsapolás közben a magad bőrére, mert errefelé alkalmasint csak akkor áll be a teljes béke, ha kiirtjuk az indiánokat. Tedd tehát, amit mondtam, és ne feledd, itt mindig az történik, amit én rendelek.

— Igen, Senhor! Souza holmijával beköltözött a viskóba. Lázas szemű,

fekete rabszolga feküdt a kunyhóban függőágyában. — Beteg vagy? — lépett hozzá Souza. — Adjak vizet? —

A sovány, meggyötört fekete bőrű csak bólintani tudott. Egész teste sütött a láztól. Souza ismerte a betegséget. A lázas fekete mohón ivott, majd visszahanyatlott függőágyába.

— Te jó ember vagy, mi a neved testvér? — lihegte.

430

— Souza! — Új ember vagy, ugye? — Igen, most érkeztem Senhor Ferreira középső

telepéről. — Akkor ide figyelj! Itt nemsokára elszabadul az

indiánok tüzes pokla. Menekülj, amíg lehet, amíg nem késő. A szétdúlt maloccából elmenekült indiánok egyre sűrűbben támadnak a Ferreira-telep gumicsapolóira. Emellett még a másik mellékpatak felső vízeséseinél élő indiánokra is alighanem szemet vetett Senhor Ferreira. Efféle hírek érkeznek. Ha azokat is megtámadják elvadult fegyveresei, itt senki sem marad életben, bár lehet, hogy előbb elkövetkezik a vég. Nekem már mindegy, de ismerem a békés indiánt, és azt is, akit vérszomjassá tett a bosszúvágy. Vigyázz Souza, menekülj! — lihegte. Souza elgondolkozva tette le a beteg feketétől elvett üres tökhéjat. Nem mehet el. Ki kell tartania. Meg kell fizetnie a patronnak azért, amit tőle kapott. Keresnie is kell hozzá valamit, hogy elmenjenek Elisával a távoli Manausba.

— A patronnak megvan a magához való esze — vonta meg vállát. — Senhor Ferreirának kell a borracha, a fehér arany, de nem bolond, hogy rátámadjon a vadonban mindig menekülésre és támadásra kész indiánokra. Elmúltak már a régi és kegyetlen bandeirante idők, az indiánok ellen vezetett rabszolgafogdosó csatározások! Te! — rázta meg a függőágyat. — Milyen messzire kell itt evezni, hogy jó, gumifákkal teli erdőségbe jussak? — Mikor a függőágyból senki sem felelt, odapillantott. A fekete ott feküdt kinyúlva, mozdulatlanul.

— Senhor! — kiáltott ki Souza az ajtónyílásból a teherrel rakott láncos fekete rabszolgák közt kényelmesen sétáló korbácsos felügyelőnek. — A fekete meghalt!

— Meghalt? — lépkedett lassan a viskóhoz a munkavezető. — Isten nyugtassa — köpött a földre. —

431

Kihúzom a lajstromból — vette elő írásait. — Eredj, Souza, áss odabenn a sűrűben sírt, hogy elfoglald magad estig. Legalább beletanulsz az itteni élet sűrűjébe — nevetett. — Amott a raktárban kérjél egy kordét, ásót, bozótkést, hogy mindjárt keresztény fejfát is ácsolhass. Értesz hozzá?

— Értek, Senhor! — Souza a fejfákra, a durván ácsolt fakeresztekre gondolt, amelyeket elhagyott viskója mellett faragott és tűzött felesége, gyerekei hantjába. Név nincs rajtuk, de minek is ott név, ahol az ő halottai pihennek. Elindult a pálmatetős raktárhoz. A sötét arcú felügyelő benézett a félhomályos viskóba, de nem ment a függőágyban fekvő halotthoz. Félt a viskóban döngő, repdeső sok szúrólégytől, a halálos betegségtől.

Souzának nem segített senki. Maga cipelte a kordéra a függőágyba takart holttestet, amely még meleg volt. Behúzta a kordét a sűrűbe, egészen a távoli erdei temetőig. Sok sír sorakozott a faóriások alatt kiirtott növényzet helyén. Souza a szélső sír mellé húzta a halottas kordét. A gyökerekkel teli földben nagy nehezen megásta a sírt. Nem ásott mélyre. Kár — gondolta —, hogy nem adott segítséget a patron. Felnyalábolta a kordéról a halottat, hogy a sírhoz emelje, belegörgesse. Másként sehogy sem boldogult. Hirtelen szörnyű félelem hasított bele. Félelem, aminek nincs, és nem lehet határa. A halott megmozdult karjában.

— Souza! — hangzott a suttogás a függőágy-koporsóból. — Nincs senki a közelben?

— Nincs, senki sincs! — állt meg rémülten, merevült lábakkal Souza. Verejtékcseppek csurogtak le arcán. Súlyos terhét lehajította a megásott sír hantjaira.

— Akkor jó! — hántotta le magáról nyögve a szutykos függőágyat a fekete. Felállt.

— Te élsz? Feltámadtál holtodból? — hátrált Souza. — Dehogy is támadtam fel, hiszen el sem patkoltam.

Mikor beléptél a viskóba, akkor villant belém, hogy így

432

szabadulok Senhor Ferreira ördögmalmából, ahonnan másként nincs szabadulás, mint a sír révén. Segíts, Souza, behányjuk a sírt, mintha benne feküdnék. Beletűzzük a fejfát, hadd higgyék, hogy Pinto, a rabszolga örökre letette gumicsapoló kését.

— Hát jó, nem bánom, de mondhatom, holtra rémítettél — Behányták a sírt, megfaragtak., betűzték a fejfát.

— Isten veled, Souza, és ne feledd, Pinto a fekete rabszolga halott. Ezzel összecsavart függőágyát hóna alá vette, hogy befelé induljon a sűrűbe.

— Megállj, Pinto! Legalább késed legyen! — húzta ki kését övéből Souza. — Senhor Ferreira új kést adott nekem a felszereléshez. Pinto fekete arca felragyogott.

— Köszönöm, Souza! De ne feledd, eltemetted Pintót. — Csapódott mögötte a lomb, eltűnt az indás sűrűben.

Souza zaklatott gondolataiba merülve nyikorgatta visszafelé üres kordéját. Eltűnt mögötte az ösvény fordulójában, a növényzetben a temető, a holt nélküli sír, az új fejfa. Ha kiderülne a dolog, keményen bűnhődne, de Pinto — ezt tudta — soha többé nem kerül elő. Talán felfalja az őserdő, az éhség, de lehet, hogy csónakot szerez. Éppen a telep valamelyik csónakját, és azon menekül lefelé a folyón. Neve nem szerepel már a holtig hajszolt rabszolgák közt. Kihúzták a lajstromból. Jutalmat sem tűztek ki rá, mint szökött rabszolgára. Megélhet, ha megél. Eltemetett halott sírját senki sem bolygatja errefelé. Pár nap alatt szétesik a holttest, hat hónap múlva csak csontjait őrzi a sárga vagy fekete föld.

Kiért a nagy irtásra, a sok viskó közé. A tapírbőr korbácsos patron feléje lépdelt.

— Nos öreg, végeztél? — Igen! — nyögte fáradtan a caboclo. A felügyelő

pillanatig kutatva nézett rá, mintha olvasni akarna benne, azután megfordult, elment. Souza megkönnyebbült.

433

— Hol járhat Pinto? Elmosolyodott, mikor a halotti leplével menekülő feketére gondolt. Igen, innen csak a halál szabadít. Pintónak pedig ez, legalább egyelőre, sikerült.

— Mi az, röhögsz? — reccsent rá a raktárban a szerszámokat átvevő fehér felügyelő. — És hol a késed? — nézett övére. Souza odakapott. — Marha! — röhögött a félvér. — Persze, beleástad a halottal a sírba. Mindig akkor esik ki tokjából, ha behúzzátok a földet. Kár, hogy nem figyelmeztettelek. Máskor is előfordult ez az ilyen erdei csavargóknál. — Souza nyelt, de hallgatott. Tehát nem Pinto az első halott, aki szemfedőjével és odaajándékozott késsel menekül a földi pokolból a szabadságba.

Kiment a fatörzsekből épített, jól zárható raktárból. Vastag cölöpökből álló, cölöptetős karám mellett ment el. Vinnyogás, kántáló jaj hangzott belőle. Megállt, benézett két cölöp közt a résen. Odabenn agyonéheztetett, csontig soványodott indiánok hevertek a földön. Teljesen meztelenek voltak. Asszonyokat is látott köztük meg lázas szemű gyerekeket. Ez a munkára nevelés — gondolta Souza. Ha kimennek dolgozni — megláncolva, béklyósan, kellő őrizet mellett — kapnak enni. Ha nem dolgoznak, éhen pusztulnak. Megnézte a többzáváros, keresztdorongos ajtót. Éppen csak le kellene billenteni a dorongokat, máris szabadulnának az indiánok. De senki sincs, aki ezt megtegye. Az elszabadult indián olyan, mint az ördög. Neki csak egy élete van, azt pedig óvni kell Elisáért. A jajongó, ételért könyörgő vinnyogás mögötte maradt. Másfelé jártak már gondolatai. A munkán, a borracha-gyűjtésen, amit reggel elkezd. Nem tudja hova, merre küldi a patron. Egyedül kell eleveznie, gyűjtenie, vagy társsal? Társsal jobb lenne. Pinto jó társ volna. De hol van már Pinto?

434

Bromelia-csoport

435

Örvös pecari

436

Besötétedett. A sűrűből megtértek a közelben dolgozó seringueirók. Mocskos, ragadós, gumitejjel teli edényeket cipeltek. Bevitték a füstölgő tüzű agyagépítményekbe, ahol tömbökbe dolgozzák fel a gumit. A fehér arany már itt fekete — gondolta Souza, amint végignézett a telep mozgalmas esti életén.

Tüzek gyúltak, nagy kondérokban főztek, vacsoraillat szállt szerte. A láncos rabszolgákat cölöpházba terelték éjszakára a puskás felügyelők. Ott kapnak enni.

— Hé, megállj Souza, te is Jose Ramos! — állított meg egy szembejövő fiatal caboclót a korbácsos munkavezető.

— Ő megy holnap veled, Souza. Ramos is megkapja élelmiszeradagját. Felfelé indultok a folyón, a jobb oldali első patak sűrűjébe behatoltok. Két hónap múlva visszatértek a borrackával, hogy minden tartozást kifizessetek.

— Sohasem hozhatunk annyi borrachát! — mordult rá indulatosan a fiatal Ramos. — Ezt magad tudhatnád a legjobban! Másként nem fiadzana esztendőnként három új aranyat Senhor Ferreira minden régi aranya.

— Te, Ramos! — állt elébe fenyegetőn a tapírbőr-korbácsos felügyelő. — Ajánlom, hogy befogd a szád! — Souza aggodalma felengedett. A vérbő, fiatal és indulatos Ramos nekivaló társ.

— Jó gumicsapoló vagyok, ezért nem bántanak — nevetett Ramos, mikor elment a felügyelő. — Félnek is tőlem. Aki Ramosszal haragot tart — kántált —, nem hosszú életű e földön. Ramost — nevetett Souzára —, mint atyát kell tisztelni. Még a felügyelőknek is, akik pedig nagyurak! — húzta fel borzas, mefisztószerű szemöldökét.

— Látom pajtás, szeretsz tréfálni — nevetett. Souza. — Veled alkalmasint nem unalmas a gumicsapolás.

437

— Tréfálni? Tévedsz, vén Souza. Én csak figyelmeztetek. Mint most — komorodott el.

— A lányom alighanem megbecsülné az ilyenféle fickót, mint amilyen te vagy.

— Lányod? — nézett vissza Ramos, aki már eltűnőben volt a sötétben, hogy viskójába induljon. — Hol van? — lépett újra Souzához.

— A középső telepen, a patron házában. Otthagytam szolgálónak. Jól főz.

— És szép lány? — Szép-e? Mint az égből szállt angyal, a Madonna! — Akkor — köpött Ramos — könnyebben tanítod meg

úszni a fejszét, mint őrzöd meg Ferreira házában lányod szüzességét. Ugye, azt mondta Ferreira, hogy itt túl vadak a férfiak, ide nem lehet leányt hozni?

— Szóról szóra. — No látod! Akkor mindjárt tegyél is le szép atyai

reményeidről leányod tisztességét illetően, mert ha innen netán vissza is térnél, hogy hívják a lányodat? .. .

— Elisa! — nyögte Souza. — Szóval Elisát akkor már nem Ferreiránál, hanem a

caboclók bordélyában keresd. Mindig ez az új szeretők sorsa. Nekem egy nővérem él a bordélyban. Yolanda — vont vállat. — Nem volt éppen a legfehérebb virág, mikor Manausból Senhor Ferreirához kerültünk, de azért Ferreira megkívánta, házába vette, én meg ide kerültem. Yolanda pedig Ferreirától a bordélyba, amely százszor roszszabb a manausinál.

— Yolanda? — pillantott rémült, tágult szemmel Ramosra Souza.

— Az! Mit tudsz felőle? — állt meg hűvös beszédében Ramos, éppen csak szeme sarkából vetve pillantást Souzára.

438

— Hat nap előtt én mondtam el Elisával a halottak imáját Yolanda friss sírjánál — nyögte. — Elisa nem engedte, hogy Senhor Ferreira vízbe vettesse holttestét.

— Yolanda meghalt? — ordított fel Ramos. Souza sohasem hitte volna a hűvös caboclóról, hogy az indulat ilyen vad kitörésre készteti. Ramos tombolása egy percig tartott. Mintha két ember élne bőrében — gondolta Souza, de nem szólt. Elisa, az iránta érzett aggodalma elnyomta minden más érzését. Yolanda és Ramos baja csak valahol hátul hatolt be zaklatott tudatába.

— Mit gondolsz, mi van a lányommal? — ordított a megint hűvös fiatal gumicsapoló arcába.

— Mi? Megmondtam! Másra ne számíts. De — sötéten villant szeme —, nekünk holnap reggel nem kell feltétlenül feleveznünk a folyón. Vezet lefelé is csónakút.

— És a borracha, a tartozás? — Ne ordíts, Souza. Nem reggel indulunk, hanem

éjfélkor. — Szava hidegebben csengett, hűvössége dermesztőbb volt, mint tombolása. Akkor érkeztek meg a középső telepről a rabszolgavadászatra induló fegyveresek csónakjai. Ordítozva szálltak partra, birtokba vették az irtást, ahol élő csontvázak, láztól tépett emberi roncsok ténferegtek, ültek vacsoraosztáskor a ledöntött fatörzseken.

— Csak idő kérdése, hogy örökre lefeküdjenek — mormogta Ramos, mikor végigpillantott rajtuk. Souza is nézte a ványadt, kimerült gumicsapolókat, a láncos, régóta fogságban levő indiánokat, a puskás, korbácsos felügyelőket. Kín rajzolódott a gumicsapolók arcára, a hajcsárokén brutális kegyetlenség. Borrachát, minél több borrachát! — ült ki mindegyik arcára a Ferreirától beléjük égetett parancs. Soha sem lesznek már emberek ezek a felügyelők. Ebek voltak, fogcsikorgató ebek Ferreira pórázán.

439

— Nincs innen szabadulás! — lihegte nekikeseredve Souza.

— Nekünk igen, másokat csak a halál szabadíthat fel. Jól járt szegény Pinto, hallottam, te ástad el, Souza.

— Én! — húzódott mosolyra Souza arca. — Mi van veled? Eddig nemigen nevettél. — Nem, de Pinto miatt most tehetem. — Suttogva

elmondta Ramosnak a fekete rabszolga esetét. — Jó! — nevetett Ramos. — De ez nem új fogás.

Ajánlom, erről senkinek ne beszélj. Ha megtudja a felügyelő, belelődöz minden halottba temetés előtt. Hogy valódi legyen a halott — lélegzett mélyet. — Mint Senhor Ferreira, ha kézbekapom. Most lefekszem, Souza, alszom egyet. Éjfélkor, ne feledd, indulunk. Ajánlom, te is feküdj le.

— Yolanda egyetlen testvérem volt — folytatta azután a sötétben Ramos. — Árvaságomban, mikor már nem volt mit ennünk, önmagát adta el, hogy felneveljen. Érted, Souza? Én akkor ezt nem értettem, kisgyerek voltam, de Yolanda már szép nagylány, tizenhét esztendős. Mikor mindent megtudtam, éppen legénysorba cseperedtem. Nem akartam Yolandát Manausban hagyni. Elhoztam — elcsuklott hangja —, meghalni. Elisáért még időben visszamegyünk, Souza. Őt senkinek nem kell majd visszaimádkoznia a kajmánoktól.

A cölöpház felől üvöltés hangzott. Jajongó üvöltés. Megint nem adtak enni a fogoly indiánoknak. Hatodik napja. Csak vizet kapnak és korbácsot. Reggel azonban kezdődik a feltáplálás — nevetett. — Mandiókalepényt adnak, de csak keveset, féladagot. Azzal mennek ki dolgozni. Este, mint a kutyák, úgy vánszorognak vissza a másik fél-adagért. Eszükbe sem jut elszökni, mert az őserdőben az indián éppen úgy éhenhal, ha nincs fegyvere, amivel vadat ejtsen, mint Senhor Ferreira, ha odakerül. Éjfélkor felhők takarták az eget. Koromsötét volt a víz, az

440

erdő. Souza beszállt a felszereléssel teli csónakba, Ramos eloldotta. Csendesen merültek vízbe evezőik. Több mint egy kilométer távolságra jutottak, mikor puskalövések, tűz lobbanó világossága jelezte mögöttük a váratlan bajt. Ordítás, jajszó szüremlett feléjük a sötétben.

— Mi történhetett? — riadt meg Souza. — Mit jelentenek a puskalövések?

— Csak azt, hogy pokoli a szerencsénk — nevetett Ramos. — Magad sem tudod mekkora. Az indiánok megtámadták a tábort. Kiszabadítják testvéreiket. Mindenkit megölnek. Csak mi menekülünk épségben. Te meg én.

— Mint Pinto, mi is feltámadtunk holtunkból — nyögte Souza. Vöröslött mögöttük az égbolt. Nagy erővel eveztek lefelé. Souzát gondolatai hajszolták. Elisa, Pinto, az indiántámadás, Yolanda, megint Elisa.

Három nap telt el menekülő, hajszolt evezésben. Koromsötétség uralkodott az ősvadonszegte folyón, mikor megérkeztek a középső telep kikötője elé.

— Kikötünk — súgta Ramos. — Innen már én megyek a telepre. Egyedül.

— Veled megyek, Ramos! — Nem! Ketten akkora zajt csapunk, hogy meghiúsul

szándékom. Várj rám, amíg megjövök. — Választ sem várva, eltűnt a sötét parti őserdőben. Néha kutyaugatás hangzott, a rabszolgavadászathoz idomított vérebek csaholása. A parthoz hurkolt csónakban Souzának minden izma reszketett izgalmában. Nézte a sötétséget. Bele-belemarkolt, mintha Ferreira torkába mélyesztené körmeit.

Ramos árnyék módjára osont a kunyhósorok, viskók között. Jól ismerte a járást. Amott jobboldalt a kocsma, mellette a bordély, a felügyelők kunyhói, a raktárak. Fenn, az a sötét tömeg Ferreira háza. Puska, kés, éjszaka is mindig

441

a patron kezeügyében. De a lány is ott van. A patron figyelme most semmiképpen sem olyan éber, mint máskor.

Ott állt a veranda lépcsőjénél. Nem ment fel. Tudta, hogy recseg. Megkerülte a házat. Megkereste a konyha felőli hátsó ajtót. Benyitott. Zajtalanul nyílt. Az indián legények biztosan a kocsmában vannak. Fellélegzett. Megtapintotta övében kése markolatát, rongyos nadrágzsebében az araszos, nehéz ólomdarabot, amiből puskájába ólmot szokott vágni. Mellette volt a rozsdás drótköteg. Ez jobb — gondolta —, mint a zsineg. Mezítláb osont át a konyhán. Járt már itt Yolandánál. Nem is egyszer. Igen, a folyosó függönyén túl megtalálja a patron belső szobáit. Most csak az a kérdés, maga mellett tartja-e Elisát? Ha igen, a lány még fellármázza félelmében a telepet. Elisa! Szép név. Vajon a lány is olyan szép? Pillanatra megállt. Hallgatózott. A folyosótól jobbra levő szobából mély, erőteljes lélegzés hallatszott, míg balról, Yolanda régi szobájából finomabb, ziháló lélegzés, a kínlódó alvás hangja. Félrehúzta a függönyt, beosont Ferreira hálószobájába. Szeme megszokta a sötétséget, látta a széles ágy körvonalait. Keze késére csúszott. Nem! Így túl könnyű lenne. Kihúzta zsebéből az ara- szos ólmot. Odaosont az ágyhoz. Az ólommal Ferreira homlokára sújtott. Hörgés, majd nyögés törte meg á sötét szoba csendjét. Ramos lehajolt, megtapintotta az eszméletlen patron érverését.

— Gondoltam! — mormogta. — Még két font ólommal sem lehet agyonvágni. — Kiszedte nadrágzsebéből az összecsavart drótot. Széthajtotta. Keményen megdrótozta vele Ferreira bokáit, hátracsavart csuklóit. Egy rongycsomóval betömte száját. Másik rongydarabbal lekötötte száján a pecket. Hátul megcsomózta, nehogy kilökje nyelvével, ha magához tér.

442

— Ki van itt? — szólt az ajtó függönye előtt egy karcsú magas leány. Reszketett szava.

— Az apád, Souza barátja vagyok. Te vagy, Elisa? — Igen!

— Odalenn, az őserdő szélén vár csónakjával apád! Velem jössz!

— Az apám? Nem lehet! És te ki vagy? — Ramos, Yolanda öccse. Annak a nőnek testvére, akit,

mikor meghalt, te nem engedtél vízbe dobni. — Ó! És mi történt a patronnal? Megölted? — Nem! — nevetett keményen Ramos. — Csak

magammal viszem. Elszámolnivalóm van vele. De gondolom, nemcsak nekem, neked is, apádnak is.

— Siess! — rakta el az ólomdarabot. — Majd mögöttem gyere. Csendesen!

Ferreirát, mint valami zsákot, vállára emelte. Az felnyögött, de nem tért magához. Ramos félrerántotta a függönyt, s terhével a koromsötét folyosóra lépett. Elisa reszketve követte. Ramos a konyhán át jutott ki a sötét házból. A kocsma és a pislogó fényű bordély felől hangzó lárma, a gitárszó, felverte az éjszaka csendjét. Senkivel sem találkoztak. Beértek a viskósorok mögött feketedő parti erdőbe. Ramos zihálva haladt terhe alatt. Mögötte, inkább a hangokat, mint az alakot követte a sötétben Elisa.

— Hol vagy, Souza? — suttogott a vízparti erdő sötétjébe Ramos.

— Itt vagyok a csónakban, itt! — Itt a lányod és itt a patron is. A nehéz

emberzsákmányt beemelte a megbillenő csónakba. Amint Ferreira feje odaverődött a fenékdeszkához, felnyögött. — Úgy látszik magához tért a Senhor! — sziszegte Ramos. — Jó, ha teszi, mert nem sokáig teheti. — Nem figyelt a sötétben mögötte lejátszódó jelenetre. Apa és leánya ölelte egymást. Elisának csak könnyebbült zokogása hangzott. —

443

Gyerünk, szálljatok be! — szólt sürgetőn Ramos. — Tovább kell eveznünk, mielőtt rájönnének, hogy itt jártunk. Napkeltére messze kell lennünk — Souza beszállt. Mögötte Elisa.

— Sajnálom, hogy csak két evezőnk van — szólt Souza. — Hárman, három evezővel messzebbre érhetnénk reggelre.

— Ez ne okozzon gondot — felelte Ramos. — Pillanatra megállunk a kikötőnél. Valamelyik csónakból kiemeljük a hiányzó harmadik evezőt.

Rövid idő múlva három evező merült a sötét hullámokba, ahonnan — közelről és távolról — mély, torokhangit kajmánnyögések hangzottak

— Mit akarsz Ferreirával? — kérdezte a gumicsapolót Souza.

— Bízd rám, az én zsákmányom. Először én számolok Yolandáért, ha pedig marad belőle valami, az a tied — Vadul, keményen felnevetett, és nevetésében most már nem volt semmi hűvösség. Souza megborzongott. Elisa a fiatal caboclo körvonalait nézte, aki előtte, a csónakelőn evezett. Lábánál, nem is olyan régen még teste-lelke ura vergődött a húsába mélyen bevágó drótkötésben.

Eltelt az éjszaka. Keleten lassan feltűnt egy világos csík, majd mintha rátört volna a napfény a feketeségre, megvilágosodott az égboltozat. Kelt a nap.

— Itt kikötünk! — fordult vissza Ramos. — Magammal viszem a sűrűbe Ferreirát. Nem utaztatom tovább. — A fenékdeszkákon heverő patron mereven rászegeződő, félelemmel teli szemébe nézett. Száján most is ott volt a szoros kötés. Elisa reszketve fordult félre.

— Megölöd? — nézett Ramosra Souza. — Én nem, csak kiviszem a partra, fához hurkolom. - Vállára emelte Ferreirát, és a kikötött csónakból kilépett

a partra. Eltűnt vele a páfrányos sűrűben.

444

— Mit csinál vele? — törte meg a csendet Elisa. — Nem öli meg. Megígérte. Ramos betartja szavát —

felelte a vén caboclo. — Mégis menj utánuk apám! Ne engedd, hogy Ramos

megölje a patront. Eressze el. Bennünket már úgysem fogathat el.

— Jól van, megyek! — lépett ki kelletlenül a csónakból Souza. Követte az indás sűrűben Ramos nyomait. Nem sietett. Ramosnak mégis számolnia kell a patronnal Yolandáért és a többiekért, a legyilkolt indián kisgyerekekért, asszonyokért, a megcsonkíttatott, leölt férfiakért, mindenért.

Hirtelen meglátta az indák, folyondárok közt guggoló Ramost. Mellette a fatörzshöz drótozott Ferreirát. Vonaglott a patron a fájdalomtól. Nem tudott üvölteni, szája be volt tömve. Souza a patron drótkötéseire pillantott. Ramos akkor vágta el Ferreira sarkain az ínakat. Patakzott bokáinál a vér. Souzát kiverte a hideg verejték.

— Mit csináltál, Ramos? Megölted! — Én nem, nem én öltem meg, Souza, hanem majd

ezek. Nézd! — odamutatott a hatalmas tűzhangya-bolyra, amelyet megkavart egy ággal. A milliónyi húsevő vöröshangya kereste az ellenséget. Ramos véres vonalat húzott az ággal az avarban egészen a bolyig. A vöröshangyák rávetették magukat a vérre, tömegekben követték a nyomot.

— Gyerünk! — fordult meg verejtékét letörölve Souza. — Itt már senki sem segíthet. Gyere te is, Ramos! — A gumicsapoló megfordult, barna arcán enyhültek a vonások. Követte Souzát. Visszatérve a víz menti sűrűbe, némán szálltak csónakba.

— Hol van a patron? — nézett rájuk rémülten Elisa. — Odabenn! — bökött hátra apja. A fiatal Ramos a

leányt nézte. Szebbnek tűnt Yolandánál is.

445

— Nézd Elisa! — rakott eléje egy zsákot. — Ebben férfiruha, ing és nadrág van. Vedd fel. A Ferreirától kapott inget pedig — vesd a vízbe. Emléke sem maradjon. — Elisa az elforduló férfiak mögött átöltözött a csónakban. — Add csak ide azt az inget! — szólt Ramos. Követ kapart ki a gyökeres part agyagából, a hálóinget köré csavarta, és messze dobta a sodródó vízbe. Eloldotta a csónakot, evezőt fogott. Semmi sem mutatta, hogy a parton kikötött valaki. Csak bentebb indult meg a húsevő hangyák milliós tömege a feketedő vér vonalán — fejezte be Bernardino barátom.

A régi történet belekerült naplómba. Felállok. A karbidra hiába eresztek vizet, éppen csak pislog a lángja. Jó éjszakát!

446

N A P L Ó M „ T Ü K R E ”

ÁROM NAP múlt el. Déltájban érkezem vissza az erdei gyűjtésből. Abilio — hála a sok kininpirulának — az előző este óta lázmentes.

Embereim rakodnak, dolgoznak. Odalenn a két csónak csaknem útra kész. A füstös húsos bogrács még a tűzön rotyog. Mellette áll a farirhás edény, a kikészített culhákkal. Embereim rám várnak az ebéddel. Csak most érzem, milyen éhes vagyok. Reggel óta nem ittam. Ez is kimerítő a nagy forróságban.

Kora délután végleg berakodunk a csónakokba. Indulunk. A vízbe dőlt fatörzs mögötti erdei irtás gazdátlan marad. Az igazi gazda, Amazonas állam kormányzója nagyon messze lakik innen. Manausban, az állam fővárosában tartja fényes rezidenciáját. Ezt a tájat alighanem sohasem látogatja, mint ahogy ősvadonbeli birodalma más hasonló tájait sem. A brazil ember tudomásul veszi, hogy roppant ősvadonok felett rendelkezik, büszke is rá, de ennél többet nem nagyon tesz

Mögöttünk marad a feketült fatörzs, az uatumai anacondák pihenőhelye. Valahol feljebb kikötünk éjszakára. Alkalmas helyen, ahova nomád életünk vet. Erdei nomádok. Furcsa ez a kifejezés, de találó. Ősök vándorló szelleme kelt bennem új életre? Ez hajt, visz? Sehol sem maradok hosszabb ideig, ahol már megismertem, átvadásztam a vadont. Persze csak a vizek peremén vadászunk, mert csak akkor jutunk néhány kilométernél beljebb, ha valami csónakkal járható patak vizén oda beevezünk. Az Uatuma vadona voltaképpen nem jelenti számomra az igazi belső vadont. Erre néha caboclók járnak, bár nem sok él itt. Kétszáz kilométeren legfeljebb tízen vannak, beleértve a Miriti-vízesés tájának teljes létszámát.

H

447

Húzzuk az evezőket. Szól a kop-kop. Ez a mi indulónk. Az Uatuma vize gyors, sodrása erős. Áthúzunk a túlpartra, ahol a sziklás mederben gyengébb a sodrás. Igen, itt már jobb evezni, bár a víz itt is nagy erővel örvénylik lefelé a szűk mederben. Nagy erőfeszítés kell a legyőzéséhez. Az erdei táj változatlan körülöttünk. Némaság, napfény, áramló víz és meleg. Fojtogató a sűrű forróság. Csatakosak vagyunk a verítéktől. Csak néha állunk meg pillanatra az evezésben, hogy kézfejjel csapjuk le homlokunkról az izzadtságot.

Erdőárnyékban evezünk. Nyugatról szórja sugarait, melegét a nap. Jó így, néhány fokkal enyhül a hőség, de csak egyre tovább. Az anaconda, a giboia- és a capivara-bőrök a többivel összecsavarva, pálmaborítóm elejére kötve szikkadnak. Klementino és Juan csónakján szikkad a napra kitett zsákokban a szeletelt, sózott hús. Jól megrakott mindkét csónak.

— Nézd, Senhor! — mutat előre csepegő evezőjével Abilio. — Ott kiköthetünk, mert a lombozat mögött patak ömlik az Uatumába. — Felállok, és előre nézek a borítók meg a vadbőrök felett. Nem látok sokat. A patak torkolatát jórészt lezárja a sűrű bozót. Ha Abilio nem ismerné, nyugodtan elevezhetnénk a patak torkolata előtt.

— Kikötünk! — szólok vissza a másik csónakban mögöttünk evező Juannak és Klementinónak.

— Éppen áldozóban a nap, jókor érkezünk! — felel Juan. — Holnap is itt maradunk! — szólok embereimhez. —

Megnézzük milyen a pataktorkolat körül az ősvadon állatvilága.

— Igen, Senhor! — Abilio inkább csak így tőmondatokban beszél. Neki mindegy, merre megyünk, csak az a fontos, hogy ősvadon legyen.

— A pataktorkolattól befelé a legigazibb ősvadon kínálkozik — szól Juan.

448

— Voltaképpen ezt keressük, de az Uatuma vadonára — elmosolyodom — eddig sem lehetett panaszunk. — Klementino és Juan csónakja mellénk húz. Evezés közben vizsgálgatjuk a parti sűrűt. Mélyre merülő csónakjainkkal befordulunk a lombrejtette patak torkolatába, örvénylésébe. Hűvös árnyék fogad a bozótkéssel lecsapkodott ritkás növényzet alkotta kapu alatt. Beljebb már sötét a sűrű, bár odakinn a folyó felett még ott ragyog a búcsúzó nap.

— Elegendő időnk van a sötétedésig a tanyakészítésre — szól vissza Abilio. Alámosott, gyökeres partoldalnak döccen csónakunk. Abilio lerakja evezőjét, a csónakkötéllel felhág a partra. Szorosra húzva a kötelet, pálmatörzshöz köti a két csónakot. Áttornászom magam a felszerelésen, á vadbőrökön, majd felkapaszkodom Abilióhoz. Klementino és Juan is partra száll. Fáradtan nyújtózunk. Legalább tizenöt kilométert eveztünk azóta, hogy otthagytuk a feketült fatörzs melletti kis irtást. Abilio tüzet rak. Puskák, bozótkések, gumizsákok kerülnek fel a partra. Készülünk az éjszakára.

Karbidfénynél virrasztok a sötét éjszakában. Beevezzünk az itteni patakon? Vagy másikat, szélesebbet keressünk? Felfelé szólít az Uatuma, de befelé hív a kis patak ősvadona. Az Uatuma őserdejét ismerem. Jószerével kétszer végigvadásztam. Felfelé legalább háromszáz kilométert evezhetünk, hozzáteszem: igen nehéz körülmények között. Sok odafenn a sellő, vízfutás, vízesés. Ezeken átvinni, felvontatni, esetleg a part sűrűjében vágott erdei csapáson szállítani a nehéz csónakokat — mindenképpen kemény munka. A távoli Jatapú vadona is efféle. Döntök. Most az Uatuma patakjának ősvadona következik Felevezek rajta. Három emberem idekinn a pataktorkolatnál marad. Gyűjtsenek, vadásszanak, ha akarnak: pihenjenek. Abilióra különösképpen ráfér. Közben én az egyik csónakon befelé evezek, ott vadászok. Egészen beleélem magam az egyedül

449

való előrehatolás gondolatába, ami voltaképpen igen nehéz feladat. Az evezés, a vadászat, a magányos éjszakák az éppencsak a függőágynak kivágott kis irtáson az egyedüllét nyomasztó terhét sugározzák Ezért is járnak mindig többesben a vadászó, gumigyűjtő caboclók. Ha visszagondolok eddigi magányos, ősvadonbeli barangolásaimra, azok mégis gyönyörűséget, vadászszerencsét hoztak. Lelkialkatom különben is magányosságra teremtett.

A rámbocsátkozó éjszakában visszaverődik az Uatuma tükréről a fekete égbolt ragyogó csillagtengere. Némaságba burkolózik körülöttem az ősvadon, de én meghallom suttogását. Vagy csak a vér zúg fülemben? Nem. Világosan hallom: az őserdő zúgatja lombját. Kerekedő szellő zizegteti a legfelső erdei szintet, a lombkupola és a parti növényzet levélzetét. Ez hozza felém a százezernyi halk hangból tevődő erdei súgást.

Fáradt vagyok. Mégsem tudok aludni. Kis ládámból kiszedem a naplójegyzeteimhez szolgáló fehér papírlapokat. Amit sötétedéskor, vacsora után magam elé tettem, mind teleírtam. Megigazítom egymáson az íróasztalként szolgáló, szétcsúszott, részben mérgeskígyóktól lakott ketreceket. Mindent sorra veszek, és most, hogy naplóm írásában is utolérem magam, jó érzés telepszik belém. Gondolataimban turkálok, a töltőtoll pedig engedelmesen, sűrűn vonja fekete kacskaringóit a fehér papíron a karbidvilágította éjszakában. Papirosom nem tiszta a szó igazi értelmében, mint ahogy teleírt oldalaim sem makulátlanok. Az éjszakai írások, a karbidlámpa mellett töltött órák — többször megemlékezem erről naplómban — rovarokat, bogarakat, éjjeli lepkéket vonzanak. Nagy részük — főleg az apraja — elkenődik a fehér és a teleírt lapokon.

450

Felpillantok a karbidfényből a patak feletti ritkás lombon átfénylő csillagos égboltra. Ferdén ragyog a „Dél Keresztje” a csillagtengerben. Eszembe jut a Rio Negro vadonában hallott egyik erdei történet. Felippe, a vadbőrt és szárított halhúst vásárló uaumpesi kereskedő mondta el a Rio Negro partján azután, hogy kígyófogó botom zsinege alatt meglátta az elfogott mérgeskígyót. Kedvem kerekedett hozzá, álmos sem vagyok. Elmondom Felippe történetét. Így kezdte:

— Te Martin! — szólt le a kereskedőhajó mellett rakodó csónakba José, a bárkás legénye. — Nem ártana, ha magaddal vinnél néhány, a Sao Pauló-i Butantan Intézetből származó bádogketrecet. Nem nagyok, csak éppen akkorák, hogy a megfogott mérgeskígyókat belerakd. Fizetned sem kell a ketrecekért, csak címedet kell rájuk írnod. Bármelyik kereskedőbárkás elviszi, ha kígyózsákmánnyal tele átadod. — A kis fedélzet ponyvaárnyékából felvett egy apró bádogládát. Martin, a barna bőrű caboclo megnézte. Majd a jól megrakott, pálmaborítóval már letakart csónakra pillantott, amelyen mindaz helyet kapott, ami erdei fazendáján másfél hónapra elegendő.

— Nem bánom, add ide, de előbb írd rá a nevemet, a folyó nevét, ahol lakom. Én nem tudok írni. — A hajóslegény szakadt nadrágja zsebéből ceruzavéget kotort elő. Megnyálazta. Martin Espinho, Rio Uaumpes. Estado do Amazonas — írta rá a ketrec címkéjére. Két másikat is megcímezett.

— Tessék! — adta le a bádogládákat. — Most csak meg kell töltened mérgeskígyókkal, és feladnod valamelyik hajóra. Bárkás is elviszi, repülőgép is, de még a legnagyobb gőzhajó is ingyen szállítja — tette hozzá. — Te pedig megkapod a mérgeskígyókért a csereküldeményt, a kígyómarás elleni szérumot és az injekciós fecskendőt. Csak ne legyen rá szükséged! — nevetett.

451

— Hé, José! — kiáltott feléjük a hajóvégből a gőzbárka tulajdonos-kapitánya. — Mit alkudoztok annyit? Hadd evezzen el Martin. Mindent leadtál csónakjába?

— Igen, Senhor. Megtoldottam három Butantan-ketreccel. Ha úgy tetszik, indulhatunk. — Eloldotta a csónakkötelet, és a hajótest mellől elsodródó csónakba dobta. A gőz ugyanakkor sivítva tódult a dugattyúkba. Csengetés hangzott a gépházból. Pöfögve indult el a kis gőzös, a melléje csatolt kereskedőhajóval. Martin helyére ült, evezőt fogott. Erős húzásokkal vitte csónakját a part irányába. Előtte ömlött a távoli ősvadonban eredő Uaumpes a fekete vízű hatalmas Rio Negróba. Martin tekintete pillanatra megállapodott a csónakban a három kígyóketrecen. Vállat vont. Ha már leadta José, magával viszi. Ötezer kilométerre lehetett az Uaumpestől Sao Paulo, a déli nagyváros, ahol az Instituto Butantan, a kígyómarások elleni szérumokat gyártó telep működik. Mennyi idő alatt érnek oda ezek a bádogketrecek? Feltéve, hogy gyűjt beléjük mérges kígyókat. Jobb azokat messze elkerülni! — gondolta. Mély húzásokkal vitte csónakját a parti sűrű, az Uaumpes torkolata irányába. Messziről idelátszott az Uaumpes egyik kikötője, meg a parton egy falu. Annak is Uaumpes a neve. A csónakok, amelyek előzőleg a kereskedőhajó körül nyüzsögtek, már mind kikötöttek. Partra rakták a becserélt felszerelést, élelmiszert. Gyerekek, asszonyok sürögtek körülöttük, férfiak izzadtan cipeltek mandiókával, kenyérpótló farinhával teli kosarakat. Némely caboclo szárított pirarucu halszeletekből álló hatalmas köteget vett a vállára Ezek a belső őserdőbe indulnak — gondolta Martin —, nem érnek rá pirarucu-halakra szigonnyal vadászni, sózni, szárítani húsukat. — Martin negyven esztendős volt, két iker fiával, apjával és nagyapjával lakott az Uaumpes partján épített pálmakunyhóban, ültetvényükön.

452

— Sok minden kell! — sóhajtotta, mikor erős húzások után partot ért.

— Sok! — bólintott a néger Juan, miközben partra húzta a nehéz csónakot. — Ráadásul öreg az apád, feleséged is beteg, nem szólva nagyapádról. A két fiú pedig még kicsi. Mit hoztál a hajóra eladni? Majdnem az utolsó percben érkeztél.

— Banánt, vadbőröket, cukornádpálinkát. Nos és azokat a pirarucu-kötegeket, amelyek közül kettőt José amott cipel. Háromszorosáért vette meg a bárkástól, mint amennyit az nekem érte elszámolt.

— Gazember! — pillantott sötéten a Rio Negro irányába a fekete bőrű Juan. De csak a távolodó kereskedő gőzbárka pöfögését hallották. — Mindig így van ez. Mennyi nála a tartozásod?

— Sok! — komorodott el Martin. — Fiaimnak is kerül majd belőle törlesztenivaló. Mindig csak szaporodik a bárkás könyvében a tartozás. Sohasem tudok eleget hozni ahhoz, hogy fogyjon.

— Mindenütt így van ez pajtás, az Uaumpesen csakúgy, mint a Xingún, vagy odalenn a Sucurin. Ej, hát azokat a Butantan bádogládákat is viszed? Rádsózta a bárkás legénye? Az egyetlen dolog, amit ingyen hajít az ember csónakjába — nevetett keserűen.

— Igen, ezért semmit sem kért — mosolygott sötéten Martin. — Holnapra megérkezem fazendámra. Csak fiaimat kell összeterelnem, hogy indulhassak. Elcsavarognak, ha Uaumpes kunyhói közé lehozom őket. — Ezzel evezőjét ülése mellé téve, partra szállt. A csónakot még jobban kihúzta a homokra, nehogy elsodorja a víz. — Rodrigo, Alberto! — kiáltott. — Merre vagytok?

— Itt, apám! — futott ki a banáncserjék sűrű ligetéből két, tízéves forma, félmeztelen barna fiú. Megszólalásig hasonlítottak egymáshoz.

453

— Tessék apám, indulunk? — lihegte az elsőnek odaérkező barna fiú.

— Igen! — Máris? — szontyolodott el a később érkező Alberto.

— Nem maradhatnánk holnapig Uaumpesban? — Nem, indulnunk kell. Anyátok beteg. Apámra sem

lehet sokáig rábízni dédapátokat. Egy-kettő a csónakba, indulás.

— Azonnal, csak két bádogládikót hozunk — fordult a két fiú, és elszáguldottak a falu kereskedőkunyhója, a gőzbárkás fiók üzlete irányába.

— Hát ezeket mi lelte? — nézett utánuk José. — De már itt is vannak!

— Tessék, apám! — szalad a csónakhoz Rodrigo. — Ezt a ládát ingyen kaptam, Alberto is hozza a magáét. Csörömpölve rakták be a csónakvégbe.

— Nicsak, itt még három ilyen láda van — ámult Rodrigo. — Ezek is mérgeskígyóknak valók?

— Igen! — komorodott el apjuk. — Ha mindegyikbe mérgeskígyót teszünk, és elküldjük

a ráírt címre, Sao Paulóba, az Instituto Butantanba, olyan kígyómarás elleni szérumot, orvosságot kapunk, amilyen a ketrecben elküldött kígyó mérge ellen jó — magyarázta lelkesen apjának és a fekete Juannak Alberto.

— Ingyen külditek a mérgeskígyót, és cserébe ingyen kapjátok a szérumot a hozzávaló fecskendővel — lépett hozzájuk egy erdei szénégető. — Csak tudnám, mi ezen a bárkás haszna? Vakarta meg fejét Martin Espinho.

454

Erdei óriáskígyó (Constrictor constrictor)

Capivara vagy capibara, vízidisznó falka

455

— Semmi! — nevetett Juan. — Kizárólag ezek a ládák azok, amelyeken nem keres, és ezért is akar tőlük mielőbb szabadulni. Kininnel, kávéval és lőszerrel bizonyára nem látott el ennyire gazdagon.

— Nem! — köpött a vízbe megvetőn Martin. — Előre fiúk, befelé! — Fogjatok evezőt! — A fiúk helyükre ugrottak, Juan pedig vízre tolta a csónakot. A két fiú elöl evezett. Apjuk a hátsó ülésen.

— Jó utat, Martin, a kininből jó sokat adj a feleségednek, de magad is szorgalmasan szedjed!

— Amíg csak tart belőle! — intett vissza búcsúzóul Martin evezőjével. Mikor vízbe merítette, arra gondolt, vajon az ötven kininpirula, amit a pirarucu-húsért cserébe számolt el a bárkás, elegendő lesz-e maláriától gyötört felesége gyógyításához? Többet nem adott a pirarucuért a bárkés, hiába könyörgött. Megrándította vállát. Jó, hogy ennyit adott. Mi történik, ha eltagadja, hogy van kininje? Megtehette volna. Ej, még kiderül, hogy irgalmas szamaritánus a bárkás. Nem gondolt rá többet, nem akart rágondolni. Körülnézett. Az Uaumpes folyó itt széles, partjait őserdő borítja. Sehol másutt nincs szabad terület, csak a faluban és kis ültetvényén. Ültetvény? Keserűen elnevette magát. Irtás, amit a nagyapja kezdett, az apja tovább szélesített, és 6 folytatott. Most sem nagyobb, mint holmi apró sziget a folyón, de ezt nem víz, hanem ősvadon fogja körül. Keményen belehúzott evezőjével a sodrásba. Fiai átvették az ütemet. A Rio Uaumpesen lassan, evezőhúzásról evezőhúzásra felfelé igyekezett a megrakott, pálmaborítóval letakart csónak.

Dél. A folyóparton, az ősvadon sűrűjébe vágott kis irtáson töltött éjszaka baj nélkül telt. Reggeli vízreszállásuk óta keményen eveztek. A part mentén vízre boruló ősvadon zöldje nem változik. csak éppen a sodrás ereje más. Aszerint, hogy széles vagy keskeny-e a meder? Forróság

456

ülte meg a tájat. Rovarok zizzentek a víz felett, szitakötők csapongtak, elkapdosva, zsákmányul ejtve a különféle rovarokat. Martin Espinho keményen evezett. Mellén, hátán verejtékpatakok futottak le. Fiai is elfáradtak.

— Csak kis ideig tartsatok ki még! — szólt előre biztatón. — Mindjárt a fazendán vagyunk. — A két fiú hátranézett.

— Bírjuk, apám! — erőlködött Rodrigo, de szava leheletnyi volt. Alberto szája éppen csak mozdult:

— Bírjuk! — Martin Espinho szorította, röpítette volna a csónakot.

Az ötven kinin pirula, igen, az vitte, sodorta víz ellenében a nehéz csónakot.

— Amott a kikötő! — szólt biztatóan Martin Espinho. — Senki sem jött le eléjük a partra, mikor ráfutott a homokra a csónak. Martin evezőjét a pad alá lódította, s kininnel a kezében lépett a sekély vízbe.

Fiaira bízta a kikötést. Óriás mangófák árnyéka alatt állt — cölöpökön — a régi

pálmakunyhó. Martin egyszerre ugrott fel a kunyhóba vezető négy lépcsőfokon. Az ajtóban találkozott apjával.

— Mi van apám? — torka elszorult az izgalomtól. — Siess! — intett befelé az öreg. Martin belépett a sötét

kunyhóba. Kétfelől hallotta a mély lélegzést. Jobbról nagyapja, balról Maria. Széthajtotta a csaknem összeboruló függőágy csipkés szélét. Sovány, láztól gyötört asszony pillantott fel rá. Mosolyogni próbált.

— Megjöttél? — suttogta_ — Meg! Apám, a vizet — szólt hátra. Elvette apja

kezéből a tökhéjat. — Vedd be! — adott felesége kezébe két kininpirulát. Az — emlékezve a régen tanult módra — egy korty vízzel lenyelte. Visszahanyatlott átizzadt függőágyába.

457

— Meggyógyulsz! — simogatta meg Martin felesége verejtékes homlokát. — Hoztam kinint. Ötven pirulát. Ötvenet! -- mutatta a dobozt.

— Apókának is adjál! — lihegte az asszony. — Három napja egyfolytában rázza a láz. -- Martin odafordult. Széthajtotta a csaknem kilencven esztendős vénség ráncai mélyek voltak, mint a Rio Negro fekete vizén a hullámok, karjai soványak, csoda, hogy egyáltalán él.

— Mi van apóka? — simította félre Martin az öreg caboclo homlokáról a fehér hajat.

— Semmi fiam, csak meghalok. Az én időm is elkövetkezik!

— Nem apóka, nem halsz meg, itt a kinin, hoztam. — Az csak a feleségednek elegendő. Kettőnek kevés. —

Szemében kemény fény lobbant, mikor összezárta sovány ajkait. Martin ismerte nagyapját, értett az öreg arcrezdüléséből. Tudta, hogy nem veszi be a kinint. Tehetetlenül eresztette le két karját.

— Apóka nem veszi be a kinint — szólt apjának, aki mögéje lépett.

— Így volt máskor is. Bízzunk a szentekben! — hangzott a felelet.

— Csak keserűsót adjatok — nyöszörgött függőágyából az öreg. — Azt is hoztál, Martin?

— Igen, már hozzák is a fiúk. Nézd apóka, itt a keserűsó — vette ki Alberto kezéből a vászonzsákot. Apja telemerte vízzel a tökhéjat, és odaadta az öregnek. Martin belemarkolt a kioldott zsákba, és jókora marék keserűsót szórt a vízbe. Rodrigo fakanállal felkeverte. Az öreget rázta a hideg. Mikor feloldódott a só, kiitta. Kiköpött, hátrahanyatlott. A két fiú anyjuk függőágyánál állt. Benéztek a két rojtos, hosszú függőágycsipke közé. Anyjuk mosolygott.

— Meggyógyulok, gyerekek. A kinin megöli a lázat.

458

-- Meg! De most enned kell valamit. Nézd, mit hoztam a bárkás lanchájáról a Rio Negróról. . . — Martin megmutatta feleségének a tejkonzervet, a rizst és a kakaóport. Finom zablisztet is hoztam. — Az asszony elmosolyodott. A pálmakunyhóból kisiető fiaira pillantott, akik zajjal rakták félre a bádogketreceket.

— Hát azok micsodák? — kérdezte leheletszerű gyenge hangon.

— Mérgeskígyókat kellene beléjük fogni, és Sao Paulóba küldeni — vetette oda könnyedén Martin. A beteg asszony szeme elsötétült.

— Ne! — Ne csináljátok. A kígyók mérgesek, megölnek benneteket — suttogása régi döbbeneteket idézett.

— Szérumot küldene értük az Instituto Butantan! — szólt Martin.

— A Butantan? — Igen. Voltaképpen ezért is hoztam a ketreceket.

Sohasem volt még ebben a kunyhóban kígyómarás elleni szérum, soha. Érted asszony? És négy ember halt meg ebben a kunyhóban kígyómarásban. Apóka öccse 1889-ben, akit éppen akkor szabadítottak fel a rabszolgaságból, anyám és — emlékezz — a szomszéd két kisgyereke. — Az asszony nem szólt, befelé fordult. Kinintől könnyebbülten, de sziklahegynél is súlyosabb, szívére nehezedő félelemmel.

Forróövi napfény szikrázott, melegítette az ültetvény földjét. Beérett a feketebab.

— Fiúk! — szólt Rodrigóhoz és Albertóhoz apjuk. — Menjetek, és szedjétek fel a babtermést. Szárastól tépjétek, így gyorsabban megy, holnap az édesburgonyát szedjük majd. Az ananász is érik, a banán is. Igyekeznetek kell.

459

Apókával és anyátokkal a cukornádhoz megyek. Megkezdjük a vágást.

— Igen apám! — felelte Rodrigo. — Sietünk. — Apóka kihozta a két fiú bozótkését.

— Menjetek, és vigyázzatok. Ne feledjétek, a feketebab nagyon pereg, óvatosan szedjétek.

— Úgy teszünk! — mosolygott Alberto. Testvérével eltűnt a földig lógó óriás banánlevelektől takart ösvényen.

— Iskolába kellene már küldeni a fiúkat! — pillantott utánuk sóhajtva anyjuk.

— Kellene, kellene, de miből? — keseredett neki Martin. — Manausban a városi eltartás, a sok kiadás megenné ültetvényünket, még akkor is, ha nem tartoznánk Senhor Batistnak, a gőzbárkás kereskedőnek. — Nem szólt többet.

— Én inkább a fiúkkal megyek — szólt apóka. — A babnál többet használhatok, mint a cukornádvágásnál.

— Menj! — pillantott rá a sovány, barna arcú asszony —, jobb is szeretem, ha a fiúkkal vagy, apóka. — Az öreg megtörülte száz ránc barázdálta, verejtékes fekete arcát. Apóka még néger volt, rég meghalt felesége néger-fehér keverék. Fia — Rodrigo és Alberto nagyapja már fehér feleséget kapott, és a két gyerek apja már csak haja gyűrűzésében viselte a néger beütést. Martin felesége barna caboclo-asszony, a két fiú anyja selymes, fekete haját kapta alig barnás bőre mellé. Az ősvadon caboclóinak, a nyersgumit gyűjtő, vadászatból, kevés földművelésből élő népeinek vére keveredett bennük, meghozva mindazt, ami képessé tette őket az ősvadonbeli életre. Sok generáció tapasztalása, ösztönös figyelnie fejlődött ki bennük. A zöld ősvadon, a folyó fiai voltak. Vadászvér, halászszenvedély pezsgett ereikben. Ügyesen kezelték a puskát, szigonyt, horgászkészséget, de a bozótkéssel is tudtak bánni.

Apóka eltűnt a banántövek közt. Az élő vízesésként aláomló zöld levelek szegélyezték útját.

460

— Jobb is, ha velük megy — pillantott utána Maria aszszony. — A babra, édesburgonyára kijönnek az őserdőből a majmok, a növényevő apró vadak, ők pedig a jaguárokat, pumákat vonzzák. Ezek ellen kevés a fiúk kezében levő bozótkés.

— Ne láss rémeket, asszony! — lélegzett mélyet Martin. — Elindultak a mocsaras cukornádültetvényre.

Mögöttük maradt a pálmakunyhó, az emberi erővel hajtott fahengeres cukornád sajtoló meg a szomszédos kiskunyhóba beépített pálinkafőző üstje.

A vén néger elsietett a suhogó banánlevelek, a zöld, félig érett gyümölcsök hatalmas fürtjei között. Rovarok zümmögtek körülötte, madarak rebbentek ragyogó tolldíszeikben. Pirosak, kékek és zöldek. Fakopácsok, papagájok. A fekete madarakat, a kopasz nyakú, kerregő dögkeselyűket nem szerette. De azért nem bántotta őket, hiszen élőre sohasem csaptak le, csak a hulladékra.

Több fekete dögkeselyű, urubu előtte lebbentette szét szárnyait, emelkedett a magasba. Az öreg pillanatra megállt, benézett a széles banánlevelektől takart sűrűbe. Igen! — mormogta — dög. Jaguár-vadászkutyájuk hevert ott — szétmarcangoltan. Két napja nem jött haza. Legyek döngték körül. Bűzlött. Kígyómarástól múlt ki — nézte meg közelebbről a duzzadt, kileffent nyelvet. Hasát alaposan kikezdték már a hollókeselyűk. Otthagyta a dögöt, visszalépett az ösvényre. A kutyát valahol másutt marta meg a mérgeskígyó, és ide az árnyékos banánosba vánszorgott kimúlni — gondolta az öreg.

Kilépett. Sietett, ahogy csak vén lába, mezítlábas talpa bírta a banánosban is forró talajt. Kutatva pillantott szét. Gyűlölte a mérgeskígyókat, a vizek kajmánjait, a vad krokodil-féléket. A kajmánok még a mérgeskígyóknál is veszedelmesebbek — gondolta —, sokkal veszedelmesebbek! Szorosan markolta bozótkését

461

Kikerült a banánosból. Az arasznyi bab szárazon zörgött. A két fiú oldalról, az őserdő felől kezdett a kormos tuskókkal teli, égett fatörzsű irtáson a babszárak feltépéséhez. Nem vették észre az öreget, aki mögéjük került. Nagy igyekezettel hajlongtak, tépték, dobálták halomba a babtöveket. A lehajló Rodrigo keze mellett, a babszárak alatt az öreg meglátott valami mozdulót.

— Megállj! — üvöltötte. Akkor már felhangzott az erdei dió rázásához hasonló csörrenés. A fiúk a kiáltásra hátrapattantak. Időben. Az öreg odaugrott, bozótkésével lesújtott. A kardszerű széles penge kettészelte a csörgőkígyót, amely támadó hullámvonalba rántotta törzsét.

A díszes cascavel a legborzalmasabb mérgű csörgőkígyó! — törülte meg verejtéktől patakzó homlokát az öreg. — Csaknem megölt, Rodrigo. — Az izmos, barna bőrű fiú szája széle megrándult. Nem szólt. — A kutyánkat is ilyen kígyó ölhette meg. Ott tépik az urubuk a banánosban. — Az ikrek riadtan pillantottak a zöld levelek tömegére. — A párja is itt lehet. Óvakodjatok — pillantott a száraz, fonnyadó babtermésre az öreg. — Majd én átnézem ezt a területet.

— Ne, apóka, megmar! — fogta meg az öreg sovány, meztelen karját Alberto. Rodrigo a díszes, szép mintázatú, kettészelt kígyótetemet nézte.

— Ez is az urubuké! — mormolta. — Akár Milreis, a kutyánk.

— Ne öld meg a másik csörgőkígyót, apóka! — lépett dédapja nyomába Rodrigo. — Megfogjuk, elküldjük az egyik bádogládában délre, a Butantan Intézetbe. Marás elleni szérumot, injekciós fecskendőt kapunk érte.

— Nem bánom — enyhült meg apóka fekete arcán az ezer ránc. Apró egerek futottak szét lába előtt, amint

462

zörrent a babszár. — Már tudom, miért jöttek a babba a mérges kígyók. Nézzétek, sok az idetelepült egér.

— Valóban — ugrott félre Rodrigo két elfutó egér elől. Azt hitte, kígyó zörög. — Nagyon elszaporodtak mostanában, apóka!

— Nagyon! — bólintott az öreg. — A babot pedig szeretik. Sok fészket áshattak az árnyékos babszárak alá. Intett. — Megálljatok! — suttogta. — Van zsinegetek?

— Igen! — lihegett a fáradtságtól és az izgalomtól Rodrigo. Apóka lehajolt, bozótkése hátoldalával hirtelen leszorított valamit a babszárak alatt. Odanyúlt, majd szorosan feje alatt markolva, felemelt egy veszedelmesen csapkodó mérgeskígyót.

— Cascavel — díszes csörgőkígyó — lépett vissza riadtan Alberto. Rodrigo is megrettenve hátrált.

— Az! — bólintott az öreg. — De ez már nem veszedelmes. Nézzétek, így fogjátok. Szorosan feje mögött, a nyakán. Meg kell tanulnotok, a magatok érdekében.

— Szaladunk, apóka — villant Alberto boldog pillantása dédapjára. — Hozzuk a bádogládát. Gyere, Rodrigo! — elszáguldottak. A ráncos bőrű fekete vénség szeretettel, aggódva pillantott utánuk. — Jó, hogy utánuk jöttem — mormogta. Letörülte arcáról a verejtéket.

Mire felszedték az őserdő és a banánültetvény közé ültetett babot, az erdő árnyékában mind az öt bádogláda bádogbörtönében ott szorongott a babban megbújt, egerekre vadászó három csörgőkígyó és a két igencsak nagyra-nőtt, rettenetes mérgű surucucu.

A két surucucu akkora volt, hogy alig fért be a bádogládába. Az öreg még nem engedte a fiúkat a babszárak közt megbújt mérgeskígyókhoz, csak mutatta, miként bánik el velük. Rodrigo és Alberto pompás tanítványoknak bizonyultak. Földre dobott ágakon

463

megmutatták dédapjuknak, hogyan fogják majd el a mérgeskígyókat.

— Jól van, fiúk! — nevetett az öreg. Kivillantak fehér fogai. — A többit majd legénykorotokban próbáljátok. A ketreceket a mérgeskígyókkal pedig minél előbb elküldjük Sao Paulóba, a Butantan Intézetbe, hogy megkapjuk értük a kígyómarás elleni szérumokat meg injekciós fecskendőket.

— Így történt — fejezte be Felippe elbeszélését a Rio Negro fekete vizének partján az erdőárnyékban. Mindjárt ezután bárkába szállt, indult vissza az Uaumpes torkolata irányába.

Álmosodom. A napi munka kemény volt, benne sűrűsödik a táborbontás, az evezés, a tanyaverés. Nos és Felippe történetével tűzdelt naplóírásom álmosító fáradtsága. A csak félig töltött karbidlámpa fénye amúgy sem elég a további íráshoz. Már csak pislákol. Elrakodom. Félreteszem a rövidvillás, zsineges kígyófogó botot. Winchesteremet függőágyam alá teszem, a szúnyoghálót leengedem. Nyugodalmas jó éjszakát.

Reggel. Igencsak nehezen kászálódom szúnyoghálóm alól. Az éjszakai körmölés rámnehezedik. Embereim tesznek-vesznek körülöttem.

— Jó reggelt, Senhor! Kialudtad magad? — lép hozzám a nyitott ingű, mezítlábas Klementino. — Nem akartunk zavarni. Jó lenne, ha megmondanád, mit tegyünk, mert lassan felszárad az avarról a harmat.

— Jó reggelt, legények! — viszonzom a köszöntéseket. Kipillantok a lombok közt a gomolygó esőfelhőkkel teli égboltozatra. Nem látom a napot. Kénytelen vagyok elfogadni Juan és Abilio bizonykodó szavát, hogy igaza van Klementinónak, felszárad a harmat.

— Kilenc ára is elmúlt — ismételgeti Klementino. — Alaposan elaludtál, Senhor!

464

— Sajnos, igen! — nyugszom bele. — Mostanában nem aludtam ennyire mélyen.

Leereszkedem két csónakunk közé, hogy a meredek part aljában megmosakodjam. Vödörből. Nem árt a piranha preták miatt az óvatosság. A mosakodás befejezéseként három vödör vizet öntök magamra. Lenvászonból készült, szétvágott amerikai liszteszsák a törülközőm. Igen alkalmas ez a zsák erre a célra. Nem zavar még az a nagy vőrösbetűs rajzos nyomás sem, ami a gyártó cég kiváló minőségű lisztjét reklámozza. A vörös festéket nem lehet kimosni a zsák anyagából. A modern festékgyártás diadala.

De azért távolról sem éri el a brazíliai, mexikói, és a perui őserdőkben talált sziklavésetek évezredek óta mit sem halványuló vörös festékének a tökéletességét, hogy úgy mondjam, tartósságát. Ilyen vörös festéket használtak a Húsvét-szigetek óriásszobrai sapkáinak festésére is. Sok évezred előtt elpusztult ismeretlen civilizációra emlékezem a zsáktörülköző vörös betűi nyomán. A brazíliai őserdő varázsos szépsége, mindent feloldó nagyszerűsége kelti fel bennem ezeket a gondolatokat. Szépségek világa ez a sűrűség. A régmúlté csakúgy, mint napjainké.

— Mit végezzünk, Senhor? — kérdezi Juan. Hangja komoly és megfontolt. Láthatóan unatkozik. Nem is csoda, hiszen életeleme az őserdő, a vadászat. Ha szokásos tanyán lennénk, mindenki régen ment volna dolga, a vadászat, a gyűjtés után. De itt most a határon vagyunk. Nem tudják, merre fordulunk? Tovább evezünk-e az Uatumán, vagy befordulunk a patakon?

— Mindegy, mit csináltok, Juan. Pihenjetek, vagy vadásszatok. Teszitek, amihez kedvetek van — felelem. — Én holnap reggel beevezek a patakon az őserdőbe. Senkit nem viszek magammal. Körülnézek odabenn. Vajon mire akadok, mit találok?

465

— Ha megfőztük a délre valót, bemegyek az őserdőbe — szól Juan.

— Én is indulok, Senhor — mosolyog Abilio. — Eleget unatkoztam betegségem miatt.

— Ha Abilio megy, én sem maradok — szólal meg csendesen Klementino. Megnézi puskáját, bozótkése élét. Abilio bográcsot tesz a tűzre. Körülnyaldossa a láng. A lomb alatti árnyékban meglátok egy kifeszített, hosszú szőrű, fehérrel elszórtan pettyezett friss bőrt. Megismerem: mucura bőre. Húsa meg a bográcsban fő.

— Mikor és ki lőtte a mucurát? — kérdezem. — Nem hallottam a lövést. Hangom egyáltalán nem barátságos. Sajnálom a kígyópusztító, hasznos kis állatot.

— Egy órával ezelőtt, mélyen a sűrűben lőttem — mutat befelé a patak menti őserdőbe Klementino.

— Jó nagyon a mucura húsa, Senhor — toldja meg Abilio. — Olyan, mint a csirkéé. Mi pedig nagyon régen ettünk csirkét.

— Hát ez bizony döntő ok, ezt belátom — nevetek. — Ha pedig amúgy is megvan már a mucura, jól jön a bőre gyűjtésemben. Mikor megforgatva átnézem a szénfekete, fehéres beütésekkel tarkázott, karmoslábú bőrt, kiderül, hogy Klementino a fejét már nem nyúzta ki. Füle mögött egyszerűen körbevágta.

— A mucura fejebőrét nem nyúztad ki? — bosszankodom. Klementino behúzza nyakát, pislog, látszik, hogy már bánja túl gyors munkáját. Nincs mit tenni, a szép mucura bőre hajítófát sem ér. Pedig fejlett, szép hím állat volt. Klementino még mindig nem tanult mellettem eleget. Régi erdei napjaiban ilyesmivel nem sokat törődött. De most, mikor velem jár, elhagyhatná régi szokásait. A vadbőrbeváltónál persze semmit nem jelent, ha nincs meg az anaconda, a giboia, a jaguár, a puma, a törpeszarvas

466

vagy akármelyik más állat lába, fejebőre. De annál inkább számít ez a múzeumi célra gyűjtött állatbőröknél.

Elfordulok Klementinótól. Rakosgatom holmimat. Válogatom a reggeli induláshoz szükségeseket. Abilio és Juan a tűz körül foglalatoskodik. Egy bizonyos: az életében nagyon büdös mucura leveséből, húsából nem eszem, akármennyire is dicsérik legényeim. A mucura-bőr megcsonkítása miatti rosszkedvem lassanként elmúlik.

— Amíg távol leszek, készítsetek magatoknak és a holmiknak pálmaereszt.

— Igen, Senhor! — feleli Abilio. — Hát te mit csinálsz? — nézek Klementinóra, aki a

sűrűből hoz ki valamit, s a mucurabőrrel leül egy ládára. Kést húz, majd zsákvarrótűt, zsineget szed elő a felszerelésből.

— Senhor! — pillant rám. — Megkerestem a mucura levágott fejét. Lehúzom róla a bőrt, és visszavarrom. A koponyát kifőzhetnénk — mutatja a nyakarészén véres fejet, amely a macskához hasonlít. Elmúlik bosszúságom.

— Jól van, Klementino! — nevetek. A mucura fejebőre helyére kerül. Szemrésein rálátni az avarra, áttűz rajta a fény. Selymes fekete szőre alatt nem látszik Klementino öltögetése. A múzeumi preparátor már teljes bőrrel dolgozhat.

— A mucura húsból nekem ne adj, ne tölts a tökhéjba levest — hárítom el ebédkor Abilio tálaló szándékát.

— Miért ne, Senhor? Kitűnő! — próbál meggyőzni. — Ilyen jót még sohasem ettél.

Félő, hogy ezt ezután is elmulasztom — nevetek. Ránézek az árnyékban szikkadó mucura bőrre, a kifőzésre félretett nyúzott koponyára. Abilio ismer. Tudja, ha egyszer nem kérek ilyenféle erdei csemegét, kár erőltetni. Szótlan odaadja részemet Klementinónak.

467

A földre letett mucura-koponyát sűrűn rajzzák a furmiga de fogók, a tűzhangyák. Nem nagyobbak, mint a hazai apró feketehangyák. A tűzhangyák húsevők. Ha fürkészőik zsákmányra találnak, visszaszáguldanak a bolyhoz, és közlik, hol a zsákmány. Nagyon pontos helymegjelölést adhatnak, mert tömegestől érkeznek ugyanarra a helyre. Akkor azután megkezdődik a sokszor még eleven állaton a lakoma.

A lángtól, koromtól feketült, kiürült ebédfőző bográcsot Abilio leemeli a tűzről. Helyébe kétliteres, vízzel félig teli konzervdobozt fészkel a parázsra. Valósággal beleülteti. A füstös konzervdobozban főzöm ki a mucura-koponyát. Klementino két faág közé fogja a nyúzott fejet, tűzhangyástól belecsobbantja a nagy konzervdoboz melegedő vizébe. Klementino nem kényes, de ismeri az emberbe is fájdalmasan belemaró tűzhangyákat. Csak azért fogta fadarabok közé a kis koponyát. A tűzhangyák csúfos véget érnek a lassan forrósodó vízben. A földön maradtak dühösen száguldoznak, keresik a nagy hirtelen eltűnt zsákmányt. Nem tudják, mitől menekültek! Ebéd helyett megnézem a kávéfőző fazekat. Fél liter reggelről maradt, hideg feketekávét találok benne. Farinhát hajigálok a cukrozott kávékortyok után. Ideérkeztemkor olyanféle érzésem volt ezzel a máskülönben kitűnő kenyérpótlóval, mintha sódert rágnék Ez az érzés azóta sem változott, de legalább megszoktam a farinhát. A két rossz közül a kisebbiket választom, s némi túlzással mondva, ma már szívesen eszem a mandiokamorzsából készített száraz farinhát. Ha nem tenném, igencsak éhes maradnék, s ez az állapot — kenyér híján — itt sűrűn ismétlődne. Mucura-húsból azonban ezután sem kérek.

Kora délután. Minden izomrész lefő a mucura fejről. Leöntöm róla a vizet. Tiszta vízben ismét kifőzöm. Hamarosan leöntöm ezt is, majd a koponyát kiszedve,

468

hideg vízben lehűtve, leválasztom állcsontját, kiszedem fogait. A kirázott üres koponyát kiteszem a napra száradni. Ha megszikkadt, helyükre ragasztom a fogakat. Papírba csomagolom, ráírom nevét, származási helyét, majd rákerül a dátum is. Ezután elrakom a többi preparátum közé. A mucura ezzel befejezte itteni szereplését. Most már az elhelyezés, az értékesítés következik. Voltaképpen ez a legnehezebb. Mindaz, ami eddig a mucura ős a többi vadbőr és élőállat megszerzésekor történt, gyerekjáték az ezután következőkhöz. Némely vadbőrbeváltó a zsákmányra leső urubu képzetét kelti bennem.

Odahaza is ismertem néhány ilyen urubut. Azok még az ittenieknél is veszedelmesebbek voltak.

A nap tüzes sugárözönt bocsát alá. Rezeg a levegő az Uatuma felett. Éppen csak a délibáb hiányzik, olyan forró a délután. De délibáb nincs. Embereim bennjárnak valahol a sűrűben. Lövést eddig nem hallottam. Összeszedem, amit reggel magammal viszek a patak ősvadonába. Winchestert és duplacsövűt, pálmaborítókat, ketreceket, ruhás gumi- zsákot, amelybe szúnyoghálóm, függőágyam is belefér. Ezeken kívül iszákomat, benne sok apróságot.

Nagyon kiszakadtam a civilizációból. Nem tudok semmit a nagyvilág eseményeiről. Tökéletesen kiszűrtem magam az egyik nyomorúságból, hogy beleilleszkedjem a másikba. Itt most teljes ridegtartásban élek, de odahaza ez még nehezebb. — Bumm! — hallom az erdőből a távoli lövést.

Beáll a szürkület, alkonyodik. A vöröslő napkorong eltűnik a nyugati őserdő felett. Elsőnek Klementino jön ki az erdőből nagy zörgéssel, de nem hoz semmiféle zsákmányt. Juan érkezik másodiknak, kezében elejtett, nyilván túl magasról lelőtt, összetört lajhár. Abilio érkezik harmadiknak. Nála sincs semmi, hacsak az óriás orchideatövet nem számítom, amit ágastól cipel. Nem

469

vagyok orchideagyűjtő, de ez az orchideatő igazán nagyon szép. Virágai bíborként ragyognak hosszú kocsányaikon, és mindez — Abilio is — tele van hangyával, rovarral. Első dolgom, hogy a rendkívüli szépségű parazitát vízbe merítsem. Így teljesen megtisztul bogártól, rovartól, mindenfajta hangyától, mert a víz alatt egyetlen bogár sem állja a növénybe, léggyökerekbe való hosszas kapaszkodást. Valamennyit elsodorja a patak Uatumába torkolló vize. Az orchidea virága tisztán, megfürdetve kerül a partra. Lyukat ások az árnyékos földben, elültetem az ágon tenyésző erdei virágcsodát. Remélem, kibírja, amíg visszatérek, illetve visszatérünk, és csónakunkba vehetjük. Tapasztalásom szerint a brazilok ugyanígy tesznek, ha dróton függő, földdel teli ládákba dísznövényként orchideatövet telepítenek.

Besötétedik. A tűz lángol, és a lajhár piruló húsának illata a bárány jóféle ízére emlékeztet. Lajhárt már többször ettem. Nem nagy kedvvel, de lassanként megszokom. Hamar elfogy a jóillatú hús. Feketekávéval öblítjük le a kicsit zsíros falatokat.

Kigyúl a karbidlámpa. Lecsapott ágcsonkokon függ a holmink. Függőágyaink fákra kötve, felettük a szúnyoghálók. A tűz a kis irtás szélén parázslik. Békességes most a szállás. Reggel jó időre elhagyom az Uatuma-parti tanyahelyet. Mire visszatérek, pálmaeresz áll itt, ahol mindenki megszállhat majd, aki az Uatumán erre evez. Mi is így vagyunk. Ahol már áll pálmakunyhó, akármilyen roskadt is, szívesen kikötünk éjszakára. Nem könnyű az esti erdőirtás, szállásépítés.

Csendben ülünk a lassan kihunyó tűz gyérfüstű parazsa mellett. Szúnyogűzőnek jó. Mi kell ennél több? A szúnyogháló alatt nagy a meleg. Nem fekszem le, inkább idekinn maradok. A friss levegő, a libbenő szellő hűsít a nappali forróság után. Elálmosodom. Felállok.

470

— Jó éjszakát, fiúk! — Jó éjszakát, Senhor! — szól kórusban a köszöntés.

Legényeim is cihelődnek. Függőágyainkba térünk. Csak a karbidfény pislákol mind kisebb lánggal a ránkköszöntő forróövi éjszakában.

Reggel. Viszonylag hűvös a táj, és a nappal előttem van ezernyi vadászreményével, a gyűjtő szenvedélyes várakozásával. Odalenn a patak örvénylő vizén ringatózik megrakott vadászcsónakom. Abilio ajánlkozik, hogy velem jön, de én inkább egyedül megyek. Winchesteremmel leereszkedem a csónakba — meghintázik, mikor beszállok. Duplacsövűm és a duzzadó iszák a többi holmi közt már lenn vár. Eléggé alacsony a vízállás, benn vagyunk a nyárban, a száraz évszakban. Abilio a pálmatörzsről leoldja a csónakkötelet, utánam dobja. Evezőt fogok, és erős húzással megmerítem. Befelé fordítom a csónakot. Nehéz egy evezőnek a csónak, érzem az első húzásoknál.

— Szerencsés utat, jó vadászatot, Senhor! — szól fentről Abilio. Juan és Klementino hasonlóképpen, karjukat felemelve búcsúznak. Belesimulok a patak kétoldali magas, tízöles üdezöldjébe. Mögöttem eltűnik a szállás. Húsz evezőhúzás után már annyira magamban vagyok, mintha ötven kilométerre lennék az Uatumától.

471

A P A T A K - S Z U R D O K B A N

Z ÉGBOLT aranya rám ragyog. Mély szurdokban evezek. Csend ölel körül, amit csak evezőm szapora kopogása zavar. Szól a kop-kop. Változtatok a

módon, most már zaj nélkül evezek. Kétoldalról vonul csónakom mellett az ősvadon zöld

fala. Előttem hirtelen vakkantó ugatásféle, majd a simára lecsúszkált halpénzes mederpartról vízbe csobban egy szép barna, világos hasú állat, legalább egy és negyedméteres, lándzsafarka méter hosszú. Óriásvidra, ariranha. Szőrrel fedett orrú, nappali állat. Csak éjszakára vonul odújába. Most megzavartam halzsákmánya falásában. Kisebb rokona, a sima, szőrtelen orrú, barnásszürke, világos hasú vidra-lontra viszont inkább éjjeli állat. Ez vízimadarakat, sőt kisebb szárazföldi állatokat is elkap. Több vakkantást nem hallok. A szép, értékes bundájú ariranha alábukik a patak mély vizébe. Bőre egyenlő értékű a jaguáréval. Pillanatra megállok az ariranha-tanya előtt. Semmi sem marasztal, odafenn a rókalyukszerű üregek bejáratain pókhálók. Ez mutatja, hogy nincsenek lakói. A vízbe ugrasztott ariranha nyilván csak halzsákmányával húzódott ki a partra.

Elmarad a lakatlan ariranha-tanya. Ismét közrefog az ősvadon. Szorosan, mintha védene. De ez a védelmezőnek tűnő közrefogás fojtogató is. Errefelé semmit sem lehet előre tudni. Néhol sziklás, köves a partoldal, a növényzet ilyen helyeken alacsonyabb. Papagájok kiáltoznak, repülnek felettem. Tűz a nap. Csuromvíz rajtam minden. A patak zöld fala elfogja a szellőt, megáll benne a forróság.

Tökhéjjal vizet merek, kettővel is iszom. A maradékot visszaloccsantom. Ezalatt jobb kezemmel vízbecsüngő indába kapaszkodom, nehogy visszasodorjon a víz.

A

472

Mezítláb, evezőstrikóban, hajadonfőtt evezek a csónakelő keskeny, szűk padján. Itt a legjobb. Könnyen váltogatom jobbról balra, balról jobbra az evezőt.

Délidő. Legalább tíz kilométert eveztem egyhuzamban. Nehéz, kemény munka volt eddig hozni a csónakot. Sok ezerszer kellett vízbe mártanom az evezőt. Nekivezetem a csónakot a zöld növényfalnak. Sziklás a hely, kikötök. A gyökérre hurkolt kötél biztosan tart. Felkapaszkodom a magas partra. Semmi érdekes. Néma és magányos az őserdő. Ugyanolyan, mint amin eddig áteveztem.

Majmok hirtelen felcsattanó riogását hallom. Bőgőmajmok, guaribák. A hangzavarból ítélve több százan lehetnek. Skáláznak, mint mindig, ha ráérnek. Mivel mindig ráérnek, csaknem mindig skáláznak. Másfajta majmok is élnek itt, közte a sátánmajom, a fekete, sapkaszerű koronát viselő 60 cm-es cuxiú,84 továbbá az uacari,85 amely szintén falkában él. Ez pofáján kétoldalt szakállt viselő, rövid farkú állat. Nem bírja a fogságot, rövid idő alatt elpusztul. A sátánmajom furcsa jószág, olyan a képe, mint a szentképről lemásolt ördögé.

Eddig inkább csak értékesíthető, begyűjthető állatokról emlékeztem meg naplómban. Most mind sűrűbben írok kisebb erdei és víziállatokról. Akkor is, ha semmiféle gyakorlati hasznot nem hoznak. Nagyon érdekes az őserdő ezernyi apró állata, a sok fajta jellegzetessége. Kár lenne, ha nem ejteném el ezeket, legalábbis tollam, naplóm számára.

Olajoshalból, farinhából, banánlekvárból álló ebédemhez ülök. Winchesteremet magam mellé teszem. Elém kerülhet akármi. Ha akkor indulnék puskáért, elveszne a zsákmány. Két tökhéj vízzel fejezem be az ebédet. Semmiféle baj nem származik abból, hogy a víz szűretlen. Ilyesmit sohasem tapasztaltam Észak-Brazíliában, és caboclóim sem tudnak a

84 Pithecia satanas. 85 Brachyurus rubicundus.

473

A legnagyobb tatuféle, öves-állat. Tatu canastra

Puma

474

szűretlen víz ártalmas voltáról. Nehéz is lenne gyűjtő-utamon a víz szűrését megoldani. Úgy kell inni, ahogy kimeri az ember a patakból, folyóból. Gondolkodás nélkül. Esetleg csukott szemmel.Mielőtt tovább eveznék, körülnézek. Mit adhat ez az őserdő? Iszákomat vállamra vetem, bozótkésem derekamon, nyúzókésem külön tokban, szintén övemen. Bal hónom alatt Winchesterem. Körülöttem véget nem érő sűrűség. Minden telenőve indával, fatörzzsel, aljnövényzettel. A tüskés törzsű, komor feketepálmák sem hiányoznak. Ezeket nagyon kerülöm, mert a földtől a kocsányokon át a levélcsúcsokig, mindenütt tüskés. Marcona növény. Megvesztegethetetlen. Nem hajlik, nem húzható el, csak bök. Mintha veszekedett düh telítené. Finom tüskéje beletörik a bőrbe, gyulladásos, gennyedő sebet okoz, mivel a mélyre szaladt tüske sebbe tört végét nehezen lehet kiszedni. Emellett tüskéi erdei szennyel fertőzöttek.

Órákon át küzdök a sűrűvel. Semmi eredmény. Gyíkokat többször látok, de ezek csaknem mind kicsinyek. Mintha elátkozták volna ezt a vad erdőt. Visszafordulok. Micsoda tornamutatvány, le és fel, oldalt és előre, sőt visszalépni, ha tüskés indába akadok. Mindezt órákon át. Elég nagy zajt keltek eközben, nem csoda, ha minden józan erdei állat menekül az ismeretlen lény elől. A tördelt ágjelzések végre visszavezetnek csónakomhoz. Mélységes megkönnyebbüléssel pillantom meg a patakot. Szomjas vagyok, első dolgom, hogy a tökhéj után nyúlok. Kétszer is meritek, iszom, de még most sem loccsantom vissza a patakba a maradékot. Sőt. Harmadszor is telemerem, kiiszom a tökhéjat. Helyemre telepszem, eloldom a kötelet a gyökérről. Evezőt fogok. Kezdődik megint a kemény evezés, a legnehezebb caboclo-munka.

Helyenként szélesedik, másutt túl keskeny a sebes sodrású patak. Aszerint, milyen a meder: sziklás, agyagos,

475

esetleg homokos. Mert ilyenre is akadok. A homokos részen kikötök éjszakára. Körbenézem a környező vadont, nem rejt-e valamit számomra? Magasra felhúzom a csónakot a lejtős, homokos, erdei vadak nyomával teli parton. Mindjárt a parton két alkalmas fa akad függőágyam számára. Állatféle csaknem mindig kerüli az embert. Akkor is, ha éjjel táplálék után jár. Az ember illata, holmijának idegenszerű szaga nem egy, de több ellenfelet sejttet a legveszélyesebb ragadozóban is.

Tűz világol a parton, a csónaktól három lépésre. Befelé újabb három lépésre függőágyam, szúnyoghálóm függ a két törzsön. Vacsorázom. Szúnyogok döngenek körülöttem. A leszálló füst betakarja a szúnyoghálót. Még nem sötétedik, de nyomban vacsora után alája húzódom. Reggel elevezek innen. Jó éjszakát, már amilyenre az éjszaka sikerül.

Dél. Ismét kikötök. Befelé indulok a sűrűbe körülnézni. Nem igazi őserdő az, ami körülvesz. Ez a sűrű csak utánzata annak, amit szeretek. Itt csak erdő van, nem őserdő. Bár korát tekintve megilletné az igazi őserdő titulusa. Kusza vadon az egész, indák sűrűje és ehhez alacsony fák, aljnövényzet járul. Csak a legnagyobb nehézséggel lehet előrejutni benne, annyira gátol a kuszaság. Kazalnyi frissen lekaszált fűbe került bogárhoz hasonló itt az ember: csak vánszorogni tud, miközben a felmelegedés, a befülledés folyamata egyre tart. Ebben gyötrődöm a szó szoros értelmében. Sohasem akadtam ilyesféle erdei kuszaságra. Kúszva próbálok a tüskés növényzet alatt előrejutni. Iszákom az avart éri.

Előttem preák, arasznál hosszabb vörösesbarna, ürgeszerű állatok. Tucatnyian lehetnek. Szépek, karcsúak. Mondhatnám, könnyedek. Éppen erre a nedves avarú, víz menti terepre teremtődtek. Gyorsak. Általában nyolc és tizenötös csoportokban járnak. Családiasak. Nem is csoda

476

összetartozásuk, hiszen ebben a vad erdőben másként nem lehetne élni. Növényevők. Caboclóim szeretik húsukat, de én még nem ettem belőlük. ' A preák nem vesznek észre, fel-feltartják orrocskájukat, szimatolgatnak, kóstolgatnak valamiféle növényt, de azt, hogy mit, már nem látom. Hat lépésre lehetnek előttem, és én térden állva, sarkamra csüngő iszákkal figyelem a kis erdei idillt. A preák egy zörrentésemet észreveszik, riadva eltűnik az erdőaljban a kis csapat.

Próbálok előrejutni a tüskés növénytömeg alatt, de nem sok eredménnyel. Oldalt milliónyi tüskéjű feketepálma, felül a kíméletlen növénytömeg, jobbra pedig lezuhant, töredezett ágkorhadék. Az alagúton csak úgy juthatok át — elvesztem türelmemet —, ha bozótkéssel lecsapdosom az előttem levő tüskés ágkoszorút. Úgy kell ebbe beleállnom, mintha valami óriás, roppant köpeny lenne. Vágom felettem a helyet, ahol felállhatok. Zörög a lehulló gally, a tüskés ág, inda. A kis erdei preák nyilván unokáik unokáinak is beszámolnak majd a szörnyűséges erdei lénnyel való találkozásról. E n is, erről a tüskés bozótról.

Hátamon olyan rongyos már az evezőstrikó, mint valami foltozást többé nem érdemlő harisnya. Majdnem ugyanilyen bőröm is, de ezt majd csak rendbehozza a minden sebet gyógyító természet. Nadrágomat csak azért nem hántotta le rólam a korhadó, felül tüskés őserdő ezer ága-boga, mert bőrszerű, kemény a felivott verejtéktől és téphetetlen akár a bádog. Egyébként tömérdek, sokszínű folt díszlik nadrágomon különféle erdei növények nedvétől. Eredeti színe kivehetetlen.

Az indiánok őserdei fák lehántott, zúzott, kimosott és megszárított kérgéből készítik ruháikat. Akkora az ilyen „szövetdarab”, amekkora kérget egyben lehántanak Még a színük is különböző. Aszerint, milyen fajta fa kérgéből nyerik. Egyetlen hátránya, hogy a fa elpusztul az ilyen

477

művelet következtében. Némelyik fának kéregszövete olyan vastag, hogy odahaza akár télikabát-szabásra is alkalmas lenne. Hová is jutottam csupa rongy és lyuk trikómról való töprengésem közben?

Átjutok a tüskés, csüngőindás növénytömegen. Tovább hatolok. Amint a sűrű levélzet alól egy helyütt felpillantok az ágak közé, meglátok egy karmaival kapaszkodó, sárgadolmányú tamandua mirimet,86 más néven jalepot. Dolmányos hangyász. Sárga „dolmánya” és farkavége sárgája között szőre színe sötét. Hatvancentis farkával együtt vagy méter hosszú állat. Legszívesebben hangyákkal él, de rovarfélét is eszik, sőt, vándorlása közben a fészkekben lelt madártojásokat is megeszi. Már látom a tamandua mirim célját. A rücskös, vén fa egyik ágát hatalmas hangyatelep, afféle rárakott sauva-gomb öleli körül. A dolmányos hangyász ártalmatlan, hasznos állat. Védeni kellene rovarpusztító szerepe miatt, de ez aligha vihető keresztül. Falu-közelben minden kis caboclo-gyerek rátámad, rajta gyakorolja a vadászatot, mivel nem védekezik. A sárga dolmányú, — a caboclók így mondják: sárga mellényű — hangyász sebesen igyekszik felfelé. Észrevett. Nem tudja, hová tegyen? De mivel nem mozdulok, lelassul kapaszkodása. Lehet, hogy már csak valami különös fának néz, annyira összefolyik körülöttem a szürkészöld, sokféle színárnyalatú sűrű. A hangyász eltűnik az erdő felső, lombos szintjében. Nem áll meg a sauva-telepnél. A sauva-gomb ezernyi lakójának életét megmentettem mozdulásommal.

Nem megyek tovább. Fordulok. Visszafelé vagdalom, tágítom a sűrűben a rést. Zsákmányra ebben a roppant növényegyvelegben amúgy sem számíthatok. A kíméletlenül kusza indatömegből semmit sem akarok már.

86 Tamandua tetradactylus (Tetradactyla).

478

Csak pihenni, kijutni szeretnék belőle, minél előbb vissza, szállásomra. Átizzad rajtam minden, csurom veríték szakadt trikóm, rövidnadrágom. A néhol megpillantott bogarakért, pókokért le sem hajolok. Ha lehajolnék, elő kellene venni iszákomból a ciánkális rovargyűjtő üveget. Ehhez pedig nincs sem kedvem, sem energiám. A bozótkés markolásába, indavágó sújtásába gyűlik minden erőm.

Alighanem eltévedtem, letértem a kés jelölte útról. Ennivalóm, vizem sincs. Szinte szédelgek a szomjúságtól. Ismerem ezt a tünetet. Néha fekete karikák röpködnek szemem előtt. Ilyenkor pillanatra lehunyom szemem, megállok. De tovább, előre. Akkora zajt csapok, mint valami tank. Sok körülöttem a hangyafészek, a fák köré épített termeszkúp. Jó egynéhányuk kihalt. Az ilyen sűrű erdőnek ezek a jellegzetességei.

Kidőlt törzsön, a levált kéreg alatt kotorászó parányi hangyászt, egy tamanduait87 pillantok meg. Mellső lábain két, hátsó lábain négy kapaszkodó karma van. Hegyes orrú, 25 cm-es, hasonló hosszúságú, lombos farkú állatka. Szürke. Ez a legkisebb faj a hangyászok között. Felémnéz, eközben szorgalmasan tovább kutat jellegzetes hosszú orrocskájával, nyelvével. Elfoghatnám, annyira közel vagyok hozzá, de nem kell. Csak gondom lenne vele, a végén mégis el kellene eresztenem. A kis hangyász, a tamanduai végigszalad a fatörzsön, a földből kiszakadt gyökértalphoz fut. Szemmel követem útját. Másfelé akartam indulni, de mikor — jó tettért jót várj — egy szűk lombrésen át megpillantom a patak örvénylő vizét, a kis hangyász — mint a mesék vezető jótétlelke —, eltűnik.

A lazult földű, mély patakparton göröngyök csobbannak a vízbe: zavarossá válik. Lepillantok. Olyan melegem támad, mintha tíz ördög rakná bennem a tüzet. Pedig az

87 Cyclopes didactylus.

479

ördögök, a fekete piranhák odalenn a vízben tolonganak, ahol a göröngyök vízbe zuhantak. Ha nem gördülnek vízbe azok a földdarabok, ivás közben ujjaim, arcom, orrom bánhatnák a piranhák támadását. A loccsanásokra ideérkeztek az itteni sziklás patak kalózai, a fekete piranhák88, más néven fűrészes pontylazacok. Veszedelmes, hústépő halak. Tikkasztó szomjúságom ellenére elmegy a kedvem az ivástól.

Látom azt is, hogy ez a patak nem az, amelyen eddig eveztem. Keskenyebb. Alig másfél méter széles, sziklás. Komor, fekete felszíne alatt piranha-rajok ólálkodnak. Az Uatuma táján a sziklás, mély vízrészeken természetes a piranha-preták előfordulása. Ebben a kis patakban váratlan jelentkezésük. Itt nem elég Winchesteremmel biztosan lőni, kígyófogó zsineges bottal bánni, nyakon ragadni a legmérgesebb kígyót. Ennél több kell: előrelátás. Odább leereszkedem a vízhez. A piranhák feljebb cikáznak. Sebesen merek néhány marék vizet. Iszom. Így kerülik el a piranha-veszedelmet az állatok is. Még nem oltottam szomjam, de idejében abbahagyom az ivást. A patak mentén lefelé kell haladnom, hogy megtaláljam a nagy patakot, annak mentén pedig víz menti szállásomat. A bozótkés szisszenve vág. Omlik előttem a fiatal törzs, karvastagságú indasűrű. Egy-egy sujtásba beleadom minden dühömet, szomjúságom és a piranhák miatti indulatomat.

A keskeny patak a zöldellő ősvadonban belesimul nagy testvérébe, én pedig annak partján gázolom lefelé a növényzetet. Csurog rólam az izzadság, iszamlós vagyok az erdei szennytől, rámtapadt korhadéktól.

Hirtelen megpillantom a felszereléssel rakott kis irtást, rajta partra húzott csónakomat. Hátrább szúnyoghálóm,

88 Serrasalmonidae.

480

alatta függőágyam. Leülök a csónakelőre. Mióta járom a sűrűt? Mikor reggel elindultam, fél hét lehetett. Most a lenyugvó nap szerint fél hat. Tizenegy órája küzdök ezzel az istenverte, tüskés sűrűvel Zsákmány? Semmi. Csak több tucat karcolást, lombvágást sikerült ez idő alatt szereznem. Lehúzom magamról az evezőstrikót. Mármint azt, ami belőle megmaradt. Megkönnyebbülve rántom le szeméttel teli gumicipőmet.

Óvatos vagyok. Nem mosom bele azonnal lábamat a patakba. Tökhéjjal meritek vizet, öntögetem magamra. Fürdök. Szegényes, hús mulatság. Lemosom magamról az erdei szennyet, ami csaknem milliméteres rétegben rámtapad. Hajamat is kimosom, teljes erdei egyveleg talált benne helyet. Közben iszom. Nagyon is sokat. Éhes nem vagyok. Kimosom a horpadt vödörben nadrágomat. Reggelre megszárad. Ha nem, az sem baj.

Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen eredménytelen napom. A piranhák pedig? Az lenne csak teteje mindennek, ha arcomból több kiharapott darab hiányozna. Ettől csak jószerencsém védett meg. Szeretnék belerúgni ebbe a szép, kíméletlen, mindig fenyegető őserdőbe, hogy azután alázatosan megkövessem. Mert még ilyen, piranhás jelentkezésében is szeretem. De azért megcsavarom én még az orrodat, te zöldruhás rengeteg, csak jöjjön el az ideje. Bedőlők függőágyamba. Felcsapva hagyom a szúnyoghálót. Mély, jóleső sóhajjal elhelyezkedem. Rámborul a sötétedő alkonyat. Jönnek a szúnyogok. Ezt már nem állom. Leeresztem a szúnyoghálót. Vacsora nélküli jó éjszakát!

Reggel. Evezés közben valami mélységes meghatottság telepszik rám, mikor a patakon felfelé tartva az ősvadon némaságában körülpillantok. Más a némaság és más a csend. Mindkettőt világosan érzékelem. A némaság fenyegetőt, váratlant takarhat, a csend jóleső nyugalmat. Felettem aranylik a kéklő égbolt. Kétoldalt az őserdő zöldje.

481

A patak örvénylő vizén visszatükrözik a reggeli aranypír. Csónakom evezője halkan loccsan. A patak alig három méter széles, az őserdő zöld, indás fala húsz vagy még több méter magas. Olyan vagyok a két roppant növényfal aljában, mint valami nagyon mély barázdában haladó aprócska bogár.

Csónakom barnult fáján, az őserdő levélzetén, barnásfekete indaszárain bő harmat. Más a harmat színe csónakomon, a levelek zöldjén, mint a feketült törzseken, korhadt kérgű vén indákon. Nagy a hőmérsékleti különbség az éjszaka meg a nappal között. A kettő eredménye a bő harmat. Újra és újra, naponta érzékelem ezt a csapadékot, vele a vadászlehetőséget. Ez a reggelente és este visszatérő jelenség az ember számára az erdei lét alapja. Nélküle nyáridőben, mikor ritka az eső, nem lehetne vadászni, zsákmányt ejteni. A vad indián is csak így, az átnedvesedett, nem zörrenő avaron tudja íja nyílvesszőjével, fúvócsöve mérgezett tüskéjével, fabunkójával megszerezni zsákmányát. A szikkadó, délelőtt már zajosan törő korhadékos avar elriasztja a neszelő vadat a zajjal előrehatoló ember elől. Az őserdő törvényei kemények, áthághatatlanok.

Jó így evezni, előrehatolni az ismeretlen, embertől ritkán, vagy talán sohasem járt patakon. Előre nézni és kutatni, mit vet elém a vadászszerencse. Csónakom lökésszerűen halad kemény evezőhúzásaim nyomán. A kelő nap mindenütt aranyossá festi a vizet, de a csónakoldal árnyékot vet az evezőkeltette örvénylésre. A patak mélye száz életet takar. Vaskos óriásanaconda, támadásra kész vad fekete kajmán rejtőzhet a patak fenekén. A víz halk loccsanása, az evező csónakoldalhoz ütődése jó előre megviszi a közeledő veszedelem hírét.

Nem szeretem az őserdőben az emberszagot! — mondhatnám gyerekkori mesém óriásával. Nem kedvelem

482

ekképpen az őserdőben előttem járó-vadászó caboclót, mint ahogy azt sem szeretem, ha előttem valaki felkavarja a forrás üdítő vizét. A néhol keskenyedő, másutt szélesre tárulkozó patakon a víz villódzó aranya árnyékkal váltakozik. Aszerint, merre fordul, kanyarog a kétoldali lombfal aljában a patak. Előttem a fenékdeszkák vizesek az egyik oldalról másikra váltott evezőről hullott cseppektől.

Tíz méterre előttem meggyűrűzi valami a vizet. Fán-célja acélos, szürke keménységét inkább érzékelem, mint látom. Alábukik. Óriásteknős, tartaruga. Legalább negyvenkilós.

Felülről ágak hullanak a vízbe. Csapódik az inda, a zöld gally. Zörgés a sűrű ágak közt. Felpillantok. Hangos huhúzás közepette menekül a nappalra elvonuló, éjszaka vadászó éjjeli majom. Csak másodpercekig látom az állatot. Ismerem. Feje macskaszerű. Szeme nagy, homlokán fekete folt. Fülei szőrrel fedettek. Vörösessárga bundája gyapjúszerűen tömött. rajszakai zsákmányolása után zavartam fel. Vagy a loccsanva alábukó teknős riasztotta? Egy ideig még hallom riadt huhúzását. Elenyészik zörgése. A levert ágkorhadékot elsodorja a víz. A zajok elülnek.

Ismét körülölel a némaság. Kikötésre gondolok. Az előző éjszakai szálláshelyemen túl sűrű a növényzet. Indás, iszalagos erdei gubanc, ahol csak bogarászni lehet. Nem szeretnék megint ilyenre akadni. A patak mély. Magas partok közt örvénylik. Az alámosott gyökeres partoldalakat eltakarja a vízig csüngő, indás növénytömeg. A nap tüzes, vakítóan fehér korongját néha magam előtt látom, néha mögöttem tűz, aszerint, mint kanyarog a patak. Többször evezek erdőárnyékban. Ilyen helyeken még most is harmattól nedves a növényzet. Másutt a mind jobban erősödő sugárzás már felszippantotta a nem is olyan régen még csillogó harmatcseppeket. A csónak, az evező egyhangú nesze lassan kínzóvá válik.

483

Türelmetlenség hajt. Elég a csónakázásból! Fáradt vagyok. A forróság árnyékban is eléri a 38° Celsiust. Vízbe dőlt fatörzs ága-boga zárja el a csónak útját. Szokásos akadály. Másféle erdei vizeken is akadtam hasonlóra. Most alacsony a vízállás, csónakostól átférek alatta, ha néhány ágat bozótkéssel levágok. Csónakom nekikoppan a víz felett ferdén elfekvő, a túlsó őserdő zöldjében megtámaszkodó törzs ágcsonkjainak. A törzs gyökérzetét alámosta a víz, s azután beledőlt a patakba. Kötelet vetek az egyik barnásfekete ágra. Nemcsak tömény vadászgyönyörűségből áll az itteni élet. Sűrűn akadnak árnyoldalai is. A láz, a malária gyakran társul ezekhez. Ilyenkor minden megkeseredik, izzadságtól keményedik a pokolba kívánt függőágy. Csak az őserdő iránti türelmes szeretet segít elviselni, mondhatnám eltűrni mindazt, amivel — túl a vadászgyönyörűségeken — a vadon megörvendeztet.

Kihúzom bozótkésemet. A csónakból lesújtok az első sima, kérgét régen elvesztett ágra. Pendülve pattan viszsza a penge. Éle alig hagy nyomot a fán. Erről megismerem. Népies neve coração de negro. Néger szíve. Azért nevezik így az erdei gumigyűjtők és vadászok, mert a törzs legbelső része — szíve — koromfekete.

A sziklakemény fa és ágai nem állítanak meg. Nagy erővel vagdalom az ágakat. Végre. Letörik az utolsó, szélén sárgás, belül fekete ágdarab. Ez is elmerül, amint belecsobban az örvénylő vízbe. Fajsúlya a víznél nehezebb. Alámerül, akár a vas. Áthúzom a csónakot a törzs alatt. Erdei patakokon gyakori az ilyen akadály. Túlságosan alámosott itt a part, nem kötök ki. Tovább. Ezen a patakrészen már csak azért sem maradhatok, mert az ágakat forgácsoló bozótkés hosszadalmas munkája kilométeres körben elzavart minden itt keresgélő vagy nyugvó állatot.

484

A nap felettem áll az égbolt közepén. Veszekedett erővel tűz. Homokpadon állok, csónakom félig ráhúzva a teknősnyomokkal teli puha fövenyre. Mögém, magam elé pillantva látom, nincs árnyékom. Rajta állok. Pontosan tizenkét óra. Néhány perc múlva már újra látható az akkor már keletre mutató árnyék. Személyesen tapasztalom, amit gyerekkoromban némely útleírásban annyi csodálattal olvastam, hogy az ember az egyenlítőn délben rajta áll árnyékán.

Barna vagyok, mint a mahagóni. Erőm teljes. Irgalmatlanul éhes vagyok. Reggeli indulás óta mindössze a szokásos néhány gramm sót ettem, ha szabad ennek nevezni sós ivóvízben való duhajkodásomat. Így viszonylagosan megőrzöm szervezetemben a só és a víz egyensúlyát, hogy ne érezzem túlságosan a szomjúságot.

Kormos bográcsom ferdén homokba vert ágvillán függ. Alatta az imént gyújtott tűz. Szürke füst bodorodik a vízzel félig telt bogrács körül. Méteres, hajlós botot vágok. Rákötöm a zsinórt, amelynek horgára iszákomból kikotort narancsmagot tűzök. Ez jó csali. Jóhúsú halak kedvelik a narancsmagot. Remélem, itt is akad belőlük. Úszó nincs a zsinóron. Anélkül lógatom a vízbe. Mikor könnyű húzást érzek, bevágok. Fejem körül írja kerek ívét a horgon akadt kis, de milyen kicsi, tüskés uszonyú hal. Nem kutatok tovább az iszákban narancsmag után.

A háromfelé vágott kis hal farokrészét használom csalinak, s vízbe eresztem horgomat. Csaknem azonnal vad erővel meghúzza valami a zsineget, meg a rövid botot. De nyomban meg is könnyebbül a bot, mert zsinórom horog nélkül marad. Leszakadt! — nézem az ujjaim közé vett vizes zsinórvéget. De mégsem. A zsinórvég egyenesen elvágott. Mintha ollóval lenyesték volna róla a horgot. Kis meleg fut át rajtam, amint a vízre nézek, amely közömbösen örvénylik el a félig partra húzott csónak alatt.

485

Az imént tökhéjjal vizet akartam merni, hogy megöntözzem magam a forróság miatt. Most ez egyszeribe veszélyes vállalkozásnak tűnik.

Megint belekutatok iszákomba. Araszos acéldrótra kötött horgot húzok ki. Ezt kötöm a horogtól fosztott zsinegre. Rátűzöm a második, középső haldarabot a horogra. Csobbantva vetem vízbe, hogy zajt okozzon. Nyomban mutatkozik az eredmény. Villanó, sötétes haltestek közvetlen a felszín alatt. Máris nehéz súly húzását érzem. Majd oxidált ezüst színű hal jelenik meg a hajlékony, méter hosszú boton, s pillanat múlva a csónak fenékdeszkáin verdes. Kalózhal. Fekete piranha, piranha preta. Hústépő kalapácshal, de ha úgy tetszik: fűrészes pontylazac. Sok a neve. Ez is mutatja félelmetességét, az emiatt mutatkozó érdeklődést. Más piranha-faj is él ezekben a vizekben, így a fehér és sárga, továbbá vörös piranha, utóbbi vízbe került emlősre, emberre ártalmatlan. A most fogott fekete piranha viszont minden vízbe került friss húst megtámad. De csak bizonyos folyórészeken fordul elő, csatangol vad csordákban. Alkalomadtán még a kajmánok körmeit, lábujjainak ízeit is leharapja. Csak így, acéldrótra kötött horoggal horgászható, a közönséges zsineget — mint az imént — elharapja. Fogai fűrészmódra élesek.

Bozótkéssel leszorítom a jó férfikézfejnyi zömök, széles hátú halat. Pillanat alatt lecsapom veszedelmes fejét. Most már baj nélkül kiszedhetem belőle a horgot. Nem szeretem kézbe venni az élő, csapkodó halat, mert síkossága miatt nem tudom jól megfogni, és tenyeremből — a levegőn is megteszi — jókora darabot kiharaphat. Nagyon keservesen gyógyul a piranha harapás. A fekete piranha különben jóhúsú, ízletes, bár nagyon apró szálkás. Módjával kell hozzányúlni.

486

Rátűzöm a maradék kis halfejet a szétvágott piranhából kivett horogra. Vízbe vetem. A színjáték ismétlődik. Napfényben csillog az újabb kifogott hal feketés, oxidált ezüst színű pikkelyzete. Ezt is eléri a végzete.

Pattog késem alatt a széles evezőlapáton a halpikkely. belehull a vízbe. A csónakvég körül tülekedő piranhák úgy elkapják a halpénzt, mintha hús lenne. Nem lehet a megtisztogatott halakat belemosni a vízbe. Kezem, ujjam igencsak bánná. A zsigereket halpénzes késsel kaparom vízbe. Közvetlen közelről akarom látni a vad, félelmetes halak tülekedését. Sűrű rajokban nyüzsögnek a csónakvég körül, farkuk kopog a csónakfenéken. Aki itt vízbe zuhan, nemigen menekülhet. Láttam erdei vadászt, aki lábán féltucat piranha-harapás hegét viseli. Lábát akarta megmosni a csónakülésről.

Leveszem a bográcsot a tűzről, a már forró vízben megmosom a húsos, vaskos haldarabokat, halfejeket. A bográcsot filénél fogva megmerem friss vízzel. Belerakom a haldarabokat. A már parázsló tűz fölé, a ferdén vert ágvillára akasztom bográcsomat. Só, cseresznyepaprika. Hagymát külön pirítok kis bádogedényben. Csak éppen hazai módra készült piros porpaprikám nincs, hogy színe szerint is igazi legyen a halászlé.

A paprika, a pimentáo hazája ugyan Amerika, innen került hozzánk Európába, de olyan jóízű piros őrölt paprikáról, mint aminővé nálunk honosodott, a legindiánabb indián sem álmodhat. Akárhonnan indulok, fekete piranhától, paprikától, gondolataim mostanában mindig hazavezetnek. Az Uatuma mellékpatakjának homokzátonyáról is. De — mélyet sóhajtok — egyetlen kanál balatoni pontyból készült halászléért odaadnék tizenkét bogrács színtelen, életében nagyon mérges pontylazacot.

487

Csónakszélre telepedve, ölemben hatalmas, máskülönben vízmerő tökhéjból kanalazom a méregerős hallevest, hajigálom szerte a szálkákat, gerinc és fejcsontokat. Leteszem a kanalat. Kiemelem a hallevesből a piranha fogsort. Félelmetes szerszám. Legalább nyolc centiméter hosszú. Nem törik, hanem engedelmesen hajlik. Varratosan illeszkedik a felül háromszögű fog oldala a másikhoz. A fogsor szélessége körülbelül háromnegyed centiméter. Kanállal kikeresem a másik fogsort, majd berakom a vászonzsákba, ahol mindenfajta apró gyűjtésem kap helyet. Tovább kanalazom a levest. Amikor a második tökhájat is kimerem, a bogrács még félig tele. Ez elég vacsorára. Azzal, hogy nem kell főznöm, legalább egy órát nyerek a délutáni, esti vadászathoz. Bár lehet, hogy csak bogarászom. Ez mindig attól függ, milyen odabenn az őserdő sűrűje.

Sehol semmi mozgás. Mindenütt zöld, milliárdnyi falevél, indaszár, fel egészen az őserdő magasságáig. Szűk a patakvágta rés a zöld falban. Alulról felnézve csalóka magasság-meghatározásokra kényszerül az ember. Idekinn a víz felett egyetlen orchidea-tövet sem látok a növényzetben. Odabenn sűrűn tenyésznek. Általában sokkal kevesebb itt a virág, mint vártam.

488

O R E L L A N A T Ó L H E N R Y W I C K H A M I G

NAPSÜTÉSBEN izzón fehérlik körülöttem a kis homokpad. Függőágyam kikötésére igen alkalmas a homokot szegélyező növényzetben tenyésző két

karcsú „zöld tehén”, a két simakérgű gumifa. A fák szűzek. Nyoma sincs rajtuk csapoló, héjbametsző késvágásnak. Sudárak, kecsesek. Növényi vénuszok. Sohasem járt még itt gumit csapoló caboclo? — pillantok körül. A két seringuaóriás érintetlensége ezt bizonyítja.

A borrachára, a nyersgumira gondolok. Múltba vesző századok során kétszer is felfedezte ezt a csodálatos anyagot, a „fehér aranyat”, az indiánok közé jutott fehér ember. Azóta sem változtak az itteni őserdők, a vad tájak. Csak az indiánok tűntek el. A vadonokba hatoló civilizáció részben kiirtotta, részben a folyók forrásvidékeire szorította őket. Ezek az indián törzsek jót semmiképpen nem mondhatnak a hódító fehér idegenekről. Máig is élő szájhagyományaik a velük szemben alkalmazott kíméletlen bánásmódról szólnak.

Én is emlékezem a történelemre a magányos kis homokpadon. Nincs jobb orvosság a magányosság leküzdésére, mint a viharzó történelemmel való találkozás. A két sudár, roppant törzs biztat az emlékezésre. Mögötte feltűnik a régmúltban a kegyetlen Pizarro és testvéröccse, Francisco. Mintha óriás mozi furcsa vászna lenne a két seringua sűrű zöldje. Megjelenik előttem a történelem:

Az inkák Peruját meghódító Pizarro egyik alvezére, Francisco Orellana aranyszomjas csapatával elindul a Limától keleti irányban sejtett Eldorádó felkutatására. Francisco Pizarro, a hódító testvéröccse a csapat másik vezére. Az Eldorádó felkutatására induló sereggel tart páter

A

489

Carvajal is, aki vallási fanatizmusa ellenére nem mentes az aranyszomjtól.

Az aranydús Eldorádóba tartó felfedező út balsikerrel végződik. Miután Francisco Pizarro és Orellana csapatainak nem sikerül találkozniok, Pizarro seregével visszafordul.

Orellana pedig, keleti irányba tartó, mind jobban pusztuló csapatával az indiánok közt megépíti két kis hajóját, a San Pedrót és a Viktoriát. Eközben ráakad a gumira, az indiánok hevejére. Kis hajói bordaközeit tömíti vele. Az anyag erre a célra tökéletesen megfelel. A hajók elkészültével leereszkedik az óriás folyamon, eljut az akkor még ismeretlen Amazonasra, majd hosszú, keserves küzdelem, hányódás után az Atlanti-óceánra, onnan Mexikóba.

Orellana nem adja fel Eldorádó felfedezésébe vetett reményét. Királyi engedéllyel felszerel ezután hat kisebb hajót. Megrakja katonákkal. Elindul hajóival a már egyszer végighajózott folyamóriáson Eldorádó csodálatos kincsei- megszerzésére. A hat hajót legénységével és Orellanával együtt nyomtalanul elnyeli az óriás folyam meg az ősvadon.

A spanyolok után a portugálok próbálkoznak az Atlanti-óceánba ömlő folyam partjainak felkutatásával. De a portugálokat is sorozatos balszerencse éri.

Kétszáz esztendeig nem történik semmi az Amazonas feltárása terén, bár ez idő alatt igen sokan próbálkoznak. Félelmetes hírű a folyamóriást környező vadon. Az őserdőbe hatoló kutatók, hittérítők, a spanyol és portugál vadászok soha nem térnek vissza.

Elérkeznek az 1730-as évek. Charles-Marie de La Condamine francia matematikus ez

időben bukkan rá a madridi Királyi Levéltárban páter Carvajal 1541-ből származó jelentésének másolatára, melyben az Eldorádót kereső spanyol expedíció útjáról

490

számol be. La Condamine páter Carvajal jelentésének hatása alá kerül: minden ténykedése arra irányul, hogy eljusson a páter Carvajaltól annyira dús színekkel megrajzolt csodálatos forróövi tájakra.

Charles-Marie de la Condamine 1735-ben Pierre Bouguer és Louis Godin tudósokkal együtt részt vesz a Francia Akadémia fokmérő expedícióján, Peruban. Az Egyenlítőn fekvő Esmeraldában találkozik először az új anyaggal, amelyet cahuchunak neveznek. Ezt az indiánok fáklyák készítésére is használják.

A francia földrajzi expedíció sikeresen befejezi hosszú munkáját. La Condamine két tudóstársa hazatér Franciaországban. Ő azonban Peruban marad. Megszervezi útját, és 1737-ben elindul, hogy feltárja annak az óriásfolyamnak titkait, amelyről páter Carvajal 1541-ből származó feljegyzése szól. La Condamine két indiánnal nekivág a perui felföldnek. A hegyeken túl leereszkedik, és eléri az ismeretlen óriásfolyam, az Amazonas forrásvidékét, amelyről feltételezi, hogy azonos a páter Carvajal említette folyammal. A páter ugyanis feljegyzéseiben semmiféle földrajzi elnevezést nem említ.

La Condamine hosszas, küzdelmes utazás után eléri indián csónakosaival a Maranónt, majd az Amazonason folytatja útját. Felötlik benne, hogy ez az óriásfolyam az, amelyen Orellana két kis hajója, a hevével tömített Victoria és a San Pedro végighajózott. Így voltaképpen Orellana89 az Amazonas felfedezője.

La Condamine útján indián falura akad. Összebarátkozik a falubeliekkel. A francia tudóst nagy meglepetés éri, amikor kézbe vesz egy tömör gumilabdát. Rájön, hogy anyaga ugyanaz, amiről páter Carvajal írt kétszáz év előtti jelentésében. Kétségtelenül ezzel az

89 Peru északi részén, a Marañón folyó partján az első

felfedezőről, Orellanáról várost neveztek el.

491

anyaggal tömítették Orellana két kis hajójának bordaközeit. Orellana után tehát La Condamine másodszor is felfedezi a cahuchut, a nyersgumit, amit a portugálok borrachának neveznek.

La Condamine látja, hogy nemcsak labdákat, de vízhordó edényeket, palackokat is készítenek az indiánok az általuk hevének nevezett, az ősvadon fáiból csapolt tejszerű anyagból. Egyébként a heve kifejezésből alakul ki később a növény latin neve: Hevea brasiliensis.

A francia tudós azt is megfigyeli, hogy a tűz hatására a gumitej meghígul. Ilyen állapotban fadarabokra öntik, rásimítják, és megfüstölik.

La Condamine-t ekkor már gyötri a váltóláz. Fáradságos, heteken át tartó utazás során áthalad az araukán indiánok földjén, majd elérkezik csónakján a tupi törzs területére, ezután a machiparok, majd a tikunák erdőségeibe. Tapasztalja, hogy az indiánok mindenütt félénkek. Lehet, hogy a kétszáz év előtti és az azt követő időkből származó spanyolok és portugálok okozta pusztítás és rablás iszonyata él emlékeikben.

Lázrohamoktól betegen, napokat, éjszakákat tölt La Condamine naplója, térképei mellett, amelyekbe sorra berajzolja az indián falvak helyét. Rendkívül értékes néprajzi gyűjtőmunkát végez. Sok időt tölt indián holmik, fegyverek, edények, használati tárgyak gyűjtésével. La Condamine látja meg először egy indián törzsnél a fúvócsövet és a növényi eredetű curaréval mérgezett gyilkos tüskét. 6 tudja meg elsőnek, hogy bizonyos cserje gyökereiből vonják ki a mérget, és hatásának fokozására kígyóméreggel is keverik. Megízlelve keserűnek találja az indiánok félelmetes nyílmérgét, amely gyomron át nem mérgező. La Condamine az első európai, aki tájolóval, iránytűvel térképet készít az Amazonasról. Másodiknak

492

Picapau-de-bico-comprido Hosszú orrú harkály (Rajz)

493

Araponga madár (Rajz)

494

Pálmaborítós csónak egy sellőaljban

495

hajózza végig a felfedező Orellana után a nagy folyamot. Feljegyzéseiben részletesen elmondja élményeit, kalandjait.

A forróövi váltóláz csaknem végez vele. A pusztulást úgy kerüli el, hogy az indiánoktól hozott vörös fakéreg főzetével gyógyítja magát. Ez átsegíti a végzetes kimenetelűnek ismert lázrohamokon. Alkalmasint a kinint szolgáltató, a Cordillerák keleti lejtőin tenyésző kína-fák rokona a fa, amelynek kérgéből La Condamine lázcsillapító főzeteit készíti.

Betegségekkel, nélkülözésekkel teli útjáról a tudós 1745-ben érkezik vissza Franciaországba. Honfitársai nagy lelkesedéssel fogadják. Rendkívül gazdag indián néprajzi gyűjteményt és az Amazonas torkolatánál fekvő Belémben megírt útiélményeinek kéziratát hozza magával. Útjáról terjedelmes jelentésben számol be a Francia Akadémiának.

1750 táján fokozódó lendülettel folyik a nyersgumi kutatása. A Francia Akadémia megbízásából Gerard Dallier vegyész négy esztendeje kísérletezik vele. Munkájára több országban is felfigyelnek a tudósok. Maguk is hozzáfognak a kutatásokhoz, sietve beszereznek heve nyersanyagot Brazíliából. Az észak-brazíliai ősvadon gyér lakosságú falvaiban, kereskedőtelepein a kereslet következtében a figyelem lassan a borracha felé fordul.

1760. A Japurá folyó mentén a portugál Federique Conhaes töprengve ül a forróságban verandája árnyékában. Körüllengi boltja sokféle, cseppet sem kellemes illattömege. A sok légy hol a bolt előtt, az utcára kiöntött piszkos víz sarában, hol az ajtófélfába vert szegekre akasztott hatalmas, szárított pirarucu halhúsokon tanyázik. A portugál kalmár szemére, szája szélére is sűrűn szállnak, a legyeket heves mozdulatokkal kergeti el. Conhaes ellustult a forróságban, amely déltájban mindig rátelepszik a néhány

496

pálmaviskóból és a kalmár házából álló Japurá menti falura. A déli forróságban senki sem jár az utcán. A Japurá felől a falura boruló csendben egy csónak lábdeszkáira dobott evező zörgését hallja.

— Valaki kiköt — mormogja Conhaes. — Hogy nincs jobb dolga, mint ebben a melegben evezni. — Maga is csak azért ül az árnyékban, mert még a bolt mögötti kamrája függőágyához is lusta átmenni. A közeledő lépések zaját felfogja a mély por. A bolt előtt megáll egy mezítlábas, torzkülsejű ember. Sebes az arca, duzzadt ujjain pörkös, leváló a bőr. Conhaes hátrahőköl padján. — Te vagy, Primavera? — Beledugja lábát széke mellett heverő papucsaiba.

— Mit akarsz? — Mandiókát, puskaport, ólmot, horgokat és sót —

nedvesíti meg cserepes, duzzadt szája szélét a látogató, aki kinn áll a melegben, és nem lép a bolt pálmafedele alá. Conhaes arcán irtózat, félelem tükröződik. Ha nem ül verandája ajtajában, Primavera talán a szomszéd házban tanyázó kalmárhoz megy. Bárcsak oda ment volna. Primavera leprás. Nem húzza már sokáig. A mulatt szeme keményen és kegyetlenül villog, akárcsak ezelőtt, mikor még egészségesen vadászott, halászott.

— Mivel fizetsz, Primavera? — hunyorog rá pillája alól, barátságtalanul.

— Ezzel Senhor! — szór a küszöb elé, a földre egy marék ezüst- és rézpénzt a leprás. Conhaes odapillant.

— Jó, de ez a pénz kevés. Mivel fizetsz még? — Odalenn a csónakban legalább kétszáz, indiánoktól

gyűjtött, füstölt borracha-tömböm van. — Conhaes számol. Kétszáz font nyersgumi és az előtte heverő pénz. A borracha nem sokat ér, csak fáklyának, víztartónak jó, de ki iszik majd abból? Mindenki undorodik Primaverától. Az áll

497

a napon, és állhatatosan nézi. Lépést tesz befelé, az árnyékba.

— Maradj! — rikoltja Conhaes. Primavera arca eltorzul. Pedig csak mosolyog. Ez az ő fegyvere. Csak lépnie kell, és azt kap, amit akar. Különben nem ingyen akarja Borracháért és a vadbőrökért kapott pénzért. A vadbőröket Perez adta el. Rajta még nem látszik annyira a lepra. Manuel fertőzte meg mindkettőjüket. Manuel már halott. Elásták, de akkor már késő volt. Most Perezzel kitaszítottak. Reszketnek, félnek tőlük, és kevés pénzért, holmiért mindent megkapnak. Conhaes feláll, hátramegy a boltba, és a szállongó legyek felhőiben kirakja a holmikat a küszöbre. Mandióka-morzsa, puskapor, ólom, só, cukor, horog és szigonyhegy. Többet rak ki, mint amennyit először adni akart. Primavera borzalmat keltő arcát látja maga előtt. Primavera elégedetten húzza mosolyra torz vonásait. Mindent belerak az eléje vetett nagy kosárba. Felveszi, majd ép balkezébe fogja a farinhás kosáron áthúzott zsineget.

— Köszönöm, Senhor! A borracha-tömböket kirakom a partra. Ég veled! — Lépései nem hallatszanak a porban.

Conhaes letörli verejtékét. A küszöb előtt fekvő ezüst-és rézpénzekre pillant. Hátramegy a ház mögé, a farakáshoz. Felemel egy levált kéregdarabot, majd ágdarabot tör a rőzsehalomból. Visszamegy boltja küszöbéhez, lehajol. A pénzeket a kéregdarabra kotorja. Hátramegy az eresz alá, ahol Teresa, a fiatal mulatt rabszolganő főz a szabad tűzhelyen. A kérget a pénzzel és egy rőzseággal a faszén parazsába dobja. A száraz kéreg és a rőzse fellángol. A pénzdarabok eltűnnek a parázsban. Piszkavassal nagy nehezen kikaparja a tűzből az izzó pénzdarabokat. A faszéncsípő vassal lassan sorbarakja. Ha kihűl, elteszi. Ilyen módon nem fertőzi meg Primavera pénze. Igaz, sohasem tudja, mikor vesz kezébe erdei leprástól tapogatott pénzt.

498

Agostinho kalmár a gazdag Duro számára gyűjti a hevét — jut eszébe hirtelen. Csak tudnám — töpreng — minek kell Durónak a heve? Fellobban benne egy valószínűtlenül merész gondolat.

— Te! — kelti fel hirtelen perui szolgáját, aki a déli forróságban a raktárban levő függőágyában alszik. — Eredj le a kikötőbe! Hordjad fel az ott kirakott heve-tömböket. — A félvér félresimítja hosszú haját, álomittasan kikel függőágyából, és lebaktat a vízhez. Conhaes nézi. A heve füstös kormában aligha tanyázik a lepra. Papucsai csattognak, mikor visszamegy a tűzhöz, és felmarkolja a kihűlt pénzeket. Beleszórja bőrzacskójába a többi közé. Jobb így. A tűz elpusztítja a rontást. Már nem gondol Primaverára, Perezre, a hevét gyűjtő Agostinóra. Igazi kalmár. A lehetőségeket mérlegeli, mert mostanában az ősvadonban a hevén kívül nincs új, kereskedelmi célra alkalmas anyag.

— Otthon van a gazda és otthon van Senhor Agostinho? — hallja a víz felől a kérdést, majd a kikötő kereskedőbárka jellegzetes hangjai szüremlenek hozzá. Anélkül, hogy látná, tudja mi történik a kikötőben. Megismeri a Japurá folyó gazdag ültetvényes kereskedőjének, a gőgös Felippe Durónak harsány hangját. Az evező fekete rabszolgák szavát, vihogását is hallja. Hogy lehet kedvük nevetni ebben a melegben?

— Jól van fiú! — hallja tovább Felippe Duro elégedett szavát. — Látom, mégis megvan Senhor Conhaesnek a magához való esze, mert bár nem adtam neki megbízást, szépen gyűjti számomra az indián hevét. — Conhaes méregbe jön. Ez a Senhor Felippe mindig harsány és fölényes. Még azt meri mondani, hogy: „Mégis megvan Senhor Conhaesnek a magához való esze!” Ez azt jelenti, hogy Duro nyilván jó üzletet köt vele. Duro? Nem! Ó fog jó üzletet csinálni. A heve mögött lehet valami. Valami, amit

499

még nem tud. De megtudja. Miért jön most Duro személyesen? Kifejezetten hevéért?

Duro ez esetben igen rossz üzletembernek bizonyult. Fölényességével és hangosságával elárulta magát.

— Jó napot, Senhor Conhaes! — lép be a veranda árnyékos pálmatetőzete alá Duro. Vöröslik arca a forróságtól, háncskalapjával, hóna alá fogott muskétájával olyannak látszik, mintha száz esztendő előtti bandeirante lenne, Pedig — Conhaes elmosolyodik — csak üzletet remélő kalmár.

— Hozta Isten, Senhor Duro! — lép feléje kezét nyújtva. Megölelik, barátságosan veregetik egymás lapockáját.

— Helyezze magát kényelembe, Senhor. Ebédeljen velem. Hé, Teresa! — kiált ki a veranda hátsó ajtaján. — Merre vagy?

— Tessék, Senhor? — lép be az ébenfekete rabnő. — Nem adja el nekem Teresát? — nevet szélesen Duro. — Éppen olyan jól főz mint azelőtt? — Jobban, mert a vén Anita tanítja. Egyébként tízszeres

áron sem adnám el — nevet Conhaes. — Annyit nem is kínálok, bár olcsón jutott hozzá.

Szerencsés vétel volt, kár, hogy nem érkeztem időben az árverésre.

— Tálalhatsz, Teresa — pillant Conhaes a rabnőre. —, hozz bort is. Senhor Duróval ebédelek.

— Igen, Senhor! — húzódik vissza a konyhaeresz alá Teresa.

— Mennyi hevét gyűjtött össze, Senhor Conhaes? — Sokat, nagyon sokat. — Az bizony nagy kár! — csóválja fejét Duro. — Ki veszi

azt itt meg a Japurán? — Nem kell senkinek megvennie. Leviszem a hevét a

nagy kikötőbe. — Maga viszi le? — villan Duro szeme.

500

— Igen! — Csak nem bolondult meg? Hevével leevezni innen a

nagy kikötőbe? — De leevezek! — Conhaes már szilárd. Kalmár. Tudja,

hogy nem adja el a hevét Durónak. Egyetlen fontot sem ad neki. Mi másért jött volna ilyen messze Duro? Vadbőrökért, piracucu-húsért, banánért? Egyikért sem. A heve körül kellett valaminek történnie. Odalenn nagy változások lehetnek kialakulóban, üzlet, amiről nem tud. Duro harsány szava megfizethetetlen. Hálát ad magában a szent szűznek Primavera korai érkezéséért, a kikötőben hagyott, partra dobált hevéért. Száz esztendeig nem történik errefelé semmi, örökös a forróság, meg a leprát egymásnak adogató Primaverák, rabszolgák, Teresák és Agostinhók sora. De most valami hatalmas üzletet szimatol.

— Ne bolondozzon, Conhaes! — jön hirtelen méregbe Duro. — Hogy-hogy nem ad el nekem hevét?

— Egyetlen fontot sem bocsátok áruba! — Hány font hevéje van? — Vagy ezer, ezerötszáz font. — Mennyi? — dülled Duro szeme. — Mondtam, vagy ezer, ezerötszáz font. — Mondok magának valamit — tolja félre Duro a

Teresától az asztalra rakott feketebabos tálat, meg a szarvas-hússal rakott serpenyőt. — Ismerem, tudom, magának vasfeje van, Conhaes.

— Igen, vasfejem — mosolyog Conhaes, és megrakja tányérját feketebabbal meg sülthússal. Duro nem szól, ő is megrakja tányérját. Töpreng, mi vadította meg ennyire Conhaest? Vajon hallott már valamit az angolok, franciák egymást túllicitáló borracha-vásárlásairól? Valószínűleg.

— Agostinhóhoz hiába megy — emelte fel borospoharát Conhaes, mintha Duro gondolatába látna. Aligha

501

foglalkozik ezután hevével. Többre becsüli a vadbőrt és a szárított pirarucut. Átadom neki a hevéért ezt az üzletágat.

— Akkor mi az ördögnek eveztem fel ide? — Ezt bizony magam sem tudom, de az, hogy nem adok

el hevét, az biztos! — Nem? — Nem! — Akkor — issza ki borát kedvetlenül Duro —, ha

megebédeltünk, máris indulok vissza. Ismét ott akarok letáborozni éjszakára, ahonnan reggel elindultam. A heve fontjáért. . .

— Nem adok el hevét! — vág szavába Conhaes. Nézi Duro vöröslő arcát, amely mind többet árul el indulatából. Conhaes tudja, hogy ezután a Japurá folyón nem Duro, hanem Federique Conhaes az úr a friss üzletágban, a borracha-kereskedelemben.

Federique Conhaes megalapítja nemcsak a Japurán, de Brazília-szerte is az első heve-gyűjtő állomást. Ezzel megkezdődik az ipari célra felhasznált heve okozta drámák végeláthatatlan sora. Új Conhaesek százai kezdik gyűjteni rövidesen a borrachát Brazília forróövi ősvadonaiban. A caboclók, a seringueirók ezrei prédálják életüket a borrackáért. Minden font nyersgumi tengernyi vérbe, verejtékbe, kínba kerül — ez az ősvadon vámja. Kajmánok, mérgeskígyók, puskagolyók pusztítanak és korbácsok dolgoznak. Az ősvadonok buja zöldje sokáig eltakar mindent. A gumi ipar pedig lassanként úgy növekszik a hevén, mint holmi óriás vampír, amely kiszívja az ősvadon kíntól, jajtól mocskolt fehér tejét.

Az ősvadonból most rövid időre kikanyarodok a nyersgumi ipari felhasználása kezdetére, a gumi okozta forradalomra: Angliában abban az időben már sokat

502

foglalkoznak a gumival. Itt állítják elő első ízben a radírt és az éther-nyersgumi keverékéből készített ragasztót.

1791-ben az angol Samuel Peal már gumioldatot használ bőr és egyéb anyagok vízhatlanná tételére. 1820-ban Nadler feltalálja a gumiszálakból szőtt, nyújtható szövést. 1830-ban első ízben kísérli meg Thomas Hancock, hogy gumiból sárcipőt készítsen. Az őslakó brazíliai indiánok és caboclók ezt, ha nem is sárcipő, de erdőjáró gumicipő formájában már régóta ismerik.

A híressé vált brazíliai nyersguminak szerény versenytársa akad az indiai ősvadonban. Négyféle gumitermő fügefát talál akkoriban William Roxburghe, aki 1798-ban egy, a dzsungelben élő öreg hindutól értesül a fák létezéséről. Indiában szintén fáklyákat és víztartókat készítenek a fügegumiból.

A nyersgumi igazi hőskora, az ipari felfedezések ideje, 1850-ig tart. Sokféle iparcikk alapanyagát adja a gumi az emberiségnek, amely szerte a világon, Amerikában és Európában fokozódó figyelemmel fordul feléje.

Világszerte nagy gumigyárak alakulnak. Kitör a gumiipar forradalma. Feltalálják a tiszta kénnel, illetve kénmáj oldattal, kéngőzzel és kénklórral való vulkanizálást. 1840-ben alig háromezerötszáz mázsa a világ gumifogyasztása. 1850-ben már negyvenezer mázsa. A gumi La Condamine felfedezése után száz esztendővel elfoglalja helyét a földkerekség gyáriparában.

A vadontermő, csapolt gumifák akkoriban mind kevésbé tudják fedezni a világszerte jelentkező, egyre növekvő nyersgumiszükségletet. Az Assamban dolgozó Royle doktor már 1838-ban javaslatot terjeszt az angol kormány elé, hogy ne csak vadontermő fákból csapoltassa a gumit, hanem létesítsen a dél-ázsiai gyarmatokon gumifaültetvényeket. Az angol kormány igen határozottan

503

elutasítja a javaslatot, azzal, hogy belátható időn belül semmiféle gumihiánnyal nem kell számolnia.

1855-ben Thomas Hancock ismét felhívja a figyelmet, hogy az iparnak szükségleteit nem elégíti ki a vadontermő fákból csapolt gumi mennyisége. A hiányt Közép-Amerikában és Kelet-Indiában létesítendő gumifaültetvényekkel kívánja pótolni. Az angol kormány a tizenhét év előtti döntés után ezt a javaslatot is elutasítja azzal, hogy a vadonternó nyersgumi elegendő az angol ipar táplálására.

Az angolok ilyenképpen lemaradnak a gumiültetvények létesítésében. A hollandok lépnek előtérbe. 1861-ben alapítja a holland Erdőgazdasági Hivatal Jáva nyugati részén a földkerekség első gumiültetvényét, Ugyancsak ez a szerv telepít 1864-ben igen sok gumifacsemetét Pamanukban és Tjiamis vidékén Ennek a példának a holland ültetvényesek között sok követője akad. A hollandok minden esetben a gyarmatukon honos Ficus elasticus fügefa csemetéivel telepítik be ültetvényeiket. Hátránya ennek a fügefának, hogy az elültetés után csak igen hosszú idő múlva fordul termőre, válik csapolhatóvá. Ez a fügefa semmiféle tekintetben nem hasonlítható össze a brazíliai seringuával, a híres Hevea brasiliensis-szel.

A neves angol botanikus, sir Joseph Hocker pontos értesüléseket szerez a holland kísérletekről. Mikor 1865-ben elhunyt apja után kinevezik az angliai Kew Garden igazgatójává, még fokozottabb figyelmet tanúsít az egyre növekvő gumitermelés iránt. Mindenfajta csapolási, termelési módban járatos. A brazíliai, bolíviai, perui termelés ez idő tájt már alig kétharmadát fedezi a világszerte jelentkező gumiigénynek. Sir Joseph Hocker végre meggyőzi kormányát, hogy változtasson az addigi gyakorlaton, és létesítsen gumiültetvényeket. A gumikereslet világszerte ugrásszerűen emelkedik. Sir

504

Joseph Hockernek az a véleménye, hogy a brazíliai gumicsapolók rablógazdálkodása kipusztítja a Hevea brasiliensist.

1870-ben az angol kormány Rio de Janeiróban működő főkonzulja útján engedélyt kér a brazil kormánytól a Hevea brasiliensis magvainak kivitelére. Bevallott cél: a kivitt seringua-magvak elültetése az angol növénykertben. A brazil kormány felfigyel. Félti egyeduralmát a borracha termelés terén, s kereken elutasítja a kérelmet. Sőt. Azonnali hatállyal elrendeli a seringua-magvak kivitelének általános tilalmát. Különösen az angol hajókra ügyelnek. A brazíliai vámhatóságok a legaprólékosabb vizsgálatnak vetik alá az Amazonasról érkező tengerjáró gőzösöket.

1871-ben megszigorítják a törvényt. Ezentúl halállal bűnhődik, aki gumimagvat, gumifacsemetét csempész ki az országból. Az események lavináját azonban már a drákói rendszabályokkal sem tartóztathatják fel.

1873-ban az angol John Foriss, aki nagyvadakra vadászni érkezik Brazíliába, ötezer Hevea brasiliensis magvat gyűjt az ősvadonban. Megtéveszti a Manausi vámhatóságot, és egy angol hajón Kew Gardenba szállítja. A magvakat sir Joseph Hocker elülteti, de csak tucatnyi kel ki belőlük. 1875 tavaszán a megmaradt néhány gumicsemetét Kalkuttába küldik, de az úton valamennyi elpusztul. Teljes a balsiker. Hiába vállaltak veszélyeket, költöttek el igen nagy összegeket. Változatlanul Brazíliáé a nyersgumi. egyeduralma.

Sir Joseph Hocker azonban egyetlen pillanatra sem mond le a csíraképes hevea-magvak megszerzéséről. Konokul ragaszkodik terveihez. Minden áron gumiültetvények létesítésére törekszik az angol gyarmatokon. Hocker felfigyel az Amazonas menti Santarémben élő Henry Wickham Angliában megjelent brazíliai útinaplójára. Ír a szerzőnek. Henry Wickham a

505

Hevea brasiliensisről szerzett tapasztalatait megküldi sir Joseph Hockernek azzal, hogy ajánlja: létesítsenek telepített gumiültetvényeket Anglia gyarmatain. Hocker közli: Angliának ehhez megvan minden eszköze, de le nem becsülhető akadály, hogy a Hevea brasiliensis magvainak kivitelére senki sem vállalkozik, hiszen halálbüntetés vár rá. Néhány levelet váltanak még, végül is Henry Wickham elvállalja — enyhe kifejezéssel élve — az „üzlet” lebonyolítását.

Az Amazonas nevű angol tengerjáró gőzös kapitánya, Wilson, busás jutalomért vállalkozik, hogy segít Henry Wickhamnak a seringua-magvak Brazíliából történő kicsempészésében. Ezer angol font a kapitány jutalma. Emberei ugyancsak hatalmas összeget kapnak.

1876. május 30-án Wilson lehorgonyoz az Amazonas gőzössel a Tapajóson, Itaituba mellett. A kis falu kétszázötven kilométerre van Santarém városától, ahol a Tapajós az Amazonasba ömlik.

Az Amazonas kapitánya és legénysége pontosan dolgozik. A hajó érkezéséig összegyűjttetett nagytömegű seringua-magot berakják. A vállalkozás sikere Belémben hajszálon múlik, de Henry Wickham és Wilson végül is végrehajtják.

A Brazíliából kicsempészett és Angliában kikeltett gumimagvak tömegéből hatszáznál több gumifacsemete pusztul el útközben, mikor Henry Wickham Angliából Colombóba szállítja a tömérdek fácskát. Kétezer gumifacsemete azonban épségben, kiültetésre alkalmas állapotban érkezik. A gumifacsemetéket Ceylon belsejében, a henetratgodai Botanikus-kertben ültetik el Henry Wickham személyes felügyelete alatt.

Henetratgodában indul meg a Hevea brasiliensis ceyloni ültetvényezésének tudományos kikísérletezése, szakemberek képzése.

506

Az angol kormány minden erejével hozzálát a most már „megoldott” feladat lehető tökéletes kivitelezéséhez. Henry Wickham, aki soha többé nem térhetett vissza Brazíliába, Henetratgodában hasznosítja tudományos és gyakorlati ismereteit, ott adja át a kiképzendő szakembereknek tudását. Nemcsak Ceylonban, de Singapore-ban és Calcuttában is megkezdik a Hevea brasiliensis fácskák kiültetését, ültetvények létesítését. Henry Wickhamot kifejtett eredményes munkásságáért később felveszik a Királyi Tudományos Ismeretterjesztő Társulat tagjai sorába.

Eddig a Hevea brasiliensis Brazíliára nézve szomorú históriája. Valóságos detektívregény, furfangosan végrehajtott zseniális bűntény Henry Wickham és a tervezők vállalkozása.

Körbevesz, elborít a brazíliai őserdő. Innen, alulról értem csak, micsoda hatalom, óriási lehetőségeket biztosító valóság ez a vadon. Szinte látnoki erővel pillantok a jövendőbe, mindabba, amit ősvadonokban való gazdagsága a Brazíliai Egyesült Államok számára jelent. A brazilok sokszor talán tehernek érzik Észak- és Közép-Brazília rendkívüli méretű vadonait, amelyek testet- és lelketölő mivoltát néha saját bőrömön érzem. Látom azonban a lehetőségeket is, amelyeket az ősvadonok a brazil nép és a brazil gazdasági élet számára jelentenek. Ezek a lehetőségek óriásiak. Sokan nem ismerik kellőképpen horderejüket. Észak- és Közép-Brazília járatlan, néhol indiánoktól lakott roppant erdőterülete csak pillanatnyi terhet jelentenek az ország számára. Kár, hogy a központi kormányzat csaknem minden anyagi és szellemi erőt délre, a déli és tengerparti államokba irányít, s nem figyelnek eléggé az északi és középső területek lehetőségeire. Öt és fél

507

millió négyzetkilométer őserdő várja a beleilleszkedést a brazil ipar és kereskedelem körforgásába.

A homokpadon naplóm papírjára verejtékcsepp hull, oldja sűrű soraim tintavonalát. Mögöttem a két óriás gumifa elvirágzóban. Tömve sárga, feketült bibéjű virággal. Hullanak. Sajátos hervadó szőnyegként terítik be a lábnyomaimmal teli homokot. A két gumifa-óriás úgy silbakol mögöttem, mint két régi, múltat vigyázó őr. Hűvösség csap meg. Szellő fújdogál. Alkonyodik. Lassanként árnyékba kerülök. A zsákmány ina nem nagy. Orellana és Henry Wickham, a gumi históriája mellett, mindössze néhány jóhúsú fekete piranha.

508

S Ö T É T B E N . Z S Á K M Á N Y A V Ö L G Y B E N .

É J J E L I Z I V A T A R

EHÉRES hamuban izzik a parázs. Fúvással felszítom. Úgy pillantok magam köré, mintha réges-rég itt tanyáznék ezen az ősvadontól körülfolyt, vadonba

ékelt homokpadon. Lángol a tűz. Forrósodik az ágasfán a halleves. Mikor leveszem, csak úgy, bográcsból kanalazom az erős levet. Farinha-morzsa kerül a meglehetősen szálkás, de jóízű piranha hús mellé. A kanállal kiszedegetett szálkákat, halcsontokat beleszórom a vízbe. A fekete piranhák most is a csónakvég körül zsúfolódnak. Törik magukat a vízbe dobott halmaradékokért. Felveszem iszákomat, vállamra keríteni szíját. Winchesteremet kézbe veszem. Pillanatra megállok a fehérlő homokpad és a zöldellő, félhomályos őserdő határán. A két seringua-fa mellől visszanézek a lemenő nap világosságába. Szokásos kép. Ketreceim sűrű rézhálója feketére patinázódott. Mindegyikben a kimoshatatlan szagú kígyótrágya, a vedlő kígyók bűze. Ezt már alig érzem. Akkor sem, ha órákat töltök el mellettük. Tíz méterre a túlsó part őserdeje. Jobbra-balra tíz-tíz lépés a homokpad határa.

A zátony kicsi szoba a sűrű és magas őserdőben. Csak éppen teteje nincs. Nincs? A sátorszerűen fölém hajló lombozat ugyan micsoda? Vöröslik az alkonyi, nemsokára csillagosodó égboltozat. Megfordulok, befelé indulok. Körülvesz az őserdő sűrűje. Nem megyek túl messze. Csak anynyira, hogy a rámtelepedő sötétben kitaláljak a homokpadra. A feketeségbe hajló ágakon, törzseken, pálmaderekakon már rajta ül a sötétség. Majmokat egész nap alig hallottam. Pedig, ha rákezdenek, igencsak

F

509

óbégatnak. Erre járnak ki a vízhez az erdei vadak. Növényevők és ragadozók. Mindenfelé látom nyomaikat. Remélem, most is tartják vízremenő szokásukat.

Az iszalagos sűrű néma és mozdulatlan. Csendben hatolok előre. Végzem az indák, ágak, dőlt, elfekvő törzsek közt az erdei tornamutatványt, amit az ősvadon a zajtalan előrehaladásért mindig megkövetel. A sötétlő lomb tömegéből parázsló szempár mered felém. Túl széles a szemek közti távolság. Csak két világító rovar üldögél egymás közelében a levélzeten. Erősen sötétedik. Elhatározom, hogy fordulok, mikor kínlódó fúvással, állati nyögéssel telik meg a sötétség. Roppan, törik, egyhelyt gázolja valami az avart. Pillanatra elcsendesedik minden, majd apró zajok, finom mozgás hangjai következnek. Óvatosan átlépek egy kidőlt, vékony fatörzsön. Túlról már kivehetem a lomb alatti, csaknem teljes sötétben a furcsa zajok okozóját. Zsákmányt ejtett erdei óriáskígyó, egy Constrictor constrictor gyúrj az avaron emlősállat zsákmányát, szorítja ki belőle az életet. Vízre óvakodó törpeszarvast vagy vaddisznót ejtett. Beletérdelek a puha, mélyre süppedő avarba Kár, hogy nincs világosabb. Szabadban sohasem láttam még erdei óriáskígyó pillanat alatt gyűrűző, csontot roppantó szorítását.

Felemelem a Winchestert, és a talán nyolc lépésre levő, egyhelyt mozgó, szorító tömegre lövök. A 44-es dörrenése felkavarja a sötét erdőt. Dörögve vetődik a visszhang, szinte szétgurul, hogy távolodva elenyésszen. Figyelek. A lövés utáni tűnő zajok nyomában beáll a csend. Olyan bántó a némaság, mint valami mélyre szúrt tüske. Odaküzdöm magam, ahonnan a zaj hangzott. Az erdei óriás már nincs ott, csak a megroppantott, kimúlt örvöspecari-süldő. Mindegy. Két combja és bőre jó. Magammal viszem. Első és hátsó lábánál fogva felmarkolom a talán tíz-tizenkét kilós állatot. Kifelé

510

indulok. Eléggé súlyos a teher. Csaknem teljes körülöttem a sötétség.

Kiérek. Igen, amott a csónakvég alatt csobog az örvénylő víz. Öt lépéssel odébb tűz parázslik. Odavetem az erdei malacot. A csónakelő padja alól kiveszem karbidlámpámat. Megnyitom a kis csapot. Ráeresztem a vizet. Sípolva dől égőjén a gáz. Odatartom a parázsló rőzséhez. Fényes lángja lobban, fehérlő világosságot vet a kis örvösdisznóra. Leteszem a homokba a lámpát. Látom, hogy a disznó hasán is átment a 44-es ólma. Az erdei óriáskígyó — mostani utamon immáron a második — lövést kapott, de elmenekült. Reggel keresésére indulok.

Végzek a caitetu nyúzásával, két combja kivágásával. A szép húst felszeletelem, besózom. A bőrt karbidfényben kiszegezem az egyik seringua-törzsre. Fölé kötöm függőágyam, szúnyoghálóm tartókötelét. Lámpámat kézbe fogva, leviszem a csónakhoz azt, ami a süldőből megmaradt. A piranhák szívesen falnak friss húst. Bűzös döghöz nem nyúlnak. Ha Dante tudott volna a piranha pretákról, bizonyosan beleveszi a Divina Commedia poklot idéző képeibe. Csobbanva éri a vizet a csúnyán összetört, véraláfutásos, tört csontú caitetu. Mintha őrökkön éber őrök vigyáznának csónakom végében, úgy ront rá a piranhák pillanat alatt támadó tömege. Örvénylik körülötte a víz, a támadó, húsát faló haltömegtől. Az egész belevész a sötétségbe. Az ezer haltól csonkított dögöt elviszi a víz. Horpadt vödrömbe vizet merítek. Megmosom késem, kezem. Reggel a meglőtt óriáskígyó keresésére indulok. Körülöttem fekete a sűrű. Csak a karbidfény borít a zátonyra fénykupolát. A két vastag gumifára kötött függőágy kötélzete megreccsen, ahogy belefekszem. Fáradt vagyok. Lebocsátom a felhajtott szúnyoghalót. Karbidlámpám a csónaknál világít. De jó is így elnyújtózni.

511

Napkelte. Keresem az őserdőben a sebzett óriáskígyót, de nem találom. Lemondok bőréről. Egy-két óra múlva amúgy is bűzleni kezd, ha megölte a lövés. Visszatérek a homokpadra. Iszákomba olajos halat, farinhát rakok, hozzá literes üvegben vizet. Winchesteremet a csónakba teszem. Az eloldott csónakot egyetlen taszítással a túlsó part zöldjébe viszem. Kikötöm. A sűrű vadonban déli irányba indulok.

Dél. Az egybelobonc hegyoldali sűrű, amelyen leereszkedőben vagyok, mintha óriás kés csapta volna le előttem, az aljban véget ér. Lenn csalis, bokros, néhol sásos völgy. Távolabb patak kanyarog a pálmák közt. Vizén csillog a napfény. Kéklik felettem az égboltozat. Közepén óriás aranytányérként fénylik a nap. A pompázó völgy túloldalán folytatódik az itteni aljban megszakadt sziklás, vulkanikus hegyoldalban tenyésző őserdő. A két hegyoldal között ligetes, fél kilométer széles forróövi édenkert. Urucuri- és arai-pálmák komor törzsei, széles pálmalegyezői mozdulatlanul tárulkoznak odalenn. Szellő sem libben. Olyan az egész, mintha mindent üvegből öntöttek volna. Ameddig csak ellátok, semmi sem mozdul. Sziklák közt ereszkedem. Ki-kipillantgatok a lombok, liánfüggönyök résén. Hol csúszom, hol vállal tartom magam egy-egy támaszként használt fatörzsnél, vastag liánnál. Gyökerekbe, indákba kapaszkodom. Túl meredek a sziklás, sűrűvel benőtt hegyoldal. Apró, fonákján lilás levélzetű páfrányok díszlenek a sziklák közt.

Csaknem leérkezem az aljba, mikor egy lombrésen át — túl a patakon — három törpeszarvast pillantok meg egy lombos fa árnyékában. Szép állatok. Hűsölnek. Szomjukat olthatták. Elvezem a csendet, a szép kilátást, ami a zöld völgy minden oldaláról felém kínálkozik. Délre, az Amazonas irányába látni ilyen szép, mocsaras völgyfeneket, amelyek beletorkolnak valami füves

512

mocsárrengetegbe. A három törpeszarvas középmagas fa szétterülő lombsátra alatt hűsöl. Lehajtott fejjel legelnek. Mögülük hirtelen sötét tömeg vágódik az egyik veadóra. A négy testből kettő belevágtat a magas fűbe. A bokros, árnyas patak menti rész pillanatokra kiszakad a nyugodt környezetből.

A három törpeszarvas egyikére zsákmányoló jaguár ugrott, leütve a jobbszélső kecses barna állatot. Most rajta kushad. A két menekülő törpeszarvasnak már nyoma sincs. Csak a lombos fa árnyékában látszik némi mozgás. Túlfelől, az őserdős, növénylabirintussal borított hegyoldalban virágos fa sárgállik. Pontosan a veado-drámát takaró lombos fa felett. Ezt veszem iránymutatónak, hogy odataláljak a völgy ligetes, csalitos zöldjében a zsákirányán csemegéző jaguárhoz. A lombos fa mögött kétoldalról két óriás urucuri-pálma tornyosodik. Ezek közt kell a seringuát célban tartanom. Nyomában úgy meglelem a patak menti lombos fát, mintha zsinór vezetne oda. A jaguárra pályázom. Nyomás feszül torkomban. Mielőtt indulok, mindenről tájékozódom. Félrehúzás, elnézés — most már így mondom — zsákmányomba kerülhet. A jaguárt már annak tartom.

Még sohasem láttam veadót zsákmányoló onçát. A táj itt naponta mutat újat, szokatlant. Csak éppen körül kell nézni, élni kell a lehetőséggel. A jaguár húst zabál, és vért iszik. Remélem, helyben marad addig, míg tiszteletemet teszem nála. Tapad a verejtéktől ingem, rövidnadrágom, lábszárvédőm, de most újra elkap, izzaszt a vadászat szenvedélye. Brazil katonasapkám csurom lucsok a verejtéktől. Jaguár. Nem mindennapos zsákmány. Szinte köznapinak tűnik mellette minden más. A jaguár minden állatnál tiszteletre méltóbb. Királya az ősvadonnak. Az óriáskígyók is szépek, kívánatosak, de azok nemigen teszik próbára a vadászt. A jaguár, az más.

513

Leérek az aljba. Körülvesz a bokros, csalis terep. Szemben sárgállik az innen tenyérnyinek tűnő virágzó seringua-fa a két urucuri óriás levélbóbitája közt. A jaguárt és zsákmányát takaró lombos fát innen már nem látom. Ligetes rész alacsony zöldje takarja. A fű övigérő. Sásféle. Látszik, hogy az esős évszakban az egész völgy elmocsarasodik. Most minden kiszikkadóban van. Ezért bóklásznak erre csoportosan az ősvadonból kijött szép veadók. Ügyelek a sásban rejtőző mérgeskígyókra. Az ilyen füves rész kedves helye a mocsári surucucunak,90 nemkülönben jó néhány más mérgeskígyónak. Sárga-fekete oldalú papaovo is akad, de ez a nagytestű kígyó nem mérges. A kutyafejű kígyó, a caninana,91 szintén szívesen él ilyen nedves, napfényes területen. Ez sem mérges. Pedig villámszerű mozgása, zöldes háta igencsak figyelmeztetően hatott, mikor első ízben találkozva vele, félreugrottam előle.

A jaguár mellett minden más érdekesség elvész. A várható vadászgyönyörűségen túl bőre megér egy dollárt. amiért huszonnyolc puskatöltényt kapok. Koponyája, fogazata szép trófea, ha eléggé nagy példány. Ez pedig nagyon is az. A vadászat láza, meg a cserkészés gyönyörűsége, mindjobban hatalmába kerít. Előrehatolok. Kezemben a lövésre fogott, felhúzott kakasú Winchester, oldalamon szokásos iszákom. Rövidnadrágomat, combomat bozótkés bőrtokja veri. Üreg brazil katonasapkám alól szemembe csurog az izzadság.

Az urucuri pálmák közt mind jobban kivehető a seringua-fa sárga, virágzó tömege. Tartom az irányt. Száz lépést teszek a ligetes völgy bokros fűtengerében, mikor az egyik bokor ágán — csaknem nekimegyek — zöld, oldalán feketével pettyezett aranyos vonalazású kígyót pillantok meg. Zöld jararaca. Nem állok meg, hogy elfogjam ezt a

90 Cyclagras gigas. 91 Spilotes pullatus.

514

mérgeskígyót. A húst zabáló jaguár minden energiámat leköti. Csak éppen megnézem, jól megjegyzem a bokrot. Száz hasonló bokor is tenyészik körülöttem, de ide — remélem — hamar visszatalálok. Halálos baj a sűrűben, ha a vadász ilyenféle ágba ütődik. Az ágra csavarodó zöld, aranyló kígyó maráskor sohasem hibázik. Gondolni sem jó erre. Előbb a jaguár, azután a zöld jararaca. Remélem, mindkettőre időben sor kerül.

A két pálmatörzs magasodó bóbitája már egészen közelemben van, a sárguló seringua-fa virágtömegét pedig éppen csak látom a fák felett a hegyoldalban. A pataknak egészen közel kell lennie. Hajam csuromvíz, arcomon, nyakamon patakzik a verejték. Mutatóujjam a ravaszon. Lassan haladok a magas fűben, a zöld-poloskás fűbugák közé bukva. A fűszerű sás csaknem hónaljig ér. Mindenütt bokorcsoportok állnak benne. Két lépés után majdnem vízbe lépek. A patak. Három lépés széles, sekély medrű. Mindenütt lelátni a fenékre. Sok benne az apró hal. Túlról alacsony bokrok, zöld fű. Oldalt földbe korhadt pálmatő. A kidőlt törzset elvihette az áradásos víz. Lentebb a jellegzetes, ágait szertelógató fa. Innen a bokrok, a sás miatt nem lehet alálátni.

Tovább óvakodom. Végre. Szemben velem — kilesek a sásból — a foltos jaguár, az onça pintada csámcsogva kushad zsákmányán. Fúvó hörrenése, zsákmányt féltő ösztöne nem sok jót ígérne, ha észrevenne. A veado torkatája, szügye, hasa, csupa vérző szakítás. Belei kilógnak. A jaguár széles, erős feje, véres és mocskos bajusza, vérrel szennyezett pofája, mellső lába karmai, mind a zsákmányba marás gyönyöréről tanúskodnak. Húsz lépésre vagyok a föld őskorát idéző vadonbeli képtől. A hatalmas ragadozó étvágya félelmetes. Féloldalt felém mutatja lapockatáját. Rajtam a választás, koponyáját teszem-e tönkre a lövéssel, vagy lapockatájába szakítok két

515

lyukat. Egyet, ahol bemegy, és egyet, ahol kimegy a golyó. Ebben az esetben kevésbé szép a bőr. A Winchester-golyó ütötte rés a lehúzott, megszáradt bőrben akkora, hogy beledughatom mutatóujjamat. Inkább legyen a szíriainak két lyukkal több, mint nekem egy jaguár koponyával kevesebb. Majd kifőzöm a koponyát a horpadt vödörben. Az is megteszi. Nem csábító az ilyen esti mulatság. De holnapra megbüdösödne a koponya.

Célzok. A mocskos, véres bajuszú jaguár gyanútlanul fal. Régen nem ehetett. Bumm! A vaskos ólomdarab úgy letaglózza zsákmányáról a jaguárt, mintha valami vad kéz rántotta volna le. Dobja-veri magát a hatalmas állat, körbefordul, azután csak farka verdes még néhányat. Elnyúlik. A lövés szertehullámzó visszhangját sokszorosan verik vissza a sziklás hegyoldalak. A hang lassan elvész a távolban.

Újra csend üli meg a bokros, ligetes völgyet. Idevetődtem, és beleszóltam a természet rendjébe. Bőrével fizetett leütött zsákmányáért a húsrabló. Nem törődöm bakancsommal, lábszárvédőmmel. Amúgy is vizesek. Átgázolok a patakon. Térdig sem ér, s két nagy lépéssel odaát vagyok. A jaguár kimúlt. A 44-es dum-dum lövedék átvágta a jaguár lapockatáját, szívét. A veado igen szomorú látvány, még a kimúlt jaguárnál is szomorúbb.

Az ám, a zöld jararaca. Visszapillantok a túloldalra. Kár volt átlábolni. Két újabb, csaknem térdig vízbe merülő lépéssel megint odaát vagyok. Az ördögnek tartoztam ezzel! Felfelé igyekszem a patak mentén, behatolok a bokros sásba.

Keresem a magas fűben a zöld bokrot, a kinyúló ágat, rajta a lombok közt rejtőző zöld-arany mérgeskígyót. Nem találom. Végre. Igen, ez az. Óvatosan körbenézem a bokrot, meglátom előbbi utam nyomát a fűben. A zöld-arany mérgeskígyó már nincs az ágon. Eltűnt. A fa aljában

516

azonban meglátom. Éppen akkor ereszkedik le a rövid törzsről a fűbe. Nem kísérletezem elfogásával. Eltűnik a zöld mérges kígyó. Eligyekszem innen. Nem kifizetődő ilyen helyen taposni a füvet. Még akkor sem, ha a zöld jararaca feltehetően elmenekül a zörgésre. Fűzörgető, zajos lépteimet igencsak keményen verem, mikor visszagázolok a bokrok, pálmatörzsek, fiatal fák és elkorhadt, ledőlt törzsek közt a patakhoz. Két szökellés térdig vízben. Átérek a jaguártól legázolt fűbe. Körbenézem a jaguárt. Szép példány. Hím. Csak most szabadulok a vadászélmény, az onga elejtésének nyomása alól. Vadászörömmé változik minden, ami ebbe az érzéskomplexumba tartozik. Lerakodom. Iszákomra fektetem rövid, barnult Winchesteremet. Kést húzok. Hozzáfogok a büdösbelű veado mellett a másszagú jaguár nyúzásához.

Elkészülök. Iszalag híján horogzsinórral kötözöm össze a lehúzott jaguárbőrt, amibe belekötöm a kinyúzott koponyát és a veado két kicsontozott combjahúsát. Nem eszem jóízűen belőle, az biztos, mert nem szeretem a jaguár bőrével, koponyájával érintkező húst. De mégis jobb vacsorára az ilyen hús, mint a semmilyen. A jaguár karmait is belekötöm a befelé hajtott bőrbe. A bőr szép. Igen alkalmas kitömésre. Remélem, nem kerül olyan tímár kezébe, aki kabátbőrnek cserzi. Kár lenne érte. Toronyiránt indulok az előttem magasodó őserdős, meredek hegyoldalnak, amelyen túl — igencsak messze — szállásom, csónakom vár. Felpillantok. A nap már jó ideje elindult az égbolt közepéről nyugatnak. Két óra lehet. A zöld-arany jararacát csak sajnálom. Ha elfogom, mindenesetre meg lenne vele azért a bajom. Nehéz bőrköteget, s ugyanakkor botra kötött mérgeskígyót cipelni, nem tartozik a mindenképpen vidám dolgok közé.

Alkonyodik. Kiérkezem az ősvadonból a patakhoz. Holtfáradt vagyok. Húsz lépésenként váltom az utolsó

517

órában vállaimon a jaguár-köteget. Árnyékba borul odaát a kis homokpad. Ide kötöttem ki a csónakot, mikor reggel abbahagytam a meglőtt erdei óriáskígyó keresését. Nagy nehezen beszállok terhemmel a csónakba. Nem lenne nagy mulatság belefordulni a piranhák közé. Nem hinném, hogy elsősorban a jaguárbőrhöz látnának. Leteszem a nehéz bőrköteget. Evezőt fogok, és eloldom a csónakot. Két evezőhúzással odaát vagyok. A szemközti két sudár seringua-fa elvirágzó sárga virágaival otthonossá teszi szállásomat. Kikötök. Kirakodom a csónakból. A bőrcsomagról leoldom a horogzsinórt. Félreteszem a koponyát és a két veadocomb húsát.

Kopog a kalapács. A jaguárbőrt kiszegezem a szabad seringua-törzsre. Az örvös vaddisznó bőre egészen megszikkadt a szomszéd törzsön. Majd csak akkor szedem le, ha holnapra a jaguárbőr is megszáradt. Mielőbb szeretnék végezni a jaguárkoponya kifőzésével. Felszítom a tüzet. Megmerítem a vödröt, beleteszem a nehéz koponyát. Ráállítom a tűzre, körülbástyázom rőzsével.

Világol a tűz. Forr a vödörben a jaguárkoponya. A ma estére való veadohússal nincs baj, de — ezt előre láthattam volna — kár volt magammal hozni mindkét comb húsát. Amit ma este nem főzök meg, azt reggelre eldobhatom. Miért? Túl kevés sót hoztam. Effélére — hús besózására, szárítására — nem számítottam. A fölös veadocomb hangos loccsanással tűnik el a patakban, ahova a karbidfény alig világít. Mint veszekedett ördögök, csapnak rá a leselkedő, zsákmányt váró piranha preták. Jobban megrakom a tüzet. Fellángol. A patakhoz megyek. A megmerített bogrács fenekéhez oda-odacsapnak a vad halak. Érzem koppanásaikat. Ebből is marni akarnak? Igencsak megjött az étvágyuk.

Szarvaspörköltet készítek vacsorára. Reggelire is marad. Nagy a forróság éjszaka, de a jól megfőtt hús reggelig eláll.

518

Minden kész. Szikkad a kifőzött jaguárkoponya. A fogakat elrakom. Lefekvéshez készülök. Parázslik a tűz a fekete, zsongó hangoktól zsúfolt, most egyáltalán nem csendes éjszakában. Szél zúgatja a levélzetet. A homokpadon a két seringua-fa között második itteni éjszakámra készülök. Tegnap este is fáradt voltam, de kimerültségem ma már teljes. Ez igen jó álomhozó. A duplacsövű és a Winchester mellé függőágyam alá teszem szigonyomat és lámpámat. Leeresztem erdei szobám falát, a szúnyoghálót. A tüllön átragyognak a fekete éjszakában a sziporkázó, forróövi csillagok. Addig nézem égi és vízen hintázó szép fényeiket, míg észrevétlenül magával sodor az álom.

Mióta alszom? Nem tudom. Zúg a szél. Koromszínű az éjszaka. Nyoma sincs csillagfénynek. Karommal fejem alatt, kényelmesen rézsút fekszem széltől rezdülő függőágyamban. Odakinn mélysötét. Meleg, csaknem fojtó a levegő szúnyoghálóm alatt. Kívülről szúnyogok vad muzsikáját hallom a széltépte tüll-háló mennyezetén és négy falán. Megfordulok. Enyhén ring a függőágy, a világ legkényelmesebb, forróövön leghűvösebb ágya. Vele ring a szúnyogháló. Sötétség ölel körül. Odafentről már nem sugárzik csillagfény. Beborult. Érzem ezt a párásodó levegőn, és száz magyarázhatatlan tényezőn. Harapni lehetne szúnyoghálóm alatt a nehéz, nedves levegőt. De inkább ez, mint az emberszagra gyűlő, vért kívánó tömérdek szúnyog.

Mit is mondtam az imént? A leghűvösebb ágy a függőágy a forróövön. Igen, ez így van. Nehezen feledhető emlékeimben feltűnik néhány manausi, belémi, santarémi hotel csuromra izzadt lepedőjű ágya, párnája. Forró a matrac, a takaróul szolgáló másik lepedő, vizes az izzadságtól a pizsama, és ólomnehéz elegy a szoba levegője. Apró zajok hallhatók ilyen hotelekben a falakon.

519

Szúnyogokra és más rovarokra vadászó kicsi gyíkok szaladgálnak le-fel. Ha van ilyen helyeken az ágy felett szúnyogháló, felhajtom. Sohasem jó úgy, ahogy éppen van.

A forróság most is gyötör szúnyoghálóm alatt. Láz, verejtéktől csatakos függőágy, forró, levegőt visszatartó tüll. Ez a trópus. Rámnehezedik az álmatlanság. Kimerült vagyok. Orromban érzem a jaguárbőr nyers, nedves szagát, ami tőlem alig méternyire körbefeszül a seringuatörzsön.

Halk koppanásokat hallok a szúnyogháló mennyezeten. Finomak, aprók. Esőcseppek. A szúnyogok sebesen eltakarodnak. Eső kopog a tüllön. Szaporán, egyre sűrűbben. Lehűti a levegőt. Lassan minden csuromvizessé ázik. Az ilyen éjszakai eső kellemetlen. Nincs felettem pálmaeresz, nem építettem. Rövid itt-tartózkodásom idejére kár is lenne annyi munkát adni az ilyen pálma félhajba.

Félhaj. Hazulról hozott pusztai szó az észak-brazíliai éjszakában. Átázóban a sűrű, nehéz cseppektől a tüll-mennyezet. Csepeg a függőágyba, lepedőtakarómra, mellemre, nyakamra. Behorpad felettem a víztől súlyosodó tüll, egy helyre gyűlik a víz. Már nem csepeg, folyik.

Nincs más lehetőség: ki kell kelnem ágyamból. Ha így megy tovább, nemsokára fázom. Az esőben-fázás egyik legnagyobb rossz a forróövön. Súg körülöttem a milliárdnyi esőcsepp a lombokon, a homokon, a patakon. Holmim jó része a pálmaborító alatt. Esténként mindig leborítom vele gumizsákomat, félretett holmijaimat. Védelmül a dús éjszakai harmat ellen. Egyetlen pálmaborító van velem. Öleshosszúságú, csaknem ugyanilyen széles. Kilépek a szúnyogháló alól. Meggyújtom a villanylámpát. A csapkodó eső szürke függönyét megvilágítja a fény. A túlparti sűrűig sem hatol. Csak vizes pálmaborítóm vonalait látom. Ver az eső. Kihúzom a japa alól gumizsákomat, rovartartó bádogdobozaimat, a deszkaládát, amelyben gyógyszereimet, írásaimat tartom.

520

Berakom valamennyit függőágyam alá. Melléjük teszem villanylámpámat. Hadd világítson így a homokról addig, amíg felemelem, és a szúnyogháló tülljére rakom az esőverte nehéz pálmaborítót. Szükségmegoldás. Tető. Tartok tőle, hogy összeszaggatom vele a tüllt, mert nem éri végig, kikötő bottól kikötő botig. Összecsuklik a japa súlyától a mennyezet, de alatta holmi gyenge sátorféle keletkezik. Alája bújok csuromvizesen. Kioltom a villanylámpát. Takarékoskodnom kell az elemekkel. Beleheverek függőágyamba. Sötétben oldom ki gumizsákomat, kiszedem belőle még száraz lepedőmet. Betakarózom. Fázom.

Lábamnál sűrűn becsepeg a víz. Nem ér el addig a japa. Feljebb húzódom a függőágyban. Elég keserves helyzet. Hallgatom a pálmaborítón kopogó eső sűrű pergését. Lúdbőrzöm. Erősen zuhan a hőmérséklet. Alig félórája negyven Celsius lehetett, most húsz sincs. Winchesteremet és a villanylámpát beemelem magam mellé a függőágyba. Óvnom kell ezeket. Kemények, hűvösek. Ridegek, mint az anyag, amelyből készültek.

Zuhog az eső. Viharzó szélrohamok szántják odafenn az eget. Torlódva hajtja az éjszakában felhőtömegeit a száguldó szélvész. Idelenn ebből csak a tüllhálómat libbentő, neki-nekicsapódó eső zuhogását érzékelem. Tombol a trópusi fergeteg. Mintha csöbörből öntenék az esőt. Ahol csak rés akad, meg a japa szélein becsurog. Mennyi lehet most a még alacsonyabbra szállt hőmérséklet? Tizenöt Celsius? Az eső most már nem esik, hanem harsogva ömlik. Csak a patak vízállása ne emelkedjen túlságosan. Ezt a homokpadot az esős évszak idején víz borítja. Ketreceim az erdőaljban áznak. Csónakom — igen jó az óvatosság — biztosan kikötve. A Tapajós és mellékpatakjai mentén megfizettem a tanulópénzt. A

521

harsogó zuhogásban minden csuromvíz. Az ősvadon, a homokpad, a japa, függőágyam. Minden.

Mennyi ideje esik? Nem tudom. A sötétség egybeáll a zuhogással. A japa semmit sem véd már. Súlyától összecsukódik felettem a tüll-mennyezet. Ha nem is ereszti át hosszában a vizet, két végén befolyik. Villámlás hasít a sötétségbe. Légreszkettetően dörren felettem az ég. Elektromossággal telített a levegő. Az igazi haddelhadd csak most következik. Mennydörgés mennydörgést, villámlás villámlást követ. Ennyire esős zivatarban még nem volt részem, mióta kikötöttem Brazíliában.

A dörgések nem tudják elnyomni a vihartépte ősvadonból érkező recsegéseket, robajló zuhanásokat. Faóriások dőlnek ki. A tépázó orkán sorra roskasztja a kivénhedt fatörzseket. Minden erdei és víziállat búvik, hallgat. Beázik az avar, vízben áll a humusz, csurog az erdő Mikor ilyen eső után reggel vadászni indulok, akár puskacsővel is meglökhetném némelyik vackában megbújt, kimerült állatot. Ilyenkor lehet nagy eredménnyel vadászni, gyűjteni.

Kimerítettek az elmúlt nap meg az éjszaka viszontagságai, de a reggeli vadászat reménye melegít. Nem törődöm az újra és újra rákezdő esővel, villámlásokkal, mennydörgésekkel. A két seringua-törzs erős, azok ugyan nem dőlnek rám. Koromsötétség borul a túlsó végén sziklás homokpadra. A villámok éles fénye pillanatokra láttatja az esőfüggönyön át csónakomat, a patak szélét. A túlpart koromfekete. Eltakarja az eső. Vajon eléri-e a nagyerejű zivatar az Uatuma menti pataktorkolatnál maradt vadászkísérőimet? Építettek-e legényeim pálmaereszt? Remélem, igen. Lehunyom szemem. A fáradtság végül álomba dönt.

Hamar ébredek. Vizes függőágyamban nagyon nyom a Winchester, a villanylámpa. Duplacsövűm, gumizsákom,

522

ládám mellett, függőágyam alatt fekszik. Két papucsom, mint hídpillér tartja. Felülről én védem a víztől a puskát, alulról papucsaim. Pálmaborítót nem nagyon használtak eddig szúnyoghálón esőhárítónak. Most ez is elkövetkezett.

A zivatar summája elvonulóban, de az eső változatlan erővel zuhog. Mintha koromban ülnék, olyan az érzésem. Kuporgok a hideg, vizes függőágyban. Fejem felett a tüllre feszülő japa. Szeretnék még aludni, de a fáradtság, a hideg nem hagy.

Világosodik. Felkelek. Rendezgetem a szállást. Ketreceimet jól kimosta az éjjeli zuhogás, csónakom félig teli a meggyűlt esővízzel. Úsznak a lábdeszkák, a benne levő ketrecek meg a vízmerő tökhéjak. A jaguárbőr körbeéri karmaival a fát. Csuromvizes. Felhajtom szélét. A rozsdás szegek tövén fehér gumicseppek. Szilárdak. Ahol bővebben csurrantak a kéregből, ott még elkenhetők. Ha csónakomból kifordítom a vizet, ráterítem száradni a szúnyoghálót. Gumizsákomat, bogárládámat semmiféle kár nem érte. Csak bakancsomat felejtettem kinn a seringua-fa tövében. Csuromvizessé ázott. Majd rendbejön, ha a többi bőrrel együtt, árnyékban szárítom. Colibri berren el a víz felett. Aranylik apró szárnya, szép smaragdszín tollruhája. Eltűnik. Az első mozgás, amit az éjjeli vízözön után látok. A piranhák láthatatlanul lesnek, várják a koncot. Nem szégyenlősek. Akárcsak a cápák valami zsákmányt kínáló tengeri hajó körül. A piranhák is kitartanak ott, ahol egy néhányszor jóféle falatokban részesültek.

Aranylik a homokpad felett a kelő nap. Párázik a sűrű. Sok a tennivalóm az éjjeli zivatar után, amely alaposan megtépázta szállásomat. Szinte harapni lehet most is a levegőt, annyira sűrű a nedvességtől. Mindez velejárója a forróövi erdei életnek. Nézem, miféle bajt okozott a zivatar? Kár nem keletkezett. Mindenem megvan. Semmit nem sodort el a víz. Csak a fele homokpad hiányzik. Elborítja a

523

megáradt, zavaros vizű patak. Tüzet kellene raknom. Kutatok gumizsákomban. Fekete gyantát keresek. Megvan. A szürke hamu keményre ázott esti tűzhelyemen. A néhai parázs fekete szénné változott. Indulok a sűrűbe vizes rőzséért. A gyanta majd meggyújtja. Áldás a gyanta ilyenkor. Nincs melegem. Az álmatlanság is magával hozza a fázást. Nehéz ellene küzdeni. Meddig maradok itt? Nem tudom. Mérgeskígyós ketrecem rendben. Az onça és a caitetu bőrökkel sincs baj. Majd kiszikkadnak. Az esővíz csak esővíz. Árnyékban száradnak.

Indulok kifelé a vizes vadonból a rőzsével Ez nem kellemes. A csurgó-csepegő víz visszahozza a hűvös éjszakát. Ruhám ismét átázik a sűrű csepegéstől. Ellene nem lehet tenni. Ha eső után bemegyek a sűrűbe, mindig olyan leszek, mintha vízbe ugrottam volna. Az este kifőzött jaguárkoponyát kiteszem majd a napra. Hadd száradjon. Fogait is visszaragasztom, ha elkövetkezik az ideje.

524

A Z E L S O D O R T E V E Z Ő

ÍZ LÉPESRE vagyok az ázott rőzsével a kezemben a liános, sűrű erdőszéltől, mikor odakintről emberi hangokat hallok. Pillanatra megtorpanok. A nap

betűz az erdei félhomályba. Tovább. Kilépek a sűrűből. Karomon a hatalmas nyaláb vizes rőzse. Csónakom mellett másik partra húzott csónak. Nem tévedtem. Ok azok. Két legényem — Abilio és Juan — bámulva fordul felém, mikor rájuk köszönök.

— Bom Dias! Hát ti mit kerestek itt? — Bom Dias, Senhor! Téged! — feleli örömmel Abilio. —

Két perce sincs, hogy kikötöttünk. — Miért jöttetek? — Utánad jöttünk, Senhor! Nézd! — Csónakjához lép.

Evezőt emel ki belőle. — Ez a te tartalékeveződ, Senhor? — Valóban az! — csodálkozom. — Enyém. — Hogy kerül hozzátok? — Juan tegnapelőtt délután odalenn a messzi

pataktorkolatnál, az Uatumánál fogta ki. Bajt sejtve azonnal utánad indultunk. Most itt vagyunk.

— Nincs semmi bajom, Abilio. — Azért igyekeztünk, Senhor, mert elúszott evező

sohasem jelent jót! — lép mellém fáradtan Juan. — Akkor is utánad evezünk, Senhor, ha nem riaszt meg

bennünket a patakba esett evező — pillant rám Abilio. — Miért? — Nem mutatom, hogy jólesik értem való

aggódásuk. — Azért, mert váratlan alkalom kínálkozik, hogy a

pataktorkolatnál kiegészítsük Gomez kereskedőnél felszerelésünket. Visszatérőben van a Miriti-vízeséstől. Ilyenképpen nem kellene idő előtt visszaeveznünk Santa Annába, esetleg Urucarába.

T

525

— Kitűnő, Abilio! Kérdés azonban, maradt-e valamije, ami felszerelésünkből hiányzik? Visszafelé nemigen teltek áruval az ilyenféle bárkák.

— Ne tarts ettől, Senhor — nevet Abilio. — Gomez nagyon előrelátó. Sohasem fogy ki bárkájából az áru. Most is sok megmaradt holmit, csereárut hoz vissza a Mirititől. Fizethetünk neki vadbőrrel, talán élőállat-készletünkkel. Különben látom, te sem töltötted itt hiába az időt — néz a jaguárbőrre, a caitetu kifeszített bőrére.

Örülők Abilio közlésének. Nagyon sok időt, költséget megtakarítok azzal, hogy nem kell hamarosan befejeznem a mostani vadászutat. A Jatapú folyóra akármikor elindulhatok, ha az Uatumáról visszatérve felszerelek Urucarában. Az Uatuma kedves nekem. Szeretem ezt a vad, vízi-és erdei állatokban gazdag, rám mosolygó, néha fogait mutogató vadont.

— Nem kell sietnünk, Senhor! — pillant rám Juan. — Végezzünk mindent kényelmesen. Most, hogy megvagy, nem kell aggódnunk. Idejében visszajuthatunk Klementinóhoz és Gomezhez.

— Azonnal indulunk, Juan. Nem lehet kétségek közt hagyni Klementinát, a kereskedőt és embereit.

— Nem hagyunk senkit kétségben. Nézd, Senhor! — mutat Abilióra, aki zöld lombkötegeket köt bokrétába. — Ezeket sorra vízbe dobja, a patak pedig leviszi az Uatuma-torkolathoz, ahol megakadnak a patakon keresztbe fordított, kikötött kereskedőbárkában. Klementino ezt a jelt várja, ha baj nélkül rád találunk. — Abilio a patak örvénylő, sodródó vizébe hajit egy, kettő — számolom — féltucat lombbokrétát.

— Senhor Gomez is megvárja ezeket a bukéta-táviratokat? — derülök. — Nem hinném, hogy ennyire érdekelném. Hűvös ember. Fanyar, mint a citrom.

526

— Most nem hűvös — nevet Abilio. — Sőt, forró! — Ugyan mitől?

— A láztól, Senhor, rajta van a febre, annak is a legkeservesebbje. Klementino félmarékszámra eteti vele a kinint.

— Gomeznek nincs kininje? — Nincs! Egyetlen pirulája sincs. Jó áron mind elcserélte

a Miritinél. Majdnem a végét járta, mikor evezősei partra tették pálmakunyhónknál.

— All már a pálmakunyhó? — Igen! Két napig egyfolytában dolgoztunk rajta.

Mondhatnám azt is, hogy egyenesen Senhor Gomez számára építettük — keseredik meg szava.

— Gomez is ember! — Igen, ha beteg! De nézd meg. Senhor, mikor vásárol.

Akkor majd te sem tartod annak. — Az éjszakát hol töltöttétek? — váltok másra. — Nem

gondoltam volna, hogy ilyen közel vagytok. — Innen alig órányira egy-egy japa alá húzódtunk —

feleli Juan. — Az esőben egészen jól lehet japával takarózni — toldja

meg felszabadult derűvel Abilio. — A fontos mégiscsak az, hogy itt vagyunk.

Vizes függőágyainkat, szúnyoghálóinkat kiteregetjük. A nap fényesen, melegen tűz. Párafelhők szállnak a magasba. Szinte láthatóan száradnak holmijaink. Meggyújtom a nedves rőzséből rakott tüzet. A fekete gyanta teljesíti feladatát. Ágasfát verek a tűz mellé a homokba. Szárított halból készítünk hallevest reggelire. Az estéről eltett szarvaspörkölt hasznavehetetlen. Vagy öt liternyi esővízben úszkál. Kidöntöm az avarra.

Reggeli után csendben teszünk-veszünk a homokpadon. Abilio levél-bokrétákat köt. Sorra vízbe dobja valamennyit. Bennünk él az erdőjáró zajtalan óvatossága, aki sohasem

527

tudja, mit hoz a következő pillanat. Azután leül Juan mellé egy ketrecre. Vastag cigarettát sodornak. Féltett magyar újságaim szolgáltatják hozzá a cigarettapapírt. Más nincs. Mostanában elég sokat használnak. Legelőször mindig a kevéssé olvasott apróhirdetéses oldalakat adom nekik. Majd a vezércikkek kerülnek sorra. Ezután — fontossági sorrendben — a napihírek következnek. Embereim a tűznél parázzsal gyújtanak cigarettára. Én sohasem dohányzom. Nem ismerem az élvezetnek ezt a füstokádó formáját.

Hirtelen felfigyelek. A homokpad felső sziklás végében levő, növényzettől körülfolyt korhadó, de még álló faóriásról ismerős kopogás hangzik. Mintha csak odahaza a Bakony sűrűjében hallanám, olyan csalóka gyerekkoromnak ez a kedves hangú emléke. Harkály. Pompázatos tollruhában kapaszkodik, tornászik a korhadó kérgű, holt törzsön. Karmaival biztosan tartja magát. Ehhez kemény, hegyes farktollaival segít támaszkodni. Látom piros fejét, egyenes, kemény, sűrűnvágó csőrét, amint vagy hat méter magasságban dolgozik komolyan és elmerülten. Sűrűn kopogtat. Mint valami erdei doktor. Türelmes páciense a puhuló kérgű, vén faóriás. A díszes tollú harkály kihúz valamit a kéregből. Elnyeli. Újra beletúr a parányi, vágott üregbe. Éppen akkora ez a forróövi rovarpusztító, mint a mi hazai harkályunk. Itt pica-paus92 a neve. Abilio mellém áll a reggeli nyugalmat tükröző tanyán. Mert a kis vízparti homokpad sár tanya. A harkály odafenn izgatottan kutat. Jól látom díszes toll-ruháját. Közben felénk is pislog. Különösebben nem törődik velünk. Lelkes orvosa, nyűhúzója a beteg fának. Tökéletes belgyógyász. Farktollaira támaszkodva úgy közlekedik a faóriás ág nélküli derekán, mintha sima, vízszintes úton járna. Farka,

92 Coraciformes család.

528

ez a csodálatos segítőszerszám, mindig megtámasztja a harkályt. Nyugodtan dolgozhat. Mintha ráállna vele a fára.

— Igen szép ez a pica-paus! — pillant a harkályra, majd rám Abilio. — Kár, hogy nem gyűjtesz madárbőröket, Senhor.

— Ha gyűjtenék, a szép harkály életútja most véget érne! — Nézzük az őserdei madár-akrobata szapora mozgását, mutatványait. Tollazata szinte szikrázik a barna törzs, a zöld lomb és a feketés indák közt. Villog a piros, sárga, zöld és kék.

— Sokféle ilyen pica-paus él a sűrűben! — állapítja meg Juan.

— Hatvan féle! — felelem. Abilio és Juan hitetlenkedve pillant rám.

— Hatvan féle? — Pontosan annyi, eggyel sem kevesebb. Valamennyi

tollazata szép, de — elmosolyodom — az én hazámban élő harkályok toll-ruhája sem marad el ezek mögött.

— Senhor! — pillant rám Abilio. — Te azt mondottad, nálatok télen hó és jég van. Arrafelé nem élhet meg az ilyen pica-paus. Elpusztulna a hidegben.

— Az itteniek igen, de nem a magyar erdőkben élő rokonaik, a mi harkályaink.

— Arkályaink? — ismétli a szót, de nem tudja kimondani a H hangot. — Ez a nevük?

— Igen! Nálunk is nagyon kedvelik ezeket a madarakat hasznosságuk miatt. — A pica-paus eközben gyanút fog. A színesen karcsú, élénk mozgású toll-csoda — mert az — beleröppen a sűrű levélzetbe.

— Senhor! — rikkant Abilio, mikor az erdőszélen két egymásnak dőlő szikla párkánya alá pillant. — Óriásmorçego!93 — Kiáltása denevért jelez. Acélkeretes zöld

93 Vampyrus spectrum.

529

lepkehálót kapok ki felszerelésemből. Tapasztalásaim szerint ez a szerszám igen alkalmas nappal — de csak nappal —, a levelek, kövek közt, zugokban függeszkedő kis és nagy denevérek elfogására. Odanyúlok az időmarta párkány alá. Máris benn verdes a zöld tüllben az óriásdenevér. Cincog, rémült sírást csap, mert képtelen jó félaraszos, finoman szőrös törzsét kiszabadítani a tüll fogságából. Mintha sok millió év előtt élt óriás repülő sárkány késői utódát látnám. Az persze valójában más volt. Most csak az óriásdenevér szárnyalnak bőrlebernyege hasonlít hozzá. Annak az ősi sárkánynak kilencméteres volt a szárnytávolsága. Tojásokat tojt. Kikelt fiókáit hallal, a Karbon-kor más vízilényeivel táplálta. A morçego eleveneket szül. Szárnytávolsága mindössze hetven centiméter, testhossza tizenöt centiméter. Ragadozó, akárcsak százhúszmillió esztendő előtt élt őse.

Nézem a hatalmas, cincogó denevért. Van oka a sírásra, hiszen emberkézbe került. Abilio közben átveszi a lepkehálót, forgatja a tüllt. Ennyire közelről még nem láttam andira-guassút. Ez erdei neve. Milyen félelmetes lehetett az ősvilági sárkány a maga kilencméteres szárnytávolságával, ha az andira-guassú szegényes hetven centiméterével is baljósnak tűnik. Abilio határozottan tiszteli. Félti az ujját, nehogy az óriásdenevér a tüllön át belekapjon tűhegyes fogazatával. Juan mellénk áll. Hárman hajlunk a rab morçego fölé.

— Mit csináljak vele? — pillant rám Abilio. De hirtelen kiáltással úgy vágja sziklához az acélkeretes tüllhálót, benne az óriásdenevért, hogy annak cincogni sincs ideje. Abilio mérgesen rázza bal keze mutatóujját, amelyből kiserked a vér. Felemelem az acélkeretes lepkehálót. A sziklához vert nagy denevér kimúlt.

530

— Kipreparálod, Senhor? — pillant rám Juan, mialatt Abilio felfelé nyomogatja ujját, hogy kivéreztesse az apró, tűhegyes fogak harapását.

— Igen! — Az andira-guassút szárnyánál fogva kiemelem a háló tüll-ráncaiból. Derekamtól csaknem földig csüng bőrös szárnylebernyege. Feketésbarna, sárgás beütésű szép példány. Sok ilyen apróságot ad az őserdő, amelyek egyre gyűlnek ládámban.

Kifejtem finom bőréből az andira-guassút. Kinyúzott törzse belecsobban a patakba. Ami a morçegóból megmaradt, mindössze két nagy szürkésfekete szárnya, kis prémje, két karmos, apró lába. Ebből a fajból — a legnagyobb brazíliai denevérből — még nincs példányom. Bőrét kitömöm fehér gyapottal, hogy kifeszüljön. Ezután a madárpókok potrohának összevarrásánál használt fonállal és tűvel összevarrom. Az egészet kiszegezem szikkadni egy ládatetőre. Négy szeggel végzem a műveletet. Az óriásdenevér olyannak látszik a vizes ládatetőn, mintha rátapadna. Így még nagyobbnak tűnik. Tasan-tasan! — hangzik a sűrűből egy madár rikoltása. Mindannyian arrafelé pillantunk.

— Szól a halálmadár! — fordul felém rosszkedvűen Juan. Kedvetlenség szállja meg Abiliót is. A madárrikoltás ismétlődik. Élesen, hangosan. Tasan-tasan!

— Mi ez? Sohasem hallottam emberi fülnek ennyire komor madárrikoltást.

— Ez a tachá94, a haláltkiáltó maciár — szól Abilio. — Délen azt tartják, ha kiált, véget ér egy élet.

— Éppen jókor szólt — próbálom ellensúlyozni a hirtelen komorrá vált hangulatot. — A morçego csak az imént múlt ki. Legényeim hirtelen támadt babonás félelme oldódik.

94 Chauna chavaria, újabb tudományos elnevezése: Chauna

cristata.

531

— Ilyenféle hiedelem fűződik az én hazámbeli kuvikok kiáltásához is — szólok. A babonás emberek Hungriában is azt mondják ilyenkor a falvakban, tanyákon, hogy meghal valaki. A babonásoknak persze igazuk van, hiszen szerte a világon sok ember búcsúzik el minden másodpercben az árnyékvilágtól.

— Hát ebben igazad van, Senhor! — vakarja meg fejét Juan. Azután megfordul és újabb lomb-bokrétákat szór a vízbe.

— Hátha elakad egyik-másik! — szól felém, mikor észreveszi, hogy nézem.

A váltólázas Gomezre gondolok. Úgy érkezett az Uatumán a pataktorkolathoz, mint valami decembert tévesztett forróövi Mikulás. Messze ugyan a december, nem is ajándékba hozza, amit hoz, de mégis nagyon sok időt és munkát megtakarítok érkezésével. Az összegyűjtött, értékesítésre szánt nyersbőröket csereáruként odaadom majd Gomeznek. A Budapestre szánt bogarakat a lepkékkel és madárpókokkal együtt néhai kekszes bádogdobozokba csomagolom, majd ráírom a címet. A Belémbe és Santarémba szánt gyűjtést szintén elküldöm vele Urucarába, ahonnan továbbítja. Gomez híre szerint pontos. Minden megbízást elintéz. Igaz, nehéz milreisekért. De Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, bár Gomez e pillanatban igencsak ingyen eszi az itt életet érő kinint. Betegtől ilyesmiért viszonzást kérni nem illik. Még az Uatumán sem. Nekem amúgy is ajándékba adták a kinint Fordék tapajósi ültetvényén. Számolatlanul. Jusson tehát a szerencsémből Gomeznek is. Különben már jó előre látom, amint véres verejtékkel alkuszom a kétségbeesett bárkás kereskedővel, aki csaknem sírva csapkodja tenyerét, tépi ingét és esküdözik, hogy teljesen tönkreteszem. Szokásos módszerek. Eközben engem sem kell túlságosan félteni, mert Gomezből azért csak kifacsarok minden kifacsarhatót.

532

Ez ugyan Gomez híre ismeretében nem jelent sokat, de mégis hoz valamit. Itt feltétlenül ő az erősebb. Embereimtől hallottam, mikor az alku végén megköti magát, minden esetben fejébe csapja megviselt háncskalapját, és nagy mérgesen Így szól: Most aztán egy milreissel, egy tölténnyel sem többet, Senhor! Ez jelenti nála az alku végét.

— Mondd, Juan — fordulok a lomb-bokrétákat hajigáló legényemhez —, eljutnak ezek a bukéták Senhor Gomez bárkájához?

El, ha ugyan nem akadnak bele valahol a túlságosan keskeny, sziklás patak vízbe csüngő indáiba.

— És ha elakadnak? — Akkor nem tehetünk semmit. Megérkezünk majd

helyettük mi. — Mikor indulunk, Senhor? — lép mellém Abilio.

Kezében rozsdás harapófogó és a kihúzott szegeket tartalmazó öreg bádogdoboz. Lépésnyire hever a két összecsavart, valamennyire megszáradt vadbőr, amit az imént szedett le a seringua törzsről.

— Mihelyt végzünk, indulunk vissza, Abilio, mert amúgy sem lehetne tovább jutni ezen a patakon. Feljebb a meder több sziklás, sekély ágra válik, amelyek elkeskenyednek. Az Uatumára visszaérve, majd beevezünk feljebb valamelyik másik, megfelelő patakra.

— Rendben, Senhor! — pillant rám Abilio. Juan szedegeti holmiját. Berakja csónakjába. Felpillantok a roppant seringua-fákra, melyeket soha nem látok többé. A seringuák törzsén apró, fehér, szilárdult gumicseppek rajzolják ki a beléjük vert szegek nyomán a levett vadbőrök formáit. Leoldom a törzsekről megszáradt szúnyoghálómat, függőágyamat. Ilyenkor — táborbontás idején — kicsit mindig elszomorodom. Búcsúzom az emlékeivel hozzám-nőtt tájtól.

533

— Ha jól evezünk — szól Abilio —, holnap délben megérkezünk az Uatumához.

— Akkor a Gomeztől cserélt felszereléssel eljutunk a Miritihez, sőt azon túl is — pillant rám jókedvűen Juan. Elégedett vagyok. Ami mögöttem van, szép és jó, ami előttem: reménnyel teli. Csak még a keményszívű Gomezt kell legyőzni.

Koppan a lábdeszkákon az evező, ahogy Abilio a csónakba lép. A homokpad olyan üres, mint mikor idejöttem. Csak éppen nyomainkat hagyjuk itt. Lángolva füstöl a tűz, amelyen utoljára nagy fazék kávét főzök. Mindenki megkapja a maga telemert edényét a bőven cukrozott italból. Kiisszuk. Abilio után Juan is csónakba száll. A csónakot vízre taszítom a fövenyről. Magam is beletérdelek rakott csónakom végébe, és vízre lököm. Szokásos módja ez a csónakindításnak. Helyemre telepszem. Megmerítem evezőmet. A rakomány teljes, a japa csaknem mindent betakar. Elöl szikkad a ládatetőre szegezett óriás morçego. Mintha csónakom címere lenne. Abilio és Juan csónakjukon könnyedén előrelendülnek. Erős evezőhúzásokkal követem legényeimet. Visszapillantok a két óriás seringua-törzsre. A homokpad, a kis erdei kikötő elmarad mögöttem. örökre. Elmaradnak az evezőcsobbanásokra jelentkező fekete piranhák, amelyek zsákmány híján visszasüllyednek a mélybe.

Evezünk. A patak vize zavaros, magas. Az éjszakai zivatar hatása. Gyorsan viszi csónakjainkat a víz, az evező. Örvények forognak a partok vízbe csüngő növényzete mellett. Elérjük a patakon keresztbedőlt coraçáo de negro törzset. Juan és Abilio csónakja éppencsak átfér a fa alatt, de úgy, hogy terhelésnek magam is átszállok hozzájuk. Saját rakott csónakom is átjut, miután a pálmaborítót, a ketreceket átrakjuk a törzs felett Abilióék csónakjába, és

534

Juan átszáll hozzám. Tovább. Erősen szól a kop-kop. Most semmit sem akarok az ősvadontól. Száll a hang, a beszéd, riadhat, rejtőzhet nyomán az állat. Aranylik előttünk a víz az óriás napkorong tüzes fényétől. Jó így a cél felé evezni, hiszen az Uatuma vadona most is ezt jelenti. Kopkop! — szól az evező. Gomez bárkájánál megszabadulok minden értékes tehertől. Megválok az erdei óriáskígyók, a gyíkóriások, az erdei emlősök bőreitől. Velük a csontvázaktól. A mérgeskígyókat egyetlen ketrecbe zsúfolom. Senhor Gomez majd elviszi ezt a szállítmányt is Urucaráig. Az efféle veszélyes utasokat nem nagyon szereti. De emberei közt bizonyára akad majd olyan, aki foglalkozik velük, fürdeti, óvja a kígyókat. Kop-kop! Erdei muzsika ez. Meztelen felsőtestünk fénylik a verejtéktől. Keményen húzunk lefelé.

535

É J J E L I S Z Á L L Á S O N . V A D Á S Z A T . G O M E Z

B Ú C S Ú J A

ÖRÖSRE színeződik mögöttünk a patak vize. Alkonyodik. Az aranylón izzó tűzgömb leszállóban, fénye sötétre változtatja a patak menti zöld-falat.

Egyenletes iramban evezünk. Hamarosan partra szállunk, hogy holnap idejében indulva, eljussunk a pataktorkolatnál levő pálmakunyhóhoz. Kíváncsi vagyok Gomezre. Egyre jobban foglalkoztat a mostani vadászút folytatásának lehetősége. A délelőtt, a dél, a délután tűző forróságát, az evezés fáradtságát tagjainkban érezzük. Sok kilométer marad el mögöttünk. Messzebb jutottam, mint gondoltam. Ezt csak most, visszafelé érzékelem. Az alkonyi hűvösség frissít. A verejték felszáradt rajtam. A kop-kop muzsikája szoros ütemhez köti izmainkat, mozdulatainkat. Kop-kop! Egyre a két rövid hang, egyre ugyanaz a mozdulat. Vízbe merített evező, húzás, majd megint ugyanaz. Csak akkor váltanak fáradt izmaink, mikor a csónak egyik oldaláról a másikra kerül az evező. Pihentetőnek. Ilyenkor már annak számít az is, ha a derék, a kar, a hát izmai mozdulatot váltanak. Megállás pillanatra sincs. Csak előre. Szakadatlanul, fáradhatatlanul. Holnap déltájban a pataktorkolatnál szándékozom kikötni. Átszólok a másik csónakban evező legényeimhez.

— Reggel bemegyek körülnézni az őserdőbe. — Érdemes, Senhor! A szálláshely különben feltétlenül

megmutatja majd a lehetőségeket — pillant felém Juan. Abilio némán, keményen evez előtte. Juan röviddel ezelőtt szállt át hozzá. Így egyikünk sem fárad ki túlságosan. Hátrapillantok. Aranyhíd lángol mögöttem a vízen. Átfogja

V

536

a patak egész hosszát, szélességét. Előttünk is aranylik a keskeny víz. Gázolunk az alkony csalóka aranyában. Igencsak soványak vagyunk. Barnák. Az evezőnyél ütemes kop-kopja úgy kíséri minden mozdulatunkat, mintha a hang is szoros tartozékunk lenne.

— Amott elöl kiköthetnénk, Senhor! Sziklás, homokos a part, megfelelő éjszakára — mutat előre csepegő evezőjével Abilio. Húsz evezőhúzás, tíz, majd öt. Balra fordulunk, súrlódik a csónakok feneke a köves, homokos parton. A víz még zavaros, de reggel óta legalább kétarasznyit apadt. Jól látni az apadást a köveken. A habos szennylerakódás pontos mérce. Nem nagyon alkalmas ivásra most a víz, de nem lehet válogatni. Kávénak, főzéshez azonban megteszi. Inni különben is úgy iszunk már egész nap — jó módszer —, hogy becsukjuk szemünket.

— Vajon elérkeztek a lombbokréták Gomez bárkájához? — szólok Abilióhoz.

— Reméljük! Eddig csak kettőt láttunk fennakadva a vízbe csüngő növényzetben. — Juan kezében le-lesújt a bozótkés. Nagyolja éjszakai szálláshelyünket. Partra tesszük az esti főzéshez szükséges holmit, bográcsot. Az őserdőben még most is minden nedves, szortyog lépteim alatt a vastag humusz, az avar. Errefelé is ítéletidő tombolt. Rőzsét szedek össze. Fekete gyantával lángra lobbantom. Füstje lassan szétterül a kinagyolt irtáson. Sohasem tanyázott még ezen a helyen ember. Párás idebenn az alkonyi levegő a sűrű növényzetben, a faóriások roppant lombboltozata alatt. Juan sózott törpeszarvashúst vet a bográcsba, majd a tűzre rakja. Lassanként illatok töltik be az esti szállást. Az erdő nedves avarának illatát elnyomja a sülő hús szaga.

Túl vagyunk a vacsorán. Sötétedik. Kikötésünk óta újabb félaraszt apadt a patak. Jól látszik ez a part kövein, a kimosott gyökereken.

537

— Holnap reggel, ha visszajöttem az erdőből, indulunk az Uatumához — fordulok Abilióhoz.

— Ne siessünk annyira, Senhor! Gomez megvár — ül mellém Abilio a partra húzott csónak elejére. Nagykényelmesen rágyújt a Pesti Hírlap egyik vezércikkére, amelybe félmarék koromfekete dohányt sodort.

— A dohány Gomeztől való? — érdeklődöm. — Tőle! — fújja maga elé a keserű füstöt legényem. —

Könnyelműen megajándékozott vele a kininért. Megszakadna a szíve, ha látná, hogy milyen vastag cigarettát sodrok belőle.

— Hát igen! — bámulom meg cigarettáját. — Ez szivarnak is vastag.

Szűk körülöttünk az éjjeli szállás irtása. Mint roppant fal nyomakodik fölénk az ősvadon, a sötét őserdő. A babonás indiánok lelkében ilyenkor felrémlenek mitológiájuk démonjai. A tűz felett árnyak suhannak nesztelen repüléssel. óriás denevérek. Abilio és Juan utánuk pillantgat.

— Csak a tűzfénytől idecsalt rovarokra vadásznak — szólok. Felettünk kigyúlnak a csillagok. Körülvesznek az ősvadon apró, jellegzetes neszei. Mások, mint reggel. Mások, mint délután. Neszek szüremlenek felénk, jelzik a körülöttünk sohasem pihenő élet mozgását. Mi is hozzáadjuk a magunk halk zajait. Szúnyogok zizzennek, füst terjeng a köves, homokos, szűk zátonyon. Takarékoskodom a karbiddal. Nem gyújtok lámpát. A tűz elegendő világosságot ad. Juan sorra felköti a függőágyakat, szúnyoghálókat. Az ősvadon sötét, tűzvilágította hátteréből felénk fehérlenek a tüll-kockák.

— Szép az este az őserdőben — fordulok legényeimhez. — Hangulatokat hoz, amelyek a vad környezetben is

kedvesek. Szeretem ezt a komisz, szelíd, egyben vad világot.

538

— Abilio rápillant a hamvába roskadt tűzre. Felkel. Leveszi a forrásban levő, parázsba fészkelt kávésedényt. Kitölti a tökhéjba a habos, forró feketekávét. Sűrű, kitűnő. Csaknem étel. Cukor még akad nálam. Nem sok kávét főztem a patak mentén. Lefekvéshez készülünk. A parázs lassan kihuny. Reggel benézek az őserdőbe. Sohasem szabad elmulasztani a kínálkozó lehetőséget: az ilyen hatalmas zivatar után, mint aminő az előző éjjel tovavonult, napokig nedves az őserdő avara.

Reggel. Kikelek felhajtott szúnyoghálójú függőágyamból. Nyugodtan telt az éjszaka. Minden szokatlant úgy érzékelek, mint valami eleven légsúlymérő. Búvárként merülök bele nappal és éjjel ebbe a hangoktól fel-felzsongó növénytömegbe. Kimarkolom belőle, amit kimarkolhatok. Abilio már megfőzte a kávét. Tele edénnyel. Juan körülötte tesz-vesz.

Hat óra. A csónak ülésdeszkájának támasztott duplacsövűmre pillantok. Kiemelem a puskát, mellőle iszákomat.

— Bemegyek a sűrűbe! — fordulok legényeimhez. — Amíg te, Senhor, odajársz, addig én átmegyek a

túlpartra — szól Juan. — Jól van, eredj. Mire visszajöttök — fordul hozzám

Abilio — elkészülök az azonnali indulásra. — Juan bólint. Derűs és barna kemény arca. Felveszi Winchesterét, iszákját. Bozótkését derekára övezi. Belép csónakjába. Eloldja. Két evezőlökéssel odaátra kerül. Belesimul a túlpart zöldjébe. Olyan a csónak vége a növényzetben, mint holmi furcsa, kilencöves tatu frissen ásott gödrében. Magam is indulok. Neki a tűzrakáson túli zöldnek. Belemerülök a lég- gyökeres, folyondáros sűrűbe. Körülölel a félhomályos, korhadó, dőlt törzsekkel teli őserdő.

Lépést lépés után teszek. Túl sűrű az indás, lombos növénytömeg. Hárítom az alacsony pálmák tüskés leveleit,

539

folyondárokat, cserjék ágait. Nedves, tócsás avarban gázolok. A felhőszakadás napokra itthagyta nyomát. Talán száz lépést teszek befelé. Sziklás terep következik. Mintha óriásrugó vágna fel valami foltos tömeget, lombot tépve szakad ki előttem egy nagy állat az avar mohos sziklái közül. Duplacsövűm szava hangosan vág a reggeli csendességbe. Egyszer, kétszer. Visszaugrom, mert a roppant, megsebzett állat felém indul. Pillanatokra lekushad, nem telik többre erejéből. Pofája, bajsza, fehérlő fogai véres, rücskös szikláról merednek rám. Fekete jaguár.95 Pillanat tört része alatt kivetem a duplacsövűből az egyik hüvelyt, új töltényt taszítok helyébe. Dörrenés. A vérremenő jaguár fehér fogait, leffenő nyelvét bugyogó vérhullám önti el. Kézfejemmel letörlöm homlokom hideg verejtékét. Nyakam is csuromvíz. Zsákmányom nem mozdul. Az onça preta szeme üvegesedik. Vér bugyog szájából a mohos kövekre. Három lépésre hever. Nézem a harmadik lövésre kimúlt hatalmas állatot.

— Mi történt, Senhor? — hallom mögöttem Abilio lihegő törtetését. — Baj van? Háromszor lőttél. — Visszapillantok. Három lövés a baj, a segítségkérés jele. Háromszor úgyszólván sohasem lövünk egy állatra. Most mégis megtörtént.

— Nincs semmi baj, Abilio, csak — a hatalmas, kimúlt jaguárra pillantok — az első lövést némileg elhibáztam, a második sem ért ennél sokkal többet. A harmadik döntötte csak le. — Abilio még nem hisz a jaguárnak, lövésre fogott Winchesterrel áll mellém. Együtt nézzük a hatalmas zsákmányt. Az első lövés a jaguár mellső lábát zúzta szét, a második derekát érte, csak a harmadik végzett vele, mely szügyébe vágott. Abilio csendesen ráereszti puskája kakasát a gyúszegre.

95 Panthera onca palustris.

540

— Ez az onça teljesen kész, Senhor! Szép példány. — Magam is úgy vélem. — Látod a fogait, Senhor? Mint megannyi csillogó fehér

cövek. — Nézem az állatot, a kimeresztett óriás karmokat, a véres, fehérlő cövekeket. Ha nem zúzza tönkre harmadik lövésem a jaguár szügyét, tüdejét, a karmok, fogak belémhasítanak. Az állat roppant izomerejéhez elegendő három láb, hogy végezzen ellenfelével. Hátamon hideg a verejték. Odalépünk. Körbe nézegetjük Abilióval a hatalmas anyát.

— Mi az? — reccsen meg mögöttünk a liános sűrűben a nedves rőzse. — Jaguár? — Juan szava. Háromszor lőttél, Senhor, három lövést hallottam. Nyomban visszafordultam, visszajöttem erre a partoldalra. Hát, pillant a jaguárra, ez megérte a három lövést.

— Nyúzzuk meg legények, fogjunk hozzá! — Ne tegyük most, Senhor, és ne itt! — villan meg Juan

szeme. — Vigyük ki és csónakon szállítsuk le a pataktorkolathoz. Hadd lássa Senhor Gomez egészben is az összelődözött onçát, nem csak a bőrét. Életében sem látott frissiben elejtett jaguárt.

— Nem bánom. Akad hely csónakomban ilyen utasnak. — Juan tőből kicsap bozótkésével egy fiatal törzset. Abilio folyondárral összeköti a jaguár kimeresztett karmú nagy talpait. Juan átlöki az erős dorongot az onça hátsó, majd elzúzott első pár lába alatt. A rúd végét vállára veszi. Abilio az elejét emeli. Nehéz a dorongon hanyattfüggő onça. A fiatal törzs egészen meghajlik. Kifelé indulunk. Mögöttük lépkedek. Kiérünk a csónakokhoz. Öröm lobog bennem, a zsákmányt ejtett vadász öröme. Pedig a dolog majdnem vérre ment. Kevés ennyire nehéz vadászélményben volt részem eddig. Abilio és Juan belép félig partra húzott csónakomba, át az evezőpadokon. Abilio ellépdel a ketrecek, a rájuk dobott japa mellett. Az alvadóvérű állatot

541

a félretolt japa alatti ketrecekre teszik. Talpai alatt bennhagyják a rudat. Kilépnek a csónakból. Fáradtan és egyúttal elégedetten lihegnek.

— Senhor! — fordul felém Juan. Letörli verejtékét. — Indulhatnánk! Friss jaguárral szeretnék az Uatumára érkezni, nem bűzlő döggel.

— Menjünk! — nem hiszem, hogy most olyasvalamit lehetne kérni tőlem, amit ne teljesítenék. Mindent a csónakokba rakunk. Abilio átül hozzám. Juan csónakja könnyebb.

Visszapillantok a vízről a magányos, elhagyott kis irtásra. Délre az Uatumához érhetünk. Megmerítem evezőmet. Juan előttünk hajt csónakján. Sohasem térek ide viszsza! — pillantok az elmaradó, zöldbesimuló irtásra. Fájó nosztalgia kerít hatalmába. Mint mikor egy kedves, szép helyet utoljára látunk, tudva, hogy oda soha többé nem térünk vissza.

Keményen, egyhuzamban evezünk. Surrogva éri a csónak néhol a lombot, indát. A víz örvénylik a csónak mellett. Nem beszélünk. A jaguár nagy tömegével, karmos talpaival, véres pofájával előttem nyúlik el. óriás, barna alapszínű foltos teste merev. Vére már nem csepeg, feketült alvadékká változik. Akadnak néha ilyen szerencsésen végződő melléfogások.

Dél. Végre. A pálmafedeles tetejű kereskedőbárka előttünk ring a pataktorkolatban. A parton néhány kivetett lombbokréta. — Az Uatuma! — lélegzem fel. — Hahó! — kiáltok. — Klementino! — Semmi válasz. Balról kibukkan az irtáson a frissen épített pálmakunyhó.

— Hahó! Hahó! — kiált Abilio. Juan kutatva pillantgat jobbra-balra. Sehol semmi. Nem jön felelet. Parthoz állunk csónakjainkkal. A megáradt, gyors sodrú patakon igen hamar leérkeztünk az Uatumához. Gyorsabban, mint számítottam. Kiszállunk. Partra vonszoljuk a jaguárt.

542

— Hát ezek hol vannak? — nézek be a holmival, idegen felszereléssel teli kunyhó alá. — Gomezt sem látom. Csak díszes szúnyoghálója, függőágya függ a pálmatető alatt. Ezeket könnyű felismerni. Akárcsak embereiét.

— Alighanem bementek a sűrűbe — találja el az igazságot Juan. A holmival teli kereskedőbárka magányosan ring a patakon.

— Menjetek, nézzetek körül, merre vannak? Hol van Klementino? — szólok legényeimhez.

— Igen, Senhor! — Abilio és Juan eltűnik a kunyhó mögötti sűrűben. Visszamegyek a jaguárhoz. Nézem a felette repülő, vérszagra gyűlő legyeket, darazsakat. Lelépek a csónakhoz. Kiveszem belőle a duplacsövűt, iszákomat, amihez hozzámarkolom bozótkésemet. Kirakodom. Felhordom a vadbőröket és a felszerelést a kunyhóba. A japa, a ketrecek is odakerülnek. Gomez és evezősei nem férnek el mind a pálmatető alatt. Két függőágyat kikötöttek a fákra. Kiszélesítették az irtást. Most már igazi tanyahely a nem is olyan régen még vad őserdőrész. Az is marad, amíg az Uatumán seringueirók, vadászok járnak.

Zaj, beszéd hangzik a sűrűből. Elől Abilio jön, mögötte Klementino Juannal. Utánuk a többiek. Megismerem köztük Gomezt. Sovány és megviselt. Sárga arcú. Amint meglát, széles, szívélyes mozdulatokkal, mosolyogva siet felém. Mint a jó üzletfelet köszöntő kereskedő. Kezet szorítunk.

— Com o vae Senhor? — Hogy van, Uram? — kérdezi. Megveregeti hátamon átizzadt evezőstrikómat.

— Obrigada Senhor! — Köszönöm, Uram! — veregetek vissza. — Hol voltál, Klementino Senhor Gomezzel és embereivel? — fordulok legényemhez.

— Senhor Gomez behívott bennünket a sűrűbe! — mérgelődik az alacsony legény. — Azt mondta, leskelődő

543

indiánt látott. Pedig nyoma sincs erre indiánnak. Álmodott. Vagy éppen láza volt.

— Lehet! — motyogja a sárga arcú Gomez. — Magam is hajlandó vagyok ezt hinni.

— Higgye is csak nyugodtan, Senhor Gomez! — mérgelődik Klementino. — Legközelebb amúgy is csak a Jatapú forrásvidékén találna indiánra. Ide vagy háromszáz kilométerre. — Gomez és emberei eközben észreveszik a parton az elejtett jaguárt. Odacsődülnek. Nézik, rugdossák.

— Szép példány, ugye, Senhor Gomez? — Szép! — bólint a bárkás. — Mit ad érte? — pillant rá szeme sarkából Juan. — Ha megnyúzza — válik érdessé Gomez hangja —,

tizennégy milreist. De azt is csak szívességből. Túlságosan szétlőtt a bőre. Túl közelről lőttek bele. — Abilio szemében fékezett harag villan, de nem szól. Klementino azonban vidám. Szokatlanul jókedvű.

— Ha már megjött, Senhor — fordul hozzám Gomez —, szeretném, ha mielőbb elintéznénk, amiért eddig vártam.

— Hát nem a láz, betegsége miatt maradt itt? — kérdezem. — Reám való várakozása csak másodsorban jöhetett szóba.

— Nem a betegségem tartott itt, Senhor. Önre vártam. A rámtört láz amúgy is elmúlt volna, ha az Uatumán lefelé haladva bárkámon fekszem.

— De, Senhor! — jön méregbe Klementino. — Legalább három marék kininpirulát megevett, nem szólva a megivott, csaknem félkiló keserűsóról.

— Senhor Gabriel ezt mindenképpen szívesen adta volna! — torkolja le Gomez mérges legényemet. — Nem így van Senhor Gabriel?

— De igen, így van! — Nos? — pillant mérgesen legényemre. — Senhor

Gabriel! — fordul felém. — Mire lenne szüksége? Mivel tud

544

fizetni? Pénzzel, vadbőrrel, élőállattal? — Hangja tárgyilagos. üzletszerű.

— Kérem jöjjön! — hívom. Felmegyünk a pálmakunyhóba, hogy számbavegyem gyűjtött készleteimet.

Délután. Kész a vásár. Új vadászutamhoz szükséges valamennyi holmi és élelmiszer a pálmakunyhóban sorakozik. Minden más egyéb — a csereholmi — Gomez bárkájában. Valamennyi vadbőröm, élőállatom, fölös bogár- és lepkegyűjtésem immár Gomezé. Velük az óriáskígyó és a surucucu csontváza.

A hatalmas, pálmaborítóval ellátott bárka útra kész. A megnyúzott jaguárdög mellett a patakparton állunk, mikor Senhor Gomez a bárka pálmaborításos fedele alól búcsúzva kiint.

— A' Deus, Senhores! — A' Deus! — Fél perc múlva nem látjuk a bárkát.

Eltakarja az Uatuma jobb partjának zöldje. — Senhor! — lélegzik mélyet Klementino. — Most már

megmondom. A leselkedő indián, akit Senhor Gomez látott, én voltam. Ezt kellett tennem, hogy ők bemenjenek körülnézni az erdőbe. Másképpen nem tudtam volna megfizettetni Senhor Gomezzel a kinint, a sok keserűsót, mindazt, amit embereivel felszerelésünkből, készleteinkből elpusztítottak.

— Nem értem? — Pedig egyszerű! — vigyorog a tömpe orrú, széles ajkú

legény. — Kivettem Senhor Gomez úr készletéből azt, amibe doktorságom és embereinek tartása került.

— Senhor Gomez látta ezt? — borít el a harag. — Dehogy! Akkor nem adta volna oda — szélesedik

Klementino barna arcán a mosoly. — Azonnal indulsz, Senhor Gomez után evezel.

Visszahívod azzal, hogy itt felejtett néhány dolgot.

545

— Ne küldj Gomez után, Senhor! — keseredik el Klementino. — Gomez pontosan annyit fizetett, amibe itt-tartózkodása neked került. Egyetlen milreisszel sem vettem el több értékű árut.

— Senhor! — lép hozzám a kunyhóból lejött Abilio. — Nézd, ezt a teleírt papirost találtam függőágyad kötegére tűzve. — Elveszem. Betűzgetem a hevenyészett ceruzasorokat.

Senhor Gabriel! Szíves engedelmével utalok Klementino

nélkülem történt gazdálkodására bárkám őrizetlen árukészletében. Ezért utólagos engedelmével minden Klementinótól eldugott holmi árát beleszámítottam az Ön által átvett felszerelés összesített árába. Minden fizetve. Továbbra is bármikor szíves rendelkezésére állok,

tisztelő híve:

Henrique Gomez

— Hát! — derülök jókedvre. — Amit te Klementino félre raktál, annak árát az utolsó milreisig bevasalta rajtam Senhor Gomez. — Klementino nem szól. Csak barna arca vörösödik a visszafojtott méregtől. Az Uatuma napfényes, majdnem azt mondom, vidáman örvénylő. Klementinón derülő legényeimhez fordulok. — Rakodunk és felfelé indulunk az Uatumán. Minél előbb a Miriti-vízesésnél, az Uatuma felső táján szeretnék lenni. — Mintha a régmúltból merülne fel, megszólalnak bennem a nekem annyira kedves, naplóm elejére írt Baudelaire vers sorai:

546

A kisdiák mereng mappán és tarka képen, S a Mindenség neki, mint lelke éhe, tág. Oh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében, S ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ!

547

Könyvem zárólapján megköszönöm kedves jóbarátomnak, Francesco Marins brazil írónak és az Edições Melhoramentos Sao Pauló-i könyvkiadónak, hogy kötetem képanyaga bővítésében fényképekkel segítettek.

Molnár Gábor

Budapest, 1963 szeptember.