NNCL908-425v2.0Rob MacGregor

INDIANA JONESés az Özönvíz

Legendája

Valhalla PáholyBUDAPEST 1995

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Rob MacGregorIndiana Janes and the Genesis DelugeTrademark and text Copyright © 1992 by Lucasfilm Ltd.Used under authorization.Published 1992 by Bantam Falkon Books, a division of Bantam DoubledayDell Publishing Group, Inc.

Fordította Szántai Zsolt

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát!All rights reserved!

A címlapon Drew Struzan munkája látható.Copyright © 1991 by Lucasfilm Ltd.

Tipográfia: Marjai CsabaMőszaki szerkesztés: Zölley Imre

Hungarian translation ©1995 Szántai Zsolt.Hungarian edition ©1995 Valhalla Páholy KftAz AVALON kiadói csoport tagja

ISBN 963 8353 61 9VP-SF-260195-85.09.79.

A kötet kizárólagos terjesztıje a TóthÁgas Könyvterjesztı Kft.1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15.

Kiadja a Valhalla Páholy. Felelıs kiadó: Novak Csanád ügyvezetı igazgató. Felelıs szerkesztı: Gáspár András. Mővészeti igazgató: Marjai Csaba. Korrektor: Bóday Tamás. Szedés, tördelés: Valhalla Páholy DTP A nyomdai munkálatokat az Athenaeum Nyomda Rt. végezte. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 95.0151. Felelıs vezetı: Vida József vezérigazgató.Terjedelem: 19 ívKészült Budapesten az 1995. évben.

– Meggernek

– Köszönet Ed Smartnak az1927-es Chicagóra vonatkozóemlékeiért

„Komolyan azt gondoljátok, hogy képtelenek voltunk bebizonyítani azon véleményünket, hogy Noé bárkája mind a mai napig megtalálható a kurdok földjén?”

– Szalamiszi Epiphanusz (i.sz. IV. század)

„Ezen a világon minden lehetséges, de ha van valami, ami lehetetlen az archeológiában, akkor az ez.”

– Frolich Rainey régész véleménye Noé bárkájának létezésérıl

PROLÓGUS

1917. októberSzentpétervár, Oroszország

Az évszak elsı hója alig egy órája kezdett hullani, amikor Vadim Popov végigvágtatott a fákkal szegélyezett úton. A nyeregkápájához erısített kötél másik végéhez egy lovat kötött, amin foglya, egy fehérorosz hadnagy ült. A foglyul ejtett katona bekötött szemmel, felpeckelt szájjal, hátrakötözött kézzel hánykolódott hátasa nyergében.

Már órák óta lovagoltak. Vadim, a fiatal bolsevik katona egyre fáradtabb lett, de tudta, hogy már közel járnak a harcállásponthoz. Ideges volt, hogy odaér-e sötétedés elıtt. Amíg el nem jut az állomáshelyre, veszélyben volt: az úton bármelyik percben találkozhatott fehérorosz katonákkal – ez pedig azt jelentette volna, hogy belıle válik fogoly. Eddig csak néhány szekér mellett haladt el, és a rajtuk ülı parasztok egyetlen szót sem szóltak. Mindenki tudott róla, hogy kitört a forradalom, és egy fogságba ejtett katona nem keltett akkora feltőnést, mint egy évvel korábban.

Vadim futár volt; a forradalmi csapatok és a harcálláspont között hozta-vitte az üzeneteket. Elızı éjszaka betért egy fogadóba, ahol találkoznia kellett egy másik futárral, azzal az emberrel, aki további üzeneteket hozott a forradalom vezetıi számára. Ezeket neki, Vadimnak kellett továbbítania. Vadlm késı este érkezett meg a találkozóra, és már nem találta meg a futárt. Tulajdonképpen nem is ismerte az illetıt, csak a fedınevét tudta: Jurij.

Másnap éppen reggelizett, amikor elıkerült a férfi. Evés közben Jurij megemlítette, hogy elızı éjszaka beszédbe elegyedett egy fickóval, akit Vadimnak hitt. Iszogatni kezdtek, legurítottak egy pár pohár vodkát, és közben az idegen elárulta neki, hogy a hadsereg hadnagya, és éppen a cárhoz igyekszik.

Vadim rögtön tudta, hogy egy hadnagy csak egy esetben kerülhet a cár színe elé: akkor, ha ugyanolyan futár, mint ı maga.

– Most hol van ez az ember?– Még mindig itt, a fogadóban. Azt hiszem, alszik. Túl sokat ivott tegnap este –

felelte Jurij nevetve.– Nézzünk be hozzá!Amikor a fehérorosz kinyitotta a szobája ajtaját, még kábult volt az alvástól.

Vadim a hadnagy gyomrába nyomta a pisztolyát, majd Jurij segítségével megkötözte, és felpeckelte a száját. Megkeresték a futár táskáját, és átvizsgálták a tartalmát. Amikor elıször megnézték a fényképeket, és kézbe vették az értéktelen fadarabot, még egyikük sem tudta, hogy mit találtak. Vadim faggatni kezdte a hadnagyot, de az csak annyit árult el, hogy a Törökországban állomásozó Tizennegyedik Gépesített Lövész Zászlóalj tisztje. Jurij, aki közben elolvasta a fotókhoz csatolt dokumentumokat is, izgatottan magyarázni kezdte Vadimnak, a futártáska tartalmánakjelentıségét.

Vadim ekkor határozta el, hogy átviszi a harcálláspontra a foglyát, hogy ott majd alaposabban kifaggathassák. Biztos volt benne, hogy a forradalmi erık parancsnoka személyesen fog köszönetet mondani neki ezért. Ha pedig ez megtörténik, akkor fényes jövı vár rá. A hadnagy, amikor rájött, hogy hová akarják vinni, egyszeriben beszélni kezdett. Elıadott egy fantasztikus történetet, amivel csak azt érte el, hogy Vadim még fontosabbnak ítélte, hogy átvigye ıt a harcálláspontra.

Vadim megmondta Jurijnak, hogy óriási hibát követett el, amikor szóba elegyedett a fehérorosszal. Elmagyarázta, hogy a futároknak tilos buta beszélgetéseket folytatniuk idegenekkel, és hogy inniuk sem szabad, amikor szolgálatban vannak. Vadim közölte Jurijjal, hogy nem fog jelentést tenni a dologról – ha Jurij megesküszik, hogy senkinek sem beszél arról, amit a fogolytól hallottak. Jurij hosszas gondolkodás után beleegyezett a dologba, majd folytatta az útját.

Mindez órákkal korábban történt. Azóta a hó átáztatta a ruháját, és Vadim rettentıen fázott. Már csak arra vágyott, hogy minél elıbb elérje az úticélját. Ha egyedül lett volna, már rég elért volna valami meleg, és fıképp biztonságos helyre.

Valami nem stimmelt.Vadim úgy érezte, mintha hátba verték volna. Hátralesett a válla fölött.– Az anyja úristenit! – átkozódott.A fogoly eltőnt a lováról, és nyoma sem látszott az úton. Vadim megrántotta a

kantárt, megfordította a hátasát, és visszaügetett. Ötven lépésnyi távolságot tehetett meg, amikor meglátta a hóban a nyomokat. A katona itt esett le a lóról. Vadim leugrott a földre, és berohant az útszéli fák közé. Nem volt nehéz követnie a nyomokat, ám mégis meglepte, hogy a hadnagy milyen könnyedén haladt a fák és a bokrok között.

Nemsokára meglátta a foglyát. A hadnagy már egy tisztás közepén járt – valahogy sikerült megszabadulnia a szemére kötött kendıtıl. Vadim felemelte a pisztolyát.

– Megállj!A katona mintha nem is hallotta volna a kiáltást. Vadim célzott, és lıtt. A golyó

leszaggatta egy nyírfáról a kérget, és néhány ujjnyival a hadnagy mellett süvített el. Vadim káromkodva átrohant a tisztáson, és a férfi nyomait követve bevetette magát a fák közé. Ha a foglyának sikerül megszöknie, akkor a dokumentumok megszerzéséért sem kaphatja meg az elismerést. Lehet, hogy a végén még felelısségre is vonják, amiért hagyta, hogy a fehérorosz meglépjen…

A nyomokon látszott, hogy a fickó bicegni kezdett. Vadim egyre közelebb ért hozzá; már majdnem utolérte. Hirtelen lövés dörrent. Vadim a földre vetette magát. Hogy az ördögbe szerezhetett fegyvert az a fattyú? Hiszen egy perccel ezelıtt még össze volt kötözve a keze!

Hangok.Vadim elırekúszott, és meglátta a hóban hasaló alakot. Öt vagy hat katona állt

körülötte. Vadim egy pillanatig azt hitte, hogy a Birodalmi Hadsereg egyik járırével találkozott, amikor azonban meglátta a katonák rongyos kabátját, és prémes sapkáját, rögtön tudta, hogy ezek a férfiak éppen úgy a bolsevikok közé tartoznak, mint ı maga.

A katonák lelıtték a fehéroroszt.– Elvtársak! – kiáltotta Vadim, miközben felállt. A katonák felé fordultak, és

felemelték a fegyvereiket. – Ez az ember az én foglyom volt.Az egyik bolsevik katona, egy ırmester, elindult felé.– Ki vagy?Vadim igazolta magát.– És hogy kerül egy fogoly egy futárhoz? – kérdezte az ırmester gyanakodva.– Át akartam vinni az állomáshelyre. Egyenesen a cárnak akart átadni néhány

dokumentumot.– Miféle dokumentumokat? – morogta az ırmester.Vadim megigazította a vállán átvetett szíjon lógó bırtáskát.– Ezeket – felelte fontoskodó hangon. – Haladéktalanul el kell juttatnom ezt a

táskát az állomáshelyre.– Szlusaju. Hallgatlak – mondta az ırmester szigorú hangon.Vadim tudta, hogy az ırmester arra vár, hogy kimondja a jelszót, ám annyi minden

történt vele a nap folyamán, hogy hirtelen nem emlékezett rá.– Mir – mondta végül megkönnyebbülten, amikor mégis eszébe jutott. Ez az

egyszerő szó a szövegkörnyezettıl függıen egyszerre jelentette, hogy falu, béke, világ, vagy univerzum.

Az ırmester egy másodpercig a táskára meresztette a szemét, majd intett Vadimnak, hogy kövesse.

Amikor kiértek az útra, Vadim felkapaszkodott a lovára, és az ırmester társaságában folytatta az útját. Alig egy mérfölddel hagyták maguk mögött azt a helyet, ahol a fehérorosznak sikerült megszöknie, amikor ráfordultak egy kanyargós ösvényre. A keskeny út végén egy kapu magaslott, elıtte katonák álldogáltak. Az ırmester mondott valamit az egyik ırnek, aki tüzetesen szemügyre vette Vadimot, majd bólintott.

Leszálltak a lovukról, és elindultak egy gyalogútón. A hóban csizmás lábnyomok látszottak. A gyalogút végén egy háromszintes kıház állt. Két kéményébıl füst kígyózott, körülötte katonák járkáltak. Vadimot ámulatba ejtette, hogy a parancsnokság itt, Szentpétervártól és a cári palotától alig néhány tucat mérföldnyire, egy fıúri kúriában rendezte be a fıhadiszállását. Az épület tulajdonosa – valami bárócska lehetett – messzire menekült a forradalmi csapatok közeledtének hírére.

Miután néhány szót váltottak a bejárati ajtó elıtt álló két ırrel, bevezették ıket egy tágas elıcsarnokba. A jókora kályhában tőz égett. Vadim lesöpörte kabátjáról a havat. Az ırmester eközben az épület fogadótermére nyíló kétszárnyú ajtó elıtt egy századossal tanácskozott. Vadim egy másodpercre megpillantotta a teremben az asztal körül ülı tiszteket. Lehet, hogy most tervezik meg a Pétervár ellen irányuló támadást, gondolta. A magas, hosszúkás arcú százados Vadimra nézett, majd elvette tıle a bırtáskát, és ráparancsolt, hogy az ırmesterrel együtt várjon.

– Mi van a táskában? – kérdezte az ırmester. – Most már elmondhatod.Vadim tudta, hogy veszélyes lenne, ha bármit elárulna neki.– Semmi közöd hozzá!A fehérorosz hadsereg óriási felfedezést tett Törökországban – olyan hatalmas

jelentıségő dologra bukkantak, ami majdnem újra hívıvé tette. Ám Vadim bolsevik volt, és így tudta, hogy a vallás a zsarnokság egyik formája. Lehet, hogy létezett az Isten, de számára nem volt jelen tısége. Hitte, hogy a forradalom el fogja söpörni a gazdag püspököket, és be fogja záratni a templomokat. A vallás végsı soron nem volt más, mint egy összeesküvés, egy eszköz a proletariátus kordában tartásához.

Vadim már vagy háromnegyed órája várakozott, amikor a százados visszatért, és megkérdezte az ırmestertıl, hogy látta-e a dokumentumokat, vagy Vadim mondott-e róluk valamit. Az ırmester megrázta a fejét. A kapitány elbocsátotta. Az ırmester savanyú arccal Vadimra nézett, és távozott.

Biztos abban reménykedett, hogy jutalmat kap majd azért, amit én csináltam, gondolta Vadim.

– Jöjjön velem! – mondta a százados.Vadim követte. Végigmentek a folyosón, és beléptek egy könyvtárszobába. A

tizenöt láb magas falakat könyvek borították, az óriási kandallóban tőz ropogott. A kandalló elıtt egy díszes, aranyberakással szegélyezett mahagóni asztal állt, mögötte pedig egy magas támlájú, a tőz felé fordított karosszék. Ahogy közelebb értek az asztalhoz, a százados megköszörülte a torkát. A szék megfordult. Egy vastag biciklikormány-bajszot viselı, fekete szemő, szigorú tekintető férfi ült benne: a forradalmi erık parancsnoka, Trockij.

Trockij a dokumentumokhoz csatolt fényképeket tartotta a kezében.– Popov ırmester?– Igenis! – Vadim merev mozdulattal szalutált.

– Mondja el, hogy jutott ehhez az anyaghoz!Vadim elıadta a történetet. Egy kicsit átdolgozta, egy kicsit eltúlozta a saját

szerepét, és egyetlen szóval sem említette Jurijt. Azt hazudta, hogy miután feltőnt neki, hogy a cári sereg egyik tisztje ugyanabban a fogadóban szállt meg, mint ı, beosont a szobájába, és megtalálta a dokumentumokat. Miközben a papírokat nézegette, a fehérorosz visszatért. Dulakodni kezdtek, és végül ı, Vadim került ki gyıztesen a csatából.

– Kitőnı munkát végzett, Popov ırmester. Magán kívül látta még valaki a dokumentumokat?

– Csak én – felelte Vadim. Jurij be fogja fogni a száját, ha nem akar ártani magának, gondolta.

– Beszélt róluk valakinek?– Nem.– És azt tudja, hogy ezek a fotók állítólag mit ábrázolnak?– Igen, uram. Noé bárkáját, az Ararát hegyen.– Maga ezt elhiszi?Vadim maga elé bámult. Fogalma sem volt róla, hogy erre a kérdésre mit

válaszoljon. Eddig eszébe sem jutott megkérdıjelezni a fotók valódiságát, és tulajdonképpen szerette volna, ha nem hamisítványok. Szerette volna, hogy a felfedezés valóban fontos legyen.

– Azt hiszem, azok, amiknek tartják ıket… Igen, elvtárs. Elhiszem.Trockij bólintott.– Magának elképesztıen fontos dokumentumokat sikerült megszereznie.

Gratulálok. Ám sajnos látta a tartalmukat, és túl erısen hisz ebben a dologban.Vadim rádöbbent, hogy valami rosszat mondott. Trockij arcáról minden kedvesség

eltőnt, a szemei még sötétebbé, és zorddá váltak.– Hát… Én a forradalomban hiszek… Igen, én csak ebben hiszek!Trockij mintha nem is hallotta volna a szavait. A századosra nézett, és biccentett.Vadim a szeme sarkából meglátta a pisztolyt. Megfordult, és felemelte az egyik

kezét. A százados lıtt. A golyó átszakította Vadim tenyerét, keresztüldöfte egyik szemét, és belefúródott az agyába. Hátratántorodott, megremegett, és összerogyott.

1.

KELTA KELEPCE

1927. tavaszaLondon

Az osztályterem táblájára felrajzolt két függıleges vonal mellett egymástól különbözı távolságra vízszintes és hullámos vonalak, és négyszögek voltak – egyes jelek a fıvonalak bal, mások a jobb oldalára kerültek. A fiatal archeológia-tanár, Jones professzor a táblára bökött fából készült mutatópálcájával. Éppen a kelta ogamokról magyarázott a tanteremben ülı tizenöt hallgatónak. A diákok közül néhányon látszott, hogy unja az egészet, másokat azonban ámulatba ejtett az elıadás, ezek szaporán jegyzeteltek. Az elsı sorban két lány félénken vigyorogva levelezgetett.

A professzor teljes neve Henry Jones volt, de jobban szerette, ha egyszerően csak Indynek szólítják. Befejezte a függıleges vonal jobb oldalából kiálló vízszintesekkel leírandó öt bető ismertetését, és a bal oldalon levı vízszintesre, a következı írásjelre

mutatott a pálcájával.– A H bető neve hwathe. Galagonyabokrot jelképez. A kelták számára ez

megtisztulást és védelmet jelentett, és kapcsolatba hozták azzal a várakozási periódussal is, amikor egy-egy férfi vagy nı távol tartotta magát a mindennapi élet nyüzsgésétıl.

Indy akár önmagát is kapcsolatba hozhatta volna ezzel a betővel. Mióta az elızı nyáron visszatért Londonba, miután elvesztette azt az embert, aki egész életében a legfontosabb volt a számára, ı is így élt és érzett.

A függıleges bal oldalából kiálló három vízszintes vonallal jelölt betőre mutatott.– A T bető neve tinne. Az örökzöld magyalt szimbolizálja, azt az akaratot és

képességet jelöli, amivel legyızhetjük ellenségeinket, bármilyen erısek is legyenek. A magyal ısi neve hóim. Állítólag ebbıl ered a Surrey megyében levı Holmsdale neve is. Lehet, hogy Arthur Conan Doyle-ot is ez inspirálta, hogy éppen Sherlock Holmesnak nevezze el kitalált hısét. Ahogy mindannyian tudjuk, Holmes igencsak ügyesnek bizonyult, amikor szembe kellett szállnia ellenségeivel.

Indy a tábla felé fordult.– AC bető, a coll, amit…– Jones professzor? – Egy rövidrenyírt hajú fiú jelentkezett, aki egy ceruzát dugott

a füle mögé. – Megfeledkezett a D betőrıl. Arról, amelyiket két vízszintessel jelöltek. Kihagyta…

Indy megrántotta a zakója hajtókáját, és fekete drótkeretes szemüvegén keresztül a „D” betőre, a duirra, a tölgyfa jelére bámult, ami a szilárdságot és az erısséget szimbolizálta. Volt valami, amire ezzel a betővel kapcsolatban nem emlékezett vagy nem akart emlékezni.

Elfordult a táblától.– Tudják, az ogam ábécében nem csak az az érdekes, hogy az egyes betőknek

összetett jelentése van, hanem az is, hogy mindegyiket ki lehet fejezni egy-egy kézmozdulattal is. Ez a jelzésrendszer volt a kelták titkos kommunikációs formája. Akkor használták, amikor nem akarták, hogy mások – például a rómaiak – értsék, mirıl beszélgetnek egymással.

Indy az elsı sorban ülı két lányra pillantott.– És még papír sem kellett hozzá…A diákok felnevettek, és mintha még a terem fala elıtt álló szekrényekben, az

edénydarabkák között kiállított koponyák is elvigyorodtak volna a professzor tréfája hallatán. A két lány elvörösödött, és megpróbált figyelmes arcot vágni.

– A rómaiakat nem idegesítette, amikor a kelták így mutogattak? – kérdezte egy fiú a második sorból.

– De, bizonyára igen. Senki sem szereti, ha kibeszélik. Különösen nem akkor, ha ezt a jelenlétében teszik.

Indy komor arccal újra a két lányra nézett, akik kényelmetlenül fészkelıdni kezdtek a helyükön. Amikor elkezdte tanári pályafutását, Indyt lenyőgözte, hogy némelyik nınemő diákjából milyen erıs reakciót sikerül kiváltania. A jelek szerint a lányok mindig arra számítottak, hogy az archeológiaprofesszorok élı ember-régiségek, és nem lehetnek fiatalok és férfiasak. Az elmúlt évben azonban Indynek csak bosszúságot okoztak a flörtre vágyó diákok. Egyikükkel sem akart kapcsolatot létesíteni. Még mindig érezte a fájdalmat, amit Deirdre, élete nagy szerelme elvesztése okozott. Deridre alig néhány héttel az esküvıjük után halt meg.

– A rómaiak végül megelégelték a dolgot, és betiltották a kézmozdulatok használatát – folytatta.

Egy csinos, sötét hajú, fiatal nı felnyújtotta kezét.– Manapság használja még valaki ezt a jelbeszédet?

A kérdés zavarba hozta Indyt, pedig a válasz egyértelmő volt.– Mire gondol?– Nos, eszembe jutottak a druidák, akik a nyári napforduló idején kivonulnak a

Stonehenge-hez. İk például használják ezeket a jelzéseket?– Nem tudok róla.– Az egyik nagybátyám tagja egy ilyen druida csoportnak – mondta egy vonzó

külsejő, de félénk, ızikeszemő lány.– Igazán? És mit mondott a kézjelekrıl? – kérdezte Indy. Ez a lány nyomába sem

ér Deirdrének, gondolta. Egyikük sem fogható hozzá…– Semmit. Viszont szerinte a druidák már hosszú-hosszú idıvel ezelıtt kolóniákat

létesítettek az amerikai kontinensen. A telepek némelyike állítólag még ma is lakott. Ön szerint ez elképzelhetı?

Ezt meg miért kellett megkérdeznie?– A mai elıadás tárgya az ogam ábécé. Ezzel foglalkozzunk, és ne vesztegessük az

idıt olyan idétlen elméletekre, amiket néhány bugyuta druida terjeszt.A lány hátradılt a székében. Az egész elıadássorozat alatt alig szólalt meg, és

most, hogy végre kimerészkedett a csigaházából, Indy rátámadt. Indy visszafordult a tábla felé, és úgy bámult rá, mintha arra készülne, hogy néhány további dolgot közöljön a betőkrıl.

Bőntudata volt, de bosszantotta a kérdés, ami újra az eszébe juttatta Deirdrét, Amazóniát, Fawcett ezredest, a brit kalandort, akit meg akartak találni, és aki szerint az ókorban druidák telepedtek meg Dél-Amerikában. Indy akkor vesztette el Deirdrét, amikor menekülés közben a repülıgépük lezuhant a dzsungelben. Tudta, amíg kelta archeológiát tanít, mindig kínozni fogja Deirdre emléke. Valamikor a kelta-skót származású lány volt a legjobb tanítványa. Deirdre folyékonyan beszélte a gael nyelvet, és még be sem fejezte a tanulmányait, de máris többet tudott a kelták történelmérıl, mint sok, a témával foglalkozó, doktori címet szerzett régész.

– Rendben. Hol is tartottam? Ó, igen. A C, vagyis coll betőnél. Ez a kreativitást, a képzeletet, az inspirációt és az intuíciót jelképezi. Minderre szükségük lesz, miközben megírják az utolsó dolgozatukat, amivel keddre kell elkészülniük.

A diákok nevettek. Felberregett a csengı.– Vége az elıadásnak.Ahogy a diákok kivonultak a terembıl, Indy elkapta annak a lánynak a pillantását,

akit az elıbb leteremtett.– Miss Wilkens? – Magához intette. A két lány, aki az elıadás alatt levelezgetett

egymással, meghökkenve kapkodott lélegzet után. – Nézze, sajnálom, ha megbántottam a megjegyzésemmel. Nem akartam megsérteni.

A lány a melléhez szorította a könyveit, és összefonta maga elıtt a karjait. Látszott rajta, hogy zavarban van.

– Semmi baj. Tudom… Tudom, hogy idınként nem könnyő magának. Természetesen valamennyien hallottuk, mi történt Deirdrével. Azt hiszem, nem kellett volna feltennem azt a kérdést. Meggondolatlan voltam.

Indy levette, és a zakója zsebébe dugta a szemüvegét.– A kérdéssel nem volt semmi baj. Annyi az egész, hogy ma nincs valami jó

kedvem. – Felnézett az ajtó fölötti órára. – Ennyi az egész.– Jones professzor, kérdezhetek valamit? – kérdezte a lány.Indy összeszedte a jegyzeteit.– Tessék.– Ön szerint érdemes egy lánynak… Úgy értem, egy nınek régészettel

foglalkoznia?Indy megvonta a vállát.

– Miért ne?– Az apám szerint nem valami nıies dolog. Mármint ásni, és összepiszkolódni. Az

apám úgy gondolja, férjhez kellene mennem, gyerekeket kellene szülnöm, és el kellene felejtenem az egyetemet.

Indynek újra Deirdre jutott az eszébe.– Talán neki van igaza.Kiment az elıadóterembıl, és sietve az irodája felé indult. Nem értette, hogy

Deirdre halálának emléke ezen a napon miért kínozza a szokásosnál is jobban. Már egy teljes év telt el a tragikus esemény óta, és egy párszor már úgy érezte, hogy sikerült kihevernie a megrázkódtatást. Talán az ogam ábécérıl tartott elıadás kaput nyitott az eltemetett emlékeknek.

Kapu, duir. Az ogam szó valahogy a Deirdre halálához vezetı eseményekre emlékeztette, de nem tudta biztosan, hogy mire. A repülıgép-szerencsétlenségnek köszönhetıen a memóriájában volt egy jókora fehér folt. Semmire sem emlékezett abból, ami a dzsungelben történt – ez különösen idegesítette, mert így elfelejtette a Deirdrével töltött utolsó napokat is. Bárhogy erılködött, képtelen volt felidézni a történteket; emlékei között csak egy-két elmosódott képet ırzött valami indián faluról.

Belépett az irodája elıterébe, és üdvözölte a titkárnıt, a bodros hajú végzıs diáklányt, aki egyszerre három kisegítı professzornak dolgozott.

– Senkivel sem akarok találkozni.A lány megvonta a vállát.– Senki sem vár magára… Legalábbis most nem.Indy belépett az irodájába, és bezárta maga mögött az ajtót. Egy nap majd lesz egy

saját, külön titkárnıje, aki nem lesz ilyen átkozottul szemtelen. Indy az ajtónak támasztotta a hátát, és két kezével megdörzsölte az arcát. Szétnyitott ujjai között a rendetlen iroda legnagyobb részét elfoglaló íróasztalra nézett.

Az asztal egyik sarkában egy kötegnyi újság hevert. A postája egy másik sarokban volt. Az asztal közepén kijavítatlan dolgozatok tornyosultak, tılük balra egy jóval kisebb oszlopban azok feküdtek, amiket már átnézett. De most nem a dolgozatok, vagy az újságok vonták magukra a figyelmét.

Két égetett agyagszobrocskára bámult. Az egyik egy hatalmas keblő, széles csípıjő nıt ábrázolt, a másik egy férfit, akinek meredezı pénisze legalább a térdéig leért volna. Ezek vajon hogy kerültek ide? Már hónapokkal ezelıtt belerakta ıket egy dobozba, amit bezárt a szekrényébe.

A két szobrocskát Deirdrétıl kapta; a lány az anyjától rámaradt győjteménybıl választotta ki ıket. A szobrokat minden valószínőség szerint kelta termékenységi rítusoknál használták. Indynek eszébe jutott, hogy Deirdre egyszer elmosolyodott, és egy megjegyzést tett rájuk:

– A szerelmünket szimbolizálják…Ám a két szobor most már maga volt a profanitás. Indy úgy érezte, hogy

kigúnyolják ıt; a legszívesebben felkapta volna az íróasztalról, és a falhoz csapta volna mind a kettıt. Ehelyett azonban beljebb lépett a szobába, és meglátta, hogy a beépített szekrény ajtaja nyitva áll, és a doboz, amiben a szobrok eredetileg voltak, most az egyik polc alatt, a padlón hever.

– Francine! – ordította, és visszament a külsı irodába. – Maga kotorászott az irodámban?

– Velem ne üvöltözzön, Mr. Jones! Ma még nem is jártam odabent.– Akkor hogy került be a postám?– Két tanítványa kereste magát. Az úgynevezett fogadóórájára jöttek ma délelıtt.

Idegesítettek a recsegésükkel, ezért beküldtem ıket az irodájába, hogy ott várják meg magát. Odaadtam nekik a postát, és megmondtam, hogy tegyék az íróasztalára.

– Hogy néztek ki?Megszólalt a telefon, és Francine felemelte. Indyt nem érdekelte, ki hívhatja. Szinte

biztos volt benne, hogy a két lány kíváncsiskodik megint, akik az elıadás alatt végig levelezgettek. Az elızı héten személyesen is meglátogatták. Feltettek egy pár ártatlan, az elıadássorozatra vonatkozó kérdést, és közben megpróbáltak vájkálni a magánéletében.

Visszament az irodájába, felkapta a két szobrocskát, visszatette ıket a dobozukba, és bezárta a szekrény ajtaját. Bosszankodva megcsóválta a fejét, és megállt a könyvszekrénye elıtt. A könyvek gerincére, a címekre bámult, és levette a Turkesztán kincseit. Átlapozta, azután visszatette a polcra. Változásra volt szüksége, új kihívásra. Valami olyasmire, amirıl nem Deirdre jut eszébe.

De hol találhatna ilyen dolgot? A kötelezettségei miatt különben sem teheti meg, hogy egyszerően elutazik. Az elıadássorozatnak ugyan hamarosan vége lesz, de pár hét múlva már a nyári szemeszteren kell tanítania. İsszel pedig újra visszatér majd a megszokott kerékvágásba, a kelta archeológiához.

Beszélnie kell Pencrofttal. Ez az egyetlen lehetısége. Alkotószabadságot fog kérni. Talán elmegy Egyiptomba, Görögországba, vagy Indiába. A pokolba! Elmegy Turkesztánba, és kiássa az eltemetett kincseket! Nem tudta mit, de tenni akart valamit. Csinálni akart valamit újat. Pencroft talán meg fogja érteni.

Máris jobban érezte magát. Felkapta a postáját, és gyorsan átnézte. Amikor meglátta Jack Shannon, régi barátja, egykori kollégiumi szobatársa levelét, egy pillanatra mozdulatlanná merevedett. A zsebébe győrte a borítékot, a többi levelet pedig beletömte a hátizsákjába, és az ajtóhoz lépett.

Eszébe jutott, hogy Pencroft már többször kifejtette, hogy véleménye szerint a hátizsák csak ásatásokra való, és az egyetemhez jobban illene egy aktatáska. Indy már-már az irodájában hagyta a hátizsákot, azután mégis meggondolta magát. Ez a zsák volt az eszköz arra, hogy állandó kapcsolatban maradjon a másik énjével. Ha pedig Pencroftnak nem tetszik… Az legyen az ı baja!

– Elmegy? – kiáltott utána Francine.– Remélem.Belépett a folyosó végébıl nyíló ajtón, és közelebb ment a tanszék elnökének

titkárnıjéhez, a kerek arcú, középkorú nıhöz, aki úgy viselte gondját Pencroftnak, mintha az anyja lett volna.

– Jó napot, Miss Jenkins. Bent van a fınöke?– Igen. De most nem fogadhatja magát. Pihen. Fél óra múlva tárgyalása van.– Fontos, hogy beszéljek vele.– Sajnálom, Jones professzor. Idıpontot kell kérnie. Mit szólna mondjuk…– Indy! Miben segíthetek? – Pencroft az irodája ajtajában állt. Hatvanas évei

közepén járó, kopasz, beteges külsejő férfi volt. Egy botra támaszkodott, úgy nézett ki feketekeretes szemüvege mögül. A vastag lencsék felnagyították szemeit.

– Dr. Pencroft, nagyon kifárasztaná, ha néhány percet rám szánna?– Már megmondtam Jones professzornak, hogy önnek pihenésre van szüksége…Pencroft legyintett.– Semmi baj, Rita. Kérem, Indy, jöjjön be. Jöjjön csak beljebb!Indy nem habozott. Gyorsan Pencroft után lépett, és mielıtt becsukta maga mögött

az ajtót, még rámosolygott a titkárnıre. Miss Jenkins összefőzte a mellén a karjait, és rosszallóan megcsóválta a fejét.

Pencroft az íróasztal mögé sántikált, és lezökkent a székébe. Több, mint negyven éven keresztül tanulmányozta az ısembereket, és Victor Bernard után – aki az egyik útja során nyom nélkül eltőnt Guatemalában – a tanszék vezetıje lett.

Indy tudta, hogy Bernard nem Guatemalában halt meg, hanem Brazíliában. Ez

egyike volt azoknak a dolgoknak, amikre még emlékezett az amazóniai eseményekbıl – ez is még azelıtt történt, hogy minden emléke ködössé vált volna. Viszont tudta, hogy senki sem hinne neki. Még régi barátja, Marcus Brody is úgy vélekedett, hogy a repülıgép-szerencsétlenség utáni sokk miatt állít ilyen képtelenséget. Brody javaslatára Indy jobbnak látta, ha senkinek sem meséli el ezt a hihetetlen történetet, így arról sem beszélt, hogy Bernardot az indiánok ölték meg. Azt is elhallgatta, hogy Bernard elıtte még az ı életére tört.

– Kérem, üljön le – mondta Pencroft, és összeráncolt homlokkal a hátizsákra pillantott, amit Indy lassan leeresztett a padlóra. – Nos, mit tehetek önért?

Indy nyelve mintha hirtelen megbénult volna.– Szóval, Dr. Pencroft… Nem mintha nem szeretném azt, amit csinálok, vagy

mintha nem lennék hálás azért, hogy itt taníthatok, de történt valami… Nem is tudom… Úgy értem, nem hiszem, hogy képes vagyok tovább csinálni, és arra gondoltam, hogy esetleg… Szóval arra gondoltam, hogy esetleg kaphatnék alkotószabadságot…

– Alkotószabadság csak a rangidıs professzoroknak jár. Néhány év múlva talán ön is jogot nyerhet rá, de most… – Pencroft megrázta a fejét.

– Valójában nem is alkotószabadságra gondoltam. Legalábbis nem szó szerint erre. Arra céloztam, hogy egy idıre szeretném abbahagyni a tanítást.

Pencroft egyik keze bizonytalanul kotorászni kezdett az asztalon heverı papírok között.

– Érdekes, hogy ön hozza szóba az intézményünkkel való jövıbeni kapcsolatát. Már én is szerettem volna elbeszélgetni önnel errıl.

– Igazán?– Igen. Tudja, az akadémiai felügyelı bizottság megkérdıjelezte, hogy az ön

képesítése megfelelı ahhoz, hogy kelta archeológiát tanítson.– Micsoda? Hiszen már három éve tanítom!Pencroft végre megtalálta azt a papírköteget, amit keresett. Szórakozottan

átlapozta.– Az elıélete – mondta. Minden egyes szót külön kihangsúlyozott, mintha attól

tartana, hogy a látogatója másként nem értené. – A bizottság szerint ön nem elég képzett egy ilyen feladat elvégzéséhez. Magunk között szólva, szerintem az sem válik éppen elınyére, hogy ön amerikai.

Indy tisztában volt vele, hogy milyen szerencse érte, amikor a Londoni Egyetem alkalmazta. Azt is tudta, hogy az ajánlat szoros összefüggésben áll azzal, hogy Delphiben megtalálta az Omphaloszt, azt a tárgyat, ami – ahogy késıbb rájött – kapcsolatban áll a Stonehenge-dzsel. De ez már mind a múlté. A gyakorlatban megszerzett tapasztalatai bıségesen ellensúlyozták a kelta archeológiával kapcsolatos formális tanulmányai hiányosságait.

– Nem a képességeim, vagy a képzettségem jelenti a problémát – mondta Pencroftnak. – Inkább az, hogy szép fokozatosan bepenészedek. Szükségem van egy kis szünetre, hogy valami mással is megpróbálkozzam.

– Hadd fejezzem be – mondta Pencroft. – A bizottság az ön tavalyi kutatását is kritizálta. Mielıtt Dr. Bernard az elmúlt nyáron eltőnt, leadott egy jelentést, amiben igencsak negatívan írja le az ön Tikalban végzett munkáját.

– De ennek semmi köze sincs ahhoz, hogy hogyan tanítom a kelta történelmet! – Indy a legszívesebben mindent elmondott volna Bernardról, de visszafogta magát.

– Ez is a probléma része. Az a tény, hogy elfogadta Dr. Bernard ajánlatát, és elment Tikalba, azt mutatja, hogy ön nem a kelta archeológiára koncentrál. Most pedig azt mondja, hogy úgy érzi, bepenészedik…

– Tehát?

Pencroft megköszörülte a torkát.– Ha tehetek egy megjegyzést… Szerintem az ön jelenlegi érzései kapcsolatban

vannak azzal, ami múlt nyáron Amazóniában Deirdre Campbellel történt.– Részben.Az öreg professzor komolyan bólintott.– Tudja, Deirdre anyja nagyon jó barátom volt. Engem is mélyen megviselt az

elvesztése, így természetesen megértem az érzéseit. Ezeket a körülményeket sem hagytam figyelmen kívül.

Indy nem akart errıl beszélni Pencrofttal, és nem értékelte túlságosan a professzor erıtlen vigasztalási kísérletét. Szeretett volna a tárgyra térni.

– Bizonyára emlékszik rá, hogy az ıszi szemeszter kezdetén felajánlottam önnek, hogy vonuljon alkotószabadságra, és fordítsa le azokat a bizonyos, Krisztus elıtti második századból származó goidel kéziratokat.

– Emlékszem. – A goidel a kelta egyik dialektusa volt, és bár Indy meglehetısen jól ismerte a nyelvet, messze volt attól, hogy szakértıje legyen. Akkoriban azonban nem ilyesfajta kihívásra vágyott – és ez most sem volt másképp.

– Azért tettem azt az ajánlatot, mert arra gondoltam, hogy a nyári szerencsétlen események után valószínőleg el kívánja kerülni a tanítással együttjáró nyomást.

– Tudom.Pencroft összefőzte a mellén a karjait.– Nos, még egy lehetıséget adok. Újra felkínálom, hogy dolgozzon azokon a

kéziratokon. Biztos vagyok benne, hogy a nyár folyamán lenyugszik egy kicsit. İsz körül azután megvizsgáljuk, mennyit haladt, és megbeszéljük a továbbiakat.

– Köszönöm az ajánlatát, Dr. Pencroft, de ahogy ezt már a múltkor is megmondtam, szerintem erre a feladatra vannak nálam sokkal megfelelıbb emberek is. Tudja, én valami ásatásban gondolkodom. Most arra van szükségem, hogy egy idıre elmenjek innen.

– A fordítás nem mindig unalmas, szobatudósoknak való feladat – mondta Pencroft feddı hangon. – Itt van például Sir Henry Rawlinson. Fél kézzel egy sziklába kapaszkodott, a másik kezében pedig a babiloni ékírások egy példányát tartotta. Ha megcsúszott volna a keze, bizonyára lezuhant, és meghalt volna.

– Ám a goidel szöveg, amirıl ön beszél, most odalent, a könyvtárban van.– Tehát visszautasítja az ajánlatomat?Indy egy pillanatra elgondolkodott. Megértette, hogy milyen következményekkel

fog járni, ha igent mond.– Azt hiszem, igen. El kell mennem innen.Pencroft bólintott.– Akkor gondolom megérti, hogy a szemeszter végén megszőnik az egyetemmel

való kapcsolata.

2.

KILÁTÁSOK

Chaucer idején London csupán egy római fallal körülvett, egy négyzetmérföldes település volt. A régi város körül hamar gyökeret vertek más falvak is – például Chelsea, Mayfair, Marylebone, Soho, és Bloomsbury –, és így a település fokozatosan egymásba érı faluk halmazává vált. Hampstead körül volt a legtöbb szabad terület, és itt volt London környékének legmagasabb pontja, amit most Parlament hegyként

ismerünk.Pencroft irodájából Indy egyenesen a Hampstead Heath-be, az egykori falu óriási

parkjába ment. Keresztülvágott a réteken, a fenyıligeteken, magába szívta a környezetet, és felélénkült, hogy távol került a tantermektıl, a diákjaitól, és a kollegáitól. Amikor a Parlament hegyhez ért, elkezdett felfelé mászni. Hegymászás közben igyekezett megszabadulni csalódottságától, és megpróbálta kitisztítani a fejét. Tudta, hogy hamarosan elé fog tárulni a város látképe – és talán a saját életét is át tudja majd tekinteni.

Amikor felért a csúcsra, lenézett a teraszos kúriákkal és lakóháztömbökkel szegélyezett kanyargós utcákra. Némelyik vörös téglából épült, mások fehér stukkósakvoltak; a legtöbb falát borostyán és magyal borította. Indy megkereste a Wentworth Place-t, ahol John Keats megírta az Óda a görög vázához-t, az Óda Pszüchéhez-t, az İszhöz-t, meg egy sor más verset. Indy felnézett a távoli toronysisakokra, az épületekre, és rádöbbent, hogy most valahogy másnak látja Londont. Nemcsak fentrıl nézte a várost, valahogy múlt idıben gondolt rá. Életének Angliában töltött idıszaka a végéhez közeledett – olyan volt, mint egy könyv zárófejezete. Tudta, hogy hiányozni fognak neki a szereplık meg a helyszínek, de már kész volt rá, hogy tovább induljon. Nyár elején el fogja hagyni a várost, és ısszel már nem tér vissza.

Leült, hogy megpihenjen, és elıhúzta a zsebébıl Shannon levelét. Jack másfél évvel korábban, az apja halálát követıen visszaköltözött Chicagóba. Indy nem ismerte a részleteket, de abból a kevésbıl, amit a barátja elmondott neki, arra következtetett, hogy az öreg Shannon nem természetes halállal halt meg, és nem is balesetben vesztette életét. Shannon családja jó mélyen benne volt a gengszter-ügyletekben. Ilyen helyzetben egy halálos lövés benne van a pakliban.

Indy többször írt Shannonnak, de alig néhány levelet kapott tıle. Ez, amit most a kezében tartott, az elsı volt azóta, hogy Deirdre halála után megkapta Shannon részvétnyilvánítását. Shannon akkor nem sokat írt arról, hogy mit csinál Chicagóban. Csak annyit említett, hogy rendszeresen játszik egy South Side-i mulató dzsesszegyüttesében.

Indy kinyitotta a borítékot, és szétbontotta a levelet. Május másodikán kelt. Gyorsan olvasni kezdte.

Kedves Indy!Ne haragudj, hogy ilyen rossz levélíró vagyok. Erre nincs bocsánat. Túlságosan

elfoglal a zene, meg pár más dolog. Most hetente öt este játszom a Fészekben, a Thirty-fifth és a State sarkán. Látnod kellene, hogy Chicago most milyen! Az egész város a dzsesszben és a bluesban él. Szinte már azt lehet rá mondani, hogy lenyőgözı. Habár egy kicsit már túlzásnak is lehetne nevezni ezt az egészet.

Ahogy az elıbb írtam, látnod kellene. A baj csak az, hogy a családok egyre kegyetlenebbé válnak. Amióta Apát megölték, egy meglehetısen bizonytalan fegyverszünet volt érvényben. Én mindent megtettem, hogy kimaradjak a buliból, de Apa nélkül ez már egyre nehezebb. A Shannon fivérek egyike vagyok, és a Shannonok benne vannak az Üzletben.

Nem is tudom, hogy miért mondom el neked mindezt. Tekints rá úgy, mintha gyónnék. Rázós út, amin járnom kell. Annyira rázós, hogy Magasabb Helyrıl kellett segítséget kérnem – remélem érted, mire gondolok. Ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretném, nagyon hamar el kell tőnnöm innét. Lehet, hogy nemsokára bekopogok az ajtódon. Ez most figyelmeztetés volt! Ha-ha.

Jack

Lehet, hogy én hamarabb fogok bekopogni a te ajtódon, gondolta Indy. Nem is tartotta rossznak az ötletet. Visszatérni Chicagóba – ez is egy volt a lehetıségei közül.

Az elmúlt télen Dublinban részt vett egy, a kelta archeológiával foglalkozó kongresszuson, és felolvasta a kelták New England-re gyakorolt hatásáról írt dolgozatát. A Massachusettsben és Vermontban fellelt, kıbe vésett feliratokra összpontosított; ezeket hasonlította össze a Nagy Britanniában megtalált bizonyítottan kelta eredető írásokkal. Nem akart következtetéseket levonni, egyszerően csak azt szerette volna, ha a keltákkal foglalkozó tudósok érdeklıdését felkeltik a korábban figyelmen kívül hagyott tények. A konferencián Angus O'Malley, a Chicago Egyetem archeológiái tanszékének elnöke is elıadást tartott. O'Malleyt annyira lenyőgözte Indy tanulmánya, hogy felajánlotta neki, ha valamikor visszatér Chicagóba, és kelta archeológiát akar tanítani, állást fog biztosítani neki.

Indy nem sokat foglalkozott ezzel az ajánlattal. Egészen eddig. Mindig tudta, hogy egyszer vissza fog térni az Államokba, csakhogy egészen mostanáig fogalma sem volt róla, hogy mikor. Most azonban elgondolkodott rajta: talán még nem késı, hogy csatlakozzon az egyetem valamelyik nyári ásatásához. Talán ezt követıen ısszel már munkába is állhatna. A terv nem volt rossz, és különben is, jó lenne újra látni Shannont. Nem lenne rossz megtudni, miféle Magasabb Helyrıl kért segítséget. Indy tudta, hogy Shannon nem valami vallással kapcsolatos dologra gondolt. Jack nem volt hívı típus. De akkor vajon mire célzott?

Minél tovább törte a fejét, annál bizonyosabbá vált a számára, hogy készen áll a visszatérésre. Nem lenne rossz újra Chicagóban élni. Talán még egy barátnıt is találhatna odaát…

Gondosan összehajtogatta a levelet, visszadugta a borítékjába, majd a zsebébe. Az égen sőrő, sötét felhık gyülekeztek. A város látképe elszürkült és ködössé vált.

Ideje hazamenni, gondolta. Évek óta elıször fordult elı, hogy Chicago jelentette számára az otthont.

Jack Shannon a Fészek mögötti sikátor egyik kormos téglafalának támaszkodott. Ahogy eldübörgött mellette a teherautó, az órájára nézett. Hajnali három óra múlt két perccel. A Fészek már bezárt, de a nap legfontosabb üzletének lebonyolítása még csak most vette kezdetét.

A sikátorban, de a mellékutcában sem volt sem-. mi gyanús mozgás. Shannon remélte, hogy a klub hátsó ajtajánál várakozó emberek felkészültek a rakodásra. Szerette volna, ha a teherautó maximum öt perc múlva eltőnik a közelbıl. Shannon mögött néhány lábnyival a szervezet egy másik tagja kuporgott, a sikátor árnyai közé rejtızve pedig két másik férfi várakozott. A sikátor túlsó végében Shannon fivére, Harry, meg három embere ırizte a bejáratot. Valamennyien egy-egy géppisztolyt szorítottak az oldalukhoz – és valamennyien készen álltak rá, hogy használják a fegyverüket. A mulató piautánpótlásának lepakolása nem volt rutin feladat. A zsaruk ugyan nem jelentettek veszélyt – már mindet lefizették –, viszont a területen ténykedı konkurencia mindig problémát jelentett. Különösen mostanában, amikor a helyzet már nem is lehetett volna forróbb.

Shannon, hogy megırizze a nyugalmát, arra a nıre gondolta, akivel az este folyamán, a klubba érkezése elıtt találkozott. Katrinának hívták, és a neve remekül illett az egyéniségéhez. Azonnal beleszeretett, és már alig várta, hogy újra láthassa. Már hosszú, nagyon hosszú ideje nem találkozott olyan nıvel, aki ekkora hatást gyakorolt volna rá.

Talán azért volt ez így, mert Katrina annyira különbözött azoktól a nıktıl, akiket a klubban általában látott. Azoknak a nıknek rövid volt a hajuk, bı, rojtos ruhát viseltek, és gyöngysorokat aggattak magukra. Azok a nık hivalkodva szívták a cigarettájukat, villogtatták a fogaikat, aranyköpésekkel szórakoztatták a társaságukat,

és töményét ittak, miközben a táncparketten viki-viki-vaki-vúztak. Nem volt ezzel semmi baj, de Shannon annyit volt már ilyen csitrik között, hogy idınként elképzelt magának, hogy egy olyan visszafogott, viktoriánus típusú nıt, aki hamarabb ájul a karjai közé, semmint cigarettafüst-felhıket eregessen a bárpult fölé.

Szóval, találkozott Katrinával. A nı selymes, szıke haja a háta közepéig ért – már amikor nem fonta össze, és nem tőzte fel. Konzervatív ruhát viselt, magas nyakú blúzt, és hosszú szoknyát, mégsem tőnt prődnek. Nyíltan üdvözölte Shannont, és miközben a férfi megfogta puha kezét, kék szemével kíváncsian végigmérte.

Ám Shannon a templomban találkozott Katrinával – közvetlenül a hittanórája elıtt –, és az ilyen helyeken nem könnyő szorosabb ismeretséget kezdeményezni. Katrina beszélt Shannonnak az apjáról, akinek éppen akkor volt találkozója a tiszteletessel. Elmondta, hogy az apja néhány nap múlva elıadást fog tartani a templomban, és hogy expedíciót terveznek: el akarnak menni Törökországba, hogy megkeressék Noé bárkáját.

Shannont annyira lenyőgözte a lány külseje, hogy alig hallotta, amit Katrina mondott. Amikor azután feltett egypár kérdést, nehogy abbamaradjon a beszélgetésük, Katrina megrázta a fejét, és felnevetett.

– De hiszen az elıbb már ezt is elmondtam! Figyel maga egyáltalán?– Jobban nem is figyelhetnék – felelte Shannon.Nem sokkal késıbb a tiszteletes és Katrina apja kilépett a pap irodájából. A lány

félénken elmosolyodott, és elébük sietett.Katrina már valószínőleg rég az ágyában feküdt, és mélyen aludt, amikor Shannon

a sikátorban álldogált, a géppisztolyát szorongatta, és várta mi fog történni. Majdnem felnevetett, amikor rádöbbent, milyen ellentmondásos dolgok vannak az életében. Csakhogy nem volt ebben semmi vicces.

– Hé, nézd! – Richie, a hátul álló, nagydarab fickó megbökte Shannont.– Látom.Egy fekete Packard gördült végig lassan a mellékutcán, a sikátor felé. A következı

pillanatban a teherautó felpörgette a motorját, és elindult a klub hátsó ajtajától. A Packard elállta az útját.

– Ó, a francba! – mormolta Shannon maga elé.A Packard már majdnem megállt. A teherautó egyre jobban felgyorsított. Shannon

elkattintotta a fegyvere biztonsági reteszét. Az ujja idegesen a ravaszra simult. A Packard sofırje meglátta a teherautót. Shannon felemelte a fegyverét. Arra számított, hogy a kocsiban ülık letekerik az egyik ablakot. Ám a Packard elgurult mellettük, és éppen akkor húzódott a járda mellé, amikor a teherautó kirobogott a sikátorból, lezökkent a járdaszegélyrıl, és elfordult az automobiltól.

Kivágódott a Packard két ajtaja, és két hosszú, fekete kabátot viselı, kalapos férfi szállt ki belıle. Shannon megmozdította a fegyverét – arra számított, hogy a hosszú kabátok alól mindjárt elıbukkannak a géppisztolyok.

– Ne lıj! – mondta Richie hangosan. – Ez Benny Boy.– Mi a francot keres ez itt?– Na mit gondolsz? Hé, Benny!Az egyik férfi megfordult, és egy pillanatra összehúzta magát, azután

elmosolyodott, és megemelte a kalapját. Hátrabrillantinozott haját középen választotta el; vékony bajuszkát viselt.

– Hogy vagy, Richie? Te is feljössz, hogy beakaszd a huncutkádat? Gyere!Hát persze, gondolta Shannon, és végül ellazította a fegyvert markoló kezét. A

szomszédos bordély egész éjjel üzemel…

3.

A FÉSZEK

Három héttel késıbbChicago

Ahogy a vonat behúzott a Jackson és Canal Street keresztezıdésében, Chicago belvárosában levı Union Pályaudvarra, Indy kinézett a hullámzó tömegre. A peron olyan volt, akár egy hatalmas színpad, ahol mindenki szerepet játszott egy kezdet és vég nélküli, értelmetlen színdarabban. Mindenki egyszerre beszélt; idınként egy-egy ember pár másodpercre kirítt a többi közül, de azután visszasüllyedt a többi színész közé, a masszába. A város bizonyos értelemben a peron folytatása, gondolta Indy. Persze sokkal bonyolultabb, és szó szerint több ezer jelenetet játszanak benne – és mindet egyszerre. Bármerre is ment az ember, unos-untalan csillagokba és statisztatömegekbe ütközött. Chicago egyetlen zajos színház volt, ahol a dialógusokat idırıl-idıre megszakította a géppisztolyok staccato tüzelése, a vágóhidakra terelt marhák bıgése, vagy az iparnegyedek recsegı sivítozása. Chicago harmonikus volt és diszharmonikus; az épületei között folyamatosan játszott színdarab pedig egyszerre volt tragédia és komédia.

Amikor itt élt, Indy sohasem gondolt így a városra, de most, hogy nyolc éve nem töltött itt el egyetlen éjszakát sem, idegennek, kívülállónak érezte magát. Már nem tartozott ide. Szerep nélküli színész volt ebben a színházban. Legalábbis egyelıre, gondolta, miközben leszállt a vonatról.

Kilenc napot töltött a tengeren, azután három napon keresztül vonatozott. Késı délutánra járt, és fáradt, megviselt volt. Elhatározta, hogy keres egy szállodát a pályaudvar közelében, és pihen egy keveset. Sétált néhány háztömbnyit, és egyszercsak a Sixth meg a Michigan sarkán, a Blackstone elıtt találta magát. Híres, drága szálloda volt. Indy még sohasem szállt meg itt – még csak gondolni se mert ilyesmire. Általában csak a nem chicagói gazdag emberek vettek ki itt szobát.

– Átvehetem a csomagjait, uram? – kérdezte az ajtónálló. Fiatal néger volt. Tábornoki egyenruhát viselt, de alig volt magasabb öt lábnál.

– A csomagjaimat? Ó, nem, köszönöm. Nem hiszem, hogy itt fogok megszállni.– Miért nem? Talán nem találja elég jónak a szállodánkat?Indy felnevetett.– Semmi bajom a szállodájukkal. A tárcámmal annál inkább.– Hát ez a gond? De miért nem kényezteti el magát egy kicsit, és miért nem marad

legalább egy éjszakát? Nem fogja megbánni.– Úgy beszél, mintha jutalékot kapna a forgalom után.– Nem, de nem is akarok egész életemben itt dolgozni – felelte az ajtónálló. – Be

akarok kerülni a portára.– Remekül végezné a feladatát.– Tehát? Megszáll a Blackstone-ban?– Bárcsak megtehetném!– Mondok én magának valamit. Tudok szerezni egy lakosztályt, és csak egy

egyágyas szoba bérét kell kifizetnie. Ehhez mit szól?– Nincs szükségem lakosztályra, és különben is, miért tenné meg nekem?– Hogy miért? Mert tudom, hogy meg tudom tenni, és mert látom, hogy maga

olyan pasas, aki hasznot húzhat az én diszkrét információimból. Ha érti, mire gondolok…

Mi a fene, gondolta Indy. Az ötlet nem is volt túl rossz. Végkielégítésként megkapta kéthavi átlagbérét. Amíg talál magának valami olcsóbb szállást, igazán eltölthet itt egy-két napot.

– Rendben. Meggyızött.– Pompás! A nevem Frankie. Ha bármire szüksége van, csak szóljon.Frankie kinyitotta az ajtót. Indy mozdulatlanná merevedett. Az eleganciától szó

szerint elállt a lélegzete. A lába vastag szınyegbe süppedt, a mennyezeten tömör, díszes, karos csillárok ragyogtak. A falakat drága falambéria fedte, itt-ott finom márványszobrok álltak.

Indy a recepciós pulthoz ment, és szobát kért. A portás elmosolyodott, és közölte, hogy már csak egyetlen szabad szobájuk van, az elsı emeleten egy egyágyas.

– Egyágyas? – kérdezte Indy.A portás meghökkenve nézett vissza rá.– Egyedül van, vagy nem?– De igen.Pár perccel késıbb a portás ellépett Indy elıl, hogy elhozza a szoba kulcsait.

Amikor visszatért, idegesnek látszott.– Sajnálom, Mr. Jones, van egy kis problémánk. A szoba, amit adtam önnek, már

foglalt. Az egyik vendégünk néhány perccel ezelıtt úgy döntött, hogy még egy éjszakát marad. Sajnálom, de a többi szobánk is foglalt… Kivéve talán egyet. De az egy saroklakosztály.

Indy felnevetett. Elıször bámulatba ejtette, hogy Frankie elıre tudta, hogy mi fog történni, azután rádöbbent, hogy a portás semmiféle árengedményt nem kínált fel neki.

– Azt pedig nem engedhetem meg magamnak. Máshol kell megszállnom.A portás csalódottnak tőnt.– Kérem várjon egy percet! Eltőnt egy irodában.Indy a középkorú, prémekbe és ékszerekbe csomagolt nıre nézett, aki egy

uszkárral vonult el mellette. A nı mögött két lépéssel egy frakkos-cilinderes férfi lépkedett. A kezében egy oroszlánfejet formázó aranygombos sétapálcát tartott. Indy elmélázott, hogy a pár vajon milyen esti mulatságra öltözött így ki.

– Mr. Jones, beszéltem az igazgatóval. Megkapja a lakosztályt, mégpedig egy egyágyas szoba áráért. És elnézését kérjük a kis kavarodásért.

– Semmi baj. – Az ilyen kavarodásokat hamar meg tudnám szokni, gondolta.– Segítek felvinni a csomagjait, uram. – Frankie megint Indy mellé lépett.– Kösz. Honnan tudta elıre, hogy mi fog történni?Frankie felnevetett.– Ha az ember az ajtónál dolgozik, meghall ezt-azt. Sok mindent.– Akkor most miért nincs az ajtónál? – kérdezte Indy, miközben a liftre vártak.– Most magának segítek.Képzelem, gondolta Indy, és eltőnıdött, mennyi aprópénz van nála. Nemsokára

fizetnie kell Frankie-nak a szolgálataiért. Chicago nem változott. Itt a polgármestertıl kezdve a szállodai ajtónállókig mindenkinek megvan a saját kis üzlete.

Pár perccel késıbb Indy már a makulátlanul tiszta, két hatalmas franciaággyal berendezett saroklakosztályban állt. Több borravalót adott Frankie-nek, mint amennyi pénzt eredetileg szállásra szánt, de nem érdekelte különösebben. Már örült, hogy a kölyök meggyızte, hogy ebben a hotelban szálljon meg; magától sohasem határozott volna így. Végigheveredett az egyik ágyon, és néhány perccel késıbb már mélyen aludt.

A Blackstone egy másik lakosztályában Katrina Zobolotszkij az ablak elıtt állt, és

hosszú, szıke haját fésülgetve a három emelettel lejjebb, az utcán járkáló embereket figyelte. Nem szerette Chicagót. San Franciscoi sokkal jobban kedvelte – az elmúlt hat évben az a város volt az otthona, a Chicagóban szerzett élményeit ráadásul a figyelı ember is megkeserítette.

Szórakozottan végighúzta az ujjait a bársonydrapérián, és összehúzta a lábujjait a vastag szınyegen. Huszonnégy éves volt, de még sohasem lakott ilyen luxuskörülmények között. Hercegnınek érezte magát, de közben rabnak is. Tudta, hogy az az ember most is figyeli. Vár. İ és az apja ki sem tehették a lábukat anélkül, hogy észre ne vette volna ıket. Látták, ahogy ott áll az egyik kapualjban, azután látták, ahogy befordul egy sarkon, és újra megjelenik, de most már elıttük. És várt. És figyelt. Katrina nem tudta, hogy csinálja. Az apja már kezdte azt hinni, hogy maga az ördög szegıdött a nyomukba – és Katrina nem nevette ki.

Talán hiba volt átjönni Chicagóba. De ha ez így van, akkor talán minden hiba volt, amit tettek… De nem engedhette meg, hogy az ilyen gondolatok a hatalmukba kerítsék. Hinnie kellett, hogy helyes, amit tesz, és hogy minden rendbe fog jönni.

Elfordult az ablaktól, és bekopogott az apja ajtaján. Vacsoraidı volt, és biztos volt benne, hogy mindent jobb színben fog látni, miután evett valamit. Hinni akarta, hogy így lesz. Szüksége volt rá, hogy ezt higgye.

Amikor Indy felébredt, egyre csak ugyanaz a mondat pörgött az agyában.… D mint duir… D mint diur… D mint Duir… D… D… D…– Jól van, jól van – mormolta álmában.Már két hete elhagyta Londont meg az egyetemet, de a kelta tananyag-részletei

még mindig ott motoszkáltak a fejében. Pislogva kinyitotta a szemeit, és körülnézett. Odakint már sötét volt, de a széthúzott függönyök között beragyogott az utca fénye. Még mindig fáradtnak érezte magát, és a legszívesebben megfordult, és visszaaludt volna. Ám ehelyett megkereste az ágy melletti lámpa kapcsolóját, és rántott egyet a láncocskán.

A rádióhoz lépett, eltekerte a gombot, és visszafeküdt. Várt, hallgatta, ahogy bemondják a pontos idıt, és azon tőnıdött, hogy mit csináljon. Nem sok kedve volt elmenni. Shannonnal holnap is találkozhat. A rádióbemondó felolvasta a híreket. Indy felfigyelt az egyik hír végére: a szövetségi nyomozók nagy mennyiségő italra bukkantak egy raktárházban, Cicero – egy Chicago melletti városka – központjától egy háztömbnyire. A bemondó átváltott a nemzetközi események taglalására.

– Már két és fél hét telt el azóta, hogy Charles Lindbergh megtette történelmi jelentıségő repülıútját New York és Párizs között, de még mindig hallunk újabb részleteket arról, hogy milyen volt ez a hosszú és magányos légi utazás. Többen eltőnıdtünk azon, hogyan tudott Lindbergh harminchárom és fél órán át ébren maradni. Most erre is megkaptuk az érdekes választ. A Lindbergh család egyik barátja állítása szerint a pilóta többször is említést tett arról, hogy idınként úgy érezte, nincs egyedül a gépén. Rajta kívül volt még valaki a fülkében. Egy láthatatlan lény, aki irányította, és aki segített neki ébren maradni…

Indy átlendítette a lábait az ágy széle fölött. A bemondó tovább locsogott. Indy felhívta a szobaszolgálatot, rendelt egy steak-et vacsorára, majd átment a zuhanyzóba. Ha Lindbergh ébren tudott maradni míg átrepülte az Atlanti Óceánt, akkor ı sem fogja átaludni az estét, és találkozni fog régi barátjával.

Fél tízre megvacsorázott, felöltözött, és indulásra készen állt. Ahogy kilépett a forgóajtón, egy taxi gördült a szálloda elé. Indy beszállt, és elhelyezkedett a hátsó ülésen.

– Vigyen le a Thirty-fifth és a State sarkára.A taxisofır, egy ötvenes néger, hátrabámult a válla fölött.

– Biztos benne, hogy éppen oda akar menni, uram?– Még mindig játsszák a dzsesszt odalent, nem?– De igen, uram. Azt játsszák – felelte a sofır, és elindult.A State Street környékét a Bőn Kerületeként ismerték, de azt is mindenki tudta

róla, hogy ez a negyed ad otthont a legtöbb Chicagóban játszó dzsessz zenekarnak. A négerek csak néhány háztömbnyire laktak az ír, a litván, és a lengyel kolóniáktól, amik körülölelték a közeli raktárakat és vágóhídi istállótelepeket.

Ahogy a taxi végigdöngetett a forgalmas utcán, Indy kinézett az ablakon. Az egyetemi évek óta nem járt errefelé. Akkoriban Shannonnal együtt számtalan éjszakát eltöltött a környékbeli „fekete és barna” klubokban, ahogy azokat a helyeket hívták, ahová a sokfajú hallgatóság a dzsessz miatt járt. Ezek a kiruccanásaik általában az örömzenés bulikon értek véget, amiken Shannonnak alkalma nyílt rá, hogy pisztonosként együtt játszhasson a valódi dzsesszmuzsikusokkal.

A dzsesszt – vagyis legalábbis az eredeti zene felhígított változatát – azóta már egész Chicagóban elfogadták. Nemrég már elkészült az elsı film is, amiben a színészek valóban beszéltek; Dzsessz-énekes volt a címe, és Al Jolson játszotta benne a fıszerepet. Ez volt a Dzsessz Kor, a Dübörgı Húszas Évek.

A járdákon tömeg nyüzsgött, és Indy hallotta a klubokból kiszőrıdı zenét. Ahogy közeledtek a Thrity-fifth-hez, meglátta az ismerıs kabarékat: az Álomföld Cafét, az Édenkertet, az Elite No.2.-t, és a LaFerenciát. Azután felfedezte a New Monogram Theatre-t, mellette pedig azt az épületet, amit. keresett. A homlokzatán egy megvilágított táblán a FÉSZEK szó díszelgett, a bejárata fölött pedig vörös lámpák izzottak.

– Itt jó. Idejöttem.– Érezze jól magát a Fészekben – mondta taxisofır, amikor Indy kifizette a

viteldíjat. – De legyen óvatos. Odabent bármi megtörténhet.Indy keresztülment az úttesten, és elindult a mulató felé. Ahogy közeledett hozzá,

két rendır bámult rá.– Az emeletre – mondta az egyikük.– A mulató az emeleten van? – kérdezte Indy.– Magának igen – felelte a zsaru.Indy elıször nem értette a dolgot, de azután rájött, hogy a rendırök arra

figyelmeztetik, hogy a fehéreknek az elsı emeleti helyiségbe kell menniük. Belépett egy kis fülkébe, és már éppen elindult felfelé a lépcsın, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, és egy néger pár sétált el mellette. Indy meghallotta a zongoraszót, és egy másodpercre megpillantotta a félhomályba burkolózó, zsúfolt mulatót, a kis asztalokat, a rájuk állított gyertyákat, a zöld és vörös lámpákkal megvilágított színpadot, a táncparkettet, a füstködöt. Úgy döntött, próbát tesz, magára tudja-e vonni Shannon figyelmét.

Belépett a kapun, de azonnal elıtte termett egy nagydarab, öltönyös néger, és a lépcsıre mutatott.

– Rengeteg hely van odafönt, uram.– Köszönöm. Jack Shannont keresem. A pisztonost.A fickó végigmérte Indyt.– Odafentrıl is jól láthatja. Mr. Shannon a színpadon van.Indy az ajtónálló kezébe nyomott két bankót.– Mondja meg neki, hogy Indy van itt, Londonból. Odafönt leszek.A férfi bólintott.– Majd meglátjuk, érdekli-e.Az emeleti helyiség tulajdonképpen egy patkó alakú, korláttal övezett erkély volt.

Indy elhaladt egy sor foglalt asztal mellett, de végül talált egy szabadot. Jól lehetett

látni mellıle a színpadot. Leült. Bár a mulató jellege erısen hasonlított a párizsi bohém boite-kre, az emeleten összegyőlt közönség tagjai sötét öltönyt, és mélyen a szemükbe húzott kalapot viseltek, és nem nyúlott szvettert, meg vagányul félrecsapott sapkát. De a Szeles Városban talán éppen a gengszteröltözék volt a legújabb ırület. És a nık…! Csitriruhát hordott mind: rövid szoknyát, hosszú gyöngysorokat, a lábukra pedig nyitott kalucsnicipıt húztak.

Indy a mulatt pincérnınél rendelt egy Coca-Colát, és ahogy meghallotta a dzsesszdobos laza pörgetését, meg Shannon pisztonjának ismerıs hangját, a színpad felé fordult. Shannon nem sokat változott a legutolsó találkozásuk óta. Még mindig megvolt a kecskeszakálla, vörös haja pedig éppen olyan kócos volt, mint mindig. A fıiskolán Shannon hat láb két hüvelyk magas, és száznegyven font súlyú volt. Indy úgy látta, egyetlen dekát sem szedett magára, és az alakja ugyanolyan szikár maradt, mint volt.

A harmadik szám végén, amikor a taps elcsendesedett, Shannon a mikrofonhoz hajolt.

– Köszönöm. Ez volt a „Felsı tízezer rag”, amit nem más, mint King Joe Oliver szerzett.

Oldalt fordította a fejét, és a pisztonját mutatópálcaként használva rábökött a zenekar tagjaira.

– Zongorán ma este egy régi barátom, Mr. Willie „Oroszlán” Smith játszik. Nagy tapsot kérek neki! – Amikor az üdvrivalgás elcsendesedett, Shannon folytatta. – A dobosunk egyenesen New Yorkból, a híres Ritmus Klubból érkezett. Üdvözöljük Sonny Greert! Még egy számot eljátszunk, azután egy kis szünetet tartunk. Amikor visszajövünk, Oroszlán pár barátja is beszáll a zenélésbe.

Shannon a szemei elé tartotta a kezét.– Odafent vagy, Jones? Ma este köztünk van az egyik legjobb barátom is. İ nem

fog fellépni a színpadra. Nem zenész, árokásással foglalkozik, és éppen most érkezett meg Londonból.

Indy felnevetett, Shannon pedig az ajkaihoz emelte a pisztonját. A banda belekezdett egy lüktetı ritmusú zeneszámba. A táncparkett hamar megtelt. Indy hátradılt a székében, és hagyta, hogy átáramoljon rajta a zene. A valódi dzsessz a nyers érzelmek hangja volt, a balszerencséé és a jósorsé. Indy az emeleti helyiség asztalainál ülı emberekre nézett, és a lent, a parketten táncolókra pillantott, akik úgy mozogtak, mintha maguk is a mősor szereplıi lennének. Az erkélyen is akadtak, akik az ujjaikkal csettintgettek a szinkópált ritmusra, mások csendesen szemlélıdtek – a legtöbb fehér számára, aki bemerészkedett erre a környékre, ennyi elég is volt.

Pár perccel késıbb a zenekar szünetet tartott. Shannon a homlokát egy kendıvel törölgetve felkapaszkodott a lépcsın. Ahogy Indy asztala felé tartott, néhányszor biccentett, elmosolyodott, és meg-megállt, hogy váltson pár szót a klub patrónusaival. Amikor az asztalához ért, Indy felállt. Kezet fogtak, és vállon veregették egymást.

– Szóval tényleg itt vagy – mondta Shannon. – Megkaptam a telegramodat, de alig hittem a szememnek.

– Én magam sem nagyon tudom elhinni – felelte Indy, miután leültek. – Olyan, mint egy álom.

– Hát, ez nem az Álomföld. Az is ebben az utcában van csak egy kicsit lejjebb. Itt nem szabad álmodozni.

Indy felnevetett, és egy pillanatra az agyába villant az álma. D, mint duir… D, mint duir. Valami olyasmivel volt kapcsolatban, amit a dzsungelben vesztett el. Bármi is történt ott vele, olyan volt, akár egy álom. Egy álom, amit mélyen eltemetve még mindig magában hordoz.

– Hogy tetszik a hely? – kérdezte Shannon.

– Körülbelül erre számítottam.– Pedig még a sztori felét se ismered, Indy. Nekem elhiheted.– Ezt meg hogy érted?– Tudod, ez az egész a mienk.– A tiétek?– Az enyém, meg a testvéreimé. Kire gondoltál? Amolyan csendestársak vagyunk.

Az igazgató néger…– Tényleg? Akkor nem értem, hogy a fehérek miért nem mehetnek le a földszintre

– mondta Indy. – Annakidején, amikor még idejártunk, hogy dzsesszt hallgassunk, éppen te voltál ellene az ilyesminek…

– Tudom! Tudom. De rákényszerültem, hogy egyezséget kössek a testvéreimmel. Tudod, ha összekeverjük a dolgokat, magunkra, vagyis erre a helyre tereljük a figyelmet. Erre pedig semmi szükségünk. Éppen elég bajunk van éneikül is.

A pincér nı egy pohár szódát tett Shannon elé, Indynek pedig kihozta a második Coke-ot. Shannon a kabátzsebébe nyúlt, és elıhúzott egy laposüveget.

– Gin? – kérdezte Indy.– Látom, te nem sokat változtál – bökött Shannon Indy üdítıjére, miközben gint

töltött a szódájához. – Ó, Indy, ha tudnád, hogy milyen itt az élet!– Azt hiszem, közelebb kerültél a fivéreidhez – mondta Indy, hogy kihúzza végre

Shannonból, mennyire keveredett bele a család „üzleteibe”.– Nem erre gondoltam, de igen… Közelebb kerültem a családomhoz. Úgy is

mondhatnánk, hogy kénytelen voltam.Indy tudta, hogy Shannon beköltözött a családja házába, ahol az anyjával, az egyik

bátyjával, annak feleségével, meg seregnyi gyerekével élt együtt.– Még mindig odahaza laksz?– Ennek is megvannak a maga elınyei. – Shannon beletúrt sőrő, bozontos hajába. –

Szeretnélek meghívni hozzánk, de azt hiszem… Nem lenne valami jó ötlet.– Semmi baj. Már kivettem egy szobát. A Blackstone Hotelban szálltam meg. – A

legkevésbé arra vágyott, hogy egy már amúgy is túlzsúfolt házban lakjon.– Ezt nem mondod komolyan! Hoover is mindig ott szállt meg, amikor a városban

volt.– Megértem. Elég szép hely, bár az ára miatt csak néhány éjszakát maradhatok.– Meddig akarsz itt maradni?– Nem tudom. Sok mindentıl függ. Megpróbálok tanárként elhelyezkedni a régi

alma materünkben. Na, mit szólsz?Shannon meglepıdött.– És mi van a londoni munkáddal?– Már nincs munkám Londonban.– Felmondtál?– Úgy is mondhatjuk. Nem bírtam tovább. Kikészültem. A vége felé állandóan

Deirdrét láttam, ahogy átsétál az udvaron. Persze nem ı volt az, csak valaki, aki hasonlított rá.

– Átkozottul sajnálom, ami vele történt – mondta Shannon. – Tudom, hogy nem voltatok mindig jóban, de már az elején éreztem, hogy ı a neked való nı.

– Igen, ı volt az. Éppen ez a probléma. De már vége, és túl kell tennem magam a dolgon.

– Hát, szóval örülök, hogy visszajöttél, de egy kicsit meglep, hogy az egyetemen akarsz tanítani. Furcsa, hogy erre készülsz azután, hogy úgy összekaptál Mulhouse-zal a Honszerzı Atyák Napján.

Indy legyintett.– Istenem, már majdnem elfelejtettem azt a kis csínytevést. Ez már történelem.

– Az. De ha visszamehetnél abba az idıbe, megint felakasztanád azokat a bábukat?Indy elıkotorta a memóriájából az emléket. Valamikor nagyon régen Shannon

segítségével felakasztotta George Washington, Thomas Paine, és Benjámin Franklin bábját egy lámpaoszlopra, hogy így tiltakozzon az ellen, hogy az egyetem hallgatói számára kötelezı volt részt venni a Honszerzı Atyák Napján rendezett ünnepségen. Persze rájöttek, hogy ı áll a dolog mögött, és ez kis híján a diplomájába került.

– Tudod, ahogy telik az idı, és az ember visszatekint az egykor fontosnak tartott dolgokra, kénytelen rájönni, hogy tulajdonképpen egyiknek sem volt akkora jelentısége, mint amekkorát tulajdonított neki.

Shannon belekortyolt az italába.– Értem. Ezek szerint öregszel, és közben egyre bölcsebbé válsz.– Nem. Akkor azt hittem, hogy a hısökrıl akarok elmondani valamit. Azt, hogy ha

annak idején a britek gyıztek volna, bőnözınek bélyegezték volna azokat az embereket, akiket mi most a forradalom hıseinek tartunk. Most azonban már rájöttem, hogy tulajdonképpen az ellen lázadtam, hogy kötelezıvé tették a szabadság megünneplését. Ez ellentétben áll a szabadság eszméjével, és Mulhouse borzasztó nagyot tévedett, amikor ránk akarta kényszeríteni a dolgot.

– Azt hiszem, igazad van. Bár én mindig azt hittem, hogy a középszerőség ellen akarsz így tiltakozni, mert az az egész ünnepség…

Shannon hirtelen elhallgatott, és lebámult a földszintre. Három, divatos öltönyt viselı, kalapos férfi éppen akkor lépett be a klubba. A nagydarab portás megpróbálta a karzatra irányítani ıket.

– Azt hiszem, ezek még nem tudják, hogy a fehéreknek tilos bemenniük a földszinti helyiségbe – mondta Indy.

– De tudják. Ezek engem keresnek. – Shannon felállt, és elhátrált az asztaltól.– Mit akarnak? – kérdezte Indy. Már ı is felállt, és Shannon után indult.– Ó, valószínőleg az életemet.

4.

AZ ÉJSZAKÁBAN

Katrina az apja társaságában éppen kilépett az étterembıl, amikor újra megpillantotta a figyelı embert. A férfi az utca túlsó oldalán, egy lámpaoszlop alatt ácsorgott.

– Nézd, papa! Ott van. Látod?– Ne nézz rá. Szállj be a taxiba.Katrina engedelmeskedett, átcsusszant a hátsó ülés túlsó felére, de akarva-

akaratlanul, lopva újra a titokzatos emberre nézett. A férfi hat lábnál is magasabb volt, de egyáltalán nem látszott ekkorának. Talán a testsúlya miatt nem: legalább kétszázötven fontot nyomhatott. Az álla szögletes volt; kalapot és trencskó kabátot viselt. Elég távol állt, de Katrina így is meglátta jéghideg, kék szemeit. A férfi a taxira meredt, de nem mozdult. Katrina önkéntelenül megrázkódott, és megkönnyebbült, amikor a kocsi elhúzott a járda mellıl.

Néhány perccel késıbb megérkeztek a Blackstone elé. Ahogy kiszállt a taxiból, Katrina hátán végigfutott a hideg. Újra látta a férfit: alig ötven lábnyira tılük, egy bolt külsı lámpájának fényköréberi állt. Katrina csak bámult, és nem hitt a szemének. Ugyanazok a ruhák, ugyanazok az arcvonások, ugyanaz a szögletes áll, és ugyanazok az iszonyatos szemek… Azok a szemek, amelyek – Katrina úgy érezte – keresztül hatolnak a testén. Hogy kerülhetett ez ide? Hogy elızhette meg ıket? Képtelenség! De

mégsem az. Itt van. Vár. Figyel.Közben bementek a szálloda halljába, és már éppen mondani akart valamit az

apjának, amikor látta az arckifejezésén, hogy ı is észrevette a figyelı embert. Semmi értelme sem lett volna túldramatizálni a helyzetet. Csak nyugalom, mondta magának Katrina.

– Fáradt vagyok, papa. Azt hiszem, ma korán lefekszem – mondta, amikor felértek a lakosztályukba.

– Remek ötlet. Holnap nagy napunk lesz. És ne aggódj az ismeretlen miatt. Itt biztonságban vagyunk.

– Tudom. Reggel találkozunk. – Katrina arcon csókolta az apját, és visszavonult a szobájába. Leült az ágya szélére, átlapozott egy magazint, és várt. Az apja szobájából vízcsobogást hallott, majd a WC öblítését. Nem sokkal késıbb a halk rugónyikordulások elárulták, hogy az öreg lefeküdt az ágyába. Katrina várt még egy pár percet, azután leoltotta a szobájában a lámpát, és kisurrant az ajtón. Végigsietett a folyosón, beszállt a liftbe, és lement a hallba.

Megmondta a nevét a recepciós portásnak, és elmagyarázta, mit akar. A férfi megkérte, hogy menjen be a pult mögé, majd bekísérte egy kis szobába. A falak mentén több tucatnyi beépített páncélszekrény sorakozott. Katrina elıvett egy kulcsot az erszényébıl, és keresgélni kezdett. Egy kicsit zavarban volt: a széfek mind túl kicsinek látszottak. Ékszert, vagy készpénzt remekül el lehetett helyezni bennük, de olyan mérető tárgyat, amilyet az apja ide zárt, már nehezebben.

– Elárulná a számot, kisasszony?– Három-huszonhárom. Nem emlékszem…– Az alsó sor.– Ó, igen, megvan.A nagyobb szekrények valóban a legalsó sorban voltak. Beleillesztette a kulcsát az

egyik zárba. Megkönnyebbült, amikor sikerült elfordítania. Kinyitotta a széf ajtaját, óvatosan kihúzott belıle egy vászontáskát, és megköszönte a portás segítségét.

Elindult, de megfordult, és a recepciósra nézett.– Fel tudna kísértetni valakivel a szobámba? A portás meglepetten nézett vissza rá.– A szállodánk abszolút biztonságos, kisasszony.Persze, te nem tudsz a figyelı emberrıl, gondolta Katrina.– Biztos vagyok benne, hogy az, de mégis szeretném, ha valaki feljönne velem.– Természetesen. – A recepciós felemelte a fejét, és csettintett az ujjaival. –

Frankie!A cifra ajtónálló-uniformisba öltöztetett fiatal néger a pulthoz sietett.– Legyen szíves, kísérje fel Miss Zobolotszkijt a szobájába.– Igen, uram.Ez a fiú még olyan magas sincs, mint én, gondolta Katrina.– Jó estét, kisasszony. Vihetem a táskáját?Katrina hátrahıkölt.– Nem. Inkább én.Frankie megvonta a vállát, és a lány elıtt lépdelve a lifthez ment.Katrina nem számított rá, hogy bajba fog kerülni, de nem akart kockáztatni. Ahogy

a lift felfelé emelkedett velük, rájött, hogy az ajtónállónak látnia kellett a figyelı embert.

– Frankie, kérdezhetek magától valamit?– Természetesen, kisasszony!– Kíváncsi lennék, hogy látott-e ma este egy bizonyos embert a szálloda elıtt. –

Katrina leírta a figyelı ember külsejét.– Ó, arra a pasasra gondol? Megkérdeztem tıle, hogy akar-e szobát, de úgy tett,

mintha észre se venne. Nem valami barátságos fickó.– Már korábban is látta errefelé?– Csak az elmúlt pár napban. Azt tudta, hogy kettı van belıle?– Tessék?– Igen. Két teljesen egyforma pasas. Még a ruhájuk is ugyanolyan.Tehát errıl van szó! Katrina megkönnyebbült. A rejtély egy része legalább

megoldódott. Nem az ördög figyeli ıket, csak egy ikerpár. Ám a megkönnyebbülés csak egy pillanatig tartott. Még mindig nem tudta, hogy kik ezek az emberek, és azt sem, hogy mit akarhatnak.

– Nem vett észre rajtuk semmi különöset?Frankie gyanakodva a lányra lesett.– Hát, tudja… Ma este, hogy úgy mondjam, rájuk ragadtam, és kihallgattam ıket.

Szerettem volna tudni, hogy mirıl beszélnek.Ez a fiú egyszerően óriási, gondolta Katrina.– És mirıl társalogtak?– Nem tudom. Valami idegen nyelven beszéltek. Talán litvánul. Tudja, errefelé

lakik egy pár litván.Inkább oroszul beszélhettek, nem litvánul, gondolta Katrina.– Ismeri ıket? – kérdezte Frankie.– Csak véletlenül láttam meg ıket – felelte a lány, és amikor megálltak a szobája

ajtaja elıtt, átadta Frankie-nak a jól megérdemelt borravalót. Gyorsan kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába. Megállt, és hallgatózni kezdett a sötétben. A szomszéd szobából egyetlen neszt sem hallott. Halkan az ágyához ment, és bedugta alá a táskát. Kihúzta a szekrény egyik fiókját, és addig kotorászott benne, míg megtalálta a hálóingét.

A fürdıszobába ment, és miközben átöltözött, úgy érezte magát, mint egy kölyök, aki valami csínyt követett el. Nem volt ínyére való dolog, hogy az apja háta mögött kellett valamit csinálnia, de jobbnak tartotta, ha ezt egyedül teszi meg. Félt attól, aminek másnap meg kellett történnie, és biztosítékot akart, hogy minden kedvezıen fog alakulni. Kinyitotta a vászontáskát, és belenyúlt. Elıhúzott belıle egy hosszúkás tárgyat, és lassan letekerte róla a köré csavart szövetdarabot.

Lehunyta a szemeit, a mellére szorította a tárgyat, és várt.

Indy követte barátját. Shannon a sarokban levı vörös ajtóhoz sietett, háromszor bekopogott rajta, és egy pillanattal késıbb kitárta. Egy újabb kidobóember tornyosult föléjük. Ez most világos bırő, hullámos hajú néger volt. A karjai és a mellei úgy dagadoztak, mintha ki akartak volna robbanni a szmokingjából.

– Vele minden rendben. Barát – mondta Shannon Indy felé biccentve.A füstös, zsúfolt helyiségben a kidobóember volt az egyetlen néger. A terem

közepén, a mennyezetrıl lelógó csillárok alatt három kártyaasztal állt. Egy fiatal nı lépett Shannon elé. Tarka kombidresszt viselt, hátul a derekán egy óriási masni volt, tősarkú cipıt húzott, a hajába pedig egy kék-rózsaszín selyemszalagból akkora bóbitát kötött, mint a feje. Az arcát vastagon kifestette; a kezében egy poharakkal megrakott tálcát tartott.

– Szia, Jack. Kértek whiskyt?– Kösz nem. – Shannon elindult az asztalok felé.Indy utána ment. A helyiségben még több, a lányéhoz hasonló alig-ruhába

öltöztetett nıt látott. Némelyikük italokat és cigarettát hordott körbe, mások a kanapékon ücsörögtek, és dohányzó, iszogató férfiakkal beszélgettek.

– Mi történt, Jack? – kérdezte Indy, amikor Shannon megállt az egyik asztal mellett, és körülnézett.

– Várj egy percet, jó?– Szeretne beszállni a játszmába, uram?Indy megfordult, és a hátranyalt hajú, vékonyka bajuszt viselı férfira nézett. A

kidobóemberhez hasonlóan ez a pasas is szmokingot vett magára, de a méretei közel azonosak voltak Indyével.

– Ah, nem hiszem. Legalábbis most nem.– Benny. – Shannon a szmokingoshoz lépett. – Ha bejön ide három gengszter,

stukkerrel a kabátja alatt, és utánam kérdezısködik, mondd meg nekik, hogy nem láttál. Oké?

A férfi bólintott.– Természetesen, Mr. Shannon.Shannon intett Indynek. Elhaladtak az asztalok mellett, és átmentek egy másik

ajtóhoz. Ennél már nem állta útjukat egyetlen kidobóember sem. Leviharzottak egy roskatag tőzlépcsın, és berohantak a klub mögötti sikátorba.

– Oké, Jack. Mi történik itt?– Hosszú lenne most elmondani – felelte Shannon, és gyorsan elindult a sikátorban.– Azért csak próbáld meg.– Várj, majd ha bementünk.Shannon bekopogott a szomszédos épület egyik kapuján. Pár másodperccel késıbb

Indy egy hangot hallott.– Ki az?Shannon megmondta a nevét. A kapu résnyire kinyílt, és egy arc bámult ki mogulé.

A magas, koktélruhás nı rájuk mosolygott.– Szia, Marlee.– Szevasz, Jack! Üzleti ügyben jöttél, szórakozni akarsz, vagy esetleg mind a

kettırıl szó lesz?– Egyikrıl sem. Annyi az egész, hogy egy idıre szeretnénk bemenni. Félre akarunk

állni valakinek az útjából.– Ha csak ezt akarod…Ahogy beléptek, és a kapu bezáródott mögöttük, Marlee nyílt kíváncsisággal

végigmérte Indyt.– Ez itt Indy – mondta Shannon. – Egy régi barátom.A nı kinyújtotta hosszúkás, festett körmő kezét, majd megfordult, és intett a két

férfinak, kövessék. Végigmentek egy alig megvilágított folyosón, és beléptek egy háremszerő terembe. A mennyezet alatt rózsaszínő és kék, hullámokat vetve lebegı selyemdarabokat feszítettek ki, és a Tiffany lámpákat is ez az anyag borította. Az ajtóval szemközti falra egy tükröt akasztottak, amire valami áttetszı anyagot terítettek, ami álomszerően fátyolossá varázsolta a tükörképeket. Egy hosszú percbe tellett, mire Indy észre vette a rózsaszínő díványt, meg a rajta ücsörgı három nıt. Mindhárman selyemköpenyt viseltek, az arcuk egyetlen sminkmaszk volt. Az egyikük felállt. A köntöse lecsúszott a válláról; alatta csipkés kombinét hordott, a lábára tősarkú cipıt húzott.

– Ma este nem, Cheri – mondta Shannon.– Ez a hely az, aminek látszik? – kérdezte Indy.– Hát persze, hogy az! Különben a családom védelmét élvezi – magyarázta

Shannon.– Nekem úgy tőnik, hogy most mi élvezzük a védelmét – jegyezte meg Indy.– Úgy értettem, hogy a családom védi meg a rendıri zaklatásoktól – mondta

Shannon bosszús hangon. – Egy bordély csak így maradhat nyitva. Nem így van, Marlee?

– De, pontosan. Nos, miben lehetünk a szolgálatukra, uraim?

– Adj egy üres szobát, amiben eltőnhetünk szem elıl.A nı úgy mosolygott, mint aki mindent ért.– Ó, most már világos.– Nem hiszem, hogy az, Marlee, de azért csak vezess át abba a szobába – mondta

Shannon.Követték nıt; befordultak egy sarkon, és végigmentek egy rövidke folyosón.– Ebben egy hatalmas franciaágy van.– Kösz. – Shannon kulcsra zárta maguk mögött az ajtót.A szoba sarkában egy mosdókagyló volt, a közepén pedig egy óriási ágy állt. Indy

az ablakhoz lépett, és kinézett. Az ablak egy téglafalra nyílt. Lepillantott, és úgy tíz lábbal maga alatt felfedezett egy tőzlétrát.

– Szóval, most be vagyunk zárva egy bordélyba, egy nı sincs velünk, és az ablakon is hiába néznénk ki.

– Légy üdvözölve Chicagóban – mondta Shannon. Végignyújtózott az ágyon, és a feje alá tette a karjait.

Indy leült az ablakpárkányra, és összefőzte maga elıtt a karjait.– Oké. Akkor most magyarázd el, mi ez az egész.– Rendben – mondta Shannon. – Azok a fickók a szindikátustól jöttek.– Miféle szindikátustól?Shannon felnevetett.– Te tényleg hosszú ideig voltál távol. A szindikátus a chicagói családok

szövetsége. Azoké a családoké, akik egyezséget kötöttek egymással, és feltérképezték a várost. A pia-üzlet miatt. Apa nem csatlakozott hozzájuk, mert nem tudott kijönni a szicíliaiakkal. És ezt nem is titkolta. Megfizetett érte. Csapdába csalták, és két emberével együtt lelıtték Cicero egyik éttermében.

– Nem tudtam a részleteket. Ne haragudj – mondta Indy.– Hát… Igen. Eléggé mellbe vágott a dolog, pedig miután átköltöztem Párizsba,

nem voltam valami jóban apával. Tudod, én voltam a fekete bárány a családban.– De hiszen mindig azt mondtad, hogy apád megértette ezt.Shannon megvonta a vállát.– Azt hiszem, valóban megértette.Indy apjával más volt a helyzet. Az idısebb Jones nem értette, hogy Indybıl miért

lett archeológus, és egy jó ideje mintha abszolút nem is törıdött volna a fiával.– Szóval Harry, a legidısebb bátyám átvette az üzletet, és megegyezett a

szindikátussal. A South Side egy darabkáját kaptuk meg.– Várj egy kicsit! Hogy csatlakozhatott a bátyád a szindikátushoz azok után, ami az

apátokkal történt?– Ne hidd, hogy Harrynek tetszett a dolog, Indy. Nem, egyáltalán nem tetszett neki.

De nem tehetett mást. Két lehetısége volt: a csatlakozás, vagy pedig az, hogy kiszáll az üzletbıl. De ha ezt megtettük volna, A zsaruk mind ránk másztak volna.

– Azért, mert törvényes útra léptetek?– Azért, mert elvesztettük volna az erınket.– És a szindikátus most miért küldte rád az embereit?– Miután Harry átvette az üzlet irányítását, megvettük a Fészket. De ez a klub pár

háztömbnyivel a felségterületünk határán kívül van. Ezért azután külön alkut kötöttünk Johnny Torrioval, a szindikátus vezetıjével. A baj csak az, hogy Johnnynak idıközben annyi lett. Az a fickó lépett a helyére, aki korábban a jobbkeze volt. İ pedig azt állítja, hogy a Fészek az ı területén van.

– Úgy érted, az italelosztás szempontjából?– Igen. Viszont semmi értelme sem lenne mőködtetnünk a klubot és a játéktermet,

ha nem mi szállítjuk a piát.

– Egyfolytában többes számban beszélsz. „Mi”. Ez azt jelenti, hogy már te is benne vagy a buliban?

– Persze, hogy azt. Itt vagyok Chicagóban, Indy, és ezért nem szállhatok ki belıle. Ez tény, és élet-halál kérdése.

– És mit szólnak a testvéreid a Fészek problémájához?– A pokolba kívánják Alphonse Caponét. Ha engedünk neki, akkor hamarosan a

területünk még egy darabját meg akarná szerezni, és nemsokára azon kapnánk magunkat, hogy leszorított bennünket a térképrıl.

– Azt hiszem, komoly a baj.– Éppen erre célozgattam a levélben, amit neked írtam.– És mit fogsz csinálni?Shannon megvonta a vállát.– Nem tudom. De rengeteget imádkozom.– Imádkozol?– Minden nap, Indy. Térden állva.Indy egy percig hallgatott.– Most a legszívesebben azt mondanám, hogy ne viccelj velem, de látom rajtad,

hogy komolyan beszélsz.– A legkomolyabban. Elkezdtem tanulmányozni a Bibliát. Nagyon komolyan

veszem.– És mióta van ez így?– Apa halála óta.Shannon-on látszott, hogy nem nagyon akar a dologról beszélni, de Indy kíváncsi

lett.– Beszélj még errıl!– Elkezdtem gondolkodni a dolgokon. Már eldöntöttem, hogy maradok, és tudom,

ha nem tisztázódik a helyzet, nagyon hamar követni fogom apámat. Egyszerően úgy éreztem, mintha hívást kaptam volna. Ideje volt, hogy meghallgassam, amit Isten mondani akar nekem.

– De Jack, hogy tudod összeegyeztetni a vallásosságot, meg a Biblia tanulmányozását a gengszterkedéssel, meg mindazzal, ami vele jár? A francba, hiszen most is egy bordélyban ücsörgünk!

– Bőnös lélek vagyok, Indy. Beismerem. Minden nap vetkezem. De az Úr a mi bőneinkért halt meg, és ez azt jelenti, hogy van remény.

Ebben a válaszban minden benne volt. Indy eltőnıdött, hogy erre mit mondhatna.– Nem tehetek róla, de akkor is úgy érzem, hogy ez az egész vallásosság nincs

valami nagy hatással a magánéletedre.– Ezt meg hogy érted?– Ahelyett, hogy arról beszélsz, mennyit vetkezel, inkább tehetnél valamit, hogy

kevesebb rosszat tegyél.– Valamennyien bőnösök vagyunk, Indy. Ez egyszerően így van, és kész. Ez alól

senki sem lehet kivétel.Ha pedig azt nem fogadod el, akkor valószínőleg újabb bőnt követsz el, gondolta

Indy. Nem tudta valami könnyen elfogadni Shannon új életfilozófiáját, ahogy a helyzetet sem, amiben voltak. Az elmúlt néhány percben megtudta, hogy a barátja aktívan részt vesz a családja illegális ügyleteiben, hogy egy pár életveszélyes gengszter üldözi Shannont, aki a vallásban keresett és talált menedéket.

– És mit akarsz tenni azokkal a fegyveres fickókkal?– Istenre hagyom a dolgot. Minden az İ kezében van.– Akkor meg miért menekültél el?– Mert gyenge vagyok. Hagytam, hogy a félelmem irányítson.

– Hagyd abba ezt a hülyeséget, Jack! Ösztönösen cselekedtél. És a lehetı leghelyesebben.

Indy hangokat hallott a folyosóról. Kinyílt, majd becsukódott egy ajtó.– Különben hogy mőködik ez a védelmi üzlet?– Ha két dollárt veszünk alapul, a lány nyolcvan centet kap, húszat mi a

védelemért, egy dollár pedig a házé.– Átkozottul jó üzlet. – Indy oldalt fordította fejét, úgy hallgatta a kiáltásokat, és a

szoba elıl hallatszó lépések zaját. – Ez meg mi lehet?– Jézusom! Megtaláltak minket!Indy az ablakhoz lépett, és kinyitotta. Az egyik lábát a tőzlétra felé nyújtotta.– Gyere, Jack. Mozdulj már!Shannon arcát eltorzította az önmagával vívott küzdelem kínja. Úgy nézett ki,

mintha az egyik énje szeretett volna elmenekülni, de a másik mintha az ágyhoz ragadt volna.

– Nem könnyő követni az Isten által kijelölt ösvényt.– Errıl majd inkább késıbb beszélgessünk. Emeld fel a segged, és gyere már ide!Hirtelen óriási robaj hallatszott. Az ajtó megremegett. Most már Indyt is ugyanúgy

széttépték a lehetıségek, mint Shannont: le akart ugrani a tőzlétrára, de a barátját sem akarta sorsára hagyni. Az ajtó szétrobbant. Indy megpillantotta a Shannonra irányuló fegyver csövét. Visszarántotta a lábát, elıre vetıdött, és fellökte a fegyveres fickót. Mindketten a padlóra zuhantak, és morogva-üvöltözve birkózni kezdtek.

Valaki oldalba rúgta Indyt. Egy kéz belemarkolt a hajába, és talpra rántotta. Valaki a falhoz csapta.

Egy térd vágódott az ágyékába. Vadul elıre ütött, de a láthatatlan kezek azonnal megragadták, és hátracsavarták a karjait.

Indy arra számított, hogy a három gengszter rontott be a szobába, ám ehelyett gumibotokat lóbáló rendırök vették körül.

– Ó, milyen aranyosak vagytok! – mondta az egyik zsaru. – Melyikıtök a lány?Shannont Indy mellé állították, majd mindkettıjüket megbilincselték.– Ezek nem homokosok – mondta a másik rendır. – Én mindig kiszúrom a

langyosokat. Ezek biztos csak a lányokat várták. De mi most elrontottuk a mókájukat.– Nem tudom – mondta az elsı rendır. – Manapság az ember már nem lehet biztos

az ilyesmiben. Némelyik homokosnak még felesége, meg gyerekei is vannak.A zsaruk kilökdösték Indyt és Shannont a folyosóra, majd kivezették ıket a bordély

elé. Indy egyszercsak arra eszmélt, hogy Shannonnal, Marlee-vel, pár pongyolás nıvel, meg két férfival együtt egy rabszállító hátuljában kuporog.

– Jack, mintha azt mondtad volna, hogy védelmezitek ezt a házat. Mi történt?– Hát nem érted? Capone megkavarta a dolgot. A miénknél elınyösebb üzletet

kínált a zsaruknak.

5.

LÁTOGATÓK

– Kíváncsi lennék, mi a helyzet a Blackstone-ban – mondta Indy a komor cella egyik priccsén fekve.

Botrányos és erkölcstelen viselkedés vádjával vették ıket ırizetbe. Természetesen azt is a számlájukra írták, hogy a letartóztatás során ellenállást tanúsítottak. Reggel elıtt semmiképpen sem kerülhettek szabadlábra, de Indy fejében egyfolytában csak a

Blackstone, meg az üres lakosztály járt.– Adj hálát az égnek.– Adjak hálát? Ugyan miért?– Szerintem szerencsénk volt, hogy csak a zsaruk, és nem kapók kaptak el minket.

És abban is szerencsénk volt, hogy ezek valódi rendırök.– Jól van. Rettentıen szerencsésnek érzem magam!Shannon a cella másik végébıl Indyre meresztette a szemét.– Oké, sajnálom a történteket. Ha majd kijutunk innen… Azt hiszem, az lesz a

legjobb, ha többé nem jössz a közelembe.– Jack! Fogd már be!– Komolyan mondom. Egyre jobban kicsúsznak a kezembıl a dolgok. Tessék, nézd

csak meg, hogy hova kerültünk! De ahogy az elıbb mondtam, még mindig szerencsések vagyunk. Indy elvigyorodott.

– Eddig mindig azt mondogattad, hogy állandóan én rántalak bele a veszélyes helyzetekbe.

– Azt hiszem, ezt most visszakaptad tılem.Indy már megértette, hogy Shannon miért bolondult bele a vallásba, ám a hit

annyira távol állt a barátjától, hogy meg kellett kérdeznie, hogyan történt a dolog.– Mi hogyan történt? – kérdezett vissza Shannon.– Ez a Biblia-bolondéria.– A Fészek egyik zenésze egyszer elhívott a templomba. Azt mondta, szükségük

lenne egy fúvósra. Elıször azt hittem, hogy olyan lesz, mint a szokásos bár-kaszálás. Tudod, amikor az ember elmegy valahová, zenél egy sort, begyőjti a pénzt, azután hazamegy. De amikor odaértünk, mindenki úgy fogadott, mintha valódi zseni lennék. Nem is tudom… Valahogy jól esett, azután kiderült, hogy a lelkész bárzongorista volt, mielıtt Isten felé fordult.

– Igazán?– Azt hiszem, ettıl bolondultam bele a templomba. Jól éreztem magam ott, meg

aztán voltak ott más zenészek is. Nemsokára kezdtem megérteni a Bibliát. Olyan volt, mintha a lényem egy részének szüksége lenne rá.

– Ez más, mint a megszokott istentiszteletek, igaz?– Össze sem lehet hasonlítani a kettıt. Ebben a templomban nincsenek rituálék.

Úgy értem… Ha szükségét érzed, itt felállhatsz, és üvölthetsz. Itt minden sokkal szabadabb, mint más templomokban.

– A lelkész néger, igaz?– Igen. Ez egy néger templom.– Te vagy az egyetlen fehér a gyülekezetben?– Nem. Van még egy pár fehér, akik a vegyesházasságok révén kerültek ide. De én

vagyok az egyetlen ír. Ambrose, a lelkész szerint a gyülekezet tagjainak faji hovatartozása legfeljebb csak annyira fontos, mint az, hogy milyen színő zokni volt rajtad tegnap.

– Nos, ha tetszik… Miért is ne járhatnál el oda?– Indy, amióta odajárok, egészen másképp látom a dolgokat. De tényleg!Indy tudta, hogy Shannon ıszintén beszél. Csak abban reménykedett, hogy a

barátja még nem lett annyira vallásos, hogy intoleráns legyen azokkal szemben, akik másban hisznek.

– Tegyél meg nekem egy szívességet, Jack. Soha, egyszer se próbáld nekem bemagyarázni, hogy a világot hatezernyolcszázhuszonhárom nappal ezelıtt, egy kedd reggelen teremtették.

– Egy kedd reggel történt? – Shannon felnevetett. – Rendben. Megígérem. Ha a Könyv szerint így volt, akkor lehet, hogy elhiszem, de nem akarom majd elhitetni

veled is.Egy percnyi hallgatás után Shannon megjegyezte:– Tudod, talán nem is olyan rossz veled börtönben lenni.– Ezt meg hogy érted?– Most legalább lehetıségünk van arra, hogy beszélgessünk. Már rég nem voltunk

ilyen helyzetben.– Ez igaz.– Remélem, hogy kapsz majd munkát az egyetemen. Remek lesz, hogy újra együtt

vagyunk. Vagyis leszünk, miután lecsendesedtek a dolgok.– A munkával csak egy bajom van. Valószínő, hogy újra kelta archeológiát fogok

tanítani, és ahogy már mondtam, nem vagyok benne biztos, hogy ezt akarom csinálni.Shannon bólintott.– Talán vissza kellene térned a régi feliratok fordítgatásához. Remek nyelvérzéked

van – mondta.– Ezt meg miért mondod? – kérdezte Indy gyanakodva.– Ó, nem is tudom. Csak arra gondoltam, hogy valami ilyesmi talán közelebb vinne

az apádhoz. Szerintem fontos, hogy az ember jó kapcsolatban legyen a szüleivel. Különösen az apjával.

– Jack, te ne foglalkozz az apámmal, jó? Én jobban ismerem a helyzetet, mint te, és tudom, hogy a régi feliratok lefordításával nem nyerném el a megbecsülését. Legalábbis csak ezzel nem.

– Azt hiszem, igazad van.– Különben már elszalasztottam a lehetıséget, hogy ilyesmivel foglalkozzam.

Tulajdonképpen ezért rúgtak ki.– Azt hittem, te mondtál fel nekik.– Ez egyfajta hallgatólagos megegyezés volt. És egyszerően nem érdekel, hogy holt

nyelveken írt szövegeket fordítsak élı emberek számára. Az ilyesmitıl bedilizik az ember.

Shannon egy hosszú percig elgondolkodott Indy szavain.– Ezt miért mondod?– Mert így van. Az ogam például nem használ magánhangzókat. Az ógörögben

nincs tagolás, és elıfordul, hogy egyszer az egyik, másszor a másik irányban kell olvasni.

Shannon megvonta a vállát.– Lehet, de te szereted a jó rejtvényeket.– Ide hallgass! Ha azt mondom, hogy az ilyesmitıl bedilizik az ember, akkor

komolyan gondolom. Hallottál már George Smith-rıl?– Milyen hangszeren játszik?– Tudtommal semmilyenen. A századforduló táján, amikor lefordította a Ninevah

romjainál talált ékírásos szövegeket, Smith lett az ısi nyelvek egyik legelismertebb dekódolója.

– Várj egy kicsit! Én dzsesszmuzsikus vagyok, ne felejtsd el. Miféle nyelv az az ékírás? Még nem hallottam róla.

– Ez nem nyelv, hanem egy írásrendszer, amit több nyelv, például a babiloni, az asszíriai, a sumer, és a perzsa rögzítésére használtak. Éppen ez tette az írásjelek jelentésének megfejtését olyan rettentıen nehézzé. A jelrendszer ék alakú, csúcsos karakterekbıl áll, ami annyira különbözik a többi ábécétıl, hogy sokáig azt hitték, csupán díszítı motívumok. Végül azonban megtaláltak egy pár ékírásos szótárt, meg néhány különbözı nyelven írt szöveget.

– És hol lépett be a képbe ez a Smith nevő fickó? – kérdezte Shannon. – İ találta meg a szótárakat?

– Nem, az Rawlinson volt. Smith viszont lefordította az egyik asszíriai király, Ashurbanipal palotakönyvtárában talált ékírásos szövegeket.

– Könyvtár? Valódi könyvekkel?– Agyagból készült könyvekkel. A szövegeket nem nyomtatták, hanem égették.Shannon megrázta a fejét, és felnevetett.– Indy, én mindig csak ámulok, hogy te miket tudsz!– Pedig ez közel sincs olyan csodálatos, mint az, hogy te fogod a pisztonodat, és

zenét csinálsz.– Az semmiség. De ez a dolog érdekel. Azok az emberek, akikrıl beszélsz, a

bibliai idıkben éltek, igaz?– A bibliai idıkben, meg jóval azelıtt. De hadd fejezzem be, amit elkezdtem.

Smith éppen egy könyvtöredéket fordított, amikor egyszercsak rádöbbent, hogy az Özönvíz történetét olvassa.

– Tréfálsz. Arra az özönvízre gondolsz, amirıl Mózes írt, amiben Noé bárkája volt?

– Pontosan. Ám az a verzió, amit Smith olvasott, jóval a héber változat elıtt íródott. És az volt benne a legcsodálatosabb, hogy a történet ugyanaz volt, csak az istenséget, meg Noét hívták másképp.

Shannon felhördült, és felállt. A feje fölé emelte, és megrázta a kezeit.– Ó, igen! Áldott legyen az Úr!Indy riadtan ránézett.– Mi bajod?– Jelet kaptam Istentıl!– Mirıl beszélsz?– Nem tudom elhinni! De igen. Elhiszem!– Jack, nyugodj meg…– Hallgass! Noé bárkája. Indy! Ez az! Halleluja! Isten szólott hozzám. Azt hiszem,

holnap este el kell jönnöd velem a templomomba.Shannonra most nehezedik rá igazán mindaz, ami a családjával történt, gondolta

Indy.– Jack, ülj le. Lélegezz mélyen…Shannon nevetett.– Azt hiszed, hogy megırültem, igaz? Holnap este, Indy! Ez fontos.– Jack, már megmondtam, hogy semmi közöm ahhoz, ha vallásos akarsz lenni.

Áldd az Urat, olvasd a Bibliát, csinálj amit akarsz, de ne próbálj bevonszolni engem a templomodba. Rendben?

– De nem érted! Holnap este lesz ott egy ember, egy díszvendég, aki elıadást fog tartani… Azt hiszem, neked is hallanod kell majd, amit mondani fog.

– Miért?– Az elıadásának az „Özönvíz legendája” címet adta. Noé bárkájáról fog beszélni.

Az az ember megmászta a… Milyen hegyet is?– Az Ararátot.– Pontosan. Megmászta az Ararátot, és megtalálta Noé bárkáját.– Vagy legalábbis ezt állítja – mondta Indy lelkesedés nélkül. – Gondolkozz, Jack.

Legyünk racionálisak. Ha az az ember valóban megtalálta volna Noé bárkáját, nem gondolod, hogy már az egész világ tudna róla? A pokolba is! Azóta már rég lehozták volna a hegyrıl, és közszemlére tették volna a világkiállításon.

– Indy, adj egy esélyt annak az embernek. Rendben? Azelıtt ítélkezel felette, hogy egyáltalán hallottad volna, amit mondani akar.

– Már éppen eleget hallottam. Noé bárkája egy legenda. Egy mítosz. Az isten szerelmére, ez nem egy létezı hajóroncs, amihez felmászhatsz!

Shannon csalódottnak látszott.– Nem is akarod meghallgatni az elıadást, igaz? Meg vagy róla gyızıdve, hogy

mi, az úgynevezett Bibliaimádók rád akarjuk kényszeríteni, hogy higgy abban, amiben mi hiszünk, ezért még csak meghallgatni sem akarsz bennünket. Lehet, hogy az az ember megtalálta Noé bárkáját. Ennyire elképzelhetetlennek tartod?

Indy felemelte az egyik kezét.– Oké. Sajnálom.Tudta, hogy Shannonnak igaza van. Éppen úgy reagált Jack állítására, mint néhány

kollégája az ı élményeire, azokra az eseményekre, amiket átélt, de sem megérteni, sem megmagyarázni nem tudott teljesen. Soha, egyetlen kollégájának sem mondta el részletesen, hogy mi történt a Stonehenge-nél. Sohasem beszélt az Omphalosznak nevezett kı enigmatikus hatásairól, és nem tett említést arról a furcsa beszélgetésrıl, amit azzal a kedves öregemberrel folytatott, aki azt állította magáról, hogy ı Merlin, a mágus. Nem mintha nem lett volna bátorsága ahhoz, hogy mindezt elmondja; az egészet személyes élménynek tartotta. Különben ı maga sem értette meg ezeket a dolgokat – hogyan vállalkozhatott volna arra, hogy bárkit meggyızzön, mindez valóban megtörtént?

– Mondok én neked valamit. Ha kijuttatsz minket innen, holnap este örömmel elmegyek veled.

– Ez óriási! Ne izgulj. Reggel már nem leszünk itt. Ezt megígérem.– Még valami – tette hozzá Indy.– Nos? – kérdezte Shannon gyanakodva.– Tegyél meg nekem egy szívességet. Többé ne üvöltsd a fülembe, hogy halleluja.Mindketten felnevettek, és Indy ráébredt, hogy a barátságuk éppen most született

újjá.Reggelig még hátravolt néhány óra, ezért Indy elhatározta, hogy alszik egy keveset,

és mindenrıl megfeledkezik. Már éppen végig akart nyúlni a priccsen, amikor Shannon megszólalt.

– Hé, még nem fejezted be annak a Smith nevő pasasnak a sztoriját.– Ja, igen. – Shannon heves kitörése miatt teljesen megfeledkezett Smith-rıl.– Azt mondtad, hogy lefordított egy könyvet, amiben az ismert Özönvíz történetet

írták meg, csak jóval régebben.– Igen. A könyvben Ut-naphistimnek hívták azt az embert, aki megépítette a hajót,

és megmentette az állatokat.Shannon meghökkent.– Akkor két Noé volt?– Nem tudom. De nem is ez a lényeg. Azt akartam kihozni az egészbıl, hogy a

munka olyan megerıltetı volt Smith számára, hogy történt valami a fejével. Miután befejezte az egyik fordítást, ezt mondta a munkatársainak: „Én vagyok az elsı ember, aki kétezer év óta elolvasta ezt a szöveget.” Ezután elkezdett morogni, és letépte magáról a ruháit. Nem sokkal késıbb meghalt. Harminchat éves volt.

– Ezt te találtad ki.– Nem. Nem én.– Szerinted megszállta a Sátán?– Nem. Ahogy mondtam, az ısi nyelvek bogozgatása közben az ember könnyen

bedilizhet. És én nem akarom Smith példáját követni.– Értem, mire gondolsz, de…Hirtelen nyikorogva kitárult a börtönblokk kapuja. Shannon talpra ugrott.– Lehet, hogy sokkal hamarabb kijutunk innen, mint sejtettem.Indy lábdobogást hallott. A cellájuk ajtaja elıtt megjelent egy ır. Egy kulcsot

tartott a kezében.

– Mit mondtam? – nézett Shannon Indyre. – Isten velünk van.Indy azonban az ır mögé nézett. Három fekete öltönyös férfit látott. Mindhárman

mélyen a szemükbe húzták a kalapjukat. Indy majdnem biztos volt benne, hogy ez a trió kereste Shannont a Fészekben.

– Látogatóitok érkeztek – mondta az ır. – Mr. Capone szeretne beszélni veletek.A három férfi belépett a cellába. Az ır hátat fordított. Két férfi elıhúzott egy-egy

ólmosbotot a kabátja alól. A harmadik, egy kerek arcú, sötét és fenyegetı szemő fickó összefőzte a mellén a karjait, és elmosolyodott. Indy már jó ideje nem járt a városban, mégis tudta, hogy Al Capone áll elıtte. A férfi képe már a londoni újságokban is megjelent.

– Nos, Jack Shannon, a bátyád nem törıdött velem, pedig azt hiszem, hogy megegyeztünk a területet illetıen – mondta Capone.

– Én zenész vagyok. Nem tudom, hogy mirıl beszél.Capone egyik pribékje Shannon gyomrába döfte az ólmosbotja végét. Indy elıre

lépett, mire a másik fickó keményen a veséjére vágott a botjával. Shannon és Indy a padlóra zuhant.

Az egyik gengszter felrángatta Shannont, és az álla alá szorította a botot.– Ne játszd meg magad, Shannon – mondta Capone. – Felelj a kérdéseimre.– Mit akar tılem?– Szerencsés napod van ma, Jack. Ma este jó kedvem van. Te leszel a futár, és el

fogsz vinni egy üzenetet Harry bátyádnak. Megértetted?Shannon bólintott.– Helyes. Tudod, a Shannonok megszegték az egyezséget. Ez ostobaság volt. De

most utoljára megpróbálok érthetıen beszélni veled. Mondd meg Harry bátyádnak, hogy soha többé, egyetlen Shannon sem fog piával foglalkozni az én területemen. Mondd meg neki, hogy mától kezdve a Fészek szerencsejáték bevételének a fele is az enyém. Úgy hallottam, elég szépen megy nektek a bolt, ezért jó pajtásokhoz illıen fogunk megosztozni a pénzen. Megértetted?

Shannon mondani akart valamit, de az ólmosbot vége a gégéjének feszült.– Vagy elfogadjátok az ajánlatomat, vagy mind mentek a halott apátok után.

Megértetted, Jackie Boy?Indy talpra állt.– Eressze el.Capone Indyre bámult.– Ez meg ki, Shannon? İ is valami szakadt furulyás?Indy Capone felé csapott. A férfi az utolsó pillanatban kapta félre a fejét. A

gengszterek azonnal Indyre vetıdtek, és a padlóra döntötték. Az öklükkel és a botjaikkal püfölni kezdték. Addig ütötték, míg Indy végül már semmit sem érzett.

– Elég! – kiáltotta Shannon. – A végén még megölik!– Elég – mondta Capone is. – Szedjétek fel.A pribékek megmarkolták Indy mellén a inget, és talpra rántották. Indy alig látott

valamit, de tudta, hogy mi fog következni. Capone hátrahúzta a karját, és teljes erıbıl Indy állkapcsába öklözött.

Ez volt az utolsó dolog, amit Indy felfogott.

6.

GOSPEL

Amikor visszanyerte az eszméletét, Indy egy elfüggönyözött ágyban találta magát. Halványan vissza tudott emlékezni arra, hogy valakik hordágyra fektették, és mentıautóval beszállították egy kórházba. Felült, és szaporán pislogni kezdett a fájdalomtól, ami a vállaiból kiindulva a karjaiba, fel a nyakába, egészen az állkapcsáig nyilallt.

A függöny mögül hangokat hallott. Shannonét azonnal felismerte. Megpróbálta kibogozni a hallottak értelmét, de a szavak és kifejezések összefüggéstelenek maradtak.

– … agyrázkódás valószínősíthetı… horzsolások… szerencsés… nincs törés… vizsgálat… késıbb…

Lépéseket hallott: valaki elment.– Jack? Odakint vagy?Shannon félrehúzta a függönyt.– Felébredtél? Hogy érzed magad?– Mit gondolsz?– Épp most beszéltem az orvossal. Azt mondta, sokkal rosszabbul is járhattál

volna.– Igen. Tényleg rosszabb lehetne, ha egy teherautó hajtott volna keresztül rajtam.

Úgy látom, kijutottunk a börtönbıl.– Körülbelül egy órával ezelıtt szabadon eresztettek minket. Valamennyi vádat

elejtették.– Miért? Azért, mert beeresztették azokat a barmokat a cellánkba, és hagyták, hogy

összeverjenek minket?– Nem. Azért, mert a körzeti bírák egyike a családunk közeli barátja.– Így már érthetı.– Az orvos ebédidıtájban vissza fog jönni, hogy megvizsgáljon. Azt hiszem, most

pár napig kórházban kell maradnod.– Kösz, inkább nem. Annyira azért nem vagyok rosszul. – Indy átlendítette a lábait

az ágy pereme fölött, és megpróbált megfeledkezni a fájdalomról.Shannon kuncogva lenyúlt egy acélvázas szekrényke alsó polcára, és elıhúzta Indy

ruháit.– Éreztem, hogy nem sokáig akarsz majd itt maradni.– El kell hoznom a holmimat a Blackstone-ból, mielıtt még teljesen csıdbe

megyek.– Emiatt ne aggódj – mondta Shannon könnyedén.Indy felhúzta a nadrágját.– Ezt meg hogy érted?– Egy pár éjszakával meghosszabbítottam a szobafoglalásodat. Minden el van

intézve.– Igazán?– Tudod, a családnak van egy kis érdekeltsége a Blackstone-ban.– Huh! Nos, ha így áll a helyzet, akkor köszönöm. Te hogy érzed magad?Shannon megdörzsölte az oldalát.– Semmi bajom. Téged szorongattak meg, nem engem.– A bátyáid mit fognak csinálni ezzel a Caponéval?– Jó kérdés. Ma beszélnem kell velük. Nem lesz könnyő döntés, ebben biztos

vagyok.– Sok szerencsét.– Mondd, még mindig találkozni akarsz ma este Dr. Zobolotszkijjal?– Kivel?– Azzal a pasassal, aki megtalálta Noé bárkáját. Orosz orvos. Mostanában San

Franciscóban él. Akkor jött át, amikor a bolsevikok átvették a hatalmat.– Ó, igen – mondta Indy lelkesedés nélkül. Pillanatnyilag ez érdekelte a

legkevésbé. – Szerinted érdemes elmennem?– Semmit sem ígérhetek, de nagyon szeretem, ha jönnél. Tedd meg ezt a

szívességet. Különben látnod kell Zobolotszkij lányát, Katrinát. Szerelmes vagyok belé, pedig amikor találkoztunk, alig pár percet töltöttünk együtt.

– Szerelmes vagy? – Indy elhúzta a száját, és felvette az ingét. Shannon független típusú férfi volt, és sohasem lett egykönnyen szerelmes. Indy eddigi ismeretségük során csak egyszer hallotta tıle, hogy beleszeretett valami nıbe.

– Igen… Azt hiszem. Igen.Indy nem vágyott rá különösebben, hogy találkozzon a lánnyal, vagy az apjával, de

tudta, nem térhet ki a dolog elıl. Fıként most nem, hogy Shannon elintézte a Blackstone-ban a számláját.

– Mondd csak, az az ember egyáltalán miért tart elıadást a templomodban?– Azt hiszem, errıl eddig nem beszéltem. Zobolotszkij eredetileg a Wood Streeten

levı litván templomban akart beszédet mondani, de az ottani lelkész visszakozott, miután megtudta, mekkora érdeklıdésre lehet számítani. Abba a gyülekezetbe olyan emberek tartoznak, akiknek a családja még mindig az óhazában van, és félnek, hogy egy ilyen dologgal bajba sodorhatják ıket.

– Litvánia nem az oroszoké.– Idıvel az lesz – mondta Shannon. – Úgy hallottam, nagyszabású terveik vannak

Európával kapcsolatban.Indy körülnézett, hol vannak a cipıi.– Szóval a te lelkészed önként felajánlotta a célra a templomát.Shannon megtalálta Indy cipıit az ágy alatt. Lehajolt, és átadta neki.– Ebben a gyülekezetben egyetlen orosz vagy litván emigráns sincs – mondta

vigyorogva. – Viszont megnyitottuk a templom kapuit a litvánok, meg mindenki más elıtt, aki kíváncsi az elıadásra. Valószínőleg érdekes lesz.

– Rendben. Ma kipihenem magam, azután este találkozunk.– Remek! Van egy olyan érzésem, hogy ebbıl még valami nagy dolog lesz.– Mire gondolsz?– Ez az egész jelenteni fog a számodra valamit. Ebben szinte biztos vagyok.Valószínőleg nevetni fogok egy jó nagyot, gondolta Indy.

A férfi már másodszor olvasta végig a Chicago Tribune cikkét. Lassan, figyelmesen olvasott, hogy biztos lehessen benne, minden sort megért. Már tíz éve élt Amerikában, de az angol nyelvtudása korántsem volt olyan jó, mint amilyennek lennie kellett volna. A cikk egy kutatóexpedíció terveirıl szólt, ami az Araráton fog kutatni Noé bárkája után. A hegy Törökországban volt, a férfi hazájában, aki tudta, hogy valahogy még idejében le kell állítania Zobolotszkijt.

– Mit olvasol? Úgy nézed azt az újságot, mintha fel akarnád gyújtani a szemeddel.Ismael felpillantott fiatal feleségére. Jela fekete haja hosszú volt, túlért a vállain.

Éppen egy perccel korábban fektette le másfél éves kisfiúkat egy kis délutáni szunyókálásra.

Jela sokkal gyorsabban végigolvasta a cikket, mint a férje. Amikor befejezte, Ismaelre nézett.

– Mi jár a fejedben?– Ezt nem engedhetjük meg. Még nem érkezett el az ideje, hogy az emberek

megtalálják a Bárkát. Ismered az írásokat. A Megváltó még nem tért vissza.– Ne beszélj így. Nem te vagy felelıs a világ jövıjéért. Ha az az ember el akar

menni Törökországba, nem állíthatod meg.

– De meg kell állítani!– Ismael, kérlek! Családod van, amivel törıdnöd kell. Lehet, hogy ez az ember még

meggondolja magát, és az is lehet, hogy ha mégis elmegy, semmit sem fog találni. Ne dúld fel az életed egy ilyen dolog miatt. Gondolj a gyermekeinkre!

Jelának igaza volt. Talán tényleg nem kellene ezzel foglalkoznia. De elhatározta, hogy haladéktalanul kapcsolatba lép a bátyjával, és figyelmezteti. Hasszánt nehezen lehetett elérni, de Ismael ismert valakit Isztambulban, aki mégis átadhatja neki az üzenetet.

Eltolta magát az asztaltól.– Hová mész?Ismael megfogta a nı kezét.– Ne aggódj. Csak azért megyek el, hogy táviratot küldjék Isztambulba.

Hasszánnak tudnia kell errıl. Majd ı megteszi, amit tennie kell.

A levegıben vastag lepelként lebegett a nedvesség, de amikor Indy kilépett a Blackstone-ból, és elindult a Michigan Streeten, egy friss szellı elsöpörte a nyirkosságot. Késı délután esett, az utcák még mindig csúszósak voltak és csillogtak. Shannon temploma a szállodától egy mérföldnyire délre, a Michigan végén volt, ezért Indy úgy döntött, gyalog megy.

Örült, hogy erıt vett magán, és elindult. Séta közben kitisztulhat a feje, a levegı pedig kimoshatja belıle a fájdalmat. Az orvosok valószínőleg nem ezt javallottak volna, de Indy ismerte a testét, és tudta, hogy hamarabb begyógyulnak a sebei, mint más emberé.

A napot a szállodában töltötte, a kádban ázott, az ágyban heverészett, és a szobaszervízzel hozatott magának ételt. Még mindig sajogtak a tagjai, de meglepıen jól érezte magát. Úgy tervezte, hogy elmegy a templomba, de korán lefekszik. Másnap Angus O'Malleyvel kellett találkoznia, ezért friss akart lenni.

Délután felhívta az egyetem archeológiái tanszékét, de O'Malley nem volt az irodájában. Amikor bemutatkozott, a titkárnı közölte, hogy O'Malley megkapta a táviratát, és a lehetı leghamarabb szeretne találkozni vele.

– Nekem bármikor jó – mondta Indy, és megegyeztek, hogy másnap fél háromra fog bemenni az egyetemre.

– Ó, várjon egy pillanatot! Dr. O'Malley éppen most lépett be az ajtón. Azonnal megmondom neki, hogy ön van a vonalban.

– Indiana! Hogy van? – O'Malley hangja olyan erıvel dörgött, hogy Indy távol tartotta a fülétıl a kagylót.

– Remekül. Tegnap érkeztem a városba. – A remekül nem volt éppen a legmegfelelıbb szó az állapotára, de nem akarta elmondani O'Malleynek, hogy Al Capone meg két pribékje az elmúlt éjjel laposra verte, miután egy bordélyban letartóztatták. – Kérem, szólítson egyszerően csak Indynek.

– Nos, örülök, hogy felhívott… Indy. Nagyon meglepett a távirata. Az idızítés nem is lehetne jobb, ugyanis az egyik emberem váratlanul elhagyott minket, és erre a nyárra még van egy félmunkaidıs állásunk. Ha érdekli…

– Azt hiszem, igen. És ısszel lesz valami?– Ha velünk akar majd maradni, addigra létrehozok magának egy státuszt.– Ez pompás!O'Malley a jelek szerint tartotta a szavát.– Van viszont egy kis problémám, Indy. Nem biztos, hogy csak a kelta

archeológiáról kell majd elıadásokat tartania. Szeretjük, ha a munkatársaink a lehetı legsokoldalúbbak. Tulajdonképpen ezen a nyáron is olyan bevezetı kurzust kellene tartania, ami az Észak-amerikai archeológiára helyezi a fı hangsúlyt.

– Ó, nos… Azt hiszem, ez is menni fog. – Indy mindent elkövetett, hogy úgy tőnjön, örül a váratlan fordulatnak.

– Ne aggódjon. Biztos vagyok benne, hogy könnyedén elboldogul majd a tanítással.

– Én is azt hiszem.– Most látom csak, hogy holnap fél háromra van elıjegyezve a találkozónk.

Közvetlenül elıtte lesz egy másik megbeszélésem is, de azt hiszem, az nem fog sokáig elhúzódni.

– Akkor holnap találkozunk – mondta Indy, és letette a telefont.Nem is baj, hogy egy idıre távol kerül a keltáktól. Egyáltalán nem baj, gondolta,

miközben a templom felé közeledett.Az Új Élet Kápolna nem látszott tipikus templomnak. A teteje nem volt csúcsos és

meredek, nyoma sem volt rajta színes üvegablakoknak, boltíves ablaknyílásoknak, és a hatalmasság érzetét keltı kapuknak. Egyszerő, kétszintes téglaépület volt. A kapun éppen egy tucatnyi ember vonult be Indy elıtt. Követte ıket, és végigment a sorba állított faszékek melletti folyosón. A templomban már rengetegen voltak.

Ahogy belépett a templomba, Indy azonnal meghallotta Shannon pisztonjának, és a zenei kíséretet alkotó zongorának meg a klarinétnak a hangját. A háromtagú zenekar a templom elejében, az egyik sarokban foglalt helyet. A zenét valószínőleg nyugtató háttérzajnak szánták, mindenesetre ez volt a legnyugodtabb zeneszám, amit Indy Shannon elıadásában valaha hallott. A szokásos tizenhatodokat és harminckettedeket hosszú, elnyújtott hangok váltották fel, aminek hallatán Indy úgy érezte, mintha Shannon lelassult volna. A zenébıl eltőnt az a disszonancia is, ami eddig mintha Shannon hangszerének elválaszthatatlan része lett volna, és a helyébe lépı lágy, szárnyaló hangok szelíden lebegtek a gyülekezet fölött.

Indy a legszívesebben valahol hátul ült volna le, de ezeket a székeket már elfoglalták: fehérbırő emberek ültek itt, akik hozzá hasonlóan elıször léptek be ebbe a templomba. Indy végül az elsı sorok egyikében talált egy üres széket. Shannon odabólintott neki, és tovább játszott. Indy eltőnıdött, vajon mi lett az eredménye a megbeszélésnek, amit Shannon a testvéreivel folytatott. Elhatározta, hogy az esti program végén kifaggatja efelıl.

Indy éppen azon merengett, vajon mennyi ideig fog még tartani a zene, amikor egy kórus – a tagjai mind csuhát viseltek – felállt a helyérıl, és rázendített a Szállj alacsonyan, drága szekerünk-re. A gyülekezet is bekapcsolódott az éneklésbe. Amikor belekezdtek a Michael, evezz a partra kezdető dalba, Indy megértette, hogy az este hosszabb lesz, mint amire számított. A kórus már a dal közepe táján tartott, amikor valaki elkezdett „Noét” üvölteni a „Michael” helyett. A többiek hamar csatlakoztak hozzá. A ritmus felgyorsult, a kórus pedig átváltott egy pezsgı gospelre. Az egybegyőltek minden sorra ugyanazzal a két szóval feleltek.

Régi kalapácsoddal miért nem kopácsolsz?KOPÁCSOLJ, KALAPÁCS!Azért, mert eltört a nyele.KOPÁCSOLJ, KALAPÁCS!Pedig el kell kopognom a Biblia ritmusát.KOPÁCSOLJ, KALAPÁCS!Pedig beszélnem kell Noéról.KOPÁCSOLJ, KALAPÁCS!Isten azt mondta Noénak:KOPÁCSOLJ, KALAPÁCS!Te vagy a hajósom!

KOPÁCSOLJ, KALAPÁCS!…

Az emberek hirtelen felálltak: elıször a négerek pattantak fel ültükbıl, majd a fehérek is felemelkedtek. A gyülekezet együtt tapsolt, együtt üvöltötte a válaszokat. Egy nagydarab néger nı megfogta Indy karját, és talpra állította. Indy is tapsolni kezdett. Shannon letette a pisztonját a zongorára, és csatlakozott a kérdés-felelet játékhoz. Amikor tekintete találkozott Indyével, elvigyorodott.

Végül mégis befejezıdött az éneklés. Egy néger férfi – az ötvenes évei közepén járhatott – lépett fel a pulpitusra. Üdvözölte a gyülekezetet – sokan visszaköszöntek. Bemutatkozott: Ambrose Hinton volt, a templom lelkésze. Külön köszöntötte azokat, akik elıször léptek be a templomába.

– Ma este egy nagyon különleges ember a vendégünk. A háború alatt Dr. Vlagyimir Zo-bo-lot-sky a fehérorosz hadsereg hadnagya volt, és Törökországban, az Ararát közelében állomásozott. Mr. Z – én így szólítom a legszívesebben – borzasztóan fontos üzenetet hozott a számunkra. Nem csupán ennek a gyülekezetnek, de az egész világnak!

Beszéd közben a pap hangja egyre hangosabb és erısebb lett.– Ez az üzenet nem csak azoknak a szavaknak az igazát bizonyítja, amiket Isten a

Biblián keresztül mond nekünk, hanem közvetlen parancs a Mindenhatótól, aki most azt mondja nekünk, hogy erısítsük meg beléje vetett hitünket, és iránta való hőségünket, mert megkapjuk érte a jutalmunkat. Ó, Uram, te tudod, hogy mi engedelmeskedünk a szavadnak!

– Ámen! – kiáltották néhányan.– Általában hosszabb beszédet szoktam tartani – folytatta a pap halkabban –, de

ennek az eseménynek olyan nagy jelentısége van, hogy most azonnal átadom a szószéket tiszteletreméltó szónokunknak, hogy valamennyien megismerhessük csodálatos történetét.

– Halleluja! – ordította valaki.– Remélem, ez a szónokunknak szól, és nem az én gyors távozásomnak – mondta

Hinton. Nevetés hullámzott végig a sorok között.Egy vékony, homokszín hajú férfi lépett elı egyenes testtartással és hátrahúzott

vállakkal. Ügy mozgott, mintha a lehetı leghamarabb szeretne felérni a szószékre. Kezet fogott Hintonnal, majd fellépett a pulpitusra.

– Áldjátok az Urat! – kiáltotta valaki, mielıtt az orosz egyetlen szót mondott volna.– Igen, legyen áldott az Úr neve – mondta Zobolotszkij. Angolul beszélt, de erıs

akcentussal. – Nagyon örülök, hogy ma este itt lehetek önökkel.– Mi is örülünk, hogy eljött – szólt közbe valaki.Indy eltőnıdött, vajon az orosz mit gondolhat a templomról. Az Új Élet Kápolna az

újszerő zene és a gyülekezet tagjainak közbekiabálása miatt kétségtelenül távol volt az orosz ortodox egyháztól, és Zobolotszkij hazájának valamennyi templomától. Ám Zobolotszkij nem volt félénk. Lábujjhegyre emelkedett, és beszéd közben elırehajolt a pulpitus fölé. A hangja olyan erıs volt, hogy terem legtávolabbi sarkába is elért.

– Köszönöm a meghívást, barátaim. Boldog vagyok, hogy lehetıséget kaptam arra, hogy ma este beszámoljak önöknek egy óriási csodáról – kezdte.

– A háború alatt a Tizenkilencedik Petropovlovszkij Hadtest tisztje voltam. Törökország egyik elszigetelt tartományában állomásoztunk. A feladatunk az volt, hogy megvédjük a németekkel szövetséges törököktıl az Aratszkij Hágót. Nagyon hideg idı volt, amikor megérkeztem az állomáshelyre. Még most is emlékszem, mennyire hiányzott nekem az otthonom. Szerettem volna hazamenni, vagy bárhová, de el arról a helyrıl. Azután egy nap, 1916 vége felé megdöbbentı dolog történt. Egy Roskovitszkij nevezető pilóta átrepült az Ararátnak nevezett hegy fölött, és amikor

visszatért jelentette, hogy a csúcs közelében egy óriási, fából készült hajót látott. Nos, én ismertem a Biblia történeteit, és tudtam, hogy éppen ez a hegy volt az, ahol Noé kiszállt a bárkájából.

Zobolotszkij kis szünetet tartott, és végignézett a hallgatóságán. A terem elcsendesedett. Megnyikordult egy szék; valaki megköszörülte a torkát – az apró neszek mintha teljesen betöltötték volna a teret.

– Azt hittem, hogy a pilóta is ismeri a Bibliát, és csak meg akar tréfálni minket. Én nem vagyok pilóta, ezért nem ismertem valami jól azt az embert. Ám egy héttel azután, hogy elıször hallottam a történetét, találkoztam Roskovitszkij hadnaggyal a faluban, és megkérdeztem, hogy pontosan mit látott a hegycsúcson. Egyszeriben nagyon komollyá vált, és elmondta, hogy valóban egy hajót fedezett fel. A másodpilótája is látta. Azt mondtam neki: „Lehetséges, hogy csak egy nagy szikla volt”, ám a két férfi továbbra is azt állította, hogy fagerendákat láttak. Meg voltak gyızıdve róla, hogy egy hajó van odafönt.

– Ezután Roskovitszkij azt mondta, hogy a saját szememmel kell meggyızıdnöm a dologról, és felajánlotta, hogy átrepül velem a hegy fölött. Három nappal késıbb Roskovitszkij és két másik tiszt társaságában felszálltunk. Lenyőgözött, aminek a tanúi lettünk. Az a tárgy valóban olyan volt mint egy hajó. Vagy inkább mint egy óriási tengeralattjáró. Feltettem magamnak a kérdést: miért építene valaki tengeralattjárót egy hegy tetején?

Zobolotszkij újra elhallgatott. A tekintete végigpásztázta a feszülten figyelı gyülekezetet.

– Az a tárgy felébresztette a kíváncsiságomat, de bevallom, akkoriban csak az érdekelt, hogy hazamehessek Harbinba, a családomhoz. Minden áldott nap azért imádkoztam, hogy megérkezzen a hír: vége a háborúnak, és hazamehetünk. Eltelt néhány hónap, és végül megkaptuk a várva várt parancsot. A Tizenkilencedik Petropovlovszkij Hadtest visszatérhetett Oroszországba. Olyan boldog voltam a hírtıl, hogy kis híján elsírtam magam.

– Azután, két nappal az ezred indulása elıtt az ezredes maga köré győjtötte a tiszteket, és közölte velünk, hogy megérkezett a Tizennegyedik Gépesített Lövész Zászlóalj. Egyenesen a cártól kaptak parancsot, hogy másszák meg a hegyet, és keressék meg Noé bárkáját.

– Hal-le-luja! – ordították egy páran.– Nos, én nem egészen ezt mondtam – folytatta Zobolotszkij. – Az elsı

gondolatom az volt, hogy arra a hegyre senki sem tudna felmászni. Sok szerencsét fiúk, gondoltam. Azután az ezredes végignézett rajtunk, és láttam, hogy egyenesen rám bámul. Közölte, hogy a zászlóaljnak szüksége lesz egy orvosra. Azután… Hogy is mondjam… Az ezredes kijelölt, hogy önkéntesként maradjak az állomáshelyen a zászlóaljjal. Csalódott voltam. Csak késıbb értettem meg, hogy Isten akarta, hogy maradjak. Isten akarata volt, meg persze az ezredesé.

A hallgatóság felnevetett. Indy is elmosolyodott. Zobolotszkij legalább nem volt unalmas.

– A következı héten kijelöltek száz katonát a hegymászásra. Két csoportra osztottak minket. Hamarosan a hegy két oldalán meneteltünk felfelé. Az út olyan nehéz volt, hogy két napig tartott, mire úgy láttuk, a csúcs közelébe értünk. Azután, amikor felértünk a hegygerincre, rá kellett döbbennünk, hogy a egy újabb emelkedı aljában állunk. Késı délután volt már, amikor felértünk. És megláttuk! A bárka a két csúcs között, egy mélyedésben hever. A másik csoport már ott volt a közelében. Láttuk, ahogy a társaink körbejárják, és felmásznak rá.

– Ó, Uram! – suttogta az Indy mellett ülı nı.– Lesiettünk a szurdokba. Gyorsabban haladtunk, mint addig bármikor. Amikor

megérkeztünk, mindenkit lenyőgözött a látvány. Egy hajó egy hegy tetején! Tizennégyezer lábnyival voltunk a tengerszint fölött. A Bárka hatalmas volt, a felületét vastag szurokréteg borította. Ez a védıbevonat olyan kitőnıen konzerválta, hogy remek állapotban volt.

– Észrevettem, hogy a kapuja leszakadt, és mellette hever. Egy része égett volt, ezért arra gondoltam, valószínőleg egy villám tépte ki a helyébıl. Bementem a Bárkába, és körülnéztem. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ez az a hajó! Három fedélzete volt, mindegyiken ketrecek sorakoztak. Rengeteg, különbözı mérető ketrec.

Ó, barátom, gondolta Indy. Elég szórakoztató, amit mond, de egy kicsit már sok. Mózes a Krisztus elıtti 1475. körül, a nagy Özönvíz után feltehetıleg ezernégyszáz évvel már megírta Noé történetét. Képtelenség, hogy egy fából készült hajó kibírjon ötezer évet, de ha ez mégis megtörténhet, egyszerően badarság azt feltételezni, hogy ez a bárka Noé-é volt. Az pedig, hogy teljesen épen maradt… Ez már túl sok a jóból!

Zobolotszkij elmagyarázta, hogy a katonák hogyan mérték meg a Bárkát. Elmondta, hogy vázlatrajzokat készítettek a belsejérıl, a három fedélzetrıl, és hogy rengeteg fényképet is csináltak.

– Mindannyiunkat felizgatott a felfedezésünk. Üzenetet küldtünk a cárnak. Késıbb elkészítettük a részletes, rajzokkal és fotókkal kiegészített jelentést. Egy futárral a cár palotájába küldtük. Sajnos nem tudjuk, hogy mi történt a futárral és a jelentéssel. Körülbelül abban az idıben kellett megérkeznie Szentpétervárra, amikor a bolsevik forradalom letaszította trónjáról a cárt.

A fenébe, gondolta Indy. Meggyızıen beszél, de nincsenek bizonyítékai.Zobolotszkij megfordult, és intett. Egy csinos, fiatal, szıke nı lépett a szószékhez.

Egy vászontáskát tartott a kezében. Átadta Zobolotszkijnak, aki a pulpitusra tette, és kivett belıle egy szövetdarabokba bugyolált tárgyat.

– Számítottam rá, hogy a többi bizonyítékkal történhet valami, ezért úgy éreztem, magamhoz kell vennem valamit. Amikor senki sem látta, a hátizsákomba rejtettem a leszakadt ajtó egy darabkáját.

Zobolotszkij félreállt. A nı a helyére lépett, és lassan kicsomagolta a szövetdarabokból a tárgyat.

Biztos ez a lánya, gondolta Indy. Shannonra pillantott. Utoljára akkor látta ilyennek a barátja arcát, amikor az egyetemen Shannon megismert egy zeneakadémiás lányt, aki élt-halt a dzsesszért, és aki magába bolondította a fiút. Az a lány éppen megfelelı lett volna Shannon számára, ám amikor rájött, hogy a fiú családja mivel foglalkozik, felbontotta az eljegyzésüket.

Mindenki elırehajolt, hogy jobban lásson.– Mindjárt megláthatják – mondta Zobolotszkij. – Tessék, barátaim. Ez Noé

bárkájának egy darabkája.A nı a magasba tartott egy hosszúkás, elfeketedett tárgyat. Körülbelül olyan vastag

és hosszú volt, mint az alkarja. Egy pisszenés sem hallatszott; néhányan lehajtották a fejüket, és csendesen imádkozni kezdtek, mások úgy nyújtották a kezüket a fadarab felé, mintha így akarnának közelebb kerülni hozzá, hogy magukba szívhassák a belıle áradó szent energiát.

Ezt akár itt, a templom mögött is találhatta, gondolta Indy. A fadarabról újra a nıre pillantott. Most már látta, hogy Shannont miért nyőgözte le ennyire. Még egyetlen szót sem mondott, ám Indy úgy érezte, mintha régóta ismerné. Ártatlan volt, ıszinte, eltökélt és könyörületes. Indynek fogalma sem volt róla, hogy honnan tudja mindezt, de nagyon meglepıdött volna, ha kiderül az ellenkezıje. Egy pillanatig úgy érezte, mintha a nı tekintete találkozott volna az övével.

A nı leeresztette a tárgyat, újra becsomagolta, és visszatette a vászontáskába. Zobolotszkij befejezte az elıadását.

– Hamarosan elhagyom az Egyesült Államokat, visszamegyek Törökországba, és újra megmászom az Ararátot. Vissza kell mennem. Nincs más választásom. A szent Bárka vonz magához. Természetesen veszélyes út lesz, de tudom, hogy az Úr végig vezérelni fog. Bízom benne, hogy egy nap újra eljöhetek ide, hogy elmondhassam, hogyan sikerült visszatérnem a Bárkához. Köszönöm.

Ahogy Zobolotszkij és a nı lelépett a szószékrıl, a gyülekezet felállt, és viharos tapsba kezdett. Indy csak állt, és elnézte, ahogy a páros beleolvad a tömegbe. Nem tudta mire vélni a dolgot. Érdekes elıadás volt, de vajon mi lehetett a célja? Vajon Zobolotszkij mit akart elérni vele?

Indy elgyötört volt és fáradt. Érezte, minél hamarabb visszatér a szállodába, annál jobb. Elhatározta, odaköszön Shannonnak, azután elmegy, ám az esti „mősor” még korántsem ért véget. A kórus tagjai újra felálltak, és amint a tapsvihar kezdett elcsitulni, kitöltötték a csendet egy újabb élénk gospellel.

Az öreg Noé keresi a hegycsúcsát,hogy leeressze rá a hajóját.Amikor a madara visszatér az ágacskával,Noé táncra perdül a hajó árbocánál.

A tömeg ritmikusan dobogott, és amíg a dal véget nem ért, csak egy-két ember ment el. Végül, amikor a széksorok kezdtek kiürülni, Indy Shannonhoz lépett, aki éppen a pisztonját tisztogatta egy törülközıvel.

– Nos, mi a véleményed, Indy?– Élveztem. Örülök, hogy eljöttem.– És mi a véleményed Katrináról?– A lányról? – Indy megvonta a vállát. – Valódi szívtipró, azt hiszem.– Kösz a bátorítást.– Hát, te is tudod, hogy idınként hogy sül el a dolog…Shannon a tokjába tette a pisztonját.– Menjünk, nézzük meg, hátha tudunk beszélni velük. Te elcseveghetnél Dr.

Zobolotszkijjal a Bárkáról, én pedig közben jobban megismerhetem Katrinát.Indy felemelte a kezét.– Nem hiszem, hogy menni fog. Különben ma este már mindent hallottam, ami

érdekelhet.– Igazán? Ezt úgy érted, ha Dr. Zobolotszkij felajánlaná, hogy menj vele az

Ararátra, hogy csatlakozz a missziójához, akkor nem ugranál a lehetıségre?– Elıször is: az archeológusok nem missziókra járnak, hanem expedíciókra. Mi

tudósok vagyunk, nem egyházi emberek.– Jól van, jól van. De felelj a kérdésemre. Nem mennél vele, ha lehetıséged nyílna

rá?– Engem nem érdekelnek a misszionáriusi feladatok. Különben nagyon jó esélyeim

vannak, hogy még ezen a nyáron tanítani fogok. Itt, a chicagói egyetemen. Holnap márbiztosan fogom tudni.

A széksorok közötti átjárón a kapu felé indultak.– Nem tudom, Indy… Arra számítottam, hogy téged jobban fog érdekelni ez az

egész.Indy csak akkor szólalt meg, amikor kiértek a templom elé.– Te elhiszed, Jack, hogy Zobolotszkij valóban megtalálta Noé bárkáját?– Hallottad, mit mondott. Szerinted hazudna, amikor egy ilyen dologról beszél egy

templomban?– Ez nem lenne hazugság. Szerintem csak azt látta, amit látni akart. Vagy hitt.

Ennyi az egész.– Igen, lehet – mondta Shannon csalódott hangon. – Gyere, Mr. Tudós! Elviszlek a

szállásodra.Beszálltak Shannon T-Modelljébe, és elkanyarodtak a járda mellıl.– Remekül játszottál ma este, Jack. Új stílusban, de jól.– Kösz. – Shannon fáradtnak látszott. Összegörnyedt, az állkapcsa ernyedt volt.– Mire jutottatok a bátyáiddal?Shannon megvonta a vállát.– Nem valami sokra. Elbeszélgettünk, de fogalmam sincs, hogy mi fog történni.

Nagyon könnyen eldurvulhat a helyzet.– Nem tehetnél ellene valamit?– Szerinted mit? Én már kifogytam az ötletekbıl.Indy nem tudta, mit mondhatna. Ahogy lelassítottak, és megálltak a szálloda elıtt,

Shannon hátradılt az ülésében.– A dolgok jelenlegi állása szerint elıbb fogok feljutni a mennyországba, mint te.

De az biztos, hogy meg fogom fújni a pisztonomat, ha te is megérkezel…

7.

A TÜKÖRTÓ

A diploma megszerzése óta most elıször tért vissza az egyetemre. Talán ezért érezte magát ennyire kényelmetlenül. Bár azóta már nyolc év telt el, még mindig nem felejtette el, hogy az utolsó itt töltött napjaiban hogyan bántak vele. De miért foglalkozik ezzel? Mulhouse már nyugdíjba ment, a Honszerzı Atyák Napján már nem tartanak ünnepséget. Indyn mégis határozott szorongás vett erıt, ahogy az egyetem felé közeledett.

Elhaladt az egyetemi könyvesbolt mellett, belesett a kirakaton, azután átvágott az Ellis Avenuen. Végigment az igazgatási épület mellett. Annak idején itt hallgatta ki Mulhouse, meg néhány magasabb beosztású tanár. Még mindig maga elıtt látta a képet: ott ült a legfelsı szinten, a hosszú asztal mellett, és ıszhajú vallatóira bámult. Összerándult a gyomra, mintha most még egyszer végig kellene élnie a dolgot. Végigsétált az épület déli oldala mellett, és egy szők árkádsoron áthaladva kilépett a négyszög alakú belsı udvarra.

Az egyetem, a neogótikus épületek ugyanolyanok voltak, amilyen az emlékezetében róluk ırzött kép. Akadtak azonban különbségek is. Például a diákok. Nagyon hasonlítottak azokra, akiket Londonban tanított, ám most, ahogy végignézett rajtuk, rádöbbent, milyen rengeteg változott az elmúlt nyolc év alatt. A diákok már nem voltak a pajtásai, és kölyöknek látta valamennyit.

Ahogy keresztülsétált az udvaron, megpróbált visszaemlékezni, milyen lehetett diákkorában. Hirtelen meghökkent. Annak ellenére, hogy doktori címet szerzett, és hogy több élményben volt része, mint amennyit a legtöbb ember egész élete során átél, úgy érezte, kevesebbet tud, mint a diploma elıtti években. De annak idején mindent készen kapott. Tudta a válaszokat, bármire is vonatkozott a kérdés: politikára, lingvisztikára, szerelemre vagy háborúra. Most közömbös volt ezek iránt, de mégis úgy érezte, sokkal bölcsebb, mint huszonegy éves korában.

Elhaladt egy épület mellett – valamikor itt voltak a nyelvórái –, majd felment az archeológiái tanszék épületének lépcsıin. Az Angus O'Malley irodája elıtti váróteremben levı óra kettı-huszonhármat mutatott, amikor megérkezett.

Bemutatkozott a titkárnınek. A fiatal nı haja rövid volt és egyenes, két frufruval keretezett keskeny arcában egymáshoz közel ülı szemek csillogtak. Indy úgy látta, a lány is diák, és csak részmunkaidıben dolgozik titkárnıként.

– Dr. O'Malleynek vendégei vannak, de már várja önt.Indy leült, elvett egy magazint az asztalkán tornyosuló halom tetejérıl, és

átlapozta. Pár perccel késıbb felnézett. A titkárnı ıt bámulta. Indy elmosolyodott, és tovább nézegette az újságot.

– Úgy tudom, hamarosan csatlakozik a tanári karhoz – mondta a lány.– Remélem.– Ön itt szerezte a diplomáját, igaz?– Igen.– Dr. O'Malley lekérette a bizonyítványait.– Igazán? Nem voltak valami jók.– Tudom. De ön egy sor nehéz tantárgyat választott. Azok a lingvisztikái

szemeszterek! Nem lehetett könnyő. Különösen Anderson 301-es kurzusa nem. Anderson minden szemeszterben kibuktatja a fél osztályt.

A fenébe! A titkárnı jobban ismerte az egyetemi bizonyítványait, mint ı maga. Indy lapozott egyet, és remélte, hogy a lány békén fogja hagyni. Eltőnıdött, vajon O'Malley mennyire törıdik az osztályzataival. Soha nem érdekelte különösebben a tanulmányi átlaga. Csak a legutolsó évben kapott szinte mindig jelest.

– Amíg nem próbál visszaélni a pozíciójával, minden rendben lesz – mondta a titkárnı, amikor hiába várta Indy válaszát.

Indy felnézett.– Tessék?A lány elıredılt, és cinkos tekintettel Indyre meredt.– Az a professzor, akinek a helyére jön, kihasználta a helyzeti elınyét, és ezért

kirúgták. A csoportjaiba járó lányoknak jobb osztályzatot adott, ha azok hajlandóak voltak megtenni azt, amire kérte ıket.

– Nos, akkor azt hiszem, nekem nincs okom az aggodalomra – sziszegte Indy. – Én nem adok a megérdemeltnél jobb osztályzatokat, és a legkevésbé sem érdekel, hogy magánjellegő kapcsolatokba bonyolódjak a diákjaimmal.

– Ó! Helyes.A lány hangja valahogy csalódottnak tőnt. Mintha azt hitte volna, hogy Indy csak

ránéz, azután máris kikezd vele. Amióta Fitzgerald az Éden közelebbi oldala címő munkájában leírta a véleményét a petting és az egyetemi oktatás kölcsönhatásáról, sokan és sokat vitatkoztak a koedukált tanítási forma erkölcsösségérıl. A szóban forgó professzort valószínőleg rajtakapták, hogy kutatásokat végez a kérdésben, és hogy megpróbál a probléma mélyére hatolni.

O'Malley ajtaja résnyire kinyílt. Indy hangokat hallott.– Sajnálom, hogy nem lehetek a segítségükre, de biztos vagyok benne, hogy

tartanunk kell magunkat bizonyos rangsoroláshoz – mondta O'Malley.– Nos, azt hiszem, óriási lehetıséget szalaszt el – mondta egy másik férfi.Indy megismerte a hangot. Az ajtó kitárult, és meglátta O'Malleyt, meg Vlagyimir

Zobolotszkijt. Mindketten megálltak, és megvárták, míg Zobolotszkij lánya kilép az ajtón.

– Meg fogja bánni, hogy így döntött – mondta a lány kemény hangon.Az apa és a lánya elsiettek Indy mellett. O'Malley mögöttük lépkedett.– Igen, valószínőleg így lesz. Ha sikerrel járnak – mondta O'Malley, amikor

megálltak a külsı ajtó elıtt. – Sok szerencsét, és köszönöm a látogatást.Indy végigmérte a szıke lány formás lábait, és megpróbált visszaemlékezni a

nevére. Amikor a pillantása feljebb kúszott a formás testen, látta, hogy a lány szigorú

tekintettel mered vissza rá, majd hirtelen sarkon fordul, és távozik. Katrina! Így hívják. A szépséges Katrina. Mi a fenét kereshet itt az apjával? Valószínőleg pénzt kértek. O'Malley volt a tanszék elnöke, és így a birtokában van az expedíciók költségeit biztosító szponzorok listája.

O'Malley nagyot fújt, és megrázta a fejét.– Micsoda történet! Nem fogja elhinni, Indy. Különben hogy van?Indy felállt, és kezet fogott O'Malleyvel.– Remekül. Hadd találjam ki. Ez az ember Noé bárkáját akarja felkutatni.– Bizonyára olvasott már róla az újságokban.– Nem. Tegnap este végighallgattam az elıadását.O'Malley meglepıdött.– Maga elment abba a templomba, hogy meghallgassa?– Egy barátom hívott meg.– Ó! És mi a véleménye mindarról, amit Dr. Zobolotszkij állít? – kérdezte

O'Malley, miközben beléptek az irodájába.– Valószínőleg ugyanaz, mint önnek. Egy darab fával nem lehet igazolni egy

mítosz valódiságát.O'Malley felnevetett.– Találó, Indy. Találó. – Egy székre mutatott. – Üljön le, kérem.– Gondolom, azt szerették volna, hogy támogassa az expedíciójukat.– Tulajdonképpen nem is pénzért jöttek. Gyakorlatilag éppen az ellenkezıjét

akarták. Zobolotszkij fizetni akart. Azt szeretné, ha egy nagy egyetem nevével hivatalosabbá tehetné az expedícióját. O'Malley rosszallóan megcsóválta a fejét. – De engem nem érdekel, hogy mennyi pénzt kínál. Egyetlen emberemet sem fogom ilyen expedícióra küldeni. Nem teszem nevetség tárgyává az egyetemünket.

– Ha van pénze, biztos vagyok benne, hogy megszerzi, amit akar.– Ez kétségtelen. A világ tele van bolondokkal. O'Malley megköszörülte a torkát,

és kinyitotta az asztalán heverı dossziét. – Térjünk rá a mi ügyünkre. – Egy hosszú percig egy papírlapra meredt. Mintha habozott volna. A homlokán megjelent egy ránc. Kopogni kezdett az asztalon a ceruzájával.

Indy azon törte a fejét, mi az ördögöt csinálhat O'Malley. Lehet, hogy azon gondolkodik, mennyi fizetést kínáljon fel? Erre még nem is gondolt. Jó lesz figyelni; egy marék mogyoróért nem fog dolgozni.

O'Malley végigsimított az arcán, majd felnézett.– Tudja mi a baj, Indy? Szeretném alkalmazni, de sajnos nem tehetem.Az utolsó három szó olyan volt, mint egy ütés a gyomrába – de sokkal jobban fájt,

mint Capone pribékjeinek csapásai.– Miért nem?– Miután tegnap beszéltünk, lekérettem a dossziéját. Ma reggel kaptam meg. –

O'Malley a dosszié borítójára koppintott a ceruzájával. – Minden rendben van, kivéve… Ön a legutolsó egyetemi éve végén belekeveredett egy szerencsétlen incidensbe. Gondolom tudja, hogy mirıl beszélek.

A Honszerzı Atyák Napjáról, gondolta Indy. A reményei semmivé foszlottak.– Az már rég volt, és Mulhouse elnök úr…– Tudom, tudom. De az egyetem sokáig emlékszik az ilyesmire, és akár itt van

Mulhouse, akár nincs, nem számít. Ön belekeveredett abba az ügybe, és a neve felkerült a listára.

– Miféle listára? O'Malley habozott.– Egy olyan listára…– Egy olyan listára, amin azoknak az embereknek a neve szerepel, akiket nem

alkalmazhat, mert önálló gondolataik vannak, így van? – Indy felállt. – Ez igazán

pompás, Dr. O'Malley. Azt hiszem, eleget hallottam. Nincs értelme tovább pazarolni az idınket. Sem az önét, sem az enyémet.

– Sajnálom, Indy – mondta O'Malley, és ı is felállt a székébıl. – Semmit sem tehetek.

– Semmit, ami ne rázná meg ennek az ósdi intézménynek a falait. Ilyesmire pedig ön nem hajlandó. Örülök, hogy újra találkoztunk.

Úgy sétált ki az irodából, hogy vissza se nézett. Ennyit az új munkájáról. Ennyit arról, hogy letelepszik Chicagóban. A legszívesebben azonnal elhagyta volna a várost. Fogalma sem volt róla, hova mehetne, de nem akart itt maradni. Az egyetemnek nem volt rá szüksége, de még Shannon sem volt valami boldog, hogy megint együtt lehettek.

Átvágott az udvaron, és elindult az egyetem keleti oldala melletti fákkal szegélyezett úton. Úgy érezte magát, mint egy horgony nélküli hajó. Egészen eddig viszonylag masszív alapokon nyugvott az élete; létének gerincét megadta a tanulás, késıbb pedig a tanítás. Most azonban semmi sem volt. Még családja sem – legalábbis olyan családja, amire támaszkodhatott volna.

Az út bal oldalába egy ösvény torkollott. Ráfordult, és elindult rajta. Egy csendes kis tavacskához ért, amit hivatalosan Botanikai tónak neveztek. Megkerülte, és belebámult az üvegtiszta vízbe. A tükörképe úgy remegett, mintha egy elvarázsolt kastély tükrében nézegette volna magát. Leült a főbe, és eltőnıdött, vajon a diákok még mindig Tükörtónak hívják-e ezt a pocsolyát. Az egyetemi évei során sokszor nézett ebbe a tóba. A problémáin törte a fejét. Legtöbbször a lányokkal kapcsolatos problémáin. Most viszont már arra sem emlékezett, melyik lány okozott neki sok gondot.

Ebben a pillanatban a nık érdekelték a legkevésbé. Mi a fenét fog csinálni? Hova fog menni? Londonba nem térhetett vissza, és Párizs sem jöhetett szóba. Munkanélküli volt, a megtakarított pénze pedig nem fog örökké tartani. A francba, gondolta, nem lett volna szabad megszállnom a Blackstone-ban! Talán vissza kellene mennie New Yorkba, hogy találkozzon az apjával. De már hosszú ideje nem voltak beszélı viszonyban, és a jelenlegi helyzete azt bizonyítaná, hogy az apjának volt igaza. El tudta képzelni, hogy az öreg hogyan dörgölné az orra alá, hogy ı tudta, az archeológia nem neki való.

„Nézz végig magadon, kölyök. Nincs munkád, nincs karriered. Nulla vagy.”Nem. Az apjához nem fog elmenni. De ennek ellenére átmehetne New Yorkba.

Egy ideig meghúzhatná magát Marcus Brodynál. Lehet, hogy Marcus adna neki valami munkát a múzeumban. Legalább addig, amíg nem talál valami mást. Elvégre Marcus már máskor is kihúzta a slamasztikából. Éppen ez a baj… Már túl sokszor kihasználta Marcus jóindulatát. Most önállóan, egyedül kell megoldania a problémáját.

Kézbe vett egy kavicsot, és belehajította a tóba. A tükörképe széttöredezett. Felállt, és tovább sétált az ösvényen. Átment az egyetem kovácsoltvas kapuján, és jobbra fordult, a Fifty-seventh Streetre. Egy háztömbnyivel lejjebb, a Fifty-seventh és a University sarkán megállt, és felnézett a Mandel Hall-ra. A zömök, díszes épületben egy színház is mőködött; a dekorációja gazdag volt, csupa fa és arannyal futtatott levélforma. A Mandel Hall adott otthont a diákegyletnek is – valamikor itt is rengeteg idıt eltöltött, különösen az elsı, meg a második egyetemi év során, amikor alig pár háztömbnyi távolságra, egy kollégiumban lakott.

Eszébe jutott egy randevú. Egy farmerlánnyal találkozott. A nevét már rég elfelejtette. Egy ideig beszélgettek, azután együtt visszasétáltak a kollégiumba… Azon az útvonalon ment tovább, ahol akkor a lánnyal andalgott. Eszébe jutott, hogy mennyire zakatolt a szíve, amikor ráfordultak a Woodlawnra, és kéz a kézben

végigmentek a sötét utcán.Grace. Ez volt a lány neve. Még mindig emlékezett rá, ahogy Grace délies, illinoisi

akcentussal arról beszélt, hogy az apjáék mennyire ellenezték, hogy Chicagóba költözzön, és egyedül éljen. A szülei rettenetesen csalódtak, amikor nem ment feleségül a középiskolai szerelméhez… Az ember egy-két dolgot képtelen elfelejteni.

A Woodlawn két oldalán masszív téglaépületek álltak. Az 1890-es években épültek, és fıként professzorok laktak bennük. Most már nem sok esélyem van rá, gondolta, hogy valaha is be fogok költözni valamelyik királyi lakosztályba. Akkor, régen még eszébe sem jutott, hogy egyszer talán itt lakhat.

Ha már a Woodlawnra kellett volna költöznie, akkor a legszívesebben azt a házat választotta volna, amelyiket Frank Llyod Wright épített. Préri-stílusú ház volt; nem alapokon, hanem lábakon állt, tartókaros teteje messze kinyúlott a pázsit fölé.

Eszébe jutott, hogy Grace azt mondta, egyszer majd ebben a házban fog lakni, és ha Indy visszatér a városba, ugorjon be hozzá, és látogassa meg. Akkoriban még minden valószínőnek látszott. Most viszont már másként látta a dolgokat. Grace nem lakott abban a házban, de ha mégis, és találkoznának, nem lenne mondanivalójuk egymás számára.

Az elsı éjszaka után még egy párszor találkozott Grace-szel. Azután befejezıdött a második tanév, és soha többé nem látta. Valószínőleg férjhez ment valamelyik udvarlójához, vagy a szülıvárosában valamelyik fiúhoz. Mostanra már egy rakás gyereke lehet, mind iskolás. Talán egy farmon él. Szép otthona lehet, gondolta Indy. Minden otthon szép, ha az embernek nincs sajátja. Neki semmije sem volt.

Már csak egy háztömbnyire volt attól a kollégiumtól, ahol két évig lakott, de semmi oka sem volt rá, hogy megnézze. Ráadásul az ég is beborult, és szemerkélni kezdett az esı. Ráfordult a Fiftyeighth-re, és elsétált a University Avenue-ig. A sarkon ott állt a Kelet Múzeum – itt is számtalan délutánt töltött el. A múzeum kiállításai fıként az ókori Közel-kelet – Asszíria, Mezopotámia, Perzsia, Egyiptom és Palesztina – történelmére, mővészetére, és archeológiájára koncentrálódtak.

Indy a bejárathoz ment. Közben elhaladt két kabátos, kalapos férfi mellett. Az egyik szavait akaratlanul is meghallotta. Bár nem értette tisztán, hogy mirıl, de azt tudta, hogy oroszul beszélt. Miközben kinyitotta a kaput, visszanézett az ismeretlenekre, de azok már elfordultak.

Kószálni kezdett az üvegszekrényekben kiállított szobrok, cserepek, bronzmellszobrok között. Némelyik a Krisztus elıtti második évezredbıl származott. Már éppen be akart lépni a Mezopotámiából származó tárgyak termébe, de megtorpant. A terem másik végében Zobolotszkij és Katrina állt.

Egy kıtábla elıtt álldogáltak, és halkan beszélgettek. Indy nesztelenül belépett a terembe, és úgy tett, mintha egy szobrot vizsgálgatna. Addig-addig helyezkedett, míg végül elég közel került Zobolotszkijékhoz. Már hallotta a hangjukat. Zobolotszkij oroszul beszélt – ahogy az utcán álldogáló egyik férfi is. Indy gyerekkorában eltöltött néhány hónapot Oroszországban, és minden reggelt a nyelv tanulmányozásával töltött. Ennek eredményeképpen most, húsz évvel késıbb még mindig megértett egy-két szót meg kifejezést.

Zobolotszkij: Egyszerően nem értem.Katrina: Ne aggódj. Majd megoldódik.– De hol keressük?– Papa, azt hiszem…A lány hirtelen elhallgatott, és Indy felé fordult. Rádöbbent, hogy az ismeretlen

férfi hallótávolságon belül áll.– Mit akar? – kérdezte.Indy meglepetten nézett rá, mintha nem értené.

– Pardon?– Mit akar? – kérdezte a lány, most már angolul.Indy az ékírással teleírt kıtáblára mutatott.– Szeretném megnézni ezt a táblát. Tudja, ékírással írtak rá.– Bocsánat. – A lány hátrébb húzódott. Az arcvonásai meglágyultak, amikor

elmosolyodott. – Csak meglepett.Most, hogy ilyen közel került hozzá, Katrina egyszeriben felkeltette Indy

kíváncsiságát. Az arca szív alakú volt, arccsontjai magasak, állá keskeny. Bıre babapuhának látszott, a szeme mélykék volt. Az ilyen szemekkel varázsolni lehet – ugyan melyik férfi lenne képes ellenállni a csábításuknak? Telt, íves ajkai ugyanolyan vörösek voltak, mint a vállaira terített selyemsál.

– Maga el tudja olvasni az ékírást? – kérdezte Katrina.– Valójában senki sem tudja elolvasni – felelte Indy. Csak ekkor fedezte fel, hogy a

lány hosszú, fekete ruhája remekül kihangsúlyozza formás csípıjét és darázsderekát. – Néhányan le tudják fordítani. Lassú, kínkeserves munka.

– Úgy beszél, mintha értene hozzá – mondta Zobolotszkij. Ezen a napon valahogy öregebbnek látszott. Homokszínő hajába szürke szálak keveredtek, a szemei sarkában mély ráncok húzódtak. Olyan görnyedt volt, mint egy vénember.

– Egy kicsit igen.– Tudja, hogy ez a tábla milyen fontos? – kérdezte Zobolotszkij.Indy elıre lépett, és a táblára bámult. Látta, hogy valamikor két darabra tört, de

gondos kezek újra összeillesztették. Fogalma sem volt róla, hogy mirıl szólhat az ékírással írt szöveg, ezért olvasni kezdte a tábla alatti feliratot, a fordítást.

„Betereltem a hajóba az egész családomat, valamennyi rokonomat.A mezı állatalt, a vadon állatalt, a mesterembereket, mind betereltem a hajóba.Beszálltam a hajóba, és bezártam a kaput…A mennyország aljában egy fekete felhı kerekedett…Minden, ami fényes, elsötétedett…Az istenek féltek az özönvíztı.Elmenekültek, felmásztak Anu mennyországába.Az istenek úgy kuporogtak, mint kutyák a fal tetején, és lefeküdtek…”

Indy abbahagyta az olvasást, és a kıtáblára bámult, amibe ékírással Utnapishtim történetét vésték.

– Micsoda véletlen! – suttogta.– Ezt hogy érti? – kérdezte Katrina.Indy hátrébb húzódott, de még mindig a kıtáblára meredt.– Épp a minap beszéltem errıl a tábláról az egyik barátomnak. Nem is sejtettem,

hogy itt van, Chicagóban. Különben miután elmondtam a barátomnak, hogyan találták meg ezt a táblát, és hogyan fordították le a rajta levı szöveget, meghívott egy templomba, ahol valaki Noé bárkájának felkutatásáról beszélt.

– Úgy érti… – kezdte Zobolotszkij.– Igen. Ott voltam.– Szóval ezért volt olyan ismerıs! – szólt közbe Katrina. – Biztos ott láttam magát.

Ki maga?– Bocsásson meg a lányomnak – mondta Zobolotszkij. – Ön archeológus?– Igen! – Indy egy kicsit túl hangosan mondta ki ezt a szót; mintha önmagát is meg

kellett volna gyıznie, hogy tényleg így van. – Néhány évig a Londoni Egyetemen dolgoztam. Most viszont kivettem egy kis szabadságot.

– Érdekes – mondta Zobolotszkij, és az állat dörzsölgetve végigmérte Indyt.

– Várjunk csak! – mondta Katrina. – Tudom már, hogy hol láttam! Maga nemrég ott volt Dr. O'Malley irodájában!

– Így van. Az önök távozása után volt vele találkozóm.– Mi nem találtuk valami segítıkésznek Dr. O'Malleyt – mondta Zobolotszkij.– Tulajdonképpen én sem – mondta Indy, és önkéntelenül felnevetett.Katrina gyanakodva nézett Indyre.– Mit mondott rólunk?– Mibıl gondolja, hogy mondott valamit magukról?– Mert maga ott volt a templomban. Biztos mondott neki valamit.Indy bólintott.– O'Malleynek elég sok kétsége van az önök expedíciójával kapcsolatban.– Nem értette meg, hogy ez milyen fontos dolog – mondta Zobolotszkij.– Magának mi a véleménye? – kérdezte Katrina.– Hát, lenne egy pár kérdésem…Indy megpróbált szelíden beszélni. Katrina megérintett benne valamit, ami már

hónapok óta nem került felszínre. Úgy érezte, mintha valami megdöbbentı intenzitású mágneses erı vonzaná a lányhoz. Arról is megfeledkezett, hogy Shannon mennyire imádja. A lány magnetikus ereje minden másodpercben egyre nagyobb lett: elıször megduplázódott, azután a triplájára nıtt. Indy úgy érezte, mintha Katrina egy matematikai törvény lett volna, és ı nem lenne más, mint egy szám egy egyenletben.

– Hallhatnám? – kérdezte a lány apja.Indynek egy pillanatig fogalma sem volt róla, hogy Zobolotszkij mirıl beszél.– Miért akar visszamenni oda, ha egyszer már megmászta azt a hegyet, és látta a

hajót?– Fontosnak tartom, hogy bebizonyítsuk a létezését.– Hiszen már szerzett egy fadarabot, nem?– Ez a fadarab csak a hívık számára jelent valamit. Az O'Malleyhez hasonló

emberek ránéznek, és kijelentik, hogy hazudok, hogy ezt bárhol találhattam. Az ilyen emberek számára ez nem bizonyíték. Érti?

– Tökéletesen.– Viszont a fényképeket már nem hagyhatnák figyelmen kívül. Katrina remek

fotográfus, és be fogja bizonyítani, hogy a Bárka valóban létezik.Tehát a lány is el fog utazni, így már más a helyzet. Indy már nem csupán kíváncsi

volt; szüksége volt rá, hogy jobban többet megtudjon az expedícióról.Megpróbált Zobolotszkij szavaira koncentrálni.– Magának miért ilyen fontos ez az egész?Az egykori katona kihúzta magát.– Mert a világnak meg kell tudnia. És amikor mindenki tudni fogja, meg fognak

bukni azok a hamis kormányok, amelyek törvényen kívül helyezték Istent és a vallást.– Értem. – Tehát nem csupán vallási, politikai okai is voltak. A tudomány a

harmadik helyre szorult.– Én nem azt mondom, hogy a cári idık kormánya a lehetı legjobb volt, de a

bolsevikok még a gondolati szabadságuktól is megfosztják az embereket – magyarázta Zobolotszkij.

– Igen – mondta Indy minden érzelem nélkül. – Nem tartozik ugyan rám, de elárulná, mibıl telik magának erre az expedícióra?

– Sikeres orvos vagyok. Hosszú ideje győjtöm a pénzt.– Mikor akarnak indulni?– Hamarosan – mondta Katrina. – Szeretne csatlakozni hozzánk?– Én? – Indy elmosolyodott. A józan esze azt súgta, mondjon nemet, ám mivel nem

volt más terve, és mivel Katrina csábítása egyértelmő volt, mégsem ezt tette. –

Érdekesnek hangzik, de meg kell érteniük, hogy az én részvételem pusztán tudományos jellegő lehet… – Ez nem volt egészen igaz, de Zobolotszkijnak nem kellett tudnia, hogy mit érzett a lány iránt. Legalábbis egyelıre még nem.

– Természetesen – mondta Zobolotszkij. – Készen áll rá, hogy holnap reggel elinduljon?

– Ez egy kicsit váratlan…– Mennyi idıre lenne szüksége?Indy egy pillanatra elgondolkodott. Ugyan mi dolga van azon kívül, hogy elköszön

Shannontól? Megvonta a vállát.– Rendben van. Holnap reggel.– Csodálatos! – Katrina arca a szó legszorosabb értelmében felragyogott.– A Blackstone-ban lakunk – mondta Zobolotszkij. – Találkozhatnánk holnap

reggel nyolckor?– A Blackstone-ban? Azt hiszem, menni fog a dolog.Ahogy elment, Indy boldog volt a váratlan fordulat bekövetkezte miatt, és

bámulatba ejtette az a sok furcsa egybeesés, amivel találkozott. A délután folyamán két helyre nézett be – O'Malley irodájába, és a múzeumba –, is mind a kettın találkozott Zobolotszkijjal meg a lányával. Most pedig kiderült, hogy ugyanabban a hotelban szálltak meg, mint ı. Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy mégis jó úton halad, és csatlakoznia kell az expedícióhoz. Legalábbis abban reménykedett, hogy ez a dolgok értelme.

Kilökte maga elıtt a kaput, és elindult a járdán. Egy esıcsepp koppant a homlokára, azután még egy. Eszébe jutott a két kabátos férfi, és azt kívánta, bárcsak ı is jobban felöltözött volna. De nem kellett messzire mennie. Elhatározta, átsétál a Shannon-házhoz, és elmondja a barátjának a nagy újságot. Biztos volt benne, hogy Shannon örülni fog, hogy a vele és a Noé-bárkával kapcsolatos megérzése beigazolódni látszik.

8.

GOLYÓK

Borisz Kaboshev a Kelet Múzeummal szemközti alagsori könyvesbolt bejáratában állt, és a Fiftysixth Streeten végigsietı sportzakós férfit figyelte. Korábban már látta ezt az embert: az egyetemen ugyanabba az irodába ment be, ahol Zobolotszkij meg a lánya is eltőnt. Kaboshev szerette volna tudni, ki ez az alak, ezért követte ıt.

– Ez a templomban is ott volt – mondta Borisz az ikertestvérének, Alexandernek. – Már ott is láttam.

– Most, hogy mondod… Én is láttam! – mondta Alexander. – A Blackstone-ban szállt meg.

– Gyerünk! – morogta Borisz, amikor meglátta, hogy Zobolotszkij és Katrina elhagyja a múzeumot. Amikor Zobolotszkijék elindultak feléjük, lehátráltak a lépcsıkön, és bementek a könyvesboltba. Amikor már biztosak voltak benne, hogy az apa meg a lánya nem megy utánuk, felkapaszkodtak a lépcsıkön az utca szintjére. Zobolotszkijék éppen akkor intettek le egy taxit.

– Nemsokára elutaznak Törökországba – mondta Alexander. – Megszabadulunk tılük, és végre visszamehetünk a mőhelybe.

– Nem biztos, Alex. Lehet, hogy újabb utasítást kapunk, és továbbra is rajtuk kell maradnunk.

Borisznak már korábban megparancsolták, hogyha Zobolotszkij elhagyja az országot, neki és Alexandernek követniük kell, és teljesíteniük kell a küldetésüket.

– Lássuk, utolérjük-e a másikat – mondta Borisz. – Tudni akarom, hogy hova megy.

Alexander elmorgott egy választ. Mind a ketten kiléptek a szemerkélı esıbe, és a sportzakós férfi után siettek. Borisz tudta, hogy Alexander nem akarja követni az ismeretlent, de már Zobolotszkij figyelését is abba akarja hagyni. Alexander ugyan mostanában nem panaszkodott a munkájukra, de Borisz tudta, a testvére boldog lenne, ha úgy élhetne, mint egy átlagember. Alexander hajlamos volt elfelejteni, hogy ık nem átlagosak.

A két orosz emigráns egy kis nyomdát üzemeltetett a South Side-on, és szoros kapcsolatot tartott fent a bolsevik forradalom után az Egyesült Államokba menekült oroszokkal. Ám ellentétben a többiekkel, Borisz és Alexander nem azért hagyta el Oroszországot, mert félt a bolsevikoktól. Éppen ellenkezıleg: ık maguk is bolsevikok voltak, sıt, León Trockij hívei. A forradalom küldte ıket az Egyesült Államokba.

Az orosz emigránsok szemmel tartása volt a munkájuk; azokat kellett figyelniük, akikrıl feltételezni lehetett, hogy a bolsevik kormány megbuktatásán ügyködnek. A jelenlegi feladatuk Zobolotszkij és a lánya figyelése volt. Követniük kellett ıket, bárhová is mentek Chicagóban. Zobolotszkij az Új Oroszország Mozgalom közismert tagja volt – ennek a cárista csoportnak a tagjai még mindig nem mondtak le arról, hogy visszatereljék hazájukat a régi útra.

Az apa és lánya öt nappal korábban érkezett meg Chicagóba, és a harmadik napig úgy viselkedtek, mintha csupán turisták lennének. Akkor azonban az egyik újság leközölt egy cikket Zobolotszkijról és Noé bárkájáról. Boriszt elıször ámulatba ejtették a hírek, de azután rájött, hogy az egész ügy valószínőleg csak az Ú.O.M propagandájának része. Noé bárkájának felfedezése igazolná a Biblia hitelességét, ez pedig felér egy, a forradalom ellen indított támadással. A vallás a tömegek kábítószere volt, és ha az Araráton felfedezték volna azt a bárkát, rengeteg ember megzavarodott volna. A cárista kutyák pedig valószínőleg éppen ezt akarták.

Könnyedén megszabadulhattak volna Zobolotszkijtól meg a lányától, de a parancsuk úgy szólt, hogy az Egyesült Államokban nem ölhetnek meg oroszokat. A gyilkosság az emigránsokra irányította volna a figyelmet, és könnyen leleplezıdhetett volna az országban mőködı kémhálózat. Ha viszont Zobolotszkij elhagyja az Egyesült Államokat… Nos, akkor már rögtön más a helyzet.

– Hova megy ez? – kérdezte Alexander, amikor a férfi belépett egy parkba.– Honnan tudjam?Átmentek az út túlsó oldalára, és követték az ismeretlent. Borisz – bár még nem

hallotta beszélni – majdnem biztos volt benne, hogy ez a férfi nem orosz. Amikor teljesen megbizonyosodik a dologról, akcióba fog lépni. Felhatalmazása volt rá, hogy bárkit eltehet láb alól, aki nem orosz, és segíti az ellenség propagandáját.

Ha a távoli jövı archeológusai ásatásokat fognak végezni Chicago területén, valószínőleg meg fognak lepıdni, amikor megtalálják az ókori görögök építészeti stílusában épített házakat. Lehet, hogy valaki majd elıáll egy új elmélettel, miszerint Amerikát Krisztus születése elıtt kétezer évvel a görögök fedezték fel, és hatalmas épületeket hoztak létre az ország közepén. Miközben átvágott a Jackson Parkon, és maga mögött hagyta a Képzımővészeti Palotát, Indynek ez az ostobának tőnı gondolat járt a fejében. Az óriási, mértani szabályossága madárra emlékeztetı múzeum egyike volt azoknak az épületeknek, amelyeket az 1893-ban megtartott Kolumbusz-világkiállításra építettek görög-reneszánsz stílusban.

Indy végigsétált a múzeum bejáratához vezetı utcácskán, átment a Fifty-sixth

Street másik oldalára, és végigment a Cornell Avenue-n. A Shannon család háza egy saroknyira volt: egy rövid gyalogút válaszolta el a Chicago Egyetemtıl, és egy háztömb a Michigan tótól. Indy az egyetemi évei során remekül megismerte ezt a környéket, de még sohasem látta a Shannon-házat. Az épület egy évvel azután készült el, hogy elvégezték az egyetemet, és Jack apja csak néhány esztendıvel késıbb vette meg.

Indy úgy gondolta, jobban teszi, ha itt beszél Shannonnal, mintha megvárja az estét, és újra elmegy a mulatóba. Az a hely nem volt a legmegfelelıbb: Shannonnak biztos rengeteg dolga lesz, ráadásul Indy arra vágyott a legkevésbé, hogy megint találkozzon azokkal a Capone-fazonokkal.

Lassabbra fogta a lépteit, és körülnézett. Biztos volt benne, hogy jó helyen jár, de mégsem találta a házat. Azon a helyen, ahol lennie kellett volna, egy fenyegetı külsejő, egymás mellé állított lándzsákra emlékeztetı kovácsoltvas kerítéssel körülvett, hatalmas park terült el. A fáktól alig lehetett látni a közepén álló óriási palotát. A kapu mellett egy portásházikó állt.

Indynek feltőnt, hogy valaki áll a kapusházban, és ıt figyeli. Elhatározta, hogy odamegy, és megkérdezi, hol találja a Shannon rezidenciát. Ahogy közelebb ért, megpillantotta a kaputól a házig vezetı kocsibehajtó két oldalán, a vaskerítéshez futtatópórázzal kikötött két németjuhászt.

Egy kopaszodó, zömök, nyaknélküli ember lépett ki a kapusházból.– Mit akarsz, jóbarát?– A Shannon rezidenciát keresem. Azt hiszem, hogy…– Megtaláltad. Mit akarsz?Indy a kanyargó kocsibehajtó út végén, a kaputól ötven lépésnyire álló a

háromszintes, vöröstéglás házra bámult, ami inkább hasonlított egy erıdre, mint egy otthonra.

– Szóval? – kérdezte a kapus, amikor Indy nem felelt azonnal.– Jack Shannont keresem.– Vár téged?– Nem. Egy régi barátja vagyok.– Hogy hívnak?Indy megmondta a nevét.– Már hallottam rólad – felelte a férfi. A hangja nem volt ellenséges, de barátságos

sem. – Emeld fel a kezed.– Tessék?A kapus elıre lépett, és megmotozta Indyt.– Rendben. Itt várj.A fickó visszahúzódott az ırházba, és ráfirkantott valamit egy darab papírra.

Felemelt egy kis fadobozkát, és beletette a cédulát. Magához hívta az egyik kutyát, és a nyakörvén levı kis horogra akasztotta a dobozkát. Belesúgott valamit a kutya fülébe, majd szabadon eresztette. A németjuhász eliramodott a ház felé.

– A futárod?A kapus bólintott.– És mi van, ha senki sem veszi észre?– Hallgasd csak!A kutya ugatni kezdett a ház bejárati ajtaja elıtt. Egy perccel késıbb kilépett a

házból egy férfi, és lehajolt hozzá.– Okos kutya – mondta Indy.– Életveszélyes. Ha ráparancsolok, kitépi a tüdıdet.Indy megköszörülte a torkát.– Ezt inkább ne próbáljuk ki…

Mindketten hallgattak, de a kapus nem ment vissza a házikójába. Szemmel tartotta Indyt, és a másik kutya is feszülten figyelt. Indy járkálni kezdett. Az esı még mindig szemerkélt; idınként az állára és a nyakára hullott egy-egy csepp, de egyelıre nem kellett attól tartania, hogy bırig ázik.

– Meg kell tudnunk, hogy ki lakik itt – mondta Borisz, miközben az ırház elıtt sétálgató Indyt figyelte. Alexanderrel együtt az utca túlsó oldalán, egy fél háztömbnyire a kaputól, egy sövény mögött kuporgott.

– Lehet, hogy valamelyik cári nemes – felelte Alexander.Borisz megrázta a fejét.– Arról tudnánk. – A nyomdának is megvoltak a maga elınyei: ık készítették az

orosz emigránsok hírlapját, és közben minden pletyka eljutott hozzájuk.Alexander elıhúzott a zsebébıl egy színházi látcsövet, és ráfókuszálta az

ismeretlen férfire.– Lehet, hogy csak az idınket vesztegetjük. Lehet, hogy ennek a pasasnak semmi

köze sincs Zobolotszkijhoz, meg az expedíciójához.– Az nem lehet! – csattant fel Borisz. A fickó beleütötte az orrát az oroszok

ügyébe, ezért Borisz úgy érezte, foglalkoznia kell vele.

Indy végül ugatást hallott, és látta, hogy a kutya visszaüget a kapusházhoz. Egy pillanatig azt hitte, hogy a németjuhász egyenesen ráront. Szilárdan megvetette a lábalt, és megpróbálta eltitkolni a félelmét. A kutya egy hatalmasat ugrott, és lefékezett az ırház elıtt. A kapus lenyúlt, és olyan nyugodt mozdulattal akasztotta le a kutya nyakából a dobozkát, mintha mindennapos dolog lenne, hogy ilyen fenevadakat használnak futárnak. Kinyitotta a dobozt, és kivette belıle a cédulát.

– Jack fogad. – A ház felé biccentett. – Menj a veranda ajtajához, a ház bal oldalára.

– Kösz.Indy óvatosan átment a kutyák között, és elindult a ház felé. Tudta, hogy a Shannon

család üzletei sikeresek – a vállakózások egy része legális, a másik része illegális volt: foglalkoztak szeszcsempészettel, szerencsejátékkal, szállítmányozással, sıt mosodájuk is volt –, de sohasem gondolta volna, hogy Jack ennyire gazdag, és ilyen jómódban él, hiszen Párizsban és Londonban éveken át egyszobás bérlakásokban lakott. Indy most már azt is értette, hogy miért nem beszélt neki soha errıl a helyrıl: biztos zavarta a dolog.

Shannon a veranda ajtajában állt, és nem látszott rajta, hogy különösebben meglepte volna Indy érkezése.

– Indy! Megmondtam, hogy ne gyere ide!– Nem, ezt nem mondtad. Csak annyit mondtál, hogy nem lakhatok itt.– Igen, igaz… Nos, mit akarsz? Nem ez a legmegfelelıbb idı arra, hogy

dumálgassunk. Elég sok dolgom van.Indyt meglepte Shannon idegessége.– Csak el akartam köszönni. Holnap reggel elutazom.Shannon kilépett a verandára.– Hova mész?– Törökországba. Zobolotszkijjal. Shannon meghökkent.– Úgy látom, meggondoltad magad.Indy megvonta a vállát.– Az egyetemen nem jött össze a dolog. Elıkotorták azt a régi bábügyet. Erre nem

számítottam.– Jack! – kiáltott ki valaki a házból. – Ki a franccal dumálsz?

– Indy van itt. Londonból jött – szólt vissza Shannon.Egy hátranyalt hajú, vörös férfi lépett ki a házból. Indy rögtön felismerte Shannon

legidısebb bátyját. Harry pár ujjnyival alacsonyabb volt Jacknél, de legalább húsz fonttal nehezebb. Indy akkor látta utoljára, amikor még együtt járt egyetemre Jackkel, de Harry alig változott azóta. Mindig megfontolt és okos volt, és most ı volt a Shannon család feje.

– Hogy vagy, Harry?Harry Indyre bámult, és mielıtt megszólalt volna, az arca már elárulta, egyáltalán

nem örül a látogatónak.– Rosszkor jöttél. Éppen indulni akartunk. Dolgunk van.– Már megyek. Örülök, hogy találkoztunk, Harry. Jack… Szép ház. – Indy

bólintott, zsebre vágta a kezeit, és elindult.– Kikísérlek a kapuhoz – mondta Jack, és a bátyjára pillantott. – Odakint

találkozunk.– Igyekezz – mondta Harry nyersen. – És Jones! Remélem, hogy nem azt forgatod

a fejedben, hogy megint átrángatod a Jackie Boyt Európába. Az öcsém itt lakik, és a család tagja. Megértetted?

– Igen. Persze.Jack Indy mellé lépett. Pár másodpercig teljes csendben sétáltak egymás mellett.– Ne haragudj Harry miatt. Nagy terheket cipel.– Megértem.– Hé, ide hallgass! Nem úgy értettem, hogy nem látunk itt szívesen. Csak arról van

szó, hogy most egy kicsit zavaros a helyzet, és van egy kis ügy, amit el kell intéznünk.– Nem kell mentegetıznöd, Jack.– Szóval mégis elmész Törökországba. És mi van Katrinával? İ mit fog csinálni,

amíg az apja távol lesz?– İ is jön. İ a csapat fotográfusa.Shannon megtorpant.– Hát, ez remek! Tudhattam volna. Szóval csak ezért mész!– Ez nem igaz, Jack.– Ne akard nekem bemagyarázni, hogy annak a nınek nincs szerepe a

döntésedben! Ne akard elhitetni velem, hogy most éppen ahhoz van kedved, hogy megmássz valami hegyet Törökországban, és egy hajó után kutass! Ezt nem veszem be!

– Jack, az ég szerelmére! Archeológus vagyok. Lehet, hogy felfedezünk valami fontosat. – Indy érezte, nem valami meggyızı a hangja. Shannon elıtt semmit sem tudott eltitkolni. – Különben ne felejtsd el, te akartad, hogy elinduljak a Bárka keresésére.

Shannon szemei összeszőkültek.– Én azt akartam, hogy lány apjával menj, és ne a lánnyal! Tudod, hogy mit érzek

Katrina iránt…– De nem a barátnıd, Jack! Még alig ismered.– Te szemétláda! Lecsaptad a kezemrıl a nımet! Igazán jó barát vagy, Jones!– Jack, ne csináld már – mondta Indy.– Takarodj innen! Menj, szórakozz!Indy csak ekkor vette észre, hogy Jack zakója alól kidudorodik valami.– Mi az ott, Jack?– Semmi közöd hozzá!– Ne hagyd, Jack, hogy Harry belerángasson valamibe.– Mit foglalkozol velem?A kocsibejáró felıl egy csillogó Cadillac gördült lassan feléjük. Indy elıtt hirtelen

minden világos lett.– Az isten verje meg! Ti most verekedni készültök, igaz?– Azt mondtam, maradj ki a dologból!– Jézusom, ti Caponét akarjátok elkapni! Ne legyél már ilyen seggfej, Jack!– Azt tesszük, amit tennünk kell. Meg kell tennünk, mielıtt még ı teszi meg

velünk. Üzleti ügy.Indy megrázta a fejét.– Ezt tanultad a hittanórákon? Hogy menj, és ölj meg mindenkit, aki az utadba áll?Shannon megmarkolta Indy gallérját, és nagyot taszított rajta.– Menj a francba innen! Érted? Tőnj el!– A pokolba veled, Jack! – Indy köpött egyet, és kihátrált a kapun.Hirtelen morgást hallott, és a szeme sarkából látta, hogy az egyik németjuhász

feléje vetıdik. A kutya elugrott, és Indy vallanak és mellének vágódott. Indy hanyatt vágódott. Látta a csattogó agyarakat, és az utolsó pillanatban maga elé kapta a karját, hogy megakadályozza, hogy a bestia széttépje a torkát. Az állat a fogai közé kapta a karját, és megrázta.

Lövés dörrent, A kutya felnyüszített, megrázkódott, és Indyre zuhant. A fogai még mindig az áldozata alkarjába mélyedtek. Indy lerúgta magáról a döglött állatot, és felnézett. Shannon állt elıtte, revolverrel a kezében.

– Vissza, Gretel! – kiáltott Shannon a másik kutyára, ami vicsorogva rángatta a pórázát. – Máshová kellett volna elküldened, Indy. Ez volt a kutya gyilkolási parancsszava.

– Sajnálom. – Indy megmarkolta a sérült karját, és elhátrált a másik kutyától. – És kösz.

– Ez volt a kedvenc kutyám – mondta Shannon, és az élettelen németjuhászra nézett. – Richie, vidd el innen.

– Rögtön. – A kapus félrehúzta a kocsibehajtóról a kutya tetemét.Indy nem tudta, hogy mit mondhatna.– Komoly a sebed? – kérdezte Shannon.– Nem, de ha egy másodperccel tovább tart, más lenne a helyzet.– Mi a franc volt ez, Jackie? – Harry a kapunál várakozó Cadillac mellett állt.– Hansel megtámadta Indyt. Meg kellett ölnöm.Harry dühösen megrázta a fejét.– Nyomás, befelé a kocsiba!– Harry, én nem megyek.– Hogy érted azt, hogy nem jössz?– Úgy, ahogy mondtam.– A család tagja vagy, vagy nem?– Nem szívesen öltem meg Hanselt, és nem hiszem, hogy szívesen gyilkolásznék

embereket.Harry benyúlt a kocsiba, és elıhúzott egy géppisztolyt. Célba vette Jacket.– Szállj be, Jack!– Vagy különben? Lelınéd a testvéredet, Harry?Harry leeresztette a géppisztolyt.– Nem. Jobb ötletem van. Ha nem szállsz be, úgy összeszabdalom a szádat, hogy

soha többé nem tudsz majd belefújni abba az átkozott pisztonodba! Megértetted?– Jack, szállj be! – kiáltotta a harmadik Shannon fivér, és kiszállt a kormány

mögül.– Maradj ki ebbıl, Jerry! – morgott Harry.A következı pillanatban a kapu elıtt, az úton lefékezett egy Packard. Indy

rápillantott, és azonnal meglátta az ablakokon kinyúló géppisztolycsöveket.

– Harry! – üvöltötte a kapus, és elırántott egy pisztolyt a kabátja alól.Harry szemei akkorára nyíltak, mint a Packard kerekei. Felrántotta a géppisztolyát.– A rohadt… – hörögte, de egy másodperccel késıbb telibe kapta egy

géppisztolysorozat.Indy ledöntötte a lábáról Jacket. Mindketten a kapusház tövébe gurultak. A levegıt

megtöltötte a géppisztolyok ropogása. A kapusház ablakai betörtek; golyók fütyültek keresztül a deszkafalakon, hogy pár ujjnyival Indy és Jack feje fölött lepattanjanak a vaskapuról. Shannon felemelte a fejét, de Indy megmarkolta a nyakát, és a földhöz szorította az arcát.

Autógumik sivítottak, és a Packard bömbölve elszáguldott. Az egész legfeljebb tíz másodpercig tartott. Indy és Shannon lassan feltápászkodott. Halottak és vér mindenütt. A kapus és a németjuhász a kocsibejárón, egy-egy vértócsa közepén feküdt. A zömök fickó felült, és vért köpött.

– Ó, istenem! – kiáltotta Shannon. – Ó, istenem! – A kocsihoz rohant. – Tudtam. Tudtam, hogy ez fog történni!

Jerry a Cadillac motorházára borult; a vére lecsorgott a lökhárítóra. Harry a kocsi mellett, a földön ült, az arcán vércsöppek, a kezei vörösek.

Shannon mellé roskadt.– Túl fogod élni, Harry! Nem lesz semmi baj. Elviszünk a kórházba.Harry szájából vér szivárgott. Felemelte a kezét.– A te hibád, Jackie Boy. A te hibád…Harry eldılt. Meghalt.

9.

LÁNGOLÓ SZENVEDÉLY

– Biztos vagyok benne, hogy ı a megfelelı ember, papa – mondta Katrina, útban a szálloda felé.

Zobolotszkij kibámult a taxi esıverte ablakán.– Remélem…– Mi a baj?– Mintha túl hamar ráállt volna a dologra. Kíváncsi lennék, mit csinált eddig. Ha

több idım lenne… De Isten útjai kifürkészhetetlenek. Az Úr azt mondta nekünk, hogy itt, Chicagóban fogjuk megtalálni az archeológusunkat.

Amikor a hitrıl volt szó, Katrina sohasem ellenkezett az apjával, de ı maga már nem volt ennyire biztos benne, hogy az ügyhöz bármi köze lenne Istennek. Legalábbis nem úgy, ahogy az apja gondolta.

Gyermekkorában sokszor megérezte, hogy mi fog történni vele, vagy a környezetében élıkkel, de amikor ezt elmondta az apjának, azt a választ kapta, hogy egyedül az Úr ismerheti jövıt. Az iskolában is azt tanulta, hogy senki sem láthatja, mit hoz a holnap. Talán ezért szőntek meg a látomásai hat éves korában.

Sorra teltek az évek. Amikor azután az apja hazatért a háborúból, és megmutatta neki azt a fadarabot, ami az Ararát csúcsán heverı hajóból származott, ugyanazt érezte, mint gyermekkorában. Amikor elıször a kezébe vette a Bárka-szilánkot, részletesen leírta a hajót. Olyan dolgokat mondott, amiket az apja látott, de olyanokat is, amikrıl Zobolotszkij semmit sem tudott. Például azt, hogy a környékbeliek évszázadok óta újra és újra felmásznak a hegyre, szilánkokat, forgácsokat hasítanak le a hajóból, amiket azután szent amulettként hordanak magukkal. Az apja elıször

meglepıdött, azután megdöbbent, és attól a naptól kezdve megvolt gyızıdve róla, hogy az Úr szólt Katrina szájával.

Katrina nem tudta, mire vélje a dolgot, de rájött, hogy az Úrnak volt néhány segítıtársa. Sokszor úgy érezte, maga az öreg Noé beszél hozzá a fadarabból. Ezt sohasem mondta el az apjának, mert ismerte a gondolkodásmódját. Zobolotszkij vagy azt mondta volna, hogy az Őr szól hozzájuk, vagy azt, hogy az egész a sátán mőve.

Amikor megérintette a fadarabot, mindig képeket látott. Látta az apját, ahogy egy nagy tömeg elıtt a Bárkáról beszél, látta az örvendezı embereket, akik újra hisznek Istenben – és tanúja volt, hogy itt, Chicagóban mindez valóra vált. Látta az apját, ahogy újra felkapaszkodik a hegyre, és érezte, hogy számtalan ember várja az expedícióról érkezı híreket, rengetegen várják a bizonyítékot, amit ık majd megszereznek.

A látomások idınként megzavarták, és nyugtalanná tették. Az egyik kép rendszeresen visszatért, és mindig megdöbbentette. Egy furcsa völgyben lépkedett, ahol minden fehér volt és torz, ahol egyszerre volt sötét és világos. A látomásban akarata ellenére került erre a helyre.

Ám a jövı meglepetésekkel kövezett, zegzugos út volt. Idırıl idıre történtek vele meg az apjával olyan dolgok is, amiket nem látott elıre. Három hónapja már készen álltak rá, hogy elinduljanak az expedícióra, de két nappal az indulás elıtt a támogatóik rendkívüli ülést tartottak, amin úgy döntöttek, hogy Zobolotszkijnak egy régészt is magával kell vinnie. A határozat csalódottá tette ıket, de Katrina tudta, van értelme. Egy archeológus segíthet nekik, hogy dokumentálják a Bárka felfedezését – vagyis a másodszori felfedezését.

De miközben egy megbízható régész után kutattak, az egyik akadály után máris eléjük gördült a következı. Úgy tőnt, egyetlen egyetem sem hajlandó a nevét adni az apja küldetéséhez. Végül Katrina egy este megérintette a fadarabot, és megkérdezte tıle, hol találhatnák meg a megfelelı embert. A válasz tisztán csengett az elméjében: a Chicagói Egyetemen. Másnap útnak indultak.

Az érkezésük után Katrina egyre feszültebb lett. Ha az egyetem archeológia tanszékének vezetıje is úgy reagál, mint a többi régész, akivel már beszéltek, akkor… Akkor tévedett. Ám amikor két napja, este kivette a fadarabot a szálloda széfjébıl, érezte, hogy a közelben van az az ember, aki csatlakozni fog hozzájuk. Másnap a templomban ugyanezt érezte. Tudta, hogy az ismeretlen a gyülekezet tagjai között van, és amikor a feje fölé emelte a fadarabot, megpróbálta megtalálni. Ám amikor a hátsó sorban megpillantotta az ikreket, a figyelı embereket, képtelen volt tovább koncentrálni.

– Neked tetszik, igaz?Katrina elmosolyodott, és elfordította a fejét. Az elmúlt néhány év során Papa

egyre többször kérdezgette, mit érez bizonyos férfiak iránt. Ettıl mindig zavarba jött. Ha az anyja még élt volna, neki talán magától beszélt volna a gondolatairól és az érzéseirıl. De Mama meghalt, nem sokkal azután, hogy Papa visszajött a háborúból. Katrina képtelen volt ilyesmirıl beszélni az apjával.

– Azt hiszem… Érdekes ember.Hiszen alig ismerte! Az a másik férfi, akivel Chicagóban találkozott, az, aki

pisztonon játszott a templomban… Az is érdekes ember volt. Jack, így hívták. Volt benne valami esetlenség, ami tetszettnek!. Érezte, hogy Indy valamit titkol. Mintha valami védıburok vette volna körül az érzéseit. Katrina eltőnıdött, vajon mi lehet a páncél mögött.

– Nincs abban semmi rossz, ha némelyik férfi tetszik neked. Tudod, ideje azon gondolkodnod, hogy férjet találj magadnak. Isten ezt kívánja a felnıttsorba lépı gyermekeitıl.

– Papa, nem akarok férjhez menni. Ezt már megmondtam. – Katrina tudta, hogy az apja boldog, amikor ezt hallja. A Papa büszke volt, hogy a lánya még mindig együtt él vele.

Zobolotszkij felnevetett. A taxi közben a szálloda elé kanyarodott.– Pedig fogsz, Katrina. Fogsz. Minden kislány felnı egyszer. De szeretném, ha

vigyáznál ezzel a Jones-szal. Nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neked.Ahogy beléptek a hallba, Zobolotszkij egyenesen a trezorterembe ment, és

kinyitotta a széfet, amibe a fadarabot zárták.– Mit csinálsz, Papa?– Felviszem a szobába.– Szerinted ez biztonságos?– Az Úr megvéd minket.Pár perccel késıbb Katrina a díványon ült, és az apját várta. Tudta, csak egy

valamit jelenthet, hogy kivette a széfbıl a Bárka darabkáját: meg akar tudni valamit, és azt szeretné, hogy ı újra a kezébe vegye a fadarabot.

Amikor Zobolotszkij a lányával szemközt leült egy székre, Katrina elıvette, és óvatosan kicsomagolta a fadarabot. Megforgatta a kezei között. Az egész csak egy szilánk volt, úgy három arasz hosszúságú, és pár ujjnyi vastag. Az egyik felét vastag, mattfekete gyantaréteg borította. A másik oldala érdesebb volt, látszott rajta, hogy egy nagyobb darabból törték le.

Katrina megfogta a fadarabot, és lehunyta a szemeit. Az apja közben imádkozni kezdett:

– Köszönjük neked, Uram, a segítséget, amit adtál nekünk. Alázatos alattvalóid vagyunk, és készek vagyunk szolgálni téged. Kérlek, fordíts minket abba az irányba, amerre haladnunk kell. Bízunk a Te bölcsességedben. Köszönöm, Uram, hogy meghallgattad alázatos könyörgésemet. Ámen.

Katrina a melléhez szorította a Bárka szilánkját, és szelíden ringatózni kezdett. Mély lélegzetet vett, kifújta a levegıt, és megszabadította magát minden gondolattól. Az álom határán lebegett, és hamarosan megpillantotta Jack, a pisztonos képét.

Elıször csak Jack arcát látta, azután rájött, hogy a férfi ırá néz. Lassan ı maga is beúszott a képbe. A látomás nem csak vizuális volt. Érzett, hallott mindent, érzékelte a férfi közelségét. Mintha Jack valóban mellette lett volna. Vele, de méghozzá hogy…!

A férfi arca közvetlenül az övé elıtt volt; az ajkai szétnyíltak. Elıre hajolt, és megcsókolta ıt. İ kinyitotta a száját, és átölelte a férfit. Lefeküdt, Jack pedig ráereszkedett. Egy kéz ért a melléhez, egy kéz simított végig a hasán, a csípıjén, a combján…

– Katrina.Katrina felnézett, és már nem Jacket látta maga fölött… Nem Jacket, hanem Indyt.– Katrina…Ezúttal felismerte az apja hangját. Pislogva kinyitotta a szemeit. Lélegzet után

kapkodott. Az apja mereven İt nézte. Letette a fadarabot az elıtte álló dohányzóasztalra.

– Nos?– Nem… Nem is tudom.Minden olyan valóságosnak tőnt. De miért változott át Jack arca? Mit jelenthet ez?

Katrina zavart volt és döbbent. És szégyellte magát. A Papa végig itt ült, és ıt figyelte. Vajon milyen hangokat adott ki magából? Vajon mit csinált a teste?

– Biztos vagyok benne, hogy láttál valamit. Annyira… élénk voltál. Suttogtál valakinek.

Nemcsak suttogtam, gondolta Katrina.

– Mit mondtam?– Nem értettem, de tudom, hogy kihez beszéltél.– Tudod?– Az Úrhoz, ugye? – kérdezte Zobolotszkij. – Az Úrral beszélgettél.– Azt hiszem, azt mondta, hogy Indy a megfelelı ember.– Biztos vagy benne?Katrinának nem tetszett az apja tekintete. Olyan volt, mintha nem hitt volna neki.

Már-már megkérdezte, hogy kételkedik-e az Úr szavában, de végül csak ennyit mondott:

– Azt hiszem.Lassan visszacsomagolta a Bárka darabkáját, és megpróbálta megérteni, mi történt

vele. Talán a sátán kísértette meg a testi vágyakkal? Nem. Ezt nem tudta elhinni. A szerelem aktusa nem a sátán találmánya. Ebben biztos volt. Azután kezdte felfogni a dolgot. A Bárka a túlélésrıl, és a szeretkezésrıl beszélt neki… Az egészet csak képzelte! Vagy elıre látta a jövıt? De melyik férfival fog mindez megtörténni?

Hirtelen felcsattant az apja hangja:– Nem hiszem, Katrina, hogy Jones a megfelelı ember. Van benne valami, ami

nem tetszik nekem. Csomagoljunk, és most rögtön menjünk el.– De Papa!– Ha nem volt tiszta elıtted a képe, akkor nem ı az, akire szükségünk van.– De én azt hiszem, hogy tiszta volt. Csak…– Csak micsoda?– Semmi.Zobolotszkij a lány vállára tette a kezét.– Majd meglátod, Katrina, minden meg fog oldódni. New Yorkban rengeteg

egyetem van. Ott majd találunk magunknak egy archeológust. És végre meg fogunk szabadulni attól a két trockistától is. Biztos vagyok benne, hogy ennek örülni fogsz.

Katrina nem felelt. A szekrényhez ment, és csomagolni kezdett.

Mindkettıjüket vér borította. Shannon Harry testét ölelgette; sírt, és gügyögött a halottnak. Indy megpróbálta megvigasztalni a barátját.

Indy tudta, hogy tenniük kell valamit. Sebezhetıek voltak. A zsaruk megérkezése elıtt még újra feltőnhettek a gengszterek. Ráadásul a börtönben történtek után már a rendırökben sem bízott.

– Jack, el kell tőnnünk innét. Gyere. Most, azonnal!– Mit akarsz? Nem megyek sehova. Nem hagyhatom így itt a testvéreimet.– Hagyd ıket, Jack. Már hiába minden.– Segítenem kell nekik!– Semmit sem tehetünk értük. Magadra gondolj. Veszélyben van az életed. El kell

mennünk Chicagóból.– Hová mehetnék?– Gyere el velem a szállodába. Ott reggelig biztonságban leszel, azután majd

kitaláljuk, hogy mit csináljunk.Indy megfogta Shannon karját, és elvonszolta a golyólyuggatta kocsitól, meg a

halott fivéreitıl. Valahol felvijjogott egy sziréna. Végigsiettek a Cornellen, egészen a Fifty-third-ig, azután átvágtak a Lake Park Avenue-n.

Egy villamos közeledett feléjük. Tökéletes idızítés, gondolta Indy. Tíz perc múlva már a belvárosban lesznek. Felugrottak. A villamos elindult. A kocsiban tucatnyi ember lehetett. Mind ıket bámulta. Indy az ingére, a kezére, majd Shannonra nézett. Jézus! A ruhájukat és a bırüket vér borította, így nem sétálhatnak be a Blackstone-ba. Tíz lépésnyire se közelíthetik meg a szállodát anélkül, hogy rájuk ne hívnák a

rendırséget.– Szálljunk le – mondta Indy, amikor a villamos lelassított.– Mi az ördög történt magukkal, fiúk? – kérdezte egy idısebb nı.– A vágóhídon voltunk, asszonyom – mondta Indy. – A vágóhídon.– Most mit csináljunk? – kérdezte Shannon, amikor leugrottak a villamosról.– Nem tudom, de mindenképpen meg kell mosakodnunk.A forgalmas utakat elkerülve végül elértek a Jackson Parkba. Egyenesen a

Képzımővészeti Palota közelében tevı tóhoz siettek. Borús, hővös nap volt, a park szinte teljesen kihalt volt. Indy elıvett egy zsebkendıt, megnedvesítette a tó vizében, azután úgy-ahogy ledörgölte vele az arcát meg a kezeit. Kicsavarta a zsebkendıt, átadta Shannonnak, aki szintén megpróbálta tisztára mosni magát.

Shannon visszaadta Indynek a zsebkendıt, és üres tekintettel maga elé bámult. Sokkos állapotban volt. Mindenképpen el kellett jutniuk a szállodába. Az arcuk már viszonylag tiszta volt, a ruháik viszont nem. Valahogy rendbe kellett szedniük magukat, mielıtt visszamennek a Blackstone-ba.

Indy hirtelen meglátta a két trencskós férfit. Ugyanaz a két pasas volt, aki a múzeum elıtt várakozott. Vajon kik lehetnek, és mit keresnek itt? Ahogy Shannonal együtt eltántorgott a tó mellıl, Indy a szeme sarkából a két emberre nézett, és támadt egy ötlete.

– Még megvan a pisztolyod, Jack?Shannon bólintott.– Helyes. Látod azt a két fickót? Amikor azt mondom, hogy „most”, akkor rántsd

elı a fegyvered. Hallod, Jack?– Hallom – mondta Jack monoton hangon, és követte Indyt, aki elindult a páros

felé.Amikor a közelükbe értek, a két férfi elkanyarodott.– Hé, barátaim! Mennyit kérnek azokért a kabátokért? – kiáltotta Indy.A két fickó megállt, és megfordult.– Mi? – kérdezte az egyik. Indy látta rajtuk, hogy ikrek.– Szükségünk lenne az esıkabátukra.– Nem tudom, mirıl beszél – mondta az egyik férfi. Erıs akcentussal beszélte az

angolt.– És nem szoktuk eladni a ruháinkat az utcán – mondta Iker Kettı. Elindultak.– Adják ide a kabátjukat! Most!A két férfi megállt, és megfordult. Indy erıs és izmos volt, de nem ért fel a

pasasokkal. Az ikrek legalább ötven fonttal nehezebbek, félarasznyival magasabbak voltak nála, a nyakuk pedig olyan vastag volt, akár Indy combjai. Indy Shannonra lesett.

– Most – ismételte.Iker Egy megmarkolta Indy gallérját.– Azt hiszem ideje, hogy a saját véred mocskoljon be.Shannon kezében hirtelen megjelent a pisztoly. Célba vette Iker Egy fejét, és

leütötte a kalapját. A pasas teljesen kopasz volt.– Ereszd el, és lépj hátra, ha a válladon akarod tartani azt a biliárdgolyót!A férfi engedelmeskedett.– Most mind a ketten vegyétek le a kabátotokat, különben kilyukasztom rajtatok!Indyt meglepte Shannon élénksége. Úgy látszott, amikor az iker megfogta ıt,

Shannon egyszeriben kipattant a tőzharc és a testvérei halála okozta letargiából.Az ikrek levetették a kabátjukat.– Dobjátok a földre – mondta Indy. – Most induljatok el. Gyerünk!Ahogy az ikrek pár lépésnyire eltávolodtak, Indy felkapta a kabátokat.

– Tőnjünk innen a francba!Kirohantak a parkból, és csak a Lake Park Avenue-n álltak meg. Felvették a

kabátokat. Egy újabb villamos közeledett. Mindketten elvesztek az óriási esıkabátban, de most ez számított a legkevésbé.

Felkapaszkodtak a villamosra. Az utasok ügyet sem vetettek rájuk. Tíz perccel késıbb beléptek a Blackstone halljába. Az esıkabátok övét szorosra fogták, zsebbe dugott kezükkel pedig felhúzták az alját, nehogy végigsöpörjék a szınyeget.

A lift a földszinten várakozott.– Hogy van, uram?Indy felnézett. Az ajtónálló kezelte a liftet.– Hello, Frankie. Azt hittem, az ajtónál dolgozik.– Sokoldalú ember vagyok – felelte Frankie. – Ma a liftet kezelem. De az igazat

megvallva, uram, unalmas egész nap ebben a kalitkában ücsörögni. De nehogy megmondja a fınökömnek, hogy mit mondtam!

Ahogy a lift elindult, Indynek támadt egy ötlete. Nyilvánvaló volt a helyzet megoldása, csak rá kellett vennie Shannont, hogy beleegyezzen. Tudta, ez nem lesz nehéz.

– Frankie, elbeszélgettem ma egy fiatal hölggyel. Miss Zobolotszkijjal. Nem tudja véletlenül, hogy melyik szoba az övé?

Frankie elvigyorodott.– Dehogynem! A kisasszony és az apja az öné fölötti lakosztályban lakik.A lift megállt. Végigmentek a folyosón, Indy szobájához.– Jack, mi lenne, ha mind a ketten elmennénk Törökországba?– Azt akarod, hogy elmenjek veled Törökországba?– Miért ne? Nem is találhatnál jobb búvóhelyet. És ne felejtsd el, Katrina is velünk

jön.– Ez igaz. Nem rossz ötlet… Feltéve, ha Zobolotszkij hajlandó magával vinni.Indy kinyitotta a lakosztály ajtaját.– Ha rám szükségük van, akkor téged is magukkal kell vinniük. Ilyen egyszerő.Shannon hátba vágta Indyt.– Ez óriási! Igazi barát vagy.– Persze, hogy az vagyok. Gyere. Szabaduljunk meg ezektıl a ruháktól, és

menjünk fel egy kis csevegésre.

10.

MENEKÜLÉS

Katrina türelmetlenül toporgott a lift elıtt. Az ajtó fölötti nyíl a a földszint jelérıl a kettesre fordult, azután megállt. Most azonban már hallotta a motor zúgását, és a nyíl lassan a négyes felé tartott.

Nem próbált vitába szállni az apjával. Hiábavaló lett volna. Zobolotszkij makacs volt, és mindig kitartott az elhatározása mellett. Katrina nem értette, hogy az apja miért gondolta meg magát olyan hirtelen, miért változott meg Indyrıl a véleménye. Talán az ı arcán látott meg valamit, talán ı mormolt el egy szót, miközben a Bárka-szilánkot szorongatta? Valami oka csak volt, hogy ki akarta hagyni Indyt az expedícióból!

Az ajtó végül kinyílt, és a liftesfiú rájuk biccentett. Ugyanaz a fiatal férfi volt, aki elızı este, amikor kivette a fadarabot a széfbıl, felkísérte a szobájába.

– Átvehetem a csomagjait, Miss Zobolotszkij?– Köszönöm. Nem nehéz.Katrina a kézitáskáját, meg egy kis utazótáskát tartott a kezében, az apja pedig egy

bıröndöt, meg a Bárka-szilánk táskáját. Úgy tervezték, amíg kijelentkeznek, a többi csomagjukat a londinerrel fogják lehordatni.

Amint az ajtó bezáródott, és a lift elindult lefelé, Katrina magán érezte a liftesfiú tekintetét. Komor pillantással adta a tudtára, hogy nem szereti, ha bámulják.

– Miss Zobolotszkij…– Igen? – mondta Katrina zord hangon Egy szót se az esti találkozásunkról!,

parancsolt a fiúra némán.– Valaki éppen az imént kérdezısködött ön felıl.– Ki volt az? – kérdezte Zobolotszkij.– Mr. Jones.– Mikor volt itt?– Most is itt van.– Hol?– Katrina! Elég ebbıl. Semmi szükség rá, hogy bármit is mondjunk annak az

embernek. Csak túlkomplikálnánk a helyzetet.– De Papa! Mi bajod vele?– Nem hiszem, hogy jó hatást gyakorol rád.Katrina szeretett volna mondani valamit arról, hogy a kislányok egyszer felnınek,

szerette volna felidézni azt, amit az apja mondott errıl, de a liftesfiú elıtt mégsem tehette.

Az ajtó kinyílt. Zobolotszkij megragadta a bıröndjét, és a recepciós pult felé terelte Katrinát.

– Mr. Jones csalódott lesz – dörmögte maga elé Frankie. – Ebben biztos vagyok.

Indy Shannonra nézett, és megpróbálta visszafojtani a nevetését. Shannon az ı ruháit viselte: a nadrág pár ujjnyival rövidebb volt a kelleténél, az ing pedig túl bı volt rá.

– Mindegy, amíg nem tudunk neked szerezni egy pár új ruhát, ez is megteszi. Menjünk fel.

Végigsiettek a folyosón, és megvárták a liftet.– Eggyel feljebb – mondta Indy.Frankie elhúzta a száját.– Ugye nem Miss Zobolotszkijhoz indultak?– Miért, talán baj?– Nem, de úgy tizenöt perccel ezelıtt kijelentkeztek. Már elmentek.Indy kitartotta a kezét, nehogy becsukódjon a lift ajtaja.– Megmondták, hogy miért mennek el ilyen hirtelen?– Nem, uram. De azt hiszem, Mr. Zobolotszkij félt valamitıl.– Van valami ötlete, hova mehettek?– Errıl sem beszéltek, de szerintem a vasútállomásra.– Köszönöm. – Indy és Shannon visszasietett a szobába.– Kíváncsi vagyok, mitıl félt az öreg – mondta Shannon.– Menjünk, és tudjuk meg! Összepakolok. Öt percen belül indulhatunk.– De nekem nincs semmi holmim – tiltakozott Shannon.– Helyes. Majd segítesz cipelni az enyémet.

Katrina leverten ült az ablak mellett. A kalauz utoljára szólította fel az utasokat a beszállásra. Indynek itt kellene lennie. Velük. De már túl késı. Nélküle fognak elindulni – ez legalább olyan rossz volt, mint az, hogy nem mondhatta meg neki nem

tarthat velük.Az eseményekben bekövetkezett fordulat hatására elgondolkozott. Ha tévedett

Indyvel kapcsolatban, talán semmiben sem volt igaza. Talán csak azért gondolta, hogy Indy a megfelelı ember az expedíció számára, mert fiatal és jóképő. Talán éppen ez volt az oka annak is, hogy az apja nem akarta magukkal vinni. Lehet, hogy csak azért látta azt a látomást, hogy az apja elmegy Törökországba, és felmászik az Ararátra, mert ezt akarta látni. Talán tényleg lehetetlen megjósolni a jövıt…

Mi van akkor, ha a Bárka-szilánk nem más, mint egy darab régi tőzifa, a látomásai pedig csak feléledt gyermekkori fantáziálások? Mi van akkor, ha a Bárka nem is létezik? De Papa nem hazudna… Neki látnia kellett. Hacsak…

Valami zavarta az apja történetében. Volt benne valami, amit nem tudott beilleszteni a többi esemény közé.

Indynek hamar rá kellett jönnie, hogy nagyon kevés reményük van rá, hogy megtalálják Zobolotszkijt és Katrinát. Közeledett a nyár elsı hétvégéinek egyike, és a pályaudvar olyan zsúfolt volt, mintha az összes chicagói megpróbált volna távol kerülni a várostól.

– Ha pár percen belül nem találjuk meg ıket, szerintem az lesz a legjobb, ha felugrunk az egyik vonatra, és eltőnünk innen – mondta Indy.

– Szeretnék venni egy pár ruhát – mondta Shannon. – És el akarok menni a mulatóba egy kis pénzért. Üres zsebbel nem indulhatok el.

– Legyen eszed, Jack! – Végigmentek a peronon. A kétoldalt álló vonatokra emberek szálltak fel. – Ha visszamész a klubba, halott ember vagy. Ruhákat pedig egy másik városban is szerezhetünk. Tudod, nem csak Chicagóban árulnak ilyesmit.

Shannon nem törıdött Indy gúnyos megjegyzésével.– Capone és a pribékjei most valószínőleg meghúzzák magukat. Nem fognak

bántani.– Ó, Jack, ha nem csal az emlékezetem, Capone azt mondta, ha nem az ı szabályai

szerint játszol, vége az elıadásnak. Én hiszek annak a pasasnak. Szerintem mindig betartja az ígéretét, ha az ellenségei megölésérıl van szó.

Shannon megvonta a vállát.– Nem tudom, Indy. Hova mennénk? New Yorkba?– A francba, nem! Ha vadásznak rád, New York legalább olyan rossz hely, mint

Chicago. Talán még rosszabb is.– Hallgatlak… Már te magad is úgy beszélsz, mintha a Shannon fivérek közé

tartoznál. Istenem, a végén még elrontalak!– Hagyd ezt abba. Jack. Elegem van a gengszterekbıl. Ezt te is tudod.Indy már korábban beszélt Shannonnak Julian Rayrıl, a New-Yorki bukmékerrıl,

arról a gengszterrıl, aki arra fogadott, hogy Fawcett ezredes nem fog visszatérni az amazóniai elveszett város létezését igazoló bizonyítékokkal. Indynek akkor rá kellett jönnie, hogy a saját fınöke, Victor Bernard is szerencsejátékos volt, és összefogott Rayjel, hogy közösen megakadályozzák, hogy ı eljusson Amazóniába. Ray emberei és Bernard kis híján elérték a céljukat.

– Ha New York kiesik, akkor hova megyünk? – kérdezte Shannon, mintha Chicagón kívül egyedül New York létezne.

– Van egy ötletem. Miért ne mennénk fel valahova a Michigan felsı partjára? Tudod, a tó túlsó oldalára. Építenénk egy kunyhót az erdıben, és egy ideig meghúznánk magunkat.

– Igen? És mibıl akarsz élni? Favágásból? Felejtsd el. Ismersz engem. Én szeretem a városokat.

Indy éppen azt akarta mondani Shannonnak, hogy jobb lenne, ha egy idıre

hozzászokna a nomád életmódhoz, amikor hirtelen megpillantott egy ismerıs arcot. Capone egyik pribékje volt, az a fickó, aki megverte a börtönben.

– Oda nézz! Balra, a következı vagon mellett…– Látom. Szemben, a másik vonatnál meg ott van a haverja. Szerintem az lesz a

legjobb, száznyolcvan fokos fordulatot teszünk, és visszamegyünk.– Jó ötlet.Megfordultak, és határozott, de nyugodt léptekkel elindultak visszafelé. Nem

akarták magukra vonni a figyelmet. Elértek a vonat végéhez, átmentek a másik peronra, ami mellett egy sziszegı, füstködöt okádó mozdony készült elindulni.

– Beszállás! – üvöltötte a kalauz, és elhadarta a városokat, ahol a vonat meg fog állni. A legutolsó New York volt.

Ahogy elindultak a peronon, a vonat meglódult, hogy kigördüljön a pályaudvarról. Ha Zobolotszkij – archeológussal, vagy anélkül – Törökországba készült, az volt a legésszerőbb, ha Katrinával együtt New Yorkba utazik. Ám Zobolotszkij tervei pillanatnyilag másodlagosak voltak; Indy azzal volt elfoglalva, hogy életben maradjon.

Shannon megfogta Indy karját.– Állj. Baj van. Elıttünk.A peron zsúfolt volt, ezért eltartott egy ideig, mire Indy meglátta a két pasast. Nem

Capone pribékjei voltak, hanem az ikergazfickók. A páros egyenesen feléjük tartott.Indy és Shannon megpróbált beleveszni a tömegbe.– Kár, hogy a szállodában hagytuk az esıkabátokat – mondta Shannon. – Talán

megegyezhetnénk velük.– Szerintem ezek nem amolyan alkudozós fickók. Nem tudom kik ık, de nekem

nem tetszenek.Indy hátralesett a válla fölött. Az ikrek egyre közelebb értek hozzájuk. Indy

pislogni kezdett. A másik irányból Capone emberei közeledtek. Egyikük meglátta ıket, mire mindketten futni kezdtek.

– Azt hiszem, nagy bajban vagyunk, Jack.A vonat felgyorsított. Az utolsó vagon volt az egyetlen reményük.– Ugorjunk fel! – ordította Indy.Mind a ketten futni kezdtek a mellettük elhúzó vagon után. Mind a ketten egy-egy

táskát cipeltek. Indy elrugaszkodott, és megmarkolta a korlátot. A táskáját a kocsi hátsó peronjára ejtette, és Shannon kezéért nyúlt. Shannon a vonat után vágtatott. Mögötte a két gengszter rohant. Indy elıredılt, és kinyúlt, amennyire csak bírt. Az ujjai megérintették Shannon kezét, végül megmarkolták a csuklóját. Indy felrántott a peronra Shannont.

Capone egyik embere a korlát felé vetıdött ugyanabban a pillanatban, de egy másik szögbıl az egyik orosz is elıreugrott. A két férfi összeütközött, és a vágány melletti peronra esett. A társaik felbotlottak bennük.

– Viszlát, fiúk!Indy ezt nem szó szerint értette, és még nem tudta, hogy az oroszokat valóban

viszont fogja látni.

Katrina merengve bámult ki az ablakon, amikor egyszer csak meglátta, hogy a két orosz éppen fel akar szállni az övékkel szomszédos kocsiba.

– Nézd papa! Már megint azok az ikrek!– Rájuk van most a legkevésbé szükségünk – morogta Zobolotszkij.A két férfi nem bántotta ıket. Semmit sem csináltak, de a Papának igaza volt velük

kapcsolatban. Biztos, hogy bolsevik kémek voltak.Az ikrek egyike, Katrina legnagyobb meglepetésére, a peron vége felé mutatott.

Ahelyett, hogy felszálltak volna a vonatra, elsiettek. Katrina a nyakát tekergetve próbálta szemmel kísérni ıket.

– Mit csinálnak? – kérdezte Zobolotszkij.– Nem tudom…A vonat elindult. Bármi volt is az, ami magára vonta az ikrek figyelmét, Katrina és

az apja malmára hajtotta a vizet. Még egy pár másodperc, és szabadok lehetnek!– Látom Indyt! – Katrina szinte kiáltott. – Odakint van.Indy és egy másik férfi a vonat után rohant. Az ikrek üldözıbe vették ıket, ahogy

két másik ember is. Katrina alig hitt a szemének. Honnan tudtak ezek Indyrıl, és ki az a másik kettı? És tulajdonképpen ki Indy társa? Katrina csak egyetlen pillanatra látta. Valahogy ismerısnek találta.

Katrina rángatni kezdte az ablakot, de hiába: nem tudta annyira felhúzni, hogy kidughassa rajta a fejét. Az üveghez szorította az arcát. Már nem látta Indyt, de másik férfit sem.

– Mi történt? – kérdezte Zobolotszkij.– Nem tudom. De igen… Ott vannak! – Kik?– Az oroszok. Nem sikerült felszállniuk a vonatra. Megszabadultunk tılük.– És Jones?– İt nem látom, Papa, de azt hiszem, hogy a vonaton van. Egy másik férfival volt.

Ismerıs volt az illetı… Már tudom, ki az! Az az ember, a templomból. Jack. Az, aki pisztonozott.

– Nem tetszik nekem ez az egész. Egyáltalán nem tetszik.– Papa, hát nem érted? Ennek így kellett történni. Megszabadítottak minket a

bolsevikoktól.Katrina tudta, hogy az apja óvatos ember, de látta az arcán, hogy elgondolkodik

azon, amit mondott neki.Zobolotszkij a fülke kilincse után nyúlt.– Te várj itt. Mindjárt visszajövök.

– Tudod, Indy, kár, hogy ez a vonat nem a Michigan felsı félszigetére visz minket – mondta Shannon, miközben szabad ülıhely után kutatva végigmentek a kocsi folyosóján.

– Oké, oké. Talán nem volt a legjobb ötletem, de legalább mondtam valamit.Indy hirtelen megtorpant. Shannon a hátának ütközött. Zobolotszkij, aki éppen

akkor lépett be a kocsiba, öt lépés távolságban megállt. Mereven Indyre bámult, és nem látszott rajta, hogy meglepte a találkozás.

– Azt hiszem, mi mindig egymásba botlunk – mondta Indy.– Ez így van – mondta Shannon, aki nem tudta, hogy a barátja valaki máshoz

beszél.– Mit keres maga itt? – kérdezte Zobolotszkij.– Jack és én most éppen ülıhelyet.Zobolotszkij komoran bólintott, és Indy mögé, Shannonra nézett.– Magával a minap találkoztam a templomban. A lányommal beszélgetett.– Igen – mondta Shannon. – İ is itt van?Indynek feltőnt a barátja hangjában csengı vágyakozás. Rosszallóan Shannonra

pillantott.– Miért nem ülnek le a mi fülkénkben? – kérdezte Zobolotszkij.– Remekül hangzik – mondta Shannon.Ahogy Zobolotszkij néhány lépéssel elıttük haladva elindult, Indy Shannonra

nézett.– Csak nyugi! – suttogta.

Elıször Zobolotszkij lépett be a fülkébe, azután megfogta az ajtót Indy és Shannon elıtt.

– Azt hiszem, mindketten emlékeznek Katrinára.Hogy is felejthetném el?, gondolta Indy. A lány rájuk pillantott, és – Indy esküdni

mert volna rá – elpirult.– Láttam, ahogy felszálltak. – Katrina egyenesen Shannonra nézett. – Hogy van,

Jack? Nem is tudtam, hogy ismerik egymást.– Már találkoztunk – Shannon le sem vette a szemét a lányról.– Jót futottunk, hogy elérjük a vonatot – mondta Indy, és leült a lánnyal szemközti

ülésre. Shannon Katrina mellé akart telepedni, de Zobolotszkij Indy mellé irányította.A francba veled, Shannon, gondolta Indy, miközben Zobolotszkij leült a lánya

mellé.– Úgy látom, korán elindultak – mondta az expedíció vezetıjének.Amikor Zobolotszkij nem válaszolt, Indy folytatta:– Úgy érzem, ennek valami köze lehet azokhoz a kopasz ikrekhez. Igazam van?– Azok ketten bolsevik kémek. Trockisták. Egészen eddig követtek minket.– New Yorkból kapcsolatba léptünk volna magával – mondta Katrina.Indy bólintott, és eltőnıdött, vajon ezt hogy akarták megtenni, hiszen nem mondta

meg nekik, hogy hol érhetik el.– Örülünk, hogy itt van. Igaz, Papa?Zobolotszkij a két férfira bámult, de egy szót sem szólt.Indy megköszörülte a torkát.– Engem mindig túlságosan felizgat, ha belekeveredem a bolsevikok elleni

politikai csatározásokba, de a barátom a segítségükre lehet, így van, Jack?Shannon még mindig nem tudta levenni a szemeit Katrináról.– Mi van?– Azt mondtam, hogy segíteni tudsz a biztonsági intézkedések megtételében…– Ja? Persze. Hogyne.Zobolotszkij fújt egyet.– Mibıl gondolják, hogy elviszem magukat az Ararátra? Nem vakációzni indulunk,

ha nem tudnák.– Magának szüksége van egy archeológusra, és fogytán van az ideje. Van néhány

ellensége, és szüksége van védelemre is. Itt lép be a képbe Jack.Indy nem tudta, hogy Zobolotszkijnak valóban fogytán van-e az ideje, vagy sem, de

úgy beszélt, mintha mindennel tisztában lenne, és remélte, hogy a drámai kijelentés felébreszti az ex-katona kíváncsiságát.

Zobolotszkij Shannonra bámult, aki erılködve próbálta meg figyelemmel kísérni a beszélgetést.

– Ez az ember úgy néz ki, mintha saját magát sem tudná megvédeni, nemhogy mást.

– Tréfál? – tiltakozott Indy. – Tudom, hogy San Franciscóban lakik, de biztos vagyok benne, hogy már hallottak a chicagói South Side-on ténykedı veszedelmes Shannon bandáról.

Zobolotszkij meghökkent.– Azt hiszem, már hallottunk róluk, Papa – mondta Katrina, és Shannonra

mosolygott.– Jack a Shannon fivérek egyike. Rengeteget tud a védelemrıl.– Szükségünk van védelemre, Papa. – Katrina hangja lágy volt. – Azt mondtad,

hogy a küldetés veszélyes lesz.Zobolotszkij egy pillanatig gondolkodott, azután kinyújtotta a kezét, és

megpaskolta a lánya lábát.

– Rendben, mind a ketten velünk jöhetnek. Minden segítség hasznunkra lehet.Indy és Shannon Zobolotszkij kezére nézett – a kézre, ami Katrina combján

nyugodott –, és mindketten ugyanarra gondoltak. Azt kívánták, bárcsak az ı kezük lehetne ott.

11.

ÉLET A BAZÁRBAN

Két héttel késıbbIsztambul

– Nefis… simit, simit.Ahogy az ágyban forgolódott, a szavak visszhangot vertek Indy fejében. Valahol a

szállodai szobájukon kívül kiáltozott valaki.– Ébren vagy? – kérdezte Shannon.– Félig.– Ezt nézd meg! – Shannon kihajolt az ablakon. Isztambul belvárosának látképe

pompázatos volt: a kora reggeli napfény narancssárga ragyogásában az égre rajzolódott a kupolák és a minaretek körvonala. Ám Shannon figyelmét valami egészen más vonta magára.

– Nefis… simit, simit.Az utca túlsó oldalán álló házak ablakaiból köteleken kosarakat eresztettek a lent

várakozó árus elé. A férfi fánk alakú tárgyakat húzott le a kezében tartott hosszú botról, és sorra a kosarakba helyezte ıket.

– Ezért ébresztettél fel?– Mit árul ez? – kérdezte Shannon.– Nem tudom. Simitet. Azt hiszem. Valami kenyérféle lehet.Indy a szemközti ház egyik ablakában meglátott egy fiút, aki éppen egy kosarat

eresztett lefelé.– Mi ez? Bu nedir?A kölyök felkapta a fejét, és meglepetten Indyre nézett.– Ah, angol. Mennyi az idı?– Korán van még. Mit tesz az az ember a kosarakba?– Jó reggelt. Hogy van? – felelte a kölyök. Lassan, akcentussal ejtette ki az angol

szavakat. – Törökország gyönyörő? Igen?– Nem felel a kérdésedre – mondta Shannon, és felnevetett.Hirtelen egy kar jelent meg az ablakban, és berántotta a kölyköt a szobába. Egy

pillanattal késıbb egy tizenegy-tizenkét éves lányka lépett a helyére. Kihajolt, felhúzta a kosarát, majd átnézett Indyre, és elmosolyodott.

– Az öcsém nem beszél angolul. Csak néhány kifejezést ismer. Kérnek simitet reggelire?

– Mi az a simit?– Forró kenyér. Nagyon finom, ízleni fog maguknak.– Nincs kosarunk…A lány beemelte az ablakon a kosarát.– Semmi baj. Az ajtajukhoz viszek néhányat.– Ne fáradj.– Ó, semmiség. Maguk misafir.

– Rendben. Tesekkur ederim.Indy visszahúzta a fejét az ablakból.– Hamarosan megérkezik a reggelink.– Mit mondtál neki? – kérdezte Shannon csodálkozva.– A kislány áthoz nekünk egy pár simitet, mert a hazája vendégei vagyunk.

Megköszöntem neki.– Nem is tudtam, hogy beszélsz törökül.– Annyit tudok, hogy elboldoguljak – mondta Indy, és felöltözött.– Taníts meg egy-két szót!– Jól van. Turkce bilmiyorum.– Teurk-chech bihl-mih-yohrum – ismételte Shannon. – Ez mit jelent?– Nem beszélek törökül.– Remek. Hasznát fogom venni, ha valakinek kétségei lennének. Igaz?– Eltaláltad.Pár perccel késıbb kopogást hallottak. Indy kinyitotta az ajtót: a kislány állt elıtte.

A kezében egy tálcát tartott; tea volt rajta és simitek, kenyértésztából készült, szezámmaggal beszórt fánkok. A lány kopott ruhát viselt; fekete haja szépen be volt fonva.

– Remélem, tetszik maguknak Törökország – mondta, és letette a tálcát.Indy megköszönte, és átadott egy kevés aprópénzt. A lány a zsebébe süllyesztette

az érméket.– Hogy hívnak? – kérdezte Shannon.– Sekiz.– Ez egy szám – mondta Indy.– Igen, az. Azt jelenti, hogy nyolc. Én vagyok a családban a nyolcadik gyerek.– Sokan vagytok testvérek – mondta Shannon.– Tizenegyen.– Jársz iskolába? – kérdezte Indy.– Nem, most nem lehet. Az apám bıráru boltjában dolgozom, a bazárban.– Csizmákat is árultok? – kérdezte Shannon. – Szükségem lenne egy párra.– Nem, a csizmák egy másik utcában vannak. Mi csak táskákkal foglalkozunk. Mi

készítjük ıket.– Szereted a munkád?A kislány megvonta a vállát.– Egyszer majd idegenvezetı akarok lenni. Ha akarják, megmondom, mit érdemes

megnézniük.Katrina olyan hirtelen jelent meg a kislány mögött, akár egy materializálódott

szellem.– Zavarok?– Nem, jöjjön csak be. – Indyt meglepte a lány látogatása.Az út során Katrina alig szólt hozzájuk. A New Yorkból Athénba vezetı hajóút

során vagy az apjával volt, vagy órákat töltött teljesen egyedül a kabinjában. Indy többször megpróbált beszélgetést kezdeményezni vele, de Katrina mindig talált valamilyen kifogást, amivel kimentette magát a társalgásból. Shannon sem járt több szerencsével. Neki sem sikerült jobban megismernie a lányt, és ı sem értette, miért viselkedik így.

– Éppen most kaptuk meg a reggelinket, és elbeszélgettünk egy kicsit – mondta Shannon. – Ez itt Sekiz. A szomszédos házban lakik.

– Gunaydin. – Katrina a kislányra mosolygott.– Önnek is jó reggelt – felelte Sekiz.Katrina felnevetett, és a férfiakra nézett.

– Csak azért jöttem, hogy megmondjam, Papával elmegyünk, hogy megszerezzük a szükséges engedélyeket, és megszervezzük a további utunkat. Papa bízik benne, hogy ma, de legkésıbb holnap már minden papírmunkán túlleszünk.

– Remek – mondta Indy.Kíváncsi volt Isztambulra, de szeretett volna a lehetı leghamarabb továbbindulni.

Athénban öt teljes napig lófráltak, mert Zobolotszkijék meglátogatták a városban élı rokonaikat. Indy és Shannon napközben Athénban kószált, esténként pedig a tavernákban ücsörögtek, és ouzót iszogattak. Közben újra és újra felidézték a néhány évvel korábbi, Görögországbeli kalandjukat. Ittak mindenre, ami eszükbe jutott: az országra, a barátságukra, a titokzatos Katrina és a Zobolotszkij család egészségére, meg a végtelen rokonlátogatásokra.

Végül azonban útra keltek, és most Isztambulban voltak. Ez persze még nem azt jelentette, hogy készen állnak az Ararát megmászására: még meg kellett szerezniük bizonyos engedélyeket, és keresztül kellett utazniuk az országon, hogy eljussanak a hegyhez. Törökország alakja olyan volt, akár egy lábfejé – Isztambul a lábujjak közelében helyezkedett el, az Ararát pedig a sarokrészen.

– Segíthetünk valamiben? – kérdezte Indy.– Papa azt mondta, a bonyodalmak elkerülése végett az lesz a legjobb, ha ketten

megyünk. Katrina félénken Indyre mosolygott. – Vacsoránál majd mindenrıl beszámolok. – Shannonra pillantott. – Mindent elmondok majd maguknak.

– Micsoda szerencsénk van! – mondta Indy, miután Katrina elment. – Ma este részletesen megismerhetjük a török bürokráciát.

– De Katrina legalább kibújt a csigaházából mondta Shannon. – Feléledtek a reményeim…

A fültıl-fülig érı, vastag bajuszt viselı férfi a szállodával szemközt, az utca másik oldalán állt, egy simitet majszolt, és az egyik közeli bolt elıtt álldogáló emberek beszélgetését hallgatta. A férfit Hasszánnak hívták. Teljesen belemerült az eszmecserébe. A bolt elıtt álló kis csoport tagjai azon vitatkoztak, hogy az arab betőkrıl át kellene térniük a latin ábécé használatára, és nyugatosult nemzetté kellene válniuk. Hasszán úgy hallotta, hogy a többség jó gondolatnak tartja a modernizációt, de most, hogy kezdetét vette, már érzik a hátrányait is. Hasszán örült ennek. Annak ellenére, hogy Londonban tanult, hő maradt a török tradíciókhoz, és helytelenítette a legutóbbi években Törökországon végigsöprı változásokat. İ maga is a változások áldozata volt, de készen állt rá, hogy küzdjön ellenük,

Hasszán figyelme a szállodából kilépı idısebb férfira, és a társaságában levı fiatal nıre terelıdött. Odabólintott a tıle pár lépésnyi távolságban, az egyik kapualjban várakozó férfinak, és elnézte, ahogy a páros után ered. Hasszán a helyén maradt, hogy lássa, mit csinál majd a másik két külföldi. Éveken át türelmesen várakozott az expedíció tagjainak megérkeztére, ezért nem érdekelte, hogy várnia kell még pár percet vagy órát. A terv kész volt. Már csak azt kellett eldönteni, hogy pontosan hogyan és mikor hajtják végre.

Reggeli után Indy és Shannon a Bazár, a pici boltokból, éttermekbıl, mőhelyekbıl és mecsetekbıl álló labirintus felé indult. Ahogy beléptek az egyik kapun, elhaladtak egy hatalmas, aranyból készült címerpajzs alatt. A Török Birodalom idejébıl származott, és arra emlékeztetett, hogy a régi eszmék még mindig élnek.

A szők, kanyargós, egymásba torkolló utcácskák ellenére a piactéren rend uralkodott. Az egyik utcában tucatnyi rézmőves árulta a tálait, egy másikban kizárólag használt Koránokat kínáltak eladásra, egy harmadik sikátort többezer vég színes textíliával tömtek meg – és így tovább, utcáról utcára, háztömbrıl háztömbre. Emitt

birkabıröket aggattak az állványsorokra, amott csak pántokat és gyöngyöket árultak, és itt volt a világ egyetlen olyan utcája, amiben kizárólag Hódító Mehmet portréit kínálták eladásra.

– Úgy emlékszem, Zobolotszkij azt mondta, nem vakációzni jöttünk, de mégis úgy érzem magam, mintha szabadságon lennék – mondta Shannon rosszkedvően.

– Élvezd, amíg lehet.– De én nem szeretek turistáskodni. Legfeljebb csak Katrinával… Ha vele

lehetnék, ezt sem bánnám.Shannon idınként úgy viselkedett, akár egy gyerek. Indy ilyenkor egyszerően nem

vett róla tudomást. A barátjához hasonlóan ı is alig várta, hogy tovább menjenek, de nem bánta, hogy szétnézhet Isztambulban. Barátságos, lüktetı város volt, bár a nyugati ember számára talán egy kicsit kaotikusnak tőnhetett. Bizonyos értelemben sokkal kellemesebb volt az idegenek számára, mint az Észak-európai városok. Itt az emberek szívesen megálltak, hogy válaszoljanak a kérdésekre – még akkor is, ha nem tudták a feleletet –, viszont nem sokat kérdezısködtek. Nem várták el az idegentıl, hogy ismerje a nyelvüket, és boldogok voltak, ha mégis erıfeszítést tett, hogy törökül beszéljen velük. Indy gyermekkorában már járt Törökországban, és meglepetten tapasztalta, hogy akkori benyomásai most is igaznak bizonyultak.

Amikor elértek a vargák sorára. Shannon elámult a körülöttük levı rengeteg lábbeli láttán. Végül hagyták, hogy betereljék ıket az egyik üzletbe. Miközben mentateát iszogattak, a vén boltos segített Shannonnak a csizmák felpróbálásában, a fia pedig közben megpróbálta meggyızni Indyt, hogy vegyen ı is egy párat. Amikor látta, hogy minden hiábavaló, és az idegen nem mutat hajlandóságot a vásárlásra, a feketeszemő fiatalember közelebb húzta Indyhez a székét, és valami különleges csizmáról kezdett beszélni.

– Tudja, a belsejében van még egy réteg bır. Az alá bármit elrejthet, amit nem akar megmutatni a fináncoknak. Érti?

Indynek fogalma sem volt róla, hogy mit rejthetne el egy csizmában a vámosok elıl.

– Mondja csak…– Gondoltam, hogy ez érdekelni fogja magát. Tudja, be tudom varrni a csizmája

bélésébe a poros zacskókat, amikbıl azután nagy pénzt csinálhat, ha visszatér gazdag hazájába. Érti?

– Miféle porról beszél?– A heroinról. Tudja, amit mákból csinálnak.– Nem köszönöm. – Indy letette a teáját. – Jack, figyelj oda, nehogy duplabéléső

csizmát vegyél.– Ez izgat a legkevésbé – mondta Shannon. – Ezek itt nem csinálnak

negyvennégyes csizmákat!A boltos fia még mindig nem adta fel a próbálkozást.– Ezt nézze meg! – Indy elé tartotta az egyik csizma talpát, elfordította a

sarokrészt, mire egy rejtett résbıl elıcsúszott egy arasznyi hosszúságú penge.– Na, ez már érdekes. – Indy megvizsgálta a csizma sarkát. – Az enyémmel is meg

tudná ezt csinálni?A fiatal varga elmosolyodott.– Kész lesz, mielıtt kimondhatná, hogy Ali Baba!Pár perccel késıbb betértek egy másik boltba, azután egy harmadikba, ahol

Shannon végül talált magának egy pár csizmát. Mindegyik helyen megkínálták ıket egy csésze teával, és miközben sétálgattak, seregnyi bámész kísérte figyelemmel a mozdulataikat.

– Azt hiszem, ma mi vagyunk a figyelem középpontjában – jegyezte meg Shannon.

– Nem mindennap látnak ilyen magas, vézna, vöröshajú fickót.– Szerintem se. Bárcsak itt lenne a pisztonom! Játszanék nekik egy kis chicagói

dzsesszt.– Ebben biztos vagyok. Menjünk, keressünk valami éttermet.Ahogy elindultak, a bámészok követték ıket.– Mit gondolsz, bajban vagyunk? – kérdezte Shannon, és hátralesett a válla fölött.– Nem. Csak kíváncsiak. Ennyi az egész. A piac biztonságos.– Akkor miért hordasz magaddal pisztolyt meg korbácsot, és miért rakattál kést a

csizmádba?– Arra az esetre, ha esetleg tévednék. – Indy megfordult. Az összegyőltek úgy

bámultak rá, mintha valami mutatványra készülıdne. – Van a Bazárban egy jó étterem? – kérdezte a hozzá legközelebb álló férfitól.

A török elgondolkodott, a bámészok elhallgattak. Valaki tett egy javaslatot, mire a többiek egyszerre beszélni kezdtek. Úgy viselkedtek, mintha egy étterem kiválasztása olyan fontos dolog lenne, amit mindenképpen meg kel vitatni. A férfi végül mindenkit hátraintett.

– A nevem Hasszán – mondta tört angolsággal. – Elvezetem magukat egy jó étterembe, a Kahvehane Street-re.

Indy eltőnıdött, hogy a fickónak vajon nincs-e valami jobb dolga, de azután rájött, hogy értelmetlen lenne a nyugati normák szerint megítélni a törököket.

– Oké. Menjünk.Miközben átsétáltak a piacon, a férfi megkérdezte, miért jöttek Törökországba.

Izmos fickó volt, a harmincas évei vége felé járhatott. Hatalmas bajuszt viselt, aminek a végei összeolvadtak az oldalszakállával. Hosszúkás álla, karvalyorra, és hatalmas fekete szemei voltak.

– Meg fogunk mászni egy hegyet – mondta Indy könnyedén.– Miért akarnak megmászni egy hegyet? – kérdezte Hasszán.– Egy hajót keresünk – mondta Indy.– Indy! – Shannon megcsóválta a fejét.– Mi a baj? – kérdezte Indy suttogva.– Túl sokan látnak, és túl sokan hallanak.Amikor megérkeztek az étterembe, Indy a zsebébe nyúlt, de Hasszán felemelte a

kezét, és megrázta a fejét.– Nem kell fizetni. Maguk az országunk vendégei.– Tesekkur ederim – mondta Indy, és a kalapjához emelte a kezét.Az étterem belsı terme zsúfolt volt, így a kerthelyiség egyik asztalához ültek.– Remek fickó ez a Hasszán.Shannon végigsimított vörös haján.– Kíváncsi lennék…– Mire?– Hogy mit akart. Nekem nem tetszett.– Miért nem?– A szemei miatt.– Hagyd ezt abba! Még nem szoktál hozzá a törökök külsejéhez.Shannon kibámult a közeli boltokra, és az utcán áramló forgalomra.– Ne érts félre. Tetszik ez a hely. Lenyőgöz a bazár élete. De mindig felismerem a

gyanús alakokat.

12.

AYA SOPHIA

A pincér javaslatára mind a ketten cerkez kebabi circassiant rendeltek – egy borsóból, birkahúsból, burgonyából, padlizsánból, és borsból összeállított, szósszal leöntött ételt. Amikor megérkezett az asztalukhoz, a pincér piláfot, babot, és kenyeret is hozott mellé.

Indynek feltőnt, hogy Shannon homlokán elmélyedt egy ránc. Megkérdezte tıle, hogy az étellel van-e valami baja.

– Nem, ez ízletes. Valóban az. Csak azon tőnıdtem, hogy miért változtatták át a város nevét Konstantinápolyról Isztambulra. Szerintem ha Chicagót átkeresztelnék, az emberek bediliznének.

– Stin Poli – mondta Indy, mintha ezzel mindent megmagyarázna.– Ez mit jelent?– Törökül annyit tesz, hogy „a városban”. Ez a kifejezés annyira elterjedt, hogy az

emberek a végén már nem is mondták ki a Konstantinápoly nevet. A stin poliból azután a háborút követıen, a Török Birodalom bukása után Isztambul lett.

– Miért bukott meg a birodalom?– Azért, amiért a többi nagy birodalom is eltőnt. Megváltozott a világ.

Konstantinápoly évszázadokon át hatalmas központ volt. Elıször a bizánciak, késıbb a törökök uralma alatt.

– Mi tette ezt a helyet hatalmassá? – kérdezte Shannon.– Leginkább az, hogy a Keletet és a Nyugatot összekötı szárazföldi és tengeri

útvonalak találkozásában fekszik.– Tehát ez egy gazdag ország volt.– Igen, de a szultánok kizsigerelték a tartományaikat, és az alattvalóikkal fizettették

meg a palotáik, az erıdeik, a mecseteik költségeit, meg minden egyebet is.– És most mi a helyzet? Szerintem elég nagy itt a zőrzavar.– Ez igaz. Mustafa Kemal újjáépíti az országot. A legutolsó szultán öt évvel

ezelıtt, a Török Birodalom bukása után vesztette el a hatalmát. Az országnak már van alkotmánya. Eltörölték a poligámiát. Többé senki sem viselhet fezt, az arab írásjeleket pedig felváltotta a latin ábécé.

– Miért nem hordhatnak fezt? Nekem tetszik – mondta Shannon.– A fez a szultánokra, a háremekre, és a Török Birodalom visszamaradottságára

emlékezteti az embereket.– Ha levered egy ember fejérıl a kalapot, csak azt éred el vele, hogy feldühíted –

mondta Shannon.Indy felnevetett.– Ebben valószínőleg igazad van.Shannon hátradılt a székében, és összefőzte a mellén a karjait.– Elıfordult már veled, hogy elfelejtettél valamit?– Ezt hogy érted?Shannon olyan mozdulatot tett a kezével, mintha megmarkolna valamit.– Te mindig úgy idézed fel a történelmi eseményeket, mintha itt lógnának a

levegıben, és egyszerően csak le kellene akasztanod ıket.Indy megvonta a vállát.– Ettıl tőnök intelligensnek. Különben a mesterségemhez tartozik. A legtöbbször

legalábbis így van.– A francba, én egészen tegnapig nem is tudtam, hogy Isztambul valamikor

Konstantinápoly, elıtte pedig Bizánc volt!

– Törökországnak tulajdonképpen csak egy része volt Bizánc. Viszont az egész római volt.

– Látod, pontosan errıl beszéltem az elıbb…

Mire befejezték az ebédet, a bámészok megunták ıket, így kíséret nélkül hagyhatták ela Bazárt. Átvágtak a Sultanahmet téren, elhaladtak a tavacskák, szökıkutak és a virágágyások mellett. Éppen elıttük magasodott a bizánci templom, az Aya Sophia, más néven az Isteni Bölcsesség temploma.

– Nem akarod megnézni a templomot? – kérdezte Indy, és felnézett az Aya Sophiára.

– Van benne valami különleges?– Nézz csak rá. Állítólag ez a legcsodálatosabb kupola, ami valaha épült. A hatodik

században az egész világon nem akadt párja. A bizánciak szerint az égbıl eresztették alá, egy aranyláncon.

– Nem szeretek régi templomokat nézegetni. Ezek olyanok, mint az üres kagylóhéjak. A lélek a szóban van, és nem az épületben.

Indy megvonta a vállát.– Egy szóval se mondtam, hogy látni fogjuk Istent.– Én inkább átmegyek a telegráf-irodába, és megnézem, érkezett-e táviratom. A

tiédet is megnézzem?– Igen, persze.Amíg Athénban tartózkodtak, Shannon táviratozott az anyjának. Megírta, hogy jól

van, és érdeklıdött, hogy mi történt Chicagóban, miután ı megszökött.Indy senkitıl sem várt táviratot, legfeljebb csak Marcus Brody küldhetett neki

üzenetet. Miközben az Aya Sophia felé tartott, a Brodyval, New Yorkban folytatott beszélgetésre gondolt. Indy elmondta neki tanári pályafutása legutolsó eseményeit, és beszélt az expedícióról, amire vállalkozott. Brody, aki általában nyitott volt a szokatlan dolgokra, meglepte Indyt. Szerinte Indy teljesen kétségbe lehetett esve, ha vállalkozott egy ilyen eszement küldetésre. Felajánlott egy állást a múzeumában. Indy megköszönte, de kedvesen visszautasította.

– Legalább utánanéztél, kiféle-miféle ez a Dr. Zobolotszkij? – kérdezte Brody.– Nem igazán. Annyit tudok róla, hogy éveken át győjtögette a pénzét erre az

expedícióra. Nagyon vallásos, és antibolsevik. Szerinte a Bárka létezésének bebizonyítása komoly szerepet játszhat a forradalmi kormány bukásában.

Brody összeráncolta a homlokát, és megrázta a fejét.– Remélem tudod, hogy mit csinálsz. Majd én leellenırzöm ezt az embert!– Nem szükséges, Marcus.– De, de igen. Ragaszkodom hozzá. Ha megtudok valamit, táviratozom neked

Isztambulba. Kérlek légy óvatos. Nagyon veszélyesnek tőnik ez az egész. – Brody arca kisimult. – Isztambulban ne felejtsd el megnézni az Aya Sophiát. Gondolj rám, amikor belépsz abba a bámulatos templomba…

Indy elmosolyodott, és belépett a templom egyik oldalajtaján. A következı pillanatban a tekintetét szó szerint magához rántotta a száznyolcvanegy lábnyival a padló fölött magasodó kupola. A fıkupolát kisebb mellékkupolák vették körül, melyekbıl boltívek és oszlopok nyúltak le a padlóhoz. Lenyőgözı, gondolta Indy, de valahogy komor és hideg. A templom aranylevél mozaikjait, a gyertyatartókat és az aranyoltárt már rég elhurcolták. Furcsa módon a XIII. században éppen a keresztesek fosztották ki, és a muzulmánok voltak azok, akik újra és újra helyrehozták, valahányszor az összeomlás fenyegette. Most már nem volt sem keresztény, sem muzulmán, csupán a monoteizmus szimbóluma.

Az épület szépsége a díszítések hiánya ellenére megmaradt. Az oszlopfıkön

Jusztiniánusz monogramjait lehetett látni, aki a Nike Lázadás során leégett, V századbeli eredeti templomot újjáépíttette. Ahogy Indy, az óriási ókori épület egyetlen látogatója a kupola alá lépett, szinte hallotta a falakból Jusztiniánusz szavait, melyeket az Aya Sophia elkészültekor mondott:

– Salamon, felülmúltalak!A hatalmas oszlopok még régebbi építményekbıl származtak: a vörösek a baalbeki

Naptemplomból, a zöldek Ephezusz Artemisz szentélyébıl. Indy felnézett a templom távolabbi végében levı karzat elıtt álló két zöld oszlopra. Ezek jelölték a helyet, ahol az császárnı imádta istenét.

Indy hirtelen megpillantott egy alakot. A két oszlop között egy nı járkált, majd megállt, és megvizsgált valamit a falon. Kibontott haja hosszú volt. Indy egy másodpercre azt hitte, a császárnı szelleme látogatott vissza, de azután, ahogy a nı az egyik felsı ablakon keresztül beömlı fénysugárba lépett, felismerte.

– Katrina! – Indy hangja visszhangot vert a falak között.A lány Indyre pillantott, és az ajkai elé emelte az ujját. Indy felfelé fordította a

tenyereit, mintha azt kérdezné Katrinától, hogy mit keres ezen a helyen. A lány kihajolt a két oszlop közül, és intett Indynek, csatlakozzon hozzá.

Indy átment a karzatra vezetı feljáróhoz. Amikor felért, meglátta Katrina háromlábú állványra állított fényképezıgépét. A többi fotófelszerelés egy vászontáskában, egy kis kerekes kocsiban hevert.

– Micsoda meglepetés! – mondta Indy. – Azt hittem, hogy teljesen leköti a papírmunka.

– Túl unalmas volt. Egy ideig várakoztunk a hivatalokban, de Papa tudta, hogy le szeretném fényképezni a templomot, ezért azt mondta, nyugodtan eljöhetek.

Indy most látta elıször a lányt leeresztett hajjal. Katrina összefőzte maga elıtt a kezeit, angyali, szív alakú arcán egy halvány mosoly ragyogott.

Minél több idıt töltött Katrina közelében, Indy annál kíváncsibb lett. Úgy érezte, hogy a lány elhallgat elıle valamit, de arra vágyik, hogy mindent elmondhasson neki. Talán ez lesz az a pillanat, amikor összeomlik a közöttük magasodó válaszfal, és fény derül Katrina titkaira…

– Nézze ezt a mozaikot! Zoé császárnı és a férje… A harmadik férje. Az arcát a második férj képére festették.

– Ilyen az élet – mondta Indy.– Ha én egyszer férjhez megyek, a házasságom örökké fog tartani – mondta Katrina

halkan. Maga mit gondol errıl?– Nekem már volt egy feleségem, és ugyanezt gondoltam…– Már volt felesége?Indy elıször úgy érezte, nem tud beszélni a dologról, de mivel látta Katrina arcán a

kíváncsiságot, mindent elmondott neki Deirdrérıl.Amikor elhallgatott, Katrina megindultan nézett fel rá.– Ne haragudjon, Indy. Nem tudhattam…– Semmi baj. Már túl vagyok rajta.– Valaha is képes lesz rá, hogy egy másik nıt szeressen?Indy megfogta a lány kezét. Egyetlen szó nélkül elıre hajolt, és szelíden

megcsókolta az ajkait. Hirtelen hátrakapta a fejét. Lépéseket, és mormogó hangokat hallott a feljáró alja felıl. Pár perccel korábban még azt hitte, egyedül van a templomban, most viszont mintha egy egész csapatnyi ember közeledett volna a karzat felé.

– Jobb, ha most elmegyek – mondta Katrina. Elfordult Indytıl, és felemelte a kameráját.

Ám már sehová sem mehetett.

A feljáró tetején hirtelen megjelenı hat férfin látszott, hogy nem a mozaikok miatt jöttek. Miközben szétváltak, mereven Indyre és Katrinára bámultak. Indy Törökországban még senkin sem látott az övékhez hasonló öltözéket: bı, nyersgyapjú nadrágot viseltek, és hosszú tunikát, amit rikító színő selyemövvel fogtak össze. Ám a legmeghökkentıbb a fejfedıjük volt. Valamennyien hosszúkás, fekete kalapot hordtak, amitıl több mint hét láb magasnak látszottak.

– Keresnek valakit, fiúk? – kérdezte Indy.Nem kapott választ. Indy megpróbált tréfálkozni, mert abban bízott, ha nem veszi

komolyan ıket, nem jelenthetnek rá veszélyt.– Micsoda kalapjuk van! A fezüket rejtegetik alatta?Semmi válasz. Valami okosabbat is mondhattam volna, gondolta Indy. Hirtelen

felismerte a férfit, akivel a Bazárban találkozott.– Ó, maga az? Hasszán. Ugye így hívják? Köszönöm, hogy éppen azt az éttermet

ajánlotta. A barátom és én nagyon finomnak találtuk az ebédet.Hasszán végigsimított vastag bajszán.– Az volt az utolsó ebéde.Óriási. A férfiak lassan körbefogták ıket.– Egy kicsit veszélyessé vált a helyzet – mondta Indy Katrinának, miközben

mindketten a karzat korlátjához hátráltak. A lány elmormogott valami választ.– Nem hallom – súgta Indy.– Ezek meg fognak ölni minket.– Nem. Csak a férfit – mondta Hasszán.– Csak nem ölnek embert éppen itt, egy templomban? Ez sokba fog még kerülni

maguknak.– Minket Allah vezérel – mondta Hasszán. – Az ı parancsait teljesítjük.A férfiak már alig három lépésnyire voltak tılük. Indy háta a korláthoz ért. Az

egyik fickó felrúgta a fényképészállványt. A kamera a padlóra csattant. Egy másik kalapos feltúrta a kiskocsit. Indy egy pillanatra meglátott valamit, amirıl azt hitte, hogy a Bárka-szilánk.

– És miért parancsolta meg Allah, hogy nekünk ugorjanak? – kérdezte Indy. – Nem csináltunk semmit.

– Maga mondta, hogy azért jöttek, hogy felmásszanak az Ararátra, és felkutassák a Bárkát.

– Ezt mondtam volna?– Még nem érkezett el a Bárka felfedezésének ideje.– Nem azt tervezzük, hogy ellopjuk. – Indy nem vette le a szemét az egyre

közelebb húzódó férfiakról. – Csak egypár képet akarunk készíteni róla. Lehet, hogy meg sem fogjuk találni.

Indy megértette, semmi értelme a vitának, de mégis megpróbálta kibeszélni magukat a szorult helyzetbıl. Nem sok esélye volt rá, hogy megmentse az életét, és Katrinával együtt elmeneküljön.

– Oké, beszéljünk az expedíció vezetıjével. Neki is mondják el az aggályaikat. Gondolom személyesen szeretnének találkozni vele.

– Maga nem érti, mirıl van szó. Mi semmit sem fogunk megbeszélni. Maguk nem fognak elmenni az Ararátra.

Ha nem akarnak tárgyalni, gondolta Indy, akkor elérkezett a cselekvés ideje. Benyúlt a kabátja alá, és elıhúzta a .455-ös Webley-jét.

– Állj! Számotokra vége a murinak, fiúk, de nekem még csak most kezdıdik. – Bízott benne, hogy határozottan cseng a hangja.

A férfiak megálltak, és elırántották a fegyvereiket.– Hé, ez nem fair! – Indy eltette a revolverét.

Nem vesztegette tovább az idıt. Drasztikus lépéseket kellett tennie, és nem habozott. Hátraszaltózott a korlát fölött, és fél kézzel megmarkolta az egyik rúd tövét. Egy pillanatra kilengett a teste, de azután a könyöke hajlatába szorította a rudat. A szabad kezével leakasztotta az övérıl a korbácsot. Abban a pillanatban, amikor az egyik fickó belerúgott a karjába, meglendítette a korbácsot, és a legközelebbi zöld oszlop felé csapott. Úgy tervezte, átlendül, és lecsúszik az oszlopon…

Ám ez mégsem sikerült. A korbács nem érte körül az oszlopot.– Errıl ennyit – mormolta, és felszisszent, amikor egy csizmás láb másodszor is

belerúgott az alkarjába.Katrina sikolya végigvisszhangzott a templomon. Azután csend támadt.Indy képtelen volt tovább megtartani magát. Még egy rúgás, és lezuhan.

Megpróbálhatott volna lemászni az oszlopon, de nem sok esélye volt rá, hogy sikerrel jár. A feje a karzat padlója alatt volt. Ahogy körbelesett, meglátta a karzat alatt végigfutó, a falba csatlakozó tartóvasakat.

A karzatot az évszázadok során többször is megerısítették; a vasrudakat is az átépítések során tehették a helyükre. Indy a szájába kapta a korbácsa végét, megmarkolta a legközelebbi rudat, és kiakasztotta a karját a korlátrúdból. Éppen az utolsó pillanatban tette; sikerült elkerülnie a harmadik rúgást. A karja lüktetett; alig bírta megtartani magát a vasrúdon. Ám valahányszor életveszélybe került, a testébe mintha emberfeletti erı költözött volna. Most is így történt.

A kezeit egymás elé rakva addig mászott, amíg elért egy másik oszlophoz. Ez már valamivel vékonyabb volt, mint az elsı. Körbelendítette a korbács végét az oszlopon, fél kézzel megfogta a bırszíjat és a nyelet, majd eleresztette a vasrudat. Elindult lefelé. A korbács vége lassan kicsúszott a markából, de a szabad kezével sikerült elkapnia. Gyorsan lecsúszott. A bırszíj a tenyerébe vágott. Eleresztette, és leesett a padlóra. Térdre bukott, és maga elé tette a kezeit.

Ahogy megpróbált feltápászkodni, két lábat látott maga elıtt. Mielıtt bármit tehetett volna, egy kemény csizma csattant az állkapcsának. Hanyatt vágódott, és beütötte a fejét a padlóba. A második rúgás az ágyékát érte. A fájdalomtól félig vakon oldalra gurult, és megpróbált felállni. Egy kötél feszült a nyakára. Nem. Nem kötél volt. Az saját korbácsa. Valaki a saját korbácsával fojtogatta!

Fulladozott, kétségbeesetten kapálózott a kezeivel. Egy csúcsos kalap hullott a padlóra. A korbács megfeszült. Nem kapott levegıt. Még vergıdött, de már fogytán volt az ereje. Fekete, gyöngyként csillogó szemeket látott, meg egy karvalyorrot, és egy grimaszra húzódó vastag bajuszt. Azután minden elsötétült.

13.

GYÖNYÖRGUBÓ

A hatalmas kupola alatt lebegett. Meleg vette körül, kényelemben volt, és elernyedt. A kupola forgott, és ı elmosolyodott. Egy aranyláncon eresztették alá a mennyekbıl, gondolta. Vagy talán ki is mondta a szavakat? Nem tudta, de nem is érdekelte. Semmi sem számított. Már nem. Soha többé.

A hátán feküdt, és erıfeszítés nélkül suhant. Milyen könnyő… Kezek szorítását érezte a karjain és a lábain, és rádöbbent, emberek cipelik. Eltőnıdött, kik lehetnek azok. Kiviszik a kupolából. De nem akar elmenni! Itt olyan szép minden. Megparancsolta magának, hogy küzdjön, hogy próbáljon elszökni, de a teste nem engedelmeskedett. Ahhoz túlságosan nagy kényelem vette körül.

Mit számít az, hogy hová viszik, és kik viszik? Felnevetett. Potyautas lett. Csak rajta! Semmi baj. Egyáltalán nem baj.

A kupola eltőnt. Az éles napsugarak a szemébe szúrtak. Felemelték, és végigvitték egy utcán. Ordítani akart. Elmosódott szín- és alak-kavalkád kúszott el mellette. Emberek. Valamit mondania kéne nekik. De mit? És miért? Számít egyáltalán valami?

Katrina.Emlékezett rá, hogy a lánnyal volt, azután… Eszébe jutottak a kalapos fickók.

Igen, megpróbált elmenekülni, de történt valami. A torka. Halványan emlékezett rá, hogy a korbácsával fojtogatták. Megmozdította a fejét. Égett a torka; a nyakán véresre horzsolódott a bır. De már lélegzett, és mi más számít? Semmi sem számít. Még Katrina sem. De miért nem számít semmi? Aggódnia kellene.

Morfium.Kábítószert adtak neki. Ez az! Biztos csinált valamit… valamit… de…Az éles fény és a tömeg eltőnt. Belökték egy zárt szekérbe. Valami puhán feküdt.

Valami kellemes érzés áradt végig rajta. Újra minden rendben volt. Lehunyta a szemeit, és érezte, hogy a kocsi elindul. Elmosolyodott, és álomba szenderült.

Pislogva a szürke vászonmennyezetre nézett. Halvány fény szivárgott be hozzá. Érezte a göröngyös úton haladó szekér mozgását. Hallotta a törökül beszélı férfiak hangját. Felült. Homályos, egymásba olvadó alakokat látott. Emberek. Valaki ránézett, és metszı hangon mondott valamit. A férfiak elindultak felé. Lenyomták, kifeszítették a karjait. Moccanni sem tudott. Éles, szúró fájdalmat érzett a karjában.

Eltelt egy pár perc. Megpróbált rájönni, mi történik vele. Hol lehet? Kik ezek az emberek? Emlékeznie kell! Ez most fontos. Hát persze! Kábítószert kapott, és ezek az emberek…

Megállt az idı. Az izmaiból eltőnt a feszültség. Szédülten lebegett. Egy gyönyörgubó szálai tekeredtek köré. Érezte, hogy valamit a szemére kötöttek. Ez sem számított. Semmi sem okozhat neki fájdalmat. A gubóban minden tökéletes volt. Itt nem léteztek vágyak, nem volt fájdalom és gyötrıdés.

A sötétség teljes volt, de a vastag fekete leplen keresztül szavak hatoltak be hozzá. Nem török, és nem angol szavak. Egy nı hangja. A nıé, aki halkan a füleibe suttogott valamit. Oroszul beszélt. Eltartott egy darabig, mire erre rájött. Azután felismert néhány szót. A nı imádkozott.

– Katrina – suttogta.– Indy! Jól vagy? – kérdezte a lány angolul.– Sötét van.– Várj!Ujjak érintették meg az arcát. Ujjak, melyek levettek valamit róla. Hirtelen vakító

fény hasított a szemeibe. Pislogni kezdett. A szemei lassan hozzászoktak a fényhez. Már látta Katrinát. İt nézte. A haja kócos volt, akár egy szénaboglya, de mégis ı volt a leggyönyörőbb ember, akit valaha látott. Fájdalom hasított a testébe…

– Istenem, majd' szétrobban a fejem! Ezek a mocskok kábítószert nyomtak belém.– Pszt! Ne olyan hangosan.A szekér már nem mozgott.– Mi történik itt? Hol vagyunk? – suttogta Indy.– Odakint vannak. Azt hiszem, megint lecserélik a lovakat.– Megint?Halványan emlékezett valamire. Emberek mozgolódtak körülötte, de érthetetlen

volt az egész. Egy hosszú álom része. Még mindig kábult volt, de már kezdte

visszanyerni a teste fölött az uralmat. Tudta, hogy a morfium hatása kezd megszőnni, mert már érdekelte, hogy mi történik vele, és Katrinával. Tenni akart valamit.

– Már három napja úton vagyunk. Nekem csak az elsı napon adtak be valamit.– Kik ezek?Katrina elfordította a fejét.– Mi a baj? Csináltak magával valamit? A lány megrázta a fejét.– Nem. Az én hibám, hogy most ilyen bajban van. Nem mondtunk el maguknak

mindent.– Ezt hogy érti?– Amikor Athénban voltunk, nem a rokonainkat látogattuk meg. Az Ú.O.M.

győlésén vettünk rész.– Az meg mi?– Az Új Oroszország Mozgalom. İk finanszírozzák az expedíciónkat. Hatalmas

nyomást gyakoroltak Papára, hogy biztosak legyenek benne, valóban megtaláljuk a Bárkát. İk valóban hisznek abban, hogy ez a felfedezés meg fogja buktatni az istentelen bolsevikokat.

Tehát beigazolódott a gyanúja: Katrina és az apja valóban eltitkolt elılük valamit. Tudnia kellett volna. Zobolotszkij éppen elégszer célzott rá.

– De mi köze ennek azokhoz a fickókhoz, akikkel a templomban találkoztunk?– Hát nem érti? Valószínőleg a bolsevikok ügynökei. Nem akarják, hogy eljussunk

az Araráthoz.Indy bólintott, de korántsem volt biztos a dologban. Valahogy ismerısnek érezte

azokat az embereket, és nem hitte, hogy bármi közük lenne a bolsevikokhoz.– Hova visznek minket?– Nem tudom. De nézzen ki. – Katrina a vászonfalhoz húzódott, és kitágított egy

arasznyi rést.Indy elıre hajolt, és a lányéhoz dugta az arcát. Pislogott, majd megdörgölte a

szemeit. Nem hitte el, hogy valóság amit lát. Biztosra vette, hogy még mindig a drog dolgozik benne. A táj olyan volt, akár egy álom: mintha egy óriás fehér agyaggal terítette volna be a vidéket, és dombokat, hegyeket, soha nem látott, különös alakzatokat hozott volna létre rajta. Fehér agyagból készült épületeket látott – de olyan épületeket, amikhez hasonlót addig még sehol sem láthatott. Némelyik egyenetlen volt és csúcsos, mások simák, akár egy tojás.

A legközelebbi ház falai úgy domborodtak kifelé, mintha az óriás ráült volna a tetejére, mielıtt megszáradt az agyag. Az ajtaja alacsony volt és ívelt. Két kisgyerek ácsorgott elıtte. A szekeret bámulták. Az épülettıl jobbra egy fantasztikus szobor állt: olyan volt, mint egy tíz láb magas, fehér kıbıl kifaragott tő. A hegyén egy kıdarab feküdt. A háttérben egy szikla emelkedett ki a szürrealisztikus tájból – Indy úgy látta, mintha ablakokat vágtak volna az oldalába.

Elhúzódott a réstıl.– Látta, hogy…?– Igen. Én is láttam. Szokatlan – felelte Katrina.– Szokatlan? Ez a hely olyan, akár egy lidércnyomásos álom!– Akkor én is ugyanazt álmodom, amit maga. Amikor a kezemben tartottam a

Bárka-szilánkot, már láttam ezt a helyet. Többször is. Tudom, hogy valódi.– Most ne ezen törjük a fejünket. Szálljunk ki ebbıl a szekérbıl.– De hogyan?Indy lehúzta a bal csizmáját, és elfordította a sarkát. Megrázta a csizmát, de semmi

sem történt. A szekér aljához vágta. Most már kiesett belıle az arasznyi penge. Felvette a csizmáját, és megkereste a vásznon a hasadást. Elıször vízszintesen, majd függılegesen belemetszett a vászonba. Katrina közben megpróbálta összefogni az

anyagot.– Felkészült?– Nem tudom – mondta Katrina. – Veszélyes lesz.– Maradni is veszélyes. – Indynek eszébe sem jutott, hogy a szekérben hagyja a

lányt, de valahogy fel akarta rázni az egykedvőségébıl. – Velem jön, vagy marad?– Hát, azt hiszem… Igen, de…– Akkor menjünk. Fusson ahhoz a házhoz, bármi legyen is az. Ha elhagytuk,

forduljon a szikla felé.Indy félrehúzta a szétvágott vásznat, és kidugta a résen a fejét. A szekértıl tíz

lépésnyire egy puskás ır állt. Ez bonyolította a helyzetet. Amikor elıször kinézett, a könnyein keresztül Indy nem látta meg a fickót, aki szerencsére a hátát fordította a szekér felé. Indyé volt a meglepetés elınye. Kiszaltózott a szekérbıl, és talpra szökkent. Abban a pillanatban, amikor az ır megfordult, Indy a torkához szorította a pengét. Törökül ráordított, hogy dobja el a fegyverét. A férfi engedelmeskedett. Indy a szájába tömte azt a rongyot, ami korábban az ı szemét takarta.

– Még valami – mondta, és öklével a fickó arcába sújtott. Az ır megtántorodott, de talpon maradt. – Ez biztos a drog miatt van – mormolta Indy, és lehajolt, hogy felvegye a puskát.

Már majdnem megérintette, amikor az ır elıre vetıdött, és két kézzel átölelte a bokáit. Indy rúgott egyet – csizmás lába pontosan az ır állán csattant. Ezt már nem bírta ki a pasas: eszméletlenül terült el a földön.

Indy felkapta a puskát, és segített Katrinának, aki közben félig már kimászott a szekérbıl.

– Siessen! – sziszegte.A dülledt falú ház legfeljebb ötven lépésnyire lehetett. Indy már majdnem

meglódult, hogy odarohanjon, de a háta mögül felharsanó kiáltás hallatán mozdulatlanná dermedt.

– Ne mozduljon! Dobja el a fegyvert, Jones!Hasszán Indy revolverét szorította Katrina fejéhez. Indy kiejtette a kezébıl a

puskát. A szekér mögül kiugrott két másik ember. Megragadták a karjait.– Ezek szerint nem kapott elég morfiumot, Jones professzor – mondta Hasszán. –

Akkor most kísérletezni fogunk magával egy kicsit.Indyt és Katrinát visszarángatták a szekérbe. Pár perccel késıbb újra meglátták

Hasszánt. Az egyik fickó felgyőrte Indy ingujját. Indy megpróbálta kiszabadítani magát, de két ember rögtön a szekér aljához szorította.

Hasszán Indyre nézett, és felemelt egy fecskendıt.– Ez egy idıre elintézi magát. Morfium van benne, meg egy növény kivonata, amit

mi csak gyönyörő hölgynek nevezünk.Belladona, gondolta Indy, és megpróbált ellenállni a rátörı pánikhullámnak. Egy

halucinogén drog. Ha túl sokat kap belıle, belehal, de elıtte még elveszti a józan eszét.

– Tetszeni fog magának, professzor. Persze csak akkor, ha életben marad.Hasszán már megmondta, hogy meg akarja ölni ıt, de Indy arra nem számított,

hogy kábítószer túladagolás fog végezni vele.– Szadista barom! – Kiköpött.Hasszán Indy alkarjába döfte a tőt.– Az egykori szultánokért.Indy beszélni próbált, hogy leküzdje a kábítószert.– Bassza meg a szultánokat! Baszódjon meg maga is!– Nagyon vulgáris, Jones professzor – mondta Hasszán.Indyt egy gyönyörteljes, ragyogó érzés kezdte hatalmába keríteni. Erısnek érezte

magát, mintha a világ tetején ült volna, de közben szédelgett.– Bármi lehetek, ami lenni akarok. Köszönöm – motyogta. Beszélnie kellett. –

Hova megyünk?– A háremembe. Hamarosan megérkezünk.Hasszán szavai folyékony hangbuborékokká váltak. Indy elmosolyodott, és

lehunyta a szemeit. Nevetni akart a helyzet abszurdságán, de nem emlékezett rá pontosan, hogy mi is a helyzet. Úgy érezte, mintha a lénye egyszerre milliónyi helyen lenne. Csodálatos volt…

Shannon az ágya szélén ült, és kinyitotta a Bibliáját. Azt a felbontatlan táviratot használta könyvjelzınek, ami Indy számára érkezett. Eltőnıdött, vajon lesz-e még alkalma rá valaha, hogy átadja a címzettnek.

Újra elolvasta a Korintusiaknak írt második levél egy rövidke passzusát. A Chicagóban töltött utolsó néhány hete során is ezek a szavak akadályozták meg, hogy teljesen kétségbe essen. Már kívülrıl tudta a mondatot, de amikor elolvasta, mégis idegennek találta.

Egyedül az én kegyemre van szükségetek, mert az erım hatalmasabb, mikor meggyengül a ti szívetek.

Shannon pontosan ilyennek érezte magát: gyengének és tehetetlennek. Indy és Katrina eltőnt, és fogalma sem volt róla, hol kereshetné ıket. Csak annyit tehetett, hogy imádkozik, és reménykedik abban, hogy Zobolotszkij talál valami nyomot. A papírra vetett szavak összefolytak a szemei elıtt. Valamit tennem kell, gondolta. Tudta, biztos volt benne, ha ı tőnt volna el, Indy nem a Bibliát olvasgatná, és nem is valami más könyvet. Elindulna, hogy megkeresse.

Felállt. A Biblia a padlóra csúszott.Az ablakhoz lépett, és lebámult az utcára. Van valaki odalent, akinek tudnia kell,

hogy mi történt. Neki csak annyit kell tennie, hogy megkeresi ezt az embert. Elfordult az ablaktól, és már indulni akart, de még mielıtt az ajtóhoz ért volna megtorpant. Ki hallgatná meg? Zobolotszkijjal együtt már két napot azzal töltött, hogy átkutatta Indyék után a piacot. Nem beszélt törökül, de még akkor sem találta volna meg azt az embert, aki segíthetne, ha ismeri a nyelvet. Olyan volt, mintha egy tőt keresne egy szénakazalban. Isztambul pedig elég nagy kazal volt.

Lenézett a padlóra. A Biblia az Apostolok Cselekedeteinél nyílt ki. Felemelte, és olvasni kezdte a nyolcadik részt, amiben az Úr egyik angyala megszólította Fülöpöt.

„Kelj útra, és menj délre, a Jeruzsálembıl Gázába vezetı útra.” Fülöp felkerekedett, és elment.

Mi ez? Talán üzenet az ı számára? Délre kellene mennie? De hiszen Törökországban volt, és nem Palesztinában! Tovább olvasott.

Útközben Fülöp találkozott egy etiópiai eunuchhal, aki Izaiás próféta könyvét olvasgatta. Amikor Fülöp megkérdezte tıle, mit olvas, az eunuch a segítségét kérte az egyik írás értelmezésében.

Mint a juhot, úgy vitték leölni;Ahogy a bárány sem ad hangot nyírója elıtt,İ nem nyitotta szóra ajkát.A megaláztatásban vétetett el róla az ítélet.Ki sorolhatja fel nemzedékét?Mert élete elvétetett a földrıl.

Shannon összecsapta a Bibliát. Ha ez valóban üzenet a számára, akkor Indy már nem él. Semmi értelme sem volt, hogy bárhová is elinduljon. Ám a Biblia mindig reményt

adott neki, sohasem taszította a kétségbeesésbe. Kellett lennie valaminek, amibe belekapaszkodhat. A hüvelykujja még mindig a könyvben volt. Kinyitotta. A szakasz további része elmagyarázta, hogyan beszélt Fülöp az eunuchnak az Úrról, hogyan keresztelte meg, amikor egy folyóhoz értek.

Ez az! Indyt meg lehet menteni! İ nem Jeruzsálemben volt, Indy pedig nem Gázában, de ez most nem számított. Elindul, keresni kezdi Indyt, és az Úr vezérelni fogja. Ha Fülöp meg tudott menteni egy eunuchot, talán Jack Shannon is képes lesz rá, hogy megmentse Indiana Jonest.

A táskájába dugta a Bibliát, és csomagolni kezdett. Ez lesz a hite valódi próbája, de már alig várta, hogy elkezdhesse. Ha megtalálja Indyt, tudni fogja, hogy az Úr hozza létre a csodákat, és hogy a Mindenható mutatja számára az utat. Talán éppen ez volt az oka, hogy el kellett jönnie Törökországba. Talán egyedül emiatt került bajba Chicagóban. Talán az a szerepe, hogy az Úr szócsöve legyen.

Idıközben Chicagóban még veszettebbé vált a helyzet. Amikor felvette Indy táviratát, a saját nevére szólót is elolvasta. Az anyja küldte, aki boldog volt, hogy a fia még él. A hírek azonban rosszak voltak. A polgármester bezáratta a Fészket, és ha a mulató tulajdonosai harminc napon belül nem fellebbezik meg az ítéletet, a város elkobozza, és árverésre bocsátja. Shannon számára egyértelmő volt, hogy Capone áll a dolog mögött. Ám többé már ez sem érdekelte.

Már majdnem befejezte a pakolást, amikor valaki bekopogott az ajtaján.Zobolotszkij arca komor volt.– Mi történt? – kérdezte Shannon.Az orosz beletúrt homokszínő hajába. Fáradt volt és zavarodott.– A rendırség tehetetlen. Fogalmam sincs, hogy mit csináljunk. Jobb apának

kellett volna lennem. Nem lett volna szabad magammal hoznom Katrinát. Az egész csak amiatt van, hogy azt hittem, úgy van megírva, hogy neki is itt kell lennie.

Shannon nem kérdezte meg, hogy mit jelent ez az utolsó mondat.– Nos, én éppen Indy meg Katrina után indulok. Délre megyek.Zobolotszkij meglepıdött.– Mit titkol elılem? Tud valamit?– Csak annyit tudok, hogy az Úr szólott hozzám. Azt mondta, el kell hagynom a

várost. Nem tudom, hova megyek, de İ vezérelni fog.Zobolotszkij egy hosszú pillanatig Shannon arcát fürkészte. Amikor megszólalt, a

hangja vádló volt.– Szerintem pedig a sátán, és nem az Úr beszélt magához. Maga gúnyolódik

velem!Shannont meglepte az orosz heves kitörése. Nem tudta, mit felelhetne.– Ezt hogy érti? Miért mondja, hogy gúnyolódom magával?– Az Úr Katrinán, és nem magán keresztül szokott beszélni. A lányom már

többször is bebizonyította ezt. Maga mivel tudja igazolni az állítását?– Csak azzal, hogy gyenge vagyok, de hiszem, hogy az Úr erıt ad. Elindulok, és

megkeresem a lányát meg Indyt, akár velem tart, akár nem.Shannon felkapta a táskáját, és már indulni akart, amikor megint kopogás

hallatszott az ajtó felıl.– Ki az? – csattant fel Shannon.Az ajtó lassan kinyílt, és szomszédos házban lakó kislány lépett be a szobába. A

két férfira pillantott.– Bocsánat, beszélhetnék magukkal?– Te ki vagy? – kérdezte Zobolotszkij.– Hello, Sekiz – mondta Shannon. – Most egy kicsit sok dolgunk van. Éppen

indulni készültem.

– De ez fontos! A barátjáról, meg arról a szép nırıl van szó…– Te tudod, hogy mi történt Katrinával? – kérdezte Zobolotszkij.– Hallottam egy-két dolgot az utcán. Azt beszélik, hogy messzire vitték ıket, de

még élnek.– Még mit tudsz? – kérdezte Shannon.A kislány megrázta a fejét.– Csak ennyit tudok. Vagyis…– Vagyis micsoda? – kérdezte Shannon.– Ismerek egy vak embert. Nagyon öreg már, és egész életében vak volt, de valami

furcsa módon mégis lát. Azt hiszem, azt is látja, hová vitték a barátaikat.– Már megint! Sátáni, pogány szavak! – mordult fel Zobolotszkij, és egy

kézmozdulattal kiparancsolta a lányt a szobából.Shannon megfordult, és kemény tekintettel ránézett.– Azt hiszi, Dr. Z? Olyan átkozottul biztos ebben, hogy képes lenne figyelmen

kívül hagyni azt a lehetıséget, hogy a kislány igazat beszél, és az az öreg valóban tudja, hol van Katrina és Indy?

Zobolotszkij elfordult. Amikor megszólalt, a hangja alig volt erısebb a suttogásnál.– Rendben van. Menjünk el az öreghez. Bármit megteszek, hogy visszakapjam

Katrinát. Az Úr bocsásson meg nekem!

14.

CAPPADOCIA

Indy gondolatai önálló életet éltek. Minden, ami valóban létezett, gondolat volt. Minden benyomássá, érzéssé, fájdalommá és gyönyörré változott. İ maga is egy gondolat lett, és csak ez jelentett valamit a számára.

A sötétségben semmit sem látott, még a saját kezét sem. Az elméje belsejét azonban tisztán látta. Régi barátok vonultak el elıtte egy láthatatlan vásznon, és mindegyikük érzelemáramlatokat gerjesztett: nyugalmat vagy zaklatottságot, dühöt vagy örömet. Látta Dorian Belecamust, az archeológia professzorát, a szeretıjét, aki el akarta nyelni. A régi történelemprofesszora közölte vele, hogy figyelemre méltó, de nem különleges. Madelaine a múltból a nevét kiáltotta, és csábosan felkacagott; egy Marion nevő lány kijelentette, hogy nemsokára szájon fogja vágni. Azután megjelent Deirdre, és egyetlen pillantásával megcsavarta Indy szívét, belemerítette a bánatba és a bőntudatba, azután elfordult, és eltőnt.

Indy megfordult, hogy lássa, kire-mire nézett Deirdre. Fawcett ezredes állt elıtte. Mondott valamit. Az ajkai nem mozogtak, de Indy hallotta dörgı hangját.

– Nem vesztetted el az emlékeidet. Mind megvannak, csak… elfátyolozták ıket.Ez az egyetlen szó felidézte mindazt, amit Deirdrével és Fawcettel átélt az

Elveszett Városban. A „D” nevő városban. Azok az emberek képesek voltak elfátyolozni magukat, és a városukat is. Azután volt itt valami, ami kapcsolatban volt az álmodással. Azok az emberek álmukban irányították a városukat. Amikor közöttük volt, Indy csak nehezen tudta megállapítani, hogy ébren van-e, vagy éppen álmodik. De most már tudta, hogy Fawcett Deirdrével együtt meghalt, amikor lezuhant a repülıgépük. O életben maradt ugyan, de a memóriáját elfátyolozták. Már mindenre emlékezett.

A gondolatok és a képek együtt lebegtek, és hullámként csaptak át fölötte. Nem tudta, mi veszi körül, és nem érezte az idı múlását. Sötét volt és hideg, de már nem a

szekérben volt. Nem tudta, hogy került erre a helyre, hol van, és azt sem, mióta van, itt. Mégis volt valami, amit tudnia kellene errıl a helyrıl. Lehet, hogy ez a hárem, amirıl Hasszán beszélt?

Hárem. A szó zengeni kezdett a bensıjében. Látta magát, ahogy kölyökként az apjával Törökországba látogat. A Topkapi Szerájban voltak, a szultán óriási palotájában. A szultán hatalma rohamosan csökkent. Az apja csak abban reménykedett, hogy megtalálja azt a bizonyos írást – ami valahogy kapcsolatban volt az élete értelmével, a Grál tanulmányozásával –, mielıtt a palota feljegyzéseit megsemmisítik vagy elszállítják. Az udvaron sétálgattak, és az apja elmerülten beszélgetett a szultán egyik vezírével, amikor Indy meglátta azt a két magas férfit. Kardjuk volt és furcsa kalapjuk. Átvonultak az udvaron.

– Apa, láttad ıket? Kik ezek?Az apja felemelte a mutatóujját, és megfenyegette. A vezír – ápolt szakállú, testes

ember volt – megállt, és Indy vállára tette a kezét.– Azok az emberek a híres Janicsár Hadtest tagjai. Kiváló harcosok, és imádják a

levest. A levesek elfogyasztása rituálé a számukra. Most éppen a leveses konyha felé tartanak.

A vezír újra Indy apja felé fordult.– Hol is tartottam?Tovább mentek, de Indy lemaradt mögöttük. Amikor látta, hogy apja ügyet sem vet

rá, abba az irányba indult, amerre a két janicsár eltőnt. Elért az elsı konyhához. A janicsárokat nem látta, és ebben a helyiségben nem levesek, hanem rengeteg tálcára rakott édesség és sütemény volt. A szakács megpillantotta Indyt, és feléje nyújtott egy mézbıl és mandulából összeállított, émelyítıen édes szeletkét. Indy boldogan elfogadta.

Amikor a szakács elfordult, Indy átsettenkedett a következı konyhába, és megtalálta a janicsárokat. Hatan vagy heten voltak, és egy óriási tál leves körül álltak. Mindegyikük egy tányért meg egy kanalat tartott a kezében. Lassú, rituális mozdulatokkal, egyszerre kanalazgattak.

Indy visszament a második udvarba, de sehol sem látta az apját. Átment az udvaron, és kinyitott egy ajtót annak a helynek a közelében, ahol az idısebb Jones utoljára állt. Belesett egy üres tanácsterembe, azután becsukta az ajtót, és megkerülte az épületet. Egy újabb ajtót talált, és mögötte valami érdekeset látott. Az apját kereste, de valami egészen mást talált.

Az ajtó mögött egy folyosó húzódott, aminek a végében egy belsı udvar volt. Az udvaron padok álltak. Fiatal lányok ültek rajtuk, és figyelmesen hallgatták egy idısebbnı szavait. Ez volt a szultán háreme. Indy tudta, hogy ide nem lett volna szabad belépnie.

Megfordult, hogy a folyosón át visszamenjen az ajtóhoz, de két néger közeledett felé. Frissen mosott ruhákkal telepakolt kosarakat cipeltek. Indy tudta, hogy ezek az eunuchok – az apja már sokat mesélt neki a szultán ágyasait ırzı emberekrıl. Az apja figyelmeztette, hogy a hárembe idegennek tilos belépnie…

Visszasurrant az udvarra, behúzódott egy oszlop mögé, hogy megvárja, míg az eunuchok elhaladnak mellette. Ám nem ez történt: ahogy a négerek az udvar szélére értek, letették a kosaraikat, és az egyikük kétszer összeütötte a tenyereit. A hangra megjelent két nı. Felemelték, és elvitték a kosarakat. Alig két lépésnyi távolság választotta el ıket Indytıl. Az eunuchok még mindig a folyosó végében ácsorogtak.

A folyosón nem mehetett végig; más kifelé vezetı utat kellett találnia. A nık az udvar egyik sarkában hagyták a mosott ruhákkal teli kosarakat. Indynek támadt egy ötlete. Az oszlopok mögé húzódva a kosarakhoz lopakodott, kinyújtotta a kezét, és kirántott a kupacból egy díszes ruhát. Gyorsan felvette. A ruha túl nagy volt neki; egy

kicsit feljebb ráncigálta, és így az alja már nem söpörte a földet.Rövidre nyírt hajával nem úgy nézett ki, mint egy lány, ezért amikor senki sem

figyelt, kilépett a rejtekhelyérıl, és beletúrt az egyik kosárba. Végül talált egy kendınek látszó valamit. Ahogy azonban szétbontotta, kiderült, hogy nem kendıt, hanem egy terebélyes asszonyság alsónemőjét tartja a kezében. Káromkodott egyet, és már éppen vissza akarta tenni a ruhadarabot a kosár tetejére, amikor visszatért a két nı. Indy elrejtızött, és tágra nyílt szemekkel figyelte, ahogy az asszonyok elcipelik a közelébıl a kosarakat. Nem volt más választása: a fejére csavarta a bugyogót, és lélekben felkészült rá, hogy átmenjen az ágyasok udvarán.

Nem nagyon volt ínyére, hogy lánynak kellett öltöznie, de tudta, hogy a hıse, az egykori kalandor, Richard Francis Burton is megtette volna a helyében, ami pedig Burtonnek megfelelt, miért ne lett volna jó Indy Jonesnak is? Burton az álcázás mestere volt, rettenthetetlen harcos, kiváló lovas, atléta, és huszonkilenc nyelvet és dialektust ismert. Kalandjai során eljutott Afganisztán komor hegyei közé, a Karachitól nyugatra elterülı sivár síkságra, az ismeretlen Közép-Afrikába, és az Iszlám tiltott városaiba is. Tudós volt, az elsı angliai antropológiai társaság megalapítója, lefordította az Ezeregy éjszakát, és tanulmányozta a misztikát. Híres volt arról, hogy remekül tudta álcázni magát, és számtalan esetben az mentette meg az életét, hogy bennszülöttnek öltözött. Ha volt valaki, akire Indy felnıtt korában hasonlítani akart, akkor az Burton volt. Most pedig alkalma nyílt rá, hogy bebizonyítsa magának, képes megtenni azt, amit a hıse.

Nem várhatott tovább. Kilépett az oszlopok mögül, és elindult az udvar túlsó oldalán nyíló kapu felé. Senki sem szólította meg, ám nagyot csalódott, amikor elért a kapuhoz, és belesett rajta. Egy még nagyobb udvar bejáratában állt. Itt is ágyasok lézengtek, körülöttük pedig eunuchok, néger ırök strázsáltak. Nem nekem való a hárem, gondolta Indy, és tudta, minél hamarabb megtalálja a kifelé vezetı utat, annál jobb.

Elindult az udvar szélén, és megpróbált távol maradni az eunuchoktól. Lehajtott fejjel lépkedett, de egyszercsak meglátta, hogy egy öregasszony tart felé. A vénség arca elárulta, igencsak kíváncsi a fura szerzetre. Baj van, gondolta Indy, és elfordította a fejét. Kinyitotta az elsı útjába kerülı ajtót, és belépett rajta.

Elsı pillantásra tudta, hogy a közös fürdıbe jutott. A helyiségben tucatnyi többé-kevésbé meztelen nı tartózkodott. Indy hátrálni kezdett, de beleütközött a vénasszonyba. A nı megmarkolta a vállát.

– Fürdıt óhajt, kis hölgy? – kérdezte.Indy török tudása minimális volt, de nem volt nehéz rájönnie, hogy az öregasszony

mit kérdezhetett. Megrázta a fejét, és megpróbált kifurakodni a nı mellett. Az öregasszony azonban megfogta a karját, és lerántotta a fejérıl a bugyogót.

– Ki vagy? – kérdezte.– Eltévedtem – mondta Indy angolul. – Az apámmal voltam, de dolga akadt, és

nem várt meg.A vénasszony kiráncigálta Indyt a fürdıbıl, és átvezette az udvaron. Intett az egyik

eunuchnak, és megparancsolt neki valamit. Az eunuch elsietett. Az öregasszony kinyitott egy díszes ajtót, és betolta a fiút egy tágas helyiségbe.

A terem közepén egy szökıkút csobogott, a falak mellett székek és díványok álltak. Az öregasszony rámutatott az egyik székre. Indy leült, és belesett egy félig nyitott ajtón. A másik szobában egy baldachinos ágy állt, meg egy díszes kandalló.

– Ez a fiam lakosztálya – mondta az öregasszony tökéletes angolsággal. – A fiam a szultán, és pedig a szultána vagyok.

– Itt lakik a szultán? A háremben? – kérdezte Indy csodálkozva.Az öregasszony felnevetett.

– Megmagyarázom. A tradicionális muzulmán házak két részbıl állnak. Az egyik a fogadószoba – most mi is egy ilyenben vagyunk –, a másik pedig a hárem, vagy a magánlakosztály, ahol a család él. A palotában természetesen nagyon nagy a hárem, mert a szultánnak négy felesége, és rengeteg ágyasa van.

Indy bólintott. Valahol már hallott róla, hogy némelyik szultán ágyasai között fiúk is voltak. Szerette volna elkerülni, hogy ı is erre a sorsa jusson.

– Azt hiszem, jobb ha most elmegyek – mondta. Levetette a nıi ruhát, és felállt. – Az apám keresni fog.

– Ülj le! – parancsolt rá az öregasszony. – Meg fogjuk találni az apádat. Nem mindenkinek van rá lehetısége, hogy a szultánával beszélgessen…

Katrina félt. Valami sötét, mély lyukban voltak. Indyhez kötötték, aki már olyan hosszú ideje hallgatott, hogy a lány már attól tartott, hogy kómába esett. Ám most mintha megmoccant volna… Mintha elmormolt volna valamit!

– Mit mondott, Indy? Hall engem?– Azt mondtam, hogy nagy szerencsének érzem, hogy itt lehetek. Ám azt hiszem,

az apám már aggódik miattam.– Semmi baj – mondta Katrina. – Minden rendbe fog jönni.Indy nem volt magánál. Katrina bízott benne, hogy ez csak átmenetileg van így.– Tudja, hogy hol van?Buta kérdés volt, hiszen ezt ı maga sem tudta. Viszont azt akarta, hogy Indy fogja

fel, mi veszi körül. Katrina abban sem volt biztos, hogy a férfi egyáltalán tudja, hogy egymáshoz kötözték ıket.

Indy összezavarodott. Gyerek volt, de ugyanakkor felnıtt. És valami nem stimmelt. Az öregasszony beszélt hozzá, és egy különös törökországi helyen volt – de közben hallotta Katrina suttogását is.

– Tudja, hogy hol van? – kérdezte Katrina.– Egy nap el kellene menned oda – mondta a szultána. – Azokat a különös

alakzatokat a több ezer éves erózió alakította ki az ısrégi vulkánok lávájából. A völgyekben lakó emberek nagyon furcsa házakat faragtak ki a kövekbıl. Arrafelé fák helyett csak vékony kıoszlopok vannak. Mindegyik tetején egy-egy sziklatömb hever.

– Hogy hívják ezt a helyet?– Cappadocia. Ne felejtsd el ezt a nevet, fiatalember.– Indy, hall engem? – kérdezte Katrina.Indy pislogni kezdett. A szultán palotája eltőnt, és már nem volt gyerek. Szédült, és

egy sötét helyen volt. Földszag, nedvesség, hideg… Ült, és közben nekitámaszkodott valaminek. A valami megmozdult. A kezeit összekötözték a háta mögött, a karjaira is kötelet tekertek.

– Katrina?– Itt vagyok. Tudja, hogy hol van?A lány a füle mellett beszélt. Indy rájött, hogy háttal egymáshoz kötözték ıket.– Cappadocia – mondta gondolkodás nélkül.– Tessék?Indy zavart volt, nem tudta, mi valós, és mi hallucináció. Ám a jelek szerint a

drogok hatása kezdett megszőnni.– Azt hiszem, Cappadociában vagyunk. Ezek az emberek pedig a Janicsár Hadtest

tagjai.– Ezt nem értem…– Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy nagy bajban vagyunk.

Ahogy végigment Isztambul szők utcáin, Sekiz vastag varkocsa fekete ingaként lengett jobbra-balra. Meglepıen gyorsan haladt, és Shannonnak, meg a mögötte sietı Zobolotszkijnak minden ügyességüket össze kellett szedniük, hogy ne maradjanak el tıle. Végül ráfordultak a Boszporusz fölött átívelı Galata hídra, és Shannonnak nem kellett többé aggódnia, hogy se a kislányt, se az oroszt ne veszítse szem elıl.

Ahogy a híd közepére értek, Sekiz megállt, és bevárta a két férfit.– Azt mondják, itt ér véget Ázsia, és itt kezdıdik Európa – mondta a kislány.Shannon a folyó nyugati partján emelkedı hegy oldalában kanyargó utcák hálójára

nézett.– A vak ember európai? – kérdezte, mikor tovább indultak.Sekiz felnevetett.– Hát nem tudja? Törökországban most már mindenki európai. Ez az új út. A régi

rendszernek vége.– Mennyit megyünk még? – kérdezte Zobolotszkij.– Látja a Galata tornyot? Annak a közelébe megyünk.– Csak nehogy azt mondd, hogy a vak jósoknak is külön utcájuk van! – jegyezte

meg Shannon, amikor eszébe jutott a piac elrendezése.– Nem. Ez egy nagyon különleges ember, nem valami cigány tenyérjós. Majd

meglátják.Miután elértek a híd végéhez, tovább mentek egy úton. Végül megérkeztek egy

térre. Átvágtak rajta, és végigsiettek egy szők, Galip Dede Cadesi nevő, kövezett utcán. Sekiz balra, egy kapura mutatott. A kapu fölött egy tábla függött, rajta arab és latin betőkkel egy felirat: Galata Mevlevi Tekkesi. A kislány kinyitotta a kaput, és mind a hárman beléptek egy gondozott kertbe. Körülöttük élénk színő virágok nyiladoztak. Egy ösvényen egy szerény, faoszlopos épület felé indultak.

– Hol vagyunk? – kérdezte Shannon.Sekiz az ajkaihoz emelte az ujját.– Várjanak.Bekopogott a ház ajtaján. Kis idı múlva kinézett egy idıs nı. Sekiz mondott neki

valamit, mire a nı a ház oldala felé mutatott, és bezárta az ajtót.– Erre – mondta Sekiz, és rátért egy másik ösvényre.Egy magas sövényekkel és fákkal körülvett árnyékos zughoz közeledtek. A kis

tisztáson álló padon egy szakállas ember ült. A fejét a mellére hajtotta, és úgy tőnt, mintha aludna.

– Ki van itt? – kérdezte halkan, anélkül, hogy felemelte volna a fejét.– Én vagyok az, nagyapa. Sekiz.A vénember felemelte a fejét, és elmosolyodott. Egy napsugár megvilágította az

arcát. A szemei fehérek voltak és hártyásak, a szakálla szürke, a haja viszont olyan vörös, mint Shannoné.

– És ki van itt veled, kicsim? – kérdezte, miközben Sekiz leült mellé, és megfogta a kezét.

– Két barátomat hoztam el, akik nagyon messzirıl érkeztek. Segítségre van szükségük.

A vénember megütögette maga mellett a padot.– Üljenek le.Sekiz a padra mutatott, és tolmácsolta a nagyapja szavait. A vénember háromszor

összeütötte a tenyerét.– Teázunk, és elbeszélgetünk. Hogy hívják ıket, és honnan jöttek?Shannonnak fogalma sem volt róla, hogy eredményes lesz-e a beszélgetésük, de

nem vesztette el a türelmét, és figyelmesen hallgatta Sekiz tolmácsolását. Zobolotszkijjal együtt leült, és megmondta a nevüket.

– Engem szólítsatok Alimnak – mondta az öreg. Kinyújtotta a kezét. Shannon megrázta, de az öreg nem eresztette el az ujjait. – Tudod, hogy ugyanattól az ıstıl származunk?

– Nem hiszem – mondta Shannon. – A nagyszüleim Írországból vándoroltak át az Egyesült Államokba.

– Igen, de az én távoli ıseim errıl a földrıl vándoroltak át a Brit Szigetekre. Akkoriban Anatóliának nevezték ezt a vidéket, ıket pedig galíciaiaknak. Ti keltákkénk szoktátok emlegetni ıket.

– Ezt nem tudtam. – Shannon az emlékezetébe véste, hogy majd meg kell kérdeznie Indytıl, hogy a kelták valóban Törökországból származnak-e.

Alfin eleresztette Shannon kezét, és Zobolotszkijé után nyúlt. Az orosz habozott, de végül kinyújtotta a kezét.

– Kérem, segítsen megtalálni a lányomat!– Az istened és a lányod, a lányod meg az istened – mondta Alfin.Zobolotszkij elhúzta a kezét.Megjelent az öregasszony, aki kinézett a faház ajtaján. A padra tett egy tálcányi

teát. Sekiz átnyújtott Shannonnak meg Zobolotszkijnak egy-egy csészét. Az öregnek is akart adni egyet, de Alfin feje ismét a mellére bukott. Shannon Zobolotszkijra nézett, aki a homlokát ráncolva megrázta a fejét.

– Magának, Dr. Zobolotszkij, fogalma sincs arról, hogy én ki vagyok – mondta Alfin. Állítás volt, nem kérdés. – Nem lenne szabad az alapján ítélkeznie, amit tud.

– Arra gondoltam, az a legjobb, ha nem sokat mondok nekik rólad – jegyezte meg Sekiz.

Alfin a levegıbe csapott, és újra felemelte a fejét.– Én egy régi kor szülötte vagyok. Egy olyan koré, melynek szokásait az új

kormányunk megpróbálja eltörölni. De nem fog nekik sikerülni. A ház, amit maguk elıtt látnak, egy tekke. Itt rendezzük a szertartásainkat. Minket Mevlevi néven ismernek, és a Sufi Testvériséghez tartozunk. A sema… kántálás, imák, zene, és tánc segítségével misztikus kapcsolatot akarunk létesíteni Istennel.

– A kormány azonban nem engedi, hogy táncoljanak – tette hozzá Sekiz, miután lefordította a nagyapja szavait.

– Táncoló dervisek – mondta Shannon, és belekortyolt a teájába. – Már hallottam róluk. Amikor Párizsban éltem, az egyik barátnım lejátszott nekem egy lantfelvételt. Azt mondta, dervisek zenéltek rajta.

– Tetszett? – kérdezte Sekiz, miközben Alfin kezébe adott egy csésze teát.– Nehéz volt végighallgatni.Sekiz elmosolyodott.– Talán magának is dervisnek kellene lennie ahhoz, hogy értékelni tudja. A

népzenénk biztos jobban tetszene.– Ide hallgasson! – szólt közbe Zobolotszkij. – A lányom eltőnt, és nem fogok itt

ücsörögni meg teázgatni. Tud segíteni nekünk, vagy sem?Alfin nem várta meg a fordítást.– Maradjon a helyén, doktor. Nyugodjon meg. El fogom mondani, amit tudni akar.

A megfelelı emberhez jött, bár még mindig nem hisz benne.Pár másodpercnyi hallgatás után Alfin letette a teáscsészéjét. Mélyen a mellére

hajtotta a fejét. Úgy elıredılt, hogy Shannon már attól tartott, hogy lefordul a padról. Ám ehelyett himbálózni kezdett, elıre-hátra dülöngélt, és közben körbe forgatta a fejét. Shannon már a puszta látványtól elszédült.

Amikor abbahagyta a körözést, az öreg a normálisnál mélyebb hangon szólalt meg.– Azokat, akik elrabolták a lányát, janicsárokként ismerik.– Kik ezek? – kérdezte Shannon.

– Katonák. Sátáni katonák – felelte Zobolotszkij. – Mind közül a legiszonyatosabbak.

– Amikor a Török Birodalom még erıs volt, a janicsárok voltak a világ legjobb katonái – mondta Aliin. – Kitőnı kardforgatók voltak. Képesek voltak egyetlen csapással levágni egy ember fejét.

– Érdekes – mondta Shannon, és megdörzsölte a nyakát.– Erısek lettek, és megnıtt a hatalmuk. Akár egy szultánt is meg tudtak fosztani a

trónjától. İk is sufik, de egy másik, egy Bektasi elnevezéső szektához tartoznak. Az új kormány 1925-ben éppen miattuk nyilvánította törvényen kívülinek a sufikat.

– De miért rabolták el a barátomat, meg ennek az embernek a lányát? – kérdezte Shannon.

Alfin egy hosszú percig hallgatott.– Miért jöttek Törökországba? Ez a válasz a kérdésére.– Nem értem – mondta Zobolotszkij. – Mi azért jöttünk, hogy megmásszuk az

Ararátot, és megkeressük Noé bárkáját.– Akkor ez az ok – mondta Sekiz habozás nélkül.– De miért akarnák megakadályozni, hogy megtaláljuk a bárkát? – kérdezte

Shannon.– Az Iszlám tanításai szerint a Bárka helyét egyedül az Isten mutathatja meg,

mégpedig az Ítélet Napján – magyarázta Alfin. – A janicsárok hiszik, az ı feladatuk, hogy megvédjék a Bárkát azoktól, akik az Isten által megjelölt idı elıtt akarják felfedezni.

– A Bibliában erre nincs utalás – mondta Zobolotszkij. – Isten akarata az, hogy megtaláljuk a Bárkát, hogy ezzel is megszilárdítsuk a hitünket.

Alfin hallgatott.Zobolotszkij újra beszélni kezdett, de most már sokkal bizonytalanabb volt a

hangja.– Meg tudja mondani, hogy hol a lányom?– Cappadocia a Bektasik földje – mondta Alfin. – Ott találhatják meg azokat,

akiket elveszítettetek.– Ez egy város? – kérdezte Shannon.– Nem. Törökország egy része. Valaha önálló királyság volt – mondta Sekiz.– És Cappadocián belül hol? – kérdezte Zobolotszkij.– Egy földalatti városban – mondta Alfin. – Cappadociában rengeteg ilyen van, ám

csak egyben élnek janicsárok.– Hogy találhatnánk meg? – kérdezte Shannon.Alfin elıre-hátra dülöngélt, és vak szemeivel maga elé meredt.– Találnak majd egy házat, aminek három peribacája van. Ott találkoznak majd

egy emberrel, aki tudja, hogy hol vannak a társaik. Azt is tudni fogja, hogyan találhatják meg ıket.

– Mi az a per-i-baca? – kérdezte Shannon.Sekiz megkérte a nagyapját, magyarázza meg, mire gondolt.– Azt mondja – tolmácsolta a szavakat –, hogy tudni fogják, amikor meglátják.Alfin elfordította a fejét, és fehér szemeivel Shannonra bámult.– Lesz maguk között egy, aki hazudni fog, akiben nem bízhatnak meg. Ez az ember

sok bánatot fog okozni maguknak, mielıtt az utuk végére érnek.– Hogy néz ki az illetı? – kérdezte Shannon.Alfin felemelte a kezét, és véget vetett a beszélgetésnek.– Majd meglátja.Megköszönték Alfinnak, hogy idıt áldozott rájuk, majd Sekizzel együtt a kapuhoz

sétáltak.

– Én még egy kicsit itt maradok a nagyapámmal. – A kislány jó utat kívánt.– Köszönjük, hogy elhoztál hozzá – mondta Shannon. – Azt hiszem, ı jobban lát,

mint én.Elindultak, de Shannon megtorpant.– Mellesleg merrefelé van ez a Cappadocia?– Délre – mondta Sekiz. – Ankara déli részén.– Délen – mondta Shannon, és Zobolotszkijra mosolygott.Úgy tőnt, az orosz már nem kételkedik annyira Shannonban, mint addig.

Borisz megvárta, míg Shannon és Zobolotszkij látótávolságon kívül ér, majd megszólalt:

– Semmi értelme követnünk ezt a két idiótát. Meg kell tudnunk, hogy mi történik itt.

Amikor néhány nappal korábban megérkeztek, az ikrek attól tartottak, hogy elkéstek. Ám az isztambuli kapcsolatuk révén hamar megtudták, hogy Zobolotszkijék Athénban részt vettek egy titkos megbeszélésen, és késni fognak.

Az ikrek vártak.Úgy tervezték, hogy Isztambulban megölik Zobolotszkijt, és befejezik az ügyet. Ha

az orosz meghal, a többiek nem folytatják az expedíciót. Ám mielıtt bármit tehettek volna, Jones és a lány eltőnt, és ez mindent megváltoztatott. Borisz tudta, hogy Zobolotszkijban nem lehet megbízni, és arra gyanakodott, hogy a társaság két tagjának hirtelen eltőnése talán csak arra irányul, hogy félrevezessék azokat, akik esetleg követik ıket.

A jelek szerint követniük kellett a társaságot az Araráthoz, hogy azután a hegyek között csapjanak le rájuk. A megölésük már sokkal könnyebb feladatnak tőnt. Senki sem lepıdött volna meg azon, hogy az expedíciónak nyoma vész. Köztudott volt, hogy azon a vidéken kurd harcosok garázdálkodnak, és maga a hegység is számtalan veszélyt rejtegetett: vadkutya falkák, farkasok, kígyók, medvék, lavinák, kıgörgetegek, jégrianások, földrengések, hogy csak egy párat említsünk. Elıször azonban pontosan meg kellett tudniuk, hogy mi történik körülöttük.

– Most mit csinálunk? – kérdezte Alexander, ahogy Borisz a kapuhoz lépett.– Teljesítjük a kötelességünket, öcsém.

– Szeretném, ha valamiben megegyeznénk – mondta Zobolotszkij, amikor beléptek a szállodába. – Az elkövetkezendı napokban egymásra leszünk utalva, ezért szeretném, ha ezentúl tegezıdnénk. Szólíts Vlagyimirnek.

A jelek szerint nagyot nıttem Dr. Z. szemében, gondolta Shannon.– Dr. Zobolotszkij! – kiáltotta a szálloda recepciósa. – Üzenet érkezett a számára,

uram.Shannon Zobolotszkijra nézett, aki szétnyitotta a papírlapot.– Az emberrablóktól érkezett. – Zobolotszkij elolvasta a levelet, és átadta

Shannonnak.

Azonnal hagyja el az országot, különben a lánya és a barátja meghal. Holnap reggel legyen az Athénból induló hajón. A túszokat ott fogjuk szabadon ereszteni. Menjenek haza. Ha visszatérnek Törökországba, meghalnak. Ez az utolsó figyelmeztetés.

Shannon felnézett.– Mi a véleményed?– Teljesítenünk kell a követeléseiket. Nem tehetjük kockára a lányom életét.Shannon elgondolkodott a Bibliától kapott útmutatáson, meg Alfin szavain. Egy

perccel korábban még biztos volt benne, hogy Cappadociába kell menniük. Most már nem tudta, mi lenne a helyes. Azután eszébe jutott, hogy Athén és délebbre van, mint Isztambul.

– Igazad van, Vlagyimir. Teljesítenünk kell a követeléseiket.Most, hogy a helyzet már nem volt annyira kétségbeejtı, és Indy meg Katrina a

jelek szerint ki fog szabadulni, Shannon azt kívánta, bárcsak ıt rabolták volna el a lánnyal. Irigyelte Indyt. Már csak abban reménykedett, hogy a Katrina nem fog beleszeretni a barátjába.

Egy órával késıbb Borisz és Alexander kilépett a Galata Mevlevi Tekkesi kapuján. Az öreg nagyon segítıkésznek bizonyult. Önként, saját jószántából felelt a kérdéseikre – miután Borisz megfenyegette, hogy megöli az unokáját.

Amikor azután mindent megtudtak, Borisz úgy döntött, nem szabad kockáztatniuk. Nem akarta, hogy a kislány elrohanjon Zobolotszkijhoz, és figyelmeztesse.

A kertben három hulla hevert. A vénember meg az öregasszony hamar meghalt – egy-egy golyót kaptak a tarkójukba –, de a kislány sikoltozni kezdett, és a kapu felé futott. Háromszor kellett rálıni.

Kár érte, gondolta Borisz. Olyan fiatal és szép volt. De az volt a feladatuk, hogy megvédjék a forradalmat. Ez pedig fontosabb volt bárki emberfia életénél, legyen az gyerek, öregasszony, vagy vénember. Borisz már pontosan tudta, mit kell tennie. A vénember mindent elmondott azokról a föld alatt élı jámbor tudósokról, akik tudtak a Bárkáról, és akik el akarták vezetni az expedíciót a hegyek közé. Jones és a lány elırement, hogy elintézzen velük egy-két dolgot, a másik kettı pedig a városban maradt, hogy befejezzék a papírmunkát.

Borisz úgy tervezte, hogy Alexanderrel együtt még aznap este elindul Cappadociába, és elvégzi a feladatát. Azon kívül, amit az öreg elmondott, semmit sem tudott a janicsárokról. De ennyi is elég volt a számára. Egy csapatnyi ırült muzulmán remete! Felnevetett, amikor elképzelte, mit fognak csinálni, ha ık ketten betörnek a szent menedékükbe. A janicsárok biztos a könyveik alá fogják temetni a fejüket, ahogy az egész életüket a föld alá temették, és a végén szépen összetakarítanak…

15.

A JANICSÁROK

A zaj légzésre hasonlított, és valahonnan közelrıl jött.– Hallja? – kérdezte Indy. Látta maga elıtt a néhány lábnyi távolságban levı falat,

látta az ajtó körvonalait, de mást nemigen.Katrina mozgolódni kezdett. Indy korbácsa, ami egymáshoz kötötte a testüket, még

jobban megfeszült.– Mi ez?– Nem tudom…Indy átbámult a helyiségen, és a hang irányába nézett. A hallucinációi fokozatosan

megszőntek, a kábítószer hatása elmúlt, és már egyre jobban látott. Lassan kirajzolódott elıtte egy alak: a sarokban, a hátát a falnak támasztva egy ember ült. Az ölében egy puskát tartott. A feje elırebukott, és hortyogni kezdett.

– Társaságunk van – suttogta Indy. – Egy ır. Mélyen alszik.– Ez egész végig itt lehetett. Nem is tudtam. Nem látok át oda.– Nézzük, meg tudjuk-e lazítani a korbácsot! – Indy maga alá húzta a lábait és

Katrináéhoz feszítette a hátát. Felálltak, némán fészkelıdni kezdtek, fel, le, és oldalirányba mozgolódtak. A korbács Indy mellébe és karjaiba vágott, és mintha még szorosabb lett volna.

– Au! – suttogta rekedten. – Mit csinál?– Megpróbálok… meg-… megfordulni… – felelte a lány. – Húzza be a hasát!– Nem hiszem, hogy még jobban kitágul. – Indy a lányhoz tekergızött. A derekuk

már olyan szorosan egymáshoz simult, mintha sziámi ikrek lettek volna. Katrina melle Indy hátához szorult, az álla megérintette a férfi vállát. A béklyó azonban nem lazult meg.

– Azt hiszem, ezt én is meg tudom csinálni. – Indy a karjait mozgatva hozzálátott, hogy megforduljon, ám félúton elakadt.

– Most mit csinál? – sziszegte Katrina. – Kész. Most mozdulni se tudok.– Ne olyan hangosan!Indy hátralesett a válla fölött. Az ır még mindig aludt. Megfeszítette a fenekét, és

határozottan forgatni kezdte a csípıjét. Hirtelen szemtıl-szembe találta magát Katrinával; a mellük és a csípıjük egymáshoz feszült. Határozottan kellemesebb testhelyzet volt, mint mikor a hátuk ért össze.

– Nem hiszem, hogy menni fog – mondta Katrina, és megmozgatta a vállait.– Kényelmetlen helyzet – felelte Indy. A kezeit csavargatva, a csípıjét mozgatva

megpróbálta megmarkolni a korbácsot. – De megvannak az elınyei is.– Mit mővel ott lent?– Hol lent? – Már az orruk is összeért.– Tudja…Indy újra megmozgatta a csípıjét.– Itt!– Megpróbálom elkapni a korbácsot.– De muszáj ezt csinálnia?– Mit?Indy hüvelykujja megérintette a korbács legalsó győrőjét, de hiába: képtelen volt

kibogozni a csomót. Elıre lendítette a csípıjét, begörbítette a vállát, és újra megpróbálta.

– Ah… Már megint csinálja!– Majdnem… – Indy elıre lépett, és Katrina lábára tiport. Mindketten

megtántorodtak, majd a szalmakupacra zuhantak. – Jól van?Katrina gyorsan, alig hallhatóan, közvetlenül Indy füle mellett lélegzett.– Tudja, hogy rajtam fekszik?– Igen. Várjon. Azt hiszem, meg tudom fogni. – Ahogy a hüvelykujjával a korbács

után nyúlt, az orra Katrina nyakába fúródott. Szinte elkábította a lány közelsége. Összeért az ajkuk. Indy hüvelykujja mozdulatlanná vált. Testük egymáshoz feszült, de olyan szorosan, hogy a korbács meglazult, és a bırgyőrő magától Indy hüvelykujjára csúszott.

– Katrina, én…– Ne mentegetızz. De mondanom kell valamit.Katrina szavai vastag, puha takaróként borultak Indyre a sötétben. Ügy érezte, akár

örökké el tudná hallgatni a lányt. Miközben letornázta a korbácsot a derekukról, majd a combjukról, újra és újra a lányéhoz szorította a csípıjét. Katrina szemébe nézett.

– Mondd…– Láttad már az a fadarabot, ami a Bárkából származik? – zihálta Katrina.Indy mozdulatlanná vált. Ebben a helyzetben erre számított a legkevésbé. Katrina

biztos azt akarja elmondani, hogy csalás az egész…– Mi van vele?

– Amikor a kezembe veszem, idınként különös dolgok történnek velem. Úgy értem, olyan dolgokat látok, amik még nem történtek meg. Tudtam, hogy el fogsz jönni velünk Törökországba. Tudtam, hogy te vagy a megfelelı archeológus.

– Ez remek. Azt hiszem.– Ez még nem minden.Az ır hirtelen felhorkant, majd köhögni kezdett. Megmozdult. Indy látta, hogy

átkozottul kövér a fickó: háromszáz fontnál is többet nyomhatott. Indy várt, hátha felébred, amikor azonban hallotta, hogy az ır újra egyenletesen lélegzik, Katrina fülébe súgott.

– Most nehogy azt mondd, hogy láttad, hogy elrabolnak minket, és bevágnak ebbe a lyukba!

– Nem egészen. De láttam magunkat egy ehhez hasonló helyzetben. Úgy értem, együtt voltunk…

– Összekötve?– Nem. Csak úgy. De… Ó, felejtsd el. Talán csak a képzeletem játszott velem.

Különben az nem is te voltál, hanem Jack.– Micsoda? Azt mondtad, hogy én voltam.– Hát, te voltál… késıbb.– Késıbb? Azt hiszem, ezt a beszélgetést valóban késıbb kell befejeznünk. – A

korbács meglazult. Kihúzták a lábaikat a bırgyőrőkbıl.– És a kezünkkel mi lesz? – kérdezte Katrina.– Éppen azon ügyködöm. – Indy a jobb lábával letolta a bal csizmáját. Megfordult,

megfogta a csizma sarkát, elfordította, és elkapta a kipattanó pengét. Addig-addig forgolódott, amíg újra hátat fordítottak egymásnak Katrinával. Belevágott a lány kezét összekötı rongydarabba.

– Vigyázz! – suttogta a lány. – Ez a csuklóm volt.Indy lassabban nyiszált, de a rongy végül így is átszakadt. Katrina átvette a pengét,

és gyorsan kiszabadította a férfit. Indy az ırhöz ugrott, és megpaskolta az arcát.– Hé, munka közben nem szabad aludni!Az ır felriadt. Indy a falba verte a fejét. A férfi elterült a padlón. Indy felkapta a

puskáját.– Ha janicsár harcos vagy, már értem, miért omlott össze a birodalmatok.– Indy, itt nincs is ajtó! Ez a nyílás egy lépcsıhöz vezet. A fény fentrıl jön.– Nézzük, kitalálunk-e.Ahogy az ajtónyílás felé lépett, az ır elkapta a bokáját, és lerántotta a földre. Indyt

váratlanul érte a támadás. Elejtette a puskát. A fegyver után kapott, de az ır, akár egy pók a hálóba ragadt zsákmányt, elhúzta a közelébıl. Indy a fickó felé rúgott, ám az ır gyorsan maga alá győrte ellenfele lábait. Kövér volt, de erıs.

Indy hátrarántotta a karját, és a férfi állába öklözött. Az ütés kemény volt, de a keze mégis lepattant az arcról. Újra lesújtott, de az eredmény másodszor is ugyanaz volt.

Az ır elvigyorodott, széttárta az ujjait, és Indy torka felé kapott. Indy a fickó orrába fejelt. Az ır elkábult, de csak egyetlen pillanatra. Az alkarja Indy álla alá lendült. Indy fulladozni kezdett. Az ır kezei egyre jobban ráfeszültek a torkára, az ujjak keményen összeszorították a gégéjét. Indy arca elvörösödött, azután elkékült, és már-már elvesztette az eszméletét, amikor az ır szorítása hirtelen elernyedt. A fickó úgy dılt oldalra, akár egy ledöfött bálna. Indy levegı után kapkodva megpillantotta Katrinát. A lány az ır fölött állt, és a puska csövét markolászta.

– Lehet, hogy most megöltem – mondta.Indy oldalra fordult, és feltápászkodott. Az ır homlokán egy mély sebbıl vér

patakzott.– Egyszer mindannyiunknak meg kell halnunk. – Indy megdörzsölte felhorzsolt

nyakát. – Azt hiszem, ez éppen a legjobbkor ment el.Kisiettek a helyiségbıl, és végigmentek egy folyosón.– Indy, várj!– Mi baj?– A Bárka-szilánk nélkül nem mehetek el.– Dehogynem!– De az egy borzasztóan fontos relikvia! Papa dühöngeni fog, ha elvesztem.

Felbecsülhetetlen az értéke! Nem, még annál is többet ér. Ez…– Igen, persze. De az életünk még értékesebb, és biztos vagyok benne, hogy ezzel

az apád is egyetértene. – Amikor azonban meglátta a lány csalódott arcát, hozzátette: – Nos, akkor rögtönözzünk valamit!

Athénba a leghamarabb vonattal lehetett eljutni, ezért másnap kora reggel Shannon és Zobolotszkij taxiba szállt, és kihajtatott az állomásra. Ahogy azonban a céljuk közelébe értek, az utcákat mintha ellepték volna az autók, a lovasszekerek, és a gyalogosok.

– Mi történik itt? – kérdezte Zobolotszkij. – A vonatunk húsz perc múlva indul.– Jobb, ha innen gyalog megyünk – mondta Shannon.Meglátta a pályaudvar bejáratát eltorlaszoló rendıröket, akik minden közeledıt

megállítottak.– Te várj itt. Megnézem, hogy mi történt.A tömeg felé közeledve megpillantott egy brit kinézető, keménykalapos férfit. A

fickó egy csomagokkal és hordárokkal körülvett nıhöz lépett. Shannon a közelükbe húzódott, hogy hallja, mirıl beszélnek.

– Mi az, kedvesem? – kérdezte a nı.– Úgy tőnik, két gyilkost keresnek. Külföldiek. Azt beszélik, amerikaiak.– Igazán?– Képzeld, megöltek egy kislányt, egy vak öregembert, meg a gondozóját.– Milyen rettenetes! De meddig kell megvárnunk? A vonatunk egészkor indul.– A francba! – morogta Shannon, és elhátrált.Visszarohant a taxihoz. Nem elég, hogy egy háromszoros gyilkosság gyanújába

keveredhet, de még fegyvert is cipel a hóna alatt.– Azt hiszem, jobb, ha hajóval megyünk át Athénba. A rendırség valami gyilkost

keres.– Kit öltek meg? – kérdezte Zobolotszkij.Shannon elismételte, amit a brittıl hallott, de nem kezdett hosszasabb és

részletesebb magyarázatba, mert úgy vette észre, hogy a taxisofır aki értett valamennyit angolul – figyelmesen hallgatózik.

Zobolotszkij a sofırre pillantott, majd újra Shannonra nézett.– Ez iszonyatos! Azt hiszem, igazad van. Hajón ma valószínőleg gyorsabban

odaérünk.Ahogy a taxi keresztülvergıdött a tülkölı, üvöltözı forgalmi dugón, Zobolotszkij

és Shannon halkan megbeszélte a helyzetet.– Egyszerően nem tudom elhinni – mondta Zobolotszkij. – Ki lehet képes ilyen

szörnyőségre?– Nem tudom, de… Szegény ártatlan kislány! Örülök, hogy elmehetek ebbıl a

városból. Legalább olyan rossz, mint Chicago.– Nem értem – mondta Zobolotszkij.– Lehet, hogy a janicsárok követtek minket a szállodától – találgatott Shannon.– Miért tették volna? Megtesszük amit akartak: elhagyjuk az országot.– Az az üzenet már akkor ott lehetett, amikor kiléptünk a szállodából – mondta a

hórihorgas zenész. – Akkor nem álltunk meg a recepciós pultnál. Ezek szerint követtek minket a dervis házáig, és közben azt hitték, hogy már olvastuk a levelüket. Valószínőleg mindent tudtak az öreg sufiról, és azt hitték, hogy összekuszálja a terveiket.

– Lehet – mondta Zobolotszkij. – De mit jelent mindez a számunkra, és a lányom számára?

– Semmi jót.– Nézzék. Itt még több rendır van – mondta a sofır, amikor elérték a kikötıt. Az

egyik hajó feljárójánál hatalmas tömeg győlt össze. A rendırök minden utast külön ellenıriztek.

Shannon hirtelen rádöbbent Zobolotszkij szavainak értelmére.– Ha képesek ilyen könnyedén gyilkolni, akkor nem bízhatunk benne, hogy

valóban szabadon eresztik Indyt és Katrinát, ha átmegyünk Athénbe.– Akkor is azt kell tennünk, amit mondanak – jelentette ki Zobolotszkij.Egyikük sem figyelt különösebben a sofırre, aki a járda mellé kormányozta a

kocsit, és hirtelen hátrafordult. Vékony, ısz hajú férfi volt.– Tudják, tíz évig éltem az Egyesült Államokban, de amikor az utolsó szultán is

végleg megbukott, hazatértem. Mondok én maguknak valamit ezekrıl a janicsárokról, akikrıl beszélgettek. Lejárt az idejük, de némelyikük még nem tudja.

Shannont meglepte a sofır érdeklıdése. Rádöbbent, hogy a fickó mindent hallott, és minden szavukat értette.

– Mit tud még róluk?– Még mindig harcosok, de most már inkább a játékos kedvükrıl híresek.– Nem értem – mondta Shannon.– Megmondom, mire gondolok. Ha a janicsárok ölték meg azt a hármat, akkor

valószínőleg úgy csinálták, hogy a rendırök magukat zárják börtönbe. Ez a játékuk. Kijátsszák az egyik felet a másiknak.

– Egyszerőbb lett volna, ha megölnek minket – mondta Shannon.– Okosak lehetnek ezek a janicsárok – mondta Zobolotszkij. – Pedig tudniuk

kellene, ha az expedíció minden tagját megölik, az nemzetközi incidenst jelentene. Akkor pedig az Egyesült Államok elküldené a hadseregét, hogy megkeressen minket, meg a Bárkát.

Ez álmodik, gondolta Shannon, de nem vitatkozott. Kimutatott a rendırökre, akik elindultak, hogy szemügyre vegyék a dokkban összegyőlt embereket – kétségtelenül azzal a szándékkal, hogy megtalálják azt a két férfit, akire illik a gyilkosok személyleírása.

– Nos, mi a véleménye, mit csináljunk? Egyre közelebb érnek.Zobolotszkij elgondolkodott.– Mint az expedíció vezetıje, úgy döntöttem, hogy elmegyünk Ankarába, onnan

pedig Cappadociába, és megkeressük eltőnt társainkat.– Én szívesen elviszem magukat Ankarába – ajánlkozott a sofır. – Ott lakik az

egyik unokatestvérem. Már évek óta nem találkoztam vele.– És mennyit kér érte? – kérdezte Shannon.A sofır legyintett.– Ne aggódjon, becsületes ember vagyok. Tisztességes árat fogok kérni, vagy ne

legyen a nevem Ahmet!– Áll az alku – mondta Zobolotszkij.Szóval mégis elindulunk dél felé, gondolta Shannon, és önkéntelenül elégedettség

áradt szét benne.

Hasszán törökülésben kuporgott a szobája sarkában, egy párna tetején, és tüzetesen

megvizsgálta a kezében tartott fadarabot. Már abban a pillanatban tudta, hogy mi ez, amikor megtalálta Katrina holmijai között. Az egyik fivére – aki Amerikában élt – elküldött neki egy újságcikket, amiben arról írtak, hogy Zobolotszkij a Bárka felkutatását tervezi. Ez a cikk hívta fel a figyelmét az expedícióra, és ebbıl tudta meg azt is, hogy a felfedezı birtokában van egy fadarab, amirıl azt állítja, hogy a Bárkából származik.

A Tavasz Házából lantmuzsika szőrıdött be a szobájába. A szertartás hamarosan kezdetét veszi. Hasszán elhatározta, magával viszi a fadarabot, és addig fog táncolni vele, míg megismeri a titkait.

Indy reménye, hogy a cellából kivezetı lépcsısoron kijuthatnak a föld alatti börtönbıl, hamar semmivé foszlott. A fény, amit Katrina látott, a lépcsısor tetejénél elhelyezett fáklyából eredt. A lépcsıkön túl egy újabb, porózus sziklából kivájt helyiség volt.

Karina belépett a terembe, és kinézett a túlsó végébıl nyíló ajtón.– Nézd, itt meg lefelé vezet egy lépcsı!– Ez valahogy nem lep meg.Nem volt mit tenni, tovább kellett menniük. Indy úgy érezte, mintha a Föld

középpontja felé tartanának. Végül egy fáklyákkal megvilágított folyosóra értek, aminek két oldalán ajtók sorakoztak. Sorra belestek mindegyik mögé, és végül beléptek egy olyan terembe, amibıl két újabb ajtó nyílt, két újabb folyosóra.

– Te menj azon, én ezt próbálom meg. Egyikünk csak talál majd valami felfelé vezetı lépcsıt – mondta Indy. – Öt perc múlva itt találkozunk.

Alig tett meg néhány lépést, Indy máris újabb választás elıtt állt. Balra egy rövid folyosó volt, amibıl néhány szoba nyílt, de azon túl két ágra szakadt. Jobb kéz felé egy másik folyosó egy ajtóhoz vezetett.

– És most mi legyen? – mormolta.A jobb oldali folyosón indult el, de zsákutcába jutott. Visszasietett, és belépett a

bal oldali folyosóból nyíló egyik mellékfolyosóra. Indy reményei feléledtek: felfelé vezetı lépcsıt ugyan nem talált, de a folyosó negyvenöt fokos szögben emelkedett felfelé. Kanyarok következtek, azután újabb kanyarok. A falak itt már csak a derekáig értek. Újabb szobákat és újabb folyosókat látott. A hely olyan volt, mint egy középkori börtön, meg egy vidámparki elvarázsolt kastély keveréke – vagy mint egy ırült méhkaptár.

Befordult néhány sarkon, és amikor látta, hogy a folyosó továbbra is emelkedik, visszafordult, hogy megkeresse Katrinát. Menet közben megszámolta a kanyarokat, de amikor már azt hitte, hogy visszaért az elsı folyosóra, hirtelen egy szobában találta magát. Három ajtó nyílott belıle. Indy kihátrált, belépett egy másik helyiségbe, és látta, hogy az ajtó, ami ennek a túlsó felén volt, újabb ki tudja hányadik – folyosóra, és lépcsısorra nyílott.

Körülnézett. Összezavarodott, és eltévedt. Öklével a kıfalra csapott. Az elvarázsolt kastély egyre jobban hasonlított egy rémálomra.

– Óriási! És most merre?Lépéseket hallott. Katrina valószínőleg ugyanígy eltévedt ebben az ırülethálóban.

Nem tudta, honnan hallja a lábdobogást, és azt sem, merre tart. A legszívesebben felkiáltott volna – de mi van, ha mégsem Katrina az? Lehet, hogy a janicsárok már elindultak a keresésükre.

Halkan végigment a folyosón, és belebámult a sötétségbe. Semmit sem hallott. Az az ember, akinek az imént a lépéseit hallotta… Vagy ı is megállt, vagy hallótávolságon kívül ért. Hirtelen újra meghallotta a neszezést. A hang egészen közelrıl érkezett. Jobbról, fejmagasságból. Megfordult. A szemével egy vonalban

lábak lépkedtek egy másik folyosón.Gyorsan kellett döntenie. A csövénél fogva felemelte a puskát, és… És meglátta a

csizmákat. Megmarkolta Katrina lábait. A lány felsikoltott.– Pszt! Én vagyok az.– Indy? – Katrina négykézlábra ereszkedett, és végre meglátta Indyt. – Ó, istenem!

Megijesztettél. Már nem tudtam, hogy mi történt veled. İrület ez a hely.– Tudom. Jól vagy?– Azt hiszem. Segíts le. – Katrina átdugta a lábait a nyíláson, és lecsúszott Indy

karjai közé. – Hiányoztál – suttogta.Indy megérintette a lány arcát, és egy pillanatra azt képzelte, újra Deirdrét tartja a

karjai között, azután rádöbbent, hogy azért a nıért bolondul, akit a legjobb barátja is imád. Elhúzódott Katrinától.

– Tovább kell mennünk. Azt hiszem, találtam egy felfelé vezetı folyosót, de már nem tudom, merre volt.

– Rengeteg választási lehetıségünk van. Elképesztı!– Gyere. Maradjunk együtt.– Még egyszer ne hagyj egyedül! – mondta a lány. Ezt most nem úgy értette, ahogy

én, gondolta Indy, miközben elindult egy találomra kiválasztott folyosón. Alig tettek meg tíz lépést, amikor a folyosó egy magas mennyezető teremmé öblösödött. Indy megállt, és a jobb oldali, fáklyával megvilágított falra nézett. A falon egy freskó volt, ami egy embert ábrázolt, aki egyik kezében keresztet, a másikban kardot tartott. A karddal határozottan egy szárnyas bestia felé bökött.

– Ez Szent György, meg a sárkánya – mondta a fiatal archeológus. A keresztény ikon felidézett benne egy emléket. – Nem tudom, számít-e valamit, de azt hiszem, sejtem, hogy hol vagyunk.

– Igen?– Kölyökkoromban egyszer Isztambulba utaztam az apámmal, és véletlenül

találkoztam a szultán anyjával. Tıle hallottam, hogy valamikor a középkorban Törökország egyik szegletében sok ezernyi keresztény élt a föld alatt. A szultána szerint el kellett volna látogatnom a földalatti városokba.

– Szóval szerinted most egy ilyen helyen vagyunk?Indy megvonta a vállát.– Valószínő.– És miért ásták ki ezeket az alagutakat? – kérdezte a lány.– Nem ık ásták ki. Mindez már itt volt. A földalatti városokat valami ısi nép hozta

létre.– És az apád elvitt egy ilyen helyre?– Nem. Ó nem szereti a szők helyeket. Klausztrofóbiája van. – Indy felfedezett a

falon még néhány festményt. – Hé, ezt nézd meg!– Ó, istenem! Ez az, amire gondolok?A falon egy hal, mellette pedig egy bárka elnagyolt képe díszelgett.– A kereszt elıtt a hal és a Bárka volt a keresztények szimbóluma. A hal Isten Fiát

jelképezi, a Bárka pedig Isten ítéletét, és az üdvözülés reményét.– Tehát te is keresztény vagy. Ahogy Jack.Indy megköszörülte a torkát.– Nem, nem úgy, ahogy Jack. Az igazat megvallva, engem jobban érdekel a régi

korok történelme és tárgyai.– De nem hiszel Isten szavában…?– Figyelj csak! – mondta Indy. – Hallod?– Olyan, mint valami zene.Átvágtak a barlangon, és elindultak a túlsó végébıl nyíló folyosón. A hang egyre

erısödött, de a folyosónak hirtelen vége szakadt. Indy belépett a bal oldalán nyíló ajtón, Egy szők ablakon át fény szőrıdött a helyiségbe. Lantmuzsika hallatszott.

– Odanézz! – suttogta Indy, amikor kilesett az ablakon.Alattuk egy hatalmas barlang volt. A falakon több tucatnyi fáklya lobogott; a

barlang közepén csillogó nyugodt tavacska visszatükrözte a lángok fényét. Ám nem a víz vonta magára Indy figyelmét. A tavacska távolabbi oldalán tucatnyi férfi forgott körbe-körbe. Karjaikat mereven oldalra nyújtották. A ruhájuk olyan volt, mint az emberrablóké. Valamennyien magas kalapot viseltek. Indy már tudta, kik ezek.

– Dervisek! – mondta ámuldozva. – A janicsárok a sufi testvériséghez tartozhatnak.

– Nem értem. Mit csinálnak?– Táncoló derviseknek nevezik ıket.– És miért táncolnak?– Hogy imitálják a világmindenség mozgását. İk így akarnak kapcsolatba lépni

Istennel.– Indy! Nézd azt az embert, ott középen! – mondta Katrina izgatottan. – Látod?

Nála van a Bárkaszilánk!Indy látta, hogy a fickó valóban szorongat valamit a kezében. Katrinának igaza

volt. A dervis egyre gyorsabban pörgött. Ahogy meglátta a bajszát, Indy felismerte.– Ez Hasszán.Alig ejtette ki a második szót, amikor érezte, hogy egy fegyver csöve feszül a

nyakához.– Micsoda véletlen! Még két eltévedt lélek. Dobja el a puskát!Indy engedelmeskedett, és lassan megfordította a fejét. Alig hitt a szemének. A két

iker állt elıtte, akikkel Chicagóban már találkozott.– Most nehogy azt mondjátok, hogy még mindig dühösek vagytok az esıkabátok

miatt!– Készüljön a halálra, Jones!– Hogy találtatok meg minket?– Betörtünk egy pár fejet, és az egyik paraszt beszélt. Mindent tudunk ezekrıl a

táncoló könyvmolyokról.Indynek fogalma sem volt róla, hogy a pasas mire gondol, de nem ez volt a

legmegfelelıbb alkalom a csevegésre. Cselekednie kellett, mégpedig gyorsan. Maga elé tolta Katrinát, és meglazította a korbácsát.

– Csak nem akartok bántani egy ártatlan nıt? – kérdezte.Az egyik iker felröhögött.– Milyen féri maga? Egy nı mögé bújik?– Igazad van. Ez nem tényleg nem szép dolog.Indy félrelökte Katrinát, és kieresztette a korbács bırszíját. Az oroszok elég közel

álltak ahhoz, hogy mindkettejük nyakára rátekerhesse a korbácsot. Eldörrent az egyik fegyver. A golyó Indy feje mellett csapódott a falba. Indy lecsapott. Az ikrek a földre zuhantak. Indy megfogta Katrina kezét, és futva elindult a folyosón.

Ám alig tettek meg pár lépést, amikor egy kardos janicsár ugrott eléjük. A fickó mögött már ott állt a társa. O is a feje fölé emelte a kardját. Mögötte sorban megérkezett a többi janicsár is. Az oroszok, akik közben megszabadultak a korbácstól, és egy másik járaton kirohantak a terembıl, ugyanilyen csapdába estek.

– Hát, én ezeket a fiúkat nem nevezném könyvmolyoknak – mondta Indy.

16.

FÖLDALATTI VÁROSOK

Mire Shannon és Zobolotszkij megérkezett Ankarába, már Ahmet is az expedíció tagja lett. Azon kívül, hogy elvitte a két férfit Ankarába, megígérte, hogy Indy és Katrina keresése közben tolmácsul szegıdik melléjük. Shannonnak tetszett a dolog. Ahmet, mint kiderült, lantos volt, és miközben Zobolotszkij a hátsó ülésen aludt, Shannon a sofır segítségével megtanult játszani a húros hangszeren.

Ankarában, a sofır kuzinjának házában ettek valamit, és aludtak néhány órát, majd tovább indultak dél felé.

– A világon nincs még egy olyan hely, mint Cappadocia. Olyan dolgokat fognak látni, hogy nem hisznek majd a szemüknek.

– Maga járt már ott? – kérdezte Shannon.– Természetesen. Ott is van egy unokatestvérem. Megkeressük, és segítséget

fogunk kérni tıle. A családom tagjai mindig segítenek egymáson.– Cappadocia… – mondta Zobolotszkij. – Már hallottam ezt a nevet, de nem

emlékszem, hogy hol.Késı délutánra járt az idı, amikor megérkeztek a Goreme városának közelében

húzódó völgybe, és egy olyan vidékre értek, amihez hasonlót Shannon még sohasem látott. Amíg ellátott, fantasztikus formájú, fehér, sima sziklatömbök emelkedtek. Valamennyi felületét ablakok pettyezték.

– Ezek a troglodit házak tufából, a vulkánok köveibıl készültek – magyarázta Ahmet. – Azt beszélik, akik már laktak a Holdon, igencsak otthon éreznék magukat Cappadociában.

– Elhiszem – mondta Shannon.– A tufa puha, és nagyon könnyít formázni. Remek házakat lehet belıle készíteni.

Ráadásul amikor gyereke születik az embernek, és szüksége van egy új szobára, csak annyit kell tennie, hogy kivési a sziklából.

– Ezek az emberek úgy élhetnek itt, akár az állatok – mondta Zobolotszkij.– Nem. Inkább mint a keresztények – felelte Ahmet. – Számtalan keresztény

szerzetes élt Cappadociában, a sziklákból kivájt monostorokban.Zobolotszkij egy percig hallgatott.– Most már tudom, honnan ismerıs ez a név – mondta végül. – A Biblia is

megemlíti Cappadociát.– Azt hiszem, én eddig még nem olvastam róla – mondta Shannon.Ahmet unokatestvére, Omar, nem troglodit házban lakott, hanem egy szögletes

stukkó épületben. Shannon szinte megkönnyebbült, amikor a kidudorodó falú, csúcsos tetejő, szabálytalan formájú házak után meglátta. Azonba Omar háza elıtt is állt három tufaoszlop. Háromszöget formáztak, és kettı tetején egy-egy szikla nyugodott.

– Azok kürtkémények. A szél alakította ki ilyenre – mondta Ahmet, amikor észrevette, hogy a taxiból kiszálló két férfi mit néz.

– Kürtık? – kérdezte Shannon.– Igen. Peribacák.Shannon összenézett Zobolotszkijjal, és követték Ahmetet a házba. Shannont

ámulatba ejtette, hogy a vak öreg ezt is elıre látta. Furcsa módon úgy tőnt, hogy éppen erre a helyre kellett megérkezniük. Shannonnak fogalma sem volt róla, hogy Alfin ismerte-e ezt a házat, de egyre biztosabb volt benne, hogy valóban az Úr vezérli ıket.

Omar a vékony Ahmet fiatalabb változata volt. Vastag bajuszt viselt, fekete haja göndör volt, és úgy üdvözölte a vendégeket, mintha valamennyien a családjához tartoznának. Amikor megtudta, mirıl van szó, Omar bólintott, és elgondolkodva

kinézett az ablakon.– Ismerem ezeket a törvényen kívüli janicsárokat. Olyan szilárdan hisznek a

muzulmán tanításokban, mint maguk a keresztény tradíciókban. Ölni is képesek a hitükért.

– Akkor nem lehetnek valóban vallásosak.– Talán nem – mondta Omar. – De nem rosszabbak a kereszteseknél, akik a

vallásuk nevében ezerszámra öldösték a muzulmánokat.Zobolotszkij már éppen vissza akart vágni valamivel, de Shannon a karjára tette a

kezét. Az orosz dühösen elfordult.– Tud segíteni nekünk, Omar? – kérdezte Shannon.A cappadociai ellépett az ablaktól.– Nem tudom, mit akarnak.– Tudja, hogy hol van a janicsárok rejtekhelye? Erre lennénk kíváncsiak.– İk nem rejtızködnek. Közülünk sokan tudják, hogy hol vannak, de kevesen

vannak, akik be mernének lépni a városukba.– Városukba? – kérdezte Shannon.– Igen. Egy földalatti városban élnek. Egy nagyon régi földalatti városban,

Derinkuyu mellett.– El tudnál vezetni oda minket, kuzin? – kérdezte Ahmet.– Legalább mutassa meg, hogy merre van – mondta Zobolotszkij. – Meg kell

értenie, a lányom élete a tét.Omar elgondolkodott a hallottakon.– Számomra a család a legfontosabb. Maguk az unokatestvérem barátai, és ha ı

megbízik magukban, akkor én is. Elviszem oda magukat.– Pompás! – mondta Shannon.– Tudom, hol a városuk, és azt is tudom, hogyan lehet megközelíteni egy másik

földalatti városból.– Ezt úgy értsem, hogy több ilyen város létezik? – kérdezte Zobolotszkij.– Sok ilyen van. Talán hat vagy hét. És mindegyik össze van kötve a többivel.

Gyerekkoromban egy nyarat egy rokonomnál töltöttem, aki az egyik ilyen város közelében lakott. Akkor lementünk oda… Megmutatom maguknak az utat.

Szerencsénk van, gondolta Shannon, de még nem felejtette el, hogy Alfin azt mondta, valaki hazudni fog nekik.

Amikor a janicsárok a földalatti városban tartózkodtak, tunikát és bı nadrágot hordtak. Hasszán is ezt az öltözéket viselte. Mivel törvényen kívülinek bélyegezték ıket, Isztambulban nem merték magukra ölteni tradicionális ruhadarabjaikat, ám Hasszán, amikor a régi templomban fogságba ejtették az archeológust, meg a Zobolotszkij lányt, kivételt tett. Meg akarta döbbenteni az áldozatait, és – bár Jones majdnem megszökött – ez sikerült is.

Amikor azonban elfogták a két másik férfit, Hasszán hökkent meg. Fogalma sem volt róla, kik lehetnek ezek a kopasz ikrek, de elhatározta, meg fogja tudni. A zömök fickókról letépték az ingüket, és most a terem mennyezetérıl lelógó kötelek végén himbálóztak. A lábujjaik alig érintették a földet.

– Miért jöttek ide? – kérdezte Hasszán ötödször vagy hatodszor. Az ikrek most sem válaszoltak.

Hasszán a tisztjei felé bólintott. Az egyik meglódította Jones korbácsát, és kétszer az egyik kopasz hátára vágott. A másik janicsár felemelt egy rövid bot végére erısített, szögekkel átszúrt kötelet, és a másik idegen vállaira és nyakára csapott. Hiába. Az ikrek hátát, nyakát és vállát sebek csíkozták. A hátukon vér és veríték csörgött.

Hasszán intett, mire az emberei abbahagyták a korbácsolást.– Válaszoljanak!Az ikrek hallgattak.– Sózzátok be a sebeiket – parancsolta Hasszán.A két janicsár egy-egy zacskó sót szórt a kopaszok hátára. A két férfi üvöltött a

fájdalomtól.– Beszéljenek! – követelte Hasszán. Az oroszok feje elıre bicsaklott, az arcukat

eltorzította a fájdalom, de hallgattak. – Maguk akarták.A janicsárvezér kirántotta a kardját, és lassan elhúzta az ikrek arca elıtt. Az ívelt

pengét mővészi mintázatok díszítették.– Ez a kard, barátaim, damaszkuszi acélból készült. Éles és erıs. Képes kettévágni

egy lebegı tollpihét, és képes egyetlen csapással lemetszeni egy fejet. – Az egyik orosz torkához tartotta a kard hegyét. – És én most ezt fogom tenni.

– Mit akar tılünk? – kérdezte az egyik fickó.– Alexander… nyet – mondta a másik.– Tehát oroszok. – Hasszán még jobban meghökkent. Közelebb lépett ez elsı

férfihoz. – Csak azt akarom megtudni, Alexander, hogy miért jöttek ide.– A másik kettıt, a nıt meg a férfit követtük.– Miért?– Ne mondj többet! – mondta a másik orosz.– Annyit mondok, amennyit akarok, Borisz!– Rendben. Akkor hadd beszéljek én – mondta Borisz, és Hasszán felé emelte a

fejét. – Személyes ügy volt. A mi ügyünk.– Személyes ügy. Árulja el, honnan követik ıket?– Chicagótól. Ott élünk. Nem Oroszországban.– Tehát félig megkerülték a világot, egy személyes ügy miatt. Nagyon érdekes.

Most viszont mondja el az igazat. Mit akarnak tılük?– Semmi köze hozzá! – köpte Borisz a szavakat.Hasszán még erısebben megszorította a kard markolatát, és a vállához emelte a

pengét. Ha az egyik fickóval végez, a másik mindent el fog mondani.– Meg akartuk ölni ıket, mielıtt eljutnak az Araráthoz – mondta Alexander, hogy

megmentse a bátyja életét.Hasszán leeresztette a kardot, és elgondolkodott Alexander szavain.– Miért?– Távol akarjuk tartani ıket a Bárkától. Nem akarjuk, hogy megtalálják.– Értem. Maguk akarják megtalálni. Most már értem.– Ez nem igaz! Mi azt akarjuk, hogy senki se találja meg – mondta Borisz.Hasszán gyanakodva rájuk nézett. Nem erre a válaszra számított.– És miért nem akarják?– Mert – mondta Borisz – akkor a püspökök a hazánkban megpróbálnák

visszahódítani az emberek szívét.Hasszán végül mindent megértett. A két orosz bolsevik ügynök volt.– Hasszán! – kiáltott be egy ember az ajtón. – Híreket kaptunk Isztambulból.Hasszán az ikrekre meresztette a szemét, majd az ajtóhoz lépett.– Mi történt?– Zobolotszkij meg a másik nem indult el Athénba. Nem szálltak vonatra, de

hajóra sem – mondta a férfi halkan. – A rendırség keresi ıket, de eltőntek.– Mit akar tılük a rendırség? – kérdezte Hasszán dühösen. A terve darabokra

hullott.– Azt beszélik, megöltek egy vén Mevlevi dervist, egy kislányt, meg egy

öregasszonyt.

Hasszán már azt sem tudta, mit gondoljon. Abban viszont már biztos volt, hogy Jonesnak, a nınek, meg a két orosznak meg kell halnia. Elérkezett a végsı játszma ideje. Izgatottan elmosolyodott. Bízott benne, hogy Jones és a nı érdekessé teszi majd a dolgot.

Az ikrek mellett álló janicsárokhoz fordult.– Vágjátok le ıket. Játszani fogunk.

Shannon nem élvezte, hogy köveken kell sétálnia. Három társával – Zobolotszkijjal, Ahmettel és Omarral – együtt egy szikla tövében haladt, és egy barlang bejáratát kereste. Egy barlangét, ami egy földalatti városba vezet. Shannon már kétszer elesett; elıször a karját sebezte meg, másodszor a térdét ütötte be. Bicegett, és érezte, hogy a lábszárán vér folydogál.

– Itt kell lennie. Nagyon jól emlékszem erre a helyre – mondta Omar.Shannon körülnézett, és eltőnıdött, vajon miben különböznek ezek a sziklák

azoktól, amik mellett az elmúlt egy óra során elhaladtak. Lehet, hogy Omar hazudott, amikor azt mondta, hogy ismeri a janicsárok földalatti városát. Shannon már abban sem volt biztos, hogy léteznek ezek a városok, és kezdte azt hinni, hogy Omar egyetlen szava sem volt igaz. Omar felrikoltott.

– Itt van! Tudtam, hogy közel járunk hozzá. – Letérdelt egy sőrő bokorba.Shannon semmit sem látott. Közelebb húzódott Omarhoz, és ahogy a török

félrehúzta a bokor ágait, megpillantott egy sötét lyukat.– Ide fogunk lemenni? Ebbe a kígyóverembe? Maga tréfál!– Vannak lámpáink – mondta Ahmet. – Nem lesz olyan rossz.Shannon keserően Zobolotszkijra nézett.– Gondolj Katrinára – mondta Zobolotszkij.Ha az orosz tudta volna, hogy Shannon mennyit gondol a lányra, nem mondta

volna ezt. Katrina állandó fájdalomként volt jelen a mellében, és… És persze Indy miatt is aggódott. Ám semmi kedve sem volt hozzá, hogy miattuk gondolkodás nélkül fejest ugorjon a végzetbe. Talán van valamilyen más megoldás is. De ha Katrina meg Indy a föld alatt van, hogyan másként hozhatná ki ıket? Tudta, ha fordított helyzetben lennének, Indy segítene rajta. És különben is: mi értelme van annak hogy szerelmes Katrinába, ha soha többé nem láthatja? Hőség, barátság, szerelem… és hit. Ez az! Nem szabad elfelejtenie, hogy az ÚR vezette ide, és nem lehet oka a félelemre.

Meggyújtották a lámpásokat, és bemásztak a lyukba. Négykézlábra ereszkedve haladtak. Omar mászott elıl, mögötte Shannon és Zobolotszkij. A sort Ahmet zárta. Shannon egyik kezében a lámpást szorongatta, a másikkal az utat tapogatta maga elıtt. A mennyezet alacsonyan volt. Shannont a klausztrofóbia kerülgette. Alig, hogy elkezdett mászni, érezte, hogy egy állat ér a kezéhez. A nadrágjába törölte a tenyerét, és tovább kúszott. Nem sokkal késıbb már fel tudott állni, bár még mindig össze kellett görnyednie. A járat padlózata fokozatosan lejtett. Ahogy a falak karnyújtásnyira eltávolodtak egymástól, a mennyezett majdnem hét láb magasságba emelkedett.

– Milyen messzire megyünk, Omar? – kérdezte Shannon.– Az egyik város éppen alattunk van. Az, ahová indultunk, úgy két mérföldnyire

lehet.– Két mérföld? Biztos benne, hogy jól emlékszik az útra?– Nem nehéz megjegyezni. Nézze csak meg. Látja, a járat kétfelé ágazik. Balra

lehet lemenni a városba, jobbra pedig egy földalatti útra jutunk, ami a másik városhoz vezet.

– Szaván fogom! – mondta Shannon, és tovább indultak.Pár perccel késıbb egy lépcsısorhoz értek.

– Emlékszik ezekre a lépcsıkre? – kérdezte Zobolotszkij, miközben elindultak lefelé.

– Igen, azt hiszem. Biztos akkor is itt voltak. – Omar hangja bizonytalannak tőnt.– Mikor járt itt utoljára, Omar? – kérdezte Shannon.– Tíz vagy tizenegy éves lehettem.– Az már rég volt.– Még csak huszonhét vagyok.– Én is, de nem sok mindenre emlékszem, ami tíz éves koromban történt – mondta

Shannon.– Ha már járt volna ezekbe a városokban, valószínőleg nem felejtette volna el –

mondta Ahmet.Shannon belesett a sötétségbe.– Remélem így van.Nem sokkal azután, hogy leértek a lépcsısor aljába, a folyosó kétfelé vált. Omar

megtorpant.– Erre a keresztezıdésre nem emlékszem, de azt hiszem, jobbra kell mennünk.Óriási, gondolta Shannon. Egyszerően óriási. Ha így haladnak a dolgok, nem csak,

hogy Indyt nem fogja többé látni, de a napot sem. És nem fog friss levegıt beszívni.– A kezedbe teszem az életemet, Uram – mormolta. Az utolsó szavakat a

szándékoltnál hangosabban ejtette ki.– Isten jó – mondta Ahmet.Baka egy ajtónyílás tátongott. Amikor felemelték a lámpáikat, megpillantottak egy

másik folyosót, ami mintha párhuzamosan futott volna azzal, amin addig haladtak. Omar megrázta a fejét, és tovább mentek. Egyikük sem beszélt, de valamennyiük fejében ugyanaz járt. Valami nem stimmelt. Egy újabb, meredek lépcsısorhoz értek, ami egy éles balkanyar után eltőnt a szemük elıl.

– Nem, biztos hogy nem erre kell menni – mondta Omar. – Nézzük meg, hogy a másik folyosón hova jutunk.

Shannon még soha életében nem érezte magát ilyen kényelmetlenül, de egyetlen szót sem szólt. Alig tettek meg tíz lépést a másik folyosóban, amikor egy sor egymásba nyíló szobához értek. Némelyik helyiségnek ablakai is voltak, amelyek újabb folyosókra és termekre nyíltak, a falakon pedig nyílások tátongtak, amik mögött más szintekre és folyosókra vezetı lépcsısorok látszottak.

– Ez ırület! – mondta Zobolotszkij, ahogy feltartotta a lámpását, és a fény megvilágította a fejtetıre állított lépcsıházhoz hasonló mennyezetet. Azt hiszem, vissza kellene mennünk a legelsı folyosóra, és a másik folyosón kéne elindulnunk.

– Egyetértek – mondta Omar. – Azt hiszem, nem abba a városba jutottunk, ahová indultunk. Menjünk vissza.

Újra átmentek a szobákon, de most egy háromfelé ágazó folyosóra jutottak.– Szerintem ebben már jártunk – mondta Zobolotszkij, és az egyik oldalsó ágra

mutatott.– Nem – mondta Shannon. – Biztos vagyok benne, hogy a középsıben mentünk.Shannon féltérdre ereszkedett, és a saját nyomaikat kereste, de a kıpadlón semmi

sem látszott.– Volt egy olyan érzésem, hogy ez fog történni velünk.– Bízzunk – mondta Zobolotszkij. – Mindig a gyenge szívőek buknak el elsıként.Shannon nem vesztette el a hitét, de ettıl függetlenül biztos volt benne, hogy nem

arra kell menniük, amerre Zobolotszkij mutatta.– Amikor idefelé jöttünk, én nem láttam ezeket a folyosókat – mondta Ahmet a

fejét rázva.– Nagyon megtévesztıek ezek a városok – mondta Omar. – Azt hiszem,

egyiküknek sincs igaza. Jacké a megfelelı folyosó, de az irány rossz.– Jó Isten! – nyögte Shannon.– Isten jó – mondta Ahmet.

– Talán hiba volt, hogy megpróbáltunk megszökni. – Katrina Indy mellett, a cellájukban kuporgott. Az ajtó elıtt két ır állt. – Hasszán azt mondta, szabadon eresztett volna minket, ha Papa elhagyja az országot.

– Lehet, hogy még most is meg fogja tenni. – Indy hangja sokkal optimistább volt, mint a gondolatai.

– De megöltem az ırt…Indy lépéseket hallott a folyosóról.– Azt hiszem, hamarosan megtudjuk a választ.Hasszán jelent meg az ajtóban. Mondott valamit az ıröknek, akik megmarkolták a

foglyok karját, és kilökték ıket a cellából. Indy jobb lábát Katrina bal lábához kötötték, így amikor kilódították ıket a folyosóra, megbotlott.

– Hova visznek minket? – kérdezte.– Egy tágasabb helyre – felelte Hasszán. – Egy sokkal tágasabb helyre.Minden további magyarázat nélkül végigkísérte a foglyokat egy folyosón, majd

levezeti ıket egy lépcsısoron. Átbukdácsoltak még néhány folyosón, egy pár szobán, lementek egy újabb lépcsın, és hirtelen a tágas tavasbarlangban találták magukat.

Katrina elsápadt.– Indy, én nem tudok úszni. Ne hagyd, hogy bedobjanak minket a vízbe!

Megfulladnék!Hasszán elordított egy parancsszót. Az ırök elıhúzták a késeiket. A pengéken

megvillant a fáklyák fénye. Indy és Katrina elhátrált elılük, de az ırök megragadták és körbefordították ıket, majd levágták a béklyóikat.

Hasszán türelmetlenül intett.– Rendben, indulás. Keressék meg a kifelé vezetı utat.Indy nyugtalanul körülnézett.– Mi folyik itt?– Ebbıl a csarnokból legalább hat nyíláson át ki lehet jutni, bármelyiken

elindulhatnak. Vagy megtalálják a megfelelı utat, vagy nem. Rengeteg rejtett járat van a város körül. Némelyiket még mi sem derítettük fel. Ugyan ki tudja, hova vezetnek?

– Miért csinálja ezt, Hasszán? – kérdezte Katrina.– Hogy esélyt adjak maguknak. Ezt a játékot a gyermekeinkkel szoktuk játszani.

Csak a legokosabbak találnak ki a labirintusból.– Ó, ez csak egy játék lenne? – Indy idegesen felnevetett. – De mi van, ha mi nem

akarunk játszani?– Nincs más választásuk. A mi játékunk halálos. Erre rá fognak jönni.Indy és Katrina nem várt tovább. Végigsiettek a tavacska partján, hogy minél

messzebb legyenek Hasszántól meg az ıröktıl.– Szerinted mi ez az egész? – kérdezte Indy.– Én is éppen ezt akartam kérdezni.Azután, alig húsz lépésnyire tılük, az egyik fáklya fénykörében Indy meglátta a

„választ”.– Oda nézz!A nagydarab oroszok úgy nézték ıket, ahogy a sólymok lesik a prédájukat, mielıtt

lecsapnának rá.

– Ez a helyes út. Biztos vagyok benne – mondta Omar diadalmasan.Shannon csak bólintott; Zobolotszkij és Ahmet sem felelt. Már több folyosót

megvizsgáltak, és Shannon úgy érezte, teljesen eltévedtek. Már fogalma sem volt róla, merrıl, melyik folyosón keresztül jutottak oda, ahol voltak. Akár napokig kóvályoghattak anélkül, hogy megtalálnák a kivezetı utat, vagy valamelyik földalatti várost. Ám ahogy végigmentek a folyosón, ami nem ágazott szét, és nem torkollott egy szobába vagy egy lépcsısorba, Shannon reményei újra feléledtek.

Omar megtorpant, és körülnézett.– Mi baj? – kérdezte Zobolotszkij feszülten.– Igen, biztos vagyok benne. Ez a helyes út. – Omar a falra mutatott. – Látják azt a

három, egymásba kapcsolódó kört? A Szentháromságot jelképezik. Tisztán emlékszem rá.

– Nehéz elhinni, hogy egy ilyen helyen valamikor keresztények éltek – mondta Zobolotszkij.

– Itt biztonságban voltak, és kedvükre imádhatták az Istent. Nem kellett tartaniuk attól, hogy a külvilág megzavarja ıket – mondta Omar.

– Olyan volt, mint egy kolostor – mondta Shannon.– Pontosan – felelte Omar.– Kuzin, megtaláltad az utat, de most már igyekeznünk kell – mondta Ahmet.Gyorsan végigmentek a szők járaton. Tizenöt perc alatt egy mérföldnyi utat tettek

meg. Újabb tíz percnyi erıltetett menetelés után megálltak pihenni.– Klausztrofóbiám van ettıl a helytıl. Már alig bírok talpon maradni – mondta

Shannon. – Valami átkozottul nagy veszély fenyegethette azokat a keresztényeket a föld színén, ha ezt az utat választották, ahelyett, hogy friss levegın, napfényben sétálgattak volna.

– Lehet, hogy csak veszély esetén használták ezt a járatot – találgatott Ahmet.– Mint most mi – mondta Shannon. – Jobb, ha tovább megyünk.– Várjanak! – Zobolotszkij felemelte a kezét. – Omar, mi történik majd, ha

eljutunk a másik városhoz? Tudja, hogy hol vannak a janicsárok?– Azt hiszem, emlékszem rá, hogyan jutunk el egy tóhoz. Valószínőleg annak a

közelében lesznek.– A földalatti városban van egy tó? – ámuldozott Ahmet.– Egy forrás. Ott jutnak vízhez.– Akkor menjünk – mondta Shannon.

Az oroszok nem voltak jóképő férfiak, de most, hogy a felsıtestüket vér borította, egyenesen rémségesnek tőntek. Ahogy rájuk nézett, Indy furcsa módon csak arra tudott gondolni, hogy nem valószínő, hogy a' két fickó így bejutna a chicagói Blackstone kapuján.

– Miért nem beszéljük meg a dolgot? – kérdezte Indy, ahogy Katrinával együtt elhátrált. A legközelebbi ajtónyílásra pillantott. – Mindannyian ki akarunk jutni innét. Ha együttmőködünk, megtudjuk csinálni.

Hasszán hirtelen megjelent az ajtónyílásban, amit Indy kinézett magának.– Ez nem lenne szabályos, Jones. Egyáltalán nem lenne az. Olyannyira nem, hogy

azonnal véget vetnénk a játéknak.– Mit akar tılünk? – Katrina hangja reszketett.– Örülök, hogy ezt megkérdezte. De maguk is tudják a választ. – Hasszán elırébb

lépett, és felemelte a Bárka-szilánkot.– Az az apámé!– Igen. Az apja azt állítja, hogy a Bárkából származik.– Ez valóban a Bárkából származik!– Akkor felmerül egy kérdés. Miért nem hiszik el neki, hogy megtalálta a Bárkát?– Vannak emberek, akik hisznek neki. Ám a többség több bizonyítékot akar. Ezért

jöttünk Törökországba.Hasszán még magasabbra tartotta a fadarabot.– Én tudom, hogy a Bárka az Ararát csúcsán van, de ez a fadarab nem onnan

származik. Táncoltam vele, és rájöttem, hogy teljesen közönséges.– Rendben. Akkor adja ide, és vezessen ki minket innen – mondta Katrina.Hasszán felnevetett.– Attól tartok, Miss Zobolotszkij, ez lehetetlen. Még nem érkezett el az Ítélet

Napja, és Istentıl azt a parancsot kaptam, hogy megakadályozzam, hogy ennél korábban felfedezzék a Bárkát.

– A Bárka az életet, az új kezdetet jelképezi, és nem a pusztulást. A felfedezése nem hozná közelebb az Ítélet Napját – mondta Katrina.

– Ezek szerint maga nem ismeri Isten igéjét. – Hasszán közelebb lépett hozzájuk. – Maguk nem fogják megmászni a hegyet, és többé ezt a fadarabot sem fogják látni. – A tóba hajította a Bárka-szilánkot.

– Ne! – Katrina a sötét víztükör felé rohant, és a fadarab után vetette magát.– Hé! Hiszen te nem tudsz úszni! – kiáltotta Indy, amikor a lány eltőnt a víz alatt.Amikor felbukkant, Katrina levegı után kapkodva csapdosta a vizet.– Tényleg nem tudsz. – Indy a lány után ugrott. A hideg víz kis híján kiszorította a

tüdejébıl a levegıt. Katrina mellett bukkant fel. Átölelte a lány nyakát. Reszketett a hidegtıl, de csak néhány karcsapást kellett megtennie a partig.

Katrina kétségbeesetten próbált kiszabadulni Indy ölelésébıl.– A fa… – zihálta. – Vissza kell szereznem…– Ne aggódj miatta. – Indy a partra vergıdött a lánnyal. Mindketten négykézlábra

ereszkedve álltak.Indy felnézett. Az ikrek elıttük álltak.A két orosz elkapta Indy karjait, és felrántották. Mielıtt levegıhöz jutott volna, a

két fickó ökle egyszerre csattant az arca két oldalán. A dupla erejő ütéstıl Indy feje hátrarándult. Eszméletlenül zuhant a földre. Az oroszok megfogták a karjait és a lábait, és behajították a tóba. Indy elmerült a jéghideg vízben. A szájából egy buboréksorozat lebegett a felszín felé.

A buborékok szétpattantak, és nem érkeztek a helyükre újabbak.

17.

HALÁLOSJÁTÉK

Amikor elérték a barlangot, Shannon elıször egy olyan dolgot látott meg, amire a legkevésbé számított. A chicagói két orosz éppen elráncigált valakit a tótól. Az elsı pillanatban még nem látta, hogy ki az illetı, de azután…

– Ez Katrina! – mondta Zobolotszkij. – Állítsuk meg ıket!Shannon a hóna alatti pisztolytáskából elıhúzta a revolverét, és háromszor a fickók

feje fölé lıtt. Nem volt valami jó céllövı, és nem szerette volna eltalálni a lányt. Az oroszok felnéztek, azután Katrinával együtt elrohantak a tó mellıl.

– Elhibáztad! – üvöltötte Zobolotszkij. – Lıdd le ıket! A pokolba velük!Shannon célzott, de az oroszok maguk elé tartották Katrinát, majd átbújtak egy

ajtónyíláson, és eltőntek szem elıl.– Futni hagytad ıket! – kiáltotta Zobolotszkij.– Katrinát lıttem volna meg…– Utánuk! – Morogta Zobolotszkij.

A négy férfi átviharzott a barlangon.Katrina még él, gondolta Shannon. Még nem hallhatott meg! Ám képtelen volt

megszabadulni a gondolattól, hogy az oroszok egy holttest mögött kerestek fedezéket.

Magasan a Tavasz Ház padlója fölött Hasszán végignézte, ahogy a négy betolakodó az oroszok után veti magát. Egy percig a tóra bámult, és amikor Jones nem bukkant fel, elhúzódott az ablak mellıl.

– Isten segít nekünk, hogy érvényt szerezzünk az akaratának – mondta a két tisztjének. – Az expedíció hiányzó tagjai is megérkeztek. Többet nem is kérhettünk volna az Úrtól. Most már a játék valamennyi résztvevıje itt van.

– És mi lesz azzal a másikkal? – kérdezte az egyik férfi.– Kivel? Jonesszal? – Hasszán kilépett az ajtón, és elindult a folyosón. – Késıbb

majd kihalásszátok a testét. Most nézzük, mit csinálnak az élık.

Abban a pillanatban, amikor belecsobbant a jéghideg vízbe, Indy visszanyerte az eszméletét, de a karjai és a lábai nem engedelmeskedtek az akaratának. Mintha megszakadt volna az agya és az izmai közötti kapcsolat. A lába mozgott ugyan, de képtelen volt rugdalózni. A tüdejében tartotta a maradék levegıt, és hagyta, hogy a forrás ereje elsodorja.

Legnagyobb meglepetésére egyre gyorsabban haladt, de nem felfelé, hanem oldalirányba mozgott. Érezte maga alatt a sziklás medret. A vállai falaknak ütköztek, a feje egy mennyezethez koppant. Egy vízzel teli barlangban sodródott. A tüdeje már majd szétpattant. Tudta, már nem bírhatja sokáig.

Ahogy azonban beütötte magát a falakba, mintha valami felébredt volna benne. Újra irányítani tudta a végtagjait, de már fogytán volt a levegıje és az akaratereje. A mennyezethez szorította a tenyereit. Tovább sodródott, egyre tovább. Már majdnem elvesztette az eszméletét, amikor a karja kiemelkedett a vízbıl, és a könyöke megakadt egy lyuk peremében.

A maradék erejével felhúzta magát, és átdugta a fejét a lyukon – de még mindig víz alatt volt. A keze egyre feljebb emelkedett, és megérintett egy puha valamit.

Indy fölött a janicsárok szakácsa, egy hatvanas évei elején járó, túlsúlyos férfi, felpattant a budiról. Annyira meglepıdött a kéz láttán, ami megérintette, hogy menekülés közben a falnak rohant. Megtántorodott, hanyatt vágódott, és bevágta a fejét a budi szélébe.

Indy kibukkant a víz alól. Köhögve, fulladozva levegı után kapkodott. A teste még mindig vízben volt, de legalább már tudott lélegezni. Túl fogja élni! A feje egy faládában volt, aminek a tetején egy kör alakú nyílást látott. Rúgott egyet, és felhúzta magát a lyuk széléhez. Pislogni kezdett az erıs fénytıl, de azután látta, hogy egy kis szobácskában van, és egy letolt nadrágú férfi fekszik elıtte. Egy halott. Kezdte megérteni a helyzetet: egy budi belsejében volt, és amit az elıbb megérintett, nem volt más, mint a halott ember teste. A vállaival szétfeszítette a faládát, félrelökte a deszkákat, és kimászott a lyukból.

– Még jó, hogy nem csavarozzátok a budijaitokat a padlóhoz – mondta a hullának, és átlépett rajta.

Átment a szomszédos helyiségbe. Hamar rájött, hogy egy hatalmas konyhába jutott. A terem közepén egy óriási vaskondér állt. Indy mellé lépett. Levesszagot érzett.

– Ezek a fickók tényleg imádhatják a levest – mormolta.Lépteket hallott. Lehúzódott a kondér mögé, és oldalt kikémlelt. Egy janicsár lépett

be a konyhába. A kezében egy kivont kardot tartott.– Musztafa! – kiáltotta. – Musztafa!

Indy négykézláb mászva megkerülte a kondért. A janicsár felemelte az edény fedıjét, és megkóstolta a levest. Indy átölelte a fickó térdeit, és a magasba emelte. A török nem sokat kiáltozhatott: Indy belökte a levessel teli vaskondérba.

– Remélem, jó a leves.A padlóról felkapta a janicsár kardját, kiszáguldott a konyhából, és végigrohant egy

folyosón. Fogalma sem volt róla, hogy hol lehet, de meg kellett találnia Katrinát. Lépéseket hallott. Becsusszant a legközelebbi szobába. A sarokban álló asztalon a korbácsa hevert. Felkapta, és az övére akasztotta.

A lépések zaja erısödött. Hangokat, török szavakat hallott. Minimum ketten közeledtek feléje, de az is lehet, hogy többen. Amikor a csoport megállás nélkül elment a szoba elıtt, Indy az ajtónyíláshoz lépett. Már éppen ki akart lépni, amikor újabb lépéseket, és zihálást hallott. Az egyik janicsár valószínőleg lemaradt a társaitól, és most megpróbálja utolérni ıket. Itt az alkalom! Elkapja a fickót, és kiszedni belıle, hova vitték Katrinát. Addig várt, amíg a közeledı fickó néhány lábnyi távolságba ért, azután kinyúlt, elkapta a torkát, és a falhoz csapta. Felemelte a kardot, és a férfi orra elé tartotta.

Azután felismerte.– Jézusom, Jack! Mit a francot csinálsz te itt?– Éppen szívrohamot kapok.– Majdnem megöltelek.– Én is téged. – Shannon felemelte a revolverét. – Még egy fél másodperc, és

szétlıttem volna a gyomrodat.

Borisz és Alexander bevonszolta Katrina ernyedt testét egy szobába. Már éppen a tóba akarták hajítani, Jones után, amikor meghallották a lövéseket. Borisz ösztönösen maguk elé kapta a lány testét, majd az öccsével együtt a legközelebbi ajtóhoz futott. Csak akkor látták, hogy ki követi ıket, amikor már biztonságban voltak. Már megértették, hogy miért nem lıttek rá a lányra.

Katrina még nem halt meg, de eszméletlen volt. Borisz tudta, el kell bánniuk Zobolotszkijjal meg a bandájával, de tisztában voltak vele, nem ez az egyetlen problémájuk. A vén vak fattyú hazudott a janicsárokról. Egyértelmő volt, hogy nem tudósok, sokkal inkább harcosok, és hogy rengetegen vannak. Valószínőleg azért bujdokolnak ebben a labirintusban, mert törvényen kívüliek.

Elıször azonban a Zobolotszkij bandát kellett elintézniük. Lefektették Katrinát a szoba sarkába, az ajtó két oldalához húzódtak, és vártak. Borisz tudta, hátrányban vannak: egyetlen fegyverük sem volt. Amikor csak Jonesszal meg a nıvel kellett szembenézniük, ez nem jelentett problémát, ám most csak a meglepetés erejére számíthattak, mert az üldözıiknek fegyvereik is voltak.

– Én elıször a pisztolyost kapom el, te meg Zobolotszkijt. Utána elintézzük a másik kettıt is.

– Hallom ıket – mondta Alexander.A folyosón egyre erısödött a lépések zaja. Az üldözık még legalább ötven lépésnyi

távolságban voltak, de Borisz nem mert kilesni. Megfeszítette a testét, és felkészült, hogy rögtön lecsapjon, amint meglát valakit.

– Apám! Vigyázz!Borisz oroszul káromkodott egyet, és megfordult. Katrina felült. Alexander kilépett

a folyosóra. A bolond, gondolta Borisz, és a karjánál fogva visszarántotta az öccsét a szobába.

– Erre!Az ajtóval szemközti falon egy ablak volt, mögötte egy másik folyosó. Borisz

átmászott az ablakon.

– Igyekezz! – morogta.– És mi lesz a nıvel?– Hagyd most ıt!Alexander beugrott az ablaknyílásba. Borisz durván kirántotta a folyosóra.– A francba, fáj a hátam! – mondta Alexander.– Ne foglalkozz most a hátaddal! Az életeddel törıdj!Más módot kellett találniuk, hogy elkapják Zobolotszkijékat.

– Jack, meg kell találnunk Katrinát! – mondta Indy.– Mit gondolsz, mit csinálunk? Különben hol voltál?– WC-n.– Hol?– Hol van Zobolotszkij?– Nem láttad? Itt ment el, közvetlenül elıttem.– Én csak azt hallottam, hogy valakik törökül beszélgetnek.– Az Ahmet volt, meg az unokatestvére. Velünk vannak – magyarázta Shannon.– Errıl majd késıbb. Menjünk!Indyvel az élen végigrohantak a folyosón. Ám nem jutottak messzire. Az egyik

szobából hangokat hallottak. Megálltak, a falhoz tapadtak, és beolvadtak az árnyak közé.

– Ó, Papa, hát itt vagy! Itt vagy…– Ez Katrina – mondta Shannon, és a szoba felé futott.Zobolotszkij a lányát ölelgette. Amikor Katrina meglátta Indyt és Shannont, úgy

nézett rájuk, mintha újra el akarna ájulni.– Indy! Nem tudom elhinni! Élsz! – Indyhez futott, és átölelte.– Olyan vagyok, mint a macska. Még van egy pár életem.– Mindjárt elhasználod a következıt! – morogta Shannon.– Jack! Hát te is itt vagy! – mondta Katrina, és Shannont is megölelte. – Annyira

örülök, hogy láüak!– Igazán? Úgy értem…– Most nincs idınk ilyesmire! – mordult fel Zobolotszkij. – Ki kell jutnunk innen.– Papa, elvették tılem a Bárka-szilánkot, és bedobták a tóba!– Nem – mondta Zobolotszkij. – Még mindig nálam van. Készítettem egy

másolatot, és azt adtam oda neked. Arra az esetre, ha valami ehhez hasonló történne.Katrina meglepıdött.– Ez csodálatos, apám.– Igen. Katrina majdnem megölte magát, amikor a másik után ugrott – mondta

Indy. – Az ajtóhoz lépett, de megállt, és Shannonhoz fordult. – Ismeritek a kifelé vezetı utat?

– Nem tudom. Egy másik földalatti városból jöttünk – magyarázta Shannon. – Omar, te ugye vissza tudsz vinni minket?

A török bólintott.– Igen. De csak akkor, ha visszatalálunk a tóhoz. Most én sem tudom, hol vagyunk.– Csak az a baj, hogy a janicsárok is éppen a tónál vannak – mondta Indy.– És ne feledkezzünk meg orosz barátainkról sem – tette hozzá Shannon. – İk is

errefelé kószálnak.– Szóval már találkoztál velük – mondta Indy.Zobolotszkij kilépett a folyosóra.– Össze kell szednünk magunkat.– Indy mindig megérzi a helyes irányt – mondta Shannon. – Szerintem bízzuk rá

magunkat, és menjünk vissza tóhoz.

– Én most csak azt érzem, hogy tőnjünk el innen a fenébe. Ha megtaláljuk a tavat, meg a másik városba vezetı utat, akkor arra megyünk.

Zobolotszkij megfogta a lánya kezét.– Induljunk.

Hasszán jól ismerte a labirintust, és nem tartott sokáig, míg rájött, hogy Zobolotszkij hol jutott be. Utasította az egyik emberét, hogy állítson ıröket a szomszédos földalatti városba vezetı folyosóra. Senki sem szökhetett meg.

A labirintus folyosók hálózata volt, amelyek közül a legtöbb sehová sem vezetett. Amikor a testvéri társaság két évvel korábban elıször leszállt a városba, Hasszánt dühítette és zavarta a rendszerezettség hiánya. Ám fokozatosan megismerte az útvonalakat, és rájött, hogy a labirintust szándékosan építették ilyenre, hogy az idegenek, akiknek valahogy sikerült bejutniuk a városba, eltévedjenek benne. A helyismeret itt hatalmas elınynek számított, amire a Zobolotszkij expedíció tagjai, és a két bolsevik is hamar rá fog döbbenni.

Hasszán belépett egy szők szobába. Az egyik falon, fejmagasságban egy hosszúkás, négyszög alakú ablak nyílt. A város különbözı részeiben legalább tucatnyi ugyanilyen helyiség volt. Hosszú hónapokba telit, míg Hasszán megértette, milyen célt szolgálnak. A szobákat speciális megfigyelıteremnek alakították ki: az ablakukon keresztül legalább tucatnyi folyosót, és öt vagy hat szintet láthatott egyszerre.

Végignézett a városon, és egy-két másodperc múlva meglátta a Zobolotszkij társaságot. Már fáklyákat is szereztek – emiatt még könnyebb volt észrevenni ıket. Amikor Hasszán a szeméhez emelt egy látcsövet, elcsodálkozott: a csapatnak két új tagja is volt. A Zobolotszkij lány is velük volt, és – Hasszán elképedt – Jones is köztük lépkedett. Az archeológusnak valahogy sikerült életben maradnia és megszöknie, és a jelek szerint a lányt is kimentették az orosz ikrek karmaiból.

Hasszán csalódott az oroszokban, de a többiek ámulatba ejtették. De semmik voltak ahhoz a kihíváshoz képest, amit az a kormány jelentett a számára, amely elhatározta, hogy megsemmisíti a sufi testvériségek, legfıképp a Bektasis rend, és a Janicsár Hadtest tagjait. A játék kifejezetten élvezetesnek ígérkezett, bár meglehetısen egyoldalú volt.

Hasszán látta, a csapat tagjai megpróbálnak átkelni a labirintuson, hogy feljussanak a felszínre, de azt is látta, hogy egy zsákutcába keveredtek. Ha visszavonulnak, amit kénytelenek lesznek megtenni, újra és újra próbálkoznak majd, de mindig egy fallal találják magukat szemközt, vagy visszakanyarodnak egy olyan folyosóra, ahol egyszer már jártak.

Hasszán az oroszok után kutatva végignézett a labirintuson. İket már egy kicsit nehezebben találta meg. Náluk nem volt fáklya. Ez okos dolog volt, de meg is nehezítette a haladásukat, mert a falakra erısített fáklyák közül sok nem égett. Hasszán látta, a páros ugyanazon a folyosón halad, amelyiken az expedíció, csakhogy ık már jónéhány szinttel feljebb voltak, és közeledtek az út végéhez. Már nem keresték Zobolotszkijt meg a társait. A kifelé vezetı utat kutatták.

Ám hamarosan meg fognak fordulni, és ezután percek kérdése, hogy a két társaság összetalálkozzon. Ez megint csak az expedíció tagjainak lesz elınytelen. A túlélési esélyeik gyakorlatilag egyenlıek voltak a nullával, annak lehetısége pedig, hogy eljutnak az Araráthoz – nos, ilyen nem létezett.

Miután visszafordultak egy zsákutcából, és lemeritek egy lépcsısoron, a két oroszt meglepetés érte. Kettıs meglepetés, ahogy késıbb kiderült.

– Hallom, hogy jönnek – sziszegte Borisz. – Gyere ide. Gyorsan!Behúzódtak a lépcsı melletti sötét kamrába. Az expedíció feléjük vonult. Az ikrek

nem akartak támadni, de arra felkészültek, hogy ha felfedezik ıket, megvédjék magukat. Egyetértettek, hogy a legfontosabb feladatuk a kivezetı út megtalálása, de ha közben összeakadnak Zobolotszkijjal meg a társaival, ám legyen. Ha tudják, elintézik ıket, azután tovább keresik a kijáratot.

Elég könnyen bejutottak. Az a paraszt, miután felfogta, hogy veszélyben van az élete, nagyon segítıkésznek bizonyult. Elvezette ıket a városba. Amikor elértek az elsı lobogó fáklyához, Alexander a sziklafalhoz csapta a fickó fejét. Boriszt dühítette a dolog – no nem morális kifogásai voltak, egyszerően csak azért bosszankodott, mert a hullát hamar felfedezhették. Most már ez is lényegtelen volt. Csak az számított, hogy megtalálják az utat, amin idejöttek.

Az expedíció már látótávolságon belülre ért. Legelöl Jones haladt. Az a fattyú még mindig élt, és valahogy a korbácsát is visszaszerezte. Azt az átkozott korbácsot! Borisz legszívesebben megfojtotta volna vele az amerikait. Talán meg is teheti.

Az archeológust a hórihorgas, pisztolyos vöröshajú követte, utána Zobolotszkij és Katrina következett – mind a ketten egy-egy fáklyát tartottak a kezükben –, mögöttük pedig a két török kinézető férfi haladt. Valamennyiük figyelmét a lépcsı kötötte le, és egyikük sem látta meg ıket.

– Most hatan vannak, Borisz. Eredetileg csak kettıt kellett volna elkapnunk. Soha nem lett volna szabad idejönnünk.

Borisz nem tudta, hogy az öccse a földalatti városra, vagy Törökországra gondol, ám ahogy Alexandert ismerte, valószínőnek tartotta, hogy mind a kettıre.

– Hallgass! Nem mi vagyunk az egyetlenek, akiket meglepetés ért. A törökök sem számítottak a többi pasasra.

– És ez minket miért érdekel?– Azért, mert mindegyiküket megöljük, azután reménykedhetünk, hogy a törökök

kieresztenek innen minket, amiért elvégeztük helyettük a piszkos munkát. – Borisz a fejük fölött megpillantott egy lyukat a falban. – Emelj fel. Megnézem, mi van ebben a lyukban.

Alexander lehajolt.– De ha meglátják, hogy a folyosó nem vezet sehová, akkor mindjárt visszajönnek.– Éppen erre számítok. – Borisz az öccse vállára állt, Alexander pedig felállt.Túl sötét volt ahhoz, hogy meg tudta volna határozni, egy szoba, vagy egy újabb

folyosó van a lyuk mögött, de ez most nem számított. Támadt egy ötlete.– Rendben. Te menj vissza a lépcsı mellé. Amikor lejönnek, én ráugrom a

pisztolyosra, te meg kapd el Jonest. A többiekkel már könnyen végzünk, és lesz egy fegyverünk. Csak ne hagyd, hogy akár egy is elmenjen melletted.

Indy végighúzta a kezét a falon. Egy kart, de legalább egy mélyedést keresett, ami elárulta volna, hogy a fal nem is fal, hanem ajtó. Ám minél tovább keresgélt, annál inkább bizonyossá vált a számára, hogy a fal valóban csak fal. Egy fal, amit semmilyen varázslattal nem lehetett kinyitni, hogy kijussanak rajta a szabadba.

– Ez a francos folyosó itt véget ér – mondta. Vissza kell mennünk.– Ó, ne! – nyögte Katrina. – És milyen messzire kell visszamennünk?– Öt szintnyit, ha a fıfolyosón akarunk maradni – mondta Omar. – De van még itt

néhány másik út is, amit kipróbálhatunk.– Talán két csoportra kellene válnunk, hogy úgy keressük a kifelé vezetı utat –

ajánlotta Ahmet.Indy megrázta a fejét.– Túlságosan megkönnyítenénk vele az oroszok dolgát. Egyenként szednének le

minket. Azt viszont nem hiszem, hogy olyan ostobák lennének, hogy hatunkat megtámadják.

– Lefogadom, a jó öreg Hasszán most éppen hátradıl a székében, és arra vár, hogy feladjuk – mondta Shannon, és a szomorkás vágyakozással a mellette álló Katrinára nézett.

– A janicsárok elszórakoznak velünk – felelte a lány. – A számukra ez nem más, csak játék. Arra várnak, hogy mit fognak csinálni az ikrek.

– Van egy ötletem – mondta Zobolotszkij. – Elıveszem a Bárka-szilánkot, Katrina. Szeretném, ha útmutatást kérnél az Úrtól.

– Ámen – mondta Shannon. – Valóban szükségünk van útmutatásra, de mi köze ennek ahhoz a fadarabhoz?

– Majd meglátod – felelte Zobolotszkij.Ebben a helyzetben mindent érdemes megpróbálni, gondolta Indy, és eszébe jutott

amit a lány arról mondott, hogy milyen hatást gyakorol rá a Bárka-szilánk.Katrina leült a földre, és óvatosan le teker te a fadarabról a rongyokat. Shannon

nyugtalanul körülnézett.– Ha valaki ránk akar támadni, itt sarokba tud szorítani minket.– Bízz! – mondta Zobolotszkij. – Úgy látom, nem régóta vagy keresztény.Shannon arca elkomorodott, és látszott rajta, kész vitába szállni, de Indy elvonta a

többiek közelébıl, és halkan megkérdezte, mi történt Isztambulban. Shannon beszámolt a gyilkosságokról és a szökésükrıl.

– Most már biztos vagyok benne, hogy nem a janicsárok, hanem a két orosz követte el a gyilkosságokat.

– Szegény kislány – mondta Indy.– Pszt! – Zobolotszkij felemelte a kezét. – Kérem…Katrina lehunyt szemekkel a melléhez szorította a fadarabot.

Katrina egy fényudvart látott, és benne egy nıt. Elıször nem tudta kivenni a vonásait, de mielıtt kitisztult volna a kép, már tudta, az anyja áll elıtte. Amikor ezt felfogta, a fény mintha élesebbé vált volna. Az anyja elmosolyodott, a fény pedig lejjebb ereszkedett, egészen addig, míg teljesen körbefolyta Katrinát. A lány arra számított, hogy a világosság el fogja vakítani, ám ehelyett béke és nyugalom áradt szét benne.

Látta magát, ahogy elindul felfelé a fénysugáron, ahogy végigmegy egy alagúton, és kiér az éjszakai égbolt alá. A fehér völgyben, a különös épületek között állt, de most már pontosan tudta, hol van. A hely már nem csupán egy képzeletbeli táj volt a számára, hanern egy valós, a földalatti város fölött valóban létezı vidék. Már azt is értette, miért volt egyszerre világos és sötét. A nap már lenyugodott, a völgyön végigömlött a hold éles fénye.

Azután eltőnt a völgy. Katrina még mindig látta a fényt, és közvetlenül maga elıtt a két orosz körvonalait. A fény megfakult, és Katrina újra azt érezte, hogy a folyosó padlóján ül. Felnézett. A társai valamennyien ıt figyelték.

– Láttad a kivezetı utat? – kérdezte az apja.Katrina nem felelt rögtön.– Megmutatta az Úr az utat? – kérdezte Zobolotszkij.Katrina nem akarta elmondani az apjának, hogy látta az anyját. Ez csak zavart

okozna, és kételkedıvé tenné a többieket.– Láttam az utat. Azt hiszem… De nem tudom, hogy pontosan hol van.– Jobb, ha most tovább megyünk – mondta Indy.Türelmetlen volt a hangja – többre számíthatott. Katrina becsomagolta a Bárka-

szilánkot. Dühös volt, de közben valahogy butának érezte magát.– Azt viszont tudom, hol találjuk meg azt az utat.A társai várakozóan néztek rá. Katrina hallgatott. Lehet, hogy a saját halálát látta?

Lehet, hogy ez az egyetlen kiút? De nem, kell lenni itt valami másnak is.

– Nos? – kérdezte az apja.– Akkor találjuk meg az utat, amikor az ikreket.

18.

A FÉNYSUGÁR

– Tudjátok, hogy mindjárt hajnali két óra? – kérdezte Shannon, miközben végigmentek a folyosón. – Nem csoda, hogy fáradt vagyok.

Indy úgy érezte, itt, a föld alatt nem létezik az idı. Itt nincs nappal, és nincs éjszaka. Itt csak a fáklyák halovány, füstös fénye, és a lobogó árnyak léteznek.

– Igen, nekem is jól jönne egy csésze kávé, de nem hiszem, hogy ezen a folyosón találunk egy kávéházat.

– Hogy képesek tréfálkozni? – kérdezte Zobolotszkij, ahogy lementek a lépcsısoron.

Indy megállt a lépcsı aljában. Elege volt Zobolotszkijból, a komorságából, és már éppen meg akarta mondani neki a véleményét, amikor Shannon elıhúzta a pisztolyát.

– Mi volt ez?– Hol? – Indy körbe fordult.– Ott, a sarokban. Hallottam valamit.– Ne lıjön – szólt ki egy hang a sötétbıl.Alig, hogy Indy meghallotta a könyörgést, valahonnan fentrıl elıugrott egy alak, és

ledöntötte Shannont a lábáról. A pisztoly kirepült Shannon kezébıl, és eltőnt az árnyak között.

Indy felemelte a kardját, de a sarokban kuporgó férfi úgy ugrott neki, akár egy állat. A fickó elkapta a nyakát, és a falhoz csapta. Megmarkolta Indy karját, és megcsavarta. A kard a padlóra csörrent. Kiáltások, sikolyok és nyögések kavarogtak Indy körül; karok kapálóztak. Az egyik fickó elkapta Omar és Ahmet nyakát, és fojtogatni kezdte a két törököt. Indy, miközben mindkét lábával elıre rúgott, és feldöntötte a támadóját, megpillantott egy kopasz fejet. A másik orosz medvefogással magához szorította Shannont meg Zobolotszkijt, akik veszettül öklözték, ahol érték.

Indy elırángatta a korbácsát, de az egyik iker rávetıdött. Kitépte Indy kezébıl a korbácsot, és a nyaka köré csavarintotta. Olyan erısen megszorította a bırszíjat, hogy Indy úgy érezte, bármelyik pillanatban elroppanhat a gégéje. Az ájulás környékezte, amikor Katrina egy fáklyát nyomott az orosz arcába. A korbács meglazult, a fickó pedig sebzett bikaként bömbölve tántorogni kezdett.

Indy oldalra gördült. Katrina éppen abban a pillanatban hátulról a másik iker nadrágjába dugta a fáklyát. A fickó eleresztette Shannont és Zobolotszkijt, és fájdalmasan üvöltve megpróbálta kirángatni a fáklyát.

Mire Indy feltápászkodott, az ikrek eltőntek a sötétben. Az életmentı fáklya a padlón parázslott. Indy szédült, de felsegítette a két törököt. Zobolotszkij a padlón csúszkált, és a Bárka-szilánkról mormolt valamit. Shannon átölelte Katrinát.

– Helyettem is szorongasd meg – mondta Indy. – Valamennyiünk helyett öleld meg. Azzal a fáklyával megmentette az életünket.

Indy megpillantotta a padlón heverı fadarabot. Hirtelen egy gyenge, ezüstös fénysugár vetıdött rá.

– Ott van, Vlagyimir. Ott!Ahogy Zobolotszkij megfogta a Bárka-szilánkot, Indy a fényforrás felé fordította a

fejét. A falon tátongó lyukon keresztül szőrıdött be a folyosóra.

– A fény. A holdfény – mondta Katrina izgatottan. – Ott rejtızött az egyik iker. Eltakarta a fényt. Biztos, hogy ez a kifelé vezetı út!

Shannon a vállára vette Indyt, aki bemászott a lyukba. Egy kamra mérető helyiségben találta magát. Néhány lábnyival elıtte egy másik, az elsıvel azonos nagyságú, kerek lyukat látott, a feje fölött pedig egy függıleges járatot, egy kürtıt pillantott meg. A kürtı távoli végébıl a telihold fénye ragyogott le rá.

– Egy szellızınyílás – mondta a többieknek. – Legalább száz láb magas.– Talán fel tudnánk mászni – mondta Katrina.Indy végighúzta a kezét a sima falakon. Egyetlen kapaszkodót, egyetlen repedést

sem talált. Visszabújt a kamrába. Shannon és Katrina már mellette állt.Shannon felemelte a kardot, és megbökte a falat.– Kíváncsi lennék, mennyi ideig tartott ezt kivájni…Ez adott egy ötletet Indynek.– Van késed, Jack?– Igen, de nem volt idım elırántani. Az oroszok úgy rontottak ránk…Indy leült. A tóban való fürdızés, és a csatornarendszeren való átkelés után még

mindig vizes volt a csizmája. Elcsavarta a sarkát, és kihúzta a pengéjét.– Most viszont használhatod. Rengeteg munkánk van.

Hasszán elnézte, ahogy a bolsevikok végigbicegnek egy folyosón, és elindulnak egy újabb zsákutca felé. Tudta, találkozniuk kellett a másik társasággal. Az oroszok azonban megviseltnek tőntek. Húsz perc telt el, és az expedíció tagjai még mindig 'nem jelentek meg. Vajon mit csinálnak odafönt? Hiszen ott is csak egy zsákutca van… Lehet, hogy az oroszok végeztek velük!

– Gondolod, hogy meghaltak?Hasszán a válla fölött megvetıen a tisztjére nézett.– Honnan tudhatnám?– Akarod, hogy megnézzem?Hasszán mély lélegzetet vett, majd kifújta a levegıt. Eddig abban reménykedett,

hogy a játék tovább fog tartani, hogy követheti az áldozatait a labirintusban, és végignézheti a csatájukat. Ám most úgy tőnt, mintha minden befejezıdött volna. Kár.

Újra meglátta a két bolsevikot. A Zöld Út, a felszínre vezetı folyosó felé tartottak.– Menj, nézd meg, mi történt velük, azután gyere vissza, és jelentsd. Utána intézd

el a bolsevikokat, mielıtt még rátérnének a Zöld Útra. Senki sem szökhet meg.

A kürtı belseje ugyanolyan vulkáni eredető hamuból volt, ami az egész völgyet beborította. Nem volt nehéz feladat belevágni a kapaszkodókat és a lábtámaszokat. Egymástól néhány lábnyi távolságra lyukakat véstek a falba. Gyorsan haladtak egy lyuk kivájása alig fél percbe tellett. Ám Indy nem tudta, mennyi idejük van még, fogalma sem volt róla, Hasszán mikor kezd kutatni utánuk. Nem volt benne biztos, hogy a janicsárvezér sejti, mit csinálnak, abban viszont igen, hogy tudja, merre vannak, és hogy hamarosan megjelenhetnek a harcosai.

Indy egy rongydarabot csavart a pengéje nyelére, és már több, mint ötven lábnyi magasságba jutott. Shannon idınként felváltotta; Omar és Ahmet a kürtı másik oldalában dolgozott a magukkal hozott késekkel.

– Indy, én felmegyek! – mondta Ahmet. – Hozom a taxit.Indy megfordult, és felnézett. Ahmet mindkét kezében egy-egy kést szorongatva, a

pengéket a puha tufába mélyesztve mászni kezdett felfelé. Indy meglepıdött, de tudta, a török helyesen cselekszik. Ahogy kijutnak a felszínre, a lehetı leggyorsabban el kell tőnniük a környékrıl. Figyelte, ahogy Ahmet felfelé kapaszkodik. Az elsı néhány mozdulatot gyorsan tette meg, de lassanként elvesztette az erejét, és minden újabb

húzódzkodás külön erıfeszítésébe került. Azután néhány lábnyival a cél elıtt megállt pihenni.

Indy tudta, ez hiba volt. Ahmet csak úgy juthatott volna ki biztonságosan, hogy tovább mászik. A kés néhány másodpercnél tovább nem bírja el a súlyát. Indy látta, hogy a penge lassan kicsúszik a falból, és Ahmet lefelé csúszik. Már nem sok hiányzott hozzá, hogy lezuhanjon, de az utolsó pillanatban a tufába döfte a másik kését, és sikerült megtartania magát. Egy hajszálon múlott az élete, de úgy látszott, ez új erıt adott neki. Gyorsan megtette a hátralevı távolságot. Felhúzta magát a kürtı felsı peremére, és már a lába is eltőnt Indy szeme elıl.

– Itt vannak a kések! – kiáltotta Ahmet.Remek, gondolta Indy. Óriási!Látta, ahogy a holdfényben csillogó pengék a kürtı fala mellett lefelé zuhannak. Az

egyik egyenesen haladt, ám a másik elfordult, és egyenesen Indy felé tartott. Indy elfordította a fejét, és behúzta a nyakát. A kés nyele az ujjaihoz koppant, a penge alig néhány ujjnyival hibázta el a fejét. Indy ujjaiban fájdalom lüktetett, de nem eresztette el a kapaszkodóját.

– Idelent minden rendben, Indy! – kiáltotta Shannon. – Leváltsalak?– Igen, lemegyek. – Indy elhaladt a szemközti falon ügyködı Omar mellett, és

közben sok szerencsét kívánt a töröknek. Amikor leért a kürtı aljába, megveregette Shannon hátát. Látta, Zobolotszkij és Katrina sem tétlenkedett. Amióta utoljára lent járt, a lehullott tufadarabokkal eltorlaszolták a lyukat.

– Jó ötlet. Segítek.– Jobb, mint állni, és azt várni, mikor hullik a fejünkre a következı darab – mondta

Katrina.– Sajnálom. – Indy megsimogatta a lány haját.– Semmi baj.Amikor Indy megérintette Katrinát, Zobolotszkij arca elkomorodott.– Hogy hagyhatta, hogy ezek a vadállatok fényes nappal, egy város közepérıl

elrabolják a lányomat?– Papa, ennek semmi értelme…– Most nincs idınk vitatkozni – mondta Indy. Egy tufadarab hullott rá.

Megdörzsölte a nyakát, felemelte a szilánkot, és a falhoz tette. A lyuk már alig volt több egy keskeny repedésnél.

Ekkor meghallotta a janicsárok hangját.– Jönnek – suttogta.Nem tehettek mást, visszafojtott lélegzettel vártak, és remélték, hogy a janicsárok

nem fedezik fel a hasadékot. A hangok egyre erısödtek. Indy tudta, legalább féltucatnyian, talán többen vannak. A janicsárok már közvetlenül a fal elıtt álltak.

Tufatörmelék záporzott le rájuk. Indy összeszorította a szemét. Tudta, bármelyik pillanatban kardok mélyedhetnek az álfalba. Ám a janicsárok továbbhaladtak, felmentek a zsákutcához vezetı lépcsısoron. Ahogy a lépéseik nesze elhalt, Indy, Katrina és az apja lehajolt. Felkapták a tufadarabokat.

– Hála Istennek! – zihálta Zobolotszkij.– Még nincs vége – figyelmezette Indy. Az Úr még valószínőleg tartogat egy-két

meglepetést a számunkra ma éjszaka, gondolta Indy, miközben befejezték a falazást.Nem volt valami szép fal, és masszívnak sem lehetett volna nevezni, de bízni

lehetett benne, hogy a janicsároknak nem tőnik fel, és átmennek egy másik folyosóra. Indy hunyorogva felnézett a kürtıbe. Shannon már alig húsz lábnyira volt a tetejétıl, Omar pedig még feljebb dolgozott.

– Menjünk – mondta Indy. – Mire ti ketten felmásztok, már majdnem készen lesznek.

– És te? – kérdezte Katrina.– Addig itt maradok, míg a janicsárok elmennek, aztán utánatok megyek.Katrina mászni kezdett, Zobolotszkij pedig szorosan követte.– Ez így nem jó – mondta Indy. – Ha Katrina lezuhan, magát is lesodorja. A másik

oldalon menjen.Zobolotszkij megfordult, és Indyre meresztette a szemét.– Ne akarjon az expedíció vezetıje lenni, Jones! Ha Katrina megcsúszik, talán meg

tudom menteni. Ha pedig leesik, én is vele fogok zuhanni.Volt valami Zobolotszkijban, ami zavarta Indyt. Több volt ez, mint egyszerő

arrogancia és szeszélyesség. Valami, amin érdemes lett volna elgondolkodni.A janicsárok közben visszaértek a lépcsısor aljába. Indy hallotta, hogy közvetlenül

az álfái alatt beszélgetnek.Menjetek tovább, parancsolt rájuk Indy gondolatban.– Hé, mit csináltok? – ordított le Shannon. – Még nem végeztem!– Jack! Kuss! – suttogta Indy összeszorított fogakkal.A janicsárok elhallgattak, majd izgatottan hadarni kezdtek. Indy elmormogott egy

átkot, és elhátrált a lyuktól. A következı pillanatban egy kard döfte át az álfalat, és a penge mögött megjelent egy kéz, majd egy kar.

– Ó, a francba! – Indy lekapta az övérıl a korbácsát. A kamra szők volt, de legalább magas. Indy lecsapott a kardra, és kitépte a markolatot szorongató kézbıl. Magához húzta a fegyvert, és éppen abban a pillanatban emelte fel, amikor az álfái bedılt. A kardjától megfosztott janicsár izgatottan fellesett.

– Ezt keresed? – Indy lándzsaként szorítva a pengét a fickó felé lendítette a kardot. A janicsár hanyatt vetette magát, és a lent álló társaira esett. Indy még mindig a kezében tartotta a kardot. Csak vicceltem.

Felnézett, hogy hol tartanak a többiek. Omar már elérte a kürtı tetejét, ám Shannonnak még meg kellett tennie néhány lábnyi távolságot. Zobolotszkij és Katrina közvetlenül alatta kapaszkodtak. Indy már-már elindult felfelé Omar oldalán, de meggondolta magát. A lehetı legtovább távol kell tartania a janicsárokat.

Egy második janicsár kapaszkodott fel a lyukhoz. Indy látta a fejét és a vállait. Nem volt nála kard. Megpillantotta a fickó jobb kezét. A janicsár egy pisztolyt szorongatott. Indy szerencséjére nem látta meg azonnal a célpontját, és mire felfedezte, a kard lecsapott, és levágta a kezét. Indy az ívelt pengére nézett.

– Mintha vajat vágtam volna. Pedig bal kézzel csináltam…A janicsár eltőnt, de rögtön a helyére ugrott egy másik harcos. Indy meglendítette a

kardot, ám a janicsár a saját pengéjével blokkolta a csapást, majd villámgyorsan Indy felé döfött. Indy egy pillanatig azt hitte, mindennek vége, de azután látta, hogy a penge a hóna alatt fúródott a tufába.

– Indy! Siess!Felnézett. A többiek kijutottak, és a kürtı széle fölött áthajolva néztek le rá. Indy

egyetlen pillanatig sem tétovázott. A vállára vetette a korbácsát, A kardot a fogai közé kapta, és amilyen gyorsan csak tudott, mászni kezdett. Vagy egy tucatnyi kapaszkodón juthatott túl, amikor a válla fölött lenézett, néhány janicsár már a kivájt lépcsıfokokba kapaszkodva mászott utána.

– Pompás! Társaságot kaptam.Meg tudta volna elızni ıket, de fogalma sem volt róla, menyi ideig bírná

visszaverni a támadásukat, miután kimászott a kürtıbıl. Hirtelen rádöbbent, hogy nem is halad olyan gyorsan, mint ahogy tervezte. Elkövette azt a hibát, hogy az Omar és Ahmet által kivájt kapaszkodósoron kezdett el mászni. Ezek a lyukak nagyobb távolságra voltak egymástól, és korántsem voltak olyan mélyek, mint a másik oldalon. Indy megértette, hogy Omar hogyan végezhette be Shannon elıtt a vésést.

Bizonytalanul mászott, és ez jócskán lelassította.Már majdnem félúton járt, amikor a jobb lába megcsúszott, majd a bal is

kicsusszant a lyukból. Indy rugdalózni kezdett, és meglátta a bokája után kapó janicsárt. Az egyik lábát meg tudta vetni, a janicsár keze pedig, ahogy a másik lába után kapott, belemélyedt a másik lyukba.

– Az a lyuk az enyém! – vicsorogta Indy, és csizmás lábával keményen a fickó kezére és csuklójára taposott. A janicsár felhördült, elrántotta a kezét, és eltántorodott a faltól. Indynek ez éppen kapóra jött. Mellbe rúgta a janicsárt. A férfi lezuhant, és magával sodorta alatta mászó társát, majd még két janicsárt. A négy ember ordítva a kürtı aljába zuhant.

– Nem is volt olyan nehéz – morogta Indy összeszorított fogakkal, és gratulált magának.

Hirtelen egy kard fúródott a falba. A penge végighasította Indy homlokát. Ahogy elfordította a fejét, és a másik falon, egymás alatt mászó, kardos janicsárokra nézett, a vér végigcsorgott az arcán.

– Ó, a francba!Minden erejét megfeszítve, a tıle telhetı legnagyobb sebességgel felmászott a

falon. Már nem törıdött a kapaszkodók mélységével és elrendezésével. A lyukak közötti nagyobb távolság most az ı javára szolgált. Ahogy a kürtı tetejéhez ért, meglátta Shannon és Omar holdfényben kirajzolódó alakját. Mind a ketten lenyúltak felé, megmarkolták a csuklóit, és kirántották a kürtıbıl.

Indy oldalra gurult, kivette a szájából a kardot, és készenlétbe helyezkedett, hogy fogadja a fal tetejére érı elsı janicsárt. A fickó azonban megtorpant, és egy revolvert fordított a felfelé. Indy már egészen a közelébe ért, amikor a fegyver eldörrent. A golyó a kard markolat fölötti részérıl pattant le. Indy érezte az arcán a szelét.

– Gyere! – rikoltotta Shannon.Indy lehajította a kardot a kürtıbe, és visszahúzódott. Lehet, hogy kiütötte a fickó

kezébıl a fegyvert, lehet, hogy még a janicsárt is sikerült letaszítania a falról, de nem volt kedve lelesni, hogy megtudja, mi történt.

– Indy! Gyorsan! – kiáltotta Katrina.Indy megfordult. A többiek már ötven lépésnyi távolságban voltak, és két

fényszóró felé rohantak. Utánuk vetette magát. A taxi éles kanyarban megfordult, és megállt. A többiek beugrottak. A kocsi elindult, de Shannon nyitva tartotta hátsó ajtót. Indy bevetıdött a mozgó taxiba. Hátranézett. Féltucatnyi janicsár loholt utánuk kivont karddal.

– Itt már nincs több hely, fiúk! – Indy becsúszott, és becsapta az ajtót.– Taposs rá, Ahmet! – kiáltotta Shannon.A taxi elviharzott.– Ez sokkal izgalmasabb, mint Isztambulban autókázni – mondta Ahmet. – Mi a

következı állomás?– Természetesen az Ararát – mondta Zobolotszkij. – Hiszen ezért jöttünk ide.– Elviszem magukat.– Ezeken az utakon szükséged lesz rá, hogy valaki segítsen a vezetésben – mondta

Omar. – Én is megyek.– Az expedíció készen áll a bárka felkutatására – mondta Zobolotszkij katonás

hangon.Indy Shannonra nézett.– Most jön a java.– Nem úgy nézel ki, mint aki meg tud mászni egy hegyet – felelte Shannon.Indyn cafatokban lógott az ing. Az arcára alvadt vérfoltok, és tufadarabkák

tapadtak.

– Rosszabb is lehetne. A korbácsom még megvan.– A kabátod meg a kalapod pedig a csomagtartóban van – mondta Shannon.– Amikor idefelé jöttem, két embert láttam a reflektorok fényében – mondta

Ahmet. – Csak egy pillanatra láttam ıket, de biztos vagyok benne, hogy azok az orosz ikrek voltak.

– Ezek szerint ık is kitaláltak – mondta Katrina.– És lefogadom, hogy az Ararátig is el fognak jutni – mondta Indy.

19.

A HEGYEN

Az Ararát fölött a délutáni nap ragyogott, az ég mélykék volt, az idı kellemes. Hajnal elıtt hagyták el a táborhelyüket, és már több mint nyolc órája másztak. A hatfıs expedíció három párra szakadt: legelöl Indy és Shannon haladt, utánuk Ahmet és Omar következett, párszáz lépésnyivel hátrébb pedig Zobolotszkij és Katrina haladt.

Indy teleszívta a tüdejét a hegyi levegıvel. Sok mindenen kellett átmenniük, de végül mégis eljutottak ide, és megmászhattak a nevezetes csúcsot. Lelkesedése az elsı nap után sem csökkent. A hegy, a táj végtelensége és fényessége éles ellentétben állt a földalatti város félhomályával és labirintusaival, ahonnan alig egy héttel korábban sikerült kimenekülniük.

A szökésük után hajnalban érkeztek meg a cappadociai Kayseri városába. Pihentek néhány órát, de mivel attól tartottak, hogy a janicsárok üldözıbe veszik majd ıket, kora délután tovább indultak. A következı néhány napban Anatólia – Törökországnak ezen a részén még mindig ezen a régi néven emlegették a vidéket – keleti részében egyik falutól a másikig autóztak. Indy útközben felírta a falvak és városok nevét. Az járt a fejében, hogy egy nap majd megírja ennek az utazásnak a történetét.

Keresztülautóztak Sivason, Malatayán, Adiyamanon és Kahtán. Itt, Kahtában a Nemrut Dagi hegy egyik templomában találtak maguknak szállást. Másnap reggel továbbindultak, de Indy elıbb még megnézte az egyik római kor elıtt élt király meg a rokonai által hátrahagyott szoborgyőjteményt. Egyre jobban lenyőgözték azok a régiségek, amiket a falvakban és földeken látott, és sokszor eltőnıdött, vajon milyen érdekességek maradtak rejtve elıtte.

Tovább mentek Sanliurfába, majd Mardin és Diyarbakir következett, ahol Indy megvizsgált egy ókori falat, meg az ezer évvel korábban épült mecsetek falait. Másnap reggel kelet felé fordultak. Áthaladtak Bitlisen, majd a Van-tó déli partja mentén autóztak, és Van városában töltötték az éjszakát. Ezután Agri következett, majd a tıle keletre fekvı Dogubeyazit, ahol megvették a hegymászáshoz szükséges felszerelést. Másnap délután megérkeztek egy Eli nevezető falucskába, a hegy elıtti utolsó állomásra. A település 6.400 lábnyi magasságban feküdt a törökül Agri Daginak nevezett Ararát oldalában.

Figyelembe véve, hogy két fronton kellett harcolniuk, Indy nem is remélhette volna, hogy ilyen könnyen sikerült megszökniük a földalatti városból. Nyomát sem látták az orosz ikreknek, és a janicsárok sem bukkantak fel, de Indy nem akart túl korán örülni. Nagyon nagy volt a valószínősége, hogy követni fogják ıket. Az egész utazásban az volt a legrosszabb, hogy végig kellett hallgatniuk Zobolotszkij áradozását és locsogását arról, hogy az Úr hogyan mutatta meg nekik az utat, és hogy ı hogyan fogja elterjeszteni az igét, a Bárka megtalálásának hírét a világban, miután visszatérnek a civilizációba. Úgy beszélt, mintha azt hinné magáról, hogy ı maga a

feltámadt Krisztus, és Katrina pedig a prófécia szőzanyja.Bár Zobolotszkij valószínőleg sejtette, hogy kényszerő együttlétük során valami

történt Indy és Katrina között, nem hozta szóba a dolgot. Katrinát azonban maga mellett tartotta, és mindig megjelent, valahányszor a lány egy-két percnél tovább kettesben maradt Indyvel. Shannon viszont megállás nélkül zaklatta Indyt, hogy számoljon be neki a részletekrıl. Nyilvánvalóan féltékeny volt.

Indy nem tudta, hogy milyen lesz a Katrinával közös jövıje, sıt, abban sem volt biztos, hogy egyáltalán lesz ilyen. Jobban vonzódott a lányhoz, mint korábban bármikor, de… De Shannon nemkülönbül. Ám mindez alig számított valamit, mert egyiküknek sem volt alkalma kettesben maradni Katrinával, aki egyetlen szóval sem árulta el, mi jár a fejében.

Indy elterelte a gondolatait a bonyolult kapcsolatról, és felnézett a hegy kettıs csúcsára, melyek a rájuk telepedı felhık ellenére még mindig láthatóak voltak. A bal oldali a Buyuk Agri, vagyis a Nagy Ararát volt, a jobb oldali pedig a Kucuk Agri, a Kis Ararát. A Bárka feltételezhetıen a két csúcs közötti hegynyeregben, tizennégyezer láb magasságban állt.

Indy megpróbálta elképzelni azt az özönvizet, ami képes volt ekkora magasságba emelni egy hajót. Valami iszonyatosan nagy vihar lehetett, ami annyi esıt produkált, hogy egy ilyen elképzelhetetlenül óriási áradás létrejöhetett. Ezernyi érv szólt a Bárka létezése ellen. Zobolotszkij ugyan azt állította, hogy látta, de Indy hajlamos lett volna vitába szállni vele. Persze elképzelhetı volt, hogy az orosz hazudik.

– Hé, állj meg! – kiáltotta az Indy mögött néhány lépéssel Shannon. Zihálva, levegı után kapkodva beérte a barátját.

– Mi a baj? Már majdnem ott vagyunk.– Tudom, de nem gondolod, hogy helyesebb lenne, ha Vlagyimir itt átvenné a

vezetést?Indy levetette a hátizsákját, és egy kıtömbnek támasztotta a hátát.– Azt hiszem, igazad van. Nem lenne helyes, ha a doktor azt hinné, lázadás készül

ellene.Amikor ebédszünetet tartottak, Zobolotszkij felmutatott egy magasan a fejük fölött

levı, védett területre. Valamennyien egyetértettek, hogy ez lesz a legjobb táborhely. Éppen a hóhatár alatt volt, és sziklák védték a széltıl. Már alig kétszáz lépésnyi távolság választotta el ıket a helytıl.

– Szerintem azon aggódik, hogy elorzod elıle a felfedezést – mondta Shannon. – Én meg azon, hogy ellopod tılem a lányát.

– Az isten szerelmére, Jack, befejeznéd végre, hogy állandóan Katrináról, meg rólam beszélsz? A végén beledilizel a képzelgéseidbe.

– Ne haragudj… Csak úgy láttam, Katrina már jó ideje töri valamin a fejét, és azt hiszem, rád gondol. Még csak rám se néz!

– Ha gondolkodik valamin, az valószínőleg egyikünkkel sincs kapcsolatban. – Indy végignézett a hegyláncon, és lepillantott az alattuk elterülı völgyekbe. Felfedezett néhány kék pocsolyának tőnı tavat. Az elızı táborhelyük, a falu házainak teteje apró pöttyök voltak csupán.

– Arra számítottam, hogy egy kicsit tovább jutunk. Holnap délután már szeretnék a hegynyeregben lenni.

Shannon Indy mellé állította a hátizsákját, és belekotort.– Szerintem már majdnem ott vagyunk. Ha egy kicsit ráhajtottunk volna, ma este

már a Bárkában alhatnánk. Ha mindenki lépést tartott volna veled.– Nem hiszem. Holnap nem lesz valami könnyő utunk. Hó, szél, fagypont alatti

hımérséklet, hogy a rejtett hasadékokról ne is beszéljünk.Shannon elıhúzta a Bibliáját.

– Isten országában vagyunk. Remélem nem zavar, ha felolvasok pár sort, míg a többiek ideérnek.

Indy megvonta a vállát.– Csupa fül vagyok.Shannon a legutóbbi néhány napban minimálisra csökkentette az ájtatoskodást.

Indy nem tudta, a zsúfolt taxiban kibírt volna-e két Biblia-idézgetıt.Shannon kinyitotta a Bibliát. Egy boríték hullott a földre.– Ó, Istenem, ez az a távirat, amit még Isztambulban vettem át helyetted. Teljesen

megfeledkeztem róla!Indy a borítékra pillantott. A távirat Marcus Brodytól érkezett.– Akkor már jó ideje nem nyithattad ki a Jóság Könyvét, Jack – mondta, és feltépte

a borítékot. De azért nem fogod elveszteni a hitedet, ugye?– Nem, egyáltalán nem. De annyit voltam Vlagyimirrel, hogy rájöttem, az

embernek nem kell szüntelenül a Bibliát olvasgatnia.– Ámen. – Indy szétbontotta a papírlapot, és elolvasta az üzenetet.

INDY: AZ AZ EMBER CSALÓ. A 19. PETT ZOBOLOTSZKIJ NEVŐ EMBER. VALÓSZÍNŐLEG SOHASEM MÁSZTA MEG AZ ARARÁTOT. MARCUS.

– Ó, Jézusom!– Mi van? – kérdezte Shannon.– Ezt nézd meg! – Indy átnyújtotta Shannonnak a lapot.– Ez meg mit jelent?– Azt, hogy átvertek minket.– Most, hogy jobban belegondolok… Úgy vettem észre, hogy ı sem ismeri jobban

Törökországot, mint én – mondta Shannon.– És a legutolsó útjáról csak nagy általánosságban beszélt – tette hozzá Indy.– Szóval? Most mit fogunk csinálni? – kérdezte Shannon.Indy fintorogva megrázta a fejét.– Mielıtt akár egyetlen lépéssel tovább mennék vele ezen a hegyen, meg kell

magyaráznia a dolgot.

Katrina örült, amikor látta, hogy Indy és Jack már felért a kiszemelt táborhelyre. Kifárasztotta az aznapi út, pedig még csomagot sem kellett cipelnie.

– Akkor is ilyen fárasztó volt, amikor legutoljára itt jártál, Papa? – kérdezte.– Ezt a részletet megpróbáltam elfelejteni – felelte a férfi. – De én csak a Bárkára

gondolok, meg arra, hogy hamarosan meglátjuk.Katrina is alig tudta elhinni, másnap valószínőleg fel fognak érni a Bárkához.

Izgatottá tette, hogy nemcsak látni fogja, hanem fényképeket is készíthet róla. Nagyon megörült, amikor kiderült, hogy a rendırség az Aya Sophiában megtalálta, és visszaszolgáltatta az apjának a kameráit. Ám bőntudata volt, hogy Omarnak és Ahmetnek kellett cipelnie a gépeket, meg a többi felszerelési tárgyat is.

Nagyon szeretett volna Indyvel vagy Jackkel párba kerülni, legalább a nap egy részére, de tudta. Papa azt akarja, hogy mellette maradjon. Amióta megszöktek a földalatti városból, az apja azt akarta, hogy a lehetı legkevesebbet érintkezzen a férfiakkal, és Indyt hibáztatta minden szenvedésért. Katrina sajnálta az öreget.

Annak ellenére, hogy Indyvel került intimebb kapcsolatba, szüntelenül Jack járt Katrina fejében. Annyit gondolt rá, hogy rá se mert nézni, mert attól félt, a férfi kiolvassa ezt a szemeibıl. Jack ugyan nem volt olyan jóképő, mint Indy, sem annyira magabiztos. Ám kínlódva kereste önmagát, és Katrina ezt teljes mértékig meg tudta érteni. İ maga is jól ismerte ezt a küzdelmet. Jack dzsesszmuzsikus volt – már maga

ez a tény elbővölte a lányt. Mielıtt az Egyesült Államokba emigráltak, még sohasem hallott dzsesszt, de – bár az apja ellenezte – amikor ezt zenét hallgatta, úgy érezte, mintha valahol mélyen, legbelül megmozdulna benne valami.

Tisztában volt vele, hogy Papának hiába beszélne arról, mit érez akár a dzsessz, akár Jack iránt. Legalábbis most még hiábavaló lenne. Különben nem is nagyon tudott volna mit mondani. Jack még sohasem beszélt arról, hogy ér ez-e iránta valamit. Katrina nem felejtette el, hogy a férfi hogyan ölelte meg a földalatti városban, miután ı a fáklyával elzavarta az orosz ikreket. Érzelmes pillanat volt; néhány másodpercre minden válaszfal ledılt.

A két török már beérte Indyt és Jacket, és már ı, meg az apja is közel ért hozzájuk, amikor ugatást hallott. Egy csapatnyi óriási kutya – vagy farkas – vágtatott feléjük a kopár hegyoldalon.

– Papa! nézd!– Dikkat! Dikkat! – ordította Omar. – Siessenek! Veszély!– Ide, fel! – kiáltotta Indy annak a sziklának a tetejérıl, ami mellett addig pihent.– Papa! Fussunk! – sikoltotta a lány.Ahogy a szikla felé rohantak, az ugatás felerısödött, és üvöltéssel keveredett. Indy

felrántotta maga után Jacket, és ketten felsegítették Omart és Ahmetet. Katrina már csak néhány lépésnyire volt a sziklától, amikor az apja elcsúszott. A lány megállt, hogy felsegítse, és közben meglátta a hatalmas, vicsorogva feléjük ugró kutyákat. Katrina mozdulatlanná dermedt. A fejéhez kapta a karjait, és szorosan behunyta a szemét.

Az állatok azonban megtorpantak. Hallotta a morgásukat, a tarkóján érezte forró lélegzetüket. Lassan felemelte a fejét.

– Ne mozdulj! – mondta Indy halkan a szikla tetejérıl.A kutyák morogva kaparták a földet. A falkának öt vagy hat tagja volt. Külsıre

farkashoz hasonlítottak, de szöges nyakörvet viseltek, azután Katrina meglátta a kutyák mögött, egy emelkedın álló, rájuk bámuló férfiakat.

– Ezek janicsárok? – kérdezte Jack.– Nem – felelte Omar. – Kurdok.A férfiak lassan elindultak feléjük a sziklák között. Hosszú szakálluk volt, turbánt,

és nyersgyapjúból készült egyszerő ruhát viseltek. Ahogy közelebb értek, Ahmet odakiáltott nekik:

– Merhaba! – Jó napot!A férfiak nem válaszoltak.– Lutten kopegi tutun. – Fogják vissza a kutyáikat.Az egyik férfi mondott valamit, mire a kutyák szőkölve, behúzott farokkal és

lesunyított fejjel hátrahúzódtak. A férfiak elıreléptek, megvizsgálták az expedíció felszerelését, és pár szót váltottak egymással.

– Mit akarnak? – kérdezte Zobolotszkij.Most Omar szólította meg a kurdokat. A férfiak válaszoltak.– Azt akarják tudni, hogy mit csinálunk itt.– Mondja meg nekik – mondta Katrina.Omar hosszú szózatot intézett a kurdokhoz. Katrina egyetlen szót sem értett az

egészbıl. A férfiak vezetıje, a csapat legöregebbje néhány nyers szóval válaszolt.– Azt akarja tudni, hogy maguk oroszok-e – mondta Ahmet. – Nem tőrik az

oroszokat a földjükön.Katrina tudta, hogy az orosz határ közelében vannak, és hallotta, amikor Omar azt

mondta, hogy idınként heves harcok alakulnak ki az oroszok, meg a kurd törzsek között.

– Mondja meg neki, hogy amerikaiak vagyunk – mondta Zobolotszkij.

– Már megmondtam – felelte Omar.– Akkor kérdezd meg tıle, hogy tud-e a Bárkáról – javasolta Indy.A vén kurd meghallgatta a kérdést, majd válasz közben a hegycsúcs felé intett.– Azt mondja, lehetetlen feljebb jutni a hegyen. A csúcs szent és védett hely –

mondta Omar. – A Bárka természetesen odafönt van, de még sohasem próbáltak felmenni oda, hogy megkeressék. Azt mondja, ha megpróbáljuk felkutatni a Bárkát, csak a halálunkat fogjuk meglelni.

– Optimista a pasas – jegyezte meg Jack.Ebben a pillanatban a vén kurd kirántott egy hosszú kést az övébıl, és Katrina felé

hajította. A kés a lány lába mellett fúródott – egy kígyó fejébe.A kurd felvette a kését, és félrelökte a kígyót. Mondott néhány szót Katrinának,

majd Omarnak. Intett a társainak, és minden további nélkül elvonultak.– Mit mondott? – kérdezte Katrina.– Azt mondta, hogy ez egy mérges kígyó volt, és majdnem megmarta magát –

felelte Omar. – Nekem pedig azt mondta, hogy egyet se öljünk meg a birkáik közül, különben végeznek velünk.

Indy leugrott a szikláról.– Ez elég tisztességes ajánlatnak tőnik.Katrina lenézett a földre, ahol a kígyó volt, és megdörzsölte a karjait. Amikor

felemelte a fejét, észre vette, hogy Jack ıt nézi. Mintha mondani akart volna valamit… A lány félénken rámosolygott, és elfordult.

– Húzódjunk be a fedezékbe, és táborozzunk le – mondta Zobolotszkij.– Még nem – szólalt meg Indy. – Van egy kis problémám. Azt hiszem, Vlagyimir,

maga még sohasem járt itt. Szerintem hazudott, amikor azt mondta, hogy már látta a Bárkát.

– Mirıl beszél? Maga is a saját szemével látta a Bárka-szilánkot, és maga is tudja, hogy az a fadarab egy szent ereklye!

– Én csak annyit tudok, hogy maga sohasem szolgált a Tizenkilencedik Petropovlovszkij Hadtestnél.

– Miért mondja ezt éppen most, amikor már majdnem felértünk a csúcsra?– Mert csak nemrég jutotta a tudomásomra a dolog, így már érthetı?– Maga ırült, Jones! Menjünk, Katrina. Majd visszük a saját csomagjainkat. Nincs

szükségünk ezekre az eszementekre!Katrinát megdöbbentette, amit Indytıl hallott, ám hirtelen megértett valamit, ami

jónéhány évvel korábban történt. Egyszeriben összeállt a kép, és már tudta, az apja éveken át hazudott.

– Indy az igazat mondja, igaz, Papa?– Mi? Most már te is ellenem fordulsz?– Nem emlékszel, Papa? Egyszer beszéltem neked arról az emberrıl, aki otthon

meglátogatott minket, és annyira örült, hogy életben vagy. Azt mondta, együtt szolgált veled a hadseregben, de 1917-ben, egy németek ellen vívott csata során eltőntél. Amikor errıl beszéltem neked, azt mondtad, hogy valószínőleg egy másik Vlagyimir Zobolotszkijról van szó. De rólad volt szó, igaz? Te sohasem jártál Törökországban, így van?

Zobolotszkij elfordult.– Anya és én hosszú ideig nem hallottunk felıled, azután hazajöttél egy

Törökországról szóló történettel. Miért, Papa, miért?– Hagyd abba! – Zobolotszkij arcán megjelentek a gyötrelem ráncai. – Rendben

van. Igaz.– De Papa, mi van a Bárka-szilánkkal? Ez is egy újabb hazugság?– Nem. Az a fadarab valóban a Bárkából származik.

– De hiszen éppen most mondtad, hogy…– Tudom, mit mondtam. – Zobolotszkij végigsimított az arcán, és összeszedte a

gondolatait.Katrina tudta, az apja akkor szokott így viselkedni, amikor valami tanítást akar

felidézni – ám érezte, még sohasem hallott tıle olyasmit, amit most készült elmondani.

– Fiatal orvos voltam, és elegem volt a halálból kezdte Zobolotszkij. – Amikor kiküldtek minket a frontra, tudtam, a legtöbb emberünk meg fog halni. Milliók pusztultak el akkoriban. A falvak tömve voltak holttestekkel. Iszonyodtam a vértıl és a haláltól. Rettenetes volt. Visszaszöktem Oroszországba, de nem mehettem haza, mert a dezertálás miatt letartóztattak volna. Ehelyett inkább csatlakoztam a bolsevikokhoz.

Katrina alig hitt a fülének. Az apja egyszeriben egy másik emberré változott. Már nem ismerte többé.

– Mi köze van ennek a Bárkához? – kérdezte Indy.– Mindjárt rátérek. A bolsevikoknak nem mondtam meg, hogy orvos vagyok, mert

akkor túl értékes lettem volna a számukra. Akkoriban nagyon naiv voltam, és még nem tudtam biztosan, hogy politikai ügyekben melyik oldalon álljak. Futárt csináltak belılem. Ekkor hallottam a Bárkáról.

Zobolotszkij elmagyarázta, hogy egy másik emberrel hogyan ejtettek fogságba egy fehéroroszt, aki a cárhoz igyekezett. A futár fényképeket, és a Bárkáról készült leírásokat vitte magával, meg egy jelentést a felfedezés körülményeirıl. Zobolotszkij elmondta, hogyan találta meg a férfi táskájának mélyén a Bárka-szilánkot.

– Tudják, vallásos ember voltam, és mikor mindezt megtudtam, éreztem, hogy Istentıl kaptam üzenetet. Ezek után nem tartozhattam az istentelen bolsevikokhoz. Magammal akartam vinni a dokumentumokat, de egy másik bolsevik futár ezt megakadályozta. Most már tudom, hogy meg kellett volna ölnöm ıt, és útjára kellett volna eresztenem a fehéroroszt, hogy menjen el a cárhoz, de minden olyan hirtelen történt. Csak a Bárka-szilánkot sikerült megszereznem.

– Mi történt a többiekkel? – kérdezte Indy.– A futár átvitte a dokumentumokat a harcálláspontra. Azt hiszem, minden Trockij

kezébe került. Én hazaszöktem, és a forradalom okozta zőrzavart kihasználva Katrinával együtt Amerikába menekültem. Sohasem felejtettem el, amit abban a futártáskában láttam. A Bárka-szilánkot természetesen magammal vittem. Tudtam, hogy egy nap majd el fogok jönni ide.

– Miért nem mondtad el az igazat? – kérdezte Katrina.– Elıször féltem bevallani, hogy közöm volt a bolsevikokhoz. Attól tartottam,

hogy így nem engednének be az Egyesült Államokba. Azután, amikor egyszer elmondtam a mesémet, az emberek figyeltek rám. Már nem tudtam változtatni rajta. Ha rájöttek volna, hogy hazudtam, és valójában nem másztam meg ezt a hegyet, többé senki sem hitte volna el mindazt, amit a Bárkáról mondtam.

– Ebben átkozottul igaza van. – Indy elıvette a zsebébıl a táviratot. – Én magam sem lennék itt, ha ezt már Isztambulban megkaptam volna.

Katrina elvette Indytıl a levelet, átolvasta, majd egyetlen szó nélkül az apja elé tartotta. A magyarázat ellenére sem értette, hogyan tudott a Papa ennyire vallásos lenni, és közben ilyen hosszú ideig együtt élni egy hazugsággal.

Az apja összegyőrte, és elhajította a táviratot.– A lényeg az, Jones, hogy a fehérorosz hadsereg katonái valóban megmásztak a

hegyet, és látták a Bárkát. Mi is meg fogjuk találni.– Hacsak nem derül ki, hogy minden csalás volt – mondta Indy. – Talán az

egészbıl egyetlen szó sem volt igaz. Talán csak egy trükk volt, amivel a cár maga

mellett akarta tartani, és a forradalom ellen akarta fordítani orosz népet.– Ezt nem hiszem – mondta Katrina. Eltőnıdött. Azon az éjszakán, Chicagóban

vajon az eredeti fadarabot, vagy a másolatot vette ki a széfbıl? De számít ez egyáltalán? Lehet, hogy az egésznek semmi köze sem volt a fához, annál több a hitéhez.

– Nemsokára minden ki fog derülni.– Most már behúzódhatunk a fedezékbe? – kérdezte Zobolotszkij.Alig, hogy kiejtette ezeket a szavakat, puskalövés döreje hasította szét a hővös

hegyi levegıt. Egy pillanatnyi kábult csend következett, majd amikor az apja összerogyott, Katrina felsikoltott, és mellé térdelt.

– Nem! Nem!Omar és Ahmet törökül ordított, Jack és Indy angolul üvöltött. Ketten Zobolotszkij

hóna alá nyúltak, egy harmadik megfogta a lábait.Ez nem lehet igaz! Katrina nem hitt a szemének.Nem messze Katrina fejétıl egy golyó csapódott egy sziklának. Jack elırántotta a

pisztolyát, féltérdre ereszkedett, és vadul lövöldözni kezdett, majd átölelte a lány vállát, és a menedék felé rohantak.

Katrina újra maga elıtt látta az apját, ahogy néhány órával korábban felmutatott erre a helyre, ahol tábort fognak verni.

És ahol meg fog halni…

Indynek fogalma sem volt, honnan lıttek, vagy hogy ki lıtt. Csak annyit tudott, hogy Zobolotszkij már nem él.

Hosszú árnyak vetültek a hegy oldalára. Shannon és Katrina egymáshoz bújva kuporgott a sziklák fedezékében. A lány feje Shannon mellén nyugodott, a férfi karja Katrina vállát ölelte. Zobolotszkij vászondarabbal letakart teste néhány lépésnyivel arrébb hevert. Két óra telt el az elsı sorozat eldörrenése óta. Közben csak egyetlen távoli, tompa lövést hallottak.

Indy ırt állt; a puskája csöve a fakuló fény felé mutatott. Omar és Ahmet az utolsó lövés után felderítıútra indult. Még nem tértek vissza. Indy visszabújt a fedezék alá.

– Meggyújtom a benzinfızıt, és megmelegítem a levest.– Jó ötlet – mondta Shannon. – Add ide a puskát.Indy Katrina felé biccentett.– Rendbe fog jönni?Katrina felnézett, és bólintott.– Jól vagyok – mondta alig hallható hangon.Újabb néhány dörrenés hallatszott. Indy megpördült, és eltartott egy pár

másodpercig, míg rájött, hogy a hangból ítélve jócskán lıtávolon kívül vannak.– Mi a franc folyik itt? – kérdezte Shannon.– Nem tudom, de kiderítem. – Indy kimászott a fedezékbıl. – Nemsokára

visszajövök.– Indy, pár perc múlva besötétedik.– Helyes. Legalább nem fognak meglátni.Abba az irányba indult, amerrıl a lövéseket hallotta. Tartott tıle, hogy már nem

segíthet Ahmeten és Omaron, de nem hagyhatta kint ıket.Nem jutott messzire, amikor a sziklák fölött megpillantott egy hosszú árnyat, majd

még egyet. Óriásiak voltak, és felé közeledtek. Puska-árnyékokat is látott. Lehúzódott egy kıtömb mögé, és készenlétbe helyezte a-fegyverét.

Az elıl haladó árnyék már éppen elé ért, de hirtelen eltőnt egy szikla mögött. Amikor újra felbukkant, végigcsaptak rajta a nap utolsó sugarai. Indy Ahmetre ismert benne. Omar a kuzinja mögött lépkedett. Mind a ketten éltek!

– Hé, ide! – mondta Indy tompa hangon, amikor Ahmet már csak tíz lépésnyire volt tıle.

A két férfi behúzódott egy szikla mögé.– Indy, te vagy az? – szólt ki Omar. Indy felállt, és hozzájuk futott.– Mi volt ez a lövöldözés?A két férfi egyszerre kezdett beszélni, és keverték a török meg az angol szavakat.

Indy egy szót sem értett az egészbıl. Végül megfogta Ahmet karját.– Próbáld újra, de most egy kicsit lassabban.– Oké. Elindultunk arra, amerrıl a lövéseket hallottuk, és amikor már elég közel

értünk, élıugrottak a kurdok, és fogságba ejtettek minket. Azt hittük, hogy minket is meg akarnak ölni.

– De a birka miatt volt az egész – szólt közbe Omar. – Érted?– Nem, nem értem. Miféle birka miatt?– A két orosz, az ikrek… İk lıtték le Dr. Zobolotszkijt – mondta Ahmet. – azután

biztos úgy döntöttek, hogy megünneplik a gyızelmüket. Lıttek maguknak egy birkát vacsorára, de a kurdok meglátták ıket.

– És végeztek velük?Ahmet megrázta a fejét.– Nem, csak a lábukba lıttek, hogy lassan pusztuljanak el. A kurdok megmutatták

nekünk, hogy mit tettek, azután eleresztettek minket. Csak azt akarták, hogy lássuk, mit csinálnak azokkal, akik leöldösik a birkáikat.

Indy abba az irányba nézett, amerrıl a kurdok elıször feltőntek. Tudta, egy sebzett ember éppen olyan veszélyes lehet, mint egy sarokba szorított állat. Még mindig nem tartotta valószínőtlennek, hogy az oroszok szétlıtt lábbal is utánuk fognak menni.

– Nézzünk szét egy kicsit – mondta.– Erre – mondta Omar.Pár percig a sziklák között mászkáltak. A fény már majdnem teljesen eltőnt,

amikor egy emelkedı aljához értek.Ahmet az emelkedı tetejére mutatott.– Odafentrıl jobban látnánk.Alig tettek meg néhány lépést, amikor olyan félelmetes morgás ütötte meg a

fülüket, amihez képest a kutyák vicsorgása apró nyüszítés volt csupán. Megtorpantak.– Mi a fene volt ez? – kérdezte Indy.

Borisz sebe nem volt olyan komoly, mint Alexanderé, akinek golyótépte combjából ömlött a vér. Ki kellett szedniük a sebekbıl a golyókat, és Borisz felkészült rá, hogy elıbb megoperálja az öccsét, majd ellátja a saját sebét is. Nem merte Alexanderre bízni a munkát, különösen a „mőtét” után nem.

– Mit fogunk csinálni? Nem tudunk lemászni a hegyrıl – siránkozott Alexander. – Itt fogunk meghalni.

– Fogd be a szád, és húzd szorosabbra az érszorítót! – Borisz vodkát öntött a sebre. – Ezt idd meg. Segíteni fog. – Átadta az öccsének az üveget. Alexander kortyolt egy párat. – Rendben, készülj!

Borisz bedugta a kését a sebbe. Alexander felsikoltott, ám a hangja elveszett a hátuk mögül felhangzó vérfagyasztó morgásban. Borisz kése megcsúszott, és végighasította Alexander lábát. Hátra fordította a fejét. Két hatalmas medve tornyosult föléjük. A bestiák legalább tíz láb magasak voltak, a karjuk vastagabb, mint Borisz combja. Az egyik kivillantotta félarasz hosszú agyarait, és újra felhördült.

Borisz felemelte az egyik kezét. A medve rácsapott, és összezúzta az alkarját.– Ne! Ne! – Borisz a hátán csúszva próbált menekülni.– Borisz, segíts! – visította Alexander.

A másik óriási vadállat Alexandert szemelte ki magának. A férfi köré fonta a karjait, és összeszorította. Úgy rázta az oroszt, mintha egy könnyő kisbaba lenne. Alexanderre vicsorgott, újra megrázta, és felszakította a torkát.

Borisz ezt már nem látta. Már csak a feje felé csapó borotvaéles karmokat látta – azután érezte, ahogy az arcát letépik a koponyájáról.

Az emelkedı tetején Indy lebámult az oroszokra, akiket elért a kegyetlen halál, amit vadállati brutalitásukkal már rég kiérdemeltek. A két férfi kiterült a földön; a két hatalmas barnamedve vadul marcangolta a testüket. Pár lépéssel arrébb a lelıtt birka érintetlen teteme hevert – azé a birkáé, amibıl az oroszok sohasem ehettek. Ez van, fiúk, gondolta Indy. Ez van…

20.

AZ UTOLSÓ EMELKED İ

Egy nappal késıbb.

Katrina végtelennek látta a hómezıt, az összefüggı fehérséget, ami távolabbra nyúlt, mint ameddig ellátott. Valamennyien egymáshoz kötözték magukat, és menet közben botjaikkal bökdösték a havat. Ha Indy belebotlott volna egy hasadékba, könnyedén kihúzhatták volna, sıt, talán még Jacket is, aki utána haladt. Ám Katrina tudta, ha harmadikként ı is belecsúszna a szakadékba, a két törököt is maguk után rántanák, és örökre vége lenne az expedíciónak, amely már elvesztette a vezetıjét.

Katrina nem tudta, hogy egyáltalán lett volna bátorsága folytatni a hegymászást, ha Jack nem maradt volna mellette, ha az apja halála után nem vigasztalta volna órákon keresztül. Sokra értékelte Jack törıdését, de az érzelmei olyan fagyottak voltak, mint a körülöttük mindent beborító jég és hó. Elfogadta ezt az érzelmi zsibbadtságot, hiszen most erre volt szüksége a puszta túléléshez. Nem omolhatott össze, különben az expedíció is felbomlik, és az apja álmai már soha többé nem valósulhatnak meg. Megkeményítette magát, és olyan eltökéltséggel haladt a hegy csúcsa felé, amirıl eddig nem is tudta, hogy rendelkezik vele.

A felhık már csak néhány száz lábnyi távolságban lebegtek fölöttük, és az út még mindig felfelé vezetett. Katrina visszafojtotta a reményvesztettség érzését. Számtalan völgyön és kanyonon keltek már át. Lehet hogy a Bárka éppen egy ilyen szakadék hó- és jégtakarója alá temetve hever… Ám ha az orosz hadsereg jelentése – amit Papa tíz éve elolvasott – igaz volt, a nyári hónapokban a Bárka látható.

Katrina megpróbált nem gondolni arra, hogy élete utolsó perceiben az apja ellen fordult. Nem akarta szabadjára ereszteni az érzelmeit. Papa jó ember volt. Ebben biztos volt. İ pedig teljesíti Papa végakaratát. Mielıtt meghalt, a fülébe suttogott:

– Ott van. A Bárka. Látod?

Nem a természet volt az egyetlen ellenfelük. Shannon nem feledkezett meg a janicsárokról sem. Valahányszor jó kilátásuk nyílt az alattuk vagy fölöttük elterülı vidékre, megállította a menetet, és elıvette Zobolotszkij messzelátóját, amit Katrinától kapott. Elıször felfelé nézett, a Bárka után kutatott, majd az alattuk fekvı hómezı felé fordult. Ezután szó nélkül eltette a látcsövet, és folytatták a mászást, hogy közös döntésükhöz híven teljesítsék a küldetést.

Miután Indy beszámolt neki és Katrinának a két orosz haláláról, megkérdezte, hogy

reggel melyikük akar visszafordulni. Annak ellenére, hogy kíváncsi volt, mi lehet a csúcson, Shannon hajlandó lett volna félbeszakítani az utat, ha a többiek is úgy akarják. Legnagyobb meglepetésére Katrina hevesen tiltakozott a visszafordulás ellen. Azzal érvelt, hogy ez az expedíció az apjáé volt, aki nem elégedne meg azzal, hogy eltemetik a hegy oldalában, de azt kívánná tılük, hogy hajtsák végre az ı feladatát.

Katrina szónoklata után senki sem akart visszamenni. Jack büszke volt a lányra, aki még jobban elbővölte, mint addig. Bár Katrina még mindig nem nyílt meg elıtte, de legalább hagyta, hogy vigasztalja, és elfogadta a támogatását. Jack úgy érezte, a lánynak szüksége van erre, és közben az ı reményei is feléledtek. Talán a Törökországban töltött idı után is közös lehet a jövıjük.

Reggel a fedezék alatt, az elızı esti táborhelyükön temették el Zobolotszkij testét. Katrina megcsókolt az apját, a mellére helyezte a Bárka-szilánkot, és keresztben ráfektette a karjait.

– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Indy.– A bárka-szilánk az övé.Shannon pontosan tudta, Indy mire gondol. Ha a fadarab a Bárkából származik,

akkor kincs, az emberiség kincse, amit Zobolotszkij csak ellopott. Ám Indy a leghelyesebb dolgot tette: csendben maradt. Jack segítségével bebugyolálta a testet egy vászondarabba, majd Omar és Ahmet közremőködésével kupacnyi követ hordtak fölé.

Mielıtt elindultak, Katrina megkérte Shannont, hogy olvasson fel valamit a Bibliából. A férfi természetesen teljesítette a kívánságát. Katrina Lukács evangéliumának 17. fejezetébıl a 22.-26. verset választotta ki, mert az elmúlt néhány napban az apja is ezt olvasgatta.

Shannon megkereste a Bibliában a részletet, háromszor elolvasta magában, majd hangosan felolvasta a többieknek.

Ezután a tanítványokhoz fordult: „Jönnek napok, amikor szeretnétek látni az Emberfiának egyetlen napját, de nem fogjátok látni. Mondják majd nektek: Nézzétek, itt van vagy amott. De ne menjetek el, ne Jussatok Oda! Mert ahogy a cikázó villám az ég egyik szélétıl a másikig villan, úgy jön el azon a napon az Emberfia is. Elıbb azonban sokat kell szenvednie, és el kell tőrnie, hogy ez a nemzedék megvesse. És mint Noé korában történt, úgy lesz az Emberfiának idejében is.”

Shannon úgy érezte, tudja, hogy Zobolotszkij miért olvasta el újra és újra ezt a részletet. A verseket úgy is lehetett értelmezni, hogy a Bárka felfedezése az Emberfiának visszatértét jelzi. Zobolotszkij valami Krisztus-szerő alaknak tarthatta önmagát, aki szenvedett, akit kitaszítottak. A küldetése számtalanszor vált a gúny céltáblájává: a sajtó ugyanúgy tréfát őzött belıle, akár maga Indy. A legfıbb szövetségesei olyan emberek voltak, akik inkább politikai, és nem lelki, vallási okok miatt érdeklıdtek az expedíció iránt. Ám Zobolotszkij hazudott és csalt is. Ember volt, s nem Isten.

Shannon már azt is megértette, hogy a janicsárok miért értelmezhették a Biblia szavait úgy, hogy a Bárka felfedezése az Ítélet Napjának eljövetelét vonja maga után. Talán nekik volt igazuk. Talán tévedtek. Talán még valóban nem érkezett el a Bárka megtalálásának ideje. Egyáltalán ki ı, hogy magára vállal egy olyan dolgot, ami elıidézheti a világvégét?

Shannon megtorpant.– Várjatok egy kicsit.Indy megfordult, és összeráncolta a homlokát.– Mi baj?

Katrina aggódva nézett rá.– Jól vagy?Shannon lehajolt, felemelt egy maréknyi havat, és az arcára kente.– Mit csinálsz? – kérdezte Indy.– Csak ki akarom pucolni a fejem. Azt hiszem, kezd az idegeimre menni ez a

magasság.Katrina Shannon mellé hajolt.– Tovább tudsz jönni?– Persze. De tényleg meg akarjuk csinálni?Miközben mindketten felegyenesedtek, Katrina meglepetten nézett rá.– Ezt hogy érted?– Csak eszembe jutott, hogy lehet, hogy nagy hibát követünk el, és nem szabadna

itt lennünk.– Vissza akarsz menni? – kérdezte Indy.– És te?Indy felnézett a Nagy Ararát fölöttük emelkedı csúcsára. Egy vastag felhıréteg

majdnem betakarta a hegy tetejét.– Tudod, ha a janicsárok nem próbáltak volna megölni minket, most azt

mondanám, hogy felejtsük el az egészet. Hagyjuk pihenni a dolgot. De most azt hiszem, végig kell mennünk az úton. Ha másért nem, hát elvi okok miatt.

– De mi van, ha a janicsároknak igazuk volt? – kérdezte Shannon.Egy hosszú percig egyikük sem szólalt meg. Omar végül belerúgott a jeges hóba.– Ha nem kellene itt lennünk, akkor nem lennénk itt. Szerintem ilyen egyszerő.Shannon ebben nem volt ennyire biztos. A vezetıjük már meghalt – talán ez is egy

intı jel volt a számukra. Úgy érezte, mintha a hátizsákja helyett a világ jövıjét cipelné a hátán. De egyáltalán kik ezek janicsárok, honnan tudják, mikor érkezik el az Ítélet Napja, és hogyan képesek ölni a hiedelmeik miatt?

– Menjünk, nézzük meg, mi vár ránk.– Jack, ne vedd ennyire komolyan, jó? – mondta Indy, ahogy felcihelıdtek. –

Lehetséges, hogy semmit sem fogunk találni.Shannon nem értette, hogy Indy mire gondol.– Ezzel azt akarod mondani, hogy egészen idáig eljöttél, és közben nem is hiszel a

Bárka létezésében?– Nézd, számumra ez nem hit kérdése. Talán valóban van itt egy bárka. Talán

rengeteg olyan bárka létezik, amit valami ókori áradás sodort el, valahova. Lehetséges, hogy az egyik éppen ezen a hegyen van. De a Bárka csak legenda.

Ahogy tovább vánszorogtak, Shannon elgondolkodott Indy szavain. Tudomása szerint a Biblia nem tesz említést semmiféle barkaflottáról. Indy hajlamos megcsavarni a dolgokat, amiket ezután még nehezebb megérteni. Indy okos volt, de nem tanulmányozta a Bibliát. Jack még azt sem tudta, hogy Indy miben hisz, csak abban volt biztos, hogy a barátja nem fogadja el, hogy a Földet pár ezer éve teremtették. Errıl egyszer már beszélgettek. Minél tovább gondolkodott a dolgon, Shannon annál jobban elbizonytalanodott. És ha Indynek van igaza? És ha a Biblia téved? De hogy fordulhatna elı ilyesmi?

A dolgok sokkal egyszerőbbek voltak, amikor a színpadon állt, és zenélt. Akkor nem kellett ennyi kérdésen törnie a fejét. Hirtelen furcsa gondolata támadt; megértett valamit, ami máskor és máshol talán eszébe sem jutott volna. A Bárkával kapcsolatos igazság olyan lehet, mint egy gyönyörő dzsessz-téma: többféleképpen vissza lehetett adni, és az ember a saját érzései szerint játszotta, de nem feltétlenül ez volt a helyes értelmezése.

– Talán ez az – mormolta Shannon maga elé. Talán ez is valami ilyesmi…

Az álomban megtalálták a bárkát, és az ajtónyílásnak látszó fekete lyukon keresztül már éppen be akartak lépni a belsejébe, amikor bentrıl hangokat hallott. Állathangokat. Talán állatok fészkeltek a Bárka belsejében. De miféle élılények élhetnek ilyen magasságban? Indy belépett. Az állati üvöltés fülsiketítıvé vált. A padlóra zuhant; egy állatsereg rontott rá. Lábak taposták a testét, és a többiek testét is; összezúzták és széttiporták ıket…

Ostoba álom volt, arra sem érdemes, hogy elmondja a többieknek. Mégis zavarta, és még órákkal késıbb – amikor már a hómezın botorkáltak – sem tudta kiverni a fejébıl. A rikoltozó állat-ızön olyan iszonyatos volt, hogy izzadva, levegı után kapkodva riadt fel álmából.

Indy gondolatai hirtelen félbeszakadtak. A botja belefúródott a hóba. Shannon nem vette észre, hogy megállt, és a hátának ütközött. Indy egy mélyedés peremén imbolygott, de Shannon megrántotta a kötelet, és elhúzta a lyuk közelébıl.

Indy megfordult és elvigyorodott, de az arca olyan fehér volt, mint a hó.– Ez közel volt. Ebbe az irányba nem mehetünk tovább. – Botjával a föléjük

tornyosuló szirtre bökött. – Próbáljunk meg feljutni oda.Senki sem ellenkezett, ráadásul az ösvényt, amire mutatott, viszonylag kevés hó

borította. Elhátráltak a rejtett szakadék közelébıl, és elindultak felfelé, Az út meredekebbé vált, és ez lelassította a haladásukat. Ebben a magasságban hamar elfáradtak, és pár percenként meg kellett állniuk, hogy egy rövid pihenıt tartsanak.

Indy végül felért a szirtre vezetı sziklás emelkedı tetejére.– Látsz valamit? – kérdezte Shannon.Indy lenézett egy szurdokba, ami elsı pillantásra ugyanolyan volt, mint a többi,

amin a nap folyamán átkeltek. De azután meglátta…– Add csak ide azt a távcsövet! – Indy a szemeihez emelte a messzelátót, és

miközben a többiek köré álltak, beállította a fókuszt. – Nagyon érdekes.– Jack, te is látod? – suttogta Katrina, amikor feljutott a szirtre.– Persze, hogy látom!Omar és Ahmet térdre rogyott.Háromszáz lépésnyi távolságban egy hatalmas, fekete, szögletes tárgy hevert a

mélyedés aljában. Ha ez Noé Bárkája, csak annyire hasonlít egy hajóra, mint Cappadocia tufaépítményei egy rönkházra, gondolta Indy, ahogy a távcsıbe nézett.

– Bárcsak az apám is velük lehetne! – mondta Katrina.– Talán itt van – felelte Shannon.– Mit látsz, Indy? – kérdezte Katrina.Indy leeresztette a messzelátót.– Menjünk le, és nézzük meg közelebbrıl.Shannon Indy felé nyújtotta a kezét.– Hadd lássam!

Valami határozottan nem stimmelt. Ahogy átvágtak a mélyedésen, Shannon egyre nagyobb gyanakvással nézte a Bárkát. Látszólag illett rá az Özönvíz Bárkájának leírása – a Biblia szerint inkább uszályra, mint hajóra hasonlított –, ám a messzelátó lencséi által felnagyított kép körvonalai egyre inkább megváltoztak. Most, ahogy közeledtek hozzá, Shannon rádöbbent, hogy csak az árnyékok és a visszatükrözıdések által létrehozott optikai illúziót látta.

Már látta, hogy a tömb elejébıl hatalmas darabok hiányoztak, hogy a közepe felé keskenyedik, és inkább egy K betőre, mint egy szögletes tárgyra hasonlít. Úgy tőnt, nem is fából készült.

Elsıként Indy érintette meg a tömböt.

– Ez kıbıl van.Shannon megpróbált valami magyarázatot találni.– Talán megkövült fa…– Nem hiszem, Jack. Nyoma sincs rajta erezetnek vagy rostszálaknak. Ez tömör kı.

A következı pillanatban a nap kibukkant a felhık mögül. Valamennyien az égre pillantottak. A fény elıször elvakította Indyt. hunyorogva a szemei elé emelte a kezét, és…

És meglátta. Legfeljebb kétszáz lábnyira volt fölöttük. Az egyik gleccser közepén egy hatalmas, koporsó alakú, óceánjáró hajó mérető, fekete láda állt. A látvány lenyőgözı volt, és teljességgel váratlan. Indy alig tudta felfogni, mit lát.

Annak ellenére, hogy rengeteg ideje volt töprengésre, nem készült fel arra, ami most a szeme elé tárult. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy a Bárkát látja. A térde megroggyant, a szíve megremegett. Elfordította a fejét.

– Istenem! – suttogta Shannon. Féltérdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét.Katrina imára kulcsolta a kezeit; az arcán könnyek csorogtak. A két török a földre

rogyott, és a hóba hajtotta a fejét.Indy kényszerítette magát, hogy újra felnézzen. Valóban ott volt.– A Bárka – motyogta. – Legalábbis egy bárka…Bármi is volt az, tudta, mindent meg fog változtatni. A létezésével be fogja

bizonyítani, hogy az Özönvíz legendája nem csupán mese, hogy a Föld valóban óriási változásokon ment keresztül. Ez volt minden idık legnagyobb felfedezése.

21.

„FIGYELJ CSAK!”

Bár úgy tőnt, ha kinyújtanák a kezüket, meg tudnák érinteni a roppant nagy hajót, egy órába tellett, mire átvergıdtek az expedíciót a Bárkától elválasztó utolsó akadályon. A felhık közben újra összezárultak, sőrő köd és hófúvás tette életveszélyessé az útjukat. Indy alig látta a saját lábát, de járás közben újra és újra megböködte a botjával maga elıtt a havat.

– Ez így örökké fog tartani – mondta Shannon. – Remélem nem fogunk elmenni mellette.

– Még ebben a slamasztikában is nehéz lenne eltéveszteni, Jack – mondta Indy, és a következı pillanatban, alig tizenöt lábnyi távolságban meglátta a ködbıl elısötétlı óriási fekete falat. – Nézd!

Indy izgatott lett, de mégis minden egyes lépés megtétele elıtt kitapogatta maga elıtt az utat. A Bárka fala mellett szél süvöltött; minden lépés megtétele külön erıfeszítéssel járt. Az expedíció tagjait összekötı kötél olyan jeges volt, hogy Indy úgy érezte, mintha egy vasrúd állna ki a hátából.

Végül a Bárka mellé ért. Lesöpörte róla a havat, és megkapargatta a falra fagyott jégréteget. Lehúzta a kesztyőjét, és megérintette a Bárkát. Egészen közel hajolt hozzá. A többiek közben köré győltek. A felület nem kıbıl volt, de nem fából: kemény, fekete gyantának tőnt, olyan bevonatnak, amilyet a Bárka-szilánk egyik oldalán látott.

– Megtaláltuk! – Katrina túlordította a szelet. – Tényleg megtaláltuk!– Nem hiszem, hogy szikla…– Hát persze, hogy nem az! – mondta Shannon. – Ez a Bárka.Valamennyien megérintették.

– Ez a szent helyek legszentebbike – mondta Katrina. – Örvendezzünk, hogy itt lehetünk!

Indy pár lépéssel hátrébb húzódott, és a nyakát tekergetve körülnézett. Úgy látta, a Bárka legalább negyven láb magasan áll ki a hóból, de persze lehetetlen volt pontosabban megmondani. Megpróbálta felbecsülni a hosszát és a szélességét, de a fekete fal néhány lépésnyi távolság után beleveszett a felhıkbe és a kavargó hóba.

– Mi a baj, Indy? – kiáltotta Shannon.– Az lesz a legjobb, ha visszamegyünk. Éjszakára nem maradhatunk idefent, és pár

óra múlva besötétedik.Katrina megrázta a fejét.– Én idefent akarok maradni. Reggel, ha kitisztul, elkészíthetem a fényképeket.– Keressünk egy kaput – mondta Shannon. – Odabent meghúzódhatunk.Kaput, gondolta Indy. Persze. Meg egy zsiráfmintás fogadószınyeget.Általában ı volt az, aki kihasznált minden kínálkozó lehetıséget, de nem ilyen

átkozott hidegben. Győlölt minden másodpercet, amit hóban, jégben, ordító szélben töltött. Egy sivatagba, egy trópusi dzsungelbe bármikor elmegy, de ez… Ráadásul minél tovább maradnak idefent, annál kevesebb idejük marad, hogy a megfelelı menedéket találjanak a szurdokban.

Ám nem vitatkozott. Megfordult, és a Bárka mellett araszolva a ködbe veszı vége felé indult. A hóréteg teteje puha volt, de lejjebb kemény, lejtıs réteggé tömörült. A hajó a jelek szerint egy gleccseren hevert. Ha teljesülnek bizonyos feltételek, egy nap majd lecsúszik a völgybe. Évekig, talán évszázadokig eltart majd a folyamat. Vagy az is lehet, hogy még ezen a nyáron lecsúszik. Vagy még ezen az éjszakán.

A hajó végét belepte a hó. Egy fagyott emelkedın fel lehetett jutni a hódomb tetejére. Indy rálépett a széles, kemény felületre. Kis híján lesodródott a hegyrıl. Legalább hatvan mérföldes szél van, gondolta.

Négykézlábra ereszkedett, és már éppen vissza akart mászni, de a többiek a nyomában voltak. Remek. Óriási! Addig mászott, míg elért a hajó másik oldalára. A szél itt gyengébb volt, és a levegıben sem kavargott olyan sok hó. Ám nyoma sem volt lejárónak. Ha lesodródnak a tizenöt lábnyi mélységbe, talán soha többé nem tudnak majd felmászni, és neki nem sok kedve volt hozzá, hogy egy új, a hegyrıl levezetı utat keresgéljen.

– Nézd! Ott. Látod? – Shannon a hódomb szélén állt, és lefelé mutatott.Indy elıre hajolt, és belebámult a ködbe. A hajó falát hó és jég fedte, de Shannon

mégis észrevett rajta egy fekete lyukat,– Ezen bejutunk! – kiáltotta Shannon. – Gyerünk!Indy nem volt ennyire biztos benne, hogy valóban egy nyílást látnak. Még nem

felejtette el, hogy azt a sziklát is hajónak vélték.– Jack, várj!Ám Shannon már kilépett a társaság tagjait egymáshoz erısítı kötél hurkából,

ledobta a hátizsákját, és leugrott a hódombról. Combig merült a hóba, és felintett a többieknek, kövessék.

– Jézusom! – mormolta Indy.Valamennyien megszabadultak a kötéltıl. Ahmet és Omar megfogta Katrina

kezeit. Leeresztették a lányt a hódomb széle mellett. Katrina Shannon mellé esett, aki átölelte, és elıre mutatott.

Talán valóban volt ott valami. Ha más nem, legalább egy menedék, ahol meghúzhatják magukat éjszakára. A két török gyors mozdulatokkal a kötélre erısítette, és leeresztette a hátizsákokat.

– Mondjátok, fiúk, ti nem féltek attól, mi fog történni, ha a világ tudomást szerez a Bárkáról? – kérdezte Indy. A két férfi muzulmán volt ugyan, mégsem tiltakoztak az

expedíció ellen.– Ha az Ítélet Napjának most kell eljönnie, mi készen állunk – mondta Ahmet.

Leugrott, és Omar is követte.– Én nem tudom, hogy készen vagyok-e – mormolta Indy maga elé, és utánuk

vetette magát. A lába valami puhához ért elıre bukott, és nyakig elmerült a hóban. Felállt, és a fal felé meresztette a szemét.

A levegıben ködfoszlányok lebegtek, a szél suttogássá szelídült. Indy elıtt egy nyílás tátongott a hajó oldalán. Újra csak az álmára tudott gondolni, amiben már látta a bárka kapuját – de látta a rájuk rontó üvöltı állatsereget is.

Shannon és Katrina a nyílás felé indult, és már-már beléptek, amikor hirtelen megtorpantak. Mozdulatlanná dermedtek. Indy eltőnıdött, vajon miért nem mennek be a Bárkába.

A sötétségbıl kivált egy alak.Hasszán Shannon melle felé fordította a puskáját. A háta mögött két másik janicsár

állt.– Örülök, hogy az expedíciójuk végül elérte a célját – mondta, és elmosolyodott. –

A hegy másik oldalán hamarabb fel lehet jutni ide.Indy tudta, hogy csapdába kerültek, de bízott benne, hogy Hasszán még nem látta

meg valamennyiüket. Gyorsan lebukott, a hóba dugta a fejét, és eltőnt szem elıl.

– Hol a másik kettı? Hol van Zobolotszkij, meg Jones? – kérdezte Hasszán, miután Shannont, Katrinát és a két törököt beterelte a hajóba.

– İk nem jutottak el idáig – mondta Shannon. Mintha látta volna, hogy Indy leugrik a hódomb tetejérıl, de már ebben sem volt biztos. – Volt egy kis problémánk a kopasz ikrekkel.

Hasszán intett az embereinek, hogy nézzenek szét.– És hol vannak az oroszok?– A kurdok intézték el ıket. Meg két medve.– Kár. Nos, nézzenek csak körül. Remélem, érdekesnek találják majd ezt a helyet,

ugyanis hosszú ideig kell itt maradniuk.– Ez a Bárka – mondta Katrina. – Most már nem kételkedhet a létezésében.Hasszán a lányra mosolygott.– Én sohasem kételkedtem a Bárka létezésében. Engem csak az érdekelt, hogy

senki ne fedezze fel.– Miért nem maradt abban a sötét lyukban? – kérdezte Shannon.Hasszán vastag bajusza fültıl-fülig érı mosolyra kunkorodott.– Maguk fognak sötétben maradni, és az Ítélet Napján a Fiú visszatértéért könyörgı

hordák fogják szétszórni a csontjaikat.– Magát pedig gyilkosnak fogják bélyegezni! – csattant fel Shannon.Hasszán állkapcsa megfeszült.– A janicsárok Isten szolgái és Harcosai. Mi az İ kívánságait teljesítjük.– Akkor İ miért engedte meg nekünk, hogy megtaláljuk a Bárkát? – kérdezte

Shannon.– Ne ingereld fel, Jack – mondta Katrina.– Maguk bolondok, de már nem jelentenek veszélyt. Isten próbára tett minket, de

megmutattuk Neki, hogy minden betolakodótól meg tudjuk védelmezni a Bárkát. Mindenkitıl, aki szétkürtölné a létezését a világban.

– Mibıl gondolja, hogy tudni fogja, hogy közeleg az Ítélet Napja? – kérdezte Shannon.

– Ezt egyedül Isten tudja. Jelet fog adni, és…Egy puskalövés éles hangja szakította félbe a vitát.

– Hasra, és ne mozduljanak!

Indy tudta, minden másodperc értékes. Hasszán meg akarta ölni a barátait, de ı nem akart harc nélkül belenyugodni a dologba. Lassan felemelte a fejét. Látta a falat és a fekete nyílást. Az egyik janicsár a puskája csövével azon a helyen kotorászott, ahol Shannon földet ért, majd Indy felé közeledve tovább lépett egy másik gödörhöz, és ott is megpiszkálta a havat.

Még közelebb ért, és Indy lába mellett, alig néhány ujjnyira a csizmájától, beledöfött a hóba.

Gyere, gondolta Indy. Közelebb. Még egy kicsit közelebb!A hó túl mély volt ahhoz, hogy Indy könnyedén kiugorjon belıle. A janicsár tovább

ment Indy feje felé, és beszúrta a puska csövét a hóba. Indy gondolkodás nélkül megmarkolta a fegyvert. A janicsár megtántorodott, és Indyre zuhant. A hóban forgolódva verekedni kezdtek a puskáért.

Lövés dörrent, de a puska nem rúgott vissza. A janicsár szorítása elernyedt. Indy rádöbbent, hogy a fickót találat érte. Indy felemelte, és kilökte a testet a hógödörbıl. Újabb lövés repesztette szét a levegıt. Indy felült, és közben felemelte a fegyvert. Meglátta a másik janicsárt. Lıtt.

A férfi a földre zuhant. Hasszán kiviharzott a nyílásból. Indy oldalra fordult, és újra a hó alá bújt. Hasszán vadul lövöldözött. A dörrenések visszhangot vertek a hegycsúcson, és visszhang gördült végig a völgyekben is.

Indy felült, hogy viszonozza a tüzet. Közben halk moraj hallatszott. Indy célba vette Hasszánt, de képtelen volt egyenesen tartani a puskát. A talaj megremegett. A moraj egyre erısödött. Mintha a hegy válaszolt volna a lövésekre. És valóban így volt. A hegy válaszolt, és megmozdult! A moraj üvöltéssé erısödött. A hegy megremegett. Lavina!

A lövöldözés… Hát persze!Indy a lyuk felé mászott, de beleütközött Hasszánba. A janicsár felemelte a

puskáját, Indy felé csapott vele, de célt tévesztett. Indy a fegyvere csövével Hasszán gyomrába döfött, és a lyuk felé vetette magát.

Gurulás közben még egyszer hátranézett. A hegyrıl egy ötven láb magas, irtózatos hıhullám gördült lefelé.

– Ó, Jézusom!Indy tovább gördült, és eltőnt a nyílásban. A következı pillanatban a lavina

elnyelte a Bárkát. Indyre hó zuhogott. A hajó megremegett. Indy hanyatt vágódott.Mozogtak! A Bárka lassan elindult, túljutott a szurdok pereme fölött, és hó- és

jéghullám tetején gigantikus szánként becsúszott a völgybe.Indy úgy hánykolódott, mint egy cirkuszi artista, amikor leszaltózik a trapézról.

Ám itt nem volt senki, aki elkapta volna; itt nem volt háló, ami felfogta volna a zuhanását. Nem tudta, hol van a fent és hol a lent. Csak annyit tudott, hogy a teste össze fog zúzódni.

Azután egy óriási rántást érzett. A Bárka megállt. Indy emberi ágyúgolyóként repült a levegıben. A feje valami keménybe ütközött…

– Figyelj csak!Indy hunyorogva a hang forrása felé nézett. Elıször feketeségen kívül semmit sem

látott. A szemei fokozatosan hozzászoktak a sötéthez, és végül megpillantotta a vénembert.

– Ki vagy te?– Hiszen tudod.Indy megpróbálta kivenni az öreg arcvonásait, bozontos szakálla volt, fehér haja a

válláig ért.– Merlin?Az öreg felnevetett.– Gondolkozz! Hol is vagy?Indy körülnézett, és megpróbált visszaemlékezni. Megpillantotta a ketrecek

maradványait.– Noé… Most nehogy azt mondd, hogy te vagy Noé!– Akkor nem mondom.– Mit akarsz? – kérdezte Indy.– A Bárkámban vagy. A vendégem vagy. Mit kívánsz?– Hogy élve kijussak innen.– Ez minden?– Ez most tényleg megtörténik velem?– Mit gondolsz?– Nem tudom. Hol vannak a többiek? Nem akarom elveszteni ıket. Látni akarom

ıket! Azt akarom, hogy mindannyian életben maradjunk!– Ám legyen.

– Indy! Azt hiszem, kezd magához térni. Indy, jól vagy?Noé hangja még mindig a fejében visszhangzott, amikor meghallotta Katrináét.

Pislogni kezdett. A feje lüktetett. Katrina, Shannon, Ahmet és Omar – mind körülötte kuporogtak.

– Ez maga a csoda – mondta Shannon. – Már azt hittük, hogy odakint maradtál, és betemetett a lavina.

Ahogy a könyökére támaszkodva felült, Indy egy halvány fényfoltot látott a távolban. Egy fal, és egy kupac hó mellett hevert.

– Mi történt?– A Bárka lecsúszott a völgybe – mondta Shannon. – De az már tegnap volt. Egész

délelıtt alagutat ástunk a hóba, de kijutottunk.– Ide hordtam a havat az alagútból, amikor megláttalak – mondta Katrina.Indy felült, és megdörzsölte az arcát. Fázott, mindene fájt, minden érzéketlen volt.– Indy, figyelj – mondta Shannon. – Mit gondolsz, tudsz járni? Ki kell jutnunk

innen, mielıtt beszakad az alagút. Rengeteg hó van a Bárka körül.Talpra segítették. Egy pillanatra megszédült.– Azt hiszem, jól vagyok.Ahogy elindultak az alagút felé, az agyába villant Noé látomása.– Figyelj csak…– Tessék? – kérdezte Shannon.– Semmi. Majd késıbb elmondom. Menjünk haza.

EPILÓGUS

Egy hónappal késıbbNew York

– Ezután felkészültünk rá, hogy lemásszunk a hegyrıl – mondta Indy, és kényelmesen elterpeszkedett Marcus Brody irodájának egyik puha foteljában.

– Fáradt lehettél. – Brody a tenyerébe támasztotta az állat, és ámuldozva figyelt.– Mind azok voltunk. Kemény nap volt, de végül eljutottunk egy juhászkunyhóhoz.

Két nap után azoktól a kurdoktól kaptunk enni, akik lelıtték az oroszokat.Miközben Brody válaszát várta, Indy lesöpört egy porszemet a barna tweed

öltönyéhez remekül illı nyakkendıjérıl.– Indy, ilyen lenyőgözı mesét azóta nem hallottam, hogy… Azóta, hogy

elmondtad, mi történt veled Amazóniában. – Brody felállt, és cserepek, szobrok, dombormővek között lépkedve megkerülte az asztalát. – Nem szívesen mondom ezt, de azt hiszem, a saját érdekedben jobban tennéd, ha errıl a kalandodról nem tennél említést a felvételi beszélgetésen. Különösen arról hallgass, hogy beszélgettél Noéval.

Indy felnevetett.– Ne aggódj, Marcus. De nem én voltam az egyetlen, aki látta a Bárkát. Többen

jártunk ott.– Igen. Te, egy dzsessz muzsikus, aki megtalálta Istent, egy Isztambul! taxisofır,

egy török földmőves, meg egy ifjú hölgy, akinek az apja a Bárka megszállottja volt. Egyikıtöket sem vennék komolyan.

Indy megigazította fekete drótkeretes szemüvegét.– Tehát errıl van szó…Brody felemelte a kezét.– Ne érts félre, Indy. Én hiszek neked, de megpróbálok gyakorlatias lenni. Gondold

csak végig: ha sikerülne is meggyıznöd egy csapatnyi tudóst, hogy csatlakozzanak hozzád, ha elı tudnád teremteni a szükséges anyagi feltételeket, mennyi esélyed lenne arra, hogy megtalálod a Bárkát?

Indy tudta, a völgyet megtalálná, de a Bárkát valóban sok tonnányi hó fedte.– Értem, mire gondolsz.– Talán így a legjobb.Indy elmosolyodott, és elıre dılt a székében.– Nehogy azt mondd, hogy te is elhiszed ezt az Ítélet Napja badarságot!Brody az ablakhoz lépett, és kinézett.– Nem is olyan régen még te magad is nevettél volna azon a feltételezésen, hogy az

Ararát csúcsán van egy bárka.– Ez igaz. – Indy felállt, és megrázta Brody kezét. – Mennem kell, Marcus. Már így

is késésben vagyok.– Remélem, sikeres lesz a felvételi beszélgetés. Szerintem igencsak megerısítenéd

az archeológus csapatot.– Köszönöm. Amint megtudom az eredményt, értesítelek.Indy kilépett az irodából, és lesietett a múzeum lépcsıin. Fogott egy taxit,

elhajttatott a Grand Central Pályaudvarra, és berobogott az épületbe.– Hát itt vagy! – mondta Shannon. – Azt hittem, nem érsz ki. Már alig várjuk, hogy

elindulhassunk.– Tudom.Katrina elıre lépett, és megölelte Indyt.– Bárcsak te is velünk jöhetnél Kaliforniába!– Majd meglátogatlak benneteket. Sok szerencsét!A lány arcon csókolta.– Köszönöm. Adok valamit. – A retiküljébe nyúlt, és elıhúzott egy vászondarabba

csomagolt hosszúkás tárgyat.– Mi ez?– A Bárka-szilánk.– Mi? Hiszen azt ott hagytad az apádnál!– Nem. Az csak egy szorosan összecsavart vászondarab volt. Egy jelkép. Nem

láttam értelmét, hogy a valódit is otthagyjam, de akkor ezt nem akartam megmondani.Indy felemelte a bebugyolált fadarabot.

– Ismerek egy múzeumigazgatót, aki remek helyet fog találni neki. – Shannonra nézett. – Miután megérkeztek, a San Franciscoi dzsessz-világ már nem olyan lesz, mint addig, Jack.

Shannon elvigyorodott, és megfogta Katrina kezét.– Meglátjuk, Indy. Majd meglátjuk.– Szerencsés fickó vagy, Jack. Piszok szerencsés.– Tudom.– Nos, nekem is el kell érnem a vonatomat.Indy elindult, de megtorpant, és Katrina felé fordult.– Mellesleg utoljára még kézbe fogtad a Bárka-szilánkot?A lány elmosolyodott, és összenézett Shannonnal.– És?– Egy kisfiút láttam. Elég furcsa neve volt: Noé Indiana Shannon.

VÉGE