Ed Greenwood & Troy Denning

A sárkány halálaA sárkány halálaA sárkány halálaA sárkány halála

Delta Vision Kiadó Budapest ♣

A sárkány halálaA sárkány halálaA sárkány halálaA sárkány halála

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Ed Greenwood – Troy Denning

Death of the Dragon

Copyright © 2003 by Wizards of the Coast, Inc. Licensing by Hasbro Consumer Products

All Rights Reserved

Fordította: Kollár Emese Borítógrafika: Matthew Stawicki

Kiadja: Delta Vision Kft. Felelıs kiadó: Terenyei Róbert

ISBN 963-9474-40-1

Terjeszti: Delta Vision Kft.

Budapest, 1094 Ferenc krt. 27. Telefon: (36-1)216-7053

Telefon/fax: (36-1)216-7054

www.deltavision.hu

Cormyr Saga

Eb Greenwood & Jeff Grubb Cormyr – a regény

Troy Denning Túl a magas úton

Ed Greenwood & Troy Denning A sárkány halála

– Jöjj hát, Obarskyr Alusair! – dúdolta az ork, az elf asszony énekével

kórusban. – Légy a jegyesem, mielıtt lakomázom belıled! Megadom neked a tiszteletet!

Nevetése dübörgı mennydörgésként harsogott végig a fák között, Alusair pedig megperdült, remélte, hogy van elég erı a lábában ahhoz, hogy elfusson. Talán majd ha kisikoltozta magát.

Szépséges Fifarilunknak, aki meg fog ölni, ha ezt még egyszer meg merjük tenni.

Köszönetnyilvánítás

Köszönet Phil Athansnek, a szerkesztınknek támogatásáért és éleslátásáért; Mary Kirchoffnak, aki lehetıvé tette, hogy a könyv elkészüljön; köszönjük Jeff Grubbnak és Kate Novaknak, hogy játszhattunk a játékaikkal, Steven Shendnek és Julia Martinnak a felbecsülhetetlen értékő megjegyzéseiket, valamint a Forgotten Realms csapat többi tagjának a sok tanácsot és kritikát. Végezetül, különösképpen köszönetet mondunk Andriának és Jennek.

Elıhang – Utálok merész feltételezésekbe bocsátkozni – tudatta Alusair a

patkónyommal. Három napja most elıször bukkant használható jelre. – De ezek a disznófejőek igazán nem hagynak rá idıt, hogy szakszerően csináljam.

Sötét árny emelkedett fel a mögötte tornyosuló hegylánc tetején. Alusair fojtottan káromkodott, és behúzódott a legközelebbi fák takarásába. Két napja már, hogy az orkok követik. Két éjszaka óta nem merte álomra hajtani a fejét. Annak érdekében, hogy el ne szunnyadjon, folyamatosan társalgott önmagával.

Merész feltevése arra vonatkozott, vajon Rowen melyik völgy felé haladt tovább, s egyelıre úgy festett, igaza lesz, bár ezt inkább a vakszerencsének, mint nyomolvasó képességének köszönheti. Rowen itt haladt el Cadimusszal, vagy valaki más ülte meg a lovat. Azt pontosan meg tudta állapítani a puha agyagba ágyazódott patkónyomból, hogy Cadimus önszántából hordozta lovasát, s toronyiránt északnak tartott.

Három napja vált el nıvérétıl, Tanalastától és a bölcs Alaphondartól, hogy megmentse Rowent, csapatának felderítıjét, vagy legalább rájöjjön, mi történt vele. A kósza családját ugyan a király megfosztotta rangjától, ám mégis ı Tanalasta születendı gyermekének az apja. Cormeril avagy sem, a házasságuk törvényességéhez nem fér kétség. A gyermek, ha megéri, Cormyr trónjának jogos örököse lesz.

– Istenek odafent és odalent, de mérges lesz az apám! – dünnyögte a lány, miközben görnyedten továbbfutott egy fiatal árnyfenyı-csoport takarásában. – Fogalmam sincs, melyikük helyében lennék kevésbé… Tanáéban vagy Rowenében!

Apró mosoly játszadozott a szája sarkában, ám azon nyomban el is tőnt, mikor egy moha benıtte sziklára esett a pillantása. Keskeny ösvény kígyózott a fák között, s Cadimus arrafelé vette az útját. A nyomok fölfelé tartottak a mohos lejtın, el a kiszáradt vízmosástól a völgyben, amelyben pedig gyors és kényelmes utazás esett. Miért tért le az egyenes ösvényrıl? Táborozni akart talán?

Alusair hatalmasat ásított, majd összeszedte magát, és nagyot csapott a

combjára kardjának lapjával. Az istenek verjék meg ezt a temérdek, mindenütt jelenlévı orkot! Az Acélhercegnı hátrahajtotta a fejét, és mély levegıt vett. Túl fáradt ahhoz, hogy megfelelıen végezze a munkáját, túl…

Egyszerre nagyon is éberré vált, bıre megbizsergett. Egész teste lúdbırzött, ami azt jelenti, hogy valami nagyon nincs rendben… de az istenekre, micsoda?

Az ösvény embermagasságú, korhadt alkonyfa tuskót került meg. Alusair megmarkolta a kardját. Amerre a szem ellátott, fák sokasága várakozott. Csendesen álltak, mégis rosszindulatú éberség lengte körül a levegıt.

A lány komoran végigpásztázta a faágakat, hatalmas fatörzseket, eleven ellenfelet keresett, mely az erdıben lapul – senkit sem látott. Persze a fák túl közel állnak egymáshoz, akár egy kétembernyi szörnyeteg – sıt, egy tucat belılük – is várhat rá türelmesen a vaskos fatörzsek takarásában. Röpke pillantást vetett a háta mögé, fülelt az erdı neszeire, de nem hallotta az orkok csosszanó lábainak zaját. Holott üldözıi eddig nemigen ügyeltek az észrevétlenségre, hanem mámorosan loholtak utána.

Rövid töprengés után megvonta a vállát. Óvatosan megindult elıre, kardja ütemes köröket írt le a lába elıtt – félig-meddig arra számított, hogy némely gyökér megelevenedik, és ráfonódik a bokájára.

Valahogy olyan egészségtelennek látszott az erdı. Alusair ismét megtorpant, és alaposan szemügyre vette a legközelebbi

fát. Úgy tőnt ugyanis, mintha az óriási növény megmozdult volna. Vagy csak fáradt szeme őzött vele tréfát?

Alkonyfa volt, a vénebbek közül való. Réges-rég egy villámcsapás formálhatta torz alakúra, szürke háncsával leginkább egy kesztyőre hajazott, egy elhantolt óriás görcsbe rándult kezén… nem, nem is háncs, hanem pikkely. Vagy inkább írás.

A háncson spirális alakban fenyegetést sugárzó rúnák tekeregtek végig. Újnak, erıteljesnek és… gonosznak látszottak. A fa kusza gyökereit szabadon érte a levegı, valaki alagutat ásott a tönkje alá. Az illetı egyszerően maga mögé hányta a fölösleges földet, akár a méretes kutya vagy nagymacska, amely belefúrja gyors de ügyetlen mancsát a földbe, s közben elszaggatja a gyökereket. Alusair nagyjából kerek járatot látott, épp akkorát, hogy egy ember átférjen rajta. A lány elhátrált, majd oldalra lépett és körbekémlelt. Mindegyik fán hasonló rúnákat talált, s mindegyik alatt embernyi gödör tátongott.

Ziháló lélegzés és vasalt csizmák dobbanása hozta vissza a valóságba. Az orkok felfedezték a mohlepte ösvényt. Alusair égnek emelte a tekintetét, és gyorsan megindult elıre, követte Cadimus lábnyomát.

Az ösvény egyre csak kúszott fölfelé, s az újonnan megbolygatott fekete föld most furcsa kincseket kínált neki. Egy fémjogart látott, mely egyértelmően elf munkára vallott, ám egyetlen elf sem készítene ilyen halott, sötét eszközt. Ahol drágaköveknek kellett volna ragyogniuk, ott mintha agyagos szikladarabok ültek volna, maga a fém pedig fakó és szürke volt, akár a kovácsolt ólom. A jogar mögött egy kardot talált, csodás munkát, ám ebbıl a kardból is mintha… kiszívták volna az életet.

Valóban. Ez lehet a megoldás. Egyre több pengét látott, meg egy ládikát, egy tegezt és egy botot, mely valaha hatalmas varázstárgy, vagy legalábbis díszes kegytárgy lehetett. Minden eszköz szürkévé, tompává, élettelenné vált, mintha minden hatalmat és szépséget kiloptak volna belılük.

Az Acélhercegnı épp csak egy pillantást vetett rájuk, iszkolt tovább elıre a fák között. Elf temetıben jár vajon, vagy kincsraktárban? Miféle lény az, aki rábukkant erre a helyre, és kezet mert emelni rá?

– Az istenekre! – suttogta hangosan. – Cormyr olyan egyszerő vidék volt, amikor még gyerek voltam! Mikor jutott ideje rá, hogy ennyi rejtélyt eszeljen ki?

Nagyot ugrott ijedtében, mikor mintegy válaszként éneklı hangot hallott a fák közül. Elf asszony dalolta kesergı énekét, Alusair számára érthetetlen nyelven, ám annyit ı is megérzett, hogy a harmonikus, ámbár néha rekedtes szellemdal aligha kedves és barátságos dolgokról regél.

Ha nem lihegtek volna ott az orkok a hátában, Alusair minden bizonnyal ész nélkül menekülni kezd a hang elıl. Így viszont megérezte szájában a félelem ízét, s tudta, hogy minden haja szála égnek áll. Volt mindennek jó oldala is: legalább biztos lehetett benne, hogy teljesen fölébredt.

Az ének egyre csak erısödött, s most már egy-két szót is megértett belıle. Például Iliphar nevét, meg a shessepra kifejezést, melyet az emberek nyelvén jogarnak fordítanak; meg valamit, ami leginkább haereeunmn-nak hangzott, ami több dalnokmester énekében is szerepelt, akiket az udvarban hallott, s „elfektıl származó”-t jelentett.

Az ének versszakai újra meg újra ismétlıdtek. Valami refrén lehet tehát, Iliphar jogaráról, mely minden elf származású lény fölött hatalmat adott neki. A földöntúli hangból fájdalmas szomorúság csendült ki, ám fenyegetést is hordozott, akár a kígyó sziszegése. Alusair azon kapta

magát, hogy idırıl idıre megborzong a zene ütemére. Sietve bekanyarodott az ösvényen, s egyszerre több mint száz orkkal

nézett farkasszemet. Fekete, széles vállú disznófejőek voltak az erısebb fajtából, agyarukon

csatagyőrő villogott, apró, vörös szemükben meg a kegyetlenség lángja. Vezérük vagy kétszer akkora lehetett, mint amekkora orkokat Alusair

vágott le a Kıföldeken. Az ork horpadt mellvértjét vigyorgó emberkoponyák díszítették, s a disznófejő most rávillantotta törött agyarát, mocskos ujjával megdörzsölte a rúnákat a leghatalmasabb fa törzsén, amit Alusair valaha is látott. Az ének a rúnákból áradt az ork érintése nyomán, melyek a vezér ujjai alatt halványan felderengtek.

– Hát végre találkozunk, hercegnı – sziszegte az ork. Csizmás lábak dobbanása figyelmeztette Alusairt arra, hogy a háta mögött is fenevadak gyülekeznek. – Vagy talán mondjam azt, hogy megérkezett a következı fogásom?

Hangja röhögésbe ment át, rémisztı aláfestésként a szellemdalhoz. Az Acélhercegnı felmordult, oldalra vetette magát, és az övében ırzött varázseszközhöz nyúlt. Iszonyatos halált fog halni, ha nem…

Az ork vezér lustán megemelte a karját, sötét izmai kidagadtak. Hosszú kardja, mely akkora volt, mint Alusair maga, megállapodott közte és a lány között.

A hercegnı elhajolt, ám a kard követte, s ívben lecsapott rá. Éles fájdalom mart a vállába, eleven tőzként égette testét. Egyszer egy

nyílvesszıt is kapott már abba a karjába, s sokáig tartott, míg elfelejtette, micsoda kínokat kellett kiállnia. Ez ezerszer rosszabb volt. A lány összeszorította a fogát, és elfordult, nehogy az ork ocsmány pengéje nekiszegezze egy fának. Aztán öklendezve tovább botorkált az ösvényen.

Mögötte az átszúrt fa rémisztı gurgulázásba fogott, mintha az ork kard fojtogatná. Alusair meredten nézte, s azon töprengett, miféle rémálom közepébe csöppent.

– Jöjj hát, Obarskyr Alusair! – dúdolta az ork, az elf asszony énekével kórusban. – Légy a jegyesem, mielıtt lakomázom belıled! Megadom neked a tiszteletet!

Nevetése dübörgı mennydörgésként harsogott végig a fák között, Alusair pedig megperdült, remélte, hogy van elég erı a lábában ahhoz, hogy elfusson. Talán majd ha kisikoltozta magát.

1 Semmibe veszett körülötte a világ, és Tanalasta gyomra valahogy

helyet cserélt a tüdejével. Jeges hideg kúszott a bordái közé, aztán csak zuhant, zuhant lefelé a sötétségbe. Émelygett, szédült, és nem hallott mást, csak a saját szívdobbanását. Feje tótágast állt, ezernyi aggasztó gondolat kúszott az agyába… aztán hirtelen egész máshol találta magát. Egy várkastély mellvédjén állt, torkát savas bőz fojtogatta. Hová a Kilenc Pokolba kerülhetett?

– Teleportáló! – harsant föl mögötte egy rekedtes hang. – A sarkon! Tanalasta hátrapillantott a válla fölött. Apró sarokbástyát látott; a

lırésekben négy nyílpuska lövedék hegye jelent meg. – Tőz! – ordította az elıbbi hang. A fegyverek kattanására Tanalasta levetette magát a mellvéd poros

talajára. A nyílvesszık elsuhantak a feje fölött, lepattantak a várfalról, és alázuhantak a füstös udvarba. Odalent forró olajjal teli üstöket, gızölgı dézsákat látott, mögöttük pedig vaskos tölgyfa kaput, mely meg-megroggyant a kívülrıl rohamozó faltörı kos csapásaitól. Gyerekek, asszonyok szaladgáltak egyik lépcsıtıl a másikig, nyílvesszıt, forró olajos kondérokat cipeltek a külsı fal mentén összegyőlt harcosoknak. Néhány férfi a tisztes erdıjárók rongyos bırzekéjét hordta, a többség azonban a cormyri sárkányok láncingét és acélsisakját viselte.

A királyi katonák látványára végre Tanalasta is magához tért a teleportálás utóhatásából. Eszébe jutott, hogy egy cormyri citadellában van a Goblin-hegynél. Szívesebben érkezett volna a fıbejáraton át, ám ahhoz el kellett volna takarítania onnan egy seregnyi orkot, akik épp a csapóajtón edzették a faltörı kosukat. Mögötte a parancsnok zord hangja újra megszólalt:

– Felkészülni…! – Várj! – Tanalasta elıhalászta zsebébıl a pecsétgyőrőjét, és a támadói

felé fordult; az ametisztsárkányt a magasba tartotta. – Az Obarskyrok nevében, tüzet szüntess!

Rövid szünet következett, majd a parancsnok felszisszent: – A Fekete Kardra! Ez egy nı, harci mágus köpönyegben! – Bizony! – Tanalasta óvatosan felemelte a fejét, és szemügyre vette a

lırésen kikukucskáló, bozontos szemöldökő sárkány-katonát. – És ez a nı Obarskyr Tanalasta, a királyi hercegnı.

A parancsnok szeme összeszőkült. – Milyen kár, hogy egyáltalán nem hasonlítasz a festményekre,

hercegnı. – Hátrafordult, és szólt valakihez a toronyszobában; frissen töltött számszeríj vége jelent meg a lırésben. Aztán visszanézett a lányra. – Remélem, nem bánod, ha lemegyünk, és közelebbrıl is szemügyre veszünk.

– Hát persze, hogy nem – felelte Tanalasta. – De kötelet hozzatok magatokkal! Hosszú kötelet!

– Az még várhat – mondta a parancsnok. – És amíg nem érünk le, ne mozdulj! Nem örülnénk neki, ha Magri kilyukasztaná a királyi hercegnıt, nem igaz?

Tanalasta bólintott és nem moccant, bár forrt benne a méreg. Jól teszi a parancsnok, hogy gyanakszik, de neki meg kell mentenie tizenkét társát, akik épp keresztülosonnak a völgyön a citadella irányába. Ha nem készítik ki a köteleket, mire megérkezik a fáradt társaság, az orkok észreveszik ıket, és nekiszorítják a katonákat a hátsó falnak.

Végre nyílt a torony ajtaja, három, állig páncélba öltözött sárkány lépett ki rajta. Ketten felemelt alabárddal Tanalasta háta mögé álltak, a dupla tokás parancsnok pedig kivette a pecsétgyőrőt a lány kezébıl.

Néhány pillanatig vizsgálgatta a fehéraranyba ágyazott ametisztsárkányt, majd hatalmas átkot szórt Tempus fejére.

– Hogy került ez hozzád? – Apámtól kaptam a tizennegyedik születésnapomra. – Tanalasta

hátrahajtotta a fejét, hogy a katona szemébe nézhessen. – Bhereu herceg Harci etikett címő munkája szerint, negyedik rész, második paragrafus, azt hiszem, az ırszemnek az az elsı feladata, hogy kérje a királyi jelszót.

A parancsnok elsápadt; ugyanis köztudott volt a királyságban, hogy Tanalasta hercegnı betőrıl betőre ismeri a királyi könyvtár összes könyvét.

– K… kérhetném a királyi jelszót, fenség? A lány visszavette a pecsétgyőrőt. – Damasztsárkány – mondta. A férfi még jobban elsápadt, és lehajolt, hogy felsegítse a hercegnıt. – Fenség, bocsáss meg! – emelte fel a lányt, mielıtt az engedélyt adott

volna rá. Hamar ráébredt, hogy ismét hibát követett el, arca most rubinvörösben játszott. – A külsıd… hm, nem ismertelek meg. Elnézésedet kérem!

Tanalasta elhúzta a száját; nem is akarta elképzelni, hogy festhet. Lassan két hónapja járta az országot, s az utóbbi két óra még a megszokottnál is jobban megviselte.

– Nem haragszom, parancsnok – mondta. – Rémisztı látvány lehetek. Társaival az utolsó mérföldet a sárban kúszva tették meg, nehogy a

darazsak összecsipdessék ıket. – Most viszont készítsd elı azokat a köteleket, és hívd néhány erıs

katonádat! A társaim veszélyben vannak, egy gazneth üldöz minket. A gazneth említésére a parancsnok ismét elfehéredett. Gyors

utasításokat adott két beosztottjának, majd mindhárman elsiettek, hogy teljesítsék a hercegnı parancsát.

Az orkok továbbra is döngették a csapóajtót, s a vasretesz végül hangos reccsenéssel engedett. Azonnal válasz is érkezett a hangra: az apró kapusház irányából ropogás, sistergés harsant, ahogy a harci mágusok is bekapcsolódtak az eseményekbe. A dübörgés lassabb ütemre váltott.

Tanalasta az oromzathoz lépett, és egy mélyedésen át kikémlelt a várkastély mögötti völgyre. Keskeny, erdıs hegyszorost látott, széles folyó kanyargott a meredek gránitfalak között. Jó néhány percbe telt, mire észrevette a fák között a citadella felé osonó alakokat. Egyszerre mindig csak egy-két embert látott, néhányuk sántított, mások sebesült társukat cipelték, és Tanalasta szíve elszorult. Hiába figyelte ıket percekig, csak tíz embert számolt, holott tizenöten kellett volna lenniük.

Közeledı katonák zaja verte föl a mellvéd csendjét, s Tanalasta megfordult. Zömök, úgy negyven telet megért katona állt a háta mögött, egy tucat sárkány élén. Négy harcos hatalmas vasládát cipelt. Számszeríjas, vaskardos fegyveresek várakoztak mögöttük; két gondterhelt arcú harci mágus is érkezett, ık a láda két oldalán állapodtak meg.

A vezér megtorpant a lány elıtt, és mélyen meghajolt. – Hadd mutatkozzam be, fenség! – mondta. – Filmor vagyok, a goblin-

hegyi elıırs sárkányhadnagya. – Az idısebb varázslóra mutatott. – Ez pedig Látványos Sarmon, a harci mágusok vezetıje, akiket Azun érted küldött.

Sarmon elırelépett és szintén meghajolt. Viharvert arca ugyan öregebbnek mutatta a sárkányhadnagynál, haja és hosszú szakálla azonban sötét volt, akár egy húszévesé.

– Szolgálatodra, úrnım. Már napok óta várunk rád. – Kinyújtotta a kezét. – A király azt parancsolta, azonnal teleportáljunk vissza Arabelbe,

amint megérkezel. – Azonnal, amint a barátaim biztonságban lesznek. – Tanalasta nem

fogta meg a feléje nyújtott kezet. A völgy felé intett, ahol társai lassan elérték az erdıs domboldalt. Néhány száz lábnyira mögöttük rovarfelhı lebegett át lustán a folyón a nyomukban.

– Emmarask Alaphondar és Owden, Chauntea aratásmestere még odakint vannak, a gazneth pedig szorosan a nyomukban, amint azt te is látod.

Sarmon és Filmor átpillantott a fal fölött, majd aggodalmasan összeráncolta a homlokát. A varázsló visszafordult Tanalastához.

– Kérlek, hercegnı – mondta –, a citadellának eddig is épp elég dolga akadt az orkokkal. – Megfogta a lány karját. – A segédem majd gondoskodik róla, hogy a legbölcsebb udvari bölcs és a huthduthi barátod biztonságban legyen, ám én nem kockáztatnám a te életedet…

Tanalasta elrántotta a kezét. – Nem te kockáztatod… és ne merészelj elteleportálni az engedélyem

nélkül! Hallottam, hogyan rendelkezett a király, de vannak dolgok, amikrıl ı nem tud.

Sarmon szeme meglepetten villant a parancsoló hang hallatán, de aztán bólintott.

– Hát persze, fenség. Visszatértek a toronyırök négy hosszú kötéllel. Tanalasta

megparancsolta nekik, hogy kössék ki ıket két lırés közé, és lógassák át a végüket a falon, aztán kiválasztotta a négy legmarkosabb legényt Filmor katonái közül, akik azt a feladatot kapták, hogy a menekülteket felhúzzák a várba. A többiek felsorakoztak, várták a gazneth támadását.

Hangos csattanás harsant a kapu felıl, majd torokhangú ujjongás követte. A kapusházban tartózkodó varázslók valóságos villámzáport és tőzvihart idéztek az ellenség fejére, s a faltörı kos dübörgésének üteme ismét lassult egy kicsit. Tanalasta odapillantott, és eltöprengett, vajon tényleg nagyobb biztonságban lesznek-e a barátai a citadellában, mint odakint. Hosszú, függıleges hasadék jelent meg a kapu közepén, és még Sarmon harci mágusai sem tudták megfékezni a támadókat.

Aggodalmas mormogás kezdıdött a hercegnı körül. A lány visszafordult: a rovarfelhı már csaknem beérte társait, akik végre megérkeztek a vár hátsó fala mögötti tisztásra. Tízen voltak csupán, s hármukat a többiek cipelték. Szerencsére Owden és Alaphondar legalább a saját lábán jött.

Az egyik férfi hirtelen megállt, és letérdelt az erdı szélén. Óvatosan

lefektette sebesült társát a földre, akit eddig a vállán hordozott, levette fekete köpönyegét, és a sérült vállára borította. Újabb férfi bukkant fel mellettük. İ is lerakta terhét a puha főbe, majd elnézett a sarokbástya felé, egyenest Tanalasta irányába. A köpenyes férfi fáradtan bólintott, majd egyszerre mindketten eltőntek.

Éles szisszenés hallatszott a hercegnı és Sarmon mellıl, majd a következı pillanatban megjelent közöttük a két férfi, vérszagúan, szutykosan. Mindketten félájultan estek össze, nyögve fetrengtek a köveken. Olyan duzzadt és vörös volt az arcuk, hogy Tanalasta csak a köpönyegest ismerte föl – és ıt is csak a szent napsugár jelképérıl, amely a nyakában lógott.

– Owden! Azonnal térdre rogyott barátja mellett. A férfi, akit Owden a karjában

szorongatott, már halott volt, torka kitépve, páncélját behorpasztották a gazneth karmai. Az aratásmester sem volt sokkal jobb állapotban: bal oldalán öklömnyi mély seb tátongott, két törött bordacsonk kandikált ki a lyukon. Egyik karját társának lába köré fonta, hogy elérhesse a viharkabát rejtett zsebét. Tanalasta óvatosan kiegyenesítette a karját, majd intett egy sárkánykatonának, hogy vigye el halott társukat a pap mellıl.

– Owden, hallasz engem? Pusztán tompa nyögést kapott válaszul. Tanalasta Sarmon helyetteséhez fordult. – Azonnal juttassátok el ezt az embert Arabelbe! Meg kell mentenünk,

még akkor is, ha a királynınek magát Tymora Jobbkezét kell utasítania rá, hogy visszahozza az életbe. – Mikor a mágus habozott, hozzátette: – Azt hiszem, sietned kellene. Ez a férfi látta utoljára élve Vangerdahastot.

– Élve? – visszhangozta Sarmon. – Mirıl beszélsz? – Azt hittem, már hallottátok a hírt – felelte Tanalasta. – A Messzi

Tengerlápnál zajló vesztes csata után a királyi fımágus eltőnt. Sarmon úgy méregette, mintha a lány be akarná mocskolni

Vangerdahast hírnevét. – İfensége parancsában semmi sem utalt rá, hogy Vangerdahast

esetleg halott lenne. A királynı csak annyit mondott, hogy az udvari mágusnak nyoma veszett, mialatt az egyik Cormeril árulót üldözte.

Tanalasta szíve nagyot dobbant, de sikerült megıriznie hidegvérét. – Nem minden Cormeril áruló – mondta kedvesen. Tudta, hogy a

varázsló nem sértésnek szánta, amit mondott, hiszen még nem juthatott el hozzá a házasságuk híre. Cormeril Rowennel a Kıföldek mélyén keltek egybe, s eddig csupán az útitársaik értesültek a nagy eseményrıl. – De

Vangerdahast Cormeril Xanthont üldözte, mikor eltőnt, s most Xanthon üldöz minket.

Sarmonnak leesett az álla – egyrészt Vangerdahast miatt aggódott, másrészt a citadella biztonságáért –, majd kurtán odabiccentett helyettesének.

– Vidd el a jó aratásmestert a palotába, azon nyomban. A mágus engedelmesen bólintott, majd a karjába kapta Owdent, és

egyetlen bővszót suttogott. A páros éles pukkanással eltőnt, pusztán egy méretes vértócsa maradt utánuk, ahol az aratásmester feküdt. Tanalasta sokáig bámulta a vért. Sarmon közben odalépett mellé a falhoz, és lenézett a mezıre. A menekülık még ilyen életveszélyes helyzetben is túlságosan kimerültek voltak ahhoz, hogy szaladjanak: nehézkesen vonszolták fölfelé magukat a kaptatón, a sziklás meredélyen álló kastély felé. Mögöttük lassan a rovarok is kibukkantak az erdıbıl, s zümmögve a fáradt társaság után vetették magukat.

– Ha Xanthon üldöz benneteket, az azt jelenti, hogy ı is gazneth? – kérdezte Sarmon. – Azt hittem, a gaznethek Cormyr hajdani ellenségeinek szellemeibıl születtek.

– Legtöbbjük igen – válaszolta Tanalasta. – De Xanthon ásta ki ıket a sírjukból. Valahogy sikerült önmagát is gaznethté változtatnia.

A rovarfelhı idıközben beérte odalent az embereket. A társaság futólépésre váltott, és káromkodva csapkodott maga körül. A viharkabátot viselı férfi felhúzta a fejére a csuklyát, és fölnézett a citadellára. Fehér hajkorona és sápadt bır villant elı egy pillanatra a köpeny alól, majd az alak a nyakcsatjához nyúlt.

Tanalasta fejében hirtelen megjelent Emmarask Alaphondar ráncos, beesett arca. Fekete karikás szemével csaknem úgy festett, mintha meghibbant volna. Morcosan összevonta a szemöldökét, majd rekedtes hangon megszólalt a hercegnı agyában.

Tanalasta! Okosabbnak gondoltalak volna! Azonnal menj vissza Arabelbe! Cormyr jövıjét hordozod a szíved alatt!

A lány már-már felkapta a vizet az éles hang hallatán, ám aztán rájött, hogy a legbölcsebb udvari bölcsnek most is igaza van, mint mindig. Alig egy hónapja terhes csupán, azt azonban nem tagadhatja, hogy a belsejében növekvı gyermek az egész ország sorsát meghatározza. A birodalmat háború fenyegeti, három tele már, hogy Negyedik Azun betöltötte a hatvanat; egy királyi hercegnı ilyen körülmények között nem kockáztathatja a saját életét, pláne nem a kisbabáét. Bármelyikük halála az Obarskyr-dinasztia kihalását jelenthetné… s talán a királyság végét is.

Odalent várok az udvarban, üzente vissza gondolatban Alaphondarnak. Ne késlekedj soká!

Amint befejezte a mondatot, a bölcs képe eltőnt a fejébıl. Alaphondar még csak nem is szállhatott volna vitába vele. A viharkabát nyakcsatja csak napi egy alkalommal tette lehetıvé a telepatikus beszélgetést, s az üzenetnek akkor is rövidnek kellett lennie.

A lány ellépett a faltól, majd Sarmonhoz fordult. – Látom, Filmor és az emberei jól kézben tartják a dolgokat. Odalent

várok rátok. Sarmon szemöldöke felszökött a magasba. – Hogyne, hercegnı – felelte. – Nincs értelme kockára tenni az

életedet. – Szája sarkában lekicsinylı mosoly jelent meg, miközben az udvaron át a szemben lévı torony ajtajára bökött. – Ott biztonságban elrejtızhetsz.

– Nem fogok elrejtızni, Sarmon – mutatott rá Tanalasta. – Csak épp nem akarok útban lenni.

A varázsló arckifejezése kifürkészhetetlenné vált. – Hát persze, fenség. Kérlek, bocsásd meg az elsietett kijelentésemet. A nyilvánvalóan ıszintétlen bocsánatkérés csak tovább szította a

haragját, Tanalasta azonban az ajkába harapott, és elindult lefelé a saroktorony dohos kılépcsıjén. Fıképp azért bántotta az iménti megjegyzés, mert tudta, hogy a mágusnak igaza van. Mindegy, milyen okból, de mégis a menekülést választja, míg Alaphondar és a többiek nagy veszélyben vannak. Irtózatosan gyávának érezte magát.

Kilépett a toronyból. Füstölgı, maró pára és vasszagú vér bőze lengte körül. A hátsó fal mellett tizenkét nyögdécselı Bíbor Sárkány feküdt, két komor arcú pap és egy tucat rémült asszony tüsténkedett körülöttük. A jelek szerint már híre ment, hogy Tanalasta a várban van, mert a sérült katonák tisztelegtek neki, az asszonyok meg sietve pukedliztek. A papok egyike pedig mindenáron meg akarta gyógyítani a karcolást az arcán, a hercegnı azonban udvariasan elhessegette, nehogy a pap rá pazarolja gyógyító imáit.

Mire elérte a megbeszélt helyet, és visszafordult a bástya felé, Filmor emberei négy társát már föl is húzták a sáncon. Alig-alig voltak jobb állapotban, mint szegény Owden. Tanalasta még lentrıl is látta, hogy páncéljuk össze-vissza horpadt, s sebeikbıl ömlik a vér. A megmentık lefejtették róluk a köteleket, a hercegnı pedig furcsán üresnek érezte magát, lelkifurdalás gyötörte. Ezek az emberek az életüket kockáztatták azért, hogy ı biztonságba kerülhessen!

Rovarfelhı zúdult át a bástyafalon. Filmor sárkányai káromkodtak, az arcukat csapkodták, néhányuk meg szinte áthajolt a lırésen, és számszeríjával megcélozta a sziklafalat. A nyilakra ırült röhögés érkezett válaszul, a levegı elsötétült a rovaroktól. Az emberek felordítottak, elhajigálták fegyverüket, és hátratántorodtak a faltól.

Sarmon tért elıször észhez. Felemelte a kezét, bömbölve varázslatot kántált; váratlanul erıs szél támadt az erıd fölött, végigsöpört az udvaron, és kiőzte a rovarfelhıt az erdıbe. Amint a raj eltávozott, a katonák újratölthették fegyvereiket, és csatasorba rendezıdhettek. Filmor parancsokat üvöltött.

A kastély bejáratánál lassan felbukkant az ork faltörı kos feje a törött tölgyfa kapu résében. Bíborba öltözött sárkánykatonák özönlöttek le a falról, és összegyőltek az egyre szélesebb nyílás mögött.

A kötelekkel bíbelıdık Tanalasta újabb társát húzták fel a bástyafokra. A férfi sebesültnek és törıdöttnek látszott, de legalább a saját lábán állt. Tırével egy szemvillanás alatt elvágta a kötelet, majd sietve indult, hogy biztonságba helyezze sérült bajtársait.

Sarmon szélvarázsának hirtelen vége szakadt. Újabb rovarhad ostromolta meg a bástyákat. Tanalasta embereinek egyike felsikoltott: elszakadt a kötele. Fél tucat Bíbor Sárkány hajolt ki a lırésen, ám azonnal darázsfelhı győlt a fejük köré, fülön, szembe csipdeste ıket, s a katonák képtelenek voltak célozni a fegyverükkel; a legtöbbjük meghátrált, és kínlódva csapkodta a saját fejét.

Újabb sikoltás harsant, újabb kötél szakadt el. Tanalastát elhagyta a bátorsága. Bár nem Alaphondar volt az, aki kiáltott, mégis tartott tıle, hogy az öreg bölcs már halott. Már csak egyetlen kötél maradt a bástyafokon, s a kötélhúzóknak jobb dolguk is volt, minthogy azzal foglalkozzanak. Csak remélhette, hogy a vén bölcsnek nincs szüksége a kötélre. Nyilván a mágikus viharkabát segítségével lépett vele gondolati kapcsolatba az imént, az pedig azt jelenti, hogy egyszerően beteleportálhat az erıdbe.

Filmor elırehajolt, újabb parancsot kiáltott. Fejét azonnal fekete felhı vette körül, majd a férfi felsikoltott, és átbucskázott a falon. Emberei ide-oda szaladgáltak, idınként kinyúltak a lırésen, hogy megszúrjanak valami láthatatlan ellenfelet vaskardjukkal. A rovarfelhı úgy besőrősödött, hogy Tanalasta alig látta már, mi történik.

Hatalmas csattanás hallatszott a kapu felıl: az ork faltörı kos végre bejutott. Fülsiketítı vijjogásban törtek ki a támadók, majd a kos feje visszahúzódott. Széles vállú ork nyomakodott át a résen, ıt azonnal

nyílpuska lövedékek fogadták. Holtteste eltorlaszolta az átjárót. A citadella hátsó oldaláról Sarmon kiáltása harsant: a férfi

hátratántorodott. Magas, keszeg férfi kúszott fel a merlonra. Hórihorgas alak volt, tépett szakállal, meztelen testét rovarok rajzották körül. Tanalasta tudta, ki érkezett: Cormeril Xanthon, a gaznethek legifjabbika, férjének, Rowennek unokatestvére. A rém több napja üldözte ıket, s a lány már épp eleget látott belıle ahhoz, hogy felismerje.

Xanthon leguggolt, kicsapott karmos kezével, és torkon ragadott két sárkánykatonát. Rémisztı pukkanás kíséretében letépte a fejüket, s a két ember teste még lépett egy utolsót, mielıtt összeesett volna.

Sarmon rámutatott a betolakodóra, és hosszú kántálásba fogott. A gazneth megfordult, hogy háttal álljon a varázslónak, s kiterjesztette csenevész, vékony szárnyát, mely szürkés színe és tépett széle miatt leginkább egy molylepkéére hasonlított. Amint földet ért a párkányon, hátrálni kezdett a varázsló felé, ügyelt rá, hogy szárnya mindig közte és ellenfele között maradjon. A rovarfelhı nem tágított mellıle, úgyhogy egyenesen kísérteties volt a látvány. Sarmon hangja reszelıssé vált, de nem hátrált meg: folytatta tovább a varázslatot.

Három bátor sárkánykatona támadt neki a rémnek: vaskardjuk hátulról csapott le rá. Xanthon hátrarúgott. Az egyik sárkány mellvértje behorpadt, a másikat pedig lependerítette a párkányról. A harmadik támadást gyors csuklómozdulattal állította meg: a szerencsétlen katona karja eltört, s egyensúlyát vesztve zuhant le a mélybe.

Sarmon végül elhallgatott: a kezébıl szürke semmibıl álló sugár szökött elı, és egyenest telibe találta Xanthon szárnyát. A gazneth térdre rogyott, a fejét forgatta, szárnya ezüstösen felizzott. Sarmonnak leesett az álla. Döbbent kiáltás hagyta el az ajkát – nem is csoda. Tanalasta felismerte a varázslatot: egy pusztító sugár volt az, az egyik legerısebb ige a cormyri harci mágusok arzenáljában, s mindössze csak elkábította a gaznethet.

A torony parancsnoka újabb utasítást rikoltott. Fél tucat sárkánykatona ugrott elı, és körülvette a gaznethet, vaskardjuk veszettül csépelte az ellenfelet. Xanthon rekedtes morgást hallatott, karmos mancsa kilıtt, lábával kirúgott. Térdbıl letépte az egyik katona lábát, majd a leszakadt végtaggal elgáncsolta a szerencsétlent. Két másik ember sikoltott fel, mikor a kegyetlen bunkó oldalba találta ıket. Xanthon most már talpon volt, acélos karma átszelte a negyedik katona nyakát, az ötödiket pedig vállával lelökte a párkányról.

Sarmon felemelte a kezét. Egyetlen bővszót kiáltott, s öklömnyi

meteor vágódott neki a gazneth fejének. A csapás végiggörgette Xanthont a párkányon, véres csontszilánkok röpködtek szerteszét. Egy tucat bukfenc után a rém végül átesett a párkány szélén, le az udvarba. Rovarfelhıje hőségesen vonult utána.

A gazneth feküdt, nem mozdult. Sarmon magához intette az épen maradt sárkányokat, és felordított:

– Azt akarjátok, hogy végezzen mindannyiunkkal? Be vele a ládába! A torony parancsnoka két másik sárkány segítségével leeresztette a

ládát a gazneth mozdulatlan testére, majd maguk is lemásztak. Sarmon egyszerően lelépett a párkányról: harci mágus viharkabátjával gyengéden levitorlázott a rovarfelhı közepébe.

Alaphondar csontos alakja jelent meg hirtelen a holttestekkel borított párkányon. A férfi véres kezét az oldalához szorította, a másikkal pedig csapkodott maga körül a darazsak miatt. Vakon forgolódott körbe-körbe, próbálta leküzdeni a teleportálás utóhatását.

– Sarmon, fölötted! – ordította Tanalasta. – Alaphondar! Ám az elülsı kapunál dúló csata túlharsogta a kiáltását. Száz ork

sikoltott kínjában, amint megkíséreltek bejutni a várba a szilánkokra szaggatott kapun. És bár a kapusház falába vájt réseken keresztül szakadatlanul hullott rájuk a halál, az orkok lassan átvették az irányítást. Tanalasta tudta, hogy nemsokára beözönlenek az udvarba. Becsukta viharkabátjának csatját, és Sarmon arcára összpontosított.

A varázsló szemöldöke magasba szökött, mikor Tanalasta megszólalt a fejében.

Alaphondar ott van fölötted a párkányon. Kapd el, és menjünk Arabelbe.

Sarmon felpillantott, majd körülnézett az udvarban, és bólintott. Amint foglyul ejtettük a gaznethet. Talán kiszedhetjük belıle, mi történt

Vangerdahasttal. – Foglyul ejtitek? – Tanalasta nem törıdött vele, hogy a viharkabát

mágiája elmúlt, és Sarmon már nem hallja ıt. – Hát teljesen elment az eszetek?

A lány szíve a torkában dobogott, miközben kikapcsolta a viharkabátot, és elıhúzta zsebébıl bőbájos karpereceit. Nem húzta fel ıket. Ha megtenné, azzal életre keltené az ékszer varázsát, márpedig ha Xanthon magához tér, veretes ostobaság volna mágiát sugároznia. A gaznethek magukba szívták a mágiát, mint a növények a napfényt, s mérföldekre megérezték a varázslatok forrását.

Tanalasta döbbenetére a sárkányok minden nehézség nélkül

végrehajtották Sarmon parancsát: belökték Xanthont a ládába, és rázárták a fedelet. A varázsló odalépett, és a vasretesz felé nyúlt.

Tompa visítás szólt a hátsó toronyból, s a varázsló ösztönösen hátrapillantott. Ennyi elég is volt Xanthonnak. A láda teteje kicsapódott, messzire repítette Sarmont, a gazneth pedig felült, és gond nélkül félreütötte az egyik éber katona kardját, majd átnézett az udvaron, egyenesen Tanalastára. A lány furcsa, ék alakú arcot látott a rovarfelhın keresztül, meg ovális, vörös szempárt, aztán egy Bíbor Sárkány eltakarta a kilátást.

A férfi kardja lecsapott, aztán a katona felordított, és a hasára szorította a kezét. A következı pillanatban fekete kéz kulcsolódott a nyakára. Éles pattanás hallatszott.

Csatakarpereceivel a kezében Tanalasta hátrálni kezdett a saroktorony felé. Még ugyan nem állt szemtıl szembe Xanthonnal, de tudta, hogy a rém győlöli az Obarskyrokat, s kétség sem fért hozzá, mit tenne vele – és születendı gyermekével –, ha elkapná. Mivel Sarmon még mindig mozdulatlanul hevert az udvaron, úgy döntött, felmászik a párkányra, és bemenekül a kapusházba, ahol alighanem talál egy-két harci mágust, aki vissza tudja röpíteni Arabelbe.

Mikor átlépett az ajtón, ugyanazt a tompa visítást hallotta, ami az elıbb megzavarta Sarmont. Érdes valami dörgölızött a bokájának. Mikor lenézett, egész patkányhadakat látott, az állatok kifelé menekültek az udvarba. Egyikük megállt, megszagolta Tanalasta lábát.

A lány visszafojtotta sikolyát, és megindult fölfelé a lépcsın. Halk lépteket hallott maga mögött, s a következı pillanatban erıs kéz ragadta meg a haját. Feje hátrarándult, s a hercegnı összeesett. A hátára érkezett, csatakarperecei még mindig a kezében. Mikor felemelte a kezét, hogy felhúzza ıket, vörös szemő patkányt látott köpenyének ujján. Ezúttal nem állta meg sikoltás nélkül.

Meztelen, fekete láb szegezte a padlóhoz, acélos marok kulcsolódott a csuklójára, melyben az ékszert tartotta.

– Nem hinném, hercegnı. Tanalasta fölött fekete, kitines arc jelent meg, mely inkább rovarra

emlékeztetett, mint emberre. Homloka széles és sima, hosszú orra keskeny, szájában porcos, csorba fogazat villant. Bár Sarmon varázslata öklömnyi krátert hagyott hátra a lény halántékán, a seb máris gyógyulni kezdett.

Apró karmos lábacskák tépkedték Tanalasta viharkabátját, ahogy a patkányok végigfutottak rajta, és összeharapdálták a ruháját, haját, testét.

Xanthon kinyúlt ösztövér karjával, becsapta a torony ajtaját, és a helyére rakta a vaskos reteszt, mintha csak pálcika lenne.

– İrség! – ordította Tanalasta. – Ide hozzám! A gazneth elvigyorodott. – Szóval tényleg te vagy az, hercegnı. – Északi tájszólása és fátyolos

hangja annyira hasonlított Rowenére, hogy a lány csaknem azt hitte, a férje beszél. A gazneth eszelısen felvihogott. – Attól félek, az arcod annyira feldagadt, hogy már az alattvalóid sem ismernek rád.

– Lehet, hogy feldagadt, de legalább emberi – vágott vissza Tanalasta. – Bármit is csináltál magaddal, rossz üzlet volt.

Fémes pattanás visszhangzott végig a lépcsıkön. Xanthon lenézett a hang irányába, s a patkánysereg is megindult lefelé. Az emberek káromkodtak, ordibáltak; hatalmas csattanás rázta meg a tornyot.

Abban reménykedve, hogy kihasználhatja a helyzetet, Tanalasta segítségért kiáltott, aztán szabad kezével átnyúlt másik csuklójához, és felhúzta a karperecet. Mielıtt azonban a másikat is felvehette volna, a gazneth elkapta a kezét, és kifejtette markából az ékszert.

– Lenyőgöz a nagyvonalúságod, hercegnı. A karkötı fénye azonnal elhalványult, Xanthon sebe pedig azon

nyomban meggyógyult a lány szeme láttára. A rém elhajította az ékszert, és a másikért nyúlt. Miközben lerángatta a kezérıl, Tanalasta csuklója nagyot reccsent, majd sikolya elnyomta a csontropogás zaját.

Két katona jelent meg a lépcsı tetején. Az egyik elıreszegezett alabárddal megostromolta Xanthont, lelökte Tanalastáról, és nekiszegezte a falnak. Az acélfegyver azonban még sebet sem ejtett a gaznethen, akinek csak a hidegen kovácsolt vas árthatott.

Xanthon félrecsapta az alabárdot, megragadta a sárkányt a sisakjánál fogva, és a kıfalhoz szorította a homlokát. A férfi fájdalmas sikollyal összerándult, majd elernyedt a teste. A másik katonával még kevesebb gondja volt a gaznethnek: egyik karjával hárította a csapását, a másikkal meg egyszerően letépte az állkapcsát.

Tanalasta gyomra összerándult a fájdalomtól és az undortól. Törött karját a melléhez szorítva utat vágott a patkányok között, s nekitámaszkodott a falnak. Mély robajlás futott végig a tornyon; alant a katonák megostromolták az ajtót, Tanalasta azonban sejtette, hogy nem fognak egyhamar áttörni a vastag tölgyfán. Egészséges kezével benyúlt a zsebébe, és kétségbeesetten próbálta remegı ujjára ráhúzni a parancsgyőrőt.

Xanthon rá sem hederített a dörömbölésre. Rávetette magát a lányra, és

kicsavarta a győrőt a kezébıl. A fejsebe csaknem teljesen meggyógyult már, s mikor kiitta a győrő mágiáját, még a haja is visszanıtt.

– Tudod, ki vagyok? – kérdezte. – Fontos, hogy tudd, kitıl nyered el a halálodat.

Tanalasta bólintott. – Cormeril Xanthon vagy. – Megpróbálta előzni a félelmet a

hangjából. Akár meghal, akár nem, nem akarta, hogy a rém lássa a rettegését. – Tudom. Az unokatestvéred, Cormeril Gaspar áruló volt, ahogy te is. Rothadjatok mindketten az Abyss kilencszázadik bugyrában!

Xanthon megragadta az állát. – Nem vagyok áruló. Csak akkor lettem azzá, mikor apád ellopta a

földünket. – Megszorította az arcát, mígnem roppant a csont. Tanalasta majdnem elájult a fájdalomtól. – De mi, Cormerilek nem neheztelünk sokáig senkire. Hamar utoléri az illetıt a bosszúnk.

Az ajtó megreccsent, a kalapálás felerısödött. Xanthon hátrapillantott a válla fölött, majd talpra rángatta Tanalastát a törött állkapcsánál fogva. Kinyúlt, hogy szabad kezével elkapja a nyakát. A lány tudta, hogy a fejétıl akarja megszabadítani.

Hangos dörrenés rázta meg a helyiséget. A kalapálás még gyorsabb, még hangosabb lett. Xanthon mélyen belevájta ujját Tanalasta nyakába, s a hercegnı tudta: nem éri meg azt, amikor a katonák betörik az ajtót. Váratlan nyugalom szállta meg. Behunyta a szemét, imádkozni kezdett, könyörgést intézett a Földanyához, hogy egyengesse lelkének útját és a gyermekéét is.

– Nyisd ki! – sziszegte Xanthon. Tanalasta rekedten felnyögött. Mikor a gyermekére gondolt, világossá

vált elıtte a helyzet visszássága. Keserő kacagás rázta meg összetört testét, szétzúzott állát. Szája kinyílt, és hisztérikusan Xanthon képébe röhögött. A rém szorítása erısödött, s Tanalasta már-már azt hitte, elroppan a nyaka, de csak nem bírta abbahagyni a nevetést.

– Fejezd be! – Xanthon megrázta, de a fájdalom már nem árthatott Tanalastának.

– Hogy fejezném be? – vihogta a lány. – Egy Cormerilt készülsz megölni.

– Hazug! – A gazneth karma mély árkot szántott a bırébe. – Te nem vagy Cormeril!

Tanalasta a fejét rázta. – Én nem, de Rowen igen. – Lassan abbahagyta a nevetést, és

hozzátette: – A gyermekét hordozom.

– Aljas hazug! – kiáltotta Xanthon, de ennek ellenére leesett az álla, pillantása a lány hasára tévedt. – Rowen alacsony származású kutya, meg sem érdemli a Cormeril nevet.

– Mégis a férjem… mégis a rokonod – motyogta Tanalasta. Most már nem beszélt többet a kelleténél. A hisztéria elmúlt, s apró remény kúszott a szívébe, hátha elodázhatja a halált… s a reménnyel együtt a fájdalom is visszatért. – Egy Cormeril ülhetne a trónon… s nemcsak a ti földjeiteket birtokolná, hanem egész Cormyrt.

A csel nem vált be. Xanthon szeme vörösen felizzott, fekete, inas karjával tovább rángatta

Tanalasta állát. Forró fájdalom hasított a lány fejébe, de küzdött azért, hogy öntudatánál maradjon. Meg fogja tagadni ellenfelét a keserő végig.

A feje viszont még mindig a helyén volt. Tanalasta érezte, hogy a rém ide-oda rángatja a helységben, ahogy megpróbálja letépni a nyakáról.

Xanthon ovális szeme kifehéredett. – Hazug! Térdre kényszerítette a lányt, és újra próbálkozott. Tanalastának

csengett a füle, látása keskeny alagúttá szőkült, ám a gazneth a jelek szerint kifogyott a szuszból. A lány, hogy tudatánál maradjon, nagy nehezen kinyitotta a száját, és sikoltani kezdett.

A kalapálás váratlanul abbamaradt, az ajtó mögül tompa kántálás hallatszott. Xanthon hátrapillantott. Most egész férfiasnak tetszett vastag szemöldökével és hosszú orrával. Mikor visszanézett Tanalastára, szemében inkább emberi, mint gaznethi győlölet villogott.

A lány ki akarta mondani, hogy nem hazudott – hogyha a szörny megöli ıt, akkor megfosztja a Cormeril családot az elsı cormyri uralkodótól, aki a vérükbıl született –, de túl gyönge volt hozzá. És túlságosan fájt mindene.

Mindössze egy mosolyra és egy bólintásra futotta. Ami elég is volt. Lázálmában az árny mintha elhagyta volna Xanthon

testét. Most már szakasztott úgy festett, mint egy meztelen férfi, akinek keserő győlölet izzik a szemében.

– Ringyó! – bukott ki a rémbıl, majd lenyúlt a halott ır kardja után. Mielıtt azonban fölvehette volna, Sarmon hangja odakint elhallgatott.

Hangos dobbanás remegtette meg az apró helyiséget, s a torony ajtaja szétrobbant. Xanthont átrepítette a szobán a léghuzat, Tanalasta helyéig viszont nem ért el a robbanás. Páncélozott zsoldosok jelentek meg a kapuban, még köhögtek és tüsszögtek a kénes füsttıl.

Xanthon felpattant, és levetette magát a lépcsın, eltőnt a torony dohos

pincéjében, mielıtt az ırök kettıt léphettek volna. Egy pillanattal késıbb Alaphondar viharzott be a terembe, Látványos Sarmonnal a sarkában.

– Tanalasta! – kiáltotta Alaphondar. – A Győjtı nevében! Nem! A vén bölcs térdre borult, és az ölébe vonta a lány fejét. Zokogás rázta,

s Tanalasta fogai összekoccantak. Felnyögött és kinyúlt, hogy megállítsa a férfit.

– A pennámra! Még él! – Alaphondar az ölébe vonta, közben alaposan megszorongatta a hercegnı törött karját. – Sarmon, ide! Vigyél minket Arabelbe! Most rögtön!

2 – Nem – mondta a legidısebb nyomkeresı. – Nem létezik, hogy egy ló

a nyílt sziklát válassza a puha gyep helyett, hacsak a lovasa nem akarja úgy. Ha Cadimus erre járt – és erre kellett jönnie, mert nyomot alig hagyott, és szárnya meg nincs –, akkor valaki lovagolt rajta.

– A gazdája? A nyomkeresı vállat vont. – Ki más? – Aztán hirtelen ráébredt, hogy egy feldúlt királlyal, nem

egy mőveletlen regrutával beszél, s gyorsan hozzátette: – Sajnos, fenség, a lovasok nem hagynak olyan nyomot, amit követhetnénk, ha érted, mire gondolok…

– Hát persze. – Azun nyugtatóan felemelte a kezét. – Jó munkát végeztél, Perdival. Folytasd csak! A birodalom jövıje múlhat rajta, megtalálod-e az ösvényt.

Válaszképp a nyomolvasó felvonta bozontos szemöldökét, aztán újra lehajolt, hogy megszemlélje a szikla déli felét. Néhány pillanat múlva türelmetlenül jelezte, hogy megtalálta a királyi fıvarázsló lovának nyomát, s a hadsereg tovább vonult.

A rövid kürtszóra aztán az egész hadtest egy emberként megtorpant, száz meg száz fej fordult a hang felé. Egy férfi közeledett rohanvást hátulról, vadul integetett.

– Fegyverbe! – ordította. – Orkok vannak mögöttünk… ezrével jönnek!

A király nem habozott. – Fel a hegyre… mindenki! – bömbölte. – Alkossunk győrőt,

lándzsások kívülre, íjászok belülre! Gyerünk! A körülötte álló kardlordok és lándzsalordok továbbították a parancsot,

s a Bíbor Sárkányok hada csillogó hullámként mozgásba lendült. – Szükségem lesz egy rohamosztagra – mondta Azun a mellette álló

két lordnak, Tolonnak és Dombostélnek. – Győjtsetek vagy negyven embert… olyanokat, akik gyorsan mozognak és éles a szemük! De ne a felderítıket zaklassátok. İk megérdemlik a pihenést.

Miközben beszélt, megszólaltak a kürtök, melyek a felderítıket hívták vissza, s az elsı emberek már el is érték a hegy csúcsát. Aggódva

tekintgettek arrafelé, amelyrıl az utóvéd az orkokat jelezte. – Mozogjatok, Tempus-trappolta bárányok! – ordított rájuk egy

kardkapitány. – Nézelıdni késıbb is ráértek! Háború van! Válaszként néhány vidám bégetést kapott. A sárkányok hamar győrőbe

rendezıdtek, elıkészítették lándzsájukat. Szemükkel a megszokott parancsnokukat keresték.

– Mozogjatok, azt mondtam! – bömbölte a kardkapitány egy magányos, mozdulatlan alak felé, majd zavartan elhallgatott, mikor rájött, hogy épp a királynak osztogatott parancsot.

Azun megperdült, és megnyugtatóan vállon veregette a férfit. – Csak folytasd, pajtás! – mormogta. – Ki tudja, talán egyszer

megmented ezzel a király életét. Csak arra készülj fel, hogy legtöbbször nem engedelmeskedem majd.

Egymásra vigyorogtak – a kardkapitány kissé kényszeredetten –, és megkeresték a helyüket. A parancsnok belépett a győrőbe, a király pedig a két nemes mellett maradt, akik bölcsen két veterán harcost állítottak saját seregük élére, ahelyett hogy maguknak próbálták volna learatni a dicsıséget. Nagyjából húsz fınyi katona gyülekezett körülöttük. A király elismerıen bólintott.

– Gyors kardok kellenek most – mondta nekik. – Ha bárkinek fáj a lába, vagy csak lassan bír haladni, most szóljon! Az életetek múlik a gyorsaságotokon.

Lenézett a hegyrıl az utóvéd felé, és megdermedt. Magányos alak rohant feléjük, botladozott a fáradtságtól. Harcos volt,

és bár páncélját vastagon por borította, mégis ismerısnek látszott – cormyri páncél, semmi kétség.

Orkok bukkantak föl a hegyfokon, s dübörögve üldözıbe vették a menekülı lovagot. El fogják kapni, és megölik a király orra elıtt, az egész hadsereg szeme láttára.

Azun elhúzta a száját. Ostobaság volna, ha feladná a kitőnıen védhetı hegycsúcsot, és az orkok ellen vezényelné a sereget. Azt viszont nem hagyhatja, hogy az orkok levágják azt az embert. Legalábbis meg kell próbálnia megmenteni.

És persze azt sem akarta, hogy a Bíbor Sárkányok ilyen emlékkel térjenek haza a csatából. A magányos alak bármelyikük lehetne… És miféle király az, aki tehetetlenül nézi, amint az orkok lemészárolják a katonáját?

– Rohamosztag, elıre! Védjük meg a lovagot! Fısereg… kezdjétek a támadást, ha a hegyet ellepik az orkok! – ordította, és megindult lefelé a

hegyoldalon. – Fenség! – tiltakozott egy lándzsalord, egy másik meg így kiáltott: – Ez ırültség, jó királyom! Azun hátranézett, anélkül hogy lassított volna, és tölcsért formált a

kezébıl. – Csak olyan emberek szavát hallom, akik velem tartanak – süvöltötte.

– Miféle király az, aki tétlenül végignézi egy katonája halálát? A győrő elismerı mormogásoktól zúgott, s ezt a két parancsnok is

hallotta. Nem is jutott el több panasz Cormyr királyának fülébe, miközben maroknyi serege ívben levágtázott a hegyoldalon, hogy elvágja az orkokat a menekülıtıl.

Az istenekre, mekkora orkhorda volt! Száz meg száz magas, otromba szörny, frissek és elszántak, villódzó karddal és agyarakkal. Haragosan felüvöltöttek, mikor a király csapata elébük lovagolt.

Bömbölve csapott össze a két tábor, ordítás harsant, kardok pendültek, testek puffantak. Azun a magányos, kimerült lovagra mutatott, jelezte embereinek, hogy egyetlen ork sem juthat a közelébe. Látta, hogy Tolon és Dombostél négy sárkány kíséretében győrőt formál a katona köré, aztán maga is csatlakozott a küzdelemhez. Kardja félig beleállt egy ork vaskos alkarjába. A szörnyeteg felsikoltott, és megpróbálta lerázni magáról a kardot. Akkora lármát csapott, hogy Azun alig hallotta a meglepett kiáltást.

– Apa! Azun! Apa! Csakis Alusair lehet az, bár a hangja inkább rekedtes zokogásra

hasonlít. A király elhátrált a küzdelembıl. – Alessa? Kislányom? – Fenség! – Dombostél hangja harsonaként zengett a fülében, s most

már ı is látta, hogy a magányos lovag valójában a kisebbik leánya volt. Keresztülvágtatott a mezın, hallotta fıseregének csatakiáltását, mikor

az megindult lefelé a lejtın, ı azonban meg sem állt a kis embergyőrőig, melynek közepén reszketı alak kuporgott.

Alusair hercegnı szája nedves volt a gyógyító italtól, melyet Dombostél adott neki az imént, piszkos arcára csíkokat húzott az izzadság. Szeme szinte elszürkült a kimerültségtıl, s még mindig levegı után kapkodott.

És ı egyetlen pillanatig még arra gondolt, hogy a sorsára hagyja – hagyta volna, hogy az orkok kardélre hányják a saját lányát, a birodalom egyik legjobb harcosát.

– Alusair! – kiáltotta odaadóan, ledobta a kardját, és gyöngéden az

ölébe kapta lányát. A hercegnı hevesen viszonozta az ölelést, és páncélozott mellkasára fektette arcát; a körülöttük álló, feszülten figyelı emberek fülébe egyetlen hüppögés sem jutott el.

– Hatalmas erdıre bukkantam, melyben göcsörtös fák nıttek… – zihálta a lány – …tele volt orkokkal… azóta is menekülök… már minden mágiámat elfogyasztottam… a győrő nem mőködött… mit keresel itt a földemen?

A körülöttük dúló csata komolyra fordult: emberek és orkok kiáltottak és haltak meg, sikolyukat el-elnyomta az acél csendülése.

– Alessa – mondta Azun, ide-oda ringatva lányát az ölében. Nem akaródzott elengednie azt, akit majdhogynem elveszített. – Azt az embert keresem, aki mindig tudja, mi a teendı, annak ellenére, hogy néhányszor összeakasztottátok a bajszotokat az évek során. Szükségem van a tanácsára, minél hamarabb. Vangi lova erre járt. Megleltük a nyomát, s reméljük, ıt magát is élve találjuk.

Alusair a fejét rázta. – Cadimus valaki mást hordozott. Vangerdahastnak… nyoma veszett. – Micsoda? Nem Vangi ült a nyeregben? Alusair megint megrázta a fejét. – Attól félek, tényleg elveszett – suttogta. A király feje hátrahanyatlott, mintha megütötték volna. Körülöttük

viharosan dúlt a csata. Az orkok végtelen hada lassan visszaszorította a cormyri sereget.

Azun lehunyta a szemét, komoran a fejét csóválta. – Nem! – motyogta. – Az istenekre, az nem lehet! Elengedte a lányát, és nekilódult, egyenest bele a ködbe. Alusair és a lordok döbbent pillantást váltottak, majd utánaeredtek. Az

Acélhercegnı felkapta apja otthagyott kardját. – Nem értek hozzá, hogy megleljem az ösvényt a jóslatokban! –

közölte Azun a levegıvel. – Apa? – Alusair a kezébe nyomta a fegyvert, és vállon ragadta. –

Azun király, szólj hozzám! – Vangi bölcsessége elveszett, épp mikor a legnagyobb szükségem

volna rá! – motyogta Azun. – Ennyi év után…! Hátraperdült és felcsattant: – Nem hiszem el! A vén mágus nyilván a maga útját járja! Kieszelt

valamit, amirıl senkinek sem szólt, ahogy szokta. – És ha nem? – kérdezte halkan Alusair. Apja komoran rámeredt, majd szinte kedvesen válaszolt, mintha csak

az eget kémlelné a palota ablakából: – Akkor az istenek valóban hátat fordítottak nekem. Kürtszó harsant, mely jelezte a seregnek, hogy vonuljon vissza a

hegytetıre. A hangot csaknem elnyomta a rájuk zúduló újabb orksereg bömbölése.

3 Vangerdahast a legnagyobb goblin palota legmagasabb lépcsıjén ült, a

nagy goblin város közepén, egyik kezében a kívánságok győrőjével, a másikban kölcsönkért buzogányával. Tekintete végigvándorolt a goblin tér feketesége fölött, s megállapodott a goblin medencén, melyet kétoldalt arany színő, pikkelyes membrán ölelt körül. Úgy festett, mintha két hatalmas hüllıszem bámulna rá, tükörképe meg vissza, ı meg rá, és így tovább a végtelenségig, mint mikor egy tükör visszatükröz egy tükörképet, vagy a visszhang visszaveri a visszhangot, vagy mikor egy ember elmélyed üres, nagyon üres lelkének legmélyében. Egy varázsló akár eszét is vesztheti egy ilyen helyen.

Lehet, hogy már meg is tette. A medence körüli téren furcsa, vörösben játszó, pikkelyszerő kitüremkedések sorakoztak, meg egy sor fehér háromszög, amelyek leginkább hatalmas agyarakra hasonlítottak. A tér egyik oldalán vitorla mérető fület látott, elıtte híd hosszúságú szemöldököt, afölött pedig szarvakat. Mintha egy óriási sárkány mozaikját bámulta volna.

Az aggasztotta a legjobban, hogy eddig a kép elkerülte a figyelmét. Persze nem sokkal ezelıtt még az életéért küzdött Cormeril Xanthonnal, hogy a gazneth elvezesse a kijárathoz. Varázslatok röpködtek, kegyetlen kézitusát vívtak, rovarok rajzottak körülöttük; ilyen körülmények között még egy figyelmes harcossal is elıfordulhatna tehát, hogy nem veszi észre a mozaikot.

Vangerdahast azonban nem egyszerő harcos. İ a Harci Mágusok Akadémiájának fıvédnöke, Cormyr királyi fıvarázslója és a király elsı tanácsadója, s neki nem lenne szabad elsiklania az ilyen dolgok fölött. Nem engedheti meg magának. A király élete és Cormyr ereje az ı éberségén múlik, s ezért érzékeinek élesebbnek kell lennie még egy sárkányölı hıs pengéjénél is. Gondosan elraktározott az agyában mindent, ami az orra elıtt történt, a legkisebb pisszenést is meghallotta a háta mögött, azonnal kiszimatolta az összeesküvéseket… és mégsem vette észre a mozaikot, csak… nos, valamikor mostanában. A napok nem bírtak jelentıséggel ezen a helyen. Egyedül folyamatosan apadó pocakja tanúskodott az idı múlásáról, s már két lyukkal beljebb húzta az övét,

mikor végre feltőnt neki a mozaik. Vagy fantáziál, vagy a kép azóta készült, amióta itt van. Nem volt kedve fogadni rá, mi az igazság.

Sárga membrán csúszott a medence fölé, friss, fekete ragyogással látta el a felszínt, majd visszasiklott a helyére. Vangerdahast eddig is tapasztalta már, hogy a medence pislog, még azelıtt, hogy a sárkány megjelent, nem biztos tehát, hogy a pislogásnak bármi köze van a mozaikhoz. Mindenki tudja, hogy a mozaikok nem pislognak.

Felhúzta a győrőjét, majd megindult lefelé a lépcsın. Lassan mozgott, nehogy elájuljon. A goblin városban nem volt más, mint víz és kı, és a követ nem tudta megenni. Régen túl volt már a korgó gyomorral járó állapoton, de azóta folyamatosan szédült.

A lépcsı alja felé elhagyta az ereje. Lerogyott az egyik lépcsıfokra, és mindkét kezével belekapaszkodott, nehogy lebucskázzon a térre.

– Élelemre van szükséged. – Mély, sziszegı hang robajlott végig a goblin városon. – Nyárson sült bölényhúsra és egy nagy kancsó borra, amellyel leöblíted.

Vangerdahast talpra ugrott, ereje egy csapásra visszatért. Meredten bámulta a tér túloldalán kavargó homályt, de sem csillogó szempárt, sem hórihorgas fekete alakot nem látott. İszintén szólva, nem látott senkit. Elıször arra gondolt, beleereszt néhány varázslatot a sötétségbe, de rájött, hogy ez ostobaság volna. Csak az éhsége őz tréfát vele: most már nemcsak látja a nem létezı dolgokat, hanem hallja is. Nem fogja képzelgésekre pazarolni a mágiáját. A mágia túlságosan értékes kincs egy ilyen helyen, ahol még az örök láng varázslat is hagyományos fáklyaként kialszik.

A medence továbbra is bámulta, s Vangerdahastnak úgy tetszett, a benne lévı sötétség fordult egyet, hogy szemmel tarthassa ıt. A varázsló lekúszott az alsó lépcsıfokra, és leguggolt a mozaiksárkány homlokán. Határozottan érezte, hogy a koponya kissé kidudorodik a földbıl, még a léptei nyomán keletkezı remegést is észlelte. Vangerdahast kinyúlt, és megragadta az egyik vöröslı pikkelyt. Akkora volt, mint egy lovagi pajzs, érintésre pedig meleg, mint a saját bıre.

– Elment az eszem – lihegte. – Hát, valami tényleg elment, de nem az eszed – dörögte a hang. Tíz

lépéssel odább a fehér háromszögek egy ütemre mozogtak a szavakkal. – A nagy hasad persze odalett… és odalesz az életed is, ha nem eszel valamit hamarosan.

Vangerdahast nekiiramodott, föl a lépcsın, de egy tucat lépés múlva megszédült, meg kellett állnia pihenni. Megdörzsölte a szemét. Mikor

ismét odanézett, a sárkányfej még mindig ıt bámulta. – Miért nem hiszel a szemednek és a fülednek? Miért hallgatsz fáradt

agyad kétkedı szavára? – kérdezte a sárkány. – Legalább annyira valóságos vagyok, mint te. Érints meg, és lásd!

– Hm, inkább elhiszem neked. Vangerdahast ottmaradt a helyén, agyában egymást kergették a

gondolatok, ahogy megpróbálta megemészteni a látványt. Még mindig az tőnt a legvalószínőbbnek, hogy megırült, bár hallott róla, hogy az ırültek jönnek rá utoljára, hogy betegek… nos, idelent valóban ı lenne az, aki utoljára rájön. Itt rostokol a goblin városban… mióta is?… Jó ideje már. A hely örök sötétségében nem volt értelmezhetı az idı kifejezés. Csak a varázslatainak hatóideje alapján érezte az eltelt órákat, s itt mintha túlságosan rövid ideig tartottak volna az igék.

Mikor Vangerdahast továbbra is hallgatott, a sárkány ismét megszólalt: – Nem hiszel bennem. Különben megkérdeznéd, ki vagyok. A megjegyzés hallatán a varázsló észre tért. Arra a következtetésre

jutott, hogyha meg akar ırülni, már úgyis elveszítette a csatát, ezért elhatározta, hogy úgy kezeli majd a sárkányt, mintha valódi lenne. Összeszedte a bátorságát, és lehuppant a lépcsıre.

– Jobban érdekel az, hogy mi vagy – kapcsolódott be a társalgásba. – Ha valamiféle chimera, amelyet bőnös lelkem hívott életre, hogy ócsároljon magányos óráimban, mielıtt meghalnék, hálás lennék, ha megkímélnél ettıl az ostobaságtól, és rögtön a tárgyra térnénk. Tudom, miféle gonoszságokat követtem el, és bármikor ugyanúgy megismételném ıket, felelısségem teljes tudatában.

– Teljes tudatában? – visszhangozta a sárkány. – Ez aztán meggyızı! – Cyric nyelvére! – átkozódott Vangerdahast. – Tehát tényleg a

képzeletem szüleménye vagy! Gondolom, ez a büntetésem azért, mert végighallgattam Alaphondar és Owden fecsegését a szimbólumokról és a jelentésükrıl.

– A jelentés hatalommal bír – felelte a sárkány –, de nekem semmi közöm hozzád. Igazi sárkány vagyok.

– A sárkányok tojásból kelnek ki, nem… – A varázsló elhallgatott, és gúnyosan végigjáratta tekintetét a domborodó mozaikon. – …Nem kıbıl.

– Én is tojásból keltem ki, mikor még bölénycsordák szaladgáltak az erdıben, és az elfek uralták a vidéket. – A sárkány tekintete a lassan halványodó mágikus fényre tévedt a fejük fölött. – Most viszont fogoly vagyok, akárcsak te.

– Fogoly, azt mondod? – A mágus agya sebesen járt. A sárkány

kiejtése, meg az, hogy erdei bölényeket – Cormyr erdejében régen kipusztult állatokat – emlegetett, arra utaltak, hogy legalább ezernégyszáz éves. Ám még egy ennyi idıs sárkány sem lehet ilyen hatalmas: a szeme és az utolsó fehér agyara közti távolságot úgy hatvan lábnyira becsülte, ami alapján az egész lény orrától a farkáig nagyjából hatszáz láb lehet. – Alig hiszem. Az a mágus még nem született meg, aki kalitkába zárhatna egy ilyen ısi sárkányt.

– De az a harcos sem, aki bebörtönözhetne egy olyan hatalmas varázslót, mint te – felelte a sárkány. – Pedig láttam, hogy varázsoltál: itt egy teleportálás, ott egy síkváltás, dimenziókapuk jobbra-balra, próbáltál beszélni gondolatban mindenkivel, aki csak hallhatta… és mégis itt vagy velem. Nem varázsló börtönözött be engem, és téged sem. A saját dıreségünk és hiúságunk vezetett e csapdába, és foglyok is maradunk mindörökké.

Vangerdahast égnek emelte a tekintetét. – Ha csupa ilyet fogsz mondani…! – Igen, csak menj és halj éhen! Irgalmatlan morajlás hallatszott a sárkány fél orrlyuka felıl, és elefánt

mérető tőzlabda röppent elı a sötétségbe. Nekicsapódott egy távoli udvarháznak, olvadt kıdarabok záporoztak szerteszét.

Vangerdahast felvonta a szemöldökét. – Majd vigyázok, hogy ne álljak meg az orrod elıtt – közölte. A sárkány agyaras, pikkelyes szája vicsorra húzódott. Vangerdahast

kisebb patakokat is látott már. – Halj meg, ha akarsz, de a kívánságaidat hagyd meg nekem. Vangerdahast hátratette a kezét, gondosan elrejtette a győrőt, melyet az

imént nézegetett. – Kívánságaimat? – A győrőt. – A lény orra sárga párafelhıt pöfékelt. – Már mindent

kipróbáltál, de a kívánságok túl veszélyesek. Nem érted a hely természetét, s ha rosszat kívánsz… volt varázsló, nincs varázsló.

Vangerdahast megdermedt. – Olvastál a gondolataimban? A sárkány rekedt kuncogásban tört ki. Kénes füst töltötte be a goblin

teret. A varázsló megvárta, míg beszélgetıtársa úrrá lesz vidámságán, aztán

megkérdezte: – Gondolom, arra célzol, hogy te ismered a hely természetét? A sárga membrán rácsukódott a medencére, majd visszahúzódott.

Mintha az óriási hüllı kacsintott volna. – Jó ideje itt vagyok már – mondta –, te viszont… még ha lenne is

élelem idelent, az emberek nem élnek sokáig. Ha ki akarsz jutni, csak velem együtt teheted.

Vangerdahast alaposan szemügyre vette a szörnyet. Mekkora pusztítást okozna azzal, ha egy ilyen lényt szabadjára engedne…! Ha valóban olyan vén, mint a mérete mutatja, csaknem annyi varázserıvel bírhat, mint ı maga… azt pedig már megtapasztalhatta, mire képes a tüze. Másrészt viszont Cormyr nem állja meg a helyét nélküle. Különösképp most, hogy gaznethek garázdálkodnak benne, és Tanalasta hercegnı még mindig bele van bolondulva abba az alantas kószába… az áruló Cormeril-vérbe, aki ráadásul a földtúró Chauntea híve is.

Megbiccentette a fejét, és megindult lefelé a lépcsın. – Gondolom, neved is van – mondta. – Van – felelte a sárkány. – Ám az nem emberi fülnek való. Te hívj

Nalavarának. Vangerdahast majdnem leszédült a lépcsırıl. Jól ismerte e nevet

Cormyr történetének egyik legrégibb fejezetébıl – amely korántsem volt egyben a legbüszkébb is.

– Valami baj van, varázsló? – dübörögte Nalavara. Vangerdahast fölnézett. Rájött, hogy hirtelen megtorpant a lépcsın. – Nem, semmi… csak az éhség. – Remélte, hogy Nalavara most nem

olvas a gondolataiban. Elindult tovább lefelé. – De szívesen meghallgatnám a teljes nevedet is, ha lehet.

A sárkány hatalmas szeme összeszőkült. – Miért? – Az emberi fordításokból hiányzik a kecsesség. – Belenyúlt

viharkabátjának zsebébe, és elıhúzott egy csipet sót meg kormot, ujjával összedörzsölte, s elmormolt egy egyszerő varázsigét. – Meg fogsz lepıdni, milyen jól értem a sárkányok ısi nyelvét. Sıt, kifejezetten lenyőgöz a beszédetek szépsége.

– Valóban? – Nalavara szeme továbbra is gyanakodva bámulta, szája azonban rettentı krokodilvigyorra rándult. – Nos jó.

Hosszas robajlás és ropogás következett, amit Vangerdahast tökéletesen megértett: Vörös Nalavarauthatoryl.

– Nos, ember, tetszik a nevem? – kérdezte Vörös Nalavarauthatoryl. – Elnézést, egy szót sem értettem. – Vangerdahast sajnos jobban is

értette, mint szerette volna. A név ugyanis nem a sárkányok ısi nyelvén hangzott el, hanem óelfül, s annyit tett, mint: „Alavara, a hajadon,

Thatoryl jegyese, vérrel festve.” Ostoba vigyort erıltetett a képére, és hozzátette: – Az emberi hallás elég egysíkú.

– Ez az egyik hibájuk a temérdek másik mellett – helyeselt Nalavara. – A te neved pedig…

– Elminster – hazudta összeszorított foggal a varázsló. – Elminster vagyok, Árnyasvölgybıl. Nos, hogyan jutunk ki innen?

Nalavara szeme normális méretőre tágult, azaz nagyjából akkora méretet öltött, mint egy tágas munkaasztal.

– Elıször is, Elminster, enned kell valamit. Tiszta fejre van szükséged, hogy nekikezdhess a munkának.

– Munkának? Viccelsz? – sértıdött meg a varázsló. – Minek van akkor kívánsággyőrőm? Biztos lehetsz benne, hogy nem fogom az utolsó kívánságomat árpakására fecsérelni!

Mérges földrengés rázta meg a lépcsıt. – Csak egy kívánságod van? – dörmögte Nalavara. – Egyetlen egy, úgyhogy remélem, biztos vagy magadban! Vangerdahast még csak nem is hazudott. Fogalma sem volt ugyanis,

mennyi kívánságot tartalmaz még a győrő. Az ékszer udvari fımágusról udvari fımágusra öröklıdött, s ha bármelyik ıse tudta is, mennyi varázslatot rejt a győrő, a titok még Vangerdahast ideje elıtt feledésbe merült.

– Mondd meg, mit kívánjak! – közölte. – És én kijuttatom magunkat innen.

Hosszú tőzcsík kanyargott elı Nalavara orrlyukából. – Nem vagyok bolond – mennydörögte. – Gyere ide, kösd magad a

szarvamhoz. Akkor megmondom. Vangerdahast megtette, amire kérték, ám a szarv fatörzsnyi vastag volt,

s méretes öve nem érte körül. Végül átölelte a sárkány szarvát. – Nem eresztem el – ígérte. Nalavara haragosan felhorkant. – Figyelmeztetlek, ember – mondta –, ha megpróbálsz itt hagyni, a

kívánság nem mőködik majd. – Itt hagyni? – visszhangozta Vangerdahast. – Soha. A szavam épp

annyit ér, mint a nevem. – Ez kevésbé biztató, mint hiszed, Elminster – dörrent rá a sárkány. –

Tudd meg, hogy ha átvertél… – Igen, igen, el tudom képzelni – vágott közbe Vangerdahast. –

Felkeresel engem Árnyasvölgyben, s örök életemre megemlegetem az árulásomat. Elmondjam a kívánságvarázst, vagy ne?

– Rendben – dörmögte Nalavara. – Az a titok nyitja, hogy nem magadat kell elkívánnod errıl a helyrıl, hanem a várost kell visszakívánnod az idıben. Kérd meg a győrőt, hogy töltse fel a barlangokat goblinokkal.

– Goblinokkal? – A Grodd goblin törzzsel – magyarázta Nalavara. – Így a város

visszakerül abba az idıbe, amikor még goblinok uralták a földet. Onnan aztán mindketten eljuthatunk a saját idınkbe… van idıutazó varázslatod?

– Nincs – dörmögte Vangerdahast. – De nem is érdekes. Elengedte a sárkány szarvát, és leugrott a fejérıl, aztán kétségbeesetten

nekilódult, végig a téren. Ha halvány remény is lett volna rá, hogy a varázslat mőködik, Nalavara biztosan ragaszkodott volna hozzá, hogy ı a szájába bújjon – s kettéharapta volna a kívánság teljesülése után.

– Várj! – mennydörögte Nalavara. – Nélkülem a varázslat nem mőködik.

– És veled sem – ordította vissza a varázsló. – Bármit is akarsz, Nalavara, az biztosan nem a szabadulás. Vörös sárkányban ne bízzon az ember.

Nagy meglepetésére Nalavara nem dühödött fel. Kuncogni kezdett, úgy rázta a nevetés, hogy a férfinak le kellett ülnie, annyira remegett a lába alatt a tér.

– Gyere ide, Elminster – dörmögte Nalavara. – Jól tudod, hogy több vagyok mint sárkány, s én is tudom, hogy nem az vagy, akinek mondod magad.

A helyzet fonáksága Vangerdahastot is nevetésre ingerelte. Inkább kétségbeesett, ırült kacaj volt ez, mint vidám, de mégiscsak nevetés volt. Tudta, hogy ı a két élı ember egyike, aki ismeri az Alavara nevet, s azt, hogy e név mit jelent Cormyr számára. Iszonyúan mulatságosnak találta, hogy itt raboskodnak kettesben az elhagyott goblin városban.

Lorelei Alavara valóban elf hajadon volt, aki a Farkaserdıben lakott, mikor az elsı emberek megtelepedtek ott, s eljegyezte magát Thatoryl Eliannal, egy csinos elf vadásszal, aki sajnos nem volt elég bölcs, és leállt vitatkozni néhány ember vadorzóval, hogy vajon kinek a nyila ölte meg a medvét. A vita zárásaként Thatoryl lett az elsı elf a Farkaserdıben, akivel emberi kéz végzett. Lorelei Alavara gyásza nem ismert határt, s folyamatosan duruzsolt Iliphar király fülébe, hogy hirdessenek háborút az emberek ellen, és kergessék el ıket az erdıbıl. İ szervezte meg a Lazúrkı Mondar elleni rajtaütést, még a királyság hajnala elıtt, és ezrével öldöste az embereket, míg már saját fajtája is megelégelte megszállott

bosszúvágyát, és egy évszázad múlva számőzte ıt a Kıföldekre. A történetnek ezt a részét a királyi család minden tagja ismerte, ám

több is rejlett mögötte; a legenda másik fele udvari fımágusról udvari fımágusra szállt, s rajta kívül csak az uralkodó tudhatott róla. Thatoryl Eliant ugyanis Obarskyr Andar ölte meg, Cormyr alapítójának, Obarskyr Ondethnek a nagyapja, azaz Ferlthan, Cormyr elsı királyának dédszülıje.

Vangerdahast úgy ismerte a történetet, hogy Andar szerencsésen megúszta a büntetést, mert épp a dolgát végezte az erdı mélyén, mikor az elfek megérkeztek, hogy megtorolják társuk halálát. És bár maga Andar soha többé nem mert bemerészkedni az elfek területére, sokszor elregélte unokájának, miféle kincseket rejteget a Farkaserdı, s Ondeth ezen mesék hatására épített települést az emberlakta határokon túl. Az tehát, hogy Cormyr születése valójában egy gyilkosnak köszönhetı, aki megúszta az igazságszolgáltatást, tizennégy évszázada a királyság legféltettebb titkai közé tartozott, s Vangerdahast most jót derült rajta, hogy a sárkány épp vele akarja szétkürtöltetni a történetet.

– Vörös Alavara – mondta. – Azt hittem, ennyi év alatt még a te bosszúszomjad is elcsitult.

– Nem a bosszút keresem, hanem az igazságot – felelte a sárkány. – Bár tudom, hogy a hatalmas Vangerdahast másra éhezik.

Miközben Nalavara beszélt, a fejük fölött lassan kihunyt a varázsfény. Fekete karika jelent meg Vangerdahast két lába között a talajon. A varázsló döbbenten felordított és elvetıdött, ám mikor látta, hogy a dolog nem moccan, egyszerre gyáva bolondnak érezte magát.

– Vedd el! – sürgette Nalavara. – Nincs mitıl félned. Vangerdahast lecserélte a kívánsággyőrőt egy egyszerő

parancsgyőrőre, és azt suttogta: – Királyi fény! Aranyló ragyogás vette körbe a kezét. A férfi lehajolt, megszemlélte a

tárgyat. Egyszerő vaskorona volt. – Mi ez? – tudakolta. – Tudod te azt jól – felelte Nalavara. – Egész életedben erre vágytál, s

most a tiéd. Csak kívánnod kell. – Kívánnom? – Vangerdahast félrerúgta a koronát, majd sántikálva

megindult elıre a sötétben. – Ha egyszer kívánok valamit, az így szól majd: bárcsak sose léteztél volna!

– Az is több a semminél – kuncogta Nalavara. – Bármelyik kívánság megteszi.

4 Másodszorra is megszólalt a kürt, és Alusair felnézett apjára.

Meglepetésére a király mosolygott. Aztán észrevette, hogy lánya figyeli. – A mágia még mindig szolgálja a koronát, igaz? – mondta, szinte

ujjongva. Az Acélhercegnı felvonta a szemöldökét. Határozottan boldog volt,

hogy a király magához tért borús hangulatából, csak azt nem értette, honnan e hirtelen pálfordulás.

– Nem számítottál Daunethre? – kérdezte, miközben végigpásztázta a Gnoll-hágó ismerıs bérceit. – Tegnap beszéltél róla, mennyire nagy szükségünk van az erısítésre, most meg az engedelmességén derülsz? Talán Arabelben rosszabbra fordultak a dolgok, mint gondoltam?

– Nem, nem, kislányom! – kuncogta Azun. – Hozott magával valamit, ami… Majd késıbb elmondom. Elıször is táborozzunk le azon a hegycsúcson, és verjük föl a sátrat, amelyet az ifjú Marlír reményeim szerint szintén magával hozott…

– Sátrat? Apám, hát végül elment az eszed? – Vigyázz, áruló nyelved mit beszél! – csattant föl egy lándzsalord az

Acélhercegnı mögül. – Sértegeted a királyt! A lány villámló szemekkel megperdült. – Inkább te vigyázz a szavaidra, katona! Egy Obarskyr kimondja, amit

gondol, ettıl erıs a mi birodalmunk. Jól jegyezd meg, amit most hallottál, még ha ez minden, amit tanulsz a Bíbor Sárkány lobogója alatt.

– Szidod az Acélhercegnıt? – morogta valaki más a háta mögött, elég hangosan ahhoz, hogy Alusair is hallja. – Ember, hát végül elment az eszed?

E szavak hallatán a hercegnı csaknem elvigyorodott. Végigsietett a csúszós vadszılıvel benıtt, kavicsos sziklákon. Marlír Dauneth ott térdelt a király elıtt.

– Minden úgy történt, ahogy kérted, fenség – mondta komoran a Keleti Határ kormányzója. – A harci mágusok ott állnak készenlétben a ládával. Amint látod, különleges bevonattal készült, hogy elleplezzük valódi természetét, ahogy parancsoltad.

– Különleges bevonattal…? – hápogta Alusair, miközben odaért apja

mellé. – A Kıföldek összes levágatlan orkjára, mi ez? – Azt mondd meg – Azun továbbra is Daunethhez beszélt –, hogy

milyen arcot vágott Elemander, mikor megvitted neki a parancsot, és megmutattad a királyi győrőt?

– Rettenetesen megdöbbent – mosolyodott el Dauneth. – Ám a döbbenet csakhamar undorrá vált, mikor leírtam, milyen vastag hidegen alakított vasrudakra lesz szükség. „Meghaladja a képességeimet”, szipákolt, és kitépte a győrőt a kezembıl, hogy biztos legyen benne: nem csapom be. Aztán káromkodott is… én ilyen szavakat még életemben nem hallottam, és nem is hiszem, hogy létezik „trágyaszívó, lólegyintett öszvér vakrepülı ivadéka”… aztán felkapott egy vértet, amelyen épp dolgozott, és keresztülhajította a bolton.

A király nevetésben tört ki, a combját csapkodta, és úgy hátba vágta Daunethet, hogy az megtántorodott.

– Óriási! – kacagta. – Mi lenne – kezdte Alusair selymes udvariassággal –, ha

valamelyikıtök elárulná, miért készítenek a királyi kovácsok vaskalitkát? – Kislányom – mutatott apja derősen a hegytetıre –, természetesen

fogunk magunknak egy gaznethet, és a szabadságáért cserébe visszakérjük az elveszett királyi fıvarázslónkat.

– Ó! – felelte álnok szelídséggel Alusair. – Csak ennyi? Nos, most hogy tudom, mi a terved, biztos vagyok benne, hogy minden olajozottan fog mőködni. Nagyszerő gondolat!

Hangjára Azun felvonta a szemöldökét, és motyogott valamit a bajsza alatt, ami akár „szakasztott az anyja” is lehetett. Aztán megfordult, és maguk mögé mutatott.

– Azt hittem, eleged van már a menekülésbıl? – Az istenekre, igen! – mordult föl hevesen a lánya, mint egy Bíbor

Sárkány, aki hosszú napokon át menetelt, s most hirtelen lehetıséget kap rá, hogy békében megüljön a fenekén.

– Most visszafordulunk, és megtámadjuk ıket, Dauneth erısítésével a hátunk mögött. Eleget üldöztek már ahhoz, hogy ne várjanak mást tılünk, minthogy szélsebesen visszavonuljunk. A következı hegy túloldalán megállunk, és végsı, elkeseredett küzdelemre szánjuk el magunkat, legalábbis ez lesz a látszat. Amint viszont fölépült a sátor, megbontjuk sorainkat, és visszafutunk ide. Rohanni fognak utánunk, hogy kiélvezzék a fejveszett gyilkolást. Ekkor Dauneth csapatai hátba támadják ıket, a harci mágusok pedig a sátorból szórják rájuk a varázslatokat.

– És a gyilkosokat legyilkolják – mondta kedvesen Alusair. – Eddig

tudlak követni. Azt mondd meg, hogyan képzelted el a gaznethekkel való összecsapást, akik óhatatlanul megjelennek majd, ha varázslatokkal dobálózunk?

– A mágusok ártalmatlan tündértüzet idéznek majd a sátorra – felelte a király –, s mikor a gaznethek megérkeznek, elrejtıznek odabent. A ketrecet a sátor szájában állítjuk föl, s Bíbor Sárkányok állnak majd készen vasfegyverükkel a gaznethek fogadására.

Alusair megcsóválta a fejét, aztán egyszerre vállat vont, és elvigyorodott.

– Más szóval bevadulunk és reménykedünk – állapította meg. – Miért is ne? A többit már úgyis kipróbáltuk.

– Tudtam, hogy nem lesz ellenedre egy kis harc – mondta a király. – Mert, az összes birkára mondom, amely valaha is ivott az İsgyíkvízbıl, én már nagyon várom!

* * * * *

Három ifjú harci mágus álldogált a hegy tetején, a sátor bejáratánál.

Arcukat sápadtra festette a félelem. Tőzgolyók, villámok röppentek elı a tenyerükbıl, egyenest a bömbölı orksereg szívébe. Kíntól eltorzult ork testek vonaglottak a levegıben, újra és újra egymásnak csapódtak, ahogy ismét telibe találta ıket egy-egy varázslat.

Csak néhány lélegzetvételnyi idı telt el, és dél felıl már föl is bukkant az elsı gazneth.

– Az istenekre, de gyorsak! – motyogta Alusair a király oldalán. Rápillantott a három harci mágusra – Viharváll, Gaundolon és Stalagar, ez volt a nevük –, és látta, hogy mindhárman reszketnek a félelemtıl. – Biztos vagy benne, hogy a harci mágusok kitartanak?

Azun követte kétkedı tekintetét. Az egyik varázsló épp a reggelijétıl szabadult meg a sátor elıtt. A király vállat vont.

– Egyszer mindenkinek meg kell vívnia az elsı csatáját. Nem állna fönn túl sokáig a birodalom, ha csak vénséges aggastyánok küzdenének érte.

– Olyan vénséges aggastyánok, mint a király? – kérdezte mosolyogva Alusair.

– Pontosan – vágott vissza Azun, teste várakozva megfeszült. – No, itt jön a mi bátor madarunk…

Még egy gazneth jelent meg a hegycsúcs fölött. Ez nem vesztegette az idıt vijjogásra és bukórepülésekre, mint a társa. Rögtön a sátor felé vette

az irányt. A harci mágusok egyike rémülten felordított, és átesett a másikon,

ahogy menekülni próbált. Mindketten fejjel elıre bezuhantak a sátorba. A harmadik varázsló állva maradt, megvárta, míg a gazneth – egy kopasz, széles vállú férfialak – lecsap rá.

Ekkor Gaundolon, a harci mágus félrelökte két társát, és bevetıdött a sátor jótékony homályába. A gazneth fekete villámként cikázott utánuk. Sebes röptét hirtelen óriási csattanás, csontropogás zaja törte meg, fémcsikorgás hallatszott, s az egész hegy megremegett.

Egy kardlord vetette magát elıre, eltolta a ketrec reteszét, és gyorsan beverte a két vaspecket, melyek zárva tartották. Aztán odaintette a dárdás osztagot, akiknek féken kellett tartaniuk a gaznethet.

– Hát, fenség – zihálta –, itt a kalitkás madár… gyorsabban érkezett, és könnyebb volt befogni, mint hittem… de mi lesz a másikkal?

A király vállat vont. – Csak egy ketrecünk van. Kinézett a véres csata zőrzavarába, ahol a Bíbor Sárkány osztagok

lassan elérték egymást, ütemesen vágták le a közöttük csapdába esett orkokat. Tekintete aztán az égre tévedt, ahol immáron három gazneth tüsténkedett: le-lebuktak, itt egy fejet téptek le, ott egy torkot hasítottak föl.

– Ebbıl elég! – jelentette ki a király. – Dauneth, készen áll a rangidıs harci mágus?

– Igen, fenség – felelte a kormányzó, és jelt adott valakinek, akit az Obarskyrok nem láttak.

Egy pillanattal késıbb egy öntödényi hidegen kovácsolt tır, nyílhegy, dárda jelent meg a levegıben, épp az egyik lecsapni készülı gazneth fölött, s egytıl egyig a nyakába zuhant.

A rém fülsiketítıen, rekedten felsikoltott, és tehetetlenül lezuhant a csata közepébe. Mire végre összeszedte magát annyira, hogy elrepülhessen, a két másik gazneth már el is menekült.

– Jó munka volt – jegyezte meg elismerıen Alusair. – Most már csak ezt a néhány ezer orkot kell sakkban tartani, míg te csereberélsz a sérült gaznethtel. Tempus vérére, nézd, mennyien jönnek a hegyekbıl! Hogy képes egy ork törzs ennyi szájat etetni?

– Cserebere, jól beszélsz – mondta merengve a király. – Amint látom, Boldovar után a második legrosszabbat sikerült elcsípnünk. Lutax lesz az, aki a maga idejében Amedahast mögött a birodalom második legnagyobb mágusa volt.

Alusair bánatosan megcsóválta a fejét. – Te sosem hittél abban, hogy a könnyebb út is járható, ugye? Azun vigyorgó válaszát elnyomta az orkok üvöltése, akik közben négy

oldalról körülvették a hegyet.

5 A patkányharapások apró, piros púpokká szelídültek, Tanalasta sápadt

mellét és hasát csillag alakú hegek és nedvedzı tályogok borították. És bár feje lüktetett, s minden ízülete fájt a láz utóhatásaként, a lány mégis hihetetlenül ébernek és kipihentnek érezte magát – végre biztonságban volt. Owden mester, még mindig sápadt, törıdött arccal, de nagyon is elevenen, ott kuporgott az ágya szélén. Szeme csukva volt, gyógyító kezét Tanalasta méhére szorította. Odakint a folyosón egész sárkányosztagok álltak ırt, s két harci mágus ült az elıtérben, csak egy kiáltásnyira. Még az ablakot is kettıs védelemmel látták el: vasrácsot helyeztek rá, és be is falazták.

Owden kinyitotta a szemét, keze még mindig a lány meztelen hasán pihent. Tanalasta élvezte az istennı gyógyító forróságát, ágyéka bizsergett és furcsán sajgott. Nem volt számára egészen ismeretlen ez az érzés, és kissé zavarba is jött miatta… aztán elengedte magát, és megpróbálta szégyenkezés nélkül fogadni az istennı ajándékát. Bár a Földanya ezen adománya nem tartozik senki másra, egyetlen hívıjének sem szabad visszautasítania.

Mikor az aratásmester az arcába nézett, Tanalasta nem bírta tovább a bizonytalanságot.

– Mi van a gyermekkel, Owden? – Nehezére esett a beszéd, bár a gyógyítók feltehetıleg mindent megtettek a törött állkapcsáért. Álla még mindig merev volt, fájt is. Valaki egy selyemkendıvel átkötötte. – Megsérült?

Owden szeme rávillant. – Voltak fájdalmaid? Vérzések? Tanalastán jeges pánik lett úrrá. – Mi történt? – Nem tudok róla, hogy történt volna valami – mondta Owden. Nem

vette el a kezét Tanalasta hasáról. – Csak megkérdeztem. – Te is tisztában vagy vele, hogy nem tudom a választ. – A hercegnı

nemrég ébredt fel, s akkor azonnal Owdenért küldetett. – Meddig aludtam?

– Fél tíznapig… legalábbis így hallottam. – A férfi felemelte kezét, és

szórakozottan megigazította saját kötését. – Magam is csak tegnap keltem föl.

– És Alaphondar? – A palota könyvtárában ül. Tengerár és Othram szintén megérkeztek,

de a többiek, attól félek… – Megrázta a fejét. – Túl gyorsan jöttek az orkok.

A lány lehunyta a szemét. – Etesse hát testük a földet, s lelkük boruljon virágba – suttogta. – Az istennı vigyáz rájuk – paskolta meg Owden a karját. – Bátor

harcosok voltak. – Úgy van. – Tanalasta elnézett keble halma fölött az aratásmester

másik kezére, amely még mindig méhébe sugározta gyógyító melegét. – Nos, mi van a gyermekkel? Vagy csak magadat szórakoztatod?

A tréfa hallatán a kedélyes pap kényszeredett mosolyra húzta a száját. – Ennyi ırrel odakint? Nem is merném! – Elnézett az elıtér felé, majd

ismét a fejét csóválta. – Az az igazság, hogy fogalmam sincs. Rákérdezhetnék a királyi gyógyítóknál, milyen jeleket tapasztaltak, de azonnal rájönnének, miért érdeklıdöm.

Tanalasta elgondolkodott, aztán megrázta a fejét. – Ez nem történhet meg. Inkább ne terjedjen el a szóbeszéd a

birodalomban, legalábbis addig ne, amíg a nemesek nem fogadják el, hogy férjhez mentem.

– És azt is, hogy kihez – tette hozzá Owden. Tanalasta bosszús pillantást vetett rá. Szerencsére a pap azon néhány

ember egyike volt, aki nem értelmezte félre az ilyen tekintetet, s nem robbant ki miatta családi viszály.

– Ha megtudnánk, milyen jeleket tapasztaltak, az segítene a gyereken? Owden eltöprengett, aztán megrázta a fejét. – Vagy megvan még a gyerek, vagy nincs – jelentette ki. – Ha megvan,

az a leghelyesebb, ha bıségesen megöntözzük Chauntea áldásával, és imádkozunk, hogy az istennı igéje semlegesítse a gaznethtel való találkozód gonosz emlékét.

– Mi lenne, ha csatának neveznéd? – firtatta szárazon Tanalasta. – A találkozó úgy hangzik, mintha… légyottot adtunk volna egymásnak.

Owden elhúzta a száját a tiltakozás hallatán, ám az elıtér ajtaja kinyílt, mielıtt még bocsánatot kérhetett volna. Tanalasta a mellére rántotta a takarót, és szemrehányóan felnézett. Anyja nyomakodott be a szobába.

Filfaril királynı, mint mindig, most is ellenállhatatlanul gyönyörő volt. Mézszínő haja uszályként lebegett utána, jég kék szeme az aratásmester

kezére tévedt, mely változatlanul Tanalasta hasán pihent. Owden, ha zavarba is hozta a helyzet, nem mutatta ki.

– Anya! – motyogta a hercegnı döbbenten. – Miért nem jelentették be a jöveteledet?

Filfaril odalépett az ágy mellé. – Azonnal jöttem, amint szóltak, hogy felébredtél. – Továbbra is a pap

kezét fürkészte. – Örülök, hogy ennyire jól érzed magad. Tanalastában fortyogni kezdett a méreg, de Owden pillantása

megnyugtatta, és nem kapta be a csalit. – Hogy ıszinte legyek, egyelıre még nem tudom, hogyan is érzem

magam. – Owden felé intett. – Emlékszel még Owden aratásmesterre? – Hogyan is felejthetném el? A királynı arckifejezése menten kıvé változtatott volna egy gyengébb

férfiút, az aratásmester azonban egyszerően csak felállt, könnyeden meghajolt, miközben egy pillanatra sem vette le a kezét Tanalasta hasáról.

– Szépséged sugárzóbb, mint valaha, fenség. Mivel Owdent nem sikerült megfélemlítenie, Filfaril a lányához

fordult. – Kissé öreg hozzád, nem gondolod? – Nem errıl van szó, anyám – mondta Tanalasta. – Az aratásmester az

egészségemre vigyáz… mint azt te is jól tudod. Filfaril arca továbbra is jeges maradt. – Ezek szerint a királyi gyógyítók nem felelnek meg az

elképzeléseidnek? – Inkább Owdennél maradok. – A hercegnıt lassan felpaprikázta anyja

tekintete, mégis kényszerítette magát, hogy rámosolyogjon. – Remélem, még egy hercegnı is megválaszthatja, ki tegye rá a kezét a testére, anélkül, hogy politikai botrányt robbantson ki.

Némi szégyenkezés kúszott Filfaril tekintetébe, de gyorsan erıt vett magán. Kissé melegebb hangon folytatta:

– Alig hiszem, hogy ez olyan merész kívánság volna, és amúgy sem a királyi egyház ügye miatt vagyok itt. – Owdenhez fordult, királynıi mosolyt villantott rá. – Nos, hogy van a mi kis betegünk? Nem is sejtettem hogy ennyire… délen is sérülést szenvedett.

– A hercegnı makkegészséges, fenség. – Owden kérdın felhúzta a tekintetét, Tanalasta pedig válaszként alig észrevehetıen megrázta a fejét. A pap sietve folytatta: – Zsigeri fájdalmai voltak, de biztos vagyok benne, hogy ez csupán a sok fekvés eredménye… egy hosszú séta rendbe hozná.

Bármennyire is finoman bonyolították a jelzéseket, a királynı figyelmét nem kerülte el a közjáték. Mosolya megfagyott, akár egy máglyát is ki lehetett volna oltani vele.

– Hosszú séta, azt mondod? – kérdezte. – Ezek szerint Chauntea hívei haladóbb szellemőek, mint a királyi gyógyítók. İk ugyanis azt mondták, a hercegnı nem kelhet föl egy tíznapon belül.

– Egy tíznapon? – Tanalasta felült az ágyban. – Már csak az kellene…! Owden visszanyomta, és így szólt: – A királyi gyógyítóknak nem volt alkalmuk közelebbrıl is

megismerni a hercegnıt az elmúlt egy évben. Bízz bennem, fenség, jót fog neki tenni egy kis mozgás.

– Én bízom benned – jelentette ki Tanalasta. – Ez minden, ami számít. Szerencsére Owden gyógyító keze lassan kihőlt, s a férfi elvette,

úgyhogy Tanalasta visszahajthatta hálóingét. Filfaril továbbra is jeges tekintettel fürkészte a papot, míg végül az

kényelmetlenül csúszkált ide-oda a helyén. Odafordult Tanalastához. – Hogyha elég erısnek érzed magad, fenség, én most visszavonulok,

hogy ellássam a saját sebeimet. – Hogyne, Owden. És köszönöm szépen… mindent köszönök! A férfi meghajtotta magát, majd kiment a szobából. Amint becsukódott

mögötte az ajtó, a királynı fagyos modora felengedett. Odatelepedett a pap helyére, az ágy szélére.

– Nem akartam tolakodó lenni, drágám – simogatta meg Tanalasta kezét. – De mikor meghallottam, hogy felébredtél, nem bírtam tovább várni a bocsánatkéréssel.

– Bocsánatkéréssel? – meredt rá gyanakvóan a lánya. Két hónappal ezelıtt a királynı mereven ellenezte a Chauntea templomát királyi egyházzá emeléssel kapcsolatos terveit. Meglepte a hirtelen fordulat. – Tényleg?

Döbbent arckifejezése láttán a királynı zavartan hátrahıkölt, majd egy pillanat múlva hangosan felkacagott.

– Nem a templom miatt, kedvesem! Azt az ötletet el kell felejtened mindaddig, míg apád megadja magát a halálnak, és reád száll a trón. – Megpróbált kedélyes mosolyt erıltetni arcára, de mikor ez nem sikerült, zavartalanul folytatta: – Azért akartam bocsánatot kérni, ahogy bántam veled.

– Ahogy bántál velem, anya? – Igen, Tanalasta, bántam. – Filfaril hangja elkomorult. – Mindketten a

palotához tartozunk, s lassan itt az ideje, hogy elfogadjuk ezt a tényt. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szeretjük egymást, vagy Azunt, vagy Alusairt…

– …vagy Vangit – tette hozzá Tanalasta. A királynı szeme látványosan elsötétült, de azért bólintott. – Vagy Vangerdahastot… és ı messze a legrosszabb bánó közöttünk.

Mindegyikünknek megvannak a saját céljai, amelyek néha óhatatlanul egymás ellen fordítanak minket. Ha valóban egy család akarunk maradni, bele kell törıdnünk ebbe.

Tanalasta úgy nézett anyjára, mintha most látná életében elıször. – Nos… – Szóval azért akartam bocsánatot kérni, mert félreismertelek.

Megrémültem, mikor láttam, mennyit változtál Huthduthban, és azt hittem, nem vagy kész arra, hogy királynı légy. – Filfaril elhallgatott, kipislogta a könnyeket a szemébıl. – Azt hittem, nem is leszel soha – folytatta. – Megmondtam apádnak, hogy Alusairt kellene kineveznie helyetted. Mindent megtettem, hogy meggyızzem, de Vangerdahast más véleményen volt.

– Vangerdahast! – A hercegnı eltöprengett, miféle játékot őz vajon az anyja. Vangerdahast eleven pokollá tette az életét az utóbbi egy évben, folyamatosan megpróbált olyan királynıt faragni belıle, amilyenre szerinte Cormyrnak szüksége van. Végül már annyira elmérgesedett közöttük a helyzet, hogy Tanalasta kijelentette: a varázsló vagy megelégszik azzal, ami van, vagy próbáljon szerencsét Alusairral. – Ezt ugye nem azért mondod, mert épp nincs itt?

– Nem – rázta a fejét hevesen Filfaril. Szemébıl újra potyogni kezdtek a könnyek. – Ez az igazság. İ sosem kételkedett benned, én viszont igen. Bocsáss meg!

– Ne kérj bocsánatot! – mondta Tanalasta. – Semmi szükség rá. Valahol igazad van. Mikor Gaspar és Aunadar meg akarták mérgezni apát, valóban nem voltam felkészülve. Abban sem vagyok biztos, hogy most trónra tudnék-e lépni, de ez aligha fontos. Amíg a gaznethek szabadon garázdálkodhatnak, Cormyr végzete csak egy hajszálon múlik.

– Attól félek, az a hajszál már elszakadt. – Filfaril megtörölte a szemét, majd fölállt. Újra a megszokott fejedelmi légkör vette körül. – A ragály minden termést elpusztított északon, és megállíthatatlanul terjed tovább dél felé. Vad tüzek lobognak mindenütt, egész falvak ırülnek meg, mások betegségben hullanak el, az orkok betörtek a hegyekbıl, és…

– És a hét vészhírnök a nyakunkban van – toldotta meg Tanalasta. –

Ragály, ırület, háború, métely, tőz, rovarrajzás. – Ez csak hat. – A hetedik az, aki „hamar követi” a többit. És ha ez is bekövetkezik… – …elıözönlenek a holtak seregei, és az ördögi módon támadt

teremtmények – fejezte be Filfaril, Alaundo ısi jóslatát idézve. – És akkor mi lesz?

Tanalasta megcsóválta a fejét. – Nem engedhetjük, hogy idáig fajuljon a dolog. – Ledobta magáról a

takarót, kilendült az ágyból, és az ajtó felé fordult. – Korvar! – rikoltotta. – Mire készülsz? – fogta meg a karját Filfaril. – A Goblin-hegyen csináltam valamit, ami legyengítette Xanthont –

magyarázta a lány, és közben csaknem vonszolni kezdte anyját az öltözıszoba felé. – Azt hiszem, rájöttem valamire.

– Mire? – tudakolta a királynı. – Még nem tudom biztosan. Némi kutatásra van szükségem. Levette a hálóingét, félredobta. Aztán kinyitotta az öltözıt, és

rádöbbent, hogy az teljesen üres. Az elıtér ajtaja kitárult, és Vándorkürt Korvar viharzott be rajta,

mögötte egy tucat Bíbor Sárkánnyal. Egymás hegyén-hátán botladoztak be a szobába, mikor azonban eléjük tárult a látvány, lesütötték a szemüket, és megpróbáltak zajtalanul visszavonulni.

– E… elnézésedet kérem, fenség – dadogta Korvar. – Azt hittük, szólítottál minket.

– Azt is tettem. Filfaril felmarkolta a hálóinget, és odadobta Tanalastának. – Keressétek meg Alaphondart, és mondjátok meg neki, hogy jöjjön a

könyvtárba! – parancsolta Tanalasta, miközben úgy-ahogy magára tekerte a hálóinget. – És hozzatok valami ruhát!

– Ahogy kívánod, hercegnı. Korvar óvatosan kioldalgott a szobából, igyekezett nem ránézni

Tanalastára. Mikor az ajtó bezárult, Filfaril odafordult a lányához. – Az istenekre! Te aztán tényleg megváltoztál! A hercegnı rámosolygott, és átkarolta anyját. – Pedig még a felét sem láttad… errıl jut eszembe: még a hírek felét

sem hallottam. Mi van apával? – És Daunethre nem vagy kíváncsi? Tanalasta égnek emelte a tekintetét. – Ha muszáj, róla is mesélhetsz, ám azt elıre megmondom: a jó

kormányzó viselt dolgai mostantól még annyira sem érdekelnek, mint eddig.

– Milyen kár. Gyönyörő pár lennétek. – A megjegyzés játékos éle ellenére Filfaril komolyan beszélt. Persze a királyi pár még nem tudott róla, hogy Tanalasta hozzáment Cormeril Rowenhez… és azt sem sejtették, hogy terhes. Filfaril fölemelte a kezét, mintha csitítani akarná lánya indulatait. – Nem ösztönözni akarlak…

– Csak bánni, ugye? – Talán. – Filfaril arcán röpke mosoly suhant át, majd újra

elkomorodott. – A legutolsó hírek szerint apád és Alusair… – Alusair? – zihálta Tanalasta. – Tehát biztonságban van? – Igen – mondta Filfaril. – Apád talált rá a Kıföldeken. Amint

mondtam, Daunethtel és seregével akart találkozni a Gnoll-hágónál… – Alusair egyedül volt? – szakította félbe Tanalasta. Miután

Vangerdahastnak nyoma veszett a Messzi Tengerlápnál dúló csatában, Cormeril Rowen valahogy ráakadt a királyi fımágus lovára, és elindult, hogy figyelmeztesse Azun királyt a gaznethek miatt. Sajnos azonban Tanalasta és Alusair néhány nappal késıbb meglelte a kósza nyomát, amely érthetetlen oknál fogva északnak vezetett, egyenest a Kıföldek felé. Végül Alusair egyedül eredt Rowen után, s azóta Tanalasta egyikükrıl sem hallott. – Megtalálta Vangerdahast lovát?

– Ha jól emlékszem, még üzenetet is küldött neked. De ostoba vagyok, hogy eddig nem szóltam! – A királynı ravasz mosolyából egyértelmően kiderült, hogy nem sajnálja a mulasztást. – Azt mondta: „Cadimus a királynál van, a kedvenc felderítıd viszont még mindig portyázik”.

Tanalasta visszazuhant az ágyba. Hirtelen iszonyú fáradtság vett erıt rajta.

A királynı odalépett mellé, és betakargatta. – Tanalasta, ne haragudj! – mondta. – Nem tudtam, hogy ez a hír

ennyire felzaklat majd! – Nem is kellene felzaklatnia – felelte gyorsan Tanalasta. – A hegyek

olyan veszélyesek manapság, azt reméltem, kicsit… egyértelmőbb lesz az üzenet.

Filfaril elırehajolt és megölelte. – Tudom. Én is megszámlálhatatlanul sokszor aggódtam már apád

biztonsága miatt… holott leggyakrabban valami köznemes lányával múlatta az idıt.

Tanalasta megcsóválta a fejét. – Rowen nem tenne ilyet… még ha lennének is nemesi származású

lányok a Kıföldeken. – Rowen? – A királynı kiegyenesedett, arca eltorzult. – Az egyetlen

Rowen nevő felderítıt, akit ismerek, Cormeril Rowennek hívják. Tanalasta bólintott, majd megpaskolta maga mellett az ágyat. – Jobb, ha leülsz, anya. Valamit el kell mondanom.

6 – Visszahúzódnak – mondta Alusair némi elégedettséggel a hangjában

–, és megvárják, míg besötétedik. Nézzük meg, van-e elég száraz fa, hogy tüzet gyújthassunk magunk körül.

A királyi hadsereg kimerülten várakozott, néhányan viseltes kardjukra támaszkodtak. Három hegycsúcsot foglaltak el az emberek Cormyr északi határvidékén. Nézték, ahogy az orkok hangos horkantások, morgások és sziszegések közepette lebotladoznak a hegyoldalon, s halottaikat vérbe fagyva hátrahagyják.

Hosszú, fárasztó küzdelem volt. Nem csoda, hogy a disznófejőek úgy képzelték: néhány hitvány ember nem állhatja útját ezer és ezer lelkes, harcos orknak, még ha magaslatról védekezik is. Félelmetes öldöklésnek lehettek tanúi, mely még a kipróbált harci veteránok szívét is megreszkettette. Ha az orkok kissé bátrabbak, és konokabbul ostromolják a fáradt emberi kardokat, most a király és a hercegnı fejét is odabiggyeszthetnék zsákmányukhoz.

A foglyul ejtett gazneth rekedtes ork nyelvő kiáltásokkal buzdította ıket, zajosan rázta a ketrec vasrudait, de semmit sem ért el vele. A támadó orkok, legalábbis Alusair harcedzett szeme szerint, nem próbáltak meg közelebb kerülni a kalitkába zárt rémhez.

Kísérteties csönd borult a tájra, ahogy az orkok csizmájának dobbanása elhalkult.

Az Acélhercegnı és apja felügyelték a fagyőjtést, majd egymásra néztek.

– Itt az idı, hogy tudakozódjunk Vangerdahast sorsa felıl – mormogta Azun, vigyázva, nehogy a gazneth leolvashassa a szájáról, mit is mondott.

– Megvan még a keresıporod, amelyet Vangitól kaptál, mikor egy bizonyos lázadó hercegnıt akartál felkutatni? – vonta föl a szemöldökét Alusair.

Azun bólintott. – Nem feledkeztem meg róla. Még a tőzvédı varázs is megvan, amit

rám olvasott. Lánya szeme a király övébe tőzött pálcára esett, melyen vörös rúnát

fedezett fel. – Csali? – érdeklıdött, s a király ismét bólintott. – Essünk túl rajta! – mondta Azun, és maga mellé intett egy

lándzsalordot, hogy az az összes katonát terelje hátrább a ketrectıl. A gazneth rekedten kiröhögte a félrehúzódó harcosokat, akik ettıl

függetlenül minden mozdulatát figyelték, s kivont pengével várták a fejleményeket. A hahotázás hangosabb lett, mikor a két Obarskyr odalépett a ketrechez.

– Bátorrá tesznek a vasrudak, mi, hitvány király? – Üdvözöllek, Lutax – mondta Azun nyugodtan. – Még nem találtad

meg a kijáratot? A gazneth, aki valaha a második legnagyobb – sıt, talán egyetlen sötét

pillanatra a legnagyobb – harci mágus volt Cormyr földjén, nagyot szisszent, és hosszú karmával feszegetni kezdte a rácsot. Be tudja húzni a karmát, fedezte föl Alusair. Nagyon vigyázott, nehogy az aszott, fekete kéz a közelébe kerüljön.

– Ki akarod túrni a helyérıl a jog szerinti királyi fıvarázslót? – kérdezte a király félvállról.

Lutax hátravetette kopasz fejét, és ismét felröhögött. Ritkás szakállával igazán rémséges látványt nyújtott.

– Hát annak a mamlasznak a sorsa érdekel leginkább? Ó, vak király, hidd el, sokkal fontosabb dolgod is van e pillanatban! Foglalkozhatnál például a trónoddal meg a királyság fennmaradásával.

A rudak között Alusairra pillantott. – Mennyit kérsz ezért a nıstényfarkasért, Azun? – kérdezte. –

Szükségem lenne egy talpraesett tanítványra… avagy egy ágyasra, akivel létrehozom az utódomat, hatalmas erejő mágiával felvértezve. Ki akarod próbálni a legjobb varázslóidat ellenem?

– Nem feltétlenül – felelte Azun. Ajkán humortalan félmosollyal megkerülte a ketrecet. – Az én tisztem az, hogy megóvjam az alattvalóim életét és biztonságát… még a tiédet is. Nem fogom értelmetlen máguscsatákra pazarolni ıket.

– Nem vagyok az alattvalód! – köpött ki Lutax. – Menj, keresd meg Vangerdahastot, ha gyenge, talpnyaló varázslók hízelgı csókjaira vágysz!

– És pontosan hol keressem? – Jaj, ne! – hördült fel Lutax. – Látom, nagyon oktondi udvaroncokon

köszörülted a nyelvedet, király! Hát azt hiszed, bármit is kihúzhatsz belılem, amit én nem akarok neked elmondani? Én Lutax vagyok, olyan hatalmas varázsló, amilyet te még soha életedben nem láttál, és otromba

agyaddal sosem remélheted, hogy megérted. Sok gazneth fordul elı Cormyrban manapság, nem? Elegen vagyunk hozzá… bıven elegen, hogy ott tartsuk a te totyakos Vangerdahastodat, ahol sem te, sem más nem találhatja meg soha!

– Úgy gondolod? – kérdezte kedvesen Azun. – A királyi fıvarázsló mágiája mégis mást mond.

– Micsoda? – A gaznethek hatalma – folytatta kedélyesen a király –, jóval kisebb,

mint azt egy bizonyos gazneth hiszi. Kisebb még egy durván kovácsolt vasketrecnél is. Azon töprengek, vajon mi igaz a sok hencegésbıl?

A sötét rém haragosan felüvöltött, és megragadta a rudakat, válla megfeszült. A ketrec ide-oda imbolygott, ám a rudak kitartottak, s a szörny végül sziszegve elkapta a karját, és magához szorította a kezét, mintha megégette volna.

– Ennél egy kis mágiát, igaz? – dünnyögte Cormyr királya. Megvárta, míg a gazneth dühödt szeme rátapad, majd elıhúzta az

övébıl a pálcát, és megmutatta neki. Aztán eldugta a háta mögé. – Mit szólnál, ha üzletet kötnénk? Elhátrált, és figyelte, amint a gazneth, aki valaha Lutax volt, kidühöngi

magát, majd másfajta érzelmek cikáznak át az arcán. A rém végül megperdült, és mély dörmögı hangon, mely valaha ravasz és lágy lehetett, megkérdezte:

– Miféle üzletet? – Felajánlom ezt a mőködı, csapdákat nem tartalmazó tőzgolyós

varázspálcát… Azun szünetet tartott; a gazneth vörös szeme szikrát vetett. – …Vangerdahast holléte ellenében. Figyelmeztetlek, hogy csak

pontos meghatározásokat fogadok el, és elvárom, hogy az útban lévı ırszörnyekrıl és csapdákról is kimerítıen tájékoztass.

Lutax arca mintha megfagyott volna. Sokáig guggolt töprengve a ketrecében, sokkal tovább, mint azt a körülöttük álló emberek szerették volna. A király és a gazneth azonban szoborként várakozott, türelmesen, nyugodtan. Végül a kopasz fej megmoccant, s tulajdonosa felmordult:

– Áll az alku, király. Azun közelebb lépett, majd mosolyogva megtorpant, és felmutatta a

pálcát. Még bıven kartávolságon kívül tartózkodott a gaznethtıl. Lutax szeme ismét nagyot villant. – Attól a bérctıl hét hegynyire délkelet felé van egy tanya – mutatta –,

egy hegyoldalba épített ház, egy pajta meg egy összedılt istálló. A ház és

az istálló közt egy kutat találsz, annak mélyén fekszik a becses varázslód, megkötözve, megbéklyózva, vizesen, de biztonságban. Nem tud beszélni, nem lát, nem mozdíthatja a kezét, és a vállára két győrőt erısítettünk, amelynél fogva egy gazneth… vagy esetleg a királyi hadsereg, kötéllel, kampóval felvértezve, kihúzhatja onnét. Jól érzi magát, bár azt hiszem, nem túl vidám.

– Csapdák? – Nincsenek… hacsak nem tekintjük csapdának a fedett, jelzetlen

kutat. Nem hinném, hogy javítana a kedélyállapotán, ha egy Bíbor Sárkány teljes páncélzatban a nyakába zuhanna.

– Ez minden, amit tudnom kell? – Ami az üzletünket illeti, igen. Add hát a pálcát, ha a királyoknak még

számít a becsületük. – A királyoknak még számít – mondta Azun szárazon, és kihúzta a

vaspöcköt, mely a reteszt tartotta. Meglepı erıvel feltolta a ketrec ajtaját, és bedobta a pálcát.

A gazneth még a levegıben elkapta, s ujjongva felbömbölt. Aztán napot ostromló kígyóként a levegıbe emelkedett. Szárnya izgatottan csapkodott, miközben kék villámok cikáztak a pálca felszínén, majd a pálca felragyogott, s az energia visszaáramlott Lutax immáron üres kezébe.

– Nem felejtettem még el a régi varázslataimat – mondta Lutax. – Elvesztettél egy pálcát, de nyertél egy meteorrajt!

Tőzgolyók viharzottak elı a gazneth szájából, s egyenest a király felé tartottak. A rém eszelıs kacagásba kezdett. Azun helyben maradt.

– Mindenki… hasra! – ordította. A kiáltása után tőzbe borult az egész hegycsúcs. Lutax hahotázva

bukfencet vetett a levegıben. – Kissé melegebb, mint amire számítottál, nem, Azun? Ha! Mekkora

bolond! Micsoda idióta! Hát ennyit érnek az Obarskyrok manapság? A gazneth még egyszer megkerülte a lángoló hegycsúcsot, s nagyot

röhögött az alant kardot rántó harcosok láttán. Aztán elrepült. Ámuló horkantások hallatszottak, amikor Cormyr királya elıjött a

lángok közül – láthatólag épen és egészségesen –, és magához rendelte az elsı lándzsalordot.

– Ne keressétek a képzeletbeli kutat, se az elhagyott tanyát… attól a bérctıl hét hegynyire délkeletre egy kıbánya van, ahol egyszer egy lovamat vesztettem el.

– Akkor hol kutassunk, fenség?

Azun a távoli gaznethre mutatott. – Okos és önhitt az a hajdani harci mágus…de még a gaznethek sem

elég elbizakodottak ahhoz, hogy ne ellenırizzék a foglyot, most, hogy kétséget ültettünk a szívükbe.

Szárazon elmosolyodott, és a kardja után nyúlt.

7 Vangerdahast felért az utolsó kanyargós lépcsısoron a nagy goblin

palota belsejében, s tudta, hogy végül bekövetkezett, amitıl tartott: elvesztette az eszét. A széles folyosót főszeres, gazdag illatok lengték be – ugyanazok a főszeres illatok, amelyek az imént becsalogatták a palota homályos elıcsarnokába. Balról furcsa, csipogó hangok ütötték meg a fülét; onnan jöttek, ahol a fekete falak egyhangúságát sandán pislákoló sárga fény törte meg. Teljesen idegenek voltak a számára a hangok, ám az illatot felismerte: nyúl. Nyárson sült nyúl.

Kitépte egy szempilláját, zsebébıl elıkotort egy adag gyantát, majd elsuttogta a láthatatlanság varázsige szavait. Keze hirtelen eltőnt, csupán a láthatatlan parancsgyőrőjének sápadt fénye világított. A mágus levette a győrőt, majd újra felhúzta, hogy véget vessen a fényvarázsnak, és megindult kúszva elıre. Bár a folyosó méretesebb volt, mint bármelyik goblin helyiség, melyet eddig életében látott, mégis szinte csak guggolva fért el benne. A goblinok építészetére inkább a vízszintes, mint a függıleges terjeszkedés volt jellemzı.

A sárga fény idomtalan ajtónyílásnak bizonyult, csálé ajtófélfákkal; ekkorra már néhány hangot is meg tudott különböztetni a csipogások közepette, és az illat még fenségesebbé, egyenesen ellenállhatatlanná vált. Nem gondolta volna, hogy elıbb-utóbb saját hasa lesz az árulója, ám a zamatok – avagy a képzelt illatok – hatására összefutott a nyál a szájában, gyomra hangosan megkordult. Félig-meddig arra számított, hogy befordul a sarkon, és egy üres szobára lel, úgyhogy csaknem visszakúszott oda, ahonnan jött… Nadrágszíja mostanra kétszeresen átérte a derekát, és egyre gyakrabban kerülgették a rosszullétek: néha annyira szédült, hogy meg sem bírt állni a lábán. Ha rá kellene ébrednie, hogy a csodálatos illat csupán a képzeletének mőve, ott helyben holtan esne össze.

De Vangerdahast természetesen nem fordult vissza. Vonzotta a zamat, s a hangok is – bármennyire idegen és furcsa hangok legyenek. Röviddel késıbb ott görnyedezett a résnyire nyitott ajtó elıtt, és megpróbált belesni a nyíláson. Odabent gyertyafényes asztalt látott, rajta tíz kövér bőzborz tetemét és több tucat varjút.

Valódinak látszott. A bőzborzokat lenyúzták, nyárson megsütötték, és saját szırükön tálalták. A madarakat hasonlóan elegánsan készítették el: tollastul aranybarnára sütötték, csırükbe hámozatlan dió került, szemük helyén ezüstös féregszerőség csillant. Vangerdahast fel nem foghatta, mi végre eszel ki az agya ilyen beteges fantazmagóriákat. Máskor egy ilyen lakomaasztalnak már a puszta látványától is rosszullét kerülgette volna, most viszont remegett a keze, és csorgott a nyála.

Az asztal körül vagy harminc goblin kuporgott, élénk színő ágyékkötıben, rövid, sápadt tunikával, derekukon bırszíjat viseltek. Zömökebbek és apróbbak voltak a hagyományos fajtársaiknál, a legmagasabb is csak három lábnyira nıtt. A goblinok szeme és bıre általában élénk sárgásvöröses színő, ezeknek viszont zöldes volt a bıre, szemük pedig olyan jég kék, mint Filfaril királynıé.

Vangerdahast ámulatára a lények legalább annyira furcsán viselkedtek, mint amennyire szokatlan volt a külsejük. Fehér ruhás pincérek álltak az asztal mögött, s idınként bronz szeletelıkésükkel levágtak egy-egy falásnyi darabot a pecsenyékbıl. Mikor valamelyik guggoló goblin rájuk csipogott, gyorsan feléje hajítottak egy-egy ízes falatot, melyet a teremtmény a szájával kapott el. Határozottan szertartás-jellege volt a jelenetnek: az asztal körül guggoló goblinok szorosan átfogták a kezükkel a térdüket, míg az étel oda nem ért hozzájuk. Ha valamelyik vendég különösen messzirıl kapott el egy falatot, esetleg háttal tette ezt, vagy a lobogó gyertyalángon keresztül, az asztaltársaság elismerıen felszisszent. Csak egyszer történt meg, hogy valamelyik goblin nem járt sikerrel – ekkor a többiek csöndben félrenéztek, a szerencsétlen teremtmény pedig lehasalt, hogy a piszkos padlóról szedje föl az ennivalót.

Annyira udvariasan viselkedtek a goblinok, hogy Vangerdahast már-már azt remélte: ha felidézi a nyelvek tudója varázst, és bemutatkozik, esetleg máris meghívják vacsorára. Mivel azonban jóval kisebb a szája a többiekénél, talán nem lesz képes elıírásosan étkezni, s igazán nem akarta a padlóról felcsipegetni a varjúhúst. Valójában soha nem gondolt rá, hogy varjút egyen, és most sem ez járt a fejében – miért is enne varjút, ha finom, egészben sült bőzborzot is kaphat? Láthatatlan kezével kinyúlt a legközelebbi pecsenye felé, s emelı mozdulatot tett.

Miközben kimondta a parancsszót, halk suhogást hallott a csigalépcsı felıl. Megperdült, s mintha gyöngyszerő szempár csillant volna a folyosó szájában. A lakomateremben a goblinok rémült csicsergésbe és horkantásba fogtak. Vangerdahast visszafordult feléjük. A bőzborz alig három lábnyira tıle lebegett a levegıben, s mennyeien illatozott. Ha ez

képzelgés, gondolta a varázsló, akkor a leggyönyörőbb képzelgés, amit életemben tapasztaltam.

A goblinok döbbent rémülettel figyelték a repülı sültet; mintha azt várták volna, hogy felbukkan egy agyaras szájú istenség, hogy egészben lenyelje. Vangerdahast nem is akart nekik csalódást okozni. Elıhúzta láthatatlan tırét, és jókora darabot lemetszett az állatból, majd mohón a szájába tömte. Az íze is valódinak tetszett. İszintén szólva soha életében nem ízlett még neki így az étel, még a suzaili mesterszakácsok fıztje sem.

A lakomatermen hangos zsibongás lett úrrá: a goblinok felugráltak, piciny vaskardok kerültek elı a piciny bronzhüvelyekbıl. Vangerdahast a zsebébe nyúlt, s egy csipet gyémántport szórt elébük. Hirtelen villódzó erıfal zárta le az ajtónyílást; az elsı goblin neki is szaladt, és visszapattant társainak hegyébe.

Vangerdahast letört egy bordát a pecsenyébıl, fényvarázst bocsátott rá, és a folyosó végébe hajította. Magas, emberszerő alak bukott le a csigalépcsı korlátja mögé, s a mágus hátán végigfutott a hideg. A lény ugyan izmosabbnak és emberibbnek látszott, mint Xanthon, ám se tunikát, se köpenyt nem látott a vállán – azt pedig pontosan tudta, hogy ez mit jelent. A gaznethek nem hordanak ruhát, mert az szinte azonnal lerothadna a testükrıl.

Egyszerre nem is ízlett már annyira a bőzborz, ám Vangerdahast erıt vett magán, és újabb falatot kapott be. Szüksége lesz az erejére.

A goblinok néhány pillanatig dörömböltek az erıfalon, aztán rájöttek, hogy így nem kapják el a láthatatlan tolvajt. Négy ırt állítottak az ajtóhoz, visszaültek a helyükre, és azonnal heves vitába bonyolódtak. Vangerdahast feszülten figyelt mindkét irányba, és egy varázsige segítségével megpróbálta kihallgatni a goblinok társalgását. Ha a gazneth a folyosó végén vár rá, jobb lesz, ha itt helyben elfogyasztja az ételt, s csak akkor száll szembe vele, mikor már visszanyerte az energiáját.

– E tolvajt fel kell kutatnunk – harákolta az egyik, egy különösen zömök egyed vörös ágyékkötıben. – Nem sétálhat szabadon a Grodd Palotában.

Vangerdahast döbbenetére a goblinok ugyanannak az ısi elf nyelvnek valami ocsmány tájszólását beszélték, amelyen Nalavara szólt hozzá.

– Csak egy görény – mondta egy másik. – Hadd vigye, aztán fulladjon meg rajta. Késıbb majd kiszagoljuk.

– Nem, késıbb már többen lesznek. – Ez a goblin nısténynek látszott, s társai tiszteletteljesen csöndben maradtak, míg beszélt. – Hát nem errıl

szólt a Vasfejő nekünk? Azt mondta, ha egy embert beengedünk, ezren jönnek majd. Ki kell szagolnunk, mielıtt a többiek megérkeznek, különben Cormanthor sorsára jut Grodd is.

– Ahogy Otka parancsolja. – Az elıbbi hím a terem hátuljában lévı ajtóra mutatott. – Ghislan, Hardy, menjetek a seregetekkel a konyhán át, húzzátok meg a jelzıharangot! Pepin és Rord, a ti szakaszotok a falhoz!

A goblinok riasztó rátermettséggel engedelmeskedtek. Pepin és Rord vagy húsz fıt győjtött maga köré, s a fal málladozó vakolatát vette célba, Ghislan és Hardy pedig eltőnt szakaszával a konyhaajtó mögött. Egyedül Otka és a fehér ruhás pincérek maradtak a terem közepén. Vangerdahast nem is sejtette, melyikük lehet hím vagy nıstény – eddig a hangjuk alapján tájékozódott, most viszont túlságosan elfoglalt volt ahhoz a goblin sereg, hogy beszéljen.

Alig a sült felénél tartott, mikor meghallotta Ghislan és Hardy csapatait a lépcsı felıl. Mivel úgy gondolta, ez a bizonyos goblin törzs túl hatékony ahhoz, hogy eljátszhasson velük, inkább becsomagolta a maradék húst a szırébe, és zsebre vágta. Aztán magára idézett egy varázst, mellyel láthatott a sötétben, és eliszkolt az ellenkezı irányba.

Az elsı keresztezıdésnél befordult egy keskeny járatba. A másik csigalépcsı felé tartott, amelyet a palota elıcsarnokának hátsó végében látott bejövetelekor. A bőzborz ólomsúlyként ült a gyomrában, bár gyanította, ez inkább annak köszönhetı, hogy régóta nem evett, nem pedig a goblinok szakácsmővészetének. Soha életében nem találkozott még efféle goblin törzzsel, amely ennyire szervezett és – a varázsló döbbenten megrázkódott – civilizált lett volna. Gondolatai visszakanyarodtak a Goblin-síkságban elszórt, elhagyott erıdökhöz, ám nem értette, hogyan kötıdhetnek a Grodd goblinok azokhoz az ısi építményekhez, melyek még Cormyr születése elıtt keletkeztek. És persze azt sem értette, miért nem vette észre eddig Otkát és bandáját, ha egyszer itt élnek a goblin palotában. S ennek a két rejtélynek, töprengett tovább, valószínőleg több köze van Vörös Nalavarauthatorylhoz, mint szeretném.

Végre elérte a lépcsıhöz vezetı folyosót, ám annak a végén vöröses, izmos árny kuporgott a lépcsık tetején. Feje és teste határozottan emberi volt, gyöngyszeme azonban ugyanolyan halovány fénnyel izzott, mint Cormeril Xanthoné meg a többi gaznethé. Emellett az alak határozottan meztelen volt; a borzborda felé tekingetett, amelyet Vangerdahast nem sokkal azelıtt fénybe burkolt. Bár a varázslat óta néhány perc telt el csupán, a mágiából mindössze halovány, sárgás pislákolás maradt.

Vangerdahast némán káromkodott. Halk böffenéssel visszavonult a folyosóról. Máris erısebbnek érezte magát – annyira azonban még nem tért vissza az ereje, hogy szembeszállhasson a gaznethtel. Jobb lesz, ha inkább a goblinokkal próbálkozik.

Már majdnem a palota kijáratánál járt, mikor goblin sziszegést hallott a következı keresztezıdésbıl. Csendesen visszahátrált, és egy másik járatot választott. Ez volt eddig a legszőkebb folyosó – alig fért át rajta négykézláb. Még akkor sem bírt volna megfordulni, ha az élete múlt volna rajta. Mögötte üldözıi végignyargaltak a fıfolyosón. Mikor egyikük sem rikoltott fel, Vangerdahast megkönnyebbülten felsóhajtott, és a válla fölött hátrapillantva várta, hogy az utolsó goblin is elhaladjon mögötte.

Korai volt az öröme. Majdnem elvonult már a sereg, ám egy goblin megállt, bekukucskált a járatba, és izgatott csipogásban tört ki. Vangerdahast elszoruló szívvel nyújtogatta a nyakát, hogy a hátát szemügyre vehesse. Ahol pusztán csak sötétséget kellett volna látnia, most kék foltok voltak. Mint minden mágia Grodd városában, a láthatatlanság varázs is idı elıtt véget ért.

Elıvette tőzgolyós pálcáját, ám aztán szörnyő gondolata támadt. Ha a mágiája nem tart addig, míg tartania kell (és nem tartott), az talán azt jelenti, hogy valami elszívja. Ha az történik tehát, amitıl tart, más sem hiányozna, minthogy varázsnyilakat lövöldözzön agyba-fıbe. Lám, végre az agya is mőködésbe lendült, most, hogy evett valamit. Visszadugta a pálcát a köpenyébe, és nekilódult elıre, olyan gyorsan, ahogy csak a keze és a térde bírta.

A goblinok persze hamar behozták az elınyét. Vangerdahast mérlegelte, hogy vaskardok élén szeretné-e végezni, vagy újra megkockáztasson valami mágiát. Egy kıfal varázslat mellett döntött. A goblinok fejjel nekirohantak az akadálynak, aztán más útvonal után néztek.

Sokkal jobban ismerték a terepet, mint Vangerdahast. A varázsló épp csak elérte a palota homlokzati oldalán nyíló apró erkélyt, mikor az elsı kis harcos felbukkant a háta mögött. Csaknem vesén szúrta a mágust, aki gondolkodás nélkül levetette magát a sötétségbe.

Éles fájdalmat érzett, mikor a viharkabát mágiája mőködésbe lépett, és tollpihe könnyőséggel vitorlázott le a mélybe. Lassan ereszkedett alá, biztos volt benne, hogy a goblinoknál nem látott számszeríjat. Aztán felfordult a gyomra, mikor zuhanása gyorsabb ütemre váltott.

Megdörzsölte parancsgyőrőjét.

– Királyi fény! – közölte. Bíbor ragyogás kelt életre Vangerdahast körül. Rögtön látszott, hogy

nem csupán gyorsabban zuhan, hanem el is távolodik a Grodd Palotától. Estében megfordult a központi tér felé, s alaposan megdöbbent, mikor Nalavara szemével találta magát szemközt. Az óriási látószerv lassan pislantott – még mindig nagyon hasonlított ahhoz a sötét medencéhez, amelyen át Xanthon elmenekült.

Ekkor végképp csıdöt mondott a varázslat. Vangerdahast nekivágódott a talajnak, alaposan megütötte magát, de rögtön feltérdelt, és egyenest Nalavara hüllı-állkapcsába bámult. Még a fejét rázta, hogy kitisztuljanak a gondolatai, amikor Nalavara újabb két pikkelyét húzta ki a földbıl. A varázsló azonnal rájött, hogy helyesen következtetett rá, mi történik a mágiájával.

– Hárpia! – ordított rá. Világéletében utálta, ha kihasználták. – Inkább a pokolban végzem, minthogy kiszabadítsalak!

– Ahogy gondolod – szisszent elı a gız Nalavara torkából. – De én a helyedben megfontolnám azt a kívánságot. Ne feledd a győrőt. İrjítı csipogás támadt a Grodd Palota bejáratánál. Vangerdahast

fölnézett. Egy csapat goblin özönlött le a lépcsıkön. A varázsló talpra ugrott, de mikor megfordult, hogy elfusson, túlságosan fájtak a bordái, túl fáradt volt a lába.

– Még épen és egészségesen is túl öreg vagy ehhez a kalandhoz – kuncogta Nalavara. Feje a magasba lendült, szarva mély árkokat szántott a fekete, szivacsos mennyezetbe. – Csak annyi választásod van, amennyit elmondtam: meghalhatsz a goblinjaim kezétıl, vagy felveheted a vaskoronát, és uralkodhatsz a nevemben.

Vangerdahast elnézett a palota felé. Nalavarának igaza volt. A goblinok egy része már félig leért a lépcsın, vagy százan lehettek mögöttük. Persze nem okozott volna gondot neki, hogy mind egy szálig kiirtsa ıket – ám ehhez mágiát kellett volna alkalmaznia, s maga is látta, mit jelentene az Nalavarának. A sárkány feje már kiszabadult, s minden egyes varázslattal közelebb kerülne a céljához.

Akkor már jobb meghalni – ám ha a goblinok elfogják, a mágiája is az övék lesz, azaz Nalavaráé. Az összes pálca, győrő, amulett, melyet rejtett zsebeiben hord… nem beszélve magáról a viharkabátról és az apró varázskönyvérıl, melyet mágiával zsugorított össze, s csak akkor adta vissza eredeti alakját, mikor olvasni akarta. Ha most meghalna, Nalavarának azonnal a kezébe kerülne a kiszabaduláshoz szükséges mágiamennyiség.

Arra természetesen nem is gondolt, hogy a koronát válassza. Még ha Nalavara nem is ültetett némi sárkánybőbájt a diadémba, ezzel mindenképp alárendelné magát a sárkánynak, s jól tudta: a szörny ki is csikarná belıle az engedelmességet. Így viszont csak egy választása maradt.

A goblinok elérték a lépcsı alját, s megrohamozták a teret. Vangerdahast elıhúzott egy galambtollat a köpenyébıl, és földobta a levegıbe.

– Ennyi! – fogadkozott, és elvakkantotta a repülés varázslat igéit. – Ez az utolsó darabka mágia, amit tılem kapsz!

8 – Megsérültél, fenség? – hangzott minden irányból. Aggódó arcú

katonák emelték fel kardjukat. Azun örömtelen mosolyt villantott rájuk. – Nem, feltéve, hogy még mindig követnek az embereim – mondta. –

Lányom, választottál? – İk lesznek azok, akik itt állnak mögöttem – mutatott körbe Alusair.

Csapata egy testes kardlordból, egy lándzsalordból, egy harci mágusból, tucatnyi nemesi fegyveresbıl és Bíbor Sárkányból, no meg Dombostél és Tolon urakból állt.

– Hagyunk itt parancsnokot? – kérdezte Cormyr királya, a hegycsúcsokon szétszórt hadseregre bökve.

Alusair olyan pillantást vetett apjára, melyet mások „sötét tekintetnek” bélyegeztek volna.

Azun rávigyorgott, majd visszafordult, figyelte, amint a gazneth, a harci mágusok egykori vezetıje eltőnik a láthatár mögött.

– Akkor indulás! – mondta nyugodtan. – Befogjátok az elszökött fekete szárnyast? – kérdezte izgatottan egy

kardkapitány. – Vigyetek engem is! A király hátraperdült. – Nem lehet, hőséges fegyveresem. Erre az útra csupán néhány

emberre van szükségünk. A gazneth nem szökött meg… mi engedtük el, hátha elvezet minket a fészkéhez.

– De… hiszen eltőnt, már nem is látom! – A trükk a királyi fıvarázslótól származik – magyarázta a király, s

felemelte a hangját, hogy minél többen hallhassák. – Varázsos porral szórtam be a pálcát, melyet a gazneth elvitt. Néhány napig követhetjük a nyomát… de remélem, erre nem lesz szükség. Várjatok, míg visszatérünk, de ne habozzatok, ha a csata miatt tovább kellene állnotok. Indulás!

S a kis csapat szó nélkül nekilódult, hatalmas, óvó pajzsként követte a királyt. Azun biztosan haladt a gazneth nyomában, habozás nélkül vezette pöttömnyi seregét egy sziklás kaptató felé.

– Szerinted orkokba botlunk? – morogta egy Bíbor Sárkány a társának.

– Minden bizonnyal – felelte az idısebb katona, és megpaskolta a kardját. – İszintén szólva, én számítok rájuk.

– Miért van az – tette föl a költıinek szánt kérdést Vasokker lándzsalord –, hogy a harc nagy részét üldözéssel töltjük, hogy kardélre hányjunk valamit, amit el sem érünk… s amelynek legyızése talán bıven meghaladja a hatalmunkat?

– Mert ez nem csupán harc – felelte a harci mágus csendesen –, ez maga az élet.

Lopakodó árnyak – talán ork felderítık – kúsztak ki a sziklák biztonságából, s futottak el elılük, ahogy a király végigvezette seregét a hegyeken át. A talajt errefelé nyaktörı víznyelık és hegyes sziklák szabdalták, köpenye csenevész fácskákból állt. Néhány mérföldnyire járhattak csak a fı hadtesttıl, mégis mintha királyságokra távolodtak volna el. A kietlen vidék egy birkakoponyától eltekintve úgy festett, mintha soha senki sem tapodta volna a földjét.

Éles rikoltás harsant az elıttük lévı csúcsról, mikor áttörtek egy tövisesen a késélnyi hegygerinc felé.

– İrszem! – suttogta Alusair figyelmeztetıen. – Mindenki hasra! Vigyázzatok a nyilakkal!

Valóban ellenfelekre bukkantak, mikor elérték a hegytetıt. Közönyös pofájú, széles vállú orkok vonala fogadta ıket, fekete bırvértben, viseltes fejszékkel, kardokkal.

– Támadás! Ha meghalljátok a kürtszót, vonuljatok vissza! – adta ki a parancsot Alusair. Az emberek tétován a királyra néztek. Az bólintott, és az Acélhercegnıre mutatott, mire a katonák fejet hajtottak, és elıhúzták fegyvereiket.

Rövid, heves csata kezdıdött. A király emberei igyekeztek egymás közelében maradni, hogy ketten-hárman jussanak egy orkra. Mivel mind a király, mind a hercegnı biztonságára gondolniuk kellett, nem értek rá a „lovagias” küzdelemre. Kér sárkány hullott el, mielıtt Alusair megfújta volna a kürtjét. A cormyriak visszavonultak, kétszer annyi haldokló orkot hagytak hátra a legyek örömére.

– Láttad…? – zihálta a lándzsalord. – Még nem – vágta rá az Acélhercegnı –, de figyelem ıket. – Tucatnyi

ork sietett föl a domboldalon, hogy a túlélık védelmére keljen. – Ha még többen vannak, nyilván azt akarják, hogy támadjunk. Nem láttam, hogy küldöncöket menesztettek volna segítségért.

A király biccentett. – Tehát indulás elıre, egyenest a fenevad torkába! – jelentette ki. –

Unom, hogy folyton bújócskáznom kell a hegyek közt, és arra várnom, hogy ellenfelek támadjanak rám, melyek látszólag a semmibıl bukkannak elı. Rég eljött az ideje, hogy lecsapjunk rájuk.

A körülötte állók bólogattak. Az Acélhercegnı felemelte a kezét. – Felkészültetek? – kérdezte. Néhány lélegzetnyi idı múlva széles ívben meglengette a karját. – Akkor indulás, elıre! Füstként olvadt szét az orkok sorfala, ahogy megostromolták ıket.

Áttörtek egy alacsony bozótoson, s fölértek a hegytetıre. Mély, kerek völgy látványa köszöntötte ıket; alant egy agyagerıd állt, melyhez hasonlót többet is láttak már a közelmúltban.

– Az istenekre! – szitkozódott az egyik katona. – Hogy lehet, hogy ilyesmik épülnek a földünkön, s mi nem is tudunk róluk?

– Erıd! – kiáltott fel egy másik hitetlenkedve. – Egy átkozott disznófejő bástya!

Orkok százai szorgoskodtak a domboldalon és a sártorony spirális földsáncán. Lehetetlen volt megállapítani, hogy a kastély tegnap épült-e, vagy netán vénebb a királynál is.

– Valamelyikıtök járt már errefelé? – tudakolta Azun. Nyugtalan csönd felelt a kérdésére. Végül a lánya felmordult. – Nem mindegy? Tudjuk, mi a teendı. S mintegy szavaira válaszképpen a toronyból felbukkant a gazneth,

valaha Lutax, a harci mágus; lustán körözött a torony körül, majd eltőnt az egyik íves ablakon át. Mintha gúnyolódott volna rajtuk.

– Nem tetszik nekem ez a sártorony – közölte a király egyenesen. – Ám a gaznethek fészkét kerestük, s fészket is találtunk. Elı a kardokkal, Cormyrért!

– Cormyrért! – felelték a többiek rekedten. Azzal a pöttömnyi sereg lebukdácsolt a lejtın; acél csattant acélon, s az

öldöklés folytatódott.

9 Újabban hagyományos reggelnek számított a mostani az arabeli palota

udvarában. A falakat megremegtette a halottaskocsik zaja, füstcsíkok gomolyogtak a levegıben, mert a város szélén vad tüzek égtek mindenütt, a közelben katonák gyakorlatoztak, az északról fenyegetı orkok miatt. A leeresztett kapurostély mögött asszonyok könyörögtek alamizsnáért éhezı gyermekeik számára, eszelıs vénemberek hirdették a világvégét, és légyrajok zümmögtek az élelmet szállító szekerek körül, amely megromlott, mielıtt szétoszthatták volna. Ha a gaznethek folytatják a pusztítást, gondolta Tanalasta, akkor a birodalomból a Magas úttól északra nem marad más, csak kiégett, kopár pusztaság.

Nagy nehezen elszakadt a keserő látványtól, és a kíséretéhez fordult. Az ırök, varázslók s egyéb társaik hátán mindössze egyetlen hátizsák himbálódzott, és még Tanalasta és Filfaril királynı is csupán egyetlen ládába csomagolta személyes holmiját.

– Felkészültetek? – Mikor választ nem kapott, Tanalasta odabólintott Vándorkürt Korvarnak. – Indulhattok.

– Ahogy parancsolod, hercegnı – hajolt meg az acélos tekintető katona mereven (szinte sértıdötten, gondolta Tanalasta). Két harci mágus várt a férfi utasítására, négy-négy jól megtermett Bíbor Sárkány társaságában. A harcosok kezében meztelen kard csillant. – Indulhattok – mondta nekik. – Százig számolunk, aztán utánatok megyünk.

A varázslók kiejtették a mágikus parancsszót, s hangos pukkanás kíséretében eltőntek, magukkal vitték a nyolc sárkányharcost is. Korvar lassan, hangosan számolni kezdett, hogy a maradék társaság minden tagja hallotta a szavait. Filfaril odahajolt a lányához.

– Tudod, hogyan fest ez a külsı szemlélık számára, kedvesem. – Sajnos ezen nem tudok segíteni – felelte Tanalasta. – Amit keresek,

csak Suzailban találom meg. – Az emberek azt fogják hinni, biztonságba menekülünk – folytatta

Filfaril –, és ez aligha növeli majd az önbizalmukat. – De az enyémet talán igen – mondta Tanalasta. – Xanthont már értjük,

de mi lesz a többi gaznethtel? Az arabeli könyvtárakban nem találom meg a választ. Hogyha meg akarjuk állítani ıket, vissza kell térnem a királyi

feljegyzésekhez. – És vajon miért segít rajtunk, ha tudjuk, miért fordítottak hátat

Cormyrnak ezek az árulók? – kérdezte Filfaril egyenesen. – Te is tudod, miért. Hiszen már elmondtam, mi történt Xanthonnal,

mikor megtudta, hogy férjhez mentem Rowenhez. – Tanalasta lehalkította a hangját. Filfarillal közösen úgy döntöttek, ráveszik majd Azunt, hogy ı jelentse be a házasságot, mintha beleegyezett volna. – Az pedig, hogy a többi gazneth miért árulta el az országot, mindössze kutatás kérdése… a kutatás pedig az én erısségem.

– Ne feledd, hogy te egyben Cormyr jelképe is vagy – figyelmeztette Filfaril. – Ha az emberek úgy látják, menekülünk, el fogják veszteni a reményt.

– Akkor maradj itt, hogy lelket önthess beléjük, anyám – mondta a lány. – Én azonban azt teszem, ami Cormyr javát szolgálja.

Korvar már kilencvennél tartott. Látványos Sarmon lépett a hátuk mögé, és a karját nyújtotta. Tanalasta belekarolt a varázslóba, majd kérdın anyjára pillantott.

– Jövök én is – sóhajtotta Filfaril. – Ha azt a látszatot kelteném, hogy bátrabb vagyok, mint te, azzal neked ártanék… s elegem van abból, hogy aláássam a tekintélyedet.

– Száz! – jelentette ki Korvar. Sarmon kiejtette a bővigét, Tanalasta gyomra pedig a mellkasába

emelkedett. Hatalmába kerítette az idıtlen, zsibbasztó, színtelen zuhanás, ahol csupán a mágus kezét érezte a derekán, s a nyomasztó csöndet a fülében. Aztán hirtelen máshol termett, egy másik udvarban állt. Pislogott, hogy megszabaduljon a teleportálás utóhatásaitól, és kitalálja, hová került.

Tompa fegyvercsattogás visszhangzott végig a falakon, a levegı a csata bőzét hozta magával. Lába alatt szabálytalan idıközönként megremegett a föld; páncélba öltözött emberek és fekete alakok mozogtak minden irányba. Sarmon egy csata kellıs közepébe teleportálta ıket, a pokol tudja, miért.

Sötét árny cikázott feléje a levegıben, s Tanalasta megpillantotta az ismerıs, fekete szárnyas alakot. A lény aszott karja végén ébenszínő karmok villogtak, csont sovány teste, meztelen melle körül kócos fekete hajzuhatag örvénylett, skarlátszín szeme lángot vetett.

– Csapda! – ordította Vándorkürt Korvar. A katona páncélozott teste keményen nekicsapódott, úgyhogy

Tanalasta hátraesett Sarmon és Filfaril karjába; mindhárman a földön

kötöttek ki. Egyszerre a hercegnı rájött, hol is kellene lenniük. A suzaili palota belsı udvarába készültek, de Sarmon alighanem elrontotta a varázslatot, és az északon dúló iszonyatos csaták egyikébe hozta ıket.

Hangos pendülésre lett figyelmes: a gazneth karmos keze megragadta Korvar páncélját, és levonszolta a lányról. Furcsa, hogy a parancsnok mágusa is ugyanígy elrontotta a varázslatát, gondolta a hercegnı, miközben legurult az emberkupacról. Lecibálta Sarmont anyjáról, és odatolta a férfit Korvarhoz.

– Segíts a parancsnoknak! – utasította. A gazneth közben végigvonszolta Korvart a kockaköves udvaron. A

katona valahogy elıhúzta vaskardját, s püfölni kezdte vele a szörnyet. – És Sarmon… ezt a varázslatot ne rontsd el! – tette hozzá Tanalasta,

aki nem rejtette véka alá a mérgét. Éles hangjára a mágus felvonta a szemöldökét, aztán elıhúzott valamit

a viharkabátjából, és Korvar felé hajította. Ahogy belefogott az igébe, ismerıs zümmögés hallatszott Tanalasta háta mögül. Megperdült: darazsak és legyek gomolyogtak a Sárkányvár csúcsa körül, mely a suzaili palota belsı fala mellett állt.

A hercegnı még épp emésztette azt a felismerést, hogy mégiscsak jó helyre érkeztek, mikor a zümmögı felhıbıl Cormeril Xanthon langaléta alakja emelkedett ki, s nekiesett a királyi testırségnek. A szörny tíz lábnyi hosszú alabárdot forgatott mindkét kezében, oly gyorsan, hogy messzirıl szinte szélmalomra emlékeztetett. A sárkányok hısiesen védekeztek, belapultak bíbor pajzsuk mögé, és megrohamozták a gaznethet, hogy felnyársalják vaskardjukra, de nem bírtak a gyors teremtménnyel. Xanthon egyiket a másik után visszaverte, rendületlenül tört elıre a királyi hercegnı irányába.

Filfaril megragadta Tanalasta karját, és az ellenkezı irányba húzta, követte Alaphondart, Owdent és egy fél tucat sárkányt a Bíbor Laktanya irányába. Menekülésüknek hirtelen vége szakadt, mikor egy pókhasú, piszkos szakállú gazneth toppant elébük az égbıl, és elzárta az útjukat. A szörny Filfaril királynıre szegezte skarlát tekintetét, majd heves szárnycsapásokkal utat tört magának a harcedzett sárkányok között, mintha csak kisgyermekek lennének.

– Boldovar – suttogta Filfaril oly halkan, hogy csak a lánya hallotta. – Nem!

– Hőtlen szajha! – sziszegte vigyorogva Boldovar, vörös nyelve kicsapódott a szájából. – Ezt imádom ebben a nıben!

A királynı elhátrált, megfordult, és már szaladt volna, de Tanalasta

elkapta a karját. Owden elırelépett, szilárdan megvetette a lábát a királynı és kínzója között. Boldovar gúnyosan felhorkant, és kiterjesztette szárnyát. Ahelyett, hogy vasbuzogányát húzta volna elı, az aratásmester levette nyakából a szent virág jelképet, és a gazneth orra elé tartotta.

– A Földanya nevében térj vissza a sírodba, és add át testedet a termıföldnek!

Boldovar szeme tüzesen felizzott. Reszketve szitkozódott, s úgy beharapta szája szélét, hogy kiserkent ocsmány vére. Ám aztán elfordult a szent jelképtıl, és megpróbálta megkerülni a kis csapatot – nem Filfaril, hanem Tanalasta felé. Owden útját állta, és még közelebb nyomta a gaznethhez a jelképet.

– Owden, ne légy bolond! Tanalasta elkapta a pap csuklyáját, majd visszanézett az elsı gazneth

irányába. A lény térdig állt a fetrengı sárkányok között, de nem tudott továbbmenni. Három harcos állta útját, kiknek páncélját és vas alabárdját hirtelen narancsszínőre festette a rozsda. A gazneth lábát mágikus aranylánc verte béklyóba; annak másik végén koros varázsló kuporgott, aki feltőnıen hasonlított Látványos Sarmonhoz. Egyik karja eltőnt a kockakövek alatt, s az öregúr bosszúsan felkiáltott, mikor a gazneth ismét rángatni kezdte a láncot.

Korvarnak nyomát sem látta, hacsak nem ı álcázta magát zöld kolibrinek. A madár ide-oda röpködött, láthatólag az volt a szándéka, hogy kiszúrja csırével a gazneth vörös szemét. Még mindig ı járt a legnagyobb sikerrel mindannyiuk közül. Minden egyes találat után felvisított a szörnyeteg, hatalmával meggyógyította sérült szemét, majd ırült csapkodásokkal megpróbálta levadászni a madarat az égbıl. Az azonban még a sötét démonnál is gyorsabb volt. Félreröppent, elhajolt, aztán újra támadásba lendült.

Egy felhınyi rovar érkezett zümmögve; vidáman csipkedték a harcolókat. Tanalasta hátranézett. Látta, hogy Xanthon alig öt lépésnyire áll tıle, s már az utolsó két testırnél tart. Mögötte az ırség is elızúdult a palotából, de Tanalasta tudta, hogy nem érnek oda hozzá idıben. Most már Boldovar is feléje tartott, aki pedig majdnem egy tíznapig fogságban tartotta Filfarilt, és eszelısségében a saját királynıjének vélte. Tanalastáért jöttek tehát. A hercegnı köpenyének rejtett zsebe felé tapogatózott…

…aztán mást gondolt. Megperdült, farkasszemet nézett Xanthonnal. Kétségbe ejtette, hogy itt találja a szörnyet, ereje teljében, vagy talán még

erısebben. A gazneth szárnya már akkorára nıtt, hogy a hegye kilátszott a háta mögül. Ha a hercegnı elmélete a gaznethekkel kapcsolatban igaz lenne, Xanthonnak most ugyanolyan gyöngén kellene kinéznie, mint az erıdben, amikor elmenekült Sarmon elıl. Tanalasta azonban nem vetette el az ötletet. Ha rossz az elgondolása, legalább rá akar jönni, miért.

Xanthon egy alabárddal elkapta az egyik testır vaskardját, s megcsavarta a fegyvert, hogy kiránthassa a kardot ellenfele markából. Tanalasta gıgösen felszegte az állát, és megindult a küzdelem felé. Anyját kitartóan vonszolta maga után, és nem törıdött az arcába csípı legyekkel, darazsakkal.

– Mi ütött beléd, testvér? – kiáltotta Xanthonnak. – Hát nem elég neked, hogy egy Cormeril kerül a trónra?

Xanthon alabárdja megdermedt, s a harcos kihúzhatta kardját a csapdából.

– Ne emlegess trónokat, te cafka! Ugyanannyira mentél férjhez Rowenhez, mint annak idején Aunadarhoz.

– Hát mégsem igaz? – sikoltott fel örömtelien Filfaril. Kirántotta kezét lánya tenyerébıl, és a szívére szorította. – Az Úrnı szent fonatára, ez aztán a jó hír! Nem is tudtam, hogyan magyarázzam meg a királynak. Gondold csak el! Egy Cormeril, mint királyi férj! Mit szólnának az Ezüstkardok?

Xanthon skarlát írisze megvillant. – Hát elmondta? – zihálta. Annyira megzavarta a beszélgetés, hogy

alig bírta hárítani a következı két támadást. – Akkor hát igaz? – Remélem, nem! – Filfaril közelebb lépett. – Ha mégis, hát csapj le

rám, vess véget szégyenemnek! A gazneth arcáról elszökött az árnyék, szeme most már emberi

győlölettıl csillogott, mint annak idején, a Goblin-hegyen. A lány elkapta anyja karját, és visszarántotta; tartott tıle, hogy a királynı viselkedése nem minden ízében színészkedés.

– Ebbıl elég, anyám! – Valóban eleget tapasztalt ahhoz, hogy világosan lásson… sıt kicsit többet is lásson a kelleténél. Megtaszajtotta Alaphondart Owden felé, aki még mindig Boldovarral küzdött, aztán elfordult Xanthontól, és belenyúlt a viharkabát rejtett zsebébe. – Odabent folytatjuk a beszélgetést a lakosztályomban.

Fekete ajtó nyílt meg elıtte, s Tanalasta belépett rajta, anyját húzta maga után. Elragadta az idıtlen zuhanás, s a következı pillanatban a termeiben találta magát, csak azt nem tudta, miért szédeleg ennyire, és miért szorongatja a királynı kezét. Egy másodperccel késıbb Alaphondar

és Owden is megjelent a sarkukban, Tanalasta pedig meghallotta kintrıl a csatazajt, s azonnal visszatért az emlékezete.

Kinyitotta az elıtérbe vezetı ajtót. – İrség! – kiáltott ki. – Riadó! – Hozzatok vasat! – tette hozzá Filfaril. – Gaznethünk van! Tanalasta akarata ellenére elmosolyodott, mikor meghallotta a

csarnokon végigvisszhangzó rémült kiáltásokat. Bár már több mint egy éve nem járt itthon, jól esett látnia, hogy néhány dolog soha nem változik. Egy ideig hallgatta, hogy a meglepett ırök megtanácskozzák a visszatértét, aztán visszafordult anyjához.

– Remélem, csak Xanthon kedvéért pózoltál – mondta neki. Filfaril mézédesen visszamosolygott. – Hát persze, drágám. Nem is lehetnék boldogabb. Azzal a választ meg sem várva, átvágott a szobán, és kikémlelt a

vaskos függöny mögül. Tanalasta szorosan követte, és az ablak másik oldalán helyezkedett el. Odakint az udvarban Boldovar és a másik szárnyas gazneth (aki csak Obarskyr Suzara vagy talán Merendil úrnı lehetett, hiszen több nı nem volt a szörnyek között) már felemelkedett a levegıbe. Mivel a szárnya még nem nıtt elég nagyra ahhoz, hogy megtarthassa a súlyát a levegıben, Cormeril Xanthon a külsı falon mászott fölfelé, mint valami hatalmas pók. A férfi ismét visszanyerte gazneth-külsejét.

A hercegnı kétségbeesetten megrázta a fejét, és visszalépett a szobába. – Most nekem kell bocsánatot kérnem tıled – mondta anyjának. – Úgy

látszik, tévedtem. – Te… ugyan miért? – Filfaril leeresztette a függönyt, és kétkedve

meredt lányára. – Nem tudom elhinni! – Nem is kell, ugyanis igaza van – lépett oda Alaphondar a két nı

közé, s óvatosan kikukucskált a függönyrésen. – Ha tévedett volna, aligha állítanának a gaznethek ilyen csapdát neki.

– Csapdát? – ismételte Owden. Jelentıségteljes pillantást váltottak Alaphondarral, majd a pap Tanalastára nézett. – Nem lehet, hogy valami más korbácsolta föl a kedélyeket?

– Nem hinném – vágta rá sietısen Tanalasta. Bár már nem kételkedett benne, hogy a gyermek átvészelte a megpróbáltatásokat, még mindig nem beszélt róla az anyjának… Egyrészt fogalma sem volt róla, mit szólna hozzá a királynı, másrészt azzal is védelmezni akarta a gyermeket, hogy ameddig lehet, titokban tartja terhességét. – Ám még korai lenne, ha vállon veregetnénk magunkat. Most már kétszer legyengítettük Xanthont,

de mind a kétszer magához tért… méghozzá elég hamar! Nem hiszem, hogy az elméletem alkalmas a gaznethek elpusztítására.

– Még nem, de kezdetnek jó – kötötte az ebet a karóhoz Alaphondar –, mert ha nem, miért aggódnának miatta?

Filfaril felvonta a szemöldökét. – Szerintem még érdekesebb az a kérdés, hogy egyáltalán miért

aggódnak? Owden és Alaphondar a homlokát ráncolta, Tanalasta viszont jobban

hozzászokott már anyja ravasz politikus gondolkodásmódjához, és hamarabb megértette, mire akar kilyukadni.

– És az, hogy miért vártak ránk – tette hozzá. Alaphondarnak leesett az álla. – Oghma örökkévaló pennájára! Csupán Owden, aki nem volt jártas az udvari intrikák terén, nézett

továbbra is értetlenül. – Ennyire okosak volnának? – hápogta. – Kitalálják, hogy Suzailba

készülünk, és még azt is, hogy mikor… Tanalasta megpaskolta a combját. – Nem kitalálták, Owden. Valaki kémkedik nekik.

10 Fürge goblin sereg menetelésének tompa zaja visszhangzott végig a

kanyargós ösvényen. Vangerdahast elfújta a gyertyát, amely mellett a varázskönyvét tanulmányozta. A goblinok ütemesen fecsegtek magas hangjukon, s tenyérrel verték a mellvértjüket, hogy mások azt higgyék: többen vannak, mint valójában. A hangok határozottan a mágus felé tartottak. Vangerdahast becsukta a könyvét és összezsugorította, majd becsúsztatta köpenyének zsebébe.

A gyertyafény nélkül a világ fekete sötétségbe burkolódzott, mintha egy kriptában lenne. Valahol a feje fölött, egy karnyújtásnyira ott terpeszkedett a szivacsos barlangtetı, akár egy penészes koporsófedél. Az egyetlen nyílást a keskeny, harmadik emeleti ablak szolgáltatta, ahol durván megmunkált függıágyát állította föl, s az ablak is egy falatnyi szobába vezetett, ahol alig nyújthatta ki a karját.

Vangerdahast hasra fordult, fölkészült rá, hogy varázslatot eresszen az alant húzódó koromsötétbe. Nem hitte viszont, hogy szükség lesz rá. Már csaknem száz ırjárat vonult el alatta, s a riadóhoz legközelebb álló hang, melyet eddig hallott, egy goblin tüsszentés volt. Tudta, hogy ez elıbb-utóbb megváltozik. Minden alkalommal, mikor felébredt, mintha egyre több és több grodd lézengett volna a városban. A teremtmények a semmibıl bukkantak föl, s rögtön ügyes-bajos dolguk után siettek, mintha mindvégig ott éltek volna. Vangerdahast már másodszorra kényszerült arra, hogy új rejtekhely után nézzen a központi tértıl távolabb, mivel a szomszédos épületek hirtelen benépesültek.

És bár megfogadta magában, hogy abbahagyja a varázslást, néha-néha mégis kénytelen volt, mikor a goblinok rajtakapták, hogy élelmet lop, vagy megtölti kulacsát. Egyszer pedig némi bőbáj segítségével kihallgatta üldözıit, akik tolmácsolták egymásnak a „Vasfejő” parancsát, miszerint el kell kapniuk az embert és a győrőjét. Vangerdahast biztosnak vélte, hogy Nalavaráról van szó, s hogy a győrővel pedig az ı kívánsággyőrőjére céloznak, csak azt nem értette, miért.

Az elsı találkozásukkor Nalavara megpróbálta csellel rávenni, hogy kívánja tele goblinokkal az akkor még üres várost – holott láthatólag a győrő nélkül is végrehajtotta ezt a feladatot. Csak azt akarta elérni, hogy

Vangerdahast használjon el egy kívánságot, bármire, hogy ı aztán magába szívhassa a nagy hatalmú varázslat mágiáját, és kiszabaduljon? Vagy meg akarta akadályozni, hogy Vangerdahast hazakívánja magát… vagy esetleg Nalavara létezését törölje el? Vangerdahast törte és törte rajta a fejét – sok más dolga nem lévén –, de nem jutott semmilyen elhatározásra. Lassan attól félt, elıbb-utóbb kénytelen lesz kipróbálni valamelyik variációt, hogy megtudja az igazságot. Ez persze csak az utolsó lehetıségként jöhet számításba, tekintve, hogy igen nagy árat fizet majd, ha rosszul tippel.

Alighogy elhalkult az elsı csapat lépteinek zaja, máris újra lábdobogást hallott. A varázsló figyelmesen hallgatózott, s rájött, hogy számos osztag közeledik feléje. Ez már nem felderítı csoport, hanem egy egész hadsereg! Vangerdahast elıhúzott egy agátot a zsebébıl, és a szeméhez tartotta, majd kimondta a bővszót, hogy láthasson a sötétben. Fogalma sem volt róla, mennyire közel járhat Nalavara a szabadsághoz – minden alkalommal, mikor a központi tér közelébe merészkedett, egy seregnyi goblinnal találta szembe magát, s még több mágiát kellett elvesztegetnie arra, hogy elmeneküljön –, ámde valami fontos dolog volt készülıben, s neki rá kellett jönnie, mi az.

Mire Vangerdahast befejezte a varázslatot, már a második goblin horda is elvonult alatta az ösvényen, s eltőnt a sarok mögött. Nem kellett sokáig várnia a harmadikra. A varázslat segítségével most nem a fényt érzékelte, hanem az eleven lények körül villódzó hıaurát, s így jól látta a bronzpáncélos vezér mögött menetelı, vörösen izzó alakokat. A század ütemre lépkedett, mindegyikük vállán nehéz zsák, derekukon rövid kard. Vállukon hosszú gerelyt hordoztak, a zászlóvivıt kivéve, aki elefántcsont botot szorongatott a hóna alatt.

Mikor vagy tizenöt lábnyira megközelítették az odafönt himbálódzó függıágyat, Vangerdahast mozdulatlanná dermedt. Már jó ideje ólálkodott a lakott kalyibák környékén, néha követni próbált egy-egy vadászcsapatot, hogy megtudja, hol szerzik be a varjakat meg a bőzborzokat… minden bizonnyal valahol a városon kívül, hiszen eddig még egyszer sem találkozott ilyen lényekkel itt, a sötét közepén.

Pontosan annyi sikert könyvelhetett el, mint amikor teleportálni próbált, dimenziókaput nyitni vagy síkot váltani, hogy kiszabaduljon börtönébıl. A vadászcsapat úgy ezer lépésnyire a lakott területektıl egyszerően köddé vált – néha egy sarok mögött tőntek el, néha pedig egy-egy hosszú, egyenes folyosó végén gomolygó sötétségbe vesztek bele. Vangerdahast sehogyan sem tudta követni ıket… még mágiával sem.

Ez a banda azonban több volt, mint egyszerő vadászcsapat. Egész hadseregnek látszott, s a hadseregek nem szívódnak fel egyszerően a levegıben – még a goblin hadseregek sem.

A mostani század alig fordult be a sarkon, már érkezett a következı. Vangerdahast összeszedte holmiját, és átmászott az ablakon. Mielıtt leereszkedett volna az alsó szintre, elsuttogott egy láthatatlanná tevı varázsigét. A goblinok ugyan ritkán pislognak fölfele, ám nagyon is jól látják, ami szemmagasságban történik körülöttük. Bizonyára észrevennék, ha nem lenne elég elıvigyázatos.

Mikor a következı csapat elvonult, Vangerdahast kicsusszant az ajtón, és megindult a nyomukban, végig az utcán. Az elsı negyed mérföldön át könnyedén követte ıket, ám aztán a goblinok behatoltak a kaszárnyák alatti keskeny járatokba. A mágus vonakodva felidézte a repülésvarázslatot, hogy zajtalanul követhesse ıket. Ez volt a tizenkilencedik varázslata azóta, hogy rájött: a mágiával kiszabadítja Nalavarát.

Mire a társaság elérte úti célját, Vangerdahast mindhárom varázsigéje szertefoszlott. Ismét felidézte mindhármat – a huszadikat, huszonegyediket és huszonkettediket, amióta megfogadta, hogy nem varázsol többé –, majd követte a goblinokat egy hatalmas, kupolás csarnokba.

Csorba kövek hevertek szerteszét a teremben, a mennyezetrıl cseppkövek lógtak, akár egy természetes barlangban. A hatalmas tér közepén fából készült, rozoga csigalépcsı vezetett fölfelé, a mennyezeten tátongó sötétségbe. Egész goblin légió – legalább száz osztag – várakozott rendezett sorokban az emelvény elıtt. Figyelmük az elsı lépcsıfordulóra irányult, ahol magas rangú goblinok maroknyi csapata állt, s nézett le egyre növekvı seregükre.

Szíve a torkában dobogott, mikor Vangerdahast belapult egy szikla mögé, hogy megtervezze a következı lépését. A régi szép idıkben még elég öntelt lett volna ahhoz, hogy láthatatlanul keresztülvonuljon a seregen, és felszaladjon a lépcsın, de mostanra már megtanulta, hogy nem becsülheti le a groddokat.

Újabb tucat osztag érkezett a seregszemlére, s elfoglalta helyét a háttérben. Végül, mikor az összes harcos elhelyezkedett, és tisztelgésre emelte gerelyét, vörös köpönyeges, magas goblin lépett elı. Felemelte a karját, s a légió hangos üdvrivalgásban tört ki.

A vezér még kétszer intett nekik, még kétszer hangzott föl a diadalittas ordítás. A vörös ruhás összenyomta ujjait, és a légióra mutatott, majd

elhátrált. Egy másik, fehér köpenyes goblin lépett az egybegyőltek elé, és beszélni kezdett.

Vangerdahast felhasználta a huszonharmadik varázslatot is. – …a Vasfejő így rendelkezett! – mondta a goblin. Otka hangja volt,

azé a goblin nıé, akinek a csapatával Vangerdahast a Grodd Palotában futott össze. – Eljött az idı! Irány a Farkaserdı!

Otka a lépcsı fele mutatott, és oldalra lépett. Az elsı csoport hármasával megindult fölfelé, Vangerdahast meg átkozódott, hogy elpocsékolta a varázslatát. Még Azun fınemesei közül a legostobábbnak sem lett volna szüksége mágiára, hogy kitalálja, mirıl szólt a rövid beszéd.

Mivel nem látta értelmét, hogy végigvárja, míg a sereg elvonul – hiszen a királyi fıvarázslók még Grodd városában is elıjogot élveznek –, Vangerdahast kilépett a szikla mögül, és a goblinok feje fölé emelkedett. Háromnegyed magasságban ért földet a lépcsın, vagy harminc lábnyira az elsı osztag fölött, s megindult elıre a ferde tákolmányon. Szedte a lábát, amennyire lehetett, de vigyázott, nehogy túl hangosan koppanjon a talpa a deszkákon, s így a goblinok megsejthessék, hogy láthatatlan lény jár elıttük. Sajnos egyvalamit nem tudott megakadályozni: a csigalépcsı jobbra-balra ingadozott a súlya alatt. A groddok temérdek erısséggel bírnak – különösen ahhoz képest, hogy goblinok –, ám az építészet semmiképp sem tartozik ezek közé.

A következı fordulónál Vangerdahast fölnézett, s látta, hogy a lépcsıfokok tovább vezetnek a koromsötétbe. Tovább mászott, egy karnyújtásnyira a mennyezettıl megállt, majd lenézett, s úgy döntött, búcsúzóul még elereszt egy varázslatot, mielıtt elhagyná a várost. Zsebébıl egy kéndarabot húzott elı, egy kis denevérguanót, és labdát formázott belıle – aztán észrevette az izzó szempárt az egyik goblin alagútban, amely egyenesen ıt figyelte.

A gazneth egyik gyöngyszeme hirtelen eltőnt, majd ismét megjelent. Vangerdahast megdermedt. Ez az izé rám kacsintott! – döbbent rá. El is feledkezett a kezében tartott varázskomponensekrıl, megfordult, iszonyatos tempóban tette meg a maradéknyi utat… és fejjel nekiütközött a barlang szivacsos mennyezetének.

A felszín elıször rugalmasan besüppedt, majd hirtelen megkeményedett, és visszanyomta a fejét, hogy a varázsló egyszer csak farkasszemet nézett a fölfelé igyekvı goblinokkal. A guanólabda kisiklott a kezébıl, és pattogva megindult lefelé a lépcsın. Vangerdahast elıször attól félt, ı is követi a példáját, ám aztán érezte, hogy a plafon megtartja:

falra felkenıdött sasként függött negyven lábnyi magasan a goblin légió fölött.

Már nem látta a guanólabdát, mikor tompa puffanásra lett figyelmes, s az elsı goblin osztag meglepetten megtorpant. A katona levette sisakját, és a nyakát nyújtogatva elnézett – mert ugyan hova nézzen egy goblin? – fölfelé.

Vangerdahast még így sem tartotta valószínőnek, hogy észrevennék. Végtére is negyven lábnyira lóg tılük a levegıben, láthatatlanul, a viharkabátja is elrejti… ám a goblin szeme fehéren kitágult… majd eltőnt a sötétségben.

A varázsló azt remélte, talán a mennyezet szippantotta be, és most a Farkaserdı – azaz a maga idejében Cormyr – felé halad, ám aztán magas, sipító hangot hallott odalentrıl, s a lépcsı vészesen megingott, ahogy a csapatok újra elindultak fölfelé. Vangerdahast most már ráébredt, hogy szivacsos börtöne egyben a mágiát is elszívja varázslataiból. Már nem látott a sötétben, s – bár ez most amúgy sem lett volna lehetséges – röpülni sem bírt.

Elnézett az alagút felé, amerrıl a gyöngyszemeket látta, de csupán sötétséget talált. Nem kételkedett benne, hogy mi lesz a szörny következı lépése, úgyhogy odanyúlt a viharkabát rejtett zsebéhez… és rájött, hogy a karja beleragadt a szivacsos masszába. Éles goblin hangok csiviteltek alatta; most már csupán tíz lábnyira jártak tıle.

Mivel tudta, hogy úgysem teleportálhat ki a barlangból – már rengetegszer megpróbálta, és mindig újra meg újra a goblin városban találta magát –, Vangerdahast úgy döntött, megpróbálkozik valami egyszerőbbel. Becsukta a szemét, és kimondta a villanás ige szavait.

Sistergés, szisszenés hallatszott, majd tucatnyi apró kéz ragadta meg alulról, rángatta a hajtókáját, lecibálta a köpeny csatját a nyakáról, beletúrt a zsebébe, pálcákat, varázsitalokat, győrőket húzgált elı belıle, valamint több adag szárított varangy-nyelvet, vagdalt sziklamohát, porított gıteszemet, melyek senki másnak nem lehettek hasznára, csak neki.

Csillogó, gyöngyszerő szempár jelent meg az alant húzódó sötétségben, ahol Vangerdahast emlékei szerint a lépcsı széle volt. A goblinok felsikoltottak, eszelıs zokogásba kezdtek. Közeledett a gazneth.

Végül az egyik goblin felugrott, és elkapta Vangerdahast köpenyének ujját, majd megpróbált felhúzódzkodni a csuklójáig. A varázsló szíve a torkában dobogott. Lehunyta a szemét, és ismét megpróbálta eldönteni, vajon Nalavara azt szerette volna, hogy kívánjon valamit, vagy fél a

győrő hatalmától. Mikor érezte, hogy a goblin megragadja a kezét, még mindig nem

döntött. Csukott szemmel elkezdte a varázslatot: – Azt kívánom… Fülsüketítı mennydörgés szakította félbe az igéjét. Vangerdahast

szeme belesajdult a hirtelen villanásba, s a goblin súlya eltőnt a csuklójáról. Égett nyúlszag terjengett a levegıben.

– Ne tedd! – hörrentett valaki rekedten. – Már így is majdnem kiszabadítottad!

Miután néhányszor kinyitotta és újra becsukta a szemét, Vangerdahast végül meglátta, hogy tucatnyi lángocska nyaldossa körbe az alatta tekergı lépcsıt. A goblin vezérek morcosan csipogva mutogattak rájuk. Egy pillanattal késıbb számos bátor harcosuk vetette bele magát a tőzbe, s puszta kezükkel, testükkel próbálták kioltani a lángokat.

Vangerdahastot nem hatotta meg ez az önzetlen viselkedés. Továbbra is a gazneth szürke szemét bámulta.

– Nem ismerjük egymást… véletlenül? – Nem – volt a válasz. A gazneth felhúzta árnyszerő testét melléje a

fordulóba, aztán kirántott két pálcát egy visító goblin kezébıl, és nekiállt magába szívni a mágiáját. – Engem senki sem ismer.

– Hazudsz – állapította meg Vangerdahast. Bár a hang sokkal rekedtebbnek hangzott, mint emlékezett rá, határozottan felismerte benne az északi tájszólást. – Hol is találkoztunk?

– Sehol, csak idelent a pokolban. A gazneth megperdült, lelökdösött néhány goblint a lépcsırıl,

felordított, mikor az egyik kis harcos a hasába bökte vasgerelyét. Vangerdahast döbbenten bámulta a jelenetet. Elıször nem értette, miért érkezett a szörny a megmentésére, ám aztán világossá vált az ábra. İ végtére is varázsló, a gaznethnek pedig ugyanúgy szüksége van a mágiára, mint a keselyőnek a halálra.

Miután a közvetlen közelbıl eltakarította a goblinokat, a gazneth lenézett a lépcsı aljába. Ahogy megfordult, Vangerdahast sötét, de jóképő férfiarcot pillantott meg, melynek egyetlen nem emberi vonása a groteszkül csúcsos álla volt. A gazneth kezébıl vaskos vízsugár tört elı, s vagy húsz goblint lemosott a lépcsırıl. Az áradat kioltotta a tüzet, s a barlangra ismét sötétség borult.

Erıs kéz ragadta meg Vangerdahastot, kicibálta a kabátjából, majd nekikészült, hogy ledobja a lépcsı tetejérıl.

– Várj! – ordította a varázsló, aki végül összerakta az arcot és az északi

tájszólást. – Hiszen ismerlek! – Már nem – felelte a hang. – Most pedig menj vissza a fészkedre!

Meg ne bánjam, hogy megmentettelek! Azzal beletaszította a sötétségbe, s Vangerdahastnak alig maradt rá

ideje, hogy elképzelje meghitt kis függıágyát, és kimondja a teleportáló varázslat parancsszavát.

11 – Annyira ocsmányak ezek a disznófejőek – dörmögte Vasokker

lándzsalord, mikor a pengéje keresztülhasított egy vaskos potrohú ork hasán, és meg sem állt a szegycsontjáig –, hogy az ember azt hinné, az ork anyák csakhamar letesznek róla, hogy még több ilyet nemzzenek!

– Aligha, Vasokker uram – felelte sajnálkozva egy másik lándzsalord. – Aligha.

És ezek voltak az utolsó szavai… fekete penge robbant bele a sisakjába, s bukott ki elıl a száján, véres cafatok kíséretében, s a lándzsalord szó nélkül leroskadt a véráztatta, agyagos földre; hiába álmodozott már arról, hogy kedvesével nagy házba költöznek Suzailban. A többiek észre sem vették, hogy elesett, annyira észvesztı, szédületes iramban zajlott a csata.

– Már legalább harmincat levágtam – nyögte egy kardkapitány, és ívben meglendítette kardját, mely szikrázva csapódott neki egy tucatnyi ork pengének.

Az utolsó ork megtántorodott a lökéstıl, s Tövis kardkapitány pengéje hegyi viperamarás módjára egyenesen beleszaladt a dagadt disznófejő nyakába. Olyan tökéletes volt a szúrás, hogy némelyek nem is látták volna a mozdulatot… míg a kövér testbıl fröcsögni nem kezdett a vér, s tehetetlenül a földre nem roskadt.

– Csak harmincat, Tövis? – kiáltotta át lord Dombostél két ork feje fölött, akik egy régen halott katona testét marcangolták. – Mi az ördögöt csináltál ennyi ideig?

A kardkapitány felkuncogott. – Élesítettem a pengémet – bömbölte válaszként, s kivédte egy nála is

hatalmasabb ork kapitány csapását. – És rászoktattam… Mindkét küzdıfél nekiveselkedett, pengéjük szélsebesen hasította a

levegıt, míg zsibbadt karral össze nem csaptak. Fülükben elkínzottan felsikoltott az acél, s aztán ork is, ember is hátrahanyatlott, válluk tehetetlenül beleremegett a csapás erejébe.

Az egyik hatalmas disznófejő könyökkel megbillentette egy sárkány sisakját, s a férfi többlábnyit röpült. Undorodó tekintettel tápászkodott föl, s bár egy másik szörny pengéje épp a bordáira célzott, nekiindult, és

markolatig beledöfte tırét a nagyra nıtt ork füle mögé. – …az ork vérre! – fejezte be Tövis, majd két kézzel visszarántotta

méretes kardját, és nekicsapta egy tántorgó orknak, olyan erıvel, hogy mindkét csizmája felemelkedett a földrıl… s aztán szırös állkapocsdarabok, bordacsontok és szegycsonttöredékek röpültek szerteszét. A kardkapitány aztán a földre huppant, s azonmód elgáncsolt egy újabb orkot, aki épp ráemelte a pengéjét.

Fekete alak zuhant az orkra, amely panaszosan felvonyított, mikor két kard szelte át a testét. Tövist csaknem megvakította a sebbıl ömlı sötét epe. Vadul megrázta a fejét, s elıremeredt a homályba, de a vonyítás már abbamaradt.

A kardkapitány nagyokat pislogott, kiköpte szájából az undorító nedvet, és óvatosan tapogatózott lábával, szilárd talajt keresett. Mikor végre ismét tisztán látott, rájött, hogy egy tisztáson fekszik az orkok győrőjében, melyekkel kimerült, véres Bíbor Sárkányok hadakoznak a halottak hegyében. Sötét pillantást vetett az orra elıtt felegyenesedı sárkányra.

– Foglalkozz a saját orkjaiddal, bátor penge uram! – morogta. – Nos – dörmögte válaszul a sárkány, miközben félrerúgott néhány

friss tetemet –, alázatosan bocsánatot kérek tıled, kardkapitány uram. Azt hiszem, megcsúszott a pengém.

– Valóban – nyögte Tövis, miközben keresztültört két véráztatta orkon, melyek kardja még mindig egy Bíbor Sárkány páncéljába akaszkodott –, azt el is hiszem.

A csata szívében Villankéz kardlord, valamint Dombostél és Tolon urak mogorván vágtak és hántottak, megpróbálták elterelni az orkok figyelmét két harcostársukról, akik viszont nem kértek a védelmükbıl: Azun királyról és lányáról, Alusairról. Az Acélhercegnı eszeveszetten ugrált-perdült egy seregnyi sikoltozó ork között, úgy kereste a veszélyt, mintha csak a halált kívánná. Fekete orkvér csöpögött a sisakjáról és álláról, pengéje szikrázva táncolt, fáradhatatlanul járt le-föl.

Ahányszor Alusair bátran elırehatolt, apja a sarkában volt, vágott és szúrt, hővös szakértelemmel, ahogy minden orkot levágott, amely közéjük merészkedett.

A hercegnınél egy fejjel magasabb orkok is haragosan felhorkantak, mikor vállával megtaszajtotta ıket, s mindketten hátrabuktak. Egyikük az életével fizetett a figyelmetlenségéért, gégéjét hosszú vágás érte, csak úgy ömlött meleg vére… ám a másik nagyot lökött Alusairon, s aztán oldalról meglendítette a fegyverét, mint a favágó, mikor egy facsemetét akar

kivágni. A lány felnyögött – vagy inkább felzokogott –, amikor az ork fegyvere

áthatolt a védelmén. Majdhogynem orra bukott. Egy disznófejő kardja királyi vért ontott!

Az orkok kétoldalt diadalmasan ujjongtak, a cormyriak viszont megrettentek, s igyekeztek elérni és megmenteni a hercegnıt.

– Halál rátok, disznófejőek! – ordította Villankéz kardlord, s egy csapással lefejezett egy orkot. – Omoljatok porrá, takarítsátok meg nekünk a fáradságot!

Azun szeme összeszőkült, amikor fekete mancsokat és szárnyakat látott odafönt a sötétben: a lény mintha csúfondárosan integetett volna. Néhány elkeseredett vágással eljutott oda, ahol lánya hevert reszketve a földön. Odanyomott a kezébe egy gyógyító italt.

– Igyál, vakmerı idióta! – dörmögte. Alusair köhögött, feltérdelt a sárban két szétroncsolt tetem között,

melyek egyike sem ork teste volt. – K… köszönöm, apám – suttogta, s közben vért köpött. – Rád mindig

lehet számítani. – Kelj föl, leányom! – förmedt rá a király. – Az eszedre van most

szükségem, nem a kardodra. – Miért? – zihálta a hercegnı, és lassan lábra állt. Dombostél és Tolon

urak megvetették a lábukat a királyi páros oldalán, kardjuk a kezükben. Villankéz kardlord és Vasokker lándzsalord pedig a másik oldalról fedezte ıket.

– Nézd! – lihegte Azun, s kardjával a hadakozók tömegébe mutatott. – Csak üldözzük és üldözzük azt a gaznethet, az meg menekül, soha nem támad vissza minket… ez lenne a megszokott taktikájuk? És mindig ugyanazt a gaznethet látjuk. Hol lehet a többi?

– Elcsaltak minket – állapította meg csöndesen Alusair, az oldalát markolászva, ahol az ork penge belehasított. Ujját hamar vörösre festette saját vére. Felszegte állát, és körülnézett a mindenütt dúló csatában, míg tekintete megállapodott a harci máguson, aki sosem járt messzire a királytól. Fagyosztó volt a leghatalmasabb varázsló a királyi seregben. – Hány mágus maradt idekint, varázsló uram?

– Vagy nyolc, ha a tapasztalatlan tanoncokat is beleszámoljuk – felelte nyugodtan Fagyosztó a tomboló csata közepette –, s ebbıl három olyan, akinek valóban hatásosak az igéi a harcban.

– És ha megpróbálják használni is ıket – következtetett sötét tekintettel Azun –, nyomban ellepik ıket a gaznethek, akár az éhes keselyők.

Felültettek bennünket… már megint! – Az istenekre, mennyire hiányzik neki Vangerdahast elırelátása és száraz nyugalma… ám ezt a háborút Cormyr királyának egyedül kell megnyernie.

Körbenézett a lelkesen vagdalkozó Bíbor Sárkányokon, aztán visszafordult Fagyosztóhoz.

– Hogyha itt hagyunk benneteket, ki tudod vezetni az embereket a napfénybe, ahol gyülekezünk?

Fagyosztó vállat vont. – Úgy verekedtük be ide magunkat. Miért ne kerülhetnénk ki a

csatából? A király kurtán bólintott, majd elkapta Alusair kezét. – Indulunk – közölte. – Védd magad! Alusair már nyitotta is a száját, mondani akart valamit, Azunt azonban

nem lehetett megállítani. Győrője felvillant, aztán mindkettejüket elnyelte a kék üresség… s mikor kitisztult a látásuk, ismét a napfényben álltak, a királyi zászló ott lobogott fölöttük. Három riadt tekintető férfi állt velük szemben, kezük fölemelkedett, csuklójuk körül vörösen felizzott a csatamágia fénye…

– Ne emeljetek kezet a királyotokra! – bömbölte Alusair, a kardlordokat megszégyenítıen mély hangon. – Hogy halad a harc? Láttatok gaznethet?

Az elöl álló férfi kurtán meghajolt, majd dadogni kezdett: – N… nem, királyi fenség. Ö… öh, Viharváll, a korona hőséges

mágusa, szolgálatodra. Ö… öh, szolgálatotokra. – Boldogtalanul felsóhajtott, majd mereven folytatta: – Orkok tengerével találkoztunk: disznófejőek mindenütt, belepik a hegyeket, akár egy kabát. Nem nagyon merünk mágiát használni, mert félünk a fekete szárnyú… a gaznethektıl.

– Okos! – bólintott a király. – Ámde ha mágiát kell használnotok, hát tegyétek. Ha tétlenül ácsorogtok, míg az emberek meghalnak a csatatéren, a gaznethek hamarabb megnyerik a harcot, mint megérdemlik. – Acélos pillantást vetett a másik két mágusra. – Jól látja-e Viharváll uram a helyzetet?

– Ó, igen, fenség – felelte esetlenül az egyikük, a másik meg azt dadogta:

– I… igen. – Majd mindkettınek mintha eszébe jutott volna, kivel is beszélnek, s mulatságos sietséggel letérdeltek a sárba.

– Gaundolon, harci mágus, szolgálatodra, királyom. – Stalagar, harci mágus, ó, Cormyr koronás királya. Azun türelmetlenül leintette ıket.

– Kövessetek! – adta ki a parancsot. – Előzöm ezeket az orkokat a földemrıl, még ha minden egyes példányt saját kezőleg is kell levágnom! Cormyrért és a gyızelemért!

Azzal a magasba tartotta izzó pengéjét, mintha csak az istenek parazsát hordozná körül, aztán megindult elıre. Alusair felmarkolta a királyi zászlót, s követte ıt, miközben halkan rámordult a szájtátva bámuló harci mágusokra.

– Kövessetek! Sisakos fık fordultak feléjük, ahogy végigvonultak az emberek között.

A királyi hadsereg valóban irdatlan orksereggel állt szemben, ameddig a szem ellátott, disznófejőek lepték el a dombokat, de mikor az Obarskyrok megindultak, hatalmas üdvrivalgás szakadt föl a frontvonalban küzdı emberek soraiból.

– Cormyrért és a gyızelemért! – ordította ezer torok komor elszántsággal.

– Halál minden orkra! – kiáltotta egy kardkapitány, s a válasz fülsüketítıen felharsant:

– CORMYRÉRT ÉS A GYİZELEMÉRT! S ahogy a királyi hadsereg újult erıvel lezúdult a hegyoldalon az orkok

közé, s ide-oda csúszkált a már levágott orkok vérében, egyetlen férfinak sem jutott eszébe, hogy fölnézzen az égre, a gaznethek miatt. Az orkok voltak soron, s ki kellett használniuk, hogy még fényesen süt a délutáni nap.

– Cormyrért! – üvöltötte boldogan Azun, és vállával félretaszított egy döbbent lándzsalordot, hogy fölhasíthassa egy közeledı ork pofáját. – Mindörökké!

– Az istenekre – motyogta Alusair, valahol a jobb válla magasságában –, hát legyen örökké.

12 Tanalasta az Ametiszt Emelvényen állt a királyi Fogadóteremben.

Borzasztóan kicsinek és elveszettnek érezte magát az arany csarnok szárnyaló pompájában, annak viszont örült, hogy a Bíbor Királyi Palást elrejti az alakját. Lassan gyarapodni kezdett a dereka körül, s tudta, semmiképp sem szabad bekövetkeznie annak, hogy a körülötte álló farkasfalka töprengeni kezdjen, mi lehet a hízásának az oka. Csaknem kétszázan győltek össze a lépcsık aljában, az egyes csoportok halkan sugdolóztak, még akkor is, amikor Aranykard Emlar megszólította a koronát.

– Ezek a gaznethek komoly kellemetlenséget okoznak, fenség. Makacs fertızés ütött tanyát a szılıföldemen, legyek rajzanak az istállókban, és számos szolgát el kellett küldenem, akik goromba szavakkal illették Radalard úrnıt.

A panasz csupán néhány részletben tért el azoktól a sirámoktól, amiket Tanalasta már a délelıtt folyamán végighallgatott. A Koronavadászok vidéki birtokán olvadt kıfolyam robogott végig, elsodorta az udvarházat, Tabart úr kedvenc ménjét s egy tucat remek kertészét. A Nyúlszarvúak bárkáinak egynegyedén száraz penész ütötte föl a fejét, s így a család egész rakomány élelmet vesztett, mely ott rohadt el a kikötıben. A termékeny Ezüstkürt család egyik fiatal sarja érthetetlen módon meggyőlölte a Szarvtartókat, s véres vendetta vette kezdetét, mely máris a két család elsıszülöttjének az életébe került.

A felszólalók többsége egyetértett abban, hogy Tanalasta hozta ezt a csapást az országra, mikor visszajött északról, s mindegyik beszéde azt sugallta: ha a hercegnı elırelátóbb lett volna, és máshol keres menedéket, nem okozott volna ennyi veszıdséget. A lány türelmesen végighallgatott mindenkit, csak néha-néha szakította félbe a nemes urakat, hogy pontosítsa az elhangzottakat. Azon ritka esetben, mikor a nemes csatlakozott testıreihez a gaznethek elleni harcban, Tanalasta leírást is kért; abból, amit hallott, világossá vált, hogy immáron mind a hat gazneth Cormyr déli részét dúlja.

És az is világossá vált számára, hogy a legtöbb nemes nem méltó a nevére. Miért van az, töprengett magában, hogy a családfık többsége

önzı, gyáva féreg, míg a földdel nem rendelkezı rokonok igazak és bátrak? A Cormerileknél legalábbis ez volt a helyzet. Könnyedén el tudta volna képzelni Gaspart vagy Xanthont maga elıtt, amint panaszkodnak, hogy az Alaundo jóslatában szereplı vészhírnökök kellemetlenséget hoznak rájuk, míg kevésbé vagyonos rokonuk, Rowen az országot járja, hogy megváltoztassa a helyzetet.

Tanalasta erıt vett magán, és odafigyelt Aranykardra. Talán az állapota volt az oka, vagy Rowen eltőnése fölött érzett aggodalma, de gondolatai egyre-másra elkalandoztak a férje felé. Három hónapja már, hogy Azun király megtalálta Cadimust egyedül a Kıföldeken, és a lány hallott arról, hogy véres volt a nyereg, s az a vér valószínőleg fertızött sebbıl származott. Ebbıl persze levonhatta volna az ésszerő következtetést, ám Tanalasta arra gondolni sem akart, addig legalábbis semmiképp, míg Rowen holttestét meg nem találják. Férje a királyi felderítık köpönyegét viselte, mely ugyanolyan mágiával bírt, mint a harci mágus viharkabát csatja. Ha haldokolt volna valahol, utolsó erejével nyilván elbúcsúzott volna tıle gondolatok útján. Nem olyan kegyetlen, hogy egyszerően meghal, és hagyja, hogy ı kétségek között vergıdjön… nem, Cormeril Rowen semmiképp!

Tanalasta elnézett Emlar csillogóan tar feje fölött, s rájött, hogy már megint a semmibe bámult. Jól begyakorolt mozdulattal fölszegte állát, s meredten nézte az elefántcsont sárkányt, melyet eddig is fürkészett… nem hagyta, hogy kiüljön arcára a kétségbeesés.

– Ott tartottál, hogy néhány szolgád megırült, és sértegette Radalard úrnıt – mondta. – Történt még más is?

– Csak a kutyák esete, fenség – felelte a nemes. – Ó, igen, a kutyák. – Tanalasta pillantása a lord arcára siklott. Most

már meg sem próbálta leplezni bosszúságát, hogy egyesek szılıföldekrıl és vadászebekrıl locsognak a fülébe, míg az ısi jóslat Cormyr végzetérıl a szemük láttára válik valóra. – Mit akarsz tenni az ügyben, uram?

Aranykard hátrahıkölt, s a suttogó háttérzaj egy csapásra megszőnt. – Tenni, fenség? – Igen, Emlar – mondta a hercegnı. – Mit akarsz tenni a gaznethekkel

kapcsolatban? İk az oka minden bajnak… vagy talán még nem hallottál róla?

Emlar szeme ingerülten felvillant. – Hogyne hallottam volna, fenség. – Hangja selymessé vált, mint a

nemeseké általában, mikor valamely féligazságot a saját javukra akarnak fölhasználni. – Mindenki tudja, hogy te hoztad ıket…

– A hercegnı nem hozta ıket, Aranykard uram – jelentette ki Filfaril királynı. Fölemelkedett a trónszékrıl, melyen eddig ücsörgött, s ezüst csipkemintát horgolt. A terítı a menekülését ábrázolta İrült Boldovar királytól. – Ha nem hallottad volna még, a gaznethek itt vártak ránk, mikor megérkeztünk. A hercegnıt csaknem megölték… s én a magam részérıl nagyon kíváncsi vagyok, hogyan következhetett ez be.

Emlar kerekded arca elsápadt, ahogy körülötte sokan mások is megremegtek a királynı jeges hangja hallatán.

– Bocsánatot kérek a hercegnıtıl. – Aranykard a királynıhöz beszélt, s mélyen meghajolt. – Csak azt akartam mondani, hogy a gaznethekkel a koronának kell foglalkoznia. A nemesektıl nem várható el, hogy a saját testırségüket mozgósítsák…

– És ugyan miért nem? – fortyant föl Tanalasta, s még ádázabbul meredt a lordra, mint amit az megérdemelt. Bár anyja óvatosságból egy lépéssel mögötte megállt, ı szíve szerint azt kívánta volna, hogy visszaüljön a trónjára. Már az is, hogy egyáltalán támogatólag szólt Tanalasta mellett, meggyengíti a hercegnı befolyását a nemesek körében. Ahhoz, hogy visszanyerje a tiszteletüket, még ridegebben kell fellépnie. – Tán amíg Huthduthban jártam, atyám felmentette a nemeseket hőbéri kötelességeik alól, és elfelejtett szólni nekem?

– Természetesen nem – felelte a lord. – De a király messze jár. – A király mindig jelen van – kezdte Filfaril. Tanalasta alig láthatóan fölemelte a kezét. Persze bármennyire is finom

volt a mozdulat, az ilyen jelzések ritkán maradnak észrevétlenek az udvari politika ravasz világában, s a gesztus döbbent felhördülést váltott ki a jelenlévıkbıl. Aranykard fölnézett a királynıre, egyértelmően azt várta, hogy Filfaril leteremtse a lányát, és átvegye a kihallgatás tisztjét. Ehelyett a királynı pusztán fejet hajtott, és visszaült a trónra, komoly fejtörést okozva ezzel az egybegyőlt nemeseknek.

Tanalasta elırelépett, egészen a lépcsı tetejére. – A király északra vonult, az orkokkal küzd, ahogy csaknem az egész

cormyri hadsereg. – Elfordult Aranykardtól, s végigjáratta szemét a többi nemesen. – A Bíbor Sárkányok nem segíthetnek. A déli fertály védelmérıl magunknak kell gondoskodnunk.

Alig kezdıdött meg a várt zúgolódás, mikor a tömeg hátuljából fátyolos hang kiáltott feléje:

– Talán én segíthetnék fenségednek ebben a kérdésben. Tanalasta fölnézett. A fölszólaló széles vállú, sötét hajú, barna szemő

férfi volt, s a Berkenyeháncsok, Hosszúhüvelykek és egyéb

kereskedıcsaládok tömörülésébıl lépett elı. Csiricsáré, tollakkal ékesített kalapjától nem látszott tisztán az arca, csak napbarnított bıre s büszke álla. A lány szíve oly vadul vert, hogy már-már attól félt, a nemesek is meghallják a visszhangját a teremben. Nem értette ugyan, hogy Rowen miért öltött volna rikító sembiai selyemruhát, ám a felszólaló férfi feltőnıen hasonlított rá.

Tanalasta kinyújtotta a kezét, s alig bírta palástolni hangjának remegését.

– A tollas kalapos úriember álljon föl, és mutatkozzék be! – kiáltotta. A hangjából kicsengı lelkesedésre még hangosabb mormogás lett úrrá

a teremben, s még Aranykard is megfordult, hogy kiderítse, ki korbácsolta föl ennyire a tapintatos hercegnı kedélyeit.

Az újonnan érkezett sebesen lekapta fejérıl a kalapot, s mélyen meghajolt, majd szinte már komikus sembiai akcentussal így felelt:

– Ahogy parancsolod, fenség. A férfi fölállt, s megindult elıre. Tanalasta kissé elcsüggedt. Ugyan

még mindig túl távol volt tıle a férfi, hogy láthassa az arcát, ám az rövidebben hordta a haját, mint Rowen, és bonyolult frizurába fésülte. Persze az ember hívathat borbélyt, és talán a férjének oka volt rá, hogy egy idegen álcájában térjen vissza – mert egy igazi sembiai sosem beszélne ilyen kiejtéssel.

Nem bírta kordában tartani a kíváncsiságát, míg a férfi elérte a lépcsı alját.

– Mondd hát a neved, jó uram! A férfi megállt és újra meghajolt. Most már Filfarilra is átragadt lánya

kíváncsisága, fölpattant a trónról, és Tanalasta mellé állt. – Korian volnék, fenség – mondta a férfi –, a saerluni, selgaunti

kereskedıhercegek nagykövete, és egész Sembiáé, szolgálatodra, fenség. Filfaril oldalról Tanalastára pillantott, és felvonta a szemöldökét, ám az

mintha észre sem vette volna a gesztust, magához intette a férfit. – Jöjj hát, Korian nagykövet úr – ment bele a játékba –, komoly

dolgokról beszélgetünk éppen. Nem várhatunk egész nap, míg befejezted a hajlongást.

Korian gyorsan fölemelkedett, és megindult elıre. Tanalasta még jobban elcsüggedt. A férfi arca húsosabb volt, mint a férjéé, nyomát sem látta rajta azon viharvert vonásoknak, melyek elsısorban megragadták Rowenben.

De persze a sembiaiak nem vetik meg a jó konyhát, mintha az lenne a jó kereskedı mércéje, hogy mennyi tintahalat képes magába

gyömöszölni. Két hónap alatt még a legkeményebb királyi felderítı arca is kikerekedik a laktató, agyonvajazott sembiai étkektıl.

A férfi ismét megszólalt. – Elnézést, hogy megvárakoztattalak, fenség. Mostantól rövid leszek.

Mestereim is hallottak róla, hogy Cormyrnak gondjai vannak északon és szinte az egész országban, ezért megkértek rá, jöjjek Suzailba, és ajánljam föl a segítségüket.

– Segítségüket? – visszhangozta Tanalasta, aki még mindig inkább a férfi arcára figyelt, mint a szavaira. – Miféle segítséget?

– Olyan segítséget, mely minden bizonnyal kedvére lesz majd a cormyri koronának. – A nagykövet megállt a lépcsı aljában, és ismét hajlongásba fogott, aztán észbe kapott, és folytatta: – Mestereim útnak indítottak tízezer sembiai zsoldost Daerlun felé.

– Tízezret? – lihegte Filfaril. Tanalasta alig-alig hallotta anyját. Most már látta, hogy a jóképő

nagykövet semmiképp sem lehet azonos a férjével. Sembiai mércével mérve ugyan nem volt kövér, ám a kereskedık légköre fátyolként lengte körül, modora pedig simaszavú, gyakorlott hazudozóra vallott.

– Tízezer zsoldost? – ismételte Filfaril, inkább Tanalastának, mint a sembiai felé. – Az nem segítség, hanem invázió.

Korian tagadólag fölemelte a kezét. – Semmi ilyesmit nem tervezünk. Mestereim csupán biztosítani

akarják a Mocsárvidék védelmét, s mivel akkor már közel járunk, úgy gondoltuk…

– …hogy elfoglaljátok egész Dél-Cormyrt! – fortyant föl Tanalasta. Most, hogy ráébredt a tévedésére, viselkedése egyszeriben megváltozott: hihetetlen haraggal fordult a kereskedı felé. – Korian nagykövet, vidd meg hát mestereidnek a köszönetünket… s még ezt a figyelmeztetést: míg a hadseregetek a Mocsárvidék sembiai oldalán marad, továbbra is béke honol a két ország között.

A nagykövet szeme gyakorlottan kerekre tágult a meglepetéstıl. – Fenség, attól félek, félreérted a mestereim szándékát. – Én meg félek, hogy nem – vágta rá Tanalasta. – Én meg attól félek, túlságosan elhamarkodod a döntést – vágott

közbe Aranykard. Merészen föllépett a lépcsı alsó fokára, mire Vándorkürt Korvar és még egy tucat testır megragadta kardja markolatát, és mögéje lépett.

Aranykard nem mozdult többé. – Te magad mondtad, hogy a saját hadseregünk északon állomásozik, s

én minden itt lévı nemes nevében bizton állítom: nekünk épp elég bajunk van azzal is, hogy elkergessük a gaznetheket a földjeinkrıl.

Körülnézett a csarnokban, s lelkes halljuk, halljuk! köszöntötte szavait minden oldalról. Egyedül İsgyíksarkantyús Giogi, Kevélyvár Ildamar és még néhány zord tekintető hőséges nemes hallgatott.

Borzalmas düh kerítette hatalmába Tanalastát. A lány lelépett egy fokot Aranykard Emlar felé.

– Hát ennyire gyáva volnál, jó uram? Emlarnak leesett az álla, arca egy pillanat alatt vörösre gyúlt. – Parancsolsz, hercegnı? Tanalasta még egyet lépett lefelé, nem vett tudomást Vándorkürt

Korvar döbbent fejcsóválásáról. – Azt hiszem, jól hallottad a kérdést. Azt kérdeztem, ennyire gyáva

volnál-e. Emlar arcszíne most már Tanalasta királyi palástjáéval vetekedett.

Megindult fölfelé a lépcsın – és majdnem belegyalogolt Korvar tırébe. – Mi…? – Annyira fölzaklatta az esemény, hogy alig bírta leemelni

dupla tokáját a torkának feszített tırrıl, mielıtt folytatta volna a mondókáját. – Mit jelentsen ez?

Tanalasta még lejjebb lépett, most már alig karnyújtásnyira járt a reszketı nemestıl.

– A korona nevében kérdeztem! – Kinyúlt, és arcon csapta a férfit. – Hát annyira gyáva vagy, hogy inkább eladnád az országot, minthogy megvédd?

– Én… most ezért… – Csak óvatosan! – Korvar tırével megbökdöste a férfi állát. – A

trónhoz beszélsz. Emlar a hercegnıre sandított. – Te… nem… vagy… király! – Nem, én a királyi hercegnı vagyok, a helyettese! – Tanalasta

Korvarra nézett. – Lássuk, milyen bátor Aranykard Emlar valójában. Korvar, engedd el, és lépj hátra!

A parancsnok szeme rémülten megvillant, ám aztán eltette a tırét, és visszavonult, ahogy utasították. Tanalasta még eggyel lejjebb lépet, s most már farkasszemet nézett Aranykarddal.

– Nos? Aranykard teste olyan hevesen reszketni kezdett, hogy Tanalasta már

attól félt, menten összeesik. A férfi remegı keze kardjának markolatára vándorolt, a teremben éles szisszenés visszhangzott végig.

İsgyíksarkantyús Giogi és még néhányan elıhúzták fegyverüket. Ez elég volt Emlarnak: hátrahıkölt és menni készült.

– Aranykard uram! – szólt rá Tanalasta. Emlar megállt, de nem nézett vissza. – Mi az, hercegnı? – Most, hogy megválaszoltad a kérdésemet, távozhatsz. Emlar megdermedt, majd sebes, de minden ízében méltóságteljes

léptekkel megindult az ajtó felé. Ahogy elhaladt mellettük, a többi nemes félrenézett, nem is szólt hozzá.

Tanalasta várt, míg a férfi léptei elhalnak a folyosón, majd csöndesen folytatta:

– Bárki más, aki inkább áruba bocsátaná az országot, minthogy harcoljon érte, menjen utána.

Várt egy kicsit, hátha valaki eleget tesz az utasításnak. Korian nagykövet valóban távozni készült.

– Állj meg, nagykövet uram. Szeretném, ha megértenél valamit. Korian visszafordult. – Azt hiszem, elég világosan beszéltél, fenség. – Várj egy csöppet – mondta Tanalasta. Elnézett İsgyíksarkantyús

Giogi felé, aki, mikor meghallotta, hogy a királyi kihallgatás tettlegességig fajulhat, csillogó lemezvértet öltött az alkalomra. – İsgyíksarkantyús uram, remélem, te és a tieid még mindig a korona oldalán álltok?

Giogi tisztelgésre emelte a kardját. – Természetesen, fenség. – Akkor készíts elı egy hadsereget, amely elrejtızik a Hullack-erdıben

– mondta Tanalasta. – S ha bármelyik sembiai zsoldos átlépné Mocsárvidék határát, látogassatok el Sembiába, ahogy a gaznethek meg eljöttek hozzánk.

Ezúttal Korian nagykövet szeme valóban tágra nyílt. Filfaril királynı felé fordult, ám mikor tıle nem kapott támogatást, visszanézett Tanalastára.

– Biztosíthatlak, hercegnı, erre nem lesz szükség. – Az jó – felelte a lány. – Ugyanis rendkívül bosszant, hogy ezzel a

lehetıséggel is számolnom kell, holott már épp elég gondunk van. Korian könnyeden meghajolt és távozott. Tanalasta nehéz szívvel

figyelte a kereskedı hátát, és nem azért, mert Sembia bajt hozhat a fejükre. Tudta, hogy Giogi gondoskodik majd arról, hogy drágán megfizessenek érte, ha betörnek az országba.

Miután a nagykövet elhagyta a termet, Tanalasta újra végignézett a nemeseken.

– İsgyíksarkantyús Giogi kijelentette, hogy kész szolgálni a koronát. Ki tart vele?

Kevélyvár Ildamar, Vándorkürt Korvar apja, Uthrin és fél tucat másik nemes lépett elıre, hogy kimondják: életüket és vagyonukat áldoznák Cormyrért. A többiek azonban gyanúsan hallgattak. Tanalasta némán méregette ıket, mindegyik nemes szemébe nézett, hogy az illetık lássák: megjegyezte az arcukat; ám az egyik nemes úr viselkedésén maga is meglepıdött.

– Lord Beldamyr! – kiáltott föl. – Hát a Fejszekéz család nem vállalkozik Cormyr védelmére?

Beldamyr elvörösödött, de nem fordította el a tekintetét. – Akkor vállalkozunk – mondta –, ha a király szólít minket. Bár a kijelentés úgy érte, mint egy arculcsapás, Tanalasta megpróbálta

leplezni, mennyire elkedvetlenedett. Még ha ámítani is akarná magát – és nem akarta –, Beldamyr visszautasítását nem kenheti gyávaságra. A férfi családja azon kevesek egyike volt, akik szilárdan megmaradtak a korona mellett a múlt év trónfosztási kísérletei során, s Beldamyr most bizonyára azért nem támogatja, mert nem bízik benne.

Tanalasta mélyen a szemébe nézett, s kurtán bólintott. – Akkor nélküled védjük meg a birodalmat, míg apám visszatér. Légy

készen! Visszament az emelvény tetejére, majd odafordult a nemesekhez. – Köztünk most már nincs helye szavaknak. Tiszteletben tartom a

döntéseteket, bár csalódást okoztatok nekem. Amint készen álltok hőbéri kötelességetek teljesítésére, elfogadom a kardotokat. Addig pedig kövessétek a parancsomat: a korona ezennel megtiltja minden olyan mágia alkalmazását az országon belül, melyre nem a trón adott parancsot, birtokszerzési, foglyul ejtési célból… kérdés, ki talál rátok elıbb: mi vagy a gaznethek.

Néhány oldalról mormogást hallott, de a legtöbb nemes vagy megértette az utasítás lényegét, vagy elég bölcs volt ahhoz, hogy ne adjon hangot méltatlankodásának. Tanalasta várt, míg a csarnok elcsöndesül, majd egy intéssel feloszlatta az egybegyőlt tömeget.

– Egy óra múlva haditanácsot tartunk – jelentette ki. – A királyi fıkamarás futárokat biztosít majd minden résztvevı számára. Korvar, készítsd föl az embereidet déli indulásra.

A parancsnok meghajtotta a fejét, és alárendeltjeihez lépett. Filfaril

királynı tette fel a kézenfekvı kérdést. – Indulásra? Hova készülünk? – Nem mi, anyám! Csak én – felelte Tanalasta. – Azt szeretném, ha te

Alaphondarral tovább folytatnád a kutatást a könyvtárban. Filfaril karba tette a kezét. – És te mit teszel? Gazneth-vadászatra készülsz? – Valakinek ezt is meg kell tennie – mondta Tanalasta. – És

mindannyiunk közül én ismerem ıket a legjobban.

13 Az istenekre, mennyire hiányzott neki a birodalom vadul háborgó,

északi vidéke! Azun végignézett a birkákkal pettyezett köves, sövényes dombok

sokaságán, melyen itt-ott egy-egy facsoport zöldellt. Magányos sólyom körözött magasan a felhıtlen kék égbolton.

Mikor lassan elfordította a fejét, a király megpillantotta a Kıföldek bíbor szürke szikláit, bal kéz felé pedig a Hajnalcsillag melletti aranyszínő mezıket. Hosszú évekkel ezelıtt lovagolt utoljára erre, mikor még az intelmek ellenére sem takarta be vállát köpenyével, s gondja volt rá, hogy legizzasztóbb kalandjai soha ne jussanak el apja fülébe.

Egy hirtelen támadt gondolat hatására visszafordult ifjabbik lányához. Alusair meredten nézte ıt, máskor viharos tekintetében most nyájasan kíváncsi kifejezés honolt. Az utóbbi néhány évben az Acélhercegnı éppen úgy viselkedett, mint apja, mikor még fiatal és elıvigyázatlan volt. Azun gyakran eltöprengett rajta, vajon mennyi marad ki a lányára ügyelı harci mágus jelentéseibıl. Ha kicsit is ismeri a varázslókat, akkor feltehetıleg rengeteg.

– Az istenekre! – suttogta Alusair fülébe. – Most már emlékszem régrıl, s megértem, miért töltesz évente ennyi napot idekint, kivont karddal, bátor csapatoddal.

– Csinosabbak a veszélyek, mint az udvarban, nem igaz? – mormolta vissza az Acélhercegnı. – Bár igazság szerint a nemeseim úgy viselkednek, mintha mi is valami aprócska, veszekedıs utazó udvar volnánk.

– Azt elhiszem – bólintott Azun, szeme még mindig a birodalom szépséges északi csücskén csüngött. – És ha veled is lovagolhatnak, miért is hiányozna nekik a poros Suzail pompája, viszályai és intrikái?

– Miért is? – visszhangozta a lánya, mire összemosolyogtak. Azun megcsóválta a fejét. Alusair annyira emlékeztette saját magára –

az ifjabbik, lázadozó önmagára, aki győlölte a hivatalos ünnepségeket, és szívesebben járt a lányok szoknyája után, minthogy nemesi fogadásokra menjen. Az istenek félpénzére, hát…!

– Királyom! – kiáltotta egy számára ismeretlen lándzsalord. – Egy férfi

van itt, kihallgatást kér tıled. Randaeronnak nevezte magát, és azt mondja, sürgıs híreket hozott az udvarból.

Azun összeráncolta a homlokát, és az Acélhercegnıre meredt. Alusair félmosollyal jutalmazta, valamint egy intéssel, mely a következıket volt kifejezni: „Ez a te ügyed, csak tessék!”

– Vedd át a parancsnokságot néhány pillanatra, míg vissza nem térek – mondta neki Azun vigyorogva.

„Sürgıs hírek az udvarból”, ez csaknem biztosan bajt jelent. A lándzsalord ráadásul gyanakszik is a futárra. Persze háborúban jobb is, ha az ember mindig tart a legrosszabbtól.

– Szót váltok vele – mondta Azun a tisztnek. – Vezess hozzá azonnal! S egy-két lélegzetvétel múlva már ott is állt a poros ruhás, bırpáncélt

viselı alak elıtt, aki zihálva feküdt a hátán egy kupac takaró hegyében. Fegyvereit elvették tıle, s csillogó kardok győrője vette körül.

– Királyom – lihegte, hangja megremegett az erıfeszítéstıl. – Az İsgyíksarkantyúsoktól jövök, fontos hírekkel, melyeket csak neked mondhatok el.

– Lelépni! – dünnyögte Azun, s intett egyet, anélkül hogy felnézett volna. – Ismerem ezt az embert.

Az igazat megvallva, eddig életében egyszer vagy kétszer látta a kószát, és soha nem hallotta a nevét, ám ha İsgyíksarkantyús Cica megbízik valakiben, akkor az a valaki elég jó Cormyr királyának is.

Randaeron reszketve-remegve megpróbált fél térdre emelkedni. Azun a vállára tette a kezét, hogy megállítsa… s így legalább a gyanakvóbb Bíbor Sárkányok is eltették a kardjukat, és hallótávolságon kívülre vonultak.

– Hogy jöttél ide? – mormogta a király. – F… futottam, uram. İsgyíksarkantyús úrnı… mágiával…

elteleportált egy ırtoronyba, innen délre. Ott meglátott egy gazneth, és lecsapott rám… Én visszavertem, és belapultam a vizesárokba, míg el nem röpült. Aztán goblinokra bukkantam… és harcoltam, és még többet futottam.

– Goblinokra – bólintott Azun. Eleddig még csak orkokkal találkoztak. A király elraktározta az értesülést, majd tovább faggatózott: – S mik a hírek?

– A királyi hercegnınek nincs könnyő dolga az udvarban. Bár határozottan és ésszerően beszél, sok nemes nyíltan megtagadta a parancsát, mondván: ık csupán téged követnek, uram. A Sárkánykirálynıt úgyszintén semmibe veszik… sokan vannak, uram.

A körülöttük álló emberek zúgolódni kezdtek, ám Azun nem nézett föl a férfi arcáról. A kósza erıtlenül köhögött, majd folytatta:

– Nem túl… jó a helyzet. A sembiaiak ki akarják használni a háborút, sok udvari nemes visszatért a régi összeesküvéshez… szerintük az északi háború csupán a korona trükkje, hogy kiimádkozza a vagyonukat a zsebükbıl, és királyi zálogot csináljon fiaikból… és egyesek lázadásról suttognak… Arabel és Marsember, rejtett királyi sarjak, satöbbi… csak úgy visszhangzik tılük a palota meg a kocsmák hátsó szobái. Az İsgyíksarkantyúsok attól félnek, meggyöngülhet az Obarskyrok befolyása a Sárkánytrónra… Cormyr meg harcban álló nemesek játszóterévé válik… annak ellenére, hogy valódi ellenség fenyeget minket. Csak annyi kell hozzá, Cica szerint, ha mondhatom így, uram, hogy egyetlen forrófejő nemest hasba szúrjanak, s máris megindul a vérontás. Szükség van rád, fenség, s jobb lesz, ha hőséges lovagjaiddal együtt érkezel, hogy csírájában elfojtsd a „tırt a király hátába” gondolatokat…

A király bólintott, arcán egy mosoly árnyéka suhant át. – Több is van még a tarsolyodban, érzem. Beszélj! A kósza mély, boldogtalan sóhajt hallatott, majd sebesen folytatta: – Tanalasta hercegnı betegnek látszik, és… ennek ellenére úgy tőnik,

eltökélte, hogy személyesen számol le a gaznethekkel. Ahányszor csak felbukkannak valahol, azonnal odasiet, hogy megvívjon velük.

Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek a királlyal, egyikük arcán sem látszott semmilyen érzelem. Végül a kósza halkan hozzátette:

– Nekem is van egy leányom, uram. Nem csupán az İsgyíksarkantyúsok félnek attól, hogy Cormyr elveszíti az örökösét.

– Az lenne hát a legjobb – dünnyögte a király –, ha elıbb érnék oda a gaznethekhez, mint a hercegnı. – Ajka újabb mosolyra rándult. – És még jobb volna, ha lenne valami tervem arra, hogyan gyızzük le ıket, mielıtt találkoznánk.

– Igazad van, fenség – helyeselt Randaeron óvatosan. Azun bólintott. – Jól végezted a dolgodat. Maradj itt a táborban Alusair hercegnıvel.

Én néhány katonával sietve délre indulok, hogy megvédjem a királyságomat. – Elmenıben azt motyogta: – És ha kedvesek hozzám az istenek, talán egy kis pihenéshez is jutok így. A vén sárkányok, bármilyen ostobák is, megérdemlik néha, hogy álomra hajthassák a fejüket.

Randaeron tudta, hogy az utolsó megjegyzést nem az ı fülének

szánták, úgyhogy lehunyta a szemét, és nem szólt semmit. A hallgatás sokszor a legjobb udvari politika.

14 Távoli csobbanás zaja hullámzott végig a folyón Vangerdahast háta

mögött, majd a semmibe veszett. A varázsló megfordult a hang irányába. Éppoly fekete volt a víz, mint a bőzlı levegı, az meg éppoly fekete, mint a torz falak, az meg éppoly fekete, mint egy kémény belseje – csakhogy nem korom borította ıket, hanem holmi félig moszatnak, félig sziklának tőnı mocsadék. A nyálka egy része levált, épp Vangerdahast álla alatt úszott el egy darabja: dohos penészszagot árasztott magából, és valami ısi bőzt is, ami ismerıs volt neki, de nem állt meg gondolkozni rajta, hogy hová is tegye – épp egy alagúton haladt keresztül, a groddok városa alatt.

Eddig szokatlanul csöndes volt a barlang, most azonban folyamatosan hallotta a vízcsobogást. A mágus szemügyre vette a tenyere fölött lebegı varjúlábat – az még mindig egyenesen elıre mutatott. A gazneth tehát átszelte a vizet… de mit rejthet annak mélye?

Albínó cápák és barlanglakó anakondák rémképei cikáztak végig az agyán, ám Vangerdahast előzte e nyilvánvalóan alaptalan félelmeket. Az ilyen lényeknek állandó táplálékra van szükségük, a goblinok pedig – az egyetlen szilárd elemózsiának számító teremtmények az egész barlangrendszerben – csak nemrég népesítették be újra a várost. Sokkal valószínőbb, hogy a nyálka csurog bele valahol a folyóba, az adja ezt a hangot… sokkal valószínőbb.

Tovább folytatta útját az alagútban, követte sebtében összetákolt iránytőjét egy háromágú elágazáshoz. Ha igaza van a gazneth kilétét illetıen – és ıszintén remélte, hogy nincs –, akkor az az izé nem más, mint Cormeril Rowen, a jóképő kósza, akit Tanalasta hercegnı sajnos egyenesen ırjítınek talált. A varázsló utoljára a Viharszarvak hegység lábánál látta ıket együtt; akkor kiszabadultak a szorításából, nehogy visszateleportálja ıket Arabelbe. Vangerdahast jó ideig irdatlanul mérges volt a párosra, most viszont… most viszont szinte belebetegedett a félelembe. Ha Rowenból gazneth lett, ugyan mi történhetett Tanalastával?

Néhány hüvelyknyivel megint mélyült a víz; Vangerdahast fölszegte állát, és óvatosan rakosgatta elıre lábát a folyó fenekén. Fáklyatartó keze

is elfáradt már… lehet, hogy okosabb volna fényvarázst bocsátania a varjúlábra? Ha mindkét keze tele van, nehezen tud majd védekezni, ha valami iszamós lény hátba támadja… és ha gödörbe lép, amúgy is kioltja a fáklyát a folyó.

Ám ha felidézné a fényvarázst, azzal újabb táplálékot szolgáltatna Nalavarának, s félt tıle, hogy már így is csaknem kiszabadította a sárkányt. Néhány órával azután, hogy kis híján a goblinok fogságába esett, Vangerdahast kihasználta az általános zőrzavart, odaóvakodott a tér közelébe, és vetett a szörnyre egy pillantást. Az azóta legnagyobb rémületére hatszáz lábnyira nıtt, a viharkabát, pálcák, győrők és egyéb varázstárgyak pedig fénytelenül, üresen hevertek mellette. Nalavara a gerince mentén ugyan még mindig be volt ágyazva a barlang talajába, ám a levegıben négy fatörzs vastagságú láb kalimpált, szárnya jókora árnyékot vethetett volna a suzaili palotára, tüskés farka meg félig elérte a Királyi Felvonulási tér hosszát. Vangerdahastot annyira megrettentette a látvány, hogy mikor végül belefutott egy csapatnyi goblinba, majdnem elfogatta magát, csakhogy ne kelljen varázsolnia. Végül az az elhatározás bírta rá a menekülésre, hogy meg kell találnia a gaznethet, és fel kell derítenie, mi történt Tanalastával.

Újabb csobbanás hallatszott, tisztább és hangosabb, mint az elızıek. A hangot csipogás, majd sziszegés követte, s a varázsló egy pillanatig azt sem tudta, mit hall. Nem lehetnek goblinok, hiszen ı állig belemerült a vízbe, és már egészen elázott a szakálla. A férfi fülelt, s határozott, ütemes csobbanásokra lett figyelmes. Hitetlenkedése rémületnek adta át a helyet. Követték hát… s most már azt is tudta, hogyan. Bár ı hozzászokott fáklyájának csípıs szagához, az mégis akkora füstöt hagyott maga után, mint egy egész tábortőz.

Vetett egy utolsó pillantást a tenyerén lebegı varjúlábra, majd beékelte a fáklyát a fal egyik repedésébe. A lángok nyomban leolvasztottak némi fekete lepedéket a szikláról, s csaknem azonnal kísérteties füst szállingózott a mennyezet felé. A varázsló halkan felkuncogott – keserő bőzt jelent ez az érzékeny goblin orrok számára! – majd tovalábalt a vízben a sötétségbe.

Néhány perccel késıbb a goblinok rájöttek a turpisságra; a barlangot mérges csipogás töltötte be. Vangerdahast visszafordult a következı kanyarból, és elnézett a lobogó fáklyafény irányába. A goblinok faragatlan fatönkökön ültek, harmad-, negyedmagukkal, lábuk a vízbe lógott, s durván ácsolt evezıkkel hajtották elıre jármővüket. Mikor elérkeztek az égı falhoz, hangos jajgatásban törtek ki, s arcukat a

könyökükhöz nyomták, hogy hıérzékeny szemüket megvédjék az éles fénytıl.

Az elsı tuskó nekikoccant a falnak, s azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a goblinok nem tudnak úszni – bronzvértben legalábbis biztosan nem. A második tuskó követte a nyomát, úgyhogy Vangerdahast befordult a kanyarban és továbbindult a sötétbe – aztán ijedten felkiáltott, mikor meglátta odafönt a gyöngyszerő szempárt.

Kiáltása ırült csipogást és evezésvágyat váltott ki üldözıibıl, ám Vangerdahast mozdulni sem bírt, mikor egy kéz megragadta a szakállánál fogva, s kivonszolta egy keskeny sziklapárkányra.

– Unom már, hogy folyton megmentselek, Vén Szaglász – mondta a már ismert fátyolos hang. Izmos kar markolta meg Vangerdahast kezét, s kirántotta belıle az elbővölt varjúlábat. – A helyedben én nem bíznék ennyire a személyes varázsomban.

Vangerdahastot elhagyta a bátorsága. Csupán fél tucat ember ismerte azt a gúnynevet, amelyet még Tanalasta ragasztott rá – többek között Cormeril Rowen is.

– Maradj itt, vén bolond! – Rowen leugrott a párkányról, s csöndesen becsusszant a vízbe, oly halkan, ahogy a bagoly suhan prédája után.

– Rowen, várj! – vetette magát hasra Vangerdahast. Aztán tapogatózni kezdett a sötétségben, a párkány szélét keresve. A

goblinok csipogása hirtelen sikoltásba csapott át, majd iszonyatos erejő tornádó söpört végig az alagúton, vad tajtékot vert a vízen, s majdhogynem leszakította a mágust a kakasülıjérıl. Vangerdahast a sziklához nyomta arcát, ujját belevájta a földbe, s óvatosan húzta magát elıre, mígnem ráakadt egy laza kıdarabra.

A szél lassan viharossá csitult. A mágus fölült, ujjával fényesre dörzsölte a követ, s örök lángot bocsátott rá. Szívesebben vetette volna be a sötétben látó varázst, de ahhoz egy achátra vagy szárított répaporra lett volna szüksége, s a legtöbb anyagi komponensét elvesztette, mikor Rowen kifejtette ıt a viharkabátból a lépcsınél.

A kı belsejében mély izzás jelent meg, mágikus fénybe borította a járatot, s megvilágította a gaznethet a folyosó végén. Bár a szél még mindig ırült erıvel süvített, s a folyó hatalmas hullámokban csapódott neki, Rowen mégis mozdulatlanul állt, hosszú haja rendezetten omlott a vállára. Láthatólag mit sem számított neki az idıjárás.

Végül a goblinok raja elnémult, s a szél néha-néha támadt fel csupán. Rowen visszanézett rá, majd befordult a sarkon. Meg sem rezdült körülötte a víz.

– Szó sincs róla, Cormeril Rowen! – Vangerdahast átlendült a párkány fölött, s belecsobbant a vízbe. Sebesen gázolt végig a járatban a gazneth után. – Gyere vissza, gyáva féreg! Állj meg, mutasd magad!

Legnagyobb meglepetésére a sarkon befordulva hirtelen azon kapta magát, hogy Cormeril Rowen homályos arcába bámul. A férfi még mindig jóképő volt bozontos szemöldökével, hangsúlyozott állával, arca azonban beesettnek tőnt, vonásai határozottabbnak látszottak… s az egész lényébıl erı és hatalom sugárzott.

– Úgy festek, mint egy királyi felderítı? – Rowen keze megrezdült; Vangerdahast csuklójára acélos marok kulcsolódott. – Már elmúlt az az idı, amikor még parancsolhattál nekem.

– Senki sem oldozott föl… – Vangerdahast nagyot nyelt, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát. – Senki sem oldozott föl a királyi eskü alól. Én a király udvari fımágusa vagyok, azaz az ország összes katonájának a felettese. Azt teszed, amit mondok neked… hacsak nem lett az egész Cormeril-vér árulóvá.

Rowen szeme kifehéredett a dühtıl. Szorítása erısödött, s Vangerdahast ujjai maguktól szétnyíltak. A gazneth sokáig meredten nézte, talán azon töprengett, szorítsa-e még erısebben, aztán kivette az izzó követ a varázsló kezébıl, s magába szívta annak mágiáját.

– Ahhoz képest, hogy egyesek szerint te vagy Cormyr legravaszabb embere, elég bolondnak tőnsz – mondta. – Azt hittem, mostanra rájöttél, mihez vezet, ha varázsolsz.

Vangerdahast kissé könnyebben szedte a levegıt. – Tudom, ámde anélkül nehezen értelek volna utol. Csak így tudtalak

megtalálni. – Akkor hát megtaláltál – hajította bele a vízbe Rowen a szürkére

fakult kıdarabot. – És remélem, kiszórakoztad magad rajtam. Legközelebb ne kövess el ekkora ostobaságot!

Vangerdahast nem vett tudomást a gazneth hangjából sugárzó rosszindulatról. Vakon kinyúlt, és megragadta a karját. Rowen bıre hideg és csúszós tapintású volt, mintha angolnát szorongatott volna.

– Nem azért vagyok itt, hogy szórakozzak rajtad – jelentette ki. – Talán, hogy megöljelek… vagy a segítségedet kérjem. Attól függ…

Rowen szeme továbbra is fehéren izzott. – Mitıl? – Attól, hogy mi történt Tanalastával – mondta Vangerdahast. A düh lefoszlott a gazneth arcáról. Elfordult, s a barlangra ismét

sötétség borult.

Mivel attól félt, hogy zsákmánya csendben elszelel, a mágus elırevetıdött – és belefejelt a szörny hátába.

– Alusairnál hagytam – mondta Rowen. – Én elváltam a csapattól, hogy a keresésedre induljak, ık pedig a Goblin-hegy felé tartottak. Akkor láttam utoljára… hús-vér emberként.

– Hús-vér emberként? – visszhangozta elhőlten Vangerdahast. Rowen megragadta a vállát, és vezetni kezdte. Csúszós emelkedın

baktattak fölfelé, mely a már ismert párkányhoz vezetett. – Úgy egy nappal a Messzi Tengerláp melletti csata után lehetett –

kezdte a gazneth. – A társaság véres tetemei a víz felszínén lebegtek, az orkok még mindig fosztogatták a holttesteket. Ráleltem egy üzenetre Alaphondar látcsövében, mely arra kérte a megtalálót, vigye el a hírt a királynak, hogy Alaundo jóslata valóra vált, s a vész hírnökei felébredtek. Fogtam az üzenetet, és épp elindultam a Goblin-hegy felé, mikor Cadimus kitört a mocsár melletti füzesbıl, ahol addig rejtızködött. Mikor a lovad felért a domb tetejére, a gaznethek észrevették, s elhagyták az erıdöt. Csak annyit tehettem, hogy felpattantam rá, és belovagoltam az erdıbe, máris a sarkunkban voltak. Követtek egész álló napon át. Az egyikük még csapdát is állított, s mikor kiértem egy tisztásra, belém mélyesztette a karmát. Aznap éjjel letéptem a köpenyem csatját, s egy tuskóra erısítve tovaküldtem a folyón. Ezzel végre sikerült ıket leráznom. Alig egy napra járhattam már a Goblin-hegytıl, mikor meghallottam ıt.

– Tanalastát? Szünet következett, mikor a gazneth talán bólintott, bár ezt

Vangerdahast nem láthatta a sötétben. – Sikoltozott – folytatta Rowen –, sikoltozott és könyörgött, hogy

öljem meg, és… és nem tudtam, mitévı legyek. Tudtam, hogy Alaphondar üzenete fontosabb még Tanalasta életénél is, mégis a szerelmem után mentem. A gaznethek északnak fordultak, s gonosz játékba fogtak. Végigvonszolták Tanalastát a fák koronáin keresztül a fejem fölött, leszálltak vele a mezı túlsó végén, s kényszerítették, hogy könyörögjön az életéért, mígnem használtam a rejtett zsebet, hogy eljussak hozzá… ekkor persze megragadták és odébb hurcolták, mielıtt még magamhoz térhettem volna. Tudtam, hogy nem akarnak megölni. Csak tereltek észak felé a csapdájukba, de mi mást tehettem volna? Túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy gondolkodjam, és az életemet is odaadtam volna, hogy Tanalasta ne szenvedjen. S ha hátat fordítok nekik, a gaznethek amúgy is nyomban megölnek.

– Nem vitás – jegyezte meg Vangerdahast, és próbált részvétet vinni a hangjába. – De mi lett Tanalastával?

– N… nem tudom – mondta Rowen. – Mielıtt felocsúdhattam volna, már át is értünk a Viharszarvak túlsó oldalára. Amikor utoljára láttam, Boldovar király ült mellette egy szakadék szélén… s valami leírhatatlan dolgot mővelt vele. Szinte eszemet vesztettem, s a rejtett zseb segítségével átkerültem a hasadék túlsó oldalára. Ám mikor elmúlt a szédelgésem, ı már nem volt ott… csak az unokatestvérem, Xanthon. Röhögött, és a galléromnál fogva kilógatott a szakadék fölé, mondván: engem is letaszít Tanalasta után.

Bár koromsötét volt, Vangerdahast lehunyta a szemét. – Nagyszerő – suttogta. – Nagyszerő? – ismételte Rowen. Nem hangzott igazán meglepettnek.

– Szóval valóban csapda volt? – A saját fegyverünket fordították ellenünk – magyarázta a varázsló. –

Boldovar az illúziók mestere. Ugyanezt tette velünk a tengerlápi csatában, s az majdnem Alaphondar életébe került.

– Én attól félek, többet is vesztettem, mint az életemet – folytatta Rowen. – Elırántottam a vastırömet, hasba szúrtam Xanthont a szakadék szélén. Boldovar utánam iramodott, aztán mások is jöttek, én meg felpattantam Cadimusra, és bemenekültem egy ligetbe. İsrégi fák vettek körül, hatalmasabbak, mint amilyeneket valaha láttam. A gaznethek megálltak a pagony szélén, s ocsmány szitkokat küldtek rám. Nem értettem, miért nem jönnek utánam, ám aztán körülnéztem, és megláttam az elf rúnákat. Ugyanúgy néztek ki, mint azok a vésetek, amelyeket Boldovar és a többiek sírjánál találtunk – csak ezek a fák nem korhadtak el, nem torzult el a törzsük. Gyönyörőek voltak, egészségesek, s mikor végigsimítottam az egyik törzsén, énekszó csendült föl, oly csodaszép, hogy sírva fakadtam. Még a gaznethek is elhallgattak, míg az ének véget nem ért.

– Egy egész liget, telis-tele a Test Fáival? – zihálta Vangerdahast. A Test Fái az ısi elfek által állított emlékmővek voltak, akik hajdanán

Cormyr vidékén éltek, az emberek eljövetele elıtt. Tanalasta szerint – és a hercegnı valóban járatos volt az efféle régmúlt legendákban –, ha egy neves elf meghalt, társai egy facsemete törzsébe vésték bele a sírfeliratot, s az alá temették a holttestet. Vangerdahast nem ismerte pontosan a szertartás menetét, ám eddig még arra sem volt példa, hogy két ısi fát találtak volna egymás mellett, nemhogy egy egész pagonyt!

– Biztos vagy benne, hogy a Test Fái voltak? – kérdezte.

– Késıbb már biztos voltam – felelte Rowen. – Százával álltak ott, s a gaznethek csaknem egy tíznapig fogságban tartottak közöttük. Folyamatosan ırködtek fölöttem, s mindig megakadályozták, mikor menekülni próbáltam. Egy éjszaka úgy döntöttem, eljött az idı: elszököm vagy meghalok. Ahogy lóra szálltam, szépséges elf lord szelleme jelent meg elıttem. Háromszarvú, bíborköves koronát viselt, a kezében pedig aranyló botot tartott. Nyers hangon így szólt hozzám:

„Kilenc napig bujkáltál a kötelesség elıl, emberfi, s mi kilenc napig menedéket adtunk tenéked. Ám mielıtt elmégy, tudd meg: hiába pusztulsz el, nem nyerhetsz megváltást! Hogy jóvá tedd az árulásod, nagyobb fizetség szükségeltetik, mely számodra többet jelent még a halálnál is.”

Nem is kellett rákérdeznem, miféle árulásról beszél, hiszen még mindig ott hordoztam Alaphondar levelét a szívem fölött. Tudtam, hogy kudarcot vallottam. A szerelmemet elıbbre helyeztem a kötelességnél, s tudtam, hogy Cormyr drágán megfizet majd a késlekedésem miatt. Nem tehettem mást, mélyen meghajoltam, és így feleltem:

„Uram, feloldozásért könyörgök. Mondd, mit tegyek?” Az elf elismételte, hogy annak szörnyő ára van, én pedig azt

válaszoltam, szívesen megfizetem. Akkor rám mosolygott, és kivette a kezembıl Cadimus gyeplıjét. Suttogott valamit a ló fülébe, mire az fölnyihogott és megbökdöste az arcomat, aztán megfordult, és elvágtatott a pagony túlsó vége felé.

Majd az elf lord újra megszólalt: „Tudd meg hát, emberfi, hogy én Iliphar vagyok, a Jogarok Ura, s e

berek az én sírhelyem, hol sok ezer kincs hever számtalan évszázad óta. Kövess most, hogy rád bízhassam a legnagyobbat, a Királyok Jogarát.”

Elvezetett a liget közepére, ahol kastélynyi tölgyfa várt ránk. A szellem a gyökereire mutatott, és azt mondta: „Fogd a jogart, s vidd el a királyodnak! Mert az, ha könyörületes kéz forgatja, hatalmas erıvel bír: megszünteti az elfszülte gonoszt, ám csak akkor, ha minden eltévelyedést, melybıl ama gonosz származott, helyrehoztok elıbb. Azzal, hogy átadom e jogart egy embernek, jóváteszem az elsıt. Az állítsa vissza a többit, ki e fegyvert kézbe veheti.”

– Ennyit mondott csupán – fejezte be Rowen. – Aztán hátralépett, és beleolvadt a fájába. Elıhúztam a tırömet, s ásni kezdtem ott, ahol mutatta. Amint a pengém belehasított a földbe, diadalmasan felordítottak a gaznethek, s támadásba lendültek. Azt hittem, megint lépre csaltak, s rávettek, hogy hatástalanítsam a berek mágikus védelmét (s azt hiszem,

valóban csupán ebbıl az okból tereltek oda északra), ám ha így volt is, most a saját dugájukba dıltek. A fák alól egész hadseregre való elf szellem emelkedett ki, nekiestek a gaznetheknek, az ágak pedig áthatolhatatlan kerítést fontak ágaikból. A gaznethek tőzzel, penésszel mentek ellenük, a szellemek pedig karddal, bunkóval feleltek. Én meg csak ástam és ástam. Nemsokára már mélyen bent jártam a gyökerek alatt. Ám még az elfek sem tartottak ki örökké, s úgy festett, minél mélyebbre ásom, annál gyöngébbek lesznek. Amint betörtem Iliphar kincses kamrájába, a fölöttem álló hatalmas fa ágai recsegve törtek, ahogy a gaznethek széjjelszaggatták. A parancsgyőrőmmel fényt gyújtottam, s felkiáltottam a temérdek kincs láttán. Ékszerhegyekre bukkantam ott, s mind-mind fénylett a mágiától… úgy csillogott a sok drágakı, hogy még az öreg Thauglor is belepislogna. Az alagút bejárata felıl hangosan dördült valami, majd a fák egyszerre kezdtek énekelni. Berohantam a kamrába, és kutatni kezdtem a kincses halmokban. Pálcákat, varázsbotokat dobáltam félre, bármelyik lehetett a Királyok Jogara, vagy egyik sem, s fogalmam sem volt, ráakadok-e valaha is az igazira. Aztán a dübörgés betört az alagútba. Arra gondoltam, beomlasztom a mennyezetet fölöttünk, felkaptam egy ezüst kardot, és odasiettem a bejárathoz… ekkor láttam meg, ott feküdt két gyökér hajlatában, a markolatáról vékony aranypánt lógott.

– A Királyok Jogara? – kérdezte Vangerdahast. Rowen gyöngyszeme megvillant a sötétben. – Egy aranyjogar volt az, melyet tölgycsemete formájúra készítettek:

kecses ágak sarjadtak belıle minden oldalról, s a markolatában óriási, makk alakúra csiszolt ametiszt ragyogott. A leggyönyörőbb kincs volt az egész kamrában. Azonnal láttam, mekkora hatalommal bír. Felmarkoltam a jogart a helyérıl, odaléptem az alagút szájához, s még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy a koronát leakasszam a markolatról, mikor egy bíbor színő szempár jelent meg a járatban. Nekilódultam, és egész testemet beleadtam a döfésbe. Ám mielıtt lesújthattam a jogarral, szörnyő átkozódás harsant az alagútból, s fekete füst töltötte meg a kamrát. Megremegett a talaj a lábam alatt, majd megnyílt a föld, s lezuhantam ebbe a rémisztı pokolba, melyet éppoly kevéssé hagyhatok el, mint te.

– Mi lett a jogarral? – Vangerdahast szíve úgy vert, hogy alig hallotta saját kérdését. – Ne mondd, hogy elvesztetted!

– Persze, hogy nem. – Rowen ujjából apró villámcsík tört elı, s ezüstös fénybe burkolta a párkányt. Benyúlt a háta mögé, s vékony, háromszarvú

fejpántot húzott elı, melynek közepén tompa fényő ametiszt ült. – Ahogy a koronát sem, amit véletlenül elhoztam.

Vangerdahast kiragadta az ékszert a gazneth kezébıl. Sötét volt, akár az ólom. Minden mágia eltávozott belıle.

– Csak nem?! – Sajnos igen. Elszívtam az erejét, mielıtt még ráébredtem volna, mivé

váltam – mondta Rowen. – Másrészt viszont hasznos tanulság volt. A Királyok Jogara még mindig mágiája teljében van, biztonságos rejtekhelyen… ott, ahol Nalavara és a goblinok soha nem találnák meg, s számomra sem jelent állandó kísértést.

– Az már valami. – Vangerdahast földobta az ólomkoronát a levegıbe, s közben némán gyászolta az ısi mágia elvesztését. Annyit tanulhatott volna, ha megvizsgálhatta volna… majdnem annyit, mint a korona elıkerülésérıl szóló történet során. Kedvesen megpaskolta Rowen térdét… aztán meg is bánta a mozdulatot, mikor a gazneth összerándult az érintésétıl. – Jó munkát végeztél, Rowen. Majd teszünk róla, hogy a jogar megmentse Cormyrt.

– Hogyan? – A gazneth villámló ujjával kétségbeesetten körbemutatott a barlangban. – Hogyan segíthetünk itt bárkin is?

Vangerdahast elmosolyodott. – Nalavara rendkívül sokat áldozott rá, hogy rászedjen téged, és

megtörd neki Iliphar sírkamrájának hatalmát. Nem tett volna ilyet, ha nem félne a jogartól… s ezt a fegyvert még nem szerezte meg.

Rowen arca egészen felderült. – Akkor hát megöljük? – Nem mi – szögezte le Vangerdahast. Cormyr ısi titkára gondolt,

amelyet az udvari fımágusok és királyok ıriztek hosszú évszázadok óta. – Majd Azun megteszi. Attól félek, a jogart csak egy király forgathatja.

15 – Chauntea könnyeire! – szitkozódott Azun. – Még ha ilyen barbár

módon dúlják is a földet, egyszerően nem értem, hogyan képes ennyi goblin megélni Cormyr északi határán! Honnan jönnek ezek a szörnyek?

A körülötte álló mogorva arcú, fáradt tisztek nem is válaszoltak. A mai napon már két goblin falon keresztül törtek maguknak véres utat, s miután fölértek egy újabb hegy tetejére, azt tapasztalták, hogy az alant húzódó völgy telis-tele van lármásan csipogó goblinokkal. Az apró lények kardjukkal gúnyosan feléjük hadonásztak, ám nem támadtak rájuk megszokott vadságukkal. Egészen úgy tetszett, mintha valami fegyelmezettebb ellenséggel volna dolguk, aki a háttérbıl irányítja barbár seregét.

– Vissza a sorba! – kiáltott fel egy kardlord, mikor egy-két ember villanó pajzsokkal elıretört.

– Talos vigye el a parancsokat és a rendezett alakzatokat! – bömbölte egy nemes úr, s felemelte kardját. – Ronts rájuk, és gyilkold ıket… Azunért és értem is!

– Azunért és értem is! – visszhangozták néhányan. A király figyelte, amint merev arccal, kétségbeesetten vágtatnak a

halálba. Nem valók a seregbe az ilyen hirtelen természető, engedetlen nemesek – sıt, az is lehet, hogy az egész birodalomba nem valók –, mégis jó érzéssel hallgatta a csatakiáltást, s látta a lelkesedést a többi ember arcán, akik felemelt fegyverrel csatlakoztak a kórushoz, de morgó karkapitányaik és jeges tekintető lándzsalordjaik éberségének köszönhetıen tartották az alakzatot.

– Egyetlen igaz cormyri ne hagyja el e magaslatot, ha nem kap rá parancsot! – rikoltotta egy kardlord.

Azun bólintott: tudta, hogy minden pillantás rászegezıdik. Hozzáértı kardokra van szüksége, nem dicsıséghajhász tetemekre. Emellett meg arra is szüksége lenne, hogy ráleljenek egy déli ösvényre, Suzailba, amelyet nem ıriz ennyi véres kező goblin.

A harci mágusok egy emberként kijelentették, hogy a hadsereg túl népes ahhoz, hogy teleportálással próbálkozzanak. Még ha minden varázstárgyukat elhasználják és egyesítik mágiájukat, még ha a gaznethek

nem is bukkannak föl a hatalmas varázslat nyomában, akkor is legfeljebb csak néhány száz embert képesek délre szállítani. És persze azt is csak akkor, ha minden rendben megy. Azt pedig tudták, hogy nem fog. A harctéren mindig éri az embert meglepetés.

Más módot kell tehát kieszelniük. Mehetnének tovább kelet felé, ám ahhoz kevés az idı és az ember, s nem számíthatnak rá, hogy a Bíbor Sárkányok serege gyorsabban halad majd a fürge goblinoknál. Marad tehát az erdı. Ott legalább némileg védettek lesznek a kémlelı tekintetek elıl. Igaz, halálos útvesztıt jelenthet mind az emberek, mind az ıket kutató goblinok számára.

Hacsak nem fogad föl olyan szakértı vezetıket, mint azok az erdészek, akik néhanapján elkísérik az egyre ritkábban megrendezésre kerülı szarvasvadászatokra. Meg kell tehát találnia Homálykuckót vagy valamelyik másik erdésztanyát a tucat közül. Feldon pedig idevalósi…

Odafordult a mellette álló lándzsalordhoz. – Hozd ide Feldon kardkapitányt azonnal! – mondta. A férfi sietve engedelmeskedett, s csupán két hosszú pillanatig tartott,

míg Feldon ismerıs, zilált bajsza felbukkant az orra elıtt. – Igen, fenség? – Jó Feldon – mondta neki –, hozzátok elém a legközelebbi királyi

erdészt, amilyen gyorsan csak lehet. De jól ırizzétek ám! A kardkapitány viharvert arca széles mosolyra gyúlt. – A Királyerdı ırzıje is megteszi, uram? Az Ildulph-házban lakik, alig

három nyíllövésnyire innen nyugatra. – Az egész családjával? A goblin sereg torkában? Feldon mosolya lehervadt. – Nos, a dolog úgy áll, fenség – motyogta –, hogy Kardezüst és Ildulph

urak szerint a királyi okirat minden hőséges embernek pajzsul szolgál. Ha a goblinok nem a király akaratából érkeztek…

– …akkor valójában ott sincsenek, az istenekre! – fejezte be Azun a mondatot. – Vagy legalábbis nem mernek majd támadásba lendülni vagy fosztogatni.

Feldon bólintott. Azun lassan elmosolyodott, és folytatta: – Vezesd ide mindkettıt! – S mielıtt Feldon még szóra nyithatta volna

a száját, valami még eszébe jutott. – Szólj az ırzınek, hogy hozza a családját is. Az asszonyok legyenek menetkészek… és ne hozzanak magukkal kétharcosnyi súlyú ékszert és báli ruhát.

A Királyerdı ırzıjeként Kardezüst Maestun nem csupán az erdei vadállományt felügyelte, hanem az összes királyi erdész felettese is volt.

Azon kevés Kardezüst közé tartozott, akik igenis képesek arra, hogy hasznos szolgálatot tegyenek a királynak – például átvezethetik a cormyri hadsereget az erdın. Sıt, Maestun talán még szívesen meg is teszi.

Az évek során számos házasság köttetett a Kardezüstök és az Obarskyrok között, ám nem egy Kardezüst kuncogott volna a markába negyedik Azun temetésén. Maestun egyetlen túlélı fia is azok között volt, akiket vagyonuktól megfosztva számőztek a birodalomból, mert összeszőrték a levet Cormeril Gasparral a trón reményében.

Maga Maestun azonban – és erre Vangerdahast megesküdött, némi mágikus kémkedés után, persze – igazán szégyenkezett emiatt, és erısen dolgozott rajta, hogy visszakerüljön a király kegyeibe. Nıiesen finom, halk szavú modorával ritka madárnak számított a nemesek körében: egy erdész, aki ismeri a vadat és az állatok szokásait. Emellett tehetséges volt az udvari politika terén: ügyesen forgatta a szót, s mindig a megfelelı dolgot cselekedte, ha az udvarban holmi ballépést kellett kiküszöbölni.

Két dolog keserítette meg Maestun életét a fiain kívül, akik hajlamosak voltak megöletni vagy számőzetni magukat: akadt felesége és lánya is.

Hitvese, Elanna, született Bıgıkürt, sokkal fiatalabb volt nála. A nádszál karcsú, szépséges, szıke teremtmény tánca állítólag minden férfit megbolondított – és ı ezt nagyon is jól tudta. Csaknem minden nemessel eljátszadozott, aki az útjába került, egymás ellen hergelte ıket, vagy nevetséges szívességeket kért tılük, mindössze azért, hogy kitapasztalja: meddig mehet el náluk.

Maestun lánya, Shalanna az elátkozott érem másik oldala volt. İ másfajta játékot őzött: elég varázzsal bírt ahhoz, hogy gonosz, veszélyes tettekre sarkalljon mindenkit, akivel ki mert kezdeni. A kövér, morcos lány irigyelte anyját a szépségéért, és neheztelt a harci mágusokra, amiért nem tették ıt olyan gyönyörővé, amilyenné megérdemelte volna. Győlölte a nemes ifjakat is, akik vagyona és társadalmi helyzete miatt udvaroltak neki, holott valójában undorodtak tıle… és győlöl mindenki mást is, gondolta Azun, amiért olyannak látják kívül-belül, amilyen valójában. Nem is tudta, a két vipera közül melyik a rosszabb.

És a fél birodalmát olyan alakok lakják, akik még borzasztóbbak e két némbernél is – azt a királyságot, amelynek a megtartásáért küzdött most, s amelyért folyó harcban egy napon elesik majd. Ám csak ez az egyetlen birodalma volt, ezt tekintette otthonának, s Azun tudta, hogy nem cserélné el a világ minden kincséért sem, még ha a saját felesége és a birodalom összes asszonya olyan volna, mint Elanna meg Shalanna.

Maestun, az ırzı, lelkes mosollyal lépett oda hozzá. Azun mély

lélegzetet vett. Az ám! Élnek olyan emberek is a birodalmában, akik nem érdemlik meg a halált, s akikért imádkozni kell az elkövetkezendı napokban.

És élnek olyan sült bolondok is, akik valamilyen érthetetlen oknál fogva meg akarják kaparintani a Sárkánytrónt.

16 Bár Jhondyl bércének csúcsát teljesen elrejtette a hatalmas, ısi tölgyes

és a galagonyabozót, nyugati oldala meredek szakadékban végzıdött, melyrıl egész Cormyrt be lehetett látni Szürketölgyestıl délre. A tábori asztalnál üldögélve, egy vén mézgafa ágainak árnyékában, Tanalasta pontosan behatárolhatta mindegyik gazneth tartózkodási helyét, az általa okozott pusztítás alapján. Lutax vad tüzeinek füstje a Csillagvíz mentén kígyózott a magasba, Suzara penészragálya a Calantar hídja és Marsember között elterülı mezıket támadta meg, Xanthon sáskahada pedig észak felé tartott, a Sárkány útján. Nem nehéz hát rátalálni a gaznethekre – kérdés, hogyan állíthatná meg ıket?

Eddig Tanalasta Cormyr déli részének megmentéséért folytatott hadjárata mindössze fárasztó lovaglást és költséges csatákat hozott. A taktika lényege az volt, hogy miután kiszúrták a gaznethet, Tanalasta néhány válogatott katona kíséretében odateleportált, hogy helyben tartsák a szörnyet, míg a sereg maradéka is odaér. Ezzel persze rengeteg kárt tettek a terepben, s végül maguk is túl sok veszteséget szenvedtek el, nem bírták megállítani az ellenfelet. Az, hogy a rémek mindig félnapnyi lovaglásnyira jelentek meg a seregétıl, szintén nem látszott véletlennek, fıképp, amióta parancsot adott embereinek, hogy rejtızzenek el a fák között.

Hangos suhogás hallatszott a háta mögül az erdıbıl. Vándorkürt Korvar vezette oda asztalához Filfarilt és Alaphondart néhány testır kíséretében. Azt remélve, hogy fekete viharkabátja megfelelıen elrejti majd domborodó pocakját a királynı vizslató tekintete elıl – ugyanis még mindig nem találta ki, hogyan hozza anyja tudomására, hogy terhes –, Tanalasta kitárt karral odalépett hozzá.

– Nyugalmas utad volt, fenség? – Egyetlen út sem nyugalmas manapság, leányom, de nem történt

bajunk. – Filfaril megölelte ıt, majd hátrább lépett, és alaposan megszemlélte. – Látom, a hadviselés nem rontotta el az étvágyadat.

– Unatkozunk – hozakodott elı sietve Tanalasta az elıre eltervelt válasszal. – Csak várunk, várakozunk, nincs más dolgunk, mint az evés. – Megölelte Alaphondart is. – És te hogy vagy, öreg barátom?

– Jól. Ahogy remélem, te is – súgta a bölcs a lány fülébe. – Lassan el kell mondanod neki! Ki fogsz futni az idıbıl!

Tanalasta könnyeden fölnevetett, mintha épp viccet meséltek volna neki.

– Alaphondar, ilyet nem mond az ember egy hercegnınek! – Elengedte a férfit, és végignézett a velük érkezett harci mágusokon. – Látványos Sarmont nem hoztátok?

– Még mindig túl vén – felelte Alaphondar. – A papoknak egyelıre nem sikerült visszafordítaniuk a gazneth öregítı mágiáját.

– Kár – állapította meg Tanalasta. – Talán majd az aratásmester kitalál valamit, ha visszatértünk.

Odavezette kettejüket az asztalhoz, ahol Owden buzgón böngészett néhány térképet és tekercset. Jöttükre felállt, meghajolt a királynı elıtt, aki udvarias, bár kevéssé lelkes mosollyal viszonozta a köszöntést. A pap aztán megölelte Alaphondart, akihez immáron szoros barátság főzte.

Tanalasta megvárta, míg az egyik testır elıhúz egy széket a királynınek, majd mellételepedett.

– Mi hír Alusairról és a királyról, fenség? – Vangerdahastot nem is említette. Vangerdahastot többé már senki sem emlegette.

– A barátodról még semmi, sajnos – felelte Filfaril. Mindketten tudták, mire vonatkozott valójában Tanalasta kérdése, hiszen valahányszor csak beszéltek egymással, mindig ezzel hozakodott elı elıször. – Alusair tartja a frontot az orkokkal szemben. Apád pedig délre tart, hogy a segítségedre legyen.

– Hát jó. – Tanalasta szíve elnehezült, de igyekezett úrrá lenni csalódottságán. Apja jelenléte remélhetıleg a többi nemest is mozgósítja majd, és sok szenvedéstıl megkíméli Cormyrt. Persze ez azt jelentené, hogy ismét elveszítené azt a kevés tekintélyét is, amit kivívott magának, de ez most nem számít. A gaznethek elpusztítása a legfontosabb feladat, nem csinálhat ebbıl hiúsági kérdést. – Biztos vagyok benne, hogy a király hamar úrrá lesz a helyzeten.

Filfaril megfogta a kezét. – Ez az, amihez a legjobban ért, Tanalasta, és ez az, amit a legjobban

szeret. Mindenki tisztel téged, amiért helyettesítetted a csatatéren, ámde jól tudjuk, hogy a te erısséged másban rejlik… a palotán belül.

Tanalasta elıhúzódott tıle. – Szóval ezért szervezted ezt a találkozót? Hogy hazavigyél? – Az igazat megvallva, az én öltetem volt – ült le Alaphondar vele

szemben, s egy összegöngyölt tekercset húzott elı a köpönyege alól. –

Haladtam valamicskét a kutatással, s úgy éreztem, hasznát vennéd a csatában.

A hercegnı elvette a tekercset, ám továbbra is gyanakodva bámulta anyját.

– Akkor nem küldtök vissza a palotába? – Bármennyire is szeretnélek ott látni, ez nem az én döntésem –

mondta Filfaril. – Apád mondja majd ki az utolsó szót, ha végre megérkezik. Addig is, csak azt kérem… pontosabban parancsolom… hogy légy óvatos!

– Igenis, fenség. – Tanalasta rámosolygott, és kigöngyölte a tekercset. Az írás az eddig azonosított hat gazneth adatait tartalmazta, ismert

képességeikkel és néhány utalással arra, vajon miért árulhatták el Cormyrt. Egy-egy javaslat is állt az adatok mellett, mi elégíthetné ki az egyes gaznethek vágyait, melyek hajszolása valaha a korona ellen fordította ıket.

– Nagyszerő munka, Alaphondar. Mind megvan – jelentette ki, s végigböngészte a listát. Mikor Boldovar király nevéhez ért, akaratlanul is anyjára pislantott, akit a gazneth még azelıtt fogságba vetett, hogy a szörnyek rászabadultak volna a birodalomra.

– Boldovar király, az ırület hírnöke, a sötétség, ármány és káprázatok ura – sorolta Filfaril, aki pontosan tudta, mi jár leánya fejében. – Mások fájdalmán kérıdzik, mások félelme ad neki erıt. Hogy hatalmat nyerj fölötte, meg kell adnod magad neki.

Tanalasta csaknem kiejtette a kezébıl a tekercset. – Anyám! Ezt nem mesélted! – Boldovar volt az egyetlen, akit nem tudtam kiismerni – mondta

Alaphondar –, édesanyád tapasztalata nagy segítséget jelentett. Filfaril a távolba bámult. – Gondolom, neked is legalább akkora gyötrelmet okozott a többi

gazneth, mint amit én álltam ki. A hercegnı magában nem adott neki igazat, de tudta, hogy nem

érdemes vitatkoznia. Anyja eddig sem beszélt soha Boldovarról, és most sem akaródzott beszámolnia a történtekrıl.

Végül Alaphondar törte meg a kínos csöndet. – A lista minden gazneth gyengéit tartalmazza, de még korántsem

teljes. – És rájöttél, mitıl tért vissza Xanthon ereje? – kérdezte Owden. – Attól tartok, nem – rázta búsan a fejét a bölcs. – S ez azt jelenti: amíg

meg nem fejtjük a rejtélyt, sajnos azzal kell számolnunk, hogy csak

idıszakosan kerekedhetünk föléjük. – Kezdetnek az sem rossz – állapította meg Tanalasta, és a

viharkabátjába győrte az írást. – Legalább az elıırs könnyebben sakkban tartja majd a rémet, amíg a sereg megérkezik.

– Mi az? – hallatszott egy hang a faágak mögül. – Jó hírek? Tanalasta fölnézett Vándorkürt Orvendelre, Korvar öccsére, aki egy

italokkal megrakott tálcát hozott. A tizenhét éves kölyök éppoly esetlen és zöldfülő, mint Tanalasta volt az ı korában, úgyhogy a hercegnı akaratlanul is nıvéri szeretetet érzett iránta. Mikor a királynı testırségének vaspallosa összecsattant a fiú elıtt, az elszontyolodva Tanalastára nézett.

– Azt hittem, a legbölcsebb udvari bölcs talán szomjas lehet – mondta bocsánatkérıen. A királynıt meg sem említette.

Korvarnak tátva maradt a szája a pimaszság hallatán. Filfaril inkább csak meglepettnek tőnt, Tanalasta pedig majdhogynem felkuncogott. Jellemzı, hogy a könyveket bújó ifjú inkább Alaphondarhoz húz, és észre sem veszi a királyi családot. Odabólintott az ıröknek, és magához intette az ifjút.

– Emmarask Alaphondar, hadd mutassam be Vándorkürt Orvendelt! – Megvárta, míg Orvendel leteszi a tálcát, és meghajol a bölcs felé, majd folytatta: – Ha a tehetség és lelkesedés elnyeri méltó jutalmát, egy napon ı lesz a királyi könyvtárnok.

Orvendel szeme tágra nyílt. – Mikor? – Majd egyszer – dörmögte Korvar. Láthatólag idegesítette öccse

félszegsége. Odalépett mellé, és Filfaril felé intett. – Nem akarsz meghajolni a királynı elıtt?

Orvendelen nem látszott, hogy tudatában lenne a mulasztásának. Gyorsan fejet hajtott, majd visszafordult Alaphondarhoz.

– És mi a véleményed Lutaxról? Én úgy gondolom… Rettegı kifejezés jelent meg Filfaril arcán. Tanalasta gyorsan

megragadta Orvendel köpenyét. – Nincs valami egyéb dolgod? – Nincs, mindennel kész vagyok – rázta a fejét Orvendel. – A hercegnı arra célzott, hogy magunkban szeretnénk maradni – tolta

a fiút Alaphondar kedvesen Korvar felé. – Ha valóban bölcs akarsz lenni, arra is kell figyelned, amit az emberek nem mondanak ki.

Orvendel arca elfelhısödött, de végül ráébredt, hogy nem kívánatos a személye, és elhátrált.

– Rendben, majd késıbb visszajövök. – Az ırök vonalából még egyszer hátrafordult. – Talán majd akkor, ha a király is ideér.

Tanalasta egy pillantással a fiú után küldte Korvart, majd visszafordult anyjához.

Mielıtt még elnézést kérhetett volna, Filfaril megkérdezte: – A fiú is a sereghez tartozik? – Nem éppen – mondta Tanalasta. – De jobban ismeri ezt az erdıt a

farkasoknál is. İ osztja ki a fejadagokat, és titokban sörrel is ellátja Korvart.

A királynı arca ritka fintorba torzult, s töprengve nézett a fiú után. – Ugyan, anya! – csitította Tanalasta. – Csak nem gondolod, hogy

Orvendel…? – Nem, persze hogy nem – vágott a szavába Filfaril. – Hiszen eddig azt

sem tudtam, hogy itt van. Korvar viszont továbbra is gyanús. – Korvar? – Lánya égnek emelte a tekintetét. – Az lehetetlen! Te is

láttad, mit mővelt, mikor Sarmon kolibrivé változtatta. Alig fejezte be a mondandóját, a kancsó és a kupák megmozdultak az

Orvendel hozta tálcán. Mivel hirtelen megijedt, hogy anyjának igaza van, Tanalasta fölpattant, és lesöpörte a tálcát az asztalról. A kancsó nekicsapódott egy szikladarabnak, de mindössze vörösbor ömlött ki belıle.

Immáron az egész hegyorom reszketett, morajlott, s egy tölgyfa tetejérıl vészkürt búgott fel – egyszer, kétszer, háromszor, majd valami becsapódott az ágak közé, s elfojtotta a hangot. A királynı testırei és a harci mágusok elırerontottak, ahogy a hercegnı is, aztán hosszúkás, zöldes valami tottyant le közéjük az asztalra. Tanalasta még mindig azon töprengett, mit lát, mikor a zöld izé összecsavarodott, és fölemelte a fejét, hogy a királynı után kapjon.

– Gazneth! – sikoltott föl Tanalasta. Kinyúlt, és megragadta a kígyót a farkánál fogva. Sikerült elrántania a

hüllıt anyja közelébıl, mielıtt az kárt tehetett volna benne. Filfaril felkiáltott, elhátrált, s közben megbotlott a saját székében. A kígyó feje egy pillanatra ott lebegett a királynı fölött a levegıben, majd villámgyorsan hátracsapott, és Tanalasta mellébe vájta a fogait.

Folyékony tőz öntötte el a hercegnı testét, elıször csak a mellkasában érezte, majd egész testére kiterjedt a fájdalom. A kígyót tartó keze elgyöngült, ernyedten zuhant le az oldala mellé. Meglepett rikoltás tört elı belıle, aztán hátratántorodott, és hanyatt esett.

Hatalmas robbanás rázkódtatta meg a bércet. Szikladarabok váltak le a

lejtırıl, és hullottak alá a völgybe. Tanalasta alig-alig hallotta a dübörgést, fülében mintha óriási harangok kondultak volna meg. A hegy gerincén magmafolyam tört bugyborékolva elı, kénszagú felhıket, tőzgolyókat pöfékelt magából. A hatalmas tölgy megdılt az áradattól, vaskos törzse azonnal lángba borult.

Tanalasta émelygett a forróságban. Megpróbált arrább gurulni, de rájött, hogy túl gyenge hozzá. Nagy nehezen elfordította a fejét, s fekete alakot látott a magasban, amint egyre lejjebb ereszkedik feléje. Felismerte Cormeril Xanthon ék alakú arcát – ezt a vörösen izzó, ovális szempárt nem is lehetett mással összetéveszteni, még ha agyát el is ködösítette a méreg és a forróság –, aztán a gazneth oldalába számszeríj lövedékek csapódtak. Annyi vasat pumpáltak bele, hogy a szörny végül megperdült a levegıben, és eltőnt a látóterébıl.

Távoli reccsenés zaja hallatszott, majd vörösen villant valami; égı Bíbor Sárkányok szaladgáltak össze-vissza. A hercegnı tekintete elhomályosult. Valahol messze Korvar káromkodott és parancsokat üvöltött.

Owden jelent meg mellette, és valamit kihúzott a mellébıl. Egy pár kígyófogat. Hogy is feledkezhetett el róla? A férfi sietve letépte róla a viharkabátot, hogy még meztelen, gömbölyded hasa is elıbukkant. Elırántotta tırét, s elkezdte kinyomni a mérget a sebbıl, közben folyamatosan Chaunteához imádkozott, hogy semlegesítse a mérget, s védje meg a lányt annak káros hatásaitól.

Harci mágusok bámuló győrője vette körül ıket. Tanalastának fogalma sem volt, miért nézik ilyen meglepetten, aztán eszébe jutott duzzadt melle és pocakja. Owden a sebre szorította a kezét, belekezdett a varázslatba, s a gyógyító mágia melege elöntötte mellkasát, bizsergette ereit.

Egy tucat sárkány is hozzájuk csapódott; ezek a harci mágusok válla fölött tekingettek feléje, s nagyokat álmélkodtak a hercegnı terhességén. Amint kissé kitisztult a feje, Tanalasta elszaggatott köpenyéért nyúlt, de még mindig túl gyönge volt ahhoz, hogy magára húzza. Közben Alaphondar is fölbukkant mellette, s hátrébb parancsolta a bámészkodókat, mondván: csata dúl a közelben, ott a helyük.

Mikor a megfeddett emberek hátrább húzódtak, végre Filfaril is odatolakodhatott Tanalasta mellé. Szeme akkorára tágult, mint egy méretes csészealj. Elıször lánya arcára tévedt a tekintete, majd a hasára, aztán visszavándorolt az arcára, s meglátta az Owden tenyere alól szivárgó vért.

– Miért van még itt a hercegnı? – kiáltott föl parancsolóan, senkinek

sem címezve a szavait. Megragadta a legközelebbi harci mágust, és Tanalasta felé penderítette. – Vissza a palotába… de gyorsan!

17 A barlang a rég nem látott csillagos égboltra emlékeztette

Vangerdahastot, bár ezek a csillagok nagyjából a hasa magasságában lehettek, vidáman pislákoltak a gazneth ujjait körülvevı villámlabda fényében. A fantom – még mindig nehezére esett Cormeril Rowenként gondolnia rá – kusza járatokon, terjedelmes barlangokon vezette ıt keresztül; s a mostani csarnokban ezer meg ezer goblin mérető, mozdulatlan alakra bukkantak. Goblin madárijesztıknek látszottak, némelyiken horpadt vaspáncél lógott, másutt törött okuláré, rézgomb, színes üvegdarab, minden, ami csak csillog. A különös légión keresztül nem vezetett ösvény, s az alakok oly szorosan álltak egymás mellett, hogy Vangerdahast át sem hatolhatott köztük anélkül, hogy ne akadjon bele a köpenye minduntalan valamelyikükbe.

A gaznethnek persze nem voltak ilyen nehézségei. İ nyílként surrant át az apró madárijesztık hadán, oly sebesen mozgott a lába és a csípıje, hogy Vangerdahast alig bírt lépést tartani vele. Egyszerre rothadás és penészszag ülte meg a levegıt, s az apró alakok úgy megsokasodtak, hogy már Rowen is leszakított egy-egy rézgombot, ahogy áthaladt közöttük, vagy levert egy-egy fémdarabot, mely tompán puffant a nyálkás talajon. Ahányszor ez megtörtént, megállt, s visszahelyezte a tárgyat a helyére, még mővészibben, mint ahogy azelıtt volt. Vangerdahast próbált óvatosan mozogni, de egy szóval sem említette, hogy ı viszont tucatjával veri le az apró mütyüröket a pöttöm madárijesztıkrıl.

Végül sötét tisztásra bukkantak, s a bőz olyan áthatóvá vált, hogy Vangerdahastnak be kellett fognia az orrát. A gazneth megállt a sötétség szélén, s egy kézmozdulattal megállította a varázslót.

– Át bírsz ugrani, vénember? – Ugrani? – Vangerdahast lenézett, s látta, hogy egy bőzös, mély üreg

szélén áll. – A varázspálcámra! Rowen felemelte a kezét, s a villámlabda kiszélesedett, míg már a

mágus is látta az üreg túlsó oldalát, mely úgy négy lépésnyire lehetett. – Át tudsz ugrani? – Húszéves koromban ment volna – felelte a mágus. – Most varázslatra

van szükségem.

– Oktondi ötlet – mondta Rowen. Megfogta Vangerdahast kezét, és szorosan tartotta a csuklóját. – Kapaszkodj!

A mágus a távolba meredt, és megborzongott. – Mi lenne, ha megkér…? Javaslata ordításba fulladt, mikor a gazneth fölugrott, és magával

rántotta a bőzölgı gödrön keresztül. Vangerdahast elıtt egy pillanatra meredek, szabálytalan falak villantak föl, melyeket vastagon barna… izé borított, aztán térdre esett, amikor Rowennel megérkeztek a másik oldalra. A gazneth talpra állította.

– Te kértél tılem segítséget. Akkor meg ne sérts meg azzal, hogy nem bízol bennem.

– Az sokkal egyszerőbb lenne akkor, ha elengednél. Vangerdahast jelentıségteljes pillantást vetett a csuklójára, ahol a

gazneth keze fölfelé vándorolt, a kívánsággyőrő irányába. Rowen olyan hirtelen engedte el, hogy a varázsló csaknem hátrabukott, meg kellett kapaszkodnia egy csillogó limlomban.

– Induljunk! – hátrált el a gazneth; szeme rémülten megvillant, majd újra nekilódult a madárijesztık között. – Amint megszereztük a jogart, elválnak útjaink. Magadhoz veszed és elrejtızöl, ott, ahol nem találok rád.

– Nem fogok elrejtızni. Nem tehetem. – Mielıtt követte volna, Vangerdahast megvárta, míg a gazneth néhány lépésnyire eltávolodik tıle. – Kettesben sokkal jobbak az esélyeink.

– Amíg csak erıt nem vesz rajtam az éhség. – Rowen úgy sietett, hogy Vangerdahastnak loholnia kellett a nyomában. – Akkor majd ellopom a győrőt, és kiürítem a jogart. S mikor ezzel elkészültem, rád támadok.

– Nem tennéd meg – mondta Vangerdahast. – Én csillapíthatom az éhségedet.

– De nem elégítheted ki – felelte Rowen. – Minél többet eszem, annál éhesebb leszek. Ahogy te is egyre jobban szomjazol a koronára.

Vangerdahast megtorpant, meredten bámulta a gazneth hátát. – Hogy micsoda? Én aztán nem szomjazom a koronára. – Nem? Hát nem te állítottad, hogy király vagy, mikor Boldovar

megsebesített? A mágus szóhoz sem jutott a meglepetéstıl. Azt ugyan elmesélte

Rowennek, hogy csatázott Boldovarral, de azt nem, miféle képzelgései támadtak utána – arra ı maga is alig emlékezett.

Néhány lépéssel késıbb Rowen is megállt, visszanézett rá. – Csak találgattam – mondta, szinte már kedvesen. – De nem volt

nehéz. Mindannyiunk szívében megtalálható a sötétség magja, s ez a mag táplálja egy gazneth erejét.

– És mi a helyzet a te magoddal? – érdeklıdött zsémbesen Vangerdahast.

– Én félek – mondta Rowen. – Félek, hogy soha többé nem láthatom Tanalastát.

Maga a vallomás nemigen lepte meg a mágust, inkább önnön reakciója döbbentette meg. Mikor még együtt utaztak a Kıföldeken, azt hitte, Rowen veszélyt jelent a koronára, s mindent megtett volna, hogy elválassza Tanalastától. Most viszont ugyanerre a lényre támaszkodik, akit pedig oly vadállati éhség gyötör, hogy ı azt emberi ésszel fel sem foghatja. A helyzet visszássága gúnyos vigyort csalt az ajkára. Ugyan ki a nagyobb szörnyeteg kettejük közül?

Barátian átkarolta Rowen vállát. – Ne aggódj! – mondta neki. – Látod még Tanalastát. Mindketten látni

fogjuk. – És épp ettıl félek – rázta le magáról a varázsló kezét Rowen. – Nem

akarom, hogy így emlékezzen rám. – Nem fog – felelte a mágus. – Mindent vissza lehet csinálni. Majd

teszek róla, amint kijutottunk innen. – Ha kijutunk innen, varázsló. Vigyázz, hogy agyadra ne menjen az

önteltség. Vangerdahast épp azt akarta mondani, hogy az ı esetében ezt

önbizalomnak és nem önteltségnek hívják, de aztán eszébe jutott, mennyi ideje bolyong már tehetetlenül a városban.

– Köszönöm a tanácsot. Akkor hát, ha kijutunk. Rowen bólintott, és megindult elıre. – És ha újra találkozol vele, nem mondod el neki, mi történt velem. – Ha újra találkozom vele, remélem, te is ott leszel, hogy személyesen

mondhasd el neki. Vangerdahast válasza óvatosra sikeredett; végtére is akadnak olyan

ígéretek is, amelyeket még egy királyi fıvarázsló is képtelen betartani. Követte a gaznethet a hatalmas barlangon át, tucatnyi tátongó üreg között – a bőzfelhıkbıl és az alaktalan sötét foltból ítélve legalábbis –, számtalan vastól csillogó madárijesztı mentén. A csarnok végül keskeny üreggé szőkült, mely tömve volt mindenféle kacattal, s egyik fala mentén sötét üreg húzódott. A járat egy újabb barlangba torkollott, amelyben még szorosabban álltak a madárijesztık.

Rowen átevickélt közöttük a csarnok közepéig, aztán megállt egy

újabb gödör szélénél. Ez olyan széles volt, hogy a másik vége a sötétségbe veszett, s ezen még az sem segített, hogy a gazneth újra megnövelte a kezében tartott villámot.

– Odalent – mutatott az avas szagú üregbe. Vangerdahast letérdelt, lekukucskált. A falak majdhogynem

merılegesen zuhantak lefelé, bár a sötétbarna nyálkától ıket sem láthatta kristálytisztán. Valahol a mélyben – a villám fényénél nem bírta megbecsülni a távolságot – sötét kupacot látott, mely leginkább… botokra emlékeztetett.

– Több fény kellene – állapította meg végül. – Azt se tudom, mit látok. Rowen leguggolt mellé, s mélyen leeresztette karját az üregbe. A

csarnok maradékára sötétség borult. Hangos csörrenés hallatszott mögülük, mintha a hirtelen homályban

valaki beleütközött volna egy madárijesztıbe. Rowen azonnal kioltotta a villámlabdát. – Goblinok? – suttogta Vangerdahast. – Az nem lehet – lehelte Rowen. – Nem követtek minket. Üvegdarabok, fémmütyürök csilingeltek, ahogy láthatatlan követıjük

mozgásba lendült. Vangerdahast fölkapott egy követ a földrıl, és belekezdett a fényvarázsba. Még a második szótagot sem mondta ki, mikor Rowen kezébıl ezüstös villám robbant bele a csarnok tetejébe.

A sziporkázó villanásban Vangerdahast lángoló vörös hajú, izmos nıalakot látott, amint feléjük közeledik a madárijesztık hadán keresztül. A nı bıre szépséges alabástrom színben játszott, ám ı is meztelen volt, akárcsak Rowen, s a hátán vörös, pikkelyes szárnyat viselt. Gyémántforma, izzó szeme feléjük fordult.

– Kiszabadult! – Amint a barlang ismét homályba borult, Rowen eltuszkolta Vangerdahastot az üreg mellıl. – Menekülj!

Ám annak jobb ötlete támadt. Megfordult, és belevetette magát a gödörbe. Amint túljutott az üreg peremén, rövid varázsszót suttogott, melynek segítségével tollpihe-lassan hullott alá. Mivel Nalavara úgysem volt fogoly többé, nem látta értelmét, hogy tovább takarékoskodjon a mágiával, úgyhogy elıhúzott egy varjútollat, hosszabb kántálásba fogott, majd lecsapott a gödör aljába, az imént látott botok felé.

Sebesen emelkedett vissza az odafönt honoló sötétségbe. Lelki szemei elıtt megjelent a jogar, melyet Rowen részletesen leírt neki, a hosszú aranypálca, melyet egy fiatal tölgy mintájára formáztak meg, aztán kihúzott néhány szálat bolyhos szakállából.

Hozzádörgölte a bothoz a szırszálakat, s csendesen elmormolta egy

apróbb káprázatvarázs misztikus igét. Varázslata sikerének elsı jelét az mutatta, hogy Nalavara szárnyra

kapott, egyre hangosabban kavarta maga körül a levegıt, egyre közeledett hozzá. Vangerdahast élesen kitért balra, s épphogy elkerülte a robajló tőzkúpot, mely nekicsapódott a szemközti falnak, és megvilágította az egész barlangot. A varázsló egy kétszáz lábnyi magas, pikkelyes testő elf nıt látott, amint éppen sárkánnyá alakul át. Aztán ismét megvakult, mikor a szörnyeteg becsukta a száját, és a lángok elenyésztek.

Vangerdahast fényvarázst idézett a kezében tartott botra, mely most pontosan úgy festett, mint egy aranyból mintázott tölgyfacsemete, nyelében hatalmas, makk formájú ametiszt csillogott. A varázsló a hóna alá csapta a botot, s látta, hogy Nalavara hatalmas nyelves-agyaras szája beért a fény hatáskörébe. Élesen lebukott a sárkány hasa alá, s majdnem elvesztette az egyensúlyát, mikor a szörnyeteg utánakapott.

Mintha egy örökkévalóságig lebegett volna a sárkány alatt. Minden baj nélkül átjutott a két mellsı lába között, mert Nalavara még a fogait csattogtatta, nem jött rá, hogy elszalasztotta a zsákmányt. Pikkelyei lovagi pajzs méretőek voltak, s vastagok, akár egy ajtó; mikor Vangerdahast elhaladt a hasa alatt, a rém gyomrát melegítı tőz megperzselte a bırét. Ha kiterjesztette volna a karját a bottal együtt, akkor sem ért volna széles mellkasának feléig sem. Ahogy továbbszállt a szárnyak alatt, a légörvény csaknem a földhöz csapta… aztán karmos láb jelent meg a fénygömbben, vakon feléje csapott. A férfi kényelmesen átsiklott két karom között.

Okosabb volt annál, minthogy a vadul kígyózó farok felé vegye az irányt. Lejjebb ereszkedett, odalebegett a keskeny üreg szájához, amelyen át Rowennel ideérkeztek. Ha ki tudná csalogatni a szörnyet a barlangból, elküldhetné az áljogart egymagában, ı pedig visszateleportálhatna késıbb az igaziért.

Nalavara megperdült, s hangos robajjal nekivágódott a barlang falának. Mivel tudta, hogy a fényvarázs ráirányítja a figyelmét, Vangerdahast egészen a madárijesztık fölé ereszkedett, s cikkcakkban repült tovább. A taktika csúfos kudarcot vallott. Ahogy közeledett a célja felé, ezüstös tőzsugár örvénylett át a feje fölött, belobbant a járatba, úgyhogy a varázsló kénytelen volt kitérni oldalra, s meghúzódni egy közeli lyukban.

Egy pillanatra azt remélte, még nincs veszve minden. Ez a másik hasadék éppoly keskeny volt, mint az elızı, s ugyanolyan vas madárijesztıkkel tömték tele. Vagy húsz lépést megtett már benne… aztán megtorpant. Zsákutcába jutott.

Megremegett a lába alatt a föld, s tudta, hogy Nalavara leszállt mögötte. Behuppant a madárijesztık mögé, felkapta az egyiket, s a járat felé hajítva varázslatba kezdett.

Alig ejtette ki néhány szótagját az igének, mikor Nalavara pofája megjelent a nyílásban, tátongó orrlyukából máris gızt pöfékelt. A mágus gyorsan befejezte a varázslatot, s megkönnyebbült, mikor a járat szájában megjelent a vasfal – aztán benyomakodott a hasadék végébe, mert a sárkány tüzes lehelete nekivágódott az akadálynak.

A tőzrobajnak csak nem akart vége szakadni. A vasfal közepén narancsszínő köröcske jelent meg, majd lassan tágulni kezdett, s olyan forrósággal telt meg az alagút, hogy Vangerdahast azt hitte, mindjárt maga is lángra lobban. A vasfal megolvadt, csöpögött, hosszú lángnyelvek nyaldosták a hasadék szélét, fehéren izzottak a szanaszét heverı fémkacatok. Vangerdahast nekilapult a járat falának, és közelebb óvakodott a vasfalhoz, amely nagyobb védelmet nyújtott a lángokkal szemben.

Végül Nalavara kifogyott a szuszból, közte és ellenfele között csupán egy izzó vaslemez maradt. A férfi ott lapult a fal mellett, s egyre biztosabbnak látta a menekülést, csupán azt nem tudta, hogyan fordítsa a helyzetet a saját javára.

– Mágus uram? – mennydörögte Nalavara. A varázsló elıször arra gondolt, csöndben marad, ám aztán máshogy

határozott. Mély lélegzetet véve odalépett az üreg szájához. – Itt vagyok, Nalavarauthatoryl. – Karjában kurtán megvillant az

áljogar. – Ha jól tudom, ezt keresed. Csak gyere ide, és vedd el. Kísérteties kuncogás rezegtette meg odakint a barlang falait, aztán

Nalavara lehajtotta a fejét, hatalmas szeme eltorlaszolta a nyílást. – Nem hinném, hogy az a jó megoldás, varázsló, jóval… keményebb

ellenfélnek bizonyultál, mint vártam. – Ezt vehetem bóknak? – kérdezte Vangerdahast. A jogart gyorsan

elrejtette a háta mögé. – Vagy megadod magad? Nalavara ismét felkuncogott. – Ennyire bolond még te sem lehetsz. Viszont elégedetlen vagy. És én

kielégíthetném a vágyaidat. – Netán testi vágyakra célzói? – Aligha. Tudod, mit tervezek Cormyrral, úgyhogy azt a birodalmat

semmiképp sem adhatom neked. – Látom, hallgatóztál. – Többet, mint gondolod, varázsló. – Nalavara szemét ember nagyságú

agyarakkal teli pofája váltotta föl. – De valami azért marad még a birodalomból, miután végeztem vele… emberek ugyan már nem lesznek benne, de uralkodókra mindig szükség van.

– Milyen kedves tıled – jegyezte meg Vangerdahast. – Tehát egy horda goblinra akarod bízni Cormyrt? Nem csoda, hogy Iliphar szelleme fölkelt ellened!

– A groddok védelmezik a Farkaserdıt! – sziszegte Nalavara. – Nem adják át holmi gyilkos emberbandáknak! – Csöndesebben hozzátette: – És te pedig… te leszel a vezérük.

– Én? – Ha odaadod a jogart. – És ha nem tetszik az ötlet? – kérdezte a mágus. – Akkor pusztítsd el te magad. – Nalavara szeme ismét elzárta a

nyílást. – Nekem mindegy. – És aztán vegyem föl a vaskoronát? – Ott vár rád a palotában – mondta a sárkány. – Helyezd a fejedre, s te

leszel az úr a birodalmadban. – Úr a goblinok fölött? – Vangerdahast visszabújt a vasfal mögé. –

Nem hinném. Nalavara gyanúsan csöndben maradt. A varázsló behunyta a szemét, és

elképzelte magát, amint az üreg szélén áll, ahol Rowent hagyta, aztán elsuttogta a teleportálás varázslat szavait. Színtelen, idıtlen zuhanás borította el, majd az oldalán fekve tért magához, két malomkerék mérető fog mögött. Szédülı fejjel próbálta kitalálni, hogyan lehetséges, hogy patkánnyá kicsinyítette magát, és egy terrier szájában kötött ki.

– Mágia? Itt az orrom elıtt? – dörögte a mély hang. – Akkor mégsem vagy olyan okos, mint hittem.

A feje fölött mozgó pikkelyes ajak láttán végre felocsúdott kábultságából. Vangerdahast teljes erejébıl hozzácsapta az aranyjogart a sárkány fogához.

A bot kettétört, Nalavara pedig nagyot fújt, átrepítette a mágust a sötét csarnokon. Az egy tucat vas madárijesztı hegyében kötött ki, fájdalmasan talpra kecmergett, és figyelte, amint a kezében tartott csontdarabról lefoszlik a ragyogás. Már eléggé magához tért a teleportálásból, tudta, hogy a kezében tartott jogar csak káprázat volt, arra mégsem sikerült rájönnie, miért szorongatja most egy goblin combcsontját.

A sárkány feje feléje lendült, ahogy kiköpte a csont maradékát. – Szélhámos! Vangerdahast odább gurult, hogy el ne találja a lövedék, ám útját újabb

tucatnyi madárijesztı zárta el. Úgy fest, mégis komolyabb a helyzet, mint eddig hitte.

– Rowen? – kiáltott föl. – Segíts! Széles villám hasította ketté a sötétséget Nalavara túloldalán, s

megvilágította hatalmas fejét. A sárkány pofája hátralendült, újra eltőnt a homályban. Mennydörgı csattanás hallatszott, ahogy állkapcsa összekoccant; Rowen gyötrıdve felvonyított.

Vangerdahast tudta, mit kell tennie. – Azt kívánom, hogy Nalavara ne létezzen! – ordította, s megdörzsölte

győrőjét. – Azt kívánom, hogy Vörös Nalavarauthatoryl ne létezzen! Azt kívánom, hogy Lorelei Alavara ne létezzen!

A barlangra hirtelen mély csönd borult, majd ismerıs táncoló ragyogás világította meg a madárijesztıket.

– Rowen? – kérdezte Vangerdahast. – Én vagyok, varázsló. – A gazneth fölállt, megpróbált lépni egyet, de

hanyatt esett. – Mondd csak, mi az Ezer Pokolnak nem bírtad elmondani a kívánságodat, mielıtt még kettéharapott volna?

18 – Remekül haladunk, fenség – bizonygatta Kardezüst Maestun. – Az

ösvényt szegélyezı híresebb fák alapján könnyen megállapítható, milyen messzire eljutottunk már. Ott látod például Velaeor tölgyét, melyet az alája temetett kardkapitányról neveztek el, aki hısi halált halt a banditák ellen, még az ük-ük…

Azun! Ismerıs, meleg hang csendült a fejében, ám most élesebbnek és sürgetıbbnek tőnt a szokásosnál. Meglepı. Filfarilt nehéz kibillenteni az egyensúlyából. A király parancsolóan a Királyerdı ırzıjének vállára helyezte a kezét, s a gyors felfogású Kardezüst elhallgatott, némán támogatta tovább Azunt a gyökerekkel átfont ösvényen, hogy annak még a lába elé se kelljen néznie.

Tündér, itt vagyok, felelte gondolatban, s lázasan kutatott az övében a szükséges kellékek után. Hogy vinné el az örök sötétség az összes gaznethet! İ a birodalom királya, és használni is fogja a győrőjét, ha úgy akarja. Mi a baj? Három győrő akadt a kezébe – az utolsó tartalékok. Talán az utolsó, mőködı győrők a királyi vagyonból. Készenlétben tartotta ıket, hogy megérinthesse velük az ujján viselt ékszert. Egyszerre nem érdekelte, ha el is kell égetnie a kincstár összes vagyonát.

Az istenekre, hogy hiányzott neki Tündér hangja – még ha gonosz dolgokat regél is el.

Tana megsebesült és – ahogy számos alattvalód tudja már, bár jól tartja a titkokat – terhes.

Azunt inkább felderítette a hír, bár tudta jól, hogy irdatlanul mérgesnek kellene lennie, amiért eltitkoltak elıle valamit, ami veszélyt jelenthet a koronára. Megfelelınek tartod az apát? – küldte vissza az üzenetet, és meg sem próbálta leplezni érzelmeit, mikor hozzáérintette az egyik győrőt az ujján viselthez. Az ékszer éles fénnyel villant, s egy röpke pillanatra százszorosan érezték az elméik között létrehozott kötıdést.

Még nem találkoztam vele, felelte élesen Filfaril, úgyhogy nehéz megmondanom…

Az érintés tovatőnt. Azun újabb győrőt dörzsölt az elsıhöz. Az ékszer azon nyomban felvillant, és porrá omlott. Az istenekre, hát már minden mágia megbízhatatlan?

Jöjj ide hozzám, uram, szerelmem. A királynı hangja most erısebbre, szinte könyörgıre vált. Bármit is tesz Tana, nekem szükségem van rád. S ami több, Cormyrnak is szüksége van itt rád, bár csupán rövid idıre.

Jövök, amint az istenek engedik, küldte vissza Azun, s azzal a néma érzelemnyilvánítással fejezte be az üzenetet, amelyet csók helyett alkalmaztak, ha mérföldnyi távolból beszéltek egymással.

– İrzı uram – jegyezte meg könnyeden, közben lesöpörte a tönkrement ékszer hamvait felhólyagzott ujjáról, és felhúzta rá az utolsó győrőt, nem törıdött a fájdalommal –, sajnos az államügyek elszólítanak tıletek. Talán rövid idıre, de könnyen megeshet, hogy sokáig. Villankéz kardlordra bízom a parancsnokságot, engedelmeskedj neki úgy, ahogy nekem tennéd, s vezesd át a sereget sietve és biztonságosan a Királyerdın. A jó kardlord pedig…

Azun megfordult, hogy megkeresse Villankézt. Az legnagyobb döbbenetére ott állt mögöttük.

– Hallottam, uram – jelentette ki a kardlord –, és engedelmeskedem. Mik az utasításaid?

– Álljatok meg, pihenjetek, ám hamar küldesd ide hozzám Lord Fagyosztó mágust.

Villankéz fejet hajtott, majd megfordult, hogy továbbítsa a parancsot. Fagyosztó volt a rangidıs harci mágus a seregükben, s ravasz diplomata hírében állt – ı a legalkalmasabb rá, hogy elteleportáljon a királlyal Suzailba, holmi feszült udvari viták kellıs közepébe. Mindemellett számos gyógyító italt és egyéb varázseszközt hozott magával, a király és hadnagyai védelmére. Azun jó néhány példányát utálta az általa „Vangi gyermekei”-nek nevezett társaságnak, mert a legtöbbjük arrogáns volt, nem érdeklıdött a valós gondok iránt, nyíltan kimutatta hatalomvágyát, vagy mindhárom vétket föl lehetett róni neki. Akadtak azonban kivételek is – olyan mágusok, akiket elsı látásra megkedvelt, és minél többet találkozott velük, annál jobban tisztelte ıket. Fagyosztó ezek közé tartozott.

Azun melegséget érzett a szíve körül, mikor a férfi Villankéz egyetlen apró intésére fölpattant, és odasietett hozzá. Örökké fáradt, kivert kutya-tekintet, mákostészta-szakáll, jól szabott, sötét köpönyeg és harci csizma… ilyennek kell lennie egy harci mágusnak, aki Cormyr érdekeit elıbbre valónak tartja a sajátjainál. Talán gyorsan végezhetnek: ráveszik a vonakodó nemeseket a harcra, s máris visszatérhetnek a sereghez.

– Fenség? – kérdezte a varázsló, s letérdelt eléje, mint valami közkatona. Vangi némely gyermeke sosem térdelt le, még a

leghivatalosabb alkalmakkor sem. – Jó mágusom – üdvözölte Azun, s megszorította Fagyosztó viharvert

kezét, hogy fölsegítse –, sürgısen el kell jutnom az udvarba, a királynımhöz. Milyen hamar tudsz…?

Hatalmas árnyék takarta el a napot. Óriási teremtmény jelent meg fölöttük. Gigantikus teremtmény.

Azun szinte ösztönösen behúzódott a legközelebbi fa alá, onnan kukucskált fölfelé. Életében nem látott még ekkora vörös sárkányt.

A hatalmas hüllı a fák fölött siklott, lassabban, mint a legügyesebb, legkönnyebb madár, éles szemét a cormyri harcosokra függesztette. A Bíbor Sárkány sereg összhangja egy csapásra megbomlott, egyesek parancsokat üvöltöztek, mások remegtek vagy éppen okádtak. Némelyek kivont karddal csépelték a szomszédjukat vagy az üres levegıt. Egy férfi habzó szájjal, meredten bámult az orra elé, néhányan pedig fekete, himlıs arccal roskadtak össze. Voltak, akik lázasan vakaróztak, vinnyogtak, s Azun látta, hogy valami zöld penészféle támadta meg ıket hirtelen, s iszonyatos sebességgel telepedett meg az áldozatok húsán, páncélján.

– Értünk jöttek! Itt vannak! – sikoltott egy férfi, s olyan hévvel rontott neki a legközelebbi fának, hogy kardja meggörbült a csapásai alatt. Mögötte egy kardkapitány vadászeb módjára felvonyított.

– Kardlordom – szólalt meg nyugodtan Azun –, te még eszednél vagy? Villankéz patakokat izzadt magából, szája sarkában vadul rángatózott

egy izom, mégis szilárd hangon válaszolt: – A… azt hiszem, uram. A király kivonta a kardját. – Hozd ide hozzám az összes mágust és papot, fıként ha úgy látod,

ıket is meglegyintette ez az ırület. Rendeld magadhoz a kapitányokat, fegyverezzétek le az embereket, nehogy kárt tegyenek egymásban. Ha valaki az erdıbe menekül, ne kövessétek!

– Azonnal, fenség! – ordította a kardlord, majd beleveszett az üvöltözı, tántorgó emberek sőrőjébe, parancsokat bömbölt. Hangja mintha néhány embert észhez térített volna, Azun tekintete azonban csak a mellette álló harci mágusét kereste; készenlétben tartotta kivont kardját.

– Fagyosztó! – dörrent rá. A harci mágus szomorúan elmosolyodott. – Azt hiszem, az én elmém nem bomlott meg, fenség – mondta. – S a

kérdésedre válaszolva: akár két lélegzetvételnyi idı múlva is a Sárkánykirálynı mellett lehetünk. Attól függ, mennyi a sérült vagy megbolondult személy a papság vagy a mágusok között, akiket meg kell

gyógyítanom. Azun vissza akart mosolyogni rá, de csak egy vicsort sikerült az arcára

csalnia. – Úgy látom, te józanabb vagy mindannyiunknál. Villankéz már visszafelé tartott. Feje jobbra-balra járt, figyelte a

körülötte zajló összevisszaságot. – Ha bármelyik szentatyára vagy mágusra hatással is bírt az ırület,

uram, akkor gyorsan magukhoz tértek, vagy ügyesen leplezik. – Le tudjátok csillapítani a többieket nélkülem? – Nem akarok tiszteletlen lenni, fenség – morogta a kardlord –, de úgy

gyorsabban is haladhatnék, ha nem kellene folyton a király biztonsága miatt aggódnom.

– Akkor hát, rajta! Villankéz arcára ıszinte mosoly telepedett. – Igenis, fenség! Azun visszamosolygott rá, hüvelyébe dugta a kardját, és a várakozó

mágushoz fordult. – Fagyosztó? A harci mágus félrebillentette a fejét, majd kinyúlt, hogy megragadja

Azun csuklóját. – A királynıhöz – mormolta el a varázslatot. Kékesen görgı ködgomollyá változott a világ, világoskék villámok

cikáztak keresztül rajta, Azun pedig csak zuhant és zuhant… …szilárd talajra érkezett – illetve mozgó, rugalmas talajra, melynek

forró, bőzlı kipárolgása egy mészárszék szemetesgödrére emlékeztetett, rothadó hús szaga terjengett a levegıben. Azun megcsúszott.

Vadul megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a teleportálás után, s belekapaszkodott megnyugtatóan kemény kardmarkolatába. Leguggolt, hallgatózni próbált, igyekezett megtartani az egyensúlyát. Valami meleg, sötét helyen kötöttek ki, amely szemlátomást egyre feketedett.

Egyszerre ráébredt, hogy az elıtte álló méretes szikladarab valójában óriási fog, s mellette hasonlóan hosszú és éles agyarak sorakoznak. Egy irdatlan teremtmény torkában állt, melynek nyelve ütemesen rezgett alatta, s csaknem elıredobta a hatalmas fogak alá. Fagyosztó már egészen közel járt hozzájuk – az istenekre, a sárkány szájába kerültek!

Az agyarak eltávolodtak egymástól, Azun arcára napfény borult. Egy pillanattal késıbb aztán tehetetlenül sodródott elıre, ahogy a sárkány tokából sisteregve tört elı a levegı. Mindjárt lecsapnak rá a gonosz fogak, s Cormyr királya darabjaira hullik.

Az Obarskyrok királyi virágszála vadul elrúgta magát a nyirkos nyelvtıl, elırebucskázott, míg csizmája nekiütközött egy agyarnak, majd visszatántorodott. A fogak fala csattanva összezárult, valaki sikoltozott. A király vaksötétben tapogatózott elıre a savas folyadékban, amely égette a bırét, s vasszagú, friss vért árasztott magából – Fagyosztó ezek szerint már nem él.

A sárkány agyarai ismét eltávolodtak egymástól, fény szőrıdött be a szájába, s Azun elırevetette magát a fogak közt, ki az ajkak fogságából a szabadba.

Bucskázva zuhant lefelé, fölötte lomhán siklott a gigantikus vörös sárkány az égen, szája mozgott – ám a jelek szerint nem vette észre a szökést. A viharkabát mágiája megvédi majd a gyilkos zuhanástól… persze csak akkor, ha a sárkány nem veszi észre, és nem kapja be, mint kutya a legyet.

Figyelte, amint a szörnyeteg eltőnik a távolban, s azon töprengett, hogyan kerülhettek Fagyosztó varázslatával a szájába. Talán a sárkány maga torzította el a mágiát, vagy valami ismeretlen ellenség keze munkája volna ez… esetleg Fagyosztó árulta volna el?

Egyetlen értelmes ember sem keresi a saját halálát, de… Obarskyr Azun a múltban tévedett már egyszer-kétszer az emberek megítélésében.

Ezúttal nem, gondolta. Könnyő egy királynak minden ajtó mögött összeesküvést gyanítania, árulást sejtenie minden kiejtett szóból. De mi végre tenné? Ha a birodalom minden embere fellázad titokban a király ellen, hogyan uralkodjon? Hogyan menthetné meg gyanakvással az országát?

A sárkány, úgy tőnt, nem fordult vissza, s alatta a Királyerdı ismerıs lombszınyege közeledett. Szorosan egymás mellett álló fákat látott, ahogy a viharkabát varázsa megállította az esést – tollpiheként vitorlázott most alá. Így viszont túl lassan haladt. A goblinok jól bánnak az íjjal, s nyilván számos erdei vadállat felfigyelt már a csatára, s most éberen táplálékra vár.

Azun kivonta a kardját, s idegesen pislantott körbe-körbe, fel és alá. A hatalmas fák szinte már a talpát súrolták. Ha nem fenyegetné semmi, akár ki is élvezhetné a kilátást a birodalmára – hiszen talán ez az utolsó pillanat, amit nyugodtan élvezhet az életében.

Nem lett igaza. Délrıl hihetetlen sebességgel elıcikázott valami a fák közül, s feléje suhant. Apró, fekete foltot látott a kék égbolton, mely sebesen közeledett, s most már a fekete szárnyait is kivehette.

Az ám. Egy gazneth. Azun nyelt egyet, mert kissé kiszáradt a szája.

Mogorván felemelte a kardját, és megragadta az övébe tőzött tır markolatát, csakhogy biztos legyen benne: nem vesztette el.

Az istenekre, milyen gyorsak ezek a lények! Mily szaporán csapdos a szárnyával! A fantom egyenest a ráérısen vitorlázó király fölé ereszkedett, s Azun két vékony kart, hajlott lábat, vézna, nıi testet látott; mögötte kócosan lebegett hosszú, barna haja, s szemében győlölet csillant: a prédára lesı vadász tekintete volt ez, akit csupán a gyilkolás vágya őz. Ujjaira termetes karmokat növesztett – görbe, ocsmány karmokat, melyek tőhegyes végérıl fekete folyadék csöpögött. Méreg talán? Vagy utolsó áldozatának vére?

A gazneth közben utolérte ıt, s a király két kézre fogta fegyverét. A fantom vad vijjogással alábukott. Azun türelmesen várt, pengéjét kissé a háta mögé húzta, hogy a kellı pillanatban lendületet vehessen. Ellenfele vadul csapdosott ördögi szárnyával, majd utána kapott, megint fölemelkedett, újra utána nyúlt… így próbált túljárni a király eszén.

Hirtelen feléje fordult, hogy karmaival fölhasítsa a király mellkasát, Azun pedig keményen meglendítette a kardját. Fıleg a levegıt találta, tollak röpködtek szerteszét, ám pengéjének hegye eltalált valamit, miközben a gazneth már újra eltávolodott tıle, s leszegte egyik szárnyát, hogy megforduljon. Most hátulról próbálkozott, a király pedig csak zuhant, zuhant lefelé, mert a csapás kibillentette az egyensúlyából. Némán kitartásra biztatta magát, s elszántan megperdült, hogy szembenézzen a támadójával.

Épp idıben cselekedett. A gazneth karmai egy karnyújtásnyira voltak már tıle, éles felületükön a halál ígérete villant. Azun lebukott, és vadul csépelni kezdte a levegıt, nehogy a gazneth a közelébe férkızhessen.

Egy karom mégis átjutott a védelmén, s felhasította a homlokát. Vére belecsorgott a szemébe, s egy pillanatra megvakította. Egy másik karom is hozzáért arcához, mikor hevesen hátrarántotta a fejét, és a gazneth hátába került. Ekkor keményen beleszúrta kardját az egyik szárnyba, mely áthatolt a bırredın, s rezegve megállt a mögötte lévı fekete combban.

A szörny haragosan felrikoltott. Azun vakítóan fekete szárnytömeg között találta magát, mely ide-oda dobálta, mint egyszer egy varázslattal támasztott vihar. A tombolásnak csak akkor szakadt vége, mikor a gazneth lerántotta testét pengéjérıl, s eldobta magát a levegıben. Csodálatosan izmos, meztelen háta egy pillanatra közvetlenül a király orra elıtt villant föl.

Azun kardjából eltőnt az örökkévaló ragyogás, Cormyr királya

azonban nem adta föl. Mikor a gazneth rúgáshoz készülıdött, a férfi megfordult, s teljes erejébıl belevágta tırét a szörny mellkasába.

Közben azt mondogatta magának: nem érdekes, hogy fegyvertelen asszonnyal küzd, aki ráadásul a saját vére is, csak szúrt, vágott, karja vadul dolgozott, lábát felhúzta, hogy védje testét. A gazneth vért köpött rá, melle föl-alá süllyedt a csapások alatt, ám rikoltása csakhamar köhögésbe fulladt, és a szörny hátrébb libbent a levegıben, egyetlen karmával sem sújtott le rá.

Ahol azonban az imént megsebezte, Azun szúró fájdalmat érzett, s hirtelen remegni kezdett. A fantom sebei a szeme láttára forrtak össze, az ı sérülése viszont elfertızıdött – sıt, még annál is rosszabb történt. Bıre leszáradt, alatta elrothadt a hús, s a sötét, szivacsos kórság sebesen terjedt végig a testén. Nemsokára képtelen lesz megtartani a kardját. Véget kell vetnie ennek, vagy a gazneth vet véget az ı életének.

Kardját elıreszegezte, mint valami lándzsát, s rejtett zsebében a varázseszköz után kutatott, melyet igazából a végsı összecsapásra tartogatott. Udvarias kérdésével megpróbálta elterelni a gazneth figyelmét.

– Nos, fekete úrhölgy, kit tisztelhetek a mai elsı áldozatomban? A válasz acsargó morgásba veszett, melybıl pusztán a „Suzara” nevet

hámozhatta ki, mielıtt a gazneth újra rátámadt volna. A király készen állt. Félrehúzta kardját, és Suzara arcába vágta az apró

vasgolyót. Adják az istenek, hogy a robbanó varázslat kitartson, mielıtt a mágiára éhes gazneth kiszívná az utolsó csöppet is a tárgyból…

Kitartott. A gömb sziporkázó, szikrázó fénnyel felrobbant, vasgyőrők, vaspántok szökkentek a levegıbe, ahogy Suzara vad boldogságában hátravetette a fejét. A pántok gyorsan zsugorodni kezdtek, hogy béklyóba zárják az ocsmány teremtményt.

Az isteneknek hála! Most már vastag ágak mellett zuhantak alá kettesben, Azun és szörnyként újjáéledt ısmamája, akirıl a vaspántok lassan lefoszlottak, fekete, szürkés porrá omlottak, ahogy a gazneth kiitta belılük a mágiát. Ahol azonban a vas hozzáért, égett csíkokat hagyott a testén; Suzara fájdalmában ide-oda hánykolódott, szárnyát nem bírta mozdítani, s végül átzuhant az ágak között, egyenest egy mozdulatlan víztükrő, sötét erdei tó közepébe.

A sötét viző tó készséges takaróként összezárult a gazneth fölött, néhány buborék még a felszínre tört, majd az is abbamaradt.

Nem halt meg, ezt Azun tudta jól. Csupán egy idıre kikapcsolódott a küzdelembıl… s aligha túl hosszú idıre. Jobb lesz, ha hamar eltőnik

innen, s minél kevesebb varázslatot használ föl, annál jobb, míg a mágiára éhes sárkány itt köröz fölötte a levegıben.

A gyógyító eszközöknek viszont hasznát veheti most… még többnek is, mint amennyi nála van. Azun elıhúzta csizmájából a két acélfiolát, egy hajtásra kiitta ıket, majd eltette immáron nem mágikus kardját, és begyalogolt az erdı sőrőjébe, a sereg irányába, melyet nem olyan régen hagyott el.

Furcsa boldogság vett rajta erıt, hiába üldözték a gaznethek, hiába sötétítette el az eget egy vörös sárkány. Vigye el az örök sötétség a birodalmát fosztogató orkokat és a goblinokat, az erdı mélyén leskelıdı ragadozókat… majd eszébe jutott, hogy esetleg óvatlanul elgyalogol a serege mellett, s a rothadó fertızés végez vele, mielıtt segítségre találna…

Erre a gondolatra lába elgyöngült, megreszketett, s a király nekitántorodott egy fatörzsnek. Mosolya azonban valódi volt, mikor elképzelte Filfaril arcát, ahogy ı a legjobban szerette, nevetve, vidáman, finom ujjai a hajába túrnak…

Megérezte a melegséget, mikor Filfaril felfigyelt a jelenlétére, s ı is elképzelte a kedves jelenetet. Tündér! – üzente a király némán. Sajnos, ahogy az udvaroncok mondanák, feltartóztattak, de… élek és jövök, s majd meghalok, úgy szeretnélek már látni!

19 Vangerdahast óvatosan ereszkedett lefelé az üregbe. Villám dübörgött

végig a barlang mennyezetén, s megvilágította a róla alácsüngı hegyes cseppköveket. Egy pillanattal késıbb a csarnok újra elsötétült. Eleredt az esı, s ez csak még jobban elmélyítette az üreg rothadásszagát. Vangerdahast megtorpant a levegıben, s visszanézett az üreg szélére, ahol Rowen üldögélt.

– Nem hagynád abba? Épp elég büdös ez a gödör magában is! – Kissé lejjebb eresztette a fényt, s látta, hogy az eddig botoknak gondolt kupac valójában csontokból rakott halom. – Egyébként mi az ördög van ebben az üregben?

– Goblin sír – magyarázta Rowen. Most már a kevésbé régi tetemeket is kivehette a halovány

varázsfénynél. Arany is csillant valahol, a csontvázak halmának közepén. – Ha a goblinok már terhére vannak a törzsnek – folytatta a gazneth –,

a gyermekeik egy vasfát ajándékoznak nekik. Azt idehozzák, ráaggatják a kincseiket, és leugranak.

Vangerdahast bólintott. – Milyen praktikus. Ezek szerint ezért nem jönnek ide soha? – Ezért nem távoznak innen soha – javította ki Rowen. A gazneth az esı felé fordította arcát, és behunyta a szemét, hogy

összpontosíthasson. Bár nem régen történt, hogy Nalavara kettéharapta, egyedül a hasán végighúzódó sápadt heg emlékeztetett az eseményre. Miután összeesett az üreg szájánál, Rowen megkérte Vangerdahastot, hogy bombázza ıt mágiával. A mágus varázslövedékek, villámok, s egyéb igék garmadáját zúdította rá, amelyek felidézésére csak képes volt. Némely varázslat egy pillanatra megszédítette a gaznethet, a legtöbbet azonban gond nélkül magába szívta, s meggyógyította vele a sebeit. A legfélelmetesebb dolog volt, amelyet Vangerdahast valaha is látott, és errıl eszébe jutott, hogy még hat ilyen szörnyeteg dúlja Cormyr földjét e szent pillanatban.

Az esı csak nem állt el. Rowen kinyitotta a szemét. – Nem tudom abbahagyni – rázta a fejét. – Az a sok mágia… nem

tudom irányítani!

– Nos… – Vangerdahast valami megnyugtatót akart mondani, de semmi olyasmi nem jutott az eszébe, ami nem hangzott volna hazugságnak. – Egy kis esı még nem ártott meg senkinek.

– Egy kis esı talán nem, de te is tudod, hogy ezzel még nincs vége. Most kellene megölnöd, mielıtt még átváltozom a hetedik vészhírnökké.

– Egy szót se többet! – szólt rá szigorúan Vangerdahast. Olyan veszteségérzése támadt, mint amikor Lazúrkı Aunadar megmérgezte Azunt azon a nevezetes vadászaton. – Egyébként kötve hiszem, hogy meg tudnálak ölni. Ahhoz, hogy gazneth legyen belıled, meg kellett tagadnod a Cormyr iránti hőségedet, és ki kellett fosztanod egy elf sírkamrát. Gondolod, hogy egy kézmozdulattal visszacsinálhatnám az egészet?

Rowen egy pillanatra elgondolkodott, majd megrázta a fejét. – Gondolom, nem. Az árulásom sötétsége tett engem gaznethté, s míg

az árulást meg nem bocsátják, gazneth is maradok. – Ha ez így lenne, már régen visszaváltoztál volna. Nem mondhatnám,

hogy világraszóló bőnt követtél volna el. – A mágus nem tette hozzá, hogy ı a maga részérıl nagyobb hibákat is vétett már, és mégsem lett belıle gazneth… igaz, ı nem is szokott elf sírkamrákat nyitogatni. – Én például már meg is bocsátottam neked.

– Csak sajnos nem te viseled Cormyr koronáját. – Rowennek lehorgadt a feje. – Ez lesz a dolog legnehezebb része… bevallani Tanalastának, hogy ımiatta szegtem meg az eskümet. – Egy pillanatra elhallgatott, majd gyöngyszemét ismét Vangerdahast felé fordította. – Hagynod kellett volna, hogy Nalavara végezzen velem.

– Nem tehettem. A birodalomnak még szüksége van rád – jelentette ki a mágus, s remélte, hogy végre kiszakítja Rowent kétségbeesett hangulatából. – El kell juttatnunk Azunnak a jogart.

– Hiszen Nalavara nem létezik többé! – kiáltott föl a gazneth, aki, mint mindig, most is többet hallott a szükségesnél. – Háromszor is kívántál! Hallottam!

– És itt valóban nem létezik többé, bárhol is legyen most – emelte föl a kezét Vangerdahast. A kívánsággyőrő ott ragyogott rajta. – Hacsak ez az átkozott varázstárgy nem emberelte meg magát, és nem engedelmeskedett jobban az én parancsomnak, mint az elıdeimének, akkor Nalavarával még mindig számolnunk kell. Talán te vagy az egyetlen, aki elviheti Azunnak a jogart.

– Én? – Ha végképp átváltozol – magyarázta Vangerdahast. – Xanthon

jöhetett-mehetett, ahogy kedve tartotta. S amint igazi gazneth lesz belıled, nyilván te is így tehetsz.

– És te megbízol majd bennem? – kérdezte Rowen. – Hogy a jogarral együtt kijuttatlak innen?

– Ezért kockáztattam mindent, igen – felelte a mágus. – Bár lehet, hogy egyedül kell menned, ha engem nem enged ki a barlang.

Rowen keserően fölnevetett. – Ha egyedül kellene elmennem, bölcsebb lenne, ha végeznél velem. –

Fölállt, elhátrált a gödör szélétıl. – Ugyan mit segítene az a jogar Cormyron, ha én kiszívnám az összes mágiáját?

20 Alusair leeresztette karját, és mogorván bólintott, mikor a mellette

lobogó zászló megbillent a jelre. A völgy szájában válaszként engedelmesen biccentett a másik zászló

is. – Alakzatba fejlıdj! – motyogta Alusair szórakozottan, szeme a távoli

magaslaton csüngött. Emberei sebesen felkapták íjaikat, kusza nyilak sorozata emelkedett a

pázsit fölött. A reménytelenül rossz lövık mögöttük foglaltak helyet, pikákkal, alabárdokkal. İk akkor fognak elırelépni, ha az ellenség már a közvetlen közelükbe ér.

– Isten hozott a házi tőzhelyünknél, emberevık – mondta hangosan a lány, és az íjáért nyúlt. Most már nem tarthat sokáig.

Az orkok sem szívelik jobban a füstöt az embereknél, s ık sem szeretik kevésbé a vizet és az élelmet. Alusair emberei napokkal ezelıtt lehajtották azt a néhány birkát, amit találtak, a völgy alján lévı medencéhez. A jószág tökéletes csalinak ígérkezett.

Az orkok ostoba vadállatok módjára rávetették magukat. Még össze is vesztek rajta, ki kapjon báránycombot vacsorára. Most is odalent perlekedtek, s Alusair hozzálátott a második fogás elkészítéséhez: a tőzdelt ork nyakakhoz.

Fekete gomolyban szállt a füst, s a szellı egyenest a völgybe vitte. – Ne vesztegessétek a nyilakat! – parancsolta Alusair. – Csak olyan

disznófejőekre lıjetek, akiket láttok is. A füst szívébıl morgás harsant. Szaladtak az orkok, ahogy a lábuk

bírta, néhányan még a páncéljukat sem szíjazták fel rendesen. Vörös szempárok csillogtak győlölködve, kardok verték vissza acélosan a fényt.

Alusair mellett íjhúrok zengték halálos nótájukat. Az Acélhercegnı célzott és lıtt. S mielıtt még áldozata összerogyott volna, máris újabb nyilat illesztett a húrra. Más orkok csaknem felbuktak elesett társaikban, de töretlenül futottak tovább – aztán ıket is utolérte halálos végzetük az újabb nyílzápor alatt.

A völgy szájában ork tetemekbıl épült barikád keletkezett. Sebes, látványos mészárlást rendeztek; utána azonban küzdhettek a keselyőkkel,

hogy visszaszerezzék a még használható nyilakat. Nem mintha a nyilak oly nagy szolgálatot tennének a sárkány ellen, amely bármelyik pillanatban fölbukkanhat – Viharváll, az ifjú harci mágus megkockáztatott egy rövid mágikus figyelmeztetést, hogy mi történt apja seregével, s maga Alusair is megpillantotta a gigantikus teremtményt az égen, még a csapda mőködésbe lépése elıtt.

S mintha e baljós gondolat egyfajta jelzést rejtett volna, sötét, monumentális alakzat bukkant föl a hegyek fölött. Alusair elkáromkodta magát.

– Be a fák közé! – ordította. – Hagyd ott a csatát, és fuss! Egyesek nem hallották meg a kiáltást az orkok vonyítása, nyilak

füttyögése és a kardcsörgés közepette, ám aztán a kürt is harsogni kezdte a figyelmeztetést, s a cormyri hadsereg mozgásba lendült.

Ekkor Alusair meglátta az elsı ork csapatot a közeli hegycsúcs tetején. Egyre több disznófejő özönlötte el a közeli bérceket. Az istenekre, hát ezrével jönnek!

– Mozogjatok, Cyric átkára! – üvöltötte, s vadul lengette kardját. A sárkány minden lélegzetvétellel hatalmasabb lett.

Még a hegyoldalon utoléri a sereget, nem jutnak be az erdıbe. Kint vannak a szabadban, s éppoly tehetetlenek, mint a bárányok, melyeket ott hagyott orkok harmincadjára.

Néhány katona az ork tetemeken keresztül a völgy szája felé bukdácsolt, mások kimerülten botladoztak, levegı után kapkodtak. Hiába emelték föl pikájukat, íjukat, hogy hısiesen megküzdjenek a hatalmas szörnnyel.

A sárkány lecsapott rájuk, s a fekete árnyékot pillanatok alatt vérvörös lángok váltották föl, melyeknek sem holmi fa, sem szikla nem állhatta útját. A sárkánynak nem ártott sem varázslat, sem fegyver, s tüze a fél hegyoldalt feketére pusztította. Az emberek többségének még sikoltani sem maradt ideje.

Alusair esküdni mert volna rá, hogy a bömbölı szörny, amely most oly közel suhant el fölötte, hogy akár meg is érinthette volna a hasát, valójában gúnyosan kacag rajtuk.

Sötét, vörös halál libbent vissza az égre, megfordult s újra alábukott. Alusair is felemelte kardját, bár tudta, hogy hasztalan; várta a szörnyet.

Az hatalmas vitorlaként kifeszítette a szárnyát, hogy megfékezze a zuhanást. Alusair hallotta, amint zajosan fütyül közöttük a levegı. Földbe gyökerezett a lába.

A teremtmény felkapott két sárkánymaroknyi katonát, s erısen

összeszorította karmait. Véres massza csordogált belılük, miközben a sárkány becsapódott a földbe, s százával lapította agyon az embereket hengeredı testével. Pajkos óriáskutya módjára játékosan gurult ide-oda, közben utánakapott a menekülı embereknek. Alusair kétségbeesetten felhorkant, majd újra a fák felé vette az irányt.

Félig-meddig arra számított, hogy a szörny felröppen, és döntögetni kezdi a fákat. Ehelyett az diadalittasan felbömbölt, s ezernyi ork torok visszhangozta a köszöntést. A rivallás végigdübörgött a hegyoldalon, csúfondárosan kavargott a maroknyi túlélı között.

Alusair vágtatva érkezett meg a fák közé, s megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Lelki szemei elıtt makacsul tartotta magát egy kép, amelyen egy bizonyos sárkány hanyag nemtörıdömséggel kettéharap néhány lovast, s óriási karmaival cafatokra metszi Cormyr dicsıségét.

Alig néhány lélegzetvételnyi idı alatt a gyızelembıl csúfos vereség lett. Most már az elıl szaladó orkok is elérték a fák vonalát, s hörögve kardot rántottak. Alusair összetrombitálta embereit, s szinte rávetette magát az ellenségre. Végre olyannal akadt össze, akit megsebez a kardja, s akit le is tud gyızni. Csodálatos!

Sziszegı, agyaras pofák jajdultak föl, mikor lecsapott, s a vicsorgó orkok lassan körülvették, fekete pengéjük villogott a levegıben. A lány elhajolt az egyik elıl, kiszúrt oldalra, majd félreugrott, mint holmi körtáncot járó kislány. Egyedül állt az ellenség tengerében. Fekete penge szállt el suhogva a füle mellett, s egy másik tüzesen belemart a combjába.

Az orkok győrője mögött cormyri harcosok vagdalkoztak, a hercegnı nevét kiáltva. Egyikük hasából fekete kard robbant elı, s a férfi belei véres sugárban ömleni kezdtek a fekete földre. Egy sikolyra sem jutott már ideje – ork penge vágta el a nyakát, s feje a porba hullott.

Az istenekre! És mi lesz, ha a sárkány visszatér? Mi lesz akkor? Alusair rettegve bámulta a pusztítást maga körül… néhány harcosa az

ı nevével a száján esett el. Olyan harcosok, akiket személyesen ismert – némelyiket igen közelrıl, nem csupán a közös ivászat révén. Mind a testükkel védték úrnıjüket… és az életükkel.

21 Tanalasta arra ébredt, hogy valaki rugdossa belülrıl. Nem álom volt.

Valami furcsa lény költözött a hasába, s öklözte, feszegette odabentrıl, lázasan kereste a kijáratot. Annak Tanalasta is örült volna, ha megtalálja. Szédelegve, kábultan ült fel az ágyban. Irdatlan mérető hasa idegennek tőnt, feszülı bırén vörös csíkok keletkeztek, s apró dudorok nıttek ott, ahol a különös lény megrugdosta.

– İrök! – sikoltott fel. – Ez a valami él! A Virág nevében, szedjétek ki innen!

– Tanalasta, nyugodj meg! Minden rendben van – csitította egy kedves férfihang. Ismerısen csengett… sötét, munkától kérges kéz jelent meg a látóterében, s gyöngéden visszanyomta a párnára. – Feküdj vissza egy kicsit. Álmodtál.

– Álmodtam? – Tanalasta kissé lecsillapodott, de még mindig nem vette le a tekintetét duzzadt hasáról. Most már ráismert magára, de még mindig nem értette, hogyan nıhetett a pocakja ekkorára… vagy hogy miért ugrál ennyire. – Mennyi ideje alszom?

– Nem régóta. – İszes, rövidre vágott hajú arcot látott, s Tanalasta felismerte benne barátját, és szellemi vezetıjét, Owdent. – Csak néhány napja.

– Csak néhány napja? – zihálta Tanalasta. Mogorván bámulta gömbölyő hasát. – Mi történt?

– Történt? – visszhangozta Owden. Hangja épp olyan zavartnak tőnt, mint amilyennek a lány érezte magát. Követte Tanalasta pillantását, aztán boldogan felkuncogott, és a pocakjára tette a kezét. – Semmi borzalmas nem történt. Csak a babád megtanult rúgni.

– A… a babám? – ismételte Tanalasta. Most már érezte, hogy melle fájdalmasan feszül, fölötte égni kezdett a kígyó marta sebhely, s hirtelen minden eszébe jutott. Lebámult izgı-mozgó hasára, s hirtelen megrémült, kimerültnek és bőnösnek érezte magát. – Az istennı nevére! Hogy is felejthettem el?

– Mit felejtettél el, kedvesem? Tanalasta arcán meleg folyadék csorgott végig, s csak késıbb jött rá,

hogy könnyezik. Meglepte az eset – egy ideje leszokott már a sírásról –, s

tudta, hogy nem engedheti meg magának ezt a luxust. Letörölte a könnycseppeket a selyemtakaróval, ám azok makacsul visszatértek, s lassan eláztatták az ágynemőt.

Egy tompa csörrenés az ajtóra irányította a figyelmét, ahol Vándorkürt Korvar állt egy másik ır társaságában. Nézték hercegnıjüket, aki zokogott, mint valami taknyos kislány, aki felhorzsolta a térdét. Tanalasta megint megtörölte a szemét, újra megparancsolta magának, hogy hagyja abba, de könnyei feltartózhatatlanul folytak tovább. Hirtelen rádöbbent arra, milyen hatalmas kockázatnak tette ki meg sem született gyermekét.

Mivel látta, hogy a hercegnı tekintete feléje fordul, Korvar könnyeden meghajolt.

– Hívattál, fenség? Tanalasta elıször arra gondolt, elküldi a katonát, ám aztán rájött, hogy

azzal csupán aggodalmat váltana ki belıle, s nemsokára az egész kastély errıl sugdolózna. Dadogni kezdett, mondani akart valamit az álmáról, de csak addig jutott: „bocsánat, csak rosszat ál…”, s aztán rájött, hogy egy erıs nı nem fakad sírva holmi rémálmok miatt. Félbehagyta a mondatot, és becsukta a száját.

Korvar bozontos szemöldöke a magasba szökött. – Igen, fenség? Mivel Tanalastának nem jutott eszébe semmilyen válasz, Owden sietett

a segítségére. Félrehúzta a takarót, és büszkén bemutatta a lány duzzadt pocakját.

– A hercegnı gyermeke virgonckodik – magyarázta boldogan. Korvar kissé zavartnak tőnt, pillantása ide-oda járt a szobában.

Valószínőleg azt próbálta kitalálni, miféle rejtett értelmet tulajdonítson a pap szavainak. Mikor nem látott semmi gyanúsat, rámosolygott Tanalastára.

– Ez ám a jó hír – jelentette ki bizonytalanul. Tekintete Owdenre vándorolt. – Köszönöm, hogy megosztottad velem.

A pap erre mókásan elfintorodott. – Nyugodj meg, Korvar. Senki sem állította, hogy te vagy az apa. – Hát persze, hogy nem. Én sosem tennék ilyesmit a hercegnıvel! Owden félrebillentette a fejét. – Tényleg nem? – Tanalastára pillantott, majd újra betakarta. – Nem

valami hízelgı a hercegnıre nézve! Korvar vöröslı fejjel valami bocsánatkérés-félét dadogott, majd

belezavarodott a mondandójába, és inkább szorosan összezárta a száját. A hadnagy zavara még inkább kuncogásra ingerelte Owdent, és nevetése

ragadósnak bizonyult. Tanalasta sírt és nevetett egyszerre, s végül egészen jó kedve kerekedett. Magához intette Korvart, és megfogta a kezét.

– Ne vedd a szívedre, Korvar! A hercegnık is épp olyan asszonyok, mint a többi – mondta. – És a barátod is vagyok, ezt ne felejtsd el.

Ez kissé megnyugtatta a hadnagyot. Mereven elmosolyodott, meghajolt.

– Köszönöm, fenség. Owden égnek emelte a tekintetét. – Korvar, talán szólnod kellene Filfaril királynınek, hogy a leánya

felébredt. Tudtommal nagyon kényes az ilyesmire. – Meg is hagyta, hogy értesítsük – bólogatott Korvar. Kijelentése

ellenére nem mozdult. – De eltart még egy ideig, mire átadhatjuk az üzenetet.

– Tényleg? – kérdezte kétkedve Owden. – Én a helyedben nem lennék ebben olyan biztos. Legutóbb Filfaril királynıt alig lehetett visszatartani…

– Ahogy most is, ebben biztos lehetsz – szakította félbe Korvar. – Ám egyelıre államügyekkel van elfoglalva.

A hadnagy a homlokát ráncolta, s ez nem kerülte el Tanalasta figyelmét.

– Miféle államügyekkel? – tudakolta. A mágus Owdenhez fordult, segítséget várt volna, de nem kapott. – Hadnagy, kérdeztem valamit! – erısködött Tanalasta. – Miféle

államügyekkel? Korvar megint a papra pislantott, majd sóhajtva így felelt: – A fogadócsarnokban van Aranykard és Ezüstkard urakkal. Tanalasta lesöpörte magáról a takarót, és átlendült az ágy szélén. – Mirıl társalognak? Ez egyszer Korvar bölcsebb volt, nem habozott. – Rólad, fenség, s arról, mi történjen. – Történjen? – pattant föl Tanalasta. Csaknem azonnal összeesett, mert

elsötétült körülötte a világ. Owden elkapta a karját, és visszaültette az ágyra. – Tudom, hogy aggódsz, fenség, de nem szabad így sietned. Napokig

ágyban feküdtél, türelmesnek kell lenned. A lány kissé megpihent, míg újra kitisztult a tekintete, majd ismét

Korvarhoz fordult. – Mivel mi történjen?

– A sembiaiak ajánlatával – felelte Korvar. – Korian nagykövet úr ismét megkereste a koronát, s Aranykard Emlar keményen munkálkodott a konzervatívabb nemesek meggyızésén, hogy ugye bizonytalan a gyermek apja…

– Bizonytalan? – füstölgött Tanalasta. Feltápászkodott, és szinte maga után vonszolta Owdent az öltözıszobához. – Hát nem mondta meg nekik senki?

– Attól tartok, nem – felelte Owden. – Mivel te sem voltál eddig túl bıbeszédő, a királynı úgy döntött, egyelıre titokban tartja.

Korvar zavartan ráncolta a homlokát, de aztán nem tette föl a nyelvére kívánkozó kérdést.

Tanalasta amúgy is megválaszolta. – Egyáltalán nem bizonytalan a gyermek apjának a kiléte, s azt hiszem,

épp ideje, hogy ezt Aranykard úr és társai is megtudják. Korvar megemberelte magát, és követte az öltözı ajtajáig. – Bocsáss meg, fenség, de ezek szerint rosszul fejeztem ki magam. A

gyermek törvényességérıl szólnak a viták. Hogy az elsıszülötted egy fattyú…

– Nem fattyú, Korvar. – Tanalasta kiérezte a helytelenítı hangsúlyt a megjegyzésbıl, s majdnem ráripakodott a hadnagyra. – A gyerek a férjemé.

A katona megbotlott a saját lábában, és csaknem hanyatt esett. – A férjedé? – Aki nem más, mint Cormeril Rowen – világosította föl Tanalasta. –

És eljött az idı, hogy az egész birodalom megtudja ezt… mielıtt még Aranykard és fajtája eladják a birodalmat Sembiának.

22 Cormyr királya óvatosan tett egy lépést elıre a nedves, mohos

erdıtalajon, majd megdermedt. A feje fölött beszőrıdı fény hirtelen megváltozott, s Obarskyr Azun pontosan tudta, ez mit jelent.

A napfény elrablója egy pillanattal késıbb száguldott el felette, vaskos szárnya sebesen szelte a levegıt. A gigászi vörös sárkány délnek tartott. Azun komoran figyelte röptét.

Valami rezzent odafent, amit a sárkány kiejtett a szájából. Azun szobor mereven várakozott, míg a tárgy hangos levélzörgés közepette földet nem ért. Apróbb porfelhı keletkezett ott, ahol becsapódott, ám nem homályosította el annyira a király látását, hogy ne jöjjön rá rögtön, mire bukkant a furcsa lövedékben. Véres emberi lábdarab volt, csizmástul – olyanfajta lábbelivel, amelyet cormyri udvaroncok viselnek, ha vidéken akad dolguk.

Azun eltöprengett, vajon melyik szerencsés alattvalójának tulajdonát képezhette e csizma valaha – aki manapság valóban szerencsés, hiszen gyors halált halt a sárkány által –, majd újabb hangokat hallott, és boldog volt, hogy eddig csöndben maradt. Sziszegı kuncogás érkezett épp az orra elıl, amilyenre csak a goblinok képesek. Legalább három oldalról hallatszottak a hangok, köztük elvétve néhány „Nalavara” és „Ardrak!”, mely utóbbiról tudta, hogy néhány goblin nyelvjárásban sárkányt jelent.

Egyetlen négy télnél többet megért cormyri kölyök sem képzeli azt, hogy az erdı magányos, elhagyatott hely. A mesékbıl korán megtanulják, hogy idebent nagyobb a nyüzsgés, mint egy egér lakta árpaföldön, amelyet nem vigyáz se sólyom, se bagoly. Azzal is tisztában vannak, hogy egy erdei túrát pusztán éberséggel, fürgeséggel és kivont fegyverrel lehet túlélni. Ám az Erdıkirályság északi csücskén kívül ritkán futott az ember goblinokba. Azun néma átkot mormolt a bajsza alatt. Népes csapat győlhetett itt össze a kis férgekbıl, nem vitás. S ugyan miféle gyanús dologban sántikálnak? Hát a király seregét akarják orvul megtámadni, természetesen.

Obarskyr Azun utoljára szoknyavadász kölyök korában játszott erdészesdit, most mégis tapasztalt vándor módjára térdelt le a puha erdei mohára. Sok Bíbor Sárkány élete múlik most az ügyességén. Hogy

negyedik Azun életérıl ne is beszéljünk. És persze a goblinok hallása és szaglása lényegesen jobb az

emberekénél, akiket ifjonc korában megviccelt, amikor még merészebb és fürgébb volt. Remélte viszont, hogy azóta bölcsebb lett valamelyest, úgyhogy türelmesen kivárt tíz lélegzetvételnyit, mielıtt megindult az utolsó apró nesz után. Óvatosan a hang irányába kúszott.

A gazneth okozta rothadás egyre inkább terjedt, s nemsokára megöli ıt, akár egy goblin kard, ha nem talál egyhamar segítségre. Nos, a dolog addig tart, ameddig tart. Cormyr királya maga volt a körültekintés, ahogy hangtalanul lopózott a némán osonó goblin csapat nyomában.

Végül elérkeztek valahova, ahol már tompa emberi beszédet is hallott, nehéz csizma dobbanását s még holmi kardcsörrenést is. A goblinok visszavezették a seregéhez… hogy megmenthesse ıket, ha ügyesen játssza ki a lapjait. Lassan, bosszúálló árnyékként talpra állt, s fejét hátravetve mély levegıt vett. Több osztás nincs, ezt a lehetıséget kell kihasználnia.

– Araga! – szisszent fel egy goblinfajzat bal kéz felıl. Ha jól emlékszik, ez annyit tesz, mint: „felkészülni!”

Azun nem várta meg a folytatást. Mély lélegzetet vett, s teli torokból felordított:

– Bekerítettük ıket! Bíbor Sárkányok, támadás! Körös-körül döbbent, reszketı kiáltások harsantak. Cormyr királya

elırevetıdött, s megállapodott a legmagasabb ponton – egy moha benıtte sziklán –, megvetette a lábát. Mivel a rajtaütés lehetıségét elvesztették, a legtöbb goblin szemtıl szembe támadott a cormyri harcosokra, mások pedig megperdültek, hogy elintézzék az ünneprontó ordibálót.

Obarskyr Azun nyugodtan nézett szembe a vonyító falkával. Egyedül állt, s néha-néha megszédült, de arcára farkasvigyor telepedett. Tekintete fel-alá járt, számszeríjjal felfegyverkezett goblint keresett – s mikor talált egyet, elsütötte a pengefal varázslatot a győrőjébıl, majd hátravetıdött.

A gyilkos tırfelhıbıl egyetlen nyílvesszı sem röppent felé. Épp ellenkezıleg: goblin sikolyok, tompa puffanások zaját hozta a szél. Azun kedélyesen eleresztette a második és egyben utolsó pengefalat is, az elsıtıl jobbra, amerre még több goblint látott.

Lehúzta az elhasznált győrőt az ujjáról, s behajította a mészárszék közepébe, ahol goblin hullott goblin hátán, fegyvereik használatlanul potyogtak ki kezükbıl.

Mikor végre bekövetkezett, amire várt, a király sebesen leszökkent a sziklájáról. Felkapott egy számszeríjat, és elsietett vesszıt keresni hozzá,

mielıtt még a goblinok felocsúdnának döbbenetükbıl. – Soha még – motyogta, miközben befészkelte magát egy tövisbokorba

újonnan szerzett fegyverével – olyan jó szolgálatot nem tett Cormyrnak a varázstároló győrő. Bárhol is vagy most, Vangi… örök hálám!

A goblinok fı hadteste és a legtöbb bozót és fiatal fa romokban hevert már – a szélsebes tırök fekete masszává aprították ıket. Nem kell már sokáig várnia, amíg…

Sötét villámként csapott be az elsı gazneth. A pengék köddé olvadtak, ahogy a rém fölitta Azun varázslatának mágiáját, s a teremtmény nem is törıdött velük. A győrőre fájt a foga.

A király belelıtt mellkasának közepébe, aztán eliszkolt, még annyi ideig sem maradt, hogy felismerje a lakomázót.

– Cormyriak! – bömbölte a megtépázott ágak felé. – Ürítsétek az összes nyilatokat e szörnyetegbe, a király nevében!

Bekucorodott egy szikla mögé, onnan kukucskált kifelé. Eddig nem törıdött vele, melyik gaznethtel lehet dolga, s most már nehezebb lett volna felismernie ellenfelét. Sőrő nyílzápor zúdult alá, ahogy a lelkes cormyri íjászok tucatjával bocsátották útjukra vashegyő lövedékeiket.

Azun elégedetten látta, hogy a gazneth megtántorodik, két lépést tesz a fák felé, majd rémisztı sebességgel dolgozni kezd a szárnya. A lény reszketve a levegıbe emelkedett, s tucatnyi fába becsapódott vontatott röpte alatt.

– Bíbor Sárkányok, hozzám! – kiáltotta a király, s visszaült a köve mögé. Csak egy bolond kockáztatna meg egy nyilat a saját embereitıl… akár véletlenül, akár szándékosan találna is célba. Mindig lesznek olyanok, akik az Obarskyrokat hibáztatják a háborúért.

Néhány pillanat múlva ismerıs, vigyorgó arcok vették körül. Horpadt páncélok mellvértjén a megszokott Bíbor Sárkány villant fel.

– Hoztak az istenek, fenség! – kiáltotta egy hadnagy, és a kezét nyújtotta felé.

Azun elfogadta, és talpra állt. – Az istenek, az ám – felelte, s végignézett a körülötte összegyőlt

páncélosokon. – Mi újság? – Még több embert vesztettünk, uram – morogta ez egyik kardlord. –

És a harci mágusok is elhagytak bennünket. – Elhagytak? – Az úgy volt – lépett közbe egy lándzsalord, és a komor arcú király

elé állt –, hogy a mágia segítségével megtudták: sem téged, sem Fagyosztót nem látták az udvarban. Árulástól tartottak… bizonyos nemes

urak árulásától, akiket nem akartak megnevezni. Azt mondták, ha a közelükben jársz, könnyen rád találnak, s el is indultak mindhárman.

– Suzailba? – Igen. – Viharváll, Gaundolon és… – Stalagar, uram – fejezte be boldogtalanul a lándzsalord. A király mogorván bólintott, mert eszébe jutott az égbıl pottyant véres

csizma. – Attól tartok, útjuk a sárkány szájába vezetett – mondta a katonáknak.

– Ne hibáztassátok ıket. Nekem viszont szükségem volna egy-két gyógyító italra a tisztek felszerelésébıl, ha nem hagytak itt más gyógyító mágiát. – Mély lélegzetet vett, és feltette a kérdést, amelyet fel kellett tennie. – Mennyi a jelenlegi létszám?

– Fenség – kezdte a kardlord, s hangja tükrözte a sereg boldogtalan hangulatát –, sajnos azt kell mondanom…

Döbbenten elhallgatott, mikor a király egyetlen intéssel elnémította. Szótlanul figyelte, ahogy Azun két lépést elhátrál, és mindenkit csendre int.

Apám! Alusair hangja alig különbözött a tehetetlen zokogástól. Igen,

kislányom? – motyogta a király kedvesen, vigasztalón, már amennyire tudta, – itt vagyok, beszélj!

Legyilkolnak minket. Sárkány jött. Kevesen maradtunk… goblinok mindenfelé! Azt hiszem, nem jutunk ki.

Azun hátrahajtotta a fejét, fölnézett a lecsupaszított ágak között az égre, mely szerencsére sárkánymentes volt, és újra sóhajtott. Nem kellett töprengenie. Tudta, hogy Alusair mellett a helye.

Tanalastának egyedül kell megküzdenie az udvari problémákkal. Az istenek és Cormyr a tanúi, hogy hosszú évek óta ismeri már a nemesek gondolatait, s a tőzpróbán is átesett már, mikor egy bizonyos Obarskyr Azun haldoklott, s a mohó Lazúrkı Aunadar szédítette ıt a trón reményében. A trónörökösnı hosszú utat bejárt már ama sötét napok óta, sokat tanult. Az utóbbi néhány hónapban magát a királyt is meglepte tettvágyával, rejtett képességeivel.

Az Acélhercegnı viszont biztos ütılap. İ az egyetlen harcos, aki elkormányozná Cormyrt, még ha egész családja – fıként egy ısz szakállú katona, aki koronát visel vén fején – elpusztulna is. Egyetlen birodalom sem áldozhat föl egy ilyen fegyvert. Hiába, Alusair a kedvenc leánya.

Emellett, ha most besétálna az udvarba, azzal a gyızelemnek még a

lehetıségétıl is megfosztaná Tanalastát, s a lány elveszítené mások nehezen kivívott tiszteletét. Mindenki úgy emlékezne az esetre, mint a „kislányra, aki felmászott a trónra, míg apuci távol volt”.

Nem töprengett hát a döntésen. – Készüljetek, emberek! – adta ki az utasítást, úgy hogy Alusair is

hallja a győrőn keresztül. – Északra megyünk, amilyen gyorsan csak a lábunk bírja, hogy csatlakozzunk az Acélhercegnı seregéhez. Semmi csatakiáltás, semmi lárma. Mogorvák a sárkányok mostanában.

Nem tudta eldönteni, ki nyögött nagyobbat válaszként: netán az emberei, vagy Alusair, aki épp egy hegy tetején állt, s fáradtan támaszkodott ork vértıl ragacsos kardjára.

23 Hárman ültek a hatalmas Koronaezüst udvarház verandáján – maga

Koronaezüst Maniol, Erszényorr Kastar herceg és a Gyöngyök úrnıje, Alamber Bridgette. Vörösbort kortyolgattak, s a birtokon legeltették a szemüket. Úgy festett a föld, mintha hirtelen fagy köszöntött volna be északról, s túl sokáig élvezte volna a házigazda vendégszeretetét. A körtefák fekete csontvázzá aszalódtak, a sokat dicsért Ezüstláp birkanyáj az oldalán feküdt, s saját vérében rángott, a szılıkertet pedig havas takaróként fedte be a penész.

– Kár a lugasokért, Manny – állapította meg Alamber úrnı, s kiürítette a poharát az utolsó cseppig. – Az Ezüstdombi Merlot-nál nincs jobb ital. Attól tartok, hiányozni fog.

– Még van vagy száz hordónyi a pincében. – Maniol kitöltötte a kancsó tartalmát Alamber úrnı poharába, s visszatette az üres edényt az asztal szélére, ahonnan egy fehér kesztyős kéz azonnal felkapta, hogy újratöltse. – Már át is küldettem neked egyet.

– Végtelenül kedves vagy. – Ugyan már! – mondta Maniol. – Csak arra kérlek, tartsd távol a

mágiádtól. – Természetesen – felelte Alamber úrnı. – Kár lenne, ha azt a finom

borocskát elrontanák a gaznethek. Talán még a hercegnı ajánlatát is elfogadom, és elküldöm a varázstárgyaimat a kastélyba, hogy vigyázzanak rá.

Gúnyos hangjára mindkét férfi szárazon felkuncogott. A már ismert fehér kesztyős kéz visszahelyezte a teli kancsót az asztalra. Erszényorr herceg Maniol elé tartotta a poharát.

– Mondjátok csak, mit fogunk tenni Aranykarddal kapcsolatban? – Tenni? – Maniol töltött neki. – Hát ugyanazt, amit máskor:

megvárjuk, míg rendezıdnek a dolgok. – Tényleg nem értem, mi ütött a hercegnıbe – mondta Alamber úrnı. –

Az csak hagyján, hogy ágyba bújt egy jelentéktelen nemessel, de hogy hozzá is ment feleségül?

– És ráadásul egy Cormerilhez – helyeselt Maniol. – Csak nem Aranykardnak akart támogatókat toborozni?

– Egyesek szerint bátran viselkedett – jelentette ki Erszényorr. – Mivel a király északon jár, az ı vállára nehezedik az uralkodás terhe, s egész ügyesen helytáll.

Maniol bólintott, és töltött magának is. – Ezt mondják a Kevélyvárak és a Vándorkürtök… no meg az

İsgyíksarkantyúsok, akik most, hogy megkapták a volt Cormeril-birtokokat, igazán magasra emelkedtek a ranglétrán…

– Az ám – ürítette ki a poharát újra Alamber úrnı. – Egyfelıl tehát a hercegnı utódot nemzett – intett színpadiasan cicomázott kezével. – Másrészt viszont: egy Cormeril az. Ki tudja, hová fajulnak a dolgok?

– Ez aligha fontos, kedvesem – töltött neki újra Maniol. – Csak az a fontos, hogy mi ne a vesztes oldalon álljunk.

– Általában igen – vetette közbe Erszényorr. – De amíg ezek a gaznethek itt fosztogatnak, északot pedig megszállták az orkok és a goblinok… Talán olcsóbban megúsznánk, ha ez egyszer támogatnánk valamelyik oldalt.

Koronaezüst hevesen megrázta a fejét. – És mi van, ha a rossz oldalt választjuk? Láttad, mit tett Azun a

Lazúrkıkkel és a Cormerilekkel az abraxus-ügy után. Nem hiszem, hogy a sembiaiak kegyesebben járnának el, ha összeszövetkeznénk Tanalastával ellenük. – Nagyot kortyolt a poharából, majd savanyú arcot vágott. – Azt hiszem, ezt a hordót is megtámadta a penész.

Erszényorr már korábban észrevette a dolgot, de nem akarta megbántani házigazdáját.

– Kissé ecetes az íze – mondta udvariasan. – Számomra viszont úgy fest, némiképp elhanyagoljuk a gaznetheket. Hát nem ık az igazi ellenségeink? Hogyha tovább fosztogatják az országot, jövıre semmi sem hoz termést.

– Ami annyit tesz, hogy a raktári élelmiszereknek az egekbe szökik az ára. – Maniol mosolya grimaszba torzult. – Senki sem állította, hogy a nemeseknek könnyő dolga van. – Hirtelen égni kezdett a gyomra, de vigyázott, hogy ez ne látsszon meg az arcán. Udvarias mosollyal Alamber úrnıhöz fordult. – Egyetértesz, Bridgette?

Az úrnı azonban nem szólt semmit. Teste összeroskadt a széken, szája szélesre tátva, vöröslı szeme az égbe meredt. Szája sarkából vér csordogált, savas bőz lengte körül a levegıt.

Erszényorr herceg fájdalmasan felszisszent, saját pohara csattanva tört szét a verandakövön.

– Azt hiszem, Maniol – zihálta, feje hátrahanyatlott –, ez a bor tényleg

nem… túl jó. Koronaezüst úron már nem lehetett segíteni. Feje csattanva lebukott az

asztalra, szájából ömlött a vér. A fehér kesztyős kéz kinyúlt, és megragadta a kancsót.

* * * * *

A királyi erkélyrıl nézve a palotakert úgy festett, mintha hosszú

ostromra készülnének. Vékony füstcsíkok törtek a magasba a tábortüzek nyomán; a szépséges gyümölcsfák közé régi vitorlákat, viaszolt vásznakat és egyéb sátorként használható ponyvákat feszítettek ki. Emberek jártak mindenütt, vagy elkeseredetten gubbasztottak a földön kisebb-nagyobb csoportokban, szundikáltak a fák alatt, vagy kétségbeesetten bolyongtak a tömegben, családjukat, ismerıs arcokat keresve. A nyárson sült hús, a mocsok és a virágoskertek illata émelyítıen édes szaggá olvadt össze. Szakasztott olyan volt az összhatás, mint mikor egy vén nemesasszony orra túlságosan is hozzászokik a saját parfümjéhez.

– Tegnap este óta érkeznek – magyarázta Korvar Tanalastának. – Szóltunk nekik, hogy a királyi gyep nem alvásra való, de nem hajlandók elmenni. Azt mondták, egyedül a palota kertjében érzik magukat biztonságban.

– Alig hinném, hogy a palota kertje biztonságos – jegyezte meg a hercegnı szárazon. – Majd késıbb foglalkozom az üggyel. Most ezek a gyilkosságok járnak a fejemben.

Látványos Sarmonhoz fordult, aki mögötte üldögélt az Alaphondar tervezte kerekes széken. Tudta, hogy a mágus alig ötven éves, a férfi mégis kétszer annyinak látszott, beesett szemével, ráncos, fehér bırével, tar koponyáján megszámlálhatatlanul sok májfolttal.

– Ti mit szóltok az esethez? – Koronaezüst úrral és vendégeivel együtt ez a tizenötödik gyilkosság

egy tíznapon belül – mondta Sarmon. – Ha véget akarsz vetni ennek, le kell csukatnod Aranykard urat.

Tanalasta visszafordult a kert felé. – És mibıl gondolod, hogy ı a felelıs? – Egyértelmő. Meg akar fosztani téged a támogatóidtól. – A támogatóitól? – hüledezett Owden, aki most is, mint mindig,

Tanalasta mellett álldogált. – Én azt hittem, attól olyan különösek ezek a gyilkosságok, hogy az áldozatok semlegesek.

– Aranykard úr veszettül puhatolózik, melyik irányba hajlanak a

nemesek – felelte Sarmon. – Ez tény. – Én nem értem az egészet. – Tanalasta visszafordult az öreg

mágushoz. – Honnan tudja, mielıtt mi tudnánk? Sarmon ráncos ujja megragadta a szék karfáját. – Ne feledd, hogy a harci mágus-kémek most nem állnak a

rendelkezésedre, fenség. Nem akarjuk idecsalni a gaznetheket. – Hát persze. Nem is állítottam, hogy nem tesztek meg minden tıletek

telhetıt. – Bár a helyzet alaposan elkeserítette, Tanalasta mégsem akart hajba kapni egy olyan emberrel, aki ötven évet veszített az életébıl az ı védelmében. Anyjára nézett. – Mi a helyzet a többi kémmel?

A királynı kelletlenül elfordította a fejét. – Attól félek, a többségük csak apádhoz hőséges. Kevés jelentés

érkezett. – Mi a bajuk az embereknek? – csóválta meg a fejét Tanalasta, s

kinézett a menekülttáborra. Nem elıször kívánta magában, hogy Vangerdahast visszatérjen az oldalára… vagy legalább a mágus kémhálózata a rendelkezésére állna. – Hát nem látják, mekkora veszélyben forog a birodalom?

– İk csupán azt látják, ık mekkora veszélyben forognak – magyarázta Alaphondar. – Mivel északon nem jártunk sikerrel, attól félek, Aranykard terve a sembiaiakkal termékeny talajra hullik.

Tanalasta öklével az erkélykorlátra csapott. – Nem lenne szükségünk Sembiára, ha a saját nemeseink kardot

ragadnának és harcolnának! – Egy pillanatra elhallgatott, hogy összeszedje magát, majd Owdenre nézett. – Kezdem azt hinni, hogy Daunethhez kellett volna hozzámennem. Akkor a nemesek legalább nem használhatnák föl a férjem nevét arra, hogy másoknál aláássák a becsületemet.

– Más megoldást találnának – ellenkezett Owden. – Szerinted attól megjavulnának, ha neked nem lenne elég bátorságod hozzá, hogy a szívedre hallgass?

A kérdés kissé csillapította Tanalasta haragját. – Valószínőleg nem – fordult az anyjához. – Ha már gyávákról és

árulókról beszélünk, kiderült már, ki adott föl minket a gaznetheknek? Filfaril a szemébe nézett. – Hát persze – jelentette ki. – Egy ideje már tudom a nevét. Tanalastának rossz érzése támadt. – És miért nem szóltál? – Semmi értelme nem lett volna. Csak figyelmeztettem volna vele a

kémet. A lány megborzongott a fagyos hangsúly hallatán. – Ha tudod, kicsoda, miért nem vettetted tömlöcbe? Filfaril elmosolyodott. – Mert a kémek néha hasznos szolgálatot tesznek… különösképp az

ellenség kémei. Tanalasta szemöldöke a magasba szökött. – És most elmondod? – kérdezte. – Nem hinném. – A királynı állta a tekintetét. – Ahogy akarod – jelentette ki Tanalasta, mert rájött, hogy türelmesnek

kell lennie. – Akkor ezt megbeszéltük. – Mi lesz Aranykard úrral? – tudakolta Sarmon. – Nem záratod be? A hercegnı megrázta a fejét. – Ha így cselekednék, mindenki azt hinné, hogy félek tıle. Így aztán

nem fogok önbizalmat önteni a tétova nemeseink szívébe. Sarmon ujjpercei kifehéredtek, olyan erısen szorította a széket, de nem

szólt semmit. – Bölcs döntés, ám valamit mégis tennünk kell – szögezte le

Alaphondar. – Mivel ilyen rosszra fordultak a dolgok, az emberek tıled várják a támogatást. Cselekedned kell.

Tanalasta kinézett az erkélykorlát fölött az alattvalóira, akik sorozatosan csalódtak benne.

– Azoknak az embereknek – jelentette ki – élelemre van szükségük. A vén bölcs elkomorodott. – Hát persze, fenség, de mi köze ennek az udvari gondokhoz? – Semmi – vallotta be Tanalasta. Továbbra is a palotakertbe bámult, s

hirtelen tudta, mit kell tennie. – Semmi és mégis minden – folytatta. – Az biztos, hogy a gaznetheket nem tudjuk megfékezni, és lehet, hogy Aranykardot sem. Egyvalamit azonban tehetek.

Alaphondar elgondolkodva nézte. – És mi az? A hercegnı elfordult a korláttól. – Etethetem az embereimet. – Magához intette Korvart. – Hadnagy,

küldess a szakácsokért, s rakjatok ki asztalokat a kertbe. Egy óra múlva én is lemegyek, s egy terítékre feltétlenül számítok.

* * * * *

Suzailban találkoztak ott, ahol az efféle találkozók zajlani szoktak: egy

árnyékos taverna homályos raktárszobájában, a város szegénynegyedében, amelytıl egy valamirevaló nemes még holtában is irtózik. Ezért aztán a hat összegyőlt nemes úr alaposan álcázta magát: álszakállal rejtették el arcvonásaikat, parókát viseltek, s gondosan ügyeltek rá, hogy ne kövesse ıket ide senki. Olcsó mézsör, dohos fa és mosdatlan tengerészek szaga terjengett a levegıben. A helyiséget mind a négy oldalról üres szobák vették körül – öt aranyoroszlánba került mindegyik –, s ezzel még inkább magukra vonták a helybeliek figyelmét, mint parfümözött zsebkendıjükkel, melyet az orrukra szorítottak, miközben átkeltek a zajos ivón.

Vészdárda Csatáros beszélt éppen, elegáns arcát nevetségesen eltorzította a bíbor szemkendı s a három viaszból készült mőheg.

– A hercegnırıl van szó. Hosszúlánc Natigtıl hallottam személyesen, aki pedig Patiktól tudja, akinek felesége beszélt a hercegnı szabójával: Tanalastának nem készült esküvıi ruha, s Natig azt hangoztatta: nem támogat semmiféle fattyút a trónon, akár Cormeril Rowen gyermeke, akár Emmarask Alaphondaré vagy éppen Malik el Sami yn Nasseré… aztán egyszer csak meghalt. A hercegnı kémei találtak rá, úgy éljek, s az ı bérgyilkosai végeztek vele!

– Nekem Natig azt mondta – kezdte a zömök Lángoló Szurok, aki megszokott vörös szakállát az utolsó szálig levágta, hogy karavánırnek álcázhassa magát (ı volt az egyetlen az egybegyőltek közül, aki valóban élethően játszotta a szerepét) –, hogyha a gyermek törvényes, ı akár a Kilenc Pokolba is követi a hercegnıt, s ördög vigye Aranykard Emlart és sembiai pajtásait!

– Nem lehet, hogy maguk a sembiaiak rejtıznek a gyilkosságok mögött? – kérdezte Zöldpalást úr. – Nekik aztán mindegy lenne, kinek merre húz a szíve. Egyszerően legyilkolnának mindenkit, s aztán senki sem támogatná Tanalastát, még ha akarná sem. A hercegnınek nem lenne más választása: ıket kellene segítségül hívnia.

Hamarosan zajos vita alakult ki a helyiségben, míg egy magas, fekete hajú, hosszú szakállas alak az asztal közepébe vágta tırét, s ezzel véget vetett a kiabálásnak.

– Elég, elég! – Vörösíj Elbert szólt, aki egyébként sem magas, sem fekete hajú nem volt, pusztán elég gazdag ahhoz, hogy annak álcázza magát. – Egész éjszaka vitatkozhatnánk rajta, s akkor sem értenénk egyet. Azt is rebesgetik, hogy a gaznethek lelkén száradnak a gyilkosságok… bár nem tudom, minek fáradnának ezzel. Ellenük egyébként is hatástalannak bizonyultak a támadások.

– Halljuk, halljuk! – Ez volt az elsı alkalom az összejövetelen, hogy mindannyian egyetértettek valamiben.

– Van valami terved, Vörösíj uram? – Van. – A férfi hangja elmélyült. Ráhajolt az asztalra. – Mostantól

nem várakoznunk, hanem cselekednünk kell. Az egybegyőltek ismét egy véleményen voltak. – Halljuk, halljuk! – Minden gyanús félhez elküldünk egy embert – magyarázta Elbert –,

aki úgy tesz, mintha gyáva nyusziként rettegne az életéért. İ majd elmondja nekik, hogy titkos találkozót szervezünk, amelyen leleplezzük a gyilkost.

– És úgy azonosítjuk majd a tettest, hogy megnézzük, ki érkezik a meggyilkolásunkra! – kiáltott föl Szurok. – Nagyszerő terv, barátom, egyszerően remek!

– Az ám – szólt közbe Csatáros –, de mit teszünk, miután lelepleztük a gyilkost?

– Te tényleg olyan lassú vagy, mint amilyennek látszol, ugye? – kérdezte Zöldpalást úr. – Hát csatlakozunk hozzá, természetesen!

Ekkor valaki bekopogott az ajtón. Mind a hat nemes arra fordult, s egyedül Vörösíj Elbertnek volt elég lélekjelenléte, hogy kiszóljon:

– Azt mondtuk, ne zavarjatok! – Igen, uraim, de még egyetlen korsó sört sem fogyasztottatok – felelte

a kocsmáros. – Legalább egyet rendelnetek kell. Ez a szabály. Elbert undorodva felhorkant, majd körbenézett a többieken. – Mit szóltok? Én amúgy is szomjas vagyok. Zöldpalást úr bólintott, és az ajtóhoz lépett. – Egy kis frissítı nem árthat. Alig tolta el a széket a kilincs alól, mikor az ajtó felpattant, s egy fehér

kesztyős kéz behajított rajta valamit. Vörösíj Elbert káromkodott, és lebukott az ismeretlen tárgy után az asztal alá. Valami roppant, a szobában kénszag terjengett.

Vörösíj úr megint elkáromkodta magát, s a levegı bíborszínőre vált.

24 – Szóródjatok szét! – üvöltötték a kardlordok, és széles gesztusokkal

mutogattak a mögöttük kullogó Bíbor Sárkányokra. Azun király csaknem elmosolyodott. Fél évszázada már, hogy

felfedezte a kardlordok furcsa szokását, miszerint elıszeretettel integetnek a fegyverükkel. Talán ritkán használják és gondosan fényesítik azokat a kardokat, hogy ilyen alkalmakkor nagyobb hatása legyen a jelzésnek.

A felderítıket már elıreküldték, kürtjük idınkét megszólalt, hogy a sereget tájékoztassák az érkezı ork vagy goblin ırjáratokról. A kürtök hallatán a goblinok általában a földre kushadtak, hátha elvághatják egy-két figyelmetlen katona torkát, az orkok azonban fenyegetéseket és káromkodásokat harsogva továbbálltak. Abban persze senki sem kételkedett, hogy elıbb-utóbb szembe kell majd szállniuk valamelyik szörnysereggel.

Azun nem aggódott amiatt, hogy a támadás esetleg meglepetésként éri ıket. Az orkok elıırseként minden bizonnyal megérkezik majd a sárkány, s péppé lapítja az embereit, esetleg felperzseli ıket. Furcsa is, hogy már régóta ilyen tiszta, kék az ég.

Kár, hogy a mágia idevonzza a gaznetheket. Bárcsak felhasználhatná úgy a harci mágusokat, ahogy lehetne, s akkor tudná, hol van most a sárkány, és mit csinál. Lehet, hogy mostanra már lerombolta Suzailt, vagy fölégette a marsemberi flottát, vagy…

Kezdte aggasztani ez a bizonytalanság, s Azun már kiöregedett abból a korból, mikor az ember még nem fél semmitıl, annál meg végképp öregebb volt, semhogy minden kihívást örömmel vett volna. Megfontoltabb oroszlán vált belıle, aki korán lefekszik és kedveli a nyugalmat.

Igen. Határozottan öregnek érezte magát. Csak felmordult a kardlord következı kiáltására. A férfi ránézett,

pislogott, majd dadogva elnézést kért. Azun leintette anélkül, hogy ránézett volna. Itt fog hát meghalni karddal a kezében, távol Filfariltól. Teste kihőlve fekszik majd a földben, soha többé nem melegíti majd a trónt, soha többé nem látja majd a kisgyerekeket, amint elsı alkalommal

hajolnak meg ügyetlenül a Sárkánytrón elıtt. Bárcsak megtörténhetne, hogy életének utolsó perce elıtt még egyszer Tündér szemébe nézhessen, és elköszönhessen tıle… úgy minden rendben volna. Nem bánta, ha itt kell meghalnia, amennyiben a halál elkerülhetetlen. Végtére is az Oroszlán útján járnak… s akár tetszik, akár nem, ı népének vén oroszlánja.

Az elıttük magasodó hegylánc másik oldaláról másfajta jelzés hallatszott, s Azun egy csapásra megfeledkezett a halálról és a közeli végzetrıl. A felderítık baráti erıkre bukkantak. Ez csakis Alusair lehet, azzal a maroknyi emberrel, akit sikerült kimenekítenie az orkok szorításából.

Még távolabbról felcsendült egy másik kürt hangja is, élesen, tisztán szólt: Alusair jelzett neki, hogy sietve jön, s ellenség jár a nyomában. A király körül mindenki fegyvert rántott, ellenırizte az övébe tőzött tırt. Valami elégedettségféle öntötte el ıket. Az Acélhercegnı közeledte mindig csatát vagy szórakozást jelentett, s ık örömmel várták mindkettıt.

Az üldözık valószínőleg orkok, s talán a sárkány is felbukkan. Itt az ideje, hogy megvédjék Cormyrt.

– Az ember azt hinné, hogy ennyi év után végre belerázódtam – motyogta Azun a puszta levegınek. Néhány sisakos kíváncsian hátrakukkantott, majd udvariasan visszafordult. Ha a király megırült, jobb ha nem vesznek róla tudomást. – Szeretném tudni, így van-e. Az ám, majd meglátjuk. Hamarosan meglátjuk…

A következı pillanatban észrevette lányát, aki felbukkant a bérc tetején. Alusair vértje csillogott a napfényben, haja szokás szerint kócosan libbent a válla fölött, mert sisakját – ez is megszokott volt – közben elvesztette. Az Acélhercegnı a kardlordok módjára billegette fegyverét, s parancsokat osztogatott.

Egy türelmesebb, óvatosabb sereg alakzatba fejlıdött volna, hogy bevárja az ellenséget, ám Azun körül felbolydult a tömeg, s izgatottan, lelkesen kiáltozott. Ilyen hatással volt az Acélhercegnı minden cormyri harcosra. Mintha az istenek lángját hordozta volna szívében, mely fáklyaként mutatta az utat az emberek elıtt – s ez a fáklya most odafutott Azunhoz, melegen átölelte, szeme gyanúsan csillogott.

– Apám! – kiáltotta féktelenül. – Az istenekre, de jó, hogy látlak! – Öreg csont, meg minden, ugye? – Azun a karjába zárta, vértjük

hangosan összecsattant. A lány erısen szorította, s ide-oda himbálództak, mint egy különös

táncot járó medvepár. Alusair végül nevetve kibontakozott az ölelésbıl.

– Elég! Tudom, hogy még mindig össze bírod törni a bordáimat. Készséggel elhiszem, nincs szükségem bizonyítékra.

– Te pedig, leányom – dünnyögte Azun, s megsimogatta a hercegnı fejét –, még mindig lelket bírsz önteni egy egész hadseregbe. Ezek az emberek a halálba is követnének!

– Azt jó tudni – jegyezte meg a lány komolyan –, mert én a saját embereimet elhagytam valahol.

– S ettıl a tehertıl soha nem szabadulhatsz meg – felelte csöndesen a király –, ám tudnod kell, hogy csak a legjobbat akartad. Erre gondolj! Azok az áldozatok, melyeket Cormyr biztonságának érdekében hozunk, soha nem hiábavalóak… bár vannak olyanok, akik a királyi ház ostobasága miatt hullanak el.

– És most ez történt? – kérdezte Alusair, s borzos fürtjei alól apjára meredt. Dacos hangsúlya ellenére figyelmesen várta a feleletet.

A király nem fontolta meg a szavait. Tudta, ha megállna gondolkodni, Alusair válasznak értelmezné hallgatását, s azt semmilyen kedves szóval nem tehetné már helyre.

– Az egyetlen királyi ostobaság, amelyet elkövettünk, mióta fenyegetik a birodalmat – mondta komolyan –, az, hogy rendezett sereggel vonultunk a szörnyek ellen… azok viszont az égbıl csapnak le ránk, s véres pusztítást végeznek sorainkban, vagy végigdúlják a földet, s falvakat gyújtogatnak fel, miközben mi hiábavalóan üldözzük ıket.

Alusair egyetértıen bólintott. – Remélem, ez annyit jelent, hogy nem fogunk százfelé üldözni száz

goblint… és nem próbáljuk rendezett csatára kényszeríteni a disznófejőeket ebben a vadonban.

– Bárcsak megtehetnénk! – felelte a király. – Persze megpróbálhatjuk, de hogyan vennénk rá az összes orkot és goblint, hogy összegyőljenek a csatamezın… hogy egyszerre súlyos csapást mérhessünk rájuk?

– Nos – állapította meg leánya közönyösen –, még ha ilyen helyzet alakulna is ki, nem szabad foglalkoznod vele.

– Miért nem? – billentette félre a fejét Azun. Lánya egyre inkább úgy beszélt, mint egy sokat próbált harcos mester. Vajon alkalmas-e már a hadvezéri feladatra?

– Mert az végzetes csapda lesz – világosította föl Alusair. – Azért, hogy Cormyr itt egybegyőlt fı haderejét végre lemészárolhassák.

Azun felhúzta a szemöldökét. – Hát ennyire vészes a helyzet? – kérdezte, mert még mindig a lányát

akarta próbára tenni.

– Igen, apám, sıt még annál is rosszabb – felelte az Acélhercegnı, majd felszökkent egy magas sziklatömbre. Azun büszkén elmosolyodott a bajsza alatt.

– Nézd! – morogta Alusair, s mutogatott a kardjával. – És ott is! Apja körülnézett. Pontosan tudta, mit kell látnia. Szétszórt goblin

bandák, megszámlálhatatlan ork csapatok közeledtek minden oldalról a cormyri hadsereg felé. A disznófejőek úgy özönlöttek le a sziklákról, mint az újonnan feltörı forrásvíz, végtelen hordákban nyújtogatták fekete ujjaikat feléjük… egyelıre csak három irányból, de hamarosan be is kerítik ıket. Ha a cormyriak nem menekülnek el szélsebesen errıl a helyrıl, kíméletlenül legyilkolják ıket, s az egész birodalom védtelen marad a sárkány és hollószerő szolgái elıtt.

– Fújjátok meg a kürtöket! – kiáltotta szinte keserően Alusair. – Arabelbe megyünk, bár kétlem, hogy az erıs városfalak mögött biztonságban lennénk. Az istenekre, nézzétek!

– Az arabeli katapultok és hajítógépek bizonyára végeznek majd néhány százzal – töprengett Azun. – Bár boldogabb lennék, ha volna olyan fegyver, amely ezrével kaszabolná ıket. Rengetegen vannak, nem?

Lánya elgondolkodva rágicsálta alsó ajkát. – Késı már, hogy tőzzel vegyük körül magunkat… – Hacsak nem használjuk föl azt a vizesárkot, amelyrıl Dauneth

beszélt – mondta a király. – Még nem készült el, száraznak kell lennie. – Igen… azt hiszem, úgy egy mérföldre van a város falaitól nyugatra –

motyogta Alusair. Tekintetük találkozott, s egyetértésképpen bólintottak. Ha az orkokat két tőz közé szoríthatnák, az árok és a városfalak között,

ezernyi disznófejővel végezhetnének. – Túl sok hencegést elhiszel a katonáidnak, apám – sóhajtott Alusair,

mert tudta, hogy semmiképp sem lesz olyan egyszerő a dolog, mint ahogy azt apja elképzeli.

– Én már akkor is hallgattam a hencegésüket, amikor te még a világon se voltál – emlékeztette vigyorogva Azun, s játékosan meglegyintette kardjával lánya páncélozott vállát.

Alusair égnek emelte a tekintetét. – Biztos, hogy tudod használni azt a kardot? – incselkedett. A király válaszként álcsapást intézett feléje. Tekintetük ismét

találkozott, felkuncogtak, majd Azun visszafordult komor arcú testıreihez.

– Arabelbe megyünk, amilyen gyorsan csak a lábunk bírja. Add tovább!

A harci kapitányok amúgy is figyelemmel kísérték a szóváltást. Mielıtt a testır kinyitotta volna a száját, már meg is fújták a kürtöket. Az emberek feltápászkodtak, összeszedték holmijukat, fegyvereiket – azokat a katonákat kivéve, akik az Acélhercegnıvel jöttek. İk feléje sandítottak, várták a parancsot. A lány magához intette ıket, s emberei csendesen megindultak feléje.

Alusair mélyet sóhajtott. Azon töprengett, meddig engedelmeskednek még neki ezek a katonák.

25 Vangerdahast poloskát játszott a goblinok harci termében –

pontosabban egy kutyafülő denevér álcáját öltötte magára –, és házigazdái furcsa étkezési szokásaira való tekintettel láthatatlanná is vált. Mivel Nalavarával már nem kellett számolnia, kényére-kedvére varázsolhatott, úgyhogy hamar összeszedett egy élı pókot az éléskamrából s némi szénport a tőzhelyrıl, és pókmászás varázslatot is idézett magára. Kényelmesen lógott fejjel lefelé egy magas sarokban, s lenézett a bronzvértbe öltözött goblin kapitányok terepasztalára. Az asztal közelebbi végén magas háttámlájú szék állt, s Vangerdahast nem láthatta a benne ülıt. A távolabbi oldalon még hatalmasabb, bőzborz szırmével bevont trón várakozott, ez üres volt, csak az a vaskorona árválkodott benne, amelyet Nalavara akart ráerıszakolni. Rowen közben odakint rejtızött el a Grodd Palota tetején, s a hatalmas téren összegyőlt meglepett szörnysereg nyakába csendes esı csordogált.

Aprócska, vaspáncélt viselı goblin pattant fel a háttal álló székbıl, s felmászott a terepasztalra. Megállt az asztal közepén, egy bırszíjjal körülvett, kavicsokból rakott makett mellett, mely a megtévesztésig hasonlított Arabel felülnézeti képére. Négy bırszíj csatlakozott be az elsıbe négy oldalról, melyek valószínőleg a városba vezetı utakat jelképezték. A Magas út és Calantar útja közé esı negyedbe egy varjútollat tettek, mely a Királyerdıt jelölte.

Egy másik goblin is követte vezérét az asztal tetejére, két maroknyi döglött bogarat bányászott elı az erszényébıl, és az egyik felét a város északnyugati oldalára tette, a másikat pedig délnyugatra, a Királyerdıbe. A többiek figyelmes tekintete által kísérve a vezér gondosan elrendezte a bogarakat: a cormyri nehézlovasság harci mágus különítménnyel megerısített sorfalát rakta ki. Mindkét csapat vezérbogarai a Magas út irányába néztek, mintha a városba tartanának.

A goblin az északról érkezı csapatra mutatott. – Ez az Acélhercegnı serege. – A konyhában Vangerdahast

természetesen a nyelvek értése varázslat kellékeit is beszerezte, úgyhogy most felismerte a vezérben Otkát, a groddok legfıbb tanácsadóját. – Sok gondot okozott ormányos szövetségeseinknek.

Aztán a déli sereg felé intett. – Ezek pedig a Bíbor Király katonái – tartotta kezét a háta mögé. A

segédje gyorsan egy marék döglött hangyát nyomott a tenyerébe, amelyet Otka elrendezett Azun serege mögött. – Pepin és Bord seregei visszaszorították ıket, s a Meztelenek még mindig ellenırzés alatt tartják a birodalom déli részét.

Vangerdahastot fojtogatni kezdte a méreg. Az mégsem járja, hogy ı tehetetlenül itt raboskodik, míg egy csapat ostoba goblin meg szabadon járhat-kelhet Grodd városa és Cormyr között!

Otka ismét hátranyújtotta a kezét. Most néhány svábbogarat kapott, amelyeket Alusair serege mögé rakott. Mikor az egyik bogár megmoccant, mérgesen kiragadta a homokból és lenyelte, aztán gondosan elrendezte a többi svábbogarat.

Amint végzett, segédje is hátrafordult, s egy harmadik goblintól hosszú drótra feltőzött vöröslı szentjánosbogarat vett át. Alázatosan Otka kezébe nyomta ezt is, aki óvatosan a homokba szúrta a drótot a Magas út mellett. A bogár épp a két sereg találkozásánál várakozott.

– Az Adományozó csatlakozott az ormányosokhoz, így az Acélhercegnınek be kell menekülnie a négy út központjánál álló erıdbe. – Otka Arabel makettjére mutatott, majd folytatta: – Itt állítjuk meg az embereket, mielıtt azt teszik Grodd-dal, amit Cormanthorral tettek. Itt fizetjük vissza az Adományozónak a tartozásunkat.

Vangerdahast azt várta, hogy tovább ecseteli a haditervet, Otka viszont újabb döglött hangyasereget vett át segédjétıl, és kirakosgatta ıket Arabel utcáin.

– Makyr serege erre halad majd, tőzzel és halállal árasztja el a keleti utcákat. Himil, Yoso és Pake beveszik a nyugati kaput, és kinyitják. Jaaf serege pedig…

Vangerdahast növekvı rémülettel hallgatta a tervet. A goblinok nem csupán a cormyri hadsereget akarták megsemmisíteni, hanem magát Arabelt is. Nem is volt rá szüksége, hogy tovább hallgassa a terveket. Tudta, mi fog következni. A goblinok végigdúlják Cormyrt, s kiőzik belıle az összes embert, hogy a szép városokból csupán összeégett romok maradjanak. Árnyasvölgy és Sembia nyilván küld majd seregeket, vagy azért, hogy segítsenek, vagy hogy maguknak hasítsanak le egy darabot a birodalomból, de túl késın érkeznének és túl kevesen. Mire felocsúdnak, a groddok már minden stratégiai fontosságú pontot bevettek majd: a Gnoll-hágót, Magasszarvat, a Villám-hágót, a kikötıvárosokat, a wheluni hidat. Számuk és szervezettségük messze fölülmúlja majd a felmentı

seregek elképzeléseit, s Nalavarával a hátuk mögött meg is tartanák a királyságot.

Vangerdahast nagyon figyelt, miközben Otka parancsokat osztogatott. Arra akart rájönni, hogyan kerül összeköttetésbe Otka a már Cormyrba küldött seregeivel. Nalavara eltőnése után természetesen azonnal megpróbálkozott azzal, hogy hazateleportáljon meg síkot váltson, de ennek az lett az egyetlen eredménye, hogy Rowennel órákig keresték egymást. A távbeszélı varázsok ugyanúgy nem jártak sikerrel. Kivéve, mikor Rowennel akart kapocslatot teremteni.

Pedig Nalavara Cormyrba került, mikor ı eltörölte a létezését, s a goblinok ugyanúgy követhetik ıt, ahogy Xanthon is megtehette. A sereg most ott állt a fekete őr közepén, ahonnan Nalavara felemelkedett, rendezett sorokban várakozott, hogy a sötétségen keresztül egyenest Arabel szívébe lépjen át. Vangerdahast ezredszerre átkozta el magát, mert nem értette meg, hogyan is béklyózta ıt le Nalavara, s azért is, mert rászabadította a sárkányt Cormyrra. Igazán tarthatta volna a száját. Akkor Nalavara elpusztította volna Rowent és ıt, esetleg a Királyok Jogarát is, aztán visszautazott volna a saját idejébe. Persze a kívánság épp azt eredményezte, amire akkor valójában vágyott: életben tartotta a reményt.

Nézte, ahogy Otka elrendezi a hangyalégiókat – egy hangya egy szakaszt jelentett –, s eltöprengett, megpróbálja-e még egyszer a kívánságvarázst. Ha Nalavara Cormyrba került azzal, hogy ı eltörölte a létezését, ezt talán önmagával is megtehetné. Rowen mohó tekintetébıl jól látta, hogy a győrő még mindig rengeteg mágiát rejt, s nem is következetlen dolog azt remélni, hogyha a dolog egyszer már mőködött, még egyszer is fog.

A baj csak az, hogy a kívánságok mindig ésszerő eredménnyel járnak. Ésszerő eredménnyel, s ez teszi ıket teljesen kiszámíthatatlanná. Hogy az univerzum egyensúlyban maradjon, a kívánságokat is korlátozza valami, úgyhogy ha az ember valamit kíván, az létrejön, ám valami egyéb is megváltozik, amire viszont nem számít. Ha az emberek következmények nélkül kívánnának mindenfélét, a multiverzum hamar kisodródna a pályájáról. Azzal, hogy Nalavarát eltüntette innen, s egy olyan helyre juttatta, ahol még kevésbé szerette volna, hogy legyen, az univerzum megırizte az egyensúlyt.

Ahhoz, hogy visszajusson Cormyrba, valami olyat kellene kívánnia, amit valójában nem akart elérni, s közben reménykedhetne, hogy azzal célt ér. Eltörölhetné a saját létezését, de úgy kellene megfogalmaznia a kívánságot, hogy mégis Cormyrba érkezzen, de persze az megint azzal

járna, hogy valami más is megváltozna… Vangerdahast úgy érezte, két tükör között áll és az utolsó tükörképet keresi, mikor pedig egy sem létezik. Bármilyen óvatosan állna hozzá a varázslathoz, alaposan kockára tenné az életét. Ha meg túljár a győrő eszén, akkor az multiverzum egyensúlyát veszélyezteti. Ezt pedig nem teheti meg, még Cormyr kedvéért sem.

Otka befejezte a stratégiai eszmefuttatást, s most a vezérkarához fordult. Ismét emlékeztette ıket, hogy Nalavarának köszönhetik a vasat és a civilizációt, s hogy az Adományozó csupán annyit kért tılük, hogy egy napon majd állítsák meg az embereket, akik a világ elpusztítására törnek.

Miközben beszélt, Vangerdahast tekintete a terem másik oldalára tévedt, ahol a vaskorona feküdt az üres trónon. Nalavara kétszer is felajánlotta neki, s ı kétszer utasította vissza. Az csak egy dolog, hogy nem akart a goblinok fejedelme lenni – mert nem akart –, de semmi oka nem volt rá, hogy megbízzon a sárkányban. Az ajánlat inkább arra szolgálhatott, hogy a sárkány az uralma alá hajtsa ıt, esetleg arra, hogy kigúnyolja a varázsló lelke mélyén megbúvó sötétséget, melynek létezésével – úgy tőnt – rajta kívül mindenki tisztában volt. Azért utasította vissza a koronát, mert értéktelennek tartotta… most viszont ott ül a diadém az üres trónon.

Nem értéktelen tehát. A goblinok legféltettebb kincse. Vangerdahast továbbra is láthatatlanul kibújt a sarokból, kiterjesztette

szárnyát, s olyan alacsonyan röppent el Otka feje fölött, hogy a nıstény felordított és vakon csapkodott. A többiek úgy bámulták, mintha megırült volna, ám a goblin gyanakodva pásztázni kezdte a termet.

Vangerdahast a szék közepén ért földet, szárnya végét a korona alá csúsztatta, majd visszaváltozott emberré. Ha a goblinok észre is vették, hogy az orruk elıtt egy láthatatlan denevér láthatatlan emberré változott, mindenesetre nem mutatták. A varázsló a trónon üldögélt, feje fölé tartotta a vaskoronát. A Királyok Jogara, mely denevér formájában a testének részét képezte, most ismét megjelent a hóna alatt… s hangos csattanással leesett a földre.

A goblinok azonnal feléje fordultak. Vangerdahast a fejére pottyantotta a koronát, megszüntette a láthatatlanságot, és Otkára mutatott.

– Nem! Még Otkát is visszarettentette a hangjából áradó parancsoló erı.

Vangerdahast gyorsan elıhúzott a zsebébıl egy kis lószırt s két apró goblin győszőt, majd elképzelte Rowen arcát, és gyorsan kimondta a

varázslatot. Amint a kósza gyöngyszeme megmozdult, a mágus beszélni kezdett gondolatban.

Gyere gyorsan! A harci terembe, lent a… Ennyit mondhatott, mielıtt varázslatát felszippantotta volna a

vaskorona. Vigyázott, hogy ne üljön ki arcára a megrökönyödés, nyugodtan felállt, s elıhúzott a zsebébıl egy vörös üvegdarabot, melyet az egyik vasfáról zsákmányolt a goblin temetıben.

A legparancsolóbb királyi fıvarázsló hangján kijelentette a groddok nyelvén:

– Ez a terv nem következhet be! – Azzal a terepasztal közepére mutatott, közben az üvegdarabot Arabel felé hajította, s elsziszegte a villámlás bővigéit. Ismét érezte, hogy a varázslat energiája egyenest a vaskoronába áramlik. Ujjából mindössze egy kölyökvillámnak nevezhetı vörös valami tört elı; s telibe találta a várost. Bár messze nem volt olyan látványos a bemutató, mint számított rá, láthatólag ezzel is megfélemlítette a goblin vezérkart, amely egy emberként a falhoz lapult.

Egyedül Otkát nem sikerült letaglóznia. A nıstény összevont szemmel nézett rá.

– Honnan kerülsz ide? Vangerdahast teljes magasságában kihúzta magát, és ráhajolt az

asztalra. – Hát Otka nem ismeri a Vasfejőt? Mormogás kezdıdött a falak mentén, egyesek a tenyerükbe temették

arcukat, mások fejet hajtottak. Néhányan pedig a kardjuk felé kaparásztak karmaikkal, és Otkát figyelték. A goblin mogorván elırelépett, s intett nekik, hogy kövessék.

Cormyr királyi fımágusa lévén Vangerdahast jártasabb volt a politika terén bármely eleven embernél, ami valószínőleg azt jelenti, hogy többet felejtett el ebbıl a mővészetbıl, mint amennyit a groddok vezére életében megtanult. Tudta azt is, milyen értéke van a jelképeknek, s mikor arra került a sor, hogy félre kellett állítania az útból a vetélytársat, nem habozott. Zsebébıl elıhúzott némi vasport, s a mennyezet felé szórta Otka feje fölé. Aztán elmormolta a vasfal varázslat szavait.

Az eddig érzett furcsa szívóerı helyett a feje most szinte szétrobbant, mikor a korona kiengedte eddig összegyőjtött varázserejét. A varázslat keresztülrobogott lángoló testén, s hatalmas vaslemez kelt életre a mennyezet alatt, szétroppantotta a sziklákat. Mindenre sőrő porfelhı borult.

Otkának arra sem maradt ideje, hogy rájöjjön, mi történik. A vasdarab

nem csupán ıt lapította össze, hanem a melléje sereglı tábornokokat is. Vangerdahast nem figyelt oda a történtekre. Egy pillanatra úgy érezte,

mintha valami ismeretlen erı koronástul leszakította volna a fejét a nyakáról. Szédelegve, vakon és émelyegve hátrahanyatlott a trónon, s hangosan felnyögött. Aztán megpróbálta lerángatni a fejérıl az izzó diadémot.

A korona túl szőknek bizonyult, nem fért alá az ujja, még csak meg sem tudta forgatni a fején. A tárgy egyszerően hozzáolvadt a koponyájához, képtelen volt megszabadulni tıle.

Végül lágy zápor hőtötte le a fejét, s a fájdalom eltompult annyira, hogy Vangerdahast már másra is tudott gondolni, nem csupán lázas kobakjára.

– Vangerdahast? A férfi belenézett Rowen fekete arcába, aki a négylábnyi magas

vasdarabon ácsorgott. A gazneth mögött tucatnyi goblin tábornok sorakozott föl, zöldes arcuk most sáfrányszínővé fakult. Vaskardjuk hüvelyében pihent, s látszott, hogy tiszteletteljes távolságot tartanak önmaguk és a Meztelen között.

– Nem Vangerdahast, te bolond! – sziszegte a varázsló új koronája alól. – A Vasfejő. – Kinyúlt, s felemelte a trón lábánál fekvı jogart, aztán arra támaszkodva talpra kecmergett. – A goblinok királya.

26 – Az nem számít, hogy mi mit akarunk, Dauneth! – morogta Azun, s

zajosan lecsapott öklével a térképekkel teleszórt asztalra. – A város el fog esni!

A kormányzó aggodalmas pillantást vetett a csukott ajtók felé, mert tudta, hogy a másik oldalán helyi származású ırök állnak. Megköszörülte a torkát.

Az Acélhercegnı tekintete a terem szemközti falán függı faliszınyegen állapodott meg.

– Myrmeen kéme is odaát van – jelentette ki szárazon. – Az ı füle miatt kellene aggódnod.

Marlír Dauneth kétségbeesetten elfintorodott. – Fenség – sziszegte –, csak a további pánikot akarom

megakadályozni! – Mi tartjuk életben Myrmeent – reccsent rá Alusair –, s ezzel máris

kevesebb pánikra van oka a népnek. Pusztán az emberünk kevés, hogy elbánjunk az utcákat ellepı orkokkal. Az istenekre, Dauneth, hogy lehetsz ilyen nehézfejő? És még azt mered mondani, hogy az anyám…

– Lányom! – szakította félbe figyelmeztetıen Azun. – Elég legyen! Cormyr királya Alusair karjára tette tenyerét, és folytatta: – Dauneth hőséges a koronához, s ott segít, ahol tud. A királynı

esküvıi tervei most nem tartoznak ide. Ami azt illeti, Dauneth remek munkát végzett, ha tekintetbe vesszük, hogy Myrmeen haldoklott, s Arabel fél ıslakossága menekülni szándékozik a legjobb lovak, szekerek és ırök kíséretében. A másik fél meg ordít vele, hogy nem védte ıket becsülettel, s ígéreteket próbálnak kicsikarni belıle, mintha ebben a helyzetben nem lenne más dolga, csak az, hogy az ı sirámaikat hallgassa… Eddig még egyetlen arabelit sem fejezett le, senkit sem veretett láncra… még a rikácsoló hercegnıket sem. Fogd vissza magad, hagyd a férfiakat dolgozni!

Alusair lángoló tekintettel méregette apját. Marlír Dauneth gyorsan elfordult, nagyon lekötötte az egyik faliszınyeg mintája, s megpróbálta a háta mögé rejteni reszketı kezét. Az utolsó három nap eleven rémálom volt számára. Orkok fosztogatták az utcákat, s Myrmeenre, Arabel

úrnıjére vérbe fagyva találtak rá, hófehér arccal feküdt egy kupac pajzs tetején. Az asszony tucatnyi disznófejőt legyızött, mielıtt a fekete pengék felülkerekedtek volna rajta.

– Apám – közölte végül Alusair, hangja reszketett a haragtól. – Csak annyit mondok…

– Ne mondj semmit! – vágott a szavába a király. – A szavakat nem lehet visszaszívni. Nincs most idınk a temperamentumodra, ahogy sok minden másra sincs. Majd késıbb rághatod a fülemet, leányom, most viszont légy türelmes, nyugodt és elırelátó, mint máskor, ha csatába indulsz.

Alusair dühében szinte felzokogott. – A bölcsességedre lesz szükségem – folytatta a király. – Egyedül te

tudod, melyik embered a legalkalmasabb az egyes épületek védelmének ellátására. Tudnom kell, melyek közülük az üresfejő hısködök, hogy ıket küldjem ki az utcára, ahol nem ér minket nagy veszteség, ha elpusztulnak. Kik értenek a gyógyításhoz, kik jártasak a harci stratégiákban? Értesz, leányom?

Dauneth összeszorította az öklét, ujjpercei kifehéredtek. Bárcsak valahol máshol lehetne! A szobára csönd borult, kellemetlen percek teltek el… Daunethnek fel se tőnt, de visszatartotta a lélegzetét… aztán Alusair csöndesen, szinte jól nevelten így felelt:

– Rendben, apám. Igazad van. Jöjj, Dauneth, segíts nekünk a térképekkel!

A Keleti Határ kormányzója leakasztott egy vénséges buzogányt és egy még vénebb pajzsot a falról – a citadella minden termében akadt egy-két hasonló ereklye –, aztán hátrafordult. Kinyújtotta a pajzsot, a buzogányt a hercegnı felé.

– Ha attól jobban érzed magad, hogy valakit megüthetsz… – kezdte. Alusair szeme tágra nyílt, barbár öröm villant föl benne. Felemelte a

buzogányt, és Dauneth nagy ámulatára hátravetette a fejét, s felkacagott – olyan hangos, boldog nevetés volt ez, mint amit kocsmában hall az ember, békeidıben. Dauneth zavartan nézte, majd mikor észrevette a király arcára kiülı vigyort, elvette Alusairtól a fegyvert.

– Jó munka volt, kormányzó – dicsérte meg a lány. – Akkor hát mégsem vagy nehézfejő. – Felsóhajtott. – De Arabel még mindig eleshet.

– Fenség – motyogta Dauneth udvaroncos meghajlással –, ékesszólásod rendkívül meggyızı.

Ezúttal Azun nevetett fel az asztal mellett. – Elég a tréfából! – jelentette ki végül. – Odakint Bíbor Sárkányok

halnak meg! – Azzal az erkélyre nyíló elreteszelt ajtóhoz lépett, és félretolta a reteszt.

– A térképek? – érdeklıdött Alusair, homlokát ráncolva. – Most egy ideig nem kellenek – felelte röviden a király, s kezét a

kovácsolt vaskilincsre fektette. – Fenség! – kiáltott föl figyelmeztetıen Dauneth –, ha gaznethek

ólálkodnak odakint… – Szerintem most még örülnék is egy gaznethnek – vetette oda

foghegyrıl a király, és szélesre tárta az ajtót. Nem döntötte le a lábáról semmilyen fekete, szárnyas szörny, nem

mélyesztette belé ocsmány karmát. Cormyr királya kilépett a kıerkélyre, és mogorván végignézett a karavánok városán.

Az erkély magasan volt, a citadella nyugati falán. A város nyugati oldalán csata dúlt, egyes részek már az orkok kezére kerültek.

Orkok vonyítását, bömbölését hozta a szél, és valami gyászos dobolást, mely mintha mindenhová elkísérte volna a disznófejőeket. A dobszót még a magasan lobogó tüzek sercegése sem nyomta el, sem a Bíbor Sárkányok kardjának kétségbeesett csendülését – amellyel inkább a menekülést akarták kiharcolni maguknak.

Vastag füstréteg ülte meg a várost. Talán távol tartja a sárkányt. Egyelıre úgy festett, hálásnak kell lenniük az orkoknak az ostobaságukért, merthogy azok azonnal felgyújtottak mindent, amit láttak, a fosztogatás után. Újabb ork hullám érte el a várost.

– Az istenekre! – nyögött föl Dauneth, ahogy kilépett a király mellé. – Hát soha nem fogynak el?

– Ez a baj ezekkel a goblinokkal – felelte ironikusan Azun. – Az írnokaink meg sem bírják számolni ıket. S ha valamelyik türelmetlenebb szörnyeteg ledöfi az írnokot, mielıtt az végzett volna, már úgyis hiába az egész.

– Engem feldob a látvány – jegyezte meg keserően Alusair, és úgy megszorította a párkányt, mintha ork nyakakat markolt volna a keze. – A legszívesebben lemennék és gyilkolnék! – Élesen elfordította a fejét, kócos haja átlibbent a korláton, s egy pillanatra úgy festett, mint egy bőbáját próbálgató bakfis. – Szóval miért is ácsorgunk idefönt, mikor lent sokkal nagyobb szükség volna ránk?

– Nyugodj meg! – korholta Azun, s mélyet sóhajtott. – Dauneth – szólt a fölöttük lévı erkélyt fürkészve –, elismered, hogy Arabel elesett?

A Keleti Határ kormányzója bőnbánó pillantást vetett a korláton túlra, s szilárdan kijelentette:

– Fenség, elismerem. – Akkor most azon kell töprengenünk, hogyan juttatjuk ki innen

épségben az embereket, amilyen gyorsan csak lehet. Dél felé mennek majd, erre vagy arra, kis motyójukat cipelik a vállukon… s nem adhatunk melléjük embert, akik vezetnék, etetnék és védelmeznék ıket… hiába is, hisz bármikor lecsaphat rájuk a sárkány, aki játszana velük… és így arra kényszerít minket, hogy mi hívjuk ki İt, és menjünk a halálba…

Dauneth komoran bólintott. – Akkor hát? – kérdezte szinte suttogva. – Nagyjából megbecsültem a menekültek számát – mutatott a király a

fellegvár elıtt gyülekezı családok felé –, és azt hiszem, elférnének a suzaili Bíbor Sárkány citadellában meg a palotában, ha szükség lenne rá. Az asszonyok és gyermekek feltétlenül, s ık magukkal hoznák az értékeiket. Majd kirendeljük az öregebb harcosokat a védelmükre. A vérre, dicsıségre szomjazó ifjak maradhatnak, s beállhatnak a sorainkba.

– Mágiával akarod eljuttatni a népet odáig? – motyogta Alusair. – Hadd emlékeztesselek rá, hogy a varázslat a nyakukba hozza a gaznetheket!

Azun szája keskeny vonallá szőkült, akár egy penge éle. – Arra gondoltam, hogy a harci mágusok létrehoznák életük

leghatalmasabb varázslatát, mert a birodalomnak szüksége van rá – felelte kurtán. – Egy kapura lenne szükségünk, amilyeneket a régiek készítettek valaha, egyik várból a másikba. S az emberek egyetlen lépéssel Suzailban lennének, a biztonságban.

Dauneth szeme tágra nyílt, ám a király csak az alant dúló pusztítást figyelte, keze még mindig a kardja markolatán pihent.

– És ha a gaznethek idejönnének – tette hozzá mogorván –, akkor majd ellátjuk a bajukat. Vasrudakkal, fegyverekkel vonulunk ellenük… bármi áron.

Dauneth szíve megdobbant a király elszánt szavainak hallatán, ámde félénken megkérdezte:

– És mi lesz, ha nem tudjuk megállítani ıket? – Akkor – mondta Azun lágyan, s parázsló szemét a férfi felé fordította

– majd a legerısebb Bíbor Sárkány eleven pajzsként áll ırt a kapuban, amíg az asszonyokat el nem menekítjük. İk jelentik a birodalom jövıjét. A harci mágusainkat szétküldöm, Vízmélyére, Árnyasvölgybe, Ezüstholdba, Berduskba, ha kell, még Halruaába is, hogy erısítést toborozzanak, akik jó pénzért segítenek megvédeni a birodalmat. Hiszen ha a gaznetheket nem állítjuk meg, Faerőn egyetlen mágusa sem lesz

biztonságban többé. Dauneth megborzongott. – Tényleg ezt tennéd? Azun széttárta a karját. – Van más választásom? Néma csend borult rájuk… s kormányzó háromszor is szóra nyitotta a

száját, de mindháromszor elkomorodott, és inkább hallgatott. A csöndet rémisztı sikoly törte meg, mely odalent harsant az utcán, aztán dübörögve, csikorogva összeomlott az egyik lángoló ház tartógerendája.

Az erkélyen álló hármas odafordult, s figyelte, amint a közeli palota ablakaiból ember nagyságú lángok csapnak a magasba, s mohón nyaldossák a díszes követ.

A kastély festett üvegablaka felrobbant, könnyként záporoztak alá az olvadt cserepek.

– Ilyen az, amikor az ember király, Dauneth – közölte zordan Azun. – Alkalomadtán majd meséld el a lázadozó családodnak is. – Keserően elmosolyodott, majd szinte kedvesen tette hozzá: – Alkalomadtán, amikor majd jobban ráérünk.

* * * * *

– Most! – ordította egy tüskés bajszú lándzsalord, szeme a füstbıl

felbukkanó sárkány sötét alakjára tapadt. A katapultok mély puffanással kioldottak, a magasba repítették a

szikladarabot. Remegett az egész bástyafal. A lövések többsége túl alacsonynak bizonyult, s a kövek a romos nyugati városrészbe potyogtak, ám néhány lövés talált. Vörös Nalavara dühödten megperdült, és eltőnt a füstben.

– Dolgozzanak azok a kerekek! – bömbölte a lándzsalord. – Vissza fog térni, s akkor itt állunk majd, és ostobán nézzük, ahogy kutyaeledellé szaggat minket. Gyerünk, fiúk!

Az izzadó legénység körülvette a katapultot, lázasan sürgött-forgott. Alusair a semmibe révedt.

– Ez aztán nem állítja meg a gaznetheket – morogta. – Túl lassú a lövés… és még az sem ártana nekik, ha egyenest a képükbe kapnának egy jókora adagot!

– Készen állunk, fenség – biztosította egy komoly arcú harci mágus. – Mindannyian készen állunk.

– Csak nem? – perdült meg Alusair a sarkán, hogy egyenest a férfi

szemébe nézhessen. Egyik vaskesztyős kezét a vállára tette, másik kardján pihent, melyet már igencsak használni szeretett volna. – És mit akartok velük kezdeni, varázsló uram? Úgy lenyelik a mágiátokat, mint farkas a nyuszikát!

– Ha esetleg meg kívánnád nézni, fenség – folytatta a mágus nyugodtan –, épp most nyitják meg a kaput. A gaznethek rövidesen itt lesznek.

Alusair ránézett, szemöldöke a magasba szökött a férfi bizakodó hangjának hallatán… aztán a szürkés szakállára siklott a tekintete. A mágus idegesen győrögette szırzetét, ujjai már úgy belegabalyodtak a szálak közé, hogy alighanem ki kell majd vágni ıket onnan.

– Itt maradok – jelentette ki. – És segítek, ahol csak tudok. Földöntúli rikoltás harsant valahonnan a citadella aljából, s az

Acélhercegnı lepillantott. – Hát ez meg mi a pokol volt? – Nos – közölte az idısebb mágus, némi elégedettséggel a hangjában –

, a varázslóhölgy kiáltott fájdalmában, amikor megnyitotta a kaput.

* * * * *

– Kezdıdik! – motyogta feleslegesen a kardkapitány, s megnyalta ajkát.

– Maradjatok a fal mellett! – mordult fel az idısebb kardlord. – Ott, ahol mondta… mindegy, mi történik. Figyelj, és maradj csöndben! Add tovább!

Tiszta, érthetı parancs volt, bár valószínőleg nem is lett volna rá szükség. Ha a mágusoknak hinni lehet, rövidesen kapu nyílik az orruk elıtt, itt Suzailban, amelyen át Arabel lakossága elmenekülhet az ostromlott városból. Utána pedig az itt lévı katonák lépnek majd át Arabelbe. Némelyik polgárt nyilván karddal kell áthessegetni a kapun, ez az ı dolguk lesz.

Mindenki szeme a hatalmas terem közepén álló két nıre tapadt. Azóta bámulták ıket, amióta Laspera úrnı és Valantha mágusnı megérkeztek, és gondosan levetették ruháikat.

Pıre, vékony alakjuk szinte eltörpült a varázsfény mellett, s a kékes ragyogás mintha beborította volna ıket, mikor felemelték a karjukat. Ezüst tırükkel mély vágást ejtettek a tenyerükön.

Aztán mindketten elhajították a tırt, s szembefordultak egymással. A kezükbıl csöpögı vérbıl fehér tőz kelt életre.

A tőz most már nyögésre tárt szájukból is gomolygott, s a két nı felzokogott. A jajgatás végül fájdalmas rikoltásokká fajult, ahogy a tőz kirobbant kettejükbıl, s kékesfehér villámként egyesült.

– Az istenekre! – zihálta rekedten a kardkapitány, mikor a mennydörgı villámok körülvették a mágusnık alakját, s azok megremegtek, húsuk mintha önálló életre kelt volna. A közöttük villogó ovális fényfolt csaknem megvakította a katonákat.

A fényfolt pulzáló csillaggá alakult, s akkorára nıtt, hogy szinte elérte a körben ülı meztelen harci mágusokat – azért kellett megszabadulniuk a mágiával ellátott ruháiktól, hogy megvédjék az áramló energiáktól –, akik jóval kevesebb tekintetet vonzottak magukra, mint a középen álló két varázslónı. A győrőben ülı kövér, szırös férfiak és beesett mellkasú, szakállas ifjak egyaránt felkiáltottak, mikor a mágia megcsapolta életerejüket, hogy létrehozhassa azt, amit kívántak tıle.

A fájdalmas kiáltásokból késıbb rikoltás lett, melyet a körülöttük álló katonák ziháló lélegzetvétele kísért. A csillag közben győrővé változott, s látszott rajta, hogy valójában egy alagút bejárata… Laspera hirtelen hátravetette a fejét.

– Vegyétek át! – zokogta. – Nem bírom tovább! Mágiával létrehozott szellemképmása föllibbent az izzó győrő fölé.

Reszketı karján villámok cikáztak ide-oda, valaha kontyba tőzött haja most vadul tekergızött a válla körül, s az asszony hangosan zokogott. Szemgödreibıl lángok csaptak elı egyenest Valantha szellemarca felé, amely szintén eltorzult a fájdalomtól.

– Tarts ki, úrnım! Tarts ki! – sziszegte. Laspera teste hirtelen megreszketett, botladozott… aztán újra

kiegyenesedett, mint egy csenevész fácska, ha vihar után az erdész visszaülteti a helyére.

– Úrnım! – A férfihang mintha egyenest az asszony homlokából szólt volna. – Itt vagyok. Elértél Arabelben. Nagy megtiszteltetés ez nekünk.

Lassú, fintorgó mosoly jelent meg Laspera arcán, s a fájdalom tovatőnt. Az asszony felsóhajtott, s a körülötte cikázó villám most körülfonta mellkasát.

– Átértünk! – zihálta. – Most jön a próba igazi része. A harcosok keményen megmarkolták fegyverüket, meredten bámulták

a varázsfénnyel ragyogó járatot. Hátha ellenség érkezik rajta. Fegyveres ır jelent meg elıször a kapuban, maga is kivont karddal, a

Bíbor Sárkány ott virított a mellvértjén. Mögötte tágra nyílt szemő, csecsemıt tartó asszony kuporgott, s egyéb sisakos férfiak és bámuló

nık. Egy csarnokban álltak, amelyben néhányan felismerték az arabeli citadella nagytermét.

– Az istenekre! – kiáltotta a kardkapitány, hangja sírósan a magasba csapott. – Megcsinálták!

– Cormyrért! – harsogta a fegyveres, s felemelte kardját, mely visszatükrözte a kapu keretén játszadozó villámok fényét.

– Cormyrért! – ismételte száz torok a falak mentén. Aztán úgy hullámzott elıre a sokaság, mintha ünnepség vette volna

kezdetét. Persze ezzel nem is járunk olyan messzire az igazságtól…

* * * * *

– Most! – parancsolta a harci mágus, és a fal mellett ülı varázslók felordítottak a fájdalomtól. A villámsebesen cikázó gazneth fölött hirtelen szikladarab jelent meg – majd egy másik is, közvetlenül alatta.

A fekete rém meglepetten nézett fölfelé, mikor a szikla eltakarta elıle a napfényt; egy harci mágus üvöltve térdre rogyott. A két szikladarab összekoccant.

Szörcsögı hang hallatszott, s a harci mágusok mindegyike összeroskadt. A kövek aztán a várost dúló orkok nyakába zuhantak. Apró földrengés keletkezett a becsapódás helyén.

– Meggyızı! – motyogta Alusair, s belekapaszkodott a korlátba, mely felfogta az esését. – De nézzétek! Ott jön a következı!

Az öreg mágus föl sem tápászkodott a földrıl. Fejével jelt adott, s az egyik romos ház darabja hirtelen a levegıbe emelkedett. Nekiütıdött a következı gaznethnek, amely tehetetlenül félresodródott a levegıben, s összetört alakja fölkenıdött egy közeli házfalra.

A becsapódás ereje az egész fellegvárat megrázkódtatta, s a gazneth véres maradványai lassan leváltak a falról. Az épület felnyögött, akár egy vén aggastyán, aztán lassan porrá omlott.

– Így ugyan nem ölhetjük meg a gaznetheket – lihegte a harci mágus –, de lelassíthatjuk ıket.

Alusair lenézett az alant gomolygó porfelhıre, a sikoltozó, sebesült orkokra. Nem látta a fekete szárnyakat.

– Azt hiszem, még a végén tisztelni fogom a varázslókat – jelentette ki. A vén mágus felkuncogott. – Vedd úgy, hogy méretes kardok vagyunk, akik visszabeszélnek a

gazdájuknak – mondta, hangjába még mindig fájdalom vegyült. – S akkor

egész jól fogunk együtt dolgozni. Alusair döbbenten megcsóválta a fejét, majd tettetett kétségbeeséssel a

füstös égbolthoz fordult. – Hát egy egész várost el kellett vesztenem ahhoz, hogy ezt

megtudjam? – Nos – lihegte a mágus, szeme az esetleg felbukkanó gaznetheket

kereste –, néha jobban is odafigyelhetnél Vangerdahastra. Alusair kedvesen visszanézett rá, s úgy elkáromkodta magát, hogy a

vén mágus összerezzent és elfordult – ekkor egy harmadik gazneth bukkant elı a füstbıl.

* * * * *

Kevélyvár Guldrin felsikoltott, mikor az ork pengéje áthatolt díszes

páncélján, és belehasított a torkába – sikolya hirtelen abbamaradt. Fuldokolva öccse irányába nézett, tudta, hogy az ı sorsa már

beteljesedett; itt pusztul el dicstelenül, soha nem örökli meg a Kevélyvár házat, és soha nem lép be az udvarba, mint a család feje…

– Rathar! – bugyborékolta. – Rathar! Életében nem érzett még ilyen fájdalmat – émelyítı, fojtogató lángolás

szorította össze a torkát, s csaknem elfojtotta haragjának tüzét is. A férfi felemelte kardját, kirúgott, s a fájdalomtól felüvöltött, még hangosabban, mint a telibe talált ork… de legalább magával viszi legyızıjét a sírba… Vöröslı szemgolyója kifordult, s Guldrin csak zuhant, zuhant a bíbor homályba…

– Halál rátok, disznófejőek! – bömbölte az Acélhercegnı mély, rekedt hangon. Kardjára, tırére friss ork vér tapadt.

Mindenütt megjelent a frontvonalban, pengéje állatiasan csapott le a Bíbor Sárkányok és a kimerült arabeli emberek fölött. Ahová csak ment, szıke haja lobogott mögötte a szélben, s a társai újult erıvel vették föl a harcot az orkokkal. Nehéz, véres munka volt, mire utat vágtak maguknak Arabelbıl, minden lépésért kegyetlen áldozatokat hoztak. Körös-körül hemzsegtek az orkok, s idınként lecsapott rájuk a sárkány, mindent lángba borított, vagy fejeket szaggatott le a karmaival.

A király is közöttük lovagolt, mögötte pedig a kormányzó haladt, az arabeli nık és férfiak élén. Sokan közülük sebesült társaikat hordozták, vagy a kimerült harci mágusokat, akik oly sokáig nyitva tartották a varázskaput, s így sok arabeli elmenekülhetett. A gyalogosok némelyike reszketett a félelemtıl, s csak a komor arcú papok imái tartották talpon

ıket. A sárkány újra meg újra felbukkant a cormyri sereg fölött. Alusair felszisszent, mikor az elıtte menetelı Bíbor Sárkány bordáját

fekete ork penge járta át. A férfi felzokogott, megtántorodott, Alusair pedig melléje szökkent, megtartotta a katonát, s kardjával felnyársalta a gyilkos orkot.

Az felvisított, s pengéje után kapott, ám aztán hátrahanyatlott, és nem mozdult többé.

Alusair körül újabb disznófejőek jelentek meg, s dühödten hadonásztak fekete görbe kardjukkal.

– Halál mindannyitokra! – bömbölte a lány, közben védence holtan siklott a földre. A sárkány karma lecsapott oda, ahol egy pillanattal azelıtt állt, s most egy orkot kapott föl a cormyri hercegnı helyett.

Végül meghallotta a bugyborékoló kiáltást: „Rathar!” Megfordult, vakon a háta mögé sújtott a biztonság kedvéért, aztán elnézett a hang irányába.

Épp látta még, amint Kevélyvár Guldrin a földre hanyatlik. – Rathar! – sikoltotta ı is, hangja élesen áthatolt a nyögéseken és

morgásokon, üvöltésen és káromkodáson, mely betöltötte a csatateret. Egy férfi odafordult hozzá – sötét, mogorva arc, mint mindig. Rathar is

megölte már a maga ork adagját. Szemében reményféle csillant, mikor Alusair magához intette, s közben beállt, hogy fedezze a férfi visszavonulását.

– Gyerünk! – mutatott elıre a kardjával, melyen megrándult az elıbb rászúrt ork tetem.

Rathar arrafelé vágtatott, csaknem elbotlott a nagy igyekezettıl. Mikor ismét visszanyerte az egyensúlyát, vagy hét orkot látott a hercegnı körül. Alusair kardja sebesen járt, úgy forgatta fegyverét, mintha az pehelykönnyő volna, s az elvágott nyakú orkok teste pusztán súlytalan árnyék lenne.

A férfi, akinek fogalma sem volt róla, hogy néhány pillanat múlva a Kevélyvár ház jogos örököse lesz, lelkesen meglendítette a kardját. Ehhez legalább értett, s így talán hıst faraghat magából a vén cormyri katonák elıtt, akik mindenkire rosszallóan néznek, aki fiatalabb náluk. Hogyha…

Az utolsó ork is lehanyatlott Alusair barbár vagdalkozása alatt – az istenekre, micsoda nı! Rathar nem is kicsit tartott ettıl a lánytól, bár szemrevaló hátsója ott illegett-billegett az orra elıtt, ahogy kardjának hegyét beszúrta egy Bíbor Sárkány alá, egyenest egy ork pofájába, amely a katonával birkózott.

Alusair vezeti valahová, valami nemes és dicsı tett felé, s Kevélyvár

Rathart végre elismeri majd mindenki… A lány hirtelen megperdült, lazán félrecsapta Rathar kardját, aki

majdnem felöklelte ıt, és megveregette a férfi vállát, ahogy az idısebb harcosoktól látta.

– A tied – suttogta a fülébe, s apró csókot lehelt a katona arcára. Aztán megfordult. – Majd ırködöm.

A férfi arca égett ott, ahol a hercegnı ajka megérintette. Rathar döbbenten rábámult, ám aztán lenézett a lába elé, s fagyos marok szorította össze a szívét.

Guldrin, a bátyja, megszokott együgyő tekintetével meredt rá, szeme lassan üvegessé vált, vér csordult ki a szája szélén.

– Szóval meghallottál – dünnyögte, miközben Rathar leroskadt mellé az ork tetemek hegyébe. Ajka megrándult. – Végre meghallottál…

– Csak nem…? – bökte ki Rathar, s megpróbálta fölemelni bátyja testét.

Guldrin fáradtan bólintott. – …haldoklom. De igen… mostantól te vagy az örökös. Az én jóképő

öcsém, aki kuncogó lányokat visz haza minden éjjel… az istenekre, áldásom rád. Ne hozz szégyent apánkra!

Szájából sugárban tört elı a vér, s lihegve felnyögött, mielıtt folytatta: – M… mondd meg neki, hogy könnyő volt a halálom. – Megmondom. Az istenek legyenek veled, Guld! – ordította Rathar, s

könnyek csordultak le arcán. Valahol a közelben acél csattant acélon, Alusair dobott félre egy újabb

sebzett orkot. A disznófejőek szemébıl lassan kihunyt a lelkesedés. Nem szívesen kerültek szembe a lángoló tekintető leánnyal.

A két testvér egy pillanatra egymás szemébe nézett, majd… Guldrin jelenléte hirtelen eltőnt az üresen bámuló szempár mögül.

Rathar lassan visszaeresztette fejét a holttestek közé, szeme égett a visszafojtott könnyektıl.

– Halál! Halál! – bömbölte. – Halál minden orkra! Félrependerítette Alusairt, mintha valami útjában álló bútordarab

volna, s nekiesett az orkoknak, ırülten szúrt és vágott pengéjével. Az Acélhercegnı követte, és hiába próbálta magához téríteni a férfit. Még a hátát sem bírta ırizni, Ratharnak annyira eszét vették az események.

Csupán két lélegzetvételig tartott, míg ork penge járta át az elıtte hadakozó férfi testét, s Kevélyvár Rathar hang nélkül a földre hanyatlott. Alusair lecsapta gyilkosának vigyorgó fejét, aztán visszamenekült a biztonságba. Neki életben kell maradnia Suzailig, s majd személyesen

viszi meg a hírt Kevélyvár Ildamarnak, hogy mindkét fia hısi halált halt a csatában. Cormyr sokkal tartozik már a hőséges nemes úrnak.

Valaki oldalról nekiütközött, karja szélmalomként járt ide-oda, hátából két kard markolata állt ki. Vészdárda Imreth volt a szerencsétlen, annak a népszerőtlen családnak a tagja, melynek ifjai között magas a halálozási arány – mint a mellékelt ábra mutatja. Alusair hangosan felsóhajtott. Kinek jó az, ha az emberek bátran halnak meg? Inkább haljanak meg vénségükben, ágyban, párnák közt, boldogan és biztonságban, egy olyan Cormyrban, mely mentes az Obarskyrok bőneitıl s a miattuk dúló háborúktól.

– Arabel tán lángokban áll – mondta mellette egy Bíbor Sárkány –, de akkor ork kemence válik belıle.

Az egyik utcán mellkasig ért az orkok hullája, vérük folyóként csordogált le a csatornákba.

– Hát beértél minket, Paraedro! – kiáltotta valaki hátulról boldogan. – Úgy suhanhattál, mint a szélvész!

– Nem – felelte savanyúan a sárkánykatona. – Csak botladoztam… orkokat vagdaltam minden lépés után. Lassan ment, de ti még többet piszmogtok a csatában. Akár el is mehetnék mellettetek, s most már félúton járnék az İsgyíkvíz felé.

– Csak szolgáld ki magad! – üvöltötte egy másik hang, s a hozzá tartozó kard nekicsattant egy ork pengének. – Hagytunk neked belılük rengeteget!

– Az ám – felelte szárazon Paraedro. – Észrevettem.

27 A refektórium hatalmas ajtaja kitárult, s az elsı betüremkedı nemesek

arcán szorongó kifejezés jelent meg. Mindegyiküket két sárkánykatona kísérte, az egyik a fegyvereit, erszényét és ékszereit hordozta, a másik pedig kivont karddal ırködött fölötte. Amikor meglátták a terem közepén felállított ebédlıasztalt s a kemény fapadokat, melyre leültették ıket, arcukra rémület telepedett.

Tanalasta anyjával szemben ült az asztal közepén. Mai feladata az volt, hogy megnyerje magának a cormyri nemesek támogatását, ahogy az élelemosztással megnyerte az egyszerő nép szívét. Filfaril királynı a nemesek közeledtére nem állt föl a trónról, az egyetlen királyi bútordarabról ebben a szobában. İ fogja megtestesíteni a koronát, s nem folyik bele közvetlenül az eseményekbe, csak királyi áldását adja Tanalasta szavaira.

Az ifjú Vándorkürt Orvendel tátott szájjal ücsörgött az asztalnál. Mivel Vándorkürt Urthrin északon járt a sereggel, Korvarra pedig szükség volt az ırségben, Filfaril királynı úgy határozott, a zöldfülő ifjú képviseli majd a családját. Talán ez volt az oka a fiú sápadtságának, s annak, hogy remegett a keze.

Tanalasta biztatóan rámosolygott, aztán erıt vett magán, és udvariasan odabólintott Aranykard Emlarnak, aki megállt az ifjú mellett. Nem véletlenül ültették oda a lordot. A hercegnı így szándékozta megbontani az egyes hatalmi csoportok rendjét. Emlar dacos vállvonogatással válaszolt Tanalasta biccentésére, s nem is csodálkozott rajta, hogy idehívták ebbe a furcsa tanácsterembe. A hercegnı eltöprengett, milyen kiterjedt kémhálózattal rendelkezhet a fınemes.

Mikor az utolsó nemes urak és asszonyok is elfoglalták a helyüket, az egyik semleges család feje, Ezüstkard Melot fordult oda hozzá.

– Hát nem dolgoznak elég gyorsan a bérgyilkosaid? – tudakolta. – Úgy döntöttél, egyszerőbb, ha mindenkit lecsukatsz vagy számőzöl?

– Senkit sem vettetek börtönbe, Melot uram. Szabadon távozhatsz. – Tanalasta körülnézett az asztaltársaságon, tekintete egy pillanatra Aranykard úron állapodott meg. – Mindegyiktek szabadon távozhat.

Néhány szemöldök a magasba szökött, de a barátok távol ültek

egymástól, így hamar elhalt a suttogó mormogás. Tanalasta várt egy kicsit, hátha valaki élni akar a lehetıséggel, persze pusztán az egybegyőltek megnyugtatására tette mindezt. Senki sem áll fel az asztaltól, mielıtt meghallgatta volna, miért hívták ide. Ezt pontosan tudta.

A hercegnı biccentett. – Rendben. Elnézést, hogy ırökkel kísértettelek be ide benneteket, de

biztos akartam lenni abban, hogy élve érkeztek meg. A gyilkosságok csaknem egy tíznapja dúltak már az országban, s a

gaznethek annyira ki voltak éhezve a mágiára, hogy meg-megtámadták a nemeseket, hátha ıriznek valami varázstárgyat. S hogy a lények csak olyan nemesek ellen vonultak, akik nem voltak hajlandók a palotába költöztetni mágikus eszközeiket, azt mutatta Tanalastának, hogy a belsı kém valóban jól végzi a dolgát.

Mikor mindenki helyet foglalt, Tanalasta megállt az asztal közepe táján.

– Azért hívattalak ide benneteket, mert úgy ítéltem meg, a birodalom nemeseinek kell elsıként megtudnia, miféle szörnyőség történt ebben az órában: Arabel elesett, az orkok kezére jutott.

Néhány nemes elfintorodott és lehunyta a szemét, mintha Tanalasta szavai igazolnák az eddig elcsípett szóbeszédet. A legtöbbnek, Aranykard Emlart is beleértve, egyszerően tátva maradt a szája, s rémülten meredt a hercegnıre. Egyedül Vándorkürt Orvendel arca maradt teljesen közömbös.

– És… mi történt a királlyal? – dadogta Calantar úrnı. Tanalasta még mindig Orvendel arcát fürkészte. Aztán odafordult a

nemes asszonyhoz, kinek arcát szürkére fakította a félelem. Természetesen ez volt a legfontosabb kérdés, amelyet fel kellett tenniük. Mivel Aranykard Emlar csaknem nyíltan felvonult a hercegnı ellenében, a király halála azonnal polgárháborút robbantana ki, s gyakorlatilag megindítaná a sembiai „biztonsági” inváziót.

Tanalasta éppen válaszolni akart, mikor Aranykard Emlar a szavába vágott.

– A király életben van. – Egyenest a hercegnıre nézett, miközben beszélt. – Ha meghalt volna, már én is alulról szagolnám az ibolyát. A hercegnı bérgyilkosai jó munkát végeznek.

– A király valóban életben van, ahogy az Acélhercegnı is – tette hozzá éles hangon Tanalasta. – Ha nem lennének, Aranykard úr a tömlöcben senyvedne, nem szagolhatna ibolyát. – Ellenállt a kísértésnek, nem vágta a gyáva féreg szemébe, hogy még ıt vádolja a saját bőneivel. Ha ez a

találkozó a kért párt közti birkózásba torkollik, Cormyr elveszett. – Azért hívtalak össze benneteket, mert a korona úgy döntött: Arabelbe küldi a tartalék csapatokat a túlélık védelmében.

A termen azonnal mormogás lett úrrá. Néhány ırnek elıre is kellett lépnie, hogy visszanyomjon egy-egy tiltakozó nemes urat a székébe. Egyedül Emlar és társai hallgattak, néhányan áthatóan méregették Tanalastát, nyilván arra vártak, hogy az kiteregesse lapjait. Mások arcára öntelt vigyorgás telepedett – ık valószínőleg azt hitték, Arabel elestével nem lesz más választása a hercegnınek: el kell fogadnia Sembia ajánlatát.

A hercegnı pedig csak Orvendelt nézte. Az ifjú szája alig észrevehetı mosolyra rándult. Élvezi a helyzetet! De miért? Mert ettıl fontosnak érzi magát? Tanalasta csendre intette a többieket. A sárkánykatonák gyengéd unszolására végül mindenki elhallgatott.

Amint csöndesebb lett a terem, Lord Hosszúcsermely emelkedett szólásra.

– Hiszen ez tőrhetetlen! – üvöltötte haragtól vöröslı arccal. – Akkor a déli részt védtelenül hagynánk!

– Ezért hívtam össze a tanácsot – mondta Tanalasta. – Pusztán egy kisebb csapat marad itt, hogy a palotát védje, és fenntartsa a rendet Suzailban. A többi a nemesek dolga.

– Ez nyílt erıszak! – köpte Hosszúcsermely. – Nem egyezünk bele! – A Bíbor Sárkány hadsereg a korona tulajdona, azt tesz vele, amit

akar – mondta Tanalasta. – Az elsı századok már el is indultak észak felé. Egyszerő döntést kell hát hoznotok: esetleg kardot ragadtok és harcoltok, megadjátok magatokat a gaznetheknek, vagy hagyjátok, hogy Sembia megszállja a földeteket?

Aranykard úr végül elvigyorodott. – Te támogatnád a segítségüket? – Én ugyan nem – mondta Tanalasta. – És a korona sem – szólt közbe Filfaril. A királynı elırehajolt, hogy

jobban lássa a lordot. – E pillanatban azonban a koronának alig van több befolyása erre a dologra, mint e tanácsnak a Bíbor Sárkányokra. Azt teszitek, amit tenni kívántok, s mindannyian nyögjük majd a döntésetek következményeit. Egyvalamit azonban tudnotok kell.

Filfaril hátradılt a székén, és odabólintott Tanalastának. – İsgyíksarkantyús Giogi seregei a határon várakoznak, s azonnal

behatolnak Sembiába, ha a zsoldosok Cormyrba jönnének – magyarázta a hercegnı. – Természetesen nem elég nagy a sereg ahhoz, hogy meghódítsa szomszédainkat, de tudjuk, milyen találékony Lord

İsgyíksarkantyús, ha úgy igazán begorombul. Nem csodálkoznék rajta, ha az ország összes hídját lerombolná, s a városok felét fölégetné, mielıtt a sembiaiak elkapnák.

– Akkor hívd vissza! – mondta Aranykard. – Nem – felelte röviden és tömören Filfaril. Aranykard arca vörösre gyúlt. – Aztán ott van még a kalózkodási engedély is – folytatta Tanalasta. – Miféle kalózkodási engedély? – szólt közbe Hosszúcsermely. A hercegnı Nyúlszarvú Hectorhoz fordult, a marsemberi Birodalmi

Flottilla parancsnokához. A férfi egyrészt katonai rangja miatt ült a körükben, másrészt pedig a Nyúlszarvúakat képviselte. Nagybátyja a fél családjával együtt Azun oldalán harcolt.

– Korian nagykövet ajánlata után a korona kalózkodási engedélyt ajánlott föl minden Cormyrhoz hőséges hajónak – magyarázta Hector. – Ezek, ha a sembiaiak megszállnának minket, ellenségnek tekintenek majd minden sembiai zászlót lobogtató hajót, s blokádot húznak a sembiai kikötök köré. Ha idáig fajulna a helyzet, jogosultak az ilyen hajókat megsemmisíteni, s a zsákmányt megtartani.

Aranykard szeme összeszőkült. – Inkább egy második háborúba hajszolnád Cormyrt, ahelyett hogy

elfogadnád a segítségüket az elsıhöz? – A korona inkább vállalja a második háborút, minthogy a nemesek

olcsón eladják az országot – javította ki Filfaril királynı. – Ám amint mondtam, a döntés a ti kezetekben van.

– De erre nincs is szükség! – fakadt ki Vándorkürt Orvendel. – Hiszen tudjuk, hogyan állítsuk meg a gaznetheket!

Tanalasta elkeseredetten megcsóválta a fejét, a fiú azonban nem figyelt rá; túlságosan lekötötte a feléje forduló nemesek tekintete.

– Mit beszélsz, lord Vándorkürt? – kérdezte Emlar. A hízelgés bıségesen elégnek bizonyult hozzá, hogy az ifjú folytassa. – Tanalasta hercegnı tudja, hogyan kell legyengíteni a gaznetheket.

Már csaknem egy hónapja dolgoznak ezen Alaphondarral. Pusztán egy kis segítségre van szükségük, hogy elkapják ıket.

– Ez igaz? – kérdezte Calantar úrnı. Tanalasta nem vett tudomást anyja haragos tekintetérıl. Sóhajtva

bólintott. – Nagyjából igen. Tudjuk, hogyan gyöngítsük le idılegesen a

gaznetheket, ám a belsı kémünknek hála, eddig még nem kerültünk elég közel hozzájuk, s nem próbálhattuk ki. – Nem részletezte a „belsı kém”

kijelentést. Tudta, hogy az egész udvar azt találgatja, ki lehet a gaznethek informátora. Felvont szemöldökkel Orvendelre pillantott. – A gaznethek minden kitervelt csapdáról tudnak. Ahogy Orvendel is.

Az ifjút azonban túlságosan eltöltötte a büszkeség, nem hallotta ki hangjából a figyelmeztetést. Aranykard Emlarhoz fordult.

– Én azt tudom, hogyha te nem lennél ilyen gyáva nyúl, Tanalasta hercegnı mindenfelé fölállíthatná a katonáit, s nem lenne fontos, hogy a gaznetheknek beépített kémük van.

Emlar egy kobra mosolyát villantotta rá. – Én meg azt látom, hogy neked nem kell félned a hercegnı

bérgyilkosaitól. – Ahogy neked sem – avatkozott közbe Filfaril. – Mert azok a

bérgyilkosok ugyanannyira nem Tanalastának dolgoznak, mint ahogy neked sem. Errıl személyesen kezeskedem.

Döbbent csend ülte meg a termet, ahogy minden nemes igyekezett megemészteni a királynı szavait. Még Tanalasta is hátrafordult, ellenırizve, hogy jól hallotta-e. A királynı tudja, ki irányítja a bérgyilkosokat? És ha igen, vajon miért titkolta el elıle az értesüléseit?

Emlar tért elsıként magához a teremben. – Csak meg akarod védeni a lányod becsületét – vádaskodott. Filfaril pillantása megfagyott. – Hazugnak nevezel, Aranykard uram? Vagy azt hiszed, olyan tétova

vagyok, hogy nem torolom meg az ilyen viselkedést? – Hátradılt a székén, és Kevélyvár Ildamarra pillantott, aki Korvarral együtt ott állt Aranykard mögött. – Lord Aranykard megsértette a királynı méltóságát. Végezzétek ki!

– Micsoda? – Aranykard arca viharossá vált, rákönyökölt az asztalra. – Nem vé…!

Korvar egyszerően megragadta ıt a hajánál fogva, s ezzel belefojtotta a tiltakozást. Egy pillanatra Tanalasta úgy hitte, ennyi volt, ám aztán Korvar elıvette tırét, s foglyának remegı torkához szegezte.

– Várj! – kiáltott föl Tanalasta. Korvar kérdı pillantást vetett Filfarilra, aki fölemelte az ujját, jelezvén,

hogy engedelmeskedjen. – Van valami mondandód, mielıtt végrehajtjuk a kivégzést, hercegnı? Tanalasta azt akarta mondani anyjának, hogy nem végeztethet ki

egyszerően egy embert, de aztán rájött, hogy anyja igenis megteheti. Nagyot nyelt.

– Ha Aranykard úr bocsánatot kérne, talán felmenthetnéd a büntetése

alól, fenség. Jómagam sem voltam biztos benne, jól értettem-e a szavaidat, míg eszembe nem jutott a Törvény szabályzata… fıként a háborús idıkre vonatkozóan.

Filfaril arcán jeges mosoly árnyéka suhant át, s Tanalasta már tudta, hogy helyesen következtetett. Trónmegtagadó Ilthar könyve, a Törvény szabályzata nem egyezett egészen az ország törvényeivel, de már több mint ezer éve precedensnek számított, s minden bizonnyal a mai cormyri jogrendszer alapjának tekinthetı. Az a bizonyos passzus, amelyre Tanalasta utalt, arról szólt, hogy háború idején a korona képviselıjének jogában áll kivégzéssel büntetni minden cselekedetet, melyet a korona ellen követnek el. Persze mondhatta volna valaki, hogy ugyancsak kemény büntetés halállal sújtani egy embert, aki megsértette a királynıt – a könyvben egyértelmően az szerepelt, hogy háború idején ez egyedül a képviselı belátására van bízva, s ellene fellebbezni nem lehet. Filfaril nem csupán Aranykardot végeztethetné ki, hanem az összes nemest, aki felszólal a korona ellen – például megkérdıjelezi Tanalasta döntését, aki északra küldte a Bíbor Sárkányokat.

Filfaril királynı hallgatott, láthatólag megfontolta lánya szavait. Csöndes mormogás kezdıdött az asztal körül, amint az a néhány nemes, aki olvasta a Törvény szabályzatát és az idevonatkozó bekezdést, megosztotta a tudását a többiekkel. Sokak arca elsápadt, s a fegyvertelen fıurak nyugtalan pillantást vetettek a mögöttük várakozó sárkánykatonákra. A hőséges nemesek – Kevélyvár Ildamar, Nyúlszarvú Hector, Emmarask Roland és még néhányan inkább meglepettnek látszottak. Egyedül Vándorkürt Orvendel viselkedése ütött el a többiekétıl. Orvendel arcán nem döbbenet, félelem vagy meglepıdés tükrözıdött. Hanem inkább zavar… és aggodalom.

Miután néhány percig váratta az urakat, Filfaril királynı elfordult Tanalastától. Tekintete Orvendelre siklott, s jeges győlölet áradt belıle, majd továbbvándorolt Lord Aranykardra, s a hercegnı tudta, hogy anyja tartogat még egy-két meglepetést a tarsolyában. İ ragaszkodott hozzá, hogy az ifjú Vándorkürt jelen legyen a tanácsülésen, s Tanalasta most már azt is érezte, hogy miért… s tudta, hogy az ı esetében hiába könyörögne felmentésért a koronához.

A királynı Emlaron nyugtatta a pillantását, míg a terem ismét elcsendesedett.

– Mit szólsz hozzá, lord Aranykard? Bocsánatot kérsz? Emlar bólintott. – Igen. Megkövetlek, amiért kételkedtem a szavadban. Azért azonban

nem kérek bocsánatot, hogy nem értek egyet a hercegnı terveivel. Szerintem Sembia jelenti Cormyr egyetlen reménységét.

– És ezért nem is neheztelek rád – közölte a királynı. – Bár a korona úgy véli, tévesen ítéled meg a helyzetet, a véleményed legalább ıszinte, és látom, hogy Cormyr javát akarod. Azért senkit sem végeztetünk ki, mert hibázott, vagy ellenvéleménye van.

Intett Korvarnak, aki eltette a tırét, s gyöngéden leeresztette Emlart a székébe. A lord arcába hamarosan visszatért a szín, s követıi arcába is. Tanalasta tudta, hogy ezzel a néhány perces rettegéssel anyja megszerezte a támogatásukat, amelyet ı hosszú hónapok óta hiába próbál kikönyörögni. Ezzel Emlar is tisztában volt.

– Fenséged rendkívül türelmes – bólintott a királynı felé, majd a békesség kedvéért még hozzátette: – Az Aranykard ház fejet hajt a tanács döntése elıtt.

Filfaril már nem is figyelt rá. Ezüstkard Melothoz fordult. – A koronának nincs szüksége önzı cselszövıkre, akik a két tőz között

egyensúlyoznak, míg el nem döntik, melyik oldalon csurran-cseppen több a számukra. Az ilyen semmittevık még békeidıben is komoly gondot okoznak, háborúban viszont egyenértékőek a kémekkel.

Melot kihúzta magát ültében. – Fenség, alig hiszem, hogy jogos az efféle összehasonlítás. Nem

igazságos dolog megszólni valakit az óvatossága miatt… – Én a helyedben nem erıltetném a dolgot, lord Ezüstkard – szakította

félbe Tanalasta. – Hiszen életben vagy… s még van esélyed rá, hogy ez így is maradjon.

– Amennyiben elfogadja a tanács szabályait – helyeselt Filfaril. – Most viszont van még egy ügy, amelyet el kell rendeznünk.

– Amennyiben fenséged nem bánja, arról inkább magam gondoskodnék – nézett a hercegnı anyja szemébe. Alig észrevehetıen Orvendel felé villantotta a tekintetét, majd nagyot nyelt, mikor Filfaril jegesen biccentett. „Árulás”, jelent meg Tanalasta lelki szemei elıtt. Orvendel kifaggatta bátyját a hadmozdulatokról, és aztán továbbadta értesüléseit a gaznetheknek… de miért? Ezt a kérdést meg kell válaszolnia a fiúnak, mielıtt még aláírná a kivégzési parancsát. Megpróbált felülkerekedni émelygésén, s Orvendelhez fordult. – Ifjú Vándorkürt, a tanács után beszédünk van egymással.

Orvendel képére ideges kifejezés telepedett, ám azt össze sem lehetett hasonlítani a Korvar arcán megjelenı rémülettel. A sárkánykatonának leesett az álla, válla megroskadt; pusztán a kötelesség tartotta vissza attól,

hogy hangosan felzokogjon. A királynı valószínőleg tudomására hozta, hogy ma leleplezik az árulót, csak nem mondta meg neki, ki az.

Hogy elterelje a figyelmet a katona belsı vívódásáról, Tanalasta elfordult, végignézett az asztal két oldalán, fıként Aranykard híveit vette tüzetesebben szemügyre. Mikor csak a királyhő nemesek mertek a szemébe nézni, úgy döntött, eljött az idı, hogy anyja mintájára megmutassa, ki az úr a háznál.

– Holnap reggel a korona minden nemesi ház seregének felét várja a Szarvkapunál – mondta. – Hosszú gyaloglásra készüljenek, mert északra mennek Azun királyhoz. Délben átvesszük a nemesi házak varázstárgyait megırzésre, s a nemesi seregek negyedét délre vezényeljük, az egyes erıdök védelmére. A maradék negyed pedig otthon marad, hogy védelmezze a családot és a ház vagyonát. Van kérdésetek?

– Kérdésünk? – horkantotta Calantar úrnı. – Tényleg azt hiszed, hogy ebbe csak úgy beleegyezünk?

Tanalasta feléje fordult, ám valójában nem ıt nézte, hanem az asszony mögött álló sárkánykatonát.

– Calantar úrnı árulást fontolgat. Vigyétek ki, és fejezzétek le! Calantar szeme tágra nyílt. – Ezt nem tehe…! Tiltakozása abbamaradt, mikor a mögötte lévı ır vaskesztyős kezével

befogta a száját, s felemelte a székrıl. A férfi Tanalastára nézett, s kérdın felvonta a szemöldökét. Mikor a hercegnı bólintott, az ır összeszorított foggal kirángatta a nemes asszonyt a fapadból.

Ahogy kifelé vonszolta az áldozatot, Emmarask Roland odafordult Tanalastához.

– Ha hőséges nemesként szabad föltennem a kérdést: ugye nem akarod lefejeztetni Calantar úrnıt?

– Dehogynem – vágta rá Tanalasta. – Szerinted Azun hogyan bánna egy árulóval?

Körülöttük sokaknak elfehéredett az arca. Roland, aki életének néhány boldog hónapját a Calantar úrnı körüli legyeskedéssel töltötte, mígnem családja úgy döntött, az asszony mégsem megfelelı a fiuk számára, folytatta a kérdezısködést.

– Az árulók számára még a kivégzés is csekély büntetés – értett egyet. – Ám Calantar úrnı aligha nevezhetı annak. – Jelentıségteljes pillantást vetett lord Aranykardra. – Fıként, hogy másokat sokkal gonoszabb dolgokért felmentettek.

– Hát nem hallottad, mit mondott Filfaril királynı? – kérdezte

Tanalasta, s hővösen méregette a nemest. – A korona nem bántja azokat, akik Cormyr érdekében ellenkeznek vele. Méltányoljuk a bátorságukat, bár ez esetben a bölcsességüket nem. – Most Ezüstkard Melotra tévedt a tekintete. – Az igazi árulók azok, akik nem kockáztatnának semmit a birodalom érdekében, az önzı naplopók, akik egész addig rejtıznek, míg ki nem derül, melyik fél keveredik ki gyıztesen.

Ezüstkard álla megreszketett. – Biztosíthatlak róla, hogy én egyedül Cormyr jövıjét tartom szem

elıtt. – Az jó. – Tanalasta kutakodva végignézett a többi nemes arcán is.

Nem látott dacos tekinteteket, s ezt gyızelemként értékelte. Egyenest Aranykard Emlar szemébe nézett. – Van még kérdésetek?

Aranykard megrázta a fejét. – Az én embereim ott lesznek a megadott helyen. Az istenek áldása

kísérje a koronát. – Én már annak is örülnék, ha jó szemmel néznének Cormyrra, de

köszönöm a szép gondolatot. – Tanalasta ismét körülpillantott. Mikor mindenki másfelé nézett, elmosolyodott. – A korona ıszintén hálás nektek a támogatásért. S hogy a hálánkat kimutassuk, mindannyian vendégül látunk benneteket a Királyi Palotában, míg a seregetek vissza nem tér, hogy újabb feladatot kapjon. Az ırök majd a szobátokba kísérnek benneteket, s küldöncöket biztosítanak számotokra. A vacsoránál találkozunk.

Ha bármelyik nemesnek gyanús is lett volna a meghívás, elég bölcs volt ahhoz, hogy ne mutassa ki. Egyszerően fölálltak és megköszönték a hercegnınek a vendéglátást, aztán követték ıreiket ki a refektórium ajtaján.

Orvendel is köszönetet mondott, anélkül hogy Tanalasta szemébe nézett volna, majd megfordult, hogy kövesse a többieket… ám beleütközött bátyja széles mellkasába.

– Tanalasta hercegnı azt kérte, hogy maradj itt! – nyomta vissza Korvar a padra. – Vagy már el is felejtetted?

– Nem… nem… csak… – Orvendel nem mert a testvére szemébe nézni. Inkább Tanalastához fordult. – Fogalmam sincs, miért kell itt maradnom.

– Szerintem pedig pontosan tudod – jelentette ki a hercegnı. – És fejezd be a hazudozást. Semmit sem utálok jobban, mintha valaki hülyét akar csinálni belılem.

28 – Elegem van a menekülésbıl – közölte Cormyr királya, mikor

újrakezdıdött az ismerıs vonyítás jobbra lent a hegyoldalban. Alusair szótlanul intett a legközelebbi íjásznak, hogy forduljon meg és lıjön.

Ezúttal goblinok jöttek, vad hullámokban özönlötték el ıket, kardjuk szomjasan megvillant. Emberi vérre szomjazott.

– Forduljunk meg és harcoljunk? – kérdezte Alusair, s áthelyezte súlyát a nyeregben. – Én benne vagyok – vetett komisz pillantást az apjára.

– Azt elhiszem, leányom – felelte Azun, és megsarkantyúzta lovát –, mert te csak magadra gondolsz. Ha én megfordulok és harcolok, azzal mindannyiunk életét veszélyeztetem, meg a koronát és az ország biztonságát. Otthon a nemesek úgy tekeregnek a trón körül, mint a tüzelı kanca körül legyeskedı csıdörök. Ha elbukunk, ki fogja megtisztítani a birodalmat ezektıl a férgektıl?

– Az istenekre! Annyi terhet hordozol a válladon, csoda, hogy a lovad nem roskad össze alattad! – adta vissza Alusair. – Igazad van. Én csupán a saját pengémre gondoltam, és azokra, akik velem vannak. Arra a néhány haszontalan nemesre, akiket te árulónak gondolsz. Mit veszthet velük a birodalom?

Azun elırehajolt a nyeregben, míg arcuk szinte összeért. – Ha elveszíteném az én Alusairomat – suttogta –, akkor elvesztem a

reményemet is, hogy Cormyr újra erıs birodalom lesz… mert te vagy az ország legjobb tábornoka, magamat is beleértve. S ez nem minden. Te vagy az egyetlen, akit közember és Bíbor Sárkány egyaránt szeret.

Alusair elfehéredett. – Téged is szeretnek, apám! – sziszegte. Azun bólintott. – Valóban – felelte –, csak másképpen. Én a „most”-ot jelentem

számukra, mindazzal a viszállyal, ellenségeskedéssel és vitával együtt, ami vele jár. Te viszont a csillogó jövı vagy a szemükben. Téged a halálba is követnének, reménnyel a szívükben. Engem is követnek a csatába, de csupán a kötelességüket teljesítik.

Alusair a tenyerébe temette a fejét, majd fölnézett, egyenest apja

arcába. – Soha nem hallottam még ilyen ıszinte beszédet egy férfitól –

suttogta. – És óriási megtiszteltetés számomra, hogy ez a férfi az apám. – Szeme sarkából mozgást észlelt, feje arra perdült. – Lovas küldönc érkezik délrıl – jelentette ki.

Felemelte a kezét, hogy újabb jelzést adjon le. De Villankéz kardlord máris kiküldött egy csapat Bíbor Sárkányt a lovas elébe, akik levágták a megmaradt goblinokat, és megfújták a kürtöket, hogy a szétszéledt íjászok visszatérjenek soraikba.

A küldött nem izgága fiatal harcos vagy saját fontosságának teljes tudatában lévı harci mágus volt, hanem a királyi futárok egyike. Bayruce-nak hívták, s mind a király mind a hercegnı jól ismerte ıt.

Udvariasan meghajtotta a fejét, mikor lépésre fogta kimerült lovát. – Filfaril királynıtıl jövök – mondta. – İfensége üdvözöl, s jó

hírekkel szolgálhat. A királyi hercegnı jól kézben tartja az udvart, s hőséges nemeseink fegyvereseket küldenek a seregedbe. Ennyi az üzenet.

Azun köszönetképpen biccentett egyet, és megkérdezte. – És Bayruce, ha most egy tavernában üldögélnénk egy-egy kupa sör

mellett, s azt kérdezném tıled: hány nemes hő annyira a királyhoz, hogy a kardját is felajánlja neki, mit válaszolnál?

A küldött el sem rejtette mosolyát. – Nem tudnám megmondani, fenség. Talán ha nem járna erre sárkány

meg ezek a varázsfaló fekete szárnyasok, azt mondanám, bıven elegen… de persze nélkülük a goblinok el sem jutottak volna Arabelig, nem igaz?

Alusair és Azun egy emberként bólintott. – Nem – mondta a király. – Nos, futár uram, pihentesd a lovad. Kicsit

elidızünk itt, míg Alusair hercegnı végrehajtja a tegnap este kitervelt támadást.

Az Acélhercegnı feje feléje fordult, szája tátva maradt. Farkasszemet nézett a királlyal aki rákacsintott.

– Tedd csak meg! – mondta. Alusair feszesen tisztelgett, aztán megsarkantyúzta a lovát. – Vörösszarv lovagjainál van a legjobb bor, Bayruce! Jobb ha sietsz,

mielıtt a király megissza mindet!

* * * * *

– Jó ez a Sárkánykönny – állapította meg Azun, s ingujjával megtörölte szája szélét. – Hogy is születhetett ilyen leányom?

– Most azt várod, hogy ártatlanul azt feleljem: a megszokott módon, fenség? – dörmögte Bayruce az ég felé.

Azun felkuncogott, és visszafordult a csatához. Alusair épp azt tette, amit ı is cselekedett volna. Két csapat rákollóként körbevette a hegyeket, lándzsások elöl, íjászok hátul, ık csupán rövid ideig vesznek részt a csatában, aztán visszavonulnak. Alusair a legerısebb emberekkel középen helyezkedett el a legnépesebb goblin sereggel szemközt. A két rejtett csapat támadásba lendült.

Rövid küzdelem után majd megfújják a kürtöket, s az íjászok megint délre menekülnek, hogy újra megvethessék a lábukat, talán a Csillagvíz mellett. Gioginak kárba veszik egy éves szılıtermése s a finom bora.

A goblinok felbukkantak a hegy tetején, s izgatottan felvisítottak, mikor meglátták a harcra kész ellenséget. Támadásba lendültek, anélkül, hogy kinéztek volna oldalra. Az ám, a goblinok imádják a harcot.

– Glath! – ordították. – Glaaath! Ez a közös nyelven „vér”-t jelentett. A goblinok olyan hévvel

csattantak neki a hercegnı sorfalának, hogy Azun elfintorodott, s a futárral ketten nézték, ahogy a Bíbor Sárkányok tehetetlenül hátratántorodnak. Hosszú kardjuk fürgén dolgozott.

Alusair haja körüllobogta a vállát. – Az istenekre, kislányom, ezek igazán nem értékelik a szépségedet! –

bömbölte Azun, és felágaskodott a nyeregben. – Azonnal vedd föl a sisakodat!

Alusair a füle botját se mozgatta, bár mintha pallosával meglehetısen durva jelzést küldött volna feléjük. A küzdelem hátterében íjászok feküdtek a földön, s minden goblinra lıttek, amely egy pillanatra eltávolodott a csatától. Ilyen közelrıl a nyilak szinte kettéhasították a visító szörnyetegeket, vagy a levegıbe röpítették ıket, hogy visszazuhanjanak társaik közé.

Alusair most elırelépett, s kard kard ellen vívott egy goblinnal, mely egy fejjel magasabb volt a többinél. Látszott, hogy a lány válla megroggyan a csapások hárításától. Szikrák röpködtek, mikor az Acélhercegnı visszaütött, s közben hasba rúgta a goblint. Az elveszítette az egyensúlyát, megtántorodott, s mire leért a földre, fél tucat lelkes katona tıre meredt ki a hátából.

Alusair már magához is tért, keze az övére tévedt. Egy pillanattal késıbb tiszta kürtszó hangja csendült, s a cormyriak visszavonultak. A rákollók is felbukkantak a hegy túlsó oldalán, s gyorsan végeztek a maradék goblinokkal.

– Jó munka volt – kiáltotta Azun elismerıen. – Született hadvezér! Azzal a király és a küldönc ismét a Sárkánykönny palackjáért nyúlt. Az

csaknem üres volt.

* * * * *

– Két-három heggyel odébb több az ork, mint amennyit meg tudunk számolni, de a goblinok nagyjával megvolnánk – jelentette ki elégedetten Alusair, miközben odavezette lovát hozzájuk. Tetıtıl-talpig fekete goblinvér borította.

Azun elırehajolt a nyeregben, hogy átölelje. – Elfelejtetted tán, mire való a sisak, ifjú hölgy? – morogta. Önfejő leánya nevetve így felelt: – Azt felejtettem el, milyen érzés melletted harcolni, apám! – Szóval jobb vagyok, mint egy tucat jóképő nemes úrfi? – tréfálkozott

Azun. – Nos, az igaz, hogy amikor szinte hasra esnek az igyekezettıl, hogy

engem elbővöljenek, sokkal szórakoztatóbbak, mint te – töprengett el az Acélhercegnı. – De hosszútávon még a legnagyszerőbb hasra esés is untatja az embert.

Azun felkuncogott, aztán egy hang ütötte meg a fülét. Délre nézett, arca elkomorult.

– Még több hírnök – mondta Bayruce. – Sebesen közelednek. – Baj lesz, apám? – kérdezte csöndesen Alusair, s a kardjáért nyúlt. Azun vállat vont. – Fogalmam sincs… csak azt tudom, hogy nem most kellene a

nemesek soraiban megbúvó árulókkal leszámolnunk. Alusair kérdıen felvonta a szemöldökét. – Elég ostobák ahhoz, hogy hátba szúrjanak minket, míg a birodalmat

sárkány vezette goblin fajzatok fenyegetik? – A legnagyszerőbb hasra esés – ismételte Azun szárazon.

* * * * *

A futárok jó hírekkel érkeztek. A nemesek valóban ütıképes hadsereget állítottak föl, s az emberek most a Bolondréten várták a király utasításait, Ilnbright hadvezér parancsnoksága alatt. Ilnbright veterán harcos volt, akirıl még a nemesek többsége is tisztelettel beszélt.

– Calantar hídjánál sorakoztatjuk föl a sereget – döntötte el Azun, s

hátrafordult a nyeregben. – Onnan elmenekülhetünk a hegyi farmok közé, ha muszáj.

Mindenki elcsöndesedett és elkomorult, mikor egy vörös sárkány sötét alakja homályosította el a lenyugvó napot. A gigantikus lény lustán siklott Cormyr földje fölött.

Néhány lélegzetvétel múlva a hat gaznethet is meglátták, amint a sárkány felé igyekeznek. Alusair megborzongott, Azun pedig szótlanul megfogta a kezét.

– Sajnálom – suttogta a lány. – Ne sajnáld! – súgta vissza a férfi. Szorítása fokozódott, s

megnyugtatta leányát. – Hét vészhírnök – dünnyögte Alusair. – Hol lehet hát a hetedik? – Azt ne tılem kérdezd! – morogta Azun. – Én csak a király vagyok! A hercegnı hirtelen visítva nevetni kezdett.

29 Mint minden mást ezzel az árulással kapcsolatban, Tanalasta a tanácsra

hívó jelet is bonyolultnak és csüggesztınek találta. Vándorkürt a torony tetején ácsorgott, s a sötétbıl figyelte, amint Orvendel kifeszíti az elnagyolt gazneth-formával ellátott zászlót. A szövetre széles vállú férfialakot festettek, széttárt szárnnyal, hatalmas, vöröslı szemekkel. Egyik kezében a háromszarvú cormyri koronát tartotta, a másikban meg egy villámot. Egyik lába egy haldokló mellkasán nyugodott, a másik pedig egy nemesi torony romjain.

– A beteges kis féreg! – sziszegte Korvar. – Sejtelmem sem volt róla! – Hát persze, hogy nem – felelte Tanalasta. Miután Orvendel szinte büszkén elıadta, hogyan szedte ki Korvarból

Tanalasta terveit, a sárkánykatona lemondott tisztségérıl, s azt kérte, hadd osztozzon Orvendel büntetésében. A hercegnı elfogadta a lemondást, de úgy vélte, Korvarnak ennyi büntetés is épp elég. Az idısebb Vándorkürt elbeszélése alapján Orvendelt rossz szeme és tudálékos modora miatt egész gyermekkorában csúfolták. Vad, ifjú éveiben még Korvar is jókat derült barátaival az öccse ügyetlenségén. Késıbb azonban meglegyintette Boldovar király ırülete, s a katona a saját bırén tapasztalta meg, milyen fájdalmasak is lehetnek ezek a tréfák. Azon nyomban bocsánatot is kért az öccsétıl.

Ám az már hallani sem akart róla: neheztelése haragvó bosszúvággyá dagadt – s nem csupán bátyját akarta megleckéztetni. Lord Vándorkürt is magára vonta a fiú dühét azzal, hogy nem rejtette véka alá a csalódását, mikor a fia csak nem akarta kinıni kétbalkezességét. S a többi cormyri nemesi ház is, akik pedig apja és bátyja viselkedése alapján a család bolondjának kiáltották ki ıt. Mikor Orvendel meghallotta, mekkora kárt okoznak a birodalomban a vészhírnökök, titokban a markába nevetett.

A gaznethek szinte a rögeszméjévé váltak, mindent megtanult róluk, amit csak lehetett. Végül a sötét lényekben saját bosszújának eszközét látta. Könnyőszerrel betört a családi kincseskamrába, és elvitt néhány varázstárgyat, hogy magára vonja a figyelmüket. Mikor Korvar üzenetet küldött haza, hogy nemsokára odateleportál a hercegnıvel, ı már összeismerkedett Lutaxszal. A gazneth tanácsára Orvendel végül

elfogadta bátyja békejobbját, s kém lett belıle, kiélhette bosszúvágyát azzal, hogy segített a szárnyas rémeknek feldúlni Dél-Cormyrt.

Mikor az ocsmány lobogó felkerült a zászlórúdra, Orvendel meggyújtotta a viharlámpást, és megvilágította vele a képet.

– Jobb lesz, ha most lementek. – Nem nézett se bátyjára, sem Tanalastára, úgy rettegett, hogy még a lámpást sem bírta egyenesen tartani. – Nem lenne jó, ha meglátna benneteket.

– Tartsd rendesen azt a lámpát, Orvendel! – szólt rá Tanalasta. – Nem akarjuk, hogy gyanút fogjon.

A fiú lenézett remegı kezére, vett néhány mély lélegzetet, aztán feladta, és a hasára szorította a lámpást.

– Emiatt nem gyanakszik. E… eddig is ideges voltam. – És biztos, hogy észreveszi? – kérdezte Korvar. – Figyelni fogja – felelte Orvendel. – Már nagyon éhes, nem

késlekedik soká. Siessetek! – Menj elıre, fenség! – mondta Korvar. – Én itt maradok az ajtóban a

számszeríjammal, hátha szökni próbál. Orvendel tekintete mérgesen villant. – Azt hiszed, gyorsabb vagy, mint egy gazneth? – kérdezte. Még ilyen

körülmények között is gúnyosan lebiggyesztette a száját. – Ha itt maradsz, kedves bátyám, Lutax meg fog ölni. Én így is, úgy is meghalok, ám ezzel elrontanád a hercegnı tervét.

Tanalasta belekarolt Korvarba. – Orvendel ezúttal nem árul el minket. Lutax amúgy is megölné, s

biztos vagyok benne, hogy szívesebben marad meg Cormyr megmentıjeként az emberek emlékezetében, mint áruló zöldfülőként.

Orvendelnek immáron egész teste reszketett. Megfordult, pásztázni kezdte a sötét várost. Dacos vallomása után – mellyel még azelıtt elıhozakodott, hogy Filfaril királynı bemutatta volna a bizonyítékokat – Tanalasta kimondta életének legkegyetlenebb szavait, és halálra ítélte a fiút. Miután néhány napra bezárták, hogy merengjen el a tettein, Tanalasta megkereste ıt, elmondta, milyen szörnyő kivégzés vár az árulókra, majd megkérdezte, nem szeretne-e gyorsabb és fájdalommentesebb véget érni. Orvendel meglepıen jól bírta ezt a fajta megfélemlítési taktikát, csak akkor omlott össze, mikor Korvar megemlítette neki, hogy a nemesek kinevetik majd a kivégzés után.

Ekkor a fiú végül beleegyezett, hogy segít nekik csapdába csalni Lutaxot. Mivel valóban attól félt a legjobban, hogy nevetségessé válik, Tanalasta biztos volt benne, hogy állja a szavát. Kislánykorában maga is

érzett úgy, mint Orvendel, s nála jobban senki sem érthette, milyen hatalmasak néha ezek az érzések.

Megfogta Korvar kezét, és levonszolta maga után a lépcsın. Azon töprengett, ı milyennek fogja látni saját magát, ha a háború idıszaka elmúlik. Alig egy tíznapja annak, hogy a Vastanácson – az a bizonyos ülés így vonult be a köztudatba – kivégeztette Calantar úrnıt, mert nem engedelmeskedett a királyi parancsnak. Most pedig egy rettegı kisfiút – illetve az ország törvényei és szokásai alapján fiatalembert, ám ez a gyerek lélekben valóban kisfiú még – használ fel arra, hogy csapdába csaljon egy gaznethet. Ha a fiú ügyesen végzi a dolgát, fájdalommentes halált kap cserébe.

Tanalastát alaposan megrázta önnön kegyetlensége. Persze, ı most hadvezér, akinek át kell segítenie Dél-Cormyrt a háborún, de mi lesz azután? Hogyha ismét Rowen szemébe néz majd, hogyan fogja bevallani neki, milyen borzalmakat követett el?

Alighogy leért a lépcsın, Owden megfogta a karját, és Vándorkürt Urthrin tágas dolgozószobájába vezette.

– Fenség, hiszen reszketsz! – mondta. – Fázol? – Lassan igen, attól tartok. – Tanalasta körülnézett a teremben. –

Mindenki elkészült? Bár a helyiség meglehetısen üresnek látszott, a hercegnı tudta, hogy

tucatnyi katona várakozik egy álkönyvespolc mögött, a közeli fal mentén. Két harci mágus kuporgott egy elfüggönyözött bemélyedésben, ketten a herceg nehéz íróasztala mögé bújtak, a sereg maradéka – vagy száz válogatott harcos és további öt mágus – pedig a lépcsı aljában gyülekezett, hogy a legkisebb gyanús jelre is a segítségére siethessenek.

– Olyan készek, amilyenek csak lehetnek – felelte Owden. Átvezette Tanalastát a termen egy nagy tölgyszekrényhez. A

bútordarab odabentrıl inkább kétszemélyes koporsónak tőnt. Valójában szekrénynek álcázott vaskalitka volt, melyet csak belülrıl lehetett kinyitni. A hercegnı okosabb volt annál, minthogy azt remélje, ez megállíthatja a gaznethet, de legalább néhány másodpercnyi elınyt biztosíthat neki, hogy használhassa a viharkabátjának mágiáját, és elmenekülhessen.

Belépett, és felemelte a fegyvert, amellyel el akarta pusztítani Lutaxot – egy ısi, drágakövekkel díszített koronát, ami valaha Draxius királyé volt. Lepillantott a pocakjára, melytıl már a lábujjait sem látta.

– Remélem, az ajtó rendesen zár – jegyezte meg. – Biztos vagyok benne, fenség – mondta Owden. Belépett melléje a

szekrénybe, s bizakodó kijelentése ellenére magukra zárta az ajtót. – Látod?

– Látom – mondta Tanalasta. A belsı bırborítás szinte a melléig fölnyomta a hasát, ám végül sikerült becsukniuk az ajtót. – Inkább hagyjuk nyitva, míg nem marad más választásunk, ha nem bánod.

Owden tiltakozva fölhorkant, de aztán kinyitotta az ajtót. Tanalasta kénes szagot érzett, a termet sárgás füst ülte meg. Az elsı gondolata az volt, hogy Lutax kiszagolta a csapdát, de aztán érezte, hogy valami nehéz dolog száll le a torony tetejére, s az egész építmény megrázkódik.

Reszelıs hang visszhangzott végig a termeken, olyan erıvel, mint valami földrengés.

– Hol voltál, fiú? Szomjas vagyok. – T… tudom – felelte Orvendel alig hallhatóan. – A hercegnı

kényszerítette a nemeseket, hogy minden varázstárgyukat adják le a palotában. Meg kellett vol…

– Észrevettem – mennydörögte Lutax. – Figyelmeztetned kellett volna. Ha felkészülünk, rajtuk üthettünk volna, s a sok mágia most a miénk lenne… nem tartott volna sokáig, hogy belıled is magunkfajta lehessen.

Tanalasta szíve meglódult, mellette Owden halkan felszisszent. Ezt Orvendel nem mondta el nekik – mármint, hogy ı is gazneth akar lenni –, de igazán logikusan hangzott. Lelki szemei elıtt már látta is a fiút, amint a lépcsıre mutat, és szájával hangtalanul a „csapda” szót formálja. Bolond volt, hogy azt képzelte, megérti az ifjú érzéseit – de nem akkora bolond. Odakint száz sárkánykatona érkezik hippogriffeken, akik a levegıbıl is felvehetik a harcot a gaznethtel.

Az egyetlen különbséget az jelenti csak, hogy Orvendelre hogyan emlékszik majd a nép, s hogy Tanalasta mit gondol saját magáról.

A fiú azonban már nem volt olyan hiszékeny, mint korábban. Hosszú szünet következett.

– Már kétszer a… annyi mágiához juttattalak. Ha tényleg gaznethté akartál volna v… változtatni, már m… megtehetted volna – közölte.

Tompa puffanás következett, mint amikor egy test elterül a földön. Tanalasta elıször azt hitte, Lutax végzett a fiúval, ám a gazneth ismét megszólalt:

– Szomjas vagyok, kölyök. Ne játszadozz velem! – Nem játszom. – Orvendel olyan halkan beszélt, hogy a hercegnı alig

hallotta szavait. – Valami különleges dolgot hoztam. – Hol van? – tudakolta Lutax. – Nem érzek nálad mágiát. – Nem mágikus… annál sokkal jobb! – mondta Orvendel.

Tanalasta mellett a pap csöndesen káromkodott, láthatólag meg volt gyızıdve róla, hogy a fiú elárulja ıket. Orvendel folytatta: – Gyere le velem!

– Le? – Lutax hangja gyanakvóan csengett. – Hozd föl! – Öö, az nem megy. – Csak nem sántikálsz valamiben, kölyök? – Súlyos csattanás

hallatszott, s Orvendel teste ismét a földre roskadt. – Tedd, amit mondok…!

– Orvendel? – kiáltotta hangosan Tanalasta. Owden kezébe nyomta Draxius koronáját, és kilépett rejtekhelyérıl. – Orvendel, hangokat hallottam. Van veled valaki?

A tetın minden elcsöndesedett, s a pap elkapta a hercegnı kezét. – Mi a Kilenc Poklot csinálsz? – Cssst! – sziszegte Tanalasta. Kiszabadította a karját, és a lépcsı

aljához sietett. – Orvendel! Válaszolj! Suhogásféle hallatszott odafentrıl, s a kénfelhı besőrősödött. Korvar

lépett elı a lépcsı mögül, és kézen fogta Tanalastát. – Orvendel! – üvöltötte a lány. – Nem várhatok tovább a

meglepetésedre! Egy hercegnı ideje korlá…! – Orvendel! – csatlakozott hozzá komolyan Korvar, és a háta mögé

parancsolta Tanalastát. Eltuszkolta a lépcsı alól, a szekrénye irányába. – Ha már megint gyerekes játékokat őzöl…

Vérvörös lángnyelv zubogott le a lépcsın, s telibe találta Korvar mellkasát. A férfi Tanalastának tántorodott. Megbotlottak, elestek, a hercegnı orrát az égı hús csípıs bőze töltötte meg. Korvar egyenest a hegyébe zuhant, hangosan üvöltött és sikoltozott, ahogy testét elemésztették a lángok.

Egy varázsló feje bukkant elı az elfüggönyözött szegletbıl, s a könyvszekrény is imbolyogni kezdett, ahogy a mögötte álló sárkánykatonák félrecsúsztatták álfalukat.

– Állj! – ordította parancsolóan Tanalasta. A varázsló feje azonnal eltőnt, a könyvszekrény megállt. A lány megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán rájött, hogy ezzel a kiáltással elárulta magát, s rémültebben hozzátette: – Ne mozogj, Korvar!

Bár a parancs igazából nem miatta hangzott el, Korvar mégis valahogy megemberelte magát, és megdermedt. Tanalasta legördítette magáról, s lázasan gondolkodott, mit kellene tennie, hogy Lutax ne sejtse meg rögtön, hogy csapdába akarják csalni.

– Segítség! – sikoltott föl. Eközben egy intéssel visszaparancsolta

Owdent a szekrénybe a többieket meg a helyükre. Korvar ott lángolt mellette a padlón. – İrség, segítség!

Lutaxnak több se kellett. Hatalmas robbanás rezegtette meg a tornyot, s a csigalépcsı aljára sőrő füst borult. Mikor kissé elenyészett, emberforma alak vált ki belıle, méretes máguspotrohhal, görbe, vékony lábakkal. Tüzes szeme Tanalastára siklott, majd egy lépést tett elıre.

Ekkor valaki köhögırohamot kapott az álkönyvespolc mögött, és a gazneth szeme elkerekedett. Odafordult, felemelte ujját.

– Most! – visította Tanalasta. – Most csináld! A könyvespolc megingott, majd egyenest ráesett a gaznethre. Vöröslı

lánggyőrő lobbant alatta, épp Tanalasta lába felé. Csak a szınyeget gyújtotta meg, s egy tucat sárkány lépett elıre, hogy megvizsgálja, kitart-e a polc vasváza.

Tőzoszlop lövellt a magasba a polc alól, s versenyló nagyságú nyílást robbantott a mennyezetbe. Két katona sikoltva hátrabukott, tenyerüket olvadozó arcukra szorították. A többiek vaskardjukkal bele-beledöftek a polc alatt rejtızı teremtménybe.

Most, hogy a gaznethet elfogták, Tanalasta Korvarra irányította a tekintetét. Letépte viharkabátját, s ráterítette a sárkányhadnagy égı testére. A férfi felsikoltott, odább gurult, s a lángok végre kihunytak.

Hatalmas dörrenésre lett figyelmes. A terem közepén beomlott a padló. A fojtogató kénes füstben Tanalasta elırelépett, és lenézett a térdmagasságban lobogó lángokon keresztül az alattuk lévı helyiségbe.

Az álkönyvespolc egy csarnokban feküdt a lángok között, alatta fél tucat égı harcos sikongott. Lutax térdre kecmergett, feje kibukkant a polc mögül. Vagy harminc katona vette körül, vaskardjuk néha egymásnak ütközött, ahogy vadul bökdösték a gaznethet. Néhány seb azonmód összezárult rajta, némelyek azonban megmaradtak, s Tanalasta tudta, hogy a számszeri fölénybıl elınyt kell kovácsolnia.

– Owden, a koronát! – kiáltotta, s kihessegette a két rejtızködı mágust az íróasztal mögül. – Ti pedig juttassátok le azt a kalitkát!

A varázslók egyike felhajtotta az asztal diófa lapját. Alatta vasketrec bújt meg, melyet most együttes erıvel a tátongó nyílás felé taszigáltak. Odalent Lutax végre rájött, hogy nem képes olyan gyorsan regenerálódni, mint ahogy érik a sebesülések. Abbahagyta a küzdelmet, szorosan becsukta a szemét. Mély hangú dörgés remegtette meg a tornyot. A falakon lógó szınyegek ütemesen lengtek, s vakolatdarabok potyogtak a küzdık fejére.

– Mozgás! – parancsolta Tanalasta, és a lyuk felé kormányozta a

mágusokat. Owden a tenyerébe nyomta a koronát, és ı is beállt cipekedni. A nehéz

kalitka elıresiklott, átbillent a nyílás száján, s épp Lutax fejére zuhant. A gazneth összeesett, a láda pedig a mellkasán állapodott meg. Koponyája szétkenıdött a padlón.

A remegés alábbhagyott, a füst is kitisztult, ám Lutax feje kezdett visszatérni eredeti alakjába. Tanalasta lehúzta Korvarról a viharkabátot, és eloltotta vele a nyílás szélét nyaldosó lángokat. Átvetette lábát a peremen, és Owden felé nyújtotta a kezét.

– Eressz le! Owden szeme tágra nyílt. – De hiszen vagy tizenöt lábnyi mélyre van! – Ami azt jelenti, hogy nem tanácsos ugranom – felelte a lány. – Ám

azt is megteszem, ha muszáj. – Nem szükséges – sietett megjegyezni Owden. Elkapta a hercegnı

csuklóját, s leeresztette a terembe. – Hé, ti ott lent! Segítsetek! Lelkes kezek nyúltak fölfelé, elkapták Tanalasta lábát, s gyengéden

talpra állították. S bár az egész esemény nem tartott tovább fél percnél, mire a hercegnı letérdelt a vaskalitkához Lutax mellé, a gazneth koponyája ismét visszanyerte eredeti alakját.

A hercegnı fekete, kopasz feje fölé tartotta az ısi koronát. – Hatalmas Lutax, a harci mágusok fıvárnagya, ezennel én, egy igaz

Obarskyr s a Sárkánytrón várományosa megadom neked, amire vágysz, amiért elárultad azt, amit a legjobban szerettél. – Miközben beszélt, Lutax szeme felpattant. A hercegnı gyorsan rányomta kobakjára a koronát, s befejezte a szónoklatot, melyet Alaphondar szövegezett meg. – Obarskyr Draxius koronája ezennel a tied.

– Nem! – Lutax villámgyorsan kinyúlt, homlokon csapta a hercegnıt. Fájdalmas robbanást érzett a fülében, s egy szörnyő pillanatra azt

gondolta, Alaphondar tévedett. Mikor azonban látása kitisztult, észrevette, hogy Lutax szemében kihunyt a fény. Az árnyék eltávozott arcáról, s Tanalasta azon kapta magát, hogy egy vénséges, győlölködı, hatalomra éhes varázsló keserő tekintetébe bámul.

A férfi keze ismét felfelé lendült, ám ezúttal egy sárkánykatona kardja védte a csapást. Lutax szeme tágra nyílt a rémülettıl. Megpróbált a korona alá benyúlni, de hiábavalóan feszegette ujjaival. Csupán mély, véres árkokat szántott a koponyájába.

Tanalasta megkönnyebbülten felsóhajtott. – Ne fáradj, Lutax. – Felemelte a kezét, s fáradtan felnyögött, mikor

valaki lábra állította. – A koronát akartad, s most a tied. – Valóban azt akartam. – A férfi hangja reszelısen, fáradtan csengett. –

Ám te mit akarsz? Azt hiszem, segíthetek. Pillantása keshedt mellkasára siklott, ahol Tanalasta meglepetten vette

észre az ezüst láncon lógó ezüst övcsatot, mely egy napraforgót ábrázolt. Legalább annyira ismerte ezt az övcsatot, mint ahogy a saját nyakában

lógó szent jelképet. Cormeril Rowen viselte az ezüst csatot bırövén, ezt a csatot bámulta ı százszor, ezerszer, míg a csöndes kószával utazgatott át a Kıföldeken, s ez a csat bizonyult különösen makacsnak a nászéjszakán.

Letépte a láncot Lutax nyakáról. – Hogy kerül ez hozzád? Az aggastyán elvigyorodott. – Szóval érdekel – állapította meg. – Furcsa, most hogy a fejemre

került ez a korona, már nem is emlékszem… – Azt lesheted! – Vajon miféle feleség az, aki egy ilyen alkut

visszautasít? – töprengett Tanalasta, ám határozottan belerúgott a varázsló bordájába, s elhátrált.

– Zárjátok be a szörnyet a ládába! Owden ledugta fejét a nyíláson. – És vigyázz, nehogy varázsolhasson! – Igaz – jegyezte meg Tanalasta. – Törjétek el mindkét kezét és az

állkapcsát… de alaposan ám!

30 – Tőz! – parancsolta higgadtan a tőzmester, tekintete az alant húzódó

folyón nyugodott. A harmadik nyílzápor is a levegıbe szisszent, elıször sebesen szárnyalt a nap felé, majd halálesıt zúdított az odalent gyülekezı orkokra.

Azok megtántorodtak, s a vízbe hanyatlottak, mely már feketéllett a vérüktıl. Az elesettek teste tucatnyi groteszk szigetként bukkant elı a vízbıl, s annyira elfojtotta a Csillagvizet, hogy az kiöntött a medrébıl, s a közeledı orkok lábát nyaldosta.

A szörnyek még a Bíbor Sárkányok elsı sorát sem érték el – ık a hegyoldalon álltak, pikájuk készenlétben, hogy azonnal az ellenségre vethessék magukat –, így a cormyri íjászok szabadon lıhettek. Száz meg száz disznófejő esett már el a gyilkos tüzüktıl, ám továbbra is közeledtek, jobban féltek uruktól, a sárkánytól, mint az elıttük várakozó emberektıl.

Még a tőzmester is beleborzongott a megvakított, ırült orkok látványába, az óriás sertés módjára röfögı szörnyekbe; egyesek még nem hullottak el, s szemükbıl nyilak álltak ki. A még sértetlenek fáradhatatlanul törtek elıre, s néhánynak még annyi esze is volt, hogy az elesettek testét pajzsként maga elıtt tartsa.

– Hogy haladtok? – érdeklıdött egy fontoskodó kardlord. A tőzmester elrejtette a mosolyát. – Még állunk, uram. Nem vesztettünk embert, és rengeteg nyilunk van. – Azok a katonák miért henyélnek? – vakkantotta a hadnagy, s

fegyverével az íjászok egy sorára mutatott. – Nem henyélnek, uram. Felhúzott íjjal várakoznak, látod? A kardlord pislogott, nem vette észre, hogy választ várnak tıle. Egy

pillanat múlva kereken megkérdezte: – Ugyan miért? – Arra várnak, hogy megvédjék a hidat. A kardlord elfintorodott, akár egy eltévedt viharfelhı. – De a hidat nem kell megvédeni! Az orkok még el sem értek odáig,

hála a mi íjászainknak… akik keményen dolgoznak, azokkal ellentétben, akik csak ácsorognak tétlenül.

A tőzmester bólintott.

– Valóban, uram. Magam is észrevettem. A kardlord hátrahıkölt, mintha pofonvágták volna, aztán odahajolt a

másikhoz, orruk szinte összeért: – Szórakozol velem, katona? – reccsent rá. – Azonnal mondd meg,

miért várakoznak. A tőzmester nyugodtan elkiáltotta magát: – Tőz! Társa fintorogva hátraugrott, s újabb halálzápor suhogott az ellenségre. A tőzmester arrafelé mutogatott, ahol tucatnyi ork esett hátra, nyilakkal

teletőzdelve. – Ez az öldöklés nem tarthat már sokáig, uram. Az ellenség lépni fog. – Lépni? Ki fog itt lépni, ember? – A sárkány, uram. Ha ez még sokáig elhúzódik, jönni fog, uram. És

elıször a hídra csap majd le, ahol az emberek nem bírnak gyorsan elfutni elıle. Azután pedig az orkok kedvükre átjöhetnek, uram.

A kardlord nagyot nyelt, s meredten nézte társa nyugodt arcát. Aztán visszapillantott a hídra, s megint vissza a tőzmesterre.

Arca lassan elfehéredett. – Nos, akkor csak így tovább! – morogta, s tovább haladt a fal mentén. A tőzmester még csak utána sem nézett. Szeme a csatatérre tévedt, ahol

megtörtént az, amitıl tartott. Újabban a katonák „Ördögsárkány”-nak nevezték a gigászi

teremtményt. A vörös sárkány nagyobb volt a legnagyobb toronynál is, mégis olyan kecsesen siklott az égen, akár egy sólyom.

A hegy mögül bukkant elı, átsuhant a haldokló orkok fölött, majd lecsapott a hídra. Odalent az emberek eltakarták a szemüket.

– A pofájára célozz! Tőz! – parancsolta, szinte feleslegesen is, hiszen a csata elıtt minden egységgel pontosan megbeszélte a taktikát, s emlékeztette ıket, hogy talán az íjászokon múlik minden ebben a csatában. – Az összes nyilatok zuhogjon le a torkán! – ismételte komoran, ahogy az íjászok becélozták lövéseiket. – Tempus legyen veletek – sóhajtotta, s maga is fegyvere után nyúlt. Még egy imát mormolt a háború istenéhez, s eleresztette a lövést.

Szája a meglepetéstıl tágra nyílt. A sárkány egyenest berepült a nyílzáporba, sok lövedék ért célt kitátott

pofájában, ám a szörnyeteg nem lassult. Szárnyát hátrafeszítette, csak siklott elıre, s közben tüzet lehelt. Hiába fognak az emberek odalent széles pajzsokat, azok nem állnak ellent a sárkánytőznek!

A pajzsok mögött azonban lázas munka folyt. Az emberek

elıbányászták a nyilakkal teli ládák alá rejtett faltörı kost, mely évszázadok óta ott hevert a város fegyverraktárában. Végét azóta kihegyezték, némely friss fejszevágás nyomán még fehérlett a fa. A katonák, ahogy a tőzmester tanította, most a magasba emelték a vaskos fát, s az alját a ládákkal támasztották ki.

Mivel elméjét elárasztotta a gyilkolás vágya, a sárkány csak az utolsó pillanatban látta meg végzetét. Gyorsan kitért oldalra, s vérfagyasztóan felbömbölt. A vén faltörı kos nem állt bele a mellkasába, pusztán az altestét hasította föl. Pikkelyek röpködtek szerteszét, akár a bukdácsoló kereskedıszekér tetejérıl az agyagkorsók.

A sárkány sikoltva félreröppent, olyan alacsonyan szállt már, hogyha nem lett volna ott a Csillagvíz, becsapódik a földbe. Füstölgı sárkányvér zuhogott az odalent várakozó Bíbor Sárkányok fejére, akik tisztelettel bámulták a szörnyet, mely most szinte a hátára fordult, és északra menekült az erdı felé. Hosszú rikoltás hallatszott, mely leginkább fájdalmas jajgatásra emlékeztetett. A sárkány nekicsapódott néhány fának, majd eltőnt az emberek szeme elıl.

Az orkok és goblinok szakaszából elvétve nyöszörgés hallatszott, majd fenyegetı morgás és korbács zaja.

A tőzmester fölött Azun király elégedetten bámulta a zőrzavart. – Eljött a nagy nap! – fordult oda a hercegnıhöz csillogó szemmel. –

Kivezetek egy csapatot a hídhoz, nekimegyünk a goblinfajzatoknak, mintha elment volna az eszünk. Te közben lemész a fegyvereseiddel a folyóhoz… oda a tőz mögé, hogy elrejtse a füst a sereget… és behatolsz az erdıbe. Én megtámadom az orkok fı táborát, s ık vagy otthagyják, vagy harcolnak érte.

Alusair bólintott. – Ezek orkok – mutatott rá. – Harcolni fognak. Apja biccentett. – A kürt szavára elıvágtatsz a seregeddel, és hátba támadod az

orkokat. Így le fogjuk gyızni ıket. Ha kelet felé menekülnek, az íjászaink jó két mérföldnyi úton leszedhetik ıket, olyan kopár itt a terület. Estére már meg is tisztítottuk a vidéket az orkoktól… s megnyerjük a háborút.

Alusair tudta, hogy pont olyan széles vigyor terül el a saját arcán is, mint apjáén. A férfi vállon ragadta, s harcos módra lelkesen megrázta; a lány figyelmeztetıen megcsóválta a fejét.

– Arra építünk – emlékeztette apját –, hogy a sárkány nem tér vissza. Azun bólintott, most már komolyabban, aztán kifakadt: – És? Kockázat nélkül nincs gyızelem!

– Az igaz – billentette meg a fejét az Acélhercegnı. Ajkán mosoly árnyéka játszadozott, miközben síri hangon hozzátette: – Ám fenséged megfeledkezik a goblinokról.

Azun ismét megragadta a vállát, és közelebb vonta magához. Keményen megcsókolta a homlokát, majd vállon veregette.

– Induljunk, pajtás, nyerjük meg a játszmát! – morogta. Alusair letérdelt, hangja most egy mézesmázos, hamis beszédő

udvaronc hangja volt: – Ahogy parancsolod, ó királyok oroszlánja. Majd felpattant, sarkon fordult és eltőnt, mielıtt a király újra hátba

vághatta volna. Kacagása forró áldásként visszhangzott a lánya mögött.

31 – Koncentrálj! Az ezüst napraforgó ide-oda lengett, s Tanalasta szeme követte. – Képzeld el az arcát! A hercegnı megpróbált emlékezni férjére, ám ez aggasztóan nehezére

esett. Alig egy hónapot voltak együtt, s már hétszer annyi idı eltelt, mióta utoljára látta. Csak a saját érzései éltek még élénken az agyában, férje arca valahogy elmosódott… hegyes áll, sötét szempár, fekete, kócos haj… Hogyan felejthette el az arcát? Egy jó feleségnek tudnia kellene, hogy néz ki a férje, csak hát annyi minden történt az elmúlt hét hónapban! Mintha egy emberöltı telt volna el azóta, s Tanalasta már abban sem volt biztos, hogy ı maga ugyanaz a személy-e, aki akkor volt.

Ma reggel írta alá Vándorkürt Orvendel kivégzési parancsát. Ahogy megígérte, a fiúnak könnyő, gyors halála lesz, álmában fojtják meg, s késıbb az egész ország úgy gyászolja majd, mint a bátor ifjút, aki megmutatta a Bíbor Sárkányoknak, hogyan kell gaznethet fogni. Bármennyire is vissza akarta vonni a büntetést, nem tehette. Háború alatt nem. A fiú árulása túl sok ember életébe került, s majdnem egész Cormyr elveszett miatta. Bizonyos dolgokat egyszerően nem lehet megbocsátani.

– Látod? – kérdezte Owden. Tanalasta fölemelte ujját. – Egy pillanat. – Körülnézett a Koronaezüstök tágas lakomatermében,

amelyet a család úrnıje készségesen a rendelkezésére bocsátott. – Mindenki felkészült?

Ahogy Lutax bebörtönzésénél, most is egy egész Bíbor Sárkány osztag várakozott a színfalak mögött, s egy tucat harci mágus meg Tempus-pap. A „koporsó” nyitva állt, s megérkezett az öt vaskalitka a gaznethek számára is. Tanalasta remélte, hogy nem mindannyian egyszerre jönnek, ám csak az istenek tudják, mi történik majd azután, hogy Owden elkezdi a varázslatot. A gaznethek mostanában már a nemesek ırjáratait is megtámadták, hátha néhány harci mágus elveszti a fejét, és elereszt néhány varázslatot. A taktika elég gyakran bejött ahhoz, hogy Tanalasta reménykedni kezdjen. Jobb, ha itt tartják ıket Dél-Cormyrban az ellenırzésük alatt, mintha elrepülnének máshova, ahol nehezebb ıket

befogni. – Meg akarod találni Rowent vagy nem, hercegnı? – firtatta Owden. –

Nem szórakozásból meditáltam öt napig, hogy ezt az új varázslatot elıkészítsem!

Tanalasta visszafordult hozzá. – Tudom. – Közelebb hajolt, s szinte suttogva hozzátette: – Nem

nagyon emlékszem a külsejére. Az aratásmester arca ellágyult. – Talán túlságosan félsz. – Nem – rázta meg határozottan a fejét Tanalasta. – Hogyha meghalt,

tudni akarok róla. Jobb, mintha valamelyik ork tábor foglya lenne…! Owden bólintott, kinyúlt, s megérintette a lány szemöldökét. – Talán túl keményen próbálkozol. Még része a szívednek. Gondolj

valami olyasmire, amit együtt tettetek! Lazulj el, akkor majd eszedbe jut az arca is.

Tanalasta az elsı csókjukra gondolt. Akkor Anauroch dőnéinek árnyékában álltak, s épp egy gazneth figyelmét akarták elterelni, amely csapdába csalta Alusairt és társait egy romos goblin várban. Tanalasta át akart lépni a kapun, hogy elcsalja a gaznethet, de hirtelen erıt vett rajta a vágy, hogy megcsókolja a jóképő felderítıt. Két kezébe fogta az arcát, s ajkát a szájára tapasztotta, a kósza pedig viszonozta a csókot, és a karjába zárta ıt.

Olyan isteni szenvedély burkolta be, szinte el is feledkezett róla, hogy húga veszélyben van.

Owden ide-oda lengette Rowen szent szimbólumát, s Tanalasta szeme követte. Most már gondolatban simogatta Rowen testét, és a férfi is ezt tette, gyengéd keze a mellére siklott…

És hirtelen meglátta az arcát, azt a gyönyörő arcot, gyengéd mosolyával, meleg barna szemével, melyben elveszhetett volna, akár egy erdıben. Megkönnyebbült sóhaj szakadt föl Tanalastából.

– Megvan – mondta. – Helyes. Most figyeld a jelképet! Ez az ösvény vezet majd el hozzá.

Csak figyelj…! Owden mély kántálásba fogott, Chauntea erejét kérte, hogy újuljon

meg a kapocs Rowen és a Lutaxtól szerzett tárgy között. Tanalasta meredten bámulta a jelképet, közben férje arcára gondolt, és maga is imát mormolt az istennıhöz, hogy válaszoljon Owden könyörgésére. Rowen képmása beleolvadt az ezüst virágba, s most már férje arca lengett az orra elıtt. A hercegnı úgy érezte, mintha valami sötét alagúton zuhanna

lefelé, egyenest az Abyss sötétségébe. Fekete árnyék takarta el az arcot, vonásai nyerssé, kegyetlenné

torzultak. Szemöldöke bozontosabb volt, mint emlékezett rá, fehér szemgolyója pedig gyöngyházfényben ragyogott. Orra egy karvaly csıréhez hasonlított. Még az álla sem maradt olyan, mint régen.

– Rowen? – lihegte Tanalasta. A fehér szempár szélesre tágult, majd félrenézett, s eltőnt valami

szürkés ködben. Egy pillanatig Tanalasta nem értette, mit lát, de mikor egy villám cikázott át a képen, tudta, hogy odaát esik az esı.

– Rowen? – kiáltott megint. Most egy másik arc bukkant elı, ennek is borzas szemöldöke volt,

vaskos orra, bozontos szakálla fölött beesett arca. Mocskos haján vaskorona díszelgett, halántékán pedig vörös karcolások, mintha le akarta volna tépni magáról a fejdíszt. Ismerıs mozdulattal vonta föl a szemöldökét, de Tanalastának fogalma sem volt, hol látta már ezt a nyúzott férfit.

– Ki vagy? – tudakolta. – És mi történt Rowennel? Mi történt Rowennel? – gúnyolódott egy jól ismert hang, mely éles

visszhangot vert Tanalasta agyában. Ez minden, amit tudni akarsz? Semmi „hogy megy a sorod, Vén Szaglász”? Ugyan merre jártál? Semmi „élsz vagy meghaltál”?

– Vangerdahast! – zihálta Tanalasta. – Hát meghaltál? Dehogy! – A mágus sértıdötten nézett rá. – Akkor hol vagy? – Számos kíváncsiskodó győlt Tanalasta köré, de a

lány nem foglalkozott velük. Továbbra is az orra elıtt lengı arcra figyelt. – Mi történt Rowennel?

Grodd városában, ez a válasz az elsı kérdésedre, felelte a varázsló. És arra válaszul, amit ezek után kérdezni fogsz, csak annyit mondhatok: fogalmam sincs. Már egy ideje ki akarok jutni innen… mondhatni, elég hosszú ideje.

– De fiatalabbnak látszol – állapította meg Tanalasta. Vangerdahast összerezzent, és a koronájához kapott. A hatalom teszi, gondolom. Meddig tart ez a varázslat? – Tovább, mint amennyi idınk van. A gaznethek bármelyik pillanatban

megérkezhetnek – mondta a hercegnı. – Rowent kerestem… Igen, ezt mondtad már, ám az a dolog várhat. Hatalmas vörös sárkány

jelent meg Cormyrban. Kijelentés volt, nem kérdés. – Igen… egy sárkány és seregnyi orkok meg goblinok – mondta a lány.

– Én meg a nemesek pedig a gaznethekkel harcolunk. A nemesek? – emelte föl meglepetten a szemöldökét Vangerdahast. – Ez hosszú történet – felelte Tanalasta. – Rájöttem, hogyan

foszthatom meg a gaznetheket a hatalmuktól, de nem tudom ıket megölni.

Bocsáss meg nekik – mondta Vangerdahast. – Micsoda? Szólítsd ıket a teljes nevükön – magyarázta a mágus. – Mindannyian

elárulták Cormyrt, s ennek a bőnnek a magja tartja fönn a hatalmukat. Ha feloldozod ıket a bőneik alól, a mag porrá omlik.

– Ilyen egyszerő? – ámuldozott Tanalasta. Életben is kell maradnod addig, míg feloldozod ıket – emlékeztette a

varázsló. – És gyanítom, csak a király vagy a jogszerő örökös bocsáthat meg nekik. Másokra nem hallgatnak.

Tanalasta összeráncolta a homlokát. – Honnan tudod mindezt? Nincs most idı a magyarázatokra. – Vangerdahast elnézett a feje

fölött. – Mi lesz a sárkánnyal? İ a vezérük, s ily módon az igazi ellenségetek is.

– Apa és Alusair északon vannak, épp ellene vonultak… és az orkok meg a goblinok ellen. – Odafentrıl kiáltás harsant. Egy gazneth érkezett. Tanalasta leküzdötte rémületét, és továbbra is Vangerdahastra figyelt. – Most már csak néhány pillanatunk maradt.

A mágus bólintott, annak jeleként, hogy megértette. A goblinok többé nem zaklatnak majd benneteket. – És a sárkány se sokáig, ha szerencsénk van – mondta Tanalasta. –

Elmenekült a király seregei elıl. A mágus szeme elkerekedett. Állítsd meg! Az a szörny Lorelei Alavara! – Lorelei Alavara? Vangerdahast pillantása elsötétült. Apád tudni fogja, mirıl beszélek. – Egy pillanatra elfordult, majd

felmutatott egy aranyjogart. A botot fiatal tölgy formájúra faragták, nyelében hatalmas, makkalakú ametiszt ragyogott. – Szüksége lesz erre, hogy megölje a sárkányt. A Királyok Jogarára. Mondd meg neki!

A hercegnı bólintott. A Királyok Jogaráról már ı is hallott, s rettenetesen kíváncsi volt, hogyan került Vangerdahast a birtokába, de most már valóban csak másodpercei voltak hátra. Az ırök folyamatosan tájékoztatták a gazneth helyzetérıl, s a fekete szárnyas most már tisztán

kirajzolódott az égbolton. – Hogyan juttatod el hozzá? – kérdezte a mágust. Az lehunyta a szemét. Fogalmam sincs – mondta. Megpróbálta bedugni az ujját a korona alá,

de ezzel csupán felhasította a friss hegeket. – Te megtaláltál… Az ırség az utolsó riasztást is leadta, s hatalmas kéz takarta el

Vangerdahast arcát. Tanalasta hirtelen a Koronaezüstök étkezıjében találta magát, Owdennel szemben.

Az aratásmester a lány nyakába akasztotta Rowen szent jelképét. – Turcasson Melineth az. – Gyors imát mormolt Chaunteához, majd

megérintette az ezüst napraforgót. – Ez majd megvéd téged és a gyermekedet a fertızéstıl.

Tanalasta biccentett, majd engedte, hogy Owden elvezesse a rejtekhelyére.

Alig húzták be az ajtót, mikor a tölgyfa ablaktábla szilánkokra tört, s Turcasson Melineth robbant be a szobába. A gazneth a hatalmas asztal közepén ért földet, fekete szárnyával feldöntötte a gyertyatartókat. Szinte azonnal sőrő nyílzápor borította el, s a meglepett rém hamar szárnyas sündisznó külsıt vett föl. Haragosan körbefordult, fekete mérget lehelt körös-körül, s megpróbált fedezék után nézni. Térdre hullott, egyenként húzogatta ki testébıl a vesszıket, sebei majdnem olyan sebességgel zárultak be, mint ahogy szedegette a nyilakat. Egy tucat sárkány ugrott az asztal tetejébe, s vaskardjukkal csépelni kezdték a szörnyet. Az bömbölve a sorsukra hagyta a nyilakat, és felpattant, hogy védekezzen.

Két férfit ölt meg, mielıtt azok kiálthattak volna, egyszerően letépte a fejüket. Két másik katona is elpusztult, mikor izmos szárnyával a terem másik végébe küldte ıket, sisakjuk nekicsapódott a kıfalnak. Egy embernek eltörte a nyakát, s ernyedt testét három másik közé hajította, akik lesodródtak az asztalról. A maradék négy bevitt egy-egy vágást, mielıtt a gazneth karmai és állkapcsa végeztek volna velük.

Melineth most Tanalasta rejtekhelye felé fordult, széles vállú, izmos alakja megdermedt.

– Nagyon okos, kedveském – sziszegte, s még több fekete mérget lehelt maga köré. A sárkánykatonák öklendezni, köhögni kezdtek, s a levegı ecetes szaggal és kiáltásokkal telt meg. Melineth lerugdosta a tetemeket az asztalról, és megindult Tanalasta felé. – Igazán okos!

Néhányan felemelték számszeríjukat s lıttek; ám a köhögéstıl nem bírtak pontosan célozni. A nyilak a falat találták, beleálltak az ablaktáblába meg a gyertyatartók maradványaiba. Három reszketı

fegyveres mozdult, hogy elállja Melineth útját. Csorgott róluk a veríték, s olyan gyöngének tőntek, mint akik még az alabárdjukat sem bírják felemelni.

– Indíts! – suttogta Owden, s már zárta volna be a koporsó ajtaját. Tanalasta megállította. – Nem… nem mehetek el! – A három katonára mutatott, akik felvették

a harcot a gaznethtel. – Adj erıt nekik! A rém elkapta két ember karját, s megszorította. Közben végig

Tanalastát nézte. Áldozatai felvisítottak, karjukból feketére aszalódott, rothadt csonk maradt.

A harmadik katona Melineth pofájába vágta alabárdját. Tanalasta nem is látta, hogy a fantom mozdult volna, a férfi mellvértjén mégis láb alakú bemélyedés jelent meg, s a szájából vér csordogált. A gazneth elengedte másik két áldozatát, és visszatántorodott az ebédlıasztalhoz. Ki akarta rángatni az alabárdot a szájából.

– Most! – Tanalasta szélesre tárta a koporsó ajtaját, s kihessegette Owdent a terembe. – Használd a mágiádat!

A pap elırelépett, s felemelt kézzel arra kérte Chaunteát, hogy törje meg a gazneth gonosz hatalmát, s adjon erıt Cormyr bátor harcosainak. Tanalasta követte, s kikapta az alabárdot az egyik öklendezı harcos kezébıl. Most olyasmire készül, amirıl megígérte anyjának, hogy nem fogja megtenni – kockáztatja a gyermeke és a saját életét –, de eljött az idı, hogy megnyerjék a háborút, vagy elpusztuljanak. Ha most elmenekül, egyetlen katona sem követi majd többé. Viszont, ha megöli Melinethet, senki sem fogja megkérdıjelezni a gyızelmet.

A gazneth csak nem bírta kirángatni szájából a bárdot, úgyhogy végül eltörte a nyelét, és Owdenre vetette magát. Tanalasta ellépett a pap mellett, hogy felöklelje a támadót fegyverével. Alig támasztotta ki az alabárdot, mikor a gazneth izmos mellkasa belecsapódott a bárdba.

Az ostrom hátrarepítette ıt is, de a vasfegyver felnyitotta a gazneth mellkasát, szilárdan beleállt sárgás szegycsontjába. A lány belekapaszkodott a nyelébe, és megvetette a lábát. Melineth bömbölve elırevetıdött, felé suhintott karmos mancsával. A hercegnı lebukott, visszahátrált a koporsóig, s a fegyver nyele végül nekiütközött az ajtónak.

A gazneth ismét feléje sújtott, és Tanalasta fejébe izzó fájdalom hasított, mikor két hosszú karom feltépte arcát. Fülsértı robaj visszhangzott végig a termen. A rém mellkasa szétvált, s bőzlı, fekete belseje a padlóra omlott.

Melineth szeme tágra nyílt. Megpróbálta kinyitni a száját, hogy

sikoltson, de azt még mindig szilárdan tartotta a korábban beleékelt bárd. Hátratántorodott, kitépte az alabárdot Tanalasta kezébıl, orrlyukából fekete füst szállt elı. Megpróbálta kirángatni a fegyvert a mellébıl, s mikor ez sem sikerült, térdre rogyott.

Ekkor nekiestek a sárkánykatonák, ütötték-csépelték vasfegyverükkel, míg a szörny véres masszává nem vált. Tanalasta kimerülten nekidılt a falnak. Lázasnak érezte magát, sebe égett, de szerencsére nem vesztette el az eszméletét.

Tucatnyi harci mágus érkezett a gazneth ládájával, Owden pedig ordítozott:

– Rakjátok bele! És hozzátok az aranyat! Négy-öt Bíbor Sárkány megragadta a gaznethet, és szinte azonnal

öklendezni kezdett. Végül mégiscsak betuszkolták valahogy a rémet, mielıtt összeestek volna. Hat másik ember félrevonszolta ájult társait, és a helyükbe lépett. Levágták a bárd nyelét, melyet Tanalasta a szörny mellkasába fúrt, majd aranypénzesıt zúdítottak a nyakába.

Owden kézen fogta Tanalastát. – Tudom, hogy rosszul érzed magad… – Megcsinálom. – A pap odavezette ıt a kalitkához, Tanalasta pedig

felkapott egy maroknyi aranyat, és Melineth homlokára tette. – Turcasson Melineth, Daverna királynı apja, Suzail és a Déli-part polgármestere! Ezennel én, mint igaz Obarskyr és a Sárkánytrón örököse, megadom neked azt, amire a legjobban vágysz, amiért elárultad a lányodat s királyod bizalmát. Aranyat adok neked.

Melinethet azonnal elhagyta az ereje, s a mellébıl bugyborékoló ocsmány feketeség hirtelen vörös vérré változott. Az árnyék eltőnt az arcáról, amely szinte azonnal fájdalmas grimaszba torzult. Sikoltásban tört ki, ide-oda dobálta magát arannyal teli börtönében, hogy a pénzérmék szanaszét röpködtek.

Mikor eszébe jutott, mit mondott neki Vangerdahast néhány pillanattal azelıtt, Tanalasta újra a gazneth homlokához érintette a kezét, és megszólalt:

– Turcasson Melineth, én, mint a korona örököse és Duar király egyenes ági leszármazottja, megbocsátom, hogy elárultad Cormyrt. Ezennel feloldozlak a korona ellen elkövetett bőneid alól.

Alig mondta ki az utolsó szavakat, Melineth kapálódzása abbamaradt. Tekintete egy pillanatra egybekapcsolódott a hercegnıével. A lány elıször azt hitte, szólni akar, ám aztán a szemek fekete füsttel teltek meg, majd semmivé olvadtak.

32 – Csöndesen! – morogta halkan Alusair, immáron negyvenedszerre. –

Rengeteg idınk marad, ha észrevétlenül meg tudjuk közelíteni ıket. Kissé megrázta a pajzsot, amely alatt rejtızködött, hogy féken tartsa a

mögötte lopódzó izgatott nemeseket, majd újabb két hangtalan lépést tett meg elıre.

Pedig nem volt könnyő szilárd talajra lelni a nedves mohában, a saras, ágakkal teleszórt erdıtalajon, s közben még figyelni is, nem vette-e észre ıket egy leselkedı goblin vagy más erdei szörnyeteg – például bagolymedve –, melyet a véres csataszag vonzott ide. A köpönyegbe burkolt pajzsok nem tükrözik vissza a napfényt, nem vonják magukra az orkok figyelmét. Akkora csapást mérnek a disznófejőekre, hogy azok soha többé nem térnek magukhoz.

Feltéve, ha a sárkány sokáig el lesz foglalva sebeinek ápolásával. Hogyha szétvernék az orkok seregét, már foglalkozhatnának a gaznethekkel – és az Ördögsárkánnyal –, s talán végre vége szakadna ennek az ırületnek.

Apja ennyit igazán megérdemel. Megérdemli, hogy életének utolsó éveit békében élje le – már ami békének számít az intrikákkal teli cormyri udvarban, ahol minden harmadik nemes szíve szerint egy jól irányzott tırszúrással vagy ütıképes méreggel szolgálná a királyt –, míg öreg csontjai felmondják a szolgálatot. Akkor aztán nyugovóra helyeznék az ország földjében, amelyet oly sokáig szolgált.

Az istenekre, hogy fog hiányozni neki Azun – nem csupán apaként, hanem a trónon ülı szilárd hatalomként is, amely ellen hiába szınek sötét terveket az áruló nemesek, hiába tör a meghódításukra Sembia, Zentilvár és Hillsfar. Fekete álmaiknak java része sokszor a kezdet kezdetén dugába dıl.

Egyetlen fejedelem sem ér föl vele egész Torilon. Egyedül Cormyr engedhet meg magának ennyi áruló nemest. Mert csak az ı királyuk elég erıs ahhoz, hogy így is kordában tarthassa ıket.

Negyedik Azun hıs a királyok között. Büszke lehet rá, hogy ıt szolgálja.

De nem csupán ez hiányzik majd belıle. Alusair, az Acélhercegnı,

ezer és ezer bandita és szörny végzete, a legkeményebb harcos a veterán harcosok között, a vad hajadon, aki buján hentereg a nemesekkel, mesterien forgatja kardját és fittyet hány az illemszabályokra – igen, a hercegnı imádta az apját, és nem akarta ıt elveszteni.

Arra vágyott, hogy többször vele lehessen. Nemcsak a komoly, rosszalló arcú Azunt akarta látni, vagy Cormyr oroszlánját a csata hevében, hanem az egyszerő embert, aki csodáló tekintettel nézi ıt, szeretettel a szemében. Hallani akarta a nevetését, azt amikor viccelıdik az udvaroncokkal, vagy Filfarillal táncol, s a királynı arca felragyog… az istenekre, Alusair tréfából még azt is megtenné, hogy báli ruhában, kifestett körmökkel, kontyba tőzött hajjal jelenik meg egyszer az udvarban. Nem azért, hogy az udvaroncoknak leessen az álluk, hanem hogy lássa apja tekintetét…

Észre sem vette, hogy mosolyog és könnyezik, mielıtt a mögötte lopakodó férfi – Berkenyeháncs Kortyl, aki amióta csak ismerte, folyton a nyomában járt, s nem akarta megérteni, hogy ez a nı nem csábul el csinos arcától, olcsó, bőbájos modorától – megkérdezte:

– Valami… hm, baj van, úrnım? – Semmi komoly – motyogta a lány. – Semmi komoly. – Ó! – mondta a férfi, majd gyorsan hozzátette: – Az jó. Ahogy

egyszer-kétszer már említettem, ha bármiben a segítségedre lehetek… – Köszönöm, Kortyl. – Végtére is, fenség, én ugyancsak jól bánok a fegyveremmel…

legalábbis ezt beszélik gyönyörő birodalmunkban… és családom földjei és vagyona megfontolást érdemel…

– Valóban, Kortyl, valóban – csitította a hercegnı. – Ne aggódj, nem felejtem el. Majd beszélünk róla. Majd ha nem sürgetsz ennyire.

Röpke csönd támadt, majd Berkenyeháncs Kortyl szinte felvakkantott: – Sürgetlek? Hát sürgetlek téged, úrnım? – Az ám! – mosolygott rá mézédesen a hercegnı, egy játékosan tüzes

pillantás kíséretében. Olyan közel hajolt hozzá, hogy a férfi várakozón szétnyitotta ajkát, hátha megkapja végre a hın áhított csókot, aztán a fülébe sziszegte: – Sürgetsz és akkora lármát csapsz, mint egy egész vaddisznócsapat, pedig azt mondtam, csönd legyen! Csak így tovább, pajtás, és a háború következı áldozata Berkenyeháncs Kortyl lesz, kinek a hercegnı pengéje járja át a torkát, mert nem engedelmesedett a királyi parancsnak!

Két ujját gyengéden Kortyl légcsövére helyezte – akinek hirtelen nehezére esett a nyelés, s ez annál is inkább bajt jelentett, mert szeretett

volna egy jó nagyot nyelni. – Öh, hm… természetesen, fenség – suttogta rekedten, majd rémülten

elhallgatott, mintha a hercegnı beváltotta volna a fenyegetését, és elmetszette volna a torkát, pedig csak a keze matatott arrafelé…

Alusair váratlanul megcsókolta. Berkenyeháncs Kortyl még mindig bután vigyorgott, mikor hirtelen

árnyék takarta el a napot. Alusair fölnézett és nagyot sikoltott. – A sárkány! – tört ki belıle olyan rekedt hangon, hogy kételkedett

benne, valóban ı kiáltott-e. – Szóródjatok szét! Alig hagyták el ajkát a szavak, mikor a közelben álló két hatalmas

alkonyfa törzse elroppant, mint száraz rızse az erdész térdén. Vörös Nalavarauthatoryl tyúkot hajszoló róka módjára bukott le a fák

közé, nem törıdött a testének csapódó ágakkal, levelekkel. Hasából még mindig sötét vér csöpögött, de sokkal kevésbé látszott

sebesültnek, mint a cormyriak remélték. Karmos mancsát kiterjesztette, pofája tátva – látszott a hatalmas torka, ahonnan a tüzet fújja majd.

Alusair kétségbeesetten oldalra vetıdött, s közben esküdni mert volna rá, hogy a sárkány vigyorog.

Aztán egész Faerőn tőzbe borult körülötte.

33 Szakadatlanul esett az esı, olyan hévvel dobolt a vasmennyezeten,

hogy Vangerdahast alig tudott gondolkozni. Idınként villámok nyaldosták a csarnok falát, befeketítették az ısi grodd freskókat, melyek egy része le is hámlott a falról, s darabjai csöndesen levitorláztak a nedves barlangpadlóra. Egy másik villám kicsiny, zömök oszlopba csapott bele, s márványtörmelékek röpködtek szerteszét. Vagy fél tucat goblin kapott sikoltva az arcához, és a barlang kijáratához szaladt, nehogy megsértse azzal a királyát, hogy vérezni mer a jelenlétében.

Vangerdahast a Vastrón szélén üldögélt, s annak alacsony mennyezete alól fölnézett Rowenre.

– Kötve hiszem, hogy kapsz tılem még varázslatot. – Tudod, hogy nem bírom abbahagyni – mondta Rowen. Most inkább

ember alakú árnyéknak látszott a szürke esı közepén. – Különben is, föl vagyok dúlva. Tanalasta meglátott.

– Csak egy pillanatra. – Vangerdahastnak ordítania kellett, hogy megértesse magát ebben a viharban. – És nem tudja, hogy te voltál.

– Mibıl gondolod? – Ha tudta volna, hogy mellettem állsz, nem terelhettem volna másra a

szót. A következı mennydörgés kissé halkabban szólt. – Nos jó. Milyennek láttad? – Meglepettnek – felelte kurtán Vangerdahast, mintha bosszantaná a

kérdezısködés. Valójában nagyon is megszerette Rowent – sıt, még csodálta is –, ezért nem akart beszélni arról, hogy a hercegnı arcán árnyékot vélt felfedezni a társalgásuk közben. Hasonló árnyékot, mint amilyen Filfaril királynı arcán volt látható a három terhessége alatt. – Veled akart kapcsolatba lépni.

– És meg is tette, de hogyan? Vangerdahast alig hallotta a kérdést, mert hirtelen eszébe jutott, hogy

végre kiderítheti, mennyi ideje raboskodnak már a barlangban. Tanalasta arca fáradtnak, kimerültnek látszott, de kerekebb is volt, mint ahogy emlékezett rá, tokásabb is, ami különösen arra utalt, hogy jelentıs súlytöbbletet szedett föl. Valószínőleg terhességének vége felé jár. S míg

egy hercegnı összeakad egy megfelelı nemes úrral, túljutnak az udvarlási szakaszon, megházasodnak… most pedig nemsokára szülni fog… legalább egy év, morfondírozott Vangerdahast, és csakis akkor, ha feladta azt a romantikus képzelgést, hogy szerelembıl házasodjon.

– Mi a baj? – firtatta Rowen. – Miért sápadtál el? A varázsló elhessentette a kérdést, úgy tett, mintha nagyon el lenne

foglalva. Valójában a válaszon töprengett, de nem jutott eszébe semmi, amit mondhatott volna. Gondolatai visszatértek Tanalastához. A hercegnı annak idején szilárdan ragaszkodott ahhoz az elhatározásához, hogy szerelembıl menjen férjhez (még valami Chauntea küldte látomásról is motyogott, emlékezett vissza Vangerdahast), tehát az eltelt idı valószínőleg közelebb jár a két évhez. Elıször el kellett hozzá felejtenie Rowent, aztán találkoznia kellett valaki mással, akibe beleszeretett. És ez a folyamat elsı alkalommal is húsz évet vett igénybe.

Aztán Vangerdahastnak valami szöget ütött a fejébe. Ha Tanalasta valaki másba volna szerelmes, nem keresné ilyen lázasan Rowent évekkel késıbb. Felnézett a gaznethre.

– Lefeküdtél a hercegnıvel? Rowen sápadt szeme elfehéredett, s a férfi elfordult. – Ez aligha tartozik rád. – Már hogyne tartozna rám! – csattant föl Vangerdahast. – Nem

gondolod, hogy Cormyr királyi fımágusának igenis tudnia kell róla, ha holmi alantas, ocsmány fajzat elcsábítja a hercegnıt?

– Elcsábítja? – hüledezett Rowen. A barlangban mennydörgı tornádó támadt, s a goblin udvaroncok reszketve bújtak össze egy sarokban. – Ha már a hercegnı ennyi mindent elmondott neked, azt csak nem felejtette el megemlíteni, hogy ı is akarta… bár azt még mindig nem értem, mi köze ahhoz a királyi fımágusnak, hogy mi játszódik le férj és feleség között?

– Férj? – Vangerdahast megrázta a fejét, hogy kipotyogjon belıle az a sok limlom, ami alighanem felhalmozódott benne. – Azt hittem, csak a Kıföldeken voltatok együtt. Mikor jutott idıtök összeházasodni? Hogy kaptátok meg a király beleegyezését?

– A házasság csak két emberre tartozik – mondta Rowen. A villámlás abbamaradt. – Chauntea áldását kértük, nekünk annyi elég volt. Errıl nem beszélt Tanalasta?

– Nem. – Vangerdahast visszasüppedt a bundázott trónba, megpróbálta kibogozni a szálakat, s azon töprengett, hogyan fogadhatták a híreket Cormyrban. – Tulajdonképpen nem mondott semmit. Magam is láttam.

– Láttad? Mit lát…? – Rowen elhallgatott, majd leesett az álla, s a

trónteremben elállt az esı. – Csak nem apa leszek?

* * * * * Bár a halottakat és sebesülteket már kivitték a konyhába,

Koronaezüsték lakomaterme továbbra is inkább halottasházra hasonlított, mint egy nemesi udvarház csarnokára. Vörös foltok csúfították el a falakon függı drapériákat, festményeket. A rózsafa asztalt karomnyomok, kardvágások tarkították. A gyertyatartók csillogó kristálydarabjai a földön hevertek szanaszét; vér és betegség bőze lógott a levegıben.

Újabb sárkányosztag, ezúttal a királyhő nemesek legjobb lovagjaiból verbuvált csapat foglalta el a régiek helyét. A külsı fal magas ablakai mellett álltak, de nem bírták levenni szemüket Tanalastáról, akinek még mindig csorgott a vér az arcán lévı karmolásokból. A legenda, amelyben Tanalasta fölkapta az alabárdot, és felszakította Melineth mellkasát, futótőzként terjedt a kastélyban, s egyre több részlettel gazdagodott. Mikor végre elérte az istállót is, ahol a tartalékos lovagok várakoztak, a történet már úgy szólt, hogy a hercegnı egymagában levágta a gaznethet, fasírtot csinált belıle, miközben keresztül üldözte a termen. Ezt persze senki sem hitte el egészen, fıként nem a hercegnı mostani állapotában, ám Tanalasta semmit sem főzött hozzá az elbeszéléshez. Mivel kegyetlenségével már úgyis hírnevet szerzett, úgy érezte, jobb ha most a bátorságának is csap egy kis hírverést.

Mikor látta, hogy mindenki felkészült, odabólintott Owdennek. Az aratásmester levette Chauntea jelképét a nyakából. – Biztos vagy benne, hogy máris újra meg akarod próbálni? – kérdezte. Tanalasta bólintott. – A királynak tudnia kell, mit mondott Vangerdahast. Kész vagyok. –

Vetett egy pillantást a terem másik végében gyülekezı lovagokra. – És ti? – Mi is – felelte Vándorkürt Korvar. Hét különbözı hitő pap és négy nap kellett hozzá, hogy Korvart úgy-

ahogy összerakják a Lutaxszal vívott csata után. A férfi, amint járni bírt, csatlakozott házának seregéhez, s a királyhő fegyveresekbıl álló csapat menten kapitánynak választotta. İk ugyan nem tudtak róla, hogy hadi titkokat fecsegett ki Orvendelnek, Tanalasta viszont hitte, hogy Korvar ezt a hibát soha többé nem követi el, s szívesen fogadta vissza a seregbe a férfit.

Owden hagyott egy kis idıt a lovagoknak, hogy rendbe szedjék

magukat, majd megcsókolta Chauntea amulettjét, és megérintette a Melineth ejtette gyulladt sebeket a hercegnı arcán. Az istennı áldását kérve varázslatba fogott. Chauntea gyógyító mágiája lassan csordogált a sebbe, s Tanalasta érezte, hogy a gyulladás és a méreg már nem háborgatja többé.

A megfigyelı hangja csendült föl a lépcsı tetején: – Gazneth a láthatáron! Owden nekilátott a második varázslatnak, s Tanalasta sebei bezárultak. – Most már látszik az alakja – kiáltotta az ır. Újabb hang harsant az elsı után. – Keletrıl is jön egy! Még nagyon távol van. A pap arca elsápadt. – Ha belegondolok, min mentünk keresztül… – Elkapjuk mindkettıt! – mondta ki a parancsot Tanalasta Owden feje

fölött. – Küldjétek föl a tartalékokat! A harci mágusuk varázsoljon hamis aurát, ha megjött a második, és tartsanak ki, míg az elsıt elintézzük.

Owden befejezte a varázslatot, s elvette a kezét Tanalasta arcáról. – És imádkozzatok, hogy ennél többen ne jöjjenek – motyogta a bajsza

alatt. – És hogy egyikük se Boldovar legyen – tette hozzá Tanalasta. Minden

gaznethnek elıkészítettek valamilyen tárgyat, az ırült királyt kivéve. Eddig még senkinek sem sikerült rájönnie, ı mire vágyik. A hercegnı hátrahajolt a székén.

– Mi a helyzet? – kiáltotta. – A nyugatinak már látszik a szárnya és a teste. Nem tudjuk még, ki az. – Keleten csak a keresztforma látható. Elég homályos. – Xanthon – mondta Owdennek a lány. – Élvezni fogom. – Ne feledd, meg kell bocsátanod neki. – Fel kell oldoznom – javította ki Tanalasta. – İ az egyetlen a

gaznethek közül, akit szívesen fogva tartanék egy vasketrecben. – Nagy kockázattal járna – figyelmeztette Owden. – Tudom. – A lány azóta sem aludt rendesen, amióta Lutaxot

bebörtönözte a tömlöcbe, s ötven embert rendelt ki az ırzésére. – De még a hercegnıknek is lehetnek álmaik.

– Nekik meg is adatott az a hatalom, hogy valóra váltsák az álmaikat – mutatott Owden a hercegnı viharkabátjának csatjára. – Úgyhogy óvatosan kell eljárniuk.

Tanalasta sóhajtott, majd bekapcsolta a köpenyt, és elképzelte apja méltóságteljes arcát. Mikor az éles tekintet beesett szempárrá változott, s

az elıkelı vonások fáradttá torzultak, megszólalt gondolatban. Vangerdahast furcsa helyen raboskodik. Nála van a Királyok Jogara.

Szükséged lesz rá, hogy elpusztítsd a sárkányt, aki Lorelei Alavara. Ki az?

A király bőnbánó, rémült arcát látva azt kívánta, bárcsak ne kérdezte volna meg.

Úgysem tudod – jött a válasz. – Lorelei nem szerepel a történelemkönyvekben, nincs idı elmagyarázni. Köszönöm, és sok szerencsét a gaznethekkel.

A király arca eltőnt, s Tanalasta lélekben visszatért a terembe. Zaklatott lovagok állták körül.

– A király jól van, és sok sikert kíván a csatához – emelte föl a kezét a hercegnı, hogy Owden felsegíthesse a székrıl. – Mi hír a gaznethekrıl?

– Az elsı már majdnem ideért, fenség – mondta a pap. – Az ır szerint Merendil úrnıhöz van szerencsénk. Darázsderék, darázsszárny.

– Akkor ı az – bólintott Tanalasta. Körülnézett a feszengı lovagokon. – Találkoztam már Merendillel. İ a háború hírnöke, s ha ideér, ırült vérszomj vesz majd erıt mindenkin. Álljatok ellent az akaratának! Imádkozzatok istenetekhez, és maradjatok észnél! Ne feledjétek, ki az ellenség, akkor minden rendben lesz.

A nyugodtan, tapasztaltan csengı hang megnyugtatta a lovagokat. Arcukról eltőnt a kétely, mindegyik megragadta szent jelképét, és könyörgött istenéhez, hogy adjon neki erıt. Tanalasta Owden karján odaballagott a koporsóhoz, s közben odaintett magához egy sápadt arcú katonát, aki az ajtóban állt, hogy hírt vihessen.

– Még mindig homályos a második gazneth? – Igen, úrnım. – Remek. Akkor Xanthon lesz az. – A lány az elıcsarnok túlsó végén

megbúvó csigalépcsıre mutatott. – Mondd meg a harci mágusoknak, hogy ott rejtızzenek el. Ha jelt adok, kezdjék el bombázni mágiával, a leghatalmasabbal, amire csak képesek.

– Mágiával? – képedt el a sárkánykatona. – Egy gazneth ellen? – İ a legfiatalabb – magyarázta Tanalasta. – Elıfordul, hogy kótyagos

lesz a nagyobb varázslatoktól. – Az igaz – mondta Owden. – De ha nem sikerül… – Szerintem itt az idı, hogy elfoglaljuk a helyünket – szakította félbe

Tanalasta. – Nem tarthat már soká, míg Merendil úrnı megérkezik. Szavai igazabbnak bizonyultak, mint szerette volna. Alig értek oda a

rejtekhelyükre, mikor Merendil úrnı darázsalakja becikázott az ablakon,

amelyet Turcasson Melineth elızıleg darabokra tört. Kattanások hallatszottak minden irányból, ahogy a lovagok kilıtték vashegyő nyilaikat. Merendil fájdalmasan fölrikoltott, lezuhant a tálaló asztalra, s Tanalasta felé vetette magát.

Mikor észrevette, hogy a rém ıt pécézte ki, Tanalastán gyilkos csatavágy vett erıt. Hevesen kirúgta a koporsó ajtaját, és elırántotta vastırét. Owden megragadta a hajánál fogva, és visszarántotta a szekrénybe.

– Megırültél? – csapta le a záró reteszt, hogy biztonságban legyenek a sötét ládában. Elıkotorta Rowen szent jelképét, és a lány kezébe nyomta. – Nyugodj meg. Fogadd meg a saját tanácsod, és imádkozz az istennıhöz!

A gazneth fülsiketítı dördüléssel nekivágódott az ajtónak. Megpróbálta felrántani, de ehelyett felborította az egész szekrényt. Tanalasta épp a hasára esett, s a fájdalomtól felsikoltott. Ütemesen dübörgött körülötte a világ, amikor Merendil úrnı megpróbálta szétfeszíteni a vasládát, amely egy idı után átfordult, és a hátára dılt. Tanalasta feje nekiütıdött a bırborításnak.

Elıször azt hitte, jól beverte a fejét, azért hallja azt a tompa kongást, ám végül rájött, hogy odakint a lovagok csatába szálltak a gaznethtel. Vaskardok csendülését hallotta, csonttörés zaját, haldoklók sikolyait. Kinyúlt Owden karja fölött a retesz felé. Az aratásmester elkapta a csuklóját.

– Mi az ördögöt csinálsz? – Ki kell jutnom! – zihálta a lány. – Szükségük van a vezetésemre! – Élve van rád szükségük, vagy az egész hiábavaló volt – tolta el

Owden a kezét. – Imádkozz… most azonnal! Bár füstölgött magában, Tanalasta mégis a tenyerébe szorította Rowen

amulettjét, és követte a pap utasítását. Szinte azonnal nyugalom telepedett rá, s most már tudta, hogy Owdennek igaza volt. Épp annak a vérszomjnak esett áldozatul, amelyre felhívta Korvar lovagjainak figyelmét. Az ezüst szimbólummal a kezében hallgatta a tompa csatazajt, s kivárta az alkalmas pillanatot, mikor elıbújhat. Ha nem csalódik, az embereket odakint amúgy sem kell harcra buzdítani, s annak valóban nem sok értelme lenne, ha feleslegesen megöletné magát.

A szekrényen túlról mély zümmögés hallatszott, s apró rovarok szálltak el Tanalasta orra elıtt.

– A veteményre! Xanthon már itt is van! Owden elkapta a csuklóját – megnyugtatásképp vagy azért, nehogy

elszaladjon, ki tudja? – Türelem! Még nem szóltak, hogy lejött volna. Valami megcsípte Tanalasta füle tövét, aztán újabb szúrást érzett a

szeme alatt. Nagyot káromkodott, s megpróbálta elhessegetni a rovarokat, de ez a sötét szekrényben nem bizonyult olyan egyszerőnek. Végül inkább az arcát védte csak, de a rovarok bemásztak a haja alá, köpenyének ujjába, szorgosan csípték és harapták, s ı úgy érezte, megırül. Lecsapta amit tudott, s megpróbálta elviselni a többit, míg odakint hirtelen megszőnt a kardok csendülése.

Nem sietett a retesz kinyitásával. Tudta, hogy a szekrényen kívül még sőrőbb rovarfelhıre bukkannak majd.

Valaki élesen dörömbölt az ajtón. – Hercegnı, elkészültünk. Nyissátok ki! – Most? – kérdezte Tanalasta. – Én így értelmeztem – húzta el Owden a reteszt. Az ajtó kinyílt, s fátyolos darázsraj zümmögött be a ládába. Owden

belekezdett egy varázslatba, hogy előzze ıket. Tanalasta sziszegve, összeszorított foggal kinyújtotta a kezét Korvar felé.

– Segíts fel! – Örömmel, hercegnı. Keményen megragadta a lányt és fölrántotta. Tanalasta ámultan nézett

Vándorkürt Korvar véres, eszelıs arcába. – Korvar? – Gyilkos! – hörögte a férfi. Elengedte a hercegnıt, visszakézbıl

szájon vágta, majd körülményes mozdulattal a tıre után kapott. – Ez jár neked Orvendel miatt!

Egy pillanatra Tanalasta azt hitte, Korvar is átállt az ellenséghez. Elırelépett, lefogta a férfi karját, és térdével a lába közé rúgott. A katona hangosan felnyögött, megtántorodott, s ekkor a hercegnı észrevette, hogy alkarja furcsán kicsavarodott, s horzsolásokkal van teli. Tudta, mit jelent mindez. Gyorsan fültövön billentette a férfit, könyökével pedig emberes ütést mért az arcára.

Jól megtanította az önvédelmet oktató mester. Ha néhány hüvelyknyivel arrébb csapódik be az ütés, Korvar most halott lenne, így viszont csupán az állkapcsát törte el, s Korvar eszméletlenül roskadt össze a lába elıtt.

Owden befejezte a varázslatot, fanyar cédrusillat töltötte meg a helyiséget, s a rovarok zümmögve a kijárat felé vették az irányt.

Tanalasta meglepetten odafordult hozzá.

– Engem itt megtámadnak, te pedig a darazsakkal foglalkozol? – Csak Korvar volt – felelte a pap. – Ha egyetlen emberrel nem tudsz

elbánni, milyen esélyed lenne egy gazneth ellen? Kardcsörrenés harsant az egyik ajtó mögül, s egy tucat katona

tántorgott be rajta. – Xanthon végre itt van. Zárjátok be! Tanalasta arrafelé tolta Owdent, maga pedig visszament a

lakomaterembe. A helyiség másik végében ısi trónt látott, körülötte pedig vagy ötven holttestet, úgyhogy elıször meg is ijedt, hogy talán elvesztették a csatát. Ha a gazneth nem lett volna kimerült és gyenge az éhezéstıl, ki tudja, mi történt volna? Acélos kiáltás hallatszott a fılépcsı felıl.

– Tanalasta, Xanthon itt van! – Ha leér a lépcsı aljába… akkor szólj a mágusoknak! – A hercegnı

meg sem várta, megérti-e a parancsot az aratásmester, nekilódult a trón irányába. – Álljatok félre! – ordította a trónt körülvevı sokaságnak. – Engedjetek hozzá!

A lovagok eszelıs harci lázukban ügyet sem vetettek rá. A lány nekiállt félrelökdösni ıket az útjából. Többször is el kellett hajolnia egy-egy kardcsapás elıl, de szerencsére elég képzett volt ahhoz a kardforgatásban, hogy kitérés közben egyre közelebb kerülhetett a gaznethhez. A lovagok egymást is csépelték, s láthatólag sokkal nagyobb veszteséget okoztak a seregüknek, mint maga Merendil úrnı.

Tüzes robaj rezgette meg a termet, ahogy a harci mágusok eleresztették varázslataikat. Tanalasta tudta, hogy legfeljebb egy perce maradt, míg Xanthon magához tér, és teljes katasztrófába fullad a terve. Hamar átkulcsolta egy lovag derekát, és eleven pajzsként maga elé tartotta.

– El az útból! – süvöltötte. – A király nevében, tőnjetek innen! Mikor továbbra sem engedelmeskedett senki, megindult elıre a

vaskardok forgatagában. Végre elért a tömeg közepére, s lenézett a gazneth fekete maradványaira. Az egyik katona vállára támaszkodva rálépett a rém nyakára.

– Merendil Ryndala, ezennel én, mint igaz Obarskyr és a Sárkánytrón örököse, megadom neked azt, amire a legjobban vágysz, amiért elárultad uradat s megszegted a Cormyr iránti hőségedet. Elsı Azun trónja immár a tiéd. – Belerúgott a lába elıtt heverı mozdulatlan alakba, s feltornászta a mögötte álló csiszolt diófa trónba. – Én, mint a korona örököse és elsı Azun egyenes ági leszármazottja, megbocsátom, hogy elárultad Cormyrt. Ezennel feloldozlak a korona ellen elkövetett bőneid alól.

Merendil úrnı szája fekete, hangtalan sikolyra nyílt, Tanalasta azonban már visszafelé tartott, a fılépcsıhöz.

– Folytasd! – kiáltotta. – Üssétek tovább! Kiszaladt a lakomaterembıl. Az egész elıcsarnokot vaskardok

töltötték meg. A véráztatta padlón patkányfarkak, levágott egérorrok, pikkelyes kígyómaradványok hevertek. Köhögı, tántorgó sárkánykatonák rohangáltak össze-vissza, s mindenre lecsaptak, ami mozgott a talajon. A mennyezetrıl pókok csüngtek alá, a falakon skorpiók nyüzsögtek. Jajveszékelı emberek hevertek mindenütt, s fatörzs vastagságúra dagadt kezüket szorongatták.

Tanalasta beleöklözött egy katona sisakjába. – Hol a gazneth? – Ott – mutatott a férfi egy széttrancsírozott húsdarabra, melyet

vaskardos emberek csépeltek kitartóan. A katona megragadta a lányt, és vállával utat nyitott az emberek között.

– Engedjétek a hercegnıt! A fegyelmezett sárkányok azonnal félreálltak. Mire Tanalasta lehúzta a

győrőjét az ujjáról, már ott is állt Xanthon szétroncsolt alakja fölött, s rémülten figyelte, milyen gyorsasággal gyógyulnak a sebei. Letérdelt a gazneth mellé, megfogta szétvert kezét. Csak két ujj maradt rajta.

– Cormeril Xanthon, férjemnek, Rowennek elsı unokatestvére, s a Sárkánytrón következı örökösének másodrendbeli nagybátyja! Megadom neked azt, amire a legjobban vágysz, az Obarskyr név hatalmát és becsületét.

Ám mielıtt a győrőt az ujjára húzhatta volna, Xanthon kicsavarta kezét a markából.

– Szajha! – sziszegte. – Te aztán bármelyik árulóval megosztanád az ágyadat! Rowen közénk…

Vas alabárd csapott le a szájára, leválasztotta állkapcsát, és odaszögezte fejét a padlóhoz. Csizmás láb lépett a karjára, s egy kardhegy kiegyenesítette maradék két ujját.

– Próbáld újra, hercegnı! – mondta valaki zordan. – Egy pillanat! – szólt Tanalasta. – Mi van Rowennel? Xanthon állkapcsa visszaaraszolt a helyére, s a hercegnı szeme láttára

meggyógyult. A gazneth elmosolyodott. – Xanthon közénk tartozik. Hiszen Cormeril. Ezt akartad kérdezni? Az alabárd újra lecsapott, s a zord hang közbeszólt: – Ne is figyelj rá, hercegnı! Csak az idıt akarja húzni! Tanalasta bólintott.

– Hát persze. – Bár a katona nem gyızte meg igazán, azt pontosan tudta, hogy Rowen nem árulhatta el Cormyrt… vagy ıt. Megragadta a rém fekete kezét, és ráhúzta a győrőt. – Cormeril Xanthon, ezennel királyi unokatestvér lett belıled.

Az árnyék váratlanul eltőnt a gazneth arcáról. A következı pillanatban rémesen összetört férfi feküdt elıttük, Tanalasta győrőjével az ujján, s felüvöltött fájdalmában. Most bedobjuk a vasketrecbe, és otthagyjuk, döntötte el a hercegnı, s fölállt… de beleütközött Owdenbe.

– Azt hiszem, valamirıl elfeledkeztél – mondta a pap. – A gazneth csak úgy pusztul el, ha megbocsátasz neki.

– Feloldozom – javította ki Tanalasta. Visszafordult, lenézett a padlón heverı sikoltozó alakra. Amióta a győrőt az ujjára húzta, sebei nem gyógyultak többé, s nem látszott többnek, mint ami volt… egy megkínzott áruló, aki segítségért könyörög. – Nem érdemli meg. Hallottad, mit mondott Rowenrıl.

– Bármit is mondott Rowenrıl, az nem fontos – böködte meg Owden az ujjával a lány mellkasát. – Csak az a fontos, hogyan viseled el a szavait.

Tanalasta megfontolta a hallottakat, majd letérdelt Xanthon mellé. – Még egy esélyt kapsz, hogy könnyíts a lelkeden, testvér. Mondd el,

mi történt Rowennel. – H… hiszen… m… mondtam – zihálta Xanthon. – K… közénk

tarto… zik. – Hazug! – Tanalasta mély lélegzetet vett, aztán kelletlenül megfogta a

gazneth csuklóját. – Én, mint az Obarskyr trón örököse, negyedik Azun király leánya, ezennel feloldozlak a korona ellen elkövetett bőneid alól.

– És megbocsátom, hogy elárultad Cormyrt – segítette ki Owden. Tanalasta várt egy kicsit, hátha Xanthonnak ennyi is elég. Mikor az

továbbra is sikoltott, hozzátette: – És megbocsátom, hogy elárultad Cormyrt. A fájdalom eltőnt Xanthon arcáról. – Most meg te hazudsz. – Lehunyt szemmel elmosolyodott. – Testvér.

34 – Az utolsó disznófejő is elesett, uram – harsogta túl a csatamester

csikorgó sisakrostélyának zaját, ahogy feltolta a homlokára. – Sok jó embert vesztettünk, de kevesebbet, mint amire számítottam.

Azun király komoran bólintott, szeme még mindig a nyugatra lévı fák vonalán csüngött. Szája elkeskenyedett, mellette szakadatlanul rángott egy izom. Kevés embert ért eddig akkora balszerencse, hogy ilyen állapotban lássa királyát.

Ilnbright csatamester azonban közéjük tartozott, s pontosan tudta, hogy Azun gondolataiban a félelmet harag váltja föl. Nem kellett követnie a király sötét pillantását, anélkül is tudta, mi okozta dühét. A katonák a hegy tetején gyülekeztek, sokan a fegyverüket tisztították, vagy egyszerően csak kimerülten hanyatt feküdtek a földön. Mindannyian tudták a szomorú igazságot. Mikor a Bíbor Sárkányok serege összecsapott az ork harcosokkal, Azun megadta a jelet, melynek hallatán az Acélhercegnınek ki kellett volna rontania az erdıbıl, hogy nemeseivel hátba támadja az ellenséget. Olyan hangosan szóltak a kürtök, ahogy a Bíbor Sárkányok csak szuflával bírták… mégsem jött elı senki sem.

Egy árva katona sem csatlakozott hozzájuk. S bár az orkok három oldalról körülvették a király seregét, s többen is voltak, mint ık, mégis sikerült az utolsó disznófejőt is a porba taposni. Egyszerő volt a választás: gyızni vagy meghalni.

A király aztán felderítıket küldött ki Alusair hercegnı után, hogy hívják ıt vissza a fısereghez. Három tapasztalt kósza – Randaeron, Pauldimun és Yarvel – indult útnak, jó emberek mind. Vagy baljós véget értek mindhárman, vagy nem találják a hercegnıt. Végtére is meddig tarthat, míg végigkutatják azt az egy-két mérföldnyi területet? Jóval kevesebb ideig, mint amióta már távol vannak!

– Menjünk vissza a folyóhoz, vagy itt üssünk tábort? – kérdezte lágyan a csatamester, nehogy még jobban felhergelje a királyt.

– Itt maradunk! – csattant fel hidegen Azun. Aztán, néhány pillanatnyi kínos csend után hozzátette: – Nincs kedvem hajnalig csatázni, csak azért, hogy ismét magaslaton legyek.

Ilnbright megfordult, jelzett az embereknek. Azok gyakorlott

mozdulattal nyúltak a cölöpök után, a királyi sátor felállításához. Viharvert, tapasztalt ırök állták körül a királyt. Egyikük, a sasszemő

Kolmin két fejjel kimagasodott a többiek közül, s ı figyelt fel leghamarabb az érkezıre.

– Randaeron közeledik. Egyedül jön, de terhet cipel. A többiek csendesen félreálltak, hogy Azun elébe mehessen a

kószának. Egy pillanat múlva Azun megtorpant, elfordult. Szinte kedvesen

utasította a legközelebbi küldöncöt: – Hozz bort! Tőzcsókot. Csak a palackot. A palack csaknem kiürült, mire a felderítı elhaladt az immáron félkész

királyi sátor mellett. Térdre hullott Azun elıtt, s némán elırenyújtotta kezét. Megperzselt sisakot és olvadt, görbe pajzsot helyezett a letaposott gyepre. Égett szag lengte körül a levegıt – égett emberhús szaga.

A sisak akármelyik Bíbor Sárkányé lehetett volna, ám ütött-kopott arcvédıjén mindenki számára ismerıs horpadás látszott… És száz meg száz cormyri katona visel hasonló pajzsot, ám ennek a felsı sarkában ott díszelgett a védjegy, melyet senki más nem használ e birodalomban: a vaskesztyős tenyérbıl kirepülı, acélszürke sólyom.

– Fenség – motyogta Randaeron –, egyedül ennyit találtam, amirıl tudom, hogy a hercegnıé. Rengeteg csontra és holttestre bukkantunk… – Tehetetlenül széttárta a kezét, és hozzátette: – A sárkány…

– Mindenki meghalt? – tudakolta meglepı nyugalommal Azun. – Széttépett vagy… megfıtt testek?

– Sok nyom vezetett az erdıbe, uram. A katonák menekültek, mindegyik más-más irányba. Jómagam hosszú idıt töltöttem a csatatér átkutatásával, Paulder meg Yar pedig a nyomokat követték, egyiket a másik után. Csak annyit mondhatok, hogy nem találtam meg a hercegnıt… vagy legalábbis nem ismertem rá. Sokakból csak… csontok maradtak.

A kósza hangja elcsuklott, s mintha egy pillanatra a király keze is megremegett volna. Mikor azonban lenyúlt, hogy a felderítı vállára tegye a kezét, és fölemelje a feketére égett sisakot, már ismét szilárdnak látszott.

– Köszönöm neked, Randaeron – jelentette ki csöndesen. – Pihenj meg a táborban, legalább addig, míg felderítı társaid meg nem érkeznek. Tudom, hogy más sem talált volna többet a halottak között, mint te.

Azzal szó nélkül megfordult s elballagott. Lefelé indult a hegyoldalon, léptei lassúak, tétovák voltak, s úgy nézett a kezében tartott sisakra,

mintha az lányának arca volna. Egyetlen férfi sem merte ıt követni, bár az ırök úgy helyezkedtek,

hogy tisztán lássák Azun alakját a lejtın, ahogy az Obarskyrok vén pengéje egyre lassabban járt, s végül nehézkesen letelepedett egy üregbe, akárha túlsúlyos sárkánykatona volna.

– Mit gondolsz, meghalt? – kérdezte Vasokker lándzsalord a felettesétıl. İ még túl fiatal volt ahhoz, hogy tudja, mikor kell hallgatni.

– Fiam – mordult rá Villankéz –, hogy maradhatott volna életben? Alig hi…

Árnyék takarta el a lenyugvó napot, s a két férfi elhallgatott. Rettegve fordították arcukat az ég felé, mikor az Ördögsárkány leereszkedett föléjük.

Vörös Nalavarauthatoryl hatalmas volt. Teste, akár a legnagyobb magasszarvi torony, tátott pofájába fél tucat ló belefért volna lovastul. Torka feketén tátongott, s megremegett – mindjárt rájuk leheli gyilkos tüzét. A szeme is harciasan lángolt, gonosz, görbe karmait szélesre tárta. Egyes helyeken egészen bíborba hajlott a sárkány teste, szinte már feketének látszott, s az emberek sikoltva menekültek, mikor árnyéka betakarta ıket – sikolyok visszhangoztak végig a hegyen, rettegı vagy dacos üvöltés szakadt föl száz meg száz torokból, ahogy a katonák széthúzódtak, s megemelték pöttömnyi fegyverüket.

A sárkány a királyi sátor felé vette az irányt, ám valószínőleg észrevette, hogy senki sem szalad be, hogy figyelmeztessen másokat… s hogy egyetlen testır sem várakozik a bejáratánál. Az utolsó pillanatban félrekormányozta testét, s lecsapott valakire, kinek felemelt kardja mágiát sugárzott.

Randaeron sikoltva pusztult el, egy karom tépte föl a hasát, miközben a sárkány a karddal együtt a kezét is kitépte a helyérıl. Megbővölt fegyvere eltőnt a szörnyeteg vadászkunyhónyi szájában.

– Akkora, mint… – nyögte még, mielıtt kihunyt volna szemében az élet fénye.

Saját vérébe rogyott, s a sárkány közvetlenül mögötte szállt le, farka egyszerre három katonát csapott agyon. Váratlanul néma csönd borult a hegytetıre.

És a természetellenes némaságot végül a veszedelmesen mosolygó sárkány törte meg.

– Nos – bömbölte, s szájából bőzös lehelet árasztotta el az embereket –, hol van a királyotok? – Hangja egyértelmően nıi hang volt. Válaszként elsınek csupán félelemtıl összekoccanó fogak zaját hallhatta… ez a

lassan közelítı cormyri tisztek szájából jött. – Halál reád, sárkány! – üvöltötte valamelyikük hirtelen, s felemelt

karddal megrohamozta a szörnyet. – Halál reád! – visszhangozta egy másik, s futni kezdett. Mindketten megláttak valamit, amirıl a sárkánynak nem szabad

tudomást szereznie: a mögötte lopakodó, fedetlen fıs, magányos alakot, mely kivont karddal osont el Nalavara combja mellett. Az Ördögsárkány nemsokára megtalálja azt, akit keresett.

S mikor Nalavara lustán félrepöckölte két támadóját a karmával, Cormyr királya felugrott a levegıbe, s kardját markolatig belevágta a sárkány szája sarkába. A penge könnyedén belehatolt, hiszen itt nem akadályozták pikkelyek az útját. Fekete, füstölgı vér ömlött a sebbıl.

– Itt vagyok, sárkány! – bömbölte Azun csillogó szemmel. – Gyilkos! Birodalmam kifosztója! Itt vagyok!

Kiszabadította fegyverét, és amikor a sárkány kígyósebességgel és félelmetes sziszegéssel félrefordította a fejét, Azun újra lecsapott, ezúttal a nyelvét találta, majd újra visszahúzta kardját, s gyorsan begurult a sárkány álla alá.

Tüzes lehelet követte mozdulatát, mely lángra lobbantotta körülöttük a füvet. Az egyik szerencsétlen katonát telibe találta, belıle csak égett csontok maradtak. A király eltőnt.

Eltőnt, ám aztán a királyi penge újra szúrt: ezúttal a sárkány álla mögötti lágy pikkelyes részbe. Sugárban ömlött a fekete vér a sárkány szájából.

– Alusairért! – üvöltötte a király. – A lányomért, te féreg! Szavait szinte elnyomta a sárkány fájdalmas kiáltása. Nalavara fölkapta

a fejét, védtelen nyaka egy pillanatra föltárult Azun elıtt, ám a királynak nem sikerült idıben kiszabadítania kardját, s a sárkány elfordult, mielıtt bevihette volna a csapást.

Ügyesen félrevetıdött az embermérető karom támadása elıl. Nalavara felszállni készült – nyilván azért, hogy odaföntrıl újra lángot fújjon, mely majd a hadsereg és Azun halálával végzıdik.

Ám aztán megremegett, s Azun feje fölött rekedtes kiáltások harsantak: – Azunért! Alusairért! Cormyrért! A feje fölött? Azun félregurult, nagy nehezen megmarkolta fegyverét, s ismét kiért a

napfénybe, ahol harcosok rohamoztak viaszfehér arccal, ám keményen tartották kardjukat, dárdájukat, pikájukat.

A sárkány hátára kötelet feszítettek ki, az egyiket izzadó katonák

tartották, a másikat pedig… valahogy sikerült beékelniük a sárkány szárnyizmába, s Villankéz kardlord most ördögi mosollyal tartotta helyben. Vasokker lándzsalord is fölfelé igyekezett a szörny hátán, s idınként lecsapott fegyverével a pikkelyek közé. Mögötte zord arcú katona haladt; fejszéje úgy járt, mintha aznap vacsorára már apró darabokban szeretné látni a sárkányt.

Nalavara fülsértıen felbömbölt, meggörbítette testét. A lándzsalord elveszítette az egyensúlyát. A sárkány átgördült a másik oldalára, egyetlen harapással elmetszette a kötelet, majd fölszökkent a levegıbe, kecsesen, mint egy macska. A kardlord tehetetlenül kapaszkodott fegyverének markolatába, s neki-nekicsapódott a sárkány pikkelyeinek. Nalavara keresztüldöfte karmával Vasokker lándzsalordot, apró darabokra vagdalta, s közben ráharapott az elıtte álló katonára.

Tövis kardkapitány deréktól fölfelé hirtelen eltőnt – kardostul, páncélostul.

Alteste hirtelen megremegett, felborult, mikor a kardlord lezuhant a szörny szárnyáról, és nekicsapódott. Lándzsák pattantak le ártalmatlanul Nalavara sötétvörös pikkelyeirıl, s Azun király újabb rohamra indult – a véres karmot vette célba, mely legyilkolta lándzsalordját, s majdnem ıt is eltalálta.

Tempus papja is ott állt mellette, varázslatot kántált, s a királyra lecsapni készülı sárkány fejét hirtelen villódzó pengék fogták körül, ám a sárkány keresztülsuhant rajtuk, mintha ott sem lennének, és a levegıbe emelkedett. Farkának egyetlen csapásával a pengefal közepébe röpítette Villankéz kardlordot. Két férfi ugrott a király elé, nehogy uralkodójuk is hasonló véget érjen. Ám nem tehettek semmit – a sárkány lehajolt, s szájával vakon Azun felé kapott.

A király fölfelé szúrt kardjával, közben vállal ellökdöste a két katonát, mintha csak pöttöm ölebek volnának. A sárkány tüzére ügyet sem vetve a fenevad ajkát vette célba, s újra fekete vér fröcskölt szerteszét. Nalavara állkapcsa lecsapott, felkapta a királyt, s véres páncéldarabok hullottak szerteszét, majd Azun teste is utánuk repült. A két katona kétségbeesetten támadásba lendült.

Győrőjük megvillant ujjukon, ahogy a sárkány újra lefelé hajolt. Ezúttal Nalavara foga üresen csattant, s egy láthatatlan penge újabb szúrást vitt be a pofájába.

Az Ördögsárkány dühödten felrikoltott, mikor feje újra beért a pengefalba, majd szárnya megremegett, mennydörgésszerő robaj töltötte meg a levegıt, s a rá kilıtt nyilakra ügyet sem vetve felemelkedett a

levegıbe. Néhány füstölgı vércsöpp hullott le a magasból, ahogy nyugat felé indult, nagy kanyart írt le az erdı fölött, majd vissza sem nézve északnak vette az irányt.

A sárkány nyomában véres csonkok, jajgató emberek vagy széttépett testek maradtak. Két nemes, kiket a rossz nyelvek csak „kisurak”-nak hívtak (egyikük nemrég kapta meg a címet, s családja még nem rendelkezett hagyományokkal), feküdt lihegve a nyögdécselı király hegyében.

– Kapcsold ki a védelmet! – nyögte Dombostél Edryn. – Mielıtt a gaznethek is felbukkannának.

– Hát el… elment? – zihálta a másik nemes, aki alig merte kinyitni a szemét. Dombostél bólintott, mert a lihegéstıl nem jutott szóhoz, és óvatosan legurult Cormyr királyáról.

Obarskyr Azun csukott szemmel feküdt, arcát eltorzította a fájdalom, teste görcsösen rángott. A sárkány fekete vére nyomán füstcsíkok szálltak föl a mellkasából, egyik csípıjén porrá zúzódott a páncél, s egész combja vöröslött a vérétıl. Vértje összekormozódott a sárkány tüzes leheletétıl.

Mindenhonnan emberek siettek feléjük. – Gyógyításra van szüksége – nyögte lord Tolon, mikor végre talpra

kecmergett –, de vigyük be a sátorba, mielıtt félszáz íjász terjeszteni kezdi, hogy holtan látták. Fogd meg az egyik karját… a hóna alatt…

– Mi a poklot csináltok? – dörrent rájuk Ilnbright csatamester, mikor a két lord eltántorgott mellette, Azunnal a vállán.

– A sátorba visszük! – morogta Dombostél. – Szerezz neki papot… most azonnal!

– Nem tehetitek… – Dehogynem! – vágott a szavába lord Tolon, még harsányabban, mint

a csatamester az imént. – Tőnj el az utunkból, vagy megöllek! Fenyegetıen föltartotta öklét, melyen megvillant a győrője. Mivel

Ilnbrightnak fogalma sem volt róla, mire képes az ékszer, hátrahıkölt, és dühtıl fortyogva papért kiáltott.

– Hozzátok ide a gyógyítókat! – bömbölte. – Minden szent embert a csatamezırıl, bármilyen rendő és rangú legyen is! Mozgás!

Tolon ujján ismét megvillant a győrő, s a csatamester meglepetten pislantott. Az ékszer mágiája százszorosára növelte a hangerejét, s rikoltását mérföldekre hallani lehetett. Mindenütt Bíbor Sárkányok mozgolódtak, s a könyöküknél, gallérjuknál fogva emelgették föl a köpönyeges embereket.

– Hozd a király kardját! – parancsolta lord Dombostél a döbbent

tisztnek. – Jobb egy harcosnak, ha maga mellett tudhatja a pengéjét. Ilnbright csatamester még mindig pislogva lehajolt, és magához vette a

király hatalmas csatafegyverét.

* * * * *

Valamivel késıbb a két kimerült lord keresztülbukdácsolt az íjászok komor vonalán, akik zord tekintettel néztek utánuk. Lesétáltak a hegyoldalon. A sárkány nem tért vissza, de ha megteszi, Cormyr hadserege felkészülten várja. Minden íjász elıtt nyilak erdeje várakozott, s szorosan körbevették a magaslatot, melyen a király sátra állt.

– Ott! – mutatott Dombostél a kis üregre, ahol a király megpihent. Alusair kormos sisakja még mindig ott hevert. Tolon lehajolt, fölvette,

s aztán leültek egymásnak háttal, hogy biztosan észrevegyék a közeledıt. Egyszerre nyúltak a gallérjuk alá, s egy-egy medál került elı.

A medálok hátán titkos kapocs rejtızött, hasonlóan a harci mágus viharkabátok kapcsához. Mögötte apró szimbólum volt látható, méghozzá Filfaril rúnája, a Sárkánykirálynıé, akit Tolon és Dombostél hosszú ideje szolgált már. Laspera bővölt rájuk távbeszélı mágiát, amelyrıl – legjobb tudomásuk szerint – még Vangerdahast sem tudott.

– Királynım! – motyogta Dombostél, s elképzelte úrnıjének hővös szépségét –, nem is tudom, hogyan fogalmazzak. A sárkány elmenekült, az orkok elestek, s még mindig tartjuk a földet a goblinok ellen. Persze most is szervezkednek, mialatt mi beszélünk. Ám ami még ennél is rosszabb, a sárkány megtámadta Alusairt, s a hercegnı elveszett, minden lovagjával együtt. Odaadtuk a királynak az összes gyógyító mágiát a birtokunkból, gazneth ide vagy oda, mert a gyógyítók többsége meghalt a mai küzdelemben, de mintha egyetlen varázsital sem használt volna. Nem tudom, mennyi ideje van még hátra. A sátrában fekszik, a Calantar hídjától északra fekvı elsı hegy tetején. Hívunk papokat, de ha esetleg elküldenéd a leghatalmasabb gyógyítókat…

Mindketten fölszisszentek, mikor Filfaril szilárd hangja megszólalt a fejükben:

Jól dolgoztatok, semmi kétség. Köszönöm a híreket, bár sötét hírek ezek. İrizzétek uramat mindketten, és vigyázzatok magatokra is. Cormyrnak nemsokára szüksége lesz rátok.

– Értettük, és engedelmeskedünk – válaszolta kórusban a két lord, ám ettıl még jól hallották a zokogást, mielıtt a mágikus összeköttetés véget ért volna.

Dombostél Edryn ránézett barátjára. – Nos, legjobb lesz, ha… Soha nem jutott el a mondat végére. Fekete árnyék csapott le rájuk az

égbıl, gonosz karmai összezárultak, s mindkét úr feje a porban kötött ki. Hideg nevetés visszhangzott a gazneth nyomában, ahogy ismét

felröppent az égre, kezében a véres medálokkal, s Dombostél és Tolon urak törzse nagyot puffant a földön. Nyilak szálltak az égbe a kacagó vészrém láttán, ám szokás szerint túl kevesen és túl késın érkeztek.

35 Lehet, hogy a fürgén nyíló ajtó tette, vagy Alaphondar furcsán

nehézkes léptei, de Tanalasta rögtön tudta, hogy valami borzalmas dolog történt. Ellépett a hatalmas térképasztal mellıl, és csendre intette a többieket.

– Mi a baj? Alaphondar beljebb óvakodott, körülnézett a fáradt arcokon, szája

szóra nyílt, de egy hang sem jött ki a torkán. Szeme vöröslött, s üveges tekintettel pillantott a hercegnıre. Tanalasta ledobta a mutatópálcát az asztalra, nem érdekelte, hogy a mozdulatra szétszóródtak a fölállított csapatok, melyeket egy óráig rakosgattak; odaszaladt a bölcshöz.

– Alaphondar, mi történt? Kissé megrázta ıt, s a férfi végül felébredt kábulatából. – A királynı… – Ismét körülnézett a teremben, ezúttal már látta is az

arcokat. Aztán visszafordult Tanalastához. – A királynı üzenetet kapott. A sárkány elpusztította Alusair hercegnı hadseregét.

Tanalasta nem akart mindjárt a legrosszabbra gondolni. Fájt persze, hogy elveszett a hadsereg, de Alusair folyton ilyen kalamajkába keveredett, s eddig még mindig visszatért.

– És a hercegnı? Alaphondar félrenézett. – Sisakját és pajzsát egy égı csontkupac mellett találták meg. Tanalasta szíve kihagyott egy ütemet. – És a vértjének maradékát? Alaphondar megrázta a fejét. – Elég nagy volt a zőrzavar. – Akkor reméljük a legjobbakat! – Tanalasta visszafordult a haditanács

tagjaihoz, bátor arcot erıltetett magára, s közben erısen kapaszkodott az asztal szélébe, hogy ne kelljen remegı térdére nehezednie. – És imádkozunk a halottakért és a sebesültekért. Alusairnak megvannak a maga túlélési módszerei.

– Fenség, nagyon sajnálom, de van még más is. Tanalasta visszafordult, s úgy tett, mintha nem tudná, hogy a teremben

minden szem rá szegezıdik. Valószínőleg nem járt sikerrel, mert Owden

azonnal mellette termett, és megtámasztotta a könyökét. – Igen? – Mivel nem akarta, hogy a tisztek gyengének lássák, egy

intéssel elküldte a papot, és ismét Alaphondarra nézett. – Folytasd! Ezúttal a bölcs nem tudta visszatartani a könnyeit. – Atyád hadseregét ostromolják, és a király elesett. – Elesett? – Tanalasta lába nem bírta a terhet. Elfeledkezett mindenrıl

és mindenkirıl, s a falnak tántorodott. Még épp idejében zuhant bele a legközelebbi székbe. – Meghalt?

– Még nem – mondta Alaphondar. – Azt mondják, alaposan megégett, és a sárkány majdnem kettéharapta.

– De gyógyítók vannak mellette? – faggatózott Tanalasta. – Attól félek, azok meghaltak a csatában. Tolon és Dombostél urak épp

biztonságba akarták helyezni a királyt, amikor Filfarilt is tájékoztatták. Azt ígérték, újra jelentkeznek, ha elmúlt a veszély.

– Akkor a csata még tart? – kérdezte Vándorkürt Korvar. A férfi közben kiheverte gyilkos vágyait.

Alaphondar bólintott. – A királynı egy csapat harci mágust szeretne odaküldeni – mondta. Korvar Tanalastához fordult. – Ha megengeded, fenség, az én osztagom mustrára vár éppen.

Azonnal indulhatnánk. Mivel még mindig nem tudott szólni a hírektıl, Tanalasta pusztán

bólintott, s az ajtó felé intett. – Biztos, hogy bölcs dolgot cselekszel, hercegnı? – kérdezte

Hosszúcsermely úr. – Ugyancsak megfogyatkoztunk már itt délen. – És még két egész gaznethet kell elintéznünk – tette hozzá epésen

Nyúlszarvú Hector. – Csak két gaznethet, de ha az a tízezer fıs hadsereg átjön

Sembiából… – szólt közbe Ezüstkard Melot. – Ne felejtsük el, hogy ık frissek, kipihentek…

Tanalasta alig-alig figyelt a vitára. Túlságosan megdöbbentették az események. Persze, hiszen ı sikeresen legyızött négy gaznethet, s azt hitte, közel járnak már a gyızelemhez. Most ismét minden bizonytalanná vált. A sárkány és az orkok uralják a földeket Dedluktól északra. Ha a királyi hadsereg elesik – és Tanalasta nem volt olyan ostoba, hogy azt higgye, az emberek sokáig tartják magukat Alusair és apja nélkül – akkor egész Cormyrnak befellegzett.

Még ez a felismerés is inkább elzsibbasztotta, nem esett pánikba. Egyszerően kábának, üresnek érezte magát; talán túl sok volt egyszerre,

hogy elveszíti húgát, apját és a királyságot. Hasonló érzés volt ez, mikor Rowen után vágyakozott – soha nem szőnı, fagyos, mély fájdalom, mely magával ragadta volna a kétségbeesés sötét kútjába. S tudta, hogy soha nem fog engedni ennek az érzésnek, egyetlen pillanatra sem. Túl sok minden múlik rajta, s ı pedig csak Cormyrra gondolhat. Gyermeke nemsokára megszületik, s ı azt szeretné, hogy a gyermek egy létezı birodalomban lássa meg a napvilágot.

Mikor ismét tudatában volt a környezetének, Tanalastát csüggedt arcú emberek győrője állta körül. Ezüstkard Melot és Hosszúcsermely úr összekapaszkodtak, halott sápadt arccal sugdolóztak valamit Sembiáról. Még Kevélyvár Ildamar és Emmarask Roland viaszfehér arcáról is lerítt a félelem. Hát persze, most mindannyian azt hiszik, hogy máris elvesztették a háborút, és valóban így is lesz, ha Tanalasta nem önt beléjük bátorságot.

Elıször arra gondolt, felkerekedik északra, hogy átvegye a parancsnokságot a sereg fölött, „míg apja meg nem gyógyul”, de ezt a gondolatot szerencsére azonnal elvetette. Még ha olyan ügyes stratéga volna, mint Alusair (és nem volt az), és ha a jelenléte olyan tőzzel hatna az emberekre, mint Azun királyé (és tudta, hogy nem hat), akkor is nevetségesen festene egy mozdulni is alig bíró terhes nı, amint arra buzdítja az embereket, hogy vegyék fel a harcot Nalavarával és az orkokkal.

Tudta viszont, hogy ki az, aki megtehetné. Megragadta székének karfáját. – Lord Hosszúcsermely, lord Ezüstkard! – kiáltotta. – Remélem, nem

azt tervezitek, hogy szövetkeztek Sembiával? – Mikor a két férfi szótlanul megrázta a fejét, kiegyenesedett. – Az jó. Vangerdahast nem helyeselné.

– Vangerdahast? – bökte ki Emmarask Roland. – Szóval tudod, hol van?

– Sıt, még annál is többet tudok. Azt hiszem, Owden mester kitalált egy módszert, amellyel talán kiszabadíthatjuk. – Tanalasta a paphoz fordult. – Ugye, Owden?

A pap elmosolyodott és biccentett; mindezzel azt jelezte, hogy egyáltalán nem tetszik neki a helyzet.

– Ha ma éjszaka befejezhetem a kutatásokat, hajnalra már elkészülünk – mondta.

– Azt hittem, hamarabb. – Tanalasta levette a nyakából Rowen szent jelképét, és odaadta neki. – Most lenne a legalkalmasabb pillanat.

Owden túlságosan udvarias volt ahhoz, hogy nyíltan kimutassa bosszúságát. Valójában úgy akart kaput nyitni Vangerdahast börtönébe, hogy önmaga próbálta megkeresni az utat, nehogy a hercegnıt kelljen kitennie ilyen veszélyes és bizonytalan vállalkozásnak. Mikor kiderült, hogy ı nem rendelkezik elég erıs érzelmi kötıdéssel ahhoz, hogy megtalálja Vangerdahastot a jelképen keresztül, Tanalasta azt kérte, hadd vegyen részt a kutatásban. Eddig a pap sikeresen visszatartotta ıt, hiszen szinte ugyanakkora az esély rá, hogy Tanalasta kerül át Vangerdahast síkjára, mint fordítva, s a hercegnı megértette az aggályait.

Mikor Owden nem látott azonnal neki a mőveletnek, Tanalasta az ajtónállóhoz fordult.

– Küldesd ide Acélkéz csatalordot! – Arra nem lesz szükség – mondta Owden. Egy intéssel

visszaparancsolta Tanalastát a székbe. – A hercegnınek igaza van. Eljött az idı, hogy kinyissuk az ajtót, és megnézzük, mi lép ki rajta.

Azzal lengetni kezdte a medált Tanalasta orra elıtt. – Képzeld el Vangerdahast arcát! Tanalasta követte szemével az ezüst jelképet, és elképzelte

Vangerdahastot, amilyennek legutóbb látta, azzal a furcsán fiatalos külsıvel, bozontos fekete szakállal, kócos haján vaskoronával. A kép eggyé olvadt a medállal, és lengeni kezdett, aztán a térképasztal és az emberek eltőntek a látóterébıl, egyedül a királyi fımágus arcát látta maga elıtt.

Ismét úgy érezte, hogy egy sötét alagúton zuhan keresztül, valami hatalmas feketeségbe. Tinta fekete köd ülte meg az amulettet. Vangerdahast arca eltőnt, s az az ösztövér képmás jelent meg elıtte, amit elıször pillantott meg, mikor a férjével akart kontaktust teremteni. Az idegen félelmetesen összevonta vaskos szemöldökét, szeme gyöngyházfénnyel csillogott, határozott állát felszegte. Ezúttal Tanalasta nem kiáltott fel, s a gyöngyszemek néhány pillanatig örömtelien, ám egyben szomorúan rámeredtek. Vágyódás fogta el a lányt, mely ezerszer erısebb volt, mint amit eddig Rowenre gondolva érzett.

A levegıt homályossá tette a zuhogó esı, s az idegen eltőnt. Egy pillanattal késıbb Vangerdahast jelent meg, szokása szerint ideges és türelmetlen arccal.

Már épp ideje volt! – Megtaláltam! – mondta Tanalasta Owdennek. Vangerdahasthoz

fordult. – Nálad van a jogar, Vén Szaglász? Vangerdahast zavartan ráncolta a homlokát, ám aztán bólintott, és

felmutatta az ametiszttel kirakott nyelet. Nálam. – Remek – mondta Tanalasta. – Owden, kész vagyok! Az aratásmester kántálni kezdte a misztikus versikét. Tanalasta és

Vangerdahast között mintha egyre fogyatkozott volna a távolság. A mágus szeme tágra nyílt. Rémült sikollyal kapálózni kezdett; mögötte a lány egy vastrónt látott, meg sok kis zöld goblint, kiadós vihart és egy alakot, amint hátrahıköl az Owden nyitotta kapuból.

Aztán Vangerdahast ott volt a nyakában, s úgy ölelte ıt, mintha az anyja volna, egyszerre nevetett, sírt és kiáltozott boldogságában, s olyan büdös volt, mintha hónapok óta nem fürdött volna.

Megcsókolta a lányt a szája közepén, aztán lemászott róla, és megcsókolta gömbölyő hasát is, aztán letette maga mellé a királyok arany jogarát, és megint szájon csókolta ıt.

Tanalasta eltolta magától. – Vangerdahast! A varázsló huncutul rávigyorgott. – Ne mondd, hogy nem örülsz nekem! – De örülök. – Tanalasta letörölte arcáról az esıcseppeket, melyek a

mágus szakálláról kenıdtek rá, bár a mozdulat valójában arra szolgált, hogy a mandzsettája parfümjével felfrissítse magát. – Ám sok dolgu…

Szavait a vészharang kondulása szakította félbe, s a terem felbolydult, lázas csizmasurrogás, kiáltozás kezdıdött. Vangerdahast lassan megfordult a tengelye körül. Döbbenten figyelte, ahogy a nemesek csatlakoztak társaikhoz.

– Csak nem a csatába szaladnak? – Akár így is mondhatjuk, öreg barátom – mondta Owden.

Megveregette Vangerdahast vállát. – Vagy fogalmazd úgy: attól jobban félnek, amit Tanalasta tenne velük, ha nem engedelmeskednének neki.

– Tényleg? – vonta föl a szemöldökét Vangerdahast. – Igazán érdekelne, ezt hogyan érted el.

– És én is szeretnék kérdezni tıled egy-két dolgot – felelte Tanalasta. – De most nem érünk rá. Gazneth érkezik.

Vangerdahast ijedten körülnézett a teremben, hogy biztos legyen a dolgában.

– Idejön? A királyi palotába? – Úgy fest. – Tanalasta kikászálódott a székébıl, és az ajtó felé indult.

– Imádkozzunk, hogy ne Boldovar király legyen az.

36 – Mindössze ennyi maradt belılünk? – nyekkent Berkenyeháncs

Kortyl, mikor körülnézett a fák között rejtezı, komor arcú embereken. – Talán ha kétszázan lehetünk!

A gyülekezet közepén hatalmas, göcsörtös gyökerő tuskó emelkedett, mely még holtában is magasabb volt a legmagasabb katonánál. Ennek tetején állt az Acélhercegnı, kezét koromfekete csípıjén nyugtatta; valaha csodaszép, hosszú haja most megperzselt szénaboglyára emlékeztetett.

– A jelek szerint igen, Kortyl – felelte, szinte boldogan. – Így több goblin jut mindenkire.

Nyugtalan csend követte a szavait. A csipogó lapátfülőek ellen küzdeni nem túl hısies, de a világért sem egyszerő dolog – végeláthatatlan rajokban jönnek ellenük, s hullámuknak egyetlen fáradt penge sem állhat ellent sokáig… már így is kevés túlélı maradt itt, az erdıben.

Másrészt viszont a goblinok messze nem annyira halálos ellenfelek, mint az Ördögsárkány. Néhány cormyri idırıl idıre felpillantott az ágak között átsejlı égboltra, hátha megpillantja a hatalmas vörös sárkányt, amely épp utat tör magának az ágak között, ahogy korábban is tette.

Akkor a féreg olyan hévvel támadta meg a nemeseket, hogy sokuk hamuvá égett, mielıtt felismerhette volna végzetét, és felsikolthatott volna. A fák óriási fáklyaként lángoltak körülöttük, legtöbbjük el is dılt, s maga alá temetett néhány szerencsétlent, a többieket meg szikrákkal szórta be. Ám az erdı jelentette számukra a biztonságos leplet is, mert a füst elrejtette ıket, s szét tudtak szóródni és elrejtızni.

Végül a komor arcú Acélhercegnı egyenként győjtötte össze katonáit; a lányra annyi fekete kátrány tapadt, hogy néhányan elıször fekete bırő szörnyetegnek nézték. Csak a szeme fehérje és fogsora világított, meg persze kivont kardja, s pontosan úgy festett, mintha valami rémtörténetbıl lépett volna elı, amellyel gyerekeket szoktak ijesztgetni. Sisakját ismét elveszítette a támadáskor, és a pajzsa is eltőnt – közvetlenül azután szabadult meg tıle, hogy a sárkány elsı támadása ellen mögéje bújt, s így a nagyja tőztıl megmenekült, pedig az egyenesen ıt vette célba…

Arca elfintorodott, mikor erre gondolt, immáron tizedszerre. A sárkány mintha valóban ıt kereste volna…

Elég az elmélkedésbıl! – Ez Cormyr történelmének legkeményebb próbatétele – jelentette ki

váratlanul, s körülnézett, minden ember arcán elidızött egy csöppet –, és a szeretteitek élete, legyenek akár Suzailban, akár a birodalom bármely birtokán, most a kardotoktól függ. Mi vagyunk a birodalom legjobbjai… s eljött az idı, hogy ezt be is bizonyítsuk. Én most visszamegyek, megkeresem a sárkányt és levágom. Ha elbukom, legalább azzal a tudattal bukom el, hogy minden tılem telhetıt megtettem Cormyrért, nem bújtam biztos falak mögé, hogy egy tır a bordáim közé fúródjon az éjszakában. Bármi történjék is, Cormyrt védelmeztem.

Körülnézett. Pengeéles csend támadt; az emberek figyelmesen hallgatták, csillogó szemük rajta csüngött. Várták a reménysugarat.

Az Acélhercegnı lassan lekapcsolta mellvértjét, és kinyitotta. Ingére alig lehetett ráismerni, izzadságcsíkok, vérfoltok váltakoztak rajta, némelyik még egész friss, mások régebbi sebek maradványai. Az emberek sutyorogni kezdtek, találgatták, mily súlyos sebek rejtızhetnek alatta, ám Alusair nem törıdött velük, öklével megveregette a mellét.

– Ameddig ez dobog – jelentette ki –, addig üldözni fogom a sárkányt. Ez a kötelességem.

Lassan megfordult, kivont kardjával végigmutogatott az embereken. – Birodalmi nemesek lévén ti magatok szabjátok meg a

kötelességeiteket. A családjaitok mindig is a birodalom gerincét alkották – merthogy anyáitok, apáitok és nagyapáitok tisztában voltak a kötelességükkel. Ti is tisztában vagytok vele. Mikor elhagyom e helyet, nem fordulok majd vissza, hogy megnézzem, ki oson el gyáván a fák között, és ki tart velem. Nem is lesz rá szükség, hiszen ismerlek benneteket. Ti vagytok a legjobbak, ti jelentitek Cormyr reménysugarát.

Elmosolyodott, a hóna alá kapta a kardját, és felkapcsolta a vértjét. – Csupán némi feladatunk akadt, ennyi az egész. Biztosítanunk kell

Cormyr jövıjét. Komor nevetés hangzott a fák között. Az Acélhercegnı felnézett a szíjakról, megszokott csúfondáros,

féloldalas mosolyával, melyet az emberek oly jól ismertek. – Velem vagytok hát, cormyriak? – Igen! – ordította Berkenyeháncs Kortyl. – Igen! – Igen! – csatlakoztak hárman is, felemelt karddal. – Az

Acélhercegnıért!

– Alusairért és Cormyrért! Alusair leugrott a tuskóról, és felemelte saját pengéjét. – Akkor kövessetek… ám a csatakiáltásokat tartogassátok addig, míg

fegyveretek mélyen belevág a sárkányba. Semmi lárma! Megfordult, s futva megindult elıre – majd arca eltorzult, s csaknem

összeesett, mikor egyik lába kifordult alóla. Segítı kezek állították talpra ismét, s ı hálásan rájuk támaszkodott, majd erısen a földhöz csapdosta sérült talpát, és sántikálva tovább vonult. Emberei követték.

Nem tartott sokáig, míg ritkulni kezdtek a fák. Alusair megfordult, feltartotta a kezét, s megvárta, míg lihegı katonái köré győlnek.

– A hegyekben hemzsegnek a goblinok és felderítıik, s a sárkány is errefelé szállt le. Nem kerülhetjük el, hogy meglássanak, mert a mágia csak az ı malmukra hajtaná a vizet. Attól félek, eljött az idı, hogy ostoba fajankók módjára kirontsunk közéjük, s meglássuk, ki gyız le kit. Lássuk, magunkhoz csalogathatjuk-e a sárkányt!

Megfordult, kardja megvillant, aztán beszaladt két fa közé, és eltőnt a szemük elıl.

Egy röpke pillanat múlva Cormyr nemes ifjai – a halál biztos tudatában – utána rohantak.

A fák mögött gondozott földek következtek. Fıként legelık, fa- vagy kıkerítések és goblinok. A szörnyecskék táborai sőrőn pettyezték a vidéket, s olyan biztosan meglátják a nemesek csapatát, mint…

Hacsak… Jobboldalt furcsa ködszerő fal terült el. A köd természetellenes módon egy helyben ült, mintha az alatta csordogáló csermely valami hıforrásból fakadna.

Alusair gyanakodva bámulta. Pontosan tudta, hogy a ködnek nem kellene ott lennie, ám aztán vállat vont, és kardjával arrafelé mutatott. Emberei követték a gomolygó köd sőrőjébe, közben ide-oda tekingettek, hátha a felhı sárkányt vagy más halálos fenevadat rejt.

Semmiféle veszélyes lénnyel nem találkoztak, csak mentek elıre a ködben, míg Kortyl egyszer csak megkérdezte:

– Mit gondolsz, meddig tart ez még, hercegnı? Alusair odafordult hozzá, arcán már ott ült a „halvány fogalmam

sincs”-kifejezés… aztán a világ egyszer csak megváltozott. Bugyborékoló kékség vette körül ıket, s a talaj eltőnt a lábuk alól.

Csak zuhantak, zuhantak, vagy talán Faerőn távolodott el tılük… hirtelen kopár sziklát éreztek a lábuk alatt, de senki sem ütötte meg magát, s a kékség elhalványult. Sötét homály borult rájuk.

– Fáklyát! – parancsolta Alusair, és lerúgta a csizmáját, hogy kirázza

belıle az apró, fénylı kavicsot. – Ezzel gyújtsátok meg! A katonák feszülten várakoztak a sötétben, kivont karddal füleltek, míg

az összes fáklya meg nem gyulladt. Semmi sem közeledett. A táncoló lángocskák hatalmas, nyirkos csarnokot világítottak meg… igazán hatalmas csarnok volt, melynek minden falán sötét járatok nyíltak.

Berkenyeháncs Kortyl döbbent rémülettel nézett körül. – A Mélysötét homályos kútjaiban táncoló démonok üdvére! –

káromkodott. – Hol vagyunk? Parancsnoka mögéje lépett, és megnyugtatóan a vállára tette a kezét.

Égett hajszag vette körül a nemest, s hátulról puha, de izmos test nyomódott hozzá, mely furcsa érzéseket ébresztett a lovagban.

– Bárhol is vagyunk – szólalt meg nyugodtan Alusair –, tudjuk, mi a feladat. Levágjuk Cormyr ellenségeit, ahol csak érjük, míg holtan nem látjuk a sárkányt.

– És hol vannak a goblinok meg a sárkány? Obarskyr Alusair szája farkasvigyorra húzódott. – Hát azt honnan a Mélysötét homályos kútjaiban táncoló démonok

üdvére tudhatnám? – kérdezte mézesmázosan.

* * * * *

Azun felnyögött, teste görcsösen összerándult. Mintha le akart volna vetıdni az ágyról; a döbbent alacsonyabb rangú papok szorosan kapaszkodtak a király végtagjaiba, s rémült arccal néztek feletteseikre.

Vasborda atya, Tyr Hőséges Kalapácsa feltápászkodott az ágy mellıl, arcán komor, ám egyben zavart kifejezéssel.

– Az én gyógyításom sem mőködik. Mit szótok hozzá, szent urak? Nem hiszem el, hogy a királyt mindannyiunk istene megátkozta!

– Talán – szólt közbe Deneir tanmestere – a sárkány okozta sérülések nem hagyományos sebek. Más imákkal kellene próbálkoznunk.

– Már megtettük mindannyian! – reccsent rá magasztos Malar fıvadászmestere, s az ájult királyra mutatott. – Obarskyr Azun sokat kockáztatott, sok gyógyításban részesült az évek során. Talán az emberi test csak bizonyos mennyiségő gyógyítást képes elviselni, aztán a mágia csıdöt mond.

A malarita jó néhány metszı pillantást kapott cserébe. Ha az elmélet igaz volna, nem csupán Cormyr királya forog veszélyben… hanem többek közt a magas rangú papok egyike-másika is.

– Én hallottam már – mondta lassan Tymora fıpapja – olyan

emberekrıl, akik a halált kívánták, emberekrıl, akik legyilkolt feleségüket ölelték, s asszonyokról, kik férjük holtteste fölött sírtak… rajtuk még a legerısebb gyógyító mágia sem segített. Mintha az akaratuk ellenállt volna a jótékony varázslatoknak.

Néhány lépést tett a sátor széle felé. – A király boldogságának mécsese – közölte a legközelebbi

sátorpóznával –, amennyire én látom, akkor hunyt ki, mikor megtudta, hogy az Acélhercegnı meghalt.

– Bármi is legyen az oka – jegyezte meg Ilnbright csatamester a sátor bejáratából –, egyelıre nem tanácsos több gyógyítást alkalmazni. Gazneth érkezik.

A papok szúrós pillantást vetettek rá (csaknem rádörrentek az egyszerő katonára, hiába volt az nemes úr, és hiába közölt fontos híreket), ám torkukon akadt a szó, mikor meghallották a kintrıl beszőrıdı hangokat.

Épp a sátor elıtt rekedtes kiáltás harsant, gyors léptek zaja, majd kard csattant acélon, s végül testek puffantak a földön. Utána félelmetes, szörcsögı hang következett. Mintha valakinek a húsát tépték volna szét; tompa, hitetlenkedı rikoltás hallatszott.

Az ismeretlen odakint darabokra szaggatott egy embert, a sátor falán vércsík jelent meg, s az ellenség hangosan röhögött. Eszelıs kacaj volt ez, magas, éles hangú, mely lassan elhalt, amint a röhögı szörny felemelkedett a levegıbe, és elrepült.

A nevetés hangját egyéb zajok követték, mikor az egyik tapasztalt Bíbor Sárkány öklendezve arcra borult a földön.

Egy pillanattal késıbb a sátorban tartózkodó papok lelkesen követték a példáját.

37 Nehezére esett nyomon követni a gaznethet Alaphondar új

távcsövével. A fekete szárnyas idınként közvetlenül a feje fölött körözött, majd néhány másodpercre eltőnt a palotatetı mögött. Vangerdahast nyaka fájdalmasan görcsölt, a távcsövet szorító karja elgémberedett. Apró csillagok táncoltak a szeme elıtt, mert gyakran egyenesen a napba kellett néznie a lencsén át. Mégis jól mőködött az eszköz: jól látta rajta keresztül a fekete szárnyakat, a két vékony kart és a görbe lábakat. Gazneth az, nem vitás.

Leeresztette a távcsövet, és odafordult Alaphondarhoz. – Jobban mőködik, mint az elızı. Pont azt láttam vele, amit néztem. A bölcs arca felragyogott a bók hallatán. – Nem olyan tiszta, mint a varázsgömb, de manapság hasznosabb. – Azt is láttad, melyik gazneth? – kérdezte Tanalasta. Vangerdahast megrázta a fejét. – Annyira azért nem javult a minısége. – A papok felhagytak Azun gyógyításával – mondta Filfaril az erkély

ajtajából. Vangerdahast életében elıször most látta ıt fáradtnak. Szeme vöröslött, felduzzadt, sápadt arca kimerültséget, eszelıs aggodalmat sugárzott. – Azt mondják, nem mőködnek a varázslatok. És hogy a mágia csak odavonzza hozzájuk a sárkányt és a gaznetheket.

Vangerdahast odament az ajtóhoz, és karon fogta a királynıt. – Azonnal indulok – nyugtatta meg. Látta, hogy Tanalasta ideges pillantást vált Owdennel. – Jó ötlet – jelentette ki a hercegnı –, csak meg kellene beszélnünk,

hogyan. Amint kilépsz a palotából, az a gazneth úgy csap le a Királyok Jogarára, mint keselyő a holttestre. – A szalon felé intett, ahol tágra nyílt szemő palotaır vigyázott a szóban forgó tárgyra. – Még ha adnék is melléd egy-két századot, akkor sem biztos, hogy épségben odaérnél.

– Biztosabb módja is van az utazásnak – mondta Vangerdahast. – És gyorsabb is.

– Nem teleportálhatsz! – figyelmeztette Tanalasta. – Nalavara itt jár a közelben.

– Úgy kapja el a teleportálókat a levegıben, mint a héja a verebet –

magyarázta Owden. – A birodalom már így is túl sok embert vesztett általa.

– Legutóbb ma reggel, sajnos – kapcsolódott be Alaphondar. A bölcs a sarokban üldögélt, a mellvédhez támaszkodott, miközben a szeméhez emelte a lencsét. – Korvar és emberei azóta sem érkeztek meg a sereghez.

Vangerdahast látta, hogy a hercegnı arcán bőnbánó kifejezés suhan át. Még egyszer megszorította Filfaril karját, majd visszatért az erkélyre a hercegnı mellé.

– Ha mindennek vége, köszönetet kell mondanunk Korvarnak az áldozatáért – mondta. – Minden bizonnyal ı terelte el a sárkány figyelmét, s így Tolon és Dombostél urak biztonságba helyezhették a királyt.

Tanalasta elmosolyodott, megfogta a mágus kezét. – Mit tettél a királyi fıvarázslónkkal? Az a Vangi, akit én ismertem,

soha nem gondolt volna ilyesmire. – Elnézett Vangerdahast mellett, a távoli gazneth felé. – Alaphondar, látod már, ki az?

– Nem hiszem, hogy Boldovar volna – felelte a bölcs. – Túl vékony a test, s mintha hosszú haja lenne.

– Akkor Suzara lesz. – Tisztán kihallatszott a megkönnyebbülés Tanalasta hangjából. – Szerinted le tudjuk valahogy csalogatni?

– Nagyon óvatos – mondta a bölcs –, de nyilván farkaséhes is, különben nem körözne itt a palota körül.

– Akkor valami csábítót kell kínálnunk neki – mondta Tanalasta. Ellépett Vangerdahast mellett, kiszólt a szalonban lévı ıröknek. – Menesszetek hírnököt az istállóba! A királynı lovasai legyenek menetkészek, és nyergeljétek fel a királyi fıvarázsló gyáva lovát is az útra.

– Cadimust? – zihálta Vangerdahast. Ez volt az elsı jó hír, amit hallott. – Hát itt van? Hogyhogy?

– Hosszú történet – válaszolta Tanalasta. – De én a helyedben nem szakadnék el tıle. Különleges tehetsége van a túléléshez.

S miközben a hercegnı elmagyarázta tervét, és parancsokat osztogatott, Vangerdahast szinte dagadozott a büszkeségtıl. Tanalastából igazi vezér lett, hasonlóan apjához vagy húgához, bár keményebben fogta az embereket, mint Azun, és több érzéke volt az emberi gyöngeséghez, mint Alusairnak. Még Filfarilt is, akit pedig lesújtott lánya elvesztésének és a király sebesülésének híre, megnyugtatta Tanalasta jelenléte. A királyi hercegnıbıl jó királynı lesz valamikor – bár remélhetıleg nem túl hamar, és nemcsak Cormyr romjai fölött. Amikor a hercegnı kiadta a

parancsokat, Vangerdahast bölcsen bólintott. – Nagyszerő terv, hercegnım, de volna még egy javaslatom. – Javaslatod lehet, kedves Vangerdahast – adta vissza Tanalasta –, de

hadd emlékeztesselek rá, hogy immáron négyet elpusztítottam ezekbıl a lényekbıl.

– Hogy is felejthetném el, fenség! – mondta mosolyogva a mágus. Pontosan tájékoztatták az összes gazneth legyızésének körülményeirıl, még a győlölködı Lutaxéról is, aki folyamatosan káromkodott és fenyegetızött a ketrecében, mikor a hercegnı feloldozta árulásáért. Vangerdahast megérintette vaskoronáját, melyet még Owden imái sem voltak képesek meglazítani. – Csak annyit kérek, hogy jómagam foglalkozhassak a vassal. Vasat aztán tudok csinálni bıven, és ha Suzarát a palota szépségével akarod lenyőgözni, jobb, ha nem verjük szét egészen.

Tanalasta bólintott, aztán utasította a sárkánykatonákat, hogy maradjanak az ajtó mögött, arra az esetre, ha valami balul ütne ki, aztán megkérte Alaphondart, hogy vezesse anyját valami biztonságos helyre. Vangerdahastot meglepte, hogy Filfaril nem is ellenkezik. Sokat változtak a dolgok az elmúlt nyolc hónapban – nagyon, nagyon sokat.

Miután a királynı kiment, a hercegnı egy sarokba kalauzolta Vangerdahastot, ahol a szobában gyülekezı katonák nem hallhatták ıket.

– Amíg várakozunk, hadd kérdezzek tıled valamit. Vangerdahast szíve lüktetni kezdett. Pontosan tudta, mit akar kérdezni

a hercegnı, s mivel megígérte Rowennek, hogy megtartja a titkát, nem válaszolhat ıszintén. Nem esett persze nehezére „megszépíteni” a valóságot, de ez a lány már nem az a Tanalasta volt, akit itt hagyott. Nehéz lesz félrevezetnie. Összekulcsolta a kezét a háta mögött.

– Hogyne, fenség – jelentette ki –, kérdezz csak! Tanalasta habozott. – Mikor beszéltem veled – kezdte végül –, valójában Rowent kerestem. – Én is így tudom. A hercegnı a nyakában lógó ezüstmedált babrálta. – Rowen szent jelképét használtuk fókusznak. Vangerdahast felvonta a szemöldökét. – Milyen furcsa! És mégis velem teremtettél kapcsolatot? – Furcsa, ugye? És mindkét alkalommal, mielıtt megláttalak, egy

homályos arcot pillantottam meg elıször, amely nagyon hasonlított Rowenre, csak fehér szeme volt.

A mágus elgondolkodva ráncolta a homlokát.

– És mit szólt Owden ehhez az archoz? – Hogy fogalma sincs, mi lehet – felelte Tanalasta. – És azt sem értette,

miért vezetett Rowen szent jelképe hozzád. – És pont engem kérdezel? – csóválta nagy bölcsen a fejét a mágus. –

A lelkek sorsa Owden szakterülete, nem az enyém. A hercegnı felsóhajtott. – Azt én is tudom. Csak annyit akartam kideríteni, egyedül voltál-e a

barlangban. – Aligha, fenség – mutatott Vangerdahast a vaskoronára. – Rengeteg

grodd társaságában idıztem. Királyukká tettek, ha még emlékszel a történetemre.

– Nem goblinokra céloztam. – Akkor nem tudom, mirıl beszélsz – vonta meg a vállát a varázsló. –

Biztosíthatlak, hogy én voltam ott az egyetlen ember. A… hm, az alattvalóim feltehetıleg tudomásomra hozták volna, ha mással is találkoznak.

– És ha Rowen nem úgy festett, mint egy ember? – Tanalasta a sarokba bámult, majd elszorult torokkal folytatta. – Mielıtt Xanthont elpusztítottam volna, valami nagyon gonosz dolgot mondott.

– Ez aligha meglepı. Remélem, megbőnhıdött a szavaiért. – Ezer és ezer bőnhıdés sem lett volna elég neki – sóhajtott a lány. –

Azt állította, hogy Rowen elárulta Cormyrt. – Rowen? – Vangerdahast meglepetést színlelt. Tanalasta felemelte a kezét. – Azt mondta, Rowen közéjük tartozik. – Micsoda? İ is gazneth? – Vangerdahast tettetett szánakozással

megrázta a fejét. – Hercegnı, megdöbbentesz. Azt hittem, tudod, hogy a gonosz a kételyekbıl táplálkozik.

– Tudom – mondta a lány. – De aztán ott van az az arc is. Annyira hasonlított Row…

– Talán azért, mert ıt szeretted volna látni – szakította félbe Vangerdahast. Megragadta a hercegnı vállát, és szembe fordította magával. – Rowen soha nem árulná el Cormyrt vagy téged. Ezt pontosan tudom, még akkor is, ha te kételkedsz benne.

Tanalasta arca ellágyult. – Köszönöm, Vangerdahast – törölte le könnyeit az arcáról. – Igazad

van. Én is tudom. – Akkor jó – sóhajtott fel a mágus. Nem könnyebbült meg egészen. A

hercegnı kissé túl hamar feladta, talán azért, mert nem akarta megtudni

az igazságot. Megfogta a kezét, és a szoba közepe felé húzta. – Foglalkozzunk a gaznethünkkel.

Tanalasta belekarolt. – Az istenekre, Vangerdahast, miért nem kérdezed meg, ki a

gyermekem apja? – Nem kérdeztem még? Tanalasta megrázta a fejét. – Mintha nem is érdekelne. A mágus zord arcot vágott. – Rögtön feltételeztem, hogy Rowen az. Túl szép lenne, ha valami

megfelelı férfihoz mentél volna feleségül. – Az igaz. És honnan tudod, hogy házas vagyok? Vangerdahast némán elkáromkodta magát. A kislány ravaszabb, mint

kellene. – Remélem, hogy az vagy – jelentette ki dölyfösen. – Már csak az

hiányzik, hogy örökösödési háború robbanjon ki Cormyrban. Megállt a helyiség közepén, kivette a Királyok Jogarát az ideges

katona kezébıl, majd az erkélyre vezényelte az ırt. – Fiatalember, néhány pillanat múlva tüzes csillagként süvítek majd át

az ablakon. Ti hárman csukjátok be és reteszeljétek el mögöttem az ajtókat… de gyorsan ám, mert ezen múlik az életünk!

Tanalasta aggodalmas pillantást vetett rá. – Vangerdahast, ha ez a terv ilyen kockázatos… – Kockázatos? Nincs benne semmi kockázat, ha a fiú megteszi, amire

kérjük. – Vangerdahast elhessentette az ırt, és az erkély felé indult. – A királyi fıvarázsló visszatért – jelentette ki.

Tanalasta követte az erkély bejáratához. Ott a mágus egy csipet porított vasat húzott elı a szütyıjébıl, beledörzsölte az ajtóba, s közben elmormolta a varázslat szavait, melyet azóta fejlesztett ki, mióta zavaró koronáját viselte. Koponyáján éles fájdalom cikázott át, mint mindig, amikor vasat gyártott, de most már felkészülten várta a fájdalmat, s elviselte. Szürkésfekete sötétség borította el az ajtót, aztán reccsenések, pattogások következtek, ahogy a fa és üveg lassan kemény vassá alakult.

A gaznethjelzı harang megkondult, mély csengés-bongás töltötte be az udvart.

– A mágiád felkeltette látogatód érdeklıdését – jegyezte meg Tanalasta.

– Nem lehet, hogy mégis Boldovart látjuk vendégül? – Akkor másik harang szólna – magyarázta Tanalasta.

– Nos, akkor intézzük el Suzarát, tegyük a dolgunkat. Vangerdahast kilépett az erkélyre, s látta, hogy a gazneth immáron

vagy száz yardnyira jár a palotától. Elég közel repült ahhoz, hogy lássa, mi történik, de biztos távolságban maradt a vashegyő nyilaktól. A férfi látta, amint a gazneth vöröslı szeme győlölködve rávillan, s életében elıször elbizonytalanodott. Hátha nem is lesz olyan könnyő legyızni ıt, mint remélte. Innen lentrıl úgy tőnt, a gazneth azonnal a nyakában lesz, amint felszáll a levegıbe.

– Valami baj van? – kérdezte Tanalasta. Vangerdahast visszanézett rá. Nem csupán a hercegnı bámulta

figyelmesen, hanem Owden és az ırök is. Ha most megváltoztatja a tervet, az önbizalmuk nagyjából Korvar és társai szintjére süllyed.

– Csak eltervezem az utamat – tessékelte vissza Tanalastát a szobába. – Menj, rejtızz el!

– Légy óvatos, Vén Szaglász! – Gyors leszek – javította ki Vangerdahast, és elıhúzott egy varjútollat

a szütyıjébıl. – Arra nagyobb szükségem van. Amint felidézte a repülés varázslatot, a gazneth egyre közelebb került

hozzá. Vangerdahast végigsimított karján a tollal, gyorsan befejezte az igét, majd két kézre fogta a Királyok Jogarát, és felugrott a levegıbe. Miközben elsuhant az Azun-tó felett, máris érezte, hogy a korona kiszívja varázslatából a mágiát, egyre lassult, nehezebben kormányozta magát. Lehet, hogy szólnia kellett volna a hercegnınek, hogy némi hátránnyal indul a többi mágussal szemben, de az is lehet, hogy nem. Különben Tanalasta ki akarta volna hagyni a tervbıl.

A gazneth ırülten felrikoltott, s Vangerdahast tudta, hogy Suzara követi. Nyílegyenesen Ethar Csarnoka felé tartott, s élesen bevette a kanyart. Tompa puffanás hallatszott, ahogy üldözıje nekivágódott a falnak, és lepottyant a földre. A számszeríjak szaporán pengtek, Vangerdahast még a vashegyük villanását is látta.

S bár rengeteg vesszı célba talált, Suzara mégis szétnyitotta szárnyát, és a levegıbe emelkedett, dühödt rikoltással eredt Vangerdahast után. Sebei szárnyalás közben is gyógyultak, a nyilak kipottyantak testébıl, tompa csattanással értek földet a kockaköves udvarban, s mindössze néhány másik vette át a helyüket. Vangerdahast elsuhant Ethar Csarnokának teteje fölött, majd visszakanyarodott a Palotaterem felé.

A gazneth elıször tovább haladt ugyanabban az irányban, de aztán látta, hogy Vangerdahast megfordult, és leszegte egyik szárnyát. A mágus imádkozott, bárcsak maradna még ötven lépésnyi elınye, mielıtt bezuhan

az erkély ablakán. Nyílzápor hullott mögötte, fekete ködbe burkolta az egyre sebesebben közelítı gaznethet.

Végül Vangerdahast elérte a mellvédet. Rémült sikollyal suhant át fölötte – ezzel természetesen csak a gaznethet akarta megtéveszteni –, majd berobbant a nyitott ajtókon át a csarnokba. Fülsértı csattanást hallott a háta mögül.

A varázslatának egy pillanattal késıbb vége szakadt, s a mágus a földre bucskázott, keményen nekicsapódott a padlónak. Végül két sárkánykatona állította meg, nehogy leguruljon a meredek csigalépcsın.

– Varázsló uram, jól vagy? – Te mit gondolsz? – Vangerdahast megengedte, hogy talpra segítsék,

majd lerázta ıket, és visszasietett a szalonba. Mire odaért, az erkélyajtók már nyitva álltak, a gaznethet vaskardos

katonák csépelték, Tanalasta pedig mellette térdelt, s csillogó gyémánt nyakláncot húzott összetört koponyájára.

– Obarskyr Suzara, Ondethnek, az Alapítónak a felesége, s elsı királyunk, Ferlthan édesanyja, én, mint igaz Obarskyr és a Sárkánytrón örököse ezennel megadom neked azt, amire a legjobban vágysz, amiért elhagytad férjedet és fiadat… a Suzaili Palota gazdagságát és pompáját.

Vangerdahast épp idıben érkezett ahhoz, hogy lássa, amint a sötétség lefoszlik Suzara arcáról. Barna hajú, fáradt arcú asszony bukkant elı, aki nagyon hasonlított Tanalastához. A nı felnyögött, arcizmai görcsös rángásba fogtak, mint az a fejsérüléses áldozatoknál gyakran megfigyelhetı.

Tanalasta megérintette Suzara reszketı homlokát. – Mint egyenes ági leszármazottad és a korona örököse, megbocsátom,

hogy elárultad Cormyrt. Obarskyr Suzara, ezennel feloldozlak a korona ellen elkövetett bőneid alól.

Mikor elvette a kezét, Suzara teste még mindig rángott, habzott a szája. Tanalasta összeráncolta homlokát, Owdenre nézett, aki maga sem tudta mire vélni a helyzetet. Vangerdahast letérdelt Tanalasta mellé, és visszanyomta a kezét Suzara megfeketedett koponyájára.

– Cormyr és a tizenhárom évszázadon keresztül uralkodó királyi család nevében, s a birodalom hőséges és boldog embereinek nevében megköszönjük, amit értünk tettél – mondta a királyi fımágus. – Köszönet azokért az áldozatokért, amiket hoztál értünk. Megesküszünk, hogy tisztelni fogjuk az emlékedet, ahogy Ondethét is.

Tanalasta bólintott. – Úgy legyen – jelentette ki. – Én, Obarskyr Tanalasta, királyi

hercegnı, egyenes ági leszármazottad, erre megesküszöm. Suzara szeme felpattant, teste megdermedt. Végre-valahára békés

álomba zuhant.

38 Mélabús tömeg gyülekezett a király sátrának homályában, körülvette a

néma királyt. Az ágy lábánál két testır várakozott figyelı tekintettel, kezüket nem

vették le kardjuk markolatáról. Szemben velük fél tucat pap és egy harci mágus ácsorgott, arcukról

sugárzott a kétségbeesés és a növekvı félelem. Még a leghatalmasabb harci varázslataik is csıdöt mondtak, s nem mertek több mágiát alkalmazni. A gazneth továbbra is ott körözött a hegytetı fölött, mint valami bosszúszomjas héja, s idırıl idıre lecsapott, újabb Bíbor Sárkányt koncolt föl kényére-kedvére.

A sátorban ülı emberek minden kiáltásra, minden kardcsörgésre megfeszültek, felkapták a fejüket, s szemüket meresztve bámultak a sátor szövetére, mintha azt várnák, hogy kedvesen félrecsússzon, és megmutassa az odakint dúló csatát, ám a mihaszna ponyva csak nem mozdult.

Ilyenkor néhány pillanat múlva fájdalmas sikoly következett, néha csupán egy rémült kiáltás, néha hosszúra nyújtott vonyítás, mely véres halálhörgésbe fulladt – aztán fagyos kacagást hallottak, mikor a kísérteties gyilkos szárnyra kapott, és az égbe röppent.

A király mindig megrezzent a csata hallatán. Szeme tágra nyílt, arcát elcsúfította a harag, ujjával a takarót markolászta. Kétszer is föl akart kelni, de mind a kétszer visszatartotta a fájdalom, s dühtıl vöröslı arccal visszacsuklott a párnára. Azun király épp olyan tehetetlen volt, mint a sátrában álló emberek.

– Ez így nem mehet tovább! – motyogta a harci mágus a huszonhetedik halálsikoly után. – Elıbb-utóbb minket is beér a csata, s olyan felkészültek vagyunk, mint a ma született csecsemık!

Mintegy válaszként félresiklott a sátor bejáratát jelzı szınyeg, s két lándzsát tartó ır kísért be valakit. A kissé görnyedt, köpönyeges, vaskos alak vaskoronájától eltekintve a megszólalásig hasonlított Vangerdahastra, Cormyr királyi fımágusára.

Azun megpróbált felkönyökölni, de nem sikerült a mővelet. Összeszorított foggal felnyögött.

Az udvari fımágus aggodalmasan odalépett mellé. Az izzadt, fájdalmasan fintorgó arc feléje fordult, s egy pillanatig elidızött rajta. Szája görcsös vigyorra torzult.

– Vangi! Az illetı a homlokát ráncolta (soha nem kedvelte ezt a becenevet),

majd gyakorlottan meghajolt. – Uram! Még mindig azért élek, hogy szolgáljalak, s azért jöttem, mert

olyan híreket hozok, amelyeket hallanod kell. – Hát persze – lehelte Azun könnyeden, mintha éppen borozgatna

holmi mulatságban, s nem a halálos ágyán feküdne. – Nem is vártam mást. Honnan szerezted azt a koronát?

– Majd késıbb elmondom – mosolyodott el Vangerdahast. Ránézett az összegyőlt papokra, és az ajtó felé intett.

Mikor egyikük sem mozdult, megismételte a mozdulatot, ezúttal egy köhintés és dühös szemvillanás kíséretében. A harci mágus sebesen felpattant, s a királyi fıvarázsló elismerıen biccentett feléje – mire Abanther, Tempus Készséges Keze is talpra ugrott, mélyen meghajolt a király felé, majd elhagyta a sátrat.

Lassan a papság többi tagja is kifelé somfordált a sátorból, ki-ki meghajolt vagy nem, attól függıen, mennyire lelkesen akarta bizonyítani, mennyit ér; néhányuk viszont úgy érezte, nem kell megalázkodnia egy egyszerő varázsló akarata elıtt. Mikor a többiek eltőntek, a harci mágus szinte kiráncigálta Tymora papját, Manarech atyát a székébıl, mire a pap hangosan felsóhajtott. Inkább sziszegés volt.

– Tartsd ıket készenlétben a sátor elıtt! – parancsolta Vangerdahast, s meg sem várta, míg a mágus bólint; gyorsan az ágy fölé hajolt, és suttogni kezdett: – Az…

Csillogó penge állapodott meg közvetlenül az orra elıtt. Vangerdahast kiegyenesedett, és gyilkos pillantást vetett a testırre, de a penge nem mozdult.

– Elmehettek! – parancsolt rájuk, ám az ır feléje lépett… ahogy a társa is, az ágy másik oldalán, s fegyverüket fenyegetıen a királyi fımágusra emelték.

A Királyi Kardok csak a királynak engedelmeskednek. Semmiképp sem ugranak egy ismeretlen, koronás varázsló parancsára, hiába hasonlít a régi udvari fımágusra (akit amúgy sem szíveltek), arra az alakra tehát, aki a szóbeszéd szerint már évek óta feni a fogát a cormyri koronára.

A pengék nem remegtek meg. Vangerdahast tekintete sem. Azun megpróbálta elrejteni a mosolyát, de aztán feladta.

– Távozzatok, hőséges kardjaim – motyogta. – De maradjatok a közelben, ha szükségem lenne rátok.

A pengék eltőntek. Tulajdonosaik meghajoltak a király felé, és eldübörögtek Vangerdahast mellett – Kolmin a vállával meg is lökte egy kicsit, amelynek következtében a királyi fımágus jó néhány lépést ugrott hátra.

Cormyr uralkodója és régi tanítómestere végül magára maradt. Vangerdahast gyanakodva pillantott körbe a sátorban, mintha arra

számítana, hogy tucatnyi engedetlen katona bújik meg az árnyékban. Mikor nem látott senkit, elıhúzott valamit a köpenye alól, és Azun ölébe pottyantotta.

A király kíváncsian bámulta a gyönyörőséges tárgyat. Elf munka volt, vénséges vén, mégis sugárzott belıle az élet, a hatalom. Fényes, aranyló jogart tartott a kezében, melynek elágazó vége egy fiatal tölgyfa koronájára emlékeztetett; nyelébe pedig makkformájú ametisztet illesztettek.

Nem is fáradt a kérdéssel; némán bámult föl a varázslóra. – Amennyire én tudom – mondta komoran Vangerdahast –, ez a tárgy

a kezedben Ilipharnak, a Jogarok Urának leghatalmasabb alkotása. Szükséged lesz rá.

Azzal kihúzta magát… de valami visszatartotta a köpönyegét, s ezért félig görnyedt helyzetben maradt. Azun keze volt az, aki szilárdan tartotta az anyagot.

– Hogy megmentsem a birodalmat – morogta. – De hogyan? A királyi fımágus felsóhajtott. – Ennek a jogarnak sokkal több hatalma van, mint amennyirıl tudunk,

vagy amit használni képesek vagyunk. Ez a sárkány legyızésének s a háború végének a kulcsa. Hogyha megfelelıen használják.

– És ugyan mit jelent az, hogy megfelelıen, ı, varázslók legnagyobbika?

Vangerdahast szemöldöke összeszaladt. – Aligha vagyok olyan bölcs, mint hiszed – korholta a királyt. –

Könnyen lehet, hogy hibásan gondolom, s nem tudjuk kibogozni… – …ezt a homályos kuszaságot, mely a birodalmat fenyegeti – fejezte

be a király sóhajtva. – Varázsló! – dörrent rá. – Folytasd! Vangerdahast néhány lélegzetvételnyi ideig hallgatott, aztán valami

mosolyra emlékeztetı jelenség telepedett az arcára. – Királyom – kezdte végül –, a kezedben tartott Királyok Jogarának

érintése nagyobb sebet üt a sárkányon, mint bármely varázslat vagy kard.

Ám elıször is hangosan vezekelned kell Lorelei Alavara jegyesének meggyilkolása miatt, majd ezzel meg kell érintened, könyörülettel a szívedben, hiszen az elfek és Lorelei Alavara mindent elvesztettek, mikor Cormyr királysága fölemelkedett.

Azun mosolya lehervadt. – Lorelei Alavara jegyesének meggyilkolása miatt? – ismételte felvont

szemöldökkel. Vangerdahast összeszedte magát; megpróbált nem kioktató hangsúllyal

felelni. – A sárkány, akit társai Vörös Nalavarauthatoryl néven ismernek (bár

az alárendelt goblinok azon a néven szólítják, amelyet ı is gyakorta használ: Nalavarának), réges-rég Lorelei Alavara volt, egy ifjú elf leány. Vörös hajú varázslónı, ki büszkébb volt mindenki másnál. Eljegyezkedett Thatoryl Eliannal…

– …az elsı elffel, aki emberi kéz által esett el, méghozzá Obarskyr Andarétól – fejezte be Azun. – Nem felejtettem el.

– S bosszúja több mint tizennégy évszázadig életben tartotta –motyogta tiszteletteljesen Vangerdahast. – Azzal, hogy éhségét csillapítsa, negyedik Azun talán életét veszti majd. Lehet, hogy az az egyetlen megoldás, hogy felajánlod neki az életedet… s hagyod, hogy elvegye.

Azun felnézett, szemében olyan fény csillant, melyet Vangerdahast utoljára Foril születésekor látott benne, aki már sok-sok éve halott volt.

– Megígéred, hogy ez az áldozat elpusztítja a sárkányt, és megszabadítja Cormyrt a háborútól?

– Ami a mágiát illeti, semmi sem biztos – felelte csöndesen régi barátja és tanítómestere. – Hazudnék, ha mást állítanék. Jómagam azonban gyanítom, hogy így lesz. Tudom, hogyan mőködnek az elf eskük és a vérmágia… persze tudásom korántsem teljes, de annyit mondhatok: egyedül egy Obarskyr uralkodó vagy örökös csillapíthatja a sárkány éhségét. A végzeted nem biztos, de igen valószínő. Ugyanígy a birodalom fennmaradása sem biztos, de igen valószínő.

– Ennyi nekem elég – jelentette ki Azun. – Ha végig kell járnom a sötétséget, mely mindannyiunkra vár, hát hadd haladjak emelt fıvel. Ez lesz az utolsó szolgálat, melyet Cormyrnak teszek.

Utolsó szavai mintha furcsa visszhangot vertek volna, s Vangerdahast egy pillanatra mintha harangzúgást hallott volna… egy isten kongatná a végzet harangját? Vagy a gazneth-jezıt hallja Suzailban, mely nincs is olyan messze… vagy pedig… no mindegy. A hang elenyészett, s lehet,

hogy csupán képzeletének játéka volt. Talán ı maga szeretett volna jelet kapni, mely megnyugtatja, hogy nem hajszolja Cormyr királyát haszontalanul a halálba.

– És még valami – tette hozzá Azun, s most egészen úgy hangzott, mintha az az ifjú herceg mondaná, akivel Vangerdahastnak annak idején jócskán meggyőlt a baja –, cselekedjünk most azonnal! Felkészültem… olyan kész vagyok, amilyen csak lehetek!

Azzal Cormyr királya ledobta magáról a takarót, fölállt, s hosszú kard módjára maga elé tartotta a Királyok Jogarát.

Az udvari fımágus ugyan minden eltelt perccel öregebbnek érezte magát, de azért gyorsan bírt cselekedni, ha a szükség megkívánta. Például nagyszerően el tudta kapni a tántorgó uralkodókat, és a Királyok Jogarával egyetemben gyengéden visszanyomni ıket az ágyra.

– Ha ez jelenti azt, hogy felkészültél – dünnyögte, miközben visszatuszkolta ziháló királyát a párnák közé –, akkor minden idegszálamban reszketek a birodalom jövıjéért.

Döbbent sóhajtás hallatszott a párnák közül. Azun végre észhez tért. – Tehát most is nagyszerően szolgáltad a birodalmat, mint mindig, és

remek tervet kovácsoltál – nyögte a király, mikor valamelyest visszanyerte erejét. – Most már csak az a baj, hogy kissé nehézkesen állok a lábamon. Ez némi hátrányt jelent majd a… sárkánnyal szemben… szerintem…

– Azért ilyen csúnyák a sebeid – magyarázta komoran a mágus – mert a sárkány vére belekerült az ereidbe, s most belülrıl rágja a testedet, hogy elpusztítson belıled mindent, amit elér. Nalavara azért él, hogy legyilkolja az Obarskyrokat, s nagyon jól végzi a dolgát. Kitisztíthatom a véredet, ahogyan az abraxus mérgét távolítottam el, de ehhez mágiára lesz szükség… hatalmas mágiára.

– És a fekete szárnyas ısapám meg ott röpköd kint, s vidáman vijjogva tör majd be ide, hogy magába szippantsa – fejezte be Azun.

– Pontosan – jegyezte meg Vangerdahast, majd hirtelen becsukta a száját.

Azun némán figyelte egy darabig, majd azt suttogta: – Túl jól ismerlek, öreg barátom. Látsz megoldást, csak nem akarod

elmondani. S túl sokat tudok már a dologról, hogy ne is kérdezzelek… inkább csak fekszem itt, míg a csata elborít bennünket.

A királyi fımágus sötét pillantást vetett rá. – Addig nem gyógyíthatlak meg, amíg Boldovar itt köröz fölöttünk.

Máshová kell hát csalogatnunk, más mágiával, s addig ott tartani, míg fel

nem épülsz. És ehhez sajnos kevés, ha egy harci mágus elereszt egy varázslatot, még ha tucatnyian vannak is…

A vén varázsló mély levegıt vett, majd lemondóan sóhajtott. – Egyetlen egy embert ismerek Cormyrban, aki ért a gaznethek

elcsalásához és elpusztításához… – A lányom, Tanalasta – fejezte be csöndesen Azun. – Hogy

megmentsük a királyt, veszélybe sodorjuk az örököst, és reménykedünk benne, hogy a birodalom fennmarad.

Vangerdahast bólintott, arcát elsötétítette az aggodalom. – Eddig mindegyikkel megküzdött és túlélte – motyogta –, de

Boldovar a legerısebb mind közül… és egyetlen herceg vagy hercegnı, bármilyen hatalommal bírjon is, sem lehet biztos egy ilyen eszelıs legyızésében. Talán a végzetébe hajszoljuk, téged pedig a sír szélére taszigálunk.

Azun felnézett rá, majd vállat vont. – Cormyr soha nem volt gondtalan világ, amelyért senkinek sem kell

küzdenie. A lányaim ezt pontosan tudják… s mindketten védelmezik a birodalmat, nagyon is méltók az apjuk nevére. Hát miféle szolgálatot teszünk az Obarskyr-utódoknak, ha megvívjuk az ı csatáikat is, és megvonjuk tılük a lehetıséget… nem is, az elıjogot… hogy maguk menthessék meg Cormyrt?

Vangerdahast bólintott. – Ám te vagy az apjuk… – motyogta. – És a királyuk – fejezte be Azun a sötétbe bámulva. – Megbirkóznak

ezzel is, Vangi. Mindennel megbirkóznak.

39 Százszámra dördültek a villámok a palota mellvédjérıl, s még fényes

nappal is kivilágították az eget. Hangos csattanások visszhangoztak végig a város fölött. Az Azun-tó nyugodt felülete csillogó ezüsttükörré változott, s friss zivatar szagával telt meg a levegı. A jelenést tőzgolyók végtelen sokasága követte. Egyenként dübörögtek le a falakról, tömzsi, fekete füstcsíkot húztak maguk után, s egy sárkánybömböléssel a sziszegı vízbe vetették magukat.

– Ez aztán felkelti a figyelmét, nem gondolod? – kérdezte Tanalasta. Owden mellett állt, s Vangerdahast magántornyából figyelte a történéseket. – Szerintem még egy ırült király sem lehet olyan zavarodott, hogy ezt ne vegye észre.

– Vagy hogy elkerülje végzetét – tette hozzá sötéten Owden. – Azt hiszem, a gaznethek már tudják egy ideje, mit forralunk. –

Tanalasta elfintorodott, mikor a baba vesén rúgta, majd folytatta: – Suzara addig keringett odafönt, míg azt nem sejtettük vele, hogy baj nélkül elkaphatja Vangerdahastot. Boldovart most másfajta csalival akasztjuk horogra.

Miközben beszélt, zöld mágikus aura jelent meg a kastély körül. Komoly külseje ellenére valójában egyszerő varázslat volt csupán, melyet Látványos Sarmon fejlesztett ki, épp abból a célból, hogy minimális energiával hatalmas mágikus hatást keltsen. Még ha Boldovar magába is szívja a mágiát, nagyjából annyira lakik jól tıle, mint Vangerdahast egy pohár víztıl, de Tanalasta természetesen nem remélte, hogy Boldovar lépre megy egy ilyen nyilvánvaló csalásnak. Mint minden cormyri uralkodó Vén Embrus óta, Boldovar is nagyszerően sakkozott, s felismeri az elterelı hadmozdulatot, ha találkozik vele.

És ha felismerte az elterelı hadmozdulatot, fel fogja kutatni azt a tárgyat, amit megpróbálnak elrejteni elıle. Tanalasta elfordult az ablaktól.

– Készülıdjünk, aratásmester? – Hogyha ragaszkodsz hozzá – felelte Owden. – Bár szerintem

hallgatnod kellene Vangerdahastra. – Ezt csak azért mondod, mert nem ismered annyira, mint én – vágott

át a hercegnı Vangerdahast dolgozószobáján egy tucatnyi Chauntea-pap

között, és leroskadt egy kényelmes olvasószékbe. – Tudta, hogy Rowen és én házasok vagyunk.

– Talán ı ismer téged jobban, mint gondolnád – mondta Owden. – Mikor elıször találkoztál Rowennel, azonnal aggódni kezdett, hogy férjhez mész egy „földtúró” Cormerilhez.

– Még ha ilyen figyelmes is, ez nem magyarázza meg Rowen szent jelképét, és a sötét arcot – tette föl a lábát egy zsámolyra Tanalasta. Bokája mostanában szinte állandóan fájt, s már nagyon várta azt a napot, amikor kevesebb terhet kell cipelnie. – És ahelyett, hogy magyarázatot adott volna, inkább azt ajánlotta, forduljak hozzád tanácsért. Nagyon ért az ilyesmihez.

– Ez viszont még nem jelenti azt, hogy takargatott valamit – felelte Owden. – Talán tényleg azt hitte, hogy én meg tudom magyarázni.

– És meg tudod? Mikor Owden megrázta a fejét, Tanalasta levette nyakából Rowen

szent jelképét, és odatartotta elé. – Akkor hozzuk haza a férjemet! A pap nem nyúlt a medál után. – És mi van, ha nem is Rowent láttad? Miért hazudna Vangerdahast

ezzel kapcsolatban? Tanalasta megvetıen felhorkant. – Szerinted miért? Owden a fejét rázta. – Nem tenné. Még a jó öreg Vangerdahast sem hagyna bezárva odaát

egy embert. – Én ıszintén szeretem Vangerdahastot, ám ı sokkal komiszabb

dolgokat is megtenne „Cormyr érdekében” – mondta Tanalasta. – Nem ez a legegyszerőbb mindenki számára? Ha már egy Cormeril a királyi férj, legalább ne legyen láb alatt… tüntessük el örökre!

Owdennek leesett az álla. – Csak nem feltételezel ilyesmit Vangerdahastról? Azok után, amin

keresztülment? – Egyelıre nem látok rá más magyarázatot – mondta Tanalasta. Eszébe

jutott, hogy épp oly ügyesen kitért a válasz elıl, mint Vangerdahast az ı kérdése elıl, de ez most nem érdekelte. Ha a sötét arc nem Rowené, neki akkor is tudnia kell, mi zajlik a háttérben. – És ha csak így értelmezhetık a tények, akkor bizonyosan ez a magyarázat… bármilyen kellemetlenül hangzik is.

– És ha más magyarázatot találunk? – kérdezte a pap. – Xanthon talán

igazat mondott! – Szóval Rowenbıl gazneth lett? – Tanalasta égnek emelte a tekintetét.

– Soha nem találkoztál Rowennel. És még Vangerdahast is azt mondta, hogy ı semmiképpen sem árulná el Cormyrt.

Owden megcsóválta a fejét. Láthatólag nem volt ínyére, hogy a hercegnı kételkedik a mágusban.

Tanalasta óvatosan a földre helyezte a lábát, és az aratásmester kezébe nyomta az ezüstmedált.

– Kérlek, Owden! Tudnom kell! A pap lehunyta a szemét, majd sóhajtva, kelletlenül bólintott. – Azt hiszem, ennyit igazán megérdemelsz. – Elvette a medált,

visszatette a lány lábát a zsámolyra, majd magához intette alárendeltjeit. – Clag, figyeld Boldovart! A többiek maradjanak mellettem! Lehet, hogy az a sötét férfi Rowen, de az is lehet, hogy valami más, amit nem szívesen hoznánk Cormyrba.

A papok gyorsan elhelyezkedtek körülötte. Úgy ötven yardnyi sugárban egyetlen sárkánykatona vagy harci mágus sem volt látható; Tanalasta emberei a saját bırükön tapasztalták meg Boldovar káprázatvarázslatait. Egyedül a papok voltak képesek ellenállni az általa okozott ırületnek, s még ık is csak úgy, ha folyamatosan imádkoztak, szent jelképükkel a kezükben.

Mikor mindenki felkészült, Owden lengetni kezdte a medált Tanalasta orra elıtt.

– Koncentrálj…! A hercegnı követte tekintetével az ezüst amulettet, s elképzelte

ugyanazt a sötét arcot, amelyet már kétszer látott… a vaskos szemöldököt, gyöngyszemeket, karvaly orrot és az ismerıs, hegyes állat. A képmás eggyé olvadt a medállal, és lengeni kezdett elıre-hátra, s Tanalasta zuhanni kezdett a sötét alagúton. A fekete arc megjelent elıtte, szemét félig elhomályosította a zuhogó esı.

– Rowen? – kiáltotta Tanalasta. Az illetı szemöldöke a magasba szökött, fehér szeme mérgesen villant.

A sötét alak a fejét rázta, majd el akart fordulni, mint azelıtt. – Rowen, ne! – S mikor az alak nem reagált, Tanalasta felordított: –

Owden, most! Megvan! Az aratásmester belefogott a misztikus igék kántálásába, s a távolság

lecsökkent Tanalasta és a sötét alak között. Az illetı visszafordult feléje, fehér villámok cikáztak át a levegın.

– Ne! – bömbölte.

Mélyebb és reszelısebb volt a hangja, mint Tanalasta emlékezett rá, mégis fölöttébb ismerısen csengett. A kapu, melyen keresztül nézte az alakot, most hirtelen megnıtt, s már azt is látta, hogy a teste éppoly fekete, mint az arca, s éppoly meztelen, mint aznap éjjel, mikor gyermekük megfogant… bár már nem tartotta ellenállhatatlannak. Épp ellenkezıleg. Mintha nevetségesen eltorzultak volna az arányai… széles, lógó vállak, duzzadó izmok, lehetetlenül keskeny csípı… Combja olyan vaskos volt, mint egy boroshordó, s mohaszerő szır sarjadt ágyékán, mely szinte a térdéig lelógott.

Esıcseppek, villámok záporoztak keresztül a kapun. Tanalasta azonnal megázott, s még a szoba is beleremegett a mennydörgésbe. Owden rémülten felkiáltott, papjai közelebb léptek, beálltak a furcsa alak és a hercegnı közé. A fekete arcú idegen megfordult, s így láthatóvá vált két bırszárnya, mely határozottan gazneth-külsıt kölcsönzött neki.

– Nem! – sikoltotta Tanalasta. Nyilván a szeme csalta meg, vagy a füle, mikor azt hitte, hogy ez a

lény Rowen hangján szólt hozzá… majd eszébe jutott az egyetlen értelmes magyarázat. Nyilván Boldovar érkezett meg. Valahogy beosont a terembe, s most az ı káprázatának áldozata lett, az ı ırült varázslata tévesztette meg.

– Rowen, ne menj el! – kiáltotta. – Tudom, hogy nem vagy… Elkésett. A gazneth szárnya máris megkezdte magába szippantani

Owden mágiáját, s a kapu egyre zsugorodott. Az egyik pap rémülten felvisított, és eltőnt a résen, s két másik követte. Tanalasta érezte, hogy ıt is szívja valamilyen ismeretlen erı befelé.

– Csukd be! – ordította. Owden egyetlen válasza egy fájdalmas nyögés volt. Tanalasta felkapta

a lábát a zsámolyról, s összegömbölyödött a székén, már amennyire duzzadt pocakja engedte. A kapu közben ablak nagyságúra törpült, a többi papot is magába szippantotta, úgyhogy Tanalasta magára maradt az eltorzult arcú Owdennel.

– Csukd be! – Nem tu…! S ez volt minden, amit az aratásmester szólni bírt, aztán

elırebukdácsolt, és fejjel elıre átzuhant a kapun. Az üreg éles szisszenéssel bezárult. A hercegnı egyedül állt a szék mellett, pusztán Clag volt még a szobában.

S ekkor megkondult a gazneth-jelzı harang.

40 – Az istenek vigyázzanak ránk! – motyogta Gulur, mikor a hatalmas

vörös sárkány leszállt a négy mérföldnyire lévı hegytetıre. A farmok legelıit és a tılük nem messze kanyargó csermelyt vonuló goblin seregek özönlötték el. – Lapátfülőek, az emberi térdek végzetei! Nem hittem volna, hogy ilyen messzire eljutnak!

– Ha nem állítjuk meg ıket – morogta a felettese –, holnapra már Suzail kapuját fogják döngetni… és az Ördögsárkány a palota tornya köré tekeredve fogadja ıket!

Gulur megborzongott. Ma reggel új, kényelmesebb mellvértet ölthetett magára, amelynek gazdája tegnap elpusztult a sárkány elleni ütközetben, ám a sisakja még mindig ugyanaz a horpadt fejfedı volt, amely már egy évtizede nyomta a kobakját. Persze sisakhoz nehezebb is jutni, hiszen a sárkány általában lenyeli ıket a fejjel együtt, ám egy mellvértrıl hamar le lehet kaparni a rátapadt vért, ha az ember elég gyorsan nekilát. Erre a gondolatra akaratlanul is lenézett a mellére. Mikor ismét fölpillantott, Talar állt elıtte, arcán komor mosollyal.

– Próbáljátok meg elkerülni a száját, amíg Vangerdahast végez a mővelettel! – tanácsolta a férfi. – S akkor majd meglátjátok, milyen az, mikor egy sárkány eltalált vadkacsa módjára lezuhan az égbıl, egyenesen a terített asztalra.

Gulur felpillantott az égen gyülekezı sötét felhıkre, és ismét megborzongott.

– Akkor arra is vigyázzunk, nehogy alája kerüljünk, nem igaz? – mosolyodott el fáradtan.

Talar üresen felkacagott, megveregette a vállát, majd végigvonult a feszengı emberek sorfala mellett. Mind gyalogosok voltak. A goblinok ellen nem tanácsos lóról küzdeni. Lehet, hogy az állatok patái egy tucatot is agyonlapítanának, ám elıbb-utóbb menthetetlenül elesnének a goblinok rohamában, s velük lovasuk is odavész. A goblinok finom csemegének tartják a lovat… mellesleg az embert is. Különösen az ujjakat és lábujjakat kedvelik. Meg… a hasonló testrészeket.

A goblinokkal ı is elbánik, ha elég fegyveres áll a rendelkezésére, bár életében nem látott még ennyi goblint, amennyi most elözönlötte Cormyr

földjét. A sárkány az, aki ellen nem áll meg ember. Tüzével, karmával, varázslataival a leghısiesebb lovagot és a legravaszabb csatamestert is messze lekörözi, s tévedhetetlenül kiszagolja a harci mágusokat, bármilyen álöltözetbe bújjanak is, aztán darabokra szaggatja ıket.

A sárkány jobban ismerte Cormyrt még a legtapasztaltabb Bíbor Sárkány felderítıknél is, s több mágiával bírt, mint bármely harci mágus. İ volt a „sárkányok ördöge”, ahogy egy harci mágus találóan megjegyezte, mikor meglátta három társának szétmarcangolt maradványait. Ettıl a pillanattól fogva Ördögsárkánynak hívták ıt a birodalomban, s a név úgy terjedt a farmokon és a kaszárnyákban, mint a nap fénye a derős reggelen. S most itt van hát, néhány lusta szárnycsapásnyira csupán.

Gulur hunyorogva bámulta ıt a hegytetın, s a vörös sárkány váratlanul felkapta a fejét, és – Gulur legalábbis így látta – egyenesen feléje nézett. Sıt, mintha még rá is kacsintott volna!

– Az istenek óvjanak! – zihálta Gulur, és nagy nehezen elfordította a fejét. Kivonta kardját, bár igazán semmi szükség nem volt rá, alaposan megvizsgálta, bár ennek sem volt haszna (különben is úgy remegett a kard a kezében, mint a kocsonya), s közben érezte, hogy a sárkány undok, hővös pillantása végigsiklik rajta.

Trombita szólt, a „fegyverbe” jelet fújta. Gulur lecsattintotta sisakját, és ellenırizte a páncélját. Talar ismét végigsétált a sorfal elıtt, bátorító szavakat, figyelmeztetéseket mormogott. Az alacsonyan lógó felhık között hirtelen rés támadt, s a nap melegen átsütött rajta, kedélyes fénybe burkolta a hegytetıt, amelyen álltak. Gulur körülnézett a szép vidéken, talán életében utoljára, és mély lélegzetet vett. A goblinok átértek a patakon, fölfelé tartottak a hegyoldalban. Nemsokára támadást vezényelnek.

* * * * *

– Bölcs dolog ez, uram? Olyan kevesen vagyunk! – kérdezte Eldrun,

miközben odavezette fekete csıdörét a király mellé. Hiába ült odafönt a nyeregben, még így is föl kellett néznie arra a férfira, aki elébe állt: Kolminra, a király testırére. A férfi veszedelmes külsejő csatabárdot lóbált a kezében, mely még az izgága marsemberi nemesek féken tartására is képes volt.

– Van más választásunk? – kérdezte vissza Azun nyugodtan. – Hogyha visszatérnénk Suzailba vagy Marsemberbe, azzal átengednénk a farmokat

és a termést a goblinoknak. A saját háztetınkön kellene megküzdenünk a sárkánnyal, asszonyaink, gyermekeink feje fölött. Ha pedig a városokat is feladjuk, Cormyr elveszett. Talán nem állítjuk meg az ellenséget, de legalább nem adjuk magunkat könnyen, s azok a szörnyseregek, amelyek Suzail és Marsember kapujában felsorakoznak, kevesen lesznek, s maguk is pihenésre vágynak majd.

– Szóval ez minden, amit tehetünk? Azun vállat vont. – Egy uralkodó azt teszi, amit megtehet, megpróbál új utakat, új

lehetıségeket találni… ám az én idım lassan lejár. Én most becsukom és elreteszelem a kaput az úton, melyet építettem. Ez az utolsó tennivalóm.

Eldrun mindössze némi morgással válaszolt, aztán megsarkantyúzta lovát, s visszavágtatott csapatához, amely még mindig nem fejlıdött alakzatba.

– Ezek csak a bajnak vannak – jegyezte meg Ilnbright csatamester, mikor a nemes hallótávolságon kívülre ért. Az edzett Bíbor Sárkány harciasan kihúzta magát, vaskos alakja egészen hordószerőnek tőnt homályos páncéljában.

Azun ismét vállat vont. – Erre most nincs idınk. Ha bárki azt látná, hogy Eldrun nem

megfelelıen viselkedik a csatában, és jó maga megéri a harc végét, hát vigye hírül e két ember valamelyikének.

Vaskesztyős kezével Marlír Daunethre, a Keleti Határ kormányzójára, és az ideges külsejő İsgyíksarkantyús Giogira mutatott. İk ketten lovon ültek… fürge, gyors lábú lovon, nem csataménen.

– Vigye hírül? – visszhangozta Ilnbright. – Miért, ık hova mennek? – A Bolondrétre, átveszik a parancsnokságot a birodalom utolsó

reménysége fölött – mondta a király, elég hangosan ahhoz, hogy minden köréje győlt kapitány meghallhassa. – Ha mi elesnénk, az ellenség Suzailt fenyegeti majd, s ez a két lord csatába szólítja a legidısebb harcosainkat s a legfiatalabb tartalékokat. İk majd ırzik Suzail falait, ameddig csak bírják, amíg biztonságba nem kerülnek az asszonyok és a gyermekek… akár a tengeren túl, ha másképp nem megy. Más városokban is elhelyeztünk cormyri aranyat, biztos helyeken. Ha Cormyr elesik, a királyi kincstár a lakosságé lesz, száz aranyat kap mindenki, s háromszor ennyit a családfık.

Egyetlen hang szárnyalta túl a felhangzó mormogást. – Az istenek áldjanak meg, uram! – kiáltotta az egyik idısebb

kardkapitány, s meghajtotta a fejét. – Ezzel egy gondomtól

megszabadultam. Most mondok köszönetet, mert ha elesem, ki fogja megköszönni a királyomnak, amit értem és az enyémekért tett?

– Az ám, jól mondod! – motyogta tucatnyi torok. És a morajlás közepén Azun intett Daunethnek és Gioginak. A két férfi tisztelgett, megfordította a lovát, s lenyargalt a hegyoldalon, egy másik domb felé, mely még közelebb volt Suzailhoz… s ahol a királyi sátor is állt, meg maroknyi lovász, harci paripákkal.

– Mi lesz Marsemberrel? – kérdezte egy magányos hang, miközben a kapitányok már visszafordultak az ellenség felé.

– Nincs elég szabad kardunk, hogy mindkét várost megvédjük – magyarázta Azun. – A marsemberi flotta a kalandozók segítségével talpon maradt. Ha sok ezer goblin jelenik meg a város fala elıtt, hát csónak van bıven.

– De… – kezdte volna a hang, ám aztán elhallgatott. Ilnbright csatamester széles, szırös alkarja csapott le a marsemberi

vállára. – Ez a nehéz az uralkodásban, pajtás – súgta a fülébe olyan hangosan,

hogy talán még a sárkány is meghallotta. – Soha nincs annyi pénz, idı és ember, hogy mindenki boldog legyen. Mindent megteszel, ami tıled telik, mégis mindig akad valaki, aki úgy érzi, igazságtalanul bántak vele. Inkább örülj, hogy Cormyrban élsz, s nem valami sokkal gonoszabb helyen.

– Ilnbright – szólt rá a király csöndesen –, fújd meg a trombitát! Itt az idı.

Ilnbright bólintott, kihúzta széles vállát, és leakasztotta a trombitát vaskos övérıl. Nem habozott, mikor megfújta a jelet, mely a hegyen álló embereket a biztos halál felé vezényelte.

* * * * *

Koronaezüst Ilberd életében most látott elıször csatát. Azért volt jelen,

mert a családja meglehetısen nélkülözhetınek tartotta, s így most a biztos halálba lovagol a király oldalán, hogy dicsıséget hozzon a családjának. Lelkes, nemtörıdöm fiatalember volt, akit nem riasztott el a küzdelem. Végtére is mi baja történne, ha egyszer a király és Vangerdahast, a királyi fıvarázsló is mellette van? Még fel is készült rá, hogy este majd komoran beállít a családi fészekbe, s elmeséli hıstetteit, hogy a király személyesen méltatta higgadtságát, vitézségét. Végtére is egy órával ezelıtt még mindenki úgy vélte, hogy túlságosan fiatal az ilyesmihez.

Most viszont egy légy ostromolta goblin tetemekbıl rakott barikád mögött kuporgott, saját okádékának bőze is körbelengte, s már csak abban reménykedett, hogy megéri az estét. Fülében visszacsengtek a folyamatosan hallható sikolyok, a fegyverek, páncélok csendülése – némelyik lovag bunkómódra használta kardját, ütötte vele a goblinokat, míg össze nem tört valamijük a páncél alatt –, ı pedig még soha nem látott hısi halált. Meg másmilyent sem.

Az elsı támadáskor ezernyi goblint lemészároltak. Feketére festıdött a csermely a goblinok vérétıl, s végül a testek eltorlaszolták a medrét, hogy széles, véráztatta mocsár keletkezett körülötte. A második támadás szintén sikert hozott, ám a lapátfülőek csak jöttek, jöttek. Végtelen hullámban törtek elıre, s egyre több ember esett el a csapásaik alatt. Már csak négyszázan maradhattak – nem többen –, és a goblinok csak közeledtek, gonoszul villogtatták lándzsáikat.

Pedig az Ördögsárkány még föl sem szállt. Ott lustálkodott a hegy tetején, szétterített szárnyakkal, csatlósai meg elıretörtek, s lassan-lassan hátraszorították az emberek csapatait. A cormyri hadsereg visszavonult a hegytetıre, hogy odafönt várja be a goblinokat. Várakat lehetett volna építeni a szörnyek testébıl, százával gyilkolták le ıket, míg csak el nem fogytak a nyilaik, el nem fáradt kardforgató kezük, és le nem nyugodott a türelmes nap.

Ám a goblinok csak jöttek. Minden hullám kicsit feljebb hatolt a hegyoldalon. Minden támadás véres csatamezıt hagyott hátra, s most már akadt köztük jócskán emberi tetem is. Bár még alig kétszer lendítette meg a kardját, Ilberd máris szédelgett a fáradtságtól.

Nem is értette, hogyan képesek a lovagok és a csatamesterek újra meg újra felsorakozni, pedig ezek az emberek csupán vizet inni álltak meg két hullám között, s közben kardjukkal egy-egy goblinra mutattak, amelyet feltétlenül le kell vágniuk a következı ostrom alatt. A csatában pedig ırülten vagdalkoztak, harci kiáltásokat bömböltek, s úgy ugráltak ide-oda, mint kisfiúk a játszótéren. Az istenekre, ha túléli ezt a napot, ez lesz az utolsó csata, amely…

– Védd magad, fiú! – dörrent rá Ilnbright csatamester, és megveregette Ilberd vállát, melytıl az orra bukott. A férfi meg sem állt, futott tovább a goblinok felé. – Megint támadnak!

– Nehezen tanul, mi? – kuncogta egy ısz hajú lovag, aki elveszítette sisakját az utolsó összecsapáskor. – Micsoda móka a sárkány szájában! Kerítsünk egy bárdot, hogy költsön róla balladát…

– Remélem, gyorsan énekel! – morogta egy másik Bíbor Sárkány. –

Már itt is vannak! Újabb vijjogó hullám érkezett, bırvértes, kardot markoló, apró szemő

goblinok. Az emberek megvetették a lábukat – most nem futottak, ugráltak –, s mint paraszt aratáskor a kaszát, úgy lengették kardjukat, ütemesen osztották a halált.

Ilberd ellépett egy visító goblin elıl, elcsúszott, s épp egy másikkal nézett farkasszemet… aztán szinte megvakult a szörny sugárban ömlı vérétıl. Egy penge vágta el a goblin torkát.

– Vigyázz magadra, fiú! – harsogta túl az acélcsattogást Gulur. – Tartsd a vonalat… nehéz goblinokat ölni, ha te közben itt ficánkolsz…

Bárhogy is fejezte volna be a mondatot, csupán egy apró sikolyra tellett tıle, mikor az egyik goblin egyenesen feltőzte magát a kardjára, egy másik a combjába szúrt, egy harmadik pedig belevágott az arcába.

A Bíbor Sárkány megfordult, támaszt keresett, majd orra bukott. Ilberdnek még szájat tátani sem maradt ideje, olyan hirtelen történt. Hirtelen, de örökre szólóan.

És a birodalomban azt beszélik, hogy az Acélhercegnı nap mint nap ezt csinálja… sıt, ezt csinálja már hosszú évek óta! Az istenekre, hát ı nem fél?

– Vissza, fiú, ha nem tudod, hogyan kell használni a pengédet! – bömbölte Talar, vállával hátrataszította a fiút, s egy csapással levágott három goblint. Átesett Gulur karján, lenézett, meglátta, ki az, aztán ördögi káromkodást hallatott, felvette elesett barátjának fegyverét, lerázta róla a goblin tetemet, és két karddal a kezében támadta tovább a goblinokat, fegyverei villámsebesen jártak. Tucatjával hullottak körülötte a goblinok, s Talar nemsokára egyedül állt közöttük, s felbömbölt, mint egy rozmár. Arcán könnyek csordultak végig, ajkára gyorsabban tolultak a szitokszavak, mint ahogy kimondhatta ıket.

Koronaezüst Ilberd leesett állal bámulta – és még akkor is mereven ıt nézte, mikor néhány buzogányos goblin leterítette Talart, s újabb szörnyek özönlötték el a testét, gonoszul csapkodó szörnyek.

Az ifjú Koronaezüst ledobta kardját, és sírva menekült vissza a hegytetıre. El kell kerülnie innen, csak jusson el valahová. Valahová, ahol nincsenek sikoltozó, haldokló emberek, ahol…

Acélos marok kapta el a vállát, s addig rázta, míg az ifjúnak összecsattantak a fogai. A kéz aztán megfordította, s oly keményen tette le a földre, hogy a fiú térde is beleremegett.

– Még nincs szükségünk hátvédre, fiam! – dörrent rá Ilnbright csatamester. – Egyelıre az a fontos, hogy ez a vonal ne omoljon össze

teljesen. Csak állj meg itt a résben, és öld a goblinokat, jó? Nem olyan nehéz, csak egy kis gyakorlatra van szükséged!

Valaki egy kardot nyomott a kezébe, Ilberd keze szinte elzsibbadt tıle, aztán a vaskos parancsnok megint elindult lefelé a hegyoldalon, hogy egy szédelgı, véres sebektıl tántorgó katona segítségére legyen, s újabb fél tucatot levágjon a bosszúért lihegı, rikoltozó goblinokból.

Ilberd nagyot nyelt, gyomra felkavarodott. Okádni már nem bírt, semmi sem maradt odalent. Mikor ismét felegyenesedett, és a hegycsúcs felé tekintett, leesett az álla.

Azun király elveszítette sisakját a küzdelemben, egyik füle vérzett. Egy másik vágást is szerzett az arcára, ez már sötét heggé fakult. Egy tántorgó férfit támogatott: Kolmin volt az, a királyi testır. A férfi két bizonytalan lépést tett elıre, majd hatalmas dörejjel az oldalára fordult, még Ilberd lába alatt is megremegett a föld. A katona nem mozdult. Azun fölé hajolt, aztán ismét kiegyenesedett, arcán zord kifejezés ült. A legyek lassan körbevették ıket.

Váratlan higgadtság szállta meg Koronaezüst Ilberdet, s ekkor elhatározta, hogy nem gondol többé a diadalmas bevonulásra a családi kastélyba. Mert nem fogja viszontlátni ıket. Itt pusztul el a csatatéren.

A felhık megsőrősödtek az égen, eltakarták elıle a napfényt, s a homályban Ilberd a csatamestert látta, aki épp a királyhoz igyekezett. Fehér haj lobogott mindkettejük mögött, s Ilberd hirtelen ráébredt, hogy ezek az emberek vének már. Ilyen csatamezın álltak már negyven évvel ezelıtt is, vagy még régebben.

És még mindig élnek. A fiú egyszerre elmosolyodott, szíve megkönnyebbült, mikor újabb

gondolata támadt. Vajon hány ifjú állt mellettük akkor a harcban, akik nem érték meg a másnap reggelt?

* * * * *

Három komor, kimerítı órával késıbb történt, hogy Ilnbright

csatamester elesett, kilehelte a lelkét egy tucat vergıdı goblin alatt. Az utolsó szörnyet maga Ilberd vágta le, szemét szinte elvakították a harag és a szomorúság könnyei.

Amikor felnézett, talán hatvan ember állt még körülötte, vagy fáradtan pihegett a földön, némelyik több sebbıl vérzett már.

Alattuk a mezın térdig álltak a goblin hullák, itt-ott magasabb kupacok képzıdtek belılük. Ám a hegy mögül, amelyen a sárkány terpeszkedett,

most újabb ezernyi tetterıs lapátfülő özönlött elı. – Hát ennyi – mondta valaki csöndesen. – Elvesztünk. – Micsoda? – morogta valaki más. – Hát hírmondónk sem marad, hogy

elvigye néhányukat Malaeve-nek, aki goblin paprikást akart készíteni? Senki sem nevetett, bár egyesek némán elmosolyodtak, aztán

fölemelték kardjukat, fáradt testüket megmozgatták, s várták a halált a hegytetın.

– Cormyrért! – suttogta valaki, mintha imádkozna. – Cormyrért! – visszhangzott tucatnyi torokból, és Ilberd döbbenten

állapította meg, hogy az egyik hang az övé volt.

* * * * *

Valahogy ellenálltak az újabb hullámnak, bár az egyik katona kibelezve, zokogva vergıdött a földön, rimánkodott a többieknek, hogy vágják el a torkát, hadd szőnjön meg a fájdalom.

Azun király leakasztott egy üvegcsét az övérıl, és a férfi ajkához illesztette. A gyógyító ital nem zárta össze a szörnyő sebet, ám a fájdalom eltőnt a harcos arcáról, s a király átkarolta, hogy segítsen fölállnia. Zord arccal álltak egymás mellett, tudták, hogy már nincs sok idejük hátra. Ekkor kezdıdött a mennydörgés.

Felnéztek az égen tovaszáguldó, gomolygó sötét felhıkre, melyek éppoly végtelen sorokban érkeztek, mint a goblinok. Se villám, se zivatar. Talán a sárkány varázsol? Vagy ez a királyi fımágus mőve?

Ilberd Vangerdahastra pislantott, aki egész nap a hegytetın feküdt, s szakadatlanul varázsigéket mormolt. Hatalmas pusztítást vitt véghez egymagában a távoli goblinok között, de a közelharcba nem szólt bele. Ha még több katona elesik, gondolta az ifjú harcos komoran, elıbb-utóbb a varázslónak is kardot kell rántania a goblinok ellen.

A mennydörgés elmélyült, folyamatosan robajlott s egyre hangosabb lett. Az Ördögsárkány is talpra szökkent s hátrakukucskált. Aztán erıteljes szárnycsapásokkal a levegıbe emelkedett, majd lebukott valamire, a hegy mögé.

– Mi lehet az? – motyogta valaki Ilberd mellett. – Csak nem az elfek? Az másik történet…

A dübörgés megkerülte a hegyet, s sikoltozó, vérvörös goblin hullákat tolt maga elıtt. A lovasok között Bíbor Sárkány zászlók lobogtak, s az emberek kardjuk felemelésével köszöntötték a királyt, majd nekitámadtak a völgyben tébláboló goblin seregnek.

– Gwennath! – állapította meg Azun csöndesen –, hála az összes figyelı istennek, fıleg Tymorának! Szerencsére a fımarsallom tudja, mikor kell ellenszegülnie a parancsomnak!

– Kiürítette Magasszarvot! – kiáltotta boldogan egy csatamester. – Nézzétek a lobogókat… mind itt vannak! – És egyszerre sírva fakadt, nem zavarta, hogy a fél világ látja csöpögı bajszát.

Fekete páncélos alak lovagolt a mennydörgı lovagok élén – s az alak Azun felé emelte vékony kardját, miközben a lovasok a völgy szája felé terelték a tehetetlen goblinokat.

Azun viszonozta a tisztelgést, és boldogan felkacagott. Még mindig nevetett, mikor a hatalmas vörös sárkány felbukkant a

hegy mögött, s váratlanul lecsapott a cormyri sereg elıırsére. S mire abbahagyta a hempergést, a sikoltó lovak és emberek

összelapítását, a fekete páncélos alak nem volt sehol. A féreg azért még egyszer megfordult, és lángot is fújt, s ekkor már csupa fekete páncélos alakot láttak, melyek a füstben botladoztak.

– Így halt meg Gwennath, Cormyr fımarsallja – motyogta egy lovag Ilberd mellett. – Aki egész Magasszarvtól idáig lovagolt, hogy megnyerje nekünk a csatát… ı pedig életét vesztette.

– Megnyerje? – morogta valaki. – Lehet, hogy én rosszul látok, de szerintem egy sárkány is jár errefelé…

Az Ördögsárkány hanyag kecsességgel megfordult a levegıben, és újra lecsapott a lovasokra, ezúttal hátulról, ahogy ık támadták a goblinokat. Röpte nyomán újra megrázkódott a föld, és úgy csattogtatta a fogait, mint egy légyre vadászó kutya. Véres felhı emelkedett a nyomában a magasba, ahogy végigdúlta a csatateret.

S mikor beleütközött a tornyozódó holttestekbe, ismét a levegıbe emelkedett, vaskos farkával félresöpörte azokat, akik lándzsával mertek rátámadni. Széles körívet írt le odafent, azt latolgatta, hova csapjon le legközelebb.

* * * * *

Lehet, hogy Gwennath meghalt, mindenesetre hagyott egy utolsó

rejtvényt a gyilkosa számára. A hatalmas vörös sárkány alig ereszkedett le a lovasokra, mikor villant valami körülötte, majd még egy villanás következett.

– Mágia! – ordította valaki a hegytetın. – Varázsló uram? – vakkantotta valaki.

Vangerdahast odanézett, sokáig bámulta a sárkányt, majd így szólt: – Az hát. Mágia. Csak álltak, és nézték, ahogy a sárkány zuhan lefelé az égbıl: karmai

szétállnak, szája tátva, s szeme rémülten mered a közelgı földre. – Megbénult! – kiáltotta valaki lelkesen, miközben a lovasok

igyekeztek kitérni a sárkány útjából. A szörny fejjel lefelé nekicsattant a talajnak. Remegett a lábuk alatt a föld, sok ember hanyatt esett, s azok, akik

valahogy talpon maradtak, látták, hogy odalent a völgyben lovak szállnak föl lovasostul a levegıbe, s kétségbeesetten kapálóznak, mielıtt visszahullanának az alattuk elterülı zőrzavarba.

Hosszú, hosszú ideig rengett a föld. A merev szárnyú szörny tehetetlenül siklott a talajon, s egészen emberforma kiáltás szakadt föl belıle, mintha egy asszony zokogott volna, miközben felkavarta maga alatt a port.

Agyagdarabok záporoztak a hegyoldalra, s az emberek eltakarták szemüket – némelyek már túl késın –, hogy megvédjék a kavargó porfelhı elıl. Még a föld is felnyögött, mikor az Ördögsárkány végre-valahára megállapodott.

Mikor a hatalmas féreg nem mozdult többé, trombita harsant, s a völgyben gyülekezı lándzsások megsarkantyúzták lovukat, és nekivágtattak a sárkány pikkelyes testének.

A szörny felágaskodott, mikor az elsı lándzsák átszúrták bırét, egyszer, kétszer, háromszor, s körülötte lovak nyerítettek rémülten, emberi sikolyok hangzottak. A sárkány feldobta magát a levegıbe, majd megremegett a teste, s úgy dobálta szét a katonákat, mint kislányok a babáikat. Aztán a rém kiegyenesedett.

Ilberd esküdni mert volna rá, hogy morcos kifejezés ül a szörny pofáján. Nalavara meglengette szárnyát, körülötte úgy hullottak a lovak és emberek, mint a játék katonák. Aztán megpróbálta erıteljesebben kavarni maga körül a levegıt, s nehézkesen a levegıbe emelkedett. Röpte szaggatott volt – még mindig nem szabadult meg a béklyózó mágiától –, úgyhogy csupán visszarepült elızı helyére, a hegytetıre, s ott a földre zuhant.

Mozdulatlanul feküdt ott, pihegı mellkasától eltekintve. Pikkelyei között egész lándzsaerdıt hordozott magával.

– A második vér a mienk! – morogta elégedetten egy kardkapitány. – Most pedig irány a hegy, fejezzük be, amit elkezdtünk!

Már meg is indultak elıre, mikor egy lándzsalord a hegy mögé

mutatott. – Az istenekre! – kiáltotta. – Még több jön! A sárkány hegye mögül újabb goblinok bukkantak elı, friss

szörnyecskék, új pajzzsal, kardokkal. A katonák zavartan megtorpantak – kivéve a királyt és a varázslót, akik

kitartóan meneteltek a goblin hullák tengerében. A véráztatta völgybe tartottak. A lovasság is nekiindult, hogy goblinokat gyilkoljon, vagy hogy biztonságba meneküljön a szárnyas vörös sárkány elıl.

Egy lándzsalord tekintete találkozott egy katonáéval, majd mindketten a két baktató alakra tekintettek, a királyra és a varázslóra, majd ismét összenéztek. Tehetetlen vállvonogatások kíséretében ık is elindultak lefelé a völgybe.

– Azun király? – kérdezte egyikük bizonytalanul. – Gyerünk! Még nem ért véget a munkánk! – süvöltötte vissza a király

komoran. – Hát mi kell még a dicsıséghez? – motyogta kimerülten Koronaezüst

Ilberd, mikor félig csúszva megérkezett a király mellé. – Nem vágtunk még le elég goblint?

– Nem a dicsıségért jöttünk, fiam – dörrent rá Azun. – Azért vagyunk itt, mert Cormyrnak szüksége van ránk. Én legalábbis ezért jöttem.

Az ifjú katona egy pillanatra rámeredt, arca elsápadt, majd lehajtott fejjel folytatta útját a goblinok felé.

És mikor elérkeztek a véres viző csermelyhez, a király újra kivonta a kardját.

41 Alig-alig hallotta meg a gazneth-jelzı harang kondulását. Tanalasta

Vangerdahast kényelmes karosszékében kuporgott a dolgozószobában, s továbbra is az üres levegıt bámulta, amerre Owden néhány pillanattal ezelıtt papjaival eltőnt. Szédelgett, görcsbe rándult a hasa, s mozdulni sem bírt az ijedségtıl. Nem akarta elhinni, ami történt. Lehetetlen, hogy a férje gaznethté változott volna. S az is lehetetlen, hogy Owdent és társait valami átszippantotta Rowen sötét világába.

Clag elfordult az ablaktól, ahol eddig ırködött. – A terved sikerült, hercegnı – mondta. – Boldovar fittyet hány a

palotára, egyenesen idejön. Most már a torony körül köröz. Az ifjú pap elhallgatott, várta a választ. Mikor továbbra is csönd volt,

felkiáltott. – Hercegnı! Mit csináljunk? Tanalasta üresnek érezte magát belülrıl, s tudta, hogy erıt vesz rajta

valami betegség. Bárcsak Owdenre hallgatott volna, akkor ı és a többiek még itt lennének! Ehelyett ment a saját feje után, sutba dobta az óvatosságot, nem hitte, hogy Vangerdahast csupán tapintatból hazudott neki, annyira ragaszkodott ahhoz a gondolathoz, hogy a férjébıl nem válhatott gazneth! Milyen ostoba volt! Vangerdahast talán nyers modorú és ügyesen keveri a kártyát, de azt teszi, ami a legjobb Cormyrnak. Mivel nem hitt neki, most valami sötét pokolba küldte Owdent és a papjait. S ezzel tucatnyi hőséges embert és asszonyt veszített, épp most, amikor a legnagyobb szüksége lenne rájuk.

– Alacsonyabban köröz – tájékoztatta szorgosan Clag. Visszalépett az ablak mellıl, és megfogta Tanalasta karját. – Ki kell jutnod innen.

A lány kitépte magát a szorításából. – Nem! Elpusztítom a gaznethet! – Kihúzott egy rövid vaskardot a

hüvelyébıl, majd felkapott két ezüst karperecet Vangerdahast íróasztaláról. – Nem futok el… azok után semmiképp, amit tettem.

– Ez nem rólad szól, fenség – ellenkezett komolyan Clag. Mint Owden legtöbb papját, ıt sem feszélyezte túlzottan, hogy a hercegnıvel beszél. A lány hatalmas pocakjára mutatott. – Hanem a gyermekedrıl. Nem szabad ostobán kockára tenned az életét.

– Aligha ez a gyermek a legfontosabb a birodalom számára – vágott vissza Tanalasta, és egyre jobban dühbe gurult. – Egy áruló gyermeke úgysem ülhet…

Elharapta a mondatot, mikor meglátta Clag rémült arcát, s rájött, miket beszél. Haragja Rowen és önmaga ellen irányul, a gyermeknek semmi köze hozzá! Nem ı tehet róla, hogy az apja elárulta ıt és Cormyrt, és még ha soha nem is ülhet a Sárkánytrónra (Vangerdahast majd tesz róla), akkor is ı az anyja. S ezért biztonságot kell nyújtania neki, gondoskodnia kell az egészségérıl.

A terem elsötétült. Tanalasta kinézett az ablakon, s meglátta Boldovar fekete alakját. Tüzes szeme skarlátszínben fénylett, fekete haja kócosan tekergett a feje búbján. Bozontos szakállának közepén széles félhold nyílt, s vörös nyelv bukkant ki a sárgás agyarak közül, majd Tanalasta felé kapott.

Clag behúzta viharkabátjának gallérját. – Használd a rejtett zsebet! Én addig feltartom. A helyiség ismét kivilágosodott, mikor Boldovar továbbrepült.

Lecsapta fél szárnyát, és éles kört írt le az Azun-tó fölött, aztán újra az ablak felé fordult. Clag az ablakhoz szaladt, de Tanalasta elkapta a gallérját.

– Ne! – A sarokban nyitva álló vaskoporsó felé lökte a papot. – A gyermeket valóban meg kell védenem… de Cormyrt is.

A pap zavartan nézett rá. – De hiszen csak ketten vagyunk. Hogyan…? – Bezárjuk! – szakította félbe Tanalasta. Belépett a szekrénybe, és

visszatette rövid kardját a hüvelyébe. – Amíg hírt nem kapunk a Nalavarával vívott csatáról, itt kell tartanunk Boldovart.

Clag nyelt egyet. – Hát rendben. Helyére tolta a vasreteszt. Sötétség borult rájuk, majd hangos puffanás

hallatszott odakintrıl, mikor Boldovar megérkezett, és széttárta szárnyát, hogy lefékezze testét.

Tanalasta becsukta a viharkabát csatját, és elképzelte Acélkéz csatalord arcát; érezte, hogy a mágia melegsége elönti gondolatait, s a csatalord szemöldöke meglepetten a magasba szökött.

Küldess egy tucat harci papot Vangerdahast tornyába! – üzente Tanalasta gondolatban. – És senki mást! Egyedül vagyunk, Boldovarral a nyakunkban.

Két perc – jött a válasz.

Tanalasta szerette volna tudni, hogyan jutnak el a papok két perc alatt a toronyba, amely futva tíz percnyire volt a kaputól a legközelebbi hídon át. Acélkéz valószínőleg egy közeli utcába teleportáltatja a papokat néhány harci mágussal, s azok az út maradékát gyalog teszik meg. Ami azt jelenti, hogy Tanalastának el kell terelnie Boldovar figyelmét, nehogy tudomást szerezzen a kinti mágiáról.

Hallotta, hogy Boldovar karmos lábujjai kopognak odakint a terem padlózatán. Kivette parancsgyőrőjét a zsebébıl, az ujjára húzta, és azt suttogta:

– Királyi fény! Sejtelmes, kékesfehér fény öntötte el a koporsó belsejét, s

megvilágította Clag rémült arcát is. Az ifjú pap egyik keze a vasreteszen volt, mintha az ujjainak ereje többet nyomna a latban egy hüvelyknyi tömör vasnál. Másik kezével szorosan a mellkasához ölelte vasbuzogányát. Boldovar körmeinek kopogása egyre hangosabb lett, s hangos szimatolás és sziszegés szőrıdött be a vasládába.

– Mágia! – suttogta reszelısen. – Mágiát érzek… s az a mágia az enyém lesz!

Karmaival végigtapogatta a vasajtót, s fülsértı nyikorgás rezegtette meg a szekrényt. Tanalasta hallotta, hogy Clag élesen felszisszen, majd mikor a pap keze megnyugtatóan a karjára kulcsolódott, rájött, hogy valójában ı maga adta ki a hangot. Boldovar mérgesen felhördült, s megpróbálta feltépni az ajtót. A láda elırebillent, majd az oldalélén egyensúlyozott egy darabig, végül nekikoccant hátul a falnak, és újra megállapodott. Tanalasta feje nekicsapódott a bırborításnak, és ırülten sajogni kezdett.

Pocakja váratlanul görcsbe rándult, meleg folyadék csordogált le a lábán.

– Nem! – Ez aztán már végképp lehetetlen! Boldovar megint megpróbálta feltépni az ajtót, majd idegességében

felborította a vasládát. Tanalasta teljes súlyával a hasára érkezett, méhe fájdalmasan összerándult. Most már abba sem maradtak a görcsök. Boldovar hangos dübörgéssel fölugrott a láda tetejére. Karmával végigkarcolta a felületét, az eresztéseket, hátha talál valami gyenge pontot.

– Elbújhatsz, de nem bújhatsz el! – vihogta eszelısen. – Megszimatoltam a mágiádat… és téged is, és mindkettıtöket megkaparintalak!

A nyikorgás felerısödött, majd egy utolsó nyekkenéssel elhalt.

Boldovar most kisgyerek módjára öklével verte, rugdosta a láda oldalát. Olyan erıvel dörömbölt rajta, hogy Tanalasta már attól félt, a vaslemez betörik a csapásai alatt. Méhébe egyre élesebben mart a fájdalom, s a lány felkiáltott.

– Hercegnı! Mi baj…? A folytatás beleveszett Boldovar dörömbölı ökleinek zajába, akit

Tanalasta fájdalmas kiáltása mintha az ırületbe kergetett volna. Most inkább a lábuk fele rezgett a szekrény, s lassan a fejére állt. Tanalasta még épp idejében a feje fölé kapta a karját, mielıtt a láda hatalmas robajjal végiggurult volna a szobán.

A szemközti falnál állapodtak meg, félig fejjel lefelé, a láda egyik oldalélén, úgyhogy egymásnak háttal fejen álltak. A lány méhe vadul lüktetett, úgy érezte, ordítania kell, különben szétrobban. Valami nincs rendben. Alig folyt el a magzatvíz, a szülésnek nem szabad ilyen hamar megindulnia!

– Hercegnı? – rázta meg a karját Clag. – Mi a baj? – A gyerek! – sikoltotta alig érthetıen Tanalasta. Clag válaszát ismét nem hallhatta, mert Boldovar teljes erejébıl

belerúgott a ládába. Az nekiütıdött a falnak, végiggördült a szobán, kiverte az asztal alól a lábát. Nyomasztó csend következett; Tanalasta úgy érezte, mintha egy ajtót dobtak volna a hasára. Nem voltak összehúzódásai, pedig a bábaasszony pontosan elmagyarázta neki, hogyan zajlik a folyamat. Csak folyamatos, gyötrı fájdalmat érzett, mely minden eltelt másodperccel rosszabbodott, és mintha deréktól lefelé folyamatosan tágult volna.

Clag egyik kezét a méhére tette, s gyengéden végigtapogatta a hasát. Tanalasta sikolya hörgésbe fulladt, nem azért, mert a fájdalom megszőnt volna, egyszerően csak nem kapott levegıt. Mellkasa sebesen emelkedett föl-le, s tudta, hogy erıt vesz rajta a pánik, de erre a gondolatra csak még hevesebben lélegzett.

A távolból tompa hangzavar szőrıdött be a szobába, s Tanalasta sejtette, hogy Acélkéz emberei megérkeztek a torony elé. Boldovar gyanúsan csöndben volt, talán az ablakhoz ment, hogy megnézze, mi okozza a lármát. A hercegnı legalábbis remélte, hogy ezt teszi, és nem továbbra is azon töri a fejét, hogyan törje föl a vaskoporsót. Épp most, amikor pedig erısnek és tettre késznek kellene lennie Cormyr kedvéért, pont olyan sebezhetı és tehetetlen, mint Lazúrkı Aunadar idejében.

Végül Clag elvette a kezét. – Tudom, hogy fáj, de nincs okod félelemre. Megindult a szülés.

Minden rendben lesz. – Ne hazudozz itt összevissza! – sikoltott rá Tanalasta ijedten. – Ez

nem a szülés! A bába pontosan megmondta, mi fog történni! – Akkor biztosan azt is megmondta, hogy minden szülés más – tette a

karjára Clag nyugtatóan a kezét. – A gazneth kissé felgyorsította a folyamatot.

– Akkor állítsd meg! – Hogy tehet ilyet vele a teste! Épp ezt a pillanatot választotta ki, hogy elárulja ıt? – Most még nem jöhet a baba!

– Attól félek, nem sok beleszólásunk van az ügybe – suttogta Clag. – Én itt maradok, és elcsalom a gaznethet. Te meg használd a rejtett zsebet…

A javaslatot rémült sikoly szakította félbe. Ez egyszer nem Tanalasta volt a ludas.

– Tanalasta… ne nyisd ki az ajtót! – hallotta a fátyolos hangot, a jól ismert, északi tájszólással. – Bármit is teszel, maradj…!

A mondat sikoltásba fúlt. Tompa reccsenés hallatszott, mintha csont törne odakint.

– Mit szólsz hozzá, kislány? – rötyögte Boldovar a láda tetején. – Kéred a férjedet egy viharkabátért és két győrőért cserébe?

Újabb csattanás érkezett. Tanalastának összeszorult a szíve. Aztán Boldovar újra megszólalt:

– Gyorsan döntsd el! Tudod, milyen hamar elunom magam! A hercegnı fájdalomtól zsibbadt agyában lázasan kergetıztek a

gondolatok. Boldovar foglya valóban úgy hangzott, mintha Rowen lenne, de ez lehetetlen. Rowen gaznethté változott, s ugyanabban a nedves pokolban raboskodik, ahonnan Vangerdahastot visszahívta… vagy nem? Owden elmesélte neki, hogy Xanthon felvette az ı alakját a Messzi Tengerlápnál dúló ütközetben. Talán ott a barlangban egyáltalán nem Rowent látta. Lehet, hogy Vangerdahast nem is hazudott neki.

Kétségbe ejtette, mennyire kicsúszott a kezébıl az irányítás. Tanalasta végül kikapcsolta viharkabátját, és lehúzta a győrőjét.

– Áll az… alku – sziszegte összeszorított foggal. – Engedd el! – Tanalasta, ne…! Rowen kiáltását éles hang nyomta el, mint amikor egy karom húsba

kap. Nehéz test csapódott a könyvespolcnak, nyögve a padlóra érkezett, és a jelek szerint nem mozdult többet.

– Most már szabad – jelentette ki Boldovar. – Hajítsd ki a mágiádat, vagy bevégzem, amit elkezdtem.

Tanalasta le akarta söpörni Clag kezét a reteszrıl, de a férfi elkapta a

csuklóját. – Mit csinálsz? – Kiszabadítom Rowent! – Ha Rowen mellettem van, újra erıs leszek,

gondolta. – Nem engedhetem, hogy… Boldovar megölje! – Nem is fogja. – Clag a lány nyakában lógó szent jelkép felé terelte a

kezét. – Imádkozz! – De hát meg…! – Ne hagyd, hogy Boldovar megtévesszen! – suttogta a pap. –

Imádkozz, és látni fogod a valót… vagy nyisd ki az ajtót, és meghal a gyermeked!

Elengedte Tanalasta kezét. Az egy darabig elidızött a retesz fölött. – Na mi lesz már? – türelmetlenkedett Boldovar. Hangos puffanás és

nyögés következett, majd a gazneth tovább nyafogott: –Most már nagyon unatkozom!

Tanalasta megmarkolta az ezüstmedált, és azt suttogta: – Chauntea, hallgass meg! És a következı puffanás már inkább úgy hangzott, mintha egy szárny

csapódott volna a falnak, nem emberi testet vágtak hozzá. – Áááááá! – rikoltott fel hamisan egy hang, mely egyáltalán nem

emlékeztetett Rowenére. – Tanalasta, ne tedd! Maradj ott, ahol vagy! – Rendben! – kiáltotta ki a lány. Még mindig rettegett, de hirtelen úgy

érezte, kissé jobban átlátja a helyzetet… bár a teste is belemenne a játékba! Sajgó övként fonta körül a derekát a fájdalom, s szinte érezte, hogy a gyermek csúszik kifelé a világba. Leküzdötte fájdalmát (ha már rettegését nem tudta), és kiordított a ládából: – Tudom, hogy ki vagy… te beteges… féreg!

Döbbent csend támadt odakint, majd Boldovar eszelıs röhögésben tört ki.

– Ó, most már látom, hogy Rowen jobban szeretett téged, mint te ıt! İ inkább meghalt volna, de nem bírta elviselni, hogy a halálodért könyörögsz!

– Micsoda? – Bár gondolatait még mindig gúzsba kötötte a rémület és a fájdalom, Tanalasta nagyon is felfogta Boldovar szavait. – Mit tettél vele?

– Ahá, szóval ez már érdekel – csúfolódott a gazneth. – Dobd ki a győrőt, és megmondom!

Nem volt rá szükség, mert Tanalasta a részletek ismerete nélkül is sejtette, hogyan csalta férjét csapdába Boldovar, hogy gaznethté változzon – és hogy a kósza miért szégyellte magát annyira, hogy nem

mert átlépni a kapun. Egyetlen dolog sarkalná Rowent arra, hogy megszegje Cormyr iránti kötelességét: az ıiránta érzett szerelme.

Csizmatalpak tompa dobbanása hallatszott a csigalépcsı felıl, és a hercegnı a karomkopogások alapján megállapította, hogy Boldovar az ablak felé igyekszik. Felidézte elméjében a varázslövedék ige szavait, és az ajtó eresztékére illesztette az ujját. Nem hagyhatja, hogy a gazneth megszökjön. Azok után semmiképp, amit Rowennel tett!

– Clag, nyiss egy kis rést, hogy átlıhessek rajta! – Mivel tudta, hogy a pap aggodalmaskodni fog, gyorsan hozzátette: – Most rögtön!

Clag nagyot nyelt, elhúzta a reteszt, és kissé kinyitotta az ajtót. Boldovar az ablaknál állt, épp kiugrani készült, ám mikor meghallotta a retesz nyikorgását, megperdült.

– Hová, hová, asszonygyilkos? – kérdezte élesen Tanalasta. Kimondta a varázslat szavait, s aranyló energialövedék vágódott az ablakpárkányba, épp a gazneth lába között. Kıszilánkok záporoztak szerteszét. – Félsz, hogy a terhes hercegkisasszony kiherél?

Boldovar az eltőnı mágikus energia után bámult, majd kivicsorította sárgás agyarait, és keresztülvetıdött a szobán. Clag becsukta és elreteszelte az ajtót, mielıtt még parancsot kapott volna rá, de így is csaknem elkésett. Boldovar karma alatt hangosan felvisított a vasláda, ahogy a gazneth belekapaszkodott a peremébe, s a hercegnı gyomra felfordult, mikor a szekrény hirtelen a levegıbe emelkedett.

Megint tehetetlennek és rémültnek érezte magát. Nem erre számított. A koporsó csikorogva végigcsúszott az ablak peremén, aztán egyszerre csak zuhantak lefelé, mindjárt nagyot csattannak az udvar kockakövén… Mögöttük tisztán hallották Boldovar szárnycsapásait. Tanalasta megmarkolta Clag kezét, és a rejtett zsebébe nyúlt, aztán összeütıdött a fejük. Hangos csobbanással beleestek az Azun-tóba.

Elıször elvesztette az eszméletét, de szerencsére néhány pillanat múlva fuldokolva magához tért. Sáros víz szőrıdött a koporsóba, belefolyt a szájába, lassan már az orráig ért. Clag mellette teljesen a víz alatt volt már, ı feküdt alul. A pap nem mozdult.

Tanalasta megköszönte az istennınek, hogy felébresztette, mielıtt megfulladt volna, majd visszatartotta a lélegzetét. Belenyúlt a viharkabátjába, nehézkesen tapogatózott elıre a vizes, hínáros szövetben. Mire megtalálta a rejtett zseb bırrel bevont száját, a láda teljesen megtelt vízzel. Clag vonaglott mellette, s nem ébredt fel a böködésre, rugdosásra. Még ha úgy is fordul, hogy ne pont kettejük között jelenjen meg a kapu, Clag akkor sem tudja majd követni rajta keresztül. Át kell vinnie rajta,

ami azt jelenti, hogy duzzadt hasával meg kell fordulnia, hogy az ajtó felé nézzen. Erre viszont nincs idı. Átkarolta Clagot, s a másik kezével elhúzta a láda reteszét.

Az ajtó feltárult. Napfény, friss levegı ömlött be a szekrénybe, s Tanalasta Boldovar ırült, vöröslı szemeibe bámult. Fuldokolva szedte a levegıt, s nemigen értette, hogyan képes a gazneth az Azun-tó mélyén ácsorogni. Pedig Boldovar ott volt, dagadt hasa remegett az idióta röhögéstıl.

Mielıtt még Tanalasta eljutott volna a megoldásig, a gazneth belépett a ládába, s sarkával erıteljesen Clag nyakára lépett.

Éles reccsenés hallatszott. – Ez az enyém? Milyen kedves tıled! – Boldovar fekete keze

megragadta Tanalasta viharkabátját. – Köszönöm szépen. Lerángatta róla a vastag köpönyeget, vele együtt az inget is alóla,

úgyhogy Tanalastán nem maradt semmi más, csak egy alsóruha. A gazneth észre sem vette. Elégedett sóhajjal beletemette arcát a fekete szövetbe, s kéjesen nyögdécselve magába szívta a mágiát.

Az Azun-tó mélye egyszerre Vangerdahast dolgozószobájává változott, s furcsa, buja rajzok jelentek meg a falakon. Végül Tanalasta megértette, hogy rászedték. Dühödten felsikoltott.

– Nem! Boldovar felnézett és rámosolygott a tépett ingecskével a fején. – Dehogynem! Acélkéz csatalord hangja hallatszott a lépcsı tetejérıl. – Jövünk, hercegnı! Már csak pár pillanat…! De pár pillanatnyi idejük már nem maradt. Tanalasta viharkabátjából

lassan eltőnt a szín, s a helyiség kísérteties bálterem külsıt öltött, a falakon furcsa festményekkel. Ha a gazneth még több mágiához jut, Acélkéz és társai nem tudnak majd végezni vele.

Összeszorította a fogát, mert ismét elviselhetetlen fájdalom nyilallt a hasába, kihúzta a rövid vaskardot rejtekhelyérıl. Önvédelmet oktató mesterei mindig azt hajtogatták: „elıször nyomorítsd meg, csak aztán ölj!” De hogyan nyomorítson meg egy gaznethet?

Ahhoz, hogy Boldovart megállítsa, több kell egy egyszerő lábtörésnél vagy térdrepesztésnél. Az egész beteges létezésének középpontján kell érnie a szúrásnak. Nem is olyan nehéz kitalálni, merre lehet az. Tanalasta térdre ugrott, és erıteljesen Boldovar ágyéka felé lendítette a kardot.

– Gyáva féreg! – kiáltotta. Boldovar skarlát szeme pénzérme nagyságúra tágult. Meglepetten

feljajdult, s a viharkabát kicsúszott a karmai közül. Tanalasta másodszor is meglendítette a kardját, s újabb fekete rést ütött Boldovar alhasán. Saját fájdalma mintha megszőnt volna – legalábbis a félelme elmúlt. Még mindig érezte, hogy zajlik a szülés, s hogy a baba kifelé igyekszik a testébıl, de most már nem uralkodott rajta a pánik. Széles ívet írt le kardjával, s Boldovar pókhasának közepébe célzott.

– Ebbıl elég! – A gazneth emelt karral kivédte a csapást. A vaskard szinte levágta a csuklóját, de Boldovar ezt észre sem vette. Elıreszegte karját, mintha csak penge volna, hátraszorította Tanalasta fegyverét, s kicsavarta a markából. A kard csendülve a láda tetejére hullott.

Tanalasta a csigalépcsı boltíve felé fordult, ahonnan egyre hangosabban hallotta a csizmás lábak dobbanását. A papok nemsokára ideérnek. A csatalord és három testıre már a lépcsı tetején állt; furcsamód zihálva tovább emelgették a lábukat, mintha azt hinnék, még egy sor lépcsıfok áll elıttük.

– Acélkéz! – ordította Tanalasta. – Erre gyertek! – Most miért ıt hívod? – durcáskodott Boldovar. – Nem velem akartál

játszani? A gazneth ökle az arcába csapott, hogy a lány fél tucat foga nekiröpült

a vaslemeznek. Látása beszőkült, füle csengett; épphogy érezte, hogy felrántják, kicibálják a koporsóból, és hozzávágják a kıfalhoz. A becsapódáskor a baba lejjebb csúszott, s Tanalasta érezte, hogy a feje búbja már kinn is van.

Mikor a látása visszatért, Boldovar elıtte állt, sérült kezével a falhoz szegezte, és ırült, mániákus vigyorral bámulta ıt.

– Remek! Hát visszajöttél! Éles, forró fájdalom hasított Tanalasta pocakjába a köldöke fölött,

szinte felemésztette az ırjítı kínszenvedés. Lenézett, és látta, hogy a gazneth keze könyékig véres; elıször nem értette, mi történt, majd érezte, hogy Boldovar keze odabent tapogatózik.

– Lássuk csak… hol az a gyerek? – Megragadott valamit a bordája alatt, és húzni kezdte.

Tanalasta elmerült a vörös, tüzes sikoltásban. Önkéntelenül felhúzta a térdét, és kirúgott… valamit el is talált. Boldovar nem kiáltott, de a rúgás két lépéssel hátrább repítette. Valami barna, véres dolgot tartott a kezében. Nem kisbaba volt, s ez megnyugtatta Tanalastát.

Boldovar rámosolygott, és a szájába tömte a véres cafatot – aztán elırebukott, mikor Acélkéz emberei hátulról nekirontottak. Kardjuk viharosan járt fel és alá, s végül fekete masszává aprították a gaznethet.

Nem mintha számított volna. A sebek csaknem olyan gyorsan gyógyultak, mint ahogy keletkeztek. Az örült király jólesı csámcsogással lenyelte a falatot, majd boldogan felvihogott.

Tanalasta lábát elhagyta ez erı, s lezuttyant a padlóra. A fájdalom már szinte eltőnt. Mindössze hideg zsibbadást érzett ott, ahol Boldovar kiszorította belıle az életet, s meleg ürességet a méhe tájékán, ahol a gyermek megszületett, annak ellenére, hogy ı épp haldokolt. Lenyúlt, megfogta a fejét. Pici volt, meleg és puha… s ez minden, amit valaha is érezni fog a gyerekébıl. A gazneth megpecsételte a sorsát azzal, hogy megette azt, amit kitépett belıle, mert még a birodalom legjobb gyógyítója sem képes visszanöveszteni a szerveit.

Ám a gyermeknek élnie kell, hiszen ı jelenti Cormyr jövıjét. Tanalasta feszülten összpontosított, s maradék erejével kinyomta a gyereket. Hallotta is, hogy felsír. Megpróbálta a mellére emelni, de nem sikerült.

– Boldovar… – zihálta. – İrült Boldovar, Cormyr királya. Megadom neked azt… amire a legjobban vágysz.

Boldovar ledobta magáról az egyik harci papot, majd skarlátszín szeme Tanalastára szegezıdött.

– Hallgass, te szajha! – İrült Boldovar, Cormyr királya, a fájdalmam immáron a tiéd. A sötétség eltőnt Boldovar arcáról. Továbbra is rúgott, harapott, de

már nem látszott veszedelmesnek. Testének összetört darabjai nem álltak helyre a harci papok fegyvercsapásai után.

Tanalasta felemelte az ujját – csak ennyi tellett jelzés gyanánt –, majd így szólt:

– Elég! Csak fogjátok le! A papok abbahagyták az ütlegelést, s szöges bakancsuk talpával a

padlóra szegezték a gaznethet. Mikor Tanalasta nem szólalt meg, Acélkéz csatalord feléje fordult, s

rájött, hogy egyetlenegy dolgot azért még megtehet a hercegnıért. Otthagyta Boldovart, letérdelt Tanalasta mellé, s óvatosan a mellére fektette a gyermeket.

– Köszönöm – mondta Tanalasta. Visszanézett Boldovarra, és nagy döbbenetére nem is esett nehezére kimondani a következı szavakat: – Boldovar király, ezennel én, mint a korona örököse és leányod egyenes ági leszármazottja, megbocsátom, hogy elárultad Cormyrt. Feloldozlak a korona ellen elkövetett bőneid alól.

Boldovar szeme még egyszer skarlátszínben felizzott. Kinyitotta a száját, mintha szólni akarna, ám aztán egyszerően fekete porrá omlott.

Acélkéz Tanalastára nézett. – Jó munka volt, hercegnı! Tanalasta bólintani akart, ám csupán a szemét sikerült lehunynia,

mielıtt elhagyta volna minden erı. Acélkéz elmosolyodott. A háború istenének, Tempusnak papjaként

ezer és ezer harcost látott már meghalni, s tudta, hogy a hercegnı szép véget ért. Lecsatolta vaskesztyőjét, s óvatosan a csecsemı meztelen háta alá csúsztatta a kezét.

– Isten hozott, csöppség! – mondta neki. – Sokáig éljen az új hercegünk!

42 Alusairnak csupán kétszáz embere maradt, annak a fele is sebesült volt.

A társaság maradéka már elesett a goblinokkal vívott küzdelemben, ahogy barlangról barlangra haladtak itt a… bárhol a pokolban legyenek is. Fogalma sem volt, miféle helyen járnak, mindössze a kicsi, zöld goblinokat látta. Minden íjásznak csupán egy-egy vashegyő nyila maradt, ezeket gondosan ırizgették. Egy „egész éjszakás” üldözés után (azt ugyan egyikük sem tudta, éjszaka van-e vagy nappal ebben az örök homályban) végre valami magaslatra értek, s Alusair itt sorakoztatta föl a seregét.

Alacsony sáncot húztak kıbıl, s a széleit varázsfénnyel világították meg, de a kis mocskok csak kúsztak fölfelé a lejtın, egyre többen, kis vaslándzsákkal, pöttömnyi vaskardokkal. Alusair nemesei jó erıben lévı, tapasztalt fegyveresek voltak, úgyhogy a goblinok legtöbbjét már a sáncnál levágták. De még az ı emberei sem tökéletesek, s úgy három percenként egy-egy apró szörnyecske átsiklott a barikádon, és felnyársalta lándzsájával valamelyik harcosát. Nemsokára olyan kevés embere marad, hogy nem fogja tudni megvédeni a sáncot, s akkor a kis rémségek lecsapnak rájuk, s darabokra vagdalják mindannyiukat.

Persze volt már életében rosszabb helyzetben is – sokkal rosszabban. – Visszavonulás! – üvöltötte. Aztán felemelte kardját, hogy azzal is megerısítse a jelet… majd

ijedten a földre borult, mikor a barlangon fülsértıen hangos mennydörgés robajlott végig. Vakító villámok nyaldosták a sziklákat, egész goblin rajokat szedtek le egy csapásra, s a földet azonnal fekete nyálka borította el. Az ellenséges sereg egyszerően eltőnt, és a pislákoló fényben Alusair roskatag házakat látott, furcsa alakú ablakokkal, görbe ajtókkal.

Az alagutakból újabb adag goblin szaladt feléjük, buzgón lóbálták kicsiny vaskardjukat, s lelkesen kaptattak föl elıdeik maradványain. Alusair egyelıre nem foglalkozott velük, továbbra is a járatokat fürkészte, hátha megpillantja a furcsa villámvihar okozóját. Faerőnben csupán maroknyi varázsló képes ekkora mágiára – és csupán egyetlenegy, akinek oka is van rá, hogy segítsen neki.

Vangerdahast helyett azonban tucatnyi rozsdás láncinget viselı férfit

pillantott meg a jobbján tátongó alagút szájában. Mindannyian csuromvizesek voltak, s vasbuzogányt tartottak a kezükben; Chaunteához szálltak az imáik, miközben töviserdıt és fortyogó sártengert varázsoltak maguk és a goblinok közé.

Alusair csalódottan felsóhajtott, de aztán úgy döntött, ha már Vangerdahast nincs, egy tucat Chauntea-pap még mindig több a semminél. Kardjával a kis csapat felé intett.

– Fedezzétek a vonulásukat! – parancsolta embereinek. Fél tucat sárkánykatona cserélte le kardját hosszú íjra. Mikor az elsı

goblinok áttörtek a papok akadályain, és megemelték kardjukat a társaság izmos vezetıjére, egyetlen vashegyő nyílvesszı hagyta el a sáncot. Mellkason találta az egyik apró harcost, s az sivítva hátratántorodott, társainak hegyébe. A pap üdvözlésképpen megemelte buzogányát, majd hirtelen megeredt az esı.

Alusairnak elıször fogalma sem volt, mit tartson a furcsa vihar felıl. Úgy esett, mintha dézsából öntötték volna, villámok táncoltak a háztetıkön, mennydörgés robajlott végig a hatalmas barlangon. Patakok képzıdtek arra, amerre jártak már, s víznek még a nyomát sem látták, és az Acélhercegnı hirtelen arra gondolt, hátha mindannyian İrült Boldovar hatalmába kerültek valahogy.

Fekete alak bukkant elı a papok mögötti alagútból, s a lány hirtelen mindent megértett. Eddig még csak hat vészhírnököt sikerült azonosítaniuk Alaundo jóslatai alapján, ez pedig itt a hetedik – az árvíz és a pusztító viharok ura –, amely most a Chauntea-papokat akarja hátulról megtámadni. Azt ugyan nem értette, hogy kerültek a papok és a gazneth ebbe a barlangba, de mivel azt sem tudta, ı miért van itt, nem is foglalkoztatta annyira a kérdés. Pontosan tudta, mi a dolga: segíts a szövetségeseidnek, támadd az ellenséget!

– Ott egy gazneth! – üvöltötte. – Mindenki, vasnyilakkal felkészülni! Csak a parancsomra lıjetek!

Csöndes zizzenés futott végig a sorfalon, ahogy a katonák felhúzták íjukat. Furcsamód a goblinok eliszkoltak a gazneth közelébıl – de az is lehet, hogy a rém úgy hiszi: egyedül is megbirkózik mintegy kétszáz emberrel.

Alusair rá akart világítani a tévedésére. Ha semmi mást nem ér el ezen az elátkozott sötét helyen, legalább ezeket a kis zöld rémségeket megtanítja az emberek tiszteletére. Várt, míg a papok már csak néhány yardnyira voltak a sánctól, majd lecsapta kardját.

– A gaznethre… tőz!

Sorozatos pendülések zaja hallatszott, és a vashegyő nyilak mind egy szálig beleálltak a gazneth testébe. A lökés ereje a levegıbe emelte a szörnyet, és jó néhány lépésnyire hátrapenderítette.

Azonnal üvöltı szél támadt a barlangban. Az esı szakadatlanul zuhogott, s akkora villám csapott le, hogy Alusair feje belefájdult a hirtelen fénysugárba. Felemelte kardját, és átmászott a sáncon.

Mielıtt azonban támadást vezényelhetett volna, a legidısebb Chauntea-pap, az alacsony, izmos, karvalyorrú férfi elállta az útját. Felnyúlt, s kivette a lány kezébıl a kardot, mintha még kislány lenne, és tiltott játékszert vett volna a kezébe.

– Ne! Alusair összeráncolta a homlokát. – Itt én parancsolok…! – ordította. – Viszont fogalmad sincs, hol vagy, és hogy ki ez! – kiabálta vissza a

pap. Alárendeltjei közben átmásztak a mellvéden, és gyógyítani kezdték a lány sérült vállát. – Már napok óta követünk benneteket.

A gazneth felült, s nekiállt kiszedegetni a nyilakat a testébıl, bár sebei nem gyógyultak be úgy, mint Alusair a többi rémnél látta.

A lány szeme összeszőkült, nemigen tetszett neki a férfi haragos hanghordozása. Az, amit mondott, viszont kíváncsivá tette.

– És te ki vagy? – Owden, Chauntea aratásmestere – jött a válasz. Owden két emberét

odaküldte a gaznethhez. – Épp elég ideje lapítotok már itt. Indulnunk kell, dolgunk van. A goblinok seregei menetelnek.

Alusair elfintorodott. Névrıl már ismerte a papot, nıvérének kedvenc mentorát, de még mindig nem értette… az igazat megvallva elég sok mindent nem értett.

– Menetelnek? – ismételte. – Ugyan hova? – Hogy segítsék Nalavarát, természetesen. – Owden még egyszer intett

a papjainak, majd folytatta. – Azt hiszem, rájöttem, hogyan juthatunk át egyik világból a másikba. Úgyhogy ha meguntátok itt a nézelıdést, ideje visszatérnünk Cormyrba, hogy a küzdelemnek végre értelme is legyen.

43 – Lassan azt kívánom, bárcsak a goblinok visszavertek volna minket a

Bolondrétig – lihegte egy harci kapitány, miközben felvánszorogtak a goblin vértıl síkos emelkedın. – Az legalább lapos.

Azun felkuncogott. – Ha azt hiszed, van elég erım ahhoz, hogy megfújjam a kürtöt… – …akkor te lennél az az ırült fickó, akit Cormyr királyának hívnak –

fejezte be nyögve Feketeszekér csatalord. A király hangosan felnevetett, és kinyúlt, hogy megveregesse a férfi

vállát – próbálkozása azonban csúfos kudarcba fulladt, mert megcsúszott egy goblin tetemen, és majdnem orra bukott. Három ember ugrott oda, hogy megtámogassa.

Mostanra mindössze húsz-egynéhány férfi sorakozott fel zihálva uralkodójuk körül. Valaha csillogó, gyönyörő páncéljukat repedések, horpadások tarkították, meg persze sáros vérfoltok is, s a vértek recsegtek-ropogtak a friss hasadások mentén. Mellettük ott lihegett vörös fejjel az ország leghatalmasabb mágusa is. Néhány harci kapitány és más magas rangú katona, kik nemesi származásukkal vagy a csatában tanúsított vitézségükkel nyerték el rangjukat, maradt mindössze az egykor hatalmas hadseregbıl.

Ezer és ezer goblin tetem hevert a véres csatatéren – de még mindig akadtak elegen, akik most az elesettek között görnyedeztek, kardokat, pénzérméket, késeket győjtöttek össze. İk messzire elkerülték a maroknyi elszánt emberbıl álló csapatot, csak néhány szisszenéssel, baljós pillantással kísérték figyelemmel vonulásukat.

A viharvert cormyriak a domb tetejére igyekeztek, ahol az Ördögsárkány újabb goblin sereget győjtött maga köré, hatalmas denevérszárnya fenyegetı vitorlaként billegett a levegıben. A csata messze nem ért még véget.

– Ha odaát a réten volnánk, a hölgyek akár figyelhetnék is a csatát Suzail falairól – tréfálkozott Kaert kapitány, és hısies pózba vágta magát.

– És fogadásokat köthetnének – tette hozzá szárazon a mellette haladó lándzsalord, s a csapat tagjai felvihogtak.

Azun körülnézett, szinte azonnal megakadt a tekintete Koronaezüst

Ilberd rémült arcán. Kedélyesen odaintett az ifjúnak, rámosolygott, miközben felértek a hegy csúcsára – és tengernyi goblinnal találták magukat szemközt.

Méghozzá olyan goblinokkal, akik frissnek és csatára éhesnek látszottak. Fegyelmezetten hármas sorokba fejlıdtek, pajzsuk csillogott, buzogányukat magasra emelték; mögülük pedig lándzsások sereglettek elı, hogy oldalról bekerítsék a pöttöm, fáradt embercsapatot. Fölöttük kígyózott a sárkány vaskos nyaka, pikkely koszorúzta szemében csöndes diadal villant, mikor utolsó néhány ellenfelét megpillantotta.

Rekedt, harsány parancsok röpködtek a levegıben, láncok csörögtek, ahogy a száz meg száz goblin egy emberként nekilódult, hogy buzogányával végzetes csapást mérjen rájuk. Koronaezüst Ilberd megnyalta ajkát, s gyorsan jobbra meg balra tekintett. Láthatólag ı volt itt az egyetlen, aki valóban félt. Az idısebb katonák arcáról mindössze komor elszántságot olvasott le.

Ilberd nyelt egyet, és reszketett, mint a nyárfalevél, majd hirtelen furcsa zajt hallott maga mögött. Elcsigázottan hátrafordult, félig-meddig arra számított, hogy a lándzsások máris észrevétlenül mögéjük kerültek.

Ámde nem goblinokat látott. Magányos alak tört utat a katonák sorfalán keresztül. Egy zömök, lihegı öregapó, páncél nélkül. Vangerdahast volt az, furcsa vaskoronájával. A harci kapitányok azonnal félrehúzódtak, hogy utat engedjenek neki.

Koronaezüst Ilberd megnyugodott. A királyi fımágus majd gondoskodik róla, hogy ezek a goblinok ne zaklassák ıket. Egyetlen varázslat, s a csata máris véget ért, mielıtt még elkezdıdött volna.

Vangerdahast most a cormyri csapat elébe állt, és fölemelte a kezét. Homlokán egy pillanatra fölizzott a korona, többen az arcuk elé kapták kezüket. Hangja úgy mennydörgött végig a csatatéren, mintha valami haragvó isten vagy kolosszus szállt volna le közéjük. A nyers szavak Ilberd fülének tökéletesen értelmetlennek hatottak. Legjobban még a goblinok visító csatakiáltásaira emlékeztették. Mikor a varázsló végre befejezte a mondandóját, néma csend telepedett rájuk. A goblinok és az emberek farkasszemet néztek.

Aztán a lapátfülőek lassan térdre rogytak, fegyverüket gyöngéden lehelyezték a széttaposott gyepre, majd homlokukat a földhöz érintették.

Nalavara feje ide-oda járt, láthatólag ı is megdöbbent rajta, hogy a hadserege megadta magát. Nagy lendületet vett, s fölröppent a levegıbe. Ilberd körül mindenki fölemelte a kezét, mintha nem létezı pajzsát akarná maga elé kapni.

Gigantikus, csillogó teremtményt látott, aki tökéletesen tisztában van borzalmas hatalmával. Az ifjú Koronaezüst eltátotta a száját a gyönyörő lényt figyelve, amely most hurkot írt le a levegıben, s lecsapott rájuk. Életében nem látott még ilyen macska-kecsességgel mozgó, fenséges lényt – akkora volt, mint némely birodalmi kastély –, életében nem látott még ilyen…

…gyors és kegyetlen halált. A sárkány zuhanórepülésben közelítette meg a cormyriakat, s akkor fújta rájuk a tüzét, mikor csupán húsz yardnyira járhatott a királyi fımágustól – és úgy zuhant a lángok után, mint az égı fáklya, ha pókhálóba dobják. Emberi testek röppentek szerteszét. Ilberd látta, amint Oroszlánkı Elber lepattan a sárkány pikkelyes hátáról, arca fájdalmas grimaszba torzul, eszelısen csapkodó tıre ártalmatlanul csépeli a vaskos pikkelyeket. A férfi nagyot zuhant, s valahol a hegy aljában érhetett földet, ott, ahonnan jöttek. Vörös lángok kísérték a sárkány haladását, felgyújtották a füvet a csizmájuk alatt. Az emberek nyögtek vagy erıtlenül káromkodtak, s tántorogva próbáltak magukhoz térni. Vaskesztyős kezek nyúltak az övek felé, a féltve ırzött italokért, hogy magukba döntsék a gyógymágiát, s előzzék fájdalmukat.

Egy pillanatra úgy tőnt, mintha a királyi fımágus felszívódott volna – talán hamuvá égett a sárkány tüzében, vagy a gigászi lény egyszerően lenyelte –, majd mikor az Ördögsárkány ismét a fejük fölé suhant, Ilberd meglátta Azun királyt, aki mozdulatlan testet cipelt a karjában, amely mintha inkább szénbıl állt volna, mint húsból. Ilberd elırebotladozott, hogy a segítségére legyen. Azun ádázul rávigyorgott, majd a karjába nyomta az eszméletlen, istentelenül nehéz Vangerdahastot.

– Eljött a kardok ideje! – kiáltotta boldogan a király, s figyelte, amint a goblinok seregei lassan levonulnak a hegyrıl.

A fegyvereiket otthagyták, csillogó acélpajzsok, buzogányok hevertek mindenütt, szinte fémsapkába burkolva a hegycsúcsot. A lejtı aljában azonban újabb goblinok gyülekeztek a sárkány sziszegı parancsára. Ezek a lapátfülőek készenlétben tartották a fegyvereiket, s nem úgy festettek, mintha megadásra készülnének.

– El kell jutnom a sárkányhoz! – kiáltotta váratlanul a király. – Cormyriak, hozzám!

Egy lélegzetvételnyi idıvel késıbb mindannyian megindultak Nalavara felé, óvatosan botorkáltak a fegyverkupacok között. A sárkány döbbenten feléjük fordult, nagyjából úgy nézett rájuk, mint a pelyhedzı állú kiskukta, ha lopáson kapják az éléskamrában.

Gigászi szárnya megremegett, nekilendült, hogy néhány csapással a

levegıbe röppenjen… – Ne engedjétek fölszállni! – bömbölte Azun. – Félre, királyom! – ordította a Tapstornok címerét viselı lándzsalord.

– Vigyázat! Ilberd egy győrőt látott az ujján – nyilván a Tapstorn család egyik

féltett kincse lehet –, s az ékszer most élesen felizzott. Varázstőz ömlött belıle, ám egy pillanattal késıbb a győrő megfeketedett Tapstorn ujján, aki nyögve rángatta le magáról az összeolvadt fémet. A lángok átszelték a hegycsúcsot, és a sárkány fejének csapódtak, mintha óriási kalapácsok volnának egy kovács mőhelyében. A hatalmas teremtmény hátrahıkölt, behúzta a nyakát. A varázslángok azonban követték, s szakadatlanul csépelték tovább.

Most elérték az elsı sziszegı, vicsorgó goblinokat a sárkány lábánál. Ilberd zihálva cipelte a királyi fımágus terhét, aki élettelenül hevert a hátán… az istenekre, talán már halott is volt.

Acélcsattogás kezdıdött, s a kimerült katonák újult erıvel támadtak rá a goblinok hadára, akik győlölködı pillantásokkal, görbe kardjukkal fogadták a csapást. Ilberd látta, hogy Griffvédı Skormer elesik: a zászlós elveszítette sisakját, hosszú haja kócosan kunkorodott a vállán, szemében tőz csillant, ahogy hadakozott egy borvörös goblin vértócsa közepén. A lapátfülőek aztán szinte felkoncolták a testét, s a férfi végül eltőnt a bömbölı horda alatt.

Tapstorn is megtántorodott, fél szemébıl dılt a vér, s fájdalmas sikollyal egy goblin holttestére rogyott. Tucatnyi lapátfülő ugrott a hegyébe, s a vaskesztyős kéz, mely sokukkal végzett már, most egyszerre elernyedt, mozdulatlanná vált.

Ilberd faltörı kosként pörgette Vangerdahast testét, a varázsló csizmás lábával felöklelt néhány csipogó goblint, aztán maga is kirúgott feléjük. Csont reccsenését hallotta a lába nyomán, s a goblin messzire repült. Ilberd elıreszaladt, átvette a szörnyecske helyét, nem törıdött vele, mire tapos rá vonulás közben. Éles, lángoló fájdalmat érzett a bal térdében, valószínőleg megszúrta egy goblin a lábát. Kiordította magából fájdalmát, öklével a támadó arcába csapott, majd a kardjával fejezte be a mozdulatot. Ettıl persze a varázsló teste leesett a válláról, egyenesen egy tucatnyi sipákoló goblin közepébe. Ilberd pengéje felszabadultan táncolt, ırülten vagdalkozott, míg az összes goblint ki nem irtotta maguk körül, s újra felnyalábolhatta Vangerdahastot.

Ahogy kiegyenesedve megfordult, még épp láthatta, hogy Kaert kapitány testét hat goblin lándzsa döfi át, hegyük véresen bukkan elı a

férfi hátából. Kaert megtántorodott, szájából fekete vért köpött, miközben morogva támadóira vetette magát, s véres ujjaival hiábavalóan kapdosott utánuk. Végül egyet mégis maga alá győrt, s az eldılı testeket lelkesen vagdalkozó goblinok fogták győrőbe.

Feketeszekér véres felsıteste hullott az ırülten visongó goblinok közepébe, majd röviddel késıbb a lábai is követték, ahogy az Ördögsárkány kiköpte szájából. A hatalmas teremtmény felröhögött, Ilberd elborzadva figyelte, amint a sárkány kunyhó nagyságú feje ide-oda cikázik, s embermérető fogak bukkannak elı a szájából. Tapstorn varázslata már elenyészett, s a sárkány éppen arra készült, hogy felfalja az elıtte álló magányos alakot.

A király! Fehéren izzó lángok csaptak le Azunra, lángra lobbantották körülötte a

füvet, s menekvésre késztették a körülötte szaladgáló goblinokat. Ilberd egy darabig nem látott semmit, de mikor kipislogta szemébıl a vakító lángok emlékét, Azun, Cormyr királya még mindig ott állt, ahol azelıtt, hatalmas csatakardját magasra tartotta: a fegyver pengéjén kékes rúnák villantak végig. A király sértetlen volt.

Ilberd tátott szájjal bámulta, amint Azun forrófejő ifjonc módjára elırelendül, s a sárkány utánakap, hogy az ı testét is kettéharapja, ahogy Feketeszekérrel tette.

Azun kiáltott valamit, páncélja felizzott, s mellvértéjbıl hirtelen ember nagyságú acéltüskék nıttek ki. Azon csattantak támadójának fogai, fekete vér szivárgott állkapcsai közül, majd az Ördögsárkány rémülten felvisított. Határozottan nıi hang volt…

A teremtmény változatlanul a fejét rázta, hogy megszabaduljon a szájába döfı acélagyaraktól, mikor Azun elıhúzott valamit az övébe rejtett tasakból, s teljes erejébıl belevágta a sárkány épp fölkínálkozó részébe: a jobb szárnyába. Aranyló fény villant, hogy még a felhıs égbolt is kivilágosodott egy pillanatra, majd a sárkány újra felvisított, ezúttal hangosabban, mint az imént.

Egyetlen pillanata Koronaezüst Ilberdnek úgy tetszett, mintha nem is hatalmas, pikkelyes szörnyet látna, hanem egy meztelen, szárnyas elf hajadont. Az elf arcát vörösen lobogó hajfürtök takarták el, teste fájdalmasan megvonaglott, tollas, törött szárnya reszketett. Zokogva vetette hátra a fejét, szemében gyémántként csillogott a harag tüze. Aztán akkorát bömbölt, hogy Ilberd szinte megsüketült belé, s újra sárkányalakot vett föl. A férfi azon töprengett, valóban látta-e az elf lányt.

– Ember! – mennydörögte a sárkány. – Mi ez a fegyver, amivel sebet ütöttél rajtam?

– A Királyok Jogara – felelte Azun nyugodtan. – Lord Iliphar féltett kincseinek legféltettebbike.

– Iliphar? Nem vagy méltó arra, hogy akár a nevét is kimondd, ember! – köpte a sárkány.

Szájából apró lángnyelvek csaptak ki, de mintha lecsorogtak volna a király kezében tartott tárgyról. Ilberd megfigyelhette, hogy Azun egyik markában még mindig szorongatja megfeketedett pengéjő csatakardját. A másikban viszont egy aranyjogart látott, melyet tölgycsemete formájúra készítettek: kecses ágak sarjadztak belıle minden oldalról, s a markolatában óriási, makk alakúra csiszolt ametiszt ragyogott.

– Nem, Nalavara – felelte Cormyr királya, szinte csevegı stílusban. – Iliphar egyezséget kötött az ısömmel, megadta neki az erıt, hogy jól uralkodhasson. Az egyezség napjainkra sem vesztette érvényét. Tulajdonképpen ı a házamnak ısapja és ırzıje.

Az Ördögsárkány rettentı dühvel felrikoltott, s megpróbált lecsapni az elıtte álló férfira, törött szárnya azonban cserben hagyta ıt, s a hatalmas teremtmény oldalvást a földre zuhant. Nem érdekelte, mennyi goblint nyom agyon.

A becsapódás dübörgése továbbra is hangosan visszhangzott Koronaezüst Ilberd fülében, mikor egy goblin a hátára pattant, és megpróbálta elvágni a torkát. Ilberd maga is meglepıdött (hát még a goblin), milyen könnyedséggel fordította meg a kis lény kardját, hogy az a támadó torkába fúródjon. Azt is tudta azonban, hogy a goblin akár meg is ölhette volna, az sem lett volna akkora baj: érezte, hogy a sárkány e napon elpusztul, s Cormyr végre szabad lesz.

Igazság szerint a sárkány még nagyon is eleven volt. Azun a szörny fejéhez vágta a jogart, olyan erıvel, ahogy csak bírta:

tudta, hogy nem szabad elszalasztania a felkínálkozó lehetıséget. Forró vér ömlött a sárkány jobb szeme mellett keletkezı sebbıl, de Vörös Nalavarauthatoryl hátravetıdött, újabb goblinokat lapítva szét ezzel a mozdulattal.

– Az elfek nem egyezkednek a fajtájuk gyilkosaival! – sziszegte. – Iliphar talán szövetséget kötött az emberekkel, ám a gyöngéd szavak nem hozzák vissza a kedvesemet. Tizenöt évszázada annak, hogy a vılegényem halott, s én tizenöt évszázadig voltam egyedül… soha többé nem ölelhettem át, soha többé nem ízlelhettem meg a boldogságot, amelyre mindketten születtünk. Köpök az egyezségetekre, ember… tüzet

köpök rá! Torkából ismét lángok törtek elı, ám ezúttal sokkal gyengébb tüzet

fújt, s vöröses-fekete, füstölgı vér kísérte a lángokat. A sárkány kétségbeesetten, fájdalmasan felhördült, nem is figyelte, ahogy a lángok vörös győrőt fonnak a hegytetı köré, előzik az utolsó goblinokat… s körbenyaldossák az elesetteket, köztük egy hamuszürke köpenyes varázsló alakját… immáron egyedül maradt a királlyal.

Azun lassan oldalazott körülötte, míg el nem érkezett Vangerdahast élettelenül heverı teste mellé. Jó eséllyel kikaphat valami mágikus csecsebecsét vén mesterének holmijából, vagy…

– Jómagam is megismertem a veszteséget ebben a háborúban – mondta a sárkánynak, s felemelte a jogart, kardját pedig elé tartotta, hogy megvédje Iliphar becses mővét a karmok és a csapdosó szárnyak támadása ellen. Az igazi sárkányokkal ellentétben, Nalavarauthatoryl mintha nem használta volna a farkát a csatában, számára az a testrész csak az egyensúlyozás eszközét jelentette. – Százával estek el az alattvalóim a veled és csatlósaiddal vívott harcban.

– Piha! Ugyan mit jelent számomra a haláluk? Férgek csupán… férgek, amelyeket le kell vágni, vagy előzni ebbıl az erdıbıl, hogy az elfek visszatérhessenek. Majd gondoskodom róla, hogy a megmővelt földek, kıtornyok ne létezzenek többé, hogy a fák ismét szabadon nıhessenek.

Nalavara foga összecsattant, de ismét fájdalmasan megrándult a teste, mikor az éles kard belevágott a szája szélébe. Barbár üvöltéssel megrázta a fejét, s karmos lábával a magányos emberalak felé kapott. A csatakard ismét szúrt, s vele együtt a jogar is, mely aranyfénnyel csillogott, s égetı, zsibbasztó fájdalmat okozott a sárkánynak.

Nalavara felszisszent, hátrahıkölt. Szemében rettenetes harag villant, ahogy a királyra nézett, az viszont nyugodtan tekintett vissza rá.

– Jómagam is elvesztettem valakit a csatában, akit szerettem – mondta Azun. – Alusair lányomat hamuvá égetted az erdıben.

– Miért mondod ezt nekem, ember? Hogyan is egyenlíthetné ki egy ember pusztulása egy elf halálát?

– Egyformán nem léteznek többé – felelte hővösen a király. – Soha többé nem látják meg eme kies vidéket.

A sárkány nyaka ismét lefelé kígyózott, de ezúttal félrehajolt a penge csapása elıl – és ı is csupán az üres levegıre harapott.

– És még ha egyforma is lenne a veszteségünk, ember, miért foglalkoznék vele? Az emberek feldúlták, kifosztották az elfek földjét. Mi

más volna Cormyr, mint a Farkaserdı lesoványított maradványa, melyet térdig borít az emberi mocsok, a hideg kıtornyok, s még a sírotok is, mellyel csupán pocsékoljátok a földet, amiben sok-sok új fa és virág teremhetne? – Nalavara vadul ficánkolt, megpróbálta körülvenni a királyt, hogy hátulról ráharaphasson anélkül, hogy a gyors penge megvágná.

– Ez itt Cormyr – mutatott Azun körbe –, amelyet te fölperzseltél és elpusztítottál, amelyre járványt küldtél és sáskajárást, Lorelei Alavara. Ez volna a föld, amely oly sokat jelent neked?

– Hogy merészeled? – A sárkány szinte felzokogott, s hatalmas termete a király fölébe tornyosult. Széttárta törött szárnyát, s lecsapott rá. – Hát legyen, ember! Vedd el az életem! Vagy elıbb talán te pusztulsz el?

Mindketten félregurultak, a férfi azért, hogy a sárkány hatalmas teste össze ne lapítsa, Nalavara pedig, hogy véres masszát csináljon a királyból. Karmával ellenfele felé kapott, mély árkokat szántott a földbe. Rémülten visítozó goblinok menekültek lefelé a hegyrıl.

* * * * *

Hosszú, hosszú idı után Koronaezüst Ilberd ismét emlékezett a nevére.

Az is eszébe jutott, hogy elesett, s hogy elıbb a sárkány támadott rájuk. Már a csatára is emlékezett. A hátán hevert kiterítve, szürke felhık úsztak fölötte az égen… és hideg, mozdulatlan, kellemetlenül szúrós goblinokon feküdt. Hirtelen rátört a gondolat, hogy fölkeljen, újrakezdje, s megismerje végzetét – még ha a gonosz lapátfülőek kardja hegyén végzi is.

Az ifjú nemes föltápászkodott, nagy nehezen talpra állt, kissé forgott vele a világ. Vörös folyadék – a saját vére, mint azt késıbb felfedezte – folyt bele a jobb szemébe, és a hasának bal oldalán éles fájdalmat érzett. Mikor óvatosan megtapogatta magát, látta, hogy a vértje felrepedt, s újabb véres sebre lelt a páncél alatt.

– Nos, te akartad megízlelni a dicsıséget! – mondta magának. – Most már legalább tudod, hogy vér íze van. – Fölköhögött, vörös váladékot köpött ki, aztán körülnézett. Számos goblint látott, egyesek kábán bolyongtak a csatamezın, mások fegyvereket, sisakokat győjtögettek. Jókora távolságra voltak tıle. Sıt, néhányan mintha menekülnének is a hegy közelébıl.

Ilberd felnézett a csúcsra, ahol nemrég még a király oldalán állt az Ördögsárkány ellenében – épp akkor fordult arra, amikor a sárkány

rávetette magát Azunra, hogy agyonnyomja. Messzirıl úgy tetszett, mintha a király és Nalavara visszaváltozott volna gyermekké, s most a sárban hemperegne.

– Dicsıség! – mondta undorodva Ilberd, és újra vért köpött. Sisakja, tıre elveszett a csatában, kardját viszont a hüvelyében találta. Kivonta fegyverét, még utoljára megcsodálta egyensúlyát, majd a markolatra fonta az ujjait, s megindult fölfelé az emelkedın.

Cormyrnak szüksége van rá – s ha a királya képes arra, hogy az országáért ott haljon meg a sárban a sárkány állkapcsától, hát ı is megteheti. Koronaezüst Ilberd mosolyogva vonult a halálba.

* * * * *

– Ez ırültség, Nalavara! – zihálta Azun, miután kikeveredtek a

birkózásból, s lassan talpra álltak. – Hiszen mindketten Cormyrért harcolunk… hogy ırizzük és vigyázzuk a földnek a tisztaságát, amelyet mindketten tiszta szívbıl szeretünk!

A vörös sárkány szeme fölizzott. – Ravasz okoskodás! – sziszegte. – Az emberek közismertek a

kígyónyelvő ravaszságukról. Halj meg, ember király! Tüze néhány lángocskából állt csupán, mely el sem ért a védelmezı

mágiával ellátott pengéig, harapása azonban gyors és könyörtelen volt, mint mindig. Azun páncélja megcsikordult a foga alatt, bal válla összezúzódott, s hátratántorodott a csapás után, hiába szúrta meg a lény száját a kardjával és a jogarral.

– Engem szomorúvá tesz eme küzdelem – zihálta, mikor ismét aranylón felfénylett a kezében tartott pálca –, és bocsánatért esedezem az apáim és ükapáim bőnéért, akik titokban tartották, miféle gyilkosságra vetemedett Andar… és bocsáss meg nekem is! Ha felajánlom az életemet a vılegényedért cserébe, békén hagyod a birodalmat?

A vörös sárkány hátrahıkölt, törött szárnyával megtámasztotta magát, és döbbenten nézett rá.

– Mit mondasz, ember? Azun szélesre tárta a karját, s látni lehetett, hogy mellkasáról eltőnt a

vért, még a sárkány elızı csapása nyomán. Öregnek tőnt, fehér haja viharvert arcába csapott, ám egyben elégedettnek is látszott.

– Jóváteheti-e a saját halálom a veszteségedet? – kérdezte ismét. – Ha igen, hát szívesen adom. Vedd el, s legyen újra béke Cormyr földjén, Lorelei Alavara, mindenki számára, aki itt él, e vidéken.

Egy pillanatra a sárkány pikkelyei megreszkettek, s újra elıtőnt az elf hajadon meztelen alakja. Vörös haja köpenyként borult a hátára, hatalmas, sötét szeme szinte könyörgött, szája már-már mosolyra húzódott.

Aztán a látomás eltőnt, s ismét a sárkány állt elıtte – sokkal kisebb volt ugyan, mint eddig, ám szeme újra haragosan izzott.

– Nem! – vicsorogta Nalavara. – Elkéstél az álnok szózatoddal! Túl sokáig éltetett már engem a bosszúvágy, ember, s most már ez minden, ami éltet. Bármit is mondasz, semmi sem hozhatja vissza az én Thatorylomat. És ahogy ı elenyészett, úgy enyésztek el most ti is! Akkor köszönt béke a „szépséges Cormyr”-ra, ha az összes benne élı emberbıl rothadó tetemek maradnak csak, melyek nyomán új erdı sarjadhat a kiszipolyozott vidéken!

– Faerőn változik az idıvel, a sárkányok utat engedtek az elfeknek, ahogy az elfek az embereknek – mondta komoran Azun. – Nem hozhatom vissza Thatoryl Eliant, de sírkövet emelhetek… vagy ligetet ültethetek az emlékére. A vadászmestereim most is gondozzák a földet, az erdı egy része még mindig érintetlen. A kedvedért még több erdıt telepíthetünk, ám az a paradicsom, amely a te emlékeidben él, sajnos örökre elveszett. Hát nem egyet akarunk? Miért kell még több vérrel öntöznünk a földet?

Vörös Nalavarauthatoryl újra felágaskodott, s a fájdalom ellenére széttárta törött szárnyát.

– Már hogyne kellene vérrel öntöznünk a földet, ember! Eddig ugyan hogyan rendezték az elfek, sárkányok és emberek a vitáikat? Mi sem vagyunk különbek a goblinoknál… és én sem bújhatok ki a bırömbıl. Halál reád!

Állkapcsa egyenesen lecsapott Azunra, nem törıdött vele, hogy a csatakard és a jogar eltalálja… még akkor sem, amikor aranyló ragyogás vette körül a fejét, s szeme füstölögve kiömlött szemgödrébıl.

Bordareccsenés hallatszott, vér fröccsent szerteszét, ahogy halált osztva ráharapott az elıtte álló férfira. Azun hangosan felkiáltott fájdalmában, s azt sem vette észre, hogy kezében a Királyok Jogara lángra lobban.

Haragja azonban eszméleténél tartotta. Megvetette a lábát, a sárkány szájába dugta a jogart, és felüvöltött:

– Cormyrért! A Suzail falain ülı hölgyek most csalódottak lesznek, elvesztik a

fogadást, de sebaj. Neki az a dolga, hogy megmentse a birodalmát, bármi

áron, s ez az átkozott sárkány így is túl sokáig élt már. Forró, vörös vér bugyogott elı Nalavara torkából, ráömlött a férfi

mellkasára, karjára, s izzó fájdalom markolt belé. Sebei nyomán a sárkány vére egyesült az övével, és Azun felordított, megtántorodott. Ellenfele azonban egész testében megremegett, s lassan örök sötétség borult reá.

Az Ördögsárkány fokozatosan az oldalára dılt, üres szemgödrébıl füst gomolygott elı. Azun térdre rogyott, épp Vangerdahast mozdulatlan teste mellett. Bevégeztetett, s ı kifogyott az erıbıl. Eljött az idı. Eljött az idı, hogy egy király maga mögött hagyja a trónját, s békésebb vidékekre távozzon.

44 Az Acélhercegnı erılködve meresztette a szemét a ködben, ami úgy

gomolygott keresztül a feltornyozott testeken, mint a tőzbıl sietısen fölszálló füst. Hullákat látott mindenütt, groteszk termésként hevertek a feldúlt mezıkön. Már gyülekeztek is a keselyők meg a varjak, s idınként lassú, fekete nyilak módjára alábuktak a ködben. Egész goblinszınyegek keletkeztek, ám köztük túl gyakran bukkantak sárkánykatonák mozdulatlan, semmibe bámuló arcára is. Még ha az évtized csatáját vívták volna, a határokat, utakat akkor is ırizniük kellene a Bíbor Sárkányoknak. A Kıföldeket nem figyeli majd senki néhány évig – s ha Sembia vagy egy másik kapzsi birodalom elérkezettnek látná az idıt az Erdıkirályság meghódítására, nem sok kardot toborozhatnának az ország védelmében.

Alusair talpa megcsúszott néhány keresztezett kardon, s majdnem egy goblin nyakába zuhant, amely utolsó szúrása közben merevedett meg: az alatta fekvı lándzsalorddal viaskodhatott, akinek sebes, véres arca körül már fekete legyek döngicséltek. A lány komoran feltápászkodott, s újra körülnézett a csatatéren. Valahol a halálmezı közepén ott kell lennie apjának is. A király nyilván a sárkány ellen vonult, ami azt jelenti, hogy a hegytetıre kell felkaptatnia, ha jól ismeri a sárkányok szokásait.

A jobb oldali hegycsúccsal fogja kezdeni, döntötte el Alusair. Arrafelé még mozgást is látott, néhány goblin bóklászott az elesettek között. Nagyot nyelt, s jobbra fordult, ahol egy fekete felhı közepén a gazneth kuporgott, akirıl Owden azt állította, hogy barát és fontos szövetséges. Merthogy a gazneth valaha Cormeril Rowen volt. Istenek odafönt! – gondolta Alusair. Hát miféle gonosz tréfát őztök szépséges Cormyrral?

A fekete felhı engedelmesen haladt mellette, akár egy harci kapitány, s Alusair épp ezt a tiszteletbeli rangot adta neki, nem érdekelte, hogy emberei sötét pillantásokkal jutalmazzák érte.

– A parancsolgatás nem könnyő dolog, és nem is túl kedves, de Tempusra és a koronára mondom, itt én parancsolok! – sziszegte akkor.

Most valami sötét tömeget pillantott meg a hegytetın, s mintha egy szárny alakját is ki tudta volna venni. Az Ördögsárkány elesett.

– Siessünk! – kiáltotta, s kardjával elıremutatott. – A korona

veszélyben van! A bal oldali kisebb domb tetején egy sátrat látott, meg néhány – sıt,

igencsak kevés – sisakos, pajzsos alakot. Azun koronás lobogója azonban félárbocon lógott. A király tehát még nem tért vissza a sátrába.

– Mozogjatok, lusta barmok! – ordított rá embereire, akik kimerülten csúszkáltak a goblin vérben. – Ennél még a dagadt bárók is jobban sietnek, ha a hitelezıik látogatnak el hozzájuk… vagy a feleségük a bordélyházhoz! – Fölemelte kardját, és megcsapkodta vele a csípıjét, mintha így akarná önmagát gyorsabb mozgásra bírni. – Gyerünk, oda föl!

A komoran botorkáló lovagok közül valaki pimasz megjegyzést tett, s egy másik hang meg is kontrázta. Néhányan kuncogtak, mások vigyorogtak, Alusair pedig hirtelen sokkal jobban érezte magát. Az istenekre, de boldog, hogy ilyen embereket vezethet csatába!

Egy goblin bukkant elı a holttestek közül, s magasra szúrt kardjával, a lány combját vette célba. Mielıtt a hercegnı mozdulhatott volna, három kard döfte át a lapátfülőt, három lovag kardja, akik a saját biztonságukkal nem törıdve a segítségére siettek.

– Hőséges idióták! – szidta meg ıket nevetve Alusair. – Gyerünk már! Immáron félúton jártak az emelkedın, ahol a goblin tetemek több

rétegben hevertek, s néha egy-egy halom meg is csusszant, goblin lavinát indított el a hegyoldalban, s idınként még egy hangosan káromkodó Bíbor Sárkányt is elsodort. A csúcson álló goblinok mintha észre sem vették volna a közeledésüket, láthatólag parázs vitába bonyolódtak valamin, amely mintha a halott sárkány elıtt hevert volna.

Alusair megnyalta kiszáradt ajkát. – Apám lesz az – suttogta. – Nem lehet más. Owden, aki mellette haladt fölfelé az emelkedın, éles pillantást vetett

rá, majd a velük tartó fekete felhıre pillantott. Mielıtt még szólhatott volna, hirtelen szél támadt, s lesodorta a csúcsról a goblinokat, úgy vonyított a vihar, mintha élne, ám csupán a hegy tetején tombolt. A fölfelé tartó cormyriak mindössze egy enyhe szellıt éreztek az arcukon.

Végül fölértek, s a sárkány teste óriási falként tornyosult elébük. Itt nem voltak hullahegyek, csak élı goblinok, akik most dühödten és félve rikácsoltak, mikor megpillantották a felfegyverzett társaságot.

A sárkány állkapcsa elıtt két sötét, véres alak hevert. A haldokló szörnyeteg testnedve hatalmas tócsává állt össze, egészen eláztatta a benne fekvı mozdulatlan két embert. Mindkettı koronát viselt, testük viszonylag épnek látszott. Egyiküknek mintha meg is rándult volna a keze. A másik pedig – Vangerdahast lenne?

Cormyr titkos fejedelme? Vagy netán valami más birodalomban választották királlyá? – töprengett Alusair. Talán mindannyiunkat elárult, s most ı vezeti Cormyr ellenségeit? Vagy a diadém netán még Ethartól, a birodalom elsı fımágusától származik, s csak akkor használandó, ha a birodalom végveszélyben van?

Mindegy – vagyis egyelıre fontosabb dolguk is akad. Alusair nagy nehezen elfordította a fejét. Most ott állt a vihar szélén, s

a szélroham úgy állta útját, mint hajdanán az istálló ajtaja, aminek egyszer nekiment.

– Rowen! – kiáltotta, bár sejtette, hogy ebben a szélben senki sem fogja meghallani.

Nem látta ugyan a felhıben rejtızı gaznethet, de az valószínőleg figyelhette ıt. A szél egy pillanat alatt elült, s Alusair elıreszaladt, átszökdécselt a földön fekvı, jajgató goblinokon. Egyenest apjához futott. Mögötte csizmás lábak dobbanása s elfojtott káromkodás hallatszott. Tudta hát, hogy emberei sem lehetnek messze.

Egy goblin feléje lendítette gonoszul görbülı bárdját. Alusair elkapta a fegyvert a pengéjével, s erısen kirúgott oldalra. A goblin ordítva bukfencezett a levegıben. Az Acélhercegnı most már a sárkány vértócsa szélén egyensúlyozott. Hirtelen tőzlabdák szálltak föl belıle, ártalmatlanul felszöktek a magasba. Körülöttük zöldeskék villámok játszadoztak.

– Vadmágia! – lihegte a papok egyike. – Chaunteának hála! – Chaunteának? – vakkantotta Alusair döbbenten. Emberei közben

védıgyőrőt formáltak a terület körül. Vicsorgó goblinok rohamozták meg ıket kardokkal, lándzsákkal.

– Valakinek meg kell köszönnie – pihegte mögötte egy sárkánykatona. – Mivel pap, nyilván az istenének hálás érte.

– Köszönöm, bölcs uram! – nyögte gúnyosan Alusair, miközben leszúrt egy goblint, amely két társa mögül bukkant elı. – Erre magam is rájöttem. Én arra volnék kíváncsi… – mondta, miközben keresztüldöfte a legnagyobb goblint, amelyet valaha látott. Pengéje áthatolt a rozsdás páncélon, s a lény mögött álló lapátfülővel is végzett – …hogy miért kell köszönetet mondani a vadmágiáért?

Teljes erejébıl kirúgott, hogy lependerítse a kardjáról a tetemeket, s így kihasználta az alkalmat, hogy két újabb goblint döntsön le a lábáról a súlyos lövedékkel. A mellette lévı sárkánykatona kaszáló mozdulatot tett kardjával, s elsöpört néhány másik lapátfülőt. Egyikük a sárkányvérbe zuhant, s sikoltva menekült belıle, amikor újabb tüzek támadtak

körülöttük. Alusair határozottan leszúrt tırével, visszakézbıl felhasította egy goblin képét, és eltáncolt két lándzsadöfés elıl. Pofán rúgott egy másik szörnyecskét, lefejezett még egyet. Hát nincs vége ennek a goblin seregnek? Mit esznek ezek tulajdonképpen?

– A jószágot és az ıket tartó gazdákat – felelte neki szomorúan a katona, s Alusair döbbenten rámeredt; ekkor ébredt rá, hogy hangosan kimondta a kérdést.

Villám robajlott végig a hegytetın – vakító, gyilkos villámok vették körül a goblinokat, amelyek a cormyriakat készültek megrohamozni. Mintha óriási ostorral vágtak volna végig a sikoltozó lapátfülőeken. Mikor a vihar elmúlt, csupán égett goblinhús szaga terjengett a levegıben, s a maroknyi életben maradt szörnnyel gyorsan végzett a lovagok kardja. Néhányan rettegve a menekülést választották. Alusairnak ki sem kellett mondania a parancsot, hogy hagyják ıket futni… mindannyian tudták, hogy nem ezért vannak itt.

Télifény Sardyn véres gúnyájában a sereg élére állt. – Álljatok ırséget, és verjetek vissza minden ellenfelet! – utasította

ıket komoran. A lány már szóra nyitotta a száját, mondván, még nem halt meg, és

nem hagyta rá a sereg parancsnokságát… aztán újra becsukta, mikor a katona a sárkány elıtti tócsa felé mutatott. Alusair egy pillanatra a szemébe nézett, majd kurtán köszönetképpen biccentett. Aztán odafordult a sötét nyálkatócsához. Csillogó, fekete folyadékba lábalt bele, mely nagyjából a bokájáig ért. Furcsa éneklı hangok szálltak körülötte, s lépései nyomán lángok fakadtak – különös, zöldessárga lángnyelvek, melyek megbizsergették az orrát, mint valami egzotikus főszer –, s egyszerre Owden is megjelent az oldalán.

A gazneth sötét alakja is velük tartott, s mikor odaért a fekete, csillogó tócsa közelébe, az abból fölszálló mágia körülvette a testét, majd eltőnt benne.

Csak néhány lépésnyire vitte ıket útjuk, mégis úgy érezték, mintha órákat gyalogoltak volna valami furcsa birodalom közepén, mígnem elérték azt a helyet, ahol Cormyr királyának rángatózó teste feküdt a királyi fımágus mozdulatlan alakja fölött. Alusair a vér mágiájára ügyet sem vetve letérdelt, de rögtön hátrahıkölt, mikor a folyadék vakítóan szikrázni kezdett. Fekete kéz nyúlt le elıtte, s fölitta a nyálka gyilkos mágiáját. Alusair hálásan rámosolygott Rowenre, aztán óvatosan kinyújtotta a kezét, ujjait végigfuttatta apja arcán, másik kezével felemelte a mellette heverı kardot.

– Apám? – kérdezte habozva. Az elsı pillanatban úgy tetszett, Cormyr királya nem hallotta meg ıt.

Végül lassan elfordította a fejét, szeme világtalanul meredt a hullámzó, felhıs égboltra, s szája széle keserő – vagy inkább bőnbánó – mosolyra torzult.

A hercegnı épp újra szólni akart, mikor Azun beszélni kezdett. – Szóval tényleg levágtak, legbátrabb leányom, aki kétszer olyan jó

harcos, mint a legtöbb lovagom. Kicsi Alusairom. Acélhercegnım. Már-már reménykedtem, hogy elmenekültél a sárkány elıl, és még mindig élsz.

– Apám – mondta Alusair, és megcsókolta a homlokát –, még élek… ahogy te is. Levágtad a sárkányt.

– Milyen szomorú – motyogta Azun –, minı mély és örökké tartó szomorúság! Legalább annyira szerette Cormyrt, mint az Obarskyrok, csak másképpen…

– Apám? Megsebesültél? – kérdezte élesen Alusair, és gyöngéden megrázta a királyt. Életének legostobább kérdése volt. Owden már mélyen elmerült imáiban, szırös kezét Azun torkára helyezte, tenyerén felizzott a gyógyító mágia fénye.

A hercegnı elhátrált, hogy nyugodtan dolgozhasson. A pap gyógyító keze alatt Azun érthetetlen szavakat motyogott. Bíbor lángocskák surrantak ki a pap tenyerébıl, ám nem tőntek el Azun testében. A király megvonaglott, felszisszent, szeme lecsukódott. Alusair szeme összeszőkült.

– Mi volt ez, aratásmester? – tudakolta. Owden komoran viszonozta dühödt pillantását. – Ez a legerısebb gyógyító mágia, amire képes vagyok… legalábbis

annak indult – mondta. – Fogalmam sincs, mi lett belıle. Ki kell vinnünk ıfenségét a sárkány vérébıl. Nem tudom, mi folyik itt, de láthatólag összezavarja a mágiát… sıt, még annál is rosszabb.

– Rosszabb? Owden a hercegnı füléhez hajolt, s belesuttogta a következı szavakat,

hogy a lábuknál fekvı két férfi ne hallhassa. – Megeszi a húsát, fenség. Csontig lerágja róla, ha nem sietünk.

Azonnal ki kell vinnünk onnan! – A sátrához! – döntötte el Alusair, s állával a másik domb felé bökött.

– Ott majd vizet is találunk, lemoshatjuk a mérget róla. – Felemelte a kezét, mely kissé reszketett (és égett) a fekete vér alatt. Elgondolkodva bámulta ujjait, majd hátrafordult. – Sardyn! – kiáltotta. – Készen vagytok

a goblinokkal, vagy egyesek még mindig csatára szomjaznak? – A hegy tiszta, és mindannyian oltottuk a szomjunkat – érkezett a

szívbıl jövı válasz. Alusair szája csúfondáros mosolyra rándult, miközben végignézett

emberein. Sardyn ugyan feléje fordult, mikor válaszolt, ám a többiek nem feledkeztek meg a parancsról, amit kaptak, s fegyelmezetten pásztázták a hegyoldalt. Micsoda bátor harcosok!

– El kellene vinnünk a királyt és az udvari fımágust… gyengéd és biztonságos módon, de most rögtön. A sátor elé. Siessetek!

Sardyn fejet hajtott, majd kiadta az utasítást: – Oszolj! Mozgó pajzsot alkotunk. Elstan, Murrigo, Julavan és

Perendrin… hozzám! A hercegnı körül mozgolódás támadt. Alusair fölállt, mutatta

Owdennek és a gaznethnek, hogy ne jöjjenek közelebb, majd lassan letörölte kezérıl, lábáról a sárkányvért. Aztán összehúzta átizzadt tunikája és páncélja fölött a köpönyeget, ujja viharkabátja csatjára kulcsolódott.

– Még él, Tana! – motyogta megkönnyebbülten, miközben elképzelte nıvére arcát. – Éppen…

Az összeköttetés nem jött létre. Alusair a homlokát ráncolva becsukta a szemét, és megpróbálta kikapcsolni tudatából a csatateret, az ide-oda sietı embereket, már amennyire tudta.

Arra az esetre gondolt, amikor nıvére annyira mulatságosnak talált valamit, hogy nevettében kibontotta a tőzcsókos poharat… vagy mikor egyszer felpofozta Alusairt, ı pedig lefogta nıvére csuklóját, s addig szorította, míg testvére szemében meg nem jelent a félelem. Meg arra…

Semmi. Üres sötétség… még ama kusza képek sem jöttek elı, amikor valaki álmodik. Alusair gyorsan másra terelte a gondolatait, s most annak az embernek az arcát képzelte el, aki több éjszakára is lekötötte már a figyelmét… Rauliganét, a toronykereskedıét. A férfi kétszer annyi idıs volt, mint ı, haja lassan ıszbe borult, vasmarka kemény, mint a kı. A lány már sokszor elgondolkodott rajta, vajon a palotakémek elmondták-e Vangerdahastnak vagy apjának, miféle tornamutatványokat szoktak mővelni az udvari fegyvertár sötétségében…

A kapcsolat szinte azonnal létrejött. Rauligan egy utcában állt – elsı ránézésre Suzailban –, és épp egy férfit szorított a nyakánál fogva egy falhoz.

És ha még egyszer azt gondolod, hogy szemet vethetsz a háborúba vonult katonák asszonyaira…! – sziszegte Rauligan a hercegnı agyában.

Mikor a férfi megérezte a kapcsolatot, Alusair csupán ennyit súgott: – Majd késıbb beszélünk! – És kikapcsolta a csatot. A viharkabát tehát

kifogástalanul mőködik. Egész elméjét rákényszerítette, hogy minden emléket összeszedjen

Tanalastáról, ami hirtelen eszébe jutott, de továbbra is csak a sötétség felelt a hívására.

Alusair felszegte állát. Szája váratlanul kiszáradt. Owden és a gazneth kicsivel arrább vártak rá, láthatólag ırködtek fölötte, s a királyt és a varázslót hordozó menet épp most tőnt el a hegy takarásában.

Az Acélhercegnı nem vett tudomást két barátjának aggódó tekintetérıl. A királyi sátor felé bámult. Ajkáról néhány pillanat múlva reszketı sóhaj szakadt föl. Megborzongott, mintha vállát és karját hirtelen jeges fuvallat érte volna.

Csak egyetlen oka lehet annak, hogy Tanalasta nem válaszol.

45 Lüktetın hullámzó fájdalom söpört végig rajta – olyasfajta fájdalom,

mint mikor valakit mélyen és keményen meglegyint a mágia –, s ez visszapenderítette a királyi fımágust a valóságba. Szájában vas íző vért érzett, ujjai pedig remegtek, mintha éppen hatalmas varázslatra készülne. Hevesen dülöngélt körülötte a világ.

Vangerdahast érezte, hogy egyenetlen talajon viszik, fölötte füstszínő viharfelhık kavarogtak az égen. Még mindig a csatatéren volt, s most Azun sátrának csúcsa is felbukkant a látóterében. Hordozóinak véráztatta arca is arrafelé fordult, s a királyi fıvarázsló tudta, miért.

Valaha Ethar azt mondta, hogy Cormyr mágikus ırzıin átok ül: túlságosan gyakran van igazuk. A tompa hangzavar, mely végül eljutott a fıvarázsló fülébe, ismét igazolta elızetes feltevéseit.

Gyengéd kezek helyezték egy takaróra, s Vangerdahast rájött, hogy forgatni is tudja a fejét. Jobbra nézett, s meglátta a királyt.

Azun egy halom pajzs tetején feküdt, s a pajzsokra halmozott köpenyeket, szırméket győrögette görcsös kezével. Szépséges Cormyr királyát még mindig könyörtelen fájdalom kínozta, nyögésre nyíló szájából füst gomolygott a fölébe hajoló lovagok arcába.

Repedezett, tépett páncéljából is füst szállt; a valaha fényes fémfelületeket összeszaggatta a sárkány karma. A király alá helyezett köpenyek vértıl feketéllettek.

Mikor Azun elfordította a fejét, a szájából is vér csordogált, lángoló tekintetébıl Vangerdahast kiolvashatta a mély fájdalmat. Egy pillanatra úgy tőnt, mintha nem is érzékelne semmit a külvilágból, ám pillantása aztán ismét kiélesedett. Szája megrándult, mintha ironikus mosolyra készült volna húzni, de lehet, hogy csak a fájdalom torzította grimaszba.

– Mintha még mindig élnék – állapította meg. – Uram? – Oroszlánkıvel az élen egy csapat harci kapitány sereglett

köréje, számos nagy melák; vértjük megégett, megkarcolódott, izzadt hajuk vérfoltosan tapadt a fejükhöz, csatapiszkos kezük gyöngéden nyúlt a király felé.

– Segítsetek felülnöm! – morogta Vangerdahast, aki nem vette le a szemét a királyról. Háromszor kellett elmondania a parancsot, mire valaki

megragadta, mint valami zsákot, és ülı helyzetbe vontatta. Lába furcsán remegett, s meg kellett kapaszkodnia egy katonában, ám aztán a királyi fımágus rájött, hogy a teste engedelmeskedik neki, s meg bír állni a lábán. Az istenekre, hát egészben maradt! Egyik kezével beletúrt a köpenyébe, szürkés szakálla alá, és különbözı nyakláncokat húzott elı. Végül megtalálta, amit keresett.

Eme cizellált, kovácsolt ezüst talizmánok már Cormyr ifjúkorában is vénnek számítottak, mert e gyógyító eszközöket még Netheril repülı városaiban készítették. Hatalmas volt a mágiájuk, s még így évszázadokkal késıbb is mőködıképesek voltak. Eddig legalábbis. A varázsló most mindössze hamuvá égett csonkokat talált a láncok végén. Tudta, mi történt. A talizmánok visszahívták ıt az életbe, ık maguk pedig elenyésztek, megsemmisültek.

Most már a láncok is szétfoszlottak a kezében. Vangerdahast a földre hajította a darabokat.

– Ne lépjetek rá! – motyogta. – Senki se menjen a közelébe! Azun feje azonnal feléje fordult. – Csak nem a varázslóm hangja ez? – kérdezte, s megpróbált fölülni.

Lovagjai a segítségére siettek, ám ık is csaknem összeroskadtak a kimerültségtıl.

A király mozdulata ırült lázba hozta a benne dúló sárkányvért. Mellkasából apró lánggömb szakadt föl, mely fölröppent a levegıbe, s ott szétrobbant. Mikor már csak a füstje látszott, a király testén villámok cikáztak végig, szikrázva csaptak le az alája helyezett pajzsokra.

Azun testérıl a lovagok szeme láttára leváltak vértjének megmaradt darabjai. Alóluk itt-ott pırén bukkant elı a csont.

Vangerdahast tett egy bizonytalan lépést, majd még egyet. Cormyr imbolygott a csizmája alatt, de ı nem adta meg magát az émelygésnek, s a közvetkezı lépés már jobban sikerült. Cormyrnak kis ideig még szüksége lehet a királyi fımágusára.

– Királyom! – mondta komoran a pajzsok tetején vergıdı alaknak, miközben azon újabb villám csapott végig. – Itt vagyok.

– Vangi! – kiáltotta Azun… legalábbis megpróbálta. Inkább távoli suttogásnak hangzott, mégis egyértelmően kihallatszott belıle, hogy örül.

A király félig felkönyökölt, váll-lapja füstölögve levált róla, s tompa puffanással a földre zuhant. Azun ügyet sem vetett rá. Lassan ülı helyzetbe tornázta magát, és fájdalomittas szemét Vangerdahastra függesztette.

– Minden… – Azun köhögött, szájából most már folyamatosan

csordogált a fekete vér – …híresztelés ellenére… – ismét köhögött, válla megrázkódott az újabb fájdalomhullám hatására, ám ı komoran lerázta magáról, s ismét felnézett –, mindig is a barátom voltál. És ami több, te vagy Cormyr legeslegjobb barátja. Jobb, mint bármelyikünk. – Hangja elhalkult, s most szinte csak maga elé motyogott, feje ismét hátrahanyatlott. – Jobb, mint bármelyikünk.

Vangerdahast elırelépett, s újabb tárgyat húzott elı a szakálla alól. A körülötte feszülten figyelı lovagok szeme összeszőkült. A nyakláncot évszázados patina borította.

A királyi fımágus kinyújtotta a kezét, hogy megérintse vele a királyt, ám Azun hátravetette a fejét, és ismét kihúzta magát, szinte dacosan. Állán patakokban folyt a fekete sárkányvér.

– És erre a barátságra kérlek – nyögte, s szeme mintha lángot vetett volna, ahogy a varázslóra nézett –, sıt parancsolom, hogy a mágiáddal lépj kapcsolatba Tanalasta lányommal. Mondd meg neki, hogy fogja a koronát és… uralkodjon.

Valaki felszisszent a tömegben, s Azun bólintott válaszképpen a ki nem mondott kérdésre.

– Igen, barátaim – felelte szinte kedvesen. – Bevégeztetett. A vén és makacs király végül megadja magát a sorsnak. Sem a leghatalmasabb mágiád, Vangi, sem szépséges Faerőn összes varázslata nem menthet meg a haláltól. Tana uralkodik majd. Mondd meg neki!

A varázsló lassan bólintott, kezét azonban nem húzta el. Azun mérgesen rávillantotta a szemét.

– Mondd meg neki! – förmedt rá. Vangerdahast ujjai elérték a királyt. Azun megrázkódott, mintha

jéghideg vízzel leöntötték volna. Arcát néma fintorba torzította a fájdalom.

A harci kapitányok egyike – egy Koronaezüst névre hallgató ifjú – most a tırét markolászva elırelépett, de Azun tiltóan fölemelte a kezét.

Egyszerre szólaltak meg a kapitánnyal, az ifjú fáradtan, a király haragosan:

– Mi az ott a kezedben, varázsló? – A legféltettebb kincsem – felelte Vangerdahast olyan hangon, mint

valami sírás szélén álló, gyönge asszony. – Az egyetlen csont, amely Amedahastból megmaradt. Még nem vesztette el az erejét, azt hiszem.

Koronaezüst Ilberd elhátrált, arcán patakokban csordogált a könny. Vangerdahast föltartotta a láncot, a király mellkasa fölé irányította a sárgás csontdarabot, ahol apró füstfelhık szakadtak föl belıle, majd a

király szájára helyezte az amulettet. A király megmerevedett. A körülöttük álló emberek néma szoborként bámulták a jelenetet. A vörös, izzó fájdalom eltőnt Azun szemébıl, úgy olvadt szét, mint a

sugárzó napfény elıl menekülı árnyékok. A katonáknak leesett az álluk, halk imákat mormoltak az ég felé.

A király arcába visszatért a pír, összeégett, véres ajka ismét egybeforrt. A nézık álmélkodva közelebb hajoltak, a vén mágus pedig még mindig ott állt a király elıtt, s szilárdan megtartotta a csontot a király száján.

Obarskyr Azun arcára is kiült a csodálkozás. Mély, reszketeg sóhaj szakadt föl belıle, majd figyelte, hogyan tőnik el bırérıl a hamu, hogyan gyógyul vissza összeégett húsa. Öreg csontjai recsegtek-ropogtak – de mikor Koronaezüst Ilberd már épp hangosan éljenezni kezdett volna, a talizmán barna porrá omlott… s most már csak a két öreg nézett egymással farkasszemet. A véres hamu nem tért vissza azokra a helyekre, ahonnan eltőnt, de a király sebei nem is gyógyultak tovább.

Egy pillanattal késıbb Vangerdahast visszahúzta immáron üres kezét. Azun lassan megcsóválta a fejét, és elmosolyodott. – Ez egyszer nem sikerült, barátom – mondta lágyan. Vangerdahast

némán állt fölötte. A király arcáról lehervadt a mosoly. – Mi lenne, ha végre engedelmeskednél, vén barátom? A birodalom

kedvéért? A varázsló hangja leginkább egy ısrégi kapu nyikorgására

emlékeztetett. – Hát persze, uram. Aztán megfordult, kissé hátrább lépett, s csészét formált a tenyerébıl,

hogy eltakarja a készülı varázslat fényét. Nem vett tudomást az eléje lépı fegyveresekrıl, mert azok úgyis kitértek elıle, mikor ismét a király felé indult, akár maga a háború istene.

Egyetlen ember mégis feltartotta. Apró, karcsú alak lépett eléje. Megpaskolta a varázsló vállát, hogy

megtörje az összpontosítást. A királyi fımágus felnézett, arca vörösre gyúlt a haragtól.

– Ne pazarold a varázslataidat! – motyogta Alusair. – Az imént megpróbáltam elérni Tanalastát, és… – Feje lehorgadt, s miközben a gyanakvó harci kapitányok közelebb óvakodtak, hátha áruláson kapják a két embert, még sikerült kinyögnie a befejezést – …minden csöndes.

Vangerdahast külsıre ugyan a megtévesztésig hasonlított egy rongyos ruhákba bújt piszkos, öreg remetére, de mikor lassan visszafordult a

feléjük tartó, Bíbor Sárkány címeres mellvértet viselı harcosokhoz, jeges kifejezés ült az arcán.

– Államtitok! – vakkantotta rájuk kurtán, s a katonák jól nevelt kutya módjára elhátráltak. Alusair és Vangerdahast újra egyedül állt a hegytetı közepén.

– Megpróbálom a királynıt – dünnyögte végül a mágus, s nem nézett Alusairra. Mikor a lány hátravetette a fejét, rájött, hogy arca csupa könny.

Az Acélhercegnı türelmetlen mozdulattal letörölte arcát, nem érdekelte, hogy repedt, durva páncélja felkarcolja a bırét. Megrázta magát, mint egy tóból kimászó kutya, s nedves szemmel körülnézett a sátorban. A harci kapitányok szeme is könnyes volt. Tudták, mi következik hamarosan.

Vangerdahast válla körül ezüstös szellıfoszlányok jelentek meg – mindig ezt a varázslatot használta, ha távol lévı személlyel akart szót váltani, de nem kívánta, hogy mások is meglássák az illetı arcát, meghallják a hangját. Néhány harci kapitány arcára újra kiült a gyanakvás. Alusair rájuk pillantott, majd a mágus nyakára tette a kezét, hogy jelezze: ı is részese lesz a társalgásnak. Vangerdahast közelebb lépett hozzá, hogy ne kelljen nyújtózkodnia.

– Filfaril – kezdte komoran, minden bevezetı nélkül – Azun a halál kapujában áll, s nem tudok ígéretet tenni arra, hogy valaha felépül. A rajta lévı mágia álomba ringatja, s így nem közeledhetünk hozzá, mikor azonban legutóbb ébren volt, Azun arról beszélt, milyen sokat jelentett neki a szerelmed, s kért, hogy adjam át utolsó üdvözletét. Azt is megparancsolta, hogy tudjam meg, mi történt Tanalastával és a gyerekkel. Mi hírrel szolgálhatsz?

– Jó Vangerdahast – jött a válasz a hővös, üres levegıbıl, mintha a Sárkánykirálynı közvetlenül elıtte állt volna –, a legidısebb lányom halott… bátran és rettenthetetlenül halt meg, s elpusztította Boldovart, az utolsó ellenséget… ám a gyermek él. Fiú, Cormyrnak újabb Azunja született. Kérlek, ha elég bölcs voltál ahhoz, hogy titokban hozd létre köztünk a kapcsolatot, ne terheld tovább uram szívét, ne szólj neki Tanalasta haláláról az utolsó perceiben. Csak… – Filfaril hangja zokogásba fúlt, majd ismét szilárdan csengett. – Mondd meg neki, Vangi, hogy nagyon szeretem. Isten veled, Azun! A szerelmünk élni fog, ha testünk el is porlad.

Hangja aztán szinte végképp elenyészett, ahogy kétségbeesetten így suttogott:

– Ha szeretsz egy kicsit, varázsló, nem vinnél oda magatokhoz?

Alusair érezte, hogy a mágus válla megremeg a visszafojtott zokogástól, ám a férfi azonnal kihúzta magát, s határozottan így felelt:

– Királynım, nem merem megkockáztatni. Az talán mindannyiunk végét jelentené, legfıképp a másik leányodét. Ha ez a mágia is kudarcot vall…

– Értem – suttogta Filfaril. – Az istenekre, Vangi, vigyázz Alusairra és… enyhítsd Azun elmúlását. Ha van olyan mágiád, amellyel késıbb megmutathatod, mit láttál, mit gondoltál a halálakor, parancsolom, hogy használd! Tudnom kell!

– Úgy legyen, királynım – mondta gyöngéden Vangerdahast. – Isten veled. – Fáradt legyintéssel véget vetett a varázslatnak, és Alusairhoz fordult. – A korona biztonságának érdekében nem merem idehozni – mondta neki, szinte szégyellve a szavakat. – Azt akarom, hogy tu…

Alusair sarkon fordult, kitépte magát a szorításából, de nem azért, mert megharagudott rá. A mágus legnagyobb döbbenetére a hercegnı fegyvert rántott, leguggolt, s a körülöttük álló harcosok is így cselekedtek.

Az Acélhercegnı a hegyoldalon keletkezı szikrázó ragyogásra bámult… határozottan mágikus ragyogásnak látszott.

– Teleportáló – mondta Vangerdahast hangosan, hogy mindenki megértse, aki esetleg nem ismeri föl a mágiát. – Ne támadjatok, mielıtt én…

– Fogd be a szád, varázsló! – dörrent rá az egyik harci kapitány, aki mereven a villódzó fényekre szegezte a tekintetét. Hangja aztán morgásba fúlt, el is feledkezett Vangerdahastról, miközben tovább bámulta a varázslatot. – Most az egyszer… – tette hozzá.

Jó néhány fej fordult a mágus felé, hogy lássák, hogyan fogadja a rendreutasítást, ám Vangerdahast kifejezéstelen arccal a szikrázó fények és az elesett király közé állt. Pislogva bámulta az egyre közeledı ragyogást, aztán felsóhajtott, és hátrább lépett. Arcára savanyú kifejezés költözött, de olyan gyorsan el is tőnt róla, hogy Alusair abban sem volt biztos, látta-e egyáltalán.

Néhány idısebb harci kapitány nem rejtette ennyire a véka alá nemtetszését. Undorral bámulták, ahogy a különbözı hitő cormyri fıpapok kilépnek a varázslatos fénybıl. Khelbor, Deneir tanmestere ide-oda kapkodta a fejét a csatamezı láttán, mígnem hátulról megtaszította ıt Malar fıvadászmestere, akit viszont Vasborda atya, Tyr Hőséges Kalapácsa lökött félre. A harci mágusok láthatólag csak ıket bírták elküldeni, nem volt elég mágiájuk arra, hogy az alacsonyabb rangú segédpapokat is velük küldjék, akik máskor a sarkukban jártak.

– Megérkeztek hát a keselyők – mondta hangosan valaki a harci kapitányok közül, miközben a többiek visszadugták hüvelyükbe a fegyvereket.

– Az ám – felelte valaki más keserően. – Most, hogy a véres munkát elvégeztük.

A Szerencse Úrnıjének kegyeltje arrafelé fordította a fejét. – Ki mondta ezt? – vakkantotta. Egy hosszú, jeges pillanatig senki sem válaszolt, majd még fagyosabbá

vált a légkör, mikor tucatnyi fegyveres katona válaszolta egy emberként: – Én voltam. Manarech atya elfehéredett, és gyorsan elfordult, sietett tovább fölfelé

a hegyre társait követve. S mintha az ıket szállító mágia tette volna, Azun ismét összerándult, görcsösen vonaglott. Mellkasából megint lángok és villámok törtek elı. A sárkányvér újult erıvel tombolt az ereiben.

– Utat! – parancsolta Malar fıpapja. – Még épp idejében érkeztünk, hogy meggyógyítsuk a királyt.

– Az egyszerő gyógyítás mit sem ér – figyelmeztette Vangerdahast, és az útjába állt. A háta mögött valami felszisszent, lángpamacsok szálltak föl a király szájából. Gonosz mágia rágta bele magát Azun testébe. – Attól tartok, semmit sem tehettek érte, szent emberek – mondta nekik udvariasan. – Legfeljebb megadhatjátok Azunnak, hogy olyan méltósággal haljon meg, amilyet megérdemel.

Néhány harci kapitány felsorakozott a varázsló mellett a király védelmében, mások viszont gyanakvó pillantásokkal méregették Vangerdahastot, és ilyesmiket morogtak:

– Megtagadja a királytól a gyógyulás lehetıségét? Miféle árulás ez? Buruin atya, Malar fıvadászmestere parancsolóan föltartotta a kezét.

Szokás szerint a malariták kesztyőjét viselte, melyek vértıl csöpögı, karmos mancsban végzıdtek. Rámutatott a királyi fıvarázslóra, szeme lázas izgalommal csillogott.

– Vissza, Vangerdahast! – mennydörögte. A szakadt, piszkos ruhákba öltözött vénember nem mozdult. – Ehhez az ügyhöz annyit értesz, mint egy bajkeverı udvaronc,

varázsló! – rikácsolt tovább a fıvadászmester. – Állj félre, a nevetséges varázslataiddal együtt! Malar isteni hatalma soha nem mond csıdöt.

Ragyogó fény támadt ekkor a papok mögött, s többen is riadtan hátrafordultak. A fény röviden megvilágított egy alakot, majd felszikrázott és kihunyt. A szikrák közepébıl szakadt, véráztatta páncélt

viselı férfi lépett elı. Hajadonfıtt érkezett, arca egy veterán harcos kifejezését viselte, s a mellkasa elıtt lebegı, pöttöm meztelen kardból jól látszott, hogy csatalord ı, Tempus magas rangú papja, aki természetesen túl késın érkezett az ünnepségre. E csatatéren neki járna az elsı hely, Malar híve azonban észre sem vette a jöttét, s újra el akarta hessenteni Vangerdahastot az útból.

A varázsló arcán valami mosolyféle jelent meg, s anélkül hogy megfordult volna, hátrált három lépést.

Malar fıvadászmestere diadalittasan kihúzta magát. – Ó, Malar, Vérnek Hatalmas Ura, és minden nagy vadász pártfogója,

a nagy vadászoké, amilyen a mi dicsı királyunk is, tekints le igaz szolgádra e baljós órában, s gyakorolj rajta különös kegyet, hogy véghezvihesse feladatát. Adasson meg nekem az oroszlán ereje, a párduc hajlékonysága, a jegesmedve kitartása, mikor megérintem igazságos királyunkat!

A gyógyító varázslat valójában sem a szavakat, sem a terjengıs gesztusokat nem igényelte volna, ám a többiek mozdulatlanul megvárták, míg a fıvadászmester befejezi életének valószínőleg leglátványosabb varázslatát. A pap kinyújtotta kezét Azun felé, s fehéren táncoló tisztító tőz áradt belıle.

A tőz átszökkent tenyerérıl a pajzsokból rakott ágyra, s belesuhant a király testébe. Azun megvonaglott, ujjai karomszerően görcsbe rándultak, aztán a mágia fölgörbítette a hátát, s öklömnyi tőzgolyók és sziszegı villámok áradtak mellkasából. A tüzes pamacsok felgyújtották a gyepet, a pajzsok megrázkódtak, majd a fehér fény közepébıl hatalmas villám csapott ki, s telibe találta a fıvadászmestert.

Buruin rémült sikollyal hátratántorodott, egyenest a mögötte szájat tátó papok közepébe. Egyedül Owden és Acélkéz csatamester mentette meg attól, hogy felboruljon. S mikor végre elkapták, a malarita arca szürke volt, szeme elsötétült, foga csattogva vacogott.

A szent arcok mindegyike elsápadt, szent kezek írtak sebesen védırúnákat a levegıbe, s a szent csizmák sietve hátrább léptek. A megrettent papok azt is észrevették, hogy a harci kapitányok némelyike kardot ránt, s fenyegetı mozdulatot tesz a szerencsétlenül járt malarita felé.

– Mindannyiunk örömére szolgál, hogy ennyire a szíveteken viselitek a király sorsát – közölte komolyan az ijedt arcú szentatyákkal Vangerdahast, s vaskoronájával egészen úgy festett, mint valami vénséges és hatalmas uralkodó. – Álljatok most félre, s legyetek tanúi az

eseményeknek. Mert az isteneitek úgy kívánják, hogy jelen legyetek, ám a gyógyításhoz, attól tartok, már túl késı van. – Összeráncolt homlokkal fölemelte a kezét, és hozzátette: – A király lassan elenyészik. Ne vegyétek el tıle életének utolsó pillanatait!

Némiképp haboztak a papok, egyesek szólásra is nyitották a szájukat, és bizonytalanul a haragos katonákra sandítottak.

A királyi fımágus pedig Owdent méregette, és Acélkéz csatalordot, majd odabólintott nekik, egyrészt köszönet-, másrészt kérésképpen. A két pap viszonozta a bólintást, és hátrébb terelte társait, akik szélesre tárták karjukat, hogy szent győrővel vegyék körül a hegycsúcsot.

Vangerdahast elégedetten újra megbiccentette a fejét, majd visszafordult Azunhoz. Alusair és a harci kapitányok még mindig körülállták a királyt, szemük ide-oda járt uralkodójuk és a mágus között.

– Uram! – szólalt meg a varázsló, s hangja úgy hatott, mintha csak nehezen bírná visszafojtani zokogását. – Engedelmeskedtem a parancsodnak, s örömteli hírekkel szolgálhatok. Tanalasta hercegnı fiút szült, aki egyszer majd Cormyrnak ötödik Azun királya lesz. Új hercegünk nem fog szégyent hozni a koronára, ha eljön az ı ideje.

– Az… jó! – zihálta a király, majd elhallgatott, mikor testét ismét görcsbe rántotta a fájdalom. Egy pillanatra hanyatt dılt, arca elszürkült, s a harci kapitányok ugrottak, hogy visszatámogassák ülıhelyzetbe. Koronaezüst Ilberd fojtottan felzokogott, mikor Azun görcsösen megragadta az egyik segítı kezet, hogy ülve maradhasson.

Néhány borzalmas, hörgı lélegzetvétel után Azun valahol a lelke mélyén megtalálta, amit keresett: a gúnyos mosolyt, amiért ilyen gyöngének látják emberei. Mosolya aztán ellágyult, ahogy körbenézett az ismerıs arcokon. Alusair elıresuhant, arca sápadt volt, akár a csiszolt csont. Ajka szóra nyílt, ám aztán hallgatott, tehetetlenül lóbálta kardját remegı kezében.

Apja ránézett, majd föl az égre, s következı szavait a felhıknek címezte.

– Jó vadászat volt – mondta nekik kedvesen –, ám ha számít valamit az életem, azt kívánom, bárcsak az unokám még boldogabb lehessen, ó figyelı istenek!

Azzal lesöpörte magáról a kapitányok kezét, s talpra kecmergett; ismét a régi oroszlán állt elıttük. Kissé megtántorodott, mire tíz ember sietett a segítségére, ám aztán habozva megálltak a katonák; nem akarták megsérteni Azunt utolsó perceiben. A király ismét körülnézett, szeme lassan üvegessé vált. Tekintete egyikükrıl a másikukra vándorolt, arca

ismét mosolyra rándult. Keze aztán kardjának markolatára tévedt, s egy mozdulattal, gyakorlottan kirántotta hüvelyébıl, majd a feje fölé emelte. Ha észre vette is, hogy úgy remeg a feltartott penge, mint a főszál a nyári viharban, nem adta jelét.

– Nem akarok búcsúzkodni – mondta negyedik Azun, Erdıkirályság ura szinte haragosan. – Mert itt leszek veletek, örökké itt leszek az éjben, s megóvom az országot, melyet szeretek, hideg acéllal vonulok az ellenség elébe, s a védık fülébe biztató szavakat suttogok majd.

Ekkor kiesett a kard a kezébıl, ám Alusair kígyógyorsasággal fölkapta, s újra visszahelyezte tenyerébe. Azun teste most már rázkódott, remegett, miközben átölelte leányát.

– Add ezt át édesanyádnak! – mondta, és megcsókolta az arcát. Alig érintette ajkát a bıréhez, újra összerándult, s nekitántorodott

Alusairnak. A lány megtámasztotta, s a szájára szorította ajkát. Azun lélegzete forró volt, tüzes és vér íző. Szájából apró villám csapott

ki, ám Alusair nem is pislogott, mikor a sárkány tüze egész testében megremegtette.

Apja fájdalmasan felnyögött. – Filfaril! – suttogta alig hallhatóan. Újra megszédült, majd oroszlán

módjára hátravetette a fejét és felordított. Néhány pillanatig szorosan markolta lánya karját, s ereje mintha

visszatért volna, míg egymáshoz értek, ám aztán sarkon fordult, újra végignézett az egybegyőltek tömegén, és magasra hajította fegyverét.

A penge tüzet fogott, ahogy felröppent a levegıbe. Elıször kék lánggal égett, majd mire elérte zenitjét, a tőz bíborrá fakult. Odafönt pedig egy pillanatra – ám épp elég ideig, hogy mindenki észrevegye – hatalmas karmok kulcsolódtak a kihunyó fényő kardra, s egy sárkány szellemalakja jelent meg körülötte.

Alusair persze látta, amint Vangerdahast ujjai alig láthatóan megmozdulnak, de nem szólt semmit, csak jóváhagyólag bólintott. A körülöttük álló emberek ajkáról ámuló sóhajok szakadtak föl.

Azun szinte szomorúan megmosolyogta a szemfényvesztést, mintha pontosan tudta volna, hogy a királyi fıvarázsló mőve, majd a penge ezüst szikrákat vetett, és eltőnt. Azun megfordult, s eltántorgott a sátor bejáratáig. Alusair és Vangerdahast azonnal követte, a többiek még mindig az eget bámulták.

És a néma csöndben Azun kimondta életének utolsó szavait, ahogy vaskos fatuskóként lassan a földre roskadt:

– Szépséges Cormyrért! – zihálta, hangja alig volt több egy

suttogásnál. – Örökké! – Örökké, apám! – visszhangozta Alusair, szemében könnyek

csillogtak. – Cormyr örökké emlékezni fog rád! Cormyr királya mosolyogva hullott arcra a gyepen, s újra csönd borult

a hegytetıre. Harci kapitányok, papok fakadtak sírva, de Azun már nem hallotta ıket. Fülében harsány trombitaszó visszhangzott, az a diadalmas trombitaszó, melyet eddig életében egyszer hallott: akkor, amikor megszületett. Most ismét emlékezett a fényes, tiszta dallamra. Az istenekre, de jó, hogy újra hallhatja!

46 Vangerdahast sokáig térdelt még Azun mellett, annak utolsó

lélegzetvétele után. Szórakozottan megdörzsölte kívánsággyőrőjét, s azon töprengett, merje-e megtenni. Egyetlen mozdulat, néhány szó, és Thatoryl Elian a közelébe sem járt soha Obarskyr Andarnak. Lorelei Alavara boldogan végigélte volna az elfek hosszú életét, Vörös Nalavarauthatoryl soha nem létezett volna, és Alaundo, a Látnok soha nem mondta volna ki veszedelmes jóslatát.

De ki tudja, akkor mi történne? Ha Andar nem ölte volna meg Thatoryl Eliant, semmi oka nem lett volna rá, hogy elmeneküljön a Farkaserdıbıl, s akkor Ondethnek sem mesélt volna róla. Vangerdahast egyszer már megpróbálta eltörölni Nalavarauthatoryl létezését, s ez Tanalasta és Azun életébe, sıt majdnem az egész birodalomba került. Ez hát a mágia csábítása. Minden használója elıbb-utóbb téves célokra alkalmazza.

Megfogta Azun kezét, és összekulcsolta a mellkasán. Közben gyorsan lehúzta ujjáról a kívánsággyőrőt, és rátette barátjáéra. A királyok meghalnak és a lányaik is, ám a birodalom tovább él. Jobb, ha fejet hajt az örök törvények elıtt.

Gyors varázslatot mormolt, hogy elrejtse a győrőt a kósza tekintetek elıl, majd így szólt:

– İrizd jól, öreg barátom. És csak ekkor fakadt sírva, szemébıl patakokban csorgott a könny.

Lehúzta a háromágú aranykoronát Azun fejérıl, majd fölállt, szembe nézett a többiekkel.

– A király halott – jelentette ki. Egyelıre ennél több nem jutott eszébe. Hiszen jól tudta, hogy

Tanalasta sem él már, s a jogos örökös egy tíznapnál is fiatalabb csecsemı; a többieknek persze errıl még fogalmuk sem volt. Eltitkolta elılük Tanalasta halálát, ahogy Azun elıl is; az egybegyőltek tehát némán várakoztak, egyesek szomorú, kíváncsi arccal – mások számító, gyanakvó tekintettel.

Nem egy nagyravágyó nemes fogja kétségbe vonni a gyermek jogát a koronához, és ott van még Sembia is vagy a zentilárok, akik a cormyri válság hallatán eljönnek majd, hogy lehasítsanak maguknak egy kis részt

a birodalomból. Hosszú, hideg télnek néznek elébe, s alig van termés, amit betakaríthatnának, a tetık is leomlottak, melyek megvédenék az embereket az esı és a hó elıl. És persze a szokásos ork hordákra, bogármedvékre is számítaniuk kell, esetleg néhány kerti sárkányra is, melyek ki-kicsapnak a vadonból, könnyő prédára vadászva. Cormyrnak erıs kező uralkodóra lesz szüksége az elkövetkezendı idıkben, s Vangerdahast pontosan tudta, hogy Alusair a világért sem ülne nyugton Suzailban, míg a birodalom minden sarkában elkeseredett háború dúl.

– Vangerdahast, mi a baj? – kérdezte Owden. – Semmi, csak valamit el kell… – Vangerdahastnak torkán akadt a szó,

hangja rekedtes zokogásba fulladt. Lehunyta a szemét, felemelt kézzel némi idıt kért, hogy összeszedhesse magát, s végül megtalálta a megfelelı szavakat.

Nem lelt egykönnyen rájuk, egy hosszú pillanatra csak némán állt és könnyezett. Alusair és a mellette állók úgyszintén sírni kezdtek, s ebbıl a varázsló ráébredt, hogy nem igazán jó példával jár elıl. Megmarkolta fején a vaskoronát, s megkönnyebbülve állapította meg, hogy most már le tudja venni, most, hogy Nalavara nincs többé. Leemelte a fejérıl, s elsétált a hatalmas pavilon közepéig, mindkét kezében egy-egy koronával. Halk mormogás visszhangzott végig a sátron.

Végül elırelépett, s már intett volna, hogy csöndet kérjen, amikor hirtelen eleredt az esı a pavilonban. Jéghideg kéz markolta meg a királyi koronát tartó kezét.

– Mit csinálsz, vénember? Vangerdahast lenézett. Cormeril Rowen fogta a csuklóját. A gazneth

fekete keze élesen elütött az ı ráncos, fehér bırétıl. A mágus egyenest Rowen fehéren izzó szemébe bámult, majd lassan

fölemelte a cormyri aranykoronát. – Alusairnak viszem – jelentette ki. – Nekem? – sápadt el az Acélhercegnı. Rögtön utána hevesen rázni

kezdte a fejét. – Jaj nem, Vangerdahast. Én nem… – Pedig az istenek rád bízták e terhet, Obarskyr Alusair, nem énrám –

húzta ki a karját Vangerdahast Rowen szorításából. Ünnepélyesen Alusair tenyerébe helyezte a koronát. – Attól tartok, te leszel a birodalom régense, míg ötödik Azun fel nem nı a trónjához.

– Micsoda? – zihálta rémülten Rowen. – De Tanalasta… – Elpusztította Boldovart – fejezte be szomorúan a mágus. – És

belehalt a küzdelembe. A gazneth hátratántorodott, arca gyászos grimaszba torzult.

– Nem! Ez nem lehet igaz! Hazudsz, varázsló! Vangerdahast rákulcsolta Alusair ujjait a koronára, majd kinyúlt,

elkapta Rowen karját. – Sajnos nem. Nem volt szívem elmondani a királynak az egész

történetet, de ez a teljes igazság. Tanalasta elment, hogy apja oldalán pihenhessen.

Borzalmas zokogás rázta meg a gazneth testét, majd a sátorban minden más zajt elnyomott a tomboló vihar. Vangerdahast kinyújtotta másik karját is, hogy gyengéden megsimogassa Rowent.

– Barátom, én… Tovább nem jutott, mert a gazneth eltaszította, majd behúzódott az

árnyékba. Kurtán felvillant a lenyugvó nap fénye, mikor a sátor bejáratára akasztott szövet meglibbent, aztán az esı elállt, és Rowen eltőnt.

Utóhang Bár új vértje ugyanannál a kovácsnál készült, mint régi csatapáncélja,

Alusair mégis ügyefogyottnak és valahogy meztelennek érezte magát benne. Hiába kalapálták a legfinomabb törpacélból, hiába kovácsoltak bele aranydíszítést. Hastájékán ott domborodott a bíborszínő, cormyri Királyi Sárkány, az udvari mővészek gyönyörően kifestették a vértet, az apródok csillogóra fényesítették – Alusair mégis inkább pırén lovagolt volna a csatába, mint ebben az agyoncicomázott páncélban. Nem utolsó alkalommal történt, hogy elátkozta Vangerdahastot, amiért rásózta a koronát, ahelyett hogy némi bátorságot mutatna, és a saját fejére helyezné.

Az Acélrégens édesanyja és Vangerdahast között álldogált a Látás Erkélyén, nevetséges sárkányfejet formázó sisakjával a hóna alatt. Másik karján ötödik Azun ült, aki egyelıre csak bambán mosolygott az egymás után eléjük járuló nemesekre és csapataikra. Némelyik úr olyan kövér volt, hogy legfeljebb száz yardnyit bírna egy ostrom alatt egyhuzamban megtenni, más nemesek pedig láthatólag azt sem tudták, melyik végét fogják a kardjuknak, mikor nagy üggyel-bajjal tisztelgésre emelték fegyverüket. Alusair csaknem leszaladt közéjük, hogy megkezdje az elsı kiképzı foglalkozást.

Épp az ifjú Ébensólyom volt soron, aki kis híján kiütötte fél szemét, mikor élével próbálta a kardot a vállához csapni. Szerencsére rikító sisakjának bronzszarva felfogta az ütés nagy részét, de még így is véres vágás támadt az arcán. Az ezt követı üvöltés hallatán még Azun baba is felkacagott, ám a fiatalember valóban példás hısiességrıl tett tanúbizonyságot, mikor továbblovagolt, anélkül hogy azonnal gyógyítóért kiáltott volna.

Alusair rámosolygott, úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. – Ha ezek a legjobbak, akik életben maradtak, máris elvesztettük a

birodalmat. – İk csak a határırség – nyugtatta meg Vangerdahast, és lelkesen

integetett az ifjú báró után. – S minden társaság élére állítunk majd egy sárkánykatonát meg egy harci mágust… akik az elsı gyanús jelre átveszik a parancsnokságot.

– És a lordok ebbe beleegyeztek? – Nem éppen – szólt közbe Filfaril. A királynı mintha megerısödött és

kicsit megfiatalodott volna az elmúlt hónapokhoz képest, bár szemében szokatlan keserőség csillogott. – De azt nem tudják, hogy a kihelyezett parancsnokoknak akár a fejüket venni is jogukban áll.

Alusair felvonta a szemöldökét. – Ez aztán szavatolja majd a hőségüket! Filfaril együtt érzıen rámosolygott. – Drága Alusairom – mondta –, még sokat kell tanulnod. –

Megveregette az Azunt ringató karját. – Ezen a csatatéren egyedül a hatalom számít… az, hogy kinek van és kinek nincs. E pillanatban a hatalom itt ül a kezedben, s mindent meg kell tennünk, hogy ez így is maradjon.

Alusair lenézett a pufók arcú csecsemıre, s erısen töprengett rajta, vajon Tanalasta tényleg rábízta volna a feladatot. Hogy királynı és anya legyen egyben, mindezt Cormyr legsötétebb óráiban…

De legalább nem lesz egyedül. Filfaril mellette áll majd, ı pedig tudja, mely nemesekben bízhat, s melyeket végeztessen ki az engedetlenség elsı jelére. Owden is vele marad, aki engedett a kérésének, s elvállalta a gyermek szellemi nevelıjének szerepét. İ majd gondoskodik róla, hogy Tanalasta öröksége továbbéljen a csecsemıben.

– És egy nagy mosolyt Ezüstszarv grófnak! Szegény az egész vagyonát a lovas seregébe ölte, ne higgye azt, hogy nem vagyunk hálásak neki.

Alusair követte Vangerdahast javaslatát, sıt, még pöttöm unokaöccsét is felemelte, és kis kezével integetett az alattuk elvonuló csapatnak. Erre a nézık aztán hangos ujjongásban törtek ki, és az ifjú herceg elégedetten bugyborékolni kezdett.

– Ezt aztán jól megcsináltad! – morogta Vangerdahast. – Mostantól mindegyik lord követeli majd, hogy a király integessen neki.

– Azt hiszem, van elég erı hozzá a karomban – dünnyögte válaszképp Alusair. – A kardforgató kezemben tartom.

– Kardforgató? – krákogta Vangerdahast. – Hát, épp ideje, hogy végre értelmes elfoglaltságot találjon az a kéz.

Alusair odafordult hozzá, hogy a fejére olvassa a legmeredekebb lovagi szitkot, amit ismert, de azt vette észre, hogy a varázsló szélesen vigyorog rá. Az a kedves, száraz mosoly volt, amely mindig is azt súgta neki, hogy bármi csintalanságot kövessen el, Cormyr továbbra is állni fog – ám Alusair még sosem látta a vén mágust ilyen soványnak és kimerültnek.

Az írókról Ed Greenwood, a Forgotten Realms® világ megalkotója úgy harminc

évvel ezelıtt pillantotta meg elıször Cormyr földjét a képzeletében. Azóta sok minden mással is foglalkozott, de emlékezetében továbbra is elevenen él a birodalom képe. A Dungeons & Dragons rajongók már 1979-ben olvashattak a királyságról a Dragon® magazin lapjain, amelynek Ed sokáig a szerkesztıje volt. Greenwood 1959-ben született Torontóban, s világéletében lelkes olvasója, győjtıje volt a fantasy-regényeknek, ahogy késıbb ugyanilyen lelkesedéssel fogott az írásukba is. Most már több mint húsz regénynél tart, háromszor ennyi játék-kiegészítı jelent már meg tıle, melyeket tucatnyi nyelvre lefordítottak, s világszerte több millió példányban keltek el. Ed most azt tervezi, hozzáépít a házához, hogy legyen elég hely a könyvei számára.

Troy Denning életében elıször egy évtizeddel ezelıtt látogatott el a

Forgotten Realms® világába, mikor megírta Vízmélyvára címő regényét (Richard Awlinson álnéven), a nagy sikerő Avatar-trilógia befejezı kötetét. Már akkor is lenyőgözte a világ sokszínősége. Annak pedig különösképpen örül, hogy ezen a mővön együtt dolgozhatott a birodalmak megalapítójával, Ed Greenwooddal. Amikor Troy épp nem Toril földjét tapossa, általában barátságtalanabb vidékeken jár (nem Elminster az egyetlen, aki képes a síkváltásra). Troy ismertette meg velünk Athas kietlen rabszolgavilágát a Zöld hágó-val kezdıdı Prizma pentalógiában, s ı szökött el Sigil pokoli börtöneibıl egy másik mővében. A sárkány halála Troy tizenkilencedik regénye.