fodor istván -magyarország története 1
TRANSCRIPT
Írta: Fodor István
Főszerkesztő: Romsics Ignác
Sorozatszerkesztő: Nagy Mézes Rita
Képszerkesztő: Demeter Zsuzsanna A térképeket készítette: Nagy Béla Tervezte: Badics Ilona Kiadói programvezető: Szuba Jolanta Kiadói programkoordinátor: Winter Angéla
Közreműködő intézmények: Budapesti Történeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Országos Levéltár, Országos Széchényi Könyvtár, amelyek a sorozat képanyagát a rendelkezésünkre bocsátották.
Egyéb források: Damjanich János Múzeum (Szolnok), Déri Múzeum (Debrecen), Hermán Ottó Múzeum (Miskolc), Jósa András Múzeum (Nyíregyháza), Katona József Múzeum (Kecskemét), Kubinyi Ferenc Múzeum (Szécsény), Móra Ferenc Múzeum (Szeged), © Archeological Institute in Nitra (Nyitra), Viski Károly Múzeum (Kalocsa), amelyek a sorozat képanyagát a rendelkezésünkre bocsátották.
Fotók: Csepregi Márta, Dabasi András, Diószegi György, Fodor István, Hapák József, Legeza László, Winter Erzsébet Illusztrációk: Dienes Ö. István, László Gyula, M. Nagy Szilvia, Pisch Ildikó
ISBN 978-963-09-5679-6
Minden jog fenntartva
© Kossuth Kiadó 2009 © Fodor István 2009
Felelős kiadó Kocsis András Sándor a Kossuth Kiadó zRt. elnök-vezérigazgatója A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja Műszaki vezető Badics Ilona
Nyomdai előkészítés Veres Ildikó Korrektor Török Mária Képkidolgozás GMN Repró Stúdió
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda zRt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató
www.kossuth.hu / e-mail: [email protected]
AZ ELŐTÖRTÉNET
Uráliak, finnugorok, ugorok • 14
Új nép születik: az ősmagyarság • 27
A pásztorkodás új formája: a nomadizmus • 31
EURÓPA KELETI PEREMÉN
Magna Hungaria • 38
Levédia: a kazárok árnyékában • 48
Etelköz: a Kárpátok előterében • 58
ÚJ HAZA - ÚJ TÁVLATOK
Ismerkedés Európával • 64
A honfoglalás: hódítás vagy menekülés? • 70
„A magyarok nyilaitól ments meg U r a m minket ! " • 76
Életmód, társadalom, műveltség • 82
A fordulat: Géza fejedelemsége • 103
Ajánlott i roda lom • 104
Tartalom
Az előtörténet
Uráliak, finnugorok, ugorok • 14
Új nép születik: az ősmagyarság • 27
A pásztorkodás új formája: a nomadizmus • 31
Uráliak, finnugorok, ugorok
Ősmúltunk kutatóit kezdettől sokat foglalkoztatta a kérdés: milyen rég
re nyúlnak vissza történelmünk szálai. Nemcsak a magyaroké, hanem a velük rokon népeké is. A rokonság legfontosabb ismérvének ugyanis a nyelveket tartották, s abban is megegyeztek a kutatók, hogy a rokon nyelvek valamilyen nagyjából még egységes ősnyelvre mennek vissza, amelyet a még szintén többé-kevésbé egységes ős-nép beszélt. Ezt az ősi nyelvet alapnyelvnek hívják, s azokból az elemekből rekonstruálják, amelyeket a rokon nyelvek megőriztek ebből a korai nyelvi állapotból. Az a terület pedig, ahol e feltételezett ősnép élt, az őshaza. Mindazok, akik eddig a finnugor népek régi történelmét kutatták, először azt a kérdést tették fel: hol is volt ez az őshaza, és mikor éltek ott e népek elődei?
Először is tekintsük végig a ma élő finnugor, illetve uráli népek egyes csoportjait. A finnugor népek legnyugatibb csoportját a balti finnek alkotják, a finnek, észtek, karjalaiak s a mára apróvá zsugorodott etnikumok, az izsórok, vótok, vepszék és a lívek. Nyelvileg szintén a balti finnekhez tartoznak a skandináv államok és Oroszország északi peremvidékein élő lappok is, akiknek embertani alkata azonban erősen különböző, ezért a legtöbb kutató azt feltételezi, hogy eredetileg más nyelvük volt, de nyelvet váltottak. Tőlük keletre élnek a volgai finnek, a cseremiszek (marik) és mordvinok. A középkorban azonban még ugyancsak a Felső-Volga vidékén éltek a merják, avagy merik és a muromák, a nevüket őrző M u r o m város környékén. E két, egykor jelentős nép azonban az orosz gyarmatosítást követően még a középkorban kihalt. A Káma és a Pecsora, Vicsegda folyók vidékén élnek a permi finnugor né
pek, a votjákok ( u d m u r t o k ) és a zűrjének (komik). (Elsőként az idegenek által használt népnevüket tüntet jük föl, zárójelben pedig önelnevezésüket.) Az Uráltól keletre találjuk két legközelebbi, ma már igen kis létszámú nyelvrokonunkat, a vogulo-kat (manysikat) és osztjákokat (hantikat). Természetesen ehhez a nyelvcsaládhoz tartozunk mi, magyarok is, lévén egyben a legnagyobb f innugor nép. A felsoroltak tehát tu la jdonképpen a f innugor nyelvű népek, de a 20. század eleje óta már az is igazolható, hogy e nyelvcsaládhoz rokoni szálak fűzik az Eurázsia északi peremén, valamint a Jenyiszej és az Ob felső szakasza mentén élő szamojéd népeket, a nyenyeceket, enyeceket, nganaszánokat és a szölkupokat. Rajtuk kívül még n e m is olyan régen szamojéd n é p c s o p o r t o k éltek a Száján hegységben is, akiket összefoglaló néven szajáni szamojédeknek nevezünk, de mára m á r mindegyikük kihalt. A finnugor és szamojéd népeket összefoglaló néven uráli népeknek nevezzük, s ez lenne valóban a helyes t u d o m á n y o s megnevezés is. Tekintettel azonban a hagyományokra, a közérthetőség kedvéért ehelyett még ma is a finnugor megnevezést használjuk.
Ha ránézünk a térképre, azt látjuk, hogy az - évezredek, évszázadok során erősen megfogyatkozott és szigetekre tördelt -uráli népek még ma is majdnem egybefüggő nyugat-keleti láncot alkotnak Eurázsia északi övezetében - Skandináviától a Jenyiszejig. (Kivéve, természetesen az uráli tömbtől messze került magyarságot.) Nem kétséges, hogy ez a tény rányomta bélyegét az őshazakutatók gondolkodására, ami egyébként tudományos szempontból is teljesen megalapozott. Aligha képzelhető el ugyanis, hogy e nyelvcsalád ősei vala
„...leginkább azok szoktak lovat áldozni, akik a tatár települések közelében élnek.... Akik pedig távoli pusztaságokban élnek, ezek többnyire rénszarvasokat áldoznak...
Az állat bőrét fejével és a térden aluli lábrésszel együtt díszül és örök emlékeztetőül kiakasztják a bálványtemplomok fölötti fákra, és erre a célra a legerősebb fákat szemelik ki, leginkább olyan erdei lombos fát, amely hasonló a fenyőfához, de keményebb és kevésbé korhadó más fákkal szemben."
Grigori Novickij: Rövid leírás az osztják népről 1715. Fericz István fordítása
A Z E L Ő T Ö R T É N E T
A Z E L Ő T Ö R T É N E T
h o n n a n Afrikából keltek volna ú t r a . Í g y aztán a kutatók tú lnyomó többsége valahol ezen a területen kereste az őshazát, ehhez az elméletéhez gyűjtött t u d o m á n y o s érveket. Az első nagy hatású őshazaelmélet a nagy finn nyelvész, A. M. Castrén nevéhez fűződik, aki a 19. század első felében végigjárta és a helyszínen tanulmányozta a finnugor, szamojéd és török, mongol népek nyelvét, ő még úgy vélte - ami később n e m igazolódott be -, hogy a finnugor és altáji (török, mongol mandzsu-tunguz) nyelvek egymással rokonságban állnak, ezért őshazájukat is közösnek vélte, valahol az Altaj-Szaján hegységek vidékén. A finnugor régészet megalapítója, a finn J. R. Aspelin elgondolását régészeti úton kísérelte meg alátámasztani. Véleménye szerint a bronzkorban az Altajtói az Urálig húzódó nagy régészeti műveltség létezett, amely a finnugor-altaji ősnép hagyatéka. A leghosszabb ideig élő őshazaelmélet az orosz F. Th. Köppen nevéhez fűződik, akinek dolgozata orosz nyelven 1886-ban, németül 1890-ben jelent meg. Álláspontját a nyelvészeti paleontológia módszerével alakította ki. Úgy vélte, hogy a finnugor nyelvek az indoeurópaiakkal is rokonságban állnak. Mivel e nyelvekben megvan a méh és méz szó, ezek alapján meghatározható beszélőik ősi lakhelye. Köppen szerint ugyanis Szibériában a 18. századig -az orosz gyarmatosításig - n e m volt házi méhészet, az első kaptárakat az orosz telepesek vitték oda. Ennek alapján azt a végkövetkeztetést szűrte le, hogy az őshaza csak az Urál európai oldalán lehetett, nagyjából a kelet-európai erdőzónában. Bár később kiderült, hogy a finnugor nyelvek sem az altáji, sem az indoeurópai nyelvekkel nincsenek rokonságban, e teória rendkívül népszerű lett mind a finn, mind a magyar nyelvészek körében. A két iskola közötti különbség csupán az volt, hogy a finnek az őshazát az Uráltól nyugatabbra, Finnországhoz közelebb rajzolták meg, a magyarok viszont az Urál hegységhez közelebb, főként a Káma folyó völgyében vél
ték. E felfogást n é h á n y konzervatív kutató még a köze lmúl tban is magáénak vallotta.
E hagyományos elképzelés helyénvalóságát 1961-ben László Gyula cáfolta, aki az őshazakutatásban elsőként használta fel az akkoriban elkészült oroszországi erdő-történeti térképeket. Így az alapnyelvben meglévő szavak által jelölt növényneveket, amelyek t ö b b évezreddel ezelőtti nyelvi állapotot tükröztek, m á r n e m a m o d e r n életföldrajzi térképeken kereste, h a n e m a rekonstruált , szintén évezredekkel ezelőtti ál lapotot jelölő térképen. Hajdú Péter hasonlóan gondolta 1964-ben megjelent dolgozatában. Ő arra a megállapításra jutott, hogy az életföldrajzi szavak közül a fanevek használhatók fel leginkább a nyelvészeti paleontológiái vizsgálatokban. Azt mutatta ki, hogy a még együtt élő ősi uráli népesség nyelvében megvoltak a szibériai tajga erdőinek fanevei és az európai lombos erdő fái közül a szilfáé. Ebből logikusan vonta le a következtetést, hogy az őshaza ott lehetett, ahol e két erdőfajta találkozott az i. e. VI-IV. évezredben, nagyjából az Urál hegység északi szakasza környékén - attól keletre, az Urál és az Ob között .
Ehhez az elgondoláshoz igen közel állt az orosz V. N. Csernyecov régészeti ú t o n kialakított elképzelése, azzal a lényeges különbséggel, hogy ő délebbre, a Középső- és a Déli-Urál keleti oldalán jelölte ki az uráli őshaza helyét az i. e. IV. évezredben. Mivel a régészeti lelőhelyek bármely régi népesség megtelepedésének kétségbevonhatatlan bizonyítékai, a két kutató egymáshoz közeli helymeghatározása t ű n t - és tűnik máig -a legelfogadhatóbb feltevésnek. Más kérdés, hogy Csernyecov szerint az uráliak nem itt alakultak ki, hanem délebbre, nagyjából Khorezm vidékén, s onnét költöztek ide.
Nem kevésbé fontos kérdés, hogy milyen korra tehető az őshaza. Többen ugyanis olyan elképzelést dolgoztak ki, amely értelmében az uráliak X-XII. évezreddel ezelőtti lakóhelyét vélték kijelölni. Csakhogy a rekonstruált alapnyelv azt a legkésőbbi állapotot tükrözi, amikor az uráliak elődei az
alapnyelv felbomlása előtti korszakukat élték, mivel egyelőre n e m határozható meg pontosabban, hogy az ősi szavak mikor alakultak ki. Ez az időpont valóban az újkő-kor, tehát az i. e. VI-IV. évezred, amely régészetileg is jobban kutatott, ezért nagyjából rekonstruálható a korszak népességének életmódja, társadalma és hitvilága. S azt se feledjük, hogy a nyelvcsaládok nem léteznek öröktől fogva. A több tízezer évvel ezelőtti őskőkorban n e m jöttek létre viszonylag sűrűn lakott nagyobb összefüggő területek, ahol a nyelvi érintkezés közös nyelvet hozott volna létre. Az egyes kis létszámú vadászközösségek szinte állandó mozgásban voltak a vadászzsákmány nyomában. A nyelvcsaládok kialakulásá
nak feltételei az átmeneti és az újkőkorban jöttek létre.
Az elmúlt évtizedekben az erdőtörténeti vizsgálatok azonban számottevő új eredményt hoztak. Ma már jóval nagyobb területre tehető a két erdőfajta érintkezési övezete, mint a múlt század hatvanas éveiben. Ez azt jelenti, hogy elvben ezen az övezeten belül máshová is tehetjük az őshazát, ám korántsem tetszőlegesen, mint egyes kutatók vélik. A változtatáshoz megfelelő nyelvi és régészeti érvek szükségesek.
Főként a finn kutatók körében népszerű az úgynevezett „nagy őshaza" hipotézise, amely szerint az uráli ősnép hatalmas területen élt Nyugat-Szibériától egészen a mai Finnországig. E felfogásnak azonban van
Uráliak, finnugorok, ugorok
Az uráli és a finnugor őshaza
egy komoly gyengéje: ilyen óriási területen az erdőzónában nem jöhetett létre olyan szoros kommunikációs kapcsolat az itt élő népcsoportok között, amely életben tarthatott volna bármely viszonylagos nyelvi egységet is. Nézetem szerint ezért az őshaza - bár eléggé kiterjedt lehetett - nem terjeszkedhetett ki kontinensnyi területekre. Az uráli nyelveket beszélő közösségek tehát minden bizonnyal az alapnyelv felbomlása után költözhettek szét Eurázsia térségein.
Az alábbiakban annak a területnek az ősi műveltségét vesszük szemügyre, ahol a régi uráli (finnugor) népesség élhetett, tehát az Urál hegységet és a mellette húzódó európai (Káma-vidék, zürjénföld) és nyugat-szibériai (Ob-Irtis-vidék) terület-sávot. Ez a terület a tajga, az erdővidék és délen a ligetes sztyeppe övezetéhez tartozik. Az ember itteni megtelepedésének első nyomai igen korai időre tehetők, nevezetesen az i. e. 250 000 és 100 000 év közé. Ez a jégkor időszaka, ekkor azonban voltak jégmentes (interglaciális) periódusok is, amikor délről kisebb vadászközösségek húzódtak fel ezekre az északi vidékekre. Az i. e. 40 000 körül már az északi zürjén-földön is megjelennek az első, úgynevezett Szeleta-típusú kőeszközök, az első ember itteni megjelenésének bizonyságai. Mintegy 10000 évvel későbbről a Káma völgyében már őskőkori települést ismerünk.
Az i. e. 16 000 és 10 000 közé keltezhetőek az Urál hegység késő őskőkori barlangjai, amelyek közül különös figyelemre méltó a baskíriai Kapovaja pescsera, amelyben a barlang falain vörös földfestékkel fölvitt rajzokat találtak. Az akkori népesség zsákmányát kitevő vadlovak, mamutok, orrszarvúak sorjáznak, valószínűleg a régi közösség vadászmágiájának bizonyítékaiként.
Az i. e. 12 000 és 6000 közti időben, az átmeneti kőkorban (mezolitikumban) a Déli-Urál vidékén déli eredetű népcsoportok jelennek meg több hullámban is. E korszak késői szakaszára, az i. e. 8000 körüli időre keltezhetjük az Urál hegységben az első tőzegtelepeket. Ezek a 19. században kerültek elő, amikor az uráli iparosítás erős lendületet vett, s nagy szükség volt a fűtőanyagra, a szénre és a tőzegre. A vidéken igen gyakori apró tavak mellett lévő ősi települések maradványai ugyanis az idők folyamán eltőzegesedtek, így a tőzegbányá-száskor nemcsak fűtőanyag, h a n e m régészeti leletek is napvilágra kerültek. Hála a tőzegrétegeknek, ezek időrendje is viszonylag könnyen megállapítható. A legkorábbi leletek az á tmenet i kőkorból származnak. A régi mocsári üledékekben nem csupán a szervetlen, h a n e m a szerves anyagok is kiválóan megőrződtek. Sí- és szántalpak, evezők, faedények kerültek elő, rajtuk kívül az ősi művészet csodálatos emlékei is. Ilyen a Jekatyerinburg melletti híres sigiri telepről származó, átmeneti kőkori, 5,3 méter magas emberszobor, amely az egykor itt élők művészete mellett hitviláguknak is ritka bizonysága.
A Jekatyerinburgtól n e m messze feltárt egyik átmeneti kőkori településen földbe mélyített, kerek, sátorszerű lakóépület nyomait találták, amelyben tűzhely is volt egykor. A mai zürjénföldön a sigirihez hasonló tőzegtelepet tártak fel, ahol evezőket, íjat, nyilat, sítalpakat találtak. Az Urál-vi-déki népesség tehát vadászatból, halászatból élt és olyasféle építményekben lakott, amelyek az északi népek által ma is használt, kerek sátrakra emlékeztetnek.
Mamut, vadló és orrszarvú
a Kapovaja barlang falán
I. e. VIII. évezredi ember
szobor a sigiri tőzegtelepről
A Z E L Ő T Ö R T É N E T
Kúpos sátor (csum) váza
az egyik osztják településen Sajnos, arra nézve nincsenek megbízható
adataink, hogy az uráli népesség mióta élt ezen a területen. Csernyecov elgondolása szerint délről, a Kaszpi-tenger és Aral-tó vidékéről nagyjából az i. e. VI. évezredben költöztek az Urál-vidékre. Az itteni átmeneti kőkor erős déli kapcsolatai alapján azonban az is feltehető, hogy ennél jóval korábban jelentek meg e vidéken. Akárhogyan is volt, aligha kétséges, hogy az újkőkorban már ők is ott vannak az itteni népességben.
Igen lényeges régészeti megfigyelés, hogy Nyugat-Szibéria újkőkori régészeti emlékanyaga n e m a szomszédos szibériai leletcsoportokkal m u t a t hasonlóságot, han e m az Urálhoz csatlakozó kelet-európai erdővidék emlékanyagával. Ez azt igazolja, hogy a hegységtől keletre és nyugatra minden bizonnyal hasonló kultúrájú és nyelvű népcsopor tok élhettek.
Településeik a hegyhát m i n d k é t oldalán a kisebb folyók és tavak mellett helyezkedtek el, az Uráltól keletre eső területsávban ekkoriban különösen sok a p r ó tavacska kínált számukra megfelelő települési helyet.
Az uráliak akkoriban kizárólag természeti gazdálkodást folytattak: halásztak, vadásztak, s összegyűjtötték a táplálkozásra alkalmas növényeket, gyümölcsöket. (Még az északi vidékeken is meglepően sok bogyós gyümölcsöt kínál a természet, amelyeknek nagy szerepük van a lakosság vitaminszükségletének kielégítésében. Ugyanezért fogyasztanak az északi népek - különösen télen - nyers húst is.) Ebben a korban a téli vadászatra jóval alkalmasabb volt a hegységtől keletre lévő terület, mivel itt véko- Osztják föld - felülnézetben
Uráliak, finnugorok, ugorok
nyabb a hóréteg, s ezért a patás állatok a tél beállta előtt óriási csordákban keltek át az Urál nyugati oldaláról a keletire.
Az említett tőzegtelepeken előkerült leletek (íjak, nyilak, szántalpak, sítalpak, evezők) elnevezései mind megvoltak az
uráli alapnyelvben. Lakásul a ma csumnak nevezett kerek sátrak szolgáltak, amelyeket hosszú rudakból áll ítottak össze, nyáron nyírkéreggel, télen ál latbőrökkel fedtek, b e n n ü k nyílt tűz égett. A hidegebb időszakban a z o n b a n m i n d e n bizonnyal földbe mélyített, melegebb hajlékokat készítettek m a g u k n a k .
Csak közvetett nyelvi adatok alapján sejthetjük, hogy az i. e. 4000 táján vagy valamivel azelőtt felbomlott az uráli nyelvi egység. Erre abból következtetnek, hogy a finnugor alapnyelvbe kölcsönszavak kerültek a m á r szétvált indoeurópai alapnyelv árja (iráni) ágából, amelyek nincsenek meg a szamojéd nyelvekben. Márpedig az indoeurópai alapnyelv négy ágra való szakadása minden bizonnyal az i. e. 6000 és 4000 között mehetett végbe. Feltehető, hogy a jelzett időszakban számottevő népmozgások lehettek az uráliak által lakott területeken. A népesség egy része a mai Finnország területére költözött, ahol olyan szán- és sítalpak kerültek elő, amelyek az Urál-vidéki tőzegtelepeken előkerültekhez hasonlóak, ráadásul a csak Szibériában h o n o s cirbolyafenyőből készültek. E nyugatra vándorlók lehetTéli halászat az osztjákoknál
Osztják nagycsalád
A Z E L Ő T Ö R T É N E T
tek talán a mai lappok ősei, akik azonban a finnek odakerülése után nyelvet váltottak. Ugyanakkor a szamojédok ősei valószínűleg kelet felé húzódhattak.
A régészeti emlékanyag segítségével ma már arra is kísérletet tehetünk, hogy meghatározzuk azt a területet, a h o n n a n a legkorábbi indoeurópai (ősiráni) nyelvi hatások érhették a finnugorokat. A szakemberek feltevése szerint ugyanis a Volga alsó szakasza mentén az i. e. 5500-3500 közötti szamarai régészeti műveltség lakossága minden bizonnyal ősiráni nyelvű lehetett. E népesség már háziasította a lovat, zömmel már termelő (állattartó-földművelő) gazdálkodást folytatott s egyes csoportjaik egészen a Káma torkolatáig nyomultak észak felé, ahol a finnugorsággal kapcsolatba kerültek.
Feltehető, hogy a finnugorság maga is kiterjesztette lakóterülete határait s nem csupán a hegyháthoz csatlakozó területsávot szállta meg. Főként nyugati csoportjai a Baltikum felé húzódtak. Településeiket ebből a korból m á r igen jól ismerjük. A Káma völgyében a folyók partjára épült telepeken félig földbe mélyített hosszú házakban (16,5x3,5 m) laktak, amelyekben több tűzhely volt. A házak gödre mellett sorakozó oszlopnyomok arra utalnak, hogy a fedél féltető lehetett. E nagyméretű lakóházak valószínűleg egy-egy nagycsaládnak szolgáltak hajlékul.
Az Uráltól keletre lévő területeken szintén számos földbe mélyített lakóház került elő. A délebbi vidékeken félig (a felszíntől mintegy 1 méterre) földbe ásott, nagyjából 6 x 4 méteres alapterületű, nyeregtetős lakóházak voltak a jellemzők. Az északabbi, jóval hidegebb vidékeken viszont a - valószínűleg csak télen lakott - házakat teljesen (néhol 3-4 méterre is) a földbe ásták, gödrét fagerendákkal hálózták be, majd vékonyabb gallyakat raktak rá, s végül földdel fedték le. Középütt hagytak ki egy négyzetes felületet, ahol létrával ereszkedtek le, s egyben ez volt a füstnyílás is. (Hasonló gödörházakat a kelet-szibériai tun
guzoknál figyeltek meg az orosz telepesek a 18. században.) E házak igen változatos méretűek voltak, a 9 x 9-től a 20x20 méteres alapterületig.
A régészeti leletek tehát világosan elénk tárják a finnugor kori ház, lak, illetve (ajtó) fél, fal szavaink valódi tartalmát. Ehhez még, természetesen hozzá kell v e n n ü n k az ősi eredetű, imént említett sátrakat is, amelyekben főként a nyári időszakban húzták meg magukat távoli elődeink.
A már említett sigiri és a tőle nem messze feltárt gorbunovói tőzegtelep az egykori anyagi kultúra bő tárházát szolgáltatta. N e m csupán sí- és szántalpak, evezők,
„Kemény bőrből jó pár kesztyűt
Varrt énnekem Anyiszjácskám.
Öt ízű ízeit zsebkendőt
Varrt énnekem Anyiszjácskám.
Vékony fonálból kötött hálóm
Hét ölnyi mély örvény mélyére
ím lebocsátom."
Vogul halász éneke. Képes Géza fordítása
Uráliak, finnugorok, ugorok
Halfogás nyáron
A Z E L Ő T Ö R T É N E T
a legkülönbözőbb csonteszközök (szigonyok, árak), fából faragott ivócsanakok, szűrőkanalak láttak itt napvilágot, hanem az ősi finnugor művészet ma is szemet gyönyörködtető faragványai: állatalakos áldozati edények, ember- és állatszobrocskák, amelyeknek egykor igen fontos hitvilági szerep jutott, őseink művészetének páratlan emlékei továbbá az Urál hegység kelet felé néző sziklafalain lévő sziklarajzok.
Elhelyezkedésük sem véletlen, hiszen egykor a napfordulók alkalmával rendezett ünnepségeken lehetett fontos szerepük. A rajzok igen változatos tartalmúak: égitestek (nap, hold, csillagok), a föld, a levegő és a víz állatai, vadászjelenetek, a rekesztékes (kátás) halászat és nemzetségjelek (tamgák) sorát láthatjuk a sziklafalakon. Nyilvánvaló, hogy n e m egy időben vitték fel azokat, s az is egyértelmű, hogy szerepük is más-más lehetett. Valerij Csernyecov és felesége, W a n d a Moszynska másolta le - sokszor nyaktörő mutatványok közepette - e rajzokat, s Csernyecov tette közzé és értékelte kétkötetes nagy munkájában a régmúlt e szépséges üzenetét. Munkájának itt csak néptörténeti vonatkozású legfontosabb következtetésére utalok. Eszerint a sziklarajzok legrégibb rétege az i. e. IV. évezredre keltezhető, a későbbi rajzok pedig az ezt követő két ezredévre. A rajzok egyes elemei (főként a nemzetségjelek) szinte változatían formában megtalálhatók a környéken feltárt i. e. III—II. évezredi edények palástján látható díszítéseken, valamint az obi-ugorok testére felvitt tetoválásokon. E párhuzamok zárt kört a lkotnak és kétségbevonhatadan bizonyítékai annak, hogy a sziklarajzokat és az edényeket a 19. században ott élt népesség ősei - tehát a finnugorok - készítették. E megfigyelés a régészeti visszafelé nyomozó (retrospektív) módszer egyik legszebb példája, amelynek meggyőző ereje ezerszer szilárdabb, m i n t a spekulatív úton, szilárd alapok nélkül kialakított kutatói ödeteké.
Az újkőkorban terjedt el a finnugorok lakta területeken az agyagedény használata. A murvával, zsírkővel soványított agyagból 3-5 cm átmérőjű hurkát gyúrtak, majd csigavonalban felfelé haladva ebből
Osztják rénáldozat
Fából készült szűrő
kanál a sigiri
tőzegtelepről
Vízimadár alakjára faragott
ivócsanak a sigiri tőzegtelepről Kígyót mintázó fafaragvány
a gorbunovói tőzegtelepről
alakították ki a nagyméretű, fél tojás alakú edények falát. A még nyers edények palástját hegyes végű csont- vagy fapálcikával, ugyanebből a két anyagból készült pecsétlők benyomkodásával díszítették. A legkorábbi edényeken hullámvonalakat, párhuzamosan futó vonalkötegeket látunk, majd megjelennek a sorokba rendezett és az edény egész felületét kitöltő pecsétlő-benyomatok és vonalak. A leggyakoribbak a fogas pecsétlőkkel benyomkodot t fésűsdíszes és a beszurkált gödröcskékből, szaggatott vonalakból álló fércdíszítés. E korban Kelet-Európa és Nyugat-Szibéria erdős övezetében, Finnországtól az Irtisig elterjednek a fésűs és fésűs-gödröcskés edénydíszítés különböző változatai. A kutatók közül sokan gondoltak arra, hogy ez az edénydíszítési m ó d az ősi finnugorság sajátja lenne, s jelezné szállásterületük kiterjedését. Bár e kérdésben aligha lehet még ma is egyértelmű álláspontra helyezkedni, m a g a m úgy vélem, hogy az ilyen edénydíszítés n e m lehet kizárólag finnugor sajátosság, hiszen bizonyíthatóan más nyelvű népcsoportoknál is előfordul. Más kérdés, hogy egyes válfajai feltehetően valóban csak a finnugorságnál fordulnak elő.
A finnugor korban - mai megítélésünk szerint - az Uraltól keletre a későbbi ugorok (obi-ugorok és magyarok) elődei éltek, a hegységtől nyugatra pedig a finnségiek, a permi, volgai és balti finnek ősei. Ez a finnugor egység a legvalószínűbb feltevés szerint az i. e. 3500 és 3000 között bomlott fel, tehát az i. e. II. évezredben m á r bizonyosan nem beszélhetünk a finnugorok nyelvi egységéről. Az Uráltól nyugatra elhelyezkedő finnségiek zömmel továbbra is az erdőzónában éltek, s egy évezreden át bizonyára még nagyjából megmaradt viszonylagos nyelvi egységük, az i. e. 2000 táján azonban a permiek elváltak a volgai és balti finnségjek-től. RégészetUeg viszont már az i. e. 3000-től jó! kitapintható e két finnségi tömb: a Felső-Volga és a Kelet-Baltikum vidékét az úgynevezett voloszovói régészeti műveltség foglalja magában, az Urálhoz nyugatról csat-
Fésüs-gödröcskés
díszítésű agyagedény
az i. e. IV. évezredből
lakozó területsávon pedig a kámai újkőkori műveltséget találjuk Az első időszakban mindkét terület lakossága természeti gazdálkodást folytatott, de az i. e. III. évezred elejétől a voloszovói területeken egyre több nyomát észleljük a fémművesség és az állattartás, valamint a földművelés megjelenésének, majd megerősödésének A termelő gazdálkodás itteni kialakulását kétségkívül a délebbre, a ligetes sztyepp és a sztyepp övezetében élő, ősiráni nyelvű népcsoportok hatásával magyarázhatjuk. N e m véletlen, hogy a finnségi nyelvekben a háziállatok, a termesztett növények és a fémek elnevezésének nagy része az ősirániból származik. Igaz, a finnugorság többsége még ekkor szépen csiszolt kőeszközöket használt és halászó-vadászó gazdálkodást folytatott. De a beköszöntő változásoknak egyre nagyobb szerep jutott életükben. A Káma völgyében még ekkor a régi életmód maradt az uralkodó, egészen az i. e. II. évezred közepéig. A Kelet-Európában élő finnugorság társadalma azonban - amennyire a régészeti emlékanyagukból következtetni lehet - ekkor még nagyjából mindenütt azonos vagy hasonló lehetett. A voloszovói és a Káma-völgyi turbinói műveltség területén is elterjedtek a félig földbe mélyített, nagyjából 4 x 6 méteres, tűzhellyel ellátott és nyeregte-
Uráliak. finnugorok, ugorok
tővel fedett, keskeny, árokszerű átjáróval egybekötött lakóházak, amelyek bizonyára a társadalom nagycsaládi szerkezetének tanúbizonyságai lehettek.
A különvált ugorság nagyjából az i. e. 3000-től az i. e. 1000 és 500 közötti időszakig élte önálló életét. A nyelvészek feltevése szerint az obi-ugorok és magyarok nyugat-szibériai szállásait csak meglehetősen laza kötelékek fűzték egybe. Ez lehet az oka annak, hogy viszonylag kevés közös nyelvi elem jött létre ebben a korban. A régészeti vizsgálatok nagyjából alátámasztják ezt a vélekedést, bár meg kell jegyeznünk: minden jel arra mutat, hogy a történelem későbbi korszakaiban számos ugor népcsoport kihalt, azaz beolvadt a szomszédos, idegen nyelvű közösségekbe (például a barabai és irtisi tatárokba), tehát a mai nyelvekből kiinduló nyelvi rekonstrukció távolról sem ad teljes képet az egykori valóságról. Emellett rendkívül fontos újabb felismerés,
hogy a régebbi nézettel szemben az ősi ugorság zöme nem az északi tajga és tundra övezetében élt, hanem a jóval délebbi területeken, jórészt a ligetes sztyepp s talán a sztyepp északi sávjában. Később éppen az itt élő ugor csoportok olvadtak be szomszédaikba.
A nyelvészeti vizsgálatok azt is meglehetősen egyértelműen kimutatták, hogy az ugor közösségen belül az előmagyarság helyezkedett el a legdélebbi területeken. Ez azért rendkívül fontos, mert a nyugatszibériai sztyeppvidéken igen korán megjelentek a termelő gazdálkodás jelei. Az északkazahsztáni sztyepp és ligetes sztyepp határán tárták fel az i. e. 3600 és 3100 közé keltezhető Botaj nevű települést, ahol állattartó és földművelő közösség élt. Az i. e. 1800 és 1500 között a mai Cseljabinszk tágabb körzetében (főként a ligetes sztyeppén) telepedett meg az a magas kultúrájú népcsoport, amely egyes feltevések szerint talán Elő-Ázsiából vándorol t ide. A Szin-tasta folyó mellett feltárt sírjaikban többrétegű temetkezéseket találtak a régészek, az előkelő elhunytak mellé küllős, kétkerekű harci szekereket, felszerszámozott lovakat helyeztek. Ló- és szarvasmarha-áldozatok nyomait is fellelték, továbbá itt fordult elő errefelé először az úgynevezett részleges lótemetkezés, amikor a halotti szertartáson feltorozott ló bőrét, koponyáját és lábcsontjait helyezték a sírba a halott mellé, úgy vélvén, hogy a túlvilágon ebből is megelevenedik. E népesség az ősi városi településekre emlékeztető, kör alakú, erősített telepeken lakott, mint a híres Arkaim nevű telep. Használtak ugyan még kőeszközöket is, de eszközeik és fegyvereik túlnyomórészt kiváló minőségű bronzból készültek.
E népesség az i. e. II. évezred közepén elköltözött innét, a kutatók azt feltételezik, hogy ők voltak azok az árja hódítók, akik Indiában telepedtek meg. (Hozzájuk hasonló anyagi kultúrával rendelkező népcsoport a Volga mellett is megtelepedett, a mai Szamara város környékén. A legfontosabb lelőhely után hagyatékuk potapovkai műveltség néven ismert.)
Részleges lótemetkezéi
a szintastai temetőben
Az egyik szintastai
sírkamra rekonstrukciós
rajza szekérrel
Járatokkal összekötött,
félig földbe mélyített házak
alaprajza
A Z E L Ő T Ö R T É N E T
Az i. e. 1600 és 1400 között Nyugat-Szibériában, a Káma völgyében (Turbinó falu mellett), a Volga-parti Nyizsnyij Novgorod környékén (Szejma határában) kiváló, művészi kivitelű bronztárgyak jelentek meg. Ez azért feltűnő, mert errefelé korábban csak a helyi réztartalmú homokkőből nyert rézből készültek fémtárgyak. Még furcsább, hogy öntőmintá ikat messze Nyugat-Szibériában, a mai Omszk és Tomszk környékén feltárt bronzkori településeken találták meg. Ezért sokan arra gondoltak, hogy e tárgyak kereskedelmi ú ton kerültek ide. Mások viszont úgy vélik, hogy a főként kovácsokból, fémművesekből álló vándorközösségek költöztek keletről az Urál-vidékre és Kelet-Európába. Kétségtelen, hogy a korábbinál sokkal fejlettebb fémművesség alakult ki ezen a vidéken. A keleti, szamu-szinak nevezett bronzkori kultúra népessége vándorlásának okát ma még csak találgathatjuk. A turbinói és a szejmai bronzkés valóságos műalkotás: markolatuk végén három kos, illetve két felkantározott ló szobrocskája látható. (Az Omszk környéki rosztovkai temetőben lelt kés nyelén pedig ló vontatta síelőt láthatunk.) E szejma-tur
binóinak nevezett bronzművesség hagyománya még jó ezer évig megfigyelhető a Volga-Káma vidékén.
I. e. 1700 körül alakult ki s egészen a korai vaskorig állt fenn a nyugat-szibériai sztyepp és ligetes sztyepp vidékén az úgynevezett andronovói régészeti műveltség. Fejlett állattartással és földműveléssel foglalkozó népességének zöme bizonyára ősiráni nyelvű volt, azonban az is kétséget kizáróan igazolható, hogy peremvidékein más nyelvű népek is éltek: többek között szamojédok és ugorok.
Számos adat szól amellett, hogy ugor őseink legkésőbben i. e. 2000 körül nagyrészt már áttértek a termelő gazdálkodásra, méghozzá déli, ősiráni nyelvű szomszédaik hatására. N e m véletlen hát, hogy a régi iráni nyelvből (vagy nyelvekből) kölcsönöztük tehén, tej, nemez szavunkat, a szarvasmarha-és juhtartás perdöntő bizonyítékait. N e m kevésbé lényeges, hogy lótartásunk szinte minden szava az ugor korból származik: tó, nyereg, fék (= zabla), ostor, kengyel, valamint a másodfű ló (= kétéves csikó) és harmadfű
ló (= hároméves csikó) kifejezések. (A félreértés elkerülése végett meg kell itt jegyez-
Uréliak, finnugorok, ugorok
A finnugorok lakta
és a szomszédos területek
fontosabb bronzkori
műveltségei
A rosztovkai bronzkés
markolatán lévő
szobrocska: lovas sielő
nem, hogy az ugor korban még nem ismerték a vaskengyelt és a fanyerget. A rájuk vonatkozó szavak ekkor még a szíjkengyelt és a párnanyerget jelölték.) Az állattartás szókincse mellett vannak ugor kori szavaink a termelő gazdálkodás másik ágazata, a földművelés területéről is. Ugor kori horol szavunk jelentése: sekélyen hánt, kapál. E szó egykor minden bizonnyal azonos jelentésű volt szánt szavunkkal. Ugyancsak az ugor korra tehető szekerezésünk kezdete is, hiszen szekér szavunk is megvan az osztják nyelvben, igaz szán jelentéssel. Ez azonban érthető, hiszen északi testvérnépünk szállásain leheteüen szekerezni. A szó és a tárgy átvételének körülményeit jól illusztrálják a régészeti leletek. A Déli-Urál környéki sztyeppeken már az i. e. III. évezredből ismerünk olyan temetkezéseket, ahol az elhunytat szekérrel bocsátották túlvilági útjára. Az i. e. II. évezredi szintastai sírokról pedig az imént tettünk említést. A legvalószínűbb feltevés szerint mindkét népesség ősiráni nyelvet beszélt.
Az ugorság régi életmódjának emlékei nem csupán a későbbi magyarságnál maradtak fenn, hanem az obi-ugoroknál is. Bár legközelebbi nyelvrokonaink később a zord északi vidékekre kényszerültek, hitvilágukban, néphagyományaikban és folklórjukban megőrizték ősi, déli jellegű műveltségük és életmódjuk hagyományait. Például szent ligeteikben a legutóbbi időkig legfőbb isteneiknek lovat áldoztak, pedig az északi vidékeken sehol nem tarthattak lovakat, így azokat több száz kilométerről, délről hozták ide. Az obi-ugor hősi énekekben a halász a ló után epedez, főbb isteneik lovon ülnek, hatalmas ménesek urai. Népművészetükben máig megőrződött az and-ronovói műveltség jellemző motívuma, a szalagdísz. Régészeti műveltségük még a messzi északon is a déli szkíta és szarmata művészetre emlékeztető állatküzdelmi jelenetekkel díszített tárgyakat tartalmaz.
E rövid bemutatás is érzékelteti, hogy az ősi ugor és finnugor műveltség nem volt elmaradott, lesajnálnivaló, az ugorság pe
dig egyáltalában nem volt erdőlakó meg halász-vadász, ahogyan ez megrögzült kutatóink és a közvélemény képzeletében. N e m a törökök tettek tehát bennünket lovas néppé, ahogyan azt korábbi kutatásunk szinte egységesen vallotta. Igaz, legközelebbi nyelvrokonaink később kényszerűen olyan környezetbe kerültek, ahol korábbi életmódjukat n e m folytathatták, műveltségük erősen degradálódott, népességük jelentősen csökkent, s ma m á r fennmaradásuk is kétséges.
Az ugor kori gazdálkodás és életmód nyelvtörténeti alapú rekonstrukcióját elsősorban a fenti körü lmény nehezíti meg, vagy teszi t ö b b vonatkozásban lehetetlenné, vagyis az, hogy az obi-ugorok később kénytelenek voltak é le tmódot váltani, felhagyni a termelő gazdálkodással. Ezért természetes, hogy nyelvükből az erre vonatkozó szavak is lassanként kikoptak.
Az ugorság egykori társadalmáról meglehetősen kevés megbízható adattal rendelkezünk. Az n e m lehet kétséges, hogy nemzetségi szervezetben éltek, amelynek megnevezésére finnugor e redetű had szavunk szolgált (e jelentését egyes vidékeken máig megőrizte nyelvünk), a nemzetségi települések neve pedig szer lehetett. A családszerkezetről csak sejthetjük, hogy a nagycsaládi rendszer lehetett a jellemző, bár a délebbi pásztortársadalmakban ekkor már megjelennek a m a i h o z hasonló kiscsalá-dok is. A nemzetségeknek k ü l ö n temetőik voltak, ahová családok szerint temették az elhunytakat. T ö b b helyen megfigyelték, hogy a kiskorukban e lhunyt gyermekeket n e m temették ide, esetükben n e m tartották be a szokásos szertartásokat, külön temetőket nyitottak nekik, vagy egyszerűen csak elásták őket egy félreeső helyen. (Figyelemre méltó, hogy ezeket a szokásokat szinte napjainkig megfigyelhetjük a vogul és osztják temetőkben.) Sajnos, arról nincsenek adataink, hogy ebben a korban kialakultak-e nagyobb társadalmi egységek, mindenekelőtt a nemzetségeket egyesítő törzsek.
A turbinái bronzkés
A Z E L Ő T Ö R T É N E T
Az ugorság meglehetősen laza kötelékekkel kapcsolódott egymáshoz nyu
gat-szibériai hazájában. Emellett úgy tűnik, az összekötő szálak n e m erősödtek, h a n e m ellenkezőleg: gyengültek az idők folyamán. A szállásterületek ugyanis nem m a r a d t a k ál landóak, egyes csoportok kisebb-nagyobb távolságra költöztek, hogy jobb életföldrajzi környezetbe kerüljenek. Az e lmozdulások okai sokfélék lehettek: a szomszédokkal kialakult ellenséges viszony vagy háborús konfliktus, amely után a vesztes félnek m e n e k ü l n i e kellett. Talán még ezeknél is nagyobb szerepe lehetett azonban az éghajlati változásoknak. N a p jainkban kü lönösen érezhetők a globális felmelegedés következményei . Az időjárás a m ú l t b a n sem volt á l landó, k ü l ö n b ö z ő lehűlési és felmelegedési per iódusok követték egymást. Az éghajlat számottevő válto
zásainak ma is komoly hatása van az emberi közösségek életére, de az időben viszszafelé haladva ez egyre nagyobb volt, hiszen az ember egyre jobban függött környezetétől.
Ha n e m is egyértelműen, az kétségkívül megállapítható, hogy az eurázsiai sztyepp-vidéken és annak szomszédságában a bronzkor végén és a vaskor elején - tehát i. e. 1500 és 500 között - igen jelentős éghajlati változások történtek. Bizonyosan két ellentétes irányú folyamattal számolhatunk: egy felmelegedési és kiszáradási, valamint egy lehűlési és csapadékosabbá váló periódussal. Mindket tő figyelemmel kisérhető a régészeti leletek tanúsága alapján is. A szárazabb és melegebb éghajlat hatására ugyanis a kelet-európai és nyugat-szibériai sztyepp északi határa északabbra húzódot t , s e területre délről a határt követő pásztor
Új nép születik: az ősmagyarság
Új nép születik: az ősmagyarság
Fontosabb kora vaskori
műveltségek
közösségek nyomultak. A lehűlő és csapadékosabbá váló éghajlat pedig éppen az ellenkező népmozgást indította el.
1932-ben északon, Szalehardtól 5 kilométerre délre, ahol a kis Poluj folyó az Óbba szakad, később híressé vált régészeti lelőhelyre bukkantak a régészek. Oroszul gorodiscsének, azaz erődített településnek nevezték, a későbbi ásatások azonban erő
sen gondolkodóba ejtették a kutatókat. Igen sok olyan tárgy - főképpen csontfa-ragványok - kerültek napvilágra, amelyek szokatlanok voltak ezeken az északi tájakon. A kanalakon, fésűkön, faedények fülén szarvasagancsokat, sasfejeket, szarvast marcangoló sast mintázott meg az egykori faragóművész, amelyek a jóval délebbi területek szkíta és szarmata művészetére voltak jellemzők. Joggal vonták le ebből a következtetést, hogy itt valaha olyan lakosság élt, amely délről, a füves pusztaságok vidékéről vándorolt e területre.
E vándorlást V. N. Csernyecov kapcsolatba hozta az ob i-ugorok kialakulásával. Mivel az uszty-poluj inak (az usztye szó jelentése: torkolat) nevezett település a korai vaskorra kel tezhető, feltételezte, hogy ezt megelőzően déli ob i-ugor csoportok h ú z ó d t a k ide északra, s egybeolvadtak a helyben talált népességgel. Ez u t ó b b i vagy Szibéria ős lakóinak (az úgynevezett paleo-szibériaiaknak) egy csoport ja, vagy szintén uráli nyelvű, rég itt élő n é p c s o p o r t lehetett. A magasabb kul túrá jú jövevények és az e l m a r a d o t t a b b , arkt ikus műveltségű bennszülöt tek összeolvadásával magyarázta Csernyecov a két obi-ugor házassági csoport, más néven frátria kialakulását is. A Por nevű frátria t o t e m ő s e a medve, az előkelőbb Mos frátriáé pedig a nyúl és a lúd volt.
Bár Csernyecov régi nézetét ma m á r n e m m i n d e n k u t a t ó osztja, úgy vélem, hogy az ob i-ugorok kettős (déli és északi csoportból való) eredete még ma is a legvalószínűbb feltevés. Az említett uszty-po-luji lelőhely ugyanis n e m áll egyedül, han e m a meglehetősen tág térségeken feltárt régészeti műveltség névadó települése lett. (Igaz, ma m á r n e m csupán településnek, h a n e m áldozati helynek is nevezhetjük, mivel itt is az tör tént , ami Nyugat-Szibériában eléggé gyakran előfordul: a felhagyott településen a környék lakói szent ligetet alakítottak k i . Í g y magyarázható, hogy igen sok kultikus tárgy látott itt n a p világot.)
AZ E L Ő T Ö R T É N E T
Uszty-poluji
csontfaragványok
Uszty-poluji csont mellvért
Az ugorság egy részének elvándorlása az egykori ugor szállásokról nyilvánvalóan nem hagyta érintetlenül a nagyjából helyben maradókat sem. A nyelvrokonaitól még inkább elszigetelődött előmagyar csoportok körében felgyorsult az integráció, az egységesülés - és ami ezzel együtt járt -, az önálló n é p p é válás folyamata. Ennek pontos idejét aligha lehet megállapítani, hiszen az etnogenezis általában évszázadokig t a r t . Í g y lehetett e z őseink esetében is, hozzávetőlegesen az i. e. 1000 és 500 közötti időben. Ekkor alakult ki az új ősmagyar e tn ikum, tagjainak népi ö n t u data és az ezt tükröző népneve. A magyar népnév eredetére vonatkozóan a kutatók számos elméletet dolgoztak ki. Egyesek az iráni, mások a f innugor és török nyelvekből magyarázták. Legtöbben azonban n e m vették figyelembe, hogy a népnév et imológiája korántsem csupán nyelvészeti kérdés, itt különösen n e m nélkülözhetjük a néppé válás folyamatának törvényszerűségeit. Előfordul ugyan, hogy valamely nép idegen eredetű szóval nevezi magát, ez azonban jóval valószínűtlenebb, különösen, ha az illető n é p n é v az adott etnikum nyelvéből is kifogástalanul megfejthető. Márpedig a mi népnevünkkel éppen ez a helyzet, s ez fölöslegessé tesz m i n d e n tudálékos nyelvi magyarázatot.
A magyar népnév első eleme, a magy, fellelhető legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok manysi önelnevezésében, továbbá az imént említett mos házassági csoport nevében is. E szó pedig végső soron a mond, mesél szóból származik. Az ar pedig ősi finnugor szó, jelentése: e m b e r . Í g y tehát a magyar (vagy magas h a n g r e n d ű párja a megyer) népnév n e m mást jelent, m i n t beszélő ember, ami - m i n t fentebb láttuk -tökéletesen megfelel az ősi népnevek leggyakoribb válfajának.
A népnév kialakulása m á r feltételezi a népi ö n t u d a t , a mi- tudat megerősödését, amelynek része az eredet tudat . Az ősmagyarság származástudatának kifejezője, az e r e d e t m o n d a is ekkor a lakulhatott
ki. Ez a Kézai által lejegyzett Csodaszarvas-monda volt. E m o n d a kora vaskori kialakulását nagyban valószínűsíti az a körülmény, hogy ekkoriban az eurázsiai sztyeppeken széltében elterjedt szkíta állatstílus leggyakrabban előforduló alakja a szarvas volt. Ehhez az állathoz m á r ekkor ezernyi m o n d a tapadhatot t . Ábrázolásának módja - a „ r e p ü l ő " szarvas - is ezt sejteti. Számos nép ezt a mondabe l i állatot vélte totemősének, valószínűleg m a guk a szkíták is, akiknek önelnevezésük, a szaka szó, sokak feltevése szerint szarvast jelent. Azt is lát tuk fentebb, hogy hasonló eredetmondájuk volt az obi-ugoroknak is, ami szinte törvényszerű, hiszen az ő néppé válásuk is ekkoriban m e n t végbe. A szkíta művészetben egyébként n e m csak a szarvas alakját jelenítették m e g az egykori mesterek, h a n e m a szarvasüldözés jelenete is feltűnik az egyik Kaukázus vidéki lószerszámdíszen. (Őseink n e m e távoli vidékek lakóival ta r to t tak fenn kapcsolatokat, h a n e m a szomszédságukban lakó, hasonló műveltségű és sz intén óirá-ni nyelvű szarmatákkal.)
Ha hozzávetőlegesen is, de megválaszolható az a kérdés is, hogy hol jött létre az önálló ősmagyar nép. Ez m i n d e n bizonnyal a nyugat-szibériai ligetes sztyepp övezetében fekvő Irt is-Is im-Tobol vidéke lehetett, ahol az i. e. 7. századtól az i. sz. 6. századig figyelhető meg a szargatkai régészeti m ű veltség. Ennek népessége állattartó és földművelő gazdálkodást folytatott, jelentős részük vándorló-legeltető, n o m á d állattartó volt. E régészeti műveltség létrehozói erős kereskedelmi és kulturális kapcsolatban áll -
nép
A tápiószentmártoni
szkíta aranyszarvas
A Z E L Ő T Ó R T E N E
Ettől az időtől tehát őseink végleg kiszakadtak nyelvrokonaik egyébként annak
előtte is meglehetősen laza kötelékéből. A tőlük való eltávolodást elősegítette az a nagy jelentőségű gazdálkodási váltás is, amit néppé válásukkal nagyjából egy időben hajtottak végre.
Aranyozott ezüst
lószerszámdíszek (falerák)
a szidorovkai temetőből
Fából faragott és
aranylemezzel borított
szarvasszobor az Urál-
vidéki fílippovkai szarmata
halomsírból (I. e. 4. század).
Agancsa madaras csúcsú
életfát mintáz
tak a délebbi sztyepp n o m á d népeivel. A Krisztus születése körüli időre keltezhető, az Omszktól nem messze lévő szidorovkai temető egyik gazdag mellékletekkel ellátott sírjából pávasárkányt ábrázoló, aranyozott ezüst lószerszámdíszek kerültek elő, amelyek Iránban készültek. Ma már az is valószínűsíthető, hogy a pétervári Ermitázsban őrzött Nagy Péter-gyűjtemény híres aranytárgyai (vagy azok egy része) a szargatkai műveltség területén készültek. Többek között a szakirodalomban sokat idézett, az i. e. 4—3. századra keltezhető aranycsat is, amely fa alatt pihenő nőt és férfiakat, valamint a fához kötött lovakat jelenít meg. Kiváló régészünk, Nagy Géza vette észre közel száz esztendeje, hogy ez rokonítható a Szent László-legenda középkori ábrázolásainak zárójelenetével, s bizonyára arra utal, hogy e legendának volt egy ősi, keleti változata is.
Szibériai arany
övcsatpár
az i. e. 4. századból
A pásztorkodás új formája: a nomadizmus
A termelő gazdálkodás, az állattartás s földművelés nagyjából egy időben,
9000-10 000 évvel ezelőtt alakult ki Anatóliában, majd i n n e n terjedt el minden irányban, többek között észak felé is az eurázsiai pusztaságokra. Itt a z o n b a n sajátságos életföldrajzi környezet volt: viszonylag kevés csapadék s kevés olyan földterület, amelyet a korszak pr imit ív eszközeivel alkalmassá lehetett t e n n i növénytermelésre. Ez lehetett az oka annak, hogy a sztyeppén kezdettől fogva egyoldalúbb gazdálkodás alakult ki, m i n t délen, a termékeny folyóvölgyekben. Itt kényszerűen az állattartás játszotta a fontosabb szerepet a gazdálkodásban, hiszen a száraz időszakban a letarolt legelő helyett a végeláthatatlan pusztai térségek kínáltak újabb legelőt.
A termelő gazdálkodást tehát n e m mindenüt t újra kellett kitalálni az egyes közös
ségeknek, h a n e m az emberiség számára létfontosságú innovációt a délről kirajzó népcsoportok vitték magukkal. Magától értetődő azonban, hogy nekik is alkalmazkodniuk kellett az új területek eltérő követelményeihez. A Volga és a Déli-Urál pusztaságai az állattartás számára nyújtottak jó lehetőségeket. Errefelé igen nagy számban éltek vadlovak, amelyek háziasítása egyes feltevések szerint m á r az i. e. VI. évezred közepén megkezdődött. Az i. e. 5000 és 3500 közötti rézkori szamarai műveltség lakossága m á r kétségkívül állattartó volt, s főként lovakat tartottak. Ezt követően a hatalmas sztyeppvidéket a gödörsíros m ű veltség lakossága szállta meg, akik a szama-raiakhoz hasonlóan szintén ősiráni nyelvűek lehettek. Ők m á r t ö m ö r kerekű, ökrök vontatta nehéz szekereken költözködtek egyik legelőről a másikra. (Egyes csoport-
Kazah jurta rácsos
szerkezetű váza
A pásztorkodás új formája: a nomadizmus
Szkíta nemezsátor
és sátoros szekerek.
(Rekonstnukció)
Tuvai nomádok nyári szállása
a Száján hegységben
jaik a Tiszántúlra is eljutottak, az ő temetkezéseik az asztallap simaságú rónákból kiemelkedő kunhalmok.) A későbbi bronzkorban - főként az i. e. II. évezredben -
a sztyeppi állattartóknál megnövekedett a lovaglás szerepe, ennek az évezrednek a közepén jelentek meg errefelé a harci szekerekkel felszerelt szintastai és potapovkai
A pásztorkodás új formája: a nomadizmus
Kirgiz nő költözése
gyerekeivel az új szállásra
körülbelül száz esztendővel
ezelőtt
népcsoportok. A bronzkor végén az állattartáson belül megnőtt a lótartás szerepe, a sztyeppi hadművészetben a lovasság kap elsőbbséget a szekerezéssel szemben.
A vasművesség elterjedésének időszakában, nagyjából az i. e. 10-9. században egy újfajta legeltetési m ó d határozott nyomai jelentek meg az eurázsiai pusztákon. Ennek lényege, hogy a pásztorközösségek állataikat szinte egész éven át mozgatták, mindig olyan területekre terelték őket, ahol megfelelő legelőt találtak. A vándoroltatás két szállás között zajlott. A téli szállás, amely hosszú időn át azonos helyen, általában a délebbi folyótorkolatoknál, széltől védett völgyekben volt, a nyári szállás pedig - amelyet gyakrabban változtattak -az északabbi területeken, a ligetes sztyeppeken, az erdős vidékek déli peremén vagy a magas hegyi legelőkön helyezkedett el. A téli szállásról való kirajzás tavasszal vette kezdetét, az állatokat észak felé terelték, vagy a hegyi legelőkre, ahol későbben sarjadt a fű s nyáron sem égett ki teljesen. Nyár végén indultak vissza lassú vonulással a téli szállásra. Ott learatták az ekkorra
beérő gabonát, amelyet tavasszal, indulás előtt vetettek el, szénát takarítottak be télire az állatoknak, rendbe hozták egyszerű házaikat, az állatok téli karámjait, ólait. A téli szállás helyét úgy választották ki, hogy legyen ivóvíz, nádas, zsombékos terület, amely a hideg télben védi is az állatot és táplálékot is ad a szűkös évszakban. Az állatok nagy része ridegen, a szabad ég
„A jurta, amelyben alszanak, alul kör alakú vesszőrács; teteje ugyancsak vesszőkből van és felül egy keskeny kerékbe fut össze, honnan egy kéményszerű nyak mered felfelé; az egészet fehér nemezzel borítják, és gyakran mésszel vagy fehér földdel és porrá őrölt csonttal kenik be, hogy ragyogóbb fehérré tegyék; néha viszont feketével borítják be. Fent a nyak körül a nemezt szép és változatos festéssel díszítik. A bejárat fölé szintén nemezt függesztenek, ezt rátét munkával tarkítják, ugyanis színes nemezt varrnak rá a másik nemezre, szőlötövet, fát, madarat, állatot ábrázolva... Miután felállították a jurtákat, ajtajukkal délnek, az úr fekhelyét az északi részen helyezik el. Az asszonyok helye mindig a keleti oldal, vagyis a jurta urának balja, ha fekhelyén arccal dél felé ül; a férfiak helye a nyugati oldal, vagyis az úr jobbja."
Rubruk útleírása 1255-ből. Gy. Ruitz Izabella fordítása
alatt telelt, csak a növendék állatoknak jutott némi enyhely.
E mozgó, vándorló-legeltető életmód, a nomadizmus, a pusztai emberek legjelentősebb „találmánya" volt történelmük során. Az állattartás termelékenysége ugyanis ily m ó d o n lényegesen megnövekedett, mesterien használták ki a meglehetősen száraz pusztaságok eltartó képességét. Az állatállomány létszámát a korábbi többszörösére növelhették ugyanazokon a területeken. A vándorló legeltetési rendszer azon
ban megváltoztatta az állatállomány összetételét is, mivel n e m m i n d e n állat alkalmas az ilyen tartásra. A n o m á d o k elsősorban juhot és lovat tartottak, sertést és háziszárnyast pedig egyáltalán n e m . Szarvasmarhát nagy számban csak a viszonylag gazdag legelőkön. Ázsia legszárazabb pusztáin a szarvasmarhát a jóval igénytelenebb jak helyettesítette, amely még a legapróbb füvet is képes lelegelni. A havas téli legelőkre először a lovakat terelték ki, amelyek patáikkal feltörték a lefagyott hóréteget. Őket követték a juhok, amelyek még a legapróbb fuszőnyeget is leberetválták.
A nomádok tehát nem összevissza kóborló népességet alkottak, hanem éppen ellenkezőleg: szigorúan meghatározott rend szerint terelték állataikat, remekül értettek az állatok szaporításra való kiválogatásához, amellyel jelentősen javítottak állatállományukat. Kitűnően értettek az állatok gyógyításához, az állati termékek feldolgozásához, hasznosításához. Állandó épületeket csak a téli szállásokon építettek, a vándorlások al
A Z E L Ő T Ö R T É N E T
Betöretlen csikó befogása
a mongoloknál botos
lasszóval
„Mikor sötétedett, a Bikirtik folyó torkolatánál a kirgizek nagy gyorsasággal egy jurtát állítottak fel. Jobb sátrat télen képzelni is alig lehet. A favázat úgy állítják össze, hogy először körbeállítanak egy rácsszerű, összetolható faszerkezetet, arra hosszú rudakat kötöznek, a rudak egy nagyobb fakarikát tartanak. Az egészet azután felül beborítják nagy nemeztakarókkal, csak a tetején lévő fakarikát hagyják szabadon. Az a füst nyílása. Ha esik az eső vagy havazik, a tetőnyílást is befödik ideiglenesen egy nemezdarabbal."
Prinz Gyula: Utazásaim Belső-Azslában. Budapest 1911.
kaiméval és a nyári legelőkön nemezsátraik, nemezzel fedett szekereik szolgáltak hajlékul. A közvéleményben elterjedt téves nézettel ellentétben a nomádok - néhány extrém esetet kivéve - mindig foglalkoztak földműveléssel is téli szállásaik mellett. Ennek jelentősége azonban alárendelt volt az állattartáshoz viszonyítva.
Az új gazdálkodási m ó d átalakította a pásztorközösségek társadalmát is. Ennek alapegysége minden bizonnyal a nagycsalád lehetett, amely alkalmas volt jelentős nagyságú állatcsorda gondozására. A nagycsaládok a szintén vérségi - többnyire vélt vérségi - alapon szerveződött nemzetségekbe tömörültek, amelyek a n o m á d társadalmak legerősebb és legtartósabb társadalmi egységeiként működtek. A nemzetségek alkotta törzsek és törzsszövetségek már sokkal képlékenyebb szervezetek voltak, az élükön álló nemzetségek hatalmának meggyengülésével gyorsan széthullhattak, majd más formában újjászerveződhettek.
A szerencsésebb, jobban gazdálkodó családok és nemzetségek kezén viszonylag rövid idő alatt óriási állatállomány halmozódot t fel, soha n e m látott mértékben megnövelve e közösségek gazdasági és hatalmi súlyát. E gazdagságot és hatalmat jól illusztrálják az ázsiai és európai, kora vaskori n o m á d fejedelmi temetkezések, amelyekben aranyból s ezüstből készült ötvösremekek tucatjai hevertek a halottak mellett túlvilági útravalóként, a temetéskor néha száznál is több lovat, számos szolgát áldoztak fel. Ekkor jöttek létre az első nagy nomád birodalmak, a kelet-európai sztyeppeken a szkítáké, Belső-Ázsiában az ázsiai szkítáké, Közép-Ázsiában a szakáké.
A mozgékony nomádokat már az ókori szerzők is harciasnak, vérszomjas hódítóknak tartották. Ez azonban nem egészen így volt. Való igaz, hogy a n o m á d közösségek minden fegyverre fogható tagja állandó harci készenlétben állt, nemcsak a fiatal férfiak, hanem a nők is (az antik irodalomban ezért keltették az amazonok legendáját), ennek azonban nagyon is gyakorla
ti oka volt. A nomád ember gazdagsága ugyanis elsősorban nem az ingatlanva-gyonban, épületekben, földben jelent meg, hanem az állatállományban. Ezt pedig elhajthatta az erősebb ellenfél, s akkor a legyőzöttek vagy szolgának álltak, vagy az éhhalál szélére kerültek. A közösség minden tagjának elemi érdeke volt tehát az állatállomány védelme. Más kérdés, hogy ezt a „véderőt" vagyonszerzésre, rablóhadjáratokra is lehetett használni.
A nomád társadalmak elemi érdeke volt a más népekkel, főként a megtelepült földművelő népekkel fenntartott kereskedelem, hiszen a nomád gazdálkodás viszonylag egyoldalú lehetett. A mozgékony pásztorok az eurázsiai pusztákon szinte élő távíróhálózatot hoztak létre, amelyen nemcsak a hírek, hanem a technikai újdonságok is igen gyorsan terjedtek tova.
Néppé válásuk után őseink is ennek az élénken lüktető, színpompásan tarka világnak lettek a lakói. Az is nagyon valószínű, hogy az ősmagyar etnikum kialakulásának is jelentős részben e gazdálkodási váltás volt az okozója. A nomadizmus ugyanis igen számottevő kohéziós erő, amely elősegíti az egyes közösségek konszolidációját, nagyobb etnikai egységek kialakulását.
A pásztorkodás új formája: a nomadizmus
Lovas alakja az egyik paziriki
sírkamra nemezszőnyegén.
Altaj-vidék, i. e. 4. század
Európa keleti peremén
Magna Hungaria • 38
Levédia: a kazárok árnyékában • 48
Etelköz: a Kárpátok előterében • 58
E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N
Magna Hungaria
A mennyiben feltevésünk helyes, az ős-magyarság önálló népi létének első
századait a tulajdonképpeni őshazájában, a fentebb körvonalazott nyugatszibériai alföldi területeken töltötte, nagyjából az i. sz. 6. század első feléig-közepéig. A korai időszakban délről, délkeletről és délnyugatról óiráni nyelven beszélő népek voltak a szomszédaik: a Déli-Urál vidékének szarmatái és a mai Kazahsztán pusztáin élő szakák.
A pusztai n o m á d népek életét eléggé gyakran zavarták meg háborúk vagy nagy természeti katasztrófák, amelyek vándorlásra kényszerítették a pásztorközösségeket. A jelentős szárazságok az amúgy is csapadéktalan sztyeppeken szinte katasztrofális hatással voltak az állatállományra. Például az átlagos évi csapadék 30 százalékos csökkenése az adott területen eltartható juhállomány 80 százalékos apadását idézte elő. Mivel az eurázsiai pusztákon a legkevesebb csapadék Belső-Ázsiában, a mai Mongólia és Északnyugat-Kína területén esett, az itteni szárazságok vezettek leggyakrabban elvándorlásokhoz. A nomád vándorlások azonban n e m csak egy népet érintettek, hiszen a helyükről kimozdult vándorlók a közelebbi-távolabbi szomszédoktól ragadták el állataikat, űzték el őket legelőikről - akik kénytelenek voltak ugyanezt tenni az ő környezetükben élőkkel. Ily m ó d o n nemritkán valóságos „láncreakció" indult be a sztyeppén. A népmozgás a legtöbb esetben a kedvezőtlenebb életföldrajzi adottságú belső-ázsiai vidékeken kezdődött, s a kedvezőbb adottságú kelet-európai puszták felé vezetett, gyakran csak a Kárpát-medencében jutott nyugvópontra. Ezért van, hogy a nagy népvándorlások (például a szarmatáké, h u n o
ké, avaroké, magyaroké) szinte mindig kelet-nyugati irányúak voltak.
E sok példával igazolható és ésszerű magyarázattal t á m o g a t h a t ó törvényszerűség azonban egyáltalában n e m automat ikusan jutott érvényre. Sokszor a nagy szárazságok, az állatállományt megtizedelő kemény telek általában ö n m a g u k b a n még n e m idéznek elő népvándorlást . A nomádok ugyanis sokkal jobban ragaszkodtak szülőföldjükhöz, m i n t azt gondolnánk. Nemcsak a megszokott legelők, a jó vizű folyók, források és kutak, a kedvező fekvésű szállások miatt, h a n e m azért is, mert itt voltak eltemetve őseik, idekötötték őket a hagyományaik. A k ö n n y e n szállítható sátor vagy az ekhós szekér is lehet „haza" -még ha ez nehezen h ihető a m a i városi ember számára. (Törökül a haza értelemben használt anayurt szó „anyai j u r t á t " jelent.)
Ahhoz, hogy valamely n o m á d közösség megszokott szállásain „felszedje a sátorfáját", általában komoly kényszerítő erőnek kellett lennie: nagy természeti katasztrófának vagy kivédhetetlen erejű katonai támadásnak. Ez utóbbi fenyegetettségi helyzet következett be például az erős törzsszövetségek vonulásakor, például amilyen a hun vándorlás volt, vagy a nagy n o m á d birodalmak kialakulásának, terjeszkedésének időszakában. Ilyenkor nemcsak a megszokott déli területeken, a „sztyeppe országútj á n " mozogtak az üldözöttek és üldözők, h a n e m egyes n o m á d csoportok - időlegesen vagy végleg - ki is szorultak a pusztai legelőkről és az északi erdős tájakon leltek menedékre. Ez utóbbi csoportok tehát általában délről északra mozdultak el, méghozzá nemri tkán igen nagy távolságokra.
A középkor hajnalát keleten is a nagy népvándorlások korszaka fémjelezte a 4-6.
Magna Hungaria
században. Előbb a h u n o k vándorlása indított el a pusztákon messze tovagyűrűző népmozgási hul lámokat, majd a türkök nagy n o m á d b i rodalmának 552-es megalakulását előzték meg hatalmas térségeket átölelő háborúk. G o n d o l n á n k , a mi őseinket nem érintették ezek az események, hiszen az ő nyugat-szibériai szállásaik a sztyepp északi peremén és a ligetes sztyepp övezetében feküdtek. Ez azonban nem így történt, amint azt egyre több régészeti adat tanúsítja. Az említett évszázadok sztyeppi
vándorlásairól - érdekes m ó d o n - elsősorban nem a tágas legelőkön napvilágot látott régészeti leletek tanúskodnak, han e m azok, amelyekre az Urál nyugati oldalának főként erdős vidékein bukkantak a régészek.
A Káma és mellékfolyóinak völgyeiben, de még innen északra, zürjénföld zord tájain is olyan népcsoportok bukkantak fel ekkoriban, amelyeknek korábbi életmódja teljesen idegen volt errefelé. Halottaik sírjai fölé kis halmokat emeltek, a sírokban
A magyar nép vándorlása.
6-9. század
E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N
s azok között gyakran találtak a kutatók lócsontokat, tehát temetéskor lovat áldoztak a betelepülők, ami errefelé korábban ismeretlen szokás volt. Elhunytjaikat olyan ruházatban, fegyverekkel, övvel és lószerszámmal bocsátották túlvilági útjukra, amelyek csak a déli pusztákon lehettek divatban. Arra, hogy kik voltak és h o n n a n jöttek e bevándorlók, n e m könnyű választ adni, hiszen a kényszerű menekülők csoportjai nyilvánvalóan sokszor n e m népek és nyelvek szerint álltak össze. E vidék későbbi története mégis megenged néhány fontos következtetést. A jövevények ugyanis néhány évszázad után összeolvadtak a helyi lakossággal, jelentős részük nyelvileg is közéjük olvadt. Akadtak azonban olyan csoportjaik is, amelyek - egy-egy területen számbeli fölényben lévén - a helyi népességet asszimilálták. A helynevek alapján ilyen körzetek különíthetők el a Kámába szakadó Szilva völgyében s zür-jénföldön több helyen is. E helynevek pedig obi-ugor (vogul és osztják) jellegzetességeket mutatnak. Márpedig ugyanezeken
„Ezután Julianus barát, aki egyedül maradt, nem tudva, hogy miként juthat tovább, szolgája lett egy mohamedán papnak és feleségének, akik Nagy-Bolgárországba készültek utazni, s meg is érkeztek ide. Nagy-Bolgárország nagy és hatalmas ország, melynek gazdag városai vannak, de mindannyian pogányok...
Ennek az országnak egyik nagy városában, mely állítólag ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja azokat a magyarokat, akiket k e r e s e t t . Így is történt.
Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt és ő is azokat. Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről... A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla."
A Julianus első útjáról készült jelentés 1237-ból. Györify György fordítása
a vidékeken az írott forrásokból egészen a 15-18. századig k i m u t a t h a t ó a k a vogulok és osztjákok szállásai, akik a zűrjén és orosz n y o m á s következtében ekkoriban húzódnak át az Urál hegység keleti oldalára. A k ü l ö n b ö z ő jellegű források egybevetése révén az látszik valószínűnek, hogy az ősmagyarokkal nagyjából egy időben a nom á d gazdálkodásra szintén áttért ősvogul és ősosztják n é p c s o p o r t o k menekül tek a 4-6. században az említett északi területekre. (Hogy miért n e m az Urál keleti oldalán tették ugyanezt? A válasz igen egyszerű: Nyugat-Szibéria északabbi területei főként a korai vaskorban m o c s a r a s o d t a k el.)
Mi lett ekkor az ősmagyarsággal, hogyan érintette őket s ér intet te-e egyáltalán a nagy sztyeppi népmozgás? A válaszért ugorjunk most előre az i d ő b e n mintegy 6-7 évszázaddal.
Magyarországon az 1220-as években telepedett meg a d o m o n k o s rend, amelynek egyik legfontosabb feladata a p o g á n y o k közötti t é r í t ő m u n k a volt. Ők figyeltek fel először a magyar őskrónika azon tudósítására, hogy a magyarok vándor lása során leszakadt közülük egy n é p c s o p o r t s az valahol keleten maradt . Elhatározták, hogy felkeresik keleten m a r a d t véreinket, és keresztény hitre térítik őket. N e m tudjuk azonban, hogy ebben az e lhatározásban a térítés vágya játszotta-e a legfontosabb szerepet, vagy pedig az, hogy m i n d a magyar király, m i n d a pápai udvar fel akarta der í teni a távoli keleti területeket, a h o n n é t akkoriban igencsak aggasztó hírek j u t o t t a k el hozzájuk. Rettenetes erejű keleti hódí tókról érkeztek a hírek, az E u r ó p á b a n teljesen ismeretlen tatár-mongolokról , akik 1223-ban a Kalka folyó mellett tönkreverték az orosz fejedelmek és a k u n o k egyesült seregét.
1232 körül útnak indult keletre egy O t t ó nevű d o m o n k o s szerzetes h á r o m társával a keleti magyarok felkutatására, de csak egyedül ő tért vissza. Elmondta, hogy a Kaukázusban talált magyarokat. Az ő útmutatása n y o m á n kelt útra 1235 tavaszán rendtársa, Julianus barát, szintén h á r o m
Magna Hungaria
Az egykori volgai bolgár
főváros, Biljar romjai, ahol
Julianus is járt. A karaván-
szeráj maradványai
társával, Béla herceg (a későbbi IV. Béla) költségén. Konstant inápolyig mentek, ahol azután hajóra szálltak, s tengeri ú ton jutottak el a Kaukázus lábához, ahol n e m találtak magyarokat. Kaptak azonban útbaigazítást, hogy a volgai bolgárok földjén találhatnak rájuk. Julianus és egyetlen életben maradt társa, G e r h a r d u s egy kereskedő karavánjához csadakozott. Julianus barát útitársa útközben meghalt, így egyedül ért el a Volgai Bolgárországba, amely a Volga és a Káma egybeszakadásánál helyezkedett el, s m o h a m e d á n hitű török nyelvű n é p lakta.
A szerzetes az ország egyik nagy városában - m i n d e n bizonnyal a fővárosban -találkozott egy magyar asszonnyal, aki elvezette őt az egyik o t tani magyar közösséghez, amely kétnapi járóföldre lakott onnét . Julianus beszélt a magyarokkal, akikkel tökéletesen megértették egymást. E magyarok is emlékeztek arra, hogy testvéreik egykor nyugatra vándorol tak tőlük.
E keleti magyar népcsoport lakóhelyének pontosabb körülhatárolása többször is vitát váltott ki a kutatók körében. Voltak, akik a Volga jobb partján sejtették őket,
mivel Julianus n e m említi, hogy átkelt volna e nagy folyón, voltak olyanok is, akik a másik partra voksoltak, méghozzá a mai Bolgaritól nem messze, amely egykor valóban a volgai bolgárok fővárosa volt. Ma azonban m á r egyik feltevést sem fogadhatjuk el. Az egykorú források ugyanis egyértelművé teszik, hogy a Volga jobb partján fekvő bolgár városokat m á r Julianus odaérkezése előtt lerombolták az orosz fejedelm e k seregei, másrészt pedig a szerzetes jelentése n e m a mai turistautazásról szóló beszámolóhoz volt hasonlatos, hiszen abban egyetlen folyón való átkelésről sincs szó, pedig útja során ezt többször is megtette. A város pedig n e m a mai Bolgari volt, mivel a régészeti feltárások egyértelművé tették, hogy a tatárok dúlása előtt a bolgár főváros a Káma bal oldali mellékvize, a Cseremsan melletti Biljar volt.
Julianus, aki híreket szerzett a támadásra készen álló tatárokról is, valamikor 1236 nyarán indulhatott vissza hazájába, de most m á r rövidebb ú t o n : a Volga felső szakaszának déli oldalán, a mordvinok földjén, majd a vlagyimir-szuzdali orosz nagyfeje-
E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N
Arany és ezüst szemfedők
a szterlitamaki temetőből
Ezüst szemfedőlemez
a koponya szemgödrében,
a Bolslje Tiganl temetőben
(1) és a honfoglalás
kori bashalmi temető
10. sírjában (2)
delemségen, végül Lengyelországon át érte el az Északi-Kárpátok egyik átjáróját 1236. december 27-én. Üti beszámolóját rendtársának, Riccardus szerzetesnek diktálta le, majd Rómába ment, hogy jelentést tegyen a pápai udvarnak. Onnét visszatérvén, 1237 tavaszán - valószínűleg pápai utasításra - másodszor is útra kelt a keleti magyarokhoz, nagyjából azon az északi útvonalon, amelyen előzőleg visszatért. A menekülő magyarok, bolgárok és oroszok azonban arról értesítették, hogy a volgai Bolgárországot az előző évben a tatárok szinte eltörölték a föld színéről. Arról is tájékoztatták, hogy a hódító hatalmas sereg csak arra vár, hogy befagyjanak a folyók, és akkor megindulnak az orosz fejedelemségek ellen is. (Ami aztán valóban be is következett.) így Julianus kénytelen volt lemondani útjának folytatásáról.
Azt a területet, ahol a keleti magyarokat fellelte, a domonkos szerzetes Magna Hungáriának, azaz Nagy (vagyis Régi) Magyarországnak nevezte. Ezt a megjelölést használták nyomában a későbbi utazók és krónikások is, jelezvén, hogy ez a korabeli Baskíria területével azonos, amely valamelyest nyugatabbra feküdt a mainál. Azt, hogy Julianus korában errefelé valóban élhettek magyarok, más forrás is megerősíti. A mai tatárföldi Csisztopol városában előkerült egy arab nyelvű sírkő, amelyen ez áll: „Madzsar kádi fia, Iszmagil sírhelye ez." Nagyon valószínű, hogy a bírói hivatalt viselő férfiú neve a keleti magyarok népnevéből származik. Ugyancsak figyelemre méltó, hogy az arab szerzők a 10. századtól kezdve a baskírokat és a magyarokat azonos népnek tartották, megjegyezvén, hogy egyik csoportjuk nyugaton lakik,
a másik pedig keleten, a volgai bolgárok mellett. Amikor jó száz esztendeje Pauler Gyula felfigyelt arra, hogy a magyar Gyarmat és Jenő törzs neve fellelhető a baskíroknál is, t ö b b k u t a t ó is úgy vélte, hogy a baskírok és a magyarok valaha valóban egy n é p vagy két közeli r o k o n n é p lehettek. Később a z o n b a n kiderült ennek valósze-rűtlensége, m i n d e n e k e l ő t t az, hogy a mai magyar és a kipcsak t ö r ö k baskír nyelv között semmiféle rokonság nincs. A régi arab szerzők ezt az azonosságot c s u p á n a két népnév arab í rásmódjának hasonlósága miatt vélték. Az viszont valószínűnek látszik, hogy a bask í rok csak a tatárjárás után ju tot tak m a i t ípusú t ö r ö k nyelvükhöz, s k o r á b b a n az úgynevezett bolgár-török nyelvek egyik változatát beszélhették, tehát abban lehettek magyar kölcsönzések.
Fontos kérdés ezek u tán, hogy a Volga és Urál között i keleti magyarok az ősi szállásokon m a r a d t n é p c s o p o r t o k lehettek-e s mióta éltek e vidékeken. Az említett írott források azt igazolják, hogy a 10. századb a n m á r itt voltak, a korábbi időkről viszont csak a régészeti leletek tudósítanak. Szerencsére az e lmúlt fél évszázad során napfényre került sírok és t emetők valóban választ is adtak e fontos kérdésre.
A múl t század negyvenes-ötvenes éveiben a régi baskír főváros, Szterlitamak területén nagy üzemet építettek, s a földm u n k á k során ismeretlen számú sír került elő, amelyeknek, sajnos, csak kis hányadát mentet ték meg, s vitték be az ufai m ú z e u m b a . E sírok azonban, közlésüket követően azonnal felhívták magukra a magyar régészek figyelmét. Ugyanolyan részleges lovastemetkezések láttak napvilágot, mint honfoglalóink temetőiben, hasonló
Magna Hungarii
az elhunytak tájolása, s ami különös figyelmet érdemel: arany- és ezüstlemezkékből készült szemfedőlemezek voltak a koponyán, amelyekhez hasonló szokást nálunk is megfigyeltek. A sírokban meglelt - ruhadísznek használt - arany és ezüst arab dirhemeket 712 és 771 között verték. Ösz-szességében a temető korát a kutatók nagyjából 780 és 850 közé keltezik.
Az 1975-ös budapesti finnugor kongresszuson valóságos szenzációt keltett a
kazanyi régésznő, Jelena Halikova előadása. Arról számolt be ugyanis, hogy a Káma alsó szakaszától délre, n e m messze az egykori volgai bolgár fővárostól, Bihartól, Bolsije Tigani falu határában olyan temetőre bukkantak, ami kétséget kizáróan a még keleten élő magyarok hagyatéka. Valóban, a későbbi feltárások is igazolták a kutatónő előzetes feltevését. A temető ugyan - sajnos - máig nincs teljesen feltárva. Az eddig előkerült 145 sírban lelt iráni
Részleges lovastemetkezés
a Bolsije Tigani temetőben
Női lovassir és mellékletei
a Bolsije Tigani temetőben
E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N
és arab pénzeket 600 és 900 között verték, így a temető korát egyelőre nagyjából 750 és 920 közé tehetjük. Eddig csupán a legkorábbinak vélhető 56 sír került közlésre. Különösen a temetési szokásokban figyelhetünk meg sok magyar jellegzetességet: a sírok elhelyezkedése, tájolása, a részleges lovastemetkezések, a honfoglalókéval mindenben egyező ezüstszemes halotti szemfedők mind-mind azt a feltevést erősítik, hogy itt egy keletre szakadt magyar közösség temetkezett. Ráadásul Bolsije Tigani nem messze fekszik az egykori Bihartól, tehát valahol errefelé találhatott Julianus magyarokat. Nagyon nagy tehát a valószínűsége, hogy a mai tatár- és baskírföldön
éltek valóban a keleten m a r a d t magyar néprészek. Emellett még az is igen valószínű, hogy a szterlitamaki és Bolsije Tigani temetők korát megelőző időben is errefelé volt a magyarság szállásterülete.
A baskíriai Belaja folyó völgyében nagyjából 550 körül t ű n n e k fel azok a népcsoportok, amelyek az úgynevezett kusna-renkovói típusú temetőket hagyták ránk. E népesség minden bizonnyal a nyugat-szibériai alföldi vidékekről, a szargatkai műveltség területéről költözött ide. Bizonyára nem jószántából, h a n e m a Türk Birodalom kialakulása körüli pusztai h á b o r ú k egyik erősebb hulláma vethette ide őket. Sírjaikban megfigyelhetőek a m á r említett részleges lovastemetkezések, néha az elhunytak fölé kis halmokat emeltek, de a sírok többsége halom nélküli. A temetési szokások átmenetet képeznek a szargatkai és a Bolsije Tigani típusú nyugvóhelyek között. Ha igen lassan is, de a halottas szokások is változnak az idők folyamán. Az elhunytakat fejjel keletnek, majd északnak, a korszak vége felé pedig nyugatnak tájolták. A sírokban több esetben torzított koponyát találtak.
Az ősmagyarság tehát - a régészet adatai alapján ítélve - m i n d e n bizonnyal 550 körül költözött Nyugat-Szibériából az Urál hegység nyugati oldalára, ahol az Urál és a Volga közt igen nagy területet tartott megszállva. Életföldrajzi környezete n e m változott számottevően, itt is a sztyepp északi peremvidékein s a ligetes sztyepp övezetében élt, tehát itt is folytathatta korábbi életmódját, a nomád pásztorkodást. Erre utalnak eddig feltárt falutelepüléseik is, amelyek ideiglenes szállások képét mutatják. A könnyűszerkezetes, fából, nádból készült hajlékok nyomai maradtak meg, amelyekben nyílt tűzhelyek voltak. Nyilvánvalóan széltében használták a nemezsátrakat és a sátoros szekereket is. Megváltozott azonban a népi környezet. Ú szomszédaik északról a bahmutyinói műveltség létrehozói voltak, akiknek nyelvéről nem tudunk biztosat, talán finnugor nyelvet beszéltek. Tőlük nyugatra az imenykovói műveltség földműves népessége élt, amely
Övveretek Bolsije Tiganiból
nek nyelve szintén ismeretlen számunkra. A füves pusztákon még viszonylag nagy számban legeltettek ekkor a régi iráni nyelvű szarmaták utódai, de hamarosan új népcsoportok jelentek meg keletről és délről: a török nyelvek különböző változatait beszélő közösségek. Lassanként az ő nyelvük vált uralkodóvá a sztyeppén Belső-Ázsiától a Duna-deltáig, majd az Alpokig.
A Volga nagy kanyarja, a mai Szamara város környékén, valamikor a 600 előtti évtizedekben szintén új népcsoport vert tanyát, amely délről h ú z ó d o t t erre a területre. Az első kisebb csoportokat a 7-8. században újabb és újabbak követték, s viszonylag sűrűn benépesítették e vidéket. Ránk hagyott temetőiket csak az utóbbi időben tárt ik fel a szamarai régészek, ez magyarázza, hogy emlékanyaguk értékelésében még elég sok a vitatott kérdés. Annyi azonban kezdettől nyilvánvaló, hogy e népesség egyes csoportjai n e m azonos e tn ikumhoz tartoznak, hiszen temetkezési szokásaik jelentős eltéréseket m u t a t n a k . Közös vonás azonban, hogy halottaik fölé kis halmokat emeltek. Egyes temetőkben a halmok alatt a sírgödröt kővel fedték le, másutt a sírgödröt négyzet alakú árokkal vették körül. A halottak mellé néha lovat temettek: akadt eset, hogy az egész lovat, de található részleges lovastemetkezés is, amikor a bőrbe csavart koponyát és lábcsontokat a halott lábához tették, vagy az elhunyt mellett hosszában kiterítették. Sok a sírokban a fegyver, a lószerszám, az ékesen díszített öv- és lószerszámveret. E véreteket zömmel növényi elemekkel díszítették s hasonló ornamentika tűnik elő a csontfaragványokon is, amelyek a déli, iráni és közép-ázsiai művészettel mutatnak rokonságot.
A régészek egy része úgy véli, hogy e jövevény csoportok onogurok, vagy más néven onogur-bolgárok, bolgárok voltak, akik 463 előtt jelentek meg keletről a Kaukázustól északra elterülő pusztákon. Belső-Azsiából származtak s a török nyelveknek azt a sajátos változatát beszélték, amelyet bolgár-töröknek hívunk, s amelyből őseink
a honfoglalás előtt mintegy 250 jövevényszót kölcsönöztek. Mások viszont úgy látják, hogy maguknak a birodalomalapító kazároknak húzódott fel ide néhány csoportja, amelyek szintén Belső-Ázsiából, a mai Mongólia területéről származtak, s a legújabb kutatások szerint ők is a bolgártörök nyelv egy változatát beszélték. (Talán erre utalnak az említett négyszögletes árkok, amelyek kétségkívül a belső-ázsiai halottas szokásokra emlékeztetnek.) A kazárok a Türk Birodalom kiterjedésével vetődtek Európa keleti peremére, s 670 körül ők lettek e birodalomrész urai.
Tehát az kétségtelen, hogy Szamara környékén bolgár-török nyelvű lakosság élt a 6. század második felétől. Ez azért rendkívül fontos a magyar őstörténet szempontjából, mivel az ősmagyarság a Káma-Belaja torkolattól délre, egészen a Szamara környéki Volga-vidékig tartott szállásokat, amit a régészeti leletek egyértelműen igazoltak, mivel ezen a területen helyezkednek el azok a sírok és temetők, amelyek minden bizonnyal őseink nyugvóhelyei. Így tehát bizonyítékul szolgálnak arra is, hogy déli szomszédaik Magna Hungáriában bolgártörökök voltak, s valamikor 550 után itt kezdődtek a magyar-bolgár-török nyelvi érintkezések, amelyről nyelvtudósaink m á r annyiféle elmélettel álltak elő. írott források hiányában azt - sajnos - nem tudjuk, milyen lehetett e kapcsolat politikai jellege, szövetségesei vagy alattvalói voltak-e ekkor őseink a kazárok birodalmának.
Figyelemre méltó, hogy nyelvünkben van néhány perzsa jövevényszó is, a vásár, vám, vár, ami azért nem magától értetődő, mert mai ismereteink szerint a perzsákkal soha nem éltünk szomszédságban. Érthetővé válik viszont ez az átvétel, ha figyelembe vesz-szük, hogy az ekkori magyar szállásterületeken is áthaladt az a kereskedelmi út, amely Irán és a Kaukázus felől vezetett északra az Urál-Káma-Ob vidékére. Ezt az utat járták a perzsa, szogd, majd arab kereskedők, akik az északi nemes prémekért déli ezüstöt vittek cserébe. Nem véletlen hát, hogy említett
Díszes
szablya
a Bolsije
Tigani
temetőből
E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N
jövevényszavainkból kettő éppen a kereskedelemmel kapcsolatos.
E térség népeinek életét a 730-as években erősen megbolygatták azok a háborús események, amelyek a kazárok és a világot meghódítani vágyó arabok közt bontakoztak ki. Az új, ambiciózus arab nagyhatalom n e m csupán Iránt, Közép-Ázsiát és Bizáncot kívánta uralma alá hajtani, hanem az északi kazárokat is. Tehetséges hadvezérük, Marvan a 720-730-as években a kezdetben váltakozó sikerű háborút a maga javára fordította, s 737-ben a kazár kagánt a Volga partján észak felé űzte, aki csak úgy kerülte el végzetét, hogy színleg felvette az iszlám hitet. E hadjárat megbolygatta a Volga-vidéki népeket, de a tőlük délebbre élőket is. Az arab sereg ugyanis a Kaukázuson tört át, s a hegylánc északi lejtőin élő iráni nyelvű alánok az északabbra fekvő ligetes sztyeppekre menekültek, a D o n - D o
nyec vidékére. De útnak eredtek az itteni bolgárok is, szintén észak felé. Nyilván a Szaratov-Szamara vidéki bolgár-törökök közül is sokan jónak látták szedni a sátorfát és északnak indulni. Útjuk végül is a Káma Volgába szakadásától nem messze eső területig vezetett, ahol 750 és 800 között nyitották első temetőiket. (Lehet, hogy a felvándorlók egy része nem érkezett idegen földre, mert m á r korábban is itt tartottak nyári szállást.) ők voltak a volgai bolgárok első csoportjai, amelyeket később még újabbak követtek a déli területekről, ahonnan magukkal hozták hagyományaikat, anyagi és szellemi műveltségüket. E néprészek aztán itt integrálódtak egy néppé a 9-10. században, s fejedelmük, Almys 922-ben felvette az iszlám hitet és sok évszázadig szilárdan álló, virágzó ál lamot alapított.
N e m tudjuk p o n t o s a n , mi történt ezekben az évtizedekben a mi őseinkkel. Talán az a legvalószínűbb, hogy konfliktusba kerültek az új déli jövevényekkel, s ez számukra kudarccal végződött. Az is lehet azonban, hogy az Urál folyó vidékén élő harcias besenyőkkel kerültek ellentétbe. (Akiket akkoriban kangarnak neveztek.) Nagyon valószínű azonban, hogy a délebbre lakó néprészek 750 körül kénytelenek voltak elhagyni szállásaikat, Szamara vidékén átkeltek a Volgán, és attól nyugatra, a Don-vidéken telepedtek m e g . Í g y tehát két részre vált az ősmagyarság, ami a nom á d népek körében n e m ritka jelenség. Amikor ugyanis kényszerűen új szállásokra kell költözniük, általában n e m az egész népesség mozdul ki helyéről, hiszen előre n e m látható, sikerül-e megfelelő új hazát biztosítani a közösség számára. Alighanem most is ez történhetett . A régi szállásokat még őrző hátramaradot tak valami miatt n e m követhették a m á r útrakelteket. Ez pedig az északabbra lakó néprész volt. Az arab forrás a 10. század elején azt írja róluk, hogy számuk vagy kétezer. N e m kétséges azonban, hogy ennél jóval többen voltak. Nyomaikat őrzi a fentebb említett Bolsije Tigani és szterlitamakt temető, s még számos más
Részleges lovastemet
kezéses sír rajza a kusna
renkovói temetőből
Magna Hungaria
A Szamara-vidéki bolgár
törökök jellegzetes
temetkezése, a kövekkel
kirakott lapos halomsír
nyugvóhely. Ezek alapján ítélve megállapíthatjuk, hogy a 10. században nyugat felé húzódtak a volgai Bolgárország területére. A zömmel még pogány rítus szerint nyitott, késői volgai bolgár temetőkben joggal feltételeznek a régészek egykori keleti magyar lakosságot. (Tankejevka, Tyetyusi.) E magyar csoportok sorsa később nyilvánvalóan a bolgárok közé való etnikai beolvadás lett.
A Julianus által fellelt bolgárföldi magyarok viszont azt példázzák, hogy voltak olyan magyar közösségek is, amelyek egészen a 13. századig megőrizték nyelvüket és népi öntudatukat. A Krím félszigeten m ű k ö d ő olasz rabszolga-kereskedők lajstromai annak is bizonyságát szolgáltatják, hogy a tatárjárás után sok keleti magyart itt adtak el élő áruként.
Részleges lovastemetkezéses, maszkos sir a tankejevkai volgai bolgár temetőben
Nyeregkápa díszes csontlemezei a Szamaravidéki silovkai bolgár temetőből
E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N
Levédia: a kazárok árnyékában
A m i k o r a Magna Hungáriából kijött magyarság (valószínűleg a népesség
nagyobbik része) 750 körül átkelt a Volgán, a Don és kistestvére, a Donyec felső szakaszánál üthette fel szállásait. Lakóhelyüket meg csak hozzávetőlegesen is nehezen tudjuk egyelőre körvonalazni, bár vannak régészeti lelőhelyek (temetkezések), amelyeket több kutató magyar hagyatéknak vél. Sajnos, ezek a vélekedések nem támaszthatók alá minden esetben komoly fajsúlyú érvekkel. Azt azonban igazolva láthatjuk, hogy itt is a sztyepp északi sávjában, s talán részben a ligetes sztyepp övezetében éltek (Azért valószínű, hogy mindkettőben, mert nyári szállásaik bizonyára a ligetes vidékeken voltak, míg a téli szállások a délebbi, pusztai folyópartokon lehettek) Emellett az is egészen bizonyos, hogy a Kazár Birodalom határai közé kerültek Őseink Don-Donyec vidéki szálláshelyét az első magyar fejedelem, Levédi után nevezte Levédiának Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár 950 körül írott, nevezetes művében.
A Türk Birodalom felbomlása után, annak nyugati peremén önálló birodalmat alapító n o m á d kazárok a 670-es évek körül erős n o m á d jellegű államot hoztak létre a földrajzi értelemben vett Európa keleti részén, a Kaukázustól és a Fekete-tengertől északra elterülő pusztai és ligetes területeken. Fővárosuk a Volga deltavidékén lévő Itil volt, amelynek helyét máig nem találták meg a régészek. A város ugyan a kézműipar és a kereskedelem fontos központja volt, laktak b e n n e nagy számban iparosok és kereskedők, de az ország urai a tavasz beálltával nomadizá ló útra keltek állataikkal, s csak a zord idők beköszönte előtt tértek vissza újból. Ekkor cserélték fel a szellős nemezsátrat a kőből, fából és téglákból épült palotákra.
Az arab források részletesen leírják a kazár állam felépítését, az uralkodói rendszert. A kazároknál kettős fejedelemség vo l t A főfejedelemnek, a kagánnak szakrális uralkodóként az égi isten, Tengri kán földi képviselőjeként különleges tisztelet járt, őt n e m pillanthatta meg földi halan-
A Don jobb partján
lévő clmljanszki kazár
vár rekonstrukciója.
(Oleg Fjoőorov rajza.
Valerij Fljorov ásatása)
Levédia: a kazárok árnyékában
dó, elzárva élt népétől háremében és palotáiban. Ellenben csak meghatározott ideig (negyven évig) uralkodhatott, amíg fizikai és szellemi ereje teljében volt, utána alattvalói megölték. Az ország dolgának főbb kérdéseiben ő döntöt t , de maga n e m vezetett hadat, n e m irányította a gyakorlati teendőket. Ez a másodfejedelem, a kagán-bek feladatkörébe tartozott . Ő lett a seregvezér, ő hajtotta végre a kagán parancsait.
A Kazár Birodalom óriási területet foglalt magában, Kelet-Európa szinte egész sztyeppi és ligetes sztyeppi övezetét, de hosszú ideig - egészen a 10. század húszas éveiig - fennhatóságot gyakorolt a volgai bolgárok fölött is. A b i rodalomban a 6-9. században számos adminisztratív és gazdasági központ jött létre, ahol jól megerősített földvárak és kővárak szolgálták a védelmet. Ugyancsak ilyen erősségek védték a határokat is. E k ö z p o n t o k a kézműipar és a kereskedelem bázisai is voltak egyben. Az ország biztonságát egyébként a kagán jól felfegyverzett és kiképzett hadserege szavatolta, amely idegen (főként m o h a m e dán) zsoldosokból és a birodalom nomád katonai kíséreteiből állott. E katonai erőnek köszönhető, hogy hosszú idő után sikerült lezárni a déli pusztákon kelet-nyugati irányban húzódó „sztyepp országútját" s megakadályozni, hogy újabb és újabb n o m á d népcsoportok törjenek keletről nyugat felé, elhamvasztva szinte mindent, ami útjukba került. Ennek köszönhető, hogy viszonylag békés évszázadok köszöntöttek Kelet-Európa déli sávjának lakóira, akiknek így lehetőségük volt virágzó falvak és városok létrehozására, a termékeny legelők és szántók művelésére.
A Kazár Kaganátus népessége ugyancsak tarka képet mutatott, hiszen maguk a kazárok erős kisebbséget alkottak a birodalomban, amely lakosságának összetevőiről főként a régészeti ásatások eredményei alapján alkothatunk képet. A kaganátus lakossága által létrehozott anyagi műveltséget szaltovói vagy szaltovó-majáki műveltségként tartja számon a régészet. Tágas tér
ségein szerencsére igen sok feltárás folyt a 19. század utolsó évtizedeitől kezdve. A műveltség kezdetét nagyjából 700 körül vonta meg a kutatás, amikor a Kazár Kaganátus nagyjából konszolidálódott. Vége a 960-as évekre tehető, amikor Szvjatoszláv orosz fejedelem hadjárata (965) lényegében sírba döntötte a kaganátust. Sok száz ilyen korú temető és település került e területen feltárásra, vagy legalábbis előzetes vizsgálatra. Az egykori lakosság népi alkatáról legtöbbet a temetők árulnak el.
A halottas szokások alapján a temetőket a Don-Donyec vidékén két nagy csoportra lehet osztani. Az egyikbe a katakombasírokat tartalmazók tartoznak, a másikba pedig azok, amelyek egyszerű gödörsírokból állnak. Az is rég kiderült, hogy nem csupán a temetési rítus különbözik e két csoportban, hanem két, egymástól embertani alkatában is elütő népesség hagyta ránk e nyugvóhelyeket. A katakombasírokban ugyanis hosszú koponyaalkatú elhunytak csontjait lelték, míg a gödörsírokban nyugvók rövidfejűek voltak. Az első csoport népességének nyelvi hovatartozását nem volt
E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N
Jellegzetes kazár halomsír
(1) és gazdag kazár lovassír
a Krím félszigeten (2)
Szaltovói bolgár temetkezés
nehéz a kutatóknak megállapítani, hiszen ugyanígy temetkeztek s ilyen embertani alkatúak voltak az Észak-Kaukázusban élő iráni nyelvű alánok is. (A mai oszétek elődei. Orosz elnevezésük jász volt, s a tatárjárás után a kunokkal együtt ők költöztek be
Magyarországra.) Nyilvánvaló, hogy jelentős csoportjaik a 720-as és 730-as évek nagy arab hadjáratai alkalmával hagyták el hegyvidéki hazájukat, s költöztek a D o n -Donyec vidéki ligetes sztyeppékre. (Nem ez volt első költözésük, hiszen a 4. század előtt ők voltak a sztyeppvidéken élő szarmaták legerősebb törzse. A nagy hun népvándorlás viharában húzódtak fel az oltalmat kínáló hegyi tájakra.)
A gödörsíros népesség nyelvi és etnikai meghatározása már nem volt ilyen egyértelmű. Abban azonban a kutatók megegyeztek, hogy többségük az onogur-bol-gárok (vagy bolgár-törökök) valamelyik csoportjához tartozott. Ismert, hogy 463 előtt érkeztek a kelet-európai sztyeppékre belső-ázsiai hazájukból. A 630-as években a Kubán vidékén élő bolgárok a Bizáncban megkeresztelkedett Kuvrat nevű fejedelm ü k vezetésével lerázták az amúgy is névlegessé váló avar fennhatóságot, és önálló birodalmat hoztak létre. 670 körül azonban a kazárok legyőzték őket, s ekkor nem csak a birodalom, h a n e m n é p ü k egysége is szétesett. Egyik néprészük, Aszparuh vezetésével az Al-Dunához költözött- s ott hozott létre önálló államot. A többiek nagyjából a korábbi szállásaikon maradtak és elismerték a kazár fennhatóságot, ám 750 körül egy csoportjuk a Volga és a Káma egybefolyásának vidékére költözött, ahol a volgai Bolgárország megalapítói lettek.
Maguk a kazárok a Volga és a D o n alsó szakaszai közti területen, főként a Manics és a Szal folyók vidékén éltek. Halottaik sírjait árokkal vették körül, föléjük kis halmokat emeltek. Jellegzetes temetkezéseik később megjelentek a Krím félsziget alföldi vidékén is. A sírokban lelt gazdag mellékletek igazolták, hogy ez a népcsoport alkotta a kaganátus nomád hatalmi elitjét és a leg-rangosabbak katonai kíséretét.
Az alánokon, bolgárokon és kazárokon kívül még számos nép és népcsoport élt a Kazár Birodalom területén, amelyeknek még nevét sem őrizték meg az írott források. Nem azonosítható például az a népes-
ség, amely elhamvasztotta elhunytjait. A Kazár Birodalom területen mintegy három évszázad alatt igen erős integrációs folyamat ment végbe. Az eg\ más mellett élő etnikai közössegek egymáshoz való közeledése lassanként összeolvadáshoz vezetett, ami jól megfigyelhető a temetőkben, toként a nagy központi települések temetőiben, így például a Donyec melletti Verh-nyeje Szaltovo mellett - amely kőtornyos nagy földvárból és váralja településből állt - olyan temető feltárása folyik a 19. század vége óta, amelyben a becslések szerint mintegy 60 000 sir lehet. N e m messze innen, a netajlovói temetőben a régészek mintegy 15 000 temetkezést feltételeznek. Ez utóbbi helyen az eddig feltárt sírokban a különböző népcsoportokra jellemző halottas szokások keveredését figyeltek meg, ami arra enged következtetni, hogy az idete-metkezett népesség vegyes e tnikumú volt.
A temetők és települések régészeti feltárása alapján ma m á r igen sokat tudunk a Kazár Kaganátus népességének gazdálkodásáról, települési viszonyairól. Mivel a birodalom különböző földrajzi övezetekre terjedt ki, magától értetődő, hogy lakosságának gazdálkodása, életmódja nem lehetett mindenütt azonos. A déli, sztyeppi területeken elsősorban a nomád közösségek éltek, a kalmük pusztákon, a Volga mellett és a doni legelökön főként a leginkább nomád kazárok. A Don-Donyec tágabb körzetében a sztyepp es/aki peremen és a ligetes vidékeken a lakosság legeltető állattartással foglalkozó része az idok folyamán egyre inkább kisebbségbe szorult. Az errefelé megtelepedett alánok észak-kaukázusi hazájukból a földművelés és a kerti kultúra több évszázados hagyományait hozták magukkal. A már emiitett szallovói település a kaganátus legnagyobb adminisztratív és kézműipari központja volt, ahol a nomád pásztorok részarán) a elenyésző lehetett a népességben.
Kazária lakossága földvárakban, az erősségek mellett Lévő váralja településeken, falvakban és nomád szállásokon élt. Lakóházaik az egyes közösségek foglalkozásához es
a földrajzi adottságokhoz igazodtak. A nomád téli szállások helyeit a Kaukázustól északra és a Volga mellett találták meg a régészek. A tűzhelyek maradványai, a felszíni épületek nyomai arra engednek következtetni, hogy ideiglenes jellegű hajlékok voltak ezek, ahol a pásztorok családjai a telet átvészelték, miközben a felnőtt férfiak az állatkarámok melletti sátrakból és nádkunyhókból tartották szemmel a jószágot.
A falvakban, ahol zömmel földművelők laktak, a félig földbe mélyített lakóházak voltak az általánosak, amelyekben nyílt tűzhelyek vagy zárt kemencék szolgáltak fűtésre és a sütés-főzésre. A házak földbe mélyedő falait gyakran fával, deszkával bé-
Levédia: a kazárok árnyékában
A majaki vár falszerkezete:
a rekeszes faszerkezettel
összefogott földsánc előtt
faragott kövekből épült fal
állott (Sz. A. Pletnyova
nyomán)
Fával bélelt falú, félig földbe
ásott szaltovói ház alaprajza
E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N
lelték ki. Hasonló lakóépületek találhatók a földvárakban és a mellettük lévő településeken is. Itt azonban felszíni faházakat, sőt kőből épült lakóházakat is emeltek. Sok helyen figyelték meg a vasművesek, kovácsok műhelyeit, a fazekasok kemencéit, s számos épület szolgált egyéb kézműipari műhelyként.
A régészeti feltárások azonban nem állóképet festenek a szaltovói műveltség népcsoportjainak egykori gazdálkodásáról, h a n e m jól érzékeltetik a n n a k változását, fejlődését is. A legjelentősebb változás kétségkívül a n o m á d népesség nagyarányú megtelepedési folyamata volt. Ezt igazolja a n o m á d téli szállások állandó falvakká rögzülése, amikor a pásztorok mind nagyobb hányada maradt egész évben a téli szálláson, s vált lassan letelepült földművelővé. Egy ideig még továbbra is sátorban lakott, de később a sátrat földbe mélyítette, helyhez rögzítette. Ezeknek a kör alakú építményeknek a nyomát m i n d e n ü t t megtaláljuk a volgai bolgár földektől a D o n - és Azov-vidéken át az Al-Dunáig a 8-10. századból. Mi lehetett az oka e nagymérvű megtelepedésnek?
Tudjuk, hogy kialakulásának időszakában a n o m a d i z m u s a pusztai környezethez való mesteri a lkalmazkodást jelentette. A n o m a d i z m u s a z o n b a n természetéből a d ó d ó a n rendkívül konzervat ív gazdálkodási m ó d , ebben nehéz volt alapvető változtatásokat véghezvinni, nagyobb termelékenységet biztosító újításokat bevezetni. A n o m a d i z m u s megreformálása n e m más, m i n t a megtelepedés, tehát az é letmód feladása. A környező világ a z o n b a n az eltelt másfél évezred alatt sokat változott. A korábbi, rendkívül pr imit ív földművelés óriásit fejlődött. A korai középkorban a technikai újítások egyik legfontosabb eszköze a vaspapuccsal és csoroszlyával, továbbá kerekes taligával felszerelt nehéz eke megjelenése, amely alkalmas volt a jól te rmő kötöt t talajok megművelésére is. Ily mód o n a terméseredmények jelentősen megnövekedtek, m e g n ő t t a földművelés termelékenysége. Kazária területén ez az új eszköz lehetővé tette a termékeny csernoz-j o m talajok feltörését. A megtelepedő pásztorember tehát a korábbinál jóval optimistábban szemlélhette jövőjét.
Az új é letmódra való áttérés azonban nem csupán e gazdálkodási változás előnyénekjózan belátásán alapult. Valószínű, hogy n e m is elsősorban azon. Sokkal szorí-
Kovácseszközök, szalu,
sarló, szőlőkacor és
rövid kasza a szaltovói
településekről
Szaltovói típusú eke
rekonstrukciója
tóbb kényszer lehetett, hogy a lakosság számbeli növekedésével egyre több olyan pásztorközösség akadt, amelynek n e m volt elegendő állata a megélhetés biztosítására. Közülük néhányan alkalmazásra találhattak a gazdag n o m á d o k n á l , de ez nem volt mindenki számára járható út. Maradt a verejtékesebb m u n k á t és szigorúbb időbeosztást igénylő szántó-vető életmód. Először tehát a szegényebb pásztorok hagytak fel a vándorlásos legeltetéssel, később aztán mind többen követték példájukat a nehezen boldoguló pásztorok közül.
A tegnapi pásztorember azonban nehezen szokott hozzá új körülményeihez. Nem költözött be a rossz szagú, füstös földházba, h a n e m az udvaron továbbra is felállította a kényelmesebb nemezsátrat, igaz, kissé a földbe mélyítette annak karóit, vagy olyan fából ácsolt alapzatot készített neki, amilyet n é h á n y évtizede még tucatszám lehetett látni a mongol fővárosban, Ulánbátorban. Az állattartásnak továbbra is fontos szerepe m a r a d t a gazdaságában, ezért nagy ál latkarámokat épített s ezek mellé ásta földbe új hajlékát. Tehát nem az istállót építette a házhoz, hanem fordítva. Nem is voltak ezekben a falvakban utcák, a házak kisebb csoportokat alkottak s ezek nyíllövésnyi távolságban álltak egymástól. E Don-vidéki falvak szórt szerkezete leginkább a mi őrségi szeres falvaink képére emlékeztetett. A régi n o m á d életmód hagyományait idézték a kazáriai belső füles cserépüstök, amelyek a szabad tűzön való főzésre szolgáltak, s az anyagi műveltség még annyi más eleme.
Az e lmondottak fényében igen lényeges számunkra, hogy a mi őseink részt vettek-e ebben a megtelepedési folyamatban. Láttuk, hogy e rendkívül fontos gazdasági változás az egész kaganátust érintette, tehát a magyarság ebből semmiképpen nem maradhatott ki. Bár őseink lakhelyét nem tudjuk pontosan körvonalazni, s az nem is lehetett állandó kazáriai tartózkodásuk teljes ideje alatt, nagyon valószínűnek látszik, hogy -legalábbis hosszú ideig - a Don-Donyec vi
déki sztyepp és ligetes sztyepp területén élhettek, az említett szaltovói központ vonzáskörzetében. Ezeken a vidékeken régészetileg nem mutatható ki kazár lakosság, errefelé zömmel bolgár-törökök és alánok éltek.
Ezen a vidéken valóban megfigyelhetők a megtelepedési folyamat említett régészeti jegyei. Ennél azonban sokkal lényegesebb, hogy nyelvünk mintegy 250 honfoglalás előtti bolgár-török jövevényszót őrzött meg, amelyeknek zömét Szamara környékén és főként a kaganátus területén vehettük át. Igen tanulságos, melyek is ezek a szavak s milyen műveltségi hatásról tanúskodnak.
E szavak őseink életmódjának jelentős átalakulását tükrözik, még akkor is, ha tudjuk, hogy vannak köztük „fölösleges jöve-
Földbe süllyesztett sátor
szerű építmények lelőhelyei
a 8-10. században Kelet-
Európában és a Kárpát
medencében
Lovast mintázó bronzfüggő
a szaltovói (1) és a honfogla
lás kori hajdúszoboszlói (2)
temetőből. Valószínűleg
az Ég urát, Tengrikánt
jelenítették meg
Szaltovói (1)és Árpád-kori
magyar cserépüst (2)
vényszavak" is, tehát olyanok, amelyek nem jártak a jelölt tárgy, eszköz vagy tevékenység átvételével. Sok esetben azonban ilyenkor is kideríthető művelődéstörténeti tartalmuk. Így például a sarlót már biztosan ismerték őseink az újkőkor óta, a rá vonatkozó szó átvételekor azonban újfajta sarlótípust vettek használatba: a fogazott élű aratósarlót. Ugyanígy voltak sátraik már a bronzkor óta, a bolgár-törökök révén ismerték meg viszont a lécvázú, rácsos szerkezetű, könnyen szét- és összeszerelhető, kerek alaprajzú jurtát. Ekéjük is sok évszázad óta volt már ek
kor őseinknek, az új szóval együtt a fentebb m á r említett nehéz eke honosodott meg a használatban. Hosszasan részletezhetnénk még jövevényszavaink átvételének művelődéstörténeti körülményeit, ehelyett azonban összefoglalóan annyit jegyzünk meg, hogy a szavak alapján ítélve a magyarság gazdálkodása Levédiában belterjesebbé vált, jóval nagyobb szerepet kapott náluk a megtelepült életmód (például sertést és háziszárnyast egyetlen n o m á d nép sem tartott, mivel ezek az állatok alkalmatlanok a n o m á d legeltetésre), új ágazatként jelent meg a kertgazdálkodás és a szőlőművelés.
Ha e jövevényszavakat egybevetjük a régészet fentebb idézett tanúságával, egyérte lműen megállapíthatjuk, hogy a magyarság is részese volt a n n a k a kazáriai megtelepedési folyamatnak, amely jelentősen átformálta az itteni népcsoportok életmódját. (Egyik kiváló orosz régész a 8-9. századot a korábbi nagy népvándorlások korának el lentéteként a nagy megtelepedés korának nevezte.) A korabeli arab forrás a magyarokat részben n o m á d n a k , részben földművelőnek írja le, megjegyezvén, hogy „sok szántóföldjük van" .
Az is s o k a t m o n d ó , hogy a gazdaság mely területeit n e m érintették a bolgár-török átvételek: például egyetlen lényeges szóval sem gyarapodott lótartási terminológiánk.
A fentieken kívül azonban olyan jövevényszavaink is vannak, amelyek a társadalmi életre és a vallásra vonatkoznak: törvény, tanú, bélyeg, kölcsön, tor, gyász, ér
dem, gyón, gyarló, boszorkány, bátor, gyáva,
bűvöl, betű, szám, ír.
E szavak arról tanúskodnak, hogy őseink olyan környezetben éltek, ahol törvénykezés, államigazgatás volt, ami ráillik a Kazár Birodalomra. Ennél azonban jóval többet t u d u n k közvetlenül a magyar társadalomról is az írott kútfőkből. A Bokharában élő tudós államférfi, Dzsajháni 920 körül írta meg nagy jelentőségű művét, amelyet főként az arab kereskedők és utazók tudósításai alapján állított össze. Ebben szót ejt a még keleten élő magyarokról is. Az általa leírt esemé-
E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N
Az állattartásra vonatkozó szavak: ökör, bika, tinó, borjú, ürü, kos,
béklyó, gyapjú, kecske, disznó, ártány, serte, karám, köpű, író, túró,
teve, tyúk, ól.
A földművelés szavai: búza, árpa, tarló, eke, sarló, boglya, szérű, őröl,
dara, gyümölcs, alma, dió, körte, bor, seprő, komló, kender, tiló, borsó.
Eszközök, mesterségek: harang, gyűszű, köpű, gyárt, ács, szűcs,
szatócs.
Lakás: sátor, karó, kút, kapu, szék, bölcső, koporsó (eredeti jelentése:
láda), kancsó, söpör.
Bőr ijtegez lótejben
végződő záró csontlemeze
a szaltovói területről (1) és
a honfoglalás kori kenézlői
temetőből (2). László Gyula
által rekonstruált ijtegez (3)
Levédia: a kazárok árnyékában
Veretes csizmában
eltemetett nő lovassirja
a Volgográd melletti
kiljanovkai temetőben
nyek a 870-es évek állapotát tükrözik. Sajnos, műve n e m maradt ránk, de számos arab szerző őrizte meg annak részleteit. Itt olvashatjuk őseinkről, hogy a kazárokhoz hasonlóan nekik is két fejedelmük volt. Csakhogy a néptől elkülönülten élő főki-rályt náluk kendének vagy kündünek hívták (az elnevezés a török N a p szóból származik, ami az uralkodó isteni, égi eredetére utal), a gyakorlati ügyeket vivő és a seregek élén álló alkirályuk neve pedig a gyula volt.
E tudósítással egybevág, s kiegészíti azt a bizánci császár, Bíborbanszületett Konstantin munkája, aki szerint az első magyar fejedelem Levédi volt, akit a kazár kagán nevezett ki e posztra, és előkelő kazár nőt adott hozzá feleségül. Szavainak hitelét egy másik arab forrás erősíti meg, amely szerint a kende cím megvolt a kazár uralkodói rendszerben is, csakhogy itt a harmadik méltóságot jelentette a fő- és alkirály után. Aligha kétséges, hogy Levédiában a magyar törzsek felett létrejött a fejedelmi hatalom, lényegében tehát az első, nomád jellegű magyar állam.
A magyarság ősi hitvilágáról már rég megállapították a szakemberek, hogy az a Szibériában és Belső-Ázsiában ma is meglévő sámánizmushoz lehetett hasonlatos. Ennek az ősi vallási elképzeléseken és világszemléleten alapuló vallásnak azonban egy-
Női csizma díszei,
ezüstveretek a buji sírból
kor többféle változata is volt. A legfejlettebb, amelyet a régi nomád államokban (a hunoknál, avaroknál, türköknél, ujgu-roknál, mongoloknál) figyelhetünk meg, már valóságos nomád államvallás volt. Egy istenben hittek, Tengriben, az Ég urában, akinek a kagán a földi mása, az uralkodó körül a sámánok külön kategóriája, a „fehér sámánok" szolgálták a hitéletet.
Csak a legutóbbi időben vált közismertté al-Bakri 9. századi spanyolországi arab tudós művének Dzsajhánira visszamenő tudósítása, amely szerint a magyarok is egy istent imádnak, az Ég urát. Nem lehet tehát többé kétséges, hogy a magyar táltoshit nem az erősen archaikus szibériai társadalmak sámánizmusával vethető egybe, hanem a n o m á d birodalmak egyistenhiten alapuló vallásával. A levédiai magyarságnál tehát kialakult az első államszervezet (kazár mintára és kazár közreműködéssel) és a világvallások felvételét megkönnyítő, egyistenhiten alapuló vallás.
Az írásra vonatkozó jövevényszavak is a valós helyzetről adnak képet: Kazária több helyén kerültek elő csontra vagy kőre vésett rovásírásos feliratok. Volt tehát a birodalomban írásbeliség, bár nem tudjuk, menynyire lehetett általános. Sajnos, a kazár rovásírást mindeddig n e m sikerült megfejteni. Ugyanez vonatkozik a magyar rovásírásra is, amelyet egy Kalocsa mellett előkerült, honfoglalás kori sírban lelt csont tegezszájon fedeztek fel a kutatók. N e m kétséges tehát, hogy betűvetésünk is kazárföldön született.
Nyelvünk Levédiában történt gazdagodásáról szólva nem hagyhatjuk említés nélkül alán jövevényszavainkat sem, hiszen láttuk, hogy a bolgár-törökök mellett az iráni nyelvű alánok tették ki Kazária lakosságának jelentős részét. Üveg, híd, vért, asz-szony (eredeti jelentése: fejedelemasszony) szavaink alán eredetűek. E szavak száma eléggé szerény, ami valószínűleg azzal magyarázható, hogy a kazáriai alánok nem kis hányada nyelvet cserélhetett, a többségben lévő bolgár-törökök nyelvét vehette át.
Sem az írott kútfők, sem a régészeti kutatások nem tárják fel előttünk a kazár-magyar viszonyok részleteit. Az nem lehet vitás a fenti adatok fényében, hogy a magyar törzsek a kazár kagán fennhatósága alatt éltek. Azt viszont, hogy ez nem az egyszerű úr-szolga viszony volt, egyértelműen igazolja, hogy a magyar fejedelem a harmadik legmagasabb kazár méltóságot kapta. Nyilvánvaló, hogy a kazár uralkodó számára
E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N
A forgó napkorong ábrázo
lása a szaltovói függőkön (1),
valamint a gyulai (2)
és biharkeresztesi (3)
hajfonatkorongokon
„A besenyők pedig, akiket korábban kangarnak neveztek (ugyanis ez a kangar név náluk a nemes származás és vitézség értelmében volt használatos), ezek hát a kazárok ellen háborút Indítván és legyőzetvén, kénytelenek voltak saját földjüket elhagyni és a türkökére letelepedni. Amikor a türkök és az akkor kangarnak nevezett besenyők közt háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szávartü ászfalünak hívják, a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre, amely helyeken mostanában a besenyők népe lakik."
Blborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása. Moravcslk Gyula fordítása
Levédia: a kazárok árnyékában
fontos volt a húszezer lovasból álló magyar haderő, amelyet évente igénybe vett a keleti ellenség, az akkor a Jaik (Urál) folyó mellett élő besenyők ellen. E szövetséges viszony azonban valami miatt a 9. század közepe táján megromlott . A b i rodalomban kagánel-lenes felkelés tör t ki - hogy mi miatt, nem tudható. Talán azért, mert a 9. század elején a kagán és környezete zsidó hitre tért, s megkísérelte ezt a lakosságra is rákényszeríteni. Bárhogyan is történt, a felkelők vereséget szenvedtek s a magyarokhoz menekültek, akik befogadták őket, és kabar (= lázadó) néven nyolcadik törzsként egyesítették őket. Több kutató feltételezte, hogy ez a 830-as években történt, amikor a kazár uralkodó a bizánciakkal a magyarok ellen építtette Sarkéi téglavárát. Ez azonban csak feltevés, a csatlakozás időpontjáról semmi pontosat n e m t u d u n k , csak annyit, hogy 881-ben a magyarok m á r a kabarokkal együtt indultak nyugati hadjáratra.
A kazár-magyar viszony megromlásában láthatjuk annak okát, hogy a magyarok ekkor nyugatabbra tették szállásterületüket, nagyjából a Dnyeper és az Al-Duna közé, Etelközbe, amelynek jelentése: Fo-lyóköz. Ez valamikor 860 körül vagy kevéssel azelőtt történhetett, mivel a magyar csapatok először 862-ben már bizonyára e nyugatabbi szállásukról vezettek nyugateurópai hadjáratot. Mindez valószínűleg nem jelentette egyben a kazár-magyar szövetség végleges felbomlását, de meglazulá-sát és a magyar fejedelemség függetlenedé
sét mindenképpen. (Több kutató véli úgy, hogy Levédia és Etelköz együttesen lehetett őseink kelet-európai szállásterülete, ennek neve Etelköz volt, amelyen belül Levédia csak Levédi fejedelem szállásait jelölte. Elég azonban a térképre pillantanunk, azonnal kitűnik, hogy a Dontól az Al-Dunáig h ú zódó magyar szállásterület nagyobb lett volna, mint a kazárok uralmi területe, ami pedig történeti képtelenség.)
Rovásfelirat a majaki vár
kövein (1) és a homokmégyi
honfoglalás kori
tegezszájon (2)
A bizánciak által épített
sarkeli kazár téglavár
alaprajza
E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N
Etelköz: a Kárpátok előterében
Az új szállásterület nyugati határa nagy-JL\ jából a Dnyeszter-Prut-Al-Duna le-
X A. hetett, a keleti pedig a Dnyeper mindkét partja. A magyarság nyugaton közvetlen szomszédságba került a dunai bolgárokkal, akiknek az uralkodó elitet alkotó bolgár-török népcsoportja lassanként beolvadt a többséget alkotó szlávságba. Északon főként az előttük már korábban sem ismeretlen keleti szláv törzsek éltek, ekkoriban tömörítették őket egységes államszervezetbe az északról érkezett skandináv varégok (vikingek), akik már korábban megvetették a lábukat az északi Lado-gában, a későbbi Novgorod melletti településen és a mai Szmolenszk környéki Gnyozdovóban. A déli szomszéd keresztény nagyhatalomnak, Bizáncnak birtokai voltak a Krímben s a Fekete-tenger északi partvidékén.
E szállásváltás a jelek szerint békésen ment végbe. A mai Ukrajna délnyugati ré
szén, a Dnyeper és a Dnyeszter közti vidéken lévő települések ugyanis - a régészeti megfigyelések alapján ítélve - 850-860 után megszakítás nélkül folytatták életüket, majd csak a besenyők 895-ös inváziója tüntette el őket. Valószínűleg ezekbe telepedett be a magyarság megtelepedett földműves rétege, míg a n o m a d i z á l ó k a folyók mentén alakíthatták ki észak-déli szállásváltó útvonalaikat.
Az arab forrás szólt a magyar-szláv viszonyról is. Eszerint a magyarok támadásokat intéztek a szlávok ellen, súlyos adókat vetettek ki rájuk, sokakat rabszíjra fűztek s Kercsben a bizánci rabszolga-kereskedőknek adták őket, drága kelmékért s egyéb luxuscikkekért. Az 1100 körül Nesztor szerzetes által a kijevi barlangkolostorban egybeszerkesztett orosz őskrónika a magyarok Kijev alatti vonulása mellett azt is megemlítette, hogy Kijevben a Magyarnak nevezett helyen (Ugorszkoje) volt
Az egykori „Magyar hegy"
Kijevben
Etelköz: a Kárpátok előterében
Olmin dvor, amit véleményem szerint több kutató is helyesen Álmos udvarának értelmez. (A felhozott aggályok nyelvészeti jellegűek, csakhogy e helynév n e m korábbi írott forrásból került a krónikába, h a n e m a helyi szájhagyományból. Másrészt pedig a régi krónikaírók nyelvészeti felkészültsége aligha vetekedett a mai tudós nyelvtörténészekével.) Nagyon is elképzelhető, hogy Álmos fejedelem, Árpád apja a Dnyeper menti legelőváltó utat használván, Kijevben tartotta nyári szállását. Nem csoda, hogy ennek emlékét a helyi hagyomány jó két évszázadig megőrizte. Feltehető, hogy a magyar fejedelemnek 882 előtt lehetett is nyári udvara, mielőtt még a varég Rurik nemzetségből származó Oleg kézhez nem vette e fontos kikötőhelyet. (Már amennyiben h ihetünk az őskrónika évszámának, mivel a többi évszám is csak eléggé hozzávetőleges.)
A magyarok kijevi tartózkodását - igaz, csak közvetett m ó d o n - megerősítik a 10. század elejétől ismert régészeti leletek is, amelyek a kijevi katonai kíséret tagjainak a sírjaiból kerültek elő. Ezek főként ö w e -retek, lószerszámdíszek, véretekkel díszített bőrtarsolyok és a fegyverek díszei. Joggal feltehető, hogy ezek - legalábbis többség ü k - n e m kereskedelmi ú ton kerültek ide a Kárpát-medencei magyaroktól, hanem a régi ötvöshagyományok alapján készültek.
Őseink kereskedtek a bizánciakkal, a kapcsolatok azonban nyilvánvalóan nem csak ebben merültek ki. A kazárok földjén a bizánci egyház erőteljes térítő tevékenységet fejtett ki, s ebből a célból hozták létre az onogur térítő püspökséget. Honfoglalóink legkorábbi régészeti hagyatékában is találunk keresztény tárgyakat, ami arra utal, hogy már a honfoglalás előtt is rendelkeztek bizonyos ismeretekkel a kereszténységről. Erről tanúskodik két keresz
tény legenda is. Az egyikben arról értesülünk, hogy Konstantin (Cirill) 860-861-ben a Krím félszigeten találkozott egy magyar csapattal, amely meghallgatta, majd békén elbocsátotta a szerzetest és társait. Metód pedig 881 -ben - talán valahol az Al-Dunánál - találkozott egy magyar vezérrel és seregével, aki szintén békén bocsátotta el őket.
A mezőzomborí karperec
mintázata (1) és a kijevi
Hvojnovszkíj-szablya
pengéjénak palmettamintás
berakása (2)
Veretes tarsoly bújtató- és
zárószíjverete Kijevből (1)
és a honfoglalás kori
bodrogszerdahelyi veretes
tarsoly (2)
E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N
Hálós-palmettadíszes
ezüstlemezzel borított
markolatú díszes kard
Kijevből (1). Fonott
ezüstszálas berakásait
a honfoglalás kori
tiszavasvári szablyán (2)
látjuk viszont
Palmettadiszes, levél alakú,
aranyozott ezüst
lószerszámveretek Kijevből
(1) és a bodrogszerdahelyi
szügyelődisz (2)
Az etelközi szállásokon már jóval több, magyarnak ítélhető régészeti lelet került elő, főként a Dnyeper és a Dnyeszter közti területről. Sajnos, ezek többsége is véletlenül felszínre hozott sírlelet, néhány sírós kis temető vagy szórványként napvilágra került tárgy. Igen lényeges azonban, hogy e írok némelyikében - például a Dnyep-ropetrovszk térségében előkerült korobcsi-nóiban - olyan művészeti kivitelű tárgyak
voltak, amelyek m á r egyértelműen a honfoglalás kori ötvösművészet jellegzetes vonásait mutat ják.
Színpompás 10. századi ötvösművészet ü n k ugyanis m á r a honszerzés utáni időben, a Kárpát-medencében szökkent szárba. A keleti szállásokon még csupán egyes jellemvonásait figyelhetjük meg. E főként növényi díszítőelemeket felvonultató ötvösművészet az iráni, közép-ázsiai és sztyeppi művészet hagyományaiból táplálkozott s Etelközben kezdett egységes, egyedi arculatot ölteni.
Etelköz nyugati határvidékén - a Dnyesz-ter-Prut-Szeret völgyében, a Duna-torkolat tágabb körzetében meglehetősen sok olyan temetkezést ismerünk, amelyek csak tágabban keltezhetők a 9-10. századra. Nagyon valószínű azonban, hogy ezek között több olyan is van, amely az etelközi magyarok hagyatéka. A szerényebb mellékletű sírokban azonban ritkán akad olyan tárgy,
amely egyértelműen magyar jellegzetességet visel.
A kutatót és b izonyára az érdeklődő olvasót is meggondolásra készteti az a körülmény, hogy a magyarság n é p p é válásának kezdete óta olyan pusztai környezetben élt, ahol iráni vagy t ö r ö k nyelvű népek alkották a nagy többséget. Ráadásul nálánál erősebb népek fennhatósága alá is került (például Kazáriában), többször kényszerült lakóhelyet változtatni, s mégis m i n d végig megőrizte önál ló népi alkatát és nyelvét.
A magyarázat egyáltalában n e m köny-nyű, hiszen a körülményeket pontosan nem ismerhetjük, de talán mégis megkísérelhető. A m e g m a r a d á s egyik legfőbb oka bizonyára az lehetett, hogy őseink végig meg tudták őrizni viszonylagos önállóságukat, és ehhez volt megfelelő katonai erejük is. A n é p tehát még a súlyos katonai vereségek után sem b o m l o t t fel, n e m forgácsolódott szét társadalmuk. Emellett bizonyára szerepe volt ebben a n n a k a körülménynek is, hogy a sztyepp többi lakójától erősen eltérő f innugor eredetű nyelvet beszéltek, s ez jelentősen megnehezítette a velük való k o m m u n i k á c i ó t , a hozzájuk való közeledést. (Például az etnikailag vegyes házasságok nagymérvű elszaporodását is, ami a beolvadáshoz vezetett volna.) így lehetett ez, még akkor is, ha bolgár-török jövevényszavaink példáján láttuk, hogy nyelvi, gazdasági és kulturális kapcsolatuk meglehetősen élénk volt a szomszédokkal.
Ez azonban n e m jelenti azt, hogy a vándorlások hosszú évszázadai alatt a magyarság etnikailag változatlan maradt . Kostantin, bizánci császár például arról tudósított, hogy a besenyőkkel vívott egyik háború után a magyarság egy része levált, és a Kaukázustól délre, az iráni határvidékre költözött. Azt is hozzátette, hogy ezek az általa szavarti aszfalünek (jelentése: bátor szavár-dok) nevezett kaukázusi magyarok még az ő korában (a 10. század közepén) is tudtak elszakadt véreikről s követségeket cseréltek
velük. A szavárd-magyarok leszakadása valószínűleg valahol keleten történhetett, talán akkoriban, amikor a magyarok, kazár szövetségben, évente viseltek háborút a besenyők ellen. Azt is láthattuk fentebb, hogy őseink egy része Magna Hungáriában maradt.
Nemcsak leszakadó néprészekről van azonban tudomásunk, hanem csatlakozott idegen eredetű népcsoportokról is. Az imént említett kabarok nem alkottak egy etnikumot, az etnikailag igen tarka összetételű közösség közös jellemvonása az volt csupán, hogy fellázadtak uraik, a kazárok ellen. Valószínű, hogy korábban a volgai bolgárok egy néprésze is a magyarokhoz csatlakozott, akikben a székelyek őseit sejthetjük. A volgai bolgárok közt voltak ugyanis eszkilek vagy eszegelek, s nem kizárt, hogy az ő nevükből származik a székely népnév.
Etelközben a magyar uralkodó elit figyelme egyre inkább nyugat felé fordult. 862-től kezdve a magyar lovascsapatok egyre gyakrabban indultak nyugati portyákra, vagy léptek katonai szövetségre az ottani hatalmakkal. Egyre jobban kiismerték a Kárpátok övezte területet, amelyen át hadjárataikat vezették. Feltehető, hogy a fejedelmi udvarban már érlelődött a felismerés: a köríves hegylánc mögött új, talán biztonságosabb haza várja őket.
Etelköz: a Kárpátok előterében
A korobcsinói szablya
palmettadíszes ezüst
hüvelyverete (1) és az egyik
karosi szablya hüvelydisze (2)
Új haza - új távlatok
Ismerkedés Európával • 64
A honfoglalás: hódítás vagy menekülés? • 70
„A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!"
Életmód, társadalom, műveltség • 82
A fordulat: Géza fejedelemsége • 103
Ismerkedés Európával
Az etelközi magyar szállások nyugati határa a Kárpátok keleti íve volt,
emögött m á r olyan területek következtek, amelyek az akkori fogalmak szerinti Európához tartoztak. Ez a vidék eddig bizonyára ismeretlen volt őseink számára. Igaz, egy görög forrás arról tudósít, hogy 836-838 körül a dunai bolgárok azzal a kéréssel fordultak a magyarokhoz, hogy az Al-Duna északi partjára telepített makedónoknak ne engedjék meg, hogy visszaköltözzenek délre, a bizánci területekre. A segítségül hívott magyar sereg vezetői azt m o n d t á k a makedónoknak, hogy adják nekik minden ingóságukat, akkor oda mehetnek, ahová csak akarnak. Ez utóbbiak nem hajlottak a szavukra, délre költözésüket azonban a magyarok n e m tudták megakadályozni. E kútfő bizonytalansága azonban abban rejlik, hogy hol hunokat , hol türköket, hol pedig magyarokat említ (ungri néven). N e m valószínű tehát -de legalábbis n e m bizonyítható -, hogy a 9. század közepe (a Levédiából Etelközbe való átköltözés) előtt magyar csapatok jelentek volna meg a Keleti-Kárpátok tájékán vagy ettől nyugatabbra eső területe-
„894. év. Zwentibald, a morvák fejedelme, minden álnokság e rejtekhelye, amikor emberi vérre szomjazva körüljárta a vele határos összes vidékeket, mindenütt zavart keltve cselével és ravaszságával, végre szerencsétlenül elhalálozott, buzdítván övéit, hogy ne a békét szeressék, hanem inkább maradjanak meg saját földijeik ellenségének. Ebben az időben az avarok, akiket magyaroknak neveznek, a Dunán túl kóborolva sok borzalmas dolgot vittek végbe. Mert a férfiakat és az öreg nőket legyilkolva, a fiatal nőket kéjvágyuk kielégítésére mint a barmokat magukkal hurcolva, egész Pannónia lakosságát mind egy szálig kiirtották."
Fuldai Évkönyvek. Horváth János fordítása
ken. Ezt követően a z o n b a n m á r n e m csup á n errefelé, h a n e m jóval nyugatabbra is t u d n a k róluk az írott források.
Ez az esemény m i n d e n bizonnyal 862-ben tör tént . A Szent Bertin Évkönyvbe ugyanis ennél az évnél jegyezték be, hogy N é m e t Lajos frank király országát olyan, „korábban ismeretlen ellenségek is" pusztítják, „akiket m a g y a r o k n a k neveznek". Azt, hogy hogyan kerültek ide magyar csapatok, p o n t o s a n n e m tudjuk, de az események lényege r e k o n s t r u á l h a t ó . Ebben az évben ugyanis a frank u r a l k o d ó ellen saját fia, Kar lmann lázadt fel, aki a b i r o d a l o m keleti t a r t o m á n y á n a k , az O s t m a r k n a k volt a kormányzója. (Ez nagyjából a m a i Ausztria területét foglalta m a g á b a n . ) Csadakozott hozzá Rasztyiszláv m o r v a fejedelem is. Nagyon valószínű, hogy a lázadók hívták segítségül a magyarokat, akik n é m i fizetségért és a z sákmány r e m é n y é b e n sereget küldtek a távoli, nyugati hadsz íntérre . A n o m á d népek erős katonai szervezettsége lehetővé tette a lakosság fegyverre fogható részének gyors mozgósítását, és feltételezte a jelentős létszámú, harcedzett k a t o n a i kíséret állandó jelenlétét. Az arab források szerint a magyarok két t ö m é n y lovast t u d t a k kiállítani. Az általános történet írói felfogás szerint ez t ö m é n y e n k é n t 10 000 lovast jelent. A valóságban a z o n b a n ez n e m így volt, hiszen kü lönböző nagyságú t ö m é n y e k voltak, így e létszám lehetett jóval alacsonyabb is. Mégis, az alábbiakban még említésre kerülő szempontok miat t valószínűnek tartjuk, hogy a magyar h a d e r ő háborús helyzetben valóban 20 000 fő körül lehetett. Békeidőben azonban létszáma bizonyára jóval alacsonyabb volt, de a korban még ez a több ezer főt kitevő lovas is igen számottevő katonai ütőerőt jelentett. Bőven ele-
gendőnek bizonyult k ü l ö n b ö z ő hadi vállalkozások lebonyolítására, olyan hadjáratokra, amelyek bőséges zsákmány megszerzésével kecsegtettek, amivel gyarapodtak a harcosok, de gyarapodott családjuk, nemzetségük s az egész közösség is. A sikerek egyúttal ütőképesebbé tették a sereget is, a harcosok katonai tapasztalatokat szereztek, a távoli vidékeken újabb és újabb hadviselési m ó d o k k a l ismerkedtek meg. Már a szlávok elleni hadjáratoknál is láthattuk, hogy a legyőzött ellenségre adókat vetettek ki, a hadifoglyokat a rabszolgapiacon eladták vagy váltságdíjat követeltek értük.
Mindenesetre a 862-es hadjáratra való felkérés m á r bizonyára n e m volt véletlen, n e m teljesen ismeretlen haderőnek szólt. A frankok keleti t a r t o m á n y á b a n és Morvaföldön m á r híre lehetett a magyaroknak.
Biztosak lehetünk benne, hogy ez a „vendégszereplés" n e m sikerült rosszul, hiszen kilenc év múlva ismét hallunk róluk a nyugati hadszíntéren.
881-ben a mai Ausztria területén - talán Bécs közelében - ütköztek meg a frankokkal, s még ugyanezen a n a p o n a csatlakozott kabarok is csatába bocsátkoztak. Ekkor a morva-frank háborúba avatkoztak be, Szvatopluk morva fejedelem oldalán. Bár források n e m szólnak róla, de nagy valószínűséggel feltehető, hogy ebben a küzdelemben magyar csapatok későbben is részt vállaltak, amikor 883-884-ben a harcok Pannónia területén folytatódtak.
Aligha kétséges tehát, hogy 862 után a kisebb-nagyobb magyar lovascsapatok több ízben keltek át a Kárpátokon, és lovaikon beszáguldozták a Kárpát-medence
A Kárpát-medence
a magyar honfoglalás előtt
Ismerkedés Európával
ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K
Az avar Belsö-Azsiá-ból származó lovas nomád népcsoport, amely 567-Íjen megszállta a Kárpátmedencét, s több mint 2 évszázadig fennálló államalakulatot hozott létre. A bizánci források már a 6. században említést tesznek a türkök elöl menekülő két avar törzs-csoportról, amelyeknek belső-ázsiai eredetét a régészeti hagyatékuk is megőrizte. Az avarokat a Kárpát-medencéből több támadást intéztek a bizánci területek ellen, s II. Jusztinosz császár évente adót fizetett nekik. A későbbi császár a legnagyobb bizánci hadvezért küldte ellenük. Az avarokat újabb Konstantinápoly elleni támadásuk (626) kudarca és a bolgárok lázadása meggyengítette, a nagyhatalom 640 körül hanyatlani kezdett és elvesztette korábbi politikai jelentőségét.
síkságait a Tiszántúltól a Bécsi-medencéig. Akkor is, amikor erre vezetett nyugatra vivő útjuk, s akkor is, amikor csak kisebb felderítő egységek portyáztak errefelé. Mit tapasztalhattak a hegykoszorú övezte területen?
Mindenekelőtt a medence keleti felében akkori hazájukhoz némileg hasonló síkság tárult szemük elé, az Alföld. Abban az időben ugyan még sokkal vizenyősebb volt, de tágas rónaságai keleti hazájukat idézhették, a Tiszától keletre még azok a magas -manapság kunhalmoknak nevezett - őskori sírokat rejtő kiemelkedések sem hiányoztak, amelyekhez szemük gyermekkoruktól hozzászokhatott. Idegenek lehettek a Kárpátok bércei, de feltűnhetett nekik, hogy e hegylánc milyen védelmezőn nyújtja ki karjait a belső medence köré. Észlelhették, hogy e védelem az éghajlat szélsőségeitől is óv: szelídebbek itt még a téli viharok is, kevésbé zordak az ordas hidegek, jóval hosszabb a langyos kikelet, tovább melenget a bágyadt őszi napsugár is. S főképpen több az eső, egyenletesebben oszlik meg, mint keleten, az év minden szakában vannak üdén zöldellő legelők. Találtak aztán szinte áthatolhatatlan rengeteg erdőségeket is, főként a Dunától nyugatra, a hegyvidékeken meg Erdélyben, ahol azért nyári legelők is akadtak.
Azt is bizonyára felmérték, hogy ezt az egységbe kívánkozó területet a szomszédos hatalmak darabokra szaggatva birtokolják. Nem tudhatták, hogy ez mindig is így volt a történelem évezredei során: más népek laktak keleti és mások nyugati részében. Az Alföldet már az őskorban is általában délről meg keletről érkezett földművelő vagy pásztornépek lakták, a Dunántúl t pedig nyugati jövevények szállták meg. A rómaiak is csak a Dunáig terjesztették ki uralmukat, innen keletre a barbár állattartó szarmaták vertek tanyát. Igaz, Marcus Aurelius császár már tervbe vette, hogy a hegykoszorúig kiterjeszti birodalmát, de a sors nem engedte, hogy álmát valóra váltsa. Imitt-amott még látták a jó négyszáz
éves római ura lom emlékét a Dunántúlon, a régi városok, a határvédő őrtornyok romjait, a mai Ó b u d á n (az egykori A q u i n c u m b a n ) az amfiteátrumokat, a paloták, a vízvezeték maradványait . A honszerzést követően be is rendezkedtek itt, ez lehetett az egyik fejedelem téli szálláshelye. Először aztán 567-ben a keletről jött nomád avarok vették kézhez az egész Kárpátmedencét, rendezték itt be keleti típusú birodalmukat . Jó két évszázad után azonban országuk és ura lmuk o m l a d o z n i kezdett. A nagy hata lmú Frank Birodalommal kerültek ellentétbe. A források alapján nehéz megítélni, kinek a hibájából. Tény azonban, hogy 791-ben maga Nagy Károly vezetett hadjáratot az avarok országa ellen, de szinte teljesen eredménytelenül, akárhogyan is igyekeztek a későbbi krónikások megszépíteni a történteket . A bukás oka láthatóan belülről érlelődött: 795-ben az avarok országában polgárháború tört ki, amit a következő évben frank hadjárat követett, amelynek lefolyásáról a történészek ugyancsak e l lentmondásosan vélekednek. A 800-as évek elején a z o n b a n megpecsételődött az Avar Birodalom sorsa. A frankok mellett a dunai bolgárok is „beszálltak" a küzdelembe. 803-804-ben K r u m bolgár kán keletről m é r t csapást az avarokra. A következő évben az avar kagán népével meghódolt a frankoknak, és az avarok felvették a kereszténységet. A Fertő tó tágabb környékén telepítette le a frank uralkodó új vazallusait, majd lassanként az egész D u n á n t ú l frank ura lom alá került.
A 9. század első évtizedeiben a Felvidék (a mai Szlovákia) nyugati részén kis szláv fejedelemség alakult Nyitra központtal. 836-838-ban azonban a morva fejedelem, Mojmir elűzte Pribinát, a nyitrai fejedelmet, s a G a r a m folyóig kiterjesztette itt uralmát. Pribina udvarnépével a frankokhoz menekült . N é m e t Lajos keleti frank király a mai Zalavár vidékén hűbérbirtokot adott neki. Ő és fia, Kocel itt rendezte be udvarhelyét a Mosaburg nevű várban és városban, ahol keresztény templomokat
építtettek. 867-ben a görög Konstant in (Cirill) és M e t ó d szerzetes Moráviából a pápához tartván megáll Kocel székhelyén.
Az avarok feletti győzelem u t á n a d u n a i bolgár uralkodó országához csatolta Erdély déli részét (a M a r o s völgyét) és a Dél-Alföldet. Erdélybe bolgár lakosságot is telepítettek, e lsősorban a sóbányák és a Zalat-na környéki aranybányák művelésére. A só ekkoriban igen fontos stratégiai nyersanyag volt, az arany pedig az u r a l k o d ó gazdagságát növelte. Az erdélyi bolgár földek központja Balgrad, a későbbi Gyulafehérvár lett. Itt s a Maros-vidék m á s helyein is rábukkantak a régészek a 9. századi bolgárok t e m e t ő i r e és településeire.
A m i k o r t e h á t az első fürkésző magyar lovasok 860 körül szemügyre vették a nyugati szomszédságukban elterülő Kárpát-medencét, meglehetősen szabadon m o zoghattak, hiszen a hegylánc hágóin és szorosain n e m álltak m i n d e n ü t t vigyázók, a terület n e m volt egy kézben, tehát az egységes védelmi rendszer is hiányzott. Nagyon valószínű, hogy a magyarok m á r az első a lka lmakkor is a Kárpátok ívének északkeleti részén lévő hágókon és szorosokon (Uzsok, Verecke, Dukla) keltek át. Különösen a Vereckei-kapu lehetett igen alkalmatos, hiszen a Dnyeszter völgyében északra haladva azt keletről könnyen elérhették, i n n e n pedig a Latorca völgyében gyorsan kiérhettek a mai Szolyvánál az alföldi síkság p e r e m é r e . A Dnyeszter mellett, Krilosznál valószínűleg ál landó őrhelyet is létesítettek az átjárás biztosítására, itt ugyanis ilyen korú magyar t e m e t ő került elő. (Egy n é m e t régésznő azt is feltételezte, hogy a Kárpátokon belül t ö b b helyen is létesültek hasonló céllal ilyen őrhelyek, ezt azonban a régészeti adatok egyelőre még nem igazolják egyértelműen. Ugyanakkor a feltevés korántsem elképzelhetetlen.)
Ez az útvonal a z o n b a n első látásra n e m tűnik logikusnak, s joggal ötlik fel benn ü n k a kérdés: miért n e m a legkönnyebb déli utat követték az Al-Duna m e n t é n , ahol m i n d i g is jártak a keletről jövők,
előbb a szarmaták, majd a h u n o k és az avarok? A válasz azonban magától adódik, hiszen ekkor a bolgárok földje volt ez végig, akik bizonyára erősen vigyázták ezt az utat.
Az Alföld északi részére érve gyér lakosságot, eléggé nyomorúságos kis falvakat találhattak a fürkészők. A nyugati kútfő „avar pusztaságok"-nak nevezi ezt a területet, az arab forrás pedig azt jegyzi meg, hogy a bolgárok és a morvák között tíz napi járóföld van. Afféle senki földje lehetett ekkoriban az Alföld nagy része, ahol át-meg átjártak a portyázó vagy az átvonuló hadak, akik elől a lakosság még idejében igyekezett a mocsarakban, erdőkben elrejtőzni. A falvak lakói beszélhették még az avarok keletről hozott nyelvét, de valószínűleg többségben lehettek a szláv ajkúak.
A szlávok kialakulása és őstörténeté m i n d m á i g többnyire rejtély a kutatók számára. A korai időkben ugyanis rendkívül
Ismerkedés Európával
A visszacsapó íj működési
elve
Moldvában, a Pnit jobb
partján. Jászvásár (lasi)
közelében előkerült lovassír
és leletel. Talán etelkőzi
magyar harcos nyugvóhelye
kevés forrás említi őket, ami azzal magyarázható, hogy lakóhelyük kívül esett a görög és római szerzők szemhatárán. Valahol a mai Lengyelország és Fehéroroszország területén éltek a legkorábbi szláv népcsoportok, s innen rajzottak ki a 6. szá
zadtól egymást követő néphullámaik minden égtáj felé. Elárasztották az Elba-vidéket, Cseh- és Morvaországot, Ausztria jelen
tős részét, megindultak kelet felé Oroszország nyugati vidékeire, dél felé, hamarosan bené
pesítve a Balkán nagy részét. A Kár
pát-medencében főként a hegyvidéki erdőségekben, a D u n á n t ú l o n települtek meg. Mint láttuk, az avar hata lom bukása után Erdély déli részén a bolgárszláv csoportok vertek tanyát - ekkorra a keleti eredetű bolgár-törökök m á r magában Bulgáriában is beolvadtak a többségben lévő szlávság-ba -, Észak-Erdélyben meg a Szilágyságban keleti szláv közösségek nyomai t találjuk, mint ahogyan a Kárpátalján és a Felvidéken is. A még pogány szlávok halottaikat hamvasztották, főképpen földművelők és megtelepült állattartók voltak.
A frank ura lom alatt lévő Dunántú l nyugati részén élhettek még nagyobb számban avar maradékok, beszélhették őseik nyelvét. Sajnos, máig n e m tudjuk,
ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K
Nyeregből visszafelé nyilazó
lovas. Bronz nyeregdísz
Belső-Ázsiából,
Hakasziából
69
milyen nyelven beszéltek az avarok, a nyelvészek török, mongol vagy mandzsu-tunguz nyelvűnek vélték őket. Egyik feltevés sem igazolható kifogástalanul nyelvemlékek hiányában. Az avar rovásírás emlékei pedig egyelőre még nincsenek megfejtve. Mellettük azonban éltek még errefelé bajor, frank közösségek is.
E részekre szabdalt tájegység ideális felvonulási területként szolgált a kisebb-nagyobb magyar seregek számára, ahol -a zord teleket kivéve - mindig találtak lovaiknak dús füvű legelőket, maguknak élelmet. Bizonyára egyre gyakoribb vendégek lehettek errefelé, mivel a hadjáratokban jó hírnevet szereztek maguknak, így aztán szívesen fogadták őket szövetségesnek.
A magyarok haditetteit elbeszélő források és Bölcs Leó bizánci császár (886-912) nomád haditaktikáról írott műve azt is megvilágítja, miért is volt oly hatékony a magyar lovasság az európai hadseregek ellen egészen a 955-ös augsburgi csatáig. Ebben az időben ugyanis a nyugatiak számára ismeretlen volt az a n o m á d harcmodor, amelyet a pusztai harcosok már a szkíták óta alkalmaztak. Ennek lényege, hogy a gyorsan mozgó, igen fegyelmezett lovascsapatok csak a legszükségesebb esetben bocsátkoznak közelharcba, ádáz kézitusába. Lehetőleg váratlanul, lesből támadtak, az ütközetben főként legfontosabb fegyverüket, a reflexíjat használták, amelyet mesterien kezeltek. Távolról, 100-150 méterről nyílzáporral árasztották el az ellenséget többször is, majd amikor már olyan közel kerültek hozzájuk, hogy azok dárdáikkal elérhették volna őket, megfordultak, s távolodva tőlük, a nyeregben megfordulva, hátrafelé folytatták a nyilazást. Ez utóbbi manővert a történészek gyakran „színlelt megfutamodás"-nak nevezik, nem egészen helyesen. A cél ugyanis nem a megtévesztés volt (ezt egyébként is hamar kiismerték volna ellenfeleik), hanem az, hogy nyilaikat még néhányszor kilőhessek. Igaz, ilyenkor az ellenség általában követte őket, így felbomlott zárt hadrendjük, sebezhetőbbé
váltak. A szétzilált seregtestek ellen következhetett a mindent elsöprő erejű lovasroham, ahol a kissé hajlított pengéjű, egyélű szablyáé, a pikaszerű lándzsáé vagy a könnyű fokosé volt a főszerep. A magyarok igyekeztek az ellenséges sereget több oldalról támadni, bekeríteni, lehetőleg soraikban minél nagyobb pánikot kelteni. A győztes ütközet után nyomban az ellenség üldözésébe fogtak, nehogy soraikat újból rendezni tudják. Lehetőleg igyekeztek minél többet elfogni közülük, hogy majd váltságdíjat kérhessenek elbocsátásukért.
A pusztai életmód már gyermekkorukban szívóssá, kitartóvá tette eleinket, kitűnően lovagoltak, jól tűrték a hadjáratok alkalmával a nélkülözést és olyan menetteljesítményekre voltak képesek, amelyek a ma emberét is ámulatba ejtik. De szívósak voltak a lovaik is. A télen-nyáron ridegen tartott állatok elviselték a szélsőséges időjárást, minden terepen jól mozogtak. A hideg teleken hosszú szőrt növesztettek, de a friss tavaszi legelőn hamar kipendültek, szőrük üdén csillogott a napfényben. A hoszszabb hadjáratokra a harcosok nem csupán egyetlen hátassal indultak útnak. Vittek tartalék, vezetéklovakat is, és természetesen teherhordó lovakra is szükségük volt, amelyekre a tábori fölszerelést, az élelmet s a muníciót málházták fel.
A magyar lovasság tehát ekkor alapozta meg európai jó hírnevét, amely aztán egészen a második világháborúig tartott.
Gyújtó nyílhegy Nógrád-
sápról. (A csóvát a középütt
ütött lyukba helyezték)
Honfoglalás kori fokos
a bashalmi temetőből
Ismerkedés Európával
A honfoglalás: hódítás vagy menekülés?
A Kárpát-medence birtoklásáért folyó kemény csatározásoknak és harcoknak emlékét őrzi a Fehér-ló-monda. 894-ben egy morvaellenes frank-bolgár és egy bolgárellenes bizánci-magyar összefogás jött létre. A morvák fejedelme, Szvatopluk csak a magyarokhoz fordulhatott segítségért. 894 tavaszán elküldte követeit Árpádhoz és Kurszán kendéhez azzal, hogy indítsanak hadat és támadják meg a frank Pannóniát. Krónikáink szerint Marót (Morva) fejedelem fia, Szvatopluk szerződést kötött Álmos fia Árpáddal. Árpád nevében Kusid fehér lovat, nyerget és féket adott Szvatopluk fejedelemnek, és egy csomó füvet, egy korsó vizet és egy marék földet kért tőle. Ez az utóbb országvételnek magyarázott eljárás valójában egy nomád szerződéskötési rítus volt.
Amagyarok nyugati hadjáratai bizonyára eléggé gyakoriak lehettek, bár
távolról sem mindegyiket örökítették meg a kolostorok évkönyvei vagy egyéb források. A fuldai kolostor évkönyve viszont megőrizte 892-es fellépésüket. Ekkoriban történt, hogy Szvatopluk morva fejedelem (870-894) megszegte a keleti frank uralkodónak, Arnulfnak (887-899) tett hűségesküjét, mire Arnulf a pannóniai frank helytartóval s a magyarokkal együtt Morávia földjét dúlta. Ezúttal tehát a magyar sereg a korábbi szövetséges, Szvatopluk ellen szállt hadba. Látható tehát, hogy a magyarok tetteit egyáltalában nem elvi, hanem kizárólag anyagi szempontok irányították.
Két esztendővel később, 894-ben két különböző helyszínen is hallunk a magyar haderő szerepléséről. Az első hadszíntér Bulgária. Ennek az eseménynek az előzménye az volt, hogy a bizánciak korlátozták birodalmukban a bolgár kereskedők tevékenységét, ami miatt Simeon bolgár uralkodó háborúba keveredett Bizánccal. Az ellene küldött bizánci sereget legyőzte, s a foglyul ejtett, bizánci szolgálatban lévő kazár harcosokat megcsonkítva küldte vissza Konstantinápolyba. Mivel a bizánci haderő derékhada ekkor az arabok ellen küzdött, Bölcs Leó császár a magyarokhoz fordult segítségért. Nikitasz Szklérosz patríciust hajóhaddal küldte az Al-Dunához, aki a két magyar fejedelemmel, Árpáddal és Kurszánnal állapodott meg a szövetségről. Közben egy bizánci sereg délről indult meg a bolgárok ellen, miközben a magyar had Árpád fia, Levente vezetésével hátba támadta a bolgárokat. A győzelem teljes volt, maga Simeon is alig tudott bemenekülni Disztra (Szilisztra) várába. A magyarok vé
gigdúlták Bulgária északi részét, majd a bizánciakkal kiváltatták a bolgár foglyokat és visszatértek az etelközi szállásokra. E bolgárok elleni bizánci és magyar támadásnak az évszáma o n n a n állapítható meg biztosan, hogy azt a bizánci források a 891. augusztus 8-i napfogyatkozás és István pátriárka halála (893) után, de még a 895-ös besenyő támadás előtt beszélik el.
Még ugyanebben az évben nyugaton is említették a magyarokat. Méghozzá újból a frank-morva konfliktus kapcsán. Ennek az volt az előzménye, hogy Arnulf keleti frank uralkodó kieszközölte a bolgároknál, hogy ne adjanak el sót a morváknak A frankok elleni fellépéshez hívta segítségül Szvatopluk a magyarokat s szövetséget kötött velük. M i n d e n bizonnyal ezzel a szövetségkötéssel h o z h a t ó kapcsolatba a magyar hagyományban megőrződöt t Fehérló-m o n d a . A fékre, nyeregre, földre, fűre, vízre tett eskü ősi keleti n o m á d hagyományra megy vissza, amely több pusztai népnél is felbukkan. 815-ben például V. Leó bizánci császár is hasonló módon kötött szövetséget O m u r t a g bolgár kánnal.
A magyar csapatok a frank Pannóniát dúlták, s a fuldai kolostor évkönyvének írója különösen élénk színekkel ecseteli a magyarok kegyetlenségét, még azt is megjegyzi, hogy „Pannónia lakosságát mind egy szálig kiirtották". Ez ugyan erős túlzás, de a különös kegyetlenség igaz lehet, s ennek az alábbiak miatt nagy jelentőséget is tulajdoníthatunk. Amíg ugyanis a magyarok két fronton is hadakoztak ebben az esztendőben, keleten olyan események történtek, amelyek hamarosan igen nagy fontosságot kaptak őseink történelmében.
Ez az eseménysor igen messze, Közép-Ázsiában vette kezdetét, amely területének
ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K
A honfoglalás: hódítás vagy menekülés?
Sztyeppéi népvándorlás
(893-S95)
nagy része és gazdag városai ekkor m á r a d i n a m i k u s a n terjeszkedő musz l imok kezén voltak. A m a i S z a m a r k a n d és Bokhara tágabb k ö r n y é k é n 875-ben került uralomra a perzsa e redetű Számánida-dinasztia, amely ugyan formálisan a bagdadi kalifa alattvalója volt, de a valóságban tényleges uralkodói jogokat gyakorolt, önálló politikát folytatott, hadjáratokat indított , pénzt veretett. A dinasztia egyik legtehetségesebb uralkodója, I. Iszmáil e m i r (892-907) 893-ban nagy erejű északi hadjáratot indított az Aral-tó vidékén élő n o m á d kimekek, karlukok és oguzok (akiket úzoknak és torkoknak is neveztek) ellen. A váratlan támadás óriási sikerrel járt, az arab szerzők elbeszélése szerint a zsákmány elosztásánál m i n d e n arab lovasra ezer d i r h e m (muszlim pénzegység) jutot t , rengeteg ellenséget megöltek, a legyőzött lakosságból túszokat szedtek. Az arab hadjárat a n o m á d o k lakta sztyeppén olyan folyamatot indított el, amely errefelé n e m m e n t ritkaságszámba: az ál latál lományukat vesztett legyőzöttek
fegyverrel kíséreltek meg a pásztornépek létalapját jelentő állatcsordákat rabolni szomszédaiktól. E kényszerű lépés sokszor háborúk sorozatát indította el a n o m á d o k lakta óriási térségeken, ezért a kutatók gyakran sztyeppéi láncreakciónak nevezik az ilyen folyamatokat.
Így történt ez ebben az esetben is. Az úzok az Urál folyó vidékén lakó besenyőkre támadtak, szövetségre lépvén azok örök ellenségeivel, a kazárokkal. A besenyők kénytelenek voltak elhagyni szállásaikat, állatállományuk nagy részét és nyugat felé menekültek. Átkeltek a Volgán, s valamikor 893 végén vagy 894 elején vágtázó lovasaik feltűntek Etelköz keleti határainál. Ez nyilvánvalóan eléggé sokkolóan hatott a magyar fejedelmekre, de az egész népességre is, hiszen még élénken élhettek emlékezetükben a korábban velük vívott véres háborúk.
A vezetők számára nyilvánvalóvá vált, hogy igen komolyan kell számolniuk az új veszedelemmel, hiszen a n o m á d lovasok
Jellemző, hogy amikor - már a honfoglalás után - a bizánci császár azt üzente nekik: űzzék el egykori szállásföldjükről, Etelközből az oda települt besenyőket, a magyarok felháborodottan ezt felelték: „Mi nem kezdünk ki a besenyőkkel, mert nem bírunk velük harcolni, minthogy nagy ország az, nagyszámú nép és gonosz fickók; többé ilyen beszédet ne mondj nekünk, mert nem kedvünkre való az."
Biborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása
ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K
ellen még olyan nagy folyó sem jelent védelmet, mint a Dnyeper; nyáron könnyedén kelhettek át a gázlókon, más helyeken tömlőkkel úsztathattak át, télen pedig elbírta őket a folyó vastagra hízott jege.
Nincsenek ugyan rá bizonyító erejű forrásadatok, de talán mégis elképzelhetjük, mi fordulhatott meg a magyar vezetők fejében. Nyilvánvalóan számot vetettek azzal, hogy Etelköz n e m biztonságos haza többé, az állandó veszély miatt kockázatos dolog ezentúl nagyobb létszámú haderőt küldeni távolabbi nyugati területekre. Kínálkozott azonban kiút is a szorult helyzetből. A Kárpátok hegylánca mögött olyan terület van, amely megfelel életmódjuknak, a hegyek pedig könnyen megerősíthető védvonalat jelenthetnek az újonnan feltűnt keleti ellenséggel szemben. A terület megszerzése sem tűnhetett számukra kivitelezhetetlennek, hiszen a medence alig lakott középső sávját, az Alföldet csak a déli részeken védelmezhették a bolgárok, a morvák és a frankok pedig többnyire az egymás elleni küzdelemmel voltak elfoglalva - ráadásul mindkettővel szemben sikeres harci tapasztalatokat szer
zett m á r a magyar haderő. Nem lehetett tehát véletlen, hogy 894-ben egymás után két győzelmi trófeát is begyűjtöttek a magyar fejedelmek, előbb a bolgárokét, majd a frankokét, a harmadik érdekelt hatalommal, a morvákkal pedig szövetséget kötöttek, bár szövetségesük, Szvatopluk fejedelem még ebben az évben meghalt. Említettük, milyen véres és pusztító volt ez évi pannónia i hadjáratuk, ami bizonyára szintén n e m lehetett a véletlen műve. A nomád hadviselésnek ugyanis sajátja, hogy a m e g h ó d í t a n d ó területet előbb egy pusztító hadjárattal „pacifikálják", azaz felszámolnak m i n d e n lehetséges ellenállást. Most is ez történhetett . Később velünk szemben alkalmazták ezt 1 2 4 l - l 2 4 2 - b e n a tatárok, 1526-ban pedig az o s z m á n törökök.
A 894-es év eseményeit tehát - a két hadjáratot és a szövetségkötést - joggal vélhetjük a honfoglalás előkészítésének. S a Kárpát-medencei új szálláshelyre való beköltözés meg is kezdődöt t a következő év (895) tavaszán. E n n e k legfontosabb mozzanatát a magyar krónikás hagyomány őrizte meg Árpád seregének Vereckénél tör ténő diadalmas bevonulásának képé-
Szilisztra (Disztra) vára
ben. Ez a kezdő mozzanat bizonyára hitelesnek fogadható el. A magyar fejedelmek ugyanis n e m a legrövidebb, az al-dunai úton vezették seregüket, ahol a legyőzött bolgárok is végzetes csapást m é r h e t t e k volna, nem is annyira a főseregre, h a n e m az őket sok k i lométeren át ökrök vontatta nyikorgó szekereken követő vagy az állatcsordákat terelő köl töző népességre. Ehelyett a fősereget a m á r jól k i taposott ú t o n vezették a Dnyeszter völgyén és Vereckén át az Alföldre, ezt követően az utóvédként hátrahagyott sereg védelmében kellett volna őket a népességnek is követni az állatállománnyal együtt.
M i n d e n bizonnyal ez lehetett a honfoglalás előre kidolgozott terve. Az események a z o n b a n m á s k é p p alakultak. A magyar h a d m o z d u l a t célját a bolgár uralkodó udvarában nyilvánvalóan világosan látták. Az sem lehetett e lőttük titok, hogy siker esetén ez a dél-alföldi és dél-erdélyi birtokaik elvesztésével jár. Amit pedig véren vettek meg az avaroktól, majd a Szerém-ségért a frankokkal vívtak háborút . Előző évi vereségük arra intette őket, hogy a magyarokkal aligha vehetik fel egyedül a küzdelmet a siker reményében. Egyet tehettek csupán, amit gyorsan meg is cselekedtek. Követeket küldtek a Dnyeperen túl portyázó besenyőkhöz s szövetségre léptek velük a magyarok ellen.
A t á m a d á s időpont ját a számukra legalkalmasabb m ó d o n választották meg, amikor a magyar fősereg m á r n e m volt elérhető távolságban, s így a kisebb erőt képviselő utóvéd a költözésre készülő népességgel és az ál latál lománnyal magára maradt . A siker így biztos volt, s azt is felmérhették, hogy a legkisebb veszteség árán így tehetnek szert a legtöbb zsákmányra. (Az állatállományra különösen a besenyőknek lehetett nagy szükségük.) Ügy vélhették továbbá, hogy ha a magyar fősereg az ütközet után visszatérne, m á r felkészülve várhatnák s közös erővel legyűrhetnék őket. (A bizánciaktól m á r n e m kellett a bolgároknak tartaniuk, mert idő
A honfoglalás: hódítás vagy menekülés?
közben békét kötöttek velük.) így is tettek. Az eseményt jó félszáz évvel később Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913-959) a következőképpen írja le: „És amikor a türkök /= magyarok/ hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen megsemmisítették és a földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnét. Miután pedig a türkök visszatértek, és földjüket ilyen pusztán és feldúlva találták, letelepedtek arra a földre, melyen ma is laknak. . . "
A császár tehát meglehetősen apokaliptikus képet fest a magyar vereségről és főképp a népességet ért vérveszteségről. Éppen ezért a történetírók közül sokan a honfoglalást e katasztrofális vereség következményének vélték, ahogyan azt Illyés Gyula híres Árpád című verse is közvetíti. De valóban elpusztult az asszonynép, öregek s gyermekek, a honfoglalók népe valóban csak „egy csapat özvegy férfi s egy sereg árva siheder" lett volna? Szerencsére van lehetőségünk ennek ellenőrzésére. Ha ugyanis a honfoglalók hadinépe nők nélkül jött volna az új hazába, akkor a helyi népességből kellett volna feleséget választaniuk. Honfoglalás kori temetőinkben tehát a férfi és a női csontvázak embertani alkatának jól érzékelhetően különbözniük kellene egymástól. (Ilyesmire ismerünk is
A Latorca folyó
Ú J H A Z A - Ú J T Á V L A T O K
példát a 6. századi szentendrei langobárd temetőben.) Az embertan kutatói azonban kétséget kizáróan megállapították, hogy ilyenfajta különbség n e m észlelhető, tehát a férfiak és nők ugyanazon embertani t ípushoz (t ípusokhoz) tartoznak. (Ehhez még hozzátehetjük: a nők viselete, ékítményei sem a helyi hagyományokat tükrözik, h a n e m keleti, tehát magyar jellegűek.)
Túlzott tehát a császár, vagy az eltelt idő módosította az emlékeket. A besenyők és bolgárok nem irtották ki a magyar népességet és az utóvédnek hagyott harcosokat, bár aligha kétséges, hogy ez utóbbiak vérvesztesége nagyarányú lehetett. Az viszont egészen bizonyos, hogy a váratlan támadás miatt az életben maradók menekültükben nem haladhattak a fősereg nyomdokain, hanem a Keleti-Kárpátok hágóin és szorosain át Erdély földjére menekültek, hátrahagyva állataikat s minden más vagyontárgyukat. Amikor a vereség híre a fejedelmekhez elérkezett, már alig tehettek valamit. Nyilván a menekülők segítségére siettek s védelemre rendezkedtek be a lassanként kialakított új szállásterületen. Ez a terület 895-ben az Alföld és Erdély lehetett. Ezzel zárult le a honfoglalás első szakasza 895 tavaszánnyarán, ami tehát gondosan eltervezett, sikeres katonai akcióval indult, amelyet azonban súlyos veszteséggel járó váratlan ellenséges támadás zavart meg. A tervezett hadjárat legfontosabb célkitűzését azonban sikerült elérni. Az etelközi rajtaütés győztesei a Kárpátokon át már nem követték a menekülőket. A besenyők letelepedtek a magyarok által elhagyott etelközi szállásokon, a bőséges préda elégedetté tehette őket, nem kockáztattak az erős magyar haderő ellen újabb hadjáratot. A bolgárok pedig bizonyára gyorsan belenyugodtak Kárpátmedencei birtokaik elvesztésébe, hiszen már korábban láthatták, hogy egyedül nem sokra mennek, segítségre pedig hirtelenjében sehonnan nem számíthattak.
Aligha véletlen, hogy 895 után öt évig a magyarok tettei egyik forrásban sem bukkannak fel. Ennyi időre volt ugyanis
szükségük az erőgyűjtésre, az elvesztett állatállomány, főképpen a hadviseléshez is elengedhetetlen lóál lomány pótlására.
A következő akciójuk 899 tavaszán kezdődött , amikor a 896-ban Rómában császárrá koronázott Arnulf itáliai vetélytársa, Berengár ellen kötöt t szövetséget a magyarokkal. Bizonyára pogány szokás szerint, kettévágott kutya teteme fölött. Ebből az alkalomból Arnulf ezüstpénzzel és drága szövetekkel gazdagon megajándékozta magyar szövetségeseit. A mintegy 5000 főt számláló magyar sereg 899 nyarán frank vezetőkkel indult Lombardiába a mai Szlovénián át, azon az ú t o n , amelyen még any-nyiszor indulnak majd taljánföldi hadjáratra a következő évtizedekben, s amelyet éppen ezért Strata Ungarorumnak, azaz Magyarok útjának neveznek majd a források. Június 29-én az egyik magyar seregrész a Lidón keresztül megkísérelt behatolni Velencébe, de a dózse hajóhada visszaverte őket. Ezt követően végigdúlta a magyar sereg a Pó völgyét, Velencétől Milánóig, gazdag zsákmányt gyűjtött, sok embert fűztek rabszíjra, sokakat - köztük püspököket is - megöltek.
Szeptember 24-én a z o n b a n a Brenta folyónál szembetalálták magukat Berengár jóval nagyobb, mintegy 15 000 fős seregével. Látva az erőviszonyokat, szabad elvonulás fejében felajánlották zsákmányukat, foglyaikat, de még fegyvereiket és vezetéklovaikat is. A magabiztos Berengár azonban n e m egyezkedett. A két sereg pihenőre tért a folyó két partján, az itáliaiak nekiláttak az evésnek, pihenésnek. A magyarok ezalatt kissé távolabb észrevétlenül átúsztattak a folyón és váratlanul rárontot tak az ellenséges táborra. A r o h a m hevességét jól szemlélteti Liudprand leírása, amely szerint „egyeseknek az ételt a torkukban szúrták á t" . A győztes csata után tovább folyt a lombard földek dúlása. A kalandozó sereg télire is a kellemes éghajlatú vidéken maradt, és itt vették hírét, hogy december 8-án elhunyt szövetségesük, Arnulf császár. A magyar vezetőket tehát nem kötötte
A geszterédi szablya
aranyszerelékei
A honfoglalás: hódítás vagy menekülés?
többé a szövetségesi eskü, s bizonyára ekkor határozhatták el a frank fennhatóság alatt lévő Dunántúl birtokbavételét.
A következő év tavaszán a gazdag zsákmánnyal rendelkező magyar sereg, amelynek Berengár bőséges ajándékot és túszokat is adott, elindult visszafelé, s a Dunántúlra érkezett, ahol egyesült az Alföldről ide irányított másik haddal. Ellenállással aligha találkoztak, így bizonyára egyetlen kardcsapás nélkül vették birtokba az egykori Pannóniát. Ezt követően északon átkeltek a Dunán s megszállták a Nyitra központú morva végeket is.
A magyar fejedelmek követei az új szerzemény diplomáciai elismertetését akarták elérni IV. (Gyermek) Lajos frank uralkodónál. O azonban kémeknek vélte a követeket s elkergette őket. Valószínűleg ez az incidens lehetett az oka annak, hogy az év őszén két magyar sereg vonult a Duna két partján Bajorország ellen, és pusztítani kezdte a bajor végeket. November 20-án Lipót bajor herceg és Richar passaui püspök Linznél vereséget mért az északi seregtestre, majd az Enns folyó torkolatánál sietve elkezdték építeni Ennsburg várát. A déli seregrész viszont az Ennsen túli vidékeket dúlta, és gazdag zsákmánnyal tért meg.
900 végére tehát befejeződött a Kárpátmedence egész területének birtokbavétele, a honfoglalás. Ekkor mintegy hetven évre kialakult a magyar gyepűövezet nyugati határa is az Enns folyónál. A rajta túl elterülő földek Óperencia nevét népmeséink máig megőrizték.
A nyugati szomszédok, a morvák és a bajorok azonban nem nyugodtak bele ilyen könnyen területi veszteségeikbe, és magyarellenes szövetséget hoztak létre. Alighanem katonai akciókat is kezdeményeztek, s 902-ben emiatt indult meg a magyar haderő a morvák ellen és semmisítette meg saját földjén a Morva (vagy Nagymorva) Fejedelemséget. Valószínű, hogy a morva földek egy részét a nyugati magyar gyepű-sávba tagolták be a magyar fejedelmek. Erre utal, hogy Breclav morva vár neve 1056-
ban Laventenburch alakban tűnik fel az egyik forrásban, s ez a Levente magyar személynévből eredhet.
904-ben újból konfliktusra került sor a bajorokkal, akik lakomára hívták Árpád fejedelemtársát, Kurszánt, s megölték. A gyilkosság körülményeiről nincsenek adataink, de bizonyára valahol a nyugati gyepűsávban, a Fischa folyó mellett történhetett az eset. Minden bizonnyal ekkor szűnt meg a keleti típusú magyar kettős fejedelemség, s vált Árpád egyeduralkodóvá.
907-ben Gyermek Lajos újabb kísérletet tett Pannónia visszafoglalására. Luitpold herceg és Theotmar salzburgi érsek vezetésével erős sereget vonultatott fel a Duna mentén Magyarország ellen, amelyet Enns-burgig maga is elkísért. Árpád fejedelem azonban alaposan felkészült az ellenség fogadására. Az ország minden részéből összegyűjtött seregét Pozsonynál vonta össze. A július 4—5-én lezajlott ütközetben a bajor sereg lényegében megsemmisült. Elestek a hadvezérek is, számos bajor világi és egyházi méltóság. A menekülőket a magyarok Ennsburgig üldözték. Ezzel a győzelemmel a fejedelem végleg megszilárdította az új haza nyugati határait, visszavonhatatlanná tette az új - és végleges - magyar szállásterület kialakítását.
Anonymus erre az évre teszi krónikájában Árpád halálát. Mivel azonban művének egyetlen más évszáma sem valós, ebben is joggal kételkedhetünk. Igaz ugyan, hogy becsült életkora ekkor m á r meghaladta a hatvan esztendőt, lehet, hogy a Névtelen nem is tévedett sokat. A létfontosságú pozsonyi diadal előkészítése és lefolyása azonban arra utal, hogy ekkor még életben és cselekvőképessége birtokában volt. A gesztaíró szerint a régi római város, Aquincum (a mai Óbuda) mellett temették el egy kis patak forrásánál, s sírja fölé később a Fehéregyháza nevű templomot építették. Sírját az utókornak nem sikerült megtalálnia. A nagy honszerző fejedelem nyugodtan hajthatta örök álomra fejét: nemzetsége és népe biztonságban volt új országában.
Árpád fejedelem. Miniatúra
a Képes Krónikából
„A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!"
Magyar kalandozások
(899-970)
Európa templomaiban bizonyára gyakran hangzott fel ez a könyörgés a magyar honfoglalás utáni jó fél évszázad
alatt. A ránk maradt forrásokból ítélve 899 és 970 között a magyarok 47 hadjáratot indítottak Európa közelebbi és távolabbi országaiba és tartományaiba, ezek közül 38 irányult nyugat felé, 9 pedig délkeletre, a Bizánci Birodalom irányába. Ezeket a hadjáratokat nevezi a szakirodalom kalandozásoknak. Mielőtt kissé részletesebben is kitérnénk néhány hadjárat történetére, tekintsük át röviden ezek általános jellem
zőjét, céljukat és eredményeiket Már m a g a a kalandozás szó is azt sugallja, hogy a l igha érvényesülhettek itt szigorú szabályok, e legendő volt, ha néhány kalandvágyó fiatal harcos összeállt és „vitézt próbálni indul t " . Csakhogy m á r a fenti hadjáratok is azt példázzák, hogy az ellenfelek egyáltalán n e m voltak lebecsülendők, még a jó előkészület, a fegyelem és a kitartás sem biztosította ellenük a feltétlen sikert. Szó sem lehetett tehát kalandvágyó ifjak felelőtlen hadi vállalkozásairól, amelyekkel ráadásul az egész országra is veszedelmet hoztak volna. S ha
ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K
alaposan szemügyre vesszük e hadjáratokat, valóban kiderül, hogy a központi közös érdek irányította azokat, még ha a célok, indítékok különbözőek voltak is. Ezért bizonyára azoknak a történészeknek van igazuk, akik úgy vélik, a kalandozó hadjáratokat szinte m i n d e n esetben a fejedelmi udvar irányításával vagy legalábbis annak jóváhagyásával indították.
Az előbbiekben ismertetett hadjáratok esetében is láthattuk, hogy azok kiváltó oka valamely szövetséges hadba hívó szava volt. Ezekben az esetekben kétség sem merülhet fel, hogy a sereget a fejedelmi akarat indította útnak, hiszen a külföldi királyok vagy hatalmas t a r t o m á n y u r a k n e m törzsfőkkel vagy nemzetségfőkkel léptek szövetségre. Az is nyilvánvaló, hogy a seregvezéreket a fejedelem jelölte ki.
Azt sem nehéz megállapítani, miért fűződött érdeke a fejedelmi udvarnak e hadjáratok indításához. M á r Etelközben is azért szálltak hadba a magyar csapatok a szlávok ellen, hogy adót vessenek ki rájuk, zsákmányt és rabokat szerezzenek. A legtöbb esetben az új hazában sem történt ez másképp. Erre utal például, hogy amikor 904-ben egy magyar sereg Lombardiába nyomult, azt a magyar fejedelem a következő évben visszahívta. Bizonyára azért, mert Árpád és Berengár békét kötött, ezt követően ugyanis 15 évig n e m kalandoztak magyar hadak Itáliában. Valószínű, hogy ettől kezdve fizették az itáliai uralkodók a magyaroknak az évi 10 véka (körülbelül 375 kilogramm) ezüstpénz adót (ez akkoriban mintegy 30 kilogramm aranyat ért), amelyet nagyjából 950-ig szolgáltattak. A Berengárral kötött békét annak lejárta után utódaival többször megújították. Ezekre az alkalmakra mindig magyar had érkezett Itáliába, illetve olyankor is, amikor az itáliai szövetséges hívta őket segítségül ellenségei leverésére. S természetesen az adóért is mindig fegyveres csapat érkezett, hogy biztonságosan elszállíthassa azt a magyar fejedelem udvarába.
A h a d m o z d u l a t o k tehát n e m m i n d e n alkalommal jelentették komoly háborúsá
gok kezdetét is. A béke megújítása, az adó begyűjtése ugyan gyakran együtt járhatott kisebb zsákmányszedő portyákkal is, de komolyabb ütközetekre nem került sor. A békekötés és adószedés hasonló m ó d o n zajlott le a német tartományokban is.
A 910-es évek végétől Magyarországot nyugatról olyan, nagyjából 500 kilométer széles sáv övezi, ahol szövetséges tar tományok helyezkednek el, amelyek urai adót fizetnek a magyaroknak s azok hadjáratai alkalmával nem csupán n e m gátolják, hanem támogatják is csapataikat. Ennek igen nagy jelentősége volt, hiszen a magyar harcosokat élelemmel, takarmánnyal s egyéb szükséges dolgokkal látták el, rendkívüli m ó d o n meghosszabbítva ezzel a magyar katonai egységek aktivitási hatósugarát. Ez lényegesen megváltoztatta a kalandozó hadjáratok kezdetének időpontját is. Ko-
Nyugat-európai és itáliai
pénzek a kiskunfélegyházi
sírból. A peremükön ütött
lyukak segítségével
a lószerszámra varrták
őket
„Az őket jól ismerők elmondása szerint [e turkok] országa messze keleten van. A besenyők tőlük keletre vannak, velük szomszédosak. Róma földje tőlük délre esik, Konstantinápoly városa pedig kicsit ferdén keletre. Északra tőlük Moráva városa van és a szlávok többi országa, nyugatra tőlük a szászok és a frankok vannak. Al-Andalusz földjéig nagy távolságot tettek meg, pusztaságban ... [hiány a kéziratban]... a királyok tőlük. [Az őket jól ismerők szerint] e portyájuk útvonala Lombardián keresztül vezetett, amely velük szomszédos. Köztük és Lombardia között 8 napi [járóföld] van, szálláshelyeik a Duna folyó mentén vannak, ők maguk pedig nomádok, mint a beduinok. Városaik nincsenek, sem házaik, hanem nemezsátrakban laknak, szétszórt táborhelyeken."
Ibn Haiján: A kivonatoló könyve. Eltér István fordítása
„A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!"
Ú J H A Z A - Ú J T Á V L A T O K
„Mert a magyarok, meghallván az ország zavaros állapotát, dühödten megrohanják, és pusztítják a noricumiakat; Augsburgot is sokáig ostromolták, de onnan Uodalrik püspöknek, ennek az összes akkor élők között legszentebb férfiúnak az imái elűzték őket, Alemanniát csapatosan rohanták meg, senki nem állván útjukat. Az ellenség ugyanis nem egy tömegben portyázott, hanem csapatonként rohanta meg a városokat és falvakat, és mivel senki sem állt ellen, azokat kifosztva felgyújtotta, és így váratlanul rohanta meg a készületlen lakosságot, amerre csak akarta. Az erdőkben is százas vagy néha még kisebb csoportok rejtve előtörtek, mégis a füst és a tüzektől vöröslő ég jelezte, hol vannak az egyes csapatok."
Ekkehard: Sankt Gallen-i történetek. Horváth János fordítása
rabban ugyanis ezek a katonai akciók általában tavasszal kezdődtek, miután a télen is ridegen tartott lovak felerősödtek a tavaszi legelőkön. A szövetségesi zóna kialakulása után azonban a csapatoknak nem okvetienül kellett a Kárpát-medencéből indulniuk, vagy a tél beállta elől oda visszaérkezniük. Ezentúl áttelelhettek a szövetséges tartományok területén is, indulhattak téli hadjáratokra is, amiről valóban tanúskodnak az írott források is.
Fontos kérdés, hogy mi történt a zsákmánnyal és a tetemes mennyiségű adóval, hogyan osztották azt el. Nyilvánvaló, hogy nem minden résztvevő vett el magának anynyit, amennyit tudott, s nem is csupán a ka
landozó harcosok részesültek belőle. Minden bizonnyal az elosztás is zömmel központilag, a fejedelmi udvar felügyelete mellett történhetett. Az adó és a zsákmány nagyrészt ugyanis a fejedelmi hatalmat illette, továbbá a seregvezéreket és azok fegyveres kíséretét. A harcosok közül az állandóan fegyverben tartott katonai kíséret volt tehát a legfontosabb haszonélvező, de bizonyára alkalmaztak e seregekben alkalmi fegyverforgatókat is a szabad rétegből. A régészeti leletek is azt igazolják, hogy az adóba kapott és zsákmányolt nemesfém a nomád típusú katonai elithez vándorolt, az ő sírjaikból kerül elő a legtöbb, a hazai ötvösök által feldolgozott nemesfém. Ebből tehát nyilvánvalóan ki-ki társadalmi rangja szerint részesült. Azt azonban mégsem állíthatjuk, hogy valamiféle „egyenlősdi" érvényesült volna ebben az elosztásban, társadalmi vagy területi elv szerint. Jól megfigyelhető például, hogy az ország keleti peremvidékén feltárt temetőkben nyugvó egykori harcosok és családtagjaik jóval kevesebb arany- és ezüstneműt birtokolhattak életükben, mint a Nagy- és Kisalföldön élők. Ennek nyilvánvalóan az lehetett az oka, hogy a határ közelében élők feladata a gyepűhatár őrzése volt, és ők aligha vehettek részt a kalandozó hadjáratokban.
E kalandozó hadjáratok nagy része igen jeles katonai erényeket tükröz, s például ki-
Sankt Gallen 10. századi
rekonstruált képe
„A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!" 79
emelkedő menetteljesítményeket. Néhány felidézésével csupán érzékeltetni tudjuk az egykori valóságot.
A 924-es év elején Berengár császár hívta Itáliába azt a magyar hadat, amelyet a bihari nagyúr, Szalárd vezetett. Március 15-én érkeztek Páviába, a várost tüzes nyilakkal felgyújtották, s az porig égett. A városlakók 8 véka ezüstön váltották meg életüket és szabadságukat. Ezután nyugat felé fordult a sereg, a Szent Bernát-hágón átkelt az Alpokon, s Burgundiát, majd Dél-Franciaországot dúlta.
Ugyanebben az évben egy másik útra kelt sereget Árpád fia Üllő vagy Tevel vezetett, amely a Szászföldet dúlta, városokat égettek fel, sokakat megöltek. A szászoknak azonban sikerült egy magas rangú magyar vezért elfogni, akiért a magyarok hatalmas mennyiségű aranyat ajánlottak fel. Madarász Henrik azonban nem pénzt, hanem békét kért érte cserébe.
926 tavaszán Bajorországon keresztül Svábföldre vonult egy sereg, amely május 1-jén érkezett Sankt Gallen kolostorához. A barátok m á r a hírre elfutottak, egyedül a félkegyelmű Heribald maradt vissza. A történteket az ő elbeszélése nyomán jó száz év múlva írta meg IV. Ekkehard szerzetes. A kolostort kifosztó duhaj legények jól bántak a félkegyelmű baráttal, vígan lakomáztak, tisztjeik előtt kardtáncot jártak. Ugyanakkor rendkívül fegyelmezettek is voltak egy adott jelre azonnal egy szemvillanás alatt csatarendbe fejlődtek. E sereg Sankt Gallent elhagyva átkelt a Rajnán, Burgundiát, Elzászt, Lotaringiai és Franciaország végeit dúlták. Valószínűleg ekkor jutottak el először magyar harcosok az Atlanti-óceán (az Óperenciás-tenger) partjára.
932-ben Madarász Henrik nem hosszabbította meg a 9 évre kötött békét, ezért jelent meg egy magyar sereg Szászországban. Madarász Henrik azonban jól felkészült a küzdelemre, sok helyről toborzott haddal várta a magyarokat, akik két csapatra oszlottak, de 933. március 15-én csak az egyik vehette fel a küzdelmet Merseburgnál. (Előzőleg
nem sikerült maguk mellé állítaniuk a szintén Henrikhez pártolt állandó szövetségesüket, a szláv dulamancokat.) Az ütközetben a magyarok vereséget szenvedtek, málnáikat a szászok elragadták, így zsákmány nélkül tértek vissza hazájukba.
934-ben a kieső német adót Bizáncban kísérelték meg pótolni a magyarok. Egykori ádáz ellenségeikkel, a besenyőkkel léptek szövetségre. Bulgáriában a magyar-besenyő haderő legyőzte a bizánci sereget, majd Trákiát dúlták, végül a főváros, Konstantinápoly alá vonultak, ahol 40 napig tárgyaltak a császár megbízottjával. Végül sikerült a megegyezés: a bizánciak évi adó fejében kilenc évre megváltották a békét.
Ritka katonai bravúr volt a 937-es hadjárat is, amikor a magyar had a német tartományokon át az Atlanti-óceánig nyomult, majd Franciaország déli részét dúlva, először ütköztek meg egy hispániai mór sereggel. Ezt követően átkeltek az Alpokon s útjukat Itáliában folytatták, Capua, Nápoly, Salermo, Benevento vidékét dúlták, a Monte Cassinó-i apáttal váltatták ki foglyaikat. (Egyházi ereklyéket, poharakat, tálakat és kelméket kaptak értük.)
942-ben alighanem a legnagyobb haditettet vitte véghez a magyar kalandozó se-
„Abban az időben volt a mieink között egy együgyű és félkegyelmű barát, név szerint Heribald, akinek mondásain és tettein gyakran nevettek a többiek. Ez, amikor a barátok első ízben futottak az erődítménybe, és egyesek fenyegetve felszólították, hogy ő is fusson velük, igazán ö felelte nekik - »hát fusson, aki akar, én bizony nem futok, mivel a kolostor gazdája nem adta ki még ez évre a sarura való bőrt«. Végre azok berontanak tegzesen, megrakodva fenyegető hajító-dárdákkal és nyilakkal. Minden helyiséget gondosan átkutatnak, s bizonyos, hogy nem kegyelmeznek sem a nemnek, sem a kornak. Őt egyedül találják csak ott a középen rendületlenül állva. Csodálkoznak rajta, mit akarhat, miért nem menekült el. A tisztek eközben megparancsolják gyilkolásra kész embereiknek, hogy ne használják fegyvereiket, és tolmácsok segítségével kifaggatják őt. Amikor észreveszik, hogy félkegyelmű szörnyszülöttel van dolguk, mindnyájan nevetnek rajta és megkímélik életét."
Ekkehard: Sankt Gallen-I történetek. Horváth János fordítása
Keleti típusú gömbsor-
csüngős fülbevalópár
Sándorfalvárói
ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K
„Mert a magyarok semmit nem késlekedve átkeltek a Lech folyón, és megkerülve a hadsereget, nyilaikkal az utolsó légiót kezdték el ingerelni. Hatalmas kiáltozással indították meg a támadást, és miután némelyeket levágtak, másokat foglyul ejtettek, hatalmukba kerítve az egész poggyászt, a légió többi fegyvereseit futásra kényszerítették. Hasonló módon támadták meg a hetedik és hatodik légiót, és miután legnagyobb részüket szétszórták, megfutamították őket. A király pedig, amikor megtudta, hogy az ütközet kedvezőtlenül alakul, és hogy a hátvédcsapatok veszélyben forognak, odaküldte Konrád herceget a negyedik légióval, aki a foglyokat kiszabadította, a zsákmányt kiütötte kezükből, és az ellenség portyázó csapatait messzire elűzte."
Widukind: A szászok története. Horváth János fordítása
reg. Itáliába vonultak - valószínűleg a kar-cha (főbírói) méltóságot viselő Bulcsú parancsnoksága alatt -, ahol Hugó királytól átvették a tíz véka ezüstpénzt kitevő adót, majd az Alpokon és a Pireneusokon át Ka-talóniába vonultak. Larida, Barbastro és Huesca környékén ütköztek meg a m ó rokkal. Terméketlen területre érkezvén, az utánpótlás hiánya miatt visszafordultak. Ibn Hajján (987/988-1076) beszámolója szerint Zaragozából öt magyar foglyot a córdobai kalifa udvarába vittek, akik később áttértek az iszlám hitre s a kalifa testőrségének tagjai lettek. Talán az ő elbeszélésük nyomán írta le az arab szerző Magyarországot (a magyarok nomádok, mint az arabok, sátrakban élnek) és sorolta fel a hét magyar vezért (emirt), akik közül azonban csak Bulcsú neve és talán a gyula méltóságnév fejthető meg.
A kalandozó hadjáratok történetében döntő jelentőségű volt a 955-ös év. Ekkor valószínűleg azért vonult Németföldre egy magyar sereg, hogy a magyarokkal - enyhén szólva - egyáltalán nem szimpatizáló német király, I. Ottó (936-973) ellenfeleit megsegítse. A június végén útra kelő hadat Bulcsú, az Áxpád-ivadék, Tas fia Léi és a Pozsony vidéki nagyúr, Súr vezette. Július elseje körül jelentek meg a magyar követek Ottó szászországi táborában, de a királyt nem tudták rávenni a nekik megfelelő béke megkötésére, mert a német uralkodó időközben már úrrá
Bizánci arany fülbevalópár
a keceli temetőből
lett a belső nehézségeken, és felkészült a küzdelemre. Augusztus 8-án a magyarok átkeltek a Lech folyón és megkezdték Augsburg ostromát, de egyik főemberük eleste miatt visszavonultak. A másnapi ostrom idején kapták a hírt, hogy közeledik Ottó egyesített német serege. A Lech mezején augusztus 10-én került sor az ütközetre a magyarok és a nyolc német légió között. A magyarok meglepetésre a málnákat védő cseh utóvédre támadtak, de Vörös Konrád lotaringiai herceg légiója visszavetette őket. A rosszul vezetett magyar sereget a németek kézitusára kényszerítették, s megfutamították őket. A menekülő magyarok ellen fegyvert fogott a vidék lakossága s közülük sokat megöltek vagy elfogtak. Fogságba esett a h á r o m magyar vezér is, akiket Regensburgban felakasztottak. A rendkívül véres ütközetben azonban a németek is súlyos veszteségeket szenvedtek, maga Konrád is elesett
A német krónikák és a későbbi német történeti i rodalom iszonyú mértékben felnagyították a német győzelmet, illetőleg a magyarok vereségét. Ez azonban egyáltalában n e m volt így, hiszen n e m a magyar fejedelmi haderő szenvedett vereséget, hanem csupán egy kalandozó sereg. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy O t t ó n a k eszébe sem jutott a magyarokat üldözni, s betörni Magyarországra. Igaz viszont, hogy az augsburgi csatavesztésnek fontos történelmi szerepe van a magyar történelemben is. Komoly figyelmeztetésül szolgált ugyanis a magyar fejedelmi udvar számára, hogy észlelje és reálisan értékelje a nyugaton kialakult új erőviszonyokat. Hogy ezt meg is tették, az igazolja, hogy a magyarok n e m vezettek több hadjáratot nyugat felé.
Bizáncból azonban még egy ideig megpróbálták az évi adót kisajtolni. E törekvésük azonban n e m járt sikerrel. Bíborbanszületett Konstantin császár ugyanis 958-ban követséget küldött I. Ottóhoz, s miután értesült az új erőviszonyokról, ő is megtagadta a magyaroknak járó évi adó megfizetését. Erre a következő év húsvétján erős magyar sereg tört be a birodalomba,
„A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!"
Apor vezetésével, és Konstantinápoly falai alá vonult, ahol a követek az adó megfizetését követelték, amelyet azonban a császár nem teljesített. Erre elvonultak a főváros alól és Trákiát dúlták, de az utánuk küldött császári sereg legyőzte őket s kénytelenek voltak zsákmány nélkül hazatérni. (Valószínűleg ezzel a hadjárattal hozható kapcsolatba a Botond-monda.) Ugyancsak vereséggel végződött a 96l-es bizánci betörés is, s nem hozott á tütő sikert a 968-as támadás sem. Utoljára 970-ben indult magyar sereg Bizánc ellen a Szvjatoszláv kijevi fejedelem parancsnoksága alatt felvonuló, oroszokból, besenyőkből, bolgárokból és magyarokból álló had részeként, de ez a „nemzetközi" kaland is vereséggel ért véget. (Ráadásul a hazafelé menekülő fejedelmet a besenyők a Dnyeper gázlójánál elfogták, megölték s Kurja besenyő vezér koponyájából ivócsészét készíttetett.)
Ezzel az epizóddal zárult a 10. századi magyar történelem fontos periódusa, a kalandozások kora. Az ekkor kezdődő új korszak majd új fordulópontot is jelent történelmünkben.
Amikor a kalandozó hadjáratok mérlegét megvonjuk, nyilvánvalóan nem csupán magyar szempontból kell azt megítélnünk. Utaltunk rá, hogy a nyugati források igen élénk színekkel ecsetelik a magyar hadak pusztításait, kegyetlenkedéseit. Nem lehet kétséges, hogy jórészt igazat kell adnunk e híradásoknak. Ugyanakkor sok esetben az sem szorul magyarázatra, hogy azok erős túlzásokat tartalmaznak. Hiszen láttuk, hogy nyugati szomszédaink nagy része ezen időszakban a magyarok adófizető szövetségese volt, ezeket tehát az útra kelt hadak csak ritkán sanyargathatták. Nehéz persze a régmúlt valóságát patikamérlegre tenni. Nemrég azonban éppen nyugati régész kollégáink figyeltek fel egy sokatmondó szempontra. A régi pusztító hadjáratoknak ugyanis egyértelmű régészeti nyomai vannak: az elhamvasztott települések üszkös romjait a föld máig megőrizte. Nos, éppen ezeknek nem akadtak eddig nyomára az
említett szakemberek. (Szemben velünk, akik a tatár és török dúlásnak százszámra fedeztük már fel e szomorú emlékeit.) E tény meggondolásra készteti a múlt kutatóját: lehet, hogy mégsem volt oly nagymérvű őseink európai pusztítása?
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy e hadjáratok nem okoztak sok szenvedést közelebbi és távolabbi szomszédainknak, hogy nem jártak sok áldozattal. De talán annyi mégis elmondható, hogy őseink nem lehettek kegyetlenebbek, mint a kor megszámlálhatatlan háborúinak résztvevői.
Végezetül, szintén egyik kiváló francia történész mutatott rá a magyar kalandozások egyik pozitív következményére. Nevezetesen arra, hogy a magyar veszély miatt a nyugat-európai városok nagy részét ekkor vették körbe lakóik védőfalakkal. Ez az intézkedés nemcsak a városok biztonságát növelte meg, hanem elősegítette az európai városfejlődést, növelte a polgárosodás lendületét.
Bizánci pénz az egyik
orosházi sírból, egykor
függődíszként szolgált
Botond, Kölpény fia magyar vezér volt a kalandozások korában. Tőle származtatta magát az Árpád-kori Botond-nemzetség, mely Bács és Valkó vármegyei birtokokat mondhatott a magáénak. Botond vezér feltehetőleg a 10. században élt, mert a nevéhez fűződő monda, amelyet Kézai Simon is megörökített krónikájában a magyarok 958. évi, Bizánc ellen vezetett hadjáratához köthető. A történet szerint Botond legyőzött párviadalban egy óriás termetű görög harcost, Niketászt, majd buzogányával betörte Bizánc kapuját. Ez a szimbolikus esemény a város bevételét jelképezte - addig ugyanis a városba idegen katona nem tette be a lábát.
Botond bezúzza a bizánci várkaput. Jelenet a Képes Krónikából, 1358 után
ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K
Életmód, társadalom, műveltség
Honfoglalás kori lelőhelyek
A Kárpát-medencébe beköltözött ma-gyarság megtelepedését ma már meg
lehetősen pontosan tükrözik a régészeti leletek. Az első honfoglalás kori sír 1745 esztendeje, 1834 nyarán került elő a Kecskeméthez közeli Benepusztán. A pásztorok fehérlő csontokra lettek figyelmesek, amelyekről a szél lefújta a homokot . Szerencsére az ember- és lócsontok, valamint az egykor sírba helyezett tárgyak többsége nem kallódott el, mint annyi más helyen, mert tudomást szerzett róluk Szentkirályi
Móric, Pest megye főjegyzője, aki azokat később a Nemzeti M ú z e u m n a k ajándékozta. A korszak k i tűnő régiségbúvára és műgyűjtője, Jankovich Miklós még abban az évben közzétette a leleteket a Magyar Tudós Társaság Évkönyvében. Mivel a sírban Berengár által veretett pénzek is voltak, Jankovich helyesen állapította meg a temetkezés korát, s a lelőhely alapján a derék honfoglaló „magyar h ő s t " Bene vitéznek nevezte. Ez volt honfoglalás kori régészeti kutatásunk első, fölöttébb sikeres lépése.
Életmód, társadalom, műveltség
A benepusztaihoz hasonló sírok aztán egyre-másra kerültek elő az 1867-es kiegyezés után megindult nagyszabású építkezések és földmunkák alkalmával. Mára már 30 000 körül lehet a 10—11. századi sírok száma, s a lelőhely (temető vagy sírlelet) is alig lehet kevesebb kétezernél. Ráadásul az utóbbi időben már nem csupán a honszerzők temetkezéseit ismerjük, hanem egyre többet tárunk fel egykori falvaik közül is.
E lelőhelyek elhelyezkedése jól kirajzolja azt a területet, ahol őseink felütötték sátraikat vagy megépítették hajlékaikat. Ha a mellékelt térképre pillantunk, azonnal szembetűnik, hogy a lelőhelyek túlnyomó többsége a két alföldön, a mintegy 100 000 k m 2 kiterjedésű Nagyalföldön és ennek mintegy tizedét kitevő Kisalföldön helyezkedik el. Jóval kevesebb lelőhely van a D u n á n t ú l o n , főkét annak déli részén, valamint a hegyvidékeken. Ez utóbbi területeken, például Erdélyben, az egykori megtelepedés nyomai a folyóvölgyekben (ez utóbbi területen a Maros és a Szamos völgyében) kerültek napvilágra.
Ez a településtörténeti kép nyilvánvalóan n e m véletlen. Azzal függ össze, hogy honfoglaló őseink szinte kizárólag olyan területeken telepedtek meg, amelyek megfeleltek a keleten kialakult életmódjuknak, gazdálkodásuknak, amelyre a külterjesség volt a jellemző. Már említettük, hogy a két alföld táji képe, természetföldrajzi viszonyai, éghajlata hasonlított azokra az életföldrajzi viszonyokra, amelyek korábbi hazájukat, Etelközt is jellemezték.
A Kárpát-medencének e belső szállásterületeit széles határvédelmi sáv, a gyepű övezte, amely csaknem lakatlan volt, ott csak az egykori lesek, lövők és őrhelyek kis létszámú határőrző közösségei üthettek tanyát. A gyepűsáv nagy körívben a Kárpátokban húzódott , délen az Al-Duna és a Száva mentén, nyugaton pedig magában foglalta a Bécsi-medencét, s az Enns folyóig terjedt. Néhány helyen a határvédők létét is igazolják a régészeti leletek. Talán ilyen lehet a nemrég az alsó-ausztriai Gna-
dendorfban napvilágra került fiatal harcos sírja. Olyan időszakok is akadtak, amikor a gyepű külső vonala a Kárpátok külső oldalán húzódott. Ilyen magyar sírokat láthatunk például Moldvában és Havaselvén, vagy az Északkeleti-Kárpátok külső oldalán. A mai Przemysl városában előkerült kis magyar temető, valamint a Lvov környéki Szudova Visnya falunál feltárt női sír is egykori magyar határvédő közösségek nyugvóhelyei lehettek. Nagyon valószínű, hogy 950 és 1000 között az errefelé lakó fehér horvátok szállásait magyar őrök vigyázhatták.
A benepusztai szfjvég: elő
oldalán növényi elemekkel
átszőtt állatalakot, hátolda
lán növényi indát mintáz
ÜJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K
Sajnos, a magyarság belső életéről, gazdálkodásukról, társadalmuk szerkezetéről, mindennapi életéről lényegében nincsenek írott forrásaink. A külföldi kortársakat ugyanis szinte kizárólag csak őseink hadi tettei érdekelték, azt vetették papírra. A honfoglalóknak maguknak pedig nem voltak krónikásaik, nem volt megszilárdult írásbeliségük. Igaz, ismerték a keleten elsajátított kazár típusú rovásírást - amit a Kalocsa melletti Halomról származó rovásírásos csont tegezszáj igazol -, ez azonban nem több egy rövidke feliratnál, de még ennek megfejtésével is adósak a szakemberek. (Az biztos csupán, hogy ez a felirat nem azonos a későbbi székely rovásírással.) Bizonyára szélesebb körben használták a rovásírást honszerzőink - említettük, hogy ezt igazolja bolgár-török eredetű betű és ír szavunk -, a feliratok többségét azonban fapálcákra róhattak, amelyek azóta rég az enyészeté lettek.
A fentebb említett kérdésekre ezért nem a források, hanem főként a régészeti leletek alapján következtethetünk.
Először is arról a sokat vitatott kérdésről ejtünk szót, hogy milyen létszámú lehetett az új hazát talált honfoglaló magyarság. Sajnos, erre vonatkozóan alig van bármiféle adat, amely útba igazíthatna bennünket. Itt a régé
szettől sem várhatunk komoly segítséget, hiszen hiába tudjuk a sírokról megállapítani, hogy honszerzőink maradványait rejtik, azt n e m tudhatjuk, hogy még hányan alusszák örök álmukat is
meretlenül. (Egyes becslések szerint a 10. századi síroknak
még egy százalékát sem tárták fel.) A kutatók általában a ren
delkezésre álló egyetlen ilyen jellegű arab forrásból indulnak ki, amely
szerint háború esetén őseink a 870-es években két tömény, tehát nagyjából 20 000 lovast tudtak kiállítani. Az egész népességet
aztán ehhez a számhoz viszonyítva állapították meg, különböző szorzókat alkalmazva.
Csakhogy a n o m á d népek hadtörténetéből ismert tény, hogy különböző lélekszámú katonai egységek, tömények voltak, tehát a kiinduló számadat is bizonytalan. De ha a komoly katonai sikereket elért magyaroknak tényleg 20 000 lovasuk volt, akkor is fölöttébb vitatott marad az említett arányszám, hiszen azokat a középkori megtelepült népek lélekszáma alapján állapították meg. Sajnos, ezért szinte egyedül a találgatás marad, s ezzel magyarázható, hogy a becsült adatok igen messze vannak egymástól. (Valójában még a többi korabeli nép lélekszámát sem ismerjük, amelyhez a magyarságét viszonyíthatnánk.) Györffy György becsléseit figyelembe véve, a legvalószínűbb, hogy honfoglalóink lélekszáma nagyjából 250 000 és 500 000 közé becsülhető.
Ugyancsak fogas kérdés, hogy mennyien lehettek a Kárpát-medence helyben talált lakói, akik biztosan megállapíthatóan szinte háborítatlanul folytatták életüket a honfoglalás után. (Mint például Zalavár környékén vagy Erdély nagy részén.) Erre vonatkozóan is mérvadónak látszik a fenti becslés, amely szerint a helyi népesség lélekszáma a honfoglalóknak mintegy a felét tehette ki. Az sem lehet kétséges, hogy az itt talált közösségek d ö n t ő többsége a szláv nyelv különböző dialektusait beszélte és zömmel a peremterületeken és a D u n á n t ú l o n élt. Vannak azonban más becslések is, amelyek bizonyára kevésbé valószínűek. Az egyik szerint például a honfoglalók lélekszáma m a x i m u m 100 000 lehetett, de ebből csak 70 000 fő volt a magyar nyelvű, a helyi - túlnyomórészt szláv - népesség pedig jóval felülmúlta a jövevények számát. Ez az okoskodás azonban teljes mértékben kizárható, mert ellentmond a korabeli néptörténeti folyamatok logikájának. Abban a korban ugyanis még jórészt hiányoztak a legújabb korból ismert erőszakos asszimiláció eszközei (iskolapolitika, sajtó, közigazgatási
Veretes
tarsoly
aprzemys/i
temetőből
Életmód, társadalom, műveltség
kényszer stb.), így egy-egy területen az idők folyamán annak a népnek a nyelve terjedt el, amelyik létszámbeli fölényben volt. Jó példa erre a dunai bolgárok története. Aszparuh onogur-bolgárjai a 670-es években török nyelvű népként érkeztek az Al-Dunához, ahol államot alapítottak. Az ő soraikból került ki az uralkodói elit, de országuk lakosságának zömét a szláv közösségek alkották. Ez utóbbi ok miatt 150-200 év alatt nyelvileg teljesen elszlávosodtak.
A magyarság gazdálkodásáról, életmódjáról már jóval több adattal szolgálnak a régészeti leletek. Különösen az utóbbi időben gazdagodott e tudományterület olyan megfigyelésekkel, amelyek a korábbitól eltérő módon láttatják e fontos kérdést. Hosszú ideig a különböző szaktudományok képviselői egyöntetűen azt vallották,
hogy a honfoglaló magyarság keleti t ípusú nomád életmódját folytatta az új hazában is, egészen Szent István koráig. E szemlélet csak mostanában kezd gyökeresen megváltozni, bár a régi, avítt nézetnek még ma is akad képviselője.
A Kárpát-medence
vízrajza és domborzata
az Árpád-korban
„Keresztülhaladtunk a kunok egész országán, mely teljesen sík és négy nagy folyója van. Az elsőt Dnyepernek hívják, ennek Oroszország felé eső partja mentén Korenza nomadizál, a túloldalon lévő rónaságon pedig Mocsi, aki rangosabb Korenzánál; a második folyó a Don, emellett egy bizonyos Karbon nevű vezér jár, akinek Batu nővére a felesége; harmadik a Volga, ez a folyó rendkívül széles, partját Batu járja; a negyedik folyónak Jajik (= Urál) a neve, két ezredes járja, egyik az Innenső, másik a túlsó parton. Télen valamennyien leereszkednek a tengerhez, nyáron meg ugyanazt a folyót követve felhatolnak a hegyekig."
Piano Carpini úti jelentése 1247-ből. Gy. Ruitz Izabella fordítása
A mongol főemberek
szállásváltó útvonala
a folyók mentén.
(Györffy György nyomán)
Már fentebb is láttuk, hogy őseink életmódja m á r a Don-vidéki hazában jelentősen megváltozott, a régióra jellemző megtelepedési folyamatnak ők is részesei voltak, a pásztornépesség jelentős része falulakó földműves lett. lg)' már eleve nem csupán pásztorok meg kardforgató vitézek érkeztek az új hazába, ahogyan azt a 19. század végén a nemesi történetszemlélet hívei gondolták.
Arra viszont csak nemrégiben figyelt fel a kutatás, hogy az Alföldön, ahol népességünk zöme megtelepedett, az életföldrajzi viszonyok nem is tették lehetővé a keleti típusú n o m á d gazdálkodást. E jellegzetesen magyar táj mai képe ugyanis igen távol áll attól, amit honfoglalóinknak egykor mutatott. A 19. századi folyószabályozások előtt a szeszélyesen kanyargó Tiszának és mellékfolyóinak óriási kiterjedésű árterülete volt, amelyet olyan nagy kiterjedésű mocsarak tarkítottak, mint az Ecsedi-láp vagy a Sárrét. A Tisza ártere helyenként 60-70 kilométer széles volt. Áradáskor a falvakat, városokat hordozó kiemelkedések sziget
szerű látványt nyújtottak, s a közlekedés egyetlen eszköze a csónak volt. (Jellemző adat, hogy a történeti Magyarország területének 1/8 részét időszakosan vagy állandóan víz borította.) A honfoglalás korában még jelentős mértékben nem tarkította e tájat a futóhomok és a szik, a víztől szabad területeket nyír-, tölgy- és kőriserdők borították. Az Alföld képe erősen emlékeztetett a kelet-európai füves és ligetes síkságokéra. Ez így is van, de a két tájegység életföldrajzi adottságai mégis jelentősen különböztek. A jelzett keleti területeken az évi csapadék mennyisége 400 mm körül van, míg az Alföldön 500-600 m m . Ehhez azonban még hozzá kell tenni, hogy az utóbbi területen a csapadék jóval egyenletesebben oszlik meg. A keleti, jóval kontinentál isabb területeken ugyanis a tavasz rendkívül rövid, a hirtelen fölmelegedés hatására a hosszú télen lehullott hó gyorsan olvad el, amit a talaj nem tud elnyelni, így aztán a víz gyorsan elfolyik a vízgyűjtőkbe. Ugyanígy távozik a heves nyári záporok vízmennyiségének jó része is. Az Alföldön tehát nemcsak t ö b b a csapadék, de a talaj jobban is hasznosítja azt. Egyszóval: sokkal kedvezőbbek a földművelés és a megtelepült állattartás feltételei.
Ennél azonban valószínűleg sokkal lényegesebb, hogy az Alföld röviden jellemzett földrajzi viszonyai eleve kizárják a keleti t ípusú, folyók ment i nomadizálást . Ezt különösképpen magyarázni sem kell, elegendő rápil lantani a folyószabályozás előtti vízrajzi térképre. Itt ugyanis lehetetlen bármilyen legeltetési útvonalat kijelölni a Tiszával párhuzamosan. S még egy fontos szempont: a folyó ment i szállásváltó legeltetés szükségessége azon alapszik, hogy a n n a k két végpontja - a téli és nyári szállás - között jelentős éghajlati különbség van. A téli szállás általában a déli, melegebb és szárazabb, a nyári pedig az északi, hűvösebb és csapadékosabb övezetben fekszik. A mi Alföldünkön azonban nincs ilyen éghajlati különbség, például a Tisza alsó és felső szakaszának vidéke között. Az állatállomány folyó menti mozgatása tehát ezen
ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K
Életmód, társadalom, műveltség
a területen nemcsak lehetetlen, hanem teljesen fölösleges is.
Az Alföldön a nomadizáló közösségek nem a folyók alsó szakaszánál alakították ki téli szállásaikat, h a n e m az árterületek szélén. Tavasszal a szomszédos hátakon kezdték meg a legeltetést. Nyáron, amikor a háti legelők kiégtek, akkorra levonult az árterületekről a tavaszi zöldár, s a helyén dús legelő sarjadt, így az állatokat ide terelték át. Az erdős-nádas-zsombékos ártéri legelőkön a szabadban, ridegen tartott jószág télen is talált magának táplálékot. Ebben a legeltetési rendszerben tehát a folyóval nem párhuzamosan, hanem arra merőlegesen mozgatták az állatcsordákat, s az út jóval rövidebb is volt az előbbinél. Így a legtöbb helyen n e m is volt szükség külön téli és nyári szállásra, a lakosság zöme állandóan az ártér partján, illetve a szigetszerűen kiemelkedő háton lévő egyetlen szálláson lakott. Ezek a szállások aztán egy-két évtized alatt faluvá szilárdultak, ahol egyre nagyobb szerepet kapott a megtelepült gazdálkodás, a földművelés, a valamivel belterjesebb állattartás, például a sertés- és baromfitartás. (Az itt csak röviden ismertetett megtelepedési folyamat természetesen nem csupán a honfoglaló magyarságnál figyelhető meg, hanem a korábban ide érkezett más keleti n o m á d népeknél is, így a szkítáknál, szarmatáknál, avaroknál. Ma már jól ismerik a régészek az ő földműves
falvaikat is, amelyek igen gyakran ugyanazon a helyen vannak, ahol később a mi őseink is letelepedtek.)
Nem véletlen, hogy az eddig feltárt 10. századi falvaink általános képe nagyon hasonló a Don-vidéki falvakéhoz. Félig földbe mélyített és felszíni, fából, nádból készült lakó és gazdasági jellegű épületek álltak itt egymás mellett, apró csoportokat alkotva, amelyek nyíllövésnyire helyezkedtek el egymástól. Sok helyütt álltak még
Földbe mélyített, de
felmenő fallal Is rendelkező
Árpád-kon boronaház
Tiszaszigeten. A kemencét
a tűzveszély miatt
a padlóba mélyítették
Félig földbe ásott Árpád
kori lakóház rekonstnikciós
rajza. (Méri István nyomán)
ÚJ HAZA - ÚJ TÁVLATOK
Megtelepült nogaj
pásztorember udvara
a 19-20. század
fordulóján. A lakóház
mellett a nemezjurtát is
felállították
a régi nomád életet idéző nemezsátrak is, amelyekben még telente is szívesebben időztek a férfiak, mint a füstös földházban. A nagy területű, szórt szerkezetű falvakban a házcsoportok közt árokkal körülvett ka-rámokat építettek, ahol főként télen tartották a jószágot. Az alföldi nép az Árpád-kor végéig többnyire a szabadban, cserépüstökben főzött, gyakran bőr- és faedényekben tárolta a tejet, a kumiszt, és a fazekasok olyan bordázott nyakú cserépedényeket formáltak, amelyek a fából készülteket utánozzák. A régi pásztorélet ezernyi emlékét őrizte még évszázadokig a magyar falu a honfoglalás után, de ez már mégis földműves település volt.
Kitűnő történészünk, Szabó István mutatott rá először, hogy a hazai okleveles gyakorlat megindulása után, már a 11. század elején falvak, sőt falvak sokasága tűnik fel az írásokban. Nyilvánvaló, hogy a korai magyar falurendszer már a 10. században kialakult, s az is kétségtelen, hogy az Árpádtól Szent Istvánig eltelt időszak a magyar gazdaság dinamikus fejlődésének, átalakulásának korszaka volt.
A nomadizáló pásztorközösségek csak az erre legalkalmatosabb területeken, az Alföld és a hegyvidékek határzónájában foly
tatták tovább legelőváltó gazdálkodásukat. Ennek nyomát máig őrzik a kettős településnevek, amikor ugyanazon a néven van település a hegyekben és a síkságon is. Kiváló történészünk, Györffy György pedig arra figyelt fel, hogy az Árpád-házi fejedelmek és hercegek neveit őrző településeket találunk a nagyobb folyók mentén. Ő ebből a fejedelmi család nomadizmusára következtetett. Jóval valószínűbb azonban, hogy a vándorutak a fejedelmi udvar „adógyűjt ő " útjai voltak, amikor helyben felélték a természetbeni járandóságot.
Ahogyan a gazdaságról, a korabeli társadalomról is igen sokat elárulnak a régészeti leletek és megfigyelések. Elsőként László Gyula kamatoztatta a múlt század negyvenes éveiben azt a lényeges néprajzi megfigyelést, hogy az ősi szokásokat szinte korunkig megőrző falvainkban (például az erdélyi Rákosdon vagy az Aggteleki-karszt falvaiban) a temetők az élő falu képét tükrözik, tehát ugyanaz a hely illetett meg mindenkit halála után is, mint életében. Aki jómódú volt, s a falu közepén állt háza, az a temetőben is középre került, azt pedig, aki a falu szélén szorongott kis viskójában, halála után is a temető szélére temették. A temetőben mindenkinek megvolt az
előre kijelölt helye, nemcsak az egyénnek, hanem a családnak is. (Beregben figyelték meg, hogy ugyanez érvényesült a templomi ülésrendben is.)
Kiváló régészünk ebből vonta le a következtetést, hogy a t e m e t ő n e m más, m i n t a holtak faluja, s ha ez néhol még ma is megvan, különösképpen meg kellett lennie a honfoglalás korában. E törvényszerűség alapján elemezte a Szabolcs megyei Tisza-bezdéden feltárt 18 síros, egy sírsort alkotó temetőt . Ennek közepén helyezkedik el a leggazdagabb melléklettel ellátott férfisír, tőle jobbra a középtől a szél felé szegényedő női, balra az ugyanilyen rendet alkotó férfisírok. László Gyula észrevette, hogy a n o m á d jur tában ugyanilyen rendben ültek a n o m á d o k , csakhogy ott a férfiaké a jobbszárny, s a nőké a bal. Ez azzal magyarázható, hogy a honfoglalók hite szerint
a túlvilágon minden fordított képben jelenik meg, tehát a két rendszer (a jurta ülésrendje és a sírok sorrendje) tökéletesen egybevág és egy társadalmi egység képét tárja elénk. Ez az egység pedig nem lehet más, mint a nagycsalád, amely magában foglalja a nős fiúk és a férjezett lányok egy részének családjait is, s e család feje mindig a legöregebb férfi. László úgy vélte, ez a családrendszer volt az általános honfoglalás kori társadalmunkban a fejedelemtől a szolgákig, s az ő nyugvóhelyük a 15-30 sírból álló temetők.
A nagycsaládok létének igazolása máig ható érvényű. Ez a családtípus volt jellemző a korai nomád társadalmakban, ez volt a legkisebb, működőképes termelési egység a pásztornépeknél. Az egész magyar társadalomra való érvényessége azonban nem igazolódott be. A maihoz hasonló kiscsalá-
Szarmata temetkezések
és 10-11. századi falu
nyomai az ásatási felszínen.
(Hajdúdorog-Csárdadomb)
A korai magyar falu település
alaprajza. (Hajdúdorog-
Csárdadomb) (1-7 = félig
főidbe ásott lakóházak:
l-IV = szabadban lévő
kemencék: A = műhely:
B = tűzhely. Közöttük
az állatkarámokat határoló
és vízelvezető árkok)
A tiszabezdédi temető
elemző alaprajza.
(László Gyula nyomán)
dok ugyanis már az őskorban megjelentek a pásztornépeknél is. A földművelőknél pedig ez volt a jellemző családtípus, többek között az egyre gyarapodó magyar falulakóknál is. A nagycsaládok jobban elterjedtek lehettek az úgynevezett szabad középréteg körében, de temetőink tanúsága alapján ítélve ez a társadalmi réteg is rendkívül tagolt volt. Ismerünk olyan, 50-100 sírból álló temetőket, amelyekben meglehetősen sok sírban nyugszanak egykori fegyverforgatók, s olyanokat is, amelyekben nagyon alacsony a fegyveresek aránya. Az ennél kisebb sírszámú, gazdag mellékletű temetőkben, ahol nagy a fegyveresek
aránya, s általában a férfisírok száma lényegesen meghaladja a női sírokét, minden bizonnyal a hatalmi elit katonai kísérete nyugszik.
A honfoglaló társadalomban középrétegnek nevezett társadalmi csoport tehát rendkívül rétegezett volt, amit ma még csak sejtetni engednek a feltárt temetők. E szabad középréteg sokszínűsége a korai Árpád-korban is megmarad, amiről már írott források is tanúskodnak.
A nagy sírszámú, szerény melléklettel ellátott temetőket a korábbi magyar kutatás n e m is tartotta magyar etnikumúnak, hanem a viseletre jellemző, úgynevezett
ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K
S-végű hajkarikákra hivatkozva a hazai szlávok nyugvóhelyének vélte. Szőke Béla igazolta be e nézet tarthatatlanságát, s mára egyértelművé vált, hogy ezek a kor falusi temetői, ahová az akkori társadalom legszélesebb rétege temetkezett, etnikai hovatartozásától függetlenül.
A társadalmi elit sírjainak elkülönítése nem okoz nehéz feladatot. A legfelső társadalmi réteg tagjai ugyanis nem temetőkbe, hanem azoktól külön temetkeztek, aranyban-ezüstben gazdag mellékletekkel. Ilyen a csak részben megmentett, arany- és ezüstveretekkel ékesített szablyával eltemetett geszterédi főember sírja, valamint a zempléni földvár mellett feltárt híres temetkezés, amelynek elhunytjában neves régészünk, Fettich Nándor - bizonyára tévesen - Álmos fejedelmet vélte. A családjukkal együtt eltemetett főemberek talán kisebb rangúak lehettek, egykori tisztségük megállapítására azonban egyelőre semmi remény. Bizonyára rangos nemzetségfők lehettek - akiket akkor bőnek neveztek -, de hogy kik álltak törzsek élén, vagy kik tartozhattak a fejedelmi családhoz, az egyelőre rejtély.
A társadalmi elit és a szabad középréteg még minden bizonnyal az ősi vérségi rend szerint nemzetségekre tagolódott, amelyeket az előkelő nagy- és kiscsaládok alkottak. A vérrokonságon alapuló nemzetségi szervezet a régi n o m á d társadalmak rendkívül szilárd vázát alkotta. Sokkal képlékenyebbek voltak a nemzetségekből egy-egy nagyhatalmú nemzetségfő vezetése alatt álló törzsek. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a 10. század közepén - a magyar fejedelmi család tagjaitól nyert információ alapján - megörökítette a hét magyar törzs nevét is: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi. Ezekhez társult az a nyolcadik törzs is, amelyet a magyar fejedelmek a csatlakozott h á r o m kabar törzsből szerveztek. Az ő harcosaikat a hadjáratokb a n a legveszélyesebb posz tokon, elő- és u tóvédként alkalmazták.
Történettudományunkban nem kevés vitát váltott ki, hogy e törzsek valóban élő szervezetek voltak-e még a honfoglalás idején. Többen megkísérelték kijelölni az egyes törzsek szállásterületét az új hazában, ami nem vezetett egyetlen esetben sem megnyugtató eredményre. Ennek alighanem csak egy oka lehet: a törzseknek ekkor már jószerével csak az emléke élt, az egyes nemzetségek, családok és egyének zömmel még tudták, hogy milyen törzshöz tartoztak egykor (ezért őrzik a törzsneveket korai településeink), de a fejedelmi akarattal szemben a törzsfőknek valódi hatalma már aligha lehetett. A kazár mintára kialakult magyar fejedelmi hatalom összefogó ereje érvényesült. (Talán e folyamatot formálta egyszeri tetté a vérszerződés mondája.)
Arról is szót kell még ejtenünk, hogy a gazdag mellékletű temetők és sírok nem egyenletesen helyezkednek el a magyar szállásterületen, hanem vannak olyan vidékek, ahol kirívóan nagy a gazdag sírok aránya. A legvilágosabban kirajzolódó ilyen terület a Felső-Tisza vidéke. Ezzel kapcsolatban felmerült az a gondolat, hogy a 10. század első felében itt lehetett a fejedelmi székhely. Ez a lehetőség nem zárható ugyan ki, de nem is igazolható, hiszen láttuk, hogy Árpád fejedelmet Óbudán temették el. Lehetett azonban errefelé a trónvárományos herceg udvara. Min-
Keleti típusú aranyozó
ezüstcsésze a zempléi
honfoglalás kori vezéri
denesetre kétségtelen, hogy az itteni katonai elit igen nagy részt vállalt a kalandozó hadjáratokból, mert csak így szerezhette be a sírokban lelt pompás ötvöstárgyak
előállításához szükséges nagy menynyiségű nemesfémet. H o n
foglalóink viseletének újjáalkotásában szin
tén László Gyuláé volt a kezdeményező szerep, ő hívta fel az ásatok figyel
mét, hogy a sírok feltárásakor pontos rajzot
készítsenek, s gondosan rajzolják le azt is, pontosan
mit hol találtak. A viselet rekonstrukciójához azonban ezenkívül múlhatatlanul szükséges volt a keleti sztyeppi népek hagyományos öltözékének, a régi pusztai népek (szkíták, szarmaták, hunok, avarok) ásatásokon előkerült viseleti tárgyainak, továbbá az ősi képi ábrázolásoknak az ismerete is.
A honfoglalók viselete a 10. század első két harmadában még megőrizte keleti jellegét. A nők bő ujjú inget és nadrágot visel tek, a felső ruhájuk pedig a térdig érő kaf-
tán volt. A rangosak ruhájukat ezüstből és aranyból készült véretekkel gazdagon díszítették, s nemesfémből készültek ékszereik is. Csúcsos végű sapkájuk szegélyét egy vagy két tagból álló veretek ékesítették, keleti típusú, úgynevezett gömbsorcsüngős fülbevalót viseltek, gyakorta kőberakásos pántkarpereceik a bő ruhaujjat fogták ösz-sze az alkaron. A gyűrűk alakja is a keleti hagyományokat őrizte, a kőbetétet karmos foglalat ölelte. A nyakon ingük szegélyét rombusz alakú veretek kísérték. Nomád szokás szerint a lányok egy, a férjes asszonyok két varkocsban hordták hajukat, amelybe a díszes hajfonatkorongokhoz erősített bőr- vagy textilszalagokat is fonták. Korong alakú préselt arany- vagy ezüstveretek futottak a kaftán nyílása mentén, ugyanilyenek díszítették a textilövet is.
ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K
Honfoglalás kori női viselet.
(László Gyula
rekonstrukciója)
Ezüst karperec Sarkadról
Varkocsdiszitő
korongok Bashalomról
Ugyancsak ékes, sokszor kőbetétes veretek kerültek a női lábbelikre, csizmákra is.
Jellegében a férfiviselet n e m sokban tért el, szintén a kelet színeit hordozta magán. A sztyeppén a szkíta kortól általános csúcsos bőrsüveg végét - a beregszászi lelet alapján ítélve - néhány esetben aranyozott ezüst, p o m p á s ötvösmunkával kidolgozott kúp díszítette, a férfiak is gyakran hordtak fülbevalót és r itkán nyakperecet. A férfiak dísze és rangjuk kifejezője azonban a kaf-tánt összefogó öv volt, amelynek vége a térdig ért, felületét bronz-, ezüst- vagy aranyveretek díszítették. Ehhez a fegyver-
\ honfoglaló férfiak
öltözéke.
(László Gyula
rekonstrukciója)
övhöz csatolták baloldalt az ívelt szablya függesztőszíját, jobboldalt pedig a nyilakat tartó tegezt. Elöl, baloldalt erősítették az
Férfi fegyveröv
aranyozott ezüst
veretsora Rétköz-
berencsröl
A beregszászi
palmettadfszes ezüst
süvegcsúcs
Életmód, társadalom, műveltség
ÚJ HAZA - ÚJ T Á V L A T O K
A tarcali tarsolylemez
szerkezeti rajza. (Látható
a bronz alátétlemez és
a kettő között futó zárószíj
helye)
A szolyvai tarsolylemez.
A felső részén lévő
rojtdíszek az egykori bőr- és
nemezmunkákról
kölcsönzött elemek
A túrkevei tarsolylemez
rajzának finom vonalai
az egykori varrottasokat
idézik
övhöz a férfiak legszebb ékességét jelentő bőrtarsolyt, amelyben a tűzkészségét s más apró tárgyakat tartottak. A legrangosabbak tarsolyának fedelét a legtöbbször aranyozott ezüstből készült tarsolylemezek ékesítették. E 10-12 centiméter magas lemezek honfoglalás kori ötvösművészetünk legpompásabb emlékei.
Az előkelők nem csupán ruházatukat ékesítették nemesfémből készült véretekkel, hanem hátaslovuk szerszámzatát is. A tiszafüredi pásztornyereghez hasonló honfoglalás kori nyergek kapáját meste-
ÚJ HAZA - ÚJ TÁVLATOK
rien faragott csontlemezzel tették látványossá, a szügyelőt és farmatringot, a kantár szíjazatát pedig rozettadíszes aranyozott ezüstkorongocskákkal verték ki. E díszes lószerszámok az előkelő nők sírjaiból kerültek elő. A csuklós csikózabiák karikái vagy az oldalpálcák, az ívelt talpú kengyelek szárai néha valóságos kovácsremekele A vas felületébe mélyített árkokba ugyanis ezüst- vagy aranyozott ezüstberakásokat kalapáltak.
Pulszky Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója a 19. század végén még
A palmettadíszes
csont/emezekkel ékesített
soltszentimrei nyereg
szerkezeti rekonstmkciója.
(László Gyula nyomán)
Aranyozott ezüstlemezzel
berakott szárú kengyel
Rakamazról
A bodrogvécsi tarsolylemez
Hajfonatkorong Derecskéről
úgy nyilatkozott, hogy a honfoglalók kizárólag lovas vitézek voltak, a kétkezi munkát meg a mesterségeket idegen ajku szolgák végezték S ehhez meg hozzátette, hogy művészetük erősen hanyatló korszakát élte.
Ez a vélekedés m á r abban az időben is teljesen alaptalan v o l t . Ma m á r különösen jól látjuk, hogy a keleti ízlésű magyar m ű vészet n e m h o g y halódott volna, h a n e m éppen ellenkezőleg; a sajátosan magyar stílusú ötvösművészet igazán a honfogla
lás után szökkent szárba. Ennek oka elsősorban az országba adóként és zsákmányként beáramló nagy mennyiségű nemesfém volt. Fentebb láttuk, hogy a növényi mintákat igen kedvelő magyar művészeti stílus még keleten kezdett kialakulni, ahol sok jegyét megtalálj u k A tarsolylemezeken, hajfonatkorongokon, ruha- és lószerszám
Életmód, tértodnlom, müveltnóg
Az életfa alakja az egyik
sárospataki korongon
Az anarcsi életfás korong
véreteken és a fegyverzet díszein szinte mindenütt ugyanazokat a leveles-ágas motívumokat, úgynevezett palmettákat találjuk. Néha hosszú indákon, néha hálóba szerkesztve, máshol meg egyetlen levélcsokorrá mintázva. Több kutatóban felmerült, hogy e palmetták csupán csak térkitöltő elemként szolgáltak, semmiféle
gondolati t a r t a l m u k n e m volt. De akkor mivel magyarázható, hogy a külhonból behozott ötvösemlékek közül honfoglalóink szinte s e m m i t n e m tar tot tak meg, h a n e m a nemesfém tárgyakat i t t h o n ötvöseik beolvasztották, s anyagukból a saját ízlésüknek megfelelő dísztárgyakat készítettek? A válasz a l ighanem egyszerű: ennek
A kétpói csésze pereme
alatt sávban körbefutó
ágas-leveles díszítmény,
amelybe az egykori mester
beleszőtte az életfa
alakját, mintegy
magyarázván
a palmettás
ornamentika
értelmét
ÚJ HAZA - ÚJ T Á V L A T O K
az o r n a m e n t i k á n a k igenis volt gondolati tarta lma, ami a társadalom hitvilágában keresendő. A sztyeppi művészet ugyanis n e m egyéni, h a n e m kollektív jellegű volt, tehát egy-egy közösség igényei szabták meg formai sajátosságát. Láttuk, hogy az egy istenben való hittel párosult sámánhit é r h e t ő tetten elődeinknél már a keleti szállásokon is. E hi tnek sarkalatos pontja a világi rétegek, a h á r o m világ (alsó, középső, felső) létezésében s az ezeket összekötő életfában vagy világfában való hit. A növényi, pa lmettás ornament ika kétségkívül
ezzel kapcsolatos, ami egyértelműen bizonyítható női korongjaink vagy a kétpói csésze mintázatán. A női korongok és veretek gyakran mintáznak elvont értelmű vagy felismerhető állati lényeket is. (Például a rakamazi turulos korongok.) Az asz-szonynép körében élhetett főként az a hiedelem, hogy e csodás lények képe lelküket is hordozza, amelyek megsegítik a bajban e tárgyak viselőit.
A táltoshit „papjai" segítették biztosítani a közösségek számára a felső világbeli istenek és szellemek jóindulatát, de orvosol-
A sast (turult), az Árpád-ház
totemállatát mintázó
rakamazi korongpár
A kiváló ötvöstechnikával
megmunkált bashalmi
övcsat
Életmód, társadalom, műveltség
ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K
A rakamazi szablya
palmettadíszes
aranyszerelékei:
a markolatvég
és a koptató
tak, jövendőt is mondtak. Nagyszerű sebészi tudásukról tanúskodnak a sírokbar talált trépanait, azaz lékelt koponyák, amelyekből egyértelműen kitűnik, hogy a páciensek túlélték e súlyos műtéteket.
A táltosok kiváltságos csoportja viszont a fejedelmi udvart segítette, ahogyan ezt, középkori mongoloknál az európai utazót
leírták. Ők részt vettek az ország irányításában is.
Számos adatunk igazolja, hogy őseink hite szerint az embernek - de számos állatnak is - két lelke volt: a testiélek, amely a mellüregben, s az árnyéklélek vagy szabad-lélek (régi neve: isz), amely pedig a fejben lakozott. Ügy hitték, a halállal csak a testié-
lek válik semmivé, a szabadiélek egy ideig még tovább él övéi között s csak egy bizonyos idő után távozik az árnyékvilágba. A halottakat azért kellett az ősi hagyomán y o k szerint el temetni, s minden szükségessel ellátni, m e r t ellenkező esetben e sza-badlélek visszajárt és nyugtalanította, kárt okozot t az élő hozzátartozóknak.
A nomád fa- és böredények
alakját utánzó bordázott
nyakú edények a
tiszacsomai temetőből
Szakállas emberarcot
mintázó kis veret
a bodrogszerdahelyi
temetőből, amely a viking
művészet hatását tükrözi
A temetési szokások gondos betartása az elhunyt túlvilági útjának előkészítését célozta. Ezek alapján ítélve honfoglalóink a túlvilágot a mi földi világunk mintájára képzelték el, csak ennek tükörképeként. Ezért sokszor a sírba tett tárgyakat, fegyvereket a holttest ellenkező oldalára tették, mint ahol életében viselte. Különös gond-
Talán a szertartásos pózba
merevedett sámánok alakját
idézi a kiszombori tarsoly
veret (1) és az ismeretlen
lelőhelyű korong (2)
Életmód, társadalom, műveltség
dal ügyeltek az előkelők temetésénél az ősi szokások betartására, s velük temették fontosabb tárgyaikat,
fegyvereiket, díszes öltözékben bocsátották végső útjukra őket. Valószínűleg azonosak
voltak a szokások az alacsonyabb rendűeknél is, de náluk már nyilván nem adhatták át a síri enyészetnek
az értékesebb tárgyakat. Ezt azonban valószínűleg valamilyen el
járással helyettesítették. Ilyen volt például, amikor az előkelő halottakkal eltemették feltorozott hátaslovuk bőrét, koponyáját és lábait - úgy vélték, a túlvilágon ezekből a testrészeiből majd megelevenedik -, a kevésbé módosak esetében azonban csak a lószerszám került a sírba, illetve a ló levágott sörénye. A szemfedőkre gyakran ezüstlemezkéket, vagy arany szem- és szájlemezt helyeztek a szem és a száj helyére. Ezt a szokást már a Magna Hungariában élő magyaroknál is megfigyelték.
Sajnos, még mindig elég kevés a teljesen feltárt, jól megfigyelt honfoglalás kori temető. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy két teljesen egyforma temető nincsen, tehát a temetési szokások ezernyi részlete vár még megfigyelésre és megfejtésre, amelyek sokban gazdagítják majd őseink hitvilágáról alkotott elképzelésünket.
ÚJ HAZA - ÚJ TÁVLATOK
A rakamazi arany
szemfedőlemezek
Ereklyetartó mellkereszt
két oldala
77szaesz/ár-S/nkahegyrő/
Életmód, társadalom, műveltség
A fordulat: Géza fejedelemsége
A figyelmeztető augsburgi vereség után egyre erőteljesebben tudatosulhatott a fejedelmi udvarban, hogy megváltoztak az európai erőviszonyok, s ehhez a magyar fejedelemségnek is igazodnia kell. Valószínűleg a csata évében léphetett a nagyfejedelmi trónra Árpád unokája, Zolta fia Taksony (körülbelül 955-970), akiben minden jel szerint felötlött a változtatás szükségszerűsége. Hogy n e m csak külpolitikai téren, az mutatja, hogy 963-ban megkísérelte felvenni a kapcsolatot a római pápával, s tőle térítő papokat kérni. Igaz, m á r korábban is történtek hasonló kísérletek, de n e m Rómával, hanem Konstanti-nápollyal. 948-ban Bulcsú keresztelkedett meg, majd 953-ban a nagy hatalmú erdélyi gyula (név szerint talán Zsombor), aki magával hozta Hierotheosz térítő bizánci püspököt is. Taksony nyilvánvalóan felmérte, hogy az erősebb és közelebbi szomszédhoz kell igazodni, s nyugatról kell térítőket kérni. Kísérletét azonban éppen a szomszéd, a 962-től már császár II. Ot tó hiúsította meg. E döntő lépés fiára és utódjára, Géza nagyfejedelemre (970-997) maradt .
A változtatást a politikai események ki is kényszerítették. 972-ben ugyanis II. Ottó német t rónörökös bizánci hercegnőt vett feleségül. A két európai nagyhatalom szövetsége harapófogóba fogta Magyarországot. Nem véletlen tehát, hogy 973 márciusában Géza elküldte 12 tagú küldöttségét az I. Ottó által Quedlinburgba összehívott birodalmi gyűlésbe, ahol ott voltak a Német-római Birodalom tartományurai és a szomszédos országok uralkodói. A magyar fejedelem békét ajánlott és térítő papokat kért. Mindkettőt megkapta. A térítők még előző évi kérésére megérkeznek, a püspökké szentelt Sankt Gallen-i szerzetes, Brúnó vezetésével. Géza udvarát és ötezer magyart keresztelnek meg, bizonyára ekkor kezdik építeni Esztergom tágabb körzetében azokat a temp
lomokat, amelyeknek Szent Gál a védőszentjük.
Írott források hiányában ugyan rendkívül nehéz pontosan megítélnünk a Géza kori változásokat, ám ezek jelentősége még a régészeti adatokból is érzékelhető. Jelentős mértékű telepítés nyomai látszanak, ekkor megszűnnek az aranyban-ezüstben gazdag temetkezések, Esztergomban körtemplom épül.
Géza bizonyára világosan felismerte, hogy a magyarságnak idomulnia kell európai környezetéhez, ha jövőt akar magának e kontinens közepén. Nyilvánvalóvá vált előtte, hogy a n o m á d típusú katonai elit korábbi politikája - Európa sanyargatása - zsákutcába vagy tragédiába viszi az országot. Valószínűleg le is számolt velük, már legalábbis azokkal, akik ellenálltak törekvéseinek. Az általuk behozott hadizsákmány és adó ugyan bizonyára lényeges volt az országnak és a fejedelemnek is, de korántsem annyira, hogy ezért érdemes lett volna az ország létét kockáztatni. Láttuk, hogy a behozott tömérdek nemesfém nem a gazdaságot építette elsősorban, hanem e régi vágású elit pompakedvelését elégítette ki, s végső soron a föld alá, a sírokba került.
Az is egyértelművé válhatott, hogy e régi elittel szemben az egyre nagyobb tömegű falusi földművelő lakosság a jövő megteremtője. Azoknak a falvaknak a népe, amelyeket uraik már a 10. században szolgáltatásokra köteleztek. Ez az a népesség, amelyik hasonló gazdaságot teremtett, mint a szomszédos európai országokban.
A régi táltoshit is túlélte önmagát. Géza -ha talán nem is volt meggyőződéses keresztény - jól tudta, hogy az egyházi szervezet az európai állami szervezet megteremtésének is fontos előfeltétele, s letéteményese az európai műveltségnek is. Ezért neveltette fiát, az ifjú Vajkot, aki a keresztségben az István nevet kapta, hithű kereszténnyé. Ezzel meg is fordította az ország sorsát, biztosította keletről jött népe jövőjét.
A tiszabezdédi tarsolylemez
részlete
Ajánlott irodalom
Forrásközlések A magyar honfoglalás kútfői. Szerkesztette: Pauler
Gyula-Szilágyi Sándor. Budapest, 1900. (Reprint: 1995.) A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és
krónikások híradásai. Szerkesztette: Györffy György. 3. kiadás Budapest, 2002. (Előző kiadások: 1958,1975.)
A honfoglalás korának írott forrásai. Szerkesztette: Kristó Gyula. Szeged, 1995.
Napkelet felfedezése. Julianus, Piano Carpini és Rubruk úti jelentései. Szerkesztette: Györffy György. Budapest, 1965. (Újabb kiadása: Julianus barát és Napkelet fölfedezése. Szerkesztette: Györffy György. Magyar Ritkaságok. Budapest, 1986.)
Zimonyi István: Muszlim források a honfoglalás előtti magyarokról. Budapest, 2005. (Magyar Őstörténeti Könyvtár, 22.)
Kézikönyvek, szakirodalmi feldolgozások Uráli népek. Nyelvrokonaink kultúrája és hagyományai.
Szerkesztette: Hajdú Péter. Budapest, 1975. Hajdú Péter-Domokos Péter: Uráli nyelvrokonaink. Budapest,
1978. Uralisztikai olvasókönyv. Szerkesztette: Domokos Péter.
Budapest, 1977.2. kiadás 1978. A vízimadarak népe. Tanulmányok a finnugor rokon népek
élete és műveltsége köréből. Szerkesztette: Gulya János. Budapest, 1975.
A Tejút fiai. Tanulmányok a finnugor népek hitvilágából. Szerkesztette: Hoppal Mihály. Budapest, 1980.
A finnugor őshaza nyomában. Szerkesztette: ifj. Kodolányi János. Budapest, 1973.
Leszállt a medve az égből. Vogul népköltészet. Szerkesztette: Kálmán Béla. Budapest, 1980.
Képes Géza: Napfél és éjfél. Finnugor rokonaink népköltészete. Budapest, 1972.
Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk. Budapest, 1937. (Reprint: 1994.)
Bereczki Gábor: A magyar nyelv finnugor alapjai. Budapest, 1996.
A magyarság őstörténete. Szerkesztette: Ligeti Lajos. Budapest, 1943. (Reprint: 1986.)
Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerkesztette: Bartha Antal-Czeglédy Károly-Róna-Tas András. Budapest, 1977.
Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba, I-IV. Szerkesztette: Hajdú Péter-Kristó Gyula-Róna-Tas András. Budapest 1976-1982. (Egyetemi jegyzet.)
Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Szerkesztette: Kristó Gyula. Budapest, 1994.
A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Szerkesztette: Fodor István. Budapest, 1996.
Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza. 2. k iadás Budapest , 1966.
Dienes István: A honfoglaló magyarok. Budapest, 1972. (2. kiadás 1974. 3. javított kiadás 1978.)
Dienes István: A honfoglaló magyarok lélekhiedelmei. Régészeti barangolások Magyarországon. Szerkesztette: Szombathy Viktor. Budapest, 1978. 170-233. old.
Honfoglalás sok szemmel, I—IV. Főszerkesztő: Györffy György. Budapest 1994-1997. (Honfogla lás és régészet; A honfoglalás írott forrásai; Honfoglalás és nyelvészet; Honfoglalás és néprajz.)
Domokos Péter: Szkítiától Lappóniá ig . A nye lvrokonság és az őstörténet kérdéskörének vizsgálata i r o d a l m u n k b a n . Budapest, 1990. (2. bővítet t k iadás 1998.)
Fettich Nándor: A honfoglaló magyarság fémművessége . Budapest, 1937.
Fodor István: Vázlatok a f innugor ő s t ö r t é n e t régészetéből. Budapest, 1973. (Régészeti Füzetek, Ser. II . N o . 15.)
Fodor István: Verecke híres ú t j á n . . . A m a g y a r n é p ő s t ö r t é n e t e és a honfoglalás. Budapest , 1975. 2. k i a d á s 1980.
Fodor István: A magyarság születése. B u d a p e s t , 1992. Fodor István: Az ősi magyar vallásról. Csodaszarvas 1 (2005)
11-34. old. Györffy György: Króniká ink és a m a g y a r ő s t ö r t é n e t . Régi
k é r d é s e k - ú j válaszok. Budapes t , 1993. Györffy György: A magyarság keleti e lemei . B u d a p e s t , 1990. Kristó Gyula: Levédi törzsszövetségétől Szent István á l lamáig .
Budapest, 1980. Kristó Gyula: Az Árpád-kor h á b o r ú i . B u d a p e s t , 1986. László Gyula: A honfoglaló magyar n é p élete. Budapes t , 1944.
(2. kiadás 1978,3. kiadás 1988,4. k iadás 1997.) László Gyula: H u n o r és Magyar n y o m á b a n . Budapes t , 1967. László Gyula: Régészeti t a n u l m á n y o k . Budapes t , 1978. Pusztay János: Az „ u g o r - t ö r ö k h á b o r ú " u t á n . B u d a p e s t 1977. Rédei Károly: ő s t ö r t é n e t ü n k kérdései. B u d a p e s t 1998.
(2. bővített kiadás 2003.) (Magyar ő s t ö r t é n e t i Könyvtár , 11,18.)
Révész László: A karosi honfoglalás kor i t e m e t ő k . Miskolc , 1996.
Róna-Tas András: A magyarság korai t ö r t é n e t e . Szeged, 1995. (Magyar Őstör ténet i Könyvtár, 9.)
Róna-Tas András: Kis magyar ős tör ténet . 2007. Szűcs Jenő: N e m z e t és t ö r t é n e l e m . Budapest . 1974. (2 . k iadás
1984.) Szűcs lenő: A magyar nemzet i t u d a t kialakulása. Szeged, 1992.
(Magyar Őstörténet i Könyvtár, 3.) Veres Péter: A magyar etnogenet ikai kuta tás n é h á n y
problémája. S z á m a d ó . T a n u l m á n y o k Paládi-Kovács Attila tiszteletére. Budapest, 2001. 597-619. o ld .
A J Á N L O T T I R O D A L O M
MAGYARORSZÁG T Ö R T É N E T E
Főszerkesztő Romsics Ignác
1 . Ő s t ö r t é n e t é s h o n f o g l a l á s
2 . Á l l a m a l a p í t á s 9 7 0 - 1 0 3 8
3 . V á l s á g é s m e g e r ő s ö d é s 1 0 3 8 - 1 1 9 6
4 . N a g y u r a l k o d ó k é s k i s k i r á l y o k a 1 3 . s z á z a d b a n
5 . A z A n j o u k b i r o d a l m a 1 3 0 1 - 1 3 8 7
6 . L u x e m b u r g i Z s i g m o n d u r a l k o d á s a 1 3 8 7 - 1 4 3 7
7 . A H u n y a d i a k k o r a 1 4 3 7 - 1 4 9 0
8 . M o h á c s f e l é 1 4 9 0 - 1 5 2 6
9 . A h á r o m r é s z r e s z a k a d t o r s z á g 1 5 2 6 - 1 6 0 6
1 0 . R o m l á s é s m e g ú j u l á s 1 6 0 6 - 1 7 0 3
11. A R á k ó c z i - s z a b a d s á g h a r c 1703-1711
1 2 . M e g b é k é l é s é s ú j j á é p í t é s 1711-1790
1 3 . A n e m z e t i é b r e d é s k o r a 1 7 9 0 - 1 8 4 8
1 4 . F o r r a d a l o m é s s z a b a d s á g h a r c 1 8 4 8 - 1 8 4 9
1 5 . P o l g á r i á t a l a k u l á s é s n e o a b s z o l u t i z m u s 1 8 4 9 - 1 8 6 7
1 6 . A d u a l i z m u s k o r a 1 8 6 7 - 1 9 1 4
17. V i l á g h á b o r ú é s f o r r a d a l m a k 1914-1919
1 8 . A H o r t h y - k o r s z a k 1 9 2 0 - 1 9 4 1
1 9 . M a g y a r o r s z á g a m á s o d i k v i l á g h á b o r ú b a n
2 0 . D e m o k r á c i á b ó l a d i k t a t ú r á b a 1 9 4 5 - 1 9 5 6
2 1 . A z 1 9 5 6 - o s f o r r a d a l o m é s s z a b a d s á g h a r c
2 2 . A K á d á r - k o r s z a k 1 9 5 6 - 1 9 8 9
2 3 . A H a r m a d i k M a g y a r K ö z t á r s a s á g 1 9 8 9 - 2 0 0 9
2 4 . I d ő r e n d i á t t e k i n t é s
KOSSUTH KIADÓ www.kossuth.hu
4 9 5 Ft