BOHUMIL HRABAL

VÉRES TÖRTÉNETEK ÉS LEGENDÁK

EURÓPA KÖNYVKIADÓBUDAPEST 1989

VÁLOGATTA ÉS AZ ELŐSZÓT ÍRTAVARGA GYÖRGY

FORDÍTOTTAHOSSZÚ FERENC

KÖRTVÉLYESSY KLÁRAVARGA GYÖRGYV. DETRE ZSUZSA

A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁSOK ALAPJÁN KÉSZÜLT:BOHUMIL HRABAL / MORYTÁTY A LEGENDYČESKOSLOVENSKÝ SPISOVATEL, PRAHA 1968

BOHUMIL HRABAL / SLAVNOSTI SNĚŽENEKČESKOSLOVENSKÝ SPISOVATEL, PRAHA 1978

BOHUMIL HRABAL / DOMÁCÍ ÚKOLY Z POETIKYČESKOSLOVENSKÝ SPISOVATEL, PRAHA 1984

BOHUMIL HRABAL / ŽIVOT BEZ SMOKINGUČESKOSLOVENSKÝ SPISOVATEL, PRAHA 1986

© BOHUMIL HRABAL, 1968, 1978, 1984, 1986

EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPESTFELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ

SZEDTE ÉS NYOMTA A KNER NYOMDAA NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA 268KÉSZÜLT GYOMAENDRŐDÖN, 1989-BEN

FELELŐS SZERKESZTŐ V. DETRE ZSUZSAA FORDÍTÁST AZ EREDETIVEL KÖRTVÉLYESSY KLÁRA VETETTE

EGYBE

A KÖNYVET BENKÓ ANNA TERVEZTE,A VÉDŐBORÍTÓN HRAPKA TIBOR,

AZ ELŐZÉKEN JOSEF SUDEK KÉPEIVELMŰSZAKI VEZETŐ MIKLÓSI IMRE

KÉSZÜLT 9,3 (A/5) ÍV TERJEDELEMBENISBN 963–07–4755–3

[BE]

KÖSZÖNTŐ

Ülök az Arany Tigrisben, eljátszadozom a söralátéttel, és újra és megint

képtelen vagyok betelni az emblémával, két fekete tigris forog az ujjaim között,

mint a többiek, én is szamárfület csinálok a számlára, először egyet, aztán még

egyet, majd a harmadik sör után egy harmadikat is, aztán a negyediket, olykor, ha

az első sörömet Bohouš hozza ki, fehér pincérkabátjából előhúzza a kis fehér

papírcsíkot, s mosolyogva már nekem is előre szamárfület hajt rá, ülök a

társaságban, és nézem őket... Itt isszák együtt keddenként az utánozhatatlanul

csapolt pilsenit, itt merülnek alá a hátsó kisterem emberszagú zajába, egymás

történeteibe és elmélkedéseibe. Négy-öt körül kezd szállingózni a társaság.

Sokszor elsőként Milan Hübl érkezik, az egykori politikus, aki ma is szenvedélyes

vitákat folytat múltról, jelenről, jövőről, teszi ezt különös kedvvel, ha csehül jól

beszélő magyar ismerősét is felpaprikázhatja... Egy kis monarchiázás, egy kis

kisebbségi kérdés, egy kis magyarreform-feszegetés, így megy ez néha órákig,

míg meg nem érkeznek a többiek... Aztán megjön Ruis úr, a Dvořák-vonósnégyes

tagja, néha Karel Srp is benéz, vagy Ivo Krobot, ők ketten általában csak azért,

mert Hrabalt keresik. E kedd délutánokon rendszeresen letelepszik a nem túl nagy

asztal mellé Hronek úr is, a kiváló nyelvész, a beszélt cseh nyelv jó ismerője, meg

kollégája, a nem kevésbé kitűnő ember és nyelvész, Čermák úr is... Ha éppen

Prágában járnak, betérnek Hrabal külföldi fordítói is, meg a szlavisták, tán

leggyakrabban épp a japán Eicsi professzor, biztos azért, mert ő él legközelebb

Prágához. Láttam itt már Susanna Rothot is, aki Hrabal talán legjobb ismerője a

világon. Ő svájci, de „Európában” él, mindig máshol, csak egy fix pontja van:

Prága, ide, ha csak teheti, mindig eljön...

Ülök az Arany Tigrisben, eljátszadozom a söralátéttel, és újra és megint

képtelen vagyok betelni az emblémával... Körbejár tekintetem a kopott

faburkolaton, a szomszéd asztaltársaságot is kihallgatom egy kicsit, kedden

mindig focisták ülnek a hátsó terem nagyobbik asztalánál, a Slávia, ha jól tudom,

isszák az aranyló, tejszínhabszerű habbal koronázott csodasört, eszik a forró

rántott húst, egyiket a másik után, egyszer egy héten (?) kirúgnak a hámból, de

most is csak a foci, az edzők, a pénz, a pletykák saját berkeikből, ami igazán

mulattatja őket. Kinézek a hosszúkás nagyterem füstös levegőjébe, ott is van

néhány ismerős arc, de nem tudom már, ki kicsoda, hol találkoztunk, a hosszú

asztalok mentén mindenki felszabadultan beszél, az emberek itt mintha

megváltoznának, egyszerre csak társaságok alakulnak ki, mindenki elmondja, ami

a lelkét nyomja, olyan ez a zsúfolt terem, mint egy nagy, tömeges pszichoanalízis,

felváltva kúrálják egymást a vadidegenek is... Néha betéved egy-egy külföldi, de

nekik már nem jut hely... A pult mögül a csapos úgy néz szét a zsúfolt teremben,

mint valami fejedelem, arcán alig észrevehető, elégedett mosoly... A füstös térben

kocsmai történetek lebegnek, keresztezik, átfedik egymást, majd így,

összegabalyodva csapódnak le a hallgató tudatában, aki aztán viszi tovább

magában, ki haza, ki egy másik kocsmába, ahol újabb barátok várnak rá...

Ülök az Arany Tigrisben, eljátszadozom a söralátéttel, és újra és megint

képtelen vagyok betelni az emblémával... Körbejár a tekintetem a kopott, hátak

csiszolta faburkolaton, és újra megnyugszik az asztalnál ülők arcán... Hübl okos

szeme villan rám vastag szemüvege mögül: na, mi lesz, hol az a civakodás...

Közben megjött Marysko úr is, a költő, angyali kék szemét látom meg először a

bajuszkás öregúrnak, azt hinnéd, a világ legártatlanabb lénye, de amint megszólal,

tudod: egy nagy imposztor, egy ős-eredeti dadaista ül szemben veled. És itt van

mára doktor úr is, Hrabal, elnézem ezt a kopasz, ráncos arcú embert, hallgatom

pösze beszédét – elöl már jó pár foga hiányzik – teátrálisan rágyújt, egészen

abszurd módon, hihetetlen mélységekbe szívja le a füstöt, azt hiszed, a nagy író

mindjárt behorpad az erőlködéstől...

Többnyire fülel, figyel, les, lehallgat, fölvesz mindent tudata magnetofonjára,

és a láthatatlan archívumból bármikor előveheti a felvételeket, és felhasználhatja,

de nem ellened, hanem érted, hogy apró részletként épüljön bele egy nagyobb

szövegfolyamba. Néha szót váltunk, fordításról, mit kellene kiadni, és hogyan, mi

érdekli a magyar olvasót, mi miért lefordíthatatlan... Örkényt, Kosztolányit,

Mészölyt, de főleg Pilinszkyt emlegeti. Bólogatunk, nincs vita.

Ülök az Arany Tigrisben, eljátszadozom a söralátéttel, és újra és megint

képtelen vagyok betelni az emblémával... Elnézem ezt a ráncos, már öreg arcot,

széles mozdulatait, gesztikulál, pontosan úgy, minta dunaszerdahelyi Hrapka Tibor

fotóján, tekintetében még mindig egy kisgyerek kíváncsisága, egy kamasz

hamiskássága... Nem is szeméből, inkább ráncaiból, gesztusaiból olvasható ki a

sokatpróbáltság önként vállalt osztályrésze, okossága inkább figyelésében,

mintsem beszédében érezhető, nem is ő a legnagyobb dumás az asztalnál, nem is

itt szólal meg igazán, hanem majd otthon vagy Kerskóban, ha leül a géphez, és

föltartóztathatatlanul írni kezd, ömlik belőle a szó, hogy aztán okos kézzel és jó

érzéssel vágja össze a szöveget egy nagyobb vagy egészen más összefüggés felé

mutatva...

Ülök az Arany Tigrisben, eljátszadozom a söralátéttel, és újra és megint

képtelen vagyok betelni az emblémával... Elnézem ráncos arcát, fölötte ott lóg az

elmaradhatatlan bevásárlószatyor, és arra gondolok, hogy már ötven éve ír, ötven

éve már, hogy titkos lehallgatásait csodálatos, új minőséggé gyúrja át... Szinte

látom magam előtt a huszonegynéhány éves ifjút, aki épp 1948-ban szerette volna

első kötetét Nymburkban, a helyi kiadónál megjelentetni... A kiadót államosították,

a könyv, Elveszett utcácska lett volna a címe, sosem jelent meg... Aztán a kladnói

kohóba önként munkára jelentkező, még szinte frissdiplomás jogi doktort látom

ráncai mögött, Jiří Menzel nálunk még soha nem vetített filmjének, a Leláncolt

pacsirtának képei közé keveredve: ócskavas-hegyek között jogi és filozófiai

doktorok elmélkednek, agitátorok lelkesednek, smasszerek és rabnők jönnek-

mennek... Ekkor születnek nálunk leginkább ismert elbeszélései, amiket többnyire

a hatvanas évek cseh újjászületésének tulajdonítunk, valamiféle felszabadultság

érzetének... Pedig az ötvenes éveknek, „minden érték újraértékelésének”, egy nagy

sokknak a szülöttei ezek az írások. (Magyarul, egybegyűjtve, Tükrök árulása

címen olvashatók ezek a hatvanas években megjelent és megfésült, itt-ott

meghúzott szövegek.) Aztán a papírhulladék-begyűjtő Bosch-szerű képe jelenik

meg háttérként, a prés teknőjének szélén Haňta, ez a nagyon is valóságos figura ül,

ráncos álarca mögül talán maga Hrabal is őt figyeli túlságosan zajos magányában,

és újra együtt látjuk a szörnyű álmot, értékrendünk összeomlását, minden

európaiság pusztulását, a steril, ugyanakkor műveletlenül lumpen könyvbelezés

fölülkerekedését... És tovább peregnek a képek... A remény, hogy az ötvenes évek

vége felé talán már megjelenhet egy elbeszéléskötet... és a papírbálázó Hrabal

csalódottsága, mert ötvennyolc után, a Gyávák (Škvorecký kitűnő regénye)

kavarta kultúrpolitikai szemétdomb-homokvihar újra a jövő homályába tolja a

„kiadott” íróvá válás pillanatát... És aztán a boldogult Eliška asszonyt figyelem,

ahogy a Gyöngyök a mélyben szerzői példányait viszi férjének a Spálená utcai

papírbegyűjtőbe... 1963-at írunk, ekkor Hrabal már ráncos, majd ötvenéves...

Ülök az Arany Tigrisben, eljátszadozom a söralátéttel, és újra és megint

képtelen vagyok betelni az emblémával... Néhány évvel később, 1968... Újra

látom a ráncos arc mögött, hogyan járja a várost Heinrich Böll-lel... Majd újabb

csönd, két bezúzott kötet, hétévnyi látszólagos hallgatás... Sok minden születik

ebben a csöndben: egy regény, az Őfelsége pincére voltam (magyarul még nem

jelent meg), a Túlságosan zajos magány, a sörgyári trilógia... 1975 a

kompromisszum éve, újra megjelennek könyvei... A nyolcvanas évek elején kezdi

meg eddigi legnagyobb vállalkozását, önéletrajzi trilógiáját, azóta be is fejezte...

Ülök az íróasztalomnál, ujjaim öreg Royalom billentyűin pihennek, elnézem

Hrapka Tibor portréját, Hrabal ráncos arca, okos, ravaszkás tekintete néz rám, a

kép mellett ennek a kötetnek a tartalomjegyzéke hever... Csupa olyan elbeszélés,

ami eddig nem jelent meg könyvben magyarul, csak egy kis részük

folyóiratokban. Elég tarka a kép: a Legenda Káinról a legkorábbi, de talán a

legelvontabb is egyben. Nem véletlen, a huszonöt éves Hrabal ekkor még nem a

kocsmai történet spontán, ám mégis előre gyártott elemeiből építkezik. Egyes

szövegek olvasóinak hatvanas évekbeli reakcióiból adnak ízelítőt... de már ez is a

múlté. A többi az a hetvenes évek: a kerskói történetek, a csodálatosan lírai

Beatrice, no meg számos önvallomásának egyik legismertebbike, Az

önvilágámító-tanonc kalauza, ez a sajátos ars poetica. Nézem a címeket, és

próbálok a fényképen át Hrabal szemébe nézni – vajon elégedett lenne-e ezzel a

kötettel... Bizonyára nem teljes a kép, Hrabal-adósságunk is marad még bőven. És

remélem, egyre több „adósságunk” lesz, mert egyre többet ír majd...

Köszöntse ez a könyv is a hetvenöt éves szerzőt. Éljen soká!

VARGA GYÖRGY

VÉRES TÖRTÉNET, AMIT AZ OLVASÓK ÍRTAK

Hrabal úr, higgye el, amióta olvastam a könyveit, nincs egy perc nyugtom,

szüntelenül üldöz és gyötör az a kimondhatatlan szépség, törékenység, kópéság,

fájdalom, bölcsesség, a fenébe is, maga egy szent. Ez a disznó gondosan

kiválogatja azokat a helyzeteket, ahol perverz nemisége érvényesülhet. Amióta

olvastam az írásait, nincs egy perc nyugtom, nem tudok szabadulni a rémes

gondolattól, hogy micsoda rombolást okoz ezzel felnövekvő ifjúságunk soraiban...

A közeli építőipari szakközépiskola egyik tanárának hittem Önt. Találgattam,

milyen tárgyat taníthat. Ami igazán rokonszenves, tehát szép Önön, az a

veronikakék, kíváncsi, fakulni nem akaró szeme. Ugye tudja, a veronika egy

aprócska virág, kövek hasadékaiban nő, és kék szirmait fehér erek hálózzák.

Te undorító alak, te pubertáshajlamokkal kérkedő szenilis trotty, te

szemérmetlen disznó, a dutyiban a helyed, az erkölcsrendészetnek kéne kezelésbe

vennie, rács mögé vagy a diliházba kéne dugni téged.

Itt van előttem az Önnel készített interjú, az összes könyve, az újságképe,

ráncok roppant kereszteződésével a homlokán, ezeken a ráncokon roboghatnának

a szigorúan ellenőrzött vonatok a Pepin bácsik birodalmába, a totális megértés

birodalmába.

Maga úgy néz ki, mint valami öreg fater, aki unalmában az orrát túrja, és én

dühöngök, hogy pont maga képviseli a brünnieket. Azért megírom én magának

szemtől szembe, nem kecmecelek, hogy szégyellheti magát, telhetetlen vén

sörissza.

Mintha áttetsző, kristálytiszta vizet kortyoltam volna. Ujjongtam olvasás

közben. Már rég nem éreztem a szívem táján ilyen melegséget... Látja, az ember

valahol belül mégiscsak jó, és az olyan művek, mint az Önvilágámítók, éppen

azokat a legfinomabb húrokat rezegtetik meg, amelyekből a legeszményibb

hangszer, az emberi lélek van szőve.

És az a gusztustalan szimbolikus kép az Önvilágámítók-ban? Mi az, hogy

önvilágámító, te marha! Hát azt hiszed, senki sem jön rá, hogy az a kunkorodó

nyakú gitár nem más, mint a női ölből kicsusszanó hímvessző? Kívánom neked,

hogy valamelyik író-olvasó találkozón rendes fiatalokkal kerülj szembe, főleg

lányokkal, szétszaggatnának dühükben, hogy hogyan írsz arról a legszentebbről,

amije csak lehet egy lánynak.

Hrabal úr, életemben először írok szerzőnek. Tegnap este, amikor végére

értem a Papa, te megőrültél című könyvnek, arra gondoltam, hogy írok

Saroyannak, de hát hol keressem a nagyvilágban. Maga közelebb van...

Hát azt tudják-e, hogyan lesz valakiből író? Ha nem tudják, elárulja Önöknek

Hrabal úr: „Jugoszláviába utaztam a tengerhez, hű, micsoda szélvihar volt ott,

micsoda tombolása a természetnek! És amikor egy ilyen fergeteg nekifeszül a férfi

sliccének, hát kezd író lenni.” E szerint a recept szerint nem nehéz íróvá válni.

Ami pedig a kompozíciós módszerét illeti, nem győztem álmélkodni, milyen

biztosan mozog ezen az ingoványos talajon. Bravó, miért ne, és még egyszer

bravó! No és az arckifejezéséből rögtön nyilvánvaló volt nekem, hogy tökéletes

összhangban van az Ön kompozíciós módszerével.

A te bűnöd, hogy a tizenhárom-tizenöt éves fiatalok ott kurválkodnak

dolgozó szüleik lakásában. Hogy számolsz el a lelkiismereteddel?

Nálunk az iskolában csehórán meg szünetben is gyakran az Ön könyveiről

folyik a vita. Hányszor van, hogy hallunk egy kifejezést, egy szót, amely

valamelyik történetét idézi, elég annyit mondani, Hrabal, és máris mindenki dől a

nevetéstől.

Valaki glóriát vont a feje köré, s most másról sem hallani, mint hogy micsoda

remek író stb. Pedig közönséges gazember, gauner, az is lehet, hogy homokos

vagy impotens. Hiszen bármelyik ún. népi kifejezéséért be lehetne perelni,

ideggyógyászati kivizsgáláson vagy az erkölcsrendészeten volna a helye.

Nem akarok összehasonlításokat tenni, de maga tényleg a Vančurák, a

Ladislav Klímák, a Hašekek, a Kubínok családjából való. A szókincse csodálatos,

költői, cseppet sem émelyítő vagy könnyfacsaró, hanem vérbő, elemi erejű. És

még valami: maga állítólag kereskedelmi utazó volt. Valaha én is

ügynökösködtem, fésűben, zsilettpengében, csillagszóróban, légyfogóban és más

rövidáruban utaztam.

Te mocskos disznó, akit manapság mindenki az egekig magasztal, mikor

hagysz fel végre azzal, hogy gusztustalan perverzitásoddal mérgezd az emberek

lelkét? Mennyi pénzt vertetek el a „kritikusaiddal” és a recenzistáiddal a

bordélyokban, hogy így agyba-főbe dicsérnek?

Mint bizonyára tudja, minden év március huszonnyolcadikán nemcsak a

pedagógusnap van, hanem az Ön születésnapja is. Szörnyen örülnék, Hrabal úr, ha

megírná nekem, hogy volna-e kedve májusban író-olvasó találkozóra jönni

hozzánk, rengeteg csinos lány van itt, és mindegyik isteníti Önt, még a

csehtanárnőnk is, aki egészen fiatal.

Elegünk van Hrabalból! – ez a tisztességes emberek jelszava. Ne hidd, hogy

dicsőséged az égig nő. Te szarházi! Te göndör disznó! Az ördög vigyen!

Éppen most fúródott be milliónyi és milliónyi kis horog a csontvelőmbe.

Beleakaszkodnak és húzzák-cibálják, mint horgász a botot. Tébolyítóan fáj. De ha

valaki, mint Ön is, felém int, hát mégiscsak könnyebben viselem a fájdalmat,

merthogy van, aki együtt érez velem. És ennek az ismeretlenekkel való

együttérzésnek a fejében Ön mindenben sikereket ér majd el.

Sajnálom, hogy nincs időm. Nagy élvezettel köpnék bele este abba az

undorító pofádba, te ifjúságunk megrontója.

Hrabal úr, könyvével ma visszaadta az életkedvemet, amelynek létezésében

már nem hittem. Felrázott álmos, tompult rezignáltságomból, valamiféle tinktúrát,

elixírt csöpögtetett belém.

Megfordultam néhányszor az SPL-ben, azaz a diliházban, tényleg voltam ott,

de nem mint beteg, hanem mint fogorvos. Egy alkalommal az egyik páciens a

váróban felejtette a jegyzetfüzetét, és mivel nem tudtuk, kié a füzet, hát

megtartottam magamnak. Most, hogy elolvastam a Táncórákat, borzasztóan

sajnálom, hogy ezt az irodalmi műremeket nem adtam át valamelyik kiadónak.

Micsoda mérhetetlen veszteség érte a cseh és talán a világirodalmat is, amikor ezt

a füzetet a papírkosárba dobtam...

A humornak jó néhány fajtája van, nyílvesszői az ember belsejébe hatolnak.

Mindegyik másképp. Hrabal elvtárs nyílvesszője ezüstösen cseng, és a szúrás

helyére balzsamot csöpögtet.

Megérdemelnéd, hogy a vasutasok bepereljenek vagy megkövezzenek, te

vadbarom, mert szerinted, ugye, a vasútnál mást sem csináltak, csak „keféltek” az

állomásfőnök úr kanapéján.

Nagyra értékelem az Ön témáit, gondolatait, mélységüket és a belőlük áradó

melegséget, az Ön elbeszélő tehetségét, és mindazt, ami a könyveit oly megkapóvá

teszi. Mintha simogatnák az embert.

Teljesen kiborulok, amikor a kávéházban vagy a villamoson azt hallom: „Na,

mit szólsz Ferlinghettihez? – Marha klassz.” Ettől a „marha klassz”-tól készülök ki

a leginkább. Azért írok Magának, mert Maga korántsem „marha klassz”. Maga

kész provokáció. Nem hagyja aludni az embert, szüntelen olvasásra ingerli, és

elrabolja az idejét.

Mit gondoljunk erről mi, nevelők, apák és családfők, akiknek serdülő

gyermekei épp a legkényesebb életkorban, a pubertásban vannak? Például hogy

magyarázzam meg tizenhat éves fiamnak, hogy mi az a „pinácska”?

Csak maradjon meg bokszolónak, fehér bombázónak, keményöklű

bunyósnak, célozza meg egyenest az államat, a solar plexust, és én cserébe ígérem,

hogy edzeni fogok, a végsőkig ki akarok tartani a ringben maga ellen, technikai

knock outban ne reménykedjék, a kilencnél mindig felállok, és tovább verekszem,

én drága ellenfelem.

Néhány kritika és kritikus szerint ez a disznó Hrabal úgymond Neruda és más

klasszikusaink folytatója!!! Borzalom!!! Hogy lehet ezt az alakot akárcsak egy

lapon említeni Nerudával! Hašek a több száz oldalas Švejkjében nem írt le annyi

malacságot, mint ez a szexuálpatológiai eset.

Ha nekünk, cseheknek van valami különlegesen rokonszenves

tulajdonságunk, ami egyedülállóvá, utánozhatatlanná, százszázalékosan csehhé

tesz minket, Hrabal úr, akkor az pontosan az „önvilágámítás”, az a képességünk,

hogy emberien szószátyárak legyünk, hogy önmagunkat és másokat is beleszőjük

a kivételes és csodálatos szavak és tettek hátójába.

P. S. A régi indusok jól mondták a védákban: „Tat twam asi!” Ami azt jelenti:

„Ez vagy te!” Ez a portré tehát nemcsak az én arcképem, de minden olvasómé,

minden emberé. Lao Ce írta a Tao Te Kingben ötszáz évvel Krisztus előtt: „Ismerni

önnön fehérségét és vállalni önnön feketeségét, ez a példakép a mennyek alatt.

Ismerni önnön dicsőségét és vállalni önnön gyalázatát, az ilyen ember a mennyek

tartóoszlopa.” Egy perzsa király, akit udvari költője dicsőítő versében a naphoz

hasonlított, szóval ez a perzsa király a vers hallatán megjegyezte: lasanoforosom

cáfolja ezt. A lasanoforos perzsául éjjeliedényt jelent. A régiek tehát jól tudták,

hogy minden ember portréját dicsőségének és gyalázatának dialektikus egysége

alkotja. Mi, a huszadik század gyermekei hajlamosak vagyunk rá, hogy

magunkban csak a dicsőséget, másokban viszont csak a gyalázatot lássuk.

Márpedig ez a káosz kezdete. Ez a szembesítés nem más, minta régiek

bölcsességének a dicsérete és a kortársak ostobaságának a bírálata, hacsak nem

okosodnak meg, és nem térnek vissza az ember dialektikus portréjához, mint

minden dolgok egyedüli mércéjéhez.

V. DETRE ZSUZSA FORDÍTÁSA

LEGENDA KÁINRÓL

KÁIN ELUTAZIK / Odamentem az állomás pénztárához, és így szóltam a

kisasszonyhoz: Jegyet! A pénztáros kisasszony kikukkantott a kis ablakon, és

nyugodtan csak ennyit mondott: Na ja, forgalmista uram, de hová? Erre

gondolkodóba estem, s jobb kezemmel végigsimítottam szemöldökömet: Oda

adjon jegyet, kisasszonykám, ahová legelőször téved a szeme. De ő azt hitte, hogy

csak afféle társasági csevegés az egész, és így válaszolt: Hogyhogy legelőször?

Hisz nap mint nap ezeket a jegyeket nézem! És vigyorgott és fintorgott és szép

volt, még akkor is, ha csúnya volt. Erre elgondolkoztam, és összedörzsöltem a

kezem. Akkor hát, kisasszony, nézzen a szemembe, és bal kézzel, mint egy vásári

papagáj, húzza ki a sorsjegyemet. És most meg én kacagtam, mert és mivelhogy

azt hittem, ezúttal én szedtem rá. De ő okosabb volt, mint amilyennek látszott.

Gondolkodás nélkül rávágta: Nézze csak, forgalmista uram. Én sötétben, éjszaka is

adok el jegyet. Úgyis olyan jegyet adnék magának, amilyent akarok! És hintázott a

széken, és teljesen odavolt, hogy milyen jól feltalálja magát. De engem már

kezdett untatni a dolog, és határozottan mondtam: Akkor a hetedik oszlop hetedik

sorából, különben is mindent, ami hetes. Mint a zsidóknál! És torkomban úgy

remegett a hang, hogy eleinte el sem akartam hinni, hogy az enyém. De az én

hangom volt, mert alighogy ezt kimondtam, egyszerre a szájam is elnémult. És a

reszketés átterjedt a szájamra is, s alsó ajkam annyira remegett, hogy önkéntelenül

is odanyúltam: Hallottam, ahogyan a dátumozógépben átlyukad az a menetjegy, és

ahogyan felém lendül a pénztároslány vöröses frizurája, mint valami gömbvillám.

Így szólott: Bystrice u Benešova, és hat korona ötven hellert kapok. De ma

valahogy egészen magánkívül van, forgalmista úr! Melyik gyötri így a szívét? És

viccből azt mondtam: Az a nagyfogú, és hintázott a székén és nevetett, mert

semmit sem tudott. Kimentem a váróteremből.

Kiléptem a sűrűsödő sötétbe, abba a napszakba, mikor minden oly furcsává

válik, mikor minden olyan, mintha már soha többé nem adatna meg neki, hogy

megpillantsa a világtól bensőségesen búcsúzó fényt. Úgyszólván a határvonalon

álltam: még állítani lehet, hogy nem jött el az éjszaka, nappal van, ám vitába is

lehet szállni, hogy már nincsen nappal, hanem éjszaka van. A peronon a málházó

épp a csomagokat készítette oda a paklikocsihoz, én meg az utolsó beszédemre, az

utolsó pár órámra készültem, arra a pár órára, amit én magam határoztam meg,

arra a pár órára, amit az örökkévalóság kellős közepéből szakítottam ki. Immár

senki sem másíthatta meg elhatározásomat, már senki sem foszthatott meg a

véletlenül választott szabadságtól. Soha, semmit sem tudnék jobban és

tökéletesebben kiötleni, s nem is akarnék soha másképpen élni, mint eleddig.

Azaz, ha újrakezdhetném, megint csak ide lyukadnék ki, ahol most állok, azaz egy

vidéki állomás peronjára, kezemben Bystrice u Benešovába, egy kis városkába

szóló jeggyel, ahol még sosem jártam. Egy szállodában történik meg majd, ahol

még sosem aludtam. És minden olyan különös volt. A málházó meggyújtott egy

lámpást, fénye sárgára festette a kosarak és a bőröndök éleit. És én, kinek már nem

volt mivel világot gyújtania, egy vesszővel kotortam félre a porladó leveleket. És

mikor egy darab papírt pillantottam meg, lehajoltam ehhez a sötétség ölén világító

tárgyhoz, gyufát gyújtottam, s elolvastam, ami rá volt írva. Szép volt, s lelkemben

mély nyomot hagyott. Egy zongoraszólam darabkája volt, ezzel a szöveggel:

ELJÖTT SZERELMEM MÁJUSA.

De már be is gördült a vonat az állomásra, ormáról szikrabokor hullámzott

alá, ami aztán a fekete földön ülepedett le, pusztult el. Olyan érzés fogott el, mint

mikor az a vörös pénztároslány hajolt hozzám az imént. Erre gondoltam és rá

emlékeztem, amikor felszálltam. Iszonyú robajjal vágtam be magam mögött a

vasajtót, így zárva le egész múltamat, elválasztottam magam, és átvágtam a tájjal

összekötő köldökzsinórt. Ott álltam az ajtónál, s az ablakból néztem az induló

vonatot. Épp a peronon álló forgalmista mellett haladtunk el, aki valamilyen

érthetetlen oknál fogva magasba emelte zöld lámpáját, és háromszor meglengette

felém (bár sötétben álltam), mint egy pap, mikor a koporsót szenteli be. Végül

aztán arra gondoltam, valóban, a koporsóm ez a kocsi, a magam választotta

temetésre visz. Nem játszott senki, locsogással sem keserítették meg utolsó

utamat. Hétköznapi emberi boldogság nyomába eredve utaztam el, mint ahogy

szombaton a természetjárók barátnőikkel és gitáraikkal víkendezni indulnak, mint

ahogy a rokonok szélednek szét keresztelő vagy temetés után. Az a szándék

vezérelt utamon, hogy valós életemet összhangba hozzam gondolataimmal. Az

akarat végső lehetőségeivel akartam szembesülni, az akaratéival, mely csak azért

kívánja végét, hogy megpillantsa saját királyságát. Ott ültem tehát nagykabátban a

harmadosztályú kupé sötétjében, merthogy háború volt. Egy kis ideig arra az

osztrák törvényre gondoltam, mely szerint az öngyilkosokat félreeső helyen, a

legnagyobb csendben kell eltemetni. Mégiscsak volt a Monarchiának érzéke a

csendes gondolat megszállottjai iránt! Mégiscsak kijár egy kis kegyelet azon

boldogoknak, akik csak úgy, desperáltságból, a gondolat dicsőítésére és

győzelméért mennek a maguk készítette vágóhídra. Mily közönségesnek láttam

ezzel szemben a mozgósítást! Ölni, s hozzájárulásunk nélkül megöletni! Szinte

remegtem dühömben, mikor arra gondoltam, hogy az évi egy tucat öngyilkosságot

miként teregetik ki az újságok, hogy szitkokat és átkokat szórnak az

öngyilkosokra, míg a háborús halottak milliós száma magától értetődik! Pfuj! A

szentségit! És a kerekek lassuló kattogását hallgattam, ahogy a vonat fékezett,

majd megállt.

Aztán egy fekete asszony nyomult be abba a sötétbe, sehogy sem boldogult

valami dobozzal vagy bőrönddel, amit maga után vonszolt. Így szóltam: Hová

utazik, asszonyság? Bár arra gondoltam, vajon mit vonszol ez az asszony.

Segítettem fölrakni a cókmókját a csomagtartóra, és újfent megkérdeztem: Hová

utazik, asszonyság? Haza, hát haza, uram. Üres gyümölcsös rekeszeket viszek.

Kertész vagyok, uram. Nyáron megszedem a gyümölcsöt, télen meg

széjjelhordom, jajgatott a hang a setétből. És vajon, asszonyság, boldog-e maga?

kérdeztem. Hát már hogyne volnék. Nagy öröm az nekem, egész nap a lajtorján

állni, és szedni a pompás, kerek gyümölcsöt, és szép sorjában rakni a kosárba.

Nincs ennél nagyobb öröm. Már húsz éve kertészkedünk így az urammal,

ujjongott a gondterhelt hang a setétből. És leesett-e már valaha az asszonyság?

kérdeztem tovább. Nem, azt még nem. Pedig oda is felmászom én, ahová az uram

sem mer, uram! Ágacskáknak, gallyacskáknak támasztom a létrát, egészen fenn a

koronában serénykedem. Biztosan őrangyalom van nekem. És az asszonyság

fölkacagott. És maga, maga hová megy? kérdezett vissza, mintegy illendőségből a

sötétben megbújó hang. És a sátán ekkor néhány szörnyű, akaratom és

természetem ellen való mondatot súgott fülembe. Másodszorra csodálkoztam el

aznap, vajon ki az, aki ott benn, énbennem beszél. És sátáni árnyalattal

hangomban mondtam: Borotváért megyek! És csettintettem a nyelvemmel, és

fehér ujjam végighúztam a torkomon! Két borotváért, egyik a jobb, a másika bal

kéznek, így hát egy borotva meg egy borotva az két borotva, asszonyom! És a

hangja, mintha már bánná, hogy egyáltalán kérdezett: És hová, uram? És

megszorítottam a két borotvát kabátom zsebében, s úgy éreztem, szájharmonikákat

szorongatok. Ám bizalmas hangon mondtam: Bystrice u Benešovába! És ő, mintha

csak bele akarna fúródni, bele akarna bújni a setétbe, vagy a falon át a másik

kupéba préselődni, csendesen így suttogott: És miért? Ah, asszonyság,

aranyoskám, mert fölmászom a magas létrára, és egy álló órát fogok ott inogni,

úgy, ahogyan a szél fúj! Egy álló órát dobálják majd az ágak és a gallyacskák

testemet, mint a seregély ellen való madárijesztőt! És aztán valaki szólít, vagy tán

nem is szólít! És ekkor már üvöltöttem is, üvöltött bennem az a valami, s én

tehetetlen voltam! És fölemelkedtem. És a női hang, tán nem is nőinek mondanám,

inkább emberinek, vagy még azt se, talán emberi se volt, érthetetlenül válaszolt.

És az asszonyság, aki úgy szeretett gyümölcsöt szedni, elájult.

KÁIN NEM GYŐZ CSODÁLKOZNI / Ezt azért mégsem kellett volna,

gondoltam a fekvő test fölé hajolva. Szemrehányást tettem magamnak, bár közben

borzadoztam az ismeretlentől, aki az imént az én szájam által kért szót.

Rémüldöztem, vajon ki az, kit magamban és önmagam ellenére melengetek, és aki

immár a fejemre nő! Amikor bejött a kalauznő, kértem, segítene a kertészasszonyt

a sötétségből előszólítani. Az öregasszony kezét dörzsölgettem, és a tenyerébe

leheltem. De ő, mintha álmodna, csak nyögdécselt, és sehogy sem tudott magához

térni. Csak mikor a kalauznő, akinek nyakában lámpa lógott, egy kis kávét öntött a

szájába, sóhajtott fel mélyről, nagyon mélyről, mintegy a talpából, és kezével

lassan megtörölte hideg homlokát. Újból fölé hajoltam, s kértem, bocsásson meg.

Ekkor a kalauznő kis lámpájával az arcomba világított, és így szólt: Jé, forgalmista

úr, hát maga hogy kerül ide? Virágzó gallyacska repült be ezzel a hanggal, mely

oly ismerős, édes volt számomra, amely képes volt jelenidejűvé tenni a múlt időt.

Még mindig a kertészasszony kezét fogtam, de az odalebbent esemény oly

üdeséggé kezdett kibomlani, hogy agyamat is, szívemet is sürgető vágy fogta el,

kis híján felnyögtem! Kinyújtottam a kezem a rám szegelődő lámpaszem felé, s

eltakartam. És a meleg lánykéz rögvest megsimogatta kezemet, s ott maradt,

csendesen nyugodott rajta, mintha már rég ekképpen rendeltetett volna.

Szerencsére jajgatni kezdett a kertészasszony: Ah, uram istenem, ah, uram isten!

Ismét fölé hajoltam és a fény csóvája ismét rembrandti csoportképünkre esett.

Óvatosan felemeltem az öregasszonyt, vállára terítettem kendőjét, leakasztottam a

kalauzlány nyakából azt a lámpát, és megvilágítottam vele arcomat. Egyre csak ezt

ismételgettem: De hisz én vagyok az, egy közönséges ember, ember, közönséges

ember, na, érintsen csak meg! Pont olyan vagyok, mint maga. Nahát! És az

asszony megszűnt remegni, bár láttam, s bőre érintésekor éreztem is, hogy még

mindig irtózik, retteg tőlem, hogy ki nem állhat. Hogy bárcsak otthon lenne már a

békés almái meg körtéi közt, a férje mellett. Azt mondta, legyek olyan kedves és

segítsek kivinni a batyuját a folyosóra, és hogy inkább állni fog. Így hát

kivonszoltam a dobozokat a setétben és a lámpa éles fényében a folyosóra. Mikor

visszatértem a kupéba, a vonat épp egy dübörgő hídra ért. A lámpa még mindig

ragyogott abban a sötétben, és én nem tudtam, mitévő legyek. Odaléptem hát az

ablakhoz, és kinyitottam. Heves, friss légáram csapott meg, a vonat megállt.

Kinéztem, és láttam, hogy a bemeneti jelző Állj!-t mutat. Fülem mögött ott

éreztem a kalauzlány haját és a leánytest közvetlen közelségét. Megfordultam,

leakasztottam nyakából a lámpácskát, és az arcába világítottam. Igen, ő volt az.

Így szóltam: Hogy van, Máša kisasszony? És visszaakasztottam a lámpát a

tarkójára. Aztán ismét kihajoltam az ablakon, és csak úgy bámultam a piros, tiltó

fénykorongot, alsó ajkam újra reszketni kezdett. Máša megérintette a hátamat, és

így szólt: Csakhogy megismer. És arra a kerítésre emlékszik-e még? És úgy

általában a többire! Maga utálatos! És hozzám simult, és éreztem, hogyan égeti

hátamat az a kis lámpa, mint a lelkiismeret-furdalás. Reszkettem a rám rontó

érzésektől, ám durván mondtam: Hát hogyne! És legyintettem a sötétben, mert

mindez egyszerre csak hiábavaló volt. Ez a kis kalauzlány egy kockát feje tetejére

állított építményemben, és sehogy sem stimmelt már az egész, kezdtem kiesni jó

előre eltökélt szerepemből. Rádöbbentem, mindent át kell építenem! És mindezt

egy lány miatt, akivel valamikor kerítést festettem a hosszú pályaudvar körül! A

szentségit! Éreztem, hogy bágyadok, ernyedek, hogy nem jutok el kitűzött

célomig, és oly hatalmas gyűlölet fogott el a lány iránt, hogy legszívesebben

megütöttem volna. Mint mindig, most is rosszkor bukkant föl. Nem mintha nem

kedveltem volna, ellenkezőleg, minden tetszett rajta, mindene izgatott mint férfit.

De már akkor, mikor a drótkerítésen át néztük egymást, mikor a két nedves

ecsettel böködtünk egymás felé, meg egymásba is, már akkoriban egy egészen

más program erősödött bennem! Másféle vágy kerített hatalmába. Most vállamon

éreztem leheletét, hallottam szívverését és az olajlámpa sziszegését. A szemafor

megcsörrent, és zöld fény váltotta fel a vöröset. Leültem, és a vonat tompa

kattogással elindult. Csak hogy mondjak valamit, így szóltam: És arra emlékszik,

Mášeňka, hogyan lopkodtuk ki egymás zsebéből a fényképeket? És ő hallgatott, és

kabátja zsebéből egy befőttes gumival összefogott menetrendet húzott ki, abból

meg holmi kemény papírlapot vett elő, és odaadta nekem. Kiszaladt a folyosóra, s

egy kis idő múlva hallottam, hogyan kiáltja az állomás nevét. Cigarettára

gyújtottam, és az állomáslámpák beszűrődő fényében megnéztem azt a papírt. Az

én fényképem volt. Tudtam, de csak bámultam, hogy megerősítsem magam: már

egy másik vágányon vagyok, s bármit teszek is a jövőben, egyre csak távolodni

fogok attól, amit akartam. Elnéztem azt a fotót, egy kisírt szemű, frufrus gyerek

tekintett vissza rám. Ráadásul egész arcom csupa kávé volt, csokornyakkendőm,

ruhám meg tiszta zsír. Nyilvánvaló volt, hogy gyakran néz ebbe az arcocskába,

mintha hinne benne, hogy az agy összpontosított munkájával megidéz engem. És

tán így is volt. Újra hallottam hangocskáját, ahogy kikiált, távolodik, majd

visszatér. A halál, melynek oly eltökélten eredtem a nyomába, mintha gyengült,

mintha áttetszőbbé lett volna. Unszolása és hevessége mintha az ellenkezőjére

váltott volna át. Én is kávéval öntettem le és zsírral kenettem össze. Szemem is ki

volt sírva most, és homlokomon ott ágaskodott a frufru. És nem győztem

csodálkozni. És mikor a fénysugár, melyben álltam, lassan elmozdult, újra a

fényképre tekintettem, de most egy masnis kislányt láttam rajta. Megfordítottam, a

túloldalára voltam ráragasztva én.

És ez mellbe vágott. A múlt, amely apró pontként bukkant föl fél órával

ezelőtt, mostanra akkora lyukat vágott ki magának, amekkorán egy felnőtt férfi is

átférne. Sőt, mi több! Egyre hatalmasabban és sürgetőbben áramlott belőlem a

reszketés, a halál utáni vágy teljesen elhalványult. Kacérkodás volt csupán!

Mindez erősebb volt a szándéknál, képtelen voltam másként. Ilyen voltam! Még

Máša sem kellett volna hozzá, elég lett volna egy kis virág, vagy valami egészen

hétköznapi esemény, az is ugyanígy felforgatott volna! De ami világos volt

számomra, s amit már tudtam magamról, az az volt, hogy mindez pusztán

halogatás! Hogy ismét elég egy hétköznapi kis esemény, hogy észre térjek, hogy

folytassam, befejezzem, amit eltökéltem! Még pontosabban elmagyarázom ezt

magamról. Mindig egybeolvadtam az idegen eseménnyel! Mindig sajnáltam, ha

valaki másnak látott, mint aminek látni akart. Mindig föláldoztam magam. Ez

volta legszebb az én természetemben. Az én életemre mindig volt idő bőven!

És mikor Máša belépett a fülkébe, a lyukasztója himbálózott és csillogott, és

én utáltam azt a fénysugarat. Hunyorogtam, és odaadtam a fényképet. Azt

mondtam: Igazán szép. És mikor kezét nyújtotta, gyorsan elkaptam a csuklóját, és

testemmel takartam el a lámpát. És szájon csókoltam. A kupéban sötét volt. Csak

ahogy megmozdultunk, fröccsent elő egy keskeny fénynyaláb, hogy aztán ismét

becsípődjön testünk közé. Hogy örömet szerezzek neki, még egyszer

megcsókoltam, és amennyire csak lehetett, igyekeztem megjátszani a

szenvedélyest. Ráparancsoltam kezemre, hogy szorosan tartsa és a hátán lefelé

csússzon, hogy keményen fogja apró kis mellét, hogy simogassa haját.

Iparkodtam, és éreztem és hallottam és láttam, hogy érzelmeim nemléte gyönyört,

szerelmet és reszketést vált ki. Valami isteni üresség áradt belőlem. Adtam, s

magam nem éreztem mást, csak a vágyat, hogy dédelgessek, osztogassak, hogy ezt

a lányt a valóság illúziójával ajándékozzam meg. Gondoltam is a sötétben, hogy

ha megnősülnék, csakis Mášát vehetném el. Egyre csak simogattam, ő meg úgy

szorította a kezem, mintha tulajdon életét akarná belém pumpálni. Mikor a vonat

megállt, gyengéden figyelmeztettem: Mášeňka, menjen, jelentse az állomást,

nehogy valaki ebben a sötétben a lábát törje! De ő meg sem moccant. Szorosan

hozzám simult, s háromperces csókokkal árasztott el egészen Prágáig.

Újragyújtotta lámpáját (kis ideje, hogy elaludt), és azt mondta: Várjon meg a

főbejáratnál! És kiszaladt a folyosóra, és hallani lehetett, ahogy nyitja-zárja a

fülkéket, és kiáltozik: Prága, végállomás, kiszállás! Prága, végállomás, kiszállás!

És a hang távolodott, és én örültem.

Mikor kiléptem a prágai elsötétítésbe, egyáltalán nem éreztem magam

kellemetlenül. A villamosok kékre mázolt ablakokkal jártak, a járókelők

mágikusok voltak. A főbejárattal szemben álltam meg, és elnéztem a csapóajtó

nyitódását-csukódását, a tompított fények kavargását és a megkékült utasokat.

Mintha a huzat nyitotta-csukta volna azt az ajtót! Mint egy hatalmas, a vért

magába szívó és kipumpáló szív. Úgy éreztem magam, mint egy elsüllyedt hajón,

ahol az örvény nyit ajtót, melyen át aztán szörny-halakat és vízbe fúltakat hajt

befelé!

Aztán fölbukkant ő, és tényleg szép volt. Szebb, mint valaha is gondoltam

volna. Tán azért, mert épp arra ment egy villamos, és borostyán- meg

kékítőszínnel öntötte le. Még mielőtt meglátott volna, észrevettem, hogy tiszta

kaucsukgallér van rajta, és hogy szétnéz. Egész testemmel bólintottam, és

nikkelgombjaim mind alulra gyűrődtek. Lelkesedése, meg az, hogy érthetetlen

módon kedvét lelte arcomban, arra ösztökélt, hogy elmosolyodjak, és azt

mondjam: Milyen jól áll ez magának. De tényleg, minden jól állt neki! Főleg az,

hogy olyan tiszta, jól fésült volt, és hogy a kabát olyan szépen feszült rajta.

Kezében kis bőrönd, meg egy kék kávéskanna, olyan, amilyent a vasutasok

hordanak magukkal. Ahogyan ment, léptei oly szépek voltak, hogy megkértem,

menne pár lépéssel előttem. De ő azt hitte, hogy csúfot akarok űzni belőle, vagy

veleszületett szégyenlőssége miatt nem akarta, hogy nézzem, megállt, s irulva-

pirulva lóbálta a kannáját, mire én tiszta szívből elnevettem magam. Megfogtam a

bőröndkéjét, és ő még megkért, tartsam neki a tükröt, hogy szebbre rúzsozhassa

száját. Mintha tudta volna, hogy ezt szeretem. Rám tekintett, és reszkető ajkamat

nézte. Belékaroltam, és megkérdeztem: És most hová? Mire ő ujjával az

elsötétített Prága feketeségébe bökött, és azt mondta: Oda! És így mentünk, és

minden lépésnél hozzám ért a combjával. Folyvást mosolygott, arcán a gödröcskék

csak nem simultak ki. Láttam, valami szépet kell mondanom. Így szóltam: Máša,

szeretem magát! És aztán, amilyen gyöngéden csak tudtam, befogtam a száját, és

azt mondtam: Picikém, kispofám! és megcsókoltam, s közben elnéztem, hogy

hunyja le szemét, hogyan remeg meg a karomban. Aztán a Letna park sötétjéből

lefelé mutogatott és magyarázott: Az, az a setétség ott, az a Nemzeti Színház, az

meg ott az ellenállók emlékműve, az a világosabb meg arra, az biztosan a vár lesz.

És csacsogott, és én őszintén örültem, hogy örvendezik, hogy boldog. Csak azon

döbbentem meg, hogy olyan természetességgel cipel haza, mintha valahol talált

vagy nyert volna engem. De már be is mentünk a bérházba, és hallottam, hogyan

ver a szíve. Kitartóan hallgatott, az izgatottságtól levegőt is alig kapott. Csak

valahol az ötödik emeleten állított meg, és a kulcsot kereste. Aztán ajtót nyitott, az

ablakhoz szaladt, és lehúzta az elsötétítő rolettát. Így szólt: Gyújtsa fel a villanyt.

Kitapogattam a kapcsolót, és elfordítottam.

Pont olyan szobácska volt, amilyent vártam. Varrógép, szekrény, rajta

kitömött sárgarigó, meg egy, a pofájában madarat tartó nyest. Aztán még asztal,

hintaszék, és egy csillogó kép, Jézus szíve, széthúzott bőr, de belül minden csupa

aranysugár, fölül tűz, és körös-körül töviskorona. Leültem a hintaszékbe, és

zsebemben önkéntelenül is megszorítottam a két borotvát. Szorítottam őket, és

láttam, mennyire eltávolodtam tőlük. A jellememre gondoltam, Máša megágyazott.

Ahogy félrehajtotta a paplant, sarka kilendítette a csendből a krisztusos képet.

Máša levette blúzát. Aztán bűntudatos, lesütött tekintettel, lassan, mintha ez lenne

a halála, a kapcsolóhoz lépett, és iszonyú erőlködéssel elfordította. Ültem a

sötétben, és hallottam, ahogy Mášeňka vetkőzik. Csendesen mozgott a Jézus-kép

is a falon, mintha a haldokló időnek volna ingája. Az éjszaka szeplőtelen kék fénye

beszivárgott a szobába az elsötétítő roletta résén át, úgyhogy nem tudtam megállni,

odaléptem, és fölengedtem a vásznat. A füst és köd mögül épp akkor bújt elő a

hold, s úgy bámult rám eszelős szemével, hogy elfogott a rémület. Lehúztam a

rolót, és ismét sötét lett. A kép immár oly halkan ingott, mint mikor valaki könnyű

kézzel rója a betűket. Levetkőztem, és bebújtam Máša mellé az ágyba. Minden

erőmet és nedvemet ennek a lánynak adtam, mert azt hittem, öngyilkos akar lenni

ezzel a szerelemmel. Önmagam adtam neki, mert ezt akarta.

KÁIN HŰ MARAD ÖNMAGÁHOZ / Reggelre egyedül maradtam, a

napkelte provokált frissességével. Teljesen ellágyultam. Máša úgy aludt, mint akit

fejbe vertek. Csak egy nagy légbuborék jelezte az orránál, hogy él. Megduzzadt,

majd ismét lelappadt, aszerint, hogy a lélegzet fölfújta vagy lelohasztotta. Még a

sötétben felengedtem az elsötétítőt, azzal a szándékkal, hogy figyeljem a születő

napot. Most, az immár teljes fényben jól ki lehetett venni az ágyszélről lelógó jobb

lábát és a ragadozó ujjakba, tanúimba, vért szállító kék eret. A jobb mell is úgy

duzzadt, mintha le akarná a testet rántani a földre. Csak az a buborék halt el, s

duzzadt meg újra és újra. Képtelen voltam tovább fekve maradni. Fölkeltem, és

hangtalanul öltözni kezdtem.

És Jézus szíve tehetetlenül ragyogott le a színes nyomatról, és a tövisek, meg

a vér is, mintha igaziak, frissek lettek volna. A ruhák, a fehérnemű és a testek ezen

kuszasága és dúltsága fölött Istennek erőszak nélkül való fia uralkodott, és nem

mert megakadályozni egyetlen csókot, egyetlen sikolyt, egyetlen ölelést sem.

Bizonyára azokra várt, akik magányosan járulnak elébe, alázatos orcával, szelíd

szívvel. Úgy függött ott Máša falán, mint valami őr, kinek az elítélthez semmi

köze sincs. Csak az az égő udvar körötte, mintha csak az lett volna képes

befogadni a kacagást, éppúgy, minta sírást. És míg nadrágszíjamat húztam meg,

egyre tömörebben közelgett felém, s mikor nyakkendőm kötöttem meg képének

tükröző üvegében, megbarátkoztam vele, és neki igazán nem lehetett ellenvetése.

Ekkor értettem meg, hogy vállalta önnön sorsát, hogy pontosan tudta, milyen vég

vár reá, és nem tért ki előle, mert önmaga bizonyítékaként kellett neki a

megfeszíttetés. Megdermedtem az iszonyattól, ahogy elképzeltem, hogy mi lett

volna, ha a zsidók népe nem hajlandó megfeszíteni őt, beleizzadtam ebbe a

látomásba. De Ő lefeküdt a sínre, és tudta, hogy a vonat jönni fog. Tudta, miféle

népnek hozott új gondolatokat és új formákat. Tudta, mi lesz a fizetsége, s nem tért

ki előle. Megfontoltan lett öngyilkos, bizonyítékául gondolatai egységének. Ha én

lettem volna akkoriban a Sátán, azt sugalltam volna a népnek, válassza inkább

Barabást! Lőttek volna a fejlődésnek.

De abban a tükörben ráébredtem önnön küldetésemre is! És vágyakozni

kezdtem önmagam után, még a fogam is belevacogott. Mintha mindez szükséges

halasztás, erőgyűjtés lett volna! Hogy aztán annál nagyobb erővel vessem magam

álmom nyomába. És már önmagamat megelőzve Bystrice u Benešovában voltam,

ott, ahol még életemben nem jártam. És Máša még az álom vastag falán keresztül

is mintha megérezte volna ezt. Valamit suttogott, és a buborék szétpattant az orrán.

Sietve elhagytam a szobát, és leszaladtam a lépcsőn. De a kapu lenn zárva

volt! Kinyitottam az udvarra nyíló ablakot, s minden izgalom nélkül kibújtam

rajta, mert ha a kaput kellett volna kifordítanom sarkaiból, kifordítottam volna, ha

a falat kellett volna áttörnöm, nem haboztam volna. És lecsúsztam a csöndes,

elhagyatott udvarra, amelyre éles árnyék vetült, átmásztam egy hófehér kis falon, s

már semmi sem állt utamban. És éreztem, hogyan áramlik szerte testemben az

akarat. Teljesen kitöltött. Képes voltam matematikailag kifejezni magam! Nem

voltam sem szomorú, sem vidám. Csak érzékeim élesedtek meg, és minden egyes

másodperccel elnyesegettem magamtól azt, ami volt. Puszta jelenvalósággá lettem,

jövőbeli édes véggel. Amikor kiértem az állomásra, eszembe jutott, hogy a jegy

Mášánál maradt az asztalon. Vettem másikat, és az első vonat elvitt. Csak ültem a

szájharmonikás dobozhoz hasonlatos tokban lapuló borotvákkal a

kabátzsebemben, és figyeltem a tovatűnő távíróoszlopokat, és vártam a soha el

nem fogyó szembejövőket. Órával a kezemben mértem a vonat menetidejét, és

legszívesebben átrobogtam volna minden állomáson, és csak ott álltam volna meg,

ahová a szívem ragadott. Csupán egy gondolat kínzott egész úton. Vajon lesz-e ott

fürdőszoba? És nem gondoltam egész úton semmi másra.

És volt fürdőszoba! Azonnal befűttettem a kályhába, és lementem, hogy a

söntésben beírjam magam a vendégkönyvbe. A látogatás célja rovatba ezt írtam:

Fivérem meglátogatása. Rögvest fizettem is a tulajdonosnak, és azt mondtam,

hogy fáradt vagyok az úttól, hogy megfürdöm, és alszom egyet, hogy erőre kapjak.

Kinyitottam a hetes számú szobát, levetkőztem, és ágyba bújtam. A csukott

ablakon keresztül is hallani lehetett, hogy kinn esik, a fürdőszobából pedig az

egyre emelkedő víz csobogása szűrődött be. Az ablaknak háttal feküdtem, de a

tükörben láttam a patakokban csorgó őszi víztől elhomályosult ablaktáblákat.

Láttam a tükörben a kalapomat is, a kabátomat, nadrágomat és a fogas csúcsát.

Mindez oly szomorú volt, hogy fölkeltem, és kimentem a fürdőszobából.

Elzártam a vízcsapokat, és felöltőm zsebéből előhúztam a két borotvát. És

egyszerre, csak úgy, egy keringőt kezdtem fütyörészni a Luxemburg grófjá-ból.

Éles késsel keskeny vályút faragtam a sámliba, és az egyik borotvát belegitteltem.

A másikat melléfektettem. Aztán egyszerre csak habozni kezdtem, és csak

hallgattam, hallgattam azt a keringőt, ahogy egyedül, teljesen egyedül, magától tör

elő ajkaim közül! Elborzadva állapítottam meg, örülök, hogy ilyen hosszú ez a

dal! Mikor elnémultam, oly csendes és fehér maradtam, mint a fehér, tiszta papír.

Bár már a forró vízben kellett volna ülnöm, mégis haboztam. És amikor kézbe

vettem azt a borotvát, láttam, hogy mindkét kezem hihetetlenül remeg.

Tulajdonképpen nem is a kezem remegett, hanem valahonnan a májamból áradt

szét hatalmasan a mindent elnyelő félelem és nyugtalanság, ami bár az ujjaimban

ért véget, de kezdete valahol messze a testemen kívül volt. Nem is a máj, nem is a

szív, nem is a lélek, hanem valamiféle, rajtam kívül való dolog! Mintha tű volnék,

melybe ismeretlen cérna fűzetik bele. És ekkor újabb érthetetlen dolgot műveltem.

Kitéptem egy hajszálamat, s a borotva élét próbálgattam rajta, bár tudtam, hogy

fenve van! Mikor megpillantottam magam a tükörben, láttam, hogy a fütyörészést

meg a borotva próbálgatását is csak a gyáva test ötlötte ki. Újra az a frufrus, kisírt

szemű kisfiú voltam. Láttam magam, és egyetlen bűntudatos, esendő pillantás sem

kerülte el figyelmemet. Szörnyű volt ez nekem.

Leraktam a borotvát, és kimentem a folyosóra, hogy megnyugodjak. Az

önmegalázás és a rajtam kívül eredő félelem szinte csomót kötött a beleimre.

Éreztem, hogy arcom sápadt, és hogy teljesen ki vagyok zökkenve önmagamból.

Így álltam lehunyt szemmel, és egyre csak vártam, mikor jelentkezik tónusom,

színem. Mikor fog vitorlám szelet, mikor siklom tova a magam útján. Kitartóan

ismételgettem magamban: Muszáj, muszáj, muszáj. És a szavaknak ez a susogása

valóban megnyugtatott. Kissé kinyitottam szemem, s csak most vettem észre, hogy

a lépcsőfordulóban egy öregember ráncos keze malterral egy kampósszöget erősít

a falba, és hogy mellette a földön egy Minimax márkájú tűzoltókészülék hever.

Erőre kaptam ettől a látványtól, és szerelmetes pillantásokat vetettem az öregre, de

ő mintha észre sem vett volna. Egyre csak hajigálta fel a falra azt a maltert, és

kőműveskanállal simította, simogatta. Ettől annyira magamhoz tértem, hogy

visszasurrantam a szobámba, és csöndben magamra csuktam az ajtót. Egy kis idő

múlva résnyire nyitottam, hogy újra szemügyre vehessem az öregembert, de ő, aki

az imént még észre sem vett, most merőn nézett. Úgy bámult rám mély, nem is

emberi szemével, mintha csak pár centire állana tőlem. Egyre csak nézett, és

bizonyosan mindent tudott. Egyre közeledett szememhez, úgyhogy becsaptam az

ajtót, és berohantam a fürdőszobába.

Gyorsan levettem a fürdőköpenyt, és sietve a forró vízbe léptem.

Gondolkozás nélkül vettem jobb kezembe a borotvát, és megkezdődött a

halálkoncert. Az első fájdalomtól majd elájultam. Kéjesen, halotti-kéjesen éreztem

magam, de amint a vízbe merítettem vérző csuklómat, beállta nyugalom. Inkább

fáradtság volt ez, mint fájdalom, inkább álom, mint fürkész ébrenlét. Arra sem volt

erőm, hogy másik csuklómat is a begittelt borotvához nyomjam. És igazából nem

is volt rá okom, hogy ilyen gyorsan távozzam. Oly szép volt, hogy felemeltem a

karom, látni akartam, való igaz-e mindez. Igen, ömlött a vér, úgy, ahogy kívántam,

s tényleg centiliterekként távoztam el. Később sem ötlött eszembe holmi részlet

vagy akár távoli emlék az irodalomból. Úgy találtam, hogy a költészet, a zene és a

festészet lényegévé válok. Még Máša arca sem jelent meg nekem, hogy kívánjon

valamit, vagy hogy valamit a fejemre olvasson. Egy másik valóság része voltam

ekkor, és az a félelem meg búskomorság tovatűnt. És egyáltalán nem kívántam:

Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár. Hanem ellenkezőleg,

ekképpen imádkoztam: Atyám! ha lehetséges, hadd kiinnom e keserű poharat is.

Magam voltam az imádság, s megfogantam a szépnek a jegyében. És nem jött sem

atyám, sem anyám, sem az állomásfőnök, hogy megnehezítsék átváltozásomat.

Semmi sem rontotta meg ezt a nagy pillanatot, amely már évek óta lebegett

előttem, ezt a pillanatot, amihez jogom volt, mert érleltem s éltettem magamban,

és végül be is teljesítettem. A víz ugyan egyre sötétedett a felgyülemlő vértől, ám

én oly szépnek láttam, hogy csakis a véres tóba hanyatló naphoz tudtam

hasonlítani. És az időt is likvidáltam, mert tudtam, soha többé nem vehetek részt

fenségesebb ünnepségen. Épp ezért, mikor közeledni kezdtem a tudat és

öntudatlanság választóvonalához, egész lényemet arra a másodpercre

összpontosítottam, amely ugyan még nem jött el, de bizonyosan el kellett jönnie,

mikor is a jövőt s a múltat elnyeli a puszta és állandósult jelen, amellyel végül

eggyé olvadok.

Ám ez a pillanat vagy már elhagyta kádamat, vagy még el sem érkezett, vagy

pedig, ó, szörnyűség, sohasem jön el, mert nem létezik. S ekkor akaratom ellenére,

ott, a sűrű fürdőben ülve visszaadattam az eredendő reszketésnek, ami hajszálra

olyan volt, mint az előbb, amikor a Luxemburg grófjá-t fütyültem. Mi több, még

rosszabb! Mintha kinőtt volna a köldökzsinórom, s annál fogva rántattam volna

vissza a tisztátalan ölbe. Tudom, hogy lelkierőmet összeszedve megkapaszkodtam

valamiféle peremben, de a szívás oly erős volt, hogy el kellett engednem.

Lekéstem magam, s az a két-három másodperc, ami tudatosult bennem, undorító

volt. Szemem kerek-tágra meredt, mint valami tányér, sűrű vizet nyeltem.

Szerettem volna valakire rámosolyogni, de a maszk megmerevedett arcomon. A

villanykörte vagy a nap kialudt.

KÁIN A KÓRHÁZBAN / Gall doktor három véradó vérét pumpálta belém, a

tarifatábla szerint, a maximális áron. Így hát nem haltam meg. Az újdonság és az

alapvető változás ugyan realitás lett, de én már valaki más voltam. Elég nehéz volt

elmagyarázni Gall doktornak, hogyan történhetett mindez, mikor már semmit, de

semmit sem értettem múltamból. Inkább úgy éreztem, mintha egy regényben

olvastam volna, mintha valaki mással történt volna mindez. És kezdtem

magamnak is mesélni erről az esetről, kezdett érdekelni, mi is történt a

szállodában. Azon kaptam magam, hogy meg vagyok botránkozva, hogy

szégyenlem magam a tettes helyett is, aki meggyőződésem szerint valaki egészen

más volt, nem én. Néhányszor el is suttogtam magamban: Ezek ám az elszánt

emberek, én erre sosem lennék képes. Ám bekötözött kezem látványa, s az, hogy

képtelen voltam uralkodni rajta, végül is lassacskán meggyőzött róla, hogy valami

közöm azért mégiscsak lehet a dologhoz. Úgy hevert mellettem az a kéz, mint egy

fehér bernáthegyi kölyök, és amint megakartam mozdítani, rögtön jelentkezett és

fölugatott a fájdalom, hogy a könnyem is kicsordult. Végül is arra a

következtetésre jutottam, hogy valószínűleg én voltam azaz illető Bystrice u

Benešovában. De mi sem gátolt benne, hogy tettemen továbbra is ne ámuldozzak,

hogy ne kritizáljam azt.

Fejem fölött ott volt tehát egy fekete táblán krétával felírva a nevem, ám

biztosan a három véradó vére volt az, ami a kormot kiöblítette ereimből, s agyamat

egészen másféle ötletekkel tapétázta ki. És tényleg, ha nem lett volna csuklómon

az a seb, nem létezőknek hittem volna ama borotvákat, már ami a velem való

összefüggésüket illeti. Egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy tudtam csak

úgy, valamiféle együgyű vágytól vezetve kést döfni a csuklómba. Csak amúgy

irodalmilag tudtam fölfogni az egészet, csak a másoknak adott romantikus tanács

formájában. Még holmi esztétikai indokoltságot is kiagyaltam az efféle

cselekedetekhez, de valahányszor saját magamat szembesítettem az esettel, nyelni

se bírtam, belsőm összeszorult, mintha a puszta gondolat behatolását is meg

akarná akadályozni. Minden bizonnyal csupa elégedett és óvatos polgártól kaptam

vért. Ezért is üldögélt annyit doktor Gall az ágyam mellett, és fürkészett

csontkeretes szemüvege mögül, mintha tekintetével be akarna nyomulni

koponyámba. Egy szép napon bejelentette nekem, hogy meg fog látogatni egy

kalauzlány, aki állítólag megmentette az életemet. Ez volt aztán csak a meglepetés!

Így tudtam meg apránként, hogyan kerültem ide, s hogy mi történt előtte. Csak

ekkor ébredtem rá, hogy előző életemben volt egy kék ruhás lány, a ruháján

ezüstgombokkal! Még az arca is kezdett összecsiszolódni, bár nem láttam sem

szemet, sem orrocskát, s nem emlékeztem a haja színére sem. Csak egy üres arc

volt előttem, amely arra várt, hogy a valóság húzza meg vonásait. Ezért aztán

kezdtem örülni a közelgő látogatásnak. Szemem az ajtóra szegeztem, s türelmesen

vártam, hogy tekintete majd fölkutat és meglátogat.

Amikor aztán végre belépett, úgy néztem rá, mint egy látomásra. Világoskék

selyemruha, sötétkék svájcisapka volt rajta, kabátját a karjára vetve hozta. Elég

bizonytalanul nézett be a terembe, és látni lehetett, hogy fél. Mikor aztán rászánta

magát, hogy figyelmét az ágyakra összpontosítsa, felém tekintett, és mosolyogva

indult el a vörös kókusz futószőnyegen a sarokba, ágyam felé, a többiek

tekintetétől kísérve. Ép kezemmel intettem neki, szememmel jelzést küldtem felé.

Jó volt látnom őt, s bájos lényében elmerülnöm. De ő a szomszéd ágy mellett állt

meg! A fekhely fölé hajolt, és megcsókolta a sápadt fiatalembert, aki a kezét

nyújtotta felé! És a lány nevetett s könnyezett, mintha a fiú a halálból tért volna

vissza! Karlíčeknek szólította, és egy kék maslival átkötött bonbonosdobozt adott

neki. Nem az én megmentőm volt tehát. Behunytam a szemem, és befelé hullottak

könnyeim. Csak hallgattam, ahogy az a kettő érthetetlenül örvendezik, hogy a fiú

már túl van a műtéten, hogy milyen szép lesz újra minden, s hogy mennyire várják

már azt a napot, mikor majd hazamehetnek a kórházból.

Aztán egy meleg kéz érintését éreztem, és ahogy kinyitottam a szemem, egy

sildes, ezüstzsinóros sapkát pillantottam meg először magam fölött, aztán egy

fehér kaucsukgallért, egy sor fénylő gombocskát és végül egy kedves lányarcot.

Úgy hajolt fölém, mintha bölcső fölé hajolna, és így szólt: Forgalmista úr, én

vagyok az! És a zsebéből kipottyant az ezüstzsinóron lógó fekete sípja, és egy picit

megütötte a szájamat. Azt mondtam: Üljön le, kisasszony! és ő, nagy zavarában, a

fájós karomra ült! Fölkiáltottam, és könnyeim elmosták jelenésszerű alakját,

eltorzult arcom pedig az egész termet deformálta. És e fájdalmamban minden

eszembe jutott, eszembe jutott a vonatút, Máša szobája, a Krisztus ott az ágy

fölött, ahogy fölkínálta nekem szívét az égő udvarral. Pont akkor ismertem rá,

mikor nem is láttam. Mintha testem mélyéből úszott volna elő, ült volna ágyam

szélére, hogy zsebkendője csücskével fölszárítsa könnyeim, megsimogassa

arcomat. Mikor újra kinyitottam szemem, egy széken ült, keresztbe vetett lábbal,

kalimpálva. Ahogy a nadrágja fölcsúszott, látni engedte pici kis bokáját. Szerettem

volna valami felettébb kedveset mondani neki, de a terem másik végében felébredt

narkózisából egy motorbiciklista, akinek mindkét lábát amputálták. Ép kezemre

támaszkodva azt az üvöltő ágyat néztem, akárcsak a többi beteg meg a látogatók.

Ezt lehetett hallani: Maxi, Maxi, ereszd el a kormányt! Megpróbált fölállni a

szerencsétlen, de hevederekkel meg szíjakkal az ágyhoz volt kötözve. Máša csak

nézett, nézett, képtelen volt tekintetét levenni arról a hatalmas megfeszülő

mellkasról, amely tépte-rángatta a szíjakat. Egyszerre csak kiszabadította jobb

kezét, az ágy alá nyúlt, nyakon ragadta az üvegkacsát, és iszonyú erővel áthajította

a tizennégy ágy fölött. A vizelettel telt edény keresztülrepülte az egész szobát, és

fölöttem a falon darabokra tört. A szilánkok a fehér huzatra hullottak, és ragyogtak

a napsütésben. Máša sápadt volt, és a vizeletcseppek úgy csillogtak hajában, mint

apró borostyánok. És ekkor már újra az ágyhoz kötözték az ápolók a motorost, és a

nővér megkérte a látogatókat, hogy távozzanak. Máša megcsókolt, táskájából egy

papírba csomagolt könyvet húzott elő, és azt mondta: Isten veled. Az ajtóból még

küldött egy puszit. Most először vágytam utána, először szerettem volna, hogy

mindig velem legyen. Elment, de itt maradt a képzete, s boldoggá tett.

KÁINBÓL IRODALMÁR LESZ / Ám leggyakrabban Gall doktor látogatott

meg. Ott üldögélt az ágyam szélén, és újra meg újra elmeséltette velem

előkészületeim legapróbb részletét is. Azt hittem, hogy nem tud aludni, hogy

unatkozik, vagy hogy valami tudományos értekezést akar írni esetemről. Ezért

aztán nem hagytam ki egyetlenegy fordulatot sem. Sőt, ellenkezőleg! Egy csomó

részletet találtam ki még, csak hogy örömet okozzak neki. Kifogyhatatlan voltam

témám variálásában. Máša, az a jótét lélek Karolina Světlá Keresztfa a patak

partján című könyvét hozta be nekem, úgyhogy ezzel az idillikus és ártatlan

mesével ütöttem el az időt. Ma estére Gall doktor magához rendelt, bár máskor

mindig a kötözőben cserélt kötést a kezemen. Ám arra gondoltam, valamiképpen

meg akarja ünnepelni a nagy eseményt, hogy ma első ízben mentem végig a

folyosón. A három véradó vére engedelmeskedett az agy parancsainak, és kezdett

tetszeni nekem az újrasarjadó élet, és örömmel telepedtem le Gall doktornál a

klubfotelbe. Ahogy letekerte a kötést a sebről, amiből már csak egy hosszú, lila

csík maradt, állva maradt, kezében a gézzel, és megkérdezte: Sehogy sem fér a

fejembe, hogy magának nem is volt oka az öngyilkosságra! Ugye, hogy

kétségbeesésből tette? És kezdte ujja köré tekerni a gézt. Így folytatta: Itt vagyok

példának okáért én. Nekem az élet nem öröm. Van okom az öngyilkosságra. És

épp ezért nem tehetem meg! Gyávaság volna. De én vágyom utána! Hívom. Nap

mint nap csalogatom. Undorítóan gyáva vagyok, mert sohasem szerettem az életet.

Ha golyót röpítenék a koponyámba, ez csak az utolsó szem lenne az

ocsmányságok láncolatában. Számomra egyelőre a legnehezebb e világon

megmaradni. Így hát maradok. Nap mint nap fölkelni, ugyanazzal a fogkefével

sikálni bűzlő fogam, nap mint nap felvenni ezt a fehér köpenyt, nap mint nap

nekiülni az undorító kosztnak, nap mint nap lefeküdni és várni, hogy az irgalmas

álom elviselhető gombolyaggá kuszálja össze a lelket. Mindennap minden egy

kaptafára, kiút meg sehol. Barátom, én már tizenöt éve fekszem a kádban, és ily

lassan szivárog a vérem! Kis gombolyaggá tekerte össze a gézt, s ahogy rám

tekintett, oly aprócska volt! Valami szép bújt meg a szeme mélyén, úgyhogy kézen

fogtam, és a legszívesebben elnevettem volna magam! Most minden ott hevert

előttem, minden, amin rég túl voltam, megmeredve, pontos és klasszikus

tökéletességben. Semmi sem kötött már gúzsba, nem kellett már dadognom, s úgy

cibálnom ki magamból minden mondatot, hanem nyugodtan beszélhettem, mint

egy professzor, aki már harminc éve adja elő ugyanazt a tantárgyat. Így szóltam

papucsommal kalimpálva: Doktor úr, magam előtt látom az emberiség boldog

jövőjét! A nemcsak fizikailag, de erkölcsileg is egészséges emberiség jövőjét. És

innen ered a halálnak az a kiapadhatatlan forrása. Én mondom magának, barátom,

az öngyilkosság erkölcsi és esztétikai mércéje lesz nemcsak az egyénnek, de a

családnak, a nemzetnek is. A kultúra csúcspontjává lesz, művészek, esztéták

alkotják majd meg. Azt hiszem, egyszer még Isten is imádkozni fog ehhez az új

emberhez, aki akarata által legyőzi a félelem törvényét, és így magának az

Istennek a szívébe jut. A jövőben senki sem vágyik majd, hogy megismételje

önmagát! A jövőben senki sem szeretne majd számológép lenni! Ellenkezőleg! A

minőségi átváltozás utáni vágyat már a középiskolában beoltják az emberbe.

Mindenki már fiatal korától magában hordozza elképzelését, amit egyébként

állandóan tökéletesíthet, hogy miképpen is végzi majd be ideiglenes ittlétét. És az

élet, már ameddig tart, csupa öröm és igenlés lesz! Hisz mennyországot is másikat

kell majd kitalálni! Nagy és új feladatok várnak reánk! Ám kell hogy legyen

történelmünk, meg kell teremtenünk az öngyilkosságok e tanítómesterét! De nem

az éhség és boldogtalan szerelem miatt elkövetett öngyilkosságokét, amik csak

ártanak nekünk, hanem az igaz és szép, egykedvűségből elkövetett

öngyilkosságokét, melyeknek okát sohasem tudjuk meg, mert csak úgy semmiért

követték el őket! Nézze csak: gyerekkoromban egyszer bújócskáztunk, és a

pajtásom a kéményben fölakasztotta magát egy háromrétű drótra, mert teljesen

hatalmába kerítette az elképzelés, vajon milyen képet vágnak majd a többiek, ha

ráakadnak ezen a szokatlan rejtekhelyen. Ismertem egy mélyen vallásos embert,

aki annyira vágyott a szentség után, hogy az éjszaka leple alatt fölfeszítette egy

templomi kripta fedelét, és körültekerve magát egy szent életű, boldog nő lepleivel

és megkövesedett beleivel meg csontjaival, főbe lőtte magát, s egyidejűleg magára

csukta a kripta fedelét, úgyhogy csak évek múltán akadtak rá! Amikor már-már a

boldog asszonyhoz volt hasonlatos, aki után annyira vágyott! Hát tessék! És ez

nem rossz, és nem is volt rossz példa. Ha már, akkor szellemesen! Hatalmunkba

keríteni a tettet. Olyan gúnyába bújtatni, ami nem bántja a szépérzéket! Ó! Erőnk

teljében menni el, a valóság keresztrejtvényében találván búvóhelyet! Doktor, csak

most, ahogy így visszatekintek erre az én cselekedetemre, csak most

szégyenkezem igazán! Szégyen és gyalázat! Pfuj! Ez mégsem volt méltó egy

középiskolát végzett emberhez! És én még azt vettem a fejembe, hogy az utolsó

pillanatig figyelem magam, addig, míg a lélek el nem hagyja a testet! Akkor már

az unokafivérem jobban végezte, ő a templomtoronyból vetette le magát, és egész

úton, míg földet nem ért, a kedvese nevét üvöltötte világgá, és egy óriási

papírzacskóból konfettit szórt szét, úgyhogy miután földre puffant, még öt-hat

percig hullott rá ez a papírvirágeső, és úgy festett, mintha egy májusi almafa alatt

aludt volna el. És így ezek a parányok csak előfutárai ama eljövendő kornak. A

kornak, melyben a háborúkat a nemzet egész csoportjainak, felső tízezreinek

kollektív öngyilkossága váltja föl. És ezeket mondjuk a cinquecento képei ihletik

majd. Ezt a tárgyat főiskolán fogják tanítani! A szellem és fantázia nem bolyong

többé az agyvelő meddő járataiban! Hanem valósággá lesznek! Jól vésse az

eszébe, doktor, hogy csak így kényszeríthetjük térdre az Istent, és tehetjük jóvá

ősapáink bűnét!

Ekképpen ragadtattam el magam, hagyván, hogy szavaim elmossák azt, amit

tettem már elsepert. Kipróbáltam magam, betöltöttem magam. És Isten a tudója,

hogy nem önszántamból úsztam meg, hogy megtagadtattam önmagamtól! Ezért is

láttam ma ezt az esetet ismételhetetlennek, egyedülállónak és távolinak. Már nem

bántott annyira, ezért is tudtam az egészről olyan szépen beszélni, miközben a

három véradó vére óvatos és félénk emberré, sőt jó elbeszélővé is tett. Mintha

egyre csak olyasvalakiről mesélnék, aki lehet, hogy él, de az is meglehet, hogy

nem. És aztán hosszan hallgattam, és a szőnyeg mintázatát bámultam. Mikor Gall

doktorra pillantottam, szokatlan álarcban láttam őt. Mintha arca fonákját mutatta

volna nekem. Néztem és magamba szívtam ezt az arcot, s próbáltam kitalálni,

hogy mire gondolhat. Nem volt nehéz dolgom. A végre, a maga végére gondolt,

biztos azon törte a fejét, miként követhetné el a legszebben. Így szóltam hozzá:

Hát akkor, doktor, én megyek is, és sok szerencsét! Ám ő meg sem hallotta.

Lefeküdtem az ágyamra, és néztem az alámerülő mát, azt a pillanatot, mikor már

elmondhatjuk: este van. Egyre csak Gall doktor arca járt az eszemben, és valami

gyenge hangocska arra intett, lépjek közbe, amíg még nem késő. Ám az igazi hang

azt bizonygatta, hogy felesleges, hogy a doktor akkor máskor, sokkal gyávábban

és ötlettelenül teszi majd meg. Lehunytam a szemem, és Mášáról ábrándoztam,

meg arról, hogy újra szolgálatba fogok járni, és tán meg is nősülök, és holtom

napjáig boldog leszek, mert már valami más vagyok. Hallottam, ahogy a toronyóra

tízet, majd tizenegyet üt. A sötétben, az ablaknál ott parázslottak betegtársaim

cigarettái, és én inni szerettem volna. Aztán kinyílt az ajtó, és valaki elemlámpával

a kezében fehér fénysávot vetített cipője orrára. Tudtam, hogy az ágyam felé

tartanak a léptek, fölültem hát, és felhúztam a cipőmet. A kezem ugyanolyan

ocsmányan remegett, mint akkor, mikor féltem. A kórház gondnoka volt az, és

kért, tartanék vele. A májam körül megint szörnyű érzés lapult. Mintha valaki

cérnát fűzne a fülembe. Ismertem ezt, igen, ez volt az a pillanat, mikor az ember

fölismeri a halmazállapot-változás határvonalát. Ez volt az a feszültség, mikor a

formára kérdez rá, hogyan történt, ami történt. És mikor lefelé tartottunk a

pincébe, már tudtam, valami szokatlan vár rám, valami, amit a doktor

történelemnek, példának szánt. Alig nyitotta ki a gondnok az ajtót, már tudtam és

láttam. A központi fűtés kazánja előtt egy összezsugorodott, elszenesedett fekete

bábu hevert. A hőtől kiguvadó jobb szemét mereven szegezte rám. Amikor egypár

lépcsőfokkal lejjebb mentem, szétpattant, és csendesen kifolyt a földre. Az

összetöpörödött körül három sápadt férfi állt, még mindig dermedten az

iszonyattól, mert azt kutatták, vajon ők is képesek lettek volna-e erre. Egy magas

férfiú, minden bizonnyal a bizottság elnöke és járási bíró épp elfordult és kiköpött.

A holttest mellett egy csendőr törzsőrmester állt hátratett kézzel, és azt

bizonygatta, hogy a bűntényt kizárja az a tény, hogy az áldozat maga kötözte össze

a kezét. És az a magas férfiú olyan hangon szólalt meg, ami szomorú jelenéssel

töltötte be a helyiséget: Na ja, de hogy húzta meg ezt az utolsó csomót itt? És Gall

doktor fölé hajolt, és nagyítóval vette szemügyre még mindig szorosan

összekötözött, megégett csuklóját. Csendesen nézelődtem, nem zavartam őket. Ám

nem bántam semmit sem, mert mindenki oly leküzdhetetlenül hozzáférhetetlen

minden egyes pillanatában! És ott a lépcsőn állva arra gondoltam, hogy ha valaki

öngyilkos szeretne lenni, újra és megint, ismét szolgálatára állok, amiben csak

akarja. Az a fő, hogy mindenki műveltségének megfelelő formát válasszon.

Elképzeltem, ahogy a doktor bepréseli magát a kazánba. De nem éreztem

fájdalmat. Csak azt gondoltam: Gall doktor ember a talpán. És ez ki is csúszott

félhangon a számon, úgyhogy mind felém fordultak. És az a nagydarab férfiú, jól

gondoltam, ő volt a bírósági elöljáró, sötét hangon így szólt hozzám: Itt a

kollégája. Aztán kikérdezett, és az írnok mindent elismételt, hogy mi a nevem,

mennyi idős vagyok, de főleg hogy mikor beszéltem Gall doktorral utoljára, és

hogy nem volt-e izgatott állapotban. Azt mondtam: Sőt, ellenkezőleg,

halálnyugodt volt. És ahogy a többi formalitás elintézése után kifelé tartottam,

még egy puszit küldtem a doktornak.

KÁIN MÁR NEM LELT ÖNMAGÁRA / Mintha egy panoptikumból léptem

volna ki. Ilyennek láttam a természetes, normális világot. Sem múltam, sem Gall

doktor nem tolakodott már elő. Egy fehérneműs batyuval léptem ki a kórház

kapuján, és a három véradó vére heves örömmel töltött el. Mindenen

elcsodálkoztam, és nyugodt terpeszben álltam Szent Vencel kopjája alatt, és

néztem a közeledő és távolodó arcokat.

Csak még mindig nem voltam biztos benne, hogy én vagyok-e az. Ez a

kérdés oly erővel nyomta agyvelőmet, hogy mikor a kezemet zsebemben

összeszorítottam, gyorsan meg kellett győződnöm róla, vajon nem valaki más

szorította-e össze az ujjait. Egyre az volt az érzésem, hogy több

négyzetkilométeres területre nyújtottak szét. Csak kezemet szemem elé emelve

bizonyosodtam meg róla, hogy én vagyok az, hogy a kezem nem több száz

méterre van tőlem. Így aztán csodálkoztak az emberek, miért dugom állandóan

zsebre a kezem, s aztán meg miért tárom szét ujjaimat a szemem előtt. Ám én nem

csodálkoztam, mert amint zsebre vágtam a kezem, abban a pillanatban úgy

éreztem, hogy elhagytam valahol, mint valami botot vagy esernyőt. Így mentem

háta Vencel téren, és homlokomra vésődött az első ránc. De azzal szórakoztattam

magam, hogy a kirakatokba bámultam, s előre örültem saját képemnek, ahogy az

egyik kirakatból a másikba ugrik át, ahogy virágokon, palackokon, ruhákon siklik

tova. De mikor egy tükör előtt haladtam el, megtorpantam, és dicsfényem

reszketni kezdett az iszonyattól. Úgy éreztem, még el sem mentem a tükör előtt,

vagy pedig már rég magam mögött hagytam. Valami olyan diszharmóniával merült

föl bennem, hogy nem is akartam meggyőződni személyazonosságomról. Lesütött

szemmel léptem vissza a tükör elé, és újra belepillantottam. Én voltam az, de még

most sem ismertem meg magam. Csak néztem azt a jelenést, és meg sem

moccantam, mert még mindig reménykedtem, hogy nem én vagyok az. Hogy

valaki mást látok, aki rögtön megmozdul és eltűnik. Ám az ott szemben olyan

mozdulatlan volt, mint én, és egyre csak úgy bámult rám, mintha rettegne tőlem.

És ekkor, bátorságom összeszedve, felemeltem a karom. Az ott szintén fölemelte.

Szétnyitottam ökölbe szorított kezem, s ő is így tett. Én voltam tehát az, minden

kétségen felül, s a csalódottság könnyei potyogtak batyumra. Ott, a kórházban a

sápadtak és haldoklók között nem jöttem rá, úgy gondoltam, hogy minden a

legnagyobb rendben van, ám most csúfot űzött belőlem ez a hegyes orrú, elálló

fülű pasas itt. Hogy szinte teljesen kicserélődött a lelkem, őszintén hidegen

hagyott, ám küllemem elvesztése szomorúvá tett. Úgy szerettem nyolcvankilós

lenni. Olyan szívesen szagolgattam a kezemet, simítottam végig tarkómat és

törzsemet és lábamat. Csak most ébredtem rá, hogy teljesen elvesztem,

kicserélődtem, és hogy már soha többé nem élhetek elképzeléseimmel

összhangban. Csak most hatolt el a tudatomig, hogy felelősséggel tartozom a

vérért, amit akaratom ellenére fecskendeztek belém. Életemet, melyet szabadon

kormányoztam a végső határon túlra, más formában és más tartalommal kaptam

vissza, bár nevem megmaradt. Teljes mértékben felelős vagyok a vérért, amit most

magamban hordok. Egykori jóságom gonosztettre válhat, és én bíróság elé

kerülhetek, még ha tisztességben haltam is meg. Itt, a tükörben és a tükör előtt is

éreztem, hogy becsaptak.

Ebben a másodpercben Máša pici ujjacskája kellett volna nekem, vagy

egyetlen pillantása, ami képes lett volna másnak látni engem, mint amilyennek én

tűntem magamnak. Belehajoltam a tükörbe, saját magamba, otthagytam a

foncsorozást. Megálltam egy varrógépüzlet kirakatánál, és Mášát néztem, ahogy a

gép fölé hajolva valami ruhát varr. Tarkója körvonalai oly határozottak voltak, s

mozdulatai oly kecsesek. Néztem azt a varrógépes kirakatot, és féltem megérinteni

azt a látomás-Mášát. Megjelenése nyugalommal töltött el. Mély lélegzetet vettem,

és már nem rettegtem önmagam látásától. Úgy saccoltam, hogy leadtam vagy tíz-

tizenkét kilót. Mindent pótolni kell majd, mert élni kell, ha egyszer nincs ok a

nemélésre. És minél kellemesebben élni. Eltökéltem, hogy elveszem Mášát, lesz

egy kis kertem, ahol zöldséget és rózsát fogok termeszteni, hogy gyerekeim

lesznek, hogy boldog családi fészkem lesz. Hogy új életet teremtek magamnak.

Nyugodtat, olcsót, kispolgárit. És egyszerre oly könnyűvé lett a járás azzal a kis

fehérneműs batyuval a kezemben. Magam előtt láttam jövőmet, és üdvözöltem.

Egyszerre csak odakiáltottam a szembejövőknek: IGEN. Ám a velem szemben

hömpölygő tömeg nem tudta, mit is válaszolhatna nekem. Csak egy közeledő

tűzoltó tükrözte vissza alakomat csillogó sisakján. Amint elhaladt mellettem,

láttam, hogy egy Minimax márkájú tűzoltókészüléket visz a vállán, és hogy

hasonlatos ahhoz az öregemberhez, aki oly meredten bámult rám a Bystrice u

Benešova-i szállodában. Tényleg úgy nézett ki, mint az álruhás Isten. Most is,

mintha kiválasztott volna, szigorú és hideg pillantással adva tudtomra, hogy

mindent tud rólam. Tovább mentem, és jóval arrébb megálltam. Jobban mondva

meg kellett állnom. És hátrafordultam. Azaz, hogy hátra kellett fordulnom. És

tényleg, a csillogó rézsisakos szigorúan nézett utánam, a Minimaxot egy póznának

támasztotta, és cigarettát sodort. Épp a szájához emelte és megnyalta a papírt. Egy

doboz gyufát vett elő, tüzet gyújtott és kissé előrehajolt, és összeszorított kezében

magasra emelte annak a gyufaszálnak a lángját, ami messzire világított, és

beragyogta azt az öreg, reszkető kezét. És aztán csak nézett és cigarettázott, hátát a

póznának vetve. Nem tudtam elviselni a tekintetét, és elfordultam. Egyszer s

mindenkorra világos lett előttem, hogy a múlttól nem szabadulhatok. Újra és újra

váratlanul robban majd fel lábam alatt, mint a taposóakna. Ahány tűzoltóba csak

belebotlom, mind visszarántanak majd a véres fürdőbe, még ha a lakodalmamból

is. Meg a seb is, a seb a csuklómon naponta többször eszembe juttatja majd azt a

félresikerült napot. És ahelyett, hogy ez az én múltam gyöngülne, erősödni fog és

virulni, egyre intenzívebb lesz, mert a részletek tovatűnnek, és csak a mítosz

marad meg. Elég lesz épp hogy csak súrolni valami távoli metaforát, és átellenben

azon nyomban kigyullad egy borotvát tartó neonkéz. És azt gondoltam: Na,

szevasz. Jónak kell lennem önmagamhoz. És lehunytam a szemem, a járókelők

meg belém ütköztek.

KÁIN ROSSZ JEL / Április végén újra szolgálatba indultam. Hetvennyolc

kilót nyomtam, és úgy tapostam a bicikli pedálját, hogy zihálni kezdtem. Már

eltekertem a pléhkrisztus mellett, mikor elfogott a vágy, hogy felfrissítsem

Jézushoz fűződő barátságomat. Leugrottam a bicikliről, és az odaszögezett

emberhez lépve így szóltam: Jó napot. Ám ő meg se moccant. Lógott, s szögeiből

rozsda csorgott. Ágyékára valami festőmázoló mester holmi nemzetiszínű

fürdőnadrágot festett, ő meg nagy jámborul csak tartotta kezével. Igazán csak azért

szálltam le, hogy Krisztust üdvözöljem, de attól a fürdőnadrágtól jókedvre

derültem, ott, a hársfák alatt, úgyhogy nevetni kezdtem, és ő, Istennek fia, még

csak fel sem képelhetett, még csak az arcomba sem rúghatott, mert gondosan oda

volt szegezve. De amúgy sem képelt volna fel. Még visszanéztem a távolból, és

messziről is úgy ragyogott az a fürdőruha, mint valami jelzés.

Mikor megérkeztem az állomásra, pont háromnegyed hét volt. A málházó

számot ragasztott a biciklimre, és a megőrző felé tolta. Iszonyúan kalapált a

szívem, mikor elálltam az útját, és görcsösen elmosolyodtam: Jó napot. Kezet

nyújtottam neki, ő is felém nyújtotta kezét, de rögvest láttam, hogy tekintetét

hipnotizálja az a seb a csuklómon. Meghajolt, és anélkül, hogy le tudta volna

venni a szemét róla, így szólt: Jó napot, uram, hogy van, egészséges? egészséges?

És elvörösödött. Biztosan maga elé képzelt, amint épp a csuklómba vágom a

borotvát. Különben joga volt így látni, ezért aztán nem is voltam undok hozzá. Ezt

mondtam: Hát akkor megint együtt fogunk szolgálni. És beléptem az irodába, ahol

öt távíró kopogott, és egy tucat telefon csilingelt. És mert oly sokáig voltam távol,

az egész túlontúl hangosnak tűnt nekem, úgyhogy megállás nélkül ide-oda

forogtam. És azon nyomban elővettem a szekrényből porlepte piros szolgálati

sapkámat. Pici kis egérlábacskák néhány utat tapostak abba a porba. Fogtam hát a

kefét, és kikeféltem azt a sapkát, és azon töprengtem, vajon mit szólnak majd a

többiek. Az ügyeletes forgalmista berohant az irodába, megragadta a könyökömet,

és a vállam fölött nézte a csuklómat. Éreztem a tekintetét, s hirtelen megfordultam.

Így szólt: Jééé, szervusz, na, hogy vagy, egészséges vagy már? És hogy

megindokolja csuklómra vetett tekintetét, a karórámra bökött, és álszent módon

megkérdezte: Hány óra, kolléga? Én föltűrtem az ingujjam, a szeme elé tartottam

azt a sebet, és így szóltam: Ne izgulj, mindjárt átveszem a szolgálatot. Fejembe

nyomtam a piros sapkát, aláírtam a forgalmi meg a pénztárnaplót és jeleztem a

váltókezelőnek, hogy átveszem a szolgálatot. És hogy nekik is jó napot kívánok.

Ők pedig a láthatatlanok, a dróton át viszonozták köszönésemet, de azon nyomban

megéreztem, hogy leginkább a sebemre kíváncsiak. Kezdtem úgy érezni magam,

mint akit megöltek, és most odacsődülnek hozzá az emberek, hogy megbámulják,

mielőtt még elviszik a hullaházba. Arra gondoltam, biztos mind örvendeznének, ha

levágnám a kezem, és spirituszban mutogatnám nekik, tudtam, hogy ha műkezem

volna, nem röstellnék magukat, és megkérnének, hogy csavarozzam le, és adjam a

markukba. Pont így volt akkor is, mikor a pályatelefonon a bakterházakat hívtam,

hogy jelentsem a késéseket meg a katonai szállítmányok indítását. És mikor egyik

a másik után jelentette, hogy értette, tudtam, hogy mindegyik a csuklómat szeretné

érteni. És úgy voltam ezzel az egésszel, hogy tényleg nem tudtam, hősnek

tartanak-e vagy gyávának. Újra a sebemre pillantottam, és megint elismételtem

magamban – immár képtelen lennék rá. De az egész állomás számára mintha épp

most történt volna, csak most kerültem a kezük közé, csak most lettek tőlem

nyugtalanok. Most, mikor úgy-ahogy visszanyertem egyensúlyomat, mikor

igyekeztem figyelmemet a napok múlására összpontosítani, most akartak

visszataszítani a vérző fürdőkádba, és borotvát nyomni a kezembe, hogy

ismételjem meg az egészet. Csürhe! Biztos lepergetik maguk előtt reggelihez,

ebédhez meg vacsorához is ezt az én filmemet. És most, hogy itt van maga a

szerző, szeretnék a történetet még egyszer a saját fülükkel hallani. Meg látni. Még

az utasok is, ahogy kiszálltak meg fölszálltak a vonatra, úgy néztek rám, mint egy

gyilkosra. Világosan láttam, hogy vért fröcskölő csuklójú férfiúnak látnak!

Szerettem volna rájuk üvölteni: Nyaljátok ki egymás valagát! de eszembe ötlött a

reggeli, nemzetiszínű fürdőruhás Krisztus, és be kellett látnom, feleslegesen

izgatom magam. És az indulásra már egészen nyugodtan adtam jelt.

Megmozdultak az ablakokkal keretezett arcok, és egyszerre csak meghallottam az

oly ismerős és kedves hangot. Forgalmista úr! És Máša jobb kezével a vasrúdba

kapaszkodott, baljával pedig egy almát kínált oda nekem. Megint csak tiszta

kaucsukgallér volt rajta, és arcán a gödröcskék nem nyughattak. Csak fogtam az

almát, amit a kezembe nyomott, s néztem, hogyan ragadja magával a vonat a

kanyarba. Csak miután eltűnt, csak aztán jelentettem le a vonatot, és annyira el

voltam telve a mosolyával, hogy rávetítettem azt a mosolygást a tovahaladó

vonatokra, az utasok hátára és mindenre, ami csak körülvett engem.

És átgördültek az állomáson az utolsó menekült-szállítmányok meg

kórházvonatok, mert a ruszkikák kíméletlenül nyomultak előre. Először

tudatosítottam magamban, hogy háború van. Hogy tulajdonképpen lassacskán

véget is ér. De ez mostanáig mindegy volt nekem, mert eleddig egyedül voltam

ezen a világon.

KÁIN FÉL / Azt mondták, járjak megint szolgálatba, így hát ott álltam a

sínek mellett, és mert volt szemem, hát láttam a vagonszám érkező szőke fürtöket,

napbarnította arcokat és géppisztolyokat. Mikor melegebb volt, délben vagy

délután, a nyitott vagonajtókon csizmás lábak csorogtak ki, és látni lehetett,

hogyan emelik a kezek a disznóhúsfalatokat a szájakhoz. Azt is látni lehetett,

ahogy a napsütésben csillognak a fényes kilós konzervek. És szintúgy meg lehetett

bámulni az állomáson átgördülő sziléziai ezredeket; némelyik katonának kis

copfba volt fonva a haja, és fülbevaló lógott a fülcimpájában. Csupa napbarnította

fickó, az ingujjuk föltűrve, és mosolyogtak rám, mert tudták, hogy most már

valószínűleg nem esnek el. És én ott álltam, és biztosítottam nekik a hazavezető

utat, bár az irodában ott lógott egy kolléga gyászjelentése, akibe a mostani,

nyugodtabb övezetek felé vonatozók bajtársai Rovensko pod Troskamiban egy

egész tárat eresztettek bele. Vállvetve szolgáltunk ezeknek az ördögöknek,

kezeltük a váltókat, állítgattuk a szemaforokat, és csilingeltettük a telefonokat,

hogy minél nagyobb biztonságban hagyhassák el ezt az országot, ahol mindenki

gyűlölte őket. Először döbbentem rá, először életem során, hogy valami

visszataszítót művelek. Sosem törődtem én ezzel, de azt gondoltam, hogy másokat

nagyon is érdekel! Hittem, hogy valaki tényleg tesz is ellenük, mert a sok fecsegés

és rémült locsogás sosem válhatott tetté. Azt gondoltam, egyszer jön valaki, és így

szól: Figyelj, eresszétek le a sorompókat, és gyertek mind velünk! Csinálják

maguk! Talán nem mentem volna, mert féltem, de a lehetőség megadatott volna!

De így is nyugtalanított az érzés, hogy ezek a németek vazallusuknak

tekintenek, aki, még ha gyűlöli is őket, az utolsó vagonig szolgál nekik!

Vazallusuknak, akibe csak úgy, viccből belelőhetnek! Mondjuk egy liter rumért

kilövik a szemét! Mert mindegyiknek csak úgy sütött a szeméből a betyárság és

kegyetlenség! Így hát szégyenletes dolog volt kimenni ezekhez a

szállítmányokhoz, szemlesütve tisztelegni nekik, miközben ők nevettek, és majd

kicsattantak az undorító egészségtől. Már ahogy megláttam a mozdonyokon ülve

ezeket a bőrnadrágos férfiakat, térdükön géppisztollyal, fölfordult a gyomrom.

Nyilvánvaló volt, hogy ha csak egy pisztolyt is fognának rájuk, egykettőre

szétlőnék a fél falut. És közöttünk senki sem akadt, aki szembe mert volna szállni

velük! Egészen addig a felejthetetlen délutánig, mikor az irodába két útkaparó-

kabátos férfi toppant be, és kertelés nélkül bejelentették nekem: Hírt kaptunk egy

SS-szállítmányról. Szétszedjük a vágányokat! Mire én: Na és? Ők meg:

Szétszedjük a síneket, hát jöttünk szólni neked! Erre én azt mondtam, hogy

nagyon kedves tőlük, igazán örülök, de hogy nekem itt kell szolgálnom, ezek

mellett a sínek mellett, tehát hogy inkább valahol a két állomástól egyforma

messze szedjék föl a síneket. És ők, hogy rendben, legyek csak egészen nyugodt,

de hogy azt tanácsolnák nekem, lépjek olajra. Persze erre engem senki sem

utasított, és olyan ütődött még nem voltam, hogy a főnökségen kérdezősködjek. És

így szép nyugodtan tudomásul vettem, hogy ki fogják siklatni az SS-vonatot. A

biztonság kedvéért kérdezősködtem a baktereknél, így követtem nyomon a vonat

útját. És jelentették is nekem, hogy igen, pont most halad át, s hogy hátul van egy

külön vagon, tele szerszámokkal, tartalék sínnel meg két hullával! És aztán már

inkább kimentem a peronra, és tekintetemmel követtem a vonat mozgását. Lassan

és csöndben kúszott, mintha mindent sejtene. Már egészen közel volt a

szemaforhoz, mikor megállt. Azt gondoltam: Ti aztán belevaló legények vagytok,

partizánok! Kényelmességetekben pont az állomás előtt szeditek fel a sínt! Ti

leléptek, én meg maradjak itt! És egy hangocska azt súgta: Pucolj el te is. De nem

kaptam rá utasítást, úgyhogy inkább maradtam. Aztán meg: Ugyan ki állítaná

szabadra a bemeneti jelzőt? A távcsövet azért kihoztam, és elnéztem a németeket,

hogyan fektetik le a magukkal hozott tartalék síneket. Úgy bámultam arrafelé,

mint akit hipnotizáltak. Míg aztán a vonat meg nem mozdult, és óvatosan be nem

gördült az állomásra. És én azt gondoltam magamban: Istenem, legyen meg a te

akaratod, és a vágányhoz léptem az indítótárcsával. A váltókezelők biztosan

elbújtak a szénában, sehol egy teremtett lélek. A nap és az ott kapirgáló néhány

csirke csak tovább fokozta a délután kihaltságát, midőn az SS-legényekkel

teleaggatott mozdony bekúszott az állomásra. Láttam, hogy mind bőrnadrágban

vannak, az ingujjuk feltűrve, és mintha az a sok gyilkolás meg kegyetlenkedés

fölfrissítette volna őket! Napbarnítottak voltak és világos hajúak, mintha valami

tengeri fürdőhelyről jöttek volna! Feltűrt ingujjú karjuk csak úgy duzzadt az

erőtől, s ez földre söpörte igazságomat. És már megint, tán unalmukban, kilós

konzervekből ették a disznóhúst. Egyszerre csak éreztem, szigorúan néznek rám,

hogy egész másként látnak engem, mint én saját magamat. És nullává lettem. A

vonat megállt, s valaki szemben, a birtokon kinyitotta egy padlásablak pléhfedelét,

és ezek rögtön arra fordították a golyószórót. Egy emberke mászott ki a pléhtetőre,

és a százados ráüvöltött. És az emberke letekintett ide, az állomásra, és mintha

görcs állt volna a nyakába! Fölemelte a kezét, és kővé meredt. Úgy állt ott, mint

egy szélkakas, mint egy kémény. Föl akartam nézni, de a fegyverek és a gőzös

csillogása elvakított. Aztán leugrott két bőrnadrágos, és úgy néztek rám, mintha én

szedtem volna föl a síneket. Felesleges lett volna minden magyarázkodás. A

százados is leugrott, és az állával jelt adott a két férfinak, hogy vigyenek

magukkal. Halálsápadt voltam, s éreztem, miként válok akaratom ellenére hőssé.

Semmit sem csináltam, mégis bordáim közé nyomtak egy pisztolyt, amikor

fölmásztam a gőzösre. Aztán a vonat megmozdult, és azaz emberke a forró tetőn

még mindig csak állt. Lassan hátrálni kezdett az állomás, meg a kút, meg a női

vécé. Kezemet a forró gépnek támasztottam, és csendesen és félénken

körülnéztem. A mozdony ablakán át néhány katonát láttam a gép elülső részén,

ahogy tekintetüket a tájba fúrják. Mellettem egy magas, hatalmas mellkasú

fiatalember állt, de a szeme szomorú volt, és távcsővel fürkészte a közeli erdőt.

Időnként rám pillantott, minden gyűlölet s ugyanakkor minden részvét nélkül;

láthatóan halottnak tekintett. Egyedül az ablaknál álló százados nézett rám

hunyorogva. Ez a százados volt minden reménységem, mert úgy nézett ki, mint

maga az ördög. És egyedül ő menthetett meg engem ezektől a szabályos és

egészséges arcoktól, melyek tökéletesen elleplezték a mögöttük rejtőzködő

vadállatot. Keskeny szája mintha az utolsó pillanatban, mikor már minden veszve

van, valami tárgyat keresne, mely által föloldozást nyerhet. Éreztem, akár én is

lehetek ez. Éreztem, hogyan nyaldos elfajzott lelke. De jól éreztem magam, s még

jobban, midőn rám tekintett. Ekkor már tudtam, hogy annak lát, aki vagyok! Látja,

hogy csak ütődöttségből maradtam ott. Hogy nem ellenség vagyok, hanem az ő

szerencsés véletlene, az ő jótette, amit a Gondviselés tán a javára ír majd.

Különben is kellemetlen lett volna számára bemocskolni a háború ily kellemes

befejeztét. És ahogy megint összehúzta a szemét, láttam, hogy szemhéja alatt

életemről dönt. Valósággal csüngtem ezen a fáradt tekinteten, és egyáltalán nem

gondoltam sem Mášára, sem a hősiességre. Csak és egyedül arra, hogy innen

szabaduljak. Bármi áron. Még ha népemet kellene is megtagadnom, s leköpnöm

címerünket, mert ezen a világon akartam maradni, és a napvilág mindennél

drágábbnak tűnt nekem. Még abba is belementem, hogy a százados az én föl nem

áldozásommal váltassék meg. Egyszerűen élni akartam, ennyi volt az egész. Aztán

a százados kinyitotta szemét, és minden világos volt. Csak arra vártam, mikor

parancsol álljt. Egy kis ideig néztem ezt a ráncos, tőrrel kettémetszett arcot, és azt

gondoltam: Hálás vagyok néked, sátán, mert a te kezedből veszem el az életet. Az

őrangyalomnak kell nyilvánítanom téged, Istenem vagy nekem! És halkan a

vasajtóhoz léptem, és lábam az első lépcsőfokra tettem. Két katona géppisztolyt

szegezett rám, de már újra én voltam én. Kiszimatoltam a százados lelkét, és

bátran belépillantottam. Mintha valami rovart hessegetne el, úgy intett, hogy ne

célozzanak rám. A mozdonyvezetőnek álljt parancsolt. Lemásztam a legalsó fokra,

és a föld, bár csak közönséges kavicságy volt az, oly drágának és kedvesnek tűnt

nekem. A vonat megállt. Leugrottam, s fölém magasodott a százados sebhelyes

arca. Mosolygott. Durva lelke megkapta első cukorkáját, és teljesen belebódult

önnön nemességébe. De hát ez annyira mindegy volt. A vonat megmozdult. Még

cigarettát is dobtak le nekem, és rám mosolyogtak, mert ugyan miért is

haragudnának, ha egyszer a parancsnok nem haragszik? Mert miért is

nyuvasztanának ki, ha egyszer a parancsnok elfajzottságában nem akar ölni? De

ereimben a három véradó vére keringett, és boldog voltam. Úgy biccentettem a

távolodó katonáknak, mint elutazó rokonaimnak, vagy minta kedvesemnek. S míg

azok ott a mozdonyon egyre távolodtak, más, pontosabban kivehető arcok is

elhaladtak mellettem. Ám szinte hajszálra olyanok voltak, mint az előzők. Néhány

markotányosnő ült a nyitott vagonajtókban, mint valami réten, és biztos otthon járt

az eszük. A katonák ismét lassú mozdulattal emelték szájukhoz a bajonettekre

szúrt húsdarabokat. Míg végül el nem gurult mellettem az utolsó kocsi is a

szerszámokkal, meg a két sárga hullával a fék fölött. Szépen, mezítelenül feküdtek

ott, egymás derekát átölelve, mintha valami táncot járnának. Az egyik kéz

kiszabadult, és bizonytalan ívet írt a levegőbe. Ekkor jutott eszembe, hogy nem is

jelentettem be a távozásomat, s biztosan keresnek már telefonon. Az állomás felé

tartottam. A szemafornál még visszanéztem, mert azt hittem, nem is igaz ez az

egész. A vonat olyan volt, mint valami kis doboz, és a két hulla úgy világított, akár

egy összeszorított szederjes száj.

KÁIN NŐSÜL / Aztán jött a májusi felkelés, ám nekem nem volt rá időm,

mert egy éven belül kétszer néztem farkasszemet a halállal. Az a fürdő, ott,

Bystrice u Benešovában olybá tűnt nekem ekkor, mint valami csoda! És ha le is

zártam magamban a dolgot, és már soha nem ismételhettem meg, mégiscsak azt

kellett mondanom, hogy akkor én voltam a szabadság maga. Testem minden

funkciójának egyetértésével és tapsától kísérve hagytam el ezt a földet! Mind

belement a dologba, mindegyik IGEN-t bólintott a véres kádban. És én király

voltam, uralkodó és alattvaló egy személyben. Ám a múlt héten reszkettem a

vágyott halál színe előtt! Rimánkodtam, kértem, összekulcsoltam a kezem! Egy

német századosnak könyörögtem az életemért! Míg akkor minden elfolyó deciliter

boldoggá tett, ezúttal az őrületbe kergetett volna! Én nem kívántam a halált! Én

élni akartam! Meg akartam nősülni! Házat, gyerekeket szerettem volna! Nem én

választottam a halált, s mégis oly közel volt hozzám, még ha nem is voltam

szabad. És a szörnyű kérdéstől még az ujjaim is görcsbe rándultak. Mi van, ha

eleve úgy rendeltetett, hogy ott legyek abban a kádban, akárcsak a mozdonyon! Ha

szabadságom csupán abban állt, hogy véletlenül önmagammal tartottam? És

egyszerre csak a Máša szobájában függő Krisztus jelent meg nekem, de nem a

szétmarcangolt szíve érdekelt, nem is a dicsfény, hanem a keze. Eszembe jutott,

hogy jobb kezének a mutatóujja az égre mutatott. És bal kezének ujjaival bőrét

húzta félre, hogy jobban lássék a szíve. Az az ő szíve csak annyiban segíthetett

nekem, hogy kellemesebbé tette azt, aminek be kellett következnie! Nem mint az

én jön el, hanem mint Istennek akarata! Igen, imádkozz, imádkozz, készülj fel úgy,

hogy megértsd és elfogadd azt, minek jőnie kell! Légy hát szabad! És már nem is

haragudtam senkire a világon. Krisztusra sem. Megtette, amit tudott, s legjobb

tudása szerint cselekedett. Sőt rokonszenvesebb volt nekem, mint bármikor annak

előtte. Pont úgy félt, mint én a gőzmozdonyon, izzadt, mert neki is összeszorult a

torka a szorongástól. A különbség pusztán abban állt, hogy ő választott. Hogy ő

kívánta! Ő élni nem kívánt! Inkább az én kádamhoz volt hasonlatos! És mikor a

szög beléfúródott, fájt neki. Világosan tudatára ébredtem a felkelés napjaiban,

mikor az egyik éjszaka, éjfél körül valami lövöldözést hallottam az állomáson,

tehát ezekben a napokban vált világossá előttem, hogy mikor ott ültem a kádban,

sok minden mást csinálhattam volna még a vízben való nemlétezésen kívül. Hogy

ha egyszer félénk világ jutott osztályrészemül, csomó mindent csinálhattam volna

a nem félénk létezésen kívül, és végül, hogy mikor már halott leszek, sok mindent

csinálhatok majd a nem halotti létezésen kívül. Krisztus-kezek kopogtatta távíró

relé! A bal félrehúzza a szív fölötti bőrt, a jobb meg a magasba mutat. Nem úgy,

mint én, de... Elég! Mert mit is és miért is? Ma este eljön hozzánk Máša, és én

bemutatom a szüleimnek! És ráadásként még azt is elmesélem nekik, milyen is

volt ott a mozdonyon. Aláírtam az átadótömböt, felsoroltam az áthaladó vonatokat,

már nagyon ritkán jártak, fölpattantam a biciklimre, és kikerekeztem az

állomásról. A kereszteződésnél elgurultam a színes fürdőruhával övezett Krisztus

mellett, de már az esküvőn járt az eszem, azon, hogy elkerülök hazulról. Le sem

ugrottam, csak úgy, menet közben szalutáltam, és szóltam oda neki: Adjisten! És

mentem tovább, egyre csak a jövőre gondolva. Először azt kívántam, hogy Máša

egyszerű kosztümben legyen, de most már fehér menyasszonyi ruhát akartam,

áhítottam az összes esküvői szertartást, el is határoztam, hogy mind meglesz. A

régi szép idők egy darabkája, amit minden bizonnyal az új vérrel pumpáltak

belém, volt ezen jelképek szerzője. A kereszteződésben, ahogy elsuhantam az

őrjárat mellett, meglegyintett a menyegző fehér szárnya, és én csak nevettem azt

az őrjáratot, hogy két vőlegény felett őrködik. Afölött ott a kereszten, meg

énfölöttem. És ahogy így mentem az országúton, észre sem vettem, hogy az első

kerék kötszereken, kabátokon, mellényeken, botokon, csatokon gurul keresztül.

Csak jó pár méterrel odébb álltam meg, és oly iszonyú atmoszférában találtam

magam, hogy a borzalomtól kővé meredtem. Az országúton levelezőlapok, táskák,

ruhák hevertek szanaszét, mintha a romlás maga járt volna erre, mintha forgószél

söpört volna keresztül itt, s fenekestül felforgatta volna a levéltárcákat. Mintha

hadifoglyokat tereltek volna erre, kiknek még a levél is nehéz. Mikor a mező felé

tekintettem, két halott katonát láttam heverni ott, az országúttól nem messze.

Mintha az ágyban fordultak volna meg. Úgy feküdtek a zöld, reményteljes réten,

arcukkal kezükre borulva. Alkonyodott, s menyegzőm fehér szárnya újra

meglegyintett. Leugrottam a bicikliről, és már meg sem lepődtem, mikor az

árokból nyöszörgést hallottam. Elmenekülni már nem lehetett, és egy fehér golyó

kezdett lefelé gurulni a megdőlt tájon. Nem tehettem mást, mint hogy föltekintsek,

hogy nézzem, hogy voltaképp ellenőrizzem, amit elképzeltem magamban. Igen,

egy német katona feküdt ott, láthatóan halálos sebbel, lábai egyre csak meneteltek,

mintha parancsot kapott volna, hogy még mielőtt meghal, eljusson valahová.

Olyan volt szegény, mint egy fölhúzott játékszer. Vizenyőskék szeme kidülledt, a

feje búbján tar folt, mert már úgy ötven körül járhatott. Újra körüljártam a

sebesültet, aki még mindig masírozott, bár törzse a földön hevert, s ujjai az árok

sarát markolták. Haslövése volt. Kigomboltam a sliccét, és a fehér hason három

nyílás látszott, melyeken bélsárral kevert vér folyt ki. Így hát már nem volt messze

a halál, és a katona egyre menetelt, mintha még valahol valami üzenetet szeretne

átadni, és folyvást kiáltozott. Fölé hajoltam, és hallani lehetett, hogyan kiált: Muti,

Muti, Muti! És én nem tudtam, vajon gyermekei anyját szólítja-e, vagy az

édesanyját, így hát legalább a kezét megsimogattam, és mondtam neki, hogy ne

jajgasson ennyire. De ezek fölött a kidülledt szemek fölött ráébredtem, hogy nincs

már igazság ezen a földön. Ugyanúgy benne volt a pácban, mint én a mozdonyon,

mint Krisztus a keresztfán. Illetve nem úgy, mint Ő, mert az ő halála tanítását

tetőzte be. De ez az egyszerű katona az árokban élni akart, meg akarta mutatni a

gyermekeinek és az anyjának, hogy túlélt egy ilyen háborút. És most valaki

ocsmányul hasba lőtte, és én azt sem tudom ki, hogyan, mikor. Ezért masírozott

megállás nélkül, ezért akart megszökni a halál elől, jobban mondva az

igazságtalanság elől. És én ott guggoltam felette, és nem tudtam segíteni rajta.

Egyedül az őrjáratért kiálthattam volna, rövidítsék már meg szenvedéseit. Hívni

akartam Krisztust is a keresztúttól, de ő úgyis a Mindenhatóhoz utalta volna a

haldoklót, ezért aztán inkább az őrjáratnak füttyentettem, valami riadt

parasztocskának, aki a világ minden kincséért sem lőtt volna. Nem volt más

választásom, mint hogy kölcsönkérjem azt a puskát. Sohasem lőttem még le

senkit, ezért aztán úgy gondoltam, legjobb lesz a szívébe. Céloztam, és

meghúztam a ravaszt. De ő csak rendületlenül menetelt tovább, és szemrehányón

nézett rám azzal a kiguvadt szemével, és szakadatlanul kiáltozta: Muti, Muti,

Muti! Újra céloztam. A szeme közé, de már reszketett a kezem. Meghúztam a

ravaszt. Szeme azon nyomban lezárult, mintha korbácsütés érte volna, és lába, az a

szörnyűséges láb, megtette az utolsó lépést. Aztán még egyet, mintha meggondolta

volna magát. És a világ, amit ott hordott a fejében, kifolyt a kis lyukon.

Megpróbáltam hanyatt fektetni a halottat, és szétfeszíteni sarat markoló ujjait.

Mikor a jobb kezét nyitottam szét, egy láncocska pottyant ki, rajta medalion, ezzel

a szöveggel: Bringe Glück. Azt gondoltam: ha neked nem hozott szerencsét, tán

szerencsét hoz nekem. És a nyakamba akasztottam azt a medaliont. Visszaadtam a

puskát a bátyónak, fölállítottam a biciklit a rajta lógó aktatáskával, és taposni

kezdtem a pedált. Megint Mášára szerettem volna gondolni, ott akartam folytatni,

ahol megzavartak, de nem ment. Arra a menetelő katonára gondoltam, nem

rendeltem már hozzá sem egyenruhát, sem nemzetiséget, és szomorúan

elmélkedtem az ember sorsáról. A nap lehanyatlott, s mivel mögöttem bukott alá,

árnyékom mindig előttem szaladt, úgyhogy az első kerékkel folyvást ráhajtottam a

fejemre. Távolról egy újabb hadifogolytranszport közelgett. Bár az előttem futó

árnyék azt súgta, forduljak vissza, én csak mentem tovább, bár nem akartam.

Valami húzott előre, gépiesen tapostam. Mikor vagy száz méterre ért a menet, már

láttam, hogy túlnőtt rajtam az életem, hogy már rég beterveztek, mint egy háncsot

a fonott székbe. Hogy egész életemet, beleértve azt a kádfürdőt, meg a mozdonyt

is, csak e miatt a szűk út miatt éltem. Mikor az első sor mellett haladtam el, úgy

tetszett, mintha mindenki énekelt volna. De én rájuk sem néztem, robogtam! Állva

tapostam a pedált, csak hogy minél előbb kikerüljek a bűzükből. Iparkodtam, bár

bizton tudtam, hiába. Mögöttem összezárultak a sorok, és erőmből immár nem

futotta többre. A sorok között egymás után pillantottam meg a túloldalt haladó

őrök géppisztolyait. Aztán pár méterrel előttem elesett egy katona, néhányan

megtorpantak, mások a mező felé rohantak. Kiáltások, géppisztoly-kelepelés, a

nyakamban metsző fájdalom, hogy a kormányra hanyatlottam, és egy mukk nélkül

az árokba zuhantam. Nyaki ütőeremből ömlött a vér. Csak arra voltam képes, hogy

tenyerem a sebre nyomjam, s nézzem, hogyan futnak, ügetnek el fölöttem a

kétségbeesett hadifoglyok. Rohantak, és mindent elhajigáltak, ami csak

akadályozta őket. Amint az utolsó cipő is fölkavarta a port, egyedül maradtam.

Senki sem tehette meg nekem azt a szívességet, hogy átsegítsen a túlvilágra. Csak

feküdtem, és éreztem, hogy végem, és hogy magamra maradok a fájdalommal. A

fájdalommal, melyet nem én okoztam, melyet nem kívántam. A szellő minden

fuvallatára szilvavirágeső hullott rám, és ujjaimmal a földet vájtam, akár az a

katonácska, és csomókban téptem a füvet. Sem Máša, sem a menyegző nem jutott

már az eszembe, mert úgy éreztem magam, mintha szögesdrótkötegeket

huzigálnának át a torkomon. Csak öngyilkosságom Bystrice u Benešovában, csak

az tűnt oly kellemes-kéjesnek nekem. Minden más halált nyersnek és

embertelennek láttam. Fölkapaszkodtam az országút szélére, de csak arról

győződhettem meg, hogy senki sem jár arra. A szájamba toluló vér újra fojtogatni

kezdett, így aztán csak feküdtem, és fejemet a padkába verdestem. Ahogy

fölnéztem, a távolban, a keresztútnál a kitárt karú Krisztust pillantottam meg, és

oda akartam hívni magamhoz, hogy megvigasztaljon. Tudtam, ha hívnám,

odajönne, de hagytam, hadd függjön ott, mert most közlekedési rendőrnek,

leveleket osztályozó postai alkalmazottnak láttam őt. Ha tízezer feszülő karja meg

dicsfényes udvara lett is volna a szíve körül, akkor sem tudott volna segíteni

rajtam. Mindössze fölfelé bökött volna ujjával. Hogy nem, ahogyan én, hanem

ahogyan a főnök akarja. De mégiscsak azt mondtam magamban ebben a fényes

pillanatban: Hiszek, Krisztus, Tebenned, mert ugyanolyan koldus voltál, mint én.

Siketen szólanék Tehozzád, s Te ugyanazon siketséggel fordulnál siket Atyádhoz.

Akárcsak mintha a rendőr derékszögű mozdulattal terelné az autókat egyik utcából

a másikba. Hiszek Tebenned, szegény testvérkém a rozsdában, mert belőled is épp

így fröcskölt a vér, és senki sem szabadíthatott meg a gondolattól, hogy ártatlanul

szenvedsz. Nem minta Te akaratod, hanem... De ez már csak felesleges szócséplés

volt. Én is szerettem volna örülni az életnek, szerettem volna megkapni Mášát,

meg mindent, ám áldozatom füstje lefelé szállott. Anélkül, hogy tudtam volna,

minek és miért. Így hát inkább megint egymagam maradok, újra megőrzöm a

három lépés távolságot, és tartózkodó leszek az értékekkel szemben.

És ekkor már kezdtek rám találni a spirálok meg a körök. Legurultam

egészen a lóherésbe. Kellemesen hűtött. Már nem is fogtam azt a sebet. És tényleg,

ahogy így feküdtem, egyszerre éreztem, hogy a friss, zöld föld, amely sosem ígért

semmit és nem is diktált semmit, a legjobb barátom lehetne. És ahogy így

feküdtem, hallottam, hogy a távolban elindul egy vonat. Ezen a vonaton utazott

Máša, akit ma este szerettem volna bemutatni a szüleimnek, és hogy jobb kedvre

derítsem az öregeimet, el akartam mesélni nekik, miként forogtam életveszélyben.

És áldozatom füstje egészen a földhöz lapulva kúszott.

P. S. / Ez a tragédia azzal vette kezdetét, hogy két jó testvér áldozatot

mutatott be az Úrnak, aki azonban érthetetlen okból csak az egyikük áldozatát

fogadta el, a másikéra rá sem hederített. Így tette az Úr Káint testvérgyilkossá,

csavargóvá és megbélyegzett homlokú földönfutóvá, hogy egyedül és egymaga

pusztítsa el önmagát a lelkiismeret-furdalás által. Feltételezhető, hogy ez időtől

fogva Káin létének szabadsága és nemszabadsága a determinizmus és

indeterminizmus ellentétének permanens állapotában élt. És ha a jelenből a jövőbe

lépünk Káinnal, osztoznunk kell szabadságában, tehát indeterminálnunk kell az

Úrral, mint a testvérgyilkosság szellemi atyjával szemben táplált haragját. Ám ha

az Úrnak, minden idők birtokosának a szemszögéből tekintjük Káin helyzetét,

undorodva jövünk rá, hogy Káin élete az áldozatkor már determinálva volt,

anélkül, hogy bármit is tett volna, sőt a bélyeg akkor került a homlokára, mikor

ártatlanul áldozatot mutatott be. Ezt a fiatal vasúti tisztviselő szemszögéből megírt

történetet 1949-ben vetettem papírra, aztán más szövegekkel együtt

íróasztalfiókomba temettem, évek múltán copfba fontam egy másik darabbal, és a

Szigorúan ellenőrzött vonatok címet adtam nekik. Most pedig kegyeletteljesen,

javítások nélkül bocsátom közre ezt a legendát, hogy az olvasó lássa, miféle

dolgok foglalkoztattak évekkel ezelőtt. Az én Káinom magán követi el a

testvérgyilkosságot, az öngyilkosságot.

VARGA GYÖRGY FORDÍTÁSA

VÉRES TÖRTÉNET ANEŽKA HRŮZOVÁ MEGGYILKOLÁSÁRÓL

Hát, Pešák úr, magának lett igaza. Most már összetartozunk, akárcsak a

meggyilkolt Anežka Hrůzová és állítólagos gyilkosa. Sőt, barátok vagyunk, s ha

maga nem létezne, Pešák úr, hát ki kellene találnom magát, mert mi ketten több

parti huszonegyest is lejátszottunk, de nem úgy, ahogy ezt a hazárdjátékot játszani

szokás, vagyis hogy a játékosok maguknál tartják és csak lopva gusztálják a

lapokat. Mi úgy játszottuk le ezt a négyfordulós levélváltást, ahogy drága

szülőföldemen szokás, ahol a kihúzott lapokat rögtön felmutatják és kirakják az

asztalra, mert a kártyák sorrendjén már nem szabad változtatni. Ezek a mi

huszonegyes partijaink tehát nyilvánosan lejátszhatók, kinn a téren, az utcasarkon.

A dolog azzal kezdődött, hogy maga elküldte nekem a Československý spisovatel

kiadóhoz címzett levelének a másolatát, annak a levelének a másolatát, amelyben

dicséretes módon rögvest frontális támadást indított ellenem. „Tárgy: Édesapám

sérelmére elkövetett rágalmazás és becsületsértés az Önök által kiadott könyvben.”

És mindjárt alatta: „Munkatársuk, Bohumil Hrabal, aki tavaly Önöknél jelentette

meg Táncórák idősebbeknek és haladóknak című könyvét, a fenti műben durván

meggyalázta édesapám emlékét. Tette ezt a 64. oldalon, ahol is édesapámról, aki a

polnái gyilkosságok perének egyetlen koronatanúja volt két esküdtszék előtt is,

úgy beszél, mint valami agyalágyultról, és nevetséges színben tünteti fel, hogy

úgymond »Egyik kezével a biciklit fogta, a másikkal meg hugyozott« stb.

Megengedhetetlen becsmérlése ez egy tisztességes munkásnak, aki élete végéig

feddhetetlen ember hírében állt, és lakóhelyén és mindenütt a környéken nagy

tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett, már csak azért is, mert a fent említett

perben nem hagyta magát megfélemlíteni, bár minden lehető módon

megfenyegették (megkísérelték megfosztani a szeme világától, sőt végül

»tévedésből« meggyilkoltak egy másik, hozzá hasonló munkást). Megvesztegetni

sem hagyta magát, bár az akkori viszonyokhoz képest tekintélyes összegeket

kínáltak neki, csak hogy visszavonja a tanúvallomását. A szerző ebben a

fantasztikus könyvben a meggyilkolt Anežka Hrůzová családját is durván

megrágalmazta, nevezetesen azzal a merőben hazug és koholt állítással, hogy

Anežka fivére, Jan, aki tisztes polgárként hunyt el Ždírecben, a halálos ágyán

úgymond beismerte, hogy ő gyilkolta meg a húgát, méghozzá pénzért!!! Az

említett Hrabal-könyvre a Népkönyvtár olvasói hívták fel az elhunyt Jan Hrůza

hozzátartozói és jómagam figyelmét, és ezennel fenntartjuk magunknak a jogot,

hogy az ügyben bírósághoz forduljunk a Polgári törvénykönyv 1964. 26/2 11. 15.

16. paragrafusának az alapján. Amennyiben nem adatik meg nekünk a nyilvános

elégtétel és az írásos nyilatkozat, hogy a szóban forgó könyv esetleges további

kiadásaiból és fordításaiból ezek a gyalázatos koholmányok kimaradnak, máshová

fordulunk jogorvoslatért.”

Ezt a levelet, Pešák úr, akkoriban kaptam öntől, amikor más olvasóim is

megkerestek, de nem levélben, hanem személyesen, a házban, ahol lakom,

bezörgettek az ablakon, hogy rémülten pattantam föl az írógép mellől, jöttek és

jelentették, hogy elzárták náluk a vizet, hogy nem viszik el a kukákat, pedig tele

vannak, szigorúan néztek rám, merthogy író vagyok, és így bizonyára

kapcsolatban állok a felsőbb körökkel, a felépítménnyel. Sorra állítottak be az

olvasók, akik, mikor esett, estefelé eljöttek jelenteni, hogy odakinn szakad, amikor

hőség volt, jöttek és jelentették, hogy odakinn dögmeleg van, hogy ők egész áldott

nap güriztek, mialatt én csak lógtam, és azzal szórakoztam, hogy mindenfélét

összeírogattam, és gúnyt űztem a tisztességes emberekből, akik ezer koronát

keresnek havonta, míg én tízezreket vágok zsebre, és közben csak szórakozom.

Akkoriban, mikor megkaptam a levelét, Pešák úr, eljártam hazulról, elszöktem az

olvasóim elől a kocsmába, de alighogy kiléptem a házból, hát az első emeletről

lekiabált az egyik szomszédasszonyom, az egyik olvasóm, hogy hová, hová, megy

a kocsmába kihallgatni, mit beszélnek az emberek, hogy azután megírjon és

kiadjon egy újabb könyvecskét, nemdebár? És aztán, amikor ott ültem a

kocsmában, és gondolatban a válaszlevelet fogalmaztam magának, a negyedik

asztaltól odakiáltottak nekem az olvasóim, hogy hé, jöjjön csak ide, itt valaki

olyan hülyeségeket beszél, hogy csak le kell írnia, ahogy szokta, s már kész is az

újabb, tízezreket érő könyvecske. És az egyik barátom és olvasóm és írótársam

pórázra kötve elhozta a kocsmába agyalágyult rokonát, és az egész kocsma füle

hallatára rám ordított, hogy üljek csak le, nyálazzam meg a ceruzámat, mert ez az

elmebeteg nem egy, de öt vödörre való történetet is kiokád nekem, szakasztott

olyanokat, amilyenekért én súlyos ezreket kapok. És akkor azt írtam önnek:

„Tisztelt Pešák úr, megkaptam a Spisovatelhez címzett levele másolatát, és kis

híján belerokkantam. Egyrészt soha nem állt szándékomban bárkit is megsérteni,

még ha használtam is a szövegben az agyalágyult szót. És nem várostörténetet

írtam, hanem kocsmai fecsegéseket, kocsmai dumákat reprodukáltam, amelyek

elsősorban a népi elbeszélésmód erejét voltak hivatva bemutatni. Hiszen jogot

végeztem, és ismerem a becsületsértésre vonatkozó törvényt, ha tehát fognám a

ceruzámat és olyan szempontból nézném végig a szöveget, amilyenből Ön, játszva

megváltoztathatnám, vagyis eleve kiküszöbölhetném azokat a passzusokat,

amelyek egy feljelentés alapjául szolgálhatnának. De engem csak és csakis az

irodalom érdekelt, ahol ugyan nincs minden megengedve, de ahol bizonyos

tényeket kedve szerint használhat fel, torzíthat el az író. De ha úgy érzi, hogy

durván rágalmaztam és becsméreltem az édesapját, nemcsak ebben a levélben,

hanem alkalomadtán nyilvánosan is bocsánatot kérek Öntől, és természetesen a

Hrůza családtól is. Nekem úgy beszélték el az eseményeket, ahogy leírtam.

Hozzátehettem volna, hogy »állítólag«, mely szócska talán benne is volt az eredeti

szövegben. De újfent megjegyzem, hogy irodalomról, hiperboláról, a népi

elbeszélés művészi feldolgozásáról van szó. A tényszerűség soha nem volt

elsődleges szempontom. A Plamenben ezen a címen jelent meg kritika a

könyvemről: »Hrabal úrnak jó dolga van.« Ahogy látom, olyan túl jó dolgom

nincs, mert amiért beinvitáltam a prózába a susztert és a malátafőzőt,

bebizonyítván velük, hogy az irodalom ereje magukból az emberekből fakad, most

tucatszámra kapom a leveleket, amelyek mindenről tanúskodnak, csak arról nem,

hogy »Hrabal úrnak jó dolga van«." Ezt mint olvasómnak írtam önnek, Pešák úr,

mint olyan olvasónak, aki szigorúan ellenőriz engem, és máris egy újabb olvasó

zörget az ablakomon, azzal az örömteli hírrel jön, hogy lefényképez, de képet

egyet sem tud adni, mert azt a legszebbet majd kiszögezi a falra, ha meghalok, ami

egykettőre bekövetkezik. És aztán harsány nevetéssel magyarázza és fordítja

nekem a külföldi újságokból, hogy irodalmilag hamarosan meghalok, mert már

túljutottam a csúcson, és Amerikában, ahogy mutatta nekem, erre a hanyatlásra

mindenféle táblázatok vannak, amelyek szerint két éven belül kipurcanok, az

Aranyág című írásműben leírt ősi afrikai szokások alapján. Afrikában ugyanis a

varázsló addig uralkodik a fa alatt és a törzsön, mígnem jön egy erősebb, és letör

arról a fáról egy ágat, amellyel agyonüti a varázslót, és azután ő királykodik a fa

alatt, mígnem ismét jön egy fiatalabb, és letör egy ágat, és azzal az ággal

agyonveri azt, aki úgy került hatalomra, hogy fiatal lévén letört egy ágat. És néha,

Pešák úr, éjfél után, amikor épp elalvóban vagyok, amikor már bevettem a

Bellaspon-Retardot és a lupulint, ez utóbbit sör formájában, egyszerre csak

feldöng a kapu, mint az üstdob a Sors szimfóniában, a gangra kitódulnak a

szomszédok, ők is az olvasóim, aztán egyikük bezörget az ablakomon, rémülten

kiugrok az ágyból, és a fehér hálóinges szomszéd bosszúsan jelenti: Már megint

egy olvasója van odakinn. Kimegyek hát hosszú fehér hálóingemben, kinn ott áll a

virágos kedvű olvasó, tökrészeg, bemutatja a barátját, elborzadok, mert a barátja

sípolva beszél, gégerákja van, és az olvasóm csörtet befelé, mert az utolsó

kocsmában, mielőtt kidobták őket, azt mondták nekik, hogy éjszaka sehol másutt

nincs kiszolgálás, csak Hrabalék ivójában, a 24. szám alatt. Aztán reggel, mielőtt

elvinném a postára az önnek írt levelet, beállít egy megszállott olvasóm, egy nő,

aki azt állítja rólam, hogy negatív misztikus vagyok, ezért aztán felvállalta, hogy

visszavezet engem Istenhez: Hiába esküdözöm neki, hogy ez nincs így,

szüntelenül telve van lelkesedéssel, és bármit csinálok is, azt hámozza ki belőle,

hogy negatív misztikus vagyok, tehát vissza kell engem vezetnie Istenhez. Hogy

szépszerivel vagy erőszakkal, az Istennek mindegy. És aztán a kapuban

beleütközöm egy további olvasóba, akit más olvasók azzal bíztak meg, hogy

vegyen rá, menjek el hozzájuk az olvasókörbe, és beszélgessek el velük arról,

hogy: Miért írok ilyen szép könyveket? És én szabadkozom, hogy írni szeretnék,

hogy tanácstalan vagyok, mert nem megy az írás, hogy népiesen szólva, kifújtam.

És a megbízott olvasó azt javasolja, hogy akkor viszont hetente egyszer eljön

hozzám az olvasókör, és segítenek nekem az írásban. Kételyeimet fejezem ki, és

bedobom a postaládába az önnek szóló levelet, Pešák úr, és a megbízott olvasó

rémséges szemforgatás közepette nekem szegezi az ujját, mint egy finn kést, és

őrjöng, szóval azt akarja mondani, hogy az írónak nincs szüksége az olvasókkal

való kapcsolatra?!

Így aztán, Pešák úr, miközben a válaszára vártam, egyszerre csak felötlött

bennem, hogy jobb lesz, ha egy időre eltűnök az olvasóim elől, eltűnök, mint a

Punkva búvópatak, mert egyre inkább úrrá lett rajtam a rémüldözési és az üldözési

mánia.

Amint lépteket hallottam az udvaron, a földre vetettem magam, és

bemásztam az íróasztal alá. Csakhogy az olvasóim, még ha be is zárkózom,

átlátnak a falon és az asztalon. Ugyanúgy rázzák az ablakot, mintha ott látnának a

széken ülve. Látjuk, látjuk! kiabálják, és én négykézláb kifarolok az asztal alól,

ajtót nyitok, és elnézést kérek, merthogy a radírom begurult az asztal alá. Aztán azt

eszeltem ki, hogy állandóan útra készen, kalappal a fejemen fogok írni. Amikor

zörgettek az ablakomon, fogtam az aktatáskámat, és örvendezve közöltem az

olvasóval, hogy sajnos egy fél óra múlva a Szerzői Jogvédőben kell lennem. De az

olvasó, aki a falon át is lát engem, azt mondja erre: Hát akkor elkísérem. És el kell

mennem a Vyšehradra, és végig kell járnom a hivatalokat és hivatali embereket,

akik nem hívtak, és mire hazaérek, elgyötörtebb és erkölcsileg megviseltebb

vagyok, mintha otthon maradtam volna baráti beszélgetésre az olvasóval. És így,

amikor megkaptam a második levelét, legelőször is kezet mostam, aztán elmentem

sétálni, aztán felbontottam azt a levelet, de először inkább az újságokat néztem át,

és amikor megnyugodtam, csak akkor fogtam neki az olvasásnak. „Hrabal úr,

megkaptam keltezetlen levelét, amelyre ezúton válaszolok, bár a levelében

foglaltakkal egyáltalán nem vagyok megelégedve. Előrebocsátom, hogy nem

akarok Önnek kellemetlenséget, vagy mi több, bajt okozni, de mint végzett jogász

bizonyára belátja, hogy az, amit Ön a levelében mentségére felhoz, hogy igazolja

az édesapám és a Hrůza család becsülete ellen intézett igazolhatatlan támadást,

közel sem a szó igazi értelmében vett elégtétel-adás, hanem puszta motiváció,

amely Önt művészi fantazmagóriájának a megírására sarkallta. Ennyivel nem

ússza meg a dolgot, Hrabal úr! Vagy nyilvánosan bocsánatot kér, és írásban

kijelenti, hogy a Táncórák esetleges második kiadásából, illetve idegen nyelvű

fordításából végleg kihagyja ezt a valótlan részt, vagy kénytelenek leszünk

máshová fordulni. A Hrůza »beismerő vallomásáról« való pusmogást bizonyos

körök kezdték, amelyek szerették volna visszájára fordítani az igazságot, alighogy

Hrůza meghalt, de ezek az emberek hamarosan meggyőződhettek róla, hogy

nemcsak az egykori megrendítő tragédia tanúi élnek még, de ott vannak Hrůza

közeli hozzátartozói is, akik a haláláig mellette álltak, és akiknek a karjában

lehelte ki a lelkét. És egy makulátlan emberből »rablógyilkost« csinálni, ez bizony

nem kicsiség, mint ahogy egy tisztességes munkásembert, akit a véletlen

koronatanúvá tett, sem lehet csak úgy »agyalágyultnak«, »terheltnek« nyilvánítani

csak azért, mert működnek a természetes reflexei! Az Ön belátására bízom, tisztelt

Hrabal úr, hogyan óhajtja lezárni ezt a meglehetősen ízléstelen ügyet, de azt

gondolom, hogy a vasánapi lapok minden bizonnyal szívesen közölnének az Ön

tollából egy rövidke helyreigazítást, amely reklámul is szolgálhat az Ön – mint írja

– népi elbeszélésmódot népszerűsítő művének.” Amikor a levél végére értem, már

alkonyodott. A szívem kalapált. De a legjobban azoktól az olvasóktól rettegek,

Pešák úr, akik nem dörömbölnek öklükkel az ablakon. Azoktól félek, akik

szürkületkor jönnek, csöndeskén, lábujjhegyen, ott állnak a fal rejtekében, és csak

elmosódott profiljukat látni, ők azok az olvasók, akik nem akarnak beszélni velem,

akik csak látni akarják, mit csinálok, amikor azt hiszem, hogy senki sem lát. És én

azon nyomban megneszelem azt a tekintetet a sűrűsödő estében, felállok, és egy

pillanatig farkasszemet nézünk az elmosódott olvasóval, aki beleolvad a kék

estébe, ahonnan csak a szeme ragyog elő, s akinek csak akkor lehet kivenni a

körvonalait, amikor üdvözlésképp meghajol. Az ilyen olvasók néha hosszú órákig

rejtőzködnek az udvaron. Kimegyek, tapogatózom a sötétben, ujjaim egy

körszakállas arcot, egy szájat érintenek, és felordítok a borzalomtól. Pedig az

olvasóm csak azért jött, hogy elmondja, álmot látott, látomása volt, hogy

öngyilkosságot követtem el. És már megy is, csendeskén, posztócipőben, mintegy

a szellő szárnyán. És én úgy irtózom a nem várt érintésektől! És mostanában,

Pešák úr, hányszor előfordul, hogy megyek kifelé, óvatosan és gondosan

beleszórom a hamut a kukába, az udvar üres, megfordulok, és bástyafalként ott áll

előttem az a posztócipős szakállas, és szélesen mosolyog. És látom, hogy örül,

hogy lát, hogy nem követtem el azt az öngyilkosságot. És elérkezett az idő, Pešák

úr, amikor végre írhatok Önnek. „Tisztelt Pešák úr, ezennel válaszolok a levelére,

és örömmel közlöm, hogy a Táncórák második, ősszel esedékes kiadása már azok

nélkül a mondatok nélkül jelenik meg, amelyeket Ön sérelmezett. Megjegyzem,

arról, hogy Hrůza beismerő vallomást tett, hallomásból tudok, s tavaly az

újságokban is olvastam a dologról, az apjauráról szóló részt pedig Peřina úr

Hilsneriáda című írásában olvastam, ahol a bírósági jegyzőkönyv kivonataként az

áll, hogy a koronatanú: egyik kezével a biciklit fogta, a másikkal hugyozott. Tehát

mindezt már írásban rögzített anyagból vettem át, amit a jegyzeteimmel is

tanúsíthatok. De számomra nem ez a fontos, hanem valami egészen más, az Ön

véleménye, az Ön érzése, hogy megsértettem egy tisztességes embert, ezért hát

nemcsak bocsánatot kértem Öntől, de megígértem, hogy nyilvánosan is

megkövetem. Legyen olyan kedves, és segítsen nekem megfogalmazni ezt a

bocsánatkérést. Nemcsak az Ön nevét kell közölnöm benne, hanem azoknak az

újságoknak a címét, évfolyamát és számát is, amelyekben megjelent Jan Hrůzának

a halálos ágyán tett beismerő vallomása, sőt még a Hilsneriáda című könyvből

vett idézet oldalszámát is. Megjegyzem, hogy mind ez ideig senki sem tudja, hogy

az a bizonyos koronatanú az Ön elhunyt édesapja, így azonban nyilvánosságra kell

hoznom az ő nevét is, amely százhuszonötezer példányban terjed majd el az

országban, amennyiben, teszem azt, a Literární noviny hasábjain bocsánatot kérek

Öntől. Kérem tehát, hogy segítsen nekem, és írja meg, hogyan kellene hangoznia

Ön szerint annak a bocsánatkérésnek. Rendben?” És azután, hogy írtam önnek, és

vártam a válaszát, Pešák úr, behúztam a függönyöket, csak egy kis rést hagytam,

hogy bejusson némi fény, bezártam az ajtót, és kihúztam a kulcsot, mert az

olvasóim a kulcslyukon is belesnek, hogy nincs-e benne belülről a kulcs. És ahogy

ülök otthon a félhomályban, megdobban a szívem, amikor vidám lépteket hallok,

az olvasók lépteit, hallom, ahogy a léptek megtorpannak, a kéz a kilincs után nyúl,

aztán a léptek a befüggönyözött ablak felé tartanak, hallom, ahogy az olvasó

lábujjhegyre áll, ahogy a tenyeréből ellenzőt formál, beles a függönyrésen, aztán

néhány tánclépéssel ellejt az ablaktól, és tekintete végigpásztázza a házat és fülel,

miközben én hátrahanyatlok a széken, beledőlök a poros függönybe, bekucorodom

a sarokba, mint Aleš Árvája, aztán hallom, hogy az udvar kövezetén súlyos léptek

távolodnak, aztán újra megállnak, percnyi csönd, majd az olvasó fölnevet, éles,

átható nevetéssel, aztán könnyedén nekifut, és nagy dörrenéssel bevágja maga

mögött a kaput, mint a koporsófedelet. És én hátradőlve, a függöny redőibe

simulva ülök a széken, és tudom, hogy az olvasónak otthon vagyok, még ha nem

is vagyok otthon, hogy az, aki éppen most ment el, tudta, hogy a kárpit mögött

vagyok, ezért kacagott olyan hátborzongatóan. De ez már Dosztojevszkij, Pešák

úr, ez az olvasói kacaj Dosztojevszkijé, amikor Dosztojevszkij nevetett,

könyörögtek neki, hogy inkább sírjon. Akkoriban kezdődött nálam a tévcselekvés,

például el akartam olvasni egy képeslapot, fogtam hát a szemüvegemet meg a

zsebkendőmet, és a szemüveg helyett gondosan megtisztogattam a képeslapot. És

aztán, Pešák úr, megkaptam a levelét. „Tisztelt Hrabal úr, bocsássa meg, hogy

ilyen sokáig nem válaszoltam a levelére. Kissé gyengélkedtem, meg aztán nem

voltak kéznél az Ön által említett források, amelyekből állítása szerint azokat a

»hitelt érdemlő« adatokat merítette a Táncórákhoz. Csak utólag sikerült

megszereznem a Kutná Hora-i esküdtszék szó szerinti gyorsírásos

jegyzőkönyvének a kivonatát, ahol megboldogult édesapám többek közt így vall:

Elnök: Miért állt meg? Tanú: Szokásom volt elnézni az ottani sarjerdőt. Jó kedvem

volt, merthogy a Březinában sikerült olcsó fát vennem. Hugyoztam és nézelődtem.

Elnök: Mit látott? Tanú: Egy szürke ruhás férfit. Fehér botjára támaszkodva állt, és

a város felé nézett. Stb. Az egyetlen részt, amely párhuzamba állítható az Ön által

idézettel, bár az eltérés igen jelentős, azért iktatom itt közbe, hogy lássa, hogy »az

egyik kezével nem fogta a biciklit, és a másikkal nem hugyozott«, amint azt

ismételt állítása szerint isten tudja honnan kimásolta. Kétlem, hogy az idézet a

Hilsneriádá-ból lenne, mert, amennyire megállapíthattam, a szerző szigorúan

ragaszkodott a hivatalos dokumentumokhoz, és semmit sem költött hozzájuk.

Egyébként ismeri a szerzői jogot? Nyilvánvalóan ismeri, végtére is jogász! Akkor

miért nem jelölte meg a forrást, és főleg miért nem kérte ki az író hozzájárulását,

akinek még a nevét is ismeri? De legyen nyugodt. Az Ön által megnevezett

írásműben mindez nincs benne, így hát nem is másolhatta ki. Legalábbis a

megadott forrásművekből. Végül mégiscsak kocsmai hőbörgés lesz az egész, az

ittas suszter és a malátafőző üres fecsegése, ahogy első levelében írta. Azt kívánja

továbbá, hogy én, a laikus, segítsek Önnek, a jogásznak megfogalmaznia

bocsánatkérést. Nos hát, véleményem szerint nagyjából így kellene festenie:

Bocsánatkérés. Hamis információktól megtévesztve Táncórák c. művemben

hosszabb részt szenteltem Anežka Hrůzová meggyilkolásának, amelyre hatvanhat

esztendővel ezelőtt Polnában került sor, és ezzel összefüggésben megsértettem a

koronatanút, Petr Pešákot, akit agyalágyultnak neveztem. A meggyilkolt lány

fivérét megvádoltam azzal, hogy része volt húga megölésében, és hogy koholt

állításomnak súlyt adjak, azt írtam, hogy az illető a halálos ágyán mindezt

beismerte. Minekutána meggyőződtem róla, hogy a két állításnak szemernyi köze

sincs az igazsághoz, a szóban forgó részt valótlannak nyilvánítom, és a benne

foglaltakat visszavonom. Egyúttal bocsánatot kérek Petr Pešák fiától és Jan Hrůza

családjától, és sajnálatomat fejezem ki, hogy ilyesmi egyáltalán megeshetett. Boh.

Hrabal író. Véleményem szerint ez így felérne a kívánt elégtétellel. Megboldogult

édesapám neve még ma is oly ismert szerte a világon, hogy a legcsekélyebb

mértékben sem kell félnie a nyilvánosságtól. Bejárta a világsajtót, megemlítették

számtalan idegen nyelvű publikációban, még Amerikában és Ausztráliában is

ismerték, mégsem mocskolódott be. Végezetül csak azt szeretném megjegyezni,

hogy Anežka Hrůzová esete annyira tragikus, hogy abszolút nem való szatirikus

műbe, ezért hát cseppet se sajnálja, hogy kihúzta.”

Így hát kihúztam, és bocsánatot kérek, Pešák úr. Csak annyit még, hogy

amilyen átéléssel kísértem levelezésünk oszcillációját, a Libeň és Polná között

röpködő pingponglabdák küzdelmét, ugyanúgy átéreztem minden levelet, amit

csak kaptam, átéreztem minden szót, amivel az olvasóim meg akarnak

örvendeztetni vagy sebezni. Csak annyit mondhatok magának, hogy újra elhúztam

a függönyöket, újra kitártam az ablakot meg az ajtót, hogy ismét boldog vagyok

zajos magányomban, az olvasókkal való beszélgetés és a nyüzsgő utca lármája

közepette. Lópikulát segítettem magamon azzal, még ha meg is kellett lennie,

hogy bezárkóztam, és elrejtőztem a függönyök mögé. Hiszen otthon ülvén odakinn

voltam, éppúgy, mint ahogy kilépvén csigaházamból most vagyok csak igazán

otthon benne. Nemcsak házam kapuját tártam ki, de magamat is, megújultam,

továbbra is jegyzetelő kéz vagyok, amely elfogja, eltéríti és visszapasszolja a

humor és képzelet röpítette, ide-oda pattogó fehér pingponglabdákat. Én nemcsak

a kéz vagyok, amely visszaküldi a labdát azoknak, akik levelek és szavak és

gesztusok formájában az asztalomra passzolják és nyesik, de én magam vagyok az

asztal is, amelyről lepattan a labda, hogy azután a zöld asztal túloldalán, a

láthatatlan háló mögött álló olvasóim ismét visszaüssék... Néha az a labda nagyon-

nagyon messziről érkezik az asztalomra, de nekem az a feladatom, hogy

visszapasszoljam, hogy revanzsáljam az ütést, amelyet az én ütésem, az én

ütőtartásom gazdagít... néha rossz is lehet az a passz, de szándékosan outra

játszani vagy le sem hajolnia labdáért sohasem szabad.

P. S. / Pešák úr, tegye a kezét a szívére, és lássa be, hogy néha bizony fene

nehéz írónak lenni a történelmi országokban, fene nehéz, olykor még annál is

nehezebb, „vérre megy”, ahogy azt derűs atyafiaink mondják.

V. DETRE ZSUZSA FORDÍTÁSA

METEK ÚR

Amikor az elhagyatott erdei tisztásokon ősz és tél van, amikor a nap még csak

mutatóba, még csak érték nélküli mintadarabnak sem jön fel, amikor reggel fél nyolckor

még sötét van, és délután negyed ötkor már szürkül, akkor az elhagyatott erdei

tisztásokon mélabú honol, és a nyirkos táj levél és remény nélkül való. Ültem a sötétben

az ablaknál, és bámultam kifelé a sötétbe, és nem tudtam, mit tegyek, a vonat alá ugorjak-

e, amit ilyen estéken a folyón túlról, valahonnan a távolból idáig hallani, vagy inkább

kössem fel magam, ahogy Mařenka jövendölte, a jósnő, aki kártyából olvasta ki ezt

nekem a Herceg hotel női toalettjén. És amikor lámpásom kanóca lehúzta fáradt

szemhéjamat, kapum elé egy motorbicikli kanyarodott a főútról, megállt, és a kiskapun

belépett egy sötét férfialak, és amikor világosságot gyújtottam az előszobában és az

udvaron, Metek urat láttam magam előtt, bőrruhában, és Metek úr sugárzott és nevetett,

és sűrű szemöldöke alatt és hosszú pofaszakállából boldog szempár ragyogott, amely nem

bírta magába rejteni az önelégültséget, a roppant büszkeséget, amely oly élesen elütött a

lombjavesztett tájtól; a falevelekkel most az utak és ösvények, ágyások és erdei tisztások,

árkok és erdei rétek, sövények és tölgyfaiskolák voltak telides-tele ragasztva. És Metek úr

jelt adott, hogy kövessem, hogy én is bemázolhassam magam azzal a boldogsággal, azzal

az elragadtatással, amely ott vár kinn a kapu előtt, és amikor a lámpás rézsút hulló

fényében megláttam lelkesültsége forrását, először azt hittem, hogy az oldalkocsiban egy

lábával felfelé fordított hintaló fekszik. De nem ló volt az, hanem egy megdermedt,

megnyúzott birka, és nyitott hasából úgy kandikált ki a tüdő meg a máj, minta brumlovi

dendi szivarzsebéből a díszzsebkendő. Ez meg mi, mondom. Hát nem csodás,

örvendezett Metek úr, remek vétel, egy kis motort meg ötven koronát adtam érte.

Örvendezett. És én, nekem mi dolgom vele, mondom. Hogy mi, mondta Metek úr, segít

nekem feldarabolni, azt mondták, hogy tud vadas pejslit csinálni, elkészítjük a karajt és a

combot is, a többit meg pácba tesszük, és kolbászt csinálunk belőle... örvendezett Metek

úr, és bár csípett a hideg, és arca lila volt, mint az a birkamáj, diadalmasan sugárzott róla

a magasztos cél, mert melengette a tudat, hogy olyan jó vásárt csinált azzal a birkával.

Mondom, bon, Metek úr, veszem a bekecsemet, és mehetünk, van otthon teknője vagy

dézsája vagy egy nagy vödre? De Metek úr a fejét rázta, hogy semmi ilyesmije nincs.

Akkor, Metek úr, elvisszük az én dézsámat, rendben? És Metek úr elnevette magát, és

kivillantotta fogsorát, és azok a fogak csak fokozták vigyorgó boldogságát. És Metek úr

elmerült, lubickolt, hempergett abban a minden porcikáját elárasztó boldogságban. Nézze

csak, mondta kisvártatva, ne szólítson engem Metek úrnak, szólítson inkább Mišának,

rendben? Mondom. De hát magát itt az erdőben mindenki Metek úrnak szólítja... és

beszaladtam a konyhába, magamra kaptam a bekecsemet, és fogtam a zseblámpát.

Amikor kiléptem a hideg estébe, azt mondja Metek úr. A Metek az a gúnynevem,

mifelénk így hívják a Metódokat, ezért szólítson inkább Mišának. Mondom, rendben van,

Miša úr, mondja, maga sohasem járt nálam? És Metek úr rázta a fejét, hogy nem. És

elindultam át a fenyvesen, most, hogy a ház mögött mentünk, a lámpa a nyaraló

kiszögelléseiről egyenest az égboltra vetítette az épület éles kontúrját, és elmélyítette az

árnyékot, amelyben a patakhoz tartottunk a teknőért. Útközben felvilágítottam a

zseblámpával az évszázados fenyőkre, amelyek a tűlevelek türkizzöld illatát árasztották.

Metek úr, mondom, van otthon kakukkfüve? Van otthon szegfűborsa és fekete borsa és

babérlevele? Nincs, mondta Metek úr, és nagy érdeklődéssel nézett fel a sudár, tíz

méternél is magasabb törzsekre és a koronákban ritmikusan szétnyújtózó ágakra. A

szentségit, mondta elismerően, ez aztán a fa! Micsoda gerendák, micsoda deszkák

lehetnének belőle, hiszen egészséges, érett fák ezek egytől egyig, hogyhogy nem vágja ki

őket? Mondom, hát az úgy van, Metek úr, hogy itt minden fenyőnek neve van, ez itt a

fess Tonička, azt ott a choboti erdőségben pompázó nővére tiszteletére csini Pepičkának

hívják, ez meg a szép Johanna, és ott áll valamennyi közül a legszebb, látja, milyen

szabályosan elágazó gallyak vannak a koronájában? És itta chartres-i katedrálisba nyíló

ablak, ezért Miasszonyunknak, Notre-Dame-nak nevezik. Az ott meg Szent Agáta, a

levágott keblű... látja, Metek úr, akárhányszor lejövök ide, ebben a tanítónőket utánozom,

akiktől ezt az erdei parcellát vettem, ők is nevet adtak valamennyi fenyőnek, és

akárhányszor lejöttek ide, hát először a fenyőket üdvözölték, mély, szlávos meghajlással,

így aztán én is mindig sorra járom őket... mondtam, és kiértünk a rétre, amely a patakhoz

lejtett, a patakot nem lehetett látni, de bugyborékolt, mintha épp fogat mosna, és

különböző hangnemekben gargalizálna. A szentségit, álmélkodott Metek úr, ez meg itten

micsoda? Kivette a kezemből a zseblámpát, és rávilágított a magas, kettős fűzfára. Ez

aztán a csuda dolog, mondta, és gondosan megvilágította a minden ágán és ágacskáján új,

sárga kéreggel bevont fát... Még Mařenka megjósolta nekem... mondtam... És Metek úr, a

zseblámpával hintáztatva az ágak árnyékait, mutatta, mit is jósolhatott. Újra

körbevilágított az elemlámpával, és miután a patak fölé hajolva sokáig nézte, mint görgeti

a tiszta víz a mederben az apró kavicsokat és göröngyöket, és miként sodorja őket

zörögve a rejtőzködő moszatok és füvek közé, komolyan mondta. A szentségit, magának

nehéz lesz meghalnia... és én megértettem, hogy Metek úr valami nagyon szépet mondott

a nevemben, és megértettem, hogy tényleg, amikor az embernek egy szép barátnője vagy

szép erdeje vagy még szebb, élő vizű patakocskája van, hát nemigen akaródzik

meghalnia, már csak a miatt a szépség miatt sem. Nicsak, mondta Metek úr, itt a dézsa,

elvisszük? És próbáltuk felemelni a dézsát a földről, de oda volt fagyva a feneke. Végül

megfeszítettük minden erőnket, és megroggyant térddel felrántottuk a dézsát a rátapadt

agyaggal és megbarnult levelekkel együtt. Elcipeltük a pótkocsihoz, és ott mondom: Van

otthon henteskése? Metek úr a fejét rázta, hogy nincs. Akkor hozom a késeimet és a

húsvágó bárdjaimat, kiszuperált bajonettekből fabrikáltam őket. És aztán felberregett a

motorbicikli, a halott birka fejénél ültem, és a dézsát fogtam, melynek agyagtól és fagyott

levelektől síkos éle bele-belebökött a halott birkába, és én úgy tartottam azt az edényt,

hogy az abroncs ne nyomja a tüdőt és a májat. Metek úr a motort vezette, a hangjából

ítélve Jawa volt, jól rugózott, most lekanyarodott az országútról a fasorba, Metek úr a

talajvíz-tócsákat kerülgette, mert itt egy völgy van, itt van Csehország legalacsonyabban

fekvő helye, a vidék legmélyebb pontja, ezért ide folyik le minden víz, és elég egy

ásóvágás, és máris savanyúvíz bugyborékol föl, így aztán minden nyaraló és minden

épület vízben áll, és a víz úgy, kúszik fel a falakban, mint az ágaskodó kanóc, amikor

megszívja magát petróleummal. Tudja-e, mondta Metek úr, és lassított és bal kezét a

csípőjére tette, tudja-e, hogy melyik a kedvenc fám? Mondom, a fenyő. Neem, nyekegte

Metek úr. Akkor a fűz, a szomorúfűz vagy a kecskefűz, találgattam. Neem, mondta Metek

úr, és gyorsan és elégedetten hozzátette, a nyárfa, mert már most virágzik, mert már

január elején barkát vet, mert a nyárfa a tavasz első drága kis követe. És elfordította a

kormányt, és rátaposott a fékre, és leugrott a motorról, belépett a reflektorok fénykörébe,

előhúzta zsebéből a kulcsot, megcsókolta, és utána kinyitotta a zárat, és aztán lehajolt, és

elhúzta a reteszt, és büszkén kitárta a kaput. Amikor felpattant a motorra, azt mondta: Ezt

a kaput magam csináltam, alig százhatvanöt normaóra alatt. Szép teljesítmény, mi?

Hátrafodult, és fehér fogsora és mosolya ragyogott a sötétben, mint a foszforeszkáló

vekker számlapja. Nyárfa, nyárfa, mondom, de hát arra akasztotta föl magát Júdás, aki

elárulta Jézust, és arra akasztotta föl magát Durynk, aki ura kegyét keresve meggyilkolta

a fejedelmi sarjat... De, Metek úr, szereti maga az ürühúst? És Metek úr kiköpött, és

mondta: Látni sem bírom... Akkor meg minek alkudta ki? mondom. És Metek úr leugrott

a motorról, eloltotta a lámpákat, és a gyönyörtől megbicsakló hangon mondta: Hát nem

érti?! Hát hogy a fenébe ne venné meg az ember, ha egyszer olyan előnyös vétel! Ez való

nekem, olcsón szép dolgokat venni, akár selejteset is, de hát hogy a fenébe ne venné meg

az ember, ha egyszer olyan olcsó... És ment, és megnyomta a kapcsolót a ház falán, a

házhoz rézsútos tetejű műhely tapadt, és ahhoz a műhelyhez rézsútos tetejű fészer, és

ahhoz a fészerhez rézsútos tetejű kis fáskamra, és ahhoz a fáskamrához, amelynek a teteje

a nyirkos földben végződött, egy eszterhéj, és abból az eszterhéjból baljós csövek

meredeztek, mint megannyi katyusa-, megannyi hegyi ágyúcső. És e fölött az egész fölött

több szólamban zúgott az alacsony fenyves, a talajvíztől korcs fenyők itt nem szöktek a

magasba, ezek a fák egész életükben bokáig a savanyúvízben álltak, amely lassan

csordogált le ide a magasabban fekvő feketeföldekről és erdei tavakból és rozsdaszínű

ásványvíz-forrásokból. És ez az egész terület, amit nyáron elrejtett a magasra nőtt

málnabokrok és fiatal nyárfák és nyírek könyörületes lombja, ez az egész terület most

fényárban úszott, mint egy éjszakai cirkusz, mint egy kivilágított körhinta, mint egy

panoptikum fél órával az esti előadás előtt. A szabad ég alatt egy hatalmas gép állt, egy

húszmázsás masina, valami esztergapadféle. És Metek úr megdöbbent arcomat leste. Ez

már döfi, mi? Csak a lendkerék meg a motor hiányzik belőle, de hát hogy a fenébe ne

venné meg az ember, ha egyszer olyan olcsó volt... és elővette a noteszét és

belepislantott, és felemelte boldogságtól csilingelő fejét. Belefeccölök százharminc

normaórát, és deszkát fűrészelhetek vele. Sőt nemcsak deszkát, de egész gerendákat is!

És visszajön a dohány, tízszeres haszonnal... És én leemeltem a dézsát, és sajnáltam, hogy

hagytam magam belerángatni ebbe a birkakalandba, de amikor eszembe jutott, hogy most

otthon ülnék, átengedve magam a megfeneklett idő melankóliájának, gyorsan kiadtam az

ukázt. Miša úr, hozzon nekem egy súrolókefét! És Metek úr bement a házba, és

diadalmasan kicipelt a szivattyús kúthoz egy műanyag kádat, és abban nem tíz, hanem

ötven gyökérkefe volt, fogtam egyet, és a savas víz sugarában sikálni kezdtem vele a

dézsát, és láttam, ahogy a kefe sorra elhullajtja a gyökérszálait, de amikor a másik után

nyúltam, Metek úr felujjongott. Hát hogy a fenébe ne venné meg az ember! Ötven

hellerbe került darabja! Van fogalma arról, micsoda bolt ez?! Igazán remek, mondom, de

hozzon egy asztalt, hogy feldarabolhassuk ezt a birkát! És Metek úr bement a házba, ott

álltam a lámpák és valamiféle reflektorok fényében, melyek felfelé világítottak a fekete

fenyők koronájába, sikáltam a dézsát, és már a negyedik kefénél tartottam... És Metek úr

kivonszolta az asztalt, szorosan odatolta a csupasz téglafalhoz, amelyen nyoma sem volt

vakolatnak, olyan volt ez a hétvégi telek, mint valami rémséges kóceráj, valami

ágrólszakadt bádogos, lakatos kócerája, aki a végén attól, amit látott, attól, ami

körülvette, fölkötötte magát. És aztán fogtuk a birkát, az asztalra fektettük, hoztam a

késeket, és utálkozva eltávolítottam a száraz leveleket. Miša úr, hozzon egy kisbaltát, jó?

rendelkeztem. És Metek úr indult kisbaltáért, és egyfolytában ujjongott a hangja, és

számlálgatta, szorozta és osztotta a normaórákat, és aztán örült az ujjongással kétszer

aláhúzott végeredménynek, a normaórák összegének, amely valamiféle számomra

ismeretlen örömteli célt, fő-fő törekvést képviselt, ezért élt Metek úr, ettől nem tudott

éjszakánként aludni, és én rettegtem, micsoda meglepetéseket tartogat még ez a ház és

ezek a műhelyek és ezek a fészerek... És a fészerben Metek úr ujjongott. Hahaha! Nekem

fognak tanácsokat osztogatni, hogy mit csináljak, nekem, a profi tervezőnek! Nekem!

Tanácsokat osztogatni! Úgy nevetett, hogy elfogta a köhögés, és kalimpált a kezével, és

hessegette azokat a vérlázító tanácsokat, és amikor odaadta nekem a kisbaltát, azt

mondta: Baltából van itt vagy harminc, de hát hogy a fenébe ne venné meg az ember, ha

egyszer három koronába került darabja... hogy túlizzított acélból vannak? Legfeljebb

óvatosan vágok velük!... de príma vétel volt, mi?! És én felhasítottam a birka gyomrát, és

mint az ingaórából, kiemeltem a belsőségeket, azt a szép hájas szerkezetet, és szétraktam

a fűszereket az asztalon, a gége fodrai úgy ragyogtak, mint kalcedón gyűrűk, ott feküdt a

máj, a bíborosi kalap gyönyörűséges lila színében lappadozva, és a tüdő a villanykörték

fényében olyan gyengédrózsaszín volt, mint a bárányfelhők esőt jósló napnyugtakor, az

enyhén fagyos bélháj szépséges fehér felhőcskékké formálódott, a kék égen, a téli

égbolton vonuló felhőcskékké, havazástót és hófúvástól hasas fellegekké, az a mezei

vakondtúráshoz, tekervényes-barázdás emberi agyhoz hasonlatos bodros háj... Ebből

holnap pörköltet csinálunk, belerakjuk a nyelvet is... és széthasítottam a koponyát,

kiemeltem a nyelvet és kivágtam, és borzadva hessentettem el a gondolatot, hogyan

vágták ki a piactéren Jesenius nyelvét, azt az eleven nyelvet, elhessentettem a gondolatot,

amely azonban nem tágított, ott maradt valamiféle sötét felhő alakjában... Hozzon egy

vödröt ennek a pejslinek... mondtam mintegy gonoszűző varázsigeként... És a végén,

Miša úr, besűrítjük ezt a pörköltet, ezt a birkapaprikást egy kis velővel!... és az asztalhoz

koppintva kiloccsantottam az agy egyik, s aztán a másik felét, és kiszóródtak a

gondolatok, az utolsó gondolatok, az utolsó kép, a kést tartó férfié, aki levágta a barikát...

És Metek úr egy egész stósz egymásba passzintott edényt hozott, kis híján elvágódott

velük, a földre állította őket, mint az évgyűrűk, olyanok voltak azok az edények, volt

belőlük vagy húsz, talán még több is... Ez már döfi, mi?! Hát hogy a fenébe ne venné

meg az ember! Darabja három korona, egyébként meg minimum harmincba kerül egy

ilyen edény! Hogy egy pirinyót le van pattogva az alja? Na, mondd már! Jó vétel volt,

mi? És még nekem osztogatnak tanácsot, nekem, a profi tervezőnek!... Gyöngéden

becsúsztattam a belsőségeket a lepattogzott aljú fazékba, és aztán Metek úr a lábánál

fogva tartotta a birkát, és én előrenyomultam a késsel a combokig, kifordítottam, kitörtem

azokat a combokat, mint ajtót a sarkaiból, és aztán a késsel könnyedén lefejtettem a két

lapockát, kitapogattam az utolsó nyakcsigolyát, és egy könnyed baltacsapásra levált a

nyak. Ez a legfinomabb csemege, lobogtattam meg a véres nyakszirtet, de Metek úr

fintorgó ördögpofát vágott. És aztán kiszabadítottam és átvágtam a bordákat, és a csodás

vesepecsenyét meg a gerincet letettem az asztalra. Hát ez megvolna, mondom, most

pedig lefejtem a hájat, ez a barika szörnyen kövér volt, kiolvasztja a hájat, vagy

kiakasztja a cinkéknek? A cinkéknek, mondta Metek úr, és én füleltem, hogy milyen szép

hangja van a csak úgy ujjal feltépett hájnak, olyan száraz hangja, mint mikor friss

porhóval behintett fagyos tölgyesben, tölgyfaerdőben jár az ember, és a lépések nyomán

szárazon herseg a hó, és a havas tölgyleveleken ropog a cipő... Jöjjön, pihenjünk egy

kicsit, mondta Metek úr, majd később befejezzük... és újra felragyogtatta azt a mosolyt,

amely oly magabiztos, oly önelégült volt mindattól, amivel soha nem tudott betelni, attól

a roppant szépségtől, attól a veszedelmes szépséghalmaztól, amit meg akart osztani

velem... És kitárta az ajtót, és a kezem fénylett a hájtól, az ujjaim szétterpesztve, és

Metek úr, mint valami kísértetkastélyban az idegenvezető, egyik kacathalmaztól a

másikig kormányzott, és lelkesedéstől csörömpölő hangon magyarázott, amiből úgy

ítéltem, hogy Metek úr nemcsak önmagának, de az egész világnak példaképe kell hogy

legyen, mert Metek úr, a profi tervező, még sohasem találkozott magához hasonló derék

és példás emberrel. Hát ez itt, kérem, harminc bicikli, mindegyiknek hiányzik a

kormánya meg a fékje, de hát hogy a fenébe ne venné meg az ember, amikor darabja

potom száznyolcvan koronába kerül... és most tessék idenézni, itt lóg, mindjárt adok is

magának egyet, harminchat, méhecskékkel kivarrt mellény, ma már ugyan nem divat, de

majd újra az lesz... mindegyikről hiányoznak a gomblyukak meg a gombok, mert a szabó,

aki varrta őket, holtrészeg volt, de hát hogy a fenébe ne venné meg az ember, ha egyszer

darabja hat korona ötvenbe volt... vagy például ezek itt! Vajon mi van ezekben a

szekrénykékben, ládikókban? Teodolitok!... Mégpedig három, igaz, elég régiek, de hát

hogy a fenébe ne venné meg őket az ember, amikor darabja nyolcvan koronába került, de

ha üzletben veszed, hát elkérnek érte nyolcszázat vagy még többet is, tudja, nekem sem

akar mindenki mindent olcsón adni, de én megdumálom a kuncsaftot! Hiányzik ugyan

belőlük az egyik lencse, de lencséből vettem egy ládára valót, egy egész ládát, potom

százhúsz koronáért... van itt lencse mindenbe és mindenhez, egy életre el vagyok látva

lencsével.. de most jöjjön át a fészerbe, ott van a főraktáram, mondta Metek úr, amikor

mutogatni kezdtem, hogy végezni kéne azzal az előnyösen vett barikával... és kitárta az

ajtót, és a fészert hat csupasz villanykörte fénye árasztotta el, és itt a holmik a

mennyezetről lógtak le, a plafonról, mint valami hentesboltban, cipők, katonai

nemezcsizmák, és Metek úr fel-alá járkált közöttük, és a csizmák szárát simogatta és

ujjongott. Hát itt felülmúltam önmagam, egy cipő öt koronámba került, megdumáltam

őket, akaratom áradata lehengerelte őket, minden ellenvetésükkel együtt, a végén még a

főnök is engedett... De ahogy látom, mondom, ez itt mind jobblábas cipő... Még jó,

csapta össze a kezét Metek úr, hát persze hogy jobblábas, különben nem jutottam volna

hozzá ilyen olcsón! De nézze csak! És bizonyságul lehúzta a cipőjét, és fölcibálta azt a

két jobblábas csizmát, azt a nemez lábbelit, és valahogy úgy járt benne, mintha sántítana,

mint az az autó, amelyiknek rosszul van beállítva a fényszórója, de tetszett neki a dolog.

És milyen jó meleg, mintha meleg vízben álldogálna az ember! Ez attól van, hogy

filcbélésű, tudja, ez nem terepfutásra való, hanem műhelybe, a gép mellé, és amikor áll az

ember, hát mindegy neki, hogy jobb- vagy ballábas cipő van rajta, mert mi a fő? Hogy

meleg legyen!... Tessék, itt egy pár, fogadja el tőlem... Ekkor már valami kalapfélék körül

járkált, de mindjárt megmagyarázta. Ezek itt vizesvödrök! Egy kicsit eresztenek, de

vettem ragtapaszt, azt is a katonaságtól és bagóért, tessék, fogadja el, egy katonai

vászonvödör meg egy leukoplaszt... A vödör darabja kilencven heller, ingyen volt... és

odakormányzott négy gramofonhoz, és ujjongott. Hiányzik belőlük a rugó, de hát hogy a

fenébe ne venné meg az ember, amikor egy gramofon hatvan koronámba volt! Szerzek

rugót, és pár normaóra alatt... tudja, mennyit akasztok le? Ezreket, több lepedőt! Az

egyiket már meg is javítottam. És Metek úr beillesztette a tűt, és aztán feltette a lemezt,

és egy hegedűdarab hangzott fel, zenekari kísérettel, olyan szép és olyan fülbemászó,

hogy elámultam, és félrekancsalító szemmel lestem a vonó és a hegedűs mozdulatainak

az irányába, a hegedűs engem is elbűvölt, Metek úrról nem is szólva, Metek úr

könnyezett, de nem önmagától hatódott meg, hanem attól, hogy én is könnyekig

meghatódtam. Amikor a lemez elhallgatott, mondom. Mi a címe ennek a darabnak, Miša

úr, nem valami intermezzo ez? Nem a Malom a Fekete erdőben? Vagy az Ezüst

páfrányos? De Metek úr boldogan rázta a fejét, és fogta a lemezt, amelyet a könnyeivel

áztatott, és odaadta nekem, és én is rápotyogtattam a könnyeimet, és amikor végre

sikerült kipislognom a könnyeket a szememből, elolvastam a címet, The Fascination... És

hangosan elismételtem, The Fascination...? És Metek úr rábólintott, The Fascination... és

mondom. Hogyhogy ezt a lemezt csak a feléig lehet lejátszani? És Metek úr felragyogott.

Hibás nyomás, de hát hogy a fenébe ne venné meg az ember, s mindjárt harmincat,

amikor darabja két korona,vettem még harmincat hozzá, azok is hibásak, de azoknak meg

a második felét lehet lejátszani, halleluja! És mindegyiken a The Fascination, úgyhogy

életem végéig el vagyok látva The Fascinationnel, mert én már semmi mást nem akarok

hallgatni és ismerni, ez az én dalom, élettörténetem, sztorim... The Fascination... és a

koporsóm fölött, mielőtt leeresztik a sírba, na, mit fognak játszani? Mondom, a The

Fascinationt... Amikor kimentünk, hogy dézsába rakjuk és besózzuk a barikát, hogy

kolbász legyen belőle, ha majd veszünk hozzá öt kiló sertéslapockát és két kiló fiatal

marhahúst... a dézsa fölött görnyedtem, teljesen letaglózva attól, amit láttam, és egyszer

csak felegyenesedtem, és mondtam, Miša úr, tudja-e, hogy magának is nehéz lesz

meghalnia?...

Aztán egész tavasszal és még a nyár elején is messze elkerültem a fasort, de

egyszerre csak elfogott a vágy, hogy viszontlássam Metek urat, így hát befordultam a

fasorba, tulajdonképpen nem is akartam befordulni, de befontak a hegedű édes

dallamszálai, becsalogattak abba a fészereket és fáskamrákat és bodegákat

könyörületesen elrejtő susogó lombsátorba, mint ahogy a vödröt húzza fel a kútból a

csörlő és a lánc, úgy húzott engem az a melódia, ami nem a Malom a Fekete erdőben

volt, és nem is az Ezüst páfrányos intermezzo, hanem a The Fascination, amely úgy

zuhogott alá a lombokból, mint a víz a merítőhálóból. És álltam a kapunál, és megint

teljesen letaglózott a látvány, Metek úr látványa, aki egy háromlábú szerkentyű előtt állt,

és annak a szerkentyűnek ugyanolyan szögben voltak szétterpesztve a lábai, mint Metek

úrnak, és Metek úr fél szeme be volt gyűrve abba a szerkentyűbe, és egy fehér-vörös

csíkos botot figyelt. Aztán mosolyogva ellépett, és arrébb tette azt a botot, és újra roppant

élvezettel nézett bele a teodolitba, abba a szerkentyűbe, amihez olyan olcsón jutott hozzá,

a ládányi lencsével együtt, amivel élete végéig, halála kezdetéig el van látva. És a

gramofonból ismét a The Fascination áradt... és a szomszéd telekről egy sorsgyötörte

ember jajveszékelése hallatszott. De Metek úr félreértette a szomszéd jajveszékelését, aki

bizonyára már ezredszer hallotta a The Fascinationt... Metek úr odament a

lombkerítéshez, és beordított a bokorba. Ez már döfi, mi? A The Fascination! A nagy

Helmuth Zacharias előadásában! És amikor visszafelé indult, gyorsan úgy tettem, mintha

a cipőfűzőmet kötném meg, hogy ne vegyen észre, de ő barátságosan elibém jött, és

odafutott a kutyusa is, és Metek úr a kezembe nyomta azt a vörös karót, és én fel-alá

járkáltam vele, mert Metek úr a fejébe vette, hogy nivellálja azt a hepehupás erdei telket.

És közben lelkesen magyarázott, hogy éppen most találta fel a huszonnégy disznóra

méretezett vágóhídi pisztolyt, a perpetuum mobile mintájára pedig az örökmozgó

halastavat, így aztán minden család előtt nyitva a lehetőség, hogy a hétvégi telken

pisztrángot tenyésszen a körbe-körbeáramló vízben, s miközben Metek úr mindezt

előadta nekem, hát ráadásul még énekelt is hozzá, köhécselt és énekelt, és azt mondta:

Vettem hitelbe egy magnetofont, és hogy ne heverjen parlagon, esténként énekelgetek,

ami éppen az eszembe jut, hiszen hallhatja, már azt is, amit mondok, már azt is énekelem,

mindennap komponálok egy dalt, hát mondja, nem csodás? És énekelt és járkált a

kiserdőben, és simogatta a vékonyka vesszőket... Látja, itt összesen száz bokor

szelídberkenye van elültetve, ezek a berkenyék öt év múlva ötezer koronát hoznak nekem

évente... Ez meg itt fekete ribizli, öt év múlva ez is ötezret hoz majd... Mondom. De ezek

a berkenyék nem kapnak felülről vizet és napot, fenyőfa alá van ültetve mind... És Metek

úr dalra fakadt. Nekem akar tanácsot adni, nekem, a profi tervezőnek? Itt mindent

ibolyántúli sugarak fognak megvilágítani, azok pótolják majd a napot, a napot...

Rendben, mondom, de minek nivellál itt ezzel a teodolittal? Metek úr feltette a The

Fascination második felét, a nagy Helmuth Zacharias előadásában, és mintha azt a tűt

megint csak beledöfte volna valakinek az agyába, ott a sűrű sövény mögött, mert ahogy

megszólalt a gramofon, hát abban a sűrű bozótban valaki felnyögött, és rikoltozni

kezdett, mintha a gramofontű egyre mélyebb barázdákat szántott volna a koponyájába.

Metek úr vállon ragadott, és szeméből a lelkesedés aranypora szikrázott. A teodolittal

kijelölt térségre mutatott. Itt táncparkett lesz, énekelte... lampionok... diszkrét zene.... és

esténként:.. Helmuth Zacharias! Mondom, Miša úr, maga ennyire szeret táncolni? Metek

úr megrázta a fejét. Soha életemben nem táncoltam, tudja, én azért csinálom ezt a

táncparkettet, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy még képes vagyok valamire, engem

szüntelenül ösztökél a vágy, hogy valami szépet alkossak, és lám, ebben a csőben itt ide-

oda gurítgatom a labdát, és tanítgatom ezt a kóbor kutyust, hogy fel-alá futkosson a

csőben, folyton-folyvást egzecíroztatom, mert ha magamat is folyton-folyvást

egzecíroztatom, hát miért ne egzecíroztatnék egy kóbor kiskutyát?... De ez a Zacharias a

szívemet szaggatja... mondta, és egy kicsit elkomolyodott, aztán odébb ment, és

belenézett a teodolitba, láttam, hogy abból a szerkentyűből hiányoznak a lencsék, de

Metek úr meghúzta az apró csavarokat, mintha azok a lencsék ott volnának, jómagam

pedig kérésére teljesen hiábavalóan fel-alá járkáltam az erdőben azzal a szép vörös csíkos

bottal, amit mindig oda állítottam, ahová Metek úr egy tenyérmozdulattal mutatta,

minden egyes alkalommal jó párszor ide, aztán meg oda kellett masíroznom azzal a

karóval, aztán egy lépést előre meg egy lépést hátra, hogy végül elégedetten feljegyezze

észrevételeit a noteszébe, azokat a feljegyzéseket roppant büszkén írta, s úgy ragyogott

közben, mint a meglepett felhők mögül előbukkanó nap... És a két lábán két jobblábas

cipő volt, olyan nemez lábbeli, amilyent nekem is ajándékozott a télen, de én nem bírtam

bennük járni, nem mintha nem akartam volna, igyekeztem én, de mert mikor megyek, a

földet nézem, hát az a jobblábas nemezcsizma a bal lábamat is jobb felé húzta, úgy, hogy

összevissza tántorogtam és dülöngéltem, és saját lábamat kaszáltam el, saját magamat

gáncsoltam el. De Metek úr remekül járt bennük, azt a méhecskékkel kivarrt, gomblyuk

és gomb nélküli aranyos mellényt is hordta, a derekán aranyzsineggel átkötve, olyan

zsinórral, amilyent a templomban szokás megrángatni a mise kezdete előtt. Fogtam azt a

vörös csíkos karót, és egyszeriben rádöbbentem, hogy Metek Miša úr valójában merész

férfiú, aki, hogy ne kelljen töprengenie nemcsak önnön léte, de az egész élet

értelmetlensége fölött, hát mint a nyári lomb, amely erdei telkén könyörületesen elrejti a

vityillókat és fészereket és rendetlenséget, Metek úr is minden előnyös vétellel eltakarja a

kilátást önmagára, a szembenézést önmagával, a szembenézést, amelytől végül is minden

ember rémüldözik és retteg, de menekülni előle nem tud. De ennek bizonyára így kell

lennie...

V. DETRE ZSUZSA FORDÍTÁSA

A KISKERTBEN

Karel úr erdőszéli kiskertjében feküdt, az erdő mentén patak folydogált, fűzfák,

fekete ribizli és egresbokor-sorok, elhagyatott méhes. Az oldalán feküdt, és hatalmas

pocakja hordóként nyugodott mellette, egyik keze párnaként a feje alatt, a másikkal a

petrezselyemágyást gyomlálta. Amikor elfogta a tekintetemet, a foghíjas kerítésre és

kiskapura mutatott, és azt mondta: Ezen a kapun szökik el szép lassan munkában és főleg

ínyenckedésben eltöltött életem... én mindig szerettem jól... és sokat enni! Mondta

elégedetten, és elégedetten tovább gyomlált; amikor a sor végére ért, megemelte roppant

pocakját, odébb tolta, lefeküdt mellé, és folytatta a gyomlálást és a beszédet... Jesszusom,

bennem még mostanában is olyan gyönyörűséges éhség van... micsoda hatalmas

étvággyal falok be még ma is egy egész rúd turistaszalámit, amit otthon a vécében, a

szellőzőnyílásban érlelek, de megérlelnem sohasem sikerül azt a szalámit, mert ahogy

megveszem az érlelni való rudat, hát még aznap éjjel befalom, életemben

egyetlenegyszer ettem saját érlelésű szalámit, a protektorátus alatt egy rúd téliszalámit

érleltem, és egyszer megyek hazafelé, és látom, hogy a prágai lakásunk pincéjében egy

nagy darab szalámi van befogva a satupadba, és a házmester vasfűrésszel darabolja,

rögtön láttam a színéből, hogy téliszalámi darabolódik ott, így hát nyomás lefelé, és

mondom neki, összefutott szájamban a nyál, mennyit kér ezért a szalámiért, és mondta,

hogy kétezret, és én odaadtam neki, de az a szalámi tényleg olyan kemény volt, hogy

csak vasfűrésszel lehetett felszeletelni, így hát hozzácsaptam még kétszáz koronát, és a

házmester felvágta nekem karikákra azzal a fűrésszel, és én elfeledkeztem magamról, és

ahogy szelte azokat a karikákat, hát mindet sikerült ott helyben befalnom, és a végén még

a zsineget is befaltam... mondta Karel úr, és újra megemelte azt a hatalmas pocakját, és

erőlködnie kellett és arrébb lódította, és áthengeredett a túloldalra és átfordította a

hátgerincét az után a pocak után, átvetette a karját, és a feje alá ismét egy hatalmas

izomköteget csúsztatott, olyan vastagot, mint a lábam, és szabad kezével a

petrezselyemágyást gyomlálta, ráérősen és odaadással, és folytatta csöndes, álmodozó

elbeszélését... Csak egy hét múlva esett le a tantusz! És nyomban irány a spájz, és

nyomban megszorongattam az asszonyt és utána a cselédlányt, és az zokogva mondta,

hogy amikor takarítottak, hát lógott ott egy olyan csupa penész, tisztára romlott szalámi,

és ő kidobta a szemétbe lenn az udvaron, így hát kétszer fizettem azért a téliszalámiért...

még szerencse, hogy mostanában már nincs bennem olyan éhség, még szerencse... de

tudja-e, barátom, hogy amit most mondok, az nem igaz, én minden áldott héten, mielőtt

lejövök Kerskóba, nekifogok a szalámiérlelésnek, a szellőzőnyílásban érlelt szaláminak

különleges zamata van, ott húz felfelé a központi fűtés meleg levegője, és nekem azt a

szalámit egyszer meg kell érlelnem, ez óriási erkölcsi erő számomra, megérlelni azt a

szalámit, de én egyszer diadalmaskodni fogok magamon, és egyszer megérlelem azt a

szalámit, egyszer lehozom magának ide, hogy kóstolja meg, hogy micsoda csemege az a

két hétig érlelt szalámi, amilyent Morvaországban ettem valamikor... külön a maga

számára veszek harmincöt koronáért egy rúd szalámit, külön a maga számára fellógatom

a központi fűtés szellőzőnyílásába, tudod, nálam otthon a vécében van egy olyan kis ajtó,

egy ajtócska, mint a falusi füstölőkben, és ott érlelem a szalámit, csakhogy alig fekszem

le, pedig dugig vagyok, munkából hazamenet egy álló óráig csak vásárolok, teli szatyrot

cipelek, tíz deka ebből a szalámiból és tíz deka abból és tizenöt deka sziléziai disznósajt

és húsz deka közönséges, és egy kis majonéz és pár doboz pácolt hal, ez az én életem,

amikor meglátom a kirakatban, hát rögtön olyan gusztusom támad rá és úgy elgyengülök,

hogy nyomás be a boltba, és ott először tányéron kérek egy adagot, de utána még

összevásárolok mindenféle sajtot, és megyek haza, nem is megyek, hanem rohanok, és

otthon az egészet befaljuk, nézzük a tévét, és én csak nyúlkálok és nyúlkálok, míg végül

az asztalon nincs semmi, hát felfaltam az egészet, mondom, és aztán aludni megyünk, és

én úgy éjféltájt felébredek, és előttem a plafonról mintha egy rúd aranyszalámi lógna le,

az a szalámi, ami ott lóg a vécében, a léghuzatban, az a szalámi csillog-villog, mint a

koronaékszerek, és én eltakarom a szemem, de az a szalámi úgy csábít a szépségével,

hogy mondogatni kezdem magamban, a haveroknak érleled, a haveroknak érleled, de

egyszerre csak kipattanok az ágyból, és mondom, túrót! és kimegyek a vécébe,

lenyisszantom a felét, és zabálom azt a szalámit, és az utolsó falatokat az ágyban tömöm

magamba, és az asszony félálomban csak annyit mond, össze ne kend nekem a dunyhát...

és alszik tovább, én is elalszom, de egy óra múlva ismét megjelenik nekem az az érlelni

való szalámi, az a szalámi, ami első napja érlelődik, és én nem állom meg és felkelek,

aztán újra lefekszem, és így már-már diadalmaskodom önmagamon, még egy perc, és

legyűröm magamban azt a hatalmas gusztust arra a szalámira, arra a maradékra, de végül,

amikor már azt hiszem, hogy győztem, hát mélyet sóhajtok, és az asszony felemeli a

fejét, és azt mondja nekem, ne gyötörd magad, Karel, menj és edd meg azt a szalámit... és

én minden nap, minden éjjel csak erre várok, és befalom azt a szalámimaradékot, és aztán

alszom, mint a bunda... Karel úr fektében gondosan tovább gyomlálta a

petrezselyemágyat, a napa fenyőfák csúcsa fölé szökkent, kora déli hőséggel, a júliusi

délelőtt forróságával árasztva el a kiskertet... Ne gondolja, mondta lágyan Karel úr, volt

már, hogy vettem még egy rúddal, hogy egyszerre két szalámit érleltem, de az egyiket

mindig felfaltam éjjel, anélkül, hogy megérleltem volna, de az a másik rúd már kétszer is

kitartott két hétig, már jó érettnek kellett lennie, a barátaimnak tartogattam, hogy

kóstolják meg, milyen is az a jól érlelt turistaszalámi, aminek az íze, akár a téliszalámié,

és már kétszer bepakoltam az autóba, hogy lehozom ide, de ahogy elhagytam Počernicét,

hát megjelent nekem az a szalámi, ott lógott a hűtő előtt, zsinegen csüngött alá az égből

az az aranyszínű, saját érlelésű szalámi, és Počernicén túl kénytelen voltam lefékezni és

felordítani, hogy túrót! és az asszony kénytelen volt az mondani, ne gyötörd magad,

Karel, végül még karambolozol... és én felemeltem a csomagtartó tetejét, és fogtam a kést

és leültem az árokpartra, arra az undorító árokpartra ott a počernicei vágóhíd mögött, a

szőrgubancok és ócska fazekak közé, és hatalmas gusztussal befaltam azt a téliszalámi-

ízűvé érlelt turistaszalámit, és csak aztán ment igazán jól a vezetés, múlt el a

szemkáprázásom, így aztán megint egy álló hétig fogadkoztam magamban, hogy azt a

másik rúd megérlelt szalámit elhozom magának, csak magának, de azzal tovább jutottam,

már majdnem diadalmaskodtam, de Mochovnál olyan éhség tört rám, és úgy

elgyengültem és olyan gusztusom támadt rá, hogy megint látomásom volt tőle, a hűtőház

előtt aranyzsinegen megint ott csüngött alá az égből a megérlelt szalámi, és megint azt

mondta az asszony, amikor cikkcakkozni kezdtem az országúton, ne gyötörd magad,

Karel! És én megálltam, és rögtön zsupsz le az árokpartra a szalámival, és felfaltam azt a

megérlelt szalámit, azt a két hétig érlelt, csakis a haveroknak tartogatott szalámit... de

majd egyszer, ha felfalom azt a szalámit, ha azzal a megérlelt szalámival eljutok egészen

Semicéig, és csak ott zabálom föl kenyér nélkül, csak ott zabálom föl a templomtéren,

majd azután, hogy így szép lassan és fokozatosan diadalmaskodom önmagamon, elhozom

magának azt a szalámit egészen ide, mert Semicétől Kerskóig már csak egy ugrás, de

amint megérkezem, hát nem kezeskedem magamért, amint meghozom azt a szalámit, hát

rögtön az erdőnél, a Plébánia útnál dudálni kezdek, és maga otthagy csapot-papot és

rohan hozzám, mert én nem kezeskedem magamért, hogy amint előveszem azt a két hétig

érlelt szalámit, hogy nem vetem rá magam, és ott helyben, mielőtt még elvenné tőlem, fel

nem falom, mert nekem ugyan már nincsenek olyan éhségrohamaim, mint azelőtt, nekem

már csak gusztusaim vannak, de azok talán még az igazi éhségnél is veszedelmesebbek...

mondta Karel úr, és féltérdre emelkedett, a pocakját a térdére helyezte, és aztán

felegyenesedett. És hátulról karcsúnak látszott Karel úr, olyan peckesen és büszkén tolta

maga előtt azt a hihetetlenül nagy, roppant pocakot, és százharminc kilós, klottgatyás

alakja egyre távolodott, ahhoz a gatyához három méter klott kellett, és átment a patak

fölött, és a palló meghajolt, és Karel úr visszafordult, és örvendezve mondta: Na most

megyek és mielőtt nekifognék a répaágyásnak, hát befalom azt a rúd turistaszalámit, amit

tegnap vettem Semicében, hogy megérleljem... Mondom. Minek is kínlódna, Karel úr...

És Karel úr elégedetten lépegetett a gyümölcsfák alatti zöldben, és aztán az aranytörzsű

fenyőfák sorfala között a zöld zsalugáteres kis háza felé... Most, hogy három méter

klottból varrt gatyájában elvonult, most döbbentem rá, hogy Karel úrnak szép a haja, és

olyan sűrű és bodros, mint a négereké, göndörödő drótszálak tömkelege, szorosan

rásimulva a fejre, mint egy fürtös sisak. Hogy tulajdonképpen Karel úr még azokkal az

éhségrohamaival és gusztusaival együtt is igazi dalia és az élet királya.

V. DETRE ZSUZSA FORDÍTÁSA

NYULAK A ZONGORÁBAN

Én nem táplálok nagy illúziókat önmagamról, mondta a jegyző úr, és folytatta útját

azzal a különös járásával, amely szánalmat ébresztett az emberben. Mintha évekkel

ezelőtt átment volna rajta a villamos, sorsára hagyva testét, hogy szedje össze saját

magát, s kapjon lábra saját erejéből, ahogy tud, azokkal a csaknem kivétel nélkül

összetört testrészeivel. A feje például annyira össze volt gyűrve, hogy ha az utat akarta

látni maga előtt, hát egészen másfele kellett néznie. És közben iszonyúan ingott, jobbra,

balra, jobbra, balra, mintha gólyalábakon lépkedne. A keze meg kötélháncs formájúra

görbedt, és ahogy a kis vödröt vitte s benne a Szent József-forrás ásványvizét, hát az a kis

vödör úgy lengett, minta fuvaroslámpa, és ami víz volt benne, majd mind kilötyögtette

hazafelé menet. Egyedül élt, és kész csoda volt, hogy fel tudott öltözni; csaknem teljes

két óráig tartott neki, úgyhogy belátta, jobb hétfőn felöltözni, s aztán egész héten

felöltözötten élni, mert különben alighogy felöltözik, lassan már vetkőzhet is, hogy aludni

térjen. Ha vízért ment, az országútról a forráshoz letérve bonyolult manővereket kellett

végrehajtania; mintha olyan autóval akarna megfordulni az ember, amelynek mind a négy

kereke blokkolva van. Olyankor néhányszor visszahátrált, majd újra kilépett, újra hátrált,

míg csak el nem találta az irányt, s akkor már csak az volt a fontos, hogy odataláljon a

forráshoz, a szemével nyilván csak egyetlen irányban látott, s ráadásul mintha egy fekete

álarc parányi résén nézett volna ki, úgyhogy a forrást csak akkor vette észre, miután már

tizedszer, huszadszor próbálta bemérni azt az egyetlen világító sugarat, amelyet aztán

rászögezhetett a csobogó vízre. És kövér volt, meg verejtékezett, és az arcán roppant

szenvedés tükröződött. És mégis magányosan élt, nem akart senkit, egyedül lakott egy kis

villában, és bizonyára volt elég pénze, de senkit sem fogadott fel, így aztán egymaga

kínlódott, és végeredményben még gyönyörűséget is talált ebben a kínlódásban,

valamiféle diadal volt ez, és bizony nagy győzelem is volt, ha eljutott egészen a

szövetkezeti boltig, hogy megvásárolja a tejet és kenyeret. Sportteljesítmény volt

elbicegnie odáig, ahová el kellett vagy el akart jutni, nagy erkölcsi győzelem, és a jegyző

úr nem is titkolta ezt, csodálta saját magát, és azt lehet mondani, már az ilyen kirándulás

előkészületeinek is örült, sőt, célul tűzte ki, hogy valamiképp tökéletesítse útvonalát,

kivált ha sütött a nap. Mert míg mindenki más örvendezett a napsütésnek, az öreg jegyző

számára a nap maga volt a halál, minthogy annyira elvakította, hogy jóformán semmit

sem látott, és állandóan árnyékolnia kellett a szemét, nehogy belelépjen egy gödörbe, az

árokba. Ilyenkor gyakran megállt, magasan a feje fölé emelte a táskát vagy a vödröt,

rettenetes látvány volt az a vödör és árnyékában az az örökösen csodálkozó arc, amely

kereste és szinte tapogatta azt a helyet, ahonnan zengőn feltörne az a vékony fénycsík, a

világosságnak azaz egyetlen sugara, amely az arcából fakadt, mert az öreg jegyző csak a

fél szemére látott. No de aztán az az öröm, amikor rájött, hogy lát, hogy a mélységes

éjszakában egyszeriben megvilágította az utat a zseblámpa vékony fénysugarával, és

kijelölte magának az irányt, és megint mehetett húsz-harminc métert, míg csak, noha

sütött a nap, újra nagy-nagy sötétségben nem találta magát. És az öreg jegyző sohasem

kívánta, hogy segítsenek neki, hogy valaki megfogja a karját és felajánlja segítségét,

olyankor csak állt és utálkozva szuszogott, és olyan arcot vágott, hogy mindenki inkább

otthagyta, s továbbment, semhogy azt a látszólag jelen sem levő, csaknem ütődött

ábrázatot nézze, amelyen csodálkozó rémület és gyönyörűség tükröződött, hogy lám

miféle sorssal van megverve, s mégsem adja meg magát, nem adja meg. Ugyanígy járt a

jegyző úr fűért is, ha sütött a nap, fölemelte a kosarat, hogy beárnyékolja szemét a nagy

felületével, s lássa a füvet. És ugyanígy térdelt le, nem, ez nem is letérdelés volt, hanem

összerogyás, mintha valami szemrehányás terítené le, mint ahogy Raszkolnyikov rogyott

össze, hogy megölelve a földet, bocsánatot nyerjen tőle. Így zuhant a jegyző úr is térdre,

aztán kitapogatta a füvet, dühösen két marokkal tépkedte, aztán ismét ide-oda forgatta a

fejét, míg csak pillantásának vékony szála rá nem esett a kosárra, és addig rakta-

rakosgatta a füvet a kosárba, amíg annyit nem tépett, amennyire szüksége volt. De aztán,

amikor felemelkedett, újra meg újra visszazuhant, mint az olyan ember, akin éjszaka

átment egy autó és az árokba lökte, s aki most keresi azt az egyetlen testhelyzetet,

amelyből fel bír térdelni, s aztán lábra állni. Maga az egyetlen ember, aki győzött minden

vonalon, mondtam neki egyszer, amikor végignéztem, micsoda törhetetlen akarat és vágy

hajtja-űzi arra, hogy feltápászkodjon. Értetlenül felém fordult, oly sokáig kellett forgatnia

a fejét a hang irányába, mint egy bonyolult tudományos műszert, s én láttam, hogy a

pillantása olyan egyenes, mint a drót, és ugyanolyan hideg is. Én az emberekről nem

táplálok illúziókat, mondta, s aztán hazafelé indult a fűvel teli kosárral, mint egy lépkedő

holdbéli gép. Tegnap a villanyszerelők a sétányon árkot ástak, és kábelt fektettek le.

Láttam, hogyan lépeget az öreg jegyző, úgy és arra, ahogy és amerre megszokta, láttam,

milyen jóhiszeműen lépett bele a semmibe, s még mielőtt a lába elérhette volna az árok

fenekét és a fekete kábelt borító téglákat, az egész alak az árokba hengeredett, és arccal a

kosárra zuhant. Eltelt egy kis idő, mire kikászálódott, s aztán továbbvonszolta magát, s

közben úgy zörgött, mint egy selejtet gyártó gép. Csakhogy az öreg jegyző úr tudja, amit

tud, tudja, hogy ha egyszer nem áll föl, hogy ha csak egyszer is elfogja a kishitűség,

akkor vége van, akkor őt is elviszik, mint egy hasznavehetetlen gépet valahová a falu

mögötti szemétlerakóra, a hulladékok, levágott gallyak és bűzölgő konzervdobozok közé.

Ezért ment tovább, s tért így haza, engem pedig leginkább azért becsült, mert nem

segítettem neki. Köszönöm önnek, mondta elismerőn. És kitapogatta a téglapillért, aztán

a kaput, és befordult a fiatal fenyők földig hajló ágaitól szegélyezett utacskára, s ahogy

ott ment, hát láttam, hogyan simogatják az ágak, hogyan porolgatják a ruháját, karistolják

az arcát, de az öregúr enyelgett a fiatal fenyőkkel, illatukkal, világoszöld idei friss

hajtásaikkal, amelyek egy éppen most kilyukadt kesztyűből kikandikáló zöld ujjakhoz

hasonlítottak. Elkísérhetem? kérdeztem. Jöjjön, hadd lássa, hogy én nem táplálok az

emberekről illúziókat... és így az öreggel a kis villa mögé kerültem, s ott megrettentem.

Az udvar közepén egy zongora állt, kicsit félrebillenten, egy Petrof márkájú fekete

zongora, és különös zene hangjai szűrődtek belőle, időnként húrok pendülése, időnként

hosszú sivítás, amelytől megfagyott az ember ereiben a vér, s nekem eszembe jutott, hogy

ugyanezt a sivító hangot hallottam, valahányszor éjszaka tértem haza, s azt hittem, hogy

az a hang a baglyok és kuvikok éjszakai panasza és éneke, a kuvik jajszava... de most

hallottam, hogy az a sírás a zongorából jön, megtoldva a húrok pendüléseivel. Az öreg

fenyő mellett egy nyúlketrec állt, a ketrecekben nőstény nyulak süttették magukat a

nappal, oly csöndes kis nyulak voltak, oly békések, mintha a napfényből és egy falat

fűből felhőtlen nyári délutánt szövögetnének. Jegyző úr, mondom, amikor Amerikában

jártam, hát egy dollárért fantasztikus dolgot nézhettem végig. Helikopterrel fölvittek egy

ilyen zongorát ötszáz méter magasba egy pálya fölé, aztán megperdültek a dobok, és a

helikopter eleresztette a zongorát, s akkora dörrenés hangzott és olyan zenebona, amely

csaknem tíz percig tartott, s a zongora belsejéből sorra kipattantak a húrok és a kis

kalapácsok, szerterepültek a billentyűk, de úgy, hogy az az ötezer néző velem együtt

teljesen meg volt rémülve... A zongorából pedig hosszú sivítás hangzott, amelyet az öreg

gyönyörködve hallgatott. Mi ez? kérdeztem. És az öreg fölemelte a fekete fedelet, s én

láttam, hogy a zongora tele van jól fejlett növendék nyulakkal, több tucatnyi leölésre való

nyúllal, s hogy az erősebb hím nyulak már kimarták a gyöngébbeket, és láttam, hogy a

gyöngébbek milyen riadtak, s hogy a győztesek milyen büszkék. Ugyanilyenek az

emberek is, mondta az öreg jegyző, s hozzátette: Csakhogy azokra, amelyek ma győztek,

azokra is sor kerül, mert mind kiharapják egymás heréjét, úgyhogy heréletlen csak

egyetlenegy marad... És amikor már mind kiherélték egymást, akkor jövök én, és sorra

leöldösöm őket, mert az ilyen herélt nyulaknak sokkal finomabb a húsuk... No de hát

mondja, hogyan és mivel is szórakozzanak az ilyen nyulak? Aztán még hozzátette: A

zongorát ötven koronáért vettem, a Szent Adalbert melletti szemétlerakóba akarták

vinni... és lecsapta a zongora fedelét. Jegyző úr, mondtam, ez gyönyörű, de nekem egy

másik eset jobban tetszik, egy ember hegedűtokkal járt ki a parkunkba, a gyerekek

összefutottak, és bácsi kérem, játsszon nekünk... mire a férfi kinyitotta a tokot, Pepi, az

én kis nyulam, mondta, most legelni fog... és amikor a nyulacska jóllakott, újra

visszaugrott a tokba, és a férfi hazavitte, mert azóta, hogy levágásra megvette, sehogy

sem bírta levágni... A hanyatlás kezdete, mondta a jegyző úr, s aztán hozzátette: A

viszontlátásra, és amikor elmegy, kérem, csukja be maga után a kaput. És megkopogtatta

a Petrof márkájú zongora fedelét. A kaputól visszafordultam, éreztem, hogy egy fényes

drótszál a hátamba döf... A fekete zongora mellett ott állt az öreg jegyző, felülről éles

napfénnyel bepermetezve, a kosarával árnyékolva arcát, görbedten, rám lövellve

szemének halálsugarát, amely áttört rajtam, és a fehér téglapillérre olyan éles fényt vetett,

mintha napsugárba állított lencsével döfödném a kezemet, mintha azt várnám, hogy

lángra lobbanjon a gyapjúzakóm ujja. Ekkora ereje volt annak a különleges

szemfluidumból való vékony drótszálnak, melyet a megnyomorított s mégis diadalmas

jegyző bocsátott ki magából. Kicsoda maga? kiáltottam oda. És az öreg hebegett,

hajlongott felém. Ember vagyok, aki elfelejtett meghalni. És a nap perzselte a

nyúlketrecet, amely ott magasodott a háta mögött, s ott sütkéreztek benne a nőstények, s

most még velük voltak a kicsinyeik, és a büszke nőstények előre örültek annak, hogy a

gyermekeik, ha felnőnek, és ha szerencséjük lesz, hát ők is belekerülnek majd a Petrof

márkájú zongorába...

HOSSZÚ FERENC FORDÍTÁSA

HÓVIRÁGÜNNEP

A kerskói erdők olyan mélyek, írja Gustav Frištenský visszaemlékezéseiben, hogy

azokban veszett el profi birkózócsapatából a szerecsen, és attól kezdve Guszti soha többé

nem látta. Liman urat kerestem, és olyan sokáig keresgéltem, hogy majdnem elvesztem

azokban a kerskói erdőkben. Végül ott álltam egy félig romba dőlt épület, néhány kisebb

ól és egy düledező fészer előtt. A fészertől nem messze overallos öregúr üldögélt egy

széken, fehér hajtincsei szarvként meredeztek, olyan varkocsai voltak annak az öregnek,

mint hosszúkás acélforgácsok, olyanok voltak azok a hajfürtök, mint felkunkorodott,

egymásra halmozott csöregefánkok. Üldögélt, és körülötte tyúkok kapirgáltak, és ő magot

szórt eléjük. Mondom: Gyönyörű itt, ugye? És ő bólintott és azt felelte: Úgy bizony, de

maga nem idevalósi, igaz? Mondtam, hogy most vettem egy víkendházat, vagyis afféle

kis kunyhót a huszonnegyedik soron... és az öreg félbeszakított, és zengő hangon azt

mondta, hogy ismerős arrafelé, hogy azt a környéket csak szegénysornak nevezik – hogy

ott a telkek alján patak csörgedezik, amit Velenkának hívnak, és az a rét, az Égeresnek

nevezett rét, a hradišťkói Králé volt. Mondtam, hogy örülök, s hogy ha más nem is, de jó

levegő az van errefelé. Ez igaz, mondta, a levegő itt nyirkos, de egészséges, Kersko, ez az

erdei város New York alaprajzához hasonlóan van felosztva és megszámozva, az a

betonút olyan, mint az Ötödik avenue, azok a fasorok pedig, amelyek leágaznak belőle,

mint a Streetek, ha a főút felől jön az ember, akkor a jobb oldalon vannak a páros, a bal

oldalon pedig a páratlan számú sorok, ha felülről nézné ezt az erdei várost, hát alaprajza a

páfrányok leveléhez lenne hasonlatos..., mondta és felállt, és fürtjei fenyegetően

meredeztek, és az az érzésem támadt, hogy ezeknek a hajcsimbókoknak a vége kibökné

az ember szemét, mintha csak bronzból lennének. Az öreg szétvetette a lábát, és azt

mondta: Segíthetek valamiben, keres valakit? Egy embert keresek, válaszoltam, de azt

már nem találom meg. De milyen hosszú, kérem szépen, az a betonút? Boldogan, hogy

eldicsekedhet azzal, amit tud, mondta... Az autóbusz-megállótól az országútig, amely

Semicéből Hradišťkóba visz, kétezer-háromszáznegyvennyolc méter, ennyit mért

Procházka úr, az útkaparó..., mondta, és egy összecsukható piros széket hozott, lesöpörte

róla a tyúkpiszkot, és hellyel kínált. Megköszöntem, és ólszag meg valami undorító bűz

terjengett, aminek nem tudtam meghatározni az eredetét, bár az öreg azzal a hajjal olyan

volt, mint a szarvas ördög maga, és azoknak a hajcsimbókoknak a végéből olyan erő

áradt, hogy az az érzésem támadt, amikor vihar van, Szent Illés tüze pattog ki belőlük.

Mondom, hallottam, hogy van itt valahol egy vénséges vén fenyő, szívesen megnézném.

Az öreg ránézett az ingaórára, amely egy fenyőfán függött, és mutatói bőszen, élvezettel

és olyan kopogó hangon ketyegtek, minta harkály... Még van időm... igen, a fess Tonkára

gondol? Hát, kérem szépen, az aztán a szépség, az aztán a gyönyörűség, ha az ember

felnéz a koronájába, és süt a nap, hát az a korona olyan, mint a Szent Vitus székesegyház

ablaka, olyan pontosan fonódnak koszorúba az ágai, olyan pontosan, egy ritmusban

csavarodnak körbe. 1620-ban ültették, és valamivel odébb ott áll a húgocskája, az

erdészek csini Pepičkának hívják, az, véleményem szerint, még szebb, picinyke koronája

van, és sűrű, fésűs ágai úgy borulnak össze, mintha bubifrizurát hordana... az is egy

faóriás, csak a villámok úgy felszántották a törzsét, hogy lemaradt a növekedésben...,

mondta az öregúr, és az enyhe szél kifordította a fiatal nyírfaliget selymes ágacskáit, az

öreg kinyújtotta a kezét, mintha becézgetné őket, és becézgette őket, ujjai mozogtak, és

viszonozták a levélkék érintését. Láttam, hogy ez egy érzékeny lelkű öregúr, és korához

illően az elemek számlájára, tehát a természettel összhangban él. Folytatta és előrehajolt,

mintha most a remegő nyírfalevelek csapongó lángnyelvecskéinél melengetné a kezét: De

van ám itt még egy nevezetesség, ha a hatos számú, nymburki fasor felé jár, és ott

bemegy az erdőbe, amit csak Címeresnek nevezünk... ott a patak partján áll egy lucfenyő,

amely jócskán a fenyves fölé magasodik, biztosan megvan vagy kétszáz éves, és kilenc

alsó ága úgy csavarodik felfelé, hogy az ágak végei gyökereknek tűnnek, és újabb fenyők

szökkennek a magasba belőlük, kilenc csodálatos, tízméteres fenyő, és az a fa úgy

hordozza őket, mint egy artista, aki kilenc rúdon forgó tányérral egyensúlyoz, egy

hatalmas gyertyatartóhoz hasonlít az a fenyőóriás..., mondta, és cigarettára gyújtott, és

leült mellém, és mártással meg valami szörnyű szaggal összemaszatolt ruhájából olyan

iszonyú bűz áradt felém, hogy el kellett fordulnom... Sok itt a szalonka? kérdeztem, hogy

mondjak valamit, és a nyírfaligetre mutattam, amely a telek mögött ágaskodott, és

fehéren hunyorgott. Mélyen leszívta a füstöt, cigarettája megrövidült, mintha csak

leharapott volna belőle egy darabot, aztán füst gomolygott elő a szájából, hosszú,

örvénylő hajfürtjeihez hasonlított, amelyek fejébe döfött apró kardokként meredeztek...

és azt mondta: Most nincs itt az idejük, s egyébként is kevés van már belőlük, hol vannak

az idők, amikor a segéderdészek egy-egy üveg borba fogadtak, hogy az esti órákban

húszat-harmincat is lepuffantanak? A szalonkák úgy március végén, április elején járják a

násztáncukat, amikor lemegy a nap, és az égen felragyog az első csillag... a hímek ide-

oda röpködnek, és gyönyörű, szerelmetes hangokat hallatnak, a nőstények meg a hűvös

fűben ülve hallgatják őket... mondta, és köhögni kezdett és krákogott, a kakukk kirepült

az ingaórából, és pontosan ugyanúgy krákogott, és elütötte az öt órát... Tudom, mondta az

öreg az órának, és újra hatalmasat szippantott a cigarettából, hogy a csikk végén felizzott

a parázs... Szalonkák már nincsenek, csak elvétve, mondta, de a júliusi éjjeleken

csattognak a fülemülék, az aztán a gyönyörűség, ha jól figyel, akkor ott a maguk fasora

mögött, azokon a határszéli tölgyfákon, ott is csattognak a fülemülék... az aztán a

koncert, mint amikor a művész egy tiszta kristályüveg táblára briliánsvesszővel egy

csodálatos képet metsz. Én egész éjszakákon át nem alszom, ide-oda járkálok, megyek a

fülemülék hangja után, és itt... – a mellére bökött – itt olyan édes érzés támad bennem, és

boldog vagyok, hogy körülöttem van még valami szép... de a legtöbb fülemüle

Mydlovaryn van, ott, a folyó túlsó partján... amikor Přivlakyból Kamenba tart, vagy,

hiszen maga még fiatal, táncolni megy a hradišťkói búcsúba... akkor éjfél után, ha egy

csinos lánnyal a kereszt mellett elhaladva a mezőre igyekszik, át a ruždinyi

futballpályán... és ahogy az a mezei út távolodik a víztől, hát egyre erősödni fog az a

csattogás, nem egy, hanem három-négy fülemüle dalol egyszerre, néha hatot is hallottam,

ahogy egy-másfél órán át egyre csak eregetik magukból a vékony ezüstfonalat, és

hangjukkal kivarrják azt a soha nem ismétlődő dalt, és amikor a csattogás lassan elhal,

meglátja, milyen fáradtan ül az az apró madár az ágon, meglátja, hogy legalább két dekát

veszített a súlyából az alatt a dalolás alatt... és ha fél kilót veszítene is, mondja, miért és

kinek dalol? kérdezte, és annyira elkomolyodott és annyira elérzékenyült, hogy

előrehajolt, és kézfejével letörölte a könnyeit... és azok a hajszarvacskák pont a szemem

és az orrom előtt meredeztek, és én éreztem, hogy az a szörnyű szag azokból a szarvakból

is árad, abból az illatbőségszaruból, és káprázni kezdett a szemem, és annyira

hátradőltem, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és a hátamra zuhantam, és felemeltem

a lábam, és a térdemmel homlokon találtam az öregurat. Gyorsan az avarba

hemperedtem, és amikor tisztogatni kezdtem magam, láttam, hogy tele vagyok

tyúkpiszokkal, és az öregúr vigasztalt, csak most láttam, hogy egy fejjel magasabb nálam,

kitárt, hatalmas karja kápolnaként borult fölém... Most ne, mondta, csak szétkenné, de ha

megszáradt, akkor magától lepereg... de rajzolok magának egy térképet, mivel még új itt,

az emberekkel ne törődjék, törődjék a természettel, a hatos és a négyes számú fasor

között van egy kis tisztás, és ott június elején százával virágzik a szibériai nőszirom... Ha

a folyó túlsó partján, Mydlovary felé jár, nemsokára én is odamegyek... hát százéves

tölgyfák állnak ott, és az egyiknek olyan hatalmas odva van, hogy húsz-harminc ember is

elrejtőzhet benne a vihar elől! De én szívesen járok oda, és táncolok, amikor beköszönt a

tavasz, néha még most is, tudja, a múlt században volt egy szép szokás, az emberek a

tavasz beköszöntével kimentek azok alá a vén tölgyfák alá, és a lányok, miközben szólt a

zene, felékesítették magukat hóvirággal, és aztán táncot jártak azok alatt az évszázados

tölgyek alatt. De miért állt meg a kapum előtt, miért? Vagy talán keres valakit? Talán

éppen engem keres? Az overall zubbonyára bökött, amelyről, mint régi medáliák, úgy

peregtek lefelé a tyúkpiszokgömböcskék... Nem, hazudtam, csak úgy errefelé tévedtem,

és örülök, hogy felvilágosítással szolgál nekem az erdőről... Az öreg legyintett, és a

kakukk, amely kirepült a schwarzwaldi órából és kakukkolt, nagy csörömpöléssel

visszabújt az odújába. Tudom, mondta az órának, fél óra, és mennem kell! De tudja,

mennyi látnivaló akad még errefelé? Ott ni, azon a dombocskán, amit Semickának

hívnak, ott ősszel százával, ezrével virágzik a kék tárnics és a sárga hölgymál! A

traktorok kerekei naponta letiporják őket, de csak egyre több lesz belőlük... és ha átmegy

a Přerov fölött emelkedő Fehér-dombra, ott meg, most fogódzkodjék meg, ott meg egy

olyan rét van, ahol vadon nő az aszparágusz, igen, az aszparágusz! És a vállamra tette a

kezét, és csak most vettem észre, hogy karja tyúkpiszoktól pöttyös, és hajából szecska,

szalma és széna meredezik, és rajta néhány félig száradt tyúkpiszok... De az öreg most

már sietett, egyik kezével a tempót diktálta, és egyre gyorsabban hadart... Tudja-e, hogy a

kerskói fenyőkből pompás, mézszínű deszkák készülnek, amelyek idővel vöröses

árnyalatúak lesznek? És tudja-e, hogy az itteni fenyőket a régi időkben egészen

Hamburgig úsztatták? És tudja-e, hogy a régi időkben a kerskói tölgyekből faragták a

holland szélmalmok tengelyét? És hogy a terezíni erődítmény deszkáihoz és gerendáihoz

ötszáz kerskói tölgyet vágtak ki? És tudja-e, hogy a hradišťkói tanácsházába és még

másik három épületbe egy gótikus ablakon léphet be, amit a parasztok a huszita háborúk

idején elnéptelenedett és lerombolt kerskói templomból vittek haza kapunak? És tudja-e,

hogy a kerskói vörösfenyőkből régebben hajóárbocot csináltak? És tudja-e, hogy az Elba

holtágaiban fehér tündérrózsa, sárga tavirózsa, hínáros boglárka és nagy levelű füzény

nő? És tudja-e, hogy a Szent József-forrás hetvennyolc méter mély, és a vize egészen a

Jizerai hegyekből folyik idáig, és hogy annak a víznek hetven év kell ahhoz, hogy

ideérjen? És azt tudja-e, melyik a legszebb ház Kerskóban? Ott van rögtön a betonútnál, a

huszonegyes számú fasorban, egy tengerészkapitány építette, és egy homokdűnére

kivetett kajüthöz hasonlít... Az öregúr lelkesedési rohamában mondatot mondatra dobált,

és nekem csak egyetlen kívánságom volt, hogy elengedjen, a ruhájából áradó bűz több

volt, mint egyszerű istállószag, az aggkor párlata volt ez, amely ájulással, csalánkiütéssel

vagy elhalálozással fenyegeti az embert. És megszólalt a schwarzwaldi óra, tébolyultan

ütött, mintha valamiért szemrehányást tenne az öregnek, a mutatók úgy csapdostak,

ahogy a nyugtalan jószág csapdos a farkával, amikor az istállóba belép a böllér... És az

öregúr azt mondta a kakukknak, mielőtt eltűnt volna: Tudom... és egy rúgással

kimozdította a helyéből a fészer riglijét, és az ajtó súlyánál fogva magától kitárult, és a

tyúkszartól mocskos fészerben ott állt egy elefántcsont színű luxusautó, a legújabb típusú

automata Ford, gombnyomásra működő ajtókkal, az egész autót tyúkpiszok borította, és a

tetején csirkék szunyókáltak... és az öreg nevetett, és rám nézett, hogy ő az, akit

kerestem, és nem ismertem meg, olyan ügyesen elrejtőzött előlem, hogy álmomban sem

gondolhattam arra, ami most a szemem elé tárult. Az öregúr lesöpörte a tetőről a

csirkéket, megkerülte az autót, és ott állt a verdeső szárnyú madarak örvényében,

amelyek karja és feje fölött röpködve kifelé menekültek... és az öregúr, ahogy ott állt,

megnyomott egy gombot, és az ajtók felemelkedtek a Ford tetejéig, annak a Fordnak a

tetejéig, amelyről hallottam, hogy Liman úr tulajdona, én tehát most Liman úrnál voltam,

és őt akartam megkérdezni, hol lakik Liman úr, bár jó címet adtak meg, de ez az öregúr

meg az overallja teljesen megzavart, csakhogy ő tudta, hogy azért jöttem, hogy

megkérdezzem, nem adja-e el az autót, tudta, hogy Liman urat keresem, de azt is tudta,

hogy a legjobb róka módra felsöpörni maga mögött a nyomokat, és azután váratlanul

felbukkanni a pagony másik oldalán, ahol senki sem várja... És a Ford kigördült, és

fenséges volt, és láttam, hogyne láttam volna, hogy Liman úr egy hajdani tőkepénzes,

olyan ember, akinek kétévenként új autót küldenek a fiai Amerikából, s hogy az autó úgy

illik hozzá, mintha egy bankigazgató ülne benne... És Liman úr fürgén kiszállt, tyúk-

piszoklenyomatokat hagyva maga után az ülésen, az egész autó tele volt tollal, de Liman

úrhoz minden illett. Tudom, mondtam, ön Liman úr. Meghajolt, és azt mondta: Az

vagyok... és hogy megadja a kegyelemdöfést, kinyitotta a fészer másik, veteményeskertre

nyíló ajtaját, és két bakkecske rontott ki abból a fészerből, majdhogy fel nem döntöttek,

és velük együtt majdhogy földre nem terített az a szörnyű bűz, amelynek eredetére most

fény derült. És a két bakot megelőzte egy nőstény kecske, és Liman úr csak állt és

kiáltozott: Bobeš, Lukeš, Junta! A legelőre! Hopp! És ahogy a kecskék befelé furakodtak

a kocsiba, az ajtóban összeakadt a nőstény meg az egyik bak szarva, de a nőstény

gyorsabb volt, az ablakhoz hömpörödött, és türelmetlenül leste, hogy elinduljon az autó.

Mellette helyet foglaltak a bűzös bakkecskék, Liman úr a volánhoz ült, megnyomta a

gombot, és az ajtók leereszkedtek a tetőről. Aztán letekerte az ablakot, és hangos

recsegés, csikorgás hallatszott a kocsi belsejéből. Láttam, ahogy a paták belehasítanak a

bőrbe, és tépik-szaggatják... Egy pillanatig az volt az érzésem, mintha azok a paták az én

agyamat hasogatnák, mintha az én agyhártyámat tépnék-szaggatnák, mintha engem

lyuggatnának azok a kecskelábak. De Liman úr nevetett, és azt mondta: Remekül

szórakozom, amikor Bobeš és Junta összeverekszik azon, hogy ki üljön a jobb oldali

ablaknál... Mondom: És ki ül a bal oldali ablaknál? Az Lukeš helye, de a jobb oldali

ablakból szép kilátás van a folyóra, tudja? Nos, fiatalember, most elmegyünk a folyóhoz,

aztán átevezünk a túlsó partra, a mydlovaryi fenyérre, ott fognak legelni a kecskék, James

Last játszik majd nekem az autórádióban, és lehet, hogy a hóvirágünnep tiszteletére

táncra perdülök az évszázados tölgyek alatt, a kecskéimmel együtt, mint egy öreg faun,

egy faun délutánja... És dudált egyet, és a hat méter hosszú, elefántcsont-fehér Ford

végiggördült a nyírfasoron, és lassan belesüppedt a virágzó olajfák illatába, valahol az Új

rét mögött, ahova most Liman úr kecskéivel együtt a legelőre igyekezett.

V. DETRE ZSUZSA FORDÍTÁSA

A LAKOMA

Tengerit aratunk az őszi napsütésben; már harmadik napja pöfögünk körbe-körbe,

és a kukoricamező lassacskán apró szigetté zsugorodik, holnap még utoljára kijövünk és

kész, a kukorica mind benn lesz a silóban, amikor Janeček, a traktorista azt mondja. Hű,

fiúk, vaddisznó van a kukoricásban, ugorjatok már haza a puskámért! Így aztán rohantam

át a mezőn, be a faluba, és amikor teljesen kifulladva visszaértem a Lancasterrel,

mondom, ott van még? Ott, mondta Janeček, gyerünk, fiúk, kerítsétek be a kukoricást, és

hajtsátok ki nekem a cicuskát! Így hát csörtettünk a kukoricásban, és bizony nem cicuska

volt az, hanem egy százötven kilós kan, kivágtatott a napra, és láttam, ahogy Janeček

felemelte a puskát, egy pillanatig követte a mozgó célpontot, aztán lövés dördült, és a

vadkan összerogyott. Nekiiramodtunk, de a vadkan egyszerre csak talpon termett, ömlött

belőle a vér, de rohant és sántikált, és a répaföldön át az országút felé tartott. Janeček

felkiáltott. Utána! Így hát botladozva nyargaltunk a répaföldön, és Janeček, aki tavaly óta

bicegett, mert meglőtték egy hajtóvadászaton, puskájára támaszkodva, kimeredt szemmel

sántikált utánunk, mi meg a vadkan után, mert mifelénk nincs nagyobb vadászélvezet,

mint puskavégre kapni egy ekkora vaddisznót. Meg aztán, emlékeztünk még tavalyról,

micsoda parádés lakomát lehet csapni belőle, nincs jobb a vaddisznó- meg a

muflonhúsnál. Rohantunk hát, vissza-visszafordultunk a bicegő Janečekért, de

mindnyájunkat megszállva tartott az elképzelés, hogy micsoda dicsőségben és

irigykedésben lesz részünk, meg főleg micsoda lakomában, mert egy ilyen vaddisznóból

mesés pejslit lehet csinálni, vadasan, meg combot csipkebogyómártással, meg lapockát

káposztával és knédlivel, ahogy a közönséges sertéssültet is csinálják. Már lassít,

örvendeztünk, de korai volt az öröm, mert a vadkan lecsörtetett az árokba, és ott kifújta

magát, és amikor már-már utolértük, vad iramban kivágtatott az országútra, és

Janečeknek le kellett kapnia a válláról a vadászpuskát, hogy le ne lőjön egy éppen arra

kerekező asszonyságot, sőt, mi több, a vadkan karambolozott egy szembejövő autóval,

amely lassan becsúszott az árokba, ezzel szemben a vaddisznó, szédelegve bár, de felállt,

és ráugrott az öreg Skoda Rapid motorházának a tetejére, láttuk, ahogy az utasok

kétségbeesetten égnek emelték a karjukat, és aztán lebuktak, mert egy ilyen vadkan,

tudják, megvan vagy százötven kiló, és beszakította a Skodájuk vénségtől rozsdás tetejét,

de végül a vadkan kirántotta a patáját, leugrott, és az országút melletti szántóföldön át a

szomszéd kataszterre vágtatott. És Janeček nem bírta tovább, és a bicikliző asszonyság

úgy megrémült attól a vaddisznótól, hogy csak markolta a kormányt, és merthogy a

borzalomtól kiáltani sem tudott, hát egyfolytában csengetett, és én felordítottam. Néni, a

vadásztársaság nevében lefoglalom ezt a biciklit, de nem sejtettem, hogy Janeček nem tud

biciklizni, így hát felültettük rá, és két oldalról toltuk, végig az országúton, követve azt a

vadkant, azt az egyre távolodó lakomát. Az volt a szerencse, hogy a vadkan folyvást az

országút mellett rohant, így legalább száz méterre csökkentettük a távolságot, de aztán

elkanyarodott a vaddisznó, és egyenesen a faluba tartott, mert megrémült azoktól a

személykocsiktól és teherautóktól. És megint szerencsénk volt, mert az országút is

elkanyarodott, és megint toltuk Janečeket, aki azzal tartotta bennünk a lelket, hogy újra

elmesélte, micsoda kajákat lehet csinálni egy ilyen disznóból, a végén olyasmit is

mondott, amit eddig nem tudtunk, hogy a legfinomabbak azok a lehulló franclik, hogy

azokból olyan vadászszalámit lehet csinálni, amelyik még a téliszalámit is kenterbe veri.

És csak bámultunk, és nem hittünk a szemünknek, az a vadkan úgy megvadult a

rémülettől, hogy az országúton egyenesen a faluba tartott, így hát fokoztuk az iramot, dőlt

rólunk a verejték abban az őszi napsütésben, és loholtunk a vaddisznó nyomában,

amelyik eszét vesztette attól, hogy az emberek kiszaladtak a kapuk elé, és hogy

mindenütt csak kerítés és kerítés volt, és mi csak bámultunk, és a vadkan nem tudott

okosabbat, berohant az általános iskola kapuján, és eltűnt a folyosón. Ez volt aztán a

pech, mert délelőtt volt, és a gyerekek az iskolában voltak... És Janeček leugrott a

bicikliről, odavágtuk azt a kerékpárt, és feldúltan, még annál a vaddisznónál is

feldúltabban berontottunk az iskolába, és a vérnyomokat követve futottunk a folyosón, és

már ott is volt a nyitott ajtó, és Janeček berohant a kibiztosított puskával, és mi ott álltunk

mögötte, és nem hittünk a szemünknek, mert azt, amit láttunk, többé senki sem láthatja

rajtunk és azokon a gyerekeken kívül, akik a borzalomtól dermedten ülve maradtak a

padban, hátrafeszülve és bénultan, mint a Csipkerózsikában, amikor varázsütésre minden

megdermed. És a katedrán ott feküdt vérében a vadkan, és bömbölt és hörgött, és a

tanítónő is dermedten állt, pálcájával a táblára mutatva, melyen a házisertés hordozható

képe függött, és a tanítónő úgy maradt, ahogy a vaddisznóbetörés érte, pálcájával annak a

házisertésnek a szívére mutatva, és Janeček célzott, mert a vadkan, meglátva Janečeket és

a puskáját, utoljára felágaskodott, hogy támadjon, de amikor kitátotta a pofáját, Janeček

elsütötte a puskát és félreugrott, és a vadkan elszáguldott mellette, agyarai megvillantak,

és kis híján horzsolták Janeček lábszárát és combját, de a nadrágját, azt összevérezte, és

az a strucknadrág fekete lett a sörtétől és a sártól... és azután elzuhant és hörgött,

kinyújtotta rúgkapáló lábát, és mint amikor a rádióban véget ért egy szimfónia, szép

lassan kimúlt... Dőlt rólunk a verejték, amikor gratuláltunk a szerencsés lövésznek, akiről

szintén folyt a víz, úgy álltunk ott, mintha most jöttünk volna az esőből vagy a zuhany

alól, és a gyerekekről és a tanítónőről lehullott a varázs, újra mozogtak, de az ajtó felé,

azután a tanítónő észbe kapott, és amikor köszönetet mondott Janečeknek, megkérte.

Kérem, ha már itt van, fogja a pálcát, és mutassa és sorolja, milyen részei vannak egy

ilyen vaddisznónak avagy vadkannak, és egyáltalán, mondjon nekünk valamit arról,

hogyan él az ilyen vaddisznó... És Janeček fogta a pálcát, és elemében volt, amikor

tagfelvétel volt a vadásztársaságba, hát mindig Janeček vizsgáztatta és kérdezgette a

jelöltet, a hangja el-elcsuklott az izgalomtól, de azért halk, vékony kis hangon lelkesen

magyarázta, hol van a megboldogult sörtésállat pofája, hol a tüdeje, és hol az agyara... és

aztán a vaddisznó családi életéről mesélt, arról, hogy mennyire szeretik egymást, és a

végén hozzáfűzte, hogy a vaddisznó élete még a népi szólásmondásokban is tükröződik.

Fújtat, mint a vadkan, dúl-fúl, mérgelődik valaki, félelmetesen dühös, mint ahogy a saját

szemünkkel láthattuk... És visszaadta a pálcát, és a tanítónő megköszönte, és kinéztünk az

ablakon, és mit látunk, az iskola előtt a napsütésben ott áll a traktorunk, a falunkban már

híre ment a vaddisznókalandnak, és az osztályterembe betódultak a szomszédaink,

láncokkal és kötelekkel felfegyverkezve, először a szerencsés lövésznek gratuláltak, és

máris két deszkát, két lécet csúsztattak a vadkan alá, és meghúzták a köteleket, és

felemelték azt a ravatalt, és kivitték a vadkant, és odakinn, abban az őszi napsütésben

meleg kezünkben éreztük, hogy az a vadkan biztos megvan vagy száznyolcvan kiló, és

olyan szép a feje, hogy lehet, hogy azzal a fejjel a vadászaink ha nem is az első, de

második helyezést biztosan elérnek a budapesti kiállításon. És egyszerre csak ott termett

a tanácstól két vadász, megismertük az elnököt meg a titkárt, és szétrángatták nekünk

azokat a léceket és köteleket, és a vadkan a földre zuhant. Nana! Álljon meg a menet!

kiáltotta az elnök, ki lőtte le ezt a vaddisznót? És Janeček kilépett, és büszkén mondta:

Én! És a vadásztársaság elnöke harsány, megvető nevetéssel mondta. Hát akkor tied a

vadászjog, a pejsli meg a trófeák, de kit illet a többi, mindaz, ami megmarad a

vaddisznóból? És mi tudtuk, hogy kit, de annyi kínlódásba került ez az egész, és úgy

örültünk a vadászlakomának, jól tudtuk, mi van, ha a sebesült állat átmegy egy másik

körzetbe és ott múlik ki, jól tudtuk, hogy a vadkan az ittenieket illeti, ennek a falunak a

vadászait, amelynek az iskolájában Janeček vitézül nemcsak hogy leterítette a vaddisznót,

de megvédte a gyerekeket és a tanítónőt is, akik könnyen megsérülhettek volna... és ezt

meg is mondtuk, de a vadásztársaság elnöke csak nevetett, hogy mindez igaz, de a jog és

a szabályzat azt mondja, hogy a vadkan őket illeti, és ők fognak lakomát ülni, és nekünk,

akik ezt az egészet végigkínlódtuk, nekünk csak a pejsli meg a trófeák jutnak. És

agyunkat elöntötte a vér, és tekintetünk elhomályosult a dühtől és ettől az

igazságtalanságtól, mindenki beláthatja, hogy emberileg, nem a jog, de a természetes

emberi észjárás szerint ez a vadkan csakis minket illetett, így hát lehajoltunk, és

felemeltük a vadkant, és feltornásztuk a pótkocsira, és a traktor már dohogott, hogy

indulás, hogy elraboljuk a vadkant, ahogy a rómaiak elrabolták a szép szabin nőket,

elraboljuk, amíg még lehet, amíg csak két vadász van itt a faluból, mert ha összefutnak a

többiek, hát elszedik tőlünk a disznót, a végén meg összeverekszünk, mert bárhol is

találkoztak a két falu lakói, hát a férfiak előbb-utóbb mindig összeakaszkodtak, és

minden focimeccs kész borzalom volt, és a bíróság előtt meg a fekete krónikában

végződött, még az asszonyok is, ha répát kapáltak kinn a földeken és egymás közelébe

kerültek a mezsgyén, hát nemegyszer kapával estek egymásnak... így hát gyorsan el

akartunk hajtani, a traktor már indult, már a pótkocsi hátsó deszkáján akasztottuk be a

kampót, amikor a drogériából egy újabb vadász rontott ki, és az elnökkel ketten

lerántották azt a deszkát, és a vadkan ismét kizuhant a falu földjére, és elvörösödtünk

ettől a gyalázattól és főleg attól, hogy az elnök csak nevetett rajtunk, mert a jog minket

illetett, mi voltunk a győztesek, mi futottuk le azt a négy kilométert, mi kockáztattuk az

életünket ott az általános iskolában, azon a katedrán, és összeakaszkodtunk, és az elnök

már nem nevetett, és amikor már-már ölre mentünk, hogy földhöz teremtsük egymást,

kivágódtak az általános iskola ablakai, sorra nyíltak az ablakok, és gyerekek hajoltak ki

rajtuk, és a tanítónő ránk kiáltott... Hogy nem szégyellik magukat! Így huzakodni egy

vaddisznón! Így akarnak példát mutatni a gyerekeknek?! Hogyan magyarázzam nekik ez

után a lövöldözés után a katedráról, hogy mi a béke?! Térjenek észre! Vigyék el azt a

vaddisznót semleges területre, a kerskói vendéglőbe, az Erdészlakba, majd ott elkészítik

maguknak! Rendezzenek közös lakomát!... És egy percig csönd volt, összeakaszkodva

álltunk, és lesunytuk a tekintetünket, haraggal és gyűlölködéssel teli tekintetünket,

ziháltunk, de azok a gyerekek ott az ablakokban, azok a gyerekekkel teli ablakok, mint

piros csíkos dunyhák, mint muskátlik ragyogtak az őszi napsütésben, azok a szép kerek,

piros arcocskák úgy ragyogtak, hogy szemrehányóan néztünk a helyi vadásztársaság

elnökére, aki Janeček derekát markolta, minden tekintet rászegeződött, és a tanítónő ezt

észrevette, és így biztatott minket... Na látják! Egyezzenek már meg! Hát nincs elég baj a

világon?!... És az elnök kinyújtotta a kezét, és Janeček is felemelte a kezét... és az a két

kéz ragyogott az őszi napsütésben... és összecsattantak azok a kezek, megszorították

egymást, mi is kezet fogtunk, én a drogistával és szomszéd a szomszéddal, és aztán közös

erővel feldobtuk a vadkant a pótkocsira, beakasztottuk a kampót, felugráltunk... Mikor

tartjuk? kiáltotta a helyi vadásztársaság elnöke... Ezen a szombaton nem, a következőn,

mondta Janeček. Hadd puhuljon és érjen az a hús! És a lakoma költségeit fifti-fifti alapon

fizetjük, ha már trakta, legyen nagyúri!... és a tanítónő az ablakban így kiáltott: Gyerekek,

nem mindennapi esemény tanúi voltunk, ez a vadász itt igazi hős, és most láthattátok,

hogyan kell rendezni a konfliktusokat... és a gyerekek integettek nekünk, és mi

visszaintegettünk és elindultunk, és Janeček puskáját a vaddisznó fejének támasztva állt a

pótkocsin, egyik lába a kan hasán, a melle kidüllesztve, és hajlongott és köszönömöt

integetett a gyerekeknek és a tanítónőnek, merthogy azt mondta róla, hogy igazi hős...

A kerskói erdőben nagy halom fenyőgallyat, nagy halom vörös és arany

tölgyfavesszőt vágtunk, szép színes ágakat, egész rakomány cicomát vittünk az Erdészlak

vendéglőbe, miként a vadászat utáni mulatságra szokás, és fenyőgallyal díszítettük fel a

termet, és a két hosszú, ünnepien terített asztalra, a tányérok mellé raktunk, és a tükrök

mögé azokat az ősziesen színes tölgyfalombokat tűztük, és mindannyian örvendezve és

félve vártuk, hogyan sül el a vaddisznó-lakoma. Megvolt végül az egyezség is, mellyel

mindkét fél elégedett lehetett. Az egyik combot és a fél gerincet vadasan és

csipkemártással készítik el, ahogy mi akartuk, a másik combot és a gerinc másik felét

pedig úgy, ahogy a házi sertéssültet szokás, káposztával és knédlivel, ahogy a szomszéd

vadászok kérték. A maradékról úgy határoztunk, hogy veszünk hozzá még hat kiló

sertéskarajt, és a lakoma minden résztvevőjének egy rúd fájintos vadászszalámi készül a

füstölőben. És az ünnepi estén mindannyian díszegyenruhában állítottunk be az

Erdészlakba, és a lőfegyvereket és vadásztőröket inkább otthon hagytuk. És alighogy

beléptünk, a harmonikás, a vykáňi Kučera úr ünnepélyes tust húzott, a nagydobtól, a

kisdobtól és cintányéroktól kísérve. Kučera úr szépen énekelt, csodásan harmonikázott,

de csak jobb kézzel, így a basszuskíséretet a dobos adta. És rögtön az ajtóban

mindegyikünk egy jókora rúd vaddisznószalámit kapott, és merthogy mindegyik szalámin

csinos kis hurok volt, hát mindenki felakasztotta maga mögé a fogasra a rúd szalámiját.

És vacsorához ültünk. De úgy ültünk, hogy mindegyik falu a maga asztalánál, és így

mindenki a maga módján és csak az övéivel társalgott, és valamelyik asztalnál mindig

savanyú képet vágtak, hogy min nevetnek ezek, amikor nincs ezen semmi nevetnivaló. És

aztán a két vadásztársaság elnöke jelt adott, és Nováková asszony meg Novák úr feltálalta

nekünk a vadashúst Pálffy-knédlivel és csipkebogyómártással, a szomszédainknak pedig

a klasszikus disznósültet káposztával, és evés közben csemcsegtünk és ínyenc módra

élvezkedtünk a kedvenc ételünkön, és felszúrtunk egy-egy falatot a villánkra, és

odakínáltuk specialitásunkat a szomszéd asztalnak, de az ellenasztal mindig grimaszokat

vágott és fintorgott, sőt azt mutogattuk egymásnak, hogy mi bizony okádnánk attól, amit

az a másik asztal eszik, de a saját tányérja fölött mindenki üdvözült képet vágott, és

magunkon kívül voltunk a gyönyörűségtől, hogy ennél ízletesebben nem is lehet

elkészíteni a vaddisznót. És Kučera úr harmonikázott, és a dobos adta a basszuskíséretet,

és sört ittunk meg vörösbort, és egyetlen dologban értettünk egyet a szomszédokkal, hogy

jó, hogy nem tejfölösen készíttettük el a vaddisznót, mert a tejfölös mártásra nem csúszik

úgy az ital. És velünk volt Jaruška úr is, a népművészünk, aki egy nagy babát hozott

magával, mert bármihez nyúlt is Jaruška úr, egy szempillantás alatt mulatságos kis

figurák kerültek ki a keze alól, meg kellett szakadni a nevetéstől a bábui láttán, olyan

ügyes volt az a népművész, a mi Jaruška urunk. És azt a babát a jelmezbálunkra csinálta,

és amikor végeztünk az első fogással, háta szünetben Jaruška úr a cipőjére erősítette azt a

babát, és keringőt meg tangót táncolt vele, aszerint, hogy Kučera úr mit játszott,

szenvedélyesen és érzéssel énekelve hozzá, és Jaruška úr táncolt, úgy figurázta azzal a

babával, hogy majd megszakadtunk a nevetéstől, még Novákék is előjöttek a konyhából,

fulladoztak és köhögtek, és folyt a könnyük a nevetéstől, hogy micsoda pazar

táncfigurákat produkált Jaruška mester. Csakhogy azt a népművészt mi hoztuk

magunkkal, így a szomszéd körzet vadászai bámultak ugyan, de nevetni nem nevettek,

egyik Chaplinhez vagy Frigóhoz méltó figura láttán sem jutott eszükbe, hogy akár csak

egy kicsit is elmosolyodjanak. Inkább azt mutogatták, hogy felháborító akár csak egy

kicsit is mosolyogni. Inkább azt mutogatták, hogy téboly az egész, hogy abban a műnővel

járt táncban nemcsak hogy nincs semmi mulatságos, hanem inkább szégyellnivaló, és

hogy tulajdonképpen csak azért hoztuk magunkkal Jaruška urat, hogy csúfot űzzünk

belőlük, hogy az a tánc nem más, mint az elnöknek és a vadásztársaság többi tagjának a

kifigurázása, hogy az a baba, akit Jaruška úr úgy pörget-forgat, ahogy épp kedve tartja,

egy személyben mindegyikük... De amikor újra szünetet tartottunk, hát akkor következett

Jaruška úr művészetének a csúcspontja, az elnökünk úgy tett, mintha elfogyott volna a

bora, és feltartotta az üres poharát, és odapördült Jaruška mester, felemelte annak a szép

babának a kezét... és a bábu felfedett kebléből szép sugárban, kis patakban folyt a bor,

egyenesen a pohárba, olyan ügyesen, hogy egy csepp sem ment veszendőbe. És volt nagy

ujjongás, volt nagy üdvrivalgás, és odatartottuk üres poharainkat, és Jaruška úr a szép

hölgyével mindenkinek színültig csapolta a poharát abból a kebelből... és odapördült a

szomszédainkhoz, és egyikük felé nyújtotta az üres poharát, de ahogy folyt a bor, hát

utálkozva elrántotta a poharat... és a bor egyenesen a vadásztársaság elnökének a zöld

nadrágjára csurgott, és az elnök felugrott, és bősz dobbantásokkal rázta le nadrágjáról

azokat a vörös cseppeket, és a barátai felugráltak és lökdösni kezdték Jaruška urat, és a

mester a babával együtt elesett... ezt meg mi vettük sértésnek, és a dühtől vörösen

háborogtunk a gyalázaton, és én nem bírtam tovább türtőztetni magam, és lekaptam a

fogasról azt a vaddisznó vadász-szalámit és a magasba emeltem, és vadásztársaságunk

többi tagja is fogta a szalámiját, de a szomszédaink nem hagyták magukat, és ők is

lekapták azokat a gumibot nagyságú szalámirudakat, és így néztünk egymással

farkasszemet, és Jaruška mester újra és újra megpróbált felállni, és újra és újra elesett a

babával együtt, akinek a cipellője az ő lábbelijére volt erősítve... és egyszerre csak

szétröppent a gyöngyfüggöny, és bejöttek Novákék, és hozták a konyhából a

vaddisznópörkölttel, a vaddisznópejslivel teli tálakat, és Kučera úr észbe kapott, tust

húzott, és nyomban utána rázendített, szépen énekelt, hatalmas átéléssel... Bőg mára

szarvas, bőg már, fönn, fönn a hegytetőn... és ha ezt meghallja egy vadász, hát nyomban

elönti szemét a könny, nyomban énekelni kezdtem én is, érzéssel énekeltem, és láttam,

hogy a szomszédaink is énekelnek, most először jutottunk valamennyien közös nevezőre,

és nagy átéléssel énekeltünk, hogy bőg már a szarvas, bőg... és mire a dal végére értünk,

hát mindannyian megjuhászodtunk, némán meredtünk magunk elé, és ebben a pillanatban

nem az Erdészlakban voltunk, hanem fönn a magas hegyekben, és a tisztáson szarvasok

bőgtek, és mindegyik szarvas szájából pára gomolygott, mert a szarvasbőgés ilyenkor

veszi kezdetét fenn a hegyekben, ezekben a késő októberi napokban, amikor már hideg

van, és enyhén fagy... Úgy meghatódtunk attól a daltól, hogy egy percre elnémultunk,

visszaakasztottuk magunk mögé a fogasra a szalámikat, és nehézkesen lehuppantunk a

székre, iszogattunk, és egyre csak azok felé a magas hegyek felé, azok felé a bőgő

szarvasok felé sandítgattunk... És Jaruška mester, mielőtt leült volna, most már a babája

nélkül, akit felakasztott a fogasra, oda, ahol a vadszalámija lógott, szóval Jaruška mester

egy afféle szépen faragott, tarkára pingált sípot tett az asztalra, a szomszéd körzet

vadásztársaságának az elnöke elé, senki sem vett észre semmit, úgy meg voltunk hatva a

vykáňi Kučera úr bensőséges előadásától... és én láttam, hogy az a dal közelebb hozott

minket egymáshoz, egyszeriben úgy néztünk egymásra, mintha már nemcsak

szomszédok, de voltaképp barátok volnánk, akiket ez a népi vadászmesterség köt össze,

hogy voltaképp soha semminek sem szabad közénk állnia, mert a vadászok az egész

világon testvérei egymásnak, a világ vadászait a gondjaikra bízott vad köti össze, a vad,

amiről igazi vadászként, vadászbecsületüktől és az előírásoktól vezérelve kell

gondoskodniuk, hogy a körzetükben etessék és védjék és időben kilőjék őket, és így az

emberek asztalára bizonyos időközönként elegendő nyúl- és fácán- és őz- és muflon- és

vaddisznóhús kerüljön... így aztán... így aztán a szomszéd asztal felé emeltem poharam,

és először egyetlen kis pohár emelkedett a magasba velem szemben, aztán egy

söröskrigli, aztán csatlakoztak az enyéim, és végül valamennyi pohár és korsó a magasba

lendült, és felálltunk és jelképesen koccintottunk, minekelőtte unisono kiáltottuk: Éljen a

vadászat! És aztán leültünk, és hozzáfogtunk ahhoz a vadászpörkölthöz és bólogattunk,

aztán körülnéztünk és láttuk, hogy mindenkinek ízlik, hogy mindannyian bólogatunk

annak jeléül, hogy jól választottunk, és valamennyiünknek nagyon ízlik... És a szomszéd

társaság elnökének a tekintete egyszerre csak az asztalra tévedt, arra a szépen faragott kis

sípra, tényleg olyan szép volt, hogy nekem is, még így messziről is kedvem lett volna

kézbe venni, ha másért nem, hát legalább azért, hogy az ujjaim közt érezzem azt a kis

fűzfasípot, amilyent kisfiú korunkban farigcsáltunk... és az elnök a kezébe vette, és mert

mindenkiben, nemcsak minden vadászban, de minden emberben ott él a gyerek, hát nem

állta meg, a szájához illesztette azt a kis sípot és megfújta és fújta, fújta... Juhászok,

kanászok... és én megdermedtem a rémülettől, egy perce még nevettem volna, de most,

ez után a közeledés utána saját szememmel láttam, hogy az, amit látok, minden, csak nem

közeledés, mert ahogy a társaság elnöke azokat a Juhászokat fújta, hát a sípból korom

csapott ki, és az elnök arcára és kezére szállt, már egészen fekete volt a koromtól, de mert

érzéssel fújta, hát le volt hunyva a szeme... és a vadászai elfehéredtek a dühtől, és mint a

rágógumit, úgy őrölték a keményebb vaddisznómócsingokat, hátrafordultak és sorra

leemelték a szalámijukat, és a mieink, amikor látták ezt, hát szintén felálltak, és

leakasztották a fogasról a rúd szalámijukat, és keményen megmarkolták és meglóbálták,

hogy jól simul-e tenyerükbe... csak az elnök fújta rendületlenül és nagy érzéssel... és a

vykáňi Kučera úr, látván ezt, gyorsan rázendített a kedvenc nótánkra... O sole mio... mire

a szomszéd körzet elnöke végre abbahagyta a játékot, és szájában a síppal ránézett a

kezére, aztán elhajította a sípot, amely egészen ami asztalunkig repült... és lassan

odalépdelt a fenyőgallyal koszorúzott tükörhöz, rátámaszkodott a keretre és belenézett, és

amikor az ujját végighúzta a homlokán és szétmaszatolta azt a kormot, felordított... Hát

csak nem nyugodnak!... és odarontott a fogashoz a szalámijáért, és futva megkerültük az

asztalt, és lassan, harcias pózban közeledtünk egymás felé... és Novákék a konyhából a

gyöngyfüggönyön át néztek minket és szívből nevettek, de egyszerre csak egy kéz

felrántotta a függönyt, és a terembe belépett a rendőrparancsnokunk, kitüntetésekkel

teliaggatva, mosolygósan, pomádés kakastaréjjal a fején, széttárta a karját, és felkiáltott...

Barátaim, hívtatok, itt vagyok! Hol az a vaddisznósült csipkebogyómártással, hol az a

sült vaddisznó káposztával és Pálffy-knédlivel? És mi lehervadtunk, néztük azokat a

szalámirudakat a kezünkben, mintha most látnánk őket először, és tekintetünkből lassan

eltűnt a gyűlölködés és a harag, néztük sugárzó parancsnokunkat, aki, mint mindig, épp

jókor érkezett, mintegy varázsszóra termett ott. Köré gyűltünk, és barátian üdvözöltük,

mert a parancsnok is vadász volt, mint mi... és leült az asztalhoz, és tekintete az abroszra

tévedt, mint egy kisfiú, úgy nézte azt a sípot, amit a népművészünk, Jaruška úr fabrikált,

és egyszerre csak a szájához emelte, lehunyta a szemét, és érzéssel fújni kezdte...

akárcsak az imént az elnök... és a lyukakból ismét korom szökött ki, finom koromfelhő,

és beterítette az arcát és kezét... és a vykáňi Kučera úr a kezét tördelte, és egy

dobbantással jelt adott, és már nyomta is és fújta, ahogy csak bírta, még sohasem

hallottam Kučera urat ennyi érzéssel énekelni... Bőg mára szarvas, bőg... az erdőn... és a

parancsnok abbahagyta a játékot, és mint az elnök, először a kezét nézte, aztán, mint az

elnök, felállt, csönd volt, olyan csönd, hogy hallani lehetett az ostrai erdőn átzakatoló

vonatokat... bada dam bada dam... és a parancsnok belenézett a tükörbe, ő is végighúzta

az ujját a homlokán, és szétmaszatolta azt a kormot... de aztán sarkon fordult, és

jókedvűen kiáltotta... Remek... És hozzátette. Micsoda belépő, elfújtam a nótámat, én

magam fújtam el, úgy kell nekem, Jaruška mester! És hozzátok azt az ételt, mert mindjárt

éhen halok! És hogy ültök itt?! Vadászok vagytok ti egyáltalán?! Gyerünk, összetolni az

asztalokat, helyet cserélni, keveredni! Így hát összetoltuk az asztalokat és leültünk, egy

velenkai vadász, mellette egy přerovi, megint egy velenkai és megint egy přerovi... és a

parancsnok töltetett, és koccintottunk és szólt a zene, a vykáňi Kučera úr zenéje, és

merthogy Kučera úrnak a jobb keze ügyesebb volt, mint a basszust adó bal, hát azokat a

basszushangokat a dobos pótolta szorgosan, és énekeltünk, és amikor a mulatság a

tetőfokára hágott, és a parancsnok még a kitüntetéseinél és érdemrendjeinél is jobban

ragyogott, hát a szomszédaink megmelegítették maguknak a csipkebogyómártásos

vadashúst, és ezt mi azzal viszonoztuk, hogy megkóstoltuk a klasszikus vaddisznósültet

káposztával... Amikor ezt másnap megtudta a přerovi tanítónő, az a tanítónő, akinek a

szeme láttára a hős Janeček úr leterítette a sebesült vadkant, azt mondta... Kár, hogy nem

vihettem el a tanítványaimat arra a lakomára, hogy szemléletesen elmagyarázzam nekik,

hogyan kell megoldani a világ konfliktusait.

V. DETRE ZSUZSA FORDÍTÁSA

IONTEK ÚR

Mélyen elmerengve ültem az ablaknál, és semmi, de semmi okom sem volt rá, hogy

bármit is tegyek, bármire is gondoljak, csak ültem, és néztem ki az ablakon, teljesen

elképedten és megbénultan a valószerűtlen világtól. És az országútról két fekete ló fordult

be, mögöttük egy stráfkocsi, a bakján terpeszállásban egy férfi állt, óriási fehér

nemezkalapban, színpadiasan tartotta a gyeplőt, s amikor megeresztette, a lovak rántottak

rajta egyet, s aztán megiramodtak, nekivágtak az erdei útnak, és én megrémültem, hogy

az a fekete fogat nem ám csak úgy megy valahová, hanem egyenesen felém tart, és úgy is

volt, a nyitott kapun át a kocsirúd egyenesen az én ablakomnak rohant, olyan vad

lendülettel, hogy hátraugrottam, ám egy erős gyeplőrántás megfékezte a lovakat, s

megálltak, de a fejük és a kocsirúd belógott a szobámba. A kocsis meg egy

tomporlendítéssel leugrott, megsimogatta a lovak farát, a fekete heréltek ezt kínálásnak

tekintették, s falni kezdték a muskátlikat, aztán belépett az ajtón Iontek úr, akit látásból

ismertem a kocsmából, ahová egyszer behozta egyik herélt lovát, adott neki inni a korsó

söréből, s aztán újra kivonult vele. Azt a fehér cowboykalapját gyakran láttam, amint

szürkületkor átimbolygott a falun, gyakorta láttam a kalapját a zöldséges táblákon, Iontek

úr kijárt oda, a zöldségek öntözésére szolgáló hosszú csöveket szerelte össze, mindig

napégette volt; nyáron csak a szerelőruha nadrágját viselte, s fehér kalapja csónakként

úszott a karfiol-, a zöldülő káposzta- és a karalábéföldeken. Kérdem, ugyan miféle

eseménynek köszönhetem, hogy meglátogat. Leült, levette a fehér kalapot, hajfürtjei

napbarnított homlokába hulltak, és azt mondta, hogy talált a szemétlerakón egy gyönyörű

lépcsőt, hát elhozta nekem ajándékba azt a lépcsőt. Mert én, mondta, én szeretem az

írókat, ugyanis ha én levelet írok, hát sohasem bírom befejezni, az írás annyira

megnyuvaszt, hogy egyik stampedli ánizspálinkát a másik után hajtom fel, egészen addig,

amíg csak el nem hajítom azt az írást. Megkínáltam egy pohárkával, és elébe tettem az

üveget, Iontek úr meg ivott, de nem úgy, ahogyan az alkoholt szokás inni, hanem úgy,

ahogy ásványvizet iszunk, hogy oltsuk a szomjunkat, és azt mondta. Nekem, amióta ez a

filckalapom van, állandóan olyan melegem van, hogy egyfolytában iszom a sört,

ánizspálinkát, mindent, ami folyékony, mert én izzadós vagyok, az izzadástól meg

örökösen szomjas. Hát ez óriási, Iontek úr, mondom, parancsoljon csak, no de mit

csináljak én azzal a lépcsővel? Csak azután szólt, miután megsimogatta a lovai orrát,

amelyek nekiláttak két sapkámnak, és ugyanolyan jóízűen ették, mint ahogy Iontek úr a

pálinkát itta. Mit csináljon a lépcsővel? kérdezte. Egy ilyen lépcső az íróembernek olyan,

mint egy lépcsőfok, egy hágcsó valahová máshová, és amikor a fekete krónikát olvasom

az újságban, azaz érzésem, szóval azt képzelem, hogy az a halott maga, és éppen ezért ez

a lépcső figyelmeztető jelként lesz itt magának, baljóslatú jelként... Felállt, fejébe nyomta

a kalapját, s amikor kiment, úgy tántorgott, hogy majd kitépte tokjából az ajtót. Aztán

megjelent a stráfszekéren, s megragadva a pájszert, néhány erőteljes mozdulattal ledobta

a földre a lépcsőt, valamilyen templomnak a lépcsője lehetett, ilyen lépcsőt már régen

nem láttam, s ha mégis, hát akkor csak dómokban és katedrálisokban. Leugrott, s az

ezüstös pájszerrel tovább görgette a lépcsőt a nyírfa alatti fűbe, én meg elfordultam, és

néztem magam a tükörben, vajon nem pillantom-e meg benne azt a valamit, ami

összefüggésbe hozható az újságok fekete krónikájával, és bizony, ott volt, láttam, hogy a

szememben árnyék bujkál. Iontek úr ismét visszatért, jócskán megizzadt, s hogy ne

késlekedjen, felkapta az üveget, s egyenesen abból ivott, ádámcsutkája erőteljes

mozgásával nyelte és szívta magába jóízűen és szomjasan azt az erős italt. Aztán rám

nézett, megsimogatta a kezemet, és azt mondta, Ha történne magával valami, akkor hol

nyugodna szívesebben, nálunk, Semicében, vagy Hradišťkóban? Azt feleltem, hogy az én

halálom még odébb van. Erre Iontek úr azt mondta, Hát persze, a természetes halála,

csakhogy, ha a fekete krónikát olvasom, hát azokban csak erőszakos halálok vannak, és

én úgy gondolom, hogy ha magával történne valami, hát akkor már jobb volna magának

nálunk, a semicei temetőben, mert úgy vélem, hogy egy írónak tudnia kell, mi lesz vele,

ha egyszer nem lesz. Ez igaz, mondom, és felálltam, mentem a vekni kenyérért, és

beleütköztem magamba a tükörben, és láttam, hogy megsápadtam és megszürkültem.

Aztán szeletelgettem a kenyeret, és felváltva adogattam a karéjokat a két lónak, minthogy

az ablaknál álló kisasztalról már megették három könyvemet és az újságokat. Iontek urat

elfogta a sóvárgás, Ej, ha akadna egy kis sör, mondta, én meg kimentem és hoztam az

üvegekkel teli táskát, a pincében hűtött söröket. Iontek úr fogott egy üveget, és egy

erőteljes mozdulattal lepattintotta róla a kupakot az asztal szélén, jót húzott a habzó

sörből, s aztán elragadtatottan magyarázott. Tudja, mondta, temettesse el magát nálunk,

Semicében, egyrészt mert a temető az erdő mögött van, úgyhogy a fenyőtűk és fenyők

illata eljut egészen a sírjáig, másrészt és főképpen pedig azért, mert a futballpálya is

abban az erdőben van, maga meg szereti a futballt!... Csöndesen rávágtam, Szeretem. No

látja, tudtam én ezt, másfajta temető a miénk, mint bárhol másutt, gyönyörűen

elhallatszik majd a sírjáig a bíró sípja, meg a labda pattogása, a játékosok ordibálása és a

nézők tapsa meg szitkozódása... és Iontek úr ártatlanul a szemembe nézett, és levette a

kalapját, kemény ujjaival meggereblyézte a haját, a fürtjei csak úgy recsegtek-ropogtak,

ahogy az az eleven fésű átszelte őket. Kedves magától, hogy elhozta nekem azt a lépcsőt,

mondom, no de azzal a temetéssel azért még várunk egy kicsit, igaz? Fejébe nyomta a

kalapját, de közben megszomjazott, hát egy erőteljes mozdulattal lepattintotta egy újabb

üveg kupakját az asztal szélén. Nem, mondta, miután felhajtotta. Én szoktam ugyanis

beszélni a temetéseken, és milyen szép volna, ha maga meghalna, vagy valahol kinyírná

magát vagy kinyírnák, és akkor én tarthatnám a beszédet... no de volt már maga valaha

halottasházban? Észrevettem, hogy a lovak befalták már a kenyeret, adtam hát

mindegyiknek egy-egy zsebkendőt, és jóízűen habzsolták is. Nem voltam még

halottasházban, mondom. Nohát akkor, ha focimeccs lesz, akkor majd ott találkozunk, a

futballbíró ugyanis a halottasházban öltözködik, ott még elég ideje jut arra is, hogy

lelkiismeret-vizsgálatot tartson, de közel van a pályához is, csak egy fal választja el tőle,

meg egyáltalán, ha valami történne, nálunk gyakran van verekedés a pályán, rettenetesen

szeretjük eltángálni a bírót, főképpen ha nem adja meg a tizenegyest, amely nem is járt,

tudja, nálunk olyan érzékeny lelkű drukkerek vannak, hogy kikergetik a mezőre a bírót,

például csak azért, mert nem fújta le, vagy mert rosszul fújta le a taccsot vagy a

szögletet... Egyszer azonban tényleg megvertünk egy bírót, amiért tévedésből nem fújt le

egy kezezést, amely nem is volt. És a bírót kikergettük a pályáról, és ott fölmászott egy

fenyőre, amely a temető fölé hajolt, és mi üvöltöztünk, hogy másszon le, ő meg kiabált,

Félek, maguk meg fognak verni, így aztán három percig ordibáltunk, hogy másszon le, ő

meg, hogy nem mászik le, mire én elugrottam a szalagfűrészért, és elfűrészeltük a fenyőt

koronástul, amelybe mint valami datolya csimpaszkodott a bíró... csakhogy a temetőbe

pottyant, s mire mi körbefutottuk a falat, hát kiszökött nekünk a földekre, no és aztán ott

a karfiolok között egy egészen kicsikét elpáholtuk, ugye milyen szép történet? Ugye,

hogy örül, hogy ha egyszer történik magával valami, hát nálunk temettetheti el magát?

Teljesen megzavarodva felvettem a kis kosarat, és megkínáltam a lovakat a zoknikkal, és

a két herélt, mintha tegnap óta nem evett volna, jóízűen falta a zoknikat, és én feladtam a

reményt, hogy Iontek úr most már csakhamar hazamegy. Hát igen, mondtam, ha a fekete

krónika lesz a végzetem, akkor abban a futballpálya mögötti temetőben szeretnék

nyugodni... és elfordultam a széken, hogy megnézzem magam a tükörben, és reszkető

hangon megjegyeztem, No de én igazán nem úgy festek, mint aki a halálán van! Iontek úr

felbontott egy újabb üveget, és azt mondta, A fekete krónika kizárólag olyan emberekkel

van tele, akik nemcsak hogy nem gondoltak a halálra, hanem nem is látszott rajtuk, hogy

a halálukon lennének, no de egyszerre csak puff neki! egy tégla a tetőről, tengelytörés az

autóban, robbanás, gyilkosság, és megvan a baj, csakhogy én mondom magának, pokoli

szerencséje van, hogy elhoztam ide azt a lépcsőt, én ugyanis abban az esetben, ha a fekete

krónika kiszúrja magát, én azt is elintézem, hogy mi, tűzoltók, temessük magát, mintha

maga is tűzoltó volna! Ami azt jelenti, hogy a halottaskocsi az Új Vendéglőtől indul

magával a tűzoltószertár felé, amely nyitva lesz, s a piros tűzoltóautó a fél orrával kifelé

áll majd, az autón két tűzoltó teljes felszerelésben, a fecskendőnél pedig, a tanácsháza

előtt, ahol a temetési menet megáll, no, hát ott a fecskendőnél szintén ketten lesznek, és

térdelve tisztelegnek majd magának a tűzoltószekercével... azután a menet már csak a

Régi Vendéglő előtt áll meg, ott, ahová maga is meg én is járunk, s ahol fekete zászló

leng majd a padlásablakból, és ahol a tartalék fecskendő áll majd, s mellette szintén két

tűzoltó térdel, s onnan aztán már mi, tűzoltók, visszük ki magát a futballpálya mögötti

temetőbe, és én fogok beszélni, adja isten, hogy fitt legyek, és egyenruhában búcsúzom

majd el magától... A lovak befalták az utolsó zoknit is, egy lyukas zoknit, ugyanolyan

lyukasat, mint amilyen a többi, stoppolásra előkészített zokni volt. Kérdezem, Esznek

törülközőt is? Iontek úr azt mondta, A törülközőket szeretik csak igazán, tavaly a legelőn,

amíg én elszaladtam sörért, megették az összes kiteregetett fehérneműt, zsinórostul,

gombostul, no de egyszer a Sokol-egyletben bicikliversenyt rendeztünk a lépcsőházban,

és én nyertem meg, csakhogy a második futamban fejjel a kőpadlóra zuhantam, csupa seb

lett a fejem, körülragasztották vagy harminc klozetpapírral, igen ám, de másnap beszédet

kellett tartanom, micsoda szép beszéd volt az, no de lábra állni azért lábra álltam,

úgyhogy megtartottam azt a beszédet, a klozetpapírokat szépen körbenyírtam, hogy

lássam a papírlapot, nekem ugyanis muszáj leírnom a beszédeimet, úgy ám! a beszéd

megvolt, csakhogy fújt a szél, és zörgette azokat a sebekre és horzsolásokra ragadt

klozetpapírokat... mondta Iontek úr, és amikor rám nézett, egyszeriben elkezdett zokogni,

de úgy, hogy könnyeinek az árja keskeny patakokban csordogált az arcán, megtörülte a

szemét, de amikor újra rám nézett, megint keserves sírásra fakadt, és könnyei a kalapja

kútjába hullottak, s onnan aztán mintha szivattyú nyomta volna fel őket ismét a

könnyzacskóiba, újra és újra megeredtek azok a könnyek, amelyek egy pillanattal előbb

oly bőségesen folytak. Megijedtem, és hátrahajoltam a széken, s amikor már eleget

bámultam magam a tükörben, farkasszemet nézve önmagammal, feljajdultam, a szék meg

mellső lábaival nagyot dobbantott a padlón... Jézusmária, miért sír így, kérem, min

sajnálkozik ennyire, hogy így sír?... Bólintott, és a fürtjei rugóztak közben, s azt mondta,

Igen igen, magát siratom, azért is hoztam ajándékba azt a lépcsőt... Felállt, fejébe nyomta

a fehér kalapját, azt a nemez Stetson-kalapot, a homlokába húzta, egy hajtásra kiitta az

üveg pálinkát, no és abban a pillanatban a felhők közül előbújt a nap, a hevesen ragyogó

nap, és fénye megcsillant a lószerszám veretein, a láncokon meg a gyöngyökkel díszített

hámon, a fénysugarak átdöfték a lovak szemének sarkát, s kékeszöld szikrákat vetettek,

és a lovak vigyázzban álltak, én meg láttam, hogy ez egy temetési fogat, és mindegyik

paripa fejéből a gyászbóbita kis fekete gejzírje ágaskodik. Iontek úr kitántorgott a

szobából, fehér kalapja benyomult a napfénybe, aztán Iontek úr karjával

nekitámaszkodott az ablakkeretnek, így állt ott a lovai és a kocsirúd között, amelyre

ráfektette fekete tenyerét, és könnyekkel a szemében rám mosolygott, én pedig

megijedtem, mert csak ekkor vettem észre, hogy Iontek úrnak hiányoznak a fogai, csak

itt-ott feketéllenek holmi csont- és csontocskamaradványok, elég egy tüsszentés, és azok

a nyomorúságos fogsorcsonkok berepülnek ide nekem a szobába, mint elszáradt, hervadt

jázminszirmok, amelyek a szélfuvallattól pelyhes nyári hóförgetegként hullanak alá a

bokrokról. Aztán Iontek úr felugrott a bakra, a kézifékről letekerte a gyeplőt, terpeszbe

állt, és rángatta a gyeplőt, a gyeplővel meg a zablát, és a lovak szeme őrületet tükrözött, a

hátsójukra estek, kapálták patkójukkal a homokkal felszórt utat, a láncok csikorogtak a

kocsirúdon, és a fogat kihátrált a kapun, oly szorosan, mint dugattyú a hengerben, s aztán

a stráfkocsi megfordult, és Iontek úr megeresztette a gyeplőt, a lovak rántottak rajta

egyet, és megiramodtak, repültek az országúton, befordultak az erdőbe, én meg csak

néztem, hogyan úszik a fehér nemezkalap az ágak és törzsek között, hogyan siklik tova az

a fehér kalap, hosszan bámultam a nagy kőlépcsőt, a lépcsőt, amely valaha valamilyen

bazilikába vitt, azt az alaposan kitaposott lépcsőt, s aztán már csak ültem mélyen

elgondolkodva az ablakban, és csak néztem azt a lépcsőt, és láttam, ahogyan topánkák és

cipők rugaszkodnak el róla, s emelkednek a magasba, és emberi lábak lépkednek rajta

fölfelé, aztán meg lefelé, emberi bokák és lábfejek és lábszárak a lépcsőszegélytől

félbevágottan, a lépcsőn, amellyel néhány letűnt évszázad jött el a kertembe...

Ettől az időtől fogva kerültem a fehér nemezkalapot, ahogy csak tudtam. De nem

kerülhettem el egy különös találkozást, amikor is hirtelen-váratlan ellebegett mellettem

az a fehér kalap, hirtelen-váratlan megpillantottam Iontek urat, amint cikcakkban halad az

országúton, vele szembe pedig egy nő jött biciklin, egy hatalmas termetű nőszemély, aki

úgy taposta a pedált, hogy félő volt, letöri őket, s akiről úgy rémlett, hogy ha csak egy

kicsit is akarná, hát félrerántva erős karjával a kormányt, felemelkedne a levegőbe, no és

ez elől a nő elől a védtelen Iontek úr félreugrott jobbra, aztán meg balra, de a biciklis nő

mégis feldöntötte, és feltépte a hasát a kézifék fogantyújával, de ment tovább, mintha mi

sem történt volna, miközben Iontek úr ott feküdt az országúton, és a fehér nemezkalapja

ott hevert mellette, és Iontek úr felült, és előbb gyöngéden megtisztogatta a kalapot a

könyökével, aztán a fejébe nyomta, s azt mondta, Semmi, semmi, éppen magára

gondoltam, meg a temetésére, muszáj a temetésére gondolnom, mert mindennap nagy

érdeklődéssel olvasom a fekete krónikát, csupa magáról szóló történet, de egyelőre más

nevekkel... Én meg rémülten hazasiettem, és bámultam bele a tükörbe, és a tükörbeli

portrémból találgattam, honnan tudja Iontek úr, hogy immár megértem a fekete

krónikára? Máskor meg eljött értem Iontek úr, és meghívott és nyomban magával is vitt

disznótorba, a disznónak az alsó állkapcsára kötötte a kötelet, és amikor kivezette az

ólból, ide-oda rángatta, a disznó panaszosan sivalkodott a fájdalomtól, de Iontek úr csak

nevette, s azt mondta nekem, Hallja? Ő is fél... és aztán jött a gyilkosság, az undorító

belsőségek aléltató szaga, majd a levesek és disznótoros pörköltök, és az alkohol, és

Iontek úr már a disznótor alatt olyan részeg volt, hogy a felvagdalt hájjal teli teknőbe

zuhant, meg kitépte a tűzhely csövét, úgyhogy a felesége még velem is kiabált, és a

seprűnyéllel előbb Iontek urat, aztán meg engem tángált el, de nekem mégsem volt elég

erőm, hogy elhagyjam a fehér kalapot, amelytől riadoztam és rémüldöztem, de amely

vonzott is. Valahányszor csak betértem a vendéglőbe, hát a sarokban, az óriási kályha

mögött, ott ült a füstben a fehér nemezkalap, Iontek úr arca annyira napbarnított volt,

hogy beleolvadt a félhomályba, és ha felállt, hát felállt a fehér kalap is meg a fehér újság,

és Iontek úr felmondta nekem a fekete krónikát, amelyet már tizedszer olvasott végig.

Egyszer, amikor későn tértem haza a vendéglőből, ahol is nem volt ott Iontek úr, úgyhogy

nyugodtan tapostam a pedált a temető kerítése mentén, hát egyszer csak rémülten látom,

hogy a fal fölött ott lebeg a fehér kalap, Iontek úr fehér kalapja, szinte siklott a

kövirózsákkal benőtt falon, és olykor-olykor fekete keresztek árnyéka vetült rá.

Leugrottam a bicikliről, s akkor meghallottam egy ünnepélyes hangot, Iontek úr hangját...

Tisztelt gyászoló gyülekezet, mily szomorú dolog is az, midőn vissza kell adnunk a

pornak azt, ami a porból vétetett! Megmérettem a napokat is tenyeremen!... Nem, jobb

volna, ha azt mondanám, hiábavalóságok hiábavalósága, minden hiábavalóság, egy

embert temetünk itt, aki aranybetűkkel írta be a nevét a cseh irodalomba, de ne

siránkozzanak, olyan ember ő, aki megelőzött bennünket, és ha nincs feltámadás, akkor

hiába is sírunk... Engem meg szorongás és szomorúság fogott el, és reszkettem,

valahonnan a lábujjam körméből indult, és egészen átjárt az a reszketés és remegés,

egészen a mutatóujjam körméig, és lépegettem arrafelé, amerre a fal mentén a fehér kalap

is vonult, miközben Iontek úr folytatta és újrakezdte a gyászbeszéd deklamálását nyitott

sírom fölött, holott én még élőként lépkedtem a temető fala mentén. És így érkeztem el a

rácsos kapuig, amelynek a huzat most kitárta fél szárnyát lándzsáival és kovácsoltvas

díszeivel együtt. És ott állt előttem Iontek úr, és a fehér kalapja tündökölt a sötétben, és

ráadásul Iontek úr lábánál ott totyogott fehér kutyusa, és a kutyusnak fehér ronggyal volt

bekötve a füle, Iontek úrnak pedig fehér ronggyal volt bekötve az orra, úgyhogy azok a

fehér anyagok és fehér kalikó csak fokozták a nyomasztó hangulatot a temetőben, ahol a

sírok lámpásainak tompa fényei bágyadtan világították meg a száraz és fényes szalagokat

a hervadt gyászkoszorúkon. Örülök, hogy látom, kiáltott föl Iontek úr, igazán örülök,

hogy itt van, éppen gyakorolom a gyászbeszédet, amelyet, noha szét van roncsolva az

orrom, akár holnap is elmondhatnék, nem akarja meghallgatni? Iontek úr, mondom,

eltalálta, nem akarom, hallottam már a falon át, egy pillanattal ezelőtt, csak egy kis idővel

ezelőtt, no de az isten szerelmére, mi történt az orrával? Legyintett, aztán leült egy

síremlékre, a kutyus fölugrott az ölébe, és Iontek úr simogatta, és a fehér kalikó, amellyel

a kutyus feje be volt kötözve, az a vászondarab egybeolvadt Iontek úr orrának

kalikójával. Játszottunk, mondta Iontek úr, és Mufik egyszerre csak beleharapott az

orromba, aztán benyargalt az ágy alá, hát mi mást tehettem volna? Bemásztam én is az

ágy alá, és kölcsönkenyér visszajár, átharaptam a fülét, úgyhogy most mindketten

maródiak vagyunk, ugye, Mufik, ugye! és enyelgett a kutyussal, de aztán fölállt, és

egészen föllelkesült attól, amit magyarázni kezdett. Tudja, napok óta nem bírok aludni,

hát inkább kijövök ide a temetőbe, hogy mindenhez közelebb legyek, s hogy a helyszínen

gondolhassam át az egészet... Én a maga temetésére a legszívesebben összehívnám járási

gyakorlatra mind a hetven tűzoltótestületet. Magának kevés egy tűzoltótestület, maga

megérdemli, hogy a temetésén hetven vegyen részt. Itt a szövetkezeti földeken annyi

csövünk meg könyökünk van a korai zöldségek öntözéséhez, hogy ha az összes csövet

összeszednénk arra a gyakorlatra, és ha a tűzoltótestületek a fecskendőiket egymást

keresztező tűzoltólétrák formációjában állítanák fel végig az útvonal mentén, hát akkor a

menet, amely az Új Vendéglőtől indulna a maga koporsójával, át a falun, egészen a

temetőig, akkor az a temetési menet végestelen-végig csakis a fecskendők egymást

keresztező paradicsomi vízsugara alatt haladhatna, a kitolt tűzoltólétrákról fecskendezett

vízsugarak alatt, és minden létrán egy tűzoltó állna, kezében a tömlő csövével, lent pedig

hat tűzoltó állna, tűzoltószekercével adva meg magának a végtisztességet, a csúcspont

azonban csak a temetőben következne, és éppen ez az, amit még nem gondoltam át

teljesen, magának van fantáziája, ide figyeljen, mondja csak, mi volna, ha a maga

temetésén befejezésképpen, itt minden sarokban fecskendők állnának, és mit gondol,

vajon sikerülne-e az, hogy mi a sír fölött tartanánk a koporsóját, alulról pedig a

fecskendők vízsugarai emelnék meg a koporsót, és fölnyomnák magát olyan magasra,

amilyen magasra csak a fecskendő vízsugara felér, mit gondol, megtartanák magát azok a

vízsugarak, az a tíz vízsugár a maga koporsóját? És aztán az összes parancsnok

főparancsnokának egy adott jelére, egy jelre a koporsó a magasból lassan aláereszkedne,

ahogy szép fokozatosan csökkenne a fecskendők nyomása, mit gondol, nem volna

gyönyörű, azzal a maga koporsójával mintegy megáldani a vidéket, és egy füst alatt

megrendezni a hetven tűzoltótestület járási gyakorlatát? Iontek úr ott állt és mutogatott,

és én mindezt láttam abban a sötétben és félhomályban, világosan láttam az egészet, és

egyszeriben tudtam, hogy tulajdonképpen Iontek úrnak kellene írnia, hogy Iontek úr író, a

különbség csak az, hogy Iontek úr nem ír, hanem mindent tökéletesen lát, és én csak

most, itt a temetőben látom, hogy úgy kellett volna nekem is mindig gondolkodnom,

ahogyan Iontek úr gondolkodik, hogy nekem kellett volna úgy gondolkodnom, és ettől a

pillanattól fogva fekete krónikákban fogok gondolkodni, úgy, mint a szerzetesek... ó, az a

lépcső, amelyet Iontek úr hozott nekem, igen, az nem lehet más lépcső, mint a lerombolt

és eltűnt sadskói kolostor lépcsője, az Ágoston-rendiek minden kolostora hozatott

magának az anyakolostorból egy lépcsőt, és ez is egy ilyen lépcső, amelyet a betűt rovó

szerzetesek koptattak, a szerzetesek, akik a gyönyörű kódexeket írták, és aranyozták a

fekete krónika, a memento mori hatása alatt... Iontek úr, mondom vidáman és boldogan,

adja a kezét, hiszen maga felnyitotta a szememet, a belső szememet, az a maga fehér

kalapja megtanított látni, csak most látom azt, amit eddig nem láttam, maga viszont eddig

is látta... Iontek úr meg ott állt, és beragyogta a fény, ó, hogy előbb nem vettem ezt észre,

hiszen ez az ő kalapja nem olyan kalap, mint amilyent a cowboyok viselnek, hanem

dicsfény, amely kalapformát öltött.

Amikor néhány nap múltán elindultam, hogy köszönetet mondjak Iontek úrnak, azt

mondták, hogy előző nap meghalt, váratlanul meghalt, csak úgy, három órán belül halott

volt. No és hol van a kalapja, az a fehér nemezkalapja, kérdem, az a kalap, amelyikben

aludt is, hol van az a kalap? Azt felelték, hogy Iontek úr elvesztette, illetve, hogy nem is

elvesztette, hanem amikor karfiolt rakodott a vagonba, egy pillanatra felakasztotta a

kalapot az utolsó vagon kampójára, no és mivelhogy az volt az utolsó vagon, és minthogy

a szerelvény elindult, hát a kalap is elment az utolsó vagon kampóján lógva, és amikor

Iontek úr visszatért a lovaihoz, hát a vonat már nem volt sehol, és a kalap sem. És Iontek

úr a kalap nélkül legyöngült, és amikor hazatért, lefeküdt, és három óra múltán halott

volt. Vajon hová vihette az az utolsó vagon Iontek úr dicsfényét?

HOSSZÚ FERENC FORDÍTÁSA

BEATRICE

A háromemeletes Beránek-villa a Beránek mészárosék nyári rezidenciája;

vadaskertje is volt, így amikor a mészáros úrnak kedve szottyant rá, a szobája ablakából

lövöldözhetett az őzbakokra, sutákra, fácánokra. A fenyőerdőben álló villához kertész és

gondnok és telefon tartozott, így mire Beránek úr és barátai megérkeztek, hogy együtt

lakomázzanak, pihenjenek, vakációzzanak, a villa helyiségeit jól kifűtötték, virágokkal

feldíszítették; a fenyőlomb-alagúttal szegélyezett, homokkal felszórt betonút impozáns

látványt nyújtott, ahogy végiggördültek rajta az autók; a főúri élet maradványai, a zöld

vadászzekék, a homlokba húzott Schwarzenberg-kalapok, a villa folyosóin felaggatott

vadászpuskák és trófeák azzal a gyönyörteli érzéssel ajándékozták meg Beránek

mészáros urat és barátait, hogy Isten kegyeltjei. És mert Beránek úrnak éttermei és

hentesüzletei is voltak Prágában, és az ebédmaradékok és a vágóhídi hulladékok egész

csöbröket töltöttek meg, Beránek úrnak eszébe jutott, hogy az apjának is volt

mészárszéke, de ló-mészárszéke, és mellette disznót hizlalt, tíz malacot, amelyek

szemlátomást csak azért nőttek-gyarapodtak, mert a vágóhídról a belsőségeket fekáliástul

egyenest ezek elé a malacok elé vetették, és a malacok naponta egy kilót híztak, néha

még többet is. Ezért Beránek úr a villa mögött hizlaldát építtetett ötven disznónak, és

mindennap teherautó hordta az éttermi és bolti és vágóhídi hulladékkal teli csöbröket, és

háromnegyed év múlva Beránek úr autói ötven hízott disznót fuvaroztak el, amik

jóformán egy fillérjébe sem kerültek, és újabb ötven malacot hoztak, hogy kezdődjék

minden elölről, s eközben Beránek úr észre sem vette, hogy amikor a szél a disznóólak

felől fúj, még ha azok a disznóólak rododendronbokrok és tűlevelű fák mögé vannak is

rejtve, hát az a sertésganéj maró, undorító bűzt áraszt. De Beránek úrnak illatozott az a

sertésganéj, már nem tett különbséget szag és szag között, eggyé lett azzal az illattal, mint

ahogy egy igazi főúr sem élhetett az istállók és a lótrágya és a marhahúgy szaga nélkül.

És így, hogy megtisztítsa és tisztára mossa a lelkét, Beránek úr az egyik szobában

házikápolnát rendezett be, kis szentélyt csinált a szobából, az ólomüveg ablakokat a

szentek életéből vett színes jelenetek díszítették, az ablakok előtt kis oltár emelkedett, az

oltár fölött örökmécses ragyogott, nem hiányzott a térdeplő sem, és amikor Beránek úr

túlságosan magányosnak érezte magát a mészárszékei és bizományi üzletei és

hentesboltjai és éttermei között, amikor úgy érezte, hogy túl sok ganéj veszi körül, hát

képes volt letérdelni, és ájtatos imádságban úgy megtisztulni, hogy sugárzott belőle az

erőnlét és a jókedv, amely egyébként abból fakadt, hogy Beránek úr milliomos volt, és

akkoriban a gazdagok mind vidámak voltak és jókedélyűek és barátságosak és bőkezűek,

mert a bőkezűség legyezgette egészséges hiúságukat, és hozzásegítette őket ahhoz, hogy

gyakorta könnyekig meghatódtak, majdhogynem elsírták magukat, hogy milyen

jóságosak és nyájasak az emberekkel... De ez már a múlté, eljött az idő, amikor Beránek

úr elvesztette mindenét, elvesztette hát a jókedvét és a bőkezűségét is, és mosta villájában

szociális otthon van, ahol olyan szerencsétlen gyerekek élnek, akik testben és lélekben

nyomorékoknak születtek, és csak terhére vannak a társadalomnak. Negyven gyerek van

itt, öt és tizenöt év között, tíz gyerek egyáltalán nem tud járni, és naphosszat csak fekszik,

némelyik ráadásul még vak vagy süket is, öt gyerek amolyan lyukas ülőkéjű széken ül,

csak ülnek a székekhez szíjazva, és esznek és ürítenek az odakészített edényekbe.

Időnként valamelyik gyermek meghal, és amikor haldoklik, a többi gyermek még csak

nem is érzékeli a tragédiát, mert agyukban sötétség van; az emberinek alig nevezhető

szemek azért olykor mintha megelevenednének, mintha egy pillanatra széjjeltekintenének

és meglátnák mindazt, ami ebből a borzalomból körülveszi őket, hogy azután ismét rájuk

boruljon a könyörületes fátyol, és az értelmük elsötétüljön, mint annak előtte.

És így a gazdag mészáros, Beránek úr szelleme ma is fekáliaszaggal veszi körül a

villát, ezúttal emberi fekália szagával, ezzel a fekáliával három fekete ruhás, keményített

fehér gallérú és fehér főkötőjű nővérke viaskodik, ezt a házat reggeltől estig és estétől

reggelig nyögés, jajveszékelés, halk sírás tölti be, a gyerekek többsége csak rikácsol és

röfög és nyöszörög, időnként üdvözülten elmosolyodnak, de ez a mosoly olyan szép,

mint a román székesegyházak timpanonjairól letekintő üdvözülteké, és Beatrice nővér

azon iparkodik, hogy ezt az emberi mosolyt csalja elő a gyerekekből, Beatrice nővér szép

és kedves és fiatal, és Isten szent nevében telve van bátorsággal és lelkesedéssel, mert

ahogy a kolostorban tanították neki, ebben a házban is, itt, az összecsinált pelenkák és

edények között is jelen van Isten, Isten itt van, ahol a debil kamasz borjúlábként

szorongatja nagy nemiszervét, a pubertás és a nemi érés rikoltozó és üvöltő hangjait

préselve ki magából, két idősebb nővér vörösre gyúlt arccal, a kezét tördelve menekül

Beránek úr szobájába, ahol az oltárt mindig virág veszi körül és az örökmécses

ragyogása, és ott térdre hullanak, hogy az imádságban megtisztuljanak, és elűzzék

maguktól azt a véres fiú-nemiszervet, s eközben Beatrice nővér babusgatja a kamaszt, ül

és csendesíti a fiút, némán simogatja, és tekintetét a tekintetébe mélyeszti, és mert most

és itt s nem másutt van az ő Istene, kapcsolatot teremt a debillel, egy pillanatra egyesül

vele, és ez az egyesülés Beatrice nővér számára az áldozati edény, ahol Urával és

Istenével találkozik, a benne lakozó Istennel, aki már-már rokokó dévajsággal sugározza

be szép vonású arcát, és így simogatja és mossa hideg vízzel a fiú nemiszervét,

mindaddig, míg újra normális nem lesz... és homlokon csókolja, és átmegy a szomszéd

szobába, az úgynevezett játékterembe, ahol a többi gyerekhez hasonlóan a kis

nyomorultak is játékokkal játszanak, olyanokkal, amilyenekkel a normális gyerekek

szoktak, de ezek a gyerekek nem tudnak játszani, mert már születésük óta, a vörheny óta,

a balesetük óta homály borul rájuk, homály, amely torz játékra ösztökél, ezek a gyerekek

a legtöbb babát azon nyomban szétszaggatják, ujjukkal a bensejükbe kotornak, kiszúrják

a szemüket, és a legszívesebben saját ürülékükkel maszatolják össze magukat, mert ennyi

gyerek mellett nem lehet csak eggyel törődni, de valamennyivel kell, és így megesik,

hogy míg a nővérkék az összemocskolt pelenkákat szedegetik ki a nadrágokból és

szoknyákból, néha megesik, hogy a gyerekek, akik becsináltak, fogják az ürüléküket, és

visítozva hajigálják a mennyezetre, és a mennyezetről visszahullik a hajukba, és így a

szolgálat ebben a házban, a gazdag mészáros, Beránek úr volt villájában igencsak nehéz,

három nővérke birkózik vele, meg Beatrice nővér, ő az egyetlen, aki mindig ragyog és

mindig mosolyog, bárhogy fordul is a helyzet ebben a házban. Éjszakánként, a nyári,

fülledt éjszakákon még nehezebb a szolgálat, ezeknél a pácienseknél már tízéves korban

olyan erővel jelentkeznek a nemi ösztönök, hogy nagy és kéjes élvezettel fekszenek

egymásra, és ha a nővérkék nem lépnek közbe, hát reggelre az egyik gyereknek a szeme,

a másiknak a szemöldöke van kiszíva, azok fáradhatatlan és kielégíthetetlen nyelve és

szája műveli ezt, akikben feldereng az édes anyai emlő, amely megtagadtatott tőlük,

szívnak-szopnak mindent, ami meleg-emberi az útjukba akad, mindent, ami kiáll,

mindent, ami életszagú... és míg a takarítóasszonyok azoknak a gyermekeknek viselik

gondját, akikkel még úgy-ahogy el lehet boldogulni, mert ismerik valamennyire a rendet

és a szabályokat és egyedül is ki tudnak menni a vécére, míg a takarítóasszonyok ezeknek

a gyermekeknek a harisnyáit és nadrágjait és zoknijait és szoknyáit és kabátkáit és

pizsamáit és hálóingeit javítgatják-foltozgatják, míg a hátsó szobában álmában nyugodtan

szuszog vagy hánykolódik tíz gyerek, addig a másik három szobában szüntelenül résen

kell lenni, szüntelenül ostromállapot van, a gyermeki húson át minduntalan a felszínre

törnek a sötét harmadkori ösztönök, és kiszámíthatatlan helyzeteket produkálnak,

amelyeken csak Beatrice nővér tud úrrá lenni, mosolygósan a keményített gallér fölött,

ragyogva, mint lisieux-i Szent Teréz, fáradhatatlanul lefogja a gyerekkezeket, amelyek

oda nyúlkálnak, ahová nem volna szabad, becézgetve szólongatja őket, minta megriadt

lovakra, úgy csettinget rájuk, míg végül a gyerekek észbe kapnak, hogy aztán, amikor a

nővérke akár csak egy pillanatra is eltávolodik tőlük, azon nyomban újrakezdjék

förtelmességeiket. Amikor egyszer látogatóban jártam ott, a hideg futkosott a hátamon,

mert erre azért nem számítottam... az ágyon egy lány feküdt, vak volt és hibbant, a

hálóinge feltűrve, és mert már menstruált, ujjacskájával révülten törölgette a vért, és

aztán áhítatosan lenyalogatta, elmélázva, ábrándosan, mintegy eksztázisban. Beatrice

nővérke megsimogatta a lányt, kezét a bimbózó mellére tette, és csendben kiszaladt a

folyosóra és aztán a villa elé a napra, ahol gyerekek álltak felsorakozva, tizenöt

imbolygó-tántorgó gyerek, elöl az ment, aki a legjobban tartotta magát, kézen fogva

vezetett három vak gyereket, akik egymás kezébe kapaszkodtak, így vonult ki a menet

sétálni, egészséges gyerekeknél sohasem tapasztaltam ilyen örömet, mint ezeknél, akik

bár úgy jártak, mintha minden tagjuk ki lett volna facsarodva, de szemükből minden

irányban szikrázott a vágy és a képesség, hogy kapcsolatot teremtsenek mindennel, amire

a tekintetük ráesett, amit megszimatoltak, nemcsak az orrocskájukkal, de valamiféle

magasabb rendű szagérzékelés folytán az egész testükkel... És Beatrice nővérke ott

lépdelt mögöttük, hátra-hátrafordult, hogy lássa, nem jön-e autó, mellettem egy hétéves

kisfiú botorkált, fogtam nyáltól maszatos kezecskéjét, ő volt az, akit karácsonyra hazavitt

Krejčík úr, a négygyerekes Krejčík, és akkoriban a fiúcska zavarosan, de hatalmas

érzéssel szüntelenül azt sugdosta a fülembe... nekem van otthonom, nekem van

otthonom... és a legjobban a karácsonyfa tetszett neki az égő gyertyákkal, csakhogy úgy

bámulta, ahogy a kandúrok szokták, látta, de nem tudott mindent elrendezni a fejében, és

a legszívesebben a gyufával játszott, sorra gyújtogatta őket, és lángra lobbantotta

Krejčíkék függönyét, és boldog volt, de az égő függönyt eloltották, és míg mi Krejčík

úrral összevissza fecsegtünk mindenféléről, ami épp a nyelvünkre jött, ez a fiú tovább

gyújtogatta a gyufákat, és Krejčík úr nyakon legyintette, és nyomatékosan rászólt: Hagyd

abba, a szentségit! És ez a kisfiú üdvözülten mosolygott, és azt mondogatta, nekem van

otthonom, van otthonom... és most is odabújt a kezemhez, gyöngéd, hosszú nyálhúrokkal

kente össze, és azt suttogta, nekem van otthonom, otthon vagyok, otthon, otthon! És én

megrémültem ettől az otthon utáni vágytól, hogy mekkora nyomatékkal és érzéssel

hajtogatja nem is a kívánságát, hanem a voltaképpeni adott állapotát, amelyben, bár a

valóságban nem volt otthona, mégis otthon volt. És arról akartam beszélgetni a

nővérkével, hogy micsoda felelőtlenség ilyen gyerekeket a világra hozni, és hogy

micsoda kínszenvedés a gyerekeknek így élni, és hogy vajon nem lenne-e jobb, ha ezek a

gyerekek nem volnának, és a nővérke megfordult, és mosolyogva mondta: Homérosz

vakon született, és én ismét fölösleges beszélgetésbe bonyolódtam magammal, hogy hol

vannak azok a daliák és bajnokok, hol vannak Homérosz egészséges kortársai?

Valamennyien névtelenül szálltak a sírba, noha teljes jogú polgárok voltak, míg

Homérosz, bár az ország törvényei szerint pusztulásra ítéltetett, örökkön-örökké királya

marad a szépírásnak. És néztem ezeket az egymást kézen fogva vezető, üdvözülten és

bízón lépkedő vakokat, mentek és mélyeket lélegeztek, és egyre jobban szaporázták,

hogy a kavargó levegő simogatóbban törleszkedjék arcukhoz. És Beatrice nővér elmondta

nekem, hogy a sadskái plébános mindennap kijön hozzájuk, és ő mindennap meggyón,

pedig jóformán nincs mit meggyónnia, csak az álmait, amelyek folytatásokban követik

egymást, mint valami tévésorozat, Szent Ágoston látogatja meg álmaiban, de nem az

egyházatya, hanem a fiatal, sötét bőrű férfi, az, aki még a széplányok után kajtatott

Karthágóban, az afrikai tengerparton, a sötétbőrű playboy, aki egészen az anyjára ütött,

Szent Mónikára, a fekete néger szépségre, akit a legeslegjobban szeret minden szentek

közül... és a gyerekek tarka ruhája és tántorgó járása, amit ebben a pillanatban mintha

nem holmi magasztos és fentről hulló fény sugárzott volna be, hanem olyasvalami, ami a

rétek és a virágok és a fenyők árnyékának keretéhez hasonló, ezek a ruhák és arcok

egyszeriben azt hirdették nekem, hogy milyen gyönyörűséges és teljes a valóság,

bármiféle valóság, a puszta, kézzelfogható valóság, ahol minden tárgy és minden

teremtmény mintegy szent ragyogásban mozog, mely mindenre szikrázó, áttetsző

fényleplet von, és minden, bármi, nemcsak hogy szép, de egyenesen gyönyörűséges, ezek

a gyerekek is, akik ürülékükkel bombázzák a plafont, sőt az ürülék is csillog-villog, és

szép gondolatok kiindulópontja, és én nem kívántam, hogy bárcsak valaki más lennék,

mint aki vagyok, csak Beatrice nővér szerettem volna lenni, aki napként uralkodik

mindezek fölött, és ezzel csökkenti a látszólagos rosszat és a szerencsétlenséget, és

cserébe azt kapja, hogy tiszta és egyszerű lélekként élhet, s ilyen tisztán és egyszerűen

mondta el nekem, hogy minden negyedévben el kell ám utaznia Mcelybe szupergyónásra,

telt női nevetéssel és egészséges ösztönös érzékiséggel mesélte, hogy milyen szép férfi a

mcelyi tisztelendő, hogy ő úgy beszél vele, hogy a tisztelendő úr elvörösödik, mert ő sem

bűntelen, csak a bűn kerget vért az ember arcába... mondta, és megérintette a könyökömet

és a szemembe nézett, és én mindent láttam, láttam, hogy apáca létére dehogyis szakadt

el erőszakkal a nemiségtől, ellenkezőleg, tekintetében annyi érzékiség és tiszta nőiesség

volt, hogy megremegtem és lesütöttem a szemem, miközben ő tovább permetezte

arcomat szerelmesen gyöngéd pillantásaival, és halkan olyasmit mondott nekem, amit

még soha senki, hogy szép lábam van, és én láttam, hogy mindent lát, hogy ha kedve

tartja, hát látja, amint pucéran lépkedek mellette, hogy látja, amint nyári éjszakákon az

ágyon hánykolódom, és hánykolódni is fogok, akárhányszor csak rá gondolok, ahogy ő is

hánykolódik, amikor csendes éjszakákon a mcelyi tisztelendő úrra gondol, aki, mint

mondta, a fiatal, még cseppet sem Szent Ágostonra hasonlít, a telivér férfira, a kanra, a

vétkesre, aki csak a bűn által tért meg és lett, akárcsak ő, Isten teremtményévé és

barátjává, mint ahogy a Beránek-villából szeretetotthon lett, szerencsétlen gyermekek

menedékhelye, ahol Isten bárányaként szolgálja a gyermekeket és az Urat a szépséges

Beatrice nővér, akit egy hét múlva autón visznek szupergyónásra Mcelybe, a bölcs

szenthez hasonlatos tisztelendőhöz.

V. DETRE ZSUZSA FORDÍTÁSA

VARIÁCIÓK EGY CSODASZÉP KISASSZONYRA

Elnézem kecses alakodat, nem kell hozzá sok fantázia, hogy követhessem a

visszatérést az eredethez, beutaló vagy iszapfürdőre, Fehér Szombatod a Nagypénteken

áll, s közben te mit sem tudsz erről. Kék szemed opálos hályoga bámészan néz rám,

tétova mutatóujjaddal hátrasimítod a szomorúfűz sárga ágacskáit, tudod, hogy a

legrosszabbat várhatod tőlem, mindazt, ami az igazsághoz, tehát minden dolgok

gyönyörűségéhez hasonlít. A kacagás rétegvonalai udvarias maszkká dermednek arcodon,

és porcelánfüled két pici kagylója tökéletesen elrejtőzik hidrogén lúgozta hajad lehallgató

sűrűjében. De jól vigyázz, és tüsszögj decensen, nehogy egy hatalmas tüsszentés

szétszaggassa színnyomással kipingált arcocskádat, vigyázz, hogy tüdőd

csörömpölésének inkább az erdő ablaküvege lássa kárát, semmint hogy orrocskád a

zsebkendőbe pottyanjon. De jó volna összeszedni minden erőmet, s egyetlen mozdulattal

letépni az egész arcodat, de jó volna egyetlen rándítással feltárni az összes csontod,

egyetlen brutális szakítással, mint ahogy a melltartót, az alsóneműt tépi le az ember! De

most, gonosz erdei tündérkém, gyere, sub species csontváz, bújj ide hozzám, gyere, te kis

barlangom, és engedd, hogy beléd szagoljak! Modori majolika cserépszilánkjától megtört

nefelejcskék szemed most figyelmesen értelmezi hűvös bámészkodásomat, ezúttal

eltaláltad, hogy a husikát fejtem le rólad, a húst, jól érzed, hogy képzeletem késpengéje

egyenesen a csontodig hatol, pontosan követed az emelőcsontocskáknak ezt a

metamorfózisát, s én jól látom, hogy velem együtt figyeled a zuhanást, ami nem más,

mint felemelkedés, jól látom, hogy ennek a sztriptíznek egyetlen mozzanata sem kerülte

el a figyelmedet. De mégis mosolyogsz fürkésző szememben, amikor laza mozdulattal

maroknyi képlékeny anyagot veszek a tenyerembe, s beleszagolván téged is szagolgatlak.

Az erdei fogadó mélyén ülök most, hatalmas akvárium falai az ablakok, te lassított

mozdulatokkal úszol közvetlenül a mennyezet alatt, mint a méh, amely az agyamba

röpült, pontosan érzékelem drága tagjaid mozgását, fürdőruha helyett csak gyöngéd

résekkel díszített bőr borít, a cigarettafüst koordinátáin lebegsz, amely buborék gyanánt

száll a magasba, csenevész szárnyaidat söralátétek pöttyözik, mögötted kibontott hajad

hullámzik, a fejedből kottavonalak erednek, s én ülök, és magamba tekintve látlak, amint

most meztelenül úszol a mélybarna gerendák alatt, látom a sárga csillár éles fényével

permetezett, ütemesen mozgó hajlékony karod, ollózó lábacskádból hévíz buzog, tested

minden pórusából gyöngy száll föl, amint elmerülsz az ionoszféra foszforeszkáló

fürdőjében, libegő bokádból szódavíz erős sugara lövell ki, két sistergő uszony, két

ásványvízszárnyacska, amilyet a daliás és ifjú isten, Merkur eszkábált a bokájára,

irigylem a levegőtől, hogy úgy siklasz benne, mint pipereszappan a tenyérben, látom,

hogy arcod spermák friss könnyétől maszatos, az erdő kozmetikai klinikáján fekszel, ahol

eltávolítják a ráncokat, testedet üvegpapír borítja, és a férfiak pillantása könnyen lobbanó

gyufával karistolja a bőröd, látom, hogy angyalkák svadronjai úsznak mögötted, s meg

nem fogant ondók szimbólumai, törzsed most hátrafeszül, és szádból illatos pasztillák

meg-megszakadó nyakéke gyöngyöz, méhviaszból gyúrt tested, mint jókora

hársfaszilánk, rézsút átvillan a helyiségen, lábfejedből most is két erős szifonsugár

sistereg, s mielőtt még megakadályozhattam volna, sikamlós torpedóként kisüvítettél az

ablakon, térdeddel megütötted hápogó számat, és kiúsztál az esőtől borongós fasorba.

Mindazonáltal gyönyörűséges hallani az ablaküveg csörömpölését, ahogy a dolgok másik

oldalára csörtetsz. Most nagyon alacsonyan repülsz a föld fölött, mint vihar előtt a fecske,

a virágzó szibériai nőszirom villámhárítói lila villámokat firkantanak a kebledre, egy

pillanatra megtorpantál a levegőben, tengeri sellő vagy, amilyen a gyarmatárut és

fűszereket kínáló régi drogériák és boltok pultja fölött lebegett, most beúsztál a virágzó

olajfa illatába, mintha csak tudnád, hogy kedvemet lelem benne, ha fehérneműs

szekrényembe virágba borult olajfaágacskákat tehetek a szvetterek és trikók közé,

különben is az erdő meg az irtás illata és zsongása és színe üdvözlet tőled, az áttetsző

fakéreg mögött homokbucka domborodik, s ez szemcsés combod és csípőd üdvözlete, a

virító margaréta ámuló szempillád köszöntése. Egyszer, porzó záporesőben, szeretkező

csigapárt láttam egy kövön. Mint két karéj vajas kenyér, úgy tapadtak össze nedves

testükkel. Akkor azt kívántam, bárcsak te is összetapadnál így velem, csakhogy a te

függőleges szemérmed nem nagyobb ajkad vízszintes vonalánál. Éjszaka van, és az erdei

utak kékes homályba borultak, te egybeolvadtál polgári testeddel valahol az erdő berkein

túl, megyek a sötét, fény nélküli éjszakában, mindössze a csillagtalan ég kihasított szelete

vezérel, így megyek folyvást az összefutó fenyőkoronák és bolyhos lombok

perspektívájába. Hanem mennél tovább lépkedek, annál jobban felizgat ez a homályos ék,

amely az utat mutatja, mennél tovább megyek, annál pontosabban látom, hogy folyvást a

fenyőtű borította, enyhén széttárt lábad között mozgom. Már elhagytam a térded, s most

tapintható élményként élem meg, hogy teljesül régi-régi álmom, és mint létrás szekér a

barokk kapuba, belépek a fenyőággal s tölgyfalombbal koszorúzott öledbe. De amikor

már-már felszegtem a fejem, a szemem közvetlenül a szent áldozás előtt lassan

lecsukódott, a kanyar újra kiegyenesedett, és az út tisztes távolba taszította a forrást,

melyből két lábad ered, s a hasad ismét az égbolton mutatja az utat, hogy merre is

menjek. Amikor leereszkedtem az erdei patakhoz, megmostam az arcom, most újfent

magamra loccsantom a csermely vizét, és így tele tenyérrel ízlelgetem ezt a réti elemet, és

lassan kóstolgatom és élvezgetem az apró temetőkben régóta pihenő falusi szépségek

desztillált nedvét, amely a csarabos és a homok által megszűrve zamatos vizek tükrévé

tisztult a lejtőn. S én tele marokkal merítek ebből az erdei szenteltvíztartóból, és

gyönyörrel ízlelgetem a jövődet, amely nemcsak az enyém, hanem minden dolgok jövője

is. S ekkor meglegyint a vidám hála szárnya, lehunyom a szemem, és üdvözülten

belemosolygok örökkön mozgó szárnyad áramlásába és sodrásába. Megmártom ujjam e

szent vízben, és megkeresztelem magam, szemérmed függőlegesével és ajkad

vízszintesével keresztet vetek, s utána gyógyultan és megtisztulva megyek tovább a

csillagtalan sötét éjszakában, kellemes és édes gondolatokba merülve... Látjátok, fiúk,

még ha érettségiztetek is, és csak módjával tanuljátok az irodalmat, tudnotok kell

nemcsak szerelmes levelet írni, hanem egy ilyen variációt is a szépséges Bubeníčková

kisasszonyra, akit csak egyetlen mondattal kísértem haza, egyetlenegyszer láttam az

Erdészlakban, amint sört csapol és rágógumit csócsál, s már meg is feledkezett rólam,

elfelejtette, hogy én nem feledkeztem meg az ígéretemről, hogy megírom róla az Új

Rétek dalát, amolyan variációt a gyönyörű alakjára és pofikájára, mert, fiúk, akit egy

csöppet is érdekel a szépirodalom, az bal kézzel is leírja a lángoló erdőt, és elég neki

hozzá egy gyufaszál, elég neki egy csepp víz, hogy nyomban le tudja írni a

felhőszakadást, de ha írásra adjátok a fejeteket, fiúk, hát csak okosan csináljátok, mint a

festők, amikor festenek, ők sem javítgatnak, és ha mégis, hát eldobják az egész képet,

úgy fogjatok az íráshoz, mintha szavak helyett festéket öntenétek a papírra, írjatok inkább

afféle öntött újságot, öntött szöveget, öntött riportot, fél óra alatt végeznétek vele, mint

ahogy jómagam két hónap alatt írtam meg ezt a könyvet, hetente két elbeszélést, kilenctől

háromnegyed tizenegyig, gondolataimat egyenest az írógépbe öntöttem, s ezt a szóözönt

csak később, bizonyos idő múltán ellenőriztem, hogy magam is elámuljak és elképedjek,

hogy mi ömlött ki belőlem. És persze semmi alkohol, tiszta és hajnali-friss fejjel

dolgoztam, inkább fázós és mélabús voltam, inkább beteg, mint egészséges, s ebben

Ludva Daněk is megerősített az Erdészlakban, amikor elmondta, hogy valahányszor csak

megnyerte valamelyik nemzetközi nagydíjat, mindig gyengélkedett két-három nappal a

verseny előtt, könnyű lázban égett, s utána fogta és eldobta a diszkoszt, és a stadion

tombolt, és Ludva csodálkozott, hogy az első vagy a második helyezéshez gratuláltak

neki. És amikor Ludva úgy gondolta, hogy makkegészséges, és majd jól odapörköl nekik,

hát a mérők jelentették... ötvenhét, ötvennyolc... és kész, egészségesen nem jutott túl a

hatvanon. Ezért, fiúk, mielőtt nekiláttok az írásnak, várjatok ki inkább egy kis influenzát,

torokgyulladást, holmi lábtörést, műtét utáni lábadozást, úgy, mint én, s akkor hajrá,

írjátok az öntött riportokat, öntött elbeszéléseket, amilyeneket rólatok írtam, meg

Bubeníčková kisasszonyról, aki, akárcsak ti, soha többé nem fog velem szóba állni. De

írni így kell...

KÖRTVÉLYESSY KLÁRA FORDÍTÁSA

AZ ÖNVILÁGÁMÍTÓ TANONC KALAUZA

A kertvendéglők napimádója vagyok, a nedves kövezetről visszaverődő holdsugarat

vedelem, egyenesen és biztos léptekkel megyek, míg otthon a feleségem, bár ő józan,

állandóan mellényúl és tántorog, a hérakleitoszi pantha rhei humoros értelmezését

eregetem le torkomon, és a világ minden kocsmahelye egy beszédszarvakkal egymásba

gabalyodott szarvascsapat, a dolgokból és emberi sorsokból előmagasodó Memento mori

felirat éppúgy ok a sub specie aeternitatis ivászatra, mint az olšanyi temető, a pankráci

börtön vagy a Bertalan utcai rendőrkapitányság, ezért aztán a fluidumos állapot

allergiájának vagyok dogmatikusa, a nád és a tölgy elmélete a hajtóerőm, egy hópehelytől

is összeroskadó, rémült emberi kiáltás vagyok én, szüntelenül sietek, hogy napi két-

három órát tétlen-tevékenyen álmodozhassak, mert jól tudom, úgy zajlik az ember élete,

mint ahogy a kártyák keverednek, s meglehet, jobb volna, ha kimosnának és egy

keszkenőbe bugyolálva elhajítanának, olykor úgy teszek, mintha egymilliót szimatoltam

volna meg reményteljesen, bár jól tudom, hogy nyereményem végül egy kacagó nulla

csupán, hogy mindez a nagy parádé egy csepp ondóval vette kezdetét, és a tűz

pattogásában ér véget, ily szép kezdetekből ily csúf a vég, a csinos pofi mögött Halál

komát becézgeted, az esőben virágot öntözök, a fülledt júliusban decemberi szánkót

vonszolok, s hogy lehűtsem magam a forró nyári napokon, eliszom a pénzt, amit tüzelőre

tettem félre, hogy majd télen melegem legyen, mindig elborzadok, hogy az emberek nem

borzadnak el, mily rövid is az élet, milyen kevés idő jut bolondozásra és részegségre,

amíg még van rá idő bőven, a délelőtti másnaposságot nem érték nélküli mintaként élem

meg, hanem a költői trauma abszolút értékeként, egyfajta enyhe diszkordanciával, amit

úgy kell kiélvezni, mint egy szent eperohamot, terebélyes fa vagyok én, koronám telis-

tele figyelő és mosolygós szemekkel, melyek mindig a kegyelem, meg a véletlenek és

szerencsétlenségek fogattengelyének állapotában leledzenek, micsoda gyönyör a vén

törzsön a friss hajtású vessző, micsoda gyönyör az ifjú vesszőn az épp hogy megszületett

levelek nevetése, a szeszélyes áprilisi időjárás, ez az én klímám, a leöntött abrosz a

lobogóm, melynek hullámzó árnyékában nemcsak a vidám eufóriát élem meg, de a

lecsúszást is, és a feltámadást, a nyakszirt tompa fájdalmát, az iszonyú kézremegést, saját

fogammal huzigálom ki mancsomból a szilánkokat meg a tegnapi szilaj éj maradványait,

minden reggel elcsodálkozom, hogyhogy nem haltam meg eddig, állandó késésben

vagyok, hátha előbb gebedek meg, mintsem hogy saját gusztusom szerint megőrülhessek,

nem rózsafüzérnek, hanem megszakadt nevetéslánc egy szemének tekintem magam, a

rózsalánc leggyöngébbik tagja szabja meg tékozló imaginációm erejét, van bennem

valami herélt, valami, ami egyidejűleg van, s ami egyidejűleg a múltba hátrál vissza,

hogy aztán nagy ívben kikatapultáltassék a jövőbe, ami viszont állandóan visszahőköl

sóvár ajkamtól, s oly szemekkel, hogy az izlandi mészkő kettős látásával bandzsítok, ma

van tegnap és tegnapelőtt holnapután, épp ezért elkapkodott, szintetikus ítéleteknek

vagyok fabrikálója, a pancsolt tér kóstolója és degusztátora, a szenilitást, a dementiát és a

gyermeki csacsogást tartom minden lehetséges felfedezés kezdetének, játékossággal és

játékkal változtatom nevetéssé a siralomvölgyet, varázsszavakkal bűvölöm a valóságot,

ám az nem mindig ad jelt nekem, félénk őz vagyok az arcátlan várakozás tisztásán, az

imbecillitás szilárd harangja vagyok, a felismerés villámától repedt harang, a természet-

és a társadalomtudományok objektivitása, negatív géniusz, a nyelv berkeiben cserkésző

vadorzó, a humoros inspiráció erdőkerülője, hites csősz a névtelen anekdoták mezején, jó

ötletek lemészárolója, a spontaneitás kétes haltárolóinak őrzője, a debilitás és a

pornográfia örök amatőre és dilettánsa, a gondolkodó esztelenség hérosza, a

párhuzamosok hebehurgya és idő előtti keresztes lovagja, aki a végtelenség vajával

megkent kenyérkaréjra áhítozik, aki az örökkévalóság tejfölös csuprát akarja meghúzni,

most rögvest, most, soha máskor, tehát sohasem, Krisztus szavainak hibás értelmezését

tartom az apostoli szövegek legnagyobb bájának, egy epilepsziás nyálába mártott

brüsszeli csipke, a téli patak partján a szilánkos, sebző jég, ez az én díszem, depresszió és

spleen és down vagyok, fejjel menni a falnak, ez az én örökké elhalasztott kísérletem,

másképp is lehet itt élni, mint ahogy eddig éltem, roppant egészségnek örvendő

neuraszténiás vagyok, álmatlanságban szenvedő, aki csakis a villamoson tud elaludni, és

így viteti magát egészen a végállomásig, nagy jelenvalósága vagyok én a kis

várakozásoknak és a várva várt nagy gikszereknek, groteszk égboltomon ott pislákolnak a

kis provokációk és miniatűr skandalumok további horizontjai, bohóc vagyok tehát,

tréfamester, mesélő és házitanító éppúgy, miként önmagam nagy lehetetlenítője,

besúgója, névtelen, fenyegető levelek írója, a semmitmondó híreket lehetséges

preambulumnak vélem önmagam alkotmányához, melyet egyre csak változtatok, amivel

sosem leszek kész, egy könnyedén felvázolt árnyék skiccében gigantikus építkezést látok,

bár csak egy rég beomlott gyermeksír az, ifjúságtól vemhes öregedő úr vagyok, a mimika

és a nyelv a belső zsargon mozgó grammatikája, egy szelet meleg fasírt és egy pohár

hideg sör fél órán belül bizonyítják nekem az anyagnak jókedvvé való átlényegülését,

olcsó metamorfózis, a világ első csodája, a baráti vállon nyugvó kéz számomra a

boldogság kapuját nyitó kilincs, a boldogságét, ahol aztán minden szeretett tárgy az

édenkert középpontja lesz, a természet szíve Buddha elérhető állapota, melyben lélekben

szeretni lehet a dacos és makacs vaginát, a legszebb húsgörbékbe csomagoltat, verbum

caro factum est, száraz kannibalizmus pap és érettségi nélkül, a teherautó támdeszkája

fölött kíváncsian dülledő szomorú tehénszem az én szemem, a serdületlen üsző, akire

villogó késsel vár a mészáros, ez vagyok én, a kifordult szárnyú cinege egy vödör hideg

vízbe kipumpálva fagyos alkonyon, én vagyok a tűz, melybe visszarepülnek a hű

darazsak, hogy a többiekkel együtt égjenek el a lobogó fészekben, ez eléggé pontosan

vázolja föl nekem az égő lép ideáját, ami rám, csakis énrám vár, az önvilágámítás

Akadémiájának vagyok tehát levelező tagja, az eufória-tanszék hallgatója, az én istenem

Dionüszosz, ez a bájos, részeg fiatalember, az emberré lett Vidámság, egyházatyám az

ironikus Szókratész, aki türelmesen szóba elegyedik bárkivel, hogy a nyelvvel és a

nyelvénél fogva egészen a semmit sem tudás küszöbéig vezesse, az egyszülött fiú pedig

Jaroslav Hašek, a kocsmai történetek föltalálója, a zseniális élnök és írástudó, aki

emberszaggal tette emberivé a prózamennyeket, az írást a többiekre hagyva,

rezzenéstelen ráncokkal meredek e Szentháromság kék szembogarába anélkül, hogy

elérném az üresség teljességét, részegség alkohol nélkül, műveltség tudás nélkül, inter

urinas et faeces nascimur, és anyáink mintha szétvetett lábbal egyenesen a

krematóriumkemencékbe szültek volna bele minket, vagy fűborította sírokba, a

nevetéstől vértelen bika vagyok én, akinek valaki kiskanállal eszegeti az agyvelejét,

minta fagylaltot.

Főúr, nem akadna még egy kis pörkölt?

VARGA GYÖRGY FORDÍTÁSA

ÉLET SZMOKING NÉLKÜL

Úgy emlékezem vissza arra a nymburki reálgimnáziumra, mint enyhén diszkordáns

nebulók intézetére, ahol hét év alatt a gyerekek fiatalemberekké és kisasszonyokká

válnak. Nekem azonban ez a fényes kastély az állandó rettegés siratófala volt, az a hely,

ahol az összes, máig ki nem hevert stresszhelyzetet megéltem. Az éneken és a tornán

kívül csak természetrajzból voltam elégséges, az összes többi tantárgyból nemcsak hogy

bukdácsoltam, de el is hasaltam, mert nem tudtam tanulni. Abban az időben a tartós

tudatlanság üvegharangja vett körül. Szégyenkeztem, amikor felszólítottak, vörösre

gyúltan eldadogtam, amit az első sorban ülő osztálytársaim súgtak... s ettől még jobban

megzavarodtam. Így aztán féktelen mérgemben, hogy az iskolában senki sem vagyok,

kifundáltam, hogy nekem is bele kell lopnom magam valamivel a tanáraim és

osztálytársaim tudatába, nekem is lennem kell valakinek, hogy olyasmit kell tennem a

tanítás alatt, amire a többiek nem képesek. Így hát nagy önmegtagadással bizonyos

galádságokat követtem el, a fejembe vettem, hogy önmagam fölé kell emelkednem,

ahogy azt az amerikai groteszkekben Chaplin és Frigo és Harold Lloyd teszi. Az apró

lázadások e pillanatait nem adták ingyen. Sokáig kellett gyűjtögetnem a bátorságot, hogy

olyasmit műveljek, amiért aztán beírtak az osztálykönyvbe, és amiért kettest, sőt olykor

hármast kaptam magaviseletből. És csodák csodája, az osztálytársaim szerettek

akasztófahumoromért, mi több, néhányan rajongtak értem. Így aztán a tanárok kérdésére

adott briliáns válaszaikat a magam apró pimaszkodásaival egyenlítettem ki. Alighanem

azért szerettek az osztálytársaim, mert olyasmiket mondtam vagy tettem meg helyettük,

amikhez nekik sohasem lett volna bátorságuk... Hogy nem tudtam tanulni, hogy képtelen

voltam kézbe venni a tankönyvet, s akár csak belelapozni, hogy hülyegyerek módjára

nem tudtam figyelni a tanárok magyarázatára, ez feltehetően abból fakadt, hogy – miként

édesanyám ötven év múltán is állítja rólam – gondolatban folyvást valahol másutt jártam.

Ma úgy gondolom, hogy ezt az én másuttjárásomat az okozta, hogy iskoláim iskolája,

egyetemeim egyeteme a sörgyár és a folyó és a fák és a végtelen séták és a lógás volt.

Emlékszem, nemcsak az iskolában fordult elő, hogy gondolatban másutt jártam. A

tudatlanság szilárd harangja kitartóan követett a városba és annak utcácskáiba.

Valahányszor megállított valaki, hogy tudakozódjék valami felől, elvörösödtem, olyan

zavarba jöttem, hogy akárcsak az iskolában, ostobaságokat válaszoltam. Ráadásul téves

műveleteket végeztem, kiváltképp ha lánnyal álltam szemtől szemben. Ügyelnem kellett

rá, hogy a gyönyörű arcocska és sok-sok lokni és masni láttán el ne aléljak a

meghatódottságtól. És a többi emberrel való kapcsolatomat az határozta meg, hogy

nemcsak akkor, hanem ma is rendületlenül érzem, hogy a többiek mindenben előbbre

tartanak és mindenhez jobban értenek nálam. Komplexusaim voltak és vannak ma is,

amikor emberek között vagyok, ezeket a kisebbségi érzéseket sihederként és

fiatalemberként mindig a sörgyár személyzeti szobájában, a malátaszárítóban, a

kádárműhelyben gyógyítgattam, ahol úgy hallgattam a malátafőzők és a kádárok

beszélgetését, ahogy a tanáraimat kellett volna hallgatnom a reálgimnázium osztályaiban.

Már diákként is szerettem a magányt, a folyóba lebukó napot, a csöndes csónakutakat,

képes voltam éjnek évadján felkapaszkodni a malátafőző lapos tetejére, ahol kövirózsa

meg moha virult, képes voltam órákig elnézni a csillagos eget a hömpölygő Elba

mélyében, a hidat meg a kivilágított várost. Ezért amikor felmentem a lépcsőn és

beléptem a nymburki reálgimnázium gőgös főkapuján, úgy éreztem, hogy csapdába

estem, hogy alagútban vagyok, ezért is tarkítottam sokéves intézeti tartózkodásomat

azokkal a kis lázadásokkal, amelyek osztálykönyvi bejegyzéssel végződtek, és groteszk

legendaként terjedtek a többi diák között. És senki sem tudta, hogy én szenvedtem

ezektől az otrombaságoktól, hogy szégyelltem őket, hogy mindig súlyosan

megbűnhődtem értük. Így vergődtem át mindig a következő osztályba, a negyediket

ismételtem, hogy aztán döbbenten állapítsam meg, hogy érettségi előtt állok. Holott

tudtam, hogy a tudatlanság szilárd harangja még mindig velem van, hogy tudásom még

mindig elégtelen. És édesanyám szmokingot varratott nekem az érettségire, s aztán

megvirradt a nap, életem legszégyenteljesebb napja, mert végül ott álltam szmokingban

az érettségi bizottság előtt, ott virítottam díszes öltözékemben a többi hetedikes között,

akik csak egyszerű ünneplőruhát viseltek. Az írásbeli, az kutyafüle volt, ott együtt ültem a

többiekkel a padban, a válaszokat pedig lediktálták azok, akik mellettem vagy mögöttem

ültek, vagy odaadták a puskát, hogy lemásoljam... Hanem amikor ott álltam

szmokingban, mint holmi ifjú gentleman, a bizottság előtt, csurgott rólam a veríték és

gőzölögtem, annyira szégyelltem magam, annyira röstelltem, hogy én, a leggyatrább

tanuló, én állok itt szmokingban, miközben az osztálytársaim talán azért olyan

nyugodtak, mert egyszerű vasárnapi ruha van rajtuk. Végül minden kérdésre eldadogtam

a választ, amit a többiek kézzel-lábbal súgtak, végül összeraktam a Bunsen-égőt is. De az

egész érettségi alatt állandóan és világosan éreztem, hogy megbuktam, hogy másképp

nem is végződhet a vizsga. Lesütött szemmel, verejtékben úszva akkor sem pillantottam

föl, amikor az érettségi bizottság elnöke kihirdette, hogy elégséges eredménnyel letettem

az érettségi vizsgát. Szégyenkezve fogadtam a gratulációkat, mintha részvétnyilvánítások

lettek volna valamelyik családtagom elhunyta alkalmából. Csak a folyónál álltam meg a

bizonyítvánnyal, s mennél többször olvastam, hogy letettem az érettségi vizsgát, annál

kevésbé hittem el, hiába olvasták fel nekem a szüleim is, hiába olvastam el újra és újra,

amikor éjszaka többször is felriadtam, azt az érettségi bizonyítványt... És aztán jött az

érettségi bankett a Sziget kivilágított termében és kertjében, a fehér abroszos asztalkáknál

a fák koronái alatt, zene és mosolyok, és a romantikus beszélgetéseknek meg a

nevetésnek meg az érettségi vigalomnak a zsivaja. És én szmokingban voltam, és keveset

táncoltam és sokat ittam, rettenetesen izzadtam, és szégyenkeztem, mert annyi ember

nézett, én pedig világosan éreztem, hogy mindnyájan rólam sugdolóznak, hogy más a

helyemben megbukott volna, és én csak azért érettségiztem le, mert az apám a sörgyár

gondnoka, és főleg hogy a tanárok csak azért engedtek leérettségizni, hogy

megszabaduljanak tőlem, csak azért, mert az apám, amikor negyedikben megbuktam és

kőművesnek akartam kitanulni, akkor az apám a tanáriban meg az igazgató szobájában

kijelentette, hogy akkor is leérettségizek, ha minden osztályt kétszer kell járnom. S

nekem azon az érettségi banketten nemcsak az ingem izzadt át, hanem a kaucsukgallérom

meg a szmokingkabátom is. Ezért aztán percenként kimentem a mellékhelyiségbe, és két

tenyérrel locsoltam magamra a vizet, miközben a teremben tombolt a zene meg a

vigasság. Olyan volt ez nekem, mint a vesszőfutás. És amikor megvirradt, amikor a

virágos kedvű érettségizők és barátaik és szüleik és rokonaik már elindultak hazafelé,

néhány osztálytársammal kiszaladtam a rétre, ott belevetettük magunkat a

szénakupacokba, s hanyatt fekve néztük az égen az utolsó csillagokat. Feküdtem a

hátamon, és hallottam, amint nagyot nyújtózom és kéjesen felvonítok, amint nemcsak az

ingem gombjai röpülnek le, hanem lepattan az a gomb is, amely szmokingkabátom

páncélját fogta szorosra, hanyatt feküdtem a harmatos szénában, osztálytársaim és a

lányok marokszám szórták egymásra a szénát, kacagtak, és testük megint és ismét újabb

és újabb szénakupacra zuhant. Mikor felkelt a nap, egymagam feküdtem ott, a hajam

telis-tele szalmatörekkel, feltápászkodtam, és ujjánál fogva húztam magam mögött azt az

én szmokingomat, és akkor útban hazafelé, miközben az emberek munkába igyekeztek,

megállapítottam, hogy az érettségi banketten életemben először néztem szét magam

körül, rádöbbentem, hogy a tudatlanság szilárd harangja mindig velem lesz, de erről

tudnom kell...

p. S. / Emlékszem, hogy az elemi iskola ötödik osztályában, amikor a szüleim

elhatározták, hogy középiskolába küldenek, az ötödik osztály végén elindultam a

záróbizonyítványommal, melyben néhány négyes és hármas volt, hogy aláírassam az

elemi iskola igazgatójával. Bekopogtam az igazgatói szobába, nyílt az ajtó, és ott állt

benne a kövér és hatalmas igazgató úr. Az egész ajtót kitöltötte. Elvette a bizonyítványt,

aláírta, én az ajtóban várakoztam, az igazgató úr felállt az asztaltól, és az ajtóban odaadta

nekem a záróbizonyítványt, s talán a biztonság kedvéért a szóbeli beleegyezésemre is

igényt tartott. Szóval te valóban tovább akarsz tanulni? Bólintottam, és azt mondtam,

hogy valóban, tovább akarok tanulni. A folyosón ragyogott a napfény, és Polanský

igazgató úr se szó, se beszéd, olyan fergeteges pofont kent le nekem, hogy minden

elsötétedett a szemem előtt, lágyan meglökött a pocakjával, és eget verő dörrenéssel

bevágta mögöttem az ajtót. Azt hiszem, Polanský igazgató úr jós gyanánt előre látta

összes tanulmányaim kimenetelét, mert nyomban megbuktam, és magaviseletem kevéssé

kielégítő volt, úgyhogy apám hazavitt a brünni nagyanyámtól, és azt mondta, hogy

bukdácsolni otthon is bukdácsolhatok a gyönyörű nymburki reálgimnáziumban...

KÖRTVÉLYESSY KLÁRA FORDÍTÁSA

ISTEN BÁRÁNYKÁI

Még a Pepin bácsi is, aki egyenesen Morvaországból jött Nymburkba, még ő is

egyike lett végül azoknak a habókos figuráknak, akik ott éltek a városkában, ahol megállt

az idő, ezeknek az eszelősöknek és zavarodottaknak az ideje, akik úgy éltek, hogy sose

leljék meg önnön zavarodottságuk értelmét, másoknak viszont felvidulást hozzanak, néha

akár haláluk árán is. Pepin bácsi gyerekkorától fogva szeretett félni. Mielőtt beért volna a

városkába, egy jó darabon a sörgyár kőkerítése mentén kellett mennie, mely mögött a

kikötött lovak és sörgyári ökrök lánca csörömpölt, majd a sörgyári kert mellett egészen le

az Elbáig és aztán még a rakodópart és a mező között húzódó úton, míg az első

építménynél álló lámpás meg nem világította kalandos útját. A Kolář Olánek meg a

barátai tudták, mennyire fél Pepin bácsi, s a mezőn, ott az út mentén, befeküdtek a gaz

közé, de a malátafőzők sem voltak ám restek, és mikor arra jött Pepin bácsi, izzadtan és

boldogan, hogy végre maga mögött tudja a lánccsörgést a setét estében, ott a sörgyár

sarkánál, ahol a falat rohamozva csak úgy fütyült és süvített a folyó felől a kőkerítés felett

átbújó szél, hát azok a malátafőzők egyszerre csak boton lobogó lepedőket emeltek a

magasba, úgyhogy Pepin bácsi rohant a folyó felé, és aztán, mikor már látta a városka

első fényeit, a Kolářék Olánekje meg a vele együtt a magasra nőtt gyomban lapító

cimborái mozgolódni és zörögni kezdtek, és a közelgő Pepin bácsi legnagyobb

rémületére emberi hangokat hallott... Már jön... Már közeledik... Elhoztátok azokat a jól

kifent késeket?... Meg a fejszét?... Csak csendben, csak halkan... Nyírjuk ki! És Pepin

bácsi, ahogyan mondani szokta, kirukkolt nyelvvel rohant, rohant egészen az első

lámpásig, hogy aztán – már hazafelé menet kedvenc kocsmáiból – Olánek a cimboráival

újra ott lessen rá a gazban hasalva, félhangon dörmögve és tanácskozva... Már jön...

Öljük meg! És Pepin bácsi rohant az Elbához, majd fölkapaszkodott az úton a sörgyár

kerítéséhez, ahol a fal fölött időről időre újra kicsapott elé az a boton hullámzó lepedő, és

az a szinte már nem is emberi nyöszörgés, úgyhogy a bácsi megállás nélkül,

egyhuzamban rohant kirukkolt nyelvvel a hosszan elnyúló sörgyári istállók mentén, és

ismét az volt az érzése, hogy ott, a fal túloldalán ördögök lesnek rá, és csörgetik

láncaikat... És izzadságtól csuromvizesen esett be a sörgyár udvarára, és mentsvára az

iroda előtti pad volt, ahol Vaňátko úrral és hű kutyusával, Tričkóval gyakorta késő

éjszakáig üldögéltünk, és a bácsi lerogyott, verejtékét törölgette és zihált, és aztán

előadta, miként menekült meg a halál torkából... De amint a bácsi összeszedte magát, hát

még meg kellett tennie az utolsó százötven métert az irodától a sörgyárig, aztán meg futás

a malátafőzőbe és föl a csigalépcsőn a személyzeti szobába... És ott a sörgyári kerítés

sarkánál, ott mindig úgy fújt a szél, hogy az erre járónak neki kellett dőlnie, bele kellett

feküdnie abba a cúgba, és Pepin bácsi a legjobban ettől a cúgtól félt, mert ez a cúg

egyszerre csak, mintha direkt bosszantani akarná, alábbhagyott, és Pepin bácsi térdre

roskadt, bukdácsolt, és aztán gyorsan berohant a sötétbe, feltépte a malátafőző ajtaját, de

a szél oly erővel vágta be a háta mögött, hogy Pepin bácsi gyakran úgy érezte, valaki

nyakon csípte, belökte a malátafőzőbe, és dühösen rávágta az ajtót. És aztán, mikor már

benn állt a malátafőző sötétjében, hát ott fönn, az aszalóban mindig olyan cúg volt, hogy

óriási robajjal csapkodta jobbra-balra a kitört kisablakot, a huzat kinyitotta, aztán meg

nagy garral bevágta, hogy Pepin csak úgy repült föl a lépcsőn az első emeletre, ahol a

malátafőzők laktak, ám azok, ahogy meghallották a malátafőzőbe berontó Pepint,

időnként leoltották a villanyt, és sivítottak és fütyültek, néha még lepedőkkel

felfegyverkezve a folyosóra is kirohantak, és Pepin bácsi csak úgy vágtatott föl a második

emeletre, és ott becsapta maga mögött az ajtót, és gyorsan be is zárkózott, és ott álldogált

a sötétben, és fogta a kilincset, biztos, ami biztos... Nekünk, gyerekeknek, Pepin bácsi

legszívesebben a konicei süketnéma malátafőzőről mesélt, arról, hogyan kapott a

mészárosoktól egy lófejet, miként rakta föl a gerendákra a sörgyárban, és amikor Pepin

apja árpát forgatott a csűrben a többi fiúval, hát elgyötörten és fáradtan leült a lépcső

aljára, és egyszerre csak csöpp-csöpp és csöpp, a setétben valami csöpögött a fejére, és az

apja megrémült, és rohant a személyzeti szobába, a tükörbe nézett és merő vér volt, és azt

hitte, hogy a fojrman, a sörgyári manó csepegtetett rá vizet, és aztán fogták a rúdra

erősített lámpást, és elindultak, és ahogy bekukkantottak a gerendák közé, hát egy

vicsorító lófejből csöpögött a vér. És a Pepin bácsi, ahogyan ezt mesélte nekünk, még

mindig félt, és féltünk mi is, mert az apját már soha senki sem tudta meggyőzni róla,

hogy a mögött a lófej mögött nem egy fojrman csücsült...

A városka másik ilyen furcsa figurája Lašmanka anyó volt, aki télen és ősszel meg

tavasszal egyszerre tíz szoknyát és sálat húzott magára, elnyűtt cipőben, amolyan

focicipőben járta a várost, kezében pléhbögre, ez volt az egész vagyona, mint ahogy

Diogenésznek is csak egy facsészéje volt, és hordóban lakott, szóval ez a Lašmanka

mindig kapott valami kis levest, meg egy darabka kenyeret és ételmaradékokat, aztán

kiöblítette a bögrét, és kért bele egy kis rumos teát... És így járt-kelt, beletekeredve

szoknyáiba és sálaiba, melyeket csak akkor tett le az öreg hordóban, mikor beköszöntött a

nyári forróság; ilyenkor függönyökbe csavartan járt, és így, mint valami selyemlepke,

kipirosított pofikával rótta a várost, és szüntelenül hajlongott soha el nem hangzott

köszöntésekre válaszolva, ő magát nemes hölgynek vélte, és nekünk, srácoknak,

mindenkinek, aki csak megszólította, birtokokat osztogatott, mert hatalmas uradalom volt

ám az övé, nagyobb, mint a Lichtenstein hercegé, és azt is mondogatta, hogy azért van

csak kilencvenkilenc udvarháza, mert különben saját hadsereget kellene küldenie Bécsbe,

a császárnak... És az összes fiú azt kiabálta neki, Banya, hopp, ugorj a bikára! És ő

lefattyúzta őket, ekképpen védvén nemesi címét, merthogy grófné volt... És nyári

éjszakákon padokon aludt, ha esett, hát ott a hordó előtt, a nyitott verandán, aludt bent a

templomban is, és mikor fagyott, akkor az öreg hordóban, Nymburk városi könyvtárának

a tövében, ott aludt, rongyaiba tekerve, és tovább álmodozott róla, mihez is kezd majd

udvarházaival és kastélyaival, erdeivel és halastavaival, kinek osztogatja majd el mindezt.

És egyszer, mikor már olyan öreg volt, hogy senki sem tudta, hány éves is

tulajdonképpen, mikor az utcákat és a tereket róva, boldogan és kipingálva, dünnyögve

egyre csak sorolta magában a birtokait, hogy még csak véletlenül se feledkezzen meg

egyetlenegy kastélyáról vagy udvarházáról sem, hát beállt a fagy, és ő betért a Szent

Egyed-templomba, s a boldogságtól eltelve, hogy végre tudja, mi minden az övé abban az

ő királyságában, egy kápolnában kuporodott össze, amit sosem szoktak kinyitni, ahol a

betlehem szokott állni, egészen összegömbölyödött, mert aznap erősen fagyott, és a

sekrestyés, ahogy végigjárta a lassan elsötétülő templomot, bezárta, és az öreg Lašmanka

ott fagyott meg összegömbölyödve, kipirosítva és boldog mosollyal az arcán; így találtak

rá reggel. És a Szűz Mária, akihez imádkozni járt, Szent Egyed templomába, a Szűz

Mária azon a fagyos éjjelen felröpítette maga mellé az égbe, abba a királyságba, amelyről

Lašmanová asszony annyit álmodozott, a lelki szegények királyságába ültette, és én

gyakran látom őt, de nem ám azokba a szoknyákba és sálakba tekerten, hanem amint

függönyökbe burkolózva járja a várost, kipirosított arccal, menyasszonyi fátyolban, az

öregedő Ophelia nézhetett volna így ki, hófehér haja gyöngéd szépségével övezve, járja a

várost, a szomorkás szabadságról álmodozik, s minden jobbágyának nyájasan biccent,

vagy int a kezével...

Aztán itt van még Pepa Páclik, a mázoló, aki olyan szerencsétlenül esett le a vasúti

hídról, hogy a fején sérült meg, és mi már csak úgy ismertük, ahogy iszonyú rongyosan

és szőrösen-gondozatlanul, örökké befűzetlen, magas szárú cipőben járt-kelt, a kezében

hegedű, s megállás nélkül játszott, és gyűjtötte a kalapjába a pénzt; és ez a Pepa Páclík

oly iszonyúan hegedült, hogy az emberek azért adtak neki, hogy inkább ne játsszon. Pepa

Páclík, aki éjszakánként a drahelicei elhagyott mészárszékben húzódott meg, Pepa Páclík,

aki virtuóznak hitte magát, a nyár beköszöntével eltűnt a városkából, ahol megállt az idő,

ahogy ő mondta, előadóturnéra utazott Karlovy Varyba, ahol addig-addig játszott, míg a

városi rendőrség fel nem pakolta, és ripsz-ropsz vissza nem küldte hegedűstül,

mindenestül Nymburkba. És így történt, hogy Pepa Páclík biciklikormányán a hegedűvel

elkerekezett, illetve el akart kerekezni oda, ahol minden évben koncertezni szokott.

Csakhogy Pepa Páclík elfelejtkezett róla, hogy Karlovy Vary már a birodalomhoz

tartozik, és így midőn a határra ért és tovább tekert, letartóztatták, és mikor Pepa nem volt

hajlandó visszafordulni, a határcsendőrök fogták a fütyköst, és úgy elagyabugyálták Pepa

Páclíkot, hogy csupa kék folt lett, de ő egyre csak azt követelte, hogy a Karlovy Vary-i

fürdőkorzón koncertezhessen, így hát visszaküldték a határról, és Trottel von

Neuenburgnak nyilvánították. Így aztán Pepa Páclík lelkesen fogadta a Vörös Hadsereg

bevonulását, merthogy újra szabadon nekivághatott biciklikormányán a hegedűvel a

szabad Karlovy Varyba vezető útnak... Ám új idők jöttek. Pepa Páclík egészen

ezerkilencszáznegyvennyolcig játszott, de aztán már igazi Trottel von Neuenburg lett

belőle. Beadták a roždalovicei gondozóba, mert az új társadalom nem tűrhette, hogy ilyen

emberek szabadon mászkáljanak, és ott, Roždalovicében meg is halt. Így ment el megint

egy figura, aki különösebbé, tarkábbá tette a városka életét...

És ugyan hol végezte Kašpar, ez a zavaros elméjű fiatalember, aki utcaseprő volt, és

örökösen mosolygott, és egypár lépés után mindig kicsit fölugrott, úgyhogy rángatódzó

volt a járása, hátrakapta a sarkát, és felkiáltott, o-o-ó-ó-ó! Sepregetett, s közben azzal a

busa, hirtelenszőke fejével, rózsás, húsos arcával, fehér szempillájával és szemöldökével

jókedvre derítette az embereket, és úgy nézett ki, mint egy üdvözült eszelős valamelyik

katolikus székesegyház timpanonjáról... Ugyan hol lehet ez a Kašpar, szép, csodálkozó

szemével, melynek pupilláját mintha felső szemhéjához varrták volna, amitől úgy nézett

ki, mint egy keresztény misztikus... Ugyan hová tűnhetett? A Kašpar, aki lesben állt,

mikor Marysko úr csellóját cipelve hazafelé tartott az állomásról, lesben állt, csak hogy ő

vihesse tovább, egész a víztoronyig, ahol Marysko lakott... ugyan hová tűnhetett? Ugyan

hová mehetett ő, aki a protektorátus idején, valahányszor csak meglátta Oumrt hejtman

urat, úgy tartotta seprűjét, mintha tisztelegne a hejtman úrnak, s karját a magasba lendítve

Heil Hitlert kiáltott. És, hejtman úr, adjon má egy cigit... És a hejtman úr mindig adott

neki, és aztán kezecskéjével hadonászva rohant a járási hivatalba... Ugyan hol lehet ez a

Kašpar? Akivel többször felmentünk Prágába, és meglátogattuk a nagynénikéjét, egy

hatszobás lakásban lakó gazdag hölgyet, mindig alkalmatlan időpontban törtünk rá, mert

a hölgy még ágyban volt, ám Kašpart tényleg unokaöccseként üdvözölte, aztán meg

pongyolában, egy fényűző szecessziós szobában konyakkal kínált bennünket, és

megköszönte nekem, hogy a Kašparral barátkozom... Jó egészség! Ez volt Kašpar

köszöntése, amit nap mint nap elismételt mindenkinek, aki csak ránézett, miközben

boldogan sepregette a nymburki utcákat, mert semmi másra nem volt alkalmas, csak az

utcaseprősködésre, és az emberek szerették, és cigarettával kínálták... Ugyan hová

tűnhetett? És ugyan hogy halt meg Mařenka, ez a mulatságos kis figura, aki szüleivel

mindennap eljött a térre egy kiskocsival, az oldaldeszkába kapaszkodva, ő az egyik, anyja

a másik oldalról, s a rúdba fogózva apja húzta a kordét, hogy aztán kipakolják a platóra

portékájukat, egy kis varródobozt, tarka, vékonyka kis papírspulnikra tekert különféle

színű cérnát, néha olcsó csipke is volt a kocsijukon, és így árultak, és az emberek csak

azért vásároltak tőlük, mert jól tudták, hogy a légynek sem ártanak, és mert iszonyú

komolysággal kínálták portékájukat, és mert mindig magukkal hozták a lányukat is,

akinek a vörheny leégette szinte az egész haját meg a szemöldökét és a szempilláját is,

úgy nézett ki, mintha valami nagy tűzvészt élt volna túl, az arca is, mint egy rémült

bábué, egy kitépett hajú játékbabáé... És néha, mikor a folyó felől fújt, a szél egyszerre

csak felerősödött, és az egész család azokat a szanaszét fújt selyemcérnákat szedegette

össze a térről, néha a csipkék is a levegőbe emelkedtek, s hatalmas cikcakkban tűntek el a

Mária-oszlopon is túl, valahol a túloldalon, a Herceg Hotel árkádjai alatt... Ugyan hová

tűnt ez a Mařenka, akinek a fiúk, s így én is, mindig azt kiabáltuk, Máňa, Máňa, mit

szeretsz a legjobban? És ő, mintha magához tért volna dermedtségéből, mintha

megelevenedett volna csodálkozón meredt tekintete, örvendezve kiabálta: A knédlit, a

knédlit! És mosolygott, mindkét tenyerével a platóra támaszkodott, ahová azt a kis

varródobozt pakolták ki, és résen állt, hogy ha jön valaki, rögtön kínálhassa a portékáját...

Mikor, úgy évente hatszor, vásár volt Nymburkban, Mařenka meg a szülei nem pakolták

ki azt a mozgó üzletüket, megrémültek attól a szörnyű konkurenciától, attól a sok száz,

egy éjszaka alatt fölállított vászonbódétól... Ez a család azokat a pillanatokat szerette,

mikor senki más nem árult itt a téren, csak ők, imádták ezt a tágas teret, ahol csak

olyanok jöttek-mentek vagy vásároltak, akiket ismertek, míg a vásárra csak úgy

özönlöttek a falusiak, ez nem volt nekik való... A nyüzsgés elnyelte volna a fiúk

kiáltozását is, Máňa, Máňa, mit szeretsz a legjobban? És ugyanígy alámerült volna

Mařenka örömteli kiáltása és kiabálása: A knédlit, a knédlit, a knédlit... És úgy ebéd után

mindig összerámolták azt a varródobozukat, be a kocsi mélyébe, s hazatértek valahová a

víztorony környékére. A rúdnál a papa, Mařenka az oldaldeszkába kapaszkodik, mert

Mařenka nem találna haza, vezetni kellett... Ugyan hová lett Mařenka, s a szülei, hová lett

az öreg kordé, a simára tapogatott kocsirúd?... Ma már nem árulhatnának ilyen emberek a

téren, mert ez a mai társadalom nem tudja elviselni a lelki szegényeket, a zavarodottakat,

s így ezek a szociális esetek már mind intézetekbe, otthonokba kerültek...

Ugyan hová tűnt Nekola, ez az elmélázó fiú, aki még iskolába sem járt, de az órát

azt ismerte, és ott üldögélt az Elbán túli negyedben a házuk előtt, és nézegette a karóráját,

meredten nézte, hogyan ketyeg a másodpercmutató, így üldögélt ott, s két ujjával

körülfogta azt a nagy karórát, nehogy elszökjön neki az az idő, keményen markolta az

órát, a másodpercmutató hosszú-hosszú évekig állandó döbbenettel töltötte el, úgyhogy

még arra sem volt ideje, hogy a kertészszakmát kitanulja, mert még itt sem tudott

elszakadni a ketyegő másodpercmutatótól, és állandóan leült, és azt figyelte, hogyan

rohan karján az idő... Ahogy ment, mindig beleütközött az emberekbe, mert még jártában

is azt az órát kellett néznie, végül aztán bedugták egy intézetbe, s ott kedve szerint,

roppant fontos ábrázattal követte a másodpercmutatót, egészen addig, míg meg nem halt

ott abban a bolondokházában, de a kis- és nagymutató meg a másodpercmutató csak

ketyegett tovább, amíg a rugó erővel bírta. Ugyan hová tűnt ez a Nekola, aki magának az

időnek a szívébe szeretett volna bejutni?

Ugyan hová lett a skrchlebyi zavaros elméjű kocsmáros, a Robinson? Az, aki úgy ki

tudta nyalni magát, mint egy Robin Hood, mint egy Bőrharisnya, mint egy Buffalo Bill?

Ahogy botjával a hóna alatt a várost járta, az olyan volt, mint a komédiások bevonulása

Az eladott menyasszony-ban. A rettentő komoly, kifestett, meglett férfi, tarka ruhában, kis

kackiás tollal díszített kalapban vagy rókafarkkal ékesített bőrsapkával a feje búbján... Mi

volt ebben a koponyában, mi lehetett az oka annak a szükségletnek, hogy így hívja fel

magára a figyelmet, hogy ekképpen csikarja ki magából és a nézőkből is azt az érzést,

hogy ő a legmenőbb, aki csak úgy jár-kel a városban, és egyszerre a vállához emeli

botját, céloz és halálos lövést ad le, meghúzván a nem létező ravaszt? És míg felesége

tovább vitte a kocsmát, mert a férje mindent felvedelt volna a söntésben, ő ekképpen

felcicomázva rótta az országutat, s bele-belevetve magát az árokba, mint egy rohamra

készülő gyalogos, és botját az útpadkára támasztva nagy komolyan lövöldözött az arra

haladó biciklistákra, esetleg gyalogosokra, és lőtt az elrobogó autókra is... És így történt,

hogy mikor a járási hejtman egy páncélozott kocsin Kolínba tartott a német gauleiterrel,

az árokban ott feküdt Robinson, és botjával tüzelt az arra haladó birodalmi járműre, és a

gauleiter megálljt parancsolt, s személyesen mászott le az árokba, ahol Robinson feküdt

és pufogtatott azzal a bottal, és mikor megkérdezte a hejtman urat, Was ist das?, akkor a

hejtman úr azt mondta... Das ist ein Trottel von Neuenburg, és a gauleiter visszaült a

kocsiba és mentek tovább, és Kolínban a gauleiter kiadta a parancsot a hejtmannak, hogy

írjon jelentést, készítsen feljegyzést arról a Trottel von Neuenburgról. Ugyan hová tűnt ez

a Buffalo Bill-lel és Bőrharisnyával kombinált Robin Hood? – Meg hát tulajdonképpen a

Pepin bácsi is, mikor egyszer némi pálinkázgatás után emelkedett hangulatban indultunk

el a városkába, hát szóval a Pepin bácsi táncolt a hídon, s kitárt karral rohant a

szembejövő autók felé, és mint ahogy az a protektorátus alatt várható volt, a már sűrű

alkonyatban, mikor már az utcai lámpák is égtek, az egyik autóról váratlanul birodalmi

katonák ugráltak le, és a tiszt ráüvöltött Pepin bácsira, Was ist denn? És a Pepin bácsi

megrémült és dadogott, és én odaléptem a tiszthez és bocsánatát kértem, hogy ugyebár

Pepin bácsi az első világháborúban a fején sebesült meg... És a tiszt így szólt... Ach, so,

ein Trottel? és én megismételtem, Ein Trottel von Neuenburg... És a birodalmi katonák

visszamásztak az autóra, és Pepin bácsi később lelkesen mesélgette, hogy őt igazi

birodalmi katonák állították meg és szalutáltak neki, mintha Pepin volna a parancsnokuk,

Aufenberg és Dankel...

És ugyan hová tűnt a Rykék Vincíčekje, ez a panoptikumi figura, akibe több mint

egy negyed évszázadon át mindig az Elbán átívelő hídon botlottam bele, a gazdag Ryk úr

fiacskája, ingatlanok és házak tulajdonosáé, a sörgyári tanács elnökéé, akinek ez a

Vincíček fia már olyannak született, amilyen volt, és ahogy az apjaura mesélte, csak a

harmadik osztályig járatta iskolába... És aztán inkább a nevelőnője, a mamája meg a

nénikéje nevelgette az öreg Elbánál lévő kis kastélyban... Vincíčeknek még a

harmadikban is tizenkettő volt három meg öt, még akkor is, mikor nádpálcával verték,

még az osztálytársai is nagy kedvvel, egymást váltogatva püfölték őt, ám Vincíčeknek

továbbra is, újra meg újra, az örökkévalóságig tizenkettő maradt három meg öt... Így hát

Vincíček csinos matrózruhába bújtatva járt be az öreg Elbától a városba, ahol abban a

házban lakott, ahol a földszinten a Vejvoda úr fogadója volt, aki pacallevest meg kolbászt

csinált a leölt kecskékből, sőt még virslit is... és ott, az első emeleten lakott a Vincíček a

mamájával meg a nénikéjével, és ijedős volt, és szeretett a félrehúzott függöny mögül

lenézni a nyüzsgő utcára, és feszülten figyelt, semmi sem kerülte el a figyelmét, egészen

addig, míg a fiúk át nem mentek a szemközti járdára, és ököllel meg nem fenyegették. És

akkor a Vincíček visszahúzódott, csak a függöny lengedezett, ám Vincíček tovább nézte a

városka eleven főutcáját, hogy aztán kis idő múlva ismét félrehúzza a függönyt, és

amikor szép volt az idő, kihajolt az első emeleti ablakból, és a fiúk újra öklüket rázták, és

ő megint hátrahúzódott, és bűntudatosan mosolygott, és újra a függönyön keresztül nézett

lefelé...

Aztán már a felnőtt Vincíčekkel találkozgattam, sose a legutolsó divat szerint volt

öltözve, hanem úgy, ahogy a Monarchia idején volt szokás járni, mindig mellényt hordott,

óralánccal meg rövid kabátot, a kobakján lazán ülő kalap, nyáron szalmakalap, és

bizonytalanul lépdelt, bűntudatosan mosolygott, és ment a Nemzeti Politikáért, amire a

Háláéknál fizetett elő, a fiúk meg, akik időközben ugyancsak felnőtt férfiakká lettek, ott

álltak a tér sarkán, és jó hangosan, hogy Vincíček is hallja, mondták... Már jön! És ahogy

ott mentek szorosan Vincíček mellett, azt mondták neki: Hová mégy? És ez volt Vincíček

rettegésének az ideje, félt, hogy ezek az ő volt osztálytársai megint a padra húzzák, és

újra megpálcázzák, és újfent felteszik a kérdést: Mennyi három meg öt? És a kiöltözött

Vincíček tétován lépkedett, s pár háznyi útja a térig, és aztán a téren át a Hála úr boltjáig

a legnagyobb kaland volt Vincíček számára, és úgy is ment, lassan nyomult előre, mintha

épp bevenné a városkát, minden sarkon megállt, kikukucskált, és igen! ott voltak az

osztálytársai, és titkos jelzéseket adtak le egymásnak... Már jön! És Vincíček csak úgy

zihált, és a mérhetetlen boldogságtól elkápráztatott ember arckifejezésével ment tovább,

életét a nemlét veszélyének téve ki, mert a volt osztálytársai ott jöttek-mentek, és

elhaladva mellette, mindig titokzatosan kérdezték... Hová mégy? Ám legnagyobb

kalandjait Vincíček tavasztól őszig élte át, mikor ott kint lakott az Elbán túl, abban a

titokzatos kis villában. Olyan volt az a villa, mint egy salzburgi ház, faragott gerendákkal,

tornyocskákkal, mutatós verandával... Két óra hosszat öltözködött Vincíček, és aztán egy,

az Öreg Elba mentén futó, keskeny kis úton a hídhoz, a hídra ért, és ekkor ez a híd

egyszeriben összezsugorodott előtte, s ugyanígy zsugorodott össze egyre jobban Vincíček

is, szaporán szedte a levegőt, és úgy érezte, hogy közönséges járókelőknek álcázott

osztálytársai mindjárt behajítják az Elbába, hogy megölik őt... de Vincíček elszánt volt,

neki el kell hoznia a Nemzeti Politikát Hála úrtól, a térről, onnan a hídon túlról, ahol

mindannyiszor átélte, ahogy osztálytársai űzik, kergetik, míg csak magától a folyóba nem

ugrik, és mind kórusban kiabálják: Hová mégy? És visszafelé menet Vincíček ugyanezt

az iszonyatot és rémületet élte meg a hídon, az iszonyatot, hogy osztálytársai a korláton át

a hideg folyóba dobják... Ugyan hová tűnt ez a Vincíček, akinek az volt a boldogság

netovábbja, ha egész délután meg este a Nemzeti Politikát olvashatta... Miután meghalt a

mamája, Vincíček bottal verte szerencsétlen nénikéjét, mert Vincíček képtelen volt

fölfogni, hogy egy új kor köszöntött be, hogy többé nem jelennek meg azok az újságok,

melyeket oly szívesen olvasott, így hát már nem is járt újságért, mert nemcsak hogy a

Nemzeti Politika nem jelent meg, de állástalan volt osztálytársai sem ácsorogtak már a

trafik előtt, így aztán Vincíček teljesen elárvult s megtébolyodott, és elvitték

Rožďalovicébe, az intézetbe, már nem parádés ruhában, mert ha egyszer nem olvashatta a

Nemzeti Politikát, akkor semmi értelme sem volt, hogy két óra hosszat cicomázza magát,

így aztán kincstári ruhában halt meg ott, Rožďalovicében... Ugyan hová tűnhetett

mosolygós és rémült szelleme?

És ugyan hová lett Rehrék Oszkárkája, akit mindig sietni láttam a folyón átívelő

hídon, örökké hosszú zsidó kaftánt hordott, folyvást zihált egy kicsit, kezében az

elmaradhatatlan tükör, amit nem azért hordott ám magánál, hogy ragyás, szinte a húsig

elvakart ábrázatát bámulja benne, hanem hogy maga mögé lásson, hogy lássa, nem nyúl-e

utána egy kéz. És amikor összefutottam vele, mint mindenki másnak, nekem is mondta:

Öt percig okosnak lenni. Hová tűnt ez az Oszkár, aki egy barokk épületben lakott, ott,

ahol a rét az Elba mélységeibe ereszkedett alá, ha szép idő volt, Oszkár lehúzta fényesre

suvickolt, magas szárú cipőjét, feltűrt nadrágszárral álldogált a vízben, és kezét háta

mögé kulcsolva arról töprengett, hogy elég öt percig okosnak lenni, és millióim, millióim,

millióim lesznek... Az Oszkárka a zsidó bőrkereskedő Rehrek nemzetségének a sarja volt,

a téren, az árkádsor alatt volt az üzletük, amely az egész teret a lenyúzott, rothadó bőr

illatával töltötte be, és Oszkárka néha ott álldogált az árkádsor egyik oszlopánál, a kezét

dörzsölte, az ujjaival pattintgatott, és ezt ismételgette... milliók, milliók, milliók, de! Öt

percig okosnak lenni! Azt beszélték róla, hogy egykor öt nyelvet tudott, hogy valaha még

Amerikában is járt, és pont abba őrült bele, hogy képtelen volt öt percig okosnak lenni!

Minket, srácokat egyrészt a miatt a visszapillantó tükre miatt érdekelt, ami nélkül egy

lépést sem tett a városkában, de főleg azért izgatott bennünket, mert mikor pénzhez jutott,

egyszerre ötven pár virslit vett a Vejvoda úrnál, és félretette tükrét, és ott, annál a fekete

tetejű barokk épületnél, ott az Öreg Elbánál, ahol egy hatalmas, magas kőkerítés

húzódott, annak a szép kis villának a kerítése, amelyben a Rykék Vincíčekje lakott...

szóval ott a Rehr Oszkárka mind megette azt az ötven pár virslit, kenyér nélkül, és aztán

gyötörni kezdte a szomjúság, és a Křesálek megtekerte a kút hatalmas, öntöttvas kerekét,

és az Oszkárka ott állt előrehajolva, és egyik korsót a másik után hörpintette föl, tíz liter

vizet is megivott, és még ez is kevés volt neki... És a fiúk csak ámultak... És aztán, mikor

jöttek a németek, egy idő után még a Rehrék Oszkárkája is útban volt nekik, nem azért,

mert bolond volt, hanem mert zsidónak született, és akárcsak a többi nymburki zsidót, őt

is elgázosították valahol Lengyelországban, és az Oszkárka, aki nagyon is jól tudta, miért

hordja magánál azt a kerek, aprócska visszapillantó tükröt, már akkor tisztában volt vele,

hogy egyszer majd fülön csípi egy kéz, és megrázza, mint valami nyulat... Azt beszélték,

hogy mikor Oszkárkát fölrakták a teherautóra, akkor is ezzel a visszapillantó tükörrel

lesett maga mögé, de puskatussal még ezt a tükröcskét is kiverték a kezéből, és Oszkárka

tudta, e nélkül a tükör nélkül el van veszve... Hová, hová tűnt a Rehrék Oszkárkája?

És ugyan hová lett az a hatalmas nőszemély, aki úgy nézett ki, mint egy női ruhába

bújt férfi, aki mindig azt jött hirdetni a városba, hogy hamarosan megáll az idő, nemcsak

ebben a városkában, hanem egyáltalán, hogy itt az idő, az utolsó nagy csaták

fellángolásának az ideje, és hogy eljő Jézus, és Istenünk-Urunk örök ítélőszéke előtt

bírája lészen az embereknek. Vajon hol lehet ez a nőszemély, aki úgy nézett ki, mint egy

női ruhába bújt férfi, aki mindig egy hatalmas lobogóval jött a városkába, úgy ment,

mintha egy óriási, láthatatlan sereg élén lépkedne, és úgy lengette azt a zászlót, mint a

népek és nemzetek alkonyának a hirdetője, ettől a nőtől még a német parancsnokság is

megrémült, a bírósággal szemközti épületbe fészkelték be magukat, melyen az a felirat

díszelgett, hogy „az ablakon jer be, friss levegő, az ajtón jer be, jószándék”, s itt, ebben a

háromemeletes épületben német katonák és tisztviselők voltak, s ez a roppant amazon,

akinek oly marcona külseje volt, mint egy női ruhába bújt férfinak, egészen idáig vonult a

protektorátus idején, kezében hosszú zászlórúd, rajta a lobogója, és mikor kitárultak az

ablakok, így kiáltott: „Jertek ki, csatlósok, jertek ki, zsoldosok, ez a harc lesz a végső, itt

a végső harc...” Vajon hová lett ez a roppant amazon a zászlójával, amely csak úgy

lobogott, ahogy vitte, s mikor megállt, egész testét befedte, hová, hová lett ez a nő?

És ugyan hová tűnt Sebes, a matematikatanár, aki belezavarodott a felgyorsult idő

problémájába, úgyhogy iszonyú iramban és előrehajolva járt, nemcsak a városka utcáin,

ahol megállt még ez a felgyorsult idő is, de így szaporázta lépteit a falvakat összekötő

országutakon és erdei utacskákon is, cingáran, kis kecskeszakállal, és nyomában, mintha

sosem tudná utolérni, befogni, ugyanolyan gyorsan szedte a lábát a nővére, aki ugyancsak

megzavarodott már, kezében örökké esernyő, hátha esik, fején valóságos kis művirágos-

műgyümölcsös kerttel díszített kalap, és ahogy szaporázta, hát az a kalap örökké

lecsúszott, de volt ideje még egy mozdulattal a fejébe csapni, és már rohant is tovább,

hogy szem elől ne tévessze bátyuskáját... és mögöttük lógó nyelvvel rohant egy aprócska

kutya, gyorsan szaladt, de két gazdája mindig pár méterrel előtte járt, és ez az egész

jelenés úgy suhant el, mint egy gőzmozdony hajtókarral egymáshoz kapcsolt kerekei, és

egyre távolodott az utcákon, az országutakon, az erdei ösvényeken, és mindenki, az

összes polgár sajnálta azt a kutyust, mert mire megtértek napi tizenöt kilométeres

kiruccanásukból, hát már tántorgott és szédelgett, bár azok az előtte bukdácsoló

cipőtalpak erőt adtak neki, azok a távolodó cipellők mindig új és új erővel töltötték el,

hogy kitartson, hogy ott legyen, ahová ez a két emberből és egy állatkából álló menet

bevonul, ez a három lényből összeállt menet, amely fölgyorsította az életet a városkában,

ahol már ez az egyenletesen fölgyorsult idő is megállt... Ugyan hová tűnt ez a

jelenésszerű menet? Annyira szeretném, ha új életre kelnének, s megint úgy mozognának,

ahogy azelőtt, és én megtisztelve érezném magam, ha egy lehetnék közülük...

Ám Růžička úr életét és munkáját sosem értettem meg. Anyám szerette mesélni,

hogy mikor elemibe járt, a tanítónő elsőben minden kis diáklányt kifaggatott, mi a papája.

És minden kislány úgy mondta, ahogy volt, és az egyik szintúgy az igazat mondta... Az

én apukám szarhányó. És Růžička úr tényleg szarhányó volt, egész életében tele

vödrökben hordta ki mások vécéinek tartalmát, és minden nymburki házat, ahonnan

kettesével cügölte ki a tele vödröket és öntötte bele a lajtos kocsiba, szóval minden egyes

házat csak a szarosvödrök alapján ítélt meg. Végül már az embereket is aszerint mérte

föl, hogy vajon egy fél vagy egy egész vödör szar van-e a beleikben. És ezektől a

vödröktől Růžička úr inni kezdett, és iszákos lett a vödrözéstől. Csak az idő múltával

vettem észre, hogy ez a Růžička úr valami olyasféle volt, mint egy gyóntató pap, nekem,

mikor gyónni mentem, mindig föl kellett írnom bűneimet, mint ahogy anyám is mindig

összeírta a bevásárolnivalót, nehogy valamit elfelejtsen, és miután beleolvastam a

farácsos lugasban üldögélő Nikl katekéta fülébe a bűnöket, miután meggyóntam, mindig

Růžička úr jelent meg nekem, ahogy teli vödrökben hordja a szart, és a Nikl esperes urat

is, akinek gyermeki bűneimet elmondtam, olyannak láttam, mint, amilyen Růžička úr

volt... Így hát Růžička úr ettől az Istennek tetsző, szükséges munkájától örökké részeg

volt, az is előfordult, hogy munka előtt ivott, s gyakran megesett, hogy közben, ahogy az

udvarból hordta kifelé azokat a borzasztó vedreket, elcsúszott és elvágódott, kinyúlt azon

a bemocskolt járdán, hason feküdt, keze a kiömlött szarban, és közben még filozofált is,

míg szép lassan el nem apadt szinte papi osztályrészének a képzete. És így láttam őt a

Jesenice községházához címzett kocsma előtt, Růžička úr épp akkor tápászkodott fel a

járdáról, ahová az előbb zuhant, csak állt, és kezét, ruháját, térdét mutogatta az

embereknek, és hangosan gondolkozott... Az emberek szarnak bele, én meg hordhatom ki

utánuk... És teljesen elbűvölte ez a felismerés, ám az emberek nem értették, mit is mond,

s csak menekültek előle, mert iszonytatón bűzlött... És kisfiú koromban az volt az

érzésem, amikor a parókián voltam, amikor az esperes úrral találkoztam, vagy pedig

mikor hittanóra volt, úgy éreztem, hogy az esperes úrnak is szarszaga van, mert én az

emberi bűnöcskéket szarnak véltem, és gyónás előtt félelmemben néha még be is

csináltam. Ám nem ez volt Růžička úr igazi élete, mert az ivászattól látomásai is voltak,

és amikor részegen hazatért és átöltözött, még mindig érezni lehetett rajta azt az ő

munkáját, és az egész háza megtelt ezzel a szaggal. És a felesége kérte, nyisson ablakot,

és vigye ki a paplanokat a friss levegőre, és Růžička úr, ahogy elment az asszony, fölrakta

az ágyneműt a targoncára, és kihúzta az egészet az esőbe, s ahogy húzta a paplanokat, hát

egyre gyorsabban és gyorsabban ment, de az elől a bűz elől nem volt menekvés, mert az

mindenüvé elkísérte, még ha szakadt is az eső... És amikor a felesége kenyérért küldte,

hát sajnálta munkájától még mindig szagló kezébe venni Istennek ezt az adományát, és

mi, srácok, láttuk, ahogy a tenyerével görgette a cipót a kőhíd korlátján, mint mikor a fiúk

karikáznak, és kiabáltunk utána, mert senki sem tudta, miért is hordja ki Růžička úr a

paplanokat a tragacsán, és miért görgeti a cipót a híd korlátján... És nyáron, mikor a

polgárok az úsztatóhoz jártak fürödni gyermekeikkel, hát a Růžička úr kihajtotta kecskéit,

és a fürdőzők közé terelte őket, és ezek a kecskék büdösek voltak, és Růžička úr feltűrte a

nadrágszárát, és egy gyökérkefével sikálni kezdte ezeket az állatokat, és a bogyók, a szőr

meg a bűz szép lassan úszott a késő délutáni fürdőzők felé, és Šuha úr üvöltözni kezdett

Růžička úrral, és Růžička úr meg Šuha úrral kiabált, hogy az ő kecskéi messze nem olyan

büdösek, minta Šuháék klozetje, ahonnan Růžička úr két emberkezével hordja ki a szart.

És aztán Šuha úr ruhástul rántotta a vízbe, és ölre mentek Růžička úrral, majd mindketten

a sekély folyóba zuhantak, ám végül Růžička úr kerekedett felül, mert mikor részeg volt,

iszonyú erő szállt belé... Más alkalommal meg, mikor a polgárok a folyóparton, a

Růžička úr rétjén napoztak, hát a Růžička úr kihajtotta legelni a libáit a mezejére, és azok

a libák úgy összecsinálták a rétet, hogy nem lehetett hova feküdni, és nem volt hol

napozni, és a Růžička úr a szemét forgatta, és mindenkit elkergetett a mezejéről, és

nyújtogatta azt a hosszú nyakát... Růžička úrnak olyan nyaka volt, mint a pulykának, és

amikor asszonyok üvöltöztek vele, hogy mit műveltek a libái ott a folyóparti réten, hát

Růžička úr iszonyúan kiabálni kezdett... Tudjátok, mit értek ti, nők? És iszonyú

nevetéssel maga válaszolt... Egy nagy szart! És úgy feldühödött, hogy minden fürdőző

futásnak eredt, és csak én maradtam ott rétjének egy darabján, mert engem nem zavart a

libapiszok, és Růžička úr fölém hajolt, rémületemben még elmenekülni sem tudtam, és

Růžička úr rám meresztette kétségbeesett, szörnyű tekintetét, és rám is rám üvöltött, mint

a többi fürdőzőre... Itt nem lesz semmi táborozás! És én lehunytam a szemem, és Růžička

úr egyszerre csak gyöngéden ezt suttogta... De te, Karel, te itt maradhatsz... És fölnéztem,

és Růžička úr szeme csupa könny volt, és kiegyenesedett és tovább kiabált... Itt nem lesz

táborozás! És Šuha úr lábujjhegyen mögé lopódzott, s ahogy Růžička úr tökrészegen

hazafelé tántorgott, Šuha úr egy bottal hátulról kétszer a fejére húzott, hogy a bot el is

tört, de a Růžička úr épp hogy csak megállt, és mintha a füle dugult volna be, kirázta azt

a dugulást, és ment tovább, hogy aztán a háza előtt ledőljön a fűbe az utcán, és nem úgy

feküdt ott, mint egy részeg, hanem úgy, mintha hanyagul ledőlt volna, keresztbe vetett

lábbal, egyik karját feje alá csúsztatva, és így feküdt ott, s mosolygott az utca túloldalára,

ahol meg a szintén részeg Hemiš úr hevert, és ahogy ez a két férfi ott feküdt, senki sem

gondolta volna, hogy részegek, s ha mégis, hát holmi csodálatos képektől, azok úgy

feküdtek ott, mint ahogy a pásztorok feküdhettek, mikor megjelent nekik az angyal, és

hírül adta, hogy Betlehemben megszületett az Isten fia... Ugyan hová, hová tűnt ez a

szent férfiú, aki vödörben hordta ki az emberi bűnök maradékait, lajtos kocsiba öntvén

azokat, amiből aztán a parasztok földjeiket trágyázták, hogy hatalmas, isteni káposztájuk

nőjön? Hová tűnt ez a szent férfiú, aki végül attól az istenes munkájától még akkor is

részegnek tűnt, mikor színjózan volt? Mindig úgy képzeltem, hogy ha Růžička úr meghal

egyszer, hát a Szűz Mária kihajol majd a felhők mögül, kezét nyújtja Růžička úrnak, s

egyenest a dörgedelmes mennyekbe emeli...

VARGA GYÖRGY FORDÍTÁSA

VÉRES TÖRTÉNET A NYILVÁNOS KIVÉGZÉSRŐL

A napisajtó hírül adta, hogy 1966. VII. 14-én a břeclavi járási bíróság egy négyéves

kislány sérelmére elkövetett kéjgyilkosságért, valamint kisgyermekkel és hetvenéves

öregasszonyokkal való fajtalankodásért halálra ítélte a bestiális gyilkost, a tizenkilenc

éves Alois Poláchot.

Minek is strapálnák magukat manapság az emberek, amikor megteszi ezt helyettük

a tévében Čáslavská? Még ha szeretem is Čáslavskát, sokkal kedvesebbek nekem azok az

anyák, az a félmillió anya, akik maguktól és magukért tornáznak a nyári sportpályákon.

Mit számít az, hogy némelyiknek négy gyereke van, mások meg ötvenévesek is elmúltak

már?

A kéjgyilkos Alois Polách a „mélységesen humánus” író, Hrabal szellemi

táplálékán nevelkedett ember prototípusa, annak a Hrabalnak a szellemi táplálékán, aki

egyik műremekében nyíltan beszél róla, hogy fékeznie kell magát, nehogy

kéjgyilkosságot kövessen el a szépségért, meg arról is, hogy úgymond a nők szeretik a

gonosztevőket.

Egyébként, ha figyelmesen olvassuk a Bibliát, megállapíthatjuk, hogy telisdetele

van hasonló csiklandós jelenetekkel és obszcén eseményekkel. Csak így lehet felkelteni

az olvasóban a döbbenetet vagy a felháborodást, a vágyat, hogy szépen elbeszélgessen a

szerzővel egy kocsmában, vagy hogy megvárja valahol, és a felismerhetetlenségig

összeverje.

Bohumil Hrabal műve koloncként nehezedik gazdasági életünkre és egész

társadalmunkra, moccanni sem enged minket, amíg a rádió, a televízió és a sajtó azoknak

a lelki okádékoknak és ürülékeknek a magasztalásával befolyásolja a közvéleményt –

ráadásul a mi pénzünkön –, amelyekkel a Bohumil Hrabal-nak nevezett két lábon járó

barom onanizál a nyilvánosság szeme láttára.

Igen, a modern művészet fokozza a szemantikai zűrzavart, és szorosabbra kattintja a

szintézis biztosítótűjét, amely mindig elevenbe döf. Így az igaz szemszögű vallomás

törvényszerűen tiltakozást kelt és sebeket ejt. Csakhogy a rendkívüli étvágyú szellem sem

táplálkozik mással, mint epekővel, amit a fájdalom és a nevetés könnyeivel öblít le.

Akasztófára vele! Ott a helye Bohumil Hrabalnak és a hozzá hasonló elfajzott

alakoknak, mert, sajnos, nincs egyedül, ilyen az íróink és kulturális tisztségviselőink nagy

része. Akasztófára velük! Mert ganéjdomb-e az irodalom, óriáskeltető, ahol nagyüzemi

módon folyik a bestiális kéjgyilkosok, fiatal- és gyermekkorú szifiliszesek, gonosztevők

és iszákosok termelése? Akasztófára vele!

Eman Frynta mondta nekem egyszer, hogy szövegeimben a beszélgetésbeli

szituáció csúcspontján igyekszem megragadni az embert, mint ahogy a fényképész is erre

törekszik a pillanatfelvételen. És hozzátette, hogy ezt a fajta írásmódot Leica-stílusnak

nevezné. Milyen kár, hogy erre nem én magam jöttem rá. Én tényleg fülemet hegyezve

csavargok a világban, hogy elkapjak egy-egy ilyen beszélgetésbeli pillanatképet. És

tényleg, amikor lefülelek egy ilyen maximát, hát a Leica-stílussal rögtön az agyamba

kopírozom. És aztán szörnyen féltem magamat, hogy egy tetőről lezúduló cserép ki ne

verje a fejemből azt a szépséges pillanatképet. Tényleg, néha a külvilágtól vemhesen

járok-kelek.

Csak kitartás, elvtársak! Ne hagyjátok magatokat, és sorakozzatok fel testet öltött

képviselőtök, mögött, még ha egy pucér, szabadon kitárulkozó üleppé változna is. Egy

emberként a szocialista kultúráért, urunkért, a Császárért és Bohumil Hrabalért!

Gyermekkoromtól izgattak a Buffalo Billről és Bőrharisnyáról szóló történetek,

máig meghatódom Vinnetou, Wanagua és más fennkölt barbárok iránt táplált

barátságukon, mert erkölcsiségük és nemes lelkületük még ma is az aranykort idézi föl

bennem, amikor a gonosz mindig elnyerte méltó büntetését, és a jó a huszonnegyedik

órában megoltalmaztatott, olyan emberek által, akik megszállottan és naivan hittek a

szabadságban, az igazságban, a szépségben, és abban, hogy ezeket a kategóriákat akár az

életük árán is védelmezniük kell.

De ha Hrabalt végeznék ki nyilvánosan, és Alois Polách, a břeclavi gyilkos csak

nyolc hónap felfüggesztettet kapna, hát forradalmi mérföldkő volna ez, amelytől a

valóban új irányítás, a valódi szocializmus kezdetét datálhatnánk.

Meggyőződésem mégis, hogy az olvasók tízezrei ennél előbbre tartanak. Abból

gondolom ezt, hogy a szövegek, amikor írtam őket, felvertek éjszakai álmomból, és úgy

riogattak, hogy folyt rólam a verejték, és ki kellett pattannom az ágyból, de amikor aztán

ez a szöveg ott állt szemtől szemben az olvasóval és rávigyorgott a sorokból, hát láttam,

hogy csorba fogú, megfélemlített alak vagyok az igényes olvasóhoz képest. Csak most

látom, hogy az igazi olvasónak az kell, hogy minden mondat csípőből leadott lövés

legyen, hogy minden szájkosár lekerüljön, minden korlát ledőljön.

Próbáljátok csak megingatni annak a vén disznó elfajzott Hrabalnak a trónusát!

Szörnyűség, hogy egy szocialista államban a valag legyen az ember közepe, a nyilvános

vizelde pedig a világ közepe.

A világirodalom egyik legszemérmesebb alakja, Švejk, bizonyos értelemben

nemzeti karakterünk megtestesítője. Hašek portréja... Mindig meghatódom csíkos

fürdődresszétől, bátortalanul malmozó ujjacskáitól és gyermekien riadt tekintetétől.

Ginsberg mondja egyik versében: Az ignu is tud annyit, mint az angyal, az ignu de facto

az angyal komikus megjelenési formája, az ignu csak egyszer él és örökké, és tudja ezt...

Aki ámulatba ejti önöket, az az ignu, és kérem, tudassák ezt velem...

Kulturális életünk manapság ugyanis pitiáner vagy kevésbé pitiáner ignoránsok,

azaz pimasz vagy kevésbé pimasz Hrabalok gyülekezete, akiknek a névadójáról csak

szuperlatívuszokban beszélnek a rádióban, a tévében és az újságokban.

Számomra az ilyen futball két síkon folyik egyszerre. Az egyik, a valóságos, lenn a

pályán, a másik, mint valami álombéli tükörben, a futkosó játékosok fölött lebeg. És

amikor mérkőzés közben ez a két játéksor legalább néhány percre összevegyül, akkor

jönnek az eszményi passzok, az eszményi gólok, az eszményi centerek. És ez nagy öröm.

Csakhogy a foci olyan játék, ahol rendszerint nem a jobbik győz. Ezért a sok tragédia,

katasztrófa, bánat.

És az emberiség szemetjével, azokkal, akik eredeti módon a pocsolyában törnek

maguknak utat, kár bepiszkítani a kezünk. Ezek úgyis mindent megtesznek, hogy

mielőbb halálra zúzzák magukat, hiába van ott nekik a kibélelt, puha meder.

Barátaim! Tegyük kezünket a szívünkre! Mit szeretnek a férfiak a legeslegjobban a

világon, miután letudták a napi melót? Ha eltekintek a női test okozta bűvölettől, akkor

konstatálom, hogy a férfiak az egész világon a legszívesebben addig iszogatnak, míg

beáll az a bizonyos eufóriás állapot, amelyben mindenki olyasmiket mond el magáról,

hogy amikor másnap összerakosgatja az előző este elvesztett képet, elborzad.

Ezért Bohumil Hrabalnak akasztófán a helye. Azok, akiket elítél a bíróság, csak

áldozatok, a bíróság áldozatai, de sajnos ott vannak köztük az önök és a mi gyermekeink

is. Ha már nem segítenek félreállítani a břeclavi bírókat, hát segítsenek felszámolni azt a

nyilvános klozetet, amivé kulturális életünk lett. Jóllehet az ember már igen régóta él e

földön, és a szex egyidős az emberrel, mégis íme! csak a haladó cseh írók lelték meg az

ember igazi hivatását, élükön Bohumil Hraballal: a valag szolgálatát, a szeszélyei

kielégítését. Bravó, bravisszimó, csak így tovább!

Mivelhogy az írásban az a legfontosabb, hogy mit ne írjunk meg, és hogyan töltsük

ki a hézagokat, emberivé szelídítettem a gang-pletykákat és gyalázkodásokat és

áskálódásokat, a szélsőséges helyzetekbe belevetettem a locsifecsik sziporkáit és

pajzánkodásukat, amely nemegyszer a rendőrségen vagy a kórházban végződik. Hiszen

nemcsak a mennybolt szakadt le, hanem semmivé foszlott a mítosz, az allegória, a

szimbólum is. Manapság minden ember munkába jár, nem róhatjuk fel hát bűnéül, ha

fölös idejében az individuum szabadon szárnyaló képzeletének a segítségével

maradéktalanul ki akarja élvezni megismételhetetlen életét, mert az ember nemcsak hogy

nem lehet szabad lélekben, amíg nem szabad társadalmilag, ahogy André Breton tanította,

de ahogy Marysko úr folytatta a gondolatmenetet, az ember nem lehet szabad

társadalmilag, amíg lélekben nem szabad.

Az írók mint olyanok bizonyára mindent megtesznek, hogy megakadályozzák a

břeclavi bíróság justizmordját, és Alois Polách kéjgyilkost Hrabal legjelesebb és

leghaladóbb tanítványává avassák.

Be nagy kár, hogy nem én ültem azon a hajtányon, amely Pořičanyból indult el

abban a nagy ködben, utánaengedtek egy tolató gőzmozdonyt szerelvényestül, és az a

tehervonat hátulról belerohant abba a hajtányba, és a két pedáltaposó vasutas nagy ívben

kirepült a töltésre, és onnan egy bukfenccel belehemperedtek az árokba, de a tehervonat

ócskavassá préselte a járgányt, és a pályamester úgy lógott a kondenzátoron, mint a

kályhacsövön átvetett törülköző, és így robogott ki a vonat a ködből, és egy kocsis

ostorával mutogatta a mozdonyvezetőnek, hogy kit visz a masináján. Be kár, hogy a

pályamester úr helyett nem én lógtam azon a kondenzátoron. Be nagy kár! Életre szóló

élmény lehetett.

Hiszem, hogy még a Hrabal nevezetű kiélt vén barom által megrontott és

megfertőzött ifjúság is összességében véve minden nagyobb baj nélkül megússza a

dolgot, pont azért, mert fiatal, míg ellenben Hrabal már csak a pofázásában élheti ki

magát. Minden egyéb csak gyermekjáték, csecsemő kezébe való csörgő, akárcsak

mondjuk a telepátia vagy a spiritizmus.

A modern prózát bizonyos ellenzékiség hívja életre, a tilos, a tiltott megkívánása,

amikor a résnyire nyitott ajtóba először egy cipőorr, majd egy egész térd nyomul be.

Csakis az így kitárt ajtón áramolhatott be a friss levegő, amit úgy nevezünk: az alkotás

szabad tere. Az egyéni élmény új életre támasztja a köz mennyországát, és mi évről évre

újabb fokokkal magasítjuk a jókívánságok lépcsősorát, ahhoz a libeňi szenesemberhez

hasonlóan, aki egymásra rakva az összes lépcsőt, amelyeken harminc éven át hordta le a

pincébe az embereknek a szenet, puttonyával a holdra jutott.

P. S. / Ez a véres történetmontázs két terjedelmes névtelen levélből, valamint a

különböző folyóiratokban és lapokban közzétett glosszáimból és feljegyzéseimből

kiollózott részletek ritmikus váltakozásából született.

V. DETRE ZSUZSA FORDÍTÁSA

TARTALOM

[Be]Köszöntő / Varga György

Véres történet, amit az olvasók írtakMorytát, který napsali čtenáři / V. Detre Zsuzsa

Legenda KáinrólLegenda o Kainovi / Varga György

Véres történet Anežka Hrůzová meggyilkolásárólMorytát o zavraždění Anežky Hrůzové / V. Detre Zsuzsa

Metek úrPan Metek / V. Detre Zsuzsa

A kiskertbenNa zahrádce / V. Detre Zsuzsa

Nyulak a zongorábanKrálíčci v křídle / Hosszú Ferenc

HóvirágünnepSlavnost sněženek / V. Detre Zsuzsa

A lakomaHostina / V. Detre Zsuzsa

Iontek úrPan Iontek / Hosszú Ferenc

BeatriceBeatrice / V. Detre Zsuzsa

Variációk egy csodaszép kisasszonyraVariace pro krásnou slečnu / Körtvélyessy Klára

Az önvilágámító tanonc kalauzaRukověť pábitelského učně / Varga György

Élet szmoking nélkülŽivot bez smokingu / Körtvélyessy Klára

Isten báránykáiBožské děti / Varga György

Véres történet a nyilvános kivégzésrőlMorytát o veřejné popravě / V. Detre Zsuzsa