Bohumil HrabalHÁZIMURIK

  

Bohumil Hrabal: Svatby v dome 

Fordította: Zádor Margit

 

A ház, amelyiket kerestem, egészben véve kellemes volt, a kapuja előtt utcai gázlámpa állt, az egykor kockakövekkel burkolt járdát bizonyára már régen feltúrták, nemrégiben aztán az árkot megint betemették. A gázlámpa már égett, és így láttam, hogy a házszám helyes, huszonnégy. Beléptem. A folyosó kiloccsantott bortól és hűvösségtől szaglott. A vakolat úgy málladozott a nedves falakról, mint a leveles tészta. Amikor a folyosóról kiléptem az udvarra, épp hogy csak sikerült félreugranom. Egy szőke nő mályvaszín nadrágban és melltartóban vödörszámra loccsantotta a vizet egészen az ablakokig, aztán seprűvel a kis kanálisba terelte. Minden figyelmét a munkájára összpontosította, és izzadt. Ismét megragadott egy teli vödröt, amelyikbe a nyitott csapból mostanáig víz zubogott, az üreset ráakasztotta a sárgaréz vízcsapra, és újra szétloccsantotta a vizet az udvar cementburkolatán. Kérdezem, otthon van Liza asszony? Nincs, de kérdezze meg a doktort, ő is padlót mos, hajaj, itt ügyelnünk kell a tisztaságra, az egész ház az ablakaim előtt járkál, és én szeretem a tisztaságot! Mondta az a testes szőkeség, és talán hogy szemléltesse, amit mondott, nekiütközött a vállamnak, ahogy beviharzott a folyosóra, aztán felkattintotta a villanykapcsolót a szobájában, és amikor benéztem, láttam, hogy tényleg ragyogó tisztaság van nála, kifényesített tűzhely és kifényesített almáriumok, tetejükön szétterített strucctollak, az ablak előtt plüsshuzatos kanapé, rajta selyem díszpárnák, az abrosszal takart asztal közepén művirág, pipacs piroslott kis vázában.

Vállat vontam, átgázoltam egy hosszú pocsolyán a lépcsőkig, fölmentem hat lépcsőn, és egy másik, kisebb udvarra értem, jobboldalt hosszúkás fészer állt, amelyet valamikor régen az ablakai aljáig behánytak földdel, így keletkezett ez a másik kis udvar. A vakablakok mentén elindultam a szemközti egyemeletes ház felé, az emeleten kirajzolódott az öntöttvas korláttal díszített nyitott gang, a fészer fölött az égig magaslott a szomszéd épület fala, semmi egyéb, mint kétemeletnyi puszta fal málladozó vakolattal, óriási fal ablakok nélkül, és olyan hosszú, hogy ráfeküdt arra a kivilágított ablakú gangos házra. Baloldalt poroló állt, mögötte a mosókonyha nyitott ajtaja tátongott, amelyből mosópor- és szennyvízszag áradt. És én mentem előre, csábított az a fény a földszinten, a le-föl húzható lámpa hideg fénye. A kis udvar kellemes hangulatával ellentétben a nyitott földszinti ablakból olyan hűvösség áradt, hogy megremegtem. Egy ideig határozatlanul állongtam ott, bemenjek, ne menjek be? Megkérdezzem, vagy forduljak vissza? Hallottam, hogy odalent az első udvaron a testes szőkeség megint egy vödör vizet loccsant a cementburkolatra, hallottam, hogyan emelkedik egyre magasabbra a nyitott csapból az üres vödörbe zubogó víz hangja, ott álldogáltam a földhányás mellett a bedrótozott ablaknál, annak a hosszú fészernek a vakablakánál, amely fölött égig meredezett a magas fal, és a földhányásból két vadszőlőtőke nőtt ki, a vadszőlő kifeszített drótokon keresztbe futott a kis udvaron, vízszintesen húzódó ágbogaiból indák, kacsok lógtak le, de félúton visszafordultak és megint felfelé ágaskodtak, és könnyedén megérintették a vállamat, és én összeszedtem a bátorságomat, és az ablakhoz léptem. Ott bent egy férfi térdelt a földön, és gyökérkefével a padlót súrolta, nem is térdelt, hanem négykézláb állt, és figyelmesen, álmodozva, némán súrolta a padlót, most fölegyenesedett, és gyönyörködve nézte a deszkapadlónak azt a darabját, amit éppen most súrolt föl, a sarokban öntöttvas tűzhely állt, a tűz zúgott benne, nagy fazékban víz forrott rajta. Álltam az ablaknál, odabent egy pianínóról lecsavart gyertyatartón négy láncocskán egy tizedes mérleg serpenyője függött, és azon hatalmas aszparágusz állt, ágai mélyen lelógtak és a végük rásimult az ablakfélfák közé helyezett két tükörlapra. A szoba sarkában szecessziós rézágy állt kis kerekeken. A többi bútor kint volt az udvaron, asztal, szék meg egy ovális zsámoly, amelyen egy hasadt fatörzscsonk feküdt, belső részeiben valamikor alighanem vadméhfészek, méhkas rejlett. És az a férfi megint bemártotta a kefét a vízbe, és folytatta a padlósúrolást éppolyan figyelmesen, mint az imént, és a gyökérkefe

csikorgott, és a le-föl húzható lámpa megvilágította a kefe útját. És onnan alulról, az első udvarról újra felhallatszott a hangos csattanás, az udvar cementjére loccsantott víz robaja, aztán fönt az emeleten valaki kinyitott egy ajtót, és az udvart fény világította meg, de mindjárt ki is hunyt, mert az a valaki odafönt becsukta az ajtót maga mögött, lépteket hallottam, ahogy lefelé kopognak a csigalépcsőn, villámgyorsan bebújtam egy vécé nyitott ajtaja mögé, és remegtem a félelemtől, hogy az a valaki, aki lefelé tart a lépcsőn, nem jön-e be éppen ebbe a vécébe, mert ebben a házban minden lehetséges volt, és csak akkor lélegeztem föl, amikor az a valaki kiért a kis udvarra, és folytatta útját az első udvar felé, ekkor kiléptem a vécéből, és hallottam, hogy a szőke nő odalent újra kiloccsantott egy vödör vizet, nyilván annak a valakinek a lába elé, aki az imént lejött az emeletről, aztán szörnyű ordítás hangzott föl, utána egy sor káromkodás, szebbnél szebb szavak, a szőke nő mintha egész este csak erre a pillanatra várt volna, most végre jól kikáromkodta magát, és ezzel könnyített a lelkén annak a rovására, aki a vedre elé került. Én szeretem a tisztaságot! A tisztaság a mindenem! Átkozott egy ház! Az isten nyila csapjon bele minden lakójába meg a vendégeikbe! Az isten nyila csapjon bele minden házilakodalomba. Hurukkolt az a nadrágos meg mályvaszínű melltartós női hang. És én összeszedtem a bátorságomat, de közben remegtem a félelemtől, hogy annak az embernek, aki az előbb lement az emeletről, megint föl kell mennie, hallottam, hogy majdnem pontosan alattam, pontosan a kis udvar alatt, ott lent a pince mélyén valaki szenet lapátol egy vödörbe, és a szén tompán kongatja a vödör bádogját. Doktor úr, köhintettem, hall engem? Doktor úr, nem tudja, mikor jön vissza Liza asszony meg a férje?

És igen, az a férfi, akit megszólítottam, még mindig kezében tartotta a súrolókefét, de most beledobta a vödörbe, szétterített egy kifacsart rongyot, és feltörölte vele a piszkot a padlóról. Mind a két tenyeremmel az ablaktáblák között fekvő tükrökre támaszkodtam, láttam, hogy annak a férfinak kék a szeme, keze fejével lehúzta homlokáról az izzadságot, aztán nevetve odaszólt nekem, hogy Liza asszony átment a víz másik partjára, de nemsokára visszajön, és ha akarom, várjam meg őnála, tesz nekem egy széket a kályha mellé.

És erőlködve kiegyenesedett, a feje búbja megcsillant a villanykörte fényében, láttam, hogy kevés haja van, most szétnyitott újságlapokat dobált maga elé, hogy azokon lépkedve jusson az ajtóhoz és ne piszkítsa be a nedves padlót, az az érzésem támadt, hogy ez az ember futballista, aki már régen felhagyott a játékkal. Aztán odakínálta nekem a kezét, és elvezetett a tűzhelyhez, aztán rácsapott a homlokára, és az újságlapokon lépkedve kiment, és egy székkel jött vissza. Leültem, és kellemes érzés áradt szét bennem, odakint már fázni kezdtem, és a tűzhely ontotta a meleget, és a doktor könnyedén fölemelte a vödröt, kivitte az udvarra, hallottam, hogy kiönti a piszkos vizet a kis kanálisba, de az a kis kanális el volt tömődve, bugyborékolt, öklendezett, alig valamicske folyadékot fogadott magába, hogy aztán egy hajtásra lenyeljen mindent, amit a vödör beletöltött. Szinte megkönnyebbülten sóhajtott az a kis kanális. És a férfi, akit doktornak szólítottam és akinek ez ellen nem volt kifogása forró vizet öntött a vödörbe, azután kiment a folyosóra, és a csapból hideget engedett hozzá. Aztán lábdobogás hallatszott az udvarról, most a lépések megálltak, éreztem, hogy valaki benéz a helyiségbe, hallottam, amint egy vödör alja odaütődik az udvar kockaköveihez, aztán valaki fölemelte a vödröt és folytatta útját föl az emeletre, ahol az a valaki borzasztóan felüvöltött, panaszosan megkönnyebbülve, mint az a kis kanális, amelyik olyan sokáig tétovázott, de aztán éktelen hangot hallatva egy hajtásra lenyelte az egész vödör piszkot. A hanglejtéséről ítélve maga Morvaországból származik, szólalt meg a doktor, és újra letérdelt, aztán négykézlábra rogyott a padlón, és folytatta a súrolást a gyökérkefével, és egyre csak terelte a piszkot a ronggyal, és facsarta belőle a piszkos vizet a vödörbe. Igen, feleltem. Jegyezze meg, hogy minden, ami Prágában ér valamit, Morvaországból jött, én is. De vigyázat! Minden, ami rajtam szép, az egy kis cseh városkából való. nevetett, és

gyönyörködve nézte a padlóját, aztán folytatta. de nekem abból az én városkámból meg kellett szöknöm, mert otthon már nem bírtam ki. Egy szép napon körülnéztem és összecsaptam a kezem rémületemben, amiért idáig nem vettem észre, hogy már túl régóta szólítanak fiatalúrnak, hogy túl régóta járok gyönyörű öltönyökben, amiket Prágában varratnak nekem, hogy túl régóta viselek Poldi Gutmann cipőket, hogy túl régóta válogatom a leggyönyörűbb nyakkendőket a még gyönyörűbb ingeim gallérjába, amelyeket a Príkopyn vásárolnak nekem, hogy túl régóta viselek Cekan kalapokat és szarvasbőr kesztyűket. Összecsaptam a kezem rémületemben magam miatt, mert szétnéztem és ráébredtem, hogy a szüleimmel meg az öcsémmel, Bretával négyszobás lakásban lakom, hogy külön könyvszekrényem van az úri szobában, szóval ráeszméltem, hogy én még semmire se szolgáltam rá, és mégis úgy élek mint Marci Hevesen, és elszégyelltem magam, és megszöktem abból a gyönyörű sörgyári lakásból, és csak itt álltam meg megnyugodva ebben a szobában, ebben a hajdani kovácsműhelyben, amely teljesen üres volt, nekem kellett kifestenem, kimázolnom, magamnak kellett bútort szereznem bele, úgyhogy minden, ami itt van, az enyém, saját pénzemen vettem, és azt a pénzt Kladnóban a Poldinkában kerestem meg, a Poldinkában, abban a szép fejecskében, amelynek hajfürtjeit megperzselték a csillagok. És így én olyan férfi vagyok, akit a csillagok koronáztak meg. És ezért súrolja ezt a padlót?, nevettem el magam. Tudja-e, hogy éppen ezért? Ha az ember stilárisan tiszta akar lenni, akkor élesre kell magát állítania, mondta a doktor, és a vödör fölé tartotta a rongyot, amelyből piszok csorgott, és álmodozva, elrévült szemmel folytatta. én nem akarok többet, mint amennyije másnak van, én úgy akarok közel kerülni másokhoz, hogy azt csinálom, vagy igyekszem azt csinálni és úgy élni mint ők, és éppen az, amit most csinálok, az az én költészetem, amely szabaddá tesz, legalábbis azt hiszem, hogy szabaddá tesz. Ezért hagytam ott a könyvtáramat, a barna bársonnyal bevont íróasztalomat, a cserépkályhát, amelybe a cselédünk fűtött be, ezért hagytam ott a válogatott ételeket, amelyeket anyukám készített nekem, és a pincénket, tele apám boraival és sörével. Fölemeltem a szemem, és egész belsőmet emlékek világították meg. Igen, én is tizenhárom szobában nőttem föl, cseléd kettő is szolgált nálunk, és nekem nevelőnőm volt, és apukának Studebakere meg sofőrje, és a pincéje tele a legnemesebb francia borokkal és ládaszámra ír meg skót whiskyvel, és az én hálószobám XIV. Lajos korabeli bútorokkal volt berendezve, apuka dolgozószobája angol stílusban, az egyik falat végig redőzött függöny borította, minden sarokban sévres-i porcelánváza állt, a falakon holland mesterek képei függtek, mert apuka fát vásárolt az egész világon, és udvari tanácsos volt, anyuka hálószobája pedig. A doktor ráloccsantotta a súrolókefével a vizet a még piszkosan maradt padlórészre, és félbeszakított. És a villájukat, a lakásukat önként hagyta el? Megszökött hazulról? Nem, nem, akadt el a szavam, hiszen jól tudja, hogy volt az, amikor vége lett a háborúnak. Tizenhat éves voltam, amikor táborba vittek, és nemcsak engem, hanem a szüleimet is, nem tudtam, hol van a bátyám, Karli, hol van a nővérem, Wutzi, csak később hallottam a táborban, hogy Karli megsebesült Sztálingrádnál, ellőtték az állát, Wutzi a férjével valahova Hollandiába szö kött, és az öcsém, Heini még kisfiú volt, mindennap a téglagyárba kísértek bennünket munkára, szóval én is bűnös voltam abban, hogy a németek elvesztették a háborút, én, aki akkor töltöttem be tizenhatodik évemet. A doktor fölegyenesedett, körözött egy et a vállával, aztán kéjesen felüvöltött, és azt mondta. Ez borzasztó, de a vesztett háborúkért mindig az ártatlanok szenvednek. Meg aztán a szemet szemért, fogat fogért az ószövetség elve volt, de ez a háború a totális hadviselés kegyetlenségének megfelelően más jelszót adott ki, azt, hogy egy szemért kettőt, egy fogért egy egész állkapcsot, de ide nézzen! Készen vagyok, látja? Fölállt, diadalmasan kinyújtotta a kezét, és a súrolókefétől és szappantól tiszta, illatozó deszkákra mutatott. Aztán kimentem az udvarra, ott szemben az emeleten, ahol Liza lakott, még mindig sötétség volt, csak a földszinten égett a villany a testes szőke nő lakásában. Aztán segítettem a doktornak bevinni a tiszta szobájába az asztalt, azután a székeket,

bevittük a hasadt fatörzsdarabot is a vadméhfészekkel, utána abroszt terítettünk az asztalra, és a doktor hozott egy üres joghurtospoharat, amelyben három szál szegfű volt, aztán lejjebb húzta a villanykörtét, újságpapírt vett elő, körültekerte vele a le-föl húzható lámpát, odakötötte a zsinórhoz, és az így keletkezett papírtölcsér csak a fehér abroszt és a színpompás szegfűket világította meg élesen, azután a doktor behozott egy nagy kancsót, rátette az asztalra, beletöltött négy üveg sört, és kínált, igyak belőle. És én ott ültem egy idegen férfival, és az az idegen férfi szemben ült velem, és nem nézett egyenesen rám, nézett ugyan, de csak a szeme sarkából, különben elnézett mellettem, de én éreztem, hogy csak azért nem néz egyenesen rám, hogy jobban lásson, úgy, ahogy azt a lovak teszik. És a sör jó volt, és a tűzhely bufogott, mert a doktor széthasogatott ócska deszkadarabokat dobált belé. Úgy-e szép itt, kiáltotta a doktor büszkén, hát csodálkozik azon, hogy bár minden vasárnapot az édesanyámnál, a szüleimnél töltök, de amikor visszaérkezem, alighogy leszállok a vonatról, már a peronon elkezdek szaladni, olyan gyorsan futok, ahogy csak bírok, és csak akkor nyugszom meg, amikor kinyitom az ajtót, meggyújtom a villanyt, és megint itt vagyok, az otthonomban, csak akkor csillapodok le, amikor befűtök ebbe a tűzhelybe, friss virágot teszek a mustárospohárba, kinyitok egy könyvet a fehér abroszon, és amikor a Vanista vendéglőből utcán át egy kancsó sört hozok magamnak, csodálkozik rajtam? Doktor úr, hoztam magának valamit, jót kajál majd, meglátja!, szólt be a nyitott ablakon egy alt hang. Megijedtem, az ablakban a testes szőkeség állt, a doktor is megijedt, a nő ott állt csípőtől fölfelé, magasra emelt kézzel, mályvaszín melltartóban, és egy tányért meg egy párolgó lábast nyújtott oda lelkesen a doktornak. A doktor átvette a lábast, beleszagolt és megörült. Ó, magyar gulyás! Méghozzá hátszínből. Mágnások eledele. Hát ennek mindjárt nekilátunk, honnan tudta, Beranová asszony, hogy semmi ennivalóm sincs itthon? És főképp, hogy éhesek vagyunk? És a tisztaságszerető szőkeség elmosolyodott, aztán megfordult, húsos tarkója majdnem megrepedt, széthajtotta a vadszőlő lecsüngő indáit, és cipősarkai energikusan végigkopogtak az udvaron, aztán a cipősarkak hangja meglassúdott a lefelé vivő lépcsőkön, és végül elhalt az asszony szobájában. Ki ez?, leheltem. A doktor kenyeret tartott a kezében, valahogy furcsán tartotta, egy tompa késsel szeleteket nyiszált belőle, és mondani akart valamit, de előbb inkább letette a kenyeret meg a kést, és csak aztán szólalt meg. Ez az asszony fiatal korában bárpincérnő volt, felszolgáló Hamburgban, húsz éven át űzte ezt a mesterséget, azért szereti annyira a tisztaságot, most edénymosogató az Arany Lúdban, azt mondják ott, hogy soha nem volt ilyen tiszta alkalmazottjuk, ezért adnak neki haza teli lábasokat, amikkel a pasasait eteti. Az Arany Lúd konyháján edényt mosogat, itt egész este az udvart mossa és a bútorait fényesíti, még a művirágait is mindennap megtörli nedves ruhával. Biztos szerelmes belém, mert amikor megjelenik a lábaskájával, akkor tanácstalan vagyok, zavarba jövök, szégyenkezem. Maga még tud szégyenkezni?, pillantottam rá. Most már nem annyira, ez már csak a csökevénye annak, ami volt, de tudja, én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik még szégyenkezett, huszonöt éves korunkig szégyenkeztünk. Ez biztos azért volt, mert nem jártunk lányokkal együtt iskolába. Látja, végül is az egyetlen, ami szép rajtam, hogy még mindig szeretek elpirulni, hogy még szégyenkezem. És a másik dolog, ami jól áll nekem, az, hogy kicsit raccsolva vagy selypítve ejtem ki a r-t. Tavaly fölkerestem egy orvost, és megkértem, szabadítson meg ettől az én römtől. Az orvos meghallgatott, aztán azt mondta. Hát ide figyeljen, maga már benne van a korban, kopaszodik, és különben sincs magán valami sok figyelemre méltó. Az egyetlen, ami szép magán, az éppen az a rö. ne akarjon megszabadulni tőle, én pedig kapok százötven koronát. Mesélte a doktor, és letette a lábaskát, és újra megpróbált kenyeret szelni, de a kenyér mintha folyton ki akart volna csúszni a kezéből, és én csak most vettem észre, hogy a keze durva, olyan, mint a falusi embereké, mint a szőlősgazdáké vagy azoké, akik krumplit vagy zöldséget kapálnak. Amikor végre sikerült leszelnie két karéjt, fölcsipegette az abroszról a morzsákat.

Kanalat adott a kezembe, és enni kezdtünk, kanállal, én valahogy megijedtem, vettem egy keveset a gulyásból, aztán átadtam neki a kanalat, és ekkor ő evett, és visszaadta a kanalat, kenyeret harapdáltunk a gulyáshoz, úgy ettünk, mint ahogy az új házasok eszik a levest az esküvő utáni lakomán, egy tányérból, ugyanazzal a kanállal! Ó, azok a kenyérszeletek, azok az én óriási karéjaim! Kiáltott föl a doktor. Hogy én mennyi megkent karéj kenyeret ettem már meg életemben! Ha egymás mögé fektetnénk azokat a karéjokat, mint a turistacipőtalpakat, akkor azok a karéjok elérnének Bécsig, á, dehogyis Bécsig! Párizsig! Ugyanis az anyukám vékonyan kente a kenyeret, hát inkább én magam kentem meg. Fiúkoromban borzasztóan szerettem a zsírt, ha anyuka nem volt otthon, megtöltöttem egy bögrét libazsírral vagy kacsazsírral, és úgy ettem, és kenyeret haraptam hozzá, a zsírt kanalaztam, egy kicsit megsóztam és megborsoztam, és bontottam hozzá egy üveg sört, mert tudja, fiatalasszony, én teljes negyven évig egy sörgyárban éltem. Megszólaltam. De én nem vagyok fiatalasszony! Annál jobb, szóval én ahhoz a libazsírcsemegéhez sört ittam! Mi évente háromszor öltünk disznót, istenem, hány bödön zsír volt abból! De anyuka mindig vékonyan kente a kenyeremet, így aztán, amikor nem nézett oda, ujjnyi vastagon kentem a zsírt a kenyérre, és mindjárt meg is fordítottam a száraz oldalával fölfelé, hogy anyuka ne lássa, mert ha rajtakap, alaposan megszid. Rosszul leszel tőle! Hát így játszottam anyukával ezt a kenyérkenősdit húsz éven át, vagy még tovább, és máig is megtartottam ezt a szokásomat, még most is zsírral szeretem legjobban a kenyeret, munkába is két megkent karéjt viszek magammal, és hiába nincs itt anyuka, mindig megfordítom a kenyérszeletet úgy, hogy a megkent fele legyen alul. És bizony az életemben is gyakran előfordul, hogy a kenyerem a megkent oldalával lefele esik a földre. És abban a percben, amikor megettük azt a magyar mágnásgulyást, ott szemben, ott fönt, a tisztaságszerető asszony lakása fölött kigyúlt a villany, kitárult a veranda ablaka, és én felálltam és felhúztam a vállam. Köszönöm, mondtam. Úgy álltam a kis udvaron a sötétben, mint valami parányi hajón, lefelé lépcső vezetett, ott annak a tisztaságszerető asszonynak az ablaka világított, az asszony most kinyújtózkodva feküdt a kanapén, közvetlenül az ablak mellett, és olvasott, okuláréja nagy fénylő félköröket vetett az arcára, az emeleten a nyitott ablakban Liza állt, kezével az imént széttárt ablakszárnyakra támaszkodott. Pipi, szólt le nekem Liza, egészen közel hozzád van egy ajtó, azon át jutsz be ennek a mi borzalmas házunknak a folyosójára. Magam elé tartottam a kezem, és kitapogattam a kilincset, de az ajtót nem sikerült kinyitnom, megint hallottam Liza hangját. Feküdj neki teljes erővel annak az istenverte ajtónak, nyomd a térdeddel is! Vagy inkább várjál, Wulli lemegy érted! Aztán hallottam, ahogy valaki leszalad a lépcsőn, az ajtó mattüvegére egy férfialak körvonala vetődött, a férfi lenyomta a kilincset, aztán másodszor is, mire az ajtó hirtelen kivágódott, homokot meg vakolattörmeléket sodort befelé, és a folyosóról, talán valahonnan a pincéből fülledt káposztaszagú hideg levegő áramlott ki a meleg estében, és ott állt Wulli, aki még a háború alatt barátkozott velünk, azóta nem láttuk egymást, megsápadt egy kicsit, de ő volt az. Velünk, mondtam az előbb, de voltaképpen az apukámmal barátkozott, csakhogy apukám valójában nem nagyon szerette, Liza, Wulli felesége apuka alkalmazottja volt, könyvelőnő, őt szerette apuka, minden levelezését neki diktálta. És Wulli átölelt a folyosón, aztán elindult fölfelé, én egy lépcsőfokkal mögötte maradva követtem, fölértünk a gangra, ahol nyitva volt az ablak, odaléptem és láttam lent az egész udvart, azt a magas falat, az épületet az emeleti ganggal, a földszinten azt a kivilágított szobát, amelynek ablakában a tizedes mérleg lapjához erősített láncokon, mint valami gyönyörű kosár az óriási aszparágusz függött. És már jött is Liza, megölelt és csókolgatott és sírva fakadt. Hol vannak a régi szép idők? Ki hitte volna, hogy ilyen nyomorúságban látjuk viszont egymást, mi? Behívott a lakásba, a konyhába, amelyet szekrényekkel kettéválasztottak, és a szekrények mögött ágy volt, onnan nyílt az ablak a gangra, aztán már csak egy kis szobába vezethetett be, mert ennyiből állt az egész lakás. Aztán ültünk a

heverőn, a szobájuk ablakai az utcára nyíltak, az egyiken bevilágított a gázlámpa bágyadt fénye, felhallatszott az autók robogása, és Wulli morva bort hozott a pincéből, reszkető kézzel töltött a poharakba, és én értetlenül bámultam rájuk, mert mind a ketten borzasztóan panaszkodtak, egymás szavába vágva mesélték, hogy hova jutottak csak azért, mert Liza német, osztrák, és Wulli ugyan morvaországi, de elvette Lizát, és az esküvőjüket éppen akkor tartották, amikor a németek sorozatosan végezték ki a hazafiakat, amiért a partizánok agyonlőtték Heydrichet. Aztán vége lett a háborúnak, és őket mind a kettőjüket börtönbe dugták, Wullit fél évre, Lizát egy évre, hiába szöktek ide, Prágába, végül itt is megtalálták és megbüntették őket, és miért? Mert Liza akkor az Oberlandrat titkárnője volt, és minden feljelentést, amit csehek küldtek egymás ellen, tűzbe dobott? De én már tudom, kinek a bűne ez, ide a rozsdás bökőt, hogy a zsidóké!, kiáltotta Wulli, és ujjával a nyakát bökdöste az álla alatt. Liza hevesen bólogatott, és forgatta a szemét, mint mindig, amikor zsidókról volt szó, a zsidók tehettek arról, hogy Wulli nagykereskedése csődbe jutott, a zsidók kényszerítették a németekre a háborút, és végül a zsidók okozták, hogy a birodalom elvesztette a háborút, pedig még a háború utolsó napjaiban is, amikor Hodonínban még birodalmi katonák állomásoztak, Liza még akkor is erősködött, hogy a birodalom megnyeri a háborút, mert titkos fegyvere van. Most mind a ketten itt ültek velem szemben a heverőn, semmit se változtak, Liza ugyanazokat a szövegeket fújta, Wulli azzal vigasztalódott, hogy eljön a bosszú ideje, hogy a világ ezt nem hagyhatja anny iban, ha mást nem, akkor legalább atommentes övezetet létesítenek, és ő megint kereskedelmi utazó lesz, csokoládéban fog utazni, nyugati cégeket képviselni, de ez egyelőre nem megy, mert a zsidók megint ny eregben ülnek, övék a hatalom. Én csak ültem és néztem ezeket az embereket, és valamiféle ellenérzés ágaskodott bennem, mialatt kesergésüket hallgattam, hiszen láttam, hogy együtt vannak, a lakásuk alig valamivel kisebb, mint az azelőtti, nem mondom, hogy isten tudja, milyen jól élnek, de nem zuhantak olyan mélyre, mint én meg a szüleim meg a nővérem, Wutzi meg a bátyám, Karli. Sőt meg is ijedtem a panaszaiktól, mert sejteni kezdtem siránkozásuk okát, azért beszélnek így, hogy eszembe ne jusson megkérni őket, lakhassak náluk, segítsenek talpra állni, biztos, hogy nem találtak más magyarázatot váratlan látogatásomra, amely úgy érte őket, mint derült égből a villám. Aztán egy időre csend lett, Wulli megint bort töltött, az üveg reszkető nyaka megcsendítette a poharakat, és Liza a kezemre tette a tenyerét, és azt mondta. Mi van, Pipszi, mi történt veled? Ahogy értesültem, már két hónapja Prágában vagy, de nem jelentkeztél, nem mutatkoztál, hát nem tudjuk, mit gondoljunk rólad. Wulli is megszólalt. Hányszor ültem együtt a papáddal a borpincében, pezsgőt ittunk, ah, Pipszi, hogy szeretett engem a papád, ó, miért nem szöktünk meg innen idejében, miért nem vettük meg azt a két egymás mellett álló villát a Mondsee partján, ó, milyen kár, hogy hittünk a birodalom győzelmében, hogy. De Liza félbeszakította. Hagyd abba, a kor áldozatai vagyunk, ha te így beszélsz, akkor mit mondjon Pipszi? Mindent elvesztett, Losinyt meg mindent, odalettek az összes svájci folyószámlák is, a nyakamat teszem rá, hogy azok a számlák most zsidó kézen vannak, hiszen Pipszi papája zsidó cégekkel kereskedett, ezt én tudom a legjobban, de ki az, aki jelentkezne, hogy tartozik neki valamivel most, hogy a háború rosszul végződött a németek számára, és főképp, hogy a papa meghalt, és senki se tudja, hol vannak az iratai. De mi van veled, Pipszi? Mi lenne, mondtam, nincs kedvem élni, tizenhat éves korom óta egyre lejjebb csúszok, nem tudtam alkalmazkodni, mint egyesek. Hogyhogy egyesek, mit beszélsz, Pipszi, én tisztviselőnő vagyok, és a gürcölésemért nyolcszáz koronát kapok, Wulli vasmunkás, melózik mint egy ló havi háromezerért, és te ezt még a szemünkre hányod? Dehogyis, mondtam, én nem tudok alkalmazkodni, mint egyesek, és ezért, amikor beleszerettem egy dzsesszgitárosba, és amikor már ki kellett volna függeszteni a házassági hirdetményt, és amikor már elküldött Prágába az anyukájához, hogy készítsek elő mindent az esküvőnkre, hát egy hónap múlva megtudtam, hogy

az én drágalátos kincsem, az én dzsesszgitárosom összeállt egy dzsesszénekesnővel, és megszökött v ele Bécsbe, ahol összeházasodtak. és ezért én már nem akartam tovább élni, és most sem akarok, de mégis élek, mert nem sikerült az öngyilkosságom, kihánytam az összes gyógyszert, amit beszedtem, és így még mindig a világon vagyok, nem mintha akarnék, hanem mert már nincs erőm újra megpróbálni azt, hogy ne legyek a világon.

A kis fotel szélén ültem, ölbe tett kézzel, gyámoltalanul, mint egy rakás szerencsétlenség. Tulajdonképpen miért is jöttem ide? Láttam, hogy idegen vagyok itt, ugyanolyan idegen, mint a második anyukámnál, az én dzsessz-szépfiúmnak az anyukájánál, aki Zizkovban lakik, őhozzá küldött engem az a csirkefogó, hogy előkészítsem az esküvőnket, és mialatt én az anyukájánál voltam, ő Bécsbe szökött a szeretőjével, és ott feleségül vette. Láttam, hogy ezek ketten, apukám egykori barátai, tűkön ülnek és rettegnek attól, hogy kérni fogok tőlük valamit, ráébredtem, hogy akkoriban azért voltak olyan kedvesek az egész családunkhoz, mert megtiszteltetésnek vették, ha papa meghívta őket a villánkba, Wulli majd megszakadt igyekezetében, hogy kedvébe járjon apukámnak, és figyelmességekkel árasztott el engem is, mert apukámnak óriási vagyona volt és nagy tekintélye, nemcsak a fakereskedelem világában, hanem általában mindenütt. És én most itt ülök elhanyagolt külsővel, hirtelen mintha kívülről láttam volna magam, föl akartam állni és elmenni, de Liza elkezdett a lelkemre beszélni. Ide figyelj, Pipszi, ez így nem mehet tovább, Pipszi, szegénykém, nézd csak meg magad. Hát istenem, megszökött egy másik nővel! Találsz majd magadnak, vagy a sors talál neked mást, de így, ahogy most kinézel, nem mehetsz emberek közé. Ilyen hajjal! És szakadt szoknyában! Még villamosra sem szállhatsz föl így. És nézd meg, mi van a lábadon. Ilyen félretaposott sarkú cipőben munkába sem mehetsz, hiszen a Párizs Szállodában dolgozol, ugye? És még megvan a lakásod Pöstyénben. Hát menj vissza oda, ott van a lakhelyed, találj magadnak munkát ott, azt a bútort, ami az ottani lakásban van, papa a saját tervei szerint készíttette, vagy nem?

És ekkor kintről, az udvarról olyan hang tört föl, mint a kőbányában robbantás után, aztán valami szóródás és koppanások következtek. Wulli kiszaladt a gangra, kihívott engem is, örült annak, ami odakint történik, mert amíg bent ültünk, egész idő alatt rettegett, hogy megkérem őket, segítsenek nekem nem lakni, hanem élni. Ott az udvaron most füst és por gomolygott, minden ablak kivilágosodott, a doktor is kiszaladt, most az ajtóban állt, hallgatózott és nézte, hogyan csúszik le a fészer tetejéről a ráhullott kavics és vakolat, az égig érő fal vakolata. És Wulli kiabált, és a nyitott ablakból az udvarra mutatott. Hát így lakunk mi! Minden héten leszakad a vakolat, és aztán, néha éppen hajnalban, borzasztó robajjal előbb a fészerekre zuhan és onnan az udvarra, az egyik fészerben a mi hálószobabútorunk van elraktározva, már teljesen belepte a por, mert ott, a fal másik oldalán gigantikus műhelyek vannak, ahol a kutatóintézet a tengelyek szilárdságát vizsgálja, elfűrészelik a tengelyeket, és amikor egy tengely kettéválik, akkorát durran, hogy a mi házunk is beleremeg. magyarázta emelt hangon Wulli, ő, aki kereskedelmi utazó volt az első köztársaság idején, amikor még a nagykereskedések és egyéb üzletek tulajdonosai zsidók voltak, amikor ő még kávéházba járt meg a Sokol-egyletbe, amikor még morva földijeivel együtt szülővárosában élt, de aztán beleszeretett Lizába, a német lányba, és mindent arra tett fel, hogy a birodalom győzni fog, és őbelőle az lesz, ami mindig is lenni akart, vagyis nagy úr, akinek Mercedese van. Most pedig kiabált, és én csak néztem rá, és abban a percben utálatosnak láttam, mert Liza mindig német volt, és az anyukámmal Bécsbe is elment, amikor Hitler bevonult oda a hadseregével. de Wulli, akit valójában Sláveknek hívtak, morvaországi cseh volt, németül nem is tudott rendesen se beszélni, se olvasni, mindent Liza fordított neki, hát ennek a Sláveknek, amikor a protektorátus alatt megnősült, szilárdan kellett hinnie, hogy Németország győzni fog, és így teljesen váratlanul érte az, ami megtörtént, és még most se vallotta be magának, hogy tévedett, és hogy jobb lett volna neki, ha Sokol-tag marad és

morva, mint amikor még kereskedett, és amikor a zsidók úgy éltek az országban, mint a többiek. Wulli becsukta az ablakot, színpadiasan köhécselt, aztán folytatta. Csak a doktor szereti az ilyesmit, ha valahol malőr kerekedik, akkor neki ott kell lennie, láttad, hogy most is kint állt az udvaron? Most majd föl-alá sétálgat, fölemel egy-egy téglát, vakolatdarabot. De hogy lehet itt lakni? Előbb-utóbb ugyan megjelennek a munkások, újra bevakolják a falat, de a vakolat egy hét múlva megint leszakad, óriási puffanás, a fal megint csupasz, a tetők meg az udvar megtelnek törmelékkel, mintha csak a doktor kívánsága teljesülne, mert neki ez tetszik, éppúgy mint a saját házilakodalmai. Meghívja a barátait, és addig piálnak, amíg egytől egyig el nem nyúlnak a földön, úgyhogy az a lakó, akinek a doktor fölött van a lakása, fél lemenni a pincébe tejért meg szénért, igen, tejért meg szénért. És most megint felvillant bennem a gondolat, hogy Wulli tulajdonképpen csak azért beszél, igazán csak azért, hogy ne legyen időm megmondani nekik azt, amiről eszem ágában sem volt beszélni, de most mégis kiböktem. Ugyanis. szólaltam meg. én borzasztó helyzetben vagyok, bejelentetlenül élek Prágában.

Nincs albérletem. Liza összecsapta a kezét. Micsoda, te nem vagy bejelentve? Wulli nagyon megijedt, félt végiggondolni a dolgot, és tovább kiabált. Ezt nem érdemeltük meg! Egy ilyen hideg házban lakni! Hát még télen, amikor a gangon át kell vécére járnunk, ahol a víz is megfagy a vödörben, igen, igen, a mi angolvécénk vödörrel működik! Igaz, a doktoré is kint van, neki az udvarra kell kimennie, de ő szereti azt a klozettet, mindent dicsér itt, minden tetszik itt neki, még az az udvari klozett is! És ha látnád, Pipszi, mi van itt, ha megered az eső, vagy pláne, ha felhőszakadás támad! Ezt az egész felső kis udvart elárasztja a víz, nem tudunk bemenni a mosókonyhába, deszkákon járunk, és a vizet seprűvel kell sodornunk lefelé, mintha mienk lenne a ház, de Pipszi, mi itt albérletben lakunk, nincs is kiutalásunk a lakásra, majdnem ugyanolyan helyzetben vagyunk, mint te, csak a doktornak tetszik itt minden, az a szoba az övé mellett mindig tele volt festőkkel, bohémekkel, akik azt hitték, hogy művészek lesznek belőlük, de a végén el kellett menniük innen, mert sehol se dolgoztak, úgyhogy nem lehetett bejelenteni őket. Liza fölsóhajtott, és ismét úgy tett, mintha megijedt volna. Pipszi, én félek ezt az egészet végiggondolni, hiszen ha nincs bejelentett lakásod, akkor tulajdonképpen nem is dolgozhatsz Prágában. És Wulli tovább kiabált, be-beszaladt a konyhába, és valahányszor kiviharzott onnan, meg kellett kerülnie a szekrényeket, mint a hokijátékosnak a kaput, és közben tovább lamentált. Pipszi, mi is csak becsületszóra lakunk itt, szerencsénk van, hogy ez a dolog elévült, meg hogy a háztulajdonosnő rokonunk, nagynénink, de esküszöm, hogy ha ez lenne az állandó lakóhelyünk, ha kiutalási végzés lenne a kezünkben erre a lakásra, akkor ide jelentenénk be téged, és vége volna a gondjaidnak, de őszintén szólva ez a lakás még nekünk se jó, hát még neked, ha nyáron jönnek a léghuzatok meg szélviharok, akkor ez az udvar forgótárcsás mosógéppé változik, a légörvény magába szív minden ócska papírdarabot a szomszéd udvarokról és száraz faleveleket a Kotlaskáról, itt kering az egész szeméthalmaz meg mindaz, ami erről a borzasztó falról lehullik, aztán fölemelkedik egészen a tetőnyergekig, de tovább nem jut, úgyhogy az örvény megint leszívja, és akkor a folyosó tele van papírdarabokkal, porral, homokkal, falevelekkel, egy edül a doktornak van itt jó dolga, eljár a kiskastélyba, ott minden pénteken elolvassa a házassági kihirdetéseket, és vendégeket hív ide magához, és azokkal házilakodalmakat rendez, ami semmi egyéb, mint ivászat, mindegy nekik, hogy szél van és az udvart elborítja a papír meg a por, vagy ellepi a víz, ők csak házilakodalmaznak, piálnak és kántálnak, és amikor a szél eláll, akkor az udvar olyan, mint egy szemetes kosár, annyi ott a mindenféle piszok, hulladék, még a szomszédok is átjönnek összeszedni a fehérneműjüket, a rongyaikat meg a pelenkáikat, amiket idefújt tőlük a szél, mert innen már semmi, de semmi se tud továbbjutni, rémes egy hely ez, hányszor megesik, amikor munkából jövök, hogy a huzat a folyosón az arcomhoz ragaszt egy pelenkát, odavágja a pofámhoz azt a nedves pelenkát, és én kiütést kapok tőle, undorodom a

nedves pelenkától, néha, különösen, ha éjszaka fúj a szél, olyan itt minden, mintha valaki felülről egy óriási konténert ürítene ki, és az udvarunk, a fészerek meg az épületek hatalmas szeméttartállyá változnak, a szél meg csak fütyül, süvít a tetők fölött, nem tudunk aludni a fergetegtől, ha meg nincs szél, akkor ott szemben a doktor barátai ordibálnak a házilakodalmaikon, hát ilyen ez a ház, ahol lakunk, de még csak nem is mint főbérlők, mert még kiutalási végzésünk sincs erre a borzalmas lakásra. Liza elmosolyodott, és azt mondta. ha kezünkben lenne a végzés, akkor már nem találtál volna itt minket, akkor már régen elcseréltük volna ezt a lakást, máshol laknánk, bárhol, csak itt nem, mert, őszintén szólva, csak azért lakunk itt, hogy a nagynéninktől ne vegyék el az egész lakását, merthogy igényjogosultságon felüli méretű, hát így van ez, feláldoztuk magunkat a családunkért, és ezért nincs kiutalási végzésünk, és nem is akarunk kiutalási végzést erre a lakásra. de Pipszi, én könyvelő vagyok, ismerem a helyzetet, te munkába jársz és nincs állandó bejelentett lakásod, én ezt nem is merem továbbgondolni. Mit szólnak ehhez a munkahelyeden?

Azt mondják, hogy még várnak egy hétig, addig meg kell szereznem az állandó lakhatási engedélyt, mondtam, és amikor láttam, hogy a barátaim elsápadnak, még jobban összeszedtem a bátorságomat, és hozzátettem: hát ezért jöttem el hozzátok, ezért kerestelek fel benneteket. Csend volt, a padlón keresztül hallani lehetett, hogy lent a földszinten valaki borzalmasan ásít, nem is ásítás volt az, hanem amolyan elnyújtott panaszos vonítás, ami valakinek a zsigereiből tört föl. Wulli hányingert színlelt. Hát ezt ráadásként kapjuk itt, ha már a ház elcsendesedik, ha éppen nincs házilakodalom, akkor az a nő ott lent vonít álmában, annyira ki van dögölve a munkától. Ahogy mondom, ez a ház a mi szerencsétlenségünk. És én mosolyogtam, mert, bár magam sem tudtam, miért, de örültem annak, amit hallottam, tudtam jól, hogy az én barátaim főbérlők, hogy nyugodtan bejelenthetnének maguknál mint albérlőt, és akkor lenne állandó lakhelyem, de ők féltek tőlem, mindent tudtak rólam, nekik mindig rém fontos volt, hogy rendes embereknek tartsák őket, én pedig kiközösítettem magam a rendes emberek közül mindennel, az egész életemmel, valaki mindent megírt nekik rólam, mindent, ami miatt Prágába jöttem, esküvőre, amiből semmi se lett, mert a vőlegényem megszökött egy másik nővel, és engem otthagyott az anyukájánál, annál a második anyukámnál, akinél azóta is lakom, és aki nem jelenthet be, mert maga is csak albérlő, az én második anyukám, aki pénztáros a Két Macskában, én pedig a Párizs Szálloda pénztárosa vagyok, ezt az állást ő szerezte nekem, és amikor műszak után hazajövünk, mind a ketten holtfáradtan mászunk föl a zizkovi bérház negyedik emeletére, a korlátnak támaszkodva vánszorgunk föl a lépcsőn, porosan, izzadtan, és amikor belépünk a szobába, felhajtjuk a dunyr.át és leülünk az ágy szélére, ki-ki a magáéra, és csak ülünk, ülünk ott egy ideig, aztán lassan lehúzzuk a harisnyánkat, nézzük azokat a poros, szörnyűséges lábakat, és felsóhajtunk, aztán tovább sóhajtozunk, amíg sikerül erőt gyűjtenünk ahhoz, hogy megmossuk a lábunkat, aztán levetkőzünk, hanyatt fekszünk az ágyban és ásítozunk, még éjfél után is borzasztóan ásítozunk, pontosan úgy, ahogy odalent éppen most újrakezdte az ásítást a tisztaságszerető szőke nő, aki az Aranylúd konyháján edényt mosogat, ahogy a doktortól hallottam. Csend volt, a szőnyegen egy vakítóan csillogó gombostű feküdt, lehajoltam érte, az abroszra tettem, aztán felálltam. Az én hajdani barátaim segítettek, mert nem tudtam fölegyenesedni, mert, és ezt csak most vettem észre, a szoba annyira tömve volt bútorral, hogy csak keskenyke közök húzódtak az asztalkák és szekrények, a heverő és a fotelek között, úgyhogy oldalvást kellett kifurakodnom a szobából a konyhába, aztán a fedett üvegezett gangra, ahonnan ajtó nyílt a csigalépcsőre. Elbúcsúztunk, megcsókoltuk egymást, Liza még könnyezett is, Wulli görcsösen ropogtatta az ujjízületeit, de én már tudtam, hogy úgy, ahogy most jöttem, soha többé nem szabad ide jönnöm, hogy ebben a ruhában, ebben a cipőben többé nem szabad itt mutatkoznom, sőt egyáltalán nem szabad megjelennem itt addig, amíg nem lesz állandó

bejelentett lakhelyem és fix állásom. Lefelé haladtam a csigalépcsőn, a fal csillogott a villanykörte bágyadt fényében, a lecsapódott pára villogó cseppeket formált rajta, de lehet, hogy az egész folyosó belülről izzadt, fénylő cseppek ütköztek ki a falon, odanyúltam az ujjammal, a fal nedves volt és hideg, mint a haldokló ember homloka, a kanyar előtt visszafordultam, és fönt a nyitott ajtóban két fejet láttam és a fejekben tágra nyílt szemeket, amelyek engem néztek, azok ketten mosolyogtak, de én láttam, hogy a mosolyuk mögött rémület lapul, tudtam, hogy megkönnyebbülten föllélegeznek, mihelyt kilépek az épületből. Ott álltam az ajtónál, amelyen át idejövet beléptem a folyosóra, az ajtó a másik kis udvarra vezetett, egész testemmel nekidőltem, ránehezedtem a kilincsre, az ajtó az udvarra nyílt, és lehullott vakolatot meg téglatörmeléket sodort maga előtt. Nem arra! kiabálta fentről Wulli. Tudom, kiabáltam vissza, csak meg akarom nézni, milyen a ti kis udvarotok, milyen ez a szerencsétlen udvar. Aztán ott álltam a törmelékhalmaz közepén, és láttam, hogy az emeleten minden ablak világít, és ott lent a le-föl húzható lámpa fénye ragyogott, az ablak nyitva volt, mögötte a pianínóról lecsavart gyertyatartón függve az óriási aszparágusz terpeszkedett, óvatosan emelgettem a lábamat, halkan lépkedtem, a szobában szinte világított a hófehér abrosz, rajta mustárospohárban néhány szál szegfű, a pohár mellett söröskancsó, a doktor a kályhánál ült elnyúlva, összekulcsolt kezét a tarkóján nyugtatta, és látszott rajta, hogy büszke a szobájára és arra, hogy most egyes-egyedül ülhet benne.

Óvatosan kihátráltam, aztán továbbgázoltam a vakolattörmelékben a fészer mentén, megbotlottam egy téglában, aztán ott álltam a lefelé vezető hat lépcsőfok előtt, és onnan beláttam a tisztaságszerető szőke nő tompán megvilágított szobájába, az asszony hajcsavarokkal a fején a hencseren feküdt, mélyen lélegzett, és a mellén ütemesen emelkedett és süllyedt egy nyitott könyv, az asztalon a lámpaernyő fényétől kettészelt művirágok ékeskedtek, aztán a szőke nő váratlanul rettentőt ásított, ásítása vagy inkább feljajdulása mintha a lába ujjaiból húzódott volna föl a szájába. Csendesen kimentem a folyosóra, az ajtó fölött a kis ablakok visszatükrözték az utcai gázlámpa barátságos fényét, párszor megtántorodtam és éreztem, hogy bemaszatoltam magam a nedves falfestékkel, utálkozva kiléptem az utcára, szép este volt, megnéztem a ruhámat és láttam, hogy mind a két ujja olyan, mintha mészbe mártott ecsettel kentem volna be. A barátságos gázlámpák elébem jöttek, az utca néptelen volt, csak akkor lélegeztem föl, amikor a főútra értem, ahol már emberek voltak, járókelők és villamosok, kivilágított üzletek és egy járdasziget, amelyet kellemes lila fény árasztott el. Szeretek munkaidő előtt egy, néha két órával is előbb bejárni abba az én szállodámba. A zizkovi házban, amelynek negyedik emeletén lakom, a folyosók savanyú káposztától szaglanak. Ema, az én második anyukám, a férje halála után fájdalmában megszűnt takarítani, és a saját külsejét is elhanyagolja, igaz, a pénztárosi munkája nagyon kimeríti, és a szobában, ahogy gyakran emlegeti, a tálalón, ahol valamikor virágok voltak, most a férje hamvait tartalmazó urna áll, néha az az érzésem, hogy nemcsak ez az egész lakás, hanem az egész bérház egyetlen óriási urna, minden folyosó, minden lakás tele van szórva hamuval, nedves, ázott hamuval, és hogy a villanykörték a folyosókon ugyanolyan bágyadt fényt árasztanak, mint halottak napján a gyéren megvilágított sírok az olsanyi temetőben. De egészen más minden a Párizs Szállodában. Az éttermek, kávéházak, különtermek és az emeleti szobákhoz vezető folyosók káprázatosan szépek, mindent virágok díszítenek, mint a mi házunkat, amelyben a háború végéig laktunk. Itt a szállodában egész nap égnek a lámpák, a gyertyaformájú kis és nagy falikarok, mindennek stílusa van itt, és ez a stílus olyan megnyugtató, mint az otthon. Szóval szeretek itt lenni a Párizs Szállodában, ezért járok be néha két órával is előbb, leülök, mintha vendég lennék, kávét iszom, nagy gusztussal eszem egy szelet csokoládétortát tejszínhabbal, cigarettázok, a pincérek kiszolgálnak, mosolyognak rám, mert jól tudják, hogy nemsokára a konyhában fogok ülni a pultnál, forróságban, gőzben, csípős szagokban, és a pincéreknek mindazzal, amit a szakácsok a tányérokra és a mártásos csészékbe tesznek, el kell

haladniuk előttem, és én leblokkolom a tányérokon levő ételek árát. Szeretek itt lenni ebben a szállodában, a folyosókon piros szőnyegek tompítják a lépések zaját, a vécék falait csempék borítják és sárgaréz keretbe foglalt tükrök díszítik. Az éttermek és kávéházak utcára néző ablakai magasak és el vannak függönyözve, büszke és előkelő ez a Párizs Szálloda. És én ilyenkor megfeledkezem mindenről, ez a szálloda visszavisz a villánkba, vissza apukámhoz, akit nagyon szeretek, még ha halott is, és aki nagyon szeretett engem és elhalmozott ajándékokkal, mintha a kedvese lettem volna, igen, papa gentleman volt, és úgy tudott élni, mint egy lebeman, ahogy a bécsiek mondják, szeretett öltözködni, ezüstveretes sétabotot hordott, és naponta kétszer váltott inget, az elsőt reggel vette föl, a másodikat este. Szeretek elidőzni ebben a szállodában, ülök és nézelődöm, és mindannyiszor fölfedezek valami újat, most látom csak, hogy a falakon a tapéták homokszínűek és virágmintásak mint a dirndlikötényke, és azt is csak most vettem észre, hogy ennek a szállodának a stílusa nem tűri az üres helyeket, sőt iszonyodik tőlük, a falakon apró csillárok égnek, rajtuk csillogó kristályüveg díszek, mindenütt tükrök, kicsik és nagyok, és a mennyezet közepéről hatalmas velencei csillár függ, amilyen a mi ebédlőnkben is volt. Szeretek elidőzni ebben a szállodában, a műszak kezdete előtt üldögélek itt és mosolygok, mert amikor apuka üzleti tárgyalásra jött össze a partnereivel, akkor vagy ő maga szállt meg itt, hacsak nem elégedett meg a Hotel du Saxszal, vagy a külföldi barátai laktak itt, akiknél bevásárolt, vagy akiknek fát meg drága furnérlemezeket adott el. Azóta, hogy Lizát ott Libenben meglátogattam, még szomorúbb vagyok. Nem kellett volna odamennem, nem kellett volna mutatkoznom náluk, amikor éppen mélyponton voltam, nem kellett volna nekik megvallanom mindent magamról, mint a gyónásnál, hagytam, hogy belelássanak a kártyáimba, ettől megrémültek, és az volt az egyetlen vágyuk, hogy minél előbb tűnjek el, engedtem, hogy szakadt szoknyában, félretaposott sarkú cipőben és csapzott hajjal lássanak. Most a Párizs Szálloda éttermében ülök egy sarokban, és nem messze tőlem, a különteremben, ahova a nyitott ajtón át belátok, nászlakomát ülnek, mindenütt csupa virág, a menyasszonyi csokor a lakodalmi asztal közepén úgy tör a magasba, mint a gejzír, a násznép vidám, a menyasszony meg a vőlegény már régen megette a levest közös kanállal a közös tányérból, én éppen akkor értem oda, amikor Masek úr, a főpincér az ifjú pár előtt eltört két tányért, hogy az újdonsült házasok egész életükben boldogok legyenek. Hát itt ülök és nézem a pincéreinket, ahogy kijönnek a konyhából, a kezükben tálca, rajta tíz megrakott tányér, hátrahajolnak, hogy egyensúlyban tartsák az egyik tenyerükön fekvő teli tálcát, a másik kezükkel menet közben igazgatják a tányérokat, hogy a súlypont ne tolódjon el, látom, hogy a tükrök megsokszorozzák a lakodalmi ebédet, a pincéreket és a vendégeket. Így ücsörgök itt még egy ideig, elszívok még két cigarettát, aztán bemegyek a konyhába a délutáni műszakra, amely este tizenegyig tart, éjszakáig fogok ülni a gigantikus konyhában, ahol a takaréktűzhelyek és gáztűzhelyek fölé óriási szellőzőmennyezetet építettek, az égett zsiradék szaga majd száll fölfelé, éppúgy mint a mártásoké, a főtt és sült húsoké, a grillcsirkéké és bifsztekeké meg frissensülteké, amelyek az izzó hőben porhanyóssá érlelődnek, a kigőzölgésüket fölszívja az a szellőztető üvegtorony, hogy a tányérokra már csak az illatos hús kerüljön, az ezüstcsészékbe a levesek, az ezüst mártásostálkákba a tartármártás, mindaz, amit a vendégek az étlap szerint rendeltek, mindaz, amit az én számjegyeim, a Párizs Szálloda pénztárosának számjegyei rögzítenek. Most egy pillanatra kitárult a biliárdterembe nyíló sárgaréz veretes lengőajtó, és én megpillantottam a játékosokat, amint figyelmüket összpontosítva a vakítóan zöld posztó és a csillogó golyók fölé hajolnak, a fentről áradó fényt doboz alakú kovácsolt keretbe foglalt burák tompítják, azok a játékosok, akik éppen nem játszanak, a dákójukra támaszkodnak, vagy gondosan krétázzák a dákó végét.

Szabad ideülnöm? Fölemeltem a fejem, egy vendég hajolt fölém, és érdeklődést színlelt. Ha étkezni óhajt, feleltem. Óhajtok, de csak később, addig meg szeretném hívni egy pohárka italra,

olyan egyedül vagyok és olyan elhagyatott. mondta a vendég kellemes hangon és kedvesen. Én pár perc múlva megyek a placcomra, én itt dolgozom, érti?, mondtam. Megvárhatnám munka után? erősködött a vendég. Azt aligha, munka után nagyon kivagyok, poros a lábam és csapzott a hajam. Hát akkor bocsánatot kérek. mentegetőzött a vendég, és visszaindult az asztalához a barátai közé, igyekezett öntudatosan lépkedni, így akarta eltitkolni társai előtt, hogy kosarat kapott. Kellemes férfi volt, az biztos, csakhogy én már nem tudok szórakozni, én csak akkor szórakoztam igazán, amikor otthon voltam, amikor apukám háza tele volt vendégekkel, akkor én a figyelem középpontjában álltam, mert tizenöt éves voltam, aztán tizenhat, és a tükröm meg az emberek azt mondták, hogy szép vagyok, és apuka is mondta, és ezért biztosra veszem, hogy tényleg szép voltam, amikor a nővérem férjhez ment, a vőlegény tanúja a birodalmi hadsereg legfiatalabb tábornoka, von Norden volt, a vendégek fele egyenruhában jelent meg, egyenruhában volt Sepp is, a nővérem vőlegénye, gyönyörű egyenruhában, amilyet most Kelet-Berlinben és Drezdában viselnek a katonák, olyan szép alakom volt, hogy táncórákra és gimnasztikára jártam, táncosnő akartam lenni mint La Jana, máig is megmaradt az a szokásom, hogy akárhol állok, mindig balettalapállásba helyezkedek, a jobb lábfejemet kissé kifelé fordítoxri, szép voltam, mert délután, amikor a legfiatalabb tábornok hintáztatott a kertünkben az óriási hintánkon, akkor mindig megérintette a kezemet, én a kötelet markoltam, ő pedig hozzáért az összeszorított kezemhez, és valahányszor a hinta ellibbent előtte, röpkén egymás szemébe néztünk, mintha egy pillanatra megállt volna az idő, láttam, hogy a tábornok úgy néz ki mint Marlon Brando, a levegő megtelt villamossággal, és a szikrák átcikáztak rajtam, aznap nemcsak az apukámtól, hanem a tábornoktól is hallottam, hogy szép vagyok, és este táncoltunk, és engem szikrázó boldogság töltött el, aztán a tábornok elment a frontra, és csak jó idő múlva mondták el nekem, hogy a partizánok valahol a Kárpátokban belelőttek, aztán agyonverték mint egy macskát, és abban az időben jött vissza a frontról a bátyám, Karli, kórházvonattal jött, mert Kijevben átlőtték az állát, pont a születésnapomat ünnepeltük, és a bátyám, Karli befáslizott fejjel érkezett meg a frontról, Karli, aki Prágában a műegyetemen tanult és a Slávie színeiben evezett a versenyeken, Karli, aki cseh barátaival cseh lányok után járt, de ő is Szudéta-vidéki volt, mint az egész családunk, és így birodalmi állampolgár lett, és a frontra kellett mennie, ahonnan átlőtt állal jött vissza. És amikor betöltöttem a tizenhatodik évemet és a születésnapomat ünnepeltem, és a házunk tele volt vendéggel, és ott volt Wulli meg Liza is, akkor Karli az egész vendégsereg előtt kijelentette, hogy akkor volt a legboldogabb, amikor Prágában élt, és most nemcsak gyanítja, hanem egész biztos benne, hogy a birodalom elveszti a háborút. Most ülök a Párizs Szállodában, élénken látom magam előtt a múltat, Karlinak akkor igaza volt, hiába kiabálta anyuka meg Liza, hogy Hitlernek titkos fegyvere van, és a birodalom a végén megnyeri a háborút, emlékszem, hogy apukára néztem, de ő már nagyon szomorú volt, nem mondta, de már tudta, hogy Karlinak igaza van. Fölemelkedtem, körülnéztem a Párizs Szálloda éttermében, a függönyökön keresztül láttam, hogy odakint emberek járnak le-föl, mintha hóhullásban rónák az utcát, nem fizettem, az alkalmazottak fogyasztása természetbeni járandóságnak számított, még egyszer végigjártattam a szemem a gipszgirlandokkal díszített oszlopokon, a megkeményedett gipsztésztán, fölnéztem a falikarokra meg a gigantikus csillárra, aztán kimentem a folyosóra, és amikor már a konyhában voltam, eszembe jutott, hogy a különterem ajtaja nyitva volt, amikor elmentem előtte, visszafordultam, de csak a szememmel, és miközben a konyhaajtó kilincsét fogtam, benéztem a különterembe, a vendégek már emelkedett hangulatban voltak, kisebb csoportokba verődtek, kezükben csillámló poharakat tartottak, amelyekben pezsgő gyöngyözött, a menyasszony a tükör alatt ült, lesütötte a szemét, mosolygott, pártájából kis korona emelkedett ki, fehér masnival átkötött mirtusz volt belefonva, mély kivágású atlaszselyem ruháját két keskeny pánt tartotta a vállán, a mellére ferdén egy szál piros szegfű volt tűzve, megijedtem, mert a menyasszony

hasonlított rám, és mert én is azért jöttem fel Prágába, hogy majdnem hajszálra úgy cicomázzam föl magam, mint ez a tükör alatt ülő menyasszony, így képzeltem az én esküvőmet is, itt, a Párizs Szállodában, de az én drágalátos dzsesszkincsem, a gitáros és énekes, az, akinek a zoknijait és a lábközben piszkos alsónadrágjait mostam, és a színes ingeit és dresszjeit vasaltam, hát az elküldött ugyan Prágába, de feleségül nem engem vett el, hanem azt a másik nőt, akiről nem is hallottam, habár azt tudtam, hogy vannak női neki, a drágalátos kincsemnek, de azt nem, hogy egy olyan nője is van, akit feleségül vesz, mialatt én meg az anyukája itt majdhogy bele nem pusztulunk abba, amit az ő sikerült fiacskája és az én vőlegényem művelt velünk. Szép kis csirkefogó. én meg a Colombinája.

Elengedtem a kilincset, beléptem a konyhába, az ajtó becsukódott, és abban a pillanatban átölelt és bezárult körülöttem a forróság, a tűzhelyeknél két fiatal szakács állt, rám vigyorogtak, mint két ördög, és serpenyőikből zsonglőr ügyességgel egy-egy szelet húst, frissensültet dobáltak a levegőbe, hogy ne legyen ideje odaégni, de a zsiradék itt-ott kicsit lesült, tíz ember állt az asztalok körül, és a gépek fölé hajolva dolgozott, hogy a Párizs Szálloda vendégei jóllakjanak és élvezettel fogyasszák el az ételt, Eva, a reggeli műszakos, lekászálódott pénztárosi trónjáról, csak fehér köpeny és melltartó volt rajta, mégis melege volt, amit úgy jelzett nekem, hogy előrehúzta a melltartóját, aztán hirtelen elengedte, és amikor a melltartó visszapattant a mellére, olyan csattanó hangot hallatott mint a hal, amikor visszadobják a vízbe. Sírástól vörös arcáról mindenféle festék folyt, mert nemcsak az ajkát festette, hanem a szemöldökét is, sőt műszempillát is viselt munkában, azért sírt, mert meg kellett öletnie imádott kandúrját, jobban szomorkodott miatta, mint azon, hogy őt is elhagyta a drágalátos kincse, az ő szép csirkefogója. Eva összeszedte iratait, pénztári blokkjait, miközben én ledobtam magamról, amit csak lehetett, és fehér köpenybe bújtam, fehér bóbitát tettem a fejemre, és csattal a hajamhoz erősítettem. Amikor Eva kifelé menet elhaladt mellettem, összekoccantottuk a homlokunkat, behunytuk a szemünket, így álltunk egy pillanatig, aztán Eva a szemembe nézett, őt szerettem a legjobban itt a munkahelyemen, hiszékeny volt, mint egy kiscica, még egyszer rám emelte nefelejcsszemét, aztán eltántorgott az öltözőszekrényéhez, én pedig leültem a helyére, a pincérek már tálcával a kezükben álltak és vártak, amíg blokkolni kezdek nekik, ezek már új pincérek voltak, akik szintén most jöttek a délutáni műszakra. Masek főpincér úr egyik lábát hátracsúsztatva meghajolt előttem, haja fénylett a pomádétól, mint mindig, és különben is azt a benyomást keltette, mintha éppen most jött volna ki a fürdőszobából, elégedetten mosolygott, mert volt egy tizennégy éves kislánya, Hana, akit Masek úr mindennap már hajnali négykor elkísért a stvanicei Téli Stadionba edzésre, a tanítványok között Hanicka volt a legjobb, és akármerre járt is Masek úr, a kislánya mindig ott táncolt korcsolyáján a lelki szemei előtt, Masek főpincér urat az a csodálatos remény fűtötte, hogy Hanicka országos bajnoknő és később talán Európa-bajnoknő lesz, Masek főúr engem is szeretett, most is fölvonta a vállát és intett a fejével, ami azt a kérdést jelentette, hogy van-e már bejelentett állandó lakásom, mert itteni munkaviszonyomat csak akkor lehet véglegesíteni, ha meglesz, Masek úr tulajdonképpen feketén foglalkoztatott itt, én is vállat vontam és bűntudatosan elmosolyodtam, hogy még semmi ilyesmim nincs, ő meg egy újabb gesztussal jelezte, hogy hát mit lehet tenni, várni fogunk, várni, Boreknek, a pincérnek, aki fekete haját pontosan középen elválasztva viselte, és aki soha nem ivott, nem kártyázott, és habár igazán szép ember volt, nők után sem járt, szóval ennek a Boreknek egy kis nőstény kutyája, egy tacskója volt otthon, Borek munka közben nem gondolt másra, mint erre a tacskóra, és ha beszélt, akkor sohasem egyébről, mint arról, hogy mit csinál az ő kutyuskája, és ahogy Masek főpincér urat a lánya kísérte mindenfele a szállodában, Borek úr előtt a kutyája lábatlankodott szüntelenül, és műszak utánra mindegyiküknek megvolt a maga célja, szép cél, amely jókedvre derítette őket, amelynek örültek, amely közeli volt és elérhető, de engem otthon, abban a zizkovi lakásban csak Ema várt, aki

második anyukámnak nevezte ki magát, és aki megírta a fiának, hogy megtagadja azért, amit velem tett, én kértem, írja meg neki, hogy nem haragszom rá, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt, én most magam előtt látom az egészet, az énem egész alagútját, most már tudom, mindennek az volt az oka, hogy nem voltam képes alkalmazkodni, csöppet sem értettem az élethez, és főleg nem törődtem azzal, milyen ruhát vagy cipőt viselek, önkéntes hamupipőke lett belőlem, mindenkinek tudtára adtam, még magamnak is, mennyire szenvedek amiatt, hogy nincs se anyám, se apám, hogy apukám meghalt, hogy árva vagyok, slamposan jártam, mindig valami szakadt ruhadarab volt rajtam, nem tisztítottam a cipőmet, megerőltetésembe került megfürdeni, még mosakodni is, mert nem volt minek örülnöm, nem volt senki és semmi, aki vagy ami valahol várt volna, mint Masek főurat, mint Borek pincért, mint azt a két fiatal szakácsot, akik minduntalan az órára pillantgattak, mert előre örültek a műszak végének, amikor gyorsan kioldhatják a kötényüket, letehetik fehér szakácssapkájukat, kitolhatják a Párizs Szálloda udvarából a motorbiciklijüket, mind a ketten versenymotorosok voltak, és semmit sem vártak olyan örömmel, mint azt, hogy motorjukon száguldozhassanak, mint ahogy Bauman úr a főszakács is csak annak örült, hogy a Párizs Szálloda konyháján dolgozhat, hogy összeállíthatja a másnapi étrendet és feloszthatja a konyhaszemélyzet között a munkát. tulajdonképpen ő volt itt a legboldogabb ember, szakácsnak lenni, ez volt Bauman úr szemében a legfőbb jó, a konyha minden zaja, minden illata élvezetes összhangként hatott rá, nem zavarta sem az automata mosogatógépek zúgása, sem a krumplihámozó gépek zümmögése, sem a segédszemélyzet beszélgetése és kiáltozása, sem a huzat. Ilyen volt Bauman főszakács úr, aki személyesen főzte meg sütötte a Párizs Szálloda konyhájának hagyományos fogásait, a krumplilevest, a lángost, a krumplinudlit, a finom pirítóst. Bennünket annyira átitatott a fűszer és a konyhánk különlegességeihez használt egyéb hozzávalók illata, hogy legszívesebben csak egyszerű paraszti ételeket, sőt néha a falusi szegénynép ételeit ettük. És a főszakács úr minden helyzetben föltalálta magát. Abban az évben tavasszal repülőnapot rendeztek, és a szálloda tizenegy mázsa virslit küldött ki a repülőtérre, Evával fehér köpenyben, fehér bóbitával a hajunkban a rögtönzött sátorban álltunk, de a sátor két ponyvája minden félórában megtelt vízzel, az eső délben sem állt el, délután sem, és meleg volt, és az emberek nem jöttek el a repülőnapra. Így aztán vissza kellett szállítani tíz mázsa virslit, és a szálloda igazgatósága leírta a ráfordított összeget, de itt volt Bauman főszakács úr, aki elrendelte, hogy a pincérek szerezzenek be húsz üres heringeshordót, mossák jól ki, és az egész konyhaszemélyzet szeleteljen hagymát, az egész konyhaszemélyzet sűrű könnyeket hullatott, amíg egy mázsa hagymát karikára szeletelt, de Bauman főszakács úr nem tágított, aztán ő maga kirakta babérlevéllel a heringes hordók fenekét, és tölteni kezdte a hordókat, egy réteg virslire egy réteg felszeletelt hagymát rakott, szemes borsot és szegfűborsot szórt rá, megparancsolta a szakácsoknak, hogy főzzenek egy hektoliter pácot, és amikor a tíz mázsa virslivel megtöltötte a húsz hordót, mindent leöntött páccal, aztán beütötte a hordók fedelét, és elrendelte, hogy a lezárt hordókat tegyék hűtőszekrényekbe, és amikor burgonyasalátát kell készíteni, azokból vegyék a hozzá való virslit. De Borek, a pincér, egyszer étvágygerjesztőnek kivett abból a virsliből egy kistányérnyit, megkóstoltatta a többiekkel is, és attól fogva azt a virslit nem tették többé salátába, hanem minden alkalmazott, akinek étvágygerjesztőre támadt kedve, rezsi áron ehetett belőle, úgyhogy a tíz mázsa virsli nem egészen egy év alatt teljesen elfogyott. A főszakács szeretett engem, olyan termete volt, mint az apukámnak, ő vitte keresztül, hogy itt dolgozhassak, habár hivatalosan nem lakom Prágában, ő védett meg a káderesekkel szemben, amikor azok ragaszkodtak hozzá, hogy mutassam be az állandó lakásbejelentő lapomat, mert csak úgy maradhatok a munkahelyemen. A főszakács testsúlya is megegyezett az apukáméval, ő is százharminc kilót nyomott, azt beszélték róla, hogy a szabadságát úgy tölti, hogy Prága hetedik kerületéből az egész családjával átköltözik Prága első

kerületébe a Párizs Szállóba, a család tagjai a várost járják, Bauman úr pedig a konyhában ül, mert nem tudja elképzelni, hogy a Párizs Szállodán kívül bárhol is jól érezhetné magát. Ez annak is tudható be, hogy Bauman úr Brandejs úrnál tanult ki, kemény iskola volt az, ahogy beszélik, Brandejs úr még meg is pofozta az alkalmazottait, mert szerette őket és azt akarta, hogy megtanulják a mesterségüket, és így Bauman úr még most is időről időre készít egy élelmiszercsomagot, és elviszi Klánovicébe, ahova Brandejs urat kitelepítették, mert régebben ő volt a Párizs Szálloda tulajdonosa, és Bauman úr a csomagokat úgy adja át neki, mint a mostani alkalmazottak figyelmességének szerény jelét, mert tavaly egy ilyen alkalommal Brandejs úr a homlokára csapott, és elmondta Bauman úrnak, hogy ő, mármint Brandejs úr hűtőbokszot bérelt a Rytírská utcai prágai vásárcsarnok alatt, és hogy a bérletet még senki se mondta föl, és hogy amikor a Kárpátokban elejtett egy szarvast, azt a szarvast ő maga, Brandejs úr abba a hűtőbokszba tette, és az a szarvas még biztos ma is ott van csonttá fagyva, mint a szibériai mamutok.

És valóban, Bauman úr megállapította, hogy a Vendéglők és Éttermek állami vállalat valóban még ma is fizeti annak a nagy hűtőfülkének a bérét, és Bauman úr a bérfizetést igazoló nyugtát felmutatva elkérte az őrtől a fülke kulcsát, és engem magával vitt a furgonunkon a vásárcsarnokba, és ott leereszkedtünk az alagsorba a hűtőbokszok birodalmába, és megtaláltuk a Brandejs úr bokszát és benne a megmerevedett, sziklává fagyott szarvast. És Bauman úr nem boldogult se hentesfűrésszel, se keretfűrésszel, úgyhogy egy közeli bádogosműhelyből fémfűrészt kért kölcsön, csak azzal tudtuk lefűrészelni a szarvas lábait és fejét, aztán felcipeltük az autóba, olyan nehéz volt, mint egy kisebbfajta tehén, és elszállítottuk a Párizs Hotelbe. Ott az alkalmazottak mindjárt föl akarták olvasztani és lakomát csapni belőle, de Bauman úr kiabálni kezdett, miféle szakácsok vagytok ti? Tönkretennétek, ennek a szarvasnak lassan, lassacskán kell felolvadnia, mint ahogy a hó olvad a hegyekben, legalább két hónapig, hogy a húsa omlós, porhanyós legyen, mint a füstölésre szánt disznóhús, ahogy falun készítik elő. Hát ilyen volt Bauman úr, aki imádta a Párizs Szállodát, ilyen volt Masek főúr, aki imádta a lányát és ragyogott a boldogságtól és a szíve tele volt örömmel, ilyen volt Borek, a pincér, aki semmi másra nem gondolt és semmi másnak nem örült, csak annak, hogy műszak után viszontlátja kiskutyáját. A konyhalányok is folyton örültek valaminek, mindnek volt szeretője, akit vagy az építőmunkások, vagy a szálloda szemételtakarítói, vagy a fűtők közül választottak, minden férfi jó volt nekik, ha csak egy kicsit is szerette őket és várhattak rá, ha volt kivel beszélgetniük, sokszor láttam, hogy kinyílik a konyhaajtó, és a küszöbön egy férfi áll, afféle csavargó, és az egyik konyhalány, aki éppen hagymát szeletelt, a haja tövéig elpirul és késsel a kezében kiszalad, és ott a folyosón valamit mondanak egymásnak azzal a férfival, csak néhány szót, de aztán csókolóznak is a mi konyhalányaink, ezek a drabális nőszemélyek, egyszer valamiért kimentem a konyhából, és láttam, hogy az egyik ott áll a falnál, bal kezében kés van, a jobb kezét a fiú nadrágjának sliccében tartja, és úgy simogatja a mihasznát. Csak nekem nem volt senkim, Zizkovban Ema, az én második anyukám várt rám, aki az utóbbi időben egyre gyakrabban vetette a szememre, hogy nem vagyok elég hálás neki, hogy több hálát kellene éreznem iránta, amiért felkarolt, amiért nála lakhatok, szememre vetette, hogy nem hallgatok rá eléggé, pedig a lánya vagyok. A hotel konyhájában mindennap néhány óráig nagy hajtás van, ilyenkor még az izzadságot sincs időm letörölni a homlokomról, legföljebb csak úgy röptében a könyökömmel, ilyenkor valamennyien úgy dolgozunk, mintha a vásári lövöldében húsz lövész egyszerre húsz céltáblát találna telibe, mire a lövölde összes figurái és egyéb szerkezetei egyszerre és egyidejűleg lendülnének mozgásba. Egy napon, amikor éppen ilyen sürgés-forgás volt, kitárult az ajtó, a küszöbön a ruhatárosnő állt, és odakiáltott nekem. Eliska, leveled jött! És mindannyian nézték azt a levelet, ahogy a ruhatárosnő lassan hozta a kezében, én hirtelen hátradőltem, majdnem felfordítottam a

pénztárosi trónomat. Tényleg nekem szól? A ruhatárosnő föltette a szemüvegét, és az egész konyha előtt ünnepélyesen felolvasta a nevemet és a Párizs Szálloda pontos címét. Liebesbrief? Liebesbrief? Szerelmes levél! Ki az, aki ír neked, Eliska, ki az? Tréfálkoztak a pincérek, és tréfálkozott Bauman főszakács úr, és tréfálkoztak mindnyájan, és én elvörösödtem szégyenletemben, mert mindnyájan úgy néztek rám, mintha nem hinnék, hogy én levelet kaphatnék valakitől, mintha tényleg hamupipőke lennék, leírt nőszemély, aki nem mintha nem volna csinos, de ő maga mondogatja magáról, hogy nem való semmire, hogy mindenben pechje van, hogy sötéten látja a világot. És amikor már mindannyian megint a munkájukkal voltak elfoglalva, felnyitottam a levelet, csalódást okozott, a nagynénim írta Bécsből. aztán olvasni kezdtem, és minél tovább olvastam, annál jobban ijedeztem, rémüldöztem, de a végén elmosolyodtam az ijedelmemen, mert a levél világosságot gyújtott bennem, utat mutatott nekem.

Meine liebe Pipsimaus. Szívélyesen üdvözöllek Bécsből, rossz híreket hallok rólad, ne felejtsd el, milyen családból származol, a te nénikéd Pischinka, akármilyen szegény is, mindig tisztán, ízlésesen és elegánsan öltözve jár-kel Bécsben, Pipsimaus, mit szólna a papa, ha így látna? Ide figyelj, mondaná, ha az emberek előtt krumplis pogácsának adod ki magad, akkor úgy fognak veled bánni, mint a krumplis pogácsával, hallgass rám, kislányom, igyekezz magad csokoládétortának kiadni, és akkor úgy fognak veled bánni mint a tejszínhabos csokoládétortával. Csókol Bécsből nénikéd, Pischinka.

Egy szép napon lementem a belvárosba, csak úgy sétálgattam az utcákon, nézegettem a kirakatokat a Zeleznán, és a Príkopyn környékén. De csak a cipőkre meg ruhákra figyeltem, és a prágai belváros utcáin andalogva arra gondoltam, hogy valaha régen mennyire szerettem magas sarkú, piros cipőt hordani, korallpiros cipőt, aminek olyan színe volt, mint a kertünkben a salvia splendensnek, az égő szerelem virágának. És máris bementem egy üzletbe, és vettem mindjárt két pár magas sarkú, piros cipőt, és ez úgy megemelte a kurázsimat, hogy a Celetná utcában felpróbáltam egy olasz ruhát, és azt mondtam, ha ilyen jól áll nekem, akkor magamon is hagyom, és a régit csomagolja be. És így piros cipőben és sötétkék ruhában sétáltam tovább, és amikor a kirakatok üvegében megláttam magamat, ahogy grasszálok, hát az első átjáróházban eldobtam a csomagot, amiben a régi szakadt szoknyám volt, és amikor kiléptem a kapualjból, úgy éreztem magam, mint a léggömb, amikor megszabadul a homokzsákoktól, de tudtam, hogy mindez kevés, mert meg kell még csináltatnom a hajamat. És bementem egy fodrászüzletbe, és ott előbb megmosták a fejemet, aztán lenyírták a hajamat, régimódi bubifrizurát csináltattam, amilyet most a női kosárlabda- és röplabdajátékosok meg a javítóintézeti lányok viselnek. És amikor a fodrászüzlet tükrei közül kimentem az utcára, amikor először láttam, hogy mások is látnak engem, akkor tudtam, hogy már kezdek egy kicsit tejszínhabos csokoládétorta lenni. És mert sohase tudtam, mit kezdjek a kezemmel, bementem egy áruházba, és ott megvettem a legszebb esernyőt, amit láttam, egy halványkék ernyőt műanyag nyéllel. És ezután már úgy lépkedtem az utcán, mint sok évvel ezelőtt, amikor még apukával sétáltam, aki mindig erőt öntött belém azzal, hogy olyan elegánsan és rugalmasan tudott járni, habár százharminc kilót nyomott. Most először sétáltam egyedül, csak én magam, aki elveszítettem az esküvői játszmát, de váratlanul győztem önmagam felett, oly annyira győztem, hogy még rúzst meg szemöldökfestéket is vettem magamnak, és ettől a pillanattól kezdve mindegy volt nekem, hogy van-e állandó bejelentett lakhelyem Prágában, vagy nincs, olyan érzés fogott el, mintha elvesztettem volna a személyazonosságimat. Amikor aztán villamosra szálltam, hogy kiutazzak Libenbe, nem úgy ültem a kocsiban, mint egy jelentéktelen kis senki, hanem átvetettem egyik lábamat a másikon, kezemmel az ernyő fogantyújára támaszkodtam, amelynek kékes málvvaszíne volt, enyhén lóbáltam a piros cipőcskémet, és az a piros szín és az új olasz ruhám erőt adott nekem, olyan erőt, hogy fölemeltem a tekintetemet és az emberek szemébe néztem, sőt rájuk is nevettem,

bólintottam és viszonoztam a szemek köszöntését, és úgy láttam, hogy az emberek odakint az utcákon és a járdaszigeteken szépek, hogy minden ház, amely előtt a villamos elrobog, gyönyörű a rásütő nap fényében. És amikor a villamos gyermekjátszóterek mellett haladt el, a gyerekeket olyannak láttam, mintha szétszórt drágakövek lennének. És amikor a villamos a libeni hídra ért, felálltam, nekitámaszkodtam az ablaknak, és elragadtatva néztem a folyón túlra, a Bulovka kórházra és a domboldalakon szétszórt óriási házakra, és ez a látvány tibeti képekre emlékeztetett, amelyeket folyóiratokban láttam, gyönyörű szép kastélyok vannak a Bulovka körül, szétdobált dominókockák. Aztán a villamos bekanyarodott Liben főutcájára, és én egy kicsit elpirultam, a szemem egyetlen üzlet kirakatát sem hagyta ki, mindegyikbe belenéztem, ahogy a villamos elébem hozta őket, és amikor a színháznál már kiszállni készültem azon a megállón, amelyhez egészen közel a sarkon túl az Örökkévalóság gátja utca kezdődik, úgy éreztem, hogy a villamos nem is a libeni főutcán visz végig, hanem a Breclavkán abban az időben, amikor tizenhat éves voltam, hát ilyen szépnek láttam én most ezt az utcát. Sorra elolvastam a vendéglők nevét, Világ, aztán Sokol, aztán Zöldfa, aztán Libuse, aztán Öreg Bőgő meg Koldus meg Negyedik Károly meg Címer meg Frekl, és végül egy kis bisztró, a Kovácsműhely. Ott kiszálltam, egészen meghatott egy kis cukrászda a Bulovkánál, alacsony házacskában volt a megálló mellett, aztán tovább villamosoztam lefelé, nem tudtam betelni ezzel a libeni főutcával, de legjobban a Piros Kupola tetszett, apró házacskák meg néhány lerombolt műhely és egy kis gyár, minden bokrok és fák zöldjében úszott, és a háttérben a dombon egy omladozó parasztporta állt. És én tovább utaztam lefelé a villamoson, és tudtam, hogy ami rajtam van, az jól áll nekem, illatoztam az új cipőmtől és az új ruhámtól és az új ernyőmtől, és ez olyan volt, mint régen, amikor apuka nagyszombatra minden évben vadonatúj ruhát, cipőt meg miegyebet vásárolt nekem. Amikor lefelé utaztam Libenbe, akkor meg olyannak láttam ezt a városrészt mint Hodonínt, ahol tizenhat éves koromig laktam, Liben tulajdonképpen vidéki város, de egészen más mint Zizkov, ahol most lakom. Itt a villamosból kis parkokat, fákat látok, meg a Rokytka folyócskát, Zizkov viszont kőtenger, és még az ottani utcanevek is rémülettel töltenek el, mint a roráték, a javítóintézetek, a kaszárnyák és a börtönök, Konstanzi tér, Tomás Stítny utca, Milíc z Kroméríze utca, Rohác Dubé utca, Zsidó Kemencék, Jesenius utca, mindegyiknek szőrcsuhaszaga van. Elámultam, milyen szép külváros ez a Liben, és milyen szépen öltözködnek itt a fiatal nők. Megint neki kellett támaszkodnom a villamos ablakának, hogy újra és jobban lássam azt, amit már fölfelé jövet láttam, hogy itt a főutcán a fiatal nők ugyanolyan szép ruhát viselnek, mint amilyen rajtam van, ugyanolyan szép cipőt, és láttam, hogy ez a főutca nem csupán olyan hely, ahol jól lehet bevásárolni, de olyan is, ahol a nők mutogatni tudják magukat nemcsak önmaguknak, hanem mások szemeinek is, sőt még valamiféle színházat is tudnak játszani, lakkozott körmű ujjaikkal megérintik egymást, és nagyokat nevetve valamit mesélnek egymásnak. és mindig van idejük arra, hogy fölbecsüljék magukat a társnőik és a férfiak szemében. És én mindezt nagyra értékeltem, azt is, hogy ezek a nők ugyanolyan táncosnőpózban tudnak állni, amilyenben valaha én is tudtam, és amilyenben most, a villamoson menet, megint állok. Leléptem a járdaszigeten tomboló napsütésbe, elvonultam a színház vitrinjei előtt, aztán a női divatüzlet előtt, és önkéntelenül megálltam annál a kirakatnál, amelyben csak menyasszonyi kosztümök és menyasszonyi ruhák, párták, koronák és menyasszonyi kalapok voltak kitéve, elvörösödtem és körülnéztem, nem lát-e valaki. Ugyanis én, akit a jegyesem nem egészen negyedévvel ezelőtt ideküldött, hogy előkészítsem közös esküvőnket, szóval én, ahova csak megyek, ahova csak nézek, mindenütt olyasmit látok, ami kigúnyol, ami kinevet, mert hiszen, a fene egye meg, az én vőlegényem, az én drágalátos kincsem csak azért küldött Prágába az esküvőmet előkészíteni, hogy én hoppon maradjak, mialatt ő nyugodtan mást vett el, jó messze innen, mert tudta, hogy mielőtt öngyilkosságot kísérelnék meg, előbb őt gyilkolnám meg, az én

drágalátos kincsemet, konyhakéssel, ha azt mondaná, hogy már nem kellek neki, hogy már másvalakije van. Lassan nyiszálnám a konyhakéssel. És most házilakodalmak itt Libenben, lakodalmak a Párizs Hotelben, a kirakatok tele menyasszonyi ruhákkal, pártákkal, koronákkal, kalapokkal. Elvörösödtem, az volt az érzésem, hogy ezt itt, ezt az esküvői kacattal teli kirakatot valaki szántszándékkal állította elém, mint valami horrorban, mint valami drasztikus krimiben. Pfuj!

És befordultam az Örökkévalóság gátja utcába, otthonosan éreztem magam ebben a kis utcában, pedig csak kétszer voltam itt, már a sarkon láttam, hogy az utca elkanyarodik, itt már lassan baktattam, jobboldalt egy magas épület állt, ahogy megpillantottam, már tudtam, hogy ez bútorgyár vagy valami, ami fával függ össze, hallottam a körfűrészek és szalagfűrészek kellemes hangját, láttam a négyemeletnyi rácsos ablakot, a fűrészpor és a nedves fa illata egészen a járdaszigetig érződött, beláttam az udvarra is, és megnyugtatott, ahogy a munkások az ablakkereteket egymásra teszik, óvatosan, hogy a fa meg ne vetemedjen, láttam, ahogy a deszkákat slihtolják, és lécdarabokat tesznek közéjük, valahogy így éreztem magam a mi kis furnérgyárunkban, apuka járta a világot, és mindenféle becses fát vásárolt a Kárpátokban, az Andokban, az Alpokban, és Libanonban is, csak a csekk-könyve volt vele, meg egy kalapács, a kalapács fejének egyik végébe apuka monogramja volt belevésve, a neve kezdőbetűi, a másik végére apuka bármivel ráüthetett, de úgy, hogy a kidöntött fatörzsbe belenyomódjon a pecsétje annak jeléül, hogy ez az ő fája, mert az ő monogramját viseli, apuka minden útjáról csak két hónap, sőt néha egy negyedév eltelte után jött haza, de mindig hozott nekem valami ajándékot, és mindig összecsókolt, mert szeretett. És ezt az Örökkévalóság gátja utcát a miatt a gyár miatt szerettem meg, igaz, hogy itt nem drága furnérlemezeket készítenek, sem olyan bútort mint az UP-ben, de az ablaktokokat, ablakrámákat és ajtófélfákat igyekeznek úgy egymásra rakni, hogy ne vetemedjenek meg. aztán meg ezek a hangok és ez a faillat. És ahogy így elgondolkozva andalgok tovább és figyelem, hogy a kék ruhám alól váltakozva hol a jobb, hol meg a bal korallpiros cipőm lendül előre, miközben az ernyőm összesodort szoknyácskája előre jelzi lépéseim ritmusát, valaki odakiált nekem. Ez aztán szép déleste, ugye? Mit mond, asszonyom, mit mond? ijedtem meg a déleste hallatára. Hogy szép déleste van, ismételte az első emeletről egy asszony, rémesen kancsal volt, de engem az ájulás környékezett, forogni kezdett velem a világ, hiszen Ema, az én második anyukám is délestének mondta a délutánt, dörzsguminak a radírgumit, föstéknek a festéket, suviksznak a cipőkrémet. De megmentett két kislány, ott lakhattak annak a háznak a földszintjén, amelynek első emeletéről az a kancsal szőke nő kihajolt, a kislányok ki akartak rontani az utcára, de egyszerre értek a keskeny ajtóhoz, beleszorultak a nyílásába, és amikor végre kifurakodtak, óriási hahotában törtek ki, majd megszakadtak a nevetéstől, az egyik valami viccet vagy malacságot akart a másik fülébe súgni, de mind a ketten féltek a kimondásra váró szavaktól, betömték a fülüket, nem akartak semmit hallani, sipítoztak, visítoztak nevettükben, toporzékoltak, és az egész utcát azzal fenyegették, hogy bepisilnek, ha meghallják azokat a szavakat, öklöcskéjükkel tréfásan ütögették egymást. És én fölnéztem, és az ablak fölött valami feliratot láttam, a betűk már eléggé lepattogzottak, de a felirat azért olvasható volt. Ecsetek és kefeáru. És én mentem előre, és kellemesnek és vidítónak éreztem ezt az utcát, és ami a fő, csak egyedül lépegettem itt, kiöltözve, mintha divatlapból vágtak volna ki, ahogy tizenhat éves koromban sétifikáltam, és arra vágytam, hogy ugyanúgy, mint akkor, valami rendkívüli dologgal találjam magam szembe. És mindjárt a következő utca sarkán, amelyet Ludmila utcának hívtak, egy bekerített telek volt, valamikor régen kerti vendéglő lehetett, hat öreg gesztenyefa árnyékolta be, a fal mentén lerombolt kuglipálya, mögötte ház, amelyen még olvasható volt a vendéglős neve, Hausman.

Alacsony volt a fal, szemcsés vakolata csillogott a napsütésben. Sehol senki. De mégis. Elmosolyodtam, amikor az utca túloldaláról egy cigánylegény ugrott elém zöld női ruhában, kis lábassal a kezében, a lábast a napsütötte alacsony falra tette, mohón nekilátott a tartalmának, és amikor észrevett, panaszkodni kezdett. Naccsága, az asszony azt akarja, hogy Helenka máris menjen dolgozni és lóvét hozzon haza, de én meg Helenka azt akarjuk, hogy fodrásznőnek tanuljon ki! Igen, naccsága, fodrásznőnek. mondta a cigány, és sírva fakadt a lábaskája fölött. Megálltam, az erőt adó ernyőmre támaszkodtam, így álltam egy pillanatig, aztán piros cipőmben balett alapállásba helyezkedtem. A cigány úgy vélte, hogy szövetségesre talált bennem, átszaladt az utcán ahhoz az ablakhoz, amelyből az imént kiugrott, bekiáltott az ablakba, aztán a villájával rám mutatott. Itt hallhatod, a naccsága is azt mondja, hogy Helenka tanuljon ki fodrásznőnek!

De alig fejezte be a mondatot, az ablak függönye széthúzódott, és egy cigányasszony ugrott ki az utcára, sokkal idősebbnek látszott a férfinál, de egész biztos fiatalabb volt nála, én ezt tudtam, mert ismertem minden cigányt a mi zizkovi utcánkban, az asszony egy etlen ökölcsapással leterítette a cigányt, és az most pontosan a lábam előtt feküdt, a hátán, zöld női ruhájában, keskeny bajuszkájával, és védekezésül maga fölé emelte a villáját, és a cigányasszony nevetve közölte velem, hogy Lajos egy semmirevaló balfácán. És én láttam, hogy elülső fogainak a fele hiányzik. Átléptem a fekvő cigány lábát, vállat vontam, folytattam az utamat, ma mindegy volt nekem, hogy Helenkából fodrásznő lesz-e vagy sem, és az is, hogy ma szép déleste van, átmentem a kis téren, és már messziről láttam a gázlámpát a drapp színű emeletes ház előtt, magam mögött hagytam a lehúzott rolót és a Temetői kandeláberek és Urnák feliratot. és aztán már a gázlámpánál álltam, elpirultam zavaromban, mit fog gondolni a doktor, ha egyáltalán otthon van, mit fog gondolni rólam, hiszen tulajdonképpen senki máshoz nem jövök, csak hozzá, csakis azért jövök, hogy megnézzem, otthon van-e, és ha igen, mit csinál. És abban a pillanatban vissza akartam fordulni, futni egészen a járdaszigetig, felugrani az első villamosra, csak hogy már távol legyek ettől a háztól, el akartam szökni valahova messzire, de amikor visszafordultam, szemembe ötlött a piros cipőm, és amikor láttam, hogy velem együtt a kék ernyőm is elindul, hirtelen elfogott a szégyen, és ismételgetni kezdtem magamban. Muszáj odamenned, muszáj, mire megint visszafordultam, és határozott mozdulattal benyitottam annak a háznak a kapuján. És már ott álltam az árnyékban, és magam előtt láttam a nyirkos folyosót, de az az udvarra vezetett, és az udvaron aranyszínű napfény ragyogott, és a sugarak lefolytak a falon, amelyen borostyán kúszott fölfelé, és minden borostyánlevélke úgy csillogott a napsütésben, mintha vajjal kenték volna be, és az ajtófélfa valamilyen becses kép keretére emlékeztetett, olyan szépnek láttam most ezt az udvart. És én beléptem, és igen, itt van az az ablak, a tisztaságszerető asszonynak az ablaka, és itt a lépcső, amely a kis udvarra vezet. Fölmentem a kis udvarra, körülnéztem és láttam, hogy igen, itt van az az emeletes épület és itt az a kedves ablak. Jó napot, jó napot, isten hozta! A férfihang a kis kamra tetejéről hullott az udvarra, a hangot írógépkopogás követte, megfordultam és láttam, hogy a doktor a kamra tetején egy zsámolyon ül a délutáni napsütésben, előtte szék, a széken írógép, a doktor térdeit szétvetve hevesen üti a kis gép billentyűit, amelyek időnként egymásba akadnak, de a doktor ujjai szétválasztják őket, és a gép egyre csak ír, a sorokat betűkar váltja, a doktor kihúzza a papírlapot, ráhelyezi a már teleírt papírlapokra, az egészre egy követ tesz nehezékül, újabb papírt fűz a gépbe, és nagy buzgalommal folytatja az írást. Csak befejezem ezt itt, és mindjárt leszállok magához mennyeimből, kiáltott le vidáman a doktor, és írt tovább, és közben beszélt. Ugyanis, ha nem fejezem be, akkor már sohasem írom meg, mert ha bekopogtat a szép gondolat, akkor, ó, siess, tárd ki lelkedet, a szép gondolat sohase jön magában. És tovább írt, és én elnéztem ezt a férfit, láttam, ahogy ír, hallottam a billentyűk kopogását, amely úgy hangzott, mintha a szálloda konyhájában felmarkolnánk egy csomó kávéskanalat és beledobnánk a krómozott mosogatógépbe, a doktort beragyogták a nap sugarai,

kis kalapját a szemébe húzta, hogy a nap ne vakítsa el, én meg az udvaron álltam új ruhámban, az ernyőmre támaszkodtam, előrecsúsztatva magas sarkú piros cipőbe bújtatott jobb lábamat, jó érzés volt először látni valakit, amint gépen ír és rögzíti áramló gondolatait, és láttam, hogy annak a magas széknek a lábai, amelyen a kis írógép áll, úgy vannak elfűrészelve, hogy kiegyenlítsék a kis kamra tetejének lejtését, a kis kamra fölött a nagy fészer hatalmas, hosszú teteje húzódott egészen addig az épületig, amelynek ablakában az óriási aszparágusz meg pletyka függött, azt is láttam, hogy a zsámoly lábai ugyanígy vannak elfűrészelve, hogy szintén semlegesítsék a tető ferdeségét. És a doktor most befejezte az írást, kihúzta a lapot a gépből, rátette a többi vakítóan fehér papírra, hátratolta kalapját a tarkójára, rám nézett és én fölnéztem rá, és láttam, hogy ő lát engem, hogy látja a frizurámat, láttam, hogy látja a szép ruhámat, és fölemeltem a lábam, és megmutattam neki a korallpiros cipőmet is. Láttam, hogy kedvtelve néz rám, láttam, hogy úgy lát, ahogy mindenkivel láttatni akartam magam, de különösen vele, akihez idejöttem, hogy viszontlássam, és hogy ő olyannak lásson, amilyennek látszani kívántam, egészen másnak, mint amikor először voltam itt, azt akartam, hogy tejszínhabos csokoládétortának lásson. Látott és helyeslően bólintott, és én elpirultam és körbefordultam előtte, fölemeltem a kezem, mintha repülni akarnék, úgy forogtam, ahogy csak a manökenek tudnak, amikor bemutatják a modelljeiket, aztán elszédültem. És a doktor fölegyenesedett, odanyújtotta nekem a teleírt oldalakat, és megkért, tegyem le az egészet egy kis asztalra, egy olyan asztalkára, amilyet valaha Morvaországban arra a pontra állítottunk, ahol a város végződött és a mezők kezdődtek, amelyre feszületet és kis vázákba bazsarózsát meg mezei virágot tettünk, amelyhez a körmenet érkezett, hogy a plébános meg a processzió ennél az asztalkánál imádkozzon a bő termésért. Aztán a doktor az írógépet adta a kezembe, kicsi volt és össze lehetett hajtani, mint egy misekönyvet, és amikor összezárult, magába rejtette az egymáshoz simuló billentyűket, és mihelyt a teleírt oldalakra pillantottam, mindjárt tudtam, hogy a doktor Perkeo márkájú szecessziós német gépecskén ír, ékezetek nélkül, és hogy a szöveg, amit lekopogott, tele van hibával, már hogyne lenne, mondtam magamban, hiszen pár perc alatt lezakatolta mindazt, ami a fejében kavargott. És a doktor leugrott a kis kamra tetejéről, amely ferdén lejtett a lépcsővel párhuzamosan, és most egymás mellett álltunk, és ő elmagyarázta, hogyan ír ezen a kis udvaron, fölemelte az asztalkát és a fal mellé tette a poroló közelébe, nem messze attól az ajtótól, amely a Liza lakásába vezető lépcsőkre nyílik, és nagy büszkén fejtegette. Mihelyt kisüt a nap, én nem tudok a szobában dolgozni, ki kell jönnöm ide az udvarra, és itt írok délig, de amikor a nap délután továbbvonul, akkor én is továbbvonulok az asztalkámmal, úgyhogy egy órakor ide követem a napot. Megfogta az asztalkát, és néhány méterrel arrébb tette. Itt aztán addig ütögetem az én atommeghajtású Perkeo írómasinámat, amíg a nap át nem lendül a mosókonyha mögé, akkor aztán idesüt, és akkor én ideteszem az asztalkát, és addig írok, amíg az árnyék el nem felezi és végül egészen le nem vágja a fejemet, aztán az árnyék olyan magasra hág, hogy föl kell mennem a tetőre, ahová a nap addig süt, amíg le nem nyugszik. de, amint látja, a tető ferde, és emiatt tudja hányszor kellett lerövidítenem a nagy szék meg a zsámoly lábait? Nem fogja kitalálni! Sokszor bizony! Előbb a nagy széknek a lábából vettem le, de amikor föltettem a tetőre, akkor láttam, hogy olyan hülyén rövidítettem le, hogy még fokoztam a lejtését, úgyhogy az írómasina lecsúszott volna az udvarra, másodszor meg úgy fűrészeltem le, hogy az ellenkező oldalra lejtett, vagyis az írómasina a sliccemre pottyant volna, és a zsámolyt szintén kétszer fűrészeltem, és úgy tönkretettem, hogy muszáj volt aprófának fölhasítani és egy másikat venni, végül mégis sikerült eltalálnom a helyes lejtést mind a zsámolynál, amelyiken ülök, mind a nagy széknél, úgyhogy, amint látta, az én atommeghajtású Perkeo írómasinám szép vízszintesen nyugszik rajta. Aztán megtörtént az, amire vágytam, a gangon kitárult az ablak, és Liza hajolt ki rajta, beakasztotta az ablakszárnyak kampóit a karikákba, és amikor meglátott, szemmel láthatóan

megijedt, de aztán elnevette magát, és én láttam, hogy savanyúan nevet, mert most attól ijedt meg, hogy milyen csinos vagyok. No de ilyet, Pipszi! Hogy te milyen jól nézel ki, mutasd magad! Hát még ilyet!

Nem bírta ki odafönt, eltűnt az ablakból, aztán hallani lehetett a cipője kopogását a lépcsőn, aztán megpróbálta kinyitni a folyosóajtót, amely előtt még mindig vakolathalmaz púposodott, Liza kénytelen volt nekitámasztani a térdét az ajtónak, megfeszíteni minden erejét, de így is csak harmadszorra sikerült kinyitnia, akkor kiszaladt a kis udvarra, fölemelte a kezemet, és úgy forgatott, mint egy próbababát, és közben ujjongott, de én jól tudtam azt, amit kiéreztem az ujjongásából, hogy irigyel, de nem a ruhámért meg az ernyőmért, hanem azért, hogy megváltoztam, hogy nem kényszerültem térdre, hogy már nincs szükségem mások segítségére, mert magam segítettem magamon.

A doktor megszólalt. Aztán majd jöjjön be hozzám, Pipszi kisasszony, jó? Liza azt mondta, Pipszi, gyere föl hozzám egy kávéra, annyi mondanivalónk van egymásnak.

Liza, én először ide, a doktorhoz nézek be. és már föl is emeltem a Perkeo márkájú írógépet, és elindultam vele, és Liza megfordult, és hallottam, hogy néhányszori próbálkozás után dühösen becsukja az ajtót és később ugyanolyan dühösen az ablakot is.

A doktor szobáját csak egy fal választotta el a szomszédos kutatóintézettől, amelyből most tompa dübörgés hallatszott át, majd vasfűrészsivítás, és az éles hang megremegtette a szobát, mintha egy óriás fogorvos a műszerével egy akkora zápfog mélyére akarna fúrni, mint a doktor szobája. A doktor gyufát gyújtott, és a tűzhely pár perc múlva zúgni kezdett. Deszkaszilánkokkal, felhasogatott gerenda- és faburkolat-darabkákkal táplálta a tüzet, a fűtőanyag nyilván építkezésekből és épületbontásokból származott. Álltam a helyemen, és a pletykával benőtt gyönyörű aszparáguszt néztem, az aszparágusz felfelé, a plafon felé magasodott, a pletyka lefelé csüngött, egyenesen az ablakközbe helyezett tükrökre. A fészer ferde teteje kék háromszöget metszett ki az égboltból, és ez a kék darabka színével és formájával is a nemzeti lobogónk kékjére emlékeztetett. És a fészer falán vadszőlőtőke kapaszkodott, eleinte egyenesen fölfelé, aztán vízszintesen drótra csavarodva, és venyigék meg kacsok nőttek ki belőle. És közöttük a fészer gerendájába szegezett kampón halotti maszk függött dróttal átkötözve, mint egy repedt kőedény, nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a doktor arca, férfi halotti maszk vadszőlőkacsokkal övezve. A doktor megijedt. Az istenért, üljön le, kérem. Egy székre mutatott, leültem, és még mindig az ernyőm fogantyújára támaszkodva, egyik lábamat átvetettem a másikon, és hintáztatni kezdtem a piros olasz cipőmet, amelyet ma vettem csak azért, mert új életet akartam kezdeni, mert olyan akartam lenni, mint a tejszínhabos csokoládétorta. Láttam, hogy a doktor a térdemet nézi és enyhén elpirul, aztán a homlokától az álláig végighúzza tenyerét az arcán. Azután felállt, ujjával a falra mutatott, és hallgatózott. A zaj a fal mögött felerősödött, valamilyen óriási gép megsokszorozta fordulatszámát, aztán a zaj elült, de rövid szünet után fülsiketítő dörrenés rázta meg a szomszéd házat meg a doktor szobáját, mind a két épület alapjaiban megrendült, mintha valahol alul sújtólég robbant volna, a robbanás ott a másik oldalon felkavarta a levegőt, a tűzhely a szobában megremegett, csövei, amelyek a fal mentén vezettek a kéménybe, meginogtak, odakint levált a falról a még megmaradt vakolat, lehullott néhány tégla, az udvaron porfelhő gomolygott, és a ferde tetőn vakolatdarabok és téglák zúdultak a másik kis udvarra. Hát ez gyönyörű, mondtam. Ugye, mondta, és nekem olyan szerencsém van, hogy ebben a gyönyörű házban lakom. És az udvar másik végéről egy női alak jött imbolyogva, hátán ponyvába kötött gerenda- és deszkadarabokat cipelt. Átgázolt a vakolathalmazon, aztán megfordult, előrehajolt, és a nyaka alatt kioldotta a csomókat, mire a teher a hátáról a földre zuhant. Aztán odajött az ablakhoz, és akkor láttam rajta, hogy cigány, fiatal cigányasszony vagy lány, izzadtan kiegyenesedett, a hajához nyúlt, kihúzott belőle egy csatot, a szájába tette, és bejött a szobába. Á,

hölgy van az úrnál, jó estét, hajolt meg, uram, fát hoztam magának azért, mert megengedi, hogy itt aludjunk, de. A doktor végigkutatta a zsebeit, aztán kinyitotta a szekrényt, és átmatatta a benne függő kabátok és nadrágok zsebeit is, aztán összedörzsölte a kezét és elpirult. Adjon nekem kölcsön húsz koronát. Kinyitottam a retikülömet, és kivettem belőle két tízkoronást, a doktor átvette, odaadta a cigányasszonynak, az meghajolt, kivette a szájából a csatot, nedves tenyerével lesimította a haját, és a csatot visszatűzte. Nesze, és ha a férjed megint balhézni fog, akkor fogd a lányodat, és tudod, hol alhattok, igaz? Á, az úr jó ember, mondta a cigányasszony, és rám nézett és bólogatott, és megismételte, igen, az úr jó ember. Aztán kiment a szobából, kirángatta a deszka- és gerendadarabok alól a ponyvát, és a csücskénél fogva maga után húzva nomád tánclépésben végiglejtett a vakolattal borított kis udvaron. Nincs könnyű élete, szólalt meg a doktor, a férje egy részeges cseh ember, időnként elveri, és ilyenkor az asszony idejön aludni hozzám, a kislánya a szekrényfiókban alszik. Furcsa dolgok ezek, igaz? De megkínálhatom egy pohár sörrel, hogy vidámabb gondolataink támadjanak? Mondta a doktor, és felnevetett, és úgy simogatta az arcát, mintha sajnálná önmagát.

Ah, milyen szép a disznóölés vidéken, a falusi udvaron, amikor kiviszik a tűzhelyet, amikor minden illat a szabad ég számláját terheli, az üstben fő a fejhús, amit aztán a mosókonyhában gyúródeszkára borítanak, és ott a mosókonyhában is nyitva van az ajtó meg az ablakok, úgyhogy a disznóölés minden szaga innen is kiáramlik és fölszáll az égbe. De akkoriban Prágában divatba jött, hogy a szállodák, a híres, elegáns szállodák is havonta egyszer már előre bejelentették a vendégeiknek, hogy Ma disznótor lesz! És a vendégek örültek, örvendeztek, hogy tányérjukra frissen főtt fejhúst kapnak, és utána májas hurkát! És így a Párizs Hotelben is megrendezték az első disznótort, reggeltől a konyhában izzadtunk, és amikor az üstökben, a két üstben már főzték a fejhúst és a gőz a plafon felé szállt, és amikor a szellőztető üvegtorony nem győzte magába szívni a párákat és egyéb kigőzölgéseket, a konyha lassan, de biztosan nedves pokollá változott, a gőzök tisztára beborítottak engem is, ahogy ott ültem a magas székemen, és amikor már blokkolni kezdtem az első tányérokat, amelyeken egy darabka toka, egy darabka fül, egy darabka máj és egy kanálka torma meg egy kanálka mustár volt, éreztem, hogy nem a saját izzadságom folyik a halántékomon és csöpög a hajamból és aztán már a hátamról is, hanem a disznótor lecsapódott párája, és a pincérek is izzadtak, és hamarosan a szmokingjaik is fénylettek a zsírtól. És mialatt a vendégek az étteremben örültek, sőt a törzsvendégek annyira meg voltak elégedve, hogy figyelmességből korsószámra küldték a pilsenit a konyhába, azalatt a nagy asztalokon két szakács hintakéssel darabokra vagdalta és mindenféle fűszerekkel szórta be a fejhúst, és a fűszerek illata a disznótor szagával elvegyülve szerteáradt az ujjaik alól a konyhában, és mire a konyhalányok előkészítették a véreshurka-töltéshez használt vastagbeleket és megfőzték az árpadarát és megöntözték sertésvérrel, addigra a konyhaszemélyzet úgy szaglott, mintha egyik a másik után mind beleesett volna a leveseskondérba. Aztán a szakácsok szitkozódva elkezdtek küszködni a hurkatöltőkkel, viaskodtak a tolókákkal, mert még sohasem készítettek elő disznótort, a két fiatal szakácsunkat ez a munka kétségbe ejtette, odakint is meleg volt, de a konyha levegője úgy megforrósodott, hogy nemcsak a fehérneműnk tapadt a testünkhöz, de a ruhánk is a fehérneműnkhöz, és így, mialatt a májas hurka főtt az üstökben, mi barátságtalanul pillantgattunk egymásra, és szidtuk a vállalatot, amiért a Ma disznótor-t kigondolta. És ekkor egy óriási virágcsokor vonult be a konyhába, rózsacsokor, és én megijedtem, mert a csokor egyenesen felém tartott, és a rózsák hirtelen lecsúsztak majdnem a padlóig, és a férfi, aki fölöttük állt, nem volt más, mint a doktor, kis kalapban, nyersvászon kötényben, szakadt ingben, és odanyújtotta nekem azt a csokrot, és a konyhában lévők úgy néztek rá, mint valami látomásra, mintha a szellőztetőtoronyból pottyant volna le. És én képtelen voltam megszólalni, és a kezem is mintha megbénult volna, nem azért, mert egyszerre csak itt láttam ezt a férfit Libenből az Örökkévalóság

gátja utcából, hanem azért, mert szégyelltem magam előtte, hogy az arcomról zsiradékkal és a disznótor szagaival összevegyült izzadság csöpög, és a doktor a kezembe nyomta a csokrot, és engem egészen elborítottak a rózsák. Segítsen rajtam, nyögte a doktor, fogadja el ezt a csokrok, az az ötletem támadt, hogy örömöt szerzek magának. És a megdermedt szakácsok újra mozogni kezdtek a tűzhelynél, mostanáig mozdulatlanul álltak, mert az idegen férfi megjelenése őket is megbénította, úgy hatott rájuk, mint a varázsvessző a Csipkerózsikában, de most megint forgatni kezdték a májas hurkákat az üstökben és a véres hurkákat a lábasokban, féltek, hogy minden túlfő. És amikor a doktor meghallotta, hogy mit mondanak egymásnak, odament hozzájuk. Megengedik? És azok csak néztek rá, képtelenek voltak kidobni ezt az embert, aki annyira meglepte őket a kalapjával meg a nyersvászon kötényével, és aki most az üstökbe nézett, fölemelte a kezét, és azt mondta. Hát nézzék, a májas hurkák már feljöttek, ezek már készek, ha megfogják a pálcikát, és megpróbálják megforgatni, mintha órát húznának föl, és a pálcika könnyen megfordul, akkor a hurka kész! És ő maga megfogta egy olyan májas hurka pálcikáját, amely éppen feljött, és megörült. Máris kész, ha a májas hurka túlfő, akkor megreped és vége! Aztán a doktor odajött hozzám az ócska cipőjében, lesütötte a szemét, és azt mondta. Holnap szombat van, jöjjön el megint Libenbe, kimegyünk fürdeni a cölöpökhöz, jó? Csak állt ott és vörösödött, és a fiatal szakácsok kimerték a vízből és csöbrökbe rakták a májas hurkát, amitől most még erősebb disznótorszag áradt, és a zsírosság már a mennyezetről is csöpögött, és a falakon végigfolyt a lecsapódott pára, és a doktor motyogott. Tegnap valahogy túl sokat ittam, ilyenkor annyira másnapos vagyok, hogy elfog a kishitűség. Most is elfogott. ezzel a csokorral ötször körüljártam a Párizst, ötször bejöttem, aztán megint kimentem. De most végre elszántam magam, és bemerészkedtem egészen idáig. És megint csak állt ott, és a pincérek már felsorakoztak előttem májas hurkával és tormával a tányéraikon, gyorsan leblokkoltam a tányérokat, mialatt az egyik szakács megfogta a doktor rongyos ingujját, és megkérdezte. És mikor kész a véres hurka, és mikor kész a disznósajt? A doktor levett a gyúródeszkáról egy hosszú hurkapálcát, henteskéssel meghegyezte, aztán a szakáccsal odament a lábasokhoz, amelyekben véres hurka meg disznósajt főtt, az egyik lábas fölé hajolt, és a pálcika meghegyezett végét beleszúrta egy véres hurkába, aztán a szakácshoz fordult. Amíg csak vér fröccsen ki belőle, addig semmi, de amikor már csokoládé, akkor kész. Átadta a szakácsnak a hurkapálcát, meghajolt az egész személyzet előtt, elvörösödött és elnézést kért. Bocsánat. Aztán kisietett a konyhából, és én ott maradtam a helyemen rózsákkal elborítva, és tovább szégyelltem magam, mert a mi első disznótorunk zsírja a két mellem közé folyt és beleitta magát a melltartómba, éreztem, hogy a zsíros verejték a combom közé is lefolyt, éreztem, hogy a bugyim a fehér köpenyemhez tapad, és megijedtem, amikor arra gondoltam, hogy ha most felállnék, akkor az izzadság átitatná a köpenyemet is, és a székemen egy kis pocsolya maradna. Ezt éreztem, és közben tovább szorongattam a rózsacsokrot. Borek, a pincér, poharakat tett az asztalomra, elhelyezte bennük a rózsákat, és azt mondta. Az az úr szerelmes magába, ez első pillantásra világos. És én még jobban elvörösödtem, éreztem, hogy ha megfognám a bugyim egyik szárát és félrehúznám, aztán elengedném, akkor az izzadságtól átitatott műselyem nedves csattanással ugrana vissza a combomra. Erre még jobban elvörösödtem, és ekkor kitárult az ajtó, két jókedvtől felhevült törzsvendégünk jelent meg a küszöbön, és az egyik bekiáltott. Ilyen jó májas hurkát még nem ettünk Prágában, egy méter pilsenit az ilyen konyhának! Az ajtó becsapódott, a szakácsok szorgalmasan szedegették a hurkákat a lábasokból, aztán a csapos egy nyaláb poharat hozott be habos sörrel, és Bauman főszakács felkelt az asztal mellől, zsíros kezét az én nedves kezem fejére tette, és mosolyogva azt mondta. Hát, Eliska, te kis menyasszonyka, ahogy elnézem, neked már nem lesz szükséged állandó lakásbejelentő lapra, és így az itteni állásod is végleges lesz, én ezt előre látom, a szarvasgerincből, amit együtt hoztunk ide, hideg pecsenyét készítek,

amikor majd eljön az ideje, hideg sültet az esküvődre. Addig a mélyhűtőben hagyom, és a pecsenyét majd személyesen viszem el neked. Mosolyogva nézett rám, én meg csak bólogattam, mint egy kínai fabábu, és könnyeztem, és a pincérek sorban álltak az asztalom előtt tányéraikon tormával és friss véres hurkával, amit pár perccel ezelőtt emeltek ki a lábasból, türelmetlenek voltak a pincérek, semmire se vágytak jobban, mint megint kint lenni az étteremben, ahol tiszta levegőt szívhatnak, a főszakács szalvétával megtörülte az arcát, és visszament az asztalaihoz, mert már ideje volt fölszeletelni a specialitásait, ő a disznótorral nem vállalt semmiféle közösséget, szerinte a disznótor egy ilyen híres, elegáns hotelben undorító. És én aznap este későn értem haza, mert az üzemi bizottság elismerte, hogy a disznótor után, amelyet ő eszelt ki, minden olyan alkalmazottnak, akinek otthon nincs fürdőszobája, joga van megfürdeni valamelyik szabad hotelszoba fürdőszobájában, így hát egymás után megfürödtünk. Amikor beszappanoztam magam és befeküdtem a kádba, elborzadtam, mennyi piszkot mosott le rólam a szappan meg a forró víz, és amikor kiléptem a kádból, láttam, hogy a víz felszínét zsírréteg borítja, csak akkor tértem magamhoz, amikor a víz kifolyt, és én kétszer egymás után kimostam a kádat. És ott a kád fölött eszembe jutott, hogy nemcsak én, de a konyhások közül úgyszólván senki sem tudott lenyelni egyetlen falatot sem, annyira átjárt bennünket az a szörnyűséges szag, csak sört ittunk, hogy ne hányjunk. Amikor hazaérkeztem a rózsacsokrommal, a hajam még nedves volt, Ema, az én második anyukám, akinek nem volt kötelessége várni rám, mégis várt és fölmelegítette a vesepecsenyét meg a knédlit, amit lábaskákban hozott a vendéglőjéből, a Két Macskából, de csak azért, hogy a közelemben ülhessen és szemrehányó tekintettel figyelhesse, hogyan helyezem el egy nagy vázában a rózsáimat, vártam, mikor kezd lamentálni, hogy hálásabb lehetnék neki, és ezért újra rendezgetni kezdtem a rózsáimat, gyönyörködtem bennük és boldog voltam, mialatt Ema ingerülten két tányért tett az asztalra, nem kérdezte, éhes vagyok-e, akarok-e egyáltalán enni, knédlit tett a tányérokra, leöntötte a vesepecsenye levével, aztán egy-egy szelet húst tett mellé, és elkezdett enni. Hol jársz olyan sokáig? Kétszer melegítettem föl az ételt. Anyuka, én ma nem fogok enni, nem tudok. Micsoda? Ah, Eliska, mi van veled? Ha most nem eszel, akkor később harmadszor is föl kell melegítenem. Aztán, itt voltak a nemzeti bizottságtól, kérdezték, mikor jelentelek be, még mindig feketén vagy nálam, feketén vagy a szállodában is, onnan, ahol utoljára laktál, nem jelentkeztél ki, nincs kijelentő- sem átjelentőlapod, nézd meg, azt írják, hogy vissza kell menned az előbbi lakhelyedre, ahol a munkahelyed is volt, én nem jelenthetlek be, mert én csak albérlő vagyok itt. te meg csak vásárolsz, és költöd a pénzt ruhára meg cipőre, és most még későn is jössz haza, méghozzá rózsacsokorral.

Anyuka, mondtam, maga is jól tudja, hogy milyen helyzetben vagyok. Elhanyagoltam magam, az igaz, de anyuka, most valahogy föléledtem, megint kedvem van élni, mintha hosszú évekig tartó betegségből gyógyultam volna ki. Jól van, Eliska, akkor tudod mit, holnap kirándulunk, hajóval, mit szólsz hozzá? Én nem mehetek, anyuka, megígértem valakinek, hogy fürdeni megyek vele. Az lehetetlen, hiszen már az esküvőre készültél! Ilyen hamar elmúlt a bánatod, kiáltotta anyuka, és dühösen felállt és elvitte a tányérját a mosogatóba, az én tányéromat a hűlő étellel a rózsacsokor elé tette. Én is fölálltam, a vesepecsenyének a rózsacsokor felé szálló szaga felháborított, fölálltam, de olyan ügyetlenül, hogy megbotlottam a szék lábába, elhúztam a tányért a csokor mellől, és azt mondtam. Milyen esküvőre készültem? Az én jómadár vőlegényem megszökött egy másik nővel, úgy letiport, hogy nem akartam tovább élni, itt akartam hagyni ezt a világot, ezt maga is jól tudja.

Anyuka összekulcsolta a kezét az abroszon, és állát az ujjaira támasztotta. Megszökött, mondta, de egy hónapon belül újra itt lesz, meglátod, én ismerem a természetét, meglátod, hogy visszajön hozzánk. Leültem az ágyra, aztán elnyúltam a dunyhán, fájt a lábam, a plafont bámultam és megismételtem. Hogy visszajön hozzánk? Hogyhogy hozzánk? Hát hozzád mint a

vőlegényed és hozzám mint a fiam. De anyuka, én már nem akarom, hogy visszajöjjön hozzánk. és miért hozzánk? Jöjjön vissza, semmi kifogásom ellene, de jöjjön vissza magához, énhozzám soha többé. Anyuka kirántotta az asztalfiókot, kihúzott belőle egy levelet, fölém hajolt, megsuhogtatta a levélpapírt, és diadalmas hangon azt mondta. Nézz ide, levél jött tőle. Levél! Azt írja, hogy sokat gondol rád, és hogy meg tudsz-e neki bocsátani, ezt írja szóról szóra! Engem ez már nem érdekel, anyuka. Szóval te el se akarod olvasni! Anyuka, én már annyit szenvedtem attól a maga szeme fényétől, attól az én drágalátos kincsemtől, attól az én vőlegényemtől, hogy most már mindenre késő. Fölemelkedtem az ágyról és felnyögtem, annyira fájt a lábam, de folytattam. Anyuka, az igaz, hogy imádtam a maga Jirkáját, igaz, hogy gyönyörűen gitározik, a gitár az én kedvenc hangszerem, anyuka, és Jirkának volt elektromos bendzsója is, és volt ezüst meg fekete szmokingja, és nagyon szép haja volt, de mit értem én ezzel, ha a cselédje meg a mosónője voltam, ő pedig nagyságos úr, akinek mindig úgy kellett kinéznie, mintha skatulyából húzták volna ki, és mialatt én otthon mostam rá és vártam, hogy hazajöjjön, azalatt ő a nőivel töltötte az idejét, és sokszor csak két nap múlva jött haza tőlük, de mert szerettem, hát mindig megbocsátottam neki, és amikor egy szer elmentem utána a lokálba, ahol játszott, akkor láttam, hogy ott ül az az ő két csaja is, felcicomázva, és ő úgy nézte őket, mintha a múzsái lettek volna, mintha csak annak a két spinének játszott volna, azok meg egyre-másra küldték neki a konyakot, mialatt én limonádét szürcsölgettem, és amikor a zenekar befejezte a számot, azok a nőszemélyek vörösre tapsolták a tenyerüket, az én drágalátos kincsem hajlongott, én meg csak ültem a sarokban és ittam a limonádémat, aztán hazamentem, ő pedig azzal a két cafkával elsétált egy másik mulatóhelyre, mert azok fizették a cechjét, és amikor megjött, egy fityingje sem volt, nekem kellett pénzt adnom neki másnapra. Hogy beszélhetsz így, fogta be a fülét anyuka. Hogyhogy? Hát úgy, hogy a nagynénim, apuka húga azt írta nekem Bécsből, hogy ne felejtsem el, milyen családból származom, vigyázzak arra, hogy az emberek előtt ne krumplis pogácsának adjam ki magam, hanem tejszínhabos csokoládétortának. és engem ez a levél talpra állított, de az, amit magának ír a fiacskája. Anyuka felkiáltott. Nem nekem, hanem nekünk, olvasd el, kedves anyuka és Eliska! Anyuka rázta a levelet a szemem előtt, és az ujjával mutatta a betűket, de én elfordítottam a fejem, és azt mondtam. Ha apukám felkelt volna a sírjából és látta volna, hogy hogy élek, akkor bottal vert volna el engem, amiért hagytam, amiért beletörődtem, hogy így megalázzanak, és miért? Csak szerelemből, csak azért, mert szerettem Jirkát. Én, még ha mindenünket elvesztettük is, most is ugyanaz vagyok, aki voltam, aki tizenhárom szobás lakásban laktam, akinek nevelőnője volt, és az apukájának Studebakere és sofőrje, és az anyukájának két cselédje, és apuka Közép-Európa fa- és furnérlemezkirálya volt, és tanácsos nemcsak Brünnben, hanem Bécsben, Budapesten és Lembergben is, meg gyárunk is volt. Volt, volt, de Eliska, az istenért, a németek elvesztették a háborút, és nektek mindenetek odaveszett. Ti is elvesztettétek a háborút, kiáltotta az én második anyukám. Én semmit se vesztettem el, mit kellett volna tennem? Amikor vége lett a háborúnak, akkor én tizenhat éves voltam, én semmiféle háborút nem vesztettem el, és mégis olyan helyzetbe kerültem, mintha háborúskodtam volna, mindent elvesztettem, csak az emberi becsületem maradt meg, és még arról is megfeledkeztem, de most újra megtaláltam. Odamentem a vázához és rendezgettem, átrendeztem a rózsáimat. Bementem az Örökkévalóság gátja utcai házba, a kapualjnak nedves falszaga volt, megremegtem a hidegtől, de amikor a kapu alagútján végigmenve kiértem az udvarra, ott vakítóan sütött a nap. És a napsütésben, a lakása ablaka alatt a tisztaságszerető asszony ült, az udvar kőkockái tisztaságtól ragyogtak és víztől csillogtak, a víz még látható volt a kockaközökben, a tisztaságszerető asszony mályvaszínű nadrágban és ugyanolyan színű melltartóban egy széken ült, húsos hátát a nap felé fordította, és az ölében az Ahoj, a szombati képes újság feküdt. A doktor otthon van, mondta, és mutatóujjával az orra tövére tolta a szemüvegét. Köszönöm, feleltem, és nem tudtam megállni,

hogy ne nézzek be a lakásába, a nap megvilágította a művirágokat az ablak mögött, az ablak alatt a gondosan bevetett ágy takaróját kis plüssmedvék, egy baba és hímzett terítőcskék díszítették. A napfényben felmentem a kis udvarra, és ott egy széken az a fiatal cigányasszony ült, akinek a múltkor húsz koronát adtam, cigarettázott, és mellette a doktor egy vájdling fölé hajolva drótszivaccsal egy lábast súrolt, az utolsó darab edényt, a tányérok és fazekak már a poroló napsütötte rúdján száradtak fenekükkel fölfelé fordítva, csurgott róluk a víz, és a doktor veszettül dörzsölte tovább a lábast. Jó napot, hát itt vagyok, mondtam. Jó napot, naccsága, fújta ki a füstöt a szájából a cigányasszony, és átvetette a lábát piszkos tarka szoknyáján. Jó napot, mondta a doktor, nem emelte föl a szemét, és dühödten súrolta tovább a lábas fenekét. És én csak álltam az udvaron az új mosóruhámban, amelyet a Divatházban vettem, a nyersvászon ruhámban, amelyen a gombokat apró zöld kockák helyettesítették, egyik kezemmel a rózsaszínű esernyőmre támaszkodtam, a másik kezemben szatyrot tartottam, a fürdőruhám volt benne, meg kenyér, meg hideg bécsi szelet. És a doktor tovább súrolta azt a lábast, és szitkozódott. Ezt a ronda munkát! És a fejem úgy fáj, mint a négyéves káposzta! Aztán kiegyenesedett, és amikor rám nézett, láttam, hogy fáradt, hogy tegnap sokat ivott, karikás volt a szeme, és a keze úgy reszketett, hogy a lábas zörgött az ujjai között. Aztán letette az edényt, bement a konyhába, azaz a szobájába, kihozott egy széket, a napra tette és intett, hogy üljek le, és a cigányasszony alt hangon megszólalt, folytatta, amit a doktornak mesélni kezdett, mielőtt idejöttem. Igen, uram, az ilyen cigánylakodalom úgy végződik, hogy a menyasszony és a vőlegény a szoba közepén térdepel, és a cigány násznép, nők, férfiak nyitott boros üvegeket tartanak a kezükben és cigány lakodalmas énekeket énekelnek, és szól a zene, hegedű meg cimbalom, és a cigányok vörösbort öntenek a magasból a térdelő vőlegényre meg menyasszonyra, és a bor végigfolyik a menyasszony meg a vőlegény ruháján és tovább folyik a földön, igen, uram, ilyen szokásaik vannak a cigányoknak, ha lakodalom van a házban. Néztem a cigányasszonyt és láttam, hogy büszke arra, amit mesél, amit lassú mondatokban elregél a cigánylakodalomról, de azt is láttam, hogy a doktor csak azért súrolja a lábast, hogy időt nyerjen, hogy összeszedje magát, most fél tizenegy van, ilyenkor éri el a másnaposság a tetőpontját, és azt is láttam, hogy tényleg fáj a feje, úgy ahogy mondta, mint a négyéves káposzta! És a cigányasszony ünnepélyes hangon folytatta. Vagy amit láttam, esküszöm, saját szememmel láttam. Azt a temetést Sokolovban, amikor meghalt a vajdánk, ilyenkor a cigányok nagy messzeségekből érkeznek a temetésre, Bécsől is, meg Budapestről, Szlovákiából meg Morvaországból is, összetolják az asztalokat, Sokolovban a romos kastélyban a nagyteremben összetoltunk minden asztalt, és az asztalsor élére, az asztalfőre odaültettük a vajdánkat, és énekelni kezdtük a mi cigány gyászdalainkat, és pálinkát ittunk, és minden újabb rundnál a halott vajda szájába is töltöttünk egy stampedlivel, aztán tovább énekeltünk, és már esteledett, és a vajda mindannyiszor kapott egy nagy stampedli pálinkát, a férfiak egyre csak itatták, így ment ez egész éjszaka és másnap is, és a gyászoló vendégek váltották egymást a díszőrségben a mi halott vajdánk mellett, és az ivás harmadnap is folytatódott, és egyfolytában mentek a rundok, és a mi vajdánk mindig kapott egy kupicával, amíg csak tele nem lett pálinkával. Igen, és csak azután temettük el a sírjába. Mesélte a fiatal cigányasszony, komoly volt és valahova a távolba nézett, mintha látná azt, amit mesél, és az arca hirtelen megszépült, és seprűhosszú szempillái meg se rezdültek, visszamerengtek valahova Sokolovba, a romos kastélyba, ahol a cigányok ünnepélyesen búcsúztak halott vajdájuktól. És a doktor gondosan, szerfölött gondosan súrolta a lábas fenekét, és én, habár pár perccel azelőtt sarkon akartam fordulni és elmenni, tovább ültem a napon, keresztbe raktam a lábam, az ernyőmre támaszkodtam, aztán fölemelkedtem, és a szatyromat, a kék szatyromat, amelyben a papírba csomagolt bécsi szeletek, a kenyér meg a fehér fürdőruhám volt, a napról az árnyékba vittem. És ekkor a doktor rám nézett, és hálásan, megértően elmosolyodott, tetszett neki, hogy vigyázok az

ételre, nehogy befülledjen a napon, ez hirtelen fölrázta a másnaposságából. Aztán újra bemártotta a lábast a most már langyos vízbe, kiöblítette, és amikor a fenekére nézett, látta, hogy még mindig maradt rajta egy kis odasült rozsdaszínű hús. És a doktor ingujja lecsúszott és majdnem beleért a piszkos vízbe. Letettem az ernyőmet, a doktor mellé álltam, ő kinyújtotta a kezét, és én tűrni kezdtem felfelé az ingujját, hozzáértem a karjához, tovább tűrtem az ingujját, most először tapogattam meg a karizmait, nagy gonddal, lassan tűrtem fölfelé az inge ujját, és zsíros lett a kezem.

És a fiatal cigányasszony még mindig valahova a távolba nézett, cigarettázott, és tovább beszélt arról, amit látott. Uram, halottak napján elviszem magát Olsanyba, két vajda sírjához, ott megint összegyűlnek a cigányok az ország minden tájáról, két napig ülünk ott guggolva, és énekeljük a gyászdalainkat, és minden cigány, aki eljön a sírhoz, ráhelyez valamit. Már mindenszentek estéjén mind a két sírt virágok borítják, ezer meg ezer szegfű vázákban, ajándékkosár tucatszámra, meg odadobott százkoronások, ötszázkoronások, bizony, ötszázkoronások is, és a vajdák sírjai olyan szépek, mint a Pramen csemegeboltok kirakatai, magyar szalámirudak is vannak ott, meg bécsi csokoládé Meinltől. én is spórolok egy kis ajándékkosárra a mi vajdánknak, de egyelőre itt vagyok az udvaron, mert az én csehem elitta a fizetését, és én meg akarom kérni az urat, hogy adja nekem ide az ételt, ami tegnapról a lábasban maradt, meg egy kis zsírt. félbeszakította a beszédét, mert én a mosogatótálnál állva nem őrá néztem, hanem valahova a messzeségbe, az olsanyi temetők irányába, oda, ahol a két cigányvajda fekszik az ajándékkosarakkal és ezer meg ezer szegfűvel meg bankóval borított sírjában. És ugyanígy tett a doktor is, mereven állt, még mindig kezében tartva a lábast, a fiatal cigányasszony elbeszélése őt is magával ragadta, akárcsak engem, és a cigányasszony ezt észrevette, és lélekben hirtelen visszajött oda, ahol ült, az udvarra, és rátért a lényegre, arra, amiért idejött. Felállt, nehézkesen emelkedett fel a székről, lyukas fehér teniszcipő volt a lábán, és a lába barna volt és hámlott róla a piszok. Amikor észrevette, hogy a lábára pillantok, vállat vont és elmosolyodott, és én láttam, hogy elöl néhány foga ki van verve, és ő azt mondta. Még ver is engem, ajajaj!, kiáltotta, és szájába dugta az ujját, széthúzta az ajkát, és én láttam, hogy a megmaradt fogai már feketék. És lentről a csapból a vödörbe ömlő víz zubogása hallatszott, meg széklábak csikorgása a kövezeten, és amikor a víz elérte a vödör peremét, hallani lehetett, hogyan ostromolja a vízsugár a másik, még üres vödör fenekét, és megint felhangzott a teljesen nyitott csapból áradó haragos zuhatag döreje, aztán hatalmas, elnyújtott csattanás, majd cirokseprű sustorgása, a tisztaságszerető asszonyság megint a folyosót locsolta, meg a kőkockákat az ablaka alatt, és közben háborgott. Én tisztaságszerető vagyok, én nem bírom a piszkot! Legyen olyan kedves, Pipszi kisasszony, szólalt meg a doktor, ott az ablakban van egy nagy lábas, mellette egy fél doboz zsír, hozza ide, ezt a lábast én alighanem eldobom, leégett a gulyás, a fene egye megi Ha legalább a fejem nem fájna úgy, mint a hároméves káposzta! És én a forró délelőtti napsütésből átsétáltam az árnyékba, beléptem az ajtón, a tűzhelyben nem égett a tűz, megremegtem a hidegtől, fogtam a lábast meg a zsírral félig telt dobozt, és amilyen gyorsan csak tudtam, visszasiettem az udvarra, és amikor átléptem az árnyék határát, föléledtem a napon. Jaj, de friss a levegő magánál!, mondtam. Már hogyne volna, morogta a doktor, nálam júliusban és augusztusban kell a legtöbbet fűteni, de mit beszélek, úgyszólván egész évben fűtenem kell! És a cigányasszony kinyújtotta a kezét, két fülénél fogva odaadtam neki a lábast, egy pillanatra összeértek az ujjaink, egymás szemébe néztünk és egymásra mosolyogtunk. Láttam, hogy ez a cigányasszony szereti a doktort, láttam rajta, hogy már hált vele, hogy többször is hált vele, de valahogy másképpen szereti, úgy, hogy ha kell neki valami, tudja, hova mehet, először is hol aludhat meg, és ahogy most láttam, hogy hol kap enni és ki segít rajta, ha nincs pénze cigarettára vagy ételre a kislányának, aki a doktornál szokott aludni a szekrényfiókban. És a cigányasszony

kiment az udvarból, én pedig lehúztam egy törlőruhát a szivattyús kút csúcsa és a mosókonyha egyik gerendája között kifeszített zsinórról, és hallottam, hogy lent ordítani kezd a tisztaságszerető asszony, a fiatal cigányasszonyra kiabált. Félre te piszkos csülkű, te füstös képű némber! Víz loccsant a kövezeten, utána cipőtalpak csattogtak, a cigányasszony ütögette egymáshoz teniszcipői talpát, hogy kirázza belőlük a vizet, és borzalmas cigány szitkokat kiabált a folyosón, a hangja visszaverődött a nedves falaktól, guggolva törölgettem a tányérokat, egymásra raktam őket, a doktor bement a szobájába, de mindjárt vissza is jött egy nedves szőnyeget húzva maga után a napra, a szőnyeget a poroló rúdjára terítette, aztán vízbe mártotta a gyökérkefét, azt, amelyiket már ismertem, amelyikkel a padlót súrolta, amikor először jöttem ide, most a szőnyeget kezdte dörzsölni vele, és közben panaszkodott nekem. Ki hinne ilyet? No, mondja meg, Pipszi kisasszony, elhinné, hogy Bondy, a költő ilyen malacságra képes? Mondja meg, mit tenne maga egy ilyen költővel, ha megvendégelné, mint én, egész délután söröztünk, még a Vanistáék kocsmájában is, és még két vödörrel haza is hoztunk éjszakára, hogy házilakodalmat csapjunk, hát mit szólna maga, kisasszony, ha éjszaka fölébredne és azt hallaná, hogy a szobában valami csurog. én mindjárt sejtettem, hogy mi az, de azért el akartam hitetni magammal, hogy a vízcsap, csakhogy amikor felgyújtottam a villanyt, láttam, hogy nemhiába aggódtam. Bondy az ágyam szélén ült és erre a szőnyegre vizelt, kérem szépen, az a költő, aki Christian Morgensternt fordított, maga mit szólt volna hozzá, ha ezt látja. Kiegyenesedtem, fölemeltem a száraz tányérokat meg evőeszközöket, és megszólaltam. Én azt mondtam volna, hogy. Megöllek! No látja, mondta a doktor, és odavágta a lábast. Maga ezt mondta volna, mert magának finom természete van, de én, mivelhogy bűnöző vagyok, mivelhogy olyan természetem van, mint egy szabadult fegyencnek, hát én nem öltem meg, költőket ölni bűn, de azt mondtam, nézd Bondykám, szemet szemért, lex talionis, és kigomboltam a sliccemet és belevizeltem Bondy cipőjébe, mert Bondy borzasztóan kényes és büszke a cipőcskéire. De a tegnapi este különben gyönyörű volt, kisasszony, a Ludmila utcában lakodalmat ültek, hát, mondtuk, akkor mi is lakodalmat rendezünk, eljött Pása, a kis kulisszatologató, hosszú évek óta van mit mondanunk egymásnak, összeköt bennünket a közös ivás, egy időben odáig vittük, hogy elittuk nemcsak a fizetésünket, hanem az előlegünket is, sehová se mertünk bemenni, mert mindenütt tartoztunk, én még most is majdnem egy félévi lakbérrel tartozom a háziasszonyomnak, így aztán Pása meg én egy szöggel azt az ünnepélyes fogadalmat karcoltuk bele egy gerendába, hogy tavasz első napján elvonókúrára megyünk Skála doktorhoz, de aztán föladtuk a dolgot, és itt volt Sally, a teplicei díszletezőmester, aki Szudéta-vidéki német és bolsevik, és jobban szereti a színházat, mint a családját, és ezért a felesége, az Alhambra táncosnője elhagyta, elment tőle a gyerekekkel együtt, aztán egy időre idehoztuk a Ludmila utcai vőlegényt, aki Vanistáék törzsvendége, azért hoztuk ide, mert Bondy, a költő nem akarta elhinni, hogy annak a vőlegénynek a pofázmánya annyira tele van heggel, hogy úgy néz ki, mint egy rosszul stoppolt zokni. a vőlegény eljött, és Bondy örült neki, vonaglott és ordított jókedvében, fölemelte a kezét és a falat verdeste az öklével, aztán kiszaladt a kis udvarra éppen akkor, amikor Slavícková asszony, aki ott fönt lakik, tejet vitt haza a sötétben, Bondy beleütközött, a tej kiömlött, és még neki állt följebb, te vén szipirtyó, ordította, nem tudsz vigyázni, amikor egy nagy cseh költő táncol itt neked az udvaron? Ugyanis az a vőlegény fiúkorában hajót vésett bicskával egy fa kérgébe, és amikor gyönyörködve nézte, hogy milyen szépen sikerült a hajója, egy darázsraj repült a fa felé, és Vanícek, így hívják a vőlegényt, elkezdett hadonászni a bicskájával, hogy elzavarja a darazsakat, mert félt, hogy összecsípik az arcát, hát védekezni akart, de olyan hülyén csapkodott a késével, hogy összevissza kaszabolta az arcát, olyan az ábrázata, mintha facsarnák, mint a citromot. No, látja, és ez a Vanícek, a libeni gigerli, ez a Jirka, mert ez a keresztneve, és ha valaki azt mondja: Jirka, akkor mindenkinek az ő portréja jelenik meg a szeme előtt. Jirka a stramm fiú, mindig tiszta ingben, elegáns

nyakkendővel, zakóban, mindenféle szvetterben, egyszóval Jirka! És minduntalan új cipőben, magas sarokkal, cifra cipőfűzővel, elég az hozzá, Jirka olyan fickó, akinek több a kiadása, mint a bevétele, de a lányok úgy futnak utána, mint a tyúkok. A doktor szava itt elakadt, aztán tovább dörzsölte a nedves szőnyeget a sárga kefével, de hirtelen abbahagyta, megtapogatta tarkóját és felujjongott. Már kezd kiállni a fájás a fejemből, már csak úgy fáj, mint a kétéves káposzta. És ott fönt, a doktor lakása fölött, ahol az emeleti gang húzódik, valaki dühösen becsukta az ablakokat, valaki zúgolódott magában, aztán kinyílt az ajtó, és egy asszony lépett ki rajta, utána két gyerek, mindnyájan ünneplőbe öltözve, az asszony bosszúsan kulcsra zárta az ajtót, aztán három pár cipő kopogott lefelé a lépcsőn, majd széttárult a vaskapu, amely a csigalépcsőhöz vezető bejáratot zárta le, az asszony megragadta a hatalmas kovácsoltvas rácsot, és olyan erővel csapta be, hogy az egész ház megremegett, aztán kulcsra zárta a kaput is, és elkezdte taszigálni a kislányát, a kislány már nagyobbacska volt, nedves haja vízbe mártott kefével gondosan lesimítva, a kisfiú riadt szemei fölött is egyenes választék fehérlett, a gyerekek rámosolyogtak a doktorra, mialatt mögöttük és fölöttük baljósan villogott az anyjuk haragos szeme. Köszönni akartak a doktornak, de az asszony vállon ragadta őket, és a körmeivel kényszerítette, hogy ne hajoljanak meg. És így a három pár cipő tovább kopogott a lépcsőn lefelé, és az asszony kiabált. Hát ez már több a soknál, Beranová asszony! Ez nem bérház, hanem lebuj! Tudott aludni az éjszaka? Nem tudtam, válaszolja a tisztaságszerető Beranová asszony, de mit akar ezzel mondani? Hát lehet itt nyitott ablaknál aludni, ha odalent részegek ordítoznak, mint a sakálok? És min röhögnek folyton? Hogy nem fáradnak bele abba a nyerítésbe! Bolondok! Beranová asszony csitítgató hangon felelt. Bolondnak bolondok, de hogy belefáradnának? Én fáradt vagyok, maga fáradt, a férje fáradt, mindenki fáradt, csak a piások nem fáradtak. Mert ők szórakoznak. Hallgattam a beszélgetést, és a szívem a doktorért dobogott, aki sápadt volt, a koponyáját simogatta és nyugtatgatta magát. Ha én jellem volnék, akkor a vonat alá feküdnék vagy beugranék a Moldvába, de jellemtelen vagyok, hát mit csináljak? Kénytelen vagyok tovább élni. Hallgattam a szavait és dobogott a szívem, de már nem a doktorért, most az én drágalátos kincsem, Jirka jelent meg a szemem előtt, szintén Jirka, Jirkácska, ugyanaz a fajta, mint amilyenről akaratlanul a doktor beszélt, amikor a Ludmila utcai vőlegényt írta le, aki tegnap itt volt, és minthogy őt is Jirkának hívják, mint az én drágalátos kincsemet, hát ő is szeret mindig tiszta inget viselni, elegáns nyakkendőket, minduntalan új magas sarkú cipőt, akárcsak az én Jirkám, akinek szintén mindig több volt a kiadása, mint a bevétele, Jirkácska, anyuka szíve csücske, aki megszökött tőlem egy ringyóval, és az a ringyó annyi könnyemet itta meg, hogy egy tó is kitelnék belőle, Jirka, aki ideküldött Prágába, hogy az anyukájával előkészítsem az esküvőnket, mialatt ő valahol Bécsben azzal a nővel szórakozik és éli a világát. Hát igen, folytatta a doktor. fiatalság, bolondság, ülepben az ész, de egyszer majd én is lecsillapodom, hogy még élve elviseljem, hogy halott vagyok. Tudja, Pipszi, az én életem. mi az én életem? Én úgy örülök, hogy vagyok, hogy a világon vagyok, és ha valami szépet, akármiféle szépet látok, akkor mindjárt házasságra lépek vele, én nemcsak az emberekbe vagyok szerelmes, hanem a tárgyakba is, a munkába, ah, milyen szívesen csináltam én mindent, szívesen voltam biztosítási ügynök, szívesen voltam forgalmista, ó, milyen szívesen dolgoztam a Poldi kohóban. minden acéltömbbe, ami az öntödéből kikerült, egy gyönyörű női fejecske volt nyomva, női fejecske, homlokában csillagfénytől megperzselt hajtinccsel, tudja, Poldinkának hívták azt a zsidó lányt, akit a kohó igazgatója annyira szeretett, hogy a fejecskéjét stancolóba nyomatta, és így ez a fejecske az acéltömbökkel eljut a világ minden tájára. tudja-e, hogy magának ugyanolyan profilja van, mint Poldinkának? És ha egyszer eljön a munkahelyemre, akkor figyelje meg, milyen büszke vagyok arra, hogy ócska papírt csomagolok, és hogy a bálákat egymásra halmozom, milyen boldoggá tesz, hogy ott vagyok, ahol éppen vagyok. Mert az élet egyáltalán nem siralomvölgye, hanem lakodalmi öröm, lakodalmi vigalom, ezért tartok lakodalmakat ebben

a házban, és ezért szeretem a cigányokat, úgyhogy egyesek undorodnak tőlem. De, várjon csak. ma este meglátja Ludvát, ő is itt volt tegnap, ó, Ludva, a hentes! Gyönyörű egy ember, csupa erő, úgy néz ki, mint Marlon Brando, szőke, kék szemű és ekkora izmai vannak! Amikor együtt dolgoztunk Kladnóban a Poldinkában és ócskavasat raktunk az öntőformákba, Ludva a vasúti teherkocsikról autogénnel levágott vagontengelyeket rakott ki, de úgy, hogy azokat a másfél mázsás koloncokat egyenesen a formákba hajigálta a vagonról, szóval Ludvával most is tartjuk a barátságot, mert amerre csak jár, ott a nők megfordulnak utána, még a villamosból is kiszállnak, és mennek utána oda, ahova ő megy, hát ilyen szép ember ez a Ludvának álcázott Marlon Brando. és Bondy itt ült tegnap, és csak nézett és hallgatta, ki mit mond, és közben itta a maga irdatlan sörkvantumait, és a szakállát simogatta és föl-fölkiáltott. Doktor, az istenért, írjon meg mindent, amit maga körül lát, hiszen, ide figyeljen, ember, én magát agyonütöm! Maga már kész eseményeket vonz magához! Pedig én nem is tudom, mi van bennem, de leginkább a gyerekeket vonzom, régebben tele volt velük az udvar, és mert a ház Fialová asszonyé, hát a gyerekek szemében minden férfi Fiala, nemcsak én, hanem Wulli is: Fiala úr! kiabálják, amikor meglátnak. De most már csak az utcán, azelőtt idejártak, ha itthon voltam, mindig rengeteg gyerek volt az udvaron meg a lakásomban. Amíg meg nem történt az az eset a Metró moziban, hogy az a fickó, aki ott a filmeket vetítette, szétszabdalt egy kisfiút a vetítőfülkében, lassan, szadista módjára, ollóval, és ennek az esetnek a híre percek alatt elterjedt Prágában, és én itt ültem és írtam az én atommeghajtású Perkeo masinámon, és a gyerekek játszottak körülöttem az udvaron, és én írtam vígan tovább, amikor egyszerre csak ezen a lépcsőn felrohant két asszony és elkezdte csépelni a gyerekeket, a fejüket verték és rugdosták őket lefelé a lépcsőkön, és ordítottak rájuk, hogy soha többé nem szabad ide betenniük a lábukat, és ha még egyszer idemerészkednek, úgy elrakják őket, hogy belebetegszenek, és én csak ültem és írtam, volt egy ötletem, és tudtam, hogy ha nem írom le mindjárt, akkor vége, akkor a gondolataim elszállnak, és az asszonyok ordítozni kezdtek rám, dühödten hadonásztak és vasvillaszemükkel keresztüldöfték a fejemet. A végén még a mi kölykeink is úgy járnak, mint az a kisfiú a Metró moziban! És én csak írtam és ütöttem tovább a masinámat, és csak amikor már befejeztem az írást és az asszonyoknak hűlt helyük volt és a gyerekeknek szintúgy, csak akkor forgattam meg a fejemben azt, ami az asszonyok szájából belefolyt, és megrémültem attól, hogy én, aki annyira szeretem a gyerekeket, képes volnék őket szétszabdalni, mint az a szadista gyilkos a Metró moziban. És most a tisztaságszerető Beranová asszony jött ki az udvarra, egy széket vonszolt maga után, a másik kezében az Ahoj képes újság szétnyitott lapjait tartotta, a szemüvege az orra hegyére csúszott, most is mályvaszínű melltartó volt rajta és mályvaszínű műselyem nadrág, amelynek szárait gumi szorította a combjához a térde fölött, letette a széket, és azt mondta. odalent már nő az árnyék. egyforma a természetünk, doktor, én is megyek a nap után. De figyeljen csak! Senki sincs otthon, a lakók mind elmentek, én pedig egy lábast tettem félre magának, csirkével fácán módra, hogy bekajáljon, két adag van benne, ha a kisasszonynak is kedve támadna rá. de látom, hogy. az állával a szatyromra mutatott, a csomagra, amelyikben bécsi szelet v olt meg kenyér. Alighanem maguk is a vízhez készülnek, ugye? Kimentünk a doktorral a Örökkévalóság gátja utcára, az ernyőmre támaszkodva lépkedtem mellette, a doktoron szürke nadrág volt és rövid ujjú kék trikó, az emberek köszöntek neki, és ő szívélyesen viszonozta köszöntésüket, éreztem, hogy minden köszönésnek örül, néha ő köszöntött olyan járókelőket, akik nem ismerték, azok megálltak egy pillanatra, és utánunk fordultak, aztán folytatták útjukat, mi pedig kiértünk a főutcára, piros villamosok jöttek egymással szembe, megálltak a megállókban, utasok szálltak le és föl, csak most vettem észre, hogy az emberek ünneplőben vannak, a Világ büfé előtt öregemberek sétáltak, ők is vasárnapiasan öltözve, a kiskastély előtti téren járkáltak vagy ültek a padokon, zsúfolt padok a virágok között, a doktor szorosan mellettem haladt, sőt időnként megfogta a könyökömet, így

mentünk egymás mellett, a járókelők felfigyeltek ránk, tucatnyi szempár akadt meg rajtunk és nem tudott elszakadni tőlünk, ah, az én mosóruhám, a piros magas sarkú cipőcském, az ernyőm! A szemek utánunk fordultak, éreztem, hogy minden lépésemet követik, aztán újabb szemek következtek, mert a járókelők áramló sorai az öreg gesztenyefasor ágai alatt futottak össze. A Rokytka folyócska felbukkant a térre vezető híd alól, vidáman csörgedezett és habzott a gesztenyefasor mentén, a fák kellemes árnyékot vetettek, ez volt a fő korzó, itt áramlottak a vasárnap délelőtti sétálók sorai, a színes gyerekkocsikat toló fiatal anyák, a tarka ruhák, emberi arcok és mozdulatok színjátszó folyammá olvadtak össze, éreztem, hogy enyhén elpirulok, a doktor könnyedén megfogta a könyökömet, így haladtunk a tömeg mozgó tarkasága felé, az emberek élvezték a vasárnapi ebédjük előtti sétát, a folyócskában fazekak feküdtek meg vesszőkosarak, sőt egy ócska kályha is, majdnem olyan, mint amilyen a doktor szobájában van, elérkeztünk egészen odáig, ahol a Rokytka a Moldva holtágába torkollik, a folyó fölött egy kis gyáracska épületén felirat csillogott a napban. Patent Teknők. Ahol a folyócska gyöngyözve majd elcsitulva belefolyt a holtágba, ott horgászok ültek tucatszámra, és mereven nézték horgászbotjukat, a korlátnak támaszkodva emberek álltak, ők csak fentről figyelték a pedzőket meg botokat, a fasor másik végén most egy rét nyílt meg előttünk, gyerekek játszottak a füvön, a padokon anyák, pesztonkák, nagymamák ültek, és mindnyájan az arcukat vagy a hátukat süttették a nappal, mindnyájan mozdulatlanságba dermedtek, a rétről keskeny utacska vitt cikcakkban föl a dombra, az úttól jobbra is, balra is bokrok és díszfák zöldelltek, fölöttük hatalmas platánok és jegenyék, amott piros gyárkémény, és ahol az utacska majdnem elérte a dombtetőt, hosszú asztalokat pillantottam meg és ugyanolyan hosszú padokat, ünneplőbe öltözött idős emberek ültek rajtuk és kártyáztak, hallani lehetett a kártyalapok csattogását és a játékosok vidám nevetését. Mind a két dombon emberek kapaszkodtak fölfelé vagy ereszkedtek lefelé, a fák és bokrok elfelezték az alakjukat, mielőtt elvesztettem őket a szemem elől, olyan volt az egész, mint valami nagy színház, mint valami színes film, sohase hittem volna, hogy az emberek még képesek vasárnapot ünnepelni. És én csak mentem és boldog voltam, nem azért, mert magam mellett tudtam a doktort, hanem azért, mert most először néztem szét magam körül és láttam, hogyan élnek az emberek, akik talán ugyanoly an helyzetben vannak, mint én, hajdan nekik is lehetett vállalatuk vagy vendéglőjük vagy gyáruk, nekik is lehetett vagyonuk, de valahogy megbékültek azzal, hogy már nincs, és úgy ünneplik a vasárnapot, mintha semmi bántódásuk nem esett volna, megsejtettem, hogy a fiatal férfiak és nők legtöbbje éppúgy állásban van, mint én, de majdnem mindegyikük előtt van valami cél, mindegyiküknek van hova mennie, mindegyikük valamiféle ajándéknak tekinti a vasárnapot, kedves ajándéknak, és ebben a percben nem kívántam egyebet, mint hogy minden vasárnap így sétálhassak, strandra mehessek, a doktor összehajtogatott gumimatracot szorongatott a hóna alatt, én a fürdőruhámat vittem, nem tudtam, hol fogunk fürdeni, minden meglepetésként állt előttem. Délre járt az idő, és ahogy egymás mellett haladtunk, nem szóltunk egy szót sem, csak nézelődtünk, a doktor boldog volt, hogy látom, amit ő lát, és én boldog voltam, hogy ezzel az emberrel járok itt, aki meglepett a munkahelyemen és elhalmozott virággal, hogy ez az ember olyan dolgokra hívja föl a figyelmemet, amelyek elfeledtetik velem a hűtlen vőlegényem miatti kínlódást, sőt amikor most eszembe jutott a vőlegényem, hirtelen örülni kezdtem, hogy elhagyott és mást vett el, mert már ez a nap, ez a délelőtt is megérte, mert miközben a doktor mellett lépkedtem, az emberek szemén keresztül bepillantottam a helyzetükbe, a sorsukba, és életemben talán most először figyeltem föl igazán a tájra is, a Moldva holtágának medrére, amelyet a túlsó parton kis csónakok ékítettek, most először néztem körül a rajtam kívüli világban, megcsodáltam a vén fák törzsét, fölemeltem a fejem, hogy a szememet az ágakon végigfuttatva az égbe nézzek, nem tudtam ellenállni és megtapogattam a fatörzsek öreg kérgét, kinyújtottam a kezem, hogy ujjaim megérinthessék a

leveleket. minderre elégedetten bólintottam, és amikor a doktor szemébe néztem, láttam, hogy felragyog az arca, és az egész ember mintha valahogy megfiatalodott volna attól, amit én tulajdonképpen most láttam először, ő is bólintott és mély lélegzetet vett. Így értünk el a fasor végére, az ünneplőbe öltözött emberek már hazafelé tartottak, hogy leüljenek vasárnapi ebédjükhöz, a Moldva holtága egyesült a folyó főáramával, a vízen kirándulóhajó siklott az ár mentén könnyű párát hagyva maga után, meg fúvós zene tompított hangjait, a kiránduló utasok ellepték az egész hajót, úgyhogy a vízen voltaképpen a hajóból látszott a legkevesebb, mintha hajó helyett emberi arcfürtök, tarka trikófürtök, emberfürtök úsztak volna valahova Roztokyba. És a doktor leereszkedett a fasorból a vízpartot szegélyező keskeny utacskára, itt kilátás nyílott a zöld színben fürdő tágas völgyre, falusi jellegű földszintes házak és nyaralók piros tetői világítottak a zöld tengerből, átellenben egy hosszú domboldal emelkedett, az is zöld volt és olyan meredek, hogy a cikcakkban fölfelé futó utacskákat világosan ki lehetett venni, az a domb annyira meredek volt, hogy jól lehetett látni rajta a házakat, nyaralókat, kerteket, ahol emberek dolgoztak, a domb egy szép kis kastélyban végződött, a kastélyt tornyocska díszítette és kőfal vette körül, és a kőfal alól hatalmas szikla nyúlt le rézsút a Moldva völgyébe, alatta nagyobb és kisebb villák tornyocskái meredeztek. És én most itt sétáltam, egy olyan völgyben, amelyet azelőtt sohase láttam, telkek előtt haladtam el, kis kunyhók álltak rajtuk, a telkek veteményeskertek voltak és egészen a folyóig nyúltak, mindegyikben asszony ok dolgoztak kötényben, öntözték a zöldséget vagy gyomlálták az ágyásokat, a kunyhók tárva-nyitva, látni lehetett bennük a tűzhelyet, a díványt, a házacskák sora egy magas nyárfákkal szegélyezett útban végződött, és bár szélcsend volt, a nyárfalevelek rezegtek és kellemes zenét susogtak, a nap ragyogott, valahonnan déli harangszó szállt felénk, túl a fasoron, amely itt poros úttá változott, gyümölcsfákkal benőtt kertek zöldelltek egészen a Bulovkáig, a zöldbe itt-ott más színek vegyültek, ingek, ingujjak színei, olykor virágágyások fölé hajló emberi alakok, vagy egy magasba emelt öntözőkanna, amelynek rózsájából esőként permetezett a víz. Csodálkoztam, mi bújt belém, hogy most látom ezeket a szép dolgokat, embereket, fákat, holott azelőtt észre se vettem őket, nem mintha nem lett volna rá időm, de mert a mai vasárnapig úgy jártam-keltem, mint valami fafejű némber, nem tudtam kitörni saját bajaim kelepcéjéből, de voltaképpen kislány koromban se vettem észre, milyen szépek a fák, milyen bájosak a bokrok meg a leveleik, milyen gyönyörűek a virágágyások, és azt se vettem észre soha, csak most, hogy milyen szép a zöldség, amit a kövér nők öntöznek, meztelen testükre óriási kötényt kötve, amilyet ma már nem viselnek. És ezt a változást valójában az az ember idézte elő bennem, aki itt lépked mellettem, mintha a dajkám vagy a házitanítóm lenne, de semmit sem kell magyaráznia, nem kell kioktatnia, és nem is tesz ilyet, mintha ismerné a természetemet, mintha tudná, hogy nyakas vagyok, ezt anyukámtól örököltem, ha kiokosítana, csak azért se néznék semmire, semmit se vennék észre, begubóznék, talán az orrom is krumpli alakúvá változna, a szemem elborulna, és csak a földet nézném. de ő csak lépked mellettem és nézelődik, és én is odanézek, ahova ő, és majdnem úgy látok, ahogy ő, nem nézek az órára, mintegy ki akarva kapcsolni az idő múlását, hogy így járkálhassak folyton-folyvást, csak a térben, amelybe kettőnk alakja belemerül. Köszönöm, mondtam. Hahaha, ne nekem, hanem annak, amit lát, előbb minden ott van, aztán itt. Tenyerével megpaskolta a homlokát, aztán a szemét. Pelc Tyrolka. mondta és egy emeletes házra mutatott, a háznak tíz boltíves ablaka volt, rózsaszínű ház a zöld tenger közepén. Ide jártam táncolni, az emeleten táncterem van, lent vendéglő, kint három piros asztal fehér abrosszal, Pelc Tyrolka, szerelmespároknak való hely. Csakhogy oda mi nem megyünk, szólaltam meg. Arra még van időnk, de ott a másik oldalon, ott van egy zöldvendéglő, ahova gyerekek is jártak, a Kuchynka, Jugendstil, egy darabka Grinzing, az öreg Ausztria emléke, egy darabka Bécs, de már elhagyatottan, emberek nélkül, tehát a mi szemünknek szánva, mert a mi szemünk érzékeli és

megérti azt, amit lomtárba dobtak. Senki sem őrködik ott, senki se vigyáz semmire, úgyhogy bemehetünk és megnézhetünk mindent. Mondta a doktor, és mosolygott. Aztán előttem haladva átvágott az országúton, és egy benőtt ösvényen lépkedett tovább föl a Kuchynka kerthelyiség irányában, a fák között látni lehetett az emeletes, hosszú, hajdani vendéglőt, négy sor fa állt előtte, a benőtt ösvény ezekhez a fákhoz vezetett. Középen zenepavilon helyezkedett el, tornyocskája elferdült, padlóján törött padok, törött és rozsdás összecsukható székek hevertek összevissza dobálva, a pavilon oszlopait faragott ornamentumok díszítették, indákat véstek a faburkolatba, de a mintázat már szétesőben volt, éppúgy, mint a vedlett és porladozó kátránypapírral fedett kis tető. Ez a pavilon a tömérdek öreg fa között állt, de az út mentén még két kis pavilont építettek a gyerekeknek, mind a kettőt sokéves száraz falevél borította, mind a két lyukas tetejű gyerekpavilonon elkorhadtak a fatornyocskák, ezeket a kis filagóriákat, lugasokat falak helyett fonadékot utánzó áttört lécezet kerítette körül, a doktor lábujjhegyen lépegetett, bement az egyik gyereklugasba, a közepén álló asztalról, lesöpörte a faleveleket, és összedörzsölte tenyerét. Itt fogunk enni. Kivette kezemből a szatyromat, kicsomagolta az ételt, megfogta az egyik bécsi szeletet, és enni kezdte, mohón evett, én is vettem magamnak a húsból, de nem ízlett, mert nekünk egy hasonló villánk volt Losinyben, ugyanilyen tornyocskákkal, a salzburgi villák mintájára készült, fachwerkes falakkal, de a tetőt meg a gerendákat pontosan ilyen fagirlandok díszítették, sőt a kert egyik sarkában csaknem ugyanilyen kis gyerekpavilon állt, gyerekfilagória, kiskorunkban ott reggeliztünk, délután ott uzsonnáztunk, ott játszottunk, és újra meg újra megcsodáltuk azt a gyönyörű pavilont, amely csak a mienk volt, a gyerekeké, iniciálék meg faragott indák díszítették, mint a Parízská utcai házakat. Nézelődtem és hallgattam. A doktor megtörülte a száját a szalvétával. Ebben a vendéglőben háromszáz kiránduló fért el, de most olyan korban élünk, amelyik nem szereti ezt a fajta szépséget, ott a Pelc Tyrolkában faasztalok voltak, hársfa asztalok, a falak mentén masszív fapadok meg súlyos székek ugyanolyan fából, de tavaly kidobták az egész berendezést, és helyette bakelitasztalokat raktak be, meg bakelitszékeket, amelyekre nem jó ráülni, mert hidegek, most más korban élünk, és éppen ezért gyönyörű, hogy mi ketten itt állunk, és élvezzük ezt a szépséget, amelyet nem őriznek sem sárkányok, sem őrangyalok. Ugye, ért engem, széthasadt a deszka, és mi a hasíték szilánkjaiban rekedtünk, a szilánkok szúrnak és belefúródnak a testünkbe, és mi még végig is tudjuk nézni ezt a szerencsétlenséget. Ne sajnáljon már semmit, igaz, minden, amijük volt, amiről Liza mesélt nekem, oda van, veszendőbe ment, és maga nem tehet mást, csak büszkén nézheti a saját bukását, de mindig fölfelé kell néznie, meg kell mosolyognia azt a bukást, csak így könnyíthet magán, így szabadulhat föl és lehet boldog, mint amilyen boldog én vagyok, aki ha elnézem, amit ebben a hajdani zöldvendéglőben látok, vérzik a szívem és hull a könnyem, de a szívem vérzése és a könnyem hullása a vén Ausztria elmúlása fölött nevetésre változik, mert, nézzen csak a szemembe, büszke vagyok arra, hogy olyan a szemem, mint egy chaszid zsidónak, mint a belzi csodarabbi fiának ferdén ülő szeme, hát mi az én bűnöm? Hogy sört iszunk, hogy a barátom, akinek zsidó neve van, Bondy meg Egon, levizelte a szőnyegemet? Mi mindannyian, akik az Örökkévalóság gátja utcában házilakodalmakat rendezünk, végső soron gyerekek vagyunk, akiket kikergettek az ilyen pavilonokból, filagóriákból, lugasokból. És maga tulajdonképpen hozzánk tartozik, mert maga is olyan gyerek, aki elsírta a maga sírnivalóját. De látja azt a napos lejtőt, látja a domboldalon és a kertekben szétszórt embereket, ahogy ott napoznak, valamennyien drágakövek, nézzen mindenre maga körül úgy, mint egy ékszerüzletre, és akkor szüntelenül csak fölfelé nézhet, mint Bondy, a galíciai rabbi képzeletbeli fia, aki az elpusztított dolgok tragikus és költői, tehát gyönyörű lényegét őrzi, ahogy azt Chagall, a festő teszi. Elvörösödött, kifulladt attól, amit mondott, hangosan mondta, mintha mondanivalóját mindenkinek szánta volna, minden embernek a domboldalon, azoknak, akik a folyóparton

járkáltak vagy odalent teniszeztek a nyolc pályán, mindenkinek Prágában és mindenkinek nemcsak Csehországban, hanem Bécsben és Brünnben és Jihlavában is, mindenkinek Közép-Európában. És becsomagolta az ételmaradékot, gyorsan becsúsztatta a szatyorba, elvette az ernyőmet, karjával erősen az oldalához szorította a felfújható matracot, kinyújtotta a kezét, én megfogtam, ő megszorította, aztán futni kezdtünk a benőtt ösvényen, úgy futottunk, mintha elloptunk volna itt valamit, mintha felgyújtottuk volna a pavilonok, filagóriák és lugasok maradványait, úgy futottunk, hogy csak a hídnál álltunk meg, a teniszpályáknál, itt a doktor elengedett, lihegett, én is lihegtem, a vér a fejembe szállt, levegő után kapkodtam, a teniszezők mind a nyolc pályán abbahagyták a játékot, minket néztek, ahogy elszaladtunk mellettük, már akkor észrevettek, amikor fönt a töltés tetején megjelentünk, és most, mikor látták, hogy nevetünk, hogy fulladozunk nevettünkben, föllélegeztek, és figyelmüket összpontosítva újra belemerültek a szerváikba, lobjaikba, nyesett labdáikba és a vitás labdák miatti szóváltásaikba. Elhaladtunk mellettük, izzadtak voltak, félmeztelenek, csak fehér sortot viseltek, úgy festettek a magas drótháló mögött, mint az állatkerti madarak a madárházakban, a férfiakról és a nőkről egyaránt dőlt az izzadság, a déli nap tűzött rájuk, de mindnyájan boldogok voltak, azok is, akik veszítettek vagy bosszankodtak egy-egy elrontott labda miatt. A Moldva partján haladtunk tovább egy keskeny úton, a távolból morajlás hallatszott, valahol előttünk zúgó volt, a víz a mélybe hullott és kitartóan dübörgött, a folyó egyre sebesebben futott, a part menti gáton folytattuk utunkat szembe a nappal, a túlsó parton jegenyék és égerfák magasodtak. Menjen kicsit előre, kért a doktor, nekem el kell ugranom egy percre. és enyhén elpirult, mert már legalább ötödször kért, hogy menjek kicsit előre. Lihegett, amikor utolért, a part menti gátról lépcsők vezettek le a vízbe, leszaladt rajtuk, az utolsó fokon megállt, leguggolt, vizet merített a tenyerébe és mosta vele az arcát, a nyakát, tisztára nedves volt, amikor újra feljött az útra. Mentünk tovább a folyóparton egy domb felé, melynek oldalán szőlőskert volt, tetején kis templom, mögötte a háttérben vörösfenyőerdő, oldalt óriási park, fölötte egy nagy kastély tetői magaslottak. Az a Trója-kastély, szólalt meg a doktor, ott lakott Sternberg herceg, német volt, de kiváló cseh hazafi, őhozzá járt cseh nyelvtudását tökéletesíteni a nemzet atyja, Palacky és sokan mások a hazafiak közül. A folyó partján lépdeltem, a vízben az ég tükröződött meg fehér viharfelhők, a túlsó oldalon újabb fák visszfénye jelent meg a gyorsan futó víz színén, a visszatükröződő fák mintha esőben ázó redőny felé iramodtak volna, a doktor most valahogy lehervadt, valahogy megöregedett, biztos rájött a másnaposság, csak most csapott le rá igazán az a házilakodalom, amit éjszaka rendezett a barátaival. A lendület, amely egészen idáig kísérte, most elhagyta, magáról kezdett beszélni, vagy inkább önmagát szánva panaszkodott. Én sohasem voltam Harlekin, sohasem voltam képes elcsábítani valakitől a kedvesét, én voltam az, akitől sorra hódították el a szép lányokat, a Harlekinek vették el őket tőlem, a Pierrot-tól. Az én ifjúkori portrém egy szomorú fiatal úriember, akinek nincs mersze megverekedni a szerelméért, mert én mindig az enyészetet, a boldogtalanságot, a halált részesítettem előnyben, ez volt az én fiúkori és ifjúkori poétikám. és ha úgy vesszük, most sem állok jobban, még mindig az a szomorú bohóc vagyok, még mindig Pierrot. azért iszom olyan sokat, nem is ízlik, de azért csak iszom, hogy én is legyek valaki a társaságban, hogy ász legyek. aber die következmények. most szomorú vagyok, olyan szomorú, hogy legszívesebben a vonat alá vetném magam, ha járna itt vonat, szégyellem magam maga előtt és önmagam előtt is. Tudom, ha most meginnék két korsó sört, az megemelné a hangulatomat, megint feltámadnék ebből a haldoklásból. de mit lehet tenni? Mondta, és megint leszaladt a következő lépcsősoron a folyóhoz, és megint telemerítette a két tenyerét és az arcába fröcskölte a vizet, de ez is kevés volt neki, nedves kezével lehúzta magáról a trikót, most már derékig megmosakodott, és amikor visszajött, nedves ujjai között hozta a nedves trikóját és hagyta, hogy a víz a felsőtestéről a telefröcskölt nadrágjába folyjon. Előttem haladt, nekem kellett

vinnem a felfújható matracot, meghökkentett ez a váratlan hangulatváltás, hirtelen megbántam, hogy kijöttem vele a folyóhoz, egyszerre csak ellenszenvesnek éreztem ezt az embert, aki a következő lejáratnál megint leszaladt a lépcsőkön a foly óhoz, megint az arcába fröcskölte a vizet, a szívét is lemosta, de biztos ez se volt neki elég, lehajolt, szétvetette a karját, aztán a már a foly óba nyúló utolsó lépcsőfokra támaszkodva bedugta a fejét a hideg vízbe. Amikor visszajött, nagyot lélegzett, megrázkódott, hevesen körözött a vállával, én szétnéztem, aztán abban kerestem menekvést, hogy magam elé bámultam, már közeledtünk a zúgóhoz, látni lehetett, hogy ott, ahol az ár mentén aláhull a víz, hogyan szállnak fölfelé a szétporladt vízcseppekből összeálló ködfelhők, látni lehetett a keskeny vashidat a folyó fölött, egy ember ment rajta, félúton megállt. Ez a gátőr, én is az szeretnék lenni, gátőr, mondta a doktor, én két elemet szeretek a világon, a Vizet és a Tüzet. De most víznél vagyunk! Tudja, én víz mellett nőttem föl, Nymburkban, már első osztályos koromban hídon át jártam be a városba, ahol az iskola volt, hídon át jártam haza, az iskola nem érdekelt, az iskolában csak azt vártam, hogy már vége legyen, az én életem hatéves korom óta csak a víz, a patakok, folyócskák, tavak, különösen az olyan víz, amelyik folyik, áramlik, és ahogy az időjárás változik, úgy változnak a vizek is, a víz felszíne is az időjárás szerint változik, és talán én is az időjárás szerint változom. Ha esik, akkor melankolikus vagyok, mint az esős ég, gyerekkoromban horgászni jártam, ha esett, akkor haraptak a halak, horgásztam, mert én most is imádom a halat. Csakhogy amikor felnőttem, abbahagytam a horgászást, mert horgászengedélyt kellett volna kiváltanom. A sörgyár mögött az Elba folyt, tizenöt éven át horgásztam ott, nagyon szerettem fürdeni abban a folyóban, a gyermekkorom folyójában, késő tavasztól kijártam a strandra, az egész szünidőt a folyónál töltöttem, nagyon szerettem éjszaka fürdeni, pláne, ha sütött a hold. Annál az én folyómnál tanultam meg csendesnek és szűkszavúnak lenni. szerelmesen néztem azt a folyót, mint valami szép lányt, de ezt a folyót is szeretem, itt, a folyóparton érzem magam a legjobban. Ezt a részt úgy hívják, hogy A cölöpöknél. ez a Moldva legszebb szakasza. Kiabálta a doktor, mert már ott álltunk, ahova a keskeny vashíd a másik partról átfutott, és itt, a folyót egész szélességében átszelve cölöpökön és vasoszlopokon nyugodott a gát, a hídról merőlegesen, szorosan egymás mellé a vízbe süllyesztett ötméteres tölgyfa gerendákból állt, amelyeket alul is, fölül is szilárd acélszerkezet tartott össze, a cölöpöket csíptetőkkel függesztették rá az acélszerkezetre, mint ahogy a tollunkat csíptetjük a zsebünk szegélyére. És a folyó a cölöpökön és a közöttük levő réseken át nagy magasságból zúdult alá, és ott lent a mélyben hevesen örvénylett, és a szétporladt vízcseppek a gát egész hosszában ködgomolyokká válva szálltak fölfelé, és a szél az ár mentén magával vitte ezt a vízzúzalékot, alul a folyó sebesen rohant tovább a medrében buja fűtől zöldellő apró szigetek között, amelyeken örökké v ízben ázó fűzfácskák és fűzfák nőttek. És ott, ahol álltunk, ott az ár felszínével egy magasságban vízi járműveket áteresztő zsilip szakította meg a gátat, a fodrozódó folyó itt ferdén áramlott lefelé a hínárral és a simára fésült füvekkel és mohákkal díszített síkos gerendákon, száz méter hosszú zsilip tele ezüstös, bodros vízzel. A doktor derékig meztelenül, szorosan a zsilip mellett állt a ragyogó napfényben, és elrévedt szemmel nézte az áramló vizet, hirtelen megsajnáltam és arra gondoltam, hogy voltaképpen egyedül is állhatna itt, tisztában voltam vele, hogy meg tud lenni egyedül is, sőt szeret egyedül lenni, láttam, hogy nem érzi természetellenesnek a magányt, hanem hogy az hozzátartozik a jelleméhez, amelybe az elmúlt néhány nap alatt éppen csak hogy bepillanthattam, mégis úgy éreztem, hogy már régóta ismerem, biztos azért, mert nem játszotta meg magát, sőt arra törekedett, hogy a lehető legrosszabb benyomásom legyen róla, semmit sem színlelt, de nem is titkolt előttem semmit, és most itt áll a magas part szélén és a vizet nézi, láttam, hogy le van sülve, hogy szereti a napot, és hogyha nyáron nem volna lesülve, akkor, mint minden prágai, boldogtalannak és kisebbrendűnek érezné magát. Hát csak néztem, néztem ezt a férfit, amint úgy belefeledkezik a víz látványába, hogy

eggyé válik a vízzel, biztos voltam benne, hogy ha odakiáltanék neki valamit, borzasztóan megijedne. Elfordítottam a fejem és újból figyelni kezdtem, hogyan zuhog a folyó vize a cölöpökön át és a cölöpök között a mélybe, tonnák tonnái zúdultak dörögve a meder fenekén fekvő kőtömbökre és kavicsra, nem tudtam betelni ezzel a látvánnyal, a szétporladt vízcseppek ködfelhőjét átvilágította és bearanyozta a nap, és a vízgomolyok kontúrjain bizonyos szögből nézve még szivárványokat is fölfedeztem, mögöttük a túlsó parton fákat láttam homályosan, magas jegenyéket és égerfákat, és egy lóversenypálya elkanyarodó útszakaszán fehér kerítéseket és akadályok fehér deszkáit. és láttam, hogy itt is horgászok ülnek vagy állnak a parton, és némelyikük csillogó műcsalit dob nagy távolságba, a csalihal megvillan a napfényben, egy pillanatra megáll a folyó fölött, aztán megcsillan a horgászzsineg is, de egy másodperc múlva az egész mozgó felszerelés beleesik a vízbe, és a horgász elkezdi visszafelé tekerni a ferde szögben húrszerűen feszülő zsinórt. A doktor már csupasz lábbal lépkedett, cipőjét kezében tartva élvezte a naptól átmelegedett gránitköveket, tánclépésben mozgott, úgy rakta a lábát, hogy ne lépjen a megmunkált kőtömbök közötti résekbe. Mögötte haladtam, a fejemet a folyó felé fordítottam, most teljes hosszában láttam a zuhanó vízfalat, még meg is ijedtem tőle egy kicsit, dobogott a szívem attól, amit itt a cölöpökön láttam. A doktor óvatosan lement a folyóhoz, oda, ahol a zsilip áteresztőnyílása végződött, ahol a lehajló vízfal összefolyt az alsó árammal, oda, ahol a víz közvetlen közelében egy kis füves térség zöldellett a parton. A doktor kiabált valamit, de én csak a nyitott száját láttam, nem hallottam semmit. Újból kiáltott, de most sem hallottam semmit, a dörgő vízesés túlharsogta a hangját. Kérdőn fölemeltem mind a két kezemet, úgyhogy elejtettem a felfújható matracot. A doktor felszaladt a ferde parti gáton, fölemelte a matracot, és a fülembe kiáltotta. Víz, vizecske! Bólintottam, ő kinyújtotta a kezét és óvatosan levezetett arra a kis pázsitra, amely körül sebesen rohant az örvénylő víz, vizecske. Leültem, a doktor megfogta a matracot és türelmesen fújni kezdte bele a levegőt, gyorsan kifulladt, ujjával eltömte a nyílást, és a kezembe nyomta a már duzzadó csíkos matrac csücskét, most én is fújtam belé, a doktor pedig tapogatta a matracot és elégedetten bólintott. Aztán benyomta a kis dugaszt, én kivettem a szatyorból a fürdőruhámat, a doktor levette a nadrágját és az alsónadrágját, amely alá már otthon tornanadrágot húzott, fekete klott tornanadrágot, és a matraccal a kezében fölment a partra, a matrac egyre távolodott tőlem, és csak a zsilip elején állt meg. Levetkőztem, fölvettem a fürdőruhámat, egy ideig csak ültem, aztán bemártottam a lábamat a vízbe, kitapogattam a homokos feneket, a víz, a vizecske élt, incselkedett velem, felálltam, megint óvatosan tapogatóztam a lábammal, a víz a térdemig ért, aztán a derekamig, finoman leöblítettem a mellemet, beljebb mentem néhány lépéssel, a víz a mellemig ért, megmártóztam, úszni kezdtem, a víz vitte a testemet, még jó, hogy én is víz közelében nőttem fel, tudtam úszni, ez volt az egyetlen sport, amit valaha is űztem, néhány tempóval megint a part közelébe értem, kitapintottam a homokos feneket, leálltam és megmostam az arcomat, a víz illatos volt, aztán a zsilipre pillantottam, a doktor a vízre helyezte a felfújható matracot, ráfeküdt, az áramló víz átlendítette a zsilipen, a kék-piros csíkos matrac sebesen rohant a lefelé lejtő hullámokon, a doktor fölemelte a kezét, én is fölemeltem a kezem és intettem neki, aztán megijedtem, mert a matrac most felvette a száguldó víz sebességét és rohant lefelé, átsiklott a ködgomolyokon, és a közvetlen közelemben bukkant ki belőlük újra. A doktor leengedte a lábát, derékig a vízben állva felém fordult, és mosolyogva elkiáltotta magát: Klassz, mi? Mit mond?, emeltem a fülemhez a tenyeremet. Klassz, mi? Igen, bólintottam, de most sem értettem, mit mond, megfordultam és megint úszni kezdtem az árral, amely magával ragadott, átengedtem magam a víz sodrásának, a parton kirándulók haladtak ingujjban, gyerekek ugrándoztak előttük, rám pillantottak, rájuk mosolyogtam, azok az emberi alakok olyan közelinek látszottak, mintha karnyújtásnyira lettek volna tőlem, ár ellenében mentek a parton, én az árral úsztam, amíg csendes vízbe nem értem,

lábujjaim megérezték a homokot, fölálltam és megfordultam. A doktor engem nézett, fölemelte mind a két kezét, és nevetett és örült annak, hogy így lát engem, hogy rögtön eltalálta, hogy én is víz partján születtem, hogy gyerekkoromban én is fürödtem folyóban, és főként hogy nem féltem a víz sebességétől, hogy élveztem a sodrását, hogy rábíztam magam a folyóra és nem védekeztem, mert tudtam hogy a folyó is szereti azokat, akik rábízzák magukat. Kibotladoztam a vízből, a sodrás meg-megtántorított, aztán a ferde védőgáton át fölmentem a partra és elindultam visszafelé, mentem és láttam, hogy a doktor figyel, tudtam, hogy majdnem meztelennek lát, valójában egészen meztelennek, mert a fürdőruha szorosan a testemhez tapadt, így mentem, egy re közelebb a szeméhez, amely szakértelemmel vizsgált, és amikor megint lementem a gáton a kis pázsitra, láttam, hogy a doktor már kidobta a matracot a partra, és most elébem jött, kinyújtotta a kezét, és lesegített a gátról, a pázsitra érve leültem, a mellemig húztam a térdemet és átkulcsoltam a kezemmel. Szép tüdeje van, mondta a doktor. nekem viszont a lábam szép. tette hozzá büszkén. Micsoda?, csodálkoztam. Szép lábam van, nézze meg, kicsit görbe a futballtól, de ez az egyetlen, amire büszke vagyok, meg a szép vállamra, de a lábam szebb. Mondta, és kinyújtotta a lábát, megpróbálta egymáshoz szorítani a térdeit, de folyton maradt köztük egy kis rés, valóban el kellett ismernem, hogy szép a lába, izmos, napbarnított futballistaláb, olyan futballistáé, aki még nemrégen játszott. Ó-láb, mondtam halkan. Az a futballtól van, én tíz évig szenvedélyesen játszottam, de el kell ismernie, hogy ez az ó-láb jól áll nekem, nevetett. De milyen jól, nevettem és összeszedtem a bátorságomat. nekem sok bajom volt a nagy tüdőmmel, ahogy maga nevezte, már tizenhat éves koromban kilences melltartót kellett viselnem, nagyon szégyelltem magam emiatt, sohase mertem kifeszíteni a mellemet, ahogy azt a mai színésznők csinálják. Kár, hogy akkor nem volt Mae West-divat, vagy mint ma, Marilyn Monroe-divat. De nekem maga úgy tetszik, ahogy van, mondta a doktor. a maga lába is görbe egy kicsit, de minden balett-táncosnőnek is kicsit görbe a lába, magánál is az van, hogy ha áll, akkor mindig balett alapállásba helyezkedik, a jobb lábát kissé előrecsúsztatja, a lábfejét egy csöppet ferdén, kifelé fordítja. Elnéztem a doktor kezét, az ujjait, és azt mondtam. Hogy lehet az, hogy ilyen agyondolgozott keze van, ilyen érdesek az ujjai, hisz ez nem egy doktor keze. Az igaz, de ez attól van, hogy már fiúkoromban szerettem a kerti munkát, szerettem a csírázó árpát forgatni Pepin bácsival, meg malátát lapátolni, ezért hagytam abba a zongorázást, hat évig tanultam zongorázni, de hát ezek az én rövid ujjaim. Aztán meg a kladnói munkám, négyévi lapátolás, meg a mostani foglalkozásom, ha majd eljön egyszer a Spálená utcába, meglátja azt a robotot. De én büszke vagyok a kezemre meg az ujjaimra, gyakran a szemem elé tartom a nyitott tenyeremet és csodálkozva fürkészem és olvasok benne, mindent látok, ami keresztülment az én kezemen és létrejött az én kezem által. Én alapjában véve sohase tudtam semmi mást, futballista akartam lenni, de eltörték a kulcscsontomat, aztán könyökben a karomat, szuper lehettem volna futballban. Zongorában is csak annyira vittem, hogy eljátszottam egypár Chopin-noktürnt, jobban szerettem Johann Strauss keringőit játszani a Híd Alatt kocsmában, de azt is abba kellett hagynom, szóval mint zongorista se vittem volna soha semmire. A háború alatt forgalmista voltam, de onnan is leléptem, aztán a Karel Harry Klofanda cég utazó ügynöke voltam, azelőtt pedig az Iparos Alap biztosítási ügynöke, de azt is fel kellett adnom, mert azokban az állásokban nem értem volna el semmit, így aztán csak akkor voltam szuper, amikor Kladnóban lapátoltam, ott a művezetők mintaképül állítottak a többiek elé, amikor dicsértek, úgy éreztem magam, mintha hájjal kenegetnének, ott Kladnóban egy kicsit megszűntem szomorú bohóc, Pierrot lenni, igaz, a saját szememben továbbra is az maradtam, de mások úgy látták, hogy legalább bele tudok nézni az emberek szemébe, sőt azóta a tükörben a saját szemembe is belenézek, és épp a tükörben állapítottam meg, hogy alapjában véve kellemes ember vagyok, még ha félős természetű is. Pierrot, akiről azt hiszik, hogy Harlekin. Tudja, vidultam föl, én szeretek kártyázni, römizni,

kanasztázni, tudja, maga egy kicsit. megmondhatom? Maga egy kicsit olyan, mint az egyik kártya. a dzsoli! Mi?, ijedt meg. A Jolly Joker. jelöltem meg pontosabban a lap nevét. Paprikajancsi? kérdezte csalódottan. A Jolly Joker olyan kártya, amely szerencsét hoz a játékosoknak, minden kártyázó vágyik rá, hogy Jolly Jokert kapjon, mert, a Jolly Joker ugyan bohócnak van öltözve, de többet ér, mint minden tízes, minden király, minden dáma és minden bub, sőt az ásznál is több, mert mindent üt. mosolyog, de letromfolja az összes többi lapot, mivel a Jolly Joker az szuper. Én magánál szuper vagyok? Igen, mert én nem akartam élni, de amikor már majdnem kifogytam az erőmből, éppen akkor vetődtem a maguk udvarára, és megláttam magát, ahogy a le-föl húzható lámpa fényében gyökérkefével a padlót súrolja. Hát, ha semmi másért, ezért a képért maga nekem szuper.

Elfordítottam a szemem. Aztán csak ültünk egymás mellett, már nem néztünk egymásra, megint a folyót figyeltük, a dübörgő vízesést, a fülsiketítő robajjal szüntelenül lefelé rohanó vizet, a szétporladt vízcseppek felfelé fröccsenő-loccsanó csipkézetét, amint ködfelhővé válik és a szél meg a légörvény magával ragadja, viszi az árral, hogy végül szétszakadozzék a kis szigetek bokrainak és fűzfáinak ágacskáin, amelyeknek a levelei úgy fénylenek, mintha olvasztott zsírral kenték volna meg őket. Fogtam a matracot, fölvittem a partra és elindultam vele a zsilip irányában, egészen odáig mentem, ahol a folyó egy három méter széles vályúba ömlik, egy percig tétováztam, oda pillantottam, ahonnan a doktor nézett engem, sohase ültem volna rá a matracra, de a doktor szeme rákényszerített, hogy legyőzzem a félelmemet, néhány méterrel följebb rátettem a matracot a vízre, amelyet szinte magába szívott a zsilip alatti mélység, aztán fellendültem a kékpiros csíkos matracra, és az áramlat nyomban belesodort a zuhogó vízbe, amely villámsebesen zúdult lefelé a sima gerendákon, a matrac egy-egy pillanatra fennakadt azokon a sima gerendákon és cölöpökön, de az erős sodrástól hajtva most gyorsan hatolt előre a zuhogó, majd elsimuló, de sebes vizeken, hogy végül odalent átcsússzon velem az utolsó visszafelé türemkedő kis hullámokon. Aztán a matrac befutott egy csendes kis öbölbe, lelassult, én kinyitottam a szemem, mint a kórházban, amikor kipumpálták belőlem azt a néhány marék altatót, mielőtt átlendültem volna az élet másik oldalára, a halálba.

Egy ideig a hátamon feküdtem, behajlított karommal eltakartam a szemem, a doktor magához húzta a matracot, fürdőruhában feküdtem, a doktor fölém hajolt, nézett, vizsgálgatott, aztán gyengéden megfogta a kezemet, kiegyenesítette, az arcomba nézett, a szemembe. Aztán már csak feküdtünk egymás mellett, a nap kellemesen sütött, fáradtság fogott el, elaludtam, de mielőtt belesüppedtem volna az álomba, hallottam, hogy odafönt a keskeny úton emberek járnak, hallottam a lépteiket, beszédjüket, nevetésüket, a gyerekcsivitelést, az anyák feddő hangját, aztán a cölöpökön át a szakadékba rohanó vizek dübörgése álomba kényszerítette a szememet, éreztem, hogy a doktor mellettem fekszik, hogy a lábunk egymáshoz ér, és mélyen elaludtam. Amikor fölébredtem, a nap már a túlsó part jegenyéinek koronáiba rejtőzött, a doktor már föl volt öltözve, a zsilipnél ült az első kőtömbön, egyik lábát térdben behajlította és átkulcsolta a kezével, csak úgy ült ott, egy fűszálat rágott, fülelt és mereven nézte a zubogó áradatot, a vízcseppek és cseppecskék örvénylését, a ködfátylat, amely a habzó felszín fölött lebegett, aztán felszakadozott a kis szigetek bokrain és fűzfáin. Fázósan megrázkódtam, felültem, nem szoktam délután aludni, megfájdult a fejem. Sötétedéskor indultunk vissza, az utcai lámpák már kigyulladtak, ár ellenében haladtunk a parton, a folyó sötét volt, mint a tinta, a fehér sirályok még röpködtek a túlsó oldalon, ahol egy lefolyócsatorna torkollott a folyóba, a víz felszínén Holesovicky tükröződött, kis házak hosszú sorai, az ablakkereteket sárga fény töltötte ki, szerelmespár ment el mellettünk, mind a ketten hallgattak, egymás kezét fogták, arra tartottak, ahonnan mi jöttünk, a fűzfák irányába, talán éppen oda akartak eljutni, ahol mi az egész délutánt töltöttük, hogy ők is hallgassák a mélybe zuhogó folyó dörgését. Amikor a teniszpályákhoz értünk, láttuk, hogy a mély alkonyatban még

mozognak rajtuk a fehérbe öltözött játékosok, fehér pulóvereik és fehér sortjaik világítottak a kora esti homályban, és mert az arcuk, lábuk, karjuk le volt sülve, úgy tetszett, mintha csak fehér pulóverek és sortok mozognának a pályákon. A doktor szorosan mellettem lépkedett, a víz tükre és a visszaverődő fények csillámsávokat vetítettek ránk, a doktor nyugodt volt, valahogy féloldalasan lépegetett, a térde minduntalan megérintette a lábamat, sőt időnként össze is ütköztünk, halkan elnevettük magunkat, a part menti utacska homokja világított, hallottuk a saját lépteinket és a magas cipősarkaim csikorgását a folyami homokban, és a doktor, inkább önmagának, mint nekem, halkan beszélni kezdett. Ugyanis az én gyerekkorom és általában a fiatal éveim szépek voltak, de csak nekem, mert én a szüleim számára valóságos szerencsétlenség voltam. Anyukám első elemista koromtól egészen az érettségimig szakadatlanul gyötrődött, minden reggel, amikor fölkelt, egyfolytában sopánkodott. Mi lesz belőled! Fiam, mi is lesz belőled! Értse meg, ha én most visszagondolok azokra az időkre, hát egészen beleizzadok az emlékezésbe, mert tényleg, az édesanyám jól mondta, hiszen még ma is, Mi lesz belőlem? Én ugyanis már gyerekkoromban mindig valahol máshol voltam, még akkor is, ha nem otthon voltam, hanem máshol, hát én ott máshol is máshol voltam. Az iskolában kétszer megbuktam, kőművesmesterséget akartam tanulni, de apukám azt mondta, nem, nem, bukdácsolj csak akár minden osztályban, de az érettségit le kell tenned, aztán kitanulhatsz kőművesnek. Hiszen már az elemi harmadik osztályától csupa hármasom volt, és magaviseletből mindig kettesem, érti, nekem, a félénk fiúcskának kettesem volt magaviseletből, az akkori fényképeim borzalmasak. Mindig dacos voltam és mérges, amikor anyukával együtt fényképeztek. Elhúzódtam tőle, és dühös arcot vágtam, nem tudtam, miért, de valahogy semmivel sem értettem egyet, ami otthon történt, egyáltalán nem értettem egyet az iskolával sem, csak akkor értettem egyet mindennel, amikor egyedül voltam, amikor horgásztam, amikor a sörgyári istállók fölött feküdtem belefurakodva a szénába és füleltem.

Hogy mire füleltem évek hosszú során át? Diákkoromban az volt a kedvenc szórakozásom, hogy felvettem apám kabátját és esőben a folyó partját jártam, egy darabig szaladtam is, menekültem önmagam elől, átvágtam a réteken meg a kis erdőkön, amíg el nem jutottam egy égerfákkal szegélyezett erecskéhez, ez az erecske fák meg bokrok gyökerei között folyt, csörgedezett, és én egy fának támaszkodva álltam ott, és az, amitől féltem, amire nem mertem gondolni, az ott utolért, anyukának az az ezerszer elismételt kérdése, az, amit mindig elmondott, amikor egyre-másra hordtam neki a bizonyítványokat, mindig ugyanaz játszódott le, anyuka valahányszor elolvasta azokat a hármasokat, négyeseket és magaviseletből a ketteseket, néha hármasokat is, ezerszer belecsöpögtette a fülembe meg a lelkembe. Mi lesz belőled? Így hát én folyton csak szaladtam, de amikor megálltam, amikor a fáradtságtól már nem bírtam tovább, akkor mindjárt utolért az a szemrehányó mondat. Mi lesz belőled? Így aztán elvégeztem a jogot, hogy a jogot választottam, az véletlen volt, a jogot sohase szerettem, csak tanultam, de nem tudtam, miért, azt a jogot talán csak azért tanultam, mégpedig jól, hogy anyuka örüljön és ne mondja többé, Mi lesz belőled? Átmentünk az úttesten, a villák, villácskák és házacskák ablakai világítottak a lejtőkön, a dombokat végig kigyulladt utcai lámpák díszítették, a fények cikcakkban ereszkedtek le, majd ismét fölkapaszkodtak, és egészen fönt, szemben az éggel csak egyetlen lámpa ragyogott, mint az Esthajnalcsillag, némelyik lámpa bokrok és fák ágai és lombjai mögé rejtőzött, és bárhova néztem, a sötétben szétszórt fények mind tele voltak szerelemmel, az az egész este a vibráló csillagokkal, és az egész esti táj mintha szerelmes lett volna önmagába, a sötétből emberek bukkantak elő, a fény egy időre megvilágította őket, aztán eltűntek a fák alatt, a kerítések mögött, és valahol odább ismét feltűntek. A doktor megfontoltan mondta. A részegségben nem az emelkedett hangulat a legszebb, nem a felfelé vezető út, nem az égnek emelt karok, nem az egymás után születő ötletek, a részegségben a másnap a legértékesebb, a

másnaposság, a lelkiismeretfurdalás, a spleen, amikor az ember maga alatt van, ahogy én ma voltam, amikor maga edénymosogatás közben meglepett, amikor a saját anyukám voltam, és mint mindig, mikor másnapos vagyok, azt ismételgettem magamban. Mi lesz belőled? Abban áll a másnaposság ereje, hogy az ember új életet akar kezdeni. meg aztán másnapos hangulatban, legalábbis nekem, olyan gondolataim támadnak, amilyeneket józanul félnék végiggondolni, másnapos hangulatban, amikor a testem és a lelkem agyon van gyötörve, olyan gondolatok ötlenek fel bennem, amilyenektől máskor megijednék, de ezek a másnapos gondolatok az igazi gondolatok, ezek viszik az embert, ha nem is sokkal, de legalább valamivel előbbre. Amikor az embernek másnapos állapotában eszébe jut, kit sértett meg tegnap este és éjszaka, és miket művelt még, amikor az ember megizzad rémületében és szégyenében, hogy mi mindent fecsegett ki magáról és mi mindent vágott a szomszédok és a vendégek arcába, amikor az ember szeretne nem élni, amikor öngyilkosságra gondol, akkor hirtelen felmerül benne egy eltemetett mondat. Mi lesz belőled? Tudja, alapjában véve az én írásom, erre most jövök rá, az én írásom is amolyan védekezés az öngyilkosság ellen, mintha az írással menekülnék magam elől és magamtól, de ugyanakkor az írással valahogy eljutok ahhoz, hogy mi lesz belőlem. Hogy ki voltam és ki vagyok éppen most, az írással valahogy gyógyítom magam, úgy, ahogy a katolikusok gyógyítják magukat a gyónással, úgy, ahogy a zsidók gyógyítják magukat a siratófalnál, ahogy a mi őseink gyógyították magukat azzal, hogy titkaikat, aggályaikat és félelmeiket elrebegték egy öreg néma fűzfának, és végső soron úgy, ahogy Freud páciensei gyógyították magukat azzal, hogy nyugalmi állapotban elmondtak mindent, ami éppen a nyelvükre jött. Az én írásom tulajdonképpen futás sorról sorra, az írógépen ezt gyönyörűen lehet látni, sohase tudom, mit írtam le, folytonosan valami gondolatot kergetek, de az mindig előttem van, utol akarom érni, de minduntalan megelőz, és én szaladok, ahogy gyerekkoromban szaladtam vonattal a nagymamámhoz, ahogy az iskolából szaladtam haza, és ahogy hazulról szaladtam önmagam elől a folyó mentén, én végül is akárhol voltam, mindenünnen elszaladtam, a kisasszonyaimtól a fiúkhoz kártyázni, hogy aztán a fiúktól, a barátaimtól megint valahova a sötétbe szaladjak, és ha megálltam, láttam, hogy újra tovább kell szaladnom, menekülnöm önmagam elől, mert sehol sem találtam a célt, se gyerekkoromban, se fiatal férfikoromban, és azok az én foglalkozásaim mindig szaladós foglalkozások voltak, amikor biztosítási ügynök voltam, mindennap nagy várakozással szaladtam haza, de hazulról megint csak elszaladtam, ki, a kocsmákba, amikor utazó ügynök voltam és játékszerekben meg divatáruban utaztam, akkor vonaton és autóbuszokon szaladtam, hová? A kereskedők után, hogy eladjam nekik a játékszereket meg a divatárut, aztán négy éven át autóbusszal jártam Kladnóba, ott megint autóbusszal szaladtam munkába a Poldinkába, ahol csillével szállítottam az anyagot a martinkemencébe, aztán autóbusszal megint hazaszaladtam, onnan mindjárt a kocsmába, ahol még ma is hirtelen elsápadok és szaladok tovább, mint ahogy máma mi ketten is folyton mozgásban, folyton úton vagyunk, folyton rohanunk, mert félünk, mitől félünk? Mi lesz belőlünk. Megálltunk egy kivilágított zöldvendéglő előtt, öreg gesztenyefák alatt asztalok álltak, minden hely foglalt volt, a kis pavilonban fúvószenekar játszott, a fák között kifeszített drótokon lampionok függtek, mindenfelől nevetés hallatszott, vidám kiáltozás, fojtott beszélgetés, a vendégek emelt pohárral egymás egészségére ittak, egy nyitott ajtón át be lehetett látni a vendéglő belső helyiségébe, ahol szintén asztalok voltak, azoknál is vendégek ültek, meleg este volt, a zakók a székek támláján függtek, az öreg vendéglős sört csapolt, a söntés pultja előtt emberek tolongtak és mohón ürítgették a söröskorsókat, mások félig üres korsóval a kezükben álltak és a szomszédaikkal beszélgettek, vagy tompán maguk elé bámultak. És emberi hangok meg nevetés hullott a lombokból is, fönt az emeletről emberek jöttek ki a kis függőkertbe, ott is minden asztalt elfoglaltak a vendégek, az asztalok fölött ágakra erősített drótokon színes lampionok függtek. Bementünk a kerthelyiségbe, a zenekar játszani kezdett, az asztalok mellől

párok emelkedtek föl és táncolni indultak, a doktor megörült, fölfedezte az ismerősét. Micsoda kiáltozás, micsoda ölelkezés, a doktor odahozta hozzám a barátját és bemutatta. Ez Ludva, a hentes, együtt melóztunk a Poldinkában egy egész évig, lenyomtunk két brigádidőt. Kezet nyújtottam annak a szép embernek, eszembe jutott, hogy mit mesélt nekem a doktor Ludváról, a hentesről, akiért bolondulnak a nők, de láttam, hogy a helyzet még rosszabb, mint ahogy a doktor mesélte, Ludva férfiszépség volt, gyönyörű vállas termetéről ítélve inkább súlyemelőnek néztem volna, mint hentesnek, a dereka karcsú, a mellkasa boltozatos, a nyaka, mint egy svájci bikáé, szóval Ludva olyan volt, mint Marlon Brando. Rám mosolygott, a szeme is szép és szomorú volt, és már alkoholban úszott. Meghívott bennünket az asztalához, amely hosszú volt, három összetolt asztalból állt, bizonyára délután fehér abroszt terítettek rá, de az most már le volt öntve sörrel, borral, feldöntött stampedlikből kifolyt alkohollal. Ludva elvette a doktortól az összehajtott matracot, egy öreg gesztenyefa törzsébe szegezett fogasra akasztotta az ernyőmmel együtt, aztán széttárta a karját, és a feltűrt ingujjú férfiak felé fordult. Ez itt a doktor, és ez a kisasszony a barátnője, a doktorral Kladnóban együtt építettük a hazát, úgy építettük, hogy abból pénzreform lett. És ezek, mutatott a társaságára, ezek mind hentesek, mert ezt a mulatságot a prágai vágóhíd hentesei rendezik, a zene is a mienk, a prágai hentesek fúvószenekara. És Ludva úr nem fejezhette be a mondatot, mert a zenekar játszani kezdett, és a hentesek mind felálltak és mély átérzéssel énekelték, hogy Mikor én húszéves voltam, a világot nagyon untam. És mintha minden asztal magasba röppent volna, a vendégek mindnyájan fölálltak és énekeltek, odafönt a függőkertben is, ott is mindnyájan fölemelkedtek, a fejük mintha az öreg gesztenyefák lombjába fúródott volna, a székek között gyerekek szaladgáltak. A doktor Ludva mellett állt, átkarolták egymás vállát és elérzékenyülve énekeltek a többiekkel, én is fölálltam, körülnéztem, csupa férfit és nőt láttam magam körül, egyszerű embereket, akiknek semmi okuk sem volt arra, hogy meneküljenek önmaguk elől, hogy minduntalan másutt akarjanak lenni, láttam, hogy nem kívánnak mást, mint hogy ez a nyári vasárnap este minél tovább tartson, hogy talán ne is kelljen hazamenniük, így álltak itt mind, jobbra-balra nézegettek, kézmozdulataikkal és poharukkal üdvözleteket küldtek egymásnak az asztalok fölött, és mindnyájan mély átérzéssel énekeltek, csaknem könnybe lábadt a szemük attól a szomorú nótától, hogy. A szerelmem elhagyott, bánatomban meghalok. És ekkor észrevettem, hogy majdnem minden hentesnek ott az asztalunknál, alighanem a vágóhídi munkától, valamilyen testi hibája van, az egyik a fél lábára sántít, a szomszédjának hosszú sebhely szeli át az arcát, a harmadiknak olyan vörös a keze, mintha leforrázta volna, a negyediknek kissé kiáll a lapockája, az ötödiknek óriási pocakja van. egyedül Ludva volt szép, olyan szép, mint egy görög isten és Marlon Brando, ahogy a doktor mondta. A doktor felém nyújtotta a kezét, táncra kért, az asztalok és a gyerekek között átfurakodtunk a parkettre, a vendégek polkáztak, voltak, akik régi módra gyors ütemben járták, a fiatalok közül néhányan egymástól kissé távol tartva magukat szvinget táncoltak polkaütemre. A doktor magához szorított, a vállára támaszkodtam, belejött a ritmusba, jól táncolt, a fordulatoknál egész kört írt le, pörgetett-forgatott engem, profilba fordította a fejét, könnyedén lélegzett, táncolt és talán sohase hagyta volna abba, a kezemmel éreztem, hogy tényleg izmos, most lejjebb csúsztatta derekamon a kezét és hozzám simult, éreztem a lábát, valóban erős lába volt. elszédültem, az egész kerthelyiség forgott velem, mint egy meghajtott és kivilágított körhinta, mint egy nagy velencei csillár, néhányszor összeütköztünk a mellettünk táncoló párokkal, de mindig baj nélkül megúsztuk, a végén már a parkett legszélén táncoltunk, és itt a doktornak elég helye és ideje volt arra, hogy beszéljen.

Polkában és valcerben bajnok voltam. Díjat nyertem az idősebbek és haladók táncóráin, tudja, én két tanfolyamot végeztem, szuper akartam lenni táncban. az egyik tanfolyamot a Némecek házaspárnál végeztem, kint a város szélén, nem jött oda egyetlen hölgy sem, hát mi, urak

egymással táncoltunk, a páros számúak urak voltak, a páratlanok hölgyek. De a következő évben a Nyugdíjintézet épületében díjat nyertem polkában és keringőben az idősebbek és haladók táncóráin. Amennyire csak vissza tudok emlékezni, hát mindabból, amit valaha csináltam egészen a mai napig, mindabból a legjobban mit tudok.? Arcomhoz szorította az arcát, és felkiáltott. Polkázni és keringőzni! Hátrahajoltam amennyire csak tudtam, a doktor erősen fogott a praclijával, egymás szemébe néztünk, körülöttünk sebesen forgott a kerti vendéglő, keringtek a lampionok, forogtak az asztalok, az összes vendég, az összes pohár köröket írt le körülöttünk a valcer ritmusában, elsuhant mellettünk a parketten táncolók fenyegető arca, eltávolodott valahova hátra, aztán ismét közeledett felénk, elszédültem, a doktor vállára hajtottam a fejem és behunytam a szemem. Véget ért a keringő, visszafurakodtunk az asztalunkhoz, a többiek a parketten maradtak és kiáltozni kezdtek. Újra! Újra! És a pódiumra emelték a szemüket, ahol öt zenész ült, öt hentes a trombitájával, a hangszerek a sárgaréztől csillogtak, a zenészek arca a fáradtságtól. Aztán nagy mohón gulyást ettünk és sört ittunk. Aztán Ludva úr kért táncra, és amikor keringőt táncoltunk, Ludva sohase tett egész fordulatot, csak úgy ringott a keringő ütemére, olyan erősen tartott, hogy megpihenhettem a karjai között, közelről nézett az arcomba, egészen közelről, pontos ellentéte volt a doktornak, aki mindig kerülte az ember tekintetét, mintha valami rosszat tett volna, mintha szégyellné magát, ahogy el is mondta magáról, hogy régebben szégyellte magát, hogy ifjúkorában az volt a szokás, hogy a fiatalemberek szégyenkeztek. De Ludva úr tudta ezt, ezért nézett az arcomba, és azt is tudta, hogy amikor elmosolyodik, én lesütöm a szemem, lesütöttem és kicsit elpirultam, és minél jobban pirultam, Ludva úr, a holesovicei vágóhíd hentese annál magabiztosabb lett. Igazán szép férfi volt, de lehet, hogy csak nekem tetszett annyira, és csak azért, mert gyönyörű sűrű szőke haja volt, oldalt elválasztva, a nyakánál és fülénél enyhén fölkunkorodott és lágy hullámban végződött, amelyet időnként leszorított és két ujjával formálgatott, mintha a két ujja sütővas lenne, az a hullám a homloka fölött és a hátul rövidre nyírt haj nem vallott hentesre, Ludva úr úgy nézett ki, mint a Heereswaffe legfiatalabb tábornoka, aki a háború alatt a nővérem esküvőjén táncolt velem és kért, hogy írjak neki, én írtam is, de ő valahol Ukrajnában elesett. Felfigyeltem Ludva úr henteskezére is, az egyik kezéről mintha valaki leharapta volna az egész hüvelykujját, amit aztán az orvosok visszavarrtak és kigyógyítottak. Amikor vége lett a táncnak, elkomolyodtam. Ludva úr csak mosolygott, nem kellett semmit magyaráznia, semmivel sem szórakoztatnia, igen, így volt ez, Ludva úrnak elég volt az a puszta tény, hogy a világon van. Amikor leültünk, újra sört ittunk, a doktor elutasította a stampedliket, amelyeket Ludva úr rendelt mindnyájunknak, csak sört ivott, de sokat, amikor a fiatal felszolgálónő körüljárta az asztalt a sörökkel, egyszerre két korsót vett le magának a tálcáról. Mi van itt a kezén? kérdeztem Ludvától. Ez, mondta Ludva, és a hangja sötét volt, ami fokozta szalmahajának világosságát. Megharapott egy disznó, amikor fogóval készültem elkapni, a fogó félrecsúszott, a disznó megfordult és beleharapott a kezembe, ez az ujjam majdnem teljesen levált a kezemről, nevetett Ludva úr. A disznók harapnak? csodálkoztam. Ludva meghúzta a doktor inge ujját. Maga szeret írni, hát ezt jó lesz tudnia. A disznókat egy kicsit terrorizálni kell, mert ha nem éreznek kemény kezet maguk fölött, akkor minket is megtámadnak, ezért használunk tölgyfa karókat, azokkal csépeljük őket, amikor kijönnek a vagonokból. vágás előtt is csépeljük őket, hogy féljenek. A félelem nagyon jó nevelőeszköz. Azt látnia kellene, álmodozott a szőke Ludva úr. a disznók néha úgy megbolondulnak, hogy akkor is rohangásznak, amikor csépeljük őket, belerohannak a forrázóteknőbe, leforrázzák magukat, gőzölögnek, mi meg villamos fogókkal szaladunk utánuk, aztán letaglózzuk őket, mert hentesek vagyunk. A doktor hallgatott, én csak most figyeltem föl arra, hogy a hentesek a feleségükkel ülnek itt az asztalnál, a feleségek szelíden figyelmeztetik a férjüket, hogy ne igyanak annyit, hogy türtőztessék magukat, és főképp hogy ne keverjék az italt.

De a hentesek a feleségük kezére teszik a kezüket, rájuk mosolyognak, legyintenek, és isznak tovább. Magának mint jövendőbeli írónak látnia kellene ezt. Amikor az ember kinyitja a disznószállító vagonok ajtaját, hát majdnem minden vagonban talál egy-két halott disznót. A rémülettől haltak meg, félelmükben megütötte őket a guta, mint az embereket. A statisztika szerint Nyugat-Németországban hatvanezer disznó hal meg évente a vagonokban a rémülettől. Milánóban amolyan lesikló alagutat vezettek be az ottani vágóhídon, a disznók a vagonból egy fedett ferde bádogsávra jönnek ki, olyan, mint valami tölcsér, a disznócskák végigcsúsznak rajta, a végén felbuknak, sokkot kapnak, megsebesülnek, és így könnyebb őket taglóval, elektromos fogóval megölni. Mesélte Ludva úr, és a szeme egyre szebb és szebb lett, a doktor könyökét fogta, a doktor csak előrehajolt és itta a sört a két korsóból, és én láttam, hogy majdnem belepusztul ugyanabba a borzadályba, amibe azok a disznócskák pusztulnak bele a milánói vágóhídon, de mert a doktor író akar lenni, mert mindent tudni akar, hát saját maga ellenére is hallgatja Ludvát, nagyokat nyel, és a zene tovább játszott, és a táncospárok tovább táncoltak, és Ludva úr oktatta a doktort. A leggyengédebb teremtés a világon a borjú, a nagyobbacska borjakat vagonokban szállítják, néha megtörténik, hogy az ember kinyit egy olyan vagont, amelyik vasárnap is úton volt, a borjacskák vesztegeltek valahol, és amikor kinyitjuk a vagont, hát két megfulladt borjú van az élők között, bébik, nagyobbacska gyerekek, megfulladt borjúk, de azokat nem számítják föl, mint ahogy nem számítják föl azt az átlag két disznót, amelyik a vagonban infarktust kap a rémülettől és meghal. láttam egy nyugatnémet folyóiratot, oda, Nyugat-Németországba valahonnan Romániából szállítanak lovakat, kinyitják a vagont, hát egy ló meg van fulladva benne, láttam egy képet abban a lapban, egy lovacska három napig úton volt, aztán nem akart kijönni a vagonból, doktor, maga író akar lenni, akkor ezt tudnia kell, azon a képen, majd elhozom magának, meg is tarthatja, szóval azon a képen meg a cikkben is az volt, hogy amikor a lovacska nem akart kijönni a vagonból, akkor a hajcsár kivágta a nyelvét, és amikor azután sem akart kijönni, hát ott helyben elvágta a torkát. doktor, maga író, hát azért mondom ezt magának. szerintem egy irónak mindent tudnia kell. Mondta Ludva és felnevetett, szája sarkában ráncok vibráltak, gyönyörű kék szeme volt, és ahogy így elnevette magát, a szemében egy kék pont jelent meg, egészen felül egy kék pont, és úgy látszott, hogy Ludva úrban van valami, ami csak a szentekben van meg, legalábbis azokból az olcsó képekből ítélve, amiket a templomban láttam, amikor a háború vége felé kötelező munkára szakácsnőnek és fejőnőnek osztottak be egy plébániára. Néha, csóválta meg a fejét Ludva úr, néha itt nálunk is az ember idegeire mennek a dolgok. Új gépsort szereltek fel marhavágásra, nekem a Poldinka után még fél évig Kladnóban kellett dolgoznom a vágóhídon mielőtt hazajöttem ide Holesovicébe. szóval az ottani vágóhídon van az az új gépsor, rendben, én még győzöm szusszal, hát beindították azt az újdonságot, egy ketrecnek hat tehenet kellett volna elkábítani, csakhogy az a ketrec nem működött, hát ütnünk kellett a teheneket. hát csak ütöm egyik tehenet a másik után taglóval, és mert ütni azt tudok, hát a tehén mindjárt az első csapásomra összeesik, de azok ketten, akiknek el kellett volna vágniuk a tehenek torkát, kimentek cigarettázni, én meg már a tizenkettedik megkötött tehenet taglózom, és mit nem látok? Az első letaglózott tehenek felállnak, azok ketten csak cigarettáznak, szóval hiába bunyóztam azokat a szegény teheneket, most várnom kellett, amíg a pasik elszívják a cigarettájukat, és bunkóznom újra az egyszer már lebunkózott teheneket. no de doktor, mit láttunk mi a Poldinkában? Megfulladt, megperzselt, halálra égett embereket. De. Nem fejezte be, a hentesek mind felálltak, valami ünnepélyes pillanat következett, a zenekar tust fújt, a vén gesztenyefák alatti asztalhoz, amelyik a törzsvendégeknek van fenntartva, egy fehér kötényes idős asszonyt vezettek, a vendéglősnét, aki az imént gulyást hozott nekem meg egy kosárkában kenyeret, és mielőtt elém tette a tányért, törlőruhával letakarította az abroszról a morzsákat, aztán a szemembe nézett, nagyon szépen nézett a szemembe és mosolygott, mert biztos volt benne,

hogy olyan jól készítette el a gulyást, ahogy csak kitellett tőle, biztos volt benne, hogy ízleni fog nekem. Utána a rendezők kihozták a sörcsap mellől a vendéglőst is, Ludva úr átkarolta a pincérnő derekát, elvette tőle a korsókkal megrakott tálcát, letette az asztalra, és odavezette a lányt a pódiumhoz, ahol a vendéglős ült és mellette a felesége. És a zenekar tust fújt, és a doktor a fülembe súgta. Most minden libeni vendéglőben az van, hogy házastársak nem dolgozhatnak együtt, mindegyikük megmaradhat ugyan a vendéglátóiparban, de más-más munkahelyen. És a rendezők virágcsokrokat nyújtottak át a házaspárnak, összeölelkeztek velük, a vendéglősné sírt, a pincérnő, valószínűleg a lányuk, félelmében, hogy a hab megtöpped a sörön, visszament a tálcájához, könnyedén fejmagasságba emelte és folytatta a felszolgálást. Aztán az egyik rendező beszédet mondott. Poros cipőmben lábujjhegyen állva néztem a két könnyező embert, akik bizonyára a Brezanka nyári vendéglő hajdani tulajdonosai voltak, bánatosan mosolyogtak és a homokot nézték, megszorították a feléjük nyújtott kezeket, elfogadták a csókokat, aztán megint könnyek, megint ölelkezés, már valamennyi vendég eléjük járult, és én egyszerre csak magamat láttam a pályaudvaron, húszéves voltam akkor, apuka aláírta, hogy lemond a gyára tulajdonjogáról, lemondott minden vagyonáról, csak hogy kiutazási engedélyt kapjon, hogy anyukával, velem meg a kisöcsémmel, Heinival elhagyhassa az országot, álltunk a pályaudvaron, befutott a gyors, és már mindannyian föl akartunk szállni, amikor odajött hozzánk a nemzeti bizottság tisztviselője, valami iratokat mutatott és azt mondta, hogy csak apuka meg anyuka utazhat Nyugatra, nekem meg Heininak pedig itt kell maradnunk, mert cseh iskolába jártunk és így csehszlovák állampolgárok vagyunk. És a szüleim elutaztak, sírtak a vonat ablakában, és én is sírtam és utánuk kiabáltam. A Vöröskereszt utánatok küld majd minket, ne féljetek! De apukát soha többé nem láttam, mert meghalt, szívszélhűdésben. Erre gondoltam, miközben az öreg vendéglőséket néztem, akiknek el kell hagyniuk a vendéglőjüket, a Brezankát, néztem, hogyan búcsúzkodnak, tudva, hogy a vendégek most látják őket utoljára. És a zenészek két csoportra oszlottak, az egyik csoport az öreg gesztenyefák alatt maradt, a másik, csupa trombitás, átment az országúton, a fényes hangszerek meg-megcsillantak, amint a zenészek az út másik oldalán emelkedő ösvényen az akácliget felé kaptattak, a vendégek arca izgalmat árult el, a vendéglős házaspár is felállt, most érkezett el a legünnepélyesebb pillanat, az egész mai est fináléja, a vendéglőben maradt zenészek az országút túloldalát, az akáccal benőtt domboldalt nézték, és ujjaikat a hangszereikre illesztették. mindenki elcsendesedett, csak az autókat lehetett hallani az országútról, és a zenészek trombitáikat a domboldalt borító finom levelű akácfákra és bokrokra emelve most egy szomorú dalba kezdtek. Egy kislánytól aranyozott gyűrűt kaptam én. és az országút másik oldaláról csatlakoztak hozzájuk azok, akik az imént értek föl a dombra, fújták a trombitákat, az egyik csoport abbahagyta, a másik rázendített, az egyik hívott, a másik felelt a trombitákkal, és a zene szállt az országút fölött, és a vendégek figyelmesen hallgatták a két csoport párbeszédét, és meghatódtak tőle, még jobban meghatódtak, mint a vendéglős és a felesége, akik ma utoljára szogálták ki vendégeiket. A vendéglősné odajött hozzám, megsimogatta a kezemet, a szemembe nézett, és megkérdezte: Ízlett? És a vendégek felálltak, a szemközti domb felé fordultak, fölemelték a poharukat, és az akácfák mély árnyékába rejtőzött muzsikusok egészségére ittak, aztán mindannyian énekelni kezdtek. És én a szívemet adtam neki érte. Aznap délelőtt a szokottnál korábban léptem ki a zizkovi lakásból, az én második anyukám nem beszélt velem, éj szaka a szememre vetette, hogy nem vagyok elég hálás neki mindazért, amit értem tett, hiszen feketén lakom nála, a szállodában is feketén dolgozom. és főképp, hogy a szabadidőmben nem vagyok otthon, késő éjszaka járok haza, valahogy megváltoztam, még mosolygok is, és nem hallgatok oda, amikor ő mond valamit, a mennyezetre bámulok és mosolygok, mintha már megvolna az állandó tartózkodási engedélyem, mintha a munkahivatal már hozzájárult volna ahhoz, hogy a Párizs Szállodában dolgozzak. Lementem a belvárosba, és

amikor a Spálená utca tízhez értem, ahol a doktor dolgozik, megálltam a ház előtt, aztán tettem pár lépést a kapualjban, belülről ócskapapírbűz és nedvességszag áradt, a kapualj falai föl voltak horzsolva, a vakolatba mély árkokat vágtak a hátráló vagy az udvarból kijövő autók, az udvaron óriási halom ócskapapírt láttam egy villanykörte fényében, a papírhalom mögött két garázs volt, az ajtajuk nyitva, a garázsokban is égett a villany, a sarokban mérleg állt, fölötte dróton himbálózó lámpa. És a papírhalomban iskolás gyerekek gázoltak derékig, kosarakból és műanyag zsákokból szórták a papírt, a kapun most két cigányasszony jött be, ringó léptekkel közeledtek, papundeklit meg széttaposott dobozokat hoztak batyuban, amelyikből minden kikandikált, a fal felé hátráltam, aztán eliszkoltam, a szívem dobogott, visszamentem egészen a Szentháromság-templomig Szent Tádé lábához, megpróbáltam összeszedni a bátorságomat, megerősíteni a szívemet, újra a mellemhez szorítottam az államat és végignéztem zöld gombokkal díszített gyönyörű ruhámon, aztán elindultam, határozottan váltogatva a lábamat, hogy bátorságra kapjak, a magas sarkú piros cipőm mindig megemelte az öntudatomat. Kinyitottam az ernyőmet, velem volt a piros esernyőm. És megint elindultam energikus léptekkel, bekanyarodtam a kapualjba, de most már elmentem egészen a nyitott belső kapuig, onnan néztem azt a felfordulást, azt a borzalmat, azt a temérdek sokszínű összevissza hányt papírkupacot, amely mindenféle raktárból meg boltból került ide, láttam, hogy egy teherautó áll ott, nemrégen hátrálhatott be, láttam, hogy egy göndör hajú férfi az udvar egyik sarkából préselt papírbálákat hord könnyedén a hátán az autóhoz, ott megfordul, és a kocsikísérő az autó leeresztett oldalfalánál átveszi a bálákat, a térdével fellöki az autóra, és ott egymásra rakja őket, most egy svájcisapkás férfi ment át az udvaron, egy kövér úr rövidre nyírt szakállal, és úgy lépkedett, mintha valamitől szenvedne. És engem megint félelem, sőt rémület fogott el, megint kiszaladtam az utcára, gyerekkocsit toló anyák jöttek velem szembe, visszamentem Szent Tádéhoz. néhány asszony állt ott és nézett fel a szent homokkőarcába, mert Szent Tádé olyan képességgel rendelkezik, hogy mennyei közbenjárására sok minden megtörténhet, ami különben nem történne meg A térdeplőhöz léptem, a hátam mögött járókelők jöttek-mentek, és én imádkoztam. Kedves Szent Tádé, járj közben értem, hogy találjak magamban gyorsan erőt ahhoz, hogy bemenjek abba az udvarba, mert ott dolgozik az az ember, akit szeretek, akit most csak látni akarok, Szent Tádécskám, adj most mindjárt erőt, hogy menjek be oda és viselkedjek úgy, mintha be se mentem volna, szóval, hogy természetesen viselkedjek, és ne legyek olyan rémült, mint most, Tádécskám, csak beszélni akarok vele egy percig, csak meg akarom nézni, hogyan dolgozik ott az az ember, akire folyvást gondolok. Valami belehasított a tarkómba, hátrafordultam, és a doktor állt ott, engem nézett, kezében kancsót tartott, amelyből hab folyt, a doktor bevásárlószatyrot szorongatott a hóna alatt, és a szatyorban egy óriási átzsírosodott csomag párolgott gyengéden. A doktoron lyukas magas szárú cipő volt, szerelőruha, rongyos ing, hosszú kötény és a fején kis kalap, amelynek karimája a homloka fölött föl volt hajtva. Ez aztán a véletlen, jöjjön, nézzen be hozzánk! Szólított meg, elmosolyodott és hozzátette. Tudja, mi az a véletlen? A Szentlélek másik neve. No persze a kockajáték sem zárja ki a véletlent, jöjjön csak, jöjjön, hadd lássa az én gyönyörű munkahelyemet. Elindult, és kezembe adta a szatyrát. Vigyázzon, nehogy bezsírozza a szép ruháját, olyan jól áll magának. Visszanézett, elnevette magát, magabiztos volt és büszke önmagára, a kötényére és a kalapkájára, felém fordult és közben belépett a kapualjba, vigyázva, nehogy valakivel összeütközzön, megint rám nézett és bement az udvarra, az udvar fedett volt, de a tetőn hatalmas rés tátongott, azon keresztül nappali fény és egy kevés levegő áramlott be, mindenfelé papírbálák álltak, a doktor az egyikre rátette a söröskancsót, a teherautó sofőrje most kissé előrehajolva és az egyik bálára támaszkodva pihent, hajfürtjei a homlokába lógtak, a homlokára izzadságcseppek gördültek le, a kocsikísérő egy hosszú kötelet dobott át az autóra rakott szállítmányon, talpát nekitámasztotta a kocsi oldalfalának, és úgy megfeszítette a kötelet,

hogy az belevágódott a csomagokba, aztán áthurkolta és meghúzta, most úgy feszült a szállítmányon, mint a húr, matrózcsomót kötött rá, azt is megrántotta, aztán tenyerével nekitámaszkodott az autó oldalfalának és lihegett, az arca piros volt, de nem a megerőltetéstől, hanem mintha gyerekkorában leforrázta volna, vagy mintha orbánca lenne. Hát, fiúk, ez az én barátnőm. A doktor elvette tőlem a szatyrot, és egy másik bálán szétterítette a zsíros papírt, szeletekre vágott forró fasírt volt benne, megkínált, vettem egy szeletet, odajött a sofőr, ő is vett magának egy szeletet, és vett a kocsikísérő is. Aztán állva enni kezdtek, mohón ettek, hallgattak és ettek, egyik szeletet a másik után tüntették el a gyomrukban, de a fasírt mintha nem is fogyott volna, legalább két kiló volt belőle, két kiló meleg fasírozott. Főnök, szólalt meg teli szájjal a doktor, vegyen maga is, és ez itt az én barátnőm, eljött megnézni a Cedok volt igazgatóját, aki ötven repülőutat tett meg évente, amíg idáig nem repült, a hulladékgyűjtőbe, ahol az a szerencse érte, hogy főnöknek tették meg. A főnök lehúzta fejéről a svájcisapkáját, meghajolt előttem, és kezébe vett egy szelet meleg húst. Megáll az ész, asszonyom, szólt hozzám a főnök, mindent elvettek tőlem, a Celetná utcai házamat is, ahol Franz Kafka élt, kilakoltattak belőle, de forma szerint még mindig én vagyok a tulajdonosa. Ott, ahol én laktam, a második emeleten, most valami festő lakik, az első emeleten vegetáriánus vendéglő van, hát jó, elvették a házamat, de még mindig én vagyok a tulajdonos, vagy inkább csak házmester, de lakás nélkül. És most képzelje el ezt a pimaszságot. behívtak az ingatlankezelőségre, és azt mondták. Ide figyeljen, a maga háza előtt menet fog elvonulni, sportünnepély lesz, szpartakiád, és a menet a Celetná három előtt is elvonul, az a maga háza, hát rendbe kell hozni, bevakolni, kifesteni az utcai frontját a Celetná háromnak. Ez jó ötlet, mondom nekik, csinálják meg. Mire ők, képzelje ezt az arcátlanságot, azt mondják, az nem a mi házunk, maga a tulajdonos. No hát erre aztán ordítani kezdtem. De hisz nem én kapom a lakbéreket, én csak beszedem mint házmester, és átadom maguknak, hát akkor ki a tulajdonos? Mire ők. Maga a tulajdonos. Kinek a háza előtt fog elvonulni a szpartakiád ünnepi menete? A maga Celetná utca három számú háza előtt. Hát azt a házat a maga költségére fogjuk kicsinosítani. Ezt mondták nekem egészen fellelkesedve, és nagyon csodálkoztak, hogy én nem lelkesedek, amiért a házam előtt fog elvonulni a szpartakiád, és hogy az a megtiszteltetés fog érni, hogy azt a házat az én terhemre fogják kikozmetikázni. Mondta a főnök a meleg, de már lassan hűlő fasírtszeletet még mindig az ujjai között tartva, nem vette le rólam a szemét, és én kitaláltam, hogy a doktor már eldicsekedett velem, a főnök, abból ítélve, ahogy velem beszélt, már tudta, hogy én is tizenhárom szobás lakásból származom, és hogy gyerekkoromban nevelőnőm volt, és voltak szakácsnőink meg sofőrünk is. A főnök megint meghajolt előttem, beleharapott a fasírtba, és a fejét oldalra hajtva szomorúan végigment az udvaron a mérleghez, félrehúzta a fogantyút, ránézett a skálára, és megállapította. Nyolc kiló. szórják ki szépen annak a halomnak a tetejére. És a három férfi már megevett legalább egy kilót a meleg fasírtból, de még mindig éhesek voltak, még mindig ízlett nekik, én is megettem a harmadik szeletemet, tényleg kitűnő volt az a fasírt, pedig csak közönséges volt, nem csemegefajta, hanem az, amiből tíz deka két korona. És láttam, hogy az emberek keze piszkos, biztos reggel óta gyűlik rajta a piszok, olyan, mintha egy hete nem mosták volna. A doktor azt mondta. Ha itt kezet mos az ember, ha megszokja a kézmosást, akkor véresre repedezik a bőre, mi csak műszak után mosakszunk. De különben is, látott már cigánygyerekeket? Olyan piszkosak, hogy borzalom, de még sohase hallottam, hogy a cigánygyerekek a piszoktól megbetegedtek volna, igaz? Mondja meg, Volavka úr, Zivny úr! És a sofőr meg a kocsikísérő tovább evett, mind a ketten bólogattak, a tekintetük valahogy elkerült engem, máshova néztek, biztos azért, mert ha rám néztek volna, akkor elment volna az étvágyuk, akkor abbahagyták volna az evést. És most a kancsóért nyúltak, és ahogy sorban egymás után ittak, a szemük megint oldalra sandított, oldalra néztek azok a férfiszemek, talán ha rám néznek, köhögés fogja el őket és

az ivásnak befellegzett. Így van ez, mondta a doktor, elnézést kérek, mondta. És félrefordult, a mutatóujja középső ízületét rányomta az egyik orrlyukára, és a másikból kifújta a taknyot egy ócska papírdarabra, aztán a másik orrlyukát ürítette ki ugyanúgy, beletörölte az orrát az inge ujjába, és elégedetten megjegyezte. Zsebkendőnk az van bőven. És a kocsikísérő meg a sofőr fuldokolni kezdett a nevetéstől, de a doktor folytatta. Az orvosok, ha gyerekeik vannak, akkor mihelyt azok a gyerekek megtanulnak olvasni, az orvosok cédulákat ragasztanak a fürdőszoba tükrére meg mindenfelé a vécében, a konyhában, szóval olyan helyeken, ahol a gyerekek szemébe tűnnek. Mossál kezet! Hogy ne kapj skarlátot! Mossál kezet vécé után, hogy ne kapj kolerát, ne kapj differitiszt, gargalizálj mindennap! Fürödj mindennap, tisztaság fél egészség! És a végén az ilyen orvosok gyerekei differitiszt kapnak és kanyarót meg skarlátot és kolerát is! És az udvarra egy ember jött be szerelőruhában, kalapja alatt gyűrött orr, egyik keze zsebre dugva, a másikat hevesen rázta elégedetlensége jeléül, és közben úgy lépkedett, mintha mind a két lába sarkába tövis szúródott volna. A főnök feljajdult a mérlegnél. Hanta, az istenért, láss neki, Jindra, nézd azt az irdatlan kazlat! Heinrich! De Hanta tudta, amit tud, csak legyintett, és tenyerével elhessegette a gondjait. Heinrich, szólította meg a doktor, és a hűlő fasírtszeletekre mutatva kínálta, gyere, egyél. De Hanta, Heinrich, Jindra megállt előttem, összeráncolta az orrát, a szája körül sárga karika virított borostás arcán, mintha egy perccel ezelőtt főtt tojássárgáját evett volna. Még csak az hiányzik. ha én eszem, akkor az agyamat elönti a vér, és fuccs a gondolkozásnak, de, doktor, hát ez itt kicsoda? Rám mutatott. Ez a barátnőm, felelte a doktor. Jézusom, hát akkor üdvözölnünk kell, na jól nézünk ki! Maga a barátnője ennek, itt? Most a doktorra mutatott. Bólintottam, a sofőr, és a kocsikísérő lassan elindult a teherautó felé, de előbb meghajoltak előttem, a sofőr beült a kocsiba, a kísérője a kapualjba ment, láttam a sziluettjét, amint jelzi, hogyan forgassa a sofőr a kormányt, hogy kijusson, aztán az alakja már kint ragyogott a napsütésben a Spálená utcán, Zivny úr körülnézett, bólintott, és a teherautó kigördült a kapualj homályából, a szállítmány kissé súrolta a falat, az összepréselt színes papír megcsillant, az autó kikanyarodott, a kocsikísérő kinyitotta az ajtót és beugrott a kabinba a sofőr mellé. Hanta úr, Heinrich a könyökömet fogta, elhúzódtam tőle, a szájából utálatos sör- és sajtszag áradt, de Hanta úr a fülembe duruzsolta. Holnap apró figyelmességként hozok magának savanyított gombát, de nem ám közönséges vargányát, hanem vörös meg érdes tönkű tinórut, meg ecetben savanyított szegfűgombát is a morinkai erdőből, tudja, a híres Morinkából, amely arról nevezetes, hogy amikor IV. Károly Karlstejnbe hajtatott, hát mindig Morinkában cserélt lovakat, doktor, tudja-e, mire jöttem rá? Hiszen az az átkozott fickó, IV. Károly készítette elő a huszita felkelést, hiszen az az ördögadta kölyök nemcsak városokat épített, hanem kolostorokat is, doktor, biztos lehet benne, hogy ha az országban nem lett volna olyan nagy gazdagság, akkor huszita forradalom se lett volna. Mert milyen forradalom volt az? Az eszme is számít, az igaz, de főképp az számított, hogy az egyszerű embereknek sanszuk nyílt a zabrálásra, kiraboltak minden várost, amit bevettek, mindent elloptak, megerőszakolták a nőket, felgyújtották a házakat, a mindenit neki, hisz ez a IV. Károly készítette elő azokat a happeningeket, és tudja, micsoda élmény lehetett az, büntetlenül lerohanni a kolostorokat, megerőszakolni az apácákat, legyilkolni a szerzeteseket, és aztán a végén még szépen fel is gyújtani a klastromot? Én mondom, hogy azoknak az embereknek aranydolguk volt. és el tudja képzelni, milyen örömöt érezhetett az egyszerű ember, amikor lerángatott a nyergéből egy német lovagot és elvette tőle a lovát szerszámostul? Vagy amikor szép lassan agyonszurkált egy nemesembert? Hisz csak a felszereléséből, a páncélruhájából meg a csizmájából elélhetett majdhogynem a nyugdíjáig. De ha én abban az időben éltem volna, akkor engem a felgyújtott városok, az égő kolostorok, a lerombolt templomok szórakoztattak volna a legjobban, ezek lettek volna az én happeningjeim, amiket alapjában véve IV. Károly készített elő, aki Karlstejnbe menet Morinkában váltott lovakat,

ahonnan én magának, kisasszony, ecetben savanyított vörös meg érdes tönkű tinórugombát hozok. Az isten szerelméért, Hanta, menj le a pincébe és dolgozz, nézd meg, mi van ott fölhalmozva. panaszkodott a főnök, és úgy, ahogy volt, letérdelt Haáta úr elé. hiszen kiszámítottam neked, hogy ha naponta megcsinálsz tíz csomagot, akkor azsúrban leszek. Azt már nem, védekezett Hanta úr, azt nem, én húszat csinálok meg, maga lebecsül engem, főnök, azt nem!, védekezett Hanta úr. Elég lesz, ha naponta tízet csinálsz, szegezte le a főnök, és nehézkesen fölemelkedett, mert a mérleg körül iskolás gyerekek álltak papírral tömött zsákokkal a kezükben és nézték a főnök urat, ahogy egy alárendeltje, egy munkása előtt térdel. És Hanta, magában mormogva elindult a garázs melletti lépcsőn fölfelé, aztán visszafordult, mondani akart valamit, de csak hevesen legyintett mind a két kezével, mintha valami fölösleges dolgot dobna el, és folytatta útját fölfelé, majd hallani lehetett a lépteit, amint lefelé kopognak valahova a pincébe, és én csak most vettem észre, hogy a másik garázsnál egy idősebb asszony papírt tapos, beletapossa valami ládába, amely koporsóhoz hasonlít, és amikor összetaposta a papírt, mind a két kezével megtámaszkodik, és mint amikor az ember fürdőkádból lép ki, előbb az egyik lábát, majd a másikat teszi az ócskapapírhegy tövébe, és két kézzel szedi a papírt a plafonig magasodó halomból, belerakja a ládába, aztán megint, mintha fürdőkádba lépne, előbb az egyik, majd a másik lábát teszi a ládába és tapossa a papírt, kendőbe burkolózva, a feje sálba bugyolálva, én is borzongtam a hidegtől, olyan huzat volt itt, hogy az órási papírhalmaz rezgett. Most a doktort néztem, a garázsban könyveket húzogatott ki egy ferdén tornyosuló halomból, letépte a fedelüket, aztán a fehér lapokat egy ládába rakta, előrehajolt, a kalapja hol feltűnt, hol elmerült a láda mélyében, kesztyű nélkül dolgozott, beléptem a garázsba, sehogy se értettem, hogy ez az ember miért végez ilyen munkát, és ráadásul még szívesen is végzi, úgy látszik, bizonyítani akar valamit, talán azt hiszi, hogy éppen az ócskapapír-brancsban lehet szuper, most fölegyenesedett, rám nézett, egy ideig rajtam felejtette a tekintetét, lesütöttem a szemem. A doktor odament a csomaghoz, amelyen nagy kancsó állt, egyik kezét a csípőjére tette, a másikkal megfogta a kancsót fülét és ivott, hosszan ivott. Amikor végzett a sörrel, odahozta hozzám az üres kancsót. Ezen az udvaron csak a sör melegít bennünket, a tea bagót sem ér! Aztán megörült valami gondolatnak. Látja ott azt a munkásnőt? Azt az elnyűtt asszonyt? Szánalmas látványt nyújt, de csak azért, mert őt is kiköltöztették a villájából, abban a villában kertészt is tartott, a férje a kladnói Kablo igazgatója volt, becsukták, ötven szabadalma volt különböző kábelek gyártására, most a börtönben dolgozószobát és rajztáblát adtak neki, és ott a fegyházban további újító módszereket dolgozott ki, mialatt a felesége ócskapapírt csomagol, és csak azért él, hogy megérje az időt, amikor a férjét kiengedik, és megint együtt élhetnek majd abban az egyetlen szobában, amelyben Marenka asszony most lakik. És az az asszony mintha csak hallotta volna, amit a doktor mondott, fölemelte a fejét, arca felragyogott a fejét borító gyapjúkendőben, rám mosolygott az öregedő asszonyok gyermeteg mosolyával, meghajoltam feléje, és ő bólintott. Nem tudtam elképzelni, hogy ennek az asszonynak valaha villája volt, meg szakácsnője, meg sofőrje, meg kertésze, de ez biztos így volt, a tekintetéből ítélve ő is mindjárt látta, hogy egyforma helyzetben vagyunk, hogy itt, ezen az udvaron valamennyien máshol vagyunk, mint ahol lennünk kellene, hogy olyan helyzetbe kerültünk, amilyet álmunkban se képzeltünk volna el, sohase hittük volna, hogy így végezzük, egyedül a főnök, még ha az imént ócskapapírt mért is a mérlegen, még ha papírdarabokkal a markában ment is végig az udvaron az irodába, a fejét oldalra billentette, hogy már messziről meglássék rajta, hogy hajdanában a Cedok igazgatója volt, hogy egykor ő lakta minden szobáját a tulajdonát képező Celetná utcai hármas számú háromemeletes háznak, amely előtt jövőre a szpartakiád díszmenete fog elvonulni. Gyengéd, melankolikus apokalipszis. mondta a doktor, és az arca ragyogott. most a saját sorsunkon érthetjük meg mindazokat a forradalmakat, amelyek az összes kultúrát érték, csak éppen abban

van szerencsénk, hogy minket nem likvidáltak fizikailag, mint ahogy a könyveket likvidálják, nézze, tíz-tizenkét csomagot pakolok össze naponta, mindent, ami már nem megfelelő, de az én garázsomban magzatelhajtás is előfordul, vannak itt könyvek, amiknek az összes megjelent példányát ideszállították, amiket soha senki sem olvasott, ezek a könyvek aprószentek napját ünneplik itt, a halott gyermekek ünnepét. és én jelen vagyok ennél, meg aztán vannak könyvek, amiket tévedésből szállítottak ide és mégis zúzdába mennek, vásári nóták és más kiadványok eladatlan példányai, olyan könyvek, amelyek már senkinek se mondanak semmit, néha értékes könyvek is eljutnak ide, azokat hazaviszem vagy Hanta úrral eladjuk őket valamelyik antikváriumban, hogy legyen uzsonnárameg sörrevalónk, hiába, olyan korban élünk, amely szégyelli a múltat, és ezért igyekszik eltüntetni a nyomait, mint az olyan lány, aki elégeti a szerelmes leveleket, mert nem ahhoz a férfihoz megy férjhez, aki neki azokat a szép leveleket írta. és én jelen vagyok ennél, minden az én kezemen megy át. igazság szerint nekem fizetnem kellene ezért az állásért, mert én folyton azt hiszem magamról, hogy író vagyok, hogy egyszer mégis írok egy könyvet, amelyben benne lesz ez az egész bűbájos apokalipszis, egy könyvet, egyetlen könyvet, amelyben nem pusztán a szemtanú vallomása lesz benne, hanem a tényekből feltörő poézis is. Nekem már mennem kell, leheltem. Várjon. Ez a papiroshalmaz, amely mindennap megújul, ez az én számomra egy óriási dadaista kollázs, Kurt Schwitters, az a hannoveri német belebolondulna ebbe a szépségbe, egész életében ilyen papírokból állította össze gyönyörű képeit. És én most jelen vagyok ennél, félek odanézni, néha szombaton meg vasárnap is szeretnék itt maradni és lemásolni egyik szöveget a másik után abból, ami itt, ebben a halomban van, de nincs hozzá sem erőm, sem bátorságom, nincs bennem elég szemtelenség, mert ehhez igazi szemtelenség is kell. Nekem már mennem kell, leheltem. Még egy pillanat, csak egy rövidke pillanat, ha maga mellettem van, akkor világosság gyullad a fejemben, akkor fog az agyam. Csak most jöttem rá, miért voltam Kladnóban olyan mérhetetlenül izgatott, négy évig jártam és dolgoztam ugyanazok körül a kupacok körül, egész hegység keletkezett ott olyan szerszámokból, gépekből és más dolgokból, amelyek valaha szükségesek és hasznosak voltak és amelyeket Ludvával, a hentessel adagolókba raktunk, csilleszámra tűntek el ezek a dolgok a vasolvasztókban, feloldódtak, éppúgy, mint ezek a papírbálák a zúzdákban, hogy új könyveket, új plakátokat, új csomagolópapírt s a többit gyártsanak belőlük, mint ahogy azokból a valaha használt vastárgyakból és öntvényekből tuskót vagy bugát csináltak, a bugából rúdvasat hengereltek, és abból olyan anyagot, amelyből aztán a gyárakban és műhelyekben új gépeket, új tárgyakat állítanak elő. Nekem már igazán mennem kell, léptem előre. Még egy szempillantás, ebben a percben értettem meg, miért kínáltam én eladásra a rövidárut, a játékszereket, azt a sok mindenféle vackot, angyalhajtól csillagszóróig, gyökérkefétől szempilla-bodorítóig, jó pár éven át két koffert cipeltem mindig magammal, kétkoffernyi bolondos holmit hurcoltam drogériákba, játékboltokba, hogy ott sorra kezembe vegyem azokat a tárgyakat és rábeszéljem a kereskedőket, vásároljanak belőlük, készpénzfizetés esetén ötszázalékos engedménnyel. hogy miért nyitottam ki azokat a koffereket hússzor naponta és mutogattam a tartalmukat a boltosoknak? Miért nyitogattam ki azokat a koffereket a hotelben is a sok száz érték nélküli mintával? Azért, mert az ilyen limlom mindig meghatott, mint ahogy meghatott az ócskavashegy a kohókban, mint ahogy meghat ez a hulladék papír, ez a makulatúra, ez a döngölt papírmassza. Jöjjön. A doktor megfogta a kezemet és fölvezetett a lépcsőn, ahol az imént Hanta úr haladt fölfelé, akit Heinrichnak, Jindrának meg még isten tudja, minek szólítottak itt, egy folyosóra értünk, innen a doktor egy sötét pince mélyébe vezetett, erősen fogtam az ujjait, a keze kellemes volt, még könnyedén meg is szorítottam, ő meg az eny émet, lent aztán, ahonnan gépzúgás hallatszott, behunytam a szemem, és a doktor megcsókolt, sokáig csókolt, egyetlen hosszú csókkal. aztán

kinyílt az ajtó, és a villanykörték fényében ott állt Heinrich, Hanta, és meghajolt előttünk. Isten hozta magukat, jó emberek, mondta.

És a doktor bevezetett a pincébe, sajtolt papírbálák álltak ott sorokban meg egy hosszú prés, előtte papírhalmaz tornyosult a plafonig, ahol négyszögletes kisablak nyílt az udvarra, de eltömte a papír, amely a fedett udvar plafonján égő körtékig emelkedett, apró egérkék nyüzsögtek benne, a papírt valamivel lefröcskölték, nedves volt és undorító szag áradt belőle. És Hanta úr állt ott, mint valami apátlan-anyátlan árva, nedvesen az izzadságtól, a kalapja egy papírbálán hevert és egy egérke ugrándozott rajta, Hanta úrról ömlött a verejték, végigfolyt az orrán, lecsöpögött az álláról, Hanta úr a földet nézte és fölemelte a kezét. Nekem csak akkor támadnak jó gondolataim, doktor, ha érezni kezdem a másnaposságot, azaz mindennap délelőtt tizenegy óra körül, vagy akkor, amikor itt ezt a gyilkos munkát végzem. Az emberek számára tulajdonképpen minden háború meg csata meg minden forradalom nem más, mint happening. Hiszen ilyen happeninget éltünk át mi is negyvenötben! Forradalom, forradalom, hát igen, forradalom is, de főképp vagyon és védtelen emberek, hányszor fordul elő az egyszerű ember életében, hogy német lakásokból elvihet magának mindent, amire csak kedve támad, hogy idegen istállókból olyan marhákat vezethet magának haza, amilyeneket akar, az összes német vállalatok raktárai Prágában meg Jihlavában meg Brünnben őrangyalok nélkül maradtak, és ott voltak kéznél a szép német lányok dirndliben meg a csinos ápolónővérek a katonai kórházakban, hogy a történelmi pillanatban, amikor az utolsó német katona is eltakarodik, jaj legyen a legyőzötteknek! És akiről az emberek azt hitték, hogy kollaboráns, azt büntetlenül agyon is üthették, Hieronymus Bosch és az ő pokla feltámadt halottaiból, a kisdedek legyilkolása Pieter Breugheltől újra életre kelt, és mindez a megtorlás nevében, azért, amit a németek velünk meg a többi nemzettel tettek, de minden happening formájában történt, mert az ember számára nem létezik nagyobb gyönyörűség, mint az, ha istenigazában begerjed és rosszat cselekedhet a nagy történelem nevében. És micsoda gyönyörűség az, ha az ember megteheti, ami csak eszébe jut, amit az indulatai diktálnak, ha a mennyeket senki sem őrzi, ha az ember elnézheti, hogyan égnek a német nemesek és burzsujok kastélyai és régi, becses bútorai, micsoda gyöny örűség, ha az ember cselekvő alanya lehet a tűz, a vér és a nemi erőszak édes apokalipszisének, mert mindez meg van engedve.

Mondta Hanta és mosolygott, kopasz feje csillogott, mintha dicsfény venné körül, nem tudtam, elmozdulni a helyemről, mert amit Hanta úr mondott, azt én mind átéltem, a doktor megmerevedett, mint egy viaszbáb, és Hanta folytatta. És ahogy a birodalmi hadsereg, amikor átlépte a Szovjetunió határát, csak tűz, lángok, romok, égő falvak, égő városok és millió meg millió halott hátrahagyásával nyomult előre, a Vörös Hadsereg azután, hogy fordult a kocka, ugyanúgy a győztes csaták után maradt romokat találta maga előtt, és amikor átlépte Poroszország és Szilézia határát, akkor ennek a Vörös Hadseregnek és minden katonájának, amíg csak élt, happeningben volt része, örömben, hogy megsemmisítheti az ellenséget, örömben, hogy minél több romokban fekvő német várost, minél több égő német falut és minél több hullát hagy maga után útban Berlin felé, annál világosabban mutatja a történelem, hogy ki lesz a győztes, tehát ki a jobbik. És az utolsó happening Berlin bevétele volt, egy kormos, füstölgő városé, amelyben egyetlen ház, egyetlen pont sem maradt épen, szerettem volna ott lenni és látni, hogyan mászik a katona a Reichstag tetejére és hogyan szúrja be ott valahova a szovjet vörös zászlót. Aztán már csak hurrá, aztán már csak nyitva minden ház a megvert Németországban, nyitva minden csapszék, minden hálószoba, minden pince, aztán már csak megtorlás, nem fogat fogért, hanem egy fogért egy egész állkapcsot, egy szemért mind a két szemet. És tudja, hogy ki tehet minderről? Kérdezte vidáman Hanta. Ki?! Az a haszontalan fickó, IV. Károly, mert ő építette a gazdag német városokat, a gazdag kolostorokat, az az átkozott kölyök nemcsak a huszita felkelést készítette elő, de ezt a második világháborút is, mert a Reichstaggal együtt elesett a régi

birodalom is, amelynek IV. Károly német-római császárként lépett örökébe, és a birodaloma csak most bukott el, hála a Vörös Hadseregnek. Hehehe, von Hegel nem esett a fejére, amikor azt írta IV. Károlyról, hogy feudális uralkodó volt. der letzte Universalist auf dem Thron. És Hitler azonosult ezzel a birodalommal. látja, doktor, milyen szépen szövöm most a gondolataimat, legyűrtem a másnaposságot, de beszéljünk valami vidámabbról. Hanta úr egyik lábáról a másikra állt, egyik karját átvetette a másikon, rákönyökölt egy csomagra és nevetett. Már egy hónappal túl voltunk a háborún, mindenütt vigasság, érett a cseresznye, és oda, ahol én akkor laktam, vöröskatonák érkeztek és kedvük támadt cseresznyére, hát kidöntötték a kerítést, ahogy a háborúban megszokták, egész ágakat törtek le a fáról és azokról ették a cseresznyét. ették és nevettek. És kijött a tulajdonos, egy festőművész, kétágú létrát hozott, és elmesélte a katonáknak, mennyi munkájába került, amíg ezt a cseresznyefát felnevelte, oroszul beszélt velük, és belerajzolta a homokba, hogyan nő egy ilyen fa, és a katonák abbahagyták az evést és majdnem sírva fakadtak, hogy micsoda barmok ők, hogy egy ilyen szép fát tönkretettek.

De a festőművész, aki különben rajztanár is volt, vigasztalni kezdte őket, hogy most már úgyis mindegy, itt a létra, szedjenek a cseresznyéből, amennyit akarnak, és jöjjenek el holnap is. És ők, mielőtt elmentek, megígérték a festőművésznek, hogy gazdagon megjutalmazzák. aztán már nem jöttek, de két hét múlva megjelent az egyik katona, nevetett, a festő a kertben volt, a katona odajött hozzá és a kezébe nyomott valamit, ami újságpapírba volt csomagolva. nevetett, felült a lovára és elügetett. És a festő a napsütésben szétnyitotta az újságpapírt, hát véres fülek voltak benne, és a fülekben briliáns fülbevalók, női fülek, egy egész ékszergyűjtemény, mert azokból a fülekből hat darab volt a papírban. Fejezte be mondanivalóját halkan Hanta úr, a doktor ott állt előtte, Hanta úr szakállában a szája körül morzsák sárgállottak, aprócska zsemledarabkák a doktor váratlanul kinyújtotta a kezét, kicsipegette Hanta szakállából azokat a morzsaszemeket, és megette őket. Felfordult a gyomrom. Igazán mennek kell már, mondtam. Liza egész héten át mindennap telefonált a munkahelyemre, hogy az isten szerelmére, ne hagyjam cserben, szombaton és vasárnap nem lesznek otthon, temetésre utaznak valahova Morvaországba, jöjjek el hozzájuk, mert már két hete náluk van Bobby, egy blueterrier, a gazdái valahol Ausztriában maradtak, már nem is jönnek vissza, Bobbyt náluk hagyták, nem volt mit tenni, mert ő, Liza imádja a kutyákat, és ez a terrier olyan édes, hogy a doktor is megszerette és járja vele a kocsmákat. Aludjak náluk, és csak arra kér, hogy az isten szerelmére, sétáltassam meg néha a kutyuskát és adjak neki enni. Hát elindultam Libenbe, mindjárt reggel, idejében érkeztem, és tényleg, ilyen szép kutyát még életemben nem láttam, mindjárt összebarátkoztunk, úgyhogy még örültem is, hogy Liza odahívott. Liza meg Wulli rengeteg táskát hordott le a lakásból az autóba, úgyhogy egy percre megijedtem, nem kaptak-e kiutazási engedélyt, és azzal most Bécsbe készülnek, aztán nem jönnek vissza, és én itt maradok Bobbyval. Aztán befejezték a rakodást, elbúcsúztak tőlem és elrobogtak. Bobby egy ideig a lámpaoszlopnál állt, de amikor leguggoltam hozzá, megnyalta a kezemet, felugatott és beszaladt a folyosóra, ahol Beranová asszony megint vödörszámra öntögette a vizet a kövezetre, megsimogatta Bobbyt, és azt mondta. Gyönyörű állat, ugye? És a kis udvarról most Slavícek úr jött lefelé a lépcsőn, kézen fogva vezette ijedt kisfiát, mögöttük a kislánya tipegett, rám mosolyogtak, megsimogatták Bobbyt, és amikor leértek, Beranová asszony egy vödör vizet loccsantott mind a hármuk lába elé, épp hogy csak félre tudtak ugrani, és a tisztaságszerető asszony mályvaszín kisnadrágban és ugyanolyan színű melltartóban rájuk mordult. Nem tudnak vigyázni?! Bobby kiszaladt a kis udvarra, onnan egyenesen a mosókonyhába, ahol ugatni kezdett, borzasztóan ugatott, éreztem, hogy örömében ugat ilyen veszettül, a mosókonyhából a doktor jött ki, meztelenül, csak egy törülközőt tartott maga előtt, Bobby őt ugatta, a doktor lehajolt hozzá és behunyta a szemét, mert Bobby az arcát nyaldosta. Amikor a doktor észrevett engem, úgy megijedt, hogy majdnem elejtette a törülközőt, fönt a

gangon Slavícková asszony ült a nyitott vécén, a törzse és a feje látható volt az ajtórésben, és felháborodva lekiabált.

Doktor, maga egy csöppet se szégyelli magát? Az előbb a gyerekeim mentek el a mosókonyha előtt. A doktor védekezett. Be vagyok takarva, asszonyom, én tudom, mi illik, én jó nevelésben részesültem. És hozzám fordult, és halkan azt mondta. Vigyázni fog a kutyára, odaadták magának a lakáskulcsot, ugye? Igen, ideadták, Liza a barátnőm, hiszen magának is van kulcsa a lakásukhoz, öt éven át minden este eljárt hozzájuk, maga is a barátjuk, vagy nem? De igen, szeretem Lizát, mert most is olyan, amilyen volt, de Wulli. istenem, ha meggondolom. A háború előtt morvaszlovák viseletben járt, abban parádézott, lóháton vett részt a Királyok Lovasmenetében, egy szót sem tud németül, és most a németek neki über alles. de ej, mit! Én ma fürdeni megyek, de nem a Moldvába, hanem az Elbába, jöjjön velem, jó? Nekem vigyáznom kell a kutyára. feleltem. Majd Beranová asszony vigyáz rá, szerelmes belé, most sétáljon vele egyet, amíg én felöltözöm, megborotválkozom. Menjen föl, ott lóg a nyakörve. Hol? kérdeztem. Bobby majd megmutatja, ne féljen. És odafönt Slavícková asszony fölemelkedett a klozetről, és mintha mi sem volna természetesebb, kijött a gangra, ott felhúzta óriási bundabugyiját, mely a vamberki gyárban készült, letűrte a szoknyáját, rám mosolygott, a doktorra rávicsorította a fogát, morgott valamit, aztán bement a lakásába, és óriási erővel becsapta maga mögött az ajtót.

Megpróbáltam a térdemmel kinyitni a csigalépcsőhöz vezető ajtót, csak harmadszorra sikerült, a folyosóról megint az arcomba csapott az áporodottságtól és málladozó vakolattól bűzlő huzat, Bobby ezalatt leszaladt és valamiről tárgyalt Beranová asszonnyal, aki simogatta és selypítő szerelmes szavakat mondott neki, felmentem a gangra, onnan Liza lakásába, közben Bobby is fölszaladt hozzám, ugatott és egy fogasra ugrált, azon függött a piros nyakörv és a piros póráz, letettem a táskámat, és abban a pillanatban elpirultam, mert voltaképpen számoltam azzal, hogy fürdeni megyek a doktorral, és nemcsak disznózsíros kenyeret hoztam magammal, hanem két csomagban bécsi szeletet és sertéssültet is, és most még jobban elpirultam, mert a táskámban sörösüvegek is voltak, és amikor lehajoltam és rácsatoltam Bobbyra azt a szép korallszínű kutyafelszerelést, úgy megizzadtam, hogy a könyökömmel le kellett törülnöm a homlokomról az izzadságcseppeket, mert ráébredtem, hogy nemcsak a doktor, de a ház minden lakója tudja, hogy Liza meg Wulli elutazott, és csak azért utaztak el, hogy én itt lehessek, hogy őrizzem és etessem Bobbyt, sőt Liza csak azért kérte kölcsön Bobbyt, hogy én és senki más, én meg a doktor vigyázzunk rá az alatt a két nap alatt, amíg ők temetésen lesznek Morvaországban. És Bobby két lábra állt, barátságosan ugatott, ki-kiszaladt a gangra és visszajött, és amikor én is kimentem a gangra, leszaladt a lépcsőn, aztán újra felszaladt és lelkendezve mutatta, milyen boldog, hogy lát engem, hogy kimegyek vele sétálni. Mialatt bezártam a lakást, Bobby lent a tisztaságszerető asszonnyal enyelgett és csókolózott. Nézze, milyen gyönyörű idő van, mondta az asszony, én majd vigyázok a kutyusra, ne vigyék magukkal, még el talál veszni valahol. van itt két lábasom a doktor számára, hogy jól belakjon. Ha nem kéri, hát istenem, megeszi Bobby, ugye, Bobbykám? Amikor én húsz évig pincérnő voltam Hamburgban, nekem is volt egy ilyen kutyám. És fogta a teli vödröt, ráloccsantotta a vizet a kövezetre, és az így támadt tócsát cirokseprűvel belesöpörte a csatornanyílásba. A cipőm sarkán járva áttipegtem a megmaradt pocsolyán, Bobby előttem szaladva ugatott, vissza-visszanézett rám, aztán megugatta a kilincset, és amikor óvatosan kinyitottam a kaput, kisurrant a járdára, megint ugatott egyet, rácsatoltam a piros szíjat, és Bobby ügetni kezdett előttem büszke testtartással, magasba emelt fejjel, én pedig büszkén lépegettem a nyomában, mert a nyakörve és a póráza ugyanolyan színű volt, mint az én csodálatos magas sarkú cipőcském, és úgy elnevettem magam, hogy kicsordultak a könnyeim, gondolatban visszatértem a múltba, otthon volt egy airdale-terrierünk, apuka büszke volt a kutyáira, sokszor sétáltattam őket, csak azért, mert apuka nagyon szerette a pedigrés kutyákat, az olyanokat, mint

Bobby, akinek gazdája a feleségével együtt nyugatra szökött, és őt itt hagyták, hogy én sétálhassak vele az Örökkévalóság gátja utcán, és az emberek megforduljanak utánunk, hogy újból elgyönyörködhessenek benne, milyen szépen illünk egymáshoz. Örömömben táncra perdültem, eltáncoltam három lépést polkaritmusban, Bobby ütemesen ugatott a lépéseimhez, egy öreg hölgy megállított és azt mondta. A mienk is ilyen volt, ó, mennyit sírtunk, amikor meghalt, szopornyicában halt meg a mi Kerrykénk, a mi kerry blue terrierünk, tudom, hogy ez a fajta Angliából származik, vidravadászatra használják, és olyan jámbor, hogy ha egy öreg vidra előbb kapja el, mint ő a vidrát, és húzza lefelé a víz fenekére, ez a terrier folyton csóválja a farkincáját, és addig csóválja, amíg a vidra vízbe nem fullasztja, úgy bizony, fiatalasszony, megfullasztja. bólogatott az öreg hölgy, és én rámosolyogtam, megbiccentettem a fejem, és befordultam a Ludmila utcába. És így Bobby meg én elérkeztünk a vasúti sínekig, aztán a sorompóhoz, és folytattuk utunkat lefelé a délelőtti ünnepi főutcán, büszkén lépkedtem, Bobby mellettem ügetett, és az én piros cipőm és Bobby piros kis háttakarója és póráza úgy hatott a járókelőkre, hogy félreugrottak a járda szélére, helyet adtak nekünk, és akik szembejöttek velünk, utánunk néztek, és én megint olyan fölényes arckifejezést öltöttem, úgy néztem magam elé, mintha valami fennkölt dologra gondolnék, úgy lépkedtem, mintha nemcsak én, de Bobby is tejszínhabos parfé vagy tejszínhabos csokoládétorta lenne. És a Pramen fűszerüzletből kilépett egy fiatal lány, babaarca volt, de úgy volt kifestve, mint egy bohócé, és az a lány Bobbyra pillantott, aztán rám, megsimogatta Bobbyt, és én azt mondtam. Ez egy kerry blue terrier, angliai kutya, ott vidravadászatra használják, olyan jóindulatú, hogy na. De a babaarcú lány rám vigyorgott, aztán nagyot nevetve azt mondta. mondja meg a doktornak, hogy a nagymamám, az ő háziasszonya azt üzeni, hogy már egy félévi lakbérrel tartozik neki, dreihundert Kronen.

És miért nekem mondja ezt? mondom, miért nem a doktornak? És miféle dreihundert Kronen?! És megrándítottam a vállamat, elvörösödtem, de aztán tovább vonultunk Bobbyval a főutcán, és továbbra is a figyelem középpontjában álltunk, és én csak mentem és arra a bohóc arcú lányra gondoltam, miért kötött belém pont az utcán, hiszen ott a huszonnégyes számú házban is megmondhatta volna nekem, és különben is, én tartozom azzal a lakbérrel, vagy a doktor? És egyszerre csak megjelent a képzeletemben Liza kis szobája, ahol az ágy mellett ajtó van, lezárt ajtó, a mögött lakik Wulli nénikéje, és a nénikéhez gyakran eljár az unokája, és ez a lány volt az az unoka. Láttam azt a lezárt ajtót, amelynél Liza ágya áll, ma is láttam és elvörösödtem, mert ma reggel az ágy meg volt vetve, ami nem lett volna baj, de az az ágy ma reggel frissen át volt húzva, ez se lett volna baj, de a tiszta ágyneművel megvetett ágyon egy habtiszta bécsi pizsama volt elkészítve. Nekem. Erre még jobban elvörösödtem, dobbantottam egyet olyan erősen, hogy Bobby megijedt, mit fog rólam gondolni a doktor? Neki is van kulcsa ahhoz a lakáshoz, kulcsa van a lakáshoz, és nekem szerintük itt kellene aludnom, már minden elő van készítve, szappan meg tiszta törülköző is, fejembe szállt a vér, és úgy dobogott a szívem, hogy meg kellett állnom. hiszen ez csapda, hogy a doktor velem háljon, aztán már nem lenne gond, nem lenne annyi gond, mert az lenne belőlem, aminek az öreg hölgy titulált, fiatalasszony, állandó lakhelyem volna az Örökkévalóság gátja, huszonnégy alatt, és fix állásom is volna. No és? szólalt meg bennem egy másik hang, mert én egy kicsit az anyukámra is hasonlítok, az anyukám apja főerdész volt Alsó-Ausztriában, és anyuka nemcsak makacs volt, de szeszélyes is, váratlanul megperdítette a dolgokat, aztán ugyanolyan hirtelen visszafordította, lánykorában mindennap templomba járt és imádkozott, de mikor jött Hitler, akkor elutazott Bécsbe, hogy szemtől szemben lássa, és attól kezdve Hitler volt az istene egészen az utolsó napig, negyvenöt májusáig. hát nincs nekem jogom engedelmeskedni a másik hangomnak, amelyik azt mondja, hogy történjen minden úgy, ahogy alakulóban van, ahogy a sorsom hozza? Bobby már a hátsó lábán állt a kapunál és a kilincset ugatta, hát bementünk az udvarra, Bobby egyenesen Beranová

asszonyhoz szaladt, aki egy széken ült és a szombati Ahojt olvasta, és valóban szombat volt, Bobby Beranová asszony kövér lába közé dugta a fejét, és gyönyörrel eltelve behunyta a szemét, átadtam Beranová asszonynak a piros pórázt, és azt mondtam. Igen, köszönöm szépen, mi biztos ottfelejtenénk valahol. És a tisztaságszerető asszony leszegte az orrát, vastag szemüvege lecsúszott, és ő rám nézett véraláfutásos szemével, és elnevette magát. Hát persze! A lépcsőn a doktor jött lefelé, megállt, zsebtükröt húzott elő, belenézett, és ujjával igazgatni kezdte a haját a homlokán, a tisztaságszerető asszony barátságosan ezt mondta. Fess ember, még mindig fess. És én fölszaladtam, kinyitottam az ajtót, a konyhán át besiettem a szobába, igen, a fehérre festett lezárt ajtónál ott volt a frissen áthúzott megvetett ágy, és igen, nem tévedtem, a bécsi pizsama is, fogtam a táskámat, és amikor kifelé mentem a gangra, láttam, hogy a mosdó fölött tiszta törülköző függ, alatta vadonatúj szappan, álldogáltam egy ideig, felnevettem, vállat vontam, mit lehet tenni, minden úgy van most velem, mint az Eladott Menyasszonyban, az egész ház, az egész Párizs Szálloda, mindenki, aki ismer, menyasszonynak néz, hát miért ne érezhetném magam én is menyasszonynak, kivált abban a házban, ahol a doktor úr kéthetente házilakodalmakat rendez. Bezártam a lakásajtót, piros kis cipőim vidáman kopogtak a nedves lépcsőkön, lent az udvaron Bobby orra még mindig Beranová asszony combjai között volt, szemével az asszony szemébe nézett és úgy csóválta a farkincáját, mintha egy jól megtermett vidra húzná lefelé a vízfenékre, vidáman a doktorra néztem, a doktor a szemével várt engem, de amikor meglátott, mindjárt lesütötte a szemét és most ő pirult el, így álltunk a délelőtti nap melegétől gyorsan száradó pocsolyában, és amikor a tisztaságszerető Beranová asszony látta, hogy a doktor elpirul, nagyot sóhajtott, és legyintett. Aztán egymás mellett lépkedtünk az Örökkévalóság gátja utcán, a doktor haja gyökérkefével simára volt fésülve, világos színű nyitott nyakú pulóver volt rajta és szürke nadrág, gyorsabban járt, mint én, sőt időnként elébem is vágott, mintha vonathoz sietnénk, de mindig megvárta, amíg utolérem, akkor egy ideig mellettem haladt, aztán hirtelen megint előresietett, kétszer majdnem kifordult a piros cipőm sarka, üsse kő, de a bokámban is megroppant valami. Ez itt, mutatott maga elé a doktor, egy nevezetes postaláda. Egyrészt azért, mert mindjárt az első napon, amikor a falra erősítették, egy környékbeli vak ember ment erre, úgy, ahogy szokott, és homlokával nekiütközött a bádogkasztni éles sarkának. Kicsordult a vére, mire dühében kétszer végigvágott a kasztnin fehér botjával. Hall engem? Lát engem? Én ha magával megyek, hát amint maga is látja és hallja, folyton locsogok, mintha magától fecsegne bennem valami. ez biztos azért van, mert maga nem beszél, mert maga csak hálás hallgatóság. Ah, az a Wulli, akinek olyan jól állt a morvaszlovák népviselet, de aki annyira nem szereti a zsidókat, mit is beszélek, nem hogy nem szereti, hanem annyira gyűlöli őket, hogy teljesen megvakult és ő is nekiment a postaládának azáltal, hogy mindenét föltette a németekre, akik úgy elbántak a zsidókkal, de ezt maga is tudja, ez a Wulli, mialatt Liza börtönben ült, végül is nem érte nagyobb baj, pedig párttag volt, értse meg, ahova a németek bejöttek, ott nemcsak a zsidókat szedték össze, hanem a kommunistákat is, és agyonlőtték őket. szóval Wulli azalatt itt volt a nénikéjénél, a mi házunk tulajdonosnőjénél, akinek folyton tartozom a lakbérrel, itt a verandán egy óriási kalitka állt, Lóri, a papagáj lakott benne, százharminc éves volt, bécsi neveltetésben részesült, hát csak németül beszélt, reggel magától megszólalt, Lori ist schön und brav. és Wulli, amikor egy hónappal a háború után itthon ült és levelet írt, Lóri, mint mindig, a vállára telepedett, aztán Wulli, Lórival a vállán kiment, hogy bedobja a levelet ebbe a ládába, be is dobta és megkopogtatta a kasznit, mire Lórika elkiáltotta magát. Eins! Zwei! Drei! Der Kaiser ist da! Ez délelőtt történt, az utca tele volt emberrel, és képzelje csak el, abban az időben német vezényszavakat hallani! Hát Wulli Lórival együtt futólépésben bemenekült a mi folyosónkra. Ah, az a Wulli! Ha az love story lett volna, nem mondanék semmit, de éppen akkor esküdni meg Lizával, amikor megölték Heydrichet, és a németek több mint negyvenezer csehet lőttek agyon a

merénylet helyeslése miatt. És neki, a Sokol tagjának éppen akkor kellett lakodalmat tartania Lizával, hát ebből teljesen világos, hogy meg volt győződve a birodalom győzelméről, álmában se jutott volna eszébe, hogy a birodalom elveszítheti a háborút. Vállat vontam, és csak most világosodott meg előttem, hogy a doktornak tulajdonképpen igaza van, eszembe jutott, hányszor ült nálunk Wulli Lizával a protektorátus alatt, amikor katonák is voltak nálunk és az eneszdéápé tagjai, és Wulli hallgatta őket, egy szót se tudott németül, de Liza halkan mindent lefordított neki, és azok a katonák meg a nácik az utolsó percig szentül hitték, hogy a birodalom a végén győzni fog, mert Hitlernek titkos fegyvere van. A vasúti pálya mentén folytattuk utunkat, épp egy mozdony robogott el mellettünk, az utcát hirtelen gőz és barna füstfelhő borította el, egy ház előtt álltunk, az első emeleten hosszú gang húzódott, a szellőző ágynemű között kövér asszonyok támaszkodtak korlátjához. Vártunk egy kicsit, amíg a gőz és a füst felszáll, csak aztán mentünk tovább, tíz ajtó volt a ház földszintjén, tíz az első emeleten, a lakásokba amolyan almáriumajtó-féléken át lehetett bejutni, amelyeket a régi ajtófélfákra szereltek. És minden ablak és minden ajtó nyitva volt, és előttük öregemberek ültek székeken vagy álltak a korlátnak támaszkodva, és az arcukon valamiféle ünnepi hangulat tükröződött, mintha valahol a Sázava partján lennének és a csillogó folyó fölött épült nyári lakok verandáinak korlátjára támaszkodnának, pedig hát itt voltak a füstös városban. Sokáig tartott, amíg a léghuzat magával vitte a füstöt és a gőzt a sorompó felé egészen a libeni vasútállomásig, mert minduntalan leszállt és fennakadt az ördögcérnák és más bokrok között, amelyek az egész vasúti pályát szegélyezték. És amikor a füst fölemelkedett vagy alacsonyan a föld fölött kúszott, mi még akkor is ott álltunk a furcsa ház és furcsa lakói előtt, akik tovább nézték a síneket és bennünket, és tovább örültek, mintha valami különös látvány tanúi lennének, mintha a poros na Zertvách utcán ünnepi menet vonulna. Ez a Peruzz-ház, mondta a doktor, itt laktak a Peruzz-mosoda munkásai, és most is munkások laknak benne, de ha valaki meghal közülük, akkor már senki sem akar a helyébe költözni, senki sem akar itt lakni, úgyhogy a szabad lakásokba csak. Gyerünk be az udvarba, időnk van elég.

És a doktor befordult a boltíves kapun, amely már omladozott, és bementünk a Peruzz-ház udvarára, ahol ugyanolyan épület állt, mint az az utcára néző ház, de még rosszabb állapotban, a gangokat cölöpökkel és gerendákkal támasztották alá, a falakról nagyrészt már lehullott a vakolat, és ami rajta maradt, úgy hámlott, mint a leveles tészta. De az emberek, akik lakásuk ajtaja előtt ültek, éppolyan vasárnapi, éppolyan ünnepi hangulatban voltak, mint amazok odakint, mély árnyékból nézték a napsütést, melyben egy pirosra mázolt szivattyús kút fénylett, melyben végig az udvaron kis kamrák sora húzódott, lécekből és deszkákból összeeszkábált tucatnyi egyforma kamra, és mindegyik nyitva volt, apró gyalupadok álltak bennük, öregemberek bütyköltek mellettük összpontosított figyelemmel, fűrészeltek, köszörültek, reszeltek, barkácsoltak, mialatt a kút körüli kis pázsiton cigánygyerekek játszottak, ők is, a ruhácskáik is úgy csillogtak a napon, mint a drágakövek, és én csak most vettem észre, hogy ezeknek a cigánypurdéknak milyen szép a hajuk, szemük, bőrük, hogy minden jól áll rajtuk, bár majdnem mindegyiknek taknyos volt az orra. Aztán megint kimentünk a na Zertvách utcára, a vasúti pálya mentén a doktor megint folyton előresietett, olyan gyorsan járt, hogy nem tudtam vele lépést tartani, végül szándékosan lelassítottam a lépteimet, hogy forduljon hátra és várjon meg, vagy jöjjön vissza hozzám. És ahányszor csak megelőzött, mindig láttam, hogy kicsit görbe a lába, mint a futballistáké, és amikor visszafordult, észrevette, hogy mit nézek rajta, kissé elszégyellte magát, és amikor odaértem hozzá, azt mondta. A lábam, az még csak elmegy, jobban bánt, hogy hullik a hajam. Harmincéves koromig olyan sűrű hajam volt, hogy alig tudtam megfésülni, olajat kellett öntenem a hajamra, hogy megfésülködhessek, és akkor is csak gyökérkefével. Gesztenyeszínű hajam volt és a homlokom fölött egy tincs, egy tisztára szalmasárga kakastaréj. no és ilyen gyönyörű kezdetből ilyen vég kerekedett ki. Mindenki olyan, amilyen, mondtam. És

közvetlenül a sorompónál átvágtunk a főutcán, egészen közel volt a vasútállomás, mellette mész- és cementraktár, a napsütésben fájni kezdett a szemem a mésztől, mint a tavaszi hótól. Aztán szénraktárak következtek, brikettel és barna szénnel megrakott rekeszek, a sínek mentén haladva elértünk az állomásra, a doktor megvette a jegyeket, aztán a peronon álltunk, az iroda nyitott ajtaján át asztalokat lehetett látni távírógépekkel, egy óriási szekrényt, amelyben mindenféle gépek zakatoltak, az irodából kisietett a forgalmista, beállította a fogantyúkat a blokkban, aztán megállt a peronon, az utasok a vágányok közé tódultak, és az állomásra befutott a vonat, gőzmozdony húzta, kéményéből füst szállt föl és gyengéden ráereszkedett az utasokra, de amikor a vonat megállt, észrevettük, hogy zsúfolva van, az utasok a folyosókon szorongtak, és a lehúzott ablakok annyira tele voltak emberekkel, hogy kilógatták a kezüket, aztán két kalauznő tört ki a vagonokból, a libeni állomáson várakozók megpróbáltak felszállni, furakodtak, tolakodtak, és a vonat egész hosszában hallani lehetett a kiáltozást: menjenek beljebb a fülkékbe! A doktor föllépett a lépcsőre, de csak az elsőre, és onnan bekiáltott, nyissák ki a vécéajtót! Így jutottunk föl a vonatra, a kirándulóvonatra, álltam a vécében szorosan a doktor mellett, még jó, hogy az ablak le volt húzva, féltem a kagylóra nézni, törött volt és piszkos, még szerencse, hogy nyitva volt az ablak. a doktor szorosan mellettem állt, mindkét kezével az ablakba fogódzott, én szembe fordultam vele, ő átölelt, így indultunk el szép kirándulásunkra, nem tudtam, hová utazunk, de azt az egyet tudtam, hogy egymáshoz simulunk a doktorral, mint tánc közben, fölemeltem a kezem, a táskám a könyökömön függött, tenyeremet a doktor kulccsontjára tettem, az arcunk is egymáshoz ért, a vonat mozgásba jött, láttam, hogy a füst elborítja a főutcai sorompó mindkét oldalán álló embereket, a füstben eltűnt előlem a főutca, a vonat nehézkesen döcögött, a mozdony gőzt fújt a vágányokra, és a gőz fokozta a lecsapódó füst bűzét, mindkét kezemmel a doktorba fogództam, a füsttől meg a gőztől sötét lett a vonatban, mintha a Wilson pályaudvarra futottunk volna be. Aztán szemafor jött, aztán a füstfelhő felszállt, úgyhogy az ablakból most gangokat láttam, a Peruzz-ház hosszú gangjait, öregasszonyok könyököltek a korláton szellőző ágyneműre, és kíváncsian nézték a vonatunkat, más öregasszonyok székeken ültek és a karjukat lógatták a korlátról, mintha végtagjaik ki lettek volna ficamodva. aztán a vonat végre igazán nekiindult, és az ablakból látni lehetett a vasúti pályára merőlegesen futó libeni utcákat, a Sarok vendéglő nyitott ajtaját, aztán jött az alagút, és a vonat most már teljes gőzzel robogott, sohase tudtam, hogy Liben körül szép kis dombok vannak, amelyek oldalán víkendházak piros tetői virítanak, a házacskák körül gyümölcsfák és bokrok, és mindenütt emberek, világos ingeik, pólótrikóik csillogtak a napfényben, sok helyütt nyugágyakat láttam és fürdőruhában, napozóban, tornanadrágban sütkérező embereket. Az ott a Hájek, súgta a fülembe a doktor. Igen?, emeltem föl a szememet, és egészen közelről néztem a borotvált állát, éreztem a leheletét. Az meg a Kotlaska, és most mindjárt átmegyünk a Rokytkán, súgta a fülembe a doktor, és ajkát a fülcimpámhoz szorította, csodálatos volt, hogy akaratom ellenére be kellett nyomulnom ebbe a szörnyű vécébe, a kagyló lefolyólyuka nyitva volt, éles levegő áramlott be rajta a vágányok felől. Aztán elrobogtunk a gáztartály mellett, mögötte dombvonulat húzódott lehasított sziklákkal, a domboldalon, közvetlenül a vasúti pálya fölött keskeny út kanyargott, ünneplőbe öltözött emberek jártak rajta, meg-megálltak a gyerekeikkel és nézték a zsúfolt vonatot, a kalauznő kint állt a lépcsőn a fogódzó rúdjába kapaszkodva, a vonat egy állomásra futott be, ahol megint utasok tucatjai vártak, amikor a vonat megállt, ismét kiáltások hallatszottak, a kalauznő ide-oda szaladgált a vagonok előtt és bekiabált az ablakokba, hogy az utasok szoruljanak beljebb a fülkékbe, különben a vonat itt marad Vysocanyban. De az utasok kirándulni mentek, szép nap várt rájuk, a mi egész vagonunk vidám lármától, kiáltásoktól, megjegyzésektől harsogott, az egész kocsi tele volt színes ingekkel, trikókkal, retikülökkel, táskákkal, és én attól féltem, hogy ha netán valakinek vécére kell majd mennie, hogy ha hirtelen hascsikarása támad és be kell

jönnie ebbe a klozetba, akkor vége szakad a boldogságomnak, mert a vécébe csak mi ketten nyomakodtunk be, én és a doktor, meg egy fél ember, akinek csak a lábát és a karját láttuk, amint az ajtófélfába kapaszkodik. És a vonat elindult, döcögve indult el, a vagonok úgy rángatóztak, hogy még jobban egymáshoz szorultunk, úgy öleltem a doktort, hogy a hasam és a combom odasimult az övéhez, és ő is ugyanúgy ölelt engem, egymás kezét és karját fogtuk, mintha polkát vagy keringőt táncolnánk, kinéztünk az ablakon, a vonat nyírfaligetek között kapaszkodott fölfelé, a fűben fiatal anyák feküdtek takarókon a gyerekeikkel, aztán elhagytuk a téglagyárat, ismét kis erdők következtek, ahol megint felnőttek és gyerekek feküdtek szétszórva. És a klozetkagyló nyitva volt, ürülék tapadt hozzá, a nyitott és csöpögő lefolyónyíláson át jól látszottak a gyorsan váltakozó visszafelé futó olajos és a lecsapódott párától nedves talpfák és kövek. És amikor a vonat megállt, az utasok kitódultak, poggyászukat és gyerekeiket az ablakokon át adták ki a már lent álló hozzátartozóiknak, a vécéből is óvatosan kihúzódott az ajtófélfába kapaszkodó kéz és a farmernadrágba bújtatott láb, az ajtó becsukódott, egyedül maradtunk, nem engedtük el egymást, ölelkezve simultunk egymáshoz, mintha polkát vagy keringőt táncolnánk. Nekem mindig olyan jó magával, suttogta a doktor. Nekem is, mondtam. Ugyanis, ha magával vagyok, akkor úgy érzem, mintha nem is volna velem, dadogta a doktor. Ezt nem értem, mondtam, de el tudom képzelni. Szóval nekem jó magával. mi lenne, ha nálam lakna? Tudja, nekem csak egy szobám van, de van benne egy ajtó, amelyik egy másik szobába vezet, és az a másik szoba ugyanolyan, mint az enyém, szóval az egyik szoba a tükörterme a másiknak, és közös a folyosó és közös az illemhely kint az udvaron, és ha esik az eső vagy havazik, kedves dolog csak úgy mezítláb átmenni az udvaron az illemhelyre, aztán az udvaron van a fürdőszoba is, mégpedig a mosókonyhában, ahol egy gyönyörű teknő áll, abban fürödhetnénk, aztán, amint látta, terasz is van a kamra tetején, és én csakis magának lerövidíteném még egy szék lábát, hogy kiülhessen oda. beszélt a doktor, ajkai a fülemet érintették, behunyt szemmel bólogattam, mint a litániákon a templomban, és egyre csak azt ismételgettem, hogy igen, igen, igen. Aztán megkopogtatták a vécé ajtaját, a zár megnyikordult, az ajtó kitárult, a küszöbön a kalauznő állt és dühösen ránk ripakodott. Kérem a jegyeket. És főképp! A folyosókon és a fülkékben is van hely, hát hagyják el kérem ezt a klozetot, igen? Igen, kérem, feleltem, és elsőnek léptem ki a folyosóra, utánam a doktor, és mind a kettőnk arca vörös volt, de nem a szégyentől, hanem a boldogságtól, amely engem és alán a doktort is eltöltött azon az undorító vécén, az a kis mellékhelyiség, amíg ott voltunk, gyóntatószékhez hasonlított, és mikor lizoltól bűzölögve átfurakodtunk a folyosón álló utasok között, azok undorodva elhúzódtak tőlünk, és én keservesen sajnáltam, hogy nem lehettem ott a doktorral sokkal, de sokkal tovább és még azután is. Aztán kiszálltunk egy kis állomáson, a doktor mintha ellágyult volna, egészen meg volt hatva, jobbra-balra nézegetett a peronon, határozatlanul álldogált a forgalmi iroda előtt, amely mellett egy kis kamra volt, oda ment most be a forgalmista, lehúzta a szemaforok j fogantyúit, a mozdonyhoz csatolt szolgálati kocsi felől egy nő közeledett vasutasruhában, targoncát tolt maga előtt csomagokkal megrakva, a csomagok között egy ruj haszárító kötéllel átkötött koffer is volt, és amikor meglátta a doktort, felkiáltott örömében, otthagyta a targoncát, összeölelkezett a doktorral, a forgalmi tiszt jelt adott a vonatnak az indulásra, a vasutasnő meg a doktor megcsókolták egymást, a forgalmista visszajött a vágányok mellől, belépett az irodába, fölvette a telefonkagylót, aztán megint kijött, fiatal volt, lábán sárga cipő és az egyenruhája blúza alatt kihajtós gallérú ing. Forgalmista úr, kiáltotta a vasutasnő, ez az úr az a forgalmista, akivel itt együtt szolgáltunk a protektorátus alatt, az, akit a németek agyon akartak lőni. De a fiatal forgalmista csak vállat vont, bement az irodájába, a vasutasnő visszaindult a targoncájához, de a doktor megelőzte, megfogta a targoncát és eltolta egészen a raktárig. Rólam mintha teljesen megfeledkezett volna, utánamentem, a vasutasnő lerakta a csomagokat meg a ruhaszárító kötéllel

átkötött koffert, aztán a doktor rám mutatott, és azt mondta. Ez itt a barátnőm. Ez pedig egy kolléganőm, akivel együtt szolgáltunk itt, de mondja, mi történt végül a főnök úrral? És a vasutasnő kezet nyújtott nekem, kicsit behajtotta az egyik térdét, olyan pukedlifélét csinált, láttam, hogy még mindig szép, akkor, tizenegy évvel ezelőtt biztosan gyönyörű lehetett, most is úgy nézett ki, mint Szűz Mária, mosolygott a doktorra, a doktor egy széket húzott oda nekem, ő maga a targoncára ült. A vasutasnő megigazította a doktor haját, és azt mondta.

De hát mi van magával, hogy ennyire hullik a haja? És hogy mi történt Prokop állomásfőnök úrral? Ne is kérdezze, mindjárt a forradalom után egy ideig be volt csukva, de semmi baja nem történt, szabadulása után még szolgált is valahol a határvidéken, aztán egyenesen nyugdíjba ment. Szóval egy kicsit megleckéztették. De, doktor, mi van magával, hiszen itt már egészen kopasz a feje, gondosan megvizsgálta a doktor haját, aztán rám nézett és magyarázni kezdett. Úgy anis a főnök úr forgalmista korában az Ústí-Décínvonalon szolgált, beleszeretett egy német lányba és elv ette feleségül, ez akkoriban megszokott dolog volt, akkor még a németek cseh kocsmákba jártak, a csehek meg németekbe, felváltva énekeltek cseh és német nótákat, a csehek németül is, a németek meg csehül is, de aztán jött Henlein, és mindennek vége lett. a mi főnökné asszonyunk pedig tisztára meghibbant, Hitler lett az istene, úgyhogy amikor a főnök úr a mi állomásunkra került, hát nagyon vigyáztunk, mert a főnök úr is a németekkel tartott, volt egy lányuk, az belépett a Hitlerjugendbe, és micsoda ünneplés volt a családban, amikor Hitler legyőzte Lengyelországot, aztán Franciaországot, és micsoda öröm, amikor nekiment az oroszoknak, úgyhogy vigyáznunk kellett a főnök úr előtt is. No de aztán! Aztán jött Sztálingrád, azelőtt nagy disznótorokat rendeztek ott az emeleten a főnök úr lakásában, énekeltek, hejehujáztak, de aztán jött Sztálingrád, a főnökné asszony elküldte a bundáit a frontra, de az sem segített, és a főnök úr már óvatosabb lett, amikor Sztálingrád elesett, már éjszaka is be-bejárt az irodába, és sokszor kiment a bakterekhez meg a pályafenntartó munkások közé is, és elbeszélgetett velük a harctéri helyzetről, és már nem a birodalmi rádiót hallgatta, hanem Londont, csak a főnökné asszony lelkesedett tovább, meg a lánya, de aztán eljött az idő, amikor maga idekerült forgalmistának, az már a vége felé volt, és a főnök úr már tudta, hogyan fog befejeződni a háború, csak a főnökné asszony hajtogatta tovább, hogy a végén a németek fognak győzni, mert Hitlernek titkos fegyvere van. De, doktor, mi van magával, az egyik szeme egy kicsit lejjebb van, mint a másik. És a vasutasnő aggodalmasan nézte a doktor arcát, ide-oda mozgatta a tenyerét a szeme előtt, aztán maga is megijedt a tenyere mozgásától, és elnevette magát, az irodából kijött a forgalmista, megállt a vágányok előtt, az állomáson egy tehervonat zakatolt át, a forgalmista utánanézett, aztán visszajött, nemsokára hallani lehetett a kamrából a szemaforok fogantyúinak kattogását, a doktor felállt, sokáig nézett a tehervonat után összpontosultan és komolyan, aztán visszaült a targoncára és elrévedt tekintettel a padló porát bámulta.

Ezek az én legszebb álmaim. mondta, folyton azt álmodom, hogy az a szép egyenruha van rajtam, ragyogóra fényesített fekete cipő, nyakig gombolt blúz. állok a vágányok előtt, az állomáson gyorsvonatok, személyvonatok robognak át, katonai transzportok, szigorúan ellenőrzött vonatok mennek a frontra, és én állítom a váltókat, szabadra vagy tilosra teszem a szemaforokat, az irodában vagyok, csicseregnek a telefonok meg a távíró, zúg a kályha, maga rárak, mindig mosolyog, maga mindig mosolygott, az én álmaimban is mosolyog. Tudja, ha még egyszer a világra jönnék, akkor egész életemben csak forgalmista szeretnék lenni, és később főnök egy kis állomáson, de a főnök úr jó volt hozzám, megettem majdnem egy egész disznaját. A vasutasnő megjegyezte. Az igaz, de csak azért, mert a főnök úrnak akkor epebántalmai voltak, meg a májával is volt valami baja, a felesége pedig nem tudott enni, mert már Budapest is elesett, Breslau is, hát ezért! És a doktor rám nézett, és én akkor láttam először, hogy az egyik szeme tényleg lejjebb van, mint a másik, éppen úgy, mint azoknak a tiszteknek, akik olyan gyakran

ültek nálunk otthon és mesélték, mit éltek át a frontokon, von Nordennek is, annak, aki úgy nézett ki, mint Marlon Brando, az, aki a nagy kerti hintán hintáztatott és ujjaival mindig megérintette a kezemet, ahogy szorosan fogtam a hinta kötelét, neki is lejjebb volt az egyik szeme, mint a másik, és neki is olyan ábrándozó volt a tekintete, mint a doktornak, mintha ő is valahol másutt járt volna, mintha valahova a messzeségekbe nézett volna, az idő mélységeibe. Igen, mondta a doktor, már Breslau is elesett, és a főnök úr disznót ölt, a kóstolókat szétküldte, de a combból, aminek mindig előre örült, már nem volt szabad ennie az epéje miatt, és minden este, ahányszor csak éjjel ügyeletben voltam, nem sokkal az után, hogy este beléptem az irodába, hallottam, hogy a főnök úr jön lefele a lépcsőn a lakásából, lejött és egy nagy tányér razsnyicsit tett elém, egy fél kiló szeletekre vágott sertéscombot hirtelen kisütve zsíron, mellette apróra vagdalt hagyma, kötényt viselt a főnök, fehér henteskötényt, elém tette azt a csemegét, amit neki magának nem volt szabad ennie, támlájával maga felé fordította a széket és lovagló ülésben ült rá, állát összekulcsolt ujjaira támasztotta, így ült ott és nézte, ahogy jóízűen nyelem azokat a forró, frissen sült sertéscombszeleteket, nézte, hogyan eszem, és én voltaképpen helyette ettem, mert velem együtt nyelt, mintha ő ette volna a razsnyicsit. Egy egész hónapon át, minden éjjeli ügyelet alatt így ettem, a főnök úr egyik tányért a másik után hordta nekem, amíg mind a két combot meg nem ettem helyette. Aztán a front már nagyon közeledett hozzánk, már Ostrava is elesett, és akkor egyik éjszaka világosság volt a főnök lakásában, és a főnökné asszony meg a kislánya ide-oda járkált odafönn, aztán lehozták a koffereket, a főnökné asszony sírt és sápadt volt, segítettem nekik feltenni azokat a koffereket egy katonai kórházvonatra, és soha többé nem láttam őket. De, forgalmista úr, miket beszél maga itt! derült föl a vasutasnő arca. Hilda már nem volt kislány, kisasszony volt már, hiszen tizenhat éves elmúlt. És maga ezt nem tudta? No, ne mondja, hogy nem tudta, hiszen szerelmes volt magába. De milyen szerelmes! A főnök úr csak azért sütötte magának azt a razsnyicsit, hogy kurázsit öntsön magába, és menjen föl egyszer a lépcsőn a lakásukba, Hildához. A doktor elvörösödött és kiabálni kezdett. De hiszen én akkor nem mehettem föl oda, én abban az időben nem ülhettem le a főnökné asszonnyal, aki az utolsó pillanatig hitte, hogy a németek megnyerik a háborút, hogy titkos fegyverük van. a koncentrációs táborok tömve voltak, hát hogy lehettem volna olyan arcátlan, hogy udvarolni kezdjek egy német lánynak? Tudom, Hildácska lejárt ide, itt ült a távíró mellett, én kimentem a vonatokhoz, ő meg a Werther szerelme és halálát olvasta, tudom, hogy tizenhat éves volt és nagyon szép, itt ült, és amikor a feje fölött a távíróhoz hajoltam, sokszor elsötétedett előttem a világ az illatos szőke hajától, amely szikrázott a lámpák tompa fényében a telefonok és a távíró csiripelése közepette. Vajon mit csinál most az aranyhajú Hilda?

Valahol Hollandiában van, oda ment férjhez, de forgalmista úr, most jár be a nymburki személy, oda kell mennem a poggyászkocsihoz, várjon meg itt, tovább fogunk beszélgetni a régi dolgokról. Nem, mondta a doktor, most nem, de majd eljövök máskor. A vasutasnő kezet fogott velem, a tenyere kérges volt, rám mosolygott, az arcát ráncok barázdálták, de még mindig szép volt, az ajka kifestve, az egyenruhája tiszta, most újra aggodalmasan nézett a doktorra, kinyújtotta a kezét, de nem annyira a haját simította félre a tonzúrájáról, mint inkább valamiféle gondterheltséget törölt le a homlokáról, de annak a gondterheltségnek a mibenlétét alighanem csak ő ismerte. Hát, forgalmista úr, maga valahogy megöregedett, borzasztóan megkomolyodott, mi történt magával, mondja? Ezt mondta, és a tenyerét megint jobbra-balra lóbálta a doktor szeme előtt, és a doktor valahova félrenézett, és az egyik szeme alacsonyabban ült, mint a másik. Aztán a személyvonat befutott az állomásra, és a vasutasnő fogta a targoncát és kisietett vele a raktárból, a kerék meg-megdöccent a síneken, a vonat lassított, majd megállt, a targonca már a szolgálati kocsi előtt várt, a kocsi ajtaja kinyílt, egy egyenruhás férfi állt benne, szalutált a forgalmistának és a vasutasnőnek. A doktor bánatosan elmosolyodott, fölemelte a kezét, a

vasutasnő három csomagot tett a targoncára, búcsút intett a doktornak, a doktor elindult, én követtem és láttam, hogy a háta most is kissé görnyedt, megállt a forgalmi iroda ablakai előtt, kezét szeme fölé ernyőzve, hogy jobban lásson, nézte a távíróasztalt, a hosszú asztalt, és amikor visszafordult, láttam rajta, hogy Hildát látta ott, a szőke hajú lányt, és olyannak látta, mint tizenhat éves korában, amikor lejárt az irodába, hogy a Werther szerelme és halálát olvassa, látta Hildát, amint olvasást színlel, de nem olvas, hanem a távírógép halk kopogását és a telefonok csörgését hallgatja, de főképp a fiatal forgalmi tiszt úr lépteit, aki akkoriban nyilván sűrű hajú, tehát jóképű férfi volt, Hilda úgy tett, mint én, amikor az óriási ebédlőnkben megjátszottam, hogy olvasok, mert velem szemben a Heereswaffe legfiatalabb tábornoka, von Norden ült és engem nézett, és én lesütöttem a szemem, és úgy tettem, mintha olvasnék, de alighanem éppúgy, mint Hilda, a fejembe szálló vér zúgását hallgattam. A szolgálattevő forgalmi tiszt most a lépcsőn állt, már csak egy lépés hiányzott ahhoz, hogy eltűnjön az irodában, de tétován megtorpant és mintegy kényszeredetten a doktorhoz fordult. Nem akar bejönni az irodába? Semmi sem változott odabent azóta, hogy maga itt szolgált Inkább nem, vagy mégis? Nevette el magát a doktor. Lehet, hogy elájulnék odabent, a németek kétszer is agyon akartak itt lőni, egyszer már egy SS-vonat mozdonyán álltam és a hátamban éreztem a parabellumok csövét, csak Rozkos után távolodtak el a hátamtól, és az S Sparancsnok az állával mutatta, hogy szálljak le a mozdonyról. mesélte keserűen a doktor, de nem a forgalmistának, mert nem őrá nézett, hanem rám, és én elpirultam és felkiáltottam. De én akkor tizenhat éves voltam! Hát tehettem én róla? És a forgalmista csak állt a lépcsőn, és újra felajánlotta a doktornak, hogy pár percre menjen be az irodába, hadd lássa, hogy valóban semmi se változott benne azóta. De valami mégis csak megváltozott, mondta a doktor, amikor én itt szolgáltam, egyszer egy gomb nem volt begombolva a szolgálati blúzomon, a vonatkísérő ellenőr leszállt, én a peronon álltam, fényesre pucolt fekete cipő volt a lábamon, és az ellenőr az emberek szeme láttára saját kezűleg gombolta be a blúzom gombját. És a forgalmista ott állt a lépcsőn, lenézett a sárga cipőjére, aztán a kihajtott kék inggallérjához nyúlt, vállat vont és kinyitotta az iroda ajtaját, de mielőtt belépett volna, visszafordult. Kár, hogy akkor nem lőtték agyon, mondta. Aztán elhaladtunk az állomásépület sarkán függő óra alatt, és az útra kanyarodva egy düledező kerítés, majd rozsdás síndarabok, szétdobált szerszámok mellett mentünk tovább, az utat öreg hársfák szegélyezték, bementünk egy régi emeletes vendéglő épületébe, azután a kapualjon át ismét ki a napra, majd különféle épületek között haladtunk a falun át, benéztünk egy elhagyatott gazdaságba, valamikor gőgös birtok lehetett, a kúria portájának oszlopait két gipszoroszlán díszítette, az udvaron rozoga csűr állt, de a kúria falán még mindig aranyosan csillogott a napóra. A doktor legyintett, aztán bekanyarodott egy kis utcába, három házból állt az egész, az egyik kis ház előtt egy fiatalember a Spartakja karosszériáját mosta szappanoldattal, be-bemártotta a szivacsot a kocsi mellett álló vödörbe, aztán szétkente vele a habot, a piszok a habbal elvegyülve lecsorgott a kocsi oldalán, az épület mögött két rozsdás vetőgép állt, mind a kettőről hiányoztak a kerekek. Igazán kár, hogy akkor nem lőttek agyon, ismételte a doktor, de jó, hogy eljöttünk ide, én sohase tudtam, mit kérek. Már csak egy hosszú dűlőút következett, kétoldalt az árkok szélén öreg almafák, aztán sárban tapostunk, amelyet a mezőről a traktorok gumiabroncsai hordtak fel az útra, és a doktor feldühödött. És még hogy nem lehet a régi módon élni, amikor a sörgyárban laktam, a paraszt, mielőtt a sörgyár mögött feljött a szekerével a mezőről, kaparókéssel leszedte a kerekek abroncsáról a sarat, az agyagot, és lapáttal visszadobta a mezőre, az útra már tisztán ment föl a fogat. Most nagy messzeségből harangszó hallatszott, a doktor minduntalan megelőzött és megvárt vagy visszajött hozzám, én pedig óvatosan lépegettem magas cipősarkaimon, és a táskámat nagyon nehéznek éreztem, de csak mentem, és a homok csikorgott magas cipősarkaim alatt, és a doktor minden átmenet nélkül mesélni kezdett. Marysko barátom, a költő, majd megismerkedik vele, mindenáron műtermet akart magának szerezni, és

amikor már ráköltött erre vagy tízezer koronát, akkor végre meg is kapta, egy üres régi üzlethelyiséget utaltak ki neki. Hát álltunk ketten a lehúzott redőny előtt, Maryskónál ott volt a kiutalás meg a boltnak a kulcsa, és miután megittunk egy üveg Botryst, Marysko kinyitotta a redőny zárját, én pedig felhúztam a redőnyt, amely nagy robajjal besodródott a tokjába, és amikor benéztünk a kirakaton és a csukott üvegezett ajtón, hát a kirakatban két ágyat láttunk, az egyikben egy férfi aludt szétvetett lábbal, és az ajtóban szekrény állt. A szomszéd szobában lakó szakács áttörte a falat, és a bolthelyiséggel kibővítette a lakását, mert három gyereke volt, és Maryskót a lakáshivatalban még le is hordták és aszociális elemnek titulálták, amikor megmutatta, hogy kiutalása van a boltra. Azt hiszem, hogy ha mi ott Libenben titokban áttörjük a falat a szomszéd szobába, ugyanabban a helyzetben leszünk, mint az a szakács, érti? Előttem állt, és amikor odaértem hozzá, hátrált előlem, és nézett rám, és én láttam, hogy az egyik szeme alacsonyabban ül, mint a másik. Aztán mentünk tovább a napsütésben, messziről víz illata szállt felénk, egy jegenyesorhoz értünk, és ott kitárult előttünk a nyugodt folyó, egy ideig álldogáltunk és néztük a túlsó parton elterülő falucskát, aztán lementünk a révhez, palló volt ott meg egy komp, amelyet lánc csatolt a folyó két partján fölállított villaszárak között feszülő kötélhez, és a révész a parton feküdt, kalapja az arcán, nem messze tőle három kecske legelt, ütemesen tépték a füvet és remegett a szakálluk. Aztán a doktor kézen fogott, levezetett a csónakhoz, odasegített a hátsó üléshez, leültem és boldogan felsóhajtottam, már fájt a lábam, a táskámat magam mellé tettem, de a doktor megfogta, leült mellém, és a táskát az ölébe tette. Így ültünk egymás mellett, és az a kiszállás az állomáson, meg mindaz, amit ott hallottam, szinte kiszorította belőlem a szuszt és elrontotta a kedvemet. Aztán a révész fölébredt és átvitt bennünket a túlsó partra, a kezemet az áramló vízbe mártottam és szomorkodtam. Aztán elindultunk a kis villanytelep felé, a víz dübörgött és fel-felfröccsent a magasba, és a cseppek vízoszlopokká álltak össze, majd szétforgácsolódtak, és a pillérek között támadt léghuzat a messzeségbe vitte a vízpermetet, és mi mentünk előre a vízfelhőben, és a nap bágyadtan sütött, aztán közvetlenül a víz partján épült nyaralók előtt mentünk tovább, mindegyik nyitva volt, a konyhákból ebédillat áradt, itt-ott fürdőruhás embereket láttunk a kiskertekben, mások már fürödtek odalent a folyóban, vagy takarókon feküdtek a fűzfabokrok között, a kis öblökben a hullámok homokzátonyokat építettek. Aztán egy oly an kanyarhoz értünk, ahol gyönyörű széles homokpart volt, lementünk a folyóhoz, fürdőruhába bújtunk és megfürödtünk. Utána jó étvággyal megettük a bécsi szeletet kenyérrel, langyos sört ittunk, aztán feküdtem a napon és hallgattam a messziről hangzó gyerekkiáltozást és a magasba fröccsenő víz csobbanását, behunytam a szemem és elaludtam, aztán lassan ébredeztem, és amikor felnyitottam a szemem, a doktor mellettem ült, előtte kis tüzecske lobogott, a folyó felől lengedező szél szította, és a doktor a kezét melengette mellette, most felállt, a folyóhoz szaladt, és szedegetni kezdte a partra vetett száraz gallyakat és gallyacskákat, és én fáradt voltam és szomorú. Aztán még fürödtünk, és utána még egyszer, a tüzecske megmelegítette a kezünket és lábunkat, most jól éreztem magam, rámosolyogtam a doktorra és boldog voltam, hogy hallgat, hirtelen ráeszméltem, hogy a doktor tapintatos és szeret engem, ezért hallgat, mert akármit is mondana, akármit is beszélne, akármivel mentegetné is magát, azzal csak még szomorúbbá tenne, mert az ő szemében én is német vagyok, hát így minden átmenet nélkül megszólaltam. De, doktor, én cseh iskolába jártam, igaz, hogy a szüleimet mint németeket kitelepítették nyugatra, de én itt maradtam, mert cseh iskolába jártam éppúgy, mint az öcsém, Heini, és a cseh iskola miatt cseh állampolgárságot adtak nekünk, és ezért ülök most itt. A doktor hozzám hajolt, szájamra tette az ujját, behunytam a szemem és ő megcsókolt, aztán letérdelt a homokba, megcsókolt, aztán hanyatt feküdt, kitárta a karját és az eget nézte, és én föléje hajoltam, az arcára buktam, megcsókoltam, és ő összezárta karjait a hátamon, és sokáig csókolóztunk, aztán megint és megint. Így feküdtünk a füzesben, és a nap leszállt a tölgyfaligetek

mögé. Aztán felültünk, és az alkonyatban a szellőtől szított izzó parazsat néztük. Aztán felöltöztünk, mert fürdőruhában már fáztunk, aztán megettük a sertéssültet kenyérrel és megittuk a már hidegebb maradék sört. És a doktor homokkal eloltotta a tüzet, aztán elindultunk, de nem visszafelé, hanem a faluba, messziről elénk jöttek az ostorlámpák fényívei, aztán tíz-húsz kirándulóval együtt a villaszár előtt álltunk, aztán megjött az autóbusz, aztán egymás mellett ültünk, a doktor átkarolta a derekamat, és én elaludtam, amikor fölébredtem, a fejem a doktor vállán nyugodott, és már elérkeztünk Prága határához. És én fáradt voltam, kinyitottam, aztán lassan újra behunytam a szememet, mintha lázam lenne, mintha lassan elszunnyadnék és lassan megint ébredeznék, mintha eszméletlenségbe hullanék és lassan újra magamhoz térnék. És mindenféle képek váltogatták egymást a fejemben és összevegyültek Liben elsötétült utcáinak képeivel, mintha éjszaka autót vezetnék és folytonosan váltogatnám a reflektort. A doktor a könyökömnél fogva vezetett, és én hirtelen megláttam az égő gázlámpát, és alighogy lenyomtuk a kilincset, Bobby örömében hangosan fölugatott az udvaron, és amikor kinyitottuk az ajtót, elénk szaladt, ugatott és ugrándozott, és sokáig tartott, amíg egy kicsit megnyugodott. Aztán bementünk az udvarra, Beranová asszony már ágyban feküdt és olvasott, és az ablak üvegén át odakiáltott nekünk. Bobby ragyogó volt, sétálni is elvittem, a póráza a doktor ajtajának a kilincsén lóg. Aztán a doktor befűtött, mert a szobában hideg volt, fogtam a nagy kancsót, felhúztam Bobbyra a kabátkáját, nyakára csatoltam a pórázt, égett az arcom, és amikor a vállamhoz nyúltam, éreztem, hogy az is forró, a doktor arcát is vörösre égette a nap, és az egyik szeme még alacsonyabban csillogott, mint a folyónál. Kimentem a kancsóval a kis udvarra, Bobby egészen a kijárati ajtóig szaladt előre, aztán visszafutott hozzám, mint a doktor a dűlőúton, és amikor elhaladtam a kivilágított ablakok előtt, Beranová asszony, aki karnyújtásnyira feküdt tőlem az ágyában szemüveggel az orrán, odakiáltott nekem. Bobby jól belakott, és maga, ha megjön a sörrel, menjen mindjárt lefeküdni, a rádió jelentette, hogy vihar jön, szélvész, valami változások vannak a napban, meg geomagnetikus fergetegek, hát a biztonság kedvéért én is lefeküdtem. tudja, én is a Szudéta-vidéken születtem, úgyhogy ich bin auch wetterkrank, kiabálta az ablaküvegen át, és ahogy előrehajtotta a fejét, a szemüvege fénykarikákat vetett a szeme alá, és én már bekanyarodtam a folyosóra, aztán Bobby kirohant a kapun, és én tántorogva követtem, a Ludmila utcába egy ember kanyarodott be, lenszőke haja volt, néhány tincs a homlokába lógott, és ez az ember részeg volt, és kisvártatva a mi fiatal cigányasszonyunk jelent meg mögötte és ütni kezdte a hátát, minden csapása egy lovat is leterített volna, így lökdöste előre azt az embert, akinek szép szőke szalmahaja minden ütéstől meglebbent, és a cigányasszony hozzám fordult. Nézze, naccsága, itt láthatja, ez az én rubintos kincsem. Két napja egyfolytában piál, és a lóvé fuccs, igen, a lóvé fuccs. Aztán bementem Vanistáék sörmérésébe, Bobby már magától futott előre a folyosóra, ott a folyosón üvegezett söntés volt, vasárnapiasan öltözött férfiak állongtak előtte és sört meg Stockot ittak, a folyosó sarkában egy asztalon poharak sorakoztak, a pultnál a beüvegezett kövér vendéglős állt és csapolta a sört, időnként kinyílt a belső helyiségbe vezető ajtó, és ilyenkor hangzavarba fulladó beszélgetés és világosság szűrődött ki a folyosó homályába, férfiak mentek az udvari vécére, vendégek jöttek ki a helyiségből, csak a küszöbön kezdték magukra húzni zakójukat és menet közben gombolták be, és egyikük felkiáltott. Ez a doktor kutyája!, és továbbtántorgott, aztán a vendéglős, amikor átvette tőlem a kancsót, elégedetten bólintott, és azt mondta. ez a doktor kancsója. és kicsit leguggolt az üvegezett kirakatjában, hogy jobban lássa az arcomat, én is leguggoltam egy kicsit, hogy jobban lássa az arcomat, és amikor ebben a testhelyzetben találkozott a szemünk, kiöltöttem a nyelvem Vanista úrra, és ő elnevette magát. Aztán odanyújtotta nekem a teli kancsót, de hamarjában le kellett tennie, a csapszékből egy sápadt férfi lépett eléje, és azt mondta. Láda, hat nagy Stockom volt, írd föl. És a vendéglős nevetett, kijött abból az üvegezett szekrényből, belenyúlt a nadrágja hátsó zsebébe, kihúzott

belőle egy blokk-köteget, nevetett, és amikor megtalálta a keresett jegyzéket, hozzáírta az új cechet és nevetett, és meghajolt a vendég előtt, aki kitántorgott az ajtón, miközben az alkohol jobb oldalra billentette. És a vendéglős most elkomolyodott, a cédulaköteggel a kezében egészen az ajtóig ment, amely mögött a vendég már eltűnt, és kikiáltotta az ajtónyíláson. Istenverte banda! Piálni, azt igen, de fizetni. préselni kell belőlük a pénzt! Aztán visszajött és a szemét forgatva panaszkodott nekem. Kérem, itt négyszáz korona, itt meg, nevet nem említek, kétszázötven és így tovább. És megint kiabált az ajtó felé. Istenverte banda, piálni, az jó, de kinek a pénzéért, az enyémért! Megfogtam a kancsót és ki akartam fizetni a három liter sört, de a vendéglős nemet intett a fejével, kihúzta a kötegből az egyik számlát, hozzáírta az összeget, és azt mondta. Ez rendben van, a doktor törzsvendégem és jó, fair, frankó vendég. És az az úr, aki mellettem állt pohárkával az ujjai között, összeütötte a sarkát, megemelte a pohárkáját, és kijelentette. Én az itteni postamester vagyok, kérem, és személyesen kézbesítem a doktornak a leveleit meg a képeslapjait, egészségére, kisasszony! És megint összeütötte a sarkát, és felhajtotta a pálinkát. És én hazafelé mentem a sörrel, és amikor beléptem az udvarunkba, Beranová asszonynál már sötétség volt, a tisztaságszerető asszony már alighanem aludt, nehéz léptekkel mentem fölfelé a lépcsőn, valahogy úgy éreztem, mintha már régen itt laknék, fönt Slavícekéknél nyitva voltak az ablakok és kihallatszott az asszony és a gyerekei beszélgetése, csevegett a kis család, szintén ágyban feküdtek már, és a sötétben meséltek egymásnak mindenféle érdekes dologról, ami aznap történt, ami meglepte, meghatotta vagy felháborította őket, benéztem az ablakban függő és a tok alsó deszkáját borító tükörlapokban önmagukat csodáló pletyka és aszparágusz levelei között, a doktor a tűzhelynél ült, előrehajolt, könyökét a térdére támasztotta, két kezét összekulcsolta, annak a vasutasnőnek igaza volt, a doktor valahogy megöregedett azóta, hogy pár hónappal ezelőtt először láttam itt, amint a padlót súrolja, mintha megszomorodott volna, gyötrődött valami miatt, a messzeségbe nézett és valahol szörnyen máshol volt, de most a zsebébe nyúlt, ovális zsebtükröt húzott ki belőle, és amennyire csak a tükör lehetővé tette, minden oldalról nézegette benne magát, és biztos neki se tetszett, amit látott, mert felkiáltott, kinyitotta a tűzhely ajtaját és beledobta a tükröt a tűzbe, és Bobby ugatni kezdett. Aztán beléptem, letettem az asztalra a sörös kancsót, a doktor két kézzel nyúlt utána, megfogta, hosszan ivott belőle, aztán odanyújtotta nekem, én is mohón ittam belőle, a sör lecsurgott a szájam sarkán, a ruhám kivágásán át a mellemre, a doktor alig bírta kivárni, hogy átadjam neki a kancsót, és máris ő ivott belőle hosszan, és amikor letette, rám mosolygott, és Bobby végignyúlt a szőnyegen és mélyet sóhajtott. És aztán sertéssültet ettünk lábasból és sört ittunk hozzá, hallgattunk, és a doktor valahogy megfiatalodott a sörtől, és én éreztem, hogy a sör a fejembe száll, és amikor a kancsó kiürült, megint elmentem három literért, és amikor visszajöttem, az ablakok már csukva voltak, és Bobby aludt, aztán megint sört ittunk és sertéssültet ettünk, a késünk hegyére szurkáltuk a falatokat és mohón ettünk és ittunk, és a doktor megágyazott, és amikor kiürítettük a kancsót, sörszagúak voltunk, és a doktor eloltotta a le-föl húzható lámpát, megfogta a kezemet és az ágyához vezetett, és az öntöttvas tűzhely repedt lemezei fénysávokat vetítettek a mennyezetre, és én sörszagú voltam, és a doktor fölém hajolt és szintén sörszagú volt, lassan szeretkeztünk, aztán megint, csak azt hallottam, hogy ver a szívem, éreztem, hogy sörszagú vagyok és hogy a szeretőm is sörszagú, úgy tűnt nekem, hogy sörmedencében vagy egy óriási pilseni sörtartályban úszom és egy férfival ölelkezem, így szunyókáltam, aztán elaludtam, a fejem a doktor behajlított karján nyugodott, így aludtam, és amikor fölébredtem, a lábamnál valami szőröset éreztem, de csak Bobby volt az, bemászott hozzánk az ágyba, és első tanúja lett az én lakodalmamnak ebben a házban. Aztán lentről, a ház mélyéről borzasztót üvöltött a tisztaságszerető asszony, felültem ijedtemben, és akkor valaki még egyszer felüvöltött ott a ház szívében, mialatt fönt a Lizáék lakásában hiába várt rám a megvetett ágy, a tiszta bécsi pizsama, a tiszta törülköző és az illatos szappan, amellyel

még senki se szappanozta be magát és senki se mosakodott. Az a nyár nagyon forró volt, sokszor utaztunk el a doktorral fürdeni. Egy szer elmentünk a Moldva és a Berounka összefolyásához is, egyszer pedig a Jizerához, amely az Elbába ömlik. A doktor mindig botocskákat meg száraz gallyakat gyűjtött, és tüzet rakott a folyók és folyócskák partján, kis tüzecskéket, szerettünk sokáig a vízben maradni, úgyhogy a tüzecske mindig jól jött. Abban az időben Bobbyt is magunkkal vittük, ő is szeretett fürdeni és ő is szeretett a tüzecske mellett ülni, és így az a blueterrier mintha a gyerekünk lett volna. És a doktor táplálta a tüzet, senkinek se volt szabad szólnia hozzá, azok a tüzecskék valamiféle misék voltak számára, éppúgy, mint a víz, mert a doktor el volt veszve, ha vizet látott, akármilyen víznél voltunk, mindig telemerte a markát és az arcába fröcskölte a vizet, aztán lassan újra merített belőle és az arcához nyomkodta, és a szeme be volt hunyva, éppen úgy, mint ahogy mindig behunyta a szemét, amikor a szempilláin keresztül a tűzbe nézett. Akkor is el volt veszve, ha díszkutat látott, fönt a várban az L betűs díszkút medencéjébe is beledugta az arcát, és az Óvárosi téren is, ahol a kerek kis medencében aranyhalak úszkálnak, ott is vizet merített a tenyerébe, az arcába fröccsentette, és nedves arccal ment tovább, imádta, ahogy a víz lassan szárad az arcán, ahogy összeragadnak tőle a szempillái, aztán a napsütésben hirtelen megszáradnak. Leginkább szombaton vagy vasárnap jártunk el messzebbre kirándulni és fürdeni. Hétköznap, amikor a doktor megvárt délután a munkahelyem előtt, vagy amikor én mentem ki hozzá Libenbe, elsétáltunk a Moldvához, Manyniba, a gáthoz, jegenyefák és bokrok nőnek ott a parton, nem messze iparvágány húzódik, és délután gyönyörűen süt oda a nap. Itt voltam a legboldogabb. Itt, a folyókanyarban lépcsők vezettek le a vízhez, elüldögéltem itt, és a nap a víz felszínéről a szoknyám alá szórta a sugarait, itt, amikor lementem és lekuporodtam a lépcsőre, a folyó csillogott a naptól és apró hullámokat vetett, és szelíd fénycsóvákat dobált a szemembe, és én olvastam vagy keresztrejtvényt fejtettem, és Bobby mellettem ült. És a doktor az öreg jegenyék alatt rőzsét szedett és meggyújtotta a maga tüzecskéjét, és megint kitartóan és elámulva nézte a pattogó tüzet, és megint fürdött abban az undorító vízben, amelybe néha én is bementem, szemét úszott itt a folyóban, vágóhídi hulladék, néha óvszer is ringatózott a vízen, és egyszer a doktor fülére akaszkodott, de csak akkor vette észre, amikor már a parton volt, levette és eldobta azt az utálatos tárgyat, de nem undorodva, hanem csak úgy, mintha olajfaágacska lett volna, itt a parton olajfák is nőttek, és amikor eljött az ideje, a doktor mindig virágot szedett róluk és a fehérneműje közé meg az ágyába tette, azt mondta, hogy jövőre együtt szedjük majd róluk a virágokat és betesszük a fehérneműs szekrényeinkbe, a holmink közé. Szóval a doktor úgy viselkedett velem, mintha már régen egymáséi lennénk, mintha ki tudja, hány év telt volna már el az esküvőnk óta, kért, hogy ne beszéljek hozzá, amikor a tűzbe néz, kért, hogy ne szóljak semmit, ha a városban meglát egy szökőkutat vagy díszkutat, és hirtelen kedve támad leöblíteni az arcát. Aznap nagy forróság volt, a gáton ültünk, a nap a felhők mögé bújt, a levegő fülledt volt, csak a folyó felől fújt a szél, és a tüzecske dallamosan égett és egyfolytában panaszkodott és nyögött, a lépcsőn ültünk, a tovafutó folyót néztem, a hátam mögött pattogott a tüzecske, összekulcsoltam a kezemet a térdem alatt, és a libeni lakásra gondoltam, hogy hogy lehet az, hogy csak most vettem észre mindazt, ami már akkor is ott volt, amikor először léptem be abba az udvarba, a doktor szobájának falán régi reklámok függtek, az ágya fölött színes pléhtáblák sorakoztak. Jó márka az Avion, tudja ezt külföld s Csehon. aztán egy nagy tábla. Óaranyat a legmagasabb áron veszek. És az udvaron a Singer cég reklámja, az a bizonyos nagy zöld S és körülötte szecessziós lányalakok, amint a Singer-varrógépet tapossák. És a kis udvaron a vadszőlő indái között egy dróttal odaerősített halotti maszk függött keresztben összedrótozva, mint egy repedt kőfazék. aztán egy reklámtábla. Hidd el, hogy az Ego-csokoládé ízlik a legjobban és Primeros. Sőt, amikor először voltam a doktornál, akkor azt se vettem észre, hogy a szobájában egy nagy szekrény áll, az első

benyomásom az volt, hogy mindent kivitt az udvarra, amikor gyökérkefével a padlót súrolta. Ott ültem az alkonyatban, amely vihart jósolt, máskor már menekültem volna a vihar elől, de most mögöttem ült a doktor és a tüzecskéjébe bámult és gondtalan volt, nem mintha nem tudná, hogy vihar készül, ezt ő jól tudta és érezte minden porcikájában már azóta, hogy elindultunk, dadogott, gyönyörű délután volt, de ő már alig szólalt meg, mert mint Beranová asszony, ő is wetterkrank volt, ő is meg tudta jósolni az időjárást, mivel vihar előtt egy szög volt a fejében, ahogy nagy nevetve mesélte nekem a bajait, igen, egy szög van a fejébe verve, úgy, mint a barátjának, Vladimírnak, aki csak egyszer nézett be az ablakunkba, köszönt nekem és fiatalasszonynak szólított. és amikor hívtam, jöjjön beljebb, a doktor mindjárt itt lesz, ő nem jött be és azóta se jelentkezett, sohase láttam ilyen szép férfit, magas volt, mint az amerikai kosárlabdázók és röplabdajátékosok, göndör haja volt és biztos féltékeny volt rám, sanda szemmel méregetett engem, és csak azért ment el, mert alighanem elkezdte érezni azt a szöget a fejében, de lehet, hogy az a szög mindig ott volt abban a szép fejében. Ültem a folyónál az alkonyatban, és a doktor beszélni kezdett, dadogott. Amikor kijöttünk az iskolából, minden nap beszaladtam a boltba, hogy is, no igen a Novákék boltjába, és mindjárt, hogy jött-e reklám, jöttek-e reklámcédulák? És ha jöttek. ó, az volt a boldogság. Füzetekbe ragasztottuk, no a fene, hogy is hívják. Igen, azokat a reklámcédulákat. Leszaladt a lépcsőkön a folyóban sötéten tükröződő alkonyati égbolthoz, és folytatta. De szép idők voltak azok. reklámcédulák. a bolti segédek azokra írták fel a vásárolt árut. összeadták az árakat. és a reklámcédulát betették a táskába. a kenyér. a zsír. a liszt. a mák. meg mi mellé. Aztán apukám magával vitt a motorbiciklijén mindenféle vendéglőkbe, apuka csinálta nekik a... nno, hogy is hívják, aha! Az adóbevallásokat! És ilyenkor elébem jöttek a pléhreklámok. Singer-írógép, vagyis -varrógép. Speedwell Oil. Motor Oil. Ha olaj, legyen Mogul. Ültem a mély alkonyatban, az eget néztem, amelyen a nap már régen a felhők mögé bújt, néztem a libeni hídon kigyúló lámpákat és az alattuk robogó, sárgás fénnyel megvilágított villamosokat, és az egész híd a villamosokkal együtt visszatükröződött a folyó sötét vizében, aztán valahol messze, Prágán túl villám cikázott át az égen, és a villámot mennydörgés követte. Üldögéltem, és nem is lepett meg, hogy pár perccel ezelőtt a doktor kis udvarán és a szobájában függő reklámok szövegét ismételgettem magamban, és ő minden bevezetés nélkül, de valahogy mégis az én gondolataimmal összefüggésben reklámokról kezdett mesélni. Diákkoromban, amikor. No fene, hogy is hívják. Ja igen. amikor előadásokra jártam. Hát Vysocanyban. tudja, én vonattal jártam be. szóval ott megállt a vonat, és én a tetők fölött láttam egy óriási, magas, no, egy feliratot, reklámot, KRASA, öt méter magas, átlátszó betűkkel világított. Ott a sötétségben az a KRASA. Én úgy vonultam be abba a gyönyörű Prágába. mint egy király. Csak később tudtam meg, hogy az a KRASA, no! igen, egy garniszálloda! Igen, HOTEL KRASA! Ahol valamikor Ladislav. Izé! Igen, Klíma, Ladislav Klíma lakott. És aztán, negyvennyolcban. A garninak kaput lett. Hát elhatároztuk. hogy munkásoknak öltözünk, és leszedjük azt a feliratot a tetőről. Vysocany fölött az a felirat látható volt Krejcárekből is, Prazackából is, Hájekből. Még Slosberkből is, és mindegyikünk megtart magának egy betűcskét. Egy ötméteres betűcskét. De amikor odaértünk. láttuk, hogy kitoltak velünk. Az előtte való nap leszedték az orrunk elől a betűket. és elvitték a hulladékgyűjtőbe. az azelőtt való nap ugyanis vasgyűjtő vasárnap volt. de most nem esni fog. hanem villámlani, mennydörögni. felhőszakadás lesz. Én tudom. És szél támadt, mi mentünk a híd fényei felé, a hídon villamosok csörömpöltek, egymás kezét fogva haladtunk fölfelé a gyalogúton egészen a hídig, és amikor azon folytattuk utunkat, a folyó mélyéből szélvész, heves széllökés tört föl, átkaroltuk egymás derekát és így mentünk tovább Libenbe, és a szél fújt és magával vitt mindent, amit eddig fölszedett Maninyban, a karlíni kikötőben, a külvárosok minden piszkát, szemetjét, ide-oda csapkodta a papírdarabokat, faágakat, dobozokat, a híd fölött valami ponyva repült a fekete levegőégen át, aztán becsapódott egy

garázsudvarba, a szélvész homokot és salakporladékot szórt az arcunkba, fogtuk egymás kezét, a doktor odavolt a gyönyörűségtől, fejét nekiszegezte a szélnek, de a szél időnként megenyhült, ilyenkor a doktor megrántotta a karomat, aztán újra nekiment a szélnek, mint valami zárt ajtónak. A híd végére értünk, a főút kövezetén néhány esőcsepp koppant, a lámpák a magas póznákon vadul himbálóztak, az emberek a jobb oldali járdáról a bal oldalira szaladtak át, most egy kivilágított villamos csörömpölt végig az utcán, a szél a folyó felől több konténerre való szemetet és papírt sodort a főutcára, a boltok már zárva voltak, csak a kirakatok világítottak süketen, bekanyarodtunk a mi utcánkba, előrehajolva dacoltunk a széllel, a gázlámpák zörögtek, csattogtak, vacogtak, mint a meglazult hamis fogsor, besurrantunk a folyosóra, a doktor lábujjhegyen vezetett végig a tisztaságszerető asszony ablaka előtt, Beranová nem volt otthon, fölmentünk a kis udvarra, mindenütt sötét volt, sötét Slavícekéknél, sötét Lizáéknál, a doktor kinyitotta az ajtót, besiettem a lakásba, a doktor gyufát vett elő és meggyújtotta a tűzhelyben előkészített gyűrött újságpapírt és gyújtóst, és kinyitotta az ablakot.

Elgondolkodva álltam az ablaknál, mögöttem dohogott az öntöttvas tűzhely, előttem a pianínóról leszerelt ezüst gyertyatartón az aszparágusz és pletyka függött, és ha halványan is, de láthatóan kirajzolódott az ég hátterén, odakint villámlott és dörgött az ég, és én ezt gyönyörűnek éreztem, meg voltam hatva, mint még soha, mögöttem villámokat szórt a tűz az öntöttvas tűzhely repedt lemezein keresztül, előttem pedig hol kigyulladt, hol ismét kialudt az ég a száraz viharban, és az aszparágusz minden villámlobbanásnál megcsillant és megezüstösödött és még egyszer megvillant az ablakközben fekvő tükörlapokban, és minden villanásnál felragyogott a Singer-varrógép reklámja, és a vadszőlő hánykolódó indái között ritmikusan föl-fölfehérlett a doktor halotti gipszmaszkja, amit Vladimír készített neki, és a vadszőlőlevelek mintha a doktor hajtincsei lettek volna, amelyeket a szél félrelebbentett, és nekem úgy tetszett, hogy a halotti maszk mosolyog, és hogy a doktor ezen a maszkon jobban hasonlít önmagához, mint a valóságban, ahogy most mögöttem áll és ugyanoda néz, ahova én. És ekkor már súlyos esőcseppek hullottak a kis udvarra, hallhatóan verdesték a kövezetet, mint a jégeső. Azután szabályosan megeredt az eső, aztán a villámok fényében hirtelen felhőszakadás támadt, és a meleg levegő, amely a kis udvarból a doktor szobájába áramlott, egy csapásra lehűlt, és az eső ömlött, zuhogott, mintha sok-sok zuhanyt szereltek volna össze, a kis udvart egy perc alatt ellepte a víz, a kis kanális nem győzte nyelni ezt az áradatot, és a doktor rárakott a tűzre, és nyitva hagyta a tűzhely ajtaját, és én ekkor fölnéztem és láttam, hogy a szoba mennyezete boltozatos, ezt most vettem észre először, mikor a tűz megvilágította. Aztán hátraugrottam, mert megijesztett a vad felhőszakadás és a szélvész, amely jégdarát csapkodott a kutatóintézet falához és leszakította róla a még megmaradt vakolatot, és a vakolatdarabok tompán doboltak a kamra ferde tetején, olyan hangokat hallatva, mint a nyitott sírban elhelyezett koporsóra hulló rögök, az ereszek zubogtak, és a lefolyócsatornák nem tudták befogadni az egekből hulló víztömeget, és a doktor nagyot nyújtózkodott mögöttem s közben felüvöltött, aztán a mennyezet felé eresztett meg egy kiáltást, örömteli kiáltást, és megint kinyújtózott és ezúttal egy édeset kurjantott, aztán nagyot nevetve gyorsan mesélni kezdett. De a legszebb reklám, amit láttam, az volt, amelyet Marysko szerzett be. Ott, ahol a Dlouhá út az Óvárosi térbe torkollik, ott volt valaha Fafejta úr drogériája. És a Fafejta cég specialitása a Fafejta Primeros óvszer volt. Fafejta úr reklámot akart csinálni a Primerosnak, és megbízta Marysko urat, aki kétszáz koronáért átadta a megrendelést Albich úrnak, a Képzőművészeti Akadémia harmadik évfolyamában tanuló festőnek, és Albich úr pontosan Fafejta úr utasítása szerint készítette el a reklámot. És a kis udvaron a víz már a mosoda első lépcsőjéig emelkedett, a villám újra meg újra megvilágította azt a csodálatos felfordulást az udvaron és a tetőkön, és mihelyt az égbolt széthasadt, a doktorban felengedett a nyomás, és az a szög, amely a fejébe volt verve és egészen a szájáig ért és megbénította a nyelvét, ez a szög most

kibújt a koponyájából, és a doktor tisztára felvidult, fel-alá járkált a szobában és élvezettel beszélt, nem azt élvezte, amit mondott, hanem azt, hogy már megint kapcsol az agya és a nyelve regisztrálni tudja gondolatai áradatát, a vihar előtt ugyanolyan helyzetben volt, mint amilyenben most a mi kis udvarunk épületeinek és fészereinek az ereszei vannak, amelyek nem tudják befogadni a rájuk zúdult vizet és esőt. és a víz dagad bennük és nagy loccsanásokkal az udvarra ömlik, mint amikor a tisztaságszerető Beranová asszony az ablaka előtt a kövezetre loccsantja a sok vödör vizet. A doktor fel volt villanyozva. És így aztán egy szép napon, amikor Fafejta úr felhúzta a drogériája rolóját, láttuk, hogy a kirakatüveg mögött keresztben egy felirat húzódik végig Milan Albich, az Akadémia harmadik évfolyamának diákja tuskihúzójával rajzolt és kalligrafikusan kicirkalmazott betűivel. Fafejta Primeros a népnek ajándék, megbízható barát, szívbéli jó szándék. és a kirakatban a feliraton kívül még hat comics stílusú kép függött, három képen Fafejta úr drogériájának azok a kliensei voltak láthatók, akik használták a Primerosát. aztán három képen a szerelem olyan művelői voltak lefestve, akik nem fogadták meg a jó tanácsot. No látja, aztán jött a negyvennyolcas év, és Fafejta úr éppúgy eltűnt, mint ahogy drogériája kirakatából eltűnt az a gyönyörű felirat és a hat kép. És a doktor kiszaladt az udvarra, de mindjárt benn is termett, lehúzta a cipőjét, alsónadrágra vetkőzött, aztán visszament az udvarra, járkálni kezdett a zuhogó esőben, térdig gázolt a zavaros vízben, a villámlás már megszűnt, a doktor meggyújtotta a villanykörtét a mosoda kis tetőcskével fedett bejárata fölött, levette a régi szivattyús kútra csavart gumicsövet, és a kis kanálistól egészen a lépcsőkig húzta, amelyek levezetnek Beranová asszony ablakai alá, szájába vette a cső végét és jól megszívta, mint lopóval a bort. Jöjjön be, még megfázik nekem. mondtam. De ő előbb még leszaladt az ablakok alá, aztán az esőben visszasietett a kis kanálishoz, utána az ablakunkhoz, és az aszparágusz ágacskáin meg a pletykaleveleken keresztül megismételte a szavaimat. Még megfázik nekem. és bólintott, és tágra nyílt szemmel nézett rám, és amikor bejött a szobába és a tűzhely elé állt, fogtam egy törülközőt és dörzsölni kezdtem a hátát, aztán lehúztam róla az átázott alsónadrágot és tovább dörzsöltem. Még megfázik nekem. ez az alsónadrág tisztára átázott. És miközben ezt mondtam, a nyelvem elnehezült, és én hirtelen hozzásimultam a doktorhoz, de tulajdonképpen nem is hozzá, hanem egy férfitesthez, és az a férfitest nem volt illatos, hanem bűzlött a vakolattal és korommal elvegyült víztől, valahonnan még egy utolsó mennydörgés hallatszott, megcsókoltam azt a nedves testet, de valójában nem csókoltam meg, hanem kiöltöttem a nyelvem és végighúztam a nedves nyelvemet a nedves férfitesten egészen le, és a doktor megfordult, és én a számba vettem, és ő a hajamat fogta és fölfelé húzta a fejemet, én viszont lefelé húztam a nyelvemet, mert csak oda vágytam, le és megint csak le, és ekkor sikoly tört fel belőlem, amelyről azt hittem, hogy már nincs bennem, az olyan nőnek a sikolya, aki nem vágyik semmi egyébre, csak arra, hogy egy férfi beléhatoljon és ölelje és mindent megengedjen a szájának, amire csak kedve támad, és odaengedje mindenüvé, ahová kívánkozik. Aztán a doktor fölemelt és rátett az ágyra, nem is vetette meg, odakint csendesült az eső, és az ajtó nyitva volt, és az ablak nyitva volt, és a tűzhelyben égett a tűz, lobogtak benne a vörösfenyőhasábok, és a repedt lemezeken át szikrák pattantak ki, és én fektemben ív alakban kifeszítettem a testemet és belevájtam a körmeimet a férfi testébe, aki rajtam feküdt és heves mozdulatokkal újra meg újra belém hatolt, és én egyre magasabbra emeltem a csípőmet, híddá feszültem és vártam, hogy a férfi mozdulatai fölgyorsuljanak, és én is fölgyorsítottam az én ellentétes irányú mozdulataimat, aztán annyira kifeszítettem a derekamat, amennyire csak bírtam, és akkor megéreztem, hogy a férfiból belém ömlik a mag, forró férfimag, és olyan pompás érzés fogott el, hogy sírva fakadtam, és a mag ömlött belém, és a szememből ömlöttek a könnyek, és kint csendesedett az eső, és én nyitva voltam, és az én férfim nyitva volt, és nyitva volt az ablak és nyitva volt az ajtó, és nyitva volt az utcára nyíló kapu. És senki se jött be, azt kívántam, hogy tele legyen az egész ház, hogy

mindenki itthon tartózkodjon ebben a csendesedő esőben, hogy a ház minden lakója jöjjön megnézni bennünket, hogy jöjjenek a doktor barátai, hogy mindannyian lássák, milyen az igazi házilakodalom, de nem jött, nem közeledett senki, senki se jelent meg. Meztelenül ültem az ágyon, mögöttem a meztelen férfi feküdt kényelmesen elnyúlva, fölkeltem, hogy rárakjak a tűzre, mereven néztem a parazsat, már engem is kezdett megbabonázni a tűz látványa, és amikor megfordultam, láttam, hogy a férfi szeme fénylik, hallottam, hogy a hangja kellemesen rekedtes, úgy beszélt hozzám, mintha előadást tartana. De az én legszebb reklámom a Koh-i-noor Waldes patentkapocs reklámja. ezt a reklámot láttam mindig, amikor húsz évvel ezelőtt vonaton jártam be Prágába, a város közeledtét a Krása garniszálló jelezte nekem és az a szépség, amely most is mindenütt velem van Prágában, mert az utamat a világban szüntelen besugározza annak a gyönyörű lánynak a fejecskéje, akinek az egyik szemére fémből készült patentkapocs van illesztve, az imagináció szemébe pattintott kék gombocska. Tudja, hogy került abba a reklámba az a szép lány? Egy tolmács mesélte nekem, hogy egyszer hajón Amerikából Európába utazott Waldes úrral, akinek akkor már megvoltak a Koh-i-noor patentkapcsai, de a nélkül a szép lány nélkül, mert azzal a lánnyal csak azon a hajón ismerkedett meg pezsgőzés közben, és amikor az a szép lány, aki egyébként filmszínésznő volt, megkérdezte tőle, mi a foglalkozása, akkor Waldes úr egy kis kartonlapra erősített Koh-i-noor patentet adott neki. és a lánynak olyan jó kedve támadt a pezsgőtől, hogy a kapcsot a szemére illesztette, mint egy monoklit és nagyokat nevetett hozzá, és Waldes úr a pezsgő meg a színésznő hatása alatt fényképészért küldött, és a fényképész lefényképezte azt a gyönyörű lányt a patentkapoccsal a szemén, és Waldes úr megkérte a lányt, hogy engedje meg neki felhasználni a fényképét, és meg is ajándékozta az engedélyért, és azóta van rajta az a lányka a Koh-i-noor Waldes ruhakapcsokon, azóta ragyogja be azzal a reklámmal még ma is nemcsak Prágát, hanem főképp engem, mert ez a sztori világít az utamon és beragyogja az életemet. És tudja-e, hogy az a lány hasonlít magára? És tudja, mire gondolok? Arra, hogy az esküvőnk első kihirdetését jövő hónapban lehetne kifüggeszteni. Hacsak nem gúnyolódik velem. mondtam. És hozzátettem. És most, mindezek után, nem tegeződhetnénk? Azt nem, felelte. Azt aztán igazán nem, mi jut eszébe, mindjárt tegeződni, mondta megfontoltan. Én legszívesebben tessékezném, mint ahogy Bécsben a Café Demlben a pincérnők kérdezik az embertől. Was wollt Ihr haben? Inkább csak magázódjunk, tegeződni majd csak később kezdhetünk, majd ha. Mikor? kérdeztem. Esküvő után, mert ha tegezne, akkor azzal a tegezéssel egy s mást megengedhetne magának velem szemben, mondta, és én ráfeküdtem arra a szeretett emberre, megcsókoltam, úgy feküdtünk egymáson, mint két karéj vajas kenyér, aztán megint minden úgy volt, ahogy az imént, mintha először lenne. Azután a hátunkon feküdtünk, és mialatt a tűz lassan hamvadt a tűzhelyben, mi lankadtan lélegeztünk és szépen álomba szenderültünk, a doktor olyan fáradt volt, hogy hangosan szuszogott, de én nyitva tartottam a szemem, a plafont néztem, arról a percről ábrándoztam, amikor majd fölveszem a legszebb ruhámat, az új aranygombos, piros béléses és piros zsebszegélyes sötétkék kosztümömet, az új korallpiros olasz cipőmet, piros kalapomat, amilyet a holland légikisasszonyok viselnek, a kezemben piros retikül lesz, kikészítem magam, a szememre műszempillát teszek, a szemhéjamat és a szemem alját kifestem, és először a lakáshivatalba megyek el, oda, ahova folyton beidézgetnek, az első kihirdetés a retikülömben lesz, és én színleg megkérdezem az előadót, megadhatja-e nekem az állandó lakhatási engedélyt. És ő, mint mindig, azt feleli majd, hogy megadhatja, de csak akkor, ha elhozom az átjelentő lapomat az előző lakhelyemről, Pöstyénből, vagy ha felmutatom valamelyik prágai vállalat bizonylatát arról, hogy ott állandó alkalmazásban vagyok. Erre én kihúzom a retikülömből az első kihirdetést és eléje teszem, és már most örülök, ha elképzelem, hogyan mereszti majd a szemét, mert a kihirdetés ugyan csupán olyan váltó, amely az esküvő napján válik esedékessé, de azon a váltón már rajta van, hogy rövidesen férjhez megyek, és akkor

a vőlegényem, illetve a férjem lakhelye az én lakhelyem is lesz. Szóval meresztgeti majd a szemét az az előadó, hát még az én második anyukám, Ema, ha neki is megmutatom az első kihirdetést. Aztán a kihirdetéssel elmegyek a Vendéglátóipari Vállalat személyzeti osztályára, ott az illetékes előadónő nem szeret engem, de még Bauman főszakács úrnak is borsot tör az orra alá, amikor csak teheti, és már előre örülök, ha elképzelem, hogy odamegyek ahhoz a spinéhez és megkérem, hogy az isten szerelmére, adjon már nekem bizonylatot arról, hogy végleges alkalmazásban állok náluk. És az a ronda nőszemély, mint mindig, édeskésen azt mondja majd. Hát persze, hogyne adnék, csakhogy! Kisasszony, majd akkor adok, ha bemutatja a lakáshivatal igazolását arról, hogy Prágában van az állandó tartózkodási helye! És én akkor előretolom az egyik magas sarkú korallszínű cipőcskémet, csípőre teszem az egyik kezemet, a másikkal szétnyitom a kék kosztümkabátkámat, hogy látni lehessen skarlátvörös bélését, és amikor már elég soká élveztem a személyzetis debella győztes tekintetét, piros retikülömből előveszem a kihirdetést, odateszem eléje, és azt mondom. Ez talán elég lesz biztosítéknak! És várok, amíg elolvassa, aztán visszacsúsztatom a retikülömbe azt az első kihirdetést és azt mondom neki, annak a spinkónak. Nagyon kedves, a házasságlevelet egy hónapon belül mutatom be. Azokban a szép időkben, amikor hetenként egyszer eljártam a kedvesemhez Libenbe, mindig vittem neki egy teli lábaskát, maga a főszakács készítette el nekem, a doktor abban az időben folyton csak nevetett, mohó étvágyat színlelve kanállal ette a Párizs Szálloda konyhájának főztjét, az egekig dicsérte, néha előfordult, hogy megjelent a tisztaságszerető asszony is egy lábaskával, amelyet az Aranylúdból hozott, és mindig, amikor átadta a doktornak, ezt mondta. Itt van, doktor, kajáljon be! És abban az időben a doktor folyton nevetett és sörtől meg pálinkától szaglott, alig volt otthon, Liza elárulta nekem, hogy állandóan csavarog Libenben cekkerrel a kezében és azt mondja, hogy bevásárolni jár, de valójában kocsmáról kocsmára vándorol Bobby kíséretében, Bobbyt már mindenütt ismerik, de Lizának mindig meg kell fürdetnie, mert ő is borzasztóan bűzlik a sörtől meg a pálinkától. És még azt is mondta nekem Liza, hogy a doktor jó útra tért, hogy már leszokott azokról a híres házilakodalmairól, és főképp már nem járnak hozzá a barátai, mert amikor több ízben megláttak engem a kis udvaron, hát gyorsan eltűntek, valahogy nem voltam ínyükre a doktor barátainak, amikor rájuk néztem, mindjárt elpirultak, dadogni kezdtek és gyorsan elpárologtak. Azokban a szép időkben varrónőhöz jártam, ruhát varrattam magamnak az esküvőmre, semmi különöset, olyasmit, amilyet Mrs. Simpson viselt az esküvőjén, amikor férjhez ment a walesi herceghez, pirultam, amikor a varrónő előttem térdelve letépegette a ruhám egyes részeit, hogy újra felgombostűzze őket a következő próbáig. Azokban a szép időkben egy napon jegygyűrűket is rendeltem mérték szerint, tudtam, hogy a doktornak nincs rájuk pénze, és folytonosan kínzott a kérdés, hogy hogy adjam oda neki a pénzt a gyűrűk átvételére. És egy vasárnap elutaztunk Nymburkba. Amikor az állomáson kiszálltunk a vonatból és aztán mentünk a városka utcáin, a doktor remegett, hogy ne találkozzon senkivel, és én mindjárt tudtam, hogy a régi szerelmeivel való találkozástól fél, vasárnap volt, a téren rengeteg ember sétált, korzózott, időnként az órájukra pillantottak, köszöntötték a doktort, én mosolyogtam és fejbólintással válaszoltam a köszöntésekre, elérkeztünk a folyóhoz, fölmentünk a hídra, körüllengett az ívek alól felszálló légáramlat, csak itt néztem szét, a távolban megláttam a sörgyárat és egészen közel, a híd korlátján túl a kastélyt, tetején kis toronnyal, a kastély homokszínű volt és ugyanolyannak látszott a távolból a sörgyár is, és a vőlegényem csak most karolt belém, szürke nadrág volt rajta meg szürke szvetter, peckesen lépkedett, és láttam, hogy lyukacsos antilopcipő és fehér térdharisnya van a lábán, és amikor a híd végéről bekanyarodtunk a folyó mentén húzódó gátra, reszketni kezdtem, könnybe lábadt a szemem, éreztem, hogy ég az arcom, de erősen markoltam a virágcsokrot, amely erőt öntött belém, a vőlegényem leszaladt a gát lépcsőin a folyóhoz, ahogy szokta, többször telemerítette a tenyerét vízzel és hűsítgette vele az arcát. Amikor újra felszaladt

az útra, nagyot lélegzett, görcsösen elmosolyodott és vállat vont, mintha jelezné, hogy most már úgyis minden hiába. És aztán megláttam a folyó partján a villát és a piros drótkerítést, és ott volt a kiskapu is, a vőlegényem átnyúlt a tetején, a másik oldalon kulcs volt a zárban, a vőlegényem megfordította a kulcsot és nagyon dühös lett, mert a veteményeskertben és a gyümölcsösben tyúkok kapirgáltak, és a lépcsőkön felénk sietett egy ondolált hajú hölgy, és én a kiálló pofacsontjából ítélve mindjárt kitaláltam, hogy ez az én leendő anyósom, kezet nyújtott nekem és mosolygott, és én átnyújtottam neki a virágcsokrot, hirtelen nem tudtam türtőztetni magam és sírva fakadtam, megöleltük egymást, és a vőlegényem kiabált és a tyúkokat hajkurászta a kertben, és egyre csak ordibált. A tyúkoknak semmi keresnivalójuk a kertben, és a kerítéshez kergette a tyúkokat, ott összefogdosta őket és átdobta a kerítésen az udvarra, és csak aztán szaladt föl utánunk a lépcsőn, és anyuka végigvezetett a lakáson, minden csupa napsütés volt meg virág, és amikor anyuka az ebédlőt mutatta, azt mondta, hogy a bútor nagyon becses, réges-régen vette Brünnben az UP-ben, és én azt mondtam, hogy az apukám pont az UP üzemeinek volt a főtanácsosa, ő vásárolta a fát az UP-nek az egész világon, és hogy ez a bútor biztos olyan diófából van, amit apuka valahol Libanonban vagy a Kaukázusban vásárolt. És a vőlegényem a nyomunkban járt, ideges volt, minduntalan kiszaladt a kertbe, egy ideig öntözött valamit, aztán egy ideig kelkáposztát kapált, aztán leszakított egy almát a fáról, visszaszaladt vele hozzánk, a kezembe nyomta és nevetve magyarázta, hogy ez Cox-ranett, aztán egyszerre csak kézen fogott, kivonszolt a gyümölcsöskertbe, egyik fától a másikhoz vezetett és megnevezte az almafajtákat, a fákat sok évvel ezelőtt ő ültette, aztán a káposzta-meg a kelkáposztafejeket mutogatta, ezeket is ő ültette meg kapálta, aztán egy bazsarózsabokrot mutatott, azt a sörgyár kertjéből ásta ki és áthozta ide, aztán az udvarra vezetett és ott mindenféle ócska limlom és kacat között egy öregúr állt, a kerítés mentén temérdek kis bódé meg kamra éktelenkedett, előttük egy teherautó fenyegető roncsa magaslott, mellette egy öreg Citroen, nem tudtam levenni a szemem arról a Citroenről, úgy nézett ki, mintha legalább öt évig egy tó fenekén feküdt volna, az ülések huzata vörösesre kopott, lyukas volt és borzasztó poros, a kasznija rozsdás, és a motorháza előtt egy vörös hajú, festett szájú nő térdelt és drótkefével gondosan súrolta a karosszéria bádogjáról a rozsdát, és amikor az öregúr a vőlegényemre pillantott és a vörös hajú nő, aki a bádogot súrolta és közben cigarettázott, fölnézett a rozsdaporfelhőből, akkor a vőlegényem bemutatott. Ez itt az apukám, ez a sógornőm, Marta, ez pedig a menyasszonyom. És apuka kezet akart fogni velem, de a keze olajos volt, Marta tovább térdelt, csak rám mosolygott és a könyökét nyújtotta oda a keze helyett, apuka szintén a könyökét nyújtotta, aztán mind a ketten dolgoztak tovább, apuka egy teljesen összetört autót, egy Skodát szerelt, és lelkesen magyarázta nekem, hogy most lesz csak klassz ez a Skoda, mert az ülésekről leszaggatják az ócska huzatot és újra kárpitozzák, és milyen remek érzés lesz, ha majd a karosszériát újra bedukkózzák sötétkékre, és mekkora öröm lesz az, ha majd apuka megint elkocsikázik benne Kosmonosyba, ahol barátai vannak, autószerelők, igaz, hogy már nyugdíjasok, de még mindig tudnak olyat is, amit ma már senki, és azok megcsiszolják neki a hengereket. És az udvarra kijött egy férfi, fején svájcisapka, a kezében bot, az arcán látszott, hogy az élet örömeit már kiélvezte, hogy sokat ivott, sokat szeretett és sokszor csalódott, kezet nyújtott nekem és azt mondta, hívjon csak Bretának és jegyezze meg, hogy aki be akar jutni a mi családunkba, annak alkalmazkodnia kell, ahogy azt Olánek Kolár mondta. Ez után a szónoklat után elbicegett a Citroenhez, és a botjával mutogatta, hol kell még a feleségének, Martának a rozsdát lekefélnie, bökdösött a botjával és közben mosolygott, mialatt a felesége dúltfúlt mérgében, s a szemét forgatva fenyegette a férjét, hogy agyonveri azzal az acéltüskés kefével. Ezek után már nem is csodálkoztam, amikor az udvarra egy apró emberke jött be az orrát ráncolva, óvatosan lépegetett, mintha vízben járna, lassan rakta egyik lábát a másik elé, a fején kalap volt, a nyakán kaucsukgallér, benne gumis nyakkendő, egy olajos hokedlire ecsetet és

borotvakrémet tett le, az ecsetet bemártotta a locsolókannába és elkezdte szappanozni vele az arcát, és én már kezdtem kapiskálni, hogy hová kerültem, és megkönnyebbülten föllélegeztem, amikor láttam, hogy az öregúr nemcsak az arcát szappanozza, hanem a kabátja gallérját és az ingét, és még a nyakánál is gondosabban a gumis nyakkendőjét, és senki se csodálkozott, csak Breta mondta. Pepin, szappanozd be a mellényedet is. és a botjával mutatta, hogy hol, de Pepin bácsi, igen, Pepin bácsi volt az, csak rám pillantott és összeráncolta az orrát. Hát maga kicsoda? És én megfogtam a könyökét, és azt mondtam. Én Eliska vagyok, Bohussal jöttem. Ja, maga az? Hát akkor isten hozta, azt mondják magáról, hogy Bécsbe járt iskolát kerülni, igaz ez? Az a legszebb város a világon, és amikor én ott szolgáltam, még szebb volt, mert én a császárt szolgáltam, és annak volt a leggyönyörűbb hadserege, egyetlen csatát se veszített soha, mert. De a háborút végül elvesztettétek! Mondta Breta, és Pepin bácsi tovább szappanozta az arcát, a nyakkendőjét, a zakója gallérját, és ezen senki se akadt fönn, sőt a vőlegényem nagy élvezettel figyelte a dolgot, és megörült, amikor Pepin bácsi kiabálni kezdett. Miket locsogsz! Minden csatát megnyertünk, ahová a mi dicsőséges hadseregünk belépett, ott mindenütt dicsőséges győzelmet arattunk! Kiabálta Pepin bácsi, és valahol a szomszéd kertben, ott, ahol a gyümölcsfák között egy másik villa állt, valaki dühösen becsapta az ablakot. És Pepin bácsi fogta a borotvakészülékét és borotválni kezdte az arcát, de a szappanhab már megszáradt, és a zsilettpenge tompa volt, és Pepin bácsinak reszketett a keze, és így voltaképpen csak azt a száraz habot vakarta le az arcáról, és a szürke borosta ugyanolyan állapotban került ki a hab alól, amilyenben a szappanozás előtt volt. De senki sem akadt fönn ezen, senki se szólt semmit, csak Breta mutatta a botjával, majdnem kiszúrva Pepin bácsi szemét, hogy hol kellene még végighúznia a borotvát. És az én vőlegényem gyönyörködve megsimogatta Pepin bácsi arcát és dicsérte, milyen jól tud borotválkozni, milyen szép sima a bőre. És Pepin bácsi könnyezett és többször is megjegyezte. Bizony, ezt az osztrák iskolának köszönhetem, az osztrák fegyelemnek! Anyuka mentett meg, eljött értem, hogy segítsek neki megteríteni az asztalt a vasárnapi ebédre. Az ebédlőben széthúztuk az asztalt, anyuka leguggolt, kinyitotta az ebédlőszekrényt, és a napsütésben fürdő ebédlőben a kezembe adogatta a gyönyörű tányérokat, és büszkén mondta. Csak nézze meg, kegyed, ez sévres-i porcelán, tizenkét személyes készlet! De az én fiacskámmal nem lesz könnyű dolga, vesződni fog vele eleget. Mondta anyuka, miközben a sévres-i tányérok mellé rakta a késeket, villákat, kanalakat. mert ő gyerekkora óta mindig valahol máshol van, az otthont pokolnak érezte, haza csak aludni járt, reggeltől estig a Polnában kószált, az egész város ismerte, mert mindig valaki másnál volt, mindig máshol szeretett lenni, mint ahol éppen volt. Ahogy mondom, sok baja lesz vele, kétszer meg is szökött tőlünk, a Polnában csavarogni már kevés volt neki, hát egyszer vonaton szökött meg, egyszer meg teherautón! Egy hordóba bújva! És itt ebben a sörgyárban, hatéves kora óta, amikor iskolába kezdett járni, a házi feladatait is mindig kint írta, egy széken vagy valami kamra tetején, akárhol, csak nem otthon. Miket beszélsz? Hallatszott Pepin bácsi ordítása az udvarról. Az osztrák hadsereg minden csatát megnyert! Freiherr von Wücherrer parancsnoksága alatt úrnapján dicsőségesen bevonultunk a felszabadított Przemyslbe! Anyuka megijedt, kinyitotta az ablakot, és lekiáltott. Bácsi, az istenért, ne ordítson, vasárnap van és nemsokára dél lesz! Anyuka aztán végigvezetett az ebédlőn, megmutatta a falakon függő képeket, és magyarázta. Ez itt a Tátra Antonín Frydltől, eredeti, olaj, de ahogy mondtam, nem lesz lányálom vele élni, amikor Pepin bácsi a malátázóban dolgozott, hát az én fiacskám ott lakott vele, csak azért, hogy ne kelljen otthon lennie, és amikor besötétedett, nem tudtuk megtalálni, végül az istállóban akadtunk rá a vályú mellett, ahol az ökrök leheltek rá, inkább ökrökkel barátkozott, semhogy otthon legyen, mondom, nem lesz vele gyerekjáték az élet. Ez itt Vokálek professzor pasztellje. Rozskévék az erdő szélén, de amikor mégis muszáj volt otthon lennie, akkor mindig durcás volt, morcos, kint esett az eső vagy

havazott, vagy vihar volt, hát muszáj volt otthon lennie, de mikor aludni készültünk, megint nem tudtuk megtalálni, a végén az ágy alatt fedeztük fel, ott aludt, ki kellett húznunk onnan. de miért mondom én ezeket kegyednek? Azért, mert én több mint negyven évig voltam együtt a fiacskámmal, és ő most azt mondja, hogy ezután bosszankodjon vele kegyed. És kint az udvaron megint felordított Pepin bácsi. Micsoda? Hitlert úgy elrakták Oroszországban, hogy attól koldult. De az osztrák hadsereg a Vörös Hadsereget is megverte volna, és bevette volna Sztálingrádot is! Anyuka gyorsan kihajolt az ablakon, láttam, hogy megijedt, nem attól, hogy Pepin bácsi ordít, hanem attól, amit ordít ott kint az udvaron ilyenkor vasárnap. Bácsi, az istenért, már így is rossz hírünk van, mit kiabál ott? A végén becsukják magát is, meg minket is ezek miatt az államellenes beszédek miatt. Aztán anyuka átkiáltott valahova, mintha mentegetőzne, a szájához emelte a kezét, és felerősítette a hangját. Fejsebet kapott a háborúban! Aztán kigabalyodott a függönyből, amelyet a huzat tekert köréje, örült, hogy kitapogatott egy széket, lerogyott rá, lesimította az abroszt, és azt mondta. Ne csodálkozzon, az én fiacskám ugyanolyan volt, mint Pepin bácsi. Minden május elsején délelőtt a budiból kimeregetett lével öntözte a zöldségét. Aztán még csodálkozott, hogy nem nagyon szeretik itt. De ez minden attól van, hogy sokat álmodozik, és olyankor máshol van. Diákkorában verseket kezdett írni, és úgy járt-kelt, mint egy holdkóros, és azok az ő szerelmei. csak nevetség lett belőlük, mert azok a lányok már úgy jártak hozzánk, mintha hajszál híján a menyasszonyai lennének, de a fiatalúr folyton csak álmodozott, úgy járkált, mint egy kivert kutya, gondolatban mindig másutt volt, mindenütt másutt, csak nem otthon, csak nem a szerelmeivel, úgyhogy a végén mindegyik otthagyta, mert mondja meg, kegyed, mit lehet egy olyan férfival csinálni, aki úgy mászkál, mint az alvajáró. és ez még most is így van, az én fiacskám most is legszívesebben ott van, ahol éppen nincs. és az állásaival ugyanaz volt a helyzet, mint a szerelmeivel. Kezdődött a jegyzőséggel, aztán egymás után jöttek a legkülönbözőbb állások, és ugyanez volt a lakásaival is, az én fiacskám legszívesebben szállodából szállodába költözött, mindennap máshol aludni, ez volt az ő élete, de aztán jött a negyvennyolcas év, és az ő nagykereskedése megszűnt, és vége lett a városról városra való utazásnak. Ugyanis, mondok én valamit kegyednek, egész bizalmasan, az én fiacskám egy kicsit tőlem örökölte ezt, igaz, én csak színésznő akartam lenni, csak színházat vágytam játszani, már mint férjes asszony, de nem volt hozzá erőm, nem tudtam úgy menekülni, mint a fiam. No de azt hiszem, már ebédelni kellene. Anyuka hallgatózott kicsit, odakint apuka már nem kalapálta hatalmas kalapácsütésekkel a sárhányó horpadásait, és a drótkefe se súrolta már a Citroen karosszériáját. Anyuka fölemelkedett, mondani akart valamit egy további képről, de aztán csak legyintett. És jól vigyázzon, sok baja lesz a tűzzel is, tüzet rakni, ez az ő vesszőparipája, mindig csak tűz, tüzek, Zidenicében a nagymamájánál fidibusszal kétszer is meggyújtotta a függönyöket az ablakon, és itt a sörgyárban volt egy kis kamrája kályhával, és abban a kályhában folyton fűtött, és mit művelt Szentivánéjkor! Apának folyton fizetnie kellett érte, egyszer olyan tábortüzet rakott, hogy leégtek körülötte a szilvafák, egyszer fölgyújtotta a szénapajtát, egyszer meggyújtotta egy rét száraz füvét, és attól tüzet fogott a kis erdő a rét végén. Hát még Fülöp és Jakab éjszakáján! Ahogy az égő seprűkkel futkosott, hát mindig lyukat égetett a sapkájába meg a cipőjébe, és kétszer tüzet fogott a haja is. aztán meg. hát ezt majdnem elfelejtettem! Mennyi baja lesz kegyednek azzal is! A víz! Mert a víz is a bolondériáihoz tartozik, mindig a vízhez szaladt, amikor csak tehette, kétszer majdnem megfulladt, amikor a jég olvadni kezdett, attól fogva mindig átázott cipőben meg ruhában jött haza, egyszer vadonatúj öltözékben bukott a jég alá, hatszáz koronába került az a kék matróz-télikabát, amelyikben a jégről a folyóba pottyant, aztán moziba ment, és ott a kályhához szorította azt a méregdrága kabátot, és kiégette. És hogy hogy végezte el az egyetemet? Azt igazán nem tudom. Mindig csak a víznél volt, tavasztól őszig, folyton csak fürdött, a törvénykönyv a feje alatt, úgy napozott, aztán fürdött, aztán megint

napozott. Hogy hogy végezte el azt a jogot, azt bizony nem tudom. És van még más is, amivel majd örömöt szerez kegyednek. Istenem, az az italozás! Már négyéves korában részegen járt haza a temetésekről meg esküvőkről. benyakalt minden innivalót, ami otthon volt, diákkorában csak szórakozáson járt az esze, és minden mulatságból részegen jött haza, különben, ha józan, akkor szelíd, mint egy bárányka, meg szerény is, de mihelyt megissza a harmadik korsó sört vagy egy kupica pálinkát, akkor mindjárt világbajnok, sampion, tele van kurázsival, és minden szó miatt megsértődik és fenyegetőzik. És mi lesz, ha egyszer nem tud uralkodni magán, el tudja képzelni, mi lesz akkor? És az udvaron megint felharsant Pepin bácsi hangja, dörgött, mint az ágyú. Miket beszélsz? Az osztrák hadsereg mindig győzött, az a dicső hadsereg megverné az oroszokat is, dicsőséges győzelmet aratna fölöttük! Anyuka megijedt és nehezen, de végül mégis sikeresen félrehúzta a lengő függönyöket, kihajolt az ablakon, szájához illesztette a kezét, és lekiabált valahova. A cári oroszokra gondol. a cáriakra! De Pepin bácsi tovább ordított. Dehogyis, az osztrák hadsereg ezeket az oroszokat is leverné, mert a császári hadak minden hadsereget levertek! És aztán bejött az ebédlőbe apuka és mögötte Marta, mind a ketten úgy, ahogy az udvaron láttam őket, Marta nevetett és tetőtől talpig be volt vonva finom rozsdaporral, csak a kezét mosta meg, apuka úgy nézett ki, mintha elgázolta volna a villamos, csak a keze ragyogott a tisztaságtól. Aztán bejött Breta és a vőlegényem, aki karjánál fogva vezette Pepin bácsit. Anyuka merte a levest, és csak annyit mondott. Megint úgy ordítottatok, mint az ulánusok! És Pepin bácsi egészen föllelkesült ezen a kijelentésen, mosolygott és hajlongott anyuka előtt, és helyeslően bólintott. Úgy? És hámlott róla a megszáradt szappanhab, a doktorra néztem, a vőlegényemre, és örültem, hogy anyuka annyi mindent elmondott róla, örültem, hogy ezt megtudtam, habár így elestem sok olyan titoktól, ami csak a házasságunk tartama alatt került volna napvilágra, de a házasságunk még nem jött létre. És mindnyájan jó étvágyat kívántunk egymásnak, és a kanalak megcsörrentek a sévres-i porcelánon, Breta fogyasztotta el a levest elsőnek, olyan gyorsan tűnt el a torkában, mintha egy hajtásra kiitta volna, és Breta csak úgy könnyedén odavetette. Nem győznétek le őket. És Pepin bácsi fölüvöltött. De legyőznénk. nem tudta folytatni, köhögni kezdett, mert a májgombóc a torkán akadt, a vőlegényem ütögetni kezdte a hátát, Pepin bácsi köhögött és prüszkölt, és a végén olyan borzasztót tüsszentett, hogy az arca belemártózott a tányérjában maradt levesbe, anyukának épp csak hogy sikerült elhúznia előle a becses sévres-i tányért. Aztán a biztonság kedvéért becsukta az ebédlő ablakait. És én anyukára néztem és láttam, hogy már megint ura önmagának, hogy a tenyerével elhessegette magától a Pepin ordítozása miatt támadt aggályokat, szépen rám mosolygott, mert ebben a házban úgy látszik, nem is igen lehetett mást tenni, mint mosolyogni, mosolyogni. És eszembe jutott Pischinka néni levele Bécsből, és eszembe jutott az ő tejszínhabos csokoládétortája, és én is elmosolyodtam, bólintottam, csak úgy magamnak, aztán fölemeltem a fejemet és rámosolyogtam a gyönyörű sárgaréz csillárra, a csillár öt sárgaréz kelyhére, és minden szorongás és minden harag és minden bosszúság lehullott rólam. Apuka kihasználta ezt a pillanatot, kiszaladt az udvarra, ahonnan aztán ismét fölhangzottak a tompa kalapácsütések, mert apuka, ha csak néhány percig is, de folytatta a sebesült sárhányó egyengetését. Összeszedtem a levesestányérokat, a vőlegényem papírszalvétával Pepin bácsi arcát törölgette, anyuka egy tál párolgó knédlit hozott be, az ajtóban elmosolyodott, és egészen halkan azt mondta. Nem győznétek. És Pepin bácsi fölugrott a székről, és elordította magát. De győznénk! Mégpedig dicsőségesen! És vállával nekiment a tálnak, a knédliszeletek lehullottak, anyuka a levegőben elkapott egypárat, de a java leesett a szőnyegre, és a vőlegényem hozta a csíptetőt és telerakta a tányérját a szőnyegen fekvő knédlivel, aztán anyuka meg én letérdeltünk és összeszedtük a maradék knédlit a szőnyegről, apuka megint bejött, leült és rám mosolygott, de én láttam, hogy gondolatban megint ott van az udvaron a Skodájánál, sőt fél megszólalni, nehogy olyan beszélgetésbe keveredjen, amelyből majd nem tud kimenekülni. És

anyuka, mintha mi sem történt volna, két ujjal szétosztotta a knédlit, és amikor a harmadik szeletet tette a tányéromra, bólintottam, hogy elég, aztán anyuka mártást öntött a tányérokba és bélszíndarabokat rakott rájuk, és mindnyájan megint mohón enni kezdtek, és amikor beleharaptam a második knédlibe, Breta már mindent megevett, megtörülte a száját, fölállt és az ablakhoz sántikált, el kellett ismernem, hogy amit a doktor, a vőlegényem mondott, az igaz, a bélszín kitűnő volt, nem szégyelltem magam és kivettem a tálból még két knédlit, leöntöttem mártással és tovább ettem, és szinte megijedtem a gondolattól, hogy ha nem restellném, vennék még a tányéromra. Aztán kinyílt az ajtó, és az ebédlőbe egy lányka jött be, meghajolt és anyukához fordult. Néni, kérem, kölcsönadná nekünk Pepin bácsit? És anyuka azt felelte, hogy igen, de minek? És a kislány azt mondta, hogy Pepin bácsi a gáton megint előadást fog tartani a vele egykorú fiatal lányoknak a nemi egészségtanról, illetve folytatni fogja az előadását, mert már a múlt vasárnap is előadott nekik a gáton arról, hogy a boldog házasság záloga a jól megtermett test és a fejlett nemi szervek, és azt ígérte, hogy ma ismertetni fogja Batista úr tanulmányát arról, hogy milyen következményekkel jár a féktelen nemi élet. Anyuka azt mondta, hogy beleegyezik a dologba, de a lányka kézen fogva vezesse Pepin bácsit, mert már nem jól lát, és az előadás után kísérje haza és adja át anyukának. És Pepin bácsi mosolygott, és amikor a kislány gyöngéden megfogta a kezét, azt mondta. Látjátok, megint bajnok vagyok. És miért? Mert osztrák iskolám van, és a világ legszebb hadseregében szolgáltam, és a császárral barátkoztam. Apuka még Pepin bácsi indulása előtt kiment az udvarra és már megint kopácsolt, tovább egyengette azt a sárhányót, kiment a sógornőm is, és a drótkefével ismét tisztítani kezdte a Citroen rozsdás hűtőjét, Breta az ablakból nézte, hogyan megy ki a kislány Pepin bácsival a kapun, és a vőlegényem kijelentette. Anyácska, maga fedett pályás bajnoknő, ilyen jó bélszínt már régen ettem, és anyácska, mi most sétálunk egyet a környéken. Amikor a lépcsőkön lefelé menet a kiskapuhoz közeledtünk, valakinek a keze benyúlt a járdáról a lécek közötti résen és megfordította a kulcsot a zár belső oldalán, a kapu kinyílt, és egy szemüveges, szép nő állt előttünk, állt és a doktort nézte, a doktor elpirult és lesütötte a szemét, és a jól megtermett, szemüveges nő szintén elpirult, sőt piros foltok jelentek meg az arcán, így állt ott és a földet nézte, és megkérdezte. Maga nősülni fog? És a vőlegényem bólintott, és azt mondta. Igen. És a termetes nő rám mutatott, és megkérdezte. És ez a menyasszonya? És a vőlegényem halkan azt felelte. Igen. És az elvörösödött, és most már könnyes szemű nő csendesen azt mondta. Hát akkor nincs mit tenni, sok szerencsét a házaséletükben, és legyenek mind a ketten nagyon boldogok. És ott állt a járdán és nézte a járda kőkockáit, valami nagyon érdekelhette ott, nézte a kőkockákat, ezt én már ismertem és végigszenvedtem, azok a kőkockák, minden kis kőkocka mentőöv volt, amelybe a nő belekapaszkodik, ha nem tudja, mitévő legyen, én is így néztem magam elé, amikor Jirka, az én drágalátos kincsem megszégyenített a női tisztelői előtt, én álltam, és ő elment mellettem és látott, de úgy tett, mintha nem látna, és én álltam és a földet néztem, mintha villám sújtott volna, ő meg nevetett és peckesen lépegetett a nőcskéivel a kávéházba, és számomra nem maradt más hátra, mint hazamenni és sírni. Aztán már a folyónál voltunk, a túloldalon jegenyék hajladoztak, a nap irányában tartottunk, a doktor újra meg újra megmosta az arcát a folyóban, szeptember volt, és a nap úgy ragyogott, mint áprilisban, nem lehetett belenézni, a túlsó parton nemcsak gyerekek, hanem felnőttek is fürödtek, és a vőlegényem, valahányszor csuromvizesen visszajött a folyótól, mindig valahogy megöregedett, én pedig mosolyogtam, mert mindezen már túl voltam, sajnáltam azt a szemüveges nőt, megrémítettek az érzelmei, a könnyei és főképp az, hogy amikor meglátta hajdani szerelmesét, vörös foltok ültek ki az arcára. A folyónál voltunk már, de amikor hátranéztem, ő még mindig a kiskapuban állt, a szemében könnyek csillogtak, és csillogott a szemüvege is, de hát mit lehet tenni? És továbbmentünk, elhaladtunk egy cseresznyéskert előtt, aztán a vasúti híd alatt homály vett körül minket, a hídon tehervonat

dübörgött át, a híd hajladozott alatta és fülsiketítően döngött, áthaladtunk a homályon, és ahol kiléptünk belőle, ott már csak napsütés volt meg víz meg zöld fűzfácskák és a messzeségbe futó folyó. És a vőlegényem mesélni kezdett nekem, valójában nem is annyira nekem mesélt, mint inkább magának, gyónni akart, hogy ne kelljen arra a szemüveges nőre gondolnia, arról mesélt, hogy innen a folyó felől olyan heves szél szokott fújni, hogy néha, amikor ő iskolába ment, hát a sörgyár sarkáról vissza kellett fordulnia, mert a szél magával ragadta volna a mezőkre, a folyóba, ahol ő szép időben halacskákat fogott, mert nagy on szerette a halételt, azt mesélte, hogy mindig annyi kárászt meg küszt fogott, amennyit csak akart, és anyuka otthon zsírban olyan jól kisütötte őket, hogy a halacskákat úgy lehetett ropogtatni, mint a perecet, itt, ezeknél a fűzfáknál szerettem a legjobban fürödni, mesélte, itt homok volt akkoriban, itt napoztam, diákkoromban itt volt a fejem alatt a büntető törvénykönyv, és én napoztam, képes voltam semmit se csinálni, csak feküdni és napozni és fürdeni, a víz, ahányszor csak beleléptem, mindig megismételhetetlen volt és számomra még most is az, nekem, ha csak tehetem, muszáj fürödnöm, rajongok a fürdésért, mesélte, és megint leszaladt a folyóhoz, és megint vizet fröcskölt az arcába, és én mosolyogtam és örültem, hogy tudom hallgatni ezt a férfit, és mindjárt fordítani is, megérteni, hogy miért beszél így, hogy csak azért, mert lassan, fokozatosan meg akar nyugodni, le akar csillapodni, magához térni abból az ijedelemből, amit a szemüveges nő okozott neki, láttam rajta, hogy mesélni fog tovább és tovább, és hogy nekem talán jobb volna, ha hallgatna, mert azzal, amit mondott, még mindig azt a nőt szerette. Újra megmosta az arcát, aztán átmentünk egy dűlőúton, és csipkebokrok mellett elhaladva a sörgyárhoz közeledtünk, és a vőlegényem arról mesélt, hogy fiúkorában ott a sörgyárban madárkákat lődözött légpuskából, látja, emelte föl a hangját, az egész sörgyárat fal veszi körül, és végig a fal mentén fák nőnek, és ezeken a fákon ezer meg ezer madárka ült, cinegék, zöldikék, sármányok, rigók, pintyőkék, és télen stiglicek. és én lőttem őket, és nem tudtam, miért, és azután sokszor csak álltam ott, kezemben a lelőtt madárkával, és sírtam, sirattam a madárkát, de másnap megint odamentem, céloztam, és megint lassan lehullott egy madárka, én sohase hittem el, hogy eltaláltam, és ha eltaláltam, csak annyit hallottam, piff? nem hittem el, hogy a madárka meghalhat egy puszta piff?-től, és megint a kezembe vettem és megint sírtam, egyébként maga is láthatta ott a kiskapuban, nem is sejtettem, hogy valakit így megsebeztem, ugyanúgy, mint amikor a malátázó és az erjesztőkamra teteje alatt a galambokat, ereszlakó galambocskákat lőttem, amelyek ott fészkeltek a tetők alatt, és fiókáik voltak, és én megint csak álltam és céloztam, muszáj volt céloznom és muszáj volt meghúznom a ravaszt, és megint muszáj volt néznem, hogyan esik le a galambocska, a légpuska nem volt elég ahhoz, hogy mindjárt megölje, mint a kis madárkákat, a galambocska bicegett, megsérült a szárnya, olyan volt, mint a megszárnyazott fogoly, meg kellett fognom, és vörösen a szégyentől megfojtanom, mint az én összes nőstény galambomat, akiket megszárnyaztam és elhagytam, és akik engem hagytak el, és most visszatérnek. Aztán ott álltunk a sörgyár kapujában, elcsodálkoztam, hogy akárhová nézek abban a sörgyárban, az udvarra, a kertre, mindenütt csak rendetlenséget és szomorúságot látok, minden egészen más volt itt, mint ahogy a vőlegényem mesélte, a dicshimnuszaiból ítélve azt hittem, hogy a sörgyár afféle füvészkert, amolyan palota, és hogy mindenki, aki itt van a sörgyárban, szép és nemes lelkű, de amikor a vőlegényem azt mondta, hogy benézünk oda, abban a percben semmitől sem viszolyogtam jobban, mint oda bemenni, ellenszenvet éreztem ez iránt a sörgyár iránt, nem azért, mert ott volt az ő múltja, az én vőlegényem múltja, hanem azért, mert elborzadtam attól, amit láttam. De ő egészen mást látott, azt látta, ami már nem volt ott, és bizonyára nem is láthatott mást, mint amit a visszaemlékezés szemével látott, a visszaemlékezésnek a szemével, amely a második jelen, ahogy szerinte Novalis mondta. És bement a sörgyárba, én követtem, végighaladtunk a kerten az ablakok előtt, a kert úgy el volt vadulva, mintha ebben a sörgyárban már régen nem laknának emberek. Megmutatta, hol

voltak a bukszusok, hol voltak a virágok, hol nőttek a kerítés mentén a mogyoróbokrok, amelyek alatt tavasszal ezer meg ezer hóvirág és tőzike nyílott, aztán egy hosszú épület falára mutatott és az ablakokra, ott lakott, de ezek az ablakok már mások voltak, modernek, nemrégen építhették be őket a falba, a tokjuk még be se volt mázolva, és a hajdan homokszínű falat egyszerűen bemeszelték, elhaladtunk ez előtt a hosszú épület előtt, amelyben a sörgyár alkalmazottainak a lakásai voltak, és eljutottunk odáig, ahol a vőlegényem megmutatta, hol álltak az üvegházak, hol voltak a melegágyak, hol volt a veteményeskert, hol voltak a fal mentén fák és szőlőtőkék, de most csak egy szétszedett autó összevissza dobált alkatrészei feküdtek itt benőve labodával, egyébként is az egész sörgyárban minden szabad helyen óriási labodalevelek és labodaszárak burjánzottak, a hajdani veteményeskert fölött diadalmaskodó laboda levelei és szárai. És az udvaron, ott, ahol az én vőlegényem elbeszélése szerint ringló- és szilvafasorok, diófasorok, almafasorok, körtefasorok és cseresznyefasorok húzódtak, ott csak néhány satnya öreg fa maradt, amely már nem tudott nőni, mert a gyökerein valami óriási gép alkatrészei feküdtek, mintha egy repülőgép zuhant volna le ide, és a gépalkatrészek között három-négy motor emelkedett ki a diadalmas labodából. De az én vőlegényem továbbvezetett, megmutatta, hol volt az anyukája füstölőkamrája, aztán megmutatta, hol álltak az ő meg a Breta galambdúcai, de most már senki se tartott itt postagalambokat, mint Breta, se lengyel hiúzokat, mint az én vőlegényem fiúkorában, most megint odamutatott, ahol az előbbi felvilágosítása szerint a füstölőkamra állt, és azt mondta, hogy itt baromfiketrecek voltak, és a cselédlány itt etette a kacsákat meg a libákat, hirtelen úgy belegabalyodott a sok badarságba az az én drágalátos kincsem, hogy egy kacsáról kezdett mesélni, a cselédlány ezen a helyen tömte, és mindig szabadon engedte arra az időre, amíg kicserélte a vizet, hogy a kacsa sétáljon egy kicsit, és a kacsa sétált is, elment, ha nem is messzire, de a bodnármesterné ablakai alá és ott elhápogta magát, és a bodnármesterné ajtót nyitott neki, és a kacsa bement a folyosóra, aztán a lakásba is, és a bodnármesterné adott neki valamit enni, és ez így ment mindennap, és ezért anyuka megparancsolta, hogy a cselédlány vágja le a kacsát, és a lány megkopasztotta a kacsa fejecskéjét, mellére szorította a csőrét és elmetszette a torkát, aztán elment megnézni, hogy forr-e már a víz a mosókonyhában, és a kacsa ezalatt lábra állt, mert rosszul volt elmetszve a torka, és elment a bodnármesterné ablakai alá, és a bodnármesterné ajtót nyitott neki, és a kacsa hápogott egyet a folyosón, és amikor bement a lakásba, hát ott haldokolni kezdett, és amikor a mester hazajött, a feleségét ájultan találta a padlón, és előtte ott feküdt a kacsa elmetszett torokkal és a végét járta. A fejemhez kaptam, ujjaimat belefúrtam a hajamba, és azt mondtam. Az istenért, miért éppen ezt meséli nekem. És ekkor egy dühös ember jött oda hozzánk, portásegyenruhában, és mérgesen megkérdezte. Mit csinálnak itt? De a vőlegényem lelkesedése nem hagyott alább. Á, csak eljöttem megnézni azokat a helyeket, amelyeket szerettem és mai napig szeretek, hiszen itt éltem hatéves korom óta, egy negyedszázadig éltem itt. Itt semmi keresnivalója, maguknak ott van a villájuk, tulajdonképpen behatoltak egy állami vállalat területére, csak nem akarják felgyújtani a gyárat? Nincs magánál gyufa? Meg kell motoznom magát, mert lehet, hogy bűntettet előztem meg, de ha nem engedi, akkor idehívom a rendőrséget, motozzák meg ők, a közbiztonsági szervek. És én csak néztem és mosolyogtam és boldog voltam, amikor a vőlegényem fölemelte a kezét, és a kapus végigtapogatta és átkutatta a zsebeit, hogy nincs-e nála gyufa, amivel fölgyújthatná a sörgyárat. Hát most nincs magánál gyufa, de tűnjön el gyorsan, egyszer már szégyenteljesen ment el innen az apjával, mondom, kotródjon innen, nem sül ki a szeme idejönni, ahol maguk úgy éltek, mint az urak, és mi, munkások sapkával a kezünkben hajlongtunk maguk előtt? Így hát kimentünk a sörgyár kapuján, a vőlegényem reszketett szégyenében, tudtam, hogy ide soha többé nem teszi be a lábát, végeredményben mi okból is jönne ide? Eszembe jutott, hogy egyszer én is elmentem megnézni a mi villánkat, és engem is kitessékeltek onnan, Losinyban most bölcsőde van a villánkban, engem

is durván elzavartak, amikor megmondtam nekik, ki vagyok, és hogy csak körül akarok nézni, semmi mást, csak körülnézni és csendben elfelejteni mindent. Aztán befordultunk a sarkon, és a sörgyár fala mentén haladtunk visszafelé, le a folyóhoz, ott a rakparton, majd a gáton már messziről hallottam Pepin bácsi ordibálását, a nemi egészségtanról beszélt Batista úr dolgozata alapján, a lánykák körülülték Pepin bácsit és figyelmesen hallgatták, de mi már a kockaköves járdán lépkedtünk, anyuka a kiskapu előtt beszélgetett valakivel, az udvarról még mindig kalapácsütések hallatszottak, apuka bizonyára a másik sárhányót egyengette, hallottam, hogy a drótkefe még mindig és egyre dühödtebben dörgöli a rozsdát a Citroen kasztnijáról, elhaladtunk a szomszédos villa előtt, és már majdnem befordultunk annak a villának a kapuján, amelyet a sörgyár kapusa az imént a vőlegényem szemére hányt, amikor valami arra késztetett, hogy megforduljak, és akkor észrevettem, hogy annak a szomszéd villának az egyik ablakában valaki az ujjával félrehúzza a függönyt és bennünket néz, most megmozdult, és én láttam, hogy a függöny mögött az a szép, szomorú nő áll, erős szemüvege hirtelen megcsillant, és a nő csendesen állt az ablaknál és engem nézett meg a vőlegényemet, és én tovább lépkedtem, öntudatosan lépkedtem, nagyon igyekeztem a lehető legtermészetesebben mozogni, villámgyorsan magam elé képzeltem az alakomat, a ruhámat, a cipőmet, még jó, hogy minden, amit magamra aggattam, a legutolsó divat szerint készült, szerencse, hogy tegnap fodrásznál voltam és újra azt a fiús frizurát csináltattam magamnak, amit a kosárlabdázónők meg a javítóintézeti lányok viselnek. A nap leáldozóban volt, hallgattunk vacsora közben, mindnyájan fáradtak voltunk, a kislány nemrégen hazakísérte Pepin bácsit, még pukedlit is csinált, és Pepin bácsi arca ragyogott, emelt fővel ült a helyén és hencegett. Pompás dolog, ha a család legalább egyetlen tagjának van sütnivalója, ha jól forog az esze, úgy, mint nekem. És miért? Azért, mert én az európai reneszánsz tisztelője vagyok, és ugyanaz a szisztéma van a fejemben, mint Goethének vagy Mozartkának. Breta már tiszta ingben ült az asztalnál, a füle körül bepomádézta a haját, de a svájcisapkáját a fején hagyta, most láttam csak, hogy fiatalabb korában igazi ficsúr lehetett, mert kifogástalanul megkötött nyakkendővel jelent meg, sőt, kifényesített drága cipővel a lábán, Marta, a felesége barackfagylalt színű ruhát vett föl a vacsorához. Breta megszólalt. Tudod, Pepin bácsi, mennyire örülne Batista úr, ha látna téged a folyónál, ahogy válogatott fejezeteket adsz elő a kislányoknak az ő nemiegészségtan-könyvéből? És Pepin bácsi csak ült, merengve nézett valahova a távolba, és könnybe lábadt szemmel kérte. Csak mondd tovább, Breta, csak beszélj tovább az én újabb győzelmemről. Aztán elbúcsúztunk, anyuka a fülembe súgta. ha lakodalmat tartanának, akkor én nem jövök el, félek, hogy az vad lakodalom lesz, nekem már nincsenek idegeim az ilyesmihez, majd itt nálunk csinálunk még egy lakodalmat, én csak egyszer voltam kint Libenben, csak egyszer látogattam meg a fiacskámat, de attól, amit ott láttam, attól az egész udvartól meg az ő tűzhelyétől meg mindentől olyan sokkot kaptam, hogy csak itthon tértem magamhoz, aztán kedvemre kisírtam magam. Kimentünk az udvarra, apuka fölgyújtotta a külső villanyt és tovább kalapálta a Skodáját, Breta büszkén kinyitotta a Citroenje ajtajait, Marta a kaput, az ütöttkopott autónak az első és hátsó üléseit takarók fedték, a vőlegényem besegített a kocsiba, Breta bebújt a volán mögé és kihátrált a kocsival, Marta cigarettázott, behunyta az egyik szemét, mert a füst a szemébe szállt, amikor lehajolt, hogy becsukja a kaput. Aztán elindultunk, már meg kellett gyújtani a reflektorokat, de nem a pályaudvarra mentünk, hanem ki a városból, aztán falvakon robogtunk át, Breta elmesélte, hogy délután egy hegedűversenyt hallgatott, Jascha Heifetz leszállt Breta lelke mélyére, Breta sírva fakadt, annyira meghatotta Jascha, ez bizonyára attól van, mondta, hogy az ogyesszai zsidók lelke tele van bánatos zenével, David Ojsztrah és Yehudi Menuhin nagy sztárok, de Breta számára Jascha Heifetz a hegedűkirály, úgy játszik, ahogy hajdanában Breta ferblizett, egész lelkével, szédületes pénzeket nyert ferblin, olyan szédületes összegeket, hogy elbizakodott és utána mindent elköltött vagy újra elvesztett, sőt,

amikor vesztett, akkor apukától vett el pénzt, hogy visszanyerje, amit elvesztett, de elvesztette apuka pénzét is.

És a Citroen berregett az országúton, a reflektorai rosszul szórták a fényt, az egyik az árkot világította meg, a másik a fák ágait, átkaroltuk egymást a vőlegényemmel, mert az ülések ki voltak lazulva, és a kanyarokban az a veszély fenyegetett, hogy szétesnek, nagyon meglepett, hogy Bretát annyira érdeklik a hegedűversenyek, hirtelen eszembe jutott, hogy apuka a villánkban nagyon szeretett gramofonlemezeket hallgatni, nem hangversenyeket, hanem hosszabb-rövidebb szomorú hegedűdarabokat, emlékszem, hogy néhány olyan lemeze volt, amelyen Helmuth Zacharias hegedült, emlékszem, hogy egyszer, amikor Bécsből hazajött, vendégként magával hozta OIga Csehovát, a filmszínésznőt, akkor már nem volt fiatal, de még mindig nagyon szép, egy álló hétig lakott nálunk, és apuka ez alatt az idő alatt egész más ember volt, mint amilyennek ismertem, Olga Csehova egyik cigarettát a másik után szívta, hosszú elefántcsont szipkája volt, rendszerint az úriszobában ült apukával, és apuka majdnem mindig ugyanazt a lemezt tette föl neki, azt a lemezt, amelyen Helmuth Zacharias egy dalt játszott. Az én szívem. hegedű. Hallgattam azt a dalt, amely nemcsak Olga Csehova és apuka szívét mardosta, hanem engem is mélyen meghatott, az úriszoba ajtaja nyitva volt, én az ebédlőben álltam és hallgattam Zachariast, és amikor befejezte a játékot, átmentem az ebédlő másik sarkába, hogy apuka ne vegyen észre, és a szemem sarkából láttam, hogy apuka mennyire meg van illetődve, hogy a szeme tele van könnyel, hogy a lemez forog tovább, tovább, a tű sziszeg és belevájódik a vinyettába, de apuka szeme tele van könnyel, és a keze könnyedén Olga Csehova kezét érinti. És aztán, amikor Olga elutazott és apuka visszatért Bécsbe, elővettem a lemez borítóját, és igen, Stehgeiger Helmuth Zacharias játszott rajta, egy kis zsidó ember frakkban, és a szeme szomorú volt, nagy és szomorú, mert a szíve tényleg a hegedűje volt, amelyet úgy tartott, mint anya a gyermekét, mint anya a gyermekét, amikor el akarják venni tőle. És a Citroen begördült egy kivilágított városkába, és a vőlegényem azt mondta. Jascha Heifetz, Jascha Heifetz. minden zsidó pogromokat és más hátborzongató eseményeket élt át, Breta, például azok is, akiket a keresztények Spanyolországból Németországon át egészen Ogyesszáig kergettek, évszázadról évszázadra megismétlődtek a halálmenetek. Ha akarod, kölcsönadok neked egy könyvet Marc Chagall, a vityebszki zsidó festő képeivel, Chagall ugyan a szerelmeit festette, meg az asszonyait meg a kémény mögött ülő bácsikáit meg a teheneit meg a kis szamarait meg a virágzó bokrait és gigantikus csokrait, de Breta, minden ilyen képnek a sarkában ott fekszik egy pogromban megölt zsidó. és mindazt, amit Chagall képpel tud kifejezni, azt Jascha Heifetz a hegedűjével mondja el. mert a zsidók olyanok, mint az olajbogyó, akkor adják ki magukból a legjobbat, ami bennük van, amikor zúzzák őket. A Citroen megállt a kivilágított kirakatokkal körülvett téren, a kirakatok előtt emberek sétáltak, valahonnan zene hangzott, ívlámpák hajoltak a házak és házacskák tetői fölé, a téren autók gördültek át, piros hátsó lámpáik lassan távolodtak, a Citroenben ültünk és a vőlegényem halkan duruzsolt Breta fülébe, és Breta figyelmesen hallgatta. És itt van a forradalom, azt már mindnyájan megtapasztaltuk a saját bőrünkön, de itt van Sigmund Freud és az ő pszichoanalízise, amellyel a zsidó Freud tudományosan bebizonyította a keresztényeknek, hogy az emberi élet egyedül és kizárólag a nemi mirigyeken alapszik. És így Sigmund Freud bűntudat nélkül lépett be oda, ahol a keresztény ember bűntudatot érez. És ez a zsidók bosszúja a keresztények pogromaiért és egyéb rémtetteiért, amikor az alapok a magasba repültek és a mennyezetek a pincébe omlottak, amikor, mint a forradalomban, minden fordítva van, mint ahogy a zsidó könyveket visszafele kell lapozni és a zsidó óra mutatói visszafele forognak, és ahogy ezt Jascha Heifetz a hegedűjével el tudja mondani, ahogy el tudja mondani a robbanások gyöngéd apokalipszisét és a nagy élmény melankóliáját. Öcsém, nagy kár, hogy a mi vérünkben egy gyűszűnyi zsidó vér sincs, ha lenne, lepipálnánk az egész világot. nevetett az én vőlegényem,

és hátba vágta Brefát. Aztán kiszálltunk a Citroenből és átmentünk a téren, a kék égbe belesimult Pogyebrád György lovas szobra, mögötte a gigantikus vár egyik bástyájának kalapocskája kereklett alulról megvilágítva, nagyon szép kis tér volt az és nagyon szép kis város, az az érzésem támadt, hogy itt minden úgy van, ahogy a háború előtt volt, aztán bementünk egy lokálba, az alagsorból tánczene hallatszott, Bretának előre köszöntek a ruhatárban, a pénztárnál egy százkoronást dobott oda a pénztárosnőnek a tánchelyiségbe szóló belépőjegyekért, és legyintett, hogy nem kér vissza, a pénztárosnő meghajolt, fölállt és lesietett a lépcsőn, mi követtük, és amikor a főpincér meglátta Brefát, kezet nyújtott neki, átvett bennünket a pénztárosnőtől, átkísért a táncparketten, és egy asztalhoz vezetett, amelyen kartonlap állt Réservé felirattal. A főpincér félrehúzta a székeket az asztal mellől, leültünk, és én örültem, hogy eljöttünk ide, még sohase voltam a doktorral mulatóban, hangulatvilágítás, zongora, gitár és ütőhangszerek, a zászlócskákkal díszített ezüstpultok előtt hegedűs állt szmokingban, és amikor meglátta Bcelát, rámosolygott, fölemelte a vonót, megadta a taktust, aztán gyöngéden játszani kezdett, engem meglepett, hogy a zongora és az ütőhangszerek csak finoman kísérik a hegedűst, a gitáros alig hallhatóan futtatja ujjait a húrokon, és a hegedűs most lassan a mi asztalunkhoz közeledett, előrehajolt, sűrű haja közepén egyenes választék húzódott, mély érzéssel játszott, úgy, ahogy otthon Helmuth Zacharias a gramofonlemezeken, a főpincér borosüveggel a kezében az asztalunknál állt, de nem húzta ki a dugót, hanem a bánatos melódiát hallgatta, a szomszéd asztalnál három katonatiszt ült, amikor bejöttünk, vidáman beszélgettek, de most ők is elcsendesültek és a hegedűszót hallgatták, Marta cigarettázott és az arca ragyogott, jólesett neki, hogy az asztalunk a figyelem középpontjába került, jobb keze tenyerével a bal keze könyökét fogta, szája közelében tartott ujjai közül szakadatlanul füst kígyózott fölfelé, Breta meghatódott, mert a hegedűs odament hozzá, előrehajolt és Breta fülébe húzta, és amikor befejezte, Breta kezet fogott vele, a főpincérhez fordult, és azt mondta. még két poharat kérek, maguk a vendégeim. Aztán Breta, elmaradhatatlan svájcisapkájával a fején felállt és beszélgetni kezdett a hegedűssel, látszott, hogy jó barátok, Breta itt nyilván törzsvendég volt, és amint láttam, mindannyian szerették. Aztán a zenekar angolkeringőt játszott, a doktor fölkért, a párok az angolkeringő ütemére mozogtak a parketten. A doktor fülébe súgtam. Az öcséd tetszik nekem. És a vőlegényem keserűen elmosolyodott. Ez azért van, mondta, mert Biela sokat szenvedett, gyerekkora óta kínozza a lába, ah, éveken át csak feküdt, és ha véletlenül az ágya mellett a padlódeszkára léptünk, felordított fájdalmában, egy kis kocsiban húztuk ki mindig oda, ahol mi futballoztunk, a kocsiból nézte a játékot, egy Kafka nevű orvos aztán úgy gyógykezelte, hogy a lábát kificamította a combnyakban, aztán gipszbe tette, és Breta egy fél évig nemcsak hogy az ágyban vagy a tolókocsiban feküdt, de be is volt csomagolva húsz kiló gipszbe, és amikor azt a gipszet levették róla, a lába ugyanolyan volt, mint azelőtt, aztán valami kötszerészek olyan pótlábat csináltak neki, amely körülfogta a derekát és az egész lábát a bokájáig. hazavittem azt a protézist, ma is ott lóg a plafonon. Breta ezután már tudott járni, de csak bottal, és mindig beleszeretett valakibe, csakhogy a lányoknak nem kellett, ezért kártyázásra adta a fejét, ferblit játszott és abban szuper volt, úgy játszott, hogy vagy ezreseket nyert, ilyenkor megvendégelt mindenkit a bárban, az egész zenekart, minden vendéget, vagy minden pénzét elvesztette, azt is, amit kölcsönkért, sőt még a nyakkendőit is, és addig játszott, amíg nem maradt vesztenivalója. Ezért van olyan szép szeme, ezért szereti annyira a hegedűversenyeket, és ezért történt az, hogy amikor Zahradnicek professzor elkezdte reparálni a csípőcsontokat, Breta hamarosan ott feküdt megborotválva és előkészítve az operációra, és hirtelen megkérdezte a professzortól. Professzor úr, kezeskedik érte, hogy járni fogok? Mire Zahradnicek professzor lerántotta a gumikesztyűjét, félrehúzta a maszkját, és felordított. Ezt az embert azonnal küldjék haza, azonnal adják vissza a pénzét, és azonnal tűnjön el a klinikámról. És Breta átvette a pénzt, de csak egy hét múlva jött

haza, Prágában előbb nyert negyvenezet koronát, de harmadnap elkezdett veszteni, és az ötödik napon elvesztett mindent, pénztelenül és operálatlanul jött haza, és apuka egy szót se szólt neki. A zene elhallgatott, belekaroltam a vőlegényembe, az asztalunk felé néztem, a főpincér újabb üveget bontott, töltött, megkóstoltatta az italt Bretával, aztán kitöltötte a bort a többi pohárba, közben beszélgetett Bretával, és az én vőlegényem tovább suttogott a fülembe. És mert Breta kiskorától imádja az autókat, hát most teherautóval kályhákat meg zöldséget szállít és büszke rá, hogy sofőr, eleget keres, néha húszezer korona is van nála, de aztán tönkremennek a kocsija gumiabroncsai, és annak a húszezer koronának fuccs, ugyanis az én öcsém úgy költi a pénzt, ahogy a kártyát osztják, mindig azt képzeli, hogy megvan a húszezer koronája, sőt hogy a jövő hónapban harmincezer lesz a zsebében, és eszerint is él, de a vége mindig az, hogy apukától kell kölcsönkérnie benzinre.

És az ő Mártájával hasonló a helyzet, tisztviselőnő volt, de ki kellett lépnie az állásából, hogy otthon lehessen, mert ha Bretának e hónapban húszezer és a jövő hónapban harmincezer korona lesz a jövedelme, akkor miért járjon Marta munkába, kivált, ha Breta féltékeny rá, borzasztóan féltékeny, hisztérikus rohamokat kap a féltékenységtől. Marta Breta előtt egy énekessel járt, karénekessel, de az túl fiatal volt hozzá, szép göndör haja volt, mint azoknak a tiszteknek, akik mellettünk ültek. Vagy olyan, mint magának. mondtam. Helyes, felelte a vőlegényem, és tovább sétáltunk a parketten. És Breta féltékeny volt arra az énekesre, és Martának otthon kellett maradnia, nehogy találkozzon a göndör hajú szépfiúval, pedig amint maga is láthatja, én is meg Breta is egész szemrevaló fiúk vagyunk, és ha Gary Cooper vagy Bob Taylor egy kicsit szebbek lennének, akkor majdnem olyan jóképűek volnának, mint én meg Breta öcsém. És ezzel eleget mondtam. Így fecsegett az én vőlegényem, és én az asztalunkhoz pillantottam, Breta éppen a főpincérrel koccintgatott, vicceket mesélt, mindenki nevetett, a tisztek a szomszéd asztalnál is koccintgattak a levegőn keresztül, koccintottak Bretával meg Martával, aztán a szemükkel megkerestek engem és a levegőn át velem is koccintottak, csábítottak, hogy üljek le és igyak én is. Hát megfogtam a vőlegényem kezét, visszavezettem az asztalhoz, a főpincér hozzátöltött a borunkhoz és közben mentegetőzött. Az utántöltés most szokássá vált, hogy a bor tisztuljon ki, ne ülepedjen meg. Ittam, mert szomjas voltam, én nem tudok másképp inni, csak ha szomjas vagyok, ezért iszom inkább sört. Csak koccintgattunk tovább a levegőn át és nevettünk a szomszéd asztalnál ülő tisztekre, azok rázták a fejüket, villogtatták ránk a fogsorukat, nevettek és az üstökük a szemükbe hullott, már tíz üres burgundis üveg sorakozott előttük az asztalon. Aztán a zene tangót játszott, utána keringőt, a hegedűs minden számnál odajött Bretához és a fülébe húzta, és Breta a hetedik mennyországban érezte magát, aztán a tisztek nekibátorodtak, ketten közülük felálltak, odajöttek az asztalunkhoz és táncra kértek engem meg Martát, de előbb engedélyt kértek a vőlegényemtől meg Bretától. Breta nevetett, de Marta elsápadt és lehervadt, nem volt kedve táncolni, mentegetőzött és a szemét forgatta, ám Breta rászólt és a kezével jelezte, hogy csak menjen táncolni, hogy legyen boldog, és kiabálta, hogy a felesége csak akkor boldog, ha fiatalemberekkel táncolhat, mert ez az ő világa. Marta végül engedett, belekarolt a tisztbe, aztán tangózott vele, én a másik tiszttel táncoltam, akinek világos üstöke a szememet súrolta, fehér fogait közvetlenül magam előtt láttam bortól illatozó szájában, nevetett, tudta, hogy szép fogsora van, hát nevetett, és én boldog voltam, mert ezt nem vártam, elhatároztam, hogy máskor is eljövünk ebbe a mulatóba, hogy ha időnk lesz, akkor csakis, de csakis ide jövünk. És mialatt táncoltam és a helyiség lassan forgott körülöttem, a szemem sarkából láttam a gitárost, ahogy engem figyel, aztán a lépcsőket, amelyeken lejöttünk, aztán az asztalt, aztán a táncoló párok hátát és arcát, és hirtelen a vőlegényem arcát, komoly volt, egyszerre csak magányosnak látszott, mintha váratlanul a plafonon át pottyant volna oda, ahol ült, egy hajtásra kiürítette a kezében tartott poharat, és amikor tánc közben megfordultam, láttam, hogy megint tölt magának

és megint egy hajtásra üríti ki a poharat, aztán egymás mellett álltunk Martával és az ő tisztjével, Marta komoly volt és a szeme könnyes, de amikor látta, milyen élvezettel táncolok és közben mosolygok, ő is elnevette magát, odasimult a táncosához, aki most megfordult vele és az asztal felé vezette Bretához, és ott hirtelen Marta fölé hajolt, és nem mintha megcsókolta volna, de verejtékező arcával könnyedén megérintette Marta arcát, miközben a hajfürtjei Marta arcába hullottak. És Breta felugrott, az ajkába harapott, aztán felordított. Te kurva, kurva vagy és semmi más! És fölemelte a botját, de a fiatal tiszt könnyedén kirántotta a kezéből, és nevetve Breta fejéhez nyúlt, lehúzta róla a svájcisapkát, aztán már csak mereven állt a helyén, de megmerevedett a vőlegényem és megkövült a főpincér is. És ott állt Breta kevéske hajával, a feje teteje teljesen kopasz volt, és mert arcát barnára sütötte a nap, tar fejbőre pedig sápadtfehér volt, Breta úgy nézett ki, mint egy öreg bohóc, és csak állt, az asztalt nézte, sápadt volt, a hegedűs szorosan melléje lépett és a fülébe játszott, a főpincér elvette a tiszttől a svájcisapkát és visszatette Breta fejére, Marta letérdelt Breta elé, de mindez már nem segített, Breta iizetett, a tisztek mentegetőztek, Breta fölé hajolták, de a hajfürtjeik Breta arcába hullottak és még jobban elmélyítették szomorúságát, bánatát, világfájdalmát. Egyedül az én vőlegényem maradt nyugodt, ragyogott a szeme, csak nézett és csodálkozott, nem tudott és talán nem is akart beavatkozni a dologba, nem igyekezett mondani valamit, magyarázatot kérni, mintha inkább hízelgett volna neki mindaz, amit itt látott, aminek tanúja volt, bólintott, én karon fogtam Bretát, kezébe adtam a botját, a főpincér kikísért bennünket, a tisztek zavartan álltak, egymásra pillantgattak, egyenruhájuk hajtókáját babrálták, nem érezték magukat vétkesnek, Marta sírt és a szemével jelezte nekem, hogy ő ezt előre tudta, előre sejtette, és hogy ez minden alkalommal így végződik. És Breta nehézkesen botorkált a lépcsőkön fölfelé, előtte a hegedűs lépkedett hátrálva, Breta barátja, fokról fokra hátrált a lépcsőkön, és egy bánatos dallamot játszott, gyönyörű, odaadó szeme volt a hegedűsnek és neki is szép bepomádézott sűrű haj díszítette a fejét, középen fénylő választékkal. Igen, ezt a melódiát játszotta a gramofonlemezen Helmuth Zacharias, az álmodozó kis zsidócska. Az én szívem hegedű. Aztán zötyögtünk hazafelé a Citroennel, indulásunk előtt a hegedűs tovább játszott és tovább hajlongott a kocsi ajtaja előtt, amely mögött Breta ült a volánnál, de az a bánatos dallam sem segített. Marta sírt Breta mellett, kihajtottunk a városból, félő volt, hogy a Citroen darabokra hullik, ahogy Breta vezette, a vőlegényem tréfálkozni próbált, de nemsokára neki is elapadt a humora. Az autó nagy sebességgel átrobogott egy falun, aztán egy másik falucskán. Kértem Bretát, álljon meg, hogy már elegem van ebből, de Breta csak ment tovább, és az ócska Citroen továbbra is azzal fenyegetett, hogy darabokra hullik, aztán gumidefektet kaptunk, de Breta továbbhajtott, a hátsó ülésen ültem a vőlegényem mellett, percenként egymásra dőltünk, rákiáltottam. Csináljon már valamit, a fene egye meg! De ő csak ült összehúzódzkodva a sarokban, és ekkor én, én voltam az, aki tettre szánta el magát, kibújt belőlem anyuka természete, anyukáé, aki az enzensdorfi főerdész lánya volt és olyan önfejű, hogy apuka se ment vele semmire, ha megmakacsolta magát. Hátba vágtam Bretát, aztán még egyszer hátba vágtam, aztán már szakadatlanul ütögettem az öklömmel, amíg rá nem hajtott egy kavicsdombra, a Citroén csaknem megállt, nekivágódtam az ajtónak, de mielőtt kigurultam volna, még sikerült elkapnom a vőlegényem kabátujját és annál fogva magammal rántanom, Breta észbe kapott, sebességet váltott, és a Citroen kivergődött a kavicsrakásból, jobbra-balra dülöngött a három gumiabroncsán, de továbbrobogott cikcakkban az úton, láttam, hogy piros hátsó lámpái eltűnnek valahol egy kis erdő mögött. Szétvetett karokkal, nyitott tenyérrel hanyatt feküdtünk az árokban, ujjaink összeértek, lihegtünk. Az ég tele volt hintve csillagokkal. és az én vőlegényem megszólalt. Jegyezze meg. Aki be akar jutni a mi családunkba, annak alkalmazkodnia kell, ahogy azt Olánek Kolár mondta. Három nappal az esküvőnk előtt a vőlegényem belebetegedett az esemény közeledtébe. Nem volt maradása, nem tudott megülni, nem tudott aludni, a gondolat,

hogy pénteken fél tizenegykor meg kell jelennie velem a kiskastélyban, az irat, amely félreérthetetlenül közölte és igazolta, hogy a házasságkötés megtörténik, rémülettel töltötte el. Mintha azon a napon és abban az időpontban operációra kellene mennie, még háromnapi szabadságot is kért a munkahelyén, bejelentette, hogy haláleset történt a családban, azért kell neki a három nap. Aztán már csak kocsmáról kocsmára járt, mindenütt megivott egy korsó sört, és továbbment, csak az volt a fontos, hogy járkáljon, mert akkor nem gondolt az esküvőre, úgy, mint amikor egyik nap részeg volt és másnap menekült az elől a részeg fickó elől, aki az ő nevét viselte, j folyton csak járt, sőt ügetett, futott, de az a részeg mindig utolérte, és ha megállt, akkor rátelepedett a másnaposság, szóval csak addig maradt meg vőlegénynek, amíg járt, de mihelyt megállt, az a vőlegény mellészegődött, és j őt megszállta a rémület, hogy az a nap, amikor elvesz engem, az a nap, amikor hivatalosan urammá, férjemmé válik, már küszöbön áll, és az én vőlegényem már nem is evett, csak ivott és lihegett, annyira meg volt ijedve attól az esküvőtől, hogy félrebeszélt. Én meg tovább jártam munkába, az egész szálloda föl volt dobva, mindenki izgult az esküvőm meg a menyasszonyságom miatt, a ruhatárosnőtől az igazgatóig mindenkit borzasztóan érdekelt a nagy esemény, bejártak hozzám, hogy lássanak, még azt is meg kellett ígérnem, hogy az esküvő előtti napon, amikor majd iszom velük a boldog házasságomra, fölveszem a menyasszonyi ruhámat. De a legjobban a főpincér és a főszakács örült, a főszakács kivette a hűtőszekrényből azt a fagyasztott szarvascombot és -gerincet, és elkezdte készíteni a nászajándékát, a hideg vadpecsenyét, a szarvast, amely mintha csak azért várt volna oly sok évig a hűtőbokszban a prágai vásárcsarnok alatt, hogy nekem tálalják föl. De amikor eszembe jutott, hogy pénteken fél tizenegykor esküdni megyek a kiskastélyba, akkor én is remegni kezdtem, hibásan számoltam. A főúr és a pincérek folyton javították a hibáimat, és csuda jól mulattak, hogy huszonnyolc éves nő létemre ennyire be vagyok gyulladva egy közönséges esküvőtől. A vőlegényem már csütörtökön nem bírta tovább, átvette a megrendelt esküvői csokrot, és azzal a virágcsokorral járt Libenben kocsmáról kocsmára, a pincérnők a korsó sör mellé mindenütt egy korsó vizet állítottak és abba tették a virágot, a jövendőbeli férjem itta a sört és fogadta a gratulációkat, így jutott el azzal a csokorral egészen föl a Komlóbokorig, aztán még följebb Kobylisybe a Hofman-vendéglőig, onnan betért a Téglagyáriba, aztán a Kilátóba, de sehol se bírta egy korsó sörnél tovább, a végén már csak pikolókat ivott, és mindenütt, ahol azzal a csokorral és vőlegényruhában leült, kinyitotta az irattárcáját, kérem, ő és az irattárca! Hiszen minden okmányát és papírját, még a pénzét is mindig a nadrágzsebébe gyűrve hordta, de most irattárcával járkált, és mihelyt leült, óvatosan kinyitotta és újból hangosan elolvasta, hogy az esküvője pénteken lesz fél tizenegykor, biztos, hogy már legalább ötvenszer elolvasta, de még mindig nem hitte el, hogy a tanács elnökének értesítése alapján ő férjjé válik. Hát megitta a sörét, fogta a nedves csokrot, és a Kilátóból elindult lefelé, betért olyan kocsmákba is, ahova sohase járt, Cízekékhez meg Soucekékhez, aztán a Hajóba, és útközben úgy-ahogy megnyugodott, a járás jót tett az idegeinek, azzal a sétával föl Kobylisybe, aztán megint le Doudáékhoz és Schollerékhez nem időt nyert, hanem ellenkezőleg, lerövidítette azt a borzasztóan hosszú időt péntek fél tizenegyig, amikor egymás mellett fogunk állni és házastársakká nyilvánítanak bennünket. És az esküvőnk előtti napokban azt hittem, hogy a vőlegényem tréfál, de ő nem tréfált, nem azért volt nevetséges, mert nevetséges akart lenni, hanem mert valójában az volt, az én vőlegényem, ahogy most ráébredtem, borzasztó gyáva volt, félt minden döntéstől, az alatt az egész idő alatt, amit együtt töltöttünk, semmiről se tudott határozni, rám hagyta, hogy én döntsem el azt is, mit együnk, hova menjünk, mintha sohasem akart volna felelősséget vállalni a rossz döntésért, mindent másokra hárított, énrám is. Sőt az esküvőnket megelőző három nap alatt egyszer se nézett a szemembe, csak egy-egy félénk pillantást vetett rám, azután elfordította a szemét és csak a földet nézte, és pirult és szégyellte magát, mint valami kisasszony. Arra is

gondoltam már, hogy csak tetteti magát, de ő gyerekesebb volt, mint amilyennek hittem, ő, aki mázsás csomagokat tudott a teherautókra dobálni, akárcsak a kocsikísérők és a hulladékgyűjtő vállalat sofőrjei, ő, aki három óra hosszat megállás nélkül kapálta a kertet, hogy csak úgy dőlt róla az izzadság, hát ez az ember olyan félénk tudott lenni, mint a kiscsibe, mint a nyulacska, mint egy rémült, megvert gyerek. Néha a két tenyerembe fogtam a fejét, és erőszakkal magam felé fordítottam, hogy szemben álljunk egymással és hogy kénytelen legyen a szemembe nézni, de ő lesütötte a szemét, föl kellett húznom a szemhéját, borzasztó sokáig tartott, amíg végre rám nézett, és én a szemébe néztem és nyugtatgattam, mint egy megbokrosodott lovat, mint egy rémült állatkát. Na, na, na. mi van, csak nincs valami baj? És az autó ablaktörlőjének mozgását utánozva a tenyeremet jobbra-balra lengettem a szeme előtt, hogy eltávozzon tőle a félelem, a lidércnyomás, mint amikor a gyerekek reggel rémülten sírva fakadnak, mert valami rossz álom megijesztette őket. És ahogy szorosan mellette álltam, éreztem, hogy hevesen dobog a szíve és egész testében remeg. Mi van, mi történt veled? tudakoltam. Á, semmi, semmi. Nem is tudom. Nekem borzasztó természetem van, panaszkodott, én már iskoláskoromtól kezdve ilyen ijedős vagyok, mindig rossz bizonyítványt vittem haza. Tartósan az az érzésem, hogy rossz bizonyítványt viszek haza. Aztán meg gyerekkorom óta folyton menekülök, mindig hajt valami, hogy menjek el, valahova máshova, és csak onnan akarózik megint visszamenni oda, ahol azelőtt voltam, hogy onnan megint elinduljak oda, ahol nem vagyok. Ugyan, ugyan, ugyan!, simogattam és a fülébe súgtam. Mindig úgy lesz, ahogy most van, olyanok leszünk, amilyenek most vagyunk, mindig azt csinálhatod majd, amit eddig csináltál, én tovább járok munkába, te tovább jársz elébem a villamoshoz, ha délutános leszek. és semmit se kell nekem megmagyaráznod, ha nem lesz kedved beszélni, akkor hallgatni fogunk, ha meg kedved lesz, akkor mindent elmondhatsz nekem, én sokra tartom a vallomásaidat, és írhatsz is a jelenlétemben, én olyan csendes, olyan csendeske tudok lenni, mintha itt se lennék, lehet, hogy megint elkezdek kézimunkázni, és te írhatsz magadnak, vagy azt csinálhatod, amit akarsz, csak arra kérlek, hogy ne menekülj előlem, én már nem szeretnék másképp élni, csak veled, én belehalnék, ha nem jönnél el az esküvőnkre a kiskastélyba fél tizenegykor, az én esküvőmre, a mi közös esküvőnkre. A fejünk egymáshoz ért, a kis udvarra néző ablak nyitva volt, a szemünk elkerülte egymást, én tovább sugdostam a fülébe, és ő egyszerre csak sírva fakadt, arcát a hajamba temette, úgy sírt, mint egy kisgyerek, vigasztaltam a tenyeremmel, megtisztelt a sírása, az, hogy olyannak mutatta magát előttem, amilyen valójában volt, hogy maga tépte szét magán az inget, mint Jézus a parasztszobák ágyai fölött függő képeken, és megmutatta nekem a szívét. Hallasz engem, kérdeztem. Föl-fölzokogott, bólogatott és többször elismételte. Hallak. És én három nappal az esküvőm előtt egy fazék vizet tettem a tűzhelyre, a sparhert duruzsolt, a tűz melódiája kellemes volt és megnyugtató. A délutáni műszak után mindig halálosan elgyötörve jöttem ki a Párizs Szálloda konyhájából, gőzökkel, égett zsír szagával átitatva, térdig poros lábbal, és ő mindig elém jött a villamoshoz, aztán karonfogva haladtunk a csendes libeni utcákon, éjfélre járt már, amikor beléptünk az épületbe, majd a mi jövendőbeli lakásunkba, abba az egyetlen szobába, de én már kezdtem jól érezni magam benne, különösen, ha az öntöttvas tűzhelyben kellemesen sustorgott a tűz, amelyet szüntelenül magába szívott a kémény hatalmas léghuzata, a tűzhelyen vízzel teli fazék sziszegett, és a vőlegényem a lábam elé tette a mosdótálat, azt a lepattogzott lavórt, ha valaki benézett volna az ablakon, azt hihette volna, hogy ez a férfi szerelemhez, szeretkezéshez vetkőztet engem, de ez a férfi, a vőlegényem, csak azért húzta le lábamról a harisnyát és tűrte föl magasra a szoknyámat, hogy forró vizet öntsön a lavórba és a forróhoz hideget, hogy a lábfürdőm kellemesen meleg legyen, aztán feltűrte az inge ujját, letérdelt mellém, megfogta előbb az egyik, aztán a másik lábamat, beszappanozta a piszkos lábaimat, majd lassan mosta őket, lassacskán, és én behunytam a szemem és gyönyör töltött el, amikor mosdókesztyűvel dörzsölte, aztán lemosta és újra

dörzsölte és újra lemosta a lábamat, egyiket a másik után, és miközben a víz a lavórban egyre sötétebb lett a piszoktól, a vőlegényem megfogta az egyik most már tiszta lábamat, törülközővel szárazra törülte és letette a padlóra, gyengéden ráhúzta a papucsot, aztán ugyanezt tette a másik lábammal is, utána felállt, kedvesen megsimogatta a hajamat, kiment az udvarra, és erőteljes loccsantással kiöntötte a piszkos vizet. De amikor most itt ült előttem hervadtan, elcsigázva, amikor végre abbahagyta a sírást, elővettem a lavórt és viszonoztam azt, amit ő tett velem, megoldottam a zsinórt, lehúztam a cipőt tehetetlen lábáról, aztán a zokniját, letérdeltem előtte, és most én mostam meg előbb az egyik, majd a másik lábát, és hirtelen megértettem, hogy ez a lábmosás volt valójában mindeddig a legszebb, ami közöttünk történt, hogy ahogy ő alázkodott meg előttem, úgy alázkodtam meg őelőtte én, és mostam a lábát, és azt kívántam, hogy a lehető legtovább moshassam. Gondosan törölgettem a lábát, mialatt ő jobbra-balra dülöngélt a széken el-elszunnyadva részegségében. Aztán lehúztam róla a pulóvert, miközben tovább dülöngélt a kezem alatt, mintha halott férfit vetkőztettem volna, lehúztam a nadrágját, az alsónadrágját, és a meztelen testet az angol nemzeti lobogóra dobtam, amely ágytakaróul szolgált az én vőlegényemnek, a lobogón szétvetette a lábát, és tökéletesen megnyugodva feküdt a hátán és aludt.

A tűzhelyben lobogott a tűz, ráraktam egypár széthasított deszkadarabot, aztán szétnéztem a kis szobában és boldog voltam, hogy nekem, aki gyerekkoromban és lánykoromban tizenhárom szobás lakásban laktam, most ez az egy kis szoba is elég, behunytam a szemem és végigszaladtam a mi egykori lakásunkon, a nyitott ajtókon át egyik szobából a másikba, pontosan úgy, mintha újravetítenék egy filmet, áttört empire székek, virágmintás keveretek és fotelek, barna barokk ebédlő, a falon, a pohárszék fölött holland mester képe, szobák, amelyekben virágcsokrok illatoznak csillogó vázákban. És kinyitottam a szemem, és igen, fölöttem a le-föl húzható lámpa világított, és nagy meglepetésemre csak most vettem észre, hogy a lámpa zsinórja a plafon alatt, egy nikkelből készült protézis belsején van áthúzva, melynek comb része és alsó lábszár része össze van fűzve, a műláb valamikor Bretáé volt, a jövendőbeli sógoromé, a vőlegényem tanújáé az esküvőmön, amelyet már nem egészen három nap múlva tartunk meg.

Aztán elérkezett az esküvőm napja, az én vőlegényem már napkelte előtt fölvette az esküvői öltönyét, és amikor már fel volt öltözve, bosszankodva észrevette, hogy elfelejtett megborotválkozni, ezért beszappanozta az arcát és vele együtt a nászinge gallérját is, de olyan izgatott volt, hogy félt, megvágja magát, pedig nem is borotvával, hanem zsilettel borotválkozott, hát újra megmosakodott, leöblítette arcáról a szappant. És reszketett a keze, és görcsösen markolta a menyasszonyi csokrot, és csak akkor vált meg tőle egy percre, amikor meg akarta rakni az öntöttvas tűzhelyet, amely többször is kialudt. Aztán eljött a vőlegényem unokahúga, Milada és utána Liza, hogy segítsenek nekem felöltözni, és a doktor csokorral a kezében kiment a főútra, hogy megborotváltassa magát, és én elkezdtem izgulni, hogy ne tegye velem azt, amit az én drágalátos kincsem, az első vőlegényem tett, hogy esküvő előtt megszökött tőlem és mást vett feleségül. Aztán lassan öltözködni kezdtem, minden, amit a kezembe vettem, reszketett és beleakadt valamibe, a koszorúslányaimnak két oldalról támogatniuk kellett engem, mosolyogtam, de sírhatnékom volt, aztán Breta és Marta jöttek fel a kis udvarra, Breta kicsípte magát, gyönyörű kék nyakkendője volt, a fején kalap, szűzies kis menyasszonykámnak szólított, én meg nagy szemeket meresztettem rá, hogy az istenért, hagyja abba ezt a butaságot, és Marta meg Milada cigarettáztak és Stockokkal öblögették a torkukat, Wulli többször is kiszaladt a főútra, majd visszarohant, két borbélyüzletbe is benézett, de a vőlegényem nem volt sehol, aztán a nyoszolyólányaim már a menyasszonyi kalapkát adták a kezembe, de végül nekik kellett a fejemre tenniük és a hajamhoz tűzniük, most már valóban reszkettem és rogyadozott a lábam, mert a kis udvarra újabb vendégek érkeztek, Milada elébük ment, hogy köszöntse őket, aztán a

mosókonyhából egy asztalt húzott ki, bent a mosókonyhában a kádból meg a teknőből, amelyekbe állandóan folyt a hideg víz, harminc üveg pezsgő meg tömény ital kandikált ki, Milada abroszt dobott az asztalra és töltött a vendégeknek, de az én vőlegényem még mindig nem jött meg, a koszorúslányaim a kalapomhoz tűzték a menyasszonyi fátylat, a szemem fölé emelték, a szememből könnyek csorogtak, miközben görcsösen mosolyogtam, Wulli megint visszajött az utcáról, az arca már egész szürkére sápadt, messziről hadonászott és újból odajött hozzám megmondani, amit magam is láttam, hogy a vőlegényem még nem érkezett meg, hogy biztosan Stockot iszik valahol a menyasszonyi csokromat szorongatva. Wulli fölhúzta a kabátja ujját és az órájára mutatott, hogy már ideje volna indulni, és én már hátra akartam vetni a fátylamat, már fel akartam adni, borzasztó erős vágy fogott el elmenni valahova, elmenekülni innen, bebújni valami sarokba és sírni, de ekkor megérkezett Ema, az én második anyukám, virágcsokorral a kezében, és amint szétnézett az udvaron és bejött a mi lakodalmi konyhánkba és ebédlőnkbe és hálószobánkba és látta, milyen leverten ülök, hát az én második anyukám velem ellentétben nagyon is felvidult azon, amit látott, hogy minden elő van készítve, minden itt van, ami az esküvőhöz kell, kivéve a vőlegényt és a menyasszonyi csokrot. És az udvaron Milada járkált Martával, fehér maslis mirtuszágacskákat tűztek a vendégek ruhájára, szándékosan lassították az én nyoszolyólányaim a násznép dekorálását, az udvaron most a mi két pincérnőnk jelent meg és mögöttük a főszakács, a két lány fehér abrosszal letakart óriási ezüsttálcát hozott, és amint megpillantottam a mi főszakácsunkat, nyomban föllélegeztem, mintha kő esett volna le a szívemről, egyszerre csak biztos voltam benne, hogy a vőlegényem megjön, Ema mellettem ült, és nem tudta eltitkolni örömét, hogy nemcsak az ő fia, de a doktor is meglépett. Aztán az udvarra beviharzott a vőlegényem, az arca ragyogott, a szeme Stockban úszott, az egész ember sugárzott, a szemében örömkönnyek csillogtak, de nem azért, mert hamarosan férj és feleség leszünk, hanem mert úrrá lett önmagán, mert össze tudta szedni bátorságát. És már ott állt a násznép közepette, már rázogatta a menyasszonyi csokrot, már koccintgatott és itta mohón a Stockokat, és én kigyúltam, és éreztem, hogy megint tejszínhabos csokoládétorta vagyok, letöröltem a könnyeimet és felálltam, még dobbantottam is egyet, aztán még egyet, kiszaladtam a kis udvarra, ahol a mi pincérnőink egy fehér abrosz csücskét fogták, kicsit megemelték, és amikor odaértem hozzájuk, felfedték a tálat, és elém tárult a hideg szarvasgerinc és szarvascomb szépen fölszeletelve, ínycsiklandó látvány, a pincérnők viharosan megöleltek, a fejünk összekoccant, a két lány meghatottan sírva fakadt, a főszakács úr felém nyújtotta a két kezét, én föllebbentettem a fátylamat, és ő két oldalról kedvesen megcsókolt, épp hogy csak megérintette ajkával az arcomat, aztán Wulli már kopogtatni kezdte az óráját, és sápadt volt, és a vőlegényem végre átadta nekem a menyasszonyi csokrot, és Wulli jelt adott, és elsőnek indult el a kis udvaron mint az én tanúm, és a násznép csatlakozott hozzánk, és a vőlegényem meg volt borotválva és be volt illatosítva, lementünk a lépcsőkön Beranová asszony lakásának ablakai elé, a kis csillár felülről fénysugarakat szórt a tisztaságszerető asszonyra, a szemüvege karikákat rajzolt az arcára, most kiszaladt a folyosóra, összecsókolózott a vőlegényemmel, nekem kezet nyújtott, és azt mondta. A doktorral boldog lesz, mert ő jó ember, és este hozok maguknak az Arany Lúdból hideg nyúlpástétomot. És a nászmenet végigimbolygott a nedves folyosón, és amikor kiértünk az utcára, csaknem minden vendég a tenyerével tisztogatta a folyosó falának nedves vakolatától bepiszkított ruháját, mert majdnem mindegyikük dülöngélt már az erősítő stampedliktől, a Stockoktól. Néhány vendég pár lépés után még visszaszaladt a kis udvarra, hogy felhörpintsen még egy pohárkával, ők csak az Iparoskellékek nyitott üzletajtójánál érték utol a nászmenetet. Aztán vonultunk tovább a Kotlaskán, a Liska-vendéglő üvegajtaja kitárult, vendégek álltak benne, a főnök egy korsó frissen csapolt habos sört nyújtott oda a vőlegényemnek, aki mohón kiitta, a nyitott ajtón át láttam, hogy a helyiség füstjében és homályában megcsillannak a fölemelt

poharak, de csak mentem tovább, a vőlegényem utolért, most megint egymás mellett lépkedtünk, a vőlegényemnek borzasztó meszes volt a kabátujja, Wullinak is bepiszkolódott a ruhája, hátrafordítottam a fejem és láttam, hogy minden vendég magán viseli a mi borzalmas folyosónk nyomait, még a női kosztümök is mészfoltosak voltak, elnevettem magam, és amikor hirtelen megláttam ezt a mi bohócfelvonulásunkat, ezt az álarc nélküli maskarák menetét, újra elnevettem magam és fölemeltem a szemem, a vőlegényem átkarolta a derekamat és magához szorított, majdnem fölemelt és olyan szép csókot adott, olyan jó csókot, amilyet még sohasem kaptam tőle, és az ég esővel volt terhes, a levegő hirtelen lehűlt, szinte hóeséstől lehetett tartani, és amikor átmentünk a járdán és a Rokytka mentén folytattuk utunkat, a vőlegényem leszaladt a lépcsőn a patakhoz, és az utolsó lépcsőfokon leguggolt, telemerítette a tenyerét a rozsdás kályhák és három sírkoszorú között folydogáló vízzel, a koszorúkat még a nyári áradás sodorta ide, a vőlegényem aztán visszajött hozzánk és tetőtől talpig nedves volt. És Liza meg Wulli sápadtan haladtak egymás mellett, tegnap a szememre hányták, hogy a házassági kihirdetésben Eliskának neveztetem magam, holott anyuka után Elisabethnek hívnak, de én kitartottam amellett, hogy a keresztlevelem alapján engem Eliskának hívnak, mire Liza kiabálni kezdett, hogy azt szándékosan írta be a soviniszta pap, és ha már nem lettem Elisabeth, akkor legalább a házassági levelembe írassam be, hogy ugyan csehszlovák állampolgár vagyok, de német nemzetiségű, de én azt mondtam, hogy cseh vagyok, tehát cseh nemzetiségű is. És Ema, amikor a vőlegényem olyan ázottan lépkedett mellettem, hát az én második anyukám feljajdult, de a többi vendég nevetett, most vettem csak észre, hogy a nászmenetünk alig tíz emberre zsugorodott, örültem, hogy a vőlegényem barátai, akik annyira szerettek házilakodalmakat rendezni vele, visszaszállingóztak a kis udvarra és itták tovább a Stockokat és töltögették a borospoharaikat, örültem, mert attól féltem, hogy a kiskastély házasságkötő termében elterülnek a földön vagy egyszerre csak nótára gyújtanak. Aztán a felhők közül kibújt a nap, és előttünk felragyogott a kiskastély, most már lépcsőkön mentünk fölfelé, majd egy homokos út következett a parkon keresztül, az utat gondosan nyesett bukszusok szegélyezték, a kastély homlokzatán hatalmas aranyszínű óra csillogott és öt perc múlva tízet mutatott. És az én vőlegényem lihegett, szorította a gallér meg a nyakkendő, a szempillája össze volt ragadva a Rokytka vizétől, Wulli előreszaladt és kinyitotta a kiskastély kapuját, és ott állt az én két fiatal szakácsom, a motorbiciklijükön jöttek ide, ahogy megígérték, kockás nadrág volt rajtuk, fehér blúz, fehér szakácssapka, rám nevettek, gratuláltak, biztos meglógtak a konyhából, rájuk nevettem, aztán már ott volt előttünk a fehér lépcsősor, fentről zeneszó áradt, az orgona a Harlekin millióit játszotta, és amikor felértünk az utolsó lépcsőre, kinyílt egy fehér ajtó, és a nemzeti bizottság bársonykosztümbe öltözött tisztviselőnője behívott engem, a vőlegényemet és a tanúkat az irodájába. Aztán iratokat írtunk alá, és a nyitott ajtón át láttam, ahogy a házasságkötő terem magas, szárnyas ajtaján kivonul az előző esküvő násznépe, láttam, ahogy az emberek lefele mennek azokon a lépcsőkön, amelyeken mi az imént feljöttünk, örültem, hogy a vőlegényem ezt a kis kastélyt választotta esküvőnk színhelyéül, a helyiségekben gyönyörű barokk bútorzat volt és főképp magas, szárnyas ajtók, olyanok, amilyeneket az én apukám szeretett, aztán a nemzeti bizottság tisztviselőnője elrendezte a nászmenetünket, csak azon csodálkozott, miért mészfoltos mindenki kabátujja, aztán kinyílt a házasságkötő terem ajtaja, és én megmerevedtem, a hangszóróból egy régi zenekar játéka hallatszott, megismertem a dallamot. Az én szívem. hegedű. Igen, Helmuth Zacharias játszotta azt a bús dalt, amelyet az én apukám annyira szeretett, azt a dalt, ami egy egész héten át szólt a gramofonból, amikor Olga Csehova nálunk volt, és apuka megérintette a kezét az ujjhegyével és a szemében könnyek csillogtak, Breta felé fordultam, és ő bólintott és rám mosolygott, ő hozta ide ezt a lemezt, és ő intézte el, hogy az esküvőmön Helmuth Zacharias játsszon, piros szőnyeg futott előttem, és ott a falnál a cseh címer aranyoroszlánja ragyogott, mögötte zászlók és egy kis

asztalon virág, és az én tanúm, Wulli végigvezetett engem a termen, majdnem olyan nagy volt ez a terem, mint a mi ebédlőnk otthon, mögöttem a vőlegényem lépkedett az öccsével, Brefával, belekapaszkodtam a menyasszonyi csokromba, és most már tudtam, hogy tényleg meglesz az esküvőm, már nem reszkettem, kinyitottam a szemem, a vőlegényem már mellettem állt, éreztem a belőle áradó alkoholszagot, most ő kezdett reszketni, aztán a tisztviselőnő letette az asztalra az iratokat, a szemközti ajtón belépett egy szemüveges férfi, mellén rézsút széles szalag feszült, odaállt az asztalhoz, és a tisztviselőnő bemutatott neki engem és a vőlegényemet, aztán a férfi, akit a tisztviselőnő elnök úrnak szólított, beszédet intézett hozzánk, és én néztem a piros könyvét, amelyből slejfni lógott ki, és azon a slejfnin pecsét volt, a férfi beszélt hozzánk, hangsúlyozta, hogy szeressük egymást, és hogy a mi államunk nemcsak garanciát nyújt nekünk, hanem védelmet is, aztán megint arról beszélt, hogy tartsunk össze, aztán megkérdezte, van-e tudomásunk olyan körülményről, amely akadálya volna annak, hogy a házasságunk jogérvényesen megköttessék, és én is meg a vőlegényem is azt mondtuk, hogy nincs, aztán egyikünket is, másikunkat is megkérdezte, hogy önként lépünk-e házasságra egymással, és én határozottan felelem, hogy Igen, és az én vőlegényem néhányat krákogott, a nyelve a belső forróságtól a szájpadlásához tapadt, de a végén mégis kimondta a maga Igenjét. Aztán a nemzeti bizottság elnöke megkötöttnek nyilvánította a házasságunkat, és felszólított bennünket, hogy ennek bizonyságául húzzuk egymás ujjára gyűrűinket, azokat az arany jegygyűrűket, amelyeket nekem kellett megvennem. Szembefordultunk egymással, és a tisztviselőnő egy kis tálcán odakínálta nekünk a gyűrűket, szemtől szemben álltunk egymással, és az én emberem, most már a férjem eldurvult ujjaival néhányszor hiába próbálkozott, de végül mégis felhúzta a gyűrűsujjamra a gyűrűmet, én játszva húztam föl az ő ujjára az övét, aztán ő félrevonta a fátylamat és megcsókolt, Helmuth Zacharias utoljára ismételte el Az én szívem. hegedű. melódiáját, elsőnek az elnök gratulált nekünk, aztán a tisztviselőnő, miközben a fülembe súgta, hogy a házasságlevél az irodájában lesz, aztán Wulli csókolgatott és meg volt hatva, aztán Liza, aztán a többi vendég, én szívből összecsókolóztam a főszakácsunkkal, Bauman úrral, azzal a jótét lélekkel, aki feketén foglalkoztatott a Párizs Szállóban, aki bátorságot öntött belém, és aki akkor, a Párizs Hotel éttermében rendezett első disznótor alkalmával, amikor a doktor bejött a konyhába és elborított engem virággal, rögtön tudta, és egyedül csak ő tudta és látta, hogy a doktor el fog venni feleségül. és el is vett. És az esküvői szertartás ezzel véget ért, utolsónak az én második anyukám, Ema csókolt meg, föllélegzett, láttam a szemén, milyen boldog, hogy megszabadult tőlem, hogy már nem fogok nála lakni, megköszöntem neki mindent, amit együtt szenvedtünk végig az ő fiacskája, az én drágalátos kincsem miatt, akit most fölcseréltem egy olyan férfival, aki mellett nem fogok unatkozni, aki engem olyan furcsán szeret, akinél lakni fogok és akinek a nevét fogom viselni. Az esküvői szertartás véget ért, a folyosóra nyíló ajtó kitárult, elindultunk kifelé, és újra fölhangzott a Harlekin milliói, mert a lépcsőkön már egy másik esküvő vonult fölfelé a tanács tisztviselőnőjének az irodájába, sápadt menyasszony, nagyon fiatal vőlegény és merev tartású nászvendégek, mialatt a mi esküvőnk már lefelé tartott lazán és szerteszórtan. Aztán kiértünk a kiskastély elé, ott állt az én két fiatal szakácsom és a két pincérnő, és gratuláltak nekem meg a férjemnek, és a lányok sírtak, és aztán néhány utcabeli ember gratulált, a doktor ismerősei, azután a fényképész, és már mentünk is le a lépcsőkön az utcára, az én fiatal szakácsaim beindították terepjáró motorjaikat, a pincérnők mögéjük ültek, integettek nekünk, a szakácsok egyfolytában tülköltek és lassan hajtva kísérték a mi bolondos nászmenetünket egészen Podlipny szobráig, ott lekanyarodtak a Rokytkához, aztán fel a libeni hídra és vissza a Párizs Szállodába. És aztán már az Örökkévalóság gátja utcán haladtunk, kigomboltam a kiskabátomat, hogy könnyebben menjen a járás, büszkén lépkedtem gyönyörű menyasszonyi ruhámban, menyasszonyi csokromat kezemben tartva, az emberek köszöntöttek minket és

megmosolyogták a nászmenetünket, általános derültséget keltettünk, mert minden zakó és minden kosztümkabát ujja mészfoltos volt a folyosó nedves falától, és minden vendég dülöngélt egy kicsit, erősen szorítottam a menyasszonyi csokromat, meg-megráztam és integettem vele, így válaszolva a köszönésekre, hirtelen ráeszméltem, hogy férjnél vagyok, ez érőt öntött belém, arra vágytam, hogy így, ahogy vagyunk, visszamenjünk a kiskastélyhoz, hogy aztán újból visszatérhessünk onnan, arra vágytam, hogy kimenjünk a főutcára is, hogy ezzel az én menyasszonyi csokrommal végigjárjuk az összes kocsmát, a doktor törzshelyeit. Aztán hátrafordultam és láttam, hogy a vendégek közül csak ketten, Wulli meg Liza rémüldöznek ettől a nászmenettől, ez felbátorított, levettem a kiskabátomat, odaadtam a férjemnek, és fehér selyembe burkolva, nagy fátyollal díszített menyasszonyi kalapomban fölemeltem a karjaimat és úgy, ahogy Morvaországban cifrázta a táncot az én apukám, és ahogy morvaszlovák viseletben Wulli is tudta járni meg cifrázni, mielőtt Lizát elvette, úgy táncoltam én most fölemelt karokkal az Örökkévalóság gátja utcán és láttam, hogy az én férjem mosolyog, hogy megtiszteltetésnek érzi a táncomat, olyan szépen nézett rám, alacsonyabban ülő szemével rám mosolygott, a szempillái össze voltak ragadva a Rokytka vizétől, amelyet az esküvő előtt az arcába fröcskölt, odaszaladtam hozzá, megöleltem és összecsókolóztunk az utcai lámpa alatt, és én behunytam a szemem és összekulcsoltam a kezem a férjem tarkóján, úgyhogy a menyasszonyi csokor a feje fölött meredezett, és Liza Wulli mellett állt és mind a ketten végképp kiborultak, de a többi vendég csak mosolygott. Aztán egy teherautó állt meg mellettünk, megérkeztek a Hulladékgyűjtő Vállalat sofőrjei és nagy éljenzésben törtek ki, amikor megláttak bennünket összeölelkezve, a vezetőfülkéből maga a Hulladékgyűjtő főnöke lépett ki és gratulált a doktornak meg nekem, és mi a lámpa alatt ölelkezve fogadtuk a gratulációkat, és a doktor meghívta ezeket az újonnan érkezett vendégeket is egy pohár italra. Aztán benyomultunk a mi folyosónkra, és habár mindenki vigyázott a ruhájára, mégis minden ruhaujj megint mészfoltos lett a folyosó falától, és én a csokrommal kiszaladtam a kis udvarra, megfordultam, kitártam a karomat és lekiáltottam a tisztaságszerető Beranová asszony ablakai alá, ahol mindazok álltak, akik elkísértek bennünket a kiskastélyba. Jöjjenek föl mindnyájan hozzánk, jöjjenek föl mindnyájan egy pohár italra, jöjjenek koccintani velünk, mert én boldog vagyok, olyan nagyon boldog!

És jöttek fölfelé a lépcsőn a vendégeim, sokukat nem ismertem, a doktor barátai voltak, Liza és Wulli bementek a lakásukba, és amikor kinyitották az ajtót, Bobby, a kék blueterrier leszaladt hozzánk, ugatva körülugrált bennünket, és a doktor leguggolt, én is leguggoltam mellé, és Bobby nyalogatott minket, ugatott és fuldoklott örömében, és mint a többi násznép, ő is fehér maslis mirtuszágacskát viselt, amely a két szeme között a szőrébe volt fonva. És a deszkákon a poroló alatt ültek azok a vendégek, akik ugyan eljöttek a doktor esküvőjére, de inkább az udvaron maradtak, hát csak ültek, mosolyogtak és poharaikból alkoholt öntögettek a kis udvar porába. És én végigvezettem a násznépet az udvaron és menyasszonyi csokrommal mutogattam a látnivalókat. Itt van kérem a mi teraszunk, a mi függőkertünk.! És a tetőre mutattam, ahol a doktor írni szokott, amikor a napot követi, ahol az elfűrészelt lábú székek álltak. Aztán bevezettem a vendégeket a mosókonyhába, ahol a kádban és a teknőben most a szakadatlanul folyó vízzel hűtött pezsgős, stockos- és vodkásüvegek voltak elhelyezve. És itt van kérem, az én fürdőszobám, a mi fürdőszobánk. És tovább vezettem a vendégeket, és a nyitott klozetra mutattam. És ez itt, kérem, a mi illemhelyünk. Aztán a csokrommal a kis földhányásra mutattam, amelyből két vastag vadszőlőtőke nőtt ki és terjesztette szét ágait és ágacskáit minden irányban, ahol drót volt kifeszítve, és az ágak és ágacskák között megcsillantak a reklámok és a doktor halotti maszkja a fészer gerendájához drótozva. És itt van kérem a mi kertünk és mauzóleumunk. itt rendezzük meg ma a garden partynkat. kiáltottam, és a vendégek mosolyogtak, csak a doktor, a férjem volt megdöbbenve attól, hogy miket beszélek, nem hitt a fülének, de én ma még egy

kortyot sem ittam, én ma egyszerűen csak boldog voltam, hogy feleség vagyok, hogy a házasságlevél már meg van írva, boldog voltam, hogy nem győzött le a kishitűség, habár Ema, az én második anyukám meg Liza meg Wulli azt szerették volna, hogy szomorú legyek, hogy azon törjem a fejem, mit fogunk mi ketten mint házastársak csinálni ezután, hiszen tőlük kértünk kölcsön pénzt erre az esküvői lakomára, és egyáltalán nem gondolkozunk azon, hogy hogy és mikor fogjuk visszafizetni. És tánclépésben bevezettem a vendégeket a szobánkba, ahol most nem volt fűtve, és én fáztam, de nagy nevetve mutogattam. És itt kérem, ebben a sarokban van a konyhánk, és itt kérem, ebben a sarokban a hálószobánk, és itt az ablaknál van kérem az úriszoba. És a menyasszonyi csokrommal az öntöttvas tűzhelyre majd az angol nemzeti lobogóval letakart rézágyra mutattam. És végül a kis szék mellett álló hokedlire, amelyen a halott darázsfészekkel díszített fatönk magaslott. És itt, mutattam, itt van a mi ebédlőnk! És fogtam a vedrünket, beletettem a menyasszonyi csokromat, és a vödröt a le-föl húzható lámpa alatt álló asztalra helyeztem, amely mellett két szék volt. És a falon túlról áthallatszott a szokott csörömpölés, az egész szoba, az én jövendőbeli lakosztályom csörömpölt, ahogy odaát a kutatóintézetben a gigantikus eszterga és a gigantikus fűrész megint kettévágott egy gigantikus tengelyt. És én ujjammal a fal felé böktem, menyasszonyi fátyollal díszített kalapomban a fejemet is arra fordítottam, és azt mondtam. Hallják? Ez aztán a gyönyörűség! Így csörömpöl éjszaka is. az asztalunk mozog, az ágyunk csúszkál. ezzel szemben olyan hideg van itt, hogy az udvarra járunk melegedni, vagy egyfolytában fűtünk. És meggyújtottam egy gyufaszálat, kinyitottam a tűzhely ajtaját, amely mögött már el volt készítve a gyújtós, a tűz föllobbant, a tűzhely hamarosan dohogni kezdett, fát raktam a tűzre és kiszaladtam, ahogy a doktor szokott minden befűtés után, átfutottam a kis udvaron egészen a Lizáék lakásához vezető csigalépcsőre nyíló ajtóig, és ott álltam meg, ahonnan látni lehetett a kéményt, amelyből most szállni kezdett a füst. A vendégek kijöttek utánam, remegtek a szobánk hidegétől, de én álltam a kis udvaron, hátamat a falhoz szorítottam, lábujjhegyre emelkedtem, és büszkén mutattam a vendégeknek. Nézzenek oda, látják? Ez a füst a mi kéményünkből száll föl! Micsoda huzatja van annak a kéménynek! Nem csoda, hisz kovácstűzhely volt alatta, a mi lakosztályunk valaha kovácsműhely volt. de most jöjjenek, iszunk egyet a házasságunk boldogságára. És beszaladtam a mosókonyhába és hordozgatni kezdtem kifelé a zöld pezsgősüvegeket, mindenkinek adtam egyet, csak a sofőrök nem fogadták el, mindenki engem nézett, és én láttam, hogy látnak, és most én voltam az a kisasszony, akinek a szemében a Koh-i-noor Wal.des patentkapocs csillog, én voltam most Poldinka, az a szeretett nő, akinek hajfürtjeit megperzselték a csillagok, aki a kladnói acéltömbökön eljut a világ minden tájára, én voltam itt most a ház asszonya. És magam fejtettem le a pezsgősüveg dugójáról a drótot, aztán vártam egy kicsit, a többiek követtek, csak néhány ügyetlenkedő késlekedett, és láttam, hogy az én főszakácsom, Bauman úr le nem veszi rólam a szemét, és boldog, hogy olyannak lát, amilyen vagyok, láttam, hogy a férjem is figyel engem és csak ámul, láttam, hogy szemmel tart a főnöke is a Hulladékgyűjtőből, éppúgy, mint Marta és a férjem unokahúga, Milada, ők most jöttek ki a mosókonyhából, Stockkal teli poharat tartottak a kezükben, és a szemük is ebben a nehéz alkoholban úszott. Csak Ema, az én második anyukám és odafönt Liza meg Wulli botránkoztak meg azon, amit itt műveltem, miközben Bobby összevissza ugrándozott, ugatott és lábatlankodott a vendégek körül. És most hatalmas habzó borsugár lövellt a magasba az üvegemből, és öt, aztán tíz és végül csaknem húsz pezsgősüveg ontotta magából a hevesen szökellő gyöngyöző italt. Bobby hiába menekült, mindenütt ráfröccsent a habzó bor, a kezek magasba emelték a zöld üvegeket, a vendégek kiáltoztak, összevissza kotyogtak, könnyeztek, nevettek, de mindannyian felém és a férjem felé fordulva koccintottak az egészségünkre és boldogságunkra a mi gyönyörű lakosztályunkban és gyönyörű függőkertjeinkben. Aztán Bauman főszakács úr fölemelte az abroszt, és én a hideg szarvasgerinc

és szarvascomb fölé hajoltam, széttártam, aztán összecsaptam a kezem a gyönyörű hideg vadpecsenye láttán, aztán Bauman úr az egyik, én a másik végét fogva az udvar közepére vittük az asztalt, és a főszakács úr kis papírtálcákra rakta a hússzeleteket és osztogatni kezdte a vendégeknek, és mindannyian ettünk, és lejött Wulli meg Liza is, mosolyogtak, már elmúlt a rossz kedvük, megcsókoltak, ők is vettek a hideg szarvaspecsenyéből, és felbontottak egy üveg pezsgőt, így aztán egyszerre mindnyájan elcsendesedtünk és ettünk, hallgattuk, hogyan ízlik a pecsenye az emésztőszerveinknek, hogyan várta ki végül is a szarvas az én esküvőmet, újra el kellett mesélnem, hogy Brandejs úr nyolc évvel ezelőtt szarvast lőtt, hogy aztán a szarvas nyolc évig a prágai vásárcsarnok hűtőfülkéjében feküdt, hogy a végén Bauman úr meg én megtaláltuk és elszállítottuk, de előbb fémfűrésszel szét kellett vágnunk. és hogy Bauman főszakács úr, amikor először meglátta a férjemet a Párizs Hotel konyhájában, mindjárt tudta, hogy lakodalom lesz ebben a házban, és ezért a szarvas gerincét meg egyik combját megőrizte a szálloda mélyhűtőjében. és így hirtelen az én esküvőm olyasvalamivé lett, amit sehol senki sem élt át, sehol senki sem látott, és én erre csak abban a pillanatban eszméltem rá, amikor mindannyian Bauman főszakács urat bámulták, mintha maga a köztársasági elnök vagy valamelyik híres futballista jött volna el az esküvőmre, mindenki őt nézte, és Bauman úr mosolygott és ragyogott az arca, de aztán megijedt, mert eszébe jutott, hogy vissza kell mennie a Párizs Szállodába, a konyhájába, hogy fölszeletelje a pecsenyéket, hogy a konyha rendje fel ne boruljon. Így hát megcsókolt, köszönetet mondott nekem, a férjemnek mind a két kezével megrázta a kezét, ezt még sohasem láttam, Bauman úr mindig csak a könyökét nyújtotta oda a keze helyett, de az én férjem érdes kezét mind a két kezével megrázta és még egy ideig a kezében tartotta, aztán megtapogatta a férjem kérges tenyerét, és a férjem mosolygott, mert büszke volt a kezére. Aztán a főszakács lesietett a lépcsőn, és utána elbúcsúztak a Spálená utcai sofőrök is, elköszönt a Hulladékgyűjtő vezetője, és vele mentek azok a vendégek is, akik csak néhány percet tölthettek itt, mert a munkahelyükről ugrottak el. Aztán a férjem elővette az ajándékokat, és én bontogatni kezdtem őket, és közben pezsgőt ittunk, és aki akarta, annak odanyújtottuk az orosz vodkás üveget is, eszembe jutott, hogy apukám szerette a pezsgőt konyakkal vagy vodkával keverni, orosz medvének hívta, hát most apuka tiszteletére én is vodkával ittam a pezsgőt, Breta már részeg volt a Stocktól, és ezért szintén áttért az orosz medvére, folytattuk a nászajándékok kicsomagolását, kancsók és divatjamúlt hamutartók kerültek elő, minden nászajándék már alighanem több esküvőt is megjárt, tudtam, hogy az egészből egy darabot se teszek be a lakásomba, Breta minden ajándéktárgyat kommentált. Ó, ez ám a ritkaság, ah, ezt ma már nem is gyártják, hol vették ezt a vacakot, az ócskapiacon? És végignézett a násznépen. Ó, igen, ezt valahol a Szent Adalbert-templomnál találták a szemétdombon. No, ilyet még életemben nem láttam, figyelj csak, bátya. fordult á férjem felé. ezt be kell biztosítanod, vagy hogy mindjárt el ne lopja valaki, jobb, ha máris bedobod a kukába! Csakhogy ez éppen a Liza ajándéka volt, Liza megsértődött és felszaladt a lakásába. És a férjem újabb csomagot bontott ki, régi függöny hullott ki belőle, fölkaptam és a mellemhez szorítottam, mert pont ilyen függöny volt apuka hálószobájában, be takarta az egész ablakot, azt a függönyt Kelet-Morvaországból a szülőházából hozta magával. és felkiáltottam. Ah, ez a függöny igazi dísze lesz a lakásunknak. És ebben a pillanatban a hosszú fészer fölött kétemeletnyi magasságban húzódó fal mögül tompa dörrenés hallatszott, és a falról levált a még rajta maradt vakolat és döngve-dübörögve rázuhant a fészerre, és a ferde tetőről hullott a homok meg a törmelék, Bobby behúzta a farkát és futni kezdett lefelé, és aztán a lépcsőkre, a kis udvarra hullott a homok, és az omladék szétpergett a szélrózsa minden irányában, a vendégek berohantak a mosókonyhába vagy leszaladtak a lépcsőn, és rémülten figyelték, nem omlik-e össze az egész fal. És csak egy idő eltelte után, amikor a homok- és mészfelhő oszlani kezdett és végül leülepedett, jöttek vissza a kis udvarra, átgázoltak a

törmelékhalmazokon, és én beszaladtam a lakásunkba, kihoztam a menyasszonyi csokromat, magasba emeltem és fölkiáltottam. Micsoda gyönyörűség! Ugye mindnyájan irigylik ezt a mi kis udvarunkat, a rezidenciánkat, igaz? De a vendégek nem irigyeltek tőlünk semmit, porolgatták fekete ruhájukat, amely már nem volt fekete, hanem szürke, itták a snapszot és pezsgővel öblítették le, és én megint felkiáltottam. Jöjjenek mindnyájan be!

A szalon kellemesen ki van fűtve, és ha nem férnek el, akkor van hely bőven az ebédlőnkben, ott iszogathatnak tovább, vagy leülhetnek a teakonyhánkban, és ha még így sem férnek el, akkor bemehetnek a tornateremmel kombinált fürdőszobánkba, ott kellemes nyugágyak vannak. de a vendégek védekezőn fölemelték a kezüket és tiltakoztak. Mindent inkább, csak azt ne! Tüdőgyulladást kapnánk, megbetegednénk! És elköszöntek és indulni készültek, mert a teknőben már csak egy magányos pezsgősüveg maradt, a kádban már nem volt tömény ital, és a hideg szarvascombot és szarvasgerincet már rég megettük. Tovább szorongattam a menyasszonyi csokromat, és megint kiabálni kezdtem. Vagy menjenek a Hausman-kocsmába vagy Vanista úr vendéglőjébe, ahol a férjem három órától folytatja a híres lakodalmát a barátaival, akik még csak ezután jönnek meg! De a vendégek búcsúzkodtak, átgázoltak a homokbuckákon és törmelékhalmokon, és föl-fölnéztek a magas falra, amelyről a vakolatmaradványok még lehullással fenyegettek, egy-két kisebb darab megint lepottyant, megint szétpergett a tetőn és rászóródott a vendégekre. Elbúcsúztak tőlem és inkább elmentek Vanista úr vendéglőjébe, a sógornőm meg Milada talált valahol egy üveg Stockot, bejöttek a szobába, de nyomban dideregni kezdtek a hidegtől, hát azzal a brandysüveggel inkább átgázoltak a törmelékkel borított udvaron és fölmentek Lizához, Breta lefeküdt az angol nemzeti lobogóra, maga mellé tette a botját és a mennyezetet bámulta, amelyről a nikkelrugós és bőrfűzéses protézis lógott, és belsején a lámpa zsinórja volt áthúzva, és a barna fűzők vége a lámpa tetején nyugodott, és én fogtam a függönyt, a számomra oly becses függönyt, szétterítettem, igen, éppen jó lesz az ablakomra, fázni kezdtem, kikapartam a hamut a tűzhelyből és újra befűtöttem, aztán kiszaladtam az udvarra, caplattam a szétszórt vakolatban meg a téglák között, és megint a kéményünket néztem, igen, éppen most tört föl belőle a füst és úgy szállt, mint a gyertyaszál az ég felé, mint a karcsú nyírfatörzs, olyan egyenesen szállt az ég felé a mi füstünk, visszaindultam, hallottam, hogy odafönt Lizánál hangosan beszélgetnek a vendégek, akik itt maradtak és ákiket Liza meghívott, hirtelen egyedül voltam a kis udvaron, bementem a mosókonyhába, elzártam a vízcsapokat, hogy elállítsam a vizet, mert már nem volt mit hűtenie, és kivettem a teknőből az utolsó üveg pezsgőt. És amikor a lakásunk felé mentem, láttam, hogy fönt a gangon, ahol a Slavícek család lakik, nyitva van a vécé ajtaja, és a vécén Slavícková asszony ül, kihajol és integet, hogy menjek föl hozzá, mondani akar nekem valamit, összeszedtem a bátorságomat, és az üveggel a kezemben elindultam fölfelé a csigalépcsőn, sohase voltam még nála, de most hirtelen kedvem támadt fölmenni, mert az ő lakása pontosan olyan volt, amilyen majd a mienk lesz, fölmentem a gangra, a kalapom a fátylammal együtt majdnem leesett, rácsaptam, hogy visszaszorítsam a fejemre, fölpillantottam, Slavícková asszony tényleg a vécén ült ártatlanul, és vele szemben a plafonig érő stelázsin szépen elrendezve teli lekváros és befőttes üvegek sorakoztak, Slavícková asszony nehézkesen fölemelkedett a vécéről, felhúzta óriási bundabugyinak vagy bombabugyinak nevezett nadrágját, leengedte szoknyáját, meghúzta maga mögött a láncot, hát ilyen még a mi klozetunkban nincsen, mondtam magamban. És Slavícková asszony elém jött a vécéből, kezet nyújtott, és én megijedtem, hogy össze fog szidni a férjem miatt, mert a múlt éjszaka, még vőlegény korában a kis udvaron a kanálisba vizelt, és a hangos csobogás fölébresztette Slavícková asszony gyerekeit. De Slavícková asszony gratulált a házasságomhoz, aztán bevezetett a lakásába, igen, ilyen lesz az én konyhám is és ilyen lesz a szobám, ahova azt a bútort teszem, amit Pöstyénben hagytam, amit apukám csináltatott, amikor minden szobánkból kiköltöztettek és elkergettek minket. És ott a

szobában Slavícková asszony cinkos kacsintással a magasra vetett ágyra mutatott, de én semmit sem értettem az egészből, hát Slavícková asszony fölemelte a felső dunyhát, és alatta, az alsó dunyhán megpillantottam a férjemet amint fejét a tarkója mögött összekulcsolt kezén nyugtatva alszik, mellette Bobby lélegzett mélyen, fehér maslival átkötött mirtuszágacskával a homloka szőrzetében. Slavícková asszony halkan mesélte. Pár perccel ezelőtt jött föl, és ahogy meglátta az ágyat, hát zsupsz bele! És Bobby utána. És most mind a ketten alusznak, mint a tej. No de, fiatalasszony, jöjjön be a konyhába, mesélni fogunk egymásnak híres történeteket, nevezetes eseményeket az életünkből, a családunk életéből. hiszen tízéves koromig én sem beszéltem csehül egy szót sem, mert én Berlinben születtem, tudja?