Bohumil HrabalEGY OSZTÁLYISMÉTLŐ

EMLÉKEZÉSEI

EGY OSZTÁLYISMÉTLŐ EMLÉKEZÉSEI

VISSZAPÖRGETVE az élet filmjét, azaz kérődzőként felöklendezve az elmúlt évek táplálékát, veteránokká leszünk. Eszünkbe jut, hogy annak idején mit műveltünk és mi módon igyekeztünk elkerülni a tanárok csapdáit. Aztán tíz év távlatából nyoma sem marad sebeinknek és gyötrelmeinknek, az iskola pisztollyá válik a kezünkben, pisztollyá, amellyel bárkit célba vehetünk és elkábíthatunk, mentsvárrá, rácsos járókává, ahová már csak gyermekeink képében térhetünk vissza. Az évek hierarchiájában tanáraink közelebb kerülnek hozzánk és már értjük indulatkitöréseiket, szőrszálhasogatásukat és azt, milyen nevetségesek és naivak voltak fenyegetéseik. A zárt egészben takaros sorokba rendezett könyvtárat alkotnak, ahol minden könyvnek megvan a maga élete, becse, megvannak a maga szavai. És most, amikor ott állunk mellettük, már nem tanítványként, hanem egykori szeretőként, akivel annyi de annyi kalandjuk volt, a vizek mélyéről felszínre úszik a tiszta emberség.

Milyen kedvesen oszcillál az emlékek membránján a Vagánynak nevezett cseh tanár göndör feje, aki oly kiválóan tudott egyensúlyozni a katedra szélén, hogy legnagyobb bánatunkra egyszer sem csúszott le. Lélekben mosolygunk irodalomelőadásain, amelyekben a holdfogyatkozás kiszámíthatóságával mondogatta, hogy Jirásek mintegy széles ecsetvonásokkal festette a történelmet. És közben nekünk szegezett mutatóujjával billentgette helyre súlypontját, amely elmozdulva valahová a tábla alá csúszott, úgyhogy minduntalan előre akart bukni, mint kacsa a halastóban.

Ki tudná elfelejteni az iszonyatos madame Franciást, aki úgy nézett ki, akár egy ezerkarú indiai istennő, mert két mutatóujjával jobbra-balra lődözve egy óra alatt legalább tízszer felszólította az egész osztályt, s közben egyfolytában sipítozott, ujjai mímelt fésűjével szántva végig újra és újra loboncát. Mintha szüntelenül az Erinnüszök üldözték volna, a gall megszállottság vagy mintha Shakespeare-t játszott volna. És mindig akkorát alakított nekünk, hogy órái után olyan lankadtak voltunk, mint egy édes klistélyozás után.

És a másik asszonyság, aki mindenkinek úgy süppedt bele a lelkébe, mint sziklatömb a hómezőbe, madame Természetrajz, a metafizikus tyúkanyó, a tanári kar hőmérője és barométere, aki nyomban óvott-figyelmeztetett, tanácsokat osztogatott és segítségünkre volt a vérszomjasok ellen. És a hihetetlenül könnyed rajzolatú ajkakról csörgedező csendes szó babusgatott és növényi tejjel táplálta a virágok, kristályok és protoplazmák iránti érdeklődést. Talán mindegyikünk számára ő a nagybetűs Nő – az édesanyánk és kedvesünk után.

Ha a tekintet véletlenül a nyomtatott oldalakra téved és megakad azon a szón, hogy matematika vagy ábrázoló mértan, képzettársítással legott megjelenik madame Matematika és Ábrázoló Mértan, korlátolt felelősségű társaság, eme csábos lábikójú és választékos viselkedésű hölgy, aki zseniálisan bánt a körzővel meg a háromszögű vonalzóval, és a tetőtől talpig felfegyverzett, szüntelenül hadakozó, láthatatlan ellenség ellen védekező Minervához hasonlított. Talán Isten akarata volt, Istené, aki negyedikben, elválasztván a többiektől, beavatott engem a hölgy bukásának misztériumába. A hölgy akkor éppen szemérmetesen lesütötte a szemét, mint Szent Alajos, és nem vett példát osztályfőnökünkről, a Vagányról és nem számolt a súlyponttal, és szépséges hatvan kilójával szőnyegként terült el az emelvényen. És a szerencsésebb sihederek láthatták finom alsóruhája szegélyét. És így teljesült be a görög anyák mondása: Vagy a pajzson, vagy a pajzzsal. És a háromszögű vonalzó, amelyen feküdt, pajzshoz hasonlított.

És az egzakt tudományok másik, mindig ideges és szüntelenül vakaródzó – mindenütt, ahol csak az illem engedte – szelleme, a kókler és katedratáncos, aki halk– és édesszavú volt, akár a delphoi orákulum. Mi, ott hátul, az egész magyarázatból csak annyit jegyeztünk meg, hogy A betű, B pont és X tengely, meg a kétségbeesett kiáltást, végtelen, Fidrmuc, VÉGTELEN! Kíváncsi volt, akár a szarka. Állandóan a fülét hegyezte, egyre-másra feltűnt ott, ahol nem volt semmi keresnivalója, úgyhogy összeszövetkeztünk és egyfolytában sugdolóztunk előtte, mint a szerelmesek. Csak egyetlenegy szót hagytunk hangosabban kicsúszni a szánkon: Hallottátok? Embertelen kínok után félretette méltóságát és rákérdezett. Hát betörés történt, tanár úr, betörés! – És hová törtek be? – Hát a fizikai szertárba, és ellopták a mágneses tömeget. – Mire dühösen ugrándozni kezdett, mintha ezer és ezer képzeletbeli macskakölyök mélyesztené karmát lila zoknijába.

És éppen ebben a szertárban lakozott két magiszter, lombikokkal, drótokkal, Bunsen-égőkkel, kékes rézgáliccal, az üveg és a fém költészetével körülvéve. A sors rendelése folytán az üveg módfelett nagy vonzerőt gyakorolt rájuk, amennyiben palack, illetve pohár formájában jelent meg. Ezer éve már annak, hogy egyiküknek osztályfőnöki minőségében az a kellemetlen, tragikus feladat jutott, hogy szóljon a diáksághoz az alkohol káros hatásáról. Eleinte, mielőtt nekibátorodott, szenvedélyesen védelmezte a forrásvizet, de azután újra elcsábult és monológját eget verő „Napi hat sör nem árt!” felkiáltással zárta. És milyen aranyos volt, amikor globális módszerrel magyarázta a mozgást, hogy megy, megy, megy a vonat, s közben jobb kezével mintha a mozdonyt fogta volna, baljával pedig az utolsó kocsit, minden szóra ugrott egyet, csendes boldogságban úszva, hogy ma aztán különösen jól sikerülnek a kísérletek. Hát még amikor rókafarokkal dörzsölte az üvegrudat! Láss csodát, világ! Hogy szökkentek sorra a készséges papírdarabkák a rúd elektromossággal telített végéhez! Vagy amikor egy érintésre feltárult a leideni palack aranyfüstje, mint a leányszívek a Szigeten! A másik magiszterrel, a gyönyörűséges hang tulajdonosával (csak a törökmézárusoknak van ilyen hangjuk) rosszabb volt a helyzet. Neki az égvilágon minden sikerült, mert volt jegyzetfüzetünk.

Ott, ahol az aulába megy be az ember, a bohémek ütöttek tanyát. Egyiküknek, a mindig kigombolt ingű agglegénynek, a bolygó hollandinak a szenvedő arcán ott ágált a kérdés, hogy ugyan miképpen lehetséges, hogy ő, a Festő tanítson, másikuk pedig szüntelenül Cézanne híres mondását bizonyította, miszerint a természetben minden kúp, henger vagy gömb formájú. Minden ecset– és tollvonása nyomán könyörtelenül újabb és újabb gömbök virultak ki, és távoli visszhang gyanánt sokszor a negyedévi bizonyítványokba is bekerültek a kerek formák. Mindig helyén volt az esze, mint Fillának, és ha kellett, a nyelve is fürge volt, akár a patak.

– Hé, Veselý, beleverem az ormányodat abba a förmedvénybe! Miféle ganét kensz te oda nekem?

És aztán Veselý szorgalmi feladatként (hogy a jegyén javítson) festett egy falut, de annak olyan volt a perspektívája, hogy még a kubisták is kidobták volna a taccsot. A tanár úr legyűrte magában a démont, és megtört hangon azt mondta:

– Még dolgozz rajta egy kicsit, aztán hozd ide.És Veselý, a magabiztos Veselý diadalmasan hordozta körbe tekintetét, mint aki leigázta

Karthágót. Merő szorgalomból még besatírozta az összes mutatót és számot a templomtorony óráján, és hosszan, gyönyörködve szemlélte művét. Aztán bemutatta a rajzot.

– Dobod ki rögtön a szemétbe! Tényleg ide hozta! Jézusmária, megőrülök! És most azonnal beírok neked egy elégtelent!

És kisvártatva a démon újra könyörtelen vitustáncot járatott vele:– Radírt ide, radírt! Ki kell radíroznom azt az elégtelent! A Veselá anyuka majd még idejön

nekem bőgni, hogy adjak jobb jegyet a fiacskájának.

Merthogy a pedellusoknak szokásuk volt bekukkantani oda, ahová nem kellett volna.A taedium vitae, azaz az életundor annál a tanárnál kerített minket hatalmába, aki nem volt

kíváncsi, mint a szarka, viszont a teológia szolgálóleányával, a filozófiával volt felfegyverkezve. Bármit csináltunk is, semmi sem zökkentette ki a Sztoa Poikiléből. Kettőt-hármat koppantott a ceruzavéggel, orrhangon mondván: – Én, kérem, tudok várni. – Mire ismét elcsendesedtünk, mint a nyári este, miközben a falakon a „wenn ich wäre, ich habe gekonnt usw.” csordogált, hetedikben meg fogalmak, asszociációk és a társváltozások módszere. Mindig elegánsan öltözve, aszott ujjai közt négycentis ceruzát szorongatva.

És ellenlábasa, a filozófia antipódusa, a katekéta, ez a diákságot fenyegető Gonosszal hadakozó lélek, aki segítségért fohászkodik a viharok közepette. Mózesként jelenik meg előttem, csak a tízparancsolat helyett újság van nála, látom, amint a lantot pengető ujjak határozott mozdulatával végigsimítja a bujakórt gyógyító orvosok nevével teleírt oldalt: – Nézzétek, fiúk! – És mi néztük. Eva Poděbradská, aki bájaival egyetemben, negyedikben elhagyott minket (talán efeletti bánatomban buktam meg), sorra agyalta ki a bűnöket és kombinációikat és szüntelenül faggatta a katekétát erről-arról, azt hiszem, ha ezek a katedra előtti pillanatok eszébe jutnak a tisztelendő úrnak, bizonyára gyöngyözni kezd a homloka a negyedikesek szívéből vödörszám felbuzgó kíváncsiság és tudásvágy emlékétől.

A poros történelemszertárakból tudatalattim az inas finn, a Történész alakját keríti elő, aki fagyban is nyitott ablaknál tanított, és úgy hallgatta az osztályt és a diákokat, mint Rodin Hugója a hullámverést. Aki nem tudta, ki volt az az abderai Démokritosz, az akragaszi Empedoklész és a görög filozófia többi nagyágyúját sem ismerte, azt egy rémséges kézmozdulattal örökre elveszejtette. De ki ne csodálta volna a természetben végrehajtott testgyakorlatait, messziről és élesen kirajzolódó izmait? Igen, spártai szobor volt ő, akit a sors a szelíd Elba menti síkságra vetett.

Varázsvesszős forráskutatóként fürkészem a múltat és felfedezek egy arcot, amely számára másodikban megédesítettük a cseh nyelv tanítását. Fehérre pingált szürrealista tanárnő, összezárt ujjai közt könyvet szorongat, mintha valaki el akarná lopni tőle. Milyen kedves és tehetetlen volt, míg mi, latrok kis híján pokollá tettük az életét, sőt panteista költőnőt csináltunk belőle, aki még a széket is beírta az osztálykönyvbe, magát a széket is. Engem egy év alatt tizennégyszer írt be. Azok meg, akiknek muszáj volt jól viselkedniük, hát legalább bujtogattak bennünket. Ugye, Jiří Vokálek? Értem. Hallgatok. Nehéz a sora annak a nebulónak, akinek az apja ugyanabban az iskolában tanít.

És végül ifjúkori tanáraim gyöngye, az izmok istene, szarkaláb mezőben hunyorgó szempár és némi pocak tulajdonosa, a férfiú, aki a náthát hírből sem ismerő kemény legényeket próbált faragni belőlünk, a férfiú, aki olyan szavakat használt, amelyek máshol illetlennek minősültek. És hogy tudott dühöngeni! Pardieu! Tajtékzott, átkokat szórt, a pokol ezer ördögét emlegette, de aztán kacsintott és minden rendben volt.

Egy nap elaludtam és a tornaterembe érve szerencsétlen sorstársaimat levetkőzve találtam. A tornatanár fuldoklott a dühtől, ám erőt vett magán, és mézesmázosan megkérdezte:

– Nahát, tanácsos úr. Hogy méltóztatott aludni? –Mit sem sejtve átvettem bizalmas hangnemét:

– Köszönöm kérdését, tanár úr, remekül, csöppecskét még heverésztem, de… –, nem jutottam a végére.

– Beírlak! Szarházi! Nyomás levetkőzni! Heverészett! Hogy hívnak, szarházi?! Én meg, mintha ősidőktől ismernénk egymást:

– De hát a tanár úr ismer engem.– Beírlak!

– De hát nem is ismer a tanár úr.És így röpködtek a replikák: Beírlak – De hát nem is ismer – Hogy hívnak – De hát ismer –

mint szárnyas, repdeső szavak, amelyekről Platón beszél. Végül sikerült lecsillapítanom:– Majd ha leveszem a trikómat.És aztán nyakon öntött. Megkönnyebbült:– Rajta, most virtuskodj. Mutasd meg, milyen tökös gyerek vagy. És húzd ki magad, bogaram.Egy időben fényképezésre adta a fejét. Hogy bizonyítsa ügyességét, behozta nekünk egy futó

róka fényképét, a megfelelő kommentár kíséretében, hogy milyen nehéz a természetben lencsevégre kapni az állatokat. Mi, ott hátul, megszokásból csak legyintettünk, és kijelentettük:

– De hát ki van tömve.A tanár úr elvörösödött, és szomorú hangon felelte:– Hogy jöttetek rá, csibészek?Ez az idealista és romlatlan lélek kölcsönvette a természetrajzszertárból a rókát, az éj leple

alatt hazavitte és reggel lefényképezte. Hányszor törtünk borsort az orra alá! És később mégis jó barátok voltunk, és karácsonyi jókívánságokat küldözgettünk egymásnak.

Már a föld alatt pihen szegény. Hiszem, hogy ha meghalnék, és ahogyan egyházunk tanítja, Péter kapuja elé érnék, hát meghallanám az ismerős botkopogást és monoton hangot: Jobb, bal, guggolás, fel, jobb, bal, guggolás, fel. És benézve a kerítésén látnám a mennyei síkságon, ahogy volt tanárom az angyalkákat egzecíroztatja, és ahogy két kerub, akik épp végeztek a bárányfelhőhalom mögötti borbolyák öntözésével, könnyít magán és izzadt szárnyát törölgetve azt mondja: – Legszívesebben fejbe kólintanám ezzel a kannával a fickót! – És a mennyei terekbe tovább záporoznának a vezényszavak: – Karkörzés előre, kilégzés és rajta, hop, hop! És húzzátok ki magatokat! Mitől ilyen görnyedt a hátad, Arkangyal? Biztos a harmóniumtól. Rajta, hop, hop!

Bezárom a kört, felgöngyölöm az emlékek celofánját, és ha valaki arra gondolna, hogy nem illik így írni a hajdani tanárokról, jusson eszébe, hogy e sorok írója egy volt enfant terrible, az osztály réme és bajkeverő, hogy elsőben a tanító úr kézen fogva vezette be, mint csikót a kantárszáron. Hogy megbukott és háromszor nem volt kielégítő a magaviselete. Ó, ifjúságunk szépsége és ereje!

 V. Detre Zsuzsa fordítása

ÉLET SZMOKING NÉLKÜL

ÚGY EMLÉKSZEM VISSZA ARRA a nymburki reálgimnáziumra, mint enyhén diszkordáns nebulók intézetére, ahol hét év alatt a gyerekek fiatalemberekké és kisasszonyokká válnak. Nekem azonban ez a fényes kastély az állandó rettegés siratófala volt, az a hely, ahol az összes, máig ki nem hevert stresszhelyzetet átéltem. Az éneken és a tornán kívül csak természetrajzból voltam elégséges, az összes többi tantárgyból nemcsak hogy bukdácsoltam, de el is hasaltam, mert nem tudtam tanulni. Abban az időben a tartós tudatlanság üvegharangja vett körül. Szégyenkeztem, amikor felszólítottak, vörösre gyúltan eldadogtam, amit az első sorban ülő osztálytársaim súgtak… s ettől még jobban megzavarodtam. Így aztán féktelen mérgemben, hogy az iskolában senki sem vagyok, kifundáltam, hogy nekem is bele kell lopnom magam valamivel a tanáraim és osztálytársaim tudatába, nekem is lennem kell valakinek, hogy olyasmit kell tennem a tanítás alatt, amire a többiek nem képesek. Így hát nagy önmegtagadással bizonyos gazságokat követtem el, a fejembe vettem, hogy önmagam fölé kell emelkednem, ahogyan az amerikai groteszkekben Chaplin és Frigo és Harold Lloyd teszi. Az apró lázadások e pillanatait nem adták ingyen. Sokáig kellett gyűjtögetnem a bátorságot, hogy olyasmit műveljek, amiért aztán beírtak az osztálykönyvbe, és amiért kettest, sőt olykor hármast kaptam magaviseletből. És csodák csodája, az osztálytársaim szerettek akasztófahumoromért, mi több, néhányan rajongtak értem. Így aztán a tanárok kérdésére adott briliáns válaszaikat a magam apró pimaszkodásaival egyenlítettem ki. Alighanem azért szerettek az osztálytársaim, mert olyasmiket mondtam vagy tettem meg helyettük, amikhez sohasem lett volna bátorságuk… Hogy nem tudtam tanulni, hogy képtelen voltam kézbe venni a tankönyvet, s akár csak belelapozni, hogy hülyegyerek módjára nem tudtam figyelni a tanárok magyarázatára, ez feltehetően abból fakadt, hogy – miként édesanyám ötven év múlva is állítja rólam – gondolatban folyvást valahol másutt jártam. Ma úgy gondolom, hogy ezt az én másutt járásomat az okozta, hogy iskoláim iskolája, egyetemeim egyeteme a sörgyár és a fák és a végtelen séták és a lógás volt. Emlékszem, nemcsak az iskolában fordult elő, hogy gondolatban másutt jártam. A tudatlanság szilárd harangja kitartóan követett a városba és annak utcácskáiba. Valahányszor megállított valaki, hogy tudakozódjon valami felől, elvörösödtem, olyan zavarba jöttem, hogy akárcsak az iskolában, ostobaságokat válaszoltam. Ráadásul idétlenül viselkedtem, kiváltképp, ha lánnyal álltam szemtől szemben. Ügyelnem kellett rá, hogy a gyönyörű arcocska és sok-sok lökni és masni láttán el ne aléljak a meghatódottságtól. És a többi emberrel való kapcsolatomat az határozta meg, hogy nemcsak akkor, hanem ma is rendületlenül érzem, hogy a többiek mindenben előbbre tartanak, és mindenhez jobban értenek nálam. Komplexusaim voltak és vannak ma is, amikor emberek között vagyok, ezeket a kisebbségi érzéseket sihederként és fiatalemberként mindig a sörgyár személyzeti szobájában, a malátaszárítóban, a kádárműhelyben gyógyítgattam, ahol úgy hallgattam a malátafőzők és a kádárok beszélgetését, ahogy a tanáraimat kellett volna hallgatnom a reálgimnázium osztályaiban. Már diákként is szerettem a magányt, a folyóba lebukó napot, a csöndes csónakutakat, képes voltam éjnek évadján felkapaszkodni a malátafőző lapos tetejére, ahol kövirózsa meg moha virult, képes voltam órákig elnézni a csillagos eget a hömpölygő Elba mélyében, a hidat meg a kivilágított várost. Ezért amikor felmentem a lépcsőn és beléptem a nymburki reálgimnázium gőgös főkapuján, úgy éreztem, hogy csapdába estem, hogy alagútban vagyok, ezért is tarkítottam sokéves intézeti tartózkodásomat azokkal a kis lázadásokkal, amelyek osztálykönyvi bejegyzéssel végződtek, és groteszk legendaként terjedtek a többi diák között. És

senki sem tudta, hogy én szenvedtem ezektől az otrombaságoktól, hogy szégyelltem őket, hogy mindig súlyosan megbűnhődtem értük. Így vergődtem át mindig a következő osztályba, a negyediket ismételtem, aztán döbbenten állapítottam meg, hogy érettségi előtt állok. Holott tudtam, hogy a tudatlanság szilárd harangja még mindig velem van, hogy tudásom még mindig elégtelen. És édesanyám szmokingot varratott nekem az érettségire, s aztán megvirradt a nap, életem legszégyenteljesebb napja, mert végül ott álltam szmokingban az érettségi bizottság előtt, ott virítottam díszes öltözékemben a többi hetedikes között, akik csak egyszerű ünneplőruhát viseltek. Az írásbeli, az kutyafüle volt, ott együtt ültem a többiekkel a padban, a válaszokat pedig lediktálták azok, akik mellettem vagy mögöttem ültek, vagy odaadták a puskát, hogy lemásoljam… Hanem amikor ott álltam szmokingban, mint holmi ifjú gentleman, a bizottság előtt, csurgott rólam a veríték és gőzölögtem, annyira szégyelltem magam, annyira röstelltem, hogy én, a leggyatrább tanuló, én állok itt szmokingban, miközben az osztálytársaim talán azért olyan nyugodtak, mert egyszerű vasárnapi ruha van rajtuk. Végül minden kérdésre eldadogtam a választ, amit a többiek kézzel-lábbal súgtak, végül összeraktam a Bunsen-égőt is. De az egész érettségi alatt állandóan és világosan éreztem, hogy megbuktam, hogy másképp nem is végződhet a vizsga. Lesütött szemmel, verejtékben úszva akkor sem pillantottam föl, amikor az érettségi bizottság elnöke kihirdette, hogy elégséges eredménnyel letettem az érettségi vizsgát. Szégyenkezve fogadtam a gratulációkat, mintha részvétnyilvánítások lettek volna valamelyik családtagom elhunyta alkalmából. Csak a folyónál álltam meg a bizonyítvánnyal, s mennél többször olvastam, hogy letettem az érettségi vizsgát, annál kevésbé hittem el, hiába olvasták fel nekem a szüleim is, hiába olvastam el újra és újra, amikor éjszaka többször is felriadtam, azt az érettségi bizonyítványt… És aztán jött az érettségi bankett a Sziget kivilágított termében és kertjében, a fehér asztalkáknál a fák koronái alatt, zene és mosolyok, és a romantikus beszélgetéseknek meg a nevetésnek meg az érettségi vigalomnak a zsivaja. És én szmokingban voltam, és keveset táncoltam és sokat ittam, rettenetesen izzadtam, és szégyenkeztem, mert annyi ember nézett, én pedig világosan éreztem, hogy mindnyájan rólam sugdolóznak, hogy más a helyemben megbukott volna, és én csak azért érettségiztem le, mert az apám a sörgyár gondnoka, és főleg hogy a tanárok csak azért engedtek leérettségizni, hogy megszabaduljanak tőlem, csak azért, mert az apám, amikor negyedikben megbuktam és kőművesnek akartam kitanulni, akkor apám a tanáriban meg az igazgató szobájában kijelentette, hogy akkor is leérettségizek, ha minden osztályt kétszer kell járnom. S nekem azon az érettségi banketten nemcsak az ingem izzadt át, hanem a kaucsukgallérom meg a szmokingkabátom is. Ezért percenként kimentem a mellékhelyiségbe, és két tenyérrel locsoltam magamra a vizet, miközben a teremben tombolt a zene meg a vigasság. Olyan volt ez nekem, mint a vesszőfutás. És amikor megvirradt, amikor a virágos kedvű érettségizők és barátaik és szüleik és rokonaik már elindultak hazafelé, néhány osztálytársammal kiszaladtam a rétre, ott belevetettük magunkat a szénakupacokba, s hanyatt fekve néztük az égen az utolsó csillagokat. Feküdtem a hátamon, és hallottam, amint nagyot nyújtózom és kéjesen felvonítok, amint nemcsak az ingem gombjai röpülnek le, hanem lepattan az a gomb is, amely szmokingkabátom páncélját fogta szorosra, hanyatt feküdtem a harmatos szénában, osztálytársaim és a lányok marokszám szórták egymásra a szénát, kacagtak, és testük megint és ismét újabb és újabb szénakupacra zuhant. Mikor felkelt a nap, egymagam feküdtem ott, a hajam telis-tele szalmatörekkel, feltápászkodtam, és ujjánál fogva húztam magam mögött azt az én szmokingomat, és akkor útban hazafelé, miközben az emberek munkába igyekeztek, megállapítottam, hogy az érettségi banketten életemben először néztem szét magam körül, rádöbbentem, hogy a tudatlanság szilárd harangja mindig velem lesz, de erről tudnom kell…

  

P. S. / Emlékszem, hogy az elemi iskola ötödik osztályában, amikor a szüleim elhatározták, hogy középiskolába küldenek, az ötödik osztály végén elindultam a záróbizonyítványommal, melyben néhány négyes és hármas volt, hogy aláírassam az elemi iskola igazgatójával. Bekopogtam az igazgatói szobába, nyílt az ajtó, és ott állt benne a kövér és hatalmas igazgató úr. Az egész ajtót kitöltötte. Elvette a bizonyítványt, aláírta, én az ajtóban várakoztam, az igazgató úr felállt az asztaltól, és az ajtóban odaadta nekem a záróbizonyítványt, s talán a biztonság kedvéért a szóbeli beleegyezésemre is igényt tartott. Szóval te valóban tovább akarsz tanulni? Bólintottam, és azt mondtam, hogy valóban, tovább akarok tanulni. A folyosón ragyogott a napfény, és Polanský igazgató úr se szó, se beszéd olyan fergeteges pofont kent le nekem, hogy minden elsötétedett a szemem előtt, lágyan meglökött a pocakjával, és eget verő dörrenéssel bevágta mögöttem az ajtót. Azt hiszem, Polanský igazgató úr jós gyanánt előre látta összes tanulmányaim kimenetelét, mert nyomban megbuktam, és magaviseletem nem volt kielégítő, úgyhogy apám hazavitt a brünni nagyanyámtól, és azt mondta, hogy bukdácsolni otthon is bukdácsolhatok a gyönyörű nymburki reálgimnáziumban…

 Körtvélyessy Klára fordítása

HOGYAN ÉRETTSÉGIZTEM

Az ÉRETTSÉGIT, amely az érettségi bizonyítvány kiosztásával és érettségi bankettel és gratulációkkal és nagy családi örömmel ér véget, mintha az érettségi igaziból jelentene valamit, hát ezt az érettségit én 1934-ben tettem le, tehát két év késéssel, mert két évvel meghosszabbítottam az ifjúságomat, mivelhogy összesen kétszer megbuktam. Egyszer elsőben hat szekundával, másodszor negyedikben néggyel. Az a megkésett érettségi, mint ahogyan egyébként az egész iskola, ugyanaz volt számomra, mint mikor a vonat berobog az alagútba. Emlékszem, még szmokingot is varrattak nekem, abban az évben kánikula volt az érettségi idején, és a keményített ingmell meg a társasági öltözet fekete szövete a rettenet minden verejtékét a homlokomra kergette és szemöldökömről hallható és látható izzadságcseppek csurogtak, úgyhogy azon a borzalmas délelőttön mindvégig az volt az érzésem, hogy egy fényárban úszó kristálycsillár van a fejembe húzva, ami csak fokozta zavarodottságomat és iszonyatomat attól, hogy félelmemben még azt a keveset is elfelejtettem, amit úgy ahogy kapiskáltam, tudatlanságom szilárd, szoros páncéljába zárva. Emlékszem, hogy az érettségi bizottság majd' minden kérdésére olyan zagyva választ adtam, hogy a bíróság elé citált néma kürtöshöz hasonlítottam. A szanaszét dobált alkatrészekből ezt-azt összeállítani mindig gyerekjáték volt számomra. Ám az érettségin, amikor ideges mozdulatokkal minduntalan a homlokomról csepegő verejtéket kellett félrefröccsentenem, csak úgy tudtam összerakni a Bunsen-égőt, hogy a többi érettségiző kézzel-lábbal mutogatott a padokból. Így aztán ez az én egész érettségi vizsgám izzó vas a múltamban, amivel bármikor megégethetem magam. Mert én, aki rendszeresen elégségest meg közepest kaptam magaviseletből, hagytam, hogy elcsüggesszen, megtizedeljen, megnyomorítson, tönkretegyen, felőröljön a rettegés és iszonyat attól, amin azelőtt nevettem, amit elbagatellizáltam. Ah, még most is mennyire restelkedem, amikor látom magamat abban a szmokingban, verejtéktől gyöngyöző homlokkal, látom elgyötört ábrázatomat, ami minden tanáromnak, minden osztálytársamnak szemet szúrt… de legjobban engem taglózott le, engem, aki ilyen kínos helyzetben láttam magam! És szmokingban! Ráadásul, amikor már sziklaszilárdan meg voltam győződve róla, hogy megbuktam, azok között olvastak fel, akik letették az érettségit. De még inkább átéltem-átéreztem éretlenségemet, amikor mindenki gratulált nekem, amikor a szemembe néztek, a tanárok, az érettségi bizottság elnöke, amikor kezet fogtak velem és megköszönték azt, amit nem is adtam elő, és mégis mindannyian úgy tettek, mintha ezzel az érettségi bizonyítvánnyal kiléphetnék a gyakorlati életbe vagy egyetemre mehetnék.

Most, az évek távlatából másmilyen érettségiken merengek, most az a fajta érettség jár az eszemben, amit talán már kisfiúként elértem, amikor a folyosón ültem egy bőröndön, és egy gyufásdobozt szemléltem figyelmesen, amin egy Maticás címke volt, és azon a címkén egy nő képe, aki karjában kisgyereket tartott, aki ugyanazt a Maticás gyufásdobozt fogta a kezében, és azon a parányi dobozon egy sokkal kisebb kép volt a nőről, aki egy még kisebb gyereket tartott a karjában, a gyerek meg egy még kisebb Maticás gyufásdobozt szorongatott, egyre kisebbedő, a végtelenségig zsugorodó gyufásdobozt. Lehet, hogy akkor is kitűnőre érettségiztem, amikor Wanda kisasszony, az a vörös hajú hegedűslány a The Fascination-t játszotta és bőre selymesfehér volt, mint a habkő, szeme zöld és orrocskáján néhány szeplő virított – és abban a szempárban nemcsak a női szépség, hanem általában a szépség leges-legmélyére hatoltam. Ezen az érettségin, a felnőtté válás ilyetén vizsgáin gyakran merengek mostanában, azokon a furcsa

találkozásokon a szépséggel és a teljes gondolattal, amelyben olyasminek az érzését tapasztalom meg, ami több nálam, ami fölöttem és mégis bennem van.

Egyszer egy szép, de elgyötört ember aprócska zsebtükröt ajándékozott nekem, és a fülembe súgta, hogy ebbe a tükröcskébe nézett bele az édesanyja utoljára a halála előtt. Mostanában erre, az érettségik érettségijére gondolok a legtöbbet, hogy vajon a halálom előtt néhány másodperccel képes leszek-e szemügyre venni magamat, és hogy tükrömbe pillantva képes leszek-e testben-lélekben felismerni az igazságot, pont úgy, mint ahogy tavaly abban a kritikus helyzetben képesek voltunk belenézni a rémisztő tükörbe és azzal a tekintettel mindenünket feltenni arra, hogy igazságunk él és élni fog, ahhoz a megnyerő és tragikus fiatalemberhez hasonlatosan, aki addig hirdette a hatékony felebaráti szeretetet, míg pénteken megfeszítették érte, ám szombaton feltámadott halottaiból és száznyolcvan tonna húzóerejével, Atlasz rakéta gyanánt szállt a mennybe, ahol mindmáig az ő igazsága uralkodik.

 V. Detre Zsuzsa fordítása

CSILLAGOK A SÖRGYÁR FÖLÖTT

SOSEM SZERETTEM otthon lenni. Ha mégis, hát a padláson, vagy az udvar egyik zugában, ahol pléhből és deszkákból kuckót építettünk magunknak, ebben a kis kunyhóban még sparheltünk is volt, a hozzá való füstcsövekből összetákolt kéménnyel. Itt üldögéltünk a sötétben a fiúkkal, odakinn szép idő volt, de mi jól bedurrantottunk a sparheltbe és főztünk, levesfőzéssel próbálkoztunk. Szívesen üldögéltem, csak úgy, a sörgyári házmesterek vagy a Funda sörmesterék konyhájában, akiknek egy velem egyidős lányuk volt, a Mária. Színházasdit játszottunk az asztal alatt. A házmesterek meg a sörmesterék konyhájába mindig besütött a nap. A kádárék, a Plachý úrék konyhájába nem szerettem járni, itt ugyanolyan sötét volt, mint nálunk. Akkoriban még fogalmam sem volt arról, mik azok az égtájak. Most már tudom, hogy mindez azért volt, mert a mi konyhánk meg a kádármesterék konyhája északra nézett, míg a házmesteréké keletre, a sörmesteréké pedig délre. A Venda Nevyhostěnývel hosszú éveken át civakodtunk, hogy melyikünk papája a legerősebb a világon. Végül jól összeverekedtünk, később pedig már a Venánek Nevyhostěný önként vallotta, hogy az én papám a legerősebb, utána viszont rögtön az övé. Akkoriban szerettünk belopódzni a nagy sörgyári csűrbe, mögötte óriási gyümölcsös volt, hatalmas cseresznyefákkal, ágaik felnyúltak a cinkezett pléhlemezzel borított tetőig, amikor érett a cseresznye, felmásztunk valamelyik fa tetejére, onnan meg át a bádogtetőre, lustán elnyúltunk rajta és marokszám faltuk a szemeket, mert ez a cseresznye, ahogy a cinkezett pléh visszaverte a meleget, szinte feketére érett. De magába a csűrbe részint a nagy, ötvenhektós, az erjesztő kamrából való hordók csábítottak bennünket, leereszkedtünk ezekbe a hordókba, az aljukat náddal béleltük ki, hanyatt feküdtünk odalenn a mélyben és füleltünk, minden, a sörgyárból beszűrődő zajt kielemeztünk, és megint csak marakodtunk, majdhogynem hajba kaptunk azon, hogy ez vagy amaz a hang honnan is ered, sőt, hogy kinek a hangja hallatszik az udvarról, az üvegmosóból, a kádárműhelyből. És amikor képtelenek voltunk egy adott emberi hangot egy adott emberi szájjal azonosítani, amikor már végképp nem tudtuk megmondani, hogy az a zaj milyen sörgyári munkához tartozik, kimásztunk, hogy a saját szemünkkel lássuk. Ám legszívesebben az egymásra rakott falapok körül ólálkodtunk, ott, a csűrben értek a hordónak való faanyagok, a tölgyfa deszkák, amelyek úgy voltak felstószolva, hogy minden deszka alatt egy pont ugyanolyan hosszú fahasáb feküdt, mint amilyen széles a deszka volt, és ezeket a feltornyozott falapokat legfölül hosszú nádszálakkal takarták le, minden évben rakományszám érkezett a nád a sörgyárba, mert a dongák közé, amikből a sörgyári hordó készül, tömítés kerül, és ez a tömítés nádból volt. Veszélyes dolog volt ezeknek a deszkahalmoknak a tetején heverészni, mert a deszkák kicsit billegtek, azzal fenyegettek, hogy ledőlnek, maguk alá temetnek minket és biztosan halálra is zúztak volna, ha a mélybe zuhanunk velük. Emlékszem, pontosan tudtam, meddig lenghet ki ez az egymásra fektetett deszkákból álló rakás, emlékszem, hogy ha a deszkák leomlottak volna, nemcsak bennünket, de a sárga, színtiszta fából készült, fekete lehajtható tetejű kocsit is maguk alá temették volna, a fekete tető alatt bársonyülés volt, szerettünk ezen a bársony ülésen üldögélni, de mindig majd' kiugrott a szívünk, mert nem volt ám szabad, mert ezen a bársonyülésen csakis a sörmester úr, a sörmesterné és a lányai, a Vlasta meg a Sylva ülhettek, amikor időnként színházba mentek, vagy kiruccantak Sadskába, a fürdőbe. Néha még a bakra is fölültünk, izgatott minket a két rézlámpás. Amikor időnként odagördült a szolgálati lakások elé a sörgyári lovak húzta kocsi, ezek a rézlámpások világítottak, emlékszem, mindig este volt már, és tündököltek azok a kocsilámpák, beragyogván a hatalmas tomporokat,

emlékszem, hogy amikor elindult a fogat, sosem tudtam megállni, hogy ne fussak utána és felkapaszkodva rá egy darabig ne vitessem magam. Így volt, szerettünk ott ülni ebben a kocsiban, mukkanni sem mertünk, mert ha bárki is meglátott volna bennünket a sörgyárból, kizavart és elvert volna minket, mert ezen a batáron csakis az öreg, a sörmester, ez a kövér, cvikkeres, üvöltöző és toporzékoló ember, a Sklenář úr ülhetett. Emlékszem, ahogy egy téli estén ott ültünk egy fekete bőröndön Venda Nevyhostěnývel a konyhaajtajuk mellett a folyosón, amit az előtérben nyíló két vécét elkülönítő csapóajtó választott el a bejárati ajtótól, ott ültünk a közvetlenül a plafonra szerelt égők bágyadt fényében, emlékszem, hogy odakint leszállóban volt a téli est, néhány lépésre már olyan nagy volt a sötétség, hogy a csillagok gyémántként szikráztak és ragyogtak, hogy szótlanul mentünk ki a Vendával ebbe az éjszakába, az udvaron lánccsörgés hallatszott, a lovak meg a két pár sörgyári ökör már elalvóban voltak, de mi csak ezeket a csillagokat bámultuk, és visszavittük őket szemhéjunk alatt a folyosóra, ott aztán leültünk egymás mellé összefont karral, a könyökünk összeért, és először esett meg, hogy nem civakodtunk, hanem csak mosolyogtunk, és azt ismételgettük, hogy… ez a sok csillag mindenkié… ezek a csillagok, senki sem tud róluk… ezek a csillagok… ezek a csillagok! Emlékszem erre a soha többé vissza nem térő pillanatra; emlékszem, hogy fájt a nyakszirtem és ha akkor este még jobban belegondoltam volna, milyen érzés is, amikor csillagok vannak az ember fejében, hát meg is halok, belepusztulok, hogy eggyé lettem azokkal a csillagokkal, ott, a bőröndön lehelem ki a lelkem, ott azon a folyosón, amit színes üvegbetétű csapóajtó választott el a főbejárattól és pont úgy járt volna Venda is, aki könyökével könyökömet érintette, és éppúgy reszketett és bólogatott, mint én, mert mindketten jól tudtuk, hogy valahol, a szemünk mögött, az agyunkban téli csillagok szikráznak…

 Varga György fordítása

GYEREKKORI BARÁTAIM

LÍZALNAK, aki már kijárta az ötödiket, ritka, előreálló fogai voltak, csak miattam járt a sörgyárba, én megtisztelve éreztem magam attól, hogy annyira szerencsétlen, hogy mindig szomorú, a bélyeg volt a mi közös nevezőnk, úgy ragasztottuk őket arábikummal, hogy arab mézgával örök időkre odatapasztott postabélyegek lettek belőlük, mintha zselében, mintha gyümölcsízzel bevonva feküdtek volna ott azok a kis postai képek. Teljes odaadással, teljes figyelemösszpontosítással ragasztgattuk ezeket a bélyegeket, én még a Lizáinál is kétbalkezesebb voltam, így aztán, ahányszor csak találkoztunk, tetőtől talpig összeragacsoztuk magunkat, minden alkalommal elhasználtunk egy egész üvegcsével az arábikumból, és nemcsak a bélyegek, de a nadrágunk, az asztal, körös-körül minden merő ragacs volt, minden be volt vonva azzal az arab mézgával. Hányszor megesett, hogy éjszaka a hajam is beleragadt a párnába. Emlékszem, hogy már Brünnben laktam és már első gimnazista voltam, de mákszemnyivel sem lettem ügyesebb, Židenicében még mindig arábikummal ragasztgattam az albumba a bélyegeket, emlékszem azokra az albumlapokra, hogyan csillogtak, és hogyan ragyogtak rajtuk azok az arab mézgába ágyazott bélyegek, a lapok mindig úgy fénylettek, mintha műanyag fóliával lettek volna bevonva.

Egy másik elemista barátomat Kolenatýnak hívták. Hozzájuk én jártam el a kotróhajóra, ott laktak ennek a Kolenatýnak a szülei, egy pallón kellett hozzájuk bemenni, aztán a fedélzeten át a kajütjükbe, ahol minden ablak kicsi és kerek volt. Ez a kotróhajó mindig az utolsó kis csavarig csillogott, a Kolenatý úr szombat délután és vasárnap, amikor a hajó a partnál volt kikötve, az Elbából kötélen kihúzott vödör vizekkel locsolta, hatalmas loccsantásokkal öntözte az egész hajót. És én meg az osztálytársam segítettünk ebben a spriccelésben, hallgatagok és méltóságteljesek voltunk munka közben, akkoriban én nemcsak hogy egyedül és kizárólag arra vágytam, hogy kotróhajón lakhassak, de hogy gépész, fűtő lehessek egy ilyen hajón, mert munkanapokon ez a hajó az Elba medrét kotorta és a kotrólapátok nemcsak homokot, nemcsak köveket hoztak a felszínre, de ahogy emelkedtek és aztán süllyedni kezdtek, állandóan víz csörgedezett ezekből a vaskosarakból, s időnként egy-egy fehér keszeg, koncér teste is megcsillant bennük, és ezek a halak a mieink voltak, s a kotrólapátok végül a szalag felső fordulópontjához értek, kifordultak és tartalmuk egy lejtős csúszdára ömlött, onnan pedig kompokba, lóvontatású fauszályokba, ahol a nyáron mindig mezítlábas, csak rövidnadrágot viselő homokkotró ült a kormánynál, az aláhulló nedves homokot nézte, miközben cigarettát sodort az ujjai közt, napbarnította ujjaival megtekerte a fehér papírt, majd a szájához emelte, megnyalta és már készen is volt a cigaretta. Hét közben a kotróhajó kinn volt a folyó közepén, amikor Kolenatýné vásárolni ment a városba, csónakba kellett ülnie, az osztálytársam is így járt iskolába, csónakkal, az apja evezett ki vele a partra. Ez a Kolenatý úgy nézett ki, mint egy felnőtt, mint aki már régen az, szőke, göndör, fésülhetetlenül sűrű haja volt, motorolajat öntöttek rá, amikor iskolába jött, mindig úgy csillogott a haja, mintha abban a minutában mászott volna ki a vízből. És szép, kék szeme volt, az volt a benyomásom, mintha a pupillája oda lett volna varrva a felső szemhéjához, s mert sosem mosolygott, engem azokra a halászokra emlékeztetett, akik Krisztussal barátkoztak…

Aztán gyakran megfordult még a sörgyárban a Láďa Čepička, ő mindig Slávekhez, az öcsémhez jött, akinek akkoriban a csípőízületével volt baj, úgyhogy járni sem bírt, időnként combtőig begipszelték a lábát, úgyhogy ez a Láďa tolószéken mindig odagurította Sláveket, ahol éppen mi is voltunk, a Fundék Venánekje, a Máňa Fundová, meg a házmesterek fia, a Venánek

Nevyhostěný, ez a Venánek mindig hihetetlenül tiszta volt, még ha birkóztunk, ő utána csak fölállt, s olyan tipp-topp volt, mint akit skatulyából húztak ki. A Láďa azzal nyűgözött le, hogy mindig mosolygott, mosolygott akkor is, amikor semmi oka nem volt rá. Néha követelődzőn korgott a gyomra, ilyenkor sütöttünk neki rántottát, tíz tojásból, és mind meg kellett ennie, hogy megemberesedjen egy kicsit. De Láďa mindig rosszul lett, úgyhogy kirókázta azt a rengeteg tojást, vagy az ujjnyi vastagságú zsírral megkent kenyereket, és amikor elment a sörgyárból, még rosszabb bőrben volt, mint amikor jött. A Láďa eleinte az Elba túlpartján lakott, ahol Čepička úrnak cukrászdája volt, de Láďa apjának nem a cukrászat, hanem a galamb volt a végzete, az igazi szerelme. Kalickaszám tartotta őket, egész galambháza volt, és Ládának kellett etetnie a madarakat. Čepičkáné mindig csuromvíz volt, alkarjával törölgette az arcát, a haját, ami olyan volt, mintha zsírba mártotta volna. Még jó pár gyerekről kellett gondoskodnia, sosem tudtam pontosan megmondani, hány gyerekük volt is tulajdonképpen, csak most tudom, hogy négy fiúk volt, meg egy vörös hajú lányuk, és hogy többnyire éheztek. Čepička úr galambtenyésztő művész volt. Olyan művészes, széles karimájú kalapot hordott, a szakálla is művészemberesre volt nyírva, széles nyakkendőt, amolyan az álla alatt megkötött masnit viselt, s miközben otthon krumplit, kenyeret, meg hamisgulyást ettek, Čepička úr a Žofínon, a Hídhoz címzett vendéglőben ült, sőt néha a Grandban vagy a Herceghez címzett hotelben, és pilseni sört ivott, virzsíniát szívott és vicceket mesélt, tréfálkozott, de főleg ismerte az összes galambfajtát a világon, igazi galambspecialistának számított, a postagalambok is a kisujjában voltak, ő volt a postagalambászok elnöke a galambtenyésztők egyesületében. És a vendéglőbe néha beszaladt Čepičkáné és sopánkodott… Apus, adj öt koronát, hogy legyen miből főznöm a gyerekeknek! A rántott húst lakmározó Čepička úr pedig vidáman harsogta az egész kocsma füle hallatára… Te lotyó, te iszol, vagy mi a fene! Emberek, reggel adtam neki egy ötöst, most még csak délelőtt van, és már megint nincs egy árva vasa sem! Te lotyó, te piálsz! így mennydörgött, de közben mosolygott, és adott egy tízest az asszonynak, mindig adott neki, de kiabált vele és szidta, mint a bokrot, ám csak azért, hogy megnevettesse a vendégeket. Sokszor segítettünk Ládának kicipelni a galambos kosarakat a pályaudvarra. Legalább öt ilyen kosaruk volt, turbékoló galambokkal, pávafarkú, gatyás, golyvás, tokás tubicákkal teli kosarak, ahogy Láďa húzta őket a zötyögő kocsin, a kosarakba zárva is egyre csak turbékoltak, bólogattak, szerelmesek voltak egymásba. Kétszer egy héten volt ilyen cipekedés, Láďa vagy a mamája kutyagolt ki a vonathoz ezekkel a turbékoló kosarakkal, miközben Čepička úr, mint valami művész, biciklin hajtott az állomásra, hogy Mělníkbe utazzon, ahogyan nemcsak ő, de az egész család büszkén mondogatta, a mělníki galambpiacra. És Ládának ki kellett vinnie ezeket a kosarakat a peronra, de előtte még a kosarakhoz való szállítólevélről is gondoskodnia kellett, miközben Čepička úr a restiben pilseni sört hörpölt. És így, amikor Láďa végre befejezte a galambetetést, – itatást, a tucatnyi kalicka pucolását, amikor végre volt szabad ideje és eljött a sörgyárba, hát a hajában, a kabátja alatt, az inggallérja mögött mindig ott lapult egy-egy galambtollacska, a körme alatt mindig volt egy kis galambpiszok. Később aztán a Láďa, az apja, meg az egész család kihurcolkodott a Kecskeirhásra, a telepre, ahol az egykori béreslakba költöztek be, ami még régebben lóistálló volt. De akkor én már a reálgimnáziumba jártam, ismertem azt a béreslakot, ott élt Lízal is a szüleivel, abban az időben más családok is laktak ott. De a Čepičkáéknak már jobb dolguk volt, ők egyedül lakták a béreslakot. Čepička úr galambdúcai most a cselédházzal szemközti padláson voltak, lépcsőn, utána pedig egy keskeny kis hágcsón kellett felmásznia oda. És én is elkezdtem galambászkodni, voltak gatyás galambjaim a sörgyárban. Emlékszem, hogy Čepička úr egyszer valami nagy lábosban kukoricát cipelt a padlásra és eltört alatta annak a keskeny hágcsónak az utolsó foka és Čepička úr hanyatt zuhant vissza a földre, az a nagy, kukoricával teli lábos pedig ráesett, és Čepička úrnak utána ágyban kellett feküdnie, emlékszem, hogy amikor meglátogattam

őket a béreslakban, mindig az volt az érzésem, hogy többen vannak ott, mint ahányan valójában voltak. Čepička úr az ágyában nyöszörgött, a gyerekei pedig vidámak voltak, kiabáltak és Čepička úr csak nyögött és nem tudott megfordulni abban az ágyban… Semmirekellők, az apátok a halálán van, ti pedig üvöltöztök, mint a páviánok! Aztán már csak arra emlékszem, hogy Čepička úr még nagyon sokáig karikázott azon a biciklin, mellette Láďa vagy Čepičkáné kutyagolt, emlékszem, Čepička úr úgy ült azon a kerékpáron, mint egy művész, csak annyira nyomta a pedált, hogy Lád'ának vagy a feleségének ne kelljen túl gyorsan szednie a lábát, emlékszem, ők húzták a kocsin a szépen elrendezett, tubicákkal teli kosarakat, mindig verítékben úsztak, izzadtak, de Čepička úr ragyogott a nyeregben, mert a galambpiacra, Mělníkbe készült. És amikor meghalt, eljött az összes morva– és csehországi galambtenyésztő egyesület elnöke, de jöttek Nisből és Budapestről is, ilyen híres galambász volt Čepička úr, akinek, még mielőtt úgy ötven éve belehabarodott volna a galambtenyésztésbe, nagy cukrászata volt Prágában, olyan nagy, mint amilyen a híres Myšák cukrász

da volt, ám a galambok iránt érzett szerelme, ez a szenvedély olyannyira hatalmába kerítette, hogy ennek szentelte egész életét. És amikor gurtnikon leeresztették a sírgödörbe a koporsóját, az ország minden sarkából odasereglett galambászok fölnyitották a magukkal hozott kosarakat és ezer meg ezer postagalamb szállt fel az égre, csapkodtak a szárnyak, ezer meg ezer galamb a kosarak százaiból, miközben Čepička úr a koporsóban a hideg földbe szállt alá… Emlékszem, hogy amikor Čepičkáék még az Elbán túl laktak, amikor még megvolt a cukrászdájuk, de Čepička úr már teljesen áttért arra a galambászkodásra, úgyhogy csak fondant cukrot készített, Ládának kellett kevernie a lassan keményedő anyagot, azt a matériát, amiből aztán figurákat készítettek, fondant cukorkákat, amelyeket azonban nem vett a kutya sem. Emlékszem, hogy Láďa mindig határtalan tisztelettel beszélt az apjáról, pedig nem volt könnyű neki, nem volt könnyű gyerekkora, pont ellenkezőleg beszélhetett volna az apukájáról, de a Láďa nem, mintha egy istenről szólna, aki egész életét a galamboknak, a tubiknak, Isten küldötteinek szentelte, sőt akkor, amikor apja a koporsóban alászállt a földbe, Láďa egészen biztos volt benne, hogy a nymburki temető levegőegéből egyenest a mennybe repítik apja lelkét azok a postagalambok…

 Varga György fordítása

ISTEN BÁRÁNYKÁI

MÉG A PEPIN BÁCSI IS, aki egyenesen Morvaországból jött Nymburkba, még ő is egyike lett végül azoknak a habókos figuráknak, akik ott éltek a városkában, ahol megállt az idő, ezeknek az eszelősöknek és zavarodottaknak az ideje, akik úgy éltek, hogy sose leljék meg önnön zavarodottságuk értelmét, másoknak viszont felvidulást hozzanak, néha akár haláluk árán is. Pepin bácsi gyerekkorától fogva szeretett félni. Mielőtt beért volna a városkába, egy jó darabon a sörgyár kőkerítése mentén kellett mennie, mely mögött a kikötött lovak és sörgyári ökrök lánca csörömpölt, majd a sörgyári kert mellett egészen le az Elbáig és aztán még a rakodópart és a mező között húzódó úton, míg az első építménynél álló lámpás meg nem világította kalandos útját. A Kolář Olánek meg a barátai tudták, mennyire fél Pepin bácsi, s a mezőn, ott az út mentén, befeküdtek a gaz közé, de a malátafőzők sem voltak ám restek, és mikor arra jött Pepin bácsi, izzadtan és boldogan, hogy végre maga mögött tudja a lánccsörgést a setét estében, ott a sörgyár sarkánál, ahol a falat rohamozva csak úgy fütyült és süvített a folyó felől a kőkerítés felett átbújó szél, hát azok a malátafőzők egyszerre csak boton lobogó lepedőket emeltek a magasba, úgyhogy Pepin bácsi rohant a folyó felé, és aztán, mikor már látta a városka első fényeit, a Kolářék Olánekje meg a vele együtt a magasra nőtt gyomban lapító cimborái mozgolódni kezdtek, és a közelgő Pepin bácsi legnagyobb rémületére emberi hangokat hallott… Már jön… Már közeledik… Elhoztátok azokat a jól kifent késeket?… Meg a fejszét?… Csak csendben, csak halkan… Nyírjuk ki! És Pepin bácsi, ahogyan mondani szokta, kirukkolt nyelvvel rohant, rohant egészen az első lámpásig, hogy azután – már hazafelé menet kedvenc kocsmájából – Olánek a cimboráival újra ott lessen rá a gazban hasalva, félhangon dörmögve és tanácskozva… Már jön… Öljük meg! És Pepin bácsi rohant az Elbához, majd fölkapaszkodott az úton a sörgyár kerítéséhez, ahol a fal fölött időről időre újra kicsapott elé az a boton hullámzó lepedő, és az a szinte már nem is emberi nyöszörgés, úgyhogy a bácsi megállás nélkül, egyhuzamban rohant kirukkolt nyelvvel a hosszan elnyúló sörgyári istállók mentén, és ismét az volt az érzése, hogy ott, a fal túloldalán ördögök lesnek rá, és csörgetik láncaikat… És izzadságtól csuromvizesen esett be a sörgyár udvarára, és mentsvára az iroda előtti pad volt, ahol Vaňátko úrral és hű kutyusával, Trickóval gyakorta késő éjszakáig üldögéltünk, és a bácsi lerogyott, verejtékét törölgette és zihált, és aztán előadta, miként menekült meg a halál torkából… De amint a bácsi összeszedte magát, hát még meg kellett tennie az utolsó százötven métert az irodától a sörgyárig, aztán meg futás a malátafőzőbe és föl a csigalépcsőn a személyzeti szobába… És ott a sörgyári kerítés sarkánál, ott mindig úgy fújt a szél, hogy az erre járónak neki kellett dőlnie, bele kellett feküdnie abba a cúgba, és Pepin bácsi a legjobban ettől a cúgtól félt, mert ez a cúg egyszerre csak, mintha direkt bosszantani akarná, alábbhagyott, és Pepin bácsi térdre roskadt, bukdácsolt, és aztán gyorsan berohant a sötétbe, feltépte a malátafőző ajtaját, de a szél oly erővel vágta be a háta mögött, hogy Pepin bácsi gyakran úgy érezte, valaki nyakon csípte, belökte a malátafőzőbe, és dühösen rávágta az ajtót. És aztán, mikor már benn állt a malátafőző sötétjében, hát ott fönn, az aszalóban mindig olyan cúg volt, hogy óriási robajjal csapkodta jobbra-balra a kitört kisablakot, a huzat kinyitotta, aztán meg nagy garral bevágta, hogy Pepin bácsi csak úgy repült föl a lépcsőn az első emeletre, ahol a malátafőzők laktak, ám azok, ahogy meghallották a malátafőzőbe berontó Pepint, időnként leoltották a villanyt, és sivítottak és fütyültek, néha még lepedőkkel felfegyverkezve a folyosóra is kirohantak, és Pepin bácsi csak úgy vágtatott föl a második emeletre, és ott becsapta maga mögött az ajtót, és gyorsan be is zárkózott, és ott

álldogált a sötétben, és fogta a kilincset, biztos, ami biztos… Nekünk, gyerekeknek, Pepin bácsi legszívesebben a konicei süketnéma malátafőzőről mesélt, arról, hogyan kapott a mészárosoktól egy lófejet, miként rakta föl a gerendákra a sörgyárban, és amikor Pepin apja árpát forgatott a csűrben a többi fiúval, hát elgyötörten és fáradtan leült a lépcső aljára, és egyszerre csak csöpp-csöpp és csöpp, a setétben valami csöpögött a fejére, és az apja megrémült, és rohant a személyzeti szobába, a tükörbe nézett és merő vér volt, és azt hitte, hogy a fojrman, a sörgyári manó csepegtetett rá vizet, és aztán fogták a rúdra erősített lámpást, és elindultak, és ahogy bekukkantottak a gerendák közé, hát egy vicsorító lótejből csöpögött a vér. És a Pepin bácsi, ahogyan ezt mesélte nekünk, még mindig félt, és féltünk mi is, mert az apját már soha senki sem tudta meggyőzni róla, hogy a mögött a lófej mögött nem egy fojrman csücsült…

A városka másik ilyen furcsa figurája Lašmanka anyó volt, aki télen és ősszel meg tavasszal egyszerre tíz szoknyát és sálat húzott magára, elnyűtt cipőben, amolyan focicipőben járta a várost, kezében pléhbögre, ez volt az egész vagyona, mint ahogy Diogenésznek is csak egy facsészéje volt, és hordóban lakott, szóval ez a Lašmanka mindig kapott valami kis levest, meg egy darabka kenyeret és ételmaradékot, aztán kiöblítette a bögrét, és kért bele egy kis rumos teát… És így járt-kelt, beletekeredve szoknyáiba és sálaiba, melyeket csak akkor tett le az öreg hordóban, mikor beköszöntött a nyári forróság; ilyenkor függönyökbe csavartan járt, és így, mint valami selyemlepke, kipirosított pofikával rótta a várost, és szüntelenül hajlongott soha el nem hangzott köszöntésekre válaszolva, ő magát nemes hölgynek vélte, és nekünk, srácoknak, mindenkinek, aki csak megszólította, birtokokat osztogatott, mert hatalmas uradalom volt ám az övé, nagyobb, mint a Lichtenstein hercegé, és azt is mondogatta, hogy azért van csak kilencvenkilenc udvarháza, mert különben saját hadsereget kellene küldenie Bécsbe, a császárnak… És az összes fiú azt kiabálta neki, Banya, hopp, ugorj a bikára! És ő lefattyúzta őket, ekképpen védvén nemesi címét, merthogy grófné volt… És nyári éjszakákon padokon aludt, ha esett, hát ott a hordó előtt, a nyitott verandán, aludt bent a templomban is, és mikor fagyott, akkor az öreg hordóban, Nymburk városi könyvtárának a tövében, ott aludt, rongyaiba tekerve, és tovább álmodozott róla, mihez is kezd majd udvarházaival és kastélyaival, erdeivel és halastavaival, kinek osztogatja majd el mindezt. És egyszer, mikor már olyan öreg volt, hogy senki sem tudta, hány éves is tulajdonképpen, mikor az utcákat és a tereket róva, boldogan és kipingálva, dünnyögve egyre csak sorolta magában a birtokait, hogy még csak véletlenül se feledkezzen meg egyetlenegy kastélyáról vagy udvarházáról sem, hát beállt a fagy, és betért a Szent Egyed-templomba, s a boldogságtól eltelve, hogy végre tudja, mi minden az övé abban az ő királyságában, egy kápolnában kuporodott össze, amit sosem szoktak kinyitni, ahol a betlehem szokott állni, egészen összegömbölyödött, mert aznap erősen fagyott, és a sekrestyés, ahogy végigjárta a lassan elsötétülő templomot, bezárta, és az öreg Lašmanka ott fagyott meg összegömbölyödve, kipirosítva és boldog mosollyal az arcán; így találtak rá reggel. És a Szűz Mária, akihez imádkozni járt, Szent Egyed templomába, a Szűz Mária azon a fagyos éjjelen felröpítette maga mellé az égbe, abba a királyságba, amelyről Lašmanová asszony annyit álmodozott, a lelki szegények királyságába ültette, és én gyakran látom őt, de nem ám azokba a szoknyákba és sálakba tekerten, hanem amint függönyökbe burkolózva járja a várost, kipirosított arccal, menyasszonyi fátyolban, az öregedő Ophelia nézhetett volna így ki, hófehér haja gyöngéd szépségével övezve, járja a várost, a szomorkás szabadságról álmodozik, s minden jobbágyának nyájasan biccent, vagy int a kezével…

Aztán itt van még Pepa Páclík, a mázoló, aki olyan szerencsétlenül esett le a vasúti hídról, hogy a fején sérült meg, és mi már csak úgy ismertük, ahogy iszonyú rongyosan és szőrösen-gondozatlanul, örökké befűzetlen, magas szárú cipőben járt-kelt, a kezében hegedű, s megállás nélkül játszott, és gyűjtötte a kalapjába a pénzt; és ez a Pepa Páclík oly iszonyúan hegedült, hogy

az emberek azért adtak neki, hogy inkább ne játsszon. Pepa Páclík, aki éjszakánként a drahelicei elhagyott mészárszékben húzódott meg, Pepa Páclík, aki virtuóznak hitte magát, a nyár beköszöntével eltűnt a városkából, ahol megállt az idő, ahogy ő mondta, előadóturnéra utazott Karlovy Varyba, ahol addig-addig játszott, míg a városi rendőrség fel nem pakolta, és ripsz-ropsz vissza nem küldte hegedűstül, mindenestül Nymburkba. És így történt, hogy Pepa Páclik biciklikormányán a hegedűvel elkerekezett, illetve el akart kerekezni oda, ahol minden évben koncertezni szokott. Csakhogy Pepa Páclík elfelejtkezett róla, hogy Karlovy Vary már a birodalomhoz tartozik, és így midőn a határra ért és továbbtekert, letartóztatták, és mikor Pepa nem volt hajlandó visszafordulni, a határcsendőrök fogták a fütyköst, és úgy elagyabugyálták Pepa Páclíkot, hogy csupa kék folt lett, de ő egyre csak azt követelte, hogy a Karlovy Vary-i fürdőkorzón koncertezhessen, így hát visszaküldték a határról, és Trottel von Neuenburgnak nyilvánították. Így aztán Pepa Páclík lelkesen fogadta a Vörös Hadsereg bevonulását, merthogy újra szabadon nekivághatott biciklikormányán a hegedűvel a szabad Karlovy Varyba vezető útnak… Ám új idők jöttek. Pepa Páclík egészen ezerkilencszáznegyvennyolcig játszott, de aztán már igazi Trottel von Neuenburg lett belőle. Beadták a rožďalovicei gondozóba, mert az új társadalom nem tűrhette, hogy ilyen emberek szabadon mászkáljanak, és ott, Rožďalovicé-ben meg is halt. Így ment el megint egy figura, aki különösebbé, tarkábbá tette a városka életét…

És ugyan hol végezte Kašpar, ez a zavaros elméjű fiatalember, aki utcaseprő volt, és örökösen mosolygott, és egypár lépés után mindig kicsit fölugrott, úgyhogy rángatódzó volt a járása, hátrakapta a sarkát, és felkiáltott, o-o-ó-ó-ó! Sepregetett, s közben azzal a busa, hirtelenszőke fejével, rózsás, húsos arcával, fehér szempillájával és szemöldökével jókedvre derítette az embereket, és úgy nézett ki, mint egy üdvözült eszelős valamelyik katolikus székesegyház timpanonjáról… Ugyan hol lehet ez a Kašpar, szép, csodálkozó szemével, melynek pupilláját mintha felső szemhéjához varrták volna, amitől úgy nézett ki, mint egy keresztény misztikus… Ugyan hová tűnhetett? A Kašpar, aki lesben állt, mikor Marysko úr csellóját cipelve hazafelé tartott az állomásról, lesben állt, csak hogy ő vihesse tovább, egész a víztoronyig, ahol Marysko lakott… ugyan hová tűnhetett? Ugyan hová mehetett ő, aki a protektorátus idején, valahányszor csak meglátta Oumrt hejtman urat, úgy tartotta seprűjét, mintha tisztelegne a hejtman úrnak, s karját a magasba lendítve Heil Hitlert kiáltott. És, hejtman úr, adjon má egy cigit… És a hejtman úr mindig adott neki, és aztán kezecskéjével hadonászva rohant a járási hivatalba…

Ugyan hol lehet ez a Kašpar? Akivel többször felmentünk Prágába, és meglátogattuk a nagynénikéjét, egy hatszobás lakásban lakó gazdag hölgyet, mindig alkalmatlan időpontban törtünk rá, mert a hölgy még ágyban volt, ám Kašpart tényleg unokaöccseként üdvözölte, aztán meg pongyolában, egy fényűző szecessziós szobában konyakkal kínált bennünket, és megköszönte nekem, hogy a Kašparral barátkozom… Jó egészség! Ez volt Kašpar köszöntése, amit nap mint nap elismételt mindenkinek, aki csak ránézett, miközben boldogan sepregette a nymburki utcákat, mert semmi másra nem volt alkalmas, csak az utcaseprősködésre, és az emberek szerették, és cigarettával kínálták… Ugyan hová tűnhetett? És ugyan hogy halt meg Mařenka, ez a mulatságos kis figura, aki szüleivel mindennap eljött a térre egy kiskocsival, az oldaldeszkába kapaszkodva, ő az egyik, anyja a másik oldalról, s a rúdba fogózva apja húzta a kordét, hogy aztán kipakolják a platóra portékájukat, egy kis varródobozt, tarka, vékonyka kis papírspulnikra tekert különféle színű cérnát, néha olcsó csipke is volt a kocsijukon, és így árultak, és az emberek csak azért vásároltak tőlük, mert jól tudták, hogy a légynek sem ártanak, és mert iszonyú komolysággal kínálták portékájukat, és mert mindig magukkal hozták a lányukat is, akinek a vörheny leégette szinte az egész haját meg a szemöldökét és a szempilláját is, úgy nézett ki, mintha valami nagy tűzvészt élt volna túl, az arca is, mint egy rémült bábué, egy kitépett hajú játék babáé… És néha, mikor a folyó felől fújt, a szél egyszerre csak felerősödött, és az egész

család azokat a szanaszét fújt selyemcérnákat szedegette össze a térről, néha csipkék is a levegőbe emelkedtek, s hatalmas cikcakkban tűntek el a Mária-oszlopon is túl, valahol a túloldalon, a Herceg Hotel árkádjai alatt… Ugyan hová tűnt ez a Mařenka, akinek a fiúk, s így én is, mindig azt kiabáltuk, Máňa, Máňa, mit szeretsz a legjobban? És ő, mintha magához tért volna dermedtségéből, mintha megelevenedett volna csodálkozón meredt tekintete, örvendezve kiabálta: A knédlit, a knédlit! És mosolygott, mindkét tenyerével a platóra támaszkodott, ahová azt a kis varródobozt pakolták ki, és résen állt, hogy ha jön valaki, rögtön kínálhassa a portékáját. .. Mikor, úgy évente hatszor, vásár volt Nymburk-ban, Mařenka meg a szülei nem pakolták ki azt a mozgó üzletüket, megrémültek attól a szörnyű konkurenciától, attól a sok száz, egy éjszaka alatt fölállított vászonbódétól… Ez a család azokat a pillanatokat szerette, mikor senki más nem árult itt a téren, csak ők, imádták ezt a tágas teret, ahol csak olyanok jöttek-mentek vagy vásároltak, akiket ismertek, míg a vásárra csak úgy özönlöttek a falusiak, ez nem volt nekik való… A nyüzsgés elnyelte volna a fiúk kiáltozását is, Máňa, Máňa, mit szeretsz a legjobban? És ugyanígy alámerült volna Mařenka örömteli kiáltása és kiabálása: A knédlit, a knédlit, a knédlit… És úgy ebéd után mindig összerámolták azt a varródobozukat, be a kocsi mélyébe, s hazatértek valahová a víztorony környékére. A rúdnál a papa, Mařenka az oldaldeszkába kapaszkodik, mert Mařenka nem találna haza, vezetni kellett… Ugyan hová lett Mařenka, s a szülei, hová lett az öreg kordé, a simára tapogatott kocsirúd?… Ma már nem árulhatnának ilyen emberek a téren, mert ez a mai társadalom nem tudja elviselni a lelki szegényeket, a zavarodottakat, s így ezek a szociális esetek már mind intézetekbe, otthonokba kerültek…

Ugyan hová tűnt Nekola, ez az elmélázó fiú, aki még iskolába sem járt, de az órát azt ismerte, és ott üldögélt az Elbán túli negyedben a házuk elótt, és nézegette a karóráját, meredten nézte, hogyan ketyeg a másodpercmutató, így üldögélt ott, s két ujjával körülfogta azt a nagy karórát, nehogy elszökjön neki az az idő, keményen markolta az órát, a másodpercmutató hosszú-hosszú évekig állandó döbbenettel töltötte el, úgyhogy még arra sem volt ideje, hogy a kertészszakmát kitanulja, mert még itt sem tudott elszakadni a ketyegő másodpercmutatótól, és állandóan leült, és azt figyelte, hogyan rohan karján az idő… Ahogy ment, mindig beleütközött az emberekbe, mert még jártában is azt az órát kellett néznie, végül aztán bedugták egy intézetbe, s ott kedve szerint, roppant fontos ábrázattal követte a másodpercmutatót, egészen addig, míg meg nem halt ott abban a bolondokházában, de a kis– és nagymutató meg a másodpercmutató csak ketyegett tovább, amíg a rugó erővel bírta. Ugyan hová tűnt ez a Nekola, aki magának az időnek a szívébe szeretett volna bejutni?

Ugyan hová lett a skrchlebyi zavaros elméjű kocsmáros, a Robinson? Az, aki úgy ki tudta nyalni magát, mint egy Robin Hood, mint egy Bőrharisnya, mint egy Buffalo Bili? Ahogy botjával a hóna alatt a várost járta, az olyan volt, mint a komédiások bevonulása Az eladott menyasszony-ban. A rettentő komoly, kifestett, meglett férfi, tarka ruhában, kis kackiás tollal díszített kalapban vagy lófarkkal ékesített bőrsapkával a feje búbján… Mi volt ebben a koponyában, mi lehetett az oka annak a szükségletnek, hogy így hívja fel magára a figyelmet, hogy ekképpen csikarja ki magából és a nézőkből is azt az érzést, hogy ő a legmenőbb, aki csak úgy jár-kel a városban, és egyszerre a vállához emeli botját, céloz és halálos lövést ad le, meghúzván a nem létező ravaszt? És míg felesége továbbvitte a kocsmát, mert a férje mindent felvedelt volna a söntésben, ő ekképpen felcicomázva rótta az országutat, s bele-bele vetve magát az árokba, mint egy rohamra készülő gyalogos, és botját az útpadkára támasztva nagy komolyan lövöldözött az arra haladó biciklistákra, esetleg gyalogosokra, és lőtt az elrobogó autókra is… És így történt, hogy mikor a járási hejtman egy páncélozott kocsin Kolínba tartott a német gauleiterrel, az árokban ott feküdt Robinson, és botjával tüzelt az arra haladó birodalmi járműre,

és a gauleiter megálljt parancsolt, s személyesen mászott le az árokba, ahol Robinson feküdt és pufogtatott azzal a bottal, és mikor megkérdezte a hejtman urat, Was ist das?, akkor a hejtman úr azt mondta… Das ist ein Trottel von Neuenburg, és a gauleiter visszaült a kocsiba és mentek tovább, és Kolínban a gauleiter kiadta a parancsot a hejtmannak, hogy írjon jelentést, készítsen feljegyzést arról a Trottel von Neuenburgról. Ugyan hová tűnt ez a Buffalo Bill-lel és Bőrharisnyával kombinált Robin Hood? – Meg hát tulajdonképpen a Pepin bácsi is, mikor egyszer némi pálinkázgatás után emelkedett hangulatban indultunk el a városkába, hát szóval a Pepin bácsi táncolt a hídon, s kitárt karral rohant a szembejövő autók felé, és mint ahogy az a protektorátus alatt várható volt, a már sűrű alkonyatban, mikor már az utcai lámpák is égtek, az egyik autóról váratlanul birodalmi katonák ugráltak le, és a tiszt ráüvöltött Pepin bácsira, Was is denn? És a Pepin bácsi megrémült és dadogott, és én odaléptem a tiszthez és bocsánatát kértem, hogy ugyebár Pepin bácsi az első világháborúban a fején sebesült meg… És a tiszt így szólt… Ach, so, ein Trottel? és én megismételtem, Ein Trottel von Neuenburg… És a birodalmi katonák visszamásztak az autóra, és Pepin bácsi később lelkesen mesélgette, hogy őt igazi birodalmi katonák állították meg és szalutáltak neki, mintha Pepin volna a parancsnokuk, Aufenberg és Dankel…

És ugyan hová tűnt a Rykék Vincíčekje, ez a panoptikumi figura, akibe több mint egy negyed évszázadon át mindig az Elbán átívelő hídon botlottam bele, a gazdag Ryk úr fiacskája, ingatlanok és házak tulajdonosáé, a sörgyári tanács elnökéé, akinek ez a Vincíček fia már olyannak született, amilyen volt, és ahogy az apjaura mesélte, csak a harmadik osztályig járatta iskolába. .. És aztán inkább a nevelőnője, a mamája meg a nénikéje nevelgette az öreg Elbánál lévő kis kastélyban… Vincíčeknek még a harmadikban is tizenkettő volt három meg öt, még akkor is, mikor nádpálcával verték, még az osztálytársai is nagy kedvvel, egymást váltogatva püfölték őt, ám Vincíčeknek továbbra is, újra meg újra, az örökkévalóságig tizenkettő maradt három meg öt… így hát Vincíček csinos matrózruhába bújtatva járt be az öreg Elbától a városba, ahol abban a házban lakott, ahol a földszinten a Vejvoda úr fogadója volt, aki pacallevest meg kolbászt csinált a leölt kecskékből, sőt még virslit is… és ott, az első emeleten lakott a Vincíček a mamájával meg a nénikéjével, és ijedős volt és szeretett a félrehúzott függöny mögül lenézni a nyüzsgő utcára, és feszülten figyelt, semmi sem kerülte el a figyelmét, egészen addig, míg a fiúk át nem mentek a szemközti járdára, és ököllel meg nem fenyegették. És akkor a Vincíček visszahúzódott, csak a függöny lengedezett, ám Vincíček tovább nézte a városka eleven főutcáját, hogy aztán kis idő múlva ismét félrehúzza a függönyt, és amikor szép volt az idő, kihajolt az első emeleti ablakból, és a fiúk újra öklüket rázták, és ő megint hátrahúzódott, és bűntudatosan mosolygott, és újra a függönyön keresztül nézett lefelé…

Aztán már a felnőtt Vincitekkel találkozgattam, sose a legutolsó divat szerint volt öltözve, hanem úgy, ahogy a Monarchia idején volt szokás járni, mindig mellényt hordott, óralánccal meg rövid kabátot, a kobakján lazán ülő kalap, nyáron szalmakalap, és bizonytalanul lépdelt, bűntudatosan mosolygott, és ment a Nemzeti Politiká-ért, amire a Háláéknál fizetett elő, a fiúk meg, akik időközben ugyancsak felnőtt férfiakká lettek, ott álltak a tér sarkán, és jó hangosan, hogy Vincíček is hallja, mondták… Már jön! És ahogy ott mentek szorosan Vincíček mellett, azt mondták neki: Hová mégy? És ez volt Vincíček rettegésének az ideje, félt, hogy ezek az ő volt osztálytársai megint a padba húzzák, és újra megpálcázzák, és újfent felteszik a kérdést: Mennyi három meg öt? És a kiöltözött Vincíček tétován lépkedett, s pár háznyi útja a térig, és aztán a téren át a Hála úr boltjáig a legnagyobb kaland volt Vincíček számára, és úgy is ment, lassan nyomult előre, mintha épp bevenné a városkát, minden sarkon megállt, kikukucskált, és igen! ott voltak az osztálytársai, és titkos jelzéseket adtak le egymásnak… Már jön! És Vincíček csak úgy zihált, és a mérhetetlen boldogságtól elkápráztatott ember arckifejezésével ment tovább, életét a

nemlét veszélyének téve ki, mert a volt osztálytársai ott jöttek-mentek, és elhaladva mellette, mindig titokzatosan kérdezték… Hová mégy? Ám legnagyobb kalandjait Vincíček tavasztól őszig élte át, mikor ott kint lakott az Elbán túl, abban a titokzatos kis villában. Olyan volt az a villa, mint egy salzburgi ház, faragott gerendákkal, tornyócskákkal, mutatós verandával… Két óra hosszat öltözködött Vincíček, és aztán egy, az Öreg Elba mentén futó, keskeny kis úton a hídhoz, a hídra ért, és ekkor ez a híd egyszeriben összezsugorodott előtte, s ugyanígy zsugorodott össze egyre jobban Vincíček is, szaporán szedte a levegőt, és úgy érezte, hogy közönséges járókelőnek álcázott osztálytársai mindjárt behajítják az Elbába, hogy megölik őt… de Vincíček elszánt volt, neki el kell hoznia a Nemzeti Politiká-t Hála úrtól, a térről, onnan a hídon túlról, ahol mindannyiszor átélte, ahogy osztálytársai űzik, kergetik, míg csak magától a folyóba nem ugrik, és mind kórusban kiabálják: Hová mégy? És visszafelé menet Vincíček ugyanezt az iszonyatot és rémületet élte meg a hídon, az iszonyatot, hogy osztálytársai a korláton át a hideg folyóba dobják… Ugyan hová tűnt ez a Vincíček, akinek az volt a boldogság netovábbja, ha egész délután meg este a Nemzeti Politiká-t olvashatta. .. Miután meghalt a mamája, Vincíček bottal verte szerencsétlen nénikéjét, mert Vincíček képtelen volt fölfogni, hogy egy új kor köszöntött be, hogy többé nem jelennek meg azok az újságok, melyeket oly szívesen olvasott, így hát már nem is járt újságért, mert nemcsak hogy a Nemzeti Politika nem jelent meg, de állástalan volt osztálytársai sem ácsorogtak már a trafik előtt, így aztán Vincíček teljesen elárvult s megtébolyodott, és elvitték Rožďalovicébe, az intézetbe, már nem parádés ruhában, mert ha egyszer nem olvashatta a Nemzeti Politiká-t, akkor semmi értelme sem volt, hogy két óra hosszat cicomázza magát, így aztán kincstári ruhában halt meg ott, Rožďalovicében… Ugyan hová tűnhetett mosolygós és rémült szelleme?

És ugyan hová lett Rehrék Oszkárkája, akit mindig sietni láttam a folyón átívelő hídon, örökké hosszú zsidó kaftánt hordott, folyvást zihált egy kicsit, kezében az elmaradhatatlan tükör, amit nem azért hordott ám magánál, hogy ragyás, szinte a húsig elvakart ábrázatát bámulja benne, hanem hogy maga mögé lásson, hogy lássa, nem nyúl-e utána egy kéz. És amikor összefutottam vele, mint mindenki másnak, nekem is mondta: Öt percig okosnak lenni. Hová tűnt ez az Oszkár, aki egy barokk épületben lakott, ott, ahol a rét az Elba mélységeibe ereszkedett alá, ha szép idő volt, Oszkár lehúzta fényesre suvickolt, magas szárú cipőjét, feltűrt nadrágszárral álldogált a vízben, és kezét háta mögé kulcsolva arról töprengett, hogy elég öt percig okosnak lenni, és millióim, millióim, millióim lesznek… Az Oszkárka a zsidó bőrkereskedő Rehrek nemzetségének a sarja volt, a téren, az árkádsor alatt volt az üzletük, amely az egész teret a lenyúzott, rothadó bőr illatával töltötte be, és Oszkárka néha ott álldogált az árkádsor egyik oszlopánál, a kezét dörzsölte, az ujjaival pattintgatott, és ezt ismételgette… milliók, milliók, milliók, de! Öt percig okosnak lenni! Azt beszélték róla, hogy egykor öt nyelvet tudott, hogy valaha még Amerikában is járt, és pont abba őrült bele, hogy képtelen volt öt percig okosnak lenni! Minket, srácokat egyrészt a miatt a visszapillantó tükre miatt érdekelt, ami nélkül egy lépést sem tett a városkában, de főleg azért izgatott bennünket, mert mikor pénzhez jutott, egyszerre ötven pár virslit vett a Vejvoda úrnál, és félretette tükrét, és ott, annál a fekete tetejű barokk épületnél, ott az Öreg Elbánál, ahol egy hatalmas, magas kőkerítés húzódott, annak a szép kis villának a kerítése, amelyben a Rykék Vincíčekje lakott… szóval ott a Rehr Oszkárka mind megette azt az ötven pár virslit, kenyér nélkül, és aztán gyötörni kezdte a szomjúság, és a Křesálek megtekerte a kút hatalmas, öntöttvas kerekét, és az Oszkárka ott állt előrehajolva, és egyik korsót a másik után hörpintette föl, tíz liter vizet is megivott, és még ez is kevés volt neki… És a fiúk csak ámultak… És aztán, mikor jöttek a németek, egy idő után még a Rehrék Oszkárkája is útban volt nekik, nem azért, mert bolond volt, hanem mert zsidónak született, és akárcsak a többi nymburki zsidót, őt is elgázosították valahol Lengyelországban, és az Oszkárka,

aki nagyon is jól tudta, miért hordja magánál azt a kerek, aprócska visszapillantó tükröt, már akkor tisztában volt vele, hogy egyszer majd fülön csípi egy kéz, és megrázza, mint valami nyulat… Azt beszélték, hogy mikor Oszkárkát fölrakták a teherautóra, akkor is ezzel a visszapillantó tükörrel lesett maga mögé, de puskatussal még ezt a tükröcskét is kiverték a kezéből, és Oszkárka tudta, e nélkül a tükör nélkül el van veszve… Hová, hová tűnt a Rehrék Oszkárkája?

És ugyan hová lett az a hatalmas nőszemély, aki úgy nézett ki, mint egy női ruhába bújt férfi, aki mindig azt jött hirdetni a városba, hogy hamarosan megáll az idő, nemcsak ebben a városkában, hanem egyáltalán, hogy itt az idő, az utolsó nagy csaták fellángolásának az ideje, és hogy eljő Jézus, és Istenünk-Urunk örök ítélőszéke előtt bírája lészen az embereknek. Vajon hol lehet ez a nőszemély, aki úgy nézett ki, mint egy női ruhába bújt férfi, aki mindig egy hatalmas lobogóval jött a városkába, úgy ment, mintha egy óriási, láthatatlan sereg élén lépkedne, és úgy lengette azt a zászlót, mint a népek és nemzetek alkonyának a hirdetője, ettől a nőtől még a német parancsnokság is megrémült, a bírósággal szemközti épületbe fészkelték be magukat, melyen az a felirat díszelgett, hogy „az ablakon jer be, friss levegő, az ajtón jer be, jó szándék”, s itt, ebben a három emeletes épületben német katonák és tisztviselők voltak, s ez a roppant amazon, akinek olyan marcona külseje volt, mint egy női ruhába bújt férfinak, egészen idáig vonult a protektorátus idején, kezében hosszú zászlórúd, rajta a lobogója, és amikor kitárulnak az ablakok, így kiáltott: „Jertek ki, csatlósok, jertek ki, zsoldosok, ez a harc lesz a végső, itt a végső harc…” Vajon hová lett ez a roppant amazon a zászlójával, amely csak úgy lobogott, ahogy vitte, s mikor megállt, egész testét befedte, hová, hová lett ez a nő?

És ugyan hová tűnt Sebes, a matematikatanár, aki belezavarodott a felgyorsult idő problémájába, úgyhogy iszonyú iramban és előrehajolva járt, nemcsak a városka utcáin, ahol megállt még ez a felgyorsult idő is, de így szaporázta lépteit a falvakat összekötő országutakon és erdei utacskákon is, cingáran, kis kecskeszakállal, és nyomában, mintha sosem tudná utolérni, befogni, ugyanolyan gyorsan szedte a lábát a nővére, aki ugyancsak megzavarodott már, kezében örökké esernyő, hátha esik, fején valóságos kis művirágos-műgyümölcsös kerttel díszített kalap, és ahogy szaporázta, hát az a kalap örökké lecsúszott, de volt ideje még egy mozdulattal a fejébe csapni, és már rohant is tovább, hogy szem elől ne tévessze bátyuskáját… és mögöttük lógó nyelvvel rohant egy aprócska kutya, gyorsan szaladt, de két gazdája mindig pár méterrel előtte járt, és ez az egész jelenés úgy suhant el, mint egy gőzmozdony hajtókarral egymáshoz kapcsolt kerekei, és egyre távolodott az utcákon, az országutakon, az erdei ösvényeken, és mindenki, az összes polgár sajnálta azt a kutyust, mert mire megtértek napi tizenöt kilométeres kiruccanásukból, hát már tántorgott és szédelgett, bár azok az előtte bukdácsoló cipőtalpak erőt adtak neki, azok a távolodó cipellők mindig új és új erővel töltötték el, hogy kitartson, hogy ott legyen, ahová ez a két emberből és egy állatkából álló menet bevonul, ez a három lényből összeállt menet, amely fölgyorsította az életet a városkában, ahol már ez az egyenletesen fölgyorsult idő is megállt… Ugyan hová tűnt ez a jelenésszerű menet? Annyira szeretném, ha új életre kelnének, s megint úgy mozognának, ahogy azelőtt, és én megtisztelve érezném magam, ha egy lehetnék közülük…

Ám Růžička úr életét és munkáját sosem értettem meg. Anyám szerette mesélni, hogy mikor elemibe járt, a tanítónő elsőben minden kis diáklányt kifaggatott, mi a papája. És minden kislány úgy mondta, ahogy volt, és az egyik szintúgy az igazat mondta… Az én apukám szarhányó. És Růžička úr tényleg szarhányó volt, egész életében tele vödrökben hordta ki mások vécéinek tartalmát, és minden nymburki házat, ahonnan kettesével cigölte ki a tele vödröket és öntötte bele a lajtos kocsiba, szóval minden egyes házat csak a szarosvödrök alapján ítélt meg. Végül már az embereket is aszerint mérte föl, hogy vajon egy fél vagy egy egész vödör szar van-e a beleikben.

És ezektől a vödröktől Růžička úr inni kezdett, és iszákos lett a vödrözéstől. Csak az idő múltával vettem észre, hogy ez a Růžička úr valami olyasféle volt, mint egy gyóntatópap, nekem, mikor gyónni mentem, mindig föl kellett írnom bűneimet, mint ahogy anyám is mindig összeírta a bevásárolnivalót, nehogy valamit elfelejtsen, és miután beleolvastam a farácsos lugasban üldögélő Niki katekéta fülébe a bűnöket, miután meggyóntam, mindig Růžička úr jelent meg nekem, ahogy teli vödrökben hordja a szart, és a Niki esperes urat is, akinek gyermeki bűneimet elmondtam olyannak láttam, mint amilyen Růžička úr volt… így hát Růžička úr ettől az Istennek tetsző, szükséges munkájától örökké részeg volt, az is előfordult, hogy munka előtt ivott, s gyakran megesett, hogy közben, ahogy az udvarból hordta kifelé azokat a borzasztó vedreket, elcsúszott és elvágódott, kinyúlt azon a bemocskolt járdán, hason feküdt, keze a kiömlött szarban, és közben még filozofált is, míg szép lassan el nem apadt szinte papi osztályrészének a képzete. És így láttam őt a Jesenice községházához címzett kocsma előtt, Růžička úr épp akkor tápászkodott fel a járdáról, ahová az előbb zuhant, csak állt, és kezét, ruháját, térdét mutogatta az embereknek, és hangosan gondolkozott… Az emberek szarnak bele, én meg hordhatom ki utánuk… És teljesen elbűvölte ez a felismerés, ám az emberek nem értették, mit is mond, s csak menekültek előle, mert iszonytatón bűzlött… És kisfiú koromban az volt az érzésem, amikor a parókián voltam, amikor az esperes úrral találkoztam, vagy pedig mikor hittanóra volt, úgy éreztem, hogy az esperes úrnak is szarszaga van, mert én az emberi bűnöcskéket szarnak véltem, és gyónás előtt félelmemben néha még be is csináltam. Ám nem ez volt Růžička úr igazi élete, mert az ivászattól látomásai is voltak, és amikor részegen hazatért és átöltözött, még mindig érezni lehetett rajta azt az ő munkáját, és az egész háza megtelt ezzel a szaggal. És a felesége kérte, nyisson ablakot, és vigye ki a paplanokat a friss levegőre, és Růžička úr, ahogy elment az asszony, fölrakta az ágyneműt a targoncára, és kihúzta az egészet az esőbe, s ahogy húzta a paplanokat, hát egyre gyorsabban és gyorsabban ment, de az elől a bűz elől nem volt menekvés, mert az mindenüvé elkísérte, még ha szakadt is az eső… És amikor a felesége kenyérért küldte, hát sajnálta munkájától még mindig szagló kezébe venni Istennek ezt az adományát, és mi, srácok, láttuk, ahogy a tenyerével görgette a cipót a kőhíd korlátján, mint mikor a fiúk karikáznak, és kiabáltunk utána, mert senki sem tudta, miért is hordja Růžička úr a paplanokat a tragacsán, és miért görgeti a cipót a híd korlátján… És nyáron, mikor a polgárok az úsztatóhoz jártak fürödni gyermekeikkel, hát a Růžička úr kihajtotta kecskéit, és a fürdőzők közé terelte őket, és ezek a kecskék büdösek voltak, és Růžička úr feltűrte a nadrágszárát, és egy gyökérkefével sikálni kezdte ezeket az állatokat, és a bogyók, a szőr meg a bűz szép lassan úszott a késő délutáni fürdőzők felé, és Šuha úr üvöltözni kezdett Růžička úrral, és Růžička úr meg Šuha  úrral kiabált, hogy az ő kecskéi messze nem olyan büdösek, mint a Suháék klozetje, ahonnan Růžička úr két emberkezével hordja ki a szart. És aztán Šuha  úr ruhástul rántotta a vízbe, és ölre mentek Růžička úrral, majd mindketten a sekély folyóba zuhantak, ám végül Růžička úr kerekedett felül, mert mikor részeg volt, iszonyú erő szállt belé… Más alkalommal meg, mikor a polgárok a folyóparton, a Růžička úr rétjén napoztak, hát a Růžička úr kihajtotta legelni a libáit a mezejére, és azok a libák úgy összecsinálták a rétet, hogy nem lehetett hova feküdni, és nem volt hol napozni, és a Růžička úr a szemét forgatta, mindenkit elkergetett a mezejéről, s nyújtogatta azt a hosszú nyakát… Růžička úrnak olyan nyaka volt, mint a pulykának, és amikor asszonyok üvöltöztek vele, hogy mit műveltek a libái ott a folyóparti réten, hát Růžička úr iszonyúan kiabálni kezdett… Tudjátok, mit értek ti, nők? És iszonyú nevetéssel maga válaszolt… Egy nagy szart! Úgy feldühödött, hogy minden fürdőző futásnak eredt, és csak én maradtam ott rétjének egy darabján, mert engem nem zavart a libapiszok, és Růžička úr fölém hajolt, rémületemben még elmenekülni sem tudtam, és Růžička úr rám meresztette kétségbeesett, szörnyű tekintetét, és rám is üvöltött, mint a többi fürdőzőre… Itt nem lesz semmi táborozás! És

én lehunytam a szemem, és Růžička úr egyszerre csak gyöngéden ezt suttogta… De te, Karel, te itt maradhatsz… És fölnéztem, és Rűziőka úr szeme csupa könny volt, és kiegyenesedett és tovább kiabált. .. Itt nem lesz táborozás! És Šuha úr lábujjhegyen mögé lopódzott, s ahogy Růžička úr tökrészegen hazafelé tántorgott, Šuha úr egy bottal hátulról kétszer a fejére húzott, hogy a bot el is tört, de a Růžička úr épp hogy csak megállt, és mintha a füle dugult volna be, kirázta azt a dugulást, és ment tovább, hogy aztán a háza előtt ledőljön a fűbe az utcán, és nem úgy feküdt ott, mint egy részeg, hanem úgy, mintha hanyagul ledőlt volna, keresztbe vetett lábbal, egyik karját feje alá csúsztatva, s így feküdt ott, s mosolygott az utca túloldalára, ahol meg a szintén részeg Hemis úr hevert, és ahogy ez a két férfi ott feküdt, senki sem gondolta volna, hogy részegek, s ha mégis, hát holmi csodálatos képektől, azok úgy feküdtek ott, mint ahogy a pásztorok feküdhettek, mikor megjelent nekik az angyal, és hírül adta, hogy Betlehemben megszületett az Isten fia… Ugyan hová, hová tűnt ez a szent férfiú, aki vödörben hordta ki az emberi bűnök maradékait, lajtos kocsiba öntvén azokat, amiből aztán a parasztok földjeiket trágyázták, hogy hatalmas, isteni káposztájuk nőjön? Hová tűnt ez a szent férfiú, aki végül attól az istenes munkától még akkor is részegnek tűnt, mikor színjózan volt? Mindig úgy képzeltem, hogy ha Růžička úr meghal egyszer, hát a Szűz Mária kihajol majd a felhők mögül, kezét nyújtja Růžička úrnak, s egyenest a dörgedelmes mennyekbe emeli…

 Varga György fordítása

A MEG NEM KÜLÖNBÖZTETETT FIGYELEM NOTESZE

A POCSOLYÁBAN az óceánt látom, amikor a tengeren hajózom, a kopidlnói erdőben lévő kis halastóhoz kívánkozom, a homokbuckában hegyóriást látok, amikor a Jungfrau tetején álltam, a semicei Hůrka után vágyakoztam. Ezért legszívesebben otthon vagyok, ahonnan a kocsmába kívánkozom, a kocsmában viszont arra gondolok, milyen jó otthon lenni és arról ábrándozni, hogy elmegyek a kocsmába, ahol az édes otthon után vágyakozom majd. Mindig ott vagyok legszívesebben, ahol éppen nem vagyok.

 Fa vagyok az erdőben, ágaim összegabalyodnak más fák ágaival, egymásba fonódunk,

együttélésünk elsatnyít minket, az egyiknek a másik általi megnyomorítása, ez az erdő lényege. De csúcsunkkal fölágaskodhatunk. A nap felé törve reális lehetőségem van rá, hogy magasba nyújtott utolsó ágacskáimmal felfogjam a hulló harmatot és esőt és a csillagokat és az éjjeli hold minden fázisát. Proletár erdő vagyunk, egyetemien egyetemes lehetőséggel, amelyben minden fa a világ közepe. A román bazilika tümpanonján összezsúfolódott üdvözültek kara vagyunk, boldogságos angyalok kara, összezsúfolódott piások gyülekezete a krči Fehér hattyúban, ahol mindenkinek csak az a keze szabad, amelyikkel felemelheti a maga korsó pilsenijét.

A humor égszínkék celofánjába be lehet csomagolni a napi gondok elnyűtt és véres alkatrészeit.

 Azóta, hogy megoperáltak, más szemmel nézem az embereket. Már messziről felismerem,

kinek vannak epebántalmai, már messziről látom, hogyan kóvályog a cukorbajos, látom zavaros tekintetét, látom ezt az édes nyavalyát, ami ellen mérleggel és órával a kézben kell hadakozni, a hamuszín ábrázatokból ráismerek az összes tropára ment májra, tudom, hogy nagyjából ki fog elpatkolni úgy féléven belül, látom azokat a szüntelenül búcsúzkodó, már az ajtó túloldalára néző szemeket. Látom, hogy az emberek zöme biceg és támolyog, látom a tikkelést a kialvatlan szemekben, felismerem a pajzsmirigyet szorító kezeket, látom a kitépett zápfogak helyén mélyülő ráncokat, látom az óvatosan őrlő műfogsorokat és ínysorvadásos fogakat, látom a kínkeservesen lépkedő bütykös lábakat, az idült alkoholisták ujjremegését, látom a kórházból kisírt szemmel távozó nőket, akiknek ott maradt a férjük, látom a temetkezési vállalattól jövő férfiakat, akik feleségük temetését intézték, látom az egyedüli egészségeseket, a fiatalokat, akik boldogok attól, hogy a mirigyektől és a szerelemtől betegek. Hogy lehet, hogy ezt korábban nem láttam? Vagyis hogy rosszul láttam? Ezért van olyan kevés öngyilkosság, mert amikor az ember fenemód nehezen szedi a levegőt, hinni és reménykedni kezd, hogy a rákos daganat eltűnik, hogy a besugárzás kiégeti a rákos tüdőből azt a nyavalyát, hogy csoda történik… innen a szépséges búcsúzkodó szemek, amelyek szüntelenül bocsánatért esedeznek…

 Jaryna annyira örült, hogy ötven év után találkozik valamennyi osztálytársával, aki még

életben van, és ez olyan találkozó volt, amelyen külön-külön mindenki fiatalnak érezte magát, a többieket viszont fél lábbal a sírban lévő vénembereknek és vénasszonyoknak látta, szörnyülködtek egymás láttán, de mindegyiküknek az volt a benyomása, hogy ő a kivétel a roskatag apókák és anyókák gyülekezetében, sorra félrevonták egymást és szánakoztak, hogy a többi szerencsétlen mennyire megöregedett, és hálát mondtak istennek, hogy ők még frissek és

fürgék… és így váltották egymást, és mindannyian fél lábbal a sírban voltak, s ugyanakkor mindannyian fiatalnak érezték magukat a többiekhez képest. .. A találkozó fénypontja az volt, amikor betolatott egy halottas kocsi, egyfolytában azt kérdezgették egymástól, ugyan hol marad a Szőkének nevezett vidám és jóképű osztálytársuk? Betolatott az autó, és amikor kirohantak, az alkalmazott, szintén egy volt osztálytársuk, aki nyugdíjasként úgy keresett egy kis pénzt, hogy munkát vállalt a Temetkezési vállalatnál, felnyitotta a koporsót, és ott feküdt a Szőke, tényleg jóképű, göndör hajú férfi, de éppen boncolásról hozta, előző nap halt meg afölötti örömében, hogy ötven év múltán viszontlátja osztálytársait…

Az összes szerszám közül a tűt szeretem a legjobban. Annak nem feje van, hanem foka, amibe cérnát fűzünk, és csak akkor lehet varrni a tűvel. Néha, amikor felnézek a holdas éjszakába, pontosan érzem, hogy valaki éppen a holdsugarat fűzi be a fejem fokába, a szemembe. Néha, amikor lehunyom a szemem, az az érzésem, hogy az összes szép gondolatot felülről fűzi be a fejembe valaki, és így apránként olyan dolgokról szerzek tudomást, amikről semmit sem tudok.

 A legnagyobb szerencsétlenség, ami csak érhette az emberiséget, az az, hogy vannak

makkegészséges emberek, így a világ legegészségesebb emberei betegek és csak kínlódnak, kínlódnak…

 Kérem szépen, amikor Ladislav Klíma a hatéves, haldokló öccsét idézte, aki azt mondta… mit

szarakodjak ezzel a szaros, elszart élettel… aztán meghalt, hát hogy jövök én ahhoz, hogy még jobban vagy többet szarakodjak vele? Halálom esetére elrendelem: Először is, amint bekövetkezik, telefonálni kell a Temetkezési Vállalathoz és a kapcsolás meg bemutatkozás után utolsó akaratom végrehajtója mondja ezt: Igazgató úr, jöjjön és takarítson el egy dögöt. Másodszor, a dögöt ócska pizsamába kell öltöztetni. Harmadszor, a lábamra lyukas zoknit kell húzni, mert a többit mind el lehet sózni a bolhapiacon. Negyedszer, döggé való átváltozásom sem partecédula, sem újsághír formájában nem tétetik közzé. Ötödször, krematóriumi gyászszertartás nélkül, mind a család, mind a nyilvánosság kizárásával hamvasszanak el. Hatodszor, hamuvá lett földi maradványaim a legközelebbi hozzátartozók részvétele nélkül egy különösen félreeső helyen szórassanak szét. Teljes csöndben, lehetőleg éjszaka… Mondta Trapl tanár úr, és kell-e ennél több, olyan, szavakban megnyilvánuló tett ez, mely ékessége a férfinak…

 Bármi zajlik is a szemem előtt, egy erős csővel azon nyomban összekapcsolódom vele, mint a

gyermek a köldökzsinór által az anyja testével. Így erőszak nélkül be lehet férkőzni mindenbe. Az, amit unió mysticának neveznek, a realitás realitása, a konkrétum konkrétsága. Közönséges

emberi érzés, mindent átfogó hordozó, nem verbális kommunikáció, amelyet szavakba lehet önteni. A dadogás és hebegés az eseményekbe és a külső dolgokba való behatoláshoz elvezető helyes út kezdete. Így mindaz, ami kívül van, az én, agybéli esztergálásra alkalmas tulajdonommá lesz.

 Amikor akarok valamit és megtanácskozom a dolgot a feleségemmel, hát ő mindig az

ellenkezőjét akarja. Legyen! Az egészet megforgatom a pszichoanalízis malmában és hogy elérjem a célomat, színlelésből azt mondom és akarom, amit nem akarok. És a feleségem átlát rajtam és egyszeriben egyetért velem és így eléri azt, amit ő akart, én meg nem akartam. Tehát az idióták vannak előnyben, és aki egyetemi végzettséggel felvértezve száll szembe egy nővel, mindig alulmarad. Tehát a társadalom lassan, de biztosan a matrimoniátus felé halad, és négy polgári többet ér a klasszikus műveltségnél.

 Két esküdt ellenségem volt: az édesanyám és a feleségem. Az első átpasszolt a másodiknak és

mindketten egyfolytában nevelni és pallérozni akartak és akarnak, így aztán szüntelenül menekülök hazulról, és a legszörnyűbb lebujban érzem otthon magam, ahol állandóan rettegek, hogy mindjárt kitárul az ajtó és belép a feleségem, elhunyt édesanyám felépítményének a kíséretében, két olyan asszony gyámsága alatt állok tehát, akiket annyira szerettem, hogy életre-szklerózisra ellenségek lettünk. Így nem maradt más választásom, mint hogy az írásban keressek menedéket, és az irodalommal próbáljam megtisztítani magam mindattól, amit ez a két jótét lélek enyhén diszkordáns lelkembe plántált. Sohasem volt hozzá erőm, hogy elnyisszantsam a közös lepedőt, és egy éjszaka távozzak, mint ahogy a Korán szerzője, Mohamed tette.

 A gyengeség az erőm, a vereség a győzelmem, a lépcsőn bekattanó gondolatok, amiket

elfelejtettem elmondani a bíróságon, azok az igaziak, rémültnek lenni, ebben áll bátorságom, a másokkal való együttlétem a magányom, locsogásom a retorikám, a nagyvárosi folklór az esztétikám, a szabadon bocsátott elítélt az etikám, a temetkezési egyesület alapszabálya a tízparancsolatom, a gyermekjáték az ideológiám, a gyávaság a harciasságom, a feslettség a tisztaságom, a képmutatás a portrém, permanens magányom a pontosságom, állhatatlanságom pedig a hűségem. Hibáim és rossz tulajdonságaim összessége, ez az én mágnestűm, amely örökösen az erényes és szépséges Sarkcsillagra mutat, erre a csöndes és mozdulatlan égitestre, amely körül minden forog…

A mennyben minden egyes Igennek megvan a maga Nemje, ám elég egyetlen milligrammnyi túlsúly a jóból, hogy minden mozgásba jöjjön, hogy aztán az örök visszatérés által egy helyben maradjon minden – egy szemvillanásnyi, röpke pillanatra… majd újra kezdődjön az egész.

 Vagánynak, nagymenőnek kéne lennem, de én pont úgy nézek az élet szemébe, ahogyan egy

szép nőre, akkor veszem szemügyre, amikor már elhaladt mellettem, amikor már elment. Engem minden, ami szembejön velem, mindig úgy megrendít, megrémít, szépségével úgy letaglóz, hogy nem vagyok képes a szemébe nézni, bármi kerül is az utamba, erősebb nálam, mindannyiszor össze kell szednem magam, fel kell eszmélnem enyhe kábulatomból, ami nemcsak az emberektől van, de például a hold is, amikor felkel az új rét fölött, hát úgy lenyűgöz, hogy nem vagyok képes felnézni rá, először balra, majd jobbra pislantok, és csak aztán nézek határtalan izgalommal a szemébe, hogy egy pillanat múlva lesüssem a pillámat, mintha egy szép nő nézne rám, akiről pontosan tudom, hogy ha megszólítana, hát nyomban félrebeszélnék és ez a kizökkent nyelvi állapot addig tart, amíg meg nem nyugszom. Pont így incselgek az ezüst leveleket lapozgató széllel, pont így meg vagyok zavarodva egy szép fácántól, az őzsutától, amelyik tisztelettudóan feláll, amikor fektében meglepem a kertben, első felindulásomban legszívesebben elrohannék meghatottságom forrásától, messzire futnék és magammal vinném a benyomást, amely úgy hasít belém, mint a szerelem első látásra, pont úgy, mint amikor a nyírfák alatt egy szép tinorút látok, legott másfelé nézek, csupa izgalom vagyok, olyan felkavaró az az első pillanat, olyan becses, mint a hullámzó búzatábla, mint amilyen szép tud lenni a harmat higanycseppeivel bevont káposzta, a felnyúló ebkapor… Ez valószínűleg attól van, hogy azzal a szerelmes első pillantással belém hatol a lényege annak, amit látok, de én abban a minutumban megállok egy percre, hogy beférkőzzek a látottakba. Vagánynak, nagymenőnek kéne lennem, de én a bármilyen alakban utamba kerülő szépségtől megfélemlített alázatos szerető vagyok. Ezért mindent akkor ízlelgetek-élvezgetek, amikor már késő, amikor már megnyugodtak a reszkető képek. Pont így és halálra váltan nézem magamat a tükörben, amely velem együtt öregszik, és nyomát sem látom benne annak, ami feljogosítana rá, hogy azt mondjam magamról, mégiscsak egy kicsit vagánynak,

nagymenőnek kéne lennem, legalább önmagam számára… A fényképeken is inkább másfelé nézek, outra passzolom a tekintetemet, és ha véletlenül a készülék lencséjébe meredek, hát olyan vagyok a fotón, amilyen vagyok, megfélemlített, bizonytalan, ide-odarebbenő tekintet, bocsánatért esedező, nem tudom, miért, és nem tudom, hogyan, de az igazolványképeken mindig olyan a szemem, mintha azt várnám, hogy mindjárt kimondják a halálos ítéletemet. Az édesanyám és a feleségem mindig azt mondták és mondják, hogy valahányszor a szemük elé kerülök, hát olyan pimasz a tekintetem, hogy legszívesebben lekevernének nekem egy frászt. Az egyetlen bók, amit valaha nőtől kaptam! De ez már a múlté, most lassacskán olyan a szemem, mint a belzi rabbi fiáé, és kezdem érteni a haszidokat aus Galizien. Galícia a karlíni viadukton túl kezdődik, ahogyan sok-sok éve Rychlík mondta.

 Ma éjjel szépet álmodtam, azt álmodtam, hogy valamennyi kandúr és macska

szakszervezetekbe tömörült, hogy valamennyiüknek volt egészségügyi és nyugdíjbiztosítása, voltak transzparenseik és május elsején felvonultak és hetente gyűléseztek a lakóhelyük szerinti agitációs központban és a központ bejárata fölött nagy felirat virított: Kevesebb tejért több egeret. Ma éjjel szépet álmodtam, mondta Truhlář úr, és hozzátette, ennyi elég? és elaludt. Amikor egy óra múlva felébredt, azt mondta, most meg arról álmodtam, hogy a láncra kötött kutyák kérvényt adtak be, de nem azt kérték, hogy oldozzák el őket, hanem hogy az utcákon és a tereken csatangoló többi kutyát is kössék ki! És így az összes rendbontó, az összes strassenpotpourri, az összes doberman és öleb, az összes kutya, amelyik eddig kedvére flangált, egyszeriben mind-mind nyakörvet és láncot és vizesedényt kapott, ami nyáron üres volt, hogy a láncra kötött eb éberebb és harapósabb legyen… és az álom végén megjelent nekem a munka láthatatlan láncára kötött hatmillió dolgozó és a látható láncon tartott kétszázezer kutya és kutyus, ahogy egyre harapósabbak és harapósabbak lesznek, hiába van ott előttük a lábos az étellel… ennyi elég? kérdezte Truhlář úr és a feje egyre mélyebbre kókadt a mellén és a vendégek rémüldöztek, ugyan miről fog álmodni egy óra múlva Josef?

 Azt mesélte nekem, tudja, az a költő, aki Vnorovy-ban született, huszonkettőben, na, hogy is

hívják! Egy böhöm nagy pasas verseket hordott neki a szerkesztőségbe, és amikor a költő kitette a szűrét, hát egy hónap múlva egy újabb kötetre való versikével állított be a pasas, és a költő, a szerkesztő, a szentségit, együtt voltunk Ausztriában, ő írta a Virgácsokat, szóval az a szerkesztő, megvan, Skála, nem, mégsem, de valahogy így, szóval megint azt mondta annak a megtermett fickónak, hogy nem elég kiforrottak a versei, hogy jöjjön később, és ez a Skácel egyszer berúgott, igen, Skácel, kaptam tőle egy rézgyűrűt, egy mongol rézgyűrűt, szóval a sárga földig leitta magát és kijött a mentő és bevitte az elvonóba, és fiúk, mesélte, fekszem a hálós ágyban és egyszerre csak kinyílik az ajtó és ott áll egy fehér köpenyes, termetes alak, és amikor megfordult, hát az a böhöm nagy pasas volt, aki a verseket hordta nekem, és engem elöntött a verejték, de az a pasas egyenesen felém tartott egy hatalmas injekciós tűvel, mire mondom, hű de jók voltak a versei! De a fickó azt mondta, hogy most már késő… és belém döfte azt a borzalmas injekciós tűt, azonmód el is ájultam, és amikor magamhoz tértem, addig spriccelte rám a hideg vizet, míg újra el nem vesztettem az eszméletemet… Elszörnyedtem attól, amit Skála mesélt… most voltaképpen hogy is hívják azt a költőt? Na, Vnorovyban született és szereti a lovakat, megvan, Janek Skácel, még jól szolgál az emlékezetem! Skála.

 Az eseményeket, amelyek előttem vannak, már nem mint utat érzékelem, egyszeriben nem

egymás után, sorban jelennek meg nekem, hanem egymás fölött, a térben. Így az összes malőr és a halálom nem majd csak azután, a végén vár rám, hanem szüntelenül itt van velem, már-már

árnyékként. A remény így minduntalan megkeseredik, tudom, hogy hiábavaló minden. Halott vagyok, még mielőtt meghaltam volna. Vajon ez hiba vagy előny?

 Út, út, út! A Šumavába akkor juthatok el, ha előbb elmentem Modřanyba! Én mindent

hebehurgyán elcseszek azzal, hogy Prágából még ki sem mozdulván már a Šumavában vagyok, sőt már hazafelé tartok a Šumavából, pedig csak pár lépést tettem meg. Nincs ez rendjén! Reggel felkelek és megyek aludni, elkezdek máriásozni és már szedem össze a kártyát, egészséges létemre már a kórházban fekszem, élő létemre már az utolsó kenetre készülök, nincs ez rendjén. Minden pillanatban a csodára várni, ebben voltam nagy és ebben kéne nagynak lennem. Autóval igyekszem Kerskóba, és közben már Prágában parkolok, és utam minden kilométere a kocsimmal karambolozott autókkal van kikövezve, minden fát, minden távíróoszlopot az én kocsim tört derékba, így hajtok és így is lépkedek végig az alagúton, amely gyászos végem krónikájával van díszítve, amikor a mezőn sétálok, az az érzésem, hogy soha többé nem térek haza, összezúznak a felettem szálló repülőgép roncsai, valahányszor lefekszem, maga alá temet a leszakadó plafon. Az erőszakos halál szüntelenül ott lebeg a fejem fölött, mint a teknőc a tengeri sas karmaiban, amely elengedvén a teknőst, megölte Aiszkhüloszt, akinek megjósolták, hogy egy magasból lezuhanó tárgy fogja megölni, ezért elköltözött más vidékre, hogy bezáruljon a kör, beteljesüljön a delphoi jóslat, és végül az, amit mindenáron igyekezett elkerülni, éppen ott érte, ahol nem várta. Nincs más hátra, mint hogy higgyünk benne, hogy minden úgy történik majd, ahogy történik, és hogy az ember nem kerülheti el a sorsát. Út, út, út és rajta százméterenként a csoda vár rám, még ha a halál csodája is. De mi a halál? Az ember a palack nyakán átöblögeti magát valahová máshová, más és talán még nagyobb csodák és kalandok közé…

 A legnagyobb szerencsétlenség, ami egy férfit érhet, az az, ha, sajnos, egyetemi végzettségű

felesége van, aki a fejébe vette, hogy a férjéből, sajnos, művészt vagy feltalálót farag. Az ilyen nő azt akarja, hogy két év alatt Cézanne legyen belőled, három éven belül Dosztojevszkij, öt év elteltével írj egy új bibliát és egy év alatt Apollinaire-ré képezd magad. Az ilyen feleség, sajnos, minduntalan idézetekkel és példákkal segíti férjét, úgyhogy végül részeges, lusta ingyenélőnek érzed magad, aki elherdálta a tehetségét, aki elitta a reá bízott talentumot. Nekem az a szerencsém, hogy a feleségem gyakran sír miattam, hogy micsoda egy idióta, ostoba, részeges, semmirekellő, hazug alak és szélhámos vagyok, soha nem olvasott el egyetlen sort sem abból, amit írtam, és ha nagy ritkán – amikor kialvatlan vagyok – azt mondom: Valahogy olyan fáradtnak érzem magam… hát az én feleségem csak erre vár, és nagy élvezettel már üvölti is ki magából az éveken át felgyülemlett nézetét rólam, minden egészséges gyűlöletét, ellenségességét, ahogyan egy férfi és egy nő között rendjén is való, és roppant beleéléssel hurrogja le fáradtságomat: Ugyan mitől!? És ebben a mitőlben egy egész regény van arról, hogy szart se csinálok, hogy csak azon spekulálok, hogyan és hol ihatnám le magam, hogyan lóghatnék, hogyan és hol flangálhatnék, kin élősködhetnék kedvemre… és én nagyra tartom ezt az önmagamról kialakított képet, sok igazság van benne, mert én nem kelek hajnali fél hatkor, mint ő, nem gürizek egész nap, mint ő, vasárnaponként nem gyürkőzöm neki a nagymosásnak, mint ő, nem kell korán lefeküdnöm, mint neki, én tényleg csak szórakozom, igyekszem kellemesen elütni az időt, és tényleg semmi más nem jár a fejemben, csak hogy hogyan mehetnék el sörözni, és csak azon izgulok, hogy hol lesz jó a sör… és főleg iparkodom semmit sem csinálni, mert ebben a semmittevésben olyan szép képek, olyan vidám történések kerülnek elém, hogy ezekkel mulattatom magam, és néha, kisebbrendűségi komplexusomnak köszönhetően, bele is írok egyet s mást ezekből az ugratásokból és tréfákból egy-egy elbeszélésbe, amit aztán kötetbe sorolok, mert engem is gyötör a be nem tagozódottság komplexusa és a lelkifurdalás, hogy a fenébe is, az

embereknek melózniuk kell, ha meg akarnak élni, én viszont annyi pénzt kaptam a társadalomtól, hogy a nyugdíj előtt tizenkét évvel már nem kellett munkába járnom, és a társadalom a megérdemeltnél annyival többet adott nekem ezekért az én kreációimért, hogy az ő számlájára vettem a nyaralót és az autót és olyan sok pénzt vertem el a kocsmákban a barátaimmal és az alkalmi ivócimboráimmal, hogy szégyellem megmondani. De a fő, hogy kedves feleségem van, és elborzadok, mi lett volna belőlem, ha egyetemi végzettségű nőt veszek feleségül, olyat, aki a fejébe veszi, hogy segít nekem ebben az én eszelős irodalmi munkámban.

 Egyszer, amikor otthon családi béke honolt, azt mondtam anyámnak, figyelj csak, anyu,

anyuskám, te unatkozol, ha szórakozni akarsz, hazahozok neked ötkötegnyi levelet, amiket az olvasóim küldtek, és lesz min szórakoznod, szépen rendbe rakod nekem őket… És anyu felugrott, kinyújtotta a kezét és legyezőként tárta szét öt ujját, tenyerét, és iszonyodva kiáltotta: … A koporsóban akarsz látni? Azt akarod, hogy a vonat alá ugorjak, azt akarod, hogy megőrüljek és életem hátralévő részét Kosmonosyban, a diliházban töltsem? Bármit, csak ezt ne!… Ez régen volt, és én csak most látom, hogy anyunak igaza volt, gyakran kapok levelet az olvasóimtól, az ablak alatt és kórusban olvassák fejemre bűneimet, pont úgy, mint a feleségem, akire anyuskám hagyományozott engem. Ezeket a leveleket mind egy szálig el kellett volna égetnem, mert némelyik még ma is szemrehányásokkal kísért, csodálkozom is, hogy nem őrültem meg, annyi igazság volt és van ezekben a levelekben, mert eidetikus képességem jóvoltából mindenre emlékszem, amit olvastam, és a fejemet kéne felgyújtanom, mert az olvasók levelei már ott vannak az agyamban, a kívülről a fejem tar foltját szegélyező égett-hamuszürke hajjal díszített agykéreg tekervényeibe belepréselve, összevissza gyűrve, de azért olvashatóan, az agykéregben, amelyben reggeltől estig és estétől reggelig, mint a távíróoszlopban, éles, magas hang szól és szólni is fog, míg csak meg nem halok…

 Amikor az Atlanti-óceán feletti millibarok megszállják a kerskói alacsony légnyomású vidék

egy darabját, ezt én már előre tudom, még ha süt is a nap. Mintha cementes puttonyt cipelnék a hátamon és fejembe szép lassan belefúródik a boudníki szög. Máris alacsonyabb vagyok huszonöt centivel és a lábam olyan ólmos, akárha ár ellenében gázolnék egy sebes patakban. Amikor a millibarokat elmossa az eső, amikor a felhős ég mennyezetét egy láthatatlan kéz fekete díszlet gyanánt felhúzza a mennyek zsinórpadlására, és nemcsak hogy újra ragyog a nap, de emelkedik a légnyomás és a mutató két órát mutat, elválok a földtől és felfelé szállok, mintha szárnyas saru lenne a lábamon, akárcsak a kereskedők és tolvajok istenének, Hermésznek. Ilyenkor, ebben a boldog pillanatban néha az az érzésem, hogy olyan könnyű vagyok, mintha testem csak egy levegővel felfújt léggömb volna, szakasztott olyan alakú, mint amilyen én vagyok, hogy a feleségem zsinegre kötve sétálni vihet, hogy az erdőben jár velem, és én ott lebegek a fák csúcsa, az út felett, a nymburki főtéren korzózik velem a feleségem, meg-megrántja a zsineget és én ficánkolok-táncolok a pestisoszlop szoborcsoportjában álló Szűz Mária oldalán, és félek, hogy ha a feleségem kezéből kicsúszik a zsineg vagy kajánul elenged, hát felröppenek, mint az ünnepen égbe emelkedő léggömb, amelyik egyre magasabbra és magasabbra száll, míg csak el nem sodorja a szél valahová máshová, ahol szétpukkad, és cafataim lassan, cikcakkban ereszkednek lefelé, és isten tudja, hol érnek földet, hová hullanak…

 Félek azoktól a történésektől, amelyekhez kulcsom van, inkább álkulccsal próbálkozom, azzal

nyitogatom az eseményeket, amelyek nem ejthetnek rajtam sebet. Mit össze nem locsogtam a szobákba vetett pillantásról, a szobákba, ahová tilos belépni! Bűn volna elmenni és nem írni le a

viaszfigurák rémséges mechanikáját, amelyeknek barátságos szalutálása iszonyatot kelt az emberben… félek a történésektől, amelyekhez kulcsom van.

 Szerettem Schoenbach urat, az óvárosi piactéren – ahol jómagam is laktam – lévő, a

koporsókat a pincében , a szenet meg az első emeleten tároló temetkezési vállalat tulajdonosának a fiát, a prágai mókamesterek egyesületének ifjú elnökét, aki nyolcadikban kinyomatta az osztályfőnöke partecéduláját, hogy egy bizonyos nap bizonyos órájában kerül sor az elhamvasztására, aki a tetejébe kinyomatta a tanintézete igazgatójának a halálát hírül adó gyászjelentést és mindenkinek szétküldte, csak az érintettnek nem, az osztályfőnökének pedig csupán az igazgató partéjét küldte el, így aztán a szünidőnek azon a bizonyos napján, abban a bizonyos órában megjelentek a feketébe öltözött tanárok és elszörnyedve látták, hogy az is ott van, akinek a hamvasztására jöttek. Ugyanígy elképedt-elborzadt az állítólag elhunyt osztályfőnök is, amikor megpillantotta gyászruhás igazgatóját, így aztán az általános szörnyülködés közepette Prága gyönyörűséges hamvasztásnak lett a színhelye, amiért ugyan az ifjú Schoenbachot kicsapták az iskolából, ám ezzel a tettével felvételt nyert a prágai mókamesterek közé… Az is pazar történet, amikor a mókamesterek egyesülete bérbe vette a Holan cég bútorszállító kocsiját, az egész egyesület a teherautó belsejébe bújt, a kocsi a Vencel téren megállt, aztán leengedték a lépcsőt, és a kíváncsiskodók és a rendőrség álmélkodása közepette ketten-ketten vállukra emeltek egy vékonyka bambuszrudat és az átjáróba indultak vele, hogy odaérvén várjanak egy kicsit, és aztán egy óra múlva újra kihordták azokat a bambuszrudakat a bútorszállítóba, rogyadozott a térdük az alatt a súly alatt, bezárták a kétszárnyú kaput, odaláncolták a lépcsőt és elhajtottak, döbbenetet és rémületet hagyva maguk után. Az se kutya, amikor a prágai mókamesterek egyesülete egy padon rátalált a holtrészeg Eduard Bassra, és a mókamesterek odaálltak a Holan cég bútorszállító kocsijával, és elfuvarozták az írót Drezdába, ahol a padot részegestül letették egy parkba és lestek, mi lesz, ha Eduárd felébred… amikor aztán Bass magához tért, hát elhűlt, hogy körülötte németül, szász németséggel beszélnek, amikor felállt, elhűlt, hogy egy másik városban találta magát, elhűlt, azt hitte, megőrült, míg csak a prágai mókamesterek el nem mondták neki, miféle tréfát űztek vele. Örömükben aztán mindannyian leitták magukat és hajnaltájt elbóbiskoltak egy padon. És a részeg Eduárdot újra felpakolták a Holan cég bútorszállítójára és visszafuvarozták Prágába, padostul, amit újra letettek a Wilson pályaudvar előtti parkba. És megint messziről nézték és várták azt, aminek be kellett következnie, Eduárd felébredt, egy rendőr rázta fel, és Eduárd németül karattyolta, hogy a barátai szállították Drezdába. Aztán megérkezett egy zöld rabszállító kocsi, de ekkor megjelentek a prágai mókamesterek, és elmondták Eduárdnak, hogy Prágában van, hogy az egész csak vicc volt, és Eduárd újra csehül beszélt, majd hazaindult, hogy hírt adjon róla, hogy a világon van, a világon, amelynél pompásabb mókát elképzelni sem tudott…

Vajon a rögeszmék okozzák az agy megbomlását, vagy az agy megbomlása okozza a rögeszméket?

A cseh halastavak megannyi sziget a föld tengerében… A Két macskában ülök, és a májamat öblögetem, mellém telepszik egy élénk, de vénségesen-

vén ember, egy perc, és tudom, hogy majdnem nyolcvanéves, hogy nyugalmazott karnagy, hogy még tanít Bécsben a zeneművészeti karon, mondom neki, igaz-e, hogy Strauss egyetlen indulót szerzett, a Radetzky-marsot? És az öreg élvezettel elmondta, hogy igaz, ez az egyetlen rendelésre komponált induló, Radetzky itáliai győzelme után huszonnégy órával át kellett adnia a császárnak az ünnepi szerzeményt, úgyhogy Strauss nekiült, lelassította a Bécsi vér keringőt, és így született az induló, amely mindenkit, katonát-nem katonát, felráz fáradtságából. És aztán beszélgettünk,

tovább öblögettem a májam, és az élénk kisöreg a hobbijáról, a numizmatikáról mesélt, hogy csak azért jött Prágába, hogy szerezzen egy huszonnégyből való cseh ötfillérest, ha valahol sikerülne felhajtanom egyet, hát hatezer koronát adna érte. Mondom, hogy lehet az? És ő élvezettel elmondta, hogy bizony lehet, hogy a huszonötből való ötfilléres egy koronát ér, de huszonnégyben összevissza kétezer darab ötfillérest vertek, ezért ilyen értékesek, hogy egy szakértő megígérte, hogy megszerzi neki ezt a hiányzó csehszlovák ötfillérest, de éppen most kellett elutaznia Moszkvába valami tanfolyamra, és így neki a huszonnégyből való ötfilléres nélkül kell hazatérnie Bécsbe és ettől boldogtalan. Az járt a fejemben, milyen szép volna, ha Herbert von Karaján érméket gyűjtene és emiatt a huszonnégyből való ötfilléres miatt eljönne Prágába, és mivel egyfolytában boldogtalan volna attól, hogy nincs meg az ötfillérese, a széplányok kérdésére, hogy mi volna a leghőbb kívánsága, a zenekritikusok kérdésére, hogy mire vágyik még… Herbert csüggedten azt felelné… a huszonnégyből való ötfilléresre, amíg az nincs meg, boldogtalan leszek…

Hallottam a történetet Dalibor Pokornýról, hogy amikor a Kennedy repülőtéren a Prágába induló gépre várt, hát rekkenő hőség volt és a gép nem szállhatott fel, így aztán Dali bor beült a repülőtéri moziba, és amikor látta, hogy az összes férfi kényelembe helyezi magát, kigombolja az ingét, lehúzza a sliccén a cipzárat, ő is így tett. És abban a moziban egész nap ugyanaz ment, úgyhogy minden néző akkor kapcsolódott be a filmbe, amikor leült, voltak, akik a film közepén elmentek, hallván, hogy a repülőgépük felszállásra kész. És a nézőtér közepén egyszerre csak felemelkedett egy hölgy és mellette egy cowboykalapos termetes férfi és kifelé nyomakodtak a nézők közt, akiknek sorra fel kellett állniuk, de előtte mindegyikük felhúzta a sliccén a cipzárat, és amikor a kifelé nyomakodó, muszlinruhás hölgy Daliborhoz ért, Dalibor felhúzta a cipzárát és szépen felállt, hogy a hölgy elférjen, csakhogy a hölgy néhány lépés után elakadt, majd nekigyürkőzött és magával húzta Dalibor Pokornýt is, akit egészen a sor végéig vonszolt, Dalibor ugyanis apró termetű, mint IV. Károly, mint Immanuel Kant, mint Napóleon, hagyta vonszolni magát és sehogy sem értette, mi történt, hogyan kapcsolódhatott össze ezzel a szép, magas hölggyel, akinek a férje ura, a cowboykalapos óriás angolul kiabált, hogy Dalibor azonnal engedje el a feleségét… és aztán azt ordította, hogy lelövi… de Dalibor angolul válaszolt, hogy maga sem érti, hogy történhetett a dolog? És felgyulladt a villany és odaszaladtak a jegy szedőnők, és kiderült, hogy amikor Dalibor felhúzta a cipzárát, hát a muszlinruha beakadt a cipzár fogai közé, úgyhogy Dalibor és a hölgy roppant kínos helyzetben volt, tetejében az az amerikai egyfolytában a pisztolyával fenyegetődzött, így aztán a jegyszedőnőnek hoznia kellett egy ollót, hogy kivágja Dalibort, Dalibor cipzáras sliccét a hölgy ruhájából, Dalibor és a férj pedig ezalatt névjegyet cserélt… és aztán elnézést kértek egymástól, és szerencsére a hangszóró jelentette, hogy a prágai repülő útra kész… tehát jól végződött a dolog… de egy év múlva Dalibor levelet kapott Amerikából, és a levélben az állt, hogy Dalibor meg van híva egy milliomos, vagyis a cowboykalapos úr ranchára, hogy az a milliomos már százszor elmesélte, mi történt a Kennedy repülőtéren, de híján van az ékesszólás adományának, úgyhogy ezennel meghívja Dalibort és küldi is neki a repülőjegyet Amerikába meg vissza, hogy jöjjön, hogy maga mesélje el, hogyan is volt azzal a milliomosfeleség ruhájába akadt cipzárral. Így hát Dalibor elrepült Amerikába, és ott szívélyesen fogadták és még aznap és aztán több napon át, mindig más-más ranchon és másmás embereknek, a milliomos barátainak másodpercről másodpercre el kellett mesélnie, hogyan is volt azzal a cipzárral, és Dalibor nem győzött csodálkozni, hogy ezek a gazdagok miért nyerítenek, fulladoznak a nevetéstől egy ilyen idétlen eset hallatán… És aztán még a polgármester is vendégül látta és ott is persona grata volt, és mivel nemcsak hogy jól tudott angolul, de a tetejében amerikai kiejtése is volt, hát mindenki látni és hallani akarta az elbeszélését, főleg, amikor a beszélgetések során kiderült, hogy Dalibor nagy tudor, hogy

nemcsak hogy felfedezett Perzsiában egy olyan medvét, amelyről azt hitték, hogy csupán a Himalájában él, de sikerült is puskavégre kapnia az állatot, amiért a sah érdemrendet adományozott neki és aztán ki is tüntette, amikor tanulmányt írt erről a medvéről…

Most már tudom, hogy az északiak miért isszák magukat hullarészegre! Szükségük van rá, hogy a légnyomás ellenében előidézzék a tetszhalált. Nálunk a légnyomás harmadnaponta, más nyomások pedig naponta változnak, úgyhogy csak nem józanodom ki enyhe részegségemből. És a sarki éjszaka nálunk egész évben tart, ezért a Győz az igazság jelszó helyett jobb volna azt hímezni a zászlóra, hogy Hopsza a szeszbe! A stresszhelyzetek elleni legjobb védekezés, ha az ember újra és újra az éber nirvána állapotába hozza magát. Ha nem ihatnék kedvem szerint, már rég kapatosan józan lennék. Ezért leledzem szüntelenül a stresszadaptáció és az adaptációs stressz állapotában. Szent Ágoston úgy nyelte el a liternyi olajat, mint a motorosfűrész, szent Klíma napi egy litert szeszt fogyasztott, mint a spirituszfőző. Szent Hašek három kanna sört hajtott fel naponta, Szentháromságom művében mégsem mutatkoznak a részegség jelei, szövegeik szöge megannyi színjózan feleletet alkot. Én meg kutyusként szedegetem össze a gazdáim asztaláról lehullott morzsákat. A máj el van gyötörve, de azok a gyönyörű vesék, nagyságos asszonyom!

 Amikor az ember egészséges, máson sem iparkodik, mint hogy előbb vagy utóbb beteg

legyen. Amikor pedig súlyos beteg, máson sem iparkodik, mint hogy előbb vagy utóbb meggyógyuljon. Ha beteg vagyok, az egészség a legdrágább emberi kincs. A testamentum a legbecsesebb emberi szöveg. Boldogok, akik naponta kétszer feladják maguknak az utolsó kenetet és hüledeznek, hogy még a világon vannak. Ez a sub specie aeternitatis nézőpontja. Memento mori…

 Az asszony csak akkor enged el a kocsmába, ha vörös inget veszek, már indulnom kéne a

kocsmából, már két sárga lapot kaptam, és ha ma későn megyek haza, hát oldalbordám felmutatja nekem a piros lapot és lőttek a kimenőknek. Csuklottam egyet, az asszony alighanem a piros lapért nyúlt, jobb lesz, ha megyek. Az asszony szobájában a fal csupa oklevél, csupa kitüntetés. De minden áldott nap teli kosárral állít haza a mezőről, hol egy kosár krumplival, hol egy kosár karfiollal, máskor káposztával, de nincs nap, hogy ne cipelne haza valamit. Mondom neki, csupa oklevél vagy, mi szükséged erre? Én talán mindennap haza szoktam cigölni valamit a gyárból, idomvasat, öt téglát, dréncsövet? Föl is jelentenének, hogy a szocialista tulajdont fosztogatom. De erre az asszony, hogy náluk így szokás, hogy ez természetbeni juttatás. Mondom neki, ez rablás, közönséges rablás, és sehogy sem passzol azokhoz a kitüntetésekhez… tegnap aztán eldobtam magam, egy kosár cukorrépát vonszolt be az előszobába. De neki nem fáj emiatt a feje, a fő, hogy vörös alsókat varr nekem, hogy vörös trikót hordok, ennyi elég? Mondta Truhlář úr, és amikor hazaért, ahogy a kiskapu alatt a kulcs után kotorászott, de nem tapintotta ki, hát dühbe gurult, fogta a fejszét és keresztülverekedte magát a kapun, aztán az ácsszekercével széthasogatta az ajtót, aztán még egyet, amikor megállapította, hogy kulcsra van zárva, szóval ezt művelitek velem, bezárjátok a házat, amit én építettem? és vörös trikójában ledőlt a kanapéra és elaludt, míg a kulcs, amelyet ujjával tapintótávolságon kívülre tolt, ott ragyogott a holdas éjszakában.

 Amikor az unokák az emeleten nagy lármát csapnak, Truhlář  úr kimegy a folyosóra és

felkiabál, hé, albérletben laktok itt vagy a sajátotokban? És az unokák kihajolnak a korláton, és halkan azt mondják, hogy albérletben. Mire Truhlář  úr elégedetten, na, azért. Amikor Truhlář  úr családja éjféltájt hazaért a Sokol-egyletből, elszörnyedt a szétvert ajtó láttán, Truhlář  úr, ahogy átvergődött a ripityára tört ajtóbélésen, a szilánkokkal és forgácsokkal összevissza vagdosta a fejét és az arcát, úgyhogy vörös ingben és véres fejjel feküdt a kanapén, és a felesége először

kinyitotta az ablakokat, hogy kiszellőzzön a sör és a kávé meg a rum szaga, aztán felállt egy székre és bevert egy szöget és felakasztotta a földeken végzett munkáért kapott újabb kitüntetését, és úgy tett, mintha mi sem történt volna, mert ezért tartja a férjét, aki egy személyben ács és asztalos.

 És Truhlář  úr nem tűri a megjegyzéseket, nem tűri az ellenkezést. Pater familiae. Egyszer két

órakor ment haza ebédelni, és a felesége feltálalta neki a sertéssültet knédlivel és káposztával, és enyhe szemrehányással mondta, előbb is jöhettél volna, mikor mossam el az edényt? Mire Truhlář  úr kiborította a tányér tartalmát az abroszra, a tányért odaadta a feleségének és késselvillával nekilátott az abroszon szétfolyt szafttal és káposztával körített pecsenyének. Nesze, elmosogathatod… És Truhlářné azóta egyszer sem tett pikírt megjegyzést, mert Truhlář  úr az egész fizetését hazaadja, és ami pénz neki kell, azt megkeresi fusizással.

 Amikor hóvihar tombolt, hogy Truhlář  úrnak a fergeteg el ne vigye a bundáját és meg ne

fagyjon, a kocsmáros a nyakánál lelakatolta a bekecs gomblyukát… és Truhlář  úr, aki mindössze ötször szánkázott bele a hóval telehordott árokba, csak hazaérkezett, miután többször elszundított abban a hóförgeteges ítéletidőben… Hogy a felesége ne szitkozódjon, bement a fészerbe és kis vasfűrésszel nyiszálta-nyeszetelte azt a lakatot… Reggel nem tudott munkába menni, mert vagy tízszer végigszántott a fűrésszel az ábrázatán, úgy, ahogy a német diákoknak volt szokásuk, nyissznyassz, vívótőr húzta stráfok az arcon…

 A thesszaloniki piacon láttam egy embert, aki összevásárolt egy csomó szép kis galambot, hát

mielőtt bedugta volna őket a piszkos banánosdobozba, mindegyik békehírnöknek eltörte a szárnyát és kitépte az evezőtollait, hogy soha többé ne sóvárogjon a repülés szabadságára… áááááá! Csakhogy egyetlen, rögtön az erdő szélén talált vargánya olyan reménnyel tölti el az embert, hogy képes átfésülni az egész erdőt, akár hiába is.

Landovský semmiből sem maradhat ki. Amikor a sógorával, Karešsel Magyarországon járt, hát a szomszédban kigyulladt egy autó, erre berohantak a kertbe és slauggal locsolták az égő autót. A tulajdonos jajveszékelt, mit művelnek itt nekem, hagyják égni, a biztosításért gyújtottam fel. De megérkeztek a magyar tűzoltók, és amikor elővették a fecskendőket, hát a Lanďák a tűzoltókat kezdte fecskendezni, hogy ne oltsanak, és tényleg a tűzoltók sisakját fröcskölték össze és addig oltották a tűzoltókat, míg az autó teljesen ki nem égett. És sütött a nap, és abban a napsütésben ragyogott Kareš festőnek, Landovský úr sógorának rőt haja. Aztán háromszáz koronát kaptak, hogy a tűzoltókat fecskendezték, hogy ne fecskendezhessenek!

 Amikor hazatértek, nyár volt és Kareš  úr valahol leitta magát és ahogy ült a hintaszékben, hát

előrebucskázott és megfulladt. Abban a rekkenő nyárban három hétig így volt a lakásban. Amikor rátaláltak, hát az alkalmazottak csak azt szedték fel, ami Kareš  úrból megmaradva feljött a padlóról, azt koporsóba tették és elhajtottak, Kareš  úrnak csak a felét temették el. A maradékot az elhunyt hozzátartozóinak kellett felkaparniuk. Na persze Landovský  sem maradhatott ki a dologból, mesélte, hogy minden lapát után nagyot kellett húznunk a rumból, de legjobban az rendített meg, amikor a sógor, Kareš festő csodás rőt haját próbáltuk felkapargálni, szebben ragyogott ott a padlón, mint előtte Magyarországon. Szóval maguk szerették? Akkor jöjjenek el, sok grafika maradt utána, mindenkinek adok egyet. Ahogy mondom, a Land'ák semmiből sem maradhat ki. Legutoljára akkor láttam, amikor a Pinkas-söröző előtt kalapozott a nyomorgó művészeknek. A sarkon, a hangszerüzletnél két közeg állt, az idősebbik odament és azt mondja, Landovský  úr, hagyja abba, még meglátja egy rendőr. Úgyhogy a Land'ák megköszönte, és

amikor elitták a pénzt, kidugta a kalapot az ablakon, és amikor egyszer-másszor belepottyant valami, sört rendeltek és addig ittak, míg újra nem maradt más hátra, mint kidugni a kalapot a szellőzőablakon és várni az adakozó kézre. Ugyan már, Landovský úr minden helyzetben feltalálja magát, ezért is szeretik az emberek…

 Hogy legyen adaptáció, először stresszhelyzetnek kell előállnia. De! Vannak emberek, akik,

hogy ne álljon elő stresszhelyzet, egyfolytában a felfokozott adaptáció, a készültségi osztag, a tűzrendészeti őrség állapotában vannak. Így megfosztják magukat annak a varázsától, hogy pofára esve zúgjanak bele a stresszbe és persze a tisztességes, természetes adaptációról is lemaradnak.

 Az aktív passzivitás heroizációja. A képesség, hogy hallgasson-füleljen az ember és aztán

kiválassza azt, ami csengve-bongva szól. De csak aztán, csak később.A titok titoktalanításával új titok keletkezik. A causal nexus kész csoda… Hamáčekné tejszínhabos tortát vett nekem, és útravalóul törökmézet adott, hálából azért, mert

autómmal elvittem a Fekete-erdő feletti Kostelecbe. Éjszaka aztán úgy okádtam, hogy nem hittem a fülemnek, visszamentem az elemlámpával, és tényleg, vagy hat kisebbfajta puttonyra való hányadékot sikerült kiadnom magamból. A májam nyikkanni sem mert. Csak hajnalban aludtam el, most barna sört hugyozom és ásványvizet iszom és el vagyok tökélve, hogy végre új életet kezdek. Adja isten, hogy a rókázással átpasszoljam magam a túlodalra, az egészséghez. Csakhogy ha megkönnyebbülök, akkor megkönnyebbülök. Tejszínhabos torta és törökméz. Hőség volt, amikor Hamáčekné kiszállt a Fiatomból, az ülés tiszta harmat volt utána.

 Kóláříknak falába van és mert jóravaló ember, amikor tél van és látogatója jön, hát Kólářík úr

azzal a falábbal gyújt be és reggel megy a szociális osztályra új falábat vételezni. Legutoljára a Pinkas-sörözőben ült, lába az asztalon és szitkozódott, hogy két számmal nagyobb lábat adtak neki, mint a cipője, és így késsel addig farigcsálta-szabdalta a falábat, míg végül belement a cipőbe. Egyszer Kólářík úr a Pinkas-sörözőből, ahol reggel óta tanyázott, a Violába indult, egy kis költészetet hallgatni. Már nem volt jegy, és amikor a portás látta, ki jött, hát a biztonság kedvéért ráfordította a kulcsot a zárra. Nyisd ki, parancsolta Kólářík úr. Nincs jegy, mondta a portás. Kinyitni, mondta fenyegetően Kólářík úr, és megmarkolta a rácsot, és amilyen bikaereje volt, kezdte szétfeszíteni, és a rács recsegett-ropogott. A portás kinyitotta az ajtót és sírós hangon azt mondta, Kólářík úr, én csak a durva erőszaknak engedek, amellyel szemben tehetetlen az értelem. És Kólářík úr lecsatolta a lábát és a portást fenyegetve, jegy nélkül vonult be a Violába és lábát az asztalra tette. És hogy tetejében bort ivott és Jeszenyin verseit hallgatta, hát úgy kicsinálta magát, hogy amikor utolsóként kifelé indult, elvágódott, és a portás lovagló ülésben a hátára pattant és bekiáltott a ruhatárba, Bláža, azonnal zárd be az ajtót, sikerült ártalmatlanná tennem, hívd a járőrt, Bláža, most láthatod, ahogy az értelem győzedelmeskedik a durva erőszak fölött. De ennek már konyec, fuccs faláb, fuccs falábgyújtós, faprotézis tüzénél való melegedés, vége a ceremóniáknak a Pinkas-sörözőben, amikor is Kólářík úr késsel metélte új falábát, hogy fel tudja húzni a cipőjét és az úgy álljon rajta, mintha ráöntötték volna. Tegnap, amikor egy szép kisasszony kedvéért felaprította falábát, hogy a kisasszony felmelegedjen, és reggel új lábért indult, dühödten rontott be a Pinkasba és kiabált, ezt adták nekem azok a vandálok, fene essen a haladásba! És bizonyítékképpen lecsatolta a lábát és amikor rávágott vele az asztalra, hát az kis híján kettéhasadt, így kibabrálni egy ártatlan emberrel, kiabálta Kólářík úr, nikkelprotézist sóztak rám!

 Amikor beköszöntött a tavasz, még hideg volt. És így történt, hogy az Erdészlak vendéglő

előtt megállt egy autó, a sofőr kiszállt megkérdezni valamit, én éppen arra kerekeztem, Lucinka pedig a mellvéden sütkérezett, és szokása szerint, amikor megérkezett az autó, leszaladt és besurrant a kocsi alá és a forró kipufogónál melengette a hátát, de valahogy ott feledkezett, és amikor a sofőr beindította a motort és a kerekek forogni kezdtek, visszatérőben láttam, ahogy Lucinka megnyomorítva zuhan ki a hátsó sárhányó alól, hozzá rohantam, de a kerék bepréselte a sárhányó és az abroncs közötti szűk hézagba, és egyetlen csontja sem maradt épen, de boldog volt, hogy megmelegedett, hogy felmelegedett utolsó útjára, hogy mégiscsak sikerült megmelegednie és mosolyogva haldokolt, gondterhelt ráncai, amelyek vénasszonyt csináltak a fiatal macskából, a kipufogócső és a motor melegétől visszaváltoztatták az eredeti Lucinkává, azzá a cicává, amelyik Novák vendéglős úr kályhája alatt heverészett, mielőtt gazdája kitette volna a szűrét, és egész télre a hidegbe száműzte, hogy aztán Lucinka az első tavaszi napsugárral a kipufogónál melegedjen fel… és ültem a kocsmában és hallgattam, hogy a vendéglős átkozódik és fellapátolja a halott Lucinkát és valahol az Erdészlak mögött elássa… Amikor visszajött, azon nyomban felhajtott egy rumot és azt mondta, randa egy ügy… és ott ült Jumbo és megint félénk és szótlan és szégyenlős volt és zavartan mosolygott és egyik sört a másik után rendelte, és egyszerre csak felujjongott és a rumot magába döntve felkiáltott, tudják, ki mentette meg az életemet Szlovákiában a repülős napon? A cukorrépát kapáló asszonyok. A loopingnál nem emeltem meg eléggé a gépet, és nemcsak a törzzsel, de mindenestül belefúródtam a szántásba, és ha nincsenek ott az asszonyok, hát nekem annyi, kapával ástak ki, eltört nyakcsigolyával és lenyúzott, csupa föld ábrázattal, két hónapig hámlottam!… Kiáltotta és megjött Metek úr, a szeme ragyogott és tekintetét körülhordozta az embereken és a termen, aztán egy nagy limonádét rendelt és bejelentette, hogy épp most érkezett haza a Szovjetunióból és hogy ott éjszaka nem tanácsos kimenni az utcára, úgyhogy ő inkább nyitott bicskát hordott az aktatáskájában… de mondhatom, a tenyerükön hordoztak, még egy pazar lakomát is rendeztek a tiszteletemre, valahol Tulán túl, egy teli tál retket hoztak, és én nekiláttam, ők meg a vállamat veregették és azt hajtogatták, mologyec! és az egész tálat felfaltam, mire szörnyülködni kezdtek, hogy ez volt a társaság lakomája. .. És Jumbo felhajtott még egy sört és egy rumot és ujjongott, itt meg, a lysyi repülős napon? Elvittem a feleségemet, az árokparton ücsörgött, ott, ahová leültettem, és amikor hat óra múlva visszamentem érte, szemrehányásokkal fogadott, hol voltál idáig? Mire mondom, hát nem láttál, ott repültem el fölötted a géppel. Ott voltam a repülőn, még integettem is neked… szóval, hatalmas sikerem volt, még ha a nejem, a tulajdon feleségem direkt nem is látott… tudják, én vasárnaponként örömet szerzek az embereknek, amikor meg szabadnapom van, légi akrobatamutatványokat csinálok, ez a passzióm, mert egyébként, nézzék csak, dollárban kapom a fizetésem, az American Airways Pan-americannél vagyok… tessék, itt a fizetési szalagom, nem akar nálunk dolgozni? Mondom, nem akarok, nem bírom a magasságot, ráadásul szolgálati ingyenjegyet is kapnék, a végén még úgy kellene kikapálniuk engem az asszonyoknak a répaföldből, de itt van Metek úr… Szólítson Misának, súgta oda nekem Metek úr… mi van? És itta a nagy limonádét, és mert volt pénze, hát rendelt még egy nagy limonádét és remegő hangon mondta, maga embereket vesz fel a repülőtéren? És Jumbo úr felkiáltott, hát persze, tessék, nézze, ez itt a fizetési szalagom, tessék, itt a takarékbetétkönyvem… És Metek úr közelebb ült és sugdolóztak, és Metek úr egyre jobban és jobban felderült, a plafont nézte, de nem is plafon volt az, az ég volt az, amelyet.

Metek úr nem győzött áldani, hogy összehozta őt Jumbo úrral, aki ezennel a Panamerican Airways szolgálatába fogadta, csak abban nem jutottak dűlőre, hogy Metek úr hány hónap múlva vehet egy Fiatot a bonokból, amikre beváltja a dollárt, mától számítva hét hónap múlva, vagy

nyolc hónap múlva, ahogy Jumbo úr állította… így elővették a ceruzát és írtak és szoroztak, a koronát átszámították dollárra, a dollárt pedig Tuzex-koronára, lelkesen aláhúzták az eredményt, és olyan közel voltak egymáshoz, hogy nemcsak a válluk ért össze, de össze is fogózkodtak, fogták egymás kezét és szerelmesen néztek egymás szemébe. És most egyik a másiknak nemcsak a kezét, de a nyakát is átkulcsolta és szem a szemnél, száj a szájnál, olyan közel voltak egymáshoz ettől az első látásra bekövetkezett boldog szerelemtől… És egyszerre csak bejött a vendéglős és hátraszegett fejjel magába döntött egy nagy rumot és fintorogva mondta… tudják, hogy a Lucinkában még volt valamicske élet? Félig kimászott a gödörből… úgyhogy lapáttal kellett szétvernem a fejét és aztán betakarnom földdel… gondolták volna, hogy egy macska ennyire szívós? És Jumbo úr felállt és ünnepélyesen azt mondta, ide nekem egy üveg konyakot, Dupuis-t, koccintunk, éppen most vettem fel Misa urat a Panamerican Airways szolgálatába… Metek úrra néztem, két tenyerébe temette az arcát és sírt, hogy mekkora szerencse érte… Hová megyünk, ha nincs hová mennünk?

Mint ahogy a szarvast agancs koronázza, minden látó ember, amikor kilép a csillagfényes éjszakába, agancskoronát visel, amelynek csücskein kivilágított körhintaként sziporkáznak a csillagok. Néha, amikor éjjel csillagos ég alatt térek haza, hogy beférjek az ajtón, lehajtom a fejem, hogy a csillagkoronát bejuttassam a házba. Ám míg a szarvas ismeri agancsa fesztávolságát és tudja, hogyan kell a fák közt futnia, a csillagokkal ékített ember nem fér be az ajtón, a csillagos égboltot Hamupipőke diójává, aggyá kell zsugorítania, és szüntelenül magánál kell hordania az összes látható csillagot, és szép sorban lerakja őket a párnára és lehunyt szemmel újra elgyönyörködik bennük és aztán a legeslegszebbiket bakancsszeggel feltűzi a szeretett lány homlokára…

 Azáltal, hogy állandóan rémült vagyok attól, ami rám zúdul, csak még függőlegesebben

egyenesedem fel, amikor az áradat levonul, csak még harsányabb nevetéssel konstatálom, hogy először négykézláb kell járnom, hogy a fergeteg el ne söpörjön és megmentsem magam.

 Lepedőmön elfér az egész világ, összes ellentétével együtt. Egyedül én állok kívül és kibe

bogozom a csomót, hogy abroszomban összefogjam ezt az egész kuplerájt, mindezt a szépséget, hasonlatos vagyok egy pincérhez, akinek a lakoma után távozó társaság összerondított asztalt hagyott hátra, a középen álló virágcsokron kívül mindenféle étel– és italmaradékot, tányérokat, feketéscsészéket, csikkeket, cigarettahamut, szanaszét dobált, a mártásmaszatos szájak lenyomataitól zsíros szalvétákat…

A Szojuz vagy az Apolló fedélzetéről a Földre vetett pillantás átfog mindent, ami a szuperhatalmakat összeköti vagy elválasztja. Én jobban szeretem a kicövekelt léggömbből vagy a vidék fölött lassan szálló, az áfonyaszedés és gombászás közben szüleitől elkódorgott kisfiú után kutató helikopterből elém táruló látványt…

 Találkoztam egy asszonnyal, gyerekkoporsót vitt, mondom neki, nem is tudtam, hogy meghalt

az egyik gyereke, őszinte részvétem… De az asszonyság felkiáltott, hál' istennek az összes kölyök jól van, de nem sok híja volt, hogy a legidősebb lányomat elveszítsem… az az átkozott pornográf vandál, az a művész! Pfuj! Egy folyosón lakik velünk és közös vécére járunk, de az a himpellér egy gyerekkoporsót akasztott fel a klotyóban, hogy megjöjjön az ihlete… fél évig tűrtük a dolgot, de tudja, a lányom serdülőben van, már szerelmes is lett, volt egy kürete, én persze rögtön láttam rajta, ahogy a libát beleztem és benyúltam a májáért, és tudja, amikor kiárad az édeskés szag, hát a lányom hányni kezdett, mire én kivertem a huppot, hogy kitől van másállapotban, ő meg, hogy nem tudja, és mostan, hogy látja azt az aprócska gyerekkoporsót,

tudja, abortuszra megy majd a lány, és bánni fogja, hogy elveszik a kicsit, és tetejében az a kis koporsó a közös klozeten, hát az bizony nem használ a kislányomnak… úgyhogy leakasztottam azt a koporsót és mostan viszem, és behajítom a Moldvába. Mondom, asszonyom, a Moldva nem erre való, még gubanc lehet belőle, tudja mit, menjen el a koporsóval a tanácsba és ott adja le, a tanácsban örülnek, ha az állampolgárok hozzájuk folyamodnak segítségért, amikor tanácstalanok… Este találkoztam az asszonysággal, már messziről integetett nekem, boldog volt nagyon… köszönöm a jó tanácsot, barátságosan fogadtak és azt mondták, de hát erre van egy speciális osztályunk. A különleges feladatok ügyosztálya, be is vették a koporsót és be fogják hívni azt a gaunert, azt a képzőművészt, mert hogy terhes lányokat riogatott, akik pediglen a párt, a tanács védelme alatt állnak, mivel húszmillión kell hogy legyünk…

 Az egyik legszebb filozofikus mise a pöcegödör tisztítása, a trágyáié és a fekália kihordása. De

nem ám félénken és szégyenkezve és lóhalálában, hogy a szomszédok ne érezzék azokat a szagokat és a bűzt, a fekáliát papi köntösben vagy szmokingban, frakkban vagy arannyal kivarrt diplomata ruhában kell kihordani. Benne vannak az ünnepi lakomák maradványai, benne van a márkás borok és likőrök transzmutációja, benne van minden, ami szépet és frisset az ember elfogyasztott, ez a kiindulópontja a metamorfózisnak, annak a nagy misének, amelynek a kezdetén a fekália van, a végén pedig a transzszubsztanciáció, hogy minden a törvények körébe kerüljön és visszajusson oda, ahonnan vétetett.

 Az írás szempontjából nincs tanulságosabb a bűvös körökben növő gombák látványánál. A

szinte teljesen egyforma gombákkal kihímzett, szabálytalan körök, a délre vonuló vadlibákhoz vagy más vándormadarakhoz hasonlóan, harmonikus rendben felfejlődő-összekapcsolódó asszociációlánc. Olyan lánc, amelynek minden szeme az egészet képviseli… a bűvös kör, a mellékvonal kanyargós pályájának a látványa, a pályáé, amelyen egy hosszú szerelvény halad, kocsijai az egész vonatot mozgásba hozó gyöngéd ütődésekkel érintik egymást…

 Az összes hónap közül a november a legszebb, hullanak a levelek, az ember mindenestül a

halál és haldoklás körzetében van, délután fél ötkor már gyönyörűen alkonyodik és reggel fél nyolckor még sötét van, a régi időkben a hívők a hajnali ködben igyekeztek a rorátéra, a köd fokozta a meggebedés varázsát, mélabú és melankólia vonszolódik a havas esőben, a havas fehérség kiemeli a lombjukat vesztett fák csontvázszerűségét, szép a december, amikor még rosszabbra fordul az idő, még ha Márton sárral pitykézett lovon érkezik is, a derék, tékozló Mikulás fénylő pont a december sötétéjében, s aztán már sül a karácsonyi gyömbéres sütemény és keksz és mézeskarika, és az ajándékozási láz feledteti a rossz időt, és a sár és a tél kellős közepén egyszerre csak itt van a Jézuska kozmikus születése, ez a nagy-nagy remény, amelytől parányit erőre kap az Újév, és aztán íziben elérkezik a disznóölés ideje és Gyertyaszentelő Boldogasszony, és aztán itt van a böjt és a Mátyás-napi búcsú, és ekkor már körvonalazódik a naptárban, hogy mikor lesz húsvét, és itt a nagyszombat meg a feltámadás, és barkák meg hosszú csüngők és cafrangok képében már rég virágzik a kecskefűz és a rezgő nyárfa, és már el is érkezett a vetés ideje és egyszeriben itt teremnek a boszorkák és fellobban a tűz, és aztán hamarjában szirmot bont az ibolya és a kankalin és már réges-rég elvirágzott a hunyor és aztán vágyam kellős közepén hirtelenében kivirul a május és jön a tavaszi ár, és aztán itt az idő, hogy készülődni kezdjünk a nyaralásra és sorba álljunk valutáért és őrlődjünk, hogy megkapjuk-e vagy sem a kiutazási engedélyt, és aztán elérkezik az idő, hogy hazatérjünk a nyaralásból, és az ember már megint zabos, hogy tél lesz, így ülök itt november közepén és örülök az év minden fázisának, amelyeket sorra feltárcsázok, mint a telelefonszámokat egy s ugyanazon készüléken, ugyanazon a

számokkal díszített korongon, mert minél inkább távolodunk, annál inkább visszatérőben vagyunk, hogy újra ugyanazon a helyen álljunk. Valaha futottam, szöktem, menekültem magam elől, akár egy őrült biciklista, aki a saját árnyékába akar belehajtani, mert elfelejtettem, hogy akkor nyúlok majd el tulajdon árnyékomon, ha haldokolni fogok, ha aludni fogok, ha kezdek nem lenni…

 A haladásnak is van végpontja, már semmit sem lehet hozzátenni a lóhoz, a kandúrhoz sem,

fejlődése befejeződött, az alak és a forma kitapintatott, csak az emberi kapcsolatok jutnak előre a haladás szárnyán. Amikor apró gyerek voltam, a parasztasszonyok a piacon árulták a vajat, mindenki belemélyeszthette az ujját és kicsippenthetett egy darabkát, hogy megkóstolja, mielőtt megveszi. Aztán volt a forradalom, a város közegészségügyise rendeletbe adta, hogy az ujj nem higiénikus, hogy csak körömmel szabad letörni egy darabka vajat kóstolóba, a piacon vásárló asszonyoknál kifejlődött egy hosszú köröm a vaj kóstolására, de ezen is túlhaladt a fejlődés és ez sem találtatott higiénikusnak, hogy ezentúl annál, aki kóstolni akar, kiskés kell, hogy legyen. Így a késeseknek volt megrendelésük és láncon lógó kiskésük bőven, és a vásárló asszonyok leszeltek egy darabka vajat, kóstolgatták-ízlelgették, némelyik asszony soha nem vásárolt, csak kóstolgatott és jól is lakott a vajjal-kiflivel. De ez is egészségre ártalmasnak találtatott… manapság sztaniolpapírban árusítják a vajat, becsomagolva, fagyasztva – és ez már csak így lesz, míg világ a világ.

 A macska kölykei vagy hat kódra vannak beprogramozva. Az első kód az etetés idejére van

beállítva, a második a hívó miákolásra, a harmadik a gyors eltűnésre, a negyedik arra, hogy a kölyök halottnak tettesse magát, az ötödik szerelmes kód a sziesztát, a hatodik a lefekvés idejét jelzi… Ahogy a naplemente arrébb és arrébb tolódik, csak egyetlenegy fácánnak van szép, bánatos kódja, amellyel az összes többinek jelzi, hogy vége a legelészésnek, hogy ideje nyugovóra térni az ágak kakasülőjére, ideje aludni menni. Nekem viszont nincs semmilyen kódom és semmilyen menetrendem, magányos vagyok, de nem elhagyatott, mert csak így érzékelem mindazt, ami köröttem történik, mert én a hétköznap szertelen eseményeivel kitöltött gömb felületű reklámtükröcske vagyok.

Eszes tökkelütött, hat kifliért küldtem el és négyet hozott, úgyhogy aztán elment a két maradék kifliért és csak másnap jött vissza, azzal, hogy sehol nem lehetett kiflit kapni, eszes tökkelütött. A nap specialitása: finomra darált zsemlével megkent kifli…

 A humor és a nevetés a tudás netovábbja, a szomorú esemény groteszk történéssé, az anekdota

mögöttes jelentésévé válik. Mindaz, amitől rettegek, a groteszk nézőpontjából humorrá lényegül át. Sub specie aeternitatis minden csak tréfa, vicc. Minden, alapjából kiemelt esemény méltó az istenek nevetésére. Sajnos az antik istenek elmentek, csak az ember maradt utánuk. Hála istennek.

 Azáltal, hogy mindent borzasztóan komolyan veszek, minden apróságtól ijedezem, ezeket a

miniatűröket egy szempillantás múlva közönyösen semmivé változtathatom. Az események szűrőjén végül minden átfolyik és csak az agyam béli, a szívembéli szűrő marad. A múlékony, a mulandó iránti szeretetem megtapasztaltatja velem a végtelent és az örökkévalót. Rajongás a fényért, ami a fejem körül ragyog. Aureóla. Az alapvető kérdés, hagyni vagy sem, hogy telibe találjon a fény.

 

Csontjaim veleje, fluoreszkáló agyam, a járásomból tudom, ahogy fürgén lépkedek, helyem változtatom, szüntelenül magammal hordozva azt a fix pontot, a világ és a fény centrumát. Ha elhagy ez a fény, ha csak egy pillanatra is kihuny, ragyogjon bár a nap, sötétben járok, ha meggyújtott lámpám kanóca elalszik, legyen bár fényes nappal, kinyújtott kézzel tapogatózom, akárha holdvilág nélküli éjszakában lépkednék.

 Sarokba, metafizikai sarokba szorított állatkák vagyunk, ez egyetlen bizonyosságunk, ifjonti

gondolatainkat kiverik belőlünk, az anyaság lényege: bármi áron megvédeni a kicsinyeket. A sarokba szorított fókák összebújnak.

 Ősszel mindenestül átélem a nyarat és a tavaszt és az őszt, télen fenékig kiélvezem a tavaszt és

a nyarat és az őszt, tavasszal csordultig vagyok a tél és a nyár és az ősz élményeivel, nyáron pedig bőrömön érzem a telet, a tavasszal és az ősszel együtt. Most, a hatodik ikszét taposva szívesen előzöm meg magam a halál felé menet, hogy megleljem gyermekéveimet, ifjúságomat és férfikoromat. A természet kört ír le és így egy helyben áll és csak látszólagos mozgást végez, mert előreigyekezvén szüntelenül visszatérőben vagyok, azáltal, hogy a visszatéréseket ünneplem, nagy magasságból nézek le magamra, a nagy magasságból lenézve elveszítem alakomat, mint ahogy a Skylab fedélzetéről a Föld csak egy forgó ásvány, egyetlenegy emberi nyom nélkül. Az emberi alak nélküli lét humánus embertelenség, az embertelenség transzcendencia, a transzcendencia az ember ünneplése, azé az emberé, aki elveszítvén önmagát, a világegyetemben lehorgonyozva talált menedékre, és így, bár halálán van, nem fenyegeti a halál veszélye, mert az őt már nem érinti.

A jó irodalom lényege az, hogy irodalomra nincs szükség. Bárhol otthon lenni, ez maga a csúcs, amire felnézek, és amit érzek, de elérni nem tudok. Legalább a nap alatt, a nyírfák és borókafenyők, a patak és a kandúrok társaságában otthon lévén bárhol lehetek. A fákkal az égbe, a csillagokba nyúló vertikálist keresem és mérem be, a patakkal a tova– és ideáramló horizontálist követem, a kandúrokkal édes álmodozásban és jótét játszadozásban van részem, hogy aztán este összegömbölyödjem és lepedő helyett fekete árnyékomat igazgassam magam alá. Imádója vagyok a napnak, amely éltet és a földre vetíti árnyékomat.

 Bármit írtam, mintha valaki más írta volna. Mi több, borzadok attól, amit megírtam, és soha

többé nem tudom kézbe venni. Új kalandok, új képek új lehetőségei tárulnak fel előttem. Várandós apa vagyok.

 Hogy beszélni tudjak, megszeppentnek kell lennem, hogy arcátlan lehessek, először meg kell

hunyászkodnom, hogy bátor lehessek, először gyávának kell lennem, hogy igazat szólhassak, először hazudnom kell, hogy hű lehessek, először hitszegőnek kell lennem, hogy jó lehessek, először gonoszságot kell művelnem, hogy a tudás birtokába juthassak, először ostobának kell lennem, csak a bíróságról elmenőben tudom, mit kellett volna mondanom a bírák előtt. Mégis olyan embernek tartom magam, akit nem lehet elpusztítani. Végül mindig az a bizonyos második vonal győzedelmeskedik, még ha későn is. Bár sosincs késő… Hogyan fundáljam ki magam? Hogyan válasszak? Döntsek? Hogyan teremtődhetne meg zajos magányom?

 Ideges ember, de még milyen ideges! És érzékeny! Mint a mimóza! Valahányszor kocsmába

ment, volt haddelhad, a Buriánekéknél berontott a konyhába és mielőtt a papi egyet pislanthatott volna, már hadonászott és magára akarta rántani az egész kredencet, tányérostul, csészéstül, egy kisebb boltra való porcelánkészletestül, és a papi előugrott, a mami úgyszintén, és újra

nekiveselkedtek és ordítottak, nyomták-támasztották, hogy ne rántsa le azt a kredencet, erő, erő ellenében, már-már borult-szóródott minden, de a papi, a volt birkózó, csak visszatolta a helyére azt a kredencet, és Kvíz úr lecsillapodott, de nem hosszú időre. Se szó, se beszéd, amikor a papi éppen azt mondta, emberek vagyunk, bocsássunk meg egymásnak, hát a Kvíz felpattant és mielőtt észbe kaphattak volna, akkorát rántott a tűzhelyen, hogy kitépte a csövét és a konyha menten tele lett korommal és füsttel és a papi meg a mami fuldokolt attól a füsttől, a Kvíz úr viszont a nevetéstől fuldokolt, pedig olyan tűzhely, sparherd volt az, hogy amikor ráraktunk és a sütőhöz iramodtunk, hát már nyargalhatott is vissza az ember a rostélyhoz, hogy újra tegyen a tűzre, száz ebéd főtt rajta, most pedig füstöt okádott a cső, és a papi kitántorgott a folyosóra és elkiáltotta magát, Pepa! És ott termett egy szép szál legény, kihúzta magát és mondja, mi baj, papi? És a papi rámutatott a Kvízre és Pepa azt mondta, én biza mészáros volnék, de egy olyan iszonyatos frászt kapott, hogy elvágódott a folyosón és berepült a konyhába, abba a füstbe és ott nyoma veszett. És a Kvíz csak állt a küszöbön és a papi a mamival beszaladt a konyhába és inkább elbarikádozták magukat a Pepával együtt, a vendégek meg legott futottak a csendőrökért, de Kvíz úr pofonnal fogadta őket a küszöbön, mire lerántották a földre és a szomorúfűz alatt úgy összerugdosták, úgy agyba-főbe verték, hogy teknőben kellett becipelni az őrszobára, de ott Kvíz úr magához tért és egy rúgással leverte a mosdót, a másodikkal meg átszakította a vezetéket és fröcskölt a víz és egy szempillantás múlva úszott minden. Ez amolyan részleges portré Kvíz úrról, mint érzékeny természetű emberről, egyébként ügyes festő-mázoló volt, de mi történt vele, amikor részegen sorompót mázolt a csehszlovák államvasutaknak? Négyemeletes állványt épített fel, hogy nekifoghasson a mázolásnak, és amikor felkapaszkodott a tetejére, hát a sorompó leereszkedett, úgyhogy Kvíz úr lóhalálában lemászott, de alig húzott egyet-kettőt az ecsettel, a sorompó ismét fölemelkedett és Kvíz úr utána mászott a létrán, így futkosott fel és alá, és ő volt az első festő-mázoló, aki hol a felmeredő, hol a leeresztett sorompót festette, na persze ki nem fogyva az iszonyatos káromkodásból. Hiába, érzékeny ember.

 Aki a természetben és a természettel él, egyfolytában bárgyún mosolyog. Először a

nyakkendőt és a városi ruhát dobta sutba, aztán a mozit és a tévét, végül pedig az órát. Az órától való megszabadulás az első lépés a természet vászna mögé.

Úgy, ahogy az embert a természet lakatja jól, a természetet az ember táplálja testével. A természet, ez az emberhús– és csontfaló kegyeletteljesen jó hat méter mélységben humuszt képez, humuszt, amely szüntelen kiegészül, hogy a flóra táplálékhoz jusson. Láthatatlan gép a láthatatlan gyárban. És az emberi szagok, amelyeket illatnak érzünk. Veríték, füst, köd, lidércfény.

 Ha esik, hát hadd essen, az eső és fellegei fölött süt a nap és ez a gyönyörűségek

gyönyörűsége, az erkölcsösség netovábbja, amelynél magasabb rendű nincsen. Ami felszáll a földről, az vissza is hullik rá, ahogyan a nap és a gravitáció parancsolja. Az esős novemberi éjszakában mindent napfényben fürdőnek látok, egyes részleteket először pillantva meg…

Ne add itt nekem a profit, és menj a fenébe! Ripakodott rá a felháborodott tanárnő a férjére.Hol voltál, amikor mennydörgött? Amikor ásóval forgatom a földet, mintha saját mellkasomba döfném az ásót, amikor a

zöldséget kapálom, mint saját fejemet csapkodnám a kapával, amikor az ágyásokat locsolom a napsütésben, mintha szakadó esőben állnék, amikor karót verek a földbe a paradicsom mellé, mintha saját szívembe verném a karót, amikor fűzfavesszőt nyesek a húsvéti leánycsapkodáshoz, mintha ujjaimat vágnám le. Minden cselekedetem visszahull a fejemre, így aztán nap mint nap

tanúja és oka vagyok drámáimnak. Csak a kandúrok iránti szeretetem válthat meg, bár mindennap legszívesebben lepuffantanám őket. De ugyan ki ne akarná lelőni Istent, ha célba vehető volna?

 Amikor a feleségemnek a születésnapjára sírhelyet vettem Hradištkóban, még azt kérte, hogy

vigyem társaságba, hogy már unja az otthon ülést. Így hát felvette a legszebb, Amerikából való ruháját, ami vörös volt, mint egy ázsiai pillangó szárnya, kék villámokkal, én meg beadtam a derekam, hogy nyakkendőt veszek és hozzá ugyanolyan zsebkendőcskét, mint az a kravátli, manapság ez a módi, és elvittem a feleségemet társaságba a Két macskába. Alig ültünk le, hát a téeszcsétagok már be is kanalazták a kaporszószt, és siettek a Nemzeti Színházba, én meg nézem, hogy öt knédlit hagytak és egy csomó szószt, magam elé húztam a tányért és roppant gusztussal az utolsó falatig mindent bekebeleztem és áradoztam, hogy milyen jól főznek itt, és a feleségem vörös volt, arrébb húzódott mellőlem és emésztette a szégyen. Aztán megüresedett a boksz és egyszerre csak megjelent egy olyan helyeske kisöreg, de a nadrágja nedves volt, a feleségem, amikor az öreg megkérdezte, hogy van-e itt szabad hely, azt felelte, hogy nincs, a barátainkat várjuk, de én, hogy bevezessem a feleségem a társaságba, mondom, üljön csak le, tata, üljön a feleségem mellé, rég nem láttam már ilyen gyönyörűségesen zöld és összehúgyozott nadrágot, na és ez a penészes árnyalat, sokat szenvedett az életben, ugye, tata? De a kisöreg azt mondta, hogy nem szenvedett, ellenben sokat ivott, annyit ivott, hogy már hat éve állandóan bepisil, de fiatalabb korában úgy át volt itatva sörrel, hogy ha beverte a nagy lábujját és lehorzsolta róla a bőrt vagy ha megvágta a kezét, hát először sörhab buggyant ki és csak azután egy cseppnyi vér. És élvezkedett a tata, hogy most aztán lefölözi a hasznát azoknak az ifjúkori piálásoknak, hogy régebben húsz sört kellett meginnia, most meg három is elég ahhoz, hogy tökrészeg legyen. .. és az a csodálatos az öregségemben, nagyságos asszony, hogy ha megiszom három sört, hát ötöt pisálok ki, mondta, és aztán nagyot kortyolt, és a sör a bajszáról arra a zöld, penészes nadrágra csöpögött… így vezettem be a feleségemet a társaságba a Két macskában…

 Egy szomorú reggelen megcsikordult a kapu és amint a kis fenyők között megláttam azt a

gyászmenetet, az öcsémet meg a sógornőmet, rögtön tudtam, miért jöttek, mit fognak mondani, hogy anyu meghalt, hogy szétpattant az agya. És alig mondták el a gyászhírt és alig öleltük át egymást, fej a fej elé, mint a sörgyári lovak délben, hát hallottam, ahogy a megvetett ágyon a fekete Švarcvald kandúrra rájött a szörnyűséges hasmars, mindent összerondított, a virágmintás takarót, a paplant, a zöld padlószőnyeget. Meg akartam verni, de aztán elnevettem magam, mert a kandúr helyettem szaggatta meg köntösét a gyász jeléül, és én, hogy levezessem a feszültségemet, hogy ne kelljen anyu utolsó napjára, utolsó órájára, utolsó percére gondolnom, kilötyköltem a takarót, lehúztam a huzatot és lesikáltam az ágyat, egy óra múlva, amikor kiakasztottam a szélbe azt az ágyneműt, lehullott rólam a bánat és szomorúság, az anyának a világból való eltávozását kísérő első fájdalom, első trauma, úgyhogy megnyugodtam, megsimogattam Švarcvaldot, és mint mindig, mielőtt a patakhoz értem, Švarcvald megelőzött, vagy hússzor a patakhoz menet és hússzor a visszaúton, szokása szerint a hátsó lábára állt és én odafelé is, visszafelé is hússzor lehajoltam és a karomba vettem Švarcvaldot, akinek kiolvadt a biztosítéka, hozzám simult a nyakacskájával, én meg őhozzá, és így szerelmünk köre oda is, vissza is hússzor bezárult, majd ismét kibomlott, olyan mámorító volt, hogy ez az unió mystica köztem és kandúrom között mindig újra és újra kezdődött, olyan szép ez a kapcsolat ember és állat között, köztem és a kandúrok, köztem és Švarcvald között, aki, bár a legostobább volt a három macska közül, a legszebb érzésekre volt képes, nem tudott élni nélkülem. És azért, mert anyu halála feletti gyásza jeléül megszaggatta a köntösét, élete végéig szolgáltam Švarcvaldot. Egyre erőtlenebb lett, már felágaskodni sem tudott, úgy kellett a karomra vennem, mint egy

fekete portörlőt, mint egy gyászzsebkendőt, mint a falusi asszonyok fekete kendőjét, de a buksiját mindig hozzám szorította, egészen addig, míg el nem érkezett az utolsó nap, mert Švarcvald már a halálán volt, haldoklott az éhségtől, letettem magam mellé a zöld székre, és elalvóban odanyújtottam neki a kezem és ő belém kapaszkodott a tappancsával, és amikor kimerülten elaludtam, a belém mélyesztett karmocska ébresztett fel, kinyújtottam a másik kezem, megsimogattam a buksiját, de annak már nem volt ereje a tenyerembe simulni… úgyhogy óvatosan kiszabadítottam a kezem a karmok fogságából, villanyt gyújtottam és Švarcvald halott volt, fél szeme csukva, de a másik, rettentően zöld, vad és rémült, az utoljára látottak iszonyatától tágra meredt szeme nyitva volt… békétlenül ment el, békétlenül, akárcsak az én anyukám, aki dühödten és iszonyattal haldoklott, hogy mit is művelt az öregség egy ilyen szép lánnyal, műfogsort sem akart, a haját sem volt hajlandó befestetni, fölöttem állt, az évek súlyától, a világ igazságtalanságának az érzésétől elgyötört öregasszonyként fölötte állt mindennek, mert én sem voltam neki, mint ahogy én ott voltam Švarcvaldnak, nem menekülhetett sem a Természethez, nagy T-vel, sem Istenhez, elhagyottan és magányosan halt meg, bár a családja körében, de ez a család csakis és egyedül magára figyelt… alighanem így van ez rendjén. Fekete Švarcvaldom!

 Az emberivé tett természet üdülésre való áltermészet, csintalankodás a virágokkal és a

patakkal, a barkák és színes levelek díszítette ágacskákkal, sóhaj: Bárcsak mindig így élhetnék… ám egy hét múlva, egy hónap múlva az embernek elege lesz a természetből, sőt az a helyénvaló benyomás alakul ki benne, hogy a természet nem várja, hogy a természet hideg és ellenséges. Csak amikor az ember már egy-két éve a természetben él, és kezd magányos lenni és az elhagyatottságtól egyre inkább hasonló lesz a természethez, és lassacskán megérti és átlátja, akkor kezd vele és benne és érte élni. De ilyenkor kifogy a szóból és a mulatságból, a néma egyetértés következik és a hangok meg árnyalatok, a színek meg formák zenéje. Csak amikor a természet szótlansága dacára beszélni kezd hozzánk, még ha ez a rajtunk kívüli területről jövő nyelv és beszéd ott is van bennünk, csak ekkor újul meg az elveszett paradicsom, amely, bár az emberben lakozik, mégsem emberi, hanem transzcendens, színek és hangok szimfóniája, az Igen és Nem, a boldogság és a boldogtalanság, a jó és a rossz szimfóniája, ahol végül mindig felharsan a nagy IGEN ujjongó fanfárja, mint ahogy a nap ragyog fel a pusztító förgeteg után. A természet jelképe a vérbeli vadász, aki tudja, mikor és hogyan és melyik állatot lehet, mi több, muszáj megölni, hogy ne az erdőben pusztuljon el, hogy szüntelenül megújuljon a rend és az egyensúly és az összhang…

 A nevetés szárnyas sarujára legjobb az utolsó kenet.A nem szakrális dolgokhoz való szakrális viszony a majmot a pofon irányában emberiesíti.Az örökmécses pillanatból pillanatba átlobbanó lángja a mécses halhatatlanságát béleli alá, ám

fokozza az olajválságot.A kereszt a négy égtáj metszéspontjaként keletkezett, hogy bárhol a világon fel lehessen rá

feszíteni az ártatlan embert.Visszavonok mindent, amit valaha mondtam, csak hogy ne veszítsem el a lelkem, amelyhez

még nincs kulcsom.Virágos rét, és én tisztelettudóan kikerülöm a tehénlepényt, mivel semmi okom, hogy

bemocskoljam a ruhámat. A legtöbb ember számára, amikor ganét lát a virágos réten, nincs nagyobb öröm, mint hopp, bele a közepibe! Jellem.

Öregszem, reggel azon morfondírozom, mit fogok csinálni este, délben azon problémázom, mi lesz vacsorára, bár jó erőben vagyok, arra gondolok, mi lesz, ha elfogy az erőm, százezrem van a

takarékban és emésztem magam, mi lesz velem, ha az utolsó koronát is elvertem. Varázsigét mormolok: vajha meglegyintene az önvilágámítás szárnya, hogy csak a nagy jelennel törődjek!

 A kanyarban, Vosmíkékkal szemben, ott, ahol a Vörös fürdő felé kell elfordulni, egy ember ül

egy széken és a felfelé meg lefelé tartó autókat figyeli, délben egy kisasztalon ételt, levest, főzeléket tesznek elé, eszik, de közben roppant érdeklődéssel figyeli a távolodó vagy közeledő kocsikat, mintha másnap kórházba kéne mennie vagy előző este engedték volna ki egy súlyos műtét után…

 Az állatokban az a legszebb, hogy ha szorult helyzetbe, végszükségbe kerülnek, megőrülnek,

úrrá lesz rajtuk az iszonyat, és ez megtízszerezi erejüket, amellyel a rájuk zúduló szerencsétlenség túloldalára igyekeznek jutni. Pávek mérnöknek, amikor lepkehálóval akart megfogni egy nagyobbacska macskakölyköt, nemcsak hogy nem sikerült kézrekerítenie a tébolyodott kis állatot, a macska nemcsak hogy cafatokra szaggatta két lepkehálóját, de tetejében a százkilós sportembernek, Pávek mérnöknek el kellett mennie a rendelőbe, hogy ellássák a sebeit, a karmolásokat és harapásokat, míg a macskakölyök a tetőablak betörésével próbálta visszanyerni elvesztett nyugalmát. A délután csapdába esett menyét, még ha egyetlen karcolás sincs rajta, alkonyatra belehal az iszonyatba, az asszociációknak köszönhetően, hogy amiképpen ő bánt el a foglyokkal és fácánokkal, ugyanúgy fognak vele is elbánni. Mérlegre téve, eldöntve: megőrülni és a nappal együtt meghalni a csapdában, illetve megpróbálni bármi áron visszanyerni az elvesztett szabadságot vagy meghalni.

 Az útkereszteződésben egy ember állt, egy nagyon ösztövér ember, az autókat nézte, de látni

nem látta őket, valahová messze-messze, az idő mélyébe vagy a beláthatatlan jövőbe meredt, dohányzott, olyan hosszan slukkolt, amilyen hosszú egy dal, jóformán a fél cigit beszippantotta, aztán csak nézett a félrecsúszott galíciai szemével és mormolt valamit és majd' egy percig fújta ki a füstöt…

 A falulátogatás mindig döbbenetes élmény. A kovácsműhelyben kutyát sütnek, farkaskutyát,

amit tarkón lőttek, húsz kiló tiszta hús, harapós egy dög volt, kapart a kerítés tövében és átugrott a kerítésen, éjszaka vonított, mert elfelejtették idejében kicserélni a szöges nyakörvet, és ahogyan nőtt a kutya, az a vasabroncs ráforrott a nyakára és már nem lehetett levenni, ezért volt harapós, a falu apraja-nagyja ott tülekedik a forró húsdarabokért és darabkákért, annak a húsnak olyan a szaga, mint a szörnyen megsózott, fokhagymás ürücombnak. A boltban kaptam egy villára szúrt falatot. Kurka úrhoz igyekszem, akinek egy könyvet ígértem, valaki elkerekezik mellettem és azt kiáltozza, Meghalt! Itt hagyott engem! Már a kerítés mögött vagyok, bádogpalánk választ el a kerítés vonalában mozgó fejtől, konyhakert, krumpli, spenótcsokrok és a répa halványzöld levelei. A fészerből olyan panaszosan nyivákol egy kismacska, hogy nyomban tíz centit növök. Mi nyávog ott, mondom. Az anyamacskát elütötte az autó, egy vak kölyök maradt utána, mondja Kurka úr, megtört mosoly, penészeskék borosta, feje közepén választék és a haja, mint a fejtetőről a fülig konyuló bajusz. Kinyitotta a sötét fészert, a lekaszált füvön krumplilészával letakarva egy kismacska, a hátsó lábán állt és ágaskodott és panaszosan nyávogott, már nem is nyávogott, hanem sivított, utolsó erejéből hörgött, valahonnan a karmocskákból feltörő nyögés. A kitárt ajtón beömlő napfény. Aztán Kurka úr újra becsukta az ajtót és a kölyköt hideg, kék sötétség öntötte el. Muszáj megszoknia, mondta Kurka úr és megvonta a vállát, és a szeme kék volt, akár a nefelejcs. Kurka úrnak is muszáj volt megszoknia. Bizony. Tavasszal egyszer hazament és ott ült a felesége és rajta tucatnyi kiscsirke, úgy ült ott, mint egy egyiptomi királyné,

mint a Nílus folyami istennője, telis-tele apró figurákkal, az ölében a villanyrezsót tartotta, amely egyfolytában vezette bele az áramot, és Kurkáné halott volt, errefelé az a szokás, hogy hideg napokon kotlós helyett a villanyfőző körül melegednek a kiscsirkék. Kurka úrnak is muszáj volt megszoknia. Mondom, mit kiabált az a nő az előbb, mije halt meg, uramisten, csak nem a gyereke? Nem, Bohoušek, felelte Kurka úr, a malacot vágta ki tegnap az anyja hasából, de az injekció sem segített, a malac megdöglött. Ha meghal a jószág, szomorkodnak a házban. De ha meghal a gazda, Bohoušek, még a jószág is sír. Mondta Kurka úr, mennyivel tartozom a könyvért? Fel-alá járkált, épp csak súrolt a tekintetével és máris lesütötte az udvar porába. A drótkerítés tövében barna fűzfavesszőkötegek tornyosultak, Kurka úr kosárfonó volt. Kíváncsi vagyok, hogy ezekből a száraz vesszőkből hogyan fog kosarat fonni, alighanem gőzöli majd, vagy a patakban áztatja, feltámasztja a fűzfavesszőt. Hát akkor én megyek, mondom. Kurka úr, hogy mondjon valamit és leplezze zavarát, megjegyezte, hogy a Křehňáčék Edája nem járt itt, pedig tegnap megígérte, hogy eljön… Ampára asszony megkérdezte: A kandúrjai közül melyik az, amelyik órák hoszszat ül a pataknál és mozdulatlanul bámulja a vizet? Mondom, Švarcvald, a legostobább kandúr, mást sem tud, mint egész délután a vizet bámulni a padról és így eléri, hogy a patakocska, az a kis csermely egész idő alatt mindenestül, maradéktalanul átfolyjon rajta. Aztán még azt is tudja, hogy mielőtt a patakhoz érünk, hát a háztól mindig előttem megy és háromméterenként megáll, hátrafordítja a fejét, és mint a koffer fedele, fölemelkedik és nekem a karomba kell vennem őt, lehunyja a szemét, és én az arcomhoz szorítom és ilyenkor egy pillanatra egyek vagyunk, illetve ő egy velem, érzem, ahogy átömlik belém, aztán feléled, magához tér és három métert előttem megy, és újra erőt vesz rajta a vágy, úgyhogy megismételjük a dolgot, a szerelmeskedésünket, azt az én átömlésemet a kandúrba, és ez így megy egészen a patakig. Ahogy mondom, ő a legostobább a három macska közül. Egyedül semmit sem tud megoldani, pedig ő a legerősebb, mindent megtanácskozik a többiekkel, és amire nem képes, azt

Rendának vagy Máničkának kell megcsinálnia helyette, Švarcvaldnak egy másik neve is van, Cassius, merthogy olyan erős.

 Amikor leesett a hó, a macskáknak az volt a rögeszméjük, hogy ha elmegyek hazulról, hát

örökre elmegyek, váltották egymást, hogy szemmel tartsanak, és mindannyiszor elkísértek a kocsmába a mély hóban, három folt, ott ugrándoztak mögöttem és elégedetten várták, hogy újra előkerüljek és hazamenjünk. Útban hazafelé felváltva ölbe vetem őket és melengettem a tappancsukat. Otthon, ha egész úton morogtak is, megbocsátottak nekem és összegömbölyödve bebújtunk az ágyba és elaludtunk. Kész gyötrelem volt, hogy az egyik éjfélkor kéredzkedett ki, a másik fél kettőkor, a harmadik pedig hajnali háromkor, úgyhogy keltem-feküdtem, keltem-feküdtem, mint egy garniszálló portása.

 A vereség tudomásulvétele a győzelem kezdete. Csakhogy! A világ nem áll semmi másból,

mint csupa-csupa győzelemből és az emberek nem tesznek mást, csak sorra aratják a győzelmeket, pont úgy, mint ahogy karambol után az egész világon mindig a másik a hibás, nem én. Akkor kezdek felülkerekedni, ha bevallom a malőröket, amik nem történtek meg velem. Magamra vállalom a baleseteket, amelyeket nem én okoztam, és így minden vereség az én győzelmem. A világ legpompásabb betegsége az egészség. A legtöbb ember olyan nyavalyás, hogy ennek az ellenkezője a kivétel.

Az embernek nagyon-nagyon betegnek kell lennie, hogy azután egészséges lehessen.A letartóztatásra legalkalmasabb óra a hajnali öt. Ilyenkor az ember még otthon van.

Az élet örökös védekezés az ellen, aminek be kell következnie. És mégis milyen kevés az öngyilkosság, ugye?

 Nem tudok betelni a játszadozó macskák és a hold látványával. Egészen szemérmetlenül

kacérkodom az újhold kis karomsarlójával. Hogy hol van Ausztrália? Na de kislány, egy ugrásnyira Mandršajdtól, nem tudtad? Mondom, lődd le a kandúromat, a kandúr a vánkoson feküdt, hat kiló, mire Němec, hogy én nem fogom a hálószobában likvidálni, én felemelem az ágyról, ssss, és ahogy a kandúr felágaskodott, Němec keresztüllőtte a sarokban álló csizmámat, és a kandúr már fenn is volt a kerítésen, a tetejéről még egy pillantást vetett Němecre, mondom, lődd már le azt a macskát, várj egy kicsit, mondja Němec, közelről kapom el, de valami azt súgta nekem, vidd arrébb azt a biciklit, még szerencse, hogy odébb toltam, a macska a falhoz lapult és bumm, egy lövés, és ha ott a bicikli, hát csak a váz maradt volna meg belőle, nem kell magyaráznom, mi az a sörétes puska, mindent beterít, de a macskának hűlt helye volt, még jó, hogy éppen jött a mentő, felpakoltam a macskát és csak Poříčanyban engedték szabadon, de egy hét múlva hazajött, tejet adtam neki, hogy magához térjen a megrázkódtatásból, a vérbeli vadász, Němec úr durrogtatásából.

Természet, természet, ez az örökös körhinta, ez a dallamos körív, a mindig más és más gömbcikket mutató gömbfelszín, a vak ember fehér botjának tapogatódzó diagonálisa. Mindig ugyanazokat a fákat, madarakat, virágokat látom, látom a nedvet, amit hidraulikus pumpa hajt az ágas-bogas koronába, a rügyekbe, levelekbe, virágokba, termésbe, eleinte semmi, aztán valami, aztán megint semmi, és újra, a semmiből tojások, madárfiókák, madarak, tojások, minden, amit látok, először magban, tojásban van meg, csírájában létezik, előtte meg a semmiben, örökös körhinta, gömbfelszínt alkotó, dallamos, örökösen forgó körív, nem kell hozzá nagy fantázia, hogy az ember visszahátráljon életében a bölcsőig és a bölcsőből a köldökzsinóron át visszaszippantassék az anyaölbe, az anyaölből pedig az ondózuhataggal, kiadós cseppekkel lezuhanyozott petesejtbe, és ahhoz sem szükségeltetik túl sok képzelőerő, hogy az ember előrefusson az olvadozó parfétorta irányában, hogy magán kezdje a húsnak a csontvázig való lerágását, és a nedvekkel együtt a talajvíz visszaúsztassa és beszivárogtassa a földbe, aztán a földben és a földdel vissza az elemekhez, amelyekből jómagam is vétettem és szép lassan fölépíttettem, valahányszor a kertben ások, magamat túrom-forgatom, érzem a mellkasomban, ahogy belém fúródik az ásó, érzem, ahogyan újra és újra a visszámra fordíttatok, hogy jobban eljusson az agyamba, hogy a humor által minden humusszá lesz. Nem kell nekem sem marihuána, sem lizergsav, sem LSD.

Szépek az ódivatú ruhát és kalapot viselő, veterán Popularon vagy Fordon furikázó házaspárok, azok a kocsik majdnem olyan öregek, mint ők maguk, majdnem egy időben vették azokkal a zakókkal és szoknyákkal és a konyhakerttel meg cseresznyével díszített kalapocskával, szépek az öregek azokon a szörnyűségesen vén bicikliken, amiket utoljára negyedszázada olajoztak meg, a bicikliken, amelyek rendületlenül szolgálják gazdájukat, rendületlenül állnak a kocsma előtt, hogy éjszaka lámpa nélkül, csak az ég alapján tájékozódva guruljanak haza a fasorban vagy a lombkoronák alatti erdei úton, szépek azok az emberek, akik hűségesek maradtak a stílushoz, amely valaha a sikk netovábbja volt és aztán a hátsó ajtón távozott, anélkül hogy ezt a viselői észrevették volna, ezek az emberek egyszerre nevetségesek és méltóságteljesek, hibbantak és újra épelméjűek, egyszóval szépek. Elgondolkozva bandukoltam a novemberi fenyvesben és egyszerre csak puff! Egy széttárt tollú, gyönyörű zöld madár pottyant elém, jobban megnézem, hát egy nyaláb szépséges fagyöngy volt. Nézem, honnan esett le, hát a fenyő koronájában egy mosolygó emberke ül, csak a talpát láttam meg a térdét és a térd fölött áthajló fejecskéje egy részét. Aztán egy anyóka odatolt egy biciklit és a csomagtartón tíz köteg zöld, kitárt tollú,

gyönyörű madár volt. Fagyöngyöt szüretelünk, kérem szépen, mondta az anyóka, és mint egy meglőtt fácánt, felcsatolta a hevederre az újabb nyaláb fagyöngyöt… és az apó leereszkedett a fáról, lábán hatalmas sarkantyú volt, olyan, amilyet a távíróoszlopra mászó villanyszerelők viselnek, tántorgó léptekkel ment az ujj irányában, amerre az anyóka mutatta, hogy hol talált egy újabb, fagyönggyel koronázott fát. Az apó imbolygott, mintha fel lenne dagadva a talpa, mintha még egy, sárból való cipőt húzott volna rá, úgy imbolygott, mint a zsarnoki kulccsal záródó korcsolyával kombinált nyavalyás vas sítalpak képében megjelenő vetélőujjal ékeskedő hím. A fenyőfa törzsére azonban büszkén, ügyesen kapaszkodott fel… Fagyöngy-szüretelők! Ugyan ki csókolózna az erdőben viruló fagyöngy alatt, amikor az aranyfestékbe mártott és csillárra felfüggesztett fagyöngy költőibb díszlet a csókolódzáshoz. Erbben láttam két fát, egy erdeifenyőt és egy lucfenyőt, és az a lucfenyő beledöfte egyik ágát az erdeifenyő oldalába, és az az ág átnőtt a túloldalra, egyetlen összeforrással tíz év óta tartó coitus volt ez, mazochista gyönyör a viszonzásra képtelen erdeifenyő néma üvöltése közepette. Hradištkóban pedig évekkel ezelőtt egy fenyő küzdelmét láttam, hogy ki kin kerekedik felül a koronájával, a fenyő győzött, ágkarmait a nyír fölé terjesztette és lelassította, elsatnyította növekedését… és most diadalt ül, védnökséget gyakorol a nyírfa fölött, de ha lesújt a villám, a fenyőbe csap bele és nem a nyírbe. Rosszabb a helyzete az erdőszéli, borostyánnal körülfont tölgynek, a borostyán imádkozhat, mert ha kidől a tölgy, a borostyán is vele pusztul. Ez is a természet, nemde?

 Borzasztóan megöregedtem, lépten-nyomon hazudok, nem látom az igazságot, még azoknak a

valótlanságoknak és féligazságoknak a palánkján, léckerítésén át sem, amelyekkel körülkerítettem magam. De a lator, az aljas, aki bevallja lator és aljas mivoltát, sokkal közelebb jár az igazsághoz, mint az álszent moralista…

Mami, a lányok miért nem fiúk?Néha átadom magam a büszkeségnek, fát keresek, hogy gyorsan lekopogjam, milyen remekül

nézek ki, milyen egészséges vagyok már. És néhány óra múlva hányok, és úgy festek, mint akit éppen kiheréltek. Nincs szebb annál, mint furtonfurt nyavalyásnak, daunnak, Szomorinak lenni.

A szentek a kifingásig szenvedtek, mi viszont most a beszarásig fogunk fingani, szokta mondani Tesař úr.

 Soldát úr nem érkezett meg időben a teherautóval az útjáról. Egy elefántot fuvarozott

Triesztből Prágába, az elefánt útközben megéhezett és megszomjazott és mindig akkorát dobbantott a sarokban a padlóra, hogy a kocsi felborulással fenyegetett. Soldát úrnak tehát innivalót és füvet és kenyeret kellett szereznie… későn érkezett… Az országúton ott rohant az elefánt, és hirtelen lefordult a mezőre és hirtelen nyoma veszett… és amikor megjöttek a počernicei átteleltető állomás alkalmazottai, az elefánt alatt beszakadt az urnamező egy régi sírja… és pallókat kellett lefektetni és hórukk, ki az elefánttal… és az elefántnak, hogy meg ne fázzon, hát fel kellett hörpintenie egy teli vödör rumos teát… és trombitált az országúton, hogy még egy vödör rumos teát ide és az alkalmazottak is, hogy meg ne fázzanak, hát ők is megittak egy vödör rumot… és a feltankolt elefánt meg az alkalmazottak az országúton dörgettek Počernicébe… az elefánt trombitált, az alkalmazottak meg danoltak… És az elefánt az ormányával fogta őket, az alkalmazottak meg az elefánt ormányát fogták, és minden faluban vettek egy vödör teát fél liter rummal és elgyötörten értek vissza a Horni Počernice-i istállóba… és a tetejében még egy sírt is felfedeztek az urnamezőn…

 

A vak gyerekek gesztenyét gyűjtöttek, és mi olyan hosszú, élénk beszélgetésbe merültünk a gondozónővel, hogy a kis vakok hiába tapogatták a földet, nem találtak gesztenyét, mert már tölgyek és nyírek alatt jártak. ..

 Éliás elgázolta imádott kutyuskáját, az első pillanatban azzal vigasztalta magát, hogy az

unokáját ütötte el, de aztán látta, hogy a legeslegrosszabb dolog történt, ami csak érhette… elütötte a kutyusát, amelyik aztán a pincében, egy gyerekkocsiban szenvedett ki…

 Örök időkre megigézett a görög istennő lába, akiből csak a feje maradt és a csuklója meg az az

almáriumnagyságú lába, azzal a lábbal szeretnék aludni, a lábbal, ami akkora, mint egy ágy, redőzött lepelbe burkolt láb, egy telt idomú nő formás lába, Nicosia egyik múzeumában, ahonnan látni a várost két részre osztó szögesdrótot…

 Be vagyok temetve, a tagadás skatulyáival teli polc szakadt rám, de eszembe jutnak a

kocsmában üldögélő barátaim, és a vízszintes helyzetből függőlegesbe emelkedem, és a NEM skatulyái között botladozva elrugdosom őket a kocsma küszöbéig, ahol egy utolsó rúgással IGEN dobozokká változtatom őket. Mosolyogva lépek be a terembe, és mindenki azt gondolja, hogy ez a hülye faszkalap biztosan megint nyert egy milliót.

 Az istenek nevetése – az ellentétek csattanása. A végtelennek a nyomorult kis rabszolgája vagyok. Mindennap fejemet veszik, másnaponként

feltámadok halottaimból, hetente egyszer mennybe megyek és mennybe fogadtatok, havonta egyszer az angyali üdvözletet ünneplem, negyedévente megszáll a szentlélek, nap, mint nap megkínoztatok és felmagasztaltatok, és évente egyszer színjózan vagyok, hát mindez nem annak a bizonyítéka-e, hogy ha miniatűr kiadásban is, de mégiscsak Isten teremtménye vagyok?

 A hároméves szilvórium képes konkretizálni a szilvafasort. Egy kosár szilva absztrakciója a

stampedli párlat. A népben igenis megvan a képesség, hogy absztrakciókban gondolkodjon, és nagyobb mértékben, mint feltételezné az ember.

 Az ellentéteket összekapcsoló aranycsat hordhatóvá teszi a cipellőt. Az örökkévalóság szarjankója szeret kézen járni. Őszülő hajam díszkoronája csalás és ámítás. A természet, mint egy debilis gyerek, kifestőképeket, ágacskákat és eleven kismacskát vág ki

ollóval.Olyan egészséges vagyok, hogy rémüldözöm, milyen szörnyen beteg vagyok.Mi az igazságtalanság? Hogy a nyílvessző, amit csakis nekem szántak, éppen elkerült. Az olvadó parfétorta közeli jövőm szimbóluma. Az anyanyelv trágyadomb, melegágy, humusz, ahol szólásmondások és poénok, közmondások

és mikroelbeszélések virágai tenyésznek, olyan matéria tehát, amelyből irodalmi üvegházunkban a széppróza minden formája kitenyészthető.

 Szeretek fogódzkodás nélkül biciklizni, szeretek a híd helyett a mellvéden, a járda helyett a

korláton sétafikálni. Görcsösségünkkel felnyitjuk a kilencedik pecsétet, amely alatt szaftos káromkodásokkal és

pajzán históriákkal a nem létező mennyeket próbáljuk résnyire nyitni. Szeretem hátulról nézni a bekapcsolt tévét. Szeretem azokat az eseményeket, amelyek a levél átlóin jönnek elém, úgyhogy elhaladnak

egymás mellett, keresztezik egymást, és aztán mindegyik a maga ellentétébe megy át. A meisseni porcelán két keresztbe tett kardja a színvonalas próza jelképe.

Törött orkesztrion vagyok, szétvert gramofon, sérült magnószalag, a baklövés szemantikai zűrzavart teremt, de mutassanak nekem olyan társadalmi szervezetet, amellyel nem történik meg gyakorta ugyanez, a világ legnagyobb koponyái is lényegében úgy melléfogtak, hogy egész életük tévedés volt, egy olyan gépezet, amely csupa szép selejtet termelt, de téves nézőpontjuk fennköltté tette életüket, mind jellem maradt, még ha az a pár mondat, amelyre erkölcsük épült, jellemtelen volt is, ám a végtelenséghez és örökkévalósághoz képest valamennyi rendszer és valamennyi élet nulla, a vidám locsogás épp annyit ér, mint az egyetemi előadás, a búcsúból jövő, mütyürökkel felcicomázott részeg semmivel sem kevesebb, mint az érdemrendekkel és kitüntetésekkel teleaggatott tudós, akinek egyetlen érdeme az lehet, ha tudományosan megindokolja az élet múlandóságát és rövidségét és az ebből következő posztulátumot, miszerint örüljünk, amíg csak lehet, és bolondozzunk, amíg csak jólesik.

 Azt, amit az állam és az egyház már ezer éve igyekszik kiverni az emberekből, én szívesen

csinálom és csinálni is fogom, szeretek enni-inni és jóízűen beszélgetni, a divatos ruha vékony rétege alatt állatbőrbe öltözve és kezünkben szekercével járunk-kelünk, míg az állam és az egyház újabb összeesküvést sző, hogyan lehetne a polgárokat a tízparancsolat és az állampolgári tisztesség bilincseivel még erősebben odaláncolni a jó meleg ólhoz, olyan ügyefogyottan igyekszem elkerülni a nyakörvet, hogy magam dugom bele a fejem egy másikba, amelyik rögtön mellette van odakészítve nekem.

Az étel-ital meg a társalgás élvezete felettébb erős lánc, nem is tudatosítom magamban, milyen erős. Jaj! Az óljánál vonító, pogány napra vágyó kutya vagyok.

 Egyfolytában azon jár az eszem, amire a normális emberek csak a halálos ágyukon szoktak

gondolni, mindennap végrendeletet írok, mindig a szép mellett teszem le a voksom. A csúffal majd ráérek foglalkozni a koporsóban vagy a kórházban. És mégis, előbb van eltörve a lábam, mint ahogy eltöröm, beteg vagyok, amikor majd' kicsattanok az egészségtől, nap, mint nap meghalok, bár még a világon vagyok, paralízisben szenvedek, anélkül hogy megkaptam volna. Az autóút az összetört kocsim roncsaival kibélelt alagút, minden fának az én nekiütköző autóm horzsolja le a kérgét, minden kilométerkövet az én karambolozó autóm fordít ki a helyéből, minden járműnek nekimegyek és minden szembejövő jármű nekem jön, csitt-csatt, mint a cintányér, és mégis vígan továbbhajtok, lélekben az árok két oldalán szanaszét szórt roncsokat hagyva magam után, mint egy legyőzött, menekülő hadsereg. Előbb kerülök börtönbe és vizsgálati fogságba, mint ahogy letartóztatnak, magam ítélem el magamat, még mielőtt ítéletet hoznának ügyemben, mert bármit elkövethettem, tehát el is követtem, sajátos természetem jóvoltából, amellyel mindent magamra veszek. Én magam kötöm fel magamat egy közlekedési

kihágásért, életfogytiglant sózok magamra, mert beszédbe elegyedtem egy külföldivel az időjárásról, és bár zavartalan a béke, átélem a nap, mint nap kezdődő háború minden fázisát. Minderre a beszari természetem és a nagy világirodalom tanított.

 Minden lány, aki ma elment mellettem, néhány másodperc alatt öregasszonnyá változott,

minden tüsszentésre, amelyet neki tulajdonítottam, lefoszlott arcáról a hús, végül kifújta az orrát és kiesett a szeme, egy könnyed mozdulattal összefogtam a haját, és mint egy skalp vagy kendő, kezemben maradt a copf ócska. Ma viszont éppen fordítva, minden utamba kerülő öregasszonytól visszatrappoltam a fiatal lányig és pontosan olyanná változtattam át, amilyen negyven évvel azelőtt volt.

 Gyógyerejű csermelyben mosakszom, arcomra fröcskölöm a vizet, pedig jól tudom, anélkül

hogy hallucinálnék, hogy a megboldogultak desztillált nedveivel mosakszom, a csermelybe a dombtetőkön lévő temetőkből szivárogtak le a nedvek, amelyeket minden újabb koporsó egyre messzebbre és messzebbre sajtol, ha tíz, ha húsz évig tart is majd, azok a vizek is el fognak érni a csermelyembe, pont úgy, ahogy a több mint húsz évig szivárgó nedvek folytak ide a megboldogultakból, minden, amit itt hagyok, minden a földbe jut, és a földtől és a földben minden szétporlik, mindent felhabzsolnak a savak és a nedvek és a lejtő oldalán minden lassan mozgásba jön, s ezzel a mozgással távolodom a temetés színhelyétől, én tudom, hogy az összes facsúcsban, az összes virágban, minden ágban és minden levélben azoknak és annak a maradványai kelnek új életre, ami és akik már meghaltak, membra disjecta táplálják a földet, amely öt méter mélyen nem más, mint hajdanvolt emberek, fák, virágok és állatok egykori holttestei, ugyan ki temetkezne mélyebbre? Csak a természeti katasztrófák könyörületesebbek, de itt, ezen a vidéken, ha dombtetőn temetnek, hát vízbe temetnek, a síkságon viszont száraz agyagba, mintha az életben kevés lenne a tragédia és a dráma, mintha az ember kevésszer osztozkodna szíven és agyon, mintha kevésszer görnyedne kétrét, hogy megóvjon… mit? Csakhogy én oda temetkezem, ha Velenkában vagy Sadskában eladnak nekem egy sírhelyet, abba a földbe, keresztben abba a sírba, amit kettészel a domb csúcsa, szép lehet, amikor széthasad a koporsó és mint egy szamár vagy öszvér hátán a parfétorta egyik felével az egyik folyócska vízgyűjtő területére csorgok le, a másikkal pedig a másik patakéra, és a két lábamat a Vejrovka sodorja le az Elbába, a törzsem pedig a Velenkai patakkal jut el oda, de vajon sokkal később vagy előbb? Legjobb volna Csehország mélyén nyugodni, de én szerettem utazni, úgyhogy mégiscsak abban a temetőben volna a legjobb, ahonnan a dombtetőről kétfelé folynak le a vizek, a Sázavába meg az Elbába, hogy azután Mělníknél találkozzam magammal az Elbában és végül, mint minden, a tengerben végezzem, nagyjából ez minden, ennél szebb nincs az életben, ez az, amiben reménykedem és hiszek és amiről tudom, hogy biztos, csak ez biztos, ez a bizonyosságok bizonyossága, hogy miként én ma és naponta megmosakodtam a csermelyben, egy megboldogult nedveit fröcskölve az arcomra, úgy fogja egyszer valaki desztillált énem maradványait permetezni magára, ezt a szépséges vizet, amely úgy csillog és illatozik, ahogy kell, mert a végén minden szag illattá változik. Soha nem törlöm meg törülközővel az arcom, mindig hagyom, hogy megszáradjon. Így összekenve, a megboldogultak melegecske rétegével, pakolással az arcomon jövök-megyek a kertben, az erdőben, meg-megszagolom, meg-megérintem magam. A halál voltaképpen nem létezik. Halhatatlan vagyok. Tehát nyugodtan elmehetek sörözni az Erdészlakba.

 Tíz év alatt több mint félmillió koronát vertem el sörre, pilsenire. A barátaimmal és azokkal,

akik csak úgy véletlenül csapódtak az asztaltársaságunkhoz. Az a sör megtöltené egy medencét,

nem nagyobbat, mint a Károly-fürdő medencéje, jót fürödhetnek, jót úszhatnánk benne. Nincs mit sajnálnom, maradt még százezrem, és álmom akkor válik majd valóra, ha az utolsó koronát is elköltöttem sörre a barátaimmal és azokkal, akik odaültek hozzánk, és így a barátaim lettek, mert nekem már nincsenek más barátaim, nincsenek más rokonaim, csak azok, akikkel sör mellett, egy korsó pilseni söröcske mellett jöttem össze. Lányt szeretnék, aki sörhabból születne, ha az istenek megfosztanának férfiasságomtól, mint Kronoszt, akinek levágott nemi szervétől olyan habos lett a tenger Ciprus partjainál, hogy abból a sörhabból született meg a szép Vénusz. De nem a mítoszokban, nem azokban a szép legendákban élünk… ám ha egyszer mégis lányom lenne, hát legalább sörrel keresztelném meg és egyéves koráig csakis sörben fürdetném… az utolsó kenetet legalább én adom fel magamnak… az utolsó kenetet pilseni sörrel.

A halál fehér táblára fehér krétával írt levél, a halál elakadt írógép, automata, amely csupa összevissza selejtet gyárt, láthatatlan, ujjatlan, fenyegető kéz, a halál a gyorsvonat zuhanása a feneketlen mélységbe, a felrobbant repülőgépből kiszóródó sok-sok apró figura. Ám az utolsó pillanatig van remény az életre. Aggodalom amiatt, hogy már nincs mitől félni. Még ma este Ábrahámmal fogsz lakmározni. De a Jóisten a tudója, hogy inkább nem kajolnék. Galícia. Csakhogy mit lehet tenni? A börtönből megszökött rabokat mind egy szálig összefogdosták. A világ egy hatalmas koncentrációs tábor, szögesdróttal körülvéve, amibe halált vezettek. Csak az az élet szép, amelynek véknyát a halál sarkantyúi döfködik. Dráma. Groteszk. Gag. Galizien.

 Mint egy jelenet a Molnár és fiából, temetőjelenet, a vendéglőben nem volt szén, úgyhogy a

vendégek toporogtak, kaptak egy-egy abroszt, a vendéglős fehér abroszba bugyolálva, felesége abroszba bugyolálva, mozgó csuklyás alakok, gyertyával, a kezüket melengették fölötte, mondom, hát a gyerek hol van? És a gyerek, egy hat hónapos csöppség a nagy zsírosbödön – vagy mosófazék? – gyomrában feküdt összegömbölyödve. A bödön az asztalon állt, két téglán, és papírgalacsinokból és égő cigarettacsikkekből raktak tüzet alatta, hogy a kicsi felmelegedjen. Pompás tél!

 …szép temető, az elhunytak átlagkora harmincöt évet sem tesz ki, csodálkozom, hogy még

nem haltam meg, tulajdonképpen már hitelbe élek. Illatozzatok csak rózsák a környező sírokon, édesen szendereg itt a szép menyasszony, ámulva várja Jézust, várja Krisztust, Anna Nováková, Nanynka, aki huszonkét éves volt, mikor elhunyt. Varrógép, repdeső függöny, orgona– és kankalínillat…

 Kék itáliai égbolt és hőség, kánikula. Május dereka. Smaragd kesztyűk sötétzöld ujjai, végüket

halványzöld körmök szaggatták szét. Nosza, vágjuk le azokat a körmöcskéket, tegyük őket üvegbe, abba pedig szeszt. Remek ital, jó az asztmára és a mellre.

 Uraim, én már a negyedik titulusomnál tartok, először jelölt voltam a nyugdíjbiztosításra,

aztán a nyugdíjbiztosítás várományosának jelöltek, később a nyugdíjellátásra való jogosultság várományosa voltam, most pedig előléptem a nyugdíjellátási jogosultságra való jelöltség várományosává… nekem végül is édes mindegy, mert én vagy leánytorzókkal keresem a kenyerem, vagy Masaryk elnök úr lovas szobrával, amely két változatban készül, egy kisebb és egy nagyobb változatban, mint ahogy a hanákok is csak kétféle madarat ismernek, a kis csókát meg a nagy csókát, tehát egyrészt leánytorzókat és Masarykokat csinálok, másrészt pedig azokat a szobrokat, amiket ez alatt a harminc év alatt gyártottam, ha eltörnek, akkor ezeket a maródikat javítgattam és javítgatom most is… És nehogy azt higgyék, hogy ezzel nem lehet keresni, engem voltaképpen még mindig Masaryk tart el, nem is hinnék, hány embernek van otthon Masarykja,

de hol takarításkor, hol költözködéskor törik össze, máskor meg verekedés közben, és én begyűjtöm ezeket a maródikat és megreperálom őket, visszaragasztom a letört tagokat, befestem olyan színűre, amilyenre kell, és Masaryk újra ott lovagolhat, ahol eredetileg állt, az almáriumon, a fehérneműs szekrényen, sőt vannak, akik afféle kis oltárt emelnek a lónak meg Masaryknak, de innen esik le a leggyakrabban, mert ha valaki másképp csönget, mint ahogy a barátok szoktak, hát Masaryk költözhet a pincébe vagy a szekrény alá vagy a szekrénybe, néha még az ágyba is… És nekem, uraim, volt egy fantasztikus yachtom is, egy hajóm, amilyen senki másnak nem volt Prágában, Horejc akadémikus festőé volt, és negyedmillióért árulta, de senkinek sem volt ennyi pénze, úgyhogy én kértem fél év haladékot és beindítottam az üzletet, en gros gyártottam Masarykot, és minden áldott héten tíz kicsi és tíz nagy Masarykot csináltam, és vasárnaponként is dolgoztam, esténként pedig a kocsmákban árultam a Masarykokat, néha előfordult, hogy valaki vett egy Masarykot, de aztán úgy berúgott, hogy összetörte a szobrot, olykor még a lovat is, majdnem minden este volt egy vagy két ilyen Masarykom, úgyhogy tulajdonképpen ugyanazt a Masarykot rendszerint kétszer adtam el… egészen addig, míg meg nem vettem azt a hajót. Amikor kézhez kaptam a kulcsát, hát elszörnyedtem, voltaképpen afféle úszó kis hotel volt, az alsó fedélzeten az öt kajütön és a konyhán kívül volt egy terem, abban pedig az akkori idők Prágájának a leghosszabb bárpultja, hét méter ötven, szörnyen egyedül éreztem magam ott, még ha ketten vagy hárman voltunk is, akkor is elvesztünk abban a teremben, úgyhogy biciklin közlekedtünk a bárpult körül, de aztán bevezettem, hogy táncosnők és művészek jöttek a hajóra, és állt a vigalom, a belépődíj egy flaska tömény vagy három palack bor volt, és egy ízben ott ünnepeltük Masaryk úr születésnapját, mert csakis az ő szobrainak köszönhettem, hogy meg tudtam venni azt a hajót, és úgy bepiáltunk azon a sétahajókázáson, hogy nekimentünk a vasúti híd pillérének, amikor Veltrusyba tartottunk kulturális kirándulásra, de aztán valami félreértésre került sor a realisták és a szürrealisták között, és a szürrealisták a realisták felét belehajigálták a Moldvába, és megjelent a folyami rendőrség csónakja és a zsaruk lecsillapították a kedélyeket, úgyhogy végül gyalog mentünk Veltrusyba és ott előadást tartottunk, és a realisták megint hajba kaptak a szürrealistákkal és dulakodtak és leverték az angyalkákat, és a kastély gondnoka, az egykori ismert birkózó, aki épp fenn volt a toronyban, azt mondta a látogatóknak, nézzenek csak le, hogyan rendezem el a dolgot, és ment, de a legkisebb szürrealista bal kézzel egy akkora frászt kevert le neki, hogy a gondnok elvágódott és kitörte az elülső fogait azon a levert angyalkán, és a realisták kijelentették, hogy unják a banánt, hogy Kladnóba mennek, a szürrealisták pedig, hogy velem jönnek, hogy a tájat figyelni nemes szórakozás, és ahogy felkerekedtünk, hát útközben úgy berúgtak, hogy megdöntötték a hajót és maguktól bucskáztak bele a vízbe és a folyami rendőrség sorra kihalászta őket, de közben nekiütköztünk a zsilipkapunak és levertük egy faun fejét, és én láttam, hogy a folyami rendőrség dühös, és az is volt, amikor kihúztuk a hajónkat, hogy helyrepofozzuk, hát a hajónak is be volt szakadva a feneke, és a folyami rendőrség elrendelte, hogy ki kell üríteni a rakpartot, hogy másnaptól a hajók szenet szállítanak ide az ústí medencéből, és nekem nem volt pénzem rá, hogy vízre bocsássam a yachtot, úgyhogy eladtam tízezer koronáért tűzifának és a bezsebelt dohányért vettem egy príma porszívót… de aztán valahogy fordult a világ és Masaryk kezdett kimenni a divatból, és egyszer olyan szörnyűségesen leittam magam, hogy azt sem tudtam, hogyan vergődtem haza és hogyan kerültem ágyba. És reggel felébredek, hanyatt fekszem, nézem a plafont és megállapítom, hogy nem vagyok másnapos, hogy kutya bajom, úgyhogy fekve maradtam és elemeztem a dolgot és rájöttem, hogy a hátamon aludtam és a lapockám alatt még egy párna volt, tehát szokatlan pózban és helyzetben aludtam, de biztos, hogy minden belégzéssel negyed liter oxigénnal többet juttattam a tüdőmbe, és hogy ez a belélegzett oxigén, mi sem nyilvánvalóbb, ez okozta a jótékony kijózanodást, úgyhogy attól kezdve minden áldott nap leittam magam, kísérleti okokból mindannyiszor más italtól rúgtam be,

és a végén mindent ittam, keverten, és minden alkalommal még egy párnát tettem magam alá és ebben a megfeszített testhelyzetben írtam művemet a belélegzés új testtartásáról, az éjszakairól, amikor a testtel, mint olyannal, nem kell annyit törődni, viszont nyolc órán át és még tovább lajtos szekérnyi oxigénnel többet lehet oxidáltatni vele, mint a normális alvó testhelyzetben… és módszeremet rögvest alkalmaztam, akkoriban nagyon hullottak a malacok, és én kiszámítottam, hogy ha mind a koca, mind a malacok több oxigént lélegeznek be, egészségesebbek lesznek, és a malacok döbbenetes halandósága először a felére csökken majd és aztán csak a gondatlanságból vagy miegyébtől hullhatnak el… ám módszerem a malacok vonatkozásában nem hozta meg a kívánt eredményt, én azonban nem henyéltem, és az a contrario törvényéből kiindulva legalább elkészítettem szabadalmaztatott találmányomat, az úgynevezett társult hőcserélőket. Ha azt a módszert, amely elejét veszi a macskajajnak, az emberi tüdőbe való nagyobb oxigénbevitel alapján találtam fel, akkor megfordítva a dolgot, azzal, hogy csökkentettem a széntüzelésű kályhák kivezetéseinek és csöveinek légkibocsátását, fokoztam a forró gázok átáramlását, és így növeltem a hőmérsékletet a helyiségben, ahol felszerelték az én úgynevezett retardációs hőcserélőimet, amiket először a saját költségemre a vendéglőkben és kocsmákban vezettem be, és elsőnek ott szemléltetvén működésüket és így konkrét reklámra támaszkodván alkalmaztam őket később a háztartásokban is, na persze nem úgy, hogy magam gyártottam volna őket, hanem úgy, hogy a kémények állapotának és a kályháknak az alapján, a lakásban található addigi kivezetések és csövek és könyökök figyelembevételével elkészítettem a készülék tervrajzát… Amint látni tetszik, most éppen az elnök úr maródi lovát viszem haza, eltörött a nyaka szegénynek, meg az elnök úr is nálam van, ő is maródi, kiszúrták a szemét egy villával és letörték a kezét… mit szólna hozzá, ha a kredencét ez a lovon ülő Masaryk díszítené, csak kisebb kiadásban?

Ezt mesélték:Már egészen meghibbant, de nem is ő hibbant meg, én hibbantam meg és mindannyian

meghibbantunk, csak élünk-élünk a tébolyban, hát van ilyen, hogy malmot vesz valaki csak azért, hogy a tébolynak hódoljon? Rendbe hozta a malmot, mi pénzbe került az új kerék, a felhőszakadás elmosta a gátat, erre kivágott egy csomó égerfát és eltorlaszolta a malmot, újra kellett építenie, a tengely leszakadt és szétesett, azt is ki kellett cserélnie, a dúcolásról nem is beszélve, az orsók is újak, a malomköveket újra kellett érdesíteni és lazítani, sikálhatta a dobot, az úgynevezett rakoncát, az őrölni való adagolótölcsérét, szét kellett szednie és újra összeraknia az osztályozó rostát, amin a darát szelelik…

Na és amikor ezt az egészet egy év alatt rendbe hozta, szép volt, amikor őrölt a malom, de a legszebb az volt, hogy azért, hogy valami hasznot is hajtson, szombatonként tíz deka kávét öntött bele, és ahol a korpával kevert dara úgynevezett kifolyója van, oda húzta fel a Santos márkájú szemes kávé üres zacskóját, és a malom szépen megőrölte neki azt a tíz deka kávét, közelről s távolról jöttek az emberek és ő önköltségi áron őrölte nekik a kávét, a vidék dísze és ékessége volt a kávét őrlő vízimalom…

És idén rendbe hozta a gabona tisztítására szolgáló konkolyozógépet, avagy triőrt, hogy legelőször is megtisztítsa azt a szemes kávét, amit a fakádba öntött, és abból a kádból könnyebben szóródott bele a garatba, avagy adagolótölcsérbe…

Hülyének lenni és egyetemi végzettséggel bizonyos kérdéseknél hülyének tettetni magunkat, ez a haladás hajtóereje.

 A városok kifosztása és feldúlása a katonák adaptációja, happening, pszichoanalitikus

gyógykezelés. 

Csak hogy tudják, a mamám ablakai fölött voltak a Károly-fürdő klozetablakai, és amikor vigécek meg korhelyek fürödtek ott, hát azokat a piszkos ingeket és zoknikat és szaros alsónadrágokat néha kihajigálták az ablakon és újat meg tisztát húztak, és az én mamám ebből élt, néha keserves volt, amikor anyu bámult ki az ablakon és semmi sem szállt a levegőben, de a legjobb csütörtökönként és péntekenként volt, ilyenkor az emberek adtak a tisztaságra, percenként elrepült valami a levegőben az ablakunk előtt és egy pillanatra besötétedett, egy olyan mozgékony, baljós árny, mintha egy áttetsző tollú nagy madár suhant volna át a szobán, egy üvegmadár, néha csak átfutott a szobán az árnyék, nem nagyobb, mint amikor az ember becsukja a nyitott ablakot és az üvegtábla, amire a napsugarak tűznek, hát az a tábla folyékony árnyékot loccsant a bútorra és a szobánk falára…

 A totyogó csöppségnél első dac, a háromévesnél konfliktushelyzet, így, parányi fordulatokkal

nő fel az ember a sírással a nevetéshez, hogy végül ismét dacosan lépjen be az utolsó órába a halálnak nevezett konfliktushelyzet felé tartva.

A gondolatokat úgy kell becserkészni, mint ahogy sólyomvadászatra megy az ember, ki kell várni az ihletet, majd levenni róla a sólyomföveget, hogy azután helyettem a nyulat kaparintsa a karmai közé,

máskor viszont kitartóan, a képzelet kutyáinak a segítségével addig kell a riport vadkanának nyomában járni, míg csak nem sikerül halálra hajszolni és leteríteni az újságírói lándzsával,

máskor viszont csónakba kell szállni és vitetni magunkat a halastavon átfolyó patak alig-alig érzékelhető sodrával, és hamarjában előrántani a puskát és rálőni a költészet mit sem sejtő récéire és vadkacsáira,

máskor viszont a valóság bőgő szarvasbikája a kiszemelt zsákmány, csak hagyni kell, hogy kijöjjön a tisztásra, ahol aztán írógépvégre kaphatjuk,

máskor fordítva, addig kell űzni-hajszolni a szarvast a képzelet kutyáival, míg halálosan elcsigázva állva marad és akkor büntetlenül meg lehet ölni,

máskor orvvadász módjára csapdát lehet állítani a vadnak, a két dorong nyakát szegi vagy összeroppantja a gerincét és így fogva tartja a valóság falatnyi tiltott darabkáját,

máskor, amikor a valóság elbújik előlünk az odújába, vadászgörénnyel lehet kézre keríteni, amely kikergeti elénk a realitás egy darabját vagy ráharap és nem ereszti, megint máskor csalsíppal ajánlatos kicsalogatni a történetet búvóhelyéről, ügyesen kiókumlálva, hogy fennakadjon a függő szem magnószalagján, a kérdezősködést csalinak használva, ahogy az uhut szokták, és így édesgetni magunkhoz a héjákat és sasokat meg a melankólia kuvikjait,

annak, ami semmiféle életjelet nem ad magáról, meg lehet próbálni kelepcét állítani az ösvényen és a mancsánál fogva elkapni a határhelyzetek vadját, riasztózsineget és riasztószalagot feszítve ki, amely reggel elárulja, ki ment arra és ki fog legközelebb megint arra járni. Ezek a kelepcék és vadászati segédeszközök mind-mind a pszichológia és a pszichoanalízis, valamint a művészet s így a kocsmai dumák derivátumai.

 V. Detre Zsuzsa fordítása

KISAUTÓballada

1983 októbere és novembere

ELŐSZÓ

MENNYIRE AUTENTIKUS AZ, amit ír? Mindig arról írok, ami velem vagy másokkal megesett, ami az én életemben csodálatos, a

másokéban irigylésre méltó. Tehát a kiindulási pont mindig autentikus, mindennek kezdete az esemény, az élmény. De az emberben meglévő játékosság nem hagy nyugodni, arra ösztökél, hogy a képzelet segítségével más sorrendbe állítsam az eseményeket, hogy a pontosító fantázia élesztőjét szórjam az autenticitásba, mint ahogy a must borrá, a friss árpáié sörré forr. Ezt a majdhogynem kémiai reakciót nevezem önvilágámításnak. Csak ettől az önvilágámítástól kezd pezsegni a szöveg, csak ettől a bizonyos intuíciótól lendül mozgásba a valóság és nem-valóság, a tudás és nem-tudás, a művészet és nem-művészet, az iparkodás és nem-iparkodás között csapongó beszéd. A sportban a szabályok autenticitását game-nek nevezik, az alkotó játékosságot pedig play-nek. Ám a határok átlépéséért mindig büntetés jár, és így a szövegben is az a bizonyos elérhetetlenség adja a tiltott gyümölcs mélabús báját, az elérhetetlenség, amely azonban az adott téma újabb és újabb variációra és variánsaira csábít. De! Az emberek és a népek életében vannak olyan valóságok, amelyekben a képzelet egybeszövődött a realitással, a játékosság beleolvadt az alapokba, a hihetetlen valóra vált. Ezek a mítoszok, amelyeket nem írók, hanem az emberiség mint egység alkotott. Ez az írás netovábbja, ami a nem-íráson alapszik, így teremtetett a menny, amely megvilágítja vagy sötétbe borítja az emberi élet útját. Ebből a szemszögből nézve az, amit írok, szórakoztató irodalom, amely ugyan az autenticitásból indul ki, de azzal is végződik… És a köztes autentikus mozgás az örökös halogatás-halasztás. Bárhogy iparkodom is, autentikusan keringek körbe-körbe, de belülre jutni csak nem tudok. A központ elérhetetlen számomra. Egyetlen autenticitásom: az örökös elégedetlenség azzal, amit írtam, amit írok. Alighanem így van ez rendjén…

 Igaz, soha nem írt sci-fit, de azért próbálja meg elképzelni, hogyan fest majd a világ 2000

után?A legtöbb ember borzad ettől az elképzeléstől. De ha 2000 után még lesznek a Földön

emberek, a leghétköznapibb élet is sci-fi lesz, mert így van ez, mióta világ a világ. A totyogó kisgyerekek 2000 után is annak a zsarnoki művészetnek engedelmeskednek majd, hogy hogyan lehet megtanulni járni, az elsősök, akárcsak most, akkor is félni fognak az iskolától és az otthoni meg az iskolán kívüli neveléstől, 2000 után, éppúgy mint előtte, a diáklány majd ámul-bámul, hogy kisasszony lett belőle, hogy később a kisasszonyból nő és a nőből anya lesz… A szélsőséges helyzetek, amikbe az ember kerülhet, és a szerelem traumái 2000 után sem lesznek mások, mint ahogy az emberi boldogság sem. Mi marad hát a sci-fiből? Ha a Čedok társasutazásokat indít is majd a Holdra, számomra a sci-fi mindig ugyanaz lesz: megérteni a négy évszak viszonosságát az emberi élettel, megérteni, hogy a tenger apálya és dagálya ugyanaz, mint a gyerekek dagálya és az öregek apálya szerte a világon, mint a karácsonykor szétosztott és később a kukába kidobott ajándékok, mint a szerelembe esés és a leküzdhetetlen viszolygás

miatti különválás, és egyáltalán, mint annak a planétának a sorsa, ahol élünk, a ködök dagálya és kiégés apálya közepette… Számomra mindez sci-fi, amit azóta próbálnak megérteni a világon, amióta az első ember a csodálkozás és a megértés első felvillanását regisztrálta, tehát úgy gondolom, hogy az embereket 2000 után is ezek a kérdések és ezek a válaszok foglalkoztatják majd, még ha a világ egyetlen gigantikus, a levegőbe felfüggesztett metropolis lenne is, még ha pikáns hínárokkal táplálkozna is az ember. Kínos, ha valaki ilyen kérdéseket tesz fel nekem, mert én a jelen nagy tisztelője vagyok, még ha az minduntalan kicsúszik is a kezemből, a múlttól, amely elborzaszt, rémüldözöm, és mivel a jövőmet réges-rég ismerem és szívesen járok ki a temetőbe, hogy ellenőrizzem, ugyan miért tartoznék felelősséggel a 2000 utáni világ látomásáért?

 Mivel vesződik a legtöbbet írás közben?Azzal, hogy okot találjak az írásra. Hogy legyen merszem kézbe venni a husángot és a lopót és

csapra verni a hordót. A borosat, a söröset? És ha a söröset, a tízeset vagy tizenkettesét? És különben is, vajon az a hordó nem lesz félig üres, nem lesz csak félig tele? És az a nedű nem lesz-e pimpós, poshadt, állott? Vajon megdicsérnek majd a barátaim, ha meghívom őket, hogy kóstolják meg, amit magam termesztettem vagy idegen pincékből hoztam? írás közben azzal vesződöm a legtöbbet, hogy megtaláljam a kellő mértéket, az olvasók iránti felelősség mértékét, amit előzőleg magamon próbáltam ki. Hogy az olvasóim az első sorokból felismerjék, hogy az ital az én pincémből való, hogy érződik benne környezetem frissítő pimaszsága, hogy még nem pimpósodtam meg, hogy nem csaptam be őket, hogy nem pocsékolták el idejüket és pénzüket. Ezzel vesződöm a legtöbbet írás közben: igyekszem már a fejemben megvágni és aztán ollóval a kész szövegben megrövidíteni a sorokat, hogy fokozzam az ellentétes képek ütközésének csattanását… De mindez még merő szórakozás, az igazi strapa a szöveggel való bajmolódás, amikor le kell tisztáznom, amit írtam. Éppen ezért azt gondolom, hogy az igazi író a másolásnál, az újabb szövegek beillesztésénél jut szóhoz. Ezért tartom zseninek Tolsztojt, aki összesen hétszer tisztázta le a Háború és béké-t, álltában, és közben, naplói tanúsága szerint, még arra is volt ideje, hogy dévajkodjon egy sort a grófnőjével a szőnyegen, a szobájában. Le a kalappal! Tolsztoj, ő aztán író a javából. És a tetejében: nemcsak a népe, de az egész világ lelkiismerete! Ez az, ami írás közben a leginkább leköt és a legtöbb munkát adja: hogy ne gondoljak Tolsztojra, a Háború és béké-re, arra szőnyegre a szobácskájában…

 Mosolyog néha azon, amit leír?Azon szoktam mosolyogni, amitől utólag rémüldözöm, hogy vajon sikerül a szöveggel a

jövendő olvasót telibe találnom, felháborítanom, a csalóka sorok kelepcéjébe ejtenem. De csak addig mosolygok, míg az a sejtésem nem támad, hogy az olvasók, tájékozottságuknak köszönhetően, előbbre tartanak, mint én, hogy olyasmit várnak tőlem, ami meghaladja tudatukat és tudásukat. Vagyis azt várják, hogy meglepjem őket. Az én mosolygásom tehát abban áll, hogy elmúlik a mosolyoghatnékom. Csak akkor mosolygok beavatottan, amikor látom kárörvendő olvasóimat, ahogy a szövegeimet olvasva mosolyognak azon, hogy végre már hanyatlom, hogy fogva tartanak a sztereotípiáim, hogy már ismétlem magam, hogy lassacskán már nem tudom meglepni őket, tehát unalmas vagyok. Egyszóval, hogy már nem megy nekem az írás, hogy már nevetséges vagyok… El is múlik a mosolyoghatnékom, amikor ezeket a sorokat olvasom, de tegyük csak kezünket a szívünkre és vegyük elő a jobbik eszünket: dagály és apály… Ez az! És már újra mosolygok azon, amit írtam.

 Minek szokott örülni?

Elnézem a játszadozó gyerekeket, és pontosan látom, hogy nagyjából mi lesz belőlük, ha majd felnőnek, elnézem az üldögélő öregeket, és pontosan látom, hogy körülbelül miféle szerepet tölthettek be a társadalomban, amikor még fiatalok voltak. Hosszú órákig elüldögélek az erdő szélén, a patak partján, és pontosan látom, milyenek lesznek a nyírek és égerfák ősszel és télen, sétálgatok a téli kiserdőben és pontosan látom, hogyan néznek majd ki a fák tavasszal és nyáron. Látom a virág és a mag összes stációját, egészen a termésig és vissza, elnézem az almát, amit kezemben tartok, és valamennyi stáción át visszahátrálok a rügyig az almafa gallyain. Látom a szüntelenül forgó felcicomázott köröket, ahogy elhaladnak egymás mellett, megelőzik egymást vagy önmagukhoz képest lemaradnak, de mint a hullámok sorra elérik tetőpontjukat a tengerparton és az apállyal visszahúzódnak, hogy aztán ez az egész játék értelmet nyerjen a dagálykor… Szeretem az esőt, bármilyen formában, „és a lombhullást és a hópelyhek rézsútos szállongását, a felhőtlen, kék égbolton viharfellegeket és villámokat látok, örömömet lelem a macskakölykökben, a jövendő kandúrokat és macskákat látom bennük. Szeretem öreg macskámat, amely fiatalembert lát bennem, mert szeretjük egymást, és ahogyan Hegel tanítja: A szeretőknek nincs testük… egy vagyok azzal a kis állattal. De a legnagyobb örömet a pincérek szerzik nekem, akik, alighogy megpillantanak, a tekintetük máris barátságosan méreget-mérlegel, és máris hozzák a korsó pilsenit és a kezemhez csúsztatják.

 Minek szokott örülni a felesége?Örömet szerzett neki, ha színes fonallal képecskéket horgolhatott az előnyomott mintába.

Felettébb örült, amikor elvettem feleségül, mert tudta, hogy jó partit csinált. Egyrészt beházasodott egy szép libeňi lakásba, amely ugyan csak egyetlen helyiségből állt, ahová nem sütött be a nap, viszont az udvaron volt a toalett. De ami a fő, akkoriban makulatúrát báláztam, és így szituált voltam. A jegygyűrűt ugyan neki magának kellett megvennie, viszont én egy hónap alatt többet költöttem, mint amennyit kerestem, és így csupa vigasság volt az életünk. Mostanában annak örül a feleségem, hogy Sokolníkyban beírattam dzsesszgimnasztikára. Szerettem volna még, hogy örüljön, amikor beíratom templomi énekkarra, főzőtanfolyamra és angolra, de nem akar egyszerre ennyi örömöt. Bennem akkor leli nagy örömét, amikor rám néz és látja, hogy azon spekulálok, mit is kéne mondanom, hogy este ellóghassak hazulról. De akkor örül a legjobban, ha a kocsmában állott sört hoznak ki nekem, hab nélkül. Alighanem ezért szeretjük egymást ennyire, merthogy idén ünnepeljük az ezüstlakodalmunkat…

 Van olyan könyve, amit jobban szeret, mint a többit?A hirdetést a házra, ahol már nem akarok lakni. Azért szeretem, mert pont úgy rémüldözöm

tőle, mint azoktól a könyvektől szoktam, amelyek bármelyik pillanatban megjelenhetnek. Ilyenkor aztán vége a tréfának, állandóan az az érzésem, hogy csak szabadságon vagyok itt a világon, hogy kimenőt kaptam a sírásótól, úgyhogy írok, sorra adom le a szövegeket, aztán egy korrektúra, nahát még a világon vagyok? egy másik korrektúra, hogyhogy nem haltam még meg? És aztán, mint az üstdob ütései a Sors szimfóniában, jeladás, és utána az, amitől a legjobban féltem és félek, megjelenik a könyv, az utolsó pillanatig örültem, hogy elpatkolok, és közben valahogy lábra álltam, úgyhogy teljességgel átérzem a könyvesbolt előtt kígyózó sor miatti felelősségemet, a felelősségemet azért, amit leírtam abban a könyvben, azért, akit megsértettem. Azokat a könyveket, amelyek az idén vagy jövőre fognak megjelenni, azokat szeretem a legjobban, mert először agóniába kergetnek, és aztán, amikor megjelennek, feltámadok halottaimból, és akkor szépen megehetem, amit főztem. Valahogy úgy van ez a könyvekkel, mint a szüléssel. Sőt azt mondják, és én hajlok erre a véleményre, hogy egy ilyen, a nyomda hasában kihordott könyv a legnagyobb reményeket és ugyanakkor a legnagyobb aggályokat ébreszti. És a

szülés ugyanez. Élet és halál kereszteződése. Egy ilyen újszülött könyv, bár világra hozója halálosan el van gyötörve ettől az egésztől, mint anyakecske a gidáktól, mosolyog, először ő maga dajkálja a kicsit, aztán odaadja szeretteinek, hadd ringassák ők is. Én is minden könyvet odaadok dajkálni a barátaimnak, babadunyha, pólya nélkül, csak úgy, a karjukba, dajkálják, mint a karácsonyi kalácsot…

 Mitől van az, hogy ilyen szeretettel nézi az embereket, a világot?Attól, hogy gyáva vagyok. Ha valaki okosabb nálam, hát kedvesen kifaggatom arról, amit nem

tudok. Amikor valaki erősebb, mint én, hát, hogy be ne verje a képemet, dicsérem fizikai erőnlétét és felcsapok a barátjának. Ha pedig valaki szebb nálam, szerencsére ilyen ember kevés akad Közép-Európában, hát kijelentem, hogy ugyan ő a legszebb az egész köztársaságban, de a második helyen rögtön én következem. Így aztán szeretnek az emberek, és én, együtt érezvén velük, belebújok a bőrükbe, és semmi sem akadályoz benne, hogy én ne ő legyek. És aztán! Én olyan figyelmesen hallgatok másokat, hogy bár ellenkező véleményen voltam, teljesen azonosulok azzal az emberrel, akinek számára a nézete léte alfája és ómegája. Még helyeslem is nézetét, holott az nekem talán káros. Nekem ugyanis már olyan jól, vagy olyan rosszul áll a szénám, hogy ahhoz, hogy éljek, semmilyen nézetre nincs szükségem. Én olyan voyeur-féle vagyok, csak nézek és hüledezem azon, amit látok. Inkább azon igyekszem, hogy másokban legyen elég kurázsi. Én ugyanis már egyetemi tanulmányaim kezdetén felvettem és aztán egyetlenegyszer sem hagytam ki Fischer úr előadását Arthur Schopenhauerről. Megtanultam azt, ami valahogy társítva volt azzal, amit a géneimben hoztam magammal. Hogy ne legyek nagyratörő, éppen ellenkezőleg. Viszont kiadósan figyeljek, a lehunyt szemhéjak mögött is introvertáltan nézzek, nézzek és lássak. Később beleszerettem és máig is szeretem: Ladislav Klímát… A győzelem csupa-csupa vereségből áll és minden csak Játék… Ezért nézem szeretettel a világot, én, akárcsak Pepin bácsikám, még ha alul maradok is, mindig győzedelmeskedem.

 Sok rosszban volt része?De még mennyiben, azok az én szerelmi traumáim, a töréseim, az epeműtétem, ennek még van

valami pozitívuma, mert az ember sohasem tudhatja, mi mire jó. De néha érzem, ahogy fejemben a horizonton sötét felleg tornyosul, ahogy egyre hasasodik, képek tünedeznek át a hártyán, és nekem résen kell lennem, hogy meg ne haljak, mert látom, hogy a vágóhídra hajtott teheneim, a rideg tartásra fogott borjaim azok, hogy ott vannak a vágóhídi malacaim, és mindaz, ami a vágóhidakon játszódik le, létemet fenyegeti… Az idén történt: egy falusi hentesüzletben álltam sorban, ott minálunk, Kerskóban, a hentes újra és megint jelezte nekem, hogy várjak, hogy várjam ki, míg utolsónak maradok. Aztán azt mondta: Jöjjön velem. Maga mégiscsak író, nem? És én azt feleltem, hogy igen, az vagyok. Állbiccentéssel. Ott, ahol a mészáros a vágóhídról hozott darabokat bontja, a deszkán három sertéslapocka feküdt, a mészáros rámutatott a húsra, és azt mondta: Mi a fenét művelnek a disznókkal azokon a vágóhidakon? Odaadta a szemüvegét, és én láttam, hogy a három forgócsontot egy erős csapás ripityára törte, ízzé-porrá zúzta, hatalmas véraláfutások a húsban, csontszilánkok… Gyalázat! Kiáltotta a mészáros. Az egész világ szégyene! Maga író, magának látnia, tudnia kell ezt! És egy vérfoltos újságot, egy hetilapot dobott a véres deszkára. Aztán visszavette a szemüvegét, az orrára biggyesztette és felolvasott nekem: A négy és félmillió vágóhídi malacból ötvenhatezer még a tehervagonban szörnyet hal iszonyatában, tessék, egy kép. Na és ez itt! Miután kinyitották a vágóhídi csikókat szállító vagont, két halott csikó volt benne, megfulladtak! A másik vagonból egy lovacska nem akart kimenni a rámpára, a hajtó először kivágta a nyelvét, és amikor a lovacska ezután sem akart kötélnek állni, hát ott helyben, a vagonban levágta. Micsoda kép. Egy másik szerelvény…

ajtónyitás után két növendék borjú, két tehén holtan, megfulladtak! Itt pedig egy kép a vágóhídról, ahogyan a malacokat a teherkocsiból egyenesen egy lejtős acélalagútba hajtják, amin leszánkáznak egyenest a pincébe, a lábuknak persze annyi, és csak itt ölik le a megrettent állatokat. Én tudom, mire képes egy disznó! Nézze! Kinyújtotta kezét, és megmutatta a behegedt sebet az ujja hegyén. De ami sok, az sok! És nálunk? Kladnóban még nincs olyan szállítószalag, ahol a teheneket először hatos csoportokban árammal elkábítják. Úgyhogy le kell taglózni őket. A cimborám mesélte, hogy amikor a tizenhatodik tehenet terítette le, hát az, amelyiket elsőnek kábított el, már föltápászkodott, mert a haverom kollégája, akinek le kellett volna vágnia, elugrott egy kávéra! Gyalázat! Most, öregkoromra szörnyen gyötör a dolog. De maga író, erős gyomra kell hogy legyen… És amikor a boltot zárta be mögöttem, az ajtó üvegtábláján át kikiabált nekem: Ugye örül, hogy mindezt megmutattam magának? és azt mondta, lehet, hogy ettől jobban megy majd az írás… és beszélt, beszélt, de odakinn már hideg volt, bepárásodott az üvegtábla, úgyhogy csak a beszélő száját láttam… És maga, kisasszony, azt kérdezi, hogy sok rosszban volt-e részem… Az a vádló hentesszáj, az ajtó párás üvegtábláján mozgó ajak!

 Szokott rossz kedve lenni?Ha nem lenne, tennem kéne róla, hogy legyen. Hiszen épp ez a legszebb az emberben, a rossz

kedve, amikor nincs tovább, amikor az ember államellenes beszédeket tart maga ellen, amikor agya és akarata blokkolva van, amikor egyszerre daun és hin, és hirtelen, amikor az élettelenségről elmélkedik, hirtelen felfakad egy forrás, egy erecske, és én követem azt a friss képet, mint egy újszülött gyermeket, és körülöttem az emberek hangoskodnak és fecsegnek, lamentálnak fölöttem, de én érzem, hogy megmenekültem, hogy ha nem volna olyan pocsék kedvem, hát ki lennék tagadva, taszítva, törölve abból az emberi közösségből, azoknak a közösségéből, akiket meglegyintett az imbecillitás, akik egy kicsit költők, vagy ezt gondolják magukról. Akinek sokszor van rossz kedve, az az istenek kiválasztottja, az ilyen ember képes megújulni, megfiatalodni. Ha felütnénk az orvosi könyveket, megtalálnánk, hogyan nevezik az olyan embereket, akik gyermek módjára tudnak örülni és nevetni és rögtön utána átadják magukat a rosszkedvnek és morcoskodásnak! Mániás depressziósok! És az író, ha nem színészkedik, hát pont úgy van ezzel, mint egy gyerek. Hogy felderülhessek, hogy úgy-ahogy forogjon az eszem, először pocsék hangulatban kell lennem.

 Mit csinál, amikor nem megy az írás?Nálam gondtalanabb embert maga még nem látott. Ha nem zsibog, minek gyötrődjek? Rögtön

megragadom az alkalmat, és megyek a városba flangálni, úgy érzem magam, mintha a feleségem valahol tőlem jó messzire nyaralna. Én az első osztályú nemíró írók kategóriájába tartozom. Sőt azt gondolom, hogy az írás csak pótlék, az igaz élet pótléka. Ha választanom kéne, alighanem a lazsálásra voksolnék az irkálás helyett. Ilyenkor még társasági emberré is képes vagyok átvedleni! Mihelyt elhagyott a múzsa, egyfolytában boldog vagyok, csak másnap gyötör a macskajaj, de az ilyen macskajaj, az gyónás sajátmagunknak, az fülelés befelé, a belső szervekre, hogyan regenerálódnak, sőt az efféle másnaposság az valóságos ellenterv, amely önmagunk mélyenszántó kritikájával párosul. Ha nem írok, mindez megadatik nekem. Amikor fiatalabb voltam, kölcsönkénem néhány gyereket és csónakáztam, horgásztam, alkonyatkor pedig a többiekkel együtt a rakparton heverésztem, üldögéltem, felkelt a hold, minek ide irodalom? Ha nem megy az írás, még utazgatni is szívesen utazgatok, megcsodálok minden vidéket, beérem azzal, ha elmehetek Klánovicébe, ha a víz partján ballaghatok… És amikor úton vagyok, állandóan résen állok, minden érzékemmel összeköttetésben vagyok a vidékkel. Amikor nem megy az írás, Prága székesfőváros utcáiban lapozgatok, közben arra gondolok, mikor és melyik

volt az a dagály, amelyiknek hatalmas hulláma ebbe a városba sodorta ezeket a szépséges épületeket. Érkeztek hullámok Franciaországból és Itáliából, Burgundiából és Németországból, járom a várost és ámuldozom, hogy miféle hullámok voltak azok, amelyek elmosták és olyan messzire sodorták azt a sok-sok idegen hangulatú és gondolkodású embert, azt az ezernyi tartalmat, hogy az apály csak ezeket a szép kagylókat, kövületeket hagyta itt belőlük, hogy csak mi, csehek maradtunk itt, akik, valahányszor idejön valaki, hát mindig idegen tollakkal ékeskedünk. Tulajdonképpen most döbbenek rá, hogy tényleg akkor érzem magam a legjobban, amikor nem megy az írás…

 Hajlamos a misztikára?Ebben az országban a misztikán, a misztikus szón olyasvalamit értenek, ami a vallásos

révülettel, tévelygéssel kapcsolatos. Számomra a misztika a lélek nagyon is természetes állapota, több, mint a képzelet, intuíció, amely ugyan nincs meg mindenkiben, de akiben megvan, az tudja, hogy kívülről jött, adományként. Számomra a misztika a keskeny szivárványhíddal kezdődik, amin az ember átkel a túloldalra, a szeretett lénybe, az esti táj kellős-közepébe. A misztika számomra felettébb természetes metódus, amit megtanulni nem lehet, de megérteni igen, mégpedig attól, aki a kilincsnek nekiveselkedve képes bejutni a minden dolgokra nyíló ajtó mögé, aki képes csendben és alázattal, nullhelyzetben is rezzenéstelen tekintettel nézni és érzékelni azt a vékonyka, félénk erecskét, az összekötő sugarat. A misztika tehát a megismerés természetes fajtája, csakhogy! Nem adatik meg mindenkinek. A misztika trauma, amelyet már a bölcsőben, és még korábban, már a génjeiben magában hordoz valaki, ígéret, annak az ígérete, hogy ez a csecsemő beavattatik majd a hétköznapi titokba, hogyan lehet könnyen és egyszerűen nem repülni, de hallani és érteni mindent, ami csak él, hogy a halál, amit senki-semmi nem kerülhet el, ez a halál őt nem érinti, mert a misztikus olyan ember, aki eltörölte a halál értékét, míg a hős a halállal kiteljesíti hajótörését, amely a halál ünneplése is… Azt kérdezte, Kasperová kisasszony, hogy mit csináltam a tengernél? Gyakorlatilag semmit, közvetlenül a vízparton állítottam fel a nyugágyamat, és jóformán egész nap és aztán újra és megint a dagálykor előrenyomuló, apálykor visszavonuló hullámokat hallgattam, és közben nemhogy elgondoltam, hanem ebben a ritmikus mozgásban láttam az élet és halál történeteit, az újbóli és ismétlődő születést és feltámadást és elmeszesedést… ám mindezt eseményekben és történetekben, úgy, ahogyan gyermekkoromtól láttam, megéltem… Akkor ott, a tengernél és később, a dagály és apály tengeri pillanataira visszaemlékezve mosolyogtam és mosolygok, mint ahogy Jfrával ámuldoztunk Cipruson, amikor szemtől szemben álltunk az ábrándos, mosolygós és misztikus Apollókkal…

1

Valahányszor lejött hozzánk hétvégére, a feleségem, minden alkalommal felsóhajtott, mit fogunk csinálni ennyi macskával? Vigasztaltam, de hát magad is tudod, most egyszerre öt macskánk van, és tavasszal mindnek nyoma vész, nem jön az egyik cica, járkálunk az éjszakában, hívjuk-szólongatjuk, de csak nem jön, aztán a második sem, a harmadik sem, végül mindössze egy marad, hogy az is elkódorogjon valahová és soha többé ne térjen vissza… De a feleségem, amikor meglátta azokat a kis állatokat, tovább lamentált… mit csinálunk ennyi macskával? De ő is örült a reggeleknek, amikor felébredtünk, felkeltem, kinyitottam az ajtót, és öt nagyobbacska kölyök rontott be a konyhába, először kilefetyeltek két tányér tejet, aztán még mindannyian visszabújtunk az ágyba, és a kölykök befészkelték magukat a dunyhába melegedni. Három cicát mindig a feleségem ágyába raktam, és így feküdtünk ott az elégedetten szunyókáló állatkákkal. Renda, Segmyler és Švarcvald a feleségem mellett heverészett, az én ágyamban a két fehér fuszeklis, fehér mellényes kölyök feküdt, a fekete cicát Švarcavának hívtam, a cirmos kiskandúrt pedig Fuszeklicskének. De a kedvencem Švarcava volt, nem tudtam betelni a látásával, ő pedig annyira szeretett engem, hogy kis híján elalélt, amikor a karomba vettem és a homlokomhoz emeltem és édes szerelmi vallomásokat sugdostam a fülébe, valahogy már elértem azt a kort, amikor már nem lehetett és nem tudtam szerelmesnek lenni egy szép nőbe, mert már megkopaszodtam és az arcom csupa ránc volt, de a cicák úgy szerettek, ahogy fiatal koromban a lányok szerettek, én voltam a mindene ezeknek a kismacskáknak, az apjuk és a kedvesük voltam. De legjobban az a fehér fuszeklis, fehér mellényes kismacska, Švarcava szeretett. Valahányszor ránéztem, elérzékenyült, megjuhászodott, és fel kellett vennem, és ő egy pillanatra elalélt a feltoluló érzéstől, amely belőlem áradt belé és aztán belőle vissza belém, ilyenkor elakadt a lélegzetem a boldogságtól. Azok a reggelek, amikor az öt kölyök bemászott hozzánk az ágyba, ez volt a mi családi boldogságunk, azok a cicák, ők voltak a mi gyerekeink. Csakhogy minden reggel, amikor megmelegedtek a kölykök, amikor felengedett bennük az éjszaka hidege, hát hirtelenében csapatosan és mindannyian egy rakásban birkózni kezdtek, meg-megrohamozták egymást, a függönyön hintáztak, fel-alá rohangáltak, nyargalásztak, minduntalan hallatszott, ahogy a fejecskék nekikoppantak a szekrényeknek és a székeknek, azok a kismacskák fél óráig randalíroztak a konyhában, lecibálták a székről a ruhánkat és a fehérneműnket, a konyhából behurcolták a törlőruhákat, széthordták a cipőket meg papucsokat, és birokra keltek velük, beugrottak a dunyha alá és a sötétben viaskodtak, hemperegtek-bukfenceztek, mindent lesodortak az asztalról, ami csak ott volt. Fél óráig tartott ez a mesüge Stunde, a végén úgy lihegtek a kölykök, hogy kilógott a nyelvecskéjük, és legvégül kimerülten lerogytak a zöld szőnyegre, sorra elnyújtóztak a székeken, nyalogatták egymást, hosszú nyelvcsapásokkal hozta rendbe egyik a másikát, egymás bundácskáját tisztogatták a nyak alatt és a fejen, és aztán újra elszenderedtek, édesen pihegtek… A mesüge Stundének ez a rituáléja nap mint nap ismétlődött. Csak amikor odakinn eleredt az eső és hideg volt, amikor hullani kezdett a hó, amikor a megtermett kölykökből kandúrok és macskák lettek, hát amikor reggel kinyitottam az ajtót, először az összes macska bejött melegedni, bejöttek tejet inni, amikor beállt a fagy, a kályhához simultak, odatartották fejecskéjüket, melengették azokat a macskabuksikat, hogy csak úgy gőzölögtek. Ilyenkor télidőben valamennyi macska megkomolyodott, rettegtek, mi lesz, ha nem jövök? A teraszon aludtak, a lugas alatt a szénában, innen, az első emeletről kémlelték az országút felől az erdőn átvezető utat, amikor autóbusszal jöttem és a hóban gázoltam, az út egy bizonyos szögéből ráláttam a teraszra, a lugas deszkapadlója alatti nyitott téglalapra, ahol egyszerre csak

macskafülek hegyeződtek, és aztán előrohantak a macskák, láttam a tappancsaikat, ahogy letrappolnak a lépcsőn, ahogy elém nyargalnak, ahogy hozzám dörgölőznek… Mindanynyiszor sorban a karomba vettem és a nyakuk alatt megpusziltam őket, és ők hozzám simultak, amikor így megörvendeztettem őket, hogy nem feledkeztem meg róluk, kinyitottam a folyosó ajtaját, a folyosón a vödörbe belefagyott a víz, kinyitottam a szobaajtót, és az állatkák befurakodtak a kályha mögé, gyorsan hoztam a fát és begyújtottam, és csak ezután melegítettem nekik tejet, hányszor előfordult, hogy a kis konyhában megfagyott a víz a lavórban… De egy fél óra múlva már forró volt a kályha meg a cső, a macskák kilefetyelték a tejet és mindannyian újra a kályhához dugták a fejüket, sokáig melegedtek, egy óra kellett hozzá, hogy felszabaduljanak, elheverjenek a székeken és elszundítsanak, amíg a halat szeleteltem nekik, húst adtam, sajtdarabkákat tördeltem nekik. És azután írtam azokat az én szövegeimet, csörömpölt a gép, sietnem kellett, sohasem volt időm a szöveg stílustisztaságára, gyorsan kellett írnom, hogy a macskáimmal törődhessek, mert valamennyien, még ha csukott szemmel hevertek is, szemük résén át engem lestek, jóleső érzés volt nekik az írógép csörömpölését hallani, egy órát írtam, aztán belebújtam a bekecsembe és kimentem a téli időbe, hogy járjak egyet, résnyire nyitva hagytam az ajtót, ha a macskák netán ki akarnának menni vécére, a vécéjük a harasztban volt, éjszakára mindig bekészítettem egy homokkal teli lavórt, ha vécére akarnának menni, ha mélyen aludnék, mert valamennyi macska, akkor is, ha aludtam, hát először leugrott a székről és az ajtóhoz ment és halkan nyávogott, rendszerint hallottam őket, úgyhogy gyakran felkeltem éjjelente, hogy kiengedjem a cicákat és aztán az újabb nyávogásra vissza, amikor esett az eső, egy konyharuhával megtöröltem a tappancsukat, mert hajnal felé, amikor kialudt a tűz, mind az öt macska felugrott mellém az ágyba, mintha csak megegyeztek volna, mindegyiknek megvolt a maga helye, de a fejemnél Švarcava feküdt, egyes-egyedül neki volt joga ott feküdni, a többiek a lábamnál, szorosan a hátamnál hevertek… És mindannyian, mielőtt elaludtak volna, olyan kéjesen sóhajtoztak, pihegtek, halkan doromboltak és aztán összegömbölyödtek, amikor melegük volt, hanyatt feküdtek, hátracsuklott fejjel, szép testhelyzetben, néha még a bundájuk is átizzadt a hasikójukon, lehet, hogy az iszonyattól is kiverte őket a verejték, hogy mi lesz velük, ha nem jövök? Én ugyanis néha autóba ültem, hogy lemenjek a macskákhoz, de csak olyankor, amikor szép volt az idő. És amikor autóval mentem, amikor kicsit gyorsabban hajtottam, rögtön lassítottam, mi lenne, ha karamboloznék, mi lenne a macskákkal? És csak a traktorokat meg a teherautókat meg a nagyon lassan döcögő kocsikat előztem le, mert mi lenne, ha előzés közben karamboloznék, mi lenne a macskákkal? És ezért utaztam autóbusszal, amikor jeges volt az út és havazott és esett az eső, mert így biztosítékom volt rá, hogy célba érek és megörvendeztetem a macskáimat. És a buszon is, amikor az első sorba ültem, egyszerre csak, mi lenne, ha karambolozna a busz, ki gondoskodna akkor a macskákról? És már ültem is át középre és úgy, hogy ha történne valami, résen legyek, tudjam, hogyan vetődjek arra, ahol a legkisebb a sérülés veszélye, mert aztán ki adna tejet a macskáimnak? És amikor vissza kellett mennem Prágába, már ahogy öltözködtem, hát a macskák behúzták fülüket-farkukat, búnak eresztették fejüket, Švarcava, akinek kicsit olyan volt a természete, mint Chaplinnek, jobb kedvre akart deríteni, úgyhogy ugrabugrált, bukfencet hányt, aztán rám nézett, hogy vajon ez nem tántorított el a szándékomtól, hogy elmenjek, máskor, amikor két kandúr verekedett és én öltözködni kezdtem, hát menten abbahagyták, mindegyik a maga székére feküdt, olyan illemtudóan feküdtek, hogy lám, ilyen jók lesznek, csak ne utazzam sehová, vagy utazzam, de őket hagyjam benn a házban, hogy ilyen jól fognak viselkedni, egyszerre mind megmutatta, hogy milyen jól viselkednének, csak ne kelljen kimenniük, de ki kellett menniük, sorra vettem fel és szórtam ki őket a küszöb elé, halként siklottak ki a kezemből, bezártam az ajtót, boldogtalan voltam, pont olyan boldogtalan, mint azok az én macskáim, mentem a kis fenyők alatti ösvényen, aztán kiléptem a fasorra nyíló

kapun, amikor utoljára fordultam hátra, mindig ugyanazt láttam és mindig megijedtem. A kerítés lécei között, mindegyik foghíjban egy-egy macskafej volt, öt buksi nézett utánam és drukkolt azért, amin nem lehetett változtatni, hogy bárcsak visszafordulnék és bárcsak mindannyian újra együtt lennénk a szobában a meleg kályha mellett… És így gyakran előfordult velem Prágában, hogy amikor már a mélyponton voltam, amikor már nem tudtam írni és nem tudtam felocsúdni a kizökkentségből és rémületből, és olyan, de olyan egyedül voltam, fogtam magam és autóbuszra szálltam, a behavazott tájon át vezető egyórás út alatt végig rettegtem, hogy élnek-e még a macskák, rogyadozott a térdem, ahogy leszálltam a buszról és a fasorban lépkedtem, és amikor az összes macska elém rohant, sorra felvettem őket és mindegyiket a homlokomhoz szorítottam, azok a macskabundák valahogy kikúráltak másnaposságaimból és csömöreimből, újra és újra a homlokomra tapasztottam őket, és a macskák tudták ezt és hozzám simultak és begyújtottam a kályhába és húsdarabokat osztogattam nekik és töltögettem a tejet. És Švarcava, a macskák közül ő tudta pontosan, hogy mit jelent számomra, megtisztelve érezte magát attól, hogy mind közül őt szeretem a legjobban, a szemében mindig olyan megértést láttam, hogy egészen megrettentem. Boldog voltam, hogy ő van nekem, hogy van egy titkunk, ami összeköt minket, és Švarcava az asztalon ült és engem nézett, odahajoltam és ő sokáig dörgölődzött hozzám, tenyerembe fúrta a fejét, a buksija pont akkora volt, hogy elfért a kezemben, de engem már kezdett elfogni a rémület, hogy megint vissza kell mennem Prágába, hogy azokat a macskákat megint egyenként fel kell vennem és ki kell hajítanom őket a hidegbe, a nyirkos avarba, a magányba, láttam, ahogyan a macskák is dermedeznek, hogy hamarosan eljön a szörnyű pillanat, amikor elválunk, amikor újra rettegni fognak, hogy visszatérek-e hozzájuk, hogy nem hagyom-e sorsukra őket, és én ugyanúgy rettegtem, hogy vajon nem puffantja-e le őket valaki, hogy vajon, amikor ők is a mélyponton lesznek, nem indulnak-e elém és nem gázolja-e el őket egy autó a buszmegállóban. És ezért, hogy gyötrelmeimből kigyógyuljak, felkerekedtem és leutaztam ugyan a macskákhoz, sorra a fejemre tettem őket, mint a vizes zsebkendőt fejfájás ellen, de végül újra ott lépkedtem a fasorban, újra hátra kellett fordulnom és a kerítés lécein át újra macskaszemek szegeződtek rám, öt kis macskafej nézett utánam, míg csak be nem fordultam a buszmegállóhoz, és aztán a buszban bevackolódtam felgyűrt galléromba, magamba süppedtem és szemrehányást tettem magamnak, hogyan hagyhattam magukra ezeket a megható kis állatokat, amelyekre nyirkos este, hideg éjszaka vár, amikor az egymásba vackolódott cicák a tappancsukat és bundácskájukat lehelgetik, egymást melengetik és közben arról álmodnak, vajon visszatérek-e hozzájuk és mikor, és bárcsak már most lenne az a mikor, mert a kerskói éjszakák télen hosszúak, végeérhetetlenül hosszúak az embereknek is. Néha annyira el voltam gyötörve ezektől a macskáktól, hogy azt kívántam, bárcsak én se volnék, meg a macskák se volnának. Csak hétvégén, amikor a feleségemmel voltunk együtt a macskákkal, csak hetente kétszer, amikor ott aludtam a kerskói nyaralóban, csak ilyenkor voltunk mindannyian boldogok, de a macskák is tudták, hogy vasárnap van, hogy délután elutazunk, már déltől szomorúak voltak, minden délután, amikor lenn voltam Kerskóban, hát a macskák tudták és csak arra vártak, hogy majd ledőlök a díványra és betakarózom a pokróccal, tudták, hogy ez az ő sziesztájuk ideje, hogy majd sorra bebújnak mellém, a takaró alá, szorosan az állam alá… de vasárnap tudták azok a kis állatok, hiába feküdtek sorra az ágyra, tudták, hogy mindjárt elmegyünk, hogy befellegzett a boldogságnak. Akkoriban jutott a tudomásomra, hogy minden vadásznak, aki macskát lő az erdőben, ha levágja a macska farkát, hát minden egyes bemutatott farokért harminc korona üti a markát. Megdermedtem, ha lövés dördült valahol, már rohantam is ki hanyatt-homlok és hívogattam és számolgattam azokat az én macskáimat, hogy valamelyik nem fekszik-e holtan valahol és a vadász nem éppen a farkát vágja-e le. És azt is ekkortájt tudtam meg, hogy kandúrpandúroknak nevezett emberek járják a vidéket, és macskakölyköket meg nőstényeket meg kandúrokat vesznek, összefogdossák azokat,

amelyeknek nincs gazdájuk és hagyják magukat nyakon csípni, hogy aztán Prágában darabjukért ötven koronát zsebeljenek be a tudományos intézetektől, ahol a macskák fejébe számláló szerkezetet vezetnek, ami ketyegve számlálja az agykéreg impulzusait és mozgásait. És ezt nem kellett volna megtudnom, nekem bőven elég volt az az egy-egy puskalövés, engem kiborított az elképzelés, hogy valamelyik macskámat elviszik Prágába és azután egy hét múlva a fejében számláló szerkezettel múlik ki, mert a macska nem bírja ki az efféle tudományos kísérleteket és kutatásokat. Hányszor de hányszor felébredtem hajnalban, tudtam, hogy már nem fogok aludni, és aztán olyan homályos érzésem volt, ami lassacskán ketyegéssé pontosodott, ez még könyörületes látomás volt, felkeltem, és az órát, amit mindig sálba bugyoláltam, nem bírtam elviselni a másodpercmutató ketyégését, ezt az órát sálastul kivittem a konyhába és ott betettem a kisszekrénybe a bögrék mögé. De amikor lefeküdtem, amikor kitapogattam az utat az ágyamhoz és visszabújtam, amikor kézfejemmel a homlokomon és a plafonra szegezett szemmel hevertem, a bágyadt utcai fényben kisvártatva ismét ketyegés ütötte meg a fülemet, de ez már nem kívülről jövő ketyegés volt, hanem belül, a fejemben tiktakolt valami, és én éreztem, ahogy nekem is egy számláló szerkezet van a fejembe ültetve, ami ketyegve regisztrálja az agyam, az érverésem impulzusait, hogy ez a macskafejbe vezetett, tudományos intézetbeli szerkentyű addig fog így tiktakolni, amíg jótéteményképpen idő előtt meg nem őrülök vagy meg nem halok. A macskáim helyett voltak ilyen képzeteim és látomásaim, helyettük képzeltem el azt a szörnyűséget, ami megtörténhet velük, és egyáltalán, az összes cicával, ha a tudományos kandúrpandúrok felvásárolják vagy összefogdossák őket. És rettegtem valamennyi macska és kölyök helyett is, amelyeket az a szerencsétlenség ért, hogy vadászok kerítették kézre őket és baglyaik elé vetették a ketrecbe, ahol az állatkák arra a pillanatra vártak, amikor majd megéhezik a bagoly. Gyakran belevetítettem magam ezekbe a kis állatokba, a macskákba, a kölykökbe az uhu ketrecében, amikor nem tudtam aludni, ilyen tapintási élménnyel kísért látomásaim támadtak. Egy vasárnap délelőtt egy autó gördült a nyaralónk elé, emberek szálltak ki belőle, és amikor bejöttek, közölték velem, hogy a cirmos kandúruk tragikus módon elpusztult, és hogy hallották, hogy öt macskánk van és szívesen választanának közülük egy cirmos kiskandúrt. És a hölgy, amint megpillantotta Rendát, azt mondta, hogy ha nem látta volna, ahogy az autó elüti a macskáját, el sem hiszi, mert ez a mi kandúrunk szakasztott mása az övének. És én, amilyen rémült voltam ettől az egésztől, nem akadályoztam meg, hogy a hölgy karjába vegye Rendát, és el is vitte, és nekem arra sem volt időm, hogy megkérdezzem, vajon van-e a hölgynek kiskertje, vajon járnak-e nyaralni, vajon ugyanúgy fogják-e szeretni Rendát, mint mi… És Renda elment, úgy simult a hölgyhöz, mintha én lettem volna az, és aznap mindannyian olyanok voltunk, mint akit fejbe kólintottak, mindannyian úgy meg voltunk gárgyulva, hogy nem is mentünk vissza Prágába, akkora űr maradt Renda után, mert Renda sohasem játszott, igazi dalia volt, nagyobb, mint a többi növendék macska, és Renda viselte gondjukat, ő felügyelt rájuk, amolyan vezetője volt a többieknek, amit Renda csinált, azt csinálta a többi kölyök is, és most Renda elment és én belázasodtam és fel-alá jártam a telken és átkoztam magam, hogy hogyan szolgáltathattam ki csak úgy Rendát, azt a kandúrt, amelyik sohasem játszott, sohasem verekedett, mindig csak előrenyújtotta a mancsát, mint valami marsallbotot, így adott parancsot, hogy a többiek hagyják abba a verekedést, hát ezt a kiskandúrt küldtem el a háztól, még ha a hölgy állította is, hogy hentesüzletük van és hogy Renda májat meg húst kap majd és úgy fogják szeretni, mint azt a másikat, amelyiket elütötte az autó.

2

Amikor mindannyiunknak sikerült átvészelnünk a telet és megjött a tavasz, beállított hozzánk egy kis cirmos macska, és vemhes volt, akárcsak Švarcava, ez a két cica szerette egymást, és mert vemhesek voltak, hát állandóan a nyomomban jártak, nem tágítottak mellőlem, bárhová mentem, jöttek utánam, lépten-nyomon majdnem átbuktam rajtuk, de nekik semmi sem számított, fő, hogy mellettem lehettek, szerelmesen néztek rám és én tudtam, hogy ezek a cicák azt akarják, segítsek majd nekik, ha eljön az idejük. És a szomszédom, Éliás úr fabrikált nekem egy madáretetőt, egy olyan látszólag képtelen etetőt, fogott egy ócska rádiót, kibelezte, kiütötte az előlapot, talpat csinált neki, amibe beillesztett egy karót és azt a karót leverte a földbe, az ablak elé, a foghíjas kerítés tőszomszédságába. Mindennap, amikor leutaztam a macskáimhoz és a szövegeimhez, zabpelyhet szórtam és száraz kenyeret morzsoltam és hintettem az etetőbe a verebeknek és cinkéknek, néha szajkók is leszálltak. És én rettegtem tőle, hogy a cicáknak kölykeik lesznek, rémüldöztem, hogy nehogy az ágyamban szüljenek, mint a Máca, rémüldöztem, mit csinálok majd ennyi macskával, gyötört az elképzelés, mi lesz, ha mindegyik macskának négy kölyke lesz, hogyan kell majd vízbe fojtanom őket, nem az összesét, mindegyiknek meghagyok két kismacskát, de akkor is kénytelen leszek elvégezni ezt a hóhérmunkát, amit Nymburkban is mindig én csináltam, senki sem akarta vízbe fojtani a kölyköket, úgyhogy nekem kellett megtennem, énnekem, aki imádtam a macskákat, így aztán én voltam az, akinek fel kellett vállalnom a likvidálásukat is, mert csak egyszer hagytuk meg mind az öt kölyköt és amikor felnőttek, senkinek sem kellettek, úgyhogy annyi macskánk volt otthon, hogy lépten-nyomon beléjük botlottunk, és aztán az ördög se akarta, de az öt macskából négy nőstény volt és egy év múlva az összes macska megint kölykezett, és így olyan szerencsétlenek voltunk ettől az egésztől, mint a feleségem, aki ahányszor csak lejött hétvégére Kerskóba, keseregni kezdett… Mit csinálunk ennyi macskával? És akkoriban a feleségem majdnem egész nap a macskákra főzött, tejet töltögetett, és főleg, a macskák a konyhában voltak a legszívesebben, ahol büdös volt tőlük, én már annyira megszoktam a macskákat, hogy nem is éreztem a szagukat, de bárki jött látogatóba, hát mindig kiszellőztetett, mert a macskák nemcsak a homokkal teli lavórba végezték a szükségüket, de néha a konyha, a kisszoba sarkába is, máskor pedig, ha hasmenésük volt, hát odapiszkítottak, ahol éppen rájuk jött a hasmars, és az én feleségem élő szemrehányásként jött-ment, többé nem akarta azokat a lepedőket mosni, nem akarta feltakarítani a macskapiszkot a padlószőnyegről, úgyhogy mindent én csináltam, minden hétvégünkön először papírtörölközővel, aztán vizes ronggyal töröltem fel, néha nem bírtam idegekkel és üvöltöztem a macskákkal, kikergettem őket, volt, hogy meg is ütöttem egy-egy cicát. Máskor, amikor ültem és írtam, a macska pedig ahelyett, hogy nyávogott volna az ajtónál, hát egyszerre csak meghallottam az ürülő belek szörnyűséges hangját és elvörösödtem dühömben és nyakon ragadtam azt a macskát és elpáholtam, néha letettem a küszöbre és egy hatalmas rúgással nagy ívben kipenderítettem az erdőbe, más sem kellett a többinek, iszkoltak kifelé és ott szégyenkeztek, bűnösnek érezték magukat és én abbahagytam az írást és sajnáltam azokat a macskákat, nem tudtam írni, mert megütöttem egy macskát, pedig szerettem, kiakolbólíntottam egy állatkát, pedig a mindenem volt, néha muszáj volt felkerekednem és leutaznom hozzájuk, egyszerre csak elfogott utánuk a vágy és lóhalálában indultam Kerskóba és felvettem és a homlokomhoz szorítottam őket, hogy elmúljék tőlem a félelem és szorongás… És restelltem magam, ki-kimentem, és néha egy napig is eltartott, mire sikerült kiengesztelnem azokat az állatkákat, mire kibékültünk, mire hazainvitáltam őket, de erre csak még jobban szégyenkeztek, nem mertek bemenni oda, ahonnan ki lettek rúgva,

ahonnan kitettem a szűrüket, mert a macskák nemcsak szégyenkezni tudnak nagyon, de megbocsátani sem tudnak olyan gyorsan, amilyen gyorsan én bocsátottam meg nekik… így aztán már nem is aludtam Kerskóban, csak befejeztem az írnivalómat, megetettem a macskákat és indultam a buszhoz, ültem be az autóba. És mindig hátranéztem, megálltam a kocsival, és megint láttam, ahogy az összes macska ott szorong a kerítéslécek között, olyan bánatosak voltak azok a buksik, hogy gázt adtam, felugrottam a buszra, inkább busszal mentem, mert valahányszor a macskáktól igyekeztem hazafelé, hát nagyon kellett ügyelnem, hogy izgatottságomban bele ne hajtsak az árokba, át ne térjek a menetiránnyal szemközti sávba. És furcsa volt, hogy amikor kocsival mentem a nyaralóba, amikor beértem a kerskói erdőbe, amikor közeledtem ahhoz a helyhez, ahol be kell fordulni a fasorba, hát mielőtt bekanyarodtam volna, már láttam, ahogy a szomszéd telkekről, a szomszéd kertekből összesereglenek a macskáim, hogy amikor megállok a kapu előtt, már mind ott álljanak és mind nevessenek és örvendezzenek, hogy megjöttem, hogy itt vagyok és hogy tejet meg ennivalót adok nekik, és hogy sorban felveszem majd őket és mindegyiküket szeretgetni fogom és mindegyikükbe bátorságot öntök, hogy legyen merszük az élethez, mert ezeknek az én macskáimnak alighanem az volt az érzésük, hogy csak akkor élnek, amikor velük vagyok. És miután elbabusgattam őket, amikor szép volt az idő, hát azt tanácsoltam nekik, hogy menjenek ki a friss levegőre, hogy menjenek sütkérezni, de ki kellett vinnem őket a szobából, nem mentek maguktól, mert számukra az volt a csúcs, ha velem lehettek… És hét közben csak azért nem aludtam Kerskóban, mert nem akartam megint ott lenni, amikor a macskáknak kicsinyeik lesznek. És egy nap megérkeztem és a kis cirmos macska nem volt sehol, és aztán a fészerben találtam rá, ahol a krumpliskosárban öt aprócska kölyök feküdt, az anyjuk a kezemet nyalogatta és két mancsa közé fogta az ujjaimat és igyekezett odavonni a gyerekeire, amelyek éppen szoptak és olyan picurkák voltak, mint a tranzisztoros rádióba való elemek… Simogattam a kismacskákat, de közben reszkettem az iszonyattól, minél tovább hagytam ott a kezem, hogy nincs mese, ez a kéz lesz az, amelyik találomra a túlvilágra küld néhány kölyköt. És felpuffadt az epém és megfájdult a hasam és tejet töltöttem, húst aprítottam a többi macskának, és amikor leültem az írógéphez, nem tudtam írni, mert remegtek az ujjaim és egyetlen összefüggő mondatot sem voltam képes lekopogni. Járkáltam a fészer körül, nyomomban a vemhes Švarcava, állandóan a nyomomban volt, mert neki is hatalmasra dagadt már a pocakja, ő is bármikor lebetegedhetett, leguggoltam és ő felugrott a térdemre és felágaskodott és hozzám simult és azt akarta, hogy vigasztaljam meg, hogy segítsek neki, mert ahogy láttam, ő is rettegett tőle, hogy egyedül fog szülni, és nem volt más kívánsága, csak hogy ott legyek… És én rémüldöztem és láttam, micsoda esztelenség volt leutazni ide, láttam, hogy számomra Kersko egyáltalán nem az a hely, amelyről az összes barátom váltig állítja, hogy ideális hely az írásra, hogy nekem aztán aranyéletem van, hiszen két lakásom is van, egy Prágában és egy Kerskóban… az ellenkezője volt az igaz. Ekkoriban, ha Prágában voltam, azon rémüldöztem, vajon mit csinálnak a macskáim, és nem tudtam írni az iszonyattól, hogy biztosan éhesek, hogy egyedül vannak… amikor pedig leutaztam Kerskóba, azért átkoztam magam, hogy miért nem maradtam Prágában, hogy na tessék, itt sem tudok írni, mert egyre inkább igazat adtam a feleségemnek… Mit csinálunk ennyi macskával? És nekem már annyi macskám volt és most itt van még egy cica ráadásnak, amelyik épp az imént öt kölyköt szült nekem, és Švarcava nemsokára öt másikat hoz majd a világra… Ebben a pillanatban csak egyet kívántam, hogy legjobb volna varrni egy hatalmas postazsákot és először az összes macskát elintézni benne, és aztán jómagam is bemászhatnék abba a zsákba és vízbe ölhetném magam az erdei halastóban vagy… Most jöttem rá, hogy azok az én kismacskáim miért a nagy fonott táskával, a fogó gyanánt nagy zöld karikákkal ellátott szatyorral játszanak legszívesebben, miért szeretnek úgy hancúrozni benne, néha az összes macska benyomakszik abba a hatalmas rafiatáskába és ott szundít el… Ezt a táskát

Mařenka, a jósnő hagyta itt nekem, aki gombászni jött a környékre és nemcsak azt jósolta meg nekem, hogy író lesz belőlem, de azt is, hogy olyan helyzetbe kerülök majd, hogy felkötöm magam a patakparti fűzfára… És ekkor lelki szemem előtt megjelent, mit jósolt, mit jövendölt nekem Mařenka, a volt kórházi ápolónő, aki szabad idejében egy ékkő zöld könnycseppjével díszített fehér turbánban járta a városkát, és kártyából jósolt nekem. Hogy aztán itt hagyja nekem ezt a zöld karikás, hatalmas rafiatáskát, hogy aztán soha többé ne jöjjön érte, mert meghalt… És most eszembe jutott a jóslata, amiből először gúnyt űztem, aztán komolyan vettem, még az ágakat is lefűrészeltettem arról a fűzfáról, az összesét, de egy év múlva akkora gallyak hajtottak ki belőle újra, hogy tíz ember is fellógathatta volna magát rájuk, úgy, ahogyan Goya megrajzolta és lefestette… Ma eszembe jutott ez a jóslat, gondolataimba merülve leballagtam a patakhoz, ott állt készenlétben a fűzfa, de én még nem értem meg rá, hogy beteljesítsem Mařenka jövendölését, hogy felkössem magam… De a biztonság kedvéért kitöltöttem az összes tejet, tányérra raktam az összes húst, és elmentem, mert féltem attól, ami másnap várt rám. Aztán valami tehetetlenségi erőnél fogva, hogy már sem Prágában, sem Kerskóban nem volt maradásom, Prágában lévén felkerekedtem és leautóztam a cicákhoz Kerskóba, és amikor megálltam, amikor kiszálltam a kocsiból és a macskák elém nyargaltak, térdre ereszkedve megsimogattam őket, nem vettem fel, nem szorítottam az arcomhoz egyiket sem, hanem lassan elindultam a nyírfák alá, izgatottan és rémülten, mert nem jött elém az a cicám, amelyik a legjobban szeretett engem és amelyiket én is a bolondulásig szerettem. És amikor kinyitottam az ajtót és kitöltöttem a tejecskét és odaadtam a húst, amikor kitártam az ablakot, hát kővé dermedtem. Megpillantottam Svarcavát, a madáretetőben feküdt, abban az ócska rádióból eszkábált etetőben, ott feküdt és olyan rajongással teli, szerelmes pillantást vetett rám, hogy alvajáróként mentem ki, és amikor az etetőhöz értem, láttam, hogy Svarcavának is kicsinyei vannak, fekete és tarka kölykei, láttam, hogy a hátára fordul, mint a süllyedő hadihajó, láttam, ahogy szeretetteljesen néz rám és hív, hogy nézzem meg azt az ő nagy-nagy boldogságát, amit a kertembe hozott, hogy itt, az etetőben felkínálja nekem a kincseit, az öt kismacskáját… Bedugtam a kezem, Švarcava hálásan nyalogatta, én pedig az etetőre fektettem a fejem, mindkét kezemet odatartottam Švarcavának, fejemet a hajdani rádió peremére szorítottam, mintha a nagyvilág katasztrófáiról szóló szomorú híradásokat hallgatnám, ziháltam és sehogy sem tudtam magamhoz térni, így hát sokáig álltam ott, zakatolt a szívem, és ismét hallottam a mondatot, amellyel a feleségem szokta kellemessé varázsolni a kerskói hétvégeket… Mit csinálunk ennyi macskával? Amikor úgy-ahogy összeszedtem magam, legelőször Mařenka jóslata ötlött az eszembe, hogy egyszer még felkötöm magam a tulajdon fűzfámra ott, a patakparton, hanem aztán belém villant, de akkor ki adna enni és inni a macskáknak? És így elléptem az etetőtől, Švarcavát néztem, büszkeségtől ragyogó, gyönyörű, szerelmes szemét, forgolódott, hogy a kölykök jobban és többet tudjanak szopni, és én annyira meghatódtam attól a szempártól és attól a csak nekem, csak az én szemembe szerelmet spriccelő láthatatlan nedvtől, hogy bepréseltem a fejem az etetőbe, és Švarcava összevissza puszilt, nyalt-falt, mintha a kölyke lettem volna és újra és megint, és a macskaszerelem édes szavait prüszkölte a fülembe, úgyhogy eltökéltem, hogy lesz, ami lesz, én az összes kölyköt megtartom, hogy mindenki, aki elvisz tőlem egy kiscicát, ötszáz koronát kap tőlem macskahozomány gyanánt… és egy tálkában tejet hoztam Švarcavának, csak feltámaszkodott a mellső lábára és kilefetyelte a tejet, aztán a tálkát bevittem a fészerbe a kis cirmosnak, majd a telket róttam, egyszer-másszor kimentem egészen az útkereszteződésig, odáig, ahol a buszmegállóba igyekezve be szoktam fordulni, és onnan néztem azt az én hatalmas fenyők, gigantikus nyírfák alatt álló hajlékomat, senki sem mondaná, hogy én lakom itt, a seregnyi macskától boldogtalan ember, aki annyira boldogtalan, hogy egy macskát el kellett tennie láb alól, agyon kellett ütnie abban a durva szövésű postazsákban, amin most a krumpliskosár áll a fészerben, ahol a kóbor macskának öt

kiscicája született, pont annyi, mint Švarcavának, amelyik ötöt kölykezett a morzsolt kenyérrel és zabpehely maradékával teleszórt madáretetőben. Nézem a távolból azt az én hajlékomat és tényleg, senki sem merné azt állítani, mint ahogy én sem merném, hogy ez a gigantikus fák alatt álló, zöld zsalus kis ház nem teremtetett másra, mint csupa boldogságra és vigasságra, kényelmes életre egy olyan írónak, aki két háztartást tart fenn, egyet Prágában és egyet itt, és pillanatnyi szeszélye szerint választhat, hogy hova akar menni. Most, vasárnap, amikor a feleségem sírva fakadt azon, hogy mit fogunk csinálni ennyi macskával, a kertkapu előtt megállt egy autó, egy fiatalember szállt ki belőle, és mielőtt felocsúdtunk volna, már be is állított hozzánk, karjában egy csontbőr kandúrral és azt mondta, hogy a mamája üdvözletét küldi, s ezennel visszaszolgáltja nekünk Rendát, merthogy a kandúrnak nem kell sem a máj, sem a tej, merthogy egy hete csak nyivákol és így a mamája visszajuttatja oda, ahonnan több mint három hónapja elvitte. És a fiatalember elhajtott, és Renda, ez az én híres-nevezetes kandúrom, a macskasereglet királya, Renda, aki dalia létére gondját viselte az összes többi kismacskának, hát ez a Renda most itt ült, idegesen tépázva bundáját, ez a bunda valaha ragyogott és fénylett, akár a vidra szőre, de most csapzott volt, mintha Renda az imént merült volna fel a csatornából. És lépett egyet-kettőt és rögtön felismerte a helyet, úgyhogy felpúpozta a hátát, bement, körbejárta a székét, összepuszilkodott a rokonaival, de aztán leült velem szemben és hosszan nézett rám, olyan hosszan, hogy lesütöttem a szemem, de Renda leugrott a székről és az ölembe telepedett és két mancsát a vállamra tette és most belém nézett, viszonoznom kellett a pillantását és Renda szeme éppolyan volt, mint a Macáé, azé a macskáé, amelyik a mezőn át elvonult a Míčekék telkére és soha többé nem tért vissza, inkább ott pusztult valamelyik fészerben, csak hogy ne kelljen itt lennie velem és a többi kiállhatatlan macskával. És Renda, amikor betelt a nézésemmel, a szemezésünkkel, leugrott, az egykori dalia, aki fénylett és ragyogott és egész lénye szikrázó elektromosságot sugárzott, kifelé indult, húzta a lábát, felgörbítette csonttá aszott hátgerincét, megmutatva, milyen nyomorult állapotba juttattam, így ment el, hogy kisvártatva visszajöjjön, mint ha mondani akarna még valamit, valamit még hozzá akarna tenni mindahhoz, ami ez alatt a több mint három hónap alatt történt vele, de aztán meggondolta magát, biccentett elgyötört nyakával és nevetséges ügetésbe fogott, sántikálva igyekezett valahová a patakhoz…

3

Akkoriban, amikor Švarcavának kismacskái voltak a madáretetőben, megható, népi betlehem, akkoriban nem akaródzott a világon lennem. Megállapítottam, hogy a feleségemnek igaza van, mit csinálunk ennyi macskával? Igaza volt, de hogyan lehetne megoldani a dolgot?

Én voltam a hibás, hogy annyi macskát tartottunk abban az erdei házikóban, hogy hétvégi ottlétünk minden volt, csak nem pihenés, ellenkezőleg, már kora reggeltől rémüldöztünk, hogy kinyitjuk az ajtót és seregnyi macska özönli el a folyosót és a konyhát, rémüldöztünk, hogy ha felnő az a tíz kölyök, mi lesz akkor? A feleségem egyfolytában sírt és röpimaként ismételgette… mit csinálunk ennyi macskával? És én lejártam a patakhoz és elnéztem a fűzfát, a fűzfát, amelyről azt jósolta nekem Mařenka, hogy felkötöm magam rá. És így egy napon összeszedtem a bátorságomat, és kihoztam a fészerből a nagy kosarat, és kitöltöttem a macskáknak a tejet két tányérba a konyhában, és míg az összes macska a tejet lefetyelte, én kihordtam a kismacskákat a madáretetőből, közben mintha lázban égtem volna, a feleségemet átküldtem a szomszédokhoz, kivettem két kiscicát és beraktam őket a kosárba, aztán bementem a fészerbe, és onnan is kihoztam két kölyköt és betettem őket az etetőbeli kismacskák mellé, és aztán mintegy alvajáróként kibontottam a postazsákot, amelynek csücskében megszáradt folt éktelenkedett és beledugtam a maradék három macskakölyköt és a másik hármat, és beszaladtam az erdőbe és néhányszor odacsaptam egy fához a postazsák tartalmát és aztán még egyszer és újra… Aztán ziháltam, pont úgy ziháltam, mint amikor annak idején, egyik télen a másvilágra segítettem azt a hatalmas, de csont-bőr idegen macskát. .. De ha el tettem is láb alól, pont úgy, mint ahogy most agyonütöttem a hat kismacskát, belém fészkelt egy érzés, amelyről tudtam, hogy holtomig elkísér. Már akkor télen az volt az érzésem, hogy gyilkoltam, de azóta úgy elfásultam, hogy csak hajnalonként jelent meg nekem az a macska, csak hajnalonként jött el hozzám, panaszos nyávogással, hogy segítsek rajta, és amikor elutasítottam és segítség gyanánt széthúztam a levélszállításra való postazsák száját, hát mintha boszszút akart volna állni rajtam azért, hogy nem vittem el zsákostul, hogy nem szórtam ki otthon és nem etettem meg és nem gyógyítottam ki az elhagyatottságából, magától csusszant be a zsákba és én agyonvertem, hogy megszabaduljak azoktól az éjszakáktól, amikor a ház körül járkált és jajongott, a lelke legmélyéről szakadt fel a kiáltás, hogy segítsen neki valaki, ám én a dolgok és az emberek és az állatok túloldalára, a halálba segítettem át. Most, hogy agyonütöttem hat, még vak macskakölyköt, össze voltam törve, le voltam sújtva attól, amit meg kellett tennem. Minden ízemben remegtem, de muszáj volt folytatnom, lehajoltam hát és kitapogattam a fejecskéket, de iszonyodva konstatáltam, hogy a cicák még mozognak és így, mint akkor télen, fogtam a kisbaltát, amivel gyújtóst szoktam hasogatni… És aztán fogtam az ásót és a nyírfák között, egy félreeső helyen mély gödröt ástam, beleszórtam a zsák lucskos tartalmát, nem álltam meg, hogy haza ne rohanjak és le ne tépjek hat szál muskátlit, és amikor visszaértem, hát bedobtam azokat a virágokat a sírgödörbe, ahol iszonyatos pépes összevisszaságban hevertek a kismacskák, és rajtam szörnyű rémület hatalmasodott el, nem kellett volna lenéznem oda, mert azok a kiscicák úgy feküdtek ott, mint a náci sírokról, a tömegsírokról készült képek… És betemettem azt a sírt, és egy követ tettem rá, beterítettem azt a sírt tavalyi tölgyfalevéllel, hogy eltüntessem a nyomokat. És a postazsákot szépen összehajtogattam és eltettem a fészerbe, és amikor kiléptem a fészerből a világosságra, megtántorodtam és rosszullét fogott el, és rohantam és megkapaszkodtam az üres madáretetőbe és a kerítés palánkjába és felfordult a gyomrom és aztán még egyszer és megint…

Így hát könnyeztem, sápadt voltam, kinyitottam a folyosó ajtaját, és aztán csak álltam és sokáig fogtam a konyhaajtó kilincsét, hogy benyissak. És kiszaladtak a kandúrok és kiszaladt az a két macska is, amelyek úgy szerettek engem, és amikor megsimogattam és a kosárhoz vezettem őket, elsőnek Švarcava csusszant be a kosárba, és a magáéinak fogadta el azt a négy kölyköt, és kisvártatva odaért a másik cica is, és mintha mi sem volna természetesebb, ő is becsusszant a kosárba… És így feküdtek a kosárban, a kölykök felváltva szoptak, mintha csak az egyik macska kicsinyei vagy közös kölykök volnának… És én odatartottam nekik a kezemet és mindkét macska nyalogatta az ujjaimat és le-lehunyta a szemét, úsztak a boldogságban, hogy megérintettem őket, hogy simogattam a két-két kölyköt, és nekem látszólag nagy kő esett le a szívemről… És aztán az a két macska megosztotta a feladatokat, váltották egymást a kosárban, volt elég idejük, hogy elvégezzék a szükségüket, hogy a kerítésen át kiiramodjanak az erdőbe, a tisztásukra, hogy összeszedjék magukat a kölykök után, hogy amikor valamelyiküknek megfájdult a szíve, hát visszamenjen a kosárhoz, ami most a konyhában állt, és felváltsa a másikat, és előtte, váltáskor megpuszilta egymást az a két macska. És jöttek a kandúrok, ők is megnézték a kölyköket, sőt amikor a két macska nem volt ott, hát bemásztak unokaöccseikhez és unokahúgaikhoz, nyalogatták, tisztogatták, melengették őket, és én úgy éreztem, hogy azzal, hogy agyonütöttem hat kismacskát, mindenkin segítettem, főképpen a feleségemen, akinek azt mondtam, hogy a kiscicákat elvittem Beník doktor úrhoz, aki kloroformot szagoltatott velük… Annál az időszaknál, annál a hónapnál boldogabbat elképzelni sem tudtam, mert a két macska igyekezett felülmúlni egymást, versengtek, hogy melyikük szeret jobban, melyikük kapaszkodik fel gyakrabban a térdemre és teszi két mancsát a vállamra s néz szerelmesen a szemembe. Mindennek tetejében az egyik barátom, amikor látta ezt, elhozta a gépét, hogy lefényképezze ezt a sziesztát, ahogy a padon ülök, térdemen ott a kosár és abban a négy kiscica meg a két anyamacska, úgy összegömbölyödve, hogy egyikük feje a másik lábához ért, az én két kezem pedig a kosárban matatott. A kölyköknek már nyitva volt a szemük, nyalogattak, böködtek a fejükkel, a kezemhez simultak, a kosárba néztem, a kiscicákat fogdosó két kezemre, és villámként hasított belém, ötlött fel bennem, hogy pont úgy hagyom lefényképezni magam, mint azokon a képeken a gettókból, ahol az SS-tiszt, a kivégzőosztag tagjai a halottakkal és agyonlőttekkel teli gödör felett fotografáltatták le magukat. .. Eszembe jutott, egy kilencszáztizenegyes újságban láttam, ahogy a törökök, miután lemészároltak egy falut, hát sorra levágták az ellenségeik, áldozataik fejét, zsákba rakták azokat a fejeket és bevitték a városba, hogy fejestül fényképeztessék le magukat, azon a fotón hat levágott fej volt, pont úgy, mint ahogy az amerikai és dél-vietnami katonák is levágott fejek társaságában fotografáltatták magukat, levágták áldozataik fejét és a tetejében cigarettát dugtak a szájuk szegletébe, mint ahogy én piros muskátlit dobtam mindegyik kismacskának. Ültem a padon, barátom sorra fényképezte a szebbnél szebb képeket és nem tudta és nem is sejthette, hogy mi minden futott át a fejemen, egész testemen. Ettől a pillanattól kezdve tudtam, hogy már nem is kell látnom azt a véres postazsákot, hogy már nem is kell gyújtóst aprítanom a kisbaltával, hogy már nem is kell szemügyre vennem a kezem ahhoz, hogy örökösen bűntudatom legyen, hogy ezentúl, a hatalmas, téli macskán kívül, a kölykök is vissza fognak járni hozzám, mind a hatan, lelkifurdalásként vizitálnak majd nálam, amikor hajnalban nem tudok aludni. Mire mentem vele, hogy a macskák, Švarcava és a másik, amelyiknek még nem volt neve, a Névtelen elhalmoztak kegyeikkel, ez csak fokozta szégyenérzetemet, bűntudatomat. Az, hogy már messziről az egyenesen a szemükből áradó szerelempermettel üdvözöltek, hogy egész valómban szerettek, sőt amikor a kosár fölé hajoltam és odanyújtottam nekik a kezem, hát elaléltak és gyengéd nyál csorgott a szájukból, ennyire szerettek és én voltam a mindenük, a világon nem láttak még soha szebbet nálam. Sőt, úgy tetszett, hogy engem még a picuri zseblámpaelemeiknél is jobban szeretnek, jobban

szeretnek a négy kölyöknél is, amelyeket összepárosítottam nekik, és mindkét anya nemhogy úgy érezte, hanem sziklaszilárd meggyőződése volt, hogy a kicsinyek az övéi. Tovább gondolni már nem tudták a dolgot, én viszont végiggondoltam mindazt, amit elkövettem, mindazt, amit nem volt muszáj megtennem, de végül megtettem. És én, aki már több mint negyven éve egyfolytában rongáltam az érzékeimet, én, aki a csukott ajtajú-ablakú konyhában, amikor nyugtalanított valami zaj, és kimentem, hogy felderítsem nyugtalanságom eredetét, megállapítottam, hogy egy falevél libeg a két ablak közt egy pókhálószálon, hát én, ilyen labilis létemre dőre módon megengedtem magamnak azt a luxust, hogy a téli erdőben egy elcsigázott macskát, most pedig hat kölyköt tettem el láb alól. Én, aki még a sálba bugyolált óra ketyegését is hallottam, nem gondoltam végig, mit zúdítottam a fejemre…

4

Ekkoriban mentem el Semicébe moziba, ahol Fellini úr Édes életét játszották. És már ahogy megjelent a daliás Steiner, aki a D-moll toccatát és fúgát játszotta, amikor megláttam Steiner úr gyerekeit és feleségét, hát nyugtalanság fogott el, és amikor jött az a jelenet, amiben a fényképészek gépükből rálőnek a bevásárlásból hazatérő Steinernéra, és aztán amikor láttam, ahogy otthon holtan fekszik a két lelőtt gyerek és a karosszékben a főbe lőtt öngyilkos és gyilkos, a gyermekei gyilkosa, Steiner úr, összerázkódtam és ki kellett mennem, botladoztam és nyomakodtam kifelé a sor közepéről, csak ki és ki és el innen, mert Steiner úr, akárcsak én, a gyermekei jövendő sorsa miatt rettegett-szorongott, és megölte őket, akárcsak én a kölyköket és az elhagyatott macskát azon a téli estén, ám én dőre módon úgy döntöttem, hogy továbbra is a világon leszek, hogy azért sem távozom a világból úgy, ahogyan Mařenka jövendölte nekem, az, aki meghalt és emlékeztetőül a jóslatára itt hagyta nekem a zöld karikás, nagy rafia-táskát, a táskát, amiben gyakran hancúroztak és aludtak a nagyobbacska kölykök. És ahogy régebben állandóan fájt a gyomrom, most a szívem fájt, mert beteg volt a lelkem, éppen úgy, mint Steiner doktornak, mint Raszkolnyikovnak, amikor meggyilkolt két öregaszszonyt, és dőre módon úgy érezte, mintha két emberi tetvet ölt volna meg. Egy vasárnap délután Švarcava belázasodott, kiugrott a kosárból a kölykök mellől és hozzám rohant, reszketett a láztól, simogattam, de ő már görcsben rángatódzott, először be akartam tenni a kosárba és gyorsan elvinni Rícanyba, az állatorvoshoz, de Švarcava nem eresztett, hozzám tapadt, aztán csak feküdt és én simogattam, verejtékezni kezdett, szakadt róla a verejték, mintha a patakból húztam volna ki, és jött a feleségem és erősködött, hogy vigyük el ávarcavát Rícanyba, de én amellett kardoskodtam, hogy a láz majd elmúlik, és főleg, hogy a cica, ha elfuvaroznánk, hát tombolna az autóban, összevissza karmolna minket, mert kezdi az eszét veszteni, mert megtébolyodott a láztól, hogy biztosan szopornyicája van, mint a kutyáknak, hogy már úgy rángatódzik attól a nyavalyától, úgy hánykolódik… És tényleg, Švarcava már engem sem érzékelt, meg is karmolt, fognom kellett egy rongyot, aztán egy pokrócot, hogy leszorítsam a földre, olyan görcs jött rá újra és újra, mintha karácsonyi pontyot tartottam volna a kezemben, az volt az érzésem, hogy a verejtéktől egészen síkos a teste… így hát szorítottam, nyomtam le a földre, rendületlenül szorítottam, szólongattam, esküdöztem neki, hogy én vele vagyok… de a cica csak sivított és prüszkölt és fújt rám, mintha megtudta volna, hogy én voltam az, aki megöltem a kicsinyeit, hogy én vagyok a bűnös, hogy vér tapad a kezemhez, hogy attól az én kezemtől, amit úgy szeretett, most iszonyodik… és hogy voltaképpen akkor tébolyodott meg, amikor mindezt megértette. És én annál jobban szorítottam a földre és annál jobban féltem, hogy ha kisiklana a kezem közül, hát nekem ugrana, olyan ereje volt annak a cicának, hogy megint elestem és aztán újra… aztán egyszerre csak összeroppant, éreztem, ahogyan megfeszül, majd elernyed… és én még mindig ott feküdtem rajta, és amikor kitakartam, láttam, hogy halott és hogy az egyik szeme, az a szörnyű szem engem néz, és abban az iszonyatos szemben benne láttam mindent, amivel magamat vádoltam. ..

5

A cirmos kandúr, Renda eltűnt. Fel-alá jártam a fasorban, fel-alá jártam a patak mentén, az országúton, tűvé tettem az árkokat, de nem találtam meg Rendát. Annyira szerettem volna, hogy egy vadász kezére vagy egy autó kereke alá kerüljön! De Renda elment, akárcsak a mamája, az a cirmos macska, amelyik Rendát és a többi cicát az én ágyamban hozta a világra, amelyik úgy szeretett, hogy amikor felnőttek a kölykei, minduntalan eljött, hogy ellenőrizze, vajon egyedül vagyok-e már a nyaralóban, de amikor Renda vezetésével beállítottak a gyerekei, fújt rájuk, és aztán olyan gyűlölködve nézett rám, hogy nem aludtam miatta, és egy nap eltűnt, hogy aztán még egyszer megjelenjen és aztán megint és aztán már soha többé, el-eliramodott, fújt és végül otthagyott lesújtva, szüntelen lelkifurdalás közepette az erdőben, és Prágában is, bárhol éjszakáztam, hajnaltájt mindannyiszor felébredtem, egy felhő gomolygott elő ködös lelkifurdalás képében és a lelkifurdalás abban az én cirmosomban öltött testet, amelyiket megcsaltam a gyerekeivel, és ő ezt nem bírta elviselni és ott pusztult el valahol az erdőben, a Míčekék telkén. A fia, az a dalia még jobban megkeserítette az életemet. Igaz, hogy odaajándékoztam egy családnak, amelynek volt egy szakasztott olyan cirmos kis kandúrja, mint az enyém, de az meghalt, odaajándékoztam hát nekik Rendát, de megígérték, hogy kiviszik majd a nyaralóba, és olyan jó dolga lesz, mint még sehol sem volt. És aztán három hónap múlva visszahozták, átadták nekem, a hölgy nem is jött el, csak a fia, autóval, és átadta nekem Rendát, de ahogy a karomban tartottam, már tudtam, hogy Renda lesz a végzetem, nem simult hozzám, mint máskor szokott, nem hagyta, hogy felvegyem és nem vetette magát hanyatt, hogy kis híján elaléljon a boldogságtól, hogy a nyakát lehelgetem-bizsergetem az álla alatt, miközben magam is közel vagyok hozzá, hogy elaléljak örömömben, csak a konyhában engedtem el, a testvérei úgy fogadták, mintha sohasem járt volna itt, mintha nem is itt született volna, mintha sohasem lett volna házunk legszebb és legokosabb kandúrja, a híres Renda kandúr, aki valamennyi fivérét és nővérét tisztán tartotta, aki megszabta a mesüge Stunde programját, aki a patakon keresztülívelő pallón át rendszeresen kivitte pereputtyát a mezőre, aki, amikor a többiek hancúrozása és verekedése elfajult, hát közbeavatkozott és móresre tanította a bűnöst, és a bűnös alázatosan fogadta a fenyítést, mert Renda egy fejjel nagyobb volt a többieknél. Most, amikor három hónap múltán visszahozták azzal, hogy egy álló hónapig csak nyivákolt, az utolsó héten pedig már csak hallgatott, és ahogy az a fiatalember, aki visszafuvarozta, elmondta nekem, Renda tetejében mintha eltökélte volna, hogy éhen hal. És most, hogy visszakerült, enni ugyan evett, de megvárta, míg a többi macska és kandúr jóllakik, csak aztán látott neki, lestem, hogy többszöri nekifutásra fogja-e kilefetyelni a tejet, hogy a szünetekben felemelje a fejét, és rám nézzen, hogy megköszönje nekem, mint ahogy azelőtt csinálta. De Renda jól tudta, hogy figyelem, jól tudta, hogy evés közben minduntalan felnézett rám és köszönetet mondott, de bár jól tudta ezt, túlságosan is jól, csak azért sem emelte fel a fejét, viszont amikor jóllakott, hát csak úgy kisétált egy percre, aztán ült a szivattyús kúton és az ablakainkat nézte…

De azóta, hogy ilyen elgyötörten és eltompultan visszahozták, hát a többi macska édesen pihegett a heverőn, a székeken, egyedül Renda telepedett le a sarokban, amolyan elárvult gyermek volt, csak ült, és szikrányi érdeklődés nélkül nézett rám, néha mondani akart valamit, el akart mosolyodni, ahogyan azelőtt tette, ám a mosoly ráfagyott arra a cirmos ábrázatára, és így egész este csak ült és engem nézett, amikor meg akartam simogatni, lehunyta a szemét, de elhúzódott, kellemetlen volt neki az érintésem, mint ahogy a mamájának is az volt, valahányszor eljött ellenőrizni, hogy vajon egyedül vagyok-e már a házban, a porontyai nélkül? És Renda még

egy álló hónapig, minden áldott nap ott ült a sarokban és engem nézett, már írni sem tudtam, semmit sem tudtam csinálni, egész hónapban azon igyekeztem, hogy rajtakapjam Rendát, hogy úgy néz rám, ahogyan akkor nézett, amikor az én szememből az ő szemébe lövellt minden pillantásra kis híján elalélt, sőt folyt a nyála, annyira meg volt hatva attól és azáltal, hogy látom, hogy nézem, hogy szólok hozzá, hogy megsimogatom… Ám attól fogva, hogy mint egy törülközőt, mint egy törlőruhát a kezembe nyomták, attól fogva egy álló hónapon át hasztalan iparkodtam felújítani azt a mi szerelmi kapcsolatunkat, nem tudott megbocsátani nekem, talán valami olyan szörnyűséget követtem el a szemében, hogy azt nem is lehetett megbocsátani, és nekem napról napra nagyobb bűntudatom volt, fel-felvettem Rendát, mint azelőtt,

Renda a fejemnél aludt a párnán, míg a többi macskának és kandúrnak be kellett érniük azzal, hogy a lábamnál aludtak, de ez sem segített, Renda felemelkedett és leugrott az ágyról, és visszaült a helyére, hogy továbbra is szemrehányóan nézzen rám, hogy tovább gyötörjön azzal, amit én zúdítottam a fejére a három hónapos tartózkodással abban a prágai lakásban…

És egy napon Renda nem jött haza, fellégeztem, sőt néhány napig tévesen boldog voltam, hogy a konyha sarkában nem ült ott az a neheztelő szempár, de még nem voltam biztos benne, hogy Renda nincs többé. Ezért bejártam a réteket és a kiserdőket, kutyagoltam az országút mentén, kerestem a halott Rendát. De nem lőtték le a vadászok, autó sem gázolta el, még kérdezősködtem is, hogy vajon a szomszédok, akár a távolabbi telkeken is, nem találtak-e egy halott cirmos kiskandúrt, sőt elmentem a környező falvakba is, mert a vadászok messzebb is szeretnek cserkészni, és tudakozódtam, hogy nem lőttek-e le véletlenül egy cirmos kiskandúrt valahol Loskoty környékén, az Égerligeti-pataknál, a Plébánia úton, a Téglaégetőnél? Élesen néztem a vadászokra, amikor a kocsmában feltettem ezt a kérdést a koronatanúknak, de megállapítottam, hogy az igazsághoz híven válaszoltak, hogy kandúrt nem lőttek, ha lőttek volna, megmondanák. Rendának tehát nyoma veszett, és én fellélegeztem. De egy hét múlva Renda kezdett visszajárni hozzám, akárcsak a mamája, mindig hajnaltájt, amúgy én rosszul alszom, magamra gabalyítom a lepedőt és alig bírom kivárni, hogy megvirradjon, alig bírom kivárni, hogy kigyúljanak az országúti fények, hogy öt óra legyen… És most

Renda jött, nem, mint felhő, nem, mint borulat, amiből csak később vált ki az a macskapofa. Renda azokon a hajnalokon villámként csapott le rám, egyszeriben ott volt a fejemben, a fejem megnőtt, akkora lett, mint a konyha, olyan nagy fejem volt, mint az az én egész telkem fenyőstül, nyírfástul, patakostul… És ott ült Renda kandúr, és engem nézett, csak nézett és nézett, és én mindahányszor vádat emeltem magam ellen, én magam vádoltam magamat, én magam jegyeztem le és ismertettem a bűnömet, amit Renda kandúr nem bocsátott meg nekem, és végül arra a megállapításra jutottam, hogy ezt a bűnt én sem bocsátom meg magamnak… Hrabal úr, én három hónapig, egy örökkévalóságon át ültem abban a lakásban a függöny mögött, nem ettem egy falatot sem, esküszöm, sem a májból, sem a lépből, sem a főtt marhahúsból, nem kellett a tengeri hal sem, ami annyira ízlett magánál, ültem a függöny mögött és borzadoztam, hogy hogyan adhatott oda ezeknek az embereknek, miért nem a húgocskámat, azt a pöttöm jószágot adta oda nekik, Hrabal úr, ő talán boldog lett volna ott a függöny mögött, de én csak magára gondoltam, mert, és ezt maga jól tudja, én szerettem magát, rajongtam magáért, és maga is szeretett engem, annyira szeretett, nem is ellenkeztem volna, ha bedug abba a postazsákba és a másvilágra küld, mint ahogyan azt a macskát küldte a másvilágra egy fagyos téli napon, én is magamtól csusszantam volna bele, mert maga abban a postazsákban agyonvert volna, mint ahogy azokat az épp hogy csak a világra jött kölyköket is agyonverte, és én ezt elfogadtam volna magától, mert szerettem magát, Hrabal úr. Agyonvert volna, odacsapott volna a nyírfák törzséhez, amin a karmomat élesítettem. És én tudom, hogy mire való az a zsák, az a postazsák, ami még mindig összehajtogatva és a rászáradt vértől foltosán hever a fészerben, hogy újabb kiscicákat és

macskákat öljön meg benne, létszámfölöttieket, amelyekből a kelleténél több van a házban. De miért tett ki a nagyvilágba, amikor engem szeretett a legjobban, az összes macska közül engem szeretett úgy, ahogyan én szerettem magát? Hrabal úr, tegye a kezét a szívére, egy macskával többet még eltarthatott volna, hiszen én nem akartam élősködni magán, azt az ételt és tejecskét megszolgáltam volna, maga is jól tudja, hogy minden egeret, amit fogtam, mindegyiket letettem az ablakába, hogy lássa, nem vagyok ingyenélő, sőt minden madarat odahordtam, a foglyokat és fácánfiókákat is, egyszer még egy vadnyulat is hoztam magának, s végül egy hatalmas nyulat vonszoltam haza, amivel csak azért akaszkodtam össze, hogy megmutassam, hogy nem egy ingyenélőt etet, mert a maga ágyában jöttem a világra, aztán pedig magával aludtam, és amikor sétálni ment, Hrabal úr, hát éjszakánként mindig elkísértem, amikor esett a hó, hát a magas hóban egészen az Erdészlakig mentem magával, és ott vártam, míg újra haza nem indul, hogy felugorjak és újra hazafelé tartsunk, a meleg kályhához, hogy aztán bebújjak maga mellé az ágyba és magával aludjak, csak én egyedül, csalóka módon így részesített előnyben a többiekkel szemben, Hrabal úr, és én büszke voltam erre, mint ahogy büszke voltam a maga összes nyírfájára és fenyőjére, a patakjára, még azt is tudtam, mikor jön vissza autóval az erdőbe, néha olyan sokáig nem volt otthon, de én ott ültem az erkélyen és a fülemet hegyeztem és tudtam és megismertem, hogy a maga autója közeledik az országúton, lerohantam a lépcsőn és nyargaltam maga elé, és amikor kiszállt az autóból, én már ott álltam és ragyogtam a boldogságtól, hogy végre itt van, és maga tudta ezt, tudom jól, hogy amikor túl gyorsan hajtott, hát én a levegőn át egyszerre csak parancsot adtam magának, hogy lassítson, nehogy szörnyet haljon nekem, nehogy súlyosan megsebesüljön, Hrabal úr, mert mivé lennék maga nélkül? Ha kórházban feküdne, ha a sírban lenne? Hát ennyire szerettem magát, Hrabal úr, ennyire szerettem a fáit, a füvet a kertjében, az összes kis ösvényt, amiken lejárt a patakhoz, amikor távol volt, ezeken az ösvényeken barangoltam, ott, ahol maga szokott lépkedni, a maga nyomában pedig én lépkedtem, és amikor megállt, lehajolt, én pedig szökkentem egyet és maga a karjába vett, az álla alá szorított és lehunyta a szemét, én is lehunytam a szemem, és boldogok voltunk, Hrabal úr, ez volt a mindenem, nem pedig az, hogy tejet és tengeri halat adott nekem, hanem amikor felemelt és arcát belefúrta a bundámba az állam alatt és én a magáé voltam, maga pedig az enyém volt… Hrabal úr, miért nem bontotta ki azt a postazsákot, és ha már egyszer nem kellettem magának, miért nem hagyta, hogy becsusszanjak abba a zsákba, miért nem csapott oda inkább a nyírfa törzséhez és aztán a kisbaltával a biztonság kedvéért miért nem hasogatta szét a fejemet, de, az isten szerelmére, miért szánt nekem ilyen szörnyű sorsot, hogy három hónapig üljek egy lakásban a függöny mögött és bánkódjak maga után, csak maga után, hogy végül, amikor már nem hittem, nem reméltem, amikor már összeroppantam, visszavigyenek magához, miért, és miért fogadott vissza, miért fogadta vissza lélektelen, szeretetlen testemet, mert mindezek után, Hrabal úr, én már nem tudtam szeretni magát, nem szerettem többé, mert már csak a szemrehányás maradt bennem, a puszta vád, a bánat amiatt, hogy odaadott engem és én szívesen mentem, mert meg sem fordult a fejemben, ezt nem vártam és nem is várhattam magától, hogy idegenek kezére ad, hogy nélkülem is élni tud, Hrabal úr… Ezt hányta a szememre Renda kandúr hajnalonként, amikor magamra gabalyítottam a lepedőt, amikor nem tudtam aludni, amikor tehát itt volt a megfelelő pillanat, hogy a szemrehányások és vádak elhangozzanak Renda, a koronatanú szájából. Akkoriban majd' egy évig verejtéktől csatakosan kászálódtam ki az ágyból, támolyogtam, sebtiben magamra kaptam a legszükségesebbet, és még pirkadat előtt kimentem a hajnalba, járkáltam, és közel voltam ahhoz, amit Mařenka jövendölt nekem, a jósnő, aki halála előtt rám hagyta a két zöld karikás rafiatáskát, a jövendőmondó Mařenka, aki azt jósolta nekem, hogy felkötöm magam a patakparti fűzfára… De én nem akartam felkötni magam, én a világon akartam lenni, én még írni akartam valamit, ha csak ezt a vádiratot is arról, hogyan árultam el

Rendát, pont úgy, mint a mamáját, most pedig lelkifurdalás és szörnyű bűntudat gyötör, hogy mit tettem a macskákkal. És ezeken a hajnalokon, a lelkifurdalástól agyongyötörve elképzeltem, hogy pont ilyen lelkifurdalástól szenvedhetnek mindazok, akik részt vettek valamilyen háborúban és sokmilliónyi ártatlan embert öltek meg, mindazok, aki sokmilliónyi embert üldöztek el az otthonukból és a szülőföldjükről, eszembe ötlött, hogy én, aki összeroppanok néhány macska meggyilkolásától és attól, hogy a macskák faképnél hagytak, mennyire magam alatt lennék, ha embert ölnék? Ezeket a kérdéseket és képeket sulykoltam a fejembe a verítékemtől lucskos hajnalokon, hogy mielőtt felkelt volna a nap vagy kivilágosodott volna, tovább fokozzam bűntudatomat azzal, hogy ugyan honnan veszem magamnak a bátorságot és arcátlanságot a macskák és emberek életének és halálának az összehasonlítására. Ám ettől nem múlt el a kiscicák és macskák halála miatti bűntudatom, mert végül én magam adtam meg magamnak a kegyelemdöfést, azzal a tudattal, hogy büntetlenül még macskakölyköt sem lehet ölni, nemhogy embert, hogy büntetlenül sem embert, sem macskát nem lehet elüldözni…

6

Ebben az évben nem volt szerencsém, még ha a barátaim váltig állították is, hogy vitathatatlanul szerencsés fickó vagyok, hiszen Kerskóban élek, az erdőben, egészséges levegőn, macskákkal körülvéve és írhatok, míg nekik Prágában kell lenniük, és élniük apró-cseprő napi gondjaik közepette. Idevetődött hozzám egy cica, amely pechemre belém szerelmesedett, cirmos macska volt, de a bundácskája csupa kiütés, kenőccsel kenegettem hát, de alighogy meggyógyult az a sömör, hát megint és megint kiújult. Végül mégiscsak eltűnt az az ekcéma, de nem a kenőcsöktől, hanem attól, hogy a cica kitépkedte és kiharapdálta azokat a beteg helyeket, így viszont tar foltok pettyezték, cseppet sem volt hát szép, sőt a legrusnyább macska volt, amely valaha is az utamba került. Világ csúfja. De aranyos volt, és ezt tudta, úgyhogy nem tágított mellőlem, szerelmesen nézett rám, és megtisztelve érezte magát attól, hogy befogadtam. És aztán az ágyamban, hogyan is történhetett volna másképp, kölyköket szült, két kiscicát, és én fellélegeztem, hogy nem kell elővennem azt a rászáradt vértől megkérgesedett postazsákot. És az egyik kölyök az anyjára ütött, amelyik olyan rusnya volt, hogy még neve sem volt, a másik pedig a Chládekéktől átjáró rőt szőrű kandúrra. És ez a másik kiscica fehér fuszeklit viselt meg fehér mellénykét, a háta pedig cirmos volt, de rőtes-cirmos. És akkoriban egy Renault ötösöm volt, egy fehér autóm rozsdabarna üléshuzattal, és azt a kocsit Kisautónak hívtuk. És így ez a kiscica helyettesítette számomra az összes macskát, amelyekkel valaha dolgom volt, nem tudtam betelni szép szemével, és ahogyan a mamájától tanulta, Kisautó is belém volt szerelmesedve, velem aludt meg a mamájával és a másik kiscicával, amelyiknél szebb macskánk sohasem volt még Kerskóban. Úgy nézett ki, mint a kiscicák a csokoládékon, mint azok, amelyeknek a fényképei a desszertes dobozokat díszítik, világos árnyalatú, hosszú szőrű cirmos volt, úgy festett, akár a szép tollazatú gyöngybagoly. Ezt a kiscicát Dáša asszony fogadta örökbe, és hosszú leveleket írt róla, amelyekben arról áradozott, hogy milyen gyönyörű kis állat került hozzájuk, hogy ez a cica milyen peckesen tud kivonulni

Prágában az udvarra, és mennyire örül neki, hogy Dáša asszony minden héten lehozza Kerskóba. És én elfelejtettem az összes de összes malőrömet a macskákkal, a cirmos cicának és kölykének, Kisautónak a jóvoltából még Rendát is sikerült elfelejtenem. Az a Rusnya macska és a kölyke átvészelték a telet, borzadoztam, valahányszor fehér Renault-mmal a nyaraló felé hajtottam, amikor mínusz húsz fok volt, de Kisautó és az öreg macska mindannyiszor elém rohant, nyomban befűtöttem a konyhában, és sokáig tartott, mire sikerült elcsalogatnom őket a kályhától, a felforrósodott bordákhoz simulva álltak, homlokukat melengetve, hogy aztán a meleg tejet lefetyeljék és mohón falják a tengeri halat. És hétvégeken, néha hét közben is két-két napot töltöttem ezekkel az állatkákkal, hogy azután, valahányszor azt látták, hogy már készülődünk, hogy már indulóban vagyunk, mindkét cica lehervadjon, hogy azután, amikor elhajtunk, a kerítés lécei között kidugják fejecskéjüket és szomorúan nézzenek utánunk, míg csak a kocsi a fasorból ki nem fordult az országútra. Engem pedig Prágában szüntelenül furdalt a lelkiismeret, hogy csak úgy otthagytam őket a tél kényének-kedvének kiszolgáltatva, hajnalban megjelent nekem az a két kis állat, a fejecskéjük, ahogyan a kerítésen át engem néznek, és amikor tetőzött a lelkiismeret-furdalás és már nem tudtam sem írni, sem kocsmázni, felszálltam az első buszra és leutaztam Kerskóba, borzadoztam, hogy vajon megvannak-e még, nem fagytak-e meg, nem haltak-e éhen? De a két kis állat mindannyiszor lenyargalt a verandáról, a veranda alatt egy alacsony kis padlásféleség volt, amibe szénát hordtam, és mindig ott feküdtek a nyílásnál, néha, amikor leszálltam a buszról és nem vágtattak elém a macskák, kivert a hideg verejték, hogy

szegényeknek már annyi, hogy valaki lelőtte őket, hogy elütötte őket egy autó, amikor éhesek voltak és elém jöttek, a keresésemre indultak, lépkedtem a fasorban, már messziről láttam azt a nyílást a verandán, és amikor már a legrosszabbra gondoltam, hát ott fönn amolyan Tátraként egyszerre csak a magasba meredt két pár fül és aztán előbukkantak a fejecskék, és a cicák elém nyargaltak és örültek nekem, hogy megjöttem, hogy itt vagyok, és én is örültem és nyomban bedurrantottam a kályhába és nyomban tejet melegítettem és nyomban felvettem őket, először az egyiket, aztán a másikat, és az állam alá szorítottam őket és ezt a két cica ugyanilyen módon viszonozta. Átvészeltük hát a telet, és aztán beköszöntött a tavasz, és akkor történt, hogy megállapítottam, hogy mindkét macska úgy maradt, az öreg is, Kisautó is, hogy vemhesek, és ők tudták ezt, és vemhességük utolsó napjaiban egy tapodtat sem tágítottak mellőlem, mint ahogy a feleségem is egyre csak azt ismételgette dermedten… Mit fogunk csinálni ennyi macskával? Nem kéne kihívni Beník doktort, és kloroformot adatni az újszülötteknek? És én nevettem, és adtam a nagylegényt, de a nevetés maszkja mögött rettegtem, tavaszi nap barnította bőröm alatt éreztem, ahogy elsápadtam, szederjesre váltam az iszonyattól, hogy mi vár rám, ha mindkét macskának kölykei lesznek? És így történt, hogy jött az öreg macska, már lelappadt hassal, és én tudtam, hogy a szomszéd telekre jár, ahol felugrik a padlásra, tehát valahol a gerendák mögött lesznek a kölykök, azok mögött a gerendák mögött a macskák sorozatban állították elő a kölyköket, ott lakott az a behemót cirmos kandúr is, amelyik öt kilót nyomott, a kandúr, amelyik rettegésben tartotta valamennyi macskánkat, egyszer még Rendát is fellökte, le is esett a gerendáról, és egy hétig teljesen paff volt a dologtól, tehát a Soldátéknál, a gerendák mögött nevelgette a mi Rusnya macskánk a kicsinyeit, csak tejet inni meg enni járt haza, és előtte mindig összepuszilkodott Kisautóval. Ez a két macska annyira szerette egymást, hogy valahányszor találkoztak, összepuszilkodtak, sőt mielőtt szültek volna, együtt is aludtak, és olyan tiszteletet és szeretetet tanúsítottak egymás iránt, hogy mi is meg voltunk hatva tőle. És egy éjjel bekövetkezett az, amit nem akadályozhattam meg, Kisautó a lábamnál szülte meg kölykeit, öt kölyköt, nem egyszerre, hanem először hármat és aztán még kettőt, álomittas és rémült voltam, míg a feleségem csak feküdt és dühösen kiabálta… Mit fogunk csinálni ennyi macskával? Kivittem a kölyköket a fészerbe, és letettem őket arra a postazsákra, és Kisautó nyomban lekuporodott és lenyalogatta a kölyköket, és aztán mancsával begyűjtötte őket, és én ott álltam a sötétben, csak a tenyeremet nyújtottam oda, hogy bátorságot öntsek Kisautóba, és éreztem, ahogy Kisautó az én kezemet is magához húzza a mancsával, és csak álltam, és ujjaimban éreztem a kölykök első moccanásait, és egyszer-egyszer az én szépséges, Kisautónak nevezett macskám is megnyalta a kezemet… És így nőttek-növekedtek a kölykök, aztán először látták meg a fészerbeli világot, az öreg Rusnya macska a Soldáték padlásáról továbbra is hozzánk járt enni, amikor találkozott az a két macska, a két anyuka, hát puszit adtak egymásnak, egymás nyakát nyalogatták, egy hónappal a szülés után már több ideje volt magára a két anyukának, úgyhogy megint órákon át heverésztek együtt, mosakodtak, beleszuszogtak a bundájukba a nyakuk tövében, és úgy szerették egymást, mint azelőtt. És aztán egy nap hazamentem, és a feleségem zokogott, már nem is lamentált, hogy mit fogunk csinálni ennyi macskával? és én rögvest tudtam, mi a baj, kinyitottam az ajtót, és négy kölyök volt ott, négy csupa por szőrmók, és a feleségem elmondta, hogy a szomszédok összefogdosták a kölyköket, a négy kiscicát, hogy kesztyűt kellett húzniuk, olyan vadak azok a kölykök, hogy már tűrhetetlen volt a helyzet, mert a cicák a padlás sarkába jártak pisilni, mindig ugyanarra a helyre, úgyhogy végül átázott a plafon. És a tetejében, amikor épp hálát adtam az égnek, hogy a kölykök csak négyen vannak, Soldátné bejelentette, hogy egy kölyök, egy koromfekete kölyök még ott maradt, nem tudták megfogni, de ne féljek, az öreg macska majd elhozza. És nekem eszembe jutott a szép Švarcava, ahogyan a madáretetőben szoptatta kölykeit és vele egy időben a Macának is voltak kicsinyei, eszembe jutott, ahogy azokat a kölykeket

összeraktam egy kosárba, és ahogy a macskák elfogadták azt a közös háztartást, azt a macskabölcsődét, és felváltva etették a kicsiket, és végül a mamák is benyomakodtak abba a kosárba, osztozva a macskaanyák boldogságában. És az emlék hatására fogtam a kölyköket, amelyek Soldáték padlásán, a gerendák alatt születtek, fogtam és betettem őket Kisautó kölykei mellé, és csodák csodájára, el sem akartam hinni, a kiscicák rögtön összebújtak, és így történt, hogy felváltva szoptatta őket Rusnya macska és Kisautó, melyek rendületlenül szerették egymást, és így a macskaanyák macskaboldogsága is felváltva jutott osztályrészükül. És aztán a kölykök a törekkosárból már átbukdácsoltak a szénába, sőt nyitott ajtó mellett kinn játszottak a szabadban, a fák alatt vagy a szén között, amikor egyszer hanyatt-homlok rohant értem Soldátné, hogy az a fekete kiscica lepottyant a padlásról, hogy jöjjek gyorsan megfogni. És felkaptam a Rusnya macskát, és elvittem Soldáték fészerébe, a felállított deszkákkal és létrákkal és tuskókkal teli fészerbe, ahol a magasban egy nyílás vezetett a padlásra, és ott fenn panaszosan nyivákolt egy fekete kiscica, az öreg macska amolyan egyezményes horkantást, miákolást hallatott, mire a kiscica leszánkázott a porba, meg akartam fogni, de túl vad és túl riadt volt, úgyhogy minduntalan félreugrott előlem, be a gerendák alá, és csak amikor a mamája néhány, nyomatékos parancsnak beillő hangot adott ki, csak akkor kushadt le a porba és behunyta a szemét, én meg megragadtam és magamhoz szorítottam, és a cica hozzám simult, és ahogy vittem, éreztem, hogyan ver a szíve, és eltökéltem, hogy ez a kis feketeség, ez a fekete kölyök nálam marad, mert én vagyok az első ember, akit megismert, és nekem mellette kell lennem, nekem szeretnem kell őt, mert ahogy vittem, ahogy a kezemben tartottam néhány percig, éreztem, hogy hozzám simul, éreztem, hogy ez az öt perc fog éltetni, hogy ez a cica lemossa rólam a bűnt, minden bűnömet, amit azok ellen a macskák ellen követtem el, amelyeket megöltem, amelyeket meg kellett ölnöm. És becsúsztattam a kölyköt a többiek gomolya alá, álltam a fészernél és füleltem, a fekete cica befarolt legeslegalulra, a másik kilenc kölyök alá, jöttek a macskák és megszoptatták a kölyköket, tehát azt a kis feketét is, amelyik kerek három napig élvezkedett a meleg vacokban, kerek három napig boldog volt attól, csak attól, hogy ott fekszik a többi kölyök alatt. És a két macskamama továbbra is felváltva gondozta a kölyköket, még mindig összepuszilkodtak, valahányszor csak találkoztak, a kölykök már nagyobbacskák voltak, már régóta maguk lefetyelték a tejet, már megtanultak húst enni, főtt húst, főtt tengeri halat, és úgy látszott, hogy minden rendben lesz, öt kölyköt már elígértünk a szomszédoknak, úgy látszott, hogy minden visszazökken a régi kerékvágásba. Amikor egy nap összeverekedett a két macskamama, egymást hajkurászták a telken, fújtak és pofozkodtak és rikoltoztak, a fülük hátracsapva, valahányszor találkoztak, egymásnak estek, már nem is jártak be hozzánk a konyhába, és amikor egyszer mégis egymásba botlottak, nemcsak hogy összeverekedtek, de ahogy kergették egymást, hát feldöntötték mindent, ami az útjukba került, a konyhában leverték az összes bögrét, az összes fűszertartót, letépték a függönyt és tovább dulakodtak, míg a feleségem odakinn állt és zokogott, és újra csak azt hajtogatta, hogy mit fogunk csinálni ennyi macskával? Én meg olyan voltam, mint aki kapott egyet a szeme közé, csak álltam ott és szederjesre váltam és borzadoztam, hogy mit zúdítottam a fejemre azokkal a macskákkal, továbbra is pokol volt az élet azon az én telkemen, nem pedig, ahogy a barátaim mondogatták, hogy aranyéletem van, hogy a természetben és a macskáimmal élek és írhatok, miközben én már egy árva sort sem írtam, mert odakinn verekedett a két macska, amelyek úgy szerették egymást. És aztán az öreg macska kölykei mind egy szálig eltűntek, és jött Soldátné, és nagy nevetéssel közölte velem az örömhírt, hogy az a macska, amelyik náluk kölykezett meg a padláson, hogy az visszavitte hozzájuk mind az öt kölyköt, hogy most az autóroncs alatt laknak, hogy oda adja be nekik a tejet, és hogy a lehető leghamarabb hozzam vissza őket. És a két macskamama tovább ellenségeskedett, összeverekedtek, valahányszor csak találkoztak, elhoztam az öt kölyköt Soldátéktól, és bevittem őket a fészerbe Kisautó kölykei

mellé, de az öreg macska éjjel mind az ötöt visszaterelte az autóroncs alá, és minden találkozásukkor verekedtek, mindkét macskamama bejárt hozzánk, úgy vélte egyik is, másik is, hogy majd újra elszállásoljuk őt kölyköstül, de csak össze kellett futniuk a konyhában, és máris egymásnak estek, és olyan borzalmasan sivítottak, de már nem egymásra, hanem énrám, hogy ez az egész az én bűnöm, hogy nekem kellett volna döntenem, és így, valahányszor találkoztak velem odakinn, hát fenyegetően fújtak rám, és én fogtam azt a postazsákot, méricskéltem, hogy milyen nehéz, szét kellett húznom, hogy a durva vászon egyik fele elváljon a másiktól, annyira összeragadt a zsák alja a rászáradt vértől és ezzel a zsákkal fenyegettem a macskákat. És a macskamamák tudták, miről van szó, valami magasabb rendű jelzőrendszerrel megérezték, hogy ezúttal az életük forog kockán, és így, amikor megint elhoztam a kölyköket Soldáték telkéről, hát másnap újra együtt voltak Kisautó kölykeivel, és az öreg macskák is megbékéltek egymással valahogy. És egy nap, amikor már könnyebb volt a szívem és valamennyire összeszedtem magam, amikor kimentem a fészerhez, a kölykök a szénkupac előtt játszottak, egyszerre csak megjelent a két macskamama, és egyikük egy pöttöm nyulacskát hozott, már bénán az iszonyattól, az a nyuszi reszketett minden ízében és szörnyűségesen visított, de a két macska nem mozdult, és amikor a nyuszi szökni akart, a Rusnya macska leterítette, és így a nyuszi csak állt, nagy ártatlanul, két felől a két macskamama strázsálta, zordan néztek a nyuszira, mintha egy szigorú bíróság előtt álló gyilkos volna. És én csak álltam, mint az a nyuszi, gyakran álltam így életemben, olyan dolgokért ítéltetvén el, amelyeket nem követtem el, elmarasztaltattam pusztán azért, mert léteztem, mert szerettem nevetni, és ezt az emberek sohasem bocsátották meg nekem, sőt azt sem bocsátották meg és azért is elítéltek, hogy kikezdhetetlen az egészségem és jó a kedvem, pálcát törtek fölöttem, merthogy sört iszom és úgy veszem az életet, mint Chaplin, mint Harry Lloyd. És az a nyuszi visított iszonyatában, pont úgy, mint amikor egyszer láttam a telken, ahogy egy aranyszemű fekete kutya egy őzt marcangol a sarokban és az őz kiabált iszonyatában, de nem azért, mert vérzett a nyaka, hanem mert az a kutya ocsmány volt és aranyszeme vérszomjasán ragyogott. A nyuszi visított, és én nem tudtam, mitévő legyek, csak egyvalamit tudtam abban a pillanatban, hogy ha volna egy puskám, hát végre nagy elégtétellel mindkét macskát lepuffantanám, és nem a macskatemetőmben földelném el, hanem elvinném és a szemétdombra vetném őket, mint ahogy a régi időkben az öngyilkosokat földelték el, éjszaka, félreeső helyen, a legnagyobb csöndben. És amilyen boldogtalan voltam attól, amit láttam, amit szemem láttára műveltek azok az én imádott macskáim, mielőtt akárcsak moccanni mertem volna, hát a nyuszi megfeszült, szörnyűséges sóhaj szakadt fel belőle, és aztán egész testében elernyedt és többé nem mozdult, mert meghalt iszonyatában attól, amit látott, meghalt afölötti iszonyatában, hogy semmi mást nem akart, csak füvet ropogtatni és harmatot kortyolni, és most a macskák által bűnösnek találtatott egy olyan gaztettben, amit nem követett el. És hátrafordultam, és ott állt a feleségem, és sírt, és azt ismételgette, mit fogunk csinálni ennyi macskával? Ez a természet rendje, mondtam, de nem voltam biztos benne, hogy igazam van. És így történt, hogy míg a macskamamák látszólag kibékültek, megosztoztak gyerekeiken, akiket már kiszemeltek a szomszédok, és most sorra hazavitték őket, így történt, hogy amikor én megsirattam minden kölyköt, amikor aznap éjjel, hogy egy-egy kölyök elment a nagyvilágba, szemhunyásnyit sem aludtam, amikor megnyugodtam egy kicsit, mert már csak öt kölyök maradt, hát bekövetkezett ugyanaz, amiről már elfelejtkeztem, ami Macával történt, azzal a macskával, amelyik egyszerre csak meggyűlölte a saját gyerekeit és elment tőlem, egyszer és aztán újra meg újra, hogy végül soha többé ne térjen vissza, hát a Rusnya macska is, meg Kisautó is, ahogy azelőtt egymásra fújtak és egymással verekedtek, most se szó, se beszéd, a kölykeiket tépázták meg, amelyek megbénultak a rettenettől, hogy a mamájuk haragszik rájuk? És azok a kölykök újra és újra megpróbáltak csókot váltani a mamájukkal, továbbra is azt szerették volna, ha a mamájukkal

alhatnak éjszaka, úgy, mint addig. De imádott anyuskáik cudarul megtépázták őket és fújtak rájuk, és az az én telkem merő iszonyat és megaláztatás, prüszkölés és morgás volt. És végül az lett a dolog folytatása, hogy ahogy a kölykökre fújtak, hát rám is átvitték a gyűlöletüket a macskamamák, és így csak azért jártak hozzám, hogy megmutassák, mennyire megvetnek, mennyire gyűlölnek, alighogy beléptek, épp csak megmutatták magukat, már indultak is kifelé, és én villámsújtottan álltam és azt az irántam és a kölykeik iránt való gyűlöletüket nem tudtam hová tenni. Akkoriban résen kellett lennem, sorra csináltam a gikszereket és főleg zúgott a fejem, egyfolytában zúgott-dübörgött, mint a távíróoszlop, sajgott a kisagyam és én kezdtem vigyázni magamra, hogy meg ne őrüljek ettől az egésztől, hogy ne az legyen, hogy az utolsó morzsáig megehetem, amit főztem, vigyáztam, hogy attól, amit a saját fejemre idéztem, meg ne tébolyodjak. És Prágába szöktem, és az utcákat, a kocsmákat jártam, és hallgathattam a régi nótát, hogy milyen jó dolgom van, a macskáimmal élek Kerskóban és azt írok, amit csak akarok, sőt, hogy most, amikor felvet a pénz és szép a környezetem, hogy most aztán igazi modern prózát írhatok, mert megvan mindenem és csakis és kizárólag rajtam múlik, hogy abból, amit apránként begyűjtöttem, amihez előkészítettem a talajt, abból most mit hozok ki, most, hogy megvan hozzá a megfelelő környezetem és pénzem, hogy valóra válthassam mindazt, amiről az író-olvasó találkozókon olyan szívesen beszéltem és írtam. És valahányszor visszamentem Kerskóba, még ha sütött is a nap, sötétség borult rám, és úgy éreztem magam, mint a mészárszékre szánt borjú, amikor kirakják a vágóhídon. Csak a kölykök, a már jó nagyra nőtt kölykök fogadtak, míg Kisautó és az öreg Rusnya macska továbbra is fújt rám, továbbra is fújtak a gyerekeikre, és én továbbra is lejártam a patakhoz, a fűzfához, és nézegettem, hogy melyik ágra kössem fel magam, Mařenka jóslata szerint. A kölykök már bejártak a konyhába, már az ágyunkban aludtak, de az öreg macska és Kisautó csak azért mutatkoztak, hogy összeverekedjenek a gyerekeikkel, aztán prüszkölve kivágtattak, és egymástól jó messze telepedtek le és ellenségesen figyelték azt az én hajlékomat. És eltelt két gyötrelmes hónap, és én borzadva vettem észre, hogy már megint vemhesek mind a ketten, hogy fenyegetően domborodik a hasuk, és a feleségem, amikor látta ezt, tovább lamentált, hogy mit fogunk csinálni ennyi macskával? És kétségbeesésem mélypontján felrémlett előttem a postazsák, a véres zsák képe, a zsáké, amely még mindig a fészerben hevert, és amikor a feleségem elkerekezett bevásárolni, mint egy alvajáró fogtam azt a zsákot, kimentem oda, ahol az öreg macska ült, lehajoltam és megsimogattam, ő egyetértően megböködte fejével a kezemet, mint egy alvajáró kibontottam a zsákot és az öreg macska belecsusszant, szorosan becsavartam a zsák száját és aztán rohantam és ész nélkül hatalmas erővel nekicsaptam a zsák tartalmát a nagy fenyő törzsének és aztán még egyszer, valami felhorgadt a zsákban, aztán hatalmas sóhaj hallatszott, sóhaj, amely a roppant megkönnyebbülés hangjaként csengett fülemben, de én megdermedtem, hogy ha kiszórom a zsák tartalmát, vajon a macska, amelyiket úgy szerettem, vajon nem lesz-e még életben? és fogtam a baltát és tompa felével néhányszor lesújtottam oda, ahol a buksija volt, aztán kitapogattam, hogy az a fejecske ripityára van zúzva, tehát halott. És ástam egy gödröt abban az én macskatemetőmben, és beleszórtam a halott macskát, magatehetetlenül szánkázott le a gödör fenekére, aztán muskátlit hoztam a verandáról, és elhantoltam azt a holttestet. És reszkettem minden ízemben, nem segített az a kép sem, ahogy az öreg macska ítéletet mondott az ártatlan nyulacska fölött, amelyik azután szörnyet halt iszonyatában, semmi sem segített, egyszeriben tudtam, hogy bűnös vagyok, hogy gonosztettet követtem el, nem nagyobbat, mint Raszkolnyikov, aki csak azért gyilkolt meg két öregasszonyt, hogy latolgassa a balga gondolatot, vajon lehet-e büntetlenül ölni. És megduzzadt a pajzsmirigyem, megdagadt a nyakam, attól dagadt meg, hogy híján voltam annak az erkölcsnek, ami a világháborús katonák millióiban megvolt, egyszóval, hogy egyszerűen nem voltam alkalmas ilyesmire. És mégis vettem magamnak a bátorságot, hogy pár nap múlva ugyanezzel a

zsákkal odamenjek Kisautóhoz, aki valaha úgy szeretett engem, és amikor kibontottam a zsákot, Kisautó nem csusszant bele, nem értett egyet a dologgal, beszaladt a konyhába, feltelepedett a székre, és amikor utána mentem, annyi idő után újra rám mosolygott, dorombolni kezdett, de én el voltam szánva, meg voltam zavarodva, széthúztam a zsák száját, és bekövetkezett az, amire nem számítottam. Kisautó magától csusszant bele a zsákba, és így megtörtént az, ami a mamájával, az öreg macskával is történt, agyonütöttem, többször nekicsapva egy fatörzsnek, és a biztonság kedvéért még a tompa éllel is szétvertem a fejét, és közvetlenül a mamája sírja mellett ástam neki gödröt és beleborítottam, és nem álltam meg, belátom, hiba volt, nem álltam meg, hogy ne vessek egy pillantást a halottra, a fehér fuszeklis mellső mancsai között volt a fejecskéje, az a szép kis fejecskéje, és piros muskátlivirágot dobtam rá és amikor elföldeltem, sírjára, akárcsak a mamájáéra és a többi macskáéra, nehéz homokkövet tettem…

7

Akkoriban inkább Prágában éltem. Vettem egy villamos– és buszbérletet és átköltöztem a tömegközlekedési járművek üléseire. Egész nap utazgattam, keresztül-kasul beutaztam Prágát, ismertem az összes külvárost, még Nagy-Prága falvaiba is kibumliztam, csak hogy ne kelljen otthon ülnöm és várnom, hogy mikor jelennek meg nekem azok az én macskáim. Ahogy így utazgattam Prágában, mindent, ami szembejött velem, az ablakon át mindent megmentőmként érzékeltem, minden járókelő ékkő volt a szememben, minden kirakatot, minden lehúzott redőnyt, minden kacathalmot a világ legcsodálatosabb assemblageának láttam. Utazgattam Prágában és bámultam az állványokat, felkapaszkodtam rajtuk a legfelső emeletre és kihajoltam, hogy kiélvezzem az állványzattal körülbástyázott tornyokat… utazgattam Prágában, és a farmerba öltözött apró vietnamiak minduntalan eltérítettek a macskáimtól, bárhová néztem a villamos vagy a busz ablakából, azok az apró és karcsú vietnamiak, azok, akik a messzi távolból repültek Prágába, csapatostul mentek be vagy jöttek ki az üzletekből, sietős léptekkel igyekeztek valahová az utcán, már vártam őket százméterenként, és tényleg szembejöttek velem, mintha ezek a szinte gyermeknek kinéző vietnamiak Prágában tartották volna a kongresszusukat, mind egyformán voltak öltözve, mind úgy festettek, mintha farmernadrágba és feliratos dzsekibe bújt, álruhás tisztek lettek volna, valamennyiüknek hosszú, fekete hajuk volt, akár a hippiknek, a forradalmi kisszínházak színészeinek. Csak a prágai csalinkázásaimon eszméltem rá, hogy bárhol jártam Csehországban és Morvaországban, bárhová mentem, mindenütt ugyanezeket a csapatokba verődött farmeröltözékeket és hosszú fekete hajakat láttam, és majdnem mindegyik vietnaminak hercegre emlékeztető gyermeki arca volt, sőt egy vasárnap délután, amikor Kerskóba tartva Císařská Kuchyněn hajtottam keresztül, kit nem láttam a faluban? Három vietnamit. Csak hogy ne kelljen azokra az én halott macskáimra gondolnom, tömegközlekedési eszközökön furikáztam Prágában, végül a tizenhetes villamoson utazgattam a legszívesebben, Ðáblicéből Braníkba, végig a Moldva mentén, ahol minden hattyú mentőöv volt, elgyötört lelkemnek odadobott mentőöv, ezernyi hattyú, ezernyi szépséges ifjú és szépséges leány hattyú képében, a messzi távolból repültek Prágába, csapatostul úszkáltak a rakpart mentén, és megtiszteltetésnek tartották, hogy jó emberek etethetik őket, s mindezt csak azért, hogy ne kelljen a halott macskáimra gondolnom. De ezeken az én prágai túráimon az is előfordult, hogy a villamosom ablaka mellett megállt egy teherautó, és én közvetlenül a szemem magasságában nyomorult tehenek elgyötört és kétségbeesett tekintetét láttam, nyakukat láncok nyűgözték-húzták a padló felé, de ők iparkodtak felemelni a fejüket és szemüket, és segítségért rimánkodtak az emberi szemeknek, gyakran megesett, hogy a kereszteződésekben napjában több tucat ilyen vágóhídra szánt, kétségbeesett és szomorú tehénszemet fuvarozó teherautót bámulhattam meg, ezek a szemek visszatérítettek macskáim szeméhez, a macskáéimhoz, amelyeket megöltem, amelyeket meg kellett ölnöm, nem tudom, miért, de muszáj volt. És ekkor értettem meg, hogy miért szeretik a művészek a szenvedést, itt, ezeken a tömegközlekedési eszközökön jöttem rá, hogy miért isszák le magukat a sárga földig a költők és a festők: azért, mert szükségük van a szenvedésre, hogy jobban lássanak, hogy amikor a legmélyebbre zuhantak, meglássák azt, amire mások vakok, ami az embernek és a környező világnak a lényegét érinti. És én nem voltam részeg, óvakodtam leinni magam, féltem, hogy elveszítem az önkontrollomat, féltem, hogy másnaposan összeroppannék. Tulajdonképpen én, már ahogy egész nap fel-alá utazgattam, lófráltam Prágában, én tulajdonképpen már annak az embernek a helyzetében voltam, aki retteg önmagától, aki fél attól a pillanattól, amely végül mindig óhatatlanul elérkezik, amikor is pizsamára vetkőzve ül az ágyán, és roppant érdeklődéssel

bámulja a lábát, roppant érdeklődéssel sorban szemügyre veszi a lábujjait, mert a lábára vetett minden hosszú pillantás eltéríti tőle, hogy azon kezdjen morfondírozni, mi történt vele, hogyan jutott idáig, milyen mélyre szállt alá a pokolban, amit saját maga teremtett magának, amit a macskái készítettek elő neki, a macskái, amelyeket szeretett és amelyektől gyilkossággal kellett megszabadulnia. És amikor Prágában lenéztem az ablakból, hát lenn ott állt az az én kisautóm, az a rőt huzatú Renault, és én megint csak ott voltam azzal a kisautóval, ahol nem akartam lenni. Amikor leértem Kerskóba, ahol már csak három kölyök maradt, kettőt elvitt a semicei Pokornýné, amikor leértem Kerskóba, hát amint megérkeztem, már fordultam is volna vissza, mindenhez volt kedvem, csak ahhoz nem, hogy itt legyek, mert amikor a hamut szórtam ki, el kellett mennem az állatkáim sírja mellett, odalestem, és sorra megjelentek nekem az állatkáim, úgy, ahogy utoljára láttam őket, mielőtt betemettem volna a sírjukat. És magam csaltam tőrbe magamat, amikor bebeszéltem magamnak, hogy vasgyúró vagyok, hogy nagymenő és világbajnok vagyok, hogy semmi bajom nem eshet, ha a patakhoz vivő út mentén temetem el a macskáimat. És amikor mélyen elgondolkozva visszafelé ballagtam az ösvényen a fűzfától, a pataktól, amikor a ház elé értem, a nyírfák és fenyők alatt ott állt a kisautóm, a Renault ötösöm, a vörös, illetve narancsszín huzatú fehér Renault-m, az az én virgonc kisautóm, ahogy emlegetni szoktam. És mákszemnyi képzelőerő sem kellett hozzá, hogy az a kisautó egy csapásra átváltozzon Kisautóvá, a fehér fuszeklis, rőt foltos cicává. És abban a balga hitben leledztem, hogy majd eladom azt az én virgonc kisautómmat, és így legalább egy önváddal kevesebb gyötör majd, de tévedtem, seregnyi önvád marcangolt, a számtani arányban feltámadt bűntudat mértani arányban hatalmasodott el rajtam, gyötrődésem olyan volt, mint a Főzz kását, kisbögrém, sosem szakadt vége. Bárhová mentem, ha nagy erőfeszítés árán nem ügyeltem magamra, ha erőnek erejével nem űztem el agyrémeimet, hát elkövetett bűneim rám rontottak az ajtóból, bezúdultak az ablakon, bárhová néztem, mindenütt azokat az én meggyilkolt macskáimat láttam, semmi más nem járt már a fejemben, csak az, hogy mi történt velem, mit műveltem. Sőt, amikor ide-oda utazgattam Prágában, bár igyekeztem megkapaszkodni az utamba kerülő szép képekben, Prága pereme ugyan cseppet sem szép, ezt mindenki tudja, de nekem, a bűnösnek, bármit láttam, nemhogy szép volt, de egyenesen gyönyörű, ám csak addig a pillanatig, míg meg nem láttam egy ablakban ülő macskát, míg valaki szóba nem hozta a macskákat, míg a kirakatban egy macskákról szóló könyvre nem esett a tekintetem. És így aztán már hiába bumliztam Prágában a tömegközlekedési eszközökön, mert most már ott is macskát láttam, ahol még csak véletlenül sem lehetett. Hogy más gondolataim támadjanak, eladtam a virgonc kisautómat és egy barna Escort tizenhármast vettem, eredetileg pirosat akartam, de Repyben azt mondták az alkalmazottak, hogy majd kinéznek nekem egy, a jellememhez illő autót, a piros az színésznőcskéknek és énekeseknek való csiricsáré szín, hogy legyek nyugodt, egy szolid színű Escortot fognak választani nekem, olyan színűt, ami illik a habitusomhoz és főleg a koromhoz, egy hatvankilenc éves embernek decens színű kocsi dukál. És amikor kimentem Repybe az autóért, barnát kaptam, egy barna Escortot, a huzata, amikor hazahajtottam és aztán le Kerskóba, hát a huzata homokszínű volt, durva szövésű bézs huzat, pont olyan, mintha az üléseket levélszállításra használt postazsák borította volna. És az Escorton való furikázásban kerestem menedéket a macskák elől, de amikor beszálltam a kocsiba, hát holtra váltam és az volt az érzésem, hogy egy postazsákba ültem be, és amikor becsaptam az ajtót és felnéztem, hát nemhogy megijedtem, de közel voltam hozzá, hogy feldobjam a talpam, mert az Escort tizenhármasnak a mennyezete is bézs színű és durva szövésű volt, mintha az a mennyezet ugyanolyan vászonnal lett volna bevonva, amilyenből a postazsákokat varrják, azt az én zsákomat, ami összehajtogatva és a rászáradt vértől foltosán hevert a fészeremben. És akkoriban úgy megduzzadt a májam, hogy a bordaívem fölé került, és a Bulovkán azt mondták nekem a

tesztek után, hogy nem szabad annyi töményét innom, mert a vedeléstől kikészül a májam. Pedig én már rég nem ittam, vagyis ittam, de csak sört és alkalomadtán egy kis bort. Arra a véleményre jutottam hát, hogy az a kikészüléssel fenyegető májam a macskáimtól duzzadt meg, a bűntudatomtól, attól, hogy macskákat gyilkoltam, megöltem két vemhes cicát, mint ahogy a várandós Milada Horákovát is felakasztottuk, csak azért, mert más nézeteket vallott, amelyeknek nem volt helyük abban a mi társadalmunkban.

így aztán felkerekedtem a barátommal, és elmentünk Sušicébe a csodatévő plébánoshoz, Franta Ferda úrhoz, a plébánoshoz, aki tíz évet húzott le a sitten, és akkor tért vissza Rómából és már utazott is Moszkvába, hogy az ottani parapszichológusoknak előadást tartson a gyógymódjáról és főleg a diagnosztikájáról. Úgyhogy még egyszer el kellett utaznunk hozzá, miután visszatért Moszkvából, ahol elkápráztatta az orvosokat tisztánlátásával. Amikor mi kerültünk sorra, Franta Ferda megkérdezte a barátomtól, Andrle úrtól, hogy mi baja, miért jött? Mire ő azt mondta, hogy iszonyatosan fáj a feje, annyira fáj, hogy orvosság nélkül nem tud elaludni. És Franta Ferda a sarokban ült az íróasztalánál, firkálgatott a ceruzájával, és álmodozva a szoba sarkához intézte szavait… látom a lakását, látom a földszintet, ami alatt egy patak folyik, az első emeletet és aztán a másodikat, ahol a dolgozószobája van, látom, hogy a házukban olajjal fűtenek, központi fűtés van, látom a kéményt, ahogy a földszintről felnyúlik az emeletekre, a háztető fölött is látom azt a kéményt, de látom… látom, ahogyan a dolgozószobájába beszivárog a füst és attól fáj olyan iszonyatosan a feje! Megfordult, és Jiří szemébe mondta… Úgyhogy javítássá meg a kéményt, ne szedjen több altatót, és lefekvés előtt orvosság helyett hajtson fel egy kupica szilvapálinkát… Aztán leült, kopogott valamit az írógépen, leírt két sort, odaadta a cédulát Jiřínek, és hozzátette… Tessék, itt van, hogy mit kell még csinálnia. És maga?, fordult hozzám, magának mi a panasza? Mondom, meg van duzzadva a májam, fáj az oldalam, azzal fenyegetnek, hogy keresztet vethetek a májamra.

Franta Ferda nem a saroknak beszélt, hanem bőszen egyenesen nekem rontott… Mondja csak, miféle szín ez, hogyan tud együtt élni ezzel a színnel, ez a szín megöli magát, mire jó ez a barnaság, most is barna ruha van magán, és otthon az a sok barna holmi? Mondja csak, ember, miért szereti a barnát, hát nem tudja, hogy ez a szín a maga halála? És dühösen leült az íróasztalához és írógépén egy kis cédulára lekopogta azt, amit aztán odaadott nekem, hogy reszelt tölgykéreg főzetében fürödjék, és azt igyam és kristálycukorral kenegessem a szemem. És amikor kifelé indultunk és ott hagytunk neki orvosságra néhány bankót, amelyhez nem nyúlt, amikor hajlongva és hátrálva kifelé tartottunk, Frantisek Ferda még kivágta az ajtót és odarikkantotta nekem… Az a barna szín! És becsapta az ajtót. És aztán hazatérőben, az autót Milada vezette, Jiří mindenről beszámolt neki, amit Franta Ferda mondott, hogy a lakásukban szökik a füst a központi fűtés kéményéből, hogy fenn az emeleten olajfüst mérgezi a levegőt… De hogyan láthatta a házunkat?, álmélkodott Jiří. És feleségének, Miladának útközben hazafelé eszébe jutott… Igen, tavasszal kinn voltak a fűtésszerelők, hogy megjavítsák azt a kazánt, igen, mondták, hogy ereszt, igen, mondták, hogy majd menjek be hozzájuk, de én nem mentem, Jirka, tényleg füstöl az a kazán… És aztán hallgattunk, és az járt a fejünkben, hogy Franta Ferda Jirkáék egész házát látta, anélkül hogy valaha is ott járt volna, én meg azon tűnődtem, ugyan hogyan láthatott bele a szekrényeimbe, ahol tényleg majdnem minden holmi, minden dzseki, minden barna volt, a cipőket és zoknikat is beleértve. És amikor belegondoltam, hogy a Tuzex alkalmazottai akaratom ellenére egy barna Escortot szállíttattak le nekem, arra jutottam, hogy alighanem mindaz, ami történt velem, így volt megírva a sors könyvében, hogy ezentúl is azokat a barna és bézs dzsekijeimet fogom hordani, ezentúl is a barna Escorttal közlekedem majd, hogy valamiképpen ellenséges erők uszályába kerültem, hogy minden a békétlen-barátságtalan arcát fordítja felém, hogy az a karéj kenyér, amit megkentem magamnak, mindig a vajas felével esik a

földre, hogy az lesz a legjobb, ha megadom magam, beletörődöm, nem harcolok többé agyrémeimmel, ellenkezőleg, elfogadom őket életem részeként, hogy nem én, hanem az istenek döntöttek így, hogy minden voltaképpen kívülről zúdult rám, én csupán áldozata vagyok azoknak az erőknek, amelyekre többé nincs befolyásom, pont úgy, mint ahogy annak idején rendeltünk egy hőtároló kályhát, kék cserepeset akartunk, de a kályha, amit végül kiszállítottak, homokszínű volt… Megvontam a vállam, és leballagtam az ösvényen a patakhoz, kis ideig elálldogáltam abban a macskatemetőben, nézelődtem és emlékeztem, hogy milyen szépen éltünk, mielőtt lesújtott a sors, minden kívülről jött, nem tőlem volt, nem attól, hogy megőrültem volna, hogy kezdtem volna pszichopatává válni, azok a külső erők döntöttek úgy, hogy összeesküsznek ellenem, és én harcoltam, nem akartam belenyugodni abba, amit tettem, hogy végül mégiscsak belenyugodjak, elfogadjam, még ha tudtam is, hogy soha többé nem lehetek boldog, így aztán újra fel-felvettem a három megmaradt kandúrt, az egyik, a vörös Kisautóra ütött, a másik cirmos volt, a harmadik pedig, egy fekete kiskandúr, fénylő szőrű, mint a kisuvikszolt csizma. De amikor a szemükbe néztem, láttam, hogy szemernyi érzés sincs bennük, nem úgy, mint azokban a cicákban, amelyek ott feküdtek a patakhoz vivő út mentén a homokban, csakhogy mit lehetett tenni? Mint ahogy addig egész idő alatt sápadt és püffedt voltam, mint ahogy akkoriban megijedtem tükörbeli képmásomtól, most, a Franta Ferda parapszichológusnál tett látogatásom után megnyugodtam, megtörten mosolyogtam, le-lehajoltam a kandúrokhoz, holdfényes éjszakákon ismét a kerítés mentén sétálgattam velük, a feleségem fehér festékkel mázolta le a fehér léceket, mintha egy csapat csontváz mellett járkáltam volna, mintha kaszások masíroztak volna el mellettem, ötven méter hosszú kerítés, csupa-csupa fehér kapu és fehér léc, ezek mellett jártam fel-alá éjszaka, és a három kandúr elkísért, kibe ugráltak a lécek között, dobogtak, el-eltávolodtak, hogy aztán átnyargaljanak a kerítésen és újra elém vágtassanak. Sorra a karomba vettem és magamhoz szorítottam mindhármat, macskáink híres-nevezetes történeteivel traktáltam őket, bár nem voltak rá érdemesek, és a kandúrok a fülüket hegyezték, aztán, amikor egy darabon továbbmentem, az öcsémék telkére, addig vártak rám, míg vissza nem tértem, és akkor felpattantak és tudtomra adták, hogy boldogok, hogy újra itt vagyok az úton, hogy már a fehér kerítés mellett lépkedek, amely fölé nyírfák és fenyők ágai borulnak, azok a kiskandúrok meg-megelőztek, meg-megálltak, belehemperedtek a homokba, várva, hogy lehajoljak hozzájuk és megsimogassam vagy felemeljem és az arcomhoz szorítsam őket. Ezt szerették legjobban a kandúrjaim, akárcsak az összes hajdanvolt macskám, ha felemeltem és az arcomhoz szorítottam őket, és kis ideig így maradtunk, mert ilyenkor valamennyi macska, ezek a kiskandúrok is lehunyták a szemüket egy pillanatra, mint ahogy lehunytam én is. Egy pillanatra kicsapódtak a biztosítékaink és egy fél pillanatig nagy kommunikációban voltunk egymással. Ekkortájt értettem meg, milyen szorosan kapcsolódnak össze az események, amelyeket egy szemvillanásnyival, egy milliméterrel sem lehet előrébb vagy hátrébb mozdítani, mindaz, ami történt, mindaz, ami számomra kedvező” vagy kedvezőtlen volt, ellenem fordult, és nekem akkoriban az volt az érzésem, hogy a kéz, amellyel valaki a sorsomat írja, hogy ez a kéz nem az enyém, egész biztosan tudtam, hogy ez a kéz valaki másé, egy idegené, aki, ha kedve szottyan rá, hát egy másodperccel késlelteti vagy megelőzi mozdulatomat, és hogy bármit fogok is tenni, minden mintha már réges-rég elrendeltetett volna számomra, az is, amiről azt gondoltam, hogy kigondoltam, amikor elgondoltam, minden mintha már réges-rég elő lett volna készítve, én csak bedugtam a kulcsot a zárba az ajtón, ami ugyan általam nyílt ki, de amely eleve nekem volt fenntartva…

8

Akkoriban, amikor már-már teljesen kétségbeestem a macskáktól, amelyek mindig hajnalfelé jöttek az ágyamhoz és kilesték azt a pillanatot, amikor az izzadságtói csuromvizesen és elgyengülve a nemlétről elmélkedtem, ilyenkor jöttek, nem tettek szemrehányást, csak ültek és néztek rám, és én abban a félálomban nem voltam képes elfordítani róluk a szemem, és azok a halott macskák és kölykök, csak azzal, hogy merőn néztek, megadták nekem a kegyelemdöfést. Akkoriban kaptam idézést a tanácstól, tanúnak hívtak be, Polách szomszéd úr panaszt emelt a szomszédasszony, Soldátné ellen, hogy az több mint tizenöt éve lövöldöz a kamra ablakából, és énekesmadarakat, mókusokat öl meg. De főleg énekesmadarakat, amit a fia is megerősíthet, de mindenekelőtt én, az író, aki szemben lakom, én igazolhatom, hogy azok a lelőtt énekesmadarak nem hogy sok-sok. halomnyit, de egész kocsirakományra valót tennének ki. Így hát egy este ott ültem a tanácsban, az elnök, Černy elvtárs ismertette Polách úr beadványát, akinek már kétszer kellett gyógykezeltetnie magát a miatt a sok ezernyi énekesmadár miatt, annyira meg volt rendülve, ahogy szóban előadta, hogy belebetegedett abba a nagy megrendülésbe, a fejével volt baj, puszta szemmel is látni rajta, mondta, hogy egyfolytában verejtékezik, hogy vérben forog a szeme, orvosságot kell szednie, csak azért, mert hajnalonként, minden áldott hajnalban megjelennek neki azok az énekesmadárkák, az összes cinege és pintyőke, az összes harkály, fakopáncs, fakúsz és sármány, sorra szállnak hozzá és aztán hajnalban ott repdesnek az ágya körül és csivitelve mesélik és panaszolják a sorsukat Polách úrnak, hogy egyszeriben csak lefordulnak a mogyoróbokrok és gyümölcsfák ágairól Soldátné kertjében, azok a madarak olyan fülsiketítőén rikoltoznak, hogy ebbe Polách úr belebetegedett, a feje sínylette meg a dolgot, és így panaszt nyújt be, hogy a tanács orvosolja a sérelmét, hogy nem akar mást, hogy úgysem támaszthatja fel azt a sok-sok kosárnyi halott madarat, de Polách úr azt akarja, hogy Soldátné adja át neki a két légpuskát, majd ő megsemmisíti őket, sőt még fizet is azokért a szörnyű fegyverekért, csak hogy garanciája legyen rá, hogy a szomszédasszony nem fog többé az ablakból lövöldözni, és ő, Polách úr végre fellélegezhet és talán nem kell többé eljárnia az intézetbe és a pszichiátriai gondozóba, és a madarak hajnalonként nem fognak nála gyülekezni, nem fogják elpanaszolni neki szenvedésüket. És a tanács elnöke felkért, hogy mondjam el, amit e tárgyban tudok. És én kijelentettem, hogy hébe-hóba találtam ugyan egy-egy lelőtt madarat, hogy hallottam ugyan lövést, hogy néha az én telkemen is koppant sörét a faágon vagy fatörzsön, de soha sem láttam lőni Soldátnét, soha sem láttam fegyverrel a vállán, ez minden. És láttam, ahogy a panaszos fél, Polách úr elvörösödött, ahogy újra vérbe borult a szeme, ahogy egy kendővel törölgette csuromvizes arcát, de a kendő is kevésnek bizonyult, láttam, ahogy tenyerével törölgette a gyöngyöző verejtéket és a cseppeket tele marékkal kente a nadrágjába és sapkájába. És aztán kirobbant, hogy ő igazat beszél, de hogy Soldátné a kamrából lődöz a madarakra, úgyhogy ő sem látta, de ezennel rám is kiterjeszti a Soldátné ellen felhozott vádat, hogy én meg mindig több macskát is tartok, néha nyolcat is, és azok a macskák, az én macskáim megfogják és megeszik a madarakat, főleg, amikor nem tartózkodom a telkemen, hogy azok az én macskáim már vagy ezer, sőt ezernél is több madarat pusztítottak el, és ha ez így megy tovább, hát egyetlen kismadár sem marad Kerskóban, és hogy az elképzelés, hogy minden csehországi telken csak két macska lehet, az énekesmadarak kipusztulásához vezet, Soldátnét pedig erkölcsileg el kell marasztalni, mert ha minden telken, ahol ház áll, ha minden tulajdonos az ablakból lövöldözne az énekes madarakra, hát örökre befellegzene a szép kis dalnokoknak. Hogy tehát én meg a macskáim ugyanaz zöldben, mint Soldátné meg a két légpuskája. És én, amikor ezt hallottam,

felderültem, hosszú idő után ismét jóleső érzésem volt, hogy tényleg, amikor likvidáltam a macskáimat, a kölyköket, voltaképpen elősegítettem, hogy azok az én macskáim, Soldátné lőfegyvereihez hasonlóan, ne likvidálhassák a fiókákat a fészkekben, a kismadarakat az ágakon, lélekben hálát adtam az égnek, hogy beidéztettem tanúnak az énekesmadarak hekatombájához, hogy tetteim, gyilkosságaim értelmet nyertek, mert én tulajdonképpen természetvédő vagyok. Szót kértem, és azt mondtam, hogy Polách úr észrevételei helytállók, hogy elismerem, a macskák nemcsak az énekesmadaraknak ellenségei, de a fácánok becserkészésétől sem riadnak vissza, amikor kölykeik vannak vagy éhesek, nyuszikra, vadnyulacskákra is vadásznak, és igen, én is, anélkül, hogy behívattak volna, én is tudtam, mi a kötelességem, én is lelőttem vagy más módon likvidáltam a létszámfölötti macskákat és kölyköket, és hogy összevissza három macskám van, három nagyobbacska kölyköm, de azokat is elígértem már, úgyhogy nem kell majd kikérnem a szomszédok jóváhagyását, hajói ismerem az előírást a macskák és kutyák tartásáról a más parcellákkal szomszédos telkeken és épületekben. És ahogy halott macskáimat vádoltam, éreztem, hogyan illan el bűntudatom, rátettem hát még egy lapáttal, sajnálkoztam, hogy már nincsenek másoderdészek az erdőben, amint az régebben, Hiross és Hohenlohe herceg idejében szokásban volt, amikor a másoderdészek körbejárták a parcellákat és lelődözték a macskákat és kutyákat, csak azért, hogy védjék a vadállományt és az énekes madarakat. És tanúvallomásom véget ért, és a mennydörgő ügyész vádbeszédévé változott, szemem még villámokat is szórt, és azzal fenyegetőztem, hogy érjek csak haza, az összes énekesmadár nevében menten likvidálni fogom a még megmaradt három kandúrt, és a tanács elnöke köszönetet mondott nekem és köszönetet mondott Polách úrnak is, aki sorra kapdosta be a pirulákat, mert beszédem csak súlyosbította állapotát, beszédem sok-sok kosárnyi és vékányi szépséges és szerencsétlen madártetemmel tetézte azokat a halott énekesmadarakkal teli szakajtókat, cinegék és pintyőkék, fakopácsok és fakúszók és más madarak tetemeivel, annyival többen lettek, mondta nekem később Polách úr, hogy hajnalonként, amikor nem tud aludni, megint ezerszámra, seregestül fognak repdesni az ágya körül és csak növelik majd gyógyszerfogyasztását és a pszichiátriai gondozóban tett látogatásai számát. És mert Soldátné, aki ellen Polách úr panaszt és vádat emelt, nem jött el, az elnök berekesztette az ülést, felolvastatta a jegyzőkönyvet, s mivel Polách úr meg a fia autóval jöttek Hradištkóba, magukkal vittek Kerskóba, és én azon a három kilométeren és utána a fasorom elején álló lámpa tövében leparkolt autóban félóráig azt hallgathattam, hogy micsoda egy rémes alak vagyok, hogy Polách úr csodálkozik, hogy lehetek én író, amikor letagadtam, hogy valaha is lőni láttam volna Soldátnét, hogy ezzel tulajdonképpen kihúztam a szomszédasszonyt a pácból, Polách úr dolgát viszont tovább nehezítettem azzal, hogy milyen módon és milyen nagy számban likvidálták és likvidálják még mindig a macskáim az énekesmadarakat, azokat az ártatlan madárkákat, amelyek felderítik az üdülni vágyók, a munkából hazatérő dolgozók szívét, amikor az emberek kitárják a város peremén, vagy akár benn a városban lévő házuk ablakait, mert a parkokban is csak úgy harsog a madárdal, ami segít a szocializmus építésében, és akkor neki, Polách úrnak a tanáccsal kell huzakodnia, és olyan magától értetődő és nyilvánvaló dolgokat kénytelen szóvá tenni, mint hogy a légpuskáknak és macskáknak köszönhetően minden évadban csapatostul, seregestül költöznek el az énekesmadarak. Amikor Polách úr befejezte mondókáját és még a feje búbja is fénylett a felülről megvilágított autó félhomályában, sok sikert kívántam neki az énekesmadarak megmentéséért folytatott további küzdelméhez, és azt mondtam neki, hogy bátor ember. És ekkor a homályos, szórt fényben egy göndör fej fordult felém a hátsó ülésről, száját szinte a fülemre tapasztotta, elhúzódtam, egy magas fiatalember ült ott, Polách úr fia, és amikor visszafordítottam a fejem profilba, az az ifjonc újfent a fülemre tapasztotta a száját és azt súgta… És azok a boldogtalan tehenek, Chagall tehenei, azokhoz mit szól, Hrabal úr? Harcolnunk kell a vágóhídi jószággal való

humánus bánásmódért… ó, azok a boldogtalan tehenek! Némelyik vágóhídon, azokban a városokban, ahol állatorvosi egyetem van, a jövendő állatorvosok csapatostul mennek ki a vágóhídra, egész osztályok vonulnak ki, és ott áll a kivégzésére váró jószág, és azok a diákok tanáruk vezetésével előszedik jövendő szerszámaikat és felnyitják az élő tehenek mellkasát, hogy a növendékek lássák, hogyan fest az élő-eleven szív, az élő-eleven tüdő, az élő-eleven máj és vese, az élő-eleven gyomor, és a tanár mutogat és magyaráz, hogyan festenek az élő tehén szervei és senki sem veszi észre az élő-eleven tehénszemeket… Azokat a szemeket, Hrabal úr, amelyekről az ókori Görögország költői azt mondják, hogy az istennők szemének másai, Aphrodité tehénszemű volt, az övé a legeslegszebb szempár az egész világon… Hrabal úr, a görögök és a többi ókori nép tudta, hogy egy tehén leölése gyilkosság, ezért osztoztak a bűnben az istenekkel, az isteneknek áldozták a szépek szépeit, osztoztak velük a kiontott vérben és bűntudatukat isteneikre is átvitték, mi viszont büntetlenül öldössük az állatokat a vágóhidakon, de ez még hagyján, tetejében a gyilkosság előtt a jövendő állatorvosok élve boncolják fel a jószágot, benyomulnak a belsejébe, hogy megtanulják és lássák azt, amit a tankönyvekből csak elméletben ismernek… Hrabal úr, ezzel csinálni kell valamit, és én egy vagyok közülük, mert azok az ártatlan tehénszemek, a vágóhídi tehenek szeme, Chagall boldogtalan teheneinek szeme, azok a szemek nemcsak engem, nemcsak magát, hanem az egész emberiséget vádolják gyilkossággal, úgyhogy, Hrabal úr, néha felettébb ügyelnem kell, hogy bele ne haljak abba a látványba… Mondta a magáét a fiatalember, ajka a fülkagylómon mozgott, és én újra láttam macskáim szemét, azoknak a szemét, amelyeket megöltem, a szemrehányó tekinteteket, a szemeket, amik nem sejtették, hogy végezni fogok velük, de pontosan tudták, hogy szeretnek engem, hogy ágyamban hozták a világra kölykeiket, hogy bizalommal, határtalan hittel voltak irántam, hogy csak velem és mellettem boldogok, én pedig agyonvertem őket a postazsákban, akár a kártékony menyétet, és arról, hogy énekesmadarakat hordtak haza nekem, hogy apró foglyokat és fácántyúkokat hoztak, hogy nyulakat vonszoltak haza, arról nem tehettek, mert iparkodtak bemutatni nekem zsákmányukat, megtiszteltek vele, és ha már, hát akkor inkább hagynom kellett volna, hogy lelőjék őket, a segéderdésznek, az erdésznek kellett volna eljönnie, valaki másnak kellett volna megölnie őket, nem nekem, tehát bűnös vagyok, nem azért, mert agyonvertem őket, hanem, mert megöltem a szeretetet, ez az én bűnöm, a saját szememben vagyok bűnös, és hajnalonként, amikor eljönnek hozzám, voltaképpen én magam jövök vádolni magamat, mert bűntudat gyötör és gyötörni is fog, amíg csak a világon vagyok, éppen úgy, mint az ártatlan Polách urat, akit a légpuskáknak és a macskáimnak áldozatul esett madarak lángoló képzetei kísértenek, a madárkák, amelyek hajnalonként, akárcsak az én pirkadataimon, csivitelésükkel és rémült rikoltozásukkal újra és újra körbehímezik majd az ágyát, éppen úgy, mint azt a fiatalembert, akinek reggelente, amikor megjelennek neki azok a szemrehányó tekintetek, Chagall boldogtalan teheneinek néma szemei, nagyon kell ügyelnie, hogy meg ne haljon. .. Feljajdultam és kiszálltam a kocsiból, becsaptam magam mögött az ajtót, az autó elhajtott, és én, a magas nátriumlámpa permetező fényében lépkedve bementem a fasorba, ahol fehéren világítottak kerítésem lécei. Most sötétben lépkedtem, az útra kirohant elém a három termetes kölyök, a lábamhoz törleszkedtek, nagy bakugrásokkal előrenyargaltak, hogy aztán újra visszatérjenek a lábamhoz, nekidörgölőzzenek és újra elvágtassanak és újra visszatérjenek, hogy megmutassák nekem, mennyire szeretnek, éppen úgy, mint a mamájuk, a két macskamama, akik szerettek engem és én mégis megöltem őket.

9

Akkoriban nem győztem álmélkodni, hogy az életem hol felfelé tartott, hol meg lefelé, hol jobbra, hol meg balra, úgy cikáztam a világban, mint egy megbokrosodott fogat, amelynek gyeplőjét egy nekibőszült és eszeveszett kocsis rángatja. De én már valahol másutt voltam, nemcsak a fák előtt hajlongtam, mint azok a tanárnők, akik sok-sok éve megvették a telket, ami most az enyém, de bókoltam a három kandúrnak is, bókoltam magamnak a tükörben, és mosolyogtam a képmásomra, mert már nem féltem magamtól. Tudtam, hogy az az érzés, hogy zabla van a számban és vezetnek, mindegy, hogyan és hová, de az a gyönyörűséges érzés, hogy minden elő van készítve számomra, mint a vőlegény vagy a nyoszolyólányok és vőfélyek számára az esküvői menetben, az érzés, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül, nem erővel, hanem édes boldogsággal töltött el, még ha a boldogság mellett a boldogtalanság állt is lesben, mert minden lét a nemlétből ered és mindennek bölcsője az önnön ellentéte… és én akkoriban mindenen felülemelkedtem, fölötte álltam önmagamnak, már megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy kitapogassam duzzadt májamat és saját magamnak mondjam a szemembe, na bumm és akkor mi van? Szivacsos máj…? ó, ebbe a halódó-sorvadó testbe zárva úgysem fenyeget már semmi veszély, bármi történne is, mindenre rábólinthatok, mert a macskákkal keresztülmentem mindenen, s mintha átéltem volna az összes háborút, mintha részt vettem volna a My Lai-i mészárlásban, a libanoni mészárlásokban, mert mindazt, amiről a Száz év háborús fényképei című könyvben olvastam, átéltem én is, bár mások csináltak, én voltam az, aki azt a fiatal francia fényképésznőt Libanonban elhurcoltam egy mellékutcába, azzal fenyegetőzve, hogy máskülönben lelövöm, és ott aztán le kellett fotóznia engem öt agyonlőtt falangistával, akiknek le volt vágva a nemi szervük, én voltam az, aki abban az évben, amikor még a világon sem voltam, de ezért is bűnösnek éreztem magam, török cimboráimmal levágtam a harcban elesettek fejét, aztán a fejeket lisztes zacskóba raktuk és bevittük a városba, ahol lefotografáltattuk magunkat azokkal a fejekkel, a lelőtt ellenséges katonák fejével… És így egy szép reggelen, amikor a feleségemmel egy bizonyos hivatalt kerestünk, bár elég lett volna odatelefonálni, hogy befizettük a lakbért, amiről csekkünk is volt, az Escort tizenhármassal mentünk Střížkovból Ðáblicébe, sokáig furikáztunk, míg megtaláltuk azt a hivatalt, egyszer meg is álltunk a stfízkovi víztorony alatt és a feleségem megkérdezte egy öregasszonytól, hogy hol van a Bímová utca? És a nénike kiterítette a térképet és ketten keresgélték a mappán, a főváros térképén, hogy hol az ördögben van az a Bímová utca? És az Escortunk mellett két postásnő ment el, élénk beszélgetésbe merülve, mellettem haladtak el, csak le kellett volna tekernem az ablakot és megkérdeznem azt a két fiatal postásnőt, de én már tudtam a magamét, tudtam, hogy mindaz, ami késleltet, mindaz siettet is, nem mozdultam, és aztán elmentünk oda, ahová az esernyős öregasszony irányított minket, de a hivatal valahol máshol volt, és így szüntelen késésben voltunk és szüntelenül siettünk, hogy végül kiválasszuk a megfelelő időt, amely csak a miénk volt, az időt, ami voltaképpen az én időm volt, már csak az enyém, mert előző nap, amikor a feleségem az összegereblyézett füvet égette és vele a sok hasznavehetetlen limlomot, bementem a fészerbe és a postazsáknak hűlt helye volt. A fűzfánál, a patakparton füst szállt az égre, megkérdeztem a feleségemtől, csak a biztonság kedvéért, figyelj, a fészerben volt egy ócska postazsák, nem dobtad tűzre? És a feleségem bólintott, hogy bizony tűzre dobta, mert ha valaki megtalálta volna nálunk, még azt hihette volna, hogy mi raboltuk ki Čakovicében azt a pénzszállító autót, évekkel ezelőtt, amikor több mint egy milliónak veszett nyoma. .. És mentem a macskatemető mellett vezető úton és kotorászni kezdtem a hamuban, egy kis bottal kotorásztam és csak a karikákat

találtam meg, a rézkarikákát meg a postazsák szövetének finom rajzolatú lenyomatát a hamuban… És végül csak megtaláltuk azt a hivatalt és a feleségem berontott és diadalmasan lobogtatta az irodistanők orra előtt a csekket, hogy lám befizette, nem pedig, ahogy írták, hogy nem fizette be a júliusi lakbért. És aztán jókedvűen beült az autóba és elindultunk, reszketett mérgében, hogy hogyan írhattak neki ilyet, és aztán kifelé tartottunk a városból és sütött a nap és a külvároson hajtottunk keresztül, és tankolni akartunk, de úgy döntöttünk, hogy majd visszafelé fogunk tankolni, és elhagytuk Počernicét és aztán Nehvizdyt, és már a kis domb következett, és amikor lefelé gurultunk a mochovi benzinkúthoz, hát a domb aljából egy pótkocsis kamion kapaszkodott fölfelé, és már a pótkocsi mellett haladtunk, amikor hirtelen megpillantottam magam előtt a kék felületet, és aztán szörnyű csattanás hallatszott, mint egy győzelmi fanfarral véget érő szimfóniában, és a szélvédő szétrobbant, ezernyi színes kis üvegszilánkra szóródott szét, és aztán egy pillanatra eltűnt a fény, és aztán az ütközés… És csönd és a megperzselődött csontok szaga, amikor kinyitottam a szemem, üvegtörmelék borított be, az volt az érzésem, hogy Liszt Les Préludes-jének záróakkordjait hallottam, égnek meredő lábbal lógtam, a feleségem is fejjel lefelé lógott mellettem, olyan mulatságosan lifegett a haja, így lógtunk egy kis ideig és vártuk, mikor kezdünk haldokolni, mikor kezdünk vérezni attól az ütközéstől? De nem történt semmi, csak csend, nagy-nagy csend, és aztán egy tótágast álló szerelőruhát láttam, aztán megnyomtam a biztonsági öv gombját, és fejjel előre zuhantam le, emberi kezek húztak ki, és a kezek fölött rémültek voltak a szemek, a túloldalról emberi kezek húzták ki a feleségemet is, asszonyom jajgatott és sírva fakadt… mi történt velünk?, kérdezte és én azt mondtam neki, mit műveltél velem? És aztán felkászálódtam, és a háttérben ott volt a benzinkút, és a délelőtti napsütésben egy kis teherautó állt keresztben az úton, oldala kék volt, és az árokban a mi barna, csokoládészínű tizenhármas Escortunk, felborulva, a felismerhetetlenségig összeroncsolódva. .. és a teherautó hűtőjének a sofőr támaszkodott, sápadt volt és már bagózott, a hűtőre könyökölve ellenségesen nézett ránk, és megvonta a vállát, és azt mondta… Nem láttam magukat… És én járkáltam a szerencsétlenség színhelye körül, üvegtörmelék potyogott rólam, tetőtől talpig végigtapogattam magam, a fejemből vér szivárgott, még egyszer megtapogattam magam és megállapítottam, hogy eltörött a bordám, recsegett-ropogott az ujjaim alatt, fel-alá jártam, elmentem egészen a benzinkútig, ahol a feleségemet mosták le, aztán jött a mentő és aztán még egy, és aztán RENDŐRSÉG feliratú sárga autójukkal megérkeztek a rendőrök, és amikor meglátták azt a mi kocsinkat, hát a rendőrök is sápadtak voltak… és én ide-oda járkáltam és világosan és pontosan éreztem, hogy ez az autó volt a pont az összes megölt macska után, hogy megértem, hogy a gondviselés közbeavatkozzon, hogy az rendeltetett nekem, hogy kis híján halálra zúzzuk magunkat a barna autóban, amelynek huzata és mennyezete ugyanolyan színű volt, mint a postazsák, amiben sorra gyilkoltam le azokat a szerencsétlen macskákat, de hogy most kiengesztelődött az ég, az én egem, elnyertem büntetésemet, és így a mindenek fölött való és sorsunkat irányító ég is kiengesztelődött… és mosolyogtam, amikor megkértek, hogy szálljak be a mentőautóba, a kabátomból üvegcserepek potyogtak, mosolyogtam a röntgenen is a nymburki kórházban, és mosolyogtam, miközben bejódozták a fejemet és helyreigazították törött bordáimat, egyfolytában mosolyogtam egész héten, amikor a nymburki kórházban feküdtem, a hajamból kiesett néhány szerencsét hozó üvegszilánk, mert megváltattam, mert megmenekültem attól, hogy lelkifurdalástól és bűntudattól gyötörve végül felkössem magam a patakparti fűzfára, ahogyan Mařenka jövendölte nekem, aki halála előtt gombászni jött hozzánk és nálunk felejtette a zöld karikája háncstáskáját. Bárki kérdezte tőlem, hogyan éltem túl azt a balesetet, mindenkinek nagy nevetve azt mondtam, hogy csodálatos volt, hogy érces morális szimfonikus zenéhez hasonlított, a legércesebbhez. A kórházban ott feküdt velem együtt az a boldogtalan sofőr is, aki, mint ahogy én sem, mint ahogy a feleségem sem, hát ő sem siettethette az időt egyetlen

pillanattal sem, és nem is késleltethette, így aztán óhatatlanul be kellett következnie annak, ami bekövetkezett, és ahogyan mindenkinek mondtam, csodálatos volt… és megállapítottam magamban, hogy ha egyszer távozni akarnék ebből a világból, hát nincs ennél szebb halál, mint ahogy ezt választotta imádott Jackson Pollockom is, a gesztusfestészet mestere, a dripping, a festő, aki, miután megfestette a legeslegszebb képet, amit valaha is láttam, aki, miután felhajtott több ciszternányi whiskyt és elszívott néhány földkerületnyi Pall Mallt, szépen megvacsorázott a Cedar 5 bárban és útnak indította szuperjárgányát, hogy testestül-lelkestül átélje azt, amivel az én kétbalkezes sorsom próbálkozott nálam, hogy úgy ütközzön, hogy ott helyben szörnyethaljon. Amikor a rendőrség tagja, egy kellemes fiatalember megkérdezte, hogy kívánok-e én is feljelentést tenni, kijelentettem és aláírtam, hogy nem kívánok, hogy az, amit átéltem, csodálatos volt, a sofőr, Máchal úr, akinek az száradt a lelkén, hogy nem látott engem, hogy a vakszerencsében bízva kanyarodott ki a mellékútról a főútra, ezzel súlyosbította helyzetét, engem viszont megszabadított a bűntudattól, a bűntudattól a sok megölt macska miatt, amelyek aztán a kereszteződésben történtekkel fizettek meg nekem. És ültünk a kórházi ágyon Máchal úrral, fogtam a kezét, és azt mondtam neki, amikor egyfolytában hajtogatta, hogy haragszom-e rá a karambol miatt, hát mindig ugyanazt feleltem neki és többször elismételtem, ő meg úgy nevetett rajta, hogy összekaszabolt ábrázata grimaszba rándult. .. Máchal úr, ha az embernek pechje van, a muffban is szögbe akad… És akkor újra megjelent nekem az a három kandúr ott Kerskóban, és én hirtelen a sors ujját láttam ebben, hogy mielőbb térjek vissza hozzájuk és mielőbb töltsek nekik tejecskét és mielőbb újra fel-alá sétáljak velük éjjelente a fehér léckerítés mentén és meséljek nekik mindarról, ami említésre méltó történt abban a mi nagy macska– és kandúrfamíliánkban, és aztán a pillanat hatására sorra felvegyem és az arcomhoz szorítsam őket és ugyanazokat a szerelmes szavakat sugdossam a fülükbe, amelyeket azoknak súgtam, akik elmentek, akik megelőztek minket, akár szerencsétlen véletlen folytán, akár az én kezem által. És még jobban nevettem és ámuldoztam azon, hogy hogyan keresztezték egymást és hogyan fonódtak össze azok a mi párhuzamosaink ott a mochovi benzinkútnál, amikor megtudtam Máchal úrtól, hogy a nymburki házát nem mástól, mint Marysko úrtól, a barátomtól, a mentoromtól vette. Máchal úr tehát azt a kis házat vette meg, amelynek tengeralattjáró-gyomrában Marysko úrral tíz éven át írogattuk első versikéinket, neopoétikus manifesztumunkat, ahol annyiszor berúgtunk nagy-nagy boldogságunkban, hogy már tudjuk, mi fán terem a szürrealizmus és a csodás találkozás, amely nemcsak a szürrealistákat kötötte össze, de amint látom, engem és Marysko urat és Máchal urat is, aki megvásárolta barátomtól azt a híres-nevezetes házikót, ahol olyan boldogak voltunk, és ahol többször is úgy sújtott le ránk a sors, hogy vergődve feküdtünk a szfinx karmai között, amelyik ifjonti tehetségünk hajtását őrizte, és most bezárult a kör, a szerencsés kimenetelű szerencsétlenség jóvoltából ott, a mochovi benzinkútnál, a baleset jóvoltából, amely törölte bűnömet a bűnügyi nyilvántartásból. Mert egy macskát sem lehet megölni büntetlenül. Mit fogok csinálni ennyi macskával?

EPILÓGUS

Azon a kora estén lementem a befagyott folyóhoz, még mindig sajgott a törött bordám, csakhogy én már egy héttel a baleset után fitt voltam, nem mintha tényleg az lettem volna, de Franta Šťastný volt a példaképem, aki, amikor kétszázötvenen eltörte két bordáját, pólyával körbetekertette a mellkasát és alig két órával a kétszázötven után sikerült háromszázötvenen is nyernie. Már lement a nap, nyugaton rózsás volt az ég, és ahogy fölém domborult a kék mennybolt, lassan kibomlottak rajta a reszkető csillagok. Amikor a kiserdőn mentem keresztül, fölriasztottam egy csapat őzet, épp a havat és tűlevelet kotorták el patácskáikkal, vackot vájtak a homokba, és én boldogtalan voltam, hogy már megint valami rosszat tettem, hogy felvertem azokat az őzeket. De mit tegyek? Az után a számomra oly szerencsés kimenetelű baleset után valahogy komótosabb lettem, valahogy boldog voltam ott, ahol épp voltam, szemernyit sem vágytam rá, hogy felbuszozzam Prágába és aztán újra vissza Kerskóba, szerettem otthon ülni, a három kandúr egyfolytában aludt, az örökkévalóságig tudtak volna aludni, minden mindegy volt nekik abban az őszi, téli időben, jól belaktak és durmoltak, míg én, ahogyan ők aludtak, én pont úgy csak ültem, képes voltam hosszú órákon át ücsörögni és kibámulni az ablakon, már nem a nyírek és fenyők ágaira, már nem az utolsó hulló levelekre, csak úgy nézelődtem, fogtam befáslizott, sajgó bordámat, de nem fájdalmat éreztem, hanem inkább elégtételhez hasonlatos, melengető zsibogást. Az a baleset valahogy kapóra jött nekem, valahogy most, a bordatörés kapcsán eszméltem rá, hogy ugyan mi keresnivalóm van az író-olvasó találkozókon, ugyan mi keresnivalóm van a kocsmákban, hol várnak rám? Egyáltalán mi keresnivalóm van bárhol is, amikor lassan már hetvenéves leszek? Attól a balesettől valahogy megkönnyebbültem, a testem még most is csupa seb és kék-zöld folt volt, még mindig és tulajdonképpen csak most kezdett fájni a kezem és lábam és tarkóm és gerincem attól, ahogy abban a szerencsés Escortban rázódtunk-henteredtünk, összevissza verve magunkat… És ezek az apró nyilallások-zsibogások, amelyekkel levezekeltem bűneimet, priuszom eltörlését jelentették. Ez a baleset valami olyasmi lett számomra, mint a sokkterápia, amit a pszichiátrián kapnak a betegek és hibbantak, lehet, hogy abbahagyom az írást, hogy ez a baleset kiradírozza belőlem a gyújtást, hogy történt velem valami, ami eltávolított az ideggondozótól, mindaz, ami jajongott-kiabált bennem, most elcsendesedett, minden macskabaj, ami szívemet, agyamat fájdította, kiszellőzött, és én, mint a szabadon bocsátott elítélt, csak ültem otthon az ablaknál és a csend és nyugalom leglényegébe meredtem, mert másra nem voltam képes. És most a jégpáncél borította folyó mentén lépkedtem a ropogó, fagyott hóban, szél zörgött a derengő nádasban, már a fagy lepte bogáncskóróknál jártam, amikor a pirókok téglaszínű begyük vörös füzérén tovaröppentek a következő bogáncsra, a befagyott folyó túloldalán fekete erdő emelkedett, hótaposó csizmában és fehér zokniban lépkedtem a tájban, amelyet hatéves korom óta szeretek, az egyhangú és ezért gyönyörű tájban, a lapályon, ahol sokáig mehet-mendegélhet az ember, úgy, hogy már mit sem lát abból, ami körülveszi, de eldiskurálni eldiskurálhat magával, vagy hagyhatja, diskuráljon csak a lélek a szellemmel és az elemekkel. Amikor hatévesen a sörgyáron túl elterülő Elba menti vidéken a Komárenský-sziget felé igyekeztem, csábított a meszsziség, hogy vajon mi van a szigeten túl, mi van Pístyn túl és Pístyben, mi van a látóhatáron túl, Kostomlátky után? És akkoriban és aztán még húsz éven át mehetnékem volt, egyre csak mentem volna, egyre csak, hogy mi van a látóhatáron túl? És így gyalogoltam el és aztán így bicikliztem el egészen Hamburgig. De ma már nem csábítanak a távoli horizontok, boldog vagyok ott, ahol vagyok, boldog vagyok, hogy egyáltalán vagyok, hogy egy darabon odébb viszem magam és közben bármiről ábrándozhatok,

bármire gondolhatok, sőt, hogy ma már megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy nem muszáj semmire és így mindenre gondolnom. Lépkedek a szikrázó, mély alkonyatban, csizmám alatt ropog a hó, a magas, fagyott hó, mintha egy melegágy ablakait törném be sorra, tulajdonképpen csak a baleset után jöttem rá, hogy egészen addig a pillanatig, amikor végre megálltam a teherautóval való, kilencven kilométeres sebességű ütközés után, hogy egészen addig nem hittem, de vallottam, hogy a többiek, hogy az emberek mind sokkal okosabbak nálam, sokkal erkölcsösebbek nálam, sokkal szebbek, sokkal… hogy mindenben tökéletesebbek nálam, hogy mindannyian gyöngyöt rejtegetnek a mélyben, míg én csak bűntudatomat rejtegettem ott gyerekkoromtól fogva, kiskoromtól bűntudatom volt, bűntudatosan néztem az emberekre, gyerekkoromban előfordult, hogy az arra bicikliző idegen bácsik közül néhányan, amikor rájuk néztem, leszálltak a bicikliről, és lekevertek nekem egy iszonyatos frászt, aztán kiköptek és roppant elégtétellel visszaültek a biciklire és továbbkerekeztek, én meg fogtam az arcomat és igyekeztem haza vagy még csak az iskolába, és szégyelltem magam, hogy valami rosszat tettem, olyan szörnyűséget műveltem, hogy az idegenek leolvasták tenyérbemászó ábrázatomról a gaztettet és maguk vették kézbe az igazságszolgáltatást, lehet, hogy azokat a pofonokat előlegbe kaptam valamiért, amit később követtem el, lehet, hogy azért osztották ki nekem azokat a pofonokat, hogy észre térjek, amíg még nem késő, lehet, hogy a levélszállításra használt postazsákban legyilkolt macskáim és kölykeik kontójára kaptam őket. Alighanem ezért volt, hogy kisfiúként és aztán fiatalemberként is állandóan menekültem, szöktem, egyfolytában azon igyekeztem, hogy elérjem a látóhatárt, hogy elrejtőzzek mögötte, ám mindannyiszor megállapítottam, hogy ott, azon a határon újabb horizont nyílik, és megint csak futnom, menekülnöm kell a látóhatár felé, a vonal felé föld és ég között, de az a vonal mindig csak távolodott és távolodott, nagyon-nagyon sokáig, egészen máig, itt, ahogy a befagyott folyó mentén lépkedek, felcserélődnek az égtájak, az egész horizont megfordul és vonalai rajtam futnak keresztül, középpontot alkotnak, amely azonban nem csapódik belém, hanem bumerángként tér vissza kezembe és lábamhoz. Ropog a hó a csizmám, a gumitalpú lábbelim alatt, amely, ha megfordulok, nagy akáclevél lenyomatát hagyja maga után a besüppedt hóban. Újra és újra megfordulok és látom, ahogy nyomokat hagyok magam után a behorpadt hóban, mintha cukormázas tortába mélyedne a lábam. Amikor egy hét után kiengedtek a nymburki kórházából, nyomban a Tigrisbe mentem, mert Niki Lauda volt a példaképem, aki, amikor kis híján elégett a versenyautójával együtt, hát öt hét múlva újra ott ült a Forma-1 egyes rajtszámú kocsijában, mintha mi sem történt volna. És ott, a kocsmában Ondříčekkel, Formán úr operatőrével találkoztam, harsány nevetéssel emlékeztettem, hogyan is állt a szénája tizenöt évvel ezelőtt, amikor fia születésnapját ünnepelte és a barátjával együtt a falhoz kenődtek és majdnem halálra zúzták magukat, de Ondříček úr megmaradt és összevarrták az arcát… És Ondříček úr sorra mutogatta nekem a varratokat az arcán és nagy nevetve hozzátette, tudja, hogy még a múlt héten is kiszedtek egy üvegszilánkot a szemöldököm fölötti bőrből? És most itt lépkedek a befagyott folyó mentén és egy pillantást vetek a felszínére, ahol maradt még némi rózsás fény a naplementéből, és nem hiszek a szememnek. De amikor újra és megint odanéztem, hát egy élő-eleven hattyút láttam néhány méterre a megdőlt nádastól. Megrémültem, hogy éjszaka, ha megint északi szél fúj majd és ahogy az ég jósolja, megint mínusz tizenöt, mínusz húsz fok lesz, rémüldöztem, hogy az a hattyú menthetetlenül megfagy. Leereszkedtem hát a nádashoz és néztem azt a szépséges madarat, igen, hattyú volt, szép, hosszú nyakú hattyú, de a szeme dühtől szikrázott, hogy itt vagyok, hogy nézem, láttam, ahogy süvít a hó a folyó jéghátán és a színe, akár az őrölt fahéj, láttam, ahogy az a porhanyós hó feltorlódik a hattyú körül, mint az apró hullámok és a tajték és a vízpermet az úszó hajó körül. És az, amitől rémüldöztem, valóság volt, a hattyú már félig odafagyott a jéghez, egy hattyú háromméternyire a parttól, egy hattyú jóformán

kéznyújtásnyira. És mert féltem, nehogy beszakadjon alattam a jég, lassan törött bordáimra, hasra ereszkedtem, úgy, ahogyan a seregben tanultam, könyökömet magam alá húztam, hasaltam a folyó fagyott mennyezetén, a szél fahéjszínű havat fújt a szemembe, és amikor még közelebb araszoltam a könyökömön, a hattyú felé nyújtottam a kezem. És a hattyú hátraszegte a nyakát, a szeme még dühösebb volt, és nagyot csípett a kézfejembe és sziszegett rám, de én, bár vér folyt a kezemből, megragadtam a hattyút, fölülről, a szárnyánál fogva markoltam meg mind a tíz ujjammal, ám a hattyú már odafagyott, és újra belecsípett a kezembe és olyan volt az az ütés, mintha fejsze csapott volna le, és én tudtam, hogy ha olyan közel merészkednék hozzá, hogy föléje hajolhatnék, hát a csőrével, mint egy nehéz késsel a szemem közé vágna, hogy inkább eltörné a lábát, amellyel odafagyott a jéghez, inkább kitörné mind a két lábát… Meg aztán, kőhajításnyira a hattyútól a folyó áramlott, a jégfelszínen tátongó nyílás nem volt nagyobb egy kesztyűs bábunál, egy kis deszkalapnál… és fekete folyóvíz örvénylett benne, bodrosodott a felszíne, és féltem odamenni. De főleg a szárnycsapástól féltem, egyszer két kézzel átkulcsoltam egy hattyút, mire mindkét szárnyával akkora ütést mért a fejemre, hogy elájultam… így hát kihátráltam törött bordáimmal a partra, vérzett a kezem, csodálattal néztem a hattyúra, azzal vigasztaltam magam, hogy talán jön az olvadás, hogy másnap talán úgy fog tűzni a nap, hogy a jég meg a hó elolvad a hattyú alatt, hogy biztosan kijövök ide, hogy megnézzem, mi a helyzet, és a hattyúnak már híre, hamva sem lesz. Amikor felértem a töltésre, mintha az égből pottyant volna le, egy nagy faág feküdt a földön, felvettem és visszamentem a partra a megdőlt nádashoz és igyekeztem kiszabadítani a hattyút, de csak most láttam, hogyan jártam volna, a hattyú erős csőrcsapásokkal először az ág kérgét forgácsolta szét, aztán sziszegve diribdarabra hasogatta az ágat, majd egy lendületes nyakmozdulattal kitépte kezemből és elhajította, ám a fagy szorítása csak nem engedett, aztán a hattyú elfordította rólam dühös szemét és felborzolta a tollát, simítgatta, lapogatta csőrével, szépítkezett, elindultam, de látványától megbűvölten minduntalan hátrafordultam, és ő az esti ég bágyadt tükröződésében tovább rendezgette, simítgatta testéhez a tollát nyakával és fejecskéjével és csőrével, amely most fésűként szolgált, míg az imént inkább kertészollóhoz volt hasonlatos. Hazafelé tartottam, a lábnyomokba lépve, amiket hótaposó csizmám hagyott, amikor leereszkedtem a hattyúhoz, amelyik nem engedte, hogy segítsek neki, hogy kiszabadítsam, hogy elvigyem, mintha az a hattyú tudta volna, hogy hazavinném, hogy addig etetném, míg be nem köszönt a tavasz, vagy míg ő maga fel nem kerekedik, szárnyra nem kap és el nem repül. És ahogy hazafelé igyekeztem, ahogy megfájdult repedt bordám, mintha újra összetörtem volna, lassan derengeni kezdett bennem, akaratom ellenére újra arra kellett gondolnom, hogy azzal a hattyúval nem olyan egyszerű a helyzet, hogy azt a hattyút agyonvert macskáim mesterkedtek oda nekem, hogy a hattyút, amelyik nem hagyta, hogy megmentsem, a sorsom ültette oda, a sors, ami kívülről zúdul az emberre, a sors, ami egy máshonnani híradás része, foszlánya, hogy tulajdonképpen amikor képes voltam megölni több macskát, amelyek oly hevesen csak azt kívánták, hogy velem legyenek a világon, hát pont ez a hattyú, amelyiknek segíteni akartam, hogy élhessen és a világon lehessen, hát pont ez a hattyú áldozza fel magát, inkább meghal, csak azért dacol, hogy bebizonyítsa nekem, nem hogy mindennek az ellenkezője igaz, hanem fordítva, hogy mindennek az ellenkezője éppen hogy nem igaz, és hogy megint én vagyok a bűnös, mint ahogy világéletemben bűnös voltam, még ha nem tudtam is, miért és miképp. És ahogy hazafelé támolyogtam, az erdőben már olyan sötét volt, hogy csak az út felett, a fakoronák között derengő körcikknyi ég szerint tájékozódtam… És aztán otthon megint csak gubbasztottam a széken, mint egy rakás szerencsétlenség, a három kandúr igyekezett felvidítani, birkóztak, úgy tettek, mint akikre rájött a bolondóra, bukfencet hánytak, egymás vállára támaszkodtak és a szemembe néztek, de engem emésztett a lelkifurdalás, hogy nem mentettem meg azt a hattyút, akarata ellenére is, csak azért, hogy megmentsem, hogy nyugodt legyen a

lelkiismeretem. Így hát altatót vettem be, de félóránként felébredtem, néztem az órát, nem győztem kivárni, hogy megvirradjon, hogy újra felkerekedhessek a kis létrával, amilyennel a gyerekeket szokták menteni, amikor beszakad alattuk a halastó jege, lefektetem majd a létrát és azon araszolok el a hattyúmig, elő is kerestem a fészerben a bőrkesztyűt, hogy ne lyukassza ki a bőrömet… És arra az estére gondoltam, amikor Ondříček úrral, Formán úr operatőrével ültem a Tigrisben, azzal, aki autójával a falnak kenődött, amikor kisfia születésnapját ünnepelte, és hirtelen megjelent előttem az a nő, aki odaült hozzánk, aznap esett, a balesetem utáni hetedik napon, az a nő impregnált bőrkabátot viselt és ugyanolyan kalapkát és két fehér mankóra támaszkodott, ki volt festve, esernyőjéről csurgott a víz, és aztán egyik sört a másik után hajtotta fel velünk, fejből tudta a Slávie és a Sparta minden csapatösszeállítását az utolsó ötven évben, és váratlanul csak nekem mondta, festett körmét a karomra téve… most mesélek magának valamit, megírhatja, és már mehet is a Spisovatel kiadóba az előlegért… én hároméves korom óta Sparta-drukker voltam, a papám, az apukám vitt magával a meccsekre, és most képzelje el, tizenhét éves voltam, már Protektorátus volt, az ország megszállva, maga is tudja, és én a páholyomba igyekeztem, amit a papámmal béreltünk, és amikor beléptem a páholyba, telt ház volt, csak a papámra vártam, és akkor megjelent egy alkalmazott, és azt mondta, várjon, kisasszony… És a páholyba maga Vlasta Burián, a komikusok királya lépett be, és közölte velem, hogy sajnos már semmi keresnivalóm abban a páholyban, mert ahogy a hírekben olvasta, sajnos a papámat kivégezték, mert helyeselte a birodalmi helytartó, Heydrich úr elleni merényletet, és hogy csak állójegyet adhat nekem, hogy ha itt maradnék, annak beláthatatlan következményei lennének az egész klubra nézve, mert aki helyeselte a helytartó úr halálát és ezért kivégezték, hát az törölte magát a nemzet tagjainak a sorából… És én felálltam és sírtam és ahogy a kijárat felé nyomakodom, hát szembejön velem Vojta Bradáč és Tonda meg a legkisebb, Bradáč Ludvík és kitárták a karjukat és megöleltek, mert szerettek, és hogy miért bőgsz? És én elmondtam nekik, és Vojta meg Tonda felkiáltottak, ha te nem leszel ott a páholyban, mi sem lépünk pályára… te pedig, Ludvík, elintézed a dolgot, beviszed magaddal a kislányt a Slávie páholyába… És bevittek és én nem néztem a focit, a földet néztem, a csikkeket, gyufákat, söröspoharakat és sírtam… Ezt írja meg, és elég, ha csak bejelenti a Spisovatel szerkesztőségében, már mehet is az előlegért, mert maga is a komikusok királya, a mi királyunk… mondta, és a tízedik sörét itta, és én több sört húztam le, mint bármikor… Ezt a történetet meséltem magamnak, egyszer, kétszer és újra, a kandúrok már aludtak, és én felkeltem és még sötétben fogtam a létrát, szépen, mint egy kéményseprő, nem fájt a bordám, nem volt ideje fájni, vagy lehet, hogy fájt, azok a zúzódások is fájtak, de én semmit sem éreztem, mert hajtott a bűntudat, az érzés, hogy megint nem tettem meg azt, amit meg kellett volna tennem, és kimentem és fohászkodtam, hogy az az én hattyúm még életben legyen, hogy legalább egy órát éljen még azután, hogy megmentettem… És újra ott lépkedtem a hattyúhoz a visszafelé vezető lábnyomokban, olyan volt, mintha az elbeszélésért járó előlegért mennék, amit az a nő ajándékozott nekem a Tigrisben, minduntalan orra buktam, néhányszor létrástul vágódtam el, és én, a komikusok királya, az író, akinek az emberek sokszor mesélnek őrületes és alpári történeteket és aztán harsány nevetéssel hozzáfűzik, hogy ha azt, ahogy összeszartuk a lépcsőt, ahogy egy kisasszony belehányt a villany írógépbe, ha ezt elmeséli a kiadóban, hát rögvest a markába nyomják az előleget… álltam a parton, én, a komikusok királya, éjszaka jeges szél fújt, álltam a félig-meddig már behordott lábnyomaimban, keleten pirkadt, a tájat klóros fény öntötte el és a folyóra, az árral szemben rózsás legyező terült, amikor oda néztem, ahol előző nap a hattyú ült, az volt az érzésem, hogy már nincs ott, felnevettem, felszegtem a fejem és a fagyos égre kürtöltem örömömet, hogy az a szépséges madár, amelynek minden példánya a királynő tulajdona Angliában és ha bárki bántja, hát az illetőt maga a királynő perli be, az a madár megmenekült, és így megszabadított attól a szörnyű bűntudattól… de amikor

a nap a befagyott folyó fölé huppant, hát a parttól háromméternyire egy kis puha hókupac emelkedett, amikor alaposabban szemügyre vettem, láttam, hogy a hó alatt az én hattyúm van, amelynek, mielőtt megfagyott a szíve, még volt ideje kecses ívbe hajlítania a nyakát és szárnya alá dugnia a csőrét. Szélhordta hóval betemetett gyönyörű szoborként feküdt ott, a látványtól megdermedt a szívem, nyaka és kidudorodott szárnya alá rejtett csőre ívbe, misztikus egységbe forrt, ahogy az emberi ujjak kulcsolódnak imára, úgy fonódott zárt körré minden porcikájában a hattyú, mint örök visszatérése ugyanannak, a hattyú, amelyik előző nap nem engedte, hogy megmentsem, hogy kiszabadítsam a jégből, amihez odanőtt, odafagyott a tolla… Lefektettem a létrát és aztán, mintha az a létra méretre készült volna, fekvő helyzetben apránként egészen közel húzódzkodtam a hattyúhoz. És ahogy a prágai lakásban szoktam csinálni, ahol, mielőtt elmegyek, háromszor ellenőrzöm, hogy elzártam-e a gáztűzhelyt, háromszor, hogy le van-e oltva a villany a fürdőszobában és a vécében, háromszor, hogy ráfordítottam-e a kulcsot a zárra, és aztán még egyszer visszamegyek, hogy negyedszer is kontrolláljak mindent… így, bár láttam, hogy nem fekhet ott más, csak az én hattyúm, remegő kézzel mégis elkotortam a havat, láttam kidudorodott szárnyát, de tovább kotortam, és igen, a nyaka volt az… és aztán, amikor lajhár módjára visszaaraszoltam, már semmim sem fájt a baleset után, csak a szívem sajdult meg, hát a partról újra odaaraszoltam a hattyúhoz és megint és újra megpróbáltam még jobban kiásni a hóval behordott szépséget, aki talán csak az én kedvemért úgy kicsinosította magát a pillantásomnak, hogy beleüvöltöttem a sötét hajnalba és keserűen tudatosítottam magamban, hogy a cseh komikusok királyaként már mehetek is felvenni az előleget ezért a történetért, csakhogy már nem a Spisovatel kiadóba, hanem magába a központba, de nem a halál, hanem a pokol központjába, ahol saját magamat sütögethetem majd a lelkifurdalás és a bűntudat és a gyalázat tüzén, amelyek halálomig üldözni fognak, s azon is túl, az örökkévalóságig… a beláthatatlan következmények leglényegéig…

 V. Detre Zsuzsa fordítása

AZ ÉN LlBEŇEM

LlBEŇ, A RÉGI LIBEŇ mentőövként bukkant fel életemben. Istenhozzádot kellett mondanom a nymburki sörgyárnak, a városkának, ahol megállt az időm, amikor tanácstalanul csak egy helyben toporogtam, amikor nem tudtam mozdulni sem előre, sem hátra, amikor egy napon rádöbbentem, hogy úgy, ahogyan élek, tovább élni nem lehet. Így hát elhagytam a négyszobás szép lakást, váltogattam a prágai albérleteket, laktam Kladnóban a munkásszálláson, amikor egy napon azt mondta nekem Milada, az unokanővérem, hogy Libeňben, a Gát utcában van egy üres udvari szoba, egy volt kovácsműhely, hogy a tulajdonosnő ötven koronáért kiadná nekem ezt az üres helyiséget. Így aztán az ötvenes években egy szép napon ott álltam ebben az áporodott levegőjű és penészszagú, üres szobában, ahol egy lehúzós lámpa lógott a plafonról. És rögtön tudtam, hogy erre vártam, hogy úgy állok itt, mint a festő a kifeszített, üres vászon előtt, és hogy e pillanattól fogva egyes-egyedül rajtam múlik, mit csinálok ebből a szobából. És vettem egy szecessziós rézágyat és aztán egy nagy öntöttvas kályhát és egy asztalt meg néhány széket, a szállásadónőm pedig kölcsönadott nekem egy kredencet, és én abroszt terítettem az asztalra, vakítóan fehér abroszt, és erre a fehér asztalra virágot tettem, és továbbra is Kladnóba, a Poldiba jártam dolgozni, és alig vártam, hogy vége legyen a műszaknak és én ismét ott álljak szobám közepén. És amikor begyújtottam és az öntöttvas kályhában pattogott a tűz és a réseken kiszűrődő fény a mennyezeten táncolt, amikor a lehúzós lámpa alatt ott ragyogott a fehér asztal és rajta a könyv, nem tudtam elhinni, hogy ekkora szerencse ért. De főleg Libeň nyűgözött le, felfedezőutakra indultam oda, ahol még sohasem jártam, a Gát utca, a főutca, a zsidó negyedbe vezető kis mellékutcák, a Bratrská utca, a Na zertvách, amerre még gőzmozdony járt, a Kotlaska és főleg a Rokytka patak, mindez ámulatba ejtett, sétáltam az éjszakában és nem tudtam betelni a külváros poézisével, a külvároséval, amely fölött a Palmovkán egy gömb alakú gáztartály emelkedett. Minden este más kocsmába mentem sörözni és vacsorázni, és valahányszor beléptem a söntésbe és aztán a terembe, hát mintha villám sújtott volna belém, annyira bele voltam szerelmesedve ebbe a folyóparti kőgáttal, a Moldvával és a Maninyvel keretezett külvárosba, amely fölött a Bulovka dombja magasodott meg a Hájek, tetején a Vörös Kupolával. Akkoriban az volt az érzésem és később állandó benyomásom, hogy ezek az utcácskák és utcák, ezek a kocsmák, hogy ez mindmind csakis és kizárólag nekem van odakészítve, hogy ez a külváros rám vár, hogy egyes-egyedül az én szememnek van szánva. Úgy tetszett nekem, hogy Libeň minden lakóját ugyanabból a fából faragták, mint engem, hogy Nymburk lakóihoz hasonlítanak. És én sorra barátságot kötöttem velük, mindennap velük ettem és ittam azokat a végenincs söröket a Hausmanéknál meg a Régi postában; a Liskáékhoz és a sörfőzdébe meg a Kroftékhoz és a Kloučekékhoz a kanosommal jártam sörért, néha egészen a Douda-kocsmáig vagy a Merkúrig is elzarándokoltam, csak azért, hogy kiélvezzem a barangolást a szűk utcácskákban, a kivilágított söntések mentén. És majdnem minden este, néha elég későn, szép csendben felkapaszkodtam a Hájekre, máskor meg a Šlosberkre, hogy aztán a domb tetejéről lenézve ne tudjak betelni az alattam elterülő Libeň látványával, miközben a horizonton Prága központjának fényei ragyogtak. Valahányszor körbehordoztam tekintetemet a külváros többi lakójának az arcán, csak hüledeztem, hogy senki sem ámul-bámul a környező szépségen. Néha egészen Hloubětínig elkutyagoltam a Rokytka patak mentén és méterenként meg kellett állnom, hogy kiélvezzem a patak fölötti meredélyt és találgassam, miféle holmik hevernek a tovaáramló zavaros víz mélyén. Olykor felballagtam a vysocanyi pályaudvarra, és onnan gyönyörködtem a sínek és a háttérben

magasodó gyárak poézisében. Máskor a főutcán felballagtam a Ferkl-kocsmáig, és csak egy év múltán fedeztem fel, hogy itt van Prága legkisebb mozija, a terem alig volt nagyobb két egybenyitott harmadosztályú vasúti kocsinál. Egyetlenegy filmet sem hagytam ki itt, és nem tudtam betelni a parányi mozi padlójának pállott szagával, sajnáltam, hogy pont abban az évben, amikor Libeňbe költöztem, bezárták a szabadtéri mozit a Ferkl-kocsma kertjében, ahová a nézők kivihették a sörüket és cigizhettek is előadás közben. Elálldogáltam a kertben, a fehér vásznat már megsötétítette és elrongyolta az eső, de én lélekben láttam valamennyi szép filmet, amelyet itt szerettem volna megnézni. Így jártam-keltem Libefiben, elálldogáltam a Kolčavka fölötti kis kastélynál, ahol a múlt században szépséges díszkert virult, ahol szőlőskert volt, ahol a filozófus Cupr lakott és ahol a Kolčavkában – merthogy ez volt a Rokytka másik neve – pisztrángok úszkáltak. Akkoriban a Libeňi pályaudvarnál rendszeresen átmásztam a kerítésen, és a régi zsidó temetőben sétáltam, akár éjszaka volt, akár nappal, és a vadul burjánzó fekete bodza rejtekében újra és újra elámultam rajta, hogy mintha ez az egész csakis nekem lenne idekészítve, hogy egyes-egyedül nekem van szemem ehhez a szépséghez. Libeňben egyszeriben annyi barátom volt, hogy nyaranta tárva-nyitva hagytam ajtót és ablakot, hogy bárki betérhessen hozzám, bárki, aki szeret, a szobám nyilvános hely volt, akár egy söntés, akár a dédinkai pálinkamérés. És amikor feleséget hoztam a házhoz, ebbe a szobába, bár áttörtem a falat, hogy legyen még egy helyiségünk, úgyhogy két szobánk volt és vécénk az udvaron meg fürdőszobánk a mosókonyhában, néha arra sem jutott időm, hogy lejegyezzek valamit, hogy lekopogjak pár sort az írógépemen, mert egyre több barátom volt, akik pillanatnyi szeszélyük szerint állítottak be, olykor plusz öt-hat ember is aludt nálunk. Mégis boldog voltam, és az volt érzésem, hogy egy nagy regényt írok az életemmel, hogy ahogyan rendre jönnek az emberek és összemaszatolnak a történeteikkel, hát én is pont így maszatolom össze őket önmagammal. Ekkortájt, az ötvenes években Vladimír Boudník lakott a szomszéd szobában, aki, akárcsak én, szerelmes volt a prágai külvárosokba, szerette, akárcsak én, Libeň furcsaságait, neki sem volt szüksége műteremre, beérte présgépével, amelyen keresztülkergethette elítélendőén tetszetős és sebzőn explozív grafikáit. Vladimírrel a Poldi acélműbe jártunk dolgozni, és közben arra is volt időnk, hogy reggelig vitatkozzunk, hogy a régi Libeňben sétálgassunk. Hogy, mondjuk, először beugorjunk a Zöld fába, aztán a Régi tömlöcbe és csak utána térjünk be a Negyedik Károlyhoz címzett kocsmába, Vladimír kedvenc helyére, ahol egyszer az a megtiszteltetés ért minket, hogy a Szenteste előtti napon a vendéglős korábban bezárt, a lányával előhozták a harmóniumot és Vic úr, mert így hívták azt a vendéglőst, karácsonyi dalokat játszott és énekelt a törzsvendégeknek. Vladimír volt az, aki megtanított rá, hogy ne sajnáljam azt, amit éppen bontanak, ami eltűnőben van, sőt Vladimír legszívesebben oda vitt el, ahol a buldózerek földszintes házacskák, egész háztömbök öreg falait zúzták-morzsolták össze. Vladimír volt az, aki megtanított, hogy szeressem a rombolást és a pusztulást. Ma is gyönyörűséggel ácsorgók Libeňben és nézem, ahogy elmegy, tovatűnik mindaz, ami régi és korhadt, mindaz, aminek már nincs helye, ma is szívesen térek be a Gát utca huszonnégybe, az udvaromba, az udvar be van nőve, az ablakaim betörve, amikor benézek oda, ahol egy egész negyedszázadon át boldog voltam, elégedetten állapítom meg, hogy a padló korhadt, a falak megroggyantak és nyirkosak, hogy már senki sem lakik és nem is lakhat itt, fenn a gangon viszont laknak, látom a lobogó pelenkákat és hallom, ahogy valaki írógépen kopog és a ritmusból arra következtetek, hogy az a valaki ott fölöttem balgán megpróbálja ezt a szépséges, milliárdfalú világot rápréselni egy szalagra, amelynek csak egy dimenziója van, mint ahogyan a szöveg sorai is egydimenziójúak. Igen, valaki írógépen ír, pont úgy, mint én, a masina veszett zakatolása és aztán dadogása, tanakodás és újra az a hibáktól hemzsegő szövegfolyam, mint ahogy én is hibásan írtam. És valaki ott a felettem lévő lakásban, ahol annak idején Šlavícekék laktak, feljegyzi magát és mindazt, ami körülveszi, a gangon

pelenkák lobognak, tehát kisgyerek van a háznál, és annak, aki ír, valószínűleg annak sincs könnyű dolga, mert az írásban az a legszebb, hogy senki sem kényszeríti az embert, hogy írjon, és ha van ok az írásra, nem számít sem feleség, sem gyerek. Kilépek hajdani lakásom ajtaján, a kis udvart orgonabokrok nőtték be, benyitok a mosókonyhába, ahol még mindig ott van az a svéd mosógép és a teknő, amiben fürödtünk, a hosszú műhely eltűnt, falai leomolva és földdel betemetve, a tető mákszemnyit lejt, ide vittem ki a székemet, amelynek a lábait megkurtítottam egy kicsit, csak annyira, hogy rátehessem az írógépemet és a napsütésben írhassam azokat az én szövegeimet. A szomszéd telken magas fal emelkedik, az őszi esők beálltakor egyik vakolatdarab a másik után vált le róla és az a vakolat éktelen robajjal zúdult alá a festéket és lakkot gyártó műhely ferde tetejére. Leereszkedem a lépcsőn, igen, az udvar még mindig úgy néz ki, mint egy öreg szkúner fedélzete, átmegyek a kapualjon, amely ugyanolyan nyirkos, mint amikor én laktam itt, kicsit dülöngélek a meghatottságtól, és mint régen, először a jobb, majd a bal karomat sikerül összekennem a vakolattal, kilépek az utcára, és a kapu előtt még mindig a régi gázlámpa áll. Aztán mosolyogva visszaballagok a főutcára, ott, ahol a Gát utca a Bratrskába torkollott, egy apró tér volt, amelyről nevetve azt mondtam Vladimírnek, hogy ha egyszer híres leszek, hát ez lesz a Bohumil Hrabal tér… De ma buldózer dolgozik itt, amely roppant élvezettel pusztítja-rombolja a kis házakat és műhelyeket, ahol temetési és sírokra való lámpásokat gyártottak, most egy kis ház dől ablakostul arra az én terecskémre, és én boldog vagyok, hogy jelen lehetek, hogy láthatom ezt, hogy ennek az őrizetlenül hagyott romhalmaznak a szívébe, a kellős közepébe hatolhatok és egyfajta perverzitással kiélvezhetem a romba dőlő régi Libeň kéjes apokalipszisét, amelyhez kulcsot ad az emlékezet. Ez a kulcs nyitja a szépséget, amely éltetett és éltetni fog mindaddig, míg ugyanúgy be nem temet az idő, ahogy betemette a zsidó temetőt és a műhely tetejét, ahol a napsütésben azokat az én szövegeimet írtam…

 V. Detre Zsuzsa fordítása

KI VAGYOK

I

SOHA, MÉG álmomban sem jutott eszembe, hogy változtatni kívánjak vagy akarjak a politikai eseményeken, melyek közepette éltem. Soha nem vágytam rá, hogy akár a nyelven, akár a világon változtassak, és ha Marxot idéztem, ha Rimbaud-t idéztem, ha Mallarmét idéztem, mindig magamat akartam megváltoztatni, azt az embert, aki a kezem ügyében volt, önmagamat. Ezért aztán mindig tanúnak tekintettem magam, sohasem a kor rossz lelkiismeretének, erre sose voltam alkalmas, mert már gyerekkorom óta csodálattal töltött el a valóság, amit nem én teremtettem, ami korábban keletkezett, mint én, aki csak arra vágytam, hogy tükrözzem ezt a valóságot, mert még a legszörnyűbb eseményekben is annyi szépséget láttam. Én mindig is tökfilkó voltam, aki csörgővel sétál a napfényben, és a láthatatlan bohócsipka ma is a fejemen van. Én mindig megtiszteltetésnek éreztem, hogy mint forgalmista tanúja lehettem a második világháborúnak, sose hittem a szememnek, annyira megdöbbentőek voltak az akkori borzalmas események, akárcsak a háború után, amikor magam körül és saját magamban annyi szép fortéimét láttam, és annyi szenvedésben volt részem a szerelemben, hogy még ma is rosszul alszom tőle, mert ez az én látszólag hétköznapi életem önmagában drámai. Megtiszteltetésnek érzem hát, hogy együtt élek ezzel a nemzettel, melynek értékeiben épp úgy kételkedem, mint saját erkölcseimben, én olyan eretnekféle vagyok, én szidom mindazt, amiben, bizonyos eszményi rendben, ez a nemzet él, amiben reménykedik, sőt abban sem hiszek, amit nemzetem a zászlajára írt, én nagy kételkedő vagyok, nem hiszem, hogy GYŐZ AZ IGAZSÁG, igen-igen kétlem, hogy olyan nemzet vagyunk, amely kívánja és reméli az igazságot, bár azok nagyságát, akik ezért az igazságért harcoltak és megszenvedtek, sohasem tagadtam, sem Husz János Mesterét, sem Pogyebrád Györgyét, és végeredményben Masaryk tanár úrét sem. Most korlátolt szuverenitásban élek, így magyarázta meg nekünk mai igazságunkat Brezsnyev, de ez a mondat éppúgy nem zavar, mint az, hogy GYŐZ AZ IGAZSÁG. Változatlanul úgy élek, ahogy éltem, ahogy akkor is élnék, ha a Várban a Habsburg-dinasztia helytartó ura lakna. Annyi bajom van saját magammal, hogy kikovácsoljam magam, annyi bajom van a felebarátaimmal, hogy nekem nincs időm változtatni a politikai helyzeten, sőt még azt sem tudom, miről beszélnek azok, akik kívánják a változást, mert én csak magamat szeretném megváltoztatni, magamnak kívánnám, hogy a mennyországba menjek, ahol elmondhatnám magamról, hogy az vagyok, aki vagyok… Én csak az önmagam rossz lelkiismerete vagyok… egyelőre. Akárhányszor történt velem valami, arról mindig azt gondoltam, hogy ilyesmi csak velem fordulhat elő, ezért voltam félszeg, ezért voltam szégyenlős, ezért mutogattam mindazt, amit írni kezdtem és megírtam úgy, mintha nem én, hanem másvalaki írta volna, annyira zavarban voltam, annyira szégyelltem az első szövegeimet. Csak aztán később, amikor kiléptem az életbe és amikor megtanultam kiadni magam a többieknek, amikor a kocsmában már annak örültem, hogy ami szerintem csak velem fordult elő, az másokkal is megesik, akkor jött meg lassan a kurázsim, hogy mégsem vagyok annyira egyedül. És így aztán annyi éven át hallottam a többiektől, hogy az én legnagyobb titkaim, az én legbizalmasabb dolgaim nemcsak az én rejtegetett betegségem, s hogy mindez másokkal gyakrabban fordul elő, mint velem, mindez nagyobb erővel, nagyobb töltéssel a többiek egész csoportjaiban oszcillál, hogy végül úgy éreztem, ami gyakran ért másokat, ami előfordult velük, mintha velem esett volna meg, sőt, jobban örültem neki, ha az, ami másokkal

történt, velem is megtörtént, így aztán mások esetét inkább úgy meséltem el, mintha a dolog velem fordult volna elő. És ettől valahogy megerősödtem a többiek között, valahogy felbátorodtam, hogy a vékony jégre lépjek, a lélek összeomlásával fenyegető mennyezetre, bátorságot gyűjtöttem, hogy a kocsmákban újra és újra megfigyeljem, hogy amiről azt hittem, csak az enyém, az másokkal is megesik. Ezek az én kocsmáim, ezek nem holmi hivatalok, holmi gyóntatószékek voltak, én nemcsak azért jártam kocsmába, hogy kérdezősködjek, hanem azért is, hogy csak úgy elüldögéljek és ne erőszakoskodjak, hogy ne úgy fogjak a dologhoz, mint egy riporter vagy közvéleménykutató, ültem és ittam és hallgatóztam és vártam, még csak nem is tudatosan, de amikor egyszerre csak valaki a pillanat hatása alatt rákezdett, éppúgy, mint én, amikor akaratom ellenére hirtelen muszáj az írógéphez ülnöm, és az a valaki olyasmiről mesélt, ami akár közösségellenesnek, megbotránkoztatónak, sőt ízléstelennek tűnhetett, ami gyilkosságra, paráznaságra utalhatott… hát ilyenkor a kocsmában úgy éreztem, hogy én beszélek magamhoz és magammal, hogy az én közvádlóm és egyben gyóntatom mondja nekem, hogy mindaz, amit magamról gondoltam, amiről úgy hittem, hogy csak velem fordulhat elő, általános dolog, sőt úgy éreztem, mintha a mesélő és önmagát vádoló vendég csak azért volna itt, mintha csak azért született volna meg, hogy segítsen nekem, hogy segítsen cipelnem ezeket az én tévelyedéseim, különcségeimet, ezeket az én legtitkosabb vágyaimat és elvetemültségeimet… Mély öntudatlanságomat azzal iparkodom előidézni, hogy tudatommal ügyetlenül a tudatalattimba tologatom ezeket a dolgokat, és csak most tartok ott, hogy tiszta tudattal próbálom megvilágítani múltamat, hogy megváltsam magam, hogy gyógyítsam magam a magyarázattal, hogy lassan talpra álljak. Az én szövegeim, vagyis az irodalmam nem más, mint az elveszett időm keresése, ez a keresés megrendít, de egyben szórakoztat is, azért tartom fontosnak, hogy szövegeim mulatságosak legyenek, hogy az ilyen keresés nehézségeivel szórakoztassam magam. A késleltetéseimet egyáltalán nem tartom szándékoltnak, nem arra törekszem, hogy amit tudok, megírjam, hanem hogy eljussak ahhoz, amit még nem tudok. Vagyis hát nem egészen azt csinálom, amit akarok, hanem amit nem akarok, tudom, hogy szél ellen kell pisálni, hogy azzal kell égetni magunkat, ami olthatatlan. Egyedül állok az ítélőszékem előtt, és az én belső ítélkezésem a nagy kérdezősködés, a vádbeszéd és egyben védekezés, vádlója és védőügyvédje vagyok saját magamnak. Hogy így írok, ez azzal jár, hogy a párhuzamosak idő előtt találkoznak, hogy a saját szavamba vágok, mert gépies úton nem lehet előrejutni, csak a belső monológ meg-megszakítása, a külső események beavatkozása visz előre. Ettől viszont a szövegeim azonosak az utammal, napról napra, hónapról hónapra, egyik évből a másikba, vagyis nem ad infinitum, az alkotói lendületemet viszont meg kell őriznem mindaddig, amíg üt az utolsó óra, amikor talán megpillanthatom a számlámat, a cechemet, megtudhatom, hogy mennyit költöttem a gigantikus kocsmában, amit számomra a világ jelent. Egyelőre csak kocsmáros nélkül gyarapítóm a számlát, egyelőre csak azt tudom, hogy hitelből élek, hogy minden kiadásom fel van írva a nyitott ajtó félfájára, ahonnan ezt a varázslatosan szép világunkat látom, amelyről csak azt írom meg, amit egyszer majd enyhítő körülménynek számítanak be nekem, bár jól tudom, hogy ezt csak bebeszélem magamnak, hogy mindaz, ami enyhíthetne bűnömön, hogy élek, mindaz inkább befeketít, terhelő lesz rám nézve, hogy mindazért mindenestül bűnösnek találtatom… Amit írok, az nekem egyelőre büntetés azért, mert a gaztett és az ártatlanság között csapongok, mert folyton elodázom a végső elszámolást és az ítéletet, mert kissé az lettem, ami mindig is lenni akartam, elátkozott költő. Csak most, hogy irtózom magamtól, hogy ítélőszékem elé szólítom azt, ami tudattalanom legmélyén van, most tudatosul bennem a múltam, és tördelem a kezem magam miatt, és nem oldozhatom fel magam, így aztán legalább abban vagyok bátor, hogy a szövegeimmel és a szövegeimben viselem a bűntudatomat. És közben fanyarul nevetek. Ez az én akasztófahumorom… az én prágai iróniám.

  Nekem mindig előnyömre vált, hogy komoly műveltségre és komoly tudásra sohasem tettem

szert, és így mindent az élményre tettem fel. Hogy műveltségem sohasem forrott ki, hogy sohasem eshetett át minőségi változáson, hogy sohasem futhatta belőle egy nekirugaszkodásra valahová máshová, annak az az egyszerű oka, hogy kissé lökött vagyok. És főleg, hogy sokat olvasok, következésképp sokat idézek, és amikor sokat idézek, rendszerint elfelejtem közölni, hogy amit mondok, azt honnan és kitől idézem. Én tulajdonképpen hullarabló vagyok, előkelő szarkofágok fosztogatója. Igazából ilyen a jellemem, és ebben újító és kísérletező vagyok, egyfolytában szaglászok, hol és mit lophatnék el halott vagy eleven íróktól és festőktől, és utána, mint a farkával sepregető róka, eltüntetem a tetthelyhez vezető nyomokat. Mindenestül kifosztottam Louis-Ferdinand Céline úrnak, Ungarettinek, Camus-nek, Rotterdami Erasmus úrnak, az Elsők az idióták szerzőjének, Ferlinghettinek és Kerouacnak a sírját. A Gyöngyszemet a mélyben Jákob Boehme szeméből vájtam ki, akárcsak azt a szép mondatát, hogy Az ember nem fejtheti le magát a koráról. Az örök építés melankóliáját Leibniztől – vagy Nietzschétől? – loptam. És Roland Barthes úr sírboltjából azt tulajdonítottam el, hogy A művészet ünnepet varázsol a tudásból, és mindezt csak úgy mutatóba sorolom fel, tulajdonképpen ha van egy-egy tisztességes gondolatom, az mindig lopott, beleértve Platón mondatát, A szépben való nemzést. Meg aztán, ami szépet azon az én ugródeszkámon, és csakis az én ugródeszkámon valaha is írtam, azt mindig másoktól hallottam, én tulajdonképpen a kocsmák és restik vendégeinek zsebtolvaja vagyok, ez pont olyan, mintha a felöltőjüket vagy esernyőjüket lopnám el. De a legnagyobb menő abban vagyok, hogy olyan helyzetekről hazudozom, amilyenekben sohasem voltam, hogy úgy teszek, mintha olvastam volna azt a könyvet, amit a kezembe se vettem, hogy olyan eseményekről tanúskodom, amelyeknek nem voltam részese, hogy megesküszöm valamire, de az esküm hamis, hogy olyan tettel kérkedem, amit másvalaki vitt véghez, hogy szemtanúnak mondom magam, és hamis leírást adok, kurva vagyok, aki megjátssza, hogy szerelemből szeretkezik, széltoló és simlis vagyok, a hazudozás olyan természetes elemem, mint halénak a víz. A bűneimért járó tisztítótűz alighanem akkora lesz, hogy az égiek majd csakis azért engedik át a mennyországba a hétpróbás bűnözőket és vandálokat, hogy végre sorra kerüljek, mielőtt a pokolba taszítanak. De fő, hogy az a tisztítótűz, az a mennyország, az a pokol meglegyen. Hogy legyen valami a világon, nem több mint a Mennyország-Pokol-Paradicsom, amit a gyerekekjátszanak. Nem több mint hogy ez valóság legyen, és akkor meg vagyok váltva, akkor nem éltem hiába.

Olyan ember vagyok, aki visszanézve dicső életére, mely annak rendje s módja szerint elcsordogált az ujjai között, eltelik a hittel, hogy van örök élet. Most nemcsak érzem, de biztos vagyok benne, hogy az életnek a dolgok túloldalán levő kataszterében járok, az örök élet kataszterében, ahonnan már végképp nincs visszaút. Olyan ez, mintha tavaszi napba néznék, káprázat, mely kellemes, mint az imádott alkohol. Az örök élet nem más, mint ijesztően szép egyhangúság, amelyben folyton-folyvást ugyanazokat az üveghangú keringőket játsszák. A halál azután olyasvalami, ami engem már nem érint, mert a halál kellemes határ, elég, ha az ember lehajtja a fejét, és bemegy oda, ahonnan születésekor jött. Minden nap, amikor szembesülök a lehetőséggel, hogy meghalok, nagyon közel kerülök az édes titokhoz, amely mögött a világosság királysága van. A halál veszélyét már nem kerülöm, nem veszem tudomásul ezt a veszélyt, mert már nem félek. Semmit sem kívánok jobban, mint hogy a világosság nem-szabadságában időzzek. A régi világ már nem távolodik tőlem, ellenkezőleg, szembejön velem. A feldúlt temető a világosság diadala. Jelenlétem végérvényesen a múlté, a regressus ad originem javára. A világ már számomra is elveszett, és én visszamegyek oda, ahol még sohasem voltam. Egész életemben

akaratlanul hazudtam, mert olyan világban éltem, amely merő hazugság, de a hazugság végén az ember megpillanthatja a világosság igazságát. Szeretem az agyérelmeszesedést és a feledékenységet és a baklövéseket, látom magamon és örömmel figyelem, hogy, hogy közeleg az imbecillitás, hogy, hogy árusítom ki memóriám híres raktárait, boldog vagyok, hogy úgy közeledek a gyengeelméjűséghez, mint az emberi élet csúcspontjához. Engem már semmi veszély nem fenyeget, nincs okom bárkit is óvni a kételkedés és a tévedés erőszakától, az összes tanács, amit kaptam, az összes tanács, amit adtam a haszontalannál is haszontalanabbnak bizonyult, minden ember, következésképpen minden társadalom is csak arra vágyik, hogy a saját kárára fejest ugorjon a szerencsétlenségbe, ami azzal a kétségtelen haszonnal jár, hogy ott lent, és már a zuhanás után kiderül, mi is az igazi világosság. Világosság in tenebris, amikor már késő. És minthogy már késő, az igazság is a miénk, márpedig az igazság mindig több bármilyen fikciónál. A fikció a felismerés szépséges elodázása. De a fikció is mindig több mint a világnézet, mint bármilyen politikai eszme. Az epilógus mindig szebb a reményt keltő prológusnál. Az aggastyánok mindig előtérben vannak, mert kezük ügyében ott van a fényben fürdő ifjúságuk. ..

  Ülök az Arany Tigrisben, a söralátéttel játszadozom, és megint és ismét nem tudok betelni az

embléma látványával, két fekete tigris pörög az ujjaim között, mint mindig, most is öntudatlanul szamárfület csinálok a számlára, először egyet, aztán még egyet, a harmadik sör után a harmadikat, és végül a negyediket, néha, amikor az első sört Bohouš hozza ki nekem, fehér pincérzekéjéből fehér papírcsíkot vesz elő, és mosolyogva már előre szamárfület hajt rá, társaságban ülök, bárhová ülök is le, ott van a társaságom,.ez az én szertartásom, de nemcsak az enyém, hanem mindazoké, akik bejönnek sörözni, hogy az asztalnál ülők társaságot alkotnak, beszélgető társaságot. Amolyan kocsmaasztalnál folytatott diskurzusok ezek, diskurzusok, melyek közben az ember azáltal, hogy beszél, megszabadul a napi feszültségektől, vagy egyszerűen csak locsogunk, de a locsogás is oldja a feszültséget, lehet, hogy amikor az ember padlón van, a leghétköznapibb duma gyógyítja a legjobban, a hétköznapi ügyek és események megtárgyalása, néha csak ülök és konokul hallgatok, egyáltalán, az első sörnél a vak is láthatja rajtam, hogy rühellek válaszolni bármiféle kérdésre, annyira várom az első kriglit, így aztán eltart egy ideig, amíg alkalmazkodom a kocsma zsarnoki lármájához, amíg ráhangolódom a sok emberre, a sok dumára, itt mintha mindenki azt akarná, hogy amit mond, azt ország-világ hallja, a kocsmában mindenki azt képzeli, hogy az, amiről éppen beszél, figyelemre méltó, így aztán harsányan bömböli a semmitmondó kinyilatkoztatását, én is ezek közé a hangoskodók közé tartozom, a második sör után én is nagyon fontosnak tartom, amiről beszélek, ezért aztán kiabálok, árgus szemmel rikácsolom a mondanivalómat, mert balgán úgy hiszem, hogy amit mondok, azt nemcsak az asztaltársaságomnak, de talán az egész világnak hallania kell. Ülök hát az asztalnál, és megállás nélkül idegesen játszom a söralátétekkel, mint a kártyát, akár tíz alátétet is összefogok, megkeverem, magasról az asztalra ejtem, belekortyolok a sörbe, de utána megint az alátétekkel meg a számlával matatok. Itt ülök a kocsmában, nem vagyok egyedül, de nem kapcsolódom be a diskurzusba, csak hallgatózom. Én tulajdonképpen már több tízezer ilyen beszélgetés résztvevője voltam, több tízezer emberrel akadtam össze a kocsmáimban, talán több tízezer embert maszatoltam össze ha nem is a beszédemmel, de párbeszédemmel, amely időnként előadásba torkollt, rendszerint nem az enyémbe, hanem másokéba, és akkor mindenki elcsendesedett és hallgatta a történetet, amely úgy volt elmondva, hogy pontot tett a kocsmai dumára, vagy ahogy Václav Černý professzor mondja, a kocsmai hablatyolásra, de Eman Frynta szakavatottan kocsmai históriának nevezte az ilyesmit. A Dvořák vonósnégyes brácsása, Ruis úr befejezte történetét, a Bílinában adott legutóbbi koncertjükről mesélt, hogy milyen szomorú és

fakó volt az időjárástól és nemtörődömségtől ütött-kopott város, hogy a főterén cigányok meg részeg pasasok ődöngtek, de este kiöltözött emberek jöttek a városházára, és Bílina megváltozott, figyelmes és meghatott közönség ült a nézőtéren. Mellettem a gombáról folyt a szó, a vendégek a rizikéről beszélgettek, én meg csak vártam, mikor hangzik el a lényeg, de mert a legfontosabbat a rizikéről senki sem mondta el, engedelmet kértem, és azt mondtam… Szóval a rizike, uraim, misztikus gomba, szép rőt színe van, és a koncentrikus zöldes körök a gomba üzenetét hordozzák magukban, mert ezek a zöldes, egyre szűkülő körök minden rizikén zöld köldökké esztergályozódnak, a koncentrikus szűkülő körök középpontjává, és ez a pont a rizike kalapja közepén a meditáció közepe, ez az a pont, amit a buddhista papok néznek, a köldökük, amelyen a köldökzsinórra felfűzve visszajutnak ősanyánk eredendő bűnéhez, az első nőhöz, akinek sima volt a hasa, az emberi faj eredetéhez, mondom, ez az üzenet olvasható ki, uraim, a rőt színű rizike koncentrikus zöldes köreiből, ebben a gombában megvan az emberi eredet és a jelen legtisztább alapvető szimbolizmusa… Hanem uraim, maguknak, akik szerétnek jókat enni, adok egy receptet, elmondom, hogy készítik el a spanyol favágók az erdőben a rizikét. Egy réteg kolbász, egy réteg rizike, aztán felkarikázott paprika, egy réteg szalonna, karikára vágott paradicsom, és megint egy réteg kolbász, rizike és így tovább, a tetejére pedig reszelt sajtot szórhatunk… És harsogva adtam elő a két üzenetemet, mert különben nemcsak Prágában, de a járásban, az országban, Európában sem hallottak volna meg, másrészt szeretek botorul üvöltözni, amikor azt képzelem, hogy az, ami bennem van, közkincs… És Ruis úr elmesélte, hogy a Dvofák vonósnégyes Svédországban szerepelt, és csakis cseh zenét játszott, csak Dvořák kvartettjét, amit akkor írt, amikor meghaltak a gyerekei, és befejezésül Smetanát, az Életemből-t… és egyszerre csak felcsuklott valaki és zokogás hallatszott, mindenki forgolódott, és később, amikor vége volt a koncertnek, kiderült, hogy egy disszidált orvos felesége is ott volt, és az öltözőben azt mondta Ruis úrnak, hogy muszáj hazamennie, hogy évek óta nem látta az anyukáját, hogy haza kell mennie, mert elpusztul, pedig itt a Mercedestől kezdve mindene megvan, de haza kell mennie, látnia kell Prágát és az anyukáját és a barátait… És ezt csendesen mondta Ruis úr és mindenki elnémult és hallgattuk Ruis úr szép reszelős hangját, és utána Sztravinszkijra terelődött a szó, akinek mindig ott volt a falán a három szent muzsikusa, a három patrónusa, Webern, Schoenberg és Berg… És én csak lestem a pillanatot, amikor résnyire nyílik a beszélgetés ajtaja, s én a résbe lököm a térdem, és elmondom azt, amiről, mint mindig, szentül hiszem, hogy nemcsak ennek az asztalnak, de az egész kocsmának, és nemcsak az egész kocsmának, hanem az egész városnak, országnak, világnak tudnia kell..: És amikor belöktem a térdem az ajtó résébe, melyen angyal repült át, jó hangosan ezt mondtam… Délelőtt, uraim, Bécset hallgattam a rádióban, és Webern életrajzához a zeneszerző veje ezt tette hozzá… Amikor Ausztriában vége lett a háborúnak, és az amerikai hadsereg átvonult Linzen, kijárási tilalom volt… és Webern veje, amikor este maga Webern állított be hozzájuk, hogy ő a nagy Webern, szóval Webern veje azt mondta, apuka, itt van nyolc cigaretta, magának dugtam el, maga szenvedélyes dohányos, tessék, és Webern könnyekig meg volt hatva, és azt mondta, boldog vagyok, hogy hozzád adtam a lányomat, boldog vagyok, hogy ilyen derék vőm van, és a lányomnak ilyen derék férje, és most azonnal rágyújtok, nem tudom türtőztetni magam, de a lánya meg a veje azt mondta, apuka, az előszobában gyújtson rá, itt gyerekek vannak, így hát Webern kiment az előszobába, de aztán arra gondolt, hogy a füst beszivárog a szobába, ahol az unokái alszanak, és ha már ilyen rendes veje van, majd kint cigarettázik, az erkélyen. És kiment a sötétbe, és mohón a szájába dugta a cigarettát, reszkető kézzel meggyújtotta a gyufát, és amikor végre beszívta a nikotint és a zamatos füstöt, amelyre olyan régóta vágyott, lövés dörrent és Webern összeesett, és amikor a háziak kijöttek, ott találták a halott Webernt, az első szippantás egyben az utolsó is volt, az utolsó, drágán megfizetett slukk, a lövést egy őrségen álló katona adta le, mert tilos volt villanyt gyújtani meg tüzet rakni, és a

golyó megölte Webernt… de figyelem, uraim, az események misztikus összefonódása ezzel nem ért véget! Az a katona nagyon szerencsétlen volt, hogy mondhatni tévedésből megölte Webernt; amikor hazament Amerikába, gyógykezeltette magát, Webern olyan sebet ütött rajta, hogy három év múlva már a pszichiátrián volt, és öt évvel azután, hogy lelőtte Webernt, a saját fejébe is golyót röpített… És Marysko úr elérzékenyült, és később, amikor már hazafelé indultunk, azt mondta nekem… Ezt a történetet, ezt a Webernt nem kellett volna elmesélned… ezt mondta nekem Marysko úr, aki szidta Webernt, mint a bokrot, hogy ember ilyet nem játszik, miközben Ruis úr állította, hogy szereti Webernt és szívesen játssza, és Hampl úr, a grafikus, Ruis úr pártját fogta, hogy ő egyenesen imádja Webernt, csak azért, mert egyáltalán nem érti a zenéjét… Én pedig ültem az Arany Tigrisben, néztem a vendégek arcát, és igen, ez nem volt locsogás, ez nem volt kocsmai hablaty, néha, Václav Černý uram, ez a lármás kocsma egy kis egyetem, ahol a sör hatására az emberek olyan történeteket, olyan eseteket mondanak el egymásnak, melyek felsebzik a lelket, és fejük fölött, a cigarettafüstben, az élet abszurditásának és nagyszerűségének nagy kérdőjele lebeg… Hallgattam, a rizikére gondoltam, a koncentrikus zöld körökre, a zöld pontra a rizike rőt színű kalapja közepén, a világ köldökére, az omfaloszra, amelyen át visszamehetünk Éva ősanyánk sima hasáig… így aztán gondolataimba merülve semmit sem hallottam abból, amiről körülöttem beszélgettek, és visszaszöktem a gyerekkoromba, amikor először léptem át egy kocsma küszöbét, és az annyira elbűvölt, hogy a kocsma lett a végzetem. Apám gyakran vitt magával a Laurin és Klement motorbiciklijén, amikor a sörgyár intézőjeként végigjárta azokat a kocsmákat, amelyeknek a sörgyár szállította a sört, falvakba és kisvárosokba jártunk, emlékszem, a kocsmát mindig sivárnak találtam, annyira szomorú volt délelőttönként és délutánonként, jóformán üres, az összes falusi kocsmában mindig félhomály volt, csak a hordó csapja, a pult fénylett bágyadtan, apám az adót számította ki a kocsmárosoknak, rendszerint a konyhában, én a söntésben üldögéltem, a söntés szinte mindig hideg volt, de én limonádét ittam, egyiket a másik után, szép piros meg sárga limonádét, amely pezsgett a pohárban, néhány vendég is ült a félhomályban, és jelenlétüket csak az árulta el, hogy valamelyikük felemelte a poharát vagy magába döntötte a sört, volt, aki dohányzott, gyufa lobbant, és én boldog voltam ezekben a kocsmákban, néha behívtak a pult mögött nyíló konyhába, a kocsmárosnét szinte mindig ott találtam, és úgy láttam, hogy rettenetesen fáradt, sőt ezek a kocsmárosnék nehezen jártak, meg-megkapaszkodtak a bútorokban, a székről úgy álltak fel, mintha reumájuk volna, és én levest kaptam tőlük, pacallevest meg pörköltöt, és megint teleittam magam limonádéval, pirossal meg sárgával, egymás után ürítettem a poharakat, az asztalon, apám előtt vakítóan fénylettek a listák, apám ujjaiból füst szállt fel, az egyiptomi cigaretta kék füstje, mindig egyiptomi cigarettát vettem neki, apám nyájas, halk, unszoló hangon beszélt, a kocsmáros csak ült és figyelte, mit tanácsol neki apám, és én nem értettem, miről diskurál ez a két ember, mintha idegen nyelven beszéltek volna, de a kocsmárosnak mindig rosszul állt a szénája, valahogy úgy, ahogy nekem az iskolában, apám volt a tanító, és a kocsmáros a tanuló, akinek baj van a leckéjével, bámulta is a padlót a kocsmáros úr, nem mert az apám szemébe nézni, de apám hangja reménnyel töltötte el, apám hangjától a kocsmárosnak megjött a kurázsija, úgyhogy végül mind a ketten nevettek és sokáig rázták egymás kezét, egymás szemébe néztek, és apám otthagyta a listákat az asztalon, és a kocsmáros mindig rátukmált egy üveget vagy két kupica pálinkát, aztán kikísért bennünket, segített megtolni a motorbiciklit, és amikor elhajtottunk, tudtam, hogy apám távozása után az egész kocsma fellélegzett, hogy apám talán azért volt intéző, mert valami szomorú dolgot közölt a kocsmáros úrral, valamit, amitől a kocsmáros úr félt… És a következő kocsmában megint piros és sárga limonádét ittam, egyiket a másik után, egy év múlva már féltem bemenni a konyhába, csak ültem a söntésben, és az üvegezett ajtón át hallgattam, hogyan figyelmezteti apám a kocsmáros urat valami kellemetlen dologra, és a kocsmáros védekezik, megint felhoz valamit a

mentségére, volt, hogy a kocsmáros kirohant a söntésbe, ivott egy kupicával, és sápadtan visszament a konyhába, apám átkarolta, és kedvesen a lelkére beszélt, pont úgy, mint mikor engem dorgált gyöngéden, hogy tanuljak többet, hogy hagyjak fel a haszontalankodással, mert mi lesz belőlem, ha rossz tanuló leszek? Szerettem utazni apámmal, rendszerint tanítás után indultunk, de főleg szünidőben motoroztunk sokat, mindennap körbejártam apámmal a nymburki járásban levő kocsmáit, már kívülről ismertem őket, de legjobban a lysái nyűgözött le, a Kolín városához címzett kocsma, ott a kocsmárosné olyan trágár volt, hogy apám csak vörösödött, az asszony meg nevetve legyintett, és a sör meg az adó minden gondját-baját taccsra tette. És én ültem a napfényes söntésben, ahol egy nagy aszparágusz meg egy varrógép volt, sorra hajtottam fel a piros limonádékat, és közben egy-egy sárgát, és gyönyörködve hallgattam, milyen tiltott csúnya szavakat használ a kocsmárosné, aki viszont, amikor kijött a söntésbe, hogy újabb limonádét tegyen elém a hozzávalóval, megsimogatott, és ahogy rám nézett, gyönyörű volt a szeme, amelybe mindenestül belefértem. Más kocsmákban már körbejártam az egész lokált, a tánctermet meg a színháztermet, kimentem a kertbe, ahol kuglizó volt, ahol asztalok álltak, lenyűgözött a zsidó Hugó Šmolka úr kocsmája, Šmolka úr gyerekeinek olyan sűrű hajuk, olyan sűrű varkocsuk volt, hogy ki se látszott belőle az arcuk, Šmolka úr kopaszra volt nyírva és vörös haja a szemöldökéig a homlokába nőtt, és felesége mindig és szakadatlanul verejtéktől csillogott, úgy fénylett, mint akit olajjal vagy hájjal kentek be, sőt mintha a ruhája is zsírral vagy hájjal lett volna bevonva, így aztán megszerettem a kocsmákat és fogadókat, és kínosan feszengtem, ha apám egy étterembe vitt be, ahol abrosz volt, és ha valahol még fekete ruhás pincért is láttam, ott megszeppenten ültem, és ha csak tehettem, inkább az étterem előtt sétáltam, amíg apám kijött, és indulhattunk a falusi kocsmába… ezek a falusi kocsmák… engem már úgy ismertek mindegyikben, mintha a családhoz tartoztam volna, boldog voltam ezekben a kocsmákban, keresztül-kasul bejártam a helyiségeket, néha az udvarba meg az ólakba is benéztem, volt olyan vendéglő, és ezt szerettem a legjobban, amelynek mészárszéke is volt, ott mindig szalámit kaptam, azt élveztem csak igazán, ittam a limonádét, egyik poharat a másik után, és szalámit ettem hozzá… Amikor a reálgimnáziumba kerültem, akkor már sört ittam. Ahová apámmal csak megérkeztünk, ott reklámot csaptam a sörnek. Egyik korsót a másik után hajtottam fel, és élveztem a sört, hangosan dicsértem, hogy milyen finom és milyen kiváló, és ezt úgy mondtam, és olyan jóízűen ittam a sört, hogy nemcsak a kocsmárosok, de a vendégek is álmélkodtak… így jártam végig újra és újra mindig ugyanazokat a kocsmákat, és ittam a sört, egyik korsót a másik után, és apám most is halkan vitatta meg a kocsmárossal a leszállított sör mennyiségének és az adónak a kérdéseit, mindig volt valami, ami nem stimmelt, de én a söntésben ültem és a harmadik sör után a vendégekkel diskuráltam, hanem a legszívesebben Kolínba utaztam apámmal, az Elbán túlra, Vodvárkáékhoz, ott már reggeltől tartott a vigalom, Vodvárka úr örökké jókedvű világfi volt, és apámnak ott sohasem kellett figyelmeztetni, sohasem kellett dorgálni, mert Vodvárka úr volt a csúcs, és az maradt nekem máig is. Ha ez a Vodvárka úr beállított Nymburkba, apámat elfogta a rémület, mert mennie kellett Vodvárka úrral Prágába, nekem ez óriási esemény volt, mihelyt megérkeztünk a Šmelhausba, Prágában mi negyedévente egyszer csakis a Šmelhausba mentünk, mihelyt beléptünk a terembe, Vodvárka úr egy százast ragasztott a hegedűs homlokára, és attól kezdve minden negyedévben, alighogy bementünk, a banda máris a Kolín, Kolínt húzta nekünk… és utána ültünk az asztalnál, és apám óránként figyelmeztette Vodvárka urat, hogy ideje volna hazamenni, de Vodvárka úr táncolt és énekelt, szórta a mosolyt meg a viccet, én meg ültem, és minél többet ittam, annál hevesebben öleltem magamhoz mindenkit, aki Vodvárka úrral kezet fogott, és így mulattunk a Šmelhausban záróráig, és apám szerencsétlen volt, mert csak keveset ihatott, hiszen ő vezette a motorbiciklit és később a Skodát, és riadozott, hogy hova süllyedt, mert Vodvárka úr, amikor negyedévente egyszer beállított, mindig azt ígérte, hogy

előbb el kell intézniük mindent a Sörházban, és csak ezután néznek be egy percre a Šmelhausba… így aztán a Šmelhausból a banda az utcáig kísért bennünket, és ahogy mentünk hazafelé, hajnaltájt Vodvárka úr Nehvizdyben még felverte a vendéglőst, és ott is ittunk még újra sört meg kávét, és Vodvárka úr a muzsikusokat is fellármáztatta, és a muzsikusok játszottak nekünk, és Vodvárka úr még a boltost is felébresztette, összevásárolt egy halom csokoládét, és szétosztotta az asszonyoknak, akiket szintén meghívott, minekelőtte végigzörgött az ablakokon és meginvitált minden jóakaratú embert, és a banda húzta, zengett az ének, és apám ült és az óráját leste és rémüldözött, hogy két óra múlva megint a sörgyár könyvelői irodájában kell lennie… És gyerekkoromnak meg sihederkoromnak ezek a kocsmaláncai, és később a nymburki kocsmáim, melyekben minden szombaton és vasárnap délelőtt meg délután biliárdoztam, az az én kocsmám, a Hídhoz címzett kocsma, ahol zongoráztam, ahol az Elbán túli fiúkkal kártyáztam, legjobb barátaimmal, a túlparti viskókban lakó egyszerű srácokkal és legényekkel, és később azok az én kocsmáim és vendéglőim és kis szállodáim, amikor biztosító ügynökként jártam Csehországot, és utána azok az én nappali vendéglőim, amikor rövidáruval utaztam be fél Csehországot, és Harry Karel Klofanda cégjét képviselve kínálgattam a portékámat, mindennap vendéglőben ebédeltem, vacsoráztam, reggeliztem, mert a legegyszerűbb szállodában szerettem lakni, és aztán az az én Prágám, ahol naponta végig kellett járnom Libeň és Žižkov és Vysočany és a Kis Oldal és az Óváros kocsmáit, tulajdonképpen egy negyed évszázadon át csak ezekben a kocsmáimban ebédeltem, ritkán, inkább tévedésből jutottam el egy rendes étterembe, szállodába, és ott mindig feszengtem, sőt gyámoltalan voltam, és csak akkor tértem magamhoz, amikor utána bementem az első kocsmába, a kocsmában mindig jól éreztem magam, ott az én embereim, az én pincéreim és főnökeim voltak, velük kötöttem barátságot, a kocsmában otthon voltam, családban voltam. ..

Most ülök az Arany Tigrisben, és ahogy visszanéztem a múltba és végigszaladtam ezeken az én kocsmáimon, saját magamtól tudtam meg, hogy ez az egész tulajdonképpen apámmal kezdődött, amikor együtt motoroztuk körbe a kocsmákat, hogy én egyik limonádét a másik után igyam, apám pedig rendbe tegye a szerencsétlen kocsmárosok számláit és adóit, amelyekkel mindig baj volt. Most az Arany Tigrisben ülök, bazsalygok, hosszú percekig egyetlen szó sem jutott el a fülemig, mintha valahol egy csendes erdőben ültem volna, mert végigfutottam életem kocsmáin, a Nymburk környéki elsőig. Ruis úr, most már hallom a hangját, ezt meséli… Megérkeztünk Koppenhágába, ott két autó várt ránk, a Dvořák vonósnégyesnek ez volt az első olyan felkérése, amit úgy fogadott el, hogy nem tudta, ki rendelte meg a kvartettet, ki fizet a koncertért ilyen fejedelmi honoráriumot. És az autók már szürkületben indultak el velünk, már Koppenhága határán túl hajtottunk, mindkét autóban egy-egy szelíd úr utazott velünk, fekete redingote-ban, megérkeztünk egy nagy épülethez, kapu tárult, rács emelkedett, és autóink egy nagy udvarra gurultak be, és a rácsos ablakokból rájöttünk, hogy hamarosan egy börtönben fogunk kiszállni. Aztán a börtönigazgató szobájában ültünk, svédasztallal és itallal vártak bennünket, és amikor eljött az ideje, bementünk a börtönkápolnába, és ott rabok ültek, és behangoltunk, és ott is Dvořák vonósnégyesét és a Smetanát játszottuk… és miközben játszottunk, csend volt, és tudtuk, hogy ilyen közönség előtt még sohasem szerepeltünk, amikor befejeztük a darabot, a rabok nem tapsoltak, mélyen megrendülve ültek a helyükön, mi felálltunk, hajlongva elindultunk kifelé, de a rabok nem mozdultak, állukat vagy arcukat a tenyerükbe temetve ülve maradtak… ez volt életünk legjobb közönsége, ez pont olyan közönség volt, mint mikor tavaly Oxfordban játszottunk, és csupa frakk meg csupa előkelőség, és amikor befejeztük a Dvořákot, a Smetanát meg a Janáčeket, a közönség csak felállt, a frakkingek felragyogtak, mi is frakkban álltunk, meghajoltunk és kimentünk, és ahogy visszanéztünk, a közönség csak állt, éppúgy meg volt rendülve, mint a rabok Koppenhágában, akiknek ugyanazt játszottuk, Dvořák vonósnégyesét, amit akkor írt, amikor meghaltak a gyerekei, Smetanától az Életemből-t, és

Janáček kvartettjét, úgy játszottuk ezeket a darabokat, és olyan mély ez a zene, a mi zenénk, hogy mind Oxfordban, mind a koppenhágai börtönben a közönség egyetlen tenyércsattanással sem merte megbontani misztikus egységét a zenével. Tulajdonképpen mi a zene, uraim, mivel hat ránk? Lényegében semmivel… vagyis mindennel… Mondta Ruis úr, és mindannyian meg voltunk illetődve, így aztán inkább egy pohár frissen csapolt sör mögé rejtettük arcunkat.

2

Ez itt egy ember, aki nem önmaga, itt állok a strahovi kolostor mellvédjénél, alattam a Szemináriumi kert huppanója, a háttérben a Szent Vitus templom, a Vár. Itt állok, jóformán kopasz fejjel, barázdált homlokom mögött, mint a római katona, mindent magammal hordok. Szájam körül kegyetlen ráncok, beesett arcomat a kihúzott fogaknak meg a műfogsornak köszönhetem. Szemem a kialvatlanságtól, az ivástól mélyen az üregébe süppedt. Agyam olyan, mint Hamupipőke diója, de ruha helyett annyi limlom, határeset, karambol, felebaráti arc, mondatfoszlány, esemény van benne, hogy zúg és recseg tőle a fejem. Gerincem mint a villanypózna, mert hat nyakcsigolyám tropára ment. Szeretem a zajos magányt, a néma kiáltást, a teniszpályákat, Michaelis kerti rutáját. Harántcsíkos kék trikó van rajtam, amit egyszer régen Nürnbergben vettem, előtte gabonasört ittam a városháza pincéjében, úgy gyöngyözött, mint a pezsgő. Aztán egy kék dzseki van rajtam, Burbery's, ezt muszáj volt megvennem, annyira megtetszett nekem Cipruson, a gallérja fel van hajtva, hónom alatt Pijoan Művészettörténetének nyolcadik kötete, a Burbery's dzseki cipzárja ütközésig nyitva. Egy fess emberke. Mögöttem a királyi vár magasodik, most elismétlem magamban, kik adták egymásnak a kilincset a Hradzsinban, cseh fejedelmek, cseh királyok, a Habsburgok, köztársasági elnökök, később Hitler, és utána megint köztársasági elnökök, és aztán, mint az ajtókon becsusszanó korábbi hatalmasságok, Hruscsov meg Brezsnyev hajolt ki ennek a várnak az ablakain, mindez fel van halmozva bennem, ráadásul francia vér folyik az ereimben, Napóleon egyik katonája révén, aki Slavkovnál sebesült meg, és a nők hazavonszolták és úgy meggyógyították, hogy egyiküknek, egy morva lánynak gyereket csinált, és itt maradt. És kiálló pofacsontom ráadásul arra utal, hogy azok közé a morvák közé tartozom, akiknek a feleségét meg lányát hajdanán az avarok és tatárok és magyarok ejtették teherbe… Most itt állok és nézelődöm. A dolog a napnál is világosabb, ez az ország túl szép ahhoz, hogy hatalmas szomszédai ne érdeklődjenek iránta, most, hogy itt állok, nemcsak saját magamon, hanem ennek a nemzetnek a sorsán is átfutottam, amelyet most a szovjet hadsereg tart megszállva, mint ezer évvel ezelőtt a három német-római császár, a három Ottó reneszánsza. Nincs mit tenni, vagyis jól van így. Dédapám, a francia hadsereg leszármazottja, rendszerint úgy lerészegedett, hogy csak ritkán ért haza, többnyire az útszéli árokban aludt. Aztán Tomáš nagyapám a bátyjával megszuttyongatta, és attól kezdve az öreg már nem az árokban aludt, hanem az ágyban. Fani dédnagynéném szívesen társalgott németül, távoli unokatestvérem birodalmi egyenruhában esett el Sztálingrádnál. Előttem a megnyesett szárnyú angyali Strahov magasodik, papok nélkül, dominikánusok nélkül. Amikor Katina nagyanyám férjhez ment, húgocskája született. Nagyanyám legidősebb bátyja, Methud, gyalázta az anyját, hogy nem illik szülni, amikor az ember férjhez adja a lányát. Később Methudnak két gyereke született, mind a kettő néma volt. Methud sokat járt templomba, meg volt győződve róla, hogy gyerekei büntetésből némák, mert gyalázta az anyját. Amikor a két néma gyerek felnőtt, a kroměříži papok magukhoz vették őket, s némaságuknak köszönhetően kegytárgyakat meg miseruhákat árultak. Távoli unokahúgom, Milada, Špic mészároshoz ment férjhez, aki mészáros családból származott, de mint másodszülött papnak tanult. A legidősebb fiú azonban meghalt, így aztán a tanulmányai befejezése előtt álló papjelölt kénytelen volt hazamenni és mészároskodni. Ez soha nem látszott meg rajta. Milada együtt mészároskodott a férjével, aztán jött a vörös hadsereg, Milada kommunista lett, negyvennyolc után kinevezték egy állami vállalat igazgatójának, és a mészáros mesterségről többé hallani sem akart. Nagy családomnak ez csak egy parányi része. Vincék unokatestvérem a protektorátus alatt a német operában énekelt. Aztán

csatlakozott a kommunistákhoz. Ez egy része a családomnak és tulajdonképpen ez vagyok én is, mint ahogy én vagyok a Hradzsin sorsa, a hazám sorsa, az országé, amely olyan szép, hogy erősebb szomszédai mindig erőszakkal vagy vérfoltos barátsággal kaparintották meg. Amikor harminckilencben bejöttek a németek, minthogy részeg voltam, néhány fiatal birodalmi katonát hazavittem a sörgyárba, mert nem volt hol éjszakázniuk. Amikor a vörös hadsereg jött be, néhány szovjet katonát vittem haza, s addig laktak nálunk, amíg el nem vezényelték őket, vagy önként el nem mentek. Ez is én vagyok. Bárki jön el hozzám, bárkivel találkozom, annyira figyelek rá, hogy magamról megfeledkezem. Játszva kerülök át a másik oldalra, mert mindig igazat adok annak, akit hallgatok. Csak amikor már késő, akkor térek magamhoz az önérzéstelenítésből. Erényem ez? Vagy hibám? Igen, az vagyok, aki vagyok. Én tulajdonképpen már a többi ember vagyok, mindaz, ami rajtam kívül van. Én csak egy fényképezőgép, egy magnószalag vagyok. De később, a házitanítóm prizmája alatt, csak a nekem való képeket, csak a nekem való beszédet vágom össze. Ez a bennem lakó jobbik ember, ez az én tanítóm azt tanácsolja nekem, hogy mindig azokat pártoljam, akiket gyerekként, fiatalemberként szerettem. A meghibbant, egyszerű, munkanélküli, lecsúszó embereket, akik még nem buktak el, de közel járnak hozzá, a gyerekeket, a szép kisasszonyokat, az olyan embereket, akik viskókban meg átalakított vagonokban laknak, az olyan embereket, akik nem túl műveltek, s talán pont ezért szeretik az egyszerű dolgokat és az egyszerű beszédet, az olyan embereket, akiknek az égvilágon semmijük sem maradt, csak a becsületük, meg az, hogy el tudnak pirulni, és hebegnek meg mellényúlnak, ha valaki merőn rájuk néz, hogy kertjükben krumplit meg répát tudnak termeszteni és disznót hizlalnak… Ezekre az emberekre gondolok most, állok a strahovi kolostor mellvédjénél, mögöttem a Hradzsin szikrázik a napfényben, kék csíkos trikó van rajtam, amit Nürnbergben vettem, a trikón sötétkék dzseki, amely úgy van kinyitva, hogy gallérja elegánsan felhajlik, kezemben a modem művészetről szóló spanyol könyv fordítása, ereimben francia, magyar, tatár és avar vér… és most a cipőmet nézegetem, a cipőm barna és lyukacsos, Cipruson vettem, Larnakában, ott, ahol Kitioni Zénón, a sztoicizmus alapítója született, mert az ő idejében a görögök már eladták impériumukat a rómaiaknak, translatio imperii, és Zénón, ha helyén volt az esze, nem tehetett mást, mint hogy győzelmet kovácsolt a vereségből, az elemek jóvoltából élt és emelkedetten viselte népe szenvedését, vagyis a saját szenvedését is. Állok a mellvédnél, homlokomat tíz barázda koronázza, úgy állok itt, mint egy vén bernáthegyi, és roppant messzire nézek, a gyerekkoromba és nemzetem első Přemysljeinek korába, annak a nemzetnek a történelmébe, amellyel most élek…

3

Csak most tudom, hogy a nyakamba lihegő hetven év természetes érelmeszesedéssel és mű-érelmeszesedéssel jár együtt, csak most, hogy feleségem már negyedik hónapja nyugdíjas, tehát folyton velem van, most tudom, miféle poklon kell az embernek felülkerekednie. Elmenni, az olcsó volna, tíz deka sziléziai disznósajt három korona ötvenért, nem, magamra kell vennem a keresztet, és hallgatnom kell a feleségemet, figyelnem kell rá, de közben gondolnom a magamét, sőt, erősebben kell gondolnom a magamét, mint azokban a látszólag arany időkben, amikor több mint negyed évszázadig sok szabad időm volt, csak a magam számára, szabad időm, amit azonban nem becsültem meg, amit, mint a tékozló örökös, pazarlón elfecséreltem.

A természetes szklerózis nem okoz nekem gondot, mert ha mindenre emlékeznék, amit elolvastam, amit átéltem, amit azok a bárgyú automatikus szövegek, pszichikus asszamblázsok, kollázsok, mázolmányok jelentettek nekem, már rég megértem volna a diliházra, de mint ahogy a test az izzadással meg mindenfajta kiválasztással megszabadul az evés és ivás maradványaitól, a fejben is van valahol egy jelzőrendszer, amely kiradíroz mindent, ami nem fontos, mindent, ami talán árt a testnek. Aztán itt vannak a Nap protuberanciái, aztán itt vannak azok a pazar légnyomásváltozások, amelyek csodás afáziát okoznak, az ember csak ül, mint akit villám sújtott, és képtelen felidézni olyan szavakat, mint asztal, szék, nem tudja a telefonszámát, a barátja keresztnevét… A radírozás és kiradírozás csodálatos állapota ez, agymetszés, savbefecskendezés, amely pszichés elnémulással jár. Néha én is úgy üldögélek, a második szklerotikus természetemtől sújtva, mint Dolní Beřkovicében a félhülye öregek a padon, ha éppen nyár van, ülök és figyelmesen nézem meztelen lábamat, megcsodálom az ujjaimat, rettenetesen érdekel a törött és elferdült kisujj am, máskor a tenyeremet nyitom ki, és úgy bámulom, mintha most látnám először. Ez az az óra, amikor annak a reménye is elszállt, hogy elered az eső, hogy a barométer mutatója a negyed négyről visszatér a szép időre, a tizenkettesre, vagy az esős idő tíz órájáról lassan elindul az egy óra öt perc felé, ez az az idő, amikor azt lesem, mikor enyhül a tarkómban fészkelő fájdalom, mikor hagy el a szorongás meg a félelem. Régebben élveztem ezt az időjárás és másnaposság okozta imbecillitásomat, élveztem, miféle ijesztő, de egyben csodálatos dolog történik velem, de most már több mint négy hónapja itthon van a feleségem, aki női lelke mélyéből gyűlöl mindent, amit én szerettem. Én annyira szerettem reggeli nélkül kezdeni a napot, mert ha reggeliztem, az agyamat elöntötte az étel, és odalett a reggeli meg délelőtti sziporkázó észjárás, amelyet talán az éhség váltott ki, talán az, hogy én reggel csak feketézni szerettem, elszívni két-három erős cigarettát, csak ezután tértem lassan magamhoz az éjszakából, éjjel én mindig rosszul alszom, úgyhogy reggelente nincs kedvem élni, nem akarok a világon lenni, csak az első cigaretta után támadok fel a nappalba, a második cigarettától mindig rosszul vagyok, a harmadiktól, bár le vagyok sülve, elsápadok, de ez az én szertartásom, ez volt az én reggeli szertartásom, a misém, szürcsöltem a kávét és mohón szívtam be a füstöt, olyan mohón, ahogy lopva a börtönben cigarettáznak… és miközben cigarettáztam és ittam, kinéztem valahová az ablakon, valahová sehová, az égbe, és azzal, hogy semmi igyekvés nem volt bennem, igyekeztem a nulladik állapotba jutni, semmire se gondolni, csak önmagamat hallgatni, hátha felbukkan valahol egy motívum, hátha kiúszik valami, mint folt az öreg tó színére, valami a gondolataim és az érzelmeim és a tévedéseim raktárából, hátha megjelenik valami, az első mondat, amellyel fejteni kezdeném a szöveg nagy szvetterét, mert az írás, nálam az írás mindig az első fonal elcsípésével kezdődik, amelyről azonban ujjongva tudom, hogy mihelyt befűzöm az írógépbe, mihelyt gyorsan írni kezdek, addig nem hagyhatom abba, amíg tudatlanságból fel nem

fejtem az egész szvettert… Ezek voltak a régi szép idők, ez volt az én fényűzésem. Most viszont reggel a feleségem kávét, kalácsot, vajas kenyeret tesz elém, szigorúan néz rám, és időnként kijelenti: A világ legegészségtelenebb dolga éhgyomorra kávézni, éhgyomorra cigarettázni… De jegyezd meg, én nem maradok itt egyedül! És könnybe lábad a szeme a látomástól, hogy én hamarosan meghalok, ő pedig egyedül marad. Így aztán most cigarettázom, de nem nézek ki az ablakon a semmibe, mert a feleségem rám kiált: Ne bámulj a levegőbe! És nekem a kávétól is, a cigarettától is elmegy a kedvem, négy hónap óta a feleségem minden fonalat elvágott. Meg aztán a feleségem már előre elrabolja az időmet azzal, hogy mi mindent kell bevásárolnom, a lehetőséggel, hogy délután jön az ablakmosó, legyek otthon és ne csavarogjak, hogy ki kellene meszelnem a kamrát, hogy eredjek, és csináltassam meg a fogaimat, hogy varrassak öltönyt, hogy neki az a gyanúja, hogy amikor kijövök a vécéből, nem mosok kezet, hogy miért nem mosok naponta fogat, mért nem váltok alsónadrágot, mért nézek olyan bambán, hogy ki a csuda mossa az ingeimet, ha addig hordom őket, amíg nem bűzlenek a kosztól… így aztán a napfoltokon kívül, az örökösen és szeszélyesen változó időjáráson kívül, a közelgő hetven évemen és a természetes szklerózisomon kívül itt van a feleségem, gyakran vallatom, nincs-e valahol egy gyereke, akit idegenekkel neveltetett fel, milyen szép volna, ha a gyerekeit, akkor is, ha már házasok, örökbe fogadnánk, és a feleségem, mint a többi nagymama, az unokáival törődne és boldog volna, ha én nem lennék otthon, ha én csak odaadnám neki a pénzt, és elhúznám a csíkot. De a feleségem fiatalkorának, akárcsak az enyémnek, nem voltak bűnös gyümölcsei, egyedül van, mint ahogy én is egyedül vagyok… És a feleségemnek csak rólam kell gondoskodnia, és még van benne annyi kurázsi, hogy neveljen, még van mersze követelni tőlem, hogy szórakoztassam, hogy vigyem el színházba, moziba, társaságba… nekem viszont már nincs más vágyam, mint hogy egyedül legyek. És nekem muszáj egyedül lennem, nekem saját magammal kell megharcolnom az egyedüllétért! Ha Jiří Mucha meg tudta írni a börtönben A hideg napot, akkor én mért ne írhatnék úgy, ahogy annak idején írtam, amikor a feleségem munkába járt, mi akadályoz meg benne, hogy ezt az exkluzív magányt kiharcoljam magamnak, hogy el tudjam szigetelni magam, hogy meg tudjak süketülni, vakulni, mint ahogy erről dőrén irkáltam, mint ahogy úton-útfélen a zsúfolt sörözők zajos magányáról karattyoltam… Mostantól úgy kell élnem, ahogy azok élnek, akikről írok, a családtagok közt, az emberek és a rokonok közt. Itt van az írógépem, és itt vagyok én! És itt van a kezdőszál, amit erősen fogok, itt van az a kanál, amivel megpróbálom átmerni a tengert, persze nem az egészet, mint Szent Ágoston gyerkőce, itt van a sötétség, amiben ülök, és a kulcslyukon át a kivilágított szobába, a szemem túloldalára nézek. Az írásban az a legszebb, hogy az embert senki se kényszeríti, hogy írjon. De én most úgy érzem, hogy engem az írás gyógyít, hogy az írás az én elmegyógyintézetem… és a bizalom vonala.

4

Könyvet akarok írni a számokról, a numerusokról. Olyan korban élek, amely imádja a számokat, számokban jeleníti meg magát, tehát én is, akárcsak a többiek, szám vagyok, numerus. Máskülönben tömegszülészeteken gyakran előfordult, hogy bár a páter mindig incertus, az anya is incerta lett. Soňa állítja, hogy Dina, a lánya, a csecsemők ujjára erősített szám jóvoltából egy másik kislány is lehetett volna, mint az, amit odaadtak neki. Soňa addig veszekedett, és szerencsére ereiben szemita vér folyik, amíg be nem bizonyította, hogy az ő gyereke egy másik újszülött. Így hát az a szám is, amely belépő szám, felcserélhető, így a korunk számokban való kéjelgése is megkérdőjelezhető, bár az, hogy számok nélkül az ember élete lehetetlen és céltalan, kivétel, amely erősíti a szabályt. Pavlík télen Škramníkyben volt a nagynénje temetésén. A prágai és a kladnói krematórium nem vállalt hamvasztást, így aztán a rokonok saját költségükön ásattak sírt a fagyos földbe, és amikor a halottaskocsi meghozta Škramníkybe a nagynéni koporsóját, néhányan még utoljára látni akarták őt, de amikor kinyitották a koporsó fedelét, más feküdt benne, másvalakinek a nagynénje. Az alkalmazottak ezt azzal magyarázták, hogy a jeges úton az autójuk gyakran megcsúszik, hogy a teherautóban hat, de némelyikben kilenc koporsót is szállítanak, és azt kellene látni, hogy egy-egy ilyen csúszáskor hogy röpködnek a koporsók a behavazott földekre. Így fordulhat elő, és elő is fordult, hogy az imádott halottak is kiborulnak. És így fordulhatott elő, hogy a számmal megjelölt elhunyt nem abba a koporsóba került vissza, amelynek a fedelén azonos szám volt, hogy tehát az alkalmazottak most visszamennek és megpróbálják megtalálni a megfelelő halottat, azt, amelyiknek a száma egyezik a koporsón levő számmal. Hacsak! Hacsak már el nem hamvasztották… Olyan korban élek, amely imádja a számokat, olyan korszakban, amely számokban, numerusokban jeleníti meg magát; nekem is gyerekkorom óta megvolt a keresztlevelem száma, számmal jelölt házban laktam, minden bizonyítványomnak száma volt, ahogy növekedtem, a cipőm száma is változott, meg a nyakamnál az ingemé, még a tornanadrágnak is száma volt, amely megfelelt a derékbőségemnek, volt az ajtófélfába karcolt magasságom, volt számom az ifi focicsapat igazolványában, az érettségi bizonyítványomon, az egyetemi indexemben, volt száma a kesztyűmnek a kalapomnak a konfekciós télikabátomnak a raglánomnak… De ezeket a számokat egytől egyig mások adták nekem, én megvoltam magamban szám nélkül is, a számokat csak önmagukért szerettem, szerettem a kettest a nyolcast a négyest, ezek a számok végigkísérték az életemet, és bárhol szálltam is meg, a szoba számában mindig benne volt valamelyik kedvenc számom, és tudtam és tudom, hogy elég, ha megkapaszkodom a kettesbe, a nyolcasba, a csudaszép négyesbe vetett hitemben, és tollacskám felágaskodik. Tavaly fürdőnadrágot akartam venni, Libeňben, a sorompón túl álltam be a sorba, s amikor én következtem, az eladónő megkérdezte, mit akarok, mondom neki, fürdőnadrágot, erre megkérdezte, hányast?, mondom neki, olyan rám valót! És az eladónő rám mutatott, és azt mondta a sorban álló vásárlóknak: Ez nem tudja, milyen számot hord! Megfordultam, de a vásárlók dühösen, megbotránkozva néztek rám, csak kis idő múlva jöttem rá, hogy ők mindannyian csakugyan tudják az ingük, a fürdőnadrágjuk, az alsónadrágjuk számát, csak én nem tudom, hányas fürdőnadrágot hordok, rájöttem, hogy valahogy kirekesztettem és kioldoztam magam a polgárok közül, mert nemhogy elfelejtettem, de nem is tudtam, és ma sem tudom, amit mindenki tud. És a sorból rám rontott egy kövér polgár, nadrágzsebéből előcibálta a tárcáját, a padlóra aprópénz potyogott, és az az ember szétnyitotta a tárcát, egy számmal ellátott igazolványt mutogatott nekem és a szemüvegén keresztül rám kiabált: Tessék, kérem! A lakóbizottság megbízottja vagyok, én szervezem a sorban állás

zökkenőmentességét, maga megakasztja a sort! És letérdelt, és összeszedte a szétgurult aprót, az eladónő elfojtotta mérgét és kedvesen ránézett a mögöttem álló vásárlóra: Maga a következő? Mit óhajt, kérem? És én elszégyelltem magam, amikor a vásárló azt mondta, hogy olyan kék fürdőnadrágot kér, amilyen a kirakatban van, tizennyolcast… Csak a Vencel tér aluljárójában tértem magamhoz, az Esti Prágá-t áruló rikkancs ezt kiabálta: Pártigazolványcsere! Lenin az egyes számú pártigazolványt kapta, amit maga Leonyid Brezsnyev írt alá! A Mladá Fronta porlepte vitrinjében Antonín Panenka, Tóňa Páňa fényképe világított, ahogy a Bohemia mezétől, a nyolcas számától búcsúzik, eszembe jutott a világ összes autóversenyzője, a Masserattik, a Bugattik, a Talbotok meg a többi autómárkák, amelyekkel versenyeztek, de mindegyik gépkocsinak mindig más rajtszáma volt, eszembe jutottak a kerékpárversenyzők, akikbe erőt öntött a hátukra erősített szám, eszembe jutottak az atlétikai versenyek, az országos bajnokságok meg az Európa-bajnokságok versenyei, az olimpiák versenyei, az a sok rajtszám mind össze volt forrva a versenyző egyéniségével, eszembe jutottak a síversenyek, meg a futballisták és a hokisták számai, ők hűségesek a számukhoz, sőt azonosulnak vele. Ahogy ott álltam a Mladá Frontánál, és Tóňa Páňa azt a nyolcas számú mezét fogta, eszembe jutott, milyen ádázul versenyeznek rollerükkel vagy kis taposó autójukkal a gyerekek, hogy a hátukra kötözött szám nélkül nekik a verseny szórakoztató játék volna, játék a gyufaszálakért, hogy csak a szám adja meg igazán a verseny savát-borsát, eszembe jutott az öregfiúk sífutóversenye, a versenyzők két kategóriája, a hatvantól hatvanöt évesig meg a hetventől hetvenöt évesig, hogy ezek az öregurak, akik a verseny előtt tréfálkoznak és élcelődnek, bizalmasan keresztnevükön vagy becenevükön szólítják egymást, mihelyt megkapják a számukat, menten rosszindulattal és feneketlen gyűlölettel telnek el egymás iránt, csak amikor reszketeg kezükkel összekötik a pertliket, csak attól fogva nem ismerik egymást, és verseny közben azt kívánják a másiknak, hogy essen el, hogy törje el a lábát, csak akkor, amikor versenyeznek, akkor történik velük valami, vajon mi történik velük? Amikor előzés közben halkan, de néha hangosan is csepülik egymást, káromkodnak és a legrosszabbat kívánják a másiknak, amikor könyökükkel lökdösődnek, miért? Hogy elsők legyenek, másodikok? A versenyben? Dehogyis… Ahogy ott álltam, és néztem a Mladá Fronta poros kirakatában Tóňa Páňa t, amint búcsúzik a nyolcas számtól, a mezétől, tudtam, hogy nem búcsúzik el tőle, hogy ez a szám továbbra is elkíséri, hogy majd továbbra is focizik, és ha nem focizik, akkor szóval, beszéddel folytatja győzelmeit a többiek fölött… hogy tulajdonképpen minden ember viseli a számát, minden ember egy numerus, minden ember versenyez a többiekkel, hogy az ember mindig talál valakit, akit le akar győzni. Mindenki használja az erejét, még akkor is, ha valami hosszan tartó betegség az ágyhoz köti, az ilyen továbbra is győz azokon, akik még nála is betegebbek… sőt vannak olyan győztesek, akiknek a győzelme csupa vereségből áll, sőt győztesek azok is, akik nemhogy nem harcoltak soha, de egyáltalán nem akartak harcolni, akik lemondtak a győzelemről, ők azok, akiknek a száma a nulla vagy a végtelen… Hiszen a szimfóniáknak is van számuk, a híres festmények számozva vannak, a szobrok is, minden autópályának és minden vasúti pályának, minden villamosnak és minden mozdonynak, minden motorkerékpárnak és minden gépkocsinak megvan a maga száma, számozva van minden kabin és minden belépőjegy, minden katona könyvecskéjében ott van a száma, kivéve az ismeretlen katonát, a nagyvárosok negyedei, a repülőgépek, sőt a pótalkatrészek raktárai is számot kapnak, ahová nézek, mindenütt csak számok és számjelek, mint ahogy korunk is csak és kizárólag számokban képeződik meg, az országok legmagasabb hivatalnokai záróbeszédükben számokkal és százalékokkal dicsekszenek, amelyektől a jelen a múlthoz képest nagyra nő…

Csakhogy én az emberi számokról, az emberi numerusokról akarok könyvet írni. Egy erdővároskában lakom, amelynek számozott fasorai vannak, a párosok a fő fasortól jobbra, a

páratlanok balra, a deszkatáblácskákra írt számok egy-egy fára vagy kerítésre voltak szögezve. Tavaly a kerskói lakossági bizottság elhatározta, hogy a fasorok régi számait újakra cseréli. Két elvtárs nemcsak hogy elkészítette az acéltáblácskákat, hanem felfestette az új számokat is, és a táblákat vasrudakra hegesztette. Amikor kitették az új számokat, kiderült, hogy már az első fasort kifelejtették, így most mind a harmincöt fasornak más száma van. Úgy van ez, mint Dinával a szülészeten, amikor a szenesemberek brikettet szállítanak, kérdezősködnek, keresik a régi számokat, mert az újak nem stimmelnek. Én a huszonnegyedik fasorban laktam, most a harmincadikban lakom, végül is ez a számtologatás engem nem változtatott meg… Pont olyan ez, mint mikor arról tanácskozunk, hogy Kerskóban nagyon sok az elöntött telek, hogy a lefolyóárkokat az erdőben behordta a lomb, a hamu, eltorlaszolta a sok kis gát, amit a nyaralók szórtak az árkokba… de makacs viták kerekednek… A tanácselnök azt állítja, hogy a vízlevezető-csatornák tömődtek be és ki kell tisztítani őket, mi, idősebbek viszont azt állítjuk, hogy a vizesárkok tömődtek be, s ezért ki kell tisztítani őket… és azután vitatkozunk, hogy vízlevezető-csatornák vagy vizesárkok vannak-e az erdőben. De úgy van ez, mint a fasorok számával… A valóság nem változott, csak a megjelölés más! De én a nagy számokról akarok könyvet írni, az olyan emberekről, akik csakugyan nagy számok, mint ahogy nagy számnak tartottam Šroubek koncertmestert, aki a hangverseny legnehezebb darabjait is lapról játszotta, aki nagy szám volt az ivásban meg az evésben, az emlékestjén azt mesélték róla, hogy néhány fiatal muzsikust elküldött a Vencel téri nagy csemegeüzletbe, hogy vegyenek hat üveg beaujolais-t, szardíniát, de nem jugoszláv szardíniát, hanem spanyolt, harminc ropogós kiflit, kaviárt… Amikor Šroubek mester tanítványai repesve, hogy a mester vendégei lesznek, nekiláttak a csemegeüzletben a bevásárlásnak, az összes helyiségben megszólalt a helyi hangosbemondó: Figyelem, figyelem! Felszólítjuk Šroubek mester tanítványait, hogy ne felejtsenek el venni öt doboz ajókát. Figyelem, figyelem! Öt doboz ajókát! így aztán a tanítványok megvették az ajókát is, és amikor visszamentek a mesterhez, az ezresből csak pár koronát adtak vissza neki, ezt aztán Šroubek mester odaadta a vezetőnek, akitől az ezrest kölcsönkérte… És micsoda nagy szám volt Šroubek mester! Gyógyítani is tudott. A Smetana terem büfésnőjét évek óta gyötörte a csuklás. Amikor ezt Šroubek megtudta, azt mondta az asszony férjének: Maradjon az én titkom, de én meggyógyítom a feleségét! És beterelte a büfésnőt az orgona mögé, a félhomályba, ott az asszony kezébe tette hatalmas dákóját, és a büfésnő ijedtében felkiáltott: Jesszusom! Šroubek mester kisvártatva visszaadta az urának az asszonyt, aki azóta nem csuklik… Ilyen számokról szeretnék könyvet írni, a Nagy Számokról…

  Vacsorára két kiflit ettem, a kandúrok papija egy negyed csirke volt. Ez így van jól,

nemsokára hetvenéves leszek. Kint jártam az erdőben, ott fákat döntögettek. Ha irtják az erdőt, madárfészkek is hullanak. Jaj! Tegnap Osten tanár úr mesélte, hogy van egy betege, egy lány, aki csavarhúzóval szúrta ki a szemét, amikor a Coca-Colát nyitotta. Az asszisztensnőmnek nem volt jobb dolga, mesélte Osten tanár úr, mint hogy három hónappal a szembe döfött csavarhúzó után azt mondta a betegnek, nézze kislány, mondták már magának, hogy a szeme menthetetlen? Zokogás, stressz. A kegyelemdöfést a szomszéd ágyon fekvő beteg adta meg a lánynak: A fél szeme, az is valami, amikor van úgy is, hogy a másikra is keresztet vethet… Husník, aki a protektorátus alatt barátkozott velünk, szabó volt, és egyenruhát varrt a Wehrmachtnak, és negyvennyolcban, hogy kimutassa háláját, hagyta magát beszervezni, és parasztokat likvidált a csapatokkal. Nem fizikailag likvidálta őket, hanem üvöltözött velük, és ha nem sorakoztak fel, az ülepükbe rúgott. Jó. De mi történt? Találkozunk Husníkkal, az anyjuk kézen fogva vezeti, mondjuk neki, nicsak, a Husník, hát veled mi történt? Te, aki a parasztok ülepét rúgtad, mielőtt a

szegényházba vagy a határvidékre szállították őket? És Husník a hangunk után jól tudta, hogy mi vagyunk azok, a szépreményű srácok, így aztán azt mondta… Figyeljetek, fiúk, most, hogy megvakultam, rájöttem, most, fiúk, hogy vak vagyok, csak most tudom, milyen disznóságokat csináltam, mihez adtam a nevem, most, amikor már késő…

Vacsorára két kiflit ettem, de kandúrjaim kopasztott csirkét papiztak, ez nem akármilyen vacsora… nekem már nem, de a kandúroknak, amelyek egyévesek sincsenek, míg engem a hetedik x fenyeget… Stork professzor úr mesélte, hogy amerikai orvosi hírekben azt olvasta, hogy egy hatvanhét éves férfiba, aki gyerekkora óta vak volt, belecsapott a villám, és attól kezdve látott… Szent Pál, holott azelőtt vak Saul volt.

Filáneknek Fridrich úr telkén van egy kis sírköve.Oldalbordám megint államellenes szöveget fog nyomni. De csak akkor alszik el, ha fogom a

kezét és masszírozom a hüvelykujját.Hanem ebben az országban nemcsak a négy évszakban fúj a főn, hanem egész évben,

stresszhelyzetek záporzása, fellélegzés nélkül, a banalitások dágvány a. Csak amikor megvakultam, akkor kezdtem látni. De mindezt a tikkasztó főn, a cigarettapapír, a konfetti, a skót permet, a sötét árnyékok, a napfénycsíkok, a meleg és hőség, a hegyi levegő, az októberi főji okozza. Országút, az aszfaltja tükör. Káprázat, a napba nézés lehetetlensége. Fentről vékával dobálják a protuberanciát, napkitörést, geomagnetikus renovációt. Ó, renováció, renovatio! Mikor lesz nekem arra időm és helyem, hogy újjászülessek, hogy a két út közül rátaláljak az én utamra, az én pallómra! Los dos caminos, a szeretet egyetemes kártyája, amely meghatározza az én szintetikus kártyámat. És ez az Il cyclo! A renovatio!

Akkor hát renovatio! Il cyclo! Los dos caminos, az én utam mostantól csak és kizárólag visszaút lesz. Elég volt a száz plusz egy információból! Most azt akarom tudni, ki vagyok, mi végett vagyok, merre megyek, honnan jöttem. Ki van mellettem és ki van ellenem, mi van felettem és mi van alattam. Los dos caminos!

Ma főn van, a nyírfa pici sárga leveleinek futózáporai, darált tükrök, gyönyör, fruito dei, az erdő zúgása, hallom a rádióból, hogy a Nobel-díjat Lech Walesa kapja… a bajorok az Oktoberfesten kancsóból vedelik a sört, egész héten danolásznak… In München steht ein Bräuhaus, ein, zwei! Ge su fa! Annak idején én is iszogattam a Hofbräuhausban, az Augustinerbräuban is, a Matthäus– meg a Spatenbräuban is! És ez a főn több akasztott embert szállít az újságoknak, többen ugranak ki az ablakból, többen vetik magukat a vízbe, mert München mészkőre épült… és amikor jön a főn, a mészkőn az ember lelke reszket, mint a rezgő nyárfa… aki meg akar menekülni a főntől meg az öngyilkosságtól, és már nincs annyi ereje, hogy egész héten erős sört nyakaljon, az nem tehet mást, mint hogy gyorsan elhúz Regensburg mellé, a gránitkőre, ott az érzékeny ember megmenekül.

Csakhogy én olyan országban élek, ahol állandóan fúj a főn, ahol a stresszhelyzeteket nem követi az alkalmazkodás adta megnyugvás, ez a főn, amely Bajorországban csak októberben meg februárban fúj egy-egy hétig, nálunk tulajdonképpen szakadatlanul itt van, legalábbis nekem, az én örökös főnöm, az én örökös spleenem, az én örökös szorongásom, hogy elkövettem valamit, hogy valakit megöltem, hogy főbenjáró bűnt követtem el, holott ártatlan vagyok, mint a liliom. .. ilyen a mi főnünk… szerencse, hogy a renováció jött ki nekem a kártyában, hogy az én két utam kettéválik, mert mind a kettőt a szeretet vezérli! De az isten szerelmére, a kihez-mihez való szeretet? Tulajdonképpen már senkim sincs, csak ez a néhány macskám, sorozatot kell írnom róluk, sorozatot a szeretetről, amely olyan fényesen keserű és szép, mint az őszi főn…

Mért bámulsz már megint olyan bambán?, kiabálja felháborodva a feleségem. Rossz rád nézni! Akkor most figyelj, itt, ezt az öt bokrot át kell ültetni a kerítéshez, de előtte minden bokornak méteres gödröt kell a kerítés mellé ásni…

Igenis, mondom, de a növényeket csak lombhullás után szabad átültetni, csak amikor elvesztik levelüket, csak novemberben…

Ugyan, kérlek, ezt honnan veszed? Ezt csak azért mondod, hogy halogasd az átültetést, az orrodra van írva, hogy lusta vagy kiásni a bokroknak azokat a gödröket… mit mondtál?

Azt mondtam, hogy ezt én nem csinálom, ássa ki a gödröket Pepícek Sokol, engem legyengített a főn…

Még hogy a főn, a vedelés gyengített le, ne vedelj és nem leszel gyenge, akkor mozgás, indulj a faluba és keresd meg Pepíček Sokolt, és ha majd ássa a gödröket, el ne mozdulj mellőle, nehogy elszúrja, nekem meg kell főznöm rá, neked is csinálnod kell valamit, tűrhetetlen, hogy mindig valahol másutt vagy, hogy mindig álmodozol és bambán bámulsz a semmibe…

Igenis, csuktam be a szemem, sorozatot kell írnom a szeretetről, amely fényes és keserű és öngyilkosságba kerget, mint az őszi főn, ez a főn mind a négy évszakon keresztül, egész éven át süvölt a fejemben meg a lelkemben, gyerekkorom óta a mai napig, most is, hogy érzem, hogy a feleségem dühösen és gyűlölködve néz rám valahonnan.

Karel Hynek Mácha: … Amaránt, mely tavaszra elhervad… Jan Amos Komenský: …Vadkan, mely vénségére kés alá kerül… Két verssor, két szövegtöredék, amikor szomorú vagyok, ezeket ismételgetem egymás után, egymás fölött, lóugrásban mindaddig, amíg lassan és csendesen el nem mosolyodok…

Máskor ez a kép sokáig nem jut eszembe, sokáig nem tudom felidézni. Néha már-már megvan, de ahogy közeledett felém, hogy kitisztuljon, éppúgy visszahátrál a tudatalatti tudatlanba. Ma megjelent előttem, amikor hanyatt feküdtem és duzzadt volt a mandulám és egy rongyra slivovicát öntöttem és felkötöttem vele az állam… Igen, most egy másik mondat jutott eszembe, amit barátom, Vaníček mondogatott, Vaníček , amikor munka után kezet mosott, közben énekelt, vagy se szó, se beszéd felordított: Dugtak és nem főztek! Máskor barátjának, Hruskának kijelentette: Anyád jobban tette volna, ha kihugyoz téged a kecskék itatójába! Megint máskor abbahagyta a kézmosást, Vaníček  majdnem fél óráig szappanozta a kezét, mert talpfákat vasalt és olajos volt a keze, abbahagyta a szappanozást, és felkiáltott: A seggében cérnaszálak, a földön lepény! Elfelejteném, ha nem jegyezném fel, miket mondott Bandur, Vaníček  úr, most viszont azt felejtettem el, mit akartam feljegyezni, amikor slivovicával borogatott mandulával feküdtem. Igen! A Kofréknál, ahová vasárnaponként járok el megnézni, hogy, hogy töltik a periférián élő emberek az ünnepnapot, a Kofréknál, ahol az emberek biliárdoznak és sört isznak és szinte mindenkinek nyakkendője meg új ruhája van, szóval ott órákig elnézem, ahogy a villanykörték fényében a zöld bársonyon a golyók mozognak, ahogy finoman összekoccannak, néha szétspriccelnek, máskor ezek a golyók csipegetik egymást, hol nagy sebességgel repülnek, hol lelassulnak, mint a lassított film, hol olyan gyöngéden érintik meg egymást, hogy elalszanak, hol kiugranak a padlóra, és ilyenkor mindenki felkapja a fejét, mintha a csillár zuhant volna le, vagy a pincér ejtette volna el a sörrel megrakott tálcát, szóval itt a söntésben a focistákon meg az agyalágyult vénembereken kívül egy kisöreg is ült, aki kiguvadt szemmel figyelte, hogy csapolja a csapos a sört. Itt Kofréknál pilsenit vagy tízes Pražant csapolnak. Aggódva megkérdeztem tőle: Mondja, papa, mit stírol annyira? Ő pedig szemrebbenés nélkül azt felelte: Vigyázok, hogy a csapos bele ne löttyintsen a tízesembe egy kis pilsenit, hogy ne pancsolja pilsenivel a Pražanomat…

Seules les evidences peuvent stupéfier, jutott eszembe Roland Barthes mondata, amikor az Arany Tigrisben ültünk, és jött a hír, hogy a Két Macskában hajnalban széthasított koponyával találtak rá a szakácsra a kivilágított konyhában, a húsvágó tőke mellett, és hogy annak a szakácsnak hiányzott a két keze, amit, bár ugyanazzal a baltával vágták le, senki sem talált meg. A prágai alvilág ismerői azt mondták, hogy régen így büntették a hamiskártyásokat. A nyomozás

semmit sem derített ki, és a Két Macskát attól kezdve úgy hívták, hogy Csapd le pacsi söröző, annak az emlékére, hogy a pacsit lecsapták, de senki sem találta meg.

Tegnap benéztem a Kladiváékhoz, és Lucie, a Nemzeti Színház fodrásznője azt mondta, hogy Růžička úrnak, a hegedűsnek kint van a gyászjelentése, harminckét évesen halt meg, tragikus körülmények között. Hogy valaki levágta az összes ujját, és utána tizenhétszer megszúrta, de úgy, hogy Růžička csak később halt meg. Állítólag cigány volt a felesége, aki jóban volt a Goliánokkal, és Růžička úr magával vitte, amikor két évre leszerződött Nyugat-Németországba, de asszony nélkül jött vissza, mert az kint maradt, így aztán annak emlékére, hogy elhagyta cigány feleségét, Růžička úrnak valaki levágta mind a tíz ujját, és összeszurkálta, de nem halálra, hanem úgy, hogy Růžička hegedűművész kiélvezhesse büntetését azért, hogy a felesége kint maradt. Az Arany Tigrisben, amikor ahhoz az asztalhoz ültünk, ahol hétfőnként a Nemzeti Színház énekesei szoktak ülni, egyikük azt mondta, hogy az a partecédula ott lóg, és hogy az emberek ugyanazt beszélik, amit Lucie kisasszony, a fodrásznő mesélt.

Fennakadt a szemünk, ahogy hallgattuk.Csakugyan igaza volt Roland Barthes úrnak, akit 1980. március 26-án halálra gázolt egy autó,

hogy… Nur das Offenkundige kann verblüffen…

5

Most, hogy nemcsak magamat, de a világ politikai fejlődését is figyelem, azt tapasztalom, hogy a művészet is a politikai események tükröződése. Maga Goethe is látni akarta Napóleont, és amikor Párizsban a nagy ember előszobájában ült, megállapította, hogy nemcsak Napóleon audienciára váró generálisai reszketnek, hanem ő is, már percekkel azelőtt, hogy a férfi elé járulhat, aki megrengette Európát. Beethoven is annyira el volt ragadtatva Napóleontól és Napóleon gondolataitól és cselekedeteitől, hogy politikai eszméinek és a változás megvalósításának tiszteletére megírta az Eroicá-t. Mindegy, hogy az Eroicá-t széttépte, amikor Napóleon császárnak kiáltotta ki magát. Azt is le kell szögezni, hogy Mallarméban Marxnak A kommunista kiáltványa tükröződött, Marx mondatát, hogy: Változtassuk meg a világot, Mallarmé a költészet modern jelszavával toldotta meg: Változtassuk meg a szavakat. Tegyük hozzá, hogy Rimbaud is részt vett az 187l-es forradalomban, és tisztában volt a forradalom jelentőségével, azt hiszem, művészetükkel az impresszionisták nemcsak a forma, hanem a tartalom tekintetében is lerántották a leplet a burzsoá világ mitológiájáról. Emberibbé tették vásznaikat az egyszerű ember javára, és a nagyvárost, a hömpölygő embertömeget énekelték meg. Azt hiszem, naturalizmusával Zola is az uomo qualunque, az egyszerű ember javára tisztította meg a klasszikus világot. Azt hiszem, hogy Vincent van Gogh és Toulouse-Lautrec és Gauguin is tudott róla és rokonszenvezett vele, hogy a polgári világnézet demokráciává változik.

Azt hiszem, hogy Whitman könyve, a Fűszálak, jóformán ugyanakkor jelent meg, amikor Marx Kiáltványa, azt hiszem, hogy Baudelaire verseskötete, A romlás virágai összefügg a klasszikus művészet végével az egyszerű élet banalitása javára, annyira összefügg, hogy Baudelaire-t megvádolták és elítélték túlságosan szabad költői megnyilvánulásáért. Azt hiszem, hogy analitikus kubizmusával Picasso is felülkerekedett a klasszikus polgári poézisen, még ha később gyakran visszatért is hozzá. És itt van Edvard Munch és itt van Egon Schiele és itt vannak a dadaisták, akik Mallarmé gondolatát, a Változtassuk meg a szavakat a végsőkig vitték, mint a Változtassuk meg az életet Rimbaud és a Változtassuk meg a világot Marx. És itt vannak a szürrealisták, akik költőcsoportjukkal, ha csak egy időre is, de mégis a világ forradalmi megváltoztatásának eszméjéhez csatlakoztak, talán pont ebben az időben éppen a szürrealisták kötődtek a legszorosabban Marxhoz és Leninhez és Trockijhoz és az ő permanens forradalmukhoz. Azt hiszem, én is jobban bele vagyok ágyazva a politikai eszmék és események tükröződésének törvényébe, mint hinném. Teige költői kiáltványa, A világ, amely illatos, ez a könyv, amit harminchatban, amikor foglalkozni kezdtem a költészettel, úgy olvastam, mint a Bibliát, ez is Mallarmé és Rimbaud modern felfogásában fogant. Azt hiszem, hogy amikor Csehszlovákiát megszállták a németek, abban az időben is, jóllehet a náci eszméket elfogadhatatlannak tartottam, szintén a tükröződés törvényében éltem, sőt, mint forgalmista végül megtapasztaltam, mi az a nácizmus, ezért aztán az egyszerű versikék helyett változatokát írtam Céline-re, és számomra a protektorátusnak is megvolt a maga negatív értéke, az akkori élményeimnek köszönhetem, hogy később megírtam a Szigorúan ellenőrzött vonatok-at. Azt hiszem, hogy a negyvenötöt követő első éveim is országunk politikájában, keleti irányultságában tükröződtek. Csak abban a három évben jöttem rá, ki volt, és mért írt úgy, ahogy írt Majakovszkij és főleg Szerjozsa Jeszenyin meg Iszaak Babel. Rájöttem arra is, mért lett Jeszenyin és Majakovszkij öngyilkos, rájöttem, mért látogatta meg André Breton Mexikóban Trockijt, rájöttem, mért ölték meg valahol, nem tudni, hol, 1940-ben Iszaak Babelt. Tehát én is a tükröződés törvényének törvénye szerint éltem, a szovjet politika és a szovjet irodalom közvetett

befolyása alatt. Azt hiszem, hogy azokban a negyvennyolcig tartó években Sartre és Camus hatása alatt írtam prózáimat és poémáimat, azt hiszem, hogy az az én Kiadnom is a negyvennyolcas politikai események hatása alatt volt, azt hiszem, hogy az is, hogy első könyvemet hatvankettőben adtam ki, a liberális miniszterelnök és az akkori egész szocialista felépítmény politikáját tükröző törvény volt, mely hatvannyolcban teljesedett ki, amikor Svoboda köztársasági elnök meghívott a Várba, és többekkel együtt politikai kitüntetést kaptam, a Klement Gottwald állami díjat. És később, amikor bejöttek a baráti országok hadseregei és politikailag mindent visszafordítottak valahová az alapokig, a tükröződés törvénye szerint abbahagytam a publikálást, de annál többet írtam, és gyorsan pótoltam, amivel késésben voltam, hogy elmondhassam azt, amit az ország politikai eseményeit tükröző törvény szerint a magam módján akartam elmondani. Azt hiszem, hogy az a kritikus, aki ezen a nyomon halad, megtalálja a vörös fonalat, mert – mint Jákob Boehme mondja – Az ember nem fejtheti le magát a koráról. Én sem fejtettem le magam róla, Beethoven sem, és bár igaz, hogy az Eroicá-t széttépte, végül a Kilencedik szimfóniájában kimondta azt, amit Napóleon a hadseregével meg Rousseau meg Herder meg Hegel elkezdett. Végeredményben tehát homo politicus vagyok, bizonyos ficammal, ami ennek az országnak a sava-borsa, bizonyos iróniával, amely nem szegül ellen, hanem dialektikusan elismeri korlátolt szuverenitásunk politikáját, s eközben megőrzi a szubjektum melankóliáját, amely vékonyka hangon igyekszik szóhoz jutni. Azt hiszem, hogy a mai társadalomban az én modus vivendim lényegében sohasem szegül ellen, mert tudom, hogy hol élek és kivel élek: ez az, amiről szívesen beszélek, mármint hogy amikor új korszak kezdődik, a magamfajta ember egy palló roncsai alatt találja magát, amit a történelem zúzott össze, hogy ne ott folytatódjon, hanem kezdje elölről, a közélet és a magánélet merőben más modelljével, hogy a keresztény modell hovatovább kétezer esztendős korszaka után a saját korszakát fordított előjellel, a gazdasági és kulturális értékek fordított piramisán kezdje. Nekem meg a hozzám hasonlóknak pedig pont ennek a törésnek a roncsai alatt kell megtalálnunk a modus vivendinket…

  Tanárnő barátnőm kedvesen meghívott egy találkozóra, hogy beszélgessek el kolléganőivel.

Menten őrjöngeni kezdtem, és ráüvöltöttem: Most fejbe rúglak, bestia! És barátnőm ijedten nevetett: Mért pont fejbe? Heves mozdulattal felborítottam a kriglit, és ezt ordítottam: Mert ha seggbe rúgnálak, agyrázkódást kapnál, bestia! Rémületesek ezek az író-olvasó találkozók… Egyszer régen, évekkel ezelőtt kipenderültem a szatyrommal arra a híres-nevezetes udvaromra, s ott egy jól öltözött férfi állt, és élvezte, hogy megrémültem, amikor megláttam. Várt, gusztálta a riadalmamat és rettenetemet, aztán elővette rendőrjelvényét és bemutatkozott, hogy ő Rarach törzskapitány. Megöleltem, és könnyes szemmel hálálkodtam, hogy csak a rendőrségtől jött, attól ijedtem meg, mondtam neki, hogy író-olvasó találkozóra akar meghívni. Megsértődött… Megálljon csak, majd ha arra a kérdésemre kell felelnie, hogy kivel érintkezett az Albach College-ban!

  És én már senkivel sem vitatkozom és engem már senki se tud megsérteni és kihozni a

sodromból. Én már összefonódtam a végtelennel meg az örökkévalósággal, engem már nem érdekel a halál, mert én, bár még itt vagyok, már rég meghaltam, engem csak szabadságra engedett ide a krematórium kemencéje. Ez az alkimisták olvasztókemencéje, ez az a sír, amelyből rendre kiszökök, holott nem törekszem rá. Én már jóval azelőtt, hogy elkezdhetném a meggebedést, kiegyeztem a halállal, így aztán kibéleltem magamnak a végtelenséget Lao-ceval,

és idő előtt összesimultam a magam porszemével, belesimultam, mert gyerekkoromban tűzzel kereszteltem meg magam, a szenteltvíz keresztségével perzseltem meg magam, minden víz megszentelt víz, mert olyan helyen van, amit az emberek elkerülnek. Gyerekkorom óta szeretem szagolni a földet, gyerekkorom óta értem a csírázás misztikumát, gyerekkorom óta imádom a levegőt, becsukom a szemem, mintha valaki illatos női hajjal simogatna egy felsőbbrendű világból…

6

Hajnal felé, amikor verejtékben úszók a rettegéstől, hogy mitől félek, magam se tudom, hajnal felé képek jelennek meg előttem, van, amelyiktől szűkölök, de némelyiknek látszólag gyógyító hatása van. Ma, bár altatót vettem be, mégsem aludtam és ráadásul féltem a reggeltől meg a délelőttől, amikor szapulni fogom magam, hogy minek vettem be az altatót, hiszen amúgy is tudhattam volna, hogy nem fogok tőle aludni, ráadásul a fejem is hasogatni fog, mint macskajaj után. És hajnaltájt egy képsor jelent meg előttem… Szabadságon voltam a barátaimmal, és ki tudja, miért, megkedveltük az utazást a drótkötélpályán, amely a Grúňra vitt. Nyár volt, hűvös délelőtt, az ülőkékkel felszerelt roppant kötélhurok embereket szállított fel a hegyre, színes szvettereket meg tarka dzsekiket, csupasz térdeket, és mert senki nem jött lefelé a Grúňról, az arctalan tarkók, az emberek mozdulatlan ülőfigurái csak felfelé emelkedtek, míg fentről üres székek, ülőkék siklottak vissza, a felcsapott ülések az ereszkedő székek számát mutatták, megfigyeltem, hogy az ülőkék támlájára festett, felfelé igyekvő számok csökkenő sorrendben követik egymást, a hat görgő, mely az üléseket továbbította, és biztosította, hogy az oszlopoknál az ülőke ne szakadjon le, dallamosan zurrogott, megfigyeltem, hogy minden oszlopon ritmikusan négy görgő van, és minden harmadik oszlopon hat… Szóval így utazgattunk csak azért, hogy fent legyünk a hegyen, ahol megebédeltünk és sétáltunk, felkapaszkodtunk a hegyoldalba, gyönyörködtünk a Vrátna-völgyet körülölelő hegyekben, aztán délután leereszkedtünk a drótkötélpályán. És ahogy mentünk lefelé, előttünk a hegyek felfelé emelkedtek, szemben velünk emelkedtek az ülőkék, minden harmadikon ült valaki, vagy csoportok mentek fel egymást követő székeken, az emberek szertartásosan ültek, amikor találkoztunk, szinte mindenki a szemébe nézett annak, aki mellett elhaladt, és most a lefelé tartó székeken, amelyek a lanovka felső fordulóhurkában visszafordultak, a számok növekvő sorrendben követték egymást. De amikor először találkoztam a lanovkával, akkor csak a mellettem elsikló szép lányok, fiatal fiúk, gyerekek és öregemberek arcára figyeltem… csakhogy amikor a két ülőke már-már találkozott, mindenki lesütötte a szemét, aztán az utolsó pillanatban felnézett, és a találkozáskor mindenki összenézett a szembejövővel, futó pillantás volt ez, de annyira mély, hogy tulajdonképpen ez az utazás, a szemek sűrű találkozása nagyon kimerítő volt, és az utazásnak talán minden résztvevője, aki a felfelé vagy lefelé menő ülőkén ült, egyszerre csak elbágyadt, legyengítette ez a játék, hogy szemtől szemben kiadta magát, hogy megpróbálta elkerülni a szembejövő tekintetét, de a szem csarnokvizének nyomása olyan erős volt, hogy ez az egész utazás várakozásteljes álomutazás lett, valamiféle felsőbbrendű kacérkodás, valamiféle vasárnapi korzó, ahol a szemek játéka legyengíti a testet és felzaklatja a lelket. Úgyhogy odalent, amikor az ülőkén utazók sorra kikapcsolták a biztosítóláncot, amely olyan volt, mint a körhintán, amikor lábuk földet ért a betonlap nagy pontján, akkor a mögöttük álló alkalmazott elkapta az ülőkét, és hányszor kellett segítenie, mert volt, aki annyira kimerült a szempárok találkozásától, hogy rogyadozott a térde… És a még meleg ülőke, amit a drótkötélpálya szerkezete továbbrepített, zörögve átment a fordulóhurkon, és a száma, mely növekvő számtani sorrendben ereszkedett le, most fordított előjelet kapott, és a következő utassal elindult felfelé. Amikor az emberi szemektől megrészegülten kitántorogtam az állomásról, kint megláttam egy piros traverzekkel megerősített betonkockát, olyan volt, mint egy tíztonnás súly, ez feszítette a völgyből a Grúň tetejéig kihúzott drótkötél hurkát… és a traverzek pirosra voltak mázolva, és a betonkockáról pattogzott a fekete festék és kilátszott alóla az öntött beton színe. És ettől az első lanovkázástól kezdve én és a barátaim csak azt kívántuk, hogy mindennap legalább egyszer felmehessünk az ülőkén a hegyre, és utána örülhessünk a

visszaútnak, volt valami csodálatosan erotikus ebben az utazásban, szép volt, mint a mélabús álom. Jan Smetana, a festő, annyira el volt ragadtatva tőle, hogy amikor eltámolyogtunk a nagy ponttól, ahol az alkalmazott lesegített bennünket az ülőkéről, nemcsak hogy megszépült, de minden este újra és újra visszatért ehhez az élményhez, ehhez a fényűzéshez, amit megengedtünk magunknak, visszatért ahhoz, hogy a lanovkázással feltöltődtünk erotikus álmokkal, melyek huszonöt percig tartottak felfelé, és ugyanannyi ideig lefelé, potom hat koronáért, amibe egy út került. Jan Smetana, amikor csakis az erotikus lanovkázás kedvéért így le-fel furikáztunk, amikor a lefelé ereszkedő lányok és a mennyekbe felszálló lányok közeledtek hozzánk, majd távolodtak tőlünk, úgyhogy sohasem kerülhettek el bennünket, sohasem kerülhették el éhes szemünket, utánuk vetett pillantásunkat, mintha csak a korzón sétálnánk, ahol a szemek közelednek egymáshoz, aztán visszanéznek… szóval Jan Smetana az utolsó lanovkázások egyikén azt mondta nekem, hogy amit most átélünk, az René Magritte, az René Magritte egyik festménye, melyen keménykalapos és konfekcióöltönyös egyforma urak potyognak az égből… Jan Smetana elárulta nekem, hogy azt álmodta, hogy lent állt a Grúň tövében, és a lanovkán sem fölfelé, sem lefelé nem ment senki, a drótkötélpályán csak az üres ülőkék suhantak, és akkor megérkezett hatvan René Magritte, és egyik a másik után beült a székbe, és elindult felfelé, és Jan Smetana, amikor a hatvan René Magritte közül az első már elsőként lefelé ereszkedett, abban a pillanatban, amikor az az első René Magritte találkozott az utolsó René Magritte-tel, amikor a menet elhaladt egymás mellett, akkor Jan Smetana úgy érezte, hogy ezt a találkozást le kell festenie René Magritte tiszteletére… És én, aki mostanában kénytelen vagyok altatót szedni, hogy aludni tudjak, és az altató dacára sem alszom el, és hajnal felé képek látogatnak meg, amelyektől megijedek, vagy rémületem ellenére elfogadom őket, mert nem tehetek mást, szóval ma én is a Grúňra vivő lanovkát láttam álmomban, variációkat álmodtam Jan Smetana álmára, és én is azt láttam, hogy se fölfelé, se lefelé nem utazik senki, csak a drótkötélpálya csörömpöl és kattog üresen, és a támlára festett számok mennek felfelé, és ahogy emelkednek, látom, hogy csökkenő sorrendben követik egymást. .. és akkor észrevettem, hogy a hegytetőn Goethe áll, és lent, ahol álmomban álltam, egy éppolyan idős és éppúgy öltözött Goethét láttam, és észrevettem, hogy a két Goethe jelt ad egymásnak, és lent is, meg fent is egyszerre ül be a székbe, és láttam, ahogy közelednek egymáshoz, láttam, ahogy bekövetkezik a pillanat, amikor már-már kezet foghatnának… és láttam, ahogy elhaladnak egymás mellett, pont úgy, ahogy Goethével a valóságban is megtörtént, amikor Itáliába utazott, hogy hintója találkozott egy Itáliából jövő hintóval, és így találkozott Goethe saját magával, és ezt a meghökkentő találkozást meg is írta… És akkor hajnalban tudtam, hogy egyszer még jutalmat kapok ezért az álmatlanságomért, ezért a verejtékezésemért, ezért az iszonyatért, ami attól tör rám, hogy hiába szorítom le erőlködve a szemhéjam, alatta a szemem nyitva van, mint a margitvirág, alatta a szemem kitágul és bámul… myein… És megint megláttam a Grúňra vivő üres lanovkát és a gépek dolgoztak és a görgők forogtak és a gazdátlan ülőkék felzakatoltak aztán visszaereszkedtek és a támlákra festett számok felfelé csökkentek és lefelé növekedtek és álmomban lent álltam és minden ülőkére saját magamat ültettem fel, a gyerekkoromtól kezdtem, először a piros kabátos kisfiút, kakastollas fekete kalapkában, és rögtön utána a matrózruhás fiút és azután az egyetemistát parádés öltönyben… életem hatvan évének összes fázisát felültettem az emelkedő és égbe kapaszkodó ülőkékre, melyek támláján csökkentek a számok, és amikor a kisfiú az aranygombos piros kabátkában és a kakastollal díszített fekete kalapban már odafent leugrott, jelt adott nekem… és akkor az ülőkére huppantam én is, az együgyűen bazsalygó, kopaszodó vénember, és felemeltem a szemem, és hatvan férfialak hátát láttam, mintha Jákob lajtorjáján kapaszkodtak volna a szemem előtt az égbe, láttam életem hatvan megállójának, hatvan évfordulójának hátát meg fejét… de ahogy mentem felfelé a Jákob lajtorjáján, egyúttal láttam, hogy szemben velem piros

kabátkás kisfiúként én ereszkedem alá a mennyekből, egyszerre csak azt láttam, hogy életem két menete közeledik egymáshoz, de láttam a legfontosabbat is, hogy most a piros kabátkás kisfiú közeledik hozzám, az öregemberhez, és amikor már kezet foghatnánk, csak összenézünk, és igen, én vagyok az, aki felfelé tart, és én vagyok az, aki Jákob lajtorjáján leereszkedik a földre, és így halad el egymás mellett az én hatvan évem, és én látom ezt a szomorú és boldogító szembesítést, ezt a tönkrement cipzárt, ezt a valószerűtlen állomáson találkozó két vonatot, ahogy elhaladok saját magam mellett, csakis a saját arcomat és alakomat látom, látom magam hátulról, és utána elölről is, saját magamból vonok le, hogy aztán összeadjam magam, és amikor fent a hegyen utolsóként leugrottam a láncos ülőkéről, visszanéztem és láttam, hogy az utam, amelyen a mennybe emelkedtem, üres, de odalent most leugrott a matrózruhás fiú és matrózsapkájával integetett nekem… és utána mindegyik alak, amely kivétel nélkül fiatalabb volt nálam, mindegyik figura, amikor leugrott, integetett nekem, és aztán az egész emberlánc leereszkedett valahová a mélybe, a gigantikus betonsúly alá… és én ott álltam álmomban a hegy tetején és a lanovka mozgásban volt és minden zörömbölt és csillogott rajta…

Ebben a hajnali álmomban Jan Smetana is megjelent nekem, üdvözülten mosolygott, a szeme csukva volt, és én azt mondtam neki… Kilépni annyi, mint megszületni, belépni annyi, mint meghalni… így tanítja a Tao te-king… amit Lao-ce írt… És Jan Smetana bólintott és azt mondta, köszönöm…

A Grúňra vivő drótkötélpálya, a korallpiros bakelitülőkék, a patronnal felfestett fekete számok…

Minden, ami távolodik, visszatér.Az egyforma dolgok örök visszatérése…Minden a maga ellentétéből születik.A Grúňra vivő drótkötélpálya.  Ma reggel óta tűz a nap, mint mindig, amikor elfogy az ásványvíz, üres üvegeket teszek a

piros táskába, és biciklivel indulok a forráshoz, ma tűz a nap és nyár van, mezítláb taposom a pedált, fekete kordbársony nadrág van rajtam, kék amerikai trikó, amit Brünnben kaptam, szivárványszínű, mint a pisztráng, fejemen szolgálati sapka, még forgalmista koromból, olyan alakú sapka, amilyet Štefánik hordott, de Pétain is, francia divat szerint készült sapka, amilyet minden forgalmista és minden állomásfőnök viselt, aranypaszományos fekete sapka, arannyal hímzett szárnyas emblémával. De abba az emblémába egy apró trikolór is bele volt varrva, amikor a háború a vége felé járt, az állomásokon a távírászlányok varrták fel a sapkákra a pici csehszlovák zászlókat. Most pedig tűz a nap, mezítláb térdelek a forrásnál, és sorra lecsavarom az üres üvegek kupakját, Ballantine és Bell whisky, Thatcher whisky és Black and White, 69 Watt whisky volt bennük, már az első megtöltött üveg után rettenetes pisilhetnékem van, minek ide kutya, Pavlov úr, a feltételes reflexre én is jó vagyok, elég, ha az üres üvegbe víz csordogál a forrásból, és nekem már ügyelnem kell, hogy össze ne pisiljem magam, mint egy csecsemő. Kénytelen vagyok bemenni az erdőbe, és egy csodaszép nyírfa tövében erős sugárban könnyítek magamon, ezer bocsánat, szépséges nyírfa! Utána megint térdepelek, csupasz lábam beletoccsant a forrást környező nedves homokba és sárba, töltöm az üvegeket, még egyszer engedelmeskednem kell a feltételes reflexnek, ezer bocsánat, szépséges nyírfám! Térdepelek hát az ásványvíz szakadatlanul buzogó forrásánál, nyolcvan méter mélyből tör fel ez a víz, egy tóból, mindig ugyanaz a víz, míg az edények különféle alakúak, de mindig ugyanaz az ásványvíz van bennük, mely rozsdás üledéket hagy az üvegek falán, fölöttem a kerskói fenyőfák nyúlnak a kék égbe, a főúton, amely választékként fésüli ketté a kerskói erdőséget, mint választék a sűrű hajat, a

főúton meg biciklisták húznak el mellettem, ott megy fehér botjával a vak Major úr és zsemleszínű kutyája, én eggyé válok a szortyogó forrással, én vagyok a forrás, valahonnan a mélyemből és belőlem nyílegyenesen tör föl a vékony vízoszlop, a víz részecskéi tülekednek és nyomulnak a sötétből a fénybe, heves robbanás a mélyből, buborékok sziszegése és oxidok mellékíze, látom a meztelen lábamat, amely fölött, térdmagasságban fröcsög a víz a falból, a házikó falából kiálló csőből, én az odatartott üvegbe fröcsögöm a vizet. Évekkel ezelőtt a fölösleges forrásvíz egy ovális kis medencébe folyt, amely már beomlott, nyáron itt parasztok fürdőztek, és egyáltalán mindenki, akit reuma gyötört, itt, ebben a kis házban őr volt, aki a forrásra vigyázott, egy csapolás húsz fillérbe került, most ingyen van, de az ovális medencét behordta a föld, hat fekvő parasztember fért el benne, aki, mint a gyógyfürdőben, a kerskói vizecskével gyógyította a reumáját, pont úgy, mint az Eichelburgban, ott, ahol az út eléri Sadskát, ahol Dienzenhofer szép és büszke templomot épített, amely ma is áll, szóval pontosan a templommal szemben volt a gyógyfürdő, vörösfenyő kádak álltak benne, több tucat kád, s ezekben ugyanezzel a vízzel gyógyították a betegeket, ugyanebből a forrásból, de a vizet négy kilométerrel odébb fakasztották fel attól a forrástól, amelynél most térdeplek, gyönyörű kétemeletes barokk gyógyfürdő volt, a vörösfenyő kádban Mozart is fürdött, aztán a gyógyfürdőt felszámolták és a gyönyörű kétemeletes épületből, szemben a templommal, Kastély vendéglő lett, mindaddig, amíg a forradalom után ezt a gyönyörű Kastélyvendéglőt a földdel egyenlővé nem tették, és helyébe ólakat építettek, holott gyönyörű motel állhatna most itt, kilátással a mennydörgős barokk templomra. Eleinte gyógyfürdő, később Kastély vendéglő, végül ólak, de a túloldalon változatlanul ugyanaz a templom. És az én meztelen lábam, a Jeans-nadrágom feltűrt szárából kimeredő meztelen lábam… Honnan a vágy, hogy mezítláb járjak, hogy tavasztól őszig ne hordjak cipőt? Az elemi iskolába már március végén büszkén és mezítláb mentem be, és féltékeny voltam Sedlácekre meg Zavazalra, akik szintén mezítláb jöttek, és mint egyetemista meg fiatalúr azzal kérkedtem, hogy tavasztól őszig mezítláb jártam. Az egyetemen, bár nem voltam rászorulva, azzal kerestem pénzt, hogy egy parasztnál dolgoztam a földeken, a gazdaságban. A tarlón mezítláb tudtam járni, olyan kemény bőr volt a talpamon, mint a cipőtalp. És mezítláb jártam a tarlón, villáztam a sok rozst Sedlácek úr földjein, csépléskor szintén mezítláb jártam a cséplőgép körül, átvettem a teli zsákot, és a zsákkal a vállamon fölmentem a magtárba, micsoda pompás érzés, amikor az ember mezítláb kapaszkodik felfelé a fa csigalépcsőn, aztán fönt kioldja a hátán az összekötözött zsák madzagát, és lehajtott fejjel, lesütött szemmel hallgatja és nézi, ahogy a hátán leszóródik a gabonaszem, az arany gabonaszem a növekvő kupacra, amit a tetőbe vágott kis ablak bágyadt fénye világít meg. Amikor közlekedési tanfolyamon voltam Hradec Královéban, amikor mint az államvasutak gyakornokának már jogom volt egyenruhát viselni, akkor is nemegyszer kimentem a parádés uniformisomban és abban a sapkában, ami most is rajtam van, most, hogy a kerskói forrásnál térdelek, kisétáltam Hradec főterére és főutcájára, egyenruhában, de cipő nélkül, mezítláb. És az emberek megfordultak utánam, én elvörösödtem, egyfolytában szégyelltem magam, rákvörös voltam, de mezítláb mentem, a szégyenkezéstől dőlt rólam a verejték, de mezítláb mentem, mert saját magam fölé mentem, ez nem diákcsíny volt, én úgy éreztem, hogy szerecsen király vagyok, úgy éreztem, hogy ezzel a semmiséggel, hogy mezítláb megyek a főtéren, örökre beírom a nevem… hová? Oda, ahová az idő és a tér alagútján eljutottam egészen eddig, a forrásig, ahol térdelek és nézem a meztelen lábam és ahol az utolsó üvegben emelkedik az ásványvíz szintje. Hanem a nagymamám is szeretett mezítláb járni, mezítláb az udvaron, mezítláb a szőlőben, a paradicsomot is, a babot is mezítláb kapálta, ha vasárnaponként elindultunk a gyerekszekérkével, és a brünni sörgyárban feltettünk a szekérkére egy hordó sört meg a csapot, mihelyt megérkeztünk Pisárkyba, a Srajvoltba, nagyanyám, Němecek nagybátyám és a nénikéim mind levették a cipőjüket, és mert

vasárnap volt, mindenki zoknit viselt. Ořechovičkyben minden néne mezítláb járt, sőt még tíz évvel ezelőtt is az egyik ořechovičkyi öregasszony, amikor Brünnbe ment, mindig gyalog és mezítláb tette meg az utat, cipőjét a vállára vetette, és csak a villamosmegállóban húzta fel, és hazafelé, mihelyt kiért a villamossal a külvárosba, megint levette a cipőjét, és megint mezítláb ment haza, mert ehhez volt szokva, mint mikor gyerekként reggel a Balbínkán, Židenice legszélső utcájában kinéztem az ablakon, mert felébresztett a szivattyús kút nyikorgása, és láttam, hogy a Glajdovkán jönnek a mezítlábas líšněiek, és csak a kútnál húznak cipőt, miután lábat mostak, és estefelé, amikor fáradtan ballagtak föl a Balbín utcán, a kútnál megint megálltak, vizet ittak, levetették cipőjüket, és aztán tavasztól őszig a Glajdovkán és a Plecnikaryn át Líšněig mezítláb mentek. És én mindig büszke voltam arra, amit aztán utánoztam, amit nagyanyám csinált, amit az ořechovi és jezeryi rokonaim csináltak, amit a líšněiek csináltak…

 Körtvélyessy Klára fordítása